Hedwig Courths-Mahler

Az amazon

A könnyelműség ára

Hedwig Courths-Mahler felejthetetlen szerelmes regényei

96. regényfüzet

A Wetterkogel csúcsa örökös jégbe fagyottan tornyosult a három ember fölött, akik lassan haladtak előre a görgeteges úton. Mély csönd ült a tájon. Csak a három ember lépteinek és lélegzetének zaja verte föl, meg egy-egy elszabadult kő zuhanása.

Will Vollrat haladt elöl, magasra emelt fejjel, biztos, erőteljes járással. Mögötte a felesége szaporázta valamivel bizonytalanabb lépteit. Karcsú, törékeny szőkeség, bájos arcú, lázasan csillogó szemű. A menetet a vezető zárta. Hátizsákjára voltak erősítve a kötelek, amelyek még az imént egymáshoz fűzték a három mászót. A Wetterkogel ködbe burkolódzó, sötét kupolája fenyegetően magasodott fölébük.

A vezető szélcserzette, napbarnította arcában szinte világított a szeme. Éles pillantása fáradhatatlanul fürkészte a terepet. Előrekiáltott Will Vollratnak, mutatva a helyes irányt. Az bólintott, majd visszanézett a Wetterkogel felé.

Még csak pár órája, hogy mindhárman odafönt álltak a csúcson. Nem volt könnyű mászás. Will Vollrat csillogó szemmel bámulta a lenyűgöző tájképet. Milyen csodálatos, milyen utánozhatatlanul gyönyörű! Eva Vollrat a férje karjára támaszkodott. Nehezen kapkodta a levegőt. Gyöngéd rajongással nézte férje merész profilját, erőt sugárzó szemét. Mit számított neki a mesebeli gleccser- és sziklarengeteg minden csodája ehhez az imádott archoz képest! Csakis azért tartott vele a hegyekbe, hogy ne kelljen elválnia tőle. Nem tudta volna elviselni, hogy a hotelban kelljen üldögélnie, míg a férfi vissza nem tér. Inkább ment vele, bármerre vitt is az útja. Soha egy szóval el nem árulta, mennyire nehezére esnek a megerőltető hegyi túrák.

Az erőtől duzzadó, egészséges férfinak pedig halvány sejtelme sem volt minderről. Azt hitte, elég, ha a maga vad törtetését kissé megfékezve, mérsékeltebb gyalogtempót vesz föl a felesége kedvéért. Magától értetődőnek tartotta, hogy az asszony éppen úgy lelkesedik a hegymászásért, mint ő. Hiszen sehol a világon nem lehet olyan gyönyörű, mint az ő imádott hegyei közt!

Még nem hagyták el egészen a fő csúcsot, amikor váratlan fordulat állt be az időjárásban. Jeges szél támadt, és sűrű köd ereszkedett rájuk. Sötét és hideg lett hirtelen. A menedékház még jó órányi járásra volt tőlük. Eva reszketett a hidegtől, míg az arca lángolt. Utolsó erejét megfeszítve lépkedett a két férfi között. Ám minél tovább küszködött, annál bizonytalanabbá váltak a léptei. Érezte, hogy fogytán az ereje. Szeme előtt összemosódott minden. Egész testében borzongott, összeszorította a fogát, nehogy hangosan vacogni kezdjen. Nehezen kapkodta a levegőt, sajgott belé a tüdeje. Hirtelen megtántorodott, görcsösen a levegőbe markolt, és nyögve összeesett.

Will nem hallotta a nyögését, s nem vette észre, hogy a földre került. Csak akkor fordult meg, mikor a vezető utána kiáltott. Látva, hogy felesége a földön hever, rémülten rohant oda hozzá. Letérdelt az eszméletlen asszony mellé. Döbbenten meredt a sápadt, keskeny arca, mely lehunyt szemével szívfájdítóan törődöttnek hatott. Villámként járta át a felismerés, milyen óvatlan és figyelmetlen volt. Hogy engedhette, hogy ez a törékeny kis asszony vele jöjjön a hegyi túrákra, hogy is gondolhatta, hogy ez a megterhelés neki való?

Óvatosan megemelte, és ölébe fektette a fejét. A vezető bort és valami élénkítőszert halászott elő a hátizsákjából, s együttes erővel próbálták magához téríteni a beteget, ám hiába. A vezető kutató pillantással pásztázta végig a környéket, majd sürgetni kezdte az indulást, fölajánlotta, hogy viszi az asszonyt a menedékházig, de Vollrat megrázta a fejét. Karjára emelte Evát, mint valami kisgyereket, s vállához szorította a sápadt, élettelen arcot.

Némán haladtak az egyre sűrűsödő ködben. Vollrat mind nehezebbnek érezte az eleinte oly könnyű terhet. Tompa, nyomasztó félelem szorongatta a szívét. A menedékház üres volt. A vezető gyorsan tüzet rakott, míg Vollrat a feleségét igyekezett kényelembe helyezni a primitív fekhelyen. A kimerültségtől maga is levegő után kapkodva lazította meg az asszony ruházatát, takarta be jó melegen, és dörzsölgette a kezét, míg valamennyire vissza nem tért belé az élet.

Milyen keskeny, törékeny volt ez a halottfehér kezecske! Hát vak volt ő eddig, hogy nem vette észre, valójában mennyire gyönge, beteges a felesége? A döbbenettől némán, gyötrelmes aggodalommal igyekezett magához téríteni. Nagy nehezen sikerült is. Lassan-lassan mélyebbeket lélegzett az asszony, majd egy gyöngéd simogatásra végre fölnyitotta a szemét, s a férje sápadt, aggódó arcába nézett.

- Evam, drága kicsi feleségem! Hát szabad így megijeszteni az embert? - korholta gyöngéden a férfi.

- Ó, Will! - Az asszony már mosolygott.

- Túl sok volt ez neked, Evicám! Szegénykém, hát miért nem szóltál?

- Nem komoly, ne aggódj! Mindjárt jobban leszek. Csak azok a buta idegeim rendetlenkedtek egy kicsit! - szólt fakó hangon, és a fogai minden igyekezete dacára hangosan vacogni kezdtek.

- Lent kellett volna maradnod, életem. Soha többet nem engedem, hogy ilyen túrákra elkísérj. Meg kellett volna tiltanom!

- Jaj, ne, Will! Édesem, ne mondd ezt! Olyan csodálatos volt odafönt veled! Ugye, jöhetek ezután is?

- Ilyet ne kérj tőlem, édesem! Nem győzöm szidni magamat, hogy elhoztalak ide. Most már látom, micsoda megterhelés ez neked. Hisz olyan törékeny vagy!

A vezető közben erőlevest főzött, s bátorítóan mosolyogva odavitte Eva ágyához.

- Ezt kóstolja meg, mingyárt jobban lesz. Ösmerem én az ilyet. Magam is vótam már így - mondta egyszerű jóindulattal.

Vollrat fölsegítette a feleségét, a vezető pedig kanalanként diktálta belé a levest, tréfás megjegyzésekkel kísérve, mint egy kisgyerekbe. Eva engedelmesen le is nyelt egy-két kanálnyit. De aztán nem bírta tovább. Megrázkódott, és lehunyta a szemét. Arcán egészségtelen pír jelent meg, a szeme lázasan csillogott, kis keze görcsösen szorongatta a pokrócát. Vollrat gondterhelten nézte.

- Kicsikém, ugye nem akarsz komolyan megbetegedni?

- Láza lesz, úgy nézem. Ölég szerencsétlen dolog. Nem vagyunk idefönt ápolásho' főkészülve - súgta a vezető aggodalmasan, s visszavitte tálkáját a tűzhöz. Will rettenetes aggodalomban virrasztott az asszony mellett. A vezető, látva, hogy nem tud segíteni, lepihent pár órácskára.

Éjjeli két órakor azonban Will fölrázta, és arra kérte, hozzon bármi áron orvost. Eva állapota rosszabbodott este óta. Fájt a mellkasa, egyre nehezebben lélegzett. A vezető készségesen útnak indult. Ha jól kilép, reggel hétre eléri a legközelebbi falut, s ha talál ott orvost, jó esetben már kettőre visszaér vele. Hozott még egy kancsó friss vizet, hogy Willnek ne kelljen elmennie Eva mellől. Aztán magára maradt a házaspár a kicsiny menedékházban. Különös csend telepedett rájuk.

Eva nyugtalanul hánykolódott a priccsen. Láztól csillogó szeme olykor a férje arcát fürkészte. Ilyenkor gyönge mosolyt kényszerített az ajkára, bizonyítandó, hogy nincs miért aggódnia. Nagyon megrázó látvány volt ez a mosoly. A férfi ügyetlen buzgalommal rakta a tüzelő homlokára a hideg borogatást. Jeges rettegés markolt a szívébe.

- Evám, kedvesem, megismersz?

Az asszony szeme mereven, idegenül szegeződött rá. De az aggódó szavak visszatérítették elkalandozó szellemét.

- Persze, drágám, hogy is ne ismernélek meg? Jaj, miért is vagyok ilyen gyönge! Bocsáss meg, édesem.

Vollrat megrendülten csókolta meg a kezét.

- De hát mit kellene megbocsátanom? Én könyörgök bocsánatért! Bocsásd meg, hogy olyan figyelmetlen voltam, és nem gondoltam rá mennyire megerőlteted magad! Túl sokat vállaltál, csak hogy a te féktelen, nyughatatlan Willed mellett maradhass. Életem, nem érdemlem meg, hogy így szeress, nem vagyok méltó erre. De mától fogva minden másképp lesz, hallod? Soha többé nem szabad így megerőltetned magad!

- Jaj, Will, akkor nem tarthatok veled többé?

- Ilyen túrákra nem.

- De Will, én azt nem bírom ki! Iszonyú volna ilyen hosszú időre elválni tőled.

- Hát… akkor otthon maradok én is. Veled.

Az asszony megszorította a kezét.

- Will, kedvesem, de hisz azt meg te nem bírnád ki. Otthon ülni, miközben a hegyek hívogatva benéznek az ablakon… nem, te arra nem vagy képes!

- Hát majd megtanítasz rá, Evám. Érted szívesen megtanulom.

Eva nyugtalanul forgatta lázas fejét a párnán.

- Terhedre lennék, Will. Börtön és bilincs lennék neked. És elcsöndesednél, elborulna a kedélyed, eltűnne az a kedves, vidám nevetésed. Pedig úgy, de úgy szeretem! Nem is tudod, milyen szép, milyen csodálatosan szép, ha vidámságtól, örömtől ragyogva nézel a világba, a gyönyörű világba! Te csak az imádott hegyeid közt vagy egészen önmagad. Ezért szeretem én a hegyeket, mert ott van a te hazád…

Eva minden fájdalma ellenére boldog mosollyal nézett maga elé. Aztán azonban megint összezavarodtak a gondolatai. A férje kérdéseire csak összefüggéstelen, érthetetlen szavakat mormolt, s a keze megint olyan görcsösen matatott a takarón, mintha keresne valamit. Vánszorogtak az órák. Will Vollrat sötét arccal virrasztott, s úgy várta az orvost, mint a megváltót.

Lassan végigvonult lelki szemei előtt a múlt. Tizennégy évvel azelőtt haltak meg a szülei. Akkor hagyta el otthonát, hogy német egyetemeken folytathassa tanulmányait. Jó eszű, tehetséges ember volt, roppant érdeklődéssel vetette magát geológiai és ásványtani tanulmányaiba. Summa cum laude vizsgázott, és doktori disszertációja magára vonta a mérvadó szakmai körök figyelmét. Nevét már néhány év múltán a legnagyobbakkal együtt emlegették, a híre igen gyorsan terjedt. Két évvel ezután professzori címet kapott. Tanulmányai, kutatásai olyannyira igénybe vették, hogy nemigen maradt ideje a nőkre.

Két éve aztán váratlanul beleszeretett a finom, meseszép Evába. A lány gazdag kereskedőcsaládból származott, s Vollrat is anyagilag független, mondhatni jómódú ember volt. Külsődleges akadályok tehát nem állhattak útjukba. Will Evát is azzal a féktelen, vad szenvedéllyel szerette, amellyel általában az élethez viszonyult. Házasságuk igen rövid jegyesség után köttetett meg.

Eva családjában csöndes, nyugodt, talán túlságosan is pedáns légkör uralkodott. A fiatal lány megszokta, hogy magába rejtse, elhallgassa mély érzelmeit. A házasságával aztán minden gyökeresen megváltozott. A férje sosem kérdezte, nehezére esett-e a nagy váltás. Szerette az asszonyt, az viszontszerette őt, s ennyi elég volt neki. Eva elfoglalta a maga helyét imádott Willje életében az izgalmas kövületek, szakkönyvek és kutatóutak között, s a férfinak elég volt a tudat, hogy felesége ott van, ha szüksége van rá, s hogy szerelemmel simul hozzá, ha neki éppen ideje akad, hogy gyöngédségekre gondoljon. Ilyenkor elhalmozta szerelme szenvedélyes megnyilvánulásaival, s az asszony ezekre a rövid időkre valósággal új életre kelt. Will olyankor volt a leggyöngédebb, ha kettesben bolyongtak a hegyekben. Ilyenkor semmi sem vonta el a figyelmét, és szüksége volt Evára, hogy lelkesedését megoszthassa vele.

Csoda hát, hogy Eva semmi áron el nem mulasztotta volna ezeket a drága órákat? Ő meg mindezt úgy fogadta, mint valami magától értetődő dolgot, minden kérdés és fontolgatás nélkül. Milyen szörnyű igazságtalanság volt tőle, hogy meg sem próbálta soha beleképzelni magát a felesége helyzetébe! Elvárta tőle, hogy csak neki éljen, alárendelve magát az ő érdekeinek. Az asszony erre végtelen kedvességgel, alkalmazkodással felelt. Fordított helyzetben vajon ő képes lett volna erre? Csak most döbbent rá minderre, a félelem fojtogató szorításában.

De még talán jóvátehet mindent, talán hamarosan elmúlik a láz. Egy-két napi pihenés biztosan talpra állítja Evát. Így hitegette magát a férfi, de nem tudta elfojtani magában a rettegést, hogy ez nem afféle könnyű rosszullét. Eva végveszélyben van, meg kell menteni! Csak jönne már az orvos! Ólomlábon cammogtak az órák, egy örökkévalóság mindegyik.

Eva arca egyre pirosabb lett. A bőre szárazon lángolt, görcsösen, szinte hörögve kapkodta a levegőt. A mellkasa egyre sajgott.

Vollrat ki tudja hányadszor nézett már ki az ösvényre, amikor valahára két férfit pillantott meg a távolban. Az már a vezető lesz, hozza az orvost. Érkezik a segítség.

Fél óra múlva az orvos be is lépett a kunyhóba. Hosszú, inas férfi volt, napbarnított bőrű, átható kék szemű. Kurtán, nyugodtan beszélt, frázisok, udvariaskodás nélkül, s általában véve rátermett, megbízható ember benyomását keltette.

Alapos vizsgálat után fölkelt a betegágy mellől, s Will azonnal látta rajta, hogy beigazolódnak legkínzóbb félelmei. Az orvos rendkívül súlyos tüdőgyulladást állapított meg, mely könnyen végzetessé válhatott a beteg gyönge szíve miatt. Will Vollratot a lelke mélyéig átjárta a rettegés.

Érdeklődött, nem volna-e tanácsosabb valahogyan levitetni az asszonyt a faluba. Az orvos csak a fejét rázta.

- Felejtse el, professzor úr! Idefönt kell küzdenünk a láz ellen.

- És mit gondol, életben marad?

Az orvos vállat vont.

- Közhelyekkel nem akarom traktálni, professzor úr. Jó okunk van az aggodalomra, mert a felesége igen törékeny alkat. Ne vegye rossz néven a nyíltságomat, de felelőtlenség egy ilyen gyönge alkatú hölgyet ekkora túrákra vinni. Nem kellett volna megengednie.

- Most már én is tudom, doktor úr - felelte komoran Vollrat. A hangja részvétet keltett az orvosban.

- Igaz, uram, utólag könnyű okoskodni. Hisz hányan bóklásznak itt keresztül-kasul a hegységben, aztán semmi bajuk nem lesz tőle. Nyilván rengeteg kedvezőtlen körülménynek kell összejátszania… De általában véve fiatal hölgyeknek nemigen való az ilyesmi.

Will egyáltalán nem nyugodott meg ezektől a szavaktól. Gyalázatosnak érezte magát, mintha szándékos gyilkosság száradna a lelkén. Küzdött az érzés ellen. Büszke, uralkodó természet lévén nem könnyen fogadta el a bűntudatot. Ám a felesége lázrózsás arca könyörtelenül vádolta őt.

Az orvos megtett minden tőle telhetőt. Önként ajánlkozott, hogy másnap reggelig marad. Will hálásan szorította meg a kezét. Mindent, de mindent megpróbáltak, hogy az ifjú asszony életét megmentsék. Reggeltájt beállt a krízis. A beteg túlságosan gyönge volt ahhoz, hogy elviselje. A szív többszöri injekciózás ellenére is fölmondta a szolgálatot. Eva Vollrat meghalt. Utolsó sápadt mosolya, szerelemtől túláradó pillantása a férjének szólt. Aztán örökre lehunyta a szemét. Will tébolyodott sikollyal ragadta meg az asszony vállát, s könyörögve kiáltotta:

- Eva! Eva!

De Eva már semmit sem hallott.

- Én vagyok az oka! Bűnös vagyok! Bűnös! - kiáltotta Will emésztő önváddal, és arcát a tenyerébe temette. A vezető és az orvos kiléptek a kunyhóból, hogy magára hagyják fájdalmával.

_____________________________

Szép napsütéses délelőttön temették el Eva Vollratot. Az egész falu, valamint a nyaralók is összegyűltek búcsúztatni az egyszerű, kis falusi templomudvaron. Will sürgönyözött az asszony szüleinek, s ők is megérkeztek a temetésre.

Soha nem volt sejtelmük sem a lányuk hihetetlenül gazdag, gyöngéden szerető szívéről. Csöndes, hűvös emberek lévén nem is igen halmozták el gyöngédséggel. De az elvesztésén érzett fájdalom annál kínzóbban égette a szívüket. És homályos vád ébredt bennük a férjjel szemben, mintha ő volna az oka Eva korai halálának. Egy szóval sem bántották a vejüket, de a szemükből kiolvashatta az ítéletet.

Sebzett lélekkel lépdelt a férj Eva koporsója után. Mélységes gyász töltötte el a szívét, érezte, hogy életéből valami fölmérhetetlen érték tűnt el mindörökre. És a gyász ádáz, vad önváddal keveredett a szívében. Bűnös volt a felesége halálában! Ugyan nincs az a bíró, aki elítélné, de ő maga mondta ki az ítéletet saját fejére. És Eva szüleinek szeméből ugyanezt olvasta ki.

___________________________

A temetés után nyughatatlan vándor lett belőle. Szakadatlanul bolyongott a világban, sehol sem talált lelki megnyugvást. Nehézkes, komor ember lett a fékezhetetlen életvágyú férfiból. Harmincnégy éves korára már szürke szálak gyülekeztek a halántékán.

A munkába vetette magát, hogy feledést találjon. Fáradhatatlanul dolgozott, de örömet nem adott a munka. Egy év múltán visszatért a kis hegyi faluba. A halál évfordulóján megint ott állt a sír előtt. Nem volt maradása, valami űzte fölfelé, a Wetterkogelra. Ott, ahol utoljára jártak kettesben, egyedül ott érezte meg a béke leheletét, amit hiába keresett mindenütt. Mintha Eva kis keze simítaná ki a ráncokat a homlokán, mintha körülölelné az asszony lágy, gyöngéd jelenléte.

Újból és újból a világba menekült. Merész kutatóutakra indult, fáradhatatlanul vitte előbbre tudománya ügyét. Egyszer még két emberéletet is megmentett, égő házból hozott ki egy fiatalasszonyt és a csecsemőjét. Közvetlenül mögötte omlott be a lángoló tető. Hálálkodni akartak, de neki már nyoma sem volt. Nem érezte úgy, hogy jóvá tette volna a bűnét. Mégis nyugodtabb lett valahogy. A bűntudat most már nem űzte-hajtotta a vakvilágba, hanem megbújt a szívében, mint a változtathatatlan végzet. Része lett a lényének, és olyan jellemmé érlelte, aki mindent megért, és mindent megbocsát. Mégis magányos volt és nyomorult. Nyaranta mindig visszatért Eva sírjához. Vett a csöndes falucskában egy kis házat, és egész nyáron itt dolgozott. Mindennap órákig bolyongott a hegyekben. A legszívesebben a Wetterkogelt mászta meg. A falubeliek megismerték és megszerették. „Megjött a professzorunk” - újságolták mindig, ha beköltözött. Semmit sem tehetett az ellen, hogy a nyaralóvendégek - értesülvén a felesége sorsáról - szánakozva vagy kíváncsian meg ne forduljanak utána az utcán. De ő nem törődött senkivel.

___________________________

Ursula Erlenhorst a lépcsőn várakozott. A kőkorláthoz dőlve bámult le az udvarra, közben lovaglóostorát suhogtatta, és idegesen kopogtatta cipője orrával a kövezetet. Nyilvánvaló volt, hogy a türelem nem tartozik főbb erényei közé. Izmos, karcsú testét szorosan fogta körül a zöld lovaglóruha, pompás idomokat sejtetve. Arca bájos, izgalmas, a bőre friss és tiszta, nagy szempárral és finom metszésű ajkakkal. Ursula ünnepelt szépség volt, kegyeiért sokan versengtek. Pedig nehéz lett volna megfejteni a vonzerejét, hisz kedves nem volt, sőt inkább rideg, basáskodó, zabolátlan. Úgy is emlegette a messze környék: „Ursula, az amazon”.

Egyes-egyedül magát okolhatta azért, hogy huszonkét évesen még mindig szabad volt a keze és a szíve. Kérőkben ugyanis sosem szenvedett hiányt. Egyetlen gyermek lévén ő volt az Erlenhorst-birtok kizárólagos örököse. Ez pedig nem csekélység, mivel a birtok a környéken a legnagyobbak közé tartozott, és mindenki tudta, hogy a lányra ezenkívül még készpénzben is tekintélyes vagyon száll.

Ebben a pillanatban mindenesetre csakis és kizárólag az érdekelte az „amazont”, hogy az apja még mindig nem jön. Ingerülten fölcibálta a lovaglókesztyűjét, és a pálcával türelmetlenül ütögetni kezdte a kövezetet. Végre megjelent mögötte a kapuban a magas, széles vállú öregúr. Nemes vonású, napbarnította arca első pillantásra elárulta a földesurat. Szemében kaján szikrák villantak, ahogy meglátta türelmetlen lányát.

- Szét ne üsd már azt a szegény követ, Ursula! Itt vagyok, mehetünk. Ugye egész idő alatt így csapkodtál türelmetlenségedben, te szélvészkisasszony?

Ursula rosszkedvűen fordult sarkon, de mikor az öreg szemébe nézett, akarva-akaratlanul elmosolyodott.

- Utálatos is várakozni, amikor olyan szép az idő. Mehetnékem van!

- Bogaram, a türelem nem erősséged. Hadilábon állsz vele, akár szép az idő, akár csúf.

Ursula tragikomikus ábrázattal sóhajtott.

- Csak tudnám, miért, papa! Mikor olyan pompás példaképem van, mint te!

- Te boszorka! Csak ne csipkelődj! Muszáj, hogy tied legyen az utolsó szó? A te korodban igenis nagyon türelmes voltam. Aki ilyen fiatal, annak még sok ideje van. Na mindegy, te lány, gyere, kössünk békét! - Nevetve ölelte át Ursulát, s elindult vele lefelé a lépcsőn. Jóindulatú arca csak úgy ragyogott az apai büszkeségtől. Odalent ezalatt egy istállófiú megjáratta a fölszerszámozott lovakat. Most odavezette őket az uraságék elé. Ursula keskeny lábát az apja tenyerébe támasztotta, s így pattant lóra, kecses és erőteljes mozdulattal. Apja már nehézkesebb volt, s a nyeregbe szállás rendesen megszuszogtatta.

- Ez a nyavalyás pocak! Muszáj már egy-két hétre a hegyekbe vonulnom, hogy megszabaduljak néhány kilótól! Jössz velem, Ursula, vagy Herrenfeldééket kíséred Ostendébe?

Ursula nevetve nézett apja várakozó arcába.

- Na, mit gondolsz? Hát mi érdekesebb, egy ilyen vén morgós medvével a komor hegyekben barangolni, vagy Ostendében heverészni a parton, és hagyni, hogy Dolf és Hans Herrenfelde imádjon és körülrajongjon?

Az öregúr megjátszott egykedvűséggel vont vállat.

- Ízlés dolga. Ahogy gondolod, nekem mindegy. Herrenfeldéék szívesen magukkal visznek.

- Csaló! Engem ne próbálj becsapni, pontosan tudom, milyen boldogtalan volnál, ha egyedül hagynálak. Hát persze hogy veled megyek. Mit is kezdenék Herrenfeldéékkel? Unalmasak.

- Örülök, bogárkám, hogy velem akarsz jönni. Csak az aggaszt, hogy sosem vagy fiatalok társaságában, hanem mindig az öreg apáddal tartasz.

- Eridj már, papa! Azt akarod kicsikarni belőlem, hogy mennyivel szívesebben vagyok veled, mint a környék bármelyik házasulandó fiatalemberének társaságában!

- Csakhogy így sosem mégy férjhez.

- Zárjuk le máris ezt a témát! Nem kedvelem.

- Hát, ahogy gondolod.

Egy darabig némán lovagoltak a széles erdei úton. A fák s bokrok még a kora nyár gyöngéd, zsenge zöldjében pompáztak. A sötét tölgyek, bükkök között itt-ott egy kis nyírfa törzse fehérlett. Szép volt a reggeli erdőben lovagolni. Ursula mélyen tüdejébe szívta a jó otthoni levegőt. Csillogó szemmel gyönyörködött a világ szépségében. Kis dalocskát dúdolt csöndesen maga elé. Hirtelen elhallgatott: a falu kápolnájában tízet harangoztak.

- Természetesen megint elkésünk, papa.

- Mindegy, bogaram, bőven elég, ha fél tizenegyre megérkezünk a barátnőd születésnapi cécójára.

- Papa, ne bosszants már ezzel! Olyan, hogy barátnő, nincs. Nekem legalábbis egy sincs, nyilván mert olyan kiállhatatlan vagyok. De ha volna, akkor sem Liesa Herrenfelde. Túl szelíd és unalmas nekem az ostoba divatlapjaival, meg az állandó flörtjeivel. Én meg neki vagyok túl vad s nem eléggé kedves, tulajdonképpen elviselhetetlen. Az csak a jó nevelésünk eredménye, hogy megvagyunk egymással.

Erlenhorst hümmögve ingatta a fejét.

- Csak ne csóváld a fejed, papa! Mindenesetre nem az én hibám, ha most késünk.

- Ugyan, bogaram, nem kötelező pontban tízkor érkezni.

- Az ám, csakhogy én megígértem Liesának.

- Arról én nem tehetek. Mondd csak, Arnstettennel megint olyan utálatosan akarsz elbánni?

- Ha kiprovokálja, akkor igen.

- Hisz nem árt ő neked soha.

- Azt nem is. De ki nem állhatom a stílusát. Tejbekása nefelejccsel körítve. Borzalmas!

- Igazságtalan vagy. Férfi a talpán. Nem lehet mindegyik rámenős, abban nem lenne köszönet!

- Lehet, papa, hogy igazad van. De mégis…

- Persze hogy igazam van. Arnstetten kitűnően gazdálkodik, és általában véve is pompás fickó. Lyányom, igazán kár, hogy nem foglalkozol vele! Szívem szerint való vő volna!

Ursula olyan vadul rántotta meg a gyeplőt, hogy a ló fölágaskodott. Kénytelen volt előbb megnyugtatni az állatot, csak aztán felelt az apjának.

- Ezt az ötletet verd ki a fejedből, papa! Lehet, hogy Arnstetten neked való vő, de az biztos, hogy nem nekem való férj. Papucs alatt tartanám, és olyan férfi nekem nem kell. Aki az én férjem akar lenni, az imponáljon nekem! Ha csak rám néz, fusson végig a hátamon a borzongás. Már a szeme is parancsoljon: ezt tedd, azt ne tedd!

- Olyan férfi nincs! - nevetett Erlenhorst.

- Hát akkor roppant méltósággal pártában hervadok!

- Na, te haszontalan, mi lesz akkor az én gyönyörű Erlenhorstommal, ha én már nem leszek?

A lány fölnevetett, majd odaléptetett az apja mellé, és megsimította a karját. A szeméből lágy, gyöngéd szeretet sugárzott.

- Hál' istennek, most még vagy. Méghozzá meglehetősen. Ketten együtt csak kitartunk addig, míg meg nem öregszem. Addigra a te haszontalan vadócod biztosan megtanulja, hogy méltósággal játssza Erlenhorst birtokosát. Hiszen úgyis inkább fiúnak neveltél, mint lánynak.

Az öregúr lekapta a sapkáját, és zavartan beletúrt a hajába.

- Bizony, lyányom, hiányzott neked az anyai gyengédség… Hisz olyan kicsi voltál még, amikor elvesztetted anyádat. Mostohát meg nem akartam hozni a házhoz. Akkor már inkább egyedül neveltelek. Hát, nem jártam valami nagy sikerrel - tette hozzá tréfás oldalpilla utassal, melyből azonban nem hiányzott az apai büszkeség.

A lány kiegyenesedett a nyeregben, s feddő pillantást vetett rá.

- Szörnyeteg vagy, papa. De azért kedves szörnyeteg. Ne játszd már meg magad! Tudom jól, hogy büszke vagy a lányodra.

- Úgy? No, az csak jó, ha nem hiányzik belőled az önbizalom. Hopp-la, lyányom, árok jön, vigyázz, mert még felbuksz!

- Olyan nincs, papi. Bármi másra használhatatlan vagyok ugyan, de lovagolni, azt tudok. Ezt nem tagadhatod.

- Nem is akarom. De nézd csak, a fák között már látni a Herrenfelde-ház tetejét. Nyilván az egész környék ott lesz gratulálni Liesának.

- Az biztos. És az anyák érdemes kórusa megint el fog árasztani intelmeivel. Akiknek házasulandó fiuk van, azt fogják prédikálni, hogy legfőbb ideje férjhez mennem. A többiek viszont igen szeretetreméltóan éreztetni fogják, milyen nőietlen, vad, utálatos és ördög tudja még, mi minden vagyok. Ilyenkor nagyon védtelennek érzem magam.

- Na ne! Komolyan beszélsz?

- Csak nevess ki, papa. Egy kicsit igazuk is van. Általában elégedett vagyok magammal, de ha összehasonlíthatom magam más ifjú hölgyekkel, bizony meginog az önbizalmam.

- Hát akkor igyekezz hasonlítani hozzájuk!

- Nem lehet, papa. Képtelen vagyok rá.

- Hm, hát akkor nincs más hátra, mint megmaradni ilyennek, amilyen vagy. Egyébként tisztelet, becsület az ifjú dámáknak, biztosan előkelőbb viselkedésűek és szelídebbek is, mint te, de az én őszinte, egyenes lelkű kis vadócom nekem százszor jobban tetszik! Képzeld csak el, mi lenne, ha te is ilyen buta divatbabává változnál! Falra másznék tőle, annyi szent! Ne, bogaram, soha ne is legyél másmilyen! Mindig is ilyennek szerettem az én kis cimborámat!

A lány megint szorosan apja mellé léptetett, és gyöngéden ragyogó szemmel nézett rá.

- Drága papa!

Az apja biccentett, közben gyanúsan csillogott a szeme.

- Puszit gyorsan, Ursula!

Végigsimított a szakállán, majd csókot nyomott a lány rózsás, friss arcára. Mindketten gyerekmódra fölnevettek, és vágtára sarkantyúzták lovukat, így tették meg az utolsó szakaszt a Herrenfelde-házig. Ott már kora reggel óta gyülekezett a vendégsereg, hogy gratuláljon a család egyetlen lányának a születésnapján. A verandáról vidám üdvözletek szálltak Erlenhorsték felé. Dolf és Hans Herrenfelde hanyatt-homlok kiillantak, hogy Ursulát lesegíthessék a lóról. Ám még mielőtt bármit tehettek volna, a lány kecses mozdulattal leugrott. Kezet nyújtott az uraknak, majd a verandára lépve, a ház urát és asszonyát is üdvözölte, és melegen gratulált a csinos, szőke ünnepeltnek. A leányzó igencsak kicicomázta magát a nagy napra, művészien bodorított hajával igazán ünnepélyesen festett.

- Lovaglóruhában jöttél, Ursula? - szólt csalódottan.

- Estélyiben nem ülhettem volna lóra - nevetett Ursula.

- De hát kocsin is jöhettél volna. Később táncolni fogunk!

- Tudod, Liesa, szívesebben lovagolok.

- Nem értelek…

- Sosem szoktál.

- De hát táncolni csodálatos! A fivéreim elhozták a barátaikat, mind pompás táncos.

Ursula szeme kihívóan villogott.

- Hm, nem könnyű helyzet. Persze nem tudhattam, hogy ilyen paradicsomi élvezetek leselkednek itt rám. Hanem megbocsáss, üdvözölnöm kell még a társaság többi részét is.

Ezzel elfordult Liesától. Mögötte éppen Arnstetten állt. Egy pillanatra sem vette le a szemét Ursuláról. Most gyorsan odalépett hozzá.

- Erlenhorst kisasszony, szabad a hogyléte iránt érdeklődnöm?

Ursula kissé gúnyosan nézett kedves, barátságos arcára.

- Hogyne, Arnstetten úr. Hálás vagyok az érdeklődésért. Pompásan vagyok, amint a mellékelt ábra mutatja. Csakhogy kicsit balszerencsés napom van. Itt táncmulatság készül, én meg lovaglóruhában jöttem.

- Ellovagolhatok Erlenhorstba egy estélyi toalettért?

- Az ég szerelmére, nem venném a lelkemre, hogy a társaság hölgyeit megfosszam egy ilyen kedves gavallértól! Nagyon köszönöm a segítőkészségét, de ha valóban elkerülhetetlen lesz, akkor inkább elküldök egy inast a ruháért.

- Pedig boldoggá tenne, ha kegyed szolgálatára lehetnék.

- Akkor kérem, kísérjen el körutamon, még mindenkit üdvözölnöm kell.

A férfi boldogan követte. Ursula igazán udvariasan tett eleget társasági kötelezettségeinek. Ha körülvette őt a zsibongó társaság, Arnstetten szerényen félrehúzódott. De a szeme állandóan kísérte a lányt. Hogy szerette ezt a büszke, gunyoros Ursulát! Egész lényével, minden gondolatával az övé volt. Ritkán akadt alkalma, hogy közeledjen hozzá. A lányt állandóan lefoglalták a gavallérok, akik merészebbek voltak, s jobban forgott a nyelvük.

Dolf és Hans Herrenfelde iránt kínzó féltékenységet érzett. Tudta jól, hogy a Herrenfeldék házasságra spekulálnak. A szülők igencsak szívesen látták, hogy mindkét fiú Ursula körül legyeskedik. Mindegy volt nekik, melyik nyeri el végül a lányt, maga Dolf és Hans pedig afféle testvéri versengésnek tekintette a gazdag örökösnő meghódítását. Kurt Arnstetten szívbéli meggyőződéssel érezte, hogy egyikük sem szeretheti a lányt olyan mélyen és őszintén, mint ő. De hát mit segített neki ez a meggyőződés? Reszkető szívvel figyelte, hogy udvarolnak mások Ursulának. A lány elbizakodott kacagása a szívébe markolt. Fölényes, gunyoros pillantása gyötrelmet okozott. És mégsem fordult el tőle. Állandóan arra vágyott, hogy láthassa.

Hamarosan reggelihez ült a társaság. Természetesen pezsgővel koccintottak az ünnepelt egészségére. A hangulat ettől igencsak emelkedett lett. A fiatal hölgyek kuncogtak, kacarásztak mindenen, az ifiurak pedig fölöttébb vállalkozó kedvre derültek. Az idősebbek is fölélénkültek, egyre-másra fölhangzott Erlenhorst hangos, szívélyes nevetése. Rézsút szemközt ült Ursulával, és élvezettel szemlélte, hányan és milyen buzgón csapják neki a szelet. Arnstetten megint csöndben üldögélt, csak a szeme volt beszédes. Az öregúr önkéntelenül összevonta a szemöldökét.

„Ha az én lyányomnak akar imponálni, akkor bizony rossz úton jár! Figyelmeztetnem kéne alkalomadtán” - gondolta, és pezsgővel mosta le hirtelen támadt rosszkedvét.

- Elengedi velünk a lányát Ostendébe, Erlenhorst úr? - fordult hozzá a mellette ülő Herrenfelde asszony.

Az öregúr zavartan nézett a hölgy hosszúkás, sovány arcára.

- Nem lehet, sajnos, méltóságos asszonyom. Szabad választást engedtem neki, ő pedig inkább velem jönne a hegyekbe.

- Kár - felelt a hölgy, és az arcán némi bosszúság jelent meg. - Liesa már úgy örült neki, no meg a fiúk is. Igazán igyekeztünk volna a lehető legjobban elszórakoztatni Ursulát.

- Ön végtelenül kedves, drága nagyságos asszonyom. De Ursula nem szeretne megválni tőlem. Hisz tudja, hogy úgy élünk mi ketten, mint a legjobb cimborák. Mert, ugye, ketten maradtunk szegény drága feleségem halálával.

- Tudom, kedves Erlenhorst úr. Tudom, milyen… no, hogy is mondjam… baráti a viszony ön és a kedves lánya között. De drága barátom, ne vegyen zokon néhány nyílt szót! Mivel az önök kapcsolata annyira különleges, éppen ezért lett Ursula kissé… hm… túl önálló, már ahhoz képest, hogy ifjú hölgy. Hamarosan eljön az ideje, s meg kell birkózniuk a gondolattal, hogy az életük nem mehet mindig így tovább. Ursulának nehezére fog esni, hogy a férjéhez alkalmazkodjon. Fontolja meg, kedves barátom, Ursula huszonkét éves. Nem maradhat már sokáig az apai házban.

- Meglehet. Talán igaza is van önnek, szelíd szemrehányásával. De hát mindezen már nemigen lehet változtatni. És, őszintén szólva, nem is nagyon szeretnék. Olyannak szeretem a leányomat, amilyen. Ha jön majd egy férfi, aki igazán, szívből megszereti, az, Ursula erényeit felismerve, nem fogja az apróbb hibákat keresni.

- Bizonyára így van. Egyébként, köztünk maradjon, mindkét fiam fülig szerelmes belé. Mondja meg őszintén, hát nem volna előnyös mindkét fél számára, ha ebből lenne valami?

Erlenhorst kényelmetlenül fészkelődött a székén. A téma rendkívül feszélyezte.

- Hiszen ebből testvérviszály lenne! Képzelje, milyen borzalom: féltékenységi dráma két fivér között - próbálta tréfával elütni a dolgot.

- Ó, az én fiacskáim igazán nemes lelkűek! - felelte büszkén az anya. - Egyikük sem venné a lelkére, hogy elrontsa a másik boldogságát. Hát őszintén, nem volna gyönyörű, ha családi szálak kötnék össze Erlenhorstot Herrenfeldével?

Az öregúr segélykérően nézett körül. Hát nincs menekvés ebből a csapdából?

- Ó, hogyne! A magam részéről semmi kifogásom ellene. Csak éppen azt nem tudhatom, Ursula vajon akarná-e. Kényszeríteni semmi áron nem fogom.

- Jaj, dehogy! De éppen ezért lenne jó, ha velünk jönne Ostendébe. A fürdőhelyeken olyan fesztelen a hangulat, inkább egymásra találnak a fiatalok.

- Értem, méltóságos asszonyom, és gratulálok. Igazán finom terv! Kár, hogy nem lesz belőle semmi.

A hölgynek nem volt füle a finom iróniára.

- Hát nem lehetne Ursulát lebeszélni arról, hogy önnel tartson?

- Engem ne kérjen ilyesmire, drága méltóságos asszonyom! - húzta ki magát erélyesen az öregúr. - Vérbeli egoista lévén túlságosan is örülök annak, hogy velem akar jönni!

- Az apák sosem oly önzetlenek, mint az anyák - sóhajtotta rezignáltan a hölgy.

- Nem is merek ellentmondani, hölgyem. Egyébként nincs kifogásom ellene, ha tesz egy próbát. Ha rábeszélőművészete meggyőzi Ursulát…

- Szabad kezet ad?

- Teljes mértékig! - Erlenhorst pontosan tudta, hogy a lányának nem szokása az elhatározásait megváltoztatni.

Reggeli végeztével a fiatalok a kertben sétálgattak. Ursula csöndesen dúdolgatva vágott át a kavicsos úton a park felé, ahonnan távoli kacagás hangzott a fülébe. A park bejáratánál Arnstetten toppant elébe.

- Arnstetten úr, ilyen egyedül? Miért nincs odaát a többiekkel?

- Kegyedet akartam megvárni.

- Igazságtalanság a társaság többi hölgytagjával szemben. Rám nézve persze roppantul hízelgő!

- Észre sem veszik, hogy nem vagyok ott.

- Milyen szerény véleménnyel van önmagáról! Igazán, mindig úgy néz ki, mintha bocsánatot kérne azért, hogy létezik! De hát ez borzasztó!

- Ennyire talán mégsem rossz a helyzet - mosolygott a férfi.

- Dehogynem, még ennél is rosszabb!

- Hát, akkor nincs más hátra, meg kell javulnom. Hiszen nincs forróbb vágyam, mint hogy tessem kegyednek!

- Jaj, ne jöjjön már ezzel a butasággal!

- Nekem ez nem butaság - nézett rá szomorúan Arnstetten.

- De hát ne legyen már ilyen borzasztóan szelíd! Maga mellett százszorta durvábbnak és utálatosabbnak érzem magam! Nem valami fölemelő érzés, elhiheti! Nem gorombáskodhatna végre egyszer, ha én ilyen neveletlenül szólok magához?

A férfi hűségesen rászegezte világos szemét.

- Nem, arra képtelen vagyok. De azért kegyed ne kényszerítse magát, viselkedjék csak úgy, ahogy a természetéből következik. Én jól tudom, hogy nem akar rosszat.

- De én rettentően utálatos, undok teremtés vagyok! Nem szabad rám pazarolnia a jóságát!

- Kedves, drága Erlenhorst kisasszony… - mondta melegen a férfi.

Ursula megrémült. Teremtő úristen! Ez képes, és előáll egy szabályos szerelmi vallomással! Nem bánhatott vele annyira rosszul, hogy ne maradjon hűséges rajongója. Ha nem érezte volna magát ennyire kínosan, Ursulát még meg is hatja a vallomás. Hát nem látja ez az ember, mennyire reménytelen a helyzete?

Nem, nem. Az a férfi, akinek ő odaadja a szívét, annak nem kell könyörögnie a szerelméért. Az kényszeríteni fogja majd, a szeme egyetlen pillantásával, úgy, hogy muszáj legyen szeretnie!

De hát micsoda gondolatok zaklatják máma! Ennek csakis ez a jámbor férfiú az oka!

Friss tempóban sietett a park felé, s megkönnyebbülten föllélegzett, mikor a többieket elérte. Azonnal körülvette a társaság, és Kurt Arnstetten nem beszélhetett már vele négyszemközt.

_______________________________

Erlenhorst csak késő délután indult hazafelé a lányával. Ursula megint a lovaglóruhájában feszített, és előre örült a lovaglásnak. Csak sajnos Arnstetten engedélyt kért, hogy elkísérhesse őket. Birtoka ugyanis Herrenfelde és Erlenhorst között feküdt. Erlenhorst úr örömest fogadta az ajánlkozását. Kedvelte Arnstettent, bár ő sem bánta volna, ha kissé merészebb, rámenősebb. De hát minden nem lehet tökéletes. És az efféle belátásra sokkal könnyebben jut az idősebb ember, mint a fiatal.

Arnstetten arca ragyogott a boldogságtól, ha a hazalovaglásra gondolt. Ám az öröme mégsem lehetett felhőtlen, Hans és Dolf Herrenfelde azonnal nyergeltették a lovukat, és kijelentették, hogy ők is elkísérik Erlenhorstékat. Ursula bosszankodott. Úgy örült már, hogy apjával kettesben vígan ügethet hazafelé! És most arra ítéltetett, hogy még tovább kelljen az üres frázisokat hallgatnia.

Némán lovagolt elöl, és oly szeszélyesen rángatta a gyeplőt, hogy kis sárga lova is megérezte rosszkedvét. Fifi makrancosan ugrált, ily módon fejezve ki elégedetlenségét úrnőjével. A fivérek azonnal Ursula mellé soroltak, míg Arnstetten az apa mellett lovagolt, és Fifi minden szökkenésére összerándult. Régóta aggasztotta már Ursula vad lovaglási stílusa. Ő maga nyugodt, megfontolt lovas volt, s nem értette, hogy adhat Erlenhorst ilyen tüzes, fiatal paripát a lánya alá. Ma sem tudta megállni, hogy óvatosságra ne intse Ursulát. A lány csak gunyoros mosollyal felelt az intelemre, Hans Herrenfelde azonban egyetértését fejezte ki.

- A lova határozottan ideges! Kérem, ne izgassa fölöslegesen. Kegyed igazán kitűnő lovas, de olykor még a legjobb is elvesztheti uralmát az állat fölött.

Ursula fölvetette a fejét, és kacagásban tört ki. Aztán a távolba kezdett fülelni. Közel voltak már a sorompóhoz, melyet éppen lezárt a bakter, mivel vonat közelgett.

- Uraim, most bebizonyítom önöknek, mennyire uralmam alatt tartom a lovat! Uraim, figyelmet kérek!

Megrántotta a gyeplőt - a ló felágaskodott -, aztán egy könnyed nyomás az oldalába, egy halk kiáltás, és Fifi elegáns lendülettel átrepült a sorompó fölött, hajszálnyira az elszáguldó vonat előtt, át a túloldalra. A fivérek bénultan nézték, Arnstetten rémülten fölkiáltott, és elborzadva bámulta a vonatot, holtsápadt arccal, míg a lovas eltűnt mögötte. Csak akkor tért vissza arcába a szín, mikor a szerelvény elhaladt, és megláthatta mögötte a lányt, épen, egészségesen és nyugodt mosollyal.

Hans és Dolf utána ugrattak, és azonnal ömlengve áradozni kezdtek. Közbevágott azonban Erlenhorst úr kemény, haragos hangja.

- Ursula! Utálom a bravúrkodást, különösen egy nő részéről! Hogy követhetsz el ilyen ízléstelenséget! Elég egy apró véletlen, és tragédia lesz az őrültségedből! Erre nem gondoltál?

Ursula bűntudatos arccal közeledett az apjához. Csak most tudatosodott benne, milyen vakmerően viselkedett.

- Ne haragudj, papa, nagyon kérlek! - könyörgött, s az arcára lágy, rémült kifejezés ült ki. - Csak azt akartam megmutatni az uraknak, milyen biztosan irányítom Fifit. Igazán nem akartalak megijeszteni. Hisz tudod jól, hányszor átugrattam már a sorompót, és milyen könnyedén!

- De nem akkor, amikor ilyen közel járt a vonat! Gyermekem, ez isten-kísértés! Egyébként pedig a törvények is azért vannak, hogy betartsuk! Igazán rossz példát mutattál, és az ilyet nem becsülöm! Ráadásul lehetetlen helyzetbe hoztál, mert kénytelen leszek egyezkedni a bakterral. Igazán megérdemelnél ezért a csínyért egy kis bírósági hercehurcát. Jegyezd meg, és önök is, uraim, a lányom lova megbokrosodott, és csak az ő bravúrjának köszönhető, hogy nem történt katasztrófa.

Az urak beleegyezően meghajtották magukat, némiképpen röstelkedő arckifejezéssel.

A Herrenfelde fiúk megpróbálták enyhíteni az atyai szigort.

- Igazán szép lovasmutatvány, Erlenhorst úr. Büszke lehet a lányára.

- Nem, uraim, nem vagyok büszke. Ursula büntetést érdemel a tettéért, nem elismerést.

Arnstetten egy szót sem szólt, ám olyan fájdalmas szemrehányással nézett Ursula szemébe, hogy a lány egészen kényelmetlenül érezte magát. Megsarkantyúzta a lovát, és továbbügetett.

A fivérek mellette maradtak, és hízelgő szavakkal halmozták el. Ám a lány igencsak kurtán felelgetett. Így inkább vissza is fordultak a gavallérok. Miután a társaságtól elbúcsúztak, Hans így szólt a fivéréhez:

- Ördögi egy nőszemély ez az Ursula! Nem lesz vele könnyű dolga a férjének!

- Ne is aggódj, egyelőre nemigen akar férjül venni téged!

- De téged sem. Meglátod, kicsúszik a kezünk közül az Erlenhorst-birtok. Mama nagyon bosszús lesz.

- Mi igazán mindent megtettünk - vonta meg a vállát Dolf. - A mai eset után én lemondok róla.

Ursula némán lovagolt Arnstetten és az apja között. A Herrenfelde fiúk hízelgései tudatára ébresztették annak, milyen meggondolatlanság volt ez a cirkuszi mutatvány. Eleinte bosszantotta, hogy Arnstettennél nem aratott elismerést. Most úgy érezte, hogy a férfinak igaza van néma szemrehányásával.

Oldalt sandított, hogy az arcába láthasson, Arnstetten még mindig sápadt volt, s mintha fájdalom torzította volna el a vonásait. Ursula ösztönösen a kezét nyújtotta felé.

- Arnstetten, kérem, bocsássa meg az ostobaságomat! Megijesztettem önt. Kérem szépen, szidjon meg!

A férfi megszorította a kezét, de egy szót sem szólt. A tekintete sötét volt és fájdalmas.

A keresztútnál elváltak. Ursula kényelmetlen érzéssel lovagolt az apja oldalán. Végül halkan megszólalt:

- Papa, légy szíves, szidj meg, de alaposan! Nagyon meggondolatlan voltam. Úgy sajnálom, hogy megijesztettelek téged meg Arnstettent!

- Nyilván eszedbe sem jutott, mit érzünk majd, míg végignézzük a mutatványodat.

- Nem, papa. Egyáltalán nem gondolkodtam akkor. Olyan gyorsan történt az egész. Követtem a pillanatnyi szeszélyem, és hopp, már odaát is voltam. Jaj, papa! Ne légy már olyan komor! Azt hiszem, téged Arnstetten rémült arca félemlített meg. Hiszen máskor jóban-rosszban velem tartasz! Fogadok, ha egyedül vagyunk, te is velem ugrottál volna.

- Nem, kicsim. Isten látja lelkemet, ennyire könnyelmű azért nem vagyok. Hát, tudod, megint rászolgáltál a gúnynevedre. Az „amazon” újabb rémtettének híre futótűzként terjed majd el a környéken, és a nevelési módszereimért megkapom megint a magamét!

- Jaj, papa, az ilyesmivel aztán végképp nem fogunk törődni! Naa, apucikám! Igazán sajnálom már azt a kis bolondságot, de csakis azért, mert téged elszomorított! Na, ugye, hogy már nem is haragszol?

A szavaiban annyi szenvedélyes könyörgés érzett, hogy az apja nem tudott tovább ellenállni.

- Ugye, többet ilyet nem csinálsz?

- Soha, papa! - szorította meg Ursula gyöngéden a karját. - Teljes erőmből igyekezni fogok, hogy nyugodtabb és megfontoltabb legyek!

Ezen már az apa is kénytelen volt nevetni, Ursula pedig boldog volt, hogy földerült az apja arca, és nagy egyetértésben ügettek tovább Erlenhorst felé.

____________________________

Pár napra rá Erlenhorst összetalálkozott Arnstettennel, amikor kilovagolt a földjére körülnézni. Szívélyesen üdvözölték egymást, és Erlenhorst mentegetőzni kezdett Ursula vakmerősége miatt. A fiatalember nyugodtan végighallgatta, majd megindultan így szólt:

- Kérem, ne is említsük többé! Bizonyára nem rémültem volna meg annyira, ha nem volnék oly igen odaadó híve a kedves lányának. Azt hiszem, ez ön előtt sem titok. Nemigen értek az alakoskodáshoz.

- Őszintén szólva, tényleg nem. Rég észrevettem már, hogy nem közömbös a lányom iránt. De kedves barátom, így nehezen fog közel férkőzni ahhoz a boszorkához! Én a magam részéről örömest áment mondanék a kettejük kapcsolatára, hisz kedvelem önt, és ismerem, mióta csak a világon van. Boldogult szülei igen jó barátaim voltak. Nem kell tehát attól tartania, hogy akadályokat gördítek az útjába. Hanem Ursula nem mindennapi teremtés. Őhozzá másmilyen bánásmód kell, határozottabb, erőteljesebb.

- Hisz tudom én azt. De sajnos, én már csak ilyen vagyok, csöndes, nehézkes természet, s Ursulához nem is tudok másképp közeledni, csak gyöngéden. Meg aztán nincs soha lehetőségem, hogy négyszemközt beszélhessek vele. Mindig körülzsibongja a társaság, ha pedig másutt találkozunk, kitér előlem.

Erlenhorst eltöprengve bámult maga elé, majd hirtelen kihúzta magát.

- Tudja, mit? Jöjjön utánunk a hegyekbe! Kinéztem már, hova megyünk, csöndes kis alpesi falucska. Úgy tudom, alig van ott idegenforgalom, mindössze egy szállójuk van. Ursula majd kicsit elunja ott magát, és örülni fog a maga megjelenésének. Na persze, önnek egész véletlenül szabad csak fölbukkannia, mert ha az a lány rájön az összeesküvésre, akkor okvetlenül megbokrosodik. Ott aztán igazán rá lesz utalva a maga társaságára. Önnek pedig lesz alkalma, hogy a legelőnyösebb színben mutatkozzék. És akkor talán Ursula is észreveszi, milyen pompás fickóval van dolga! Már elnézést a kifejezésért. Szóval, ahogy mondtam: imponálnia kell neki!

Arnstetten csillogó szemmel hallgatta az öreget.

- Ó, hiszen ez… hiszen ha sikerülhetne! Valóban úgy gondolja, hogy merhetem… rákényszeríteni a társaságomat Ursula kisasszonyra?

- De jóember! Az isten szerelmére, szedjen már össze egy kis kurázsit!

- Én csak arra gondoltam, nem fog-e Ursula kisasszony megorrolni, ha „véletlenül” felbukkanok…

- Na és ha igen? Ne legyen olyan ijedős, mint valami elkényeztetett kislány, mert akkor jaj nekünk. Ursula azt ki nem állhatja! Tehát akkor megegyeztünk, ugye? Utánunk fog jönni, pár nappal később. A pontos címet majd megküldöm.

Arnstetten úgy megszorította az öregúr kezét, hogy az önkéntelenül is elfintorodott, és a kezét dörzsölgette.

- Teringettét! Muszklija, az van! Ezután majd óvom a kezemet a mancsától!

- Bocsásson meg! Kénytelen voltam valahogy kifejezni az örömömet!

- Most miért szabadkozik? Ne legyen már ilyen finom lelkű! Nincs mit megbocsátanom. Egyébként ne legyen azért olyan biztos a sikerben, fiatal barátom. Azt, ugye, nem jövendölhetem meg, hogy mi lesz a dolog vége. Tudni csak annyit tudok, hogy a leányzó keze és szíve szabad még, és hogy rettentően imponál neki a férfiasság meg a bátorság. Minden további csakis öntől függ. Ha nem jön össze a dolog, nos, akkor mosom kezeimet, meg miegyéb… Ég áldja, Arnstetten, itt elválik utunk. Viszontlátásra, ha Isten is úgy akarja.

- Bizonyosan ott leszek. Még egyszer köszönöm az eligazítást.

_________________________

Ursula szinte lázba jött az utazás gondolatára. Alig várta, hogy a hegyek közt bolyonghasson. Egyszer-kétszer elkísérte már apját az Alpokba, és állandóan visszavágyott a fenséges csúcsok közé. Széles, szabad síkságokhoz szokott lelkét eleinte nyomasztotta a völgyek szűk világa. De amikor apjával csúcsokat mászott meg, és fönn állhatott a hófödte ormokon, őt is áhítattal töltötte el a lenyűgöző panoráma. Templomi érzés fogta el, áhítatos alázat a természet hatalmassága előtt. Jelentéktelenül kicsinek, semmiségnek érezte magát egyszerre. Igencsak szokatlan érzés a magabiztos Ursulának!

Nagy buzgalommal készült az útra. Szeretettel nézegette a túrabakancsot s a vízhatlan lódenkabátot. Ez a fölszerelés szebbnek, ígéretesebbnek tűnt a legcsodálatosabb báliruhánál is!

Délután Liesa Herrenfelde érkezett Erlenhorstba a szüleivel és fivéreivel. Ursula megmutatta neki hátizsákját és a bakancsát. Az ifjú hölgy a tenyerén méregette az ormótlan lábbelit.

- Rettentő, Ursula! Egy ilyet fölhúzni, ehhez aztán kell bátorság! Én a világ minden kincséért sem tenném meg.

- Te kis bolond! - nevetett Ursula, és visszacsomagolta a bakancsot. - Báli topánkában nem lehet hegyet mászni!

- Nem is értem, mit szeretsz egyáltalán olyan nagyon abban a hegymászásban! Engem rá nem lehetne venni!

- Hát igen, Liesám, ízlések és pofonok… Nemhiába vagyok amazon.

- Igaz is! Erről jut eszembe a legújabb kalandod! Dolf és Hans elmesélték, hogy ugrattad át a sorompót. Őrülten csodálnak érte.

- Elég baj - komolyodott el Ursula. - Bár ne tettem volna ilyen ostobaságot!

- Hát akkor miért tetted meg?

Ursula lecsukta a koffer fedelét.

- Hát, csinál az ember őrültségeket. Forrófejű vagyok, ez az igazság. Örülj, Liesa, hogy te olyan hűvös és higgadt tudsz lenni! Nem is tudod, milyen könnyű életed van!

- Nana! - húzta el Liesa szép szájacskáját. - Hát hűvös, az éppen nem vagyok!

- Hja - nevetett Ursula. - Persze, aki ennyit flörtöl, az, ugye, nem lehet hűvös. Na jó, de mindazonáltal úgy vélem, hogy alapjában véve hűvösebb természet vagy, mint én.

- Jobban tudok uralkodni magamon, ennyi az egész. Te ezt nem tanultad meg.

- Ó, valóban?

- Csak ne olyan magas lóról, kisasszony. Mama is azt szokta mondani, hogy fegyelmezetlen vagy, és hogy ez tulajdonképpen egyedül az apád bűne.

Ursula fölvágta a fejét, és haragosan nézett Liesára.

- Énrám annyi rosszat összehordhattok, te meg az anyád, amennyi csak tetszik. De az apámról ne merjetek egy rossz szót is szólni! Fogalmatok sincs róla, mennyire jó ő, milyen nagy ember. A nyomába sem léphet senki. Egyébként - tette hozzá enyhültebb hangon -, nem veszem zokon az anyádtól, ha haragszik rám. Hiszen visszautasítottam az ostendei meghívásotokat.

- Hát, nem volt tőled valami kedves.

- Igaz, és sajnálom is őszintén, hogy hálátlanságnak tűnik, de semmiképp sem hagyhatom egyedül apámat. Nem viselné el, és én sem.

- Ugyan már! Rosszabbak vagytok, mint valami jegyespár! Egyébként Hans is meg akar lépni. Hirtelen nem érdekli Ostende. Mondd, Ursula, te tényleg nem veszed észre?

- Mit?

- Hogy a fivéreim komolyan udvarolnak neked.

- Komolyan! Egyszerre mindketten! Ugyan, Liesa, kérlek, hagyj ezzel békében! Tudod, azt hiszem, sohasem megyek férjhez.

- Mondtak már ilyet nem is egyszer a történelemben! - kuncogott Liesa. - Majd másképp beszélsz, ha eljön az igazi.

- Hát tenálad pillanatnyilag ki az igazi? Még mindig Öchtersloh?

Liesa a tükör előtt igazgatta a loknijait.

- Á, kiderült, hogy titkos menyasszonya van. Dolf súgta meg. Hát nem rémesek a férfiak? Tudod, lassan kezdek belenyugodni, hogy teljesítem a mama kívánságát, és hozzámegyek Arnstettenhez.

Ursula gyorsan Liesa felé fordult, és különös pillantást vetett a lányra.

- Tehát Arnstetten? Szerelmes beléd?

Liesa közönyösen vonogatta csinos, gömbölyű vállát.

- Mama szerint éppen egymáshoz illünk. A körülményeink pont megfelelőek. Attól az egytől tart mama, hogy esetleg te mégy hozzá Arnstettenhez. De efelől már megnyugtattam.

- Olyan biztos vagy benne?

- De kérlek, hát nem vagyok se vak, se süket! Amilyen gyalázatosan bánsz vele, már ő maga is rég rájöhetett volna, hogy neked nem kell!

- Hát igen, tudhatná. De most gyerünk le a többiekhez! Házigazda vagyok, törődnöm kell a vendégeimmel!

Lefutottak a teraszra a többiekhez, akik éppen eperbólét szopogattak, és szemrehányásokkal árasztották el a két lányt a hosszas távollétért.

_______________________________

Will Vollrat idén is beköltözött házikójába a csöndes kis alpesi faluban. Eva már négy éve nyugodott a virágzó dombocska alatt. Will nagyobb tudományos művön dolgozott éppen, és teljesen visszavonult a világtól.

A nap egy részét mindig hegymászással töltötte, és Eva sírját is fölkereste mindennap. Szüntelenül gyötörte a tudat, hogy mit tett szegény, törékeny asszonyka ellen. Volt, hogy napokig is fönn maradt a Wetterkogel oldalában, ilyenkor abban a menedékházban aludt, ahol Eva meghalt. Ha azonban más is odavetődött, Vollrat azonnal visszatért a völgybe.

A falucskában minden évben visszavárták, s az idegeneknek még mindig nevezetességként mutogatták. A „mi professzorunk” nem törődött senkivel, de azért ha valakinek segítségre, tanácsra volt szüksége a faluból, őhozzá fordult. És ő segített, ahol csak tudott. Már mindenütt régi, meghitt ismerősként, mégis nagy tisztelettel köszöntötték a magas, merész vonású, kissé már szürkülő hajú férfit, és ő is barátságos adjistennel üdvözölt mindenkit.

Idővel egészen lakályossá tette a kis házat. Régi ládákat, szekrényeket vásárolt, s szépen berendezte három apró szobáját. Háztartásáról egy parasztasszony gondoskodott, étkezni pedig eljárt a fogadóba, vagy, ha a munka nagyon lefoglalta, házhoz hozatta az ételt. Magányosan élt. Senkije nem volt, senki nem törődött vele. Mindig is különc volt, de a lelki gyötrelem szinte remetévé változtatta.

Megint odafönt járt a Wetterkogel csúcsán. Jót tett neki a megerőltető túra. Nagyokat szippantott a friss levegőből, miközben a jól ismert menedékház felé haladt. Egyszer csak megtorpant. A kunyhó kéménye füstöt eregetett. Semmi kétség, idegenek húzódtak meg benne.

Fölnézett az égre. Csöndes, tiszta az idő. Nyugodtan elindulhat hazafelé. Igaz, órákig tart az út, s ő már most éhes, de még mindig jobb éhesen hazavergődni, mint azt a házat idegenekkel megosztani. Nem fog senkivel közömbösen csevegni ott, ahol Eva kilehelte a lelkét. Elfordult a háztól, hogy továbbinduljon lefelé. Hirtelen megmozdult valami a közvetlen közelében. Sarkon fordult: fiatal hölgy állt ott a sziklafalnak dőlve, és nagy szemekkel bámulta őt. Hajadonfőtt volt a lány, viharkabátja a vállára vetve. Titokzatos, lebilincselő pillantása volt. A férfi némán nézte egy darabig, kutatva egymásba mélyedt a két szempár. A lány arcát lassan pír öntötte el, de állta a férfi tekintetét.

Will lelke mélyén valami csöndes nyugtalanság ébredt. Zárkózott lényét most megragadta valami, aminek nem tudott volna nevet adni. Ursula Erlenhorst mozdulatlanul állt, valósággal lenyűgözte az izgalmas idegen varázsa.

Vollrat megmozdult, mintha indulni akarna, de máris meggondolta magát. Megemelte a kalapját, s közelebb lépett a lányhoz.

- Esetleg segíthetek valamiben? Ismerem a vidéket, mint a tenyeremet.

Ursula kihúzta magát, s megrázta a fejét, mintha álmot akarna elűzni.

- Köszönöm… Apám ott van a kunyhóban, meg a vezető is. Itt éjszakázunk, holnap reggel pedig fölmászunk oda. - A jégfödte csúcsra mutatott.

Will még közelebb lépett, és nagy, szürke szemét kutató pillantással függesztette a lányra.

- Inkább ne tegye, kisasszony! Ez a mászás ifjú hölgyeknek túl nehéz.

Ursula megnyújtóztatta erős, karcsú testét.

- Ó, nekem menni fog - ragyogtatta mosolyát a férfira. - Én nem vagyok olyan gyönge és érzékeny, mint a nők általában.

- Ennek ellenére… mégsem kellene! Gonosz egy csúcs ám ez, volt már nem egy áldozata. - Olyan komolyan és jelentőségteljesen mondta ezt Will, hogy a lány szinte megszeppent. De aztán csak megrázta magát, és fölvetette a fejét.

- Apám meg én óvatosak vagyunk. No meg ott lesz a vezető is.

- Apjaurának nem szabadna kegyedet magával vinnie.

- Papa pedig boldog, hogy vele tartok - nevetett a lány.

Will kutatóan nézett rá. Erős, egészséges leány, nem olyan törékeny, mint Eva. Mégis szörnyű volt arra gondolnia, hogy a Wetterkogelra készül. Mintha őt is végzetes veszély fenyegetné…

Arról mindenesetre letett, hogy visszamenjen a völgybe. Habozva, töprenkedve nézelődött, olykor Ursulára tévedt a pillantása. A lány tekintetében volt valami különös, szívbe markoló kifejezés. A férfi évek óta halott lelke új életre ébredt tőle. Megint fölütötte fejét a veleszületett szenvedélyes féktelenség, melyet mesterségesen fojtott el magában. A szemében föllángolt a tűz, és lángra gyújtotta Ursula lelkét is. A lány nyugtalan lett, menni akart. Will nagy elhatározással elébe lépett.

- Engedje meg, hölgyem, hogy a kunyhóhoz kísérjem. Kénytelen lesz elviselni a társaságomat, ugyanis idefönt éjszakázom én is.

Ursula válaszul csak bólintott. Szótlanul lépkedtek egymás mellett. A lány szíve érthetetlenül összeszorult. Mikor az imént megpillantotta a magányos vándort, megijedt, mert nem számított rá, hogy rajtuk kívül is van ott még valaki. Aztán ellenállhatatlan vonzódást ébresztett benne az idegen, nem tudta elfordítani a tekintetét az éles vonású, komor arcról. Amikor el akart menni mellette, ő önkéntelenül fölegyenesedett, mintha föl akarná tartóztatni. Ebben a pillanatban vette észre a férfi. És hosszan, tüzesen a szemébe nézett, amitől ő egész testében megborzongott.

Nem értette, mi ez az érzés benne. Akarattalanul, mintegy félálomban lépdelt a férfi mellett. Dacos természete hamarosan föllázadt az erős hatás ellen. Ellenkezés támadt benne. Mi köze ehhez az idegenhez?! Arcáról, szeméből eltűnt a lágyság. Makacs vonás rajzolódott ki a szája körül. Will Vollrat nem vette észre ezt a hangulatváltozást. Éppen eléggé el volt foglalva magával. Azóta, hogy Evát megismerte, ez volt az első alkalom, hogy egy nő mély hatást tett rá. Ám érdeklődését nem az érdekes, szép arc és nem is a büszke, karcsú termet keltette föl. Az hatott rá ilyen különös erővel, hogy szinte pontosan ugyanazon a helyen, ahol Eva meghalt, ott kellett vele találkoznia, és hogy ez a lány is a Wetterkogelra akar fölmenni. Sötét szemének álmodozó pillantása megérintette bezárult szívét. Tébolyult erővel ragadta meg a gondolat, hogy Ursula tervét meg kell akadályoznia, bármi áron. Mintha a lány alakja eggyé olvadt volna Eváéval. Meg volt győződve róla, hogy a sorsuk is ugyanaz lesz, ha a lány megpróbálkozik a mászással. Ezért nem ment le a völgybe. Belső kényszer hatására cselekedett. Szótlanul lépkedtek a házig. Erlenhorst már aggódott a lányáért.

- Hol bolyongtál ilyen sokáig, lyányom? Hát nem volt még elég mára? Mindig külön utakon kell járnod? Pihenned kéne inkább. Nagy utunk lesz holnap!

- Ne pörölj már, papa! Csak körül akartam nézni egy kicsit ideföntről. Társaságot hozok neked. - Félrehúzódott az ajtóból, és beengedte a kunyhóba Vollratot. A két férfi vizsga pillantással méregette egymást. Rövid bemutatkozás következett, tisztázták, ki honnan jön, és merre tart, majd Erlenhorst szívélyesen meghívta a professzort az éppen elkészült estebédre. Mindnyájan letelepedtek, a vezetőt is beleértve, s kézről kézre adogatták a kanalat. Nagyszerű volt az étel.

Erlenhorst vidáman csevegett, tréfálkozott. Olykor még Vollrat komor képére is mosolyt csalt. A professzor egyébként élénken részt vett a társalgásban. Csak olyankor borult el az arca, ha tekintete a sötét sarokba tévedt, ahol egykor Eva priccse állt. Ursulának ez nem kerülte el a figyelmét. Szokása ellenére nagy csöndben üldögélt a három férfi közt, és le nem vette a szemét Will Vollrat napbarnított arcáról. Nagyon izgatta ez az ember. Hiába volt minden dacoskodás. Végül az apjának is föltűnt a hallgatagsága.

- Mi van veled, Ursula? Nagyon csöndben vagy máma. Mégis fáradt volnál?

- Egyáltalán nem, papa.

- Hát akkor kinyithatnád te is a szádat. Még azt hiszi a professzor úr, hogy néma vagy.

Ursula érezte, hogy borul vérbe az arca Vollrat pillantásától.

- Ha nincs kedvem társalogni, abban egyedül a professzor úr a hibás. - vágta rá dacosan.

- Hogyhogy? - lepődött meg Erlenhorst, és Vollrat is kérdő pillantást vetett a lányra.

- Mert le akar beszélni arról, hogy megmásszam a Wetterkogelt.

- Úgy gondolja, veszélyes? - nézett Vollratra az öregúr.

- Hölgyek számára feltétlenül.

- De az én lányom úgy mászik, mint a zerge. Sokkal ügyesebb, mint én.

- Akkor is túl nagy megerőltetés. Fölfelé még megy a dolog, de lefelé aztán nehezebb. Egy hölgy nemigen bírja végig erővel.

- Ursula nagyon szívós.

- Mindazonáltal, tisztelt uram, könyörgök, ne engedje. Talán nagyon keservesen bánná meg…

Különös, átható hangja nem maradt hatás nélkül. Erlenhorst gondolkodóba esett.

- Nem hittem volna, hogy ennél a mászásnál bármitől is tartani kellene - felelte.

Vollrat tenyerébe támasztotta az állát, és komoran nézett a sötét sarokba.

- Én is így gondolkoztam valaha, Erlenhorst úr. Mit nem adnék érte, ha akkor jön valaki, és lebeszél! Négy évvel ezelőtt a feleségemmel együtt másztam meg azt a csúcsot. Minden pompásan ment. Szerencsésen megérkeztünk a szikla aljába. Egyáltalán nem fáradtam el, ezért nem is sejtettem, hogy a feleségem milyen iszonyúan megerőltette magát. Amint leértünk az ösvényre, eszméletlenül esett össze. - Vollrat fölpattant, és ellépett az árnyékba. Arca mérhetetlen fájdalmat tükrözött. Kisvártatva fakó hangon folytatta:

- Másnap éjszaka a feleségem meghalt, itt, ebben a házban. Azóta nem hagy nyugodni a lelkifurdalás könnyelműségem miatt.

Néma csönd lett. Ursula szenvedélyes részvéttel nézte a férfi fájdalomtól vonagló arcát. Hogy szerethette azt a nőt! Milyen rettentő szenvedést mért rá a sors! Hát van olyan szerelem, amely a síron túl is tart? Ursula egész testében megremegett. Erlenhorst is elkomolyodva, töprengő arccal hallgatott. Aztán nyugodt, higgadt hangon szólalt meg Vollrat.

- Bocsássák meg, hogy a szomorú történetemmel terhelem önöket, és beleavatkozom a dolgukba. Nem volt más választásom. Semmiképp se vigye magával a kedves lányát! Vannak könnyebb, hölgyeknek való túrák is.

Ursulában megint csak fölhorgadt a dac.

- De papa, én úgy szeretnék veled menni! Nem engedlek egyedül!

- Ez meggondolatlan szeszélyeskedés, kisasszony. Hagyja csak édesapjára a döntést! - kiáltotta hevesen Vollrat.

Ilyen hangon még soha senki nem beszélt Ursulával. Lehunyta a szemét, hogy ne kelljen a férfi szigorú, haragos szemébe néznie. Ám ugyanekkor titokzatos öröm töltötte el a lelkét, és amikor megint fölnézett a férfira, a szeme még ennek visszfényétől csillogott. Will megbabonázva bámult a nagy csillagszemekbe, és a tekintete megenyhült. Erlenhorst hangja ragadta ki őket a bűvöletből.

- Hát akkor talán jobb lesz, kislányom, ha erről a csúcsról inkább lemondunk. Elviselhetetlen érzés fog el, ha az ön tragikus történetére gondolok, professzor úr. Nem ragaszkodom már a Wetterkogel megmászásához. Ursula, holnap lemegyünk, és punktum.

Vollrat föllélegzett, és visszaült az asztalhoz. Ursula duzzogni akart, de Will Vollrat kérlelő pillantására megenyhült. Elüldögéltek még együtt egy órácskát, mielőtt nyugovóra tértek.

Ursulával életében először esett meg, hogy nem tudott elaludni. Tágra nyílt szemmel nézett maga elé, és Will Vollrat szomorú arcára, lángoló szemére gondolt. Mintha suttogó hangok lebegtek volna körülötte, titokzatosan szőtték körül az érzékeit. Az ágyát deszkafal választotta el a férfiak fekhelyétől, s a fal mögül olykor csöndes, gyötrelmes sóhajt hallott. Vollrat is álmatlanul bámult az éjszakába.

Ursula végre elaludt. Álmában Will Vollratot látta, ahogy a beteg felesége fölé hajol, és megtört arccal nézi őt. Az asszony Ursula felé nyújtotta a kezét, könyörgő, esdeklő mozdulattal. Szinte kézzelfoghatóan látta maga előtt Vollratné aranyhajjal keretezett, finom, keskeny arcát, nagy, kék szemét. És ezek a szemek könyörgően szegeződtek rá. Ursula hánykolódott álmában, nehezen vette a levegőt. Mit akar tőle ez az asszony?

Vollrat felesége ekkor a férjére mutatott, aztán Ursulára. Fölemelkedett, és a férfival együtt Ursulához lebegett. Megfogta mindkettejük kezét, és egymásba fűzte. Will ekkor Ursula szemébe nézett, és erősen, nagyon erősen megszorította a kezét. A lány megremegett, és fölriadt álmából. Értetlenül meresztette szemét a sötétségbe. Lassan rájött, hogy álmodott. De a szőke asszony képe elevenen belevésődött az emlékezetébe. A nagy szempár, a keskeny arc, az aranyszőke fürtök, mindezt mintha most is maga előtt látná.

Nem tudott többé elaludni. Csöndben fölkelt az ágyról. Már pirkadt odakint. Körül sem nézett, úgy osont ki az ajtón. Vágyott a friss levegőre, hogy a feje kitisztuljon. Kilépett, és ijedten hőkölt hátra. A kunyhó előtt Vollrat járkált nyugtalanul föl-alá. Elgyötörtnek, sápadtnak tűnt a szürke hajnalban.

Ursula kissé habozva fordult volna vissza, de a férfi meglátta. A szeme vadul föllángolt, s tekintetét a lány arcára szegezte. Ursula megborzongott ettől a tekintettől, mely az álmát idézte föl. Egyúttal azonban csodálatosan erős, forró érzés töltötte el a szívét, melynek teljes tudatossággal adta át magát. „Ez hát a szerelem - gondolta. - Ez a férfi a végzetem.”

Így nézték egymást hosszasan, némán, mégis beszédes pillantással. Will torka elszorult. Ez a félénken rátekintő, bájos arc meleg érzéseket kavart föl benne. Az élet megint csábítónak tűnt, megint örömöket, boldogságot ígért. Ursula végre megtörte a zavart csöndet

- Milyen korán fölébredt, professzor úr.

- Sosem tudok aludni… idefönt - felelte rekedten a férfi.

Ursula az ajtónak dőlt keresztbe font karral.

- Meg tudom érteni - suttogta.

Vollrat úgy mosolygott, ahogy a kisgyerekre szoktak, ha valami csacskaságot fecseg.

- Óvja meg kegyedet a gondviselés attól, hogy valóban megértsen engem. Nem kívánom önnek, higgye el! Nincs rettenetesebb dolog a bűntudatnál.

- Ön nem bűnös! - vágta rá a lány mély meggyőződéssel.

- Gyermekem, mit tudhat kegyed erről! - mérte végig a férfi különös pillantással.

Ursula kihúzta magát, s mély lélegzetet vett.

- Kizárólag az lehet bűnös, aki tudva és akarva rosszat tesz. Minden más csak véletlen, balszerencse.

- S vajon mindig tudja önmagáról az ember, hogy jót akar-e vagy rosszat? Velem már megesett, hogy nem tudtam különbséget tenni!

- Szofizmák, professzor úr! Ilyen magaslatokra nem követhetem. Egyszerű lélek vagyok. De egyvalamit egész pontosan tudok, méghozzá azt, hogy ön soha nem akar rosszat.

- De hát mit tud maga rólam?

- Semmit, csak ezt az egyet.

Forró vonzalom tört fel a férfi szívében. Szeretett volna odalépni Ursulához, megszorítani a kezét, és úgy köszönni meg a szavait. De leküzdötte magában ezt a vágyat. Hát mit akar ez a kislány az ő sivár, halotti életében? Miért férkőzik be állandóan a gondolatai közé, miért ébreszt benne olyan érzéseket és vágyakat, amelyeket rég halottnak hitt?

Hogy más irányba terelje a beszélgetést, fölmutatott a Wetterkogelra.

- Nagyon haragszik, hogy elrontottam a szórakozását?

- Dehogy - rázta meg a fejét Ursula. - Tudom, hogy jót akart. Meg kell bocsátania, hogy akaratlanul is a gyászára emlékeztettem. Nagyon sajnálom.

- Nem kell arra engem külön emlékeztetni, idefönt pedig végképp nem.

Csöndben álldogáltak egy darabig, aztán Ursula váratlanul megszólalt:

- A felesége szőke volt?

Will bosszúsan kapta föl a fejét. Mire jó ez a gyermeteg kíváncsiság?

- Igen - vetette oda kurtán.

- És nagyon vékony, ugye, és nagy kék szeme volt? - kérdezte a lány gyorsan, visszafojtott lélegzettel. A férfi meglepetten mérte végig. Puszta kíváncsiság volna csak ezen a sápadt, komoly arcon?

- Igen… De miért kérdez ilyen furcsákat?

Ursula közelebb lépett hozzá, és lehalkította a hangját.

- Láttam őt álmomban maga mellett.

A férfi eltakarta a szemét. Nagyon megragadták Ursula szavai. Így állt egy ideig, aztán zsebéből kis tokot vett elő, kinyitotta, s a lány elé tartotta. Egy fiatal nő képe volt a tokban. Ursula halkan fölkiáltott.

- Igen, ő az - suttogta, s megborzongott a friss reggeli hűvösben. Egymásra néztek hosszan, valami titokzatos hatalomnak engedelmeskedve, lélegzetelállító izgalommal. A férfi pillantása sötét, ellenkező és mégis megadó, a lányé lágy, esdeklő. Hová lett a híres amazon! Csak egy remegő, rettegő fiatal nő állt itt, aki nem képes szembeszállni a szerelem mindenható hatalmával. Ebben a pillanatban emelkedett a nap a láthatár fölé, és derengő hajnalfénybe vonta a párt.

Will törte meg a csendet, mintha szabadulni akarna a varázstól.

- Megtudhatnám, mit álmodott?

Ursula fülig pirult, és hátrált egy lépést.

- Nos? - sürgette a férfi.

Ursula a fejét rázta.

- Nem… vagyis hogy… úgy értem, nem emlékszem rá.

- Nem tud hazudni. Elárulja a szeme. Nos tehát, nem akarja elmondani?

- Nem akarom! - mondta dacosan a lány. De csak ránézett Vollratra, s a dac kifejezése máris eltűnt az arcáról. - Kérem, ne kényszerítsen, nem mondhatom el!

- Olyan szörnyű álom volt?

Ursula még jobban elpirult.

- Nem, ó, dehogy! De… azt hiszem, a felesége nagyon szomorú volna, ha látná, hogy ön mennyire szenved miatta. Nagyon szerette önt, igaz?

- Igen. Túlságosan.

Ursula elsápadt, és ösztönösen megragadta a férfi kezét.

- Úgy szeretném, ha tudnék valami vigasztalót mondani!

Will az arcához szorította a lány kezét.

- A kegyed láttán feledkeztem el életemben először a bánatomról. Köszönöm! És most… kérem, engedje meg, hogy távozzam. Egyedül kell lennem. Adja át üdvözletemet tisztelt apjaurának. Talán látjuk még egymást.

Megemelte a kalapját, és sietve távozott. Ursula sajgó szívvel, hosszan nézett utána. Öntudatlanul, vágyakozva nyújtotta ki a karját, s aztán fáradtan ejtette le. Nem vette le szemét a férfiról, míg csak láthatta. Aztán a vörösen izzó napkorong felé fordította álmodozó tekintetét. Mély sóhaj hagyta el ajkát. Szenvedélyes, önfejű amazonból egy pillanat alatt asszonnyá érett, aki ismeri a szerelem kínját és mámorát. Féktelen, szenvedélyes természetével ezt a változást is sokkal erősebben érezte át, mint holmi gyöngébb, erőtlenebb jellemek.

Kis idő múltán azonban fölpattant, és igyekezett elhessegetni magától a bénító gondolatokat. Belépett a házikóba, s mosollyal üdvözölte éppen ébredező apját. A lelke mélyén azonban nyomasztó, mégis boldogító érzést hordozott. Máskor oly szilajon csillogó szemében most riadt kérdés ült: mit tartogat a sors? Az apa gyanakodva mérte végig reggeli közben.

- Sápadt vagy kicsit, bogaram. Jól érzed magad?

- Hogyne, papa. Csak rosszul aludtam.

- Hát én se jobban, az ördögit! Vagy a tegnapi vacsora feküdte meg a gyomromat, vagy pedig a professzor úr gyónása. Az is, szegény Ördög, milyen kényelmetlenül éjszakázhatott idefönt! Nem is csodálom, hogy máris odébbállt. Úgy látom, reggelit sem evett. Nem lett volna szabad így elengedned.

- Olyan hirtelen távozott. Meg aztán nem is az a fajta, akit tartóztatni lehetne, ha menni akar.

- Igaz. Nem az a tipikus szobatudós, mi? Inkább katonaalkat. Kár, hogy itt hagyott bennünket, együtt is mehettünk volna.

- Talán éppen ezt akarta elkerülni, papa. Nyilván szeretett volna egyedül maradni.

- Azt a hétszázát, mi van ma veled, te lyány? Szokatlan moll hangnembe váltottál, és bánatos kisborjú szemeket meresztesz hozzá! Jobb lesz, ha azonnal továbbállunk. Kísérteties ez a környék. Téged is ez nyomaszt. Nem? Ugye, nem akarsz itt nekem megbetegedni? Más se hiányozna!

- Mit össze nem hordasz, papa - nevetett megnyugtatóan Ursula. - Gyerünk azonnal, ki a szabadba! Rosszul aludtál, azért van ilyen borús kedved.

A vezető közben megtette az előkészületeket az induláshoz. Kisvártatva már friss tempóban haladtak a völgy felé. Ursulának jót tett a testmozgás, a jó levegő. Föloldódott benne a tompa, nyomasztó érzés. Életöröm járta át testét-lelkét, és bizonytalan, boldog reménykedés ébredt benne, aminek nem tudott volna nevet adni.

Pár óra alatt le is értek a völgybe. Elhaladtak Vollrat háza mellett.

- Itt lakik a professzor urunk - mutatta a vezető.

Ursula hosszasan szemlélte a jelentéktelen kis házat, míg a vezető a „mi professzorunk” élettörténetét mesélte. A temető mellé érve megmutatta Eva Vollrat sírját is. A hantot teljesen elborították a virágok. Ursula meghatottan nézte a sírt, míg a két férfi lassan tovább-ballagott. Pillangó csapongott a virágok között, s hirtelen Ursula vállára röppent. A lány gyöngéden, óvatosan megfogta, és visszahelyezte a sírra, a virágözön közepébe. Álmodozva indult tovább.

A szállóba érve megtudták, hogy új vendég érkezett, és őutánuk érdeklődött. Egy kis időre kiment a szabadba sétálni. Erlenhorst persze pontosan tudta, kiről van szó, de megjátszotta a tudatlant.

Félóra múlva, Ursula kissé kellemetlen meglepetésére, Kurt Arnstetten lépett be a szállóba. Erlenhorst nagy örömmel üdvözölte, és harsány szívélyességével igyekezett átsegíteni a fiatalembert kezdeti zavarán.

- No de még ilyet! Nahát, micsoda meglepetés! Örülök, hogy éppen itt találkozunk! Egyszerre társaságunk is lett, ugye, kislányom?

Ursula szűkszavúan üdvözölte Arnstettent. Mindazonáltal annyira csordultig volt a szíve új élményeivel, hogy tulajdonképp közömbös volt neki a fiú érkezése. Tegnap még felbőszítette volna, ma viszont képes volt nyugodtan fogadni.

Erlenhorst aztán estefelé megkockáztatott egy kis óvatos tapogatózást. Megkérdezte a lányát, bosszantja-e Arnstetten érkezése.

- Dehogy, papa - felelte Ursula -, éppen ellenkezőleg. Igazán kellemes meglepetés volt, hogy itt találkozunk.

Erlenhorst diadalittasan dörzsölte a markát. Ha sejtette volna, mennyire távol áll a valóságtól, amit gondol!

____________________________

A következő napokban Ursula nem találkozott a professzorral, s nem is hallott róla. A férfi a szállóból hozatta az ételét, de ama reggel óta a jelek szerint ki sem tette a lábát otthonról. Azt persze nem is sejtette a lány, hogy Will éjjelente a környéken bolyong, hogy megnyugtassa fölzaklatott lelkét. Ő csak annyit látott, hogy a férfi kerüli a társaságát. Hiszen ha szeretné őt és apját viszontlátni, akkor pontosan tudja, hol találja őket!

Ursula nagyon csöndes és komoly lett, s úgy érezte, mélységesen megváltozott. Gondolatai szüntelenül a korán őszülő, csöndes, komor férfi körül csapongtak.

Arnstettennel nagyon nyugodtan, barátságosan viselkedett. Most valóban örült a fiatalember jelenlétének, hisz elterelte kissé az apja figyelmét. Meg aztán részvétet is érzett iránta. Csak most értette meg, mennyi szenvedést okozott a szerelmes férfinak. Most, mikor ő maga is szeretett, most érezte csak át a szerelem roppant hatalmát. És most már sajnálta, hogy nem tudja Arnstetten szerelmét melegebb érzésekkel viszonozni. Nagyon igyekezett, nehogy megbántsa, s ezért különösen kedves volt hozzá. Nem is sejtette, hogy ezzel csak olajat önt a tűzre.

Arnstetten azt hitte, vágyai beteljesülhetnek. Azonnal föltűnt neki, mennyire megváltozott Ursula. Most bőven volt alkalmuk négyszemközt beszélgetni. Közelebb kerültek egymáshoz. Ursula belátta, hogy alaposan alábecsülte Arnstettent, az pedig boldogan ismerte föl, milyen mély érzésű lány az imádottja.

Szinte hihetetlen volt a számára, hogy a féktelen, szilaj amazon, aki puszta bravúrból átugratja a sorompót hajszállal a vonat előtt, ugyanaz, mint ez a komoly, barátságos teremtés, aki szelíden kísérgeti őt a hegyi ösvényeken. Boldog reménység töltötte el a szívét. Nem is sejtette, hogy sosem volt messzebb vágyai teljesülésétől, mint épp most.

Egy szép napon kettesben ballagtak a keskeny sövényen, mely a faluból a hegy lábához vitt. Váratlanul Will Vollrat jött szembe. A láttukra megtorpant, sötét, kutató tekintetét Ursula szemébe fúrta. Némán üdvözölte a párt, és továbbment. A lány annyira megrémült a váratlan találkozástól, hogy a térde is remegni kezdett. Nem bírt továbbmenni, ragyogó szemmel bámult Vollrat után.

- Ki volt ez? - kérdezte Arnstetten, s gyanakvó tekintettel nézett Ursulára.

A lány úgy nézett vissza rá, mint aki mély álomból ébred.

- Vollrat professzor.

- Ó, a merész hegymászó, a hírneves természetbúvár?

- Ő.

- Ugye, nagyon csodálja őt, Ursula kisasszony?

Ursula nagy levegőt vett.

- Igen. Mindig is csodáltam a merészséget.

Arnstetten csöndesen felsóhajtott.

- És szeretni is csak olyan férfit tudna, aki merész tetteket hajt végre?

- Annak a férfinak mindenképpen bizonyítania kéne, hogy képes a legvakmerőbb tettre is!

Némán lépdeltek tovább. Végül Arnstetten így szólt:

- Ursula kisasszony, szeretnék valamit tenni, hogy kivívjam kegyed csodálatát!

Ursula fölkacagott. Nem tudta meghazudtolni a régi, szertelen vadócot.

- Mássza meg a Wetterkogelt! Azzal igazán nagyon imponálna!

- Sosem próbáltam még a hegymászást.

- Hát, különben nem is volna vakmerő tett! - kiáltotta szilajon a lány.

- Imponálna kegyednek, ha ennek ellenére megtenném?

- Roppantul!

- Komolyan beszél?

- A legkomolyabban. De hagyjuk inkább ezt a témát, kedves Arnstetten! Maradjon szépen idelent a völgyben. Nem muszáj mindenkinek hősnek lenni.

Ursula másról kezdett beszélni, de Arnstetten nem tudott már odafigyelni rá. Egyetlen gondolat foglalkoztatta…

Ursula ezt nem vette észre. Az ő gondolatai a professzor házikója körül jártak. És Will Vollrat sötét, kutató pillantása égette a lelkét. Miért nem szólította meg a férfi? Miért tér ki előle? Miért olyan kimérten üdvözölte? Hát semmit sem számít neki? Csak a terhes idegenek egyike, akiket kerül, hogy ne zavarják?

Gondolatai messze jártak Kurt Arnstettentől.

________________________________

Will Vollrat Eva sírja előtt állt. Látta, hogy ma is, mint újabban mindennap, valaki friss virágcsokrot helyezett el rajta. Tudta, hogy a virágok Ursulától származnak, bár sosem látta még itt a lányt. Nyilván reggelente jön, lopva. Egyre jobban nyugtalanította ez a gondolat. Mit akar ez az idegen lány? Miért férkőzik állandóan a gondolatai közé ezekkel az Evának szóló virágokkal? És egyáltalán, van-e szüksége ilyesmire? Hisz ő másra sem gondol azóta a reggel óta!

Haragosan küzdött a lány hatása ellen. Nem és nem akart rá gondolni. Mire jó ez az egész? Az ő számára nem létezhet más asszony, csak Eva. Nem nyújthatja Ursula felé a kezét, hisz könnyelműségével örökre eljátszotta azt a lehetőséget, hogy egy nő védelmezője legyen.

De hiába gondolta végig százszor mindezt, hiába menekült a munkájába, csak nem szabadult annak a reggelnek az emlékétől. Állandóan maga előtt látta Ursula sápadt, komoly arcát, mely könyörögve néz rá, mintha azt mondaná: „Hadd vigasztaljalak meg bánatodban, hadd tegyem megint széppé és fénylővé az életedet!” Elhatározta, hogy elutazik. El kell szakadnia a lánytól. De egyre-másra halogatta az utazást. A függöny mögé bújva néhányszor megleste, amikor elment a ház előtt. A lány nagy, sötét szeme olyan forró vágyakozással nézett feléje, hogy legszívesebben kirohant volna hozzá. Erőnek erejével tudta csak megfékezni magát. Roppant erőfeszítéssel elfojtott, régi, szenvedélyes természete megint eluralkodott rajta. Hihetetlen életvágy dolgozott benne. Vágyódott egy szívre, mely az övé, hűvös, puha asszonyi kezekre, hogy forró homlokára szoríthassa. Vágyódott egy szeretett asszonyra, akit átölelhet. De elfojtotta ezeket a vágyakat. Eva sírjához futott, hogy magához térjen - de a síron Ursula virágai virítottak.

Mindenfelől ez a lány nyújtotta felé a karját. Már Eva emlékezete sem óvta meg ettől a varázsos erőtől. Mikor az imént Arnstettennel látta együtt a lányt, úgy érezte, tőrt döfnek a szívébe. Átjárta a féltékenység. El innen, azonnal! Így kiáltott magában, és nyomasztó fájdalom nehezedett a szívére. Otthon órákon át csak maga elé bámult. El kell utaznia, még ma… vagyis holnap… Lényeg az, hogy mihamarabb.

___________________________________

Másnap reggel, amikor Ursula lement reggelizni, apja az újság mögé rejtette bosszús képét. Mikor a lány belépett, eldobta az újságot, és izgatottan kiáltotta:

- Hát ehhez mit szólsz! Arnstetten még napkelte előtt elindult, hogy megmássza a Wetterkogelt. Belebújt az ördög! Fogalma sincs a hegymászásról, és rögtön oda akar fölmenni!

Ursula nagyon megrémült. Eszébe jutott az előző napi beszélgetésük. Rögtön tudta, hogy Arnstetten csakis azért vállalta ezt a bravúrt, hogy bátorságáról bizonyságot tegyen. Rettegés töltötte el a szívét, hiába tiltakozott ellene. Hát ki mondta, hogy ilyen komolyan vegyen egy odavetett megjegyzést! Hisz tréfa volt az egész! Micsoda felelőtlenség, hogy ilyen terhet hárít rá!

Erlenhorst döbbenten nézte a lányát. Ursula sápadt lett és komor. Lehet, hogy kedvesebb neki az a fiú, mint ahogy eddig látszott?

- Na, kislyányom, ülj már le és egyél! Vissza fog jönni az az akasztófáravaló, épen, egészségben - vigasztalta. - Megijesztett a hír, ugye, nagyon sápadt vagy.

Ursula helyet foglalt.

- Jó vezetője van, ugye, papa?

- Hogyne, persze.

- Akkor nem is történhet vele semmi komoly baj, ugye?

- Reméljük, semmi.

- Papa, ha mégis történne valami, akkor az az én bűnöm lesz!

- Miket beszélsz, te gyerek!

Ursula mindent meggyónt. Az apja fölpattant, és idegesen futkosott föl-alá.

- Teringettét, lyányom, hát hogy bánsz az udvarlóiddal! Micsoda ötlet volt azt a szerencsétlent oda fölhajtani?! Kutyateremtettét, ezt nem lehet ép ésszel kibírni! Szép kis felelősséget vettél magadra, mondhatom! - És dühödten kapta föl ismét az újságot.

- Semmit sem tehetünk, papa?

- Semmit. Hét órája, hogy elment. Senki sem érné már utol.

- Jaj, papa, nagyon félek!

Az apja odalépett hozzá. Dühe elpárolgott a rémült szemek láttán.

- Nyugodj meg! Sikerülnie kell, meglátod, jól fog végződni. De utána, nagyon kérlek, ne hagyd tovább gyötrődni, mondd ki végre az igent!

- Nem, papa. Azt nem teszem meg soha.

- De hát miért?

- Nem szeretem.

- Tudsz is te valamit a szerelemről! Az csak akkor jön meg, ha belátod végre, milyen pompás fickó ez az Arnstetten valójában.

Ursula kinézett az ablakon. Hogy tudja-e, mi a szerelem? Gondolatai vágyódva repültek Will Vollrat felé.

Később azonban visszatért szívébe a rettegés. Féltette Arnstetten életét. Ha történik valami, ő lesz a felelős érte, hisz ő okozta a bajt meggondolatlan szavaival. A nyugodt, megfontolt Arnstetten magától sosem csinálna ilyen őrültséget.

Nagy erőfeszítéssel legyűrt egy-két falatot. Apja az ablaknál állt, s távcsövön szemlélte a Wetterkogelt, bár látni nem lehetett semmit, mivel a hegy ködbe burkolódzott. Hamarosan belépett a szobalány, s levelet hozott Ursulának Arnstettentől.

„Imádott Ursula.

Fölmegyek a Wetterkogelra, bár nincs gyakorlatom a mászásban, egyedül azért, hogy Kegyednek bizonyságot tegyek a bátorságomról. A szerelmem nagyságát akarom megmutatni. Remélem, többet nem fog elzárkózni állhatatos érzelmeim elől. Ha visszatérek, szeretném megkérni, hogy legyen a feleségem. A boldogságom a kezében van.

A Kegyed hűséges Kurt Arnstettenje”

Ursula magánkívül volt. A levél beigazolta legszörnyűbb gyanúját. Hogy tehetett ilyet Arnstetten? És ráadásul hiába, hisz semmiképp sem lehet az övé! Hát még mindig nem vette észre, hogy ő nem szereti?

A rettegés óráról órára fokozódott benne. Ha legalább tehetett volna valamit! Azt számítgatta magában, hogy legjobb esetben mikorra érhet vissza Arnstetten. Másnap reggel előtt semmiképpen. Ezt nem lehet elviselni! Nyugtalanul futkosott a ház előtt, az apja pedig szüntelenül fürkészte a hegyet távcsövével.

Ursula Vollrat háza felé pillogott. Jaj, ha ő is odafönt volna, akkor nem történhetne semmi baj! És hirtelen belévillant a gondolat: ő segíthet!

Máris kapta magát, végigfutott az utcán, s bekanyarodott a kis ösvényre, mely Vollrat házához vitt. Levegő után kapkodva állt meg az ajtó előtt. Zavartan próbált belesni a keskeny ablakon. Ekkor nyílt az ajtó, s ott állt Vollrat izgatott arccal. Látta, hogy Ursula érkezik.

A lány remegve dőlt az ajtófélfának, s könyörögve nézett rá.

- Segítsen, professzor úr, könyörgök, segítsen!

Vollrat egy mozdulattal betessékelte a lányt, a szobában aztán megállt előtte.

- Mi történt? - kérdezte, nyugalmat erőltetve magára.

- Fölment a Wetterkogelre! Az egész az én hibám!

- Kicsoda? Az édesapja?

- Nem, hanem Arnstetten, a szomszédunk!

- Az a fiatal úriember, akivel tegnap láttam kegyedet?

- Igen. Azért ment föl, hogy… hogy nekem bebizonyítsa, milyen bátor! Ostobaságokat beszéltem neki! Könyörgök, segítsen! Sejtelme sincs a hegymászásról! Ha történik valami baja, az én bűnöm lesz.

A férfi a szemébe nézett, s látta benne a rettegést.

- Az az úr… a kegyed vőlegénye?

- Nem, jaj, dehogy! Én… én nem szeretem, ő udvarol nekem, el akar venni. Jaj, kérem, mentse meg őt, mentsen meg engem a bűntől!

A férfi megragadta a kezét, s lágy, bensőséges kifejezéssel nézett rá.

- Csakis az a bűnös, aki tudva és akarva tesz rosszat. Ezt mondta nekem nemrég a menedékháznál. Nagyon megjegyeztem a szavait. Ez sem nyugtatja meg egy kicsit?

- Nem, jaj, nem! De ha utánamenne, professzor úr, akkor még talán meg tudná akadályozni a legrosszabbat. Istenem, nem tudtam, mihez is fogjak ebben a nagy bajban!

- És hozzám jött végül? Köszönöm a bizalmát. Azonnal indulok. Fölmászni úgyis sikerül neki gond nélkül, lefelé pedig majd segítek én. Tudok egy-két rövidebb utat. Nyugodjon meg, kérem, és térjen vissza az édesapjához!

Ursula hálásan megszorította a kezét, és úgy nézett rá, mintha tőle várna minden jót ezen a világon. Megrázó tekintete ékesszólóan árulkodott szerelméről. Vollrat elfordult, és úgy intett neki búcsút. Ursula kilépett a házból.

Mikor pár perc múlva Vollrat is elindult, a lány ott várt rá a kis kertben.

- Professzor úr, nagyon kérem, vigyen engem is! Erős vagyok és egészséges! Hátha hasznomat tudná venni. Boldog lennék, ha tehetnék valamit!

- Azt nem - rázta meg szigorúan a fejét Vollrat. - Soha többé nem viszek oda nőt. Úgy aggódnék kegyedért, hogy nem is bírnék semmi értelmeset véghezvinni.

Utolsó szavaiban forró gyöngédség rezgett. Ursula remegve támaszkodott a kapufélfához, s hosszan nézett a férfi után.

Az jó tempóban indult a hegy felé. Mielőtt végképp eltűnt volna a lány szeme elől, még visszafordult, és bátorítóan intett neki. Ursula visszatért a szállóba, s elmondta az apjának, mire kérte Vollratot.

- Nagyon okos ötlet, kislányom. Remélem egyébként, hogy Arnstetten eléggé elfárad, mire a menedékházhoz ér, és ott éjszakázik a csúcs megmászása előtt. Akkor még kényelmesen utoléri a professzor.

- Bárcsak igazad lenne, papa! Ha vele van Vollrat, akkor nem történhet semmi baja.

- Nyugodj meg végre, te gyerek! Borzalmasan nézel ki - mérte végig az apja.

Ursula a nyakába borult, és arcát a melléhez szorította.

- Papa, édes jó papa! Olyan könnyelmű és gonosz vagyok! Hogy is mondhattam neki olyan ostobaságokat!

- Gonosz? Isten őrizz, kicsim. Eléggé meggondolatlan voltál, de igazán nem akartál rosszat. Isten adja, hogy holnap már csak nevessünk az egészen. Én sem tudnám magamnak megbocsátani, hogy idehívtam Arnstettent, ha történne valami baj.

- Te hívtad ide? - csodálkozott Ursula. - Tudtad, hogy jönni fog?

- Bizony, bogaram. Egy kicsit a gondviselés szerepében akartam tetszelegni. Gondoltam, adni kéne a fiúnak egy lehetőséget, hogy jobb színben mutatkozhasson előtted. Úgy szerettem volna őt a vejemnek! Na, de úgy látszik, hiábavaló volt minden. Te hajthatatlan vagy.

- Így igaz, papa. Sosem lehetek a felesége.

- A fene sem ért titeket, lyányokat. A legokosabb tudós sem bírná kiókumlálni, mit miért csináltok. De jöjjön csak le épen az a fiú, akkor már nagyon elégedett leszek, és cserébe szívesen lemondok a dédelgetett tervemről.

- Hát annyira szerettél volna túladni rajtam, papa?

- Badarság, aranyom. Legszívesebben örökre magamnál tartanálak. Hisz épp ez az! Arnstetten olyan örvendetesen közel van…

- Papa, drága jó papa! - Ursula meghatódva szorította arcát az apjáéhoz.

_______________________________

Vollrat is abban reménykedett, hogy Arnstettent és a vezetőjét még a menedékházban találja. Föltett szándéka volt, hogy vagy lebeszéli a fiatalembert, vagy, ha ez nem sikerül, vele tart. Mire azonban a kunyhóba ért, már senkit sem talált ott. Úgy tűnt, csak rövid pihenőt tartottak, s azonnal indultak tovább. Ő sem késlekedett, a nyomukba eredt. Éles szeme a követendő nyomokat kutatta. Biztos mozdulatokkal kapaszkodott mind följebb és följebb. Időnként hallgatózott, de semmi nem törte meg a mély csöndet.

Úgy két órányira járhatott már a menedékháztól, amikor széles párkányra ért ki. Innen kezdődött a mászás legnehezebb része. Minden lépésre vigyázni kellett, s a legkisebb szédülés is végzetes lehetett. Biztos lépés, fogás alig volt ezen a szakaszon. Vezetővel, kötélbiztosítással persze sokkal könnyebb lett volna, de Vollrat maga is ismert már minden hasadékot és kiszögellést. Az ő számára már nem volt vakmerőség egyedül idejönni.

Éppen két kézzel igyekezett följebb húzódzkodni, hogy a lábának biztos támaszt találjon, mikor kiáltás ütötte meg a fülét. Fölnézett. Ferdén fölfelé egy férfi alakja tapadt szorosan a sziklafalhoz. Onnan jött a kiáltás. Vollrat kettőzött tempóban kapaszkodott feléje. Megismerte a férfit, az egyik vezető volt. Segítségért kiáltott. Az arca lángolt, nehezen kapkodta a levegőt, mint aki éppen roppant erőpróbát állt ki.

- Istennek hála, professzor úr! - sóhajtott fel megkönnyebbülten. - Épp jókor érkezett!

- Hol a fiatalember? Mi van vele?

- Lezuhant, uram. A meredek részen megszédült, pedig egészen addig prímán bírta. Kicsúszott, a kötél pedig elszakadt. Elvágta egy éles párkány. Nem tudom, mi lehet most vele. Itt balra kell leereszkednünk, ott fekszik a fal aljánál. Egyedül sosem tudtam volna fölhozni. Siessünk, uram!

Veszedelmes akció vette kezdetét. Le kellett ereszkedniük a meredek falon. Vollrat végül tépett ruhában, vérző kezekkel elérte a sebesültet. Szerencsére hozott magával kötelet, ezen eresztette le őt a vezető. A kötél végét odafönt egy sziklához rögzítették.

Arnstetten eszméletlenül feküdt egy nagyobb sziklatömbön, melynek a szélén éles kiszögellés volt. Ez a kiszögellés akadályozta meg, hogy a fiatalember végképp a mélybe zuhanjon. Vollrat megvetette a lábát, és lehajolt a sebesülthöz. A szíve még dobogott.

- Él! - kiáltotta a vezetőnek mindkettőjük nagy megkönnyebbülésére. Iszonyú munka következett ezután. Vollrat rákötötte az eszméletlen embert a kötél végére, és lassan-lassan elkezdhették fölfelé húzni. Óvatosan, centiről centire lehetett csak haladni a veszedelmes munkával. Végre sikerült biztosabb helyre érni a sebesülttel. Amint annyi helyet találtak, hogy lefektessék, Vollrat azonnal megvizsgálta. Látta, hogy Arnstetten egyik lába teljesen szétzúzódott. Nyilván az éles kiszögellésen, mely megmentette az életét. Vollrat óvatosan levágta a cipőt a megnyomorított lábról. Arnstetten közben kinyitotta a szemét, de rögtön megint eszméletét vesztette.

- Le kell vinnünk, amilyen gyorsan csak lehet - mondta Vollrat. - Rajta, jóember! Egy korty bort még előbb, és aztán gyerünk a menedékházba. Ott teszek rá valami kötést. De azonnal tovább kell vinni a faluba, mert itt műtétre lesz szükség.

Végtelen nehézségek árán végre-valahára megérkeztek a menedékházba. Itt Vollrat még egyszer alaposan megvizsgálta a fiatalembert. A lábán kívül semmi sérülés nem volt rajta. Az az egy viszont igen súlyosan nézett ki. Vollrat megtisztogatta a sebet, amennyire lehetett, és rögtönzött kötést tett rá. Arnstetten keservesen nyögött. Borzalmas fájdalmai lehettek. Vollrat még belédiktált egy kis bort, aztán hevenyészett hordágyra emelték a sebesültet, s indultak a völgy felé. Lassan, lépésben haladhattak csak. Végtelennek tűnt az út, a két férfi arca verejtékben fürdött.

Félúton lehettek, mire beállt az éjszaka. Szerencsére fényesen sütött a hold. Az erdő éjjeli csendjét csak a sebesült nehéz, hörgő lélegzése törte meg. A vezető olykor megkérdezte:

- Bírja még, professzor úr?

- Miattam sose aggódjon - bólintott Vollrat. - Én bírom.

Minél nehezebbnek bizonyult a mentés, annál könnyebb lett Vollrat szíve. Jó érzés volt, hogy áldozatot hozhat valakiért. Ha sikerül megmentenie Arnstetten életét, akkor levezekel valamennyit a bűnéből… és megkíméli Ursulát a bűntudattól.

Mert ő aztán megjárta az önvád poklát! Ursula nem tapasztalhatja meg ezt a nyomorúságot. Nem engedi!

Éjnek évadján érkeztek a szállóba. Az egyik ablakból halk kiáltás hangzott. Ursula hangja, aki meglátta a közeledőket. Mindjárt ki is rohant, nyomában Erlenhorst. Pillanatok alatt riasztották a házat. Ursula még nappali ruhában volt. Nem feküdt le aznap, csak ült az ablak előtt, és aggodalmas szemmel bámult a holdas éjszakába. Könyörögve nyújtotta a kezét Vollrat felé

- Meghalt? - kiáltotta iszonyodva.

A férfi megnyugtatóan mosolygott rá.

- Nem. Életben van. Orvost neki gyorsan, meg kényelmes ágyat!

A következő órák fejvesztett kapkodásban, feszültségben teltek. Mindenki talpon volt, mindenki segíteni akart. Vollrat állt egyedül kősziklaként a zűrzavar közepette, és irányította a tevékenységet. Végre jött az orvos. Egyelőre mást nem tehetett, mint hogy hűsítő borogatással látta el a sebesült lábat. Az ugyanis annyira földagadt, hogy lehetetlen volt alaposabban megvizsgálni. Annyit világosan látott már most, hogy a lábat legalább bokáig amputálni kell majd. Azonnal táviratozott a szomszéd városba egy neves sebésznek.

Erlenhorstot nagyon megrázták az események. Nemigen tudott a lányának semmi vigasztalót mondani, mikor az orvos eltávozott. Mindenesetre éjjel ő akart a beteg mellett virrasztani. Kérlelte a lányát, hogy feküdjön le.

- Nem, papa, kérlek, hagyj! Úgysem tudnék aludni Jaj, papa, iszonyúan boldogtalan vagyok. Az én hibám az egész!

Erlenhorst némán simogatta a lánya haját. Hiába keresett vigasztaló szavakat. Mikor visszament a betegszobába, Vollrat kilépett onnan.

Ursula fénytelen szemmel nézett a férfira. Az megállt, megfogta a lány kezét. Legszívesebben átölelte volna, hogy forró részvéttől túlcsorduló szívvel vigasztalja.

- Bárcsak levehetném rólad ezt a rettentő terhet! - suttogta rekedten. Megszorította Ursula kezét, és kiment.

Ursula megremegett a végzete súlya alatt, míg utánanézett.

- Uram, istenem, mentsd meg! - suttogta elfehéredett ajakkal maga elé.

Ezen az éjszakán kiégett Ursulából minden könnyelműség és meggondolatlanság. A kínszenvedés órái alatt felnőtté érett a lelke. Súlyos döntést hozott: ha Arnstetten egészsége megsínyli ezt a kalandot, akkor hozzá fogja kötni az életét. Akkor a saját életével fog vezekelni. És örömmel fogja tenni, csak maradjon életben a fiatalember, csak vegyék le ezt a terhet a lelkéről!

______________________________

Arnstetten lábát valóban amputálni kellett. Nem volt más megoldás. Mikor Ursula ezt megtudta, először életében eszméletlenül esett össze.

Pár nappal ezután sápadtan, összetörten üldögélt a szálló kertjében, s vigasztalanul nézett maga elé. Vollrat, aki épp Arnstettentől jött ki, odalépett hozzá. Ursula összerezzent.

- Hogy van a beteg?

- Egész jól. Hamarosan fölépül. És kegyed? Hogy érzi magát?

Ursula fájdalmasan nézett rá.

- Mit számít az? Csak ő gyógyuljon meg!

- Ne beszéljen így! Nem teheti tönkre emiatt az életét!

Ursula összekulcsolta a kezét, mintha imádkozna, és így szólt:

- Az életem mostantól az övé. Elhatároztam, hogy hozzámegyek.

Vollrat szeme vadul fölvillant. Hevesen megragadta a lány kezét, és kétségbeesetten felkiáltott:

- Ursula!

A lány megborzongott, és ráemelte szerelemtől, kíntól lángoló tekintetét.

- Így kell lennie, nem tehetek másként. Az igazi boldogság nem lehet az osztályrészem.

A férfi elengedte a kezét, és sápadtan hátrált egy lépést. Az arca fajdal imásan vonaglott.

- Akkor hát isten veled… - súgta rekedten - talán jobb lesz így.

- Isten veled, Will Vollrat - felelte a lány.

Ám a férfi hangja mintha tőrt döfött volna a szívébe. Még utoljára hosszan egymás szemébe néztek. Két szív minden gyötrelme és boldogsága benne volt ebben a pillantásban.

Vollrat másnap elutazott. Újból a régi, nyughatatlan láz űzte ki a világba. Új gyötrelem kísérte útján, kínzó vágy a szenvedő szemű, sápadt lány után, akit a kis hegyi faluban hagyott.

Ursula tompa szorongásban töltötte napjait. Arnstetten állapota javult, Erlenhorst napról napra jobb híreket hozott lányának a betegszobából. Az öregúr szinte egy pillanatra sem távozott el a betegágy mellől. Akkor sem ápolhatta volna odaadóbban a fiatalembert, ha a saját fia lett volna. Mikor az életveszély elmúlt, Ursulát is odaengedték a beteghez. Remegő térddel közelített az ágyhoz, apja oldalán. Szólni nem tudott, csak a kezét nyújtotta némán a férfinak. Arnstetten megfogta, s az ajkához emelte. Mikor végre képes volt megszólalni, Ursula remegő hangon kérte:

- Bocsásson meg nekem, könyörgök, bocsásson meg!

Arnstetten fölemelkedett párnáiról. Mosolya Ursula szívébe markolt.

- Mit kellene megbocsátanom, drága Ursula?

- Azt, hogy az ostoba beszédemmel fölhajszoltam önt a Wetterkogelre. Én vagyok a hibás a balesetéért.

A férfi döbbenten meredt rá.

- Hogy kínozhatja magát ilyen szörnyű gondolatokkal, Ursula! Ne vádolja magát! Én, egyedül én vagyok a hibás! Borzasztóan sajnálom, hogy annyi gondot okoztam kegyednek, de be akartam bizonyítani, hogy mennyire szeretem!

Ursula szemét elfutotta a könny. Némán ereszkedett le egy székre a betegágy mellett. Erlenhorst kiment kicsit levegőzni, úgyhogy kettesben maradtak. Arnstetten aggodalmasan nézte Ursulát.

- Ne sírjon, kérem! Az isten szerelmére, mi történt kegyeddel? Olyan sápadt, olyan sovány!

Ursula letörölte a könnyeit, és komolyan nézett rá.

- Nagyon aggódtam önért. Ó, kedves Arnstetten! Ha mindenki fölmentene, én akkor is csak magamat vádolnám!

- Nem szabad így beszélnie, Ursula. És most már nincs is semmi baj!

- Semmi baj?! Megváltó Krisztusom, semmi baj? És a lába, a szegény lába?

Árnyék suhant át a férfi arcán, de aztán nyugodtan felelte:

- Ez nem volna olyan nagy baj, Ursula, igazán el tudnám viselni. De az, hogy nyomorék létemre nem remélhetem többé, hogy hozzám jön, az nagyon, nagyon kemény csapás.

Ursula megragadta a kezét.

- De hisz nem is úgy van! A felesége leszek!

- Ursula… nem, ó nem… nem mondhatja komolyan.

- Esküszöm!

- Áldozatot akar hozni értem, mert sajnál! Nem, Ursula, nem fogadhatom el!

Ursula könyörögve nézett rá.

- Kurt, ha visszautasít, nem tudok élni tovább!

- Nem tudja, mi az, amit vállal. Az egészséges férfi nem kellett kegyednek, a nyomorékért meg föl akarja áldozni magát. Részvét ez, nem szerelem.

Ursula erőt vett magán. Semmit sem segít az áldozat, ha nem teljes. Meg kell győznie a férfit, hogy szereti, ezért akar hozzámenni, különben vissza fogja utasítani.

- De igenis szerelem, Kurt! Mióta tudom, milyen szenvedést vállalt értem, azóta teljes szívemből szeretem!

Mosolyogva mondta ki ezt a hazugságot. Boldoggá kell tennie Kurtot. A férfi szemében föllángoló boldogság megkönnyítette számára a gyöngédséget. Kurt magához vonta, és megcsókolta.

- Ursula, többet nem zúgolódom amiatt, hogy rokkantan kell hazatérnem. Hisz az enyém vagy! Szerelmem, köszönöm, hogy boldoggá teszel!

Ursula szelíden tűrte a csókjait, s gyöngéden simított ki egy szőke fürtöt a homlokából. Szent részvét töltötte el a szívet. Anyai gyöngédséggel hajolt a férfihoz.

- Nem szabad túlerőltetned magad, Kurt - bontakozott ki a karjai közül. - Most feküdj vissza szépen!

- Egészséges vagyok - nevetett föl boldogan a férfi. - Csak az a buta láb… De az sem fáj már sokáig. És protézist csináltatok. Meglátod, édesem, még egész fess vőlegény lesz belőlem. Lovagolni is fogok tudni! És együtt fogunk mindennap kilovagolni. Csak arra az egyre kérlek, életem, hogy ne vágtass ezentúl olyan vadul. Iszonyúan aggódom olyankor érted.

- Nyugodj meg, Kurt - mosolygott szomorúan a lány. - Ursula, az amazon már a múlté.

- De azért vidám leszel megint, ugye? Úgy vágyom már a csengő nevetésedre! És az arcod is megint kipirul…

- Úgy lesz minden, Kurt. Csak egy kicsi türelem kell hozzá, mert… nehéz időket éltünk át. Össze kell még szednem magamat. De meglesz, csak legyél türelemmel.

- Jól van, életem. Olyan ez, mint valami szép álom, hogy tényleg az enyém akarsz lenni!

Ursula csókot lehelt a férfi áhítatosan lehunyt szemére, s az áldozata egyszerre könnyűnek tűnt.

- Szólok apámnak. Tudnia kell, hogy eljegyeztük egymást.

- És meg fogja engedni, hogy egy nyomorékhoz menj feleségül?

Ursula lezárta az ajkát.

- Ne ejtsd ki többet ezt a szót, nem tűröm. Papa örülni fog, hogy te leszel a veje. Mindig is ezt szerette volna.

- Azt tudom. Csak azt nem tudtam elhinni, hogy elnyerhetlek téged valaha. Ursula, valld be őszintén, igazán nincs, akit jobban szeretnél nálam?

Ursula nevetve simított végig a homlokán.

- Nem. Szabad volt a szívem, amikor elindultam otthonról. De most már hozom papát.

És gyorsan kifutott a szobából. Apja föl-alá sétálgatott a kerti úton. Ursula odaszaladt hozzá, és belekarolt.

- No, bogaram, hát megléptél szegény Arnstettentől?

Ursula megszorította az apja karját, és szokatlanul csillogó szemmel nézett rá.

- Papa, az előbb eljegyeztük egymást.

Erlenhorst kihúzta magát, és komoly, kutató tekintettel mérte végig a lányát. Aztán erősen magához ölelte.

- Kislányom, tudtam, hogy ez lesz. Ismerlek. Már kisgyerekként sem tudtad elviselni, ha valakinek fájdalmat okoztál, és nem nyughattál, míg jóvá nem tetted. De vedd jobban fontolóra a dolgot! Előtted áll az egész, hosszú élet. Mikor még egészséges volt Arnstetten, el sem bírtad képzelni, hogy hozzámenj. Gondolkodj, kislányom: soha véget nem érő áldozat!

- Tudom, papa. Mindent végiggondoltam. Kérlek, ne is próbálkozz, nem tudsz megakadályozni.

- Megakadályozni semmiképp sem foglak. Tudod, mindennek ellenére azt gondolom, boldog leszel vele. Kurt nagyon jó ember. De kötelességem, hogy figyelmeztesselek. Csöndes, visszahúzódó életet kell majd élnetek, és lehet, hogy a férjed nehezen fogja viselni a rokkantságát.

- Akkor segítek neki, és fölvidítom. Ne akarj lebeszélni, papa. Így kell lennie, különben egész életemben kínozni fog az önvád és a bűntudat.

Az öregúr gondterhelten nézegette. Most, hogy beteljesült régi vágya, nem tudott örülni neki.

- Végképp le fogsz szokni a nevetésről, kislányom. A régi, szép, amazon természetű Ursulámból már most csöndes, sápadt teremtés lett.

- Nem lesz ez mindig így, papa. Meglátod, megint vidám leszek. És még ha csöndesebb és nyugodtabb leszek is kicsit, mint azelőtt, az csak jót tesz nekem. A vadócságból úgyis kezdek már kiöregedni, nem igaz?

Az apja megszorította a karját, és mélyet sóhajtott.

- Isten adjon neked boldogságot, kislányom! És most gyerünk Kurthöz! Meg akarom mondani neki, hogy nyugodtan bízom rá a sorsodat. Mindent meg fog tenni a boldogságodért, ebben biztos vagyok.

És szorosan összekapaszkodva bementek a házba.

________________________________

Ursula és Kurt Arnstetten eljegyzésének híre bombaként robbant a Herrenfelde-házban. A család épphogy hazatért az ostendei nyaralásból, s a reggelinél ültek, amikor megérkezett a hír.

Először szólni sem tudott senki a megdöbbenéstől. Nem is sejtették, hogy Arnstetten együtt volt Erlenhorstékkal. Balesetéről olvastak az újságban, s illő módon ki is fejezték részvétüket. Herrenfeldéné asszony természetesen fontolóra vette, vajon fél lábbal is kívánatos parti marad-e Arnstetten az ő Liesája számára. Ámde a birtok értékes, és manapság igazán kitűnő műlábakat gyártanak. Kár volna azért egy ilyen pompás fiút kihúzni a kívánatos vőlegényjelöltek listájáról, amely ráadásul nem is olyan baj, de hosszú… Imígyen töprenkedett a nagyralátó úrhölgy.

Herrnenfelde kevés hasznot hajt, a fiúk sokba kerülnek. És persze, a család költséges passziói. Legfőbb ideje előnyös partit találni a gyerekeknek. Komolyan neki akart látni a feladatnak, amint Arnstetten hazatér. Rá lehetne kicsit játszani az irgalmas nővér szerepére is. Az mindig jól veszi ki magát. És Liesa - aki éppen ki tudja hányadszor összetört szívét ápolgatta - nem is nagyon tiltakozott az anyja közérthető célzásai ellen.

És aztán az amazont is ideje lett volna befogni végre. Dolf már nem jöhetett szóba, mivel igen örvendetes új ismeretséget szerzett Ostendében, melyet okvetlenül ápolni kell. Marad tehát Hans, őneki kell megszereznie Ursulát, ha törik, ha szakad. Így okoskodott hideg fejjel az anya, és gyermekei, akiket mindig „nagyvonalú, nemes lelkeknek” nevezett, tulajdonképpen készek voltak példáját követni. Egyedül az öreg Herrenfelde maradt tétlen ebben a hadjáratban. De az ő szava nem sokat nyomott a latban.

És mindezeket a szép terveket egy csapásra megsemmisítette az eljegyzés híre. Herrenfelde asszony bosszúsan szorította össze a száját.

- Szép kis házasság lesz, mondhatom, az amazon meg ez a sánta Arnstetten! Föl nem foghatom, hogy engedhette meg Erlenhorst!

Azt már el is felejtette, hogy a „sánta Arnstettenhez” a maga lányát bezzeg szívesen hozzáadta volna… Hans csöndesen fütyörészett.

- Hagyd már abba ezt az idétlenséget, Hans! Ha férfiasabban, határozottabban viselkedsz, Ursula már rég a te feleséged volna!

- Én igazán mindent megtettem, mama. Egyszerűen nem volt szerencsém.

Herrenfelde asszony most a férjére támadt, aki szótlanul kavargatta a kávéját.

- Na? Hát akkor most mi lesz? Te persze megint csak üldögélsz a legnagyobb lelki nyugalommal, és nincs egy szavad sem!

- Eddig nem kérted a tanácsomat. Hogy mi legyen? A fiúk foglalkozhatnának a gazdasággal, akkor megspóroljuk az intézőt. És nem élünk olyan nagy lábon, nem rendezünk akkora estélyeket, fölhagyunk a méregdrága utazásokkal. Akkor már kint is leszünk a kátyúból.

Herrenfelde asszony vádló mozdulattal emelte égnek a kezét.

- Tudhattam volna, hogy lehetetlen tanácsot fogsz adni. Hansnak és Dolfnak a városban kell maradnia, csak úgy csinálhatnak jó partit. Földet túró parasztnemes nem kell manapság a gazdag lányoknak! Meg aztán reprezentálni kell, ha nem akarunk végképp eltűnni a színről!

- Ily módon pedig csak annál gyorsabban fogunk eltűnni.

- Ugyan, hagyj már! Persze megint nekem kell kiutat találnom. Liesának esetleg szóba jöhetne Lindenhof úr. Nem annyira szeretetreméltó ugyan, mint Arnstetten, de hát mit lehet itt már tenni.

Herrenfelde morogva meghúzódott az újságja mögött. Az asszony fölkelt.

- Gyere, Liesa, beszédem van veled.

A két hölgy elvonult. Dolf és Hans sokatmondó tekintetet váltottak. Világos volt mire gondolnak: „Most fogják megtervezni a Lindenhof elleni új hadjáratot. Isten irgalmazzon szegény fickónak!”

Sem az anyjukról, sem a húgukról nem voltak valami nagy véleménnyel.

_____________________________

Miután az egész környék értesült Arnstetten balesetéről, nem kis elképedést keltett a hír, hogy Ursula, az amazon eljegyezte magát vele. Az elképedést csak fokozta, amikor a társaság ismét színről színre láthatta Ursulát. A lány hihetetlenül megváltozott. Csöndes, tartózkodó modora, nyugodt méltósága idegenül hatott ismerőseire. Úgy tűnt, e rövid idő alatt éveket élt meg, és végképp felnőtté érett.

Azt mindenkinek el kellett ismernie, hogy Arnstettennel való kapcsolata igazán megindító. Szívesen sajnálták volna a férfit, de nem lehetett, hisz valósággal ragyogott a boldogságtól.

Liesa Herrenfelde így szólt egyszer Ursulához:

- Tudod, Ursula, én nem tudtam volna hozzámenni Arnstettenhez. A szépérzékem nem viselte volna el, hogy nyomorék. Légy őszinte, ugye, úgy volt, hogy már előzőleg elígérkeztél neki, és a baleset után nem visszakozhattál?

Ursula komoly, kissé gúnyos pillantást vetett rá.

- Nem, Liesa. Ez óriási tévedés. Éppen a balesete hozott össze minket.

- Fel nem foghatom! Hisz annyi udvarló között válogathattál!

- Úgy látszik, ez a sorsom, hogy te sosem fogsz megérteni…

- Ezt már megint olyan hangon mondod, hogy nem is tudom, mire véljem! Furcsa egy lány vagy te, Ursula! És meg is változtál, de úgy, hogy a szülőanyád sem ismerne rád. Olyan lettél, mint valami irgalmas nővér. Tényleg nem vagy már a régi amazon, vagy csak színészkedsz, hogy érdekesebbnek tartsanak?

- Színészi tehetséggel sosem büszkélkedhettem. Nincs más választásod, Liesa, el kell fogadj olyannak, amilyen vagyok. Nem fogsz megfejteni, mint valami rejtvényt, ne is próbálkozz vele!

- Pedig nagyon érdekelne a megoldás.

- Na jó, akkor boncolj föl! Tessék, nem mozdulok. De előbb azért beszéljünk rólad is. Ki az aktuális ideálod?

- Ó, elegem van a bájolgásból, most már komolyan veszem a dolgot. Lindenhof feltűnően forgolódik körülöttem. Azt hiszem, őt választom. Ha az ember túl sokat habozik, még a végén lemarad minden jó partiról.

- Szereted? - kérdezte Ursula, és tekintete az ablakon át a távolba révedt.

- Á, hagyj már azzal a szerelemmel! Épp elég rossz tapasztalatom van vele. Neked jó, te hallgathattál a szívedre. Furcsa, sosem vettem észre, hogy őt szereted. Igazán remekül titkoltad.

Ursula összerezzent.

- Jaj, már megint rólam van szó! Beszéljünk most már tényleg terólad. Tehát akkor Lindenhof? És anyád mit szól? Nem ellenzi?

- Ezt azért mondod, mert nem olyan jóképű? Viszont gazdag, nem is kicsit!

- Hát, az tagadhatatlanul nagy előny.

- Így igaz, és nem kell olyan gúnyos hangon mondanod. Te bezzeg nem tudod, milyen az, ha erről is, arról is le kell mondani, mert nincs pénz!

- Hát annyira rosszul álltok? - nézett rá meglepetten Ursula.

- Annyira - bólintott Liesa. - De kérlek, senkinek egy szót se!

- Természetesen. És bocsásd meg a gúnyolódást, nem tudtam, hogy érzékeny pontra tapintottam.

Ursula bocsánatkérően nyújtotta Liesának a kezét. Az döbbenten bámult, mielőtt megfogta volna.

- Jóságos Teremtőm, ez tényleg nem te vagy, Ursula! Mitől lettél ilyen szelíd? Nem szoktuk meg tőled ezt a tapintatos viselkedést.

- Igaz, szörnyen kiállhatatlan voltam - bólintott Ursula. - Most már belátom.

Az esküvőt már szeptemberben megtartották. Arnstetten olyan türelmetlenül vágyott mihamarabb megesküdni, hogy Ursula is kénytelen volt beleegyezni. Természetesen az egész szomszédságot meghívták.

Az esküvő reggelén Ursula expresszcsomagot kapott. Nizzai bélyegző volt a jókora kartondobozon. Ahogy kinyitotta, bódító illat csapott ki belőle. Csodálatos, ritka, válogatott virágokkal volt tele a doboz, melyeknek a hosszú út sem ártott meg. És egy névjegy volt benne: Will Vollrat. Ennyi és semmi más.

Ursula a virágok közé hajtotta sápadt arcát. A szívét kegyetlen fájdalom járta át. Aztán fölegyenesedett, fátyolos szemmel, de nyugodt arccal tett-vett, a virágokat vázákba rendezte. És kezdett felöltözni az esküvőhöz. Azt senki emberfia nem tudhatta, mi ment végbe a lelkében.

Sápadtan, csöndesen, de tiszta tekintettel és bátor szívvel lépett Kurt Arnstetten oldalán az oltár elé. Őszintén megfogadta Isten színe előtt, hogy hű lesz hozzá, „míg a halál el nem választ”.

A lakodalmas nép csak annyit láthatott, hogy Ursula kifogástalanul viselkedik. A vőlegény arcáról sugárzott a boldogság, amit az urak igen jól át tudtak érezni. Ursula még szebb lett újdonsült komolyságában. Volt ott nem egy férfi, aki irigyelte őt a vőlegénytől. Ám ez senkit sem akadályozott meg abban, hogy kitűnően mulasson. Pompásan sikerült a lakodalom.

Liesa Herrenfelde kívánsága teljesült: Lindenhof úr lett a kísérője. A kissé kövérkés, de igen mozgékony és vidám természetű úriember nem is értette, minek köszönheti, hogy Liesa és Herrenfelde asszony egyszerre olyan kitüntetően kedvesek hozzá. Mindenesetre örült neki, és alaposan szemügyre vette a fiatal lányt. Igazán csinos kis teremtés, neki pedig legfőbb ideje már asszony után nézni. Idestova negyvenéves. És a pozíciójának nem is ártana, ha kapcsolatba kerülne a Herrenfelde családdal. Következésképpen készséggel hagyta magát behálózni.

Egy esküvőn rendszerint eldől a következő sorsa is. Most is így történt. A desszertnél Herrenfelde úr már bejelenthette lánya eljegyzését Lindenhof úrral.

A lakoma után az ifjú pár Arnstettenbe költözött. Búcsúzkodáskor Erlenhorst szorosan átölelte a lányát.

- Menj Isten áldásával, kislányom! Remélem, nyugodtan engedhetlek el magamtól.

- Igen, papa. Ne aggódj miattam! Kiharcolom a boldogságomat Arnstettenben. Majd meglátod, öröm lesz nézni, olyan rátermett földbirtokosné lesz belőlem!

- És nevetni is fogsz újra?

Ursula ajka kissé megrándult, s a szeméből eltűnt a csillogás. De ez csak egy pillanatig tartott. Rámosolygott az apjára.

- Persze, papa, megjön majd az is. Csak tegyem egyszer sínre az életem! És most isten veled, drága apám! Nem leszek messze tőled, ne félj.

- Hála az égnek! Ez az egyetlen vigaszom. Legalább láthatlak, amikor csak kedvem tartja.

Kurt Arnstetten besegítette a feleségét a kocsiba, és mellé telepedett.

___________________________

Ursula minden tettén áldás volt Arnstettenben. Senki sem sejtette, hogy ilyen körültekintően, méltóságteljesen fog majd tevékenykedni. Hiába várták a kajánok, hogy az amazon természete majdcsak kiütközik. Arnstetten büszke volt ifjú feleségére, és határtalanul boldog. Ursula olyan jól játszotta a boldog asszonykát, hogy még az apját is sikerült megtévesztenie.

Egyébként lelke mélyéig nyugodt és elégedett volt. Maga választotta tevékenysége betöltötte az életét. Csak nagy ritkán, csöndes éjszakákon támadt föl benne a vágy valami nagyobb, elveszített boldogság után. Ilyenkor messze járt nyughatatlan lelke. Hol lehet ő? Vajon hogy viseli a sorsát?

Egy nap éppen apjával és férjével üldögéltek a verandán. Ursula kávét töltött a férfiaknak, s közben fesztelenül csevegett. Az asztalkán újságok hevertek, melyeket Erlenhorst hozott a lányának a városból.

Arnstetten kezébe vette az egyiket, s lapozgatni kezdte. Hirtelen fölkapta a fejét. Pillantása véletlenül egy férfi portréjára esett az újságban. „ Will Vollrat professzor és legújabb műve” - olvasta a mellette lévő terjedelmes cikk címét.

- Nézd csak, Ursula! - kiáltotta örömteli meglepetéssel. - Az életmentőm! Talán a cikkből megtudjuk, hol tartózkodik.

Ursulának minden lelki erejére szüksége volt, hogy el ne árulja magát. Könnyben úszó szeme előtt elmosódott a portré. Remegő kézzel nyúlt az újságért, arca elé tartotta, és görcsösen igyekezett visszanyerni az önuralmát. Átfutotta a cikket.

- Dél-Amerikában van - mondta végül könnyedén, és apjának nyújtotta tovább a lapot. Sikerült látszólag elfogulatlanul csevegnie Will Vollratról. Arnstettent természetesen nagyon érdekelte megmentőjének a sorsa. A két férfi nem is sejtette, mi játszódik le Ursula szívében, míg könnyedén cseveg velük.

A lány boldog volt, amikor apja és férje végre sétára indultak. Fogta az újságot, és a hálószobájába menekült. Bezárkózott, és hosszasan, égő szemmel bámulta Will Vollrat arcképét. Lelkében pusztító vihar dúlt, és szomjasan szívott magába minden egyes szót, ami hírt hozott róla! A cikkben az állt, hogy bolyong a nagyvilágban, „új kutatóutakat tervez”. Ursula jobban tudta.

„Azért, hogy téged elfelejtsen, téged, és azt a bűnt!” - mondta önmagának. Keservesen küzdött, hogy visszanyerje önuralmát és lelki békéjét, de ez utóbbi nem adatott meg neki.

_______________________________

Ursula megint naponta kilovagolt, és Arnstetten - nagy örömére - elkísérhette. Egész jól ment neki a lovaglás a műlába ellenére. Egyszer megkérdezte a feleségét:

- Mondd meg őszintén, Ursulám, ugye nemigen mulattatnak téged ezek a szelíd kilovaglások velem?

Ursula mosolygott.

- Ne emlékeztess arra a régi amazonra, Kurt!

- Ez nem válasz a kérdésemre.

- No, hát akkor tessék Nagyon is mulattatnak. Most már nem vágyom a vad vágtákra.

A férfi ragyogó szemmel nézte bájos, karcsú hitvesét.

- A csodával határos módon megváltoztál, szerelmem.

- Remélem, előnyömre szolgált - nevetett Ursula.

- Természetesen! Utolérhetetlenül tökéletes vagy. És ezt a szerelem tette, drága szívem! Csak az tehetett ilyen csodát! Igazam van, ugye?

Ursula pillantása a távolba révedt.

- Igazad van…

Az ifjú pár élénk kapcsolatot tartott szomszédaival, szívesen fogadtak vendégeket, bár a nagy társasági alkalmaktól távol maradtak. De Liesa Herrenfelde és Lindenhof úr esküvőjén okvetlenül ott kellett lenniük. Herrenfelde asszony ragyogó ünnepélyt rendezett, az ilyesmiben valóban nagymester volt.

Fontos szempont volt a rendezésnél az is, hogy Dolf jövendőbelijének imponáljon a család. Az ifjú hölgy ugyanis, akit Ostendében ismert meg Dolf, a szüleivel együtt hivatalos volt a nagy napra.

Herrenfelde asszony még azt az elégtételt is megkapta, hogy az ünnepség alkalmával nyélbe üthették az új pár eljegyzését. Az okos asszony tehát már két gyermekének jövőjét rendezte el tündökletesen. Igen büszke volt erre a nagy műre, és még a szokásosnál is magasabban hordta a fejét.

Herrenfelde úr egészen háttérbe szorult mögötte. Nem is volt már más feladata, csak hogy csodálja hitvese eszét. Hans pedig igencsak vegyes érzelmekkel szemlélte az egész ügyet. Vajon őneki milyen asszonyt tartogat a sors vagy inkább édesanyja akarata? Kissé elfogódottan utazott vissza fivérével együtt a közeli városba, ahol halálosan beleszeretett egy szegény polgárleányba.

A Herrenfelde család egy sarja, úgy látszik, elütött a nemzetségtől. Váratlanul tudatára ébredt érző ember voltának. Vajon hogyan fogadná ezt a meglepő tényt az anyja? Egyelőre titokban maradt előtte, így Hans Herrenfelde egy fél éven át felhőtlen boldogságban élhetett.

Szerelme egy kishivatalnok lánya volt, csinos, kedves teremtés. Hansban az ideálját látta, eszébe sem jutott, hogy a családja, helyzete, vagyona iránt érdeklődjék - vagy éppen ellenséges rokonok iránt. Hans szerelme állhatatosnak bizonyult. Szilárdan elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, nőül veszi a kislányt.

Mikor Herrenfelde asszony tudomást szerzett a dologról, csak végigmérte a fiát tágra meresztett szemekkel, majd hihetetlenül méltóságteljes arckifejezéssel azt kérdezte, elment-e a józan esze. Azt még csak el lehetne nézni, hogy a „menyasszonya” kispolgári származású, mert, akármilyen elszomorító, manapság már semmi nem állhatja útját a társadalmi rétegek kárhozatos keveredésének. A szegénysége viszont lehetetlenné teszi a házasságot.

- Nem értelek, édes fiam. Sosem vártam volna tőled efféle érzelgést! - zárta le a nagyasszony a kioktatást.

Ám Hans váratlanul segítséget kapott az apjától. Az öregúr magában nagyon is örvendett, hogy legalább egy melegszívű gyereke van. Meglepő eréllyel állt a fia mellé, és ki is tartott hősiesen, az asszony fölháborodott szemrehányásai ellenére.

Hans házasodhatott a szíve szerint, és ez az eset nagyon közel hozta őt az apjához. Ettől fogva két táborra oszlott a Herrenfelde család. Az egyik főúri, előkelő, hideg modorú, a másik pedig egyszerű, kedélyes és meleg. Hans elvette a szíve választottját, és apja segítségével szerény, ám kedélyes otthoni teremtett maguknak. A felesége hamar túltette magát azon, hogy esküvőjükön a férj családjából csak az apa jelent meg. Annyira kellemessé tette férje számára a közös otthont, hogy azon kívül már semmi más nem számított.

___________________________

Ursula immár egy éve volt Kurt Arnstetten felesége. Lelkiismeretesen teljesítette a kötelességét, és a férjének mindig lénye napsugaras oldalát mutatta. Arnstetten végtelenül boldog volt. Egyetlen dolog zavarta néha: Ursula tartózkodása. Az asszony mindig szívesen fogadta az ő gyöngédségeit, de magától sohasem közeledett hozzá. Mikor a férje ezt megemlítette, Ursula anyásan megsimogatta a fejét.

- Nem olyan a természetem, Kurt. Fogadj el így, mert nem tudok változtatni rajta.

- Hiszen elfogadlak, szerelmem. Csak éppen elmerengek néha, milyen voltál azelőtt, és akkor úgy érzem, több szenvedélyességnek kellene lenni benned. Amióta az enyém lettél, mintha fátyol takarná a lényedet. Persze bájos, gyönyörű fátyol. Milyen furcsa is az ember! Mostanában szinte kedvem volna azt a régi amazont föléleszteni!

Ursula elfordult, és egy gyümölcsöstálat kezdett rendezgetni.

- Ne akard ezt, hagyd nyugodni, jobb lesz úgy - mondta komolyan, és másra terelte a szót.

Ősszel Arnstetten betegeskedni kezdett. Súlyos megfázással kezdődött, majd heveny ízületi gyulladássá fajult, és már a beteg élete is veszélyben forgott. Ursula egyedül vállalta a megerőltető ápolást. Szinte egy pillanatra sem mozdult a beteg ágyától, és nagy fájdalmai idején együtt szenvedett vele. Most jobban szerette a férjét, mint valaha, gondolatai nem csapongtak nyughatatlan, vad madarakként a távolban. Most csak a férje létezett a számára, érte aggódott, érte reménykedett.

Bár a betegség a szívet is megtámadta, mégis sikerült megmenteni Arnstetten életét. Lassan fölgyógyult, és az orvos Wiesbadenbe küldte kúrára. Ursula természetesen elkísérte. Kurt betegágyban töltötte szinte az egész telet.

Februárban végre engedélyt kapott, hogy óvatosan fölkelhessen. Március közepén pedig indulhattak Wiesbadenbe. A kúra nagyon jót tett a betegnek. Mire május végén visszatértek a birtokra, szemlátomást teljesen egészséges volt már. A szíve rakoncátlankodott ugyan néha, de ezt eltitkolta Ursula elől, és az orvost is titoktartásra kérte. Hiszen idővel úgyis rendbe jön, vélte, nem kell Ursulát izgatni.

Életük megint a szokott kerékvágásban haladt tovább.

_________________________________

Herrenfeldéék nagyon kedvesen viselkedtek Arnstetten betegsége alatt. Miután két gyermekének is nagyszerű partit szerzett, Herrenfeldéné nem haragudott többé Ursulára. Okos asszony lévén jóban akart lenni a szomszédaival. Hans fiának a nevét sem ejtette ki a szerencsétlen házassági történet óta. Azt sem vette tudomásul, hogy a férje időnként meglátogatja az ifjú párt, pedig nyilvánvalóan tudott mindenről.

Egyedül a lánya előtt öntötte ki haragját. Liesa ugyanis szeretett volna elmenni Hans esküvőjére. Amikor azonban ezt megemlítette anyjának, az rettenetesen kikelt magából.

- Ne merészeld, Liesa! Ha Hansnak fontosabb az a lány, mint a családja, akkor elégedjen is meg vele! Mi nem leszünk ott. Személyes sértésnek veszem, ha megjelensz azon az esküvőn!

- De hiszen papa is ott lesz - vetette közbe Liesa merészen.

Herrenfelde asszony utánozhatatlan királyi mozdulattal vonta meg a vállát.

- Apádnak, Isten bűnéül ne vegye, fogalma nincs a ranghoz illő öntudatról. Kiharcolta ezt az esküvőt, csak, hogy ellenem tegyen. Nekem viszont semmi közöm nem lehet ahhoz, ha a fiam lealacsonyítja magát. És te sem állhatsz a nyilvánosság előtt az ő oldalára!

Liesa megadta magát. Még nagyon a hatása alatt állott ennek a hideg szívű asszonynak.

Pár héttel később meglátogatta Ursulát, aki éppen hazaérkezett Wiesbadenből.

- Látni akartam, jót tett-e az uradnak a kúra.

- Hál' istennek, nagyon jót. Köszönöm az érdeklődésedet, Liesa. És nálatok hogy állnak a dolgok, jól vagytok?

- Köszönöm, a férjem kitűnően van. Te, képzeld, olyan jól megértjük egymást! Annyira kedves, és mindig vidám. Életemben még nem nevettem annyit, mint vele!

- Örülök, hogy boldog vagy, Liesa.

A fiatalasszony a cipője orrát vizsgálgatta.

- Boldog? Hát, tudod a nagybetűs boldogságot nem így képzeltem el régen, szentimentális álmodozásaimban. Ez olyan egyszerűnek, hétköznapinak látszik, nem az az egetverő, nagy érzés. Na de olyan nyilván nincs is, csak a regényekben. És nekünk a valóságban kell élnünk. És, tudod, kényelmesebb is így.

- És a szüleiddel meg a fivéreiddel mi van?

Liesa elfintorította az arcát.

- Mama és papa hadilábon állnak Hans házassága miatt. Dolf pedig áthelyeztette magát. Most ott dolgozik, ahol a menyasszonya lakik. Nyilván az is közrejátszott ebben, hogy nem igen akart egy cégnél dolgozni Hansszal.

- Miért nem?

- Ne add már a naivat! Dolf nem érintkezhet Hansékkal. Az az asszony nálunk nem szalonképes.

Ursula komolyan, kíváncsian nézett rá.

- Ismered egyáltalán, Liesa? Apám megírta Wiesbadenbe, hogy tőletek senki sem ment el a bátyád esküvőjére, csak apád.

- Igen, egyedül papa támogatta ezt az őrült ötletet.

- Meg vagy győződve róla, hogy valóban őrült ötlet? Be kell ismerjem, hogy nekem imponált Hans ezzel a házassággal.

- Jaj, menj már! Ez rossz vicc!

- Eszemben sincs tréfálni. Én a te helyedben legalább megnéztem volna magamnak azt a nőt, mielőtt így megsértem. Ezzel a testvérednek is tartoztál volna.

Liesa meglepett arccal hallgatott. Nem volt fölkészülve rá, hogy Ursula így is értelmezheti a történteket. Végül csöndesen így felelt:

- Az az igazság, Ursula, hogy el is akartam menni az esküvőre. De mama magánkívül volt a fölháborodástól. Úgyhogy kénytelen voltam lemondani róla.

- Férjes asszony vagy, Liesa, most már senki sem tilthat meg neked semmit, egyedül a férjed!

- Ó, ő aztán nem tiltana meg semmit! - nevetett Liesa. - Az esküvőre maga is szívesen elment volna. De, tudod, mama úgy tud valamit kijelenteni, hogy az ember egyszerűen nem mer ellentmondani neki. Tulajdonképpen nagyon sajnálom, hogy engedelmeskedtem!

- Hát akkor tedd jóvá a mulasztásodat!

- De hogyan?

- Mi sem egyszerűbb. Befogatod a kocsidat, és irány a város. Két órán belül ott lehetsz. A bátyádék lakásához hajtatsz, megnézed magadnak a sógornődet, és ha rendes asszony, akkor szépen összebarátkozol vele. Sajnálkozol, hogy nem lehettél ott az esküvőn, és meghívod őket hozzátok, Lindenhofba. Ott pedig mindenkinek úgy mutatod be, mint a sógornődet. Mintha mi sem történt volna. Meglátod, becsülni fognak érte az ismerőseink! Nem olyan fennhéjázóak errefelé az emberek, hogy lenéznék a fiatal Herrenfelde asszonyt! Hál' istennek, már nem olyan időket élünk.

- Te ugyan mindig demokrata voltál!

- Lehet, de ma már ezzel egyáltalán nem vagyok egyedül.

- Mindez nagyon szépen hangzik. De be kell vallanom, Ursula, hogy nincs merszem szembeszállni anyámmal. Iszonyú ribíllió lenne belőle.

- Ki tudja. Hátha ő sem olyan hajlíthatatlan. A bátyád felesége állítólag nagyon kedves, művelt és gyönyörű szép lány.

- Honnan veszed?

- Hans néhány ismerőse tegnap nálunk járt vendégségben.

- Tényleg? Az ismerősei nem veszik zokon a házasságát?

- Nem. Tőletek veszik zokon, hogy olyan elutasítóan viselkedtek.

Liesa ezen elgondolkodott, de aztán megrázta a fejét.

- Nem, egyszerűen nem merem! Fogalmad sincs, mennyire a mama hatása alatt állok! Semmit nem merek tenni ellene.

- De szeretnéd, ugye?

- Bevallom, igen. Nagy kedvem lenne hozzá!

- Akkor figyelj, mondok valamit. Édesanyád engem sosem szívelhetett. Tudom, érzem ezt, hiába olyan kedves hozzám. Ezért aztán nem sokat számít, ha egy kicsit megint kegyvesztett leszek nála. Tehát elvállalom, hogy bevezessem a sógornődet a társaságunkba. Holnap reggel bemegyek a városba, és meglátogatom. És ha megtetszik, azonnal meghívom hozzánk, Arnstettenbe. Ugyanakkorra meghívom az egész szomszédságot, a te szüleidet is. És meglátjuk, akkor is frontot nyit-e az anyád!

Liesa arcán örömmel vegyes aggodalom tükröződött.

- Ó, ha ez sikerülne…

- ”Ha” és „bárcsak” nem visz messzire. Én megpróbálom. És számítok a támogatásodra.

- Mit tegyek?

- Mindenki szeme láttára kedvesen elébe sietsz a sógornődnek.

- Megteszem, Ursula. És még valamit: kérlek, amennyire lehet, ments ki a bátyáméknál, és magyarázd meg nekik, hogy szívemben azért az ő oldalukon állok.

- Örömmel! És, tudod, Liesa, én sose tartottalak valami sokra, mert hidegnek és mesterkéltnek éreztelek. De most bocsánatot kérek mindezért. Sokkal értékesebb ember vagy, mint gondoltam. Csak a neveltetésed olyan…

Liesa elpirult, és zavartan mosolygott.

- Akkor már én is őszinte leszek. Azelőtt úgy éreztem, jobb vagyok nálad. Rettentően büszke voltam az előkelő neveltetésemre, és kicsit lenéztem az „amazont”. De most már elismerem, hogy jobb ember vagy, mint én, és… és az, amit az előbb mondtál, mindennek ellenére jólesett. Legyél ezentúl igaz barátnőm, és mindig mondd a szemembe, ha nem tetszik valami.

Ursula szívből megcsókolta.

- Jól van, Liesa, de csak azzal a feltétellel, hogy te is mindig nyíltan beszélsz az én hibáimról!

______________________________

Miután Liesa elment, Ursula felkereste a férjét a dolgozószobájában. Ott ült és olvasott. Az arca fáradt, beteges volt, de fölélénkült, amikor Ursula belépett.

- Vége a vendégségnek, kedvesem?

- Igen, Liesa épp most ment el.

Elmesélte férjének a beszélgetésüket. Kurt nevetve hallgatta, hogy született meg Ursula fejében a fiatal Herrenfeldéné protezsálásának terve.

- Milyen lelkesen tervezed! Hosszú ideje nem voltál már ilyen élénk!

- Úgy sajnálom azt a szegény kislányt, Kurt! Segíteni akarok neki. Hans sem fogja sokáig bírni az elszigeteltséget. És amíg a saját anyja ellene van, addig senki sem meri fogadni őket.

- Csak te, mert te bátor vagy, édesem!

- Segítened kell neked is.

- Természetesen. Menjek veled a városba?

- Ha volna kedved, nagyon örülnék neki.

- Persze hogy van kedvem!

- És adnunk kell egy nagyobb szabású estélyt is. Bírni fogod?

- Sose aggódj! Most már pompásan érzem magam.

Másnap be is utaztak Arnstettenék a városba. Mikor megálltak Hans Herrenfelde háza előtt, az éppen kilépett az ajtón. Csodálkozva nézte a kocsiból kikászálódó házaspárt, és zavartan köszönt.

- Ó, Herrenfelde úr, milyen szerencse, hogy még itt találjuk! Éppen önhöz és a kedves feleségéhez készültünk látogatóba. Mivel csak most jöttünk meg Wiesbadenből, eddig nem volt alkalmunk megismerkedni Herrenfeldéné asszonnyal - mondta szívélyesen Ursula.

Hans kisfiús arca még mélyebb bíbor színt öltött.

- Hozzánk… hozzánk akartak jönni? Ó, istenem, micsoda öröm! Kérem, természetesen visszamegyek önökkel!

Úgy megszorította Arnstetten kezét, hogy az önkéntelenül felszisszent.

- Bocsásson meg, de hát úgy örülök, hogy eljöttek! - kiáltotta Hans.

Ursula megállapította magában, hogy igencsak előnyére változott, sokkal élénkebb, természetesebb, férfiasabb lett. Hans tehát visszament velük a házba. A lépcsőn megállt, és kissé bizonytalanul megjegyezte:

- Nyilván tudják, hogy anyám haragszik a házasságom miatt.

- Hogyne, de hát örökké nem haragudhat!

- Kegyed nem ismeri az anyámat!

- Dehogynem! - nevetett Ursula. - Jobban, mint gondolná.

A lakás az első emeleten volt. Egy cselédlány nyitott ajtót.

- Fusson, Marie, jelentse a feleségemnek, hogy vendégek érkeztek!

Szerény eleganciával berendezett kis szobába vezette a vendégeket. Minden új volt itt, bájos és ízléses. Sehol egy porszemet nem lehetett látni.

Kisvártatva belépett a háziasszony egyszerű nyári ruhában. Göndör, aranyszőke haj keretezte csinos arcát. Kicsit zavarban volt, nagy kék szemét kérdően emelte az urára, aki bemutatta az idegeneket. Az Arnstetten név ismerősen hangozhatott a fiatalasszonynak. Mélyen elpirult, arca komolyra vált. A szemében kérdés tükröződött: „Mit akartok tőlem? Jót hoztok vagy rosszat?”

Helyet foglaltak, és Ursula szívélyes őszinteséggel fogott bele:

- Tulajdonképpen a húga megbízásából is jöttem, Hans.

Herrenfelde arca elsötétült, de Ursula nem hagyta szóhoz jutni. Röviden kifejtette hadjáratának tervét, méghozzá olyan megnyerően és szeretetre-méltóan, hogy sikerült eltussolnia minden sértő momentumot az ifjú pár előtt. Mikor befejezte, Hans megcsókolta a kezét.

- Kegyed annyira jó és megértő hozzánk, Ursula asszony, hogy nem is mondhatok mást, mint hogy feltétel nélkül rábízom az ügyemet kegyedre! És te, Lotti?

A fiatalasszony ragyogó szemmel nézett Ursulára.

- Kedves, jó Arnstettenné asszony! Csodálatos volna, ha Hans édesanyja megbékülne! És persze a húga is. Ha kegyed úgy véli, hogy a megjelenésünk nem keltene ellenérzést a társaságban… én már csak Hans miatt is szeretném! Szenved ebben a helyzetben, hiába igyekszik eltitkolni! Talán valóban meggondolatlanság volt az anyja akarata ellenére megesküdnünk, de… - Egy pillanatra elhallgatott, és boldogságtól ragyogó szemmel nézett a férjére, aztán még bensőségesebb hangon folytatta: - Annyira szeretjük egymást, és én… én még sokkal nagyobb őrültséget is hajlandó lettem volna érte elkövetni!

Ezek az igaz, mély érzelemről árulkodó, egyszerű szavak Ursula szíve mélyéig hatoltak.

Megbeszélték a pontos tervet. Hans és a felesége másnap visszaadják a vizitet. A jövő héten pedig kerti ünnepség lesz Arnstettenben. Ursula mosolyogva tanította ki a fiatalasszonyt, hogyan viselkedjen. Legyen csak egészen nyugodt, természetes, és hagyja rá meg Liesára, hogy bevezessék a társaságba.

Nagyon szívélyes légkörben búcsúztak el végül a vendégek, Hans még egy kicsit a feleségével maradt.

- Na, Lottikám?

A fiatalasszony sírva-nevetve borult a nyakába.

- Jaj, Hans, drága életem, ha ez sikerülne!

- Menni fog, picim. Hisz apám is a mi oldalunkon áll!

- Ó, igen, a drága jó papa! - bólintott Lotti. - De ez az Arnstettenné asszony csodálatos teremtés! Csupa jóság és kedvesség! Egész másnak képzeltem azután, ahogy beszéltél róla.

- Engem ugyanennyire megdöbbentett! Hihetetlenül megváltozott, ő is úgy van vele, mint én: megnemesítette a szerelem és a boldogság!

Lotti elkomolyodva rázta meg fürtös fejecskéjét.

- Nem, Hans, róla ezt nem lehet mondani. Egyáltalán nem látszik boldognak. Olyan a pillantása, mintha keresné a boldogságot.

- Romantikus kis csacsim! - nevetett Hans.

- Csak nevess! Engem nem tudsz meggyőzni. Ez nem egy boldog fiatalasszony nézése! Nyilván a férje miatt aggódik. Nem néz ki valami jól szegény.

- Nem is csoda, ilyen hosszú betegség után. De most már tényleg mennem kell, aranyom, még egy csókot csak, de olyat, ami hat óráig eltart.

- Ilyen sok időre itt hagysz?

A férj bólintott, és úgy csókolta meg Lottit, ahogy csak nagyon újdonsült férjek csókolják meg imádottjukat.

Ursula tervének kedvezett az ég is: gyönyörű idő lett a kerti ünnepélyre. Már mindent a lehető legbölcsebben elrendezett, és most felvillanyozva várakozott.

Hans Herrenfelde már délelőtt kijött Arnstettenbe a feleségével. Erlenhorst úr, aki szintén az összeesküvők közé tartozott, mosolyogva bátorítgatta a fiatalasszonyt. Liesa is megígérte, hogy korán érkezik. Herrenfelde urat és nejét viszont egy órával későbbre hívták, mint a többi vendéget. Mire a nagyasszony megérkezik, Lotti már be lesz vezetve a társaságba.

Minden a terv szerint történt. Liesa érkezett először a férjével. Megható jelenet következett, melynek során a sógornők barátságot kötöttek. Hans arca csak úgy sugárzott az örömtől, és olyan melegen csókolta meg a húgát, mint még soha.

Lassan szállingózni kezdtek a vendégek. Lotti asszonyt mindenkinek bemutatták, és mivel látták, hogy sógornőjével sülve-főve együtt vannak, mindenki úgy gondolta, hogy már bekövetkezett a nagy családi kibékülés. A fiatalasszony szerény bája, szeretetre méltó lénye megnyerte a szíveket. És még a tartózkodóbbakra is nagy hatást tett, hogy a büszke Ursula olyan nyíltan barátkozik vele.

Lotti asszony már minden fronton győzedelmeskedett, mire az anyósáék megérkeztek. Mikor Herrenfelde asszony belépett a kertre néző nagy terembe, ahol a ház úrnője frissítőkkel kedveskedett a vendégseregnek, Lotti riadtan menekült Ursula háta mögé.

- Jaj, drága Arnstettenné asszony, ne hagyjon el, kérem! Nagyon félek!

Ursula mosolyogva szorította meg a kezét.

- Nyugalom, nyugalom. Minden jól fog menni, higgye el! Kérem, maradjon csak nyugodtan a férje mellett, én majd odaviszem magukhoz azt a nagy haragú anyóst.

Még egyszer bátorítóan odabiccentett a fiatalasszonynak, aki aztán nagy sietve igyekezett át a terem másik felébe, ahol Hans, Liesa és Lindenhof ácsorogtak, Ursula pedig a Herrenfelde házaspár üdvözlésére sietett. A tervnek megfelelően Erlenhorst úr az öreg Henenfeldéhez szegődött, minden teketória nélkül karon fogta, és odébb vezette.

- Öreg barátom, most szükség lesz a kurázsidra. Nagy dolog van készülőben!

- Micsoda? - bámult Herrenfelde.

- A ti Hansotok itt van a kis feleségével. Ursulám a fejébe vette, hogy felkarolja Lotti asszonyt, Hansot pedig kibékíti a feleségeddel.

- Az ég szerelmére, hát ettől csak még nagyobb lesz a botrány! - kiáltotta döbbenten Herrenfelde.

- Sose aggódj, csak igyekezz fesztelenül viselkedni, és üdvözöld a gyerekeket, ahogy a szíved diktálja. Minden mást pedig hagyj ránk! Jól szervezett összeesküvésről van szó, ne félj.

Mielőtt bármit felelhetett volna, Herrenfeldét már körül is vette Lotti, Hans, Liesa és Lindenhof. Lotti könyörgően ragadta meg a karját.

- Apa, kedves, jó apa, kérlek, állj mellénk!

Az öregúr belenézett a riadt kék szemekbe, és bátorságot merített belőlük. Harci szellem töltötte el, és atyai csókkal köszöntötte a menyét.

- Nyugodt lehetsz, Lotti, nem lesz semmi baj! - jelentette ki határozottan. Aztán a gyerekeit üdvözölte. Kellemes meglepetéssel nyugtázta, hogy Liesát is itt találja Lotti mellett. Látszólag ártatlan csevejbe merültek, de mindnyájan Herrenfelde asszonyra vetették vigyázó szemüket, aki Ursulával társalgott.

Ursula nem habozott, az üdvözlő szavak után belevágott a nagy feladatba.

- Méltóságos asszonyom - mondta csöndesen -, valamit közölnöm kell. A fia, Hans itt van a vendégeink között, a feleségével együtt.

A magas, sovány asszony erre még a szokásosnál is jobban elsápadt, és dühödt pillantást lövellt Ursula fele.

- Sajnálattal látom, hogy még mindig nem sikerült teljesen leküzdenie a meggondolatlanságra való hajlamát. Hogy követhetett el ilyen sértést?

- Szidjon csak, méltóságos asszonyom, amennyit csak óhajt! Engem akár gyűlölhet is, de a gyerekeivel ne legyen kegyetlen! A menye igazán kedves, elbűvölő teremtés. Legalább egyszer nézze meg magának! Minden vendégünk el van bűvölve tőle. Kérem, jöjjön oda hozzá, és szóljon csak egy jó szót hozzá.

Az idős hölgy fölvetette a fejét, és hidegen végigmérte az izgatott Ursulát.

- Mondhatom, különös szórakozásai vannak, Arnstettenné asszony, és különös meglepetéseket tartogat a vendégeinek. Ebből most szép kis botrány lesz. Arra kényszerít, hogy elhagyjam a házát.

Erre viszont Ursula húzta ki magát, és elszántan nézett a hideg, büszke arcba.

- Nem fogja megtenni, Herrenfelde asszony! Mindenki azt hiszi, hogy már kibékült a fiával és a menyével. Nem is kell semmi mást tennie, éppen csak köszönni nekik. Akkor semmiféle botrány nem lesz. Nem kerülheti el ezután, hogy a társaságban találkozzék a gyerekeivel, hisz most már mindenütt fogadni fogják a fiatal párt. Ha ön most eltávozik, és ezzel botrányt provokál, az a botrány csakis önt fogja érinteni, mivel férjura és Liesa odaát társalognak az ifjú párral, békés egyetértésben.

Az idős hölgy a mondott irányba nézett.

- Liesa is?

- Igen. Hála a jó Istennek, ráébredt, hogy neki is van szíve, és a bátyja mellé állt.

- Vagyis ellenem fordult! Szép kis intrikát agyalt ki, mondhatom! Sok fáradságába kerülhetett, s mindez csak azért, hogy nekem ártson.

- Nem! Csakis azért, hogy segítsek önnek és a gyerekeinek. Hisz ön is szenved attól, hogy haragban van a fiával. Kérem, hallgasson már egy kicsit az anyai szívére!

- Kíméljen meg a szentimentális ömlengésektől! Én józan elméjű, gyakorlatias ember vagyok. A fiam házasságában semmi jót nem láthatok. Ezért is vagyok ellene.

- De legalább megnézhetné, milyen boldog a fia! Jöjjön, kérem, Herrenfelde asszony, az emberek lassan már felfigyelnek. Azt nem akarhatja, hogy kőszívű anyának tartsák…

Az idős hölgy kis ideig eltöprengve nézett maga elé:

- Megfogott, mint macska az egeret. Ezt nem felejtem el önnek! Kerülni akarom a feltűnést, ezért megteszem, amit kíván. Ön nem tudhatja, mennyire nehezemre esik.

És büszkén, emelt fővel indult Ursula mellett, izgatott családja felé. Mindenkinek hűvösen kezet nyújtott, utoljára a menyének. Lotti meleg, gyermeki tenyerébe fogta a hideg kezet.

- Méltóságos asszonyom… tisztelt méltóságos asszony… - suttogta könyörgően, és ráemelte nagy, kék szemét.

Herrenfelde asszony részvétlenül húzta vissza a kezét.

- Kérem, csak semmi érzelgősség! Több tartást, ha szabad kérnem! Csakis a kényszernek engedek - mondta hidegen, és elfordult, a többi vendég felé.

Az öreg Herrenfelde mosolyogva fogta karon a menyét.

- Ne nézz már ilyen szomorúan, Lotti! A feleségem körül mindig kissé fagyos a légkör. Megszokod majd idővel, mint mindenki.

- Drága apa, olyan jó vagy hozzám!

Herrenfelde gyöngéden megszorította a karját.

- No, Hans, vedd csak a kis feleségedet megint a védőszárnyaid alá! Megyek köszönetet mondani Arnstettenné asszonynak.

Hans odavezette Lottit Liesához, aki hölgykoszorú közepette csevegett. A fiatalasszonyt nagyon szívélyesen fogadták. Észrevették egyébként, hogy valami szokatlan dolog történt. Herrenfelde asszony nem volt épp közkedvelt, s ezért csak még kedvesebben fordult a társaság Lotti felé.

Liesa csak később mert az anyjához közeledni.

- Nagyon haragszol rám, mama?

- Nincs már jogom arra, hogy bármit a szemedre vessek - vont vállat az idős hölgy. - Úgy látszik, ezután az amazon fogja előírni neked, mit tegyél!

- Mama, engem a saját szívem húzott Hanshoz és a feleségéhez. Ne legyél már ilyen szigorú! Lotti igazán végtelenül kedves!

Herrenfelde asszony összeszorította az ajkát.

- Ettől kímélj meg, kérlek! Sohasem fogok közeledni hozzá, csak amennyire a formaságok okvetlenül megkövetelik!

Liesa bánatosan kullogott el, és a férje karjába kapaszkodott. Az nevetve nézett rá.

- Na, Liesa, miénk a győzelem, nem igaz?

- De mama rettentő dühös.

- Megbékél idővel. Ezért ugyan nem kellene szomorkodnod.

- Jaj, Paul, miért is olyan rideg és undok a mama! Kiráz mellette a hideg! Legalább te szeretsz egy kicsit?

- Nagyon is! Hát nem veszed észre, te kis csacsi?

Liesa szokatlanul gyöngéden nézett a férje kerekded, vidám arcába.

- De igen, észreveszem. És… és… én is nagyon szeretlek, és nagyon hálás vagyok azért, hogy szeretsz!

- Jaj, kis bolondom! Még a végén eltörik a mécses? Liesa, drágám!

A felesége magával húzta, kissé távolabb a társaságtól. És Paul Lindenhof észre sem vette, hogy csak most nyílt meg számára igazán az asszony szíve. Most fogta csak föl, hogy hideg, elutasító anyjától milyen meleg és gyöngéd környezetbe került a házasságával. Otthon csak elnyomták a szíve zsengéit, itt kivirágozhattak és gyümölcsöt hozhattak.

_________________________

Arnstetten egészségi állapota aggasztó volt. Gyakori rosszullétek, újabb és újabb fájdalmak a csonka lábában. Legsúlyosabb panaszait azonban a beteg szíve okozta. A felesége elől igyekezett az állapotát eltitkolni, de az asszony észrevette, hogy nincs jól. Beszélt is azonnal az apjával. Erlenhorst már régóta aggódott a vejéért. Mi lett abból az erős, egészséges emberből! Rokkant, beteges, csak árnyéka hajdani önmagának.

Mindennek ellenére boldog volt Arnstetten. Szilárdan hitt Ursula szerelmében, hisz hol van ezen a világon asszony, aki hűségesebben, odaadóbban ápolná a férjét!

Nem is sejtette, hogy Ursula szíve az ő megmentőjéért dobog. Ursula kemény akarattal elnyomta szívében a Will Vollrat iránti szerelmet, és minden erejét életfeladatának szentelte: hogy boldoggá tegye a férjét. Bátran, elszántan viselte sorsát. Az emlékezetes újságcikk óta nem hallott semmit Vollratról azon kívül, hogy visszatért Németországba. Azt nem tudta, hol tartózkodik.

Nyár derekára Arnstetten állapota annyira leromlott, hogy az orvos megint Wiesbadenbe küldte. Ursula elkísérte, az Arnstetten-birtokra pedig Erlenhorst vigyázott. A kúra ismét nagyon jót tett a betegnek. Már az első néhány fürdő hatására enyhültek a fájdalmak. Igaz, a kúra ki is fárasztotta Arnstettent. Sokat nem tudott gyalogolni, így aztán inkább kocsival indultak sétára délutánonként. Ursula a legszívesebben Biebrich felé kocsikázott, s aztán hosszasan elüldögélt férjével valamelyik Rajna-parti kávéházban. De gyakran indultak a Taunus felé is, át a csodálatos Nero-völgyön.

Kurt azért a legjobban a gyógyszálló parkjában szeretett pihenni vagy sétálgatni. Itt már mindenki ismerte a házaspárt. Ursula nagy érdeklődést keltett, lopva vagy nyíltan sokan bámulták.

- Hogy irigyelnek engem miattad! - mondta egyszer Kurt gyöngéd büszkeséggel.

- Képzelődsz, Kurt.

- Ó, nem, látom, amit látok. És meg is értem őket! Hisz gyönyörű vagy, és napról napra szebb leszel.

- Menj már, te hízelgő! Azt akarod, hogy a rengeteg hibám tetejébe még hiú is legyek?

- Te és a hibák! Véleményem szerint széles e világon nincs nálad tökéletesebb asszony.

- Egy rajongóm van, ennyi már biztos. Hál' istennek, én azért tisztán látok, különben még azt hihetném, hogy igazad van.

- Pedig így van.

Ursula sóhajtva csóválta a fejét.

Egy szép napon épp az olvasóteremből jöttek kifelé, amikor Kurtnak eszébe jutott, hogy ott felejtette a levéltárcáját, így kénytelen volt visszafordulni. Ursula tehát egy darabig egyedül ácsorgott a gyógyszálló előtt, és az erdőbe vezető, széles utat nézte. Egyszerre összerezzent a rémülettől, szemét tágra meresztette, és az arcából minden vér kifutott. Sápadtan, remegve bámulta a közeledő magas férfit. Most az is megismerte őt. Megtorpant egy pillanatra, de aztán odasietett hozzá. Will Vollrat állt Ursula előtt. Hosszú ideig néztek némán egymás szemébe.

A férfi is elsápadt, ám a szemében pusztító láng lobogott.

Remegve álltak ott, és kiolvashatták egymás szeméből a lemondás kínját és a váratlan találkozás mámoros örömét.

Aztán Ursula meghallotta a férje botjának kopogását, összerezzent, föleszmélt bénultságából, és megfordult. Minden erejét összeszedte, hogy feldúltságát elfojtsa.

Most Kurt is fölismerte a professzort. Felragyogó arccal lépett oda hozzá.

- Milyen örömteli meglepetés, professzor úr! Végtelenül hálás vagyok a sorsnak, hogy végre összehoz önnel! Oly régen szerettem volna már… Mit szólsz, Ursula, nem csodálatos véletlen?

Ursula alig tudott megszólalni. Úgy összeszorult a torka, mintha fojtogatnák. Végül azért sikerült pár szót kipréselnie magából.

- Még mindig nem tértem magamhoz a meglepetéstől, hogy a professzor úr egyszerre csak előttem termett!

Vollrat is összeszedte magát.

- Nem lehetett örömtelibb az önök meglepetése, mint az enyém. Már két napja vagyok Wiesbadenben, egy kollégámhoz érkeztem, hogy megvitassak vele egy tudományos előadást. Sejtelmem sem volt róla, hogy önök is itt vannak.

- A sors tartozott nekem ezzel, professzor úr. Oly régóta vágytam már rá, hogy még egyszer köszönetet mondhassak azért, amit értem tett!

Vollrat buzgón szabadkozott. Sötét szeme Ursula arcát kutatta. Az asszony lelkében a vad ujjongás küzdött a félelemmel, hogy elárulhatja magát. Vollrat szeméből kiolvashatta a boldogító, mégis rémítő hírt, hogy nem felejtette el őt.

Will Vollrat szívében pedig föllángolt a mindeddig visszafojtott forró szerelem. Most érezte csak igazán, mennyire mélyen vésődött a lelkébe Ursula képe. Szomjazó tekintete egyre-másra az asszonyra tévedt, miközben semmitmondó szavakat váltott Arnstettennel.

Kurt nem volt hajlandó elengedni a professzort. Ragaszkodott hozzá, hogy ebédeljen velük. A szállóban aztán Ursula és Will kettesben maradhattak egy kis ideig, amikor Arnstetten a posta után nézett.

- Hogy megy a sora, Ursula?

Az asszony csak ránézett nagy, szenvedő szemével. „Miért kérdezel, hisz tudod úgyis” - mondta ez a tekintet, de a szája hallgatott. Vollrat nehezen vette a levegőt.

- Mindketten bűnt követünk el önmagunk ellen. Ursula, ragaszkodnom kellett volna hozzád, ki kellett volna harcoljalak a sorstól még akkor, odafönt, hajnalban. De én elmenekültem előled, és most már késő.

- Úgy van - felelte tompán Ursula. - Most már késő.

A férfi izzó tekintettel nézett rá.

- Hogy bírod ezt az életet?

- Úgy, ahogy az ember egy nagy hazugságot hordoz. Boldogságot kell hazudni. De kérlek, erről ne beszéljünk többet. Mert… nem bírom…!

- Ursula! - kiáltotta a férfi fojtottan, fájdalmas gyöngédséggel.

Ursula megremegett, és reszkető ujjai végigsimítottak a fehér asztalterítőn. A gyötrelem ellenére is boldogság töltötte el a szívét. De aztán minden erejét megfeszítve nyugalmat erőltetett magára, és hétköznapi hangon kezdett kérdezősködni Vollrat élete felől.

Mire Arnstetten visszatért, úgy tűnt, mintha csak fesztelenül társalognának.

Különös hangulatban üldögéltek aztán együtt. Arnstetten szinte egyedül tartotta fönn a társalgást. Olykor azért Vollrat is megszólalt, útjairól, kutatásairól mesélgetett. Ursula lélegzet-visszafojtva hallgatta, drága volt neki minden, amit megtudhatott a férfiról.

- Remélem, nem akar azonnal elutazni, professzor úr! - szólt Arnstetten, miközben megtöltötte a poharakat.

Will Ursulára nézett. A szeméből kiolvashatta az üzenetet: utazzon el. Ám ő föllázadt. Nem hagyja elűzni magát, ha már a sors megajándékozta ezzel a találkozással. Azzal még nem tesz semmi rosszat, ha egy-két hétig élvezi Ursula társaságát. És ha mégis bűn, annyi baj, akkor sem hátrál meg.

- Nem, itt maradnék még néhány hétig ivókúrára.

- Csak nem beteg ön is?

- Nem, de ha már egyszer itt vagyok… Tavaly télen csúnya légcsőhurutom volt, egy kis megelőző kúra nem fog ártani.

Ursula tudta, hogy csakis miatta akar maradni. Félelem szorongatta a szívét: hogy fogja ő kibírni ezt az együttlétet?

Mikor aztán egy rövid időre kettesben maradhattak, gyorsan kihasználta az alkalmat, hogy figyelmeztesse a férfit.

- Kerülnie kell majd bennünket, professzor úr. Ugye, megteszi?

A férfi szeme kényszerítő erővel szegeződött rá.

- Nem, Ursula, semmiképp. Olyan gyakran szeretném élvezni a társaságát, amilyen gyakran csak lehet. Ha tudná, mennyire vágytam egész idő alatt az ön látására, akkor nem merne ilyet kérni tőlem.

Ursula az ablak felé fordult, és kinézett, hogy eltitkolja szeme árulkodó csillogását. Vollrat odalépett hozzá.

- Haragszik rám?

Ursula megrázta a fejét. A férfi elbűvölten nézte a gyönyörű asszonyt. Micsoda kincs! De a másé! Vollrat mélyet sóhajtott. Hát nem volna jobb menekülni a közeléből?

És maradt…

Így múlt egyik hét a másik után, viharos érzelmi hullámzások között. Ursula még a szokásosnál is odaadóbban ápolta a férjét. Egy pillanatra sem távozott mellőle. Bárhogy könyörgött Vollrat tekintete csak egy pillanatnyi édes kettesért, sosem volt része benne. Ursula kizárólag a férje jelenlétében találkozott és beszélt vele. Egyedül így érezte magát védve a saját gyöngesége ellen.

Nagy rémületére Kurt még Arnstettenbe is meghívta a professzort. Az ránézett, mielőtt válaszolt volna a meghívásra, és Ursula rimánkodó pillantásától még az elszántsága is megingott.

- Biztosra nem ígérhetem. De egyszer azért szívesen belekóstolnék a vidéki életbe - mondta végül könnyedén.

És jött a búcsú. Will iszonyú erőfeszítéssel kényszerített magára nyugalmat. A legszívesebben elszakította volna Ursulát Arnstetten oldaláról, és a földgolyó valamelyik eldugott zugába menekült volna vele. És mit tett? Illedelmes kézcsókkal búcsút vett tőle. De ez a csók úgy égette Ursula kezét, mint a tüzes vas.

____________________________

Visszatérve Arnstettenbe új élet kezdődött Ursula számára. Nem tudta többé örömét lelni önként vállalt áldozatában.

Kedélye elborult, és szüntelenül lángolt szívében a vágyakozás Will Vollrat után. Mióta viszontlátták egymást, tudta, hogy szíve örökre ezé a férfié. És azon kezdett töprengeni, nem kisebb bűn volna-e mégis, ha vállalná a szíve parancsát. Szinte irigykedve nézte a férje boldog arcát. Kurt a paradicsomban élt, mert hitt az ő szerelmében. Elég lett volna egy őszinte szó, mely széjjelzúzza képzelt boldogságát. Szorongva kérdezte magától Ursula, vajon meddig bírja még elhallgatni ezt a felszabadító szót.

Most is megadta magát sorsának, de többé nem örömmel és szabadon, hanem láncokat cipelő rabszolgaként. Sápadt, kimerült lett. Férje és apja gyakran vizsgálgatták aggódva, és kérdezgették, jól érzi-e magát. Szeretett volna az arcukba ordítani: „Hát nem látjátok, hogy szenvedek?” De mindig sikerült kifogásokat találnia, sőt még mosolyognia is. Apja azt hitte, a férje miatti aggodalom viseli így meg.

Kurt a tél elejére megint rosszabbul lett, és betegsége miatt nem tudta olyan éles szemmel figyelni Ursulát, mint az apósa.

Nyomasztó hangulat uralkodott el a kis családon. Szerencsére gyakran fordultak meg látogatók Arnstettenben, s ez némi fölüdülést jelentett. Hans Herrenfelde és a felesége szinte minden vasárnapra eljöttek. A mély érzelmű, mégis könnyed, életvidám Lotti társasága nagyon jót tett Ursulának. Különös módon ez a kis asszonyka volt az egyetlen, aki mélyebben megértette. Csak ő sejtette, hogy más is nyomja a lelkét, nemcsak a férje miatti aggodalom. Meleg barátság szövődött a két fiatalasszony között, akiket pedig születés, neveltetés és környezet annyira távol helyezett egymástól. Megértették egymást, tisztelték a másikban az érző és gondolkodó embert. Lotti asszony megtartotta magának, amit Ursula szívéből kiolvasott. Egyedül a férjének ejtett el néha egy-egy megjegyzést. Az ugyan megmosolyogta romantikus hajlamait, ám ez sem változtathatott Lotti meggyőződésén. Tudta, hogy Ursula gyötrő bánatot hordoz a szívébe rejtve.

Lotti egyébként szilárd pozíciót harcolt ki magának a társaságban. Mindenütt szívesen látták, mindenhova meghívták. Csak Herrenfelde kapui álltak még mindig zárva előtte. Az anyósa kitért előle, ha csak tehette. És ha arra kényszerült, hogy találkozzék vele, a kötelező udvariasságra szorítkozott. Nem vette tudomásul kis menye meleg, könyörgő pillantásait. És Hans is kegyvesztett maradt. Kijelentette ugyanis, hogy kizárólag a feleségével együtt hajlandó átlépni Herrenfelde küszöbét. Úrhatnám természetű anyját ezzel a végsőkig felbőszítette. Lottit elkeserítette az anyósa csökönyössége. Lágy szívének nem kis megpróbáltatás volt, hogy anya és fia közé állva épp ő hozzon viszályt a férje családjába. Apósa gyakran volt kénytelen vigasztalni csüggedésében.

- Ne lógasd már az orrod, Lotti! Herrenfeldében azelőtt sem igen volt barátságosabb légkör, mint most! Vannak dolgok az életben, amiket egyszerűen el kell fogadni!

- Jaj, édes, drága papa, ezt csak vigasztalásul mondod!

- Ne hidd, kislányom, úgy van az, ahogy mondom. Te hoztál először melegséget és napfényt az életembe! És a te Hansodból is igazi embert faragtál! Pedig épp a legjobb úton volt afelé, hogy hamisítatlan, jéghideg egoista váljék belőle. Legyél már egy kicsit büszke arra, amit véghezvittél, te kis buta, és ne azon bánkódj, ami lehetetlen! Talán az Úristen egyszer maga kopogtat a nejem hét lakatra zárt szívén!

- Én úgy szeretném szeretni őt, ha engedné!

- Hát szeressed, még ha tiltakozik is ellene. Tulajdonképpen sajnálatra méltó, hisz nem tudja, mit veszít! Na de most aztán, menyem asszony, ülj le végre, és énekelj nekem valami szépet!

És Lotti egymás után énekelte az egyszerű, megindító népdalokat.

Ezt egyre gyakrabban kellett megtennie. Tiszta, lágy, szívhez szóló hangja volt, magával ragadta a közönségét. Egyre gyakrabban kérték, hogy adja elő dalait. Szívesen meg is tette, a rá jellemző természetes, egyszerű szerénységgel. Ám ha Herrenfelde asszony is jelen volt, sehogy sem lehetett rávenni, hogy énekeljen. Olyankor elviselhetetlenül összeszorult a torka.

Liesa nagyon jóban volt a sógornőjével. Egyre inkább kinőtt az anyja szárnyai alól, és szeretetre vágyó szíve mindjobban jóságos és vidám férje felé fordult. Herrenfelde asszonynak szívbeli gyötrelmet okozott, hogy már két gyereke is elhidegült tőle. De büszkébb volt annál, semhogy kimutassa az érzelmeit.

Dolf maradt az egyetlen gyermeke. Állandó levelezésben álltak, a fiú osztotta az ő nézeteit, ugyanolyan volt az életfelfogása, és ő sem értette meg sem Hansot, sem Liesát.

Novemberre tűzték ki Dolf esküvőjét Nyolc nappal a jeles időpont előtt értesítették a szülőket, hogy fiuk baleset áldozata lett. Herrenfelde asszonnyal életében először történt meg, hogy összeroppant.

Talán az Úristen kopogtatott a hét lakatra zárt szíven?

Magába zárkózva, méltósággal viselte fájdalmát. Jéghideg szíve nem és nem akart fölengedni.

Lotti pedig úgy vigasztalta volna bánatában! De az asszony egyszerűen megközelíthetetlen volt.

______________________________

Ursula kabátban lépett be férje szobájába.

- Hová készülsz, Ursula? - kérdezte Kurt, és csodálkozva kapta föl fejét a könyvből.

- Csak ide ki, sétálni egy órácskára. Megfájdult kicsit a fejem.

- Veled menjek?

- Dehogy, Kurt, nagy a hideg, megártana.

- Szép kis férjed van, szegény Ursula - nevetett keserűen a férfi.

Ursula önkéntelenül megsimogatta a haját.

- Ne beszélj így! Jobban leszel, amint beáll a tavasz.

- Mondd, kedvesem, elutaznál velem még egyszer? Talán egész télre kellene.

- Hová?

- Kairóba. Azt mondta ma az orvos, hogy az jót tenne nekem.

- Hát akkor menjünk, amint lehet!

- Mindig szívesen hozol értem áldozatot.

- De hát ez nem áldozat!

- Dehogynem, hisz szívesebben maradnál itthon karácsonyra az apádnál.

- Az egészséged sokkal fontosabb.

- Olyan szomorú vagy, szerelmem. Ne aggódj értem ennyire! Hisz jobban leszek, igazán. Menj, jót tesz a friss levegő. Este majd beszélünk apáddal.

Ursula bólintott, meleg takarót borított a férje lábára, és megigazította a párnáját, aztán kiment. Kurt ragyogó szemmel nézett utána.

„Mennyire szeret, hogy gondoskodik rólam! - gondolta, majd elkomorult. - Bár lennék erős, egészséges, mint azelőtt! Ha türelemmel kivártam volna, hogy felém forduljon a szíve, akkor most nem kéne nyomorékként a kályha mellett üldögélnem. Semmit nem lehet kierőszakolni a sorstól.”

Ursula eközben gyors léptekkel rótta a birtokot. Reggel óta nem lelte nyugtát. Mostanában gyakran tört rá ilyen hangulat. Ilyenkor csakis a kiadós gyaloglás segített.

A nyílegyenes kocsiutat szilfasor szegélyezte. Ursula letért róla, és egyenesen átvágott a behavazott mezőkön az erdő felé. Az erdő fái közt kicsi, de jól járható ösvényt vágtak. Ezen haladt tovább. Arca kipirult a nagy sietségben. Hosszú, vastag, meleg kabát volt rajta, kicsit nehéz, ezért idővel lassabbra vette a tempót. Végül megállt, egy fának dőlt, és álmodozva nézett maga elé. Száraz ág reccsenését hallotta hirtelen, és kemény, súlyos lépteket. Lassan arra fordította a fejét, hogy lássa, ki zavarja magányában. Halkan fölkiáltott.

Will Vollrat állt előtte.

Ránézett, és mozdulatlanná dermedt. Szinte bénultan simult a fa törzséhez. Egyedül a szeme élt.

- Megijesztettem, Ursula? - kérdezte halkan Vollrat.

- Mit akar tőlem… hogy kerül ide? - dadogta elfúló hangon Ursula.

- Látni akartam, hogy van. Ursula, ne nézzen már ilyen rémülten és feldúltan! Hát mi van magával?

Meg akarta fogni a kezét, de Ursula vadul visszarántotta.

- Nem, ne… kérem… ne nyúljon hozzám! Menjen el, könyörgök, menjen, nem találkozhatom önnel, nem szólhatok önhöz!

- De miért, Ursula, miért?

- Mert az bűn volna. Ó, jaj, könyörgök, menjen már, és ne jöjjön soha többé! - mondta tompán, monoton hangon, mint valami bemagolt leckét. De a szeme mást üzent. „Maradj!” - kérlelte némán.

Vollrat egy lépést hátrált. Sötét, napbarnított arca elsápadt.

- Ursula, azért jöttem, mert nem bírom tovább elviselni a vágyakozást. Meg akartalak kérni, hogy álljunk a férjed elé, valljuk be neki az igazat. Engedjen el téged. Nincs hozzá bátorságod?

- Nincs! - emelte föl Ursula védekezően a kezét. - A férjem beteg, szüksége van rám. És annyira jó, nemes lelkű ember, nem érdemli, hogy ezt tegyem vele,

- Engem pedig arra ítélsz, hogy ezt a gyötrelmes életet éljem továbbra is? Ursula, hát igazságos ez? Éveken át nyomorultul tengődtem, görnyedtem a bűntudat súlya alatt. És akkor találkoztam veled, és a lelkem feléd röpült, minden tiltakozásom ellenére. De a kezem még bizonytalan volt, és mielőtt kinyújtottam volna feléd, jött Arnstetten, és elrabolt téged! Akkor még azt hittem, elviselem, túl leszek rajta. De az irántad érzett szerelmem csak egyre mélyebb és erősebb lett. Könyörülj meg rajtam! És magadon is, Ursula! Elemészted magad, hiszen engem szeretsz, éppúgy, ahogy én téged. Éppolyan emésztően vágyódsz utánam, mint én teutánad. Hallom a hívásodat, ha álmatlanul hánykolódom éjszaka. Most mindketten boldogtalanok vagyunk, és a férjed valami nyomorult hamis boldogságot élvez. Nem jobb, ha csak egynek kell szenvednie? Boldogságra vágyunk, és a sors egymásnak szánt minket! Könyörgök, harcoljuk ki együtt a boldogságot! Életem végéig hálás leszek éne!

Ursula lehunyt szemmel hallgatta e lázas vallomást. Végül ránézett a férfira. Halálosan szomorú volt a tekintete.

- Ne kínozzon… hisz nem tehetem meg! Nem vagyok képes rá. Nem tudnám a boldogságomat egy másik ember boldogtalansága árán fölépíteni. Hiszen ha megtenném, amit kíván, az biztos halált jelentene a férjem számára. És ezt soha nem tudnám magamnak megbocsátani. Nem lehetnék boldog, és ön sem.

A férfi úgy nézett most rá, hogy beleremegett.

- Nincs tehát remény. Isten veled, fényem, életem!

Ursula összekulcsolta a kezét, és úgy érezte, belepusztul a lelki kínba.

- Will, jaj, Will, bárcsak halott lehetnék! - zokogta halkan.

A férfi ekkor odalépett hozzá, és vadul magához szorította remegő testét. Újra és újra megcsókolta a kezét. Ursula elnézte deresedő halántékát. A látvány a szívébe markolt. Könnyedén megsimogatta a férfi haját, majd odahajolt, és ajkával is megérintette.

- Isten adjon erőt hozzá, hogy elviseld az elválást. Egyvalami maradt meg nekünk: az a tudat, hogy szeretjük egymást, és ártatlanok vagyunk.

Will heves mozdulattal csapta fejébe a kalapot.

- Élj boldogul! Isten adja, hogy ne kelljen soha megbánnod! Nem jövök többet, csak akkor, ha te magad hívsz.

- Isten veled! - intett fásultan Ursula.

Will elment, nem is nézett többet vissza. Az erdőn átvágva az állomás felé sietett. Ursula káprázó szemekkel nézett utána, míg végképp el nem tűnt. Aztán összébb húzta a kabátját, és fáradt, nehéz léptekkel hazafelé indult. Állandóan ez a gondolat zakatolt a fejében: „Bárcsak meghalhatnék, hogy nyugalmat találjak!”

Mire hazaért, már fizikailag is rosszul érezte magát. Láza lett, le kellett feküdnie. Hiába tiltakozott, Arnstetten kihívta az orvost. Megfázás, szólt a diagnózis, a beteg maradjon ágyban egy-két napig. Ursula örült, hogy csöndes magányra ítélték. Megszólalni amúgy sem igen tudott, mert óhatatlanul könnyekben tört ki.

Ám erős, egészséges fiatal szervezete föllázadt a tétlen heverészés ellen. Pár nap múlva már talpon volt, intézte a háztartási teendőket. Úgy beszélték meg, hogy két hét múlva indulnak is Kairóba. Közömbösen egyezett bele a tervbe, hisz oly mindegy, hol nyomorult az ember. És ha elutazhat, akkor legalább az apja előtt nem kell komédiáznia.

______________________________

Vasárnap Hans Herrenfelde érkezett vendégségbe Lottival, Liesával és Lindenhoffal. Ebéd után Lottit énekeltették. Ursula kilopódzott a szomszéd szobába, mert könnyekre fakasztotta Lotti dala. Az ablakban állva bámult az erdő felé. Könnycseppek csorogtak végig az arcán. Odaát elhallgatott az ének, és kisvártatva Lotti lépett be az ajtón. Ahogy meglátta Ursulát, csöndesen vissza akart vonulni. Látta, hogy Arnstetten úrnője gyászba és fájdalomba merült.

Ám ekkor már Ursula is észrevette őt. Odaintette magához, és megpróbált mosolyogni.

- Megindítóan énekel, Lotti! Nem tudom könnyek nélkül hallgatni. Látja, mit tesz velem?

Lotti megfogta a kezét, és kedves kék szemével merően ránézett.

- Az ilyen könnyek nem fájnak. Szeretném, ha soha más könnyeket nem ontana, csakis olyat, amit az ének fakaszt! De a kegyed szemében másmilyen könnyeket látok. Bánata van, Ursula.

Ursula a fejét rázva tiltakozott.

- Ó, nem kell semmit mondania. Nem akarok a bizalmába férkőzni! De ha egyszer kedve támad jó alaposan kisírni magát, akkor jöjjön csak énhozzám. Nem fogom kérdésekkel kínozni, egyszerűen kisírhatja magát kedve szerint. Az fölszabadítja az embert. Nagyon szeretnék segíteni önnek, kedves Ursula!

Ursula mosolyogni próbált.

- Nem felejtem el, amit mondott, Lotti, és nagyon köszönöm! De kérem, ne említse többet, ha tényleg jót akar nekem.

- Nagyon szeretem kegyedet!

Kezet szorítottak, mint két jó barát.

- Na jó, most visszamegyek, és éneklek valami vidámat - mondta Lotti huncut mosollyal. - Kegyed pedig itt marad, míg ki nem énekeltem a borús hangulatából.

Ursula utánanézett, és ezt gondolta: „Ha tudná Herrenfelde asszony, micsoda kincs a menye, nem nyakaskodna tovább, hanem engedné, hogy ez a bűbájos teremtés megvigasztalja gyászában!”

Aztán megint a messzeségbe vesztek a gondolatai. Odaát vidám dalok hangzottak fel. Lotti asszony kedves huncutsággal egyiket a másik után énekelte. Ursula összeszedte magát, és visszament a többiek közé. Még mosolygott is. De úgy érezte, mintha egy idegen járna-kelne az ő alakjában.

Olyan napok is jöttek aztán, mikor élénkebben, erőteljesebben szállt harcba a nyomasztó reménytelenséggel. Erős, egészséges természete föllázadt a sorvadozás ellen. Nem akart alulmaradni, kézben akarta tartani az életét. Roppant hévvel készült az utazásra. Remélte, hogy a sok új benyomás eltereli majd kissé a figyelmét a bánatáról. Apja felé igyekezett vidám arcot mutatni, de nem tudta őt megtéveszteni. Az öreg titokban kikérdezte az orvost Arnstetten állapotáról. Teljes, kíméletlen fölvilágosítást kért, és nem sok biztatót hallott. Legfőbb baj a szívvel volt, de az ízületi betegség is makacsul kitartott. Minden eszközt be kell vetni ellene, az esetleges rosszabbodás nagyon veszélyes lehet. Az orvos sokat remélt Kairótól. Ha a szív baján nem is segíthet az ott-tartózkodás, a reumát esetleg meggyógyítja, és az már roppant nyereség.

Ezt a tájékoztatást kapta hát Erlenhorst. Nem szívesen engedte el Ursulát. De hát mit tehetett, hisz asszonynak a férje mellett van a helye. Óhatatlanul elszomorodott, ha a karácsonyra gondolt. Ez lesz az első, amit a lánya nélkül kell töltenie. De Ursulának nem mutatta, mennyire fáj ez neki. Hisz azzal senkinek nem segít.

Arnstetten is igyekezett vidámságot mímelni. Így kerülgette egymást ez a három ember, s kíméletből mind eltitkolták valódi hangulatukat.

Ursula búcsúlátogatásokat tett a szomszédságban. A férjét kimentette, hisz nemigen mozdulhatott ki otthonról.

Herrenfeldében az öregúr nagyon szívélyesen fogadta. Szívből kívánt sok sikert az utazáshoz. Jókívánságaihoz a felesége is csatlakozott, ám hideg és kifejezéstelen szavakkal. Még mindig nem tudta megbocsátani Ursulának, hogy akarata ellenére nyakára hozta a gyűlölt menyet. Ursula mégis mély részvéttel nézett rá. Nem látta Herrenfelde asszonyt Dolf temetése óta. Az idős hölgy hideg arcára valósággal rákövült az elvesztett fiú miatti gyász. Most először érezte meg Ursula, hogy az érzéketlen külső mögött emberi szív dobog.

Lotti asszonyhoz is benézett elbúcsúzni. Hans nem volt otthon, így a két fiatalasszony fesztelenül cseveghetett. Ursula megtudta, hogy Lotti tavaszra trónörököst vár. Boldogan gratulált az asszonykának.

- Ez talán még az anyósodat is barátságosabbra hangolja!

- Nagyon remélem. Ó, Ursula, úgy sajnálom szegény magányos lelket! Pedig milyen jó dolga lehetne. A férjem azt mondja, mindennek ellenére most jobban szereti őt, mint azelőtt, amikor gondtalanul teltek otthon a napjai. Szívből kívánom, hogy végre kibéküljenek. Az apósom érdekében is. Annyira jó hozzánk, olyan végtelenül kedves, de hát állandóan két part között őrlődik, és az eléggé komisz dolog!

Néhány nappal a tervezett elutazás előtt Arnstetten súlyos rohamokat kapott, a láza is fölszökött. Ágyba kellett feküdnie. Az állapota minden ápolás és orvosi igyekezet ellenére szüntelenül romlott. Utazásra már nem lehetett gondolni.

Ursula fölocsúdott önző fájdalmából. Nehéz napok és éjszakák következtek mindkettejük számára. Nem volt már ideje magára gondolni, ábrándozni. A beteg volt most az egyetlen gondolata. A szenvedés részvétet ébresztett a szívében, a kiszolgáltatottság szerelmet. Ez a szerelem azonban nem olyan volt, mint amit Vollrat iránt érzett, inkább egy anya gyöngéd gondoskodásához hasonló. Az anya is elfeledkezik minden bánatáról, öröméről, ha a gyereke szenved.

Ursula szüntelenül a beteg mellett volt, minden erejével igyekezett a fájdalmait enyhíteni, vigasztalni, felvidítani. Megerőltető munka volt az ápolás. Az orvos erősködött, hogy ápolónőt kéne fogadni, hogy legalább olykor pihenhessen Ursula. De ő nem volt hajlandó.

- Erős vagyok én, doktor úr, ki fogom bírni - mondta nyugodtan, s mikor látta, hogy a férje szeme fölragyog, mosolyogva hajolt fölébe.

- Nem engedek idegent hozzád, drága Kurt. Egy perc nyugalmam sem volna, ha nem lehetnék melletted.

Arnstetten meg akarta fogni a kezét, de a magáét már nem bírta mozdítani.

- Szegény Ursula! - mondta halkan.

Asszonya megcsókolta a homlokát.

- Csak tudnék segíteni rajtad!

Végtelen gyötrelemben teltek a napok. Kurt Arnstetten december tizennyolcadikán meghalt. Abban a tudatban távozott, hogy a felesége szerette őt. Utolsó pillantása neki mondott köszönetet.

Ursula őszintén gyászolta a férjét. Ha egy újabb áldozattal visszaadhatta volna az életét, megtette volna. A halál utáni első heteket mély apátiában töltötte. Teljesen kimerítette az eltitkolt lelki küzdelem és a megerőltető ápolás. Minden tennivalót az apjára hagyott, és a temetés után át is költözött hozzá.

Egészen más ember költözött most be a régi lányszobába, mint aki egykor elhagyta. Hol volt már a vakmerő, vadóc lány, aki tárt karokkal rohant az élet felé ifjonti szertelenségében! Sápadt, kimerült, csöndes asszony tért vissza helyette.

Elcsigázott idegei teljes nyugalomra vágytak. Ám az élet ezernyi karral tartja az embert.

Apja hűséges, gondoskodó szeretete nagy segítségére volt. Halottja megkapta, ami kijárt neki, és Ursula lassan megint az élet felé fordult. Többé semmi nem akadályozhatta meg, hogy gondolatai szabadon szálljanak a messzeségbe, és Will Vollratot keressék. Most már nem volt bűn rá gondolni! Arnstetten meghalt, az ő szerelmének boldog tudatában. Véghezvitte az áldozatot! Szíve még reszketett a fájdalomtól, de már kicsírázott benne a remény. Ki vitathatja immár el tőle a boldogsághoz való jogát? De jó is bűntudat nélkül föllélegezni! Ez a felismerés is segített fölrázni, életre kelteni Ursulát, és ő büszkén emelte föl a fejét. Apja álmélkodó szeme előtt megint teljes változás zajlott le: eltűnt a természetétől oly idegen alázatos türelem, és büszke méltóságnak adta át a helyét, melyet olykor a kislány Ursulára emlékeztető vidám kópéság derített föl.

Lotti asszony gyakran látogatott Erlenhorstba. Ursulának jót tett a társasága. Megértő, meleg, alkalmazkodó lélek volt Lotti. Vidáman csevegett, ha úgy látta, hogy erre van szüksége Ursulának, és beszédesen hallgatott, ha az kellett. Olykor énekelt is. Nagy áldás volt Ursula számára ez a göndör, szőke kis asszonyka. Csak úgy sugárzott belőle a mélységes, szívbéli boldogság. Szent örömmel várta a gyermekét.

Nagy buzgón mesélgette Ursulának, mi lesz, ha végre meglesz a baba, hogy fogják együttes erővel meghódítani az anyósa szívét. Hiszen ha nagymama lesz, nem tarthat haragot többé! Egy édes, ennivaló kisunoka még a legkeményebb szíven is kopogtathat a pici ujjával, neki biztosan ajtót nyitnak! Ez volt egyébként Lotti utolsó reménye arra, hogy valaha kibékíti a csökönyös idős asszonyt.

Így cseverészett, és boldog volt, ha sikerült mosolyt csalnia Ursula arcára.

__________________________

Will Vollrat épp hosszú sétából tért vissza. Órákon át gyalogolt a hóviharban az egyetemi városka falain kívül. Ilyesmiben lelte csak örömét, mióta végképp búcsút vett Ursulától. Ez megkeserítette számára az életet, meggyűlöltette az egész világot. Egyetlen kapcsolata a külvilággal a munkája volt. Benne nem volt meg az az állhatatos türelem, mint Ursulában, s a szenvedés elvadult különccé tette.

Kegyetlen idő tombolt odakint, de ő éppen ezt szerette. Keserű kedvében jólesett a széllel viaskodnia. Éhesen, fáradtan tért haza. íróasztalán már égett a lámpa. Leült, hogy nekilásson örömtelen munkájának. Akkor látta meg a gyászszegélyű levelet. Közömbösen odébb tolta.

Mit érdekli őt mások élete vagy halála! Senkije sincs, akit joga volna gyászolni. Számára az egész élet, minden remény, félelem, boldogság és boldogtalanság Ursula Arnstetten személyében összpontosult. Szívét emésztette az asszony utáni vágyakozás, a bánat, és ez érzéketlenné tette a külvilág eseményeivel szemben. Azóta, hogy utoljára találkozott Ursulával Arnstetten erdejében, hogy utoljára próbálta meg elérni őt, már a munkájában sem lelte örömét. Attól a naptól fogva értelmetlen, reménytelen életet élt.

Ahogy ott ült, fejét a tenyerébe támasztva, pillantása megint a levélre esett. A kézírást nem ismerte. Végül kelletlenül utánanyúlt, és kinyitotta.

„Tisztelt professzor úr! Önnek ne csak egy újsághír juttassa tudomására, hogy vejem, Kurt Arnstetten elhunyt…”

Tovább nem jutott az olvasásban. Fölpattant a helyéről, s a levélre meredt, mint aki nem hisz a szemének.

Aztán kirohant, az előszobában a fejébe csapta a kalapját, és elszáguldott megdöbbent házvezetőnője mellett, ki a szabadba. Tér kellett ahhoz, hogy szabad folyást engedjen érzéseinek, melyeket a gyászhír keltett benne.

Nem volt képes gyászolni a halottat, aki megfosztotta őt élete legnagyobb boldogságától. Mély, nagy kortyokban itta a levegőt, mintha iszonyú nyomástól szabadult volna föl a tüdeje. Csöndesedett a hóvihar. A nagy városi park fehér takaróba burkolódzott. Fényesen világított fölötte a hold, mint valami kedvező előjel. Sehol egy lélek. Vollrat teljes erejéből rohant, hogy enyhítse lelkében az elviselhetetlen feszültséget. Fél éjszaka odakint maradt. Hajnaltájt ért haza, és mély, hosszan tartó álomba zuhant. Régen nem tudott már ilyen nyugodtan aludni.

Másnap meleg hangú részvétnyilvánító levelet küldött Erlenhorstnak és a lányának. Semmi többet. Tudta, hogy Ursula most még minden gondolatát és érzését a halottnak szenteli. Olyan szoros közösségben éltek ők ketten, hogy az összekötő szálakat semmiképp sem lehet fájdalom nélkül felszakítani. Ursulának idő kell, hogy magára találjon. Most már a várakozás sem okozott gyötrelmet. Minden óra közelebb hozza a boldogító pillanatot. Annyira biztos volt az eljövendő boldogságban, hogy még élvezte is a várakozást, és munkába, tervezgetésbe merült.

Majd fél évig várt, anélkül, hogy életjelet adott volna magáról. Nyár lett közben, s ő már beköltözött házikójába a csöndes kis hegyi faluban. Onnan írt szerelmének.

„Drága Ursula!

Mindeddig megtiltottam magamnak, hogy Kegyedhez forduljak. De most már meg kell mondanom Kegyednek-Neked, Ursula: a halott miatt ne feledkezz el az élőkről! Vágyakozó szerelmem úgy száll feléd, mint a vadmadár, mely nem talál nyugalmat. És tudom, hogy Te is éppilyen érzelmekkel gondolsz rám. De azért szeretném valami kézzelfogható jelét is ennek! Csak egy szót, könyörgök, egyetlen szót, ami hírt ad rólad, ami a száműzetésből közelebb visz hozzád, addig is, míg nem hívsz. És, ugye, hívni fogsz hamar? Annyi időt elvesztegettünk, a hajam szürke már, de a szívem olyan viharosan dobog, mintha egészen fiatal lenne. Ursula, ugye, nem könyörgök hiába^? Üdvözöllek, fényem, életem!

A Te Willed'

Pár nappal később már meg is kapta Ursula rövid válaszlevelét.

„Ursula gondol rád, és hívni fog, amint eljön az ideje.”

Csupán ez állt benne, de ez a pár szó boldogsággal töltötte el Vollrat szívét. Gyöngéden csókolgatta a levelet, majd a szíve fölé rejtette. Olyan fiatalnak és ostobának érezte magát, mint egy szerelmes gimnazista. Ám ettől fogva sokkal inkább nehezére esett a várakozás.

____________________________

Ursula végül leküzdötte kimerültségét, bánatát. Újból kivirágzott, és még szebb, elbűvölőbb volt, mint azelőtt. A szemében örömteli várakozás csillogott, és ez a fény beragyogta az arcát. A környékbeli társaság ifjú és éltesebb házasulandói epekedő pillantásokkal kísérték a szép és gazdag özvegyet. Alig várták a gyászév végét, remélve, hogy akkor Erlenhorst és Arnstetten kapui újra megnyílnak.

Ursula és az apja eleinte visszavonultan éltek. Csak a legközelebbi barátok számára voltak otthon. Erlenhorst és a lány közt most még bensőségesebb lett a kapcsolat, mint azelőtt. Az öregúr szüntelenül azon fáradozott, hogy a lányát fölvidítsa. Csak úgy ragyogott az arca, amikor először hallotta Ursulát szívből nevetni. Ez pünkösd első délutánján történt. Hans Herrenfelde Erlenhorstba jött pünkösdre Lottival és a kicsivel.

A verandán üldögélt a társaság, és a kisfiút csodálták. Ursula tartotta az ölében, és mosolyogva nézte a durcás arcocskát. A kicsi érthetetlenül gagyogott valamit, és olyan mulatságos grimaszt vágott, hogy Ursula hangos kacagásban tört ki.

Erlenhorst és Lotti ragyogó arccal nézték.

- Ugye, milyen huncut kópé az én Dolfim? - kérdezte a fiatalasszony. - Aki ránéz, kénytelen nevetni.

- Ezt pedig az anyjától örökölte. Pontosan olyan a szeme, mint a magáé, Lotti.

- De egyébként mindenben Hansra hasonlít. Nézzék csak ezt a két kis ráncot az orra mellett, meg a keskeny orrát! Jellegzetes Herrenfelde-vonás! Bizony, Dolfikám született nagyúr, hiába, hogy az anyja kispolgár. Nézzék csak a keskeny kezecskéjét!

- No de Lotti, hát csak nem lehet neki már most akkora mancsa, mint egy medvének! - nevetett Hans.

- Micsoda egy kőszívű apa! Most azonnal puszild meg! Úgy: Jaj, csak agyon ne nyomd! Látod, fintorog! Hát szúr a papi szakálla, kisbogaram? Ó, bárcsak a nagymamád láthatna! Vége volna azonnal a haragnak!

- Herrenfelde nagymama még mindig haragszik? - kérdezte Ursula.

- Sajnos. Meghívtuk a keresztelőre, de nem jött el. És mikor az apósom azt mondta neki: Hans kisfiát a mi Dolfunkról nevezték el, akkor kiment a szobából. Igaz, utána vörösre volt sírva a szeme. Ha csak egyszer is látná a kicsikét, nem tudna tovább ellenállni.

- Ne áltasd magad megint ilyen csalóka reményekkel, Lotti! - ráncolta Hans a homlokát. - Hisz tudod jól. Liesa mindent megpróbált, és mégsem sikerült megváltoztatnia anyám véleményét. Ne reménykedj többé!

Lotti elhallgatott, de korántsem reménytelen arccal. Mikor aztán a férje kilovagolt Erlenhorsttal, a kicsi pedig végre elszenderült a dada védőszárnyai alatt, azt mondta az asszonyka Ursulának:

- Kedves Ursula, tudja meg, hogy nem bírom tovább. Egyszerűen muszáj Herrenfeldébe mennem. Akar még egyszer a segítségemre lenni?

- Hogyne, Lotti, a legnagyobb örömmel! De hogy gondolja?

Lotti kifejtette a haditervét. Ursula beleegyezően bólintott. Ennek működnie kell!

Egy órával később már a landauerben ült a két asszony, a kicsi a dada karján, a hátsó ülésen foglalt helyet, az elegáns szürke gyerekkocsit pedig a bakon helyezték el, a kocsis mellett. Gyors tempóban hajtattak végig az országúton.

Három órára Herrenfelde parkjának kapujához értek. Leemelték a bakról a gyerekkocsit, fölrázták a csipkés párnákat, és belefektették a kisfiút. Lotti gondosan tiszta előkét kötött a nyakába, s még egyszer megtörölgette rózsás pofikáját. Aztán a gyerekkocsit tolva nekivágott a parknak.

Ursula visszaszállt a kocsiba, és a ház kapuja elé hajtatott. Herrenfelde asszony udvariasan fogadta, és szokott hűvös modorában társalgott vele.

- Úgy sajnálom, hogy nem lehettem ott az unokája keresztelőjén, Herrnenfelde asszony! Ön, ugyebár, ott volt? - kérdezte Ursula.

Az idős hölgy szempillája idegesen megrezdült.

- Nem - vágta rá kurtán.

- Ó, de kár! A kis Dolfi elbűvölő legényke, ugye?

Herrenfelde asszony elutasító ábrázattal elfordult. Ursula ezalatt rákacsintott az öregúrra, amiből az megértette, hogy a látogatásnak különleges célja van, bár azt nem sejtette, micsoda.

- Nem láttam még a gyermeket - mondta az idős hölgy némileg elbizonytalanodva.

- Nem látta? Egyáltalán nem is látta még?

- Nem.

- Ó, Herrenfelde asszony, bárcsak hajlandó volna megnézni! Hamisítatlan kis Herrenfelde! Úgy tűnik, nagyon hasonlít Dolfra, elhunyt fiukra. Róla is lett elnevezve. Lotti asszony ragaszkodott ehhez, mondván, hogy valamikor talán meg fogja vigasztalni szegény nagymamáját az őt ért veszteségért.

Az idős hölgy idegesen kopogtatott ujjaival a fotel karfáján, Ursula mesélni kezdett az apró emberke ezernyi kis csodájáról, Herrenfelde asszony nem szakította félbe. Eleinte mozdulatlan volt az arca, de aztán lassanként enyhe pír lepte el. A szeme megtelt élettel, az ajka önkéntelenül megrezzent.

Ursula mindezt pontosan látta.

Hirtelen fölpattant, és valamilyen ürüggyel kiszaladt a szobából. Egy perc sem telt bele, s már vissza is tért, mozgolódó kis fehér batyuval a karján. És a batyut egyenest a meglepett idős hölgy ölébe helyezte.

- Győződjék meg róla, hogy nem túloztam! - kiáltotta.

Herrenfelde asszony elképedve ült ott, ölében a piciny emberkével. A batyuból kinyúlt két parányi kezecske, és a blúza gombjaival babrált. Ursula intett Herrenfeldének, és mindketten kilopództak a szobából. Ezt a zárkózott, keserű, öreg szívet most nem volt szabad zavarni. Az idős hölgy teljesen egyedül maradt az unokájával, aki nevetve vonult be ősei házába, s egyszersmind a nagyanyja megkérgesedett szívébe.

Odakint Lotti asszony ácsorgott a gyerekkocsival. Sápadtan, izgatottan nézett a kijövőkre.

- Minden a legjobb úton halad! - súgta neki Ursula.

Lotti szeme fölragyogott.

- Tudtam én! Tudtam, hogy a kicsi mindenre képes! - mondta büszkén.

Herrenfelde a karját nyújtotta menyének.

- Gyerünk be, Lotti!

De Lotti csak a fejét rázta.

- Nem, apa. Ebbe a házba engem az én Hansom anyjának kell bevezetnie. Betolakodni nem akarok. A kis Dolfinak joga van hozzá, hiszen ő Herrenfelde. Nekem viszont tiltja a büszkeségem!

- Ne dacoskodj már, Lotti, elrontod az egészet!

- Nem. Ha Dolfi valóban megnyeri a nagyanyja szívét, akkor engem sem utasíthat el többé. És ha mégsem… akkor… nagyon fogom őt sajnálni!

Ebben a pillanatban Herrenfelde asszony is megjelent. Gyöngéden magához ölelte a gyermeket, s kilépett az ajtón Lotti elé. A kezét nyújtotta neki.

- Igazad van, Lotti, nem utasíthatlak el többé. Gyere hát, lépj be a házunkba… gyere, ne nehezítsd meg a dolgom!

És kéz a kézben lépték át a küszöböt.

Ursula mosolyogva nézett utánuk, majd Herrenfeldéhez fordult.

- Megyek vissza Erlenhorstba, sietek, ahogy csak bírok. A fiúcska apjának is itt kell lennie, hadd vegye ki ő is a részét e nagy örömből! Adieu!

_________________________

Arnstetten halálának évfordulóján Ursula korán reggel kiment a sírhoz, és friss virágokkal díszítette föl.

Aztán visszatért Erlenhorstba. Az apja elébe jött egy darabon. Kemény fagyok voltak már, a tócsák jege ropogott a láb alatt. A hó azonban még nem burkolta fehér takaróba a tájat. Egyhangú szürkén nyúltak el a földek a komor decemberi ég alatt.

Apa és lánya lassan bandukolt Erlenhorst felé.

Otthon, a kedélyes nappaliban Ursula így szólt az apjához:

- Papi, Arnstettenben szanatóriumot szeretnék alapítani szegény sorsú betegek számára. Kurtban nem sokkal a halála előtt fogant meg ez a terv. Ugye segítesz majd megvalósítani?

- Hogyne, kislányom, ha ez a kívánságod. És hogy akarnál hozzáfog ni?

Ursula kifejtette az elgondolásait. Az öregúr elégedetten mosolygott.

- Ügyes, céltudatos asszony lett belőled, aranyom. És hál' istennek, megint fénylik a szemed!

Ursula egy darabig csöndben, eltöprengve üldögélt. Aztán átnyúlt az asztalon az apja keze után.

- Mondd, tulajdonképpen mit gondoltál a Kurttal való házasságomról?

Az öregúr komolyan nézett vissza rá.

- Elmondom én, Ursulám. Nem igazán örültem, hogy hozzámész balesete miatt. A természeted annyira nem volt alkalmas az irgalmasnővér szerepére. De nem szóltam bele, mert tudtam, hogy ez a lelkiismereted parancsa. Az Erlenhorstok mindig is a maguk útját járták. Eleinte úgy tűnt, elégedett vagy és boldog. De néha mégis azt éreztem, hogy a teljes boldogságodhoz hiányzik valami. Olyan borongós lett a kedélyed, az egész lényed. Csak a férjed egészsége miatt aggódtál, vagy valami más is nyomta a szíved?

- Igazad van, papa. Nagyon szenvedtem az áldozattól, amit pedig kötelességemnek éreztem meghozni Kurtért. A szívem akkor már másé volt!

- Ursula! Hát ilyen szenvedést kellett kiállnod? Hisz akkor kétszer olyan nagy áldozatot hoztál!

- Nem volt más választásom. Jóvá akartam tenni, amit könnyelműségemben elkövettem. És amikor Kurthöz kötöttem az életemet, még nem tudtam, mennyire nehéz lesz. Jaj, drága jó édesapám, majdnem belehaltam! Nem tudtam volna ezt egy életen át elviselni! Ráadásul azt a tudatot, hogy egy másik embert is magammal rántok a szenvedésbe, egy másikat, akit nagyon szeretek!

- Kislányom, micsoda pokoli gyötrelem lehetett… Ursula kisimította a haját lángoló arcából.

- És az a másik, kislányom… ő is szeret téged?

- Igen, papa! Mérhetetlenül! - felelte ragyogó szemmel.

- És ki az?

- Will Vollrat.

- A professzor? - kérdezte az öreg elképedve.

- Igen… ő!

- De különös… Azt a sötét, komor embert szereted, igazán?

- Teljes szívemből és teljes lelkemből.

- Több mint tíz évvel öregebb nálad, a haja már ősz!

- Jaj, drága papám, hát mit számít az a szerelemben! Beleszerettem, amikor először megláttam, és a sok szenvedés csak megerősítette a szerelmemet. Fölmérhetetlen, hogy mit jelent ő nekem!

Az öregúr töprengve nézett maga elé.

- No, és akkor hogyan lesz ezután? - tette fel a kérdést.

Ursula megint megfogta a kezét, és hízelkedve simította az arcához.

- Most végre boldog lesz a kislányod, papa. Will csak a hívásomra vár… nem is hiszed, milyen mohón várja! Két hét múlva karácsony. Elhívhatom Erlenhorstba? Eljöhet, hogy velünk ünnepeljen?

Az öregúr fölkelt, és gyöngéden megcsókolta a lányát.

- Isten áldjon meg téged, kislányom! Tedd azt, amit a szíved parancsol!

___________________________

A karácsony előtti utolsó napokat ezúttal alig bírta elviselni Ursula. Pár szóban megírta Willnek, hogy várják az ünnepre, és tudta, hogy el fog jönni, bár választ nem kapott.

Mint minden évben eddig, most is ő készítette elő az ünnepélyt és a személyzetnek szánt ajándékokat. Rengeteg dolga volt ezzel, de a munka sem enyhítette a kínzó türelmetlenséget. Ilyen közel a várt boldogsághoz már minden perc örökkévalóságnak tűnt.

Végre beköszöntött december 24-e. Étkezés után Ursula nem tudott nyugodtan megülni, kifutott a szabadba. Bundájába burkolódzva vágott át a parkon az országút felé. Tiszta, csöndes téli nap volt, az éjszaka még hó is esett.

Ursula gyorsan lépkedett, az arca kipirult, szeme várakozóan kutatta a tájat.

És egyszer csak megtorpant. A keresztút felől magas férfialak közelgett. Az arcát még nem látta, de tudta, hogy csak Will lehet. Mozdulni sem tudott a nagy felindultságtól, csak nézett a férfira. Most az is meglátta őt. Megtorpant, vizsgálódva mérte végig a női alakot, majd nagy léptekkel rohanni kezdett felé.

Ursula, mielőtt még magához térhetett volna, már a karjai közt találta magát. A férfi vadul dobogó szívéhez szorította. Egyikük sem szólt, remegve ölelték egymást, mintha attól félnének, hogy megint elveszíthetik a boldogságot. A férfi melléből mély sóhaj tört fel, mintha újra átérezné a lemondás évekig elnyúló kínjait.

Szorosan összeölelkezve indultak tovább.

- Nem tudtam volna még sokáig elviselni a várakozást, Ursula! Maga volt a pokol! Legfőbb ideje volt, hogy hívjál végre.

Ursula örömmámorban nézett rá, és megszorította a karját.

- Most már örökre itt tartalak, szerelmem!

A férfi megint magához vonta, és szomjasan hajolt piros ajkára. Hosszasan nézték egymást. Ursula látta a férfi arcán a szenvedés véste barázdákat. A haja még szürkébb lett, de a szemében újjáéledt tűz lobogott, ifjúságának féktelen ereje. A karja szorosan fonódott Ursula köré.

- Nézz meg jól, szerelmem! Ilyen deres hajú embert kapsz! Te pedig csak még szebb és bajosabb lettél. De a szívem fiatal maradt, csak testben vagyok negyvenéves. Majd meglátod, milyen nehéz lesz féken tartanod engem, édesem! Mindennek ellenére még él bennem a régi, zabolátlan természet. Minden idegszálammal az én kedvesem felé fordulok! Nem félsz, mondd, Ursula? A szenvedély erejétől, ami a szívemben fölhalmozódott a sok év alatt?

Ursula gyöngéden nézett rá.

- A lelkem a tiédnek rokona, Will. Van hozzá erőm és merszem, hogy veled együtt meghódítsam a boldogságot!

- Drágám! Most már jöhet akármi!

Ursula megfogta a férfi kezét.

- Emlékszel még, akkor hajnalban, a Wetterkogel alatt egy különös álomról beszéltem neked…

- Tudom. Nem akartad elmondani.

- Most elmondhatom. Már beteljesült. A halott feleségedet láttam, aki arra kért, hogy szeresselek téged. Egymásba tette a kezünket. Eltávozott lelke biztosan barátsággal tekint ránk.

- Reméljük, hogy tényleg így van, szerelmem - mosolygott Will. - Az árnyéknak nincs már hatalma rajtam. Semmi sem választhat el többé tőled.

- Nem - felelte Ursula ünnepélyesen. - Minket már csak a halál választhat el.

_____________________________

Újévkor közzétették Ursula eljegyzését. Nagy volt a meglepetés, és a régi amazon kiszámíthatatlanságára tett rosszmájú megjegyzésekben sem volt hiány.

Sokan bezzeg boldogan lettek volna Will Vollrat helyében, s legszívesebben egy vállrándítással elintézték volna az ősz hajú professzort. Ám akárhol is jelent meg, megnyerő, határozott egyénisége tiszteletet ébresztett iránta.

Herrenfelde asszony érdekes módon rendkívül szívélyes volt vele. Ursula is nagy kegyben állt az idős hölgynél, mióta az unokáját az ölébe tette.

Mióta a kis Dolfi foglalta el a trónt a nagyasszony szívében, iszonyú felfordulást vitt véghez benne. Egészen meleg és lágy lett ez a szív, balga nagymamaszívvé változott, és balgaságában még boldog is volt!

Amikor Ursula Lottinak is bemutatta a jegyesét, a kis szőke asszonyka komolyan, vizsgálódva mérte végig. És aztán Ursula ragyogó szemébe nézett.

- Ugye, őneki szóltak azok az el nem sírt könnyek?

Ursula megcsókolta Lottit.

- Így van, kis igazlátó! Egyszer talán elmesélem, hogyan történt az egész…

VÉGE

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

HEDWIG COURTHS-MAHLER:

DIE WILDE URSULA

Bastei-Verlag Gustav H. Lübbe GmbH & Co.

Fordította: FALVAY DÓRA

Címlapfotó: Jahreszeiten Verlag

ISSN 1216-2140

ISBN 963 296 175 7

Hungarian translation © Falvay Dóra

A Hedwig Courths-Mahler felejthetetlen szerelmes regényei c.

regényfüzetek a Bastei Budapest Kiadói Kft. időszakos kiadványa.

Felelős kiadó: Oroszlán László

Felelős szerkesztő: Simonits Erzsébet

Számítógépes tervezés: Oroszlán Zsófi

Kiadja: Bastei Budapest Kft.

1539 Budapest, Pf. 629.

Szerkesztőség: 1137 Budapest, Radnóti M. u. 34.

Telefon: [phone]

© BASTEI-VERIAG

Gustav H. Lübbe GmbH & Co.

51469 Bergisch Gladbach 2

Scheidtbachstrasse 23-31

A regény szereplői kitalált személyek. Bármely adott személlyel, élővel vagy akár elhunynál való hasonlóság a véletlen műve.

Szedés: Bastei Budapest Kft

98-515 G&G Kft.

Felelős vezető: dr. Gárván János ügyvezető igazgató

---