KNUT HAMSUN

CSAVARGÓK

REGÉNY KÉT KÖTETBEN

ELSŐ KÖTET

FORDÍTOTTA: G. BEKE MARGIT

PANTHEON − KIADÁS

Globus, Budapest.

1.

Két féri jött döcögve az úton, északról a szomszéd tanya felől, két sötétbőrű, őszes, ritkásszakállú alak. Az egyik kintornát cipelt a hátán.

Biztosan nem volt egy teremtett lélek se az egész faluban, aki a mai naptól még várt volna valami érdekeset. De lám, most egyszercsak felbukkan ez a két idegen, jó szembeötlő helyen felállítják a kintornát és muzsikálni kezdenek. Az egész falu népe odatódult, körülállták a kintornát asszonyok, gyerekek, suhancok, sánták. Ilyenkor, télen nem sok ámulni-bámulni való akadt, a férfinép mind a Lofotokon volt, senki se nótázott, senki se táncolt, a falu szegénységben, nyomorúságban sínylődött. Bizony ez a két idegen muzsikus nagy eset volt, valósággal csodaszámba ment, meg is emlegették ezt a csodát még évek múltán is, valamennyien.

Az egyik ember a kintornát hajtotta. Az egyik szemének valami baja volt, úgy látszott, félszemére vak, szegény. A társa zsákot vitt a vállán, de egyéb dolga nem volt. Az, úgy látszik, csak amolyan kísérő lehetett, egyre a rongyos csizmáit bámulta. Aztán hirtelen lerántotta a kalapját és odatartotta a nézők elé. Hogy is számíthatott pénzre itt ebben a nyomorult fészekben, ahol mindenki örült, ha a betevő falatja megvolt tavaszig, míg az emberek hazakerülnek a halászatról! Nem is kapott semmit és föltette megint a kalapját. Egy darabig csak állt ott, aztán beszélni kezdett a társának valami idegen nyelven, mindig hangosabb, keményebb lett a szava, úgy rémlett, el akarja hallgattatni a muzsikát és el akarja vinni a társát. De a kintornás ember csak játszott tovább, új nótába kezdett, a lassú, bánatos dallam megindította a gyülekezetet. Egy fiatalasszony, akinek valamicskével jobb sora volt, elosont, talán, hogy hazamenjen és előkotorjon egy sillinget. A másik ember, úgylátszik, félreértette a dolgot, azt hitte, hogy az asszony el akar szökni, utánakiabált és szidta. Csitt, te! pisszegte le a kintornás. Csitt te? Még mit nem! Éppen olyan ember ő, akit le lehet pisszegni! Nosza, dühbe gurult, nekiesett a társának, öklözni kezdte. Ez még csak hagyján lett volna, de a kintornás nem védekezhetett, tovább kellett hajtani a ládát, amelyik úgyis nagyon ingott már az állványán. A kezét nem használhatta, hát csak a fejét húzta be. A váratlan támadásra felszisszentek a nézők, a kör egyszerre kiszélesedett, a gyerekek rémülten sivalkodtak.

Ekkor történt, hogy Edevart, egy tizenhároméves, szeplős, szőkehajú subanc odaugrott a kör közepére. Vadul forgott a szeme, arca tüzelt. Semmit se bánt, az életével se törődött most, gáncsot vetett a támadónak, először nem sikerült, másodszorra szerencsésen földre terítette. A gyerek fújt, zihált, az anyja hiába kiabált neki, hogy jöjjön onnan, nem mozdult. Szinte magán kívül volt, fogát vicsorgatta. Rögtön hazajösz! kiáltott rá megint ijedten az anyja. Sovány, beteges asszony volt, amolyan kis semmiség, aki hallgat és imádkozik egész nap, bizony nemigen tudott parancsolni.

Az idegen feltápászkodott a földről, haragosan nézett a gyerekre, de nem bántotta, sőt, nagyon szánalmasan állt ott és gondosan veregette magáról a havat. A társának mondott megint

valamit, két ököllel megfenyegette, aztán eloldalgott, eltűnt.

A kintornás ember ott maradt, szipákolt és sírdogált magában. A fél arcán vörös csík húzódott. Kicsit nagyon is kék színű volt ugyan vérnek, de hát nem hiába olyan sötét a bőre, meg idegen országból is jött, nem csoda.

A fiatal asszony a verekedő után nézett: Ez is megérdemelné, hogy lekapják a tíz körméről, − mormogta. Aztán bement, hogy kihozza a pénzt.

A többi asszony se akart elmaradni mögötte, egymásután hazaszállingóztak ők is, pénzért. Tudja az Isten, lehet, hogy a kintornás ember több földi jóval dicsekedhetett, mint az alamizsnaadók, kik egytől-egyig szegények voltak, mint a templom egere, de hát túláradt a szívük, szívesen odaadták, amijük volt, ki fél sillinget hozott, ki meg kétsillingest, nehéz rézpénzt, amit akkoriban használtak és vigasztalták a síró embert.

De most aztán az is kitett magáért. Megnyomott valamit a ládán és kicsapódott egy színház, egy tündérvilág. Ó! ámuldozott a közönség. Soha még ilyet nem láttak a faluban. Egy kis emelvényen apró, színes figurák álltak és a kintorna dallamára mozogtak, lépkedtek, forogtak, megálltak, meg visszafordultak.

Napóleon! − mondta a kintornás és a középső alakra mutatott.

Mindenki hallotta már ezt a nevet és lebűvölten bámultak rá. Két generális volt mellette, azok is színesek, aranycsillagosak, a kintornás a nevüket is megmondta, de csak Napóleont nézte mindenki. Szürke köpönyeg volt rajta és pici látcsövet tartott a kezében. Olykor föl is emelte a látcsövet a szeméhez és szépen leengedte újra. A nagyurak előtt pedig egy fura kis lurkó állt, egy rongyos, födetlen fejű, vigyorgó fiú, aki üres tányérkát tartott a kezében. És valahányszor pénzdarabot tettek a tányérjára, megrázta és egy fiókba öntötte a pénzt. Ki látott ilyen csodát! A gyerek igazán eleven volt, mindenkinek úgy rémlett, hogy jobban nevet, mikor újra előrenyújtja a tányért.

A kintornás pedig játszott tovább. Csak úgy özönlött a sok induló, meg valcer, meg nóta, elöntötte a házakat, embereket. Fekete kutya ült a hóban, kicsit arrébb és felugatott az égre. Felejthetetlen nap volt az, bizony.

Mikor aztán nem akadt több silling és a fiúnak nem volt mit rázogatni, egy kicsi lányka belerakta a fényes gombját a tányérkába. Neki talán az lehetett az egyetlen fényes gombja, de pénznek azért nem volt pénz és most bekövetkezett a csodák csodája: a fiú hirtelen az ellenkező oldalra fordult és a gombot kihajította a hóba. Egy pillanatig szeme-szája elállt mindenkinek. Mi a csoda − hát csakugyan eleven az a fiú? A fiatal asszony volt az első, aki elnevette magát és egy kampót tett a tányérkára. Az is kirepült, jó messzire. Most mindnyájan nevettek. De a kicsi lányka letérdelt a hóba és kereste a fényes gombját, amit így megsértettek.

Aztán egészen elfajult a dolog, a nézők egymásután dobáltak mindenféle értéktelen dolgokat a tányérkába, szöget, kavicsot, fadarabkát, a tányérozó gyerek végre is beleunt és most már szakadatlanul rázta a tányért, hogy senki ne tehessen bele semmit. Hát nem ő volt az egyetlen értelmes lény az egész társaságban?

A kintornás végre abbahagyta a muzsikálást, becsukta a ládát és lecsavarta a sípláda forgatóját. Mélyet sóhajtott.

Mért nem hagyja faképnél azt az embert kegyelmed? − kérdezte Edevart komoran.

Az ember valahogy megmagyarázta a dolgot: a sípláda kettejüké, de a társa rossz ember, lám, a szemébe szalasztotta egyszer a kését. Napóleont, meg a figurákat sose mutathatja meg, ha ő is ott van, még összetörné az egész színházat, amilyen indulatos.

Hová való kegyelmed? − kérdezte Edevart.

Örményország.

Merre van az?

Ó, messze, hét országon is túl. Bizony. Sok-sok hegy közbe van, meg egy nagy víz. Egy esztendeig utazik ember odáig.

Jöjjön be, egyék valamit, mondta a fiatal asszony.

Utána mentek, ahányan csak befértek a szobába, aki be nem fért, az kívülről bámult be, az ablakon át. Semmi különös látnivaló nem volt az emberen, csak ült ott, szánalmasan és lógatta a fejét. Látták, hogy asztaláldást mond, megeszi a heringet, krumplit, utoljára még árpalevest kap, aztán megint elmondja az áldást, hálálkodik és menni készül.

A fiatalasszony odafordult hozzá: − ha kávém lenne, szívesen megkínálnám egy csészével.

Nekem talán lesz még egy kevés, szólt közbe készségesen egy másik asszony.

Úgy, akkor kölcsönözhetnél egy marékkal.

Míg az ember ott ült, az asszonyok szóval tartották, hogy csak minél tovább ne kerüljön durva cimborája közelébe.

Merre mehetett vajjon? − kérdezték.

Senki se tudta. A kintornás is azt mondta, hogy ő se tudja.

Tán elment örökre?

Nem, nem! felsóhajtott, fejét csóválta. Topogni kezdett és összedörzsölte keményrefagyott csizmáit.

Kérdezték, fázik-e a lába, hát bizony, fázott. Kérdezték azt is, milyen harisnyája van. Lyukas, nagyon is lyukas. Hajhaj.

Összenéztek, bólintottak és a fiatalasszony − megint csak ő volt az, aki legkönnyebben tehette, − előkerített egy pár új térdharisnyát és odaadta neki. Még kék szegély is volt rajta legfölül, szép pár harisnya volt.

Hja, Anna Mária csak Anna Mária, hiába, − mormogták elismerőn az asszonyok.

Húzza föl, − biztatta az embert Anna Mária. De az szabódott, nem, nem, úgy tett, mintha sajnálná elkoptatni azt a jó harisnyát. Arcához tartotta, aztán bedugta a mellén, az inge alá. Megindultan nézték.

Valaki egy sarokba húzódva állt és önmagával küzködött, ez a valaki Edevart volt. A muzsikus végre megköszönte a vendéglátást, hátára vette a sípládáját és eldöcögött. − Az isten vezérelje! − kiáltották utána. Szánakozó pillantások kísérték, míg csak el nem tűnt az úton. Edevart titokban utánalopódzott.

Mikor az erdőbe ért a kintornás, lassan megfordult a terhével együtt és fölfödözte a gyereket.

Te hová mész? kérdezte.

Sehová, felelte Edevart.

Sehová? Hogy-hogy?

Edevart azt mondta: Segítek kegyelmednek elbánni a cimborájával.

Segíteni? Nem, nem.

Majd én ellátom a baját.

Az ember mosolygott. − Társa nagyon erős ember lenni, magyar ember lenni, katonás nép, késsel szurkálja.

Edevart nem hallgatott rá, odament hozzá és az orra előtt lépkedett.

Bolond vagy − bolond vagy! kiabálta hirtelen megmérgesedve az ember. Eredj haza! Mit keresni itt?

Most előbukkant egy másik ember is a gyalogfenyők mögül, ő volt az, a cimbora, teljes nagyságában állott ott. Előbb széttekintett, aztán kérdezett valamit és a kintornás válaszolt. Mind a ketten jót nevettek.

Edevart csak állt ott és bámult. A magyar harciasan odalépett elébe. Ettől még nem ijedt volna meg a nekibolondult suhanc, de most a kintornás is lerakta a ládáját és fenyegetni kezdte az is. Mit jelentsen ez? Az Edevart feje nem szokta meg a bonyolult feladatokat, igen gyönge volt az olvasásban, számolásban, csak a két jó ökle volt meg és ha feltüzelték, veszett bátorság szállt belé. Most hátralépett.

A két idegen nem restelkedett előtte, nem bánták, ha ott áll is. A sípládás fölmarkolt egy csomó havat és lemosta a piros vért az arcáról, a cimborája mondta meg neki, hogy hol törölje még. Aztán kinyitották a kintorna fiókját és megszámlálták a pénzdarabokat, a harisnya is előkerült és a magyar ember zsákjába vándorolt.

Most a sípládás szépen hátára vette újra a terhet, biccentettek Edevartnak és elindultak északnak, a legközelebbi tanya felé.

Edevart még most se tudta mire vélni az idegenek viselkedését, elképedve állt ott. Mikor végre derengeni kezdett benne valami, hogy alighanem lóvá tették, gyorsan lehajolt és egy hólabdát gyúrt, de mire jó keményre összeállt, eldobta és otthagyta a földön.

Aztán hazament, mint más fiú. Csak egy kicsit mogorván, unottan, csüggedt képpel. Odaszólt a kislánynak, aki a hóban kotorászott: No, nem találtad meg a gombot?

Nem.

Ugyan, ne törődj már vele.

A kislány erre nem szólt semmit, de tovább keresgélt.

Edevart gyalázatosan olvasott és az iskolában siralmas alak volt, igaz, de ösztönösen tudott egyet-mást, úgy látszik. Odalépett, ahol a sípláda állott és onnan megbecsülte a távolságot, ahová a gomb repült, aztán nekiállt ő is keresni. A lányka mindenütt a sarkában volt, megújult benne a remény. Korona volt rajta, − mondta a gombról.

Még javában keresgéltek, mikor az egyik házból kiszóltak a kislánynak: Merre vagy, Ragna? − Ragna nem felelt. Türelmesen kotorásztak tovább, ki-ki a maga botocskájával és végül is megkerült a gomb, a kislány maga találta meg, nagyon megörült neki és hazasietett.

* * *

Edevart életében esemény volt ez. Ő maga akkor még aligha vonta le a következtetést az erdei élményéből, de a lelkében lerakódott az alap, amelyen későbbi tapasztalatok elhelyezkedjenek. A rákövetkező télen fölfogadták halászinasnak a Lofot-szigetekre, bár még nem is konfirmálták. Nem kicsi dolog volt ez, bizony, nálánál öregebbek is otthon lebzseltek. Javára vált, hogy így kikerült hazulról, a szófukarsága is fölengedett, hovatovább számot tett a szava a halásztanyán.

De tavasszal a lelkész visszautasította, nem engedte konfirmációra. Ez nagy szégyen volt mindenki szemében, apja, anyja meg különösen szívükre vették, azok mind a ketten írástudók és buzgó hívők voltak. Még egy évet az iskolában kellett töltenie és ettől megint megcsappant a bátorsága. Végre tizenöt éves korában szerencsésen megbérmálták és így félig-meddig felnőttnek számított. Siralmasan olvasott és irtózott a könyvektől, de nem volt ostobább, mint a többi, nagy, derék legénnyé cseperedett, aki amellett dolgoskezű, nyájas, jólelkű és szülőinek, testvéreinek gyámolítója.

* * *

A faluba hazavetődött ekkortájt egy világot járt legény, Augustnak hívták, árva fiú volt. Voltaképpen másik egyházközségben született, de ott nőtt fel. Sok minden egyéb között hajósinas is volt egy ideig, sok országot bejárt és amiket az életéből mesélt, az csupa merő csoda volt, meg mesebeli kaland. Gazdagnak ugyan nem volt gazdag, nem is mondta, hogy az, de szép kék ruhában járt, ezüst órát hordott és a zsebében is csörgött egypár tallér. Mivel közelebbi rokona nem volt, hát annál az asszonynál szállt meg, aki nevelte, de bejárta széltiben-hosszában az egész környéket és mindenütt szívesen látták. A lányok nem egykönnyen verték ki a fejükből és a kisfiúk szájtátva hallgatták a meséit. Edevarttal nagy barátságot kötöttek.

Ilyenformán kezdődött a dolog:

August valami hajószerencsétlenségnél megsérült a száján és elvesztette a fogait. Ahogy tudott, segített a hibáján, sűrű szakállt növesztett, meg fogsort is csináltatott magának aranyból, amolyan hidat. Edevart soha életében nem látott még olyan gyönyörű fogakat és tervezte is, hogy ő is csináltat magának ilyen fogsort, ha módjában lesz. August egész őszintén elmondta, hol és hogyan szerezte a fogsorát és mibe került. Bizony, nem garasonkint rakosgatta félre, hónapokon, éveken át az árát, azt is megmondta. A lányok semmi kivetnivalót nem találtak az August fogain, de a legények csúf szavakkal illették és kinevették érte, nem is csoda, ha irigykedve és bosszúsan nézték ezt az idegent, aki csak úgy beállít a faluba és maga köré gyűjti a lányokat.

Ahogy telt az idő, lassankint elmérgesedett a dolog, a legények egyesült erővel gúnyolták a hajósinast, sőt a lányokat is mindenáron el akarták fordítani tőle. És csakugyan, Anna Mária egyszer mindenki füle hallatára mondta neki, hogy ne tátsa el annyira a száját, ha nevet.

Aztán miért ne? kérdezte August.

Csak. Jobb, ha nem mutatod a fogadat.

Erre aztán sokan nevettek, August pedig, a hajósinasok jóízű és türelmes módján, föl se vette a dolgot.

De Edevartnak ez sok volt. A fiatalasszonyhoz fordult és azt mondta: Nem kellett volna odaadni azt a harisnyát a kintornásnak.

Ugyan miért nem? kérdezte mérgesen Anna Mária.

Micsoda harisnyát? szólt közbe az ura, Karolus.

Azt a szép pár új harisnyát, mondta Edevart.

Anna Máriának az ablaknál akadt dolga, onnan szólt vissza: − Miért ne adtam volna neki?

Csak. Mert nem kellett neki. Eladta tizennyolc sillingért itt az egyik tanyán.

Honnan tudod?

Tudom. Nem akarta viselni. Láttam a harisnyát, mikor ott jártam, északon.

Meg nem foghatom, mi közöd neked hozzá, − mondta Anna Mária.

De most újra megszólalt az ura: Micsoda harisnyáról beszéltek, azt mondd meg ?

Mikor megmagyarázták neki a dolgot, elkomorodott a képe, az asszony pedig sírva fakadt.

Hja persze, az tavaly volt, − mondta Karolus, − amikor azt mondtad, nincs váltanivalóm. Nagyon jó sorod lehetett, hogy harisnyákat ajándékozgattál, hallod.

Bánom, hogy tettem, − mondta pöszögve Anna Mária.

Egy fiatal legényrokona, akit Teodornak hívtak, most közbevágott. − Akárhogy van is, de neked semmi közöd hozzá, azt a kutyafáját! − mordult Edevartra.

Na, és neked tán több közöd van ahhoz, hogy Augustnak arany foga van-e, vagy sem? − vágott vissza Edevart.

Nézd csak, nézd a taknyostl − fortyant föl Teodor, − már elfelejtette, hogy a tiszteletes úr hazaküldte.

Edevart sápadt volt, vadul forgott a szeme : És tudod, hogy te mit felejtettél el ? Hogy sérvvel meg kötéssel ülsz itt, úgy bizony.

Teodor csak úgy fújt, mikor felállt.

Karolus, a házigazda nagy nehezen visszatuszkolta a lócára. Edevart a maga jószántából el nem áll a verekedéstől, az biztos. Nagyon nekihevült és semmit se bánt most már.

A Teodor legény végül még kijelentette, hogy neki hál’ istennek megvan a maga jó foga, nem kell hozzá kovács. Mire Edevart azt mondta, hogy annak örülhet, mert aligha lesz valaha is tehetsége hozzá, hogy ilyen aranyfogakat csináltasson magának, mint August.

Teodor még erre se hallgatott el, csak pattogott tovább még jó darabig, − lehet, hogy hamarább végez, ha Edevart nem felel mindenre valamit, de az bizony semmit se tartott a bögyében.

Attól a naptól fogva Edevart, meg August összeálltak helybeli halászatra. Sok menyhalat hazavittek, és ha a maguk asztalát ellátták, nem vették olyan akkurátusán a dolgot és adtak egy-egy bográcsra valót másnak is. Sok gazdaasszony áldotta őket az egész hosszú őszön át.

Mikor eljött az ideje, hogy készülődni kellett a Lofotokra, Edevart megkérdezte a cimboráját: Elszegődtél valamelyik bárkára ?

Nem én, − mondta August − senki se szólt.

És nem akarsz te szólni valakinek?

Nem. A legények úgyis rossz szemmel néznek.

Hát persze, persze. És mit csinálsz télen át ?

Megyek a tengerre, megint.

Edevart sóhajtott. − Bár én is veled mehetnék!

De mind a ketten otthon maradtak a télen. Edevart se ment a lofothalászatra, bár hívták legénynek, részesedéssel. A szüleinek nagy csalódás volt ez. Az apja se járt a Lofotokra, de az legalább húzott valami kis fizetést, egy távíró-vonalra ügyelt fel valamelyik nagyobb körzetben.

Edevart viszont elutasított egy ajánlatot, noha semmiféle jövedelme nem volt. Bizony törődhetett volna egy kicsit a maga dolgaival, de hát, ha nem tette. August elkezdett prémeket, meg állatbőrt vásárolgatni a környéken és Edevartot elvitte, hogy segítsen cipelni.

Egy szép napon kiderült, hogy Augustnak nem csak egy-két tallér zörög a zsebében és hajlandó Edevartnak ugyanolyan bért fizetni, amennyit egy rendes halászlegény kap egész télre a Lofotokon. Így tehát egészen reális viszony kerekedett a cimboraságból és Edevart nem rövidült meg. Különben is nagyon sok mindent tanult Augusttól és úgy tekintett rá, mint egy világjáró garabonciás legényre.

Most már aztán vásárolták a bőröket, leginkább borjúbőrt, itt-ott egy-egy juhbőrt, vagy tehénbőrt. Egyszer csak járvány ütött ki a kutyák között, valami idegen kutya cipelte be a bajt és megfertőzte az egész környéket. Mivel pedig August meg Edevart voltak az egyedüli felnőtt férfiak odahaza, hát őket hívták mindenüvé. Sok kutyát agyonvertek, aztán megnyúzták és ingyen megkapták a bőrét. Bőrrel kereskedni − hát értett August ehhez az üzlethez? Valamicskét konyított hozzá, azt mondta, a sok minden között, amit megpróbált jártában-keltében, egy ausztráliai juhtelepen is dolgozott valameddig.

Nagyböjt táján aztán August kiszélesítette az üzletet, drágább prémeket is vásárolt, vidrát, rókát, menyétet. Kerített valami puskát is, meg két jó kést és maga indult vadászatra. Ez volt aztán valami, hosszú idő óta nem hallatszott lövés azon a környéken. A róka, vidra nem volt ritkaság arrafelé és August egy szép napon zsákmánnyal tért haza: egy kövi rókát, meg egy vidrát hozott. Mindenáron szeretett volna hermelint is lőni, nem egyszer elmondta Edevartnak, hogy a királyi palástokat is hermelin-prémmel bélelik. Hiába, az óvatos kis állat ritka is volt arrafelé, meg bajosan is lehetett megközelíteni.

Telt-múlt az idő, a bőrök dolgot adtak minden napra. Vagy a falakra aggatták fel őket, vagy rudakra teregették, kinn a levegőn, száradni, aztán szárazságuk foka szerint csoportosították, összekötözték. Mire a lofothalászok megjöttek tavasszal, a két cimbora egész halom bőrt elraktározott a csűrökben, pajtákban, a széna úgyis kifogyott mindenütt addigra. Hermelinprémjük nem volt ugyan, de egy szép napon, mikor megolvadt a jég és kieveztek sirályvadászatra, szerencsésen elejtettek egy fókát, ami nagy ritkaságszámba ment Polden vidékén. Az emberek fejüket csóválták az August prémüzlete fölött. Hát egérbundát nem veszel? − csúfolódott a Teodor legény. Ez a spekuláció új dolog volt a faluban, az igaz, senki se próbálta még ki és mikor August egy bárkát akart bérelni, hogy a prémjeit elszállítsa, Karolus, a bárka gazdája azt mondta neki, hogy tegyen le a tervéről, mert még a kölcsönbért se fizetné ki az út. Csakhogy August nem esett ám a feje lágyára, a bőröket sok semmiért vette, de meg különben is, összeköttetésbe lépett a nagy trondhjemi bőrkereskedővel, Klem, Hansen et Co-val. Ki ne ismerte volna a kerek bélyegzőt a kékesbarna talpbőrökön, − na és ettől a cégtől szerzett August pontos értesülést mindenre vonatkozólag. Úgy volt, hogy Klem, Hansen et Co-nak is lesz egy sátra a Stokmarknes-i nagyvásáron, ahol adnak és vesznek, és August odaviszi a maga áruját. De mit csináljon, ha nincs hajója!

Most tapasztalhatta, hogy ellene fordult a hangulat. A többi legények mind szépen megszedték magukat a Lofotokon, hoztak egy kis pénzt is haza, meg portékát, ki ezt, ki azt. Augustnak pedig egyebe se volt, csak az a sok állatbőr a csűrökben, padlásokon, ami pénze volt, azt biztosan mind ebbe ölte bele.

Aznap, mikor a nyolcevezős nagy lofot bárkát be akarták húzni a fészerbe, télire, August újra szóvá tette, hogy szeretné kibérelni, de a hajósgazda elutasította a kérését. Azzal mentegetőzött, hogy egészen új a hajó, meg nagy is, aztán még tartozik is rá, a felszerelés, alattság, vasmacska, vitorla nincs még kifizetve. August úgy tett, mintha menni akarna, de pár lépésről visszaszólt: Eladó a hajód?

Hogy eladó-e ? Mért, tán megvennéd ?

Úgy van, − felelte August.

Karolus nagyot nézett. − Hogyan? − megvenni?

Edevart kicsit odébb állt, ő is eltátotta a száját.

No, Karolusnak legalább volt miről gondolkodni, meg mesélni a faluban. Szóval ez az August legény a talpán, ha akar, megvehet egy nyolcas bárkát, felszereléssel, úgy nézzetek rá! Az egész környéken erről beszéltek és August másodszor is lepipálta a falu legényeit. Ejnye, az áldóját, hát aranyból van ez a hazavetődött hajósinas! A hajósgazda is szívesebb lett, kis idő múltán ő maga szólította meg Augustot: A bárkát nem adhatom el, mivelhogy abbul élek, de ha akarod, bérbe adom neked erre az útra.

Csakhogy én inkább megvenném, − felelte August és jól kihúzta magát.

Karolus alázatosan mondta: Sajnálom, de azt nem lehet.

Megvitatták a dolgot. Ugyan, mit csinál August a bárkával azután, ha ezt az utat elintézte?

Túlad rajta a vásáron.

Csakhogy messze van ám a tél, meg a lofot-halászat, − jegyezte meg Karolus, − ilyenkor, nyáron nem könnyen adsz túl ekkora nagy bárkán.

Hát bizony, August is elismerte, hogy bajos dolog lesz. De oka van rá, hogy így kívánja.

Miféle oka ?

August elárulta, hogy kicsit kényes helyzetben van, minden aprópénzét kiadta bőrökre és bizony nem tudná kifizetni most azt a csekély kölcsöndíjat.

Az ember elképedve nézett rá: Na, és megvenni van pénzed?

Arra van, igen, − felelte August. − Nem szeretném, ha itt a faluban híre menne, de csak igen nagy bankó van most nálam. Hanem hiszen mindegy. A bérletet nem fizethetem ki, csak majd, ha váltottam.

Karolus egész kicsi lett. − No, hisz majd megfizeted a bért, ha a vásáron fölváltottad a bankódat.

Ebben aztán meg is egyeztek. A két cimbora, August meg Edevart behordták a bőrnyalábokat a bárkára, összecsomagolták az útravalót és elhajóztak Stokmarknes felé. Voltaképen nagyon kis legénység volt ez akkora bárkán, de ilyen pompás, nyári időben nem tartottak semmitől.

Jóformán az egész Vestfjordon végig kedvező széllel mentek és éjjel-nappal sütött a nap abban az évszakban. Fölváltva kormányoztak és aztán hol az egyik, hol a másik szundikált egy sort a bőrnyaláboknak dőlve. August, mikor ő volt a soros a kormányrúdnál, vígan nótázott és angolul diskurált magában. Edevart közbe-közbe arra ébredt, hogy jóízűen káromkodik és henceg, hogy hisz ez pompás sétahajókázás, akár az Atlanti-óceánra is kiruccanhatnának, ha már itt vannak.

Vizenyős kék szeme volt Augustnak. Tudja isten, talán nincs is rajta semmi különös néznivaló. Meglátszik, hogy ért egyhez-máshoz a kezével is, meg a fejével is, az igaz, de nem födözte volna föl a puskaport. Most elemében volt. Hejh, ez aztán jó mulatság, így hajókázni, merő gyönyörűség és még pénzt is keres vele!

Északi irányt vettek, a távolban feltűnt Hindő. Most az éj beálltával erősödött a szél, de hullámjárást nem éreztek. August ült a kormánynál. No, mi ez − talán szél kerekedik? A vitorlázás bizony szokatlan mesterség volt neki. Rájött a tengeri betegség. Ráadásul még jégeső is kerekedett, szél támadt, fehér szél, a nap elborult. August hátratekintett, fekete volt az ég. Most egy darabon nyílt tengeren jártak, vihar paskolta a vizet, jégverés. August nagyot kiáltott Edevartnak. Az fölébredt és riadtan szökött talpra.

Hogy kormányzol! kiáltott rá.

Vissza akarok fordulni, felelte August kifulladva, ijedt képpel.

Bolond vagy! − vágta rá Edevart − hogy akarsz megfordulni ezzel a széllel.

Akkor nem tudom, − August egészen odavolt.

Behúzni! − kommandírozott Edevart, aztán lebocsátotta a vitorlát és két fogást kötött egyszerre.

Hát bizony, a vitorlás nem gőzhajó. August megállni se tudott egy ilyen csónakban, csak ült, hogy mennél alacsonyabban, laposabban legyen, legfölebb, ha föltérdelt, szükség esetén. Bizony inába szállt a hajósbátorsága.

Úristen, mi lesz velünk!

Szél alá fordítani! − ajánlotta Edevart. Úgy is történt. A bárkába becsapott a víz, de szerencsésen nekilódult. Most már csak a Raftsundba kellett bejutni mielőbb.

Most bezzeg nem járt az August szája. Rémülten kiáltotta: Biztosan engem akar büntetni az Isten!

Miért ? − Edevart csak bámult rá.

Még a kölcsöndíjat se tudtam volna kifizetni és azt hazudtam, hogy megveszem a bárkát.

Úgy? − kérdezte Edevart, − hát nem volt pénzed ?

Nem bizony. És az Isten legyen irgalmas nekünk.

Edevartnak sehogyse tetszett ez a kormányzás. Minduntalan becsapott a víz. A tenger dagadt. − Eredj te előre, − parancsolta, és ő, a tizenhatéves, a gyerek, ő fogta meg a kormányrudat. Kétszer behúzta és kétszer lökte ki minden hullámnál és ezzel elérte, hogy csak August kapott a hátába egy kis vizet, de a csónak száraz maradt.

Úgy kormányoztál, mint egy kocahajós, a prémjeidet is agyonáztattad. − Most már sokat mert Edevart.

Bánom is én a prémeket, csak a magunk bőrét megmentsük, − felelte August.

Edevart odakiáltott neki: A harmadik fogást!

August bekötötte a vitorlát és örült, hogy parancsszóra cselekedhetik. Ezt megszokta. Igen. August sokat járt a tengeren, nem hiába mesélte fűnek-fának. Gondtalan, de keserves életet élt egy hajón, tűrt, kínlódott, aztán felujjongott boldogan, mikor szárazföldre ért. De mi tagadás − bizony igen gyakran cserélte helyét, mesterségét. Azzal mentegette önmagát, hogy voltaképpen nincs semmi különös hivatása az életben, hát beléphet akárhová nyugodtan, a szárazföldön is, vagy ha éppen úgy adódik, akár a föld alá is, valami bányába. Így mondogatta legalábbis és ez a mondás olyan alázatosan hangzott, de azért hencegés is lehetett, ki tudja. Itt az eke szarvát fogta, ott városi munkás volt, többet ült kocsmában, mint temlomban, mindenütt csak egyik volt a sok közül, amolyan közlegény, alantas. Élt néha jó napokat is, meleg partokon, ahol ruha alig kellett és az ennivalót fáról szakíthatta az ember, máskor viszont városi uccán koplalt, fázott, ebédre nem volt pénze és húst legföljebb ha májat ehetett. Valami sokat igazán nem várhatunk az ilyen embertől, ő is sokszor kénytelen volt holmi furfanggal segíteni magán, mint más, vele egyszőrű legények, − ezt sokszor elmondta és jót nevetett hozzá, − de agyon nem vert senkit, azt nem, dehogyis. − Olyan becsületesen, jámborul hangzott, amikor ezt mondta, biztosan igaz is volt. A csalafintaságokért, amiket elkövetett, mindig megbűnhődött később, valahányszor veszedelembe került, mert akkor aztán reszketett.

Egyik fogást a másik után kötötték, végre már a kopasz árboccal himbálóztak, úgyhogy a bárka nem igen engedelmeskedett az evezőnek. August fakón és csuromvizesen ült elől és egyre több elintéznivalója akadt az Istennel. Az aranyfogsor, lám-lám, azt se fizette ki, csak valami kis előleget adott rá, most bevallotta, aztán kereket oldott, sose látták többet azon a tájon. Bár a tenger fenekén heverne! − sóhajtott fel és mindenáron ki akarta tördelni az aranyfogakat a szájából.

Inkább a vizet hánynád ki! − szólt rá Edevart nagyosan. Mégis csak megnövelte az önérzetét a cimborája csüggedése. Elvégre az ő kezében van a kormány, ő parancsol.

Mit hányjam! − mondta leverten August. − Úgyis csak rosszabb lesz mindig, nem jobb. Nincs menekülés.

Ó, te fajankó! − kiáltott Edevart − hát nem látod, hogy kikötünk ?

No jó, August szót fogadott most is, hányta a vizet, ahogy tudta, de a gondolatai a másvilágon jártak. Hallotta ő is már, hogy a halál után is van élet és utolsó óráit arra akarta félhasználni, hogy bűneit meggyónja és könyörögjön Istenhez. De több most nem jut az eszembe! − ezzel végezte vallomását.

Így kínlódtak vagy egy óra hosszat, éjfélre járt, a tenger dagadt, a napot nem látták, a jégzápor elvonult, erősödött az ellenszél. A félhomály nehezítette a vitorlázást, egyikük sem ismerte a járóvizet. Edevart csak úgy szimat szerint kormányzott és a jobbfelől látszó partnak fordította a bárkát. A fődolog most már az volt, hogy valami öblöt találjanak, ahová besurranhassanak. A balra látszó part jobb révvel kecsegtette őket, de a szél nem engedte, hogy odatartsanak. Ott a Lofot-szirtek látszottak.

Hisz nem vagyunk olyan szörnyű messze a parttól, − mondta August. Ügy látszik, reményre kapott egy kicsit, megvallotta a bűneit és könnyített a lelkén.

Most hirtelen megdördült az ég. Edevart villámgyors pillantást vetett hátra, jégszemek toppantak megint a bőrnyalábokon. Szélroham süvített az árboc körül. Edevart nem elég gyorsan eresztette meg a feszítő köteleket és a bárka oldalára dőlt. A következő pillanatban csapkodni kezdett a jég.

Az August bátorsága megint alászállt. Ég felé fordult arccal fohászkodott : Ments meg bennünket Úristen! Ha éppen kívánod, hát van még tízezer bűnöm…

Hányd ki a vizet! − parancsolta Edevart.

De August nem hallotta. − És amikor matrózkimenőnk volt és Szerecsenországban voltunk és találkoztunk azzal a lánnyal és négyen voltunk ellene férfiak…

Hányd a vizet! − kiáltott rá Edevart.

August a merőlapát után kapott, de képtelen volt elbánni vele. Sötét emlékei elhatalmasodtak rajta, megsemmisülten csóválta a fejét. – Elmerülünk! − nyögte.

Most közel jártak a parthoz. Edevart ijedten látta, hogy az erős sodródással nem számolt. Bonts ki egy fogást, − kiáltott halálos veszedelemben, hogy egy kevés vitorlát kapjon a bárka és kivihesse a hullámtorlásból.

August úgy látszik, megértette, miről van szó, megtette, amit parancsoltak neki és a bárka most már szót fogadott az evezőknek. Eltelt még egy negyedóra, a bárka félig megtelt vízzel és August most már a maga jószántából meregetett egy kicsit. Edevart nem engedte el a kormányt, máskülönben kihajított volna egy-két prémnyalábot, de időbe telt volna megoldani a köteléket, Augustnak meg nem mert szólni, az úgyse igen tudta, mit csinál. Ahelyett inkább bátorította a cimboráját : Jó, jó, csak menj tovább!

Nemsokára kis hasadék tűnt elő a sziget partján. Ez legalább újság volt. Kicsit arrébb még egy hasadék látszott és feljebb fekete lyukká tágult. Edevart erőteljesen irányt váltott, behúzta a kormányrudat, amennyire lehetett és beröpítette a hajót a lyukba.

Nyaktörő vállalkozás volt, egyikük se ismerte a partot, megeshetett volna, hogy széjjelmorzsolódnak a szirteken, pusztán szerencse dolga volt.

De az Edevart ideges bátorsága kifogyott, nem tudott tovább a nyílt tengeren maradni, az arca ólomszürkére vált. August viszont, most, hogy kétfelől is partot látott, nekilendült, mozogni kezdett, kihányta az egész vizet a bárkából, marokra fogta a csáklyát és résen állt, hogy megmentse a bőrét, ha megfeneklenek. Ha kiáltok, vesd ki a macskát, − parancsolta Edevart, még mindig előrelátón.

De nem is kellett a macska, buta szerencséjük volt, nem feneklettek meg. A nagy fekete lyuk, ami benyúlt a partról, egyet kanyarodott és szép kis öbölben végződött, ott már állt is egy ladik, egy négyevezős, mindössze egy szál kötéllel volt kikötve a csöndes vizen. Csöpp szél se volt, végül is evezni kellett, hogy a parthoz jussanak.

Megmenekültek.

Most henceghetett volna Edevart, de nem erőlködött valami nagyon, a szájaszéle fehér volt, mintha hidegtől dermedt volna meg, nem szólt egy árva szót se. August megcsinálta, amit kellett, partra vetette a kötelet és kikötötte a bárkát, aztán kihányt belőle minden vizet és kiterítette a vitorlát. Mikor elkészült mindennel, Edevart is kihúzta magát és hogy nyugodtnak lássék, megkérdezte:

Micsoda négerekről beszéltél az előbb ?

Igen, a forró vidéken volt az. De most már úgyse segíthetünk rajta, − felelte August kényelmetlenül.

Edevart táncoltathatta volna egy kicsit, nem kellett volna engedni, hogy olyan olcsón elvigye, de a cimborája iránt való nagy respektusa nem engedte, meg amúgy se bírta már magát. Bezzeg nem volt most felnőtt és higgadt, mint a vitorlázás alatt, ahogy partra kerültek, összeesett, a nagy feszültség megoldódott, elővette a hányás. Augustnak ez kapóra jött, az első kínos perceken így könnyebben átsiklott.

Beteg vagy? − kérdezte.

Nem, − felelte Edevart és hányt.

Úgy látszott, nincs a közelben se ember, se tanya. Egy kis csónakházat láttak a parton, de az falakattal le volt lakatolva. August be akarta törni az ajtót, de Edevart kifogást tett. Végre is behúzódtak egy védett helyre, elővették az elemózsiás tarisznyát és várták a reggelt. Edevart is felfrissült, szerette volna tovább firtatni a cimborája különféle vallomásait, de August kitérő válaszokat adott. Edevart nem hiába volt tizenhat éves, sehogyse ment ki a fejéből az a néger lány.

Es mit csináltak vele kegyelmetek? − kérdezte.

Hogy mit csináltunk? Hát semmit.

Na jó, de hiszen négyen voltak ellene kegyelmetek.

Hogyan? Azt mondtam, négyen? Ne is faggas. Gyerek volt még, hát gondolhatod, hogy semmit se csináltunk vele. Csak úgy, az úton találtuk.

Sivalkodott? − kérdezte Edevart.

August erre nem felelt, csak azt mondta: Akkora volt, mint Ragna, odahaza. De ott, a meleg vidéken az úgy van, hogy már kölyökkorukban érettek. A Ragna korában férjhez mennek. Furcsák ott az emberek, azokban az országokban. Na, végre, itt a nap!

August leballagott a bárkához és a legvizesebb bőrkötegeket partra cipelte, szárítani. Megvallotta a bűneit, szabad ember volt. A munkájához is hozzálátott megint.

Másnap éjjel továbbhajóztak, pompás idejük volt. Egy csöpp szél se fújt, evezni kellett. De mikor a Raftsundból kiértek, kaptak jó szelet is elegendőt.

2.

A vásáron nagy volt a zsibongás, elevenség. Ladik, bárka, hajó, rengeteg nyüzsgött a kikötőben és éjjel-nappal jöttek szakadatlanul az újak. Az uccákon hemzsegett a sok nép. Két namdali legény kicsit fel talált önteni a garatra, és mindenáron verekedni akart. Ki-ki a maga rendőrsége volt itt.

Edevartnak nagy mulatságára és épülésére szolgált ez a vásár. Míg August a prémeket leszállította, ő a bódék közt csavargott és sorra bámult mindent. Itt aztán volt drága és olcsó portéka, rakásra, óriás választékban, nem úgy, mint a Lofotokon. Látott kötéltáncost, verklist, vadállatokat, tekepályát, uccai árust, körhintát és jövendőmondó cigányokat. Itt kávét és szódát árultak, ott a világ legvastagabb hölgyét meg a kétfejű borjút mutogatták. No és Papst bácsi, a tisztes, vén órászsidó is ott volt persze, mint mindig, a számtalan ravasz kis zsebbel a kaftánjában. Különös alak volt, azt meg kell adni.

Edevart egy darabig ott ácsorgott a vén zsidó mellett. Nem azért, mintha venni akart volna valamit, de mert gyönyörűség volt azt a sok fényesfödelű zsebórát nézni. Micsoda gazdag ember lehet; aki ennyi rengeteg órát visel! − gondolta Edevart.

Papst bácsi egyszer s mindenkorra letelepedett Norvégiában, pedig élhetett volna másutt is, talán több haszonnal. Egy egész emberöltőn át utazgatott a Nordlandban, városról-városra járt, elment a halásztelepekre, ott volt minden nagy vásáron. Kitünően beszélt norvégül, minden szót tudott, csak kicsit különös volt a kiejtése. Voltaképpen mindenütt szívesen látták, a falu népe jól ismerte a kis köpcös emberkét, akinek a pocakján annyi sok óralánc fityegett. Megállított ő kicsit-nagyot, volt aranyórája a gazdagok számára és olcsó ezüstórája szegényeknek. Megvolt a maga bánásmódja minden vevő számára külön-külön.

Teszem azt, ha gyerekek gyűltek köréje és nagy szemekkel bámulták a kincseit, Papst bácsi ilyenformán beszélt: Na, fiam, a te számodra is van egy szép kis órám, ide nézz! Tessék, vedd a kezedbe, bátran. − Mikor aztán a legényke megtudta az árát és igyekezett kiverni a fejéből a vásárlás gondolatát, az öreg megkérdezte: Hát mennyi pénzed van? A gyerek megmondta. Sokszor a fele, vagy csak harmada volt az összegnek. Csakhogy Papst bácsi nem eresztette ám el, dehogyis eresztette, barátságos lett ilyenkor, megesett a szíve, úgy látszott, hogy most, ebben a kivételes esetben még tovább is elmegy, megteszi, hogy a maga zsebéből kölcsönöz egy kis pénzt a gyereknek, hadd vehesse meg azt az órát. Igen. Sőt az is megesett, hogy haladékot adott a maradék összegre, jövő esztendeig. Jóravaló szülők gyereke vagy, tudom, nem fogsz megkárosítani egy szegény zsidót! − Na, ezt a mesébe illő, hallatlan bizalmat a legényke is meg kelllett hogy szolgálja, olyan becsüetességről tett tanúságot, aminek a rendes, mindennapi életében úgyse vehette hasznát és a következő évben kifizette a hátralékot. Ritkán, vagy tán soha sem esett meg, hogy Papst bácsit megkárosította volna valaki.

Csak űzte tovább évről-évre a maga vándorboltos mesterségét a vén órás zsidó, változatlan nyugalommal és méltósággal. Csalt is, ahol tudott, de ha rajtakapták, jámbor képpel jóvátette a csínyt, igaz, hogy sokszor újabb csínnyel.

A bikficeket, akik fitymálva nézegették az órákat és nagyon hangoztatták, mennyire értenek hozzá, azokat szívesen rászedte. Na, persze, fontoskodó képpel jöttek hozzá, kedélyeskedtek, le-mózesezték: Na, Mózes, tudsz-e nekem is adni egy jó kis órát? Papst erre kihúzott egy órát a zsebéből és teljes világításban odatartotta az orra elé. Ezt nézze meg! − mondta. − Az jól megnézte, kinyitotta, megkérdezte, jól jár-e? Hogy jól jár-e? Idenézzen! a párját én magam hordom a zsebemben. − Ezzel elővett egyet a maga zsebórái közül, tessék összehasonlítani! Na, hát mi az ára? Papst borsos árakat mondott mindig, de a bikficektől a dupláját kérte. Mikor aztán a felét ajánlották neki, bánatos képe még jobban elborult, mintha azt mondaná: ejnye, mennyi gonoszság van ezen a földön, − és visszavette az órát. Ma nem kötünk üzletet.

De a vevő ismerte már hírből az öreg zsidót, később, a nap folyamán megint útjába került, Papst is megismerte az emberét. Hát ajánljon valami elfogadható árat, − mondta. − Mire az illető megtoldotta pár sillinggel az előbbit. De nem és nem! Papst nem engedett. Elővette megint az órát, megmutatta, kinyitotta, becsukta, aztán zsebredugta. De mikor az ember tovább akart menni, keserveset sóhajtott a világ gonoszsága fölött és megkötötte az üzletet. Ráfizet, persze, hogy ráfizet, romlásba dönti magát, de mit csináljon! Mikor a vevő a kezébe számlálta a pénzt, Papst elővette az órát és átnyújtotta, ni, milyen fényes, milyen formás, finoman vésett a födele, gyönyörűen ketyeg − ó, de az az óra nem ugyanaz volt ám, Papst bácsi közben ott járt egyik ravasz kis zsebében és másikat húzott ki. Szemre ugyanolyan volt az is, de silányabb szerkezetű.

Megesett, hogy a bikfic se esett a feje lágyára, meg tán gyanakodott is, szóval rajtakapta az öreget a csalafintaságon és utána kiabált. Mire Papst megcsóválta a fejét a maga ügyetlensége fölött. Ejnye, ejnye, mégis csak nagyon okos ember vagy! Én nem veszem észre, te meg észre vetted.

És hogy mennél jobban megnyugtassa a vevői, odaadja neki a tulajdon zsebóráját. Na, ez már csak elég biztosíték, gondolja a szakértő. De egy harmadik, egészen silány órát visz magával!

Itt a vásáron viszontlátta Edevart az örmény kintornást is, meg a magyar kísérőjét. Egy délután botlott beléjük, a rakodóparton. Egy népes szögleten ütöttek tanyát, nagyban muzsikáltak és produkálták minden tudományukat.

A két cimbora nem változott még túlságosan, amióta odahaza látta őket, legföljebb annyiban, hogy az örmény most mind a két szemén kék-zöld volt és mind a két szemére vak is. Szegény flótás, kintornázni idegenben, micsoda sors! Sokan megszánták, dobtak egy-két sillinget a kéregetőgyerek tányérjába, a gyerekek és a fiatalság odagyűlt a csudálatos sípláda köré és bámulta Napóleont, meg az aranycsillagos generálisait.

Én ismerem őket, − súgta Edevart a szomszédjának, − láttam már ezt a kettőt. − Azzal egyenest odafordult a kintornáshoz és megkérdezte: Kegyelmed vak?

Igen, vak, − felelte szomorúan az ember és fejét csóválta.

Na, én nem hiszem, − mondta Edevart. Egész jól látta, hogy a derék örmény nagyon megnézi őt.

Most a magyar is előkerült, gorombáskodott, kezdte a rendes komédiát, nekiesett a társának és ütötte-verte, az iszonyat moraja zúgott fel a hallgatók között, hátrahőköltek és biztatták a fenőtteket, hogy avatkozzanak bele a dologba. Hát igen, itt ki-ki a maga rendőre volt, a namdaliak ott voltak kéznél, jól meggyomrozták a magyart, aztán fölemelték a fejük fölé és csúful leszidták, hogy ilyen meg olyan pólyásbaba és mindjárt behajítják a tengerbe. Nosza, a magyarnak se kellett több, két ember sok volt neki, egy darabig rúgkapált, szabadulni próbált, aztán könyörgésre fogta a dolgot. A namdali legények végre megkönyörültek rajta, egy kis lökést még adtak néki hátulról, aztán nem bánták, vigye az irháját. Röhögve néztek utána és vége-hossza nem volt a hetvenkedésüknek. Hogy hurkává apríthatták volna, meg hogy örüljön, hogy nem a tyúkokat etetik a húsával! Végre odafordultak a szegény áldozathoz, hogy a hálálkodását meghallgassák. De az nem hálálkodott, csak állt ott, nyöszörögve és az arcát törölgette.

Láttál már ilyen fura színű vért? − kérdezte az egyik namdali a másikat. − Mintha kék volna, vagy milyen!

Nem vér az, − szólt közbe Edevart, − csak úgy fölkeni a képére. Látam már ezt a két fickót.

Hogyan? Nem vér?

Nem az. És nem is vak, − mondta Edevart.

Egy hang pártjára kelt a tömegből. − Nem vak az, bizony. Láttam én is a két jómadarat, odafönn Finmarkenben. Ott is ugyanezt a komédiát csinálták, hogy kicsalják a pénzünket.

A két namdali most odalépett a kintornás elé. Igaz, hogy nem vagy vak?

Az ember szipákolva felelte: Igen, vak. Hogyne, hogyne.

Egyik legény felkapta a kését és az örmény arca felé döfött, mire az rémülten hőkölt hátra. Nem, igazán nem állta ki a próbát. Nagy sietve összekötözte a ládáját és el akart illanni. A namdaliak nem bántották, de savanyú képpel néztek utána, sehogyse ízlett nekik, hogy ilyen nevetséges históriába keveredtek, ezért ugyan kár volt ölre menni. Hosszú képpel álltak ott, zsebredugták, meg újra kihúzták a kezüket. Még csak az kellett volna, hogy tengerbe hajítsák a nem igazi bűnöst!

Hordd el magad! − mordultak rá az örményre. − Olyan vak vagy, akár mi ketten.

De igen, − motyogta a vak, − majdnem egész vak, nagyon vak.

− Hordd el magad, nem hallottad!

Ez már csak így volt. A fellépésük kárba veszett. Az örmény, meg a cimborája eltűntek a vásárról. Melbo felé vették az útjukat, biztosan tanyáról-tanyára járnak, muzsikálva, komé-diázva, cseleskednek, apránként haladva tovább-tovább. Mit is tehessenek egyebet? Emberek ők is, kapaszkodnak, előbbre vergődnek, tehetségük szerint és élnek, míg meg nem halnak…

Na, akkor már August mellett több érdekeset látott, tapasztalt az ember. Egy reggel csak eltűnt a bárkáról, ahol aludtak és Edevart csak másnap délután látta viszont. Akkor be volt rúgva és madarat lehetett fogatni vele. Ej, ej, ez az August, megint matrózkimenőt csinált magának.

Azon az uccán jött éppen, dülöngélve, ahol Edevart ácsorgott és az öreg Papst óráit csodálta. August csak úgy sugárzott, piros volt a jókedvtől és angolul diskurált magában.

Fényes aranygyűrű volt az ujján és a nyakán valami selyem micsodát viselt, látszott, hogy nőnek való holmi, legalábbis rojtos volt a széle.

Mikor Edevartot megpillantotta, odaintette magához: Ettél már? Gyere, elmegyünk egy helyre, ahol ismerős vagyok!

Bementek egy bódéba, ahol vajas kenyeret és meleg ételt szolgáltak ki, egy asszony meg egy lány látták el az egész üzletet. August ismerős volt ott, a lánynak karjára veregetett és lánykájának nevezte. Gyerünk már azzal a flaskóval, Mattea! -− mondta. Aztán Edevarthoz fordult és felszólította, hogy rendeljen meg mindent, ami az étlapon van. Nincs olyan finom étel a világon, amit meg ne érdemelnél és Mattea, a mátkám, egy-kettőre iderepíti, amit szemed, szád kíván.

És Mattea hozta a pálinkát, meg az ételt.

Evés közben August elmagyarázta, hol járt. Hogy igen, leszálította a prémeket Klem, Hansen és Co-nak, Trondhjem és akkor, gondolta, csinál magának egy jó napot, véletlenül összetalálkozott egy-két víg cimborájával is.

Edevart megkérdezte: Mennyit kaptál a prémekért? Hogy sikerült a dolog?

Nagyszerűen! − felelte August, álmában se hitte volna, hogy ennyit kapjon. Aztán kifejtette, hogy most, miután vőlegény lett, bajosan lesz ideje hazajuttatni a bárkát.

Edevart ijedten nézett rá: Én nem vihetem haza magam.

Magad? Á, dehogyis. Nem úgy gondoltam. Inkább megveszem a bárkát.

De hisz azt mondták, nem eladó?

August legyintett: Amiatt ne fájjon a fejed!

Ettek, ittak, diskuráltak, August dudorászott is közben, Edevartot még soha életében így jól nem tartották. Hej, csak az otthonvalók láthatnák ezt a nagy bőséget.

De minek neked az a hajó? – kérdezte.

Erről még nem igen gondolkodott August. Nyilván, csak azért akarta megvenni a hajót, hogy ne kelljen hazavitorlázni és megválni a mátkájától. Na meg talán nem is heverte még ki a félelmet, amit idejövet kiállt. Hanem most nem volt kedve komoly dolgokról gondolkodni, úgy látszik, csak nótára, mókára állt a feje. Nézd meg ezt a Matteát, —− mondta. − Szép kis lány! Megérdemli azt a vastag karikagyűrűt, amit vettem neki, mi? Ugy-e jó vastag?

A pálinkától megoldódott az August nyelve, máskor szűkszavú volt, de most csak úgy dőlt belőle a szó, az esze is könnyebben forgott, nagyokat nevetett az arany fogával.

Most két siheder lépett a bódéba. August biztosan előttük akart hencegni, mesélni kezdett idegen tájakról, melegebb országokról. Hogy például Indiában karikát hordanak a bokájukon a lányok, színaranyból, de lakat nincs ám rajta, úgy kovácsolják rá a testükre. És kis gyémántokat, drágaköveket akasztanak rá, hogy csörögjön. De egyszer a lányka eltörte a bokáját és le kellett fűrészelni a karikát, hogy kifeszíthessék a lábát!

Üljetek ide, aztán kortyintsatok egy kis pálinkát a kávé mellé! − kiáltott oda a két sihedernek. Úgy látszik, szüksége volt rá, hogy osztozkodjék, nem akarta magában élvezni a jókat, és Edevart nem volt valami nagyétű vendég. − Prosit, fiúk! Világot járt ember vagyok, tudjátok meg, bejártam a föld minden részét és jól tudom, hogy az ilyen nevek, mint Kalkutta, Sidney és más efféle, idegenek a ti fületekben. Teringettét! és most itt ülök szépecskén, ezen a széken, amint látjátok. No és mit gondoltok, mivégből vagyok itt? Prémeket hoztam. Úgy van, uraim. Üzletember vagyok. És annyit bátran mondhatok, uraim, a prémkereskedés nem olyan foglalkozás, amitől az embernek több prémje lesz, mint volt. Kérdezzétek meg a pajtásomat, aki itt ül, ő megmondhatja, micsoda rakományt hoztunk ide. Igaz is, Edevart, hisz ki akarom fizetni a járandóságodat.

Edevart zavartan dünnyögte: Ó, hisz nem sok jár, nagy részét kikaptam már.

August előhúzott a zsebéből egy hasas bugyellárist és leszámlálta a pénzt, nem garaskodott. Na tessék! − mondta, − ha úgy gondolod, hogy ezzel rendben van a dolog, hát parancsolj!

Edevart azt se tudta, hogy köszönje, azt mondta: nagyszerű, sokkal többet kapott, mint amennyi járt neki.

Hát én már ilyen ember vagyok, − mondta August − nem sajnálom tőled. Odaintette Matteát, hogy nincs-e még egy üveg pálinkája,

Nincs, − felelte a lány.

Ide azzal az üveggel, − mondta baráti, de szigorú hangon és megmarkolta a karját. A lány feljajdult, mire August még jobban megszorította. Mennél jobban kiabálsz, annál gonoszabb leszek, − mondta.

Hagyj békén! − kiáltott rá a lány és egész elvörösödött.

De August bizony nem engedte el, míg csak szavát nem adta, hogy hoz még egy üveg pálinkát. Egyáltalában nagyon keményen bánt vele, minden teketória nélkül, mintha őhozzá képest valami csekélység volna, annyi, mint, mondjuk, egyik oldalbordája. Hát, vőlegénynek furcsán viselkedett, az bizonyos. − Hozz jó szivart, de extrafinom legyen, mind a négyünknek!

Az egyik legényke úgy látszik közelebbről ismerte a lányt, nagyon kacsintgattak egymásra és a kis Mattea fölösleges gyöngédséggel tette a kezét a fiú vállára, mikor az asztalról elvett valamit. August nem vett észre semmit, egyre fölebb hágott a kedve, fölfuvalkodott és bárgyú lett, amolyan hígvelejű gazdag. Valami verekedésről kezdett mesélni, ki tudja, tán az ujjából szopta az egészet, hogy egyszer egy sóneren voltak és egy maláj kést rántott és agyon akarta szurkálni a kormányost, de ő, August egy kötélmetsző vasat döfött a maláj hasába.

Elhallgatott.

Szörnyűség! szisszent föl az egyik siheder. És mi lett vele?

August nekikészült, hogy levonja a nagyszerű tanulságot a tulajdon meséjéből. − Várjatok csak, míg eszembe jut! Hogy is volt? Igen! végiggurult a födélzeten vagy hétszer-nyolcszor és mindig újra feltápászkodott a vassal a hasában.

Ó! mondták mind a hárman.

Bizony, − August a fejét ingatta, ő maga is odavolt, ez meghaladta az ő várakozását is.

Na, és megölte kegyelmed? − kérdezték a fiúk irtózva.

August most meghőkölt. Mattea is ott állt, hallgatta. Csak nem lesz vadállat, gyilkos: Nem, nem öltem meg, − felelte. − Egy ilyen maláj hitetlen nem hal bele, ha egy kis vasdarab csúszik a hasába. Dehogyis. Benne maradt a vas, míg a kikötőben doktort nem kerítettünk.

És mért nem húzta ki ő maga?

Na nem, hisz elvérzett volna…

Csak úgy dőlt belőle a sok história, meg bolondos móka egész délután. Múlt az idő. Edevart, hogy a komoly dolgokra is gondoljon, megkérdezte: Írtál haza a hajó végett?

Nem, − felelte August − nem is írok, majd csak telegrafálok express, válasz fizetve és megvan. Nem, nem, az ilyen magamfajta, világot járt ember már csak inkább a távírót használja. Mattea, kávét hozz ide!

De még a kávét be sem hozták, August egyszerre halálsápadt lett, beesett az arca, ki kellett mennie. Lám, lám, a jámbor nem volt iszákos, dehogyis, szó sincs róla, csak nem bírta a pálinkát, csak kirúgott kicsit a hámból, ha ilyen jó alkalma kínálkozott. A pillanat árja elsodorta a ledér fiút. Szántotta, boronálta nem egyszer a tengert, aratott is talán a tengeren és minden matrózkimenőjén elvetette önmagát. Ezzel így be is érte volna. Sőt, fölösleges módon meg is mondta akárhányszor, nem titkolta csöppet se.

Mormogott valamit, hogy: Mindjárt jövök! − és kiment.

Edevart utána ment: Jobb lenne, ha eljönnél velem a hajóra és lefeküdnél egy kicsit.

Lefeküdni? Mit beszélsz? dehogyis! − tiltakozott.

Ha lefekszel, hamarább elmúlik.

De August csökönyösen hajtogatta: Mi múlik el ? Nem vagyok én részeg. Csak az a szivar…

Hátha aludnál egy sort? Ha rám hallgatsz, lefekszel…

August nyakaskodott: Aludni? világos nappal? Szó sincs róla! − Nem, nem, August hallani se akart ilyen extravagáns tervekről, egyáltalában nem volt részeg, színjózan volt, mint minden ittas ember, hallatlanul józan, csak az a nyavalyás szivar, persze, hogy az…

Egyébként a levegőn hamarosan magához tért, színesedni kezdett az arca és biztosabban állt a lábán. Bementek mind a ketten.

Odabenn láttak valamit: Mattea az egyik sarokban állt az ördögadta sihederrel és egész nyíltan csókolództak!

Ez a jelenet okozta, hogy egy szék hamarjában nekivágódott a mennyezetnek, aztán lezuhant az asztalra és a poharak, tányérok csörömpölve hullottak szanaszét. Ez volt a bevezetés. A másik pillanatban August fölkapott egy kenyérkést az asztalról és odaugrott a párocska elé a sarokba. Ez nyomban hatott: a kamasz rémülten felüvöltött, elengedte hölgyét és kirohant az ajtón, a pajtása meg utánairamodott. Most egy kicsit nagyon is üres lett a szoba. Nem volt kit megtámadni. August csak állt ott, a mátkáját bámulva, mint valami póruljárt lovag, mint egy fakatona, csak állt ott muján, szájtátva.

Semmit se csináltam! − mondta Mattea és mosolyogni próbált.

Az asszony is bejött a konyhából, kicsit ijedt képpel és azt mondta, hogy nem lehet ilyen lármát csapni. Olyan vendéget, mint August, nem utasíthatott ki csak úgy, egyszerűen, kevés ilyen jó fogyasztója volt a tiltott pálinkájának, de mégis kénytelen volt megkérni, hogy legyen szíves, fizessen és menjen most el. Később aztán visszajöhet. Azt a kést pedig tessék ideadni nekem − mondta.

August még mindig úgy állt ott, mint aki föltétlenül ki akar irtani egy vagy két embert. De hát elvégre mégse medvevadászaton volt, kiszolgáltatta győzelmes szablyáját az asszonynak.

Mattea megint szólt valamit: De ha mondom, hogy semmi se volt, csak hát ösmerjük egymást, ő az Ofotfjordról való, az apja kormányos, Nilsnek hívják.

Na, de hisz − ? − dadogta August.

De ha nem csináltunk semmit, csak beszélgettünk egy kicsit, − erősködött Mattea. Igazán mondom, semmit a világon nem csináltunk.

Hát nem csókolt meg? Hisz láttam.

Dehogyis! Elment az eszed! − kiáltott Mattea. Játék volt. − Végre Mattea úgy forgatta a dolgot, mintha egyáltalában ott se lett volna a sarokban Nilsszel.

Ettől aztán August nagyon megzavarodott és tehetetlenül állt ott. Jó-jó, hiszen igaz, hogy csak két szeme van, több nincs, az igaz, de azzal látta, amit látott! Mattea ezalatt egyre ott babrált körülötte, alázatosan beszélt neki és végre is rábírta, hogy leüljön újra, míg fizet. Mikor olyasmit mondott, hogy egy harmadik üveg pálinkát szívesen hazavinne a zsebében, azt is elhozta neki. És mikor átfogta a derekát és egy kis édes útravalóért esdekelt, hát azt se tagadta meg. Egy szó, mint száz, Mattea nem lehetett volna gyengédebb, mint amilyen volt. Úgy látszik, lassankint August keserűsége is enyhült.

De mikor felállt és indulni akart, megint elöntötte az indulat, követelte, hogy Mattea tagadja meg Nilset és mindenkit, aki csak él a világon.

Igen! megígérem! − vágta rá sietve Mattea.

− Hidd el, rájuk se nézek soha többé.

Hát azért! Mert különben vissza is adhatod a gyűrűt, − mondta August.

A lány úgy tett, mintha le akarná húzni a gyűrűt és sírdogálni kezdett. Ez a szelídség úgy látszik igen jól esett August szívének, majdhogy ő is könnyre nem fakadt. − Na, hát egyelőre csak tartsd meg azt a gyűrűt − mondta. Aztán Edevarthoz fordult. − Nos, igaz-e, hogy örök szerelmet és hűséget esküdött nekem? Igaz-e, vagy nem?

Edevart nagy tisztességnek tekintette, hogy ő is szerepet játszhatik a dologban és azt felelte: Úgy van, erről én is tanúságot tehetek.

− Bizony, a fejedet teheted rá! − felelte Mattea és zokogott megindulásában. − Soha rá nem nézek, egy pillanatig se, soha ez életben!

− Na, hát csak tartsd meg a gyűrűt! − mondta August nagylelkűen.

Hanem Edevart úgylátszik mégis kicsit bizonytalan dolognak látta ezt a mátkaságot, mikor a távíróhivatalban voltak, szerényen megkockáztatta a kérdést, hogy nem lenne-e talán mégis jobb holnapig várni azzal a távirattal? Vagy különben, hiszen te magad a legjobban tudod, − tette hozzá, attól tartva, hogy még meg találja bántani a világlátott embert.

Nem, nem, most már megveszem a hajót, − felelte August eltökélten. − Hisz hallottad, mit mondott!

De hogy kerülök én haza?

Hát a gőzösön, − felelte August. Elrontott egy sereg blankettát, de végre összehozta a sürgönyt és fel is adta, válasz fizetve. Közben félig-meddig kijózanodott.

Na, és most persze hazamentek a bárkára és August szépen lefeküdt aludni? Dehogyis, dehogyis! Szabad ember volt ő, időben is, pénzben is szörnyen bővelkedett. Nem mintha csak úgy hebehurgya módon ki akarta volna dobálni a pénzét, haszontalanságokra. De mért ne vehessen magának például egy fekete posztókabátot, amit aztán mingyárt az esküvőjén is fölvehet, na, meg egy revolverre is régóta szüksége van.

Hát az mi? − kérdezte Edevart.

Nem tudod ? Hát, amivel lőnek. Pisztoly.

Nem jobb a puska? Különben, te tudod.

Dehogyis. Azt nem vághatom zsebre. Hejh, ha most revolver lett volna nálam a kés helyett! Majd megláttad volna! August azután még kifejtette, mi mindenre van szüksége ezenkívül. Az óraláncáról lekopott az aranyozás, külföldön a legutolsó kormányos se hordana ilyen vacakot, − ki kell dobni és másikat venni helyette. Matteának is meg akarta mutatni, milyen legény ő. Egy harmonikát is látott az egyik bódéban, éspedig két sor billentyűje volt és nehéz selyem húzója. Tyűh, de pompás kis holmi volt, éppen neki való.

− De hát tudsz harmonikázni? − kérdezte Edevart.

− August fölényesen mondta: Hát mit gondolsz?

Edevart bizony nemigen hitte, kételkedett a szavában. De ha igaz, hogy még ahhoz is ért, hát csakugyan ördöngős egy fickó ez az August!

Ő maga a világért se gondolt ilyen drágaságokra, hanem azért megvoltak a tervei neki is, hogy mit vásárol majd: Egy sokszínű inget, amibe elől zsinórt lehet fűzni, meg egy lakk-ernyős sipkát, na igen, kérdés, mennyire telik majd. És a két húgának is hazavisz egy-egy ruháravalót, olyan kedvesen tudnak kezet nyújtani, ha kapnak valamit, és egészen elveszi a szavukat a szégyenkezés.

Este Edevart már lefeküdt volt, mikor August hazajött a hajóra és ő is bebújt a vitorla alá. Csakugyan megvette a harmonikát is, meg az aranyláncot is és egy teli dobozból kínálta szivarral a cimboráját.

− Zubbonyt is vettél? − kérdezte Edevart.

August a térdére csapott és fölkiáltott. Ejnye, azt elfelejtettem! Na, hisz holnap sincs későn. Hanem szó, ami szó, ez silány egy vásár, ő különbekhez szokott, ne adj isten, hogy egy revolvert föl lehessen hajszolni az egész vásáron!

Kora reggel kiment a partra azzal, hogy megveszi a kiskabátot és visszajön, mert utolsó vasárnap volt. No jó. Edevart egy darabig várt, de August csak nem jött. Dél is elmúlt, még mindig várt. Akkor aztán ő is kiment a partra csavarogni. Mint mindig, most is megállt az órás zsidó előtt.

− Hová való vagy? − kérdezte Papst.

Edevart megmondta.

− Kinek a fia vagy?

Edevart megnevezte a szüleit, de az öreg nem ismerte őket. Aztán még kikérdezte, mi járatban van itt, mennyi idős, hogy hívják, megy-e a Lofotokra majd a télen és Edevart mindenről beszámolt hűségesen. Mikor ezzel készen voltak, Papst mások felé fordult.

August csak nem kerül elő. Edevart benézett a Mattea bódéjába, igen, kétszer is járt ott aznap, de újra elment. Azt is elmondta a lány, hogy urasan ki volt öltözve, vadonatúj zubbonyban, óralánccal. Edevart jó darabig várt rá ott a butikban, de aztán mégis elment.

A vásárosok szedelőzködtek már, összecsomagolták a megmaradt portékájukat és készülődtek a hazautazásra. Rengeteg mindenfélét kínáltak Edevartnak potom áron, nyakbavaló kendőt, nadrágtartót, hosszú pipát. Tessék csak megnézni, míg be nem csomagoltam, itt van egy borotva, elsőrangú gyártmány, hiszen szükség van már rá, amint látom, adj érte, amennyit akarsz, majdnem ingyen adom! Edevartnak már pelyhesedett az álla, hát csakugyan megvette a borotvát, de fülig vörösödött röstelkedésében.

August estére visszajött a hajóra. Igaz, hogy nagyon előkelő volt az új ruhájában, de a kedve alaposan megcsappant, az bizonyos. Talán a mámor utóhatását érezte, az is lehet. Edevart mindjárt azt kérdezte, megjött-e a sürgönyválasz? Nem. Hogy érdeklődött-e? Nem, nem is érdeklődött.

Edevart ránézett. A szemében a kékség mintha szétfolyt, meghígult volna, az arca ólomszürke volt. Edevart olyasmit mondott, hogy jó lenne, ha lefeküdne már.

Belebotlottam egy kártyáskompániába, - bökte ki August.

Na, és veszítettél?

Igen, az ördög volt velük. De különben nem sokat vesztettem. Mit is akartam mondani: − kerestél ma délután?

Igen. Matteánál is jártam.

Úgy. − És mit mondott?

Nagyon uras voltál, − azt mondta. Nem is igen látott még olyan finomat.

Hát tudod, − mondta August, ha már veszek valamit, hát jót veszek.

Szóba került az aranylánc ára is. Borsos ára volt, Edevart még egyszer meg akarta nézni. Csakhogy nem lehetett.

Nem lehet, − mondta August. − És bár ne is vettem volna, mert most odavan.

Hogyan? − Elkártyáztad?

De az órám még megvan. − Annyira volt már, hogy nem ízlett neki a lefekvés. Holtfáradt volt és igen-igen csüggedt.

De mikor Edevart hajnalban fölébredt, látta, hogy cimboráját mégis elnyomta a fáradtság, Az evezőpadon ült, ruhástul aludt, az arca hullaszínű volt.

A bárkák, csónakok már szürkületkor elhagyták az öblöt, most egy kis gőzös állt a hídnál és utasokat, meg málhát szedett föl. Edevart is felszállhatott volna, de elhatározta, hogy előbb még elszalad a sürgönyhivatalba és megkérdezi, nem jött-e válasz? Csakugyan megjött, ki is kézbesítették neki és ő hanyathomlok rohant vele a bárkára. August még ugyanúgy ült ott a pádon, de most ébren volt és éppen a pénzét számlálta.

Itt a sürgöny! -− kiáltott Edevart.

August csak annyit mondott:

Úgy? Na, én nem sokat törődöm vele.

Nem is vagy kiváncsi, mi áll benne?

Nem. Hajítsd a tengerbe.

Ejnye, de fura vagy! − jegyezte meg a fiú tisztelettel. Aztán a gőzös felé pillantva, hozzátette:

Nem úgy gondoltad, hogy én ezzel a gőzössel menjek haza?

August csak sóhajtott és maga elé bámult.

Mert hiszen itt most már nincs keresnivalóm, − folytatta Edevart és kezdte összerakosgatni a cókmókját.

Nem sürgős, − mondta August.

Hogyhogy nem sürgős?

Most August föltépte a táviratot és elolvasta, vagy legalábbis úgy tett. Mindjárt gondoltam! − pattant föl. Az a Karolus azt hiszi, akármit kérhet a bárkáért! Gyalázat! Ide nézz!

Edevart kibetűzte és elolvasta valahogy a sürgönyt, de nem látott benne olyat, ami ne lett volna méltányos. Elvégre egy vadonatúj nyolcevezős, teljes felszereléssel nem csekélység. August azonban kijelentette: Nem. Akkor inkább hazavisszük a hajót ketten és átadjuk a gazdájának!

Na ez már más, gondolta Edevart, ő ugyan nem mond rá nemet. Végre August leereszkedett a földre, megjött a jobbik esze.

Később, a nap folyamán August még alaposabban leszállt a földre, úgyszólván odalapult egészen:

Mattea elutazott! A két cimbora betért a bódéba, valami kis meleg ételt akartak enni. De a bódé üres volt, a konyhában csak a csupasz falakat találták, meg a hideg tűzhelyet. Se az asszony, se a lány.

August bambán kérdezte: Mi ez? Láttál már ilyet?

Úgy látszik, elutaztak, − állapította meg Edevart.

Elutaztak? − Nem lehet. − Gyerünk, keressük meg őket.

Kimentek, keresgéltek, August még a harmonikáját is elhozta, Matteának akart muzsikálni. A szomszédoknál nem tudakozódhattak, mert szomszédok nem voltak. Jóformán minden bódé üres volt, átkutatták az egész vásárteret, de alig láttak embert, lementek a kikötőbe, addigra azonban a gőzös is eltűnt.

August, a megcsalt szerelmes bizony nagyon a szívére vette a dolgot, vigasztalni kellett. Minduntalan megállt és csak állt. Edevart azt mondta: Hát baj, baj, de talán jobb neked így, nem is tudom, de ha olyan fajta volt…

August nem szólt rá semmit.

Most Edevart hirtelen felkiáltott. De hisz akkor elvitte a gyűrűt!

Hová való volt? Nem tudod? − kérdezte sötéten August.

Honnan tudnám! − Hát te nem tudod?

Jó, csak vigye azt a gyűrűt, isten neki. Az még csak hagyján, − mondta August. De az órámat is odaadtam neki tegnap.

Edevart elképedt. − Tréfálsz talán?

August nem tréfált. Sőt, úgy látszik, egyáltalában nem lelte örömét ezekben a dolgokban, nagyon lógatta az orrát. Edevartnak kellett beszerezni a szükséges útravalót, egyáltalában neki kellett átvenni megint a vezetést. August éppen semmit se ért. És állapota még nyomorúságosabbra fordult azon egyszerű okból, mivel kemény munkájuk akadt. A Hadsel fjordban még elég jó szelük volt, de aztán evezni kellett a nehéz nyolcas evezőkkel az egész hosszú, hosszú Raftsundon végig. Augustnak ez keserves erőpróba volt, csurgott róla a veríték és egymásután hányta le magáról a ruhadarabokat, mikor pedig vacsorázni kellett, hát csak elterült hanyatt a bárkában és semmi se kellett neki.

Nincs egy kis pálinkád? − kérdezte Edevart. − Azt mondják, ilyenkor használ.

De August nem volt iszákos, aki a mámort pálinkával tudja kikúrálni. Dehogyis. A gyomra is felfordult, ha pálinkára gondolt.

Aztán hirtelen megszólalt: Voltaképpen minek megyek én haza?

Edevart nem tudott mindjárt szólni.

Hogy minek megyünk haza? − Hát a hajót csak haza kell vinnünk.

Te könnyen beszélsz. De mit mondjak én?

Hogyhogy?

August felkönyököl, kétségbeesett hangon mondja:

Hát megmondom: Nem tudom kifizetni a kölcsöndíjat.

Edevart csak bámul, de August fecseg tovább, fecseg össze-vissza, izgatottan: Mit bámulsz rám? Úgy van, amint mondom: Nem tudom a kölcsöndijat kifizetni.

Edevart nagy merészen kivágta: Látod, és még meg akartad venni a dereglyét!

Jó, az akkor volt, − felelte August. − Még mindig nem érted? Akkor bátran megvehettem volna, ki is fizethettem volna az árát.

Edevartnak már a nyelvén volt, hogy: no, azt nem hiszem, − de hallgatott. Hogy tudjon eligazodni a cimboráján? Kicsit gyanakodott biztosan, August nagyon is nagyokat mondott. Ugyan mennyit kereshetett a prémeken? Olyan szörnyű sokat aligha, vagyont nem szerzett. A bugyellárisa kidagadt, igaz, egyes tallérokkal lehetett tele, abból ugyan nem sétálhat valaki élte fogytáig aranylánccal, meg aranygyűrűvel.

Hát neked van még valami pénzed? − kérdezte August.

Nekem? Hogy lenne nekem!

De kell hogy segíts rajtam. Tied lehet az új kabátom.

Arra nem elég a pénzem, − mondta Edevart.

Megszámolták mennyi pénze van és August kijelentette:

Elég. Tied lehet a kabát.

De csak nem adod el a kabátodat!

August megint bőkezű és könnyelmű: Neked jobban kell, mint nekem.

Mi tűrés-tagadás, most már úgy látszott, hogy alaposan megfogyatkozva kerülnek haza a nagy útról. És ha valamikor azt gondolták, hogy a falubeli legényeket megszégyeníthetik, hát annak ugyan befütyültek. De August mégis jobb kedvre derült, egyelőre a legkomiszabb csávából kimászott, a kölcsönbért ki tudja fizetni. No meg az aranygyűrűje és a harmonikája is megvan még, az se utolsó, abban a szegény faluban ezt is meg lehet csodáltatni. Augustnak hirtelenében megjött az étvágya, azt mondta, meg akarja kóstolni a vásári elemózsiát. Igen, August talpraállt. Reggelre kiértek a Vestfjordba és onnan kezdve jó szelük volt egész úton, nem is kellett evezni.

Mit csinálsz a nyáron? − kérdezte Edevart.

Majd csak lesz valami, − felelte hetykén August. − Miért kérdezed?

Azt se tudom, én magam mihez kezdek.

August gondolatokba merült. Evezőslegény volt és most semmi dolga nem volt, úgy ült, mintha bóbiskolna.

Hogy mit csinálok a nyáron? − szólalt meg végre. − Csak nem fáj a fejed miattam, Edevart? Még csak az kéne!

De Edevart úgylátszik, mégse vette olyan egészen biztosra, hogy a világ tárva-nyitva áll a pajtása előtt nyárig. Inkább hallgatott.

Most August egyszerre nekiállt kezet mosni a tengerben és gondosan megszárítkozott a nadrágján. Aztán elővette a harmonikát, ujjait bedugta a selyemfülekbe és eljátszott egy tüzes indulót. Edevart nem állhatta meg, felkiáltott: De hisz ez valódi csuda, ahogy te muzsikálsz!

August köpött egyet a tengerbe. − Azért otthon el ne meséld fűnek-fának.

Edevartnak szörnyen imponált ez az August. Soha egy szóval nem említette, hogy ehhez is ért. Mennyivel különb, mint a többi ember. Hóbortos, az igaz és nagy bolond, de fenegyerek, hiába. Ki tud eligazodni rajta? Idejövet milyen nyomorúságosan viselkedett az úton, sírt félelmében egy kis jégzápor miatt! Na és nem maga vallotta meg, mi minden csúfságot, gazságot követett el világjáró életében! Most meg itt ül ni, ugyanaz az ember és bűbájos táncmuzsikát játszik, akár egy fényes esküvőn, utána meg valami angol verses nótába kezd. Istenáldotta tehetség, hiába.

Muzsikáltam én valamikor úrnak, szegénynek, − mondta August.

Hol tanultad?

August ezt a kérdést eleresztette a füle mellett. Tovább beszélt. Egyszer egy királynak is játszottam.

Csak nem!

Igen. A hátsó-indiai királynak. Fekete bőre volt és agyara, ezer meg ezer emberölő harcos állta körül, de én nagyon jóban voltam vele. Muzsikálj valami jó talpalávalót, August, − mondta.

Hogy hitták?

Kafavaripelinglog.

Micsoda? Borzasztó!

De igen, úgy hitták − büszkélkedett August. Na, annak a fülbevalóját láttad volna! Lelógott a vállára és csupa emberi fogakból volt az egész. Az ellenségei fogából. Neki ajándékoztam a harmonikámat.

Mit? Odaadtad a harmonikádat?

August ravaszul mosolygott. − Azt elhiheted, pajtás, hogy nem ingyen adtam oda. Jó teli ládát kaptam érte.

Edevartnak minden vére leszállt ámulatában. Tele láda? és mivel volt tele?

Azt ne kérdezd, mert én nem szeretek az ilyesmivel dicsekedni. Azt se akarnám, hogy a faluban elmesélgesd. De annyi bizonyos, hogy a ládák ott vannak Hátsó-India fővárosában, ott is maradnak, míg el nem megyek értük.

Edevart: Persze az egészből egy szó se igaz, mi?

Hogyhogy nem igaz? Hazudtam én már neked valaha? Hát ha a kulcsokat megmutatom, jobban elhiszed? − kérdezte August és egy vastag kulcskarikát huzott ki a zsebéből. Nyolc kulcs, meg egy dugóhuzó lógott rajta.

Edevart elhűlt. Ezt is elhallgatta előle, sose említette egy szóval se, hogy nyolc teli láda vár rá Hátsó-Indiában. A kulcsokat most először látta nála. Megadta magát.

3.

A szegény kis falu jóformán alélt álomban hevert, nem volt vállalkozás, nem volt forgalom, az emberek éppen hogy a szájukba rakták a falatot. A sovány kis táblákon termett egy kis fű, krumpli meg árpa, a jószágot nyáron kicsapták a legelőre, télen istállóba zárták, ez így ment örökösen, változatlanul. A gyerekek azt tanulták, amit a szüleik is tudtak, egy jottával se többet, se kevesebbet, múltak a napok, múlt az élet. A férfinép, ha a Lofothalászatot végigcsinálta és betakarította kicsike termését, azzal megtette a magáét, az év többi része már úgyse ért semmit. Ugyan mihez is kezdhettek volna? Nem volt semmi tennivaló. Ó, hisz alapjában lomha népség volt ez, csupa naplopó, házról-házra ténferegtek és pletykáltak. Dologtalanul, álmosan, korgó hassal. Templomba is azért mentek, hogy megkérdezzék, mi újság.

A szomszéd falvak lakóinak megvolt a maguk biztos kis jövedelme minden tavaszon, mikor a bárkák, hajók hazaérkeztek a Lofotokról nagy halrakományaikkal és a partmenti sziklákon elkezdődött a halszárítás. Ilyenkor aztán a környék apraja-nagyja kinn dolgozott a hallal és került egy-egy silling lisztre, kávéra, ha mindenki szerzett valamicskét. De itt, Poldenben, az ujjukat se mozdították, hogy eltisztogassák a szárítóhelyeken a hangát, gyepet és használhatóvá tegyék a szirteket. Szégyen, gyalázat volt, az bizonyos, megfoghatatlan valami. August, a hajósinas, egy napon meg is említette a dolgot: Mi lenne, ha kivonulnának és letakarítanák azt a kis gyepet a szikláról. Ha az egész környék férfinépe hozzálátna, pár nap alatt elvégeznék a munkát, August is velük tartana.

Senki se felelt neki. Dünnyögtek valamit és elfordultak, otthagyták faképnél. Még hogy majd August tanítgassa őket, no persze! De Karolus, a bárka gazdája, akinek Anna Mária volt a felesége, nem látta olyan egész lehetetlennek a dolgot. Hát a szomszéd faluban nem azt csinálták? Pár évvel ezelőtt nem kivonult ott is az egész férfinép és letakarították a sziklákat, most aztán van jó szárítóhelyük egyszer s mindenkorra. Na, hát az idén már mindenesetre elkéstünk vele, − felelték Augustnak. A másik kifogásuk az volt, hogy nincs a faluban senki, aki a halszárításhoz értene és felügyelhetne a munkára. Akkor pedig mire mennek a szárítóhelyekkel? August kijelentette, hogy ő tudja, hogy szárítják a halat.

− Te tudod? − kérdezték. − Igen, voltam Új-Fundlandban, − felelte August. − Ó, hol nem voltál te! − morogtak a többiek.

August ilyenformán semmire se ment.

Egy délután, egy júliusi szép vasárnap délután, mikor az atyafiak már csak Olaf napját várták, hogy a kaszálást megkezdhessék, − egyszer csak történt valami. A Karolus csűrjéből váratlanul muzsikát hallottak. Micsoda muzsika ez? Tán az a két messzeországbeli kintornás került vissza ? A gyerekek egy-kettőre odasereglettek mindenünnen, látták, hogy csak August meg Edevart ülnek ott benn és August egy gyönyörű selyemhúros, aranyos, színes harmonikát tart a kezében. Két sor billentyű meg két basszus adta a csodálatos muzsikát, August ujjai fáradhatatlanul táncoltak. Most a felnőttek is összeszaladtak, éppen akkor jöttek haza a templomból és szunyókálni akartak egy sort, de abból ugyan semmi se lett, megjött Karolus, tele lett vendéggel a ház, mindenki ámult-bámult. Vajjon milyen fából faragták ezt az Augustot? Mikor azt a gyönyörű nótát eldalolta a barcelonai lányról, mindenki oda volt a megindulástól.

Most kis pihenőt tartott és megtörölgette a homlokát. Hiába, többet tud, mint mi, − mondta Karolus. − Hogy tanultad? − kérdezték. Arra nem felelt. Darab idő múlva berakta a harmonikáját a ládikájába és hiába unszolták, hogy muzsikáljon még egy kicsit.

A férfiak között akadt olyan, aki hallott már harmonikát a Lofotokon, meg Finnországban, de hogy August is értsen ehhez a furcsa mesterséghez, azt senki se várta volna. Lám, majd egy éve itt jár-kel közöttünk és egy árva szóval el nem árulta. Szóval, nem lehet beléje látni, tudja Isten, hátha az a sok csodálatos történet is igaz, egytől-egyig, amit az életéből mesélt és amit eddig szemenszedett hazugságnak tartott mindenki? Attól kezdve egész más szemmel nézték, sőt bizonyos titokzatosság lebegte körül. Az indiai kulcscsomót nem látták, azt nem, de látták a két billentyűsort a harmonikáján és nem győzték csodálni, hogy van elég ujja valamennyire. Hogy tanulta vajjon ezt a tudományt? Ki tudja, nem valami egészen rendkívüli módon-e, ki tudja, nem az ördög tanította-e rá?

Edevart titokban büszke volt a pajtására és nem kisebbítette a becsületét. Inkább odament Karolushoz és azt mondta neki: Hát most hallották kegyelmetek, hogy játszik. De én sok más nagyszerű dolgot is láttam tőle. No és most azt mondja, hogy takarítsuk le a szikláról a gyepet.

Úgy van, − mondta Karolus.

Eszerint vele tartasz?

Igen.

Na jó. Hát akkor holnap elkezdjük.

Szép számban eljöttek az atyafiak. Még a haragos kis Teodor is ott volt. Ha már Karolus, a hajósgazda hajlandó résztvenni, hát a többi se igen maradhat el. Egy hét alatt elkészültek a munkával és mindnyájuk nagy megelégedésére. Most hát volt szárítóhelyük sok ezer halnak, elfért ott az egész rakomány, ami valószínű számítás szerint egyszerre fut be majd Polden kikötőjébe.

− Na, most lesz keresetünk a nyáron, —: mondta August Edevartnak, − nem kell, hogy fájjon a fejed.

Télre Edevart beállt a Karolus halászbokrába és a Lofotokra hajózott. August is velük tartott, mint utas. Úgy volt, hogy ő maga lesz az, aki az új szárítóhelyet kihasználja és a munkát vezeti. Aranyfogával és aranygyűrűjével senki se nézhette közönséges halászembernek úgyse, de ráadásul még a fekete posztókabátot is visszakölcsönözte Edevarttól és nagyon uras formája volt. Bizony nem utolsó legény volt August. A szerencse is kedvezett neki. Vagy egy hétig evezgetett a bárkák körül, tárgyalt a kormányosokkal, de akkor aztán olyan valakire bukkant, aki valóságos aranylelet volt. Egy hardangeri paraszt hajósgazdát talált, egy pompás feketeszakállas legényt, aki hajból való óraláncot hordott arany zárral. Az övé volt a bárka is, meg a rakomány is és később kiderült, hogy ráadásul nagyszerű, mulatós cimbora és az italt se veti meg. Nos, August ezzel az emberrel kezdett tárgyalni. Alaposan kikérdezte, mindent el kellett mondania pontosan a szárítóhelyről is, meg önmagáról is, de a vége szerződés lett és aláírás. A hardangeri hajóján egész rakás cukrosperec volt, meg egy hordó pálinka és dió ládaszámra. Ez a sok finomság mind a szárítómunkásoknak volt szánva. A hajógazdát Skaaro-nak hítták, a bárkát „Sirály“-nak.

August télen át ott maradt a hardangeri bárkáján, kezére járt a halbevásárlásnál és más egyéb dolgokban, akármi adódott. Ha kellett, felváltotta a halhasítót, bizony, August ahhoz is értett. Valami nagy fizetést éppen nem kapott, de megvolt a kosztja, lakása és különben se látszott olyan szegény ördögnek, aki minden kis munkát megfizettet magának. Inkább úgy volt, mintha látogatóban lenne a hajón. A világos tavaszi estéken sokáig kártyáztak Skaaro hajósgazdával dióba, olykor egy-egy pohárka pálinkát is felhajtottak, de August többet sose ivott. Megbízható, derekabb halszárítót keresve se találhatott volna az ember, semmi kivetnivaló sem akadt rajta. Ha idegen országbeli élményeiről mesélt, mindig enyhítette a borsosabb történeteket és a hajósgazda, aki nem járt egyebütt, mint Bergenben, meg a Lofotokon, nagy érdeklődéssel hallgatta.

Április vége felé befejeződött a halászat a Lofotokon, a „Sirály” berakodta az utolsó halat. Edevart is fölszállt a bárkára, hogy a Vestfjord-ban kalauzolja. Ami fizetést ezért kapott, az ugyan szóra se érdemes, de a bőséges ellátása az megvolt. Egy emlékezetes, napsütéses tavaszi éjszakán enyhe széllel befutott Poldenbe a „Sirály“ és kikötött. A halmokon kinn állt a falu népe és gyönyörködött a dicső látványban.

* * *

A halmosást perecosztással és pálinkával kezdték. Jutott mindenkinek. August a flaskót hordta körül, Edevart a pereceket. A mosást igen jól fizették, mert nehéz, kellemetlen munka volt, ennyit meg ennyit adtak 120 halért, nagyszázáért. Egynehányan a bárkánál álltak és kiemelték a raktárhelyiségből a halat, aztán csónakra rakták és partra szállították. Ott megint egy csomó férfi, meg asszony állt, térdig a tengerben és mosta a halat. Eltávolították az aludt vért, meg a fekete hasbőrt, hogy fehér legyen az áru. Az ilyenképpen megtisztított halat aztán rudakra rakva, két ember a szárítóhelyekre hordta. August és Edevart a „Sirály“ fedélzetén álltak, onnan belátták az egész terepet, itt-ott lekiáltottak a kirakodást végző embereknek, vagy a csónakokat irányították ide-oda, Karolus szép kis summát keresett most a nagy bárkájával, mert azon egyszerre el tudott vinni egy nagy-százat. Skaaro hajósgazda sokszor kiment a partra, mókázott az asszonynéppel a szárítóhelyeken. Szívesen fogadták a tréfáit.

Pár nap alatt megmosták az egész rakományt és a „Sirály“-t ragyogó tisztára öblítették. A hal a szárítóhelyeken volt már, kis rakásokba osztva és csak arra vártak, hogy elolvadjanak az utolsó hófoltok is. Végre elkezdhették a szárítást.

Minden reggel egy pohár pálinka járt ki az embereknek. Asszonyok, gyerekek perecet kaptak, vagy egy marék diót, de pálinkát nem. Ó, különben is gyenge pálinka volt, nem szállt a fejébe senkinek, csak éppen a jó barátság jeléül szolgált, mivelhogy ez volt már a szokás mindenütt, ahol halszárítás folyt. Edevart sok gyerek szívét megnyerte egy külön pereccel, vagy pár szem dióval, amit titokban a kezükbe csúsztatott. Hejh, micsoda lázas buzgalommal végezték aztán a dolgukat! Mire a halat kiterítették, dél lett, egy órai pihenőt tartottak, aztán megforgatták a halat, úgy, hogy hátával fölfelé legyen pár óra hosszat. Estére aztán összeszedték megint az egészet. Csak úgy nyüzsgött a sok nép a szárítóhelyeken.

Ment minden szép rendesen, csak az ünnepnapok szakították meg a munkát, meg ha esett az eső. Ilyenkor kis asztalokban volt a hal, hozzá se nyúltak.

Skaaro gazda már a Lofotokról hazaküldte volt a fölösleges embereit, akiket hazulról hozott, a hasítót meg a második legényt, nehogy egész nyáron munka nélkül lebzseljenek, ő maga a szomszédos szántótelepekre járogatott, látogatóba és August maga maradt Edevarttal a bárkán. Azt meg kell adni, hogy nem lopták a napot, megtették a dolgukat. August ebédet főzött és felügyelt a munkára, Edevart pedig átfestette a bárkát, aztán lebontotta, beolajozta az árbocokat. Ha pedig eső miatt hirtelen össze kellett szedni a halat, hát nekiláttak ők is két kézzel a munkának. Sohase találta őket ölberakott kézzel a gazda, hogyha váratlanul hazalátogatott és egyre nagyobb megelégedéssel nézte a két derék felvidéki legényt. No meg August az aranygyűrűjét is nekiajándékozta. Skaaro nem akarta elfogadni az értékes ajándékot, de a bőkezű és tágszívű hajóslegény csak legyintett, hogy eh, csekélység! El is dicséri Augustot a hardangeri mindenütt a környéken.

Egyszer is valamelyik szomszéd telepről jött éppen haza és nagyon virágos kedvében volt és örült az életének. Azt tervelte ki, hogy rendez egy kis vendégséget, meghívja egy-két barátját, lesz egy kis eszem-iszom a hajón és egy kis tánc kinn a parton. Augustot kérte meg, hogy kerítsen muzsikust, ő mosolyogva intett, hogy jól van, lesz az is. Rábízta azt is, hogy válassza ki a legnagyobb csűrt, meg fehérnépet is kerítsen, hogy legyen kivel táncolni. August erre is bólintott. Hanem friss húst honnan veszünk, mikor éppen most vadásztilalom van a tengeri madárra is, meg a vadra is? August a hegyodalon legelésző nyájra mutatott: abból még válogathatunk!

Itt északon nem voltak kijelölt legelők, akárhányszor ott kolompolt a nyáj a parton, a szárítóhelyek körül. A juhok jó húsban voltak már, Skaaro meg is szólította a fiatal asszonyt, Anna Máriát, hogy megvenne egy ürüt, mert vendégei lesznek és friss hús kellene. Jó, majd megemlíti az urának a dolgot. Másnap el is hozta a Karolus üzenetét, hogy lehet. Skaaro megkérte, jönne föl vele és mutatná meg, melyik állatot viheti el. El is mentek. Anna Mária mindössze egy kis darabig maradt oda, de egyedül jött vissza, kihevült arccal, lihegve. És rögtön továbbdolgozott a hallal, szó nélkül. Az asszonyok, lányok összemosolyogtak, mulattak rajta. Hát a hardangerit hová tetted? Csak nem akart tán megkörnyékezni? − Anna Mária nem válaszolt. Skaaro kormányos is visszajött nemsokára a hegyoldalról, de egyenest a hajóra ment és hideg vízzel locsolgatta az egyik szemét.

így aztán ezt is Augustnak kellett elintézni, ő volt a közvetítő. Igaz, hogy nem volt semmi nehézség. Karolus is, Anna Mária is úgy tettek, mintha semmi se történt volna, egy szavába került és megvehette az állatot, a csűrt is kölcsönadta Karolus a táncra.

Pompás lakomát rendeztek, volt sütemény, pálinka, aki pedig akart, az bort is kapott a boltoséból. Idegen vendég is volt, két fiatal hajós, meg a környékbeli menyecskék, lányok. Muzsikálni August maga muzsikált a harmonikáján. Bizony, nagy eset volt ez, hogy August odaült a kedvükért és gyönyörűen játszott nekik a két sor billentyűn, meg a két basszuson, valóságos lakodalmi muzsikájuk volt, még a három hajós se hallott ilyet életében.

Eszerint hát minden nagyszerű lett volna. Csakhogy Edevart nem nagyon örült ám. Mert ott volt a kis Ragna is, aki időközben szép, nagy lánnyá serdült, a hajósok csak úgy kapkodták egymás keziből a táncon. Na meg Karolusnak se telhetett valami nagy mulatsága abban, hogy a felesége szüntelenül Skaaro hajósgazdával táncol, még csak le se ül közben. De hát mit csináljon. Az asszony fiatal, egészséges, biztosan szereti, ha csapják körülötte a szelet, ha kapkodják a legények, mint lánykorában. Talán az se mindegy neki, hogy Skaaro olyan pompás táncos, erős, akár a medve, fölkapja a párját, mint a pelyhet. Na meg minden forduló után meghajol és megköszöni a táncot. Ez újság volt Anna Máriának, annyi bizonyos, még menyasszonykorában se ért ilyesmit!

Ne menjünk ki hűsölni egy kicsit? − kérdezte Skaaro. – Nem - felelte Anna Mária − azt nem merem. − Egy borosüveg is van a zsebemben, − mondta a hajósgazda. − Azzal nem sokat törődöm, − felelte az asszony.

Így aztán Skaaro kiment egyedül és a falnak dőlve állt. Kisvártatva odajött Olga is, aki gyöngyözött övet viselt. Voltaképpen a szomszéd faluba való volt, csak ott szolgált a boltosnál. Kicsi, barnaszemű lány volt, hajlékony, mint a fűzfavessző, de nem valami csinos. Baj is az! Az orra kicsit pisze, de baj is az! Skaaro hajósgazda diskurált vele egy darabig, meg is kínálta borral, megcsodálta a gyöngyös övet a derekán, meg is tapogatta, sose látott még olyan szépet.

Anna Mária pedig odabenn üldögélt és folyvást az ajtó felé bámult. Végre rászánta magát, hogy az urával táncoljon. Hajh, de az nagyon nem mindegy volt! Karolus tapogott, dobogott, nem is hajolt meg tánc után, ó, sok kivetnivaló akadt rajta. A keze is milyen hideg és nedves, még ezen a langyos nyári éjszakán is. Biztosan azért, mert annyi pálinkát megitattak vele. A szájából is csak úgy ömlik a pálinkaszag és még csak nem is rág pörkölt kávét, hogy enyhítse, mint Skaaro kormányos.

Most bejött a hardangeri is, gyöngyöves hölgyével, Olgával. Táncolni kezdtek és szakadatlanul járták, nem röstelték egy csöppet se, állva maradtak a középen, ha vége volt az egyiknek és úgy várták a következőt. Skaaro egészen nekibolondult, majd fölvetette a jókedv, még javában táncolt, máris odakurjantott nagy legényesen a dudásnak, hogy rajta, még egyet: De jó hoszúra nyújtsad! duplázd meg!

Az volt aztán a mulatság!

De most már a dudás is kénytelen volt kiszuszogni magát. A hüvelykujja egészen elfehéredett és elzsibbadt a szoros selyemfülben. A két idegen hajós egy-egy tallért csúsztatott a markába és azt mondták, hogy bizony többet is megérdemelne, mert ilyen muzsikát sose hallottak. Ők is tudakolták, hogyan tanulta, de August megint csak nem mondta meg. A szünetben a hajósok pipára gyújtottak és a hölgyeikkel diskuráltak. Edevart az italt hordta körbe.

Hogy történt, hogy nem, de egyszercsak füstszagot éreztek. A homályos csűrbe az ajtón át áradt egy kis világosság, tüzet nem láttak sehol, de a füstszag egyre erősebben érzett. Mindenki szaglászott, forgolódott, a hajósok tenyerükkel fogták be a pipájukat, hogy kialudjék. Egyszerre csak láng csapott föl a baloldali szénarakás mögül. − Vizet! Vizet! − kiabáltak.

Az asszonynép sikoltozott, Karolus, meg a szomszédok kirohantak, hogy vödröket hozzanak, óriási kavarodás lett, Edevart, mint a nyíl, repült le az úton, a partra, a „Sirály“-ról akart csöbröket hozni. Skaaro éppen kifelé indult volt Olgával, mikor észrevette a tüzet. Arra megfordult, lekapta a kabátját, rádobta a lángra és rátaposott. Oyan egykettőre, olyan ügyesen csinálta, el is oltotta a tüzet. A zubbonya megpörkölődött, de azt föl se vette, ördöngős egy legény volt, bizony, igazi hős. Kékcsíkos finom ingujja levilágított a szénarakásról, a derekán kés lógott, új ezüsttokban. Anna Mária nem vette le róla a szemét.

− Tönkreteszi a jó kabátját! − mormogta magában.

Mire a vödrökkel, vízzel megjöttek az emberek, már csak a füstölgő szalmát kellett végiglocsolni. De Karolus még azután is sokáig nyugtalankodott, elvégre a termése java ott volt, betakarítva, koldussá lesz, ha az leég. − Megfizetem a szénádban esett kárt! − mondta Skaaro hajósgazda, tanúk előtt.

Ilyen derék ember volt. És Karolus megszorította a kezét, úgy köszönte meg, amit érette tett, hasonlóképpen Anna Mária is kezet fogott vele és meghatottan nézett rá és leveregette zubbonyáról a hamut, meg a szénát. Skaaro pedig azt mondta: Nincs, mit megköszönni, inkább a mi hibánk az egész, nem kellett volna itt pipázni, valamelyikünk elejthetett egy kis tüzet! Szétnézett, merre vannak a vendégei, de azok eltűntek közben, a nagy futkosásban, riadalomban szépen elpárologtak. Kiderült, hogy a lányok közül is eltűnt egynéhány. Olga azonban ott ült még.

Most megjött Edevart is, loholva, két teli vödörrel a két kezében. Mikor látta, hogy már későn jött, egy gyors pilantást vetett az ottlévőkre, lerakta a vödröket és kiment. Az egyik árpaföld mellett lopódzott nagy óvatosan a cserjés felé, mintha gyanakodnék valamire. Ott fölebb mintha suttogást, beszélgetést hallott volna az imént és egy nagy bokor páfrány nyugtalanul rengett. Lábujjhegyen sietett tovább. Csakugyan. Az egyik idegen hajós éppen abban fáradozott, hogy megcsókolja Ragnát, úgylátszik, már jó egynéhányszor meg is csókolta addig. Borzongás, hideg futotta el Edevartot, azt se tudta, mit csinál, csak verdeste a mellét. Ragna látta meg először és halkan fölsikoltott, a hajós eleresztette, hogy fölkelhessen.

Könnyen komoly fordulatot is vehetett volna a dolog, de a hajós szerencsére megismerte a „Sirály" bizalmi emberét és nem akart belékötni. Persze, bosszankodott és savanyú képet vágott, amiért megzavarták a mulatságában és a mosolygása ugyancsak kényszeredett mosolygás volt. De azért kihúzta a boroskulacsot a zsebéből és odaszólt Edevartnak:

− Gyere pajtás, kortyints te is egyet!

Edevart mogorván nézett, gyanús volt előtte ez a nagy szívesség. Erre a legény Ragnának töltöttt. Az illedelmesen megízlelte a bort és szépen megközsönte. − A kedvesed talán? − kérdezte tőle a hajós. − Én eddig nem tudtam. − felelte Ragna. − Hát akkor mit keres itt? − Azt igazán nem tudom.

Edevart hallotta a beszélgetést. Na, ő se olyan legény volt, aki egykönnyen visszavonul. Odalépett a hajós elé. Ragna közébük állt. − Mit akarsz tulajdonképpen − kérdezte. Most bakot lőtt a hajós, hencegni kezdett és fitymálva mondta: Ne törődj vele, csak verdesse a mellét, ha kedve tartja! − Ezzel karon akarta fogni a lányt, hogy elvigye onnan. Az első ütésre hanyatvágódott a páfrányokon, csak úgy gurult. Edevart úgylátszik a lábát is segítségül hítta és gáncsot vetett, ezt a fogást már gyerekkorában kedvelte. Ragna felsikoltott, de hirtelen elhallgatott, a legényt bámulta, hogy mennyire megváltozott egyszerre. Egész este nem vette volt le a kalapját, úgy táncolt, most, hogy esés közben lepottyant a fejéről a kalap, kiderült, hogy egész kopasz, csak úgy fénylik a feje búbja. Ragna egy darabig bámult, akkor aztán kacagásban tört ki, a kis tyúkeszű fruska, okosabbat nem tehetett. A hajós felállt, fejébe nyomta a kalapját és nekigyürkőzött. A következő percben Edevart vágódott a páfránybokorba és a legény haragjában taknyos kölyöknek szidta. Hanem ezzel még nem volt elintézve a dolog. Edevart tüstént felszökött, az arcát eltorzította a düh, ököllel ment neki a hajósnak. Az is fújt mérgében: Adta taknyos kölyke! − És újra egymásnak estek. Ragna most már komolyan sikoltozott és szaladt, amerre szeme látott.

Mi ez itt! Mi az ördögöt csináltok itt! − kiabáltak az odasereglő vendégek. A két küzdőfél most a földön hempergett, hol egyik volt felül, hol a másik, mind a kettő zihált, mind a kettő vérzett. Az emberek végre is szétválasztották őket és tréfára fogták a dolgot: biztosan csak bolondoztak, birkóztak egy kicsit, mulatságból. Ejnye, ez az Edevart, az nem hagyja magát, de nem ám!

Hát igaz. Edevart nem hagyta magát. Együgyű fickó volt, merő fiatalság, de bátorságot nem kért kölcsön senkitől.

Közben majdnem reggel lett, a táncnak is vége szakadt, a legbuzgóbb táncosok eltűntek, köztük a két hajós, meg Skaaro, a lányok közül is hiányoztak sokan, a gyöngyzsinóros Olga, Jose-fine, Beret. Egyenkint szállingóztak vissza az erdőből, az ösvényeken, szinte lopva, bujkálva jöttek, bizony fura volt ez a sok felbomlott párocska, ölelkezve mentek el és nem akartak együtt visszajönni. August is berakta volt már hangszerét a ládikába, de most újra kivette és egy harsogó indulóval búcsúztatta el a két hajóst, akik elindultak a part felé. August és Edevart a Karolus csűrjében aludtak aznap, hogy a vendégeknek helyet csináljanak a bárkán. Pár órát aludtak, de mire a munka elkezdődött a szárítóhelyeken, felkeltek ők is. Egy kis alvás még rájuk fért volna, más bajuk nem volt.

De másoknak talán egyéb bajuk is volt. Igen, akadt olyan, akire bizony sok minden ráfért volna, megnyugvás, békesség, kielégülés. Anna Máriának csapnivaló rossz kedve volt. Őrült féltékenység gyötörte, nem tudta kiverni a fejéből a gyöngyzsinóros Olgát. Mit keresett itt ez a perszóna, ki hítta ide a túlsó faluból és ugyan, mi szépet lát Skaaro ezen a cifra madáron? Két éve szolgál a boltosnál és még mindig nem ment férjhez. Anna Máriában csak úgy forrt a keserűség, ha rágondolt.

Karolus viszont rózsás színben látott mindent. Lám, a szénájában nem esett kár, sőt, még egy tallért is kapott, amiért a csűrét kölcsönadta Skaarónak. A feleségét pedig úgyszólván visszaszerezte, táncolt vele, mulattak egymással, akár az új házasok, úgy voltak. − Ezt a pipát találtam a szénában, − mondta és megmutatta a feleségének. − Mit beszélsz? A szénában? − csudálkozott Anna Mária. − Igen, mikor locsoltunk. − Hisz ez a Skaaro pipája! − Az az. Csak elfeledtem odaadni neki.

Hát igen. Karolus rózsás színben látott mindent. Lám, most még ezt a jó pipát is megtalálta. Meg is tömte mingyárt és rágyújtott. − Tajték, ismerem! − mondta, hogy megmutassa az asszonynak, mennyire ért a pipához.

Visszatért a régi kerékvágásba minden. Az idegen vendégek elhagyták Poldent. August és Edevart visszaköltöztek a bárkára, a halszárítás pedig folyt tovább. Most már kis híján száraz is volt a hal, nyírfakérget is hoztak, hogy azzal takarják le az asztagokat, ha még most, az utolsó napokban eső találna lenni. Skaaro hajósgazdának pénze is jött a postával, kerek kétezer tallér, amiből a szárítóhelyek bérét, meg a munkásait kifizesse. Magánál hordta az egész pénzt és a zsebe körül egész megdagadt a dereka. Meg nem foghatta senki, mire kell neki ennyi rengeteg pénz, biztosan bámultatni akarja magát.

August egyszer azt mondta Edevartnak: Ezt se lehetne ám mindenütt a világon megcsinálni, hogy kétezer tallért hordozzon valaki a zsebében, anélkül, hogy leütnék.

Mire Edevart: Pfuj, de csúnya élet lehet a nagyvilágban.

August: Hát nem tudom, mit mondjak. Sokszor egész jó kereset adódik. Én is kaptam huszonöt dollárt egy ízben, amiért befogtam a számat.

Gsak nem!

De, valami verekedésnél történt. És tudod, olyan helyt nem múlik el verekedés, hogy legalább egy a fűbe ne harapna. Mikor megölték az illetőt, hát elszedték az óráját, meg a pénzét.

És úgy kaptál te huszonöt dollárt?

De nem semmiért kaptam ám, hiszen ott voltam és mindent láttam. Jóravaló fiúk voltak, azt mondták: Vagy agyonverünk téged is, vagy hallgatsz! Hallgatok, feleltem én. Arra ide akarták adni az óráját, a holttestnek az óráját, tudod, jó vastag aranyóra volt. Azt nem mertem elfogadni, még gyanúba keveredtem volna, azt mondtam: adjatok inkább ötven dollárt. Huszonötöt adtak csak, de megígérték, hogy a többit is megkapom. Azóta se kaptam meg. De nem azért, ha találkozom velük, biztosan megfizetik, jóravaló fiúk voltak.

Edevart elgondolkodva csóválta a fejét: Mégis csak disznóság embert ölni!

Hát igen, ezt mondjuk mi, te meg én, − mondta August, − hanem azért attól függ. Ami engem illet, hát nekem sose támad ilyenféle gondolatom, mert nem szorulok rá. Én akármikor visszamehetek Indiába és megvan mindenem, amit szemem, szám kíván.

* * *

Egyszer aztán elérkezett a nap, mikor a hal berakodásra készen állott. Pompás nap volt, csupa napsütés, sirály-rikoltozás, sürgés-forgás. Kisebb-nagyobb csónakok vitték a halat a bárkára, Karolus is ott volt a nyolcasával és jó summa pénzt keresett. Skaaro hajósgazda szerencsés volt ezen a nyáron, legalább két héttel megelőzte a többi szárítóhelyeket és vihette máris Bergenbe a finom minőségű, szép áruját.

A rakodók a „Sirály” födélzetén álltak és várták az első halascsónakot. A rakodók mindig asszonyok voltak. Nekik kellett leszállni a raktár-kamrába és szépen rétegesen lerakni a halat. Minden szárítóhelyen a legtakarosabb és legügyesebb fehérszemélyeket választották erre a munkára és jól megfizették őket. Bizonyos tekintetben kitüntetés-számba ment, ha rakodónak választottak valakit, de olyasmit is rebesgettek a környékbeli falvakban, hogy nem egészen veszedelem nélkül való mesterség ez, hogy a hajószobában étellel-itallal traktálják őket, meg olykor bolondabb dolgok is esnek.

Anna Mária nem volt a rakodóasszonyok között, ellenben ott volt Beret, meg Josefine, Kleváról, aztán később Ragna és egy másik lány, aki a többinek segített, adogatott. De Anna Mária nem volt köztük, az bizonyos, nem is hítták. A szárítóasszonyok eleget kérdezgették a parton, hogy nem megy-e ő is a hajóra, nem hítták-e őt is rakodónak? − Csak nem gondoljátok tán, hogy én odaállok rakodni? − felelte Anna Mária. — Annál többre tartom magam. Ó, de azért bánkódott nagyon, harapós lett. − Josefine még hagyján, a fiatal özvegy, csinálhat magával amit akar, hanem Beret, akinek az ura itt van valahol, egyik bárkán és kétéves gyereke van otthon, − minek megy az rakodni! − Hát, jó kereset, − mondták az asszonyok! Anna Mária csípősen jegyezte meg: Hát csak keressen mennél többet, én ugyan nem bánom, hogyan keresi!

A berakodás napokig tartott. Már az első napon, déltájban lement a rakodókamrába a hajós gazda és Josefinnek azt mondta: mi baj? olyan bágyadtnak látszol? − Nehéz szag van itt, felelte az asszony. − Jó lenne, ha lefeküdnél egy kicsit, úgy hamarább elmúlik, − mondta Skaaro.

− Josefine szabódott, de a hajósgazda bevezette a maga fülkéjébe és lefektette. Ott lassankint jobban is lett, de nem akart visszamenni a helyiségbe, azt mondta, hogy Beret és Ragna biztosan rossz szemmel néznének rá. Ki is vitték a partra és a szárítóhelyen egész nyíltan szemébe mondta mindenkinek, hogy nem bírja a raktárban a szagot.

Hát most ki fog rakodni helyetted? − kérdezte Anna Mária. − Úgylátszik, azt hiszi, hogy boldogul Berettel, meg Ragnával is, − felelte. Ez szöget ütött Anna Mária fejébe.

Azon az éjjelen úgylátszik nagy becsületesség szállta meg ezt a bizonyos Anna Máriát, előkereste a Skaaro pipáját, amit az ura egy fiókba rejtett volt és reggel kivitte a szárítóhelyre. Kölcsönkérte August felügyelő ladikját és maga evezett át a hajóra.

Skaaro tüstént megismerte a pipáját és megköszönte Anna Máriának, meg is kínálta egy pohár borral. − Tájtékpipa, ugye? − mondta az asszony. − Nem, de valami különös faféle, nálunk nem terem, − felelte a hajósgazda.

Aztán beszélgettek még egyről-másról, Anna Mária lepillantott a raktárhelyiségbe: − Sokan dolgoznak még odalenn? − Dehogyis, − felelte Skaaro, − de mit csináljak? Te biztosan nem állsz be közéjük. − Nem is híttak. − Persze, azt hittük, úgyis hiába. Vagy tán nem úgy van? Eljönnél? − Nem, − felelte Anna Mária.

A hajósgazda kérlelte még egy darabig, hogy menjen le Josefine helyett, nagy bajban van, panaszolta, hogy most meg már Ragna is olyasmit emleget, hogy kifáradt. Anna Mária mintha megingott volna. − Hát, ha kisegítem a bajból kegyelmedet. − De biztosan arra várt, hogy még unszolja egy darabig, azért megint csak nemet mondott. Erre aztán bosszús lett a kormányos, sarkon fordult és azt mondta: de sok baj van veled, hallod!

Úgy, hát nem kéri többször, itthagyja a faképnél, lemegy a fülkéjébe.

És Anna Mária beszállt a ladikba és visszaevezett a partra.

Most már sírás fojtogatta, majd szélvetette a méreg. − No, Skaaro hajósgazda, ezt megkeserülöd! − Mi lenne, ha elmondaná az urának, hogy akkor a cserjésben meg akarta környékezni? Karolus nem hagyná annyiban a dolgot, de nem ám! Pedig ugyanott volt az is, a cserjésben, hogy a hardangeri megkérdezte őt, nem szedne-e a pompás szederből neki egy kosárkával, hisz annyi van ott az erdőn, felhozhatná aztán a hajóra. És ő csupa jószívűségből meg is ígérte, csak azt mondta: Jó, nem bánom, de várjon, míg megérik! Majd ad ő neki szedret!

A szárítóasszonyoknak kurtán-kereken megmondta, hogy bár ne is vitte volna vissza neki a pipáját. Azt se érdemli meg! − Mért, mit csinált veled már megint? − Velem? Hisz kunyorál, hogy menjek le rakodni, de még hogy könyörgött! Csakhogy én oda nem állok rakodni neki! Ahhoz mást keressen magának'.

Közben csakugyan a kis Ragna is előkerült a raktárkamrából egy délután és megvallotta, hogy nem bírja a szagot odalenn.

Nézd csak a kis csirkét. Beret biztosan ilyenformán gondolkodott: nézd csak, már elég öregnek tartja magát, hogy kisértésbe vigye a hajósgazdát. Hiszen úgyis hallatlan, amit ez a hardangeri művel! Egész nyíltan csinálja, egymásután jönnek a rakodóasszonyok, hogy fáradtak, rosszul vannak és ő bevezeti őket a szobájába, egyiket a másik után. Tegnap az adogató lány volt a látogatója, most meg már a kis Ragna nem akar kimaradni a sorból! Hahaha! − Lehet, hogy Beret ilyeneket mondott és fölényesen nevetett.

Mikor Skaaro meglátta Ragnát a födélzeten, mindjárt nagyon udvariasan mondta: No, ha elfáradtál, hát eredj a fülkébe és dőlj le egy kicsit.

De most Edevart is ott volt a közelben, ő ellenőrizte a számolást, meg mindent, mintha csak kományos lett volna a hajón. Akkor éppen a csarnakköteleken mászkált. Mikor meghallotta, miről van szó, leugrott a födélzetre. Ez elég intés volt Ragnának, tudta, hogy Edevart nem érti a tréfát. Nem akarok én lemenni, ha itt üldögélek egy kicsit a friss levegőn, az elég lesz, − mondta, hogy elhárítsa a gyanút.

És csakugyan nem maradt sokáig. Ki tudja, tán Beret nem is volt olyan fölényes, talán inkább féltékeny volt szegény feje és bolond. Annyi bizonyos, hogy felszólt a csapóajtón: Hát én meg egymagam rakjam föl az egész hajórakományt? Ragna megnyugtatta, visszakiáltott: Nehogy azt gondold, hogy tán lementem a fülkébe, csak itt üldögélek egy kicsikét!

Edevartnak csak igen homályos fogalmai voltak a világi bolondságokról, de ezt a kis Ragnát egyre jobban a szivébe zárta. Skaaro hajósgazdának pedig tán mégse lehet hinni, kitelik tőle, hogy meg akarja csókolni, hátrahajlítja a fejét és megcsókolja. Már pedig azt meg ne próbálja. Na, hisz Ragna maga is megmondta neki, hogy nem megy és mikor elment, még hátravetette a fejét és ajkbiggyesztve mondta: Azt hiszi, én is kapható vagyok ilyenekre! Edevart szívesörömest hallotta ezt a pár szót. Azt mondta a kislánynak: Ha rosszul leszel odalenn, hát ne menj vissza. Kerítek helyetted más valakit. De Ragna azt mondta, hogy most már jobban van és le is ment újra.

Vasárnap szünetelt a berakodás. A falubeliek templomba mentek, de Anna Mária a nyájat akarta őrizni aznap. Valakinek azt is vállalni kellett és ő nem akart kényeskedni. Karolus ajánlkozott, hogy cserél vele, de ő kereken nemet mondott.

Karolus meg a felesége pár napig nem a legjobb viszonyban voltak, amikor Anna Mária visszavitte Skaarónak a pipáját. − Miért vitted vissza ? − kérdezte Karolus. − Hogy miért ? Hát el akartad lopni talán? − Megvettem volna, aztán levontuk volna az elszámolásnál. − Hát hiszen arra még most sincs késő. − No, ez nem is volt egészen ostoba válasz és Karolus csak annál mérgesebb lett: Olyan biztosra veszed, hogy ideadja majd azt a pipát, ha már nála van, mi? − Biztosan nem tudom. − Na lám, nem tudod. De én tudom, hogy okosabb lett volna, ha otthagyod azt a pipát, ahol van. − Anna Mária nem védekezett tovább. Bánom, hogy tettem!

Aztán már nem szóltak róla többet. De Karolus kedvetlen volt és Anna Mária is pár napig nem vidult föl. Ma azonban helyreállította a jó egyetértést, amikor az ura helyett magára vállalta a nyájőrzést. Csak nem hajtod te ki a nyájat! Igazán, azt nem engedem, nem is illik, hogy te magad menj ki a legelőre!

Lehet, hogy megvolt a maga külön szándéka ezzel a vasárnapi legeltetéssel. Olyan volt, mint a pille, amelyik a fény körül repdes. Leterelte a nyájat egészen a partra, a szárítóhelyig, hogy a „Sirály” fedélzetéről megláthassák. Kiöltözött szépen, ünneplőbe, na de hisz vasárnap volt, nem kellett, hogy egyéb oka legyen rá. A hardangeri a födélzeten sétált. Anna Mária jó alaposan megmutatkozott előtte, aztán szép lassan tovább terelgette a nyáját, föl a hegyoldalon, a láp felé.

No, persze, hogy Skaaro utánajött.

Jóreggelt! No, mi lesz a szederrel, amit kapok tőled? − kérdezte.

Olyan sürgős már? − kérdezte csípősen Anna Mária.

Hát bizony. Múlik az idő. Holnap berakjuk az utolsó halat és ha kedvez a szél, indulunk is.

Várni akartam, míg megérik a szeder.

Skaaro nem haragudott. Olyasmit mondott, hogy no persze, sajnálja tőle azt is, nem akart szedni neki. Úgylátszik a legokosabb lesz, ha magam szedek magamnak. De akkor meg nyakamra hozod a bírót, mi?

Az asszony meg akarta mutatni, hogy nincs kedve szóba ereszkedni vele, kihajtotta a lápról a nyájat és maga is elindult a juhok után. Ejnye, Skaarónak kényelmetlen volt a dolog, csak nem mehet így el egyszerűen, bosszúsan utána szólt: Na, hát szedhetek egy kis szedret, mi?

Csak tessék, felelte Anna Mária, szedjen kegyelmed, amennyit akar! − Odamutatott a láp túlsó felére: Ott vannak a legérettebbek.

Skaaro elindult, amerre mutatta és minden lépéssel mélyebben süppedt a lába a pocsétába.

Ó, micsoda ördögi gonoszság volt odamutatni arra a bokorra és nem figyelmeztetni, hogy arrafelé van éppen a láp feneketlen pontja! Pedig jól tudta, hogy ha Skaaro még egy darabon előre megy és nem fordul vissza, hát nem tudja majd kihúzni már a lábát, csak süllyed, süllyed lefelé. Jól ismerte a veszedelmes helyet, tudta pontosan, ő is, mint mindenki, meddig terjed széltében-hosszában. Az a kis zöld földgöröngy mindig ott lebeg a színén, és ha valaki rá találna lépni, hogy odameneküljön, alábillen és lebuktatja a lábát. Anna Mária maga látta, mikor egy idegen bika, amelyik nem ismerte borjúkorától fogva a lápot, elmerült azon a helyen. Hallotta azt a mesét is, − vagy tán igaz históriát, − egy fiatal lányról, aki szerelmi bánat miatt meg akart válni az élettől és a halálnak ezt a módját választotta, hogy a lassú pusztulás hosszú óráiban imádkozni tudjon istenhez. Mikor nyakig elmerült és a karja is alásüllyedt, mégis elfoghatta a félelem, mert kiáltást hallottak a lápról, jaj és újra jaj! De éjszaka volt és mire az emberek végre odaértek, későn volt már, isten legyen irgalmas az ő lelkének! Elkotorták az iszapot és megragadták a haját − kitépték a haját. Tovább ástak, míg végre sikerült kötelet illeszteni a nyakára és húzták. Sokan voltak hozzá, férfiak, húzták teljes erőből, koromsötét éjszaka lett közben, nem láttak, − leszakították a fejét. Akkor abbahagyták a munkát, elmondtak egy Miatyánkot. Talán mese, talán igaz történet…

Skaaro hajósgazda átugrott a zöld göröngyre, az lefordult, mint egy golyó és ő besüppedt mellette. Eleinte nem sokat törődött az egésszel. Ne higyje az asszony, hogy a cipőjét félti, ámbátor nagyon szépen ki volt fényesítve aznap, a vasárnap tiszteletére. Fölnézett és nevetett egy kicsit, eszébe se jutott jajgatni, inkább azt mondta:

− Na, ez aztán szép kis ucca; finom kövezet, hehe!

Anna Mária nem felelt.

A hajósgazda most próbálta kihúzni a lábát, vesződött egy darabig, aztán türelmetlenül dobbantott, bizony nem sokra ment, még mélyebbre süllyedt, most már kifakadt: Micsoda boszorkányság ez! Anna Mária nyugodtan felelte: Jobb lett volna körülkerülni.

A hajósgazda most már nem nevetett, keményen dolgozott, kézzel-lábbal és térden felül állt a posványban. Elöntötte a harag. Oldalra dőlt és felemelkedett, aztán a másik oldalára dőlt és úgy próbált felemelkedni, de csak annál rosszabb lett, egyre mélyebben süllyedt a sárba és érezte, hogy az egyik cipője lemaradt a kapálódzásban. Ejnye, szép mulatság, nagyon szép mulatság. Fogát csikorgatta, kétségbeesetten csapkodott a karjával és morgott, mint a kutya. Aztán hirtelen abbahagyta és szinte magamagának mondta: No, hát itt maradjak! Úgy látszik, most kezdett derengeni előtte valami. Ez az asszony ott a biztos parton azt akarja, hogy ő elmerüljön. Mit állsz ott, mért nem segítesz rajtam! − kiáltott rá.

Nem kért kegyelmed, − felelte Anna Mária csípősen.

Skaaro gondolkodott. Úgy, hát arra vár, hogy kérje. Lássuk csak: ha segítségért kiált is, bajosan hallják meg a hajón, az lenn van, Poldenben és a szél is arról fúj. De talán a tanyákba elhallik egy jó erős kiáltás. Derékig állt a posványban, az ingovány húzta lefelé. Elkiáltotta magát most először.

Nem teli tüdőből, inkább csak hogy az asszonyra ráijesszen. Mit gondolnak majd rólad az emberek, ha idejönnek, mi? − kérdezte.

Nincs otthon senki, templomba mentek, − felelte Anna Mária.

Dühödten fordult feléje, öklével fenyegette: Ha így állsz és nyugodtan végignézed, hogy itt pusztulok, hát komiszabb vagy a vadállatnál!

Anna Mária azt mondta: Inkább imádkozzék kegyelmed!

Segítség! − kiáltott Skaaro teli tüdővel és elégedetten hallotta, hogy a hangja jó erős és visszhangot ver a hegyoldalakon. Odakiáltott az asszonynak: Ha kikerülök innen, akkor leszámolok ám veled, te boszorkány!

Inkább imádkozzék kegyelmed, − ismételte Anna Mária.

Árbochoz kötözlek és kötéllel ostorozlak meg.

Igazán? Olyat tenne velem?

De aztán följelentelek a hatóságnál.

Az asszony leült a fűbe, kisimította a ruháját és egész közömbösnek látszott.

Azt várod, hogy itt pusztuljak, mi, − kiáltott rá, − no, abba akár belekékülhetsz! Megvan még a két karom. Segítség!

A visszhang felelt most is, de embernek nyoma se volt sehol.

A hajósgazda nem tudott nyugton maradni és ezzel még siettette a süppedését. Kis hijján melléig ért már az iszap. Megpróbált előredőlni, mert a teste súlya valóságos fúróként működött, de nem tudott előredőlni, mert derékon felül állt a posványban. Se-gít-ség!

Anna Mária felkelt, leveregette ruhájáról a hangát, földet és szétnézett. Csönd volt köröskörül.

A teremtésedet! Hát mit vétettem ellened? − kérdezte dühösen. − Amit akkor itt a réten akartam tőled, azért csak nem törsz még az életemre, nem volt elég, hogy pofonvágtál? Azóta nem zaklattalak egy szóval se. Táncoltam veled a csűrben, még ki se akartál jönni velem hűsölni. Talán erőszakoskodtam? Nem. Hát mért akarod a vesztemet? Menj a dolgodra és eressz engem is, békével, nem szeretlek olyan halálosan. De különben, hisz te magad hoztad vissza a pipámat, ezt sehogyse értem, mi az ördögért tetted azt akkor? − Most elhallgatott és vadul nézett rá, várta, mit szól. − Nem felelsz, na persze, ostoba vagy hozzá. Megállj, majd megmondom én, mi vagy te. Hitvány fehércseléd, akinek még annyi esze sincs, hogy tudná, maga mit csinál, igenis, fábul vagy és fábul van a fejed. Igenis. Na, most talán mukkansz egyet.

Anna Mária lassú léptekkel elindult a nyáj után.

Elmész, na megállj, az Isten ítélőszéke előtt sem feledkezem meg rólad! − mondta fenyegető hangon.

Megnézem, hátha találok embereket, felelte az asszony és tovább ment.

Hazudsz! − kiáltott utána Skaaro − inkább messzebbre mész, ahol senkise jár, el akarsz pusztítani, igenis, azt akarod.

Mikor maga maradt, kicsit megnyugodott. Elkotorta az iszapot és megkereste a zsebóráját, szépen megszárította és följebb rakta, egy másik zsebébe, gondolta, később majd a pénzestárcáját is jobb helyre menti, abban van a kétezer tallér, meg egy sereg fontos okmány. Vaskos tárca volt, majd föltartja félkézzel, jó magasra, azzal a kezével, amelyik tovább fönnmarad és talán sikerül kihajítani még a szárazra. Valaki csak megtalálja, a szárítóhely bérével tartozik még, meg a munkások fizetésével.

Különös, hogy történhetett ez az egész: hiszen ma reggel jókedvűen, fütyörészve lépett ki a fülkéjéből és most − halálraítélt ember, noha pár lépésre van a biztos parttól. Persze, hogy megpróbálhatta volna kiengesztelni az asszonyt, ahelyett, hogy szidja, ajánlhatott volna neki egy csomó pénzt is, hogy hajítson oda neki egy vagy két dorongot, amelyiken fönntartsa magát. Persze, hogy megtehette volna. De ez nyilván eszébe se jutott és nyilván nem sajnálta, hogy eszébe se jutott. Annyira gyűlölte ezt a némbert, annyira ette a méreg, hogy ezt a lehetőséget elzárta önnön maga elől.

Órák múltak. Elkiáltotta újra, meg újra: segítség, de senkise felelt, néma csönd volt körös-körül, a kolompokat is régen nem hallotta már, a nyáj igen messze járt. Még a szél is elült las-sankint, amint a nap hanyatlani kezdett. Két óra lett, aztán három, Skaaro megnézte az óráját, kihúzta és attól fogva a kezében tartotta, az iszap már mellén felül ért. Ó, most már nem hetykélkedett, még sírt is, most már megértette, hogy nincs számára kegyelem. A karja szabad volt, de a lábát nem tudta mozdítani, mintha végig ólomba lett volna öntve. Anna Mária azt mondta, hogy a falu népe templomban van, jó, de azóta hazajöhettek már. Hosszú út, igaz és biztosan szép kényelmesen ballagnak a templomdombon, kikérdezgetik egymást, mi újság, de most már nagyon sokadik óra van, rettenetesen sokadik. Hát igazán, nincs menekülés? Elkiáltotta magát, elordította: segítség! aztán hallgatott egy darabig, figyelt, kiáltott, ordított újra, sírt, csapkodta az iszapot. De a kiáltása is lassankint gyengült, ahogy a csüggedés erőt vett rajta.

Mindez csak sokkal később derült ki, Anna Mária elbeszéléséből, ő nem ment akkor el a nyájjal, mindent látott, sőt hallotta még azt is, amit Skaaro magában beszélt.

Egyet és mást nem is tudott megérteni a viselkedésében. Egyszer írni kezdett nagy sietve, valami papírlapra, a tárcájában. Na most megírja, hogy én öltem meg, − gondolta Anna Mária. De attól fogva mintha valahogy megváltozott volna Skaaro. Most már néma volt, de úgy sírt, hogy reszketett belé. Alázatosnak és megtörtnek látszott. Az ingovány lassankint a karját is behúzta, nem sok látszott már ki belőle. Anna Mária hirtelen nyomást érzett a mellén. Föltápászkodott nesztelenül és futásnak eredt, futott, futott a tanyák felé, kiáltozva…

Skaaro utolsó cselekedte az volt, hogy az óráját és pénzestárcáját kihajította a szárazra. Nem írt semmit. Mivel családja, közeli rokona nem volt, búcsúüzenetet se hagyott senkinek.

4.

Norvégia nem kicsi ország, Norvégia hosszú földdarab. Hogy Skaaro hajósgazda odaveszett egy lápon, valahol messze északon, az semmi nagyobb következéssel nem járt a délibb részeken, legföljebb egy kis cikk jelent meg az újságban és egy-két olvasónak a hátán végigfutott a hideg.

De a község, az kicsi, a község, az szűk. Ha a láp elnyel egy embert, azt a falu soká megemlegeti, és irtózva kerüli a lápot és nagyok, kicsinyek félelemmel telnek el.

Anna Mária értesítette a híveket, ó, igen, rajta nem múlott a dolog. A legrövidebb úton futott le a hegyoldalon a tanyáig, futott is, kiabált is, de késő volt, mire a helyszínére értek, semmise látszott a láp feneketlen iszapján, csak egy élére billent zöld göröngy. Az emberek nem hitték, nem akarták elhinni, hogy Skaaro olyan oktalan lehetett és egyszerűen elmerült. De hiába, nem lehetett sokáig tagadni a dolgot, később az is kiderült, hogy mindenki hallott valami kiáltást, de nem vette komolyan. Hát bizony, a hajósgazda ott veszett a lápon, az óráját, meg a pénztárcáját megtalálták.

Értesítették Augustot és Edevartot a „Sirály" fedélzetén. August átvette a pénztárcát, tanúk előtt megszámlálta a bankókat, alkalmasabb embert nem találhattak volna erre a tisztre. Anna Mária nyugodtan és értelmesen adta elő a dolgot a szomszédoknak, meg később a bírónak is. Nagyon bánkódott, hogy nem tudta idejekorán értesíteni a tanyák lakóit, de mégse tudja megérteni, hogy az az ember, a hajósgazda mit akarhatott: úgylátszik egyre halogatta-halogatta és nem kiáltott segítségért, csak mikor már nyakáig ért a posvánv, egy-két órába pedig beletelt, míg ő segítséget hozhatott és így bizony, mire odaértek, a hajósgazda egészen elmerült.

Micsoda sötét, micsoda borzalmas szerencsétlenség.

August mindjárt átkocsizott a szomszéd községbe, Skaaro barátaihoz, hogy megtanácskozza velük, mi történjék a hajóval, meg a hallal. Azalatt Edevart ügyelt fel a szállítmányra. Most nem kellett erőlködnie, hogy rakodóasszonyokat kapjon, mind csupa készség, csupa szív volt most, annyira hatott rájuk a rettenetes sorscsapás, ami a hajósgazdát érte. Még Anna Mária is olyasmit mondott, hogy eljön segíteni, ha szükség van rá.

A szárítóhelyeken az aszonyok összesúgtak, borzongva: Juj, szinte már nem is merek a láp felé pillantani, irtózatos még elgondolni is, mit élhetett át az az ember! − Ne beszélj már róla, ne is emlegesd! Én egész éjjel nem aludtam és megint mintha kiáltást hallottam volna. Úgy? Kiáltást hallottál? Akkor biztosan nem nyughatik a lelke. − Most Anna Mária is közbeszólt. − Már mért ne nyughatnék? Hogy gondoljátok azt? − Hogy gondoljuk? Hát Istenem! Ott fekszik holtan, a posványba temetve, senki sem segített rajta, még csak egy Miatyánkot se mondtak érte, se egy kegyes szót, biztosan azért kiáltoz.

− Ugyan, ne beszéljetek, dehogy is kiabál, csak azért hiszitek, mert féltek. − No és te talán nem félsz? − Nem én. Akár ott alhatnék a láp szélén ma éjjel. − Ezt nemigen hitték az asz-szonyok, kicsit sértődötten mondták: Persze, persze, te mindig is különb voltál, mint mi!

Mikor a halat berakodták, Edevart bejárta még egyszer, utoljára a szárító sziklákat, pálinkával, pereccel. Volt bizonyos ünnepi hangulat, de öröm, vidámság az nem. Az emberek halkan beszélgettek és keveset. Nyugtalanító érzéssel gondolt mindenki arra, aki elpusztult fönn a lápon, aki olyan derék, olyan kitűnő ember volt minden tekintetben. Lám, lám, milyen könnyen kialszik az emberélet!

August közben visszatért a tanácskozásról. Megállta a helyét most is. Milyen más legény volt ez az August, mint a régi. Az esze gyors, a szava biztos és találó. Ő, aki mindig parancsot teljesített, mindig alantas sorban volt, most egyszerre élére állt a dolognak, kijelentette, hogy másnap leszámol a munkásokkal. A rendes időben kezdjük, tette hozzá, mert ha jó szelünk lesz, elhajózunk még holnap. − És ki kormányoz majd? − kérdezte valaki. − No, mit gondolsz, ki? − adta vissza August kurtán.

Az elszámolás ellen senkinek se lehetett kifogása. Voltak munkások, akik maguk is jegyezték a munkanapokat és krétavonásokat tették a mestergerendára otthon, de azok se tudták tévedésen kapni. Kettőt-kettőt hivatott le mindig a fülkéjébe, hogy minden elszámolásnál legyen egy tanúja. Úgylátszik, ezt matrózkorában tanulta így. Karolus egészen oda volt, de Edevart is meglepődött, mikor észrevették, hogy August minden elszámolás után valami számot és jeleket ír egy külön naplóba, mintha külön könyvelést vezetne a munkanapokról, vagy mi. Ezt a naplót azután mindig újra zsebre tette.

Amikor az elszámolással megvoltak, August közölte, hogy ő maga kormányozza majd a „Sirályt” Bergenbe, miután senki sincs, aki iránytű, térkép és pontos óra szerint tudna kormányozni és a szomszédos telepeken lévő hajósgazdák nem hagyhatják ott a maguk hajóit.

Lehetséges, hogy volt, aki eltátotta a száját ámulatában erre az újságra, bár nem olyan egészen váratlanul érte az embereket. August már addig is csodálkozásba ejtette őket egynéhányszor, tudták, hogy sok minden kitelik tőle, de hogy valaki ilyen egyszerre felkapjon az ugorkafára, az mégis sok volt. Kormányos, sőt kapitány lesz egy nagy, színig megrakott hajón, iránytűvel, térképpel, órával kormányoz, végig egész Norvégián − az árgyélusát, ugyancsak sok minden lehet annak a fejében.

Edevart, az ott volt, de még egy ember kellett Augustnak az útra. Megemlítette Teodort. − Eh, Teodor, hisz annak sérve van, kötést hord, − ellenkezett Edevart. − De én rá gondoltam, − mondta határozottan August. − Edevart eszébe juttatta, hogy hiszen Teodor járatta legjobban a száját, mikor őt csúfolták, bosszantották annakidején, kiállhatatlan fickó. − Hát most majd fizetést kap érte, − felelte August.

Szelük nem volt, úgy kellett kivontatni a hajót Poldenből. Karolust fogadták föl, meg egy másik embert, aki felváltsa közben, mert ugyancsak kemény munkát adott a nagy hajó. A fjordban aztán kaptak egy kis szellőt és tovább vitorláztak.

Most is mindenütt kinn álltak az emberek a hegyoldalon és nézték a kivonulást. Elbúcsúztatták a hajót, sajnálták is, olyan üresen maradt az öböl, a sziklákon se nyüzsgött már eleven élet.

Még a Vestfjordban jártak, mikor August elszámolt Edevarttal is. Szépen kikerekítette a fizetését, ami a nyári munkáért járt neki. − Derék munkásom voltál, szeretnélek megjutalmazni, − mondta neki. Edevart megköszönte, de sehogyse értette, hogy járhat neki annyi idő után akkora összeg. August előhúzta a zsebéből a külön naplót, megnézett benne valamit és kijelentette: A könyv szerint rendben van. Edevart: Micsoda könyv az? − August: Hát megmondom. Ebben van följegyezve a keresetünk, a tied, meg az enyém.

És beszélni kezdett: Emlékszel, mit mondtam a tavasszal, hogy jó keresetünk lesz majd a nyáron? — Edevart: Emlékszem. − August: Elhajóztam a Lofotokra, idehoztam Poldenbe Skaaro hajósgazdát, meg a „Sirályt”, megszárítottam a halat, azt hiszem, nemigen hallottad még, hogy magamformájú ember, vagy akár másféle is, ilyesmit véghezvitt volna. − Edevart gondolkodott egy darabig: Talán Napoleon. − Na igen, Napoleon, azt nem akarom kisebbíteni. Hanem ugye, kérdezhetsz tőlem egyet és mást a világ dolgairól és megfelelek. Az egész kalendárium a fejemben volt a nyáron és egy nap se maradt ki.

Ebben csakugyan igazat mondott August, nagyon pontosan számította a napokat, azt meg kell adni. Edevart nagynehezen végre megértette a hosszú lélekzetű előadásból a következőt: Nem mindenkinek volt egyenlő számú munkanapja, Karolus össze-vissza tíz napon nem dolgozott, Teodor három napon, volt aztán néhány esős nap, amikor egészben szünetelt a munka. Igen ám, de a pihenőnapok közül egy bizonyos számút August nagy ravaszul a maga javára foglalt le és az értük járó fizetést ő vette fel. Ezt annál nyugodtabban megtehette, mert olyan kitűnően vezette a szárítást, hogy pár héttel hamarább elkészült és megelőzhette a többi hajókat. Egész csinos kis extra jövedelemre tett szert ilyenmódon és készséggel átengedett egy részt Edevartnak, hogy kettejük dolga legyen a dolog.

Edevart összezavarodott, de imponált neki a cimborája, megkockáztatta a kérdést: No, és ha Skaaro hajósgazda meg nem hal és ott áll melletted az elszámolásnál, akkor hogy tudtál volna zsebredugni annyi pénzt? August azt felelte: Egyszerűen két-három munkással többett írtam volna a listára és átvettem volna a fizetésüket, hogy majd továbbítom. Ez még nem olyan nagy mesterség.

Hej, ez az August, ennek aztán van esze, meg bátorsága is, teringettét!

Edevart elfogadta a pénzt, de pár napig forgatta a fejében a dolgot. Szokatlan egy história volt és megzavarta. Mégse lehet olyan egészen ártatlan cselekedet, hiába. Ki tudja, mennyi áldás van az ilyen pénzen. Még az is kérdés, nem jelenik-e meg neki Skaaro hajósgazda egy éjjel? Azt mondta Augustnak: A hajósgazda ott áll a láp fenekén és tudja, mit műveltünk.

Hát úgy van a dolog, − felelte August, − hogy én annak idején nekiajándékoztam az arany gyűrűmet.

Edevart nagyot nézett: Na, és?

Csak úgy egyszerűen nekiajándékoztam. Semmiért csak nem tettem.

Edevart: Én nem ajándékoztam neki semmit.

August most se maradt adós a válasszal. Ugyan kérlek! Hát nem koptattam el a kabátodat, azt a vadonatúj, jó posztókabátot? Puszta mulatságból csak nem csinálhatsz ilyet.

Egyáltalábán nagyszerűen tudta összekeverni a dolgokat August. Igazat és huncutságot, valót és kitalálást, nem szégyelte magát csöppet se, olyasmit is beszélt, hogy fő a becsületesség és senkit se szabad megrövidíteni. Egyszer jót nevetett aranyszájával és elmondta, hogy Karolus elkérte tőle Skaaro pipáját. Mert hiszen ő most már úgyse veszi hasznát. Mire August azt felelte, hogy: igaz, igaz, de a megboldogult Skaaro éppen eleget tett érted. Ha nem tévedek, megmentette a szénádat? De Karolusnak ez nem volt elég, megkérdezte, nem kaphatna-e valami kabátot, vagy más ruhadarabot, hogy valami kis emléke legyen a hajósgazdától. Hallottál már ilyet? Meg is mondtam neki: Ilyen rút és kapzsi cselekedethez én nem nyújtok segédkezet senkinek, azt vedd tudomásul! Talán nem helyesen mondtam, mit gondolsz?

Edevart most még úgyse tudott eligazodni. A sok össze-vissza beszédbe szinte belekábult, végre is megadta magát. August tudja, mit csinál, hisz olyan sok mindent tud. Nemcsak annyi, amennyinek látszik, hiába.

Bodőben alaposan felszerelték magukat elemózsiával, nem szűkölködtek semmiben. Az éjszaka még világos volt, elhajóztak Helgoland mentén, háromszoros kormányváltással. August kormányos szorgalmasan vizsgálta a térképet, még olyankor is, ha part mellett jártak, csak hadd lássa az a Teodor. Közbe-közbe gyors léptekkel odasietett az iránytűhöz, megállt, kivette zsebéből a Skaaro óráját, kiszámította az időt percre, másodpercre, bólintott és továbbment.

Teodort semmibe se vették a hajón. August kormányos nem is felelt, ha ez a jelentéktelen kis senki próbált véleményt nyilvánítani egy és más kérdésben. Folla körül viharba, hullámba keveredtek és Teodort alaposan megizzasztották. Nem is konyított a vitorlázáshoz szegény feje, újonc volt a tengeren, még a különféle kötelek, zsinegek nevét se tudta, eleinte sok mindent rosszul is csinált, a kormányos meg is fenyegette, hogy partra teszi és egy „fölnőtt embert” fogad föl helyette. Folla körül be kellett vonni az oromvitorlát és a középsőt is, csak a tat maradt fönn.

August kormányos a helyén állt és harsány hangon osztogatta a parancsot mind a két legényének. Bezzeg most nem volt gyáva nyúl, vizenyős kék szeme acélosan csillogott, nagyokat dobbantott a födélzeten. Hiába, mégis csak más így egyenesen állni egy hajó födélzetén, mint holmi kis halászbárka fenekén hasalni. Nem is lehet egy napon említeni a kettőt.

Szerencsésen elhagyták végre Follát, megint szigetközön jártak, megjavult az idő is, a tenger elsimult. August elővette a harmonikáját is, most először, ezen az úton. Jókedvében volt, idáig csak úgy repült a hajó, elhaladtak Rodö jelzőtüze mellett, közeledtek a Trondhjem-i öböl szádja felé.

Na, tudok-e kormányozni, vagy nem? − kérdezte Edevartot. Mit szólnál ahhoz, ha idegen országban kötnénk ki a Sirállyal?

Hogyan?

August körülnézett előbb és halkan folytatta. Egy pillanatig mintha bizonytalanság, szégyenkezés fogta volna el. —Látod, itt van nálam a Skaaro órája, csak úgy, mulatságból nincs kedvem megválni tőle. Meg aztán több mint ezer tallér van a zsebemben, ami ugyancsak Skaarot illeti, azt hiszed, olyan csekélység annyi mindent egyszerre odaadni? Különben, mit gondolsz te? Én nem tudom.

Edevart jóformán küzömbösen mondta: Hát mit lehet csinálni?

August folytatja. Nem is szólva a hajóról, meg a rakományáról, hisz az nagy érték, egész vagyon. Elvégre, mi dolgoztunk érte és Skaarot már nem rövidítjük meg. Bizony. Egy szó, mint száz: igazság szerint mi vagyunk az örökösei.

Hát igen. Te sok furcsaságot forgatsz mindig a fejedben! − méltányolta a tréfát Edevart.

Gondoltam, neked megmondom, − mondta August.

Akkor nem beszéltek a dologról többet, de később napközben August mégegyszer előhozta. Hanem annak semmi értelme, hogy Teodort magunkkal vigyük az útra. Nem estem a fejem lágyára.

Miféle útra?

Hát Spanyolországba. Teodort majd lerakjuk valahol. És úgy kell akkor, hogy az én akaratom a te akaratod legyen és a tied az enyém. Amit te esetleg nem értesz, azt én majd értem kettőnk helyett, csináltam már egyszer effélét.

Egy árva szót se értek abból, amit itt összebeszélsz, − mondta Edevart.

Hát bizony. Ez meghaladta Edevart képességeit. A bátorsága kicsit megingott. August körülhajózta egyszer a világot és annyi mindent tanult, úgylátszik sok titokzatos, kibogozhatatlan dolog van az életében…

Fosenland partján befutottak egy zöld öbölbe, hogy ivóvizet vegyenek fel. Vízesés zúgását hallották felülről, az erdőből. Az öböl végében magányos tanya állott és két kis gyerek jött ki a patakhoz megbámulni az idegen hajósokat. Kisvártatva egy fiatal asszony szaladt utánuk, lélekszakadva. Hajadonfőtt volt és igen hiányos öltözékben. Egy ing, meg egy szoknya volt minden ruhája. Azért jött, ne vennék zokon, hogy segítséget kérjen a jó emberektől: egy juha ottrekedt fönn a sziklafokon, a tanyákon túl, két keserves napja ott van szegény pára és ő, magányos asz-szony létére sehogyse tudja megmenteni. Könnyes volt az asszony szeme, míg beszélt, hogy milyen szép juh, milyen kedves állat.

August: Férfiember nincs a környéken?

Ó igen, mondta az asszony, de éppen most odaát vannak munkán, a szigeten.

A sziget itt van a térképen, mondta August, a szakavatott hajós. No, és miféle munka volna ott?

A Fosen-i uraságnál akadt valami dolog.

August biztosan csak fontoskodni akart, azért kérdezett ennyi fölöslegeset. Fölpillantott a hegyoldalra, a tanyák felé és dörmögött valamit, de mivel máskülönben jó kedvében volt, hát azt mondta, jól van, elmegy.

Visszaeveztek a vizeshordóval a hajóra, hoztak kötelet, kampót és beszálltak újra a csónakba. August a puskáját is elhozta és a térdére fektette. De azt alighanem csak azért csinálta, hogy szigorúbb formája legyen a fiatal asszony előtt.

Fölértek a tanyára és az asszony megmutatta nekik a helyet. A juh kimerészkedett egy zöld fűvel benőtt kiugró sziklára, de megfordulni nem volt helye és ottrekedt. Alatta a mélység volt és a halál.

August megkérdezte az asszonyt: Nem adnád el azt a juhot?

Nem − dehogyis − mért adnám el?

Mert akkor megveszem és lepufFantom innen, úgy, hogy lebukfencezik.

Lelőni? Nem, nem, hisz olyan jó állat, szép, nagy juh, a kedves juhom.

August hát fölment az oromra a legényeivel. Lebocsátotta Edevartot a sziklafokra. Az állat nyugton maradt. Úgy látszik megszokta az emberekkel való barátságos érintkezést és nem félt. Edevart a kötélen lógott és egy kemény markolással szerencsésen megfordította a juhot. Szempillantás alatt történt az egész, megragadta elől a gyapjúnál és egy pillanatra a hátsó lábára ál-lftotta, aztán leengedte négy lábára. A juh maga se tudta, mi történik vele, zavartan bámult − mi az, egyszerre hátul van a feje? Edevart nyájasan megveregette, de tuszkolni, hajtani kellett, nem akart visszamenni azon az úton, amelyiken jött.

Edevart most pár lábnyira fölhúzódzkodott a kötélen és átfordította magát a sziklafokra. Egy pillanatig töprengett, aztán leoldotta derekáról a kötelet és eleresztette a végét. Húzd föl! − kiáltott az orom felé. Keserves bégetést hallott a sziklafal tetejéről, egy szakadékból és látta, hogy a kötél himbálva fölszáll. Óvatosan végigment a kiugró szirtfokon, hogy megkeresse a juhot.

Lenn a tanyáknál ott állt az asszony a két gyerekével. Egyre a hegyorom felé tekintgetett, sírt és szörnyen féltette a juhot is, meg az embert is azon a nyaktörő helyen. A gyerekek el-elkiáltották magukat. Jaj, ne olyan hangosan, − csitította őket az anyjuk, − még lezuhannak! De maga is fölkiáltott örömében, mikor szerencsésen sikerült a dolog és mikor az emberek lejöttek, szépen megköszönte nekik és kezet nyújtott, a gyerekeinek is mondta, hogy ők is tegyenek úgy. A kicsik szépen oda is nyújtották a csöpp kezüket, jobbat, balt, ahogy éppen jött. Edevartra csodálatos furcsa szemmel nézett az asszony és neki külön megköszönte, még el is pirult hozzá. Ó, fiatalság, áldott fiatalság, amelyik nem ismeri még a bűnt!

Betessékelték őket a házba, tejet is kaptak. Az asszony most megint kitüntette Edevartot, őt kínálta először. August kormányos úgylátszik ezt zokon vette, kihúzta a zsebéből Skaaro óráját és azt mondta: No fiúk, jó lesz szedelőzködni, ma még tovább akarunk hajózni!

Az asszony nem tudta, hogy hálálja meg a szívességüket. Mindenáron kávét akart főzni nekik. De August azt mondta: Nem, kávénk van a hajón, elláttuk magunkat mindenfélével az útra. Köszönjük. Az talán a kedvesed ott a falon? − kérdezte tréfából.

Nem, az uram, − felelte az asszony.

Az is odaát dolgozik a szigeten?

Nem, ő nincs itt.

Szép ember, − mondta August. − Talán a tenger vitte el?

Amerikába utazott.

Úgy? Amerikába? No, ott ismerős vagyok. Mióta van oda?

Négy éve.

Úgy? Hisz akkor vissza is jön nemsokára, mi?

Azt csak a jó Isten tudja.

Remélem, te is tudod. Tán csak ír néha?

Nem, nem ír. Sohase írt.

August a térdére csapott : Hogyan? Sose írt? Hisz akkor azt se tudhatod, megérkezett-e odaát, szerencsésen?

Igen, kiszállt New Yorkban.

És azóta nem hallottál felőle?

Az asszony nem felelt.

Edevartnak a szíve vérzett, úgy szánta ezt az asszonyt. Olyan valami állt előtte, amit eszével föl nem ért, a balsorsnak, gondnak egy ismeretlen fajtája. Úgy huszonöt-huszonhatéves lehetett az asszony és valahogy nagyon kedves volt, különben talán nem is kedves, inkább gyöngéd, ahogy a fejét félrehajtotta, igen, és alázatos pillantása volt. Vajjon hol lehet az ura? Van-e valahol, egyáltalában? És miből él ez az asszony? A szobában szövőszék állt, színes fonalak lógtak mindenfelé a falon, meg a székek támláján, minden bútor festetlen volt. Edevart csak ült ott és időnként megnedvesítette a szája szélét. Bizony, nem volt közömbös, se hideg, szó sincs róla, inkább remegett a belseje. Tán alázat volt benne, tán szerelem, − de valami édes, az bizonyos.

Augustnak nem maradt több kérdezni valója, felkelt hát és elindult az ajtó felé. Edevart hagyta el utoljára a szobát. Az asszony a sarkában volt, kikísérte a tornácra: Köszönet és becsület illet meg azért, amit tettél! Hogy hívnak?

Edevart meglepetten nézett rá: Engem? Hát − Edevart volna a becsületes nevem. És a tiéd?

Lovise Margrete Doppen.

No, az én nevem Edevart Andreassen, − tette hozzá. − Isten megáldjon!

Hajh, hajh! fiatalság, hiába. Nem fogták meg egymás kezét, mindakettő lesütött szemmel állt és suttogva beszéltek, mint két tolvaj…

Megcsókoltad? − kérdezte August később.

Edevart egy darabig nem tudott szólni, de hát legényebbnek akart látszani, mint amilyen volt, nevetett a csúf kérdésre: Nem én, nem akarta, − felelte. − Nem akarta? No, csak lettem volna én a helyeden! − mondta August.

De Edevart érezte, hogy darabokra tépődik benne egy festett kép, egy szivárvány.

Hanem aztán más gondja akadt, A hajó nagyon is felsodródott a partra, úgy kellett kivontatni az öbölből. Nekifeküdtek ketten, Theodorral az evezőknek, arccal a házak felé, Edevart egész idő alatt látta, hogy a fiatal sszony ott áll a ház előtt, de nem int a kezével, talán, mivel ketten voltak a csónakban.

Aztán elvitorláztak.

Kutyafáját, de sok időt elbabráltunk azzal a birkával! − mondta August kormányos. Most már nem köthetünk ki Trondhjemben.

Nem, mit is keresnénk ott?

Hát, lett volna dolgunk. De majd Kristiansundban megállunk. Az útba esik.

Edevart megkérdezte: mit gondolsz, hol lehet az ura?

Az ura? Hát megszökött, vagy talán agyonverték, ki tudja.

El tudod gondolni, mért jutott ilyen keserves sorsra ez az asszony?

Hogy mért? Mit tudhatunk mi, emberek? Szép asszony volt, nem bántam meg, hogy magam mellé vettem a két legényemet és megmentettem neki azt a juhot. Nem azért mondom, hisz láttam már én szebb vászoncselédet is, szárazon is, vízen is, de mégis.

Edevart megsértődött: Annyi bizonyos, hogy szebb, mint az a Mattea.

Kicsoda? − hja, az! − August nevetve csóválta a fejét. Bizony, az szép kis mákvirág. Kiváncsi vagyok, hol lehet. Hejh, ha úgy a kezem közé kaparinthatnám, majd megtanítanám! De csak maradjon ott, ahol van, úgyse vettem volna el.

* * *

Kristiansundban kikötöttek. August bement a városba, vásárolt egy rend jó ruhát, meg egy aranygyűrűt. A Skaaro megtömött pénztárcája volt nála és szerette úgy nyitogatni, meg összecsapni a boltosok előtt, ha fizetett. Edevart is írt onnan haza, hogy most már látott egy darabot a világból, sík tengert és megszámlálhatatlan sok tájat, azonkívül sok-sok embert, várost, hajót. És szíves üdvözletet küld mindnyájuknak!

Ott, Kristiansund egyik uccáján megint találkoztak Papst bácsival, a vén órászsidóval. Most ott tartózkodott. Éppen olyan furcsa figura volt még mindig, nyájas, köpcös kis ember, tiszteletreméltó szakállával és sok fityegő óraláncával. A városbeli órások biztosan rossz szemmel nézték, de más mindenki szívesen látta. Ismerte is a város apraja-nagyja, árulta az óráit szegénynek, gazdagnak, mindenki szóba ereszkedett vele, suhancok, kereskedők és konzulok.

Egy jó zsebórát? − kérdezte Papst.

Nekem van órám, − felelte August kormányos.

Papst megnézte a Skaaro óráját, kinyitotta, bólintott: Jó óra!

Huszonkétrubinos, − magyarázta August. Talán éppen kegyelmed adta el valamikor.

Papst: Nem emlékszem. Lehet. − Aztán Edevarthoz fordult, megkérdezte, hogy hívják, hol született és megismerte. Tavaly a Stokmarknes-i vásáron láttalak egy párszor. De megváltoztál azóta, megnőttél, megférfiasodtál. Még nincs zsebórád?

Gondoltam, most már megvárom, míg Bergenbe érünk.

Azt nem jól teszed. Becsapnak, − óvta Papst.

August közbeszólt: Nos, mennyiért adhat egy finom órát a segédkormányosomnak?

Papst belenyúlt az egyik zsebébe, aztán belenyúlt a másikba és kihúzott két órát. Egy elsőrangú órát kíván kormányos úr? Hát kérem itt van egy elsőrangú óra és itt is van egy elsőrangú óra. Parancsoljon. Tessék megnézni. Anker.

August egymásután kinyitotta, megnézte mind a kettőt, ó, de nagyon értett az órához: Ez a jobbik, úgy látom.

Papst bólintott.

Tüstént láttam, − mondta August. − No, hát mit kér ezért az óráért kegyelmed, a legolcsóbb árat mondja.

Nyolc tallér nem lesz sok.

Nyolc tallér, − talán tréfál? Nyolc tallér! Kapitány még talán adhatna annyit, de honnan vegyen egy segédkormányos nyolc tallért!

Hát szó sincs róla, − hagyta rá Papst.

Edevart reményevesztetten megkérdezte: Hát a másik? Az is jó óra azért?

Ó, igen, nagyon jó.

És az mennyibe kerül?

Azt odaadhatom a duplájáért, tizenhat tallérért.

A két hajós nagyot bámult. August zavartan kérdezte: A silányabbik kétszer annyi, hogy lehet az?

Papst odanyújtotta neki az órát: Nézze meg még egyszer, kormányos úr és most mondja meg, mi a véleménye.

August elvette az órát, kinyitotta, megnézte, de most már óvatosabb volt. Hát bizony, hogy jó óra, azt a gyerek is látja. De hogy kétszerannyit érjen, mint a másik.

Most sajátságos magyarázattal állt elő az öreg: hogy a födelén a metszés sokkal drágább metszés, nem kopik le soha.

A metszés tenné?

Úgy van. Meg aztán hárommal több kerék van ebben az órában, csak számolja meg, kormányos úr, ha akarja.

August most zsákuccába került. Mikor a számolást megunta, sértődötten mondta Edevartnak: Teringettét, szerzek én neked Bergenben ennél jobb órát, Edevart, olcsóbban. Ne búsulj!

Mikor indulnak tovább, kormányos úr? − kérdezte Papst.

Később. Majd az esti széllel.

Elváltak, ment mindenik a maga útján. August tudakozódott, melyik a legelső vendéglő a városbán és odament. − Szívesen elvittelek volna téged is, mondta Edevartnak, de hát még nem vettél magadnak új ruhát. − Én visszamegyek a hajóra, fölváltom Teodort, − felelte a legény.

Edevart nem az volt már, aki régen. Egyáltalában nem. Pénz, az csörgött a zsebében, de egy csöpp kedve se volt. Bizony, napok óta emésztette a szerelem és gyötrődés, nem ízlett neki az élet, fakószürke volt az arca, lógatta az orrát, szóval kutyául volt. Igaz, hogy írhatott volna neki, de nem kérte el a címét, meg aztán nem is volt valami nagy levélíró. Ő biztosan jártasabb a betűvetésben, még utóbb ki találja nevetni. Hajh, az a fosenlandi találkozás! Ragna − mehet ahová akar, most már, azt se bánja, ha más legény szorongatja, nem ő. Sokkal hatalmasabb valami ez a mostani, ráül a lelkére, nekiront erővel, mint a lidérc. Mit csináljon? Remélni nincs mit, a jövő el van torlaszolva. Abba a zöld öbölbe sose kerül ő többet ivóvízért, Lovise Margrete Doppen ott fog élni ezentúl is, ott fog meghalni abban a kis házikóban, ő pedig tőle távol lesz életében, halálában, legfölebb ha emlékezhetnek egymásra. Legalább valami pénzt csúsztathatott volna a kezébe…

Javában tűnődött, mikor az öreg Papst, nyilván véletlenül, arra vetődött a kikötőbe, fölballagott a hídra és a „Sirály“ födélzetére. Olyan nyájas, nyugodt arca volt, Edevartnak jól esett, hogy látja.

No, ismerőst találok itt, amint látom? − mondta az öreg. nagy meglepetéssel. Itt lakol tán? − Hát persze, hogy el akar neki adni egy órát, másként ide nem jött volna, − Edevart elevenebb lett, alkudozni próbált. Papst találgatta, aztán meg is kérdezte, mennyi pénze van összevissza és mikor megtudta, úgy vélekedett, hogy négy tallér talán nem lesz sok egy jó zsebóráért. Idenézz, odaadom azt, amit már mutattam.

Azt, amelyiket nyolc tallérra mondta kegyelmed?

Igen. Egy jó kis órát akarok eladni neked. Mindig olyan szépen köszöntötted Papst bácsit, hát nem bánom, legyen a tied négy tallérért. Nem keresek rajta semmit, még inkább ráfizetek valamicskét, megér ez az óra testvérek között hat tallért, hidd el. Csak aztán szépen felhúzd minden este és el ne törd a rugóját, finom szerkezet, nem akarom, hogy rossz üzletet köss velem, hisz biztosan találkozunk még.

Edevart megvette az órát.

Valahogy megható lehetett ebben a percben, meghatóan gyanútlan, mert a vén órászsidónak megint megmozdult a szíve. Tudta, mit jelent egy kis cifraság az ilyen fiatal legénynek, hát ráadásul egy csinos láncot is ajándékozott neki az órához, mire Edevart hálásan megszorította a kezét és Papst bácsi följajdult, jaj, az ujjam.

Elbúcsúztak − jó, de ne szorítsd meg úgy a kezemet, nagyonis erős fiú vagy! − Ezzel biztosan csak hízelegni akart fiatal vevőjének, de tudj’isten, talán csakugyan történt akkor valami furcsaság: a vándorzsidó, aki ezer és ezer embert rászedett már életében, ekkor egyszer talán a becsületesnél is becsületesebb volt és áron alul adta azt az órát.

August is megjött és összegöngyölt tengeri térképet hajított az asztalra, amit akkor vásárolt. Szivarozott és hencegett, de színjózan volt, csak éppen dicsekedett egy kicsit az előkelő vendéglővel, ahol borjúsültet evett és melléje külföldi makarónit. Találkoztam egy másik hajóskapitánnyal is a vendéglőben, − mondta, − jól eldiskuráltunk ebéd közben. Mi az − órát vettél? Mutasd csak!

Mikor Edevart elmondta, hogy és mint esett az óravétel, August gyanút fogott: Meglátod, a vén csirkefogó mégis becsapott. Mért nem ajánlottál neki két tallért, én azt csináltam volna a helyeden, hiába, csak járatlan vagy még a világ dolgaiban. Talán be sincs igazítva, mi?

Edevart: Azt nem tudom. Nem mondta.

August: Persze, persze, azt nem mondta. Még szép. Különben, majd meglátod. Én nem szólok többet.

A legközelebbi állomásuk Aalesund volt. August ott is meg akarta sétáltatni az új ruháját és aranygyűrűjét. Pár órát maradtak csak, aztán tovább vitorláztak. Ott is vásárolt August egy tengeri térképet, most a francia partról.

Úgy látszott, vége a szép idejüknek, esett és ellenszél fújt, cikk-cakkban kellett haladniuk. A hullámjárás szót se érdemelt volna, de hideg szél fújt, a szigetközből kikerülve kemény dolguk akadt, August káromkodott és egész nekivadult a kommandírozásnak, merő túlbuzgóságból agyonhajszolta maga-magát is, meg a két legényét. Edevart is, Teodor is kérdezték, nem legjobb lenne-e visszafordulni. Micsoda? Ripakodott rájuk August. Ennél külömb táncokhoz szoktam én. Állandóan a kormánynál voltak mind a hárman és nem aludtak. Csak, mikor újra fjordban, sundokban jártak és kétfelől partot láttak, csak akkor pihentek kicsit felváltva, Edevart és Teodor. August fáradhatatlanul virrasztott egész úton.

Végre szerencsésen befutottak Floröbe és lehorgonyoztak. Borzasztó dolog volt ez a makacs ellenszél éppen most, amikor úgyszólván orruk előtt van az útjuk célja.

Florö eleven kis fészek, hívogató, csinos. De Augustnak nem volt ínyére. A legjobban attól félt, hogy a többi halasbárka beéri őket. Kár volt annyi időt eltölteni azzal a birkával, − mondta. Harmadnap kiment a partra August és részegen jött haza estére. Úgy aztán mindjárt rózsásabb színben látta a dolgokat és kiszámította, hogy a többi alkalmatosság legfölebb két hét múlva érhet odáig.

Kora reggel megint besétált a városkába. Darab idő múlva üzenetet küldött Edevartnak a hajóra, hogy legyen szíves, jöjjön el mindjárt és hozza magával a harmonikáját is.

Na, most aztán jó helyre került August. Egy kis fogadó, gazdasszony, mamzell, lányok, ital − kell-e több? Majd kidöntötte a ház falát, olyan kedve volt, hejh, megint matrózkimenőt rendezett a hajósinas. Megismétlődött a tavalyi történet: vőlegény-mennyasszony lettek a mamzellel, aranygyűrűt is vásárolt neki. A mamzell bergeni lány volt − áldott kedélyű, teltkeblű, laposszemű hölgy. Ej, ej, ez az August! Ihatott volna pálinkát a nyáron, ott volt a hordóban, de ő hozzá se nyúlt. Nem volt ő iszákos, hangulat kellett neki hozzá, meg lányok, hejehuja, matrózkimenősdi és dáridó. Hát csak tessék!

A hölgyek mindenképpen igyekeztek kedvében járni Augustnak, A fogadósné kapitánynak titulálta és felajánlotta neki, hogy szálljon meg nála, míg tovább nem hajóznak. A lányok borravalót kaptak csak azért, hogy bejöttek és egy percre megmutatkoztak a vendégek előtt. Edevart nagy dínom-dánomban találta őket. Mikor August muzsikálni kezdett, a mamsell elragadta Edevartot, mint a szélvész és vadul keringőzött vele. A harmonikás jóízűt nevetett és még biztatta, hogy: jó jó, csak forgasd meg alaposan a segédkormányosomat!

Edevartnak azonban semmi se ízlett most ezen a teremtett világon, benne volt az édes-keserű emlék és az se javított a dolgon, hogy óra meg lánc ékeskedett a mellén.

Késő délutánig folyt a mulatság, de végül Augustnak egy kicsit megcsappant a muzsikáló kedve, a mamzell nem bámulta eléggé a tudományát, sőt, egyre buzgóbban diskurált, keringőzött a segédkormányossal és egyszer csak kitáncolt vele a sötét folyosóra és átölelte és azt mondta: ah! Erre aztán már összevonta a szemöldökét August, mintha gyanú ébredne a lelkében. Berakta a hangszert a ládikába és nem akart tovább muzsikálni. Igyunk valamit! Ide azzal a kávéval! − kiáltott a mamzellnek, hogy dolgot adjon neki.

Késő este Edevart visszament a hajóra, de August hallani se akart alvásról, még egy üveg pálinkát kért és a ház hölgyeit rávette, hogy ott üljenek körülötte és hallgassák az ő kalandos történeteit. Végre hajnaltájban egymásután kidőltek a hallgatók és August is ágyba került, úgy, ahogy volt. Mérgesen dörmögött, igaz és véres bosszúterveket szövögetett a mamsell ellen, mert egyszerűen nyoma veszett.

Eltelt még egy álló nap, August bágyadt volt és aludt. Mikor végre felébredt és kiszámította, mennyi pénzt vert el, magábaszállt és egy korty szeszes italt se ivott többet. Szánalmas állapotban volt. Edevart feljött a fogadóba és kérte, hogy jöjjön vele, ő látta az időjelentést és úgy vélekedett, hogy elég jó a szél és indulhatnának. Nézegették az eget mind a ketten és végre megegyeztek. August bement, hogy a szobaszámlát kifizesse, sokáig odamaradt. Mikor visszajött, azt mondta: Meg nem foghatom, hová tűnt el!

Edevart: Tegnap, késő este láttam odalenn a kikötőben.

Úgy? A kikötőben? Hát olyan madár!

Talán téged keresett? − mormogta Edevart.

Nem a‘, tudta, hol vagyok. Talán fölkiabált neked a hajóra?

Edevart rámondhatta volna, hogy igen, kiabált neki. De hát kímélni akarta a pajtását és azt mondta, hogy biztosan csak friss levegőt akart színi odalenn.

Hát csak menjen, ahová akar! − fakadt ki August.

Edevart: És most a gyűrűdet se kapod vissza?

Ó, a gyűrűt! − mérgelődött August. Hanem egyet mondok neked, Edevart, asszonyfélének sose higyj.

Hajóra szálltak és mindjárt el is vitorláztak.

August mámoros volt és rossz kedvű, de nem tehetett egyebet, mint hogy a fogát csikorgassa és végezze a dolgát. Kiderült az idő és javult a szél, de az August baján az se segített, csak jajgatott, hogy sose volt még ennyire oda, persze, az a serry, meg az a méregerős kávé és két üveg krampampuli likőr, amit a hölgyek kedvéért kénytelenségből még megivott az éjjel. Legalább azt ne itta volna! —− Edevart hallotta valamikor, hogy egy pohárka tiszta pálinka, apránként szürcsölgetve, használ ilyenkor. De August nagyot köpött a hajó peremén át és kijelentette, hogy, ha csak beszélnek róla, felfordul a gyomra.

Szegény flótás! Az ő kicsapongásait sose túltengő életkedv okozta, nem volt fölöslege, fogyasztani való tőkéje, dehogyis volt. És csak az idő segíthetett a baján.

Egy reggel, mikor Edevart fölment a födélzetre, August a kormánynál állt, úgy látszik, az ördög szállta meg. Odaintette magához Edevartot és azt mondta neki: Nem kötünk ki Bergen-ben. Hiába bámulsz, nem megyünk Bergenbe most, elhiheted, ha mondom. Elhagytuk már Bergent.

Edevart hitetlenkedett: Mit beszélsz?

Mért? Talán bolondság? Sok pénzt keresünk, megszedjük magunkat! − August szemében a vizes kékség acélos kemény lett, közölte Edevarttal, hogy Spanyolországba vitorlázik a „Sirályon”, eladja a rakományt és gazdag ember lesz. Edevart csak tartson vele, fogjanak össze. Nehogy azt hidd ám, hogy talán nem ismerem az utat, − tette hozzá, − vettem tengertérképet! Lekerülünk Dél-Norvégiába, onnan egyenest átvágunk az északi tergeren, aztán a Csatornán és Franciaország partján végesvégig, egész Santanderig, ott már spanyol földön vagyunk. Barcelonában ismerős vagyok, de, sajnos, oda nem jutunk el most, mivel az a túlsó oldalon van és akkor a Földközi tengeren kéne menni, az kétszer akkora út.

Ez a sok szép név és hely csöppet se hatotta meg Edevartot. Csak azt kérdezte: Átvegyem a kormányt?

August nem akarta meghallani a kérdést. − Tudom én, mi jár a te fejedben, félsz, hogy a hajót kerestetik és fölismerik. Csakhogy azon is tudok segíteni, volt már ilyesmivel dolgom: egyszerűen betérünk valami zúgba, már a skót parton és ott átföstjük és más nevet adunk neki. Senki a világon rá nem ismer, ha mégannyit táviratoznak is utána.

Rosszabb a rossznál, amit itt összebeszélsz, − mondta Edevart.

Mért? Kinek ártunk vele, mondd meg? —kérdezte August. Skaaro meghalt. Egyébiránt az a Skaaro se volt éppen mennyei angyal, vagy holmi szentéletű apostol, ne hidd. Mit gondolsz, mit akart Ragnától, mikor a kójébe hítta? Mindent, csak jót nem, annyit mondhatok. Nem kímélte az se az anyát, se a lányát, disznó egy ember volt.

Jó lesz, ha azt a Skaarót békében hagyod.

August: Hát csak úgy mondom. Az a Skaaro meghalt és ha meghalt, hát semmi kára nem lehet abból, amit mi csinálunk. Még ha feleséges ember lett volna, de nem, odafönn az a két hajós úgy mondta, hogy még családja sincs, csak valami szegrül-végrül való hardangeri rokonai veszik majd át a hajót, úgy mondták. Gondolod, hogy ez így rendben van? Majd éppen átadom annak a két hardangerinek ezt a szép hajót!

Edevart: Nem is tudom, hogy tudsz ennyi bolondot összebeszélni!

De Augustnak nem esett nehezére és az is látszott, hogy nem tréfál. Képtelen terv volt, igaz, de arra ő fütyült, meg akarta tartani a Skaaro óráját, pénzét, hajóját, áruját − mi van ebben! Tudom, mire gondolsz, − folytatta, − de az semmiség. Teodort nem visszük magunkkal. Mit − egy ilyen fajankó, aztán még sérve is van, köszönöm, csak kikotyogná, amit nem kell, mint valami vénasszony.

Edevart kimerülten sóhajtott és csak, hogy mondjon valamit, megkérdezte: Szóval ketten vigyük át a hajót Spanyolországba?

Dehogy, a skót parton új legénységet fogadunk.

Na, és hol tesszük ki Teodort?

Az Északi tengeren. Kihajítjuk.

Edevart jóízűen nevetett.

Augustnak csöppet se tetszett ez a nevetés.

Elvégre ő volna a parancsnok, vagy mi. Fölebbvalóságát hangsúlyozni akarta, biztosan azt hitte, hogy értelmesen beszél, pedig égrekiáltó volt, ahogy nekivadult, éppúgy nem ismert gátat, mint a nagy ártatlanság. Azt mondta: Előbb majd lelövöm.

Edevart jól megnézte a parancsnokát és ezt a pár szót mondta: Látom, mcgbolodultál!

Állj! ne moccanj! − kiáltott rá August. Ne merészelj egy hajó parancsnokával szembeszállni. Ez zendülés. Állj! Különben is késő már visszacsinálni a dolgot, ha éppen tudni akarod, elhagytuk Bergent.

Hát majd visszafordulunk, − mondta Edevart.

Nem fordulunk vissza! − felelte August.

Edevart elfehéredett, a hajó orrára sietett és kemény hangon kiáltotta: Lebocsátani a vitorlát. Teodor, visszafordulunk!

August nem szólt. Nem adta be mindjárt a derekát. Most se roppant össze, nem semmisült meg, szó sincs róla, erőt vett magán és tréfára próbálta fordítani a dolgot: hahaha! és elhitted! Hiába, sokszor megmondtam Edevart, nem vagy éppen éleselméjű. Na, hát csak forduljunk szépen vissza.

Teodor feljött, megfordultak és Bergen felé vitorláztak.

August egy ideig úgy tett, mintha az egész nagy terv merő tréfadolog lett volna. Közben azért megkérdezte Edevartot, mit gondol, mi történik, ha egy rendes hajón próbál szembeszállni a kapitányával. Bizony lepuffantják.

Mikor a bergeni öbölben ringott a hajó, August leszámolt a két legényével és kifizette a bérüket. Rendben volt minden. Újra jó pajtások lettek, August iparkodott kihúzni a derekát a vereség

után, jó tanácsokkal látta el Edevartot: Hallgass a szavamra és jól vigyázz itt Bergenben, nehogy valami ragadozó karmai közé kerülj. Na hogy vagyunk az óráddal, jár még?

Amennyire én tudom, igen.

Na, majd megáll nemsokára. Nincs időm rá, hogy elkísérjelek, át kell adnom a hajót, de menj csak föl a városba magad és szólj be valamelyik nagyobb óráshoz, aztán egy másikhoz és érdeklődj, mennyit ér az órád, meg hogy be van-e igazítva kronométer szerint. Aztán itt találkozunk és összecsomagoljuk a cókmókunkat.

Edevart bement a városba, megvásárolt egy-két szükséges ruhadarabot, apróbb-nagyobb ajándékokat, amit hazavigyen és nem felejtkezett meg arról sem, hogy az óráshoz betérjen. Körülötte száz meg száz falióra ketyegett, egy se járt úgy, mint a másik. Két fiú ült az egyik asztalnál és arany kerekekkel meg más óraalkatrészekkel babráltak. Az egyik mindjárt felállt, megnézte az Edevart óráját, kikérdezte, hol vette, mennyit fizetett érte. Közben a belső helyiségből kilépett egy férfi és ő vette a kezébe az órát a szemére csiptetett valami tölcsért és azon át kukucskált. Nagyon jó kis óra, finom szerkezet! Hol vetted? Papstnál? − kérdezte csudálkozva és még jobban elámult, mikor az árát megtudta. A mahagóni asztalkán állt egy óra, ahhoz igazította, aztán visszaadta.

Milyen furcsa óra az − mondta Edevart és az asztalkára mutatott

Kronométer − mondta az órás.

Edevart aztán még bement egy másik nagy órásüzletbe, ahol csupa üvegablak volt. Fiatal hölgy állt az asztalnál és odaszólt egy őszhajú öregembernek, az is a szemére csíptetett valami kis tölcsért és azon nézte meg az Edevart óráját, ő is ugyanazt kérdezte és nagyon csudálkozott a válaszokon. Itt is kikérdezték, hová való, hogy került Bergenbe, az órás gyanakodva mérte végig, mintha lopott órát mutatott volna neki, végre azt mondta: Ha igazat beszélsz, hát igen jól vásároltál! Kivett az üveg alól két ragyogó órát és azt mondta: Ezt mind a kettőt odaadnám a tiedért.

Nem akarom elcserélni − mondta Edevart.

Szerencse volt, hogy August olyan alaposan kirúgott a hámból Floröben és még mindig nem billent egészen helyre azóta, mert így legalább nem esett kísértésbe itt Bergenben és nem vágyott megint matrózkimenőre. Mikor a „Sirály“-t átadta és leszámolt a két hardangeri harmadági rokonnal, mindjárt nagyon sürgette a hazautazást. Csak induljanak mielőbb észak felé, nincs semmi keresnivalójuk itt Bergenben. A két hardangeri nem olyan ember, akivel érdemes lenne barátságot kötni. Pontosan megvizsgálták a szárítómunkások jegyzékét, kicsinyeskedtek, fönnakadtak egy sereg apróságon, pedig hisz a vak is láthatta, hogy a számadás pontos és helyes. Mi a csudának kellett például olyan sokáig ülni és kotlani azon a tételen, hogy Florö, vitorlajavítás? Kicsibe múlt, hogy le nem szedették a vitorlákat és meg nem nézték közelről, mit csináltak rajtuk. De így van ám az ilyen ember, aki örököl, semmi nem elég neki!

Hát bizony August eléggé megkopasztva jelent meg az északi járatú gőzös födélzetén. A mellényén nem fityegett óralánc, se a zsebét nem duzzasztotta más pénzével tömött pénztárca, minden útipoggyásza egy kerek matrózzsák volt. Hanem azért August most se csak annyi volt, amennyinek látszott, a tengertérképeket megmentette az élelemszámla kikerekítésével, na meg egy pár jó csizmát is rakott a zsákjába − elvégre Skaaro már igazán nem használhatja. Ha mindent egybevetünk, talán mégse volt olyan igen-igen szőrszálhasogató a két hardangeri, sőt, nagyon meglepte őket, hogy olyan sok pálinka maradt a hordóban az egész nyári fogyasztás után, akárhány kisebb tételnél egyszerűen bólintottak, mivelhogy August olyan rendes embernek látszott.

A hajóúton lassan múltak a napok, a három cimbora unatkozott és alig várta, hogy hazaérkezzenek valahára. Augustnak megint óralánc fityegett a mellényén és a tengertérképeket kiteregette az utasok előtt, buzgón mutogatva, hol vannak a világítótornyok, mélység− és áramlásjelzések.

Úgy? hát a Skaaro óráját neked adták? − kérdezte Edevart.

Ehhez mit szólsz? rneg kellett vennem, pénzért! − felelte bosszúsan August.

Edevart valahogy mégis gyanút fogott. − Mért nem hordtad eddig? És mért sürgetted annyira, hogy induljunk már Bergenből?

August fölpattant: Mit akarsz? Hát nem fölösleges pénzkidobás lett volna mind a hármunknak, ha még ott maradunk és megvárjuk a következő gőzöst? Inkább hálás lehetnél, hogy így intéztem.

De akárhogy volt is, Edevart lelkébe befészkelődött a gyanú és August ezt jól látta. Valami feszültség támadt a két cimbora között. Edevart nem állhatta meg és bizony néha kicsúfolta az August nagy tengerjáró spanyolországi terveit, August pedig ilyen megjegyzésekre ragadtatta magát: Csak lett volna revolver nálam, bizony az ilyen Edevart nem merészelt volna föllázadni a hajó parancsnoka ellen. Hisz meg is akartam állni Trondhjemben, ott vehettem volna revolvert, de az a nyavalyás juh ügy föltartott bennünket. Kristiansundban is, meg Aalesundban is akartam venni, de ott nem kaptam.

Edevart: Hát szóval gyilkos is vagy, ha jól értem a szavadat.

De Augustnak nem imponált. Semmibe se veszem, amit mondasz, te is csak olyan fajankó vagy, akár Teodor, te se dugtad ki még az orrodat a faludból. Tudod, mit csinálhattunk volna? Majd én megmondom: Spanyolországban mindjárt vehettünk volna egy klippert és nekivágtunk volna a Csendes-óceánnak, az egész nagyvilágot beutazhattuk volna.

Hanem Edevartot nem lehetett egykönnyen meggyőzni. Augustot szemmel láthatóan bántotta, hogy a kettőjük viszonya így megromlott. Míg Trondhjemben időzött a gőzös, ő bement egyedül a városba. Levertnek és töprengőnek látszott. Aztán visszajött a gőzösre, de csak azért, hogy a cókmókját elvigye. Elszegődött egy rigai hajóra.

Mikor Edevart látta, hogy nem tréfál, nagyon megrökönyödött és bánkódott, hogy ilyen kétségbeesésbe kergette a cimboráját. − Ne csinálj ilyet, − mondta neki, − jobb lesz, ha hazajösz szépen velem. Együtt voltunk mostanáig, csak nem akarsz egészen a faképnél hagyni?

Csak Rigába megyek, rövid kis utazás az egész, szóra se érdemes. És a hajó neve „Napsugár", ha írni akarnál. Cím: norvég konzulátus.

Mind a kettőnek nehezére esett a válás, de visszacsinálni nem lehetett a dolgot, August már elszegődött a hajóra. Az aranygyűrűjét odaajándékozta Edevartnak, hiába szabódott. Aztán ő maga hozta szóba a spanyolországi tervet és megkérte Edevartot, hogy odahaza ne tegyen említést róla.

Nem szoktam kibeszélni semmit, − mondta Edevart.

Az igaz, mondta August is, de kezet is adsz rá.

Edevart csudálkozott: Hát hiszen azt is megtehetem éppen.

Az aztán olyan, mintha a Bibliára esküdnél, sose szabadulsz tőle, én úgy tanultam. Nincs nyugtod akkor se égen, se földön…

Bizony nem volt csekélység Edevartnak Augusttól elszakadni. Gondolkodott: Hisz sok tekintetben szabadabban mozog így, igaz, de nem tudott örülni, valahogy üres maradt egy hely mellette. Ez a két esztendei együttélés sok tanulságot hozott neki, a látása tágult, most már nem a szülőfaluja volt neki az egész világ, látott sok-sok embert, hajót, várost és tájat. August kedves és különös fiú − járjon szerencsével!

Edevart kicsit kábult fejjel járkált a gőzösön, bánatos volt és nagyon magányos, Teodor igazán nem arra való, hogy kiöntse neki a lelkét.

A Fosen-sziget egyik kis állomásán Edevart beszállt a ladikba és partra vitette magát.

A zöld öbölben ott állt a tanya, vízesés zúgásában, Lovise Margrete Doppen, meg a gyerekei éppen olyanok voltak, mint akkor, a ház előtt álltak, hiányos ruhában, bájosan és szótlanul. Edevart tetőtől-talpig új ruhában volt, az asszonyka bizonytalanul mosolygott és a szemhéja reszketett kicsit. Olyasvalamit talált mondani: Ejnye! mit látok —!

Edevart ledobta a zsákját és zavartan kezet nyújtott. Adj’ isten! Megint erre vetődtem, véletlenül! − Megkönnyítette a dolgát az új ruha, meg a cifraság, ami rajta volt, anélkül egy szót se tudott volna kinyögni.

Ejnye, hát viszontlátlak téged, aki olyan ügyesen kisegítettél akkor a bajból! − frissen, szabadón csengett az asszonyka hangja, de az arcát pirosság öntötte el. A gőzössel jöttél? Hát a bárka hol van?

A bárkát átadtuk Bergenben. Látod, azóta annyiszor eszemben van a juhod. Hisz nem torlaszoltuk el ott az ösvényt és akármikor újra odatévedhet a veszedelmes sziklafokra. Gondoltam, beszólok, megkérdem, nincs-e baj.

Az asszony összecsapta a kezét:

Ugyan! Igazán, gondoltál rá azóta!

Edevart kisebbíteni akarta a látogatás jelentőségét, azért elmondta, hogy a pajtása, a kormányos elvált tőle Trondhjemben és tengerre szállt megint, ő pedig ilyenformán magányos ember lett úgyszólván, hát könnyebben vállalkozhatik az ilyen kis kiruccanásra.

Én istenem! − suttogta meghatottan az asszony. Határozottan úgy volt, hogy az új ruha, teli bugyelláris, óra meg aranygyűrű jóvoltából Edevart egészen épkézláb legény lett. A gyerekeknek is intett: Nektek is hoztam ám egy két apróságot!

Lovise Margrete: Kerülj beljebb kérlek, és fogadd el, amink van!

Az asszonyka se ült tétlenül azóta, hogy Edevart ott járt. A szövőszéken egy szőnyeg volt éppen munkában, azóta nagyot haladt vele. Valóságos kis remekmű volt, színes, szép mintájú. Ebből élek, − mondta az asszony, magam fonom a fonalat, én is festem. A saját juhaim gyapjából.

Csudálatos! − mondta Edevart, de nem értette. Hogy abból élsz? nem értem?

Igen. Elküldöm Trondhjembe, aztán onnan tovább kerül. Kiállításra is küldtem már. Oklevelet kaptam.

Edevart bámulatában csak a fejét csóválta.

Több se kellett az asszonykának. Gyerekmódra dicsekedett: Tetszik ez a szövés? Igazán? Na, örülök. De szebbeket is szőttem már, ó, sokat, ez csak olyan hétköznapra való.

Hogy tanultad?

Azt nem tudom. Hogy tanultam? Hát itt is, ott is. Az ilyesmi csak úgy jön. Anyám megtanított fonni, szőni már gyerekkoromban.

Edevart kibontotta a motyóját és a gyerekeknek kiosztotta az ajándékot. Lám, lám, a sok apróság, amit Bergenben összevásárolt, hogy a kis húgának hazavigye. Most odaadta nekik. Egy selyemkendőt a lánykának, gyönyörű kis bicskát a fiúnak meg egy-egy pár nagyonis bő cipőt mindeniknek. Hejh, be izgatott lett a két csöppség a kincsek láttára, eszükbe se jutott megköszönni, míg az anyjuk nem szólt nekik.

Igazán nagyonis kedves vagy! − mondta az anyjuk.

Előbb megkínálta a vendéget étellel, itallal, aztán kivezette, megmutatta neki a kicsi aklot, amelyikben egy tehén állt, meg tíz darab juh, a szénapajtát, a patakhoz vezető utat, a fáskamrát és mindent, amije még volt. Szép, rendes, tiszta volt minden. A tető alatt egy kis kamraajtóban benne volt a kulcs. Bizonyos méltóság ült ki az arcára, mikor azt kinyitotta és előrebocsátotta Edevartot. Megszőtt, kész szőnyegek lógtak a gerendán, azonkívül liszt és más élelmiszer volt a kamrában, meg két szoknya és egy magányos ünneplőruha, valami kevés gyapjú, vaj, juhbőrök. Most, hogy egy idegennek így megmutogatta a holmiját, biztosan úgy érezte, hogy nincs is olyan rossz sorban, úgy mutogatta, mintha családi ezüst lenne. Edevart sorra nézett mindent és igaz szívéből ugyanezt érezte, hogy igenis, ez sok, ez bőség. Nagyszerű! − mondta.

Boldog emberek! Hiába − semminek lenni, az is ér valamit néha.

A fiú most odament a motyójához és előhúzta a köznapi ruháját, föl akart menni a hegyre. Az asszony azt ajánlotta, − persze, csak ha ő is jónak látja, − hogy talán hálna ott az éjjel. Ráérnek holnap is eltorlaszolni azt a veszedelmes sziklasövényt, ma talán pihenjen inkább Edevart, igaz ugyan, hogy holnap vasárnap és − persze, csak tegyen úgy, amint maga jónak látja, de − hétfőn is nap lesz utóvégre.

Egy lélekzetre hadarta el az egészet, biztosan így akarta leplezni a zavarát és pirulását.

Jó, köszöni, ottmaradhat, ha úgy akarja, elalhatik a széna között.

Igen. És takarót ad alája, meg fölülre is, jó sok takarót…

Szóval az a kép ott a falon, az az ura. August azt mondta róla, hogy szép ember. Valami morcos idegen minta állhatott előtte, ha ezt az arcot szépnek mondta: göndör haj, görbe orr, nagy száj, vad tekintet. Edevart megkérdezte, mennyi idős, aztán rámondta ő is, hogy: Szép ember!

Igen, szép ember, − hagyta rá Lovise Margrete. Sokkal szebben is táncolt, mint akárki más és hogy tudott harmonikázni!

Ahhoz August is ért, az is tud ám harmonikázni, − szólt közbe Edevart, − tudod, a kormányosom, akit láttál a múltkor, tyüh! az nagy mester! Odafönn nálunk azt beszélik, hogy Wittenbergában tanulta.

Az szép, − mondta az asszony. − Az én uram olyan ügyes ember volt, kézen járni is tudott, hoszú darabon és látod azt a porolórudat odakinn? Éppen olyan magasra ugrott, kétlábon.

Csak nem? − kérdezte Edevart hitetlenül.

Igazán mondom. Különben talán nem egészen olyan magasra.

Hisz az hallatlan.

Énekelni is tudott szépen. De nagyon féktelen természete volt, aztán belekeveredett egy csúnya dologba − odaát, Amerikában, tudod. Meg a szeszt is megszerette, mindenütt szívesen látták, hítták ide-oda, nagyon rájött az ízére.

Csudálatos, hogy mért nem ír.

Nem. Nem ír. Különben, meglehet, hogy egyszer csak levelet kapok tőle, vagy beállít ő maga. Mit gondolsz?

Edevart csak a fejét csóválta, nem felelt.

Olyan szépen énekelt, − folytatta elábrándozva az asszonyka. Felsorolta minden tudományát az urának, ami hatással volt rá, egyáltalában odaadással vette körül az emlékét.

Na igen, de hogy nem ír!

Hát igaz. Furcsa ember, amúgyis. Mikor elment, ő maga mondta, hogy addig nem ír, még csak valami jó írnivalója nem lesz, hogy szépen keres és sokra vitte. Talán majd úgy öt év múlva, azt mondta.

Na és te meg a gyerekek addig semmiből éljetek?

Hát − nem tudom. Biztosan arra gondolt, hogy nem halunk éhen itt, mert hiszen én tudok szőni. Már azelőtt elkezdtem a szövést, mielőtt elment, mert alig keresett valamit.

A két fiatal teremtés így elüldögélt, együtt diskurálva, akárki meghallhatta, amit beszéltek, nem volt benne semmi rossz. Estére az asszonyka fekvőhelyet készített a szénapajtában és Edevart persze segített cipelni a nehéz takarókat. Együtt babráltak a széna között, Lovise Margrete kicsit anyáskodott, mutatta, hogy ő jobban tud ágyat vetni, mint Edevart. Nevetett is közbe-közbe, bizony nem lógatta az orrát.

Mikor kiment, Edevart elkísérte, nagyon nehezére esett elválni tőle, szörnyen megnövekedett szívében a szerelem. Pár szaggatott, alázatos szóval meg is mondta neki és zavartan simogatta a karját. Merészség volt, de az asszonyka nem vette zokon, kicsit csóválta a fejét, mosolygott. Fiatal, jóformájú legény, izmostestű, munkában edzett − tűrte a cirógatását.

Az udvarról bekukucskáltak a szobába, hogy alszanak-e a gyerekek, nem rugdostak-e le mindent. Az asszonyka azt mondta, hegy bemehetnek a szobába , és ott elbeszélgethetnek még kicsit, ha kedve van, hiszen holnap vasárnap és nem kell olyan korán kelni.

De kiderült, hogy odabenn nem igen diskurálhatnak, a gyerekek hánykolódni kezdtek az ágyban, nem szokták meg, hogy éjszaka beszélgetnek a szobában, sőt a kislány egyszercsak kinyitotta a szemét és megkérdezte: Mi az, anyám? − Semmi, csak aludj!

De hát mégse lehetett zavarni a kicsiket, átmentek újra a szénapajtába. Semmise történt közöttük, semmi, csak éppen hogy az egymás kezét fogták, nagy szégyenlősen, Edevart pedig elmesélte, hogy mindig rá gondolt az egész bergeni utazáson. Olyan ifjú és bohó és szép volt ez így − a fiú meg-megnedvesítette néha kiszáradt ajkát, szemlesütve ült ott és remegett a szíve. Hm! mondta néha jó férfiasan, hogy lelket verjen magába. Talán nem is kellett volna. Az asszonyka mosolyogva ült ott és hallgatta, úgy látszott, jó szívvel van hozzá ő is. Mikor elment, szabad volt megcsókolni. Úristen! megcsókolhatta! Csak úgy jött − nem is kérte, de a szájuk összetalálkozott.

Edevart beburkolózott a takarókba, úgy, amint volt, összekuporodott, mintha be akarna zárkózni egy nagy titokkal.

Attól fogva minden este ott üldögéltek a szénapajtában, mert a házban a gyerekeket zavarták volna. Mindig akadt beszélgetnivalójuk, sose fogytak ki belőle. Edevart elmondta, milyen nehezen talált oda hozzá. Mikor a hajóról kieveztek a partra, senkise tudta neki megmondani, hol van az a Doppen. Egy helység, amit így hívnak? Nem lehet. Aztán odajött valami fiatal legény és az azt mondta: De ismertem egy embert, akit Haakon Doppen-nek híttak. Aztán egy másik is mondta, hogy igen, azt ő is ismerte.

Persze, az az uram! − kiáltott föl Lovise Margrete. Látod, mondom, hogy mindenki ismeri, jó cimbora volt!

Edevart elcsudálkozott: Az urad? Nem lehet. Azt mondták, az börtönben ül.

Hja úgy − na igen, akkor nem ő az, − mormogta az asszony.

Hogy Trondhjembe vitték.

Lovise Margrete hevesen rázta a fejét: Nem, nem, az másvalaki lehetett.

Edevart folytatta: Hát szóval rávettem valahogy a két fiút, hogy evezzenek ide át velem. Egyikünk se tudott eligazodni, annyi sok zöld öböl van itt az állomástól idáig, sokáig eveztünk mind a hárman. De aztán mégis emlékeztem a helyre, ahol befordultunk akkor a hajóval, ivóvízért, ahol a vízesés zúgását hallottuk. Na és ott már ösmerős volt minden. Mert azért ilyen szép zöld öböl nincs ám több.

Azt hiszed! Hát igaz. Én is azt hiszem.

Edevart: Bár itt maradhatnék örökre, nem bánnám.

Bizony, én is szeretném − mondta elgondolkodva az asszonyka. − De hát…

Így diskuráltak, üldögéltek együtt minden este. Napközben megvolt a maga dolga mindegyiküknek. Az asszonyka a szövőszéknél ült, Edevart kinn dolgozott. Egy hete ott volt már. Azt a sziklaösvényt odafönn a hegyen rég eltorlaszolta, de mindig talált valami fontos tennivalót, hol kerítést javított, hol a kaszálót tisztogatta, utoljára olyasvalamit mondott, hogy azt a pár nagy követ jó lenne kiemelni a réten, mert útban lesz a kaszálásnál.

De hisz azt nem bírja egymaga, − jegyezte meg az asszonyka.

Lehetséges. Talán igazán nem győzi egymaga. Feszítőrúd mindenesetre kéne hozzá.

Mindig volt miről beszélni. Honnan kerítsenek feszítőrudat? Honnan lehetne kölcsön kérni, vagy esetleg venni egyet? A telepen talán, de az messze van, túl a hegyen. Lovise Margrete is minden pár hónapban megteszi oda az utat. Valamivel közelebb van két kis zsellérházikó, de ott aligha lesz ilyen szerszám. És csak fecsegtek tovább.

Reggel Edevart gondolta, hogy segít magán, ahogy tud. Megfaragott két jó, erős berkenyeágat és nekiállt követ fejteni. Na lám, egyik-másik követ szépen kiemelte és a helyét betömte földdel, gyeppel. Néha nagyobb súly kellett a dorong végén, akkor rálógaszkodott a két gyerek is, sőt szükség esetén maga Lovise Margrete is − nehezkedtek, húzták, ahogy tudták. Mind a négyen pompás mulatságnak találták a kőfejtést. Egy család, amint földet irt.

Ebéd után Edevart mindjárt fölszedelőzködött, hogy folytassa a dolgát. Kását meg tejet kapott ebédre, jó volt, de Lovise Margrete biztosan szívesen adott volna jobbat is, panaszkodott, hogy nincs haluk. Edevartnak igen jól esett, hogy így részt vehet a háztartásban, mintha csak férj és feleség lennének. Az asszony megkérte, menjen át a pajtába és vágja ki a csontot az egyik juh-combból, aztán törje össze és a velőt hozza be neki, mert fonni szeretne és meg kell kenni a rokkát.

Edevart kiment. Titokban elővett egy nagy skatulyát a zsákjából, abban volt az anyjának való ajándék, finom gyapjúszoknya meg vállkendő, olyan ujjatlan bebújó, amilyen divatos. A ruhadarabokat sebtiben fölaggatta a falra, kivágta a csontot és kiment.

Aztán bevitte a velőt és azt mondta, hogy most mindjárt elindulna a telepre. Úgyis régen készül.

Az asszony nagyot nézett: Mi az? El akarsz menni?

Nem, nem, csak körülnézek, feszítődorong is kell. Ezzel a fadoronggal semmire se megyek, meghajlik.

Az asszonyka szinte megkönnyebbedve mondta: Azt hittem, el akarsz menni egészen.

Edevart nevetett: Itt maradok, míg el nem kergetsz!

Az asszony szomorúan megcsóválta a fejét és egy darabig nem szólt semmit. Majd elkísérlek, megmutatom a jobbik utat, − mondta és kilépett a szövőszékből. − A két zsellérházig vezet egy kis ösvény, onnan kezdve aztán jobb az út. De ma éppen hogy elérkezel odáig, vissza már nem jöhetsz.

Fönn a hegytetőn megálltak, egymásra néztek. Az asszony most is csak úgy volt, mezítláb, egy szál szoknyában és ingben. De kipirult, kimelegedett a kapaszkodásban, kitágult orrcimpá-val állt ott, szép volt. Nem mondhatta senki illetlennek a ruházatát, csak hát nem hordott többet, kevéssel beérte.

Kérdezd meg mindjárt a postán is, nincs-e levelem, − mondta még.

Edevart odamaradt egy álló napig. Lovise Margrete kimosta, megfoldozta a holmiját, mintha csak anyja lenne, de most már eltelt egy éjjel meg egy nap, nemsokára itt kell lennie. Micsoda finom, ünneplő ruhákat akasztott oda a pajtába, ó, nem értette ő félre. Tudta, hogy csak egyet jelenthet és szívére hatott ez a nagy szemérem. Vágyakozott Edevart után? Vagy mindegy volt neki, jön-e, nem-e?

Emésztő láz talán nem gyötörte éppen, de elindult mégis szép lassan a hegyi ösvényen, lehet, hogy találkozni akart vele, lehet, hogy csak a cipelésben akart neki segíteni. Fönn a tetőn véletlenül hátrapillantott. Egy csónak imbolygott kinn az öbölben, magányos férfi evezett benne.

Igen, Edevart volt. Persze, csónakon jött, nem akarta azt a nehéz dorongot végigcipelni a hosszú úton. Lovise Margrete leszaladt az ösvényen és a parton összetalálkoztak. Igen, megvette a feszítődorongot, meg ezt a csónakot és valami halászkészséget, gondolta, lehetne halászni itt az öbölben.

Jó isten! − csudálkozott az asszony.

Ugyan! Hát mi az? Szót se érdemel. A halászat neki igazán gyerekjáték, a csónak se új.

De jó isten, hogy te mi mindent teszel értem, mennyit gondolsz rám! − mondta megindultan. − És azok a finom ruhák, amiket felaggattál a pajtában − nem is tudom, mit szóljak.

Fölmentek a parton, az asszony segített cipelni a holmit, élelmiszereket hozott meg még egy-két ruhadarabot, szerszámokat. A gyerekek is kaptak sok szépet, Lovise Margrete egy fehér gallért − ha meg nem veti! Utoljára még két új evőkanalat tett ki az asztalra.

Na, az jó lesz, úgy sincs elég kanala. De hogy mindenre gondol.

Volt nagy öröm az égész házban, —maga Edevart a legboldogabb volt mind között. Lovise Margrete egy pillanatra odasimult hozzá, biztosan csak azért, mert elment a széke mellett, éppen, hogy a vállára hajtotta kicsit a fejét, de Edevart édes forróságot érzett és a lélekzete akadozott.

Kínálták étellel, de alig tudott lenyelni valamit, kávét meg kekszet ettek a most hozott ennivalókhoz, nem hiányzott semmi. Míg Lovise Mergrete a csomagokat bontogatta és az élelmiszert rakosgatta a polcokra, Edevart lopva kiürítette a csészét, amiből kávét ivott és a száját az ő szája helyére tette.

Esteledett már, de úgy volt megírva, hogy mielőtt lefeküdnének, még valami súlyos és különös dolognak kell történnie, ó, bizony, súlyos és furcsa dolog volt az.

Lovise Margrete valahogy újra megkérdezte, nem feledkezett el róla: Megkérdezted, van-e levelem?

Igen − levele volt a postán, el is hozta. Majd elfelejtette.

Valami feszültség ült ki az asszony arcára, amint az írást meglátta. Aztán felbontotta a levelet és felkiáltott: Haakon írta!

Edevart is, meg a gyerekek is nézték, míg olvasott. Hol piros lett, hol fehér, itt-ott kiszaladt valami a száján: Kegyelem − igen − ó, nem, nem − istenem. —

Az urad írta? − kérdezte Edevart.

Igen! − ujjongott az asszony és felállt. Hazajön! gyerekek! hazajön apátok! Tudjátok mi az? most már hazajön apátok!

Edevart megnedvesítette kiszáradt ajkát: De hisz ez a levél Trondhjemből jött, amint látom?

Trondhjemből? Nem Hja, igen, Trondhjembe érkezett Amerikából. Látod, itt a trondhjemi bélyegző. No de ilyet, hogy máris hazajön − egy évvel hamarabb − úgy értem, hamarább, mint ahogy mondta. Milyen szerencse, hogy éppen bementél a telepre, most már csak egy kicsit rendbehozza magát − az utazás után, tudod, − és már jön is! − Az asszonyka egész önkénytelenül rakosgatni, rendezkedni kezdett a szobában.

Edevart kiment. Leballagott a patakhoz, ott üldögélt egy darabig és hallgatta a vízesés zúgását. Gondolkodott, gondolkodott. Mit csináljon most már? Minek neki a feszítődorong? Minek neki a csónak?

Mikor azt gondolta, hogy Lovise Margrete talán már lefektette a gyerekeket, visszaballagott a ház felé. Az asszony ki is jött mindjárt. Azt mondta, elolvasta újra a levelet és minden percben beállíthat az ura.

Úgy. − Edevart csak ennyi szólt.

Elindult a szénapajta felé, de az asszony meg se mozdult, hogy vele menjen, ahogy máskor szokta. Egyáltalában valahogy megváltozott, olyan szórakozott volt, olyan magábamerült. Edevart elment, ő nem jött utána, egyszer hátra is fordult, de csak ment tovább, nem akarta kérni. Mélységes elkeseredésében, felindulásában gyorsan levetkőzött és lefeküdt, hogy ne akarhasson újra visszamenni hozzá.

Kisvártatva bejött az asszony és habozva leült melléje. Sajnálta biztosan és jó akart lenni hozzá.

Nem kéne olyan nagyon a lelkedre venni, − kezdte és elmondott szépen mindent, amit csak mondhatott: hogy nincs mit tenni, hiába, hanem azért majd elmúlik, idővel, − a régi jó általános igazságok, tudj' isten, talán őt magát is ezek vigasztalták meg valamikor, mikor az ura elment.

Edevart komoran hallgatott.

Nem lehet máskép, − folytatta az asszony, de hála és köszönet illet, amiért olyan jó voltál hozzám, áldjon meg érte az isten!

El sem tudom gondolni, mit csináljak most, − mondta Edevart.

Ó! Találsz majd egy lányt, hamarosan, aki megvigasztal. Mert hiszen én férjes asszony vagyok és a te számodra semmi se lehetek. − Ezzel úgy tett, mintha fel akarna állni, hogy elmenjen.

Ó, most nagyon megharagudott, elkeseredett Edevart. Hát kétségbe se esik, még csak nem is beszél egész komolyan, miből van a szíve? Átfogta a karjával és odahúzta magához, igen, most már nem is törődik vele, azt se bánja, ha elmegy, fölösleges itt, ó, hisz becsapták rettenetesen, de nem ereszti, nem ereszti el…

Egy csöppet se szeretsz, − mondta.

Ó, de igen! − felelte az aszony. Igen, szeretlek, többet gondoltam rád, mint − ó, igen, sokat gondoltam rád, szép fiú vagy és sötétkék a szemed. Mondd, mit mondjak? De így, ahogy most van − nem, édes, más leányt kell választanod, hiába, hisz tudod, hogy én asszony vagyok. Nem tudom, igazán, mit tehessünk.

Nem maradhatok itt? Nem, persze − azt nem lehet.

Itt? − kérdezte ijedten az asszony. − Nem.

De hát a közelben valahol? A telepen talán?

Nem, nem, ilyesmire ne is gondolj, az uram megtudná.

Hát szereted?

Igen. De nem tudom, hogy háláljam meg neked, amiért olyan jó voltál hozzám.

Egy darabig szótlanul feküdtek egymás mellett. Akkor a fiú magához vonta és megcsókolta, ő engedte, de mikor zavartan és járatlanul többet is próbált, azt mondta: Nem, azt nem merem.

Edevart fanyarul és igen-igen nyomorultan odatemette az arcát a mellére és most így feküdtek jó darabig. Hallgatta, hogy kalapál a szíve a vékony ing alatt. Akkor az aszony hirtelen megfogta a fejét és megcsókolta. Belesúgta a szájába: Nem merem. Ugy-e, nem szabad?

De, − súgta vissza.

És merte, ó, igen, mégis merte —szánalomból, anyáskodva, szerelemből − tudja az isten. Felavatta a fiút és vége-hossza nem lett a mérhetetlen bolondságnak hosszú órákon át. Tobzódás volt az, csupa természetes, mesterkedés nélkül való. Edevart örökké telhetetlen maradt és ő se kiáltott kegyelemért egyszer se.

Derengett, mire fölkelt az asszony és elment.

Ó, de most csak még roszabb lett. Edevart aludt egy-két órát és arra ébredt, hogy ott áll megint, fölötte, hiányos ruhában, mint mindig.

− Félek, hogy betoppan, − mondta.

Csak jöjjön! − felelte Edevart dacosan.

Nem, nem, addigra el kell menned innen.

Kinyújtotta a kezét, oda akarta húzni magához megint, de szabódott. Kesergett, hogy hiszen utoljára, hisz el kell mennie, elválnak örökre. —

Az asszony elmosolyodott és pilanatnyi gyöngédségében megcsókolta. De csak annál rosszabb volt mind a kettőnek: Istenem, de nagyon bolond vagy! − súgta és átengedte magát…

Korán reggel volt, a gyerekek még aludtak.

Edevart sebtiben evett valamit, összerakta a motyóját és azt mondta: bizony nehezebb lesz vinni ma, mint amikor idejöttem.

Hisz nem viszed, csónakon mész.

Csónakon? Hát nem akarod a csónakot?

Azt nem merem. Csónakot − nem, azt nem lehet. De a többit én is vehettem, azt nem baj, ha meglátja is.

Edevart: De ha más nem, a gyerekek biztosan elmesélik, hogy itt voltam.

Igen. Megmondom majd, amint igaz is, hogy volt nálam egy ember és dolgozott itt és jó volt hozzám és követ fejtett a réten. A dorongot vidd el magaddal.

Nem, felelte Edevart, küld ki őt követ fejteni, most már van feszítődorongja!

Lovise Margrete gondolkozott egy darabig. Hát igaz. A dorongot is itt hagyhatta a munkásember. De a csónak − az mégiscsak sok.

Végre is elkészült, útrakészen állt. Az asszony nézte és a szája körül remegni kezdett az arca. És most sose látlak többet ebben az életben?

Nem tudom, − felelte a fiú csüggedten. − Szeretted volna, ha itt maradok?

Igen, szerettem volna, − suttogta.

Zokogott még akkor is, mikor leszaladt a parton, az öbölhöz, zsákjával a hátán, de örömében. Nagy boldogság volt neki ez a válasz. És míg kievezett az öbölből, Lovise Margrete ott állt a házuk előtt, végül még integetett is.

* * *

A kereskedőt Knoffnak hívták. Szép nagy telepe volt, fehérre festett főépület és két hatalmas, emeletes raktár. Az öbölben egy galjasz meg egy bárka horgonyzott a kereskedelem céljaira, a parton számos műhely és más épület, − mind az ő üzeméhez tartozott.

Maga Knoff igen tevékeny, ügyes ember volt, aki büszke az üzletére és munkájára, aki meglehetősen hiú és nem mindig túlságosan becsületes, de az egész környéken általában érdemes embernek tartották. Ó, mennyire hiú volt! A feleségét nagyságos asszonynak nevezte, ha beszélt róla és a két gyerekét Rómeónak és Júliának keresztelte. Sokfélével foglalkozott: Volt boltja, csónaképítő műhelye, sütödéje, kádársága. Legnagyobb bánata az volt, hogy az északi járatú hajók pusztán régi megszokásból egy jó darabbal délebbre kötöttek ki és az ő állomását egyszerűen elkerülték. Nem csak a hiúságát bántotta ez, de sok pénzébe is került a sok árut hazaszállítani a hajóállomásról. Hosszú idő óta fáradozott már azon, hogy ezen változtasson, de hiába.

Mikor Edevart megkérdezte, kaphatna-e nála munkát, mindjárt azzal kezdte, hogy nemet mondott és mogorván, kedvetlenül bánt vele. Érdeklődött, mihez ért? Mire Edevart azt felelte, hogy ért egy és más munkához, amit éppen rábíznak.

− Tud-e fát vágni és fűrészeni, lovakkal bánni, evezni, könyvelni az irodában, segíteni a sütődében? − Edevart mosolygott és azt mondta, hogy ezek közül egyet-mást el merne vállalni. − Szép, − mondta Knoff, − de megvannak már az embereim.

Edevart azonban tanult valamit a pajtásától, Augusttól. —− Két hajót látok ott kinn az öbölben, − mondta − szép alkalmatosság mind a kettő, megvan hozzá már a teljes számú legénység?

Knoff gondolkodott a dologról. − Igen, azok üresen állnak itt, mert már megjárták Trondhjemet, hallal. Télire a Lotofokra küldöm őket, de még ősz sincsen, hát azt bajosan várhatod meg itten.

Edevart nem szólt. Rámondhatta volna, hogy bizony itt van már az ősz. Hát persze. Szeptember utolját írták és jégburok födte a mezőt reggelenkint. Nagyon is őszre járt már az idő.

Tengeren jártál már? − kérdezte Knoff. − Voltál már hajón azelőtt?

Igen, Edevart volt már hajón, a Lofotokat is megjárta.

Talán csak nem gondolsz arra, hogy valamelyik jármű kormányzását elvállalhatnád?

Nem, de elvállalom, amit rámbíz kegyelmed.

Knoff jól megnézte a fiút, kicsit adta a nagy embert, aki nem ér rá most holmi apró-cseprő dolgokra. Azt mondta: Hát a galjaszra mindenesetre megvan a régi kormányosom. Volt már dolgod halvásárlással is?

Igen, − felelte Edevart.

Honnan jössz? Az állomás felől?

Nem, Bergenből jövök. Egy hallal rakott bárkát vittünk oda.

Szép fiatal legény volt, a ruhája rendes, órát, aranygyűrűt hord. A hiú főnöknek megakadt a szeme rajta. Nem akarta mégsem elutasítani. Szólj be majd egy óra múlva újra, most nem érek rá, − mondta neki.

Edevart leballagott az úton a raktárak felé és kicsit hajótörötten heveredett a fűbe. Fáradt és szórakozott volt attól, amit most utoljára átélt. Éppen elég volt neki mára eljönni Doppenről és jelentkezni itt a kereskedőtelepen. Nem volt nyugta, nem gondolt meg semmit, ezt a Knoffal való beszélgetést is elhamarkodta bizony.

Az éjszaka csodáit újraélte és alig állta meg szótlanul, ahogy ott hevert a fűben, egyre suttogott mag elé, ámulattól, hálától remegett minden porcikája. Furcsa volt, ahogy kezébe temette az arcát, újra érezte az aszony édességét, látta a két barna szemöldöke finom, egyenes vonalát és valami furcsa kifejezésük volt, mintha idegenek lettek volna ott a különben hétköznapi szürke szemek fölött. Lovise Margrete, te édes, drága! Nem, nem akar visszahajózni az öbölbe, nem akarja nehezíteni az életét, csak itt keres munkát, ó, nem törekszik egyébre, csakhogy a közelében maradhasson.

Mintha parancsra tenné, ügyelt az órára és mikor Knoff előtt megjelent újra, nyugodt lehetett, mert nem késett egy percet se. Knoff megint elővette az óráját, megnézte és bólintott. − Ez aztán pontosság! Hisz elvégre itt maradhatsz, − tette hozzá, egyelőre segíts a raktárban, lisztszállítmányunk érkezett éppen. Aztán majd meglátjuk. Hogy hívnak?

Edevart Andreassen.

Ó, az a Knoff, mindig előkelő akart lenni, Knoff is finom név, Romeo is finom, − kiállított egy cédulát Edward Andrésen névre és azt mondta: Ezzel jelentkezz a raktárkezelőnél.

Rendben van.

Múltak a napok és Edevart fölváltva hol a raktárban segített, hol a sütödében vagy a csónakházban, idehítták, odahítták és ő ment is oda, ahol szükség volt rá. A pékmester kamrájában aludt és együtt étkezett a konyhán a többiekkel. Nem volt rossz dolga. És bizony, benne jártak már az őszben, október eleje volt, telt-múlt az idő. Nem halt bele a szerelembe, kibírta.

Nyüzsgött a telepen a sok munkásember, hajóslegény, bolti segéd és cseléd. Knoff nem szívesen utasított el senkit, különösen azt nem, aki odalenn a hajóállomáson hiába keresett már munkát. Hejh, ez a kis állomáshely csak nem akart kimenni a Knoff fejéből! Egyéb se volt ott pedig, mint egy kis régi üzlet a partfokon. De pálinkamérési engedélye van, meg tojás− és pehelygazdasága és megtakarított vagyona. Főleg és elsősorban pedig övé a vadsö—hamburgi hajójárat kezelése. Knoff szemében ez éppen elegendő és szemetszúró kincs volt. Az olyan ember, akit az állomáson elutasítottak, jóformán biztos lehetett benne, hogy Knoff alkalmazza. Hogyan, hát azok odaát semit se csinálnak? − szokta volt mondani ilyenkor. − Egyáltalában nincs szükségük munkásra? Hogy mindenkit alkalmazzak, akit onnan a nyakamra küldenek, azt igazán nem tehetem. Gyere csak ide, add át ezt a cédulát a munkafelügyelőnek és kérdezd meg, nem használhat-e az erdővágásnál! − Ilyeneket mondott.

Edevart feltalálta magát. Fiatal volt és fogékony, a konyhában a lányok is mindjárt észrevették az újonnan jött embert, már a jó ruhája miatt is, sőt Ellingsen kisasszony, a kulcsárnő is megkérdezte, hová való és hogy hívják. Igazán nem panaszkodhatott, hogy senkise törődik vele. A gyerekek a karjába csimpaszkodtak és hítták, hogy segítsen ezt vagy azt megcsinálni, különösen Romeo, a kisfiú. Madame Knoff is odaszólította egyszer magához, az udvarra és megkérte, hogy hozzon a boltból borsót a galamboknak. Vasárnap szépen kiöltözött és a tekintélyesebb emberekhez csatlakozott, a kádárhoz, pékmesterhez. A csónakműhely vezetője is jó szívvel volt hozzá, visszavette tőle a csónakot, a pénzt is visszaadta, elvégre módjában volt, régóta szolgált már Knoffnál és a maga szakállára cselekedett. Tőle is, másoktól is sok mindent megtudott Edevart Haakon Doppen felől, − ó, többet, mint kellett volna.

Edevart körülnézett a galjaszon meg a bárkán is. Szép alkalmatosság volt mind a kettő és jó karban. A galjasz árbocozatán nemigen tudott eligazodni, de a bárka csak amolyan rendes lofotbárka volt, az tetszett neki.

Eszébe jutott, hogy ír Augustnak, „Napsugár" hajó, Riga, megírja, hol van, mi a dolga itt. Régi pajtása után való nagy vágyakozásában bizony egy kicsit túlságosan földícsérte a helyét, meg Knoffot és az ottlévőket, ajánlotta Augustnak. hogy jöjjön oda ő is, van hely, sőt, a lofotbárka kormányzását biztosan rábízzák, ha eljön; gondold meg jól, választ várok! Utóirat: Ha jól ismerlek, nem esik nehezedre faképnél hagyni a hajót, meg Rigát!

Három hét múlva megjött a válasz is. Dünamundéből. August nemet mondott: Nem szokása faképnél hagyni a norvég hajókat, becsületesen szeret viselkedni. A hajó most rozsot rakodik, december elején Trondhjemben lesz megint. Edevart abban az időben odajöhetne és beszélhetnének egymással. „Napsugár" hajó. Szíves üdvözlet és minden jót kíván régi cimborád!

Ejnye, August fölkapott az ugorkafára, már meg odarendeli őt Trondhjembe! Na, de az is lehet, hogy vallásosság szállta meg…

Hetek múltak, beköszöntött a hó, szánkón jártak és Romeo meg Júlia nagyban skíeltek. Knoff ágyban feküdt, valami meghűléssel, főleg azért, mert félt a betegségtől. Nyúlszívű ember volt. Betegágyáról szemmel tártotta az üzemet, hol ezt hívatta magához az emberei közül, hol azt. Edevart nehezen nyelte le a falatot, mikor egy vasárnap, éppen ebéd közben odajött hozzá Ellingsen kisasszony, hogy Knoff beszélni szeretne vele. Elbocsátják talán? A mamzell előrement, átvezette a nappali szobán a főbejárathoz és onnan fölmentek a lépcsőn az emeletre.

Edevart jól kinyitotta és gyorsan jártatta a szemét, míg átmentek a szobákon. Ismeretlen fény és pompa volt az, ahová bepillantott. Egy padlótól mennyezetig érő tükör, aranyos keretben, zongora és zongorázó kislány, Knoffné arany ékszerekkel a mellén, házitanító, irodai személyzet, aranyrámás festmények a falakon. Mintha egy kerítésen át valami idegen világba látott volna. Lehet, hogy a kerítés nem volt túlságosan magas, de neki éppen elég magas volt, mert amit itt látott, azt sose látta még.

Vajjon miért vezették a szobákon át? Tudj’ isten, talán a Knoff parancsára történt, hogy a legényt megsétáltassák ebben a Paradicsomkertben és mennél kisebb legyen, apró egérke legyen, mire a végére ér. Edevart is hallotta, hogy a főnöknek vannak ilyenféle ravaszul kifundált ötletei.

Belépett a hálószobába és megállt az ajtóban.

Nem akart tőle semmi fontosat a főnök, elbocsátásról meg éppen szó sem volt. Amint elfoglalt üzletemberhez illik, Knoff egész egyszerűen rátért a dologra: Azt hallom, hogy tegnap este vásároltál egy és más árut a boltban és felírattad?

Igen, halászkészséget, felelte csudálkozva Edevart.

És miért írattad fel?

Gondoltam, annyi előleget fölvehetek.

Előleg? Hiszen fizetésről nem volt szó közöttünk, − mondta Knoff és mikor Edevart csak bámult rá, folytatta. Nemigen fizethetek neked most addig, míg a hajóra vársz itt.

Úgy.

Remélem, ezt megérted.

Majd kifizetem a készséget.

Knoff: Szóval, van pénzed?

Van valamicske.

Na, az jó, − mondta Knoff. − Nem, tudod, fizetést azt nem − elvégre kapsz kosztot, kvártélyt, azzal be kell érned most addig, míg csak alkalmazásra vársz itt, voltaképpen nincs szükségem rád. Nem azért, mintha nem lenne pénzem, értsd meg jól, de nálunk ez már így szokás.

Edevart megharagudott. − Én nem dolgozom kosztért.

Knoff meglepetten nézett rá: Úgy? Hát mit gondolsz? Tél van és itt legalább hajlékot adtam neked.

Edevart: Elmegyek.

Hová?

Egyelőre Trondhjembe.

Knoff egy darabig hallgatott, feszíteni akarta a húrt. − Hát jó, akkor menj csak Trondhjembe. De hisz nincs ott semmi dolgod?

Edevart kurtán felelte: De igen, van. − Ezzel elment.

Mindjárt hozzá is fogott összerakni a motyóját, közben eszébe jutott, hogy visszaadja a vásárolt árut, új volt még és használatlan, de akkor Knoff azt hiszi majd, hogy nincs pénze kifizetni. Ha esze lenne, fogná a holmit és megszökne a fizetés elől. August biztosan így tenne, az nem várt volna hétfőig, csak azért, hogy bemehessen az irodába egy ilyen csúfságos tartozást kifizetni. Edevart most már nem ügyelt olyan könnyen a makulátlan tisztaságra a cselekvéseiben, ennyit megtanult. A szökésről is pusztán azért mondott le, mert tartott a következményektől, elvégre kitudódhatik, mit művelt és Lovise Margrete itt van a közelben.

Lovise Margrete! Milyen különös, hogy Doppenről senki se járt itt az egész idő alatt. Pedig mindennap résen volt, még kérdezősködött is, de senki se látta őket. A csónakműhely vezetője úgy vélekedett, hogy Haakon Doppen biztosan röstell mutatkozni, de meg az se lehetetlen, hogy négy év alatt, míg börtönben ült, megtakarított valami kis pénzt és bevásárolta ott Trondhjemben, amire szüksége volt. De karácsonyra okvetlenül bejön a feleségével együtt, vásárolni.

Mikor hétfőn reggel Edevart elintézte a bolti adósságot és már éppen indulni akart, egyszer csak nagy sietve jön az első segéd, Lorensen, hogy Knoff üdvözletét küldi és mától fogva kikapja majd a rendes hajós fizetését a bárkáról. Edevart még haragudott és azt mondta, nem, köszöni, hiszen a bárka úgyse indul még és semmiért nem akar pénzt elfogadni. Legyen szíves, mondja meg neki.

De a zsákját mindenesetre otthagyta, hogy legyen ürügye még egyszer visszamenni. Csak a ruháját vitte magával egy batyuban.

5.

Még csak november közepe volt ugyan, de a „Napsugár” már hazaérkezett Trondhjembe és megkezdte a kirakodást. Gyors menetben tette meg az útat. Mivel a legénységből sokan odavalósiak voltak és a városban háltak, August engedélyt kapott, hogy Edevartot a hajón szállásolja el. Mind a ketten nagyon örültek, hogy viszontlátják egymást és sok beszélni valójuk volt.

August egész sereg gyűrűt hordott a kezén, a mellén aranylánc fityegett, kisebb gondja is nagyobb volt, minthogy felkerüljön Fosenlandba és egy Lofotbárkát vezessen. Majd éppen! Egész másban fő az ő feje most! Nagyon titokzatos-kodott, nem mondta el, milyen tervei vannak, de annyit elárult Edevartnak, hogy ha így megy tovább, úgyszólván világhíres ember lesz nemsokára. Itt van, teszem azt, a Levanger-i vásár, mindjárt pár nap múlva.

Mi keresnivalód van ott?

Hogy mi? Azt majd meglátod!

Egyelőre egy szóval se mondott többet, de ide-oda mutogatott és sejttette, hogy kincsei vannak elrejtve a „Napsugár“-on.

Mikor beesteledett, az egyik közfal mögül nyolc teli szivardobozt húzott elő August, kendőbe takarta és odaadta Edevartnak, hogy vigye. Bemegyünk a városba, − mondta − van egy helyem, ott eladjuk, de te ne szólj egy szót se.

Be is mentek egy szivarkereskedésbe, úgy látszott, August már járt ott máskor, ismerősen köszönt és Edevart nagy csodálkozására alig tudott norvégül, egész fura szavakat kevert a beszédébe és jelekkel próbálta megértetni magát. Kinyitotta egyenként a dobozokat, megmutatta az árut, megszagolta, aztán ragyogó fényes zsebkésével beverte újra a ládikák tetejét. Végre átadta az áruját és megkapta a pénzt, hanyagul zsebrevágta, bólintott és azt mondta: Ajalómaka!

− Isten áldja!—− felelték. − Ezzel kimentek.

Eladtad nekik a szivart? —− kérdezte Edevart.

Ez semmi, ez a pár doboz, segíteni akartam szegény emberen.

Másnap este egy tucat szivardobozt adott el valami gyarmatáru-üzletben. Edevart vitte utána a holmit, egy hátsó szobában történt az üzletkötés. August kibontotta a dobozokat, megmutatta a szivart, kínálta a kereskedőt, hogy szagolja meg és kinyújtotta a kezét, pénzért. Ajalómaka!

Mit mondasz mindig, mikor eljövünk? − felelte Edevart.

Ajánlom magamat, − felelte August. − Orosz vagyok. Gyere csak. Ma mégegyszer megfordulunk, jó sötét van.

Edevart még egy tucat szivardobozt cipelt aznap este egy kis dohányüzletbe, ahol fiatal hölgy állt a pult mögött. Borosüvegek is álltak a polcokon. A hölgy mosolyogva fogadta és betessékelte őket egy mellékszobába, ahol dívány is volt, meg asztal, székekkel. Úgy harmincéves lehetett. Magas, derék nő volt, széparcú és eleven. Bort töltött nekik, ittak is. August fura szavakat mondogatott neki, de Edevart nem szólt egy kukkot se. Akkor este úgy látszott, nem tudja kifizetni a szivarokat őnagysága; August széles arany mosolyával megnyugtatta, hogy nem baj, nicsevo, majd „második estén“. Mikor elmentek, az ajtó mögött August megcsókolta a hölgyet és mintha valamit megbeszélt volna vele, a zsebórájára mutogatott és beszélt valamit azon a hóbortos nyelven.

Miért vagy orosz? − kérdezte Edevart.

August azt felelte: Jobban elhiszik, hogy jó üzletet kötöttek velem, − különben igaz is. Olcsóbban árulok, mint más nagykereskedő és jobb szivart adok. Nem azért mondom; hisz nekem nem sokba van az egész, én a munkásoktól vettem, akik a szivarokat sodorják, tudod, még Rigában, azok persze úgy lopták és örültek, ha csak valamit kaptak érte. Na, meg vámot se fizettem. Még csak az kellett volna!

És mért vélem viteted?

Hja persze, te ezt nem érted. De hát szolgámnak okvetlenül kell lenni. Ha Oroszországban jársz, sose látod, hogy valaki maga vinne csak egy csomagot is. Azt a szolga viszi. És ha sok a csomagja, hát két szolgája van.

Hány szivardobozod van össze-vissza?

August fitymálva legyint. Legfeljebb ha pár százacska lehet még. Eladtam vagy ezer dobozzal, mielőtt te jöttél.

És akkor ki volt a szolgád?

August megütközve felelt: Hogyan − a szolgám? Ugyan kérlek. Akkor idecitáltam a vevőket a hajóra, hogy vigye el ki-ki a magáét. Miért kérdezed?

Edevart elgondolkozott. Hát csak éppen kérdem. De ez az, amivel majd hírnévre teszel szert?

Nem óhajtok felelni neked, − mondta sértődötten August. − Azt hiszed, mindiárt ma elmesélem neked, mi mindent szándékozom csinálni? Hanem inkább tőled kérdezek majd valamit: Talán a te zsebedben több van, mint az enyémben? Lássuk csak!

Nem, semmim sincs.

Úgy. Hát akkor nem tudom, miért lennénk haragosok ?

Haragosok? − kérdezte Edevart és szánta-bánta, amit mondott. Én csak azt mondom neked, August, hogy nincs az egész parton egyetlen ember, akit többre becsülnék náladnál. És kívánom, bár lenne egész hajórakományra valód, amivel hírnevet szerezz.

És csak fűzték tovább a beszédet a maguk csodálatos felvidéki nvelvén, különös, váratlan szavak estek közbe-közbe, valóságos művészei voltak a nyakatekert szólásoknak, de kifeiezték, amit akartak. August megenyhült és megint dicsekedni kezdett. Azt mondta, senki se hinné, mi mindent vitt ő végbe ezen az úton. Megérkeztem az orosz birodalomba, partraszálltam és olyasmit műveltem, amit utánam nem csinál senki, kérdezz meg akárkit a hajón.

Edevart: Fölösleges, hogy megkérdezzem, látom, amit látok. Különben, azt hiszem, az aranygyűrűidnek se igen akad párjuk.

August megint fitymálva legyint. − Van még egy pár ilyen.

Edevarttal felpróbáltatott egynéhányat a gyűrűk közül, nehéz, különös formájú gyűrűk voltak, egyik olyan, mint a kígyó; a másik drágaköves. Méregette a kezében, kérdezte, mennyibe kerültek. Hej, az az August! Bizony nem úgy volt most, mint annak idején, amikor prémeket árult és a kabátjától kellett megválnia, hogy kifizesse a csónak kölcsöndíját. Az ember szinte azt hihette, hogy Indiában járt és kinyitotta a kincsesládáit.

Próbáld ezt fel! − mondta August és kigyós-gvűrűt vett elő a mellényzsebéből. Nem szűk? No, akkor csak tartsd meg!

Edevart nem akarta hinni. Csak nem adod tán nekem?

August csupa nagyzásból úgy tett, mintha bosszankodnék: Nem kéne mindig óbégatni, valahányszor egy gyűrűvel megajándékozlak. Igazán úgy csinálsz, mintha nem hinnél a szavamnak. Mutasd csak meg annak a Knoff úrnak és kérdezd meg tőle, van-e neki is ilyen?

Edevart egészen oda volt. Igazán nem tudom, mit szóljak!

Beszéltek Knoffról is. Edevart a múltkori levelében annyira feldícsérte, hát most se szidhatta le a sárga földig, de nem titkolta a Knoff gyengéit, ravaszságát az adás-vevés körül és hóbortjait. Az a kis hajóállomás nagy szálka a szemében.

Mi van a hajóállomással?

Edevart elmondta, amit úton-útfélen hallott odafönn a telepen, hogy régi idők óta a délre eső állomás kezeli a vadsö—hamburgi hajójáratot és Knoffot egyszerűen elkerüli a hajó, bár szép nagy üzeme van. Értelme nincs a dolognak, de Knoff mindezideig nem tudott változtatni rajta.

August egy-kettőre otthon volt, számos tapasztalatot szerzett már ilyen téren és nem esett nehezére megoldást találni: Messze esik Knoff telepe az öböl szájától? Milyen mély az öböl? Lakott-e a vidék és milyen a környéke?

Edevart úgy vélekedett, hogy minden kedvezőbb ott, mint a régi állomáson, amelyik egy partfokon épült.

No, akkor ugyancsak nagy fajankó az a Knoff.

Miért?

August szinte nekihevült, már főzte is a tervet, szaporán kérdezgetett tovább: Azt mondod, hogy a régi állomáson csónakokra rakodnak ki a hajók?

Igen.

És nem mondtad azt is, hogy a Knoff öble jégmentes?

De igen. Az öböl jégmentes. Olyanféle, mint Solvaernél, emlékszel?

August nyomatékosan felelt: Akkor csak rakpartot kell építenie.

Rakpartot, igen. Hogy mondod? − kérdezte Edevart, nem értve a dolgot.

August nem győzte csodálni ezt a Knoffot. Nem állhatta meg, hogy jót ne nevessen rajta.

Miért nem építette ki réges-régen azt a rakpartot, akkor ott állna meg a hajó. Mert olyat ugyan senki se meséljen neki, hogy majd a hajók elmennek egy kiépített rakpart mellett, ahol szépen kiköthetnek és védett révben lehetnek, akár valami városban. Micsoda hajó az, amelyik jobban szeret messze künn a tengeren kirakodni, hányattatni rossz időben, mint parthoz állni?

Edevartnak lassan kinyílt a szeme. Ej, ez az August! Rettenetes egy ember vagy ám te, hogy ezt így kifundáltad! − tört ki belőle a csodálat.

August hízott. − Csak a kezem közé kaparinthatnám egyszer azt a Knoffot!

Oda kell jönnöd! − mondta Edevart.

Igaz, megérdemelné, hogy odamenjek, megvásároljak tőle egy darab partot, magam építsem ki és megtartsam magamnak a hajókat. Knoff úr pedig jöhetne hozzám partot bérelni és leadná a zsírját. Aztán mikor jó alaposan kiszipolyoztam, akkor megvehetné tőlem a rakpartot. Bizony, mert én a becsületes eljárást szeretem.

Igazán oda kell jönnöd.

August legyintett. Dehogy is jövök. Van eszemben. És ha tudni akarod, mi a véleményem arról a Lofot-bárkáról, hát azt mondom, hogy kormányozd te magad.

Én-e?

Úgy van. Te és senki más. Gondold meg! És gondolj arra is, hogy ha az a Knoff úr úgy bánt veled és nem fizeti ki ami megillet, amint mondtad, hát te se kíméld őt harmad− és negyedíziglen, tudod-e! A halbevásárláson könnyen kiigazíthatod a dolgot.

Én nem tudom elkormányozni azt a hajót, − szabódott Edevart.

Furcsa dolog igazán! Hát nem eleget oktattalak a „Sirály“-on? Nem magyaráztam neked, mi a térkép, iránytű, mélységjelzés, jelzőtűz és vitorlakezelés? Tudod, Edevart, igazán szégyent hozol a fejemre.

Nem is bíznák rám azt a hajót, amúgy se.

Persze, persze. Mert együgyű vagy és nem tudsz kellőképpen föllépni, se ésszel élni. Sose is tudtál. De akár így van, akár úgy, nekem se kell az a bárka. Megmondhatod annak a Knoffnak, hogy tiszteltetem. Más gondom is van most…

Leszállítottak még egynéhány doboz szivart a városban, mindig együtt voltak és August nagy önmegtartóztatásban élt. Azt mondta : most nincs matrózkimenősdi. Szó sincs róla. Most üzletember vagyok. Igazán csuda lesz, ha nem szerzek vagyont

Pár nap múlva közölte Edevarttal, hogy elmegy a levangeri vásárra és felszólította őt is, hogy tartson vele. Borús időben indultak el, egy kora reggelen, fagyos ködben. August mondta is, hogy ez éppen jó, mert ilyenkor se a rendőr, se a finánc nem olyan szemes! Nagyon titkolódzott valami kis ládikával, örökösen a hóna alatt hordta és sejttette, hogy igen értékes holmit tartalmaz.

Mikor Levangerbe érkeztek, a kis fogadóban August gondosan bezárta a szobájuk ajtaját és megállt Edevart előtt. Most itt az ideje, hogy megmutassak valamit halandó szemeidnek! − úgy beszélt, mint egy próféta. Kinvitottta a ládát és kiderült, hogy csakugyan értéktárgyak vannak benne, arany, ezüst, meg drágakő. Vajjon hogy szerezte? Gyűrű, szelence, nyakék, fülönfüggő, brosstű − minden volt ott. Edevart szótlanul bámulta a kincshalmazt. Ez az August! Ez az August! Talán nem is lehetett olyan szörnyen nagyértékű holmi és mind csupa használt régiségek voltak, de szembeötlöttek a ragyogásukkal és különös barbár formájukkal. August a nagy ünnepélyességtől egész halavány volt, közbe-közbe óriási összegeket nevezett meg,

hogy ennyibe került ez a feltűnően vastag gyűrű, vagy az az apró gyöngyökkel kirakott aranykék medaljon. Olcsó portéka volt, biztosan valamennyi és a gyémánt is cseh kő lehetett, nem egyéb, de azért csinos, szembeötlő. Különben az se lehetetlen, hogy valami zálogházból vagy régiségboltból szerezte őket, talán éppenséggel lopott holmi volt, magánlakásokból való, tudja a jó ég, csak az az egy bizonyos, hogy régi és használt mindenik. Volt ott egy ezüstkazetta, fekete kacskaringós berakásokkal, nyilván Oroszország belsejében készült finom njello-munka. August fölemelte a födelét és kitett belőle egy kis aranyórát, amelyiknek a födelén kék drágakő ékeskedett. Nem cseréled el az óráddal? − kérdezte, mintha vakmerő tréfát űzne egy ilyen hallatlanul értékes dologgal. Az orosz cárné órája volt, minden kereke arany és ötven rubinja van! Végül még valami hosszú selyemholmit húzott ki a ládikából, egy aranyszálakkal átszőtt csodát. Olyan volt, mint egy álom, halk, halódó színek: − pirosas, kékes, − és a két végén hosszú rojtok.

Edevart semmits e értett az egészből, csak ült ott és a titkok világába bámult. Hát szó sincs róla. Augustnak annak idején, mikor a Skaaro hajóján kormányos volt, módjában állott egy tisztes vagyon alapjait lerakni. Az is lehet, hogy a „Napsugár“-on minden garasát félretette, de hát Edevart az ékszerek árát nem ismerte, ki tudja, ez talán egy millióba is belekerülhetett − honnan vehetett August annyi pénzt? Edevart nyugtalanságot érzett.

August is biztosan gondolta, hogv a pajtásának megvan a maga véleménye felőle, de most ebben a pillanatban derogált neki, hogy bármit is megmagyarázzon.

Végre megkérdezte Edevart: Valaki rádbízta, hogy eladd?

August most már kénytelen volt felelni, vallani. Hogyan? Magamnak adom el. Mért, mit gondolsz?

Edevart: Hát − rám nem tartozik.

August egyszerre ingerülten: Nem tartozik rád? Mi? Talán nem is hiszed el, hogy az enyém? Olyan igazán és könyörtelenül az enyém, hogy − idenézz − idenézz, hogy bizonyítsam be! Ezzel kirántott a zsebéből egy revolvert és magasra emelte.

Persze, persze, − mondta Edevart és megadta magát.

Hogy kire tartozik? Senkire! − folytatta August. Idehallgass. Oroszországban nem úgy van, mint nálunk. Ha Rigában tűz üt ki valahol, hát megeshetik, hogy olyan ház ég, véletlenül, ahol drágaságokat árulnak. Különben − a három mellette levő ház is égett. Én is, mások is, segítettünk oltani éspedig ingyen. De voltak olyanok, akik bizony megfizettették magukat. Amolyan csirkefogók, útonállók, mindenféle csürhe, tudod. Igazán nem lenne kár agyonütni az ilyet, nem keresztény az, én mondom neked. És aztán eladták, amit összeraboltak, nem tűrték hogy nemet mondjak, meg kellett venni tőlük, ha nem akartam, hogy agyonverjenek. Így volt bizony. Akadt közöttük jóravaló fiú is, nem kértek sokat, úgyszólván ingyen adták. Én megadtam a címemet, hogy lerázzam őket, gondoltam, ha megint Dünamundéban leszek, nem jönnek utánam. Dehogynem, megtaláltak. Egy este szépen beállítanak egy pár gyűrűvel, másik este színig töltött ezüst szelencéket hoznak. Azt mondták, hogy ha nem veszem meg én, megveszi más, és sírtak ott a nyakamon, hogy könyörüljek rajtuk. Ejnye, gondoltam, jó lenne megszabadulni tőlük. De mikor aztán keresztet vetettek és térdre borultak, mégse volt szívem elkergetni szegényeket, segítettem rajtuk. Te nem úgy cselekedtél volna?

De igen! − felelte Edevart, akit ez az előadás egészen levett a lábáról. Éppen így cselekedtem volna én is.

Később talán eszébe jutott Edevartnak, hogy mért is felelte ezt, hogy talán kicsit elsiette a választ és nem egészen azt válaszolta, amit érzett. Még egy évvel azelőtt is nagyon komolyan csóválta volna a fejét, ha ilyet felel − de most már tanult egyet-mást Augusttól, mások is tanították, Knoff is, meg a mindennapi élet is, nem nézte már olyan nagyon, mi helyes, mi helytelen, bizony, hegyesebb lett a könyöke, jobban tudott már érvényesülni. A csoda, amit Lovise Margretevel élt meg, tisztán ragyogott még a szívében, de valahogy már nem olyan közelről, nem olyan vakítóan, hisz olyan régen volt az, mikor a csoda történt.

* * *

A levangeri vásár nem nagy dolog volt. Edevart egykettőre végignézte az egészet. A második napon megint összetalálkozott az órás Papsttal, kölcsönösen nagyon megörültek a viszontlátásnak, tüstént megösmerték egymást és jó barátok lettek. Edevart kihúzta az óráját a zsebéből, mutatta, hogy megvan, szépen bánt vele, azt is elmondta, mit mondott a két bergeni órás.

De még milyen jó barátok lettek, valóságos puszipajtások! Egy óra se telt bele, a jószívű Papst bácsi hosszú felöltőt adott Edevartra, nem nézhette, hogy fagyoskodik abban a szűk kis kabátkájában. A felöltő nagyon is bő volt, igaz, de nem baj, jó meleget tartott és mennyi zsebe volt, rengeteg zsebe és a zsebekben vadonatúj fényes ezüstórák ketyegtek. Papst bácsi azt mondta, hogy Edevart majd adja el őket, de ne mondja, hogy Papst küldte, az fölösleges.

De hiszen Edevart nem tud órát árulni! Sebaj. A mester kioktatta, néhány hasznos tanácsot adott neki, próbát is tartottak, elvégre Edevart nem tehetségtelen fiú, később már egész köny-nyen megy majd, ne féljen. Ez aztán neki való iskola volt, komoly munkásság, ami egy-kettőre férfivá érleli. Ha nem csalnak a jelek, neki is fölviszi isten a dolgát, már nincs is olyan igen messze Augusttól, az ő kezén is értékes holmi forog. Nagyon megtisztelőnek érezte a Papst bizalmát és föltette, hogy iparkodik majd ki is érdemelni.

Eladott egy-két órát, inasgyerekeknek, meg olyan magafajtájú sihedereknek. Előbb hallatlan árakat kért, aztán lejjebb szállt, ez megérte a fáradságot és amellett mulatságos dolog volt, kellemes szórakozás. Megtanulta az árut dicsérni, föltárni a vevők előtt az órák különös előnyeit, de a legérdekesebb az volt, mikor számos zsebében elsüllyesztette és elcserélte az órákat, aztán megint elővette és szerencsésen eladta három, vagy négy közül éppen azt, amit először mutatott. Íme − a mester legjobb száma. Valóságos bűvészkedés volt ez, befelé jót nevetett rajta.

Mikor estére visszament Papsthoz és átadta a számadást, az öreg bólintott és a pénzt egy kövér tárcába tömte. Megdícsérte, milyen ügyes legény, többet nem is várhatna az ember, öt óra elkelt első napon! nem rossz. Holnap folytasd!

Másnap Edevart el is adott vagy kétannyit. Igen, beletanult. De talán unta már egy kicsit a mesterségét, tudja isten. Edevart nem volt nagyon kemény jellem, hiába. Egy fiúnak, aki haja-donfőtt, fagyoskodva állt előtte és a garasait számlálgatta, bizony odaadta az órát, pedig egy silling hiányzott a legolcsóbb árából is. És mikor a gyerek kezet nyújtott és úgy hálálkodott, bizony, a fiatal órás remegést érzett. Istenem − az ártatlanság mégiscsak égi ajándék, a másik az, ami erről a földről való. Edevartot egyébként nagyon megzavarta az, hogy még ez a könyörü-letességnek szánt üzlete is hasznosnak bizonyult, keresett rajta, mert a gyerek elragadtatásában fűnek-fának elmesélte a dolgot, az olcsó vétel híre új vevőket vonzott és bár Edevart kénytelen volt magasabb árakat kérni a többiért, délig mégis mindent eladott. Híre járt már, hogy feltűnő olcsón árul − vajjon honnan szerezte az áruját? Ki tudja − tán úgy lopta. Mindegy, a vevők azért, vagy tán annál inkább, ki akarták használni a kedvező alkalmat, amíg nem késő.

Délután Edevart megint kivonult új órákkal rakott zsebekkel. Kicsit kóválygott, hol itt állt föl, hol ott, eladott egy-egy órát itt is, ott is. August mellett is elment, az maga is nagyban árult. Orosz volt most is, fura szavakat mondogatott és ékszereket kínálgatott kicsit gyámoltalanul.

A közönsége férfiakból, asszonyokból, de talán mégis főleg asszonyokból állott. Úgy látszott, szépen virágzik az üzlete, ügyefogyott beszéde mellett is igen leleményes volt. Edevart hallotta, mikor egy gyűrűről éppen azt mesélte, hogy varázsereje van, egy pár fülbevalót meg a földrengés vetett ki valahol, de ez a kék drágaköves boglár egy vértanú koronájából való. Fantáziája volt, azt meg kell adni és ha voltak is, akik nevetve csóválgatták a fejüket, mások viszont igyekeztek azzal menteni, hogy nem tud norvégül szegény. A csudálatos, arannyal átszőtt selyemholmit egy kalapos hölgynek kínálgatta, tudtára adva, hogy az ő hazájában, Oroszországban egy hercegnő menyasszonyi fátyolnak használta valamikor. A hölgy mosolyogva felelte, hogy ő nem akarja az arcát eltakarni vele, de megvette a selyemfátyolt.

Estefelé megint visszajött Edevarthoz a fiatal legényke, hajadonfőtt, igen letörten állt és ijedt szemmel nézett rá.

Az órája megállt, nem jár. Edevart meghökkent. Talán addig is gyanús volt neki ez a sok olcsó óra, ki tudja, mennyire megbízható portéka? Megkérdezte a gyereket: Most állt meg? − Nem, már régen megállt, órásnál is járt vele. − Na, és mit mondott az órás? − A gyerek restelkedve hallgatott, és Edevart nem akarta tovább faggatni. Megrázta az órát − nem megy. Talán, ha jobban felhúzza − nem megy. Edevartnak főtt a feje. Hisz adhatna a gyereknek egy másik órát, Papst nem veszi észre, ha az eladatlan órák között, amiket visszakap majd este, lesz egy, amelyik nem jár. Lám, lám, az inas túl akar járni a mester eszén! Mért ne?

Kapsz helyette másik órát, − mondta a fiúnak.

Ó, köszönöm! És az jól jár majd?

Edevartnak megmozdult a szíve, hiába, nem állt elég szilárdan a lábán: Adok helyette másik órát, ha akarod, de visszaadhatom a pénzedet is.

A gyerek arca fölragyogott: Az is lehet! Jó lesz, köszönöm. És tétovázott, melyiket válassza.

Edevart segíteni akart neki és azt mondta: Én nem tudok jótállni ezekért az órákért, a te helyedben inkább a pénzemet kérném vissza. Megmondom úgy, amint van.

A gyerek megkapta a pénzét és megkönnyebbülve távozott.

De két másik legény megleste Edevartot, hazamenet és kurtán-kereken tudtára adták, hogy elpáholják, amért ilyen órákat árul, voltak egy órásnál is és megtudták, hogy az órájuk egy tallért se ér, ő pedig hármat fizettetett érte, Edevart nem állhatott most ki velük, mikor minden zsebe tele volt órákkal, megkérdezte inkább: Talán megállt az órájuk? − Nem állt éppen meg, de annyi pénzt nem ér! − Ezzel Edevart otthagyta őket. Utánamentek ugyan és szidták, de bántani nem bántották.

Valami hiba lehet az órák körül, hiába. Mikor a napi elszámolást átnyújtotta Papstnak, kijelentette, hogy holnap, vásár utolsó napján, − másutt van dolga, nem jöhet.

Ejnye, mért? Hisz nagyszerűen megy a dolog, vásár utolsó napján még annál jobban menne, − mondta az öreg.

Edevart kifogással élt, hogy a pajtásának van szüksége rá.

Láttam a pajtásodat, jó lesz szemmel tartani, lopott portékát árul, mondta Papst. Ide hallgass, fiam: csak nem hagysz cserben? Csak nem hagyod a nyakamon ezeket az órákat?

De igen, Edevart megmaradt amellett, hogy nem jöhet.

Papstot lesújtotta a dolog, szinte nem bírta el a csapást. Hiszen ha nem csalódik, Edevart úgyszólván ajándékba kapta tőle azt a drága órát, amit a zsebében hord most is és ő csak egy kis viszontszolgálatot kér tőle.

De Edevartnak most már még keményebbre nőtt a fejelágya.

Eladtam kegyelmednek huszonöt vagy harminc órát, nem tudom, de nem azt akarom fölemlegetni: Hanem, miféle óra az, amit én árulok?

Hát − olcsó óra − olyan az ára is.

Ezüst a födele?

Ezüstnek látszik − nem tudom.

Edevart: Hát én se tudom, de ma odajött valaki hozzám és azt mondta, megvakarta bicskával az óráját és réz van alul.

Papst összecsapta a kezét: Hja, fiam, olcsó óra, olyan is az ára.

Mért nem adja el kegyelmed maga ezeket az órákat, mért csak a többit?

Gondoltam, ezt a kis szívességet megteheted nekem.

Hát igen, − mondta Edevart. − De hát én itt haragosokat szerzek, utánam jönnek és fenyegetnek, hogy eldöngetnek.

Ugyan, ugyan, hisz erős fiú vagy! − nevetett Papst. Meg aztán te úgyse kerülsz többet Levangerbe, de én igen. Papst bácsi csak bolyong, bolyong, megfordul minden helyen és mindenüvé visszatér, úgy bizony.

Hát persze, hálásabb is lehetett volna Edevart a nyájas, öreg zsidónak, szolgálhatott volna nála még egy nappal tovább, de nem tudta rászánni magát. Nem azért, hiszen nem lettek haragosok, sőt, Papst megveregette a vállát és azt mondta: Na, hisz találkozunk még! − Fizetést nem kínált neki a munkájáért, Edevart nem is számított effélére, levetette a nagy kabátot és megkönnyebbülten ballagott haza a szállásukra.

August kedvetlenül állított be, keserű nyilatkozatokat tett: Nem lehet rendes árakat elérni, akármilyen magasan kezded, végül mégis lehúzzák a bőrödet! Miféle népség ez itt? Csupa éhenkórász az egész banda, nem szégyelnék potom árat ajánlani ilyen portékáért, Levanger! Jártál már valaha ilyen rongyos zúgfészekben! Nem bánom, holnap még szerencsét próbálok, amit kínálnak, annyiért odaadom, aztán megyek tovább.

A császárné zsebóráját eladtad már? − kérdezte Edevart.

Még mit nem! Mit gondolsz, mennyit kapnék érte ebben a koldusvárosban?

Jár az óra?

Persze, hogy jár. Mért kérdezed?

Eladhatod Trondhjemben.

Az kéne csak. Hogy tüstént lefüleljenek.

Mindent feketén látott most August, szörnyű elégedetlen volt a világgal. Idejön Levangerbe, az ötszáz lakosú kereskedővárosba, idejön abban a szent hitben, hogy nagyban árulja majd itt az ékszert, drágaságot − és ilyen csalódás éri! Nem mintha búsulna, szó sincs róla, hisz azért keresett már valamit a portékáján, de bosszantotta, felháborította a balszerencse, mert a világraszóló hírnévnek egyelőre bizony befütyültek.

Reggelre kelve gondosan megszámlálta a kincseit, megbecsülte az egész állományt levangeri árak szerint és apró-cseprő kis számocskákat dörmögött magában. Edevart is vásárolt készpénzen egy kis aranymedáliát, amit zsinóron viselhetett. Nem volt éppen extra dolog és August nem is akart elfogadni érte semmit, de Edevart ráerőszakolt annyit, amennyire ő becsülte a holmit.

Edevart maga maradt a szállásukon és unatkozott. Úgy érezte, hogy jobb lesz nemigen mutatkozni az uccán, mert fölismerik és megint kellemetlenkedni találnak neki. De másrészt nem tudta, mihez fogjon ott a szobában. Gondolkodni, töprengedni − annak sok értelme nem volt, az olvasástól meg most is csak úgy irtózott, mint azelőtt. August délig otthon volt, akkor újra elment, Edevart pedig utána osont. Gondolta, megkockáztatja, rövidek már a napok és korán sötétedik.

Augustot nem látta semerre, de Papst bácsi ott bandukolt előtte, pár lépésre, ismerősként szólított meg minden járókelőt, olykor kihúzott egy órát a zsebéből és megmutatta a vevőnek, Edevart ráismert minden kézmozdulatára, szinte a szavait is kitalálta, mit mondhat.

Most egyszerre előbukkant August is az egyik házból. Részeg volt? Szó sincs róla. Csak elemében volt, diadalmasan tekintgetett széjjel. Most már a házakba járok, − mondta − bár előbb eszembe jutott volna. Még az aranyművesnél is voltam és eladtam neki pár apróságot, egyébre nem telt neki. Most a gyógyszerésztől jövök. Eladtam az aranyórát.

Mit beszélsz?

August bólintott: Egész jó árat kaptam érte. Ugyanaz a hölgy vette meg, aki a menyasszonyi fátylat, a gyógyszerészné. Nem akarta elhinni, hogy az orosz császárné órája volt, de keresztet vetettem és akkor behívta az urát. Jó, jó, − mondta a gyógyszerész − ha akarod, hát vedd meg bátran! Látod, Edevart, jóra fordul minden, most máshová megyek, azt mondják, sok katonatiszt van itt a városban, állítólag egy gazdag kapitánynak is van itt háza. Mit akarnak tőled ezek a suhancok?

Egy-két suhancgyerek állt ott és mondtak valamit Edevartnak, a tegnapi felháborodott vevői. Panaszkodtak, hogy lóvá tette őket, az óra nem ér egy vasat se, megnézették, csinálják vissza az üzletet, add ide a pénzünket!

Csakhogy Edevartnak most nem volt tele órával minden zsebe, nem kellett vigyáznia. Félrelódította a leghangosabbakat és azt mondta, hagyják őt békében. Elvégre, mi köze neki a Papst hitvány óráihoz? Egyszerűen szolgája volt valakinek és árulta, amit rábíztak, lehet, hogy silány portéka volt, de ki tehet róla? Üzlet − üzlet. Másnak sincs vajból a szíve, mért legyen ő jobb a többinél?

Azok csak mentek utána és szidták uccahosszat, aki szembejött, annak odakiabálták a legények, hogy itt az a jómadár, aki bádogórát ad el ezüstórának, de megkeserüli! Találkoztak Papst bácsival is, annak is elmondták, hogy ez a fickó becsapta őket, pár nap óta órákat árul itt a városban, rámutattak Edevartra, a mellére böktek, hogy itt van, ez az.

Papst szomorúan csóválta a fejét, hogy bizony csúnya világban élünk és próbálta békíteni az ellenfeleket. Hagyják azt a fiatalembert, hadd menjen, ahová akar, csak menjen, hordja el magát! Ti meg vigyétek el az óráshoz az óráitokat, az rendbehozza egy csekélységért, aztán mégis lesz órátok.

Ejnye, hisz vadonatúj óra, − kiabálták a suhancok, − vadonatúj órát vigyünk az óráshoz! Ilyet se hallottam! Megállt már, amikor vettük, biztosan megrázta előbb, azért járt egy darabig.

Hát bizony. Papst bácsi egészen odavolt. De azért csak békített, békített, Edevart még hallotta, mikor azt mondta az öreg: Máskor ne vásároljatok akárkitől, ha órát vesztek, vegyetek Papst bácsinál, az nem csap be senkit!

Edevart hazament a szállásukra és nem mozdult ki aznap. Elég volt neki egyelőre. Megint bepillantott valahová egy kerítésen át: itt nem látott aranyozott nagy tükröt, se cifraságot; ez olyan világ volt, ahol ki-ki becsapja a felebarátját…

August is hazakerült a napi munka végeztével. Nem adott el mindent, de a ládát, úgy látszik, otthagyta valahol és az egész boltot a zsebében hordta. El kellett hajítanom a ládát, − mondta − bajba kerültem. Nincs több ilyen utálatos kutyaól, mint ez a város, bár már itt se lennék! Menjünk innen, Edevart, menjünk tovább ma este!

Ma este nem mehetünk tovább.

August most előadta a dolgot: Eladtam pár szép darabot a kapitánynak. Jó messze lakik, a városon kívül, hosszú út, csak kutyagoltam, kutyagoltam hazafelé. Egyszer látok egy nagy házat, meg se nézem, mi legyen, csak belépek. Hát az iskola volt. Mit keresek én az iskolában? Jön ki a tanító, megkérdi, mit akarok. Mondom, orosz vagyok és el akarok adni valamit: valami nicsevót, vagy nem is tudom, hogy mondtam. Ő csak úgy odapillant a ládára, hisz az ilyen tanítónak egy garasa sincs, tudod. Igazán, orosz vagy, na ez nagyszerű, kerülj beljebb, ülj le, tanultam valamit oroszul, mikor Hammerfestben voltam tanító! Ezzel odaáll és elkezd nekem oroszul prézsmitálni. Hogy az ördög elvigye! Én csak bólogattam, mosolyogtam, keresztet vetettem, de ő biztosan kérdezett valamit és azt várta, hogy majd felelek rá, én elmondtam egypárszor, ajaló-makom, meg utána még egy-két ilyen nyakatekert szót. De azt nem értette, csak rázta a fejét. Igaz, hogy nálam volt a revolver, de lelőni valakit, csak azért, mert oroszul tud − erre mégse vitt rá a lélek. Nagy dühösen felkeltem, becsaptam a ládát és kisiettem a kapun. De mikor úgy állt ott és olyan gyanakodva nézett, hát bizony féltem, hogy még eszébe jut följelenteni.

Mondhatom, még itt se érzem magam biztonságban.

Hová tetted a ládát? − kérdezte Edevart.

August: Na igen, hát úgy futtomban, az uccán kiürítettem apránként a ládát és zsebre raktam, ami benne volt. A ládát meg eldobtam, nehogy arról megismerjenek. Volt rá okom, hidd el! Csak azt bánom, hogy nem maláji voltam inkább, vagy sziámi. Mert én akármilyen nemzetség lehtek. Hanem igazán azt hiszed, hogy ma már nem indulhatunk innen tovább?

Nem, − mondta Edevart. − De csak nem csináltál valami bolondot? Mi?

August: Bolondot! Ugyan, mit csináltam volna. Még csak ki se húztam a revolveremet! − De nyugta nem volt, az bizonyos. Dél óta nem evett és éhes lehetett, de nem merte megkockáztatni a kimenetelt, inkább lefeküdt étlen.

* * *

Szerencsésen visszaérkeztek Trondhjembe és August most már jobb kedvre derült. Megvolt rá az oka; a pénztárcája alaposan kidagadt, nem is ütött ki olyan rosszul ez a vásári kirándulás. Hát akkor mi baja volt mégis? Mégse úgy lett ez, amint vártam, − mondta.

Nem. Ahogy eddig mutatkozott a dolog, hát nem teljesült a várakozása, gazdagságról, dicsekednivalóról szó se volt. Edevart szerényebb természetű lévén, azt mondta, elég szép ez így, amint van, de August fütyült az egészre, ő nagyobbra vágyott. Nem nyugszik, amíg ki nem fundál valami ravaszságot, hogy adhasson el sokszor ennyit! Mert mi ez, amit most szerzett? Elég talán ruhára, szállásra, élelemre a télen, de az semmi. És az a hölgy, akinek Edevart a tizenkét doboz szivart vitte, az mindmáig nem tud fizetni. Tizenkét doboz nagy veszteség, azt már megérzi az üzlete. Bizony. Hiszen igaz, a hölgy megtette, ami tőle telt, de mégis. Nem! − jelentette ki August komolyan. − Nem nyugszom, míg egy igazi nagy fogást nem ejtek.

Gyere velem vissza északra, − mondta Edevart.

August egy pillanatig csak eltátja a száját: Hogy jut eszedbe ilyesmi! Én, aki a nagyvilágot bejártam! De különben, hisz nem vagyok elbocsátva és a hajóm még itt horgonyoz és mégegyszer visszamegy Rigába.

Úgy? És te is mész?

Igen. Visszamegyek. Meggondoltam már a dolgot. Ott majd csak adódik valami. Most sokkal több mindent vásárolok, egész rakományt hozok, magam bérelek egy hajót, hát erre mit szólsz? Nagyszerű lesz! És August nekiáll megint hencegni, majd felvetette a nagy dicsőség.

Edevart: De hová teszed azt a sok holmit? Nem eleget kínlódtál most, míg túladtál azon, amid volt?

Túladni rajta? Attól ne fájjon a fejed. Más városba megyek.

Edevart egy idő múlva megszólalt: Hát hiszen, csak meg ne kelljen bánnod!

De a józan szavak most csak dacra tüzelték Augustot: Mit tud a világ dolgairól egy ilyen tanyai fiúcska, aki semmit se látott? Haragosan fordított hátat neki, mintha azt akarná mondani, hogy gyalázat éppen most kétséget csepegtetni a szívébe.

A két cimbora együtt maradt még egy-két napig, míg a hajó tőkehalat és málhás árut rakodott. Bementek a városba és eladták a megmaradt ékszereket, egyikük se rúgott ki a hámból, sőt, megnézték a templomokat, múzeumokat, az egész várost. A kikötőben August megmutatott egyet-mást a pajtásának a különféle rakpart-építményekre vonatkozólag, csak hallotta volna az a fosenlandi Knoff, amikor a kikötőépítkezés fajtáiról nyilatkozott.

Nem, August nem rúgott ki a hámból. Most, hogy pénzzel tömött tárca volt a zsebében, eszébe se jutott holmi ostoba matrózkimenőket rendezni. Akkor, amikor semmije se volt, vagy csak pár garasa, na igen, akkor megesett, hogy elverte a fizetését és utána napokig nem heverte ki a mámort. Az ilyen matrózfizetés úgyis csak pár napra való, mit kuporgassa az ember, inkább elmulatja. De teli pénztárca, − az más!

Végre elbúcsúztak egymástól a jóbarátok, Edevart Fosenland felé vette az útját, húzta valami oda, a motyóját is otthagyta volt.

Ó, de Trondhjemben elfeledkezett valamiről. A sok ajándékot, amit Bergenből az otthoniaknak hozott, most elajándékozta idegeneknek, − az anyjának szánt szép panyókát, a kis húgai cipőcskéit, meg a többi apróságot, − mindent szétosztogatott Doppenben. Nem is írt haza egész idő alatt, pénzt se küldött az apjának. Trondhjemben még helyreüthette volna a dolgot, ha küld egy szép nagy csomagot haza, vagy esetleg egész ládát, − de elfeledkezett róla, eszében volt egyszer-kétszer, mindig halogatta, aztán végül is egészen elfelejtette… Bizony, nyögött egyet, mikor most eszébe jutott, szégyen gyalázat, amit tett, − azok odahaza biztosan várják a levelet, az apja komoran, leverten, szótlanul, az anyja a hívő lélek türelmével, szelíd gondolattal: no, ma biztosan lesz levél! Az öccse, Joachim azóta megbérmálkozott, hirtelen megnyúlt, biztosan kinőtte minden ruháját, hogy örült volna egy új zubbonynak az öcskös…

A telepen megkérdezték, azért jött-e vissza, hogy ott maradjon most már? Nem, nem gondolt rá eddig. De a zsákját otthagyta, azt akarná elvinni. Ottmaradt vasárnap, meg hétfőn. Knoff is megszólította: Na, visszakerültél? Igen, − felelte Edevart. Több szó nem esett közöttük. Knoff elment, előkelően.

A kádár elmesélte Edevartnak, hogy Haakon Doppen ott járt a telepen, bevásárolni, úgy látszik, nem igen változott. Megkérték, harmonikázzon nekik, de nem akart, azt mondta, letett róla. De mikor egy kis papramorgót meg jó erős kávét töltöttek neki, mégis rászánta magát és húzta a talpalávalót a cselédházban. Csak legalább ne tüzelték volna még jobban: Ejnye, hisz nem felejtetted el a tudományodat! − mondogatták neki. Ott maradt egy éjszakán. − Edevart megkérdezte, vele volt-e az asszony is, Lovise Margrete? − Nem, de majd eljönnek a karácsonyi vásár idején mind a ketten.

Kedd is elmúlt. Edevart végre megírta a levelet, haza, meg pénzt is küldött. Egész megkönnyebbedett a lelke, a kedve is jobbra fordult, örömében megígérte, hogy hazamegy és mindenkinek hoz valami szép ajándékot.

Knoff megint odajött hozzá: Na, te csak így lebzselsz, nem fognál hozzá valami munkához?

Nem sürgős, − felelte Edevart.

Knoff megütközött: De nagyra vagy, hallod!

Nem, egyáltalában nem, csak úgy mondom.

Hja, − mondta Knoff kurtán, − aki nem dolgozik, ne is egyék!

Edevart összeráncolta a homlokát: Nem a kegyelmed kenyerét eszem.

Hogyan? Hát hol étkezel?

A kádárnál lakom és megfizetem a magam részét.

Knoff jó darabig nem jutott szóhoz, de aztán szerette volna helyreütni valahogy a dolgot: Na igen, hát nem is úgy értem. Hol voltál ilyen sokáig? Trondhjemben? Úgy. Meg a levangeri vásáron. Dehogyis, egyáltalában nem úgy értettem. Lakhatol itt nálam, mint a múltkor. És ha be akarsz állni a lofotbárkára, hát van hely számodra, rendes legénységi fizetést kaphatsz. De mit is akartam: Ott szálltál ki, persze, a megállóhelyen? Van még bennük szusz, mozognak még azok az emberek ott?

Amennyire láttam.

Na, ha munkát kerestél volna ott, biztosan nem kaptál volna.

Nem is volt szándékom. Csak a zsákomért jöttem vissza.

Knoff magában dörmögött valamit, nem ment ki a fejéből az az egy gondolat, mindig azon nyargalt. Csak elnyelné egyszer a tenger azt a rohadt kis hajóállomást!

Most elérkezett a pillanat. Edevart csak erre várt. A tapasztalat megtanította, hogy kell kihasználni a kínálkozó alkalmat. − Mért nem itt van az állomás, kegyelmednél? − kérdezte.

Knoff a fejét csóválja és szinte panaszosan mondja: Nem kapom meg.

Furcsa dolog. Pedig csak kegyelmeden múlik.

Hogy mondod? Nem tudod, mit fecsegsz!

Én tudom, mit kellene csinálni.

Knoff hideg mosollyal intézi el a fiút. − Mintha bizony nem próbáltam volna meg mindent!

Csak kőpartot kéne építeni.

Kőpartot? Hogy mondod? Kiépíteni a partot, úgy érted? Rakpartot? Mi?

Most már Edevart volt felül, nem is titkolta: Az igazat megvallva, − csodálom, hogy kegyelmed nem gondolt még erre.

Gondolni gondoltam, persze, − de különben, ki biztosít, hogy aztán csakugyan, − hogy…

Edevart magyarázni kezdett: Kényelmes bejárás, jó mély öböl, jégmentes. Itt ez a nagyüzem, forgalmas telep, jó, lakott környék. A régi állomás azon a kis benyúló partfokon van, messze minden emberlakta helytől. Ha itt kiépül a kőpart, Edevart szeretné látni azt a hajót, amelyik nem szívesebben köt ki és horgonyoz egy zárt, védett révben, hanem inkább a tengeren hánykódva rakodik, szélben, viharban.

Gyere csak, menjünk le a partra, szeretném megmutatni neked.

Lementek a partra és nézelődtek. A kőpartot a szélső raktárépületekhez csatlakozón kellene kiépíteni, ott elég mély a víz, a liszttel, sóval rakott szállítóhajók addig is ott kötöttek ki mindig.

Knoff most megint a régi meggondolt ember lett. A partra mutatott. Mindig úgy gondoltam, hogyha valamikor rakpartot építek, hát oda építtetem.

Edevart ráhagyta, elég okos volt, hogy ne feleljen semmit. Beérte annyi elégtétellel, hogy hazamenet Knoff igen barátságosan beszélt vele és egész más szemmel nézte. Edevart is ki akart tenni magáért, hát úgy fordította a szót, hogy elmondhasson egyet-mást az építkezés fajtáiról, építőanyagokról, kiemelte a kikötőpartok közös vonásait, valamint különös sajátságait, kifejtette, hogy rakpart és rakpart, − az kettő − lehet kövezni és lehet cölöpökre építeni.

Csak kövezni! − mondta Knoff. − A kő a legszolidabb.

De a legdrágább is.

Knoff legyintett. − Mondom: a kő a legszolidabb! De idehallgass: ha csakugyan beállsz a hajóra, hát mától fogva rendes hajósfizetést kaphatsz. A kádártól pedig költözz el, jobb szeretem, ha az én embereim nálam laknak. A karácsony küszöbön áll, aztán mindjárt itt az újév, − úgyszólván alig pár napod van már az indulásig. Rendben vagyunk?

Igen, − felelte Edevart.

No, sikerült úgy, ahogy kitervelte: Állandó helye van ott a telepen. De vajjon mi keresnivalója van ott? Semmi. Csak hogy ott lehessen, azt a levegőt szíhassa. Megint nagyon elővette az emlékezés.

Segített a munkában itt is, ott is, ahol éppen szükség volt rá, de az se volt baj, ha nem csinált semmit. A karácsonyi vásár kezdetével megtették segédnek a nagy boltban. Az írás most is elég nehezére esett, de ördöngösen ügyes volt a fejszámolásban. Na, ott éppen az kellett. Meg aztán volt rendes ruhája, egyszerű karikagyűrűje, hármas kígyógyűrűje, − szóval méltón betöltötte a helyét. Most aztán ő is az ebédlőben étkezett a főnökkel és annak a családjával, mint a többi bolti alkalmazott.

Ez nagy ugrás volt és erősen hatott Edevartra.

Egy szép napon aztán eljött Lovise Margrete is. Az ura vele volt. Gyalog jöttek az egész hosszú, terhes úton. Szoknyája, lába térdig csupa havas volt. Olyan szokatlan volt ilyen sok ruhában, Olyan furcsa, idegen − ami gyermeki, ami aranyos volt benne, az nem látszott. Edevárt rábámult és biccentett neki, mikor belépett, mint a többi vevőnek, − csak aztán ismerte meg. Az urát is megnézte, az is egészen idegennek tetszett, a képhez ,amit náluk látott, csöppet se hasonlított, de jóképű ember volt, szó sincs róla és a haja göndör, csakugyan.

Ejnye; hát téged itt találunk! − mondta Lovise Margrete. Természetesen, közvetlenül szólította meg Edevartot. Az ő hangja volt, kétségtelenül, de kendő a fején, nagy gyapjúkesztyű a kezén és mennyi rengeteg ruha van rajta, úristen, csupa ruha és legfölül a panyóka. amit ő maga ajándékozott neki.

Ki legyen ez? − kérdezte az ura. Mikor Lovise Margrete megmondta, komor képpel Edevart-hoz fordult és ekképpen szólt hozzá: Úgy, hát te vagy az a bizonyos, aki nálam volt napszámban. Mit kaptál a munkádért?

Mit kaptam?

Hogy mit kaptál, azt kérdem.

Kosztot, − felelte Edevart.

Lovise Margrete: Igen, kosztot adtam neki.

Haakon megkérdi: Kosztot, − csak a kosztot?

Edevart megint biztosan állt a lábán. Nem kértem egyebet. − mondta. Csak amolyan vándorlegény voltam akkoriban, örültem, hogy kosztot, szállást kapok a munkámért.

Haakon kénytelen volt abbahagyni a dolgot. Végre is a feleségéhez fordult és tréfás hangon, de csípősen kérdezte: Na, és végzett valamit ez a fickó? Nagyon is uras formája van.

Maradhass már! − csitította halkan az asszony.

Alkudoztak, aztán berakta mind a kettő a maga zsákjába a holmit, közben diskuráltak kicsit, hármasban, Edevart megkérdezte, mit csinálnak a gyerekek, feleltek is neki. Haakon ismerősökre akadt a többi vevők között, szóba ereszkedett velük, Edevart, meg Lovise Margrete föl-alá járkáltak a pult mellett, aszerint, amilyen árut kért éppen az asszony. Végre a bolt legvégébe értek és egyszerre kettesben voltak. De most is csak az árucikkekről beszéltek, egyetlen szó se esett közöttük titkon. Hol maradt a csoda, hol? Elfelejtették mind a ketten, amit egymásnak adtak valamikor? Végre Edevart megkérdi: Jól megy a dolgod?

Az asszony gyorsan hátrapillantott és ezt felelte: Most meg elment, kiment! Igen, köszönöm, jól vagyok!

Mit szól ahhoz, hogy én itt vagyok a telepen?

Mire az asszony: Azt hiszem, meg kell néznem, mit csinál.

Nem kell, − mondta Edevart. Ide hallgass. Nagyon vártalak.

Az aszony sebtiben csóválta a fejét és nem felelt.

Van a zsebemben egy apróság, azt szeretném neked adni.

Ugy-e sok mindent hallottál felőle? − kérdezte.

Igen, − felelte Edevart.

Jó, de kegyelmet kapott, olyan jól viselkedett, hogy egy egész évet elengedtek neki, nem elég az? − mondta szaporán.

De, igen,− mormogta Edevart szórakozottan.

Csak inni ne adjanak neki! − nyugtalankodott Lovise Margrete.

Edevart: Hisz egy lánnyal diskurált, ha jól láttam? Azzal a vöröshajúval. Az csak nem itatja le.

Igen, ismerem azt a lányt, − mondta az asszony, − nem a legjobb társaság neki, bizony!

Ugyan, hadd őket! Edevart zsebe felé nyúlt, tétován. Egy apróság volna itt.

Nem, ne adj nekem semmit, nem merem elfogadni. Várj csak. Meg kell néznem, merre van, aztán mindjárt bejövök.

Edevart megnyúlt képpel nézte, hogy siet végig a helyiségen és ki az ajtón. Nem kiáltott, nem átkozódott. De hová lett a csoda! Váratlanul érte a csapás, kegyetlen, ostoba dolgot élt át, addig volt valaki és most senki. Kihúzott egy fiókot, a szélére leroskadt és ott maradt ülve.

Lovise Margrete bejött újra, most már könnyebb volt a lelke: Nem. csak a régi cimboráival diskurál kicsit. − No, mutass egy gyöngyös szalagot − vagy talán egyszerű selyemszalag is jó lesz. Megígértem a kislányomnak.

Edevart fölállt és előkereste a kívánt darabobokat, szórakozott volt, alig tudta, mit csinál, az asszonyhoz alig szólt, csak éppen az árakat mondta meg. Mikor fizetésre került a sor, Lovise Margrete kiment az uráért. Aztán bejött vele, mintha semmi se történt volna, pedig látszott, hogy Haakon azóta alaposan felöntött a garatra.

Az ember eleinte még tréfásan, jóindulattal beszélt a feleségével. − Úgy, te már elkészültél, de nekem van még vásárolni valóm. Pipákat mutass nekem.

Edevart pipákat hozott, sok-sok pipát, volt miből válogatni.

Haakon azt mondta: Jó szóval kérdem még-egyszer, pajtás. Csak nem tettél rossz fát a tűzre, mi?

Edevart nem szólt.

Válassz már ki egy pipát! − mondta Lovise Margrete.

Eh, csupa silány portéka, − felelte Haakon − válassz te nekem egyet!

Ez jó lesz! − mondta az asszony odabökve.

Hát, − ha neked tetszik! Edevarthoz fordult: No, ha nagyon olcsón ideadod, hát megveszem. Most még egy fél font dohányt kérek, Virginiát, aztán békében hagylak, örülsz neki, mi?

Edevart nem szólt.

Legalább azt mondd meg, mennyit fizetek összesen.

Edevart megmondta az összeget.

Na, ezt úgy látszik, tudod! De különben nem sok tudomány néz ki belőled, ki se nyitod a szádat. Odahaza nálunk se beszélt többet, mondd, Lovise Margrete?

Nyughass már! − kérlelte halkan az asszony.

Úgy? Hát mit áll itt úgy, mint valami fatuskó, miért nem szól, ha kérdezem? Hisz napszámos volt nálam.

Fizess inkább, − sürgette, hogy induljunk már haza, minél előbb!

Nagy lomhán előkotorta pénzét az ember, hoszú számadás volt, sok apró-cseprő tétel. Edevart mindent fejből tudott, de el kellett ismételnie jó egynéhányszor a beállított atyafinak. És mikor javában számolt, Haakon akárhányszor közbeszólt: De nem tettél rossz fát a tűzre, mi?

Edevart elfordult és egy másik vevőt kezdett kiszolgálni…

Este, mikor a boltot bezárták és elment a cselédház előtt, harmónikaszót és táncdobogást hallott és látta, hogy Lovise Margrete ott áll az ajtóban. Úgy látszik, a doppeniek mégse mentek haza. Edevart tovább akart menni − olyan kopott, olyan üres volt belül, nem is kívánt már beszélni vele.

De az asszony utána jött: Mégis itt leszünk holnapig. Megigérte, hogy muzsikál nekik ma este. Hát hiszen nem baj, a szomszédasszony ügyel a gyerekekre. Mit is mondtál az előbb? Hogy szeretnél valamit adni nekem? Jó, de nem merem elfogadni. Ó, te nagyon is jó vagy, de nem, nem merem. Mit akartál adni? Persze, talán most nem is mondod meg, de azt hittem, hogy a fényképedet.

És azt nem fogadnád el?

Ó, igen, de tudod, hogy —

Nem, nem a fényképemet akartam neked adni. Nincs is fényképem.

Úgy. Ó, én istenem, milyen jó is voltál hozzám!

Olyan igen-igen szerettelek, − hallotta a tulajdon hangját Edevart.

Az asszony komolyan csóválta a fejét és nem felelt.

Edevart: Hát egészen elfelejtetted már, mi volt közöttünk? Hogy egymásé voltunk, mindenestül, már nem tudod?

Ó, már jóformán itt állni se merek, − suttogta Lovise Margrete és félősen tekintgetett széjjel.

És azt se tudod már, hogy másnap mit mondtál?

Mit mondtam?

Hogy szeretnéd, ha tovább nálad maradnék, azt mondtad.

Az aszony felsóhajtott. − Igen, csakhogy aztán hazajött, hiszen tudod, mit csinálhattunk volna. Jaj, de most már mennem kell.

Jó, jó, − mondta sebzett szívvel Edevart, − eredj csak az uradhoz, siess!

Az asszony felkapta a fejét: Nem olyan bolond ember ám az, Edevart, mint te hiszed. Jobban teszed, ha felelsz neki, beszélgetsz vele egy kicsit. Nem helyesen bántál vele.

Edevart egyszerre elsápadt, dühbe gurult: Fütyülök rá, hogy helyesen bántam-e vele, vagy sem, hallod-e! Tegyen róla, ha nem tetszik neki!

Ne, ne, Edevart, óvakodj tőle, hallgass rám! Úgy félek!

Haha! tudom, hogy szeret késelni.

Nem, akkor részeg volt, − mentegette az urát, és ne felejtsd el, hogy miattam tette, talán hallottad azt is − Nem akart ölni, az is mondta, a másik, aki meghalt, megmondta, hogy ő ingerelte maga ellen Haakont, Isten előtt bizonyságot tett róla.

Edevart nagy keserűen: Semmi kedvem tovább diskurálni róla. Annyit törődöm vele, mint a cipőm talpával. Megmondhatod neki, hogy ezt üzenem.

Légy most még ez egyszer jó hozzám, Edevart! − kérlelte Lovise Margrete és a karjára tette a kezét. Úgyis mihamar találsz magadnak más lányt és akor úgyse törődöl velem többet… Jaj! itt van! − súgta rémülten és beszaladt az ajtón, a cselédházba.

Haakon szembejött, megkérdezte kivel diskurált olyan soká, Edevart nem hallotta, mit szól erre az aszony, de a folyosóról kiszűrődő lámpafényben látta, hogy Haakon félrelöki a feleségét és feléje tart.

Nem soká birkóztak, nem is pazaroltak sok szót, egymásnak estek, mint két eszeveszett és Edevart féktelen dühében egy-kettőre elintézte a dolgot: ütés se kellett jóformán, csak egy lábfogás − gáncsvetés − egyet sózott a füle tövére, fiatal, kemény öklével, az untig elég volt. Haakon összegörbülve hevert a hóban.

Lovise Margrete kicsődítette a mulatozókat, rohanvást tódultak ki az ajtón, körülfogták őket, de későn érkeztek, lekéstek a mulatságról. Nem jó szemmel néztek Edevartra. Ez a felvidéki jövevény nagyon is felkapott az ugorkafára, kisegítő munkásból boltossegéd, teringettét! Most meg földhözvágja a muzsikust, fölborítja a táncmulatságot − fenyegető szókat löktek feléje, Haakon mellett fogtak pártot, hiába, az mégiscsak közülük való volt, nem idegen jövevény. Már-már nekimentek Edevartnak. De az nem bánta, csak állt ott, hajszálnyit se hátrált. Egy fiatal legény a hegyen túlról nagyon közel találta tolni hozzá az orrát, az megkapta a magáét. Hisz mind be voltak állítva, Haakon Dop-pen is többet ivott a kelleténél, attól puhult meg a karja, másként jobban megállja a sarat, biztosan. Savanyúan nevetett, míg föltápászkodott a földről. Lovise Margrete leveregette róla a havat.

Még nem végeztünk egymással! − szólt oda Edevartnak. Most, hogy pár percig a hóban feküdt, kijózanodott és megkeményedtek a tagjai. Nekigyürkőzött. Lovise Margrete fölsikoltott, egypáran odaugrottak, hogy lefogják, volt nagy zsivaj, izgatottság. Csak Edevart állt egy helyben, szótlanul.

Mi van itt? Szólalt meg egy hang. Knoff jött oda. Egyikről a másikra nézett.

Semmi, semmi, − felelte valamelyik. De volt, aki okosabbnak látta megmondani az igazat. Elvégre a főnök maga emelte olyan magasra ezt a jövevényt, talán pártját is fogja: Csak Haakon Doppen bolondozik megint, nem veszedelmes a dolog.

Knoff Haakonra pillantott és azt mondta: Ha itt akarsz maradni holnapig, hát eredj és feküdj le!

Hazamehetek még ma este, − felelte bosszúsan Haakon.

Ahogy jól esik! − Knoff csak ennyit szólt és továbbment.

De olyan nagy tekintélye volt a főnöknek, hogy szót fogadtak neki, Haakont szépen ágybadugták és csend lett az udvaron.

Edevart még sokáig ődöngött ott a holdfényben. Beérhette volna ennyivel és elmehetett volna ő is bölcsen lefeküdni, de világos volt még egyik-másik ablak és világosság volt odaát a kis

különálló épületben is, ahová a véletlenül odavetődő idegeneket szokták elszállásolni. No és ha úgy volt? Hát persze, semmit se jelentett ez a világosság, csak éppen azt, hogy nincs olyan szörnyen késő, remélhette, hogy esetleg előkerül még Lovise Margrete és szól hozzá pár szót. Ó, de nagy bajban volt, de nagy rabságban! Lovise Margrete biztosan odabenn van az urával a kis házikóban és eszébe sincs kijönni. No és ha ki jönne is? Talán arra számít, hogy szerelmesen néz majd rá, amiért így elbánt az urával? Még a bátorságáért se fogja megdicsérni. Kárbaveszett legénykedés az egész.

Nem, nem, ő most már semminek se számít előtte. August azt mondaná: Menjen Isten hírével! és nem bánná. Edevart ellágyult, elöntötte az érzés, megesett a szíve önnönmagán és kesergett. És amikor így erőt vett rajta a gyöngeség a nagy nekigyürkőzés után, az jutott eszébe, hogy Lovise Margrete talán fűtetlen szobában ül odabenn − a kémény nem füstöl. Pedig hiszén térdig havas volt a lába, meg a szoknyája, ráférne, hogy megszárítsa a holmiját.

Jóéjszakát kívánt neki magában és elment.

Gondolta, lekerül a raktárak felé, legalább telik az idő. Mit is keres ő itt, idegenek között? Most odahaza lehetne Poldenben, mehetne lofothalászatra télen és halászna dorsra nyár idején, kiszállna öregszerszámmal heringfogásra, kirándulna Finmarkenba halászgatni, ó, sok mindent csinálhatna és élne békességben. Úgyszintén feleségül vehette volna a kis Ragnát és szülei után örökölné a házat, telket, lenne egypár állatja, ültetne krumplit, meg egy kevés gabonát, amennyi maguknak elég, − bizony és nem kéne hideg téli estén így bolyongani és kínlódni keserűségben, szerelemben...

Olyan szörnyű elhagyatottságot érzett, hogy erőt vett rajta a honvágy, hazakívánkozott. A faluja szegény, igaz, de szép, napos, barátságos nyáron és ilyenkor, télen, tündérekkel, manókkal, mesével teljesek az esték, ó, nincs párja az ő falujának. Már csak az a kicsiség is: Ragna olyan szépen tudott nevetni a szájával kislány korában és azután is, mikor megnőtt. Külömben, hisz odahaza náluk minden gyereknek olyan szép nevetése van és ami nem ilyen apró-cseprő dolog −, tán sehol a világon nincsenek olyan szépséges hegyek, mint náluk. Márciusban már megjön a seregély és kicsivel utána a nyári vadlúd − Úristen! Milyen csodálatos szárnysuhogás, madárszó az olyankor, megtelik vele a levegőég − és őt megtanította rá apja, anyja, hogy megálljon levett kalappal és úgy hallgassa! Igen, hazamegy megint, hazamegy a falujába. A Knoff hajóján elvitorlázik a Lofotokra és onnan hazamegy, pár hónap még, és otthon lesz. Akkorra már szépen barnulni kezd a nyúl, meg a hófajd künn az erdőn, a patak vize lüktet a jégkéreg alatt és bimbózik a fűz… De milyen madár is az a kicsi, ami úgy nyüzsög otthon a ház körül? Erre délen nem is emlékszik, hogy látott volna olyat, csupa sárga, meg szürke apróságok, szinte nevetségesen picinyek. Egyszerre megesett a szíve ezeken az apró istenteremtésein, borzasztó elgondolni is, hogy éhezhetnek, szegények, télen át! Edevart azon kapta magát, hogy jártában sírdogál. Haragosan, szigorúan mondta magamagának: Eh, mit! Az a pár koszos madár! Mit törődök vele, ott vannak-e még, vagy sem! Holmi házi veréb, meg sármány, a madarak szemetje, mit akarsz!

Hm! mondta keményen és kénytelen volt dudorászásba kezdeni, más mentséget nem talált.

Ilyen későn dalolgat idekinn? − kérdezte valaki.

Közben visszaért az udvarra és a cselédház mellett szembetalálkozott Ellingsen kisasszonnyal, a mamzellel. Edevart meghökkent. A kisasszony prémes bundában volt, mintha régóta künn lenne már, mintha lesett volna valakire, talán sejti, mit keres ő odakünn?

Igen, dúdolgatok, − felelte. Eszembe jutott, hogy megnézem, be van-e zárva a raktárban mind a két ajtó, azért mentem le. A kisasszony is künn járkál ilyen késő este?

Egy kis friss levegőt szippantani. Hisz egész nap odabenn vagyok.

Edevart tovább akart menni.

Micsoda lárma volt ma itt, − mondta a mamzell. − Magának is volt valami baja azzal a Haakon Doppennel?

Nem, semmi se volt.

Dehogy nem, jó Istenem! Bizony, legény a talpán, aki ilyet mer!

Részeg volt, alig állt a lábán, − szerénykedett Edevart, de titkon dagadt a szíve a dicséret hallatára. Lám, mégis van, aki megbecsüli. Ez az Ellingsen kisasszony nem is olyan utolsó, igazán, fiatal, ügyes teremtés, eligazítja ezt a nagy házat, ő parancsol a lányoknak. Hogy szép-e? Hát szép termete van, jó mozgása, barna gombszeme, magas keble, most még valami csodálatos illattal is behintette magát, Edevart nem győzte beszíni.

Jó lesz, ha óvakodik tőle, − mondta a kisasszony, hiszen tudja, ugy-e, mit csinált már egyszer?

− Hallottam, − felelte Edevart közönyösen. És fölényesen hozzátette: De nem veszedelmes.

Ellingsen kisasszony : A feleségét is ösmeri, nem?

Ne-em. Vagyis ott dolgoztam nála egy darabig az ősszel. Senkije se volt.

Jó szívvel volt hozzá?

Bizonyos, hogy Ellingsen kisasszony megorrontott valamit, kileste őket, mikor beszélgettek Lovise Margretevel, talán a verekedést is végignézte egy ablakból.

Hogy jó szívvel voltam-e hozzá? Sajnálnivaló, szegény asszony. Nem azért, sose panaszkodik, egy rossz szót nem ejtene az uráról.

Ne álldogáljon itt, megfázik, − mondta a mamzell. Engedje csak! − A prémköpenyét erővel rá akarta akasztani Edevartra, de az nevetve tiltakozott. Mindenáron azt akarta, hogy Edevart menjen már be, általában nagyon gondoskodott róla. De igazán, menjen be most már és feküdjék le, elkísérem az ajtóig. És az ajtóban azt mondta, − adta csintalan lánya, − Jó éjszakát! Nem invitál beljebb?

Edevart nagyot nézett: Hogy mondta?

Hahaha!− nevetett a kisasszony és elment.

Hajnaltájban arra ébredt Edevart, hogy egy csomó havat dobtak az ablakára, ő is, meg a hálótársa, a kádár is mind a ketten felugrottak, kinéztek, de nem láttak egy lelket se. A hold a hegy mögé bújt és napvilág még nem volt. Edevart magára kapott valami ruhát és kiszaladt. Olyan bajban volt, olyan rabságban, kétségbeesett reménykedés lobogott fel a szívében. És igen. Ott állt a szögletnél, várt rá, a torkában vert a szíve, de várt.

Ébren kell maradnod, − mondta.

Hisz ébren vagyok, − csodálkozott Edevart.

Igen. Mert megint rájött a bolondóra. Fejébe szállt az ital.

Ezért jöttél, hogy ezt megmondd? − kérdezte és egyszerre elöntötte a hála. Hiszen akkor meg akarsz menteni?

Nem. Vagy igen, azt is. De ne aludj el, kérlek. Jaj, úgy félek! − Egy pillanatig ott állt, aztán visszaszaladt a szállásukra.

Hát persze, hogy az urát akarta megmenteni. Nehogy megint belekeveredjék valami galibába és megint hűvösre kerüljön. Persze. Edevart bement, lefeküdt és ébren hevert reggelig. Keményen föltette magában, hogy amint teheti, otthagyja ezt az átkozott helyet és hazamegy a falujába. Megjött már az anyjától is a köszönőlevél a pénzküldeményért: hogy milyen jól esett a támogatás és ajándék, telt belőle elemózsiára télire, meg új gyepfödélre a pajtán, mert a régi bizony széttöredezett, a kislányok is kaptak új ruhát, a kleivai Josefine varrta meg nekik, a jó lélek. A levelet Joakim írta, ó, az nagy mester a betűvetésben, olvasásban, nem úgy mint Edevart. Szeplős fiú és fenemód okos, aztán nagyon érti a hátfogást, meg gáncsvetést. Magamagáról azt írta Joakim, hogy beállt a Karolus halászbokrába, a lofothalászatra, azután meg kimegy az öregszerszámmal, heringfogásra. Augusztus negyedikén lett tizennégy éves, de korábban eresztették konfirmációra és rendes legénységi fizetést kap majd a Lofotokon.

Hát bizony. Joakim derék gyerek, Edevart nem kételkedett benne. Az majd nem vesztegeti az erejét ostoba álmokra, hiábavaló bolondságra.

Reggel elfoglalta helyét a boltban és megkezdte a napi munkáját. Kevesen jöttek. Kinn a hosszú folyosón, ahol kályhákat, ásókat és más vaseszközöket tartottak, megpillantotta Lovise Margretet. Karonfogta az urát és úgy látszott, ki akarja vonszolni, de az ahelyett belépett a boltba és megállt a pult előtt. Lerakta a batyúját.

Megyünk mindjárt, − mondta Lovise Margrete, csak tegnap elfelejtettünk valamit

Úgy látszik, Haakon nagyjából kialudta a mámort, a szeme vörös volt, az arca szörnyen beesett. Nem éppen barátságos hangon, de nyugodtan megmondta, mit kíván és minden szószaporítás nélkül kifizette az árut. Közben belépett a vöröshajú lány is, akivel tegnap beszélt, alkudozni kezdett a másik segéddel. Lovise Margrete elhalványodott, mikor a lányt meglátta és odaállt Haakon elé, hogy köztük legyen. De hát ezt csupa ostoba gyűlölködésből, meg féltékenységből tette, biztosan.

Edevart akarva-akaratlan megszánta Haakont egy pillanatra. Már az éjjel is gondolkodott a dologról: alapjában véve nem olyan csodálatos, hogy Haakon Doppen gyanakodva nézi őt és nem állhatja. Edevart is úgy tenne az ő helyén. Elvégre ott élt egy födél alatt hetekig Lovise Margretevel és csak az ő hazajötte előtt pár nappal adták ki az útját. Haakonnak voltaképpen igaza van.

Na, tegnap hamar vége lett a táncnak, ugye!

Haakon szólította meg a vöröshajú lányt.

Hát bizony, − felelte az mosolyogva. − Hogy esett a dolog?

Kérdezd meg azt a gyűrűskezűt ottan!

Lovise Margrete: Jaj, maradhass már!

Haakon hajtott a szavára, megszelídült valamennyire. Edevarthoz fordult és azt mondta: Na, tegnap összekaptunk egy kicsit, pajtás?

Edevart most is sajnálta, azért csak annyit mondott, csöndesen: Semmiség volt!

Ez a válasz bosszantotta Haakont. Úgyis harapós kedvében volt ma, meg aztán a vöröshajú lány is ott állt a közelben. Hogy vele verekedni semmiség, − ez sértette férfiönérzetét. Ne higyje a derék Edevart, se az az idegen kislány, hogy őt mindig ilyen könnyű földhöz teremteni. De nem ám! Azt mondta: No, valami azért csak volt, mi?

Edevart hallgatott.

Lehet ám belőle több is! − folytatta Haakon és ránevetett a lányra.

Lovise Margrete: Na, készen volnánk!

Haakon ránézett: Hát bizony, Lovise Margrete, én nem vagyok olyan, amilyennek te szeretnél, nem vagyok olyan kifent, kinyalt finom legény és aranygyűrűket se hordok az ujjamon, mint mások, akiket nem akarok néven nevezni,

Én Istenem, Haakon, − nyögte az asszony.

Haakon vállára vetette a batyuját és végre kimentek mind a ketten. Edevart még hallotta, mikor azt mondta: Csak azt szeretném tudni,akkor is rajta volt-e ez a sok aranygyűrű, amikor nálam napszámoskodott.

* * *

Elmúlt a karácsonyi vásár is, meg a karácsony, eltelt január és februárból is pár nap. Edevartot megbízták, hogy nézzen utána, rendben van-e minden a bárkán és készítse el az indulásra. De ki lesz a kormányos? − kérdezte. Majd jön egy ember, − felelte Knoff.

Egyébiránt Knoff nem igen ért rá most ilyen apróságokkal törődni. Lehet, hogy úgy volt, lehet, hogy nem, Knoff mindenesetre sürgősebb dolgokkal foglalkozott most. Úgy ám : a maga lovait, meg a tanyákról bérelt sok-sok lovat mind szánokba fogatta és hordták a követ a vadon hegyoldal kőomladékáról, hordták a sok-sok követ, egyre-másra, az óriás tömböket és szánokon levitték a legszélső tárházakig, ahol majd a kőpart épül. Knoff áldotta a jó száraz téli időt, a keményre fagyott utakat, gyorsabban épül a rakpart azután, ha a köveket szépen sorba rakhatják a helyszínén. A hosszú külső gát a homokpart előtt tizenöt rőfnyi magas lesz már a tenger színe alatt. Trondhjemből kell majd búvárokat hozatni ehhez a munkához. Na meg kőművesek, napszámosok kellenek és nagy emelő-darvak, tutajok és szállítóalkalmatosságok. A költség? Hát az bizony rengeteg. Knoff máris kapott egy kis ízelítőt belőle, amikor szombatonkint kifizette a tíz embert, meg a kölcsönbért a lovakért, azonkívül másik tíz munkást, akik fönn a hegyoldalon fejtik a követ és legörgetik az útig.

Mikor a hajók indulásra készen álltak, Edevart utasítást kapott, hogy fogadjon legénységet az egyárbocosra. Ő szabódott, hogy hiszen ez a kormányos tisztje, mire Knoff, hogy így meg úgy, a kormányos nem jött meg, igen, az, akit ő kiszemelt, lemondott, nincs másként. Edevartnak kell átvenni a hajót.

Azt nem lehet, − mondta Edevart.

Knoff az órájára nézett, nem időzhetett sokáig, de megmondta, amit kellett: Járj mindig a galjasz nyomában, azt a régi kormányosom vezeti. Különben is, hisz olyasmit mondtál, hogy voltál már a Lofotokon halvételen. Rendben van, megvásárolod a halat, a galjaszon megkapod a pénzt, beszéld meg a dolgot a kormányosommal! − Edevart még mindig aggodalmaskodott, mire Knoff kereken megkérdezte: Hát azt akarod, hogy a bárka itthon maradjon?

Nem, csakhogy…

Nem érek most rá, dolgom van. Nincs más mód: át kell venned a kormányzást.

Megtisztelő feladat volt, amit rábíztak. Edevart nem is szabódott tovább. Hát persze, hogy August kioktatta annakidején a kormányzásban, ez rendben lett volna és annyi térképismerettel is rendelkezett, ami egy nordlandi túrához kellett. Elhatározta, hogy vállalkozik a kalandra.

Utolérte Knoffot és azt mondta neki: Egy régi őrhálót láttam odalenn a raktárban. Menynyiért adná el kegyelmed?

Azt a heringhálót? Mit akarsz vele?

Kéne nekem.

Knoff egy pillanatig gondolkodott, aztán felelt csak: Jó, vidd el a hálót. Az árban majd megegyezünk azután.

Megint kitüntette a bizalmával. Akárkinek ugyan oda nem adnak egy őrhálót pusztán azért, mert becsületes képe van. Hát igaz. Csakhogy nem is mindenkinek a fejében születnek ragyogó partépítő tervek, de nem ám!

Elérkeztek az utolsó napok, rendbe kellett hozni mindent, felhordták a hajóra az elemózsiát, pálinkáshordót, pereceket és a világ minden sóját. Edevartnak még tisztességesen el kellett búcsúzni Ellingsen kisasszonytól is, ez elől nem térhetett ki, hisz mostanában egy párszor nagyon jóban voltak. A fene se érti, mit akar a kisasszony, de olyan komolyan veszi a barátságukat, mintha örökre szólna. Edevart nem sokat törődött vele, nem volt szerelmes belé, de tetszett neki, hogy egy mamzell érdeklődik iránta, a többi boltossegédre rá se néz, csak éppen őt tünteti ki. Ez növelte önérzetét.

Noremmel, a galjasz kormányosával hamar jó barátok lettek, őszszakállú bácsi volt Norem, módos ember, akinek megvan a tulajdon háza, telke fönn a faluban. Edevartot meg is invitálta a házába, ott tartotta egy álló napig és traktálta étellel, itallal. Csak később derült ki, mire jó ez a nagy szívesség. Az öregnek csupa fiai voltak, hát nem a lányát akarta elvétetni vele, más egyébért akarta biztosítani Edevart jóindulatát.

Aztán elhajóztak. Elől a galjasz, nyomában a „Hermina" egyárbocos, kormányos: Edevart Andreassen. Nem volt nagy mesterség, jó idejük volt, csillagfény, enyhe szellő, lebzselés. Bodőben Edevart kiszállt és bevásárolt egy csomó új ajándékot az otthonvalóknak, felsőszoknyát, meg panyókát az anyjának, cipőt, egyéb apróságot a többieknek, örült a lelke, mikor a kezében tartotta a sok szép holmit és elképzelte, hogy fogadják majd otthon, hogy nyújtják pici kezüket a lánykák, köszönetképpen.

Jó három hétig tartott a vitorlázás, mert nagyon is csendes idejük volt. Akkor végre elérkeztek Skrovenbe, a régi szép, gazdag halásztelepre. Edevart ismerős volt ott. A halászat elkezdődött már, de néptelen volt még a telep, vásárló is alig akadt. Knoff meghagyta, hogy kísérjék figyelemmel az árakat a nyugati Lofotokon is, és ha szükséges, hajózzanak át oda.

Mikor a Korolus bokra megérkezett a dereglyén, Edevart szíve megremegett. Csupa poldeni ismerős, csupa földi! Az öccse, Joakim valóságos legénnyé cseperedett, az ökle a családi súlyos ököl, de az arca a tulajdon szeplős, kerek képe. Hejh, micsoda viszontlátás, csudálkozás volt ott! A poldeniek nem akartak hinni a szemüknek, hogy Edevart egy idegen őrfás hajó kormányosa és ő fogja megvenni tőlük a halat. Nem, ez hihetetlen valami − hogy esett, vajjon? Talán egy ángliustól örökölt, vagy éppen Kanaán földjén járt azóta? Az egész halászbokor ott volt a hajóján, traktálta őket étellel, itallal, Teodor is közéjük tartozott, a sérves, és mivelhogy ő részt vett annak idején a bergeni túrán és a legtöbb világot látott, hát közbeszólhatott ő is, ha Edevartról beszéltek: Ért az mindenhez a világon, mindig gondoltam, hogy sokra viheti! − mondogatta. August felől is kérdezősködött Teodor. Hja, August, az valóságos csuda. Ha kirakjátok egy szirtfokra a tengeren, hát szárnya nő és partra repül! Rigában sétál, javában, egyszer csak Levangerben terem és mindig gazdagabb, valahányszor visszajön! A halászok nagyon megbámulták az Edevart ruházatát, meg kellett mutatnia a kígyósgyűrűjét, hogy nem is dupla, de háromszoros. Karolus azt mondta: Hát így van az, ha valaki nekivág a nagyvilágnak és viszi valamire! Mire a bokor egyik tagja, Martinus öreg legény azt felelte: Hát te Karolus, nem szólhatsz semmit, te falu bírája lettél, meg minden és hát úgy vélekedünk, hogy rá is szolgáltál a tisztségre, de mi többiek? Mik vagyunk? Hitvány por és hamu.

Kérdezték, hogy Edevart Poldenbe jön-e halat szárítani. Igen, az a szándéka, felelte ő. Azt is megkérdezték, mennyi napszámot fizet, mondta, hogy amit a többi szárítóhelyeken adnak, azt ő is megadja. Aztán elbúcsúztak és otthagyták.

De Joakim máskor is feljött hozzá a hajóra, elmesélte, hogy-mint vannak odahaza, megköszönte még egyszer a pénzküldeményt. Hát igen, a pajtára is került új födél és a kis lányok kiöltözhetnek vasárnap, ha templomba mennek. Az anyjuk betegeskedett a télen, most, hogy Joakim eljött, ágyban feküdt, de maga mondja, hogy nincs komoly baj. Az apjuk jól bírja magát, télen is bejárta egyszer a távíróvonalat. Egyébként nincs semmi különös újság a faluban, Karolus igen, az a falu bírája, mert a kereskedő, aki addig ezt a hivatalt viselte, utat akart építtetni velünk és Karolus azt mondta, hogy nincs arra pénzünk, ezért aztán meg is választották. De az a Karolus is − tudja isten − a felesége valahogy furcsa lett nagyon, mostanában.

Hogy-hogy? − kérdezte Edevart, érdeklődve.

Hát úgy jár-kel, aztán beszélget magában, olyan bogaras, azt mondják, rossz szellem szállta meg.

Anna Máriát?

Igen, képzeld csak! − fakadt ki Joakim. -- Pedig milyen kardos, kemény asszony volt még a télen. Mikor a férfinép nem volt odahaza, maga levágta a borjút, ha kellett. Senki meg nem foghatja, mi történt vele. Örökösen kiáltásokat hall a mocsár felől, hogy az a Skaaro nem nyughatik. Mikor Karolust megválasztottuk falu bírájának, azt mondta, rendelje ki az egész falu népét, hogy szárítsák ki a mocsarat és kerítsék elő Skaarot. Én nem tudom, de annyira szívére vette ezt a Skaaro históriát, pedig hisz mindent megtett akkor, hogy megmentse. Hát bizony, Karolusnak sincs irigyelni való sorsa, alig mert eljönni hazulról most is…

Edevart megmutatta neki a sok holmit, amit az otthonvalóknak vásárolt, Joakimnak egy fényes bicskát adott szép tokban, aztán levezette a rakodókamrába és megmutatta neki a hálót. Éz a heringháló a tied lehet! − mondta.

Joakim nem értette: Az enyém? − kérdezte és babrálni kezdett a hálóval. Olyan hatalmas barna tömeg volt, valóságos hegy, amint fel volt ott rakva − igazi heringháló. Hogy értsem ezt − csak nem adsz nekem egy őrhálót ajándékba?

A tiéd lehet! − mondta Edevart és hízott.

Joakim azt se tudta, hová legyen: Csuda vigye a dolgodat!

Könnyezve hahotáztak mind a ketten, a nagy megindulás lelkükbe markolt. A Joakim gyerek mesebeli képet látott maga előtt: Nagy gazda volt, körülötte az egész bokor, és ő jelölte ki a helyét mindeniknek, átkötik a vizet a sundon és vagyont érő fogást ejtenek − a zsákmány felerészben a hajósgazdát illeti… A két testvér csak a hálóról beszélt − hogy milyen hosszú, hol vették, mennyibe került. Joakim legszívesebben mindjárt magával vitte volna, csak hát egy őrháló mégse keszkenő, de hajóteher, végre megállapodtak abban, hogy Karolus elviszi a dereglyén. Félszert is béreltek neki a parton.

Múltak a napok, a hal még gyéren mutatkozott, az idő is szüntelenül változott. Edevartnál készen állt a hasítóhely, májas hordók, só, minden. Az egyik legény, a halhasító, egész nap a késeit fenegette. De haljárás még mindig nem volt. Edevart összevásárolt, amennyit lehetett, de az a a hajótövet is alig födte.

Norem kormányos feljött hozzá egyik napon, azt mondta, jelentést kapott a nyugati partokról, ott se jobb a helyzet, de mivelhogy vásárló sincs, hát jó lesz, ha egyikük átvitorlázik nyugatra, talán inkább ő, a galjasszal. Átadta Edevartnak a pénzt és nyájas, apai hangon beszélt hozzá. És hát volna valami külön mondanivalója is Edevartnak − fiatal barátjának − jó lenne, ha megegyeznének, hiszen nem nagy dolog az egész, de mégis. Régóta szolgálja Knoffot, tizenhét év óta ő veszi neki a halat és sose volt semmi baj, mért ne legyenek ők is olyan okosak, mint a többi kormányosok, mért károsítsák önmagukat, ha már arról van szó. Elvégre mi van abban, ha ez egyik hajó egy sillinggel többet fizet a balért, a másik eggyel kevesebbet, a főnökség meg nem tudja napról-napra ellenőrizni az árakat, az lehetetlenség, Knoffnak ezer más gondja van.

Egyszóval Norem kormányos tapintatosan ki akarta puhatolni, hogy Edevart hajlandó lenne-e vele egyetértésben egy kicsit csalni a halvételnél, egy icipicikét megcsalni Knoffot, tudni szeretné, az ő fiatal barátja, hogy-mint vélekedik ebben a dologban?

Edevart egy darabig adós maradt a válasszal.

Mert ugye, ha két sillinggel olcsóbban veszik a halat, hát a két silling megmarad nekik.

Na igen, szólalt meg Edevart, de mikor olcsóbb két sillinggel a hal? Soha. Megvan a napi ára.

Jó-jó, − Norem mosolygott, hogy ilyen járatlan is lehet valaki, − csakhogy mi szabjuk meg a napi árat és egyszerűen két sillinggel fölebb tesszük, hogy nekünk is maradjon valami.

Vagy úgy! − mondta Edevart. − Eszébe jutott, amit a cimborája, August említetett, hogy majd a bevételnél kárpótolhatja magát. Szóval az eljárás nem újság, August is tudott róla, ő minden efféléről tud.

Persze, hogy így van, − folytatta Norem. Knoff nem megy a többi hajókra, kikérdezni, mennyit fizettek ezen, meg ezen a hajón a télen, és ha megtenné, akkor is valószínűleg ugyanazt a választ kapná mindenütt, mert a többi kormányos is csak azt csinálja, amit mi, én is tőlük tanultam.

Hát ha így meg lehet csinálni! − mondta végre Edevart és nem kérette magát tovább.

Megy az, mint a karikacsapás, − mondta Norem, a tisztes szakállú, tekintélyes telkes gazda. Csak az a fő, hogy ők ketten egyetértsenek és ne írjon az egyik mást a könyvbe, mint a másik. Az is nagyon hasznos lesz, ha a két hajó különválik és a galjasz a nyugati partra megy, csak ügyelni kell majd, hogy az itteni és az ottani árak között ne legyen nagy eltérés.

Mikor Norem kormányos menni készült, kezet nyújtott az ő kedves, fiatal barátjának és Edevart elfogadta, megrázta derekasan, mintha esküvel pecsételné meg az egyességet. Mit is tehetett volna egyebet? Ha elárulná a tervet a főnökségnek − ki hinné el neki? Norem régi ember Knoffnál, de meg mért is akarjon ő különb lenni a többinél, mért károsítsa önnönmagát? Szó, ami szó, Norem agyafúrt gazember volt, barátsággal és szíves vendéglátással hálózta be azt, akit cinkosává akart tenni.

Ilyenek az emberek.

Aztán megjött a hal és jó darabig tartott. Edevart csak vásárolt és az áldott kétsillingesek szépen gyűltek, gyarapodtak a titkos asztalfiókban. Míg aztán március dereka táján egy óriási vihar véget nem vetett a bőségnek. A viharjelzés három napig fönn lobogott.

Ezt a vihart soká megemlegették az emberek. A napéjegyenlőség bolondórája rengette meg a földet és rémülettel töltötte el a lelkeket. Szokatlan csendességgel kezdődött. Kihalt minden, a sirályok is elnémultak, a világ bénultan hevert. Jóformán ez volt a legrosszabb, ez a súlyos mozdulatlanság, csak ez volt mindenütt, az emberek számára érthetetlen állapot. Tizenkét óra hosszat a világ mintha kizökkent volna a rendjéből, mintha tévedés történt volna − már ez magában is megzavarhatta a lelkeket és akkor megremeg egy silány fűszál az egyik halászbódé tetején, szél mozdul, a csönd szétreped, a tenger újra él, valahol nagy messze jön, közeleg-közeleg valami, vontatva jön, jön, egy világa a hangoknak, elkezdi egy szál síp, fütyül és belevág a többi síp, belevágnak a harsonák, orgona szól, bömböl, dühöng az egész. A tengeren a fehér téboly: táncol órák hosszat.

Az emberek még jól jártak, volt idejük partra vinni a készségeket, sok helyütt kötelekkel is leszorították a félszerek, bódék tetőit. Harmadnap alábbhagyott a vihar, csak a tenger morgott még szakadatlanul és a ferdeképű félhold nyargalt bolondul a felhők között, mintha egy gyanakvó félszem lesne onan felülről. A viharjelzést lebocsátották.

Beletelt egy hét, míg a halászat megint nekiindult és ez jórészt a halászok hibája volt. A régi helyen keresték a halat, ott nem volt, hát beljebb ereszkedtek − ott se volt. Akkor aztán a partnak fordultak és most találkoztak a befelé vonuló tömeggel, kiderült, hogy a ciklon partra verte a halat. Akkor aztán megint nagy fogás esett heteken át, Edevart csak vásárolt, vásárolt, a kétsillingesek bankóvá lettek és a bankó lassankint szép kis tárcatöltelékké gyűlt.

Húsvétig hazalátogatott Karolus a bokrával, kíváncsi volt, jobban lett-e közben az asszony. Joakim fölhasználta a jó alkalmat, hogy a heringhálót hazaszállítsa a Vestfjordon át a dereglyén. Edevart hazaküldött az apjának egy kis pénzt a kétsillingesekből. Ó, az az öregember, aki sose szólt egy szót se, csak a fejét csóválta meghatottan minden kicsi ajándékra!

Ámde elmúlt a húsvét és Karolus meg a bokor csak nem tért vissza. Megkezdődött a halászat is újra, az ünnep után, Edevart megint vásárolt, de húsvét után hetednapra még híre-nyoma se volt Karoluséknak Skroven telepén. Vajjon mi történhetett velük? Edevart sürgönyt menesztett haza, de csak harmadnapra jött meg a válasz.

Joakim sürgönyzött, hogy máris nagy fogás esett az őrhálóval, Polden előtt, Hommelviken alatt. Szép hering, igen nagy fogás, vásárló is van már egynehány, só, hordó megérkezett, a halászbokor ezen a télen már nem tér vissza a Lofotokra. Szeretettel üdvözöl öcséd.

Erről a heringfogásról sokat beszéltek, írogattak egy ideig, hogy egyenesen a Gondviselés akarata volt, mennyei ujjmutatás, mesebeli csoda.

Hiába, az a Joakim gyerek ördöngős szemfüles egy fickó, de meg egyéb gondja nem volt most, mint csak a háló, meg a háló. Mikor hazamenet Hommelviken előtt jártak, part felé tartó madársereget látott és bálnaföcskendezést. Joakim volt már heringfogáson egy évvel azelőtt. Tüstént ráismert a jelre, odakiáltott Karolusnak, hogy álljanak csak meg! Karolus eleinte nem akart, sietett haza Anna Máriához, de hát nincs olyan nordlandi, aki nyugodtan maradna, ha bálnaföcskendést és sirályhadat lát. Karolus is engedett Egy percig tanakodtak, gyorsan kellett cselekedni. Hogy sikerült ladikot keríteni ott a külső öbölben, hogy sikerült az egyik kötélvéget partra vetni a sziklán keresztül és még a kellő pillanatban elébeállni a haltömegnek − azon maguk is eleget csodálkoztak később. Bálna− és madárhad száguldva nyargalt a part felé − csak vissza ne forduljanak hirtelen! Joakim nagygazda és hálómester éberen leste a döntő pillanatot. Az volt a szándéka, hogy kettévágja a haltömeget egy kihajló ívben és átköti az öblöt. A madársereg fejük fölött járt és a hering hegybe torlódott köröskörül. Evezni! − kommandírozott Joakim és mind nekidűltek az evezőknek, he-ringben járt a dereglye, víz fölé nyomta, szorította a halhegyet. Karolus úgy vélekedett, hogy kicsi az ív, nem eleget vágnak el a tömegből, de Joakim nagygazda harsány hangon kiáltott, befelé mutatva: Befelé evezni − úgy, előre egyenest – nem, nem akarom, hogy a bálna is bennrekedjen! Isten csudája volt, de sikerült. A haltömeg lassan szétvált, ahogy a háló közbenyomult és a bálnák azt az ágat követték, amelyik visszafordult a tenger felé. Mikor a háló partot ért az öböl túlsó felén, még maradt belőle pár ölnyi.

A bekerítés sikerült, de öreg estig dolgoztak még, hogy mindenképpen biztosítsák a fogást. Vízi látcsövük ugyan nem volt, de tudták, hogy a fenék sima és fehér ott az öbölben és a veszedelmesebb helyeken még egyszer megvizsgálták, nem kaphat-e léket a háló és a partokon megsokszorozták a kötelet az óriási haltömeg súlya miatt. Csak aztán kitartson a háló!

Sikerült a dolog. Buta szerencséjük volt. Karolus, falu bírája, meg más tapasztalt emberek abbeli nézetüknek adtak kifejezést, hogy ez is az áldott ciklon műve lehetett, az hajtotta partnak a bálna és heringsereget. Poldenben félelmes, szörnyű históriákat meséltek az ádáz viharról, hogy soha még olyan irtózatos dübörgést nem hallottak az égből és emberemlékezet óta nem értek ilyen borzalmas ítéletidőt. Egy asszony fát vitt haza az erdőről szekéren, de az orkán széttépte lovastul. Itt egy házfödél, ott az egész ház kirepült a tengerre. Nem csoda, ha a népek összebújtak félelmükben és csak imádkoztak és sírtak naphosszat. És az se csudálnivaló, hogy Anna Mária, aki már azelőtt is bogaras volt, most egészen elcsüggedt és esténként kendővel bekötötte a száját, mikor lefeküdt, mintha attól félne, hogy ki talál kiabálni valamit.

Ó, de alighogy a vihar elült, máris mindenki felütötte a fejét és féligmeddig röstellték, hogy olyan sok imát küldtek az istenhez. De ez még semmi. Hanem aztán, mikor Karolus hazaérkezett a halászbokrával és a ruhájukon halpénz tapadt, − mikor megtudták, hogy ott Polden előtt micsoda nagy fogást ejtettek és mennyi pénzt látnak most majd, − akkor lett csak öröm és vigasság a szegénységes községben. Még Anna Mária is fölkelt, levette a szájáról a kötést és egy darabig éppen olyan hetyke volt, mint a többi.

6.

A nagyszerű fogást most már csak az a veszedelem fenyegette, hogy tél utólja lévén, a hering meg talál romlani, sokáig úgyse élhet ott az öbölben, csak csupa semmiből.

Joakim még aznap éjjel elszaladt a kereskedőhöz, hogy sürgönyözze szét a hírt és intézkedjék, hogy só, meg hordó ott legyen idejére. Gabrielsen, a kereskedő, rossz néven vette, hogy mellőzték a múltkori választáson és azt mondta: Mért nem mész inkább az új bíróhoz? Mind a ketten mosolyogtak az ötleten és végülis Gabrielsen szépen magára vállalta, hogy elintézi, amit kell. Éjszaka volt ugyan, de a sürgönyök szétfutottak minden irányba. Már húsvét másnapján ott horgonyzott egy kis tehergőzös Hommelviken alatt és heringet rakodott, harmadnapra két vitorlás jármű jelent meg.

Húsvéti ünneplésről persze nemigen lehetett szó Poldenben ezidén. Horkolásra, heverésre, templomozásra nem maradt idő, a heringet mosták, sózták, rakták hordóba pitymallattól szürkületig, lassanként több járómű is érkezett, nagy elevenség, mozgalom volt az öbölben, még a szomszéd község népe is odacsődült. És a pénz? A pénz csak úgy dűlt, hajóval, sürgönnyel, postán jött a pénz, Hommelviken nevezetes hely lett, minden házban, pajtában szállóvendégek laktak, a gazdasszony fejenként két sillinget szedett a szállásért és a lánya egyszerre két heringkezelővel sétált szerelmesen, pedig tizenhat éves volt mindössze.

Na és Gabrielsen, a kereskedő se akarta kihasználatlanul hagyni a községnek ezt a nagy föllendülését. Egyik hajó a másik után hordta neki az árut, de nem maradt a nyakán, sőt, ki se tartott a következő hajóig. Végre is elküldte a feleségét Trondhjembe és egy egész világot bevásároltatott vele: kelmét, üvegárut, csemegefélét, szőnyeget, hosszú pipát és selyemkendőt, sőt még hegedűt és harmonikát is. Az asszony összevásárolta és hazahozta az egész garmadát. Persze, a Gabrielsen kicsi boltja szűk lett, ennyi áru el nem fért benne, építtetni kellett. Deszkát, palánkot hozott a hajó délről, meg asztalosokat és heteken át fúrtak-faragtak, kalapáltak, míg készen állt az épület, amilyenről Gabrielsen maga se mert volna álmodni azelőtt. Így az egyik föllendülés mindjárt másikat vont maga után. Az emberek vásárolták a drága holmit − tehették, külföldi szövetekbe öltözködtek, Gabrielsen sokat eladott. A szolgálója, Olga, aki azelőtt gyöngyözött övet hordott, most egyszerűen krinolint vett föl és bolti harisnyát. Divatba jött az asztrahán imitációból készített mellény és kanavász pamutból kötött ünneplőkesztyű. A hordós gyümölcsbor senkinek se kellett már, délről érkezett nagy ládákban a valódi bor színes, aranycédulás palackokban. Azelőtt a menyegző volt az egyetlen ünnep, most lakomát csaptak minden keresztelőre, konfirmációra, temetésre. És Gabrielsen ott állt az új boltjában és készségesen szolgált francia rochefort sajttal, meg dániai tojással a lakomára, ilyenképpen emelve az élet nívóját köröskörül…

A hetek mintha keréken gördültek volna tova, Joakim hálós és nagygazda éppen hogy pár órát aludt, amennyi okvetlenül szükséges volt, egyébként mindig a heringgel dolgozott. Fülig merült a csudálatos kalandban, se látott, se hallott − így eshetett csak meg, hogy három napig nem válaszolt Edevart sürgönyére. Olyan fiatal volt, olyan igen buzgó, no meg alaposan fejébe is szállt a dicsőség. Lám, a kislányok már utána sandítanak, bár mindössze tizenöt éves és az arca szeplős, öregemberek és családapák engedelmeskednek parancsainak. Vásárolt egy felnőttnek való zubbonyt, kicsit nagy volt ugyan a kinőtt gyereknadrágjához − de ki törődik ilyen kicsiséggel. Heringet adott el egész nap és szemmel tartott mindent, mindenkit. Végül is kénytelen volt egy kicsit lejebb szállni az árral, az igaz, de fenemód értett a számoláshoz, meg nem csalhatta senki. Furcsa. Ez az a Joakim, aki pár évvel azelőtt még csöpögő orral és foghíjjasan futkosott az uccán! Isten segedelmével, lám, a falu csodatevője lett belőle. Minden házból legalább egy ott dolgozott nála a heringgel és a tulajdon húgocskái is ott tisztogatták, sózták a heringet, pénzt kerestek, bár alig érték el a hordó fenekét. A Joakim-fiú isten segedelmével nagy időt hozott mindnyájukra, aranykorszakot − csak az anyja ne kínlódnék már olyan régóta, inkább könyörülne meg rajta a halál. A hering utolsó kis maradéka megromlott. Nem is várhattak egyebet, tavaszi napsütés volt már és hóolvadás, az április végére járt. Joakim most már mécsnek, illetve olajnak adta a heringet, a poldeniek vitték marha takarmánynak is, hejh, istenáldása volt az ilyenkor takarmány szűkében. A jószág fülig állt a heringben, heringíze volt a tejnek, a húsnak, Gabrielsen tyúkokat tartott és a tojásokon is hering érzett. Legutoljára még levakarták a hálót és a vakarék heringet eladták trágyának.

Szó, ami szó, nagy idő volt az, aranyidő. Igaz, hogy azután megint kihaltan, üresen feküdt az öböl Hommelviken alatt, de sebaj, megjött Edevart a Lofot-bárkán és lehorgonyzott Poldenben.

Edevart későn érkezett. Az anyját már nem örvendeztette meg a finom panyókával és szoknyával, ha két nappal hamarább érkezik, még vetett volna egy távolba vesző pillantást az ajándékaira, rámosolygott volna végtelen szelíden a fiára, még egyszer, utoljára. De így Edevart csak állt ott ajándékkal rakottan, mégis üres kézzel, szánta-bánta lekében, hogy ilyen sokáig késlekedett: egy jó meleg vállkendővel tán megmentheti az anyját, de ő ahelyett elpocsékolta mind a bergeni ajándékot szerelmes bolondságában, akkor, Fosenlandon. Ha legalább Trondhjemben jóváteszi és hazaküld egy csomagot, vagy még inkább, egész ládát; pedig eszébe jutott nemegyszer, csak aztán végül mégis elfeledkezett róla.

A kislányoknak odaadta a cipőt, meg a többi apróságot, amit hozott nekik. Nagyszerű dolog volt mind, örültek is, de azért valahogy mégis elkésett ezzel is. Hisz a húgocskái most maguk is szépecskén kerestek, vehettek maguknak cipőt, miegymást Gabrielsennél, sőt, részben meg is tették már. Nem jártak már csupasz nyakkal, kis kendőcskét kötöttek a nyakukra, valóságos kék selyemkendőcskét. Mit is kezdjenek most a bátyjuk hozta kék selyemkendővel? Ha még piros lenne! Jó, csakhogy az enyém a városból való, mondta Edevart. − És kétségbeesésében, még azt is hozzátette: Várjatok csak, van itt egyéb is! Eszébe jutott a kis aranymedália, azt is kis híján elkótyavetyélte, nem rajta múlott, hogy még megvan, Lovise Margrete nem merte elvenni. Ezt neked hoztam, − mondta a legidősebbik húgának. − Most kigyulladt a szeme a kislánynak, a szája széle megremegett. Ó! A másik húgocskája is ott ült, annak is megoldódott most a nyelve, de a szája nem remegett. Edevart lehúzta az ujjáról a kígyógyűrűt és a tenyerébe rakta. Ez meg a tied lehet! Az apróság azt se tudja, hová legyen ámulatában: háromsoros gyűrű! Kigyófej, színarany! De mire használná ő? A melleden hordod, zsinórra fűzve, − mondta Edevart. − És eszébe jutott, mit mondana a helyében August, hát hozátette: Oroszországban ez a szokás! Ó! − súgta mind a két kislány. − Edevart érezte, hogy valami nincs rendben. De hogyha netalántán mégis szívesebben viseled az ujjadon, hát csak egy kicsit összébb kell nyomni, így ni, ráadásul négy gyűrűd lesz, három helyett! A kicsi feszült figyelemmel nézte, hogy nyomja össze Edevart az aranygyűrűt, megpróbálták, csakugyan, kis hiján négy gyűrű lett belőle, az egész vézna kis ujjacskát eltakarta, de hiába, még mindig lötyögött. − Hát akkor nem tudok okosabbat mondani, mint hogy szépen cseréltek, − mondta Edevart. − És a kicsik úgy tettek, ahogy a bátyjuk mondta.

De valahogy kudarcot vallott az ajándékaival, az egyetlen reális dolog az a pár tallér volt, amit az apjának adott megint, a kétsillinges pénzekből. Bizony jól jön, a temetés is sokba kerül, a papnak egy tallért kell fizetni, amiért már a temető kapujában fogadja a holttestet és vezeti a menetet a sírhelyig, Aztán a beszédért még egy tallér jár neki. Egyébként Joakim megkérte az apját, hogy ő fizethesse a temetést.

De általában azért mégis úgy volt, hogy Edevart hazaérkezett és csalódott. A régi szívességnek, meghittségnek nyomát se lelte, az ártatlanság ritkaságszámba ment, valahogy megváltozott a gondolkodás. Igaz, hogy a kis húgai a végén mégis boldogságban úsztak, még csak az kellett volna, hogy ne is örüljenek! De mikor megköszönték, nem jöttek kezet nyújtani. Azelőtt bizony mindig úgy tettek, kinyújtották a csepp kis kezüket, az ember szinte sírni tudott volna, de most csak egyszerűen megköszönték. Az apja, igen, az kezet nyújtott, amikor a pénzt odaadta neki, ő még régimódi ember volt, romlatlan, nem szólt, csak meghatottan hallgatott és odanyújtotta a kezét. Nem, nem, valahol hiba van, hiába. Edevart megmondta Joakimnak: úgy tetszik, alaposan megártott itt az embereknek ez a te heringfogásod!− Tudniillik, senki se kapott most már a halszárításon. Az a kis jövedelem, ó, különbhöz szoktak ők, majd kétannyit kerestek a heringkezeléssel.

Még mielőtt a mosáshoz hozzáfogtak volna, Karolus meg egy páran kijelentették, hogy több napszámot követelnek. − De hiszen Skrovenben már egyszer megegyeztünk a fizetést illetőleg, − mondta Edevart. − Igen, csakhogy most más időket élünk, felelték ők, tehetősen. A szárítóhelyért is magasabb bért kívántak, mert hogy más időket élnek. Edevart fenyegetőzött, hogy elhajózik a rakományával. Hová? − kérdezték az atyafiak, tudván, hogy a szomszédos helyeken már lefoglalták a szárítóhelyeket. Majd valahová délre, − felelte Edevart. − Hát, ahogy akarod! − dörmögték a poldeniek, a módos atyafiak. Nem is bánták, ha ölhetett kézzel ülhetnek egy nyáron át, különösen a Joakim halászbokra keveset törődött a halszárítással. Edevart kénytelen volt sürgönyözni a főnökségnek, hogy odajöjjön-e a halat szárítani és Knoff azt sürgönyözte vissza, hogy kockázatos a dolog, mrt a déli részeken aligha lesz már szabad szárítópart, egyébként Edevart cselekedjék legjobb belátása szerint. A nóta vége az lett, hogy a ,,Hermina“ egyárbocos inkább magasabb béreket fizetett a partért is, meg a napszámosoknak is, mintsem hogy hoppon maradjon a halrakományával a déli partokon.

Hát bizony megváltozott a világ Poldenben is, meg a környéken is. Még Joakim se bírta el túlontúl nagy szerencséjét. Edevart fölszólította, hogy álljon be hozzá, a hajóra, a két fosenbeli legényt hazaküldte volt és elkelt volna nála még egy ember. Ugyanúgy lennél, mint én voltam August mellett a ,,Sirály“-on, mondta neki. De nem, Joakim szabódott, most már belekóstolt a hálógazdaságba, maga szakállára való halászásba, tervezte is nagyban, hogy a nyáron kiszáll a Vesteraalra, hasonló szándékkal, már fogadott is legénységet és megvette a fölszerelést. Edevart nem tehetett egyebet, bosszankodott az öccse miatt, teringettét! A kis csirkefogó de nagyon felnőtt egyszerre. Mennyi pénzed van még? − kérdezte a gyereket. Joakim odaadta minden pénzét, amit csak nélkülözhetett, pedig szívesebben hordta volna zsebében az egészet, de hát Edevart mégiscsak öregebb, Bergent is megjárta, meg minden, és a hálót is ő adta.

Lassan döcögött a halmosás. Edevart bizony elvárta volna, hogy a földiei jobban kezére járnak. Hisz teljesítette a kívánságukat, emelte a napszámot, mi bajuk hát? Reggel későn jönnek, este korán abbahagyják a munkát, általában mindenki a maga ura akar lenni. Igaz, hogy a fizetést is ahhoz szabja Edevart, megadja nekik, ami jár, a mosott hal nagyszázáért, de egy vassal se többet. Hanem mégis ő issza meg a levét, ha így húzzák-nyúzzák a munkát, pénzbe kerül a késedelem, meg személyes értékéből is veszít.

Szemükre vetette a hanyagságukat. Azt mondták, gyalázatos egy munka ez, a nyers, sózott hallal babrálni, az ember keze megdagad és a ruhája összepiszkolódik. Edevart úgy vélekedett, hogy az idén se lehet nehezebb ez a munka, mint tavaly volt, de úgy látszik, nehezebb lehetett mégis, határozottan, egyrészt mert más időket élnek most, de meg a hal is nagyobb az idén, csupa durda, meg barna gadóc és a sótól még nehezebb. Jó, jó, − mondta Edevart, felnőtt emberhez illő komolysággal, − megéritek ti még a hét sovány esztendőt Poldenben! Erre megharagudtak az atyafiak és célzásképpen arra, hogy Edevartot annak idején nem engedték konfirmációra, megkérdezték: ejnye, ilyen jól emlékezel még az iskolai tudományra? Hehehe! Edevart az ajkába harapott és nem szólt többet, de valami kényelmetlen érzés támadt a lelkében, ki tudja, nem jobb-e ott Fosenlandon, idegenek között, mint idehaza Poldenben. Persze, hogy jobb ott, megtették boltossegédnek és egy gazdag ember asztalánál étkezett.

Bárcsak itt lenne August! Ő majd megtanítaná ezeket, ha másként nem, hát revolverrel, ővele biztosan nem mernének gezemicézni. Augustot ki nem ismerhette senki, ő csak úgy a ködből termett és a mélységből, az is lehet, hogy Wittenbergában járta az iskolát.

Ugyan szomorúan ütött volna ki az egész halmosás, ha Beret közbe nem lép. Ej, az ördögadta Beret, nem utolsó fehércseléd volt ám az, fiatal, jókedvű menyecske, egy csöndes, jámbor kis ember felesége. Elhozta a kleivai Josefinet is, a fiatal özvegyet, ők ketten aztán megfogták a dolog végit, valósággal férfimódra, térdig álltak a vízben és halat mostak. Rengeteg pénzt kerestek, igaz, Edevart nem sajnálta tőlük a pálinkát, cukrosperecet sem, de meg is dolgoztak érte, lepipálták a férfiakat. Edevartnak nem volt ügyesebb, szorgalmasabb munkása, mint ez a két fiatal asszony, akiknek pedig nem volt egészen szeplőtelen hírük a faluban és mindég ledér társaságban forogtak. Talán a kormányos köszönetét akarták kiérdemelni? Elvégre Edevart tizennyolcéves legény volt. Ki tudja, talán arra számítottak, hogy majd a nyáron, mire kiszikkadt a hal, meghívják őket rakodónak, aztán lemennek a kojébe és ott történik velük egy és más? Lehet. De mindegy, szorgalmasan mosták a halat, elkészültek vele és a „Hermina" hajót végre tisztára locsolták.

Most aztán kezdetét vette a rendes halszárítás. A férfiak még ritkábban mutatkoztak a munkahelyen, mint eddig, anyák és gyerekek dolgoztak a parton, Edevart kis húgai is ott voltak. A hajóra ráfért volna, hogy levakarják és átfessék, de ezt el kellett halasztani, most előbbre való volt a hal szárítása, Edevartra is ráfért volna, hogy valaki főzzön neki rendes ételt, de ő is csak volt, ahogy éppen volt, beérte hideg étellel, meg kávéval és nem panaszkodott az ellátás miatt. Lefogyott egy kicsit arcban, az bizonyos, nem is állt gyakran nevetésre a szája, csak ha már el nem kerülhette, de hát nem ártott neki a komoly külső. Elvégre nagy felelősség volt a vállán, egy ilyen sokat érő hajószállítmányt kezelni nem csekélység. A halszárításra vonatkozó tudománya mindössze egy évvel ezelőttről származott, amikor August mellett dolgozott. Sok tapasztalatot ugyan nem szerzett, de a hozzávaló alapot igen és iparkodott gyarapítani a tudását, amennyire módjában állott. Éjszaka is nemegyszer órákig ébren hevert és még vasárnap is bejárta a partokat, megvizsgálta a halat.

A halászbokor elvitorlázott csak úgy jószerencse reményében, mivel hír nem. érkezett még a heringről. Most Karolus is nyugodt lélekkel otthon hagyhatta a feleségét. Ugylátszik, Anna Mária túlesett a betegségen, jó étvágya volt, aludt, kitavaszodott az idő, világos napok jártak, sok pénz állt a házhoz, Anna Mária megint szép lett és fiatal, elment a Gabrielsen boltjába és vett valami ünneplő holmit. Megjelent a szárítóhelyen is, nem mintha rászorult volna a pénzre, csak, hogy ott legyen ő is a többivel, ne mondhassák rá, hogy különködik. És úgy megszépült az utolsó pár hét alatt, finom, kényes jószág volt, bizony, úgy beszéltek vele, mintha semmi furcsasága nem lett volna és ő határozottan felelt mindenre, sőt, türelmesen mosolygott, ha a többiek nagyon merész tréfára vetemedtek Úgy látszik, helyreállt az egészsége.

Most azonban történt valami. Nem nagy dolog, csak amolyan apróság.

Egy öregasszony jelent meg a szárítóhelyen egyik napon, a Ragna nagyanyja. Igen öreg, töpörödött képű anyóka volt, a keze is egész apró, ő nevelte fel Ragnát. Dolgozni már nemigen tudott, már tavaly se vett részt a munkában, de most mégis eljött egy reggel, pedig azóta még öregebb lett. Csak úgy állt ott, nem szólt semmit. Hanem azért kapott munkát, Edevart a legkönnyebb dolgot bízta rá, ami csak volt. Aztán egyszer megszólította az anyókát: Hát Ragna mért nem jön halat szárítani?

− Nem jön, − az öregasszony csak ennyit szólt.

Talán beteg? Vagy nincs otthon?

De, otthon van.

Mivel több választ nem kapott, Edevart tovább folytatta: Hát hiszen csak úgy gondoltam, hogy elférne ő is itt a többivel.

Nem, − felelte az asszony, fejcsóválva.

Bizonyos, hogy valami hiba van Ragna körül, tudja Isten, mi érte. Őt most túlontúl elfoglalta a maga sok komoly gondja, hát nem kérdezett többel.

Másnap vasárnap volt és Edevart szokása szerint partra evezett, hogy megvizsgálja a sziklára terített halat. A falu felől egy aszony közeledett, meg kellett kerülnie az öblöt, ami jókora út. Úgy rémlik, Ragna jön ott! − gondolta Edevart, − igen ő az. Valamikor szerelmes volt belé, ő volt a legszebb lány az iskolában. És most ott jön. A hallal kezdett babrálni, nem akart csak úgy állni ott és rábámulni, de mikor közelebb jött, odaszólt neki: Ejnye, te vagy az, nem tudtam, ki jön ott!

Hajh, fiatalság, fiatalság, − vérpiros lett mind a kettő.

Ragna félrefordította a fejét és nem sokat szólt, de Edevart kitalálta, hogy tudomására jutott, amit ő a nagyanyjával beszélt. Mivel nagy zavarában egyikük se tudott semmi okosat kitalálni, Edevart egyszerre − hajósbecsületből vagy miért − kurtán-kereken meginvitálta a lányt, hogy jöjjön fel hozzá a hajóra. − Főzhetnél egy kis kávét, − mondta neki. Ragna szabódott. Nem, nem, ő csak egy kis vasárnapi sétára indult, egyébként nincs is rendesen felöltözve. − Edevart értetlenül bámult rá: Mi jut eszedbe? Mért ne lennél rendesen felöltözve? Csak úgy, − felelte a lány. Most már kezdeti derengeni előtte, mért kéreti magát annyira. Azért nagy jámboran elmondta, hogy bizony bajos állapot ez így a hajón, még kávét se ivott ma. Ez hatott. Ragnának megesett a szíve, Ó, te szegény, − na ha így van.

Visszaeveztek a hajóhoz. A lány nehezen boldogult a kötéllétrán, mert az ide-oda himbálózott, de végre fölkapaszkodott a födélzetre és várt, míg Edevart a ladikot megköti. Pár perc múlva Edevart is feljött, megmutatta, hol van a hajókonyha és nekifogott tüzet rakni. Ez is az én dolgom lenne, − próbált tréfálkozni Ragna; aztán leült a fásládára és nézte, hogy babrál a másik a tűzzel.

Edevart is látta, hegy megváltozott, na persze. Igazán nehéz lett volna észre nem venni. A legszomorúbb az volt, hogy az a szép kicsi arcocskája is egész idegen és durva lett, ejnye, be rossz bőrben van!

De most neked kell ám ledarálni, − mondta neki és Ragna ölébe tette a kávédarálót. Ahhoz nemigen értek.

A lány elnevette magát. Lám, lám, tud azért nevetni! A fiú rápillantott. Igen, most valami megvillant a nevető szemében a régi Ragnából. Szeretett volna segíteni nekj, nehogy úgy érezze, mintha hiába jött volna fel a hajóra. Még hozzátette: Komolyan mondom, ha kávét darálok, mind az ölembe hull.

Arra még egy kicsit nagyobbat nevetett a lány, megmutatta neki, hogy kell a térde közé fogni a ládikát, ha nem akarja, hogy kicsússzék, Edevart hálásan fogadta az oktatást és megígérte, hogy máskor úgy tesz. Ragna megkérdezte, van-e tejszín, de bizony az nem volt. Hanem szirupot kaphat, ha akar. Jó lesz, köszöni.

A fedélzeten itták meg a kávét, vajat és perecet ettek hozzá. Na, ez jó reggeli volt, mondta Ragna hálásan. De a pálinkát nem fogadta el.

Jól belaktak és attól egy kicsit megjött a kedvük és megoldódott a nyelvük. Persze nem úgy volt, mint régen, egyikük se volt a régi, megismerkedtek az élettel. Szerelmes voltam belé az iskolában, meg azután később is, − gondolta Edevart − de hát az csak amolyan gyerekszerelem volt, nem komoly dolog. Most itt ülnek együtt és neki semmi, de semmi köze hozzá, mi baja Ragnának, mi nem, csak kímélni akarja és nem tereli rá a szót.

Nem akarnád megnézni a fogadószobámat odalenn? − kérdezte.

De, hogyne, szívesen, le is ment vele mindjárt. Nem kellett veszedelemtől tartania. Edevarttól nincs mit félni és a fiú se kockáztatott sokat, ebben az állapotában bajosan csábíthatna el akárkit is.

Ragna leült a padra, a nevetségesen szűk kis kojében: ágy, asztal, kályha és faliszekrény, − ennyi volt az egész.

Na, én felhajtok egy pohárka pálinkát, akár velem tartasz, akár nem, − mondta Edevart legényesen és behozta a flaskót, poharat. Jó, Ragna is megkóstolta a gyenge szeszt és úgy látszott, ízlik neki. Beszélgettek megint errül-arrul, de semmiről se különösebben. Vajjon mért jött el? − töprengett Edevart. A lány kérdezte, hány óra és ő megmondta. De ha még maradhat egy darabig, hát mindjárt az ebédet is megfőzhetné, vélekedett Edevart kormányos. Ragna mosolyogva csóválta a fejét. Micsoda nagyétű egy ember, igazán, már megint enni akar. Nem éppen, de hát időbe telik, míg megfő. Hát mit kíván ebédre? Hajóskosztot: borsót, húst és szalonnát.

Most egyszerre mintha nem bírná tovább, kitört a lányból a szó: − Nem bánom, − de most már mondd meg, hogy segítsek magamon!

Mit akarsz?

Hát látod, hogy vagyok és egymagam vagyok vele.

Edevart érezte, hogy ez az, amiért jött, de nem akart többet hallani, ámbár kérdezte: Miket beszélsz itt össze-vissza? Nem bírod jól a pálinkát?

Ragna kénytelen volt folytatni: ő hallani se akar róla, csak neveti.

Edevart látta, hogy nem térhet ki előle, hát most már megkérdezte: Ki az?

Hát az a kormányos, tudod.

A kormányos? Melyik? Nem tudom.

A tavalyi. Tudod, mikor ott kaptál bennünket az erdőn.

Edevart gondolkodott. Ő nem lehet.

Hogyhogy? De persze, hogy ő.

De hisz nem akartad, jobbra-balra csapkodtál, láttam.

Jó, de mégis ő az, − erősködött a lány.

Sehogyse értem.

De az isten áldjon meg, ha egyszer ő az és nem más!

No jó, − Edevart nem ellenkezett tovább. − És hogy mondod? Csak neveti, mi?

Igen, nem hiszi, ő is azt mondja, amit te, hogy nem ő az.

Hol találkoztál vele azóta?

Most ott voltam nála. Odaát horgonyoz az északi öbölben, halat szárít.

És csak neveti a dolgot? Hát én igazán nem tudom, mit szóljak rá.

Már miért? Ha egyszer ő az!

Hogy mondhatsz ilyet! Hisz úgy csapkodtál jobbra-balra, tulajdon szememmel láttam.

Ragna, sírósan: Igen, de az akkor volt, mikor megint akarta.

Edevart jó darabig nem szólt. Hja úgy! Csak ennyit mondott.

Szóval akkor későn jött. Minek erőlködött olyan nagyon? Eszébe jutott, hogy is volt az akkor: Kigyulladt a széna a Karolus csűrjében és ő, Edevart leszaladt a hajóhoz vödrökért és mikor visszajött, nem látta Ragnát sehol és kiment, megnézni, hol lehet. Aztán megtalálta a bozótban, kölyöklány volt még, de már ott volt a bozótban. Hát igen, azalatt, míg lenn járt a parton, a rövid pár perc alatt megesett a dolog − úgy látszik, nem igen szabódott. Vajjon mit szeretett ezen a lányon? Hisz az nem is gondolt rá egy percig se, ilyen könnyen odaadta magát. Eszébe jutott az is, hogy az iskolában se törődött vele soha, ő mindig gyenge volt az olvasásban, szinte mindig az utolsó padban kuksolt, semmit se tudott könyv nélkül, a többiek kinevették, Ragna is kinevette. Visszaemlékezett most mindenre és sajnálta, hogy még azután is bolonddá tétette magát egyszer és meg akarta menteni, mikor Skaaro kormányos le akarta vinni a kójébe − azért a fáradságért is kár volt! August biztosan azt mondta volna: Isten hírével! csak eredj Skaaróval.

Sértett hiúság is dolgozott benne talán, − hát csoda? Hosszú éveken át foglalkozott vele gondolatban, gondosan őrizte szívében a képét − nem is olyan régen, még alig pár hónap előtt is. És most idejön hozzá, szerencsétlenségében. Bizony, nem lesz harmadszor is a bolondja.

Erről gondolkodol? − kérdezte félénken a leány.

Miről? Nem, hisz ahhoz semmi közöm, − felelte elutasítóan.

Hát igaz, mondta megtörten Ragna és nem merészkedett tovább.

De Edevart csakhamar gondolkodóba esett. Hát ő talán különb? Mi lenne, ha elmesélné neki a maga bolondságát? Bizony, ő se jobb, inkább rosszabb. Elszégyelte magát: Igazán nem tudom, mit tanácsoljak neked.

A lány megint remélni kezdett és tovább beszélt. A szemében mélységes bizalom fénylett. Hát igen. De azt hittem, hogy talán szólhatnál értem egy jó szót.

Jó szót? Nem hinném, hogy a jó szó valami sokat használ ilyenekben. Edevart érezte, hogy egyszerre elönti a harag. Mégis csak úgy van, hogy egy gyalázatos nagy kutya rászabadult egy kisgyerekre és kiharapta a lábát. Éppen úgy volt. Edevart most se okoskodott sokáig, az nem volt szokása. Haragjában kifundálta, mit csinál. Most nem hagyhatok itt csapot papot, nem hajózhatok el innen.

Nem, nem, sietett rámondani Ragna.

De ha várhatsz jövő szombat estig, akkor áthajózom az északi öbölbe.

Az isten is megáld! hálálkodott Ragna és két kézzel nyúlt feléje. Olyan gyámoltalan mozdulat volt, abba is hagyta feleúton. Edevartnak megmozdult a szíve, remegni kezdett a szája széle.

No, azt hiszem, nem nevet majd, ha én váltottam vele egy-két szót, − mondta keményen.

Persze, persze.

Itt van előtte, ő az, a kicsi Ragna, aki vele volt az iskolában, a legelőn, a játékaiban, olyan szép gyerek volt és olyan szépen állt a szája, ha nevetett. Eszébe jutott, milyen édes borzongás futotta el néha, mikor a közelébe ért.

És most itt ül, elnyűtt ruhában, zöld és barna kockás színehagyott kartonban, persze, a hering-kikészítésnél nem lehetett ott, nem keresett, mikor mindenki keresett. Az inge széle kilátszott felül a nyakánál, Edevart észrevette, hogy egy fekete szarugomb volt a fehér vászonra varrva, de fehér cérnával. Biztosan hanyagságból varrt fel olyan gombot, de az is lehet, hogy nem, csak nem volt más gombja. Pedig sehogyse illett oda, az bizonyos. A lábán fatalpú papucs volt, amilyet a faluban hordtak.

Edevart egészen nekimelegedett, annyira sajnálta ezt a szegény, elhagyott gyermeket. Kihúzta az ágy alól a ládáját. Hisz régóta gondol rá a jó meleg panyókával, meg felsőszoknyával, amint megtudta, hogy az anyja meghalt. Ide nézz, − mondta kurtán, hogy elleplezze meghatottságát, − ez a pár rongy a tiéd lehet.

Olyan keményen, határozottan hangzott, amit mondott, de megérteni nem lehetett, a lány hol ránézett, hol a ruhadarabokra, nem tudta, mit csináljon. Edevart az ölébe gyömöszölte az egészet és megérttette vele, hogy az anyjának hozta, de az már nem veszi hasznát, a húgai meg kicsinyek hozzá.

De hogy lehessen az mind az övé! Hallotta, hogy mondják neki, utána is mondta, de elfogta a sírás és hogy eltakarja, nevetésre húzta a száját, egész kivetkőzött a formájából az arca. Mikor kezet nyújtott, köszönetül, nem jött ki szó a torkán, csak zokogott, a keze nagy volt és párnás, de erőtlen, puha. A nagy megindulása már szinte szemérmetlen volt, mintha meztelenül állt volna ott, nem bánta, hogy az orra csöpög, hogy az egyik darabot leejti, míg a másikat csodálja.

Próbáld fel, − mondta Edevart, − de tüstént vissza akarta színi. Eszébe jutott, hogy nem fér bele ebbe a szoknyába most, azért egyszerűen megfogta a leányt, fölállította a pádról és ráadta a panyókát.

Ó! ez a kendő! éppen ilyen kellett volna neki most egy félév óta! Ebben elbújhatott volna. Csak állt ott és nézte magamagát, gyönyörű kendő, szebb nem lehetne, selyemzsinór a szélén, senkinek sincs ilyen, ez helyreigazítja a termetét, eltakarja a terhességét, olyan benne, mintha már lebabázott volna. Ó, ha ma reggel valaki ezt mondja nekem! Hajtogatta, ó, ha valaki ezt mondja ma reggel! el nem hiszem egy világért! Aztán kimerülten leroskadt a padra, a panyóka még rajta volt.

Edevart: Hm. Na igen, szóval jövő szombat este. Reggelre odaérek. Vasárnapra biztos megtalálom, és ha az idő kedvez, hétfő reggelre itt vagyok.

Ó, milyen sokat teszel értem! mormogta a lány, de mintha most már nem lett volna olyan fontos neki, mit csinál Edevart jövő szombaton, mit nem, csak a kendővel volt most tele, na lám, neki is van már ünneplője. Megint a régi kisgyerek volt.

Igaz, ebédet kell főzni.

De mikor fölértek a fedélzetre, Ragna nagyon elcsöndesedett és párszor a vízbe kellett köpnie. Igyekezett föl nem venni a dolgot, de Edevart látta, hogy szeretne már a szárazon lenni. Gyorsan kievezett hát vele a partra.

* * *

Jobb dolga nem is lehetett volna. Naphosszat a hallal dolgozott, konzerven és kávén élt. Csütörtök reggel eljött a Ragna öreganyja, valami üzenetet hozott, ami egy darabig, úgy látszik gondolkodóba ejtette a kormányost, sőt, mintha le is tett volna arról, hogy átránduljon az északi öbölbe. Hogy letett róla? Mért? tán fölöslegessé vált ez a kirándulás? Töprengett még egy darabig, akkor megállapodott. Dehogy is adja föl a tervét! Elmúlt pár nap, szombat este csónakba ült és átevezett az északi öbölbe, igen sürgős ügyben. Öreg éjszaka volt, mire odaért.

Vasárnap reggel aztán fölkereste a kormányost. Verekedésre nem került sor, kölcsönös előzékenységgel intézték el a dolgot. A kormányos az első percben ugyan kicsit halálsápadt lett Edevart vakmerősége miatt: Mit akar ez a kölyök! − Nem tréfadologban jöttem, a gyerek megszületett. —− A kormányos nevetésre húzta a száját, a fogát mutatta: A gyerek! Jó figura vagy hallod, nagyszerű kölyök vagy, jobb lesz, ha partra viszed az irhádat, te tacskó! Miféle gyerek? − Edevart: − Azért jöttem, hogy az anyának valami segélyt vigyek, egyelőre. − Mars ki a szárazra! − parancsolta a kormányos, de sokat nem ért vele, mert a fiú nem mozdult. Elöl, a kis kójében ült a legénye, ezt nem szerette volna beleavatni ebbe a históriába, még a hangját se merte kiereszteni, nehogy ezt az embert odacsődítse, csak sziszegett dühösen: Te magad vagy a ludas, úgy látszik, és szeretnéd rámsózni! − Edevart egy pillantással vágott vissza − de az kemény volt és veszekedett, mintha ököllel adta volna. − Most már eleget nyelveltünk, azt hiszem, − mondta. Látszott, hogy elönti az indulat, az arca halovány lett és az állkapcsa lassan előre-hátra csúszkált. − Miféle hatósági személy vagy te, hogy beleártod magad? morgott a kormányos. − Még egyszer mondom: hordd a szárazra magad, míg szépszerivel mehetsz! Van egy legényem elöl, a kójében. − Megteszem azt a szívességet kegyelmednek, hogy nem tépem ki a belét itt helyben, − kiáltott Edevart, felszökve. − Addig el nem megyek, míg azt a segélyt meg nem kapom, tudja meg kegyelmed. − Csitt! tartsd a szádat! ne kajabálj annyira! − mordult rá a kormányos, − nem kell az egész falunak kikiabálni. − Edevart remegett: Na, lássuk azt az embert! Híjja csak ide!

Csakhogy a kormányos éppen ezt nem akarta. Bergeni földijét a világért se kívánta beleavatni ebbe a históriába. Nem volt gyáva legény, mondhatta volna Edevartnak: És mit gondolsz, barátocskám, hogy míg te a beleimet tépegeted, én addig mit csinálok? Tán majd nyugodtan nézem, mi? De nem látta éppen tanácsosnak még jobban fölingerelni a veszett kölyköt, hisz ez képes egészen megbolondulni és kitálalni akárkinek a csúf ügyet. Azt is elmondhatta volna még egynéhányszor, hogy nem ő a ludas, hanem inkább az a bizonyos gyerkőc, akinek most úgy fejébe szállt a vére, meg hogy mindenképpen egy kicsit elhamarkodott dolog már most jönni a segélyért, hiszen semmiféle írást nem látott. − Hát persze, mondhatott volna egyet-mást. De talán nem kívánta mindenáron azt a bizonyos írást, amit otthon a falujában kellene a jegyzővel kiállíttatni, hiszen akkor kiszolgáltatja magát, az egész falu megtudja, mibe keveredett. És ki tudja, talán volt odahaza valakije, akinek éppenséggel nem akarta fülébe juttatni a dolgot. Kelepcébe került, és nem tehetett okosabbat, minthogy a zsebébe nyúljon. Előhúzott egy kék öttalléros bankót és ezel a civakodást egyszerre megszüntette, Edevart egyelőre elhallgatott. De aztán még szóba került közöttük az összeg kérdése és végül is tíz tallérral indult el hazafelé.

Na ezt megcsinálta. Fenemód ügyesen csinálta. Különösen, mivel a gyerek halva született.

Mikor hétfőn reggel kiment a szárítóhelyre, megtudta az asszonyoktól, hogy mint történt az eset. Úgy tett, mintha még semmit se hallott volna. A vén nagyanyó, aki az üzenetet hozta neki, el nem árulta, attól nem kellett tartani: Az alig szólt egyet-kettőt, csak ősöreg fejbólintással intett a többiek fecsegésére és tovább babrált a maga munkájával. Úgy? és a gyerek halva született? kérdezte Edevart. − Hát bizony! De jobb is úgy, − felelték az asszonyok.

Hát igen, Edevartnak alaposan benőtt már a fejelágya, egyre kevesebb szigorúsággal nézte a gondolatait, szavát és cselekedetét, a kormányost is nyugodt lélekkel lóvá tette odaát az északi öbölben, és nem is bánta meg, akármikor újra megcsinálná, ha rákerül a sor. Mért szenvedje meg a kis Ragna egymaga, amit kettesben követtek el? Csak aztán okosan bánjon a pénzzel, ne hajigálja ki haszontalanságra! A vénasszony két szóval elmondta, hogy Ragna fönn van már, átment ma a telepre, a boltba.

Másnap megjelent Ragna a parton is, kicsit beesett és kékes színű arccal, de jókedvűen és frissen. Beállt az öreganyja helyére. Edevart szemmel tartotta: hát hiszen lehet, hogy talpraállt már, de órákhosszat görnyedni, nagy halakat emelgetni, az tán mégsem neki való még, aztán fáradt is lehet tegnapról, ha odaát volt a telepen. Meghagyta neki, hogy menjen a hajóra és főzzön ebédét két személyre. Egy kisfiú vitte a csónakon.

Anna Mária odalépett Edevarthoz, egész közel: Na, ezt másra bízhattad volna. Hisz ő még nem egészséges.

Edevart megütődött: Hogyhogy? Hisz éppen azért bízok rá ilyen könnyű munkát, ebédfőzést!

Ugyan, hadd azt az ebédet! − súgta Anna Mária indulatosan. Éppen az ebédre gondoltál!

Edevart elképpedve bámult az asszonyra, az halálsápadt volt most. Úgylátszik, mégsem heverte ki egészen a baját, − gondolta, és nem akarta ingerelni, inkább hallgatott. De egyszer csak azt látja, hogy sír.

Ó, túlságosan sok volt itt a változás, lelkibetegség, baljós dolog, átkozottul sok. Másutt, idegenben, könnyebben elviselte volna, de itt, a szülőfalujában, ahol másként szokta meg gyermekkorában, itt olyan megfoghatatlan volt ez a sok furcsaság. És a legkutyább dolog az volt, hogy mindenáron meg akarták tanítani az otthoni élet nehéz tudományára. Hazakerül a nagyvilágból, miután megjárta Bergent, meg minden, hajóval jön, nagy rakománnyal, munkát, keresetet hoz az egész falunak, hazakerül nagy hatalmasan − és íme, csupa rosszakarat, ellenkezés, hálátlanság fogadja. A maguk módján akarnak mindent, csökönyösködnek. Hogy értse meg ezt az ember? Mi ütött beléjük. Ki ez az Anna Mária? Egy asszony a szomszédságból. Minek üti az orrát az ő dolgaiba? Egyszerűen el kellene tiltani a szárítóhelyről, elvégre ezt megteheti. No várjatok csak. Aznap, hogy a hal száraz, fölszedi a horgonyt. És ha nincs szél? Nem bánja, ő ugyan egy óráig se vár, kinn a fjordban mindig van elég széljárás, megfizeti, akármit kérnek és kivontatja a hajót az öböl szájáig.

Most Ragna átkiáltott a hajóról, halló, halló, készen van az ebéd. Edevart egyszer fölemelte a kezét válaszképpen. Nem sietett az indulással, nem iramodott mindjárt a ladik felé, egy kormányos akkor jön, amikor kedve tartja. Még az sincs egész rendjén, hogy csak így hallóznak neki, ha ebédre hívják, ezt se szabadna hagyni. Ha a drága zsebórája ennyit meg ennyit mutat, akkor megy ebédelni és megvan. Mit nem mernek ezek az emberek!

Mikor a ladikba akart szállni, megint elébekerült Anna Mária. − Pálinkát ne adj neki, − mondta, − az veszedelmes.

Edevart megmérgesedett. Eredj már a bolondságoddal.

Jó-jó, csak meg akartam mondani.

Na persze, hisz neked annyi gyereked volt, tudhatod.

Nem, − felelte Anna Mária különös pillantással, − nekem sose volt gyermekem − nem is lesz.

Mi ez? célzás akar lenni, biztatás? Talán azt akarja tudtára adni, hogy vele nem érheti baj? Anna Mária fülig pirult, nem sírt már, inkább vakmerően tolakodó volt. Annyi bizonyos, hogy Edevart zavarba jött. − Eszembe se volt, hogy pálinkát adjak neki, felőlem ugyan békessége lehet, felelte neki.

Fölment a hajóra, de bosszankodott. Ragna megtette a dolgát, de Edevart nem lelte örömét benne, kisült, hogy tegnap a telepen bevásárolt egy csomó cifraságot, városi, készen vett ing volt rajta, hímzéssel a nyaka körül. Hová tette a fekete szarugombos ingét? No persze, csak őrá kell bízni, hogy menjen bevásárolni, elbánik ő a tíz tallérral!

Magadnak nem terítsz? − kérdezte Edevart.

Nem, − kóstolgattam már egy keveset a konyhán, hisz olyan sokára jöttél, − felelte Ragna.

Ettől se derült föl a kormányos. Micsoda tiszteletlen és hálátlan viselet ez is. Az még hagyján, hogy nem titulálják kegyelmednek itt a szülőfalujában, gyerekkori pajtása mind a fiatalja, de azért mégse vagyunk egészen egyrangúak, a mindeneteket! − gondolta magában.

Szótlanul elköltötte az ebédjét és a legfinomabb kés-villafogásokat használta, ahogy Knoff asztalánál tanulta. Voltaképpen víz is kéne ám az asztalra, − mondta.

Szaladok, tüstént hozok − mondta Ragna és elszaladt.

Viszatarthatta volna, hisz tulajdonképpen nem is kellett neki a víz, de csak hagyta, hadd szaladjon. Ragna visszajött és odanyújtotta neki a hosszúnyelű ivószapolyt, ami egy zsinóron lógott a vizeshordó mellett. Na igen, Edevart elfogadta a vizet, de nem álhatta meg, hogy még egy kicsit meg ne leckéztesse, felállt, odahozott egy poharat a faliszekrényből, azt megtöltötte és az ivószapolyt szó nélkül viszaadta neki. A lány nyilván úgy értette, hogy vissza kell akasztani a szapolyt a helyére, hát felment a fedélzetre.

Mikor visszajött, alázatosan kérdezte: Most mit kell még elvégeznem?

Először is elmosogatsz, − felelte Edevart, aztán felmoshatod az én fülkémet.

Ragna máris indulni akart, de ő még utánaszólt: Ördöge van annak az Anna Máriának! Nem azt mondtátok, hogy már egészséges?

De. Mért kérded?

Azt mondta, nem téged kellett volna idehíni ebédet főzni.

Úgy, − mondta Ragna elkeseredve. − Mert ő szívesen jött volna helyettem, persze?

Nem, azt nem mondta.

De gondolta. Ilyen az most. Mindenki után bomlik. Nem venném a számra, amit Karolus, a tulajdon férje mondott felőle most, mielőtt elment.

Edevart kievezett a partra.

Mikor Ragna délután elkészült a munkával és kitakarította a kójét, hallózott neki és ő érte küldött egy gyereket. Felmostam a kójét, lesúroltam a lépcsőt, ablakot tisztítottam, az ágyneműt is felhordtam és kiporoltam.

Na, jól tetted.

Ki is próbáltad? − kérdezte Anna Mária és látszott, hogy nem bír magával.

Kipróbálni? Mit?

Hát az ágyneműt. Hogy kipróbáltad-e?

− Disznó! − mondta Ragna.

Egymásnak estek hamarosan. Edevart közbelépett és megparancsolta, hogy maradjanak békében, de hiába, a két asszony csak nyelvelt tovább, rá se hederítettek, csúnya szókat vágtak egymáshoz, a többiek a halasztagok körül mind abbahagyták a munkát, vihogva füleltek és a gyerekek sokat tanultak kis idő alatt. Mivel Anna Mária tovább pattogott, be kellett következni a bajnak, nem lehetett elhárítani, Ragna fogát vicsorítva kiabálta, mit mondott Karolus a tulajdon feleségéről, mielőtt elment: hogy egyetlen sikoltás az, amit a két lába között hurcol! És az asszonyok mind bólogattak körös körül, hogy igenis Karolus csakugyan ezt mondta, ők is bizonyíthatják. Igaz, hogy mikor a pörpatvar végeztével Anna Mária keservesen zokogott, az asszonyok egyenként átpártoltak hozzá, mert mégis csak jobban bírta magát, mint a másik és nem vette olyan szigorúan, ha kölcsönkértek tőle egy marék kávét, mikor szűkén voltak.

Edevartnak semmi tekintélye sem volt. Már azon gondolkodott, hogy estére megmondja Anna Máriának: Ne gyere többet a szárítóhelyre, nincs szükségem rád! Nagyszerű lenne, ha ezt úgy megmondhatná neki, de nem nélkülözheti most itt a munkáskezet, mégis a legfontosabb, hogy elkészüljenek már és felszedhesse a horgonyt. De egyet azért megtett mégis: Aznaptól fogva se Ragna, se Anna Mária nem léptek a hajóra többet, fogadott egy kisfiút, az főzött neki és boldogult, ahogy tudott, asszonyi segítség nélkül. Nem is ment olyan rosszul a dolog, a gyerek igen értelmes fickó volt, tizenkét éves, gyorsan beletanult mindenbe, Ezrának hítták. A kis kölyök életében se lakott jól talán otthon, szegény szülei házában, most, a hajókonyhán szépen kigömbölyödött. Még az se volt csekélység, hogy ott állhatott a födélzeten, mintha a szárítóhelyen dolgozó gyerekek admirálisa lenne és nagyosan hegyeset köphetett a hajó peremén át. Odakiáltották neki a partról, nem mászik-e föl az árbócköteleken, nem fordítja-e meg a lobogót? Nem, azt nem tudta még, egyébként lobogó nem is volt a bárkán. De titokban gyakorolta a matrózmesterséget. Fönn aludt a födélzeten, hát nem vették észre, hogy éjszaka mezítláb fölmászott a köteleken és gyakorolt. Kemény kis fickó volt Ezra, hiába.

Most csöndesebb napok következtek, a parton szépen haladt a munka, a hal szép, fehér portékának ígérkezett. Megérkezett a nyírfakéreg is, födélnek az asztagokra, meg a pénz a napszámfizetéshez. Még pár nap kellett csak, nappal még száradt a hal, éjjelen át pedig nagy kövekkel lenyomtatva préselődött. Ha csak egy kis szerencséjük van az időjárással, pár nap még és kezdhetik a rendrakást.

Joakim is hazaérkezett a halászbokrával. Nem, a szerencsehajhászók most nem fogtak semmit. Csak lebzseltek egész nyáron át a Vesteraalon, fölemésztették az elemózsiát és lopták a napot. No, nemigen bánták, hisz jól bírták még azért magukat, de egyik se hordta már olyan igen magasan az orrát. Valami nagy munkakedvük éppen nem volt. Ami Karolust illeti, hát a felesége egyáltalában nem akarta elereszteni hazulról most, hogy megjött és ő maga se járt ki a szárítóhelyre. Nem! oda nem teszi a lábát, amíg Ragna ott van! − Na meg, hiszen Karolus bíró is volt, rengeteg irat, meg számadás gyűlt össze, a távollétében különféle ügyeket kellett elintézni. És ami a legfőbb rosszmájúság volt, összehítta a községtanács tagjait gyűlésre, a házába, mivel pedig ő maga nemigen értett a tollforgatáshoz, Joakimot kérte segítségül. Egyszóval sok munkáskezet elvontak ilyenformán Edevarttól, sőt, a dereglyét se akarta kölcsönadni Karolus, azt mondta, idegen kézre nem bízhatja, ő maga pedig most nem mehet. Csupa hálátlanság, csupa rosszindulat vette körül. A halat pedig mégis be kellett rakodni.

Erre aztán Edevart minden teketória nélkül kikölcsönözte a Joakim halászcsónakját, legénység is került valahogy, Teodor, meg néhány kamasz, megvoltak úgy, ahogy, Beret és Josefine voltak a rendrakók, Ezra meg adogatott nekik és dolgozott kettő helyett.

Még csak az kellett volna, hogy Edevart ne vehesse el a csónakot, ha kell neki!

Egy napon, dél idején, mikor a napszámosok éppen ebédeltek, nyugtalanság támadt a parton, kiabálás, mutogatás itt is, ott is: Az isten szerelméért! Oda nézzetek − ! Ezra kúszott fölfelé a hajóköteleken. Máris elég veszedelmes magasságban járt, elengedte az utolsó kötelet és a puszta árbócsudáron húzódzkodott fölebb, fölebb, kézzel, lábbal. A parton állók elnémultak, egy két kislány a sziklákba kapaszkodott félelmében. Most Ezra olyan mozdulatot tett, mintha megfordítaná a lobogót, de még följebb hág a veszekedett kölyke, verést érdemelne, de bizony, nicsak, elhagyja a lobogót, fölötte jár és mikor elég magasra ér, félkezét ráteszi a gombra és pihen. Csak lenn volna már! De Ezra úgy látszik nem szándékozott még lejönni, tovább folytatja az istenkísértést, ördögadta fickója! Hejh, micsoda verést érdemel, de meg is kapja, csak lejöjjön! Mit akar? Talán egyenest az égbe mászik? Ne kiáltsatok rá, az istenért! Szót se szóljon senki! − pisszegtek egymásnak a parton lévők. Ezra pedig még mindig húzódzkodott följebb, hüvelykről-hüvelykre, mint egy majom, úgy lógott a vékony árbocsudáron, egész meghajlott alatta, féltesttel a gomb fölött volt, a levegőben állt. A rémület nyögése hallatszott itt is, ott is a parton. Csitt! sziszegtek a többiek. Ezra most célhoz ért: lassan előrehajlította felsőtestét és az árbócgombra hasalva lógott egy darabig.

Edevart a rendrakókkal a födélzeten állt, mozdulatlanul. Mit is tehettek volna egyebet, hisz kiáltani se lehetett! Edevart végre tanácstalanságában maga is felkúszott egy darabon a csarnakköteleken és felszólt: Ezra, gyere le most már! Reszketett a hangja, de szelíden beszélt, mintha kisgyereket csitítana. Igen! − felelte onnan felülről a gyerek, az átkozott kis kölyök, ahogy ott lógott fejjel lefelé. El kéne páholni alaposan, kiporolni a fenekét! Csak annyit mond: igen és fölemeli a hasát az árbocgombról! Nem is kellett neki nagy idő a lekúszáshoz, a legnehezebb darab a lobogóig volt, mikor azt elhagyta és elérhette a kötelet, egy-kettőre lebocsátkozott a födélzetre.

Edevart meghúzogatta a fülét egypárszor, igaz, de gyalázatosan szelíden és ami a legszebb, ugyanakkor megígérte a bolond gyereknek azt is, hogy elviszi magával a bárkán, délre…

A berakodás utolsó napján megjelent Karolus és felajánlotta szolgálatát. Eddig nem jöhetett a községtanács gyűlése, meg más elintéznivalók miatt. Joakim is vele volt. Edevart titokban dúlt-fúlt, de nem utasíthatta el őket, férfierő nélkül nem vontathatja ki a hajót a fjordra, ha szélcsend találna lenni. Joakimot egyszerűen meg se látta.

Lomhán ment a munka, elpetyhüdtek az egész nyári semmittevésben és minduntalan ki kellett szuszogni magukat. Este Edevart tudtukra adta, úgy, mint annakidején August, hogy másnapra kilenc órakor fejenkint elszámol mindenkivel.

Egész éjjel virrasztott, a számadást kellett megcsinálni. Az írása rossz volt, de fejszámolásban akárkit lepipált volna. Két kasszája volt: a magáé, meg a főnökségé, de nagyszerűen elbánt mind a kettővel. Mégis úgy fog kikerülni az egész dologból, ahogy férfihoz illik! Kora reggel elküldte Ezrát sürgönyözni, értesítette Knoffot, hogy elindult. Azt is meghagyta a gyereknek, hogy az időjelzést nézze meg.

Mikor a parti munkások megjöttek, kifizette a bérüket sorban, Beret és a kleivai Josefine külön jutalomdíjazást kaptak, de meg is érdemelték, a két kis húgának is adott egy-egy tallért ráadásul − ezt mind kiszámította előre és a számadás egyik vagy másik tételénél feltüntette annak rendje-módja szerint.

Most már csak az a kérdés, kivontatnak-e bennünket kegyelmetek.

Kivontatni? Majd valamelyik este? − kérdezték Karolus is, Joakim is.

Ma este! − felelte Edevart.

Beszedte a vontatókötelet és odalépett a horgonytekerőhöz Ezrával meg Teodorral. Az emberek ebből látták, hogy csakugyan komoly a dolog és nem akadékoskodtak tovább.

A vontatás könnyebben ment, mintsem gondolták, kijjebb az öbölben egy kis szelet is kaptak, az könnyebbség volt, még le sem ment a nap, kiértek a sík tengerre.

Az emberek feljöttek a pénzért, és ha már ott voltak, hát segítettek a nagyvitorlát felhúzni. Joakim biztosan az utolsó percig remélte, hogy fölfogadják a hajóra, meg is kérdezte, nem kevés-e a legénység ilyen nagy útra − csak Ezra meg Teodor? – Nem, Edevart azt mondta, elég embere van már. − Persze, persze. Joakim nem is úgy értette, nem is tarthatna velük, az öregszerszámmal megy ki majd. Említett valamit a pénzéről, Edevart adott neki pár tallért, de mikor Joakim még többet kért, azt mondta, hogy majd ő megőrzi a pénzét, jó helyen van nála.

Sok üggyel-bajjal járt a vitorlázás, alaposan meg kellett izzadni, ilyen kisszámú legénységgel, de úgy általában azért gyors, sima útjuk volt, nagyob baj nem érte őket. A révparancsnokságtól nem volt különös utasításuk és eredetileg úgy tervezték, hogy ha Knoff telepére érnek, átadják a hajót és kilépnek a szolgálatból. De Fosenland alatt nagyon furcsán jártak: világos nappal volt és pompás szél fújt, de olyan sokáig keresgélték a bejárást, hogy végre is alaposan elhagyták. Teodor gyanút is fogott, hogy a kormányosa szántszándékkal csinálta az egészet.

Éjszaka értek Trondhjembe, Edevart reggel adta fel a sürgönyt. Knoff csodálkozva felelt, gratulált, hogy szerencsésen megérkeztek és intézkedett a halrakományra vonatkozólag. Egyébként várd meg a levelemet! A kereskedőnél Edevart megtudta, hogh a galjasz még nem érkezett meg. Ez kellemes újság volt, lám az ifjúság, a merészség lefőzte a vén Norem hajóstudományát! Azt is hallotta, hogy a „Napsugár” hazajövet elsüllyedt a Keleti tengeren, a legénység a mentőcsónakokba menekült és szerencsésen hazakerült, de mindenük odaveszett.

Edevart mindjárt elindult, hogy Augustot fölkeresse, nem volt nehéz ráakadni. Egyik korcsmában üldögélt, alaposan beállítva, megöregedve, lerongyolódva. Edevart most pénzes ember volt, meg kormányos, külön szobát adtak neki, oda beült a cimborájával és August mesélt a balesetéről: Ért ő hajótörést máskor is, de becsületeset, künn a nagy tengeren. De most a liba-úsztatón süllyedtünk el. Ezt mondta nagy fitymálva a Keleti tengerről. És csak beszélt, beszélt minden különösebb összefüggés nélkül, közbe sokszor egész másra tért át, de mindig visszavisszatért a szerencsétlenségre. Mihez kezdjek most? Lehetséges, hogy valakit így semmivé tegyen a sors? Biztosan megkaptad a levelemet, abból tudtad meg, hogy mi történt velem. Bizony, nekem már egy csillag se ragyog! Pedig, hidd el, senkivel sem cseréltem volna, ha még pár napig kitart a szerencsém, most egy dúsgazdag ember ül itt előtted a széken. Bizony. És mit bánom én, ha rendes, becsületes hajótörésről van szó, az semmiség nekem. Szenvedtem én már hajótörést nem egyszer és megmentettem aranyat, ezüstöt, de most a csupasz életemet vittem csak partra!

Semmit se mentettél ki?

Hogy mentettem volna! Volt öt nagy ládám tele ékszerrel, selyemmel, nem vághattam zsebre, mikor a csónakba ugrottam! − Csüggedten rázta a fejét, nagyon el volt keseredve. Hozatott valami harapnivalót és mohón be is falta mindjárt, sört is ivott rá. De szüntelenül beszélt: Hát hiszen ehetem éppen pár falatot, bár igazán nem érdemes. Megmenteni? Senki se mentett meg semmit. A kapitány sapka nélkül került a partra, mindnyájan leégtünk.

És arra se volt idő, hogy a pénzedet zsebrevágd?

Micsoda pénzemet? Nem volt nekem pénzem, mind elköltöttem aranyra, drágakőre, tíz nagy ládával.

Ötöt mondtál.

Ötöt? Na igen, de ne felejtsd el, hogy öt már volt. Sőt, azok voltak csak igazán nagyok, de más helyen álltak, fönn a födélzeten. Meghiszem azt! És az egyik nagy ládában egy csomó bankót tartottam − minden ottveszett!

Edevart talán nem hitte el minden szavát, de részvétet akart mutatni és azért szomorúan csóválgatta a fejét.

Hallottál már ilyet! − fakadt ki August. Te persze azt hiszed, hogy biztosítottam magam és egyszerűen kifizették az ezer talléromat, mi? De ha ezt mondanám, megérdemelném, hogy hazugnak nevezz. Abbizony, tökfilkó voltam, gazságot követtem el önmagam ellen! Pfuj! micsoda hitványság! − August köpött egyet, nagyon megvetette és alaposan leszidta magát, olyan volt, mintha egyszerűen hátat fordítana és otthagyná a faképnél ezt a semmirekellő Augustot.

− Pedig ha biztosítást kötök! Akkor bizony akár leszakadhat a mennybolt, mégis megkapom a pénzemet, mihelyt hazaérek. De én csak a jószerencsére bíztam magamat, meg becsülettel szerzett kincseimet, ládáimat és az isten büntetésül vihart küldött rám és haragos tengert.

Olyan szörnyű vihar volt, csakugyan?

Eh! August legyintett. Láttam én különb vihart, nem egyszer. Az becsületes dolog volt. De egy ilyen pöcegödörben, mint a Keleti tenger! A barométer egész alacsonyan állt, mint egy óramutató, éppen a hatos számra mutatott. Ez jó lett volna figyelmeztetésnek. Kezdtük is összevonni a vitorlákat, de azt hiszed, maradt időnk készülődni? Olyan volt, mintha egy orgyilkos hátba támad és megfordulni sincs időd. Orkán? Mi nekem egy rongyos orkán? Fütyülök rá, ha rendes, nagy tengeren ér és jó, szilárd hajó van a talpam alatt. Akkor fütyülök rá. Hanem így! No, és mikor az első árboc, meg a főárboc is oda volt egy pillanat alatt, mindjárt tudtuk, hogy végünk van. Mert úgy van az ilyen orkán, amelyik egyenest a hatos számról támad. Még ötig, vagy tízig se számlálsz, már ott van a fejed fölött, ha tetszik, ha nem és elsötétül, akár az éjszaka. Ilyen ám az, nem lehet kiösmerni, hozzáigazodni. Mamzell, give mi a trifel more of that meal! Ért ám angolul. Nem bánom, ehetem egy-két falatot, de kár belém, igazán mondom. Tudod, az volt a baj, hogy a bárka rothadt volt. A gyomrában nem volt semmi kemény, rozzsal volt megrakva és még csak egy szeget se találhatott volna az ember, amivel lyukat fúrjon belé, hanem aztán olyan repedések támadtak rajta, mint ez a padló. Mondom neked, disznóság az ilyen hajó, amelyik még rozsot se bír meg, ilyen rozsot, tudod, mind olyan volt, mint a párnapihe. Hogy megmentettem valamit? Nem is értem, hogy mondhatsz ilyet. Lemerültünk, mint az ólom, mintha egy vödröt lemerítesz. Hogy is gondolhatsz ilyet, a kapitány még az újságját se mentette meg. Pedig derék kapitányunk volt, hallottam, kap is újra hajót. Mit mondjak? Nem hagyta el a hajót, csak mikor már térdig vízben álltunk. A csónakokba! kiáltotta. Úgy is tettünk, addigra eloldottuk a csónakokat. De ilyen időben nem olyan egyszerű dolog ám csónakba szállni. Egy hajszálon múlott, hogy az egyik csónakot le nem tépte a szél a horogról és el nem vitte az orrunk elől. Amíg csak lehetett, ott álltunk a hajón, csak a halálos veszedelem pillanatában löktük el magunkat. Mert hát a hajó csak hajó, hiába, egy csónak pedig semmi. A levelemet persze megkaptad?

A leveledet? Nem, Edevart nem kapott semmiféle levelet.

Írtam neked Fosenlandra.

De hisz én a Lofotokon jártam és tegnap este jöttem meg a hajómmal.

August nem is hallotta, mit beszél a cimborája, csak a maga bajával volt tele. Az a sok láda, mind odaveszett! − hajtogatta. − Különben is majd hogy ott nem vesztem szőröstül-bőröstül, nem akartam beszállni a csónakba. A kapitány is beugrott már, de én csak álltam, erővel ráncigáltak le, kiabáltam torkomszakadtából, azt hitték, megőrültem, pedig ők voltak az őrültek, nem tudták, hogy a csónak csak vacak. Ültem én már csónakon, fel is borultunk a tengeren, csak úgy nyüzsgött körülöttünk a sok cápa, egy négert derékban kettéharaptak. Bizony. De mit tudtak ezek! Semmit. Én csónakban félek, nem mondom, de hajón nem félek soha. Merje valaki azt mondani, hogy félek a hajón! A csónaktól irtózom, úgy ráncigáltak be erővel. Ha láttad volna, mikor a cápa leharapta annak a négernek a felét és abban a pillanatban a megmaradt féltest, amelyiken a karja volt, felém kapott. Na, de itt a libaúsztatón persze nincs cápa, azt remélem, tudod? Nem is mondom, hogy van. De nem hiába láttam akkora darabot a világból, annyit megtanultam, hogy egy csónak semmit se ér. Alámerülünk biztosan, mint ez a söröspohár, ha abban a pillanatban meg nem áll a vihar. Mert úgy van az ilyen erős orkán, egy-kettőre eláll és a sötétséget mintha elfújnák. Mire kivilágosodott, egy esztlandi hajó megmentett bennünket. Úgy kell mondanom, hogy megmentett, pedig csak a puszta bőrünket mentettük meg. Legalább tíz ládám volt. És a sok orosz tudományom, amit csak azért tanultam, hogy jobban eladhassam a kincseimet, − most semmi hasznom az egészből. Ha fejem fáj, azt mondom: U menja balitj galavaa! Ha ékszert árulok, kirakom szépen és megkérdem: Tsjevo vám ugodno? És ha látom, hogy nem lesz belőle üzlet, hogy valami naplopóval van dolgom, aki úgyse tud fizetni, hát udvariasan kijelentem: Prasjn pasjetitj menja saftra! Próbálkoztam itt a mamzellel, de az csak angolul tud, oroszul nem diskurálhatok vele. Különben nem is tudnám, mit mondjak még. Hanem ez aztán gyalázat: a Keleti tengeren elsüllyedni, egy kőhajításnyira az édesvíztől, Kattegattól, − ha legalább Skagenig elérünk! Mondom, voltam én már hajótörött máskor is, tudom, mi az, leckét adhatnék akárkinek hajótörésből. De ahogy most jártunk? Hát persze, rothadt volt a hajó, amint az árboc oda lett, alámerült az egész. És most itt ülök és nincs se nevem, se hírem, csak annyi vagyok, amennyinek látsz. Megvan még az aranygyűrűd?

Meg. De most a tied lehet megint, mondta Edevart. Nagyobb szükséged van rá, mint nekem.

Csak nem ajándékozod el az aranygyűrűdet? feddette August, de már nyúlt is utána.

Edevart: Most pedig valami ruhát kerítünk majd neked.

August: Jobb szeretném, ha nem csúfolódnál. Tán bizony aranyból vagy?

Hát − nem egészen üres a zsebem.

Meghatottan nézték egymást, Edevart azt mondta:

Nem teszek egyebet, csak amit te is megtennél értem.

Én? Ne beszélj bolondokatl Amennyire tudom, soha egy mákszemet se ajándékoztam neked. De jó pajtások voltunk, együtt csavarogtunk és ha megvolna az a tíz ládám, hát neked is jutna belőle szépecskén, azt biztosra veheted. Hová tetted a kígyógyűrűdet? A húgodnak adtad, úgy? De hisz annak nagy, biztosan. Ejnye, ostoba dolog, hogy nem tettem félre neki hármat-négyet, amíg megvoltak a valódi köves, gyémántos gyűrűim.

Bementek a városba és Augustot felöltöztették tetőtől talpig. Aztán visszamentek a hajóra. No, disznó szerencse, − mondta August, − hogy rendesen felöltözködhetem, mire a Teodor szeme elé kerülök. Most biztosan elhiszi, hogy tele a zsebem! Nem is állta meg, hegy fel ne fújja magát egy kicsikét Teodor előtt. A mellényzsebébe akasztotta az újját, mintha lenne ott valami és azt mondta: Egyetlen gyémántomon megvehetném ezt a hajót!

Igen, August hamarosan lábra állt, ki is tervelt már valamit, hogy rendez egy harmonika-koncertet Trondhjemben, hátha keres rajta pár tallért. Talán plakátokat tétetne ki, hogy orosz hajótörött − akkor biztosan rengeteg ember odagyűlik. Hm. De megeshetik, hogy az orosz konzul is eljön és az orosz helyett norvéget talál. Nem, inkább lemond a hangversenyről. Később az az ötlete támadt, hogy költőgépet szerkeszt magának amilyet Amerikában látott, vásárol tízezer tojást, kikölti a kis csirkéket, felhizlalja és eladja a városbeli jómódú embereknek. Általában, Augustnak megint mozogni kezdett az agya és ez volt a fontos. Olykor nagy bánatosan föl-fölemlítette még az öt vagy tíz ládáját, hiszen egyre megy, − de most már mégse beszélt állandóan a hajótörésről.

A „Hermina” egyárbocos kirakodott és Edevart az embereivel megint tétlenül csatangolt a városban. Levelet kapott Knofftól, hosszú jegyzék volt benne, különféle árucikkek jegyzéke, hogy azt hozza magával és takarítsa meg neki a szállítást. Edevart a jegyzéket átadta az illető kereskedőnek és megint nem volt semmi dolga. Mikor a hajó kiürült, kitakarították és tisztára locsolták. Aztán várták az árut, de nem érkezett meg. Edevart kérdezősködött, a kereskedő kifogásokkal élt, nem érnek rá stb. − No, és mikor érnek rá? − Hát, majd meglátjuk, − mondta a kereskedő.

August elment ahhoz a hölgyhöz is, aki tavaly a tizenkét doboz szivart vásárolta és nem tudta kifizetni. Az idén se fizethet, mondta visszajövet. Addig nem mehettem hozzá, míg rendes ruhám nem volt. És hiába minden orosz tudományom, egy bizonyos, hogy azt a pénzt sose látom. Eh! ő csak azt akarja, hegy szeressük egymást a szivarok fejében, ahányszor odamegyek, mindig úgy van és hát én nem is bánnám, de meg nem élek belőle. Mit csináljak? Nekiálltam magam, kikerestem a fiókjait, de rég eladta ő már azt, hisz a cár szivarjai voltak, képzelheted, hogy könnyen elkelt mind. Igaz, rátámadhattam volna, goromba lehettem volna, de hogy tehessek olyat, mikor csókolgatni kezd, amint jövök és úgy sír, mint a gyerek. Nem, nem volt szívem bántani és most az aranygyűrű is nála van.

Edevart elképedt.

Hát igaz, bolondság volt, mondta August, nem is csudálom, hogy haragszol rám. De mit csináltam volna? Majd csak zöldágra vergődöm valahogy. Azon spekulálok, hogy beállok valami mészároshoz egy időre, mert levágok én akármilyen állatot, meg is nyúzom jobban, mint akárki. Attól ne félj! Ausztráliában tanultam.

Az áru csak nem jött, megunták várni, Edevart megint elment a kereskedőhöz Az mentegetőzött, hogy éppen most nem ér rá, nem állhat rendelkezésére, de a segédek a boltban itt is, ott is elejtettek egy-egy szót, amit Edevart aztán maga tovább fűzött. Csak úgy egyszerűen nem lehet ennyi árut kiadni Knoffnak, azt a sok lisztet, meg annyi gyarmatárut, nem, csak úgy egyszerűen nem lehet kiadni. Sürgönyöztek Knoffnak jótállás végett, mire Knoff hivatkozott a tekintélyes cégre, amelyik a halrakományt megvásárolta tőle. Na igen, hisz ez mind szép, de az illető cég nem hajlandó jótállni ilyen nagy mennyiségű áruért − a hal úgyis busásan ki van már fizetve a nagy előlegekkel, amit Knoffnak addig adtak, sőt, még kérdés, hogy a galjasz terhe födözi-e az előlegeket.

Mi a csuda − Edevart úgy érezte, mintha fejbe vágnák: Hogy Knoff rosszul állna? No, ennél furcsábbat, lehetetlenebbet álmodni se tudott volna! De közben, úgy látszik, valami kölcsönnel, vagy mivel segített magán Knoff, mert Edevart azt az utasítást kapta, hogy hozza el a jegyzéket és vigye el egy másik kereskedőhöz, ott majd kiadják az árut. Úgy is történt. Az új ember hajlongott, bókolt, olyasmit is mondott, hogy Knoff elég jó, bizony! Nyomban el is küldött mindent a hajóra. Eszerint, úgylátszik, valami ostoba félreértés lehetett az egész.

A hajó indulásra készen áll. De mi lesz Augusttal? Eddig kosztot, kvártélyt kapott a hajón, ennek most vége és August ott van, ahol volt.

Csak ne lenne olyan messze az az India, mondta Edevart. Ő nyilván komolyan hitt az August indiai meséjében, amit barátságuk elején hallott tőle.

De August maga rég elfelejtette az egészet. India? Mit akarsz ott? − kérdezte csudálkozva.

Én? − Hisz neked nagy kincseid vannak ott?

Hja úgy, − most már August is emlékezett a dologra. Igen, egyszer odaruccanok, csakugyan, megnézem a ládámat. A kulcsokat elvesztettem a hajótöréskor, de feltöröm majd a zárakat. Legalább tizenkét kulcsom volt! Igaz is: Van itt egy igen finom úriember, az le akar írni mindent, hogy én mi mindent próbáltam életemben, én csak meséljek, ő meg majd írja. A kikötőben találkoztam vele, sokáig diskuráltunk. Mondtam, majd meggondolom a dolgot. Hanem hogy így tudjon írni valaki, ezt sose hittem volna. Nagy világot bejártam, de ilyet sose láttam. Mesélhetek akármilyen gyorsan, ő mindent felír. Azt mondja, egész könyv lesz belőle, az arcképemmel, meg minden. Voltunk egy könyvnyomtatónál is tegnap, hogy hajlandó lenne-e kinyomtatni, azt mondta, megszívleli a dolgot. Temérdek pénzt keresnénk, azt mondja a könyvíró úr és én magam adnám el ezrével a könyveket, mindenütt a városokban, falvakban. Hát, majd meglátjuk. Mért ne ütne be, az író úr is azt mondja, ha Gjest Baardson eladott egy nagy könyvet, csupán csak arról, amit összelopkodott életében. Te hogy vélekedel?

Edevart édeskeveset értett az egészből, ő maga se nem írt, se nem olvasott, a könyv idegen világ volt előtte, fejét csóválta, ha látott egyet. De a fejelágya benőtt már alaposan és itt veszedelmet szimatolt, intette a pajtását, hogy vigyázzon és ne meséljen többet a kelleténél, mert még bajba talál jutni, vagy börtönbe, életfogytiglan.

August legyintett. Mi jut eszedbe? Olyan sült szamár csak nem vagyok! Ez a könyv-história nagyon tetszett neki, hogy ő is segíthet írni, meg hogy az arcképe ott díszlik majd a táblán és bejárja az egész országot! No, akkor odahaza, Poldenben is meglátják, meg másutt is, mindenütt, ahol valaha megfordult és a lányok, akik cserbenhagyták, majd bánkódnak most − egyszóval ilyen módon szép kis hírnévre tenne szert.

De már aznap este alaposabban meggondolta a dolgot és elhatározta, hogy letesz a tervről. Mert bizony könnyen megeshetik, hogy ez a könyvíró kicsal belőle valami kényesebb kis históriát az életéből. És amint kimondja, tüstént ott áll a papiroson. Na, és ha ott van az arcképe, akármelyik rendőrség odabökhet rá, egykettőre. Nem, köszönöm, én ugyan nem állok kötélnek!

August megint morfondérozni kezdett, terveket szőtt, meg elhajította őket, hol ezt, hol azt az életpályát akarta kipróbálni, míg végre szerencsésen visszakerült a hajósélethez. Nincs is oly igen nagy bajban, Edevart őt ne féltse, akármelyik hajóra elszegődhetik, az ilyenféle embert szívesen fogadják, miatta ugyan ne fájjon a feje! Hanem akkor már rendes, becsületes tengerre megy, nem ide a libaúsztatóra, majd azt már elintézi. Adhatna Edevart pár tallért? Elmegy Bergenbe és beáll valami hajóra.

Ó, igen, Edevart szívesen ad pár tallért, de nem állhatna be mindjárt itt Trondhjemben valamelyik hajóra?

Talán azt is lehet. Hanem előbb megpróbál széjjelnézni a környéken, hátha valamelyik tanyán kapna munkát a télre.

Ez volt a legutolsó terve.

* * *

A Knoff telepén sok minden megváltozott. Edevart hatalmas kőparton kötött ki, emelőszerkezetek, gépek, vasúti sínek mindenütt, egészen föl a raktárépületekig. Még mindig nyüzsögtek a lovak és emberek, a rakpartmunkálatok befejezésén dolgoztak, egy hatalmas gőzdaru tucatjával emelte ki a liszteszsákokat a hajóról és a munkások csak nevettek, olyan könnyen ment és olyan egykettőre.

Knoff is lejött a hajóhoz, biccentett Edevartnak és barátságos képet vágott, de mint rendesen, most is igen sok volt a dolga, parancsokat osztogatott a munkásainak. Rakjátok fel ott azt a kötelet! Ezt a sok hordót el kell görgetni az útból, hogy rakják ki azt a rengeteg holmit a hajóról! Aztán Edevarthoz fordult: Találkoztál az éjjel a galjasszal? Nem? Akkor, úgy látszik, nem haladt el erre. Nem is sejted, hol járhat? Az is lehet, hogy még a szárítóhelyen horgonyoz.

Bizony, nem lehetetlen, − felelte Edevart. Arra északon mifelénk, még minden alkalmatosság a szárítóhelyen lebzselt, amikor arra hajóztunk! Csak úgy hízott nagy büszkeségében, ki-érezte a főnöke szavából a rosszalást. Noremnek, vén kormányos létére nem lett volna szabad engedni, hogy lepipálja egy újonc, egy siheder.

Trondhjemben egy kis kellemetlenséged volt, mi? − kezdte Knoff. − De megtanítottam őket. Megkaphatták volna ezt a nagy szállítást, de úgy viselkedtek, hogy egész egyszerűen faképnél hagytam őket. A másik kereskedő nem akadékoskodott, remélem?

Nem, dehogyis! − felelte Edevart és jót nevetett, − kétrét görnyedt előttem.

Egyszerre észbe kapott, hogy nem lett volna szabad ezt a tréfát megengedni magának. A főnök összevonta a homlokát és megkérdezte: Hány bálod van?

Harminchét. Meg a kétszáz liszteszsák.

És hány embered van?

Kettő. Felvidékiek.

Fizesd ki őket, hadd menjenek haza. De ha kedvük van széjjelnézni egy ilyen nagyobb telepen, hát azt is megtehetik. Ha kirakodtál, mára szabad vagy. Holnap aztán átadod a számadást és a kasszát.

És Knoff tovább ment.

Egyébként hiábavaló fecsegés és nagyképűség volt az egész. Ha valaki ilyen fontos és nehéz útról hazaérkezik, úgyse nyúl aznap semmiféle munkához, még ha mondanák is neki. Inkább megmutatkozik az ismerősei előtt és kiélvezi kicsit a dicsőséget, amit kormányosi bravúrjával szerzett. És mit akar a főnök azzal a kasszával? Talán még kasszát is vár? Egy-két sillingje tán maradt, de kasszáról szó sincs.

Elszámolt Ezrával, meg Teodorral, mind a ketten ott akartak maradni másnapig és kérték, hogy ott hálhassanak még a hajón. Edevart kirakodott, köszöntötte az ismerősöket, kisétált a partra, elnézegette a kőmíveseket, útépítőket, akik a rakparton dolgoztak. Már csak az egyik szárny hiányzott, egyébként készen voltak. A kőmívesek énekszóval görgették a nagy tömböket, mintha csak vitorlát húznának fel, olyan vígan voltak, ott aztán volt élet, elevenség. De Edevart úgy vette észre, hogy a telep állandó alkalmazottai kedvetlenül jönnek-mennek, valami lappangott itt, valami nyomasztó. A raktárkezelő óvatosan széjjelnézett, aztán mondta: Hát bizony, nagyot fordult itt a világ, amióta te elkerültél! És megcsóválta ősz fejét. Egy fiatal legény közbeszól: Hát majd csak lesz azért valahogy! A raktárkezelő odafordult: Hja persze, ti fiatalok könnyen elintézitek a dolgot, mentek Amerikába. De én öreg vagyok már ahhoz.

Edevart elballagott a kádár házához egy kis beszélgetésre. A kádárnak nem volt munkája, a maga kis földecskéjén pepecselgetett. Bizony, itt sok minden másként van most! − mondta az is. Tudj isten, talán nem is csupa jó. Nem kerülsz beljebb?

De nem akarlak zavarni, ha dolgod van?

A kádár mosolygott: Gondolod, hogy ez a nagy birtok olyan sok dolgot ád? Nem, nem. Más munkám meg úgy sincs. A kádárságban szünetel a munka.

Szünetel?

Sok minden szünetel itt most. Teszem azt, a csónaképítés. A munkások Amerikába készülnek. Nemsokára a sütöde is megáll.

Azt nem. Hisz kétszáz zsák lisztet hoztam − mondta Edevart.

Úgy, no akkor egy darabig még sütnek, aztán beszüntetik. Nem elég, ha lisztjük van. Fizetés is kell. A házitanító is elutazott.

Most már persze Edevart előtt nem volt titok, hogy Knoff nehézségekkel küzd. Lenn a rakparton ugyan nagyon nagy úr volt megint, de az csak tettetés volt. Most megvan a kőpartja, − mondta a kádár. − Sokra megy vele. Hatalmas rakodópart, gépek, ilyen szerkezetek, olyan szerkezetek, kirakodás, berakodás, egy szempillantás alatt, csak éppen a hajók nem jönnek. Mit gondolsz, mibe kerül neki ez a rakpart? Temérdek pénzbe! Gondold csak el − maga az építkezés azótától mostanáig! Csak amit szombatonkint készpénzben kifizetett, munkabéreket. Eddig úgy volt, hogy a Knoff üzeme annyi sok ágra szakadt, ha egyik megakadt, a másikból kipótolta. De ekkora készpénzkiadás egész nyáron át - nem, azt előre tudhatta akárki, hogy azt nem bírja meg az üzem.

És honnan szerzett annyi pénzt?

Azt nem tudom. Tán kölcsön? Vagy betáblázták? Szomorú még rágondolni is. De kimondom kereken: Mi az isten csudáját akart azzal a kőparttal? Merő nagyzási hóbort és hiúság az egész, hogy mindenáron ide akarja csábítani a gőzhajókat, de nem sikerül neki, akármit művel is.

Nem-e?

Nem. Hisz az állomáson is kiépítették a partot.

Ne beszélj!

Jóformán alig kezdtük el a falazást, máris mozogni kezdtek odaát. És ők tehetik, van megtakarított vagyonuk, de meg különben is fából építettek, jó szálfákból, az nem olyan drága és a védőfalak merevítéséhez a Stören-vasútnál kimustrált síneket használták fel, annak csak a vasértékét kellett megfizetni. Ó, azok ügyes, óvatos népek, nem nyújtóznak tovább, mint ameddig a takarójuk ér. A rakpartjuk rég készen van, igaz, hogy legföllebb nyolcadrésze a miénknek, de ők beérik vele és a rendesjáratú hajók ott kötnek ki.

Na, de érted, egyáltalában, − kérdezte Edevart − hogy nem akarják idetenni azt az állomást? Mert hisz itt lenne az igazi helye?

Míg a társaságnak ez a mostani igazgatója van, addig semmi esetre… Különben is, úgy látszik, nem szívelhetik Knoffot. Nem, nem szeretik. Nagyon gőgös ember, kineveti őket. Hát persze, hogy ide kéne tenni az állomást, azt mindenki tudja. Ilyen nagy, forgalmas üzem, jó környék háromfelől is. De kár beszélni róla. És amíg a hajóstársaságnak ez az igazgatója van − azt mondják, megsértődött egyszer, Knoff valami népes gyülekezet előtt kinevette —

A kádár végül megint rátért a maga dolgára, hogy kivándorol nemsokára. Nehezére esik ugyan, hisz annyi éven át otthona volt ez a hely, a házát, földecskéjét is sajnálja… Igaz is, majd elfelejtem: itt voltak egy-kétszer azok a doppeniek, tudakozódtak utánad.

Az a félbolond ember? Talán részeg volt megint?

Nem, az asszony járt itt. Úgy hallom, azok is Amerikában akarnak szerencsét próbálni, Knoffnál is voltak, útiköltségért, hogy zálognak fogadja el a házukat, telküket, de Knoffnak éppen elég a maga baja.

Na igen, de mit akarnak tőlem?

Azt már nem tudom.

Edevart súlyos töprengésbe merült hazamenet. Kérdés, őt ki tudja-e fizetni most Knoff. Ejnye, hát csakugyan igaz, hogy nehézségekkel küzd. Az a szerencsétlen rakpart, az döntötte bajba. Pedig Edevart adta be neki ezt a gondolatot. És ha nem is számított éppen valami nagy elismerésre, azért szívesen bezsebelt volna egy kis részt a dicsőségből, de persze így most említeni se merte a dolgot. Ez a sok kenyér nélkül maradt ember még neki talál esni. Igazán, szinte kényelmetlen érzéssel járkált közöttük, jó lesz mielőbb elhordani innen az irháját.

Találkozott Ellingsen kisasszonnyal is, a házikisasszonnyal, aki úgy egy kicsit a babája lett volna, vagy mi. Barnaszemű, eleven lány volt a mamzell, egyszer-kétszer barátkoztak egymással azelőtt, ő volt még az egyetlen a telepen, akinek helyén volt az esze és szíve, csevegett, kacagott és meleg szavakban fejezte ki elismerését. Ki hitte volna, hogy ilyesmire képes! Csuda, hogy élve hazakerült! Bizony, a főnök is dicsérte a múlt héten egyszer, ebéd közben. − Edevart cseppet se bánta, hogy ilyeneket beszél. Mikor kicsivel azután elment a sütöde mellett, hangosan beszólt egykori szobatársának: Na, jó hírt mondok, hoztam neked kétszáz zsák lisztet, komám!

No, azzal kihúzzuk megint egy darabig, felelte a pék komoran. Bizony, ő is komor hangulatban volt, a bérét leszállították és teljes munkanélküliségtől kellett tartania. Úgy tervezte, hogy még a hét végén áthajózik Trondhjembe, széjjelnézni. Az ördögnek van kedve a sülyedő hajón maradni, míg egészen elmerül!

Mindenütt lehangoltságot talált Edevart, amerre csak fordult. A gyerekek azelőtt belécsimpajkodtak, körülugrálták, most ők is csöndesebben voltak, bizony, még a Romeo gyerek is, pedig megszabadult a tanítójától, nem kellett leckét magolni.

Elment Edevart a boltba is. Na, friss árut hoztál, amint halljuk − mindjárt ezzel fogadták. − Már ettől is megjött a kedvük, pedig bizony az ő bérüket is leszállították. Egész jó lesz, ha megint szépen megtelnek a polcok, fiókok, − mondogatták. De Lorensen, az első segéd, aki messzebbre látott az orra hegyénél, az csak a fejét csóválta, ő is foglalkozott már a kivándorlás tervével. Mit is tehetne egyebet? Edevart tanácsolta neki, hogy inkább idehaza próbáljon boltot nyitni valami kisebb helyen, de ő elütötte a tanácsát: hogy tehetné, hisz nincs elég készpénze, ahhoz készpénz kell!

Olyanformán volt, hogy ezek az emberek nagyon megszokták a bőséget és most nem tudnak beletörődni a kisebb fizetésbe, szerényebb sorba. Beléjük fészkelődött az elégedetlenség − dehogyis húzzuk össze magunkat, dehogy kuporgunk, mire való Amerika. Megzavarodtak, nem tudtak eligazodni, addig szépen kerestek, nem akarták beérni kevesebbel, mért is ne tartsanak örökké az aranyidők? Egy rakpart csak nem juttatja koldusbotra valamennyiüket. Lorensen, első boltossegéd olyanformán mondta: Egyszerűen faképnél hagyjuk az országot, aztán megvan. Most már bennünk van a nyugtalanság, mért próbáljunk küzdeni ellene? Áthajózunk Amerikába mind egy szálig. Még te is utánunk jössz! − Ilyeneket mondott Edevartnak.

Azt már nem. Edevartnak esze ágában se volt még soha. Nem is lesz.

Hát mit csinálsz? − kérdezte Lorensen. Tán azt várod, hogy jövő télen megint a Lofotokra viszed az egyárbócost? Hiszen meg lehet. Ha ugyan addigra a hajót is el nem adták, a többivel együtt − de köztünk maradjon!

Talán igaza volt az első segédnek, ő ismerte az üzlet menetét és módjában volt következtetni egyre-másra, de Edevartot nem ismerte, az bizonyos. Amerikába? Jószántából soha. Soha nem is gondolt rá, nem is fog.

* * *

Másnap kora reggel elbúcsúzott a legénységétől. Bizony most Ezra se hordta olyan fönn az orrát. Csak éppen oda nyújtotta kis kemény kezét, még jóformán annyit se mondott, hogy isten veled, máris remegni kezdett a szája széle, szégyenszemre. Ejnye! a cipőm olyan gyalázatosan szorít! − mondta és lehajolt. No, de az elszámolásnál nem járt rosszul, sok pénz csörgött a zsebében és ettől hamarosan megvigasztalódott. Szerencsés utat! kiáltott utánuk Edevart. Én is jövök tán nemsokára!

Edevart fölment az irodába az elszámolással, meg a kis kasszával, ó, igen kicsi volt az a kassza, bizony. Hogy is lehetne nagyobb? Kifizette a halat a Lofotokon, kifizette a halszárítókat odahaza Poldenben, meg az ellátás, a legénység bére, extraköltségek, vontatás, meg kötelek, amit Trondhjemben be kellett szerezni. No, meg voltak magántermészetű kiadások, amiket ügyesen felosztott ugyan a többi tételek között és így szerencsésen eltüntetett, de mégiscsak súlyosbították a költségszámlát. Hogy lett volna nagyobb a pénztár?

Mikor Edevart kopogtatott és belépett, Knoff arca kicsit türelmetlenül megrándult. Talán csak a rendes nagyképűsége volt ez is: rendkívül sok a dolgom, nem érek rá holmi apró-cseprő ügyekre. De az is lehet, hogy sejtette a valóságot, a súlyos számadást és a pehelykönnyű pénztárt.

Talán visszajövök később? − kérdezte Edevart.

Nem, csak maradj. A számadást az irodafőnököm majd átnézi azután, te csak add át a kasszát. Ez lenne az? − kérdezte és a pár darab ezüst− meg papírpénzről Edevartra pillantott.

Ez a pénztár. Ennyi maradt.

Abból a sok pénzből? Amit Noremtől kaptál a halra, meg az ezerből, amit később küldtem a szárításra?

Edevart most már megtanulta egy kicsit csűrni-csavarni a dolgokat, volt, akitől tanuljon, August is jó példát mutatott, Papst bácsi is, meg a vén Norem, meg mindenki. Sértődötten mondta: Ennyi maradt az egészből, utánanézhet kegyelmed a könyvben.

Knoff egy darabig nem szólt, lapozgatott a könyvben, előre, hátra, az utolsó tételeknél megállt. De remélhetőleg a hajósbérek mind ki vannak fizetve?

Edevart: Igen. Kivéve az enyémet.

A magad bérét nem vontad le?

Hogy tehettem volna? Nem tudtam, mennyit akar adni kegyelmed.

Hogy mennyit? Hisz erre nézve megegyeztünk: rendes legénységi fizetést kapsz, megmondtam.

Igen. Az azelőtt volt, mielőtt megtett kormányosnak.

Kormányosnak! − mondta Knoff és részvéttel csóválta a fejét.

Edevart kicsit megfélemlítve csak annyit mondott: Hát a felelősség mindenesetre rajtam volt.

Na igen, felelte kegyesen a főnök, ezt megengedem. De, ha már arról van szó, hát inkább én vagyok az, aki a felelősséget viselte.

És utóvégre szerencsésen el is végeztük a dolgunkat − dörmögte Edevart.

Knoff hallgatott.

Edevart hirtelen megkérdi: Mennyit fizet kegyelmed Noremnek ?

A galjasz kormányosának? Miért kérded ezt? Az egész más lapra tartozik. Ő itt szolgált nálam, föllebb-föllebb vitte lassankint.

Persze, persze! − bólintott Edevart és összeszorította a száját.

Knoff kurtán mondta: Nem, annyiban maradunk: rendes legénységi fizetést kapsz. Eszerint hat, majdnem hét hónap van a javadra. Viszont nem számítottuk az őrhálót.

Edevartot elkeserítette ez a fogás.

Micsoda őrháló! Egy régi heringháló volt, meg akarja fizettetni kegyelmed?

Majd az irodafőnöknek szólok, hogv nézzen utána, mibe került nekem, az árát majd közli veled. Régi háló? Nem azzal ejtették a nevezetes fogást, amiről a lapokban olvastam?

És ha úgy lett volna? − mondta Edevart. − Nekem nem kellett az a háló, egyszerűen elajándékoztam.

Knoff tovább lapozott a könyvben: Úgy vettem észre, hogy a hajó nincs átfestve.

Nem értünk rá átfesteni.

De hisz itt a könyvben azt látom, hogy két embert fizettél egész nyáron át. Mit végzett ez a két ember, ha még a hajót levakarni és átfesteni se értek rá?

Edevart egy darabig nem szólt. Igen, itt volt tán a legkényesebb pontja az egész számadásnak, ezt mindig tudta. Szó sincs róla, hogy két embert tartott volna a nyáron át. Egyesegyedül volt a hajón, csak az utolsó hónapban vette oda Ezrát, hogy legyen, aki főzzön. De fölszámította két ember teljes bérét egész nyárra, a pénzt pedig zsebrevágta maga. Sokszor meghányta-vetette ezt a dolgot: olyan szörnyű vétség lenne, csakugyan? Csinált ő már különb dolgokat is! Hát nem szűkölködött egész nyáron ott a hajón, konzerven és kávén élt, csakhogy a szakács bérét megtakarítsa magának? Ami pedig a második embert illeti, hát odafönn északon minden halászhajón van a kormányos mellett még valaki. Ha ő boldogult egymaga, hát az igazán csak az ő érdeme. Az egyetlen ostobaság ez − hogy elmulasztották levakarni és átfesteni a hajót − pedig milyen apró dolog, semmiség. Viszont nem hamarabb érkezett vissza két-három héttel a „Hermina”, mint a többi alkalmatosság? És nem takarított meg ezzel jó csomó pénzt a gazdájának?

A dolog úgy van, − mondta Edevart, hogy az egyik embert nem nélkülözhettem. Vagy azt kívánta volna kegyelmed, hogy ne egyek egy harapást se egész nyáron? Kellett, aki főzzön és tisztogasson és felváltson az őrségen, amint az a hajókon szokás. A másik embernek pedig éppen elég dolga volt a szárítóhely egyik végében, ha én magam a túlsó végében tartózkodtam. Vesződtünk, izzadtunk egész nyáron, arra mifelénk férfimunkást nem kapni, csak asszonynép, meg gyerek dolgozik a halas-szirteken, hát kettőnkre szakadt a dolog nagyja. Meg aztán napokig olyan erős volt az árapály, a tenger a halrakásokig ért föl, majd hogy el nem vitte az egészet − azt hiszi kegyelmed, boldogulok, ha egymagam vagyok ott, férfiember? Én nem mertem megkockáztatni.

Knoff csak ült ott és nem szólt. Edevart belejött és most már beszélt tovább: Ám, hogyha kegyelmed azt számítja, hogy a hajó nincs átfestve, hát vonjon le egy fél hónapot a béremből, ha jónak látja. És ha egyébként is úgy vélekedik kegyelmed, hogy egész nyáron loptam a napot és semmit a világon nem végeztem, hát tegyen velem, amint jónak látja.

Most behoztak egy sürgönyt. Knoff kinyitotta és izgatottan ugrott fel. Nem csoda, komoly hír volt: a galjasz elsülyedt…

Edevartnak később eszébe jutott, hogy nincs olyan rossz dolog, aminek valamiféle haszna ne lenne. Ugyan, mit látott a főnöke arcán a nevezetes pillanatban, mikor a hajótörés hírét olvasta? Kitört belőle egy-egy szó: micsoda szerencsétlenség! oda a hajó, rakományostul, izzé-porrá tört. − De az arcán nem látszott rémület, sőt, ellenkezőleg. Amit különben sose tett, most beszédbe elegyedett Edevarttal. Föltetted volna róla, hogy a tenger fenekére kormányozza a galjaszt? − kérdezte. Roncs lett az egész és elmerült. Úgy látszik, csakugyan öregszik a vén Norem, nem is csudálom, ha fajankónak tartod, különben igen jóravaló ember, persze, de fajankó, hiába. Nem igaz? És én még azon spekuláltam, hogy jövőre egyenest a Keleti tengerre küldöm a galjaszt, annyi galiba van mindig ezekkel a közvetítőkkel ott Trondhjemben, nevetséges, igazán. Most aztán küldhetem, most jó helyen van. Hogy hol történt? Kicsivel a villai jelzőtorony fölött, az áll a sürgönyben. Na, még szerencse, hogy a legénység megmenekült. Legalább emberélet nem szárad a lelkén az öregnek. Mit is akartam: végy magad mellé egy embert és hozzátok rendbe az egyárbocost. Nem akarom, hogy úgy álljon ott az új kőpartnál, olyan csúnyán. Semmi esetre —

Még ha itt abbahagyta volna a főnök, − gondolta később Edevart. − De szinte bizalmatlankodni kezdett, hogy értse ezt az ember? Hát olyan kevéssé hatott rá a hajótörés, hogy nyomban azután nyugodtan beszélget egész más dolgokról? − Az állomáson nem jártál most, idejövet? − kérdezte még. − Akkor persze nem is tudod, hogy ott is kiépült a part. Szétnézhetnél egyszer odaát.

Meg is teszem.

Csak fából építettek, hallom, úgy tákolták össze valahogy, ahogy telt tőlük…

A kádár is, meg a többiek is úgy vélekedtek, hogy a főnök sokat nyer a hajótörésen. Kérdés, mennyire volt biztosítva a galjasz, meg a teher. De ahogy Knoffot ismerik, biztosan legalább kétszer annyira biztosította, mint amennyit ér, már csak nagyzásból is, hisz neki csak nem lehet silány hajója és csekély értékű áruja! Most javára szolgált a nagy hiúsága, nem is panaszkodott. A munkát se szüntette be sehol és szombatonkint megint kifizette az emberek bérét.

Különös, de hogy Knoff egy kicsit erőre kapott és a raktárai megteltek liszttel, a boltja friss áruval, mindjárt más képe volt az egész telepnek, sőt a környéknek is. Az emberek elevenebben mozogtak és a szemükben felcsillant a remény. Edevart nem igen tapasztalta a nagy változást, ő csak mázolta a hajót, egész nap, ott is hált. De valamelyik szombat este a segédje említette neki, hogy megint táncmulatság lesz a cselédházban. Nem jön-e ki Edevart is a partra? Haakon Doppen is megjött, ő fog muzsikálni.

Edevart nem merte megkérdezni azt, amit tudni szeretett volna. De most már okosabb volt, tapasztalásból tudta, hogy nem jó a mulatozók közé keveredni. A világért se megy oda, még utóbb megint verekedés lesz belőle. Érezte, hogy a gyerek előtt is óvakodnia kell, gyanúsítják az asszonnyal. De Haakonról bátran beszélhetett. Úgy, szóval Haakon Doppen is itt van? Úgy látszik, megint meg akarja tölteni a hátizsákját a boltban. Mikor jött? Ma reggel? Na, akkor idáig már alaposan el lehet ázva. − Nem a‘, − mondta a gyerek, nincs neki miből. Edevart nem állhatta tovább, meg kellett kérdeznie, ott van-e az asszony is, de más nevet mondott, hogy ne éppen őt említse, hanem inkább mást: Egyedül jött, vagy elhozta valamelyik gyereket is? − A fiú csak annyit mondott: Nem tudom. − Azt kérdem, vele van-e az a vöröshaú lány, a tavalyi, hogy is hítták? Severíne, ha jól tudom! − Micsoda beszéd! A feleségével jött! − mondta a gyerek és erősen ránézett.

Edevart ottmaradt a hajón. Eleget tévelygett már, valamikor bizony szívesen odaadta volna az életét is ezért az asszonyért, de most föltette, hogy felnőtt ember lesz − igenis! Hejh, de meg volt akkor gabalyodva, micsoda ostoba ötletekkel bíbelődött éjjel-nappal, hogy imbolygott, mint valami békételen lélek, Polden és Fosenland között. De most már nem jelent többet előtte Lovise Margrete, mint akár egy bokor otthon a szülőföldjén. Két gyereke van, mit is kezdhetne vele? Meg férje.

Múltak az órák és ő lámpát gyújtott. Nem mert a födélzeten járkálni, megláthatják a partról és még rosszat gondolnak, hogy miért van ébren ilyen későn. De megint csak teltek az órák, az éjszaka hosszúra nyúlt és sehogy se volt ínyére ott kuksolni a kójében, mintha a tulajdon foglya lenne, persze, hogy föl is mehet a födélzetre, még csak az kéne, hogy ne mehessen, doboghat is a deszkán, ha kedve tartja, hisz az ő hajója. De soha még ilyen lassan nem múltak az órák és derék kis zsebórája sose cammogott még ilyen lomhán, hiába dobogott föl-alá a födélzeten. Tán mégis kimenne a partra és bekukkanna az udvarra? Nem és nem, ha mondoml

Megint csak visszakerült a kójébe és megpróbált szunyókálni.

Valaki jár a födélzeten. Miért ne tegyen úgy, mintha egyáltalában nem várta volna a lépéseket? Nekiállt csudálkozó képet vágni: Ejnye, ki jár itt a hajón ilyen későn! Ó, de hisz várt ő valakit! Ha egyszer ott volt a kádárnál és tudakozódott utána!

Mikor a lépcsőn lejött és belépett hozzá a kójébe, Edevart csak azt az egyet csudálta, hogy nem látszik izgatottnak, mintha nem is lopva, titokban jönne hozzá. Nem látszott rajta sietség és alázatosan bocsánatot kért, hogy így beállít hozzá. Nem feküdtél le még? − kérdezte.

Edevart óriási meglepetést mutatott, az asszony mondta is, hogy nem csudálja. Kihúzott valami írást a kebléből és odatartotta elébe.

Előbb Edevartról beszélt, hogy mennyire megemberesedett, hogy ő a legfiatalabb kormányos az egész országban. Széjjel nézett a fülkében és dicsérte, milyen szép itt nála, milyen tisztán tartja a kójét, még a lámpaüveget is megpucolta.

Hogy mertél idejönni? − kérdezte Edevart.

Hát, csak eljöttem, felelte az asszony.

Olyan szelíd, olyan csöndes volt, egy éve múlt már, hogy ott lakott nála, most tán még édesebb, a szája lágyabb, kicsit mintha remegne. Mit is mondhatna neki? Kérdezte a gyerekeket. Kicsivel azután átfogta a derekát és megcsókolta. Most is olyan jó volt megcsókolni, mint régen és ő is mintha őszintén simulna hozzá. Lovise Margrete! súgta lázasan.

Most megmondta, hogy egy kéréssel jött, ne taszítsa el. Ó, hiszen Edevart az első perctől tudta, mit akar tőle, de közbe-közbe bolondos álmokat álmodott valami egyébről: hogy Lovise Margrete otthagyja Doppent és eljön hozzá, vele él, vele hal. Bolond álmok, na igen − és most arra kéri, hogy segítse ki őket, őt, meg a családját Amerikába. Elmondta, hogy mint van a dolog: olyan mérhetetlen nagy jót tenne velük, Knoffhoz is fordultak már, meg mindenkihez, de hiába. Nincs senki a föld kerekségén, aki olyan jó lett volna hozzá, mint Edevart. De zálogot is adnának, itt van az írás. Valahogy ezt akarnák holnap papirosra tenni és aláírnák a nevüket mind a ketten, ő is, meg Haakon is, mindent megtesznek szívesen. Olyan borzasztó nehéz nekik. Haakon annak idején, mikor odavolt, kitanulta a bádogos mesterséget, olyan kedves dolgokat csinál, szűrőt, bádogcsajkát, csuprot, de csak arra jó, hogy otthon felaggassák a falra, mert hisz Doppenre senki se jön vásárolni, az nagyon félreesik. És hát igen nehéz nekik. És senki ezen a kerek világon olyan jó nem volt hozzá, mint Edevart…

Egy szuszra darálta le az egészet, mintha félne, hogy mindjárt elutasítja, most hát el kellett dönteni, mit válaszoljon. Az asszony megragadta a kezét.

Edevartnak bizonyosan hízelgett egy kicsit, hogy ilyen gazdagnak, hatalmasnak tartják, de csak a fejét rázta.

Nem teheted?

Nem.

Az asszony megadással, összetörten csak annyit mondott: Ó, hisz nem is csudálom!

Edevart megkérdezte: Miért nem lehettek úgy, mint eddig, hogy te szősz és ő − hja, persze, ő úgyse igen dolgozott soha, mi?

Hát úgy van, hogy itt mindenki tudja róla azt, akivel csak találkozik, mind tudja. Pedig hisz énmiattam volt az is, ártatlanul keveredett bele, hanem erre senki se gondol, persze. Most azt mondja, talán egy új helyen jobb lesz, ahol csupa idegenek közt van, hogy ott egészen meg tudna változni. Mert ügyesnek ügyes ember.

Egy feszítővasat hagytam ott nálatok, használta vajon? Kiemelte a réten azt a pár követ, ami ott maradt még?

Csönd.

Hogy használta-e a feszítődorongot, azt kérdem?

Nem, mert hisz más mesterséget tanult azóta és ha most idegen országba kerül…

Edevartnak támadt egy ötlete: Hát menjen egyedül!

Ó, de minden gyámoltalansága mellett is volt valami rend a Lovise Margrete gondolkodásában, amit Edevart ajánl, az lehetetlenség, alázatosan, őszintén beszélt. Úgy van, hogy Haakon engem is, meg a kicsiket is magával akar vinni, mert hát férj-feleség vagyunk, egy az életünk. Ez már így van. Meg aztán nélkülünk nehezen is tudna megjavulni.

Edevart kétértelmű szóval felelt: Hát igen, nélküled másnak is nehéz. De azzal te nem sokat törődöl, úgy veszem észre.

Ó, dehogyis nem! fakadt ki az asszony és odaborult a mellére. − Olyan szerencsétlen vagyok miattad és nem tudom, mit csináljunk. Mondd meg te!

Edevart megint csak azt mondta: Hát, hadd menjen ő egyedül, te meg maradj itt!

Hosszú hallgatás. − Mi lenne abból? − suttogta az asszony és a fejét csóválta. Tudod, hogy keserves életem volna úgy, titkolni se tudnánk. Nem, nem, ne is gondolj rá.

Edevart: Szóval én segítselek el innen, magam alatt vágjam a fát?

Hallgatás. − Nem tudom, mit csináljak! − suttogta kétségbeesetten az asszony.

Edevart kigombolt egy gombot a ruhája derekán, azt hagyta, de mikor a másodikhoz nyúlt, szelíden megcsókolta és hátradőlt a széken.

Sietsz? − kérdezte Edevart.

Nem éppen. Tudja, hol vagyok.

Tudja, hogy itt vagy, nálam! − kiált rá Edevart.

Igen. Ő maga kért, hogy jöjjek el hozzád, ó, nem olyan rossz ember ám az, mint te hiszed.

Úgy látszik, még rosszabb, felelte Edevart megzavarodva.

Lovise Margrete: Nem, nem, csak annyira oda van, senki nem segít rajtunk, pedig egész Doppent odaadnánk cserébe, itt áll, olvasd csak el. Azt mondta, jöjjek el, próbáljak szerencsét nálad. És hiszen ő nem gondolt − semmi másra.

Hogy ő mit gondolt, az nem fontos. Mi?

Nem tudom.

Újabb nesz a födélzeten, óvatos lépések nesze. Lovise Margrete ijedt arccal figyel, Edevart nem törődik semmivel, csak folytatja: Hiába, egy csöppet se szeretsz!

Ó, igen, nagyon szeretlek. Valaki jár odafönn.

Te csak azt akarod, csak el akarsz menni vele. Egyebet nem akarsz.

Mit csináljak! Nekem se olyan könnyű, ne hidd − három gyerek, meg minden…

Most már három gyerek lett?

Az aszony lesütött szemmel feleli: Igen. De hiszen a harmadik nem az övé.

Bár a lépések egyre élesebben hallatszottak és veszedelmet is jelenthettek, Edevart semmivel se törődött, csak ezzel az utolsó pár szóval. Éberen kérdezte: Honnan tudod, hogy a harmadik nem az övé?

Bágyadt mosollyal felelte az asszony: Ó, azt biztosan tudom!

Ez gondolkodóba ejtette a fiút. Bosszúsan rándul meg az arca, mikor a csapóablakon kopogtatnak, dühös, hogy zavarják, felkiált: Eredj onnan a födélzetről!

Ki az? suttogja Lovise Margrete.

Bánom is én, akárki lánya! Menjen onnan!

Lány? Talán téged keres?

Nem tudom. Ellingsen kisasszony lesz talán.

Hja úgy, Ellingsen kisasszony.

Fölmegyek, megnézem, ki az. Te addig maradj csöndesen, akkor nem látnak meg.

Edevart fölment a födélzetre, Haakon Doppen állt előtte.

Suttogva jóestét köszönt. Csak azt akartam − mondd, itt van még? Bocsáss meg a tavalyi bolondságért, bocsáss meg, itt a kezem!

Edevart nem győzte bámulni, hogy megváltozott ez az ember. Úgy állt ott, mint valami kéregető, aki csak a kezét nyújtja, alamizsnáért.

A pálinkaszag messziről érzett rajta. Mit akarsz? − kérdezte Edevart.

Hogy mit akarok? Itt van még az asszony? Csak segíteni akarok neki, én is kérni akarlak, de az isten szerelméért! Meg ne mondd neki, hogy itt jártam! Nem akartam magára hagyni, biztosan nehezére esik, hogy tőled kérjen ilyesmit. Ott leszek a cselédházban, muzsikálok a táncolóknak, megvárom, míg visszajön. Olyan nagy nyomorban vagyunk, segíts bennünket, hogy elmehessünk innen, Doppen a tiéd lehet mindenestül. Elolvastad, hogy akarjuk rád iratni? Nem bánod meg, hidd el. Holnap korán reggel elhozza neked az írást. De az istenért, el ne áruld neki, hogy itt jártam, mondd, hogy más valaki volt, megyek is most mindjárt, csak éppen ideugrottam egy percre. Bocsásd meg a tavalyi dolgot, még egyszer kérlek, itt a kezem.

Kibaktatott a partra és eltűnt.

Részeg disznó, biztosan csak azt akarta látni, le vagyok-e vetkőzve, − gondolta Edevart és lement a kójébe.

− Három gyerek? − kérdezte, − csakugyan, van egy harmadik gyereked?

Igen.

Mikor lett meg?

Az asszony megmondta a hónapot, napot, de nem csinált nagy dolgot belőle, nem használta ki ellene. Csak az érdekelte, ki járt ott a födélzeten: Na, sikerült elküldeni azt a lányt.

Igen, elküldtem.

Úgy féltem itt, − súgta Lovise Margrete, − már el akartam bújni itt az ágyadban. Szóval idejár hozzád?

Igen, az jó lesz, kapaszkodj fel az ágyamba!

Ezt eleresztette a füle mellett, megint csak Ellingsen kisasszony felől kérdezősködött. Éjszaka jár ide? Sokszor jön? Semmi keserűség nem volt a hangjában, lecsüggesztette a fejét, gondolatokba merült. Edevart elhárította a kérdéseket. Ellingsen kisasszony biztosan valami üzenettel jött ma este, máskor sose szokott idejönni. Most légy jó hozzám, vesd le a ruhádat, nézd, szép tiszta fehér a párna.

De Lovise Margrete csak ült ott, elmerülten, még csak a szemével se követte.

Eh, nem akarsz te semmi egyebet a világon, csak el akarsz menni tőlem.

Én? fakadt ki az asszony. Dehogyis, én akár egész életemben veled lennék, szíves örömest lennék veled. Jó isten, csak nem akarsz megérteni.

Edevartnak úgy fájt a szíve önnönmagáért. Idegen volt előtte a tulajdon hangja, mikor végre engedett és megígérte, hogy segít neki, kijuttatja Amerikába. Jó, jó, meggondolta már, baj és romlás származik belőle rá, az igaz, de Lovise Margrete azt úgyse bánja, hát akkor hadd legyen. Ő úgyis pusztulásra van ítélve, nem bánja, megteszi, amit kér tőle, legyen az övé minden pénze, jó lesz így?

Ó, istenem! − nyöszörgött az asszony és megint ráborult. Edevart érezte, hogy a melle föl-alá hullámzik és a csókja is forróbb, mint bármikor azelőtt. Töredezett, hálás szókat zokogott, becéző nevekkel illette: Szerelmem! már csak így mondom, drága gyerekem, áldjon meg az Isten.

A megható pillanatban Edevart újra próbálkozott, ki akarta gombolni rajta a ruhát, de az asszony nem akart a kezére járni, sírva fakadt, ő csudálkozva, bosszúsan végre is ellökte magától. Jó, csinálj, amit akarsz!

De igen, akarom, − kiáltott föl az asszony, − csak segíts el innen bennünket!

Szóval, csak azért. Edevart kurtán felelte: Hisz megmondtam már, hogy kisegítlek. Nézd, minden pénzem neked adom! Kirántotta a tárcáját és a bankócsomót a földre hajította, hogy csak úgy koppant. Számold meg te magad!

Nem, nem − mondd meg, mennyi?

Számold meg, mondtam már!

De nem, Edevart, az istenért, mondd meg már, mennyi?

Edevart megmondta.

Te jó Isten! kiáltott föl Lovise Margrete a maga régi módján, áldani foglak, amíg csak élek. Sose reméltük, hogy a házért, telekért ennyit kaphassunk valaha. De hát te minden pénz nélkül maradsz. Nem, idenézz, valamit tarts meg magadnak!

Vidd azt a pénzt, mondtam már! parancsolt rá Edevart keményen.

Talán azt várta, hogy most mindjárt a karjába roskad? Sokáig várt, de semmi se történt. Az asszony odanyújtotta neki az írást, hogy olvassa el, de ő az asztalra hajította. Ígérte, hogy holnap kora reggel elhozza az igazi okmányt.

Törődöm is én azzal, − mondta Edevart és még mindig várt.

Ó, hisz az asszony is tudta, mire vár, megint sírva fakadt és egy kicsit megoldotta a ruháját.

Edevart: Mért sírsz? Volt már egyszer, akkor nem sírtál?

Nem, hisz nem sírok én! Nézd, megoldom a ruhámat, mindjárt… Egyre sűrűbben hullott a könnye, de azért jókedvűnek és buzgónak akart látszani, úgy tett, mintha nagyon akarná ő is.

Edevart sebzett szívvel pattant fel, durván rácsapta a megoldott ruhát, karon ragadta és fölemelte az asszonyt. Fogd azt a pénzt és menj már! Nem akarlak én bántani!

Lovise Margrete szerette volna megvigasztalni, gyöngéd szavakat sírdogált a fülébe, de ő dühösen hágott föl a lépcsőn, előtte. Sötét volt a födélzeten. Az asszony kérlelve mondta: Edevart, nem tehettem!

Nem tehetted?

Nem. Ma este van. De bánom igazán.

Úgy? Szóval már azt így rendezted, mikor jöttél.

Nem, én nem így akartam, Haakon kért, hogy így tegyek. De bánom, igazán.

Csönd. Mért nem mondtad mindjárt odalenn? − szól végre Edevart.

Nem − odalenn olyan világos volt.

7.

Bennjártak már az őszben, Edevart elkészült a hajóval és megint a boltban segített. Egy darabig egészen jól ment az üzlet, de hogy a fiókok, polcok kiürültek és az eladott áru helyére új nem került, hát lassan mindenki belátta, hogy Knoff dicsősége a végét járja. A rakpart elkészült ugyan, a munkások, lovak eltakarodtak, de ez csak növelte a telep elhagyatottságát, senkinek se vált örömére. Lorensen, az első boltossegéd már ki is lépett Knoff szolgálatából és nagyban készült az amerikai útra, hogy a telet már ott tölthesse. Még két segédet elcsábított a boltból. Fönn a faluban is nagyban készülődtek a fiatalok, hogy ők is csatlakoznak a kivándorlókhoz, nagy telepet, gyarmatot alkotnak majd odaát, a doppeniek is velük tartanak.

Elfogta őket az amerikaláz.

Knoff kifigurázta a betegséget, mondta, hogy egészen alaptalan és a csavargók majd megbánják, hogy ilyen bolondot csináltak, de a Knoff szava nem sokat nyomott most már, a tekintélye bizony megfogyatkozott. Még az öreg Norem is nagyon csóválta a fejét, mikor hazajött és látta a főnöke romlását. Beadott neki a partépítés, most már talán az se segít rajta, hogy a galjaszt elsüllyesztettem.

Mindenütt az aggodalom, a bomlás jelei látszottak az egész forgalmas telepen, csak a főnök maradt érintetlen. A rakpart beadott neki, igaz, de még volt benne szusz. Az irodafőnököt elbocsátották, a kádár karácsonykor akart indulni, Ellingsen házikisasszony is kénytelen volt eggyel kevesebb lánnyal boldogulni.

Edevart nem találta helyét, elkívánkozott. Olyan üresnek, pénztelennek érezte magát, a tárcája alaposan szégyenkezett a zsebében, nemcsak a maga pénzét adta oda, de a másét is, Joakim, az öccse biztosan követeli majd rajta. Igaz, hogy Doppen az övé lett, a szerződés ott volt a zsebében, a nyugtával együtt, de ezt az üzletet hiába próbálná megértetni az öccsével, hisz jóformán ő maga se érti. Doppent megvette − de mit kezd vele? Még ha azelőtt tette volna, hanem most?…

A kitűzött napon az amerikai kivándorlók mind odagyűltek a partra és beszálltak egy terjedelmes alkalmatosságra, hogy majd az vigye őket a hajóállomásra. A kivándorlók mind több-kevesebb podgyászt hoztak, Haakon Doppen is alaposan felpakolódzott, meg az asszony, három gyerek volt vele, de semmit se őrzött olyan féltékenyen, mint azt a pár zsákot, amiben a bádogholmiját vitte, arra senkinek se völt szabad ráülni, azt mondta, Trondhjemben el akarja adni. Tizennégy férfi és öt asszony volt a társaságban, meg egy sereg gyerek. A csónak megtelt egészen.

Edevart szándékosan nem jelent meg a parton a búcsúzkodásnál, a raktárak előtt állt és várt. Csak amikor a csónak kint járt már az öbölben, akkor indult el nagy lassan a part felé. Egy asszony felemelkedett odakint a ladikban és integetett. Edevart is intett neki. Egész fásult volt, nem is bánta nagyon, hogy az asszony elmegy. .

A rakparton állt Knoff az öreg Noremmel. Edevart csodálkozott, hogy a főnöke előkerült, biztosan nem akart elbújni, persze, a világért se akart elbújni most. Úgy odavetőleg mondta, már elmenőben: igen, ide még állíttatok két nagy lámpást, hogy a hajók éjszaka is kirakodhassanak.

Norem fejcsóválva nézett utána. Elbeszélgettek Knoffról; Norem attól tartott, hogy meghibbant egy kicsit az esze. Hisz hallottad, most is mit mondott? Hogy két nagy lámpást állíttat ide a partra? És kitelik tőle, hogy ezt a bolondot is megcsinálja. De pénzbe kerül, az biztos. Mikor egy perccel előbb még azzal jött hozzám, hogy írjak alá neki valami papirost.

Ugyan! Ezt nem komolyan mondod?

Bizony! Mit szólsz ehhez? A hajósgazda fordul a kormányoshoz!

Na és megtetted neki?

Hogy jótálljak érte? Nem ettem bolondgombát. Hisz akkor már akár el is mehettem volna ezekkel Amerikába. De hála istennek van annyim, hogy nem halok éhen idehaza se.

Na, ez több, mint amennyit én elmondhatok.

A béredet talán csak kikaptad? − kérdezte Norem.

Nem. Még nem számoltunk el. Te igen?

Én? Én elsősorban a magam részét biztosítottam, persze. Addig száradt a hal, amíg a pénzben tartott.

Edevart megütődött: Hogyan? Hát nem volt kiszikkadva, mikor beraktátok a hajóra?

Nem. Dehog is volt. Mért is lett volna olyan igen szikkadt, mikor úgyis a tengerfenékre szánták!

Edevart szinte súgva kérdi: A tengerfenékre szánták?

Én úgy értettem a szavából. De köztünk marad.

Nem bízott benne egészen, hogy Norem becsületesen adja elő a dolgot. Edevart kényelmetlen érzéssel vált el tőle. A vén huncut biztosan most is elsősorban a maga bőrét akarja megmenteni és azért mesél ilyeneket, hogy parancsra süllyesztette el a galjaszt. Edevartnak most először tűnt fel, hogy Norem valahogy nem jóképű alak, már a szürkegyapjas tarkója is túlságosan vaskos és bűnös formájú, belül csupa szemérmetlen biztonság, nyíltan beszél a csalafintaságairól úton-útfélen, még dicsekszik is vele. Igaz szívemből kívánom, menne mielőbb a fenébe és a föld alá, − gondolta magában Edevart − ő vitt rá a télen, hogy kétsillingeseket lopkodjak, most talán sokra megyek a tolvajságommal!

És hát Edevart, mindenek ellenére, mégis más szemmel nézte a főnökét, mint a másik. Hatalma teljességében Knoff is huncut volt és csaló, igaz, most alul került és vonaglik, kínlódik, de lám, a nagy hiúsága ma is valahogy sziporkázó, túlburjánzó, magasan lebeg a hétköznap fölött. Edevart maga se tudta, mért, de szánni kezdte a főnökét, talán úgy érezte, hogy ő is vétkes egy kicsit a romlásában, talán a nép gyermekének könyörületessége volt ez a bukott nagyság iránt. Kölyökkorából emlékezett még hazulról egy esetre, mikor egy bírót elcsaptak a hivatalából és ő megsiratta és kérte az Istent, hogy könyörüljön rajta. Ha igaz, amit itt hallott fűtől-fától, hát Knoff is nagy bajban lehet, Knoffné asszony egész lefogyott, szegényes lett, ahhoz képest, ami volt, most segítenie kellett a háztartásban Ellingsen kisasszonynak, maga Knoff ugyan még hordta a vastag aranyláncát és aranyóráját, de biztosan nemsokára eljönnek és leszedik róla.

Edevart komolyan aggódni kezdett a bére miatt, nem olyan egészen bizonyos, hogy Knoff tisztességesen el tud számolni vele. De mi lesz akkor? Van rendes ruhája, zsebórája, meg egy aranygyűrűje, egyebe azonban nincs. Na meg Doppen is az övé. Mit kezdjen vele? Hát különben: lesz, ahogy lesz, legfeljebb hazatér megint Poldenbe és elmegy lofothalászatra, mint tavaly. De azt az egyet feltette magában, hogy az elszámolásnál nagyon méltányos lesz és törődni fog a főnöke súlyos helyzetével. Ez a legkevesebb, amit tehet, ennyivel igazán tartozik neki.

Vasárnap kikölcsönzött egy csónakot és „haza"evezett, Doppenre. A zöld öböl szürkén, bágyadtan terült el, a ház pusztán, üresen állott, minden ingóság eltűnt belőle; az egyetlen, ami megmaradt, a vízesés zúgása volt. A szénapajtában elálldogált jó darabig és visszaálmodta azt a bolondító éjszakát, aztán bezárta az ajtót és átment a félszerbe: Lovise Margrete otthagyott neki egy hímes szőttest. Úristen! Hát erre is volt gondja! Edevart óvatosan összegöngyőlte a szőttest és elvitte magával. A fáskamrában állt a feszítő dorong, nem nyúlt hozzá, a kövek most is csak ott éktelenkedtek a kaszálón.

Valamikor egy család otthona volt itt, kicsik és nagyok itt vertek gyökeret, itt éltek örömet, bánatot, most íme, üres a fészek. Sehol semmi nesz nem hallik, csak a vízesés zúg fenn az erdőben. A csavargók pedig, amerre járnak, kiszaggatott gyökereket vonszolnak magukkal, de azt nem hallani idáig…

Hétfőn reggel Edevart mindjárt nyitás után bement a boltba és ott állt egy darabig, de nem jött vevő. A másik segéd, Magnus, hozzáfogott leszedegetni a polcról azt a pár hitvány darabkát, ami az áruból még maradt, leporolt mindent és visszarakta a helyére. Legfeljebb ha egynek való munka volt még ott, az is alig.

Edevart bekopogtatott az irodába, belépett, köszönt és azt mondta: Talán jó lesz, ha most már én is elmegyek − ha jónak látja kegyelmed.

Én egyáltalában nem tartom jónak, − felelte Knoff. − Hát magam maradjak itt? Mi ütött belétek! Hisz nemsokára kezdődik a karácsonyi vásár! De azért megragadta az alkalmat, bólintott. Szóval, el akarsz menni? No jó, hát számoljunk el! Van egy heringháló… no, de ne kezdjük a végén. Mennyi ideig voltál a boltban és mennyi időbe került a hajó rendbehozása? Knoff plajbászt fogott és harcrakészen ült ott, most nem engedi megrövidíteni magát!

Ezért a két dologért nem kérek fizetést. Knoff ránézett, mire hozzátette: Nem, hiszen az nem volt munka.

Mintha Knoff most megingott volna, a harci kedve alábbhagyott. Szinte bánatosan mosolygott. Először érem meg életemben, hogy az embereim közül valaki önként lemond a fizetéséről, sőt mindig kevesellték, amit kaptak, mindig mindent keveselltek.

Edevart ebben a percben sokért nem adta volna, ha tisztán és bűntelenül állhat a gazdája előtt. Szó sincs róla, az emberei is kihasználták őt, rászedték, ahol tudták és hiúságára spekuláltak. Ki csodálhatja, ha viszont a főnök is résen állt és nem maradt mögöttük huncutságban! Edevart meghatottan nézte és nem hibáztatta. Pedig hisz nem is olyan régen, ugyanez az Edevart a legfőbb dolognak azt tartotta, hogy az ember ügyeskedjék és ne kímélje a könyökét: − most azonban csupa alázat volt, megsemmisült. Mi történt vele. talán meghibbant az esze! Knoff, a hatalmas munkaadó egyre többet, többet kénytelen feladni a hatásköréből, úgyszólván egészen tönkrejutott, ez az év megőszítette, bezzeg most már nem adja a nagyurat, ma még ráadásul meg sincs borotválva, Edevart most vette észre a fülében a szürke szőrcsomókat. Bizony szomorú egy főnök. De nem adta be a derekát. Mintha feltenné magában, hogy nem fog tovább fájdalmasan mosolyogni, nem és nem! Egyszerre olyan arcot vágott, mintha sietős dolga lenne, kihúzta az aranyóráját, megnézte, becsukta, aztán azt mondta: No, aztán jár még a hat−, majdnem héthavi béred. Ne zavarj most. − Kiszámította, felírta. írás közben úgy odavetette: Az a háló − nem is tudom − az irodafőnök nem nézett utána, mibe került annak idején. Mennyit szántál rá?

Edevart kitérő választ adott.

Knoff: Mondjuk, legyen tíz tallér?

Edveart: Igen, köszönöm. Ha annyiért lehet.

Nagyon meg lehetett elégedve az elszámolássál. A főnöke még búcsúzóban azt mondta neki: Sajnálom, hogy elmész! Aztán kurtán, szigorúan tette hozzá: Majd, ha a viszonyok javulnak, megint visszajöhetsz hozzám.

* * *

Odahaza sok újság várt rá, többek között egy szörnyű, hátborzongató hír, amitől háborgott még mindig egész Polden, meg a környéke, mint a felkavart tenger.

Ki hitte volna, hogy vannak tiszteletben álló emberek, akiknek lelkén a legsötétebb gonosztett szárad? Emberhalál − ítélet − a lélekzetük is elállt a jámbor atyafiaknak, nem szokták meg az effélét. Évek óta járta náluk a nóta egy szörnyű gyilkosságról Strassburg városában, és az erősebb részeknél meg-megborzongtak, Andreas Mensára is emlékeztek még, akit a Lofotokon kivégeztek, de az tíz községgel odább volt, emlegették még az Ellen leányzót is, aki megfojtotta a tulajdon magzatát, de ez is legalább a szomszéd községben volt, nem náluk. Ebben a békés koldusfészekben eddig még a dajkamese se tudott gonosztevőkről, rémtettekről. De most rájuk került a sor.

Éppen azelőtt volt, hogy Anna Máriát letartóztatták és elvitték.

Edevart egyebet se hallott, mint a bűnös asszony lelkifurdalásáról és vallomásáról szóló történeteket. Míg világos, nyári napok jártak, addig könnyebben elbírta súlyos terhét, addig fönnhordta a fejét, de az őszi homály beköszöntével összeroppant a lelke. Azzal kezdte, hogy egy éjszaka nagy sikoltozással fölverte a szomszédokat és mikor összesereglettek az emberek és lámpát gyújtottak, fölkelt az ágyból és hálóingben odaállt az ura elé, meg a többiek elé és megmondta, hogy ő okozta Skaaro hajósgazda halálát a lápon, egy és fél esztendővel azelőtt.

Hallatlan! Mindenki azt mondta, hogy csak álmodta az egészet. Azt hitték, a téli betegsége tört ki rajta újólag, hisz akkor magában beszélgetett és hóbortos volt. De ő olyan híven és élénken írta le a dolgokat, hogy nem kételkedhettek tovább a bűnében. Később elismételte vallomását a lelkész előtt, meg a hatósági személyek előtt és követelte, hogy büntessék meg. Valahogy azért most is egyenes és kemény volt Anna Mária, nem holmi összetépett cafat, jajgatott, az igaz, mintha korbácsolnák, de nem nyöszörgött. Mikor a hatósági emberek megkérdezték, haragosa volt-e Skaaro, azt felelte: Nem, ellenkezőleg! És arra a kérdésre, hogy miért pusztította el, csupaszon kivágta: Mert ki akart kezdeni velem, de nem kérlelt elég sokáig és otthagyott. Általában ezen a ponton Anna Mária semmiféle szégyent nem tanúsított, annyira, hogy a hatóság is fejcsóválva hallgatta. Még a kleivai fiatal özvegy, Josefine, meg Beret asszony is megütköztek ilyen szabadszájúságon, pedig mind a kettő nehezen bírt magával, ha férfit látott. Ha nem lett volna olyan borzalmas az egész história, legszívesebben a szája elé tartja a tenyerét mind a kettő és vihog.

A hatóság voltaképpen maga se igen tudta, mit kezdjen Anna Máriával. Látták, hogy szerencsétlen teremtés, akinek gyereke sincs, akivel bíbelődjön, féktelen a kedvteléseiben, élvezethajhászó, de izmos és derék asszony. Fejébe vette, hogy megbünteti Skaaro hajósgazdát és hidegvérrel nézte, hogy süllyed, süllyed a szeme előtt a feneketlen ingoványon, másrészt bebizonyosodott, hogy az utolsó pillanatban elszaladt segítségért és meg akarta menteni, sőt lélekszakadva rohant le a hegyről, de későn hozta meg a segítséget, szóval sokáig késlekedett a megmentéssel. Azt hitte, hogy oka van bosszút állni a hajósgazdán, de ez a rögeszméje nyílván lelki élete ziláltságára vezethető vissza, viszont ez az önkéntes vallomás és önfeláldozás mindenesetre mentségére és javára szolgál. − A hatóság kíméletes elbánásában részesítette, ahová vitték, az a börtönnek és menedékhelynek valamiféle keveréke volt.

De a falu nem csillapodott még le, szó sincs róla. Ha ott a község kellős közepén ilyen borzalmas dolog megtörténhetett, hát nem csoda, hogy még felnőttek se szívesen járkáltak késő este, a gyerekek meg már szürkületkor se mertek kimenni a kútra. Ki tudja, nem hallik-e kiáltás a lápról!

Na és Karolus? Hát azzal mi lett? Hovatovább külön eset lett. Szó, ami szó, Edevartnak valamennyire javára szolgált a község forrongása, így legalább egy lélek se törődött vele, Joakim, az öccse, például szintén azok között volt, akik felváltva őrizték Karolust, éjjel-nappal, így tehát nem jött mindjárt a nyakára a pénzét követelni, Edevart időt nyert.

Hát igen, Karolust szörnyen lesújtotta a felesége sorsa, azt mindenki látta. Nem evett és nem ivott, kiment az erdőbe és ott lakott a kövek közt a bozótban, ott hevert és magában beszélgetett. Az Isten óvjon mindenkit attól, hogy olyan kegyetlen kísértésbe kerüljön, eldobni magától az életet, mint Karolus!

Amíg valamennyire eszénél volt, minduntalan kimentek hozzá és hítták, hogy jöjjön haza. De ő csak morgott, hogy nem, nem megy haza! Gúnyolódásra fogták a dolgot, hát illik az egy hajósgazdának, község bírájának, bokorban tanyázni? Azzal se törődött. De hisz se nem eszel, se nem iszol, agyon fázol, éhen veszel. Igen, úgyse bánja, legalább vége lesz, úgysincs segítség! Végül azt próbálták megértetni vele, hogy istenkísértés itt kinn tölteni az éjszakát, hisz most könnyen megeshetik, hogy kiáltást hall a lápról. De Karolus csak azt hajtotta, hogy mindegy, úgyis az Isten kezében van. − Nem mentek semmire vele, ott kellett hagyni.

De akárhogy volt is, egy zimankós, sötét éjszakán Karolus úgy látszik maga is úgy érezte, hogy nagyonis csak az Isten kezére bízta magát, talán hallott is valamit a láp felől, hazalopózott koromsötétben és ott ült a házak közelében, pity-mallatkor beosont a tulajdon kamrájába és elcsent pár darab kenyeret, meg más harapnivalót, aztán elszaladt. Valaki észrevette az egyik házból és utánaszólt, de ő nem felelt. Ó, Karolusnak keserves sora volt, bozótban tanyázott és szenvedése nem akart véget érni. Kijártak hozzá naponta és vigasztalták, de egyszer csak azt látták, hogy egészen megbolondult. Hason feküdt, még csak nem is az oldalán, szépen, illedelmesen, nem bizony, orrát a földbe fúrta, eszébe se jutott, hogy imponálni akarjon valakinek, hogy kihúzza magát. Különben is a sárga ujjasán feküdt, azt elgyűrte, összegyömöszölte, a vadonatúj szép ujjasát.

Mikor visszafordították a hátára, úgy maradt összekuporodva, mint valami gombolyag, nem volt épületes látvány. Beszéltek neki, de nem felelt. Biztosan kényelmetlen, erőltetett helyzetben volt úgy, felhúzott térdekkel, két lába közé szorult fejjel, az emberek össze is súgtak, hogy görcsöt kapott szegény. De egyszerre csak megfordult maga jószántából és elkezdett négykézláb pörögni, a tulajdon feje körül, mint a pörgő csiga. Mikor ezt megelégelte, lefeküdt, de a könyökét rakta le előbb, mint egy állat, az is a mellső lábát nyújtja ki, ha lefekszik. Szomorú volt még nézni is. Egyszer csak kiránt egy talléros bankót a tárcájából és kettészakítja, pedig az volt az utolsó bankója. Na, most már senki se kételkedett, hogy komoly a baj, most már igazán erővel kellett hazacipelni. Egy páran elszaladtak kötelekért, ha netalántán ellenkezni próbálna, a többiek ott maradtak és megbeszélték egymás között, hogy felváltva őrt állnak mellette. Szörnyű gyász és elmezavar − most már kétségtelen.

De megkötözni nem kellett Karolust, talpra segítették és megállt önként. Hová lettek a darabok? − kérdezte. Miféle darabok? Hja úgy, a bankó darabjai − igen, Teodor eltette, majd visszakapod! A tehetetlen embert hazavonszolták, egyik karját Joakim fogta, a másikat Teodor. Úgy látszott, belenyugszik, sőt, elég könnyen lépked. Karolus talán maga is belátta egy világos pillanatában, hogy kutyának való ez az élet − bokorban hálni és elmezavart gyűjteni, talán az is megfordult a fejében, hogy eleget gyászolt már, Anna Mária rettenetes sorsra jutott, az igaz, de − uram bocsásd meg − eleget kínozta, zaklatta az embert.

Most hát rendben lett volna minden, de egy elmebeteg nem gyógyul meg csak úgy ukmukfukkra, azt senki se kívánhatja tőle, az őrséget nem lehetett bevonni. Uramisten! hisz nagy bolondságában Karolus még azt is követelte, hogy szolgáltassák ki neki a községi irattárat! Az lett volna csak szép! Aki bankópénzt szaggat, az nem kímélné a kormány és a kerületi főnök fontos írásait se, sőt, kitelik tőle. hogy kitép egy-két lapot a nagy jegyzőkönyvből! Egy év óta Joakim vezette a jegyzőkönyvet és nem óhajtotta, hogy semmivé tegyék a munkáját. Azt nem engedjük! − mondta Joakim és híven őrködött tovább. Szándéka volt majd annakidején bevétetni a jegyzőkönyvbe, hogy fizetés jár neki az őrködésért. A zsebpénze nagyon fogytán volt már.

Egy napon aztán mégis csak megkérdezte a bátyját, nem adna-e valami pénzt neki. De igen, − mondta Edevart és odaadott egy-két bankót. Joakim nyilván keveselte, de ő megmondta, hogy nincs nála több. Általában Edevart lassankint egészen jól föltalálta magát Poldenben. Olyan becsülete, persze, nem volt, mint pár hónappal azelőtt. Persze, most nem jött megrakott hajóval, se más csodadolgokkal, bizonyos, de hogy levegőnek nézték volna, arról szó se volt. Mivel sokan tartottak tőle, hogy Karolus nem tudja majd elkormányozni a nyolcevezőst a télen, egypáran Edevarthoz fordultak, nem állna-e közéjük, Karolus helyett. Mondtak olyasmit is, hogy bizony az ember nem szívesen bízza az életét elmebetegre, ha már arról van szó. Edevart megígérte, hogy gondolkodik a dologról, de nincs szerszáma, fölszerelése a lofothalászatra. Hogy a választás őrá esett, valamennyire megnyugtatta a jövőjét illetőleg, most már bízott benne, hogy majd csak akad valami. A becsületét az is növelte, hogy valamelyik napon egyszer csak új takarót terített az ágyára otthon, a szobájában, egy csudaszép hímes, rojtos holmit. Az emberek ámulva bólogattak: Hja, ahonnan az előkerült, ott egyéb is van, mégse egészen koldus még ez az Edevart! Csakhogy Edevart bizony nagyon odavolt, azt a fosenlandi telekvételt, azt megsínylette. A legjobban a húgocskái miatt búsult, hogy most semmit se hozott nekik a nagyvilágból. Az egyiknek még megvolt a medáliája, a másik is hordta a kígyógyűrűt, zsinórra fűzve, a mellén, de az ünneplő ruháikat kinőtték és nagyon rájuk fért volna, hogy Josefine újat varrjon nekik. Edevart jól látta, milyen szorultságban vannak a kislányok és kínlódott, belátta, hogy amit a nyáron a heringgel kerestek, az rég elúszott.

Egy szép napon felkészült, hogy elmegy a telepre, a boltba. Jól látta, hogy húgai örömteli várakozással néznek rá. Mintha csak azt mondták volna: Ó, egy-két szép ruhára valót a mi bátyánk csak úgy kiráz a kabátja ujjából! Mi az neki! De bizony a bátyjuk nem rázta ki egykönnyen, sőt nagyon is aggódott a vállalkozása sikere miatt.

A Gabrielsen szép új boltja zárva volt, egyszerűen le volt lakatolva. Edevart bement a konyhába, ott találta a szolgálólányt Olgát, a gyöngyzsinóros Olgát,, azt beküldte a boltoshoz, hogy jönne elő a napvilágra.

Mit akarsz? − kérdezte Gabrielsen és nagyon komor képet vágott. Hát jó, gyerünk be! Útköz ben szüntelenül fecsegett. Mi a csudának ácsorogjon ő ott a boltban egész nap, egy árva lélek se dugja be az orrát és aki jön, az is hitelbe akar venni. Az ilyen vevőt pedig csöppet se szereti. Mit is akartam. Hallod-e? Ugyan büszkék lehetünk a bírónkra itt Poldenben! Azt mondtátok, hogy sokkal különb, mint én, most kisül, hogy a felesége gyilkos, ő meg négykézláb jár, mint az állatok. Váljék egészségére! Mit kívánsz tulajdonképen? − kérdezte végre és már készen állt, hogy lemérje hosszát, súlyát.

Hát Edevart próbálta csűrni-csavarni a dolgot, de végre mégis kirukkolt vele, hogy szerszám kéne a lofothalászatra, de nem tud fizetni, csak majd tavasszal, ha megjönnek.

Eredj a fenébe! − morogta Gabrielsen.

Hát ez bizony elutasítóan hangzott, de Edevart most már nem léphetett vissza, kihúzta a doppeni adásvételi szerződést a zsebéből és a boltos elé rakta.

Mit csináljak ezzel? − kérdezte Gabrielsen. Ez nem százasbankó. Halászkészséget akarsz? Járt itt már vagy húsz—harminc tökfilkó előtted és mind téli fölszerelést akart, hogy a házát fogadjam el zálognak. Koldus az egész falu, egy rongyos tallért nem találsz senkinél. Zálog? Zálogra nincs szükségem, pénz kell nekem, ha pénzed nincs, eredj haza.

Edevart dörmögött valamit, hogy ő száz ilyen készségre is jó, csak most egy kicsit meg van szorulva.

Gabrielsen: Hát én magam tán nem vagyok megszorulva? Megépítettem ezt az átkozott palota-boltot, minden pénzemet beleépítettem, egy szép napon csak összeroppanok, már csak azt várom, mikor üt az órám. Én legyek tán az atyaistene mindenkinek, aki szorultságban van? Ki hallott ilyen bolondot! Eredj haza, de minél előbb! Hova a csudába tetted azt a pénzt, amit kerestél? Hisz a nyáron még hajód, rakományod volt, kormányos voltál, nem? Halászkészség! Gondold el végre értelmes ember módjára: én magam egyhavi váltóra kapom a szerszámokat, te azt kívánod, hogy adjam oda négy-öt hónapra. Na, ugye. És ha egyáltalában nem kerülsz élve haza a Lofotokról?

Erre az eshetőségre kegyelmed egész kis tanyát kap zálogképpen.

Zálog, meg zálog! Hol van az a te tanyád ?

Fosen mellett.

Szóval a holdban. Nekem nem kell semmiféle tanya, én nem fizethetem ki a váltóimat tanyákkal. Nem, nem. Te csak eredj haza, megmondtam, ne álldogálj itt!

Látom, szép kelmék vannak itt a polcon, mondta Edevart.

Kelme ? Ó, igen. De te még mindig itt vagy ?

Adhatna kegyelmed pár rőfnyi kelmét nekem a gyűrűmre.

Adhatnék ? A gyűrűdre ? − kérdezte Gabrielsen egy kicsit megzavarodva. Gyűrűkre sincs szükségem.

Edevart: De ez arany. És ahogyan a kelmét itt heverteti kegyelmed eladatlanul, úgy itt heverhet a gyűrű is.

Arany, csakugyan ? Hadd lássam! És Gabrielsen méregette a tenyerében a gyűrűt, megvizsgálta a jelzést, megcsörrentette az asztalon; végre kijelentette : Hát, pár rőfnyi kelmét kaphatsz rá, milyet akarsz ?

Ruhakelmét a húgaimnak. Gyapjút. Én tudom, milyet szeretnék, mondta Edevart és belépett a pult mögé. Magam is voltam boltban.

Megegyeztek, talán Gabrielsen maga is úgy vélekedett, hogy érdemesebb az aranyat tartogatni, mint a kelmét és fizetésnek se sokkal rosszabb a pénznél, engedékenyebb lett és azt mondta : Azt a te Joakim öcsédet meg kellene botoztatni. Igen. Kereken kimondom. Nyakunkra hozta ezt a heringet a télen és az emberek egyszerűen megbolondultak. Mindenkire átragadt a nyavalya, én se voltam különb a többinél. Úristen, micsoda átkos időt hozott ránk, az árak felszöktek, a munkabérek felszöktek, valamennyiünket fölvetett a pénz, összevásároltuk, amit szemünk látott, két kézzel szórtuk a pénzt. Pár hónapig ment a dolog, akkor megint szegények lettünk, nyomorultabbak, mint valaha, a lelkünket kikezdte a romlás. Volt valami maradék itten, valami finom külföldi sajt, mit csináltam volna vele ? Mit gondolsz, mit csináltam ? Megettem magam. Úgy bizony. Nagy romlottságomban. Hogy különben megpenészedett volna, azt mondod? Nem úgy van, elajándékozhattam volna a tiszteletesnek, legalább az áldozati garasokat elengedte volna. Igen. Csakhogy mi egyszerűen megettük magunk a feleségemmel. És azt hiszed, hosszabb életű leszek tőle ? Sőt. Talán ellenkezőleg, mert jó kukacos volt már. Dehogy, dehogy. Nem élünk egy nappal se tovább, ha finom ételeket eszünk. Hanem azt megmondhatod az öcsédnek, ha még egyszer ilyen heringfogást ejt, hát hozzám ugyan ne jöjjön, hogy sürgönyözzem szét a hírt és szerezzek neki vevőket, mert nem állok kötélnek. Most már okosabb leszek.

Edevart már menni akart, de az öreg még mindig szóval tartotta. Bizony, nevetséges egy figura ez a mi polgármesterünk. Az az út − nohát, nem utat kellett volna inkább építenünk, hogy idejuthassanak az emberek hozzánk ? Persze, hogy azt kellett volna, míg pénzünk volt. Ha én vagyok a bíró, meg is építtetem. És ti odaát Poldenben elhiszitek, hogy Karolus igazi bolond ? Nem bolondabb az, mint te vagy én. Haha! pompás! Csupa komédia az egész. Hisz boldog, hogy megszabadult attól az asszonytól, úgyse volt soha békessége tőle. De nektek ugyan mindegy, akármit tálal föl valaki, elfogadjátok igazinak. Karolus, falu bírája! Eredj csak haza, aztán önts a fejére egy dézsa hideg vizet, a vastagabbik végét meg tiszteld meg egy rúgással, attól meggyógyul! Nem azért mondom, hisz valamirevaló ember akkor se lesz belőle, nem is volt, nem is lesz. Bánom is én, ha továbbadod is a szavamat.

Edevart elment. Odakint a kert egyik zugából előkerült Olga, diskurálni akart kicsit. Várt rá, lányszokás szerint otthagyta a dolgát és kiállt a kertbe. Edevart fiatal legény volt, ismerte is régebbről, no meg ide a telepre nem olyan sűrűn vetődtek mostanában a fiatal legények. Olga szépen kimosakodott, rendbeszedte magát a találkozóra, de se gyöngyzsinóros öv, se csokros cipellő, se semmi úri cifraság nem volt rajta, − csak egy sötét szemű lányka volt, semmi egyéb és egy kis szórakozásra vágyott. Hogy lesz-e karácsonyra tánc Poldenben ? Akkor Edevart ne felejtsen el szólni neki. A tavalyi hajósok is visszajönnek talán ? Hej, derék legények azok, egy tallér a muzsikusnak − semmiség volt nekik. Ragna rosszul járt, az igaz, gyereke lett, de hát ostoba volt és nagyon fiatal, nem tudta ügyesebben csinálni. Még szerencse, hogy a gyerek nem él. Mondják, hogy az öreganyja fojtotta meg.

Mit beszélsz ? − kiáltott Edevart.

Igen, azt hallottam. Szegény öreg nagyanyó nem tudta, mit csináljon, miből tartsa el az anyát meg a gyerekét, hát így segített magán. Te nem hallottad? Hja, persze, te nem voltál idehaza, de itt senki sincs, aki ne hallotta volna. Mit is akartam mondani, hová hajóztál akkor innen ? Trondhjembe ? Hát bizony, te nagy világot bejártál. Én is próbáltam már eljutni Trondhjembe, de az nem olyan könnyű dolog, meglátom, sikerül-e. Mit gondolsz, egyik kormányos azok közül, akik tavaly itt jártak, nem vinne magával ? Mert hiszen te is a magad hajóját viszed biztosan, de te nem viszel el, nem is csodálom, biztosan van szeretőd arra délen, akkor inkább azt viszed magaddal, ne is merd tagadni…

Edevart gyűrűtlen kézzel ment haza, de sokkal gazdagabb és boldogabb volt, mint odamenet, két ruhára valót vitt a kislányoknak és mikor a kleivai Josefine eljött, hogy megvarrja, hát ámulva csóválta a fejét, hogy micsoda pompás szövet. Na, hisz a lánykák úgyis tudták mindig, hogy ha az ő bátyjuk vesz valamit, csak a legjobbat veszi.

* * *

Úgy beszélték meg, hogy Edevart viszi a Lofotokra a Karolus dereglyéjét, meg öreg szerszámját. Karolus beleegyezett, megokosodott közben, most már mindent megértett, amit mondtak neki, sőt, még annál valamivel többet is, teszem azt, megértette ebből, hogy a legénység bizalmatlan iránta és azért úgy tett, mintha semmi kifogása nem lenne az ellen, hogy ő otthon csücsüljön, míg a hajóját, szerszámját más viszi pénzt keresni. Ó, fenemód megokosodott a végén, úgy tett, mintha rá se érne a sok hivatali dolgától, nem is mehetne halászatra. És attól kezdve csakugyan az iratokat, jegyzőkönyvet bújta, de semmi jelét nem adta, hogy csak egy lapot is ki akarna tépni valahonnan.

Edevart nem nagyon örült a dolgok ilyetén rendjének, egyáltalában nem, elvégre így a más szerszámjával, más hajóján csak közönséges halász volt ő is, legfölebb valami kis pótlékot kapott, mint halászgazda.

Való ez annak, aki már kormányos is volt ? De nem áll módjában választani. Ha beüt a hal, elég szépen kereshet így is és a pénz kellett neki. Megszületett benne egy terv, azt szövögette.

Nem valami nagyszerű, merész terv volt ez, de Poldenből el kellett jutnia. Örökre ? Hát Isten tudja, talán örökre. Itt nem volt maradása.

Sohase hitte volna, hogy a szülőfaluja ilyen rossz hely lesz egyszer, gyilkosság, elmebaj, züllés, romlás kezdte ki, sötét reménytelenség nyomja a lelkeket, a szegénység ordít minden zugból, még a gyerekeknek sincs mit enni, külső Poldenben egy házba betörtek éjnek idején, szárított szénhalat loptak és a hóban gyereknyomot láttak. Istenem! Száraz szénhal, nem is tápláló és olyan, mintha faforgácsot rágna az ember! A téli nagy heringfogás tönkretette minden józan eszüket és romlásba vitte az egész falut. Polden csődbe jutott − mi keresnivalója lenne ott ? Edevart mostanában odahaza étkezett és ő is fogyasztotta az apja garasait, amit a távirdától kapott. Nem tudta, honnan szerezzen elemózsiát a Lofothalászatra.

Ezra gyerek volt az egyetlen, aki még kacagni, örülni tudott. Az Edevart sarkában járt szüntelenül, mint ahogy pár évvel azelőtt Edevart az August sarkában járt. Mindenáron be akart állni az Edevart bokrába és föl is vették inasnak a Lofotbárkára. Ezra ügyes gyerek volt, nem bérmálkozott még, de kikunyerálta a lelkésztől, hogy elmehessen, szerzett magának készséget, fölszerelést és egy csomó pénze még maradt is. − Kölcsönözhetnél nekem egy kis pénzt, − mondta neki Edevart. − De mennyire! − nevetett Ezra, tréfára értette a dolgot. Edevartnak mit volt mit tenni, kis szakácsától kellett kölcsönkérnie pár tallért. Na igen, mert a maga pénzét lekötötte ott délen és jelenleg nem tudja fölszabadítani.

Egy gondtól hát megszabadult volna. Most még csak az öccsét kellett elintézni.

Ó, Joakimnak jó orra volt, régóta megszimatolta ő, hogy a bátyjának nincs rendben a szénája. Véletlenül meglátta egyszer a lapos pénztárcáját és mikor a ruhakelmét hozta a kislányoknak, hiányzott az ujjáról a gyűrű. Joakim nem esett a feje lágyára, előrelátó fiú volt, persze, hogy neki is be kellett szerezni a télire való elemózsiát. Mire Edevart rászánta magát, hogy megvallja neki, milyen bajban van, Joakim már tudta, hogyan segít magán. − No, hogy? − kérdezte Edevart. − Az már az én dolgom, − felelte a fiú.

Edevartot nagyon bántotta ez a viselkedés. Az egész titkát nem vallhatta meg, de megmutatta a doppeni kötést és leírta neki a birtokot. Jó karban lévő ház, mögötte gyönyörű sziklafal, nagy, tisztavizű patak, vízesés, ahonnan vizet hordhat az ember, jó föld, legalább két tehénre való kaszáló és az egész egy szép zöld öbölben van. Amerikába vándoroltak a gazdái, el kellett, hogy adják, potom áron. Ajándék, annyi pénzért, az bizonyos. Doppen a hely neve, − ugye, különös név.

Joakim csak hallgatta. Voltaképpen rosszabbtól tartott. Milyen könnyen kisülhetett volna az is, hogy Edevart elvesztette a pénzét, vagy eljátszotta kártyán, hisz annyifelé megfordult. Így legalább biztos tulajdonba fektette bele, az mégis valami. Hanem azért mégse tehetett mást Joakim, minthogy a fejét csóválja, mert hiszen ő hálósgazda volt valamikor és tanult egyetmást.

Edevart: Persze, a fejedet csóválod, de csak látnád egyszer Doppent!

Mit akarsz kezdeni vele? − kérdezte Joakim. − Oda költözöl?

Azt nem tudom. De ajándék annyi pénzért. Nem vennéd te meg?

Azt alig hiszem, − felelte nagyosan a fiú.

Csönd. Edevart örült, hogy szerencsésen túlesett ezen is. − Mihelyt a halászat elkezdődik, megkapod a pénzedet, erre számíthatsz, − mondta még. És idősebb létére most mégis egyenrangú módon diskurált a Joakim gyerekkel, hadd örüljön. − Hát igen. Ő már kigondolta a tervet, itt hagyja Poldent, elutazik, lehet, hogy tán vissza se jön, tudja az Isten. Hanem itt nincs maradása.

Hová mész?

Hogy hová! Megjósolták, hogy Amerikába kerülök egyszer én is, majd meglátom.

Hetek múltak, karácsony is elmúlt, ugyan szomorú karácsony volt, nem olyan idők jártak, hogy táncolni, ünnepelni lehessen. Mind koldusok voltak. Edevart maga is csodálta, hogy annyira elkívánkozik hazulról, mi lelte, vajjon? Talán máris túlságosan sokat kódorgott a világban és természete lett a csavargás? Hovatovább mindegy lesz neki, hol van, egyik hely csak olyan, mint a másik, se nem jobb, se nem rosszabb, az otthon érzése mintha kiveszett volna belőle egészen, a gyökerei megrongálódtak. Ismerős helyek, réten, dombokon − régi ösvények, hegytetők − mit törődik ő már velük? A tenger, az öböl, − gyerekkori pajtások − az ő számára nincsenek.

Egy vasárnap reggel beállított hozzá Ragna és kérte, hogy jöjjön vele a nagyanyja házába, okvetlenül jöjjön, nagy bajban van.

Edevart Ragnával se törődött már, úgyszólván nem is létezett előtte. Ha úgy eszébe jutott valami a játékaiból vagy az iskolából, olyan volt, mintha álmában látná a kislányt. Emlékezett, hogy egyszer segített neki megkeresni a gombját a hóban, szép, fényes gomb volt, korona is volt rajta.

Mikor Ragnáék házába értek, az öregasszony az asztalnál ült, a falnak dőlve, de nem mozdult. Edevart riadtan bámult rá.

Igen, meghalt, − súgta Ragna. − Vízért voltam és mikor bejöttem, így találtam itt.

A nagyanyó olyan öreg volt és olyan fehér arcú, az egyik füléből pár csepp vér szivárgott most, de az arca nyugodt, szinte mosolygó volt, mintha maga se tudná, hogy meghalt.

Nem mertem egyedül maradni vele, mondta Ragna, most megkérlek, hogy segíts lefektetni, másként megmerevedik.

Edevart sose látott még halottat és legszívesebben hazaszaladt volna, de szégyellte magát, meg hát, ha már segítséget kérnek tőle, meg kell emberelnie magát. August biztosan nem hátrálna meg az ő helyében. Különben is, világos reggel van. Fogta a holttestet és odavitte az ágyhoz, mintha gyereket vinne. Izmos fiú volt és a kis, sovány öregasszony kicsi baba lett valósággal, de szép volt azért, az arca átszellemült.

Ragna gyöngéden tett-vett a halott körül, lezárta a szemét és felkötötte az állát, hogy a szája tátva ne maradjon, aztán leterítette kendővel az arcát. Mikor kimentek, egy dézsát gördített a küszöb elé, amint azt a szokás megkívánta.

Így tehát Ragna hajléktalanul maradt és kénytelen volt Edevarttal hazamenni.

Azt a pár napot, míg az öregaszonyt a földbe nem tették és Edevart a Lofotokra készülődött, egy födél alatt töltötték és elbeszélgettek egynéhányszor. Edevartnak olykor úgy rémlett, hogy a lány rajtafelejti a szemét, de mivel ő nem sokat törődött vele, hát csak bosszankodott és ment a maga dolga után. Míg egyszer Ragna el nem mesélte, hogy Teodor el akarja venni.

Mit beszélsz? − kiáltott rá Edevart.

Igen, sokszor mondta már és most karácsonykor végre igent mondtam neki.

Talán a féltékenység motoszkált benne? Hát a gyerekkori szerelem még nem halott egészen? Teodor! az a sérves! − mondta.

Igen, én is hallottam valamit, felelte a lány. Nem tudom, mi az.

Hát azt Edevart se igen tudta, de valami rossz dolog lehet, biztosan.

Hiába, mondta megadással Ragna, nincs senkim, aki gyámolítana.

Hát eredj, Isten hírével! − mondta volna August és nyugodtan várt volna, míg másik lányt talál. De Edevart kifakadt: Ilyen bolondot se hallottam még, amióta élek.

Mit beszélsz? − kéidezte Ragna.

Edevart dühösen fölállt, mintha menni akarna. Énnekem ugyan mindegy! Csinálj, amit akarsz.

Nem élhetek magamban ott a házban! − mondta csüggedten a lány.

Inkább odadobod magad akárkinek?

Ragna nem tudta, mit szóljon. Kezdetnek utóvégre az is valami, hogy megvan a nagyanyó házikója, a kenyérrevalót meg csak megszerzi Teodor is, ahogy a többi megszerzi. Csúnyának nem csúnya, azt nem lehet ráfogni.

Hja úgy! − dühösködött Edevart. − Ha szerelmes vagy belé, hát csak legyen a tied ő is, meg a sérve! Mit törődöm vele. − Bizonyos, hogy a féltékenység bántotta és még csak leplezni se tudta. Maga is ráeszmélt végre és akkor nevetni próbált, fölényeskedni, de rosszul sült el a dolog, a szája savanyú vigyorgásra állt, a belseje háborgott. Nahát! éppen Teodor! Persze, neki még elég jó az is! Most egyszerre bántani, büntetni akart, a gyerekről kérdezősködött. − Na, és a gyereke, amit a bokorban szerzett, arra már nem emlékszik? Persze! A nagyanyó tette el láb alól, mi?

A lány halálsápadtan dadogta: Mit beszélsz!

Hogy a nagyanyád megfojtotta.

Nem, dehogyis − én nem tudok róla —

Úgy látszik, te vagy az egyetlen, aki nem tudja.

A lány lecsüggesztett fejjel ült és hallgatta. Edevart csak tajtékzott tovább, keserűen, oktalanul, világéletében hirtelen természetű volt, könnyen állt nála a jó is, rossz is. Mielőtt kiment, még odavágta neki: Nem tudsz róla? Biztosan nyugodtan feküdtél és nézted, hogy csinálja. Kitelik tőled.

Persze, hogy később maga is megbánta, amit művelt. Mit akar ettől a lánytól? Biztosan azért van az egész, mert Ragna sose törődött vele egy szikrányit se, tévedett, dehogyis feledte rajta a szemét, észre se vette őt, már az iskolában is ilyen szokása volt, kutyába se vette, hisz ő olyan utolsó tanuló volt, semmibe se nézték.

Pár nappal azután, éppen mikor a Lofotokra indultak, megint találkozott a lánnyal. Az egész legénység odagyűlt a révbe, ott volt Joakim, Teodor, Ezra, meg egy öreg ember, az elemózsiás ládákat rakták be éppen és rendezkedtek, amikor Ragna odajött.

Most nem volt olyan csüggedt, sőt jókedvűnek és elevennek látszott − Bizony, a kis Ragna elemében volt, csúfolta Edevartot a halászbokra miatt. Csupa tejfölösszájú, legfölebb, ha egy felnőtt férfiember van a hajóján! Az az egy persze Teodor volt, a vőlegénye, mert hisz a vén Martinus már az öregségtől megint összezsugorodott.

Nevettek a Ragna tréfáján, senki se vette zokon, de ő nem érte be ennyivel, csípősen kérdezte, Edevarthoz fordulva: Emlékszik, tavaly nyáron, mikor kormányos volt és vele főzette meg az ebédjét? Milyen uras volt akkor! csak pohárból tudott vizet inni.

Erre ugyan Edevart is mondhatott volna egyet és mást, de jobbnak látta hallgatni. Különben is hálátlanság Ragnától, hogy éppen ezzel csúfolja, hisz tavaly nyáron jó szolgálatot tett neki Edevart, elintézte a kormányosát. Mintha most egyszerre Ragna maga is észbekapott volna, eltakarta az arcát, sarkon fordult és elment. A háta egész meggörbült a nagy sírásban.

A szerencsés véletlent gondviselésnek mondják, a rossz véletlent azonban sorsnak.

A Lofotokon Edevartnak az a sors jutott, hogy ő, aki tavaly a „Hermina“ egyárbocos kormányosa volt és egész atyafiságát megvendégelhette, pálinkával, pereccel traktálhatta a hajón, most egyszerű legénységgé sülyedt. Bizony az ő szemében is, másokéban is, elég nagy zuhanás volt ez. Tavaly csudájára jártak, emlegették, ezidén szó se volt ilyesmiről, az ő szava se nyomott többet a latban, mint a többieké. A vén Martinus, a derékon húzó, tapasztalt ember volt, megmondta a véleményét árakról, halról, meg hogy mikor kell vízre ereszkedni, mikor jobb a parton tanyázni. Teodor jobban teszi, ha nem beszél mindenbe bele, de folyton járt a szája. Teodor fajankó volt.

Ünnepnapokon, meg ha nem szálltak ki, sok mindenről eldiskuráltak a bódéban és ilyenkor bizony a halászgazda szava se volt több, mint akármelyik legényéé. A vén Martinus csöndes,, bölcs ember volt, tudatlan, mint egy állat, de értelmes és vallásos lelkű. Joakim a könyveket falta világéletében, ő is odalátogatott a tanyára gyakran és vagy valami nótát, vagy egy újságot hozott, azzal mulattatta a társait. Edevart is mesélhetett volna Bergenről, Trondhjemről, de ott Teodor is vele volt és érdekesebb tapasztalatokkal dicsekedett.

Hát ti csak járjátok a tengert és láttok sokféle embert és a nagy világ nevezetességeit, én tudatlan és egyszerű ember vagyok, de azért…

Hogy érti ezt?

Hát, csak úgy gondolja. Olyan furcsa dolog az, ahogy ti dobáljátok az életeteket összevissza. Az Isten minden embert a maga helyére teremtett és meg is maradtunk ott, ahol voltunk, de ti elhajóztok, odébb álltok. Látod, én Poldenben éldegélek, ahogy az apám, meg a nagyapám ott élt és annak az apja ott élt. Valamennyien öreg kort értünk, hovatovább háromszáz esztendeje, hogy ugyanazt az eget látjuk és ugyanazt a földet ta-podjuk. A házaink összedőltek, egyik a másik után és mi újat építettünk mindig, hogy legyen hová behúzódni. A gondviselés velünk volt. Nem hajóztuk körül a világot, igaz, csak ott éltünk a szülőfalunkban és télen elmentünk halászatra és tengettük az életünket évről-évre, ahogy éppen lehetett. Nincs okunk panaszra, az Úristen megtartott bennünket és nem hagyott el.

Hát szép, szép, de a fiataloknak csak amolyan szószaporításnak tűnt az egész, Teodor fütyörészni kezdett.

Na látod, mondta Joakim a bátyjának, te is érthetsz belőle. Nem kell elutazni.

Nekem is szólt, amit az öreg mondott, − szólt közbe Teodor és megint előretolakodott.

Az öreg pedig nyugodtan beszélt tovább. Hát ez az Edevart is, ugye, sok tengert bejárt, sok várost megismert és világtájat. És tavaly ugye itt a bódénk előtt horgonyzott egy nagy hajóval és kormányos volt és ő parancsolt. Mindenki csak róla beszélt és Karolus, az egész község bírája semmi se volt hozzá képest. Csakhogy az már így van, ha az ember magasabbra repül, mint ahogy a szárnya bírja, hát lezuhan.

Edevart: Lezuhanásnak mondod azt, hogy megint eljöttem a halászatra?

Mire az öreg: Hát ebben igazad lehet. De mi hasznod volt az egészből? Tengerre szálltál, híres ember lettél, aztán most visszajöttél és semmivel se vagy különb, mint közülünk akármelyik. A gondviselés nem volt veled.

Edevart: Isten mentsen, a gondviselés nem lehet egyszerre annyifelé, téged kell, hogy őrizzen!

Hahaha! a bódét hahotázás töltötte be.

Hát jó, legyen úgy! − mondta békésen az öreg. De mikor visszakerültél, hát a falunk sehogy se volt már elég jó neked, azt mesélted úton-útfélen, hogy nem lehet ott megmaradni. Talán jobb hely volt, ahonnan jöttél? Mért nem maradsz ott? Tudja a jó mindenható. Az az August is a te fajtád, csak járja, egyre járja a tengert, sehol sincs hazája és ha egyszer meghal, hát idegen földbe teszik. Mért hajózott el akkor? Otthon maradhatott volna. Gyerekkorában kedves, derék fiú volt, jó hasznát vettük volna valamelyik halászbárkán.

Dehogy is! − szólt közbe Edevart, − August a csónakban halálra ijed, oda nem való.

Mit beszélsz? − kiáltott rá Teodor. Együtt voltam vele a hajón és sose láttam, hogy félne.

Fogd be a kereplődet, te kotnyeles! Én tudom, mit beszélek.

Szó szót hozott, civódás lett a dologból, gorombaságokat vagdostak egymás fejéhez, míg veszekedtek, de aztán mikor a közös tálat körülülték és felváltva mártogatták a lébe a kétszer-sültjüket, mégis csak lecsillapodtak. No, nem, nem volt közöttük emberevő, szegények voltak egytől-egyig, de a szegénységet megszokták gyerekkoruk óta. Egy kevés siker, egy napi halbőség olyan jókedvet, örömet teremtett közöttük, mintha ki tudja milyen szerencse ütött volna be hozzájuk. Többre nem is vágytak.

Edevart egy darabig halászott, akkor visszafizette Ezrának a kölcsönt, nemsokára azután Joakimmal is el akarta intézni a dolgát. − Mennyi volt az a pénz? − Joakim nem tudta. − Hát nesze, itt van. − Joakim nem akarta elvenni, a testvérek összeszólalkoztak ez alkalommal, mind a kettő dühös volt, egyik sem akart engedni. Micsoda pénzről beszélsz? − kérdezte Joakim és sápadt volt a méregtől, eredj, végy magadnak kölest érte. − Edevart meg azt mondta, hogy az olyan templom egere, mint Joakim, ne akadékoskodjék, ha pénzt kínálnak neki, mire az öccse azzal vágott vissza, hogy ő nincs annyira rászorulva, de vannak olyanok, akik a télire való elemózsiát is a más pénzéből fizették ki. − Nem szorulsz rá? Akkor talán loptál valahol. Talán te voltál, aki szénhalat lopott ott a külső öbölben annak idején? − Nem, Joakim azt mondta, hogy ő nem olyan nincsetlen flótás, a község is kifizette neki, ami a jegyzőkönyv vezetésért, meg a bíró őrizéséért járt. —Bánja az ördög! fortyant föl Edevart, − vedd el a pénzedet, míg jó szóval mondom! − Csak fektesd ezt is a házadba! − kiáltott Joakim felpattanva. És ha nem hallgatsz, belédszalasztom ezt a bicskát, isten bocsássa meg!

Edevart ránézett és beadta a derekát. Joakim éppen olyan hirtelen természetű volt, mint ő maga. Taknyos kölyök! − csak ennyit mondott. Nem haragudtak ők egymásra, jót akart mind a kettő, de röstelték elárulni: Persze, hogy Joakim se volt holmi naplopó, aki dobálta a pénzét, de tudta, hogy a bátyjának kell mindaz, amit összekuporgathat, ha olyan nagy útra készül, meg aztán ő a maga lofotrészéhez hozzá se nyúlt még, a haljárás jó volt és szépen kerestek mindnyájan.

Már tél vége felé jártak, Edevart bérelt is halászalkalmatosságot Poldenbe, meg is kötötték a szerződést. Egy új kormányos készült ezidén Poldenbe, halat szárítani. Az Ofot-fjordról való idősebb ember, szűkszavú és komoly, az övé volt a hajó is, a rakomány is. Maga akarta szárítani a halat. Joakimot fogadta fel révkalauznak a Vestfjordba, a poldeni öbölig.

Egy április végi napon Edevart kettesben diskurált egyszer a bokor öregével, elmondta neki, hogy messze útra készül.

Gondoltam! − mondta a vén Martinus, − tartottam tőle. Ki viszi haza a dereglyét?

Edevart kinevette. A dereglyét? Azt hazaviszi egy gyerek is. Te magad is elkormányozod.

Nem én, − mondta az öreg és fejét csóválta, én nem fogom meg a kormányrudat, sose is volt a kezemben. Evezőslegény voltam mindig, a hajó derekában volt a helyem és nem kívánkoztam többre, amióta élek. Úristen! hogy ti mennyit járjátok a világot! Hová akarsz menni?

Hát hová megy az ember? Lehet, hogy Amerikába. Neked csupa leányaid vannak, mégis az egyik odakerült Amerikába.

Igen, az urával ment ki. Aztán meghalt és most idegen földben nyugszik.

Nem lehetett másként, hiába. A halászat végeztével, mikor a nyolcevezős éppen indulóban volt hazafelé, Edevart eltűnt. A Karolus öreg szerszámját szépen rendbehozta, felrakta, hogy hazaszállíthassák, a maga halászkészségét visszaakasztotta a helyére, de ő eltűnt. Nem búcsúzott senkitől.

(Vége az első kötetnek)

A szavakkal szinte kifejezhetetlen érzések költője két világjáró csavargó sorsán keresztül megmutatja nekünk a norvég földet, a norvég tengert és az emberi élet általános örök motívumait. Knut Hamsun legújabb regénye nem marad mögötte a többieknek.