Külsőre egyaránt szépek, lélekben annál különbözőbbek. Míg Sandrának mindene a pompa, a csillogás, addig Liselott szíve a szegény Heinz Rottmann főhadnagyé. Véletlenül Sandra is találkozik a fiatalemberrel, s ettől kezdve csak azon igyekszik, hogy húgát kiüsse a nyeregből. Liselott szenved, mert jól tudja, Sandra nyomban faképnél hagyja Rottmannt, mihelyt feltűnik a láthatáron a várva várt gazdag kérő…

Hedwig Courthas-Mahler

A szép Randolf-lányok

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Hedwig Courths-Mahler: Die Schwestern Randolf

© Bastei-Verlag Gusfav H. Liibbe GmbH & Co.

Bergisch Gladbach

Hungarian translation © Komáromy Rudolf

Fordította: KOMÁROMY RUDOLF

I.

- Sandra! Liselott! Susi! Már mindenütt kerestelek. Hol bujkáltok?

- Itt, mama! Teljes életnagyságban! - kiáltotta nevetve Susi.

Randolf őrnagyné feldúltan toppant be leányai szobájába.

- Nem láttátok a kulcsaimat?

- Nem, mama! - fordult felé három bájos arcocska.

- Akkor segítsetek megkeresni! Már körbeszaladtam az egész lakást, és sehol sem találom. Ez rémes, hogy mennyit kell idegeskednem! Ti meg nyugodt lélekkel ültök a babérjaitokon, és hagyjátok, hogy felizgassam magam - törölte meg arcát zsebkendőjével a kimerült asszony.

Sandra, a legidősebb leány a fotelban ülve elnyomott egy ásítást, és ápolt körmeit fényesítgette.

- Mégis hol hagyhattad, mama? - kérdezte unottan.

- Ha emlékeznék rá, nyilván nem kéne keresgélnem - legyintett bosszúsan Ellen asszony.

- De hát miért felejted el mindig? - szólalt meg szemrehányóan a legkisebb, a csitri létére máris szemrevaló Susi.

- Te kotnyeles, mintha másra nem is volna gondom! - torkolta le az anyja.

A három leány közül egyedül Liselott pattant fel azonnal Randolfné beléptére. Halk sóhajjal megfogta a feldúlt asszony karját, és gyengéden lenyomta a legközelebbi karosszékbe.

- Pihenj csak nyugodtan, mama, majd én megkeresem azt a kulcscsomót!

Ezzel kiment.

Ellen asszony megkönnyebbülten lélegzett fel.

- Jaj, egészen elszédültem a nagy idegeskedéstől. Igyekezz, Liselott, pénzt kell adnom a szakácsnénak. Az a szégyentelen hentes semmit sem akar szállítani hitelbe! - kiáltotta utána leányának.

Liselottnak arcába szökött a vér, ahogy egy pillanatra keserves sóhajjal megállt odakint. Nővérei szemlátomást nem tulajdonítottak különösebb fontosságot a mama szavainak. Sandra nyugodtan bíbelődött tovább a körmeivel, Susi pedig elterpeszkedett a díványon, és a nem épp makulátlan háziruhája zsebéből előhúzott csokoládét majszolta. Ellen asszony a lányaira pillantott.

- Mit szóltok a mészáros arcátlanságához? - kérdezte felindultan.

Sandra unott képpel vállat vont, Susi mókás grimaszt vágott.

- Hát tudod, mama, tulajdonképpen nem lehet haragudni rá, hiszen tízszer is be kellett nyújtania egy számlát, hogy végre megkapja, ami jár neki. Más szállítók is így tesznek, úgyhogy nincs min csodálkoznod.

- Rettentő nagy a szád! - fordult Susi felé az asszony. - Tartsd meg magadnak a bölcsességeidet!

- Te kérdezted a véleményünket, mama, és ha már Sandra hallgatásba burkolózik, kénytelen voltam én válaszolni. De többet én se szólok - dugott újabb bonbont villogó fehér fogai közé duzzogva Susi, és kezével kócos, szőke hajába túrt, amely aranykeretként fogta körül üde arcát.

- Hagyd már abba végre a nyalakodást! - ripakodott rá az anyja. - Honnét szereztél megint édességet?

- Természetesen vásároltam - húzta el a száját a leány. - A zsebpénzemből.

- Érdekes, milyen tömérdek csokoládéra futja a zsebpénzedből - vélte gúnyosan Sandra.

Susi kidugta rózsaszín nyelve hegyét.

- Törődj inkább a magad dolgával, amibe én sosem avatkozom! - szájalta.

- Ne szemtelenkedj! - nézett rá fenyegetően a nénje.

- Ugyan, ne fújd fel magad, mert még megpukkadsz! Már rég nem ijedek meg tőled.

Ellen asszony összecsapta a kezét.

- Hát ez hallatlan, hogy micsoda hangon beszéltek egymással! - Hosszas prédikációba akart kezdeni, de Liselott visszatérése megakasztotta a szóáradatot.

- Tessék, a kulcscsomód, mama!

- Hála istennek! - ült ki az anya még mindig csinos arcára a megkönnyebbülés, miközben átvette a kulcsokat. - Hol találtad?

- A papírkosaradban, mama.

Az őrnagyné csodálkozva ingatta a fejét.

- Különös! Hogy kerülhetett oda? Mindegy, nagyon köszönöm! Egyedül rád lehet számítani. Sandra meg Susi csak a saját kényelmével törődik.

Ezzel elviharzott.

Sandra lebiggyesztette az ajkát.

- Most jól érzed magad, te mintagyerek? Tetszik a glória?

Liselott figyelmen kívül hagyja a csipkelődést. Az ablakhoz lépett, és gyászos tekintettel nézett kifelé.

Milyen borzasztó ez az egész, gondolta leverten.

Az egész családból csak ő figyelte szégyenkezve és nyugtalanul a szülői házban uralkodó állapotokat. Nővérei mit sem vettek észre mindebből. Sandra csak magának élt, Susi pedig a maga süldőlány eszével semmit sem fogott fel az egészből. Sem a háztartásvezetést, sem Randolfék anyagi helyzetét nem a rend jellemezte. Hol pazarlóan nagy összegeket adtak ki, hol meg a legszükségesebbeket is nélkülözték. Liselott tehetetlenül szemlélte mindezt.

Legszívesebben maga vette volna kezébe a gyeplőt, hogy szorosabbra fogja. Legalább a háztartásban szeretett volna alaposan rendet teremteni. Jól tudta azonban, hogy hiányzik belőle az ehhez szükséges körültekintés, a gyakorlati ismeret.

Édesanyja nem nevelte erre gyermekeit, mivel neki magának szikrányi érzéke sem volt a rendhez. Amikor aztán Liselott komoly segítő szándékkal lépett fel, az asszony csak leintette, a testvérei pedig kinevették. Főként Sandra ütött meg olyan hangot vele szemben, ami mindig az arcába kergette a vért.

Nemigen akad három nővér, akik testileg-lelkileg ennyire különböznek egymástól.

Sandra - aki hivatalosan az Alexandra névre hallgatott - karcsú volt, kecses mozgású, minden tagja formás. Fekete haját, mandulavágású, sötét szemét, finom vonásait, csodálatosan hamvas arcbőrét az apjától örökölte. Délies megjelenésével kétségkívül a legszebb volt a három leány közül. Jelleme azonban rácáfolt vonzó külsejére. Ingerlékeny volt, akadékoskodó, szeszélyes és barátságtalan. Mindig csak azt leste, miből származhat előnye. Ráadásul hiú is volt, rettentő nagyra tartotta saját szépségét, igyekezett minél inkább kihasználni azt, s hamar megtanulta a kacérkodás fortélyait.

Számos rajongója közül eleddig nem akadt kérője, aki kellő árat tudott volna fizetni szépségéért. Okvetlenül dúsgazdag és rangos vőlegényt akart, s ha egy-egy futó kis kalandtól nem is riadt vissza, komolyan egyik lovagjának sem kötelezte el magát.

Miután elvégezte a szokásos felsőbb leányiskolát, s egy esztendőt egy svájci nevelőintézetben is eltöltött, minden figyelmét csak arra fordította, hogy ápolja és a társaságban csillogtassa szépségét, körbeudvaroltassa magát, s közben éberen várja a hőn áhított, gazdag kérő felbukkanását.

Míg Sandra a „délceg Randolf”-ként emlegetett édesapjára hasonlított, Susi szakasztott olyan volt, mint az édesanyja fiatalabb kiadásban. Rakoncátlanul göndörödő, aranyos csillogású fürtjei, nevetős kék szeme és halovány almavirágszín arcbőre együttvéve a leendő elbűvölő ifjú hölgyről árulkodott.

Alapjában véve melegszívű és őszinte egyéniség volt, de Sandra uraskodó hajlama elleni védekezésül gyermeteg szokásokat vett fel. Liselott jóindulatú figyelmeztetései is leperegtek róla. Egyelőre nem lehetett megállapítani, jó vagy rossz irányban fejlődnek-e majd jellemvonásai. Mindenféle szélsőség mutatkozott lényében, amely gondos nyesegetésre szorult. Alig néhány hete tért haza abból a lausanne-i intézetből, amelyben nénjei is eltöltöttek egy-egy évet. Rá azonban kevésbé hatott az ottani nevelés, kamaszos szertelensége továbbra is megmaradt.

Ellen asszony már rég lemondott arról, hogy gyermekeit terelgesse, az apjukat pedig túlontúl lekötötték saját dolgai, semhogy leányaival törődhetett volna. Jókedélyűen évődött velük egy kicsit, idegenek jelenlétében szívesen játszotta a fiatalosan gáláns papát, egyébként azonban nemigen foglalkozott velük.

Így hát ki-ki a maga tetszése, elképzelései szerint élt a Randolf-házban.

A huszonegy esztendős Sandra és a tizenhetet még be sem töltött Susi között állt Liselott a maga húsz évével. Külső-belső tulajdonságai alapján nem hasonlított sem a szüleire, sem a nővéreire. Ellen asszony gyakran hangoztatta, hogy a nagyapjára ütött, legalábbis annak „furcsa nézését” örökölte. Ez a fiatalsága dacára komoly tekintet időnként megmagyarázhatatlan módon feszélyezte az őrnagynét.

A szép, kifejező szempár szokatlanul meleg, szürke árnyalatát hosszú, felfelé ívelt, fekete pillák és lendületesen rajzolt, szintúgy fekete szemöldök hangsúlyozta. Időnként egészen sajátosan lággyá, ábrándossá változott, s ilyenkor sötétebbnek tetszett. Legtöbbször azonban tisztán és élénken pillantott a világra, s szilárd akaratot, nyugodt elszántságot sugárzott.

Liselott korántsem volt olyan feltűnő szépség, mint Sandra, finom metszésű arcának bája elhalványult testvérnénje mellett. Csodálatos barna haja azonban kibontva egészen a térdéig ért, s dúsan redőző palástként ölelte körül. Rendszerint két hosszú, vastag fonatba rendezte, amelyeket hátul koszorúba tűzött. Elöl középen elválasztotta, és lazán a halántékára fésülte fürtjeit. Fejéke miatt Sandra szívből irigyelte, Susi pedig határtalanul csodálta.

Szája szögletében sokszor kedves mosoly bujkált, amely szívjóságról árulkodott, és ifjú arcának olyan bájt kölcsönzött, amely mindenkit megigézett.

Az udvarlókat önzetlenül átengedte nővérének, szerényen a háttérbe húzódott. Nem sóvárgott a társasági sikerek után, amelyek a szemében nem bírtak értékkel. Csak az fájt neki, hogy egy bizonyos személy többé pillantásra sem méltatja, mintha

Sandrán kívül senki mást nem látna. Fájdalmát azonban önérzetesen elrejtette a világ elől.

Mialatt Liselott az ablaknál állt, és kifelé nézegetett, Sandra a háta mögött tovább gúnyolta segítőkészségéért. Húga egy darabig némán hallgatta, majd lassan megfordult és elébe állt lefegyverzően komoly, ékesszóló tekintetét az arcára függesztette.

Sandra egy kicsit meg nevetgélt, aztán nyugtalanul fészkelődni kezdett ülőhelyén.

- Utálatosan tudsz bámulni az emberre - jegyezte meg kedvetlenül. - Akár a családi mumus, Klara néni, amikor nem tetszik neki valami. Márpedig folyton akad valami, ami nincs ínyére. Különben is borzasztóan hasonlítasz erre a kiállhatatlan vénkisasszonyra.

Liselott elpirult, de megőrizte a nyugalmát.

- Klara se nem családi mumus, se nem kiállhatatlan vénkisasszony. Ha pedig azt képzeled, megsértesz, amikor hozzá hasonlítasz, akkor tévedsz. Büszkeséggel töltene el, ha olyan céltudatos, erős egyéniség lehetnék, mint ő.

Sandra megrándította a vállát, Susi azonban felvihogott.

- Jesszusom, Liselott, de vicces az ízlésed! Klara néni minden, csak nem szépség, akihez az ember hasonlítani szeretne. A magam részéről sértésnek tekinteném, ha valaki azt mondaná, hozzá hasonlítok. Egyébként ez, hála istennek, rád sem igaz. Szerintem csak a szemetek egyforma, nyilván mindketten a nagypapától örököltétek. Különben nyoma sincs hasonlóságnak, Sandra csak bosszantani akart.

- Ha minden effajta piszkálódáson felbosszantanám magam - söpörte félre homlokába hullott tincseit Liselott egy pillanatra sem nyughatnék. Klara nénit azonban nem hagyom szapulni, annál sokkal többre becsülöm.

- Jaj, Liselott! - nevetett fel ismét Susi. - Ugyan mi becsülnivalót találsz ezen a vénségen? Ne is beszéljetek róla, különben még felbukkan, mint a farkas a mesében, és arra még gondolni se jó.

- Persze, fáj az igazság, amit Klara néni mindig a szemedbe mond - fordult felé Liselott -, mert nem rest bírálni a bárdolatlanságaidat. Ezt veszed tőle rossz néven.

- Ugyan már! Másoknak is ez a véleményük róla. Mindenbe beleüti az orrát, ami nem rá tartozik. Semmi joga, hogy engem bírálgasson, akkor lássam, amikor a hátam közepét!

Liselott rendet rakott a fésülködőasztalán, és letörölte róla a port, majd ismét húgára emelte komoly tekintetét.

- Ne engedd, hogy Sandra a hatása alá vonjon, elszomorít ez az undok beszéd. Elfelejted, mi mindent köszönhetünk Klara néninek? Talán nem örülsz, hogy minden születésnapra, minden karácsonyra értékes és szép ajándékokat küld valamennyiünknek, hogy a legpompásabb gyümölcsöket válogatja össze nekünk a kertjéből?

A kérdezett elvörösödött, de igazi nyelves bakfis módjára válaszolt, bár nem mert Liselott szemébe nézni.

- Hogy oda ne rohanjak! Mire való a gazdag nagynéni, ha nem arra, hogy megajándékozza az embert?

- Szégyelld magad, ilyesmit gondolni sem szabad, nemhogy kimondani!

- Ugyan, Sandra is azt teszi, sőt még különbeket is mond, el sem ismétlem, miket.

- Jobb is - felelte Liselott, és az ablakhoz telepedett kézimunkázni.

- No! lám - kacagott fel élesen Sandra -, a megtestesült erény! Nem győz felháborodni velejükig romlott testvérein, akik csak a majdani örökségei látják Klara néniben. Fel ne ülj neki, Susi! Valójában éppúgy gondolkodik, mint mi, csak be akarja hízelegni magát a néninél.

Susi elbizonytalanodva nézett Liselottra. Amaz fel sem pillantott munkájából, miközben higgadtan válaszolt:

- Nem akadályozhatom meg, hogy alantas dolgokat feltételezz rólam, s hangot is adj ennek, ha egyszer ebben leled örömödet. Még a húgunkat is megpróbálod ellenem fordítani. Nem fárasztom magam azzal, hogy védekezzek.

- Kár is lenne a fáradságért! - vágott vissza Sandra.

Susi viszont felugrott, olvasmányát heves mozdulatával lesodorta a díványról. Kihúzta nyurga alakját, kezét összekulcsolta a tarkóján, aztán úgy nézett Liselottra, mintha a pártjára akarna állni. Sandra gúnyos pillantására azonban alábbhagyott jótékony felbuzdulása.

- Ne civakodjatok már örökké, inkább kössetek békét! - mondta végül. - Találjuk ki, hogy juthatnánk egy kis zsebpénzhez! Teljesen leégtem, a mamát hiába is nyaggatnám, nála is kiürült a kassza. Ha a papának nem kedvez a szerencse a játékasztalnál, mint a múlt hónapban, amikor mindannyiunknak egy-egy tízmárkást nyomott a markunkba, akkor hó végéig egy garast se látok. Nem tudnátok megszánni egy kis adománnyal?

- Nem kéne folyton az édességboltba szaladgálnod - vélte Sandra.

- Neked meg nem kéne folyton cicomára költened - kapta fel a fejéi harciasan Susi. - Többet tékozolsz el szalagra meg fodorra, mint én az ártatlan édességeimre, amelyeket legalább jó célra fordítok.

- Miféle jó célra? Húszéves korodra úgy elhízol, hogy gurulsz - gúnyolódott Sandra.

Kishúga önérzetesen átfogta darázsderekát.

- Nekem nem kell folyton vigyáznom a kilóimra, mint egyeseknek.

Sandra felpattant. A megjegyzés legérzékenyebb pontján érintette, valóban nagyon kellett ügyelnie, nehogy elveszítse elegáns alakját.

- Utálatos vakarcs, napról napra nagyobb a szád! - rikoltotta.

- Nem csoda - grimaszolt a legifjabbik Randolf lány te mindig jó példával jársz elöl.

Liselott megcsóválta a fejét.

Miért uralkodik olyan ritkán béke és egyetértés hármójuk között? Milyen utálatos ez a véget nem érő vita, súrlódás. Szinte soha sincs nyugalom. Amíg kettesben maradhat Susival, nincs semmi gond, a húga lúd nagyon kedvesen is viselkedni. Mihelyt azonban előkerül Sandra, oda a békesség. Már a puszta jelenléte is elég, hogy felpiszkálja Susit. A maga fölényeskedő, gúnyos magatartásával károsan befolyásolja fiatalabbik testvérét.

Kétségkívül Sandrából áradt a viszály rossz szelleme, a társaságban azonban senki nem hitte volna ezt, amikor húgaival együtt látta. Amint más is volt velük, Sandra elbűvölően szeretetreméltóan viselkedett - még a testvéreivel is. Azt a látszatot keltette, mintha a legtökéletesebb összhangban élne velük. Mindenben a látszatot tartotta szem előtt.

Liselott hasztalan próbált újra meg újra nyájasabb hangot megütni vele, Sandra minduntalan kitéri testvéri közeledése elől.

Talán érezte, hogy Liselott nemesebb, értékesebb ember, mint ő. A kisszerű, alantas lelkeket mindig bosszantja mások nagysága.

II.

Ezalatt Randolfné asszony a megkerült kulcscsomójával az íróasztalához sietett, hogy pénzt vegyen magához a páncélkazettából, ám abban alig pár fillér lapult.

Az őrnagyné jellemző vonásai közé tartozott, hogy sohasem tudta, mit talál a házikasszában, egyáltalán hogy állnak anyagilag. Amíg talált valamit a dobozában, gondolkodás nélkül kiadta, amikor azonban kifogyott a készlet, tehetetlen döbbenet lett úrrá rajta.

Egy darabig tanácstalanul meredt néhány csillogó érméből álló vagyonára, amiből természetesen a legégetőbb beszerzésekre sem futotta volna, azután mindent tárva-nyitva hagyva futott a férje szobájába.

Willy Randolf a kanapén ült és cigarettázott.

- Micsoda förtelmes bűz! - hajtotta el magától a füstöt zsebkendőjével a felesége. - Nyiss már ablakot! Ez a szag beleeszi magát az ember hajába, ruhájába! - Odalépett az ablakhoz, és friss levegőt engedett a helyiségbe. Az ura nem mozdult a helyéről.

- Mit keresel itt, Ellen? Nem szükséges itt sürgölődnöd.

- De sajnos szükséges. Pénz kell. Gyorsan adj valamit, hogy bevásárolhassunk.

- Pénz kell? - emelte fel a fejét Randolf.

- Igen, az.

- No hiszen - nevetett fel keserűen a férfi -, varázsló vagy, ha egy fillért is kiszedsz belőlem. Ugyanis nekem sincs egy huncut vasam se.

Az asszony az egykedvű arcra nézett, melynek telt bronzbarnasága férfiasabbnak mutatta kissé erőtlen, bár amúgy kellemes vonásait. A sötét szempárban ugyanaz a szívtelen kifejezés ült, ami Sandráéban, amikor a leány megmutatta igazi énjét.

- Úgy értsem, nem tudsz pénzt adni?

- Pontosan úgy - pöckölte le hanyagul a hamut cigarettájáról Randolf. - Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak.

- Atyaisten, Willy, de hát nekem pénz kell. A szakácsné vár, hogy mehessen a boltba.

- Hiszen tegnapelőtt adtam kétszáz márkát.

- Adtál, adtál, de abból mindenféle apró tartozást kellett rendeznem.

- Ja, ha te könnyelműen adósságokba vered magad! Ezt nem győzöm pénzzel.

- Kénytelen voltam, másként nem boldogultam volna. A szalonban nem akarták kiadni az új kalapomat, ha nem fizetek. Egy szó, mint száz: pénz kell, és kész. Kell, hogy legyen nálad valamennyi.

- Tessék - húzta elő a tárcáját a férfi kutasd át nyugodtan! Nem sokat találsz benne.

Az asszony kapkodva nyitotta ki a bőrtárcát. Egy tízmárkás bankjegy, egy-két ezüst- és néhány nikkelérme - mindössze ennyi volt kutakodása eredménye.

- Tényleg ez minden? - képedt el.

- Tényleg.

- Akkor azonnal pénzt kell szerezned.

- Könnyű mondani. Ugyan ki hitelezne nekünk?

- Már megint eljátszottál mindent - toppantott dühösen Randolfné. - Tegnapelőtt még több száz márkád maradt, miután pénzt adtál nekem.

- Valóban, háromszáz. Tudtam, hogy az nem sokáig elég. Jobbítani akartam anyagi helyzetünkön, s abban a reményben ültem a játékasztalhoz, hogy legalábbis megduplázom a háromszáz márkát. De nem volt szerencsém, mindent elvesztettem.

- Átkozott szerencsejáték! Koldusbotra juttatsz bennünket.

- Blablabla, ezerszer hallottam, már a könyökömön jön ki - fintorgott a férfi, és ápolt arca egészen eltorzult. Idegesen simított végig gondosan nyírt bajuszán, amelybe még csak egy-két ősz szál vegyült, majd folytatta: - Mindig csak olyankor hánytorgatod fel a játékot, ha veszítek. Amikor nyereséget hozok haza, azon soha nem akadsz fenn. Ha koldusbotra jutunk, arról te éppúgy tehetsz, drágaságom, mint én. Nem illethetjük egymást szemrehányással.

Ellen egy darabig szótlanul figyelte férje arcát. Mennyire szerette valamikor ezt az embert! Apja akarata ellenére kierőszakolta, hogy a könnyelmű, vagyontalan katonatiszthez adja. Nem törődött az öreg gondterhelt homlokráncolásával, a boldogságtól repesve állt az oltár elé. Mivel maga is hajlott a meggondolatlan élvhajhászatra, azonnal belevetették magukat a népes helyőrségi város pezsgő társasági életébe, mihelyt távol kerültek a papa komoly, figyelmeztető tekintetétől.

Ellen apja igen tehetős ember volt, százezer márka hozományt adott neki, és kifizette veje nem jelentéktelen adósságait is.

Mire az öreg tizenkét esztendővel ezelőtt elhalálozott, Randolfék nyakára hágtak a hozománynak, mivel mindig többet költöttek, mint amennyit megengedhettek maguknak. Örökség gyanánt újabb nyolcvanezer márka ütötte Ellen asszony markát. Ennek egy része azonnal elment az addig felhalmozódó tartozások rendezésére, a maradékot apránként felélték a következő években, jóllehet Randolf közben az őrnagyságig vitte, főj jövedelme jelentősen emelkedett.

Mindig nagy lábon éltek, amíg volt miből. Ellen asszony semmit sem konyított a háztartásvezetéshez, elképesztően meg. gondolatlanul gazdálkodott. Az őrnagy pedig képtelen volt féken tartani saját és felesége költekezését. Máról holnapra éltek hajszolták az élvezeteket, mit sem törődtek a takarékoskodással. Egy percig sem vették komolyan az életet.

Miután elapadt a pénzforrás, a könnyelmű házaspár egy pillanatra riadtan nézett egymás szemébe. Maguk sem tudták, hová lett a sok ropogós bankó.

Sanyarú helyzetük sem intette azonban józanságra őket. Ahelyett, hogy összehúzták volna magukat, mindenféle kiutat kerestek.

Hamarosan Ellen asszony egyetlen testvérnénje, Klara Arnstetten személyében vélték felfedezni mentőangyalukat. Ő az, akit a három nővér Klara néniként emlegetett.

A néni hajadon maradt, nemcsak megőrizte egész örökölt vagyonát, hanem elhalt édesapjához hasonlóan pénzügyi lángelmének is bizonyult. A tőle kapott útmutatások szerint pénze legnagyobb részét vállalkozásokba fektette, amelyek busás nyereséget hoztak. Csupán néhány esztendeje vonta ki tőkéjét ezekből a cégekből, mivel úgy találta, nem fognak ellenállni a válságnak. Helyettük jó értékpapírokat választott, amelyek szerény, de biztos hozadékot eredményeztek.

A Randolf házaspár már szinte a magáénak érezte Klara néni vagyonát. Klara anyai gyöngédséggel szerette nála néhány évvel fiatalabb testvérhúgát, s amíg mindketten az atyai házban éltek, igyekezett pótolni korán elveszített édesanyjukat.

Klara Arnstetten továbbra is a szülővárosukban, az apjuktól örökölt házban lakott. Ellen magától értetődőnek tekintette, hogy miután saját vagyonát eltékozolta, a nénje a magáéból kisegíti. Hozzászokott, hogy testvéri kapcsolatukban mindig az idősebbik az, aki ad. Férjeura természetesen e téren is az övével azonos nézeteket vallott.

Így hát a könnyelmű házaspár immár két esztendeje kisebb-nagyobb kölcsönöket vett fel Klara nénitől, aki újra meg újra zokszó nélkül elküldte az igényelt összegeket. Az őrnagy és neje úgy hitte, mindig így marad, és mit sem változtattak életmódjukon. Ha pénzszűkébe kerültek, csak írtak Klarának, amaz pedig segített.

Most egy ideig hallgatlak, Ellen asszony utálkozva nézegette a tenyerében tartolt csekély összeget.

- Kölcsönös szemrehányásokkal semmire sem megyünk. Ez a pénz a legszükségesebbre is alig elég.

- Akkor ne is hozass mást! - tanácsolta türelmetlenül az ura.

- Jó, a mai napot megoldom valahogy, de mi lesz holnap? Honnan szerzünk pénzt?

Az őrnagy felegyenesedett, újabb cigarettára gyújtott.

- Nincs más hátra, ismét Klárához kell fordulnunk. Már épp arra készültem, hogy szívhez szóló levelet rittyentek neki. Mivel azonban a dolog nem tűr halasztást, sürgönyözhetünk is.

- Nem - rázta a fejét az asszony, és finom cipőbe bújtatott lábával félrelökött egy leesett újságot azt nem. Ki nem állhatja a táviratot.

- Hm! Tehát az nem jöhet szóba, vigyáznunk kell, nehogy megharagítsuk. Akkor máris írok.

- Így is napokba telik, mire megérkezik a pénz.

- Mit csináljak? Ha sejtettem volna, hogy ilyen hamar elszórsz kétszáz márkát, már korábban írtam volna.

- Ha sejtettem volna, hogy egy nap alatt eljátszol háromszáz márkái, természetesen későbbre halasztottam volna egynémely kiadást - replikázott felpaprikázva Randolfné.

A férfi gúnyosan felnevetett. Ilyenkor egészen Sandrára hasonlított.

- Ugyan, kedvesem, a játékasztalnál veszítettem már egyszerre többet is.

- Akkor meg minek játszol?

- Mert jó néhányszor nyertem is, és ezúttal is ebben reménykedtem. Nem azzal a szándékkal ültem le az asztalhoz hogy mindent elveszítsek. Hagyjuk a szemrehányásokat! Inkább ötöljük ki, hogyan kerülhetünk ki ebből a kutyaszorítóból! A lányoknál nem akad egy kis pénzmag?

- Aligha - vont vállat az asszony. - Susi mindent az édességboltba hord, Sandrának soha nem marad egy fillérje sem, már tegnap is pénzért nyaggatott. Adtam neki öt márkát, azzal rögtön elszaladt vásárolni.

- Na és Liselott? Ő már egyszer-kétszer kisegített bennünket.

- Igen - nevetett idegenszerű hangon Ellen mulatságos, hogy mennyire szeret kuporgatni. Úgy látszik, nemcsak a nagyapja meg Klara szemét örökölte, hanem azt a krajcároskodó lelkűket is. Tényleg elképzelhető, hogy van pénze, de tudod, mindig olyan különös, feszélyező érzés fog el, valahányszor be kell avatnom őt anyagi helyzetünkbe. Olyan, mintha az apám megrovó tekintetét látnám.

- Na, akkor majd én beszélek vele - állt a tükör elé az őrnagy, kél kefével megigazította haját és bajuszát, elsimította házikabátja ráncait, és elégedett pillantással nyugtázta, hogy megjelenése még mindig kétségkívül kellemes és elegáns.

Ezután kinyitotta az ajtót, előreengedte a feleségét, majd követte a folyosóra.

Ellen asszony a konyhába ment, hogy végre útjára bocsássa a szakácsnét, a férje pedig a leányai után nézett.

- Jó napot, gyerekek! - köszönt rájuk kedélyesen.

- Jó napot, papa!

- Na, mit csináltok?

Susi azonnal a nyakába vetette magát.

- Halálra unjuk magunkat. De jó, hogy végre téged is látunk.

- Nem is terveztek mára semmit?

- Sandra meg Liselott este színházba mennek, én meg persze itthon rostokolhatok. Tulajdonképpen hallatlan, hogy minden mulatságtól elzártok, mint valami gyereket.

- Jaj, ne bomolj már, Susi, idejekorán megismerheted a társaságot.

- Ha legalább pár szem jófajta töltött csokoládéval vigasztalódhatnék! - sóhajtotta Susi. - De nincs egy petákom se. Drága papa, ajándékozz meg egy-két jó birodalmi márkával!

- Eltévesztetted a házszámot, kedvesem - fricskázta meg kicsit az orrát az apja. - Magam is épp benneteket szerelnélek megpumpolni.

- Ajjaj! - horgasztotta le a fejét a leány.

Sandra leírhatatlan pillantással tekintett fel az apjára.

- Az én erszényem is kong az ürességtől. Abban bíztam, hogy te megszánsz.

Az őrnagy elmélázva simított végig a választékán, és Liselottra sandított, aki sápadt arccal és remegő ajakkal hajolt a kézimunkája fölé, s mintha fájdalom barázdálta volna a homlokát.

- Akkor már csak egy reményem maradt: te, Liselott. Te vagy a mi kis pénzügyérünk, a te bugyellárisodban akkor is csörög valami, ha a többieké kiürült. Ki tudsz segíteni? Csak egykét napra, amíg befut a pénz Klara nénitől. Akkor kamatostul visszakapod - lépett mellé az őrnagy.

A leány lassan elvörösödött. Szemlesütve felállt, és félretette a kézimunkáját.

- Száztíz márkám van, papa - közölte színtelen hangon.

- Nézzenek oda, micsoda tőkepénzes! - tréfálkozott Randolf anélkül, hogy elgondolkozott volna Liselott viselkedésén.

A leány egy szekrénykéhez lépett, és a magánál hordott kulccsal kinyitotta.

- Uramfia, Liselott! - csapta össze a kezét Susi. - Mi a csudát kezdesz ezzel a tenger sok pénzzel? Száztíz márka! Ha tudtam volna, kölcsönkértem volna egy keveset.

- Húsvétra én is száz márkát kaptam Klara nénitől, akárcsakmti. Tíz márkát pedig a zsebpénzemből takarítottam meg - felelte a nővére, és leszámolta a pénzt az apjuk kezébe.

A férfi kedélyeskedve vette el, és megpaskolta Liselott arcát.

- Ahogy mondtam, egy-két napon belül visszakapod.

- Nem, nem! - rázta meg a fejét hevesen a leány. - Hagyd csak, nekem nincs szükségem rá!

- De Liselott, elment az eszed? - képedt el Susi. - Nem ajándékozhatod el csak úgy ukmukfukk a pénzedet.

- Természetesen visszakapod a pénzedet - erősködött az őrnagy. - Nem akarlak kifosztani.

- De tényleg, papa, miattam nem szükséges pénzt kérned Klara nénitől, jól megvagyok anélkül is.

- Jaj, te kis oktondi - fakadt hahotára Randolf -, csak nem képzeled, hogy ezzel a pár márkával kihúzhatjuk? Klara néninek jóval komolyabb összeggel kell kisegítenie bennünket. Száz szónak is egy a vége, visszakapod, ami jár, s ráadásul tíz márkát.

- Legalább azt ne - ellenkezett a leány akkor csak a kölcsönt add vissza!

- Te nem vagy észnél! - vélte Susi, és az apjukhoz fordulva folytatta: - Ha már így állunk, adhatnád nekem azt a tíz márkát.

- Mi mást tehetnék - borzolta össze leánya szőke tincseit az őrnagy ha egyszer a nővéred önérzete nem engedi, hogy kamatot fogadjon el.

- Pompás! - ujjongott Susi, és megpuszilta a papát.

- Na és velem mi lesz? - emelte a tekintetét kacéran az apjára Sandra. A férfi egy ideig jóleső mosollyal legeltette a szemét gyermeke szépségén.

- Te kis boszorkány! Meg akarod babonázni az apádat?

A leány diadalittasan hátraszegte a fejét.

- Ne légy szívtelen, papa!

- No, nem bánom, te is megkapod a tíz márka rendkívüli segélyt, ha megérkezik a pénzküldemény Klara nénitől. De most már hagyjatok nekem békét!

Az őrnagy évődve meghúzgálta Susi szőke varkocsát, amelyet a leány üggyel-hajjal font vastag szálú, hullámos, de nem túl hosszú hajából, tréfásan eltúlzott lovagiassággal megcsókolta Sandra finom, fehér kacsóját, és kifelé mentében megsimogatta Liselott fejét, azzal sietve elhagyta a szobát.

A hosszú folyosón hitvesével találkozott, aki kérdőleg nézett rá. Bólintott. Bevonullak az asszony kisszalonjába, ahol átadott neki száz márkát.

- Tessék, Liselottnak szerencsére még volt száztíz márkája. Egy tízest meg kell tartanom magamnak, a többit oszd be, amíg Klara pénze megérkezik! Máris írok neki.

- Helyes - biccentett fellélegezve Ellen -, ne felejtsd el mindannyiunk nevében szívből üdvözölni Klárát, és kérd meg, hogy mielőbb látogasson meg minket!

- Annyira vágysz a társaságára? - hunyorított rá a férje.

- Az igazat megvallva nem túl sok bennünk a közös vonás. Klarának nyomasztóan éles a szeme, és nem rejti véka alá a véleményét. Valahányszor megjelenik nálunk, a hideg futkos a hátamon. De rajtunk kívül nincs senkije, és mindig örömmel veszi az invitálást. Meg aztán igyekeznünk kell, hogy jóban legyünk vele.

- Feltétlenül, a jó viszonyt mindenképpen fenn kell tartanunk. A legutóbbi alkalommal amúgy is kissé megorrolt, és kevesebbet küldött, mint amennyit kértünk. Ajánlatos kissé megemelnünk az összegei, így akkor sem járunk pórul, ha levesz belőle.

Ezen mindketten szívből, a legteljesebb egyetértésben nevettek.

III.

Eltelt három nap. Az őrnagy családja az ebédlő tágas zárt erkélyén ült, amelyet fehérre lakkozott modern bútorral tetteké lakályossá. Ez a világos sarok kedélyes kis szigetként emelkedj ki a szoba sötét tölgyfa berendezéséből. A reggelit és az uzsonnát mindig ebben a meghitt zugban fogyasztották el.

Most épp reggelizéshez fogtak, a szülők pocsék hangulatban mivel a Liselott-tól kölcsönzött pénznek minden takarékosságuk ellenére a végére jutottak, Klárától pedig még semmi sem érkezett.

Sandra lopva ásított, finom ujjai közt egy darabka fehér kenyeret morzsolgatott, Liselott leverten a csészéjébe bámult, csak Susi adta át magát élvezettel az evésnek.

Az őrnagy újságot olvasott, Ellen asszony tűnődve kevergette csokoládéját.

Némán ülték körül az asztalt, ki-ki a maga gondolataiba merült. Odakint olyan tántoríthatatlanul sütött a ragyogó tavaszi nap, mintha minden ember szívébe boldogságot akarna varázsolni. Susi nyomban eltűnt, mihelyt végzett az étkezéssel. Egy különösen izgalmas regény olvasásába kezdett, amelyet most sietett befejezni. Két nővére ülve maradt, mivel egynémely pipereügyeket még meg akartak beszélni az anyjukkal.

Alig hagyta el a szobát Susi, amikor az őrnagy legénye, aki a házban libériát hordott, és inasként működött, belépett a postával. Néhány újság és nyomtatvány mellett egyetlen levél feküdt a tálcán, amelyet urának átnyújtott.

Az nyomban kezébe vette a vastag borítékot, amelyen lendületes, gondosan megformált betűkkel állt a cím.

- Klarától jött!

A házaspár megütközve pillantott egymásra. Cseppet sem örültek, hogy pénz helyett levél jön a nénitől.

Az őrnagy feltépte a borítékot, és olvasni kezdett. Amikor befejezte, szó nélkül, morcos arccal adta át feleségének az írást, amely a következőképpen szólt:

„Kedves Húgom, kedves Sógor!

Legutóbbi leveletekre személyesen kell válaszolnom. Úgy látom, alaposan meg kell beszélnünk egyet-mást. Holnapután, azaz vasárnap érkezem, a déli vonattal. Úgy emlékszem, az két óra körül ér hozzátok.

Addig is mindnyájatokat csókol

Klara”

Ellen asszony leeresztette a levelet, és ismét szorongva nézeti az urára.

- Mit gondolsz erről, Willy? - kérdezte végül.

A férfi már túltette magát első ijedtségén. Vállat vont, kényszeredetten nevetett.

- Nos, ezúttal valószínűleg némi erkölcsi prédikációra számíthatunk. Azt hiszem, a jövőben valamivel nehezebben csikarhatunk ki kölcsönt a nénédből. Persze nem vehetjük tőle rossz néven. Amilyen a természete, csodálkoztam is, amiért nem használja ki ezeket az alkalmakat, hogy bölcs intelmekkel lásson el bennünket. De ne félj semmit! Én értek a nyelvén. Nekem nem képes ellenállni, még mindig tudok bánni vele.

Önelégült mosollyal simogatta meg a bajuszát. Igencsak hiú volt a „délceg Randolf”, azt képzelte, Klarát éppúgy feleségül vehette volna, mint a húgát, ha épp arra szottyan kedve. Természetesen a csinosabb, fiatalabb és vidámabb Ellent választotta. Szilárd meggyőződésévé vált, hogy Klara csak azért maradt pártában, mert az ő asszonya nem lehetett, s minden bizonnyal még mindig vonzódik hozzá, csak tartózkodó viselkedésével palástolja érzelmeit.

Erre a vélt vonzalomra alapozta mindig számításait.

Alaposan melléfogott azonban. Klara Arnstetten nem sokra tartotta sógorát, akinek felszínes, felelőtlen jellemén éles szeme rég átlátott.

A férfi kellemes megjelenése hidegen hagyta, sohasem értette, miért találják annyira ellenállhatatlannak mások.

Egész más okból nem ment férjhez. Noha csakugyan nem volt különösebben csinos, a pénze miatt épp elegen kívánták el venni, sokkal okosabb volt azonban, semhogy a hozománya terhes velejárójaként kaphassa meg bárki is. A szerelem azért egyszer az ő szívét is megérintette. Egy fiatal orvos szeretett belé - és másoktól eltérően nem a pénzébe -, ő pedig tiszta szívből viszonozta a derék férfi szerelmét. Az orvos már arra készült, hogy megkéri a kezét, ám hirtelen vérmérgezést kapott, és meghalt.

A regényes történetről egyedül Klara édesapja tudott, g azonban sírba vitte a titkát. A leány ettől fogva senkit sem bírt szeretni, így maradt egyedül.

Ellen asszony férje biztatása ellenére nyugtalankodott.

- Nem tudom, valahogy elfog a bizonytalanság, ha Klara látogatására gondolok - sóhajtotta.

- Hogyan? - rezzent fel ábrándjaiból Sandra. - Klara néni idejön? - rökönyödött meg.

- Igen, holnap délben.

- Jóságos ég, szép kis cirkusz lesz már megint! Nem elég, hogy az ember idegeire megy a folytonos kritizálásával, rettenetesen régimódi és vidékies is. A magam részéről nem óhajtok vele mutatkozni, annyi szent.

- Ugyan már, Sandra! - csitította az anyja. - Hiszen nem marad sokáig.

- Ahhoz elég sokáig, hogy elrontsa a kedvemet. Még szerencse, hogy nem mindjárt ma érkezik, így nem rontja el Vallentin kereskedelmi tanácsosék kerti ünnepélyét.

Liselott szemében különös kifejezés jelent meg. Szívében egymásnak feszült a néni fürkész tekintetétől való félelem meg a vágy, hogy a közelében érezhesse az idős asszony tiszta, határozott lényét, amelyből boldogító nyugalom és magabiztosság áradt. Mély lelki rokonságot érzett vele, habár amikor a néni hébe-hóba ellátogatott az otthonukba, hozzá sem került sokkal közelebb, mint a többiekhez. A néni magatartása nem bátorította bizalmaskodásra, mégis ösztönösen érezte, hogy a hűvös, nemegyszer rideg külső mögött jóságos szív rejtőzik.

Bánkódva hallotta, amikor az anyja figyelmeztette Sandrát, ne viselkedjék elutasítóan a nagynénjével. Fogadja szükséges rosszként, amelyet kínos anyagi helyzetük jobbrafordítása érdekében el kell viselniük.

Az őrnagy felemelkedett, hogy szolgálatba induljon. Az anya még megbeszélt egyet-mást két nagyobbik leányával az esti kerti mulatsággal kapcsolatban, majd az ifjú hölgyek a szobájukba vonultak, ahol a húguk kedvenc helyén, a díványon heverészve olvasott. Ellen asszony intézkedett, hogy előkészíttesse nővére számára a vendégszobát. Susi fel sem nézett érdekfeszítő olvasmányából, amikor testvérei beléptek. Sandra megállt előtte, és tenyerével letakarta a kinyitott könyvoldalt.

- Jaj, ne piszkálj, hadd olvassak - méltatlankodott Susi épp most lesznek egymáséi - próbálta félretolni nővére kezét.

- Egy pillanat! Csodálatos újságom van a számodra.

- Halljuk!

- Holnap érkezik Klara néni!

- Szent Kleofás! - ugrott fel a leány. - Már csak ez hiányzott. Egy fityingem sincs, itthon gubbaszthatok, amíg ti mulatoztok, s most mindennek a tetejébe itt a rémségek rémsége: Klara néni! Szinte látom magam, amint felgombostűzve a górcső alá tesz, hogy megvizsgáljon. Borzalom!

Egy karosszékbe omlott, karját ernyedten lelógatta.

- Ugyan, Susi - nézett rá szemrehányóan Liselott -, hogy beszélhetsz ilyen igazságtalanul? Hiszen két éve mindannyian jóformán az ő kegyelemkenyerén élünk.

- Arról én nem tehetek! Nem az én hibám, ha a papa meg a mama képtelenek rendezni az anyagi helyzetüket.

- Valóban nem, de ha így vélekedsz Klara néniről, akkor nem szabadna mindenféle ajándékokat elfogadnod tőle. Én legalábbis így gondolom.

- Te betegesen lelkiismeretes vagy, Sandra viszont azt mondja: mi mást csinálhatna a vénkisasszony a pénzével, ha nem ránk költené?

Liselott összevonta a szemöldökét.

- Sajnos, mindenben Sandra példáját követed. Pedig jobban tennéd, ha kevésbé engednél a befolyásának, és inkább a saját jó szívedre hallgatnál.

- Vagy inkább Liselott kenetteljes prédikálására - gúnyolódott a nénjük.

Liselott nem is válaszolt a támadásra.

Susi egy ideig nézte testvére bánatos arcát, aztán tétován megszólalt:

- Tulajdonképpen igazad van, tényleg nem szép dolog, hogy így kihasználjuk Klara nénit, pedig egyikünk sem szíveli. De hát mi mást tehetnénk? Engem mindig megrémít a szúrós tekintete. Úgy érzem, a vesémbe lát, legszívesebben egy egérlyukba bújnék. Igazán nem lélekemelő érzés.

Csönd támadt.

Sandra és Liselott előkészítették a ruhájukat a kerti ünnepségre, Susi sóvárogva nézte őket.

- Jó nektek! Egyik mulatság a másik után. Én meg csak idehaza penészedhetek. Bárcsak én is veletek mehetnék!

- Majd rájössz, hogy nem minden társasági esemény olyan élvezetes. Sokszor szívesen itthon maradnék helyetted - jegyezte meg halkan Liselott.

- „Vonulj kolostorba, Ophelia!” - szavalta színpadias hangon Sandra, majd Susihoz fordulva folytatta: - Ne hagyd magad megtéveszteni, kicsikém! Én minden estélyen nagyszerűen mulatok, istenien érzem magam. Csak nem szabad így besavanyodni, mint Liselott. Meglátod, te is imádod majd. Előbb-utóbb bevezetnek a társaságba, és élvezheted a hódításaidat.

- Engem biztos nem fognak úgy körülrajongani, mint téged; talán még kevésbé, mint Liselottot. Túl szokványos a külsőm: szőke haj, kék szem, rózsás arc. Micsoda unalom! Ez már száz éve kiment a divatból. Aki ma érdeklődést akar kelteni, annak sajátosnak, eredetinek kell lennie. Pont olyannak, mini te, Sandra. Ahhoz pedig kiválóan értesz, hogy az ujjad köré csavard a férfiakat, mielőtt észrevennék magukat. Okos vagy. A te könnyed eleganciádat hiába is próbálnám utánozni, belőlem mindig kiütközik a természet gyermeke. Téged viszont mindenki irigyelhet. Te vagy a szépség a családban, igazi lánya a „délceg Randolf'-nak, ahogy a papát az ezredénél hívják. Liselott is érdekes egyéniség, habár túl érzelgős. Ezt nem nagyon kedvelik a férfiak. A legrosszabb azonban az, ha valaki olyan jellegtelen, mint én.

Sandra hangosan felnevetett. Liselott is elmosolyodott, s fejcsóválva szólalt meg:

- Szeretném tudni, honnan meríted az értesülésedet, hogy mit szeretnek a férfiak, és mit nem.

Susi a nyaka köré kerítette Sandra egyik parfümillatú sálját, és kíváncsian nézegette magát a tükörben.

- Na hallod, nem vagyok már kisbaba, és nyitva tartom a szememet. Épp elég megfigyelnivalót szolgáltattok ti ketten a lovagjaitokkal. Amikor pedig hozzánk jön társaság, évek óta potyanézőként kilesem a fejleményeket. Van egy titkos páholyom, de nem árulom el, hol, különben legközelebb elzavarnátok. A színfalak mögött aztán finom kis dolgokat látok-hallok. Amikor például valamelyik fiatalember téged tüntet ki a figyelmével, nem sokáig tart a dolog, Sandra egykettőre lecsapja a kezedről. Sandra csak odalép, szép szemével rápillant az illetőre, kivillantja bűbájos mosolyát, néhány kedves és szellemes szót szól, s máris behálózza. Az úriember attól fogva árnyékként követi, ő pedig kecsesen az orránál fogva vezeti.

Sandra kacéran mosolyogva a homlokába húzott néhány tincset, kecsesen illegette magát a tükör előtt.

- Nem tehetek róla, minden férfinak megakad rajtam a szeme. Igazán semmit sem teszek azért, hogy elcsábítsam Liselott hódolóit. Vagy te talán másként látod, Liselott?

Az utolsó szavaknál álságos, vizsla tekintetét húgára vetette.

Liselott nyugodtan viszonozta a pillantást, csak az ajka rándult meg alig észrevehetően.

- Én úgy látom, hogy Susi összevissza locsog. Természetes, hogy többeknek tetszel, mint én, hiszen szebb vagy nálam, és kellemesebb társalgó is. Én túl komoly és nehézkes vagyok, nem tudok és nem is akarok vetélkedni veled. Nekem semmit sem jelentenek a hódolók.

- De az egyik mégis jelent valamit - kuncogott hamiskásan Susi rég kifigyeltelek.

Liselott mélyen elvörösödött, és lehajolt előkészített tánccipőjéhez, mintha igazítani akarna a csatján.

Sandra azonnal felkapta a fejét.

- Ki az az egyik? - kérdezte tettetett érdeklődéssel, holott pontosan tudta a választ.

- Hiszen úgyis tudod. Eláruljam neki, Liselott, hogy kiengedhesse a hálójából a nagy őt?

Liselott összeszorított ajakkal egyenesedett fel, és igyekezett nyugodtnak látszani. Komoly tekintetét a húgára emelte.

- Megtiltom, hogy bármiféle úriemberrel összefüggésbe hozd a nevemet.

Susi kissé összehúzta magát.

- Jaj nekem, azért nem kell mindjárt leharapni a fejemet. Elvégre magunk közt vagyunk. Csak jót akartam, és tudom, amit tudok. Mondd csak meg nyugodtan magad Sandrának, ki az az úr! Akkor majd nem cicázik vele. Ha nem teszed, akkor lemondhatsz róla, mert esetleg épp őt szemeli ki magának.

Liselott gondosan összehajtogatott néhány ruhadarabot. Már nem pirult, sőt feltűnően elsápadt, tekintete büszkén és hidegen villogott.

- Badarságokat fecsegsz, Susi. Különben is, mit kezdhetnék olyan férfival, aki oly kevéssé szeret, hogy valaki más miatt megfeledkezik rólam? Egy gondolatra sem méltatnám az ilyet, nemhogy egy szóra.

- Micsoda önérzet! Meg kell a szívnek szakadni! - szikrázott fel Sandra szeme.

Liselott állta a pillantását.

- Neked persze fogalmad sincs arról, mi az önérzet.

Nővére egy fotelba vetette magát, és formás kis lábfejét billegette.

- Azt én is tudom, hogy fűlni kell hagyni az olyan férfiakat, akikbe legszívesebben belékapaszkodnánk. Nem érdemes komolyan venni őket. Játszani kell velük, ha nem akarunk a játékszerükké válni. De helyesen mondta Susi, ha valamelyik igazán érdekel, csak szólj nekem, ki az, nehogy tájékozatlanságomban keresztezzem az utadat.

Liselott nem nézett rá, a homlokát ráncolta, de nyugodtan válaszolt.

- Nincs kit megneveznem, és ismétlem: a világ minden kincséért sem próbálnék megtartani olyan férfit, akinek a birtoklásáért aggódnom és szoronganom kellene, akinek a hűsége attól függne, hogy kell-e egy másik nőnek is, vagy sem. Ezzel zárjuk le a témát, nem érdemes tovább rágódni ilyen butaságon.

Susi közben Sandra sálját próbálgatta, s ez nem kerülte el nővére figyelmét. Mérgesen kapta le róla a finom holmit.

- Mit művelsz, te kis fruska! Hagyd békén a dolgaimat! Ki nem állhatom, ha ahhoz nyúlsz, ami az enyém.

- Ne izgasd fel magad, árt a szépségednek - feleselt Susi, és felpróbálta Liselott tánccipőjét. Úgy illett a lábára, mintha ráöntötték volna. Ruhája szegélyét felemelve, elbűvölve nézegette magán. - De gyönyörű! Nézd, Liselott, milyen jól áll. Ugye, te nem bánod, ha a dolgaidhoz nyúlok?

- Nem, Susi, nem bánom.

A fiatal leány pillantása most Liselott szépen kiterített estélyi ruhájára tévedt.

- Te, Liselott!

- Tessék!

- Liselott… olyan borzasztóan szeretném látni magam egy igazi, kivágott estélyi ruhában. Hadd próbáljam fel a tiédet!

Liselott mosolyogva nézte rimánkodó tekintetét, és készségesen elégítette ki kívánságát, maga öltöztette suhogó selyembe a húgát.

Amaz megigézve állt a ruhakölteményben. Liselott együttérzéssel figyelte örömmámorát, Sandra pedig a fotelban ülve úgy tett, mint akinek tetszik a kedves jelenet. Ajka azonban gúnyosan lebiggyedt, fel nem foghatta, miért engedett a gyermeteg kérésnek Liselott.

A boldog csitri arca lángolt, szeme csillogott az izgalomtól

- Jaj. de szép! Nézd, Liselott, egész jó rám, csak a dereka szorít egy kicsit, és itt fent túl bő. Nem pont úgy festek, mint egy igazi dáma?

- De, éppen úgy.

- Megengeded, hogy egypár lépést táncoljak benne? Csak szerelném kipróbálni, milyen érzés.

- Hát persze hogy megengedem - nevetett testvérkéjére Liselott.

Susi dalolva forgolódott a szobában, majd gúnyosan pukedlizett Sandra előtt.

- Összegyűröd Liselott ruháját - vélte fölényesen a nővérük.

Susi megtorpant, és mérgesen nézett rá.

- Te bezzeg sosem engedted volna, hogy felpróbáljam a ruhádat. Már azért is majd megettél, hogy azt a vacak sálat föl mertem venni. Tudd meg, hogy Liselott sokkal rendesebb, mint te, csak nem mindenki veszi észre, mert olyan csöndes és komoly. De a szíve, az sokkal jobb, mint a tiéd.

Hirtelen elragadtatásában átfonta Liselott nyakát, és cuppanós puszit nyomott az arcára. Liselott gyengéden magához vonta, nem törődött azzal, hogy kárt lehet a drága ruhában. Szeretetre szomjas szíve jótéteményként fogadta húga kedvességét.

- Minek ez a nagy felhajtás? Nekem is jólesik, hogy egy kis örömet szerezhettem neked - felelte egyszerűen.

Susi egy pillanatra nővére szívet melengetően csillogó, szürke szemébe nézett, azután újra megpuszilta.

- Ezt nem felejtem el neked, Liselott. Ha megint utálatos lennék veled, légy szíves, emlékeztess rá! Most pedig segíts kibújnom a ruhádból, nehogy kitágítsam a derekát. Délután majd segítek az öltözködésnél, jó? Befonom a hajadat is, azt mindig szívesen csinálom. Tudod, ha Sandra egyébként szebb is nálad, a haja nem ilyen gyönyörű, és ha nem hordana vendéghajat, nem is tudna rendes frizurát csinálni magának.

Sandra szinte átdöfte a tekintetével, de ő csak visszagrimaszolt rá, miközben Liselott lehúzta róla a ruhát.

IV.

Vallentin kereskedelmi tanácsos villája a városon kívül, az erdő szélén feküdt. Gazdag polgárok építkeztek azon a környéken, nem túl közel egymáshoz, hogy mindannyian háborítatlan nyugalomban élhessenek. Hatalmas kertek övezték az elegáns, kényelmes otthonokat, a tulajdonosok tekintélyes összeget fizettek a városnak egy-egy darab erdőért, hogy hamisítatlan ősparkhoz jussanak.

A legnagyobb és legszebb telken emelkedett a kereskedelmi tanácsos rezidenciája - a legelőkelőbb és legterjedelmesebb mind közül. Úgy bontakozott ki a zöldből, akár egy kastély, s a százados, roppant fatörzsek hatásos hátteret biztosítottak a látványhoz.

A tanácsos azelőtt a városban lakott, egy terebélyes, ódon, szürke házban, amelyet a szüleitől örökölt, s amelyben a tágas üzlet- és raktárhelyiségek is elfértek. Ott született, miként egykor az apja, s utóbb saját fia és leánya is. A két gyermek azzal az asszonnyal kötött házasságából származott, akit a szülei kívánságára vett el, mivel azok úgy ítélték meg, hogy azonos anyagi helyzetük alapján egymáshoz illenek.

A frigy megkétszerezte vagyonát. Kibővítette hát az üzletet, gyárat épített, később részvénytársaságot alapított. Miután hamar híressé vált munkáslakótelepet létesített, a kereskedelmi tanácsosi címmel is megtisztelték.

Ekkor már túl komornak és szerénynek látta a szürke házat, szép villát építtetett helyette.

Bármihez nyúlt, arannyá vált a kezében. Csak magánéletében nem vált tartós vendéggé a boldogság. A napsütötte, fehér falú erdei villában sem talált rá. Két évvel beköltözésük után leányát elragadta a tífusz, nem sokkal később Robert fia is megbetegedett, csúnya tüdőgyulladást kapott.

A fiatalember talpra állt ugyan, orvosai azonban hosszabb délvidéki utazást javallottak neki, hogy maradéktalanul felgyógyuljon.

Immár öt esztendeje élt távol hazájától Robert Vallentin, az utolsó két évben Kairóban. A nyári hónapokban Svájc déli részén találkozott szüleivel, de haza egész idő alatt egyszer sem tért, mivel az otthoni klíma nem kedvezett az állapotának.

Az öregek így magukra maradtak a kényelmes villában, napjaik a fiuk élete és egészsége miatti csöndes aggódásban peregtek.

Ezen a nyáron végre engedélyezték a doktorok, hogy Robert hazautazzék. Teljesen gyógyultnak nyilvánították, csupán azt a feltételt támasztották, hogy még néhány telel délen kell töltenie, amíg vissza nem szokik az északi éghajlathoz.

Néhány hete élvezte már visszakapott otthonát. Apja és anyja repestek a boldogságtól, hogy erőben, egészségben láthatják újra viszont.

Robert hamar beilleszkedett régi környezetébe, és felébredt benne a vágy a városi társaság után. Szülei számos meghívót küldtek szét a nagyszabású kerti ünnepségre, amellyel ismét meg kívánták nyitni házukat a rendszeres társasági élet előtt.

Meghívtak nagyjából mindenkit, aki a jelentős helyőrségi városban a jó társasághoz tartozott. Szabadtéri játékok gondoskodtak az ifjúság szórakoztatásáról, emellett hangverseny, később tűzijáték, díszvacsora és bál szerepelt az est programján.

Randolf őrnagy öt órakor indult el otthonról családjával. Susi megtartotta a szavát, segédkezett Liselottnak az öltözködésben. Nagy gonddal fonta be szép, dús fürtjeit, és Sandra körül is tüsténkedett egy kicsit. A nővérek között - hála Liselott igyekezetének - ismét helyreállt a béke.

Azután Susi bánatosan figyelte a bérkocsit az ablakból. A négy személy - kivált a három estélyi ruhás hölgy - eléggé szűkösen fért el a járművön, de tekintettel kedvezőtlen anyagi helyzetükre, hősies önmegtartóztatással lemondtak arról, hogy még egyet rendeljenek. így aztán nem épp felhőtlen hangulatban tették meg a hosszú utat. Sandra és Ellen asszony felváltva panaszkodtak, hogy a ruhájuk teljesen ronggyá fog gyűrődni, kényelmetlenül feszengtek a keskeny ülésen. Az őrnagy kacskaringósakat káromkodott az alacsony kocsitető miatt, amelybe mindjárt beszállásnál alaposan beverte a fejét, Liselott pedig sápadtan és csöndesen gubbasztott a sarokban. Kibámult az ablakon, szíve nyugtalanul kalapált. Tudta, hogy este találkozni fog Heinz Rottmann-nal - aki megint ügyet sem vet rá, mihelyt megpillantja Sandrát.

Rottmann főhadnagyi rangban szolgált az apja ezredében, értelmes, komoly érdeklődésű, derék katona volt, kifogástalan jellem.

Csak egy esztendeje helyezték ide. Sandra akkoriban hosszabb ideig távol volt. Egy intézeti társnőjét látogatta meg szülei thüringiai birtokán.

Heinz Rottmann így először Liselott-tal ismerkedett meg Randolfék házában, s az ifjú hölgy szemlátomást mély benyomást gyakorolt rá. Igyekezett feltűnés nélkül keresni a társaságát. Sokat táncoltak, és elmélyült beszélgetéseket folytattak. Úgy találták, hogy azonos nézeteket vallanak az életről, ugyanazon eszmények felé törekszenek, és kölcsönösen megkedvelték a másik belső értékeit, nemes jellemét.

Liselott szívében először fogant meg az igaz szerelem. Titkos boldogsággal adott hálát a kegyes sorsnak, amely épp ezt a férfit vezérelte az útjába, s fenntartás nélkül tárta ki szívét e szerelem előtt.

Úgy tetszett, Heinz Rottmann is hasonló rokonszenvet táplál iránta. A fiatalember sötét szemében meleg fény csillogott, valahányszor meglátta őt, hangja lágyan és szívélyesen csengett, amikor hozzá beszélt. Érzéseit azonban egyetlen szóval sem árulta el. Szegény volt ugyanis, és tudta, az őrnagy sem dúskál a javakban. Egyelőre tehát nem gondolhatott nősülésre, s elég becsületes volt ahhoz, hogy ne keltsen olyan reményeket, amelyeket nem teljesíthet. Józan esze féken tartotta szerelmét.

Liselott mégis boldog volt és elégedett. Nem vágyott szerelmes szavakra. A szerelmes nő finom ösztönével érezte, hogy viszontszeretik. Beérte ennyivel, ez a tudat is ezer meg ezer mámorító pillanatot szerzett neki.

Azután hazaérkezett Sandra - és egy csapásra megváltozott minden.

Testvérnénje azonnal felfedezte, hogy érzékeny szálak szövődtek Liselott és Heinz Rottmann között. Egyébként oly hideg szíve különös módon felmelegedett a daliás, jóvágású katonatiszt, a nemes tartású, barna fej, a jellegzetesen erőteljes vonások és az életvidámságot sugárzó, sötét szempár láttán.

Nem szokott hozzá, hogy bármiről is lemondjon, netán tekintettel legyen a húgára. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy épp most szoruljon Liselott mögé. Minden kacér fortélyát latba vetette hát, hogy elnyerje Heinz Rottmann szerelmét. Szépsége, epekedő pillantásai feltüzelték a fiatalembert, kecsessége, sziporkázó jókedve valósággal megszédítette. Sandra értette a módját, hogy lenyűgözze a férfiakat - s most különösen nagy súlyt helyezett rá, hogy diadalt arasson.

Heinz Rottmann a kábulatban, amely minden érzékét rabul ejtette, elfeledte, mit jelentett számára addig Liselott Randolf.

Nem telt belé sok idő, és meghitt kapcsolat alakult ki Sandra és a főhadnagy között. Noha egy kicsit maga a leány is tüzet fogott, tudta, hogy enyelgésük sohasem mélyülhet szerelemmé.

Meg sem fordult a fejében, hogy holmi ágrólszakadt tisztecskéhez menjen feleségül. A szívét örömest ennek a vonzó, érdekes férfinak ajándékozta, ám a kezét, azt olyasvalakinek szánta, aki ragyogó szépségéhez méltó kereteket tud biztosítani. Az idővel meglehetősen komollyá váló kalandot pusztán kellemes időtöltésnek tekintette, amíg a várva várt gazdag kérő nem jelentkezik.

Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy Rottmann előbb Liselottot kedvelte, s hogy a húga sem maradi közömbös a főhadnagy iránt, okosabbnak találta azonban, ha nem törődik ezzel. Liselott érzései cseppet sem befolyásolták.

Liselott a kínok kínját szenvedte el Rottmann megváltozott viselkedése miatt. Amióta Sandra előkerült, a férfi kitért az útjából. Büszkesége azonban nem engedte, hogy kimutassa fájdalmát, legkevésbé a főhadnaggyal akarta éreztetni azt. Látszólag tehát nyugodt és hűvös magatartást tanúsított a fiatalemberrel szemben, aki már-már azt hitte, tévedett, amikor melegebb érzéseket feltételezett a leány részéről. Szinte megkönnyebbülten lélegzett fel, mert bár sohasem tárta fel érzéseit Liselott előtt, mégis bizonyosra vette, hogy viselkedésével elárulta magát.

Egyébiránt annyira megbabonázta Sandra bája és jól kiszámított kacérkodása, hogy heves szenvedélyre gyúlt iránta. Más nő nem is létezett többé a számára. Sandra mellett mindenki jelentéktelen árnnyá halványult.

Nem tudta, hogy értéktelen, csillogó üvegcserépre cserélt egy valódi drágakövet. Sandra sohasem mutatta meg igazi arcát, és értett hozzá, hogy másokban a fennkölt gondolkodású, nemes jellemű hajadon eszményi képét alakítsa ki önmagáról. A férfit pedig süketté és vakká tette a szenvedély.

Amikor az őrnagyék kocsija a Vallentin-villa elé gördült, már vidám hangzavar hallatszott a gyönyörűen ápolt kert ház mögötti részéből. Jó néhány vendég megérkezett már.

Miután a hölgyek a ruhatárban rendbe hozták öltözéküket, a libériás inas egy tágas, kertre nyíló terembe vezette őket. Ott fogadta a ház ura és hitvese az érkező vendégeket.

Vallentin kereskedelmi tanácsos középmagas, kissé testes, ám ehhez képest meghökkentően gyors, ruganyos mozgású úriember volt. Erősen ritkuló haja és az új divat szerint rövidre nyírt, tömött bajusza őszbe vegyült, acélkék szeme tulajdonosi magabiztossággal szemlélte a világot, fürkész tekintete mégsem hatott feszélyezően, értelmet és lelkierőt sugárzott. Nyílt, barátságos viselkedése nem leplezhette ösztönös tartózkodását. Viszonylag magas, ösztövér, ötven év körüli hitvese egyenes derékkal állt mellette vagyont érő fekete csipkeruhájában Már egészen megőszült, ami fakó arcszínével együtt furcsa benyomást keltett. Csaknem fekete szeme hidegen, élettelenül meredt előre, csak időnként csillant benne némi fény, amikor a fiára nézett. Ilyenkor ezernyi gyötrelemről és kiöntött könnyről mesélt - nyugalmat nem lelő, szorongó lélekről, amely az egyetlen dologba kapaszkodik, ami még az életből megmaradt neki.

Első pillantásra látszott, hogy ez az asszony a pompa közepette sem talált békét és boldogságot.

Az őrnagy és családja szívélyes fogadtatásban részesült. Sok szerencsét kívántak a szülőknek fiuk hazatérése és felgyógyulása alkalmából, s Randolf körülkémlelt.

- A fiatalok kihívták a fiamat a kertbe - válaszolt a kimondatlan kérdésre a kereskedelmi tanácsosné. - Ön, őrnagy úr és a neje őnagysága bizonyára emlékeznek még rá, a kedves leányaik azonban csak most ismerkedhetnek meg vele, hiszen amikor elhagyta az országot, az ifjú hölgyek még nem örvendeztették meg jelenlétükkel a társaságot - magyarázta a tőle telhető kedvességgel, de azzal a hűvös, vontatott hanghordozással, amely sajátja volt. Lassan beszélt és ugyanúgy járt, szöges ellentétben az ura lendületes, fiatalos mozgásával.

Mintha csupa ellentét jellemezte volna ezt a házasságot.

Az életkörülményei révén egymáshoz láncolt pár lélekben sohasem talált egymásra. Csak az egyetlen fiuk miatti aggodalom hozta őket valamelyest közelebb egymáshoz.

Amikor Sandra és Liselott szüleikkel és a háziasszonnyal a teraszra léptek, nyüzsgő, színpompás kép tárult szemük elé. Fiatal hölgyek és urak csoportja álldogált vidáman csevegve a hatalmas, piros-fehér csíkos vászontető alatt. Körülöttük idősebbek ültek és álltak, kisebb társaságok alakultak ki a teraszon és a széles gyepfelületen, amelyen még több, különböző méretű sátrat vertek fel. A hölgyek öltözékének finom árnyalatai közé számos tiszti egyenruha vitt férfias színeket, a fekete frakkok pedig merész ecsettel odafestett árnyékként tagolták a megnyerő képet, amely hatásosan rajzolódott ki a tavaszi pompájában díszlő park süppedő pázsitszőnyegén.

Inasok hordták körbe a frissítőkkel teli tálcákat, a háttérben felállított egyik sátorból muzsika hangjai szűrődtek ki. Ott helyezték el az ezred zenekarát, hogy hangversenyt adjon, majd húzza a talpalávalót.

A gyepre vezető lépcső mellett sudár, magas katonatiszt támaszkodott a terasz mellvédjének, határozott metszésű arcvonásait barnára edzette a nap. Sötét szeme felcsillant, amikor észrevette az érkezőket. Mintha epekedve várta volna őket. Sandra Randolf tekintete azonnal összefonódott az övével, titokban néma üdvözletét váltottak.

Heinz Rottmann állt ott. Sietve a kis csoporthoz lépett, és valamennyiüket üdvözölte. Bokáját összecsapva hajolt meg az őrnagy előtt, kezet csókolt az őrnagynénak. Liselottot kissé kapkodva, tétova pillantással köszöntötte, s csak ezután fordult boldogan fellélegezve Sandra felé.

A leány tekintete egy másodpercre elidőzött a szemén, mintha a szívét kínálná neki. Láttára a főhadnagy remegve sóhajtott fel, s szinte kábultan, lángra gyúlva viszonozta. Mindezt kettejükön kívül csak Liselott vette észre, elsápadt, szívébe izzó fájdalom hasított, színleg azonban nyugodtan fordult el, hogy kövesse szüleit, Sandra oldalán hagyva Heinz Rottmannt.

Nővére kissé lemaradt a főhadnaggyal, így tanúk nélkül válthattak néhány szót.

- Csakhogy újra láthatlak, szerelmem. Majdnem beleőrültem a vágyakozásba - suttogta felindultan a fiatalember.

A leány igézőén mosolygott rá.

- Rég nem láttuk egymást, Heinz.

- Egy örökkévalóság óta. Annyi mindent kell mondanom neked, fontos dolgokat. Okvetlenül kettesben kell töltenünk egy háborítatlan órát. Ez a kerti mulatság a gondviselés ajándéka.

Itt biztos adódik valami alkalom. Talán a parkban feltűnés nélkül találkozhatunk.

Sandra óvatosan körülnézett.

-Igen, igen… hadd gondolkozzam! Az isten szerelmére, légy elővigyázatos, ne simulj ilyen szorosan hozzám!

- Elviselhetetlen ez a titkolózás, édes, drága Sandrám.

- Úgy értsem, hogy nem szívesen osztod meg velem? - mosolygott csábítóan a férfira.

- Szerelmem, ne nézz így rám, így is alig tudok uralkodni magamon.

- Pedig meg kell tenned, ahogy én is megteszem. Majd megmondom, hol és mikor találkozhatunk.

- Köszönöm, édes, egyetlen Sandrám!

Ezután kimért társalgási hangnemben beszélgettek tovább.

Közben a házigazda fia üdvözölte az őrnagyot és nejét, egyben bemutatkozott Liselottnak. A leány barátságosan, meleg együttérzéssel nézett sovány, napbarnított arcára. Robert Vallentin még mindig nem tett nagyon erős és egészséges benyomást. Magas, csontos alakja kissé előregörnyedt, mozgásában némi enerváltság tükröződött. Határozottan az anyjára emlékeztetett, ugyanaz a hosszúkás tojásdad arc, hegyes, cseppet előreugró áll. Lassú beszéde is az anyjáéra hasonlított, csak acélkék szemét örökölte az édesapjától. Értelmes, fürge pillantása is akár az apjáé.

Liselott önkéntelenül arra gondolt, milyen kár ezért a fiatalemberért, akinek az egészsége érdekében öt teljes esztendeig le kellett mondania az ifjúkor örömeiről. Nyájasabban fordult hát felé, mint hasonló úriemberekhez szokott, egy darabig eldiskurált vele. Nyugodt, szívélyes viselkedése felüdülést jelentett a fiatal Vallentinnek a jelenlévő többi ifjú dámával folytatott társalgás után, akik kacérkodva igyekeztek felkelteni a milliomosfi érdeklődését. Robertban felébredt a vágy, hogy egy időre félrevonuljon a zajos társaságtól a rokonszenves ifjú hölggyel.

- Szívesen beszélgetnék kegyeddel még egy kicsit, nagyságos kisasszony, amennyiben nem tartja szerénytelenségnek, hogy kisajátítom a társaságát. Leülne velem valahol?

Liselott barátságosan bólintott, ám ebben a pillanatban a tanácsosné lépett oda Sandrával.

- Kedves Robert, hadd mutassam be Sandra Randolf kisasszonyt, Liselott kisasszony testvérnénjét is.

A fiatalember oldalra fordult, és vakító szépségű női arcot látott, amelyről igézőén mézédes mosoly sugárzott felé.

Ahogy erre az arcra pillantott, mintha forró vérhullám öntötte volna el a szívét. Lélegzete elakadt, pupillája kitágult, mintha magába akarná fogadni ez a káprázatos gyönyörűséget.

Sandra megállapította, hogy újfent első pillantásra meghódított egy férfiszívet, ám azonnal átlátta azt is, hogy ez a szív egy milliomoscsemete keblében dobog. Agyában egymást kergették a gondolatok, miközben kecses fejbiccentéssel üdvözölte Robert Vallentint. Mintha támaszt keresne, karjával Liselottba kapaszkodott, és nővére vállához simult. Ezáltal rendkívül megindító látványt nyújtott. Szinte úgy tetszett, mintha kettejük közül ő lenne a fiatalabb, aki idősebb testvérénél keres oltalmat valami ismeretlen, hirtelen rátörő érzés elől. Gyámoltalan megilletődöttséggel tekintett fel a magas fiatalemberre.

Robert Vallentin le sem tudta venni róla a szemét. Ha a leány büszkén, diadalittasan néz, nem tett volna rá ilyen mély benyomást. Látszólagos elfogódottsága azonban örömteli érzést keltett Robertben, tudatosította benne, hogy erős férfi.

- Örvendek a szerencsének, hogy megismerhettem, nagyságos kisasszony - hajolt meg illendően, s alig tudta leplezni izgalmát.

Sandra arca lángra gyúlt. A lehetőség, hogy ebben a fiatalemberben megtalálhatja a várva várt gazdag kérőt, valóban arcába hajtotta a vért. Minden érzékével e lehetőség megragadására összpontosított, s a múlt ködéből egyszerre felmerült egy jelentéktelen kis mozzanat, amelyet most talán előnyére hasznosíthat. Némi félszeg tétovázást mímelt, majd halkan megszólalt:

- Tulajdonképpen már régi ismerősök vagyunk, Vallentin úr.

A férfi meglepődve és elbűvölve nézett rá.

- Bevallom, nem emlékszem, kérem, frissítse fel kissé a memóriámat!

Sandra mély lélegzetet vett, és elragadó mosollyal magyarázta:

- Még iskolába jártam, amikor egy ízben együtt korcsolyáztunk. Ön természetesen már elfelejtette az esetet, hiszen odakint, a nagyvilágban oly sok élményt gyűjtött. Én azonban megőriztem az emlékét.

- Haragudnom kéne magamra, hogy én nem így tettem, mentségemre csak azt tudom felhozni, hogy hazámtól évekre elszakadva, meglehetősen örömtelen életet éltem - felelte a tanácsos fia, és mintha megszűnt volna körülötte a világ, nem látott mást, csak a gyönyörű leányt.

- Ó, ne is gondoljon rá többé! - színlelt együttérzést Sandra.

- Visszanyerte az otthonát és az egészségét, s majd segítünk, hogy újra vidám és boldog legyen.

Robert megragadta a kezét, és forró csókot lehelt rá.

- Hála istennek, hogy egészséges vagyok - hebegte felindultan, majd sietve kiegyenesedett, és élénken folytatta: - Szaván fogom, kisasszony, ezt a segítséget nem utasítom vissza.

Sandra tekintete az övébe villant, amitől ereiben szaporábban kezdett lüktetni a vér. Liselottról rég megfeledkezett. Ugyanaz történt, ami máskor is: Sandra megjelenése elhomályosította a másik Randolf lány finom, csöndes báját.

Liselott már hozzászokott ehhez. Szó nélkül kibontakozott testvére karjából, és hátralépett, mivel fölöslegesnek érezte magát. Közben azonban szánakozó, aggodalmas pillantást vetett Robert Vallentin felhevült arcára, és borzongva gondolta: „Ha Sandra ezzel a férfival is a kisded játékait űzi, akkor szívtelenebb, mint hittem. Ezt már tényleg nem lenne szabad.”

Elhatározta, hogy megkéri a húgát, ne ébresszen hiú reményeket Robert Vallentin szívében, mivel úgy sejtette, Sandra már elígérkezett Heinz Rottmann-nak.

Furcsán levert, szomorkás hangulata támadt, amikor az ifjú Vallentin karját nyújtotta Sandrának, és tovasétált vele.

A kereskedelmi tanácsos ezalatt élénk eszmecserébe merült Rottmann-nal, s most Liselottot is bevonta a beszélgetésbe. Ám nyomban ezután elhívták, mert újabb vendégek érkeztek. Elnézést kért, és bement a házba. A főhadnagy hirtelen kettesben maradt a leánnyal. Amióta Sandra közéjük furakodott, első alkalommal álltak így egymással szemben. Liselott bátran leküzdötte zavarát, és sikerült egy-két szót kinyögnie az estélyt és a szép időjárást illetően.

Rottmann kapva kapott a témán, de észrevette, hogy Liselott szeme bánatosan csillog, s az arca feltűnően sápadt. Aztán hirtelen fájdalmasan megvonaglott a szép ívű, halványpiros száj. A fiatalember arra gondolt, egykor milyen kedves volt neki ez a halovány arcú leány. Egyszerre kínozni kezdte a kérdés: vajon nem okozott-e neki fájdalmat azzal, hogy elfordult tőle?

Nyugtalanságát már tétova szavakba akarta önteni, de Liselott közben teljesen visszanyerte önuralmát. Szürke szeme ismét hűvös, fémes fénnyel csillogott, ami a higgadtság és fesztelenség látszatát keltette.

- Rég nem beszélgettünk egymással, kisasszony - szólalt meg Rottmann, akit - mint már annyiszor - megtévesztett ez a látszatnyugalom.

- Nem nyílt rá alkalmunk, főhadnagy úr, túlontúl leköti az embert a társaság - hangzott a kimért válasz.

- Ez kétségtelen. Mindenesetre az első időben, miután idevezényeltek, sokszor mértéken felül vettem igénybe a kisasszony társaságát, és kegyed volt szíves törődni velem - igyekezett Heinz ártatlan magyarázatot találni viselkedésére.

A leány kissé elpirult, félrekapta a tekintetét, de nyugodtan felelt:

- Először meg kellett szoknia az új körülményeket. Most már otthonosabban mozog a köreinkben, társaságban többé nem szenved hiányt. Remélhetőleg jobban is érzi magát, mint kezdetben.

Ezzel színleg fenntartás nélkül elfogadta a főhadnagy megfogalmazását.

Heinz meghajolt.

- Már teljesen megszoktam itt, a kisasszony baráti jóindulatát mégsem szeretném nélkülözni. Kegyed kezdettől fogva annyi rokonszenvet mutatott irányomban, hogy mindig szeretném a barátaim közé számítani.

Az esdeklő hang hallatán Liselottnak összeszorult a szíve, körmeit a tenyerébe vájta. Nehezére esett megőrizni a nyugalmát, s hangja sötéten csengett, amikor válaszolt:

- Részemről ennek semmi akadálya.

- Igazán megajándékozna a barátságával? - csillant fel örvendezve Rottmann szeme.

Liselott nyílt tekintetéből eltűnt a hidegség, ismét melegen és jóságosan ragyogott.

- Mindig és minden körülmények között számíthat a barátságomra - jelentette ki nyájasan, s mintha súlyos teher alól szabadult volna fel a szíve.

A főhadnagy megfogta és az ajkához emelte a kezét.

- Köszönöm, teljes szívemből köszönöm, s mindent megteszek, hogy a barátságát kiérdemeljem.

- Ezért nem kell sokat fáradoznia - felelte bágyadt mosollyal a leány.

- Liselott Randolfnak a mai naptól legjobb barátommá kell lennie, mert becsülni való, nemes jellem.

A leány ajka megremegett, a szíve úgy elfacsarodott, hogy sikoltani szeretett volna kínjában - mégis mosolygott.

- Akkor hát örökre barátok maradunk.

- Örökre, nagyságos kisasszony. És az én Liselott barátnémat kívánom elsőként beavatni egy számomra fontos ügybe. Már nem maradok itt sokáig.

Liselott megrettent, sápadtan kapta föl a fejét. Szemében olyan kifejezés jelent meg, amely egy pillanatra ismét betekintést engedett volna a fiatalembernek legbensőbb érzéseibe, ám gyorsan összeszedte magát.

- Az áthelyezését kéri?

- Nem, valami mást tervezek, de ma még kegyeddel sem beszélhetek erről. Azt hiszem, a közeli napokban, talán már holnap tiszteletemet teszem kedves szüleinél, s akkor remélhetőleg arra is nyílik mód, hogy mindent elmondjak kegyednek.

A leányban felderengett egy balsejtelem, s ez nyugtalansággal töltötte el. Most sem magára gondolt, csakis a főhadnagy java és érdeke lebegett a szeme előtt.

Egy darabig hallgattak, azután Rottmann egészen komolyan megszólalt:

- Köszönöm, hogy oly szívélyes érdeklődést tanúsít irántam.

Liselott mosolygott, de ez a mosoly furcsamód fájdalmat okozott neki.

- Elvégre barátok vagyunk - felelte kissé bizonytalanul.

Ezután a gyepen át a terasz felé indultak. Mindenféle mellékes dolgokról beszélgettek, s közben elhaladtak az egyik kis sátor mellett, amelyben nem más ült, mint Sandra Randolf meg Robert Vallentin. Azok ketten úgy belefeledkeztek a társalgásba, hogy nem is figyeltek a környezetükre. Sandra arcán csábító mosoly játszott, s Robert tekintete megbabonázva tapadt szépséges vonásaira.

Liselott önkéntelenül Rottmannra nézett, s látta, hogy ő is észrevette a másik párt. Megtorpant, vágytól izzó szeme Sandrára meredt. A kacér leány felpillantott s rámosolyodott, mire Rottmann kebléből mély sóhaj szakadt fel.

Liselott szíve fájdalmasan összeszorult.

„Sandra éppúgy játszadozik Robert Vallentinnal, ahogy Heinz Rottmann-nal - szólnom kell neki, milyen kockázatos dolog lelki tusát okozni egy éppen csak lábadozónak. Annyira nem lehet gonosz, hogy szándékosan romlásba taszítsa azokat, akiket elvarázsolt.”

E gondolattól olyan szorongató érzés fogta el, mintha ő maga készülne valami nagy igazságtalanság elkövetésére.

Eközben a vendégsereg teljes létszámban összegyűlt, s az ezredzenekar egy pattogó indulóval megkezdte hangversenyét. Ezt a nyitány követte „A windsori víg nők”-ből.

Az arcok felélénkültek, s amikor ezután „A denevér” dallamaiból összeállított egyveleg hangzott fel, a társaság nagyobbik felét alkotó fiatalok valósággal felvillanyozódtak.

A legszívesebben azonnal táncra perdültek volna, de erről egyelőre nem lehetett szó. Nyüzsgő élet töltötte be a sokáig oly csendes és elhagyatott parkot. Az inasok frissítőket hordtak körül, mindenfelé vidám, nevető arcok látszottak.

Robert Vallentin különösen ragyogott, amint Sandra oldalán egy csoport fiatalhoz lépett. A leány jobbnak látta félbeszakítani meghitt beszélgetésüket, nehogy feltűnést keltsenek, a fiatalember azonban alig vette le róla a tekintetét, s minthogy vidámnak látta, ő is jókedvre derült.

Szülei nagy örömmel figyelték, hogy egészen feloldódik a kellemes társaságban, feszesebben tartja magát, mozgása ruganyosabbá válik. Egymásra pillantottak és összebólintottak, mintha azt akarnák mondani: „Igen, igen, fellélegezhetünk, együtt örülhetünk a többiekkel, tényleg teljesen felépült a fiunk.”

A kereskedelmi tanácsosné fakó arca némi egészséges színt kapott, sötét szemébe nyugodtabb, békésebb kifejezés költözött. Anyai szíve elfeledte a gondterhes esztendők megannyi kínját. Csatlakozott néhány idősebb hölgyhöz, köztük Randolfnéhoz, aki csinos, fiatalos megjelenésével egyáltalán nem látszott két felnőtt leány édesanyjának.

Az őrnagy felesége örömmel vette észre, hogy Robert Vallentin épp Sandrát tünteti ki figyelmével. Nem volt persze újdonság a számára, hogy legidősebb gyermeke sikereket arat, de erre a fiatalemberre anyagi helyzete révén egész másként nézett, mint a többi udvarlóra.

Tudta, hogy Sandra okosan viselkedik, nem szalaszt el ilyen esélyt, hiszen a leány nem csinált titkot előtte elképzeléséből, miszerint csakis gazdag férjet választ magának. Ezért is hunyt szemet az asszony, amikor feltűnt neki, hogy Rottmann és Sandra között kisebb románc szövődött. Tudta, az ő okos leánykája csak addig megy el, ameddig neki tetszik, és mindig nyitva hagyja a visszautat. Akkor pedig csak hadd élvezze a fiatalságát, amíg szabad!

Nem is gyanította, hogy Sandra ezúttal elég komolyan elkötelezte magát, így a főhadnagy a jövendőbelijének hihette.

Sandra maga sem tudta, miért alakult úgy, hogy engedékenyebbnek bizonyult Rottmann iránt, mint ő maga akarta. Tény, hogy belészeretett az érdekes férfiba, ifjonti vére parancsolóan követelte jogait. Komolyan egy percig sem gondolta, hogy feleségül megy a katonatiszthez, elvégre Heinz semmiképp nem vehet nőül vagyontalan lányt. Azt hitte, kellő időben mindketten elég józanul döntenek majd, hogy véget vessenek ennek a kétségkívül fölöttébb kellemes kalandnak. Természetesen ennek időpontját majd ő határozza meg.

Mindazonáltal nyugtalanította Heinz Rottmann mostani óhaja, hogy háborítatlanul beszélhessen vele. Gondolkodóba ejtette a főhadnagy komoly tekintete, élénken kifejezésre juttatott irtózása a titkolózástól. Az utóbbi időben okosan elhúzódott tőle, mivel azt latolgatta, hogy nem folytathatja a kacér játékot, amennyiben meg akarja őrizni a függetlenségét. De vajon mit akarhat most Rottmann? Csak nem olyan ostoba, hogy komoly terveket kovácsol a jövőre nézve?

Miközben buzgón szította Robert Vallentin szívében a lángot, s okosan mérlegelte, miképpen sikerülhetne annyira magához kötnie a sokak által körülrajongott milliomossarjat, hogy az komoly kérőként szóba jöhessen, pillantása újra meg újra lopva Heinzre siklott. A tiszt komor arca megriasztotta, s gyorsan lekapta róla a tekintetét.

Egy ízben a főhadnagy odalépett hozzá, és néhány szenvedélytől izzó szót suttogott a fülébe. Rezzenéstelen arccal hallgatta végig, mintha közömbös dolgokról csevegnének, azután fojtott hangon figyelmeztette:

- Kérlek, vigyázz, mindenfelől figyelnek bennünket.

A férfi keserveset sóhajtott.

- Agyongyötörsz, Sandra. Miért foglalkozol annyit Vallentinnal, miért engeded, hogy a közeledbe tolakodjék? - kérdezte kiszáradt torokkal, s szemében féltékenység lobbant.

- Mindent meg kell tennem, hogy eltereljem magunkról a szüleim és a kíváncsiskodók figyelmét - mosolygott rá a leány mintha épp valami mókásat mesélt volna neki. - Gyere, menjünk a többiekhez, később a parkban találkozunk.

- Hol és mikor? - sürgette a főhadnagy.

Sandra körülnézett, hogy senki nem hallja-e őket.

- A zenészsátor mögött egy ösvény vezet a park belsejébe. Arrafelé nem aggattak ki lampionokat sem, úgyhogy sötétben maradhatunk. Amikor elkezdődik a tűzijáték, és mindenkinek leköti a figyelmét, ott várlak. Amíg a petárdák durrognak, nyugodtan beszélgethetünk. De az isten szerelmére, légy óvatos!

- Ne aggódj, szerelmem! - enyhült meg a leány készségessége láttán Rottmann.

- Most térjünk vissza a társasághoz! - kérlelte Sandra.

A fiatalember azonnal eleget tett a kérésnek, de még odasúgta:

- Csak szólj hozzám egy kedves szót, Sandra!

- Heinz, édes Heinz!

- Szerelmem!

- De most viselkedj okosan, jó?

- Igen, szerelmem. Ne feledd a találkozót!

- Ott leszek.

Odasétáltak Liselotthoz, aki néhány ifjú dámával az egyik sátor előtt ült. Egy inas ezüstkelyhekben jégkrémet osztogatott a pihenőknek.

- Csatlakozhatunk? Megirigyeltük ezt a finomságot, mi sem akarunk kimaradni a jóból - tréfálkozott Sandra.

A hölgyek nevetve adtak nekik helyet. Kiszolgálták magukat egy-egy adag fagylalttal, és Sandra mókás megjegyzéseivel mindenkit hahotára fakasztott.

A vidámság újabb vendégeket vonzott oda, s velük Robert Vallentint, aki amúgy is kereste Sandrát. Habozás nélkül a leány mellé lépett, és beszélgetésbe elegyedett vele. Sandra örömmel fogadta közeledését, s csábító pillantásokat lövellt felé.

Liselott aggódva figyelte őket, s azt is észrevette, hogy Rottmann egészen elsápad, nyugtalanul nézi a csevegőket. A leány eddig még nem tudta szerét ejteni, hogy négyszemközt beszéljen a nővérével.

Nem sokkal később a véletlen sietett segítségére. Sandra szoknyájáról egy darabon leszakadt a szegély, ezért bement a házba, hogy a ruhatárban rendbe hozassa.

- Majd én segítek - karolt belé gyorsan Liselott.

- Gyere csak, húgocskám - mosolygott rá elragadóan Sandra, s még egy pillantást vetett Robert Vallentinra.

A fiatalember megigézve bámult utána. Liselott komolyan lépkedett mellette, s miután hallótávolságon kívül kerültek, halkan megszólalt:

- Nem véletlenül kísértelek el, Sandra. Szeretnék néhány komoly szót váltani veled.

- Komoly szót ezen a vidám ünnepen? - biggyesztette le az ajkát Sandra. - Ne légy már olyan sótlan, Liselott!

- Csak egy percig figyelj rám, és ne haragudj, hogy kivételesen beleártom magam a dolgaidba, de okvetlenül meg kell kérjelek: légy óvatos a fiatal Vallentinnal! Szemlátomást lenyűgözted, ahogy a legtöbb férfit, de a tekintete aggodalomra késztet.

- Na, ne mondd! - nevetett gúnyosan Sandra. - Miért aggódsz épp őmiatta?

- Azért, mert még mindig gyengének, betegesnek látom. Egy boldogtalan szenvedély árthat az egészségének. A szülei olyan boldogok, hogy végre gyógyultnak tudhatják. Kérlek, ne űzz vele meggondolatlan játékot!

- Talán magadnak akarod kifogni az aranyhalat? - kérdezte élesen a húgát.

- De Sandra!

- Különben hogy jutna eszedbe, hogy ilyen módon gyámkodj fölöttem? - kémlelte testvére tekintetét Sandra.

- Csak fel akartam hívni a figyelmedet, nehogy meggondolatlanságból valami jóvátehetetlent cselekedj. Balsejtelem gyötör, mintha valami szerencsétlenség lógna a levegőben.

- Érzelgős szamár vagy, Liselott. Nyugodj meg, eszem ágában sincs játszadozni Robert Vallentinnal. Épp ellenkezőleg, nagyon is komolyan akarom venni!

Liselott rámeredt.

- Ez azt jelenti, hogy… hogy te…

- Feleségül akarok menni hozzá. Mondd csak ki, nincs ebben semmi szemérmetlen vagy megbotránkoztató.

- Na és Heinz Rottmann - ragadta meg a nővére karját feldúltan Liselott -, vele mi lesz?

Sandra egy picit elsápadt, de a szeme hidegen villogott.

- Mit akarsz Rottmann-nal? Semmi közöm hozzá.

- Hiszen szeret téged.

Vállat vont.

- Nem tilthatom meg neki.

- Hát te? Te nem szereted, talán nem hisz a szerelmedben? Azt állítod, hogy nincs köztetek semmi?

- Az égvilágon semmi egyéb, mint egy futó kis kaland, aminek bármelyik pillanatban véget vethetek, ha kedvem tartja. Semmi sem köt hozzá, fölöslegesen játszod az erkölcscsőszt. Ha netán az a szándékod, hogy megvigasztalod, csak tessék, senki sem tart vissza!

Liselott lába földbe gyökerezett, keze lesiklott a nénje karjáról. Holtsápadtan vetette oda:

- Melléfogtál, ha azt képzeled, hogy tehetségem van ahhoz a szerephez, amelyet rám tukmálni igyekszel.

Ezzel sarkon fordult, és otthagyta a testvérét.

Sandra utánabámult, aztán ismét megvonta a vállát. „Minek avatkozik a dolgaimba?” - próbálta elhessenteni magától a kényelmetlen érzést.

A ruhatárban a háziasszony komornájával megjavíttatta a szoknyáját. Agyában nem épp kellemes gondolatok keringtek. Rottmann mégis aggasztotta kissé. Sokáig azonban nem emésztődött ezen.

Az előtte térdeplő komorna fölött megnézte magát a tükörben, és ismét meggyőződött rendkívüli szépségéről. Fontolgatni kezdte, miként rendezze el, hogy Rottmann-nal szép csendben szakítsanak, Robert Vallentint pedig annyira a hatalmába kerítse, hogy az megkérje a kezét.

Huszonkét esztendős, tehát legfőbb ideje, hogy komoly kérőre találjon. Robert Vallentintől megkaphat mindent, amire vágyik.

A fiatalember személye teljesen hidegen hagyta. Egészségi állapota sem izgatta, mivel úgy vélekedett, ha az ember gazdag, sok mindent elvisel.

Amikor azután végighaladt a ház előkelő, drágán berendezett helyiségein, úgy tekintgetett körül, mintha máris a tulajdonának érezné mindezt.

Csak okosan, most ez a legfontosabb, biztatta magát.

V.

Robert Vallentin már a teraszon várta.

- Hála istennek, újra felragyogott a napsugár! Amíg távol maradt, kisasszony, mintha minden árnyékba borult volna - lelkendezett a fiatalember, és pillantása a bájos, szemet gyönyörködtető jelenségre tapadt.

- Ejnye, igencsak megtanult bókolni a nagyvilágban - tréfálkozott vele.

- Nem kenyerem az udvariaskodás - nyújtotta a karját Robert csak azt mondtam, amit a szívemben érzek. Valóban olyannak tetszik nekem, mint a tündöklő nap, amely életet és örömöt sugároz. Kegyed is olyan éltető, melengető fényt áraszt, mint a nap. Imádom a napot, az az életem.

A leány nem tudta, mit feleljen a szenvedélyes szavakra, némán lehorgasztotta a fejét. A férfi lenézett rá, hirtelen elborította a hév, amelyet a szépséges ifjú teremtés iránti vonzalom gerjesztett benne.

- Haragszik rám, kisasszony?

Sandra úgy pillantott fel rá, hogy egészen megzavarodott. A leány tudta, hogy e pillantás soha nem téveszt célt, de Vallentin hirtelen elsápadó arca elárulta, hogy még soha egyetlen férfit sem sikerült olyan gyorsan és hatásosan csapdába ejtenie vele, mint ezt itt.

- Mármint én? Hát hogy haragudhatnék épp önre, akit kislánykorom óta…

Elnémult, mint aki megijedt valamitől, aztán szégyenlősen folytatta:

- Nem… ezt nem mondhatom ki.

- De, kérem, könyörgök - kapta el a kezét Robert fejezze be a mondatot!

A leány egyre csak szabódott.

- Nem, nem, talán nőhöz méltatlannak tartaná. Mi nem mondhatjuk ki mindig azt, ami a szívünkön fekszik.

- Nőhöz méltatlannak? Egy szót a kegyed szájából? Soha! Kérem, mondja hát végre!

Úgy látszott, Sandra erősen vívódik magában, felnézett, aztán rémülten lesütötte pilláit. Végül mély lélegzetet vett, majd mintegy kábulatban így szólt:

- Akit kislánykorom óta soha nem feledtem, akinek az egészségéért éppúgy imádkoztam, mint a magaméért.

- Köszönöm, ezerszer köszönöm, most boldoggá tett! - dadogta a férfi.

Sandra összerezzent, mint aki álomból ébred.

- Úristen, mit műveltem… kérem, bocsásson meg, én… mintha megbénított volna… a tekintetével.

A fiatalember a keblére szorította a leány karját.

- De szép is a világ! Új életre keltett az én napom! - kiáltotta boldogan, s egyszerre eltűnt a lényéből minden fáradtság, lassúság, éppoly fürgén, frissen mozgott, mint az édesapja, nyurga alakját feszesen, szálegyenesen tartotta.

Ekkor azonban megzavarta őket néhány hölgy és úr, akik hozzájuk léptek.

Sandra elégedetten nyugtázta beszélgetésük eredményét. Valójában sohasem gondolt Robert Vallentinra. Egészen véletlenül jutott csak eszébe, hogy amaz még gimnazista korában bemutatkozott neki, miután kipirult arccal korcsolyázott a nyomában, majd együtt is megtettek néhány kört a jégpályán. Akkoriban ő még elemibe járt, de már akkor is folyton páváskodott, tetszeni vágyott, s ezzel a hódításával sietett elhencegni osztálytársnőinek. Most pedig ügyesen fölhasználta a jelentéktelen kis emléket. Tudta, milyen hiú a férfinép, s hogy nyert ügye van annál, akinek a hiúságát felébreszti. Csinos mesét kerekített hát a sovány tényekhez, és okosan tálalta fel azt. Soha nem válogatott az eszközökben, hogy célját elérje.

Társalgás közben pillantása újra meg újra Robertra „tévedt”, s mivel a fiatalember lankadatlanul őt figyelte, minden alkalommal észrevette érdeklődését. Ilyenkor a szemérmes hajadont játszotta, és angyali ártatlansággal lehajtotta a fejét.

A tanácsosék többször is hallották Robert önfeledt, boldog nevetését. Ilyenkor mosolyogva néztek fiukra, és örültek gyermekük életvidámságának. Amióta hazaérkezett, állandóan nyugtalanul figyelték, mert még mindig kimerültnek, erőtlennek tűnt. Ma azonban nyomát sem látták rajta fáradtságnak. Makkegészségesnek tetszett.

- Csak hozzá kellett szoknia a környezetváltozáshoz - bólogatott a tanácsos most már minden rendben.

- Hála istennek - lélegzett fel a neje is.

Heinz Rottmann türelmetlenül várta, hogy leszálljon az est. Nem tudott osztozni a többiek vidámságában, egyre kínozta Sandra kitüntető figyelme és kedvessége, amelyet a fiatal Vallentin iránt mutatott, hiába adott rá a leány oly ártatlannak tűnő magyarázatot.

Liselott időnként szorongva pillantott a főhadnagy sápadt, komor ábrázatára. Nem hitte, hogy a férfi is olyan könnyedén fogja fel Sandrához fűződő kapcsolatát, mint a nővére. Rottmann részéről nyilvánvalóan mélyebb volt a vonzalom, megsúgta neki a háttérbe szorított, szerelmes nő ösztöne.

Semmi elégtételt sem érzett amiatt, hogy a főhadnagy most megismerheti ugyanazt a fájdalmat, amely őt gyötri. Ehhez túlságosan szerette, még most is, semhogy a férfi boldogságát ne tartotta volna fontosabbnak a sajátjánál.

Mindemellett eltűnődött azon is, vajon miért kívánkozik el a főhadnagy. Talán belátta, hogy vagyontalan katonatisztként nem veheti feleségül Sandrát, s most igyekszik valami megoldást találni, hogy mégis az oltár elé vezethesse?

Ó, de kevéssé ismeri Sandrát, ha azt képzeli, Randolfék legidősebb leánya beéri a szerény élettel, amely az ő oldalán jutna neki.

Liselott nem tudta, pontosan meddig fejlődött nővére és a főhadnagy kapcsolata. Amit Sandra „futó kis kaland”-nak titulált, azt ő egész másnak nevezte volna. Abban kételkedett, hogy nyíltan tisztázták egymás iránti érzéseiket, és Sandra kijelentései után semmiképp sem hitte, hogy szabályszerű szerelmi viszony állna fenn kettejük között. Csak azt látta tisztán, hogy minden bizonnyal Heinz Rottmann lesz a szenvedő fél. Ez a gondolat teljesen elrabolta a nyugalmát, és sokkal szívesebben maradt volna magára fájdalmas kérdéseivel a lármás, csillogó társaság helyett.

Örömmel fogadta hát, amikor végre leereszkedett az esti sötétség. Úgy tervezte, hogy a tűzijáték idején a park egy elhagyott részében keres menedéket a nyüzsgő forgatag elől.

Nem gyanította, hogy mások is a park csöndjére áhítoznak, miközben a zenészsátor mögött félreeső mellékútra lelt.

A teraszon égő villanylámpák fénye alig hatolt el ide. Minél messzebbre jutott, annál sűrűbb sötétség vette körül. Egy nagyobb bokorcsoport előtt padra bukkant, oda leült, s gyászos gondolataiba merült.

Alig röppentek az égre a távolban az első tűzijáték-rakéták, amikor hirtelen sietős léptekre lett figyelmes. Arrafelé tekintett, s egy magas férfialakot látott közeledni. A villódzó színes fények egy katonai uniformis fémgombjain verődtek vissza. Egy tiszt! Járása és tartása alapján Heinz Rottmannt vélte Liselott felismerni.

Meghökkent. Vajon ő is a magányt keresi bánatában?

A főhadnagy nem találhatja itt őt! Nesztelenül felemelkedett, és a bokrok mögé osont, hogy elrejtőzzék. Úgy gondolta, továbbengedi a férfit, azután gyorsan visszatér a házhoz. Rottmann nem vette észre, mert a szeme még nem szokott hozzá a sötéthez. Nem látta a menekülő leányt, akit egyébként könnyen Sandrának vélhetett volna. Egyre közeledett, lelassított, s nem ment tovább, hanem sóhajtva leereszkedett a padra, amelyen az imént még Liselott szomorkodott.

A leány tanácstalanul álldogált. Most mihez kezdjen? Megvárja, amíg a férfi elmegy, vagy szaladjon el, hogy fel ne ismerje?

Mielőtt határozhatott volna, könnyed, gyors léptek alatt csikordult meg a kavicsos út. Nyugtalanul kikukucskált a cserjésből, s látta, amint egy világos ruhás női alak közeledik sietve.

Rottmann felugrott, elébe ment az érkezőnek.

- Sandra! Szerelmem… csakhogy végre! - hallotta a leány, s már látta is, hogy azok ketten összeölelkeznek, és megcsókolják egymást.

Mintha kést döftek volna a szívébe. Két keze, amellyel széthajtotta az ágakat maga előtt, hogy kiláthasson, ernyedten hanyatlott le. Jajgatni szeretett volna őrjítő fájdalmában, és elszaladni, ahogy a lába bírja. Most azonban nem léphetett elő, nem árulhatta el jelenlétét. Máris túl sokat látott és hallott a találkozásból, amely nem tűrt tanúkat.

A kíntól félig ájultan azért fohászkodott, hogy továbbmenjen a szerelmespár, ő pedig kiszabaduljon rejtőkéből. Rottmann azonban maga mellé ültette Sandrát a padra, s szenvedélytől túlfűtött hangon ezer gyöngéd, becéző szóval illette.

Liselott semmihez sem hasonlítható szenvedést élt át. Hangtalanul térdre rogyott, vonagló arcát tenyerébe temette. Véresre harapdálta az ajkát, nehogy vergődésében felsikoltson Mozdulatlanná dermedt, már csak abban reménykedett hogy nem fedezik fel. Inkább a vértanuk sorsát választotta volna, mint hogy a férfi, akit szíve mélyén fájdalmasan szere, tett, most leskelődő, hívatlan harmadikként lássa őt.

Rottmann megfogta Sandra két kezét, és ajkához, szeméhez emelte.

- Hála az égnek, hogy újra magam mellett tudhatlak, édes Sandrám! A kínok kínját álltam ki ma. Már attól féltem, nem jöhetsz.

- Előbb nem tudtam észrevétlenül eltűnni. Jaj, Heinz, úgy szaladtam! De borzasztó, hogy csak lopva tölthetünk együtt néhány boldog percet.

Liselott minden szót tisztán hallott, s egyre jobban gyötrődött.

- Igen, Sandrám - vette karjába a leányt Rottmann -, véget kell vetnünk ennek a titkolózásnak. Nem akarlak tovább ilyen helyzetnek kitenni téged. Ez a mostani az utolsó alkalom. Én is szenvedek ettől, de ennek vége. Épp azért kértem tőled ezt a találkát, hogy elmondjam neked.

- Mit akarsz nekem mondani? - kémlelte óvatosan az utat a leány. - Fogd rövidre, nincs sok időnk.

- Tudom, szerelmem. Halld hát! Benyújtottam a lemondásomat már egy ideje. Bármelyik nap várható a kedvező válasz.

- A lemondásodat? - szörnyedt el Sandra. - Egek, miért akarod leszereltetni magad?

- Mert katonatisztként nem vehetlek feleségül, hiszen mindketten szegények vagyunk.

A leány kis híján felnevetett kínjában, de mérsékelte magát, s lázasan gondolkozott, miként bújjon ki a hálóból, amelyet mintha reá készülnének vetni.

- Benyújtottad a lemondásodat? De hát hogy jutott ilyesmi az eszedbe, megháborodtál? Azonnal vissza kell vonnod.

A férfi magához ölelte és megcsókolta, nem sejtve, miféle gondolatok köröznek csinos fejében.

- Ne, ne, hagyj most! - szakította ki magát Sandra. - Teljesen fel vagyok dúlva! Hogy követhettél el ekkora könnyelműséget, Heinz?

- Könnyelműséget? Könnyelműségnek nevezed, hogy végre leráztam magamról az ostoba béklyót, amely tőled elválasztott? Ezért illetsz szemrehányással?

A leány erőt vett magán. Most okosnak kell lennie. Erre a fejleményre nem számíthatott. Ha most erőszakkal elszakítja a köteléket, amely egymáshoz fűzi őket, Heinz talán valami őrültségre vetemedik, amivel esetleg neki és újsütetű terveinek is árthat. Meg kell nyernie a játszmát, okosan kell lépnie, különben beláthatatlanok a következmények. Kicsit sajnálta Heinzet, mert amit férfi iránt érezni képes volt, azt ez a kapcsolat kiváltotta belőle. A hiúságával is ellenkezett, hogy most megmutassa igazi arcát a főhadnagynak.

Felsóhajtott, mint aki őszintén aggódik.

- Jaj, Heinz… hát hogyne illetnélek szemrehányással? Tétlenül nézzem, hogy kockára teszed a jövődet? Nem engedhetem, hogy ekkora áldozatot hozz értem. Akkor inkább én áldozom fel magam. Inkább lemondok a boldogságról, semhogy téged boldogtalanságba taszítsalak. Nem adhatod fel a hivatásodat, hiszen szereted.

- Ó, te drága kis csacsi - nevetett jóízűen a férfi, mert hitt a leány szerelmében -, nem kell áldozatot hoznom. Tévedsz, ha azt hiszed, hogy annyira szeretem a foglalkozásomat. Csak édesanyám kedvéért választottam a tiszti pályát. Katonatiszt leányaként azt akarta, hogy egyetlen fiacskája is mundért öltsön. Édesapám, aki pártolta elképzelésemet, hogy építész legyek, elhunyt, mielőtt leérettségiztem, s a mama mindent elkövetett, hogy a kívánságát megvalósítsa. Így hát beléptem a hadseregbe, pedig szívesebben leltem volna derék építőmester, mindig is tervrajzokkal foglalatoskodtam. Katonaként sem hunyt ki bennem az érdeklődés a szakma iránt, amelyet szerettem, s amely iránt képességet éreztem magamban. Édesanyám, mint tudod múlt tavasszal elhunyt, s én már akkor kérvényeztem volna az elbocsátásomat, ha a szerelmed nem köt ide. Most azonban arra kell gondolnom, hogy valamiképp biztosítsam közös jövőnket. Ezért hát benyújtottam a lemondásomat, hogy pályát válthassak. Tudom, kicsit késő átnyergelni, legalábbis szokatlan dolog huszonnyolc évesen tanulmányokba kezdeni, de jó alapokkal rendelkezem, és szorgosan előkészültem. Tervem tiszta és világos. Minden erőm latbavetésével három év alatt célhoz érhetek. Édesanyám hagyatékából húszezer márkám maradt, ez bőven elegendő, fel sem használom az egészet, mire lediplomázom. Akkor pedig gondtalan, habár szerény életet biztosíthatok neked, édes egyetlen Sandrám. Csak ily módon kelhetünk egybe. Igaz, hogy ehhez három esztendőre el kell szakadnunk egymástól, ami nekem kimondhatatlanul nehezemre fog esni, de így kell történnie. Ma arra akartalak kérni, engedd meg, hogy bevalljam édesapádnak, mennyire szeretjük egymást. Majd kieszközlöm a hozzájárulását, hogy hosszú távollétem alatt legalább levelezhessünk egymással. Mert másképp, szerelmem, nem bírom elviselni az elválást. Így legalább a szüleid előtt nem kell titkolnunk szerelmünket.

Sandra bénultan ült. Ez a megoldás eszébe sem jutott. Eddig lehetetlennek tartotta, hogy összeházasodjanak, s ennek alapján egy szép napon közölni akarta a főhadnaggyal, hogy búcsút kell mondaniuk egymásnak. Erre Rottmann előáll a tervével, s ha most nem akarja felfedni előtte igazi szándékait, kénytelen legalább színleg fontolóra venni elképzelését.

Persze egy pillanatig sem gondolt arra, hogy belemenjen. Ismét alig tudott visszafojtani egy gúnykacajt. Három évet zárdaszűz módjára elpazarolni az ifjúságából - hogy szerény és bizonytalan asszonysorsra várjon -, nem, ezt nem neki találták ki. Ennyire nem szereti Rottmannt, kivált most, hogy végre felbukkant a gazdag kérő! Bármi áron ki kell bújnia a hurokból, amelybe esztelen kacérkodásával maga dugta a fejét.

De óvatosan kell eljárnia, nagyon óvatosan. Igazi énjét még most sem akarta megmutatni. Vadul dolgozott az agya, hogy megvilágítsa a kiutat.

- Heinz - sóhajtotta szenvedő hangon ó, édes Heinz, olyan boldogtalan vagyok, hogy ennyi terhet akarsz magadra vállalni miattam. Ezt nem engedhetem - jelentette ki lemondóan.

- Nyugodj meg, hiszen hallhattad, hogy nemcsak miattad teszem. Sohasem szerettem a katonáskodást.

- De micsoda küzdelmek állnak előtted!

- Ne aggódj, szerelmem, és ne hibáztasd magad! Megváltás számomra, hogy szögre akaszthatom az egyenruhát, amelyben sohasem éreztem jól magam. Légy egészen nyugodt, és engedd meg, hogy a szüleidét a bizalmamba avassam!

- Nem, nem - ragadta meg a főhadnagy kezét Sandra -, az nem megy. A papa sohasem hagyná, hogy levelezzünk, minden érintkezést megtiltana, amíg meg nem valósítod a tervedet. Akkor már jobb, ha minden marad a régiben. Ha valóban tőlem függetlenül is ott akarod hagyni a hadsereget, akkor elkísér utadra hő kívánságom, hogy érd el áhított célodat. Addig azonban nem jegyezhetjük el egymást. Szabadnak kell lenned, egészen szabadnak. Semmi körülmények között nem akarlak terhelni. Már a gondolatot sem tudnám elviselni.

A férfi magához vonta és megcsókolta.

- Édes teher lenne az, egyetlen Sandrám. Úgy akarsz elengedni, hogy még csak a levelezésből se meríthessek vigaszt? Nem akarod tudni, hogy megy sorom, nem akarsz hírt adni magadról?

A leány hozzásimult, Heinz csókja ismét fellobbantotta keblében a pislákoló lángot.

- Hiszen írhatunk egymásnak anélkül, hogy bárki tudna róla. Ha eddig titokban tudtuk tartani szerelmünket, ezután még sokkal könnyebben megtehetjük. De ismétlem: nem akarom megkötni a kezedet. Szabadnak kell lenned, míg el nem éred a célodat! Ugye, te is így gondolod, szívem?

A főhadnagy szenvedélyes csókokkal borította Sandra szemét, száját, kezét.

- Lehet-e köztünk szilárdabb kötés, mint a szerelmünk? Boldoggá teszel, hogy levelezni akarsz velem. Tudom, tiszta lelked újabb áldozatot hoz ezzel, de meghálálom, gyönyörű szerelmem. Miattad akartam az apád elé állni, de talán igazad van, talán megtiltaná, hogy kapcsolatot tartsak veled. Az pedig rettenetes lenne. De hogy juttassam el hozzád a leveleimet?

Sandra fellélegzett. Aki időt nyer, életet nyer. Kapóra jön, ha Heinz most eltűnik az útból. Ha meg akarja szerezni magának Robert Vallentint, minden akadálytól meg kell szabadulnia. A főhadnagy jelenléte csak zavarná. Végeredményben minden jó így. Cseppet sem furdalta a lelkiismeret, amiért kettős játékot játszik. Vagy a férfiak csalnak meg bennünket, vagy mi csaljuk meg őket, így gondolkozott mindig. Idővel minden feltűnés nélkül szakít majd Heinzcel. Levélváltásuk titokban marad, s írásaiban majd úgy számol be a vele történtekről, ahogy jónak látja.

- Természetesen „postán marad” jelzéssel küldd a leveleidet! - szólalt meg végül.

- Fel tudod venni őket észrevétlenül?

- Majd megoldom valahogy. Megbeszélünk egy bizonyos napot.

- És gondolsz majd rám, tündérlány?

- Jaj, Heinz, hogy kételkedhetsz ebben?

Rottmann magához szorította, vadul csókolgatta, ő pedig viszonozta csókjait. Egy darabig nem jutottak szóhoz. Liselott még mindig magába roskadva térdelt mögöttük a cserjésben, és a halált kívánta, hogy ne kelljen tovább hallgatnia, ami darabokra tépi a szívét.

A gyepes térség felől odáig hallatszott a petárdák sistergése és durrogása meg a nézők elragadtatott kiáltozása.

Végre Sandra kibontakozott az ölelésből.

- Mennem kell, Heinz, legfőbb ideje, hogy ismét elvegyüljek a társaságban, nehogy észrevegyék a távolmaradásomat.

A főhadnagy felsóhajtott.

- Igen, szerelmem, búcsúznunk kell. Hosszú, hosszú ideig nem tarthatlak a karom közt. De egyelőre el kell engedjelek. Menj hát, Sandrám, csak csókolj meg még egyszer búcsúzóul!

A leány ajkát a férfiéra tapasztotta, s egy kicsit mégis fájt neki, hogy utoljára teheti - nem hosszú ideig, mint Heinz hitte, hanem végérvényesen.

- Ég veled, Heinz, járj szerencsével!

- Ég áldjon, drága kicsi lánykám, a jövőbeli boldog viszontlátásra!

Sandra felállt és elsietett, útközben óvatosan jobbra-balra tekintgetve. Rottmann egy darabig még maradt, komoly gondolataiba merülve üldögélt, amíg a leányt biztos távolban nem tudta. Akkor ő is felemelkedett, és lassan visszaindult a keskeny ösvényen.

Miután eltűnt, Liselott kínlódva feltápászkodott, és kimerülten a padra omlott. Karját a háttámlára fektette, és ráhajtotta a fejét. Megállíthatatlan, görcsös zokogás tört rá, mely fájdalmas könnyekben oldódott fel.

Határtalan kínjában észre sem vette, hogy kis idő múltán Heinz Rottmann ugyanazon az úton visszatért. Ráeszmélt ugyanis, hogy elveszítette a kesztyűjét, s meg akarta keresni, nehogy túl árulkodó legyen ezen a félreeső helyen.

Merengve közeledett a padhoz. Hirtelen keserves zokogás ütötte meg a fülét. Elszörnyedve torpant meg. Egy pillanatig azt hitte, Sandra tért vissza, hogy elválásuk fölötti fájdalmában kisírja magát. Azután rájött, hogy ahhoz a leánynak el kellett volna haladnia mellette. Akkor hát ki ül a padon, amelyet ő csak az imént hagyott el, ki sír olyan szívszaggatóan? Ha valaki mostanáig itt, a közelben tartózkodott, okvetlenül hallania kellett a beszélgetésüket. A sírás egyértelműen nőre vall. Bizonyosságot akart szerezni, hogy ki az a boldogtalan, aki a fák rejtekében öntötte ki fájdalmát, mert az illető nyilvánvalóim tanúja volt előbbi együttlétűknek, s Rottmann tudni akarta, ki tartja a kezében titkukat.

Hogy miért könnyezik az ismeretlen, azon először nem törte a fejét, de azután saját gyászos hangulatában különösképpen felkavarta a kétségbeesett zokogás.

Halkan egy bokor mögé lépett, és várt, amíg a titokzatos alak előbukkan a vaksötétből. A leshelye előtti részre némi fény esett így figyelő szeme felismerhette, aki ott áthalad.

Jó ideig kellett várakoznia. A háta mögött elpukkantak az utolsó petárdák a langymeleg, tiszta nyári éjben, a mulatozó társaság vidám nevetése és kiáltozása hallatszott, előtte pedig egy nő ült, mély fájdalomba temetkezve.

Végre kezdett alábbhagyni a sírás, még egy halk sóhaj, zokogásszerűen elcsukló lélegzetvétel. Mély részvét töltötte el a szívét. Mostani lelkiállapotában igazán meg tudta érteni mások fájdalmát.

Csend támadt, majd óvatos léptek, s egyszerre karcsú, halovány alak tűnt elő a sötétségből.

Látta, amint a nő újra meg újra a szemét dörzsölgeti zsebkendőjével, bizonyára a könnyezés nyomait akarta eltüntetni. Lassan közeledett, és amikor a főhadnagy búvóhelyéhez ért, az ágak között fénysugár hullott az arcára. Rottmann összerezzent, a kisírt, vonagló arcra meredt.

Liselott Randolf!

Meglepetésében majdnem hangosan kimondta a nevét, de összeszorította az ajkát, és magába fojtotta a kiáltást.

Dermedten bámult a jelenés után, gondolatai nyugtalanul kergették egymást magas homloka mögött.

Liselott Randolf azon a padon sírt, amelyen ő Sandrával ült, csókokat és szerelmes szavakat váltott. Ez csak egyféleképpen értelmezhető. Hirtelen mintha vakító villám hasított volna a sötétségbe. Liselott valamely szerencsétlen véletlen folytán tanújává vált légyottjuknak. Most tehát tudja, mint érez a főhadnagy a nővére iránt, és könnyei - ezek a gyötrelmes, kétségbeesett könnyek - saját meggyalázott szerelméről vallanak, szerelméről, amelyet Rottmann egykor viselkedésével ébresztett, majd erősített meg benne.

Amit eddig Heinz csupán sejtett, amitől titokban tartott, az immár biztossá lett. A lelkiismeret intő szavát vélte hallani: „Elárultad e leány szívét, te vagy oka könnyeinek, mert azt éreztetted vele valaha, hogy minden más nőnél többet jelent neked.” Csakugyan, nem volt-e kedves és drága neki ez a teremtés, nem nyűgözte-e le bájos lényével, amíg Sandra színre nem lépett?

Igen, akkor úgy hitte, szereti Liselottot, de Sandra bűvölete minden más iránt süketté és vakká tette. Liselott pedig azután annyira hidegen és büszkén bánt vele, hogy azt kellett gondolnia, semmit nem jelent a fiatalabbik Randolf lánynak. Ezzel a gondolattal igyekezett megnyugtatni magát, próbálta azt hinni, ami kényelmesebb volt: vagyis hogy nem okozott fájdalmat Liselottnak.

Most viszont fájdalmas bizonyossággal tört rá a tudat, hogy a leány szereti őt - hiába fordult el tőle hűtlenül.

Sajgott a szíve, egyszerre izzott benne a szánalom meg a vágy, hogy segítsen a szenvedőn, megszabadítsa fájdalmától.

Amikor egy idő elteltével visszaindult az úton, eltűnődött, miféle következményekkel járhat, hogy Liselott tudomást szerzett az ő Sandra iránti szerelméről. Azt fontolgatta, nem kellene-e közölnie imádottjával, hogy ezen az estén a húga a közelükben volt, de azonnal el is vetette a gondolatot. Képtelenségnek tűnt, hogy elárulja Liselott titkát, azt a titkot, amelyet a leány oly higgadtan és önérzetesen magába fojtott. Egyrészt érezte, hogy legalább a nénje szánakozásától meg kell óvnia Liselottot, másrészt úgy vélte, Sandra szíve rettenetesen fájna, ha megtudná, hogy a húga szenved. Nem sejtette, hogy Sandra tudatosan fosztotta meg szerelmétől Liselottot.

Emellett szilárdan meg volt győződve arról, hogy Liselott sohasem adna tovább olyan titkot, amelyet véletlenül hallgatott ki. Az efféle tapintatlanság távol áll a jellemétől.

VI.

A tűzijáték után a nagy ebédlőben került sor az ünnepi vacsorára.

Robert Vallentin a petárdák robbanása közben nyugtalanul kémlelte a körülötte állókat, de sehol sem látta Sandrát. Csak a látványos záróképnél fedezte fel egy magas és igen testes úr háta mögött.

A tűzijáték befejeztével nyomban odasietett hozzá.

- Nagyságos kisasszony, nagy örömmel teszek eleget a megtisztelő kötelességnek, hogy kegyedet az asztalhoz vezessem - nyújtotta neki sugárzó arccal a karját.

Sandra szeme felcsillant. Körülbelül egy órája belopakodott az ebédlőbe, hogy a díszesen megterített asztalnál megkeresse a helyét. Akkor látta, hogy a jobbján Helbig fogalmazó, tőle balra pedig Tressow százados neve áll az ültetőkártyán. Most diadalittasan vette tudomásul, hogy Robert Vallentin megcserélte a kártyákat, hogy egymás mellé kerülhessenek.

A maga elragadó, pajkosan szellemes módján csevegett a fiatalemberrel, mialatt a házhoz közeledtek, s közben alaposan kihasználta szép szemének csáberejét. Az ifjú Vallentin a hetedik mennyországban érezte magát az oldalán.

Randolf őrnagy és hitvese elégedetten látták, hogy a kereskedelmi tanácsos fia ennyire kitünteti leányukat. Egész másképp vélekedtek a dologról Robert szülei, főként az édesanyja, aki azonnal észrevette, hogy felcserélték a helyeket. Ő maga egy másik ifjú hölgyet szánt Robert asztalszomszédjául, akinek az apja, egy gazdag nagykereskedő jó barátságban volt a tanácsossal. Az illető hölgy különféle okokból igen alkalmasnak tűnt Robert szülei számára, mint jövendő menyük. Sajnos azonban az ifjú Vallentin ma este nem sokat törődött vele. Annál feltűnőbben legyeskedett Sandra Randolf körül, aki szépsége és behízelgő modora ellenére egyáltalán nem vívta ki Vallentinék rokonszenvét.

A kereskedelmi tanácsosné fia bármely más választását jobb szemmel nézte volna, mint épp ezt. A nők finom ösztönükkel fel tudják mérni, ki mennyit ér. Márpedig Sandra Randolfot kacérnak és hidegszívűnek találta. Férjével együtt épp eleget szenvedett saját szerelem nélküli házasságuk miatt, ezért távol állt tőle, hogy gyermeküket hasonlóra kényszerítse, de biztosan érezte, hogy egy ilyen Sandra Randolf-féle nem teheti boldoggá Robertet. Akkor már inkább örült volna a Liselott-tal kötendő frigynek, jóllehet ismerte az őrnagy kétes anyagi helyzetét, s nem is rokonszenvezett ezzel az emberrel. Vallentinék sokatmondóan néztek egymásra. „Osztozom félelmeidben, résen kell lennünk” - ez sugárzott tekintetükből.

S mindkettejüket megnyugtatta a gondolat, hogy ebben az esetben teljes közöttük az egyetértés.

Különös dolgokat hoz magával az élet. Minél tovább élt együtt ez a két ember, lélekben annál távolabbra kerültek egymástól, most pedig egy útkereszteződésnél összetalálkoztak, s minden további nélkül hajlandóak voltak együtt továbbmenni. Szeretett fiuk iránti aggodalmukban újra eggyé váltak.

Robert mit sem sejtett szülei gondolataiból. Lelkesen feszített Sandra mellett, boldogan hagyta, hogy befolyása alá vonja a varázs, amelyet a leány a férfiszívekre gyakorolt.

Heinz az asztalnál sem a fiatal Vallentint, sem Sandrát nem láthatta, mivel ugyanazon az oldalon kapott helyet. Rézsűt átellenben viszont ott ült Liselott Randolf, a főhadnagy egyik bajtársának oldalán.

Újra meg újra szemébe ötlött a halovány, büszke leányarc, amelyről a könnyek nyomait már letörölték, s a szürke szempár, amelynek bársonyos, meleg csillogása korábban oly sokszor elbűvölte, most hideg, fémes fénnyel ragyogott. Heinz azonban immár tudta, hogy e hidegség leple mögött szemérmes, mély fájdalom rejtőzik. Nem kerülte el figyelmét a szépen ívelt, halványpiros száj alig észrevehető remegése sem. Alig tudta levenni tekintetét a leányról. Mivel Sandrát nem láthatta, az egész társaságban nem talált más érdekeset, mint Liselott Randolfot.

Liselott igyekezett kerülni a pillantását, időnként mégis találkozott a tekintetük, s ilyenkor finoman elpirult a bájos arc Miután asztalszomszédja, Rottmann tiszttársa beszélgetésbe vonta, megpróbált maga is jobb kedvre hangolódni, még mosolyt is erőltetett sápadt arcára, de ettől a mosolytól összeszorult a főhadnagy szíve.

Sokért nem adta volna, ha igazán felvidíthatja és boldoggá teheti ezt a leányt.

A vacsora - a táncos kedvű ifjúság őszinte sajnálatára - igen sokáig tartott. Fiukra való tekintettel a vendéglátók nem akarták hosszúra nyújtani a táncot. Az orvos óva intette Robertet, nehogy túlzottan kimelegedjék, mert abból könnyen meghűlés következhet.

Végül mégis csábító melódiák csendültek fel a kertre néző teremben, s tüstént a parkettre perdült az első pár. Robert Sandrát kérte fel a nyitó keringőre, de a leány az első kör után fáradtságra panaszkodott. Egyrészt látta, hogy a fiatalember zihálva, nehezen lélegzik, másrészt inkább beszélgetni akart vele.

Robert egy csöndes oldalhelyiségbe vezette szép táncpartnerét. Hosszú évek óta először buzgott fel benne igazi életöröm.

Sandra mesteri módon ébresztette fel benne mindazt, ami addig örömtelenül szunnyadt a lemondás kérge alatt. Eleddig hiányzott belőle az egészséges élet utáni vágy. Most hirtelen, mintegy varázsütésre felserkentette azt a szép női szempár.

Így lett Sandra Randolf - tudtán és akaratán kívül - a fiatalember jótevője. Addig nem ismert boldogság áradt szét Robert tagjaiban, újra fiatalnak, erősnek és egészségesnek érezte magát.

Mostanáig nem nagyon hitt felgyógyulásában, ma azonban, Sandra életerőt sugárzó pillantásai, kecsegtető mosolya hatására elfogta a mámorító bizonyosság, hogy fiatal és erős, élvezheti az életet, karjába, szívére szoríthat egy ifjú nőt, családot alapíthat. Mennyei ígéretként ujjongott fel lelkében ez a tudat. Sandra mosolya tehát szertefoszlatta az árnyakat, amelyek eddig e gazdagon is szegény férfi létére borultak. A leány ragyogó pillantása a melengető napfényt jelentette neki, amelyet teste és lelke egyaránt hiányolt.

Szülei szüntelenül figyelték, s amikor látták csillogó szemét, erőteljes, ruganyos lépteit - óvakodtak bármi módon eltávolítani őt Sandra Randolf közeléből. Hadd szórakozzék ma ezzel az ifjú hölggyel, a jövőben majd gondjuk lesz rá, nehogy gyakran találkozzanak. Akkor majd magától elfelejti.

Végül Heinz Rottmann ragadta el a leányt Robert Vallentin oldaláról, és táncba hívta. Míg a zene ütemére ringatóztak, becéző szavakkal halmozta el. Őt magát már áthatotta a búcsúzás fájdalmas hangulata. Sandra alkalmazkodott a helyzethez, és - nehogy a férfi gyanút fogjon - sopánkodott, amiért oly hosszú időre el kell válniuk. A főhadnagy hitt neki, egy pillanatig sem kételkedett őszinteségében. Nem sejtette, hogy meghitt beszélgetésük közben az jár szerelme fejében: „Csak hadd menjen, nekem úgysincs szükségem rá.”

Heinz Liselottot is fölkérte egy fordulóra. A leány legszívesebben elhárította volna, de nem akart feltűnést kelteni. Így hát követte a táncolok közé, de a lábát mintha ólomsúly húzta volna a padlóra.

Először mindketten hallgattak, végül a fiatalember együtt érzőén megszólalt:

- Nem látszik nagyon vidámnak, nagyságos kisasszony. Nem élvezi a mulatságot?

- De, kitűnően szórakozom, főhadnagy úr, remek ez az estély - felelte kimérten Liselott.

Heinz megütődve nézte.

- Nagyon rosszulesne, ha kegyed nem… nem érezné jól magát - mondta halkan.

A leány egy másodpercre felpillantott, szemében titkos fájdalom tükröződött, de nyomban ismét eltűnt a fémes csillogás mögött.

- Nem hiszem, hogy a hangulatom érdekelheti önt - válaszolta ridegen, mintegy attól félve, hogy tekintetével elárulj valamit lelkiállapotából.

A főhadnagy elszomorodott. Nem sértődött meg, hiszen tudta, mi rejtőzik a büszke, hideg álarc mögött.

- Talán Liselott Randolf nem ajándékozott meg a barátságával, és egyik barát nem törődhet joggal a másik hogylétével?

Liselott elpirult, s arra gondolt, hogy Rottmann-nak mihamar szüksége lesz majd egy hűséges barátra, mivel Sandra már arra készül, hogy megcsalja őt. Saját fájdalma egyszerre háttérbe szorult a főhadnagy boldogsága iránti aggodalomban Nevetségesen kisszerűnek érezte, hogy eddig csak azon igyekezett, nehogy elárulja érzéseit, s álságos büszkesége távolság, tartásra ösztönözte.

Egyenesen a férfi szemébe nézett.

- De, csakugyan törődhet. Bocsássa meg elutasító szavaimat Egy pillanatra megfeledkeztem arról, hogy mi… barátok vagyunk.

Abbahagyták a táncot, a főhadnagy kezet csókolt neki.

- Barátok között kézfogás járja - húzta el mosolyogva a jobbját a lány, ami azon túlmegy, nem vezet jóra - próbált tréfálkozni, de hangja megremegett, s ez fájdalmas színt kölcsönzött a tréfának. Rottmann érzékeny füle azonnal felfogta ezt, hiszen nem sokkal korábban sírni is hallotta Liselottot, s az a sírás elárulta neki a büszke leányszív titkát. Fájt, hogy nem segíthet rajta, ugyanakkor bámulta Liselott lelkierejét, önfegyelmét, amelyre csak példátlanul nagy szív képes.

Felizzott benne a vágy, hogy valami jót cselekedjék, hogy segítsen a leánynak, és viaskodott az óhajjal, hogy bizonyosságot szerezzen, vajon valóban tanúja volt-e Liselott a parkbeli találkának.

- Ma délután említettem kegyednek - fürkészte Liselott tekintetét hogy nemsokára elmegyek innét, de a napokban tiszteletemet teszem a szüleinél, és akkor kegyeddel is közölhetem a közelebbi részleteket. De nem tudom, sor kerül-e erre, ezért máris szeretném elmondani, hogy a leszerelésemet kértem.

A leány vérvörös lett, nem mert meglepettséget színlelni. Tanácstalanul bámulta a padlót.

Ebből Heinz mindent tudott.

- Meg sem lepődik, kisasszony? - faggatózott tovább, noha kegyetlennek érezte magát. Valami mégis arra kényszerítette, hogy folytassa a vallatást.

- Nem - nyögte Liselott -, azaz magam is ilyesmire gondoltam, amikor hallottam, hogy elmegy.

Nem tud hazudni, gondolta a férfi, majd halkan folytatta:

- Pályát szándékozom változtatni.

Liselott félrenézett.

- Akkor tiszta szívből sok szerencsét kívánok.

- Nem is érdekli, milyen foglalkozásra adom a fejemet?

A leány ismét elpirult.

- Amit tudnom szabad, azt kérdezés nélkül is elárulja majd nekem - felelte kitérően.

„Mindent hallott, és tényleg miattam sín” - állapította meg magában megindultan Rottmann, majd töviről hegyire elmondta jövőbeli terveit, amelyeket Liselott már akarata ellenére kihallgatott. Csupán Sandráról nem tett említést.

Liselott lesütött szemmel hallgatta, közben annyira elsápadt, hogy ez szíven ütötte a főhadnagyot. Amikor az elbeszélés befejeződött, színtelen hangon kérdezte:

- Tehát hamarosan elutazik?

- Igen, bármelyik nap megérkezhet az értesítés, hogy szabad vagyok, és akkor nem késlekedhetek. Minden óra számít, mert már-már így is túl késő, hogy új életet kezdjek.

A leány erőt vett magán, mosolyogva fölnézett.

- Egy férfi sohasem mondhatja, hogy túl késő, amíg van ereje, hogy elérje célját.

- Köszönöm, hogy ezt mondja! - csillant fel a főhadnagy szeme. - Milyen igaz! Így hát számomra sincs túl késő.

Észre sem vették, hogy véget ért a tánc. A zenekar újból rázendített, s egy másik táncos vezette el Liselottot.

Heinz utánanézett, mintha szerette volna visszatartani, mintha szüksége lett volna rá ahhoz, hogy békét, nyugalmat leljen. Ám azután Sandra nevetését hallotta a közelből - s már el is felejtette Liselottot. Csak röviddel azelőtt tudott még néhány szót váltani vele, hogy az őrnagy családjával távozott volna az estélyről.

- Remélem, elutazásom előtt még elbúcsúzhatom kegyedtől.

- Bizonyára felkeresi a szüleimét, s akkor találkozunk. Ha másként alakulna, akkor most kívánok szerencsés utat.

- Szívből köszönöm! Remélem, hogy mire viszontlátjuk egymást, az élet annyi boldogságot hoz kegyednek, amennyit megérdemel.

- A boldogság nem érdem kérdése - mosolygott lemondóan Liselott. - Egyébként sokszor hallottam már, hogy a boldogság csak ábránd. Így hát nem nehéz némi boldogságot álmodni magunknak. Én mindenesetre megpróbálom.

A tréfásnak szánt hangban keserűség rezgett.

A főhadnagy nyájas pillantással nézett a leány szemébe.

- Vajon ismét megtalálom az én jó barátomat, ha majd esztendők múltán visszatérek?

A szép, komoly szempár tágra nyitva, melegséget sugárzón nézett vissza rá.

- Amennyiben Heinz Rottmann hűséges barátra vágyik. Liselott Randolf mindig rendelkezésre áll.

Férfiasan kezet ráztak, tekintetük néhány pillanatra egymásba fonódott. Liselott még egyszer emlékezetébe véste a vonásokat, amelyeket annyira szeretett, és úgy hitte, örökre vesznek búcsút egymástól. Heinz úgy érezte, valami különlegesen becseset veszít el. Azután némán ment ki-ki a maga útjára.

A főhadnagy még elköszönt az őrnagytól és nejétől, közben észrevétlenül Sandrával is válthatott egy-két szót.

Randolfék nem az elsők között távoztak, s nem sokkal utánuk az utolsó vendég is kocsira szállt.

Rövidesen mély csend ereszkedett a Vallentin-villára. Robert mosolyogva szenderedett el, álmába magával vitte Sandra képét.

VII.

Másnap reggel az őrnagy családja kedvetlenül ült reggelihez. Nem aludták ki magukat rendesen, ráadásul Klara néni látogatását várták.

A Liselott-tól kölcsönzött pénz minden takarékosság dacára szinte az utolsó fillérig elfogyott. Bár tegnap este óta az őrnagy és hitvese remélni kezdte, hogy egy szép napon vejükké fogadhatják a kereskedelmi tanácsos fiát, és a puszta reményre máris légvárakat építgettek, ám pillanatnyilag egyedül Klara nénitől számíthattak pénzsegélyre.

Sandra egészen gondolataiba merült, Liselott is szótlanul, sápadtan bámulta a tányérját, Susi pedig egyfolytában durcáskodott, amiért a nénjei nem adtak kimerítő beszámolót a kerti mulatságról, meg azért is, mert szorongva nézett Klara néni érkezése elébe.

Az őrnagy morgolódva tápászkodott fel, hogy szolgálatba induljon.

- Ne felejts el Klara néniért menni! - szólt utána Ellen asszony.

Férje némán bólintott, és eltűnt.

A nővérek visszavonultak, hogy átöltözzenek, az anyjuk ismét a kulcsait vadászta.

A délelőtt folyamán mit sem javult a hangulat, ám a látogatók számára fenntartott időben átkocsizott hozzájuk Robert Vallentin, hogy a hölgyek hogyléte felől érdeklődjék. Természetesen valójában csak Sandrára volt kíváncsi. A leány arca nyomban felderült. Üdének és kipihentnek látszott, szeméből mintha maga a viruló élet nevetett volna. Robert másra rá sem nézett, csak a jólneveltség miatt váltott néhány szót Ellen asszonnyal és Liselott-tal is.

Susi besettenkedett a fogadószobába, csöndben megült egy ablakfülkében, onnan vette megfigyelés alá a többieket.

Robert szülei nem sejtették, hogy a fiuk már ma meglátogatja Randolfékat, máskülönben megakadályozták volna. A fiatalember viszont alig várta, hogy újra láthassa Sandrát.

Érdeklődésének tárgya ügyesen szóba hozta az Ohlmann fivérek galériájában rendezett képkiállítást. Látszólag minden hátsó szándék nélkül megemlítette, hogy gyakran jár ebbe a kiállítóterembe, de mindig délután három és négy óra között, amikor kevés a látogató, így háborítatlanul gyönyörködhet a festményekben.

Robert éberen figyelt, abban a reményben, hogy ez egyfajta finom jeladás a leány részéről, de Sandra olyan ártatlan képet vágott, hogy semmiképp sem hihette annak. Mindazonáltal gondosan elraktározta emlékezetében a „véletlenül elejtett” megjegyzést.

Robert az illő látogatási idő lejáriával elbúcsúzott. Az őrnagyné igen szívélyesen felhívta a figyelmét, hogy csütörtökönként ötkor teát ad, s reméli, minél gyakrabban vendégei között üdvözölheti őt. A fiatalember örömmel biztosította, hogy szíves engedelmével szorgalmasan igyekszik kihasználni a felkínált lehetőséget.

Miután távozott, az őrnagyné és Sandra hosszan egymás szemébe néztek, ami nem kerülte el Susi figyelmét. Azután az ablakhoz léptek, és a függöny mögül lesték az elegáns automobilt, amelybe Robert Vallentin éppen beszállt.

Susi azonnal rájött, hogy a Vallentin fiú lehet Sandra hőn áhított, gazdag kérője, és rögtön megvolt a maga véleménye erről.

Közben eljött az ideje, hogy Klara néniért menjenek a pályaudvarra. Az őrnagy a reggelinél is rosszabb hangulatban jött haza a szolgálatból, szaporán átöltözött, és útnak indult.

A hölgyek közben megkíséreltek némi rendet teremteni az akadozva működő háztartásban. A leginkább Liselott fáradozott ezen, mert jól látta, mennyire csapnivalóan mennek a dolgok a szülői házban.

Természetesen a rendelkezésükre álló rövid időben csak a legszembeötlőbb fogyatékosságokat orvosolhatták. Ellen asszony minden tervszerűség nélkül küldözgette ide-oda a szobalányt, a szakácsné pedig minden közreműködést elhárított, mivel a főzéssel volt elfoglalva.

Liselott igyekezett visszaragasztani a nappaliban leszakadt tapétát, azután megvarrta az ajtófüggöny szegélyét. Az őrnagy tisztiszolgája a létra tetején billegve cserélgette a gázégők repedt buráit. Ellen asszony figyelte a munkát, s közben jókora pókhálót fedezett fel a sarokban.

Sandra nem vett részt a terméketlen lakásszépítő erőfeszítésekben. Egyik fotelból a másikba vetette magát, és gúnyos megjegyzéseket tett.

Susi viszont a leányszobában ült, és orcája verítékével a leszakadt gombokat varrogatta a kesztyűjére, ugyanis Klara néni a legutóbbi látogatása során figyelmeztette erre a hiányosságra.

A lázas munka közben elszaladt az idő, mígnem odalentről kocsizörgés hallatszott. Gyorsan kizavarták a legényt a létrával, a szobalány eltüntette a porrongyot és a keféket, a hölgyek pedig szobájukba rohantak, hogy még egy futó pillantást vessenek a tükörbe.

Azután megszólalt a bejárati csengő, s a legény a csinos borravaló reményében sietett ajtót nyitni.

Az őrnagy rögtön leküldte Klara néni poggyászáért.

Klara Arnstetten a hosszú előszobába lépett, és Ellen asszony röpült eléje. A két nővér összeölelkezett. Elképzelni sem lehet ellentétesebb párt. A még mindig csinos és elegáns őrnagyné mellett Klara eléggé előnytelenül festett praktikus, de rég divatjamúlt és új korában sem igazán mutatós utazókosztümjében.

Mialatt a nővérek üdvözölték egymást, az őrnagy sokatmondó, gúnyos pillantást váltott Sandrával. A leány tekintetéből együttérzés sugárzott, amiért apjának ezzel a „madárijesztővel” kellett keresztülkocsikáznia a városon, ám azután a lehető legszívélyesebben köszöntötte a „drága Klara nénit”. Susi némi habozás után előmerészkedett, elfogódottan pukedlizett, és ajkát egy pillanatra a félve tisztelt nagynéni makulátlan glaszékesztyűbe bujtatott kezéhez érintette.

Liselott lépett oda utolsónak a vendég üdvözlésére. Nem nézett az ódivatú ruhára, amely egyébként a legjobb anyagból, a legigényesebb kidolgozással készült, sem az egyszerű frizurára, a régi módi szerinti kis szalmakalapra, hanem csak Klara néni arcára, szigorú, csalhatatlan szemére.

Mialatt ő is kezet csókolt a néninek, zavartan gondolt arra, hogy titokban ő is félve fogadja azt, aki annyi jót tett mindannyiukkal, s hogy a többiek valamennyien azért fohászkodnak, bárcsak máris hazautazna.

Alapjában véve mély rokonszenvet érzett a néni iránt, de egy kicsit mindig tartott tisztán csillogó, szürke szemétől, amely előtt mintha semmi sem maradhatott volna rejtve.

Klara néni a tükör előtt levetette kabátját és kalapját, majd bevezették a nappaliba. Az egész család a nyomába szegődött.

- Parancsolj, kedves Klara, pihenj egy kicsit, amíg felviszik a szobádba a holmidat! - vonta maga mellé a díványra Ellen asszony.

- Pihenésre nincs szükségem - foglalt helyet egyenes derékkal Klara de egy kicsit diskurálhatunk, mielőtt átöltözöm.

- Szívesen! Annyira örülök, hogy végre újra láthatlak.

A néni anyás mozdulattal megsimogatta húga szőke haját, s szigorú tekintete egy pillanatra kissé ellágyult.

- Két éve nem találkoztunk - bólintott, és higgadtan körülnézve, így folytatta: - Hála istennek, mindannyian egészségesnek és vidámnak látszotok. Az uradat már útközben megdicsértem, amiért olyan jól tartja magát. Még mindig a régi „délceg Randolf”. Te pedig, Ellen, úgy festesz, mint a leányaid nővére. A ti zaklatott társasági életetekhez képest elismerésre méltóan megőrizted a fiatalságodat.

- Á, dehogy - sóhajtotta Ellen csak a viszontlátás örömteli izgalma okozza. Nézz csak meg, amikor a háztartással vesződöm, olyankor sokkal öregebbnek látszom.

Klara elnevette magát. Gyöngyöző kacaja sehogy sem illett szigorú tekintetéhez.

- Hát még mindig magad bajlódsz mindennel, kicsikém?

Ellen vele nevetett. Mindjárt felszabadultabban érezte magát, amikor a nénje így szólította. Ez a „kicsikém” ezernyi kedves és derűs emléket ébresztett benne, és áthidalta a közöttük tátongó szakadékot.

- Hiába, te tudod, mi a gyenge pontom. Mindig túl sok mindennel foglalkozom egyszerre, és szórakozott vagyok, akár egy professzor.

Klara néni most unokahúgait vette szemügyre, akik vegyes érzelmekkel ültek vele szemben.

- Ez a Sandra már két éve is gyönyörű volt, de most szinte még szebb - jelentette ki, mint aki száraz tényt közöl.

A leány elbűvölően hamiskás mosollyal meghajolt.

- Tőled duplán számít a dicséret, Klara néni - felelte, csipetnyi gúnnyal a hangjában.

A néni tekintete nyugodtan és szemrebbenés nélkül szegeződött rá.

- Ez nem dicséret, Sandra, vagy ha mégis az, akkor csakis a Jóistent illeti, aki ilyen szépnek teremtett. A szépség nagy szerencse, de semmi esetre sem érdem.

A bájos arc bosszúsan elpirult. Kibírhatatlan vénkisasszony, gondolta Sandra, de féken tartotta haragját.

- Milyen igaz, Klara néni - duruzsolta kedves mosollyal.

Klara átható tekintete most Susira vándorolt, aki felkészült a legrosszabbra. Ha Sandrát így kioktatták, mire számítson ő?

- Lassan a fejedre nő ez a kis fruska, Ellen - folytatta a szemlézést a néni. - Tényleg, Susi, szépen utolérted a nővéreidet. Ezeket a copfokat sem sokáig viseled, maholnap dámás zurát csináltatsz magadnak.

A leány nem tudta, gúnyolódik-e vele Klara néni, vagy komolyan beszél.

- Hamarosan betöltőm a tizenhetet - magyarázta elbizony. talanodva.

- Csakugyan. Titokban már egészen felnőttnek érzed magad, igaz-e?

Susi kihúzta magát, előtört belőle a dacos bakfis.

- Talán szégyen? - kérdezte részint megilletődve, részint sértődötten.

Klara néni ismét azt a sajátosan telt, nyájas nevetést hallatta, amely annyira elütött hűvös lényétől.

- Nem, Susi, dehogy. A te korodban mindenkitől zokon vettem, ha gyermekként próbált bánni velem. Ugyanilyen magas és fejlett voltam, mint te, csak nem ilyen csinos.

Susit mintha áramütés érte volna.

- Igazán csinosnak találsz, Klara néni? - fogta meg az idős hölgy kezét.

- Nagyon is - biccentett komolyan amaz.

A leánynak elállt a szava, kapkodott a levegő után.

- Hála istennek! - sóhajtott fel. - Ha te mondod, biztos úgy is van.

- Miért, talán nincs tükröd, hogy magadtól is megállapítsd?

- De, tükröm az van, csak tudod, ha az ember két szép nővérrel van megáldva, akik közül az egyik ráadásul gyönyörű szép, akkor saját magát inkább csúfnak látja.

Klara Arnstetten végigmérte a szemrevaló süldőlányt. Arcának egyetlen rezdülésével sem árulta el, mennyire kedvét leli a hamvas fiatalság látványában.

- Hát, ami azt illeti, kedves Susikám, ezekkel a rendetlenül himbálózó copfokkal meg a gyűrött vállkendőddel valóban nem veheted fel a versenyt a te takarosan öltözött és fésült nénéiddel. De ha egy kissé ügyelsz a külsődre, majd meglátod, hogy nem vallasz szégyent mellettük.

- Ezt megkaptam! - húzta be a nyakát Susi. - Tudtam, hogy rám pirítasz valamiért.

- No, persze, gyermekem - nevetett ismét Klara a túl sok mézeskalács megfekszi a gyomrot. Egyébként fogadok, hogy neked sem tetszik ez a ronda, gyűrött kendő.

Susi lenézett a szóban forgó darabra, és zavartan igazgatta magán. Valóban nem tetszett neki. Annál inkább tetszett Klara néni nyájas nevetése, amely ma először tűnt fel neki. Hirtelen felszökkent, és arcon csókolta a meglepett nénit.

- Tudod, azt hiszem, nem is vagy olyan rossz, amilyennek gondolunk téged! - bukott ki belőle.

Édesanyja és nővérei zavarodottan elpirultak.

- De Susi! - förmedt rá Ellen asszony.

- Locsi-fecsi - jegyezte meg halkan Sandra.

Liselott csak némán egymáshoz szorította két tenyerét, s engesztelőleg nézett Klarára.

A néni arca furcsán megvonaglott. Lehúzta magához Susit, megpuszilta, és szelíd mosollyal, amely különös módon vonzóvá tette amúgy nem szép arcát, így szólt:

- Próbálj jobban megismerni, akkor magad eldöntheted, rossz vagyok-e. Ilyen fiatal fejjel még nemigen lehetett módod, hogy önálló véleményt alkoss rólam.

Ezzel gyengéden félretolta, és pillantása tűnődve pihent meg Liselott arcán.

- No, Liselott, nyilatkozzak rólad is?

- De mennyire - vágott közbe látszólag kedélyesen, valójában kajánkodva Sandra ami az egyiknek kijár, a másik se ússza meg, ne tégy kivételt! Liselott se maradjon ki a jóból!

Klara figyelmen kívül hagyta a szurkálódást. Nyugodtan Liselott szemébe nézett.

- Apám egyik mondása szerint azok a nők érik a legtöbbet, akikről nincs mit mondani. Márpedig az én apám okos ember volt. Egyébiránt úgy látom, kedves gyermekem, hogy erősen hasonlítasz a nagyapádra. Mindenekelőtt a szemed egészen az övé.

- És a tiéd. Klara! Gyakran mondogatjuk, hogy Liselott teljesen rád ütött - jegyezte meg sietve Ellen asszony, örvendezve, hogy Susi meggondolatlan fecsegése láthatólag feledésbe merült.

- Tőlem legfeljebb a szememet örökölhette, mert egyéb szépséggel nem szolgálhatok. Egészen elfajzottam a családtól. A szüleink szép emberek voltak, szép a húgom, szépek az unokahúgaim, sőt még a sógorom is szép ember, nekem meg egy szikrányi sem jutott ebből a rengeteg szépségből - élcelődött saját magán Klara néni, és felemelkedett. - Ha meg akarjátok torolni a sok kritikát, állok rendelkezésre.

Minden szem Klara Arnstetten magas, csontos alakjára szegeződött, amelynek az ódivatú öltözék sem vált épp előnyére.

Szép valóban sohasem volt, még ifjúkorában sem, és a szigorú, hűvös kifejezés még egyébként kedves szemét is kevésbé szépnek mutatta. Mégis volt valami a megjelenésében, ami rokonszenvet keltett, mert érződött rajta, hogy határozott, céltudatos személyiség.

Rokonai azonban a felszólítás ellenére sem illették bírálattal. Sandra szeme ugyan bosszúsan villogott, de uralkodott magán, és hallgatott.

- Hála istennek, igazán frissnek és egészségesnek látszol - mondta végül Ellen asszony -, és ez a legfontosabb. Két év alatt semmit sem változtál.

Klara ismét anyai mozdulattal simított végig húga hullámos, szőke haján. Mindig szerette őt, ha ismerte is súlyos hibáit.

- Igaz, kicsikém, ez a legfontosabb. Egészség kell, ha az ember örülni akar az életnek. De most már bizonyára felvitték a csomagjaimat. Szeretném lemosni magamról az út porát.

A többiek is fölálltak.

- Liselott! Kísérd a szobájába Klara nénit! - utasította leányát a ház asszonya.

- Igenis, mama! Gyere, Klara néni!

Klara könnyedén unokahúgára támaszkodott, és vele együtt kiment a szobából. Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó. Sandra nagyot nyögve visszazuhant a foteljába, és az égnek emelte a szemét.

- Édes istenem, ez tényleg valóságos veszedelem! - méltatlankodott.

- Ejnye, Sandra! - szólt rá az anyja.

A leány sóhajtott.

- Csak azt ne mondd, hogy kellemes ez a látogatás!

- Szerintem Klara néni nem is olyan rossz, amilyennek mindig lefestetted - gyűrögette idegesen a vállkendőjét Susi.

- Ezt a bölcsességet már az imént is voltál szíves igen tapintatosan a tudtunkra adni - gúnyolódott a nővére.

- Jaj, hát az csak úgy kiszaladt a számon, nem tehetek róla. De most már nem hagyom befolyásolni magam, önállóan fogok véleményt alkotni.

- Alkoss csak! Válaszd a nénit példaképedül, ahogy Liselott már rég megtette. Én a magam részéről ki nem állhatom.

Susi dacosan felszegte az állát, és elvonult a szobájába, hogy újrafonja a haját, és levegye a sokat csepült vállkendőt.

- Kérlek, légy egy kicsit belátóbb a nénivel! - lépett sóhajtva Sandrához Ellen asszony. - Annyira tényleg nem rossz, amilyennek te állítod. Ne feledd, hogy a segítségére szorulunk, ezért igyekeznünk kell jókedvre hangolni!

- Hogyne, mama, a jelenlétében igyekszem is fegyelmezni magamat, amennyire tőlem telik, de most magunk közt vagyunk. Valahol csak ki kell adnom a mérgemet. Hanem egyet előre megmondok: az utcán nem mutatkozom vele. Nem óhajtom köznevetség tárgyává tenni magamat mellette.

- Jaj, istenem, csakugyan túlzásba viszed. Klara alapjában véve jó ember. Igaz, ami igaz, a külsejére nem sokat ad.

Eközben Klara néni Liselott-tal átment a szobájába. Randolfék ezzel az egy vendégszobával rendelkeztek, melyet igencsak szerényen rendeztek be. Liselott fáradozása jóvoltából azonban friss rózsacsokor illatozott a vázában, az ablak előtti kerek kisasztalon. Alatta frissen vasalt terítőcske. Ahogy a leány Klara kézitáskáját az asztalra tette, rémülten vette észre, hogy a horgolt csipkeszegély jó darabon levált a terítő vásznáról.

A néni éles szeme is azonnal felfedezte a szakadást, meg a2t is, hogy Liselott pironkodva takarja el a táskával a hibát.

- Segíthetek a kicsomagolásnál? - kérdezte a leány.

- Köszönöm, nem kell, gyermekem, egyedül is hamar végzek.

- Akkor nincs is szükséged rám?

- Nincs. Egy félóra múlva kész vagyok, akkor újra átmegyek a nappaliba.

Liselott kiment, és egyre a térítőn éktelenkedő szakadásra gondolt. Amint becsukta maga mögött az ajtót, Klara Arnstetten kis varrókészletet vett elő kézitáskájából, s gyorsan és ügyesen eltüntette a csúnya szakadást, azután visszahelyezte a retiküljét.

Amikor ígérete szerint átvonult a nappaliba, Liselott tűvel, cérnával és ollóval felfegyverkezve besurrant a vendégszobába. Meg akarta javítani a térítőt. Látván, hogy megelőzték, szégyenpír öntötte el az arcát. Lesújtva tért vissza a nappaliba, ahol már együtt ült az egész család. Az őrnagy kényelmes, de igen mutatós házi kabátjában sógornőjével szemben foglalt helyet, s a maga jól ismert, „ellenállhatatlan” módján udvarolt neki. Klara semmi jelét nem adta, mennyire nevetségesnek találja, ahogy ez a jól fésült úriember igyekszik levenni őt a lábáról.

Ellen néhányszor izgatottan kisietett a konyhába, mert a szakácsné még nem készült el az ebéddel. A tisztiszolga a terítéssel buzgólkodott, jól hallhatóan csörömpölt a tányérokkal meg az evőeszközökkel.

Klara egyelőre egy szóval sem utalt látogatása céljára. Az őrnagy már alig bírt magával az idegesítő várakozástól. A rá jellemző, erőltetett szellemességgel csipkelődött leányaival, játszotta a kedélyes, gyöngéd családapát.

Végre a legény jelentette, hogy tálalva van. Az őrnagy felpattant, lovagiasan sógornőjének nyújtotta a karját, hogy az ebédlőbe vezesse. A vendéget a ház ura és asszonya közé, az asztal egyik oldalára ültették, a három leány velük szemben foglalt helyet.

A legény körbehordta a levest, Klara pedig a többiekhez hasonlóan kibontotta a szalvétáját. Liselott véletlenül épp abban a pillanatban nézett oda, és megrökönyödve fedezte fel, hogy a néni szalvétája közepén akkora lyuk tátong, mint egy egymárkás érme.

Rémült pillantását észrevéve a néni is letekintett. Természetesen ő is látta a kerek lyukat. Sietve ölébe süllyesztette a szalvétát, közben újra Liselott égő arcát nézte.

Valami meghatót talált ebben a fiatal arcban. A legszívesebben gyengéden, szelíden megsimogatta volna, de nem árulta el felindultságát.

Liselott tudta, mennyire gyűlöli Klara néni a hanyagságot. Most ő is a néni kritikus, éles szemével vizsgálta meg környezetét. Vajon milyen benyomást tehet rá ez az elhanyagolt háztartás? Nyilván azt gondolja: három felnőtt lány, mégsincs semmi rend. Érezte saját tehetetlenségét, azt, hogy egymaga semmin sem változtathat.

Mivel sohasem szoktatták rendhez, önállósághoz, azt sem tudta, miként kell hozzáfogni egy tisztességes háztartás vezetéséhez.

Lopva felsóhajtott. Nyomorúságosan érezte magát. Gondolatai a háztartási problémáktól Heinz Rottmannhoz szálltak. Hamarosan elutazik - talán örökre. Aligha láthatja valaha is viszont, mert mire a férfi végre eléri célját, Sandra rég hűtlenné válik hozzá, talán már Robert Vallentin felesége lesz. Akkor majd Rottmann messziről elkerüli volt szerelme családját, egyiküket sem akarja majd látni. Boldogtalan lesz, nagyon boldogtalan, ő pedig hiába szeretne segíteni rajta.

Mit használ neki, hogy Heinz a barátjának nevezte.

A barátjának! Sandrát pedig a legszerelmesebb, legédesebb szavakkal illette. Még ott visszhangzottak a fülében, és kimondhatatlan fájdalommal töltötték el. Miért vette el tőle Sandra, ha most meg akarja csalni?

Így marcangolta magát, de nem talált választ kérdéseire Mialatt Liselott gyászos gondolatain rágódott, a többiek vidáman csevegtek mindenféle semmiségekről. Különösen az őrnagy ontotta a szót lekötelező szívélyességgel, de a felesége is segített szórakoztatni Klárát. A maga mókás módján Susi is igyekezett fenntartani a jókedvet, míg Sandra csupán egy-egy epés megjegyzésre szorítkozott. Egyedül Liselott hallgatott leverten. Klara pillantása mégis az ő komoly, sápadt arcán nyugodott meg újra és újra fürkésző együttérzéssel.

Egyébként a vendég úgy tett, mintha észre sem venné az őrnagy udvarlását. Higgadtan és határozottan adott hangot véleményének, s ha valamely dologról nem tudott véleményt formálni, szívesen meghallgatta a többiekét. Minden önfejűsége és eszessége ellenére óvakodott attól, hogy tévedhetetlennek higgye magát.

Egyszer, amikor az őrnagy helyreigazította egy tévedését, így válaszolt:

- Köszönöm, Willy, ezt megjegyzem magamnak. Akármilyen vén is az ember, mindig van mit tanulnia, és soha nem késő levetkezni a hibáinkat.

- Nahát, Klara néni - bámult rá meghökkenve Susi nem is hittem volna, hogy neked még van hibád.

Kis híján hozzáfűzte: „Sandra szerint hibátlannak képzeled magad”, de szerencsére az utolsó pillanatban magába fojtotta a befejezést.

Klara elmosolyodott. Örömmel nyugtázta, hogy a csúnya vállkendő eltűnt, a varkocsok szépen befonva hátra kerültek.

- Akkor nagyot tévedtél velem kapcsolatban, s azt kell mondanom: hála istennek! Mert elgondolni sem tudok rémesebbet, mint hogy olyan emberrel kerüljek szembe, akinek nincs hibája, és mindig igaza van.

Susi egy darabig emésztgette a hallottakat, aztán tétován megszólalt:

- Jó, de mindenki szeretné, hogy neki legyen igaza, ha vitatkozik valakivel.

- Feltéve, hogy biztos az igazában; mert akkor meg is kell védenie az álláspontját. Ha azonban meggyőződik arról, hogy nincs igaza, akkor azt önként be kell ismernie. Ez inkább dicséretre méltó, mint az értelmetlen vitatkozás.

Sandra magában mulatott „a vénkisasszony kiselőadásán”. Efféle kérdések az őrnagyék családjában máskor nem kerültek megfelelő komolysággal terítékre. Susi még sohasem töprengett el ezen. Most úgy érezte, bizony sokszor a saját meggyőződése ellenére is utálatos módon vitatkozott nővéreivel vagy intézeti társnőivel.

Úgy találta, tényleg fárasztó dolog Klara nénivel beszélgetni, mindenesetre elgondolkodásra készteti az embert.

Ebéd után Klara kinyilvánította óhaját, hogy egy órácskára szeretne visszavonulni. Az őrnagy megnyúlt arccal vette tudomásul, mert azt remélte, a néni végre rátér jövetele céljára.

- Ha aludni akarsz, Klara, ledőlhetsz nálam a díványra, ott nyugodalmasabb. A vendégszobába behallatszik a konyhából az edénycsörgés - magyarázta Ellen asszony, szintén kissé csalódottan.

- Nem - rázta a fejét Klara -, nincs kedvem lefeküdni, csak üldögélek egy kicsit, talán olvasok is egy keveset. Tudod, odahaza sokszor egész nap nem beszélek annyit, mint itt egy óra alatt. Ehhez még hozzá kell szoknom.

- Akkor üldögélj a szalonban, ott sokkal lakályosabb. A vendégszobánk nem túl komfortos.

- Nekem elég kényelmes, miattam ne csináljatok felhajtást! Akkor viszlát később! És a jelenlétem miatt ne zökkenjetek ki a megszokott kerékvágásból, majd én alkalmazkodom.

- Ahogy akarod, Klara.

A néni megsimogatta húga szőke fejét, és biccentett. Kifelé mentében odaszólt Liselottnak:

- Utánam hozhatnál valami könyvet vagy egy újságot.

- Máris, Klara néni - emelkedett fel készségesen a leány.

Az idős hölgy elvonult a szobájába. Széket tolt az ablak előtti kerek asztalhoz. Kényelmetlennek találta az ülést. Valami párnát keresett, de hiába, ezért az ágyából vette ki a kispárnát. Ennek huzatát aprólékos, finom hímzés díszítette, amelyben nem akart kárt tenni, ezért megfordította a párnát - s a hátoldalán két szakadás ötlött a szemébe.

Megrökönyödve állt ott, kezével önkéntelenül összefogta a tépett széleket, mintha így akarná beforrasztani a szakadást amikor belépett Liselott. A leány azonnal látta, hogy a néninek megint hibás darab akadt a kezébe. Nagynénje komoly tekintetétől egészen elvörösödött, és hirtelen arcához kapta a kezét:

- Jaj, Klara néni, borzasztóan szégyellem magam előtted.

Klara lerakta a párnát, és unokahúgához lépett. Gyengéden lefejtette arcáról a kezét.

- Már korábban észrevettem rajtad, gyermekem, és örülök neki, mert nem épp dicséretes ez az elhanyagolt, rendetlen otthon. Nézd, ez a dúsan hímzett huzat biztosan sokba került. Kellő időben egy-két apró öltéssel elejét vehették volna ezeknek a csúnya szakadásoknak. Most már folt kell rá, így nem mutat majd olyan szépen, de még mindig jobb, mint rongyosan. Gyere, gyorsan megjavítjuk!

Lebontotta a párnáról a huzatot. Liselott egy székre rogyott, és zokogva ismét tenyerébe temette az arcát.

- Már a terítőt is te varrtad meg, Klara néni. Titokban belopóztam a szobádba, hogy visszaerősítsem a csipkét, de te fürgébb voltál. Az ebédnél a szalvétád is lyukas volt.

Klara néni már elő is vette a varrókészletét.

- Bizony, gyermekem, úgy tűnik, a textilnemű elég siralmas állapotban van nálatok.

- Jaj, nemcsak a textilnemű, hiszen láthatod, hogy minden, de minden ugyanolyan. Hiába próbálnám elhallgatni. Az egész lakás rendetlen. Sokszor elhatároztam, hogy másképp lesz, de fogalmam sincs, hogy kezdjek hozzá. Olyan ügyetlen vagyok, a mamának meg soha nincs ideje, hogy tanítgasson.

Klara elmosolyodott - merengő, lágy mosolya meghazudtolta szigorú tekintetét. Az ő húga, az ő kicsikéje - ő tanítana valakit rendre? Az lenne ám a csoda! Már odahaza, kislánykorában sem tudott soha rendet tartani, pedig ilyen téren szigorúan fogták. Mindig nyafogott: „Segíts, Klara, egyedül nem bírom!”

Félretette a huzatot, és Liselotthoz lépett.

- Szeretnéd megtanulni, hogyan kell rendbe szedni a háztartást?

A leány elkínzott arccal nézett fel rá.

- Nagyon szeretném, Klara néni, mert érzem, hogy sok mindent nem tudok. Olyan lehangoló ez az egész… az egész életünk. Nem beszélnek erről, de tudom, hogy te úgyis mindent észre veszel. Szégyellem magam mindannyiunk miatt. Olyan szeretnék lenni, mint te, drága nénikém. De hiába, ha elmész, majd visszasüllyedünk a régi lomposságba.

- Nézz a szemembe, Liselott!

Engedelmeskedett a felszólításnak, s a néni mély fájdalmat olvasott ki a tekintetéből.

- Mondd meg nyíltan, gyermekem, szemügyre vetted közelebbről a helyzeteteket? Tudod, hogy álltok anyagilag?

- Nagyjából igen. A szüleim leplezetlenül tárgyalnak róla a jelenlétünkben. Olyan rettenetes ez az egész. Ha tudnád, menynyire elkeserít! Rengeteg pénzt adunk ki haszontalanul, azután meg a legszükségesebb is hiányzik.

- Igen, igen - bólogatott Klara -, magam is úgy látom. Habár ritkán jövök hozzátok, ez is elég, hogy felmérjem az állapotokat. Úgy érzem, legfőbb ideje, hogy komolyan beszéljek a szüleiddel. Ezért vagyok itt. De nem akarlak ezzel terhelni. Azt hiszem, beszélnünk kellene valamiről, ami csak kettőnkre tartozik. Megbízol bennem, Liselott?

A fiatal leány mély lélegzetet vett.

- Igen, Klara néni, teljesen megbízom. Tudom, érzem, hogy jó vagy és erős.

Klara arcát halvány pír futotta el.

- Na jó, jó, csak semmi túlzás. De mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, költözz hozzám… amennyi időre akarsz, de legalább egy vagy két évre? A szüleid talán beleegyeznek, ha megkérem őket. Természetesen meglátogathatod a hozzátartozóidat, amilyen gyakran kedved tartja. Megpróbálnék ügyes kis háziasszonyt faragni belőled, mert azt hiszem, elég rátermett vagy.

- Komolyan mondod, Klara néni? Tényleg magadhoz vennél?

- Persze hogy komolyan, gyermekem. De jól fontold meg. A csillogó társaságot, amelyhez itt szoktál, az én csöndes házamban nem találod meg. Ott legfeljebb hébe-hóba akad egy-két vacsoravendég, vagy egy csésze kávéra néznek be hozzám, békebeli szokás szerint. Színházat és hangversenyeket ígérhetek, mindkettő egész jó mifelénk. Néhány táncestre is elviszlek, de mindez elég kevés ahhoz képest, amit itt kell hagynod. Ezenkívül az itt megszokott henyélésről is le kell mondanod. Nálam szorgalmasan kell dolgoznod, mert semmit sem adok ingyen. Kérlelhetetlenül szigorú vagyok, nem mindig fogsz kedvesnek találni. Ha a kezembe adod magad, határozott és erélyes bánásmódra számíthatsz.

- Ha te befogadsz, ha nem sajnálsz annyi fáradságot magadra vállalni miattam, Klara néni, én végtelenül hálás leszek neked - hajolt nagynénje kezére Liselott. - Csak azt nem tudom, mit szólnak majd a szüleim.

- Őket bízd rám, majd én megszerzem a hozzájárulásukat, hogy elkísérhess. De nem fog nehezedre esni, hogy elszakadj tőlük meg a testvéreidtől?

- Ez nem tarthat vissza - meredt maga elé a leány. - Tanulni, okosodni akarok. Azután talán igazán segítségére lehetek a mamának. Egy kicsit persze nehéz lesz az elválás, de akkor is kibírtam, amikor az intézetbe kellett mennem.

- Rendben, Liselott, azért fontold csak meg még egyszer nyugodtan! Ma sok mindenről kell beszélnem a szüleiddel, és ezt a dolgot is szóba hozhatom. Amennyiben elhatározásra jutottál, legjobb, ha rögtön velem jössz. A hét végén szándékozom hazatérni, tehát hat napod marad, hogy felkészülj.

- Annyi elég, Klara néni. Már döntöttem is, veled megyek.

- Helyes, gyermekem! - bólintott Klara. - Most pedig hozz egy darab finom lenvásznat, hogy megreparálhassam ezt a csúnya szakadást! A szobalányotok sem állhat a helyzet magaslatán, különben nem hagyta volna itt ezt a párnát ilyen állapotban.

Liselott indult anyagot keresni. Nem volt könnyű dolga, de végül egy egész csomó foltnak valót talált a fehérneműs szekrény aljában. Visszasietett a nagynénjéhez.

- Itt maradhatok veled, és megnézhetem, hogy dolgozol, Klara néni? - kérdezte bizalmasan.

- Maradj csak - bólintott a néni ha nincs más dolgod. Befűzheted a cérnát.

Így üldögéltek kettesben. Klara szépen feltette a foltot, és finom öltésekkel rögzítette. Liselott úgy bámulta, mint valami csodát, az idős hölgy pedig arra gondolt, hogy az ő csöndes, magányos háza megtelik élettel, ha Liselott vele megy az otthonába.

VIII.

Amikor Klara Liselott-tal visszatért a nappaliba, hallotta, hogy az őrnagyot szolgálati ügyben elhívták. Mire hazajött, a hölgyek már épp uzsonnáztak.

Rosszkedvét leplezendő, az asztalhoz telepedett és elfogadott egy csésze teát.

- Ha nem vagy túl fáradt, Willy - szólalt meg egy idő múlva Klara -, szeretnék beszélni veled néhány fontos dologról.

Az őrnagy tüstént felugrott, nyoma sem látszott rajta a fáradtságnak.

- Szolgálatodra, Klara. Talán fáradjunk át a szobámba, ott senki sem zavar.

Klara biccentett, és karon fogta a húgát.

- Gyere, Ellen, neked is ott kell lenned.

Ezzel távoztak. Sandra leírhatatlan arccal nézett utánuk.

- Nem irigylem a papáékat. Klara néni megfellebbezhetetlenül ítélkezik, és egy garast is csak bölcsességekbe csomagolva hajlandó kiereszteni a markából.

Susi két tenyerébe támasztotta az állát, és rosszallóan ráncolta a homlokát.

- Azért ami a pénzügyeket illeti, a nemeslelkűségéhez kétség nem fér.

Liselott semmit sem szólt. Csak az járt a fejében, hogy Klara néni most az ő életét is új mederbe fogja terelni.

Klara Arnstetten egyenes derékkal ült az őrnagyékkal szemben. Nem szokott sokáig tétovázni, ha egyszer belefogott valamibe. Most is rögtön a tárgyra tért.

- Nos, kedves sógor, kedves húgom, pénzt kértetek tőlem. Willy azt írta, két-háromezer márkára van szükségetek. Helyesebbnek láttam, ha ezúttal magam hozom el a kért összeget.

A házaspár titokban megkönnyebbülten fellélegzett. Örömükben gyorsan összenéztek.

Az őrnagy kezet csókolt Klarának.

- Hálásan köszönjük a nagylelkűségedet, Klara! Sajnos ismét igénybe kellett vennünk a segítségedet, és te mindig olyan jó vagy hozzánk. Tiszta szívből köszönöm, ezt soha nem felejtem el neked - igyekezett meghatottnak mutatkozni.

Sógornője kezét szorongatva, épp újból az ajkához akarta emelni, de Klara gyorsan visszahúzta.

- Semmi okod hálálkodni, Willy, csakis Ellen és a gyermekeitek kedvéért tettem mindent. Legkevésbé rád gondoltam - felelte szárazon, mert nagyon bosszantotta, hogy az őrnagy olyan ellenállhatatlannak képzeli magát.

A férfi elvörösödött, egy pillanatra eléggé ügyefogyott képet vágott, aztán visszatért ajkára az önelégült mosoly. „Hogy tetteti magát a vén csoroszlya, gondolta. Persze nem akarja bevallani, hogy nagyon is tetszem neki.”

Ellen asszony kissé bosszúsan pillantott férjurára. Úgy vélte, egy kis leforrázás nem is árt neki, amilyen öntelt.

Átölelte Klárát.

- Olyan jó és önzetlen vagy, ezt sohasem tudom meghálálni neked - mondta, és így is gondolta.

- Hagyd el, kicsikém - cirógatta meg az arcát a nénje, hiszen nincs senkim, akit támogathatnék, csak te meg a gyerekeid. De most hallgassatok meg! Természetesen nemcsak azért keltem útra, hogy elhozzam nektek a pénzt. Valami komoly dologról kell beszélnem veletek. Ahhoz, hogy szándékaimat megindokoljam, vissza kell nyúlnom a múltba. Mindenekelőtt azonban ki kell mondanom a legfontosabbat: ez így nem mehet tovább.

Kis szünetet tartott. Az őrnagy és hitvese, akik azt hitték, ilyen egyszerűen el is intéződött az ügy, meghökkenve fészkelődtek a székükön.

- Tisztában kell lennetek azzal - folytatta Klara-, hogy az elmúlt három esztendőben, különböző időközökben mintegy huszonkétezer márkát adtam nektek, ma pedig újabb háromezret hoztam. Ez összesen huszonötezer márka. Ha így folytatjuk, rövidesen elfogy a vagyonom.

- Úristen, ilyen sokkal tartozunk neked! - kiáltotta elszörnyedve Ellen.

- Nem tartoztok. Nem számítok arra, hogy visszafizetitek, nem is tudnátok - felelte nyugodtan Klara.

- Igazi angyal vagy! - jelentette ki színpadias lelkesedéssel az őrnagy.

- Angyalokhoz, hála istennek, semmi közöm, Willy - nézett rá hidegen a sógornője. - De ne kalandozzunk el a tárgytól! Mint mondottam, a jövőben nem tudlak ilyen összegekkel támogatni benneteket. Rejtély, hogy miképpen jutottatok ilyen kétségbeejtő anyagi helyzetbe. Ne vegyétek zokon a nyíltságomat, de felelőtlenül költekeztetek.

Randolf sóhajtva az égre emelte a szemét.

- Ellennek sajnos semmi érzéke a háztartáshoz, és az ő meg a lányok ruhatára egy vagyont emészt fel.

Az asszony felfortyant, egészen kikelt magából, úgy rikoltotta:

- Ugyan, nem az a baj, hanem hogy Willy kaszinóba jár, ráadásul nagy tétre játszik. Ha néha nyer is, máskor rengeteget veszít.

Klara különös arckifejezéssel nézett az őrnagyra. A férfi nem állhatta átható tekintetét, és félrefordította a fejét.

- Te kaszinózol? - kérdezte komoran az idős hölgy. - Akkor nem csoda, hogy így álltok. Most, hogy ezt tudom, könnyebben közlöm veletek, amit mindenképpen tisztáznunk kell. Ehhez némi kitérőt kell tennem. Remélem, ráértek?

Randolfék leverten bólintottak. Egyikük sem volt virágos kedvében. Klara mély lélegzetet vett, és folytatta:

- Amikor Ellen férjhez ment, apánk százezer márka hozományt adott neki, ezenfelül húszezer márkát fizetett a te hitelezőidnek, Willy. A papa igazságérzete mellett magától értetődő volt, hogy ugyanezt az összeget, tehát százhúszezer márkát nekem is jóváírja. Amikor meghalt, Ellen még nyolcvanezer márkát kapott, a részesedése tehát mindösszesen kettőszázezer márkát tett ki. A kelengyéjét nem számították fel külön, mivel én a szülői házban maradtam, így engem továbbra is el kellett tartani. Az én örökrészem százezer márka készpénzből, valamint a szülői házból állt, amelynek értékét szintén százezer márkára becsülték. Ugye, ti is emlékeztek minderre?

- Hogyne, Klara, tökéletesen.

- Akkor jó. Apánk immár tizenkét éve halott. Mire elhunyt, ti már feléltétek Ellen hozományának első részét, mostanra pedig a másodikat is. Én viszont mindvégig egyben tartottam az egészet. Apánktól megtanultam, hogyan kell ügyesen kamatoztatni a tőkét, anélkül, hogy kockázatos spekulációkba bocsátkoznék. A halála után tíz esztendőn át forgattam a pénzemet. Nyereséges vállalkozásokba fektettem, így készpénzvagyonom százezer márkáról százhetvenötezerre gyarapodott, pedig közben sokat fordítottam a ház és a telek értékének növelésére is. Két évvel ezelőtt kivontam a pénzemet a vállalkozásokból, s helyettük biztos értékpapírokat vásároltam. Mint mondottam, összesen huszonötezer márkát juttattam nektek, tehát nekem százötvenezer maradt, nem számítva az ingatlant. A kamatokból évi hétezer-ötszáz márka jövedelmet húzok. Nos, közölnöm kell veletek, hogy nemrégiben végrendeletet készítettem. A tartalmát mindjárt ismertetem veletek, de a becsületszavatokat kell adnotok, hogy amit hallotok, köztünk marad, a leányaitoknak egy szót sem szóltok róla.

Az őrnagy sietett eleget tenni a kérésnek. Majd megölte őket a kíváncsiság, hogy mire akar kilyukadni Klara. Miután biztosították hallgatásukról, így folytatta:

- A testamentumomban három unokahúgomat jelöltem meg készpénzvagyonom örököséül, úgyhogy halálom után fejenként ötvenezer márka illeti őket.

A házaspár nyugtalanul nézett össze.

- Mármint abban az esetben, ha mindkettőnket túlélsz - szólt közbe az őrnagy, s már azon törte a fejét, miképpen vehetne fel hitelt a reménybeli örökségre.

Klara azonban hevesen rázta a fejét.

- Nem, nemcsak akkor, titeket egyszerűen mellőztelek, mert mindenképpen biztosítani akarom az unokahúgaim örökségét. Amennyiben Ellen túlél engem, akkor őrá száll a szülői házunk. Ha viszont előttem hal meg, akkor a ház és a telek is a lányoké lesz. Ők szabadon dönthetnek, hogy megtartják vagy eladják. Téged, kedves sógor, teljesen kihagytalak a végrendeletemből, mivel a hivatásod alapján saját jövedelemmel rendelkezel, élethossziglani nyugdíj jár neked, tehát nem szorulsz a gondoskodásomra. Ezenkívül végrendelkezésemmel biztosítom helyetted a leányaid jövőjét, ami remélhetőleg többet ér, mintha rád hagytam volna valamit.

Klara mindezt tárgyilagosan, minden bántó él nélkül mondta el, az őrnagy mégis alig tudta visszafojtani dühét, hogy egyetértően bólinthasson.

- Remélem, nem kétlitek, hogy a legjobb akarattal és lelkiismerettel cselekedtem - függesztette vizsla tekintetét a házaspárra Klara.

Az őrnagy megköszörülte a torkát, és ujjaival a gallérjába nyúlt, mintha szorítaná.

- Természetesen mindent nagyon józanul átgondoltál. A leányaink hálásak lehetnek neked, amiért, úgyszólván a mi tejünk fölött, biztosítottad a jövőjüket.

Ellen sem egészen helyeselte Klara elhatározását. Kissé bántotta, hogy nem őt jelölte meg minden korlátozás nélkül általános örököséül. Mindazonáltal megnyugtatta a gondolat, hogy Klara gondoskodott a leányairól, hiszen senki sem akadályozhatta volna meg, ha idegenekre akarta volna testálni mindenét.

Így végül megszorította nénje kezét.

A férje azonban messzebbre tekintett. Azonnal átgondolta, hogy a jövőben aligha csikarhatnak ki újabb támogatást Klárától, főleg nem annyit, amennyit ő szükségesnek tartott. Teljesen tisztán azonban még nem látta át a helyzetet. Hogy egyszer majd a leányai örökölnek, az egyelőre nemigen boldogította. Vérbeli egoista volt, először magára gondolt, még ha alkalomadtán szívesen játszotta is a gondos családapát. Még a szép leányai fölötti atyai büszkesége is alapvetően hiúságából fakadt. Borzadva képzelte el, hogyan fest ezek után a közeljövő.

Klara azonban nem állt meg félúton, ha egyszer valamibe belefogott. Folytatta tehát:

- Nem akarom, hogy a leányaitok bármit is megtudjanak a végrendeletemről. Nem szívesen terhelném fiatal kedélyüket azzal az érzéssel, amit hálának neveznek. Ezért kértem a becsületszavatokat, hogy hallgatni fogtok.

Ezzel magával hozott kézitáskájából három bankjegyet húzott elő, és az asztalra tette őket.

- A hosszas bevezetés után végre eljutottam beszélgetésünk igazi céljához. Amikor ezt a három darab ezermárkást magamhoz vettem, azt mondtam magamnak, ez az utolsó eset, a megmaradt százötvenezer márkához már nem nyúlhatok. Azt bizonyos mértékig már most az unokahúgaim tulajdonának tekintem. Ezért közölnöm kell veletek, hogy ez a háromezer márka az utolsó nagyobb összeg. Többet nem tudok és nem is akarok a rendelkezésetekre bocsátani. A továbbiakban rendszeres, szerény támogatást szánok nektek, annyit, amennyi az éves kamatokból megmarad. Ez körülbelül évi kétezer márka. Ha ehhez hozzászámítjátok Willy őrnagyi illetményét, jól megélhettek, természetesen nem nagy lábon, és több adósságba semmi szín alatt nem verhetitek magatokat, mert az a vég kezdete. Ha előléptetik Willyt, amint azt nekem kilátásba helyezte, akkor még valamivel jobb helyzetbe is kerültök, nem igaz?

Randolf kényszeredett arcot vágott.

- De, kedves Klara, természetesen remélem, hogy az idei hadgyakorlat után előléptetnek, bár talán csak később kerül sor rá. Addig viszont… tudod, törlesztenünk kell még néhány csip-csup tartozást. Először mindenképpen rendeznünk kell anyagi ügyeinket, hogy a lehető leggondosabb beosztással és az általad nagylelkűen felajánlott kiegészítéssel valamiképp megélhessünk, még ha ehhez minden kényelemről le kell is mondanunk. Ha tehát valóban segíteni akarsz, akkor ahhoz, hogy korábban keletkezett kötelezettségeinknek is eleget tehessünk, még egyszer… utoljára… tizenkét-tizenötezer márkát kellene juttatnod nekünk.

Így remélt Willy máris rést ütni Klara elhatározásának falán. Feszült várakozással figyelte sógornője arcát. Amaz lesütötte a szemét, a pénzt nézte. Arcizma sem rezdült, semmi sem árulta el, miként fogadta a férfi szavait. Randolf már azt remélte, győzött, ám ekkor Klara ismét ráemelte átható tekintetét.

- Ahhoz el kellene vennem a gyermekeid örökségéből. El sem tudom hinni, hogy ki akarod fosztani őket.

- Jaj, istenem… hiszen visszafizetném neked azt az összeget, ha ezredes leszek - győzködte a sógora, de egészen elbizonytalanodott.

- És ha sohasem leszel? Jó néhányan megrekedtek már az őrnagyi rendfokozatnál - jegyezte meg élesen Klara.

- Ó, Willyről igen jó véleménnyel vannak a hadseregben, próbált férje segítségére sietni Ellen, mert ő is szeretett voln, még némi pénzt kihúzni Klárából. Az őrnagy szája körül önelégült mosoly játszott. Kizárólag ő hintette cl feleségében a meggyőződést, miszerint ő párját ritkítóan rátermett és magasabb körökben is kedvelt tiszt.

A valóságban fölöttesei egész más véleményen voltak. Ezenkívül mértékadó helyeken arra is rég felfigyeltek, hogy pénzügyeit képtelen rendben tartani - és hogy szerencsejátékos, így hát esélyei korántsem voltak annyira kedvezőek, miként arról magát és másokat meggyőzni igyekezett.

Klara ugyan nem tudta, hogy a sógora katonaként megbízhatóbb és tisztességesebb-e, mint egyéb tekintetben, de kimagaslónak semmi esetre sem tartotta. Azt meg végképp nem hitte, hogy valaha is visszafizetné a neki kölcsönzött pénzt, még ha ez volna is a szándéka. Ezért hajthatatlan maradt.

- Kívánom nektek, hogy Willyt előléptessék, de ez mit sem változtat döntésemen. Mindent alaposan meghánytam-vetettem, mielőtt elhatároztam magam erre a beszélgetésre, amely számomra semmivel sem kevésbé kellemetlen, mint számotokra. Ha még engedékenyebbnek mutatkoznék, akkor egy szép napon az én pénzemet is elvernétek, s akkor a gyermekeiteknek semmi sem maradna. Erre gondolj, Ellen, mielőtt magadévá tennéd a férjed kérését! Az anyai érzésedre hivatkozom. Minden erőmmel megakadályozom, hogy a lányaitokat bárki megrövidítse, mert szeretem őket, ahogy téged is mindig szerettelek.

Az őrnagy a bajuszát csavargatta.

- Minden biztosítékot megadok, hogy visszafizetem a pénzedet.

Klara a fejét rázta.

- Te szerencsejátékot űzöl, ez mindennél többet mond. Kár a fáradságért, hiába próbálsz jobb belátásra bírni. Ha adósságaitok vannak, állapodjatok meg a hitelezőitekkel, és törlesszetek apránként! Biztosan meg tudtok egyezni. Legfeljebb egy időre még jobban összehúzzátok magatokat.

Ellen világosan látta ugyan nővére tisztességes szándékát, hogy a lányokat meg akarja óvni a legrosszabbtól, de a jelen mindig fontosabb volt számára, mint a jövő.

- Jaj, Klara - sóhajtott panaszos hangon nem is sejted, mennyi a kiadásunk. Te egyedül élsz, így nem költesz sokat. De mi öten vagyunk, így szinte kifolyik a pénz az ember keze közül.

- Belátom, hogy többre van szükségetek, mint nekem, de akkor sem segíthetek. Nektek is meg kell erőltetnetek magatokat, máskülönben feltartóztathatatlanul a vesztetekbe rohantok. Tessék, itt a háromezer márka, ebből a legszükségesebbekre futja. Az ígért jövedelemkiegészítést ötszáz márkás negyedévi részletekben továbbítom hozzátok, és még arra is hajlandó vagyok, hogy az elsőt már július elsején elküldöm.

Az őrnagy morcosán bámulta Klara csontos arcát, amelyen kőkemény elszántság tükröződött. Ebben a pillanatban kimondhatatlanul gyűlölte.

„Minek törtem magam, minek hízelegtem ennek a madárijesztőnek? Természetesen azért ilyen elutasító velem, mert annak idején nem őt, hanem a csinos húgát választottam, csak nem akarja bevallani. Pedig ez az igazság, kicsinyes bosszút állt, és most még Ellennek is megjátssza a jótevőt

Így dúlt-fúlt magában, és dühtől eltorzult arca elárulta alantas gondolkodásmódját. Klara nyugodtan figyelte. Talán jobban ismerte ezt az embert, mint a saját felesége. Éles szemét soha nem tudta elvakítani a „délceg Randolf'. Nem véletlenül akarta húga és a lányok boldogulását függetleníteni az őrnagytól.

Ellen szedte össze magát elsőként. Ott feküdt előtte a háromezer márka, a legutóbbi napok pénztelensége véget ért. Ez segített legyűrni kedvetlenségét. A várható kellemetlenségeket egyelőre elhessentette magától. Annyit mindenesetre felfogott, hogy Klara jót akar neki. Megragadta a kezét.

- Köszönöm, hogy szeretettel gondoskodsz rólunk! Hála istennek, újra pénz állt a házhoz. Borzalmas helyzetbe kerültünk, összesen nyolcvan pfennigem maradt. Ezúttal mindent megteszek, hogy sokáig kitartson, amit adtál. A legszükségesebbeket holnap mindjárt ki is fizetem.

Klara megsimogatta húga fejét.

- Nagyon helyes, kicsikém. És hogy valamivel könnyebben leróhassátok a tartozásaitokat, hadd javasoljak valamit! Adjátok ide az egyik leányotokat, majd én gondját viselem helyettetek. A ruházkodásáról és minden egyébről is én gondoskodom majd, egyáltalán nem terheli a zsebeteket, s amit így megtakarítotok, azzal is többet tudtok törleszteni.

A két szülő megrökönyödve nézett össze. Az őrnagy szája mintha gúnyosan megvonaglott volna. Arra gondolt, hogy a leányai nemigen tudnák rászánni magukat, hogy ezzel az akadékoskodó, utálatos vénkisasszonnyal egy fedél alatt éljenek, és ezt nem is vette tőlük zokon.

- Komolyan beszélsz? - kérdezte tétován Ellen, és nagyjából ugyanolyan arcot vágott, mint a férje.

Klara bólintott.

- Természetesen nem tréfás kedvemben mondok ilyeneket. Liselott hajlandó velem jönni, már tárgyaltam vele erről. Szívesen válna derék háziasszonnyá, hogy később igazi támaszod lehessen, kedves Ellen. Addigra esetleg Susi léphet nálam a helyére. így kevesebb teher hárul rád. Sandrának egyáltalán nem tennék ilyen javaslatot. Ő nem tudná megszokni a szerény körülményeket, amelyek között élek. Nos, mit gondolsz Liselottról, kicsikém?

- Hát igen - pislogott Ellen nyilván megtakarítanánk így valamennyit… és persze mindketten sokat tanulnának tőled, az biztos. Bevallom őszintén, nincs tehetségem sem a háztartáshoz, sem a neveléshez. Igazat adok neked, Sandrával kilátástalan dolog kísérletezni. Susi pedig még csak most tért vissza az intézetből, nem szeretném máris újra elengedni. Viszont ha Liselott menni akar… te mit gondolsz, Willy? Végül is megpróbálhatnánk.

Az őrnagy felállt. Korántsem volt olyan kedves és előzékeny, mint az imént. Haszontalan időpazarlásnak érezte, hogy Klarával szívélyeskedjék.

Ahogy akarod - vetette oda kurtán. - Rád bízom a döntést.

Ezzel az ablakhoz lépett, és egy ideig kibámult, majd miután visszafordult, könnyedén odavetette:

- Most bocsássatok meg, de találkozót beszéltem meg von Werdern ezredessel.

- Úgy tudtam, ma este itthon akartál maradni - meredt rá meghökkenve Ellen.

Ebben nem is tévedett. Randolf Klara tiszteletére odahaza akarta tölteni az estét, ám miután sógornője ilyen cudarul bánt vele, nem látta be, miért kellene halálra untatnia magát a társaságában.

- Valóban ez volt a szándékom, de sajnos lehetetlen. Tudod, ha az ezredes hívat, szolgálaton kívül is engedelmeskednem kell. Úgyhogy elnézésedet kérem, Klara.

- Csak tessék, miattam semmiképpen ne tartóztasd magad! Ami pedig Liselott ügyét illeti: ha Ellen beleegyezik, neked nincs kifogásod ellene?

- Nincs, nincs, intézkedjetek nyugodtan nélkülem! - válaszolta sietve az őrnagy.

- Akkor gyere, kicsikém, a többit megbeszélhetjük odaát Liselott-tal.

Ellen bólintott.

- Menj csak előre, Klara, hadd váltsak még egy-két szót Willyvel!

Klara azzal a tudattal hagyta el a szobát, hogy jó szándékáért nem sok köszönetét kapott.

Az őrnagy sötéten nézett utána.

- Gonosz banya - motyogta.

Amikor azonban Ellen magához akarta venni a kapott pénzt, nyomban odaugrott.

- Hát én?

- Pénzre van szükséged ma este? - kérdezte tétován asszony.

- Naiv kérdés, hiszen tudod, hogy üres a zsebem. Adj csak ide egy barna hasút!

- Nem kéne előbb fölvállalni? Nem jó, ha ennyi pénzt tartasz magadnál.

- Badarság, hadd legyen legalább részem abban a ritka élvezetben, hogy magam váltok fel egy ezrest. Az jól fog tenni megfogyatkozott hitelemnek.

- De ígérd meg, hogy nem játszol!

- Jó, megígérem. Most eredj, át akarok öltözni. Aztán vigyázz, meg ne öljön az unalom a drágalátos nővéred mellett!

- Ej, ne prüszkölj már annyira ellene! Hiszen csak jót akar.

Mihelyt az őrnagy magára maradt, a kanapéra vetette magát, cigarettára gyújtott, és morfondírozva bámulta a mennyezetet,

„Szépen kihúzta a lábam alól a talajt! Többé hiába is próbálkozom nála. Ezentúl mindig a gyerekekkel fog takarózni, ha pénzt kérek tőle. Ki akarod fosztani őket? Rögtön ezt fogja kérdezni. Mit felelhetnék erre? Átkozott kutyaszorító… A kétezer márkából, ami Ellennél maradt, természetesen egy fillért sem kaphatok. A tetejében hétszázzal tartozom Tressow-nak. Hová fordulhatnék, ha nem a játékasztalhoz? Igaz, Werdern bizalmasan már célozgatott rá, hogy valami kiszivároghatott a játékkal kapcsolatban. Viszont semmi más kilátásom, hogy pénzhez jussak. Az utóbbi időben sorozatosan balszerencsém volt, na de ez nem tarthat örökké. Ma este még egyszer megpróbálom, csak előbb kifizetem Tressow-t. A maradékkal irány a játékasztal! A következményekért ez az undok vénkisasszony a felelős…”

Ezzel felpattant, és készülődni kezdett az elmenéshez.

IX.

Mindeközben a hölgyek odaát, a nappaliban Liselott elköltöztetéséről tárgyaltak. Sandra és Susi szóhoz sem jutottak, amikor értesültek testvérük elhatározásáról, hogy elkíséri a nénit. Hát még amikor Klara néni még egyszer megfontolásra késztette Liselottot, felsorolva, mi minden kényelemről kell lemondania, hogy komoly munkával és kötelességteljesítéssel teli életre cserélje a mostanit. Sandra hátán a hideg futkosott. Örült, hogy nem rá vár ez a sors, és majdhogynem szánni kezdte a húgát.

Amikor a lányok ezen az estén közös hálószobájukba vonultak, és magukra maradtak, Sandra szokatlanul gyöngéden és kedvesen kérdezte:

- Tényleg alaposan átgondoltad a dolgot Liselott, vagy csak magadra vállalod az áldozatot, mert valamelyikünknek mindenképpen Klara nénihez kell költöznie?

- Szabad akaratomból döntöttem így - mosolygott a testvére -, áldozatról szó sincs.

- Jaj, Liselott, teljesen be fogsz gyöpösödni abban a porfészekben! - aggodalmaskodott Susi.

- Klara néni háza gyönyörű helyen, egy hegy oldalában fekszik. Már nem emlékeztek, mennyire élveztük, amikor gyermekkorunkban egyik nyáron ellátogattunk hozzá, és beszabadultunk a gyümölcsösébe? Én csodálatosan éreztem magam.

- Hát persze, egy gyermek szemében valóságos paradicsom egy kert, ahol büntetlenül torkoskodhat! - jegyezte meg szánakozó mosollyal Sandra. - De azóta felnőttél. Ugyan mi csábít még arra, hogy ezzel a rémes nénivel együtt lakj?

- Meg akarom tanulni azt, amit itt sohasem tudnék, minden erőmmel arra fogok törekedni, hogy a lehető legtöbb dologban Klara nénihez hasonlítsak, mert őszintén bámulom őt.

- Irgalmas isten! - rökönyödött meg Sandra. - Remélem, nem teljesül ez az őrült kívánságod, különben nem vagy többé a testvérem!

- Én soha nem tagadnálak meg téged - mosolygott szomorúan Liselott ha mégoly „kiállhatatlan” és „rémes” volnál is

- Igazán nem? - fordult felé Sandra.

- Nem.

- Még akkor sem, ha valami olyat tennék, amit gonosznak és elítélendőnek tartasz? - firtatta.

- Akkor sem, Sandra. Sohasem felejteném el, hogy a nővérem vagy, és akkor is szeretnélek.

Sandra közben kibontotta nem túl sűrű, fekete haját, és kefélgetni kezdte. Most abbahagyta, és bizonytalanul nézett a húgára.

- Te tényleg szeretsz engem?

- Igen.

- Pedig sokszor bosszantalak és sértegetlek a gúnyolódásommal.

- Mégis.

- Akkor is, ha… hogy is mondjam… ha esetleg olyasmit művelek, ami… ami nagyon bánt téged?

- Az rosszulesik ugyan, de a testvéri szeretetet nem győzheti le. Szerintem te magad sem érzed, hogy azzal, amit teszel vagy mondasz, fájdalmat okozol másoknak. Így aztán inkább sajnállak, semhogy haragudnék rád.

Sandra egy darabig vadul kefélte tovább a haját, aztán hirtelen félretette a kefét, és a húga nyakába borult.

- A végén még kiderül, hogy tényleg szent vagy, Liselott! Mindig azt hittem, hogy csak megjátszod magad.

- Pedig sohasem színleltem - ölelte magához Liselott mindig önmagamat adtam. Mindhárman másmilyennek születtünk, de ettől még élhetünk egymással testvéri szeretetben, nem igaz?

Susi ezalatt levetkőzött, s most hálóingben, mezítláb rohant oda nővéreihez.

- Gyorsan vegyetek be engem is a testvérszövetségbe! Micsoda ritka látvány: Sandra és Liselott békességben összeforrva! Ebből nem akarok kimaradni - karolta át nevetve a két leányt. - Amikor azok maguk közé engedték, felig megilletődött, félig huncut hangon hozzátette: - De szép is ez az egyetértés!

- Még megfázol, kisbabám - fogta át oltalmazólag a vállát Liselott. - Gyere, lefektetlek!

Az ágyához vezette Susit, gondosan és gyengéden betakargatta, és adott neki egy puszit.

- Így ni, kisbabám, jó éjszakát, szép álmokat!

Susi a nyaka köré fonta a karját.

- Tudod, Liselott, borzasztóan hiányozni fogsz nekünk. Gyere, maradj velem még egy kicsit! Hadd fonjam be a hajadat, azt úgy szeretem.

Mindjárt buzgón munkához is látott. Vidáman csacsogott, miközben kibontotta Liselott haját.

- Nézd, Sandra, micsoda hajsátor! - lelkendezett. - Beboríthatnám vele az egész ágyat. Isten bizony nem ennék több töltött csokoládét, ha ilyen gyönyörű hajam lehetne!

- Azt nem bírnád sokáig, te kis torkos! - nevetett Liselott.

- Hát, végszükség esetén találnék magamnak más nyalánkságot.

- Az más, így már elhiszem. Egyébként te is elégedett lehetsz a hullámos szőke hajaddal.

- Á, olyan rövid és vastag szálú, és mindig összevissza áll. Figyelj, Liselott, van egy örömhírem! Ha a nénivel bálba mész, legalább táncosban nem lesz hiányod, mert a közelben egyetem is van.

- A bálozás nem izgat annyira, mint hiszed.

- Fel sem foghatom, miért nem. Mit gondolsz, a mama ezen a télen végre elenged a társaságba?

- Egész biztosan. Mielőtt elutazom, nyomatékosan meg fogom kérni erre.

- Ezért kapsz egy cuppanós puszit. Istenem, de szép is lenne végre bekerülni a felnőttek közé!

- Addig is aludjunk egyet! Nézd, Sandrának már majd leragad a szeme - emelkedett fel Liselott, és gyorsan elkészült a lefekvéshez.

Sandra közben félig leeresztett szemhéja mögül figyelte. Először fogta el valami bűnbánatféle, amiért elcsábította a húgától Heinz Rottmannt. Ám ez az érzés nem sokáig tartón „Ugyan már - gondolta legalább megóvtam attól, hogy valami ostobaságot csináljon. A végén még annyira belehabarodott volna, hogy feleségül megy hozzá, mert mindent olyan szörnyen komolyan vesz. És mit nyert volna? Egy gondokkal és nélkülözéssel teli házasságot, de előbb még elvesztegette volna a legszebb éveit a várakozással. Nem, nem, mindenkinek sokkal jobb így. Később majd Heinz is hálás lesz nekem, hogy megőriztem a józanságomat, és nem akaszkodtam koloncként a nyakára. Ha majd Robert Vallentinnal odáig jutok, mint szeretnék, kitalálok valami ürügyet, hogy megszabaduljak Heinztől.” Eddig jutott gondolataiban, amikor Liselott kedvesen jó éjszakát kívánt, és eloltotta a lámpát.

Csönd borult a szobára.

X.

Az őrnagy csak késő éjjel tért haza, s másnap reggel nem túl barátságos hangulatban ült asztalhoz övéivel. Az éjszaka előbb szépen nyert, ám azután ismét veszített, úgyhogy végül újabb száz márkát kellett feláldoznia a pénzéből. Mivel Tressow-nak is megadta a tartozását, vagyonkája kétszáz márkára olvadt. Magában persze Klárát hibáztatta. Ha tegnap nem üldözte volna el a háztól, nem menekült volna a szerencsejátékhoz, s most száz márkával több lapulna a zsebében.

A jó emberismerő Klara azonnal észrevette, hogy a sógora neheztel rá, de ügyet sem vetett harapós kedvére.

Ellen asszony kissé merengő hangulatban leledzett. Bár korábban egyszer-egyszer fölingerelte Liselott komolysága és fürkész tekintete, amelyből a könnyelműsége miatti néma szemrehányást vélt kiolvasni, most fájdalmas veszteségként élte meg, hogy leánya elkívánkozik otthonról.

Csak az vigasztalta valamennyire, hogy Liselott jól megfér majd Klarával, és valóban nagyon sokat tanul tőle. Egy másik okból sem érintette kellemetlenül, hogy Liselott elkerül a háztól. Susi már régóta nyaggatta, hogy vezessék be a társaságba, tizenhét évesen tényleg nem tarthatták már kisgyermek módjára otthon. Három felnőtt leánnyal mutatkozni pedig majdhogynem nevetségesnek tetszett, Ellennek kettő is bőven elég volt, mivel még ő is szívesen csodáltatta magát. Így aztán talán nem is bánta annyira, hogy Liselott úgyszólván szabaddá teszi a pályát Susi számára, hiszen addig nem várhattak, amíg Sandra esetleg férjhez megy.

Az asztalnál sok szó esett Liselott elköltözéséről, s ennek kapcsán az őrnagynak is megeredt a nyelve. Eszébe jutott, hogy az este Rottmann-nal futott össze a kaszinóban.

- Tényleg, már akartam is mondani nektek, hogy Rottmann főhadnagy tegnap megkapta a jóváhagyást a leszerelési kérvényére. Képzeljétek, átnyergel, építész lesz. Be is jelentkezett hozzánk búcsúvizitre, délelőttre várható a látogatása.

Klara néni tekintete véletlenül Liselott arcára esett. A leány kissé elpirult, lesütötte a szemét. Amikor a húga lopva oldalba bökte, még vörösebb lett. Klara elkapta Susi sokatmondó pillantását is, amelyet Liselott felé küldött, s a nagynénit gondolkodóba ejtette a mások előtt észrevétlenül maradt kis jelenet.

- Szegényebbek lettetek egy jó táncossal és kellemes társalgóval - sajnálkozott Ellen asszony, és Sandrára nézett. A maga részéről mindig kedvelte a főhadnagyot, sajnálta, hogy elmegy. De talán jobb is így, gondolta, most, hogy a fiatal Vallentin érdeklődést mutat Sandra iránt.

- Majd akad helyette más. Sem táncosokban, sem jó társalgókban nincs hiány - felelte szenvtelen, szinte gőgös arccal Sandra.

Susi szeme kíváncsian izzott fel, majd ismét Liselott felé fordult.

Liselott felemelte a fejét, és különös pillantást vetett a nénjére. Jól tudta ugyan, hogy az már gondoskodott is Heinz Rottmann utódáról, mégis elképesztette, hogy ilyen rideg közönnyel képes beszélni a távozásáról, miután a saját szemével látta, milyen forró csókokat váltott vele.

Klara néni nem ismerte a szóban forgó fiatalembert, eddig nem is hallott róla, hirtelen mégis érdeklődni kezdett iránta. A sok apró jelből ösztönösen érezte, hogy valamiféle kapcsolatban állhat Sandrával és Liselott-tal.

Amikor a személyzet bejelentette Heinz Rottmann érkezését, Liselott a nagynénivel kettesben ült a szalonban. Ellen asszony még nem készült el az öltözködéssel, Sandra ugyanezen okból a leányszobában tartózkodott, Susi pedig elment kottát vásárolni.

Klara néni látta, mennyire szórakozott, nyugtalan Liselott, mintha várna valamire. Ahogy most Rottmann nevét meghallotta, hirtelen arcába szökött a vér, de nyugodtan a helyén maradt.

A leány fogadta a látogatót, és bemutatta a nagynénjének. Az jóleső pillantással szemlélte a jellegzetes arcot. A fiatalember azonnal elnyerte a rokonszenvét. Természetesen titkon figyelte Liselottot, ahogy a vendéggel beszélt, s már az első szavaknál ismét feltűnt neki valami. Amikor az őrnagy ma reggel megjegyezte, hogy Rottmann a leszerelését kérte, az egész család meglepődött. Liselott azonban tudhatott a dologról, mert így szólt Rottmannhoz:

- A papa reggel már mondta, hogy elfogadták a kérelmét. Ezek szerint hamarabb sikerült, mint várta?

- Valóban, kisasszony, amikor szombaton beszéltünk róla, még nem sejtettem, hogy már ma búcsút kell vennem kegyedtől.

„Különös - tűnődött el a néni miért nem szólt Liselott ma reggel egy szót sem erről?”

- Máris Berlinbe utazik? - érdeklődött a leány.

- Igen, kisasszony, holnap reggel vonatra szállok. Átutazóban meglátogatom anyai nagybátyámat, aki Wittenbergben él. Ő az egyetlen élő rokonom, s mivel kissé különc természetű agglegény, és szerény körülmények között él, kötelességemnek tartom, hogy néha rányissam az ajtót.

- Ugyebár a charlottenburgi műszaki főiskolára kíván beiratkozni, főhadnagy úr? - folyt bele a társalgásba Klara.

- Igenis, tisztelettel. Kicsit későn adom a fejemet a tanulásra, elég idős vagyok már a pályamódosításhoz.

Klara érdeklődve figyelte a markáns, erőt sugárzó vonásokat.

- Talán szokatlan az ilyesmi az ön korában, de nem hinném, hogy bármihez is túl idős lenne.

Rottmann elmagyarázta, miért választ új hivatást magának, de persze Sandráról nem tett említést.

Klara néni figyelmesen hallgatta, és olyan érzése támadt, hogy a fiatalember elhallgatja döntése igazi indítékát. Elgondolkodva pillantott ismét Liselott halovány arcára, amely furcsán nyugodtnak, kifejezéstelennek tűnt. Annál beszédesebb volt a szeme, mely idegesen meg-megrebbent.

Ez ellentmondott a leány szokott viselkedésének, ráadásul a beszélgetés közben vértelen ajkán szívfájdítóan szomorkás mosoly suhant át.

Ellen asszony lépett be, szívélyesen üdvözölte Rottmannt, nyájas tekintettel végigmérte magas, jó kötésű alakját, és eldiskurált vele terveiről.

A fiatalember újra meg újra az ajtó felé pillantott, hogy Sandra nem jön-e már. Liselott észrevette ezt, végül felállt, és édesanyjához fordult:

- Bizonyára nem szóltak Sandrának, hogy látogatónk érkezett. A főhadnagy úr nyilván tőle is szeretne elbúcsúzni.

Rottmann titokban fellélegzett, hálásan nézett Liselottra, aki kitalálta legrejtettebb óhaját.

- Hogyne, nagy örömömre szolgálna, ha még egyszer láthatnám a kedves nénjét, kisasszony.

- Máris idehívom - vágta rá színtelen hangon Liselott. Amikor kifelé menet elhaladt Klara mellett, a néni döbbenten látta a leány kővé dermedt arcát.

Őszintén megsajnálta. Mi ez az egész? Mi folyik itt titokba a fiatalok között?

Liselott nem tért vissza nénjével együtt, de amikor Sandra belépett, Klara észrevette, hogy Rottmann szeme felcsillan, s attól kezdve le sem veszi róla izzó tekintetét.

Valahogy nem állt össze a kép. Először azt hitte, Liselott és Rottmann között lehet valami, most viszont úgy tűnt, inkább Sandrát fűzheti kapcsolat a fiatalemberhez.

Sandra eléggé uralkodott magán, kedvesen, de egészen kimérten társalgóit a főhadnaggyal. Csak a búcsúzáskor jelent meg szemében olyan kifejezés, amelyet egy jó emberismerő - márpedig Klara Arnstetten az volt - csak egyféleképpen értelmezhetett.

Csak ekkor jött vissza a sápadt, elkínzott arcú Liselott.

Rottmann kedvesen köszönt el tőle, utolsó forró pillantása azonban ismét Sandra felé szállt.

Délután Sandra elment otthonról, hogy Ohlmannék galériájába látogasson. Ellen asszony von Werdern ezredesnéhez hajtatott, hogy elkísérje a kalapszalonba.

Klara ebéd után egy órácskát a szobájában üldögélt, majd átsétált a nappaliba. Üresen találta, hát nyugodtan az ablakhoz telepedett, várta, hogy valaki majdcsak időt szakít rá.

Kisvártatva ajtónyílás hallatszott a szomszéd szobából, amelyet csupán függöny választott el a nappalitól, és két fiatal, csevegő hang elárulta, hogy Susi meg Liselott lépett be oda.

Lehunyta a szemét, kellemesen elzsongította Susi csacsogása. Mókás, kamaszos megjegyzései újra meg újra mosolyt csaltak az ajkára. Nem furdalta a lelkiismeret, hogy hallgatózik, hiszen különösebb titkokat nyilván nem fognak kifecsegni.

Ám a beszélgetés egyszerre oly fordulatot vett odaát, amelyre nem számított.

- Tudod, miért ment Sandra a galériába, Liselott?

- Vélhetőleg azért, hogy képeket nézegessen.

- Haha! Tényleg azt hiszed? Rossz úton jársz, én jobban tudom. Azért ment oda, hogy Vallentinnal találkozzék.

- De Susi! Hogy állíthatsz ilyet?

- Jaj, kérlek, ne játszd már az ostobát! Hiszen te is hallhattad, amikor tegnap az értésére adta, hogy ma ott lesz. Mindketten ismerjük Sandrát. És mennyit kente-fente magát! Alig bírt elszakadni a tükörtől.

- Ezek csak feltételezések, amelyek nem jogosítanak fel arra, hogy elhamarkodott következtetéseket vonj le belőlük.

- Hát idesüss, van ám bizonyítékom is! Mielőtt Sandra elment, hallottam, hogy a mama megkérdezte tőle: „Tényleg azt hiszed, hogy Róbert Vallentin is odamegy?” „Egész biztos - felelte Sandra -, ha nem ma, akkor majd máskor.” És a mama még halkan figyelmeztette: „Okos légy, még egy ilyen lehetőség nem adódik.” Hogy Sandra mit válaszolt, azt már nem hallottam, mert megláttak, és egészen suttogóra fogták a hangjukat. Na, ehhez mit szólsz?

- Azt, hogy nem lenne szabad kifecsegned, ami véletlenül a füledbe jutott.

- Jaj, eredj már, ne légy olyan savanyú! Miért fecsegés az, ha megosztom veled? Neked éppoly kevéssé van hasznodra, mint nekem. Egyébként is érdekes megfigyelni, ahogy Sandra minden eszközzel igyekszik megfogni magának az ifjú milliomost.

- Ejnye, Susi, micsoda utálatos dolgokat beszélsz!

- Jaj, te mindig szemérmeskedsz, Liselott. Tulajdonképpen nem tartom olyan elítélendőnek, hogy Sandra egy gazdag férj segítségével akar kiszabadulni nyomorúságos anyagi helyzetünkből. Más kérdés, hogy nem kellett volna kikezdenie Rottmann-nal, ha egyszer előre tudta, hogy annak nincs semmi vagyona.

- Hetet-havat összehordasz olyan dolgokról, amikről fogalmad sincs, és amelyek csak a képzeletedben léteznek - hallatszott Liselott fojtott hangja.

- A képzeletemben? Ismerhetnél már annyira, hogy nem a levegőbe beszélek. Csak hogy tudd: Sandra csókolózott is Rottmann-nal. Bizony! Csak azért nem akartam elmondani neked, mert tudom, hogy a főhadnagy először téged szeretett és te is őt. Amikor aztán Sandra megjött a thüringiai utazásából, neki is megtetszett Rottmann, és elkezdett kacérkodni vele. Ez akkor történt, amikor a nyári szünidő miatt itthon voltam. Persze, ha Sandra úgy akarja, senki nem tud ellenállni neki. Mire végleg hazajöttem az intézetből, Rottmann már fülig belészeretett, és egyszer láttam, hogy titokban megcsókolta, tudod, épp társaság volt nálunk. Már a kezdet kezdetén meg kellett volna mondanod Sandrának, hogy Rottmann kedves neked, akkor nem foglalkozott volna vele.

- Azt hiszed, vágyakoznék olyan férfi után, aki elfordul tőlem, hogy egy másikat szeressen és csókolgasson?

- Nem tudom, Liselott, hogy a szerelmed vagy a büszkeséged nagyobb-e. De annyit mondhatok, ha egyszer belészeretek valakibe, és Sandra el akarja venni tőlem, én nem fogok sápadtan és némán félreállni, ahogy te tetted. Elég ostoba voltál, hogy olyan könnyen átengedted neki a terepet.

- Mindenki a saját belátása szerint cselekszik, Susi. Idővel talán másként vélekedsz ezekről a dolgokról. Most pedig ígérd meg, hogy senkinek egy szót sem szólsz arról, ami itt elhangzott! Különben nagy szerencsétlenséget okozhatsz.

- Ugyan, Liselott, nem vagyok én olyan szószátyár. De valld be őszintén, hogy csak azért költözöl Klara nénihez, mert Rottmann elutazik, és felejteni szeretnél.

- Légy szíves, hagyj ki engem a játékból! Rottmann egyszerűen jó barátom, most már elárulom neked, hogy barátságot kötöttünk.

- Akkor is biztosan van valami oka, hogy önszántadból a nénihez mész.

- Mondtam már, mi az. Meg akarom tanulni Klara néninél, hogyan teremthet az ember tisztességes otthont maga körül. Hát nem érzed, milyen rémes nálunk minden?

- De - sóhajtott Susi -, néha elfog valami buta szorongás, hogy minden romba dől körülöttem. Bár ez csak olyankor szokott előfordulni, ha te valami aggasztót mondasz. Különben jól érzem magam itthon, mindenesetre jobban, mint Klara néninél. Talán ő sem annyira rossz, amilyennek Sandra állítja, de hogy mindig vele lakjak, az ő szigorúan figyelő szeme előtt dolgozzak… brrr, az borzasztó lenne.

- Ha olyan jól ismernéd őt, mint én, akkor elpárologna minden félelmed. Itt csupa olyan emberrel találkozol, aki kedvesen mosolyog rád, és kellemes dolgokat mond, akkor is, ha egészen mást gondol. Klara néni viszont ritka egyenes ember, és bizonyosan sokkal melegebben érez, mint ahogy mutatja. Ki tudja, mennyi bántás érte az életben, amitől ennyire megkeményedett. Azt hiszem, magával szemben a legszigorúbb. Cseppet sem félek hozzá költözni. Talán érzi is, hogy szeretem, bízom benne, az ő példáját szeretném követni. Mert van egy célom, amit magam elé tűztem. Úgy kitanulom a háztartás minden csínját-bínját, hogy minden feladatot átvehessek a mamától, és akkor aztán nálunk is rend lesz.

- De szép lenne! - sóhajtott Susi. - Kívánom neked, hogy könnyen megvalósíthasd a célodat. Nagyon fogsz hiányozni, mert Sandrával nem mindig könnyű Összeférni.

Klara néni mindent hallott a függönyön túl, és bár néhányszor megpróbált nesztelenül távozni, de a széke mindannyiszor megreccsent az eresztékeknél. Egyszerre erős zaj hallatszott odaátról, mintha nehéz fiókokat húzogatnának ki-be. E zaj leple alatt fürgén elhagyta a szobát. Semmiképpen nem akarta, hogy a leányok rajtakapják, amint hallgatózik.

Már szobája ablakánál állt, amikor elgondolkozott a hallottakon. Nem bánta, hogy rájött, melyek Liselott szívének érzékeny pontjai, mert így kíméletesen foglalkozhatott vele, még véletlenül sem kellett fájdalmat okoznia neki. Tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor a legjobb orvosság az egészséges, örömteli munka, amely sok mindenen átsegíti az embert.

Egy idő múlva ismét előbújt a szobájából, erélyesen bevágta maga mögött az ajtót, és nagy dérrel-dúrral betrappolt a nappaliba, onnan pedig a szomszéd szobába, ahol a két nővér tartózkodott.

Susit törökülésben találta, egy nyitott szekrény előtt, amelyben Liselott rendet akart rakni. Az ölében teljes összevisszaságban egy halom tarkabarka holmi feküdt, ezeket Liselott adogatta oda neki, hogy később visszapakolja őket a polcokra.

- Úgy festesz, mint egy portékáját kínáló, utcai zsibárus! - fakadt hahotára a látványtól Klara néni.

- Jaj, Klara néni - vidult fel Susi is többet kéne nevetned. Csuda jól áll neked, és olyan mókásan hangzik.

- Tudod, engem már nemigen érdekel, mi áll jól nekem. A vénkisasszonyok kiváltsága, hogy nem kell csinosnak és kedvesnek lenniük. Legtöbbször inkább kiállhatatlanok.

Susi elképedt, aztán se szó, se beszéd, félrehányta az öléből a sok kacatot, és felpattant a szőnyegről.

- Régebben én is így gondoltam, Klara néni, de azt hiszem, tévedtem. A vénkisasszonyok is lehetnek kedvesek, itt vagy például te.

Klara a karjába vonta, és megcsókolta az arcát.

- Ne hamarkodd el az ítéletet a vénkisasszonyokról, Susi! A végén még megbánod.

- Nem veszed zokon, ha vénkisasszonynak neveznek? - kérdezte tétován a leány.

- Egyáltalán nem, mivel az vagyok, mint ahogy te meg fiatal leány. Ugye, te sem sértődsz meg, ha annak hívnak?

- N… nem, de hát… szóval az egészen más.

- Á, úgy érted, hogy a „vénkisasszony” becsmérlően hangzik?

- Úgy - bólogatott hevesen Susi sokszor gúnyolódásból mondják. Tulajdonképpen igazságtalanság, de eddig nem tűni fel nekem.

- Valóban igazságtalanság, Susi. Engem azonban nem zavart, és ezután sem fog zavarni. Felőlem gúnyolhatnak és lenézhetnek, ez nem változtat a tényen, hogy vénkisasszony vagyok.

Susi még mindig ámulva nézte a nagynénjét. Klara megsimogatta hullámos haját, aztán nyugodtan Liselotthoz fordult.

- Hát te miben mesterkedsz, gyermekem?

- Szeretnék kicsit rendet teremteni a polcokon és a fiókokban, mielőtt elutazom.

- Bizony - sóhajtott Susi ha Liselott időnként össze nem rámolna, képtelenség lenne eligazodni. Mihez kezdünk, ha elmegy?

- Majd te megcsinálod helyette - felelte komolyan a néni.

- Én? - fintorgott a leány. - Nem értek hozzá.

- Majd belejössz. Mindjárt meg is próbálhatjuk. Pakolj csak be ebbe a szekrénybe! Mi majd segítünk, adogatjuk a holmikat.

Susi tiltakozni akart, de a nagynénje parancsoló tekintete elnémította. Kedvetlenül, nyögdécselve látott munkához. Először nehezen ment, de aztán belelendült, s amikor elkészült, és Klara néni jutalmul egy csillogó ötmárkást nyomott a kezébe, azt sem tudta, hová legyen örömében.

- Klara néni, ez az első pénz, amit a munkámért kaptam! De alighanem még rendet kell raknom itt-ott, hogy ezt megszolgáljam - csókolta meg hálásan a nagynénit.

Nyomban neki is veselkedett a következő szekrénynek. Örömét lelte a szokatlan foglalatosságban, Klara néni pedig elégedett mosollyal figyelte.

XI.

Eközben Sandra megérkezett a galériába. Különösebb érdeklődés nélkül kezdte nézegetni a képeket, amikor észrevette, hogy valaki mögéje lép.

- Alázatos szolgája, nagyságos kisasszony!

Ügyesen színlelt meglepődéssel hátrafordult, és gyönyörű szemében örömtüzek gyúltak.

- Ó, Vallentin úr! Ön itt?

- Nagy merészség, ha bevallom: az a remény hajtott ide, hogy itt találom kegyedet? - nézett mélyen a szemébe a fiataj ember.

Hirtelen olyan érzés rohanta meg a leányt, mintha a R0bert tekintetében izzó, mohó élni vágyás minden erőt kiszívna a tagjaiból. Megborzongott, arcából lefutott a vér. A férfi félreértelmezte - kedvező jelnek vélte - felindulását, sápadtságát

- Haragszik rám, kisasszony?

Sandra gyorsan úrrá lett különös érzésén. Elővette legcsábosabb, észbontó mosolyát, amelyhez nála jobban senki sem értett.

- Hogy haragszom-e? Jaj, dehogy, önre nem is tudnék - mondta, mintha önkéntelenül szaladt volna ki a száján.

Róbert megragadta a kezét, és ajkához emelte, amely szinte perzselt.

- Ha tudná, min mentem keresztül az utóbbi napokban! Amióta megláttam kegyedet, más emberré lettem. Boldogan érzem, hogy egészséges vagyok, hogy szép az élet, és minden öröme csak rám vár. Szinte megrészegít ez a tudat, ezért el kell néznie, ha nem tudok úgy uralkodni magamon, mint ildomos lenne.

A leány olyan pillantást vetett rá, amitől majdnem eszét vesztette.

- Átérzem a boldogságát. Hála istennek, hogy felgyógyult, hála istennek!

Ebben a pillanatban szoknyasuhogás hallatszott, majd lassú, vontatott női hang szólalt meg a hátuk mögött:

- Nahát, te is ide készültél, Robert? Ha ezt tudom, jöhettünk volna együtt a kocsival.

Riadtan fordultak meg mindketten, és Robert anyjának fakó, beesett arca nézett vissza rájuk.

Sandra rögtön összeszedte magát, illendően meghajolt a kereskedelmi tanácsosné előtt, és kezet csókolt neki.

- Milyen kellemes meglepetés, tanácsosné asszony! Épp ez előtt a kép előtt futottam össze a kedves fiával, és erre most önnel is van szerencsém találkozni.

Az asszony tekintete fagyosan szegeződött Sandra mosolygó arcára.

- Igazán érdekes véletlen, kivált, hogy nagyjából mi vagyunk a kiállítás egyedüli látogatói.

Viselkedésében semmi sem utalt arra, hogy egyáltalán nem véletlenül keveredett ide, épp annyira nem, mint a fia vagy Sandra. Az éppen hazatérő autóval a városba hozatta magát, hogy valamit elintézzen. Közben megkérdezte a sofőrtől, merre járt, s az elmondta, hogy a fiatalurat fuvarozta a kiállítóterembe.

Szöget ütött a fejébe, hogy a fiának épp most támadt kedve a képzőművészethez. Hirtelen elhatározással, valami megmagyarázhatatlan nyugtalanságtól hajtva a nyomába eredt. Robert mellékesen már megemlítette neki, hogy előző nap ellátogatott Randolfékhoz. Férjével együtt megütődtek ezen a sietségen, de semmit se szóltak, viszont elhatározták, hogy kettőzött éberséggel fognak figyelni.

Most elszörnyedve látta a fiát Sandrával. Beigazolódni látta félelmeit, mert a „véletlenben” nem hitt.

- Hát akkor megtekinthetjük együtt a képeket, Robert - fogta meg a fia karját. - Ugye, csak most érkeztél? Randolf kisasszonyt viszont nem tartóztatjuk tovább. Bizonyára már végzett a tárlatnézéssel.

Sandra megértette, hogy nem kívánatos a jelenléte. Ösztönösen érezte, hogy a tanácsosné ellenségesen viszonyul hozzá. Felébredt benne a dac.

Ennek is pont most kellett betoppannia!

Mindazonáltal csak ennyit mondott:

- Bár magam is csak az imént jöttem, a világért sem szeretnék zavarni, tanácsosné asszony.

Várakozásának megfelelően Róbert azonnal élénken tiltakozott.

- Dehogy zavar, kisasszony. Épp ellenkezőleg, megtisztelő szerencsénknek tartjuk, ha csatlakozik hozzánk.

A leány egy pillanatig habozott. Várt, hogy az asszony jóváhagyja-e fia szavait. Vallentinné azonban hallgatott.

Majd megpukkadt mérgében, de nem mutatta.

- Nem, nem - rázta a fejét csupa bűbáj mosollyal -, a kedves édesanyjának épp eleget kellett nélkülöznie a fia társasága, hogysem szívesen osztozna rajta másokkal. Amúgy sem maradhatok sokáig, vásárolnom kell ezt-azt a mamának. Engedelmükkel búcsúzom, asszonyom. Isten önnel, Vallentin úr!

Kezet csókolt a tanácsosnénak, biccentett Robertnak, és tovasietett egy másik terembe. A fiatalember sóvárogva nézett utána, s nem sejtette, hogy vágyának tárgya épp azt gondolja; „Tiltott gyümölcs édesebb!”

Felpaprikázta, hogy az anyja megzavarta titkos légyottjukat, Róbert alig tudta fegyelmezni magát.

- Nem voltál kissé elutasító Randolf kisasszonnyal, mama? - csattant fel.

Az idős hölgy aggódva nézte feldúlt arcát. Okosabbnak látta elhallgatni indítékait, mert nem akarta még inkább felingerelni.

- Kedves Róbert - kezdte oly szelídséggel, amelyet az ember nem tulajdonított volna ennek az érdes, kifejezéstelen asszonyhangnak -, csak rád való tekintettel tettem. Ha túl sokat beszélsz ebben a száraz levegőjű, szellőzés nélküli teremben, nagyon megerőlteted magad.

- Nagyon kérlek, mama, hagyd ezt abba! Épp eleget kellett elviselnem, hogy úgy bánjanak velem, mint egy beteggel. Emlékezni sem akarok többé erre. Hála istennek, meggyógyultam, és nem kell minden porszemtől, minden fuvallattól féltve óvnod.

Az anyja arca még fakóbb színt öltött, merev tekintete élettelenné vált.

- Ne heveskedj, Róbert, csak jót akartam neked - rebegte.

A férfi lefegyverezve ölelte magához egy pillanatra.

- Bocsáss meg, mama! Tudom, hogy jót akarsz, de ezzel a valóban szükségtelen aggódással igazi élvezettől fosztottál meg. Mostanáig tartózkodnom kellett az ifjú hölgyekkel való érintkezéstől, ezért nagy örömmel találkoztam Randolf kisasszonnyal. Elbűvölőnek találom őt, amellett szellemesen és szórakoztatóan tud társalogni.

„Ha elég kecsegtető a zsákmány” - fűzte volna hozzá szíve szerint a tanácsosné, de uralkodott magán, nehogy még jobban felzaklassa a fiát, és főleg azért, mert nem akart benne dacot ébreszteni.

- Nem tudtam, hogy ez ennyire fontos neked. Kérlek, ne izgasd fel magad!

- Szegény mama - simogatta meg a kezét békítőleg Robert mennyi gondot okoz a te nagyfiad, először a betegségével. Most meg azzal, hogy hallani sem akar többet a pátyolgatásról. De nyugodtan fellélegezhetsz, mert érzem, hogy erős és egészséges vagyok.

Az asszony fiára nézett, és mosolygott, de a szíve telve volt aggodalommal.

Miközben végigsétáltak a termeken, Róbert újra meg újra vágyakozva kémlelt körül, nem pillantja-e meg Sandrát. Az édesanyját viszont nyugtalanító gondolatok gyötörték.

Úgy látszik, ez a Sandra Randolf máris igen mély benyomást tett Róbertra. Ez a találkozás nem lehetett véletlen.

Miképpen tehetné ártalmatlanná ezt a leányzót, aki annyira ellenszenvesnek tűnik, és oly kevéssé alkalmas hitvestársnak a fia mellé? Természetesen nem rendelkezett az ifjú hölgyre nézve terhelő adatokkal, csupán az ösztöne intette arra, hogy őrizkedni kell tőle. Az urának pedig tudomására jutott, hogy az őrnagy anyagi körülményei ziláltak, és nincsenek összhangban azokkal az igényekkel, amelyeket a családja támaszt. így érthető, ha a leánya mindent elkövet, hogy behálózzon egy gazdag fiatalembert. De hogyan kéne megakadályozni ezt úgy, hogy Robertet megkímélje az izgalmaktól?

Másnap ugyanabban az időben Róbert Vallentin ismét a galéria bejáratának közelében várakozott. Ezúttal gyalogszerrel érkezett, csak a főtérig hozatta magát autóval, ott a tőzsdénél kiszállt.

Feszülten nézegetett abba az irányba, amerről Sandra Randolfnak fel kellett tűnnie. Már húsz perccel elmúlt négy, és lány nem volt sehol.

Vagy talán már bement a kiállításra?

Besietett, és bekukkantott valamennyi terembe. Sehol egy lélek, csak egy őr kászálódott fel álmosan az egyik sarokban amkor belépett.

Idegesen tért vissza a bejárathoz. Kedvező jelnek, biztatásnak érezte volna, ha ma ismét találkoznak. Ám úgy látszik, hiába reménykedett. Már távozni akart, amikor feszült arca hirtelen átszellemülné vált, szeme felragyogott.

A bejáratnál Sandra Randolf jelent meg. Azonnal odasietett hozzá, és leplezetlen örömmel üdvözölte.

A leány most is látszólag meglepődött.

- Hogyan, Vallentin úr, ön ismét itt? Éppoly lelkes rajongója tán a szépművészetnek, mint én? - kérdezte mosolyogva.

- Tegnap nem tudtam végezni, kisasszony.

- És a kedves édesanyja? - kémlelt körül. - Őt is üdvözölhetem?

- Neki ma más elfoglaltsága akadt. Tegnap annyira sajnáltam, hogy elhagyott bennünket.

Sandra szenvedő arcot vágott.

- Ó, Vallentin úr, volt bennem annyi jóérzés, hogy észrevegyem: a kedves édesanyja kettesben akart maradni önnel.

- Az édesanyák minden szeretetükkel együtt kissé önzők, kisasszony - csókolta meg a kezét Robert. - Ne beszéljünk többet erről! Annyira örülök, hogy találkoztunk. Megengedi, hogy elkísérjem?

A leány elmosolyodott, sóhajtott, majd megadóan így szólt:

- Hát jó… öntől semmit sem tudok megtagadni.

Lassan sétáltak át a termeken, a látszat kedvéért egy-egy pillantást vetettek a kiállított műtárgyakra.

Robert újra meg újra elbűvölve bámulta az oldalán lépkedő ifjú hölgyet. Habár csak semleges dolgokról beszélgettek, Sandra kacérságának számtalanszor jól bevált eszköztárával egyre szította a tüzet, amelyet ő gyújtott a férfiban.

Mire egy órával később elváltak, Robert Vallentin menthetetlenül varázsának csapdájába esett.

- Remélem, hamarosan ismét szerencsém lesz látni kegyedet, kisasszony - mondta búcsúzóul.

A leány pajkosan pillantott rá.

- Nem szándékozom többször megtekinteni a kiállítást. Ön viszont megígérte a mamának, hogy ellátogat hozzánk teára. Csütörtökönként mindig otthon vagyunk.

- Akkor hát viszontlátásra holnapután, kisasszony! - örvendezett Robert.

Sandra kurtán biccentett, elnyomott egy sóhajt, aztán zavartan lesütötte a szemét.

- Szeretném… megkérni valamire, Vallentin úr - kezdte tétován.

- Még ki sem mondta, már teljesítem is, amennyiben hatalmamban áll - sietett biztosítani a férfi.

Úgy látszott, kínlódva keresgéli Sandra a szavakat:

- Arról van szó… az a helyzet… jaj… arra kérem, ne említse nálunk, hogy ma megint itt jártam. Feltűnhetne, hogy… szóval az, hogy kétszer is találkoztam itt önnel. Tulajdonképpen nem is szabadna itt lennem.

- Kisasszony - nézett rá elragadtatottan Robert ha nem tartanám elbizakodottságnak, számomra igen boldogító jelentést tulajdonítanék iménti szavainak.

A szép szempár gyámoltalan pillantása megdobogtatta a szívét.

- Miféle jelentést? - hebegte Sandra.

- Azt, hogy hozzám hasonlóan kegyed is abban a reményben jött ide, hogy találkozunk.

A leány végtelenül zavartan elfordult.

- Mennem kell!

A fiatalember idegesen kapkodó mozdulattal ragadta meg a jobbját. Sandra hirtelen arra gondolt, mennyire más, milyen meleg és erőteljes volt Heinz Rottmann keze, amely oly sokszor fogta át az övét. Megborzongott Robert remegő ujjainak érintésétől. A férfi megérezte a rezdülést, és saját vágyai szerint értelmezte azt.

- Válaszoljon - sürgette kiszáradt torokkal -, kérem, válaszoljon nekem!

Sandra felemelte a fejét, mintegy külső erőnek engedve és komolyan, szinte bánatosan nézett a szemébe.

- Méltatlan dolog, hogy arra használja a hatalmát, amelyet fölöttem szerzett, hogy erre a beismerésre kényszerítsen - felelte elhaló hangon.

- Tehát igaz? Mégis miattam jött ide? - ujjongott a fiatalember.

Erre Sandra kitépte magát a szorításából, és szégyenkezve elfutott.

Az ifjú Vallentin teleszívta a tüdejét, és megigézve bámult utána.

- Te drága! Köszönöm, hogy új életre keltettél! Mennyire szeretem miattad ezt a gyönyörű világot! - suttogta édes révületben.

Lassan, mámorító gondolataiba merülve indult hazafelé. Kimondhatatlan boldogság és életöröm töltötte el. Ha a szülei a szívébe láthattak volna, meg sem merik próbálni, hogy elválasszák Sandra Randolftól, pedig boldogsága csak ábrándjaiban létezett.

XII.

Csütörtökön öt óra tájban a Randolf-ház hölgylakói készen álltak a zsúrvendégek fogadására. Még Klara néni is bevonult a szalonba nehéz, szürke selyemből készült ruhájában, amely kissé divatjamúltnak, mégis választékosnak és előkelőnek tet-

Most utoljára hárult Liselottra a teakészítés feladata. Visszafogott harmonikus mozdulatokkal tett-vett az uzsonnaasztalnál.

Az első vendégek között állított be Robert Vallentin is. Sandra titokban diadalittas pillantást váltott az édesanyjával.

Ezúttal nem sokan érkeztek. Egy-két fiatal tiszt, Tressow százados ifjú hitvesével, néhány civil ruhás úr, végül von Werdern ezredesné a leányával.

A méltóságos asszonyt a kíváncsiság hajtotta ide. Vallentinék kerti ünnepélyén alkalma nyílt megfigyelni, milyen előszeretettel forgolódik Sandra Randolf körül Robert. Az őrnagy három szép leánya már régóta tüske volt az ezredesné szemében, főként Sandra, mivel saját egy szem gyermeke minden bájt nélkülözött, így a társaságban nemigen foglalkoztak vele.

Az anyja mégis szeretett volna gazdag kérőt keríteni a számára, mivel sem ő, sem a férje nem bírt említésre méltó vagyonnal.

Robert Vallentin nagyon megfelelt volna az elképzeléseinek, s ezért már a kerti mulatság előtt alaposan kioktatta leánykáját a teendőkre. Ám a „Randolf-pereputty” szokás szerint előnyt élvezett, Sandra uralta a terepet. Az ezredesné tehát meg akart győződni róla, hogy Robert Vallentin megjelenik-e a mai zsúron.

Heinz Rottmannról is rebesgettek valamit a városban.

A méltóságos asszony egy darabig árgus szemmel figyelte Sandrát, aki a zongoránál állt, és élénk eszmecserébe merült Robert Vallentinnal, majd erőltetett, nyájas mosollyal odalépett hozzájuk.

- Bizonyára ön sajnálja a leginkább, kedves Sandra kisasszony, hogy Rottmann főhadnagy már nem időzik a körünkben - mondta jelentőségteljesen.

Robert megütközve kapta fel a fejét. Látta, hogy Sandra kissé elpirul, s ettől fellángolt szívében a féltékenység.

A leány tudta, hogy az ezredesné zavarba akarja hozni. Gyorsan összeszedte magát, és hűvös nyugalommal válaszolt:

- Miért kellene sajnálnom, méltóságos asszony?

- Azért, mert annyira összebarátkoztak. Képzelje csak el, már azt hittük, egy szép napon eljegyzési értesítőt kapunk a kettejük nevével!'

A fiatalember elsápadt, Sandra azonban felkészült a támadásra.

- Hát ez mulatságos! - hallatott halk, turbékoló kacajt. - Honnét szednek ilyen ötleteket? Csupán jó barátok voltunk: a húgom, Rottmann főhadnagy meg én, de a barátok nem szokták eljegyezni egymást. Sajnálom, de ki kell ábrándítanom méltóságos asszony - felelte ártatlanul játékos hangon.

Az ezredesné azonban még nem vonult vissza.

- No, azért nem lett volna lehetetlen. Még arra is gyanakodtunk, hogy Rottmann most azért nyergelt át olyan hirtelen, mert katonatisztként nem vehet nőül vagyontalan leányt. A férjem célozgatott valami ilyesfélére.

Sandra egykedvűen megvonta a vállát. Robert tekintete szinte égette az arcát, tudta, hogy óvatosnak kell lennie.

- Akkor önök tájékozottabbak nálunk, méltóságos asszony. Nekünk azt mondta Rottmann főhadnagy, hogy csak az édesanyja kívánságára lett katonatiszt, és most, az ő halála után arra a pályára akar lépni, amelyhez igazán vonzódik, és amelyre már régen készül.

Az ezredesné bölcsebbnek látta, ha nem feszegeti továbbá dolgot. Robert Vallentin borús arca mindenesetre jelezte, hogy szavai nem maradtak hatástalanok.

- Nos hát ez egy másik értelmezés. Hiába, annyi mindent összehordanak manapság. De nem is zavarok tovább - állt odébb elégedett mosollyal az idős hölgy, abban a tudatban, hogy megtette a magáét.

A fiatalok feszülten néztek egymásra e jelenet után. A társalgás végképp elakadt, nem talált vissza az előbbi mederbe.

Sandra okosan átlátta a helyzetet, s azon töprengett, miként köszörülhetné ki a csorbát. Mielőtt azonban elhatározásra juthatott volna, Robert hirtelen fakó, elnyűtt arccal így szólt:

- Engedelmével, kisasszony, ajánlom magamat.

- Máris menni készül?

- Sajnálja? - nézett Sandrára epekedve.

A leány lázasan keresgélt valami mentő ötlet után, hogy itt tarthassa. Tudta, hogy nem engedheti el ebben a hangulatban, különben minden elveszett. Mélyen és fájdalmasan felsóhajtott, majd egyszerre dacosan felszegte a fejét.

- Nem, nem, menjen csak… menjen! Nem akarom, hogy ön is megalázzon. Éppolyan, mint a többi férfi, aki örül, ha egy leányszívet összetörhet. Hát csak menjen, Vallentin úr, menjen! A büszkeségem tiltja, hogy még egy szót szóljak önhöz - vetett önérzetes pillantást a férfira.

Robert megvonagló arcán látta, hogy győzött.

- Sandra! Drága Sandra - suttogta a felindulástól szinte eszét vesztve amaz, és szörnyetegnek érezte magát, hogy egy pillanatig kételkedni tudott a leányban.

- Mit merészel? Megtiltom, hogy így nevezzen! - intette le ridegen Sandra, mert sejtette, hogy ezzel a hanggal hatást tud gyakorolni rá.

- Bocsásson meg, kisasszony, izgalmamban megfeledkeztem magamról. Nem állt szándékomban megbántani. Csak azért akartam távozni, mert rosszkedvem támadt.

A leány színlelt sértettsége mintha elpárolgott volna, most végtelenül aggódó arccal tekintett Vallentinra.

- Mi történt önnel? - tört ki belőle a kérdés, mintegy akarata ellenére.

Robert mosolyogva fellélegzett.

- Csak ostoba szorongás volt, de már elmúlt, ha kegyed meg tud nekem bocsátani.

- Egy feltétellel - vágta rá Sandra.

- Éspedig?

- Hogy marad még.

- Valóban számít kegyednek a társaságom? Kérem, mondja meg!

A szép szempár dévajul felcsillant.

- Hiúság, férfi a neved.

- Ez nem válasz a kérdésemre - türelmetlenkedett.

Sandra zavartan bámulta a padlót.

- Ne kínozzon tovább! Egy nő nem mondhatja ki nyíltan, amit érez.

- Ha a szájával nem teheti, beszéljen a szemével! - kérlelte a fiatalember.'

Sandra lassan felemelte a pilláit, és Robertra nézett, a férfi testén hőhullám futott végig - újra tökéletesen megbabonázta a leány. Bizonytalan féltékenysége, amelyet az ezredesné ébresztett benne, semmivé foszlott. Egy ideig még beszélgettek, majd Sandra hirtelen nyugtalanul megszólalt:

- Kérem, kísérjen az édesanyámhoz! Von Werdern ezredesné asszony olyan feltűnően meregeti ránk a szemét a lornyonján át, mintha kivívtuk volna a nemtetszését. Bizonyára rosszalló megjegyzéseket tesz, amiért elzárkóztunk a társaságtól.

Robert boldogan nevetett. Hadd pukkadozzon az ezredesné. Sandra nemsokára a menyasszonya lesz - mert szilárdan hitte, hogy a leány szereti őt. Kettesben sétáltak Ellen asszonyhoz.

Klara néni a szalon sarkában ült, Tressow századosné mellett, aki éppen részletes és kimerítő beszámolót tartott neki kisfia fogzási nehézségeiről, mert örült, hogy végre türelmes hallgatóságot talált. A nagynéni viszont közben zavartalanul végezhette megfigyeléseit. Mindenekelőtt Sandra és az ifjú Vallentin érdekelte.

Liselott a teázóasztal mellől újra meg újra Sandrára nézett. Sóhajtva gondolt Heinz Rottmannra, aki Sandra szerelmében bízva indult útnak, hogy leküzdjön minden akadályt. Ha sejtené, milyen hamar elfelejtette és elhagyta őt a leány, vajon akkor is olyan boldogan törne tovább célja felé? Ah, jobb, ha nem is tudja meg.

Bensőséges érzésekkel idézte fel a főhadnagy képét. Feledte már, hogy a férfi fájdalmat okozott neki. Csak az önérzete adott erőt, hogy hűvösnek és nyugodtnak mutatkozzék, valóban tovább sajgott szívében a csöndes, mély szerelem Heinz Rottmann iránt. Ha soha többé nem látná viszont, ha a férfi nem tartana igényt a hűségére, ő akkor is örökre a szívébe zárta.

XIII.

Klara néni szombaton elutazott Liselott-tal.

Susi szeméből patakzottak a könnyek, egyre a nénjét csókolgatta.

- Borzasztóan hiányozni fogsz, Liselott!

Ellen asszony is kisírt szemmel vonta magához újra meg újra távozó gyermekét. Az őrnagy a szokottnál hallgatagabb volt, Sandra pedig búcsúzóul majdhogynem testvéri szeretettel ölelte át Liselottot. Röviddel azelőtt egy időre kettesben maradtak, s Sandra akkor hirtelen felindulásában így fordult a húgához:

- Ne neheztelj rám, amiért néha megbántottalak!

- Semmiért sem neheztelek, Sandra - fogta meg a kezét Liselott de ezen a búcsúórán engedj meg egy őszinte szót. Jól gondold meg, mit teszel, és ne feledd, hogy két ember boldogságát tartod a kezedben: Heinz Rottmannét és Robert Vallentinét. Nehogy könnyelműen olyat tégy, amit később megbánsz!

Sandra a homlokát ráncolta, tekintete komoran villogott.

- Azt teszem, amit tennem kell, az egyéniségem más irányba vezet, mint téged a tiéd. De te magad mondtad, hogy ettől még szerethetjük egymást, nem igaz?

A pályaudvarra csak az őrnagy kísérte ki Klaráékat, a többiektől Liselott otthon akart elköszönni.

Randolf udvariasan fölsegítette a hölgyeket a szerelvényre, ellátta őket olvasnivalóval, s búcsúzóul még egyszer megölelte gyermekét. Klara néninek kezet csókolt. Az elmúlt napokban belátta, ajánlatosabb jó viszonyban maradnia vele.

Liselott és a néni némán ültek a Rilkéjükben egymással szemben, ki-ki a saját gondolataiba merült. Csak időnként váltottak egy-egy szót, vagy mosolyogva egymásra bólintottak.

Leszállt az est, mire megérkeztek. A peronon az öreg Heinrich várta őket, aki még Klara Arnstetten apjának idejében került a házba, ahol kertész, inas és házgondnok volt egy személyben.

Az öreg csupa ránc arca egyetlen széles mosoly volt, ahogy úrnőjéhez lépett.

- De jó, hogy végre haza tetszett jönni, Arnstetten kisasszony! Hannával meg Linével már sehogy se találtuk a helyünket a kisasszony nélkül.

- Akár a gyerekek - csóválta a fejét jóindulatúan Klara.

- Hát az mán szentigaz, hogy egészen el vagyunk anyátlanodva, ha nem tetszik itthon lenni. Nincs kihez igazodni.

- Na, akkor most, hogy már van kihez igazodnia, kerítsen hamar egy konflist, és pakolja föl rá a kézicsomagot! Tessék, a poggyászjegy. A koffereket rakja a targoncára! Remélem, magával hozta?

- Igenis, Arnstetten kisasszony, ahogy a Hannénak írt levelében parancsolni tetszett. A csarnokban hagytam.

Klara bólintott, karon fogta unokahúgát, és egy bérkocsihoz vezette. Heinrich föladogatta a kézipoggyászt, és becsukta a kocsiajtót.

Liselott érdeklődve nézegette a takaros villákat a fasorral szegélyezett kocsiút két oldalán. Azután keresztülhaladtak a piactéren, majd a városi színház és az egyetem épülete előtt tovább, abba a városrészbe, amelynek utcái a hegy oldalára kapaszkodtak. A kocsi bekanyarodott az egyik mellékutcába. Innen csak lépésben tudott döcögni a meglehetősen meredek emelkedőn.

Az utolsó ház előtt megálltak, de addigra már nyílt is a bejárati ajtó, és az előkerten át két sötétkék kartonruhát, fehér kötényt és bóbitát viselő nő sietett eléjük: Hanne, a szakácsnő meg Line, a szobalány.

Mindketten kitörő örömmel üdvözölték Klara nénit, ugyanakkor rosszul leplezett kíváncsisággal sandítottak Liselott karcsú, az elegáns utazóruhában előkelőnek ható alakjára.

- Ez itt az unokahúgom, Liselott - mutatta be a néni. - Mostantól nálunk lakik. Ugye, előkészítettétek a két felső emeleti szobát, ahogy írtam?

- Igenis, Arnstetten kisasszony, minden rendben pukedlizett Line.

- Meleg vacsorát is készítettem, Arnstetten kisasszony - fűzte hozzá a szakácsnő.

- Helyes, Hanne. Alaposan megéheztünk - biccentett barátságosan Klai a, miközben beléptek a házba, majd Liselottot átkarolva folytatta: - Gyere, gyermekem, magam vezetlek a lakosztályodba.

Átvágtak a nagy kőlapokkal kirakott előtéren, s a fehérre mázolt falépcsőn felmentek a második emeletre. A lépcső középrészét keskeny, makulátlanul tiszta, vörös futószőnyeg borította, melyet fényesre dörzsölt sárgaréz rudak rögzítettek a lépcsőfokokhoz.

A másodikon helyezkedtek el a Liselottnak szánt szobák. Bútorzatuk a múlt század közepének kevert stílusjegyeit viselte, a függönyök és huzatok világos, tarka kartonból készültek. A berendezés nem volt sem olyan modem, sem olyan elegáns, mint Randolféknál, mégis minden olyan tisztának és otthonosnak, meghittnek és lakályosnak tetszett, hogy Liselott felsóhajtott:

- Ó, de kedves!

- Ezeket a szobákat édesanyád lakta leánykorában - mosolygott Klara néni. - Minden úgy maradt, mint akkor volt.

Határtalan békesség érzése szállta meg Liselottot ebben a környezetben. Hirtelen elragadtatásában átölelte a nagynénjét.

- Jaj, Klara néni, olyan szép itt nálad!

Az idős asszony csodálkozva rezzent össze, amikor a leány hamvas, puha arcbőre az arcához ért.

- Csak várd ki a végét, hogy tényleg tetszik-e majd!

Egy pillanatra magához szorította unokahúgát, aztán gyorsan elengedte, és vidáman folytatta:

- Így ni, és most gyorsan mossuk le magunkról az út porát. Egy félóra múlva asztalhoz ülünk. Jó, ha mindjárt az elején az eszedbe vésed, hogy nálunk mindenben fő dolog a pontosság.

- Megjegyeztem, Klara néni.

Még egyszer barátságosan biccentett, és kiment.

A fiatal leány egy ideig mélyeket lélegezve állt a szoba közepén, azután körülnézett új kis birodalmában.

Csakugyan egészen más légkör uralkodott itt, mint odahaza. Ezer apró részlet árulkodott erről. A gondosan kisimított ágytakarón egyetlen ráncocska sem látszott, az ablakokról gondosan félrehúzott sötétítőket finom masnik fogták össze. Az asztalon és a komódon pontosan odaillő terítő. Sehol egyetlen porszem. Az ágynemű patyolatfehér, a helyes kis pipereasztal függönye egyenletes redőkbe szedve. Itt aztán nem hiányzott semmiről egy gomb vagy kötő, lyuk és szakadás nem fordulhatott elő.

Liselott lelkét nyugalom szállta meg. Gondosan levetkőzött, kezet, arcot mosott, és szárítkozás közben beszívta a törülköző friss illatát. Tiszta batisztblúzt vett fel, amelyet a kézikofferjében hozott magával, és a megadott időre el is készült.

A lépcső aljában már várta Line, a szobalány.

A földszinti előtérből jobbra nyílt a nagy fogadószoba, mögötte az étkező, balra pedig két kisebb helyiség: egy hangulatos nappali s mellette Klara Arnstetten dolgozószobája.

Line barátságosan és bizalmasan az ifjú hölgyre nevetett. Idestova tíz éve szolgált a házban, míg a szakácsnő tizenöt esztendeje.

- Erre tessék parancsolni! - mutatta az utat az étkezőbe.

Klara néni odabenn, az ablaknál állt. Megfordult, biccentett

Liselottnak, és megmutatta a helyét a kerek asztalnál.

A ropogósra vasalt, hófehér abroszon két teríték feküdt: nehéz ezüst evőeszközök, vizes- és borospoharak, finom porcelántányérok keskeny arany szegéllyel. Ízlésesen hajtogatott szalvéták, melléjük készítve az ezüst szalvétagyűrű. Középen, a magas, karcsú vázában elrendezett virágcsokor, mellette fehér porcelánkosárka, teli a néni kertjében frissen szedett, sötétpiros cseresznyével.

A hölgyek helyet foglaltak, s Line már hozta is a levesestálat. Klara néni mindkettőjüknek szedett, a szobalány eltűnt. Szótlanul kezdték kanalazni az ételt.

Liselottot kissé nyomasztotta ez a hallgatás. Odahaza sohasem volt csönd az étkezésnél. Sokszor persze nem éppen kellemes dolgok is elhangzottak - de ez a némaság még jobban zavarta. Nyugtalanul fürkészte nagynénje arcát. A néni kérdőleg pillantott rá, aztán elmosolyodott.

- Vagy úgy, már értem, mitől vagy olyan lehangolt. Bizony, gyermekem, ne csodálkozz, ha időnként hallgatásba burkolózom. Tudod, tizenkét éve magamban eszem, hacsak vendéget nem fogadok, ami nem túl gyakran fordul elő. Ha az ember leginkább a saját társaságára van utalva, jóformán el is felejt beszélni.

A leány fellélegzett, s meleg részvéttel nézett az idős asszonyra.

- Nem érezted néha elviselhetetlennek ezt az egyedüllétet?

- Ó, az ember mindenhez hozzászokik. Miután édesapám halálával az utolsó társamat is elveszítettem, sokszor magamban beszéltem, annyira kínzott a némaság. Örültem, ha a személyzettel szót válthattam. Napszámra csak Heinrichhel és Hannéval érintkeztem. Akkoriban vált olyan becsessé számomra ez a két egyszerű ember, még ha csak cselédek is. Idővel aztán annyira megszoktam a csendet, hogy már fel sem tűnik. De mostantól jobb dolgom lesz, hogy ideköltöztél.

- Nem fogod időnként terhesnek érezni a jelenlétemet?

Klara felemelte a fejét, tekintetük találkozott.

- Nem hiszem, gyermekem - mosolyodon el.

Klara Arnstetten nem tudta kedves szóvirágokba öltöztetni a mondanivalóját, de Liselott ennyivel is megelégedett, már ismerte nagynénje rideg, fanyar természetét.

A leves után felségesen illatozó sültet szolgáltak fel, zsenge zöldséggel körítve. Ezután édesség következett, végül Line kistányérokat hozott be, és középre tolta a cseresznyével megrakott porcelánkosárkát, hogy mindkét oldalról kényelmesen hozzáférjenek.

Valamennyi fogást kitűnően készítették el, és ízlésesen tálalták. Liselott önkéntelenül egybevetette mindezt otthoni tapasztalataival. A Randolf-házban sokszor hanyagul terítették meg az asztalt, az ételeket gondatlanul sütötték-főzték, a személyzet figyelmetlenül, ímmel-ámmal végezte a dolgát, senki sem felügyelt rájuk.

Itt viszont a legapróbb részletekig műiden a gondosan, kellő körültekintéssel megszervezett és elvégzett munkáról tanúskodott.

Vacsora után Klara néni felállt az asztaltól, és Liselott karjára támaszkodva átsétált a nappaliba. Az Arnstetten dédszülők idejéből való bútorzat az emeleti szobákéhoz hasonlóan itt is minden jellegzetességet nélkülözött, mégis otthonos hangulatot árasztott.

A szélesre tárt ablakokon a nyáresti kert illatoktól terhes levegője áradt be. Klara helyet foglalt egy öblös fotelban, amelyben a jól végzett napi munka után szokott pihenni. Liselottnak intett, hogy húzzon oda magának egy zsámolyt.

- Ülj csak ide, gyermekem! Máris megismertetlek az időbeosztással, amely nálunk a házirend része, és amelyhez neked is igazodnod kell. Először is tíz órakor ki-ki visszavonul a hálószobájába, és nyugovóra tér. Reggel hétkor ébresztő. Nyolckor már a reggelizőasztalnál kell ülnöd. Nyáron a kertbe vezető hátsó bejárat mellett, a tornácon reggelizünk, télen az étkezőben. Utána rögtön különféle feladatokat kapsz. Hanne megtanít a konyhaművészet fortélyaira. Egészen kiváló szakácsnő, amellett gyakorlatias és takarékos. Nálunk semmi maradék nem megy veszendőbe, mert mindent okosan felhasznál. Ez nagyon fontos! Észrevettem nálatok, hogy a konyhában különösen esztelen pazarlás folyik. A háziasszonynak mindent jobban kell tudnia, mint az embereinek, csak így képes megfelelően irányítani és felügyelni őket. Érted?

- Igen, Klara néni - bólogatott buzgón Liselott.

- Akkor menjünk tovább! Déli egy órakor ebédelünk, négykor régi szokás szerint kávézunk. Ha teázni akarsz, mint otthon, csak szólj Hannának.

- Nem, nem, inkább veled kávézom.

- Ahogy jólesik. Fél nyolckor vacsorázunk, majd lefekvésig pihenéssel, olvasással töltjük az időt. Egyébként azonban az egész napot szorgosan végigdolgozzuk a házban és a kertben, ahol részt vehetsz a gyümölcs- és zöldség betakarításában. A szabad levegőn végzett munka jót tesz az egészségnek, csak húzz vastag kesztyűt, különben kirepedezik a kezed, és tele lesz bőrkeményedéssel. Mint már mondottam, szigorú leszek hozzád, semmit sem kapsz ingyen, mert csak így tudlak megszabadítani a beidegződött rossz szokásoktól és a lazaságtól.

- Hálásan köszönöm, hogy annyit fáradsz velem, Klara néni - igyekezett összeszedni magát Liselott, de kissé bátortalanul nézte az idős hölgy rezzenéstelen arcát.

Amikor ezen az estén felment a szobájába, és egészen magára maradt, hirtelen elfogta a honvágy, rettenetesen hiányzott neki a nővérei társasága. Tökéletes csönd vette körül, még odakint, az utcán sem mozdult semmi. Mintha az egész világ kihalt volna. Sóhajtva feküdt le, s ekkor egyszerre Heinz Rottmann jutott eszébe. Vajon hol lehet most?

Mindig ennyire fájni fog a szíve, amikor őrá gondol?

XIV.

Heinz Rottmann elhatározásához híven meglátogatta a nagybátyját Wittenbergben.

Justus Wendt - így hívták az öregurat - csöndes visszavonultságban élt, saját elmondása szerint azért, mert több mint szerény anyagi helyzete és megrokkant egészsége erre kényszerítette. A valóságban csupán nem állhatta a lármás társaságot amely idegesítette. Igen sokat olvasott, saját szórakoztatására mindenféle tudományágba belekóstolt. A legszívesebben orvostannal foglalkozott, ami azzal a meglepő eredménnyel járt, hogy nap nap után újabb betegség tüneteit fedezte fel magán, így még inkább sajnálta magát, mint addig.

Anyagi viszonyait Heinz nem ismerte pontosan, de az tény, hogy rendkívül szűkösen élt, és szüntelenül sopánkodott a drágaság miatt.

Justus bácsi korábban egy vállalkozás résztulajdonosa volt, de egészségi állapota miatt ki kellett lépnie az üzletből. Hogy mi módon egyezett meg a társával, azt Heinz nem tudta. A bácsi folyton siránkozott, hogy rengeteg pénzt vesztett, és betevő falatra is alig telik neki.

Most is, amint Heinz betette hozzá a lábát, rázendített szokásos sirámaira. A nyári melegben is vastag takaróba bugyolálva ücsörgött terebélyes karosszékében.

Jólelkű unokaöccse megsajnálta, vigasztalóan simogatta meg összeaszott kezét.

- Várj csak, Justus bácsi, talán jönnek még rád is jobb idők. Azért látogattalak meg, hogy fontos bejelentést tegyek: leszereltem.

Az öregúr meglepetten pillantott föl deli unokaöccsére.

- Mit beszélsz? Lemondtál a tiszti rangodról?

- Le, bácsikám.

Gúnyos mosoly suhant át a ráncos arcon.

- Ej, ej! Ha ezt szegény édesanyád tudná! Mindig dagadt a keble a büszkeségtől az ő főhadnagy fia miatt.

- Igen, ez volt a gyengéje - sóhajtott Heinz. - Az ő kedvéért maradtam a hadseregben, amíg csak élt. De a síron túl már nem köthet a katonasághoz, amit kényszerből vállaltam, és ami sohasem elégített ki.

- Ez nekem új! - fürkészte meghökkenve az agg szempár.

- Azt hittem, magad is áhítoztál az angyalbőr után. Ezek szerint nem ez volt a helyzet?

- Nem, bácsikám.

- És eddig miért nem szóltál nekem erről?

- Mindenekelőtt anyámra való tekintettel. Különben sem használt volna semmit, ha panaszkodással terhellek.

- Talán nem. Anyád makacs volt, mint minden nő, ha a hiúsága kielégítéséről van szó. De áruld el, mihez kezdesz most!

- Építész leszek.

- A kirelejzumát! Most?

Az öregúr egészen felvillanyozódott. Heinz beszámolt neki terveiről és arról, hogy miképpen kívánja megvalósítani azokat.

Bácsikája figyelmesen hallgatta, s amikor a végére ért, olyan hirtelen lendülettel ugrott fel ültéből, hogy takarója a földre csúszott. Éles szeme a fiatalember arcát kémlelte.

- Különös, fiam, most mintha egész más megvilágításban látnálak. Tudj' isten, valahogy sokkal jobban tetszel így. Anyád parádés majmot akart csinálni belőled, akinek abból áll az egész tudománya, hogy a csillogó váll-lapjával magához édesget egy gazdag örökösnőt. Most meg egyszerre úgy látom, hogy ember lettél, méghozzá olyan, aki legény a talpán! De miből akarod kihúzni addig, amíg önálló keresethez nem jutsz?

- Húszezer márkát örököltem édesanyámtól.

A bácsi visszaereszkedett a székébe, de a takaróval már nem vesződött.

- Hm, szóval azt nem mulattad el?

- Nem, bácsikám - nevetett Heinz. - Amíg a mama élt, egy kis apanázst folyósított nekem az évjáradékból, amit kapott. Miután meghalt, az örökségem kamataiból igyekeztem kijönni.

Igaz, nem ment könnyen, de szerény tőkémhez nem akart hozzányúlni, mert már akkor feltett szándékom volt, hogy továbbtanulok. Ha elértem a célomat, és állást kapok, akkor remélem, érted is tehetek majd valamit, hogy egy kicsit kényelmesebben élhess, és ne kelljen mindenről lemondanod.

Justus Wendt összerázkódott. Kiegyenesítette a derekát, és hitetlenkedve bámult az unokaöccsére.

- Mit mondasz? Te… te gondoskodni akarsz rólam? Te énrólam?

- Persze, bácsikám, már régi vágyam, hogy ezek közül a mostoha körülmények közül kimozdítsalak. Nyomaszt, hogy ennyire örömtelenül, örökös gondok közt élsz. Eddig magamat is alig tudtam eltartani, de ezentúl nem lesz mindig így. Most, hogy szabadon rendelkezhetek a sorsommal, mielőbb szeretném vinni valamire, és akkor te sem maradsz ezen a nyomorúságos helyen. A közelemben fogsz élni, hogy gyakrabban törődhessek veled. Csak még egy-két évig légy türelemmel!

Justus Wendt a tenyerébe támasztotta a fejét, és eltakarta a szemét. Így ült egy darabig, aztán leeresztette a kezét, és bizonytalanul nézett körül szerény nappalijában. Eddig nem tűnt fel neki, hogy hiányt szenvedne valamiben. Élhetett volna szebben, kényelmesebben is, ha szükségét érezte volna, de ő inkább zsémbesen begubózott ódon házába, s egyre csak nyögött és siránkozott - attól való félelmében, hogy a költekező katonatiszt, akinek Heinzet hitte, szemet vet a pénzére. Ezért játszotta mindig a szegény, szánalomra méltó öreget. Most pedig idejön ez a fiatalember, és felajánlja a segítségét. Jó szívvel gondol az ő vén, nyavalyás bácsikájára, akitől soha semmit nem kapott. Különös, csodálatos érzés lopózott be a sokat megélt csodabogár szívébe, kellemesen átmelegítette, és rég elfojtott indulatokat csiholt elő belőle. Rátört a felismerés, hogy ostoba bizalmatlanságában talán valami kedveset és szépet mulasztott el.

- Édes fiam - nyújtotta ki hirtelen reszkető kezét kedves fiam, ez szép tőled, igazán szép. Köszönöm neked, már a jó szándékot is! Ezt soha nem felejtem el, nem, soha nem felejtem el.

Hanem idehallgass, nem kell neked gondoskodnod a te vén morgó medve bácsikádról. Megvan mindenem, ami egy ilyen vén csontnak kell. Élvezni már úgysem tudom az életet. Egy kis rántott leves meg egy pohárka vörösbor, hogy vért csináljon, ennyi elég is. - Fölösleges miattam is szaporítanod a gondjaidat, anélkül is épp elég terhet cipelsz. De egy kis szeretet, fiam, hát igen, azzal tudnék mit kezdeni, attól átmelegszik az ember szíve.

- Mindig kedveltelek, Justus bácsi - szorította meg meghatottan az öreg két kezét Heinz. - Akkor is, ha néha kicsit különc és morgós voltál. Olyankor inkább sajnáltalak, és mégis mindig újra eljöttem hozzád.

- És mostantól gyakrabban is láthatlak? Elvégre Berlin csak egy macskaugrás innét.

A fiatalember elmosolyodott. Első ízben fordult elő, hogy a bácsikája visszatérésre biztatta.

- Hogyne, bácsikám, amilyen gyakran időm engedi, még ha csak egy órácskára is. Keményen kell dolgoznom, hogy elérjem a célomat.

- No, te már megtaláltad az utadat, cseppet sem féltelek. Úgy tetszik, mintha egészen megváltoztál volna.

- Meg is változtam, Justus bácsi. Éveken át cél nélkül tengődtem, de most élni akarok… élni és küzdeni fogok, magam formálom a sorsomat.

Az öregúr fázósan húzta össze magán a takarót.

- Hát igen, az ifjúság! Amíg az ember fiatal, olyan, akár a hajó, amely megrakottan is könnyedén vitorlázik akár széllel szemben is. Csak soha ne fuss zátonyra, fiam, és mindenekelőtt nehogy olyan mihaszna, megkeseredett fickó váljék belőled, mint a te Justus bácsikád! Ne engedd kicsúszni az életet a kezed közül. Nősülj meg, azt mondom! Alapíts családot, az fiatalon tartja a szívedet, és megszépíti öreg napjaidat is. Keress magadhoz való asszonyt! Ha az egyik nem hagyja bekötni a fejét, majd hagyja a másik. Én hajdanán egyetlenegyre tettem fel mindent, és utána nem kellett senki más. De ez nagy tévedés, fiam. Az asszonyon nem sok múlik, csalfa mindahány, annál több a gyerekeken, akikkel megajándékoz. Csak találj valakit, aki a gyermekeid anyja lesz, az a fő.

- Ne aggódj, Justus bácsi - mosolygott Heinz -, biztosan nem maradok agglegény. Már vár is rám valaki, akit az oltár elé vezethetek, mihelyt létbiztonságot tudok nyújtani neki.

- Ha megvár, akkor jó - bólintott az öreg. - De némelyiknek túl lassan telik az idő. Így jártam én is a választottammal, aki nem bírta kivárni, amíg megélhetést találok. Ha veled is ez történne, legyen eszed, és keress magadnak másikat! Ne kövesd a példámat!

- Engem megvár az az egy - bizakodott Heinz.

Az öreg a fejét ingatta.

- Annál jobb! Talán még nem halt ki a hűség a világból. És terád érdemes is várni. Ha pedig mégsem úgy alakul, hadd menjen, mert jól jegyezd meg, a gyermekek számítanak, nem az asszony.

Egy óra múltán Heinz búcsút vett bácsikájától, ezúttal sokkal melegebben és szívélyesebben, mint máskor.

A fiatalembernek kellemes előérzete támadt, hogy most, amikor élete új irányt vesz, sikerült felmelegítenie bácsikája megkérgesedett szívét.

Jókedvűen utazott tovább Berlinbe.

Justus Wendt pedig másnap a közjegyzőhöz szalajtotta öreg inasát. Amikor a nótárius megérkezett, új végrendeletet szerkesztetett vele, a régit, amely már évek óta az íróasztalában feküdt, megsemmisítette. Az új testamentumban unokaöccsét, Heinz Rottmannt nevezte meg általános örökösének, csupán azt a feltételt támasztotta neki, hogy egy bizonyos összeget fizessen ki az ő öreg inasának.

A kedvezményezett nem is sejtette, mekkora sikert aratott azon a napon néhány meleg szóval. Azt sem tudta, hogy a bácsikája bármi számottevőt hagyhat maga után. Csak a jó szívét követte.

XV.

Teltek-múltak a hetek. Az őrnagyék házában minden a megszokott vágányon haladt tovább, csak Susi nem szorult már annyira a háttérbe. Télen be akarták vezetni a társaságba is.

Liselott sokkal jobban hiányzott hozzátartozóinak, mint hitték volna.

Az őrnagy többnyire rosszkedvű, ingerült volt. Ellen asszony nem győzött sopánkodni, hogy mennyire nélkülözi minden téren Liselottot, akinek az elutazása óta otthonuk elhanyagoltabb képet nyújtott, mint valaha.

Susi megpróbált nővére helyébe lépni, de nem sikerült neki. Hiányzott belőle a kitartás, úgy érezte, hiába minden fáradozás.

Egyedül Sandra érezte ragyogóan magát. Kishúgával nem sokat törődött, annál többet járt el otthonról.

Gyakran találkozott Robert Vallentinnal. A fiatalember tökéletesen kiheverte féltékenységi rohamát, és oly maradéktalanul elbűvölte a leány, hogy egyetlen kívánság éltette: örökre meg akarta szerezni őt.

Egy napon aztán végre alkalmat talált, hogy szerelmet valljon. Miután azonban meggyőződött róla, hogy az imádott nő viszontszereti, és magához akarta ölelni, amaz ijedten elhárította közeledését. A jelenet a városszéli parkban játszódott le, amelyet Sandra újabban naponta felkeresett, hogy „véletlenül” összefusson Robert Vallentinnal. Magukban voltak, senki sem tartózkodott a közelben, a leány azonban nem akarta elsietni a csókolózást.

- Addig nem, kedves Robert, amíg a nyilvánosság előtt a menyasszonyod nem leszek. Ennyivel tartozom a szüleimnek, önmagamnak és neked is - jelentette ki határozottan.

Erre a férfi beérte egy kézcsókkal.

- Én büszke Sandrám! - mondta gyengéden, és megígérte, hogy haladéktalanul beszél a szüleivel. Mihelyt elnyerte beleegyezésüket, az őrnagy elé akart állni, hogy hivatalosan megkérje leánya kezét.

Ezzel elváltak. Sandra szívét büszke diadalmámor töltőit nem kellett erőlködnie, hogy sugárzó arcot vágjon.

Másnap a biztos győzelem tudatában várta Robert jöttét. Ám eltelt a nap, majd még egy, és a fiatalember nem jelentkezett, nem is hallatott magáról. Sandra diadalittassága félelemteli, kétkedő hangulatba torkollott. Most, a cél közelében merült volna fel valami előre nem látható akadály? Netán Robert szülei kifogást emeltek a kapcsolatuk ellen? Végül is a fiú teljesen az apjától függ.

Sandra még semmit sem szólt a szüleinek. Büszkén képzelte el, hogy elámulnak majd Robert leány kérésétől. Most bezzeg örült, hogy eddig hallgatott a dologról, mert különben még elviselhetetlenebb lett volna a várakozás.

Heinz Rottmannra mostanában egyáltalán nem gondolt. Rendszeres levelezésben állt ugyan vele, magában derülve olvasta szenvedélytől izzó szavait, és igen mértéktartóan, mindazonáltal szívélyes és bizalmas hangon válaszolgatott neki. Izgatta ez a kettős játék, még nem tudta elszánni magát arra, hogy szakítson Heinzcel. Úgy gondolta, ráér, ha Robert valóban eljegyezte. Akkor majd úgy állítja be előtte a dolgokat, mintha feláldozta volna magát a családjáért. Hadd higgye, hogy csak azért megy feleségül a fiatal milliomoshoz, mert meg kell mentenie szeretteit az anyagi romlástól. Ez olyan szépen hangzik, bizonyára meg fogja hatni. A titoktartásában mindenképpen bízhat. Ezenkívül azzal nyugtatgatta a lelkiismeretét, hogy világosan megmondta Heinznek: meg kell őrizniük a függetlenségüket. A két napban, amíg hasztalanul várta Robert jelentkezését, a poklok kínját szenvedte el. Mi történhetett, miért nem hallat magáról?

Robert Vallentin valóban azonnal közölte szüleivel, hogy szereti Sandra Randolfot, és feleségül akarja venni. Ékesszólóan fejtette ki, hogy igazán csak ez a szerelem adta vissza az életkedvét, újult erővel töltötte meg, és kimondhatatlanul boldoggá teszi.

Vallentinékat annyira megindította ez a vallomás, hogy talán még el is gyengülnek és a beleegyezésüket adják, ha közben von Werdern ezredesné közvetítésével tudomásukra nem jut egy és más Sandra Randolfról, ami megerősítette bizalmatlanságukat.

Miután Robert mondandója végére ért, édesanyja fájdalmasan nézett fel rá. Sajnálta, hogy ki kell józanítania örömmámorából, de nem tehetett mást.

- Kedves Robert, nem teljesíthetjük a kérésedet. Ez az ifjú hölgy nem hozzád való, csak boldogtalanná tenne téged. Nem terád áhítozik, hanem a gazdagságodra.

- Anyám - felelte holtsápadtan a fiatalember -, ha elveszed tőlem a szerelmébe vetett hitet, az élettől fosztasz meg. Ezt fontold meg, mielőtt kétséget és gyanakvást próbálsz ébreszteni bennem.

Az idős hölgy döbbenten hallgatott, ajkát összeszorította, de a kereskedelmi tanácsos úgy vélte, a tiszta igazság nem árthat meg a fiának.

- Kedves fiam - kezdte nyugodtan és határozottan -, hagytad, hogy ennek az ifjú hölgynek a szépsége elvakítson. Belső tulajdonságai azonban nincsenek összhangban tetszetős külsejével. Szóba sem jöhet, hogy feleségül vedd.

- De hát mi kifogásotok van ellene? - kérdezte indulatosan Robert.

- Megmondom, fiam - bólintott az öregúr, de mielőtt folytathatta volna, a felesége esdeklő tekintettel megfogta a karját. A tanácsos azonban hevesen rázta a fejét. - De, de, tudnia kell, nem titkolhatjuk el előle. Nos, fiam, Sandra Randolf kisasszony hónapok óta feltűnő flörtöt folytatott Rottmann főhadnaggyal. Több ízben látták kettejüket félreeső helyeken, és legutóbb a mi kerti ünnepségünkön is szemet szúrt, hogy a Randolf nővérek és Rottmann főhadnagy a tűzijáték alatt eltűntek. Sandra kisasszony csak a tűzijáték legvégére került elő ismét. Ezenkívül azt gyanítják, hogy Rottmann őmiatta szerelt le Azt nem tudom, hogy függ össze mindez, de valami nincs rendjén.

Robert arca ismét színét vesztette. Apjának szavai újból felszították benne a vad féltékenységet, amelyet az ezredesnének sikerült beléplántálnia. Két kézzel megmarkolta a szék karfáját, meggyötört tekintettel bámult maga elé, azután felemelkedett, és rekedt hangon így szóit:

- Tehát nem.

Ezzel elhagyta a helyiséget, és bezárkózott a szobájába.

A szülei tanácstalanul meredtek egymásra.

- Mitévők legyünk? Ó, istenem, miért épp ezt a leányt? Minden izgalom árthat Robertnak - nyögte az anya.

A kereskedelmi tanácsos hosszan meredt még az ajtóra, amely a fiuk mögött becsukódott.

- Majd észhez tér. Ilyen fellángolások minden fiatalembernél előfordulnak, ki fogja heverni. Keserű volt az orvosság, de kigyógyítja a bajából. Ez a ravasz kis hölgy alighanem elszámította magát. Csak ne izgasd fel magad, hagyjuk most a fiút! Ha lehiggadt, szeretettel és értelmesen megbeszélem vele a dolgot.

Így igyekezett megnyugtatni félig magát, félig a feleségét, akinek fakó arcára szinte ráfagyott a fájdalom és az aggódás. Máskor oly kifejezéstelen szemében határtalan szenvedés, halálos gyötrelem tükröződött.

Egy ideig mindketten tehetetlen némaságba süppedve ültek ott. Mit számít a vagyon, a hatalom, ha nem szerezhetnek vele boldogságot gyermeküknek?

Robert Vallentin szinte élettelenül hevert a pamlagon, az imént hallottaktól felkorbácsolt kín marcangolta a szívét. Első féltékenységében vakon elhitte, hogy Sandrának valami köze van Rottmannhoz. Ám azután emlékezetébe idézett minden órát, minden percet, amit a leánnyal töltött, s ettől lassan visszalopakodott szívébe a remény, hogy szerelmese nem csalhatta meg őt. Túlságosan hatott rá a varázs, a negédes hang, a szende, szemérmes mosoly, nemes büszkeség és a szenvedélyesen izzó szempár. Mindez csak hazugság? Nem, nem, ezt nem tudta és nem akarta elhinni. Ott helyben szállt volna ki belőle az élet, ha elhiszi.

Egész éjszaka álmatlanul hánykolódott fekhelyén. Amikor az első napsugár besütött az ablakán, elhatározásra jutott. Kérdőre vonja a leányt, miféle kapcsolat fűzi vagy fűzte Rottmann-hoz.

De hogy jusson el hozzá? Az apja beleegyezése híján nem keresheti fel, bár Sandra bizonyosan várja. Más módon kell megkísérelnie a találkozást.

Másnap, amikor Robert fakó arccal megjelent a reggelinél, édesapja jóindulatúan a lelkére akart beszélni, ám a fiatalember kiszáradt torokkal csak ennyit mondott:

- Ne bolygassuk a tegnap esti ügyet, apám! Szólni fogok, amint ismét képes vagyok tárgyalni róla.

A szülők némán egymásra néztek. Örültek, hogy ilyen önuralommal viseli a történteket, és kezdték remélni, hogy megjön az esze.

Robert minden helyet végigjárt, ahol úgy vélte, találkozhat Sandrával. Mivel azonban a leány ki sem mert mozdulni otthonról, nehogy elkerülje reménybeli kérőjét, ha az mégis megjelenik, hiába fáradozott. A második nap estefelé nem bírta tovább. Elment abba az utcába, ahol Randolfék laktak, és néhányszor elsétált a ház előtt. Szerencséje volt: a nappali ablakában lesben álló Sandra felfedezte. Gondolkodás nélkül kabátot, kalapot kapott magára, és lement.

Susi a leányszobában kuksolt, és rettentően unatkozott. Orrocskáját az ablaküveghez nyomta, úgy bámult lefelé az utcára. Hirtelen meglátta Robert Vallentint. Nyomban azután Sandra sietett ki a házból, és a fiatalember után eredt.

A kíváncsi húg halkan füttyentett, és visszafordult a szoba felé. Az utóbbi hetekben sok minden feltűnt neki, mivel mindig nyitva tartotta a szemét és a fülét.

Sandra szapora léptekkel eredt Robert nyomába, és a következő utcasarkon utolérte. A férfi épp visszafordult, és szembe találta magát vele.

- Sandra! - tört elő kebléből a név, mint egy segélykiáltás.

- Végre, hála istennek! - ragadta meg szinte lázas önkívületben a kezét.

- Mi történt? - riadt meg feldúlt külsejétől a leány. - Miért váratsz magadra két napja? Minden perc örökkévalóságnak tűnt. Miért gyötörsz? - faggatta zaklatottan, ezúttal nem is kellett színlelnie.

Nyugtalansága különös módon megnyugtatta a fiatalembert.

- Mindent elmagyarázok, csak húzódjunk be ebbe a néptelen mellékutcába. Beszélnem kell kegyeddel, itt a szürkületben nem olyan könnyen ismernek fel bennünket.

Sandrának rögtön feltűnt, hogy lemondott a bizalmas tegeződésről. Nem érezte ugyanis helyénvalónak, amíg kételyeit nem tisztázta.

Iszonyatos szorongás kerítette hatalmába a leányt, hogy eljegyzésük füstbe mehet. Kétségbeesetten védekezett e gondolat ellen, minden lelkierejét összeszedte, hogy elhárítsa ezt a csapást.

- Láttam önt erre járni, és néhány percre szabaddá tettem magam. A szüleim még mit sem tudnak arról, ami kettőnk közt történt, különben elviselhetetlenül kínos helyzetbe kerültem volna. Kérem, közölje röviden, mit tud felhozni mentségére! - vágta ki egy szuszra, komoran villogó szemmel.

Robert még sohasem látta ilyen szépnek. A szíve majd kiugrott a helyéből. Fájt neki ez a magázódás.

Lassan lépkedtek egymás mellett.

- Sandra, kedves Sandra, ígéretemhez híven tegnapelőtt azonnal bementem a szüleimhez, és a beleegyezésüket kértem az eljegyzésünkhöz, azonban sajnos megtagadták tőlem.

Sandra megdermedt.

- De miért? - nyögte minden ízében reszketve.

Nem hallgathatom el az okát. Az elmúlt két napban irtózatos kínokat álltam ki. Von Werdern ezredesné egy megjegyzése már korábban is izzó féltékenységet ébresztett bennem, de ezt a kegyed egész viselkedése csírájában elfojtotta. Most azonban megsokszorozott erővel tört rám annak hatására, amit a szüleimtől hallottam. Kimondhatatlanul szenvedek, és remélem, hogy kegyed ismét megvált ettől a gyötrelemtől, ezért hát magam teszem fel a kérdést: Igaz-e, amiről a szüleim értesültek, miszerint kegyed valamiféle kapcsolatban áll vagy állt Rottmann főhadnaggyal, hogy őt szereti, és csak azért fogadta el az udvarlásomat, mert az apám gazdag?

Robert szavaitól halálos rémület szállta meg Sandrát, de tudta, mi forog kockán, és nem akarta feladni a játszmát. Villámgyorsan átgondolta, mi a teendő. A fiatalember elé penderült, és önérzetesen haragvó tekintettel nézett fel rá.

- Én ön elhitte ezt, mindazok után, ami köztünk történt, azután, hogy én balga feltártam ön előtt a szívemet, nyíltan bevallottam, hogy szeretem? Ó, milyen kevéssé ismer engem akkor, Vallentin úr, milyen kevésre becsül!

Hangjában keserű fájdalom rezgett.

- Sandra, drága Sandra, hát nem igaz? Jaj, visszaadta az életemet.

- Szomorú, hogy kételkedve nekem kellett szegeznie a kérdést, hogy nem érezte magától, mit jelent nekem - rebegte összetörtén a leány.

Robert elkapta és megszorította a kezét.

- Bocsásson meg, ha a kétkedésemmel megbántottam! De hát elhagyott helyeken látták együtt kegyedet Rottmann-nal. A kerti ünnepélyünkön állítólag a tűzijáték alatt mindketten eltűntek. Magam is hasztalanul kerestem kegyedet akkor, s csak a tűzijáték végén pillantottam meg. Talán megérti, hogy majd megőrültem az aggodalomtól, hogy elveszítem.

Sandra közben minden idegszálát megfeszítve kieszelt egy tervet, amely minden gyanútól tisztára moshatta. Futólag már akkor este felmerült benne ez a megoldás, amikor az ezredesné annyira zavarba hozta. Érdekei védelmében sohasem volt válogatós az eszközökben. Most pedig mérhetetlenül sok függött a játszma kimenetelétől.

Sóhajtva pillantott fel, szeme párásán csillogott.

- Neheztelhetnék önre, ha nem tudnám, hogy e szóbeszéd miatt ugyanúgy szenvedett, ahogy most én szenvedek. De ha azonnal hozzám fordult volna, egyetlen szóval szertefoszlattam volna kételyeit.

A férfi görcsösen szorongatta a kezét.

- Válts meg - jajdult fel válts meg hát a mondhatatlan kíntól, ha tudsz! - zihálta, s izzó tekintete a leány arcára tapadt.

Sandra ismét sóhajtott.

- Ehhez mások titkát kell felfednem - kezdte tétován. - De előbb adja a becsületszavát, hogy amit most önre bízok, azt senki emberfiának nem árulja el!

- A szavamat adom - vágta rá Rabért.

A leány aggódva körülkémlelt, mint aki leskelődőktől tart, majd gyengéden a férfira nézett.

- Hallja hát, Robert! A húgom, Liselott és Heinz Rottmann szerelmesek egymásba. Beavattak titkos vonzalmukba, és Liselott érdekében kellett időnként Rottmann-nal találkoznom. Egyelőre nem jegyezhették el egymást, mert Rottmann vagyontalan, miként a húgom is. Ezért szerelt le a főhadnagy, hogy építésznek tanuljon, és reményei szerint szerény, de biztos életkörülményeket teremthessen a feleségének. Nos, kedves Robert, ez minden, amit elmondhatok. Most már nyilván belátja, milyen könnyen szerencsétlenséget idézhet elő a léha fecsegés.

Robert különös, elfojtott hangot hallatott, elkapta a leány kezét, és egy másodpercre saját szemére szorította. Sandra ujjai valami nedveset tapintottak.

- Sandra, édes, büszke Sandrám, a fájdalmamért bocsásd meg nekem, hogy egy pillanatra megingott benned a bizalmam! Hála istennek, most már minden rendben, ismét boldog lehetek. Hát te, drága szegénykém, te is keserű órákat éltél ál? Mit tegyek, hogy kiengeszteljelek? Mondd, haragszol a te kishitű szerelmedre, aki az imént még a boldogságáért reszketett?

- Hogy haragszom-e? - simult a férfihoz a leány. - Én? Ah, Robert, ahhoz túlságosan szeretlek. De most már bízz bennem, nehogy még egyszer felülj a gonosz pletykának! Ezután bízni fogsz bennem, te kedves, bolond Robert?

- Igen, édes szerelmem, gyönyörű menyasszonyom. Jaj, olyan kimondhatatlanul boldog vagyok az elmúlt napok gyötrelmei után. Nem szívesen hagylak most itt, de haza kell sietnem, hogy azonnal beszéljek a szüleimmel. Velük szemben nyilván feloldasz titoktartási kötelezettségem alól, nekik mindent elmondhatok, hogy ártatlanságodról meggyőzhessem őket.

- Robert - sóhajtott pillanatnyi fontolgatás után Sandra -, kettőnkön kívül senki nem tudhat erről a titokról, hiszen nem a miénk. Még a saját szüleim sem sejtik, borzasztóan érezném magam, ha Liselottnak valami kára származna az ügyből.

- A szüleimért kezeskedem, éppúgy hallgatni fognak, ahogy én. De lásd be, hogy nekik el kell mondanom.

- Hát jó, legyen! Végtére is nemcsak az én boldogságomról van szó, hanem a tiédről is, s ez számomra még fontosabb - búgta a leány.

- Fogadd hálámat, Sandrám! Most pedig rohanok, hogy végre jogot szerezzek az eljegyzési csókra. Mindenesetre mondd meg, hol beszélhetek veled holnap délután, ha netán valami közbejönne, és délelőtt nem jelentkezhetnék apád beleegyezéséért. Nem szeretnék még egyszer annyit kínlódni, amíg elérlek, ha újabb akadályokba ütköznék a szüleimnél.

- Szörnyen megalázó ez mindkettőnknek. Mit vétettem a szüleidnek, hogy ilyen ellenségesen tekintenek rám? - kérdezte sértett keserűséggel Sandra.

- Nem ellenségesek ők, csak aggódnak a boldogságomért, és egészen biztosra akarnak menni. Irántam való szeretetük készteti őket arra, hogy a lehető legmagasabb követelményeket támasszák a jövendőbelimmel szemben, de te úgyis teljesíted azokat, drága Sandrám.

- Ha nem szeretnélek annyira, el sem tudnám viselni mindezt - sóhajtotta a leány. - Ha holnap délelőtt nem keresed fel apámat, délután megtalálsz a galériában.

- Köszönöm! Ne bánkódj, ezerszeresen kárpótollak ezért amit most miattam el kell szenvedned. Máris a menyasszonyom vagy, csak a hivatalos eljegyzés várat még magára Hozzám tartozol, Sandra, az enyém vagy, az én menyasszonyod

- Igen, Robert, az vagyok - helyezte jobbját a férfi kezébe Sandra. - Ez a kedves szó segít elviselnem minden megpróbáltatást. Most menj, nehogy a végén még meglássanak! A viszont, látásra holnap, remélhetőleg nálunk!

- Remélhetőleg, Sandrám. Máskülönben a kiállításon, igaz négy órakor?

Robert megcsókolta a leány kezét, majd még egyszer izzó szemére tapasztotta.

Tekintetük találkozott, mindkettőből az egyesülés iránti vágy sugárzott. Robert a szépséges leány után sóvárgott, amaz viszont mindarra, amit ez a férfi a frigy által adhat neki.

Az ifjú Vallentin felugrott egy konflisra, és hazahajtatott. Szüleit az ebédlőben találta. Már aggódva várták jöttét, nyugtalanul figyelték felhevült arcát. Homloka gyöngyözött az izgalomtól, finom szálú haja a halántékára tapadt. Egy intéssel kiküldte az inast, aki épp belépett egy tálcával. Ezután csillogó szemmel és üdvözült arccal számolt be arról, amit Sandrától hallott. Rendíthetetlen jóhiszeműségében nem is sejtette, hogy a leány valós és koholt részletekből ügyes mesét költött, amellyel rútul becsapta.

A kereskedelmi tanácsoséknak is hinniük kellett a történetben, amelyet Liselott elutazása is igazolni látszott. Bármilyen kevésre becsülték is Sandrát, azt mégsem feltételezték róla, hogy kitalált viszonyt fogna a húgára. Mindazonáltal továbbra is erősen kételkedtek abban, hogy a leány minden számítás nélkül fogadta Robert udvarlását.

A tanácsos mindenesetre Robert orvosához fordult, akivel a nap folyamán bizalmas beszélgetést folytatott.

Aki időt nyer, életet nyer, vélte, és feleségével is tárgyalt elképzeléséről. Most, amikor Robert a könyörgésével sarokba szorította őket, egyre hangoztatva, hogy Sandra nélkül sohasem élhet boldogan, nem sok választásuk maradt.

Parázs vitára került sor, végül a szülők beleegyeztek, hogy fiuk eljegyezze a leányt, mihelyt az orvos feltétel nélkül jóváhagyja a nősülést.

Robert még aznap este elhivatta a doktort, akinek tekintete sokatmondóan összevillant az apjáéval. Miután a fiatalember előterjesztette kérdését, hogy fenntartás nélkül megházasodhat-e, derűsen mosolygott rá a szemüvegén át.

- Természetesen. Hála istennek, túljutott a nehezén. Egy kikötést azért teszek: egy esztendeig még kímélnie kell a szervezetét, mindenekelőtt még egy telet délen kell töltenie, hogy fokozatosan szokjék hozzá az északi hideghez. Nem szabad vakmerőén kockára tennünk azt, ami eddig oly szerencsésen alakult. Ugye, számíthatok a józanságára, és kivárja még ezt a röpke évet, mielőtt megnősül?

Az orvos távozása után Robert ostromolni kezdte a szüleit, legalább azt engedjék meg, hogy máris eljegyezze magát Sandrával. Nem sejtette, hogy az apja épp ezt akarta halogatni az orvos segítségével. Az öreg úgy gondolta, egy éve alatt sok minden megváltozhat, talán ennyi idő alatt Robert is belátja, hogy Sandra Randolf nem való hozzá.

Így hát határozottan megtagadta, hogy a fia az esztendő lejárta előtt nyilvánosan eljegyezze magát.

Robertnak végül be kellett érnie apja ígéretével, hogy a megszabott idő - egyfajta próbaév - leteltével feltétel nélkül beleegyezik az eljegyzésbe, illetve házasságba, amennyiben a fiú még mindig óhajtja.

- A magam részéről már most a menyasszonyomnak tekintem Sandra Randolfot. Nehéz szívvel fogadom el ezt a hosszú várakozási időt, sokkal nyugodtabb és boldogabb lennék, ha megengednétek, hogy nyilvánosan eljegyezzem őt, már csak reá való tekintettel is, hiszen nem éppen irigylésre méltó helyzetbe kerül ezzel a titkos mátkasággal.

A kereskedelmi tanácsos azonban hajthatatlan maradt

- Nem Sandra Randolf kisasszony az egyetlen titkos ara a világon - vélte rendületlenül, és ebbe Robertnak is bele kellet nyugodnia.

Sandra tehát másnap megint hiába várt a leánykérésre.

Délután rendkívül nyugtalanul indult útnak a kiállításra Bár negyed órával korábban érkezett, Robertet már ott találta A férfi a már ismerős teremőrrel busás borravaló fejében megígértette, hogy nem fogja háborgatni őket. Most maga mellé vonta a leányt egy kerek pamlagra, és kapkodó szavakkal elmesélte, miszerint a szülei beleegyeztek, hogy az orvos által javallott egy esztendő múltán menyükként üdvözöljék Sandrát.

A leány nem volt túlzottan elragadtatva a megkötéstől. Túl hosszúnak érezte az egy évet, de legalább nem veszített el mindent. Sóhajtozva ült Robert mellett, aki vigasztalgatta:

- Ne szomorkodj, Sandrám, majdcsak letelik az az idő, és azután örökre egymáséi lehetünk. Addig is gyakran találkozunk, ugye, édesem?

- És a jó hírem? - nézett fel a lány fájdalmasan. - Ha együtt látnak bennünket… hisz tudod, milyen komiszságokat gondolnak mindjárt az emberek.

- Nem maradsz védtelenül - csókolta meg a kezét Robert.

- Melletted állok. Látnom kell téged időnként, különben elepedek a vágytól. Ígérd meg, hogy amint letelt ez a cudar, hosszú év, a hivatalos eljegyzést követően nagyon hamar a feleségem leszel. Ebbe már beleegyeztek a szüleim.

Sandra megdörzsölte a szemét.

- Nem tudok nemet mondani neked. De könnyen kibírnám ezt az egy évet, csak ne szeretnélek annyira!

- Ha tudnád, mit jelent nekem, hogy egy álló esztendeig le kell mondanom a birtoklásodról. Csak egyetlen csókot adj nekem, édes drágám, magunkban vagyunk, itt senki sem zavar, csak egy csókot, hadd érezzem, hogy sajátomnak tekinthet-

Sandra szégyenlősen lesütötte a szemét, majd óvatosan körülkémlelt. Csakugyan egy lélek sem járt a galériában. Ő maga ugyan nem áhítozott a férfi csókjára, belátta azonban, hogy minden eszközzel magához kell láncolnia. Lehunyta hát a szemét, hozzásimult, és felkínálta piros ajkát.

Robert Vallentin mély lélegzetet vett, és égő, remegő ajkát a leányéra tapasztotta. Szorosan magához ölelte, mintha soha többé nem akarná elereszteni. Tagjait zsibongató fonóság öntötte el.

A leány igazán elégedett lehetett e csók hatásával. Az ifjú Vallentin inkább az életét adta volna, semhogy lemondjon róla. Ettől az órától fogva csak Sandra csókjának emléke éltette, szüntelenül a bíbor ajkak után sóvárgott.

Sandra viszont úgy érezte, ezzel a csókkal eladta a lelkét. Csak nagy sokára tudta rávenni magát, hogy a férfira nézzen.

A fiatalember szemérmes elfogódottságnak vélte viselkedését, megigézve bámulta kedves arcát, hálásan csókolgatta két kezét, amiért ilyen kimondhatatlanul boldoggá tette.

- Engedelmeskedem az orvos utasításának, de nem tudom, hogy fogom kibírni a hosszú várakozást. Ígérd meg, hogy gyakran írsz, és ameddig el nem utazom, minél sűrűbben látjuk egymást! Egyetlen csütörtököt sem mulasztok el.

Sandra csupa jóság és engedékenység volt, mintha őt is elragadta volna a vágy és a szerelem. Ettől Robert még elbűvölőbbnek látta.

A leány kijelentette, hogy legalább az édesanyját szeretné beavatni, s Robert azonnal egyetértett vele. Végül hosszan egymás szemébe néztek, s forró kézszorítással váltak el.

Hazaérve Sandra azonnal közölte az anyjával, mi történt közte és Robert Vallentin között. Megkérte azonban, hogy egyelőre se az apjának, se Susinak ne szóljon, mert nem akarta mindenféle kérdésnek és bíráló megjegyzésnek kitenni magát.

Az asszony hallgatást fogadott, s maga is arra a véleményre helyezkedett, hogy a legjobb még nem kiteregetni a dolgot. Nem bizakodott túlságosan, hogy Sandra a kereskedelmi tanácsosék menye lesz, mivel úgy gondolta, a mai fiatalemberek lehetőleg ódzkodnak a házasság kötelékétől. Egy éven át hűségesnek maradni - ezt komoly teljesítménynek tartotta.

Aggodalmait leányával is megosztotta. Sandra eléggé kedvetlenül fogadta ezt, minthogy maga sem volt egészen biztos a dolgában.

Később, amikor Susi a szobájukban faggatni kezdte, kurtán ingerülten válaszolgatott kérdéseire.

A húga sóhajtva fogott hozzá, hogy a Liselottnak írott hosszú levélben vezesse le mérgét.

XVI.

Elmúlt a nyár. A hadgyakorlat után Randolf őrnagy a remélt előléptetés helyett baljóslatú kék borítékot kapott. Ezzel katonai pályája hirtelen nem várt véget ért.

Ez megsemmisítő csapásként hatott a Randolf család amúgy is zilált anyagi helyzetére. A hitelezők tovább fokozták a rájuk nehezedő nyomást.

Sötét idők köszöntöttek a házra, még a személyzet is búvalbélelten járt-kelt.

Susi zokogva vette tudomásul a rossz hírt, amely beárnyékolta a bálokkal és mulatságokkal zsúfolt téli idény kilátásait. Előre tudta, hogy állandóan petrezselymet árulhat, hiszen a kényszernyugdíjazott őrnagy leányaként már arra sem számíthatott, hogy kötelező udvariasságból legalább a fiatal hadnagyok felkérik egy-egy táncra.

Sandra nem ért rá törődni húga szívfájdalmával, mivel teljesen lefoglalta a saját baja. Minden eddiginél jobban áhítozott arra, hogy az otthoni nyomorból kikerüljön, és Robert feleségeként jólétben és csillogásban legyen része.

A fiatalember viselkedésére nem panaszkodhatott, hiszen valósággá istenítette őt, alig győzte csitítani heves, szenvedélyes érzelmeit. Közeledett a hosszú elválás, s nyugtalansággal töltötte el a gondolat, hogy most majd hónapokig nem nyűgözheti le személyisége varázsával Robertet.

Mindennek ellenére még mindig rendszeresen levelezett Heinz Rottmann-nal, meghagyta abban a hitben, hogy egyre csak rá vár. A gyöngéd levelek élvezetéről nem akart lemondani, amíg nem okvetlenül szükséges.

A nem várt obsit természetesen leginkább magát Randolf őrnagyot viselte meg. A haragvó olümposzi istenek dúlt ábrázatával járkált föl-alá a házban, válogatott szitkokat szórt igazságtalan és fondorlelkű elöljárói fejére. Ellen asszony a felhők közül a földre pottyant, egyelőre nem is tért magához. Magatehetetlenül állt a hirtelen rájuk törő szerencsétlenséggel szemben, s nem mutatkozott a külvilág előtt.

Csakugyan nem volt irigylésre méltó a rájuk váró élet. Susi teljes joggal érezte sorsüldözöttnek magát.

Amikor Randolf kivételesen nem a hadsereget szapulta, akkor Klara nénit vette elő, aki évi „rongyos kétezer márkával” akarja kiszúrni a szemét.

Végül minden alkalommal kijelentette, hogy golyót röpítene a fejébe, ha a családjára való tekintettel nem kellene tovább cipelnie a létezés terheit.

Szerettei ennek hallatán először megrökönyödve sikoltottak föl, de miután annyit hajtogatta, minden jelentőségét elveszítette.

Hitvese egyszer még egy célzást is megkockáztatott, hogy talán meg kéne próbálnia valami mellékkereset után nézni.

- Legalább azt várd meg, hogy hozzászokjam a civil ruhához! - dörrent rá Rudolf. - Éppen eleget küszködtem és gürcöltem értetek. Ha azt hiszed, hogy csak úgy hemzsegnek a tisztességes és jövedelmező állások, akkor nagyon tévedsz. Talán azt akarod, hogy biztosítási ügynöknek álljak, vagy valami mással vigéckedjek?

- Az isten szerelmére, dehogy! - csapta össze elszörnyedve a kezét az asszony. - Azt semmiképpen, hiszen akkor lányaink aligha kaphatnának valamirevaló férjet maguknak.

A férfi gúnyosan felkacagott.

- Nem is nagyon fáradoznak rajta. Pedig valamikor azt reméltem, ez a Vallentin uraság megkéri Sandra kezét. De nem nekem nem lehet ilyen szerencsém, ilyen vőm, aki kihúzna a csávából, az én lányaim nem tudnak ilyet szerezni.

Ezzel újra elkezdte szórni átkait az egész teremtett világra - csak épp saját magára nem.

Még tovább súlyosbította a helyzetet, hogy egész napját otthon töltötte. A család fellélegzett, amikor esténként elment hazulról.

Liselott immár fél éve élt Klara néninél, és a megfeszített munka ellenére igen jól érezte magát. A néni valóban semmit sem adott ingyen, a leány ereje és szorgalma azonban felnőtt a feladathoz.

Őt is nyomasztotta édesapja nyugdíjazása, aggódva gondolt az otthoniakra. Susi leveleiből pontosan értesült a fejleményekről.

Klara nénivel is beszélt erről, de ő kifürkészhetetlen arccal csak ennyit mondott neki:

- Ne aggódj fölöslegesen, Liselott, bármi történjék is, a legrosszabbtól megóvlak benneteket.

Közeledett a karácsony. A nagynéni feltette Liselottnak a kérdést, haza kíván-e utazni, vagy vele tölti az ünnepeket. A leány nem gondolkozott sokáig. Odahaza Susin kívül senki sem vágyakozik utána, Klara néni viszont magára marad, ha ő most elmegy. Egyébként is meg akarta takarítani az útiköltséget. Nagynénje ugyan kifizette volna, de tudta, hasznosabb célra is fordíthatja azt a pénzt. Úgy nyilatkozott tehát, hogy marad. Nem vette észre, hogy az idős hölgy szeme egy pillanatra boldogan felcsillan.

Derült, fogvacogtató decemberi nap volt. A földet már vékony hótakaró födte, bár a naptár szerint hivatalosan még nem vehette volna át a hatalmat a tél. Liselott egyedül ült meghitt kis nappalijában, előtte egy halom javításra váró fehérnemű. Mostanra megtanulta, hogyan kell apró öltésekkel ügyesen befoltozni a lyukakat, és igyekezett kivívni nagynénje megelégedését.

A néni egy idő múlva átjött dolgozószobájából, ahol rendbe tette a háztartási könyveket. Szokás szerint praktikus, szürke házi ruhát viselt, amelyhez fekete kötényt kötött.

- Hamar elkészülsz, Liselott? - kérdezte.

- Máris, Klara néni. Megnézed, jól csináltam-e?

Az idős hölgy határozott léptekkel átvágott a helyiségen, majd szigorú tekintettel szemügyre vette előbb a leány kezében tartott varrást, majd tüzetesen átvizsgálta a már kijavított darabokat.

Közben egy szót sem szólt, arca nem árult el sem elégedettséget, sem elégedetlenséget. Időnként azonban szürke szemével lopva jóságos, lágy pillantást küldött Liselott lehajtott feje felé, amelyet mintha lenyomott volna a hajkorona.

A fiatal leány épp elkészült az utolsó stoppolással, és várakozásteljesen tekintett fel. A két szürke szempár egy pillanatra egymásra irányult, majd Klara néni összerakosgatta az átnézett darabokat, és nyugodtan megszólalt:

- Készülj, Liselott, elmegyünk itthonról! Még be kell szereznünk karácsonyra ezt-azt.

- Igenis, Klara néni, de előbb mondd meg, jól végeztem-e a munkámat!

A néni szeme megvillant, mint az acél.

- Talán dicsértetni akaródzik a hiúságodnak?

- Nem, Klara néni - vörösödött el Liselott, csak szeretném tudni, elégedett vagy-e.

- Ha nem volnék, nem fojtanám magamba a bírálatot - felelte kurtán Klara, és gyorsan kiment a szobából.

Liselott szomorkásan nézett utána. Sóhajtva felemelkedett, hogy elrakosgassa a fehérneműt, és rendet tegyen maga után.

Mielőtt azonban ezzel végzett volna, ismét felderült az arca szürke szeme felragyogott. Ajka pajkos mosolyra nyílt.

„Akármilyen hűvösnek és keménynek mutatja magát, azért tudom én, hogy aranyszíve van, csak azért rejtőzik szigorú álarc mögé, nehogy megsejtsék, milyen gyöngéd és jóságos. De engem nem tud megtéveszteni.”

Felsietett a szobájába, hogy átöltözzék.

Amikor nem sokkal később csinos, egyenes szabású téli kosztümjében, szőrmekalapban lefelé indult a földszintre, Klara néni is épp útra készen lépett ki első emeleti öltözőszobájából.

A néni vizsla szemmel mérte végig a bájos, ifjú jelenséget, de arcának egyetlen rezdülésével sem mutatta, mennyire elnyerte tetszését ez a látvány.

Odalent még egyszer szapora léptekkel végighaladt a folyosón, és benyitott a konyhába:

- Elmegyünk, Hanne. Gondoskodjék róla, hogy holnapra minden készen álljon a sütéshez! Kell még valami a fűszerestől?

- Nem, Arnstetten kisasszony, mindent megvettünk már.

- Helyes. Hol van Heinrich?

- A melegágyaknál dolgozik.

- Hát Line?

- Még vasal, Arnstetten kisasszony.

- Ha elkészült, segít magának mandulát és mazsolát válogatni. Jó munkát!

- Viszontlátásra, Arnstetten kisasszony!

Klara biccentett. Hanne még egy jóleső pillantást vetett Liselottra, aki barátságosan üdvözölte a folyosóról.

- Viszontlátásra, Liselott kisasszony! Holnap nekilátunk a sütésnek - nevetett a szakácsnő.

- Igyekszem helytállni, Hanne - felelte a fiatal leány, akit a háromfőnyi személyzet valósággal istenített, mivel „olyan csuda helyesnek” találták.

Klara néni és Liselott besétáltak a belvárosba, ahol a nagyobb üzletek voltak, amelyekben vásárolni szándékoztak.

Útközben alacsony, teltkarcsú asszonyság jött szembe velük: Wiesel városi tanácsos neje, Klara asszony barátnője iskolás koruk óta.

A két hölgy szívélyesen üdvözölte egymást.

- Szervusz, Klara, jó napot, Liselott kisasszony! Maga elbűvölően fest, gyermekem. Szerencsés kezed van, Klara, minden szebben fejlődik nálad, mint másoknál: virág, gyümölcs éppúgy, mint ez a fiatal teremtés. Hová indultok? Persze, egy kis karácsonyi bevásárlás. Ne feledd, hogy az ünnep második napján idén is elvárunk ebédre, természetesen az unokahúgoddal!

- Örömmel teszünk eleget a meghívásnak, Grete. A leányod nem jön látogatóba?

- Jaj, nem, Klara, hiszen tudod, a kicsi még olyan érzékeny, nem mer kimozdulni vele. Látod, így van ez a gyerekeknél. Az én Hildém most már feleség és anya, én a háttérbe szorultam. Hanem ajándékot, azt vettem az én egy szem unokámnak. Szebbnél szebb játékokat: léghajót, hintalovat, festőkészletet meg kisvasutat.

- De Grete - nevetett Klara -, hiszen az unokád még alig féléves!

- Nem tesz semmit, majd hozzánő a játékokhoz, és akkor milyen jó lesz, hogy már megvannak. Na de nem is akarlak föltartani. Mit gondolsz, ennyi idős kisfiúnak lehet még babát venni?

Klara arca megvonaglott.

- Ezt neked jobban kell tudnod, Grete.

- Na, majd megfontolom. Jaj, mit is akartam még mondani, a húgom, Maria csókoltat. Húsvétkor mindenképpen eljön pár napra, és akkor hármasban eldiskurálhatunk a régi szép időkről.

- Már alig várom - bólogatott lelkesen Klara.

A hölgyek szívélyes búcsút vettek egymástól, és ki-ki ment a maga útján.

Klara és Liselott gyorsan elintézték a bevásárlást. Klara mindig pontosan tudta, mit akar, így nem vesztegették az időt.

Amikor a városból hazatértek, Line mosolyogva nyitott, és gyorsan átnyújtott egy közben kézbesített levelet.

- Liselott kisasszonynak jött - közölte jelentőségteljesen, mintha ajándékot adna.

Az ifjú hölgy örömmel nyúlt a küldemény után.

- Susi írta! - kiáltotta sugárzó arccal.

- No, akkor menj csak, olvasd el máris! Ha végeztél, idelenn várlak.

Liselott szaladt fel a lépcsőn, a szobájába. Bármennyire igyekezett is azonban, minden holmiját szépen a helyére tette mert rég megtanulta, hogy könnyebb rendet tartani, mint rendet teremteni.

Miután átöltözött, mély sóhajjal a nappali ablakánál álló fotelba telepedett, és felbontotta a borítékot, amelyből több, sűrűn teleírt lap került elő. Mosolyogva kezdett az olvasáshoz:

„Édes, drága Liselott!

Nem a birtokolt javak tesznek boldoggá, mondotta Schiller, de a mi mostani életünk tényleg semmit sem ér. Örülhetsz, hogy nem vagy itthon. Valami rémes.

A papa emberfeletti mértékben kibírhatatlan - ezt minden illő tisztelet mellett kijelenthetem -, amióta levetette az egyenruhát.

A mama tiszta ideggóc, egyik kiborulásból a másikba esik. Hát még Sandra! Róla köteteket mesélhetnék, bár ő maga mintha beszélni is elfelejtett volna. Azt hiszem, pocsék hangulatban van. Képzeld, bármennyire törte magát a fiatal Vallentin után, egyelőre semmi eredmény. Pár napja ugyanis véletlenül a fülembe jutott, hogy az orvosa javaslatára ismét délre utazott. Így már értem, mitől olyan ingerült Sandra. Elporzott a lovagja, anélkül, hogy nyilatkozott volna, ki tudja, visszajön-e egyáltalán, és ha igen, nem felejti-e el addig. Pedig már annyira számítottam rá, hogy a sógorom lesz. Akkor aztán kénytelen lett volna időnként a pompás autójában sétakocsikáztatni. De úgy tűnik, ebből már semmi sem lesz, pedig egyszerűen bolondult Sandráért. Többször is láttam, hogy titokban találkoztak. Sandra persze Rottmann miatt rászolgált, hogy pórul járjon, most mégis sajnálom. Egyébként még mindig levelez vele. A minap véletlenül - becsszóra teljesen véletlenül - a kezembe került egy november huszonnyolcadikán keltezett. Sandrához címzett levél »a Te Heinzed« aláírással. Ott feküdt Sandra pipereasztala mellett, nyilván nem vette észre, hogy leesett. És tudod, mi állt benne? Most persze biztos a homlokodat ráncolod, és azt gondolod: »Micsoda alávaló dolog megsérteni a levéltitkot!« De hát én nem vagyok olyan szilárd jellem, mint Te, viszont annál kíváncsibb. Meg aztán Te is érdeklődsz Rottmann iránt, nem is kicsit. Szóval azt írja ebben a levélben, hogy szorgalmasan dolgozik célja elérésén. Nagyon lelkesnek és bizakodónak tűnt, mintha máris üstökön ragadta volna a szerencséjét, legalábbis kinevezték volna városi főépítésznek vagy valami hasonlónak. Nagyon sajnálja Sandrát, amiért annyit kell várnia rá, és gyöngéden vigasztalja. Nem is sejti, hogy már rég más lépett a helyére, sőt már valószínűleg az is a múlté.

Bizony, Liselott, keserves komédia az élet. Én is csak penészedek itthon. Az első báli szezonom nem valami eseménydús. Amióta a papát nyugdíjazták, alig hívnak minket valahová, különben sincs pénzünk ruhára, miegymásra, ami egy rendes bálhoz kell.

Mi újság nálad? Van valami társaságod? És milyen? Tűrhető? Vagy - valld be őszintén! - még mindig Rottmann után búslakodsz, nem hiányzik a tánc, a szórakozás? Én a helyedben nem tenném. Ha az a fajankó hagyta, hogy Sandra az orránál fogva vezesse, holott Téged megkaphatott volna, akkor megérdemli a sorsát.

Karácsonyra nem jössz haza? Jaj, Liselott, bármennyire hiányzol is nekem, nem veszítesz semmit. Ez az idei év kész tragédia. A papa azt mondja, ajándékra ne is számítsunk, a mama meg egyre azt hajtogatja, hogy takarékoskodnunk kell. Spórolni, spórolni, spórolni! Ezzel kelünk, ezzel fekszünk, mást sem hallani egész nap, csak ezt az utálatos szót. Ráadásul a papa minden este elmegy, és - jaj, Liselott - azt hiszem, ész nélkül játszik. Többnyire alighanem veszít, mert reggel pocsék hangulatban és siralmas állapotban keveredik haza. A »délceg Randolf« már a múlté. Minden csip-csup dologtól dührohamot kap, a mamával is gorombáskodik. Szegénynek nemegyszer kisírt a szeme. El tudod képzelni, Liselott, hogy a mi máskor oly vidám mamánk sír? Tudod, olyankor én is mindig borzasztóan érzem magam, mintha valami fojtogatná a torkomat, csak kapkodok levegő után.

A szakácsné meg a szobalány kifejezetten arcátlanul viselkednek, jól tudják, milyen csehül állunk. A papa tisztiszolgája sincs már, aki pedig mindenféle kellemetlen munkát elvégzett helyettük. Most aztán egész nap képeket vágnak és szájalnak, jóformán egy szalmaszálat sem tesznek keresztbe, leírhatatlan állapotok uralkodnak nálunk. Azelőtt legalább Te valamennyire rendet tartottál. Szívesen helyettesítenélek, de olyan szörnyen ügyetlen vagyok, és mindenki csak kinevet. A legszívesebben elbújok egy könyvvel egy sarokba, hogy elfeledkezzek a nyomorúságomról.

Tudod, olvasgatás közben néha arra gondolok, talán szunnyad bennem valami tehetség, amivel egy kalap pénzt kereshetnék, és egyszeriben véget vetnék ennek a kolduséletnek. Hallottam már olyat, hogy művészek hatalmas vagyont gyűjtöttek, például az a Magda, Sudermann darabjában, amiről te meséltél nekem, amikor egyszer a színházból hazajöttél. Jaj, istenem, Liselott, de szép is lenne! Mindenesetre már most betéve tudok egy csomó szerepet. Most éppen, a Heilbronni Katicát tanulom, de az a folytonos nagyuramozás az agyamra megy. Hogy bírták ezt azelőtt? Az a Wetter von Strahl pedig undorító - na, próbálkozna csak velem! A végére valamennyire kikupálódik, de persze kutyából nem lesz szalonna.

Szóval már próbálkozgatok a színjátszással, persze csak a tükör előtt, amikor senki nem lát. Azt hiszem, az orléans-i szűz áll a legjobban. Olyankor igazán tűzbe jövök. Ez jó jel, nem? Ha majd újra láthatlak, meg kell hallgatnod, és őszintén meg kell mondanod a véleményedet. Sandrából hiányzik a szükséges érdeklődés.

Hanem tudod, ha a végén kiderül, hogy drámai tehetség vagyok, aki titokban képezte magát, akkor aztán ámulhat és bámulhat mindenki. De hát egyelőre se pénz, se babérkoszorú.

Ezúttal egyedül Klara nénitől remélhetek karácsonyi meglepetést. Rettentően örülök, hogy olyan rendes hozzád. Talán ha meg tudnád értetni vele, hogy egy báli ruha fontosabb nekem a betevő falatnál is, esetleg küldene egyet. Vagy magam forduljak hozzá ezzel a kéréssel?

Válaszolj gyorsan, mert karácsonyig már nincs sok idő hátra! Lehetőleg halványkéket szeretnék, egészen világosat, csak az ég szerelmére, ne fehéret! Az libára vagy birkára emlékeztet. Habár mindegy, úgyis petrezselymet árulok majd. Január elején lesz az első igazi bálom, ha semmi nem jön közbe.

Képzeld, még egy felfedezést tettem: Sandra és Robert Vallentin között mégsincs vége mindennek. Nemrégiben levél jött külföldi bélyeggel. Több hasonlót kaptunk már, de akkor még nem tudtam, hogy Vallentin visszautazott délre. Sandra azt állítja, egy intézeti társnője küldi ezeket. Na persze, én is ezt mondanám. Rottmann viszont nem házhoz, hanem a főpostára küldi a leveleit, ezt abban olvastam, amit az előbb említettem.

Nos, Liselott, elfogyott a levélpapírom - esetleg küldhetnél karácsonyra úgyhogy zárom hosszúra nyúlt soraimat. Rettentően hiányzol, még az erkölcsi prédikációiddal együtt is. Most szó nélkül végighallgatnám őket. Mióta elmentél, nem törődik velem senki. írj mielőbb és minél többet! Add át üdvözletemet Klara néninek, puszild meg a nevemben, ha megengedi, amiért olyan aranyos hozzád. Rég megbántam, hogy annyi mindent összefecsegtem róla, ami Sandra bűne. És ne feledd a halványkéket! MiIliószor csókol:

aTe Susid”

Liselott sóhajtva eresztene le a levelet. Kiolvasott egyet-mást a sorok közül is, amitől elnehezedett a szíve.

- Szegény kicsi Susi! - suttogta, és szemét elfutotta a pára. Jól bele tudta képzelni magát a húga helyzetébe. Mindaz, amit otthonról hallott, nyomasztotta. Szinte igazságtalanságnak tűnt hogy ilyen gondtalanul él Klara néninél, míg odahaza szűkölködnek. Mi lesz így mindannyiukból? A szülei sohasem tanulják meg, hogy addig nyújtózkodjanak, ameddig a takarójuk ér? Micsoda viszonyok uralkodhatnak odahaza, miközben ő itt csodálatos rendben és biztonságban élhet.

Amit Susi Heinz Rottmannról írt, még inkább nyomasztotta. Tehát még mindig hisz Sandra szerelmében, reménykedik, hogy elveheti. Talán… talán még teljesülhet is a reménye, ha eléri a célját, Sandra pedig - másik kérő híján - elfogadja az ajánlatát. Úgy tűnik, egyelőre Sandra sem mondott le róla egészen, másképp nem folytatná ezt a kettős játékot. De vajon Heinz Rottmann megtalálhatja-e mellette a boldogságot? Hiszen az a boldogság hazugságra épülne.

Lassan összehajtogatta és ruhája zsebébe rejtette a levelet, majd lement Klara nénihez.

Közben elérkezett a vacsoraidő. Az asztalt már megtérítették, a kis teafőző békésen duruzsolt. Klara néni rögtön Liselott után lépett az étkezőbe.

- Nos, gyermekem, jó híreket kaptál hazulról?

- Jaj, Klara néni - sóhajtotta a leány - gyászos a helyzet. Susi csüggesztő dolgokat ír.

Asztalhoz ültek. A néni nem válaszolt, tűnődve nézett maga elé.

Egy idő múlva Liselott bágyadt mosollyal megszólalt:

- Susi karácsonyi ajándékát tökéletesen eltaláltad. Azt kérdezi, megmondanám-e neked, hogy halványkék báli ruhát szeretné, vagy inkább ő kérje tőled levélben.

Még szerencse, hogy azt az égszínkék báli ruhát választottuk neki - mosolygott a néni.

- Igen, nekem ugyan a fehér jobban tetszett, de te szerencsére nem értettél egyet. Susi szerint a fehér libára vagy birkára emlékeztet.

Klara szívből felkacagott.

- Írd meg a kis szöszinek, hogy kérjen meg ő. Olyan mókásak a levelei, annyira jellemzőek erre a szeles kis bakfisra, akinek a sok pimaszsága mögött becsületes, érző szív van.

- Bizony, Klara néni, kedves szeleburdi ez a Susi, és a szíve pont olyan, mint mondod. Te mindenkibe belelátsz.

- Biztos vagy ebben, gyermekem? - szegezte fürkész tekintetét Liselottra a néni.

- Biztos, Klara néni.

- Mégis azt hiszed, semmit sem tudok arról, amit a szíved mélyén rejtegetsz?

Az ifjú hölgy vérpiros arccal, megrettenve meredt Klara nénire.

- Hogy érted ezt? - hebegte.

Klara Arnsletten szemében egészen különleges kifejezés jelent meg. Pupillája kitágult, szinte feketének tűnt. Annyi szeretet és melegség, annyi gyöngéd megértés költözött belé, hogy Liselott szívében egészen sajátos érzés ébredt.

- Hogy értem? Hát még mindig nem bízol bennem igazán? Nem tudod, hogy szerelő édesanyaként állok melletted, és segíteni szeretnék? Öntsd ki bátran a szíved! Éppolyan vagy, mint én, nem egykönnyen nyílsz meg. De nekem elmondhatod, mi bánt. Egy véletlen már annak idején nálatok elárulta nekem szíved titkát, csak eddig szándékosan nem firtattam. Azt akartam, magadtól hozakodj elő vele. De talán képtelen voltam kimutatni, mennyire szeretlek.

Liselott megbabonázva hallgatta a szívet melengető, jóságos szavakat. Egyszerre felugrott, Klara oldalához térdelt, és zokogva nagynénje ölébe temette az arcát.

Az idős hölgy szelíden megsimogatta a barna hajfonatokkal fedett leányfejet, hagyta, hadd potyogjanak a könnyei. Tudta milyen jótétemény lehet a sírás.

Abban az órában mintha végleg leomlott volna a fal a két nő között. Liselott most már mindent el akart mondani Klara néninek, ami a szívét nyomta. Bevallotta, mint jelentett és mit jelent még mindig neki Heinz Rottmann, mennyire aggódik miatta. Nem hallgatta el azt sem, hogy fontosabb neki a fiatalember boldogsága, mint a sajátja.

Klara megindultan pillantott e gazdag leányszív mélységeibe, amely nem kívánt mást, csak boldogságot a szeretett férfinak.

Ez a Heinz Rottmann vakon ment el az igazi kincs mellett, hogy hamis arany után nyújtsa ki a kezét, gondolta.

XVII.

Néhány nap múlva Liselott a konyhában Hanne irányítása mellett gyakorolta a házinyúl tűzdelését, amikor megszólalt a kapucsengő.

- Ez valami látogató lesz - vélte a szakácsnő mert csak egyet csengetett. Nem a házhoz tartozik, és nem is gyakran kér bebocsátást.

- Honnét tudja, Hanne? - mosolygott Liselott, miközben szakavatott mozdulatokkal szalonnacsíkokat húzott a nyúlgerincbe.

- Megérzi a fülem - felelte Hanne meggyőződéssel. - Mindenki másként húzza meg a csengőt. Szerintem a csengetésből meg lehet állapítani az ember jellemét. Aki most odakint áll, nagyon türelmetlen ember, méghozzá férfi az illető.

- Mókás ez a csöngetésfilozófia, Hanne! - nevetett a leány.

- Filómicsoda, kisasszony? - értetlenkedett a szakácsnő.

- Az előbbi okfejtése, Hanne. Kíváncsi vagyok, talált-e.

Liselott a konyhaajtóhoz suhant, és résnyire nyitotta. Kilesett a folyosóra, ahol Heinrich mellett egy magas, széles vállú férfit pillantott meg.

A leány felsikoltott, és kiszaladt a konyhából.

- Papa, papa! Micsoda meglepetés! - hallotta kiáltását a szakácsnő, mire sietve újra becsukta a konyhaajtót.

„Ejnye - gondolta -, még jó, hogy nem tettem hozzá, amit akartam, hogy aki így csenget, valami mitugrász lehet. Pedig már a nyelvemen volt.”

Odakint Liselott átölelte az apját, s kissé szorongva bár, de örvendezve nézett fel rá.

A férfi meglehetősen kutyafuttában és szórakozottan üdvözölte, az arca idegesen rángatózott.

- Hol van Klara néni, gyermekem? - tudakolta türelmetlenül.

A leány csak most vette észre, milyen sápadt és elgyötört.

- Az isten szerelmére, papa, csak nem történt valami szerencsétlenség? - rémült meg.

- Nem, nem, otthon minden rendben, természetesen mindenki üdvözletét küldi. De kérlek, vezess gyorsan Klara nénihez, mert okvetlenül… szóval üzleti ügyben szeretnék beszélni vele.

Liselott elfehéredett. A férfi bizonytalan viselkedése megijesztette. Keze ernyedten hanyatlott le róla. Most már tudta: megint pénzért jött.

- Gyere, papa, de előbb vetkőzz le!

Maga segítette le róla a felöltőt és a kalapot. Heinrich a kabátot az előszobafogasra akasztotta.

Ezután a leány Klara néni dolgozószobájába vezette az apját.

A néni az íróasztalnál ült, először föl sem nézett.

- Klara néni, a papa van itt - szólalt meg mellette egy bátortalan leányhang.

Csodálkozva tekintett fel.

- Te, Willy? Ilyen váratlanul? - Felemelkedett, hogy üdvözölje a vendéget.

A férfi kitért fürkésző pillantása elől.

- Igen, Klara, nem volt időm, hogy előbb bejelentkezzem

Liselott szorongva nézett egyikükről a másikukra. Klara látta riadtságát, és ösztönösen megsimogatta a haját, de neki sem volt különösebben jó a kedve. Sógorának hirtelen látogatása csakis egyet jelenthetett: a férfi a segítségére szorul, különben nem jött volna ide saját jószántából.

- Akkor hát parancsolj, helyezd magad kényelembe, Willy!

Szaladj csak a konyhába, Liselott! Melegíttess Hannéval egy csésze erőlevest apádnak, az jót tesz a vasutazás után. Korán kelhettél, Willy, hogy már ide is értél.

- Igen, öt óra körül indultam. De az erőleves ráér, Klara. Nem vagyok se éhes, se szomjas, előbb mindenképpen beszélni szeretnék veled.

Liselott ismét aggódva nézett nénikéjére, aki megnyugtatóig biccentett.

- Menj csak, gyermekem! Majd hívlak, ha végeztünk - mondta nyugodtan.

A leány lassan kiment, a lába mintha ólomból lett volna. Lelkiismeretesen visszatért a konyhába, a munkájához, de csevegni már nem volt kedve Hannéval, mint az előbb. A szakácsnő úgy feszengett, mintha Liselott legalábbis haragudna rá.

Eközben Willy Randolf és Klara Arnstetten egy darabig némán ültek egymással szemben.

Végül az addig magába roskadtan gubbasztó őrnagy kihúzta magát, és sógornőjére nézett. Ijesztően megöregedett és tönkrement. Az egykori „délceg Randolf' már csak árnyéka volt korábbi önmagának. Vonásai ernyedtek, szeme alatt mély árkok húzódtak. A rövid idő alatt, amíg nem találkoztak, hátrányára változott. Talán az egyenruha hiánya is hozzájárult ehhez.

A férfi mély lélegzetet vett.

- Kedves Klara, rövidre fogom a mondókámat. Egy hajótöröttet látsz magad előtt.

- Már rég az vagy - nézett komor tekintettel a beesett arcra sógornője. - Saját magad futtattad zátonyra az életedet, amely már régóta tehetetlenül hánykódott a hullámokon. Vitorlát, árbocot, kormányt és mentőövet egyaránt a vízbe hajigáltál, hogy valahogy a felszínen tartsd magad, ahelyett, hogy kezdettől biztos kikötőt kerestél volna magadnak. Most aztán persze megfeneklettéi.

Hangja szomorú komolysággal csengett.

Willy idegesen törölgette a homlokát.

- Egyedül engem okolsz ezért? - nyögte.

- Nos, talán Ellent is terheli némi felelősség, de a nagyobb rész a tiéd. Neked kellett volna irányt szabnod, ahogy férfihoz illik, neked kellett volna életed hajóját, hogy a hasonlatnál maradjunk, úgy kormányoznod, hogy sziklára ne futhasson. Ellen könnyen befolyásolható, bárhová követett volna téged. Nem ő vitte a házasságotokba a fényűzésre, költekezésre való hajlamot, azelőtt szerény körülmények között is boldogan élt. Még az esküvőtök napján megmondtam neked, hogy szilárd kézzel fogd a gyeplőt. Apám jól felszerelve indított útnak benneteket, de ti esztelenül gazdálkodtatok. Még gyermekeitek jövőjével sem törődtetek. Miután pedig mindent elszórtatok, könnyelműen azt gondoltátok: „Klarának annyi a pénze, mint a pelyva, gyereke meg nincs, nyugodtan nekünk adhatja mindenét.” Vagy tagadod, hogy ez járt a fejetekben?

- Mindenesetre számítottunk nagylelkű támogatásodra - felelte kényszeredetten a férfi.

- Hogyne, számítottatok. És ha nem parancsoltam volna megálljt, akkor az én vagyonomat is eltékozoljátok. Mi lenne akkor a gyermekeitekből? Eszetekbe jutott ez valaha is? Kötve hiszem. Nekem viszont eszembe jutott, ez adott erőt, hogy behúzzam a reteszt, amely soha többé nem nyitható ki. Ha azért jöttél, hogy pénzt kunyerálj, akkor hiába fárasztottad magad. Egy piculával sem adok többet, mint amennyit nektek szántam.

- Könyörülj rajtam, Klara - ugrott fel a férfi csak most az egyszer! Soha többé nem kérek tőled semmit. Esküszöm, megváltozom. Gondom lesz rá, hogy megfelelő állást találjak, már kilátásba is helyeztek valamit. Akkor megnövekszik a jövedelmünk, és minden rendbe jön.

Klara a fejét ingatta.

- Ez a legnagyobb hibátok, hogy mindig a jövőbeni jövedelemre számítotok, ahelyett, hogy azt osztanátok be, amivel ténylegesen rendelkeztek. Ez a túlköltekezés tett tönkre benneteket.

- Ezentúl másképp lesz, Klara, csak most az egyszer segíts! Még egy nagyobb összeget kell kémem, tízezer márkára gondoltam, Klara. Semmit sem tudok felhajtani, kimerült a hitelem. Segíts, csak még egyszer utoljára!

Klara úgy ült, akár egy kőszobor.

- Nem! Többé nem segíthetek. Nem telne belé sok idő, és újra itt kuncsorognál. Ismerlek. Egy szó, mint száz, a január elsején esedékes ötszáz márkáig egy krajcárt sem kapsz.

Willy összetörtén hanyatlott a foteljébe.

- Irgalom, Klara, becsületbeli tartozásom van, meg kell adnom a pénzt - makogta.

A sógornő felállt, haragvó arccal magasodott fölé.

- Becsületbeli adósság? Tehát megint játszottál. Ez dönti pusztulásba a családodat.

- Soha többé egy ujjal sem nyúlok a kártyához.

- Az első adandó alkalommal megszeged az ígéretedet.

- Miért gyűlölsz engem, Klara?

- Én téged? Dehogy gyűlöllek. Ilyen nagy érzelmeket nem fecsérel az ember magadfajta szánalmas alakra. Megvetlek! - jelentette ki érckemény hangon.

A férfi sápadtan szökkent talpra.

- Szerencséd, hogy nő vagy, másképp nem hagynám megtorlatlanul ezt a gyalázkodást! - Soha semmi nem vágott így az elevenjébe, mint ennek a nőnek a szavai, akiről mindig azt képzelte, hogy őutána epekedik.

- Te gyalázod meg magad leginkább - legyintett Klara. - Szeretnéd, hogy becsüljelek?

- Alaposan belém döföd a fullánkod - nevetett fel kiszáradt torokkal, kínlódva Willy. - Még soha nem beszéltél így velem.

- Mert soha nem maradtunk kettesben, és a feleséged jelenlétében kímélni akartalak, hogy őt megkímélhessem. Te magad semmit sem jelentesz nekem, soha nem is jelentettél, amióta láttam, miként herdáltad el a rád bízott javakat. Hitvesedet és vagyonát kellő intelmekkel adta kezedbe apám. Ha legalább gyermekeidnek jó apja lennél, ha érettük megjavultál volna, akkor visszanyerhetted volna a megbecsülésemet. Édesapának azonban éppoly lelkiismeretlen és önző voltál, mint férjnek. Mindig és kizárólag csak magaddal törődtél.

Randolf lehorgasztotta a fejét. Bárhogy kapálózott ellene, sógornője kemény szavai valamit leromboltak benne. Határtalan magabiztosságát. Hiúságát súlyos csapás érte. Azért még remélte, hogy kicsikarhat valami engedményt, ha sikerül részvétet ébresztenie maga iránt. Tudta, hogy torkán a kés, máskülönben már rég elviharzott volna.

- Talán van valami igazság a szavaidban, Klara. De hát az ember már csak ilyen gyarló. Nem kíméltél, de belátom, megérdemlem, és esküszöm, ezentúl minden másképp lesz. Tényleg hallatlanul könnyelműen gazdálkodtunk, de most már késő egy pillanat alatt visszafordulni. Olyan meglepetésszerűen történt minden. Előbb elutasítottad a segítségnyújtást, azután meg nyugdíjaztak. Összetörtem, a játékban kerestem menekvést. Először nyertem is néhány ezer márkát, amivel kiegyenlíthettem tartozásaimat. Utána azonban veszítettem, minél görcsösebben igyekeztem nyerni, annál többet. Most odáig jutottam, hogy tízezer márkái hiteleztek nekem becsületszóra. Ha nem segítesz, nem tudom, mit tegyek.

Beszédéből valami eddig soha nem hallott csendült ki - egy szemernyi igazság és önismeret. Klara szívében már-már felébredt a szánalom e gerinctelen ember iránt, ám tartotta magát, nem akart elgyengülni, unokahúgaira gondolt.

- Nem tudok és nem is akarok segíteni rajtad - szögezte le eltökélten.

- Ez az utolsó szavad?

- A legutolsó!

- Akkor magadra vess a következményekért! - zihálta a férfi.

- Micsoda puhány megoldás - fortyant fel Klara - másra hárítani a felelősséget a magunk bűneiért! Bármit próbálsz is a nyakamba varrni, nem tudsz eltántorítani elhatározásomtól. A teljes összeomlás csupán idő kérdése nálatok, senki sem tartóztathatja fel, ha ti magatok nem kezdtek alapjaiban új életet. Minek hoznék haszontalan áldozatot? Húgom és gyermekei előtt mindenkor nyitva áll az ajtóm, ha védelmet és segítséget keresnek nálam. Épp azért keményítem meg a szívemet kérésed előtt, hogy ne kelljen egyszer szükséget szenvedniük. Segíts magadon, ahogy tudsz, én semmit sem tehetek érted.

- Klara - tápászkodott fel nehézkesen Randolf, - ha üres kézzel küldesz el, akkor nem marad más hátra, mint hogy golyót röpítsek a fejembe.

- Pfuj! - kiáltotta megvetően Klara. - És te nevezed férfinak magad? Gyáván eldobod magadtól az életet, ha nehézségekkel kell szembenézned? Szégyelld magad! És még inkább szégyelld magad, hogy ilyesmivel fenyegetőzöl! Csak azt ne hidd, hogy megijedek. Nem változtatok az elhatározásomon, tiszta a lelkiismeretem. Még mindig jobb, ha egyvalaki megy tönkre, méghozzá a bűnös, mintha mi mindannyian.

A férfi reszkető térddel, leszegett fejjel állt előtte. Megszégyenítő szavai arcába kergették a vért.

- Keményen bánsz velem, iszonyú keményen - nyöszörögte, és az arca elé kapta a kezét. A lelkében lakozó szikrányi becsület viaskodott alapvetően romlott lényével.

- A többiek érdeke erre kényszerít. Ha csak engem fosztanál ki, nem hagynálak segítség nélkül, de meg kell védenem Ellent és a leányaitokat.

- És a férjet, az apát sorsára hagyod?

Klara szeme lobbot vetett.

- Adott-e ez a férj és apa valaha is támaszt, védelmet, vigaszt és biztonságot az övéinek?

- Ha gyengének bizonyultam is, ezen az órán megbűnhődtem érte.

Klara szívében ismét megszólalt egy hang a sógora védelmében. Hiszen ez az ember végszükségbe került. Mindazonáltal tudta, ha most segít rajta, minden úgy megy tovább, ahogy eddig. Szilárdan kitartott hát amellett, aminek a helyes és szükséges voltáról egyszer meggyőződött.

Az ám, de hogy nézzen a tükörbe, ha Willy csakugyan fogja magát, és véget vet az életének?

Borzongás futott végig a gerincén. Összeszorította a fogát, kezét az íróasztal lapjára támasztotta.

„Vagy ő, vagy mi mindannyian” - adott magában választ saját ki nem mondott kérdésére.

Így állt egy darabig, azután hirtelen mintha édesapja szelíden intő hangja szólt volna hozzá: „Minden lehetőséget számba vettél, leányom? Az emberéletet minden erőnkkel megóvni erkölcsi kötelességünk. Semmiképp sem tudsz segíteni anélkül, hogy magadnak tett fogadalmadat megszegnéd? Gondold el: az unokahúgaid apja. Mi jogon ítélkezel?”

Csönd támadt a szobában.

Willy Randolf ráeszmélt a keserű tényekre, első ízben készített számadást eddigi életéről, nem takargatva és nem szépítve maga előtt semmit.

Végül Klara mély lélegzetet vett, és felemelte a fejét.

- Próbálj meg más módon pénzt szerezni! Írásban kötelezem magam, hogy a neked szánt támogatásból, az évi kétezer márkából részletekben visszafizetem a tízezer márkát. Amíg ez a törlesztés tart, semmit sem tehetek értetek. Keress tehát a lehelő leghamarabb valami állást, hogy ellensúlyozd ezt a jövedelemkiesést! Ideküldheted hozzám Susit is, akkor csak hárman maradtok. Mindenekelőtt fel kell adnotok a drága lakást, és be kell érnetek egy cseléddel. Ha muszáj, kibírjátok, s így nem kell gyáván megfutamodnod az élettől. Mutasd meg, hogy igazán meg akarsz változni, vesd latba minden erődet, hogy ismét talpra állj! A legjobb korban vagy, még sok mindent jóvá tehetsz, ha valóban ez a szándékod.

A férfi megfontolta Klara javaslatát, és szívében reménysugár derengett fel. Sógornője írásbeli kötelezvényével, mely szavatolja a tartozás visszafizetését, bizonyára elboldogul. Az éves támogatás persze hiányozni fog, de ez mégis lehetőség arra, hogy szorult helyzetéből kikecmeregjen.

Két kézzel ragadta meg tehát a mentőövet.

Klara higgadtan és tárgyilagosan elmagyarázta a részleteket.

Willy komiszul érezte magát. Sógornője kemény szavai csapást mértek önelégültségére. Irtózott az előtte álló szűkös élettől. Nem könnyen törődött bele, hogy fizetett állást vállaljon, főleg, hogy nem is nagyon válogathatott. De hogy kezet emeljen magára, gyáva öngyilkosként iszkoljon el az életből - nem, ez még rosszabb.

Klara mindjárt ellátta az írásbeli nyilatkozattal és néhány jó tanáccsal, hogy miként szerezzen pénzt. A tartozással összefüggő kamatfizetés kérdését is tisztázták. Az idős hölgy megfontolt nyugalmából egy kicsi a férfira is átragadt.

Randolf nyomban haza akart utazni, de Klara Liselottra való tekintettel visszatartotta.

- A következő egyébként is személyvonat, mindenütt sokáig áll. Jobban jársz, ha az ötórással mész, azzal két óra alatt hazaérsz. A pénzügyeidet ma este már úgysem tudod elrendezni. Meg aztán gondolj Liselottra! Ha máris visszaindulsz, fölöslegesen nyugtalankodna.

Így győzködte, Willy pedig ellenkezés nélkül szót fogadott, és maradt.

Liselott jelenlétében mindketten fegyelmezték magukat, az ebédnél még némi erőltetett derűt is csempésztek társalgásukba.

A leány mégis úgy szorongott, mintha valami szörnyű szerencsétlenség lógna a levegőben, és tekintete mindegyre nyugtalanul kutatta az édesapja meg Klara néni arcát.

Hamar elröpültek az órák. Liselott kísérte ki édesapját az állomásra. A férfi szótlanul, lehangoltan tette meg az utat, s amikor Liselott el akart búcsúzni tőle, annyira elkínzottnak látta az arcát, hogy mély részvét ébredt benne.

Miután a szerelvény elindult, a leány szomorúan nézett utána. Hazaérve, mihelyt levetkőzött, besietett nagynénje szobájába.

- Klara néni, mi történt a papával, miért jött ide? Kérlek, mondd el! Borzasztóan aggódom. Annyira levertnek, meggyötörtnek látszott, mint még soha. Kérlek, ne titkolj előttem semmit! Megint pénzt akart?

- Igen - simogatta meg gyengéden unokahúga sápadt arcát Klara pénzt akart. Nagy összegei, amit meg kelleti tagadnom tőle.

- Jaj, Klara néni! - sóhajtotta a leány, és nagynénje vállára hajtotta a fejét. - Annyira bánt, hogy nem hagynak békét neked. Jó, hogy nem adtad oda, amit kért. Senki és semmi nem segíthet. Nem lenne semmi baj, ha otthon is úgy menne minden, mint itt. Jaj, mi lesz most otthon?

- Ne aggódj fölöslegesen, gyermekem! Apád most komolyan munkát, állást akar keresni. Kénytelen is. Elköteleztem magam, hogy a szüleidnek ígért évjáradékból visszafizetem apád tízezer márkás adósságát. Így most öt évig nem kapnak tőlem semmit. Csak a tiszti nyugdíjból nem tudnak megélni, ráadásul még régi tartozásaik is vannak. Nincs más hátra, apádnak keményen kell dolgoznia. Nincs más kiút. Ha nem sikerül… nos, akkor a házamban akad még hely. Talán hamarosan Susi is ideköltözik.

- Te drága, kedves - csókolt hálásan kezet Liselott köszönöm, köszönöm! Annyira szeretlek!

Klara szeme felragyogott.

- Igazán szeretsz, kicsi Liselott?

- Teljes szívemből - felelte a fiatal leány, s a két szürke szempár meghitten egymásra szegeződött.

Még aznap délután levél érkezett Susitól, mely a következőképpen szólt:

„Kedves Klara Néni!

Tulajdonképpen nagyon arcátlannak érzem magam, de Liselott bátorított, ezért merlek nagyon szépen megkérni, hogy karácsonyra küldj nekem egy világoskék báli ruhát. Talán haragszol a szerénytelenségemért, de január hatodikán végre sor kerül az első bálomra, és nem kaphatok új ruhát, mert mifelénk most borzasztó nehéz idők járnak. Sandra valamelyik régi báli ruhájával kellene beérnem, de nem szívesen mutatkoznék az ő levetett holmijában, amit itt mindenki ismer. Inkább nem is megyek el a bálba, hanem rögtön kolostorba vonulok. Az a ruha egyébként is túl rövid nekem, mert alaposan megnőttem, Sandra már majd egy fejjel kisebb nálam. Ne hidd, hogy páváskodni akarok, megelégszem a legegyszerűbb batisztruhával is, ha csak az enyém. A máséban nem akarok a világ szeme elé kerülni. Különben is félek, hogy egész este petrezselymet fogok árulni. Ugyan ki akarna táncolni velem? A hadnagyok biztos nem. De tudod, saját báli ruhában mégis sokkal jobban érezném magam. Úgyhogy, ha nagy örömet akarsz szerezni, légy szíves, küldj egy kék báli ruhát! Liselott azt mondja, nincs nálad jobb ember, és ha eddig hálátlanul fogadtam is a sok-sok ajándékot, és őszintén be kell vallanom, hogy korábban nem kedveltelek, mostantól annál hálásabb leszek. És kérlek, add át üdvözletemet Liselottnak, ünnep után rögtön írok neki.

Sokszor csókol unokahúgod:

Susi”

„Édes kis szöszi - gondolta Klara, miközben mosolyogva letette a levelet -, megtanulsz te még szeretni engem.”

Másnap vásárolt még kesztyűt, legyezőt, harisnyát és minegyebet, ami egy igazi hölgy báli öltözékéhez szükséges. Mindezt gondosan becsomagolták és postára adták, Sandra és Ellen asszony ajándékával egyetemben.

Békés karácsony köszöntött Klarára és Liselottra. December huszonnegyediké reggelén levél jött Randolftól, amelyben tudatta, hogy Klara néni kötelezvénye alapján kölcsönhöz jutott, így rendezte kártyaadósságát, továbbá lankadatlan buzgalommal igyekszik állást találni. A levél alján néhány sor húzódott meg egészen apró betűkkel, mintegy restelkedve, amiért a papírra került.

„Megpróbálom visszaszerezni a megbecsülésedet. Szavaid mindenüvé követnek, nem szabadulhatok tőlük.”

Klara hosszan nézte az írást. Még soha nem tett rá ilyen benyomást semmi, amit a sógora mondott vagy írt. Attól tartott azonban, hogy már késő visszafordulni.

Willy Randolf valóban nem tudta elfelejteni, hogy egy nő a szemébe vágta: „Megvetlek!” Hiába rajongták körül mindig a nők, minden hódítása és sikere semmivé vált attól, hogy ez az egyetlenegy megvetette, még a gyűlöletére sem találta méltónak.

Karácsony másnapján Klara és unokahúga Wiesel városi tanácsosékhoz voltak hivatalosak ebédre. Grete Wiesel a maga életvidám módján gondoskodott a derűs hangulatról. Liselott remekül érezte magát a szemlátomást boldog házasságban élő emberpárnál, akik egyetlen leányuk férjhezmenetele után eléggé magukra maradtak. Klara pedig egyébként is otthonosan mozgott barátnője házában.

A háziasszony húga a karácsonyi ajándékokkal együtt frissen készült fényképeket is küldött magáról, a férjéről és a fiáról. Grete Wiesel megmutatta a fotókat a hölgyeknek. Liselott barátságosan nézegette a rokonszenves arcokat, nem sejtve, hogy ez a három ember nagy jelentőséggel bírhat majd későbbi életében.

Az ünnepet követő első napon újabb levelet hozott a postás.

Susi hosszasan áradozott a „csudára szép” báli öltözékről, majd csüggedt hangú beszámoló következett az egyébként kevés örömre okot adó otthoni szentestéről.

„Mintha meghalt volna valaki, mindenki hallgat, senki nevet - még egy karácsonyi dalt sem énekeltünk ugyan megpróbáltam, de amint rázendítettem, hogy »Ó, te boldogító, ó, te felvidító«, a mama sírni kezdett, a papa pedig kirohant a szobából. Erre mindjárt torkomra forrt a »kegyelemteljes karácsonyéj«. Mára a mama migrént kapott a papa pedig ki sem mozdul a szobájából. Sandra hol egykedvűen gúnyolódik, hol meg ingerlékeny és komor. Általában véve rém titokzatosan viselkedik.

Édes istenem, még tíz nap, aztán fölvehetem a gyönyörű kék ruhát, és megyünk a bálba. Hol a forróság önt el, hol meg a hideg ráz ki erre a gondolatra. Előre tudom, azon az estén vagy halálosan boldogtalan, vagy őrülten boldog leszek - középút nincs. Ha akad táncosom, akkor örömmámorban fogok úszni, ha nem kémek fel, akkor az egereket itatom.”

Körülbelül tizennégy nap múlva ismét a húgától kapott levelet Liselott.

Ezúttal arról tudósított Susi, hogy szülei felmondták a lakást, és most kisebbet keresnek.

A bál pompásan sikerült, a táncrendje egyetlen polkát leszámítva dugig betelt. Ezután közölte, hogy apjukat egy barátja és volt ezredtársa néhány hétre vadászni hívta a birtokára. Ő abban a reményben fogadta el az invitálást, hogy hasznos új kapcsolatokra tehet szert.

Sandráról elárulta Susi, hogy rengeteg levelet kap továbbra is Robert Vallentintól, karácsonyra pedig hatalmas virágkosarat hoztak neki. Azt állította, fogalma sincs, ki küldte, de aztán egész nap sugárzó arccal és mámoros hangulatban járkált a lakásban.

Majd így folytatódott az írás:

„A papa, hála istennek, valamivel jobb kedvű, amióta a barátja meghívta. Rózsásnak azért nem nevezhető a helyzet. A mama legszívesebben elköltözne a városból, és meg tudom érteni. A társaságban a legtöbben leereszkedő szánakozással kezelnek bennünket, ami mögött eléggé rosszul leplezett káröröm rejtőzik. Utálatosak. Jaj, Liselott, bárcsak híres, ünnepelt színésznő lehetnék, akkor gondom lenne rá, hogy minden megváltozzék.

De azt hiszem, így is lesz. A szereptanulás máris remekül megy. Most épp a »Stuart Máriá«-t tanulom, és a nagyjelenetben izzó dühvel vágom Erzsébet szemébe:

»Félre, önuralom! Kiálltam már mindent, mit ember kiállni képes. Távozz tőlem, jámbor béketűrés! El veled, szenvedő türelem! Rázd le végre béklyóidat, s lépj elő odúdból, sokáig féken tartott harag!«

Komolyan mondom, fantasztikusan hangzik, és ijesztően tudok nézni hozzá. A királynői tartás is nagyszerűen megy. Sandra a minap kilesett gyakorlás közben. Úgy nevetett, mint akinek nincs ki a négy kereke, s azt állította, meg kellett szakadni azon, ahogy a tükörképemre meredtem. Hát mindenesetre nem az volt a szándékom, hogy a rekeszizmát próbára tegyem, de Sandra megjegyzéseitől nem is hagyom befolyásolni magam. A legszentebb dolgokból is gúnyt űz. Nekem a színművészet szent, és elhatároztam, hogy mértékadó személyiséget kérek fel véleményalkotásra, tehetséges vagyok-e, vagy sem. Összeszedem minden bátorságomat, és felkeresem érdemes művészünket, Keßler-Witte asszonyt. Ha előadok neki valamit, tőle megtudhatom, nekem való-e a színi pálya.”

Ezt a levelet Klara néninek is megmutatta Liselott. Mindketten nevettek Susi színészi becsvágyán, de nem gúnyosan, ahogy Sandra, hanem jóindulatú megértéssel a fiatal leány jobbító szándéka iránt, amellyel a maga részéről hozzá akart járulni a sanyarú helyzet megváltoztatásához.

- Mit gondolsz Klara náni, vajon tényleg tehetséges? - kérdezte kétkedőn Liselott.

A néni széttárta a karját.

- Ki tudja gyermekem. Az biztos, hogy egyesekbe olyan adottságok és erők szunnyadnak, amelyekről senkinek sincs sejtelme, amíg felszínre nem törnek. De azt hiszem, minden érzelem -, és képzeletgazdag bakfis életében is eljön egy pillanat, amikor elhivatottságot érez a művészet iránt. Hadd menjen csak el nyugodtan ehhez a Keßler-Witte asszonyhoz! Talán az is átsegíti egy kicsit ezen a nehéz időszakon. Ha nem használ, legalábbis nem árt.

XVIII.

Susi Randolf egy szép napon el is ment a városi színház oszlopos tagjához.

Szerencséjére otthon és jó kedvében találta. Egyenesen a szalonba vezették, amelynek falait seregnyi babérkoszorú díszítette. Szalagjaikon aranybetűk hirdették Keßler-Witte asszony dicsőségét. A leány hátán a csodálat borzongása futott végig, lélegzete is elakadt.

A helyiség berendezése egyébiránt egy mindenféle színű és méretű párnával elhalmozott hencserből, két, szintén párnákkal kényelmessé tett fotelből, kerek asztalból, selyemfodorral szegélyezett, hatalmas tükörből, japános mintával hímzett kályhaellenzőből, valamint egy kecses kis íróasztalból állt, amelyet úgy elborítottak a művésznő alakításairól készült fényképfelvételek, hogy bajosan lehetett volna írni rajta.

Susinak bőven volt ideje körülnézni, de a babérkoszorúk látványa annyira lenyűgözte, hogy teljesen elkerülte a figyelmét a szalon kissé megkopott eleganciája. Végre nagy szoknyasuhogással bevonult a művésznő. Lélegzetelállító öltözéket viselt, amelyet efféle alkalmakra tartogatott készenlétben „házi ruha” gyanánt.

A Brünhilde-termetű Keßler-Witte asszony negyvenéves korát meghazudtolóan vonzónak tetszett ebben a mezben, melyben jól érvényesült gyönyörű karja és keze. Susi szinte eltörpült mellette, jelentéktelennek érezte magát, torkát mintha gombóc zárta volna el, ahogy bele akart kezdeni gondosan betanult mondókájába.

Először is jól nevelten pukedlizett, majd kipirult arccal, tétova hangon megszólalt:

- Nagyságos asszonyom! Teljes szívemből tisztelem önt, szellemi kisugárzásának holdudvara rég megigézett, rajongásom nem ismer határokat.

Itt szünetet kellett tartania, mert a hangja elcsuklott. A „szellemi kisugárzásának holdudvara” fordulatot egy napilap színikritikájából merítette, mivel szörnyen előkelőnek találta. A jelentésével ugyan nem egészen volt tisztában, de fennkölten hangzott, kivált hogy Susi igyekezett kellő emelkedettséggel szólni.

Keßler-Witte asszony barátságosan bólintott, szája szögletében sejtelmes mosoly játszott. A kisugárzás meg a holdudvar fölöttébb ismerősnek tűnt neki valahonnét, és a bájos fiatal leány, a kis szőrmekalap alól kikandikáló, hullámos szőke fürtjeivel, kedves pofijával elnyerte a rokonszenvét.

- Mindez igazán hízelgő rám nézve, kedves kisasszony. Kérem, foglaljon helyet, és árulja el, mivel szolgálhatok - mondta kegyesen.

Susi görcsösen gyomrához szorította prémkarmantyúját, mert az izgatottságtól émelyegni kezdett, majd bátran folytatta:

- Nagyságos asszonyom, leküzdhetetlen késztetést érzek, hogy a világot jelentő deszkákra lépjek.

- Á, színművész szeretne lenni? - kérdezte a drámai hősnő, magában mulatva Susi szónoki hevületén, amely sehogy sem illett üde, fiatal vonásaihoz.

A leány mély lélegzetet vett. Valamelyest megkönnyebbült.

- Úgy van. A színi pályára vágyom, hogy magamra öltsem a költők által megálmodott, fenséges alakokat, testestül lelkestül a művészetnek szenteljem magamat.

Keßler-Witte erőt vett magán, és komoly, együtt érző arcot vágott.

- És azért jött el hozzám, hogy ezt közölje.

Susi ismét magához szorította a muffot.

- Nos, voltam oly elbizakodott, hogy azt reméltem, ön, igen tisztelt asszonyom, hajlandó megvizsgálni, vajon elegendő tehetséggel rendelkezem-e. Már be is tanultam néhány szerepet, amennyire egyedül tudtam. Most szeretnék mértékadó véleményt hallani. Nincs senkim, akitől tanácsot kaphatnék. A szüleimhez csak akkor szeretnék fordulni kívánságommal, ha rögtön bizonyítékkal is szolgálhatnék, hogy egyszer nagy művész lesz belőlem. Így bátorkodtam ön elé járulni, nagyságos asszonyom, és szépen kérem, engedje meg, hogy előadjak valamit! Az ön ítéletét fenntartás nélkül elfogadom, döntse hát el ön a sorsomat!

Izgalmában félretette az előbbi szónoki hangot. Elbűvölően festett, Keßler-Witte asszony kissé irigykedve, mégis jólesően nézte a fiatal arcot.

- Nem bánom, kisasszony. Szerencsére épp ráérek egy órácskára, így rögtön próbát is tehetünk. Mely szerepekkel foglalkozott?

- Először a „Heilbronni Katicá”-val, de azt hiszem, az nem illik hozzám. Azután „Az orléans-i szűz” következett, ami remekül ment, végül a „Stuart Mária”, ami azt hiszem, egész jól sikerült.

A művésznő festői pózba helyezkedett, fejét szép kezére támasztotta, egyúttal elrejtve derültségét.

- Rendben - fegyelmezte magát -, akkor halljunk előbb valamit Johannától, aztán jöjjön a skótok királynője! Válassza ki maga, melyik részt érzi a legsikerültebbnek.

Susi felpattant, karmantyúját a fotelba dobta, megköszörülte a torkát, szőrmekalapkáját erélyes mozdulattal a fejébe húzta, mintha Jeanne d'Arc sisakja lenne, s a csatatérre szándékozna indulni benne.

Pillanatnyi fontolgatás után bejelentette:

- Johanna monológját választom a negyedik felvonás elejéről: „Elült a harci zaj, a kardok nem csörögnek.”

- Jó, kezdje! - bólintott a művésznő, és hátradőlt foteljében.

A leány beállt, és őszinte lelkesedéssel rázendített.

Keßler-Witte asszonynak görcsösen össze kellett szorítania a fogát, hogy hangosan fel ne nevessen. A törékeny szőke teremtés ellenállhatatlanul hatott szenvedélyes előadásmódjával. Teljesen rosszul hangsúlyozott, erőltetett ünnepélyessége ebben a környezetben még mulatságosabbnak tűnt.

Ennél a résznél: „Ám engem, ki mindezt végbevittem, engem e közboldogság meg nem érint”, olyan mókásan elkínzott képet vágott, hogy a művésznőnek el kellett takarnia az arcát. Amikor aztán a jövendőbeli nagy színésznő jajongva, kezével hadonászva felkiáltott: „Jaj nekem! Ó, jaj! Mi hang ez? Mért csábítja fülemet?”, Keßler-Witte asszony felugrott a helyéről, és fejét elfordítva az ablakhoz lépett.

Susi riadtan elnémult, kizökkent lelkes révületéből. A művésznő nagy nehezen összeszedte magát, és visszafordult.

- Köszönöm, ennyi elég. Most legyen szíves egy jelenetet a „Stuart Máriá”-ból!

A leány kissé megilletődött, de lelkesedése minden elfogódottságot legyőzött. Gyors elhatározással a két királynő találkozása mellett döntött.

- „Ne feledd, múlandó mind, mi emberi! Kevélységedért bosszút vesz az ég!”

KeBler-Witte asszonynak minden erejére szüksége volt, hogy komolyságát megőrizhesse. Susi előadása valóban rekeszizompróbáló naivitásról tanúskodott. És folytatta:

- „Istenem, adj hát szavamnak erőt, s végy el belőle minden bántó tüskét!”

Erre a művésznő nem bírta tovább. Visszarogyott a foteljébe, és kacagott, kacagott, hogy a könnye is kicsordult. Ha az élete múlik rajta, akkor sem tudta volna visszatartani a nevetést.

Susi megrökönyödött arcát látva még inkább nevelnie kellett.

A fiatal leány megsemmisülten állt. Efféle közönséghatásra nem volt felkészülve. Kövér könnycseppek gördültek ki kék gyermekszeméből. Micsoda csalódás! Kinevetik, és épp ez az asszony, akit annyira csodál, akihez ártatlan szívének minden bizalmával fordult. Próbálta visszanyelni könnyeit, de mindhiába.

Keßler-Witte asszony felugrott, és magába fojtotta a további tetszésnyilvánítást. Részvevően simogatta meg Susi kezét.

- Bocsásson meg, kedves gyermekem! Méltatlanság volt így nevetnem, de nem tehetek róla, annyira mulatságos látványt nyújtott. Mivel megbántottam a viselkedésemmel, azzal teszem jóvá, hogy őszinte, egészen őszinte leszek magához, pedig kiszúrhatnám a szemét pár semmitmondó szóval. Tehát hallgasson rám, gyermekem, és verje ki a fejéből a színészetet! Nincs tehetsége hozzá, kivéve azt az esetet, ha a klasszikusok parodizálásával szeretne sikert aratni, mert az esetleg menne.

Susi a fejét rázta, és letörölgette könnyeit.

- Nem, ha nagy, komoly művésznő nem lehetek, akkor inkább semmilyen sem.

- Tehát semmilyen sem, gyermekem, ez a legbölcsebb. És egyet se búsuljon! Higgye el nekem, a színpadon több a nyomorúság, mint a csillogás. Maga ifjonti szemmel bizonyára csak a csillogást vette észre. A nyomorúság ott lapul a színfalak mögött. S az igazi boldogságot még az egészen nagyok is ritkán lelik meg ezen a pályán. Maradjon hát szépen távol tőle, bámulja csak a színpadot jó messziről, a nézőtérről, onnan sokkal szebb, mint a másik oldalról. Köszönje a sorsnak, hogy mindjárt a kezdet kezdetén hahotát fakasztott teljesítményével!

Ha ezzel kigyógyítottam Thália iránti rajongásából, akkor jót cselekedtem vele. Térjen vissza nyugodtan a szüleihez, az otthon biztonságába, és adjon hálát Istennek, hogy semmi sem űzi el onnan!

A művésznő nyájas szavai hallatán Susi visszanyelte ismét kibuggyanni készülő könnyeit. Egy szóval sem említette, hogy éppen azért kívánkozott a színi pályára, mert aggódott otthona biztonságáért. Minek is mondta volna? Most már semmi értelme sem volt.

Kétségbeesetten szorongatta a művésznő kezét. Haragudni nem tudott rá. Elmotyogott néhány köszönő szót, aztán sietve távozott.

Először borzasztó szerencsétlennek érezte magát. Az utcára lépve alig mert felnézni. Azt hitte, az arcára van írva, micsoda megszégyenítést kellett az imént elszenvednie. Fokról fokra azonban újra bátorságot merített, és óvatosan felemelte a fejét. Apja volt ezredének legfiatalabb hadnagya jött éppen szembe, akivel az első bálján néhányszor táncolt és kellemesen elbeszélgetett. A fiatalember felcsillanó szemmel üdvözölte, ő pedig örömmel, de hölgyhöz illő tartózkodással fogadta a köszöntést.

Hirtelen mintha kisütött volna a nap. Voltaképpen mégiscsak jó, hogy nem tehetséges. Talán valami más, még szebb boldogságot tartogat számára az élet.

Ismét könnyedebben lépkedett, s fellélegezve gondolta:

„Alapjában véve örülök. Úgyis zúgott a fejem az örökös szereptanulástól. Másra nem is maradt időm. Ég veled, pénz, siker, csillogás! Vigasztalásul benézek Frohnéhoz, és az utolsó fél márkámon töltött csokoládét veszek magamnak.”

Az elképzelést nyomban tett követte, eltűnt az édességbolt ajtaja mögött.

Még aznap írt Liselottnak:

„Pénznek, sikernek, csillogásnak lőttek! Keßler-Witte asszony könnyesre kacagta magát a játékomon. Ráadásul óva intett attól, hogy színésznő akarjak lenni. Mindenesetre a következő tíz évben rá se nézek a klasszikusokra. De akkor meg mihez kezdjek, hogy ebből az itthoni mizériából kimeneküljek? Milyen jól tetted, Liselott, most már én is azt szeretném, bárcsak Klara néninél lehetnék.”

Nővére megmutatta a levelet a nagynéninek, aki mosolyogva olvasta.

- Tehát vége a művészi álmoknak! Szegény kis Susi bár fáj neki, de megembereli magát, és nem mutatja.

- Valóban siralmas lehet odahaza a helyzet - sóhajtotta Liselott. - Amikor eljöttem veled, Susi nem győzött sajnálni, most pedig irigyel. Látnivalóan megváltozott a rólad alkotott véleménye is. Mindennél többet mond azonban, hogy elkívánkozik otthonról.

- Örülnél, ha idejönne?

Liselott mély lélegzetet vett, szemét elfutotta a pára.

- Ezt kérdezned sem kell, Klara néni. Nem én számítok, hanem hogy mi mindent tanulhatna nálad. Az ember egészen átalakul a védőszárnyaid alatt.

- Apádnak is mondtam, hogy küldje ide Susit. Anyád azonban nem szeretne még egy leányától elszakadni.

- Akkor talán majd azután jöhetne ide Susi, hogy én hazatértem. Meddig kell még itt tanulnom, Klara néni?

- Elvágyódsz innét? - kérdezte halkan Klara.

Liselott a nyakába borult.

- Ezt nem kérdezed komolyan! Örökkön-örökké szeretnék nálad maradni, olyan szép és békés itt minden. De tanulni jöttem ide, hogy az iskolát kijárva, támasza lehessek anyámnak. Nem gondolhatok önző módon csak magamra. Miért sajátítsam ki magamnak azt, ami a húgomnak is hasznára válna?

- Az idő mindenre választ ad - ölelte magához az idős hölgy. - Még egy éve sem vagy itt, és sok mindent kell még tanulnod, mielőtt a háztartásvezetés nehéz feladatát magadra vállalhatnád. Én pedig örülök, hogy itt tarthatlak, kicsi Liselott! Mióta itt vagy… szóval azóta olyan boldog vagyok, mint az apám halála óta eltelt hosszú évek alatt soha.

- Drága, drága nénikém!

Klara szorosan átölelve tartotta a leányt, aztán eleresztette.

- Most pedig vissza a munkához, Liselott!

XIX.

Nyolc nap múlva sürgöny érkezett Klara Arnstettennek. A címzett épp Hannéval egyeztette a következő heti étrendet, amikor belépett Heinrich, és átnyújtotta a táviratot.

Klara rosszat sejtve bontotta fel a borítékot. Ilyen sürgős küldemény ritkán tévedt csöndes otthonába.

Üde arca egészen elsápadt, ahogy az üzenetet olvasta:

„Papa vadászaton szerencsétlenül járt. Liselott azonnal utazzék Schönburgba, mi is megyünk. Készítsd fel Liselottot, sérülés súlyos. Mama kétségbeesett. Sandra”

Klara némán és falfehéren sietett ki a konyhából. Rémült szemében ott vibrált a kérdés: vajon akarattal tette ezt Willy, vagy véletlenül történt?

Liselott a nagy fehérneműs szekrény előtt állt, a polcokat rendezgette, amikor Klara néni belépett. Mosolyogva fordult felé, de ahogy meglátta az arcát, lehervadt ajkáról a mosoly.

- Jaj, Klara néni, mi a baj?

Az idős hölgy óvó mozdulattal magához vonta.

- Most minden erődet össze kell szedned, Liselott. Mutasd meg, milyen derék leány vagy! Sajnos rossz hírt hoztam.

Elővonta a sürgönyt.

- Mi történt? - nézett le a papírra Liselott. - Mondd el gyorsan, édes nénikém!

- Édesapádat baleset érte.

Liselott-tal forogni kezdett a világ, de tartotta magát.

- A papát? A vadászaton? Súlyos?

- Hát eléggé, gyermekem.

- Mondj el mindent, Klara néni, erős leszek.

Nagynénje átadta a táviratot.

Száraz zokogás tört fel a leány kebléből, de fegyelmezte magát, s színtelen hangon csak annyit kérdezett:

- Mikor utazhatok?

A nagynéni magával vitte a dolgozószobába, ahol megnézték a menetrendet.

- Másfél óra múlva indul a következő vonat. El tudsz addig készülni?

- Igen, nénikém.

- Veled megyek.

Liselott hálásan megcsókolta a kezét.

Épp idejében értek ki az állomásra. Alighogy felszálltak mozgásba lendült a szerelvény. Négy órát kellett utazniuk, azután bérkocsival még egy órát a Schönburg-birtokig.

Ott Schönburg úr és hitvese fogadta őket. Közölték velük, hogy Ellen asszony és másik két leánya már néhány órája megérkezett, jelenleg a sérültnél vannak.

Mialatt a háziasszony Liselottot a hozzátartozóihoz kísérte, Klara egy darabig kettesben maradt a ház urával.

A férfi maga is erősen megrendülten mesélte el, hogy amikor az őrnagy lövésre emelte fegyverét, egy kiálló gyökérben megbotlott és elesett. A puska elsült, és a golyó szerencsétlen módon az altestébe fúródott, ahol nemes szerveket ért.

Von Schönburg nem titkolta Klara előtt, hogy az orvos szerint a sebesültnek nem sok ideje van hátra.

Klara látszólag nyugodtan fogadta a hírt, de szívében ott zakatolt a kérdés: vajon véletlen vagy szándékos baleset történt?

Kisvártatva Susi lépett a szobába, szeme egészen kivörösödött a sírástól. Zokogva borult nénikéje nyakába.

- Be kell jönnöd a papához, Klara néni. Tudja, hogy elkísérted Liselottot, és látni akar.

Klara reszkető térddel felemelkedett, és követte a leányt.

Amikor a szobába léptek, ahol a beteg feküdt, az ágy mellett térdelve találták Ellent. Az asszony összetört pillantása minden másnál jobban megrázta nővérét.

Liselott az anyja mellett ült lesújtva egy fotelban. Sandra sápadt arccal, merev tekintettel állt az ágy másik oldalán. Willy Randolf tágra nyílt, lázasan csillogó szemmel fogadta Klárát. Fakó, beesett arcán is látszott, hogy borzalmasan szenved.

- Klarával szeretnék… beszélni, hagyjatok… magunkra! - formálta kínlódva a szavakat.

Liselott azonnal felállt, és talpra segítette az édesanyját. Ellen a nővére karjába vetette magát, aki gyengéden félresimította kisírt arcába hullott haját.

- Szegény kicsikém!

Susi és Liselott kitámogatta az asszonyt. Sandra követte őket.

Klara magára maradt a sebesülttel. Az ágyhoz lépett, lenézett a sógorára.

A férfi idegesen gyűrögette a takaró szegélyét, tekintete a sógornőjéét kereste.

- Jó, hogy… eljöttél, Klara… azt is hihetted volna, hogy… hogy… én magam…

Klara egészen lehajolt, és megfogta a reszkető kezet. Tekintetében nyájas, szelíd kifejezés ült.

- Tehát mégis csupán baleset - lélegzett fel. - Hála istennek. Willy, nagy kő esett le a szívemről.

Randolf bágyadtan elmosolyodott - ezer fájdalom közepette, mint egy vérbeli katona. Klara is erre gondolhatott, mert arca még inkább ellágyult.

- Becsületszavamra, Klara, csak ostoba véletlen… épp most, amikor… minden jóra fordulhatott volna. Tudd meg, tegnap az egyik vadászvendég, egy nagyiparos hosszú távú szerződéssel alkalmazott a cégénél… mint vezérképviselőt… tízezer márkás fizetéssel. Annyira örültem… alig bírtam magammal. Lám, vissza kellett volna vonnod, amit mondtál. Nem tudtam elfelejteni… kemény szavak… Egy ilyen ember megvetése, amilyen te vagy… belülről mardossa a lelket. De most már késő… most már… soha többé… nem tudom…

Klara szemében könnyek csillogtak.

- Ez az óra eltöröl mindent, Willy. Ha annyira szíven ütöttek a szavaim, akkor nem veszett ki belőled a nemesség. Visszavonom, felejtsd el, amit akkor mondtam! Talán még minden rendbe jön, talán elfoglalhatod azt az állást. Akkor új életet kezdhetsz, nem igaz?

- Nem… már késő… érzem. Szerettem volna… jóvátenni Köszönöm… a szavaidat… ez már a vég. Vedd magadhoz az enyéimet, jó?

- Ez természetes, Willy. A feleséged és a gyermekeid nálam mindig otthonra találnak.

- Igen… te jó vagy… büszke és erős. Köszönök mindent, és… bocsáss meg!

Klara arcáról eltűnt minden szigorúság. Egy szegény, szerencsétlen, bűnbánó halálraítélt feküdt előtte. A nemes szív ilyenkor csak irgalmat ismer, az a kívánság fűti, hogy segítsen vagy legalább vigaszt nyújtson.

- Nincs mit megbocsátanom, Willy. Bárcsak megtalálnád a békédet! Most ne beszélj többet! Látom, hogy fájdalmaid vannak. Segíthetek?

A férfi a fejét rázta.

- Hívd ide az enyéimet! - kérte halkan.

Megszorították egymás kezét, aztán Klara kinyitotta az ajtót. Ellen és leányai visszatértek, s velük együtt az orvos is belépett. Fájdalomcsillapítót adott be a szenvedéstől félig eszméletlen sérültnek, aki Ellen kezét fogva rövidesen el is aludt. Ezen a sötét órán eltűnt minden, ami yalaha is kettejük közé állt. Erezték, hogy összetartoznak.

Susi halkan szipogott, Liselott gyengéden átölelte. Sandra sápadtan és erőtlenül gubbasztott egy fotelban, tekintete a semmibe meredt. így telt el egy óra, azután még egy. A beteg a gyógyszerektől kábult álomba merült, időlegesen megszabadult fájdalmaitól.

Von Schönburgné asztalt téríttetett a szomszéd szobában, és unszolta a hölgyeket, hogy vegyenek magukhoz valamit. Egy-egy leány felváltva őrködött az apja mellett.

A házigazda minden eszközzel a hölgyek rendelkezésére állt. Lesújtotta, hogy régi barátja éppen a nála tett látogatás alkalmával járt szerencsétlenül. Mint kiderült, éppen azért hívta meg Randolfot. hogy összeismertesse a nagyiparossal. Elmesélte, mennyire boldog volt Willy, hogy a gyáros öt évre szerződtette, és a családját is megörvendeztetheti a jó hírrel.

Ellen szívet tépően zokogott mindezek hallatán.

Miután a hölgyek elfogyasztottak néhány falatot, visszatértek a betegszobába.

Este tíz óra körül Randolf felébredt, az agya kitisztult, néhány szót beszélt a feleségével meg a gyermekeivel, azután ismét megrohanták a fájdalmak, de mielőtt bejött volna az orvos, aki a birtokon maradt, újból alábbhagytak. Még egyszer hozzátartozóira mosolygott, majd megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Most már jobb lesz - mondta hangosan és jól érthetően.

Ezek voltak utolsó szavai. Még egy utolsó mosoly suhant át az arcán, majd tekintete megtört. Bevégeztetett.

Az elmúlás fensége elsimította a barázdákat, amelyek az utóbbi időben vésődtek a férfi arcára. Halálában megint az volt, aki oly sokáig - a délceg Randolf.

XX.

Miután eltemették az elhunytat, és a hölgyek elutaztak Schönburgból, előttük állt a nehéz kérdés, hogy mi legyen Ellennel és leányaival.

Az asszony ellenvetés nélkül elfogadta nővére javaslatát, miszerint valamennyien költözzenek Klara házába.

A drága lakást azonnal feladták, a bútorokat pénzzé tették, az árukból sikerült rendezni az összegyülemlett kisebb tartozásokat.

Szerencsére épp akadt egy új bérlő, így a háziúr hajlandó volt eltekinteni a szerződés szerint a felmondási idő hátralévő részére neki járó összeg kifizetésétől.

Klara igyekezett mindent a lehető legésszerűbben megszervezni hiszen meg Randoll tízezer márkás kártyaadósságát is le kellett törlesztenie. Ellen tudta ezt, és nővére az értésére adta, hogy ezentúl minden kiadásával fillérre el kell szám számolnia. A nagynéni jövedelme mostantól az egész család megélhetését biztosította. Ellen szerény özvegyi nyugdíjából a ruházkodást és egyéb költségeket kellett fedezni, de Klara kikötötte, hogy mindezt csakis rajta keresztül intézheti.

Az asszony szívesen beleegyezett ebbe. Alapjában véve örült, hogy minden felelősségtől megszabadul, nem kell számolgatnia és gazdálkodnia.

Susi kifejezetten örült a költözködésnek, Liselottot pedig boldoggá tette, hogy szeretteit Klara néni oltalma alatt tudhatta.

Sandra úgy fogadott mindent, mintha nem érdekelné különösebben. Minden vágya és gondolata Robert Vallentinhoz kapcsolódott, s valamelyest megnyugtatták a szüntelenül érkező szerelmes levelek, amelyekben a fiatalember újra meg újra küszöbönálló eljegyzésükről beszélt. Természetesen nehezére esett elhagyni a várost, amelybe áhított vőlegénye tavasszal visszatér, de ezért kárpótolta a tudat, hogy azután már csak néhány hónapot kell várni egybekelésükig.

Így hát már csak Heinz Rottmannt kellett lassanként felkészítenie a szakításra. Apja hirtelen halála és a nyomában a családra szakadt pénztelenség kellő ürügyet szolgáltatott, hogy áldozatnak tüntesse fel magát.

Klara Arnstetten négy hétig maradt távol otthonától, hogy mindent elintézzen. Most húga és a három leány kíséretében tért haza, hogy mindannyiukat a házában szállásolja el.

Három hűséges cseléde vegyes érzelmekkel fogadta ezt a fordulatot, amelytől semmi jót nem reméltek.

Klara azonban úrrá lett a helyzeten, az ő irányításával úgy ment minden, mint a karikacsapás.

Susi Liselott hálószobájában kapott helyet, Sandrának egy szomszédos kis zug jutott.

Ellen asszony az első emeleten, Klara lakosztálya mellett lévő két barátságos helyiségbe költözött, s hamarosan úgy befészkelte oda magát, hogy tökéletesen elégedett volt a sorsával. A nagynéni pedig ugyanolyan higgadt határozottsággal osztotta ki a ház egyes lakóira háruló feladatokat, ahogyan a szobákat.

- Az embereimet csak annyi munkával terhelhetem, amennyit képesek szépen és jól elvégezni. Több személyzetet nem eredhetek meg magamnak - jelentette ki. - Nyilván belátjátok tehát, hogy mindnyájatoknak hozzá kell járulnia a napi háztartási feladatok zökkenőmentes ellátásához.

Susi azonnal egyetértett.

- Mindent megteszek, amit rám bízol, Klara néni, és szeretnék ugyanúgy mindent megtanulni, ahogy Liselott.

- Nagyon helyes - simogatta meg hullámos fürtjeit Klara.

- Annyit tanulhatsz, amennyit csak akarsz. Hát te, Sandra? Nálad hogy áll a helyzet? - kérdezte nyugodtan.

Sandra zavartan nézegette a körmét.

- Remélhetőleg nem kívánsz tőlem olyan munkát, ami tönkretenné a kezemet.

A néni mosolyogva tartotta elé kifogástalanul ápolt kezét.

- Az enyém talán kérges a munkától? Megnézheted Liselottét is, az övé éppolyan fehér és puha, mint a tiéd, pedig megtanulta, hogy derekasan végezze a dolgát. Az embernek csak gondosan ápolnia kell a kezét, akkor nem tesz kárt benne az a kis munka. De ne aggódj, majd olyan feladatkört jelölök ki a számodra, hogy kímélhesd a kezedet.

- Igazán lekötelezel, Klara néni - felelte Sandra udvariasan, de szavaiból hűvösség áradt. Itteni tartózkodását átmeneti állapotnak tekintette, ennek megfelelően szükségtelennek vélte, hogy különösebben hálás legyen nagynénjének.

Klara néni háza nem a megszokott nyugalmas képet mutatta. Öt gyászruhás nőalak népesítette be az eddig csöndes helyiségeket. Szőke és barna fejek bukkantak fel az ablakokban, a szomszédok a nyakukat nyújtogatták, amikor Klara Arnstetten védenceivel elhaladt a portájuk előtt.

Klara szabályszerűen elosztotta a tennivalókat és kötelezettségeket, a cselédek pedig újra bizakodva néztek a jövőbe, látván, hogy minden rendben megy. Ellen meg Sandra mindazonáltal a forma kedvéért kapott némi könnyű elfoglaltságot, míg Liselott és Susi serényen sürgött-forgott a házban, átvéve Hannétól és Linétől a teendők egy részét

Susi persze egyelőre nagyobb lelkesedéssel, mint hozzáértéssel vetette bele magát a munkába, Liselott azonban lankadatlanul buzdította és segítette mindenben.

Klara néni szigorú tekintete még mindig félelemmel vegyes tiszteletet ébresztett a szőke leányban, aki gyakran elcsüggedt, amikor a jól végzett munka után hiába várta a meg érdemeltnek vélt dicséretet.

- Klara néni folyton csak korhol, sohasem dicsér - panaszkodott egy ízben nővérének.

- Amikor nem talál kifogást - mosolygott Liselott - az minden dicséretnél többet ér, mert olyankor nagyon elégedett.

Ezt Susi jól megjegyezte magának, s ha eztán nagynénje hallgatott, büszkén emelte fel a fejét. Sajnos azonban továbbra is gyakoribb maradt a dorgálás, mint a néma elismerés, és a leány sokszor keservesen sóhajtozva látta be, milyen szörnyű nehéz minden téren rendet tartani, ha az ember egyáltalán nem szokott ehhez.

Egy alkalommal azt a feladatot kapta, hogy a mángorolt textilneműt vasalja ki, s annak rendje és módja szerint hajtogassa össze, hogy egyenesen a szekrénybe tehessék. Izgatottan állt a vasalódeszka mellé, és egyik darabot a másik után készítette el. Élvezte, hogy a sok vászon ropogósán, tükörsimán kerül ki a forró vas alól. Remekül ment a munka, örült, hogy már ennyire beletanult.

Csak a méretre hajtogatás okozott némi nehézséget. Mindenfajta holmihoz kapott egy-egy készre hajtogatott mintát, a többit centiméterre aszerint kellett utánacsinálnia. Ez nem kevés fáradságot és nagy figyelmet követelt.

Amikor a vesződségesebb fehérneművel végzett, egy jókora, finom damasztabrosz került sorra. Hű! Ezen aztán vígan siklott fel-alá a vasaló. Közben föl is lehetett nézegetni.

Pillantása néhány hálóingre esett, amelyeket gondosan összehajtogatva, takaros oszlopba rendezett. A sarkoknál elvágólag összeillesztve feküdtek egymás fölött, csak a legfelső, az sikeredett egy picit túl szélesre, azt még meg kellett igazítani. Sietve a feltornyozott hálóingekhez lépett, de a forró vasalót közben szórakozottan és gondatlanul az asztalterítő közepén hagyta.

Gyorsan előírásszerűre varázsolta a rendbontó ruhadarabot, aztán elégedetten nyugtatta rajta a tekintetét. Ezután visszatért a vasalódeszkához, de uramfia! Hát itt meg mi történt? A vasaló talpa alól füstcsík kígyózott fölfelé, és orrfacsaró égésszag érződött. Susi megrettenve kapta fel a vasalót, és dermedten bámult le az értékes damasztabroszra. A drága anyag közepén a vasaló formáját kirajzoló, fekete égésfolt éktelenkedett. Úristen! Mit szól majd Klara néni, ha ezt meglátja?

Kétségbeesve nézett körül. Egy szál maga volt a mosókonyhában. Most mihez kezdjen?

Először dörzsölni, kapargatni kezdte a foltot, mire az elégett anyag kettészakadt.

A leány a kezét tördelte.

- Most mit csináljak? Ezt Klara néni nem láthatja meg - motyogta maga elé.

A kályhában pattogott a tűz. Hirtelen mentő ötlete támadt. Ha az egész abroszt elégeti, senki nem veszi észre, milyen galibát okozott.

Nem fontolgatta sokáig, összenyalábolta a terítőt, és gombóccá gyűrve igyekezett a kályhába gyömöszölni. A dolog azonban nem ment olyan gyorsan és egyszerűen, mint elképzelte. A lángok mohón belekaptak a kilógó szegélyekbe, de maga a textilgombóc összepréselve is túl terjedelmes volt, semhogy befért volna a kályhanyíláson.

Reszkető kézzel próbálta még jobban összenyomkodni, közben olyan rossz volt a lelkiismerete, mintha embert ölne. Az elszenesedett szélektől feketék lettek az ujjai, homlokát kiverte a hideg veríték.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és Liselott lépett be. Susi rémülten felsikoltott, az itt-ott parázsló abrosz kicsúszott a kezéből, és a földre esett.

- Istenem, Susi, mit művelsz? - kiáltotta elszörnyedve nővére, és óriási lélekjelenléttel felkapott egy vízzel teli vödröt, hogy eloltsa a felcsapó lángokat. Csak miután ez megtörtént, akkor emelte fel a tönkretett anyagot. A kormos rongycsomóban, amelyet kiégett lyukak tarkítottak, halálra válva ismerte fel Klara néni egyik legfinomabb damasztterítőjét.

Döbbent értetlenséggel nézett a húgára, aki pityeregve, riadtan ácsorgott előtte.

- Mit tettél, Susi?

A szőke leány nagy sírás-rívás közepette meggyónta, mire készült.

- De Susi, hogy jutott eszedbe az egész abroszt elégetni? Nyilván fogalmad sincs, milyen drága egy ilyen darab. Talán mégis ki lehetett volna javítani a hibát. Klara néni olyan ügyesen tud foltozni, hogy utána alig lehet észrevenni, és mivel az anyag pont a közepén égett ki, a terítésnél könnyen le lehetett volna takarni. Most pedig az egész kárba veszett.

Susi szívszaggatóan zokogott.

- Jaj, Liselott, annyira szégyelltem magam, el akartam titkolni, mit csináltam, nehogy Klara néni megtudja.

- Klara néni elől akartad eltitkolni egy ilyen értékes abrosz hiányát? Hiszen már az elrakodásnál észreveszi. De ha mégsem, akkor is tisztességtelen, hogy ilyen módon akarod eltüntetni a hibádat.

- Annyira félek Klara nénitől.

- Ha egyenesen odamentél volna, hogy bevalld neki, mit csináltál, egy rossz szót sem szólt volna. Még mindig nem ismered őt. Megúsztad volna egy kis fejmosással, amire pedig rászolgáltál. Most viszont ezzel az esztelenséggel csak rontottá1 a dolgon.

- Jaj, istenem, most mit csináljak?

- Nincs más hátra, mint hogy fogod az abroszt, odamész s nénihez, és mindent elmondasz neki.

Nem merem. Légy szíves, beszélj vele inkább te, és kérj a nevemben bocsánatot!

Liselott a fejét rázta.

- Nem, Susi! Ha én mennék helyetted, akkor ráadásul még gyávának is tartana téged. A gyávaságot pedig nem szenvedheti. Eredj csak oda nyugodtan, vallj be mindent, közel sem lesz olyan borzasztó, mint képzeled.

Ezzel Susi kezébe nyomta a szerencsétlenül járt abrosz maradványait, és kitessékelte az ajtón, majd eltakarította a balul sikerült mentő akció nyomait, s hozzálátott, hogy befejezze húga munkáját.

A szegény kis bűnös átballagott Klara néni dolgozószobájához, és bátortalanul megkocogtatta az ajtót. A néni határozott hangon beszólította, mire benyitott.

Az idős hölgy csodálkozva pillantott fel, és fejcsóválva vette szemügyre a kisírt arcot, amely koromtól maszatosan árulkodott arról, hogy gazdája a kályha közelében járt.

- Hát te meg mit hoztál? - mutatott a szánalmas rongycsomóra, amelyet a leány görcsösen magához szorított.

Susi dadogva és szepegve, el-elcsukló hangon belefogott a bűnbánó vallomásba.

Klara néni kivette a kezéből az abroszt, és szó nélkül kibontotta. Mi tagadás, bármi másra inkább emlékeztetett, mint damaszt asztalterítőre.

A leány beszámolója véget ért, most halkan sírdogálva várta, hogy törvényt üljenek fölötte.

Legnagyobb megdöbbenésére semmi szigorú ítélet nem következett. Klara néni félretette a térítőt, magához vonta unokahúgát, és felemelte a leány állát.

- Tényleg ennyire félsz tőlem, hogy nem mersz bevallani egy ilyen apró vétket, inkább sokkal nagyobbat követsz el, csak hogy elleplezd?

Megsimogatta a szőke fürtös fejet. Susi ebben a pillanatban annyira hasonlított az anyjához, hogy Klara önkéntelenül úgy becézte, ahogy anyai gyengédséggel Ellent szokta.

- Nem szabad ilyen butaságot csinálni, kicsikém. Ezúttal az ijedség épp elég büntetés volt. Többet ilyesmi nem fordulhat elő. Ha valamit elrontottál, félelem nélkül állj elém! És egyszer mindenkorra jegyezd meg: az én házamban semmi sem tűnhet el nyomtalanul. Nálatok odahaza talán lehetséges volt, de itt soha. Gondold csak meg, ha elvész az az abrosz, milyen könnyen gyanúba keveredhettek volna az embereim, hogy ők tulajdonították el. Esetleg valaki másnak kellett volna bűnhődnie a te vétkedért.

- Jaj, nénikém, drága nénikém, ne haragudj rám! - rimánkodott teljesen elkeseredve Susi.

- Nem haragszom, gyermekem, csak szomorú vagyok, amiért ennyire nincs bizalmad hozzám.

- Ígérem, soha többé nem fog előfordulni.

- Akkor rendben. Most pedig menj vissza a munkádhoz! Majd megnézem, hogy jól végezted-e. Tessék, fogd ezt az utálatos terítőt, és dobd el, most már nincs mit kezdeni vele.

A leány hirtelen elragadtatásában megcsókolta az idős hölgy kezét, de Klara felemelte magához, és kedvesen megcirógatta az arcát.

Susi sietett vissza a mosókonyhába, Klara néni pedig leült az íróasztalához, és folytatta a könyvelést.

Egy idő múlva Liselott lépett be.

- Susi küldött, hogy szóljak egy jó szót az érdekében. Egészen elszontyolodott.

Klara mosolyogva nézett fel.

- Nincs miért. Most már megnyugodhat a szegény kis haszontalan. Ráérsz, Liselott?

- Igen, nénikém, elkészültem a munkámmal.

- Akkor segíts egy kicsit átszámolni a tételeket, szeretném ebédig befejezni.

Liselott leült nagynénje mellé, és az összeadás közben aggódva eszmélt rá, milyen rohamosan megnőttek a kiadások az elmúlt hetekben, amióta édesanyja és testvérei is ideköltöztek.

Amikor a számoszlop aljára ért, felsóhajtott.

- Mi baj, gyermekem? - tudakolta Klara néni.

- Jaj, drága nénikém, túl nagy terhet vállalsz azzal, hogy mindannyiunkat eltartasz.

- Úgy gondolod, gyermekem? Nos, valóban kissé szűkösen jövünk ki, mivel az évi kétezer márkát is törlesztenem kell. De azért megteszünk. Ha letelik az öt év, nincs több tartozás, és akkor nem kell többé aggódnunk.

Liselott mély lélegzetet vett.

- Mondani szeretnék valamit.

- Akkor ki vele! Miről van szó?

- Előbb szeretném tudni, hasznomat veszed-e már a háztartásban.

- Azt várod, hogy dicshimnuszokat zengjek rólad? - évődött a néni.

- Nem, komolyan érdekel a véleményed.

- Hát tessék: sokat tanultál, rátermett tanítványnak bizonyultál, és ami még hiányzik, arra magadtól is rájössz. Most elégedett vagy, te becsvágyó kis gazdasszony?

- Igen, Klara néni.

- És miért akartad okvetlenül tudni?

- Mert szeretném hasznosítani azt, amit tanultam. Nem akarok már a nyakadon élősködni, most, hogy annyi éhes szájról kell gondoskodnod. Magam szeretném megkeresni a kenyeremet. Házvezetőnőnek ezek szerint már elszegődhetnék, egyébhez viszont nem értek, hiszen a felső leányiskolán kívül nincs különösebb végzettségem. Legfeljebb még társalkodónőnek jelentkezhetnék egy nem túl igényes hölgy mellé. Mit szólsz ehhez?

Klara eddig elgondolkozva hallgatott. Most felnézett.

- Épp téged eresszelek szélnek? - kérdezte fájdalmasan.

A fiatal leány bizalmasan átölelte.

- Nekem sem könnyű elválnom tőled, nénikém, de lásd, sem Sandra, sem Susi nem tudna megállni a maga lábán. Engem már kitanítottál. Azt pedig megértheted, hogy a magam erejével is szeretnék hozzájárulni a boldogulásunkhoz. Feltett szándékom, hogy önálló megélhetés után nézek.

Klara Arnstetten tűnődve figyelte a komoly fiatal arcot. Bárhogy fájt is a gondolat, hogy elengedje magától Liselottot ugyanakkor érezte, a leány is hasznot húz abból, ha az élet küzdelmeiben egy kicsit önmagára lesz utalva. Legyen hát ahogy akarja.

- Rendben, Liselott, tedd azt, amit elhatároztál. Döntésed becsületedre válik. Ebédnél megbeszéljük a dolgot édesanyáddal. Egyet azonban kikötök. Nyugodtan megvárod a megfelelő állást, nem fogadod el az első valamirevalót, és soha nem felejted el, hogy az én házamban mindig otthonra találsz.

- Ehhez tartom magam, Klara néni. Ha pedig majd Sandra és Susi egyszer férjhez mennek, akkor visszajövök hozzád, és örökre itt maradok.

- És ha az én Liselottomnak is bekötik a fejét? - ölelte magához mosolyogva a leányt.

Liselott a fejét rázta, és fátyolos szemmel nézett fel.

- Hiszen tudod, hogy az, akié a szívem, már elveszett a számomra. Más férfié sohasem leszek - felelte halkan.

- Vénkisasszony akarsz lenni, mint a te Klara nénéd?

Nevetve simult a nagynénjéhez.

- Pontosan olyan, mint ő, akkor elégedett leszek.

Az ebédnél meghányták-vetették Liselott elképzelését. Ellen asszony rémülten kapta fel a fejét, amikor leánya szóba hozta, hogy állást akar vállalni.

- Szent isten, Klara, tényleg elkerülhetetlen ez? Talán még egy kicsit összehúzhatnánk magunkat - vélte tétován.

- Eszemben sincs elküldeni Liselottot - válaszolta nyugodtan a nővére. - Nem én akarom, hogy a saját lábára álljon. Ő találta ki. Ahol mindannyian jóllakunk, ott ő sem maradna éhen. Viszont kétségtelenül nem árt neki, ha kipróbálja a képességeit. Azt hiszem, helyesebb, ha nem állunk az útjába.

- Istenem! - sóhajtotta Susi, akinek a szemhéja még mindig vörös volt a sírástól. - Ez a Liselott iszonyú bátor. Most aztán megint el kell válnunk tőle.

Liselott megfogta a kezét.

- Ne nehezítsd meg az elhatározásomat! Túl sokan vagyunk a házban. Klara néni olyan jóságos, hogy nem akarja tudomásul venni, pedig napnál világosabb. Én már épp eleget élveztem a gondoskodását, most rajtam a sor, hogy csökkentsem a terheit.

Randolfné megrökönyödve nézett a nővérére, egyszerre feszengeni kezdett.

- Ne vágj olyan riadt képet, kicsikém - kacagott Klara - nem roppanok össze a rám nehezedő teher alatt. Inkább örülök, hogy mindannyian itt vagytok.

Sandra némán ült a helyén. Ismét megdöbbentette Liselott önzetlensége. Legszívesebben közbeszólt volna: várjatok, nemsokára úgyis elmegyek! De babonából nem mert, attól félt, semmi sem lesz a Robert Vallentinnal való eljegyzéséből, ha elkiabálja. Ezért kérte teljes titoktartásra az édesanyját is.

Ellen most nyugtalanul pillantott felé, de ő alig észrevehetően megrázta a fejét, így hát az anyja is hallgatott, majd sóhajtva egyezett bele Liselott tervébe. Erezte, hogy semmihez sincs már joga, a gyermekei fölött sem rendelkezhet. Klara erős akarata előtt mindenkinek meg kell hajolnia. Alapjában véve nagyon is kellemes és kényelmes volt ez így neki. Soha életében nem döntött önállóan.

XXI.

Ebben az évben későre esett a húsvét, de annál szebb tavaszi virágdíszbe öltözött az ünnep tiszteletére a táj. Az öreg Heinrich ki sem látott a kerti munkából. Kedélyes mosollyal fogadta, amikor Susi felajánlotta a segítségét. A leány örömmel leste el az öregtől a kertészkedés fortélyait.

Felhúzta Klara néni egy régi glaszékesztyűjét, amely ugyan nagy volt rá, de hathatós védelmet nyújtott a kezének, aztán v vére bíbelődött a kötözőrafiával meg a metszőollóval

Ujjongva fedezte fel a kertben nyílt ibolyákat, az elsőket - életében, amelyeket maga szedett csokorba. Húsvét vasárnapján Klara néni Wiesel városi tanácsosnéhoz látogatott, aki korábban értesítette, hogy megérkezett Berlinbe a testvérhúga, Maria.

Amikor néhány óra múltán hazatért, a dolgozószobájába hívta Liselottot. A leány az utóbbi időben szorgalmasan keresett megfelelő állást, de eddig nem lelt olyat, amit nagynénje elég jónak ítélt volna.

Ahogy most belépett hozzá, az idős hölgy rögtön a tárgyra tért:

- Liselott, találtam neked állást, mégpedig olyat, amely minden kívánságunkat kielégíti. Van kedved Berlinbe menni?

Liselottnak a lélegzete is elállt.

- Berlinbe?

Azonnal eszébe jutott, hogy Heinz Rottmann a fővárosban tartózkodik. Egész pontosan Charlottenburgban, de az gyakorlatilag már Berlin. Persze abban a nagyvárosban aligha számíthatott arra, hogy találkoznak, mégis izgalommal töltötte el a gondolat, hogy ennyire közel kerül Heinz Rottmannhoz.

- Igen, gyermekem, Berlinbe. Vagy talán nem vágyódsz oda?

- De, Klara néni, miért is ne? De milyen állást szereztél nekem?

Klara elmesélte, hogy fiatalkori barátnője, Maria Herbig, Grete Wiesel húga panaszkodott neki, mert a háztartás rettentően igénybe veszi. Már többfelé próbálkozott, hogy részint tehermentesítés, részint társaság céljából egy jó családból való ifjú hölgyet szerződtessen, de eddig nem akadt olyan, akiben igazán megbízhatott volna.

- Természetesen azonnal rád gondoltam, Liselott, és megmondtam neki, hogy szándékodban áll ilyesféle munkát vállalni. Grete Wiesel erre áradozni kezdett rólad, és előhozta a fényképet, amelyet nemrégiben készített rólad, Susiról meg rólam. Maria el volt ragadtatva az én csinos unokahúgaimtól, és mindenekelőtt attól a lehetőségtől hogy esetleg megszerezhet magának téged. Még ma délután szeretne idejönni a nővérével, hogy megkérdezze tőled, vele mész-e, amikor jövő héten visszautazik Berlinbe. Vele csakugyan szívesen elengedlek. Előkelő gondolkodású, okos, derék asszony, csupa szív, mint a nénje, csak nem olyan eleven. A férjének nagy bútorgyára van, dúsgazdag. Egyetlen fiuk most huszonhét éves, a szüleivel él. Egyébként most jut eszembe, karácsonykor Grete Wieselnél láttad is a fényképüket, és említetted, milyen rokonszenves az arcuk. Nos, méltán, én mindhármukat ismerem, mivel időnként meg szokták látogatni Gretét. Herbigék nagy házat visznek. Ott aztán akad elég munka, amit Maria nem hagyhat a cselédekre. Azt állítja, ha én ajánllak téged, az többet ér száz bizonyítványnál. Nos, Liselott. most már mindent tudsz, nyugodtan gondolkozhatsz - fejezte be Klara néni az izgalomtól egészen elfulladva. Repesett a boldogságtól, hogy kedvenc unokahúgát nem kell idegenekhez küldenie.

Délután a mondott hölgyek átjöttek kávéra. Liselott ösztönösen vonzódott Maria Herbighez, akit úgy elbűvölt a három szép Randolf lány, hogy kijelentette: a legszívesebben mindhármójukat magával vinné. Rövid tanácskozás után Liselott szabályszerű megállapodást kötött Herbignével.

Tíz napja maradt még, amit övéi körében tölthetett. Susi ezalatt szinte el sem mozdult mellőle, többnyire az orrát lógatta, amiért elutazik.

Egyik este kettesben sétálgattak a kertben. Előbb mindenféléről cseverésztek, aztán nagyokat hallgattak. Hirtelen megszólalt Susi:

- Te, Liselott, mit csinálsz, ha Berlinben összetalálkozol Heinz Rottmann-nal?

A szürkület elrejtette Liselott pirulását.

- Ugyan mit csinálnék? Fogadom a köszönését, és továbbmegyek.

- És ha megszólít?

- Akkor természetesen válaszolok neki, te mafla.

- Jaj, menj már! - karolt belé a húga. - Légy szíves tégy úgy, mintha sokat tapasztalt matróna lennél, én meg pólyás baba, akivel nem lehet értelmesen beszélni. Csak most az egyszer mondd meg őszintén: szereted még?

Liselott fájdalmasan összeszorította az ajkát, s hangja bizonytalanul csengett, amikor nagy sokára felelt a kérdésre:

- Rottmann jó barátom volt, és természetesen továbbra is annak tartom.

Susi hitetlenkedve nézett rá.

- Hát tudod, fura egy dolog a barátság. Sok mindent lehet leplezni vele. Na és ha Sandra felől érdeklődik, megmondod neki, hogy a nővérkénk hamis játékot űz vele?

- Az isten szerelmére, dehogy! Miért okoznék neki ekkora fájdalmat?

- Hát csak azért, mert a barátja vagy. Barátok között igazmondás járja. Én a helyedben némi elégtételt is éreznék, amikor közölném: ne higgye, hogy feleségül veheti Sandrát, a néném egy milliomost választott, és alighanem meg is szerzi magának.

- Jaj, Susi, talán te sem tennél ilyet. Hiszen ha Sandra és Robert Vallentin eljegyzése meghiúsul, akkor lehet, hogy mégis Heinz Rottmannhoz megy.

- Tudod - sóhajtott a szőke leány a férfiak néha süketek és vakok. Rottmann rászolgált, hogy Sandra boldogtalanná tegye. Észre kellett volna vennie, hogy a kisujjad is többet ér, mint Sandra mindenestül.

- A szerelmet nem érdem szerint mérik.

- Ha a szerelem ilyen ostoba, esztelen érzés, akkor akár soha meg se ismerjem! - heveskedett Susi.

- Hagyjuk a színházat! - élcelődött Liselott, hogy másfelé terelje a szót.

- Erre nem kell figyelmeztetned - kuncogott a húga Keßler-Witte asszony nevetése kikúrált belőle. De hiába akarsz kitérni előlem. Látom, kínos neked ez a téma, korántsem közömbös számodra Rottmann.

- Fel akarsz mérgesíteni?

- Nem, azt nem, úgyhogy inkább témát váltok. Hogy állsz a csomagolással?

- Nagyjából elkészültem.

- És holnapután már utazol is. Jaj, Liselott, olyan szomorú vagyok. Hanem, tudod, az azért nem rossz, hogy megismerheted Berlini, igaz? Én is borzasztóan szeretnék egyszer körülnézni ott.

- Talán majd meglátogatsz.

- Igen, az pompás lenne. Írd meg Klara néninek, hogy hiányzom, akkor biztos elenged.

- Te gyáva kukac! - nevetett Liselott. - Miért nem mondod meg inkább neki nyíltan, hogy szeretnél meglátogatni?

- Hát igaz, ami igaz, tényleg olyan jó hozzám. Még az abrosz miatt sem haragudott, mégis mindig úgy félek, amikor valami kéréssel fordulok hozzá.

- Majd leszoksz róla. Hidd el, nem tudsz neki nagyobb örömet szerezni, mint ha valamit kérsz tőle. Boldog, ha a kívánságunkat teljesítheti. Nektek fogalmatok sincs róla, milyen nagy és érző szíve van. Csak nem kérkedik vele.

- Azt már régen tudom, hogy borzasztó jólelkű. De annál kisebbnek érzem magam mellette. Ettől pedig még jobban szorongok.

- Le kell küzdened, Susi. ígérd meg, hogy kedves és gyöngéd leszel hozzá, miután elmentem! Akkor hamar észreveszed majd, mennyire hálás egy csöppnyi szeretetért. Ne engedd, hogy a hűvös, szenvtelen viselkedése elrettentsen! Ez csupán védőfal a jóságos szívének. Én tudom, hogy nagyon, nagyon szeret téged.

- Tényleg?

- Becsületszavamra.

- Jaj, Liselott - ölelte át a nővérét Susi néha úgy érzem, mintha egészen megváltoztam volna itt. Gondolni sem szeretek arra, milyen voltam azelőtt.

- Igen, én is így vagyok vele, és mindezt Klara néninek köszönhetjük. Az ő irányításával mindenki jó és derék ember lesz.

XXII.

Két nappal később Liselott Herbignével Berlinbe utazott. Klara néni Grete Wiesellel együtt kikísérte őket az állomásra. Az ötven év körüli, tiszteletet parancsoló, ám még igen vonzó külsejű Maria Herbig még egyszer megígérte Klara néninek, hogy saját leányaként bánik Liselott-tal.

Elindult a vonat.

Klara néni nézte a szürke, gyanúsan csillogó leányszempárt, míg az ő látását is el nem homályosították a könnyek. Liselott magával vitt egy darabkát a szívéből.

A fővárosban a hölgyeket Herbigné férje várta a pályaudvaron. A gyáros már tudta, hogy a felesége egy fiatal hölgyet hoz magával, aki a ház vezetésében támasza lesz. Merev távolságtartás nélkül, néhány szíves szóval üdvözölte a leányt.

Saját luxusautójukon haladtak végig Berlin utcáin. Liselott kezdetben néhányszor szívszorongva hunyta le a szemét, amikor az elegáns jármű látszólag belerohant a kocsik sűrűjébe, amelyek nagy számban keresztezték útjukat. Azután elkerekedett szemmel bámulta az élénk utcai forgalmat, amely színes kavalkádként hullámzott körülöttük.

Terebélyes, palotaszerű épület káprázatos homokkő homlokzata előtt állt meg végül könnyed zökkenéssel a kocsi. A széles kapuzaton át valóban fejedelmi pompájú lépcsőházba jutottak. Liselott még soha életében nem látott hasonlót.

Nem a szőnyeggel borított lépcsőn mentek tovább, hanem felvonóba szálltak. A lift a második emeletre vitte őket, amelyet Herbigék laktak.

A modern kor minden kényelmével felszerelt, tizenkét szobás lakásban Herbigné egy hosszú folyosón át azonnal a szobájába vezette Liselottot. Ez nem volt ugyan túl nagy, viszont igen mutatósan és barátságosan berendezett: fehérre lakkozott, rugóbetétes heverő, mosdóállvány, ruhásszekrény, egy-két szekrény, egy kisasztal meg egy spanyolfal. Az ablak kertes udvarra nézett.

Herbigné magára hagyta Liselottot azzal a megjegyzéssel, hogy csöngessen, ha valamire szüksége van, s egy óra múlva ülnek asztalhoz.

Addig maradt ideje, hogy kicsit megszokja új környezetét.

Életében először került idegenek közé, fizetett alkalmazottként. Kissé megilletődve nézett körül, de aztán elszántan kihúzta magát, és összeszorította a fogát. Mennie kell!

Ment is, még jobban, mint gondolta.

Hamar beilleszkedett. A személyzetet két szobalány, egy szakácsnő meg egy inas alkotta. Herbigéknek alapvetően egyszerű beállítottságuk ellenére, üzleti szempontokra való tekintettel adniuk kellett a külsőségekre.

Az elegáns, művészi ízléssel berendezett lakás szinte túl gazdagnak tűnt szerény igényű lakóihoz képest. Karl Herbignek azonban otthona bútorzatával is igazolnia kellett, hogy mire képes a gyára, amely kiváló minőségű termékeiről vált ismertté, sőt híressé. A nagyiparos otthona „tömegétkeztetésnek” nem, szűk körű összejöveteleknek annál gyakrabban adott helyet, a vendégek közt nemegyszer megfordultak Herbig nagyszámú üzletfelei is.

Amikor Liselott első alkalommal megjelent az asztalnál, bemutatták Herbigék fiának, Fritznek is. A fiatalember friss, derűs egyénisége az apjáéra emlékeztetett, csak magasabb volt valamivel, a haja pedig dús és barna. Édesanyja már előre megmondta neki, hogy Liselott a legkedvesebb leánykori barátnőjének unokahúga, és azt szeretné, ha mindenki családtagként kezelné.

Fritz azonnal könnyed, fesztelen hangot ütött meg, amikor Liselottot üdvözölte. A csinos, karcsú leány szép, sajátos árnyalatú szemével és káprázatos hajkoronájával rögtön megnyerte a tetszését. Amikor aztán kiderült, hogy szórakoztató és szellemdús társalgó is, egészen közös nevezőre került újdonsült lakótársnőjével.

Munkában Liselott valóban nem szenvedett hiányt, szorgalmasan vethette bele magát a neki juttatott kötelezettségekbe. Ennek örült is, nem vágyakozott tétlen órák után. Mindenki barátságosan, bizalommal fogadta, s bár a személyzet kezdetben gyanakodva és nem túl szolgálatkészen viszonyult hozzá, higgadt, nyájas, ám mindig határozott lényével hamar tekintélyt szerzett, és hallgattak a szavára. Rövidesen annyira beletalált új szerepébe, hogy Maria Herbig megkönnyebbülten lélegezhetett fel, és sugárzó arccal biztosította a leányt: ilyen jól rég nem érezte magát. A két úriember, apa és fia az asztalnál szívesen kötődött kicsit az ifjú hölggyel. Liselott talpraesetten megfelelt nekik, amiben Herbigné asszony mosolyogva segédkezett neki. A tréfás formában felvetett nőkérdés gyakran vált kemény szócsaták tárgyává, s amikor Liselott egy ízben sarokba szorulva kijelentette, hogy ő bizony sohasem megy férjhez, az erősebb nem képviselői egyszerűen kinevették.

- Két-három év múlva visszatérünk erre, Liselott kisasszony, addigra remélhetőleg másként vélekedik. Annyira rosszak mégsem vagyunk mi, férfiak, hogy teljességgel elzárkózzék tőlünk - mondta Fritz Herbig.

- Akár tíz év múlva is kérdezhetnek, akkor sem változik az álláspontom - erősködött a leány elkomolyodva, azután másra terelte a szót.

Több mint egy hét telt el Liselott Berlinbe érkezése óta, amikor Herbigné egyik nap közölte, hogy a fia néhány barátját és ismerősét hívta meg estére. Ezzel kapcsolatban rábízott néhány elintéznivalót.

Liselott este még egyszer személyesen ellenőrizte a megterített asztalt, maga helyezte el rajta az ízléses virágdíszt. Esztétikai élvezettel nézett körül a tágas ebédlőben, behúzta az ablakkárpitokat, majd átment a szomszédos úriszobába, ahol az urak étkezés után egy pohárka vodka mellett dohányozni szoktak. Itt is mindent elrendezett. Herbigné még öltözködött, a ház ura és Fritz nem voltak ugyan otthon, de bármelyik pillanatban megérkezhettek. Megszólalt a bejárati csengő, s nyomban azután Fritz Herbig vidám hangja szűrődött be az előszobából.

Azt hitte, apa és fia egyszerre ért haza, zavartalanul folytatta hát foglalatoskodását.

Épp likőrféléket meg poharakat készített egy kisasztalra, amikor a háta mögött nyílt az ajtó, és valaki belépett rajta. Liselott megfordult, és összerándult, mint akin végigvágtak. Szembogara meglepetten kitágult, arcába szökött a vér. Nem más állt előtte, mint - Heinz Rottmann.

A férfi vonásain szintén nagy megilletődöttség tükröződött. Hitetlenkedve bámulta a karcsú, feketébe öltözött leányalakot.

Liselott karja ernyedten lehanyatlott, erejét vesztve támaszkodott egy fotelra.

- Heinz Rottmann! - röppent fel akarata ellenére ajkáról a név.

Erre a férfi felocsúdott. Sietve a leányhoz lépett, s két kezét nyújtotta felé. Szemében örömteli fény gyúlt.

- Tehát nem tévedés, valóban Liselott Randolf kisasszonyt látom - szorította meg gyengéden Liselott reszkető jobbját.

A kicsi, hűvös leánykéz reszketése különös módon megindította. Hirtelen felrémlett előtte az a Liselott Randolf, aki Vallentinék parkjában sírt, fájdalmas zokogása a fülébe hatolt. Nagy erőfeszítésébe került, hogy tartsa magát.

Egészen sajátos, felkavaró hatást tett rá ez a váratlan viszontlátás. Úgy tetszett, Liselott megszépült, magasabb és komolyabb, mint azelőtt, nagy szürke szeméből mintha tovaröppent szép idők emléke köszöntötte volna.

Liselott közben nagy nehezen összeszedte magát.

- Bizonyára meglepettnek látszom, főhadnagy úr, azazhogy nem is… Rottmann úr. Nem sejtettem, hogy találkozni fogunk

- Magam is elcsodálkoztam, ahogy itt előttem termett, nagyságos kisasszony. Most érkeztem barátommal, Fritz Herbiggel akinél már sokszor vendégeskedtem. Előreküldött ebbe a szobába, hogy várjam meg, amíg átöltözik. Erre itt találom az én kedves régi ismerősömet… nem: az én Liselott barátnémat. Vagy már nem nevezhetem barátomnak? - kérdezte a fiatalember, és hangjában öröm és melegség csengett.

Liselott ajka bágyadt mosolyra nyílt. Erőnek erejével legyűrte nyugtalanságát.

- Természetesen annak nevezhet, amennyiben kedve van hozzá azután, hogy közlöm önnel: mint a háziasszony fizetett házvezető- és társalkodónője tartózkodom ebben a lakásban.

A férfi arcán zavart döbbenet jelent meg.

- Nagyságos kisasszony! El is felejtettem, hiszen kegyed elveszítette az édesapját. Az elhunytával igen szorongatott helyzetbe kerültek, tudok róla.

Sandra leveleiben a lehető legsötétebb színekkel ecsetelte ezt a szorongatott helyzetet, hogy felkészítse Rottmannt az ő „áldozathozatalára”. Arról azonban mélyen hallgatott, hogy Liselottnak fizetett állást kellett vállalnia.

A leány a részvevő arcra emelte nyugodt, nyílt tekintetét:

- Édesapám halála óta aligha szorongatottabb a helyzetünk, mint azelőtt, Rottmann úr. Nagynéném jósága mindannyiunknak nyugodt, biztos életet teremtett. Én csupán nem akartam terhelni őt, mivel elég fiatal és erős vagyok ahhoz, hogy magam keressem meg a kenyeremet. Klara néni így is épp eleget tesz értünk.

A férfi szívében heves, majdhogynem bizalmasan gyengéd érzés ébredt a leány iránt. Úgy érezte, segítséget, oltalmat kell nyújtania neki. Keserűséggel töltötte el saját pénztelensége. Hiszen ha gazdag lenne, megszabadíthatná a szűkölködéstől Sandrát és hozzátartozóit.

- Igazán nemes dolog kegyedtől, nagyságos kisasszony, hogy ilyen bátran vállalta a létfenntartás küzdelmeit. Ezek után különös megtiszteltetés számomra, ha barátomnak nevezhetem. Remélem azonban, hogy kegyed is minden körülmények között hozzám fordul, amennyiben barátra… oltalomra van szüksége.

- Köszönöm, de remélem, nem kell igénybe vennem a segítségét.

- És hogy tetszik kegyednek ebben a házban?

- Köszönöm, nagyon. Herbigné asszony az én Klara nénikém fiatalkori barátnője, mindig nagyon kedves és figyelmes velem. Igyekezni fogok, hogy minél inkább rászolgáljak a bizalmára.

Heinz mély lélegzetet vett, de tekintete rendületlenül a leányra tapadt. A halovány, édes arc valamit megpendített a szívében, bár nem tudta volna megmondani, pontosan mit is.

- Örülök, hogy épp ennél a családnál talált alkalmazást. Szinte Berlinbe érkezésem óta járok ide. Fritz Herbiggel rögtön a főiskola kezdetén megismerkedtem. Bizonyos értelemben tanulótársam, és hamar barátságot kötöttünk, bár valamivel idősebb és komolyabb vagyok nála. A jövőre nézve még szorosabb kapcsolatot tervezünk, később közösen szeretnénk céget alapítani, ő ugyanis belsőépítésznek készül. Nagyra törő elképzeléseket dédelgetünk. Mindez persze jó ideig még csak szép álom.

A leány érdeklődve, figyelmesen hallgatta, szeme melegen és megértően csillogott.

- Mindenesetre biztató távlatokat vázolt fel, Rottmann úr. Szívemből kívánom, hogy teljesüljenek a vágyai.

- Köszönöm, nagyságos kisasszony.

- Kérem, adjuk át ezt a „nagyságos kisasszony”-t a múltnak! - mosolygott Liselott. - Jelenlegi helyzetemhez már nem illik. Nevezzen egyszerűen Randolf kisasszonynak!

- Ahogy óhajtja. Remélem, e Randolf kisasszony mögött ugyanaz a jó barát rejtőzik, akit korábban a nagyságos kisasszonyban tisztelhettem. Bátorkodhatom a hozzátartozói h léte felől érdeklődni?

Liselott egy pillanatra összeszorította az ajkát.

„Sandráról akar hallani, róla pedig nem sokat mesélhetek h nem akarok hazudni” - gondolta.

Így hát általánosságokra szorítkozott.

A férfi szemlátomást feszülten hallgatta, s nem tűnt elégedettnek a kapott válasszal, nyilván többet szeretett volna meg. tudni Sandráról.

Nem sokkal később szerencsére belépett Fritz Herbig.

- Ó, szóval már ráleltél a mi kis házitündérünkre, kedves Heinz. Ha ezt tudom, nem kellett volna annyira sietnem - tréfálkozott.

- Igen, úgy találtam itt Randolf kisasszonyt, mint egyfajta pótkarácsonyi ajándékot. Régi ismerősök vagyunk ugyanis. Randolf őrnagy, Liselott kisasszony édesapja elöljáróm volt, amíg angyalbőrt hordtam, és akkoriban volt szerencsém gyakran megfordulni a házukban - magyarázta meg azonnal a helyzetet Rottmann.

Fritz nevetve lépett Liselotthoz:

- No, Liselott kisasszony, most aztán köszönje meg szépen, hogy elhoztam egy régi jó barátját!

- Kötve hiszem, hogy rám gondolt volna, amikor meghívta, Herbig úr - nevetett pajkosan a leány.

- Az mindegy. Remélem, azért örül, hogy viszontláthatja.

- Nagyon.

- Hát akkor csak nem esik nehezére egy köszönömszépen.

- Köszönöm szépen!

- Szívesen! Nos, mi a helyzet, mi jót kapunk enni? Liselott ismét nevetett, szemében ma este egészen különös fény csillogott, mint valami titkos öröm tüze.

- Csupa válogatott ínyencfalalot - közölte jelentőségteljesen, mint egy buzgó kis háziasszony.

- Csak semmi nagyzolás! - fenyegette meg ujjával nevetve Fritz.

Heinz Rottmann furcsa, feszélyező érzéssel figyelte, milyen barátságos, már-már bizalmas hangon társalog egymással Liselott és Fritz. A szelíd, kölcsönösen kedveskedő évődés nem tetszett neki. Valahol legbelül mintha azt kívánta volna, hogy ehhez az ifjú hölgyhöz senki se állhasson közelebb, mint ő. Természetesen tudta, hogy nincs joga ehhez az érzéshez, mégsem bírta letagadni a létezését.

Liselott elnézést kért, és elhagyta a szobát. A két barát egy ideig némán nézett utána, majd Fritz sarkon fordult, és Rottmann elé állt.

- Mondd meg őszintén: van köztetek valami románcféle?

Heinz felrezzent tűnődéséből.

- Dehogy, csak barátok vagyunk, ez minden.

- Valóban? Olyan furcsán felvillanyozott a társasága.

Rottmann egy darabig Herbig arcát fürkészte.

- Nocsak. Miért érdekel annyira ez a dolog? - kérdezte szinte féltékenyen.

- Miért ne érdekelne? Hiszen a barátom vagy, nincs semmi titkom előtted. Ellenállhatatlanul vonzott az egyéniséged, akár a fény a pillét. Ezt szépen mondtam, nem igaz? De komolyan, öregem, szeretném ugyanúgy élvezni a bizalmadat, ahogy te maradéktalanul bírod az enyémet. Ezenkívül Liselott kisasszony úgyszólván családtag, mindannyian nagyra becsüljük. Tisztaság és melegség sugárzik a lényéből, az ember kénytelen viszonozni a jóságát. Igazán megértheted, hogy tudni szeretném, van-e köztetek valami. Egyszer célzást tettél nekem arra, hogy már tiszt korod óta elkötelezted a szívedet. Vallj színt, neked is jobb úgy.

Rottmann komoly, már-már borús arccal maga elé meredt, majd felemelte a fejét, és Fritz szemébe nézett.

- Nem tagadhatom meg tőled a bizalmamat, Fritz, de amit mondok, köztünk maradjon!

- Erre szavamat adom.

- Nos, Liselott Randolf egy napon remélhetőleg… a sógornőm lesz.

A fiatal Herbig arca felderült, Rottmann látta ezt, és kínozni kezdte a féltékenység.

- Vagy úgy, a sógornőd? Tehát valamelyik testvérét szerteted?

- Igen.

- Anyám szerint Liselott kisasszonyt és a nővéreit csak így emlegetik: „a szép Randolf lányok”. Tőle tudom, hogy a kisebb ennivaló teremtés, a legnagyobb pedig káprázatos szépség. Melyikük a választottad?

- Sandra, a legidősebb.

- És ő is olyan nagyszerű ember, mint a húga, Liselott?

Rottmann hirtelen úgy érezte, azt kell felelnie: Liselott az értékesebb, mélyebb jellem. Megrettent saját magától. Nem annyit jelent ez, hogy kételkedik Sandrában, elárulja őt? Egyáltalán miért ingerli annyira Fritz Herbig élénk érdeklődése Liselott iránt, hogy ez szinte fizikai fájdalmat okoz neki?

- Aki szerelmes, nem tud pártatlanul ítélni, Fritz.

- Ez nem vitás, a szerelmét rózsaszín szemüvegen át látja. Mindenesetre gondolom, örülsz, hogy Liselott kisasszony most nálunk lakik. Vajon ő tudja, milyen kapcsolat fűz téged a nénjéhez?

Rottmann végigsimított a homlokán. Ismét hallani vélte Liselott fájdalmas sírását, maga előtt látta bánatos, kisírt arcát. Most még inkább nyugtalanította, hogy a leány akkor őmiatta ontotta a könnyeit.

Önkéntelenül felsóhajtott.

- Úgy hiszem, igen, ámbár szigorúan titokban kellett tartanunk szerelmünket.

- Most már értem, miért tanulsz olyan vasszorgalommal - tette barátja vállára a kezét Fritz miért akarsz minél előbb célhoz érni.

- Igen, ez a titka.

- Szóval szegény leányt választottál magadnak. Mindig tudtam, hogy javíthatatlan idealista vagy.

- Talán képtelennek tartasz rá, hogy saját erőmből biztos jövőt teremtsek egy asszonynak?

- Minden szépre és jóra képesnek tartalak - szorította meg barátja jobbját Fritz. - Nem ok nélkül javasoltam, hogy később alapítsunk közös céget. Ráadásul tehetséges vagy, hogy ne mondjam, lángész. Már kezdenek felfigyelni rád, bámulják zseniális ötleteidet. Heidrich professzor épp tegnap jegyezte meg: „A maga Rottmann barátjában a jövendő nagyság ígérete rejtőzik, ajánlom, hogy tartson ki mellette!” Szót is fogadok neki.

- Túl sokat vársz tőlem, Fritz.

- Hagyd el, van nekem szemem. Apám pedig jó emberismerő. Nem támogatná minden további nélkül a tervünket, ha nem tudná, hogy nálad jobb üzlettársat keresve sem találhatnék. Csak várd ki a végét! Olyan házakat építünk az embereknek, amelyek kívül-belül tökéletesen kifogástalanok. Az első kapavágástól az utolsó képszögig minden a mi tervezésünket dicséri majd. Már előre örülök a közös alkotómunkának. De egészen eltértem a tárgytól. Tetszik nekem, hogy szívügyekben is talpig férfi vagy, és távol áll tőled minden hozományvadász szándék. Én sem szeretnék pénzügyi megfontolások alapján házasodni. Ennyi idealizmus azért maradt bennem, ha egyébként mégoly gyakorlatias lélek vagyok is. Az én jövendőbelim lehet akár szegény, mint a templom egere, csak nekem tessék. Csak érte dobogjon a szívem, és ő is szeressen engem, minden egyéb mellékes. De hallom, hogy csengetnek, megjöttek a többiek. Majd még beszélünk erről, most gyere, beköszönünk édesanyámhoz! Éppúgy kedvel téged, mint a papa - húzta magával Rottmannt.

Áthaladtak néhány szobán, s épp akkor értek a háziasszony elbűvölően berendezett szalonjába, amikor a többi vendéget bejelentették.

Maria Herbig megkülönböztetett szívélyességgel üdvözölte Rottmannt, és maga mellé ültette egy fotelba. Élénk eszmecserébe merültek, Heinz mindjárt be is számolt neki Liselottal történt találkozásáról.

- Liselott kisasszony már mesélt róla - bólintott mosolyogva Herbigné. - Örülök, hogy ilyen kedves régi ismerősre bukkant itt, Berlinben.

Kisvártatva asztalhoz ültek, a háziasszony és Liselott is a vendégekkel vacsorázott.

Heinz Rottmann Liselott-tal szemben foglalt helyet. Újra meg újra a halovány, édes arcra kellett pillantania, amelyen csak a ragyogó szempár árulta el, hogy tulajdonosa a szokottnál izgatottabb. A fiatalember még mindig nem tudta felfogni, hogy hirtelen ismét egy asztalnál ülnek. S bármennyire is haragudott saját magára, mégsem bírt szabadulni a féltékenység érzésétől, ahogy a leány és Fritz Herbig kapcsolatát figyelte.

Az már sokkal kevésbé zavarta, hogy a házigazda ugyanabban a hangnemben társalog Liselott-tal. Vonzotta a tekintetét a szelíd, pajkos mosoly a leány arcán, miközben amaz könnyedén csipkelődve beszélgetett a két úrral. A leginkább mégis az ifjú hölgy sajátos szépségű szeme nyűgözte le.

Háborgó lelkiismerettel igyekezett felidézni magában Sandra képét, hogy azzal szorítsa ki a másik Randolf lányét. De meglepő módon sehogy sem sikerült, Sandra vonásai egyszerre elhomályosodtak.

Az est folyamán egy ízben elkapta Liselott egy óvatlan pillantását, amely önfeledten pihent meg az ő arcán. A leány láthatóan megijedt, ahogy tekintetük találkozott. Mélyen elpirult, félszegen oldalra kapta a fejét, szája szöglete fájdalmasan megvonaglott, mintha a sírás kerülgetné. Heinzet olyan örömteli érzés rohanta meg, mintha valami elveszettnek vélt drága kincset ajándékoztak volna ismét neki. Liselott eltévedt pillantása elárulta, hogy még mindig nem közömbös a leány számára, az még mindig szereti őt. Ez annyira felajzotta, hogy Fritz meghökkent mosollyal sandított rá.

Rottmann egész este nem vetett számot gondolataival és érzéseivel. Nem feszegette, mitől gerjedt föl benne ez a boldogság. Bizonyosan nem Sandra miatt, az ő emléke mintha kitörlődött volna belőle.

Asztalbontás után Herbigné Liselott-tal magukra hagyta az urakat. A házigazda még egy órácskát a fiatalemberek társaságában maradt a kedélyes úriszobában. Miután ő is elbúcsúzott és visszavonult, a fiatalok még közelebb húzódtak egymáshoz, vidáman diskuráltak, miközben a szivarok és cigaretták füstfelhői lassan kék derengésbe borították a helyiséget.

Csak egy órakor szedelőzködtek föl a vendégek.

Liselott és Heinz Rottmann ettől kezdve igen gyakran látták egymást. Fritz szinte elválaszthatatlan volt barátjától, gyakran dolgoztak együtt a ház tetőterében kialakított kis műteremben. Ilyenkor Heinz sohasem ment el úgy, hogy a hölgyeket ne üdvözölte volna. A háziasszony nemegyszer ott marasztalta, hogy teázzék vagy vacsorázzék velük. Nem körülményeskedtek sokat, egyszerűen a családhoz tartozónak tekintették Rottmannt.

Heinz következő levelében beszámolt Sandrának a húgával történt találkozásról. Bizonyos bűntudat gyötörte Sandrával szemben, amelyet hasztalan igyekezett elnémítani. Szerelme válaszul ezt írta:

„Láthatod, kedves Heinz, milyen siralmas a helyzetünk. A legszívesebben magam is nyakamba venném a világot, hogy kenyeret keressek. A mama azonban nem enged el, annyira ragaszkodik hozzám. A nénikém zsarnoksága alatt szükségünk van egymás vigasztaló közelségére. Itt minden falat megkeseredik az ember szájában. Bárcsak megszabadíthatnám valahogy szegény édesanyámat és nővéreimet ettől a borzalmas kiszolgáltatottságtól! Akármit vállalnék, semmilyen nehézségtől nem riadnék vissza.”

A fiatalembert igen furcsán érintette ez a levél. Mesterkéltnek, őszintétlennek tetszett. Liselott annyit mesélt Klara néni jóságos gondoskodásáról, olyan meleg szavakkal részletezte, mint vetett véget minden nélkülözésnek és szorongatottságnak, mennyire kényelemben és biztonságban érzi magát nála az édesanyjuk és Susi is, hogy ezek után nem értette Sandra szavait.

Rosszkedvűen söpörte félre a kétkedő gondolatokat, és megpróbált ismét a régi gyengédséggel fordulni Sandra felé. Ám leány képe mintha elszürkült volna emlékezetében.

Sokat emésztődött ezen, megpróbált ártatlan magyarázatot találni. Tulajdonképpen nem csoda, bizonygatta magának, hiszen majd egy éve nem látta már Sandrát, Liselottot viszont mostanában szinte mindennap. Persze hogy az utóbbi vonásai jobban rögződtek az agyában.

Nem tartozott az állhatatlan férfiak közé, azt mégsem tagadhatta, hogy valaha hűtlenné vált Liselotthoz, amikor Sandra varázsos egyénisége a látóterébe került. Most meg talán Liselott szorítja ki Sandrát? Hát nem elég mély a szerelme?

Megpróbálta félresöpörni a gyötrő kételyeket, ámde egyre rosszabbul érezte magát a bőrében. Napokon át távol maradt Liselott-tól, és csak Sandrára akart gondolni. Aztán épp ezt az önként vállalt kényszert nem bírta tovább, és alig várta, hogy újra láthassa Liselottot. Figyelte a leány fesztelen, derűs viselkedését Fritzcel, és sokszor úgy érezte, közbe kell avatkoznia, hogy szétválassza őket.

Egyszer nem tudta magába fojtani kedvetlenségét, és így szólt barátjához, amikor kettesben maradtak a kis műteremben:

- Az a benyomásom, hogy meglehetősen bizalmasan érintkezel Randolf kisasszonnyal. Remélem, nem feledkezel meg arról, hogy egyszer a sógornőm lesz, ezért bizonyos mértékig a védelmem alatt áll.

- Mi jut eszedbe, Heinz? - nézett rá fejcsóválva a fiatal Herbig. - Csak nem képzeled, hogy könnyelmű viszonyt szándékozom folytatni Randolf kisasszonnyal? Ahhoz először is túl nagyra tartom őt, másodszor pedig a személyisége eleve kizár minden efféle próbálkozást. Úgyhogy igazán semmi szükség a figyelmeztetésedre.

- Mégis úgy látom, komolyan érdeklődsz iránta - makacskodott nyugtalanul Heinz.

Fritz egy hosszú vonalzót húzogatott a rajzasztalon, amelyen dolgozott, majd komolyan megszólalt:

- Itt a legkomolyabb érdeklődés is hiába, öregem. Liselott kisasszony lefegyverző fesztelenséggel és barátságossággal kezel engem. Szóba sem jöhetek nála mint férfi. Olyan, mint a húgom, akivel szívesen évődöm egy kicsit, mert olyan imádnivaló huncut nevetéssel jutalmaz érte. Azt persze nem állítom, hogy higgadt és szenvtelen maradnék, ha észrevenném, hogy egy kicsit melegebben érez irántam. Akkor valószínűleg szabályszerűen beleszeretnék. Na de akkor talán csak nem lenne kifogásod ellene, hogy elfogadj sógorodnak?

Heinz ezektől a szavaktól cseppet sem nyugodott meg. Épp ellenkezőleg, a magyarázat még inkább kínozta.

- Tehát ennyire komolyan fogod fel a dolgot?

- Az isten szerelmére, ne képzelj egész regényt oda, ahol még csak el sem kezdődött semmi! Egyelőre még mindketten, Liselott kisasszony is meg én is nagyon elégedettek vagyunk baráti kapcsolatunkkal. Nyugodj meg, semmi néven nevezendő veszély nem leselkedik nálunk a sógornődre. Ha kell, bármikor magam állok ki érte, mint a saját húgomért.

Rottmann-nak be kellett érnie ezzel.

Liselott, miután első meglepetéséből magához tért, a régi nyugodt, baráti kedvességgel viszonyult Heinzhez. Óvatosan magába rejtette, amit valójában érzett iránta. Rottmann nem is sejthette volna, hogy a leány szerelmes belé, ha annak idején Vallentinék parkjában ki nem leste volna. Liselott megannyi vívódás után sem tudta kitépni a szívéből Rottmann képét. Szerelmét nem olthatta ki a tudat, hogy a férfi már elveszett a számára, akár Sandrát veszi nőül, akár mást.

Nyugtalanul várta a további fejleményeket. Mit tesz majd Sandra? Tényleg képes mindezek után Robert Vallentinhoz feleségül menni? Hiszen tudnia kell, hogy ezzel összetöri Heinz Rottmann szívét!

Kimondhatatlanul aggódott a férfiért, akit szeretett, mert nővére hűtlenül el fogja hagyni - már el is hagyta. Mi lesz, ha Rottmann megtudja? Néha úgy érezte, nem bírja tovább ezt a bizonytalanságot. Ilyenkor nekiült, hogy levelet írjon Sandrának Meg akarta kérni, hogy legalább nyíltan és őszintén mondjon el mindent Rottmann-nak. Azután mindig Sandra gúnyos hangját vélte hallani: „Miért érdekel annyira a sorsa? Talán te akarod megvigasztalni, ha én lemondok róla?”

Önemésztő büszkeséggel próbálta megkeményíteni a szívét a férfi iránt, de nem sikerült.

Hetek, hónapok teltek el így. A nyár teljes hevével köszöntött a fővárosra, a perzselő naptól meglágyult berlini aszfaltban itt is, ott is kerék- és cipősaroknyomok látszottak.

Susi mostanában szorgalmasan levelezett Liselott-tal. Július elején a következő levél jött tőle:

„Édes drága Liselott!

Ezúttal ismét részletes beszámolót kapsz tőlem. Mindannyian nagyon jól vagyunk. Sandra az utóbbi időben elképesztően fenn hordja az orrát, azt kell hinnem, nem alaptalanul reméli, hogy Vallentinné lesz belőle. Robert Vallentin rég hazatért délről, szinte naponta érkezik tőle levél Sandrának. Egyébként folyton-folyvást civakodunk. A legneveletlenebb és leghálátlanabb módon beszél Klara néniről, akinek pedig a kenyerét eszi. Szerintem ez nem vall nemes gondolkodásra. Még ha a néni nem volna ilyen angyalian jóságos, akkor is utálatos dolog így nyilatkozni róla. Jaj, Liselott, most már tűzbe mennék Klara néniért, nem ijedek meg tőle, akármilyen szigorúan néz is rám. Olyankor egyszerűen elkapom, és összevissza puszilom, amíg kegyelemért nem könyörög. Akkor olyan a tekintete, mint a tiéd, Liselott, amikor nagyon kedves akarsz lenni hozzám. De egy szót sem szól - nem bír. Borzasztóan imádom! Képzeld, ma olyan pudingot kotyvasztottam, hogy az valami fantasztikus! Most persze azt gondolod, hogy nagyképűsködöm, igaz? Hát szerénykedjenek csak a semmittevők, én most már rettentő fontos és értékes tagja lettem a társadalomnak. Annyi mindenhez értek, annyi hasznos munkát végzek - na, inkább nem is mondok többet, mert még azt hiszed, elkapott a nagyzási hóbort.

Mondd, Liselott, miért írsz olyan keveset Heinz Rottmann-ról? Ritkán látod? Fritz Herbigről már rengeteget írtál. Biztos nagyon rendes lehet, szeretnék vele megismerkedni. Egyáltalán szeretnék egyszer Berlinbe menni, talán hamarosan meg is kérem rá Klara nénit.

Klara néni boldog, hogy jól érzed magad Herbigéknél, és a mama is az. Ő mostanában sokat pepecsel a kertben, csudára szeret ott lenni. Én is igyekszem minél több időt tölteni odakint. Pompás ez a rengeteg zöld, ahogy az ember szeme láttára érik a gyümölcs, bont szirmot minden szál virág. A földieper már beérett - akkora, mint a tyúktojás, és az illata bódító. Persze nemcsak a csemegézésből, hanem a befőzésből is derekasan kiveszem a részemet. Igaz, hogy mi magunk is sokat fogyasztottunk, de kétszáz márka értékben már el is adtunk belőle. A cseresznye is szépen termett. Az még több hasznot hozott. És képzeld, a Te Susi húgodnak zseniális ötlete támadt! Itt a kertben rengeteg gyönyörű rózsa terem, így aztán indítványoztam, hogy lépjünk érintkezésbe egy berlini virágkereskedéssel, amely értékesítené a rózsáinkat. Egyszer ugyanis azt olvastam egy regényben, hogy Berlinben szörnyű drága a virág. Klara néni rögtön felkarolta az elgondolásomat, és azóta tényleg eladtunk egy csomó rózsát. A néni azt mondja, van érzékem az üzlethez, én meg borzasztóan örülök, hogy nekem is sikerült valami okosat kitalálnom.

Most a meggy meg a ribizli szedésénél tartunk. Te, Liselott, ez a meggy cukorszirupban, tejszínhabbal, hát az valami mennyei, én mondom neked. Most mindennap azt kapunk desszertnek. A málnából szörpöt főzünk, a ribizliből bor lesz. Ki se látunk a munkából. A gyümölcsszedéshez Heinrichnek napszámosokat kellett fogadnia. Azt mondja ilyen jó termést még nem pipált, és somolyogva hozzá szokta tenni: ez csak annak köszönhető, hogy olyan buzgón segítettem neki a kertben. Igazi lovag ez a Heinrich! Te? Hannétól is dicséretet kaptam, miszerint: »Susi kisasszony most már majdnem olyan ügyes, mint Liselott kisasszony, csak még a feledékenységről kellene leszoknia.« Hát igen a feledékenység, ez a bökkenő. Munka közben túl gyakran elkalandoznak a gondolataim. De majdcsak kialakul ez is A mama, Klara néni és Sandra szívélyesen üdvözölnek, Hanne, Line és Heinrich nemkülönben. Most zárom soraimat, mert lassan begörcsöl a kezem. Sokszor csókollak, drága Nővérkém, és a mielőbbi viszontlátásra!

A Te Susid”

Liselott mindig nagyon örült Susi leveleinek. Senki nem írt neki olyan kimerítően és érzékletesen, mint a húga. Sandra hébe-hóba küldött egy-két semmitmondó sort, az anyja általában beérte egy üdvözlőlappal, Klara néni pedig röviden és velősen fogalmazott, csak befejezésül vetett papírra néhány kedves, szívből jövő szót, amely szinte akarata ellenére kívánkozott ki belőle, mégis elárulta, mennyire vágyakozik az unokahúga után.

XXIII.

Robert Vallentin közvetlenül húsvét után tért vissza a szülői házba. Édesapja és édesanyja boldogan látta, hogy jó színben van, kipihent és vidám.

Kezdetben egyik fél sem említette Sandra Randolf nevét. A szülők már remélték, hogy Robert szenvedélye kihűlt, és örültek ennek.

A fiú azonban csak a kedvező alkalomra várt, hogy hangot adjon nősülési szándékának. Előbb néhány hetet teljesen szüleinek akart szentelni. Így múlt el pünkösd is, de aztán egyik nap, amikor hármasban ültek, így szólt:

- Kedves szüleim, eljött az ideje, hogy házassági terveimül beszéljek. Távollétem alatt alaposan megfontoltam a dolgot, és arra az eredményre jutottam, hogy csakis Sandrával tudom elképzelni a boldogságomat. Iránta való szerelmem a várakozás hosszú hónapjai alatt csak erősödött. Sandra a menyasszonyom, még ha hivatalosan nem jegyeztük is el egymást. Más tekintetben nem létezik nálatok szeretőbb, gyengédebb szülő, ne keményítsétek meg hát szíveteket a kívánságom előtt! Kérlek benneteket, hadd vegyem el azt, akit szeretek, hadd legyünk boldogok!

Bár kissé zaklatottan, de érett férfihoz méltó komolysággal beszélt. Szülei egy ideig némán, lehangoltan ültek, csalódottan néztek egymásra. Mi mindent meg nem tettek volna a fiuk kedvéért! Sandrával szembeni bizalmatlanságuktól azonban nem tudtak szabadulni.

A kereskedelmi tanácsos szedte össze magát először.

- A szavunkat adtuk, Robert, hogy a kiszabott esztendő lejárta után nem gördítünk több akadályt az utadba. Ezt meg is tartjuk, bármennyire nehezünkre esik. Ha csakugyan nem tudsz élni e leány nélkül, akkor csak azt kívánhatjuk, hogy valóban boldog légy vele.

- Mégis ragaszkodtok hozzá, hogy leteljen az az év, mielőtt nyilvánosságra hozhatom az eljegyzésemet Sandrával? Nem értelmetlen ez a kín, amit rám mértek, drága szüleim? Minden porcikám őutána vágyik, ti pedig még hónapokig meg akartok fosztani ettől a boldogságtól - hajtogatta Robert.

Az apja azonban elszántan rázta a fejét.

- Egy órával sem hozzuk közelebb a határidőt, amelyet egyébként is az orvos írt elő, fiam. Döntsön a sors! Ha mellettetek áll, akkor célhoz vezet benneteket. Elég nehezen szántuk rá magunkat, hogy ezt a próbaévet engedélyezzük neked. Most hát álljátok ki a próbát, te is meg a leány is!

Robert belátta, hogy szülei nem tekintenek el a kitűzött határidőtől, neki is ehhez kell tartania magát. Megírta Sandrának, hogy legyen még türelemmel.

A leány már kellőképpen meggyőzte Robertet lángoló, igaz szerelméről. Leveleiből őszinte, heves vágyakozás áradt, a fiatalember hitt neki, és ez a hit boldoggá tette.

Augusztus elejére jelezte érkezését Sandránál, hogy illem és szokás szerint végre megkérje a kezét.

Az addig hátralévő idő gyorsan telt, csak Sandra számára tűnt örökkévalóságnak. Amikor Robert végre megírta, hogy augusztus negyedikén érkezik, ideges izgalom lett úrrá rajta. Karnyújtásnyira a céltól elfogta a szorongás, hogy újabb akadály tornyosulhat reményei és vágyai elé. Az anyjának elmondta, hogy Robert bejelentkezett, és Ellen asszony most éppúgy idegeskedett, mint a leánya.

Sandra úgy gondolta, végre ideje közölnie Heinzcel, hogy szakítani akar vele.

Leült a kis íróasztalhoz, és körültekintően megfogalmazta a búcsúlevelet.

Nem mondhatni, hogy könnyű szívvel tette. Valami még mindig azt súgta, hogy Heinz Rottmann az igazi. Robert iránt semmit sem érzett. Egy kicsit viszolygott is a férfi gyengéd közeledésétől.

Jó néhány lapot összegyűrt, mire sikerült olyan levelet szerkesztenie, amely megnyerte a tetszését. Ez így hangzott:

„Drága, egyetlen Heinz!

Utoljára nevezlek így, még egyszer utoljára. Nehezemre esik megírnom neked, amit nem halogathatok. Mintha tátongó sírverembe pillantanék, melyben minden boldogságom süllyed el. Rövidre fogom, Szerelmem, oly elviselhetetlen a kín. Örökre el kell válnunk, Heinz. A gyermeki szeretet súlyos áldozatra kötelez, nem térhetek ki előle, meg kell hoznom, még ha én magam összeroppanok is.

Tudd hát meg, hogy Robert Vallentin, a kereskedelmi tanácsos fia anyámtól megkérte a kezemet, holott ismételten kimutattam, hogy semmit sem jelent a számomra. A mama örömmámorban úszik, mert e frigy megváltja minden további megpróbáltatástól, és könyörög, hogy fogadjam el az ajánlatot. Gondolhatok-e önző módon csak magamra? Én inkább a halált választanám, semhogy ebbe a házasságba beleegyezzek, de azzal nem segítek a hozzátartozóimon, ha megölöm magam.

Ugyanakkor arra is gondolnom kell, hogy kolonc vagyok a számodra, mely az előbbre jutásban hátráltat, lehúz Téged a szegényes élet nyomorúságába. Mindezt szem előtt tartva szedtem össze minden erőmet, hogy levelemmel ugyanolyan fájdalmat okozzak neked, amilyet magam is elszenvedni kényszerülök.

Így hát halálra szántan adom vissza a szabadságodat. Ha nem is köteleztük el magunkat, lélekben mégis úgy éreztük. Ezért írom neked mindezt, mert mielőtt kimondanám a döntő szót, becsületesen és szabadon akarok annak a férfinak a szemébe nézni, aki engem nőül venni kíván, még ha szeretni nem tudom is. Holnap, amikor Robert Vallentin menyasszonya leszek, akkor adom fel ezt a levelet. Mire e sorokat olvasod, már valaki másnak a tulajdona vagyok.

Ne nehezítsd tovább az áldozatomat, nyugodj bele férfi módra az elkerülhetetlenbe, és próbálj meg elfelejteni engem!

Sok szerencse kísérjen utadon, fájó, halálra sebzett szívvel búcsúzom. Többé ne írj, nem kaphatok tőled levelet, nem akarom megcsalni azt a másikat, még ha nem szeretem is. Ég áldjon, és bocsáss meg!

A Te boldogtalan Sandrád”

Egészen elégedett ezzel az írással sem volt, de borítékba zárta és megcímezte. Azután fellélegzett, mint aki nehéz munkán jutott túl, és írómappájába helyezte a levelet. Csak másnap akarta postára adni, miután Robert Vallentin eljegyezte. Talán nem akarta felégetni maga mögött a hidat, amíg biztosan nem tudta, hogy nem lesz szüksége rá a visszaúthoz.

Az ifjú Vallentin pontosan érkezett. Tekintete örömittasan tapadt Sandra vonásaira, miközben üdvözölte. Zihálva lélegzett arcán lázrózsák gyúltak. Még soha nem látta olyan szépnek a leányt, mint most, izgalomtól sápadt arcával, az egyszerű szabású, fekete ruhában.

Ellen asszony azzal a túláradó szívélyességgel fogadta Robertet, amely második természetévé vált. Nem nehezítette meg a kérőnek, hogy jövetele céljával előhozakodjon. Percek alatt lebonyolítottak mindent, s Robert végre egy rövid időre kettesben maradhatott kedvesével.

Feltört belőle az oly sokáig elfojtott vágy, karjába zárta, és olyan vadul csókolta, hogy a leány ajka belesajdult. Sandra mozdulatlanul tűrte, testén borzongás futott végig. Szerette volna eltaszítani magától a férfit, hogy felsikoltson, és úgy érezte, ereiben megfagy a vér.

Azután behunyta a szemét, és Rottmannra gondolt. Azt képzelte, ő tartja a karjában, és ezzel a hazugsággal szívében lett Robert Vallentin menyasszonya.

A következő órákban szinte nem is tért magához. Amikor behívták Klara nénit meg Susit, és a jegyeseként mutatták be nekik Robert Vallentint, vad diadalmámor dagasztotta a keblét, büszkén emelte föl a fejét.

Klara szánakozva látta a vőlegény napbarnította, szikár arcát, amely ragyogott a határtalan boldogságtól. Valami megindítót talált a lényében. Sajnálta, mert tudta, hogy Sandra nem szereti őt. Susi szokásától eltérően egészen csöndes és elfogódott volt. Úgy érezte, hallatlan szemfényvesztés részesévé vált. Szerencsekívánatai bágyadtan és kényszeredetten hangzottak.

Amikor az eseménydús nap végén kettesben maradt nővérével, egy szót sem szólt.

Sandra annál jókedvűbbnek tűnt. A Heinznek szóló levelet már elküldte, csakugyan az ifjú milliomos menyasszonya lett. A reá váró pompa és gazdagság gondolata elfedte a kellemetlen érzést, amelyet Robert gyengédsége keltett benne. Boldog akart lenni, bebeszélte hát magának, hogy az is. Mivel Susi egyre csak hallgatott, végül mosolyogva megkérdezte:

- Na mi az, megkukultál? Egy csöppet sem örülsz, hogy Robert Vallentin sógornője leszel?

Erre Susi komoly tekintettel fordult felé.

- Nem, túlságosan rossz a lelkiismeretem, amiért ilyen komédiában kell részt vennem.

- Komédiában? Mit akarsz ezzel mondani?

- Tudod te azt nagyon jól, éppolyan jól, mint én, hogy egészen máig becstelen kettős játékot folytattál két férfival.

- Tücsköt-bogarat összehordasz! Talán kedved szottyant Liselott nyomdokaiba lépni és erkölcsről papolni?

- Nem, ahhoz se kedvem, se tehetségem, még ha sokkal komolyabban veszem is ezeket a dolgokat, mint te. Mindössze válaszoltam a kérdésedre. Annyit azonban hozzátehetek, hogy a világ minden kincséért sem lennék a bőrödben.

- Hah! - vont vállat gőgösen Sandra. - A vagyontalanok irigysége - gúnyolódott.

Susi a fejét rázta.

- Ugyan miért irigyelnélek? Valószínűleg fogalmad sincs, mennyire szánalmas vagy. Csak azt kívánom, hogy soha ne is tudd meg. Most pedig jó éjszakát, ideje lefeküdni.

Ezzel elment a szobájába. Sandra szemére sokáig nem jött álom. Most, hogy végre elérte célját, hiába várta a boldog beteljesülés érzését. Amikor lehunyta a szemét, Robert izgatottan remegő arcát, szenvedélytől izzó tekintetét látta maga előtt. Még mindig betegnek tűnt ez a férfi, aki mohón vágyott birtokba venni őt. Szemernyi részvét sem keveredett az irtózásba, amely szinte őt is megbetegítette.

Ezen a gyötrelmes órán egyedül abból a tudatból merített vigaszt, hogy ragyogó életkörülményeik nem kárhoztatják majd túl szoros közelségre az urával. Mindenesetre módot talál majd arra, hogy amennyire lehet, kikerülje.

Ezzel a gondolattal aludt el végül Robert Vallentin arája, miközben a vőlegény epekedve ábrándozott hotelszobájában arról, hogy nemsokára egészen az övé lesz.

Másnap jegyese és leendő anyósa társaságában utazott vissza, hogy Sandrával együtt lépjen a szülei elé, az áldásukat kérni. A leány remekül játszotta az odaadó menyasszonyt, úgy simult hozzá, hogy Robert szüleit szinte furdalta a lelkiismeret, amiért annyira bizalmatlanul fogadták. Most aztán iparkodtak jóságosnak és barátságosnak mutatkozni, megkérték, hogy édesanyjával együtt maradjon náluk egy időre. Talán azért is hogy meggyőződjenek fiuk boldogságáról.

XXIV.

Heinz Rottmann megkapta Sandra búcsúlevelét. Először értetlenül meredt a papírra. Megdörzsölte a szemét, hogy álmodik-e, vagy talán beteg. Azután még egyszer elolvasta, és keserű, torokszorító érzés fogta el.

„Sutba dobott, mert túl szegény vagyok” - gondolta és felugrott. Zaklatottan járkált föl-alá szobájában, vagy inkább odújában, ezen a jellegzetes diáktanyán, amely minden kényelmet és személyes vonást nélkülözött.

Végül sóhajtva az olcsó, rikítóan tarkabarka huzattal fedett díványra vetette magát. Némán bámulta a mennyezetet. Úgy érezte ember nem élt még át annyi kínt, amennyi ezen az órán a lelkébe mart.

Egy idő múlva ismét kezébe vette Sandra levelét, és lassan, szóról szóra átrágta magát rajta. Az érzelgős szóvirágok ellenére hidegnek, kényszeredettnek tűnt az írás, mégsem tudott haragudni a leányra. Hiába, a körülmények hatalma. Bizonyára sokáig hadakozott ellene, valószínűleg minden irányból erre a lépésre ösztökélték, míg végül áldozatul adta magát és szerelmét.

Mély részvét ébredt benne, legyőzte a keserűséget, s szívében újra fellobbant a régi szerelem. Szegény Sandra, mennyit szenvedhetett, míg meghozta ezt az áldozatot! Mi ehhez képest az ő mostani fájdalma?

Hirtelen fojtogatóan szűknek és fülledtnek érezte a kis szobát. Vette a kalapját, és kimenekült a szabadba. Nem tudott dolgozni. Meg aztán minek is? - kérdezte magától keserűen. Mi végre törekedjen tovább lázasan célja felé? Semmi sem hajtja már előre.

Céltalanul bolyongott. Végül a Vadasparkban találta magát, azt sem tudta, hogy került oda. Üres tekintettel bámult a Spree egyik csatornájába, figyelte, mint sodródik az áramlattal egy nagy gyümölcsszállító bárka.

Amikor egy idő után újra nekieredt, nem messze fekete ruhás, karcsú leányalakot látott közeledni az úton. Felismerte Liselott Randolfot. Elállt a szívverése.

„Épp őmiatta érdemlem meg, hogy most szenvedek. Ugyanolyan fájdalmat okoztam neki, amilyen végül nekem is jutott” - gondolta, és megtört tekintettel nézte a leányt. Liselott is megismerte őt, s riadtan szorult össze a szíve. Ma reggel pár soros levélkét kapott Susitól, benne az értesítést Sandra eljegyzéséről.

Természetesen lelke mélyéig feldúlta a hír. Hogyan viseli majd ezt a csapást Heinz Rottmann?

Semmi másra nem tudott gondolni, hiába töprengett, mitévő legyen. Estig semmiképp sem találkozhatott a férfival, mert az napközben nem szokott Herbigékhez jönni.

Örült, amikor Herbigné elküldte vásárolni. A feje is megfájdult, ezért nem szállt mindjárt a ház előtt villamosra, mint szokott. Egy kicsit sétálni akart a Vadasparkban.

Most pedig hirtelen az jött szembe vele a néptelen úton, aki egyfolytában az eszében járt. Legszívesebben elszaladt volna, mert tudta, hogy nem képes elmondani Rottmann-nak, ami történt.

Egy darabig némán nézték egymást, még köszönni sem volt erejük.

Végül Heinz kihúzta magát.

- Milyen… különös, hogy itt találkozom kegyeddel. És épp most - nyögte ki.

A leány szorongva nézett fel rá. Tekintetében leplezetlenül ott tükröződött minden iránta érzeti szerelme. A férfi belelátott a lelkébe, és sírni szeretett volna, mint egy kisgyerek.

Csak most fogta fel teljes mélységében a fájdalmat, amelyet akaratlanul okozott Liselottnak. A leány pillantása mégis olyan jólesett neki, mintha egy szelíd, simogató kéz érintette volna meg a szívét.

- Már tudja - kezdte dadogva Liselott már megtudta, hogy…

Nem tudta befejezni a mondatot. Őszinte részvét és mély, izzó fájdalom zárta le az ajkát.

- Igen, tudom, hogy a kedves nénje eljegyezte magát Vallentin úrral. És kegyed, igen, Liselott kisasszony, kegyed is tudja, miként érintett engem ez a hír. Hadd beszéljek teljes nyíltsággal! Tudom, hogy kegyed előtt nem volt titok a Sandra iránti szerelmem.

A leány remegve bólintott.

- Igen, tudtam róla - felelte halkan.

Heinz levette a kalapját, és megtörölgette a homlokát.

- Liselott kisasszony, én pedig arról is tudtam, hogy kegyed akkor este, Vallentinék parkjában tanúja volt a beszélgetésünknek.

Liselott rémülten meredt rá, sápadt, vonagló arccal hátratántorodott.

- Ön tudta ezt? - kérdezte reszketve, és sápadt arca hirtelen pirosra vált.

- Igen, tudtam, sőt még többet is. Még egyszer visszatértem ahhoz a padhoz, és akkor fájdalmas, görcsös zokogást hallottam, amelyet soha többé nem tudtam elfelejteni. Tanúja lettem a könnyeinek, Liselott, ahogyan korábban kegyed a mi találkánknak. Attól fogva tudom, amit addig csak sejtettem, és magam előtt is tagadni próbáltam: hogy fájdalmat okoztam kegyednek. Egyébkor mindig oly mesterien uralkodott magán, hogy csakis azt gondolhattam, nem jelentek kegyednek sokat. Azon az estén betekintést nyertem büszke, zárkózott lelkébe, s ez azóta súlyos teherként nehezedik a lelkiismeretemre. Most megbűnhődtem a vétkemért, ugyanazzal az eszközzel vett rajtam bosszút a sors.

Liselott keze előbb védekezőleg előrenyúlt, majd ernyedten, erőtlenül lehanyatlott, s most ott állt lehorgasztott fejjel a férfi előtt. Arcán kövér könnycseppek gördültek alá, a szégyen és a fájdalom könnyei.

Rottmann megragadta a kezét.

- Liselott, ezek a könnyek engem vádolnak… bocsássa meg, amit vétettem!

Erre a leány felemelte a tekintetét, egyenesen a szemébe nézett.

- Nem saját fájdalmamnak szólnak a könnyeim, hanem azért hullanak, mert önnek ennyire szenvednie kell a nővérem miatt… ez minden másnál jobban fáj.

- Kegyed jóságos angyal, Liselott, mindig is tudtam - csókolt kezet Heinz. - Ez bátorított arra, hogy a barátságáért folyamodjak. Azzal együtt, amit Sandra iránt éreztem, kegyed mindig nagyon sokat jelentett nekem. S hogy most ennyire nyíltan beszélhetek, újabb jótétemény. Úgy érzem, könnyebben viselem el a történteket, mivel méltónak tart a részvétére. Fogadja ezért hálás köszönetemet!

Liselott szeme felcsillant, amitől különös, jóleső melegség járta át a férfi szívét. A leány elpirult, kebléből mély sóhaj szakadt fel. Nyilvánvaló volt, hogy Rottmann-nak valóban vigaszt nyújt szenvedésére ez a találkozás, ezért kisszerű viselkedés lett volna szemérmesen titkolnia, mit érzett mindig is iránta. Minden önérzetet eldobott magától, szeretettel és részvéttel nézett a férfira.

- Ugye, elviseli, amit a sors önre mért? A munkájában, a törekvéseiben kárpótlást és feledést talál majd.

Heinz ismét megcsókolta a kezét.

- Talán hagyjam, hogy két gyönge nő megszégyenítsen? Kegyed példát mutatott, miként viseli el az ember a fájdalmat. Sandra pedig… vajon ő nem szenved-e sokkal inkább, mint én? Mégis zokszó nélkül feláldozza magát. Nem tudom, és nem is akarom felróni neki, hogy elhagyott, hiszen még évek telhetnek el, mire szilárd talajt érzek a talpam alatt. Még bizonytalan a jövőm, jóllehet hiszek abban, hogy b0ldogulni fogok. Amit Sandra elbír, az számomra sem lehet túl nehéz.

Liselott érezte, mint szökik az arcába, majd fut le ismét a vér Szégyellte magát a nővére helyett. A férfi szavaiból azt vette ki, hogy Sandra a gyermeki szeretet áldozatának állította be magát. Tehát még mindig nincs mersze vállalni az igazságot - Rottmann pedig hisz a hazugságában.

Minderről azonban semmit sem szólt. Hadd higgyen tovább Sandrában, hadd segítsen neki ez a hit, hogy elviselje a megváltoztathatatlant, még mindig jobb, mint a pőre, lesújtó valóság.

- Most már mennem kell - nyújtotta sietve a kezét -, vásárolnom kell Herbigné részére.

A férfi a legszívesebben visszatartotta volna. A közelsége annyira vigasztalólag hatott rá, mintha a jelenlétében kevésbé érezné a fájdalmat.

- Elkísérhetném egy darabon? - kérlelte.

- Köszönöm, nagyon kedves - felelte rövid habozás után Liselott -, de csak a sétaúton. Aztán villamosra kell szállnom, különben későn érek vissza.

Együtt mentek a villamosmegállóig. Egy keveset még várniuk kellett, míg a két kocsiból álló szerelvény berobogott. Nem sokat beszéltek, most egyiküket sem zavarta a hallgatás. Heinz fölsegítette a leányt, és kalapját megemelve hátralépett.

- A viszontlátásra! - kiáltotta le neki Liselott, mielőtt eltűnt a kocsi belsejében.

A férfi viszonozta a köszönést, valahogy ez is vigasztalta. Lassan ballagott hazafelé, dolgozni továbbra sem volt kedve.

Mégegyszer elolvasta Sandra levelét, és csodálkozott, hogy szinte már nem is fájt. Összehajtotta, és eltette a tárcájába.

Estig egymagában gubbasztott odahaza, de akkor egyrészt nem bírta tovább a magányt, másrészt megígérte Fritz Herbignek, hogy meglátogatja, így hát sietve elkészült és útra kelt. Minél közelebb ért Herbigék lakásához, annál inkább elfogta a vágy a melegen fénylő, szürke leányszempár után, amely ma oly szeretettel és vigasztalóan nézett rá.

Fritz Herbiget odafönt, a műteremben találta. Barátja vidáman üdvözölte.

- Hol tekeregtél egész nap? Két előadást is ellógtál. Amióta ismerlek, nem fordult elő ilyesmi. Már azt hittem, megbetegedtél. Na gyere, tedd le magad! Kérsz egy pohár bort vagy egy kis konyakot? Nem? Akkor gyújts rá, tessék, szolgáld ki magad!

Rottmann egy karosszékbe rogyott, állát a tenyerébe támasztotta.

- Nocsak! - fürkészte az arcát Fritz. - Mi ütött beléd? Gyanús vagy nekem, öregem. Mi a baj?

- Ne is törődj velem! - legyintett Heinz. - Kicsit kizökkentem az egyensúlyomból. Sandra Randolf ma közölte, hogy eljegyezte magát valaki mással, egy ifjú milliomossal.

- Azt a hétszázát! Szegény ördög, hát akkor tényleg… szóval így állunk. Kész, vége. Szegény öregem!

- Ne, ne, csak ne sajnálj! - tiltakozott Rottmann. - Hagyj! Egy szót se ejtsünk róla, kérlek.

- Na jó, hagyjuk. Csak annyit jegyeznék még meg, hogy ez a Sandra nemigen hasonlít a húgára. Liselott soha senkit nem hagyna el hűtlenül, a puszta haszonszerzés kedvéért.

- Ne ítélkezz elhamarkodottan! - intette barátját elkínzott arccal Heinz. - Sandra is csak azért tette, hogy az anyját meg a nővéreit sanyarú helyzetükből kiszabadítsa.

Az ifjú Hervig kissé kétkedve nézett, aztán valami más jutott eszébe.

- Te, akkor most Liselott kisasszony is elmegy tőlünk? Hát ez… ez nem valami örömteli kilátás. Természetesen nem akar majd tovább állásban maradni, ha egyszer a nénje megszabadítja minden gondtól.

- Nem tudom - felelte tétován Heinz.

- Hm! Na, anyám magánkívül lesz. Az ifjú hölgy egészen a szívéhez nőtt.

- És neked? - firtatta.

- Nekem? - nevetett Fritz. - Á, tudod, Heinz, valahogy olyan ez a lány, hogy mihelyt egy kicsit tüzet fognék, azonnal lehűt. Azt hiszem, már valaki másnak adta a szívét, olyan szekér után meg semmi kedvem szaladni, amelyik úgysem vesz fel. Ezzel együtt nagyon szeretetre méltó teremtés, megkedveltem, és anyám miatt is szeretném, ha nálunk maradni.

Csend támadt.

Végül Fritz felugrott.

- A munkából ma már semmi sem lesz. Gyerünk le, hátha jobb kedvre derülünk!

Lementek a lépcsőn. A lakásba lépve, zongorázás hangjai ütötték meg a fülüket.

- Á, Liselott kisasszony játszik. Van kedved hallgatni? Különben bemehetünk a szobámba.

- Ha nem zavarok, szívesen hallgatom egy cseppet. Liselott kisasszony igen értő zongorajátékos, ezt már korábbról tudom.

- Sohasem zavarsz, Heinz, csak gyere!

Beléptek a zeneszobába, halkan behúzták maguk mögött az ajtót. Herbigné mosolyogva biccentett feléjük, ők pedig a darab végéig állva maradtak.

Amikor Liselott ujjai lesiklottak a billentyűkről, s mintegy álomból készült visszatérni a valóságba, hallotta, amint Herbigné üdvözöl valakit. Megfordult, és észrevette Heinz Rottmannt. A férfi elnézést kért az alkalmatlankodásért, és a leánynak is köszönt.

Maguk sem tudták, miért, de egyikük sem említette, hogy ma nem először látják egymást.

Liselott szemében ismét meleg fények gyúltak. Elbűvölően kedves látványt nyújtott, ahogy rózsás arccal ott állt a férfi előtt. Rottmann feledte fájdalmát, feledte Sandrát, miközben a zongora közelében egy széknek támaszkodott, és a leány arcát figyelte. Magával ragadta Liselott elmélyült játéka, a karcsú ujjak alól felröppenő hangok, amelyek a béke hírnökeként hatoltak zaklatott szívébe.

Sandra Liselottnak is hírül adta eljegyzését, s levelét így írta alá: „A Te boldog Sandrád”.

Liselott sokáig dermedten bámulta ezeket a szavakat. Vajon a nővére csakugyan boldog azzal a tudattal a szívében, hogy boldogtalanná tett egy embert?

Susi a maga kíméletlen őszinteségével kimerítő beszámolót adott az eljegyzés lefolyásáról. Mellesleg minden körülményeskedés nélkül kijelentette, hogy borzasztóan sajnálja Robert Vallentint, mert igazán nem kellemetlen ember, és megérdemelné, hogy önmagáért szeressék. Megkérdezte még, hogy viseli Rottmann a fájdalmát, és Liselott sajnálja-e őt. Liselott igyekezett választ adni a kérdésekre anélkül, hogy túl sokat árult volna el érzéseiből.

Klara nénitől is érkezett ezekben a napokban egy kedves levél. Ebben közölte, hogy szándékában áll a közeljövőben néhány napra Berlinbe utazni, mégpedig Susival. Azt írta, hiányzik neki Liselott, meg Susinak is szeretne egy kis változatosságot nyújtani, mert az utóbbi időben tényleg olyan szorgalmas, hogy megérdemel némi jutalmat. Sandra még egy darabig Vallentinéknál marad az anyjával, mivel a vőlegénye nem akar megválni tőle. Két hónap múlva már meg is tartják az esküvőt, ami előtt Sandra már csak egész rövid időre fog hazatérni.

Az eljegyzést illetően Klara mindennemű véleménynyilvánítástól tartózkodott. Rottmann nevét sem említette, azt is csak futólag, hogy Liselott miatt kívánkozik Berlinbe. Az érzelmeivel kapcsolatban nem volt túl közlékeny. Arra azonban megkérte a leányt, egyelőre semmit se írjon Susinak az utazásról, mert meglepetésnek szánja.

Alig egy-két nap múlva Herbigné szólt Liselottnak, hogy Klara Arnstetten Susival együtt jelezte látogatását.

- Azt azonban szigorúan kikötötte, hogy szállodában foglaljunk neki szobát, mert senkit sem akar terhelni, és szabadon akar mozogni - tette hozzá nevetve.

- Ez rá vall - nevette el magát Liselott is, akit fellelkesített a látogatás híre.

- Igen: rövid és velős, semmi teketória, szépelgő szócséplés. Már fiatal leányként is ilyen volt. A hűségére és becsületességére azonban bátran lehet építeni. Mindig kész segíteni, ha kell, de ő a világért sem venne igénybe másokat. Mindenesetre óvakodom figyelmen kívül hagyni a kívánságát. Az uram már intézi is a szobafoglalást. Egyébiránt el sem engedjük majd magunktól Klarát meg a maga bájos húgocskáját. Ugye, örül nekik, gyermekem?

- Nagyon - bólogatott sugárzó arccal Liselott -, Susi a kedvenc testvérem, és Klara nénit is nagyon, nagyon szeretem. Rengeteggel tartozom neki, azaz mi mindannyian, és csak a szeretetemmel tudom meghálálni.

- Mondja meg őszintén - fogta át fél karjával Liselott vállát Herbigné -, a jövőben is nálunk marad? Attól tartok, most, hogy a nénje ilyen fényes partit csinált, el akar menni tőlünk.

A leány a fejét rázta.

- Ez az én személyemet nem érinti. Amennyiben valóban hasznomat látják, örömmel maradok. Klara néninek így is ott marad anyám meg Susi, akikről gondoskodnia kell, ezért hát örülök, hogy legalább én nem terhelem.

- Mindenesetre én is nagyon örülök, hogy itt tarthatom magát. Mit is kezdenék a jobbkezem nélkül? Mert magát annak érzem, Liselott. De az édesanyjukat Sandra nyilván magához kívánja venni.

- Nem, tudomásom szerint Sandra az apósáéknál fog lakni, és édesanyám túl jól érzi magát Klara néninél, semhogy elkívánkozna onnét.

Herbigné bólintott.

- Klara mindig gyengéden szerette a húgát, anyja és nővére volt egyszerre, már mielőtt a maga édesanyja férjhez ment. Én is azt hiszem, hogy az édesanyja Klaránál a legjobb kezekben van. Annak pedig örülök, hogy maga nálunk marad, kedves gyermekem, mert mindannyian nagyon megszerettük magát.

- Szívesen maradok, és örülök, hogy elégedettek velem.

XXV.

Egy derűs, verőfényes augusztusi napon Liselott Herbignével a pályaudvarra autózott, hogy fogadják Klara nénit és Susit.

Alig állt meg a vonat, Susi már lelkendezve ugrott le róla, és Liselott karjába vetette magát.

Amióta az előző este Klara néni bejelentette, hogy Berlinbe utaznak, alig bírt magával az izgatottságtól. Először nem jött álom a szemére, emiatt persze korán reggel nem akaródzott felkelnie.

Liselott nem tudott betelni a látványával.

- Susi, te még sokkal csinosabb vagy, és milyen nőies, elegáns lettél!

- Komolyan tűrhetően festek berlini szemmel is? Vagy messziről lesír rólam a vidéki libuska?

Herbigné nem tudta megállni, hogy megpuszilja a kedves teremtést.

- Nekem épp az ilyen „vidéki libuskák” tetszenek, Susi kisasszony.

- Jesszusom, micsoda tömeg, micsoda nyüzsgés, már itt, a pályaudvaron is! Az emberek úgy szaladgálnak, mint akit villanyáram hajt. Szeretném belevetni magam az áradatba, aztán vidáman úszni vele.

- Akkor nem jutnál messzire - vélte mosolyogva Klara néni.

- Inkább szálljunk be, próbálkozzunk meg az autóval - derült Susi elragadtatottságán Maria Herbig.

A leány nagy, csodálkozó szemeket meresztett az elegáns autóra.

- Ezzel megyünk? Hát ez óriási! Hát én tegnap este óta már semmin sem csodálkozom. Még ha ez a fejedelmi batár egyenesen a paradicsomba visz is.

Az automobil nekiiramodott, és nemsokára a szálloda előtt állt meg, ahol Herbig úr a két hölgy számára szobát foglalt. Felvitették a csomagot, kicsit felfrissítették magukat, majd továbbindultak Herbigékhez.

Épp teaidőre értek oda. Liselott sietett átöltözni, hogy a háziasszonyi teendőknek szentelhesse magát. A szobájából kilépve, az előtérben Fritz Herbiggel találkozott, aki csak most jött haza.

- Á, Liselott kisasszony! Megérkeztek a hozzátartozói?

- Igen, hál' istennek. A húgom máris el van ragadtatva Berlintől, nem tudott betelni a látvánnyal.

Fritz nevetett. Ebben a pillanatban nyílt a szalon ajtaja, és egy aranyszőke hajú, sugárzó babaarcú teremtés jelent meg.

- Meghallottam a hangodat, Liselott. Klara néninek és Herbigné asszonynak annyi a mesélni valója, hogy fölöslegesnek érzem magam. Nem segíthetnék egy kicsit neked? - kérdezte az ifjú hölgy, de ahogy a fiatalemberre pillantott, pirulva akart visszavonulni a szalonba.

- Maradj csak, Susi! - fogta karon Liselott. - Ismerd meg Fritz Herbig urat! Herbig úr, íme, a húgom, Susi.

- Nocsak, Liselott kisasszony, a kegyed kishúga nem is olyan kicsi már! - derült a férfi.

Susi mosolygós kék szeme, mely oly vidáman, gyermeki ártatlansággal nézett a világra, tágra nyílt.

- Ó, hát egész másnak képzeltem önt! - ámult el.

Fritz szívből nevetett.

- Ki tájékoztatta ennyire félre?

- Természetesen Liselott. Mindenről és mindenkiről töviről hegyire beszámoltattam, így önről is.

- Szóval rólam is? - kérdezte, és majd felfalta a szemével a bájos fiatal leányt.

- Persze, tudnom kellett, kivel érintkezik naponta a nővérem.

- Nem vonom kétségbe ezt a jogát, de ha szabad érdeklődnöm, szürke avagy rózsaszín képet festett rólam a kedves nénje? - évődött Liselottra pillantva.

Susi nevetett, és mielőtt újból megszólalt, kapkodva vett lélegzetet, ahogy a kisgyermekek szokták, amikor valami fontosat akarnak mondani.

- Se ilyet, se olyat, hanem egy harmadikfélét, amely azonban nem felel meg a valóságnak. Talán csak én értelmeztem rosszul a szavait, mindenesetre alacsonyabbnak, testesebbnek és nem ilyen hirtelenszőkének képzeltem.

- A bocsánatáért esedezem - hajolt meg sajnálkozást tettetve a fiatal Herbig -, ha csalódást okoztam. Remélhetőleg nem veszi zokon, hogy nem tudtam elnyerni a tetszését.

- Jaj, nem, nekem nagyon is tetszik - kottyantotta ki a leány, aztán elpirult, és a szájára tapasztotta a kezét. Zavarában halkra fogott hangon folytatta: - Istenem, miket locsogok itt összevissza, Liselott milyen mérgesen néz. Ne is figyeljen rám. Herbig úr! Kicsi korom óta rossz szokásom, hogy tüstént kiszalad a számon, ami csak eszembe jut, emiatt én vagyok a családban a fekete bárány.

- Az lehetetlen! - jelentette ki meggyőződéssel Fritz, és elragadtatva bámulta Susi aranyló fürtjeit.

- Mármint micsoda? - hökkent meg a leány.

- Hogy efféle megjelölés illetné kegyedet.

- Vagy úgy, arra gondol, hogy szőke vagyok. Az ebből a szempontból nem számít. Kérdezze csak meg Liselott-tól!

- Inkább nem kérdezem, nem akarok ujjat húzni vele. Mert ha csak egy rossz szót találna szólni kegyedre, tüstént vége a barátságunknak. Egyébként nem is néz mérgesen. Épp ellenkezőleg, ma inkább nagyon is jókedvűnek látszik. Susi nevetve puszilta meg a nővérét.

- Igaz, ma tényleg jó napja van. Istenkém, úgy örülök, hogy Berlinbe jöttünk, káprázatos ez a város. Irigylem önt, hogy itt élhet.

- Első ízben jár Berlinben?

- Igen.

- Akkor okvetlenül meg kell mutatnom kegyednek az összes nevezetességet. Csapunk egy igazi városnézést.

- Sajnos, Klara néni épp az imént mondta, hogy a legszívesebben ki sem dugná az orrát az utcára, mert Berlin az idegeire megy.

- Annyi baj, Klara nénit majd itt hagyjuk édesanyámmal, aki szintén nincs oda a kinti nyüzsgésért, mi, fiatalok pedig nekivágunk. Ha nem akarja egyedül rám bízni magát, akkor megkérem Heinz Rottmannt, hogy Liselott kisasszonnyal együtt tartson velünk, elvégre régi barátja kegyedéknek. Akkor aztán annyit láthat Berlinből, amennyit csak akar.

- Jaj, de jó! - csapta össze kezét örömében Susi. - Ez pompás lenne! Liselott, mit gondolsz, lehet róla szó?

- Ami engem illet, húgocskám, attól is függ, kapok-e kimenőt, hiszen a munkámat is el kell végeznem - nyomott csókot az izgalomtól kipirult arcocskára a nővére.

Fritz egészen tűzbe jött. Susi nagyon megtetszett neki. Elragadónak találta eleven természetességét, minden kívánságát teljesítette volna, hogy kék szemét újra úgy ragyogni lássa, mint az előbb.

- Az nem gond, Liselott kisasszony. A mama egyszerűen nem tagadhatja meg, hogy kimenőt adjon. Magam beszélek vele.

Mindhárman beléptek a szalonba. Fritz Herbig először Klara Arnstettent üdvözölte, akit már régebbről ismert, majd közölte édesanyjával, miben állapodott meg a két ifjú hölggyel.

Herbigné azonnal beleegyezett, hogy Liselott tetszés szerinti időre szabadságolja magát, és pártfogolta az egész elgondolást, kivált hogy ezáltal zavartalanul diskurálhatott Klarával. Teázás közben máris megtervezték a következő nap részletes programját.

Ezzel meg nem is végeztek, amikor az inas bejelentette

Heinz Rottmannt, aki azért jött, hogy barátját sétálni hívja. A sétából azonban semmi sem lett, Fritznek nem akaródzott elmennie; Susi kék szeme ott tartotta. Heinz pedig szívesen hagyta magát rábeszélni, hogy maradjon.

A négy fiatal élénk eszmecserébe merült, olyannyira, hogy a két idősebb hölgy jobbnak látta mosolyogva a szomszéd szobába menekülni.

Susi sziporkázott, mókás közbeszólásaival nemegyszer megnevettette a társaságot. Amikor végül előadta, miként látogatta meg egy ízben a drámai színésznő Keßler-Witte asszonyt, hogy a véleményét kikérje, majd eltúlzott színpadiassággal, saját korábbi önmagát kifigurázva részleteket szavalt el „Az orléans-i szűz”-ből meg a „Stuart Máriá”-ból, viharos tetszést aratott. Még Heinz Rottmann is gurult a nevetéstől, s Liselott szívből hálás volt a húgának ezért.

Susi bemutatója alatt Klara néniék is visszatértek, és együtt derültek a fiatalokkal. Az ezt követő tapsorkán közepette toppant be az idősebb Herbig. Maria asszony unszolására Susinak még egyszer ízelítőt kellett adnia színművészetéből, nehogy a ház ura elmulassza a nem mindennapi élményt. A leány nem kérette magát, s újra felharsant a hahotázás. Fritz Herbig legszívesebben a karjába kapta volna ezt az imádni való, mókás leányzót, és csókot cuppantott volna arra a csacsogó szájacskájára. Nem vitás, első látásra elrabolta a szívét.

A tragikus hősnő szenvedő grimaszt vágott, s pihegve hordozta végig tekintetet a közönségén.

- Azért ez mégis tragédia, hogy mindenkit megnevettetek, holott halálosan komoly vagyok.

Imádnivaló a kicsike, gondolta Maria Herbig, a férje pedig elkapta Susi kezét, kedvesen megpaskolta, és mosolyogva így szólt:

- Adjon hálát Istennek ezért a tehetségéért, drága kisasszonyka! Irigylésre méltó az, aki ennyi kacajt képes fakasztani. Többet ér ez minden orvosságnál.

Fritz sugárzó arccal nézte a szőke fürtös fejet. Az aranyló tincsek éppúgy szikrázni látszottak a délutáni fényben, mint a kék szempár, s a szikráktól lángok lobbantak a fiatalember szemében.

A tüzes pillantás azután Susi ifjú szívében ébresztett különös, nyugtalanító, mégis mámoros érzést, amely ebben a gondolatban kristályosodott ki: „Ha Fritz Herbig nem olyan volna, amilyen, közel sem tetszene ennyire Berlin.”

Heinz Rottmann készséggel vállalta, hogy másnap barátjával meg a két ifjú hölggyel bebarangolja a fővárost. Rögtön meg is beszélték a részleteket.

Amikor Susi késő este Klara nénivel Herbigék autójában a szálloda felé robogott, sóhajtva bújt oda nagynénjéhez:

- Klara néni, mindig Berlinben szeretnék lenni. Olyan káprázatos itt.

- Neked minden újdonság káprázatos, Susi - mosolygott az idős hölgy -, ez a fiatalság előjoga.

Nem sejtette, hogy a vállán nyugvó szőke fürtös fejet ma valami egész más kápráztatta el - az első szerelem ébredése.

XXVI.

Herbigék kocsija másnap reggel már kilenc órakor a szálloda elé kanyarodott, benne ott ült Liselott, Fritz és Heinz Rottmann. Nem sokat kellett várniuk, hogy Susi és nyomában Klara néni kilépjen a kapun.

A néni nehezen barátkozott meg azzal, hogy a fiatalok csak magukban csatangoljanak a nagyvárosban, Maria Herbig azonban igyekezett eloszlatni aggodalmait.

- Ne felejtsd el, kedves Klárám, hogy ez itt Berlin! A fiatalok mifelénk sokkal közvetlenebbül érintkeznek egymással, mint vidéken. Egyébként Rottmann meg a fiam kezeskednek afelől, hogy az unokahúgaid tökéletes védelmet élvezzenek.

Klara nem akadékoskodott, hallgatott barátnőjére. Egy kicsit mégis nyugtalanul látta el Susit útravalóul mindenféle magatartási előírásokkal. A leány azonban csak fél füllel hallgatta.

Fritz Klara nénit is hívta, hogy szálljon be.

- Parancsoljon, nagyságos asszony, majd megállunk a lakásunk előtt.

- Nem, nem - rázta mosolyogva a fejét Klara -, inkább egy kicsit sétálok, azután fogok egy konflist. Kicsit régimódi vagyok én az automobilhoz, ódzkodom a száguldástól.

- Pedig az olyan isteni, nénikém! - lelkendezett Susi.

- Persze - nevetett a nagynénje -, ha én is olyan fiatal fruska lennék, mint te, akkor bátrabban vállalkoznék rá. Na, induljatok, és jó szórakozást!

- Viszontlátásra, Klara néni!

- Mikor jöttök vissza? - tudakolta még az idős hölgy.

- Este előtt nem - felelte gyorsan Fritz.

- Ó! Olyan sokára?

- Igenis, tisztelettel, ez egy rendkívüli világnap. A mama már tud róla. A Wannseenél ebédelünk, a Jostynál uzsonnázunk. A közbeeső időben keresztül-kasul bejárjuk Berlint, és vacsorára újra otthon leszünk.

A fiatalok a néni elképedtségén derülve hajtattak el. Susival madarat lehetett volna fogatni. Hangosan ujjongott, amíg az autó végigrobogott az elegáns házakkal szegélyezett hosszú, nyílegyenes utcákon, s valahányszor kiszálltak, hogy egy-egy nevezetességet közelebbről is megtekintsenek, csodálkozó gyermekszeme elkerekedett, s támaszt keresve Liselott kezébe kapaszkodott. Egyszer aztán véletlenül Fritz Herbig jobbját ragadta meg, s a férfi olyan erősen fogta, hogy riadtan pillantott fel, egyenesen Fritz elragadtatottan csillogó szemébe.

Hirtelen arcába szökött a vér, keze reszketett a fiatalember markában. Herbig azt hihette, szántszándékkal fogódzkodott belé.

- Azt hittem, a néném áll mellettem - próbálta kimagyarázni magát.

- Én nem vigyázhatok kegyedre, nagyságos kisasszony?

- Már nem kell tartania, magamhoz tértem - jelent meg ismét pajkos fény Susi tekintetében, s a fiatal Herbig gyengéd szorítás után elengedte a kezét.

A kocsiban mindvégig ragyogó hangulat uralkodott. Susi és Fritz a bimbózó szerelem első szakaszának féktelen jókedvét mutatta. Vidámságuk Liselottra is átragadt. Szelíden boldogító érzés töltötte el, amiért Heinz Rottmann most derűsebbnek tűnt, mint az utóbbi időben bármikor.

Délben az egyik wannseei kertvendéglőben ebédeltek. Kiültek a fák alá, elébük tárult az egész tó. Élvezték a kitűnő ételeket és italokat. Susi az étkezés örömeinek is a rá jellemző természetességgel és lendülettel adta át magát. Fritz Herbig szíve mindinkább álmelegedett, egyre szaporábban vert, ahogy huncut mosolyát figyelte.

Levelezőlap-árus lepett az asztalhoz.

- Jaj, küldjünk üdvözlőlapot a mamának meg Sandrának! - kérte Susi, és Fritz sietett eleget tenni kívánságának. Liselott aggódva pillantott Rottmann arcára, amely megremegett Sandra nevének hallatára. Amint azonban észrevette, hogy Liselott ránéz, hálás érzés ébredt benne, amiért ez a bájos, szeretetre méltó leány annyi megpróbáltatás után is hűségesen megőrizte őt a szívében.

Susi ezalatt megcímzett két képeslapot.

- Így ni, ezt Sandrának. Önök is írják alá, uraim! - tolta a lapokat Herbig elé.

- A kedves nénje igencsak hirtelen jegyezte el magát - vélte Fritz, hogy folytassa a társalgást Susival.

- Hirtelen? Dehogy! - rázta meg szőke fejét amaz. - Hiszen több mint egy éve tart a dolog.

Liselott megrettent, jelezni próbált a húgának, aki azonban nem ügyelt rá.

- Csakugyan? Már egy éve? - kérdezte Fritz szórakozottan, közben egyre a leány arcát fürkészve.

- Bizony - bólogatott Susi -, titokban már tavaly július vége óta jegyben jártak Robert Vallentinnal, de a fiatalember szülei nem adták áldásukat a kapcsolatra, azt hiszem, a fiuk egészségi állapota miatt. Mindenesetre egy esztendei próbaidőt kötöttek ki, csak azután hozhatták nyilvánosságra a jegyességet.

Liselott sóbálványként meredt Heinz Rottmann ijesztően elsápadt vonásaira. Tudta, most tört ezer darabra az eddig dédelgetett eszménykép.

- Susi! Hogy jelenthetsz ki olyasmit, amit voltaképpen nem is tudsz? - ripakodott rá a húgára.

Rottmann feléje fordult, és a szemébe nézett.

Liselott könnyeivel küszködve igyekezett ismét lopva jelt adni a testvérének.

Fritz Herbig is felfigyelt, megilletődve pillantott barátja arcára. Susi végre észrevette nővére finom jelzését, s hirtelen észbe kapott, hogy butaságot művelhetett.

Kínos csend ereszkedett a kis társaságra. Susit azonban nem olyan fából faragták, hogy hosszasan rágódjék egy tisztázatlan helyzeten. Bátran szarvánál ragadta meg a bikát.

- Kedves Rottmann úr, Liselott épp most figyelmeztetett, hogy kifecsegtem valamit, ami eddig titokban maradt ön előtt. Mivel azonban már megtörtént, tisztességtelennek és értelmetlennek is tartanám, ha most szándékosan elkennénk az ügyet.

Heinz idegesen törölgette a homlokát.

- Hálára kötelezne, ha elmondaná a teljes igazságot, nagyságos kisasszony.

- El is mondom, önnek csak javára válik. Nem osztom Liselott nézetét, miszerint titkolóznunk kéne ön előtt, bármilyen jó szándékkal is. A hallgatással hűtlenség bűnrészeseivé válunk Ez már régóta nem hagy nyugodni.

Rottmann előrehajolt, és fojtott hangon kérdezte:

- Tehát tud róla, hogy én… és a kedves nővérük…

- Még szép. Mindent tudok, méghozzá réges-rég, kezdettől fogva. Hál igen, mindig is elképesztően éles volt a szemem igaz, Liselott?

- Könyörgök, hallgass! - nyögte a nénje kétségbeesve.

- Nem - húzta ki magát indulatosan a szőke leány akkor is elmondom az igazságot, ha nem akarod. Tudom, hogy Rottmann urat szeretnéd kímélni, azt hiszed, úgy könnyebben elviseli, amit Sandra művelt vele. Én azonban nem így látom. Szerintem orvosság a nyílt szó, ha mégoly keserű is.

Heinz különös tekintetet vetett Liselottra.

- Kegyed még engem akart kímélni, Liselott kisasszony? - bukott ki belőle rekedtes hangon a kérdés.

Liselott elhárító mozdulatot tett, és visszaparancsolta kibuggyanni készülő könnyeit. Reszketett a Rottmann miatti aggodalomtól.

- Hát igen, fura egy lány ez a Liselott - magyarázta elszántan Susi. - Ha saját magáról van szó, végtelenül erős, de remeg azokért, akiket szeret.

Nővére pirulását látva, ráeszmélt, hogy újfent eljárt a szája.

- Persze a barátaiért is - folytatta sietve. - Ön pedig Liselott jó barátja.

Fritz Herbig agyában hirtelen fény gyúlt. Megértette, kinek is ajándékozta oda a szívét Liselott Randolf.

- Igen, odaadó barátja - felelte Susi szavaira Rottmann. - De most kérem, Susi kisasszony, bizonyítsa be, hogy kegyed is barátilag érez irántam, és mondja el az igazat! Mióta jegyesek a kedves nénje meg Vallentin úr?

A leány mély lélegzetet vett, hamvas arcocskája kissé elsápadt.

- Tavaly július vége óta. Azon a napon, amikor Ön elbúcsúzott tőlünk, a nővérem már le is bonyolította az első találkát Robert Vallentinnal. A képtárban.

Rottmann keze ökölbe szorult.

- Az lehetetlen! - szakadt ki belőle a kiáltás.

Susi összekulcsolt kézzel fohászkodott magában: „Istenem, segíts, hogy ez az ember Liselott felé fordítsa a szívét, amint belátja, hogy Sandra megcsalta!”

- Pedig úgy van, ahogy mondom, a szavamat adom rá. Néhány héttel később Vallentin már szerelmet is vallott Sandrának, de a szülei nem egyeztek bele az eljegyzésbe. Hogy miért, azt nem tudom. Sandra egyedül a mamát avatta be, még nekem is csak a kézfogó napján mondott el mindent. Azt akarta, hogy senki se tudjon róla, még mi sem. Arra, hogy egyidejűleg önnel is levelezett, csak én jöttem rá, én pedig elmondtam Liselottnak.

- Tehát erről is tudott? - döbbent meg Heinz, és bánatosan nézett Liselottra.

- Igen - folytatta Susi -, tudtam, hogy Sandra kéthetente a postára megy az ön leveléért, miközben Robert sokkal gyakrabban és egész nyíltan az otthoni címünkre írt. Egyszer olvastam is egy levelet, amit ön küldött Sandrának. A nővérem a szobánkban felejtette, és hát… bevallom őszintén, rávitt a kíváncsiság, hogy belekukkantsak. Liselotton kívül azonban senkinek egy szót sem szóltam, neki is csak azért írtam meg, mert egyrészt olyan, mint a gyóntatóatyám, akinek minden botorságomat bevallom, másrészt… szóval… volt rá még egy okom, de azt nem árulom el, és… na igen, különben sem tartozik ide - lélegzett fel, mint aki nehéz munkán jutott túl.

Rottmann megkövültén meredt rá.

- De hát akkor még a kedves édesapjuk is élt. Ezek szerint Sandrának nem is kellett feláldoznia magát, hogy az édesanyját a nélkülözéstől megmentse? Senki sem beszélte rá, hogy áldozatot hozzon az anyjáért meg a húgaiért?

- Micsoda! - háborodott fel Susi. - Szóval így állította be a dolgot? Erről megint ráismerek. Na hiszen! Sandra meg az áldozathozatal! Hiszen mindig csak magára gondol, magának él. Robertet sem szereli, csak a pénz, a csillogás csábítja Mindannyian boldogan és kényelemben élünk Klara néninél, miattunk semmiféle áldozatot sem kellett hoznia. Nem is hozott. Csak Liselott áldozta fel magát. Saját jószántából vállalt állást, hogy az eltartásunk ne rójon túlzott terhet Klara nénire. Sandra egyebet sem csinált, csak folyton gyötörte Liselottot, és kígyót-békát kiabált Klara nénire. Pedig Klara néni valóságos angyal, még ha mindig szigorúan ráncolja is a homlokát. A mama is jobban érzi magát nála, mint valaha. Nem szorul rá, hogy megmentsék. Sandra házasságával nem is változik semmi, csak ő kerül végre azokba a körökbe, ahová mindig is áhítozott.

Rottmann mohón és mind sápadtabban itta be a leány szavait.

Egy időre csend támadt. Susi megszeppenve pillantott Liselott arcára, mintha azt akarná mondani: „Egyedül érted tettem, hogy Rottmann többé ne Sandrát szeresse, ne sírjon utána, és lássa, mennyivel jobb és szeretetre méltóbb vagy.”

A feszült hangulatban Fritz még egy palack bort rendelt, és mindenkinek töltött.

Rottmann végre felrázta magát dermedtségéből. Hirtelen hangosan felnevetett. Nevetéséből fájdalom, keserű öngúny csendült ki. Liselott szíve beleremegett.

- Akkor hát mulassunk, barátaim! Igyunk a… mire is? Igen, a szerelemre… a hűségre… a…

Elhallgatott, Liselottra nézett, s egyszerre egészen megváltozott. Vonásai ellágyultak, s teljesen más, kissé elfogódott, bársonyos hangon folytatta:

- Igen, létezik még szerelem, amely nem önző, hűség, amely a nehéz órákban mellénk áll, s nem hagyja, hogy nyomorultul belefulladjunk az undorba a galádság, hamisság miatt. Erre a szerelemre, erre a hűségre, egy nő hűséges, szerető szívére ürítem poharam.

Egy hajtásra kiitta a borát, és a háta mögé hajította a poharat, azután megragadta Susi kezét.

- Köszönöm az igazságot, Susi kisasszony, örökre az adósává tett.

A leány elpirult, s fellélegzett, mint aki kínzó tehertől szabadult.

- Sétáljunk egy kicsit a tó körül, mielőtt hazaautóznánk! - indítványozta Heinz sietve.

Erre mindannyian felálltak, és elindultak a ragyogó napsütésben. Az üdvözlőlapokat ott felejtették az asztalon.

Fritz haladt elöl Susival, Heinz és Liselott szótlanul követték őket.

- Bravó, Susi kisasszony, ezt jól csinálta! Szegény Rottmann barátunk most majd gyorsan kiheveri a csalódását - jegyezte meg halkan Fritz.

Susi csüggedten nézett rá.

- Úgy gondolja? Engem egyszerre elhagyott a bátorságom, nem is tudom, helyesen tettem-e. Liselott olyan sápadt és elgyötört, pedig épp őmiatta csináltam.

- A kedves nővére miatt? - kérdezte együttérzőn a fiatalember.

- Jaj - csapott a szájára a leány ez borzasztó! Csupa ostobaságot locsogok.

- Szerintem épp ellenkezőleg: csupa jó és okos dolgot. Rottmann-nak mindenesetre óriási szolgálatot tett. Most majd minden rendbe jön. Kegyed se gondoljon többet ilyen komoly, súlyos ügyekre, inkább legyen megint olyan vidám, mint az előbb! Azok ott mögöttünk is felderülnek majd, hajó példával járunk elöl. A kegyed gyöngyöző nevetése ellenállhatatlanul átragad mindenkire, Susi kisasszony.

Heinz némán baktatott Liselott mellett. Végül halkan megszólalt:

- Bocsásson meg, Liselott kisasszony, hogy nem szórakoztatom!

A leány összerezzent, s fátyolos szemmel nézett rá.

- Nem kell mentegetőznie, látom, hogy érzi magát.

- Nem hiszem - rázta a fejét Rottmann -, hogy pontosan tudhatná, mi megy végbe bennem. Egy kérdést azonban föl kell nem. Miért akarta mindezt titokban tartani előttem? °

- Mert nincs nagyobb fájdalom, mint amikor az ember szerelme tárgyát arra érdemtelennek találja.

A fiatalember összerándult.

- Saját tapasztalatból tudja ezt, Liselott?

- Nem - rázta a fejét pirulva a leány, és maga elé meredt - az én szívem olyan férfié, aki méltó maradt rá, még ha nem viszonozhatta is az érzéseimet. Ez a tudat segített át minden nehézségen.

- És ha méltatlannak bizonyult volna az illető, akkor kitépte volna a szívéből?

- Nem tudom, de kimondhatatlanul szenvedtem volna - válaszolta halkan.

Susi felcsattanó nevetése ütötte meg a fülüket. Fritzék bevárták, és olyan jókedvű társalgásba vonták őket, hogy akár akarták, akár nem, átvették gondtalan, derűs hangulatukat.

Hamarosan visszarobogtak a belvárosba, és a Potsdamer Platzon, a Josty kávéház teraszán uzsonnáztak. Susi megbabonázva figyelte Európa egyik legforgalmasabb terének nyüzsgő életét.

- Csak még egy kicsit maradjunk - rimánkodott, amikor a többiek indulni akartak-, olyan érdekes itt! Egész beleszédülök ebbe a jövés-menésbe. Nincs egy másodperc nyugalom. Isteni! Ha egész nap nézném, akkor se unnám el.

A fiatalok holtfáradtan, de pompás hangulatban tértek haza vacsorázni. Rottmannt is ott marasztalták. Susi egyfolytában áradozott, hogy mennyi szépet látott a nap folyamán, mókás élménybeszámolója ismét közderültséget eredményezett.

A Herbig házaspár egyre inkább szívébe zárta az életvidám, tűzrőlpattant kis teremtést, Fritzet pedig egyenesen rabul ejtette.

Amikor Heinz Rottmann ezen az estén szállására ért, sürgöny várta, amely egy órával azelőtt érkezett. Justus bácsi öreg inasa közölte benne, hogy a gazdája súlyos beteg, látni kívánja.

Heinz elhatározta, hogy még a késő esti vonattal Wittenbergbe utazik. Sietve papírra vetett néhány sort Fritz számára, értesítette barátját, hogy a másnapra megbeszélt találkozóra nem tud elmenni, mivel nagybátyja betegágyához hívták.

Késő éjszaka futott be Wittenbergbe. Az öreg inas ébren várta, gyertyával a kezében csoszogott le a lépcsőn, hogy kinyissa neki a kaput.

Nagybátyját igen aggasztó állapotban találta. Az orvos másnap reggelre ígérte, hogy visszajön.

Justus Wendt láztól forró, remegő ujjakkal fogta meg unokaöccse kezét.

- Köszönöm, hogy meglátogattál! Nehéz egyedül élni, de egyedül meghalni még nehezebb.

A fiatalember félrevonta a beteg homlokába hullott, csapzott tincseket, igyekezett szeretetteljes szavakkal vigasztalni. Önkéntelenül is az jutott eszébe, amikor Berlin felé átutaztában az öreg így intette: „Keress magadhoz való asszonyt! Ha az egyik nem hagyja bekötni a fejét, majd hagyja a másik.” Akkor magabiztosan válaszolta neki: „Engem megvár az az egy.” Pedig nem várta meg: megcsalta, rég elfelejtette. Talán már abban az órában.

Egész éjszaka ott maradt az ágynál, ápolta az öreget. Az inast elküldte lefeküdni.

Justus nem szólt többet, bár nem aludt. Zihálva, sípolva lélegzett, kezével újra meg újra azt az egyetlen embert kereste, aki ezekben az órákban mellette virrasztóit.

Amikor az orvos kora reggel megérkezett, hogy megnézze a súlyos beteget, egy pillanatra jelentőségteljesen Rottmannra nézett. A láz egyszerre leesett, a megfáradt szív nem bírta a nehéz munkát. A beteg testhőmérséklete rövid idő alatt aggasztó mértékben süllyedt, s mire hatot ütött az óra, Justus Wendt örökre lehunyta a szemét. Utolsó pillantása, utolsó, hálás mosolya Heinznek jutott, aki nem mozdult fekhelye mellől.

Rottmann nekilátott, hogy megszervezze nagybátyja temetését. Tovább kelleti Wittenbergben időznie, mint gondolta. Legnagyobb megdöbbenésére a végrendelet felbontásakor kiderült, hogy nagybátyja őt nevezte meg általános örökösének. Alig tudta felfogni, hogy koldusszegénynek hitt bácsikája százhúszezer márkát hagyott hátra, továbbá húszezret öreg inasa számára.

Heinz Rottmann tehát egy csapásra minden gondtól megszabadult. Kényelmesen befejezhette tanulmányait, azután pedig nem kellett üres kézzel állnia, ha céget alapít Fritz Herbiggel. Az élet egyszerre egész más megvilágításba került. Eltűnődött, mi történt volna, ha már akkor hozzájut ehhez a pénzhez, mielőtt Sandra eljegyzi magát Vallentinnal, mielőtt egyáltalán otthagyja a hadsereget. Milyen másképp alakult volna akkor az élete. Amikor azonban minden oldalról átrágta ezt a kérdést, ráeszmélt, hogy jobb így. Egy Sandra Randolffal nem lehetett volna boldog.

Megkönnyebbülten fellélegezve gondolt Liselottra, az ő szerelmére és hűségére. Egyszerre átmelegedett a szíve. Mint valami kór, úgy távozott el tőle mindaz, amit Sandra iránt érzett.

XXVII.

Mielőtt Heinz Rottmann visszatért volna Berlinbe, Klara néni már haza is utazott Susival. Fritz Herbig hasztalan győzködte, hogy hosszabbítsa meg látogatását. Az idős hölgy hajthatatlan maradt, mivel odahaza mindenféle előkészületeket kellett tennie Sandra esküvőjére.

A menyegzőt ugyan a Vallentin-villában tervezték megtartani, de gondoskodni kellett a menyasszonyi ruháról és sok egyébről is.

Susi nehezen búcsúzott Berlintől: ifjú szíve a fővárosban maradt.

Amikor utolsóként Fritz Herbig megfogta kicsi, reszkető kezét, a fiatalember hosszan, komoly, nyájas tekintettel a szemébe nézett.

- Susi kisasszony, ősszel meglátogatom az én Grete nénikémet, és akkor ugye, találkozunk? - kérdezte szelíden.

A leány kék szemébe örömteli fény költözött, de csak némán bólintott, mert a torkát szorongatta a sírás.

Liselott könnyebb szívvel engedte el nagynénjét és húgát, hiszen tudta, hogy néhány hét múlva együtt utaznak majd Sandra lakodalmára.

Amikor Rottmann Wittenbergből való visszatérte után először kereste fel Fritz Herbiget, barátját egyedül találta otthon. Herbigné Liselott-tal vásárolni ment.

Forró kézszorítással üdvözölték egymást.

- Hála istennek, hogy végre újra itt vagy, Heinz. Nagyon hiányoztál, amióta a látogatóink elmentek.

- A hölgyek máris elutaztak?

- Sajnos.

- Sokfelé jártatok még együtt?

- Mindennap máshol - nevetett Fritz -, Susi kisasszony befogadóképessége bámulatra méltó. Én pedig boldogan teljesítettem a kívánságait.

- Ej, ej, Fritz - nézett rá mosolyogva Heinz -, ez fölöttébb gyanúsan hangzik!

- Bizony, öregem, ez az édes, aranyfürtös fejecske teljesen megzavarta az enyémet. Ha jól ismerem az anyám fiát, akkor e szőke fürtök tulajdonosa egy szép napon feleségül megy Fritz Herbighez, feltéve, ha akar. De azt hiszem, akar.

- Máris sok boldogságot kívánok, kedves Fritzem. Csakugyan bűbájos a kicsike, és helyén van a szíve.

- Hát veled mi a helyzet, öregfiú? - fogta meg barátja vállát Herbig. - Sajog-e még a sebed, vagy már begyógyult?

- Sok keserűség halmozódott fel itt - döngette meg a mellét Heinz. - De majdcsak kiheverem.

- Szívből kívánom. Úgy tűnik, az a harmadik Randolf lány nem érdemli meg, hogy becsületes férfi sírjon utána. Tudom ez sovány vigasz. Nagyon sajnállak, hogy épp ez a Sandra rabolta el a szívedet. Elvakított a szépsége, azért mentél el a legnemesebb virágszál mellett, amely csak teérted nyílt, s helyette holmi gyom után kapkodtál.

Rottmann egy fotelba telepedett, és komoly tekintettel nézett fel.

- Te Liselott Randolfról beszélsz.

- Pontosan. Nyitva tartottam a szemem, s most már látom, hogy a szíve csak a tiéd.

- Tudom, Fritz - bólogatott Heinz -, már rég tudom.

- Hát akkor nem értelek.

- Még kevésbé fogsz érteni, ha bevallom, hogy először Liselottot szerettem, s csak később ismertem meg Sandrát. Ő aztán annyira megbabonázott, hogy elfordultam a húgától. Te nem ismered Sandrát, különben talán értenél. Amit azonban egész biztosan nem értesz, s amit én magam sem tudok felfogni, az az, hogy mégsem bírtam elfelejteni Liselottot. Azt hiszem, a szívem mélyén mindig is szerettem. Igazán nem vagyok szoknyavadász, és mindvégig hűséges maradtam Sandrához, de hiányzott Liselott szeretete, és kimondhatatlanul gyötört, hogy. akaratlanul is fájdalmat kellett okoznom neki. Ezt a talányt fejtsd meg!

Fritz mosolyogva nézett le barátjára. Keresztbe tett lábbal az asztalnak támaszkodott, és egy papírvágó késsel játszadozott.

- A rejtvényfejtés nem erős oldalam, de talán az a magyarázat, hogy Liselottot szívből szereted, Sandra pedig csak az érzékeidet kápráztatta el. A lényeg az, hogy most már nem féltelek. Mit szólsz, a végén még sógorságba keveredünk!

Heinz a hajába túrt.

- Az nem olyan egyszerű. Tegyük fel, hogy Liselott még mindig szeret, akkor is hogy álljak elé mindezek után? Önérzetes leány, és teljes joggal.

-Várjuk ki a végét, majdcsak elrendeződik a dolog!

- Jó, beszéljünk másról, mégpedig a nagybátyámról.

- Á, tényleg! Mi van vele? Sokáig maradtál távol.

- A nagybátyám meghalt.

- Ilyen hirtelen! Őszinte részvétem. Ugye, az öregúr volt az egyetlen közelebbi rokonod?

- Az egyetlen rokonom, Fritz. Nagyon szerettem, minden különcsége ellenére. De most ámulj és bámulj: Justus bácsi, akit mindig szegénynek hittem, százhúszezer márkás vagyont hagyott rám.

- A nemjóját! Képzelem, milyen mérges vagy! Nahát, fogadd szívből jövő szerencsekívánataimat! Jó kezekbe kerül az a pénz. Tőled igazán nem sajnálom.

- Mintha az égből pottyant volna az ölembe. Bár sohasem ácsingóztam nagy vagyonra, azért kellemes érzés, hogy biztos alappal rendelkezem, amelyre nyugodtan építhetek. És kétszeresen szívesen társulok veled, ha bevihetek valamit az üzletbe.

- Tőkével vagy tőke nélkül, Heinz, ha veled alapítok céget, csak jól járhatok. Bárcsak már ott tartanánk!

- Már két év se kell, és belefoghatunk.

Amikor nem sokkal később Herbigné Liselott-tal hazaérkezett, az inastól hallotta, ki van a fiánál. Áthívatta a fiatalurakat teára, s ahogy beléptek, örvendezve nyújtotta Rottmann-nak a kezét.

- Oly sokáig nem járt nálunk, már nagyon hiányoltuk - üdvözölte jóságosan. Heinz elmesélte, mi tartotta távol, csak az örökséget nem említette. Fritzet is megkérte, hogy egyelőre hallgasson róla.

Liselott nagyon örült, hogy viszontláthatja Rottmannt, aki higgadtabbnak és derűsebbnek tűnt, mint elutazása előtt. Tekintete pedig újra meg újra olyan melegséget sugárzott felé, hogy a leány érezte, mint dobban meg minden alkalommal nyugtalanul a szíve.

Amikor a fiatalember elbúcsúzott, hosszan megszorította Liselott kezét.

- A viszontlátásra, Liselott kisasszony!

A leány némán bólintott, egyszerre kínzó és mámoros érzés töltötte el. Ó, mennyire szerette ezt a férfit! Semmi sem tántoríthatta el ettől. Minden büszkeségét szertefoszlatta a tudat, hogy Rottmann szenved, hogy boldogtalan. Őt magát viszont már az is boldoggá tette, hogy Heinz nem neheztelt rá azért, amit a nővére művelt vele.

A Vallentin-villa a közelgő menyegző előkészítésének lázában égett. Miután Robert szülei hozzájárultak a frigyhez, és megállapodtak az esküvő időpontjában, jellemükkel ellenkezett volna, ha kicsinyes akadékoskodással megnehezítik a maguk és mások életét.

Elérkezett a várva várt pillanat. Sandra csak a szertartás előtti napra hívta meg hozzátartozóit.

Ezt megelőzően Klara néni házában még csúnya jelenetre került sor Sandra és Susi között, bár tanúk nélkül. Susi kertelés nélkül, nyugodtan közölte nővérével, mit mondott Rottmann-nak. Sandra elfehéredett dühében, hogy hazug viselkedését leleplezték, az önfeláldozó gyermekről és testvérről szőtt szépen hangzó mesét tönkretették. Mivel azonban jól tudta, hogy tanácsosabb szép csöndben eltemetni az ügyet, fékezte magát, csak annyi sziszegett a húgának, hogy nagyszájú, éretlen csitri, aki mindenbe beleártja magát, ami nem rá tartozik.

Az esküvőt fényes külsőségek között ülték meg. Az ifjú pár még aznap Dél-Svájcba utazott, hogy ott töltsék el a mézesheteket. Ezután Olaszországban szándékoztak telelni, mert Robert szülei ragaszkodtak hozzá, hogy fiuk házassága első évében még kímélje magát.

Sandrát lenyűgözte a terv, amely utat nyitott előtte az elegáns nagyvilágba, a nemzetközi társaságba.

Szépségével így ott is diadalt arathatott. Elég okos volt azonban, hogy ifjú férjének mindenkor a szerető hitvest játssza, s Robertet elképzelhetetlenül boldoggá tette, hogy magáénak mondhatja az imádott nőt.

Sandra társasági hódításaival tompította szívének kínzó ürességét, hiúságát legyezgette a csodálat, amelyet vagyont érő ruhakölteményei keltettek. Elhessentett magától minden gondolatot, amely arra figyelmeztette volna, hogy csábos mosolyával eladta magát egy férfinak, akitől valójában iszonyodik, akinek gyengéd közeledése borzadállyal tölti el, mégis el kell viselnie azt.

Így élt tehát hazugságban, egyre fásultabban, s lassan kiégett a lelkéből minden, ami valaha benne élt.

Robert viszont boldogságtól sugárzó leveleket írt haza, s a szülei csak azért imádkoztak, hogy megmaradjon a boldogsága. Nem is kívántak és reméltek Sandrától mást, csak hogy megszépítse fiuk életét.

XXVIII.

Véget ért a nyár, és az őszi tanítási szünetben Fritz Herbig valóban meglátogatta Klara nénit, akinél találkozott Susival. Ami a fővárosi nyárban a két fiatal között kicsírázott, az most beérett a szép őszi napokon, amelyeken Fritz jó néhány órát töltött el Klara néni kertjében Susi társaságában.

Mégis anélkül utazott el, hogy nyilatkozott volna. Be akarta fejezni a tanulmányait, mielőtt eljegyzi magát. Úgy gondolta, egy esztendőn nem múlhat, hiszen mindketten oly fiatalok még.

Liselott megtartotta az állását Herbigéknél, bár Klara néni hívta, hogy térjen vissza hozzá, mivel Sandra most kirepült a házból. A leány talán engedett volna a kérésnek, ha nem köti Berlinhez erősebb mágnes: Heinz Rottmann éppoly gyakran járt Herbigékhez, mint korábban.

Kettejük viszony a látszólag nem változott. Jó barátok módjára tereferéltek, de minél vidámabbnak és élénkebbnek tűnt Heinz, annál csöndesebbé és visszahúzódóbbá vált Liselott. Érzéseit ismét bűvös barátságosság mögé rejtette.

A fiatalember hagyta, hogy bizonyos mértékig az érzelmei irányítsák. Már nem hadakozott önmaga ellen. Sandra emléke mindinkább elhalványult, az általa okozott sebek hamarosan maguktól behegedtek.

A felismeréstől, hogy valójában nem is lelkének minden rezdülésével szerette Sandrát, rövid út vezetett addig, hogy szívének jobbik fele mindig is Liselotté maradt. Érzelmi átalakulása lassan, de folyamatosan zajlott. Közben továbbra is szorgalmasan tanult, törekedett célja felé. így múlt el a tél.

Liselott rég levetette a gyászt, s a világosabb színek, amelyeket most ismét hordott, enyhítették megjelenésének komolyságát. Herbigék szinte saját gyermekükként kezelték, közte és Fritz között majdhogynem testvéri kapcsolat alakult ki.

Susi leveleiben unszolta, hogy húsvétra kérjen szabadságot, és néhány napra utazzék haza. Mostanában egészen sajátos írások kerekedtek ki a tolla alól. A túláradó jókedv mondatai után gyakran felbukkant egy-egy tűnődő, komoly kérdés. S a sorok között mindenütt ezt lehetett kiolvasni: „Mit csinál Fritz Herbig, hogy megy sora, beszél-e rólam néha?”

Liselott mindent értett. Válaszaiban kimerítően beszámolt mindenről, lelkiismeretesen továbbított erre is, arra is minden üdvözletet.

Amikor aztán a tavasz első hírnökei felbukkantak a berlini előkertekben, a sáfrány és a sokféle tulipán kíváncsian kidugta színes fejecskéjét a földből, Liselott megkérte Herbignét, a húsvéti ünnepekre engedje el Klara nénihez.

Első szóra tizennégy nap szabadságot kapott, amit hálásan megköszönt.

Aznap este Rottmann is megtudta, hogy Liselott két hétre elhagyja a fővárost. Tüstént elszomorodott. A szokottnál észrevehetően csöndesebben búcsúzott ezen az estén, s ahogy lassacskán hazafelé ballagott, egyre arra gondolt, hátha a leány nem is tér vissza többé Berlinbe.

Egyszerre gyötrő nyugtalanság szállta meg, és többé nem tágított tőle.

Másnap nyugtalansága tovább fokozódott, és éppen ekkor nem mehetett Herbigékhez. Fritz az apjával reggel Spandauba autózott, ahol üzleti ügyeket akartak elintézni, Herbigné pedig már előző este említette, hogy egész délután házon kívül lesz, mert vállalta, hogy közreműködik valami jótékonysági bazárban.

Mialatt kedvetlenül latolgatta, mihez kezdjen, hirtelen az eszébe villant, hogy akkor minden valószínűség szerint egyedül találja a lakásban Liselottot.

Erre a gondolatra heves vágy fogta el, hogy kettesben maradhasson a leánnyal. Nem tanakodott sokáig, taxit fogott, és a Kurfürstendammra hajtatott.

Miután becsengetett Herbigékhez, az inastól azt a tájékoztatást kapta, hogy a gazdái nincsenek odahaza, csak Liselott kisasszony tartózkodik otthon.

Fellélegzett. Jelenlegi hangulatában elviselhetetlen lett volna, ha nem találkozhat Liselott-tal. A meglepettet játszotta, majd úgy tett, mintha morfondírozna valamin. Végül tétován megszólalt:

- Akkor jelentse Randolf kisasszonynak, hogy szeretnék üzenetet hagyni a nagyságos úréknak!

Az inas eltűnt, miután beengedte Heinzet az egyik szobába.

Liselott éppen az elmosogatott kristálypoharakat rakosgatta be az ebédlő nagy tálalószekrényébe.

Csodálkozva nézett fel, amikor az inas a látogatót bejelentette.

- Nem mondta az úrnak, hogy senki sincs itthon? - kérdezte bizonytalanul.

- De igen, mondtam. Rottmann úr üzenetet szeretne átadni a nagyságos úrék részére.

Liselott örült, hogy most már kellő indokkal fogadhatja a férfit.

- Az más. Máris jövök.

Az inas távozott. Liselott két kezét a szívére szorította aztán rendezte arcvonásait, és átment a szobába, ahol Rottmann várakozott. Ám hiába erőltetett magára nyugalmat, arcát elöntötte a pirosság, amikor a fiatalembert üdvözölte.

- Senki sincs itthon - mondta az elébe siető Heinznek.

A férfi megfogta a kezét.

- Tudtam, Liselott.

A leány riadtan próbálta visszahúzni a jobbját, de Heinz nem eresztette.

- Mit óhajt? - kérdezte tehát már-már ridegen.

- Hogy mit óhajtok? Liselott, idekergetett a vágy, hogy láthassam magát. Tegnap este egészen leverten és elkeseredve tértem haza, miután hallottam, hogy maga tizennégy napra elutazik. Ilyen sokáig nem láthatom. Elfogott a szorongás, hogy talán örökre eltűnik az életemből. Valami a közelébe hajtott, noha tudtam, hogy egyedül találom… vagy talán éppen azért. Amióta annak idején a Vadasparkban találkoztunk, egyszer sem beszélgettünk négyszemközt, pedig egyfolytában szerettem volna. Hát most itt vagyok! Haragszik rám?

- Nem - rázta a fejét a leány -, nem haragszom, de… szóval máris el kell küldenem. Még rengeteg a dolgom, amit elutazásom előtt el kell intéznem.

- Csakhogy én nem hagyom elküldeni magam… Addig nem, Liselott, amíg el nem mondtam, amit már nem tudok magamba fojtani. Tudom, eljátszottam a jogot, hogy arról beszéljek magával, ami a lelkemben maga iránt él. Türelmesen meg akartam várni, amíg beforrnak mind a sebek, amelyeket megzavart eszemmel ütöttem a szívén, de nem bírok tovább várni. Oda a nyugalmam, amióta tudom, hogy el akar utazni. Úgy félek, hogy örökre elveszíthetem a kincset, mert eddig elmulasztottam, hogy kinyújtsam érte a kezemet. Liselott, valami azt súgja, nem engedhetem el így, mert nem tér vissza hozzám. Így hát megpróbálom itt tartani.

Liselott remegve lélegzett fel. Még védekezett a heves érzelem ellen, amely a férfi szavai nyomán megrohanta.

- De, visszajövök… nem fogom csak úgy föladni az állásomat - magyarázta tétován.

A férfi megfogta a másik kezét is, és mélyen a szemébe nézett.

- Liselott, egyszer súlyosan vétettem maga és saját magam ellen. A látásomat és az eszemet elkápráztatta valami, de a szívem mindvégig a magáé maradt, mintha érezte volna, hogy drágakövet akarok tarka üveggyöngyökre cserélni. A szívem nem lett olyan hűtlen, mint az eszem. Szerettem magát, mielőtt Sandrát megismertem, és elvakultságom dacára az, ami belőlem a legjobb, kitartott maga mellett. Nem tudom, hogy a történtek után még tud-e hinni és bízni bennem, Liselott, de most őszintén bevallom, hogy szeretem magát, egy férfi szívének minden melegével. Megbántam dőreségemet, és keservesen megbűnhődtem érte. Foghatom így a kezét örökre? Elég erős és mély még a szerelme, hogy minden tévelygésem fölött megbocsátón szemet hunyjon? Akar örök időkre az enyém lenni?

A leány egész testében remegett, szép szürke szeméből határtalan szeretet sugárzott. Mélyet sóhajtott, aztán megszólalt:

- Valaha lehetetlennek tartottam, hogy a büszkeségem meghajoljon a szerelmem előtt. De amióta boldogtalannak tudtam magát, a büszkeségem menthetetlenül összeroppant. Mára már semmi sem maradt belőle. Ha Heinz Rottmann engem kíván a boldogságához, akkor itt vagyok.

A férfi mélyen megrendülve vonta a karjába.

- Liselott, jaj, Liselott, hiszen meg sem érdemlem, hogy ennyire szeress. Köszönöm neked, te jóságos angyal. Megpróbálom megszolgálni a szerelmedet.

Liselott könnyek között mosolygott rá.

- Akár megérdemled, akár nem, nem tudlak nem szeretni.

Nagy sokára úgy bontakozott ki Rottmann karjából, mint aki álomból tér magához.

- Úristen, Heinz - ijedt meg most már tényleg menned kell.

A férfi azonban boldogan felnevetett, és megcsókolta a riadt szempárt.

- Nem, nem, most nem szabadulsz tőlem. Ilyen alkalom nem adódik egyhamar. Maradok, amíg Herbigné haza nem jön.

- És mi lesz a munkámmal?

- Semmi. Majd később segítek.

- Na, az szép lesz! - nevetett a leány. - És mit fog gondolni az inas, ha ilyen sokáig egyedül maradunk?

Heinz újra magához ölelte és megcsókolta.

- Csak azt: aha, ezek ketten szépen egymásba szerettek! Aztán a menyasszonyomként mutatlak be neki.

- Mit képzelsz te magadról? - simította arcát az övéhez Liselott.

- Azt, hogy nem hagyom megfosztani magamat ettől az órától - húzta le maga mellé a díványra a férfi. - Hiába minden, itt maradok. Most pedig légy szíves csakis és kizárólag rám gondolni! Jaj, ha tudnád, mennyire vágyódtam a gyöngédségedre!

A leány szeretettel megcirógatta rövidre nyírott haját.

- Kezdetnek egész jó - bólintott Heinz évődő mosollyal de lesz ez még jobb is.

Erre Liselott félszegen arcon csókolta, ő azonban magához szorította, és csókokkal borította a száját, a szemét, az orcáját. Megsimogatta a haját, finom kezét, majd a szemére vonta azt. Aztán hirtelen a vállánál fogva eltartotta magától, és parancsoló hangon közölte:

- Csak hogy tudd: pünkösdkor nőül veszlek!

- Jaj, Heinz - komolyodott el a leány abból semmi sem lesz. Talán elfelejtetted, hogy mindketten szegények vagyunk, mint a templom egere? Mire házasodnánk össze?

Kérdésére sugárzó mosoly válaszolt.

- Ó, te könnyelmű leányzó, hogy választhattál magadnak ilyen szegény férfit?

- Úgy, hogy szeretem. De te, könnyelmű férfiú, miért ilyen nincstelen hajadont szemeltél ki magadnak?

- Mert megengedhetem magamnak - vágott fennhéjázó arcot Rottmann. - Ebből is látszik, mennyivel több a sütnivalóm.

- Jaj, Heinz - sóhajtott Liselott ez nem tréfadolog. Az élet rettentő drága, még ha nagyon takarékosan gazdálkodik is az ember.

Szerelmese elragadtatva csókolta meg gondterhelt homlokát.

- Megmondtam: pünkösdkor lagzi lesz, és ebből nem engedek. Nincs kedvem tovább várni. A tanulást befejezhetem nős emberként is. De be ám! Nem fogsz benne megakadályozni, annyi szent.

Liselott azt sem tudta, sírjon vagy nevessen.

- Jaj, Heinz, te komolyan borzasztó felelőtlen vagy. Miből éljünk? Miből teremtsünk magunknak otthont? Mert az csak kell, akármilyen szerény is.

- Igen, rakunk magunknak egy kedves, meghitt fészket, nem föltétlenül szerényet, de annál szebbet és kényelmesebbet.

- Csakhogy az egy csomó pénzbe kerül. Klara néni persze nyilván tehet értünk valamit, de lehet, hogy meggondolja magát, ha mi erre számítva könnyelműen összeházasodunk.

- Hm! Hát akkor Klara néni nélkül kell boldogulnunk. Mit gondolsz, mennyi pénz kell?

A leány komolyan számolgatni kezdett, Heinz örömmámorban úszva figyelte.

- Hát tudod, manapság egy szerény berendezés is vagyonokba kerül. Aztán Berlinben a lakbérek is igen magasak. Élni is kell valamiből, és mostanában minden úgy megdrágult. Nem, Heinz, nem megy. Megfelelő jövedelemre kell szert tennünk.

- Igen, ez csakugyan igaz - hümmögött komoly képpel Rottmann, és nem vette észre, milyen árulkodóan meg-megrándul a szája széle.

- Jaj, ez az utálatos pénz! - fakadt ki Liselott. - Persze ha nagyon összehúzzuk magunkat, akkor… - Hirtelen elakadt, és keserveset sóhajtott.

Aggodalmas tekintetével elragadó látványt nyújtott. A férfi most már nem bírta tovább. Keblére szorította, és mosolyogva megcsókolta.

- Édes kis gazdasszonyom, ne törd tovább szegény fejecskédet! Elég pénzem van ahhoz, hogy megéljünk. Elővigyázatlanul egy valóságos Krőzusba botlottál. Viseld hát megadóan a sorsodat!

Ezzel beszámolt az örökségéről.

A leány nagy szemeket meresztve hallgatta végig. Arca lassan tűzpirosra színeződött. Azután Heinz karjába vetette magát, és a mellkasára fektette a fejét.

- Jaj, Heinz, áldott legyen a te jó Justus bácsikád neve, mert a segítsége nélkül évekig várhattunk volna egymásra.

- De így megfelel a pünkösd?

- Határozz felőlem, ahogy tetszik - nyújtotta a férfi felé mindkét kezét -, a tiéd vagyok, és többé nem akarok mást, csak azt, amit te.

Szorosan összeölelkeztek, és annyi kedveset kellett még mondaniuk egymásnak, hogy észre sem vették, milyen gyorsan elrepült az idő.

Odakint a konyhában összesúgott-búgott a cselédség. Az inas elújságolta a szobalányoknak, hogy Rottmann úr már „ezer éve” ott ül a szalonban Randolf kisasszonnyal. Ezt igen különösnek, sőt gyanúsnak találták. Az inas már épp arra az elhatározásra jutott, hogy valamilyen ürüggyel rájuk nyitja az ajtót, és megjelenésével arra figyelmezteti a kisasszonyt, hogy nem ildomos „az ilyesmi”. Szerencsére még jókor visszajött Herbigné.

Az inas sietett jelenteni neki, hogy Rottmann úr már két órája a lakásban tartózkodik, mert „okvetlenül” beszélni akart Randolf kisasszonnyal. Úrnőjét ez korántsem rendítette meg annyira, mint várta. Herbigné nyugodtan átöltözött, majd besétált a szalonba.

A személyzet tagjai bevetésre kész rohamcsapatként tömörültek az ajtó közelében, és arcukról lerítt, hogy legalábbis katasztrófára számítanak. Odabent azonban minden nyugodt maradt. Rottmann Herbigné elé lépett, és kezet csókolt neki.

- Nagyságos asszonyom - kezdte derűsen, szinte túláradó jókedvvel távollétét kihasználva, rabló módjára betörtem békés otthonába.

Az idős hölgy még sohasem látta ilyennek.

- És miféle szörnyűséget követett el, kedves Rottmann úr? - kérdezte kedélyesen.

A fiatalember megfogta Liselott kezét.

- Eltulajdonítottam kegyedtől az önök Randolf kisasszonyát. Pünkösdkor feleségül jön hozzám. Az imént jegyeztük el egymást.

Herbigné meglepetten egy fotelba huppant.

- Atyaisten, mily lesújtó hír! Hát épp ezt az ifjú hölgyet kellett választania, aki számomra létszükséglet? - sopánkodott félig komolyan, félig tréfásan.

- Nem tehettem mást, nagyságos asszonyom - szorította szívére a kezét Heinz.

- Pont a mi Liselottunk kellett? - nézett rá szemrehányóan az asszony.

- Pont az én Liselottom.

- És maga minden további nélkül beleegyezett, Liselott? - faggatta Herbigné a pironkodó ifjú hölgyet.

- Na, nem minden további nélkül, de mostantól nincs önálló akaratom.

Erre Herbigné mosolyogva összefogta a fiatal pár kezét.

- Hát akkor Isten nevében, és fogadják szívből jövő szerencsekívánataimat! Igazán megérdemlik egymást, és bár nem szívesen mondok le Liselottról, öntől, kedves Rottmann úr, cseppet sem sajnálom. Hanem most aztán el kell mesélniük, hogy jutott idáig a dolog!

Ez meg is történt, és még akkor is hármasban üldögéltek amikor Fritz az apjával hazatért.

- Mit szólsz, Fritz, a te Rottmann barátod el akarja szöktetni tőlünk Liselott kisasszonyt! Minden lelkifurdalás nélkül eljegyezték egymást - fogadta az anyja.

- Csakhogy végre! - rikkantotta vidáman a fiú, és kezet rázott a jegyespárral.

- Már megbocsáss, fiam, de ez úgy hangzott, mintha alig várnád, hogy Liselott kisasszony elmenjen tőlünk - jegyezte meg az idősebb Herbig, és szívből gratulált a fiataloknak.

- Mert úgy is van - vágott mókás grimaszt Fritz. - Liselott kisasszonynak mielőbb távoznia kell, különben annyira befészkeli magát a szívetekbe, hogy semmi helyet sem hagy egy másiknak.

- Egy másiknak?

- Miféle másiknak?

- Hát a feleségemnek - magyarázta Fritz hamiskás mosollyal.

- A feleségednek?

- Hiszen nincs is feleséged!

- Még nincs, de nemsokára lesz.

- Fiatal vagy még a nősüléshez, fiam - vélte az apja.

- Maholnap betöltöm a huszonnyolcat, papa - állt elébe szétterpesztett lábbal Fritz, te pedig már huszonhét évesen megnősültél.

- Micsoda gazember! - korholta nevetve az apja, és kicsit megrázta. - Egyébként még be sem fejezted a tanulmányaidat.

- Heinz sem.

- Az ő helyzete kicsit más.

- Különben is néhány hónapon belül befejezem.

- Kivéve, ha megbuksz a vizsgákon - évődött az öregúr.

- Olyan nincs. Hála az én Rottmann barátom jótékony befolyásának, annyit bifláztam, hogy biztosra megyek.

- Hát annyira sürgős az a nősülés, fiam?

- Nem tűr halasztást - jelentette ki fontoskodó arccal Fritz.

- Csak nem kinéztél már magadnak valakit? - firtatta várakozásteljesen Herbigné.

- De, anyácskám.

- Kicsodát? Bökd ki hamar! - sürgette türelmetlenül.

Erre Fritz két kezébe fogta édesanyja fejét, és egy nevet súgott a fülébe.

- De ez a mi titkunk marad, mama. Apa büntetésből most még nem tudja meg.

Herbigné szeme felragyogott, aztán lopva elmorzsolt egy könnycseppet.

- Igazán, Fritz, ez…

- Csitt, anyácskám! Egyetértesz a választásommal?

- Igen, Fritz, nagyon is. Jaj, istenem!

Az apa odalépett hozzájuk.

- Ti összeesküvők! Szóval fúrja ki az oldalamat a kíváncsiság?

- Fúrja, amiért nem vagy hajlandó komolyan venni egy leendő házasembert.

- Hagyd csak, én úgyis elárulom, ha Fritz nem akarja, és te is egyet fogsz érteni - vigasztalta mosolyogva az urát Herbigné.

A cselédség megdöbbenésére a ház ura utasítást adott, hogy hűtsenek be pezsgőt, Herbigné pedig maga vonult ki a konyhába, hogy ünnephez méltó vacsorát rendeljen.

A pecsenye feltálalása után az inas kivörösödve rohant a konyhába.

- Jegyespár van odabenn. Randolf kisasszony és Rottmann úr eljegyezték egymást. Nemhiába mondtam én rögtön, hogy itt valami nincs rendben.

- Na, hát hogyha jegyesek, akkor nagyon is rendjén van a dolog - vélte elégedetten a szakácsnő.

XXIX.

Húsvétkor Liselott nem egyedül utazott Klara nénihez, hanem vőlegénye társaságában, hogy Heinz az édesanyjától is megkérje a kezét.

- De Klara néninek is lesz beleszólása - figyelmeztette mosolyogva Liselott.

Amikor Herbigéktől elbúcsúztak, Fritz megkérte:

- Adja át szívélyes üdvözletemet Susi kisasszonynak, és legyen szíves, kérje meg, hogy minél előbb jöjjön ismét Berlinbe!

- Inkább csak az üdvözletet adom át - nevetett Liselott különben még elszalad Klara nénitől. A legszívesebben állandóan Berlinben lenne.

- Azért csak hozza magával a kedves húgát, amikor visszatér!

- Az nem megy - felelte bizonytalanul Liselott.

Herbigné fia vágyakozó szemébe nézett.

- Miért ne menne? Mondja meg Klara néninek, hogy üdvözletemet küldöm, és adjon néhány hét szabadságot Susinak. Ha már úgyis csak rövid ideig marad nálunk, kárpótlásul legalább annyit kérek, hogy erre az időre hozza magával a húgát.

Fritz megfogta az anyja kezét, de úgy látszik, túl erősen, mert az asszonynak könnybe lábadt a szeme.

- Hű, erre óvatosan fel kell készítenem Susit, mert még agyonszorongat örömében - tréfálkozott Liselott.

Miután anya és fia magára maradt, Fritz összevissza csókolgatta az idős hölgyet.

- Nagyszerűen csináltad, anyácskám! - ujjongott.

Az asszony megindultan nevetett.

- Közelebbről is szemügyre kell vennem a kis Susit, hogy menyemnek is megfelel-e.

- Mondd csak meg nyugodtan, hogy máris tetszik!

- Hát, tetszeni tetszik, már rég megkedveltem ezt az elragadó teremtést. De komoly házaspár nem nagyon válik belőletek.

- A házassághoz föltétlenül komolyság kell, anyácskám?

- Na mindegy - nevetett ismét Herbigné -, amennyi kell, az majd megjön magától. Tudta a Jóisten, miért boronál össze benneteket.

Klara néni házát ünnepélyesen feldíszítették, az arcokon is ünnepi fény ragyogott. Susi egyik szeme sírt, a másik nevetett, ahogy Liselott nyakába borult. Aztán megölelte Heinz Rottmannt, és csattanós csókot nyomott az arcára.

- Jó sokáig tartott, míg megjött az eszed, kedves sógor - ingerkedett vele.

- Bizony, kicsi sógornőm, és a segítséged nélkül talán még mindig nem tartanánk itt.

Klara néni újra és újra megsimogatta Liselott örömtől sugárzó arcát, Ellen asszony pedig nem győzött hangot adni csodálkozásának, hogy milyen különös úton vezette egymáshoz a két fiatalt a sors. Azt hitte, egyedül ő tudja, hogy Rottmann egykor érzett valamit Sandra iránt, mégis épp csak ő nem sejtette, miféle gyűlöletes szerepet játszott legnagyobb leánya Liselott és Heinz életében.

Amikor aztán Liselott közölte húgával, hogy vele együtt Berlinbe fog utazni - Klara néni ugyanis azonnal beleegyezett a dologba, mihelyt Liselott célzást tett arra, hogy Fritz Herbig és a kis szöszi között gyöngéd szálak szövődnek Susi minden várakozás ellenére előbb egészen elnémult, majd olyan sápadt lett, mint akit nagy ijedség ért. Végül felugrott, és kirohant a szobából.

Nagynénje és nővére mosolyogva néztek utána.

Mámorító időszak következett Liselott számára. Heinz egy hotelban szállt meg, de kora reggeltől késő estig együtt tervezgették a jövőt.

Klara néni ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy ő fogja kistafírozni a menyasszonyt. Megállapodtak, hogy Ellen asszonnyal együtt összeállítják a kelengyét, amíg Liselott Herbigéknél tartózkodik.

Húsvét után Susi tényleg a jegyespárral együtt utazott Berlinbe, Herbigné pedig a következő négy hétben annyit foglalkozott vele, hogy Fritz majdnem féltékenykedni kezdett.

XXX.

Felvirradt Liselott esküvőjének napja. A leány néhány hétre ismét Klara nénihez költözött, miközben Heinz Berlinben az utolsó simításokat végezte a lakáson, amelyet közös boldogságuk színteréül szánt.

Klara néni hangulatos menyegzőt szervezett kedvenc unokahúga számára. Persze nem olyan káprázatosat, mint Sandra lakodalma volt. A szűk rokonságon kívül csupán néhány vendéget hívtak - köztük természetesen Herbigéket és Wieseléket. Ám a szerény kereteket annál bensőségesebb tartalommal töltötték meg a jelenlévők.

Sandra a legszívesebben távol maradt volna ettől az eseménytől - és nem is igen hiányzott volna senkinek de félt, hogy feltűnést keltene ezzel. Apósáék maradék gyanakvása is semmivé lett, amikor kézhez kapták Liselott és Rottmann eljegyzési értesítőjét. Sandra és Robert néhány napja érkeztek csak vissza utazásukról. Szerencsére Sandra épp egyedül volt, amikor elolvasta anyja levelét, amelyben tájékoztatta őt az eljegyzésről. Arca holtsápadtra vált, vonásai eltorzultak. Feltámadt a múltból egy érzés, amelybe belereszketett. Hiszen amit hideg szíve a szerelemből érezni képes volt, azt egykor Rottmann váltotta ki belőle.

Egy darabig dermedten ült karosszékében. Ebben az állapotban senki sem ismert volna rá az ünnepelt, tündöklő, boldogságot sugárzó nagyvilági hölgyre, aki férje oldalán oly sokszor aratott büszke diadalt. De nem sokáig adta át magát érzéseinek.

Mire befutott a hivatalos eljegyzési értesítő, már arra is képes volt, hogy „Lám, végre ők is révbe jutottak” megjegyzéssel nyújtsa át az urának. Robert Vallentin boldogságát semmi sem felhőzte be. A boldogság csak ábránd, s ettől senki sem fosztotta meg őt.

Az imádott nő birtoklásának biztos, boldogító tudata előnyösen befolyásolta egészségét is. Szülei elégedettek lehettek.

Így tehát Robert és Sandra is megjelentek Liselott esküvőjén. Vallentin drága nászajándékkal lepte meg sógornőjét - egy szép gyöngysorral, amelyet gyémántokkal kirakott csat ékesített. Nagyon kedvelte Liselottot, és igazi örömet akart szerezni neki.

Sandra igyekezett tartani magát az ünnepségen, de a szívét keserűség töltötte el, amikor látta, milyen gyöngéd, szerelmes pillantásokat vet ifjú hitvesére Heinz. Liselott boldogságtól ragyogó tekintete pedig már-már fizikai fájdalmat okozott neki.

Miután a szertartást követően egy percre kettesben maradt Heinz Rottmann-nal, minden erejét össze kellett szednie.

- Á, végre én is gratulálhatok, kedves sógor.

A férfi meghajolt. Hidegen és kimérten nézett a szép szempárba, amelyben még egyszer, szinte tulajdonosának akarata ellenére, csábító fény villant.

- Köszönöm, sógorné asszony - felelte távolságtartóan.

- Szeretném, hogy felejtsd el a múltat, mindazt, ami történt - tette hozzá izgatottan zihálva Sandra.

Rottmann szenvtelenül állta a tekintetét, s az asszony érezte, hogy minden hatalmát elveszítette e férfi fölött.

- Ezt már kívánnod sem kell, kedves sógornőm. Liselott szerelme eltörölt minden kínt és megpróbáltatást, amit magam mögött hagytam - válaszolta Heinz fellélegezve.

- Akkor irigyellek - sziszegte a foga között Sandra, és szívét mardosni kezdte a sértett hiúság.

Merev arccal hajolt le, hogy kiszabadítsa vagyont érő ruhájának beakadt uszályát, és kapkodásában figyelmetlenül elszakította a drága anyagot. El akart sietni onnét, de a gőgös szépségének méltó keretet adó öltözék fogva tartotta.

Rottmann hidegvérrel ereszkedett féltérdre, hogy segítsen neki. Arcizma sem rezzent, ez a csillogó divathölgy már semmit nem jelentett neki. Együttes erőfeszítésük eredményeként végül sikerült kiszabadítani az uszályt. Sandra mégsem menekülhetett Rottmann könyörtelenül higgadt tekintete elől. Ebben a pillanatban az ura lépett oda, karon fogta, és mosolyogva ott tartotta.

A férfi kezet nyújtott Rottmann-nak.

- Kedves sógor, hadd gratuláljak én is még egyszer tiszta szívből! Kívánom, hogy éppoly boldog légy a te Liseloltoddal, mint én Sandrával.

Heinz komoly tekintettel nézett Robert sugárzó arcára, majd a mellett álló szépasszonyéra.

- Köszönöm, Robert, és kívánom, hogy a boldogságod tartós legyen.

Sandra kényszeredett mosollyal meredt előre. Robert magához szorította a karját, és rámosolygott, majd ismét Heinzre pillantott.

- Azt már semmi sem homályosíthatja el. Hiszen keményen meg kellett küzdenünk érte, igaz, Sandra?

- Ó, az nemigen érdekelheti Heinzet - vágta rá a felesége.

- Talán mégis - nevetett Robert hiszen kis híján veszélybe sodorta a boldogságunkat.

- Én? - hökkent meg Rottmann, és fürkész tekintettel fordult az asszony felé.

Az legszívesebben elrángatta volna onnét az urát, mert sejtette, mi következik. De nem merte, mert félt, hogy gyanút keltene. így hát dermedten állt, és kétségbeesetten igyekezett megőrizni műmosolyát.

- Bizony, te - folytatta vidáman nevetve Robert. - Képzeld, egyszer őrülten féltékeny voltam rád.

Heinz fegyelmezte magát, csak Sandrára nem nézett.

- Féltékeny énrám? - csodálkozott.

- Igen, és ez majdnem véget vetett a boldogságunknak. A szüleim fülébe jutott valami pletyka, miszerint benneteket bensőséges kapcsolat fűz össze. Főleg emiatt viseltettek kezdetben fenntartással Sandra iránt. Én bolond pedig egy darabig tehetetlenül vergődtem, de szerencsére végül volt annyi eszem, hogy nyíltan beszéljek a dologról Sandrával, aki erre felfedte előttem a titkotokat, mivel az életünk boldogsága függött tőle.

- A titkunkat? Miféle titkunkat? - értetlenkedett Heinz, mialatt Sandra kőszoborként állt Robert mellett, és könyörögve nézett a szemébe. Fejét férje vállára hajtotta, mintha el akarná rejteni az arcát. A szíve vadul kalapált. Tudta, hogy Heinz ezek után átlátja egész hamis játékát, és ha most elárulja magát és őt, akkor mindennek vége.

Robert gyanútlanul nevetett.

- Hát azt, hogy Liselott-tal titokban már akkor eljegyezted magad, mielőtt leszereltél, Sandra pedig beavatott segítőtársatok volt. Nyilván megérted, hogy akkor mindent bevallott nekem, máskülönben zátonyra futott volna a boldogságunk - hajolt le gyengéden feleségéhez. - No, ne restelld magad, Heinz nem fog haragudni rád, amiért megosztottad velem a titkot.

Rottmann különös pillantást vetett a nőre, akit egykor szeretett. Megborzongott, azután fellélegzett, és jelentőségteljesen így szólt:

- Valóban, jogosan állította Sandra, már akkor is szerettem Liselottot. Attól a perctől fogva szeretem, hogy megismertem. Legfőbb vágyam, hogy olyan boldoggá tehessem, amennyire megérdemli, éppolyan boldoggá, amilyen én vagyok, mert végre egészen az enyém.

Robert sugárzó arccal rázta meg a kezét, Sandra azonban ismét büszkén felszegte a fejét, csak az arca volt betegesen sápadt, amikor férjéhez fordult:

- Menjünk ki egy kicsit a kertbe, Robert, megfájdult a fejem.

Az ura aggódva pillantott rá, és sietve kivezette a házból.

Heinz komoly tekintettel nézett utánuk. Ekkor fehér menyasszonyi ruhába öltözött, karcsú nőalak suhant melléje, s egy gyöngéd, szürke szempár fürkészte riadtan az arcát.

- Fáj, hogy a férje oldalán kellett találkoznod Sandrával, egyetlenem? - kérdezte halkan Liselott.

- Semmi sem okozhat többé fájdalmat, ami Sandra Vallentinnal függ össze - ölelte magához ifjú feleségét Heinz. - Minden boldogságom és szenvedésem kulcsa a te kezedben van. Benned gyökerezik minden, amit nyújthat nekem az élet. Ezen az órán jöttem rá ismét, kire bíztam egykor a boldogságomat. Hogy különbözhet egymástól ennyire két testvér?

- Sandra nem boldog, Heinz - simult hozzá az asszony.

- Nem, és soha nem is lesz, mert ott kereste a boldogságot, ahol soha nem találhatja meg: a külsőségekben. De most már ne is gondoljunk erre, angyalom!

Amikor Sandra és Robert egy idő múlva visszatért a házba, egy másik fiatal pár még cseverészve járkált fel-alá a kert árnyas útjain. Fritz és Susi. Előbb sok mindent kellett elmesélniük egymásnak, aztán hirtelen mindketten elhallgattak. Némán sétáltak tovább, mígnem egy sövény zárta el előttük az utat. Vissza akartak fordulni, eközben tekintetük találkozott, és igen ékesszólóan beszélhetett, mert Fritz hirtelen átkarolta a fiatal leányt, megcsókolta piros ajkát, Susi pedig áhítatosan mozdulatlanná dermedt.

- Így ni! - jutott végre ismét szóhoz Herbig. - Egyszerűen nem bírtam tovább. Ez az esküvősdi az ember idegeire megy. Nekem is csók kell. Uralkodjék magán, aki akar! Ugye, édes kis szöszikém, sokkal jobban szeretjük egymást, semhogy ilyen kínszenvedést kelljen továbbra is kiállnunk?

Ezzel újra átölelte szerelmét.

A leány végül kibontakozott a karjából.

- Jesszusom, mit műveltél velem, összevissza kócoltál. Most aztán ország-világ láthatja, mi törént - korholta zavartan, és megpróbálta rendbe hozni zilált hajzatát.

- Hagyd csak, szöszikém, így még aranyosabban festesz. Csak hadd lássák, mi történt! Most úgyis odamegyünk a szüleimhez, azután világgá kürtöljük, a jegyességünket. De előbb még alaposan ki kell csókolóznom magamat, mert aztán a tisztelt rokonságtól nem férek a közeledbe.

- Kérek tőled valamit, Fritz - fogta meg a kezét Susi.

- Még egy csókot? Azt máris megkaphatod - évődött a fiatalember.

- Nem, komolyan.

- Akkor ki vele, kincsem!

- De nehogy kinevess!

- Dehogy nevetlek ki, te kis borzas!

- Szóval én olyan borzasztóan szeretnék egy picikét titokban eljegyezve lenni, az rém romantikus. Csak holnapig vagy holnaputánig, jó?

- Édes kis butuskám, hát olyan jó az?

- Isteni! - bólogatott hevesen a leány. - Ugye, megértesz?

Fritz előbb kétségbeesett képet vágott, majd fülig érő szájjal válaszolt:

- Nos, nem bánom, nagylelkűen teljesítem a kívánságodat. De akkor tényleg igazítsd meg kicsit a hajadat, mert csakugyan kegyetlenül elbántam vele.

- Nincs egy zsebtükröd?

- Véletlenül van, de várj még, nehogy kétszer kelljen fáradnod - ölelte át újból a leányt, és addig csókolta, míg elfulladva kegyelemért nem könyörgött.

Azután Susi sóhajtozva igazgatta fürtjeit, míg vőlegénye a tükröt tartotta.

- Fáradságos dolog menyasszonynak lenni - panaszkodott huncut mosollyal.

- Titkos menyasszonynak viszont egyenesen „isteni”!

- Most gúnyolódsz? - kérdezte durcásan a leány.

- Nem, de gyorsan még egyszer megcsókollak, olyan aranyos vagy, amikor duzzogsz.

Az újabb csók szintén nem akart véget érni, mígnem Susi erélyes mozdulattal kiszabadította magát, és a ház felé szaladt.

A bejárat biztonságos közelségében megállt, és megvárta míg Fritz utoléri.

A férfi komótosan lépkedett oda, majd szigorú arccal kijelentette:

- Ide figyelj! Szerződésbe foglaljuk, hogy amikor meg akarlak csókolni, nyugton maradsz, és nem szöksz el.

- Én viszont azt kötöm ki írásban, hogy nem tarthatsz fogva akaratom ellenére. Ez a szabadságjogok lábbal tiprása.

- Elhallgass! Én vagyok az úr a házban.

A leány felkacagott, és kidugta piros nyelvecskéjét.

- Azt várhatod, nem adom meg magam olyan könnyedén.

- Jössz te még az én utcámba! - dörögte Herbig.

- És ha nem? - fintorította el mókásan az arcát Susi.

- Akkor odabenn, mindenki szeme láttára kaplak el és csókollak meg büntetésből.

- Csak azt merészeld, te kényúr!

- Susi, édes kicsikém! - ragadta meg a kezét Fritz. - Tessék rögtön rám mosolyogni! - kérlelte lágyan.

A leány engedelmeskedett.

- Drága nagy Fritzem, szeretsz te engem?

- Őrülten, szöszikém. Hát te?

- Én is téged. Jaj, Fritz!

A férfi erre szájon csókolta, pedig ott álltak a ház mellett. Susi sikoltva beszaladt.

- Haragszom rád! - jelentette ki az ajtóból.

Fritz utánaeredt, odabenn az előtérben elkapta a karját, és fogva tartotta. Hirtelen Heinz és Liselott jelent meg előttük.

- Mi folyik itt? - kérdezte mosolyogva a fiatalasszony.

- Pszt! - tette ujját a szája elé Fritz. - Semmit sem láttatok. Ez egy egészen titkos jegyesség.

És még egy csókot adott titkos arájának.

Amaz felszaladt a lépcsőn, hogy megfésülködjék. Fritz csókot dobott utána, ő pedig az ujjával megfenyegette.

Amikor egy idő múlva ismét előkerült, Fritz még mindig a lépcső alján várta.

- Nagyságos kisasszony - hajolt meg merev szertartásossággal megengedi, hogy visszakísérjem a társaságba?

- Kérem - biccentett fenségesen a leány.

A férfi a karjára vette, és észrevétlenül megszorította a kezét.

- Te, Susi, tényleg isteni ez a titkos jegyesség - súgta neki.

- De uram! - nézett rá előkelően a leány, mire újabb csók cuppant az ajkán.

A következő pillanatban azonban Fritz ismét kimért ábrázatot öltött, kinyitotta az ajtót, és beengedte Susit.

A nagy ebédlőben és a szomszédos helyiségekben már összegyűlt a násznép. Most előálltak a kocsik, mivel az ünnepi ebédet egy szállodában rendelték meg. A vendégsereg útnak indult.

Három év telt el. Berlinben már kezdtek felfigyelni a Herbig és Rottmann műépítészeti vállalkozásra. Fritznek és Heinznek nem sokáig kellett várnia megbízásokra.

Susi immár Herbignévé lépett elő. Nem túl messze lakott nővérétől, akihez továbbra is a régi, meghitt kapcsolat fűzte.

Sandra nem sokat hallatott magáról. Egyre inkább elegáns nagyvilági nővé vált, az ura éppúgy istenítette, mint addig. Az asszony egyetlen jó cselekedete az volt, hogy nem fosztotta meg férjét a boldogság illúziójától. Ő maga sohasem lelt boldogságot házasságában, mely gyermektelen maradt.

Klara néni kettesben élt Ellen húgával a kedves, régi házban. Időről időre meglátogatta valamelyik fiatal pár, Sandráék azonban csak nagy ritkán keresték fel.

Klarát boldoggá tette, hogy változatlanul szeretettel gondoskodhatott az ő kicsikéjéről, Ellen pedig hagyta magát kényeztetni. Karácsonykor minden évben Berlinbe utaztak, hogy felváltva Liselottnál és Susinál töltsék el szeretetben és békességben az ünnepeket. Csak Sandra hiányzott a családi körből - azaz nem is nagyon hiányzott. A három Randolf lány legidősebbike a csillogó nagyvilági életben nem találta meg azt a boldogságot, amit a húgai. Liselott szeméből szelíd melegséggel sugárzott ez a boldogság, Susiéból pedig olyan vidámsággal, hogy senki nem tudott mosoly nélkül beletekinteni.

VÉGE

ISBN 963 8248 52 1 ö

ISBN 963 296 160 9

Bastei Budapest Kiadói Kft.

1539 Budapest, Pf. 629

Szerkesztőség: 1137 Budapest, Radnóti M. u. 34.

Telefon: [phone] Felelős kiadó: Oroszlán László

Felelős szerkesztő: Simonits Erzsébet

Műszaki szerkesztő: Hörömpő Gabriella

Szedés: Bastei Budapest Kft.

Nyomta az Alföldi Nyomda Rt.

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 5210.66-14-2

Készült Debrecenben, az 1998. évben

---