Edo van Belkom

Lord Soth

Harcosok sorozat • VI. kötet

Fordította

Zarándy Beáta

Korrektúra

Czene István

Tördelés

Bárány Tamás

Felelős kiadó

Terenyei Róbert

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Edo van Belkom

Lord Soth

^©1996 TSR, Inc.

Copyright © 2004 by Wizards of the Coast, Inc.

Licensing by Hasbro Consumer Products

All Right Reserved

ISBN 963-9474-76-2

Delta Vision Kft.

Budapest 1094 Ferenc krt. 27.

Telefon: [phone]

Telefon/Fax: [phone]

www.deltavision.hu

Lord Soth

Harcosok sorozat • VI. kötet

Edo van Belkom

Delta Vision Kiadó

Budapest

A Dragonlance világán már megjelent regényeink:

Káoszháború sorozat

Margaret Weis és Don Perrin Halálbrigád

Douglas Niles Az utolsó nemes

Linda P. Baker és Nancy Berberick Az égi éj könnyei

Douglas Niles A Bábkirály

Richard A. Knaak A Vértenger kalózai

Fergus Ryan A Ráseránts-hegy ostroma

A Halálbrigád folytatása

Don Perrin és Margaret Weis Az utolsó erőd

Harcosok sorozat

Roland Green A Korona Lovagjai

Tina Daniell Maquesta Kar-Thon

Roland Green A Kard Lovagjai

Don Perrin Vasverő Theros

Roland Green A Rózsa Lovagjai

Edo van Belkom Lord Soth

Előkészületben

Harcosok sorozat

Roland Green Önfejű lovagok

A könyvekről bővebben: www.deltavision.hu

Ajánlás

A bátyámnak, Lou van Belkomnak, aki úgy vélte,
hogy bolond ábrándokat kergetek, de ezt a
véleményét szerencsére megtartotta magának.

Köszönetnyilvánítás

Számos ember közrejátszott ennek a regénynek az elkészültében. Szeretném megköszönni Brian Thomsen főszerkesztő úrnak, amiért bízott a képességeimben; Margaret Weisnek és Tracy Hickmannek, amiért életre keltették ezt az érdekes figurát, aki a regény főszereplője lett; Barbara G. Young szerkesztőnek, amiért segített lecsiszolni a kevésbé tökéletes részeket; Ed Greenwoodnak, aki szintén a TSR szerzője, amiért már a kezdetektől bátorított és tanácsokkal látott el; valamint a béta-tesztelő Don Bassingthwaite-nek, David Livingstone-nak, Clink és David Nickle-nek, amiért segítettek biztossá tenni, hogy Lord Soth hű maradjon az eredeti formájához.

Kedves Astinus!

Tudom, hogy sok éve tervezed, hogy egy kötetben megemlékezel a Dargaard erődbeli Lord Loren Soth látványos felemelkedéséről és bukásáról. Érthető módon, a csodálatos könyvtáradban készülő, szó szerint több ezer másik kötet mellett nem jutott időd erre a fontos feladatra.

Ez okból vállaltam el ezt a megbízást, tele izgalommal és várakozással. Miközben elszántan próbáltam bebizonyítani, hogy nem alaptalanul bíztál a képességeimben, magam sem voltam biztos ezekben a képességekben, és fékem tőle, nem tudok megfelelni a kihívásnak: hogy összefoglal egy ilyen szövevényes és titokzatos életutat, mint amilyen Lord Sothé is.

A Dargaard erőd urának története lebilincselő, és legalább annyi becsülettel, kötelességtudattal, szeretettel, lovagi törvényekkel és fegyelemmel teli, mint amennyi kegyetlenséget, féltékenységet, kapzsiságot, csalást, zabolázatlan vágyat, hűtlenséget és gyilkosságot találunk benne.

Nem volt könnyű feladat mindezt papírra vetni.

Annak ellenére, hogy mennyire ismertek a tettei Krynn népeinek a körében, a részletek aszerint változnak, hogy éppen ki meséli őket.

Mielőtt ez a kötet elkészült volna, Lord Soth – aki ismert még a Fekete Rózsa Lovagjaként, a Halott Lovagként vagy a Halott Lordként is – élettörténete legendák, mondák, mítoszok, szájról-szájra terjedő történetek és régen elfeledett mesék keverékéből állt.

Számos változat kering például arról, hogyan halt meg Soth első felesége, a palanthasi Lady Korinne Gladria. (Még egy ilyen egyszerű dologgal kapcsolatban is, mint egy név, előfordultak hibák, a nőt ugyanis többször Lady Gladria von Korinne néven említették.) Lady Korinne fényűző menyegző keretében ment hozzá Sothhoz, melyet az erődöt körülvevő réten rendeztek meg. Míg azonban egyes történetek szerint a szülésbe halt bele, mások szerint egyszerűen „titokzatos körülmények között” távozott az élők sorából. Mindezek csak részben igazak.

Te azonban, Palanthasi Astinus, Krynn krónikása, nem azért lettél a történetírás atyja, mert féligazságokat és hazugságokat írsz, és nekem sem szabad ilyet tennem. Az elismerés és tisztelet, amely Krynn minden sarkában övez, annak köszönhető, hogy oly fáradhatatlanul keresed az igazságot minden ügyben, amely a történetének részét alkotja. Az volt a célom, hogy hasonló tiszteletet érdemlő történetet vessek papírra.

Egyedül te vagy rá méltó, hogy megítéld, vajon sikerült-e elérnem ezt a célt. Én a saját nevemben csak ennyit mondok. Miközben minden tőlem telhetőt megtettem, hogy kutatásokkal alátámasztott, hiteles történetet írjak Lord Soth életéről, nem állíthatom teljesen őszintén, hogy ez az egyetlen, végső és igaz változat. Szorgalmasan dolgoztam rajta ugyanis, hogy bizonyosságot nyerjek minden egyes tényről, amelyet a Solamniában és Krynn négy sarkában fellelt írásos anyagokban találtam, a történetnek azonban túlságosan is sok részletére csak szóbeli megerősítést kaptam, és azt is – hogy is mondhatnám? – nem kifejezetten megbízható forrásokból.

Általánosabban szólva, fölöttébb megrázónak találtam Soth történetét. Mégis, bármilyen döbbenetes legyen is, gyanítom, hogy még ennél is több felkavaró részlet volt, amelyre, bármilyen szorgalmasan kutattam is, nem tudtam ráakadni. Óriási bánatomra azt kell mondanom, hogy Soth történetének ezen momentumai a legnagyobb valószínűség szerint mindörökre elvesztek a számunkra.

Mindazonáltal, most először, én tettem meg, hogy Lord Soth gyászos életútjának minden megbízható forrásból szerzett részletét összeillesztettem, és egy kötetben rögzítettem. Az eredmény a képességeimhez mérten, a lovag életének lehető leghitelesebb története.

Ezennel átnyújtom önnek, hogy áldását adja rá.

Verril Esteros, Palanthasi Astinus
Nagykönyvtárának másodesztétája,
Kr.u 401

prológus

Jóllehet, három hold járt az égen, csak kettő volt hajlandó megmutatni az arcát. A Lunitari sötétvörösen izzott, a Solinari pedig ragyogó fehéren, míg a Nuitari, a sötét hold, beleolvadt az éjszakába.

A Lunitari és a Solinari úgy csüngött az északi tenger fodrozódó vize fölött, mint egy vigyázó szempár, karmazsin és fehér fénnyel árasztva el az alvó kikötővárost, Kalamant, és pókszerű árnyakat vetve a sötét, csendes utcákra.

Az árnyékban egy sötét alak osont sietve. A mozdulatai határozottak és biztosak voltak, mint egy nemesembernek, a rajta lévő, elhasznált ruhadarabokból összeöltött, toldozott-foldozott, rá nem illő ruha azonban sejttette, hogy csak annyira nemes, amennyire egy kisstílű tolvaj, vagy közönséges bűnöző lehet.

Bármely osztályhoz tartozott is a férfi, árnyékról árnyékra surrant csendesen, kerülte a fényt, ahogy az elszórtan álló házak és boltok közötti nyílt részeket is.

Egy sötét sikátor bejáratához ért, belépett a feketeségbe, és egy pillanatra megállt, hogy kifújja magát. Ahogy ott állt, hátranyúlt a köpenye alá rejtett fegyverekhez, hogy minden a helyén van-e. Ez az egyetlen esélye volt, hogy teljesítse a feladatát, és tudta, nem nézik el, ha hibázik.

Miután megpihent, és a légzése is megnyugodott, beljebb merészkedett a sikátor bizonytalan sötétjébe.

Rövid séta után a közkedvelt vendéglő, a Rózsa és Tövis nyitott hátsó bejáratánál találta magát. Bentről nevetés és éneklés szűrődött ki a sikátorra, a félig nyitott ajtón keresztül pedig lobogó tűz fénye ömlött szét, ahogy a déli nap sugarai szoktak szétáradni.

A sötét alak megállt, és feszülten figyelte a bent lévők vidám énekét, miközben ügyelt rá, nehogy túl közel kerüljön az ajtón kiáradó meleg fényhez.

Az ajtó mellett, a hozzá közelebb eső oldalon, a vendéglő egy ittasabb állapotban lévő vendége – egy törpe – ült az épület hátsó falának támasztva, nyilvánvalóan jótékony álomba merülve, hogy kiheverje a túlzott sörfogyasztás káros utóhatásait. A törpe olyan békésen aludt, hogy szinte már bűnnek tűnt felébreszteni, de ilyen udvariaskodásra most nem volt idő.

Ma este nem.

A sötét alak tehát minden további habozás nélkül tett egy lépést hátra, majd nagyot rúgott a törpe combjába.

– Au! – kiáltott a törpe, majd álmosan motyogni kezdett.

– Biztosíthatom róla, uram, hogy fogalmam sem volt róla, hogy kinek a lánya...

A törpe tehát nem csak részeges volt, de szoknyapecér is! Még egyszer jókorát rúgott a törpébe, és ettől most fel is pattantak a sörtől elnehezült szemek. Miután kidörzsölte a szeméből az álom utolsó cseppjeit is, a törpe felnézett a felette álló sötét, csuklyás alakra... és ijedten kezdte kapkodni a levegőt.

– Mit akarsz? – kérdezte.

– Egy fiatal férfit keresek, egy énekest – úgy ejtette ki a szót, mintha valami aljas dolog volna –, akit Rigófütty Argol néven ismernek. Igaz, hogy alkalmanként megjelenik ebben a vendéglőben?

– Nos – mondta kimérten a törpe, abban a bolond hitben, hogy helyzeti előnyben van a felette tornyosuló sötét alakkal szemben. – Ki akarja tudni?

A csuklyás férfi erre rálépett a törpe lábára, és keményen rátaposott a csizmája sarkával. – Nem érdekelnek a törpék kérdezz-felelek játékai, és nincs is időm ilyesmire. Itt van, vagy nincs? – csavart egyet a csizmáján, hogy nyomatékot adjon a kérdésnek.

– Au! – jajdult fel a törpe, majd gyorsan bólintott. – I-igen. Itt van, itt van – mondta. – Éppen ő énekel.

A sötét férfi egy pillanatra visszafojtotta a lélegzetét, és hallgatózott. Épp hogy ki tudta venni a vendéglőből kiszűrődő ballada foszlányait. Elégedetten emelte el a csizmáját a törpe lábáról, és apró után kotorászott az erszényében.

– Menj be, és mondd meg Rigófütty Argolnak, hogy egy régi barát vár rá a sikátorban. – Néhány érmét dobott a törpe ölébe. – Aztán maradj bent, amíg tele nem iszod magad... és még egy kicsit tovább.

A törpe abban a minutumban felhagyott a fájó lába dörgölésével, és felkapta az elszórt érméket. – Igenis, uram! – mondta, azzal talpra ugrott, és besántikált a vendéglőbe.

Amikor a törpe eltűnt, a sötét alak végignézett a sikátoron, majd visszahúzódott az árnyék védelmébe. Ott várta, hogy bent véget érjen az éneklés. Amikor a vendéglő megtelt ittas duruzsolással, és halk, vidám beszélgetéssel, megfeszült testtel hallgatta, hogy közeledik-e a dalnok.

Amikor pillanatokkal később meghallotta a hangot, benyúlt a köpenye alá, és marokra fogta a súlyos, törpe készítésű buzogányt, amely az övén lógott.

– Hahó! – kiáltott Rigófütty Argol dallamos hangon. – Van itt valaki? – Az énekes elhallgatott egy pillanatra, majd szélesen elmosolyodott. – Aristal, szerelmem? Te vársz itt rám?

Az árnyékban álló férfi egy pillanatig tanulmányozta az énekes vonásait. Igen, az énekes kétségkívül viselte a családi vonásokat, amelyeket keresnie kellett. Előrelépett, félig a fényre, de az arcát továbbra is elrejtették a csuklya ráncai.

– Ki vagy? – kérdezte az énekes, már egyáltalán nem énekesmadár-hangon, és talán egy picit ijedten.

Az idegen elengedte a kérdést a füle mellett, és feltette a magáét: – Te vagy Rigófütty Argol?

– Igen, de...

A férfi következő szava már nem hagyta el a torkát, mert hirtelen előkerült a buzogány, az ívén egy pillanatra megcsillant a fény, mielőtt lesújtott az énekes fejére.

Egyszer...

Kétszer...

Háromszor...

Az ifjú teste előrelendült, majd élettelenül összecsuklott, és a sikátor földjére zuhant.

Azután nem lehetett mást hallani, csak egy köpeny suhogását, és távolodó csizmák kopogását, ahogy sietve elhagyták a sikátort.

El, az éjszakába.

* * * * *

A gyilkos sietve végigfutott Kalaman utcáin, gondosan kerülte a nagyobb utakat, és mindig a védelmező árnyékok takarásában maradt. Miután jó pár háztömbbel arrébb futott, lelassította a lépteit, és enyhén tántorogni kezdett, hogy úgy tűnjön, hogy az éjszaka folyamán nagyrészt kétes minőségű sört és bort iddogált.

Amikor odaért a béristállóba, ahol a lovát hagyta, bőséges borravalót adott a lovásznak, és sietve útra kelt. Olyan gyorsan lovagolt, hogy látszódjon, határozottan tart valahová, de azért ne tűnjön fejvesztett menekülésnek.

A város határain túlérve, először közepes, majd teljes vágtára sarkallta a lovát. Keményen és sebesen lovagolt még jó néhány percig, amíg a Vingaard-folyó egy éles kanyarulatához nem ért.

A víz még fényes nappal is feketébb volt a legsötétebb éjszakánál is. Mély is volt, a közepén talán száz lábnál is mélyebb.

Ennél tökéletesebb helyet találni sem lehetett volna, ha az ember valamit el akar tüntetni.

A bérgyilkos lóháton kiment a folyó déli partjának szélére, és szétnyitotta a köpenyét. Leakasztotta az övéről a vérfoltos buzogányt, és a nyelére kötött bőrszíjnál fogva nagy ívben meglendítette a feje felett. Miután többször megpörgette, elengedte a szíjat, és a fegyver berepült a folyó fölé. A fegyver halkan suhogott, ahogy pörögve áthasított a levegőn, aztán csak egy távoli csobbanás hallatszott, ahogy a két part között félúton beesett a vízbe.

A buzogány egy pillanatig fennmaradt a víz felszínén, megcsillant rajta az ezüstös holdfény, ahogy a feje lefelé fordult, majd elmerült.

A férfi elfordult a folyótól, vissza sem nézett, megsarkantyúzta a lovát, és ismét sebesen nyargalni kezdett, nyugat felé.

Még egy megálló. Még egy feladat, és vége ennek az éjszakának is.

Miközben a holdak lassan elhaladtak a feje felett, egy Villand nevű kisebb faluhoz ért Kalaman nyugati határán. Amikor meg tudta különböztetni az egyes házak és kunyhók körvonalait, leszállt a most már erősen ziháló lováról, és nagyot csapott a hátára. Az ijedt ló felágaskodott, majd megugrott.

Két rövid vágta után kényelmesebb tempóra váltott, amellyel egy-két napon belül eljut hazáig.

Most, hogy egyedül maradt a faluban, a bérgyilkos megint óvatosan osont végig a kanyargós utcákon, az összetákolt épületek és elszórt fák fedezékébe lapulva. Amikor úgy érezte, hogy közel lehet a falu közepéhez, elővett egy térképet a köpenye belső zsebéből, és kinyitotta a Solinari bőséges fénye alatt.

A térképen részletesen fel volt tüntetve a nagyobb házak és üzletek nagy része, és miután kettőt felismert, már jobban tudott tájékozódni, és meg tudta állapítani, pontosan hol is van a faluban. Ha nem tévedett, a célja csak négy házzal volt arrébb, a tőle balra eső utcában.

A bal kezébe fogta a térképet, és nyugodtan leszámolta a házakat, ahogy elhaladt mellettük.

Amikor odaért a kicsi, jelentéktelen kunyhó elé, megnézte, ott van-e a jel a bejárati ajtón. Ott volt. Dupla hurok, középen összekötve.

Összehasonlította a jelet azzal, amely a térképen lévő jegyzetek mellé volt felrajzolva. Ugyanaz a dupla hurok volt. Mishakal, a Gyógyító Kéz néven ismert jótékony istennő jele hozta őt ide, ehhez a házhoz. Csakhogy, az istennővel ellentétben, a gyilkos nem gyógyítani jött ide.

A bérgyilkos a tolvajok óvatos és fürge kezével megpiszkálta a zárat, majd kinyitotta, miközben reménykedett benne, hogy a ház tulajdonosa figyelmet szokott fordítani a sarokvasak megolajozására. Szerencsére megvolt ez a jó szokása, így az ajtó zaj nélkül nyílt ki és csukódott be. Pillanatokon belül bent volt, és tökéletes csendben indult el a házban.

Az első szoba, ahova benézett, közvetlenül a konyha mellett volt. A kezében lévő térkép jegyzeteinek megfelelően, ez a szoba üres volt. Átment a ház közepén lévő nagyobb szobán, és egy másik, kisebb szobához érkezett. Ennek kellett a hálószobának lennie, amit keresett.

A mellette lévő szobából nyíló ajtó helyén csak egy egyszerű, fehér lepedő lógott. A bérgyilkos óvatosan félrehúzta a lepedőt, és belépett a szobába.

A külső falon lévő ablak csupasz volt, és lágy, barátságos holdfény töltötte be a szobát, mintha magának Mishakalnak a fénye ragyogna a szoba egyetlen lakójára.

A férfi közelebb lépett az ágyhoz, hogy jobban szemügyre vehesse a benne fekvőt.

Egy félelf nő feküdt benne. Félelfhez képest egész vonzó. Az igazat megvallva, bármilyen mércéhez mérten vonzó volt.

Akárcsak az énekes esetében, ennek a nőnek a kilétéhez sem fért kétség. Valóban ő volt az, akit keresett. Alsin Felgaardnak hívták, és fejőlányként dolgozott a Villandot körülvevő sok gazdaság egyikén.

Még közelebb lépett, aztán enyhén megtorpant. Tudta ugyan, hogy mire számítson, mégis megdöbbent, hogy a félelf arcvonásai mennyire hasonlóak Rigófütty Argoléhoz. Az igazat megvallva, ha az ágyon fekvő teremtmény nem félelf lenne, megesküdött volna, hogy vértestvérek.

A bérgyilkos ezen elmélázott egy pillanatra, aztán minden tőle telhetőt megtett, hogy kiűzze az agyából ezeket a gondolatokat. Nem az volt a feladata, hogy gondolkodjon, hanem csak az, hogy megtegye, amit mondtak neki. Ha túl sokat gondolkodik, még meginog a hűségében, azt pedig nem engedheti meg magának.

Ha valaha is megtörténne, halott ember lenne.

Vett egy mély levegőt, hogy lehiggadjon, és megint csak hátrahúzta a köpenyét. Most harci bárdot akasztott le az övéről és mindkét kesztyűs kezével szorosan megragadta.

Lassan a feje fölé emelte a bárdot...

És habozott.

A félelf túlontúl fiatal és gyönyörű virágszál volt, semhogy ilyen korán leszakítsák, amikor pedig oly hosszú élet várna rá.

Szaggatottan vette a levegőt, remegő kezében rázkódott a harci bárd. Egész testében megremegett, majd becsukta a szemét, és kieresztett egy sóhajt. Miközben lassan újra kinyitotta a szemét, megrázta a fejét.

Ostoba módon megint hagyta elméjét elkalandozni.

Megint nagy levegőt vett, ezúttal biztosítva, hogy az agyát és a testét egyaránt megkeményítse az elhatározás, hogy teljesíti a küldetését, az elhatározás, amely erősebb és hidegebb bármilyen acélnál.

Nem most ölök először, mondta magának. Nem is utoljára.

Megint a feje fölé emelte a bárdot, és gyorsan, erőteljesen lecsapott vele, átvágva az alvó szűz testét, és szétforgácsolva az ágy kemény faléceit.

A lány szemei rémülten kinyíltak, de hang nem hagyta el az ajkát.

Ha szerencséje volt, nem is szenvedett.

A bérgyilkos elfordult az összeroncsolt, véres testtől, és ugyanolyan csendesen, ahogy jött, elhagyta a házat.

Amikor kilépett, a testét borító izzadság jegesen tapadt a bőrére.

Átjárta a hideg.

Szinte csontjáig hatolt.

Árnyékról-árnyékra osonva ellopódzott arra a helyre a falu határában, ahol egy pihent ló várt rá, kikötözve egy fához. Könnyedén felpattant a hátára, és pillanatokon belül elnyargaltak, keresztül a síkságon, nyugatra, a Dargaard erőd felé.

Csak egyszer állt meg útközben.

Amikor egy kis patakhoz ért, a Vingaard-folyót tápláló több tucat ér egyikéhez, a víz szélén megállította a lovát. A Vingaard-folyó vizével ellentétben, ez a patak sekély, és lassú folyású volt. A patak medre azonban iszapos volt, a víz pedig zavaros, ezért ez a hely is megfelelőnek tűnt a gyilkos fegyver eltüntetésére.

Ahogy az éjszaka folyamán korábban a buzogánnyal is tette, a harci bárdot is a vízbe hajította. A fegyver, miután elérte a vízfelszínt, szinte azonnal eltűnt szem elől.

Most pedig, az éjszaka folyamán először, valami megkönnyebbüléshez hasonló, hosszú, mély sóhaj hagyta el az ajkát.

Megtette, amit meg kellett tennie.

Visszaült a lova hátára, és percekig hagyta, hadd poroszkáljon az állat, hiszen a lónak és a lovasnak is szüksége volt rá, hogy kifújja magát. Aztán, a gazdája ösztönzésére, a ló egyszer csak vágtába kezdett.

Órák múlva, amikor a hajnali nap első sugarai elkezdtek előbújni a láthatáron, egy kicsi és egyszerű kunyhóhoz ért a Dargaard-hegység legnyugatibb nyúlványának lábánál. A kunyhóban fény világlott, és a kéményéből feltörő füstből ítélve, a kandallójában lobogott a tűz.

Behúzta a gyeplőt, és a ló hálásan ügetésre lassított. Az istállóba vezette az állatot, takarót terített rá, adott neki némi takarmányt és vizet, majd a kunyhó felé indult.

Háromszor kopogott, és várt, hogy valaki kinyissa az ajtót.

* * * * *

A kis fakunyhóban két férfi ült a tűz mellett. Az egyikük hintázott a székén, a másik nyugodtan, csendbe merülve ült, mintha mélyen elgondolkodott volna. A kunyhó kicsi volt, talán zsúfolt is, de miután csupán erre az egyetlen titkos találkára használták, tökéletesen megfelelt a céljaiknak.

A lobogó tűz halvány fénye mellett is szembetűnő volt a hasonlatosság a két férfi között. Mindketten nagydarabok, magasak és nehéz csontúak voltak, amiből sejteni lehetett, hogy veszélyes harcosok. Az arcvonásaik szinte azonosak voltak, és a szögletes állkapocsból, a kiálló szemöldökből, és magas arccsontokból ítélve a köztük lévő egyetlen különbséget az éveik száma okozta.

Az idősebb férfinak ősz haja volt – amely a feje tetején és a szélein valamelyest megritkult –, és dús szakálla, amelyet kifehérített az évek gondja-baja. Vele ellentétben, a fiatal férfi fekete haja dús fürtökben omlott a vállára, éjfekete bajsza pedig divatosan hosszú és jól ápolt volt. Látszólag eddig még nem találkozott az élet súlyosabb gondjaival.

Az éveik számán kívül, a másik különbség a két férfi szemeiben volt. Az idősebbik szeme öregnek és fáradtnak tűnt, olyan színe volt, mint az elhamvadt parázsnak másnap reggel. Ezzel ellentétben, a fiatalabb férfi acélszürke szeme éles és szúrós volt, bár mélyen ült a szemöldöke alatt. És jóllehet, a szeme kissé árnyékba bújt, mégis olyan benyomást keltett, mintha valami titokzatos fény áradna belőle – szinte már ragyogott.

A fiatalabb férfi egyszer csak felült a székében. A kinti éjszakai zajokat hallgatva, egy közeledő ló patadobogására lett figyelmes.

Az idősebb lassan felemelkedett a hintaszékéből, és a kandallóhoz ment, hogy rakjon a tűzre.

Pillanatokon belül három éles koppanás hallatszott az ajtón.

A fiatalabb férfi az ajtóhoz sietett, és kinyitotta. Tolvaj álruhába öltözött férfi állt az ajtóban, és az ajtófélfának támaszkodott.

– Nos?

– Mindent elintéztem.

E szavakat hallva, a fiatalabb férfi, aki a Kard Lovagja volt, és Loren Sothnak hívták, megkönnyebbülten lélegzett fel. – Nagyon jó, Caradoc. Nagyon jó szolgálatot tettél nekem. Gyere be, kérlek, és pihenj meg kissé.

Az idősebb férfi, Soth lovag apja, Aynkell Soth, a tűzzel foglalatoskodott, hogy úgy tűnjön, mintha egyáltalán nem izgatná a harmadik érkezése.

Caradoc belépett a kunyhóba, és vetkőzni kezdett, majd a tűzre dobta a köpenyét. Sistergett és gőzölgött, ahogy az izzadsága elpárolgott belőle, majd egyszer csak az egész lángra kapott. Az inge és a nadrágja is követte, és áldozatainak vére narancs és kék árnyalatokban vált a tűz martalékává.

Caradoc egy szó nélkül nekilátott, hogy kényelmesebb – és hozzá jobban illő – lovagi öltözetébe bújjon. Caradoc egyrészt a Korona Lovagja volt, másrészt a fiatalabb Soth tiszttartója, vagy titkára is, és megingathatatlan hűséggel szolgálta az urát.

Soth lovag visszaült a székébe, és nézte, ahogy a leghűségesebb tiszttartója felöltözik.

– Semmi nem jött közbe? – kérdezte. – Senki nem látott?

– A Rózsa és Tövis mögött hevert egy részeg, de nem látta meg az arcomat.

Soth bólintott. – A fegyverek?

– Egy buzogány és egy harci bárd, hogy azt a látszatot keltsék, csavargó törpék követték el a bűntettet. – Rövid szünet. – Jelenleg mindkét fegyver nagyon hideg és nagyon sötét vizek fenekén fekszik.

– Kitűnő – mondta Soth lovag. – Kiváló munka.

Aynkell Soth visszaült a hintaszékébe, és órák óta most először nézett a fiára. – Igen – mondta, és a hangjában meglepő módon, semmi érzelem nem volt. – Ezután, ha majd átveszed Lovagfölde felett az irányítást, biztos lehetsz benne, hogy semmilyen más örökös nem fog fellépni, hogy magáénak követelje.

Soth lovag pillanatokig csak nézte az apját, mielőtt megszólalt volna, megvetéstől csöpögő hangon. – Szerintem énekesként és fejőlányként a kalandjaid egyik terméke sem állt volna elő ilyesmivel.

– Talán nem – mondta Aynkell Soth. – Ha azonban tudták volna, honnan származnak, és milyen örökséghez van joguk, akkor talán...

– Ennek most már nem sok jelentősége van – mondta szenvtelenül Caradoc. – Mindketten halottak

– Igen – biccentett Aynkell. – Köszönöm.

– Ugyan mit? – kérdezte Caradoc, és meg sem próbálta elnyomni hangjában a haragot. Soth lovaghoz volt hűséges, nem pedig a lovag apjához, aki nem volt más, mint egy másodrangú tudós pap, és elsőrangú nőcsábász. – Azt, hogy megöltem a saját húsod és véred, a gazdám féltestvéreit?

Ha az idősebb Sothot meg is lepte a fiatalember szókimondása, nem mutatta ki. – Hogy mit? Azt, hogy eltávolítottad a fekete foltokat a lelkemről – felelte Aynkell, még mindig határozott, magabiztos hangon.

– Lehet, hogy a te lelkedről eltűntek a fekete foltok – mondta Soth lovag –, de nem szűntek meg létezni. Egyszerűen csak gazdát cseréltek. A fekete foltok, amelyek eddig a te lelkedet nyomták, most átkerültek az enyémre. Az apám bűneinek teljes súlya most egyedül az én lelkemet nyomja. Milyen kedves ajándék alig pár hónappal a menyegzőm előtt.

Soth tudta, hogy muszáj volt elkövetni ezeket a gonosztetteket, hogy biztosan az övé lehessen a Dargaard erőd uralma – és nem hagyta volna, hogy bármi is közbeszóljon –, de elkeserítette, hogy az apja miatt ilyen gyilkosságokat kellett elkövetni.

Az idősebb Soth nem bírta elviselni a fia hangjában lévő gúnyt. Elfordult tőle, hogy ne kelljen a szemébe néznie.

– Lehet, hogy soha nem voltál Solamnia Lovagja – mondta Soth lovag –, de ismerted annyira az Esküt és a Szabályzatot, hogy legalább megpróbálj azok szerint élni.

– Soha nem voltam olyan helyzetben, hogy lovag legyen belőlem, vagy úgy éljek, mint ők – mondta Aynkell szomorú és bűnbánó hangon. Úgy tűnt, hogy ebben az utolsó néhány percben arca megöregedett a felismeréstől, hogy a fia valószínűleg soha nem fogja megbocsátani neki a múltbeli ballépéseit.

– Gyenge kifogás.

– Lehet, de nincs más.

Soth megcsóválta a fejét, és felsóhajtott. – Eljöhetsz az esküvőre, és elfoglalhatod a téged megillető helyet a főasztalnál, de csak azért leszel ott, mert Korinne így kívánja.

Aynkell bólintott.

– Azt akarom, hogy olyan kevés közöm legyen hozzád, amilyen kevés csak lehet.

Aynkell mozdulatlanul és kifejezéstelen arccal állt.

– Gyerünk, Caradoc – mondta Soth lovag. – Már hajnalodik, és vissza kell érnünk az erődbe, mielőtt gyanút kelt a távollétünk.

– Előkészítem a lovakat – mondta Caradoc, aki immáron teljesen felöltözött, és tetőtől-talpig úgy nézett ki, mint a Korona Lovagja. Kilépett a kunyhóból, hogy ura kettesben tölthessen még néhány pillanatot az apjával.

Az ifjú lovag szembefordult az apjával.

– Az istenek legyenek veled – mondta, tudván, hogy jóval többet jelentenek ezek a szavak, mint egy alkalmi búcsúzás.

Az idősebb Soth hosszasan nézte a fiát, és lassan eltűnt belőle a szégyenérzet. Cinikus, szinte gúnyos mosoly jelent meg az arcán.

– Azért ne ítélj el olyan hamar, fiam – mondta. – Az én húsom és vérem vagy, és ezen nem tudsz változatni. Túl sok minden van benned belőlem, semhogy ilyen bírálóan tekints az életemre.

Soth lovagnak egy pillanatig torkára forrt a szó.

A beálló csendben Aynkellből kitört a nevetés.

Fia arca elkomorult, majd hirtelen sarkon fordult, és kiviharzott a kunyhóból.

Amikor Caradoc oldalán elindult haza a lován, a fiatal lovag fülében még ott csengett az apja gúnyos kacaja...

Sok-sok mérföldön keresztül nem bírt tőle szabadulni.

elsõ könyv
a fiú felnõ

1. fejezet

A Dargaard erőd lenyűgöző látványt nyújtott, még azoknak is, akik végignézték, ahogy lassan felépült, és évek óta ismerték a parancsoló jelenlétét. Egész Krynnen nem volt hozzá hasonlatos erőd. Úgy nézett le a világra, mintha a földből nőtt volna ki, nem pedig kőről-kőre építették volna fáradságos munkával.

Nem véletlenül nézett ki úgy, ahogy kinézett. Egyedi alakja, útvesztőszerű folyosói, csigalépcsői és tornyai, valamint sokszintű föld alatti pincéi és tömlöcei száznál is több kőfaragó, kőműves és kovács keze munkáját dicsérték, Krynn minden vidékéről, és több mint öt évig tartott, mire felépült. Aki meglátta, mind egyetértett, hogy a sokévi kemény munka bőven megérte a fáradságot, mert most, hogy elkészült, győzedelmesen állt a Dargaard-hegység északi végében, Solamnia, de talán egész Krynn egyik igazi építészeti csodájaként.

Az erődöt maga Soth lovag tervezte, aki méltó emléket akart állítani nemcsak azoknak a Solamniai Lovagoknak, akik bátran elestek a csatákban az évszázadok alatt, hanem számos nagybátyjának és unokafivérének is, akik mind lovagok voltak, és a Solamnián végigsöprő pestisjárványban haltak meg, a Hatalom korának késői éveiben. Az erőd ennek okán rózsa alaprajzú volt, a tornyai, bástyái és falai a középpontjából tekeredtek ki csigavonalban, mint egy virág szirmai, ha rájuk süt a délelőtti nap.

A földszinthez közelebb egy magas torony szökött az égbe, melyet különböző pontokon ablakok, és kerek nyílások tarkítottak, ezeket kőfaragások díszítettek gazdagon, és ettől úgy nézett ki, mintha tövisek lennének rajta. Az erődöt magas és vastag kőfal védte, amely amellett, hogy szilárd védőgyűrűt alkotott még a legkitartóbb támadók ellen is, tágas udvart is kerített a földszinten, ahol gyakorlatozhattak a lovagok, és különböző felvonulásokat és egyéb ünnepélyeket rendezhettek.

Végül pedig, az erőd körül mély és sötét árok húzódott, amelyről állították, hogy feneketlen, de valójában nem volt mélyebb jó száz lábnál. Az erőd egyetlen bejáratához egy felhúzható súlyos fahídon át lehetett eljutni, amely áthidalta az árkot, és egy jól őrzött kapuhoz vezette a látogatókat. A kapuhoz nehéz, felhúzható acélrács is tartozott, amely egymásba fonódó kardokat mintázott, ráadásul kis koronák és hatalmas rózsák díszítettek. Az egész erőd úgy volt kialakítva, hogy elkápráztatta a szemeket, de ugyanakkor bevehetetlen erődítményként tornyosult. Emiatt tervbe vették, hogy az erődöt kinevezik a Rózsa Lovagjainak, a Solamniai Lovagok legmagasabb rendjének stratégiai főhadiszállásává.

Minden csodálatos részlete ellenére azonban az erőd legkülönösebb jegye a színe volt. Soth lovag ragaszkodott hozzá, hogy a vérkő néven közismert rózsaszín gránitból építsék a tornyot, amelyet egy különösen gazdag lelőhelyről termeltek ki, a Dargaard-hegység szívében. Amikor először megemlítette, hogy az erődöt karmazsinszínű kőből kellene építeni, a kővágók és kőművesek tiltakozni kezdtek, mivel jól tudták, hogy az összes létező építőanyag közül a vérkővel a legnehezebb dolgozni. Most azonban, bár még csak néhány hónapja készült el, mindannyian egyetértettek benne, hogy bőven megérte az átlagon felüli erőfeszítés és a kemény munka.

Az erőd Lovagfölde egész népe számára szépséges és büszkeségre méltó dolog volt. Az építmény azon kívül méltán megillette a legnemesebb lakóját, Loren Soth lovagot, aki jelenleg a Kard Lovagja volt, nagyszerű és nemes katona a Jó szolgálatában.

Ezen a reggelen igencsak emelkedett volt a kedv, az utóbbi néhány hétben ugyanis szinte karneváli hangulat Övezte a Dargaard erődön belül és kívül zajló eseményeket. Mi másra is lehetne számítani, ha egyszer Solamnia egyik legnagyszerűbb lovagja házasodni készül?

Emiatt aztán, mivel több lovag és nemesember jött össze a környéken, mint ahányat akár a legnagyobb harcmezőn találni lehetne, Solamnia összes kereskedője és kufárja mind a Dargaard-erőd köré gyűlt. Már hetekkel korábban felállították a sátraikat, hogy a lehető legjobb helyeket foglalják el, ahol a legtöbb portékát tudják eladni a menyegző vendégeinek, akik a reményeik szerint mind költekező hangulatban lesznek.

A toronytól közvetlenül nyugatra eső területen kovácsok és más mesteremberek árulták a frissen készített páncélokat és kardokat, melyeken egytől egyig arany, ezüst és drágakő berakás csillogott, és egészében véve, vakítóan szikráztak a forró reggeli napfényben. Sokuk már most jól járt, eladott mindent, amit magával hozott, és újabb szállítmányokat rendelt a vevők egyéni kívánságai szerint. A torony mögötti részen szabók és varrónők árulták a szebbnél szebb ruhákat, melyekben bárki nyugodtan megjelenhetett egy lovag esküvőjén, míg mások szorgalmasan dolgoztak a kifejezetten erre az alkalomra megrendelt ruhákon.

A tömeg többi részét bűvészek, mutatványosok, komédiások és énekesek alkották, és számos egyéb szemfényvesztő, artista és jövendőmondó. Ezek közül legtöbb munkája a gyógyfüveseknek akadt, akikről elterjedt, hogy mindenféle és fajta szerelmi bájital beszerezhető náluk, melyeknek a hatékonyságáról a vendégsereg leginkább szerelem-szerető tagjai tettek tanúbizonyságot az éjszakák folyamán.

Hiába volt azonban annyira ünnepi a hangulat odakint, az erőd falain belül, az udvaron jóval visszafogottabb hangnemben zajlottak az események.

– Soth lovag, kérem, jöjjön közelebb – mondta Lord Olthar Uth Wistan hadvezér, aki egyben az összegyűlt Rózsa Lovagjai Tanácsának az egyik elnöklője is volt. Olthar az öt lovagból álló csoport egyik végén ült a főasztalnál, amely egy faemelvényen állt, az udvar egyik belső fala előtt. Olthartól közvetlenül balra két idősebb Rózsa Lovag ült, akik már régen visszavonultak a lovagi teendők gyakorlásától. Fényeskardú Orent és Dag Kurroldot az iránti tiszteletből kérték fel, hogy vegyenek részt a Rózsa Lovagjainak Tanácskozásán, mert oly sokáig szolgálták kiválóan a lovagságot. Mindketten szívesen vállalták a megtisztelő felkérést.

A Solamniai Nagymester, Leopold Gwyn Davis sajnálatos módon megbetegedett az előző héten, nem hagyhatta el az ágyát, és nem tudott eljönni. A tiszteletére üresen hagytak egy széket az emelvényen.

Az előrelépő Soth öltözete csillogó páncél és páncéling kombinációjából állt, mögötte skarlátvörös köpeny lobogott. Mellvértjén a Kard Lovagjainak jelét viselte, és a páncélzatának többi részével ellentétben ez elnyűtt és horpadt volt, a számos csata bizonyítékául, amelyet a Gonosz erők ellen vívott. Lehajtott fejjel térdelt a főasztal előtt, és várta, hogy beszéljenek hozzá.

Lord Olthar intett a fejével a tanács negyedik tagja felé, jelezve, hogy a továbbiakban átadja a tanács elnöki posztját.

A negyedik tag bólintással jelezte, hogy átvette a ceremónia irányítását.

– Kérvényezted, hogy felvegyenek a Rózsa Rendjébe? – kérdezte Adam Caladen Főbíró, aki Lord Cyril Mordern Főpappal együtt osztozott a Rózsa Lovagjai öttagú tanácsának fennmaradó két helyén.

Soth felnézett a bíróra, és bólintott.

– Elkezdheted a családfád felsorolásával – mondta Caladen Főbíró.

– Loren Soth vagyok, a Kard Lovagja – mondta büszkén. – A családom hosszú-hosszú évek óta Solamnia legnemesebbjei közé tartozik. A Sothok nemzedékek óta ápolják a Solamniai Lovagok büszke hagyományát, és követik a hűség, engedelmesség, hősiesség, bátorság, igazság és bölcsesség erényeit. Az őseim olyan jól szolgálták a lovagokat, és olyan erősen ragaszkodnak az Eskü és a Szabályzat előírásaihoz, hogy adományul megkapták Lovagfölde tartományát, a hűséges szolgálattal eltöltött éveik, és a Jó ügye iránti meg nem szűnő elkötelezettségük elismeréséül – Soth itt tartott egy kis szünetet az ősei tiszteletére. – Szándékomban áll biztosítani, hogy ez a mély elkötelezettség az eljövendő nemzedékek hosszú során keresztül megmaradjon a Soth család neve alatt.

Halk, jóindulatú nevetés hullámzott végig a lovagokból, családtagokból és vendégekből álló tömegen, amely összegyűlt az udvaron, hogy végignézze a ceremóniát.

– Apám, Aynkell Soth nem volt ugyan lovag, de minden tőle telhetőt megtett, hogy jól szolgálja a Solamniai Lovagokat. Emellett, az apám testvérei közül sokan – a nagybátyáim – a legbátrabb és legnemesebb lovagok közé tartoztak, akiket Solamnia valaha látott.

– Igen – kiáltott valaki a hátsó sorokból.

– És bár apámból csak egy egyszerű pap lett, mindig becsületesen élt, hűséget fogadott a lovagoknak, és úgy élte az életét, mintha őt is kötnék az Eskü és Szabályzat által előírt törvények. – Soth enyhén felemelte a hangját, amikor ezeket a szavakat mondta, nehogy remegni kezdjen. – Sok évig tevékenykedett Lovagfölde legrátermettebb tiszttartójaként, és biztosította, hogy az uradalom erős és virágzó legyen a napon, amikor én, az ő egyetlen fia, és Lovagfölde egyetlen igaz örököse – ezek szintén hangos szavak voltak, szinte mintha kihívásnak szánták volna őket – elérem a megfelelő életkort, és a tartomány jogszerűen átszállhat az ő hozzáértő kezéből az enyémbe.

Soth mögött a tömegből visszafogott éljenzés tört fel, amely egyre erősödött, amíg a főbíró kénytelen nem volt felemelni a kezét, hogy rendet teremtsen. – És milyen vitéz tetteidet tudod felsorolni?

Újabb nevetés szaladt végig a tömegen, csak most egy kicsit élénkebben. Sothot a vitézségeiről kérdezni körülbelül olyan volt, mintha a legendás Sárkányölő Huma lovagtól azt kérdezték volna: – És hogy volt az a sárkányokkal?

– Sikeres küldetést vezettem Dél-Ergothba, ahol megmentettünk két lovagot, akiket foglyul ejtett, és túszként jogtalanul fogva tartott egy ogre banda, miközben Qualinestibe tartottak békés ügyben.

A lovagok tanácsának tagjai bólintottak, a leglelkesebben Dag Kurrold, akinek a fia, Degan az egyike volt azoknak, akiket a lovagok megmentettek azon a bizonyos küldetésen.

– Amikor egy női zarándokokból álló csoportot kísértünk Istarba a Papkirály Templomába, a csapatom belefutott egy fosztogató rablóbandába, a Thoradin hegyein átvezető egyik úton. A kibontakozó csatában egymagam végeztem négy ogréval és egy minotaurusszal. – A tömegben néhányan felhördültek a minotaurusz említésére, de Soth folytatta. – A legfontosabb azonban az volt, hogy a zarándoknők, és a parancsnokságom alá tartozó lovagok közül senki nem vesztette életét, és nem sérült meg a harcban, míg a támadóinkkal egytől egyig végeztünk, és a zarándoklat további bonyodalmak nélkül folytatta az útját.

– Paladine-nak legyen hála – kiáltotta valaki az udvaron, nyilvánvalóan az egyik nő, aki részt vett a zarándoklaton.

– Múlt tavasszal – folytatta Soth – amikor a Kelwick-hágón haladtam át, Throtylba vezető utamon, kimentettem egy gyermeket egy égő házból, majd elhoztam a Dargaard erődbe, ahol a gyógyítónak sikerült megmenteni a fiatal életet.

– Éljen! – hallatszott egy fiú halk hangja. Soth ezt a fiút mentette ki a tűzből.

– Sikeresen megvédtem Lady Wandra becsületét, miután egy elutasított kérő kétségbe vonta az ártatlanságát.

– Elég! Elég! – kiáltotta zordan, a kezét felemelve Lord Caladen, mintha Soth tettei szökőárként zúdulnának rájuk, amelyet meg kell fékezni. – Ugyanúgy tudod, mint minden jelenlévő, hogy a kérelmezőnek csak három vitéz tettet kell felsorolnia. Ha minden tettet meghallgatnánk, ami a lajstromodon van, Soth lovag, lehet, hogy egyikünk sem érne oda időben az esküvőre. – A bíró elmosolyodott, és a feszültséget megtörte a felhangzó nevetés.

Az ilyen tanácskozások általában meglehetősen komoly hangulatban folytak, de ez nagyrészt azért volt, mert általában nem volt biztos, hogy a jelentkező lovag alkalmas-e, hogy felvegyék a Rózsa Rendjébe. Soth esetében azonban az, hogy belép a Solamniai Lovagok legmagasabb rendjébe, puszta formalitás volt. A Rózsa Lovagjai évek óta alig várták, hogy Sothot felvegyék a soraik közé, és igazában nem is ragaszkodtak az előíráshoz, amely szerint Sothnak részt kell vennie egy küldetésen, amellyel bebizonyítja, hogy hűséges a rendhez és az ügyhöz, amelyet szolgál. El kellett volna küldeni egy harminc napos küldetésre, hogy visszaszerezzen valamit, ami elveszett, hogy legyőzzön egy démont, vagy egy még hatalmasabb ellenfelet, ki kellett volna állnia egy bölcsességi, három nagylelkűségi próbát, de Soth esetében mindezek feleslegesnek tűntek. Az évek alatt számos efféle próbát kiállt, és vitézül helytállt mindegyikben.

– Nos – mondta Lord Caladen. – Ha a jelenlévők közül bárkinek tudomása van olyasmiről, amely miatt a lovag nem léphet be a Rózsa Rendjébe, vagy nem veheti át Lovagfölde irányítását jogos uraként, most nyilvánosságra hozhatja.

Bár Lord Caladen jóindulatúan, szinte csak a forma kedvéért mondta ki a szavakat, Soth szíve a torkában dobogott, ahogy várta, hogy egy halk hang megtörje a pillanat csendjét.

Senki nem szólalt meg.

Vagy talán senki nem mert megszólalni.

– Nagyszerű, Soth lovag – állt fel Lord Caladen. – A családfád kifogástalan, a tetteid a lehető legvitézebbek, és semmi nem szól a kérelmed elfogadása ellen. A Rózsa Lovagjai Tanácsának mindazonáltal az a hagyománya, hogy visszavonuljon megvitatni, hogy a beadott kérelmet elfogadja, vagy elutasítja, úgyhogy most ezt fogjuk tenni.

Lord Caladen ellépett a főasztaltól, lelépett az emelvényről, és Lord Cyrill és Lord Olthar kíséretében eltűnt az udvarról nyíló egyik szobában. Fényeskardú Oren és Dag Kurrold szintén lelépett az emelvényről a többiek után, de őket számos lelkes Korona Lovagnak kellett lesegítenie, akik a legnagyobb odaadással nyújtottak segítő kezet az előkelő lovagoknak, akik az apáik és nagyapáik oldalán harcoltak oly sok évvel azelőtt.

Amikor a Lovagok Tanácsa távozott, Soth megfordult, hogy vessen egy pillantást az összegyűlt emberekre. Mellette, a tiszteletbeli meghívottak számára fenntartott emelvényen ült Caradoc, aki Soth tiszttartójaként hamarosan szintén feljebb lép majd a lovagi rendekben, és a Kard Lovagja lesz. Caradoc balján Korinne Gladria ült, büszke, szerelmes és valamiféle igéző tekintettel integetett tündöklő lovagjának, aki visszaintegetett neki, de aztán abbahagyta, mert meglátta az apját. Aynkell Soth elismerése jeléül a magasba emelte az öklét, de fia gyorsan elfordította a tekintetét, mielőtt egyértelművé vált volna, hogy meglátta az embert, és kénytelen lett volna viszonozni a mozdulatot.

Gyorsan a másik irányba fordult, és látta, hogy mindhárom rendből való lovagtársai tucatjával fejezik ki gratulációjukat és jókívánságaikat. Udvariasan biccentett rendre mindegyik felé, miközben tovább pásztázta a gyülekezetet. Aztán, amikor közvetlenül maga mögé nézett, látta, hogy a szorosan egymásnak préselődő testek szinte falat alkotnak, kitöltik az udvar minden szegletét, sőt egyesek még fel is ültek a nagyobb darab társaik vállára. Még az erkélyek és a falak is tele voltak bámészkodókkal és jóakarókkal. Jelentős esemény volt ez Soth életében, és jól esett neki, hogy ilyen szokatlanul szép számmal gyűltek össze az emberek, hogy a tanúi lehessenek.

A halk morajlás félbeszakadt, amikor kinyílt a szoba ajtaja, ahova a Rózsa Lovagjainak Tanácsa visszavonult. Fényeskardú Oren, majd Dag Kurrold lépett ki elsőként, és a fiatal lovagok, akik mindenki máshoz hasonlóan, izgatottan várták a döntést, rögtön vissza is kísérték őket az emelvényre.

Egy pillanattal később Lord Olthar Uth Wistan Hadvezér, Lord Cyril Mordern Főpap és Lord Adam Caladen Főbíró is elfoglalta a helyét az elnöki asztalnál.

Mindannyian hallgattak, és az arcuk furcsán komoly volt.

Soth, ahogy nézte őket, amint elfoglalták a helyüket, hirtelen aggódni kezdett, hogy a dolgok esetleg borzalmasan rosszra fordulnak. Lehet, hogy a Lovagok Tanácsa tudomást szerzett az apja ballépéseiről? Megtudták esetleg, milyen tetteket hajtott végre hat hónappal korábban? Ha így lenne, akkor elutasítanák a kérelmét, hogy belépjen a Rózsa Rendjébe; sőt, valószínűleg Solamniai Lovagként sem élhetne tovább.

A szemöldökén gyöngyözni kezdett az izzadság.

Lord Adam Caladen lenézett Sothra – Soth lovag – mondta. Lord Caladen felemelte a fejét, hogy az összegyűltek mind hallják. – A Lovagok Tanácsa alaposan megvitatta a jelentkezésedet, és arra jutottunk, hogy...

Soth visszatartotta a lélegzetét.

– ...azonnal felveszünk a Rózsa Rendjébe.

Soth kiengedte a levegőt.

Az udvaron kitört a tapsvihar. Sapkák, sisakok és kesztyűk repültek a levegőbe.

Soth továbbra is térden maradt, mert tudta, hogy a szertartás még nem ért véget.

Lord Caladen lelépett az emelvényről, végiglépkedett az udvaron, és megállt a fiatal Kard Lovag előtt. Az éljenzés néhány pillanat alatt elcsendesült, és Lord Caladen hangja hallhatóvá vált. – Állj fel, Soth lovag.

Soth felállt.

– A mai naptól kezdve pedig, mindenki ismerjen Lord Loren Sothnak, a Dargaard-erőd urának, a Rózsa Lovagjának.

Négy lovag lépett az udvarra, és egy csillogó, új mellvértet hoztak, közepén a rózsa jelével. Miután Soth lába elé helyezték a mellvértet, segítettek neki levenni a kopott és horpadt régit, amelyen a kard jele volt, majd a helyére illesztették az újat.

Most, hogy teljes volt a páncélzata, Lord Soth tökéletesen tündöklött.

Meghajolt Lord Caladen és a Rózsa Lovagjai Tanácsának többi tagja felé, majd megfordult, hogy szembenézzen a tömeggel. Kivonta a kardját, magasan a feje fölé emelte, és így szólt: – Est Sularus oth Mithas.

Majd megismételte köznyelven is.

– A Becsületem az Életem!

A tömeg tapsviharban tört ki, majd sárga, fehér és vörös rózsaeső tette tökéletessé a képet.

– Annyira nagyon jóképű – mondta a Korinne hálószobájában összegyűlt sok szolgáló és hölgy egyike. Azért voltak vele, hogy segítsék elütni az időt a várva várt pillanatig, amikor reggel egybekel Lord Sothtal.

– És milyen nagy és erős – így egy másik.

– De még mennyire – értettek együtt a többiek.

– Ha szerencsés vagy – mondta Lady Gelbmartin, egy nagy, testes nőszemély, Korinne unokanővére, akinek a férje, Lord Gelbmartin, a Vingaard erőd tiszttartója volt – jó tulajdonságait kamatoztatja majd azon az ágyon. – A hatalmas, baldachinos, négyoszlopos ágyra mutatott a szoba másik felében.

A nők felnevettek.

– Ha egy kicsit is az apjára ütött – mondta Lady Gelbmartin –, nem nagyon fogtok unatkozni egy este sem, Palast reggelétől Linaras éjjeléig.

A szobában megint felharsant a nevetés.

Korinne mosolygott. Bár soha nem mondta ki ilyen bőbeszédűen, nagy lelkesedéssel várta a nászéjszakáját. És tudta, hogy vőlegénye is így van vele.

Amikor a nevetés elült, Lady Gelbmartin tovább beszélt.

– Aynkell Soth felett lassan elhaladnak az évek, de ez cseppet sem akadályozza meg, hogy ne kezdjen ki minden eléje kerülő csinos nővel. Hát, ma is...

Lady Gelbmartin abbahagyta a fecsegést, amikor észrevette, hogy három szolgáló közeledik a csoport felé egy ajándék dobozzal, és egy hat szálból álló vörös rózsacsokorral.

– Korinne úrnő – mondta az egyik szolgáló, akit Mirrelnek hívtak, és aki már akkor az erődben élt és dolgozott mosónőként, amikor az még el sem készült. – Engedje meg, hogy üdvözöljük az erődben. Boldogan szolgáljuk majd ugyanolyan hűséggel és odaadással, ahogy eddig urunkat szolgáltuk.

Az egyik szolgáló átadta Korinne-nak a rózsákat és a dobozt. Ő beleszippantott a rózsákba, majd kioldotta a szalagot a dobozon, és kinyitotta. Egy fehér köntös volt benne, a legpuhább és legáttetszőbb anyagból, amely semmit nem rejt el a viselőjéből.

– Köszönöm – mondta Korinne, miközben felállt, és a vállánál fogva a testéhez próbálta a köntöst. – Gondoljátok, hogy tetszeni fog neki?

– Hát ha nincs fából! – mondta Lady Gelbmartin.

A menyasszony elpirult.

A többi nő megint csak kacagott.

* * * * *

Lord Soth közben valahol máshol, kényelmesen ült az erőd egyik kisebb ebédlőjében, a lovagtársai, többek között az ő parancsnoksága alatt álló tizenhárom hűséges lovag társaságában. Egy szuszra kiürítette a söröskorsóját, és még mielőtt visszahelyezhette volna az asztalra, egy inas gondoskodott róla, hogy már ott is legyen egy másik korsó hideg sör, amelyet megízlelhet.

– Köszönöm, jóember – és lefújta a fehér habot az ivóedény tetejéről. Ezután felkapta az asztalról, és a magasba emelte. – A házasélet gyönyöreire! – kiáltotta.

– A házasélet gyönyöreire! – kiáltotta több tucatnyi hang, és miután néhányan elkéstek vele, különös visszhang járta át a termet.

– Gyönyör! Házas! Gyönyör! Gyönyör!

Végül pedig az egyik lovag utolsó kiáltása durván átharsogott minden más hangot. – Az ágy gyönyöreire! – makogta, miközben megragadta korsóját, felemelte, de azt kellett észrevennie, hogy üres.

A lovagok rekedt hangon és könnyű szívvel röhögtek. Az Ansalon földjén tett végtelennek tűnő csatározások és utazások után, melyek során ördögi erőkkel kellett megküzdeni a végtelenségig tartó harcokban, a Jó ügyét szolgálva, ez a társaság, a bajtársias és jó kedélyű hangulatával, több mint jóleső enyhülést jelentett. Valójában annyira örültek régi barátaiknak és lovagtársaiknak, hogy (bár senki sem volt olyan bolond, vagy elég bátor, hogy ilyesmit javasoljon) a teremben uralkodó hangulat valószínűleg a sör olajozó hatása nélkül is hasonlóan emelkedett lett volna.

– Ilyen gyönyörű nővel, mint Korinne Gladria – mondta Wersten Kern, Soth egyik leghűségesebb embere –, azt gondolom, nem férhet hozzá kétség, hogy boldog lesz a házasság.

– Úgy igaz.

– Halljuk, halljuk!

– Paladine beszél! – kiáltották a lovagok, majd a söröskupák koccanása hallatszott, és a sör loccsanása.

– Igen – folytatta Wersten Kern. – És ha Lady Gladria nem tölti el jó Soth urunkat vággyal, hogy sok-sok utódot nemzzen, akkor nem is érdemli meg, hogy olyan híres-neves Solamniai Lovag legyen.

Más körülmények között Kern megjegyzését talán úgy értelmezték volna, hogy szemet vetett Lady Gladriára, de a lovagtársai körében mindenki pontosan tudta, mire gondol.

A teremben megint kitört a nevetés, újra kupák koccantak, sőt az egyik össze is tört, mire még jobban hahotáztak.

A következő szóló Meyer Seril volt, a Korona Lovagja, aki eredetileg Caergothból, Délfölde fővárosából származott. – A Dargaard-erőd bizonyára hamarosan tele lesz kis lovagokkal, akik alig várják, hogy az apjuk nyomdokaiba lépjenek.

– Ünnepélyesen megígérem – mondta Lord Soth –, hogy a Soth név dicsőségben él majd tovább Solamnia széltében-hosszában, a hordozói, a fiaim, unokáim és dédunokáim tettei nyomán, sok-sok évig.

Dag Kurrold, a félig-meddig visszavonult lovag, aki eddig magában bóbiskolt egy sarokban, hirtelen felkapta a fejét, hallva, hogy új irányt vett a társalgás. – Ha a fiatal Soth kicsit is az apjára ütött – mondta rekedt, de mégis erőteljes hangon –, nem lesz hiány gyerekekben, akik majd próbálkozhatnak. – Ezzel elnevette magát, ziháló vihogással, amelyre mindenki megmerevedett, és az idős lovag felé nézett.

Mindenki, köztük Soth is.

Az apja említése hideg pofonként érte Sothot. Felállt, szeme nagyra nyílt, a tekintete villogott, és az arca elsötétült. Mindenkibe belefagyott a szó.

– Hagyd el a termet! – mondta élesen Soth.

Dag Kurrold Sothra nézett, szakállas arcán döbbent és bocsánatkérő tekintettel. – Bocsánat – mondta. – Nem akartam...

– Nem, nem rólad van szó – mondta Soth jóval enyhébb hangon, mintha meggondolta volna az előbbi durva szavait. Igazság szerint most majdnem olyan bocsánatkérő volt, mint az idősebb lovag az előbb. – Egyszerűen csak hirtelen elöntött az egész nap fáradtsága. Attól tartok, muszáj lesz pihennem, ha szalonképes vőlegény akarok lenni a holnapi szertartáson. Kérlek, ha mindannyian távoznátok...

– Az erőd urának pihennie kell – jelentette be Wersten Kern. – Számos másik terem van az erődben, ahol folytathatjuk a mulatozást.

A lovagok lassan felemelkedtek, sokuk magával vitte a sörét, néhányan még hordókat is vittek magukkal. Valóban, a mulatság még a hajnali órákig folytatódni fog, az erőd különböző pontjain.

– Jó éjt, uram.

– Jó éjt, lovag.

– Jó éjt, Lord Soth.

Mindegyik lovag elbúcsúzott, és sietve elhagyta az ebédlőt. Dag Kurrold az utolsók között távozott, az arca megnyúlt és gondterhelt volt.

– Sajnálom, hogy elrontottam a mulatságot – mondta az idős lovag.

– Semmi gond – mondta Soth, és megveregette az idősebb férfi hátát. – Ne legyenek rossz álmaid. Nem a te szavaid rontották el a kedvemet.

Dag elmosolyodott. – Akkor jó. Jó éjszakát.

Hamarosan kiürült a terem.

Csak Soth maradt, és Caradoc.

A lovag és a tiszttartó italt töltött, majd egymással szemben leültek az asztalhoz.

– A nemes Soth nemzetségre – mondta Caradoc, és megemelte a kupáját.

Ura egy sóhaj kíséretében szintén megemelte a kupáját. – Igen – mondta. – A folt nélküli jövőre, az elkövetkezendő nemzedékekre.

Koccintottak a korsóikkal, és a hang tompán visszhangzott a hideg kőfalak között.

2. fejezet

A nap már jó néhány órája felkelt, de még mindig alig látszott a keleti égen, mert a Dargaard-erőd felett az eget vastag, szürke felhők sötétítették el. Kétség nem fért hozzá, hogy ez az idő nem a legkedvezőbb egy esküvői szertartás megrendezésére. Mivel azonban a sötét felhők egyre csak gyülekeztek, és hömpölyögtek az égen, bármelyik pillanatban felhőszakadással fenyegetve, az esküvői vendégeken egyfajta fordított derűlátás lett úrrá, mígnem végül mindannyian egy a véleményre jutottak: ha az esküvő napja viharos, az csak fényes és derűs jövőt jósolhat a házaspárnak.

Abban az elégedett tudatban tehát, hogy az esküvő mindenképp meg lesz tartva, ha esik, ha fúj, a szolgák és inasok serényen iparkodtak, összehordani a padokat, amelyekre a több mint száz meghívott vendég leül majd, az erőd mellett elterülő síkon. Nemcsak azért döntöttek úgy, mert sok vendéget akartak leültetni, hanem azért is, ha valakit érdekel, tanúja lehessen a nem mindennapi eseménynek.

Azok, akik hivatalosan nem voltak meghívva, találhattak maguknak helyet a rögtönzött kápolna körüli dombokon és buckákon. Valóban, többen már elfoglalták a jó helyeket az oltárhoz közeli füves lejtőkön, noha magára az esküvőre csak órák múlva kerül majd sor. Mindezt azért, hogy közelről megpillanthassák a fejedelmi Lord Sothot és tündöklő jövendőbelijét, Korinne Gladriát.

Lehet, hogy valaki számára kissé túlzásnak tűnhetett ez a hosszú várakozás pusztán azért, hogy olyan helyük legyen, ahonnan jól látnak, a született solamniaiak számára azonban biztosan nem, ők ugyanis legalább akkora jelentőséget tulajdonítottak a Soth és Gladria ház közötti esküvőnek, mintha királyi menyegző lett volna.

Hiszen több tekintetben az is volt.

Korinne Gladria Lord Reynard Gladria, Palanthas egyik legelismertebb és leginkább tisztelt nemesurának – aki ráadásul magának a Főpapnak is távoli unokatestvére – a lánya volt. Soth pedig, igaz, hogy egy egyszerű pap fia volt, de kiemelkedő a Solamniai Lovagok között, és a Rózsa Rendjének tagja. Valamint, amellett, hogy az összes Solamniai Lovag nemesi vérrel büszkélkedhetett, a Rózsa Rendje kifejezetten csak a „legtisztább” vérből származók számára állt nyitva, és így a Solamniai Lovagok körén belül is külön fejedelmi rendnek számított.

Így aztán, ahogy az utolsó néhány pad is a helyére került, az oltár körüli füves rét lassan megtelt az erődhöz tartozó inasokkal, szolgálókkal és tisztségviselőkkel, és a Lovagfölde termékeny földjeit művelő gazdákkal.

A fejek felett kezdtek eloszlani a felhők, és a reggel folyamán először, a nap át tudott kukucskálni a szürke függönyön.

– Kérlek, ne aggódj, anyám. Csodálatos férfi – mondta Korinne Gladria, miközben a nyoszolyólányai a hosszú, lebegő fehér ruháját rendezgették rajta.

Lady Leyla Gladria a lánya szemébe nézett, és elmosolyodott. – Semmi kétségem felőle, hogy az, drága Korinne.

– Akkor miért van olyan érzésem, hogy még mindig feszült vagy ezen a napon, amely valószínűleg az egyik legboldogabb az életemben?

Leyla nagy levegőt vett, és lassan engedte ki. – Csak szerettem volna, ha valaki olyanhoz mész hozzá, aki hasonlóbb, mint...

– Hasonlóbb apához – fejezte be Korinne. – Ó, anya!

– Igaz, az apádat nem tüntették ki vitéz és bátor hősként, de azért kiemelkedő politikus és diplomata volt, arról nem is beszélve, hogy milyen jó férj és apa. Mindennél jobban szeretett otthon lenni a családdal. Semmi a világon nem tudta boldogabbá tenni. – Megrázta a fejét. – Soth katona. Az is lehet, hogy nagyszerű katona. Neki akkor is az az élete. A kalandok éltetik, a harcért él. Ha az erőszakra gondolok, amelyben ő is részt vett...

– Mindent az igazság és a szabadság nevében tett.

Leyla megállt egy pillanatra. – Édes, drága, ártatlan kislányom. A férfiak soha nem cselekednek gonosz dolgokat olyan odaadással és teljes szívvel, mint amikor a jó cselekedet álarca mögé bújnak.

Korinne gyanakodva nézett az anyjára. – Kinek a nagy szavai ezek?

– Vinas Solamnus egyik kötetének az előszava, a hetedik kötetnek, azt hiszem. Figyelmeztetés azok számára, akik balgán azt hiszik, hogy a jó oldalon harcolók nem követhetnek el semmi rosszat.

– Soth jó ember, és jó apa is lesz.

Leyla sóhajtott. Nyilván sokszor megvitatták már ezt a témát, és mindig ugyanoda lyukadtak ki. – Csak azt szeretném, hogy boldog légy – mondta, és megölelte a lányát.

– Az leszek, anya – mondta Korinne, és forrón viszonozta az ölelést. – Az leszek.

* * * * *

– Lord Loren Soth, elfogadod-e Korinne Gladriát feleségedül, hogy teljes szívedből szeresd, és úgy becsüld, mint az Esküt és a Szabályzatot? – kérdezte Lord Cyril Mordren. Az idős lovag két oldalán Paladine egy-egy papja állt, ezüst és fehér köpenyben. Ők vezették le a szertartás világi lépéseit, mielőtt átadták a feladatokat Lord Mordrennek, a Solamniai Lovagok Főpapjának.

Soth a menyasszonyához fordult, és a nő szépsége beléfojtotta szót. A menyasszony döbbenetesen gyönyörű volt fehér ruhájában, amelyet kiemeltek a rávarrt kanyargó, égkék szalagok, melyek úgy követték testének vonalát, mint egy második bőr. Vörös haja dús fürtökben omlott fátyla alól a dereka alá. Hatalmas, zöld szemeivel csábítóan nézett rá, egyszerre sugárzott belőle az ártatlanság és a vágy, és úgy tűnt, hogy egyik sem apad ki soha. Rámosolygott, és Soth érezte, hogy egy pillanatra teljesen elgyengül.

Visszafordult Lord Mordrenhez. – Teljes szívemmel.

Lord Mordren elmosolyodott és elfogadólag bólintott.

– Korinne Gladria, elfogadod-e Lord Loren Sothot hites férjedül, hogy tiszta és hűséges szívvel szeresd és becsüld, ahogy az Esküt és a Szabályzatot is, a lovagok törvényeit, amelyre az életével felesküdött?

Korinne elfordult Lord Mordrentől és leendő férjére emelte a tekintetét. A szemében a tiszta boldogsághoz hasonlatos tűz lobogott, széles mosolyában megkönnyebbülés és öröm bujkált. Végre eljött a pillanat.

Soth úgy érezte, a szíve kihagyott egy dobbanást. Eljött ifjú életének talán legnagyszerűbb pillanata. Pár nap leforgása alatt beiktatták a Solamniai Lovagok legmagasabb rendjébe, ő lett Lovagfölde új ura, most pedig összeházasodik a legszebb és legkedvesebb nővel Solamniában, ha nem Ansalon egész földjén, sőt talán egész Krynnen.

Az apja piszkos dolgait és a gyilkosságokat, amelyeket Caradoc követett el az ő megbízásából, már el is felejtette.

A múlt már mögötte volt, és türelmetlenül várta, hogy új életet kezdjen a Rózsa Lovagjaként. Tisztán akart indulni, új elhatározással, hogy az Eskü és a Szabályzat szerint éli az életét. Amellett alig várta, hogy elkezdje ezt a másik új életet is, férjként, családfőként, és a Soth nevet továbbörökítő fiak apjaként.

Csak mondja ki a szavakat.

– Teljes szívemmel – mondta Korinne.

Lord Mordren bólintott, majd Sothhoz fordult. – Most szabad megcsókolnod, ha szeretnéd.

Soth új feleségéhez, Lady Korinne Sothhoz fordult, óvatosan felemelte a fátylat az arcáról. Halvány bőre puha volt, selymes és makulátlan, sugárzott róla a szerelem, az élet és a boldogság. Rézszínű haja lángolva göndörödött és fénylett a déli napban, ami végre kezdett teljesen áttörni a felhőkön. Egy pillanatig habozott, a szépségét csodálva, majd előrehajolt, és meghajtotta a derekát, hogy az ajkaik találkozhassanak.

Körülöttük egyre hangosodó üdvrivalgás tört ki, ahogy a vendégek, akik közül többen hónapok óta várták már ezt a pillanatot, lelkes kiáltásokkal üdvözölték a házasságot.

A csók hosszú-hosszú ideig tartott, mert sem Soth, sem Gladria nem akarta, hogy vége szakadjon.

Amikor azonban némileg elült az üdvrivalgás, Lord Mordren megköszörülte a torkát, hogy megszakítsa az új házasok csókját, és befejezhesse a szertartást.

– Mostantól férj és feleség vagytok. Éljetek szerelemben, becsületben, bölcsességben és mindenek felett hűségben, most és mindörökké.

A tömeg ismét éljenzésbe kezdett.

A zenészek játszani kezdtek.

A pár a gyülekezet felé fordult, és lassan végigsétáltak a középső folyosón, melyet szabadon hagytak a két padsor között, amit mind egy szálig megtöltöttek a családtagok, barátok és lovagtársak. Az útjuk, amely körbevezetett az erőd másik oldalára, különböző színű rózsaszirmokkal volt telehintve.

Miután átmentek a vendégek sokaságán, az útjuk további részét Kard Lovagok szegélyezték, akik kivont kardjukat keresztben tartották a magasban, folyosót képezve a párnak.

Soth nem számított erre a gesztusra, és meglepődött, de ugyanakkor megtisztelve érezte magát. Ahogy végigsétált a csillogó fegyverek boltíve alatt, melyeket a lovagtársai emeltek a magasba, arra gondolt, hogy milyen jól, milyen csodálatosan sikerült minden az esküvőn. Mintha maga Paladine áldotta volna meg a menyegzőt, sőt talán Mishakal is.

Soth felnézett az égre, hogy köszönetet mondjon, és észrevette, hogy a nap folyamán először, a nap végre fényesen ragyog.

A nap előrehaladtával a felhők tovább oszlottak, és a forró nyári nap beragyogta az ünnepet, hogy még melegebb is lett a kelleténél. Tekintve azonban, hogy milyen bizonytalan időjárással indult a nap, senki nem panaszkodott, különösen a nők nem, akiknek az új ruhakölteményeit egy hirtelen zápor pillanatok alatt tönkretette volna.

Soha nem volt egyértelműbb, mint ezen a napon, hogy Ansalon kevés vidéke örvendhet kedvezőbb időjárásnak, mint a Vingaard-folyó völgye. A három hónapos tél után, amikor a földek parlagon feküdtek, két hónap rövid tavasz következett, amikor elvetették a magokat. Ebben az évben valójában a vetéssel is kifejezetten a mai nap menyegzői mulatságára készültek. Most pedig Lovagfölde népe végre betakaríthatta a terményt, és élvezhette munkája gyümölcsét.

A hosszú sorokban álló asztalokon hordókban és tálakban állt a friss gyümölcs és zöldség, köztük négyfajta alma, háromfajta tök, kétfajta paradicsom és annyiféle különböző zöldség, amennyi csak termett a termékeny földeken az erődtől északra és nyugatra.

Egyéb finomságok is kerültek az asztalra, Istarból, Silvanestiből, Ergothból és hasonló helyekről, amelyeket a vendégek hoztak, vagy azok a barátok küldtek ajándékként a menyasszonynak és vőlegénynek, akik nem tudtak jelen lenni.

Az étellel telepakolt asztalok egyik végénél tüzeket raktak, és többféle vadat sütöttek. Ettől aztán ínycsiklandó illatok töltötték meg a levegőt, ami sejtetni engedte, hogy sokak számára a mai lesz a legkiválóbb lakoma, amelyben valaha részük volt.

Az étkezőasztalok másik végén hordókban állt a sör és a bor, és korsókban a friss víz, mind tökéletes hőmérsékletre hűtve a jég és hó segítségével, amelyet a Dargaard hegység csúcsairól hoztak, külön erre az alkalomra.

Az ételekkel megrakott, és a vendégek számára felállított asztalok felett pedig Lord Soth és Lady Korinne ült a főasztalnál, a terület egy kissé magasabb pontján. Ez az elrendezés kiemelt helyet biztosított a párnak, és lehetővé tette, hogy a vendégek kifejezzék gratulációjukat, miközben folyt a mulatozás.

– Lord Soth – mondta Colm Farold, egy fiatal Kard Lovag, aki épp most lépett fel a főasztalhoz, hogy átadja a nászajándékát. – Nem olyan ajándékkal készültem, amelyet kézben el lehet hozni, hanem olyasmit ajánlok fel, ami értékesebb minden földi gazdagságnál. – Farold elhallgatott. – El nem múló hűségemet ajánlom fel a Kard Lovagjaként. – Térdre hullott a Lord asztala előtt, és mélyen meghajtotta a fejét.

Soth egy pillanatra nem jutott szóhoz ettől a felajánlástól. Tudta, hogy számos jelenlévő lovag hűségét bírja, mint például Caradocét és Wersten Kernét, és sok másikra is számíthat, ha szükség van a szolgálataikra, de hogy egy ilyen kiemelkedő lovag, mint Farold, nyilvánosan kinyilvánítsa a hozzá való hűségét, ez valóban ritka dolog volt.

Soth felállt a főasztaltól. – Köszönöm, Farold lovag. Mélyen meghatott a felajánlásod – amely, biztosíthatlak róla, valóban felbecsülhetetlen értékű. Az egyetlen reményem, hogy méltónak bizonyulok majd a hűségedre. – Szünet. – Kelj fel, és légy üdvözölve a Dargaard-erődben.

A vendégsereg éljenzésben tört ki, ahogy Farold felállt. Meghajtotta a fejét Soth és Lady Korinne felé, aztán visszatért a székéhez, de minden lépését taps és gratulációk követték.

A nászajándékok átadása jó darabig eltartott, és egy idő után kétségtelenné vált, hogy a násznépből sokan hasonló ajándékokkal készültek. Nem kevesebb, mint öt bölcsőt állítottak fel a főasztal előtt, az egészen egyszerű fa mózeskosártól kezdve – amelyet a lovagföldi gazdák készítettek –, a kerekekre szerelt aranyozott fa- és fémbölcsőkig, amelyeket könnyen lehet majd tologatni az erőd egyik végéből a másikba.

Annak ellenére azonban, hogy sok ajándékból több érkezett, Soth és Korinne mindegyiket ugyanolyan udvarias és szívélyes köszönettel fogadta, sőt mindig szívből nevettek (ha éppen nem is udvariasan) az elkerülhetetlen tréfákon, hogy most aztán hány gyermeket kell majd összehozniuk, ha meg akarják tölteni a rendelkezésükre álló bölcsőket.

Végül azonban befejeződött az ajándékok átadása is.

A vendégek befejezték a lakomát, és hirtelen sürgősen sétálniuk kellett az erőd körül, vagy kilazítani a nadrágszíjukat, hogy attól talán könnyebben részt vehessenek a nap további tervezett eseményeiben.

Mielőtt azonban hivatalosan véget ért volna a lakoma, Lord Reynard Gladriának és a feleségének, Leylának még be kellett mutatnia Lady Korinne hozományát. Hetek óta keringtek a pletykák a hozomány mennyiségére és tartalmára vonatkozólag, de pontos részletek még nem szivárogtak ki.

Most végre mindenki megtudja.

Leyla Gladria odalépett az asztal elé, bal kezével támogatva idős férjét, míg a férfit a másik oldalról a palanthasi Eiwon van Sickle – a Kard Lovagja, aki a Gladriákat kísérte a Dargaard-erődbe – tartotta erősen.

Amikor odaértek a megfelelő helyre, Reynard Gladriának hoztak egy széket, míg Lady Gladria állva mutatta be a hozományt.

– Legdrágább leányom – mondta, majd Lord Sothhoz fordult. – És új fiam...

Soth nem tudta eldönteni, hogy gyengéden, vagy gúnyosan mondta-e ki a szót, de mindenesetre udvariasan fejet hajtott a nő felé.

– A férjem és én hosszú-hosszú évek óta vártuk ezt a napot. És most a férjem nevében is mondom, hogy tökéletesebb férjet nem is kívánhattunk volna a mi drága lányunknak, mint a nagyra becsült Lord Loren Sothot, a Rózsa Lovagját.

Lady Gladria kinyúlt, a kezébe fogta veje kezét, és erősen megszorította.

– Most pedig, hogy a lányunk férjhez ment, úgy látjuk, hogy nem sok szükségünk van már a birtokainkra. Nagy örömmel adjuk át tehát nektek a szerződéseket a Maelgoth körüli földek és a Solamniai-síkság északi határáig nyúló területek birtoklásáról. Lovagfölde nyugati határa így túlnyúlik majd a Vingaard-folyón, és jórészt áthidalja a Palanthas és Lovagfölde közti hézagot, hogy az otthonunk és a lányunk új otthona közötti távolság jóval könnyebben legyőzhető legyen.

Soth igencsak rövid időn belül másodszor nem talált szavakat. Lady Korinne ugyanígy érzett, hiszen a szülei ajándékáért cserébe az örömkönnyein kívül nem tudott mást felajánlani.

Soth végül felállt az asztaltól, és lesétált az enyhe lejtőn, hogy megköszönje új családjának a hihetetlenül nagylelkű ajándékot.

Először Reynard Gladriához lépett, letérdelt az ülő férfi elé, és mélyen meghajtotta a fejét. – Köszönöm, méltóságos uram – mondta, nem teljesen helyénvalón használva a megszólítást, hogy ezzel is érzékeltesse, mennyire hálás.

Az idős férfi mosolygott, felfedve hiányos fogsorát. Törékeny és csontos kezét Soth vállára helyezte, és így szólt: – Ugyan már, fiam. – Olyan zihálva ejtette ki a szavakat, mint ahogy az eltömődött kovácsfújtató köhög. – Másra nem is bíznám szívesebben, mint egy Rózsa Lovagra.

Soth megint meghajtotta a fejét, aztán felállt. Megvárta, amíg Lady Korinne befejezi a köszönetnyilvánítást az anyja felé, majd odament, és letérdelt a nő elé. – Köszönöm, méltóságos asszony.

Az idősebb Gladria arca komoly maradt. – Elég köszönet lesz, ha jól bánsz a lányunkkal, fiatalember.

Soth ránézett, ráébredt, hogy mostantól ez a nő az anyósa, és egyszerűen csak azt mondta: – Igen, méltóságos asszonyom.

Leyla Gladria bólintott.

A Dargaard-hegységből leereszkedő szellő lehűtötte a kora esti levegőt, és az összegyűlt lovagok most már kellemesebb körülmények között folytathatták a játékot és szórakozást.

A hegyek lábánál, az erőd keleti oldalán, több lovag buzgón próbálgatta az ügyességét egymás ellen. Látszatküzdelmeket vívtak, melyeket általában csak „barátinak” hívtak.

– Lovagok, felkészülni! – kiáltotta Fényeskardú Oren, az esti versengések tiszteletbeli bírája.

A két ellenfél felállt, és belépett a földre rajzolt nagy körbe. Az egyikük Meyer Seril volt, a Korona Lovagja, a jobb karján vörös szalaggal. A kék szalagot Caradoc viselte, szintén a Korona Lovagja.

Igaz, hogy az egyes baráti küzdelmek győztese és vesztese nem nyert és nem veszített semmit a rangsorban, de a Solamniai Lovagok büszke fajta voltak, és egyikük sem adta könnyen magát az efféle versengésben. Emiatt a lovagok közül sokan olyan elszántan vívtak, mintha a szokásos ellenfeleik, azaz ogrék és minotauruszok ellen harcolnának.

– Győzzön a legjobb lovag – mosolygott Seril az ellenfelére.

Caradoc biccentett és udvariasan mosolygott. – Legyen a győztes a legjobb lovag.

A küzdőfelek összeérintették a kardjukat, és hátraléptek, hogy a fegyvernökeik még egyszer ellenőrizhessék a könnyű páncélinget és a felsőtestüket takaró bőrpáncélt.

A két férfi pillanatokon belül készen állt.

– Hé! – kiáltotta Fényeskardú Oren.

A levegő hirtelen megtelt az egymáshoz ütődő acélok csengésével és csattogásával, ahogy a két lovag vékony, könnyű gyakorlókardjai a levegőbe csaptak, keresve az ellenfél gyenge pontjait.

Nem lehetett tudni, hogy Caradoc merült-e ki az egész napos ünnepségben és mulatozásban, vagy Meyer Seril volt rátermettebb harcos. Az azonban egyértelmű volt, hogy Meyer sokkal jobban értett a kardforgatáshoz. Hárítani tudta Caradoc legtöbb támadását, egyszerűen és könnyedén kibillentette az egyensúlyából azzal, hogy könnyedén a karjára vagy a lábára ütött a kardja lapjával, ahogy az az egész versengés fő célja volt.

Miközben a két lovag küzdött, más lovagok, akik valamivel idősebbek voltak, vagy talán jobban belefáradtak már a küzdelembe, figyelték őket, és biztatták a feleket, és nagyokat kortyoltak a hideg sörből.

A küzdelem időhatára lassan lejárt, és minden jelenlévő számára egyértelmű volt, hogy Serilt fogják kikiáltani győztesnek, hiszen könnyedén felülmúlta Caradocot négy-egyre.

Caradoc azonban egyszer csak megingott, mintha a legutolsó ütés, amit Seril a védtelen combjára mért, megsebezte volna.

– Caradoc, jól vagy? – kérdezte Seril, egy pillanatra leengedve a védekező karját, és a jobb oldalát szabadon hagyva a támadásnak.

A tiszttartó felpattant, és rövid, erőteljes csapással Seril vállára sújtott a kardja élével. A páncéling, amely a bőrpáncél darabjait kapcsolta egymáshoz, elszakadt Seril karján, és Caradoc kardja hosszú, mély vágást ejtett Seril felsőkarján.

– Vége a barátinak! – kiáltotta Fényeskardú Oren. – Tegyétek le a kardokat!

Seril a vérző karját markolta, és fél térdre rogyott. – Ha nem ismernélek jobban Caradoc lovag – mondta –, azt gondolnám, hogy ez szándékos volt.

– Ki mondja, hogy nem az volt? – kiáltotta Arnol Kraas, Seril fegyvernöke, aki nemrég jelentkezett a Korona Lovagja címre. Nem az ő dolga lett volna ugyan, hogy feltegye ezt a kérdést, de egyik jelenlévő lovag sem tiltakozott. Valószínűleg a legtöbbjük ugyanezt gondolta.

– Solamniai Lovag becsületemre mondom, hogy soha nem sebeznék meg szándékosan egy lovagtársat.

– Úgy tettél, mintha megsérültél volna... – folytatta Kraas.

– Elég! Elég! – vágott közbe Fényeskardú. – Caradoc azt mondja, hogy a vágás nem volt szándékos, és mivel köti az Eskü és a Szabályzat, hinnünk kell a szavának.

Kraas nem mondott többet, de láthatóan elégedetlen volt.

A többi lovag sem mondott semmit, és úgy tűnt, jobban örültek, hogy alávethetik magukat Fényeskardú döntésének.

– Most pedig vigyétek ezt az embert, a gyógyítóhoz – mondta Fényeskardú. – Nem ért csontot a vágás, de nem egy embert láttam már kevesebbe is belehalni.

Két lovag tüstént lehajolt, megfogták Serilt, vigyázva felemelték, és óvatosan visszatámogatták az erődbe.

Miután a vesztes távozott, és a segédek elkezdték előkészíteni az este utolsó barátijában harcoló két lovagot, Caradoc odament Fényeskardúhoz, és megkérdezte: – Kikiáltasz győztesnek?

Fényeskardú furcsán nézett Caradocra. – Az egyik lovag megsérült. Számít, hogy ki győzött?

– Vinas Solamnus sorai szerint minden harcnak kell, hogy legyen győztese, így hát minden barátinak is.

Ez igaz volt, de a lovagok már rég megtanulták, hogy Vinas Solamnus írásait sokkal hasznosabb volt szabadon értelmezni, mint szó szerint ragaszkodni a szavaihoz. Inkább iránymutatók voltak, mint kőbe vésett törvények. Az igazi becsület ugyanis a lovagok szívében lakik, nem pedig régi és poros kötetekben. Ha azonban a törvényeket szó szerint idézték ilyen helyzetekben, nem lehetett megkérdőjelezni az érvényességüket.

– Rendben – mondta Fényeskardú, aki kétségkívül ugyanolyan jól ismerte a harminchét kötetet, mint Caradoc. Megköszörülte a torkát, és kihirdette a győztest. – Mivel Meyer Seril nem tudta befejezni a baráti mérkőzést, kizárásos alapon Caradocé a győzelem.

A győztes a magasba emelte a kardját, ezzel nyugtázva a győzelmét. Nem sokan éljeneztek.

Valójában, Seril sérülését követően a legtöbb lovag visszament az erődbe, hogy az este békésebb eseményeiben vegyenek részt, vagy az északi végbe, ahol a lovagok egy másik csoportja gyűlt össze, egy selyemfa hűs árnyéka alatt. A vastag törzs nyugatra néző oldalán fejszével kifaragtak egy nagy kört, és halvány felszínére három sötétvörös gyűrűt festettek, melyek belülről kifelé egyre szélesebbek voltak.

– Ki a következő? – bődült el Olthar Uth Wistan Nagyharcos, aki a verseny döntőbírója volt.

– Azt hiszem, megpróbálom – mondta Lord Adam Caladen Főbíró. – Évek óta nem dobtam kardot, de talán szerencsém lesz, nem igaz?

– Hallottátok ezt, emberek? – kedélyeskedett Lord Wistan. – Lépjetek hátra, adjatok neki sok helyet, és ne felejtsétek a kardon tartani a szemeteket.

Jóindulatú nevetés morajlott végig az összegyűlt lovagok, fegyvernökök és bámészkodók között, miközben Lord Caladen kiválasztott egyet a balján lévő tartóban álló kardok közül.

Miután kiválasztott egy neki tetsző hosszúságú és súlyú kardot, a kezébe vette, és próbálgatta a mozdulatot, amellyel hamarosan átrepíti a levegőn a cél felé.

A baráti mérkőzésekhez hasonlóan, a kardhajítás is barátságos versengés volt a Solamniai Lovagok között, amelyet mindig gyakoroltak, ha elegendő számban összegyűltek, és volt annyi szabadidejük, hogy hódoljanak ennek a kedélyes sportnak. A baráti mérkőzésekkel ellentétben azonban, amelyben egymás ellen vívtak a lovagok, a kardhajításban minden egyes lovag minden idők legnagyszerűbb Solamniai Lovagja, a legendás Sárkányölő Huma, a Dárda Hőse erejével, ügyességével és célzó tudásával mérte össze magát.

A versengés egy kevéssé ismert történet alapján alakult ki, amelyben a híres lovag egy különösen bősz vörös sárkánnyal harcolt. A történet szerint, amikor Huma először támadt a sárkányra, a fenevad felfogta a sárkánydárda támadását, és teljesen kiütötte a kezéből. Annak ellenére, hogy fegyver nélkül maradt, még egyszer nekilendült a hőn szeretett ezüst sárkányával. Mielőtt azonban a két sárkány olyan közel került volna, hogy tüzes leheletükkel elérjék egymást, Huma előkapta a kardját, és elhajította a vörös felé. Igaz, nem hajítófegyvernek volt kialakítva, a kard mégis egyenesen repült, nyílként hasított át a levegőn, és felhasította a vörös sárkány hasának érzékeny, puha részét. A sebesüléstől a bestia úgy elképedt, hogy hosszú spirálban lezuhant, és vissza sem jött többet.

Ma pedig a Solamniai Lovagok azzal emlékeztek erre a csodával határos győzelemre, hogy kardot hajítanak, nem sárkányokra, hanem jelképes vörös gyűrűkre, amelyeket egy zömök selyemfa törzsére festettek fel.

Miután Lord Caladen úgy döntött, hogy megfelelő a fegyver, amit választott, lesétált húsz lépést a fától, majd szembe fordult vele. – Készen állok! – jelentette be, és a vállához emelte a kardot.

Az összegyűlt lovagok és a többiek a tömegben mind elhallgattak.

Lord Caladen három lépést tett előre, és elhajította a kardot. Egyenesen és remegés nélkül szállt, de egy leheletnyivel a jel mellé ment, belehasított a fatörzs jobb szélébe, és egy ezüstös kéregdarab pörögve a levegőbe repült, majd nagy puffanással leesett a fa mögött.

Annak ellenére, hogy elvétette, a hajítás így is figyelemreméltó volt egy ilyen koros lovag részéről.

– Szép volt, Caladen!

– Jó próbálkozás.

A lovagok tapsoltak, és Lord Caladen kénytelen volt széles mosollyal és büszke karlendítéssel elfogadni az éljenzésüket, bár ez akkor is több lett volna a kelleténél, ha történetesen eltalálja a cél legközepét. – Túl kedvesek vagytok – mondta. – Csak egy szerencsés dobás volt, semmi több.

Lord Soth épp ekkor jelent meg a színen. Körben sétált az erőd körül, még egyszer üdvözölte a vendégeit, mielőtt visszavonult az éjszakára – a nászéjszakájára.

Soth közeledtét látva Lord Wistan tölcsért formált a kezéből, és elkiáltotta magát: – Talán a vőlegény is kipróbálná az ügyességét?

A lovagok odafordultak, és Sothot látva hívták, hogy próbálkozzon egy dobással.

– Igen, próbáld meg te is!

– Gyerünk, Laren!

Soth habozott, majd így szólt: – Na jó, talán csak egyetlen dobást.

A szavakat kitörő éljenzés követte.

Egy fegyvernök sietve lesegítette Sothról a köpenyét, majd hátralépett, amíg a lovag kiválasztott egy kardot. Senki nem lepődött meg, hogy a nehezebb kardok közül emelt fel egyet. Majd miután megkereste az egyensúlyát, próbálgatta a kezében, hogy megérezze a fogását.

– Helyet! – kiáltotta Lord Wistan.

A Soth körül tömörülő lovagok szétrebbentek, szabaddá téve az utat a fához. A bajnok ezután odasétált a fához, lelépett húsz lépést, majd sarkon fordult.

– Készen állok – mondta.

Lord Wistan bólintott.

A lovagokból és sok más bámészkodóból álló tömeg, amely egyszerre összegyűlt a fa körül, eddig ilyen csendben még nem volt.

Soth három hosszú lépést tett, majd elhajította a kardot.

A penge fütyülve szelte át a levegőt...

Aztán egy éles banggal becsapódott a fába.

Soth felnézett, és látta, hogy a kard pontosan a középső gyűrű közepébe állt bele, és a nyele úgy remegett, mint az éhes macska farka.

Egy pillanatig mindenki hallgatott, és ámulva nézték a kardot, amely úgy állt ki a fából, mintha a saját ága lenne.

– Huma sem csinálta volna jobban! – kiáltotta valaki.

– Ennél egyenesebben nem repült még kard! – rikkantotta egy másik.

Újabb éljenző kiáltások szálltak a levegőbe, mígnem egyetlen óriási ujjongó hangzavarrá olvadtak össze.

Soth enyhe fejhajtással fogadta az éljenzést, aztán felemelte a kezét, hogy újra elcsendesedjenek. – Ha megbocsátotok, gyűlölök megvárakoztatni egy hölgyet, különösen, ha az illető hölgy a feleségem.

A szavakat vidám és mindentudó nevetés kísérte.

Soth megfordult, és elindult az erőd felé.

A selyemfánál több fegyvernök próbálta kihúzni a kardot a törzsből, de mivel a penge a feléig eltűnt a fában, meg sem akart moccanni.

Végül hárman, együttes erővel szép lassan ki tudták húzni a nehéz kardot.

Soth az erőd bejáratához került.

A felhúzható hídon Lady Korinne beszélgetett egy kék köpenyes fiatal lovaggal. Közel álltak egymáshoz, alig néhány araszra, hogy az már szinte bensőségesnek tűnt.

Soth egy hatalmas tölgy árnyékába húzódott, és figyelt.

Egy percig, vagy talán kicsit tovább, beszélgettek, aztán megcsókolták egymást.

Néhány pillanat múlva elváltak, Korinne bement az erődbe, a fiatal lovag pedig lóra kapott, és távozott.

Soth megvárta, amíg a lovag eltűnik a láthatáron, aztán bement felesége után.

Amikor bent volt, megállt a hálószoba nyitott ablakában, amely az erőd bejáratára nézett. A tüzek, amelyeket akkor gyújtottak, amikor a nap kezdett lemenni, lassan kialudtak maguktól, és villogó narancssárga fényekkel hintették tele az éjszakát.

Hosszú volt ez a nap – gondolta Soth – Jó nap volt. A legboldogabb, legbüszkébb és a legjobb az eddigi viszonylag rövid élete során. Most pedig mindjárt kezdődik a legjobb nap éjszakája, a nászéjszakája. Vajon ez is olyan különlegesnek bizonyul majd, mint amilyen a nap volt?

Remélte, hogy így lesz.

Mielőtt azonban átadhatná magát ennek a különleges éjszakának, a végére kellett járnia valaminek, ami aggasztotta.

Ekkor kinyílt az öltözőszoba ajtaja. Soth megfordult, és látta, ahogy Lady Korinne belépett a szobába.

A szobában felállított gyertyák halvány fényében is jól látható és igéző volt a nő szépsége. Vékony, szinte áttetsző fehér hálóinget viselt, amely minden domborulatát kiemelte, és nem sokat hagyott férje képzeletére.

A férfiban vágy ébredt az asszony iránt; a vágy, amelyet elnyomott magában a nap folyamán, hirtelen úgy lobbant benne lángra, mint amikor szikrát fog a gyújtós. Annak ellenére azonban, hogy legszívesebben átrohant volna a szobán, csak állt mereven és türelmesen.

A nő a szoba közepéig lépdelt, ott megállt, és ránézett. – Tetszik, amit látsz?

Soth tudta, hogy nem ez a legmegfelelőbb alkalom az efféle kérdésekre, de nem tudta visszafogni magát – muszáj volt megtudnia:

– Ki volt az a lovag, akivel a felvonóhídon beszélgettél?

– Lovag? – kérdezte Korinne. – Attól tartok, nem emlékszem ilyesmire.

– Egy fiatalember, kék köpenyben. Megcsókoltad.

– Ó, Trebor Reywasra gondolsz. Családi barát, a Korona Lovagja Palanthasból. Korán távozott, és azért keresett meg, hogy elbúcsúzzon.

– A család barátja? – kérdezte Soth.

– Nahát, Loren Soth – mondta Lady Korinne, kezét a csípőjére téve. – Ha nem lenne több eszem, azt mondanám, féltékeny vagy.

Soth sóhajtott. Lehet, hogy valóban féltékeny volt, de ha így volt is, soha nem ismert volna el ilyen gyengeséget. Fejrázással válaszolt Korinne-nak. – Nem, nem vagyok féltékeny. Csak irigylem tőle a csókot, amit adtál neki.

A nő rámosolygott. – Ez annyira édes – mondta, és az ágy végéhez lépett. Ott a hálóruhája szalagjához nyúlt, amely a nyakán volt összefogva. Kioldotta a csomót, a köntöst áthúzta a vállán, és hagyta, hogy a földre csússzon. – Sajnálom, hogy megvárattalak. De nem érte meg a várakozás? – kérdezte.

Soth csak bólintott.

– Akkor, kérlek – mondta Korinne –, szeress!

Soth odalépett hozzá, a karjaiba zárta...

És szerette.

3. fejezet

– Mi a gonosz cselekedet? – tette fel a kérdést a papkirály az előtte álló nagy csoport követőjének, az istari Papkirály Templomának legnagyobb gyűléstermében. A csoport mágusokból, papokból, tanítványokból és egyéb hű elkötelezettekből állt, akik támogatták az ügyet, hogy megtisztítsák Krynnt a gonosztól.

Kezek emelkedett a magasba, hogy válaszoljanak a kérdésre.

A papkirály egy enyhén kopott zöld és barna köpenyt viselő fiatalember felé intett a fejével Az öltözékéből ítélve az alsóbbrendű papok közé tartozott, de mindamellett elszánt követője és harcosa volt az ügynek, hogy a Jó felülkerekedjen a Gonoszon.

– Olyan cselekedet, ami erkölcsileg helytelen vagy rossz – mondta a fiatal pap.

A papkirály fel-alá járkált a követői előtt, összekulcsolt kézzel, mintha imádkozna, vagy talán csak a gondolataiba mélyedne.

– Igen, igen, részben ez is. De mi még? Mi a gonosz cselekedet?

Megint kezek emelkedtek a magasba.

Egy halványsárga és fehér köpenyt viselő nőre mutatott, aki a papkirály jelét hordozta a bal melle fölé hímezve. Mágusnő volt, hitehagyott varázsló, aki arra használta fel tekintélyes erejét, hogy segítsen megszilárdítani a papkirály uralmát Istarban, és népszerűsítse az uralkodó tanait és eszméit Ansalon egész kontinensén.

– Bármi, ami sérelmet, vagy kárt okoz. Aminek káros a hatása vagy a következménye – mondta szilárd meggyőződéssel,

– Igen, ez is – mondta a papkirály. – De mi a gonosztettek alapja, mi az, ami mögöttük lappang, ami ösztönzi őket, hogy megvalósuljanak cselekedetként?

A kérdező választása most egy idősebb, sárga-fehér köpenyes mágusra esett, aki a gyülekezet hátsó sorai között ült.

– Züllöttség, rosszakarat, romlottság, erkölcstelenség...

A papkirály lelkesen bólogatni kezdett. – Igen, igen, igen... – nyilvánvalóan végre azt hallotta, amit hallani akart. – A gonosz dolgok magvában mindezek megtalálhatók. – Egy pillanatra megállt, hogy tovább fűzze a gondolatot. – De minek kell megtörténnie, mielőtt egy gonosztett megvalósul?

A követők nem értették pontosan a kérdés megfogalmazását, és zavartan néztek egymásra.

– Ahhoz, hogy egy gonosztett megvalósuljon – mondta a papkirály –, előbb lennie kell... – itt megállt, hogy lehetőséget adjon a tanítványoknak, a mondat befejezése.

Több mindenkit felszólított a csoportból.

– Gonosz célnak?

A papkirály a fejét rázta. – Nem igazán.

– Gonosz elképzelésnek?

– Igen, de pontosabban...

– Gonosz szándéknak?

– Igen, de...

– Gonosz gondolatoknak?

A papkirály abbahagyta a járkálást, és hallgatott. – Igen – mondta végül, láthatólag megkönnyebbülve. – Gonosz gondolatoknak. Ahhoz, hogy egy gonosz tett megvalósuljon, egy gonosz gondolatnak kell megelőznie.

A tanítványok feszülten figyeltek, megértve, hogy mesterük közeledik a témához, amelynek okán összehívta őket.

– A Vitathatatlan Erények Proklamációja jelentős lépés volt a Gonosz végérvényes legyőzése felé, mert egyértelműen kinyilvánította, hogy a világban ténykedő Gonosz mérhetetlenül sérti az isteneket és halandókat egyaránt. A Gonosztettek Listájának létrehozása azonban, a tetteké, amelyekért az elkövetőkre kivégzés, vagy halál vár a gladiátorok arénájában, csak a kezdet volt. Az azóta eltelt évek során az istari papság még jobban megerősödött. Istar már nem csak vallási központ, hanem vezető központja a művészeteknek, kultúrának, és kereskedelemnek. Ma már a papságnak befolyása van az istariak mindennapi életének szinte minden területére. – A papkirály megállt egy pillanatra, nyilvánvalóan amiatti elégedettségében, hogy milyen nagy lett a papság hatalma az ő uralkodása alatt.

– Azután következett a Varázslás elleni Háború, amelynek során Krynn népei rátámadtak a Magas Mágia Tornyaira, amely hathatósan száműzte a gonosz mágiaűzőket Istarból, és lehetővé tette, hogy a jó jótékonyan virágozzon Krynn egy részén, amely megszabadult a Gonosz fojtogatóan romlott erőitől.

A papkirály fel-alá járkált a követői előtt, tudván, hogy a következő szavai döntő jelentőségűek lesznek.

– Annak ellenére azonban, hogy Istar figyelemreméltó hatalomra tett szert itthon és Krynn egész földjén, és annak ellenére, hogy elűztük a Gonoszt, és hogy Istar népe és a jó Solamniai Lovagok folyamatosan harcolnak a Jó ügyéért, a Gonosz mégsem szűnt meg létezni. Bárhova nézünk, láthatjuk felütni ocsmány fejét.

A papkirály követői egyetértően bólogattak.

– Elérkezett az idő, hogy új és hathatós lépéseket tegyünk, amelyek előbbre visznek bennünket a Gonosz elleni nemes harcban. Ezért javaslom, hogy léptessük életbe a következő Rendeletet a Gondolatok Ellenőrzéséről.

A terem megtelt halk morajlással.

– A gonosz gondolatok egyenlők a gonosz tettekkel – mondta a papkirály. – A harag ugyanolyan halálos bűn, mint a gyilkosság, a vágy ugyanolyan halálos bűn, mint a házasságtörés.

A papkirály szünetet tartott, hogy megemészthessék a gondolatot.

– Az új Rendelet a Gondolatok Ellenőrzéséről felruház benneteket jó barátaim és követőim, a hatalommal, hogy leleplezzétek a gonosz gondolatokat, és megakadályozzátok, hogy gonosz tettek legyenek belőlük, és így biztosítsátok, hogy a Jó újra mindenek fölé emelkedjen azon a földön, ahol az erényes, tisztességes és mindenek felett erkölcsös emberek úgy akarnak élni, hogy ne kelljen rettegniük a Gonosz erőktől és szövetségeseiktől.

Hosszú ideig csend volt a teremben.

Végül egyetlen kéz emelkedett fel a tömegben. Egy idős mágus keze volt. – Hogy tudjuk egyáltalán meglátni a gonosz gondolatokat, hát még ellenőrizni őket?

A papkirály elmosolyodott. – Ó, nagyon jó kérdés, és könnyen megválaszolható. Elfelejted, hogy a Jó ügyért dolgozunk, és ezzel az oldalunkon semmi sem lehetetlen.

– Azt akarod ezzel mondani, hogy mágia és varázslatok segítségével kellene érvénybe léptetnünk ezt a rendeletet, úgy, hogy olvasunk az istariak gondolataiban?

– Van, aki mágiának nevezi. Van, aki varázslásnak – felelte a papkirály. – Ezeket az elnevezéseket azonban varázslók és mágusok használják. Ti, hű papok és hívő követők, isteni segítséggel lesztek képesek belelátni az emberek fejébe, és kiolvasni a gondolataikat. Így aztán biztonságban és nyugodtan elvégezhetitek a rátok bízott feladatot, abban a tudatban, hogy a lehető legmagasabb hatalom ruházott fel benneteket ezzel a képességgel.

A gyülekezet nyugtalannak látszott, valószínűleg leginkább azért, mert nem értették tisztán, mit értett a „lehető legmagasabb hatalom” alatt, tekintve, hogy maga a papkirály volt a papság feje.

– Ilyen óriási hatalom nem származhat egyszerű mágiaűzőktől. Ilyen erős meggyőződése nincs azoknak, akik egyszerűen csak varázsigékkel dolgoznak.

Rövid csend.

– Ez az istenektől származik, vagyis, egész egyszerűen, az ő akaratuk.

4. fejezet

– Az én fám volt, és nem volt joga hozzá, hogy kivágja! – jelentette ki Vin Dowell, egy nyúlánk, szikár gazda Tyrellből, amely egy kis falu volt a Dargaard erődtől nyugatra, a Vingaard-folyó keleti partján.

– Nem vágtam ki, csak lemetszettem az ágait, amelyek átlógtak az én földemre – felelte Thom Tregaard, egy alacsony, zömök, hordóhasú férfi, hosszú, fehér hajjal, és hozzá illő csúcsos, szürkésfehér szakállal.

Ahogy a két férfi tovább civakodott, Soth a szemét forgatta, és idegesen helyezkedett magas hátú trónszékében, keresve azt az elérhetetlen helyzetet, amelyben kényelmesen ülhet. Palast reggele volt, azé a napé, amit minden héten a birtokain felmerülő nézeteltérések rendezésére és a Lovagföldén élők hasonló panaszaira fordított. Soth néha érdeklődve hallgatta a vitás ügyeket, például amikor valamilyen bűntényről volt szó, vagy egy nő becsületéről, esetleg párbajról két fél között.

Ez azonban csak két káráló tyúk közötti perpatvar lehetett.

– Amihez egyáltalán nem volt jogod – mondta Dowell.

– Valakinek a fája, az valakinek a fája. Legközelebb majd kidöntöd a kerítésemet, mert nem tetszik, hogy árnyékot vet a földedre.

– Sosem rongálnék meg egy kerítést. Olyat pedig semmi esetre sem, amely jó szolgálatot tesz, hogy elválasszon az olyanoktól, mint te!

Soth előrehajolt, és a kezébe temette az arcát.

– Ne aggódj, sose tenném a lábam arra a gazos földdarabra, amit nem átallasz birtoknak nevezni. – Dowell keresztbe fonta karját a mellén, és undorodva húzta fel az orrát.

– Á, szóval a kerítés felém eső oldala a fádnak jó, de neked nem, mi? – Tregaard arca sötétvörös színt öltött, majd egyre hevesebben és mélyebben szedte a levegőt.

A két férfi közelebb lépett egymáshoz, és feltűrték az ingük ujját, hogy egymásnak essenek.

Soth eleget látott és hallott, hogy megelégelje. Igaz, valamennyire érdekelte volna, hogy melyik fél kerülne ki győztesen az ökölharcból – Dowell karja ugyebár messzebbre ért, Tregaard viszont jelentős súlybeli előnnyel bírt –, de nem hagyhatta nyugodt lelkiismerettel, hogy odáig fajuljanak a dolgok.

– Elég! – kiáltotta, és mennydörgő hangjára a két gazda ijedten elhallgatott. Amikor ráfigyeltek, Soth kiegyenesedett a székében, és egyenesen a magasabb gazda szemébe nézett.

– Ide figyelj, Vin Dowell, átlógott a fád néhány ága Tregaard földjére?

A gazda jó pár pillanatig állta Soth pillantását, aztán elfordította a szemét. – Igen, kegyelmes úr. – A szavakat suttogva ejtette ki, a hangja csak árnyéka volt annak, amelyet az imént a másik gazdával szemben használt.

– Te pedig, Thom Tregaard, kivágtad a fát, vagy csak az ágakat?

Tregaard tüstént válaszolt: – Csak az ágakat, kegyelmes úr.

– És mi lett az ágakon lévő gyümölccsel?

– A hidegkamrájában vannak... – bődült el Dowell.

Soth felemelte a karját, hogy elhallgattassa.

– Nos? – bökte meg Soth Tregaardot.

– Úgy van, ahogy mondta, a hidegkamrámban vannak.

– Értem – mondta Soth, és egy pillanatra megállt, hogy mérlegelje a helyzetet. Úgy lehetett volna mindkettejük számára elfogadható megoldást találni, hogy mindkettejükben azt a képzetet kelti, hogy az illető jött ki győztesen. De hogyan érhetné el ezt?

– Mivel az ágak átlógtak Tregaard földjére, teljes mértékben jogában állt, hogy az őt zavaró ágakat levágja a fáról.

Tregaard arcára hirtelen kiült az önelégült vigyor.

– Mindazonáltal – folytatta Soth –, mivel a fa Dowellé, az ágakat vissza kell adni neki, hiszen lehet, hogy fel akarja használni tűzifának, a gyümölcs pedig, amely azokon az ágakon termett, az ő tulajdonát képezi, és az ő hidegkamrájába kell kerülnie még a hét vége előtt. Még Bakukal előtt, hogy pontos legyek.

Most Dowellen volt a sor, hogy felragyogjon az arca.

– Most pedig rázzatok kezet, uraim, és térjetek vissza Tyrellbe jó szomszédként.

– Igenis, kegyelmes úr – mondta Dowell.

– Köszönjük, kegyelmes úr – mondta Tregaard.

Mindkét férfi hangjából hála és csalódottság is sugárzott.

– Rendben van – állapította meg Soth. – Ezt az ügyet akkor lezártuk.

Amikor a bámészkodók és egyéb érdeklődők elkezdtek kiáramlani a trónteremből, Soth megkönnyebbülten felsóhajtott. Legalább egy hétre megszabadult Lovagfölde főbírói szerepétől, és a következő rettegett Palast reggeli bírósági ülésig még hét teljes áldott nap volt hátra.

Soth korábban azt gondolta, hogy élvezni fogja Lovagfölde irányításának mindennaposabb feladatainak egy részét, de csak két rövid hónap telt el az esküvője és a Rózsa Rendjébe való belépése óta, és rá kellett jönnie, hogy egyáltalán nincs így. Sóvárogva vágyott rá, hogy csatába menjen, kardot rántson, érezze, hogy a penge kifent éle az ellenségei húsába mélyed, és eltöri a csontjukat. Erre képezték ki. Itt azonban egy Solamniai Lovag volt, egy Rózsa Lovag, aki egy közönséges írnok feladatát látta el.

Egy rövid pillanatig csodálattal gondok rá, hogy az apja hogy volt képes oly sok éven át olyan rátermetten és boldogan felügyelni Lovagfölde ügyeit.

Felállt a székéből, azon tűnődve, vajon milyen jelentéktelen feladatnak kell majd szentelnie a figyelmét aznap délután, amikor egyszer csak...

– Kegyelmes úr! Kegyelmes úr! – az erőd legfelső szintjén őrszemként elhelyezett fegyvernök hangja szólt.

Soth megállt, és szinte türelmetlenül várta, hogy a fegyvernök megjelenjen a színen. Végül berohant a terembe, alig kapott levegőt, és jól láthatóan izgatott volt.

– Egy lovas – mondta levegő után kapkodva. – Egy magányos lovas közeledik teljes vágtában dél felől.

Soth érezte, hogy karján feláll a szőr az izgatottságtól. Egyértelmű, hogy a lovas nagyon sürgős ügyben jött.

– Hoz magával valamilyen lobogót?

– Vöröset.

– Készüljetek fel a híd leengedésére! – üvöltötte, hogy a szavai visszhangzottak az egész toronyban. Soth az őrszem nyomában elhagyta a teremet, és kiment. A lovas épp megállt a lovával a bejárat előtti terület közepén, az erőd kapuja előtt. Kisebb tömeg gyűlt össze a kíváncsi lovagokból, fegyvernökökből és másokból, akik szerették volna tudni, mi van kialakulóban. A lovas lassan ment be, a hátasa láthatólag a végkimerülés szélén állt. A férfi sem nézett ki sokkal jobban, és most, hogy a nyilvánvalóan hosszú és kemény lovaglás végére ért, meglehetősen nyúzottnak és megviseltnek tűnt. Lassan lesegítették a lováról, és a mozgása arról árulkodott, hogy a karjának és lábának minden egyes mozdulata fájdalmat okoz neki.

Amikor végül mindkét lábával a földön állt, a vállánál fogva néhány szolga odatámogatta a várakozó Lord Sothhoz.

Miután fél térdre ereszkedett, a lovas felnézett az erőd urára, és az arca eltorzult az erőlködéstől, hogy leküzdje az újra rátörő fájdalmat. – Ogrék – nyögte, egy kicsit még mindig zihálva.

Soth közelebb lépett a lovashoz, és csak most vette észre, hogy az arca egyik oldalán horzsolások vannak, végig a nyakán a válláig pedig sebek, amelyeket valószínűleg ogrék bolája vagy szöges golyója ütött. – Hol?

A lovasnak sikerült egy kis lélegzethez jutnia, és összeszedte magát annyira, hogy az összefüggő beszédhez hasonlatos mondatokat adjon elő. – Halton falujából jövök. Az ogrék utánunk jöttek, a nyomunkban északra, Throtylból, lefoglalták a készleteinket, és ostrom alá vették a falut. Sokakat megöltek a falubeliek közül, mások megsérültek. Csak úgy tudtam elszökni, hogy halálos sebesültnek tettettem magam, aztán az éj leple alatt elloptam egy lovat.

Soth bólintott. Halton kicsi, de nagyfontosságú földművelő település volt a Dargaard erődtől délre, a Dargaard-hegység nyugati lábánál. Minden évben. Itt cseréltek először gazdát a régióban az ősszel betakarított termények, ezért a síkságon és egész Dél-Solamniában gyakran „begyűjtőfalunak” is nevezték.

Throtyl viszont a törvényen kívüliek gyűjtőhelye volt, a Dargaard-hegység déli csücskében. Egy kis erdőben helyezkedett el, amely a Throt nevű széles mocsaras síkságra nyílt. A síkságtól keletre vezetett egy átjáró a Dargaard-hegységen keresztül, amelyet a Throtyli-hágónak hívtak. A hágót elárasztották a törvényen kívüliek, barbárok és ogrék rablóbandái, akik abból éltek, hogy árut csempésztek a hágón keresztül, magas vámot követeltek a biztonságos átkelésért, vagy egyszerűen csak kirabolták a gyanútlan utazókat. Soth évekig megelégedett azzal, hogy behunyta a szemét, mert az ogrék viszonylag kevesen voltak, és általában nem sok vizet zavartak, az ansaloni utazók nagy része pedig amúgy is tisztában volt vele, hogy jobb messzire elkerülni a hágót. Végül pedig azért is békében hagyta őket, mert úgy elsáncolták magukat az erdőben, hogy ha esetleg hadjáratot indított volna ellenük, valószínűleg túl sok lovag életébe került volna, és messze nem nyertek volna annyit az ügyön, hogy megérje az erőfeszítést.

Ez azonban teljesen más ügy volt. Lovagfölde népét bántalmazták és gyilkolták. Az ő népét. Sokan pedig még mindig veszélyben vannak, és élelem nélkül maradnak télre, ha nem tesznek valamit az ogrék ellen.

– Remekül helytálltál – mondta Soth a lovasnak. – Egyél valamit, és válts tiszta ruhát. Utána találkozunk a Lovagok Termében, hogy megvitassuk a haditervet.

Ezután a többi jelenlévőhöz, vagy talán az egész erődhöz intézte a szavait: – Lássatok neki az előkészületeknek – adta ki a parancsot, és a fegyvernökök és inasok sietve szétszéledtek. – Amilyen hamar csak lehet, indulnunk kell!

Soth a kardja nyelére helyezte a kezét. Jó érzés volt megfogni, és még jobb érzés lesz lecsapni vele az ellenségre a csatában.

Bármikor hagyják is el az erődöt, mindenképpen elég hamar lesz.

Soth egyedül találta Lady Korinne-t a hálószobájukban. Az ablaknál ült és Vinas Solamnus harminchét kötetének egyikét olvasta, amelyek a Solamniai Lovagok Esküjét és Szabályzatát foglalta össze. Nem sokkal az esküvőjük után elkezdte olvasni az erőd könyvtárában megtalálható köteteket, és az ébren töltött óráinak nagy részét arra szánta, hogy az utolsó szóig elolvasson minden kötetet, hátha jobban megérti a törvényeket, amelyek a férjét kötötték.

Soth kíváncsi volt, meddig jutott a felesége, és megnézte, hányadik kötetnél tart – huszonhat. Hamarosan úgy fogja ismerni a Szabályzatot, mint bármelyik lovag, talán még jobban is. Nagylelkű gesztus volt ez a részéről, és még jobban a férje szívébe lopta magát – már ha egyáltalán lehetséges volt, hogy még az eddiginél is jobban szeresse.

– Gondok vannak délen – térdelt Soth a felesége mellé, és a kezére tette a kezét.

– Ennyit én is hallottam.

– Fáj, hogy itt kell hagyjalak, de Halton népének szüksége van rám. Sokan meghaltak, és biztosan még többen odavesznek, ha nem sietünk.

Lady Korinne kedvesen elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. – Drága Loren, milyen kedves, hogy úgy érzed, hazudnod kell, hogy megvédd az érzéseimet.

Sothot kissé megdöbbentette a felesége kijelentése. – Biztos lehetsz benne, hogy nem hazudok.

– Dehogynem – mondta a nő még mindig gyengéd és szeretetteljes hangon. – Azt mondtad, hogy nehezedre esik elhagyni az erődöt, de tudom, hogy semmi másra nem vágyik jobban a szíved, minthogy nekiindulj Solamniának a lovagjaiddal az oldaladon, és harcolj a Gonosz ellen.

Soth visszamosolygott rá. – Akkor túl jól ismersz.

– Ó, azt kétlem – mondta Korinne. – Csak azt tudom, hogy számodra, ahogy minden Solamniai Lovag számára, nem kérdés, hogy inkább egy erőd unalmas irányítását végezi szívesebben, vagy harcba indul a Gonosz ellen.

Soth mosolygott. – Ebben igazad van – mondta, ráeszmélve, hogy a felesége tisztán megértette, mire van egy Solamniai Lovagnak a leginkább szüksége a felesége részéről – megértésre.

Korinne a vállára tette a kezét. – Egy dolgot azonban kérlek, ígérj meg.

– Természetesen, bármit.

– Amikor elhagyod az erődöt, ne rám gondolj, hanem kizárólag az előtted álló feladatra. Nem akarom, hogy a harci ösztönödet elhomályosítsa bármilyen érzelem, amit irántam táplálsz.

– Ugyanolyan önzetlen vagy, amilyen szép, szerelmem.

– Lehet, de úgy látom, csak így biztosíthatom, hogy gyorsan és sértetlenül visszatérj hozzám.

Soth bólintott. – Ahogy kívánod. – Előrehajolt, átölelte, és forrón megcsókolta.

* * * * *

– Nehéz volt megállapítani, hogy összesen mennyien vannak az ogrék, mert szétszéledtek az egész faluban – mondta a haltoni lovas, miközben fölvázolt egy hozzávetőleges térképet a szülőfalujáról, a lovagok termében az asztalra kiterített világos bőrre.

– Nem tudnád megbecsülni? – kérdezte a férfi balján álló Caradoc.

A lovas a gondolataiba merülve hallgatott. – Igazán nem tudom megmondani – rázta meg a fejét, láthatólag zavartan. – A mi falunkban békés gazdák élnek. Annyira a Solamniai Lovagok védelmére számítottunk mindig, hogy a legtöbbünknek fegyvere sincs, amivel megvédhetnénk magunkat.

– Találgatni sem tudsz? – nógatta Caradoc egy kissé erőszakosan.

A lovas megrázta a fejét. – Lehet, hogy tíz-tizenötnél nem voltak többen.

Az asztal körül álló lovagok idegesen felnevettek. Ennyi ogréval nem lenne nehéz elbánni, különösen ilyen tapasztalt harcosoknak, mint Lord Soth és tizenhárom hűséges lovagja.

Nem, a falu felszabadításában nem annyira a megszálló ogrék jelentették a gondot, hanem inkább a falusiak, akiket távol kellett tartani a veszélytől, mialatt a megszabadításukért küzdenek.

– Azt tudod, hogy hol van a legtöbb ogre a falun belül? – kérdezte Soth, aki a jövevény jobbján állt, és figyelmesen tanulmányozta a falu felvázolt térképét.

– Biztosan nem tudom megmondani – mondta a lovas. – De talán vissza tudnék lopódzni a faluba, és kideríthetném.

– Igen, az jó lenne. Minél többet megtudunk a faluról és az ogrékról, annál jobb helyzetben leszünk – mondta Soth. – Addig azonban semmit sem tehetünk, amíg oda nem érünk Haltonba. – Elkezdte feltekerni a bőrlapot. – Egy órán belül indulunk.

* * * * *

Soth megigazította a mellvértjét, hogy kényelmesen feküdjön a mellkasán. A rózsa jelét viselő mellvért eddig még nem látott csatát. Fényesen csillogott az erőd bejáratán beömlő fényben, és Soth méltán viselte oly büszkén. Amikor a vért a helyére került, ellenőrizte a vállait, combjait és sípcsontját fedő páncéllemezeket, hogy mindegyik a helyén van-e és jól van-e rögzítve.

A küldetésen részt vevő lovagok többségéhez hasonlóan Soth is félpáncélt választott, az életfontosságú részeit, mint a fejét és a mellét acéllemezek takarták, míg a végtagjait láncing védte. A kétféle páncélzat keveréke szabadabb mozgást tett lehetővé, ami kulcsfontosságú volt a jóval erősebb, de lomhább ogrék elleni harcban.

Miután a páncélzatát rendben találta, Soth a kardjáért nyúlt. A két inas, akik eddig a penge élezésével voltak elfoglalva, egy nehéz ruhába burkolva odavitték, és markolattal előre nyújtották át neki. Igaz, hogy a kardot eredetileg két kézre alakították ki, de Soth nagy ember volt, és elég erős, hogy pusztán a jobb kezével forgassa a fegyvert.

Az inasok egy helyben állva várták, hogy Soth szemügyre vegye a fegyvert, és megmondja, meg van-e elégedve vele.

Könnyedén vágott egyet a levegőbe a karddal, hogy kipróbálja az egyensúlyát, majd felemelte, hogy közelebbről megszemlélje a penge vágóéleit. Nem fért hozzá kétség, hogy az inasok a lovas megérkezte óta minden idejüket a fegyver élezésének szentelték. Mindkét oldalon borotvaéles volt, a hegye pedig, mint a tű. Az inasokra nézett, és elismerően bólintott.

A két inas büszkén egymásra mosolygott, majd a magasabbik megszólalt. – Az egyik ocsmány szörnyeteget a mi nevünkben vágja le, kegyelmes úr.

– Vegyétek úgy, hogy megtörtént – felelte Soth, és a kardot gondosan elhelyezte a bőrhüvelyében.

Ezután a sisakját vette kézbe. Egyszerű, ezüstszürke fémből készült, és csak egy-egy helyen díszítették rózsák. A rostély fel volt húzva, és a tetejéből kiálló lófarok ugyanolyan hosszú és fekete volt, mint Soth saját lobogó sörénye. Akárcsak a páncélzata többi része, a sisak is könnyű volt. Néhány lovag a legnehezebb sisakját választotta, Soth azonban úgy döntött, hogy a legerősebb sisak sem védheti meg, ha egy ogre buzogánya vagy hosszú kardja egyenesen fejbe találja. Soth úgy gondolta, sokkal jobb bátran meghalni a csatában, mint komolyan megsebesülni, hogy aztán ne élhesse tovább lovagként az életét.

A kezében forgatta a sisakot, és épp a fejére készült helyezni, amikor meghallotta, hogy valaki neki kiabál.

– Uram! Uram! – női hang volt. Megfordult, és Lady Korinne-t látta közeledni. Általában Lorennek szólította, de úgy döntöttek, hogy mások jelenlétében hivatalosabb megszólítást használnak.

– Úrnőm – mondta Soth, és udvariasan meghajtotta a fejét.

– Akartam még adni egy utolsó csókot, mielőtt elmész.

Soth lehajolt, és forrón megcsókolták egymást.

– És meg akartam mondani...

A férfi szemöldöke várakozásteljesen felszaladt.

– Harcolj a Jó ügyéért, és amikor elvégezted a dolgod, siess haza. Remélem, mire visszatérsz, megajándékozhatlak a hírrel, hogy gyermeket várok.

Soth szája elnyílt, és egy pillanatig úgy maradt. Örült a szavaknak, de valahogy össze is zavarodott tőlük. Korinne az előbb még tökéletesen játszotta a lovagfeleség szerepét, és arra kérte, hogy ne gondoljon rá a küldetés alatt. Most azonban inkább úgy beszélt, mint egy fiatal feleség, gyermekről beszélt neki, hogy biztosítsa, hogy a gondolatai soha ne kerüljenek messze az otthonától, akárhova megy is.

Egy gyermek – gondolta –, talán éppen fiú. Soth feje megszédült a gondolatra. – Ebben az esetben igazán győzedelmes lesz a visszatérésem a Dargaard erődbe – mondta.

Megmozdult, hogy újra megcsókolja, de a nő ellépett tőle, és megrázta a fejét, megint csak az erőd rendíthetetlen úrnőjének szerepét játszva. – Menj – mondta. – A népednek szüksége van rád.

Soth egy pillanatra a feleségére nézett, a szíve tele volt szerelemmel és büszkeséggel, majd óvatosan a fejére csúsztatta a sisakot. Megfordult, és felszállt a lovára, a hatalmas, fejétől a patájáig szénfekete állatra, amelynek gazdája mérete és súlya ellenére láthatólag meg sem kottyant a rákerülő teher.

Soth még egyszer körülnézett, látta, hogy a lovagjai készen állnak, és kivonta a kardját. A feje fölé emelte, és elkiáltotta magát: – Est Sularus oth Mithas.

Üdvrivalgás tört ki.

Soth lova megiramodott.

A nyomában pedig a többi lovag is elhagyta az erődöt.

5. fejezet

Miután nagy lendülettel kirohantak az erődből, a Lord Sothhoz hű tizenhárom Solamniai Lovag némiképp visszafogottabb tempóra váltott, amellyel a legtöbb utat tudták megtenni a nap még hátralévő részében.

Az éj leszállta után is még órákig folytatták az útjukat, és akár egész éjjel lovagoltak volna, ha Soth arra kéri őket. Persze soha nem jutott volna eszébe ilyesmit tenni. Igaz ugyan, hogy muszáj volt minél előbb Haltonba érniük, Soth azonban nem akarta kockára tenni a lovagok harcképességét azzal, hogy a kimerülés szélére juttatja őket, mielőtt még egyáltalán elérnének a csatába. Amikor túlhaladtak a Dargaard erőd és Halton közti távolság felén, Soth könnyen meghozta a döntést, hogy megálljanak éjszakára, mert a hegyeknek azon a részén túl veszélyesnek tűnt az átkelés, semhogy sötétben vállalkozhattak volna rá.

Megállította a menetet, a lovagok pedig, ha éppen nem is hálásan, de kötelességtudóan leszálltak a lovaikról, és kinyújtóztatták a tagjaikat. Caradoc hamarosan megszervezte az őrségváltás rendjét, és a lovagok nekiláttak, hogy elfogyasszák a szerény elemózsiát, amelyeket magukkal hoztak. A fegyvernökök úgy egy napon belül utolérik majd a csapatot, és bőven lesz idejük lakomázni, most azonban olyan könnyen és gyorsan kell utazniuk, amennyire csak lehetséges.

A hegyekből hideg szél érkezett, de tűzgyújtásról nyilvánvalóan szó sem lehetett. Így aztán hideg élelmet ettek a sötétben, és miután legalább is átmenetileg csillapították az éhségüket, a lovagok csendben elhelyezkedtek, ahogy tudtak.

Végül lehunyták a szemüket, hogy pihenjenek néhány órát...

És a rájuk váró csatáról álmodtak.

* * * * *

Soth felnézett, és látta, hogy sziklák zúdulnak le a hegyoldalon. Behúzódott egy kiszögellés alá, és nézte, ahogy a kövek és sziklák elgurulnak mellette, és lent becsapódnak a völgy puha talajába.

Várt még néhány pillanatot, hallgatta, ahogy a sárkány a szárnyait csapkodva átrepült a hegy csúcsa felett, és felkészült még egy rohamra.

– Apa!

Vékony, gyenge hang volt, mégis valahogy ismerős. Eltelt még egy perc, és rájött, hogy a fia hangja az.

Még életben volt.

Soth kirohant a kiszögellés alól, és gyorsan körülnézett.

– Apa! – hallatszott megint a kiáltás.

Balra futott, át a kilazult sziklákon, amelyeket elmozdított a helyükből az elsüvítő sárkány. Miután felkapaszkodott egy kisebb emelkedőn, meglátta a fiát, aki egy tisztás közepén állt. Tétován, óvatosan lépkedett, és a fejét forgatta.

Fiatal, jóképű fiú volt, az apja méretével és erejével. Fényes páncélt viselt, melyet horpadások és karcolások tarkítottak, az átélt csaták vadságát bizonyítva. Olyan mereven tartotta maga előtt a kardját, mint ahogy egy útkereső tartja maga előtt a fáklyát a sötétben.

Soth a fia felé rohant, de amikor észrevette a szemeit, megtorpant. Két fehér golyó volt csak, minden szín nélkül. A fiatalember vak volt, céltalanul bolyongott a hegyoldalban, keresve a...

– Apa, ott vagy?

– Igen! – kiáltotta Soth, és megindult a fiú felé.

A sárkány azonban visszajött, lecsapott rájuk, most olyan közel, hogy a lovag érezte a testén a forró levegőt, ahogy közeledett.

Kivonta a kardját, hogy szembeszálljon a szörnyeteggel. Vörös sárkány volt, a fejét és orrát hatalmas tüskés szarv koronázta, a testét pedig nagy, vörös, rombusz alakú pikkelyek borították. Olyan hatalmas és ördögi ellenfél volt, hogy még Soth is érezte, hogy megremeg a félelemtől.

– Apa, segíts!

A sárkány közvetlenül a fejük felett söpört el, majd lassú, széles ívben felemelkedett, hogy újból lecsapjon.

Soth a fiához fordult, de egy szikla gurult elé, és kénytelen volt hátraugrani...

Pontosan egy másik, nagyobb szikla útjába. Az óriási kődarab nekiütközött, feldöntötte, és földhöz szegezte. Kétségbeesetten próbált megmozdulni, de mindkét lába szétzúzódott, és a szikla – inkább sziklatömb – túl nehéz volt, hogy megmozdítsa.

– Apa? Ott vagy?

Soth megpróbált megszólalni, de kiszáradt torkából nem jöttek a szavak.

A vörös bestia megint visszafordult, most a hegy oldalában szállt le, nem több mint ötven lépésre a fiútól.

– Te vagy az? – fordította a sárkány felé a fejét a fiatalabb Soth, a körülötte lévő mozgás zajait hallgatva.

A szörnyeteg közelebb ment, ocsmány pofáján széles, gonosz vigyorral. Kezdte beszívni a levegőt, Összegyűjteni a lélegzetét. Aztán lassan nagyra tátotta a száját.

Soth érezte, hogy az arcából kiszökik a vér. A szíve a gyomorszájában lüktetett. Kinyitotta a száját, hogy kiáltson, de nem jött ki hang a torkán.

A vörös sárkány fehéren izzó lángcsóvát lehelt.

– Apa, kérlek...

A fiú kardja és páncélja olvadozni kezdett a tűzárban.

– Segíts!

Egy pillanat múlva pedig az ifjabb Soth egész teste lángba borult, a páncélja és a teste elhamvadt a sárkány tüzes leheletének éktelen forróságában.

– Nem! – kiáltotta Soth, és most ki tudta ejteni a szavakat.

A sárkány becsukta a száját, és felé fordult. Vékony, fehér füstcsíkok szálltak fel az orrlyukából és a szája szögletéből, miközben a férfi felé lépkedett.

Soth vergődni kezdett egyik oldalról a másikra, megragadta összezúzott lábait, és megpróbálta kiszabadítani őket.

A sárkány megint beszívta a levegőt, aztán kinyitotta a száját, és...

– Kegyelmes úr! – suttogta Caradoc.

Soth szemei felpattantak. – Mi? – zihálta. – Mi történt?

– Jól vagy? Úgy hallatszott, mintha fájdalmaid lennének.

A lord küszködve próbált levegőhöz jutni. Körülnézett. Még mindig sötét volt. Lassan eszébe jutott, hogy hol is van, és rájött, hogy álmodott.

Rosszat álmodott.

Rémálma volt.

– Nem, nem... jól vagyok – mondta. Lenézett a lábára, és látta, hogy a lábfeje belecsavarodott a köpenyébe. Lerúgta magáról a köpenyt. – Rajtam a sor az őrségben? – kérdezte reménykedve. Bármi, csak ne kelljen visszatérnie abba a borzalomba.

– Nem, uram – mondta Caradoc. – Itt az ideje indulni. Már régebben került volna rád a sor, de olyan mélyen aludtál, hogy úgy döntöttünk, jobb, ha nem ébresztünk fel.

Soth erre nem mondott semmit. Megfeddhette volna a lovagjait, amiért nem keltették fel, de tudta, hogy alapvetően ő hibázott. A lovagság első szabálya az volt, hogy a lovag, aki túl mélyen alszik, nem él sokáig. Nem volt rá jellemző, hogy ilyesmit elfelejtsen, de mégis kiment a fejéből. Talán jobb nem firtatni a dolgot. Különben is, minél kevésbé emlékezteti magát a szörnyűséges álmára, annál jobb.

– Rendben van – mondta végül. – De többet ne hagyjátok, hogy előforduljon.

– Igenis, uram.

Soth merev és sajgó tagokkal kelt fel, a ruhája pedig hideg és nedves volt az izzadságtól.

A lovagok már jó ideje úton voltak, amikor a nap felbukkant a Dargaard-hegység csúcsai felett. Mivel az éjszaka hideg volt, és a csontjaik még mindig sajogtak, az ízületeik pedig merevek voltak, a lovagok igencsak jó érzéssel fogadták a nap melegét.

A korai órákban Soth szokás szerint a csoport elején haladt, de amikor Halton közelébe értek, átengedte a faluból érkezett lovasnak a vezető helyet, tekintve, hogy az jobban ismerte a vidéket.

Amikor végre meglátták a falut, a lord egy kissé a hegyoldalban vezette a lovagokat, nehogy észrevegyék, őket, hiszen az ogrék biztosan kiültettek egy-két őrszemet, hogy figyeljék a környéket, és elsősorban a Dargaard erőd felőli utat.

Miközben egy sekély vízmosáson keltek át, az egyik lovag madárhangon felrikoltott. Soth abban a pillanatban felemelt öklével megállította a lovagokat. A menet megállt, és néma csendben várta, hogy a figyelmeztetést leadó lovag beszámoljon Sothnak.

Kiderült, hogy Colm Farold, a Kard Lovagja volt az. – Hangok, uram – mondta. – Onnan jönnek. – Óvatos mozdulattal egy sűrű, alacsony bozótosra mutatott, amely tőlük néhány yardra nőtt.

Soth bólintott, és feszülten figyelt. Valóban hallatszottak halk hangfoszlányok valahonnan tőle balról. A fejével intett Faroldnak, majd rámutatott két másik lovagra. A két kiválasztott lovag azonnal leszállt a lováról.

– Itt nincs semmi, emberek – mondta Soth, és tovább ment, át a patakon, maga mögött hagyva a három lovagot. – Szerintem a legjobb lesz, ha továbbmegyünk.

Amikor átkeltek a vízmosáson, a vezér széles ívben visszafordította az embereit, és néhány pillanat múlva megint átkeltek a vízen.

Csakhogy most Farold és a másik két lovag kivont karddal és két fogollyal a markukban várt rájuk.

– Hender és Pike! – kiáltotta a lovas.

– Ismered ezt a kettőt? – kérdezte Soth.

– Úgy van, uram. Az egyik az unokatestvérem, a másik a szomszédja.

Soth a három lovag között álló férfiakra nézett, és az öltözékükről felismerte, hogy egyszerű gazdák.

– A bokrok között találtunk rájuk, a fejüket szinte a földbe fúrták – magyarázta Farold.

– Attól féltünk, hogy talán ogrék vagytok – mondta a kettő közül az idősebb, amelyiket a lovas Hendernek nevezett. Vékony szálú, ősz haja volt, hosszú, fehér szakálla, és a földművesekre jellemző vörös nyaka és vastagon kérges tenyere.

Ha a férfi nem lett volna úgy megrémülve, Soth talán sértésnek vette volna a szavait. Ha pedig nem lett volna olyan sietős a dolguk, lehet, hogy időt is szakít rá, hogy válaszoljon rájuk. Ehelyett úgy döntött, hogy a központi kérdésre koncentrál. – Mikor szöktetek meg a faluból?

– Ma reggel – mondta a másik, valamivel fiatalabb gazda, aki csak Pike lehetett. – Napfelkelte előtt.

Sothot ez nem lepte meg. Jellemző volt az ogrékra, hogy elfoglalnak egy falut, aztán nem törődnek vele, hogy meg is tartsák, mert az ünneplésben csak az étellel, sörrel és borral vannak elfoglalva. Soth és a Haltonban élők szerencséjére ez egyszerűen azt jelentette, hogy az ogrék nem fognak sokáig ünnepelni.

– Volt lehetőségetek kideríteni, hogy merre vannak az ogrék? – kérdezte Soth.

– A legtöbbjükről, uram – felelte Pike.

– Én is láttam néhányat – tette hozzá Hender.

– Kitűnő – mondta Soth. Aztán valamivel hangosabban folytatta. – Megpihenünk itt egy kicsit. Amikor újra lóra szállunk, indulunk a csatába.

Leszállt a lováról, és a térképet kezdte tanulmányozni, amelyet a lovas még a Dargaard erődben rajzolt. Összevetve azzal, amit Pike és Hender tudott az ogrékról, világossá vált, hogy ellentétben azzal, amit a lovas mondott róluk a Dargaard erődben, ezek az ogrék jobb szerettek szorosan együtt maradni.

Hender szerint az ogrék nagy része a falu közepén gyűlt össze, a nyitott találkozóhely környékén, amelyet piactérnek neveztek. Innen négy ösvény vezetett a négy fő égtájnak: északra, délre, nyugatra és keletre. A legnagyobb az északról a faluba vezető ösvény volt, és nyugodtan lehetett útnak nevezni. Ez az út jelentette a fő összeköttetést a település és a Dargaard erőd között, és a falu lakói gyakran jártak rajta. A nyugatra vezető ösvény is viszonylag széles volt, és jól karban volt tartva. Ez az út csatlakozott bele a Solamniai Lovagok másik fő erősségébe, a Vingaard erődbe vezető útba. A délre vezető út keskeny volt, és ritkán használták, a sűrű és sötét Haltoni-erdő széléig vezetett, amely eddig gyepűként szolgált a gazdák és a délen, Throtylban élő ogrék között. A keletre vezető ösvény sem vitt messzire, egyetlen tanyaházhoz vezetett, és egy csapáshoz, amely a Dargaard tartomány egyik legfenségesebb csúcsához vezetett fel.

A lovagok úgy döntöttek, ezt az ösvényt fogják használni, Valószínűnek tűnt, hogy az ogrék őröket állítottak az észak-déli főútra, úgyhogy némi meglepetés éri őket, ha a hegyek közül bukkannak elő, keletről. A falu lakóinak szempontjából is biztonságosabb volt ez a terv, tekintve, hogy a legtöbbjük a főúttól nyugatra álló két nagy házban volt fogva tartva. Ha a lovagok sikerrel járnak, már jóval azelőtt leverhetik az ogrékat, hogy azok egyetlen foglyot is bántalmazhatnának.

Így aztán a hozzávetőleges csatatervvel felszerelkezve, délben nekivágtak, és félútig fellovagoltak a Dargaard-hegység oldalába, remélve, hogy az ogrék felderítői és őrszemei, akik esetleg figyelik a falu környékét, nem veszik észre őket. Ahogy azonban közeledtek Haltonhoz, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az ogrék erről az oldalról nem igazán számítanak idegen erők fenyegetésére. Sem őrszemek, sem felderítők nem voltak, senki nem figyelte a háztetőkről a vidéket. Soth azért a hegyoldalban rejtőzve haladt előre a lovagokkal, hogy mindenképpen meglepetésszerűen tudjanak támadni.

– Ez az az ösvény? – kérdezte Soth suttogva, bár a jelek szerint egyáltalán nem volt szükség ilyen mértékű óvatosságra.

– Igen, kegyelmes úr – felelte Pike. – Tesz egy kisebb jobbkanyart, mielőtt a város központjában összefut a többivel. A jobb oldalán van egy tanyaház, innen félúton a piactérig. Bal oldalon van egy kis patak, ami egy nagy tóba torkollik. A száraz nyári hónapokban a gazdák nagyrészt abból szerzik a vizet.

– Remek – mondta Soth. Körülnézett, hogy mindegyik lovag kéznél van-e. Ott voltak. – Farold!

– Igen, uram – jött a kurta, katonás válasz.

– Te átviszed az embereidet azon a földön – mutatott az alattuk elterülő szántóföldre. A gabona már csaknem beérett, és embermagasan állt, vagy talán még magasabban is. – A lovakat hagyjátok itt, és biztosítsátok a piacot, mielőtt csatlakoztok hozzánk a téren.

Farold bólintott, és leszállt a nyeregből. A parancsnoksága alá tartozó három lovag szintén leszállt a lóról, és a falusiakra bízták az állatokat. A lovagok egy pillanat alatt eltűntek szem elől, a falu irányában.

– Caradoc!

– Uram.

– Te tovább mégy, körben, a hegyekben, és délről közelíted meg a falut. Nem hiszem, hogy túl nagy ellenállásba fogsz ütközni, de lehet, hogy szép számmal találkozol ogrékkal útközben.

Caradoc elvigyorodott a gondolatra. – Igen, uram.

– Vidd magaddal Kern lovagot – mondta Soth. – Legyetek óvatosak a hegyekben, de azért siessetek!

Caradoc bólintott.

Kern követte, és elhaladtában ő is meghajtotta a fejét ura felé.

Így hat lovag marad Sothtal, köztük Darin Valcic és Zander Vingus, a Kard lovagjai. Nekik kellett véghezvinni lényegében a nagy támadást.

Soth mély lélegzetet vett. Hiába töltött el oly sok évet lovagként, és vett részt számtalan sok csatában és kalandban, még mindig ugyanolyan izgalom töltötte el a támadás előtt. Ideges feszültség volt ez, és szinte eufórikus állapot, amely egyre növekedett, hogy aztán a csata kezdetének pillanatában egyszer csak eltűnjön. Akkor aztán a lovagi ösztönei, és sokévi gyakorlata átveszik az irányítást, és megszállottként fog küzdeni, amíg csak le nem győzik az utolsó ellenséget is.

Minderre azonban még később kerül sor. Most ízlelgette a várakozás édes izgalmát, és küszködött, hogy kordában tartsa, nehogy idejekorán elhatalmasodjon rajta. Még mindig rajta volt a felelősség, hogy biztonságban vezesse csatába az embereit, mert ha egyikük is elesne a harc alatt, belőle is meghalna egy kis darab, azzal a lovaggal együtt.

Kivonta a kardját, maga elé tartotta, és a lábával enyhén megszorította a lova horpaszát. A csatamén elindult.

A többi lovag követte.

Nem sokkal azután, hogy elindultak, az út jobbra kanyarodott, követve a tavat tápláló folyó kanyarulatát. Az út jobb oldalán egy kis tanyaház állt. Soth előreküldött két lovagot, hogy szétnézzenek körülötte, de sem falusiakat, sem ogrékat nem találtak benne.

Továbbmentek, a Lorddal az élen, három-három lovag pedig laza V alakban haladt a nyomában. Amikor az út kiegyenesedett, már látni lehetett a piacteret. Paladine a jelek szerint rájuk mosolygott ezen az úton, mert pont akkor érkeztek, amikor az ogrék a zsákmányt pakolták, és készültek a visszaútra Throtylba. Miközben a lovagok figyelték őket, jó néhányan közülük kényelmesen vizsgálgatták a rakományt, nem is sejtve, hogy milyen veszedelem leselkedik rájuk.

Soth felbecsülte az emberei és az ogrék közötti távolságot. Elég közel voltak, hogy esélyük se legyen fedezékbe vonulni. A harcosai könnyedén elérik őket, mielőtt biztonságba vonulhatnának.

Nem, Soth támadási terve csak egy választási lehetőséget adott nekik: azt, hogy maradjanak és harcoljanak.

Soth magasan a feje fölé emelte a kardját, és megsarkantyúzta a lovát. A csődör megindult, és pillanatokon belül vágtató paták robaja töltötte be a levegőt.

Az első ogre, aki meglátta Sothot, úgy bámult a lovagra, mintha magát a halált látná. Balra mozdult, aztán jobbra, végül felkapta a keze ügyébe kerülő buzogányát, és rögtönzött harci állásba helyezkedett, felkészülve az összecsapásra.

Soth töretlen lendülettel támadott, kidőlt jobbra, és meglendítette a kardját, amely jó másfélszer olyan hosszú volt, mint az ogre buzogánya. A penge keresztülvágta az ogre törzsét, vérrel borítva be Sothot és a paripáját. Az ogre egy pillanatig állva maradt, összecsuklott, és a földre zuhant.

A többi társa hamarosan észbe kapott, amint rájuk támadtak a lovagok. Volt, aki menekülésre fogta a dolgot, és észak vagy dél felé szaladt, menedéket keresve. Az utolsó lovagok mindkét oldalról leszakadtak, hogy elintézzék ezeket, és még futtukban lekaszabolták őket. Ezután ők is visszafordultak, hogy újra csatlakozzanak a főcsapathoz, és a többi menekülőt a falutól délre és északra várakozó társaikra hagyták.

Soth a támadás lendületével átvágott a téren. Megállította a lovát, és leszállt, mert a továbbiakban inkább gyalog akart harcolni. A többi lovag is leszállt a nyeregből, és közelharcba bocsátkoztak, fejenként egy vagy több ogréval küzdve az ott maradtak közül.

Soth a hadakozók felé sietett, hogy javítsa a küzdelem esélyeit.

– Ez nem igazságos – mondta Farold.

A Kard Lovagja észrevétlenül vezette át a csapatát a földeken, és most a főút túloldaláról szemlélte a két épületet, amelyek rögtönzött börtönként szolgáltak a falu lakói számára.

– Mi nem igazságos? – kérdezte Kris Krejlgaard, a Korona Lovagja, aki épp most ért vissza, miután körülnézett a piacon és raktárházban, nyugtázva, hogy az ogrék az utolsó szögig mindent elvittek.

– Az ostobák egyetlen őrt állítottak a fogda elé, és az elaludt.

– Lehet, hogy sokáig ünnepelték a győzelmüket az éjjel? – találgatott Krejlgaard.

– Valóban ez történhetett.

– Álmában azonban nem ölheted meg,

– Nem, persze, hogy nem – mondta Farold. A Szabályzat tiltotta, hogy gyanútlan ellenséggel végezzenek. – De szerintem akkor sem fog túl elszántan küzdeni, ha felébresztem.

– Nem – mondta Krejlgaard. – Amilyen állapotban van, én sem hiszem.

Farold felállt, vakmerően átsétált az úton, és belerúgott az alvó ogre lábába.

– Há? Mi van? – hadarta az ogre.

– Add meg magad, vagy meghalsz a pengém által – mondta Farold.

Az ogre egy marék sarat dobott a lovag arcába, a mellette fekvő tüskés buzogányáért nyúlt, és talpra szökkent.

Farold egy pillanatra megvakult, és szitkozódva dörzsölte a szemét. Szerencsére időben visszanyerte a látását a saras csel után, hogy fogadja az ogre támadását.

Mialatt Farold az ogréval küzdött, Krejlgaard az út nyugati oldalán álló két épülethez ment, és kiengedte a foglyul ejtett falusiakat. Aztán a piactérre kísérte őket, ahol a Farold irányítása alá tartozó másik két lovag várta őket a kevés élelemmel, vízzel és egyéb ellátmánnyal, amit magukkal hoztak a csomagjaikban.

Amikor Krejlgaard visszatért Faroldhoz, a Kard Lovagja legyőzött ellenfele fölött állt, mint akinek meg sem kottyant a küzdelem.

– Ez hamar ment – mondta Krejlgaard.

– Azt hiszem, az alvás miatt nem tudott teljes erejével küzdeni – mondta Farold, a hangjában némi szánalommal. – Vagy a sör ártott meg neki.

– Talán lett volna annyi esze, hogy ne felejtse el a harcos legelső szabályát.

– Erről lehet szó – mondta Farold, és már a falut fürkészte a tekintetével.

A távolból egy jóval nagyobb csata zaját lehetett hallani.

További szavakra nem fecsérelve az időt, a két lovag elindult délnek.

Soth ellenség után kutatott a téren. Meg is pillantotta az egyik legmegtermettebb ogrét, aki egy gabonával megrakott szekér mögül lesett egy gyanútlan lovagra.

– Itt vagyok, te ocsmány dög – szólt Soth, csizmájával hátba taszítva az ogrét, aki fejjel a sárba dőlt.

Az ogre bukfencezett egyet, felhördült, majd támadójára nézett. – Nem tudtam, hogy a Solamniai Lovagok úgy harcolnak, mint a közönséges kocsmatöltelékek.

Soth meglepődött a megjegyzésen, és örült, hogy az ellenfelének van humorérzéke. – Csak amikor idősebb felszolgálólányokkal harcolunk.

Az ogre felállt, és Soth csak most vette észre, hogy a dög egy jó fejjel magasabb nála.

Elkezdtek küzdeni, és a Lord egy ideig csak azzal volt elfoglalva, hogy lépést tartson az ogréval. Itt-ott meg bírta sebezni az ellenfelét, de halálos csapásra egyelőre nem nyílt lehetősége.

Az ogre kivédte Soth felfelé irányuló szúrását, és válaszként annak bordái közé vágott. A lovag páncélja felfogta az ütés nagy részét, de így is nagyon fájt.

Az ogre ekkor követte el a halálos hibáját.

Egy kicsit elbízta magát.

– Nem is harcolsz rosszul, ahhoz képest, hogy ember vagy. Biztosan van benned ogre vér, talán az anyád oldaláról.

A megjegyzés felbosszantotta Sothot, vak düh szállta meg. Az ő famíliája nemesi család volt, és biztos, hogy nem szennyezte be olyan ocsmány fertő, mint az ogre vér.

Hatalmas ordítással az ogréra vetette magát, a pallosa gyorsan és biztosan mozgott, azt a látszatot keltve, mintha kettő, vagy még több karddal harcolna egyszerre.

Az ogre hárította a lovag támadásait, de aztán csak elkezdett fáradni. Soth ott találta el, ahol kedve volt, és igazán élvezte, hogy szép lassan végezhet vele – először a vállát sebezte meg, aztán a lábát, majd a mellébe döfött, végül pedig a hasába.

Az ogre a földre zuhant, ömlött belőle a vér, de még nagyon is élt.

Soth azonban nem irgalmazott, tovább döfködte a testet, lecsapta a végtagjait, újra és újra mélyen a húsba vágott, amíg a valaha félelmetes szörnyeteg alig volt több formátlan húscsomónál.

– Uram – hallatszott az egyik lovag hangja.

Soth nem is hallotta.

– Uram! – szólt megint a lovag.

Soth csak szúrta-vágta a halott ogrét.

A lovag, Darin Valcic végül megfogta a vezér karját. – Már halott, uram.

A Lord végül megállt, a pallosát a jobb vállára csapta, és erősen lihegett.

– Vannak még... akik élnek – mondta Valcic.

– Akkor keressük meg őket – mondta Soth, és szemében veszélyes fénnyel villogott a harag.

* * * * *

Caradoc csendben átment a bokrokon. Mozgás zaját hallotta a távolból, és szép lassan a hang forrása felé haladt.

Néhány lépés után megint megállt és hallgatózott. Úgy hangzott, mintha valaki nehezen lélegezne. Valószínűleg egy ogre lehetett, aki elmenekült a város központjában dúló harcból.

Caradoc tovább közelített, vigyázva, nehogy az ogre észrevegye. A háta mögött hallotta Wersten Kern halk lépéseit, aki jött, hogy csatlakozzon hozzá. Caradoc megfordult, és intett a másiknak, hogy kerüljön az ellenség hátába.

Kern bólintott, és elindult a bozótoson keresztül.

Amikor a fiatalabb lovag hallótávolságon kívül került, Caradoc továbbindult, hogy becserkéssze a magányos ogrét. Több métert haladt, aztán megint megállt. Az ogre nehezen és hangosan vette a levegőt. Valójában olyan közel volt már, hogy szinte érezte a dög ocsmány leheletét.

A harcos hátrahúzott egy ágat...

És ott volt az ogre, neki háttal. Kétségkívül a falut figyelte, hogy követik-e. Nagydarab ogre volt, egy egész fejjel magasabb, mint Caradoc, és hosszú, csapzott haja beborította a vállát, és a háta nagy részét, akár egy ló sörénye. A teremtmény karja olyan vastag volt, mint Caradoc combja, a lábai pedig határozottan fatörzsre emlékeztettek.

A lovag nagy levegőt vett, és készenlétbe emelte a kardját. Átsiklott a még előtte álló néhány fa között, és felkészült a harcra.

Abban a pillanatban megfordult az ogre.

A pofájára kiülő kifejezésből egyértelmű volt, hogy meglepődött, de már eszébe sem jut a menekülés. Az ogre előhúzta hatalmas kardját, és maga elé tartva Caradocra vetette magát.

A lovagnak sikerült a pajzsával hárítani az első támadást, de az ütés ereje akkora volt, hogy a karján hasogató fájdalom futott végig. Valahogy azért sikerült visszavágnia, az ogre csupasz combjára csapott a pengéjével. Kissé félrecsúszott a csapás, de azért volt benne akkora erő, hogy lelassítsa a bestiát.

Miután jó pár csapást váltottak, minden eredmény nélkül, a küzdő felek újra támadóállásba helyezkedtek, mintha elölről akarnák kezdeni a küzdelmet.

– Caradoc! – Wersten Kern közeledett valahonnan a bokrok közül.

Az ogre megfordult, hogy szembe nézzen a háta mögül közeledő új ellenfelével, és Caradoc abban a pillanatban a magasba emelte a kardját, és tarkón szúrta az ocsmányságot, aki azonnal meghalt.

Kern pillanatokon belül előkerült a bokrok közül. Amikor észrevette az erdő talaján hason fekvő ogrét, elkerekedett a szeme: – Odanézz, mekkora!

– Vitézül harcolt – mondta Caradoc, aki az ogre fölött állt, és egyik lábát a hátára helyezte. – Végül azonban elbánt vele a kardom.

Kern csodáló tekintettel nézte lovagtársát, és nyilvánvalóan nem vette észre, milyen övön aluli módszerrel végzett társa az ogréval. – Remekül csináltad, Caradoc lovag – lelkendezett Kern.

– Köszönöm, Kern lovag – hajolt meg enyhén Caradoc.

Egy pillanatig hallgattak.

– Nos, ebből elég – mondta végül Kern. – Ez a harc befejeződött, de a csatát még nem nyertük meg.

– Vezess! – mondta Caradoc.

* * * * *

A piactéren hamar befejeződött a csata.

Sok ogre elesett már a kezdeti támadás során, és a maradékkal már könnyebben megküzdöttek. Ahogy a csata tovább folyt, és az ogrék egyre fogyatkoztak, a talpon lévőkben láthatólag csökkent a harci vágy, és valóságos ösvény nyílt a fosztogató szörnyetegek szedett-vedett csapatában.

Most pedig vérbe borult ogrék hevertek a téren szerteszét.

Azokat, akik elmenekültek a csatából, északon Farold intézte el, délen pedig Caradoc. Volt rá esély, hogy néhány rablónak sikerült megúsznia a mészárlást, és végül is valahogy visszajutottak Throtylba, de Soth nem sokat aggódott emiatt. Ha egy ogre is visszajut Throtylba, az csak azt jelenti, hogy be tud számolni a többieknek, hogy mi történt a csapattal, és ezzel hathatós figyelmeztetést ad mindazok számára, akik esetleg hasonló támadással próbálkoznának a Lovagfölde fennhatósága alá tartozó falvakban.

Arra is volt esély, hogy az ogrék megtorló támadást szerveznek, akkora számban azonban nem tudnának összegyűlni, hogy hosszabb háborút viseljenek az összes Solamniai Lovag egyesített erőivel. Ez aligha volt több egy elszigetelt csetepaténál, és most véget is ért.

Soth tisztára törölte a kardját egy halott ogre ágyékkötőjén, aztán a hüvelyébe dugta a kardot, és körülnézett, hogy felmérje a pusztítást. Azon kívül, amit az ogrék elfogyasztottak, mialatt a kezükben tartották a falut, a zsákmányuk nagy része – a falu raktára – érintetlen maradt. A falubeliek egy részének lesz annyi kellemetlensége, hogy vissza kell szállítaniuk az értékeiket az otthonaikba, másoknak időbe telik majd, míg túlteszik magukat az rablótámadás okozta ijedtségen, de mindent összevetve, minden a lehető legjobban alakult, ahogy csak Soth remélni merte, vagy talán még jobban is.

Mindenek között, a legjobb az volt, hogy egyik lovagja sem szenvedett súlyosabb sérülést. Egy-kettő természetesen kapott néhány kisebb-nagyobb vágást, másokat kicsit megszorongattak az ogrék, de senkinek nem esett akkora baja, amit egy vagy két korsó sör ne orvosolt volna.

Soth mozgást érzékelt a baloldalán. Odafordult, és látta, hogy Farold közelít a térre északról. – Minden tiszta, uram – jelentette.

– És a falusiak?

– Biztonságban vannak.

Soth bólintott, és dél felél nézett. Caradoc és Kern jött onnan. Soth egy fejmozdulattal tette fel a kérdését a tiszttartójának.

– Nincs több ogre az erdőben, uram – jelentette Caradoc. – Ha vannak is, már félúton járnak Throtyl felé.

Soth bólintott. Dagadt a melle a büszkeségtől, hogy a lovagjai milyen rátermetten intézik a dolgukat, de magára is jogosan lehetett büszke, amiért így megtervezte ezt a támadást, biztosítva, hogy a lovagjai más csatákban is harcolhassanak még. A vezetőjükként Soth számára ez volt az egyik legfontosabb szempont.

– Szép munka volt, Solamnia Lovagjai – mondta hangosan.

– Szép munka volt, uram! – kiáltották egyszerre a lovagok.

Ezen a napon nagyszerű volt Solamniai Lovagnak lenni.

Halton lakóit, amikor kimerészkedtek a falujukba, és látták, hogy az utcáikat megtisztították a rettegett ogréktól, túlcsorduló hála öntötte el, és ragaszkodtak hozzá, hogy a lovagok maradjanak még, hogy ünnepi lakomát üljenek.

A lovagok pedig, másfél napi lovaglás és a rövid, de kemény csata után habozás nélkül elfogadták az ajánlatot.

Ami a lakomát illeti, a piactéren felállított hosszú asztalokon az elképzelhető legtöbbféle ételt szolgálták fel – melyeknek a nagy részét egyenesen az ogrék által megpakolt szekerekről szedték le. A sör és a bor ki nem apadó sugárban folyt a feneketlennek tűnő korsókba, és a város legkitűnőbb zenészei és énekesei szolgáltatták a muzsikát és dalt, hogy az éjszakának szinte már népünnepély hangulata volt.

A lakoma után a falu lakói a hálájuk további jeléül számos ajándékot kínáltak fel a lovagoknak, a családi ereklyének számító kivarrt ágyterítőktől kezdve a különféle háztartási csecsebecsékig, amelyek értékes fémekből és ritka fából készültek. Egyes esetekben az ajándékok között felajánlották a falu kikapósabb – arról nem is beszélve, hogy milyen csinos – fehérnépeinek a kegyeit is. A lovagok természetesen hűek maradtak az Eskühöz és a Szabályzathoz, és udvariasan visszautasították a csábító ajánlatokat.

A legerényesebb maga Lord Soth volt a lovagok között, akinek a gondolati a sör mámorító hatása, és a csinos, begyes fiatal gazdalány által tett csábító ajánlat ellenére is egyre csak a Dargaard erőd és az ő Lady Korinne-ja felé szálltak, aki türelmesen várt rá, hogy visszatérjen.

6. fejezet

– Lépj előre! – szólt a papkirály.

A fiatal nő előrelépett, karjában bepólyált gyermekével.

A nő balján egy valamivel idősebb varázslónő állt, a papkirály követőinek ismerős, sárga-fehér köpenyében.

– Hailerin varázslónő azt mondja – intett az asszony mellett álló varázslónő felé a papkirály –, hogy roppantul gonosz gondolatokat táplálsz ezzel a gyermekkel kapcsolatban.

– Nem tudok róla, hogy bármilyen gonosz gondolatom lenne, szentséges – mondta a nő lehajtott fejjel, alázatos hangon.

– Hailerin varázslónő!

A megszólított előrelépett. – Tegnap este abban az utcában sétáltam, ahol ez a nő lakik, és meghallottam, hogy sír a gyermek. Hangosan, kitartóan sírt, és úgy tűnt, hogy nagy fájdalmai vannak.

A papkirály bólintott. – Folytassa!

– Elindultam, hogy megkeressem a sírás forrását, és egyenesen ennek a nőnek a házába vezetett a hang.

– És mit láttál ott?

– Amikor odaértem, benéztem az ablakon, és ezt az asszonyt láttam, amint a gyermekével foglalatoskodik.

– De akkor is sírt a gyermek? – kérdezte a papkirály.

– Az utóbbi időben rossz a hasa... – mondta az anya.

– Csendet! – szólt rá a papkirály. – Majd akkor beszélhetsz, ha a varázslónő befejezte.

A nő elhallgatott, de látszott, hogy alig bírja visszatartani a könnyeit.

– Először megpróbálta megnyugtatni a gyermeket, de az csak sírt, és nem akarta abbahagyni. Akkor elkezdte rázni a gyermeket, először csak egy kicsit, aztán egyre durvábban.

A papkirály szemöldöke felívelt, aztán bólintott. Előrehajolt. – És a gondolatai?

A varázslónő az anyára nézett. – A gondolatai a között ingadoztak, hogy otthagyja a gyermeket valakinek a küszöbén, vagy hogy beveri a fejét egy kővel.

Az uralkodó meglepettnek látszott.

A nő rázni kezdte a fejét. – Még soha nem volt ilyen hosszú ideig hasfájós – mondta. – Hat hónapja nem volt egy nyugodt éjszakám. Úgy tűnt, soha nem hagyja abba a sírást. Bármit tettem, semmi sem segített.

– Tagadod, hogy ilyen gondolatok jártak a fejedben? – kérdezte a papkirály.

– Szeretem a kisbabámat.

– A kérdésre válaszolj.

– Van olyan anya, akinek soha nem fordulnak meg ilyesféle gondolatok a fejében?

– Beismered tehát, hogy eszedbe jutott, hogy elhagyod, sőt megölöd a csecsemődet?

– El voltam keseredve, és lehet, hogy egy pillanatra megfordult a fejemben – mondta a nő, félelemtől reszkető hangon. – De soha nem tennék ilyen szörnyűséget. Szeretem a fiamat, és soha nem bántanám semmilyen módon.

– Mégis látták, hogy ráztad a gyermeket.

– Kétségbe voltam esve, nem tudtam, mit tegyek.

– Egy ártatlan gyermeket rázni gonosz cselekedet. Ha ilyesmire képes vagy, mi fog megakadályozni benne, hogy megvalósítsd a kegyetlen gondolatodat, hogy megöld?

– Szeretem a gyermekemet.

A papkirály elfordította a tekintetét, nem figyelt már az anya kétségbeesett könyörgésére. – Ezennel halálra ítéllek, hogy a gonosz gondolataid soha ne válhassanak gonosztettekké. A gyermeked miatt azonban nem kell aggódnod. Befogadjuk a templomba, és a papok felnevelik. Ha eléri a megfelelő kort, papi szolgának fogjuk kitanítani.

A gyermeket minden teketória nélkül kitépték a nő kezéből.

– Ne! – sikoltott a nő. – A gyermekem...

A kicsi sírni kezdett.

A nőt megragadta két őr, és kirángatták a templomból. A sikolya visszhangzott a kőfalak között és a kőfolyosók mentén.

A gyermeket a másik irányba vitték, miközben ugyanolyan hátborzongatóan sikoltozott, mint az édesanyja.

A papkirály a mágusnőre nézett, elmosolyodott, és így szólt: – Szép munka volt, Hailerin varázslónő. Szép munka volt.

7. fejezet

A Dargaard erőd sötét volt.

Csend honolt.

Soth léptei úgy visszhangzottak a hideg, kemény vérkövön, mintha vízcseppek koppannának egy mély, sötét kútban. Felkaptatott a hálószobájába vezető lépcsőkön.

Hetekig távol volt, a hű lovagokat vezette csatába a Gonosz erők ellen. Hősként tért vissza, de minden figyelmeztetés nélkül, ezért aztán semmilyen mulatság nem kísérte az érkeztét, elmaradt a hősöknek kijáró fogadtatás.

Mindennek azonban semmi jelentősége nem volt. Csak arra vágyott, hogy a szerelmetes feleségét lássa. Meg akarta ölelni, és szeretni akarta újra és újra, hogy valahogy bepótolja a hosszú, hideg éjszakákat, amelyeket egyedül kellett eltöltenie, amíg ő a sötét és magányos síkságokat járta.

Odaért a hálószobához.

Ekkor meghallotta a hangokat.

Halk suttogás szűrődött ki. A szerelmesek szoktak ilyen hangon suttogni, amikor a titkaikat és legédesebb vágyaikat osztják meg egymással. Az egyik hang gazdája Lady Korinne volt, a másiké... A másik mélyebben és hangosabban beszélt. Soth hirtelen nagy lélegzetet vett.

Egy férfi hangja hallatszik a felesége szobájából, az éjszaka közepén. Ez csak egy dolgot jelenthet.

A Lord érezte, hogy elönti a harag, és az izmai acélhuzalként megfeszültek. Előhúzta a kardját, és megdöngette az ajtót.

Bentről kapkodás hangjai hallatszottak. Ágyneműsuhogás, sietős suttogás.

Soth megint megdöngette az ajtót, most a kardja markolatával.

– Nyitva van – hallatszott Korinne hangja. Lágy volt és édes, mintha épp szép álomból ébredt volna.

Soth lenyomta a kilincset, és belökte az ajtót. A szobát bevilágította a sok gyertya, és a nyitott ablakon beáradó holdfény. Korinne mosolygott. – Loren – nyújtotta felé a karját.

A mosolyától Sothban még jobban forrni kezdett a harag. Miként lehetséges, hogy ez a nő, aki olyan szenvedélyes szerelmet mutatott iránta, most ilyen áruló és hűtlen lett? Semmire nem vágyott jobban, minthogy az arcába üvöltse a gondolatait, rázúdítsa minden haragját, de azon kapta magát, hogy egy szót sem tud kinyögni.

Az ágyhoz lépett, a felesége magyarázó szavait elengedte a füle mellett. Aztán a feje fölé emelte a kardját, a nyelét mindkét kezével szorosan markolta, a penge hegye egyenesen lefelé mutatott...

Teljes erejével döfött, a penge keresztülszaladt a Lady Korinne melletti takaró alatt bújó testen.

Valaki hangosan felhördült.

A kard körül sötét folt keletkezett, és egyre terjedni kezdett. Lenyúlt, félrehúzta a takarót, és rámeredt az ismerős arcra.

A saját arca volt.

Korinne csak nevetett.

Soth felriadt, úszott az izzadságban, és minden ízében reszketett.

Úgy zihált, mintha órák óta futott volna. Felült az óriási ágyban, amely Halton elöljárójának tulajdona volt, és körülpillantott. A szoba sötét volt és üres. Az éjszaka nyugodt és csendes. A holdak állásából arra következtetett, hogy a napfelkeltéig még jó pár órát várni kell. Lassan visszadőlt az ágyba, és örült, hogy senki nem látta, hogy így megriadt.

Ilyen borzalmas, rettenetes álmot.

Saját bejáratú rémálom.

Semmi oka nem volt rá, hogy gyanakodjon Lady Korinne-ra, és még ha meg is tette volna, senki nem volt akkora bolond, hogy elcsábítsa a Dargaard erőd urának, Lord Sothnak, a Rózsa Lovagjának a feleségét.

Mélyet sóhajtott, és kiűzte a fejéből a nyugtalanító álomnak még a gondolatát is. Még egyszer megrázkódott, és sóhajtott egy utolsót. Behunyta a szemét, és megpróbált visszaaludni, de hajnalig csak forgolódott.

– Hogy aludtál? – kérdezte Caradoc.

Soth ránézett. – Mint a bunda – hazudta.

– Én is – mondta Caradoc. – Ahogy, gondolom, mindannyian.

– Valószínű – felelte Soth, és elfordult a fegyvernökétől, hogy elrejtse az ásítását, miközben készülődtek, hogy elhagyják a falut.

A falusiak gondoskodtak róla, hogy a lovagok bőséges reggelit kapjanak, és mialatt ettek, felpakolták a lovaikat minden földi jóval, hogy a hazaúton se legyen gondjuk. Erre az útravalóra semmi szükség nem volt, mert a terv szerint a lovagok alig néhány óra múlva találkoztak a szolgákkal és fegyverhordókkal. Soth azonban hiába mondta el ezt újra és újra, a falusiak nem voltak hajlandóak tudomásul venni, hogy visszautasították az ajándékaikat.

Most pedig, miközben a nap feljebb kúszott a reggeli égen, a falusiak felsorakoztak az északra vezető országút mentén, hogy elbúcsúztassák a távozó lovagokat.

A lovagok most nem olyan lendületesen indultak útnak, mint a Dargaard erődből, hanem lassan, méltóságteljesen léptetve vonultak ki. A harcosok mintha már húzták volna az időt, mint akik nem akarnak elmenni.

Soth ezt jó jelnek tekintette, hogy nem lesz hiány önkéntesekben, akik majd felváltják a faluban hátrahagyott őrködő három lovagot.

Miután elhagyták a falu északi végét, a lovagok kényelmes tempóban haladtak tovább. Mindannyian élvezték a végtelen mezőkből áradó szabadságot, és egyikük sem sietett különösebben, hogy visszatérjen a Dargaard erőd hideg vérkő falai közé.

Még Lord Soth is, akinek állandóan csak Lady Korinne-on járt az esze, most úgy gondolta, jobb, ha egy kicsit több időt tölt az erődtől távol, hogy megszabaduljon az álmai kísértésétől. Azon kívül, minél tovább nem látják egymást, annál jobban vágynak majd egymásra, és annál nagyobb szenvedéllyel szeretik egymást.

Nem sokkal dél után találkoztak a szolgákkal és fegyvernökökkel, és úgy döntöttek, hogy tábort vernek ott, a síkságon. A rövid összecsapásban megsérült lovagok nagy részét már kezelésbe vették Haltonban, de voltak olyan sérülések, amelyeket leginkább csak az erőd gyógyítója tudott kezelni, aki elkísérte a szolgákat az útra. Ezeket a lovagokat gyorsan ápolás alá vették, mialatt a többiek kihasználták az alkalmat, hogy levessék a páncéljukat, és tiszta ruhát öltsenek.

A nap előrehaladtával, ahogy szépen fogyott az étel és ital, a lovagok kezdtek felengedni. Igaz, hogy Haltonban is volt idejük és lehetőségük pihenni, de közben meg kellett őrizniük a Solamniai Lovagoktól elvárt méltóságukat. Itt azonban, Paladine fiainak társaságában, határozottan fesztelenebb volt a hangulat, és tulajdonképpen most ünnepelték meg igazából a győzelmüket.

– Hogy hihették az ogrék, hogy tényleg véghez tudnak vinni egy ilyen eszement vállalkozást? – kérdezte Petr Hallis, a Kard Lovagjai mellé kihelyezett fegyvernökök egyike.

Soth elmélázott a kérdésen, miközben számos lovag társaságában üldögélt egy fa árnyékában, késő délután.

– Az ogrék köztudottan nem arról híresek, hogy tervszerűen végiggondolnák, mibe vágják a fejszéjüket – felelte. – Több, mint valószínű, hogy rájöttek, szűkén vannak a télirevaló készletekkel, és más mód nem is merült fel bennük az élelem beszerzésére, minthogy ellopják azoktól, akik elegendőt felhalmoztak. Nem valószínű, hogy egyszer is megfordult a fejükben, esetleg megvehetnék, amire szükségük van, vagy becserélhetnék a saját termékeikre.

– Miért gondolták, hogy sikerülni fog? Halton évek óta a Solamniai Lovagok védelme alatt áll.

Lord Soth a fiatal fegyvernökre nézett. – A rablók ritkán gondolják azt, hogy elbuknak. A gondolataik szinte mindig a rablás sikere körül forognak, és nem azon töprengenek, hogy mi lesz, ha elkapják őket.

A fiatal fegyvernök egyetértően bólintott.

Soth elkapta Caradoc pillantását, és egy pillanatra eszébe jutottak a saját múltbeli tettei. Elképzelte, mi történhetett volna, ha elkapják őket, vagy bármi módon kapcsolatba hozzák a féltestvérei meggyilkolásával. Enyhe remegés járta át.

– Na de elég ebből – mondta Soth. – Az ogrék tulajdonképpen kutyák a szívük mélyén. Kutyák, amelyek gyorsan elgyávulnak, ha olyannal találkoznak szembe, akik nem ijednek meg a méreteiktől, az erejüktől, és a belőlük terjedő végtelen bűztől.

A Soth körül csoportosulók felröhögtek.

– Igyunk a Solamniai Lovagok győzelmére! – Felemelte a korsóját. – Számunkra nem volt nagy győzelem, de a jó haltoniak számára soha nem volt nagyobb és fontosabb.

– Éljen!

Hosszan az éjszakába nyúlt az ivászat, és a harc során szerzett kisebb vágások, sebek, húzódások és sajgó tagok szépen, lassan feledésbe merültek.

A tűz körül vagy egy tucat lovag, fegyvernök és szolga üldögélt, történeteket meséltek, és jól szórakoztak. A mesék egy része ugyan könnyűvérű nőkkel való kalandokról szólt, de a nagy részük Solamniai Lovagok valós és kitalált tetteit idézte. A történetek között ugyanúgy voltak ogrékat kifigurázó tréfás anekdoták, mint komoly, Paladine bölcsességét, vagy Mishakal jóságát méltató példamesék.

Most éppen Arnol Kraas, a fiatal fegyvernök mesélt egy történetet, amelyet egész biztosan nemrég tanult, a lovagi tanulmányai során.

– Egy fiatal Kard Lovag útra kelt, hogy meglátogassa egy barátját a Vingaard erődben – kezdte a fegyvernök. – Útközben belebotlott egy fiatal nőbe, aki az út szélén feküdt, és sírt. A lovag gyorsan leszállt a lováról, és odament a nőhöz. Amikor felemelte, látta, hogy csúnyán elbántak vele.

Az összes lovag ismerte már a történetet, hiszen fegyvernök korukban maguk is tanulták. Ennek ellenére senki sem szakította félbe. Az elmesélt történetek, még a legismertebbek is, emlékeztették őket a dolgokra, amelyeket sosem szabad elfelejteni.

– Amikor a nő nevét kérdezte, a sebesült azt felelte, hogy Mécsfény Stalennek hívják. A lovag megdöbbent, hiszen ismerte Mécsfény Stalent, és az igazat megvallva, éveken keresztül imádta a távolból, és sokszor gondolt rá, hogy megkéri a kezét. Az egész környéken híres volt a szépségéről, de ez már a múlté lett, véget vetettek neki az ogrék fegyverei, akiket minden szépség hidegen hagyott, akár emberekről, akár irdatlan testvéreikről volt szó.

– A lovag a karjaiba vette a fiatal nőt, és Mishakalhoz fohászkodott, hogy őrizze meg Stalen szépségét, ő pedig megígéri, hogy elveszi feleségül, és vigyáz rá az élete hátralévő részében, csak hallgassa meg az istennő. Mishakal szikrázó fehér fénygömb formájában megjelent a lovag előtt, és válaszolt az imádságára.

– Megőrzöm a szépségét – mondta Mishakal a lovagnak –, de rád hagyom a döntést, hogy a nappali órákban térjen vissza a szépsége, amikor mások is megláthatják, vagy az éj sötétjében, amikor csak te vagy mellette.

– A lovag nehezen tudta eldönteni, Mishakal melyik ajánlatát fogadja el. Természetesen szerette volna, hogy szép legyen, amikor mellette fekszik, ugyanakkor nem kényszeríthette, hogy borzalmasan összekaszabolt arccal mutatkozzon, amikor a nappali órákban a feleségeként megjelenik vele.

– Végül nem tudott dönteni. Igazában abban sem volt biztos, egyáltalán neki kell-e ebben döntenie. Ezt a Gyógyító Kéznek is megmondta. Mishakal – mondta –, én nem dönthetek a nő helyett a sorsáról. Ráhagyom a döntést, és tartom magam a házassági ígéretemhez, bárhogy dönt is.

A Mishakalt megtestesítő fény most még jobban felragyogott. Helyesen választottál – mondta. Nem rajtad áll, hogy meghatározd egy másik személy sorsát, hanem hagynod kell, hogy meghozza a maga döntéseit az élete során. Jutalmul visszaadom neki a szépségét... úgy az éjszakai órákban, mint nappal.

Kraas a történet végére érvén körülnézett. A lovagok, akik valamivel csattanósabb befejezésre számítottak, egy pillanatig nem jutottak szóhoz, de aztán gyorsan megtapsolták a fiatal fegyvernököt, hogy oldják a kínos csendet.

Kraas elégedettnek tűnt.

Soth megragadta az alkalmat, hogy újabb fát tegyen a tűzre. Kraas ismert történetétől egy kicsit leült a lovagok hangulata. Talán itt volt az idő, hogy felpezsdítsék kissé a vérüket. – Miért nem mondasz most te egy történetet, Grimscribe lovag? – kérdezte Soth.

– Igen, halljuk! – helyeseltek a lovagok.

Derik Grimscribe a Kard Lovagja volt, és a Dargaard erődöt körülvevő kis falvak egyikéből származott. A csatamezőn közepes képességű lovag mestere volt a szavaknak, ugyanolyan ügyesen és furfangosan meg bírta békíteni a civakodó klánokat, mint amilyen jól előadta a történeteit. Grimscribe történeteit mindenképpen érdemes volt meghallgatni.

– Hát jó – mondta Grimscribe, és közelebb húzódott a tűzhöz, hogy az arca kísérteties, túlvilági ragyogást kapjon. – Egy új rémtörténet következik – Végignézett a lovagokon, az arcát eltorzította a fények és árnyékok játéka.

– Sok-sok évvel ezelőtt, amikor még a nagyapátok is csecsszopó volt... – kezdte suttogva.

A lovagok előrehajoltak, hogy jobban hallják.

– ...egy solamniai Rózsa Lovag eltévedt, miután hosszú és fárasztó csatát vívott egy különösen veszedelmes kék sárkánnyal.

– Nyilván megnyerte a csatát – vetette közbe az egyik szolga.

– Igen – suttogta Grimscribe –, de amikor a lovag ott hagyta a sárkányt, amely a végét járta, a gonosz dög még elsuttogott néhány szót valami ősi nyelven, és ezzel súlyos átkot bocsátott rá.

A lovagok hallgattak. Igaz, hogy manapság már nem voltak sárkányok, de a lovagok mind tisztelték a nekik tulajdonított erőt, amelyekről a nagy sárkányháborúk legendái szóltak.

– A lovag tehát bemerészkedett az Árnyerdőbe, hogy megkeresse társait, Paladine fiait. Az erdő azonban olyan sötét volt még fényes nappal is, hogy a bátor lovag hamarosan teljesen eltévedt.

– Azért csak ment tovább a sötétben, remélve, hogy majdcsak ráakad valamelyik társára, de néhány óra elteltével rá kellett jönnie, hogy valóban reménytelenül eltévedt. – Grimscribe itt szünetet tartott, hogy mindenki beleélhesse magát.

– Ekkor azonban – mondta hirtelen hangosan Grimscribe, hogy több fegyvernök ugrott egyet meglepetésében – mintha egy paripa hátán ülő lovagot pillantott volna meg. Először azt hitte, hogy egy másik Solamniai Lovagra akadt, de ahogy közelebb ért az alakhoz, a ruházatából egyértelműen kiderült, hogy ehhez hasonló lovagot még nem látott, sem solamniait, sem másfélét. Mélykék, szinte fekete köpeny volt rajta, amely a feje búbjától a lába alá ért. A lova is feketébb volt, mint amilyennek valaha is a hátára ült volna bármilyen lovag. A Rózsa Lovag nem szívesen kért segítséget egy ilyen különös idegentől, de nem tudta, hol van, és bármilyen segítség jobb volt a semminél.

A lovagok csendben figyeltek, de némelyikük arcáról egyértelműen le lehetett olvasni, hogy nem teljesen értenek egyet ezzel az utóbbi bölcsességgel.

– Elnézést – kiáltott a Rózsa Lovagja, az idegen azonban nem válaszolt, hanem csak lovagolt tovább, mintha egy szót sem hallott volna. A lovag ekkor megsarkantyúzta a lovát, és a sötét utazó nyomába eredt. – Megbocsáss, uram – kezdte újra, és most meg is veregette az idegen vállát, hogy felhívja magára a figyelmét. Választ azonban most sem kapott.

– A lovag kezdett ideges lenni, és átnyúlt, megragadta a férfi csuklyáját, és rántott egyet rajta. – Hozzád beszélek! – kiáltott rá. A csuklya ebben a pillanatban lecsúszott az idegen fejéről.

A lovagok hallgattak. Többen a lélegzetüket is visszafojtották.

– Az utazó megfordult, és a lovag ekkor meglátta, hogy az arca nem is emberi, hanem a kék sárkány néz vissza rá.

Mindenki felhördült.

– Nos, igaz, hogy a Rózsa Lovagja számtalan próbát kiállt már a harcmezőn a lovával együtt, de most a váratlanul szemük elé kerülő látványtól halálra rémültek, és az erdő legsötétebb sarkába menekültek, ahonnan aztán nem is találtak ki többé.

Soth elmosolyodott, és végignézett a lovagok némiképp aggódó ábrázatán. – Szép volt, Grimscribe – mondta. – Kitűnő történet egy ilyen sötét és barátságtalan éjszakára.

– Na és te nem mesélsz, Lord Soth? – kérdezte Grimscribe.

– Ó, nem hinném, hogy...

A lovagok azonnal együttes erővel noszogatni kezdték vezérüket, hogy mondjon el egy történetet, és végül bele is egyezett. – Jól van, jól van, de nem hiszem, hogy én is olyan mesterien tudnám előadni a történetemet, mint Grimscribe lovag tette.

– Ki tudná? – kiáltotta valaki, és a szavait általános derültség követte.

– Legyen hát – mondta Soth. Nem sok történet volt a tarsolyában, de végül kiválasztott egyet, amelyet emlékezetből is el tudott mondani.

– Mielőtt Vinas Solamnus megalapította volna a Solamniai Lovagok rendjét, Ergoth császárának a szolgálatában állt. A fővárosban, Daltigothban volt a palotaőrség parancsnoka.

A tűz körül halk pusmogás támadt. Ez olyan történet volt, amit érdemes volt újra és újra elmesélni, különösen ilyen válogatott társaságban.

– Vinas Solamnus kötelességtudó ember volt, vitéz harcos, és olyan hadvezér, akit őszintén szerettek az emberei. A császárhoz is hű volt, és olyan palotaőrséget képzett ki, amellyel egyetlen hadsereg sem vehette fel a versenyt. Eközben az Ergoth északnyugati síkságain élő népek – büszke, nemes és független népség – megelégelték a császár vaskezű kormányzását, és erőiket egyesítve, felkelést szítottak.

– Solamnust és az embereit odaküldték, hogy elfojtsák a zavargásokat. Miután több kemény csatát megvívtak, Solamnus kezdte tisztelni a lázadó harcosok bátorságát és kitartását. Azt is belátta, kell, hogy legyen valami alapja a panaszaiknak, ha ilyen elszántan harcolnak az igazukért. Solamnus tehát beleegyezett, hogy találkozik a felkelők vezetőjével, és mindketten elmondhatják, ők miként látják a történetet. A nagyszerű lovag türelmesen végighallgatta az embereket, ahogy részletesen beszámoltak az őket ért sérelmekről. Lelkét megindította, hogy milyen igazságtalan a helyzetük, és utána nézett a panaszaiknak. Meglepve és ijedten tapasztalta, hogy a lázadóknak igaza van. Solamnus számára azonban az volt a legborzasztóbb, hogy rá kellett döbbennie, hogy a császárhoz való hűsége miatt nem látta, milyen törvénytelenségek érik az uralkodó alattvalóit. Solamnus késlekedés nélkül összehívta a követőit, körülbelül úgy, ahogyan most ti ültök itt, és előadta nekik a felkelők ügyét.

– Amikor a végére ért, választás elé állította a lovagjait. – Bólintott Arnol Kraas felé, összekötve az általa elmondott történet tanulságát ezzel, amit épp most mesélt. – Azokat, akik hittek a felkelők ügyében, szívesen látta maga mellett. Azok, akik nem, szabadon visszatérhettek Daltigothba.

– A lovagok többsége úgy döntött, hű marad vezéréhez, annak ellenére, hogy ez egyértelműen maga után vonta az Ergothból való száműzetésüket, és könnyen lehet, hogy a halálukat is jelentette. A Daltigothba visszatérők üzenetet vittek a császárnak Solamnustól: vagy tegye jóvá az embereken tett sérelmeket, vagy készüljön fel a háborúra.

Soth megállt, hogy megnedvesítse a torkát. A lovagok figyelmesen hallgattak. Igaz, hogy jól ismerték már ezt a történetet, de mindenképpen máshogy hangzott egy ilyen lovag szájából, mint Soth.

– A császár természetesen árulónak kiáltotta ki Solamnust, és megfosztotta a földjeitől és a címétől. Daltigoth népe felkészült a háborúra, amely később a Jeges Könnyek Háborúja néven vált ismerté, mivel Ergoth feljegyzett történelmében az a tél volt a leghidegebb. Solamnus azonban a hideg ellenére is képes volt hűséges lovagjai rendíthetetlen támogatásával – Soth nyilvánvaló okok miatt ezt az utolsó néhány szót megnyomta – ostrom alá venni a várost. Elpusztította az egész élelmiszerkészletüket, és elterjesztette, hogy milyen igazságtalan a császár, aki egész idő alatt gyáván meghúzta magát a palotája mélyén.

Több lovag elégedetten hümmögött.

– A főváros két hónap alatt elesett, és a császár kénytelen volt békét kérni. Végül Ergoth északkeleti területei elnyerték függetlenségüket. Az emberek Solamniának nevezték el, az új királyuk, Vinas Solamnus tiszteletére. Bár Solamnia csak jóval Vinas Solamnus halála után érte el igazi nagyságát, hamarosan elterjedt róla, hogy a lakói igencsak becsületes, tisztességes és céltudatos emberek.

A lovagok hosszú pillanatokig hallgattak, és csak a nedvesebb fák sercegése és pattogása hallatszott a tűzből.

Aztán valaki megszólalt.

– Remélem, uram – mondta Colm Farold –, hogy a hozzád fűződő hűségünk egy napon hasonlatos lehet azon lovagokéhoz, akik oly kiválóan szolgálták Vinas Solamnust.

– Úgy van! Úgy van! – csatlakozott a többi lovag is egyhangúan.

– Nem kétlem, hogy így lesz – biccentett Soth ünnepélyesen.

A történetek kifogytak, de a tűz egész éjjel égett, némi melegséget adva a síkságon fújó éjszakai szelek ellen.

Nem nagyon fenyegetett az a veszély, hogy a throtyli ogrék megtorlásra készülnének, hiszen a jövőben bizonyára kétszer meggondolják majd, hogy megtámadják-e a Solamniai Lovagok védelme alatt álló területeket. Néhány vadállattól eltekintve nem volt mitől tartani Lovagföldének ezen a vidékén.

A lovagok tehát mind kiitták a kupáikat, és elhelyezkedtek, hogy békés álomba merüljenek a csillagok alatt.

Mind, kivéve Sothot.

Ő nem várta az éjszakát. Tekintve, hogy milyen álmok gyötörték az utóbbi időben, kerülni igyekezett az alvást, de legalábbis addig halogatta, amíg csak lehetett. Ezért aztán a tábor körül sétált inkább, őrködés címén.

– Uram – szólította meg Meyer Seril. – Én vagyok a soros az őrségben. Aztán meg van itt annyi fegyvernök, hogy azt hiszem, egyáltalán nem is szükséges, hogy te is őrködj.

Soth megfordult, és dicsérő pillantást vetett a fiatal Korona lovagra. – Nem igazán vagyok fáradt – mondta. – Ha már egyszer úgysem alszom, őrködhetek is. Menj csak aludni, Seril lovag. Derekasan harcoltál, megérdemled a pihenést.

– Köszönöm, uram – mondta a fiatal lovag, büszkén, hogy megdicsérte az ura.

– Menj – mondta Soth. Fogalma sem volt róla, hogyan harcolt Seril, annyira rövid volt a csata, de abból nem lehetett baj, ha azt mondja, hogy ügyes volt. Neki sem lesz semmi baja, ha őrködik, még akkor is, ha nem kellene. Az efféle dolgok csodás hatással voltak a lovagok hozzáállására és hűségére, a róla, mint vezetőről alkotott véleményükről nem is beszélve.

Amikor Seril elment, Soth megkerülte a tábort, és elnézett észak felé, a Dargaard erőd irányába. A rózsa alakú sziluett csúcsa épphogy csak kivehető volt az éjszakai égen. Ahogy az erődöt nézte, azon tűnődött, milyen feketének látszik, még az éj sötétjéhez képest is.

Hideg járta át a látványtól.

Amikor pedig szorosabbra húzta magán a köpenyét, hogy elűzze a csontjait átjáró hideget, egyszerre nagyon várni kezdte, hogy megvirradjon, és felkeljen a nap.

8. fejezet

A lovagok másnap már kora reggel tábort bontottak, folytatták útjukat a síkságon keresztül, és állandóan csak az előttük körvonalazódó Dargaard erődön tartották a szemüket, amely rózsa formájú jelzőtűzként emelkedett a láthatár szélén. Délre már olyan közel jártak, hogy ki tudták venni az erőd falain a részleteket is, látták az ablakokat és lőréseket, és késő délután már az egyes kőtömböket is meg tudták különböztetni.

Mivel tudták, hogy a közeledtüket minden bizonnyal egész nap nyomon követték az erőd több tornyából is, a lovagok teljes mértékben számítottak rá, hogy illő harsonaszóval fogadják őket.

Nem kellett csalódniuk.

Az erőd lakói, az ott és a környéken szolgálók mind kijöttek, hogy fogadják a győzedelmes lovagokat. Férfiak, nők és gyermekek sorakoztak az út mentén, és mindannyian örvendeztek, hogy ilyen hamar és egészségben tértek vissza.

Amikor a lovagok a közelbe értek, a felvonóhidat leengedték az erődöt körülölelő árok fölé, és a nehéz, acél kapurostély üdvözlő kézként emelkedett fel.

Gared Kentner, a vár szállásmestere megszámlálta a nyeregben ülő lovagokat, és ünnepélyes komolysággal kérdezte Sothtól: – Sebesültek?

Soth lelassított, és lenézett a papra. – Nincsenek. Védelmi okokból több lovagot Haltonban hagytam.

– Kiváló – mondta Kentner, aki minden bizonnyal hálás volt, hogy nem kell intézkednie a személyes holmik miatt, és nem kell átszerveznie a hálóhelyek beosztását.

Soth továbbment az erődbe.

A fogadóbizottság élén Lady Korinne várta. Soth a közelébe érve észrevette, hogy a legszebb ruháját és ékszereit öltötte magára, hogy méltóképpen fogadja az urát. Sothnak egy pillanatra elakadt a lélegzete. A felesége még szebb volt, mint amilyenre emlékezett.

Szíve a torkában dobogott, fürgén leszállt a lováról, odalépett asszonyához. Megfogta a kezét.

Csak ennyit mondott: – Jó uram.

Soth levette a sisakját, előrehajolt, átölelte és megcsókolta. Szenvedélyesen csókolta meg, ahhoz nem fért kétség, de volt még valami a csókjában – valami, ami nem engedte, hogy teljesen átadja magát érzelmeinek. Egy pillanatra eszébe villant az álom, amelyet a síkságon töltött éjszakán látott. Megcsalta vajon? Abban a pillanatban abbahagyta a csókot, és eltolta magától a nőt. – Van valami mondanivalód? – mondta szenvtelen, rideg hangon.

A nő felnézett rá, a szemében könnyek csillogtak.

Soth a legrosszabbtól tartott.

– Én... én nem várok gyermeket, mint ahogy reméltük – amikor végre kimondta a szavakat, gyorsan, hadarva hagyták el az ajkát, ahogy a víz tör ki az átszakadt gáton.

Lorent egyszerre öntötte el a megkönnyebbülés és a csalódottság hulláma. Igaz, hogy Korinne nem lett várandós, viszont kiderült, hogy az álma és az utána való félelmei a hűtlensége miatt mind csak őrült képzelgések voltak.

Ügyelt rá, hogy az arca semmiképpen se árulja el az érzelmeit. Egyszerűen csak belenézett a halványzöld szemekbe, és így szólt: – Akkor muszáj lesz újra próbálkoznunk – megengedett magának egy gyengéd mosolyt. – Mégpedig gyakran.

E szavak hallatán Lady Korinne ajkát hosszú sóhaj hagyta el.

Nyilván attól félt, hogy hevesebben fog viselkedni. De hát mit tehetett volna? Rántson kardot, és addig fenyegesse vele a nőt, amíg elő nem áll egy örökössel? A barbárok között elterjedt ez a módszer, de nem volt rá semmilyen bizonyíték, hogy valóban eredményes lenne. Nem, Korinne-nak cseppet sem volt könnyebb a helyzete, mert ő ugyannyira vágyott egy gyermekre, mint a férje – sőt talán még jobban is. Soth úgy érezte, az egyetlen helyes út az, ha megpróbálnak enyhíteni egymás fájdalmán, ahelyett, hogy még fokoznák azt.

– Talán most rögtön megpróbálhatnánk... most azonnal. Ne késlekedjünk – mondta Soth.

Korinne arcán lányos mosoly ömlött szét.

Férje kézen fogta, és felvezette a hálótermekhez vezető lépcsőn.

* * * * *

Soth egész télen át szenvedélyes éjszakákat töltött Lady Korinne oldalán, és ez mindkettejüket melegen tartotta, és megvédte a téli hónapok – Fagyhozó, Újfagyok és Dermesztő havának fagyos hidegétől.

Bár már közeledett a tavasz, még kitartott a tél hidege, amikor a Dargaard erődöt megrázta a hír, hogy Lord Reynard Gladria palanthasi otthonában végső nyugalomra hajtotta a fejét. Már hónapok óta betegeskedett ugyan, a halálhíre mégis váratlanul és döbbenetesen hatott Lord Sothra és Lady Korinne-ra. Az igazat megvallva, egész Solamnia gyászolta a nemes férfiút. Korinne-nak azonban kétszer annyira fájt az apja halála, mert nem tudta még életében megajándékozni egy unokával. Az ifjú feleség ezért régóta emésztette magát, és csak magát okolta. Soth, a család és a barátok sehogyan sem tudták kizökkenteni ebből a reményvesztett hangulatból, akármilyen kedves szavakkal próbálkoztak is.

Lord Reynald nagyszabású, nyilvános temetésére Palanthasba utaztak, és Soth még hetekig ott maradt, miközben az idő lassú folyása csak-csak enyhítette Korinne fájdalmát. Aztán, Jégtörő havának közeledtével, amikor Soth úgy érezte, már épp eléggé elhanyagolta a lovagi kötelességeit, és muszáj volt visszatérnie a Dargaard erődbe, felajánlotta Korinne-nak, hogy maradjon még az anyjával Palanthasban, és elég akkor visszatérnie székhelyére, ha már késznek érzi rá magát.

Asszonya elutasította az ajánlatot.

Lovaghoz illő hűséggel és méltósággal ezt mondta Sothnak: – A férjem oldalán van a helyem. Veled tartok a Dargaard erődbe. – Ezzel visszatértek Lovagföldére, bennük a megújult reménnyel, hogy a világra hoznak egy örököst, még mielőtt Korinne édesanyja, Leyla is búcsút venne a világtól.

Azonban Lombfakasztó hó is elmúlt, és hiába szöktek virágba a növények, és zöldelltek a fák az erőd körül, Korinne megint csak rossz, most már kegyetlenül fájdalmas hírrel tudott csak szolgálni urának.

Lord Soth most csak várakozásteljesen felvonta a szemöldökét, hiszen már túlontúl sokszor hangzott el a szájából ugyanaz a kérdés.

Korinne megrázta a fejét.

Soth akkorát sóhajtott, hogy belefájdult a tüdeje. Nem veszítette el a bizodalmát, mert hitte, hogy Paladine (a hatalmas sárkány és a Jó Istenség), majd ha úgy látja jónak, meg fogja áldani a párt egy örökössel. Hiszen talán csak nem hiába hívják a Solamniai Lovagokat Paladine Fiainak is? Biztos volt benne, hogy csak idő kérdése, mikor érkezik új „Fiú” a Soth házba. A várakozás azonban hónapról hónapra egyre fájdalmasabb volt.

Korinne szemébe könnyek gyűltek. Elfordította a tekintetét, mintha szégyellne magát, majd megfordult, és sietve elhagyta a szobát.

Soth ott maradt, ahol volt, hiszen a vigasztaló szavai – bármilyen kedvesek voltak is – már hosszú hónapok óta nem tudták enyhíthetni a felesége fájdalmát. Megpróbálta lekötni magát valami munkával, de nem hozott számára vigaszt.

Korinne zokogása túl hangosan visszhangzott az erődben.

* * * * *

Az erdő lángokban állt.

Lord Soth körbenézett, és mindenhol csak a lángok martalékává váló fákat látta. Kénytelen volt egyre északabbra kerülni, hiszen a tűzzel a hátában nem volt más választása.

Már órák óta futhatott. A lábai elnehezültek, és sajogtak, minden egyes lépést egyre nehezebb volt megtenni. Végül már képtelen volt továbbmenni.

– Apa?

Ugyanaz a hang volt, mint korábban is. A fia hangja.

– Apa? Ott vagy? Segíts!

Lord Soth futni próbált, de a lábai teljesen elgyengültek, a teste kimerült, hiszen megállás nélkül futott a lángok elől. Előretántorgott még két lépést, aztán térdre rogyott.

– Apa, miért nem segítesz?

Az erdőre boruló füstöt fürkészte, és homályos, de mégis egyértelműen kivehető mozgásra lett figyelmes.

A fia volt az, most fiatalabb, mint korábban, és a fegyvernökök öltözetét viselte. A szeme csukva volt, nyilván elvakította a füst és a forró tűz. Céltalanul bolyongott az erdőben, kidőlt fákon és üszkös parázson bukdácsolt keresztül, sőt néha egyenesen a tűz felé tartott.

Soth kinyitotta a száját, hogy kiáltson a fiának, és hirtelen rádöbbent, hogy nem is tudja, hogy szólítsa.

Nem tudta a saját fia nevét.

– Apa! Segíts!

Soth megint kinyitotta a száját, és tátogott a sűrű, fekete füstben, amely úgy borult rá, mint a megtestesült sötétség.

– Apa, ott vagy?

Tátogott és köhögött a fojtogató füstben. Kiáltani akart, de mielőtt egy hang is elhagyhatta volna a torkát, ledőlt egy égő fa, egyenesen a fiatalabb Sothra zuhant, aki alászorult, és a ruhája lángra kapott.

Lord Soth látta, ahogy a lángok elemésztik a fát, a saját húsát és vérét, és még hallotta a fiú utolsó szavait.

– Nagyon fáj, apa...

Szeme ekkor felpattant, és köhögve próbálta kitisztítani a torkából a váladékot. A mellette fekvő Korinne-ra nézett. Szerencsére még aludt, és az arcán fénylő halvány, bájos mosoly elárulta, hogy semmit sem észlelt a rémálomból, ami a férjét megint gyötörte.

Soth öklével kidörgölte az álmot a szeméből. Hónapok óta nem volt ilyen álma, a Haltonban való úton töltött éjszaka óta nem. Akkoriban azzal hessegette el a dolgot, hogy biztos csak a harci láz okozta. Most azonban hónapok óta nyugalomban és békében éldegélt az erődben. Még Lovagfölde lakói is jól megfértek egymással, egymás között rendezték a kisebb nézeteltéréseiket és civódásaikat, és nem fecsérelték az erőd urának drága idejét.

Akkor hát mi hozhatta elő?

Felkelt az ágyból, vigyázva, nehogy megzavarja Korinne álmát. Ezután gyorsan belebújt az alsónadrágjába, és magára kapott egy köntöst, a lábára pedig puha talpú csizmát vett, hogy ne csapjon zajt, ahogy végigmegy a tornyon.

Még alig hajnalodott, és nem volt valószínű, hogy bárki is ébren lenne az erődben. Még a kakasok sem kiáltották el a hajnalt.

Kisurrant a szobából, és leosont az erődítmény kapujához.

A hidat már leengedték, hogy felkészüljenek a reggeli szállítmányok fogadására. Soth megkérte a poszton lévő őrt, engedje fel annyira a kapurácsot, hogy ki tudjon bújni alatta, mert sétálni szeretne egy kicsit.

– Egyedül? – kérdezte az ajtónálló.

Soth csak rámeredt. Igaz, az volt a szokás, hogy bárkit, aki gyalog kimerészkedik az erdőből, elkísért egy lovag vagy egy fegyvernök, de ő most nagyon egyedül akart lenni.

Hosszú pillanatokig nézte Sothot, válaszra várva. Aztán, miután világossá vált, hogy feleslegesen vár, ennyit mondott:

– Igenis, Kegyelmes úr. – Tekerni kezdte a kereket, amely lassan felemelte a rácsot. Soth leguggolt, és kibújt a még emelkedő rács alatt, majd átsétált a nehéz fahídon, hogy a lábai nem csaptak zajt a deszkákon.

Megállt a híd egyik oldalán, és lebámult az alatta tátongó mélységbe. Sötét volt és sejtelmes, amilyen egy sárkány pofája lehet közelről szemlélve. A híd tele volt kaviccsal, és az egyiket elrugdosta a híd szélére, majd lerúgta a mélybe. Hegyezte a fülét, de nem hallotta, amikor a kő elérte az árok alját.

Továbbment, át a hídon, aztán a kertecske felé vette az irányt, amely az erőd mellett volt kialakítva. Az esküvő után virágokat, fákat és bokrokat ültettek a területre, és most, majd egy év múlva, a növények kezdtek virágba szökni. A kert ragyogó sárga és narancs, dús kék és zöld színekbe öltözött. A rózsák ideje még nem jött el, de a kertészek biztosították róla, hogy szemkápráztató vörös, sárga és fehér színözönben fognak pompázni, ha egy pár hét múlva virágba borulnak.

A természet szédítő újjászületése nem sokat tudott javítani Soth nyomott hangulatán. Az új élet serkenése csak azt juttatta eszébe, hogy neki és Korinne-nak sehogy sem sikerül hasonlót alkotni.

Egyszerűen nem bírta ésszel felfogni.

Ha az apjának, Aynkell Sothnak lépten-nyomon – és a jelek szerint minden különösebb erőfeszítés nélkül – sikerült utódokat nemzenie, akkor vele miért van másképp? Talán nem ugyanabból a vérből való?

Na és a felesége? Hiszen Lord és Lady Gladria is népes családot alapított, Korinne-nak több bátyja és nővére volt, akik maguk is számos gyermeknek adtak életet. Miért nem örökölte ő is ezt a termékenységet?

Az esküvő óta most először, Lord Soth lelkébe beférkőzött a kétely.

Lehet, hogy hiba volt elvennem Lady Korinne-t.

A gondolat úgy ütötte meg, mintha hideg, kemény acélököllel csapták volna arcul. Hogy juthat ilyesmi az eszembe? És mégis, ugyanúgy kísérteni kezdte a gondolat, mint az álmai.

Átsétált a kerten, beszívta a virágok illatát, és remélte, hogy ez majd kiűzi a fejéből ezeket a gonosz gondolatokat. Azok azonban csak nem akartak távozni.

A kert közepén felállított kis nyári lak felé tartott. Egy kis kapun lehetett bejutni, amely kilincsre volt zárva. A kilincset úgy helyezték el, hogy zárat is lehessen mellé szerelni, de ez egyelőre nem történt meg.

Soth lenyomta a kilincset, és belépett a lakba. Amikor becsukta maga mögött a kaput, eszébe jutott a surranók egy mondása.

„Miért sértenénk meg az ajtó rendeltetési célját azzal, hogy bezárjuk?”

Valóban, és Paladine miért adta volna meg nekik a lehetőséget, hogy ilyen szeretetteljes fészket építsenek, ha az a sorsa, hogy terméketlen maradjon? Még mindig hitt benne, hogy Paladine csak a megfelelő alkalmat várja, és gyermekekkel áldja meg őket, de kezdett benne motoszkálni a kérdés: vajon miért váratja meg őket ennyire a Nagy Sárkány?

Amikor leült a padra a lakban, és nézte a Dargaard-hegység csúcsai felett előbukkanó reggeli napot, úgy érezte, kezdi sejteni, mi lehet a válasz.

Lehet, hogy Paladine így fizetteti meg vele az apja félrelépéseinek az árát, és azt, hogy ő eltüntette a nyomokat.

Az apja bűnei.

Mindig maradnak.

Örökre.

Soth érezte, hogy a hegyek felől erős szél kerekedett.

Hideg szél volt, egész beleborzongott.

– Uram.

Lord Soth balra fordult. Caradoc alakja bontakozott ki a kert árnyékából.

– Minden rendben van? – kérdezte Soth udvarmestere, őszinte aggodalommal a hangjában.

– Igen, minden rendben – mondta Soth. – Csak olyan hűvös ma a reggel. – Szorosabbra vonta magán a köpenyt. – Te nem érzed?

Caradoc furcsán nézett urára. – Nem, uram, én nem érzem.

9. fejezet

Az élemedett korú mágus ráérősen rótta Istar utcáit, fehér-sárga köpenye lebegett utána, kavargott a macskakő felett. Időnként be-bepillantott egy-egy üzletbe vagy kirakatba, megnézett mindent, anélkül, hogy bármi különösebbet keresett volna.

Furcsa érzés volt.

A papkirály felhatalmazta, hogy belenézzen Istar lakóinak a gondolataiba, hogy észrevehesse, ha gonosz gondolatuk támad. De hát mit kellene kezdenie ezekkel a gonosz gondolatokkal, ha már egyszer rájuk akadt, és hogyan kellene megakadályoznia, hogy gonosz tettekké fajuljanak?

A papkirály ezekről a dolgokról csak homályosan nyilatkozott, és az egyes mágusok hatáskörére bízta a dolgot.

Aznap, korábban, a mágus végignézett egy alkudozást, a piactéren, a város nyugati részében. Egy halász több kosárnyi halat hozott Cesena parti területeiről, hogy búzára, cukorra, főszerekre és a mindennapi élethez szükséges egyéb dolgokra cserélje. Ebben a bizonyos ügyletben huszonnégy halat cserélt el két véka búzára, ami nem volt túl jó üzlet, tekintve, hogy a hal friss volt – még jég közé is rakta –, a búza minősége azonban hagyott maga után némi kívánnivalót. Az évnek ebben a szakában azonban nehéz volt gabonához jutni, jó minőségű búzához meg különösen, úgyhogy a halász kénytelen volt belemenni az alkuba, különben kenyér nélkül marad.

Miután megegyeztek, és a két férfi kezet rázott, a mágus mindkettejük gondolatait kiolvasta. A kereskedő természetesen boldog volt, a halász azonban bosszankodott az alku miatt, tudván, hogy kevesebbet kapott, mint amit az áruja ért.

És akkor... valami gonosznak tűnő gondolat.

A halász azt kívánta, hogy a kalmárt ugyanúgy csapják majd be a nap folyamán, egy másik cserében.

Miközben nézte, ahogy a két férfi elválik, a mágus a halász gondolatán tűnődött.

Gonosz volt-e?

Végül úgy döntött, hogy nem. Egyszerűen csak azt kívánta, hogy a kereskedő végül megkapja azt, amit megérdemel. Ez nem gonosz gondolat volt, hanem inkább egyszerűen csak jogos.

Most, hogy a mesterek negyedét járta, a mágus megállt egy kovácsműhely nyitott ablakánál, és nézte a kovácsot, ahogy dolgozott.

Az egyik sarokban forrón lobogott a tűz, és narancssárga fénnyel töltötte be a műhelyt. A fal mellett számos tetszetős kard sorakozott katonás rendben, és ebből arra lehetett következtetni, hogy a kovács szorgos keze alól kikerülő darabok a Papkirály Templomának valamelyik termében lesznek kiakasztva. A kardok markolata míves kidolgozású volt, és abból ítélve, hogy a kovács milyen erőfeszítései dolgozott az éppen üllőn lévő kardon, valószínűleg nem volt egyszerű elkészíteni őket.

A mágus úgy döntött, hogy belenéz a kovács gondolataiba.

Na, itt még egy kicsit... túl sok... itt egy csavart... még... még...

A gondolatok mintha a kalapács ütemére bukkantak volna elő.

Megint... na, most erősebben... még... túl sok!

Az ütésekhez társuló egyszerű gondolatok mellett azonban érezhető volt a mélyen fortyogó harag. A mágus nem tudta megmondani, ki vagy mi ellen irányult a harag, de ott volt, közvetlenül a felszín alatt, készen, hogy bármelyik pillanatban feltörjön.

Túl sok munka, ilyen gyatra fizetségért... laposabbra... erősebben... megint...

Abban a pillanatban a kard, amin a kovács dolgozott, hirtelen elpattant, és apró, izzó üstökösökként repültek szét a forró vasdarabok, hogy aztán sisteregve csapódjanak be a műhely nedves kőpadlójába.

Megint időt és pénzt veszítek... túl sok munka, még ha a papkirálynak is...

A kovács levette a törött kardot az üllőről, megvizsgálta a törést, majd az éles, tűhegyes végét.

Lehet, hogy a papkirálynak így is elég éles... egyenesen a szívébe, aztán egy gyors csavar a tisztesség kedvéért...

A mágus eltátotta a száját erre a velejéig gonosz gondolatra. Még gondolni sem lehetett rá, hogy valaki megölje a papkirályt. A mágus egyszerűen nem hagyhatta, hogy ilyen ördögi gondolatok gyűljenek a kovács agyában. És csak egyetlen biztos út volt, hogy megállítsa őket.

A mágus behunyta a szemét, és elmormolt egy sor érthetetlen szót és hangot.

Miközben ezt tette, a mester megingott, mintha elszédült volna, majd enyhén megrázta a fejét, és becsukta a szemét, de még mindig dülöngélt.

A mágus végül elhallgatott.

Kibocsátotta a varázsigét.

A kovács előrezuhant, a kardot még mindig a kezében tartva.

A nyele koppant a kövön, és éles hegye átszúrta a torkát, megnyitva ereit...

Minden ördögi gondolata megszűnt mindörökre.

10. fejezet

A verőfényes nappalok és esős éjszakák tökéletes körülményeket teremtettek a föld megműveléséhez, és Solamnia földművesei már előre hálát adtak Paladine-nak a várható dús termésért és gazdag aratásért.

Lord Soth számára azonban mást jelentett Aratás hava. A Solamniai lovagok nyaranta összegyűltek Ansalon minden sarkából, hogy találkozzanak, és eszmét cseréljenek mindenféléről, a fegyvernökök kiképzésétől az idősebb lovagok visszavonulásáig, valamint a fegyverek és páncélzatok legújabb fejlesztéseitől az Eskü és a Szabályzat tudományos áttekintéséig.

Soth előző évben nem vett részt az éves találkozón, mert lefoglalták az esküvő előkészületei, és sok ügyes-bajos dolog, ami azzal járt, hogy átvette Lovagfölde uralmát az apjától. Ebben az évben azonban muszáj volt neki is részt vennie, mert a Rózsa Rendjének egyik vezető tagjaként több mint feltűnő lett volna a távolmaradása.

Így aztán Aratás havának első napján hat lovagjával együtt felkészült a háromnapos útra, a termékeny síkságokon át Palanthasba, a kikötővárosba, az ország drágakövébe.

Soth úgy határozott, hogy csak hat lovagot visz magával, Caradocot, Kernt és Krejlgaardot, a Korona Lovagjait és Valcicot, Vingust és Faroldot, a Kard Lovagjait – mert az út egyfajta jutalom volt, az elmúlt tizenkét hónap folyamán tanúsított kiváló magatartásukért. Soth mindent figyelembe vett a lovagok kiválasztásakor, hogy mennyire bátran harcoltak Haltonban az ogrék ellen, és mennyire őrizték meg a lelkesedésüket és elszántságukat a hosszú, hideg tél során. Vihetett volna magával talán több lovagot is, de mivel a találkozón korlátozott számú rendtárs vehetett részt, ez olyan Solamniai Lovagok költségének a rovására ment volna, akik a kontinens más részein állomásoztak.

Azonkívül a jelenleg működésben lévő rendszer bizonyult a legjobbnak az egész lovagság nevelése szempontjából. Amikor Soth hat lovagja visszatér a Dargaard erődbe, majd elmondják a többieknek, amit megtudtak. Így az összes Solamniai Lovag gyarapodhat, és közben a palanthasiaknak nem kell összetörniük magukat, hogy elszállásoljanak minden lovagot, aki jelen szeretne lenni.

A forró nyári nap miatt Soth könnyű tunikát és kamáslit vett az útra, rá pedig könnyű bőrpáncélt. Nem számított különösebb bonyodalmakra az úton, és valóban, néhány kisebb csetepatétól eltekintve (amilyen az ogrék haltoni támadása is volt) nem történt semmi komolyabb, amióta az istari papkirály kibocsátotta a Vitathatatlan Erények Proklamációját. A proklamáció, amelyet évekkel azelőtt bocsátottak ki, halálos csapást mért azokra a gonosz erőkre, amelyek voltak olyan bátrak (vagy inkább őrültek), hogy még mindig Ansalon kontinensén mutatkozzanak.

Sothnak néha az volt az érzése, hogy a papkirály túl sok hatalomra tett szert a saját javára, de ez a papok és politikusok asztalára tartozott. Ő katona volt, és a Jó ügyéért harcolt, bármilyen formában is öltött testet.

A hat lovag már a paripáján ült, és türelmesen várakozott, amíg Soth elbúcsúzott Korinne-tól.

– A Lovagok Gyűlése hét napig tart. Valószínűleg kétszer annyi ideig leszek távol.

– Annyi időt szánjál rá, amennyire szükséged van – mondta Korinne. – Se többet, se kevesebbet.

Soth bólintott. Asszonya erős nő volt, és kiváló feleségnek bizonyult minden területen, egy létfontosságút kivéve.

A szemében a remény szikrájával nézett a férjére. – Talán, mire visszajössz...

Soth az ajkára tette a jobb mutatóujját, hogy elhallgatassa. Megrázta a fejét. – Fáj nekem ez a kétségbeesett bizakodás – mondta. Tudta, ezek a szavak bántják Korinne-t, de nem talált könnyebb utat, hogy kimondja őket. – Talán mindkettőnknek jobb lenne, ha csak akkor beszélnél nekem gyermekről, ha már végre valóban hordasz egyet a szíved alatt.

Korinne felnézett férjére. Az ajkait összepréselte, nyilván azért, hogy ne remegjenek. A szeme nedves és fájdalommal teli volt, a sírás szélén. – Igenis, uram.

Soth előrehajolt, hogy megcsókolja, és érezte, ahogy a száraz ajkak az arcához préselődnek. Felegyenesedett és hosszan nézte, mondani akart valamit, de maga sem tudta, hogy mit. Végül elfordult, és nyeregbe szállt.

– Irány Palanthas! – kiáltotta.

Szép lassan kivezette a lovagokat a kapun, át a rács alatt, végig az erődből kivezető felvonóhídon. Bár a rácsot még sokáig nem engedték le – csak amikor már jó ideje úton voltak, és szinte nem is lehetett őket látni az erődből –, Soth egyszer sem nézett vissza.

* * * * *

– Egy jó éles palloson, kemény sisakon és egy kis pajzson kívül másra nincs is szüksége a jó Solamniai Lovagnak a csatában – mondta a Soth mellett lovagló Caradoc, a Palanthasba vezető útjuk első napjának vége felé. Már beszélgettek az erődben folyó életről, a jó termésre való kilátásról, és bizonyos nők bájairól, akiket Caradoc „érdekesnek” talált. Most pedig a fegyverekről beszéltek, hiszen erről is bőven lesz szó, ha odaérnek a Lovagok Gyűlésére.

Lord Soth azon a véleményen volt, hogy a fegyvereken azért több múlik, minthogy egy pallos és egy pajzs elegendő lenne. Igaz, hogy a Solamniai Lovagok mindig ezeket választják, ha közelharcról van szó, azért másféle fegyverek is állnak fejlesztés alatt a kontinens széltében-hosszában, amelyek jóval hatékonyabbnak bizonyulnának, ha esetleg megint nagyobb szabású háborúra kerülne sor.

– A pallos szép fegyver – mondta Soth. – Ehhez nem fér kétség, de a nagy Sárkányölő Huma bebizonyította, hogy vannak olyan ellenségek, akik ellen különleges fegyverekre van szükség.

– Lehet – mondta Caradoc, aki nyilvánvalóan nem szívesen ismerte el teljes mértékben a másik igazát.

– Vegyük például az elfek fegyvereit – folytatta Soth. Még többórányi út állt előttük, és a beszélgetést nem feltétlenül kell befejezni, csak azért, mert a másik fél részben egyetért. – Hallottam olyasmit, hogy kifejlesztettek többféle nyílhegyet az íjpuskáikhoz: egy keskeny tűhegyűt, amely át tudja fúrni a páncélt; egy nehéz fa- és vasfejűt, amely zúzni tud; egy borotvaéles Y fejűt, amellyel köteleket, zászlókat, lábakat és karokat lehet levágni; egy fogazott levél formájút, amellyel a lehető legnagyobb kárt lehet okozni; és egy „éneklő” hegyet, amely üreges, és fülsiketítően sivít, amikor kilövik.

– Valóban? – Caradoc szeme elkerekedett, talán a rémülettől, ahogy elképzelte a fegyvereket, talán a csodálattól, hogy milyen zseniális a fejlesztés.

– Igen, ez aztán félelmetes fegyver.

– Szívesen megnéznék egyszer egy ilyet.

– Eiwon van Sickle-től úgy hallottam, hogy lesznek bemutatók Palanthasban. A bemutatókat úgy ütemezik...

Soth hangját sikoltás szakította félbe.

Női sikoly.

Az összes lovag ösztönösen megállt, és hallgatózott a hang után.

Néhány pillanat múlva megint hallották a sikolyt, most halkabb volt és nem olyan átható. Valahonnan elölről, és balról jött. Soth arra nézett, és látta, hogy az ösvény emelkedik egy kicsit a távolban. Az ösvény bal oldalán több fa teteje tört az égbe. Az ösvény másik oldalán elég meredek lejtő lehetett, tekintve, hogy a völgyben egy kisebb erdő nőtt, a síkság közepén.

Most ismét hallatszott egy kiáltás, ez most teljesen más volt, mint az előző kettő. A jelek szerint nem csak egy nő volt veszélyben.

Soth szó nélkül a lova véknyába vágta a sarkát.

A nagy, fekete ló megugrott, és vihargyorsan megiramodott az erdő felé.

A lovagok pedig, egy lépést sem veszítve, ott voltak szorosan a nyomában, három-három a két oldalon.

A vezér lelassított, amikor az emelkedőre ért. Lenézve egy táborféleséget látott. Kis tisztás állt az erdő szélén, ahol sok utazó megpihent a Dargaard erődöt Palanthasszal összekötő úton. Csakhogy ezek az utazók nem pihentek. A sikolyaik alapján úgy hangozott, hogy kínozzák őket.

Na de kik?

A Lord átvágott balra, és az erdő széle felé tartott, remélve, hogy a társai elérik az erdőt anélkül, hogy észrevennék őket. Miután lelassított, hogy felmérje a helyzetet, újra gyorsított a léptein. Úgy sejtette, életfontosságú a gyorsaság.

Amikor elérték az erdő szélét, Soth intett Colm Faroldnak, hogy vigyen át két lovagot a pagony másik oldalára, amíg ő és a maradék három lovag utánanéz, hogy mi folyik a tisztáson.

Az erdő kicsi volt, így Soth és a lovagjai pillanatokon belül visszaértek a tisztáshoz. Amikor meglátták a táborhelyet, a dolgok egyszer csak kezdtek világosabbá válni.

Sokkal világosabbá.

Bárki ütött is tábort, lesből lecsapott rájuk egy kisebb ogre banda. Soth látta, ahogy az egyik szörnyeteg leszorít valakit a földre. Az ogre alatt vergődő illető sikolyai csak tompán hallatszottak, de a bennük rejlő halálfélelem nagyon is valóságos volt.

Sebesen lepattant a lováról, és odafutott az áldozatát maga alá gyűrő ogréhoz. Közeledtében kivonta a kardját, és a szörnyeteg bordái közé rúgott, hogy bejelentse az érkezését.

Úgy tűnt, sikerült magára vonnia a rabló figyelmét, mert az legördült áldozatáról a fűre. A gyepen egy idősödő elf nő feküdt, a szeme tágra nyílt a rémülettől, és egész testében remegett.

Az ogre az oldalát szorította, és levegő után kapkodott. Amikor felnézve meglátta a tornyosuló Sothot, tapogatózni kezdett a fegyvere után, de túl messze volt, semhogy hasznát vehette volna. Fürgén talpra ugrott, készen, hogy puszta kézzel vegye fel a harcot támadójával.

Soth nem szándékozott fegyvertelen ellenséggel harcolni a pallosával, de hát mit lehetett igazságos harcnak nevezni egy ogréval szemben? A bestia szerencsére maga oldotta meg a helyzetet azzal, hogy felkapott egy vastag ágat a közeléből, és dárdaként használta.

Először előredöfött az ággal, de Soth hárítani tudta az támadásokat a pajzsával. Akkor az ogre taktikát változtatott, és a föld felett végigsepert az ággal, remélve, hogy leüti a lovagot a lábáról. Sothnak azonban sikerült olyan gyorsan lépkedni, hogy kikerülje az ágat, majd támadásba lendült, miközben az ogre újra döfésre emelte az ágat.

Soth egy kézzel meglendítette a pallost, és lecsapott egyenesen az ogréra. Az ütést azonban felfogta az ág, és ahelyett, hogy kettévágta volna a szörnyeteget, csak az ágból repült ki egy-két forgács.

Miután mindkét küzdőfél több támadása kis híján célba ért, Sothnak sikerült egy újabb, alulról felfelé irányuló csapást mérnie az ellenfelére, aki megint az ággal hárított, de most az ütés ereje kettétörte, és az ogre kezében csak két, túlságosan rövid bunkó maradt, így újra fegyvertelenné vált.

Ez alkalommal azonban Sothnak semmi aggálya nem támadt, amiért egy fegyvertelen lénnyel küzd. Mialatt az ogre még mindig meghökkenve meredt a kezében lévő törött fadarabokra, a Lord előrevetette magát, és keresztüldöfte a kardjával.

A sebesült felkiáltott a fájdalomtól, majd hosszú pillanatokig félelemmel vegyes döbbenettel bámult legyőzőjére, amíg Soth visszakézből arcon nem vágta a pajzsával, és végleg le nem terítette. Az ogre szemei hirtelen elhomályosodtak, és kifordultak, ahogy a földre zuhant.

Halott.

Soth nem vesztegette az időt, az idős elf nőhöz rohant, akit Darin Valcic és Zander Vingus már felsegített a földről. Úgy tűnt, hogy miközben ő végzett az ogréval, ők megbizonyosodtak róla, hogy a nőt már nem fenyegeti veszély, és bevették magukat az erdőbe, hogy elkapják a többi ocsmány dögöt.

– Jól vagy? – kérdezte Soth, látva, hogy vékony vércsík szalad lefelé a hegyes bal füle tövéből.

– Azt hiszem, igen – bólintott, üres tekintettel meredve maga elé. – Palanthasba tartunk zarándokúton – mondta. – Hogy Paladine nagyra becsült leányaivá váljunk. – sóhajtott hosszan. – Megálltunk itt éjszakára. Éppen nekifogtunk volna az imádságnak, amikor... amikor... ránk támadtak.

– Hányan voltak az ogrék? – kérdezte Soth, olyan nyugodt és kedves hangon, amilyet csak produkálni tudott az adott körülmények között.

– Öten vagy hatan. Talán többen is, de olyan nehéz volt megállapítani, annyira egyformák. Undorítóak, félelmetesek... – a megpróbáltatás okozta sokk kezdett eluralkodni rajra, és sírni kezdett.

Sothnak meg kellett tudnia még egy dolgot.

– Ti hányan voltatok?

– Öten. Én... és négy fiatal leány. – Hirtelen elakadt a lélegzete a felismeréstől. – Ó, kegyelmes Mishakal! Mi lett velük?

Soth tudta, hogy a nőnek további támogatásra van szüksége, de a többiek még nagyobb veszélyben voltak. Ha ogrék vannak az erdőben, a hat lovagjának minden segítségre szüksége van, amit csak megkaphatnak, hogy megtalálják és legyőzzék őket.

– Nem lesz baj, ha egy rövid időre magára hagyom?

Úgy látszik, a kérdés segített az elf nőnek összeszedni magát. Szipogott egy kicsit, és bólintott. – Menj, keresd meg a többieket. Nem lesz semmi bajom.

– Rendben – mondta Soth, majd felállt, és elindult az erdő felé.

* * * * *

– Ott van kettő – mondta Colm Farold, és egy kis tisztásra mutatott a fákon át.

– Három – mondta Wersten Kern, a tisztás jobb oldalára mutatva.

– Tehát három.

Kris Krejlgaard jelent meg mögöttük, miután körbejárta a tisztást. – Úgy látom, foglyul ejtettek néhány elf leányt. Két nőt fához kötöztek, épp azok mögött a bokrok mögött. Láthatólag nem esett bajuk, de ilyen messziről nehéz megállapítani.

– Vannak még ogrék a közelben? – kérdezte Farold.

– A közvetlen közelben nincsenek – felelte Krejlgaard. – Hallottam hangokat abból az irányból, de Caradoc elment arrafelé, és Valcicnak és Vingusnak is ott kell lennie, még távolabb.

– Nagyszerű – mondta Farold. – Ha itt végeztünk, még egyszer átfésüljük az erdőt abban az irányban is. Fegyvereket láttál?

– Néhány buzogány és kard van náluk, talán néhány tőr is. Csak ami szokott lenni az ogréknál.

– Egyéb?

– Életveszélyesen ocsmány bűz árad belőlük. Majd kifolyt a szemem, és kaparta a torkom.

Farold Krejlgaardhoz fordult, és halvány mosoly futott át az arcán. – Akkor jó. Van itt néhány leány, szorult helyzetben. Gyerünk, mentsük meg őket!

A három lovag büszkén kihúzta magát, kivonták kardjukat, és hangos, éles csatakiáltással kirontottak a tisztásra.

* * * * *

Valahonnan elölről vízcsobogás hallatszott. Caradoc ezt furcsállotta, mert eddig nem látta, hogy bármilyen patak, vagy akár egy ér átvágott volna az erdőn.

Még két óvatos lépést tett előre, a pallosával hajtva félre a behajló ágakat.

És akkor meglátta.

Egy ogre.

Egy fa mellett könnyített magán.

A lény fegyverei a földön hevertek, több yardra tőle. Caradoc magában felnevetett a látványra. Hogy egy ogre ilyen sebezhető helyzetbe kerüljön – vagy bármilyen katona, ami azt illeti.

Tett még néhány lépést leendő ellenfele felé, majd a pallosa lapjával rácsapott szőrös hátára.

– Au! – kiáltott fel az ogre, majd megfordult, hogy megnézze, melyik társa kötekedik vele. Amikor meglátta Caradocot, egyszer csak igyekezett minél hamarabb befejezni a folyó ügyeit, de a teste nem igazán akart engedelmeskedni.

A lovag nem bírta megállni nevetés nélkül, ahogy az ocsmány szörnyeteg kétségbeesetten próbálta abbahagyni a ténykedését, miközben sietve próbálta összeszedni a fegyvereit a földről.

– Ha egy kicsit is ismernéd az Esküt és a Szabályzatot – mondta Caradoc, némi önelégült nagyképűséggel a hangjában –, tudhatnád, hogy ellenkezik a Solamniai Lovagok becsületkódexével, hogy fegyvertelen ellenféllel harcoljanak, ha a küzdelem nem egyenlő.

Az ogre ennek hallatán láthatólag megkönnyebbült, és megnyugodva visszalépett a fához, hogy elvégezze a dolgát.

A szörny hirtelen kényelmessé váló viselkedése felbosszantotta Caradocot. Nem fért hozzá kétség, hogy az ogrék ártatlan és védtelen utazókat támadtak meg, kirabolták és kifosztották őket, és csak Paladine tudja, mit tettek még velük. Csupán néhány pillanat leforgása alatt szörnyűséges rémálommá változtatták a békés útjukat. Ez az ogre most azt képzeli, lehetőséget kap, hogy megvédje magát, csak azért, mert a lovagokat történetesen szigorú és nagylelkű szabályok kötik. Nos, Caradoc számára nem volt kérdéses, hogy az ogrék semmiféle ehhez hasonló becsületkódexet nem követnek, akkor hát őt miért kötné a becsület, ha egy ilyennel harcol?

– Mivel azonban te valószínűleg még soha nem hallottál az Esküről és a Szabályzatról – folytatta Caradoc, a hangjában most némi lenéző éllel –, semmi okot nem látok rá, hogy ebben az esetben tartsam magam hozzájuk.

Abban a pillanatban felemelte a pallosát, és balról jobbra meglendítette, az élével előre, mire az ogre feje szinte abban a pillanatban elvált a testétől. Megperdült a levegőben, és tompa puffanással érkezett a földre, nyitott szájjal, a szemében végtelen csodálkozással.

Egy pillanattal később a hatalmas test is elvágódott, mint egy darab fa, teljesen ráborulva törzsével a felfordult fejre.

– Ostoba vadállat – mondta Caradoc, miközben a pallosáról letörölte a vért a körülötte lévő leveleken.

Ekkor hangos kiáltás hallatszott valahonnan, tőle balról. Előreszegezett karddal elindult a hang irányába.

* * * * *

Soth, miután az idős elf nőt otthagyta, hamarosan újabb két bestiába ütközött. Az egyik fekete hajú óriás volt, még Sothnál is jó fejjel magasabb, a másik vörös, és az elsőnél valamivel alacsonyabb, talán olyan magas, mint a Lord.

A fekete ogre egy elf leányt tartott a karjaiban, az ujjait végigfuttatta a látszólag élettelen testen. Ha az elf lány halott – fogadkozott magában Soth –, akkor az ogréra lassú és fájdalmas halál vár. A vörös dög a földön hevert egy nagy fatörzs másik oldalán, és úgy tűnt, hogy alszik. A lovag vele nem nagyon foglalkozott.

Soth úgy döntött, először a fekete ogrét intézi el, és tüstént meg is indult az irányába.

A közeledő támadót meglátva, az ogre az erdő földjét borító puha avarra dobta az elf leányt. A következő pillanatban talpon volt, a kardját maga előtt tartotta, és készen állt a harcra. Nehéz kardot lengetett maga előtt, amilyet leginkább a minotauruszok szoktak használni, de amelyet a termetes, és erős ogrék is könnyen forgattak. Soth észrevette a fegyvert, látta, hogy az egyik éle fogazott, amely könnyedén átvághat az ő bőrpáncélján, és rögvest óvatosabb lett. Nem fért hozzá kétség, hogy ezek az ogrék sokkal ádázabb harcosok voltak, mint azok, akikkel Haltonban találkoztak. Ezek útonálló zsiványok, akik hozzászoktak, hogy mindenféle ellenséggel megküzdjenek – és le is győzzék őket.

Erről a tényről Soth rögtön meg is bizonyosodott, amikor világossá vált számára, hogy ez a bitang hajszálnyi tiszteletet sem tanúsít iránta, és egyáltalán nem óvatoskodik. Döngő léptekkel közeledett, olyan könnyedén lengetve a nehéz pengét, ahogy Soth talán egy tőrrel bánt volna.

Védekezésként előreszegezte a kardját, hogy megpróbálja megfékezni az ogrét, de teljesen hiába, mert az töretlenül nyomult felé, és Soth kénytelen volt félreugrani. Majdnem sikerült kitérnie, de beleütközött ellenfele vállába, és az erőteljes ütközéstől hátrarepült. Nagy puffanással ért földet, és a levegő kis híján kiszorult a tüdejéből.

Miközben megpróbált feltápászkodni, érezte, hogy a keze puha sárba és levelekbe markol. Átfutott az agyán, hogy az ogre szemébe vágja a keveréket, és megvakítja, de aztán úgy döntött, ez az eljárás túl aljas és hozzá méltatlan volna. Inkább fogott egy jókora követ, akkorát, mint egy fél kenyér, és felkapta. Aztán, amikor az ogre másodszorra is támadott, Soth a fejéhez vágta a követ.

A kő pontosan repült, és amikor nekicsapódott a lény homlokának, olyan hangot adott, mint amikor kemény gránit ütközik hideg márvánnyal.

A becsapódás után az ogre még tántorgott néhány lépést, aztán megállt, és sűrűn pislogott, mint aki nem tudja, hol is van. Soth halkan felsóhajtott, és meg volt magával elégedve, amiért eszébe jutott a fegyvernökök második szabálya. Egyszerű megfogalmazásban így hangzott: Bármilyen jól felfegyverzett is az ellenfél vagy akármilyen páncélja van is, egy jól irányzott csapás a fejre mindig halálos lehet.

Ez az ogre még nem halt meg, de elkábult.

Mégpedig súlyosan.

A sebesült előre-hátra botladozott. Soth néhány pillanatig követte, aztán úgy döntött, elég a komédiából. Most, hogy az alávaló rabló ilyen tehetetlen helyzetbe került, nem volt nagy ügy keresztüldöfni a kardjával.

Amikor az elesett ogre nem mozdult többé, Soth közelebb lépett, hogy alaposabban szemügyre vegye.

Lépett egyet...

És nagy robajjal előrezuhant, miután valaki lapockán vágta. Miközben a Lord átbotlott az elesett feketén, rádöbbent, hogy megfeledkezett a vörös hajúról, aki a fatörzs másik oldalán aludt. Soth, miután földet ért, minden tőle telhetőt megtett, hogy oldalra guruljon, és talpra szökkenjen, de több bordája elrepedt, és minden hirtelen mozdulatra éles fájdalom járta át a testét.

Azért a kín ellenére valahogy sikerült lábra állnia és szembenézni a támadójával.

Szerencsére a vörös hajú volt a kisebb a két ogre közül. Sothnak azonban így is nehéz dolga lett volna vele, még ép testtel is. Most a repedt, vagy talán törött bordákkal az ogre igazi kihívást jelentett.

– Az erdő tele van Solamniai Lovagokkal – mondta Soth, remélve, hogy ettől majd az inába száll a zsivány bátorsága, és nem keverednek közelharcba. – Ha most sarkon fordulsz, és elmenekülsz, még mentheted az irhádat.

Az ogre csak felröhögött, öblös, gúnyos kacaja végigzengett az erdőn. Soth nem mondott semmit, csak remélte, hogy az ogre röhögése riasztja a közelben lévő lovagokat.

Ahogy azonban múltak a pillanatok, a lovagok kezdett eluralkodni az érzés, hogy egyedül van ebben a harcban. Hát jól van – gondolta, és felemelte a kardját, hogy szembenézzen a vadállattal.

Az ogrénél is kard volt, valamivel szélesebb és hosszabb, mint Sothé. Máskor ez hátrányt jelentett volna Soth számára, de a jelek szerint az ogre képtelen volt egy kézzel bánni a fegyverrel, ami esélyt adott rá, hogy a lovag javára dőljön a mérleg.

– Csak egyféleképpen járhatok a végére – mormogta, miközben előrelépett, hogy szembeszálljon a szörnyeteggel.

Szinte azonnal összeért a kardjuk, csörömpölés és zengés-bongás közepette csapódtak egymásnak, ahogy a két nagy erejű küzdőfél egymásra talált. Soth gyorsan felmérte, hogy lehetetlen ütésre ütéssel válaszolva legyőznie az ogrét. Helyette jobbra-balra szökkent, hogy a lehető legkevesebb csapást kelljen hárítania. Az ogre hamarosan fáradni kezdett, egyre vadabbul és vadabbul hadakozott, egyre lomhábban forgatva a kardját.

A felbőszült lény a kardját maga elé tartva Sothra támadt, valószínűleg azzal a céllal, hogy elég közel kerüljenek egymáshoz, s a kardok használhatatlanná váljanak, és kénytelenek legyenek birkózni, puszta kézzel küzdeni. Felesleges mondani, hogy Soth ebből nem kért, hiszen nem volt olyan állapotban, hogy esélye legyen puszta kézzel végezni egy ogréval.

Ezért, amikor az ogre nekitámadt, ő leguggolt, négykézláb megtámaszkodott, és akkora akadályt képezett az ogre előtt, amelyet nem tudott kikerülni.

A Lord felnyögött fájdalmában, ahogy az ogre lábszára az oldalának ütközött, de bevált a számítása. A dög úgy elvágódott, mint a tövestül kidöntött fa.

Mire a szörnyeteg földet ért, Soth már talpon volt, és fölé magasodott. Az ogre elkábult az esésétől, és meg is vágta magát, mert ráesett a saját kardjára. A seb azért nem volt akkora, hogy ne tudjon felkelni miatta, és Sothnak sietnie kellett, hogy az ogre soha többé ne tudjon felállni.

Két marokra fogta a kardja markolatát, és teljes erejéből lefelé döfte a pengét, át a testen, bele az alatta lévő puha földre.

A levegő egyetlen hörgéssel távozott az áldozat testéből, és aztán minden elcsendesedett.

Minden, kivéve... Soth figyelmesen hallgatózott a halk hang után.

Elhaló nyöszörgés hallatszott valahonnan a közelből. Az elf szüzet kereste a tekintetével, akit a sötét hajú ogre a földre dobott, de sehol sem látta. Több mint valószínű, hogy amint tudott, elmenekült a színhelyről.

Akkor hát kitől, vagy mitől jött a hang?

Sothnak megakadt a szeme valamin, egy kis mozgáson, a tisztás bal szélén. Úgy látszik, volt ott egy másik leány is, egy szőke hajú, aki a kidőlt fa másik oldalán feküdt.

Soth kihúzta kardját a földből, és ment, hogy megnézze.

Először attól tartott, hogy a nő halott.

Az arca mélyen benyomódott az erdő talajába, és Soth csak a vállaira boruló koszos, szőke hajat látta. A teste merevnek tűnt, és nem látszott, hogy lélegezne. Soth egy pillanatig átkozni kezdte az ogrékat a tetteikért, de aztán újra hallatszott az ismerős nyöszörgés.

Gyorsan átszökkent a fatörzsön, és óvatosan az oldalára fordította az elf leányt. Ezután a jobb kezéről levette a bőrkesztyűjét, és az ujjai hegyével letörölte a szűz arcáról a sarat és a földet.

Soth még az arcán maradt sáron és piszkon keresztül is látta, hogy gyönyörű szép. Megint elöntötte az ogrék iránti gyűlölet, hogy mit művelhettek az ocsmány vadállatok ezzel a bájos, ártatlan virágszállal és a társaival.

A bal kezéről is levette a kesztyűt, felemelte a könnyű testet a földről, és a fatörzsnek támasztva felültette. A teste vékony és ernyedt volt a bő, világoszöld és barna ruhája alatt. Mégis, annak ellenére, hogy alig volt nehezebb, mint egy marék pehely, Sothnak az az érzése támadt, ez egy nagyon erős nő.

Amikor végre kényelmesen elhelyezte, Soth még jobban letisztította az arcát, és csodálattal nézte a kiemelkedő arccsontját, a finoman hegyes fülét, és habfehér bőre puhaságát, és a bőrét, amelyet szégyenszemre elcsúfítottak a horzsolások és zúzódások.

Most már könnyebben lélegzett, de még mindig nem volt eszméletén. Soth lenyúlt a derekához, és kinyitott egy kis erszényt. Átható, szúrós szagú füvek voltak benne, amelyeknek Soth már számtalanszor jó hasznát vette, ha olyan lovagokat akart magához téríteni, akik a fejükre mért ütéstől elveszítették az eszméletüket.

Kivett egy csipetnyit a keverékből, és a leány orra alá tartotta. Amikor meg sem moccant, az ujjai között megdörzsölte a füveket, és friss, átható illat töltötte be a levegőt.

Az elf végül elfordította a fejét. Lassan kezdte felnyitni a szemhéját. Többszöri próbálkozás után végre felpattant a szeme. Mogyorószín szemei voltak, amelyből Soth arra következtetett – a haja színét, és a bőre árnyalatát figyelembe véve –, hogy a Palanthasba tartó elf leányok csoportja valószínűleg Silvanestiből való.

A nő felé fordította a fejét, és ránézett...

Soth pedig érezte, hogy a szíve úgy kezd kalapálni a mellvértje alatt, ahogy egy fegyvernöké, amikor lopva bekukucskál egy hölgy hálószobájának ablakán.

Elkápráztató szépség volt, talán még Lady Korinne szépségével is felvehette volna a versenyt. De a puszta szépségen kívül olyan nemes finomság áradt belőle, olyan fennköltség, amelyet még az ogrék durva, fűrészfogas pengéivel való találkozás sem tudott elhomályosítani.

– Jól vagy? – kérdezte halkan Soth, kissé meglepődve, hogy a szája úgy kiszáradt, mintha homokot evett volna.

– Igen – felelte, kissé dallamosan ejtve ki a szót, mintha csak egy vers közepéből ragadták volna ki. – Azt hiszem. Ki... ki vagy te?

Soth fél térdre ereszkedett, és két karját a másik térdére helyezte. Lekapta a sisakját, és így szólt: – Lord Loren Soth vagyok, a Dargaard erődből, a Rózsa Lovagja.

Az elf leány rámosolygott, és így szólt: – Megmentetted az életemet.

Soth szóra nyitotta a száját, de nem jöttek a szavak.

Óvatosan talpra segítette az elf nőt, és a tisztás felé vezette, ahol a számításai szerint a lovagoknak és a többi leánynak lennie kellett. Néhány lépés után világossá vált, hogy az elf leány kificamította a bokáját, miközben az ogréval küzdött. Biztos, hogy meghúzódott, de lehet, hogy el is tört.

– Engedd meg – ajánlkozott Soth, és a karjaiba kapta a nőt, hogy az út hátralévő részében így vigye.

– Ó – mondta az elf leány, amikor felkapták.

– Így egyszerűbb – mondta Soth, próbálva könnyedén venni a szoros közelséget, amely talán elkerülhetetlen volt, talán nem. Ha csúnya, öreg hölgy lenne, vajon felajánlotta volna-e, hogy viszi? Valószínűleg, de sokkal kisebb lelkesedéssel,

– Talán be kellene mutatkoznom – mondta a hajadon, és a hangja madárdalként zengett Soth fülében.

– Szerettem volna megtudni a nevedet.

– Isolde vagyok – mondta, és átkarolta a férfi nyakát, hogy megkapaszkodjon, miközben Soth átlépett egy kidőlt fán. – Isolde Denissa.

– Bájos név – mondta Soth. – Egy ilyen bájos elfnek.

A hajadon ezen elmosolyodott. – Szóval kedves is vagy amellett, hogy bátor, erős és csinos. – A vállára hajtotta a fejét.

A férfit melegség öntötte el, és azon kapta magát, hogy erősebben szorítja, noha semmi veszély nem fenyegetett, hogy eldobja a karcsú, ifjú elfet.

Amikor azonban kilépett a tisztásra, a melegség érzése azonnal elillant, ahogy a lovagtársai és az idősebb elf nő fürkésző pillantásainak kereszttüzébe került.

Vajon úgy tűnt, hogy túlságosan is kényelmesen érzi magát a karjában? Lehet, hogy ezt a hirtelen támadt – próbálta megtalálni a megfelelő szót – vonzalmát, olyan könnyen le lehet olvasni az arcáról?

– Nem esett baja? – kérdezte az elf nő, akire nyilván rá voltak bízva a hajadonok.

A kérdés eltérítette Soth gondolatainak menetét. Persze, csukott szemmel, fejét a vállára hajtva, az ő szemükben úgy tűnhetett, hogy közel áll a halálhoz. – Megsérült, de – egy pillanatra elhallgatott, ahogy egy vad gondolat szökött az agyába, elnyomva minden más gondolatot – semmi olyasmi, amit egy gyógyító ne tudna helyrehozni. – Letette a földre, az utazótársai mellé.

– A gyógyító? – kérdezte Colm Farold, és az elf leányra nézett. – Nem úgy néz ki, mint akinek kirurgusra van szüksége.

– Kívülről nem látszik, de a jelek szerint – egy kicsit habozott – belső sérüléseket szenvedett, amelyeket jobb, ha a gyógyító kezére bízunk. Lehet, hogy magától is teljesen rendbe jönne, de mindig jobb a biztonság.

Farold furcsán nézett az urára, de nem mert neki másodszor is ellentmondani. – Rendben, uram. A Lovagok Gyűlésére jövőre is elmehetünk.

Soth színpadiasan felemelte a kezét. – Nem – mondta. – Ezek az elf hajadonok szent zarándokútra indultak Palanthasba. Solamniai Lovagokként a ti kötelességetek szavatolni, hogy további bántódás nélkül megérkezzenek.

– A mi kötelességünk? – kérdezte Farold. – Ez úgy hangzik, mintha te nem tartanál velünk.

– Nem megyek veletek – mondta Soth. – Visszakísérem a sérült hajadont a Dargaard erődbe, míg ti a többiekkel továbbmentek Palanthasba. Vigyétek el őket biztonságban, hogy felajánlhassák magukat Paladine-nak, minden jó atyjának. Azután vegyetek részt a Lovagok Gyűlésén, mint a Solamniai Lovagi címhez méltó hősök.

Farold arcán büszke és hálás mosoly terült szét. Az egész gyűlés róluk fog beszélni, ha a leányok csoportját kísérve érkeznek Palanthasba, akiket megmentettek az ogre útonállóktól, ami ritka lehetőség a lovagok számára, hogy a társaik a legnagyobb megbecsüléssel tekintsenek rájuk. – Köszönjük, uram.

Soth megvonta a vállát. – Miután rábíztam a gyógyító gondjaira, újra elindulok Palanthasba, és csatlakozom hozzátok. Kérjetek elnézést a nevemben a nagymestertől, és viseljétek magatokat a legnagyobb becsülettel és illendőséggel a távollétemben is.

– Így lesz, uram – mondta Farold. – Mindannyiunk részéről.

Soth bólintott, majd a hajadonokhoz fordult, hogy közölje velük a tervet.

– Az út hátralévő részén a lovagjaim elkísérnek benneteket Palanthasba – mondta az idősebb elf nőnek. – Én közben elviszem Isolde Denissát a Dargaard erődbe, ahol az erőd gyógyítója majd megfelelő ellátásban részesíti.

Az elf nő hátraszegte a fejét, és végigmérte Sothot. – Megvizsgáltam, és úgy látom, csak kisebb sérüléseket szenvedett. Úgy gondolom, van olyan állapotban, hogy folytassa velünk az utat Palanthasba, de azért nagyon köszönjük a nagylelkű ajánlatodat.

A rangidős hölgy valószínűleg több száz évet megélt már, és sok mindent láthatott hosszú élete során. A hosszú évek tapasztalata alapos bölcsességgel ruházta fel, és már ebből az egy okból is megérdemelte Soth részéről a tiszteletet. A lovag ugyanakkor nem engedhette, hogy beleártsa magát a tervébe.

– Ez nem ajánlat – mondta egyszerűen.

A nő összeszűkülő szemmel nézett rá. – A Dargaard erődöt említetted az előbb. Pontosan ki is vagy te?

Sothnak most jutott eszébe, hogy az első találkozásuk kissé sietősre sikeredett, és nem volt alkalmuk rendesen bemutatkozni egymásnak. – Én... Lord Loren Soth vagyok, a Dargaard erőd parancsnoka, a Rózsa Lovagja.

Ennek a névnek az említésére döbbenet, meglepetés és zavar elegye futott végig az idős nő arcán. A jelek szerint hosszú élete során valamikor hallott már Sothról.

– Bocsáss meg, kegyelmes úr – mondta, holott nem kellett volna ezt a megszólítást használnia. – Kétségeim voltak a szándékaidat illetően, de most, hogy tudom, ki vagy, nem kételkedem felőle, hogy Isolde jó kezekben lesz. – A szavai befejeztével enyhén meghajtotta a fejét, a tisztelete félreérthetetlen jeleként.

– Solamniai Lovagi becsületszavamat adom – mondta Soth. – Nem esik semmi bántódása.

* * * * *

Lassú tempóban ügettek vissza a Dargaard erődbe, hiszen a vad vágtázás rázkódása és dobálása tovább ronthatott volna a fiatal hajadon állapotán.

Soth az idő nagy részében egy lóhossznyi távolságban, balról kísérte Isoldét. Miközben átlovagoltak a síkságon, nézte, hogy lovagol, amint hosszú, vékony lábai rásimulnak a lóra, és néha egy-egy hirtelen szélfuvallat elővillantja a csupasz lábszárát. A szél a hajával is játszott, a piszkos, szőke fürtök lángnyelvekként táncoltak a napfényben.

Soth soha nem gondolta, hogy valaha is így belehabarodhat egy elfbe – az igazat megvallva, alapvetően nem igazán volt oda a fajtájukért – most valahogy azon kapta magát, hogy vonzódik ehhez a lányhoz. Talán a benne keveredő fiatalos ártatlanság és nőies szépség miatt volt, vagy talán a szemében tükröződő áhítat miatt, amivel ránézett, és hozzá szólt. Akármi váltotta is ki, elbűvölte a lány. Efelől nem volt kétség.

– Kezdek fáradni – szólalt meg Isolde. – Megállhatunk egy kicsit?

Soth végigpásztázta a körülöttük elterülő tájat. Csupasz volt, lapos, és a nap kegyetlenül tűzött le rájuk. Szívesebben állt volna meg egy ligetnél, vagy egy sziklánál, de nem akarta erőltetni, hogy továbbmenjenek, ha Isoldénak nem volt hozzá kedve.

– Rendben, itt megállhatunk. De ne sokáig.

– Köszönöm, uram.

– Szólíthatsz Lorennek.

– Jól van... Loren.

Megálltak az úton, és Isolde megvárta, amíg Soth leszállt a nyeregből, hogy őt is lesegítse a lóról. A lovag felnyúlt, megfogta a lány derekát, és lekapta a lóról. Mielőtt a lábai földre értek volna, Isolde átölelte Soth nyakát, és magához szorította.

– Meg akartam köszönni, amit értem tettél.

A lordot meglepte Isolde erős ölelése, vagy talán a lány közvetlensége, holott csak néhány hüvelyk választotta el őket egymástól.

– Igazán semmiség volt – mondta Soth, továbbra is a levegőben tartva a lányt, mivel a jelek szerint nem nagyon sürgette, hogy a lába földet érjen. – Semmi olyasmit nem tettem, amit bármelyik másik Solamniai Lovag nem tett volna meg hasonló körülmények között.

– Lehet, de mégis, nem akármelyik Solamniai Lovag mentette meg az életemet, hanem te.

– De...

A szavait egy csók szakította félbe.

Mély, szívből jövő csók, szenvedélyesebb, mint amilyet egy puszta köszönetnyilvánítás megkívánt volna.

Soth először habozott, de hamarosan érezte, hogy magával ragadja a pillanat, és ugyanolyan hevesen viszonozta a csókot, mint ahogyan kapta.

Isolde lábai még jó sokáig nem kerültek le a földre.

* * * * *

Amikor a Dargaard erőd már jócskán látótávolságon belül volt, és Soth tudta, hogy a legmagasabb toronyból hamarosan észreveszik, érezte, hogy a forró nyári fuvallat jéghideg kézként simogatja a nyakát.

Annyira egyszerű volt megcsókolni Isoldét.

Olyan természetes volt. Az is természetes volt, hogy együtt lovagolnak az ő lován, míg a lányé lovas nélkül poroszkál a nyomukban.

Most azonban, ahogy az erősség vörös rózsája feltűnt a láthatáron, a gondolatai Lady Korinne felé fordultak, és érezte, hogy kavarogni kezd a gyomra, szinte már hányingere volt.

Vajon az Isolde iránt érzett vonzalma azt jelentené, hogy kezd lanyhulni asszonya iránt érzett szerelme? Hiszen Lady Korinne maga is gyönyörű nő volt, akinek a szépsége egész Ansalonban közismert volt. Akkor hát hogy feledkezhetett meg róla ilyen könnyedén, Isoldét meglátva? Mi volt az elf leányban, amitől azonnal elfeledkezett az ő édes, hűséges és imádott feleségéről? Mije volt Isoldénak, ami Korinne-nak nem?

Semmi nem jutott az eszébe.

Egyszerűen csak a külseje vonzotta. És bár elbűvölő szépség volt, a megjelenése miatt még nem kellett elveszítenie a fejét, és úgy viselkednie, mint egy szerelmes kamasz. Abban ugyan nem volt semmi rossz, hogy a fiatal, gyönyörű nők – elfek, vagy mások – vágyat ébresztenek benne (hiszen csak házas volt, nem halott), de egészen más kérdés volt, hogy az érzelmeit követik-e tettek.

A csók csak egy tévedés volt – gondolta, és megfogadta, hogy amint meggyógyították Isolde sérüléseit, kísérettel elküldi Palanthasba, hogy csatlakozhasson a többi szűzhöz.

– Mindjárt ott vagyunk – mondta.

Isolde a nyakát nyújtogatta, hogy Soth válla felett meglássa az erőd tornyát. – Merre van a te lakosztályod? – kérdezte.

– A második ablak a torony bal oldalának a tetejétől számítva – felelte.

– És ott alszol?

Sothnak átfutott az agyán, hogy megmondja, hogy Lady Korinne-nal együtt alszik abban a szobában, de valamilyen okból mégsem tette. Ehelyett csak annyit mondott: Igen.

* * * * *

– Lord Soth visszatér!

– A kegyelmes úr közeledik!

Az erőd két legfelső megfigyelő állásából szinte egyszerre hangzott tel a kiáltás.

Lady Korinne, a szavakat meghallván, azonnal úgy érezte, hogy a szíve kődarabként zuhan a gyomrába.

Biztos, hogy valami nincs rendjén.

A Lovagok Gyűlése hét napig tart és a férje elvileg legalább tíz napot maradt volna távol, de talán két hetet is, és most mégis visszajött, csupán két nappal a távozása után. El sem jutott Palanthasig.

Korinne torkában ideges gombóc gyűlt, miközben a hálószobája ablakához sietett. A szoba magasan volt a toronyban, és egészen a Vingaard-folyóig el lehetett látni az ablakából. Tiszta időben jó esély volt rá, hogy meglássa a közeledő férjét.

A láthatárt fürkészte, és észrevette a messzeségben az erőd felé tartó két lovat. Úgy látszott, hogy ketten vannak, de nem volt benne biztos. Az egyikük biztosan Lord Soth volt, még ebből a távolságból is egyértelműen fel lehetett ismerni a termetéről, alakjáról, és a bőrpáncéljának mély, rózsa vörös színéről. A másik utast sokkal nehezebb volt felismerni. Egyértelműen nem lovag volt az illető, túl kicsi, és vékony volt, semhogy bármelyik rendhez tartozhatott volna.

A két ló egyszer csak egy kicsit oldalra fordult. Korinne azonnal észrevette, hogy a hátsó lovon nem ül lovas, hanem a másik utas közvetlenül Lord Soth mögött ül.

A pillantása visszatért a férjére. Abból, ahogy lovagolt, egyértelműen látszott, hogy egészséges.

Korinne megkönnyebbült, de az ideges gombóc még mindig ott ült a torkában. Sőt, mintha növekedett volna.

Ha nem sérült meg, akkor miért tért vissza ilyen hamar, mégpedig egy nő társaságában? Egy nővel, aki két karjával szorosan átölelte Korinne urának a derekát.

második könyv
a lovag bukása

11. fejezet

Mire Soth odaért a felvonó hídhoz, több tucatnyian gyűltek össze a kapuban, hogy fogadják. A tömeg izgatottan morajlott, és buzgón folytak a találgatások, olyan feltevésekkel, hogy kelepcébe kerültek az úton, és mindenkit lemészároltak, vagy egy magányos, eltévedt utasra leltek, akit a saját biztonsága érdekében hozott el az erődbe.

Amikor Soth és Isolde belépett az udvarba, egyfajta döbbent csend ülte meg az összegyűlteket, amikor meglátták a hajadon meglehetősen különleges szépségét.

Soth megállította a lovát, és leszállt. – Hol a kirurgus? – kiáltotta, hangjában csupán árnyalatnyi türelmetlenséggel.

– Itt vagyok, uram! – jelentkezett az idős gyógyító, aki fénykorában alacsony, zömök férfi volt, kerek fejjel és sűrű, barna hajjal. Most, hogy már több mint húsz éve dolgozott gyógyítóként, először egész Lovagfölde, most pedig a Dargaard erőd számára, sötétbarna sörénye fehérbe fordult, és tépetten lebegett a válla körül. Soványabb és csontosabb is lett – talán azt is lehetne mondani, hogy kórosan vézna – mint fiatal korában, de a súlyvesztése ellenére még most is egészen fürge volt, különösen a korát tekintetbe véve.

A legfürgébb azonban az esze volt, nemcsak ami a gyógyítást illeti, amiben nem akadt vetélytársa, hanem az erőd irányításának dolgait illetően is. Nála jobban senki nem látta át az erődön belüli, és az egész lovagságra kiterjedő belső intrikákat. Emiatt sikerült elkerülnie, hogy bárkit is megsértsen a sokéves szolgálata alatt, és évtizedeken keresztül megőrizte a pozícióját, mialatt az irányításban cserék mentek végbe, és szövetségek változtak.

Soth lesegítette Isoldét a nyergéből. A talajra érve a súlyának nagy része a sérült bokájára került, amitől megingott. Soth túlzottan is színpadias mozdulatot tett, hogy segítsen neki megtámaszkodni, és mélységesen aggódó pillantással fordult Stefan felé.

– Megsérült, amikor ogrék támadtak a csoportra, akikkel utazott. Sürgősen a segítségedre szorul.

Isolde arca eltorzult a bokájába hasító fájdalomtól.

Az öreg értő kézzel megvizsgálta az elf hajadont, fürgén megnézte a sebeit, és a látottak alapján felbecsülte a nem látható sebesüléseket.

Az arckifejezéséből Soth világosan kiolvasta, hogy nem talált súlyos sérüléseket, semmit, ami rendbe ne jöhetne néhány napos pihenés alatt.

Az erőd urára nézett, a tekintetében a kérdéssel: „Miért kell ezekre a felszínes vágásokra és horzsolásokra fecsérelnem az időmet?”

Soth csak rámeredt, tudván, hogy acélszürke szemei tőrként tudnak döfni, ha úgy akarja.

Stefan egy pillanat alatt megértett mindent, anélkül, hogy egy szót is szóltak volna.

– Gyorsan! – kiáltotta a segédeinek. – Vigyétek a szobámba! Készítsetek elő nadálytövet és cickafarkat! – Kettőt tapsolt, és a segédei megindultak, óvatosan vezetve az elf leányt.

Ezután Sothhoz fordult. – Rendbe fog jönni, uram – mondta fejet hajtva. – A szavamat adom.

Soth biccentett a gyógyítónak. – Remek.

– Köszönöm, uram – felelte a kirurgus, és sietve sarkon fordult, hogy kövesse az elf leányt a szobájába.

Lord Soth körülpillantott, és észrevette, hogy minden szem a távolodó Isoldére szegeződik.

Lady Korinne szeme is.

* * * * *

Lady Korinne nézte, ahogy az elf leányt elviszik a gyógyító szobájába, aztán a férjéhez fordult. Meglepve látta, hogy a férfi tekintete még mindig az ajtón függ, amin a sebesülteket elvezették, elhessegette azzal, hogy csak aggódik a nő állapota miatt.

Odalépett hozzá. – Uram – mondta, amikor még volt köztük egy kis távolság. Aztán, ahogy közelebb ért, suttogva mondta: – Loren.

Soth megfordult, a felesége láttán elmosolyodott, majd egy öleléssel és csókkal üdvözölte. A csók nem volt olyan szenvedélyes, ahogy azt Korinne szerette volna, de elég sokat lovagolt, és valószínűleg kimerítette az út.

– Jól vagy? – kérdezte a nő.

– Igen – felelte szárazon.

– Mi történt?

Soth mély levegőt vett, és belefogott, hogy elmesélje, hogyan találtak rá a lovagok a táborhelyre, és mentették meg a hajadonokat, és intézték el a támadó ogrékat. Miközben végighaladtak az erődön, sokan követték őket, több lovag is, akik mind borzasztóan szerették volna hallani a rövidre sikerült út részleteit.

– És ő? – kérdezte Korinne a gyógyító szobája felé biccentve a fejével, amikor Soth befejezte a történetet.

– Ki? Isolde? – kérdezte Soth.

Korinne-nak meglepetésében elakadt a lélegzete, hogy a férje a nevén nevezi az elf leányt, de igyekezett palástolni. Volt benne valami túlságosan bensőséges, túlságosan személyes. – Igen – mondta. – Isolde.

– Arccal a földre borulva találtam rá. Elbánt vele az egyik ogre, vagy legalábbis megpróbálta. A saját elmondása szerint derekasan küzdött. És a sebesülései is ezt igazolják.

Korinne egyszerre ostobának érzete magát, amiért kételkedett a férjében. Igaz, hogy az elf leány igen szép volt, és ő ösztönös féltékenységet érzett fiatal megjelenése miatt – ember asszony nem érzett volna így? – Korinne mégis arra jutott, hogy a férje nem viselkedett másképp, mint ahogy bármelyik Solamniai Lovag viselkedett volna, az Eskü és a Szabályzat által előírt szabályoknak megfelelően. Hatalmában állt segíteni az elfen, ezért megtette. Ennyi volt az egész. – Szegény pára – mondta végül, sajnálattal a hangjában.

– Valóban – felelte Soth.

A szótól valamilyen oknál fogva jeges borzongás futott végig Korinne gerincén.

* * * * *

– Lord Soth – mondta a gyógyító. – Most megnézheti.

Soth felállt a padról. A lábai egész elgémberedtek a sok várakozástól, amíg ott ült.

Várta, hogy megszülessen a fia.

Belépett a szobába. Meglehetősen áporodott szag volt odabent, leginkább, mint a csatamezőkön, vér és egyéb testnedvek szaga keveredett. A gyógyító segédei azzal foglalatoskodtak, hogy az ágy alsó részén kicseréljék a lepedőket, míg a gyermeket egy függöny mögött mosdatták, a szoba egy homályos sarkában. A felesége mozdulatlanul feküdt az ágyban, aludt a kétségkívül kimerítő megpróbáltatás után.

Várt.

A testében zakatolt a türelmetlenség.

Végül megjelent a gyógyító, a kezében egy kis csomaggal. Átnyújtotta Sothnak a csomagot, és a lovag ügyetlenül kereste rajta a fogást, mintha fából lettek volna az ujjai. Amikor végre szilárdan tartotta a gyereket, az egyik kezével felemelte a takarónak azt a sarkát, amely a gyermek arcát fedte.

Ekkor felriadt. Egész testében reszketett, noha több meleg takaró alatt feküdt. A baljára nézett, és hálásan nyugtázta, hogy a hirtelen felébredése nem zavarta meg a felesége álmát. Aludt, olyan mélyen, mint mindig.

Behunyta a szemét, és felidézte az álmát, majd minden tőle telhetőt megtett, hogy kitörölje az agyából. Hónapok óta nem üldözték az álmai. Úgy döntött, ez is csak egy pillanatnyi zavar volt. Nem fog úgy rágódni ezen az álmon, ahogy a többivel tette régebben.

Megint kinyitotta a szemét, és kicsúszott a takarók alól, nehogy Korinne felébredjen, mert még messze volt a hajnal. Felöltözött, és lement az erőd konyhájába, hogy bekapjon valamit.

Ott Meyer Serilbe ütközött, akinek majd el kellett kísérnie a Lovagok Gyűlésére. Igaz, hogy nem volt túl nagy a valószínűsége, hogy Soth bajba kerül az úton – az, hogy belefutott egy ogre bandába, ahogy történt, szokatlan eseménynek számított –, azért nem szívesen indult egyedül ilyen hosszú útra. Ha a tanácsnak nem tetszik, hogy a meghívottakon kívül még egy lovagot visz magával a találkozóra, akkor mindkettejüket vissza kell küldeniük a Dargaard erődbe.

Miután jóllaktak gyümölccsel, tojással és sajttal, Soth elküldte Serilt, hogy készítse elő a lovakat az útra, ő pedig a gyógyító szobájába ment, hogy megnézze, hogy van legújabb betege.

Amikor a gyógyító szobájához ért, halkan odalépett az ajtóhoz, és éppen kopogni akart, amikor az ajtó hirtelen kinyílt az orra előtt.

A kirurgus állt előtte, a jobb mutatóujját a szájára tapasztva, jelezvén, hogy Soth maradjon csendben. – Alszik – suttogta.

Soth bólintott. – Hogy van?

– Több zúzódás érte a testét, nagyrészt külső sebek, de gyanítom, hogy belső sérüléseket is szenvedett, amelyeket én nem láthattam, de mindenesetre hosszadalmas gyógyulási folyamatot igényelnek.

Soth mosolygott. A lovagjai állandóan ilyen sérüléseket szenvedtek, és elvárták tőlük, hogy a lehető legjobban ellássák a napi teendőiket, mialatt lábadoztak. Úgy tűnt, Stefan nagy feneket kerített az elf leány gyógyításának, bizonyosan nagyobbat, mint amekkora szükséges lett volna a teljes felépüléséhez.

– Jó munkát végeztél, öreg – mondta Soth. – Remélem, teljesen gyógyultan látom viszont, ha majd visszatérek.

Stefan másodpercekig nézte Sothot, csontos ujjaival kurta, durva szálú, fehér szakállát vakargatva. Aztán felragyogott az arca, mintha most derengett volna fel neki, hogy mit is akart a Lord mondani.

– Tökéletesen értem, uram.

– Helyes – mondta Soth. – Van valamire szükséged, amit beszerezhetnék Palanthasban?

A gyógyító mosolygott, majd megint megvakarta az állát.

– Lássuk csak – mondta. – Úgy hallottam, Palanthasban, a jobb boltokban lehet kapni őrölt kék izsópot.

– Ez valami ritka növény? – kérdezte Soth.

Az idős férfi bólintott. – Egy a kevés közül, amelyeket nélkülöznöm kellett az utóbbi időben.

– Akkor mindenképp hozok neked.

Soth sietve otthagyta és épp az erőd kapujában csatlakozott Meyer Serilhez.

– Minden készen áll?

– Igen, uram... csak... – Seril Soth mögé intett a fejével.

Soth megfordult, és meglátta a kapuban asszonyát; mélyvörös köpenyben, amelyet a hálóruhájára vett rá. Gyorsan odament hozzá.

– Kijöttél, hogy elbúcsúztass – mondta Soth.

– Igen.

– Nem kellett volna, de nagyon értékelem a gesztust.

Korinne elmosolyodott.

Férje adott neki egy búcsúcsókot.

* * * * *

Lady Korinne nézte, ahogy a férje kilovagol az erőd kapuján, majd át a felvonóhídon, és szorosabbra vonta a testét borító köpenyt. Hiába jártak már Aratás havának közepén, a Dargaard erődben még mindig egész hűvösek voltak a reggelek.

A búcsúcsókon mélázott, amelyet a férjétől kapott. Az is olyan hideg és szenvedélytől mentes volt, mint a reggel. Olyan csók volt, amilyet egy bátytól, unokatestvértől, vagy nagybácsitól várna az ember.

Lanyhulna a férje iránta érzett szerelme? – A gondolattól kirázta a hideg.

Nézte a férjét, ahogy leereszkedik a síkságra, és távolodik Palanthas felé, és rádöbbent, hogy a házasságkötésük óta most először fordult elő, hogy Soth távozott, és nem kérdezte meg, várandós-e.

Úgy látszik, komolyan gondolta, amikor azt mondta, hogy ne beszéljenek gyerekről, amíg nem vagyok biztos benne, hogy állapotos.

Ettől a gondolattól még hidegebbnek tűnt a reggel.

Amikor Soth és Meyer Seril alakját már nem lehetett látni az erődből, Lady Korinne úgy döntött, hogy még nem tér vissza lakosztályába, hanem inkább a gyógyító szobája felé vette az irányt.

Amikor odaért, halkan kopogtatott az ajtón, vigyázva, hogy semmiképpen se zavarjon senkit, aki még nem ébredt fel. Rövid ideig várt, aztán újra kopogott. Miután továbbra sem jött válasz, lenyomta a kilincset. Legnagyobb meglepetésére, nyitva volt.

Korinne mindkét irányban végignézett a termen, mielőtt belépett. Az ablakok el voltak függönyözve, és nem juthatott be a napfény, amely a napnak ebben a szakában általában fényesen tűzött be a szobákba. A szövetek lágy, kellemes vörös és zöld színekkel töltötték be a szobát.

Az asszony hosszú pillanatokig csak állt az ajtó belső oldalán, várta, hogy a kirurgus felbukkanjon a homályból, ahogy állítólag néha szokása volt. Ahogy azonban múlt az idő, nyilvánvalóvá vált, hogy az öreg nincs ott. Talán elment reggelizni, vagy valami keveréket kotyvasztott. Akármi okból is, de egyedül hagyta az ápoltját.

Ez túl jó alkalom volt, sem hogy kihagyhatta volna. Korinne beljebb ment szobájában, és az elf leányt kereste. Nyakig betakarva aludt a szoba másik végében egy ágyon, világos színű takaró alatt. A lady közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vegye a leányt.

Amikor megállt az ágy mellett, szíve úgy lesüllyedt, mint ahogy kő száll le a folyó fenekére. Az elf leány gyönyörű volt, elkápráztató példája a sajátos szépségének, amelynek bája, kecsessége és előkelősége egész Krynnen híressé tette a fajtáját.

Hogyan lehetne egy ember nőt egy ilyen teremtményhez hasonlítani, akinek ilyen halovány a bőre és a haja, ilyen karcsú és ruganyos az alakja? Hogyan hasonlíthatná magát egy ember nő egy elf leányhoz?

Korinne ezen elmélázott egy cseppet.

Majd halkan felnevetett.

Hogy lehetett ilyen bolond? Hogyan hasonlíthatta magát egy elfhez? Nem lehetett összehasonlítani. Nyilván a férje is tisztában van ezzel a ténnyel. Korinne még fiatal volt, és még jó pár évnek kellett eltelnie, mielőtt a szépsége hervadni kezd. És még ha Lord Soth vonzónak találta is az elf hajadont, ő akkor is a felesége volt, az Eskü és a Szabályzat szerint ez a kötelék ugyanolyan nemes és tiszteletreméltó volt, mint az, amely a lovagsághoz köti.

Korinne ráadásul az élete virágjában volt, készen, és mindennél jobban elszántan arra, hogy örököst hozzon a világra a híres-neves Soth család számára. Ezzel majd teljessé válik a házasságuk, és még közelebb kerül hozzá.

Kész és elszánt – gondolta.

De képtelen.

A keserűség, amely egy pillanattal korábban elillant a szívéből és az agyából, most kétszer olyan vadul tért vissza.

Sarkon fordult, hogy elhagyja a gyógyító szobáját, és miközben lépkedett, a falba kellett kapaszkodnia, hogy el ne essen.

12. fejezet

Istar városa elhagyatottnak tűnt.

Kihaltnak.

Az idős mágus az utcákat rótta, a gondolatai céltalanul kószáltak, körülbelül úgy, ahogy a lábai.

Amikor a papkirály először beszélt a Gondolatellenőrzés Rendeletéről, annyira jó ötletnek tűnt. Valóban, hogyan is lehetne hatékonyabban megelőzni a gonosztetteket, mint hogy kiirtani a gonosz gondolatokat?

Hogyan lehetne egyszerűbben megakadályozni, hogy kinyíljon egy rózsa, mint lecsippenteni még bimbó korában?

Ami azonban elméletben jónak tűnt, rémálomnak bizonyult a gyakorlatban. A rendelet bevezetése óta gyermekek veszítették el a szüleiket, asszonyok a férjüket, férjek pedig a feleségüket.

És miért?

Gonosz gondolatok miatt, amelyek vagy megvalósultak volna gonosztettek formájában, vagy nem. A rendelet egyáltalán nem vette figyelembe az emberi értelem képességeit és önuralmát. Arra a meggyőződésre épült, hogy az emberi lények nem sokban különböznek az állatoktól, amelyek csak cselekszenek a behatások, ösztönök hatására, és egyáltalán nem gondolkodnak el a tetteik következményein.

Csakhogy ez egyszerűen nem így volt.

Az emberek alapvetően jószívűek. Néha a gonosz oldaluk kerül felszínre, de ez csak az emberi természet velejárója.

A mágus mindezen aggályai ellenére tette a dolgát, amellyel a papkirály megbízta, és remélve, végül a papkirály maga is rájön, hogy a rendelete mennyi bajt okoz Istar népének. Ha ez megtörténik, biztosan visszavonja majd a rendeletet, és az élet visszatér a korábbihoz hasonló kerékvágásba.

Ő közben csak olvasta a gondolatokat.

Előtte, az utca közepén, egy anya szidalmazta a gyermekét, amiért elejtett egy zsák gyümölcsöt. Mindez az után, hogy a gyermek megígérte, vigyázni fog, nehogy a zsák leérjen a földre, amíg hazaérnek.

A mágus kiolvasta az anya gondolatait. Nem volt ott semmi gonoszság, csak a jogos dorgálás, és az utasítás, nehogy még egyszer előforduljon hasonló eset. A szavait azzal fejezte be, hogy ráhúzott egyet a fiú hátsójára, mintegy felkiáltójelet téve rögtönzött beszéde végére.

A mágus ekkor a gyermek gondolataiba nézett bele. Meglepetésére, a kisfiú fejében hemzsegtek az anyja ellen irányuló, gonosz gondolatok.

Gyűlöllek... És én is bántani foglak, ahogy te bántottál engem... akkor majd bánni fogod.

Gonosz gondolatok, semmi kétség.

Ezek azonban egy ártatlan gyermek gondolatai, akinek semmi tudatosság nincs a gondolataiban, vagy a tetteiben.

Mi lenne hát a megfelelő büntetés az ilyen gondolatokra?

Ha a mágus jelentené a fiú esetét a papkirálynak, a kölyköt akár halálra is ítélhetik. A hasonló gondolatokkal rajtakapott felnőttek számára ez a büntetés járt.

De hogy kivégezni egy gyermeket?

A mágusnak hányingere támadt a gondolatra is.

Nézte, ahogy az anya és a gyermeke továbbmegy az utcán, mintha a kis közjátékot már el is felejtették volna.

Megint belenézett mindkettőnek a fejébe.

Szeretetet látott. Nagy szeretetet. A fiú gonosz gondolatai mind egy szálig eltűntek.

A gonosz gondolatai... ártalmatlanok voltak.

A mágus az utca közepén állt, és azon töprengett, mit kellene tennie. A papkirály parancsa szerint minden gonosz gondolatról be kellett számolnia, amit csak kifürkészett. Arra azonban nem tudta rászánni magát, hogy feljelentse a fiút, mert elvennék az anyjától, aki pedig nyilvánvalóan a világon mindennél jobban szerette.

A Gondolatellenőrzés Rendelete nem működött.

Ennek felismerése csak egyetlen választási lehetőséget hagyott a mágus számára. Úgy döntött, él vele.

Hátat fordított az anyának és gyermekének, majd elindult nyugat felé.

A külvárosba érve délnek fordult, Silvanesti felé.

Új életet akart kezdeni.

13. fejezet

– Akárhányszor láttam már – mondta Caradoc –, mindig elbűvöl a szépsége, amikor valamennyi távollét után megpillantom.

– Így van – mondta Soth. – Gyönyörű látvány.

Előttük, a keleti láthatáron úgy magasodott a Dargaard erőd mélyvörös épülete, mint egy szál, tökéletes formájú rózsa. A Lovagok Gyűlésén, Palanthasban töltött tíz nap (Soth ebből hat napot volt ott) és az eseménytelen visszaút után a lovagok alig várták, hogy megérkezzenek az erősségbe, és megosszák a lovagtársaikkal mindazt, amit tanultak.

Sothnak azonban más oka is volt, hogy várja a hazaérkezést. Először is, ott volt a felesége. Édes, drága Korinne. Most, hogy ennyi időt töltött távol, talán lesznek hírei a számára. Igaz, szentül megfogadta, nem beszél ezekről a dolgokról, amíg asszonya valóban teherbe nem esik, nem tudta megállni, hogy ne ábrándozzon el a lehetőségről.

Ha lenne egy fia...

Vagy akár egy lánya. Megtanítaná harcolni, erősnek nevelné, ő lenne az első női Solamniai Lovag.

Megrázta a fejét, mert az ábránd kezdett eluralkodni fölötte.

Aztán ott volt Isolde is. Mostanra biztosan teljesen felépült már, káprázatos szépsége újra a régi. Nem volt valódi oka, hogy találkozzon vele – most ő is csak egy volt az erődben tartózkodó sok vendég közül –, de mégis, borzasztóan szerette volna látni, beszélni akart vele, sőt talán... meg is érintené.

– Az elf leány, akit az erődbe hoztál – mondta Caradoc mintegy mellékesen.

A hajadon nevének említése felrázta Sothot, és a gondolatai visszatértek a síkságra. Biztos volt ugyan benne, hogy puszta véletlenségből említette Caradoc éppen most Isoldét, de a misztikus egybeeséstől Soth hátán végigfutott a hideg. – Isoldéra gondolsz?

– Így hívják?

– Igen.

– Nos, Is-olde – Caradocnak némi gondot okozott a név kiejtése – kétségkívül gyönyörű nő, akár elf, akár más.

– Igen – hagyta helyben közönyös hangon Soth. – Így van.

– Nem lehet rossz szerető.

Soth Caradoc felé fordult. Hűséges embere üres tekintettel bámult a távolba, és a jelek szerint olyasmi sóvárgással beszélt Isoldéről, ahogy mondjuk egy szépen megmunkált kardról, vagy egy üveg jó borról beszélne.

A Lord újra előrefordult, és próbált hasonló mélázó ábrázatot ölteni, mint lovagja. – Nem lehet rossz – mondta, megpróbálva merengőn ejteni a szavakat.

* * * * *

A lovagokat kisebb tömeg fogadta az erődben, nagyrészt családtagok és barátok. A Lordot, amint leszállt a lováról, Lady Korinne üdvözölte, aki az egyik legszebb, bíbor és lila ruháját öltötte magára a fogadására.

Sothnak minden egyéb gondja ellenére mélységesen hiányzott a felesége, és amikor odalépett hozzá, a karjaiba kapta, és szenvedélyesen szájon csókolta.

– Hiányoztam? – kérdezte Korinne.

– Persze.

– Te is nekem.

A férfi mosolygott. – Akkor talán el is tűnhetnénk innen.

– Azt hittem, már nem is mondod.

Soth átadta a lova kantárszárát az egyik fegyvernöknek, és kart karba öltve elsétált Lady Korinne-nal a lakosztályukba vezető toronyba. Amikor odaértek, az asszonya kinyitotta az ajtót, Soth pedig felkapta, és bevitte, a lábával rúgva be az ajtót maguk mögött.

Odavitte az ágyhoz, és lefektette. Miközben vetkőzött, Soth szokatlan mosolyra lett figyelmes Korinne ajkán. Mintha uralkodni próbálna magán, alig bírná megállni, hogy magában tartson valami nagy titkot, ami csak pillanatok kérdése, és kitör belőle.

– Mi az? – kérdezte Soth. – Mi baj?

– Örülök, hogy látlak – felelte Korinne. – Mi ebben a rossz? – kezdett lefagyni ajkáról a mosoly.

– Nos, az arckifejezésedből arra következtettem, hogy akarsz nekem mondani valamit.

– Mit?

– Természetesen azt, hogy gyermeket vársz.

– Ó.

Hosszú csend állt be közöttük.

– Nos, így van?

Újabb hosszas hallgatás.

Korinne felsóhajtott. – Nem.

Soth is kiengedett egy nagy sóhajt. Csalódott volt, különösen azért, mert tudta, hogy teljes mértékben az ő hibája volt az egész. Megmondta Korinne-nak, hogy egy szóval se említse a gyereket, amíg nem biztos a dolgában, és most ő feszegette a kérdést, ezzel tönkretéve a csodálatosnak ígérkező pillanatot.

Korinne az oldalára fordult, és csendesen sírni kezdett.

Soth nem tudta, mit tegyen. Ogrékat mészárolt le, egész hadseregeket győzött le, és több száz egyéb hősi tettet hajtott végre, de itt és most azt kívánta, bárcsak máshol lenne, valahol nagyon messze.

Dühös is volt, hiszen a felesége képtelen gyermeket szülni neki, de ösztönösen tudta, hogy ebben a pillanatban, ebben a szobában nincs helye kemény szavaknak.

Korinne pityergése hangos zokogássá fokozódott.

Férje rövid habozás után letelepedett az ágyra, és vigasztalón vállára tette a kezét. Ez persze vajmi keveset használt, hogy abbahagyja a sírást, de mégis úgy érezte, ez a leghelyesebb, amit tehet. Átkarolta, és magához szorította.

* * * * *

Aznap este, vacsora után, Soth kimentette magát az asztaltól, azzal az ürüggyel, hogy járni kíván egyet, és körülnézni az erődben.

Az ebédlőt elhagyva tett egy-két vargabetűt, majd végül a szolgálók részlege felé kanyarodott, ahol most Isolde lakott. Először a nagyobb teremben kereste, de az üres volt, csak nyolc kerekekkel ellátott, gondosan megvetett ágy állt benne. Körülnézett a mellette lévő szobákban, mígnem meghallotta a folyosó végén álló szobából kiszűrődő halk zenét. A hangot követve végül rátalált Isoldéra, aki a zeneszobában hárfázott.

Soth végignézett a folyosón, aztán belépett a szobába, félig nyitva hagyva maga mögött az ajtót, nehogy zajt üssön, és megzavarja Isoldét az édesbús dallam, amit játszott.

Leült egy székre a jobbján, és hallgatta.

Szinte azonnal felismerte a dallamot, a „Az eltűnik az ezüst hold” volt az, egy elf siratódal. Szinte hallotta az érzelmeket a hangokban, szinte maga előtt látta a síkságon hullámzó mezőket, érezte egy fiatal szív szerelmét, és az ifjú menyasszony fájdalmát, hogy elveszítette a párját.

Isolde befejezte a dalt, anélkül, hogy észrevette volna, hogy valaki van a szobában. Amikor az utolsó akkord is elhalt, Soth tapsolni kezdett.

Isolde ijedten fordult meg, hogy kit talál ott.

– Gyönyörű volt – mondta Soth.

– Nem vettem észre, hogy van közönségem.

– Számít?

– Nem, azt hiszem, nem.

– Nagyon szépen játszol.

A lány szinte elpirult a dicséretre. – Köszönöm, uram. A gyógyító azt mondta, megtarthatom ezt a hárfát, ameddig csak akarom.

– Hát, ahogy játszik rajta, nem lepne meg, ha örömmel szabadulna meg tőle.

Isolde felkacagott, és ezzel Sothnak is okot adott a mosolygásra. Annyira ragyogó, annyira életteli volt az arca.

Hosszú csend állt be közöttük. Végül a lány szólalt meg:

– De nem azért jöttél ide, hogy meghallgasd, miként hárfázom, nem igaz?

– Nem.

Fürkészve nézte a férfit. – Miért jöttél?

Soth ezen elgondolkodott, és rájött, hogy nem tud jó választ adni a kérdésre. „Miért is jöttem ide?” – tűnődött. – Meg akartam bizonyosodni róla, hogy jól vagy. – szünet. – És talán szükségem van valakire, akivel beszélhetek.

– Beszélni? Miről?

Soth megint habozott. – Családi ügyekről.

– Úgy hiszem, leginkább a feleségeddel kellene megbeszélned ezeket a dolgokat.

– Lehet, de mi van akkor, ha ő az, akiről beszélnem kell?

– Értem – mondta Isolde, és kissé idegesen cikázott a tekintete. – De nem valaki olyannal kellene beszélned ezekről a dolgokról, aki közelebb áll hozzád? Egy családtaggal, vagy akár a kirurgussal?

– Nem, nem tudnék. Ez olyasmi, amit jobb olyasvalakivel megosztani, aki nem a Dargaard erődből való. Valaki olyannal... mint te. – Ez igaz volt. Ha a hozzá közelállók megtudják, hogy Korinne nem bír megfoganni, napok kérdése, és az egész erődben elterjed a hír, aztán csak néhány hét, és egész Solamnia tudni fogja. Valamiért ösztönösen tudta, hogy Isolde senkinek nem fog beszélni a dologról, és a titkai az ő titkai is lesznek.

– Jól van hát – mondta melegen a lány. – Beszélj!

Soth elkezdte elmesélni, hogy minden próbálkozásuk ellenére, ő és felesége eddig nem volt képes utódot nemzeni. Aztán beszélt a fájdalomról, és csalódottságról, amelyet minden egyes alkalommal érzett, nemcsak maga, hanem Korinne iránt is, amikor az asszonya közölte vele, hogy megint nem jártak sikerrel. Azt is elmondta, hogy a kapcsolatuk is kezdi már megszenvedni mindezeket.

Isolde csendben hallgatta, és válaszképpen csak biccentett egyet-egyet, vagy felhúzta a szemöldökét.

Minél többet beszélt, Soth annál inkább rádöbbent, talán valóban azért jött ide, hogy beszélhessen valakivel. Tényleg jobban érezte magát, és már azáltal enyhült az idegessége, hogy beszélt valakinek a gondjairól.

Csakhogy ez baj volt.

Ő Loren Soth volt, a Rózsa Lovagja, a Dargaard erőd és Lovagfölde ura. Sok-sok kiváló Solamniai Lovag apjának kellene lennie. A Soth család neve híres volt, nagy múltú, és fényes jövőjű, de ha egyetlen örököst sem bír összehozni, akkor vele együtt ki fog halni a Soth név is. Egy Solamniai Lovag számára ez nagyobb gond volt, mint amilyet bármilyen ellenfél okozhatott a harcmezőn. És Soth néha valóban azt kívánta, bárcsak ezt a gondot is meg lehetne oldani kard által. Sajnos, azonban, nem lehetett. Ezt a bökkenőt csak Paladine kegyes jóindulata vagy Mishakal jóakarata oldhatta meg.

* * * * *

– Ezt vigyétek fel a szolgálók részlegébe! – hangzott a legidősebb mosónő, egy nagydarab, testes asszony utasítása, akinek olyan vastagok voltak a karjai, hogy férfiak is megirigyelhették volna. – Ezek pedig az úr lakosztályába mennek.

A szolgáló beharapta az ajkát, nehogy mondjon valami csúnyát a mosónőnek. A figyelmeztetés, hogy ne keverje össze a két halmot, meglehetősen sértő volt az észbeli képességeire nézve, ugyanis nehezen lehetett volna őket összekeverni. Az a kupac, amely egy kissé el volt szürkülve, és több helyen meg volt foltozva, értelemszerűen a szolgálókhoz ment, míg az újabb, fehérebb vásznak nyilván az erőd urát és úrnőjét illették. Még egy gyerek is meg tudta volna különböztetni a kettőt.

Mirrel Martlin másfél éve szolgált a Dargaard erődben, és kezdett elege lenni a szolgálóságból, a szó minden értelmében. A rábízott munkát szívesen elvégezte – hiszen szolgáló volt –, de tudta, hogy nagyobb dolgokra hivatott. Éjszakákat töltött álmodozással, hogy majd az úrnő szobalánya lesz, vagy – Mishakalnak legyen hála – esetleg udvarhölgy. Amikor a többieknek beszélt a vágyairól, és céljairól, azok csupán legyintettek, hogy csak egy fiatal lány ábrándozásáról van szó. Őt azonban nem ingatták meg ezek a beszédek, mert tudta, hogy a vágyai nem ábrándok, hanem álmok. Az álmok pedig, tudta jól, néha valóra válnak.

Lehet, hogy ő lesz a szerencsés.

– Össze ne keverd őket! – szólt rá a mosónő, és már mással kezdett foglalkozni.

Mirrel megint beharapta az alsó ajkát. – Nem fogom, asszonyom.

A mosónő nem válaszolt.

Mirrel végigment az erődön az ágyneműkkel, és odaért a szolgálók szállásához. A folyosó végéről hangokat hallott, és szerette volna, ha beszélhet valakivel. Egy barátságos csevegés mellett még akár a tiszta ágyneműk elpakolása is egész kellemes lehet.

Amikor végzett, felkapta az úr lakosztályába szánt ágyneműket, és végigment a folyosón, arra, amerről a hangokat hallotta. Átfutott az agyán, hogy bemegy a szobába, és köszön a bent lévő szolgálóknak, de akkor látta, hogy az ajtó csukva van.

Vagy legalábbis, majdnem csukva, csak egy kis rés maradt.

Mirrel most tisztán hallotta a szobából kiszűrődő hangokat, egy nőét és egy férfiét.

Ez furcsa volt, mert az erődnek ebben a részében ritkán lehetett férfiakkal találkozni.

Bekukucskált a résen, és meglepve látta, hogy az erőd ura ül az elf leány mellett, akit Palanthasba menet mentett meg.

* * * * *

Isolde csendben figyelt, és türelmesen megvárta, hogy megmentője befejezze. Amikor Soth a mondanivalója végére ért, a lány a kezére tette a kezét, és kedvesen megsimogatta.

– Jó uram – mondta –, te az erények mintaképe vagy, de úgy látszik, hogy a türelem erénye nincs meg benned.

Soth ezen elmosolyodott.

– Paladine nem hagyja el az olyanokat, mint te, akik a Jó ügyét támogatják, és tagadnak mindent, ami Gonosz. Ha a szíved tiszta, a Jó Atyja meg fog áldani egy gyermekkel, amikor úgy látja, hogy eljött az ideje.

Soth bólintott, hiszen igazság volt a szavaiban.

– Ha már Paladine-ról beszélünk – mondta Isolde halkan –, már sokkal jobban érzem magam, és úgy vélem, elég erős vagyok, hogy folytassam az utam Palanthasba... – a hangja elhalt, mintha ez inkább kérdés lett volna, mint kijelentés.

– Máris? – kérdezte Soth.

– Hetek óta itt vagyok. Most már tényleg gondolnom kell rá, hogy újra csatlakozzak a barátaimhoz.

– De nem teheted – mondta sietve Soth, félig parancsolóan, félig esdeklően.

– És miért nem? – kérdezte a lány, félénk mosollyal az arcán. – Már jobban vagyok.

– Szükségem van rád – mondta Soth. Majd szünet következett. – Hogy beszélgessünk.

Isolde mosolya szélesebb lett. Előrehajolt, és szájon csókolta a férfit.

Ez a lépés teljesen megdöbbentette a lovagot, és az édes ajkak érintése azonnal újra lángra lobbantotta benne a vágyat, amelyet – egészen eddig a pillanatig – sikerült elnyomnia magában.

Habozás nélkül magához húzta a lányt, és viszonozta a csókot.

* * * * *

Mirrel rádöbbent, ő most éppen kilesi ezt a kettőt, de annyira kíváncsi volt, hogy nem bírt elszakadni az ajtótól, és figyelte, amíg beszélgettek. A szavakat ugyan nem tudta kivenni, de elég kellemesnek tűnt a társalgás, bár az urat mintha aggasztotta volna valami.

Ám akkor megtörtént.

Az elf leány megcsókolta Lord Sothot.

Lord Soth pedig viszonozta a csókot.

Mirrel a szájára tapasztotta a kezét, hogy elfojtsa a meghökkent szisszenést.

Aztán megint bekukucskált, a vásznakat szorosan a melléhez szorítva. Elnézte, ahogy azok hosszú pillanatokig csókolóznak, aztán elsurrant az ajtótól, és hátát a falnak vetve megállt. Eszébe jutott a karjában tartott ágynemű – az ágynemű, amelyet Lord Soth lakosztályába kell vinnie.

Odaviszi.

Ahogy elindult, az jutott eszébe, hogy vajon nem fut-e össze Lady Korinne-nal útközben.

* * * * *

– Ez nem helyes – mondta Lord Soth, megszakítva a csókot.

Isolde elfordította a tekintetét. – Nem, azt hiszem, nem. – Sóhajtott, és kecsesen az ölébe fektette a kezét.

Egy ideig csak ültek csendben egymás mellett, és kerülték egymás tekintetét, ahogy lassan mindketten rádöbbentek, mit is tettek az imént.

– Neked feleséged van – mondta Isolde, és Soth izmos vállára csúsztatta a kezét. – Az, hogy eddig nem szült gyermeket, nem jelenti azt, hogy soha nem is fog.

Soth bólintott.

– Talán az lesz a legjobb, ha minél hamarabb elmegyek – felemelte a fejét, és a férfira nézett, mintha a válaszát várná.

Igaza volt. Ezt Soth is tudta, de mégsem volt képes elengedni. Most nem. Bár tudta, hogy ez rossz dolog, mégis kívánta. Es az igazat megvallva, nem lehetett biztos benne, hogy vajon a lány nem kívánja-e őt. Nem volt benne biztos, hogy a lány szavai a valódi érzéseit tolmácsolják-e. – Ne – mondta végül.

– De... – mondta a lány, nagy és ártatlan szemekkel, akár egy gyermek.

– Azért szeretnék néha eljönni hozzád – mondta. – Szükségem van rád... hogy beszélgessünk.

– Természetesen – mondta egy mosoly kíséretében Isolde, és a szeme szinte igézően összeszűkült. – Maradok még egy darabig, uram – ha szükséged van rám.

* * * * *

Az uraság lakosztályához érve Mirrel mély lélegzetet vett, és bekopogott. Nem jött válasz. Ismét kopogott, és most hallatszott egy halk „Igen”.

– Az ágyneműk, asszonyom.

– Gyere be – mondta Korinne. – Nyitva van az ajtó.

Mirrel rövid habozás után kinyitotta az ajtót, és belépett a szobába. Ezelőtt csak egyszer volt itt bent, és még nem nagyon ismerte az elrendezését. Az egyik falban hatalmas kandalló állt, amelyben kis tűz égett, csupán egy kevés meleget és fényt adva. A szoba egyik falát egymásba kapcsolódó koronák, kardok és rózsák díszes mintája fedte. A minta közepén egy lovaghoz hasonló alak állt, aki Mirrel szerint Vinas Solamnus lehetett, a Solamniai Lovagság megalapítója. A szoba másik végében egy kis karosszék állt, abban foglalt helyet Lady Korinne. Elmélyülten olvasott valamit, a kinézete alapján valami régi könyvet.

A szolgáló a szoba közepén ácsorgott, nem tudván, hova tegye az ágyneműt. Lady Korinne nem nézett fel az olvasmányából, és Mirrelnek nem maradt más választása, mint hogy megzavarja. – Bocsásson meg, kegyelmes asszony.

Korinne erre mosolyogva felpillantott.

– Hová tehetném ezeket az ágyneműket?

– Úgy hiszem, az ágy melletti ládában van hely.

Mirrel bólintott, és odament a ládához. Bőven volt benne hely. Szépen elhelyezte benne a vásznakat, és gond nélkül le tudta csukni a fedelét.

Lady Korinne újra a könyvébe mélyedt, de néhány pillanat múlva észrevette, hogy a lány még nem hagyta el a szobát. Felnézett. – Igen?

Mirrel érezte, hogy a szíve kalapácsként dobol a mellében. A szája mintha teljesen kiszáradt volna, és alig bírt megszólalni. – Én, hát...

Lady Korinne a szolgáló felé fordult, és mosolygott. – Jár valami a fejedben, valami, amit el akarsz mondani?

Mirrel bólintott, hálásan, amiért Lady Korinne ilyen figyelmes.

– Ne légy ideges – mondta Korinne. – Én az erőd úrnője vagyok, nem Mishakal. – A vele szemben álló székre mutatott. – Foglalj helyet!

Mirrel lassan átment a szobán, és óvatosan a székbe ereszkedett. Nem azért volt ideges, mert nem tudta, elmondja-e Lady Korinne-nak, amit látott, mert a szemei nem csapták be. Nem, azért habozott, mert nem tudta, vajon hogy fog viselkedni az úrnője. Mirrel tudta, ha nem hajlandó hinni neki, kitilthatja az erődből, sőt egész Solamniából is. Akkor is, látta, amit látott, és tartozott az erőd úrnőjének azzal, hogy tudtára adja – ugyanúgy, ahogy Lord Soth lovagjainak kötelessége, tájékoztatni az urukat az erődben előforduló bármilyen szokatlan eseményről.

– Miről van szó, tehát? – kérdezte Lady Korinne.

– Mielőtt idehoztam volna az ágyneműket, egy adagot letettem a szolgálók részlegében is.

– Igen.

– Úgy tűnt, hogy az egyik szobában az elf leány játszott a hárfán, amit Stefan adott neki.

– Hallottam, hogy egészen tehetséges zenész, különösen azon a hangszeren.

Mirrel nagy levegőt vett.

– Mi az hát?

– Lord Soth is ott volt vele a szobában.

Lady Korinne arcából kiszaladt a vér, és hirtelen egészen elsápadt. Egyik kezét az előtte álló asztalra tette, hogy megtámassza magát.

– Jól van, asszonyom?

– Mi történt? – kérdezte Lady Korinne.

Mirrel megrázta a fejét. – Talán nem kellene elmondanom. Nem akarom befeketíteni az uraságot.

Lady Korinne, vett néhány mély lélegzetet, hogy összeszedje magát. – Mondd el! – mondta szilárd, és meglepően erőteljes hangon, talán egy kicsit dühösen is. – És megígérem, hogy a szavaid soha nem jutnak ki e szoba négy fala közül.

A lány bólintott, előrehajolt, és elmondta neki.

* * * * *

Hűvös volt az este, de Lady Korinne alig érezte a hidegét. Az erőd apró kertjének ágyásai között sétált, a szeme nyitva volt, de semmit nem látott az érzelmi viharfelhőn keresztül, amely fátyolként borult rá. Számos összetevő alkotta: harag, csalódás, fájdalom és félelem.

Amikor a szolgáló közölte vele, hogy minek volt a szemtanúja, először nem akart hinni neki. Az igazat megvallva, megpróbálta elhitetni saját magával, hogy ez egyszerűen lehetetlen, hiszen a nagyszerű Lord Soth, a Rózsa Lovagja, tartja magát az Eskühöz és a Szabályzathoz, és biztosan soha nem árulná el őt így. Ahogy azonban a szolgáló tovább beszélt, Korinne a szíve mélyén tudta, hogy nem hazudik. Nem volt bizonyítéka, csak az, hogy Soth szerelme valóban halványodni látszott, és ez mindenben megnyilvánult, ahogy beszélt hozzá, ahogy megcsókolta, ahogy...

El fogja veszíteni... egy elf miatt.

De talán még nem késő. Mirrel azt látta, hogy csókolóznak. Csók, semmi más. Még mindig a férje. Talán már túl késő, hogy visszarántsa, elkapja a grabancát, mielőtt túl messzire kószál.

Egy próbálkozást megért. Egy dologban pedig biztos volt: nem fogja harc nélkül elengedni. És már tudta is, milyen formában fog harcolni.

– Hívatott, úrnőm?

Korinne megfordult, és meglátta a fiatalembert, akit Ezüstkardú Engelnek hívtak. Korinne édesanyja küldte a Dargaard erődbe Palanthasból. Nagy reményeket táplált, hogy egy napon beléphet a Solamniai Lovagok sorába. Tekintve, hogy milyen szálak kötötték Palanthashoz és a Gladria családhoz, biztos lehetett a lojalitásában, és mivel még egyik lovagnak sem volt a fegyvernöke, Korinne néhány nap alatt elintézhette, hogy kapjon támogatót. Ha jó szolgálatot tesz neki, Korinne-t talán még arra is rá lehet venni, hogy tanúként felszólaljon az érdemei mellett.

– Igen, hívattalak – mondta Korinne. Leült egy padra. A fiatalember közelebb lépett hozzá, de kétlépésnyi távolságban állva maradt. – Megbízásom van a számodra.

– Kérjen bármit, úrnő.

Korinne bólintott.

– Szeretném, ha elmennél a Vingaard erődbe.

A fegyvernök azonnal kihúzta magát, mert kezdte sejteni, hogy ez különleges fontosságú megbízatás lesz.

– Kérlek, hogy amikor odaérsz a Vingaard erődbe, vedd fel a kapcsolatot az unokafivéremmel, Lord Eward Irvine-nel, a Kard Lovagjával. Ha eljutsz hozzá, mondd meg neki, hogy az unokahúga, Lady Korinne arra kéri, sürgős ügyben hívassa a Vingaard erődbe Lord Sothot, és legalább két napig tartsa ott. Ha bármi kétsége támadna veled kapcsolatban, ezt odaadhatod neki bizonyítékul, hogy én küldtelek. – Ezzel átadott neki egy medált, amire a Gladria család címere volt ráfestve.

Engel bólintott. – Igenis, úrnőm.

Korinne előrehajolt a padon, és halkabban hozzátette; – Talán magadtól is kitaláltad, hogy nem szeretném, ha erről bárki tudomást szerezne.

– Természetesen, úrnőm.

– Ha pedig bárkinek elfecseged, mindent tagadni fogok. Senki nem fog hinni neked velem szemben. – A szavai elhaltak, és sokáig hallgatott, hogy a fiatalember felfoghassa az elmondottak jelentőségét.

– Értem – mondta Engel. – Nem fogom cserbenhagyni.

– Tudom.

Korinne belé fektetett bizalma arra sarkallta a fiatalembert, hogy büszkén kidüllessze a mellét.

– Még ma este útnak indulsz – mondta Korinne. – A sötétség leple alatt. Most pedig távozz a kertből, mielőtt meglát valaki!

A fiatalember pillanatok alatt eltűnt.

Korinne hátrahajtotta a fejét, és az eget nézte. A Solinari és a Lunitari telten lógott az égen, mint egy figyelő szempár, az egyik fényesen tündöklő fehér, a másik halvány vörös árnyalatú, mint a vér.

14. fejezet

Stefan a keverőasztala fölé görnyedt, és kék izsópot szórt csipetenként egy kis kupac porított nadálytőre. Több könyvben olvasta, hogy a keverék csodákat tud művelni az ízületi fájdalmakkal, amelyek az idő előrehaladtával jelentkeznek az öregségtől.

Addig kavarta kanalával a pirosas-kék morzsalékot, amíg mély lila nem lett az egész. Ezután egy lapos kővel összekotorta a keveréket az asztalon, és óvatosan egy kis bőrerszénybe söpörte. Miután összekötözte az erszény egyik végét, ráerősítette a derekára, hogy a keverék mindig kéznél legyen.

Már több napja szedte a port, és nem tudta eldönteni, hogy használ-e vagy sem. Még két napig akarta folytatni a kezelést. Ha addig nem csökken a fájdalma, abbahagyja a kísérletet, eldöntve, hogy az nem több, mint egy vén bolond hiú ábrándozása.

Valaki kopogott.

– Ki az? – kérdezte Stefan.

– Parry Roslin – mondta a hang az ajtó túloldalán.

Az öreg szemöldöke felszökött. Roslin volt az erőd őrségének a kapitánya. Ilyen későn csak hivatalos ügyben jöhetett.

– Gyere be!

– Elnézésed kérem, gyógyító – mondta a magas, testes, vörös hajú testőr. – Négy elf hajadon áll a kapuban, és bebocsátást kérnek.

A kirurgus elgondolkodva bólintott. – És miért hozzám jössz ezzel?

– Az úr és az úrnő már visszavonult.

– Hát Caradoc és Farold lovag?

– A nők azt mondják, csak Isoldét akarják látni, senki mást. Azt mondják, azért jöttek, hogy visszavigyék Silvanestibe.

Stefan egy pillanatig az őrt nézte. – Értem.

– Mivel az elf leány rád van bízva, azt gondoltam, először téged kereslek meg a dologgal.

Stefan nem szólt, a helyzetet mérlegelte. A keverőasztalra pillantott, és észrevette, hogy néhány izsópdarab beesett a fa repedéseibe, a kék izsóp, amiért Lord Soth szép summát sietett.

– Helyesen tetted – mondta végül.

Roslin arcán mosoly terült szét, mert valószínűleg nem volt benne biztos, hogy az a helyes, ha Stefant keresi meg először.

– Engedd be őket, de vezesd őket azonnal az elf leányhoz. A látogatásuk alatt – amely maradjon titkos – végig legyen velük őrség. Amikor végeztek, kísérjétek vissza őket a kapuhoz. Ha Isolde velük van, szóljatok! Ha nincs, küldjétek őket útjukra, és ne zavarjatok többet!

Roslin bólintott, és elhagyta a szobát.

Stefan felállt a karosszékéből, és egyszerre sokkal öregebbnek és merevebbnek érezte magát, mint amikor leült.

– Jó látni téged, Isolde – mondta az egyik elf lány.

– Titeket is – mondta Isolde. – Mindannyiótokat.

– Hiányoztál Palanthasban – mondta egy másik. – Kár, hogy nem lehettél ott velünk. Jól érezted volna magad velünk.

Isolde erre nem mondott semmit.

A hajadonok elcsevegtek erről-arról, mielőtt az idősebb elf nő csatlakozott volna a társalgáshoz. – Nos – mondta. – Most, hogy felépültél a sérüléseidből, mindannyian visszatérhetünk Silvanestibe, úgy, ahogy eljöttünk – mind az öten.

– Nem megyek vissza Silvanestibe – mondta Isolde.

Mialatt az idősebb elf beszélt, a másik három elf leány egymás közt csevegett, de Isolde válaszát meghallva elcsendesedtek, és a szoba egyszerre megtelt feszültséggel.

– Mit mondtál? – kérdezte az elf nő.

A szobában vágni lehetett a csendet.

– Azt mondtam, hogy nem megyek vissza Silvanestibe. Úgy döntöttem, itt maradok az erődben. Legalábbis még egy darabig.

Az elf nő az egyik csontos ujjával megdörgölte ráncos homlokát. A jelek szerint Isolde döntése nagyon váratlanul érte.

– Hagyjatok magunkra egy percre! – mondta.

A három elf hajadon tüstént felállt, és kiment a szobából, magára hagyva Isoldét és az idősebb nőt.

Amikor az ajtó becsukódott, a nő megszólalt. – Ezt nem gondolhatod komolyan.

– De igen.

– Mit kereshet egy elf szolgáló egy Solamniai Lovag erődjében?

Isolde erre a kérdésre nem tudott választ adni, legalábbis olyat nem, amit szívesen közölt volna idősebb társával.

– Munkára fogtak?

– Nem mondhatnám. Segítek a gyógyítónak a gyógynövénykertjében, de az nem igazi munka.

– Énekelsz az uraságnak?

– Nem.

– Szórakoztatod valamivel az erőd lakóit?

– Játszom a gyógyító hárfáján, de leginkább csak a magam örömére.

– Gyerekkel foglalkozol?

– Nem.

Fürkészve nézte Isoldét. – Bekerültél az úrnő szolgálói közé?

– Nem.

– Akkor miért kell itt maradnod, ha egyszer Silvanestibe tartozol?

– Az uraságnak szüksége van rám... hogy beszélgessünk.

Az idős elf nő hosszú, hosszú ideig összehúzott szemmel meredt Isoldéra. Végül így szólt: – Közeli viszonyba kerültél az erőd urával?

Nem tett mást, csak a karjaiba zárta, hogy megvigasztalja. Az elején legalábbis csak ennyit tett. Aztán megcsókolta, aztán...

A szíve mélyén érezte, hogy nem tett semmi rosszat. Csupán vigaszt nyújtott egy szenvedő léleknek, de tudta, hogy ezt nem mondhatja meg az elf nőnek, akiben nem volt egy cseppnyi meggyőződés sem. Így hát nem válaszolt a kérdésre, csak csendben lehajtotta fejét.

A nő mélyet sóhajtott. – A hatalmas Paladine isten kegyelmezzen a lelkednek.

* * * * *

– Olyan hirtelennek tűnik ez – mondta Korinne. – Muszáj megint elmenned?

– Attól tartok, Korinne, hogy igen – felelte Soth. – Lord Irvine azt üzente, hogy sürgős ügyben van szükség a segítségemre a Vingaard erődben. Azt nem mondta, hogy pontosan miről van szó, de az üzenet hangvétele azt sugallja, hogy jobb, ha minél előbb megyek.

– Jól van hát – sóhajtott Korinne, csalódottságot tettetve. – Ha muszáj menned, Paladine legyen veled.

– Köszönöm, szerelmem.

Korinne bólintott, és megpróbált mosolyogni. – Add át üdvözletem Lord Irvine-nek.

– Átadom.

* * * * *

A déli nap magasan járt a nyugati síkság fölött, amikor Lady Korinne a hálószobája ablakában állt, várva, hogy az ura elhagyja az erődöt.

A messzeségben négy köpönyeges alak, akik nemrég távoztak az erődből, dél felé haladt, a Dargaard-hegység lábánál. Lassan mentek, hármójuk kihúzta magát a nyeregben, a negyedik viszont meggörnyedt, valószínűleg azért, mert idős volt.

Nem volt benne semmi szokatlan, hogy a tudta nélkül jöttek és mentek a látogatók az erődből. Ami azt illeti, lehetetlenség lett volna, hogy Lady Korinne és Lord Soth mindenről tudjon, ami az erőd falain belül zajlik, de ez a négyes valamiért felkeltette az asszony érdeklődését. Nem tűntek kereskedőknek vagy zsoldosoknak, és a Dargaard erődöt szinte soha nem látogatták mágusok, papok vagy csavargók.

Különös, az biztos.

Az erősség előtt egyszerre patadobogástól lett hangos a szakadékon átívelő felvonóhíd. A következő pillanatban Lord Soth lovagolt ki az erődből hat lovag kíséretében. Sietve keletnek vették az irányt, és a Vingaard erődbe vezető út még véletlenül sem vitte őket a négy utazó irányába.

Korinne sokáig nézett Soth és a lovagok után, és addig nem mozdult az ablakból, amíg szinte teljesen el nem tűntek a láthatáron. Mielőtt elfordult volna, még vetett egy pillantást dél felé. Az arrafelé haladó négy lovas is eltűnt már a szeme elől.

Elfordult az ablaktól.

– Elmentek, Mirrel – mondta a legújabb udvarhölgyének. – Fogj neki az előkészületeknek a mai estére.

– Igen, úrnőm.

– Sötétedés után indulunk.

* * * * *

A holdak már órák óta ragyogtak az erőd fölött, amikor Korinne meghallotta a halk kopogást az ajtaján.

– Ki az? – kérdezte.

– Mirrel.

Korinne az ajtóhoz sietett, és kinyitotta. A lány állt ott, fekete köpenyben, amelyben észre sem lehet majd venni a sötétben. Volt nála egy másik fekete köpeny is, Korinne részére. – Vegye fel – mondta, majd hozzátette. – Legyen szíves, úrnőm.

Az úrnő belebújt a köpenybe, és a két nő végigsietett az erődön, a legkihaltabb útvonalakon, a kapuhoz.

Korinne meglepetésére a kapunál senki nem volt, és a rács fel volt húzva egy kicsit. – Hol vannak az őrök?

– Elintéztem, hogy egy időre eltűnjenek a helyükről. Akkor sem lesznek itt, amikor visszajövünk.

– De hogyan?

– Ne becsülje alá a női csáberejét a...

– Nem számít – szakította félbe Korinne Mirrel suttogását. – Úgy döntöttem, inkább nem akarom tudni.

– Talán jobb is így, úrnőm.

Korinne a szolgálóra nézett. Elámult a leleményességén, hatékonyságán, és rendíthetetlen hűségén. Annak ellenére, hogy Mirrel volt az, aki tudtára adta férje félrelépését, az asszony kezdte áldásnak látni, hogy összefutottak az útjaik.

Igaz, hogy ő volt az erőd úrnője, de borzasztóan hiányzott már neki egy közeli és megbízható barát.

Most kapott egyet.

Átcsusszantak a felemelt rács alatti résen, és gyorsan átmentek a felvonóhídon, megpróbálva elkerülni a holdak halovány fényét. Amikor találtak egy kis fedezéket az erődön kívül, Korinne Mirrelhez fordult: – És most?

– Erre – mondta Mirrel. – Itt várnak a lovak.

Korinne-t megint csak lenyűgözte Mirrel alapossága, és most először, mióta kigondolta ezt a vad tervet, el tudta hinni, hogy még akár sikerrel is járhat.

Odamentek a lovakhoz, két nagy és erős fekete ménhez.

Nyeregbe szálltak, és anélkül, hogy egy szót is váltottak volna, nekiindultak az éjszakának.

15. fejezet

– Hatalom, hogy belelássak a férfiak, nők és gyermekek gondolataiba... – morfondírozott a papkirály, miközben felült a templom fő csarnokának végében álló trónjára.

– És hogy csírájában fojtsam el a gonosz gondolatokat – folytatta –, még mielőtt egyetlen lépést is tennének a Rossz sötét és zegzugos útjain. Hát nem olyan hatalom ez, amely korábban kizárólag az istenek tulajdonában volt?

Egyetlen szolga ült a papkirály oldalán. A fiatalember láthatólag nem tudta eldönteni, hogy ez költői kérdés volt-e, vagy sem. Néhány pillanatnyi hallgatás után megszólalt. – Valóban így van, szentség.

A papkirály biccentett.

A szolga felsóhajtott, megkönnyebbülve, hogy jó választ adott a papkirálynak.

– Egyedül én ítéljem meg az emberek gonosz gondolatait, én döntsem el, mennyire súlyosak azok a gondolatok, és ennek megfelelően megbüntessem őket, akár halállal is. Hát nem olyan hatalom ez, amely eddig csak a Jó Istenek kezében volt, amilyen Paladine, Mishakal, Majere, Kiri-Jolith, Habbakuk, Branchala és Solinari? Tudomásunk szerint még a Gonosz Istenek: Takhisis, Sargonnas, Morgion, és a Semlegesség Istenei: Gilean, Sirrion és Reorx rendelkeznek ilyen hatalommal.

Szünet.

– Igen, szentség – helyeselt az ifjú.

– Mostantól azonban nem csak az isteneknek van ilyen hatalma. Nekem is a kezemben van. És ha nekem, Istar papkirályának, isteni hatalom van a kezemben, akkor halandó vagyok-e még, vagy felléptem egy magasabb fokra. A halandók és halhatatlanok közé?

Újabb szünet.

– Felemelkedett a következő szintre, szentség – mondta a fiatal szolga, és a hangsúlya inkább kérdésnek, mint állításnak hangzott.

– Igen – sziszegte a papkirály. – Ha istenekhez méltó hatalomra tettem szert, akkor megillet, hogy magam is isten legyek.

Halálos csend ült a csarnokra.

Az oltárszolga a papkirályra nézett, enyhén meghajtotta a fejét, és remegő hangon így szólt: – Úgy van, szentség.

– Majd felszállok az égbe, és elfoglalom a helyem Paladine jobbján. Az istenek tárt karokkal fogadnak majd, és megköszönik, hogy Krynn minden sarkába eljuttattam a jót és az erényt.

A papkirály szemei felfelé fordultak, egyfajta őrület csillogott bennük, mintha átlátott volna a templom kőmennyezetén, bele a felette elterülő csillagos éjszakába.

Az uralkodó felállt. – Ha isteni hatalom van a kezemben, akkor igenis istenné fogok válni!

A fiatalember hallgatott, és furcsán nézett a papkirályra.

– Isten – sóhajtotta, mintegy eltűnődve a lehetőségen.

A szolga lehajtotta a fejét, mint aki elveszett. – Igen, szentség.

16. fejezet

Mirrel és Korinne több mint egy órát lovagolt dél felé, aztán keletnek fordultak, és bementek a Dargaard-hegység egy mély hasadékába, amelyet a Lelkek Sebének hívtak.

Korinne gyerekkora óta hallotta a hegység lakóiról szóló történeteket. Amíg a szülei biztonságos otthonában élt Palanthasban, nehezen tudott hinni ezekben a mesékben, de amikor a Dargaard erődbe költözött, megváltozott a helyzet.

A várban mindenki, a lovagoktól a mosónőkig, a fegyvernököktől a szakácsokig tele volt történetekkel az elveszett népekről, akik állítólag a Dargaard-hegység legeldugottabb völgyeiben és legveszélyesebb hegyoldalain élnek. A gyíkszerű bakalik, a túlvilági huldrék, a madárszerű kyrie-k és a denevérszerű árnylények. Állítólag ezek mind ott éltek a hegység mélyén, jóllehet, megbízható szemtanúk évszázadok óta egyetlen ilyen lényt sem láttak. Ez a tény azonban cseppet sem rendítette meg az emberek hiedelmeit, és a hegység belső vidéke szép lassan sötét, titokzatos hellyé vált, ahol azok, akik nem tudtak beilleszkedni a Solamniai társadalomba, tökéletes zugot találtak, hogy háborítatlanul éljék le az életük hátralévő részét.

Azért ez nem jelenti azt, hogy soha, semmilyen kapcsolat nem volt a két világ között.

Amikor Korinne-nak először megfordult a fejében, hogy eljön erre az útra, csak homályos elképzelései voltak, hol találhat segítséget. Mirrel nagy segítségnek bizonyult ebben az ügyben, pontosította ugyanis az útirányt, és gondoskodott róla, hogy ne utasíthassák vissza őket, amikor már ott vannak.

Egy apró kőkunyhóba igyekeztek, egy havas csúcsú hegy lábánál. A kunyhó félig be volt ásva a földbe, és úgy nézett ki, mintha az elmúlt évszázadok alatt rákúszott volna a hegyoldal, és az a sors várna rá, hogy az elkövetkező néhány száz év során végleg elnyelje.

Az épület két fedetlen ablakának egyikében halvány fény derengett. Ilyen késő éjszaka biztató jel volt a fény, hogy bárki is lakik odabent, látogatókat vár.

Az apró viskóhoz közeledve a két nő lelassította a lovát, és a különösen hosszú és fárasztó lovaglás után örömmel tették meg gyalog az utolsó lépéseket.

Kikötötték a lovakat, amelyek láthatólag végtelenül hálásak voltak a pihenőért, és a bejárathoz mentek.

A faajtó résnyire nyitva állt, de Mirrel visszafogta Lady Korinne-t, hogy belökje, és javasolta, előbb inkább kopogjanak.

A lady bólintott, és emlékeztette magát, hogy hiába ő az erőd úrnője, ennek vajmi kevés súlya lehet egy útszéli boszorkány kunyhójában. Feltűrte a köpeny ujját a jobb karjáról, és három erőteljes csuklómozdulattal bekopogott az ajtón.

Semmi válasz.

– Lehet, hogy mennünk kellene – javasolta Mirrel.

Korinne megint kopogott.

– Az ajtó nyitva van – hörögte valaki bentről. – Gyertek be, ha akartok.

Korinne Mirrelre nézett, a fiatalabb nő pedig bólintott. Az úrnő erre belökte az ajtót, és belépett a kunyhóba, Mirellel szorosan a sarkában.

A kunyhónak alacsony volt a mennyezete, és a két nőnek meg kellett torpannia, hogy be ne verjék a fejüket.

A boszorka egy öreg karszékben ült a tűz mellett. A széknek különös formája volt, és olyan furán volt kialakítva, hogy úgy nézett ki, mintha a gazdáján kívül másnak nem lehetne kényelmes. Szerencsére két másik szék is volt a tűz mellett – szokványosabb formájú ülőalkalmatosságok. A boszorkány kinyújtotta bütykös, csontos kezét, és hellyel kínálta a két nőt. A két jövevény gyorsan leült, hálásan, hogy megpihenhetnek – akárcsak a lovaik.

Korinne a tűz villogó fényénél megpróbálta kivenni a boszorka vonásait. Azt meg tudta állapítani, hogy ember, de a kisebb részleteket nem tudta tisztán kivenni.

Vendéglátójuk, mintha csak látta volna a gondolatait, a tűz felé legyintett, mire a lángok egyszerre erősebben kezdtek lobogni. A kunyhó belseje világosabb lett, és Korinne most már jól látta a banya bibircsókos bőrét, amelyet most élesen kiemelt a fény-árnyék játék az arcán. Az álla alatt éktelenkedett jó pár anyajegy is, amelyek mintha mindig helyet változtattak volna, amikor Korinne rájuk pillantott – a tűz játéka lehet, vélte. Végül pedig belenézett a nő szemébe. Sötét volt, szinte fekete, még a tűz éles fényében is.

Korinne nem riadt vissza. Ahhoz képest, hogy miket hallott az elveszett népekről, ez a boszorkány szinte csinosnak tűnt.

– Eleget láttál? – kérdezte a vénség, és megint a tűz felé legyintett. A lángok egyszerre lelohadtak, és a kunyhó belsejére megint homály borult. – Nos, miért jöttél? Mit akarsz tőlem?

Korinne szíve hevesen vert. Nem volt jó érzés itt lenni, de eljött ilyen messzire, és most már nem volt hajlandó feladni.

– Korinne Soth vagyok, Lady Korinne...

– Hogy ki vagy, azt tudom – vágott a szavába a boszorka. – Hogy mit akarsz, azt is tudom. – Mosoly jelent meg a szája egyik sarkában, és a nők most láthatták több mocskos, barna fogát is. – De azért szeretném a te szádból hallani.

A Lady elhallgatott. Csak a férjével és Mirellel beszélt a gondjairól. Senki mással. Meglepve tapasztalta azonban, hogy minden aggály nélkül tudja közölni ezzel a boszorkánnyal, hogy képtelen megfoganni. Valahogy tudta, hogy a szavak, amelyek aznap este elhangzanak, soha nem fogják elhagyni a kőkunyhó falait.

– Meddő vagyok – mondta Korinne, némi szomorúsággal a hangjában. – Minden erőfeszítésem ellenére, nem vagyok képes teherbe esni.

– Nem? – kérdezte incselkedő hangon a banya. – Honnan tudod, hogy te vagy az, aki nem tud megfoganni?

Korinne hallgatott.

– Honnan tudod, hogy a bökkenő nem a nagy Lord Sothtal, a Rózsa Lovagjával van?

Korinne felszisszent. Soha eszébe sem jutott ilyesmi.

– Honnan tudod – folytatta a boszorka –, hogy nem a férjed magjával van a baj?

Soth asszonya úgy érezte, muszáj válaszolnia. Ha nem teszi, a boszorka talán még több ilyen felkavaró kérdést szegez neki. – Nem tudom – mondta enyhén remegő hangon. – Nem tudom.

– Talán akkor kellene visszajönnöd, ha már tudod.

– Hogyan deríthetném ki?

A szipirtyó kurtán, szárazon felkacagott. – Szerezz egy szeretőt, vagy várd meg, amíg a nagyszerű urad összehoz egy fattyút.

– Nem – suttogta Korinne. – Nem tudnám megtenni.

– Értem. Nem azt akarod tehát, hogy termékennyé tegyelek, hanem csak adjak neked egy gyereket.

Korinne hallgatott, és Mirrelhez fordult segélykérőn, de a fiatal szolgáló ugyanolyan tanácstalan volt, mint ő maga. Végül egyszerűen ennyit mondott: – Igen.

– Nos, azt nem tehetem.

– Miért nem?

– Nagyon veszélyes varázslatot kérsz tőlem. Még ha meg is próbálnék segíteni, akkor sem tudnád hónapokig, hogy sikerült-e. Akkor pedig már túl késő lenne.

– Túl késő? Mihez?

– Hogy visszacsináljuk – suttogta a boszorka. – Ha a varázslatom jól sikerül, mindenki boldog lesz. De ha nem...

– Muszáj segítened – mondta Korinne, és a székéből felkelve a vajákos lábához kuporodott.

Mirrel a székében maradt.

– Na és miért muszáj?

Korinne ezen elgondolkodott néhány pillanatig, de nem jutott semmi épkézláb válasz az eszébe. Lehajtotta a fejét, és hallgatott.

– He? – kérdezte a boszorka. – Mit mondtál? Beszélj hangosabban, kedvesem, nem hallak jól.

Korinne érezte, hogy elvörösödik. Semmi oka nem volt a boszorkánynak, hogy így beszéljen vele. Semmi más oka, csak hogy az adott körülmények között megtehette, hogy így beszél vele. Korinne felsóhajtott, beismerve, hogy nincs abban a helyzetben, hogy követelőzzön a vénséggel szemben.

Amikor a csend kezdett hosszúra nyúlni, a boszorkány megint megszólalt. – Mondd el tehát újra, hogy miért kellene segítenem neked.

Korinne ismét végiggondolta. Miért kellene ennek a boszorkánynak, akinek a létezéséről két nappal ezelőttig nem is tudott, segítenie neki, Lady Korinne Sothnak, a Dargaard erődből?

– Mert mélységesen szeretem a férjemet, és semmi mást nem szeretnék, csak azt, hogy boldoggá tegyem.

– Á... – a bibircsókos arc felragyogott. – Biztos vagy-e ebben? Biztos vagy benne, hogy egy gyermek boldoggá tenné Sothot?

Korinne elgondolkodott. Egészen bizonyos ugyan nem lehetett benne, de olyan meggyőződéssel válaszolt a kérdésre, amilyennel csak tudott. – Igen.

A boszorka bólintott. – Akkor talán lehet, hogy mégis meg tudom neked adni azt, amit kérsz.

– Talán? – kérdezte élesen Korinne. Még mást is mondott volna, de aztán meggondolta magát.

– Igen, talán – a vénség elhallgatott. – Csak egy apróság van még, a fizetés kérdése a szolgálataimért.

– Annyit adok, amennyit csak akarsz – mondta magabiztosan Korinne. – Bármit kívánsz, mondd meg, és a tiéd lesz.

A boszorkány kacaja úgy hangzott, mint amikor csizmák csikorognak a homokkal beszórt padlón. – Nézz körül! Úgy néz ki, mintha értékelném az anyagi javakat?

Korinne és Mirrel körülpillantott a kunyhóban. Egyértelműen látszott, hogy a boszorka nem sokat adott az anyagi javakra. A lady szorongó szíve most feneketlen, sötét mélységbe zuhant. Ha a banya nem akar földi gazdagságot, akkor vajon milyen fizetséget vár tőle? – Mit kívánsz tőlem?

A boszorka mosolygott a kérdésen. – Azt akarom – mondta –, ami a világon a legtöbbet jelenti a számodra.

Korinne elgondolkodott. Mi az, ami a legtöbbet jelenti a számára? Egy pillanat alatt rájött, hogy a kérdés meglehetősen egyszerű. A világon mindennél jobban szeretett volna egy gyereket. Soth is gyereket akart. Az életükben felbecsülhetetlen értéket jelentett volna egy gyerek. Felbecsülhetetlent! De hogyan adhatná oda a gyermekét fizetségképp, amikor épp arról volt szó, hogy nem lehet gyereke? Úgy döntött felteszi a kérdést a boszorkánynak.

– Hogyan adhatnám neked azt, ami a legértékesebb a számomra, ha egyszer épp azért a dologért jöttem hozzád?

A szipirtyó egyszerre elmosolyodott, és mintha egészen megszépült volna.

Korinne idegesen vele mosolygott.

– Nagyon bölcs válasz – mondta a boszorka. – A helyes válasz.

Lady mélyet sóhajtott. Mirrel hasonlóképp.

– Ha egy gyermek az, ami a legértékesebb a számodra, akkor talán megérdemled, hogy kapj egyet. – A vénasszony felállt a székéből.

Lady most látta először a hátának, lábának és karjának szerencsétlen görbületét. Egy pillanatra eltűnődött, vajon mi okozhatta ezt a torzulást, de hamar rájött, hogy valószínűleg jobb, ha nem tudja.

– Adok neked gyermeket – mondta a boszorka –, de még egyszer figyelmeztetlek, a varázslat, amire kérsz, nagyon sötét és nagyon, nagyon veszélyes.

Korinne beharapta az alsóajkát, mert attól tartott, ha megszólal, a boszorka a végén még meggondolja magát.

– És figyelmeztetlek – mondta a boszorkány –, hogy a varázslat sikere teljes mértékben a férjed erényességén múlik, Lord Soth erényességén.

Lady Korinne elgondolkodott. Mirrel látta Sothot és az elf leányt csókolózni, de semmi többet. Mennyire lehet ez ártalmas? Másfelől, fennállt a lehetőség, hogy ha nem megy bele ebbe, akkor a legközelebbi találkozásukkor nem csak csókolózni fognak. Mindemellett pedig, Soth Solamniai Lovag volt, a Rózsa Lovagja, nemes és becsületes férfi, aki Vinas Solamnus írásai szerint élte az életét. Az Eskü és a Szabályzat szerint. Ez az apró félrelépés az elf szolgálóval aligha tesz fekete foltot Soth lelkére, miután oly sok évig élt a lovagok szigorú törvényei szerint. Ha mégis így lenne, lehet, hogy a banya kikötése inkább áldás, mint átok. – Jó ember – mondta végül Korinne.

– Annyira bizonyos vagy benne? – kérdezte a boszorka.

– Igen – Korinne hangja enyhén remegett, mintha már nem lenne annyira biztos benne.

– Szereted, nem igaz?

– I-igen.

A vajákos közelebb lépett hozzá. – Lehet, hogy inkább félned kellene tőle. Vannak sötét ágak a családfáján, és csak idő kérdése, hogy a sötétség megfertőzze az egész törzset, egészen a gyökerekig.

Korinne szíve hevesen vert. Nagyot nyelt, és megnyugtatta magát, hogy a boszorka csak szórakozik vele, mert meg akarja rémiszteni.

– Még mindig akarod a gyermeket, ugye? – kérdezte a banya.

Korinne bólintott.

– Akkor megkapod.

A boszorka az asszony hasára helyezte a kezét, és szemei kifordultak. A bütykös kéz meleg, egészen forró volt a bőrén. Fellobbant a tűz, és a foghíjas száj elmormolt egy sor idegen hangzású szót.

Korinne furcsa vibrálást érzett belül, valami ki akart bontakozni, és küszködött, hogy helyet szorítson magának. A szemei kezdtek elnehezedni az álmosságtól. Megpróbálta nyitva tartani őket, de végül kénytelen volt feladni a harcot, mert minden erejét elszívta az új valami, ami belé költözött.

Érezte.

Növekedett.

* * * * *

– Úrnőm, ébredjen!

Korinne érezte, hogy valaki gyengéden megpaskolja az arcát. – Mi? Mi az?

– Mennünk kell! Néhány órán belül megvirrad.

Korinne szeme felpattant. Mirrel állt mellette. Körülpillantott, és lassan eszébe jutott, hol van. – Sokat aludtam?

– Csak egy keveset.

– Akkor a legjobb lesz, ha megyünk. – Megpróbált felkelni, de nem sikerült. A végtagjai sajogtak a kimerültségtől. Mirrel belekarolt, és felsegítette.

Miközben a két nő az ajtó felé igyekezett, Korinne még egyszer a boszorkányhoz fordult – Köszönöm – mondta.

A kunyhó pedig egyszerre megtelt a banya reszelős nevetésével. – Ne köszönd – mondta. – Lehet, hogy később inkább majd elátkoznál.

A lady megborzongott a szavak hallatán.

17. fejezet

– Milyen volt az utad, drága Loren? – kérdezte Lady Korinne, amikor a férjével együtt visszavonultak a lakosztályukba, miután Soth visszaérkezett a Vingaard erődből.

– Különös – felelte Soth savanyú ábrázattal.

– Nocsak, miért? – kérdezte Korinne, és alig bírta visszafojtani a mosolyát. Hanyatt feküdt az ágyon, és a szájára tette a tenyerét.

– Nos, Eward Irvine jó és tapasztalt lovag. Tulajdonképpen régebb óta tartozik a Solamniai Lovagok közé, mint én. – Soth megállt, hogy lehúzza a csizmáját. – Mégis, olyan sürgetve hívott a Vingaard erődbe, hogy azt hittem, valami óriási jelentőségű dolog történt, mondjuk, lázadás vagy zendülés tört ki a lovagok között.

– És nem ez volt a helyzet? – nógatta Korinne.

– Nem, egyáltalán nem – mondta Soth. – Amikor odaértem, elmulasztott üdvözölni, majd órákig váratott. Amikor pedig végre találkoztunk, megkért, hogy segítsek neki kidolgozni a lovag különítmények közötti látszatcsaták haditervét.

Korinne hallgatott, és az alsó ajkát rágta, nehogy a jó hír idő előtt kicsússzon a száján.

– Ez az apródok és fegyvernökök feladata – mondta Soth. – Egy dolog mindenesetre biztos. Legközelebb kétszer meggondolom, hogy elindulok-e az unokatestvéred hívására.

Megfordulva látta, hogy asszonya az ágyon fekszik, és szélesen mosolyog.

– Mi az? – kérdezte Soth. – Mi baj? – Végignézett magán, van-e valami furcsa a ruházatán.

– Emlékszel, nem akartad, hogy szóba hozzam a gyerekeket, amíg nem vagyok biztos benne, megfogantam?

Soth elgondolkodott. – Igen.

– Nos, most biztos vagyok benne.

A férfi szája elnyílt, és hosszú ideig úgy is maradt. Aztán nyelt egyet, és megkérdezte: – Egészen biztos vagy benne?

Korinne nem hibáztatta, amiért megkérdezte. Túl sokszor kecsegtette már hiú reményekkel. Válaszként csak bólintott, és elmosolyodott.

– Paladine-nak hála! – kiáltotta Soth, és odatelepedett felesége mellé az ágyra. A karjaiba zárta, és magához szorította.

Korinne érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe.

– A feleségem gyermeket vár – suttogta. – Ez csodálatos hír. – És megcsókolta.

Amikor ajkuk összeért, Korinne sírva fakadt. És a pillanat boldogsága ellenére érezte az arcán végigcsorgó könnyek keserűségét.

* * * * *

– Ünnepeljünk! – mondta Lord Soth később a nap folyamán. – A nagyteremben. Mindenki jöjjön el, aki csak az erődben van.

– Milyen alkalomból, uram? – kérdezte az erőd szakácsa, Pitte, egy idős, de még jó karban lévő férfi, aki három nemzedék óta készített ételeket a Soth család számára. Az erősség számos másik fő szolgálójával együtt rendelték a nagycsarnokba.

– Abból... – elhallgatott, aztán újra kezdte. – Abból, hogy apa leszek.

Az összegyűlt férfiak és nők egyöntetűen felhördültek.

Soth arcára széles vigyor ült, hogy végre megkapta az oly régóta várt gyönyörűséget, és valakivel – akárkivel – közölheti, mekkora szerencse érte.

Lady Korinne mellette állt, szorította a kezét, és boldogan mosolygott.

Korinne-tól nem messze, a jobbján állt Mirrel, és szintén szélesen mosolygott.

– Ez csodálatos hír, uram.

– Nagyszerű ok az ünneplésre.

– Hatalmas lakomát készítek, uram – mondta Pitte, aki láthatóan örült, hogy hamarosan a negyedik Soth nemzedéket is szolgálhatja. – A betakarított termények csak később fognak megérkezni, de össze tudok ütni egy szép lakomát húsokkal, levesekkel, gyümölcsökkel és süteményekkel.

Soth bólintott. – Biztos vagyok benne, hogy nagyszerű lesz, Pitte. Soha nem szolgáltál föl semmit, ami ne lett volna az.

A szakács mosolygott, kimutatva a néhány megmaradt fogát. – Köszönöm, uram. Mikorra szeretné ezt a lakomát?

– Amilyen hamar csak lehet, természetesen.

– Két nap elég hamarnak számít?

– Igen, csodálatos – mondta Soth.

– Akkor elnézést, uram, rengeteg dolgom van. – A nagydarab férfi meghajtotta a fejét, sarkon fordult, és elsietett a konyha felé.

– Namármost – mondta Soth. – A többiek...

Pitte állta a szavát, és a késői felkérés ellenére a csapatával együtt példás munkát végeztek a lakoma előkészítésében. A rendelkezésre álló sokféle hús és sajt mellett Pitte rengeteg színes tálat készített, növényi színezékekkel, úgymint petrezselyem a zöldhöz, sáfrány a sárgához, és szantált a vöröshöz. Apró részlet volt ez, de annál inkább emelte az alkalom ünnepélyességét.

A legjobb azonban az ünnepi torta volt, amelyet bölcső alakúra sütött, cukorral szórta be, és rózsákkal díszítette.

Soth hálás volt az öregnek, és nem bírt másra gondolni, minthogy a gyermeket már a születése előtt is milyen különleges odaadással veszik körül az erőd lakói. Akár fiú, akár leány lesz, a gyermekkora teli lesz boldog napokkal.

A lakoma órákig eltartott, a bor és a sör patakként ömlött az összegyűlt lovagok poharaiba. A kelleténél jóval bőségesebb italfogyasztásuk egyik jele az volt, hogy Vinas Solamnus erényeit dicsőítő dalokat énekeltek, borzalmas stílusban. Dallam nélkül kántálták az énekeket, egyik szó a másikba csúszott, míg végül heves tapsviharba fulladt az előadás. Soth hálás volt, amikor Caradoc a többiek biztatására kiállt a főasztal elé, és a lovagok nevében átnyújtott egy jelképes ajándékot a leendő szülőknek.

– Uram – mondta Caradoc, először Lord Soth, majd a lovagtársai felé biccentve. – Tudom, hogy talán túl korai ajándékokat adni a még meg sem született gyermeknek, de engem és a lovagtársaimat akkora öröm töltött el a jó hír hallatán, hogy muszáj volt legalább egy jelképes ajándékot adnunk.

Biccentett a terem bejáratánál álló két apródnak.

– A hír felett érzett őszinte örömünk jeleként tehát, hogy hamarosan egy ifjú Soth fog kalandozni az erőd folyosóin, a lovagok és a saját nevemben szeretném átadni ezeket az ajándékokat – a meglepetésekre mutatott, amelyeket az apródok ládába pakoltak –, hogy a csemetétek olyan nagyszerű lovaggá nőjön fel, amilyen az apja.

Az apródok letették az ajándékokat. A két ládában szépen kidolgozott fakardok, pajzsok és gazdagon díszített bőrpáncél feküdt, olyan méretekben, hogy a fejlődése minden szakaszában illik a növekedő gyermek kezébe és testére.

Soth nem talált szavakat. Ezek közül sok minden családi ereklye volt, amely nemzedékről nemzedékre szállt.

Lord Soth felállt a székéből, meghajolt Caradoc, majd a többi lovag felé. – Köszönöm mindnyájatoknak. És igyunk a Solamniai Lovagokra, a lehető legnagyszerűbb nagybácsikra, amilyet egy gyermek csak kívánhat.

A lovagok hangos üdvrivalgásban törtek ki, majd elcsendesedett a terem, ahogy mindenki ivott a kupájából.

Soth lehajolt Korinne-hoz: – Muszáj egyenként is megköszönnöm nekik.

– Ez után a gesztus után – mondta Korinne a fejét rázva ez a legkevesebb, amit tehetsz.

Soth felállt a főasztaltól, és azonnal Caradochoz ment.

– Asszonyomat és engem nagyon meghatott az ajándékotok, Caradoc – csapott az udvarmestere vállára Lord Soth.

– Már hónapokkal ezelőtt összegyűjtöttük őket, uram – felelte Caradoc. – Egyszerűen csak vártuk az alkalmat, hogy odaadhassuk őket.

– És vártunk...

– És vártunk... – mondta egy-két másik lovag.

– Nos, mindenesetre nagyra értékeljük a körültekintéseteket.

Caradoc egy kézmozdulattal jelezte, hogy említésre sem érdemes, és belekortyolt a borába.

Soth otthagyta a lovagok asztalát, és szomszédos asztalhoz ment, ahol Isoldébe botlott. A leány fel-alá sétált a teremben, és hárfázott a mulatság résztvevőinek. Soth számára azonban világos volt az arckifejezéséből, hogy valami más szándéka is van, nem csak szép zenét akar szolgáltatni.

– Beszélni szeretnék veled – mondta az elf.

Soth rádöbbent, hogy kínos helyzetbe került. Az erőd többi lakója számára Isolde különleges vendég volt, elf származása miatt pedig többek kíváncsiságát felkeltette. Nehezen vegyült el feltűnés nélkül a tömegben. Ha Soth most beszél vele, több tucat szempár fogja őket figyelni.

– Rendben – mondta Soth, és a terem egyik szélére húzódott, ahol kényelmesen neki tudott dőlni a falnak, miközben az elf hajadonnal beszélt.

– Először is szeretnék gratulálni neked és Lady Korinne-nak a jó hírhez.

Soth udvariasan elmosolyodott. – Köszönöm.

Isolde körülpillantott a teremben, figyelve rá, hogy úgy nézzen ki, mintha semmi másról nem lenne szó, mint baráti csevegésről. – Úgy gondolkodom, most, hogy Korinne gyermeket vár, és úgy tűnik, megoldódnak a problémáitok, talán jobb lenne, ha visszatérnék Silvanestibe. – Megpendítette a hárfáját, több húrt szólaltatva meg minden kézmozdulatával.

A férfi tudta, hogy igaza van. Semmi keresnivalója nem volt az erődben, különösen most. Ahogy azonban a szemébe nézett, és látta az arca magával ragadó szépségét, tudta, nem áll készen rá, hogy elengedje, vagy talán egyszerűen képtelen rá. Akármilyen okból is, de a közelében kell maradnia.

– Nem! – mondta Soth rekedt suttogással, jóllehet a teremben akkora zaj volt, hogy aligha hallhatta meg bárki akár egy mondatukat is. – Maradnod kell... – a hangja elcsuklott, aztán egyszerre erőt vett magán. – Kérlek!

Isolde a fejét rázta. – Mihez kezdhetnék itt? Stefan a saját drága idejét vesztegeti azzal, hogy megpróbál nekem elfoglaltságot találni.

– Nem kell elmenned – mondta Soth, és az agya lázasan kutatott valami ürügy után, ami miatt maradhatna. – Talán segíthetnél a feleségemnek a gyermekkel, ha majd megszületik.

– Ó, azt nagyon kétlem. Lady Korinne a gyermek közelébe sem akar majd engedni.

– Semmi oka nincs rá, hogy ellenérzései legyenek irántad.

– Talán így van, de fogalmazzunk csak úgy, hogy érzéseim szerint nem én vagyok a kedvence az erőd lakói közül.

Soth elfordult tőle, hogy fogadja a mellette elhaladó nő gratulációját, aztán visszafordult Isoldéhez.

– Akarom – mondta –, hogy maradj! – Elhallgatott, végiggondolva, mit is mondott. – Ahogy Korinne előre halad a terhességben, nagyobb szükségem lesz rád, mint valaha. – Most nézett rá a legtovább, és acélkék szemének tekintete egészen a szívéig hatolt.

– Jól van hát – mondta végül az elf, a hangjában valamiféle megtört vonakodással. – Maradok.

Soth hátravetette a fejét, és szélesen mosolygott, mintha Isolde valami borzasztóan mulatságos dolgot mondott volna.

– Csodálatos! – mondta, és megrázta a kezét. Felemelte a hangját, hogy a közelben állók meghallják a szavait. – Igen, valóban. Nagyon boldog ember vagyok.

* * * * *

Korinne nézte férjét, ahogy végigment a termen, üdvözölte az embereket, és szívélyesen rázta a kezeket. Boldogabbnak tűnt, mint amilyennek valaha is látta, és meg volt magával elégedve, hogy ez neki köszönhető.

Ekkor azonban Soth otthagyta Caradocot, és az elf leánnyal, Isoldével találta szemben magát.

A látványtól az asszonynak hirtelen felfordult a gyomra.

Mozdulatlan csendben figyelte, ahogy a férje az elffel beszélget a terem másik végében. Semmi szokatlan nem volt a viselkedésükben, semmi, ami arra utalt volna, hogy több van köztük barátságnál. Természetesen volt köztük egy kötelék. Végtére is, Soth megmentette az elf életét.

Korinne kicsit jobban érezte magát, amikor látta, hogy az elf közben szórakozottan pengeti a hárfáját, a férje pedig figyelmesen üdvözli a mellettük elhaladókat, miközben beszélgetnek. A beszélgetés végén Lord Soth udvariasan nevetett valami tréfán, amit a lány mondott, és olyan egyszerűen váltak el, ahogy barátok közt szokás.

Nem volt ebben semmi különös.

Akkor miért gyötri még most is ez a rossz érzés a bensőjét, amikor Soth már vidáman tovább is állt, hogy beszélgessen a többi vendéggel?

18. fejezet

Egyesek számára úgy mentek a hónapok, mintha napok lennének, mások viszont éveknek érezték őket.

Az erődben csak úgy repültek a hónapok, hiszen megszámlálhatatlanul sok órát töltöttek a gyermekszoba berendezésével, a ruhák készítésével, és találgatással, hogy vajon milyen nevet kap majd az új Soth.

Lady Korinne azonban úgy érezte, hogy alig vánszorog a tél. Az első hónapok egy részét olyan anyai feladatokkal töltötte, mint a gyermekszoba díszítése, de aztán szinte minden idejét ágyban fekve kellett töltenie, a gyógyító szinte állandó felügyelete alatt. A mindennapos vizsgálatok mindig ugyanazzal a megállapítással zárultak: – Az anya és a gyermek a lehető legjobb állapotban vannak.

Akárhányszor hallotta is azonban Korinne e szavakat, szemernyit sem segítettek a fájdalom elviselésében, ami belülről szaggatta. A gyermek már nem puszta teher volt a számára, és időről időre elgondolkodott rajta, miért nem hallotta még soha, hogy más terhes nők panaszkodtak volna ilyen állandó, lüktető fájdalomról.

A hónapok előrehaladtával pedig senki nem lepődött meg, hogy Korinne egyre több időt töltött pihenéssel. Éjjel, és a nappal nagy részében is az ágyban feküdt, aludt, vagy félálomban bóbiskolt, amikor szinte szó szerint megvakította a fájdalom.

Ebből kifolyólag, Lord Sothnak, aki őrülten várta a gyermek megszületését, de képtelen volt huzamosabb ideig megmaradni a felesége mellett, úgy tűnt, mintha a téli napok és éjjelek egy helyben álltak volna. Felesége, amikor ébren volt, és felkelt, megpróbált a megszületendő gyermekkel kapcsolatos kedves apróságokkal foglalatoskodni. Ha pedig épp semmi dolga nem akadt, a férje általában valami unalmas, de ugyanakkor nagyon fontos államüggyel volt elfoglalva. A gyógyító elrendelte, hogy amikor alszik, senki se zavarja. Amikor álom és ébrenlét között feküdt az ágyában, annyira a fájdalom hatása alá került, hogy nem nagyon lehetett vele mit kezdeni, és Soth esetlen próbálkozásaira sem volt túl nyitott, amelyekkel a helyzetén próbált könnyíteni.

Így aztán, Dermesztő havának egyik leghidegebb napján, Soth az erőd más részeiben keresett társaságot. Hetekkel korábban utasította a gyógyítót, hogy Isoldét helyezze saját lakosztályba. A kirurgus ezt örömmel megtette, és egy olyan szobát adott az elf lánynak a torony déli szárnyában, amelynek két bejárata volt. Az egyik a főfolyosóról nyílt, a másik pedig egy ritkán használt raktárhelyiségből. Soth azzal köszönte meg a gyógyítónak, hogy ígéretet tett még több kék izsóp beszerzésére a következő palanthasi útja során, aztán többet nem beszéltek a dologról.

Most pedig, Lord Soth végigment a hideg és nedves raktárhelyiségen, kezével a mohával borított déli falat tapogatva, hogy merre kell menni. Amikor egy másik falhoz ért, addig ütögette, amíg az egymáshoz szegezett deszkák érdes felületét nem érezte az ujjai alatt. Megbizonyosodva, hogy megtalálta az ajtót, bekopogott.

– Ki az? – kérdezte bentről az édes hang.

– Én vagyok az – mondta. – Lord Soth.

Néhány pillanat, és az ajtó kinyílt.

* * * * *

A hónapok pedig teltek-múltak.

Jégtörő...

Lombfakasztó...

Virulás...

Aztán végre a tavasz illata töltötte be a levegőt.

A fák rügyezni kezdtek.

Kinyíltak a virágok.

És eljött az idő, hogy Korinne gyermeke világra jöjjön.

* * * * *

Soth az ágyon feküdt, meztelen, izmos testén verejték gyöngyözött. Mellette, Isolde karcsú teste szintén verejtékben úszott, és kényelmesen befészkelte magát a férfi karjaiba. Amikor elhelyezkedett, mély, elégedett sóhaj hagyta el az ajkát, majd így szólt: – Hamarosan lesz egy újabb éhes száj az erődben.

Soth kurtán elmosolyodott. Nem szerette ugyan, ha feleségét és a még meg nem született gyermekét juttatták az eszébe, amikor Isoldével volt, de soha nem tiltotta meg az elf szolgálónak, hogy Korinne-ról beszéljen, mert amúgy is igen ritkán tette. – Igen – mondta tárgyilagosan. – Korinne most már bármelyik nap megszülheti a gyermeket.

Isolde félénk mosollyal nézett kedvesére.

Soth észrevette az elf különös arckifejezését. – Mi az? – kérdezte.

– Nem Lady Korinne-ról beszélek.

Soth egy pillanatig hallgatott. – Ha nem Korinne-ról, hát kiről?

– Magamról – mondta Isolde. – Magamról beszélek.

A férfi kinyitotta a száját, de nem bírt megszólani. Felült az ágyban és az elf szolgálóra nézett, aki úgy mosolygott rá, mint egy surranó, aki most vett kölcsön egy nagy halom értékes drágakövet.

– Úgy érted, hogy...

Isolde bólintott.

A Lordot először elöntötte a boldogság, de aztán lassan rájött, hogy nem is olyan felhőtlen az örömhír. Csak arra bírt gondolni, hogy mennyi gondot okozna neki egy fattyú az erődben. A titkolózás és hazudozás, a problémák, amelyek az utódait várják – mindkettejüket –, ha majd elkerülhetetlenül harcolni kezdenek a Soth név örökségéért. A saját féltestvérei jutottak az eszébe, akiket az ő parancsára öltek meg, hogy mindenképpen csak ő lehessen a Soth név és Lovagfölde trónjának egyetlen örököse.

Egyetlen rémes pillanat alatt rádöbbent, hiába fogadta meg, hogy elhatárolja magát az apjától, mégis azzá vált, ami az apja volt, és fattyat nemzett, akárcsak az apja sok évvel azelőtt – mégpedig félelf gyermeket.

Az apja szavai kegyetlenül visszhangzottak a fülében.

„Ne ítélj el olyan sietve, fiam” – mondta annak idején Aynkell Soth. – „Az én húsomból és véremből vagy. Mindig abból leszel. Túlságosan sok minden van benned belőlem, hogy ilyen bírálóan szemléld az életemet.”

Soth megborzongott az emléktől. Aztán Isoldéra nézett, látta a szemében csillogó örömöt, és tudta, hogy képtelen lenne rá is átruházni a rettegést, ami a szívébe mart. – Ez csodálatos hír – dadogta.

– Nem úgy hangzik, mintha...

Isolde szavait elvágta a főfolyosóra vezető ajtón felhangzó kopogás.

– Ki az? – kérdezte nyugodt hangon Isolde.

– Elnézést kérek, de... de veled van az uraság?

Isolde Sothra nézett, kikerekedett szemeiben ijedtséggel vegyes meglepetéssel.

– Ki merészel itt keresni engem? – mennydörögte Lord Soth, tudtára adva a kint lévő illetőnek, hogy nem nézi jó szemmel a magánélete ilyen arcátlan megsértését.

– Caradoc vagyok, uram.

Soth felkelt az ágyból, és az ajtóhoz ment. – Mi az? – kérdezte, a hangjában most már minden düh nélkül.

– A feleséged, uram – mondta Caradoc. – Megindult a szülés, és téged hív.

– Azonnal ott leszek.

Megfordult, Isoldéra nézett, és képtelen volt megszólani.

Szerencsére, nem is kellett neki. – Menj – mondta Isolde. – A feleségednek szüksége van rád.

Soth magára kapkodta a ruháit, és ahogy végigrohant a folyosón, még mielőtt odaért volna a gyógyító termeihez, már hallotta is Lady Korinne gyötrelmes jajgatását. Nyilvánvalóan nagy fájdalmai voltak, óriási fájdalmai.

Azt mondják, hogy a szülés fájdalmait a legkönnyebb elfelejteni, de Soth ezt nem nagyon tudta elhinni.

A gyógyító lakrészéhez érve, bekopogott az ajtón, noha ebben a helyzetben nem kellett volna. Várt néhány pillanatot, aztán rájött, hogy Lady Korinne hangos kiáltozása mellett senki nem hallotta meg a kopogását. Benyitott, és egyszerre teljes hangerővel meghallotta asszonya sikolyait.

A lovag arca először Összerándult a hangra. Hallotta már sok férfi halálsikolyát a csatákban, de ilyen sikolyokat, mint most, még sosem hallott.

Odarohant Korinne mellé. A feleség, amikor meglátta, valamennyire megnyugodott, és nem jajgatott annyira. Férje megfogta a kezét, és megszorította, miközben a nő lihegve próbált levegőhöz jutni.

Úszott a verejtékben, a haja a homlokára és az arcára tapadt. Az ajkai kiszáradtak és kicserepesedtek, a mellkasa pedig őrült ütemben emelkedett és süllyedt, mintha most érkezett volna rohanvást Palanthasból.

– Loren – mondta, amikor meg bírt szólalni. – Hívattalak, merre voltál?

Soth nehezen tudott mit mondani. Látta a bizalmat a szemében, a megkönnyebbülést az arcán, hogy megérkezett, és rosszul volt, amiért elárulta őt. – Csak – kezdte. A következő szavak mintha megakadtak volna a torkán egy pillanatra.

– Csak... meg kellett dorgálnom az egyik lovagot.

– Tényleg? – kérdezte Korinne, láthatólag boldogan, hogy elterelheti a gondolatait egy kis beszélgetéssel. – Kit? Mi rosszat tett?

– Ez most nem fontos – mondta Soth. – Csak az a fontos, te hogy érzed magad.

– Nem látod? Csodálatosan megy... – Hirtelen újabb fájdalom hasított Korinne testébe, és a háta megfeszült. Élesen felsikoltott, aztán visszahanyatlott, a szemei lecsukódtak, és ellazult.

Soth megsimogatta Korinne arcát, és a gyógyítóra nézett fölötte.

Amíg ők ketten beszéltek, Stefan gyógynövény keverékeket készített a sarokban. Most a Ladyhez lépett, és egy nedves ruhával letörölte az arcát.

– Mi történik? – kérdezte Soth.

Az öreg a fejét rázta. – A jelek szerint minden rendesen halad. Huszonhét gyermeket segítettem a világra a magam idejében, és minden úgy van, ahogy lennie kell. Nem értem, mitől vannak ilyen fájdalmai.

– Nem tudsz készíteni valamit, ami enyhítené?

– Már próbáltam – felelte Stefan, és megvonta a vállát. – De semmi nem akar használni. – Végignézett a vajúdó nőn, miközben a nedves ruhával simogatta a homlokát. – Úgy látom, a jelenléted megnyugtatta. Órák óta most először tud egy kicsit megpihenni.

– Akkor itt maradok, amíg meg nem születik a gyermek.

– Köszönöm – mondta Stefan. – Az talán segít.

Soth hű emberére nézett, és azon tűnődött, hogy a gyógyító miért a talán szót használta. Valami azt súgta Sothnak, hogy a gyógyító szokása szerint többet tud, mint amennyit elárul.

* * * * *

– Látom a fejét! – kiáltotta a gyógyító, miközben az orráról csöpögött az izzadság. Már órákkal azelőtt be akart hívni egy segédet, de Soth nem engedte, mert nem akarta, hogy a legszükségesebbnél több ember lássa Lady Korinne-t ebben a kiszolgáltatott állapotban.

Soth kint volt az előtérben, közvetlenül az ajtó túloldalán. Hosszú órákon át bent volt a szobában, de miután állandóan aggódva kérdezősködött asszonya halálra vált sikolyai miatt, a gyógyító kénytelen volt megkérni, hogy hagyja el a szobát, hogy végezhesse a munkáját, anélkül, hogy egy felindult szemlélő felesleges aggályai hátráltatnák.

– Muszáj nyomnod – mondta Stefan. – Nyomj erősebben!

– Nem tudok! – sikoltotta Korinne, a végkimerülés szélén.

Stefan hitt neki. Soha életében nem látott még ilyen hosszadalmas, és fájdalmas szülést. Ennek a gyermeknek a világrajövetelében minden lassan és komplikáltan zajlott, pedig valójában semmi nem utalt rá, hogy bonyodalmakra kellene számítani, sőt akár fájdalomra. Korinne azonban mégis ott feküdt, félnapi vajúdással a háta mögött.

– Meg kell próbálnod – mondta Stefan, a szokásosnál jóval nagyobb részvéttel a hangjában. Általában igen kemény volt a szülő nőkkel, kényszerítve őket, hogy keményebben küzdjenek, és így hamarabb túlessenek a megpróbáltatásokon. A lady azonban már így is túl sokat gyötrődött, és túl régóta.

Hirtelen félbeszakított egy nyögést, és nyomott.

A gyermek feje egy leheletnyit mozdult, nem többet néhány hajszálnyinál. – Igen, ez az! Nagyon jó! Még egyszer!

– Megmozdult? – kiáltotta Korinne zihálva, de megkönnyebbülten.

– Igen, jön már. Most, nyomj megint!

Az anya arca eltorzult, megfeszítette a testét, a hasizmait, és megpróbálta átpréselni a gyermeket a túlságosan szűk szülőcsatornán.

– Látok egy fület! – kiáltotta Stefan. – Gyerünk, tovább!

Korinne most már szinte nevetett. Lehet, hogy érezte, amint a gyermek minden egyes alkalommal megmozdul egy kicsit. Annyi óra szenvedés után nagyon örült, hogy végre kikerül a testéből.

Becsukta a szemét, összeszorította az ajkát, és kétoldalt megmarkolta az ágy farácsozatát.

Aztán élesen felnyögött, és nyomott.

A körmei mélyen belevájódtak a rácsok kemény, csiszolt fájába.

A gyermek feje teljesen kibújt, és hamarosan követte a nyaka és a válla is.

Aztán...

A teste többi része is kicsusszant a világba, szinte lökésszerűen. Stefan elkapta a gyermeket, és elakadt a lélegzete.

A kezében tartotta a gyermeket, és nagyon hosszú ideig csak mozgott a szája, de nem bírt megszólalni.

Végül ennyit suttogott: – Mishakal irgalmazzon!

* * * * *

A szoba előtt Soth úgy érezte, hogy órák óta vár. A felesége sikolyai neki is fájtak, és most, hogy abbamaradtak, a legrosszabbtól tartott.

Ott ülni azonban, és csendben várni, anélkül, hogy tudná, mi történt, még sokkal rosszabb volt, mint hallgatni a folyamatos fájdalomkiáltásokat. Végül felállt, és benyitott a gyógyító szobájába.

A szoba még csendesebbnek tűnt, mint amilyen a folyosó volt. Korinne az ágyban feküdt, a mellkasa mély és egyenletes ütemben emelkedett és süllyedt. Stefan az asztalánál ült, fejét a tenyerébe hajtva, nyilván kimerülten a hosszadalmas szüléstől.

Az apa körülnézett, hogy hol az újszülött, de nem látta sehol.

Amikor becsukta maga mögött az ajtót, Stefan talpra ugrott. A gyógyító urára nézett, sápadtan, és kikerekedett, leginkább félelemmel teli szemekkel. Soth, ahogy közelebb lépett, észrevette, hogy az öregember még vénebbnek és nyúzottabbnak látszik, mint amilyenre emlékezett.

– Jól van az úrnő? – kérdezte Soth suttogva.

Stefan. bólintott. – Lady Korinne pihen. Rendbe fog jönni.

Soth biccentett. – Na és a gyermek?

– Az is pihen, abban a bölcsőben, amott. – A sötét fából készült bölcsőre mutatott, egy egyszerű, de erős darabra, amelyet Stefan választott ki a sok közül, amiket a házaspár nászajándékba kapott.

Soth hosszú pillanatokig nézte Stefant. Valami nem volt rendjén. Ha a gyermek rendben lenne, Stefan repesett volna az örömtől, Korinne pedig a mellén tartotta volna az újszülöttet, még ilyen kimerült állapotban is. És mit is mondott Stefan? Az is pihen, azt mondta. Nem ő, hanem az.

– Megnézhetném... ? – kezdte Soth.

– Talán jobb lenne, ha...

– Azt kérdeztem, megnézhetem-e a gyermekemet – ismételte meg Soth, most már kicsit élesebben.

Korinne megmozdult. – Te vagy az, Loren? – kérdezte.

Stefan tudta, hogy jobb, ha nem ellenkezik tovább. – Természetesen. – Felállt a székéből, és a bölcsőhöz lépett. Benyúlt a bölcsőbe, és kiemelte a vörös kendőbe szorosan bepólyált gyermeket. Átadta a batyut urának.

Az apa először ügyetlennek érezte magát, nem tudta, hogy fogja a kis csomagot, de aztán sikerült erős, mégis gyengéd fogást találnia. Eddig még nem tartott túl sok újszülöttet a kezében életében, de ezt valahogy furának érezte. A teste keménynek és csontosnak tűnt.

Stefan elfordult, és Korinne mellett helyezkedett el.

Soth félrehúzta a kendőt, és meglátta...

...az iszonyatot.

A gyermek szemei tágra nyíltak, feketén és üvegesen fénylettek a gyertyák halvány fényében. A feje búbján kemény csontkinövések voltak, mintha egy sárkány utóda lett volna.

Soth nyelt egyet, egész testében megrázkódott a döbbenettől. Még jobban lehúzta róla a kendőt, és látta, hogy...

A gyermek mindkét karja a teste jobb oldalán volt, az egyik lába pedig a bal kar helyén. A másik lába pedig a törzs alsó részének közepéből nőtt ki, leginkább egy farokra emlékeztetve.

Soth érezte, hogy elgyengülnek a térdei, a szíve pedig a torkába ugrott.

Ez nem az ő gyereke.

Ez az ördög porontya, valamelyik sötét és gonosz isten magzata.

Újra a gyermekre pillantott, és elfintorodott.

Ez nem is gyermek.

Ez egy szörny.

Es, még ha nem is valami sötét isten ügyködött itt, könnyen lehet valamilyen más, borzalmas szörnyeteg teremtménye; talán egy kentauré, vagy szatíré. Mi más okozhatna ilyen óriási torzulást az emberi testen?

A gondolattól, hogy Korinne egy másik férfival – egy másik teremtménnyel – hált, Sothot egész testében rázta a harag.

Visszacsomagolta a szörnyszülöttet a kendőbe, és kinyújtott karral tartotta maga előtt.

– Láttad? – kérdezte Korinne halkan, de büszkén. – Szép fiú?

Férje gyomorszája összerándult a rátörő dühtől, ami lassan ellepte az agyát is. – Vedd el! – mondta Soth Stefannak, és felé nyújtotta a gyermeket.

– Mi a baj? – kérdezte Korinne.

– Szóval szépnek találod ezt a szörnyeteget, mi? – üvöltötte Soth. – Annyira elvakított a szerelem a pusztító sötét iránt, hogy nem is látod, milyen ördögi fajzatot hoztál a világra?

– Micsoda? – kiáltotta Korinne, és megpróbált felülni. – Hadd nézzem meg! Hadd nézzem meg a fiamat!

– Fiú? – mondta Soth, miközben a gyógyítóhoz lépett, és kikapta a kezéből a csomagot. Kitekerte a gyermeket a kendőből, és magasan a feje fölé tartotta. – Ez a te fiad? Vagy valami szörnyűséges félrelépés terméke, valami ördögi hűtlenségé?

Korinne csak nézte a gyereket, és hitetlenkedve pislogott. Forgott vele a világ. Végül megrázta a fejét. – Nem, soha nem voltam hűtlen hozzád.

– Hazudsz! – kiáltotta a Lord, a gyermeket rázva, mire Stefan gyorsan visszavette tőle.

– Soha, esküszöm! – ismételte Korinne.

– Akkor hogyan magyarázod ezt a... ezt a szörnyet?

– A fiamat? – kérdezte Korinne, és Stefanra nézett.

Zavartan elhallgatott, majd hirtelen kiült az arcára a rémület. Kikerekedő szemeit az urára emelte. – A te hibád! Te teremtetted!

– A szeretőd elvette az eszedet is? – kiabálta Soth.

– A te magodtól nem tudtam megfoganni, ezért elmentem az erdei boszorkányhoz, és ő adott nekem gyermeket... gyermeket, amit te nem tudtál nemzeni.

– Tehát a legfeketébb mágia szüleménye – sziszegte Soth.

– Nem, a legfeketébb léleké – felelte Korinne.

Korinne szavai nyomán egy pillanatra félelem hasított

Soth szívébe. – Stefan – kiáltotta –, hagyd el a szobát! Most azonnal.

Az öreg máris indulni készült, karjában a gyermekkel.

– Azt hagyd itt!

A kirurgus engedelmesen a bölcsőbe helyezte a gyermeket, és kiment a szobából, bezárva maga mögött az ajtót.

Soth asszonyához fordult.

– Milyen őrültség beszél belőled?

Korinne szeméből patakzottak a könnyek. – A boszorkány azt mondta, hogy a gyermek egészsége a te lelked tisztaságán múlik. Tudtam, hogy közel kerültél az elfhez, de azt elképzelni sem tudtam volna, hogy annyi gonosztettet követtél el az életedben, hogy egy ilyen... egy ilyen... – elcsuklott a hangja, és kitört belőle a zokogás.

Soth ránézett, és a haragjába hirtelen félelem vegyült. Ha ez igaz volt, és a gyermek épsége valóban az ő erényességén múlott, akkor nem csoda, hogy egy ilyen... jött a világra.

Az agyát kezdte elborítani valamiféle téboly, ahogy rádöbbent: bárhogy is próbálta elkerülni őket, az apja bűnei az övéi lettek, és tovább szálltak a gyermekére is.

Az apa bűnei nemzedékről nemzedékre szállnak.

– Mit tettél? – kiáltotta Korinne zokogva. – Miféle sötét tett feketíti be a lelkedet?

Soth összeszűkülő szemmel meredt feleségére. A hirtelen döbbenetet, amely a szavai nyomán kelt benne, elmosta a harag.

Most pedig teljesen elveszítette az eszét. Düh, harag, féltékenység és önutálat félelmetes keveréke dolgozott benne. Lángként emésztette fel, és átvette a cselekedetei felett az irányítást.

A felesége kérdésére nem is válaszolva, tőrt rántott elő a derekán lévő övből, és a jobb markában tartotta maga előtt.

– Mit... mit művelsz? – sikoltotta Korinne, félelemtől kitágult szemekkel. – Ne, kérlek...

Lord Soth most maga volt a téboly.

Miközben Korinne-hoz lépett, a nő sikolyai közé egyszerre belevegyült az újszülött betegesen rekedt hörgése.

Néhány pillanat múlva csak halálos csend maradt.

* * * * *

Caradoc és Stefan a szoba előtt várakozott, miközben Soth a feleségével és az újszülöttel bent tartózkodott.

A lovag nem tudta, hogy Soth miért akar egyedül maradni a szobában, ráadásul a gyógyító segítsége nélkül. Azt azonban tudta, ha ura egyedül akar maradni a szobában, akkor neki kell gondoskodnia róla, hogy senki se zavarja.

Amikor az úrnő sikítozni kezdett, Stefan egyszerre talpra ugrott, és kétségbeesetten próbált bejutni a szobába. A hivatása volt végül is, hogy meggyógyítsa a betegeket, és segítsen azokon, akiket fájdalom gyötör. Caradoc azonban nem engedte, hogy bemenjen, hanem az ajtó elé lépett, és elállta az útját.

– Talán jobb lesz megvárni, amíg az úr kiszól érted.

Ez nyugtalansággal töltötte el Stefant, és Caradoc úgy vélte, hogy nem is hiába, mert volt valami különös ennek a gyermeknek a születése körül. Ennyi fájdalom, ez nem volt rendjén. Mindazonáltal mindketten hűséget fogadtak az erőd urának, és kötelességük volt, hogy betartsák a parancsait.

Amikor Lady Korinne egyre hangosabban sikoltozott, maga Caradoc is legszívesebben betörte volna az ajtót, hogy kiderítse, mi folyik, de keményen ellenállt a késztetésnek, és jeges tekintetet vetett Stefanra, nehogy a gyógyító akár egy lépést is tegyen.

Most pedig türelmesen várták, hogy Lord Soth megjelenjen. Caradoc a körmeit tisztogatta egy kis tőrrel, Stefan pedig nyújtó gyakorlatokat végzett, amelyek a kínzó ízületi fájdalmait voltak hívatva enyhíteni.

Az ajtó egyszer csak megmozdult, majd kitárult. Lord Soth jelent meg az ajtóban, hosszú, fekete haja tépetten lógott, a halántéka körül őszes tinccsel, és mindenhol fehér fürtök vegyültek bele.

– Minden rendben van, uram? – kérdezte Caradoc.

Soth megrázta a fejét. – Nem, attól tartok, nem.

– Mi történt? – kérdezte Stefan, és felállt.

– Sajnos, az úrnő és a gyermek is... belehalt a szülésbe – mondta Soth meglepően nyugodt hangon, Stefan szemébe nézve. – Minden erőfeszítésed ellenére.

– De hát én... – kezdte a gyógyító.

Soth egy metsző pillantással elhallgattatta, majd Caradochoz fordult.

Az udvarmestert kirázta a hideg, ahogy ura hideg szeme szinte átdöfött rajta.

– Mondom, az úrnő és a gyermek belehalt a szülésbe – ismételte meg lassan és tagoltan ejtve a szavakat. – Az elszánt és önfeláldozó gyógyítónk hősies erőfeszítései ellenére.

– Igen, uram – mondta Caradoc.

Soth várt, hogy megszólaljon az öreg kirurgus.

– Igen, uram – suttogta Stefan.

Lord Soth bólintott, és előrehajolt, egyenesen Caradochoz intézve a szavait. – Tüntesd el a testeket! – mondta. – És tegyél róla, hogy semmi se maradjon a végén!

Caradoc nyelt egyet. – Igen, uram.

– Helyes – mondta Soth. – Stefan, hosszú volt az éjszaka. Azt hiszem, mindkettőnkek jót tenne egy kis pihenés. – A gyógyító vállára tette a kezét, és elvezette.

Caradoc belépett a szobába. Két lépés után észrevette, hogy a csizmája vérben tapos, amely tócsába gyűlt a szoba padlóján. Azért továbbment a helyiség másik végében álló ágy felé.

Holtra váltan megtorpant, még jóval azelőtt, hogy odaért volna.

Ahogy az ágyat borító alvadt vérre nézett, felfordult a gyomra, és nagyokat nyelt, hogy megpróbálja visszatartani a hányingerét. A szája elé tette a kezét, és megpróbálta elfordítani a tekintetét, de rájött, hogy képtelen – a szemei elszakíthatatlanul tapadtak a véráztatta ágyra.

Miközben pedig megpróbált minden gondolatot kizárni a fejéből, hogy valahogy teljesítse a rábízott feladatot, egy gondolat valahogy újra és újra visszatért.

Még Soth legádázabb ellenségeit – a gonosz erőket szolgáló teremtményeket, amelyekkel a csata hevében végzett – sem látta ilyen kegyetlenül lemészárolva.

19. fejezet

A máglya magasan tornyosult a vörös és narancsszín csíkokkal tarkított alkonyi égen. A máglya tetején, az egyik oldalon hosszú, négyszögletes faláda feküdt. A másik oldalon jóval kisebb láda feküdt, akkora csak, mint egy utazóláda.

Lord Soth ragaszkodott hozzá, hogy Lady Korinne és a gyermek testét elégessék, és megakadályozzák a ragály elterjedését. A Korinne-hoz közel állók közül sokan ellenezték ugyan a dolgot, de a férj kötötte az ebet a karóhoz, hogy ez elengedhetetlen az erőd többi lakójának a védelme érdekében.

Hogy mitől kell őket megvédeni, azt nem mondta.

Az eljárás ellen legerőteljesebben az elhunyt édesanyja, Leyla szólalt fel, aki azt szerette volna, hogy a lánya és az unokája testét vigyék vissza Palanthasba, hogy a férje, Reynard mellett nyugodjanak a Gladria család kriptájában. Soth elutasította a kérést, és ezután senki nem merte feszegetni a dolgot.

Miközben az utolsó fahasábokat is felhalmozták a máglyára, lassan bezárult a köré gyűlt tömeg, egymáshoz bújva, mintha melegedni akarnának. Az eget beszínező élénk, meleg színek ellenére, az esti levegő hűvösebb volt a megszokottnál, finom összhangban az összegyűlteken uralkodó komor hangulattal.

Sothot magát mindenkinél jobban megrázta a két haláleset, és ez így is volt rendjén. A puszta gyász mellett azonban úgy tűnt, hogy a legközelebbi barátai és bizalmasai kivételével kerüli is mindenkinek a társaságát. A lovagjai természetesen beletartoztak ebbe a szűk belső körbe, ahogy a gyógyító és még néhányan, akik mindig is közel álltak hozzá. Az azonban nem kevés kérdő tekintetet váltott ki, hogy igencsak sűrűn lehetett látni az elflány, Isolde Denissa társaságában.

Azon senki nem csodálkozott, hogy kialakult kettejük között egyfajta kötelék – hiszen megmentette az életét, de sokkal többet lehetett őket együtt látni, mint ami illendő lett volna ilyen véletlen ismerősök részéről, különösen, hogy Lady Korinne csak most hunyt el.

Aztán voltak, akik hálát éreztek, hogy Isolde ott van az erődben. Amikor Soth beszélt vele, vagy mellette volt, mindig úgy tűnt, hogy kevésbé gondterhelt, és könnyebben megbirkózik a bánatával. Ha segít az erőd urának megemészteni Korinne és a gyermek váratlan elvesztését, hát legyen.

Ahogy a tömeg végleg összezárult a máglya körül, Lord Soth azon kapta magát, hogy Isolde mellett áll. Aztán, amikor a fáklyákat rádobták a máglya alján felhalmozott gyújtósra, és fellobbant a tűz, a férfi váratlanul jobbra hajolt, és valamit mondott a lánynak.

A jelenlévők közül sokan észrevették a kis mozdulatot, és igencsak furcsállták. Mások baljós előjelnek találták, hogy most, Lady Korinne halála után alaposan meg fognak változni a dolgok az erődben.

* * * * *

Isolde sírva nézte, ahogy a lángok elkezdtek felkúszni Lady Korinne és a gyermeke koporsói felé. Ha valaki egyszerre veszíti el a feleségét és a gyermekét – a gyermekét, akire oly régóta, olyan nagyon várt –, az minden képzeletet felülmúló fájdalmat érez.Soth keményen viselte a tragédiát, de biztos, hogy a végzetes események nem hagyták hidegen. Akármilyen hősies volt is a jelleme, ő is csak ember.

Isolde csak sírt, ahogy nézte a tüzet, a lángokat, amelyek nyomában nem maradt más, csak narancsszínben izzó parázs. A lángok egyre magasabbra csaptak, körülölelték a ládákat, és eltakarták szem elől.

És akkor, miközben a tüzet nézte, Isolde a Lord meleg leheletét érezte a fülén.

– Ne sírj, szerelmem – suttogta a férfi. – Miután megtartottam az előírt hat hónap gyászt, új asszonya lesz az erődnek. Utána pedig mindenki örömére megérkezik az új Soth gyermek.

A lány azonban csak sírt tovább...

De a könnyei lassanként örömkönnyekké váltak.

* * * * *

Hat hónappal később, Setétest havának közepén, Lord Soth és Isolde Denissa örök hűséget fogadott egymásnak a Dargaard erőd nagytermében. Az esküvői szertartás nyomába sem ért Soth első, Lady Korinne-nal tartott menyegzője pompájának és ünnepélyességének, de az erődben mindenki úgy vélte, hogy nem is lett volna helyes olyan nagyszabású szertartást rendezni ilyen hamar Korinne és a gyermek halála után.

Soth mellett Caradoc állt az oltárnál, Isolde oldalán pedig Mirrel. Nem sokkal később, hogy Soth megkérte a kezét, Isolde felkérte Mirrelt, hogy legyen az udvarhölgye. Mirrel először visszautasította a kérést, de Isoldénak végül sikerült meggyőznie a fiatal leányt: szüksége van a segítségére, hogy a dolgok zökkenőmentesen menjenek tovább az erődben. Mirrel feladata volt, hogy megismertesse az új úrnőt az erőd rendszabályaival és egyéb illemszabályokkal. Amikor ebben a megvilágításban tálalták neki a dolgot, Mirrel azonnal elfogadta a megbízást, abban a reményben, hogy valami módon életben tudja tartani Lady Korinne emlékét az elkövetkezendő években.

Az esküvő fontos vendégei között ott volt még Stefan is, aki az elmúlt hónapokban mintha még közelebb került volna Lord Sothhoz, aki szinte bálványozta az idős gyógyítót. Soth lovagjai is jelen voltak, mind a tizenhárman, csillogó páncélban álltak díszőrséget a vőlegény és a menyasszonya körül. Végül pedig, hogy teljes legyen a násznép, ott voltak az elf hajadonok, akik Isoldével utaztak, amikor az ogrék olyan durván rájuk támadtak, és aztán Soth a lovagjaival megmentette őket.

Az idős elf nő, aki akkor Isoldét és a társait kísérte Palanthasba, nem tudott eljönni. Amikor Soth rákérdezett, az egyik elf lány azt mondta, hogy nagyon beteg, míg egy másik azt, hogy azért nem akart eljönni, mert úgy véli, ez egy elátkozott menyegző.

Rajtuk kívül az egyetlen olyan vendég, aki a Dargaard erődön kívülről érkezett, Lord Cyril Mordren volt, a Solamniai Lovagok Főpapja. Palanthasból hívták oda, hogy tartsa meg a szertartást, de meglepte a dolog, mert Lady Korinne halála után nem hívták, hogy tartson temetési szertartást. Ennek ellenére tűrhetően megtartotta az esküvői szertartást, bár többször odapillantott Isolde hasára, amely – noha nem lehetett biztosan megállapítani – mintha gyermeket rejtett volna magában.

– Mostantól házastársak vagytok, férj és feleség – mondta Lord Mordren, ezzel befejezve a szertartást. – Megcsókolhatod, ha úgy kívánod.

Soth a karjába zárta Isoldét, és szájon csókolta.

A teremben lévők tapsoltak. Csak annyira, amennyire az illendőség megkívánta. Semmi több.

– Láttad a lányt? – kérdezte az egyik felszolgálólány, miközben az új pár asztalát terítette az esküvői lakomára. – Kerekedik.

– Talán csak meghízott – vélte a másik lány, aki a poharakat rakta ki. – Tudod, a jó koszt az erődben, meg hasonlók.

– Láttál valaha is kövér elfet?

– Nem, de...

– Én azt mondom, az uraság egyáltalán nem fecsérelte el az idejét.

– Neeee!

– De igen, és vannak, akik még rosszabbakat is mondanak. A társnője abbahagyta a poharak kipakolását. – Mit mondanak?

Az első lány körülnézett jobbra-balra, mielőtt megszólalt.

– Azt hallottam, hogy Lady Korinne nem a szülés alatt halt meg. Azt mondják, csak utána.

– Ki az, aki mondja?

– Az, aki tudja.

– Kicsoda? – erősködött a második lány.

– Mirrel – suttogta az első. – Az elf úrnő udvarhölgye, személyesen.

A második lány csak a fejét rázta. – Nem, ezt nem tudom elhinni. Az úrról nem.

Az első fruska a másikra meredt. – Azt hiszel, amit akarsz. Én azt gondolom, hogy a teljes igazság talán sosem derül ki. Csak azt tudom, hogy hat hónap telt el az úrnő halála óta, és ha nem lennék okosabb annál, azt mondanám, az elf a körül járhat. Talán még előrébb is.

– Lehetetlen.

– Nos, majd meglátjuk. De a havi béremben lefogadnám, hogy itt fog szaladgálni egy kis Soth az erődben, előbb, mint gondolnád.

Néhány pillanatnyi hallgatás után így szólt a második lány: – Azt hiszem, nem akarok részt venni ebben a fogadásban.

– Hmmm – mondta a másik elégedetten, hogy neki lett igaza.

A két lány csendben dolgozott tovább.

* * * * *

Setétest hava is elmúlt, aztán Frostkolt és Newkolt is.

A három hónap leforgása alatt Isolde hasa egyre kerekedett, mígnem az újév elején, egyik este vajúdni kezdett.

Stefan, az erőd gyógyítója, nem volt túl lelkes, hogy újabb gyermeket kell a világra segítenie, ráadásul a Dargaard erőd egyre rejtélyesebb világába. Lady Korinne halála óta az erőd csak árnyéka volt régi önmagának. Többé nem életteli és pezsgő hely volt, hanem sötétség árnyékolta be, és valami baljós hangulat járta át.

A személyes nézetei ellenére azonban, Stefan el volt kötelezve Lord Soth iránt, és kötelességtudóan munkálkodott, hogy az új újabb csemetét világra segítse. Lady Korinne-nal ellentétben, Isolde szülése szinte erőlködés nélkül és fájdalommentesen zajlott le. Az öreg először mégsem mert a gyermekre nézni, attól félve, hogy megint egy torzszülöttet kell látnia. Amikor végre mégis megnézte, megkönnyebbülten látta, hogy fiú, nagy és egészséges fiú, akinek minden kis testrésze a helyén van, köztük a duci, az apjához hasonló, szénfekete hajjal borított feje is.

Így hát, amikor az anya és a gyermek is kényelmesen elpihent, Stefan hívatta Lord Sothot, hogy csatlakozzon a feleségéhez és újszülött gyermekéhez.

– Minden rendben van? – kérdezte a Lord szokásos határozott hangneme helyett most némileg bizonytalanul.

– Igen – mondta Stefan.

– Minden?

– Az anya és a fiú is jól van.

– Fiú?

– Igen. Erős és egészséges fiú. Gratulálok. – Stefan pillanatnyi szünetet tartott, hogy Soth kifejezhesse elismerését a sikeres szülésért.

Soth azonban, ahelyett, hogy kifejezte volna háláját a gyógyítójának, átnyomult Stefan mellett, és berohant a szobába, a feleségéhez, és újszülött fiához.

Stefan sóhajtott, és becsukta a szobája ajtaját, hogy az új család egyedül lehessen egy kicsit.

* * * * *

– Csinos képű kis ördögfióka vagy, nem igaz? – gügyögte Mirrel, miközben az újszülött Sothtal foglalatoskodott. A félelf gyermek a Peradur nevet kapta, a Lord ükapja tiszteletére, aki a Soth klánból elsőként lett Solamniai Lovag, még Vinas Solamnus parancsnoksága alatt.

A gyermek halkan gügyögött. Boldog, elégedett baba volt, és Mirrel örült, hogy a gyermek ilyen egészséges. Igaz, ő tudta, Soth megcsalta Korinne-t, és egyértelmű volt, hogy a gyermek akkor fogant, amikor még Lady Korinne volt Soth felesége – pontosabban, amikor maga is gyermeket várt –, Mirrel azért szerette ezt a gyermeket. Csak egy ártatlan kívülálló volt, aki önhibáján kívül keveredett a csalárdság szövevényes hálójába. Azonkívül, Lady Korinne annyira szeretett volna egy gyermeket, hogy ezt a csöppséget is a sajátjaként akarta volna felnevelni.

Ha bárki is hibás volt ebben az egész kavarodásban, akkor az a szentséges Lord Loren Soth volt, a Dargaard erőd ura, a Rózsa Lovagja, a legmagasabb rendű szívtipró.

Ezt a véleményét mindenkivel közölte az erődben, aki csak hajlandó volt meghallgatni, ezen egyének száma pedig napról napra nőtt. Tudta, hogy veszélyes nyíltan beszélni ilyen dolgokról, és könnyen elveszítheti az állását az erődben – sőt, Lord Soth néhány korábbi tettéből ítélve akár az életét is –, mégse tudta visszafogni magát. Lady Korinne mindent kockára tett, mert gyermeket akart adni a férjének, ő pedig azzal hálálta meg, hogy összefeküdt az elffel, mialatt a felesége ágyhoz volt kötve. Aztán pedig kegyetlenül lemészárolta, amikor a csecsemőről kiderült, hogy nem éppen egészséges.

Az utolsó részletet nem tudta bizonyítani, de szinte ösztönösen biztos volt benne. A gyógyító egyszer azt mondta neki, hogy Lady Korinne túlélte a szülést, majd gyorsan visszavonta a szavát, mondván, összekeverte egy másik szüléssel, amit azon a napon vezetett le.

Az ilyesfajta tévedés nem volt jellemző a gyógyítóra. Öreg volt már, de az esze még mindig olyan éles, mint a szerszámai nagy része. Ha elszólta magát ilyesmivel kapcsolatban, akkor annak megvolt az oka. Mirrel hosszú órákig elmélkedett a dolog felett, és végül az a gyanú kelt benne, hogy az igazat mondta el neki, mert így kijátszhatja a Lord Sothnak tett hűségesküjét.

Ennek okán aztán, Mirrel szorgosan terjesztette a pletykát.

Először nem sokan hittek neki, de idővel egyre többen eltűnődtek, hogy talán igaz lehet, és ez épp elég volt.

Egyelőre.

El fogja intézni, hogy Soth előbb-utóbb megfizessen Lady Korinne meggyilkolásáért, de most azzal is megelégedett, hogy elhomályosítsa a nagyszerű, vitéz lovag hírnevét. A többit majd később.

A baba nagy ívben hadonászott, és kacagott. – Te jó lovag leszel, ha felnősz, jobb lovag, mint az apád, ami egyáltalán nem lesz nehéz.

– Mirrel!

Isolde hangját meghallva, Mirrelnek elakadt a lélegzete, és lassan megfordult. Az elfnő az ajtóban állt. Mirrel nem tudta, mióta állhatott ott, de majdnem bizonyos volt benne hogy épp elég régóta ahhoz, hogy meghallja az úrra tett elítélő megjegyzéseit. – Igen, úrnőm.

Isolde belépett a szobába. Gyönyörű teremtés volt, még az elfek között is, és sokak szerint a szépsége messze túlragyogott Lady Korinne-én. Mirrel azonban nem így látta. Szerinte senki sem vetekedhetett régi úrnője szépségével, különösen nem a belső szépségével, ami mindenek között a legnagyobb volt.

– Hallottam néhány nyugtalanító dolgot, amikor ma reggel az erődben sétáltam.

– Nyugtalanító dolgokat? – kérdezte Mirrel. – Miféléket?

Isolde bement a szobába, és leült a lány és a gyermek közelébe. – Azt beszélik, hogy Lady Korinne nem a szülés közben halt meg, hanem utána ölték meg.

Isolde itt nyilván azért tartott szünetet, hogy lehetőséget adjon Mirrelnek az efféle vádaskodás helytelenítésére, Mirrel azonban csak ült csendben, összekulcsolt kezét az ölébe ejtve.

– Megpróbáltam véget vetni a pletykának, de nagyon erős, és még mindig kering.

Mirrel tudta, hogy bizonytalan talajon jár, de úgy döntött, tovább merészkedik. Végül is lehet, hogy ennél jobb lehetősége sosem akad, meggyőzni az elfet az igazságról. – Akkor talán lehet, hogy igaz.

– Nem igaz!

– És ha mégis?

Isolde nagyon hosszan nézte Mirrelt. Végül összeszűkültek a szeme, és így szólt: – Te vagy az, igaz? Te terjeszted a pletykákat, te hazudozol.

– Nem hazudozom, úrnőm – mondta Mirrel, átlátva, hogy ha már ilyen messzire elment, akkor akár elmehet a végéig is. – Ez az igazság.

– Hazug! – kiáltotta Isolde.

Mirrel nem hagyta, hogy kiabálással csendre kényszerítsék. Dacosan előreszegezte az állát, és elkezdte előadni Isoldének a Lady Korinne-nal tett éjszakai útjukat az erdei boszorkány házába, és hogy a banya mire figyelmeztetett a gyermek egészségével kapcsolatban – hogy egyedül Lord Soth lelkének tisztaságától függött.

– Elég! – kiáltotta Isolde, a kezét a fülére tapasztva, és a fejét rázva. – Hazugság, mind hazugság!

– Mi hasznom lehetne belőle, hogy hazudok? – kérdezte Mirrel. – Mi más okom lenne a hazugságra, mint a Lady Korinne iránti múlhatatlan hűségem?

– Kifelé! – üvöltötte Isolde.

A gyermek sírni kezdett.

– Kifelé a szobámból! Tűnj el ebből a toronyból! Tűnj el a Dargaard erődből!

– Elküldhet – mondta Mirrel, és felállt, hogy távozzon. – De az igazságtól nem lesz ilyen könnyű megszabadulnia!

Isolde a nyitott ajtó felé lendítette kinyújtott karját.

Mirrel minden további szó nélkül távozott.

* * * * *

A rácsot már jóval azelőtt felhúzták, hogy Mirrel felkészült volna a távozásra. A kaput és a felvonóhidat vigyázó őrökön kívül számos barátja is ott várakozott, hogy elbúcsúzzon tőle. Egyikük sem látszott túl boldognak, hogy elmegy. Hiszen Mirrel közülük való volt, és egyedül annak köszönhette a helyét, hogy Lady Korinne kitüntette a kegyével.

– Ne félj – mondta az egyik mosónő. – Hamarosan visszatérsz majd az erődbe.

Mirrel csak szánakozó tekintetett vetett a nőre. – Miből gondolod, hogy visszajönnék egy ilyen elátkozott és istenverte erődbe?

A nőket megdöbbentették ezek a szavak, és nem tudtak mit válaszolni.

– Ahogy itt mennek a dolgok – tette hozzá keserűen –, még szerencsés vagyok, hogy elmegyek, amíg képes vagyok rá.

Ez sokkal igazabb volt, mint amennyit Mirrel el akart árulni. Szerencséjére úrnője, Lady Isolde volt olyan erélyes, hogy maga intézze el a száműzetést. Ha ugyanis úrnője Lord Sothhoz ment volna az üggyel, Mirrel talán titokzatos körülmények között eltűnik, vagy egyszerűen csak Caradoc, esetleg valamelyik másik lovag megöli.

– Akkor hát Mishakal világítsa meg az utad – mondta az egyik nő, ahogy Mirrel elindult a híd felé.

A lány megállt, megfordult, és a nőre nézett. Egy biccentéssel megköszönte, és így szólt: – Ahogy a tiéteket is.

Azzal sarkon fordult, és elhagyta az erődöt.

Kint már estébe fordult a délután, és a nappal világosságát lassan elnyelte a gyülekező sötétség.

20. fejezet

Az éjszakai égen nyoma sem volt a felhőknek, és a csillagok úgy tündököltek a fekete háttérben, mint gyémántok, ha rájuk tűz a nap.

Az istari papkirály egyedül állt a templom legmagasabb tornyának erkélyén. Az egyik legfinomabb selyempalástját viselte. Fehér volt és sárga, mindenféle ritka drágakő díszítette, köztük gyémántok is.

Azért jött, hogy az istenekkel beszéljen.

A testvéreivel.

Fellépett egy emelvényre, így az erkély korlátja fölött állt, és nem akadályozták olyan világi, ember alkotta dolgok, mint falak, korlátok, és padlók. Szinte a levegőben állt, a hűvös éjszakai levegőn kívül semmi nem volt előtte, felette pedig csak a fekete, csillagokkal teleszórt éjszakai égbolt.

– Testvéreim – kezdte, a karját a magasba emelve. – Hosszú éveken át munkálkodtam azon, hogy békét hozzak Krynn minden népének és törzsének; valójában erre áldoztam az életem. Amikor megteremtettem a békét, tettem róla, hogy évszázadokig meg is maradjon, és ezt még ti, istenek sem tudtátok volna megtenni a ti örökké vigyázó gondoskodásotokra bízott emberekkel. Ezenkívül létrehoztam a Vitathatatlan Erények Proklamációját, ezzel kinyilatkoztatva, hogy a világban a Gonosz mind a halandóknak, mind nekünk, isteneknek az ellenségünk.

Északról és nyugatról lassan gyülekezni kezdtek a felhők.

– Egyes egyedül űztem ki a Gonoszt Krynnről, és lehetővé tettem, hogy a Jó tovább terjeszkedjen, mivel elindítottam a Boszorkányság Háborúját, és kiűztem a gonosz varázslókat, biztosítva, hogy a sötét varázslataikat soha többé ne használhassák a Gonosz szolgálatában.

A felhők egyre gyűltek. A csillagok nagy része, köztük a legfényesebbek is, elkezdtek hunyorogni.

– Most pedig a gondolatok ellenőrzéséről szóló rendelettel megszereztem a hatalmat, hogy belelássak az istariak elméjébe, megállítsam a gonosztetteket, még mielőtt megvalósulnának, és így legyőzzem a gonoszt, mielőtt lehetősége lenne megmutatkozni. Legyőztem a gonoszt, tudjuk ezt mindnyájan!

A felhőtakaró most már teljesen összezárult.

Mennydörgés moraja hallatszott.

– Ezért, barátaim és társaim, könyörgöm hozzátok, most, hogy bebizonyítottam, a tiétekhez méltó hatalom van a kezemben, kérlek, engedjétek, hogy felszálljak az egekbe, hogy Krynn legnagyobb isteneinek egyikeként elfoglaljam méltó helyem Paladine és Mishakal között. Ti majd együtt segítetek nekem uralkodni Krynn felett, hogy a Gonosz soha többé ne élhessen hatalmával.

A mennydörgés egyre hangosodott.

– Vegyetek magatokhoz! – kiáltotta a papkirály. – Emeljetek fel az engem megillető helyre, az egekbe, és majd megmutatom, hogyan...

Fülsiketítően csattant egy villám, mintha közvetlenül a templom fölé gyűlt felhőkben lett volna. A dörgés lökéshullámai alapjaiban rázták meg a templomot.

A papkirály küszködve próbálta megőrizni egyensúlyát az emelvényen, és sikerült állva maradnia, amíg a villámcsapás robaja végül elült.

– Követelem, hogy emeljetek magatok közé! – üvöltötte a papkirály.

A felhők dühösen kavarogni kezdtek, szél támadt és a ruhája zászlóként lobogott a viharban.

– Parancsolom!

A felhőkből újból villám tört elő, belecsapott az uralkodó emelvényébe, és ezer darabra zúzta.

A papkirály lebucskázott a gőgös emelvényéről, a hátára zuhant, és elvesztette az eszméletét.

Nagy, hideg cseppekben zuhogni kezdett az eső.

A férfi arcára hulló cseppek úgy szúrták a bőrét, mintha jéghideg tűk lennének. Pislogva kinyitotta a szemét, meglátta a feje fölött dúló vihart, és az öklét rázta az ég felé.

– Ezt még megbánjátok! – kiáltotta.

Megdördült az ég.

Az éj sötétjén cikcakkos villám hasított át.

– Lehet, hogy ti irányítjátok ez eget, de én – a mellére tette a kezét –, én irányítom a földet.

Újabb villám csapott le a felhőkből, ezúttal a mögötte és fölötte álló karcsú zászlótartó toronyba.

Az építmény megingott.

A papkirály botladozva próbált arrébb mászni, és épphogy sikerült bemenekülnie, mielőtt a torony az erkélyre zuhant, leszakítva azt a templomról.

21. fejezet

Mirrel napokon keresztül lovagolt a Solamniai-síkságon Palanthas felé, anélkül, hogy bármi is történt volna vele. Ügyes lovas volt, és erős, fiatal nő, aki maga is boldogult a Solamnia fővárosába vezető, helyenként embert próbáló úton.

Éltek Palanthasban távoli rokonai, akik befogadják majd egy időre, amíg megtalálja a helyét a városban, és új életet kezd. Ez volt az egyik oka, hogy Palanthasba igyekezett, de nem ez volt a legfontosabb.

Abban a halvány reményben kelt át oly sietve a síkságon, hogy talán magánkihallgatást kaphat a Solamniai Lovagok Főbírójánál, Lord Adam Caladennél. Ha valahogy meghallgatást nyerhetne, elmondhatná Lord Caladennek, amit a Dargaard erődben is mondott mindenkinek az utóbbi hónapokban. Csakhogy nem olyan finoman adná elő, ahogy az erődben tette. Ha beszélhetne a főbíróval, olyan nyíltan és tisztán tálalná neki Lord Soth tetteit, ahogy csak tudná.

Ha nem is lesz semmi eredménye, ő legalább megnyugodhat, hiszen minden tőle telhetőt megtett, hogy kiderüljön a valóság. Ha az emberek továbbra sem hajlandóak elfogadni az igazságot, akkor ő mossa kezeit, és nem foglalkozik többet a dologgal.

Amikor tervét közölte a rokonaival, azok bolondnak nézték. Azt mondták, hogy a Főbíró fontos és elfoglalt férfi, akinek nincs ideje egy távoli erőd egyszerű szolgálójára – valamikori szolgálójára.

Ő azonban nem hátrált meg. Nem csak egy egyszerű szobalány volt. Valamikor az volt, de előbbre lépett a ranglétrán, és Lady Korinne udvarhölgye lett. Biztos, hogy a Főbíró szívesen látja.

Az első látogatása azonban, a Palanthas nyugati végén, a Branchala-öbölben álló Főbíróságon egyáltalán nem volt sikeres. Órákon át váratták egy nedves és hideg szobában, hogy aztán a lovag, aki várakozásra intette, teljesen elfeledkezzék róla.

Azon az estén Palanthas sötét utcáin elment Leyla Gladria házába, ahol azonnal fogadták. Ott aztán elmondta a történetét az idős hölgynek, aki kíváncsian hallgatott mindent, ami az oly tragikusan elhunyt, szeretett leányával és a még rövidebb életű, oly nagyon várt unokájával kapcsolatban állt.

Mirrel végre együtt érző fülekre talált, és még többre is.

– Tudtam, hogy az az ember nem lesz jó férje a lányomnak, akár lovag, akár nem! – mondta. – Mindig éreztem, hogy Sothnak van egy másik arca is, egy sötét oldala. De olyan elbűvölő volt az első pillanattól fogva, túlságosan is elbűvölő, ha engem kérdezel.

Mirrel figyelmesen és türelemmel hallgatta az idős hölgyet, amíg az óráknak tetsző ideig beszélt. Nem bánta, akkor sem, amikor Lady Gladria ismételni kezdte önmagát, vagy hangosan kiabált. Mirrel látta, hogy az idős nőnek még mindig nem sikerült megemésztenie a lánya elvesztését, és megértette, ha segít valamennyire enyhíteni a hölgy fájdalmát, akkor ezzel eleget tesz a valamikori Lady Korinne-nak tett hűségesküjének.

Amikor Lady Gladria keserű szavai elapadtak, és némiképp összeszedte magát, Mirrelre nézett, és bólintott. – Ha kihallgatást kérsz a Főbírótól, meg is fogod kapni.

* * * * *

– Az alapján, amennyire ezekre a hegyekre emlékszem, az erdei boszorkány kunyhójának valahol itt kell lennie, annak a hegynek a lábánál. – Soth egy magas, hóborította hegyre mutatott, a Dargaard-hegység egyik legmagasabb csúcsára.

– Vezess uram! – mondta Caradoc. A tiszttartó nem értette pontosan, miért jöttek el a Dargaard-hegység eme szinte teljesen lakatlan vidékére. Soth említett valamit, hogy megölnek egy boszorkányt, és megvédik az igazságot, de az egésznek nem sok velejét látta. Caradoc végül az egészet egy vállrándítással elintézte, mint újabb titokzatos utóhatását a tragédiának, amely Lord Sothot érte.

A két lovag dél felé haladt a mély és sötét hasadékban, amelyet a Lelkek Sebének neveztek. Egyórai lovaglás után megérkeztek az apró kőkunyhóhoz. A furcsa épületet félig elrejtették a föléje tornyosuló sziklák, melyek lecsapni készülő szökőárként magasodtak mögötte.

– Ott van! – kiáltotta Caradoc.

Soth a lova véknyába vágta a sarkát, és eliramodott a kis kőviskó felé. Caradoc követte.

Az épület ablakai sötétek és élettelenek voltak.

Soth leszállt a lováról, és a bejárathoz ment. Pillanatnyi habozás után előhúzta pallosát, majd hátralépett, és berúgta az ajtót. Meg kellett görnyednie, hogy beférjen az ajtón, és a pengéjét maga előtt tartva belépett a kunyhóba.

Lassan végigment a szobán, a sötét sarkokat fürkészve.

Mit kereshet? – tűnődött Caradoc.

Végül dühös ábrázattal visszafordult a bejárat felé. – A boszorka eltűnt! – mondta.

Egyszerre dühödten csapkodni kezdett a pallosával a levegőbe, darabokra zúzta a székeket, asztalokat, és mindent, amit csak a pengéje elért, hogy összezúzzon.

Caradoc először eltakarta az arcát, hogy megvédje a repkedő szilánkoktól, aztán kilépett a kunyhóból, és türelmesen várt, hogy ura kitombolja magát.

* * * * *

A következő reggelen három lovag érkezett Mirrel rokonainak a házához, és egy végtelenül jóképű, hosszú, vörös hajú és ugyanolyan hosszú, vörös szakállú férfi bekopogott az ajtón.

Mirrel nyitott ajtót, még hálóruhában.

– Te vagy Mirrel? – kérdezte a lovag. – A Dargaard erődbeli Lady Korinne valamikori udvarhölgye?

– Igen – felelte Mirrel, azt sem tudván, mi történik.

– Lord Caladen küldött, hogy kísérjünk el a Főbíróságra. Kérlek, készülj el, hogy azonnal indulhassunk!

Mirrel kapkodva átöltözött, majd a lovagokkal a Főbíróságra lovagolt. Amikor megérkeztek, azonnal a belső terembe küldték őket. Aztán a lányt egy nehéz faajtóhoz vezették, amelyen a Solamniai Lovagok jele díszelgett – egy fenséges jégmadár félig kiterjesztett szárnnyal, amely kardot tart éles karmai között. A madár alatt egy rózsa volt, fölötte pedig korona.

Mirrel kopogott.

– Gyere be – hallatszott belülről.

Benyitott. A szoba közepén Lord Caladen ült. Vele szemben üresen állt egy szék, feltételezhetően azért, hogy ő helyet foglaljon benne. A szobának nem voltak ablakai, és nem nyílt belőle másik ajtó; ami itt elhangzott, az soha nem hagyta el e falakat.

Belépett a szobába és leült. A szíve hevesen vert a mellkasában, és kellemetlenül kiszáradt a torka.

Lord Caladen mosolygott.

Mirrel egyszerre sokkal nyugodtabbnak érezte magát.

– Lady Leyla Gladria azt mondta, hogy talán érdekesnek találom majd, amit mondani akarsz.

– Nagyon is – mondta Mirrel, és nagy, megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkát.

– Jól van hát, mondjad!

És ő elmondta.

* * * * *

Gyilkosság – gondolta Lord Caladen. Ez súlyos vád volt, és hogy egy férfi a saját feleségét és gyermekét ölte meg, ennél súlyosabb ügyet nem látott még Krynn.

Képes lenne-e azonban egy olyan nagyszerű férfi, mint Lord Loren Soth, a Rózsa Lovagja, ilyen bűntett elkövetésére? Kitűnő vezető volt, rettenthetetlen katona, mindenki szerint jó és igazságos ember.

Mindenki szerint, kivéve a nagyon is életszerű, részletes beszámolót, amelyet Lady Korinne egykori udvarhölgye adott elő. Ha hinni lehetett a nőnek, akkor Soth megcsalta a feleségét egy elf szolgálóval, még az alatt is, amíg az asszony várandós volt. Ezt a vádat egyáltalán nem volt nehéz elhinni, tekintetbe véve a lovag apjának, Aynkell Sothnak a hírnevét.

Míg azonban a nőcsábász életmód ellentmondott az Eskünek és a Szabályzatnak, Lord Caladen hajlandó volt szemet hunyni az ilyen dolgok felett. Nem akarta elhinni a gyilkosság vádját, el akarta vetni a vádakat, mint egy elbocsátott nő megfontolatlan bosszúját, de sok minden, amit a nő mondott, túlságosan is hihető volt.

Keringtek pletykák az ügyről – pletykák, amelyek jóval ennek a Mirrel nevű volt szolgálónak a megérkezése előtt elértek Palanthasba. Az erődben élők hallották, hogy felsírt a gyermek, ami azt jelenti, hogy élve született. Ugyanezek az emberek hallották Lady Korinne sikolyait, ami azt sejteti, hogy ő is túlélte a szülést. Ott volt aztán a hamvasztás ügye is; még akkor is, ha Sothot letaglózta a felesége és a gyermeke halála, a villámgyors hamvasztás akkor is ellenkezett a solamniai hagyományokkal. Lady Korinne-t egy ideig fel kellett volna ravatalozni, hogy mindenki leróhassa a tiszteletét, aztán pedig méltó temetést rendezni neki, a Soth család kriptájában. Lady Korinne helyzetében ez a szertartás magától értetődő lett volna.

Mint mindenki más, Lord Caladen is hallotta a szóbeszédet: azért égették el őket, hogy ne terjedjen el a fertőzés, de mint mindenki más, ő is nehezen tudta ezt elhinni. Miféle járvány okozhatja, hogy egy nő belehaljon a szülésbe?

Ha pedig nem azért, hogy a ragály elterjedését megakadályozzák, akkor miért kellett olyan gyorsan elintézni a szertartást?

El akarták rejteni a gaztett bizonyítékait. Ez volt az egyetlen indíték, amire Lord Caladen gondolni tudott. Ez volt az egyetlen értelmes magyarázat. Egyértelműen bűzlött valami.

Aztán, arra gondolt, hogy Soth milyen hamar újranősült, és a második gyermek milyen hamar született Lady Korinne halálát követően.

Egyértelműen vizsgálatot kellett indítani.

– Fenton! – kiáltott Lord Caladen a titkára, Garrett Fenton, a Kard Lovagja után.

– Igen, Lord Caladen – lépett be a Lord irodájába Fenton.

– Küldjön üzenetet a Dargaard erődbe...

22. fejezet

Több hét eltelt, mire Soth el tudott menni Palanthasba, és addigra a Palanthasban élő Solamniai Lovagok között már úgy kavargott a szóbeszéd, mint hópelyhek a viharban. A nagy kikötővárosban állomásozó lovagok véleménye megoszlott, hogy vajon miért rendelték Lord Sothot a Főbíróságra. Voltak, akik szerint elhanyagolta a Rózsa Lovagjaként ráháruló kötelességeit, vagy valami más módon megsértette az Eskü és a Szabályzat előírásait. Mások szerint valami sokkal rosszabbat tett, nemcsak a Solamniai Lovagok törvényeit sértette meg, hanem a jó viselkedés szabályait is, amelynek Solamnia – sőt, valójában Krynn nagy részének – minden lakója igyekezett megfelelni. Mégis, mások rendíthetetlenül hittek a teljes ártatlanságában. Szerintük csak azért hívatták be, hogy aláássák családja nevének jó hírét.

A hosszadalmas várakozás alatt Lord Caladennek bőven volt lehetősége, hogy utánanézzen a dolgoknak, amelyeket Mirrel mondott neki. Legnagyobb rémületére, a legfontosabb pontok nagy részét mások is megerősítették, olyanok, akiknek semmi más indoka nem volt, csak az, hogy az igazat akarta mondani.

Miután ilyen felfedezéseket tett, nem maradt más lehetősége, mint végére járni az igazságnak, akármilyen hatással is lesz a Solamniai Lovagok jó hírére. Az ő véleménye szerint a lovagság jobban járt, ha gyors és súlyos ítéletet hoznak egy lovag felett, mint ha bármilyen módon is megpróbálják véka alá rejteni az igazságot. Az igazság feltartóztathatatlan erő, és végül mindenképpen győz a hazugság felett. Ha ez megtörténik, akkor nem csak egy lovag fog megbukni; az egész lovagságot tönkreteheti. Nem, ez olyasmi, aminek sürgősen a végére kell járni. Minél gyorsabban, annál jobb.

Sothot hat lovag fogadta – minden rendből kettő – a Főpap Tornyánál, a Solamniai Lovagok főhadiszállásánál, amely a városba vezető hegyi ösvényt őrizte.

– Elnézésedet kérem, Lord Soth – mondta Garrett Fenton, a Kard Lovagja, a kísérők vezetője. – De a főbíróság úgy kívánja, hogy egyedül lépj be a városba.

Igaz, hogy ez valamelyest szokatlan volt, de nem teljesen példa nélküli. Soth mégsem értette, miért ne maradhatna a saját lovagjai társaságában az út hátralévő részén is. Végül is csak valami mindennapos ügyben hívták a városba. Mindazonáltal tiszteletben tartotta a főbíró kívánságát, és elvált a lovagjaitól. – Várjatok meg! Nem maradok sokáig.

– Itt leszünk, uram – mondta Caradoc. – Pontosabban a Csámpás Kacsában várunk majd.

Lord Soth nevetett. A Csámpás Kacsa népszerű fogadó volt Palanthas délkeleti peremén. A városba igyekvők, ha megálltak ott, gyakran nem is jutottak be magába a városba.

– Hagyjatok egy korsóval nekem is!

– Semmit sem ígérhetek – felelte Caradoc.

Soth lovagjai mind nevettek.

A hat kísérő nem.

Sothot egyenesen a Főbíróság épületébe vezető úton kísérték végig. Ahogy az utcán lovagoltak, feltűnt neki, hogy jóval több lovag van kint, mint szokott.

Egyszerre rossz érzése támadt, hogy valami nincs rendjén. A lovagok nemcsak, hogy ott sorakoztak az út mellett, de többen kivont karddal ültek a lovukon, tettre készen.

Soth szorosan megragadta a kantárszárat, és megpróbált áttörni a sorokon, de azon kapta magát, hogy a kísérői minden oldalról útját állják.

Akkor a pallosa után nyúlt, de azt kellett látnia, hogy a balján haladó lovag már kihúzta azt a hüvelyből.

Soth pillanatok alatt Lord Sothból, a Rózsa Lovagjából, Lord Soth, a Főbíró, Lord Adam Caladen foglya lett.

– Mit jelentsen ez? – mordult a lovagtársaira.

Senki sem válaszolt.

– Mind megőrültetek?

Megint csak csend.

Megpróbált leszállni a lováról, de alig tudott mozogni, olyan szorosan közrefogta a többi lovag. Azért tovább küzdött.

– Lord Caladen majd mindent elmagyaráz, ha odaértünk a Főbíróságra – mondta Garrett Fenton. – Addig, Lord Soth, kérlek, viselkedj a lehető legnagyobb méltósággal és becsülettel.

A fogoly beharapta az alsó ajkát, és felháborodottan fújt egyet, de többet nem próbált megszökni. Amikor odaértek a bíróság előtti udvarra, már egy tucat lovag várta őket, hogy fogadják, mind teljes páncélzatban és kivont karddal.

Észrevett egy ismerős arcot az összegyűlt sokaság szélén.

Egy női arcot.

Jobban megnézte, és felismerte benne Isolde előző udvarhölgyét, ugyanazt az udvarhölgyet, aki olyan hűségesen szolgálta az előző feleségét, Lady Korinne-t, a halála előtt utolsó évben.

Hogy is hívták? Miriam? Miranda? Mir... Mirrel, ez az. Isolde elküldte az erődből. Mindenki azt gondolta, hogy Istarba megy, de úgy látszik, inkább egyenesen Palanthasba jött. Egyenesen Caladen Főbíróhoz.

– Most már leszállhatsz – mondta Fenton.

Soth leszállt a nyeregből, és a lovagok körbevették.

Mirrel is közelebb jött, nyilván azért, hogy jobban megnézhesse ebben a megalázó helyzetben.

Soth látta, hogy ott áll, csak néhány lépésre tőle, néhány Solamniai Lovag gyűrűjében.

Ez az egy szerencséje – gondolta Soth.

Ha a rendtársai nincsenek ott védelmére, talán már végzett volna vele.

* * * * *

A Főbíróság épületében komor hangulat uralkodott. Hiába sorakozott olyan sok ablak a terem fala mentén, délutánig alig sütött be a nap. Most egészen árnyékos volt a terem, és ez rányomta bélyegét a tárgyalásra is.

Lord Caladen egy nagy székben ült, amely már szinte trónnak látszott. A balján egy fiatal Korona Lovag, vagy talán csak egy fegyvernök helyezkedett el, akinek az volt a feladata, hogy feljegyezze a hallottakat. A jobbján Drey Hallack ült, a Rózsa Lovagja, aki tanácsadóként működött Lord Caladen mellett, az Eskü és a Szabályzat ügyeit illetően – hiszen életének nagy részét ennek a tanulmányozásával töltötte.

Tőle jobbra Lord Cyril Mordren ült, a Főpap, és Olthar Uth Wistan, a Solamniai Lovagok Hadvezére. Ők nem fognak részt venni a nyomozásban, de eljöttek, hogy kifejezzék összetartozásukat Lord Caladennel, és biztosítsák a támogatásukról. A sor legvégén üres szék állt, a Solamniai Nagymester, Leopold Gwyn Davis tiszteletére, aki nemrégiben hunyt el, hosszú betegeskedés után. Most szervezték a Lovagok Nagygyűlését, hogy megválasszák Davis utódját, de még hónapok voltak hátra a találkozóig, amelyre a lovagi rendek legalább háromnegyedének el kellett küldenie két lovagját képviselőként, hogy szavazzanak.

Lord Caladen balján hét Solamniai Lovag ült – kettő a Korona, kettő a Kard és három a Rózsa rendjéből –, akik egyszerű többségi szavazással fognak dönteni a vádlott sorsáról.

Soth, amikor látta, hogy a Főbíróság kihallgatásra rendezkedett be, tudta, a dolgok sokkal rosszabbul állnak, mint képzelte. Ha valami semmiség miatt hívták volna Palanthasba, a lovagok törvényeinek valami kisebb megsértése miatt, akkor elég lett volna, ha egyedül a Főbíró hallgatja ki. A hét lovagból álló esküdtszék jelenléte arról árulkodott, hogy a vádak jóval súlyosabbak. Soth eddig egyszer látott esküdtszéki tárgyalást, amikor egy lovagot a rendtársa meggyilkolásával vádoltak.

Sothot nyilvánvalóan gyilkossággal vádolták. Igaz, hogy foglyul ejtették a kísérői, de addig ártatlannak számít, amíg a bírái bűnösnek nem találják.

Lord Caladen felemelte a jobbját, és lassan elült a termet addig betöltő folyamatos zsongás.

A vádlott állva maradt a főbíró előtt, vállát kihúzta, mellkasát pedig büszkén kidüllesztette. Semmit nem fog beismerni a vádakból.

– Lord Loren Soth, a Dargaard erődből – mondta Lord Caladen. – Azért hívattunk a Főbíróságra, hogy válaszolj a kérdéseinkre a feleséged, Lady Korinne Soth, és újszülött gyermeke halálát, és annak körülményeit vizsgáló hivatalos nyomozásunk keretében.

A terem egységesen felhördült, most, hogy végre véget vetettek a pletykáknak, és mindenki számára világossá vált, miért hívatták Lord Sothot.

Soth érezte, hogy elvörösödik az arca, és vére forrni kezd a haragtól. Ez csak egy kivizsgálás ugyan, de így is bűnösnek találhatják, a napvilágra került értesülések alapján. És még ha tisztázza is magát minden gonosztett alól, akkor is már a puszta vádaskodástól is örök csorba esik a nevének jó hírén. Ha ennek vége lesz – fogadkozott magában –, mindenki megfizet, aki felelős ezért.

Nagyon, keservesen megfizetnek.

– Szörnyű tragédia – mondta Soth szenvtelen, nyugodt hangon. – Mély sebet hagyott bennem. – Elhallgatott. – Semmi mást nem akartam, csak elfelejteni ezt a sorscsapást, és el is indultam ezen az úton. – Újra elhallgatott. – De természetesen az igazság érdekében válaszolok minden kérdésre. Akkor ez az ügy nyugalomra lel az elmémben, a szívemben és a lelkemben.

Lord Caladen bólintott.

A terem egyre hangosabban morajlott, amíg a Főbíró oda nem hajolt a feljegyzést készítő lovaghoz, és csendet nem kért.

– Csendet! – kiáltotta a lovag.

A terem megint elcsendesedett.

– Lord Soth – kezdte Lord Caladen. – Úgy tűnik, vannak, akik úgy gondolják, Lady Korinne nem a szülésbe halt bele.

– Mindenkinek joga van azt gondolni, amit akar, bármilyen alávaló legyen is az – mondta Soth.

– Azt mondják, hogy nem természetes halállal halt meg a szülés alatt, hanem karddal gyilkolták meg, utána.

Újabb egyöntetű felhördülés. Ezúttal többen azt is suttogták: – Nem!

– Teljesen becstelen feltételezés.

Lord Caladen összeillesztette a két tenyerét a melle előtt, mintha csak imádkozna. – Talán – mondta. – Talán nem.

Soth hallgatott.

– A legérdekesebb, hogy azok, akik szerint Korinne és a gyermek gyilkosság áldozata lett, azt is tudni vélik, ki forgatta a gyilkos fegyvert.

– És ki lenne az?

Lord Caladen nagy lélegzetet vett. – Te, Lord Soth.

* * * * *

A Csámpás Kacsa ajtaja kivágódott, és egy fiatalember rohant be rajta a fogadóba, feldúltan és lihegve.

– Könnyen lepattanhat egy gombod, ha így rohansz – nevetett Caradoc.

– Ti vagytok azok a lovagok, akik Lord Sothtal érkeztetek? – kérdezte az ifjú, amikor képes volt megszólalni. Caradoc letette a korsóját. – Mi vagyunk. Miért?

– Lord Caladen épp most vádolta meg az uratokat Lady Korinne és a gyermek meggyilkolásával.

– Mi?

– Hazugság!

– Csak tréfálsz, ugye? – kiabáltak hitetlenkedve a lovagok a hír hallatán.

Mind, kivéve Caradocot.

Meghallva a végzetes híreket, csak felemelte a korsóját, és ivott még egy kortyot.

* * * * *

– Nem tettem ilyesmit! – kiáltotta Soth erős, szilárd hangon. – Teljes szívemből szerettem a feleségemet, és soha semmivel nem ártottam volna neki. – Körülpillantott a termen. – Melyik senkiházi volt az, aki kitalálta ezt a vad és alaptalan vádat? Ki mer ilyen felháborítóan aljas dolgot állítani?

– A néhai Lady Korinne udvarhölgye, egyrészt – felelte Lord Caladen.

Soth megvetően felkacagott, és a fejét rázta. – Hinnél egy egyszerű szolgáló szavának a Rózsa Lovagjával szemben, aki esküvel fogadta, hogy az Eskü és a Szabályzat szigorú előírásainak megfelelően éli az életét?

– Nem – felelte Lord Caladen. – Az ifjú Mirrel szavai nem voltak elegendőek, hogy meggyőzzenek, és eljárást indítsak. Voltak mások is.

A Főbíró intett a terem végében őrt álló lovagnak. A lovag elhagyta a termet, és egy pillanat múlva egy idős elf hölggyel tért vissza, akit átvezetett a tömegen a Főbíróhoz.

Soth felismerte az idős nőt, és kissé felszabadultabb lett. Megmentette a nő életét, és kiszabadította a társaságukat az ogrék karmaiból. Csak azért hozhatták, hogy mellette szóljon.

– Hogy hívnak? – kérdezte a jegyzőkönyvvezető.

– Osla – felelte az öreg hölgy. – Osla Stirling.

– Elmondanád, kérlek, mit tudsz Lord Soth és megboldogult felesége, Lady Korinne kapcsolatáról?

Az elf nő Sothra nézett, a szemét enyhén összehúzta. A gúny félreismerhetetlen jele.

Soth rájött, a nő valószínűleg rossznéven vette, hogy ő csak úgy ellopta az orra elől Isoldét. Azt nem tudta, hogy egyszer el is ment Isoldéért, de sejtése szerint így kellett történnie.

– Hónapokkal ezelőtt – kezdte az idős hölgy. – A Dargaard erődbe utaztam, hogy Isolde Denissát visszavegyem a rám bízott lányok csapatába.

– Miért került oda? – kérdezte Lord Caladen.

– Lord Soth ragadta magával Dargaard erődbe, hogy a saját gyógyítója a gondjaiba vegye.

– Lord Soth eszerint megmentette az életét?

– Azt nem tudom megmondani. Lehet. Az is lehet viszont, hogy a segítsége nélkül is megmaradt volna. Csak azt tudom biztosan állítani, hogy amikor megpróbáltam Isoldét hazavinni Silvanestibe, nem akart visszajönni a csapatunkba.

– Ez miért volt?

– Azt mondta, úgy döntött, hogy az erődben marad. Azt mondta, Lord Sothnak szüksége van rá.

Lord Caladen bólintott. – Mi okból?

– Úgy tűnik, azért, mert vigasztalásra lelt nála – az elf hangja enyhén megtört –, mert a felesége nem tudott neki gyermeket szülni.

A terem egyszerre nagyon zajos lett.

– Nevetséges! – üvöltötte Soth. – Ha ilyen súlyos bűntettel akarnak vádolni, elvárom, hogy a vádat szavahihetőbb tanúkkal támasszák alá, mint egy volt mosónővel és egy meghülyült, vén elf nővel. – A tömeg felé fordult. – Az ő szavukat állítják szembe egy Solamniai Lovag szavával, egy lovagéval, aki a lehető legmagasabb rend tagja.

– Úgy van! Úgy van! – kiabáltak sokan a tömegben, akik nyilvánvalóan Soth oldalán álltak.

– Elfogadom – mondta Lord Caladen, majd megvárta, amíg elül a zaj, és így folytatta. – Elfogadom. Elfogadnád-e akkor Stefan, a gyógyító szavát, az egyetlen emberét, aki jelen volt, amikor Lady Korinne megszülte gyermekét?

Soth először meglepődött a kirurgus nevének említésén, mivel nem tudott róla, hogy az öreg eljött volna Palanthasba. Mivel azonban tudta, hogy bizalmas embere hamarosan ki fog állni mellette, sóhajtott egy nagyot megkönnyebbülésében. Stefan hű volt az ő saját személyéhez, és az egész Soth családhoz is, évtizedek óta. Ő biztosan meg fogja erősíteni ura ártatlanságát.

– Teljes mértékben, Lord Caladen. Az ő szava kell, hogy a döntő szó legyen ebben az ügyben, úgyhogy talán egyszer s mindenkorra, minden kétséget kizárólag le lehet zárni ezt a vizsgálatot.

– Egyetértek – mondta Lord Caladen. – Hozzátok ide a gyógyítót!

Lord Caladen megint intett a terem végében őrt álló lovagnak. Pillanatokkal később a meggörnyedt Stefant vezették át a tömegen.

Soth biccentett neki, amikor az elhaladt mellette, de a gyógyító nem viszonozta a mozdulatot, ijedt szeme a főbíróra szegeződött.

– Hogy hívnak? – kérdezte Lord Caladen.

– Stefan – felelte. – Stefan, a gyógyító.

– Más néven nem ismernek?

– Nem.

– Te vagy a Dargaard erőd kirurgusa?

– Igen.

– Te ápoltad Isolde Denissát, az elf hajadont, amikor az erődbe vitték?

– Igen.

– És mit állapítottál meg a sebesüléseiről?

– Nos – mondta bizonytalanul Stefan. – Nos, elég súlyosan megsebesült, és azt kell mondjam, ha Lord Soth akkor nem hozta volna el hozzám, akkor talán ma már nem lenne az élők sorában.

Soth megengedett magának egy halvány mosolyt. Stefan az ő belső köréhez tartozott. Ha a Főbíró azt képzelte, rá tudja venni az öreget, hogy ellene beszéljen, hát nagyon tévedett.

Lord Caladen arca nem árult el semmiféle érzelmet, ahogy továbbkérdezte Stefant. – Akkor is jelen voltál, amikor Lady Korinne megszülte gyermekét az erődben?

– Igen.

Lord Caladen nagy levegőt vett. – A hölgy és a gyermek túlélték a szülést, vagy belehaltak a szülésbe?

Stefan megint habozott egy pillanatig. – Nehéz terhesség volt, és Lady Korinne-t szinte szüntelenül fájdalmak gyötörték, ahogy közeledett a szülés ideje. Sajnálatos módon, végül nem bírta elviselni a fájdalmat és meghalt, miközben megszülte a gyermeket. Sajnos, további bonyodalmaknak köszönhetően a gyermek is meghalt.

A terem végében felerősödött a zaj.

Soth szélesen elmosolyodott. Ha a szülés egyetlen szemtanúja azt állítja, hogy Korinne belehalt a szülésbe, akkor a főbírónak nincs más választása, minthogy teljes és nyilvános bocsánatkérést eszközöljön ezért a komédiáért, és őt rögvest el fogják engedni.

Lord Caladen azonban láthatólag nem volt megelégedve Stefan kijelentéseivel. Mintha nem hitt volna a gyógyító szavának. Aztán Sothra nézett, és látta a vádlott arcára kiülő széles mosolyt.

– Figyelmeztetlek, Stefan. A Dargaard erőd gyógyítójaként kötelességed az Eskü és a Szabályzat által előírt erkölcsi kódex szerint élni.

– Természetesen, uram.

– Akkor tudod, hogy milyen súlyosan vét az a becsület ellen, aki hamis dolgot állít, ráadásul itt, a Főbíróságon.

– Igen, természetesen.

– Jó. Akkor bizonyára boldogan beleegyezel egy kis próbába, amely egyszer s mindenkorra bebizonyítja, hogy valóban az igazat mondod.

Stefant sarokba szorították. Nem volt más választása, minthogy beleegyezzen. – Ahogy kívánod – mondta.

Soth körülpillantott, el nem tudta képzelni, hogy – Paladine nevére – mi készülhet.

Lord Caladen felemelte a jobb kezét, és intett valakinek a tömegben, hogy menjen előre. Alacsony, vékony, fehér és sárga köpenyt viselő alak vált ki a tömegből.

– Egy mágus? – kérdezte Soth. – Miféle játék ez?

– Nem játék, Lord Soth. Csak az igazságot kutatjuk.

– De ha nem tévedek, ez – a fehér-sárga köpenyes férfira mutatott – egy mágus. Bizonyára tisztában vagy vele, hogy a mágiát betiltotta az istari papkirály. Milyen célt szolgálhat ez a varázsló a Főbíróságon?

Lord Caladen megvárta, míg csend lesz, majd így szólt: – Nem minden varázslatot tiltott be a papkirály. A mágia egyes válfajai, amelyek a Jó előmozdítását, az igazság és a tudás keresését szolgálják, továbbra is elfogadottak.

– De én nem... – dadogott Soth.

– Ha Stefan az igazat mondja, akkor semmi baja nem lesz, ha ez a jó mágus igazmondás varázslatot bocsát rá, hiszen csak az fog kiderülni, hogy a szavai nem hazudnak.

Sothot is a saját szavai ejtették csapdába, akárcsak az imént Stefant. Ha vitatkozni kezd, úgy fog tűnni, mintha valami rejtegetnivalója lenne. Ha azonban készségesen beleegyezik a próbába, és a varázslat sikeresnek bizonyul, mindenki meghallja az igazságot.

Ezt nem kockáztathatja meg.

– Tiltakozom, Lord Caladen, Stefan már elmondta...

– Te pedig azt mondtad, hogy elfogadod a gyógyító szavát az utolsó szónak ez ügyben. Akkor most nyugodj meg, és hagyd a gyógyítót beszélni! – Biccentett a mágusnak.

A mágus hátrahúzta a köpenye jobb oldalát, és a kezében felcsillant egy áttetsző, kék kő. Egy bőrszalagon lógott, amelyet szorosan az ujjára csavart. Közelebb ment Stefanhoz a kővel, mire az egyszer csak különös, izzó fényben felragyogott. A mágus mormolni kezdett valamit, és torokhangokat adott ki. Percek teltek el, majd a varázsló bólintott Lord Caladen felé, aztán hátralépett, és Stefan ott maradt, mereven állt és üres tekintettel bámult a terem végébe.

– Stefan most egy igazmondás varázslat hatása alatt áll, és képtelen hazudni, még ha akarna is – mondta Lord Caladen a teremben összegyűlt tömegnek. Nyilvánvalóan azt akarta megmutatni, hogy semmi csalás nincs a dologban, és nem egyszerűen azért varázsolták el az öreget, mert azt kell mondania, amit a Főbíró hallani akar. – Stefan, most kérdezek tőled valamit, és azt akarom, hogy a „zöld” szóval felelj rá.

A gyógyító bólintott.

– Milyen színű az ég?

– Kék.

– Nagyon jó.

– Namármost, Stefan, amikor Lord Soth az erődbe vitte Isolde Denissát, a lány sérülései életveszélyesek voltak-e?

– Nem.

– Hogyhogy?

– A sérülései idővel maguktól meggyógyultak volna.

A teremben csend honolt.

– Amikor világra segítetted Lady Korinne gyermekét, túlélte az anya a szülést?

– Igen. Jó egészségben volt. A gyermek megszületése tulajdonképpen jelentősen enyhítette a fájdalmát.

Halálos csend.

– Hát a baba? Ő túlélte a szülést?

– Igen. Túlélte. Csakhogy borzalmas torzszülött volt.

– Ha az anya és a gyermek túlélték a szülést, akkor hogyan halhattak meg utána nem sokkal?

– Soth bejött, és kiküldött a szobából. Amikor újra láttam, kijelentette, hogy mindketten belehaltak a szülésbe.

Továbbra se hallatszott egy pisszenés sem.

– Bement-e valaki a szobába, miután te Lord Sothot beengedted?

– Nem.

– Hogy néztek ki a testek, amikor legközelebb láttad őket?

– Darabokra hasítva. Nehéz lett volna bármelyik részről felismerni, hogy valaha emberhez tartozott.

Lord Caladen mély levegőt vett, és bólintott a mágus felé.

A varázsló előrelépett, és felszabadította Stefant az igézet alól.

A kirurgus zavartan nézett körbe, mint aki nem tudja, mi történt.

Soth tátott szájjal figyelte, mi történik, és egy szót sem tudott szólni. Most csak állt dacosan, megfeszített vállal, összeszorított szájjal, előreszegezett állal – a nemes és vitéz Solamniai Lovag klasszikus képe.

A nagyszerű lovag erős és vitéz képe azonban már nem volt elég, hogy elrejtse az igazságot.

Lord Soth gyilkos volt.

– Solamnia Lovagjai – szólította meg Lord Caladen az esküdtszék hét lovagját. – Hallottátok Stefan, a gyógyító szavait, amelyeket az igazság varázslat hatása alatt mondott. Hogy ítélitek meg a vádlottat?

A hét lovag halkan tárgyalt több percen keresztül, majd Lord Walter Dukane, a Rózsa Lovagja felállt, és a Főbíróhoz fordult.

– Bűnös, minden vádpontban – mondta Lord Dukane. – Egyhangú szavazással.

Lord Caladen ünnepélyesen bólintott, majd lassan a vádlott felé fordult. – Loren Soth – mondta, megfosztva a lovagot a Lord címtől. – Ezennel kijelentem, hogy bűnösnek találtattál az Eskü és a Szabályzat súlyos megsértésében, a feleséged és gyermeked meggyilkolásában, amely bűnökért halállal kell fizetned. Azonnal őrizetbe veszünk, és ahogy lennie kell, holnap, pontban délben, sor kerül a kivégzésedre, nyilvános fejvesztés formájában, Palanthas főterén.

Az elítéltet, akinek merev arckifejezése nem árult el semmi érzelmet, egy mellékajtón kivezették a teremből.

A terem végében az emberek hitetlenkedve rázták a fejüket.

Sokan sírtak is.

23. fejezet

Egy surranó apa állt a kunyhója bejárati lépcsőjén, a Mid-O-Hylo nevű falu szélén, és a ködszerű felhőket nézte, amint leereszkednek a magas nyugati hegyekből és az alacsony keleti hegyekből.

A világosszürke köd lepelként borította be a vidéket, és minden általa eddig látott ködtől eltérően nagyon sötét volt és nyomasztó.

– Mi történik, apa? – kérdezte a surranó kisfia, ahogy a kunyhó felé szaladt az ösvényen, és a lófarka suhogva repdesett a nyomában.

– Valami.

– Valami mi? – kérdezte a fiú.

– Valami – ismételte meg a surranó. – De hogy pontosan mi, azt nem tudom.

– Valami különös, azt lefogadom – mondta a fiú, a falu körüli földeket lassan elborító ködöt nézve, amely egyre jobban eltakarta a napfényt.

– Igen – mondta a surranó.

– Valami furcsa, szerintem.

– Igen.

– Nagyon emlékeztet arra a hófehér kristálygömbre, amit annak az alvó lovagnak a kezében találtam, amikor utoljára Thelgaardban jártunk.

Az idősebb surranó nem mondott semmit, csak mereven nézte a jelenséget. Mintha a füstként gomolygó köd magával ragadná, és megsemmisítette volna az általában rá jellemző gondtalan életszemléletét. Ez a gondolkodásmód egész életében jó szolgálatot tett neki, még akkor is, amikor a dolgok igazán rosszra fordultak.

A surranó, életében először, megismerte a félelmet.

– Gyere be a házba! – szólt oda a fiának.

– De ez olyan hátborzongató, apa – mondta a kicsi. – Nem maradhatnánk még egy kicsit, hogy nézzük a ködöt?

A surranó elkezdett hátrálni a kunyhó felé. A fia azonban nem mozdult, és kapkodott a kezével a ködben, mintha az ujjai közé akarná fogni.

– Jól van – mondta az apja. – Te kint maradhatsz, és nézheted, ha akarod, de én bemegyek, és az ablakból nézem. Onnan sokkal kísértetiesebb.

– Kísértetiesebb? – kérdezte a gyerkőc. – Én is látni akarom! Hadd menjek be!

A fiatal surranó vidáman beszaladt a házba, nyomában a komor apával.

Amikor mindketten bent voltak, az apa becsukta az ajtót, és szorosan bezárta, először, amióta felszerelte a fényes réz zárat, amelyet egy caergothi fogadó ajtaján talált, és úgy vélte, hogy helytelenül értékelik ott olyan nagyra.

Tudta, azzal, hogy bezárja, megsérti az ajtó rendeltetését, de túlságosan is megrémisztette a terjedő, baljós köd, semhogy ezzel törődjön.

24. fejezet

– Nyilvánvalóan valami óriási tévedés történt az igazságszolgáltatásban – mondta Caradoc. A Csámpás Kacsában állt a lovagjaival szemben, egyik lába a székén, a másik az asztalon.

– Igen, igazságtalanság! – kiáltotta az egyik lovag. Nem tudta, melyikük beszélt, és ezért azt sem tudta megállapítani, hogy a szavak Soth mellett szóltak, vagy ellene.

A lovagok nagy része még mindig nem tért napirendre a történtek felett. Valami mindennapos semmiség miatt utaztak Palanthasba, és erre a vezérüket halálra ítélik.

Teljes őrületnek tűnt.

Hiszen Lord Soth élő példája volt mindannak, aminek a Solamniai Lovagok az életüket szentelték. Fénylő példája volt mindannak, ami a lovagságot jóvá és dicsőségessé tette.

Voltak azonban a lovagok között olyanok, akik elkezdték kétségbe vonni az uruk erényességét. Jó okkal. Látták az elfet, Isolde Denissát az ogrék támadása után, és bár akkor egyikük sem mondta, sokan furcsállották a ragaszkodását ahhoz, hogy az elfet az erődbe vigyék. Aztán ott volt maga az ítélet. Sothot kikérdezték a Főbíróságon és hét Solamniai Lovagtársuk bűnösnek találta. Ilyen ügyekben ritka az egyhangú ítélet, ezért nem lehet félvállról venni a tárgyalás végeredményét. Na és a Főbíró? Halálra ítélne egy Solamniai Lovagot, egy Rózsa Lovagot, ha nem lenne biztos a dolgában?

Caradoc elgondolkodott rajta, mit jelent Soth halálos ítélete. Ha ura eltűnne, akkor lehet, hogy megnyílna az út Caradoc előtt, és ő maga vehetné át az erőd irányítását. Izgalmas lehetőség, de nem túl valószínű. Mint a Rózsa Lovagok működésének központja, a Dargaard erőd valószínűleg egy másik Rózsa Lovagot kapna parancsnoknak, és Caradoc hamarosan a háttérbe szorulna, névtelen Korona Lovagként. Nem, az ő sorsa eltörölhetetlenül Lord Sothéhoz van kötve, és még ha Soth kegyvesztetté is válik, akkor is jobb az ő tiszttartójának lenni, mint csak egynek a Solamniai Lovagok között.

Időközben az összegyűlt lovagok susmorogni és morgolódni kezdtek, és Caradoc érezte, nem sok hiányzik, hogy kibontakozzon egy lázadás. Nem hagyhatta, hogy efféle gondolatok gyökeret verjenek a lovagtársai fejében. Ha nem tesz ellene, minden remény füstbe megy, hogy Soth valaha is visszatérhessen a Dargaard erődbe.

– Egy sincs köztünk, aki ne köszönhetné Lord Sothnak az életét – mondta. – Azt tudom, hogy engem már számtalanszor megmentett, és gyanítom, ez mindnyájunkra igaz.

A lovagok többsége Caradoc felé hajlott, de voltak még néhányan, akiket nem sikerült meggyőzni.

– Te, Krejlgaard lovag – folytatta Caradoc. – Nem ő húzott-e ki a Vingaard-folyó legsötétebb mélyéről, amikor átkelés közben beleestél a lovad hátáról?

A Korona Lovagja lehajtott fejjel hallgatott.

– Meyer Seril, nem látta-e el élelemmel a teljes családodat Lord Soth, amikor az egész termést elvitték a sáskák?

– De – mondta Seril. – De igen.

– És te, Derik Grimscribe, hát nem a mi urunk támogatott, amikor kérelmezted a felvételedet a lovagságba, miközben mindenki más úgy gondolta, hogy túl gyenge vagy hozzá?

– Szégyenkezve kell bevallanom, hogy elfeledkeztem róla – mondta Grimscribe.

– Úgy látszik, sokunkkal ez történt! – kiáltotta Caradoc. – Mindannyiunknak szégyenkeznünk kell, hogy kétségbe vontuk – akár csak egy pillanatra is – urunk ártatlanságát. Mert tudom, olyan biztosan és olyan erős meggyőződéssel, amilyet még soha, semmilyen ügyben nem éreztem – Caradoc itt megállt, és lehalkította a hangját –, ha közülünk találtak volna valakit bűnösnek és ítéltek volna halálra, Lord Soth nem vesztegetné vitatkozással az időt, hogy bűnös vagy ártatlan az illető.

A lovagok beszéltek egymás között, és Caradocnak úgy tűnt, hogy sikerült az utolsó néhány kétkedőt is meggyőznie, hogy lássák az érem másik oldalát is.

– Van valami ötleted, Caradoc lovag? – kérdezte Colm Farold.

Caradoc körülnézett, noha a fogadót kiürítették, és a lovagtársain kívül senki nem volt a szobában. Azért csak suttogva beszélt. – Az a javaslatom, hogy mentsük meg.

– De hát ugyanolyan lovagok őrzik, mint mi magunk – vetette ellene Farold.

– Ma este igen – mondta Caradoc. – De holnap reggel talán már nem.

Farold bólintott. – Melletted állok.

A Faroldból áradó magabiztosság és meggyőződés úgy látszik, hatott a többiekre is.

– Én is melletted állok – mondta Meyer Seril.

– És én is – bólintott Derik Grimscribe.

Míg végül Soth lovagjai egymás után mind egyezségre jutottak.

* * * * *

Reggel nyoma sem volt a napnak. Elrejtőzött a sötét, nehéz felhőréteg mögé, amelytől az éjszaka sötétje a szokásosnál jóval később vonult csak vissza.

A levegő hidegét még fokozta a Branchala-öböl felett fújó jeges szél, amelyet Palanthas lakói közül többen baljós előjelként értelmeztek, és úgy döntöttek, hogy inkább el sem hagyják a házukat aznap. Mások egész egyszerűen nem kívánták látni az eseményt, mert nem akarták, hogy a nyilvános kivégzés megalázó látványossága bemocskolja a nagyszerű lovagról bennük kialakult képet.

Mégis, az emberek nagy része dacolt a hideggel, nedvességgel, és kimerészkedett, hogy megnézze a lefejezést. Az utcák már most tele voltak a városlakók legkülönbözőbb rétegeinek képviselőivel, a papokkal, kereskedőkkel, iparosokkal és munkásokkal. A gyümölcsárusok forgalma különösen megélénkült, egyszer csak élénk kereslet támadt minden portékájukra, még a legrohadtabb gyümölcseiket, zöldségeiket és tojásaikat is el tudták adni.

Sothot hajnalban ébresztették, majd utolsó étkezésként kenyeret és vizet ajánlottak neki, amit elutasított. Ezután egy szekérhez vezették, odakötözték a derekát, a csuklóját pedig odaláncolták a szekér padlójának közepéből kiálló nehéz faoszlophoz.

A lovagok, akik a feladatot kapták, hogy készítsék elő a rab szállítását, nem tűntek túl lelkesnek. Sőt, szinte már megvetéssel végezték a munkájukat, egy szót sem szóltak a kegyvesztett társukhoz, és kerülték a tekintetét. Itt volt egy közülük, az egyik legdicsőbb Solamniai Lovag, egy borzalmas gyilkosságért elítélve.

Az ő szívükben alig számított, hogy Soth bűnös volt vagy sem. Egy Rózsa Lovag volt, és jobb sorsot érdemelt. Az eszükkel azonban tudták, hogy az Eskü és a Szabályzat nem nézi el a lovagoknak, ha letérnek az útról. Ami pedig a végét illeti, a Szabályzat elő is írja, hogy a lovagokat súlyosabb büntetéssel kell sújtani, mint az egyszerű embereket, mert ha enyhébb lenne, az károsan hatna a Lovagság egészének megítélésére.

Emiatt a kivégzése reggelén Sothtal foglalatoskodó Solamniai Lovagok csak gyorsan végezni akartak a feladatukkal, hogy aztán túl legyenek rajta.

Soth megértette ezt, és megkönnyítette a munkájukat azzal, hogy semmit sem mondott, amikor odaláncolták az oszlophoz.

Végül elkészültek, és a csuklóit biztosan és szorosan odaerősítették az cölöp tetejéhez. Soth tett egy jelképes mozdulatot, hogy megpróbálja kiszabadítani magát, de tudta, minden valamirevaló fegyvernök is képes lett volna tökéletesen megkötözni.

Miközben a lovagok összeszedték a dolgaikat, az egyikük hátramaradt. A ruhái alapján fiatal Korona Lovag lehetett, de amúgy egyáltalán nem volt ismerős Sothnak, valószínűleg azért, mert csak nemrég vehették fel a lovagok sorai közé.

Az elítéltre nézett, enyhén szánakozó tekintettel. – Paladine könyörüljön a lelkeden – mondta.

Soth a fiatalemberre nézett, és rádöbbent, hogy az valószínűleg még az anyja mellén csüngött, amikor ő már Solamniai Lovag lett. A gondolat, hogy ez a fiú szánakozik rajta, a végletekig felbőszítette.

A fiatal lovagra nevetett, és így szólt: – Nem, fiú. A te lelkeden könyörüljön Paladine!

A lovagot láthatóan megrázták Soth szavai, és botladozva lépett le a szekérről.

Soth felkacagott.

Soth hű lovagjai hosszú órákig fent voltak, terveket szőttek a lámpás fényénél, amíg aztán a napsugarak is voltak már olyan erősek, hogy kellőképpen megvilágítsák a félreeső béristállót, ahova elvonultak, nehogy meglássák vagy kihallgassák őket a Főbíró kémei.

Nem egyszerű dolgot terveztek. Ha egy ogre vagy barbár banda ejtette volna foglyul Lord Sothot, vagy egy goblin csapat bocsátott volna rá valami igézetet, akkor valószínűleg egészen egyszerű lett volna a megmentése.

Most azonban a Solamniai Lovagok foglya volt. A követőinek gyakorlatilag semmi előnyük nem volt, hiszen a lovagok, akikkel szembe akartak szállni, ugyanolyan képzettek, mint ők. Ráadásul, hogy még rosszabb legyen a helyzet, több őr lesz, mint szabadító, ami által valóban csak hajszálnyi esély volt rá, hogy sértetlenül kiszabadítsák urukat.

Késő éjszakáig tárgyalták a lehetséges taktikákat, és végül Caradoc állt elő valamivel, ami esetleg az ő oldalukra billenthette a mérleget. – Solamniai Lovagok vagyunk, nem igaz?

– Persze, hogy azok – felelték a lovagok.

– És ezért feltételezik rólunk, hogy elfogadjuk Soth sorsát, ezért az Eskünek és a Szabályzatnak megfelelően viselkedünk.

A lovagok csendben várták, hogy Caradoc folytassa.

– Tehát, az urunk kiszabadítására tett bármilyen próbálkozásunk meglepetésszerűen fog hatni, hiszen senki nem számít rá, hogy elutasítjuk a főbíróság döntését.

A lovagok továbbra sem szóltak, emésztették az elhangzottakat.

Végül Wersten Kern szólalt meg. – Ezzel azonban azt mondod, hogy azért nem számítanak a kiszabadító akcióra, mert az már árulással ér fel, ami miatt valószínűleg jogfosztottá válunk, és száműznek minket a Solamniai Lovagok sorai közül.

Caradoc sóhajtott. Ha Kernnek kétségei vannak, akkor bizonyára másoknak is. Ez azt jelentette, hogy Caradocnak egyetlen utolsó esélye maradt, hogy meggyőzze a lovagokat, hogy mit kell tenniük. Ha most nem sikerül neki, Soth elveszett. – Nem, nem árulás – mondta Caradoc. – A tettünk az urunk iránti végtelen hűségünk megnyilvánulása lesz. Ami pedig a száműzetést illeti, miből gondoljátok, hogy nem szenvedett-e máris helyrehozhatatlan csorbát a nevünk, amiért Lord Sothhoz tartozunk? Abban sem lehetünk biztosak, hogy elhagyhatjuk a várost anélkül, hogy minket is bíróság elé állítanának.

Kern átgondolta társa szavait, majd végül bólintott.

– Caradocnak igaza van. Valószínűleg már így is átkozottak vagyunk a többi lovag szemében – szünet. – Ha így áll a dolog, én úgy vélem, akkor van a legjobb esélyünk kiszabadítani Lord Sothot, és élve elhagyni Palanthast, ha kihasználjuk a meglepetés erejét.

A lovagok beleegyezően mormogtak.

– Rendben – mondta Caradoc. – Akkor talán kezdjük el kidolgozni a részleteket.

* * * * *

A lovas szekér hirtelen rándítással indult, aztán lágyan – de legalábbis nem túl zajosan – gördült ki a Főbíróság udvarára. Ott a kocsis megállt, hogy a négy, lóháton ülő, alaposan kifényesített páncélt viselő lovagból álló kíséret elfoglalja a helyét a szekér négy sarkánál. Amikor a lovagok elhelyezkedtek, a szekér kigördült az udvarról, és elindult útjára Palanthas utcáin.

A város elrendezése leginkább egy hatalmas kerékhez hasonlított, amelyben minden utca egy küllőnek felelt meg, amely egyenesen a kerékagyhoz vezetett. Jelenleg az Óvárosban voltak, amely a Főbíróságot, Astinus ősi könyvtárát, a Palotát, a Solamniai Lovagok otthonait, és egyéb, a város védelme, irányítása és gazdasága szempontjából fontos szerveket foglalta magába.

A menet pillanatokon belül áthaladt az Óvárost Palanthas újabb részeitől elválasztó falon. A fal másik oldalán szélesebbek voltak az utcák, kisebb volt rajtuk a tömeg, és a levegő is tisztábbnak, frissebbnek és összehasonlíthatatlanul lélegezhetőbbnek tetszett.

Soth mély levegőt vett...

Ekkor a feje oldalát keményen eltalálta egy záptojás.

Az első a sok közül.

* * * * *

Palanthas kerékszerű elrendezése Soth lovagjainak előnyére vált. Mivel a város minden utcája a térre vezetett, mindegyik lovag külön útvonalon közelíthette meg a kivégzés helyét, így feltűnés nélkül jelentek meg, és észrevétlenek maradhattak, amíg el nem jön vezérük kiszabadításának és a menekülésnek az ideje.

Meyer Seril vállalta, hogy azon az úton megy, amelyen Lord Sothot is viszik. Csatlakozott a régi és az új városrészt elválasztó fal mögül előbukkanó menethez, és beállt a többiek mögé.

Annak ellenére, hogy Seril sisakot viselt, és úgy nézett ki, mint a legtöbb Solamniai Lovag a menetben, Soth észrevette a három fehér kamáslit a lován, és biccentett neki, amikor elhaladt mellette.

Seril meghajtotta a fejét, tudomásul véve ura jelzését.

Soth ezután még feljebb emelte a fejét, dacolva a ténnyel, hogy folyamatosan záporoztak rá záptojások és paradicsomok, sőt még egy-egy száraz lócitrom is.

Seril szíve majd megszakadt, hogy ilyen állapotban kell látnia az urát. Amikor meglátta, hogy tőle jobbra egy polgár elhajít egy tojást – egy tojást, amely egyenesen hátba találta Sothot –, Seril előbbre ment a lovával, amíg a dobálózó paraszt elé nem került. Akkor nagyot rántott a gyeplőn, ezzel kényszerítve a lovát, hogy elvétsen egy lépést, és kirúgjon a hátsó lábaival, hogy visszanyerje az egyensúlyát.

A ló jobb hátsó patája mellbe találta a férfit, kinyomva a tüdejéből a levegőt, és hátrarepítette.

Seril hátranézett, látta, hogy a hátán fekszik kiterülve, és próbál feltápászkodni, de képtelen összeszedni magát.

– Elnézésedet kérem – kért bocsánatot Seril. – Jól vagy?

A polgárt túlságosan lefoglalta, hogy megpróbáljon levegőhöz jutni, úgyhogy nem válaszolt.

* * * * *

Soth lovagjai közül Colm Farold érkezett először a város főterére – a kivégzőhelyre. A város délkeleti csücskéből jött, ezért neki kellett megtenni a legrövidebb utat. Farold után nem sokkal Caradoc is megjelent a dél felől jövő úton. Azután Wersten Kern érkezett északról, egy második lovat is vezetve a kantárszáránál fogva. Megtermett csatamén volt, és elég erősnek tűnt a rá váró feladat teljesítésére. Az állat azonban, nyilvánvaló méretei és ereje ellenére, más származású volt, mint a Solamniai Lovagok által használt paripák. Ha nekivágnak a Solamniai-síkságnak, biztos, hogy ez a ló le fog maradni. A kérdés az volt, hogy mennyi idő múlva kerül majd erre sor?

A rab, látva, hogy egyre több lovagja jelenik meg a téren, egyre magabiztosabbnak tűnt. Valóban, most jobban kihúzta magát, és meg sem rezzent, amikor eltalálták bűzlő lövedékek, amelyeket a tömeg felbőszültebb tagjai dobáltak.

Hosszú, fekete haja kócosan és csapzottan lógott, néhol koszos bőréhez tapadt, máshol viszont úgy állt, mint a szénaboglya. Erős, izmos testét piros, zöld és sárga foltok borították, amitől inkább harci színekkel festett barbárnak tetszett, semmint kegyvesztett Rózsa Lovagnak.

A szekér lassan a helyére gördült Sothtal a fából ácsolt vérpad mellé. Az emelvényen a fekete csuklyás hóhér türelmesen várta, hogy az áldozatát a helyére vigyék. Az ég borult volt ugyan, de a bakó hatalmas, kétélű bárdja így is gonoszul villogott a napfényben, amelynek sikerült áttörnie a felhőkön.

Amikor a szekér megállt, Caradoc szorosabbra markolta a lova gyeplőjét. Neki kellett jelt adnia a többi lovasnak.

Caradoc ellenőrizte a nap állását, majd még egyszer, utoljára felmérte a terepet. Tőle jobbra a magas rangú tisztviselők még nem foglalták el a számukra fenntartott helyeket. A tömeg szélén mindenhol lovagok álltak, de most láthatólag egyik sem figyelt túl éberen, hiszen semmi érdekes nem történt, és valószínűleg eszükbe sem jutott, hogy Soth esetleg megpróbál megszökni.

Caradoc ezután egyenként végignézett Soth lovagjain. Mindegyik alig észrevehetően biccentett felé, jelezve, hogy készen állnak. Ezután Lord Sothra pillantott; úgy tűnt, nyugtalankodik, hogy sikerül-e a szökés. A tiszttartó felemelte a jobb kezét, jelezve Sothnak, hogy legyen türelemmel.

A tér egyik sarkában felfordulás támadt, ahogy megjelent a Főbíró, a Főpap és a Hadvezér. Caradoc várt, amíg odaérnek a helyükhöz, majd enyhén felemelt ujjal jelzett a tér szemben lévő oldalán álló nőnek.

– A kisbabám! – kiáltotta a nő. – Valaki elrabolta a kisbabámat!

A figyelem hirtelen a tér egyik sarkából a másikba irányult, ahogy mindenki elkezdett nézelődni a nő elveszett gyermeke után.

Caradoc a magasba emelte a kezét, jelezve a többi hű lovagnak, hogy eljött a cselekvés ideje.

Wersten Kern pillanatokon belül a vérpadhoz vágtatott, és felugrott rá. Bal kezével habozás nélkül megragadta a hóhér hatalmas kétélű bárdját, páncélba bújtatott jobbjával pedig jókora csapást mért a bakó fedetlen állára.

A feketébe öltözött férfi hátratántorodott, majd az emelvényről az alatta állók közé zuhant.

Mielőtt még a hóhér egy nézőre is rázuhant volna, Kern meglendítette a bárdot, és a láncokra csapott, amelyek urát az oszlophoz kötötték. Több ütés után nyilvánvalóvá vált, hogy túl sokáig tartana elvágni a vastag, kovácsolt acélt.

– Az oszlopot vágd el – sürgette Soth. – Az alján.

Seril gyorsan elkezdett magával az oszloppal foglalatoskodni. Kettő... három... négy ütés, és az oszlop eldőlt, az alján éles, szétforgácsolt élekkel.

Soth azonnal megragadta a vastag fát, és lengetni kezdte, mint egy buzogányt, ezzel leütve az első két Solamniai Lovagot, akik felmásztak a szekérre, hogy megpróbálják megakadályozni a szökést.

– Erre, uram! – kiáltotta Kern, és az emelvényről a lova hátára ugrott.

Soth még mindig az oszlophoz volt láncolva, és sehol nem tudta megfogni, csak azon a végén, amelyiknél a lánc tartotta. Megpróbálta minél magasabbra tartani maga előtt, ahogy a szekérről az emelvényre ugrott.

Újabb lovag mászott fel az emelvényre. Soth megállította a lovag kardját a nehéz oszloppal, de ahhoz nem tudta elég gyorsan forgatni, hogy kardként használja. Újabb kardcsapást hárított, majd nagy, körkörös mozdulattal meglendítette az oszlopot, és leütötte a lovagot az emelvényre, mint ahogy a vacsoraasztalról söpri le az ember az edényeket egy karmozdulattal.

Soth ezután ráugrott a lovára, és a véknyába rúgott, még mielőtt elhelyezkedett volna a nyeregben. Az állat megindult a tömegben, ura pedig a vállára vette az oszlopot, hogy kimerült karjai pihenhessenek egy keveset, de azért készenlétben tartotta a rögtönzött fegyvert.

Colm Farold és a többi lovag azon ügyködött, hogy visszatartsa a palanthasi Solamniai Lovagokat. Ha egy is áttör a soraikon, akkor elzárhatja Soth elől a menekülés útját.

A meglepetés kétségkívül a hasznukra vált. A palanthasi lovagok közül sokan nem voltak felkészülve a harcra, és vonakodtak szembeszállni Soth lovagjaival, tekintve, hogy azok teljes fegyverzetben voltak, és elszántabban harcoltak, mint bármilyen ellenfél, akivel a palanthasi lovagoknak valaha dolga volt.

Ahogy Soth átszáguldott a tömegen Wersten Kern nyomában, felzárkózott mellé egy palanthasi lovag.

Soth a lovagra nézett, és ráismert Eiwon van Sickle-re, a Kard Lovagjára.

– Mit művelsz? – kiáltotta van Sickle. – Csúfot űzöl az Esküből és a Szabályzatból.

– A Főbíró szerint már rég megtettem. Mit ronthatnék még a helyzeten?

Van Sickle lovag felemelte a kardját. – Azonnal állj meg, és nézz szembe a végzeteddel igaz lovagként!

Soth ezen csak kacagott, a szeme tágra nyílt, és megtelt valamiféle új fénnyel és izzó őrülettel. – Az én végzetem ennek a haldokló városnak a határain messze túl vár rám – jelentette ki, miközben végigszáguldott a főváros utcáin. – Egy napon Palanthastól Istarig, Ergothtól Baliforig mindenhol ismerni fogják a nevem.

– A végzeted itt vár rád, Palanthasban – mondta van Sickle. – Készülj fel a találkozásra! – A fiatal lovag két kézzel meglendítette a kardját.

A szökevény a láncnál fogva magasba emelte az oszlopot, a törött felével lefelé. A vastag fa megállította a csapást, és van Sickle kénytelen volt újra felemelni a kardját.

Soth ugyanakkor hátrahúzta az oszlopot, és nagy ívben megpörgette, egyenesen hátba találva van Sickle-t, aki az ütéstől előrerepült, át a lova fején. A földre zuhant, hátasa átgázolt rajta, és porfelhő borította be.

Soth újra a vállára vette az oszlopot, és sietve Kern és a többiek nyomába eredt.

Már elhagyták a város utcáit, most a Főpap Tornya és Palanthas között elterülő nyílt területen haladtak. A toronyban állomásozó lovagok remélhetőleg nem tudnak a történtekről.

Sajnos úgy nézett ki, hogy a tornyot őrző lovagok kint tartózkodnak. Messze elől, már jó páran Sothék felé néztek, hogy mi lehet ez a felbolydulás. Biztosan meghallhatták a dübörgő paták zaját. A toronyban őrszemek is voltak.

Ha most még nem is állnak készen a lovagok, mire a toronyhoz érnek, biztosan felkészülnek a fogadásukra.

Soth egy pillanatra hátranézett.

Onnan is közeledett egy csapat lovag, erős vágtában, és láthatólag egyre jobban felzárkózva a nyomukba.

A menekülő lovagok élén Caradoc lovagolt. Colm Farold megpróbálta utolérni. – Túl sokan vannak elöl – lihegte Farold, amikor társa mellé ért. – Biztos, hogy lekaszabolnak, amikor megpróbálunk áttörni rajtuk.

Caradoc nem válaszolt, és tovább hajtotta a lovát, mert mögöttük legalább annyi lovag volt, mint előttük. Persze, hogy kellene tenni valamit, de mit? Ő Soth tiszttartója volt, és ahhoz szokott, hogy parancsokat kapjon Soth jelenlétében, nem, hogy osztogassa őket.

– A hegyekbe!

A hang valahonnan hátulról jött.

Caradoc hátrapillantott, és rájött, hogy a parancs egyenesen magától Lord Sothtól érkezett.

– A hegyekbe! – kiáltotta Soth.

Caradoc lassított egy kicsit, hogy Soth utolérhesse.

– Gyerünk a hegyek felé! Túl sokan vannak, hogy szembeszálljunk velük.

Caradoc belegondolt. Jó ötlet volt. A lovagok hónapokig kihúzhatják a hegyekben, és számtalan rejtekhelyet találhatnak. Azonkívül minél tovább bujkálnak a hegyekben, annál jobban felkészülhetnek a síkságon való átkelésre. Caradoc bólintott, és visszaszáguldott a csapat elejére, majd hirtelen balra fordult.

Északnak.

A lovagok követték.

* * * * *

– Közeledünk hozzájuk! – kurjantotta Garrett Fenton, aki a palanthasi Solamniai Lovagok közül elsőként eredt a menekülők nyomába.

Fenton mögött hét lovag vágtatott, de hamarosan még többen jönnek majd. Látta, hogy elöl a Főpap Tornyánál állomásozó lovagok is nyeregbe szállnak.

Soth és a lovagjai bolondok, ha azt hiszik, elmenekülhetnek.

– Mindjárt elkapjuk őket!

A menekülő csapat azonban hirtelen letért az útról, balra fordult, és a hegyek felé vette az irányt.

Fenton a lova oldalába mélyesztette a sarkát, hátha rá tudja venni az állatot, hogy még egy kicsit gyorsabban fusson. A harci mén azonban már teljes erejéből vágtázott. Még néhány percig bírta a feszített tempót, amíg Fenton és a társai el nem érték a pontot, ahol Soth és a lovagjai elfordultak.

Ők is letértek az útról, és bevették magukat a hegy lábánál elterülő göröngyös talajú, erdős területre.

Néhány perc után azonban lelassítottak, mert nem voltak benne biztosak, hogy melyik úton mentek az üldözöttek. Végül megálltak.

A menekülő lovagok eltűntek a hegyek között.

Fenton odafordult a lovagokhoz. – Állítsatok őrséget a toronyba. Hamarosan megpróbálják majd a Dargaard erőd felé venni az irányt. Amikor rászánják magukat, álljon készen egy csapat lovag, hogy elfogja őket.

– A hír igaz, úrnőm – mondta Valcic lovag. – Most már számos forrásból megerősítették.

Soth és a lovagjai már több mint egy hete elmentek, de Isolde még csak most hallotta, milyen sorsra jutott a férje a Főbíróságon.

– Nagy esély van rá, hogy még életben van – mondta Valcic, nyilván, hogy megpróbálja a dolgok jó oldalát látni. – Azt mondják, a hegyekben rejtőzködik.

– Köszönöm, Valcic lovag – mondta Isolde, és intett a kezével, hogy távozhat a fiatalember. Aztán az ágyához lépett, és rávetette magát.

Lord Soth, a Rózsa Lovagja száműzött!

Nehéz volt elhinni, hogy egy ilyen megbecsült és tiszteit valaki ilyen nagyot bukhat, ilyen mélyre, és ilyen gyorsan.

És miért? Korinne és a gyermek meggyilkolásáért.

Biztos volt benne, hogy képtelenség!

Lord Soth megmentette az életét, egész életében a Jó ügyéért harcolt.

Valami nem volt rendjén ezzel az egésszel. Ha majd visszatér az erődbe, megkérdezi. Aztán nekilátnak, hogy tisztára mossák a nevét.

Igen, erről van szó. Ezt fogja tenni.

Összetette a két kezét, az ujjait összekulcsolta, és Mishakalhoz könyörgött útmutatásért.

Tudta, hogy a Gyógyító Kéz valami módon majd segít.

25. fejezet

Brin Scoville elégedetten dörzsölte meg a hasát, miután megint jól bevacsorázott a felesége főztjéből. Míg ő egész nap keményen dolgozott a földeken, a felesége az egyszerű konyhájukban ügyködött, nemcsak a vacsorán, hanem tucatjával készítette a lekvárokat és befőtteket.

Fárasztó munka volt, de enélkül nem tudták volna átvészelni a síkság rideg telét.

És valamilyen ismeretlen oknál fogva a jelek arra mutattak, hogy ez a tél még rosszabb lesz, mint eddig valaha. Scoville nem tudta pontosan, honnan érzi ezt. Talán a sajgó tyúkszemei súgták neki, vagy a szaggató fájás végig a hátában, vagy a téli nátha, amely idén néhány héttel korábban érkezett. Akármilyen okból is, de Scoville tudta, hogy hosszú, hideg télnek néznek elébe. Jobb lesz felkészülni rá.

Elnézte a fiát és a lányát, ahogy a kandalló előtti szőnyegen játszanak a fakockáikkal. Bájos gyerekek voltak, nyugodtak, illemtudóak, és fényes, boldog jövő állt előttük. Scoville néha órákig el tudta nézni, ahogy játszanak, annyira boldoggá tette.

A felesége ekkor odavitte neki a pipáját, és a dohányt az asztalhoz. A pipára nézett, aztán a feleségére, és elmosolyodott. – Köszönöm, kedvesem.

Az asszony csak biccentett, és folytatta a mosogatást

Scoville gyakorlott kézzel megtömte a pipát – nem túl keményre –, és a tűzhelyhez lépett. Egy izzó parazsat akart keresni, amivel meggyújthatja a pipáját.

A legnagyobb meglepetésére a tűz kialudt, és csak kihűlt faszéndarabok hevertek a tűzhelyben. – Az előbb még égett a tűz, nem? – kérdezte.

A felesége megfordult, és hitetlenkedve nézett a hideg, fekete hamura. – Csak most fejeztem be a főzést; még izzaniuk kellene.

Scoville a hamu fölé tette a kezét, aztán belebökött az ujjával.

Jéghideg.

Igazából az egész ház olyan hűvösnek tűnt.

– Papa – mondta a fia. – Kezd hideg lenni a padló. Raknál nekünk tüzet?

Még elég korán volt ahhoz, hogy elkezdjenek tüzet rakni a nagy kandallóban, de ha a konyhában nem volt tűz, csak így teremthettek meleget.

– Én itt jól elvagyok tűz nélkül is – mondta a felesége. – Gyújts tüzet a gyerekeknek, és ma este mindannyian melegben megyünk aludni.

– Jól van – mondta Scoville, és bement a nagyszobába a gyerekeihez. – Na, ki akar segíteni?

– Én – mondta a fiú.

– Én is akarok – mondta a lány.

A gyerekek közösen leveleket és gyújtóst halmoztak a tűzhelyre, miközben Scoville a kovakővel ügyködött.

A kova azonban nem akart szikrázni. Bárhogy próbálkozott, bármihez ütötte a kovakövet, egyszerűen nem akart szikrázni.

Tovább próbálkozott, minden eredmény nélkül.

A nap kezdett lemenni.

Hideg és sötétség szállt a házra.

– Brin, gyerekek, gyertek most már – mondta a feleség. – Majd az ágyban átmelegszünk.

A két gyerek, akik egészen átfagytak a várakozásban, alig várták, hogy bebújhassanak a tiszta, meleg flanellepedők és nehéz gyapjútakarók közé.

Scoville késő éjszakáig bajlódott a tűzzel.

Végül fáradtan és átfagyva tért nyugovóra, teljesen tanácstalanul, hogy miért nem sikerül szikrát vagy lángot csiholnia.

Valami nincs rendjén – állapította meg.

26. fejezet

Meyer Seril a hóhértól szerzett bárd széles pengéjét vizsgálgatta egy kiugró sziklaszirt alatt, egy sűrű fenyves takarásában. Az egyik éle kicsorbult, amikor megpróbálta elvágni vele a láncokat Palanthas főterén. A másik éle azonban még mindig borotvaéles volt. A bárdot ezzel a végével lefelé fordította, hogy azt használja vágóélnek.

– Lendítsd meg a bárdot, ahogy csak bírod – mondta Lord Soth, aki a földön térdelt, összeláncolt csuklóját az oszlop oldalán nyugtatta, úgy, hogy a lánc felfeküdjön a fára. – Bízom benned, Seril lovag.

Seril biccentett ura felé, hálásan, hogy bizalmat szavazott neki. A lánc kemény acélból készült, és hatalmasat kellett csapni a bárddal, hogy elvágja, mert a fegyvert arra készítették, hogy húst és csontot vágjanak vele, nem acélt. Az első ütés valószínűleg szétroncsolja a bárd élét, úgyhogy jobb lesz, ha nem hibázza el.

A feje fölé emelte a bárdot. Az egy rövid pillanatig megremegett, aztán villámgyorsan lecsapott. A két fém éles csattanással vágódott egymásnak.

Seril felemelte a bárdot.

Soth felemelte a karját az oszlopról.

A lánc még egyben volt, de az egyik szem már majdnem szétnyílt.

A lovag megnézte a bárdot. Bár az éle már csúnyán kicsorbult, azért még volt rajta éles rész, de csupán még egy ütéshez elegendő. Megint a magasba emelte a fegyvert, és lesújtott vele, olyan erősen, ahogy csak bírt.

Megint hatalmasat csattant a két fém, majd jóleső hang hallatszott, ahogy a fém beleáll a fába. A bárd éle beleékelődött az oszlopba.

Soth keze szabad volt.

Az oszlopot betemették egy halom levél és föld alá, majd továbbálltak. Bármennyi ideig el tudtak volna ugyan bújni a hegyekben, de ezt egyik lovag sem akarta. Minél tovább maradnak a hegyek között, annál több ideje lesz az üldöző Solamniai Lovagoknak, hogy kutató csapatokat szervezzenek.

A baj az volt, hogy a palanthasi Solamniai Lovagok tudták, Soth és a lovagjai megpróbálnak majd visszatérni a Dargaard erődbe, és ezért figyelni fogják őket. Ráadásul lehet, hogy a Vingaard erődből is küldtek lovagokat északra, a síkság átfésülésére. Fontolóra vették, hogy külön válnak, így osztva meg üldözőiket. Mivel azonban most már mindannyian száműzöttek lettek, talán csak annyit érnek el azzal, ha szétválnak, hogy nagyobb eséllyel kapják el valamelyiküket, amikor megpróbál visszajutni a Dargaard erődbe. Azonkívül összetartó csapat voltak. Ha megmenekülnek, ha elvesznek, mindenképp együtt teszik. A Dargaard erőd volt az egyetlen hely, ahol igazán biztonságban lehetnek, úgyhogy az tűnt a legokosabbnak, ha mindannyian megpróbálnak odajutni, amilyen gyorsan csak lehet.

Ennek érdekében úgy döntöttek, hogy megválnak a páncélzatuktól. A lovaik, ha kisebb súlyt kell cipelniük, gyorsabban és messzebbre tudnak vágtatni, mint az üldözők hátasai. Meg aztán, ha elkapják őket, az ellenfelek valószínűleg akkora túlerőben lesznek, hogy semmilyen páncél nem védheti meg őket.

Egyszerű tervet szőttek tehát. Elrejtőznek a hegyekben, amíg kipihenik magukat, és összeszednek némi ennivalót és mindent, ami szükséges az őrült vágtához, ami a síkságon várja őket.

Közben északnak haladnak, a hegyvidék vége felé – a helyhez, amelyet találóan a Végzet Kezének hívnak.

* * * * *

Miután két éjszakát eltöltöttek a hegyekben, a lovagok és a paripáik kellőképpen kipihenték magukat, és felkészültek a visszaútra a Dargaard erődbe. A harmadik nap reggelén, jóval azelőtt, hogy a nap feltűnt volna a láthatáron, hogy világítsa az útjukat, Soth és a lovagjai elindultak kelet felé, hogy amilyen gyorsan csak tudnak, lemenjenek a hegyekből. Ahogy kiértek a csupasz síkságra, teljes vágtába kezdtek.

A lovaik nem bírhatták a végtelenségig ezt az iramot, de bíztak benne, hogy szert tudnak tenni akkora előnyre a Főpap Tornyában lévő lovagok előtt, hogy biztonságban elérjék a Dargaard erődöt.

A nap még több óráig nem fog felkelni.

Soth remélte, hogy ennyi idő elegendő lesz.

* * * * *

Bram Springdale – egy fiatal Kard Lovag, aki három hónapja még csak fegyvernök volt – vette észre először a síkságon felszálló porfelhőt.

A fiatalember hajnal óta állt a Főpap Tornyának felső oromzatán, de semmi gyanúsat nem vett észre. Ahogy rendületlenül kémlelte a láthatárt – néhány percenként egy negyed fordulat –, észrevett valamit a szeme sarkából: sok-sok mérföldre, északkeletre valami ködféleség szállt fel a talajról, durván félúton a Főpap Tornya és Bright Hart városa között.

Hunyorított, és a porfelhő elejére összpontosította a figyelmét. Bárkinek a nyomában kelt is, borzalmasan sietett az illető, és szinte egyenesen keletnek tartott a hegyek felől. Megpróbálta megszámolni a lovak fekete pontjait, és öt, talán hat különálló pontot tudott kivenni – Soth és a lovagjai.

Gyorsan felkapta a mellette fekvő hatalmas acélkolompot, kilépett az oromzat szélére, és meglendítette a kolompot a feje felett.

A kolomp hangosan kongott.

Pillanatokon belül nagy sürgés-forgás támadt alul.

– Soth és az emberei – kiáltott le az ifjú lovag a torony aljában összegyűlt lovagoknak. – Innen északkeletre, félúton Bright Hart felé, erős vágtában.

Megindult az üldözés.

Pillanatokkal az után, hogy a Kard Lovag riadót fújt, tizenkét lovas hagyta el a Főpap Tornyát. Nem sokkal később újabb hat indult útnak. Ezek szélesebb ívben haladtak, abban a reményben, hogy a síkság közepén keresztezik Sothék útját.

Az első csapat lovag szédületes vágtában száguldott, ameddig csak bírt, de mivel teljes páncélzatban voltak, muszáj volt lelassítaniuk, hogy a lovaik kifújják magukat egy kicsit. A délután közepén még mindig nem látták tisztán a porfelhőt a láthatáron, és kénytelenek voltak tábort verni a Vingaard-folyóba ömlő sok kis mellékág egyikének a partján.

A lovak hálásak voltak a pihenőért.

A lovagok már nem annyira.

* * * * *

– Ébredjetek, álomszuszékok – rugdosta meg Soth a csizmája hegyével társai lábát.

Még csak az éjszaka közepén jártak, és teljes volt a sötétség. Délnyugatra, ahol Palanthas fényeit visszaverték a felhők, látszott valami halvány derengés. A Dargaard erőd egyenesen keletre feküdt, de még túl messze voltak, hogy bármi jelét lássák – talán egy vagy két nap múlva.

A lovagok nyögtek és morogtak, de a Lord nem foglalkozott a nyavalygásukkal. Sokkal fontosabb volt, hogy továbbmenjenek. Majd ha odaérnek a Dargaard erődbe, bőven lesz idejük pihenni.

Miután elrágcsáltak néhány magot és bogyót a csomagjaikból, a lovagok gyalog indultak neki, a hátasaikat kantárszáron vezetve. Még túl sötét volt, hogy gyorsabban haladjanak, és a lovak kidőltek volna, ha megállás nélkül vágtatnak.

Majd nyeregbe szállnak, ha felkel a nap.

Most azonban minden lépés, amivel távolabb kerülnek az üldözőktől, életmentő lehet.

* * * * *

– Egy lovas! – jött a kiáltás fentről. – Nem, egy egész csapat közeledik az erőd felé!

A Dargaard erőd nagycsarnokában tétlenül üldögélő lovagok mind felserkentek a hírre.

Darin Valcic sietett fel először a toronyba, hogy a saját szemével is megnézze. – Hol? – kérdezte, amikor odaért az erőd legmagasabb tornyában elhelyezett őrszem mellé.

Arnol Kraas, egy fegyvernök keletre mutatott, a síkságról felszálló apró porfelhő felé. – Ott!

Valcic szeme nem volt olyan éles, mint Kraasé, de azért ki tudta venni az árulkodó gomolyagot. – Mit gondolsz, hány lovas lehet?

– Öt vagy hat – felelte a fegyvernök.

Újabb lovagok érkeztek, mindegyik a láthatárt kémlelte.

– Ők azok – mondta Valcic.

– Kik? – kérdezte Kraas.

– Lord Soth és a lovagtársaink, természetesen. Készüljetek fel a megfelelő fogadásukra és az ünnepségre! – Valcic elfordult.

– Az meg mi? – kérdezte az egyik lovag.

– Mi? – kérdezte Valcic, és visszafordult.

– Látszik egy másik porfelhő is a síkságon, valamivel mögöttük – mondta a lovag, és arrafelé mutatott.

Valcic hunyorogva meredt arra, amerre a társa mutatott. Nehéz volt kivenni, mert a por eloszlott az égen, és úgy nézett ki, mintha csak egy esőfelhő lenne. Most azonban, hogy felhívták rá a figyelmét, Valcic is felismerte: még egy lovascsapat közeledik.

Egy jóval nagyobb csapat.

Urát üldözték,

– Felejtsétek el Lord Soth fogadását – mondta Valcic. – Készítsétek elő a lovakat, hozzátok ki a fegyvereket! – Kis szünetet tartott. – És készüljetek fel a csatára!

Az ilyen parancsot általában hangos és lelkes üdvrivalgás fogadta.

Most azonban csak mélységes csend.

* * * * *

– Közeledünk hozzájuk! – kiáltotta Garrett Fenton.

Igaza volt. Annak ellenére, hogy Soth lovagjai előnyt szereztek, mert kevesebben voltak, gyorsabb lovakkal, és erősebben hajtotta őket a vágy, hogy elérjék a céljukat, a Solamniai Lovagok egyre szorosabban a nyomukban jártak. Ha így megy tovább, egy napon belül a nyakukon lesznek, vagy talán még hamarabb is.

– Igen – értett egyet Eiwon van Sickle. – De elkapjuk-e őket, mielőtt elérik az erődöt?

Fenton nem válaszolt.

Csak megsarkantyúzta a lovát, és vágtatott tovább.

* * * * *

Amikor Soth először meglátta a közeledő lovasokat, biztos volt benne, hogy a Vingaard erődből küldték őket északra, hogy elvágják az útjukat. Amikor azonban közelebb értek felismerte a Dargaard erőd lovagjai által viselt ismerős vörös árnyalatokat, és tudta, az ő segítségükkel lehet, hogy mégis sikerülhet a hazatérés.

Amikor végül összetalálkoztak, mindkét csapat megállt.

– Örülünk, hogy látunk, Lord Soth – mondta Darin Valcic. – Épen és egészségben.

– Na igen, és jó látni mindnyájatokat. Kedves látvány a fáradt és égő szememnek.

– Nem akarom félbeszakítani ezt a szép találkozást – mondta Caradoc –, de most talán tovább kellene mennünk, és majd később üdvözölni egymást. – Hátrafordult. – Az üldözőink már csaknem utolértek.

Soth is hátranézett, és meglepődve vette észre, hogy a palanthasi lovagok valóban sokat behoztak a lemaradásukból. Ha továbbra is ilyen tempóban tudnak haladni, néhány órán belül a nyakukon lesznek.

– Igaz! – kiáltotta Soth. Megsarkantyúzta a lovát. Az állat ellenkezett egy kicsit, de aztán megindult...

Az utolsó vágtára, az erődig.

* * * * *

Már csak percekre voltak a Dargaard erődtől. Soth lova még vágtázott ugyan, de egyre jobban lassult, és ezzel visszatartotta a többiek lovát is, amelyek még bírták volna szusszal.

Az állat bordái közé vágta a sarkát. A ló szája már kezdett habosodni, de azért hősiesen próbált lépést tartani a többivel. Néhány lépés után megbotlott, felbukott, és lovasa nagy lendülettel a földre zuhant.

Az előtte haladó lovagok egy része vágtatott tovább, mit sem sejtve, hogy mi történik mögöttük. A mögötte haladók megálltak, hogy felsegítsék.

– Felülhetsz mellém – ajánlotta Colm Farold.

– Nem – felelte Soth, Farold lovára nézve. – Szerencséd lesz, ha egyáltalán veled eljut az állat az erődig.

– Menj az én lovamon, uram – mondta Darin Valcic. – Friss, mint az erőd bármelyik lova, és megtiszteltetés lenne a számomra, ha épségben elvinne.

A Lordot meghatotta az ajánlat, de nem fogadhatta el, mert az valószínűleg azt jelentette volna, hogy Valcic az életét adná az övéért. – Köszönöm, Valcic lovag, de nem fogadhatom el.

– Ragaszkodom hozzá.

– Azt javaslom, mihamarabb döntsetek – mondta Caradoc. – Vagy egyikőtök sem ér el élve az erődbe.

Soth Valcicra nézett.

Valcic bólintott.

Soth felpattant a lovag paripájára.

És már ott sem volt.

* * * * *

Darin Valcic nyugat felé fordult, hogy szembenézzen a közeledő lovagokkal.

A csapat élén tíz lovag jött egy vonalban, talán több is. A mögöttük felszálló porból ítélve hat vagy hét sor jöhetett mögöttük, összesen lehettek vagy ötvenen.

Nem lesz hosszú csata, de Valcic elhatározta, hogy felveszi a harcot, igazi Solamniai Lovaghoz méltón.

Kivonta kardját, és két marokra fogva tartotta maga előtt. A lovagok egy pillanat múlva már ott is voltak.

Nagy levegőt vett...

De már ott sem voltak, kikerülték, és otthagyták a síkság közepén, a porfelhőben köhögve.

* * * * *

Soth a friss lovon most az emberei élére állt, hogy az utolsó vágtában az erődbe vezesse őket.

Nem sok emlékeztetett belőle arra a lovagra, aki alig több mint egy hete elhagyta a Dargaard erődöt.

Úgy nézett ki, mint egy koszos és zilált vadember, akin rongyokban lógott a ruha. Izmos felsőtestét zúzódások borították, és még rajta volna rothadt gyümölcsök, tojások és sár nyoma, amelyeket még Palanthasban vágtak hozzá. Hosszú, fekete haja pedig tépett fátyolhoz hasonlatosan lebegett utána, egészen tébolyult külsőt kölcsönözve neki.

Mindennek ellenére azonban még mindig peckesen és büszkén lovagolt, a tekintete pedig...

A tekintete ugyanolyan élénk és átható volt, mint mindig.

A lovagok hamarosan átdübörögtek a felvonóhídon, be az udvarra. A Palanthas óta kitartó lovak közül kettő csak még néhány botladozó lépést bírt megtenni, aztán összerogyott a kimerültségtől.

A következő pillanatban a rács lezuhant, és a felvonóhíd lassan emelkedni kezdett.

Odakint az üldöző lovagok az erődöt körülölelő szakadék szélén lefékezték lovukat, majd gyorsan visszahúzódtak az esetleges íjászok lőtávolságán kívülre, akik a lőrésekben várhattak rájuk.

– Ostrom alá vesszük az erődöt? – kérdezte Eiwon van Sickle, az előttük tornyosuló hatalmas épületet méregetve.

Garrett Fenton vetett egy pillantást a Dargaard erődre, majd megrázta a fejét. – Nem, attól tartok, túl sokáig tartana, és nagyon sok lovagra lenne hozzá szükség. És mit érnénk el vele?

– Akkor hát mihez kezdünk? Az biztos, hogy Lord Caladen nem hagyja, hogy Soth büntetlenül megússza.

– Kaptam utasításokat tőle. Biztosíthatlak róla, hogy egyáltalán nem hagyja büntetlenül – mondta Fenton.

– De hogyan...

– Gondolj csak bele – vágott közbe Fenton. – Soth nagyra becsült és hihetetlen tiszteletnek örvendő lovagként élte az életét. Most a gaztetteinek a híre heteken belül eljut majd Ansalon minden zugába. Bárhová megy, gyilkost kiáltanak majd rá és gúnyt űznek belőle, mint bukott lovagból. Egy Solamniai Lovagnak, különösen, ha olyan rangú, mint ő, ez a sors rosszabb, mint maga a halál.

– Igen – mondta van Sickle. – Ezt értem. – Mintha a hideg is kirázta volna a gondolatra. Azért még makacskodott. – De akkor sem engedhetjük futni.

– Nem – hagyta helyben Fenton. – Feltételeket szabunk, amelyeket be kell tartania.

Órákkal később lassan az erőd felé lovagolt egy fehér zászló védelme alatt. Amikor Fenton odaért a hídhoz, az nem ereszkedett le.

Ülve maradt a lován, és előterjesztette a feltételeit.

– Loren Soth – kezdte, olyan hangosan, hogy az erőd nyugati oldalán tartózkodók mind meghallják. – Ezennel szégyenletesen kitagadlak a Solamniai Lovagok sorai közül. Továbbá, ha valaha is átmerészkednél Lovagfölde határain, az összes Solamniai Lovagnak kötelessége lesz, hogy elfogjon, mint egy közönséges bűnözőt, és végrehajtsa a Főbíró által rád kiszabott halálbüntetést.

Fenton elhallgatott néhány pillanatra. – Ha elfogadod ezeket a kikötéseket, a megfelelő módon jelezheted azt.

Percek teltek el, majd halvány fehér füstcsík szállt fel az erőd legmagasabb bástyájából.

Fenton a füstöt látva bólintott. – Rendben van. Ezzel megvolnánk.

A Solamniai Lovagok megfordították paripáikat, és elindultak vissza, Palanthasba.

harmadik könyv
a halott lovag

27. fejezet

– Mondd, hogy nem igaz! – jajgatott Isolde. – Mondd, hogy Korinne a szülésbe halt bele, és nem a te kezed által!

Számtalanszor feltette már a kérdést, de soha nem ilyen hosszan. Soth most is, mint az eddigi alkalmakkor, nem felelt, és nem volt hajlandó a szemébe nézni.

– Mondd, kérlek! – ismételte meg Isolde, most már a sírás szélén. Ha legalább tagadná, ha hajthatatlanul állítaná, hogy valami óriási tévedés történt, akkor talán még lenne esély helyrehozni a dolgokat, és hogy visszaállítsák a jó hírét.

Az övét és Isoldéét.

Ha azonban valóban igaz, ha tényleg megölte az előző feleségét és gyermekét, az emberek megtudják, hogy ő már akkor gyermeket várt tőle, amikor még Korinne volt a felesége. Akkor az emberek azt fogják gondolni, hogy mivel Isolde már állapotos volt, Sothnak sokkal könnyebb hátat fordítania Korinne-nak. Nem, nem csak hátat fordítani.

Hanem...

Nehezen mondta ki a szót.

Megölni a feleségét és újszülött gyermekét.

Ha ez igaz volt, akkor ő bűntársnak számít a gyilkosságban. Ő ugyanolyan bűnös a haláluk miatt, mint a férje.

Ha igaz.

Ha Soth valóban bűnös, soha nem fogja visszakapni a rangját, amelyben minden idők egyik legnagyobb Solamniai Lovagja volt. Kegyvesztett lovag lesz helyette, akit azonnal megölnek, ha elhagyja az erődöt. Ő pedig hasonlóképpen kegyvesztett lesz – közmegvetés tárgya, ha valaha is kimerészkedik a Dargaard erőd hideg vérkőfalai mögül.

Hiszen ki is tudna megbocsátani egy ilyen iszonyatos tettet? Még Mishakalnak, a Gyógyító Kéznek is nagy erőfeszítésébe telne, hogy egy ilyen rémtettet megbocsásson.

Ha igaz.

– Mondd, hogy tévedtek – könyörgött. – Mondd, hogy nem ölted meg Korinne-t és a gyermeket!

Soth mélyet lélegzett, Isolde szemébe nézett, és egyenesen az arcába mondta: – Lady Korinne abba halt bele, hogy súlyosan eltorzult gyermeket hozott a világra.

Isolde figyelmesen hallgatta a szavakat. Nem igazán úgy hangzottak, mint egy tagadás, de Soth hangja határozott volt, és egy egész halvány meggyőződés is csengett benne.

Az elf asszony kétségbeesetten akart neki hinni. Egy pillanatig arra gondolt, még egyszer megkérdezi, hogy még biztatóbb szavakat csikarjon ki belőle, de inkább meggondolta magát. Ennél a néhány szónál többet nem szedhet ki a férjéből. Ezekkel kell megelégednie.

Különösen most.

Annyira megváltozott ebben az elmúlt néhány hétben. Az arca régebben ragyogott, és mindig készen állt mosolyogni. Annyira sokat nevetett, és boldognak látszott. Most a sötétség leple árnyékolta be az arcát. A szemében, melyek valaha szenvedélytől égett, most a gyűlölet parazsa világított, bárkire vagy bármire nézett maga körül. Állandóan morgolódott mindenen, és még a lovagjai társaságát is kerülte, azokét a bátor férfiakét, akik szó szerint elragadták a halál karmából.

Az életét megmentették, de a becsületét nem tudták megóvni. Azt összezúzták, és ezzel az embert is.

Bárcsak lenne valami módja, hogy visszaszerezze a saját és a Soth család nevének a becsületét.

Isolde Mishakalhoz könyörgött útmutatásért.

* * * * *

A nyári hónapok lassan elmúltak, az erőd hideg lett és nedves. Mintha a nap soha nem sütötte volna a falait, mintha a kandallóiban égő tűzben több lett volna a füst, mint a láng.

Soth megpróbált a kötelességeivel foglalkozni, mint azelőtt, de úgy tűnt, hogy most igencsak kevés dolga akadt. Lovagfölde lakói nyugatra fordultak, a Vingaard erődhöz, hogy védelmet kérjenek a fosztogatók ellen, és igazságszolgáltatást a földdel és kereskedelemmel kapcsolatos vitás kérdéseikben.

Soth nem volt meglepve. Ki kérne tanácsot egy gyilkostól? Biztosan senki, akinek ép az esze. Sosem gondolta volna, hogy valaha ezt fogja mondani, de vágyakozva gondolt vissza azokra az időkre, amikor a bírói székben ült, és jelentéktelen földügyekben és pénzügyi vitákban kellett döntenie. Akkoriban bármit megtett volna, csak hogy ne kelljen hallgatnia a parasztok csip-csup civódásait, most azonban mindent odaadott volna, hogy megint hallgatnia kelljen őket.

A trónszékén ült a nagy, üres terem közepén. Valamilyen oknál fogva most kényelmesnek találta a széket, és órákig tudott benne ülni mozdulatlanul, csukott szemmel, a múlton merengve.

– Miért nem lovagolsz ki egy kicsit? – kérdezte egy hang valahonnan a homályból.

Sothnak nem kellett felnéznie. Tudta, hogy Isolde az, de nem válaszolt.

– Loren? – lépett be a nő a terembe.

– Mi van? – csattant fel Soth, dühtől elkeskenyedő szemmel.

– Miért nem mész ki egy kicsit az erődből?

– És te miért nem a gyerekkel foglalkozol, és hagyod rám a dolgaimat?

Isoldét jól láthatóan megbántották a férje éles szavai, de azért rendíthetetlenül közeledett.

– Fáj látnom, hogy úgy lődörögsz az erődben, mint egy árnyék. Rád nézek, és csak a régi önmagad kísértetét látom.

– Elég! – üvöltötte Soth, és felállt a trónszékből.

Isolde azonban nem hagyta abba. – A lovagok is elveszettnek tűnnek. Oly régóta élnek az irányításod alatt, és most egyszerre nem...

– Azt mondtam, elég!

– Még mindig Solamniai Lovag vagy – folytatta a nő. – Mind azok vagytok. Nem számít, mi történt, az Eskü és a Szabályzat szerint kell élned továbbra is. Egy lovag számára minden más egyenlő a halállal...

Soth eleget hallott. Nagy kezét felesége keskeny elf vállára tette, és durván a földre taszította.

A nő hangos puffanással zuhant a hideg kőre, de nem kiáltott fel.

A férfi végtelenül hosszan nézett rá, szégyellte, amit tett, és gyűlölte magát azért, ami lett belőle.

Az asszony lassan feltápászkodott a földről.

Soth egy szó nélkül elhagyta a termet.

Isolde felállt, és lesöpörte a ruháját. Közben egy könnycsepp hullott ki a szeme sarkából. Nem a történtek fakasztották a könnycseppet, hiszen Soth az utóbbi időben egyértelműen nem volt önmaga. Nyoma sem volt már a bátor és vitéz harcosnak, annak a férfinak, akit ismert és szeretett. A helyébe pedig ez a sötét, mogorva alak lépett, aki mindent elfelejtett, amiért valaha élt.

Isolde kiment a teremből, és a kápolna felé tartott.

Mishakalhoz könyörgött útmutatásért, és bizonyos módon kapott is útmutatást. Egyre biztosabban kezdte érezte, mire van szükség, hogy jobb legyen neki, a fiának, Peradurnak és az erőd minden lakójának.

Sothnak meg kellett találnia a módját, hogy jóvátegye a tettét.

Belépett a kápolnába, és letérdelt a szokásos helyére, a lába eltakarta a sötétebb foltokat, amelyeket a térdei koptattak a fán az elmúlt hetekben, és imádkozott.

Imádkozott Mishakalhoz, mutasson neki utat, hogyan találhatna Soth megváltást.

* * * * *

A szoba a gyógyítónak adott otthont éveken át, de mivel Stefan nem tért vissza Palanthasból Soth tárgyalása után, Isolde úgy döntött, a szobát átalakíthatnák gyerekszobának. Soth azt akarta, hogy hagyják lakatlanul, de felesége ragaszkodott a tervéhez. Ha a férfi továbbra is tiltakozik, akkor kénytelen lett volna valami magyarázattal szolgálni, úgyhogy végül vonakodva bár, de beadta a derekát.

Az emlékei ellenére, amelyeket megpróbált eltemetni, Soth azon kapta magát, egyre gyakrabban jön ide, hogy a fiával, Peradurral töltse az idejét. Ennek egyik oka az volt, hogy bőven volt ideje. A másik pedig, hogy úgy gondolta, ha most sokat van a gyerekkel, akkor talán megakadályozhatja, hogy az ő bűnei is öröklődjenek, ahogy az apja esetében történt.

Azt nem tudta pontosan, miként akadályozhatja meg ezt azzal, hogy a fiával van, de mivel az ő apja, Aynkell alig foglalkozott vele gyermekkorában, Soth úgy érezte, ha az ellenkezőjét teszi, akkor talán az eredmény is ellenkező lesz – egy fiatalember, akinek a lelkét nem feketíti be az előző nemzedékek bűnének nyoma.

Bármi legyen is az eredmény, mindenképpen megérte a próbálkozást, tekintve, hogy Soth bízott abban: rontani már semmiképpen sem tud a fiú helyzetén.

– Milyen jó ez a fiú – mondta lágy hangon, ami egész különösen hangzott egy ilyen nagydarab ember szájából. – Jó fiú, akiből egy napon jó lovag lesz.

A gyermek mosolygott.

– Nagyszerű lovag.

A gyermek kuncogott.

Soth kivett egy fakardot a játékokkal és csörgőkkel teli faládából. A kard puha fenyőből készült, és minden oldalán lekerekítették, nehogy a gyermek véletlenül megsebesítse magát. Soth a kicsi apró kezébe helyezte a kard markolatát, mire az ujjacskák ösztönösen ráfonódtak, és erősen tartották a kardot.

Az apa elismerően mosolygott, csendes, sziszegő nevetése úgy hangzott, mint amikor az üstből kitör a gőz. Elengedte a kardot, hogy Peradur maga fogja. A gyermek másodpercekig egyenesen tartotta, mint egy bajnok lovag, de aztán megingott, és a mellére bicsaklott. Ekkor Peradur két kézre fogta a puha fakardot, a szájába vette, és rágni kezdte.

Soth megint nevetett, de az öröme nem tartott sokáig.

Mindennél jobban szerette volna, ha a fia a nyomdokaiba lép, és Solamniai Lovag lesz, hogy még egy nemzedékre életben tartsa a családi örökséget. Most azonban úgy nézett ki, hogy ez az álom soha nem válhat valóra.

És senkit sem hibáztathatott ezért, csak magát.

Először is, a Solamniai Lovagok soha eddig nem vettek be félelfet a soraik közé. Soth legjobb tudomása szerint még arra sem volt példa, hogy akár fegyvernökként szolgált volna félelf. Másodszor lehet, hogy volt idő, amikor a Solamniai Lovagok talán elfogadtak volna egy félelfet, akit Sothnak hívnak, de ezek az idők elmúltak. A tettei miatt, amelyekkel durván megsértette az Esküt és a Szabályzatot, semmi esély nem volt rá, hogy valaha is beléphessen a lovagok közé egy olyan fiatalember, aki a Soth név sötét pecsétjét viseli.

Alig néhány hónapos volt a fiú, és máris eldőlt a sorsa az apja tettei miatt.

Az apja bűnei miatt.

Soth Peradurt nézte, ahogy a kardot rágcsálja, rózsaszín ínyét hozzádörgölve a fához, közben azon tűnődött, miként lehet, hogy egy ilyen ártatlanság, mint ez a gyermek, akiben olyan nagy örömét kellene lelnie, csak a bűntudatot és szégyenérzetet növelte benne, és mindenek felett olyan őszinte, mélységes fájdalmat ébresztett a szívében.

Kard még soha nem okozott neki ilyen fájdalmat.

A legrosszabb pedig az volt, hogy ezt a gyötrelmet soha nem fogja enyhíteni az idő múlása. Mert mit is fog vajon a gyermek érezni iránta, ha majd végül felcseperedik?

Dühöt?

Haragot?

Undort?

Szégyent?

Sothot a gondolattól kirázta a hideg.

– Bocsásson meg, uram – szólt valaki halkan.

Soth megfordult, és Jenfer Clinycet, a fiatal szolgálót pillantotta meg, akire Mirrel elbocsátása óta Peradur gondozását bízták. Olyan testtartással állt az ajtóban, amiből sejteni lehetett, hogy tudja, zavarja őket. Soth kedvelte a lányt; jól bánt a gyermekkel, szerény és egyszerű volt mindenben, és ami a legfontosabb: teljes mértékben ragaszkodott Isoldéhez és Peradurhoz.

– Eljött a kis lovag fürdetésének ideje – mondta mosolyogva.

Soth bólintott, óvatosan megsimogatta a fia fejét, és felállt. Még egyszer a gyermekre pillantott, aztán sarkon fordult, és kiment a szobából.

Végigment a folyosón, át az erődön, a kápolna felé. Amikor odaért, benyitott.

Meglepődött, hogy Isoldét ott találja, de nem mutatta jelét. Csak belépett csendben a kápolnába, és letérdelt a felesége mellé.

Halkan suttogva imádkozni kezdett Paladine-hoz, a Rózsa Lovagjainak pártfogójához, és a Solamniai Lovagok lelki atyjához, hogy hozzon egy kis fényt és reményt az életébe.

28. fejezet

Fülsiketítő robajjal tomboltak a lángok.

Mintha az erőd minden egyes deszkadarabja lángra kapott volna, és narancsszínű lángok kúsztak elő belőlük, úgy nyaldosva a falakat, mint valami óriási kígyó nyelve.

És akkor, a tűz mélyéről, jött egy hang.

– Apa! – hallatszott a kiáltás.

A fia, Peradur kiáltott.

Soth átrohant az égő erődön, a szemét marta a füst, a ruhái nedves testére tapadtak.

– Peradur! – kiáltotta a lángok között.

– Apa, erre!

Soth továbbment.

Egyszerre óriási forróság kezdte égetni a hátát. Megpördült, és látta, hogy a köpenye, amit maga után húzott, úgy lángol, mint a faggyúba mártott fáklya. Letépte a csatot a nyakáról, és a földre dobta a köpenyt, amit rögtön el is borítottak a lángok.

– Apa! Hol vagy, apa?

– Itt vagyok! – felelte. – Jövök!

Elővette pallosát, és azzal próbált utat vágni a lángok és a mennyezetről leszakadó, égő gerendák között.

Végre odaért a gyerekszobához. Gomolygott benne a füst, és a lángok a szoba mennyezetét tartó gerendákat mardosták.

– Apa, ments meg!

Sothnak ömlött a könnye a füsttől, és alig látott néhány lépésnél messzebbre.

– Apa, segíts! Kérlek!

Továbbment, a fia hangját követve.

Egyszer csak ott volt – a bölcső. Sikerült. Még néhány utolsó lépést tett, és belenézett a bölcsőbe.

A boszorkány banyaarca mosolygott vissza rá.

– Apa, segíts! – kiáltott a boszorka, és a kisfiú hangja egyszerre hátborzongatóan hangzott egy ilyen ocsmány, fogatlan szájból. Gonoszul felkacagott, a vihogása úgy ütött át a tűz robaján, ahogy a kard szalad át egy ogre lábán.

Soth halálra váltan hőkölt vissza, és a lelke legmélyéből üvöltött fel.

– Nem!

* * * * *

Lebegett.

Körülötte sütött a nap, a meleg ragyogás kívül-belül felmelegítette.

És egy hang.

Egy gyönyörű hang beszélt hozzá.

Isolde nem a fülével hallotta, hanem a tudatával.

Halkan, nagyon halkan elmondta neki, hogy mit kell tennie.

Ő pedig megértette.

És akkor olyan hangos és éles hang ütötte meg a fülét, hogy az álom darabokra tört körülötte, mint az üveg. Az asszony álmosan körülnézett a szobában, biztos volt benne, hogy a föld indult meg alatta, és a falak ledőlni készülnek.

– Ne...

A kiáltásba a rémület mellett némi fájdalom is vegyült. Isolde átfordult a másik oldalára, és rájött, hogy a férje kiabál.

– Loren, ébredj! – szólongatta, és a kezét a vállára téve rázni kezdte.

Semmi hatás.

Erősebben rázta. – Ébredj fel!

Soth szeme felpattant, és levegő után kapkodott. Az arca halottfehér volt, és ömlött róla a verejték. Tágra nyílt szemei úgy pásztáztak körbe a szobában, mintha még nem ismerte volna fel, hogy hol van.

– Minden rendben – mondta Isolde. – Csak egy álom volt, egy nagyon-nagyon rossz álom. Mint azelőtt.

– Nem – suttogta Soth. – Nem. Ez rosszabb volt. Ez borzalmas volt, iszonyatos.

– Miről szólt? Mi történt?

– Nem – a fejét rázta. – Túl szörnyű volt. Inkább elfelejtem, nem akarom még egyszer végigélni.

– Talán így lesz a legjobb – bólintott Isolde. Hosszasan nézte, és a takaróval törölgette róla a verejtéket, amíg erőt gyűjtött a szavakhoz. Végül mély levegőt vett, és így szólt: – Én is álmodtam.

– Paladine-ra, remélem, nem volt olyan felkavaró, mint az enyém.

– Nem – mondta Isolde. – Tulajdonképpen egy látomás volt.

– Tényleg? – Soth az oldalára fordult, hogy szembe nézhessen vele. – Mondd el.

Isolde mosolygott. – Tudod, szoktam imádkozni Mishakalhoz, hogy mutasson utat, mi módon tehetnéd jóvá a bűnödet – mondta.

– Igen – mondta Soth. – Beszéltél nekem az imáidról.

– Nos, azt hiszem, ma éjjel végre válaszra találtak.

Soth hosszú pillanatokig nézte a nőt. Isolde megint rámosolygott, de nem szólt semmit. A férje végül megbökte: – Kérlek, mondd tovább.

– Egyáltalán nem rémálom volt – kezdte Isolde. – Meleg, kellemes, jóleső érzés töltött el. Egy hang beszélt hozzám, egy női hang. Biztos vagyok benne, hogy maga Mishakal volt az.

Soth kételkedett. Bármilyen jóakaratú is volt Mishakal – végül is Gyógyító Kéznek hívták –, nem nagyon hitte, hogy fárasztaná magát azért, hogy közvetlenül szólni akarjon egy közönséges halandóhoz. Ahogy azonban Isolde arcát nézte, annyira erősen sugárzott róla a teljes meggyőződés, hogy nem lehetett csak úgy elhessegetni. Úgy döntött, hogy kitárja az elméjét, és figyelmesen végighallgatja a feleségét. – Mit mondott a hang?

– Nem értettem teljesen. – Megrázta a fejét. – Voltak részei, amelyeket egyáltalán nem tudtam értelmezni.

– Ha meg tudnád pontosan ismételni, mit mondott a hang, akkor talán én értelmezni tudnám.

– Azt hiszem, meg tudom próbálni. – Behunyta a szemét, és összpontosított. A szempillái remegtek, az ajkai reszkettek, és enyhén szétnyíltak. Hirtelen felpattant a szeme, és beszélni kezdett, mintha valaki más szólna belőle.

– A valamikori Solamniai Lovag, Soth – mondta a hang –, úgy tudja megváltani magát és az utódait, ha elmegy a Papkirály Templomába, Istarba.

Soth döbbenten, de azért kíváncsian közelebb hajolt feleségéhez, hogy jobban hallja.

– Amikor odaér, szembe kell szállnia a papkirállyal, és meg kell neki parancsolnia, hogy mondjon le, különben az istenek haragja lecsap rá.

Isolde becsukta a száját, és másodpercekig mozdulatlanul, csendben feküdt. Aztán azonban egy mély levegővétel után újra megszólalt – Isolde, vagy az, aki hírvivőnek használta.

– A papkirály nem fog engedelmeskedni, és villámmal sújt majd le Sothra. Soth küldetése azonban nem ér majd ezzel véget. Mishakal és Paladine kegyelméből újraéled majd, hogy folytathassa a harcot. Ahányszor csak a papkirály letaszítja őt az alvilágba, Soth mindig vissza fog térni, egyre erősebben, amíg csak olyan erős és hatalmas nem lesz, hogy végül le tudjon számolni az uralkodóval.

Isolde fáradni látszott, de férjének volt annyi esze, hogy ne zavarja meg, amíg a végére nem ért.

– Csak amikor ezt elvégezte, amikor a papkirály eltűnik Krynnről, akkor adatik meg Sothnak, hogy békében eltávozzon ebből a világból a másikba.

Soth nagy levegőt vett.

– Ha elbukik, egész Krynn szenvedni fogja a papkirály gőgjét. Lángra gyullad az ég, a föld megremeg... Örökre megváltozik az az élet, amelyet most ismerünk. Ezt az eseményt fogják aztán Összeomlásként emlegetni.

Isolde szeme újra becsukódott, és ez alkalommal kimerülten hanyatlott az ágyra.

Soth a karjaiba vette, és szorosan magához ölelte, az arcát és a haját simogatta, amíg magához nem tért.

– Jól vagy? – kérdezte.

– Azt hiszem – felelte a nő, és egyik kezével megfogta a fejét. – Emlékszem, hogy valami furcsa hangot hallottam, a papkirályról beszélt, és nagy romboló erőkről...

Soth bólintott...

– Akkor hát igaz – állapította meg Isolde, egyszerre erőre kapva. – Mishakal megmutatta nekünk a megváltás útját. Ha teljesítetted a küldetést, újra beléphetsz a lovagok rendjébe, és minden úgy lesz, ahogy régen. – Megrázta a fejét, a szeme kikerekedett. – Nem, még jobb lesz, mint volt.

A mosoly lassan lehervadt az arcáról, amikor észrevette, hogy Soth nem osztozik a lelkesedésében.

– Mi a baj? – kérdezte. – Mi az?

– A küldetés természete.

– Mi van vele?

Soth sóhajtott. Isolde nyilván egyszerűen csak továbbította az istenek üzenetét, és nem tudta, mit tartalmazott az üzenet.

– Meg kell küzdenem Istar papkirályával – mondta Soth, olyan hangon, mintha a halálos ítéletét mondaná.

– Mi azzal a gond? A Rózsa Lovagja vagy, nagyszerű harcos.

– Lehet, de a papkirályhoz hasonlók számára nem vagyok ellenfél.

– Akkor majd felkészülsz a csatára, különleges kiképzésen veszel részt.

Soth a fejét rázta. – Nem érted. – Még mindig nem akarta kimondani, de egyre nehezebb volt kitérni az elkerülhetetlen elől. – Ha elfogadom ezt a küldetést, a lelkem csak akkor találhat nyugalomra, ha végül megszabadítom Krynnt a papkirálytól.

– Még mindig nem értem – mondta Isolde. – Mit akarsz mondani?

– Azt akarom mondani, hogy csak úgy tudom sikeresen végrehajtani ezt a küldetést, és megmenteni a világot a pusztulástól, ha közben feláldozom a saját életemet.

Isolde ajkai mozogtak, de egy hangot sem bírt kinyögni.

29. fejezet

Sancrist-szigetén...

A gnómok és törpék ámulva nézték, ahogy a sziget felett a máskor kék ég elsötétül, és kavarogni kezd, miközben a Nebánd-hegység alatt kellemetlenül morogni kezd a rég kialudt vulkán.

Qualinestiben...

A Wayreth-erdőben kiolthatatlan bozóttüzek égtek, kiterjedt sávokban emésztve fel az egészséges tölgyeket, juharokat, kőris- és selyemfákat, a gyümölcsöktől roskadozó almáskerteket, őszibarackosokat és körtéseket.

Silvanestiben...

A legendás silvanesti erdőkben tüzek tomboltak, a hatalmas lángok és fekete füst teljesen eltakarta a nap fényét.

Ergothban...

Daltigoth városában és körülötte víz öntötte el a földeket, elárasztotta a szántóföldeket és az erdőket, de elmosta a házakat is, köztük olyanokat, amelyek évszázadok óta álltak.

Istarban...

Az emberek rohanva próbáltak menedéket keresni a város utcáin végigsöprő vörös hullámok elől, amelyek úgy mosták végig a város utcáit, mint a vérpatak egy hosszú, kegyetlen csata után.

Solamniában...

A síkság felett feltámadt a szél, habosra kavarta a Vingaard folyó vizét, és homokot és port söpört végig a napszítta földön, mintha tisztára akarná súrolni.

30. fejezet

– Kemény árat kell fizetnem – mondta Soth.

– Tudom – felelte Isolde nyugodtan. – De gondolj a változásra, amit hozhat, ha nem is Krynn minden népének, akkor legalább a fiadnak.

Soth nem annyira csalódottságot érzett Isolde szavai hallatán, mint inkább meglepetést. Amióta a nőnek látomása volt, megingathatatlan volt a meggyőződése. Elszántan akarta, hogy a férje Istarba utazzon, és az életét adja a közelgő Összeomlás megelőzéséért. Soth nem félt feláldozni az életét másokért, hiszen a jelenlegi élete nem sokat ért. Meglepetésére asszonya láthatólag egyáltalán nem foglalkozott vele, hogy az ő élete milyen lesz a férfi nélkül.

– De mi lesz veled és a fiunkkal? Lesz elég erőd, hogy boldogulj nélkülem?

Isolde odalépett hozzá, és hosszan, erősen megölelte.

– Nagyon-nagyon nehéz lesz, és nem tudom, hogy képes leszek-e élni nélküled, de muszáj megpróbálnom erősnek lenni. Elhallgatott. – Mert tudom, ha sikerrel jársz, akkor örökre ott leszel mindkettőnk életében, hiszen neked köszönhetjük majd, hogy életben maradtunk.

Isolde szeméből patakzani kezdtek a könnyek, miközben szorosan ölelte a férfit.

Soth belegondolt a szavaiba: Isolde igazat mondott. Ha sikerrel jár, Krynn minden népe neki köszönheti majd az életét.

De mi lesz feleségével és a fiúval? Úgy látszott, megszakad bele a szíve, mert soha többé nem tér vissza a férje, de mégis volt olyan erős, hogy elfogadja, így lesz a legjobb.

A mérleg nyelve végül is elbillent.

Soth elhatározta, hogy elmegy Istarba.

* * * * *

– De hogy az életét adja... – tűnődött Derik Grimscribe, miközben egy darab kétnapos kenyeret rágcsált.

– Azért teszi, hogy egész Krynnt megmentse a haláltól és pusztulástól – vetette közbe Colm Farold, két korty tea között. – Ezért kétségkívül érdemes ilyen áldozatot hozni.

A lovagok egy szögletes asztal körül ültek, és a legújabb híreket tárgyalták. A jelek szerint az uruk útmutatást kapott, miként tehetné jóvá tetteit, hogy visszaállítsa a család jó hírét, és olyan ismert hős legyen belőle, mint maga a nagy Huma.

A lovagok nagy része valóban borzasztóan szerette volna, hogy az uruk visszanyerje régi becsületét, sőt még nagyobb dicsőség övezze, de voltak köztük olyanok, akik fenntartásokkal fogadták a látomást, és a benne kinyilatkoztatott küldetést.

Talán nem bíztak a hírnökben. Nem mindegyik lovagot bűvölte el annyira Isolde Denissa, mint Sothot.

Talán túl magas volt az ár, amelyet Sothnak fizetnie kellett a küldetés során. Miért kell neki meghalnia a papkirály keze által? Nem lehetne úgy megakadályozni az Összeomlást, hogy közben ne kelljen az életét adnia? Különböző kérdések merültek fel, amelyek nyomán a lovagok egy része kételkedni kezdett a látomás valódiságában, és próbálták meggyőzni a többieket: az egész csak Lord Caladen alaposan kitervelt cselfogása, hogy beteljesíthesse a Sothra kiszabott halálbüntetést. Mások úgy vélték, a látomást maga a papkirály küldte, mert Soth volt talán az egyetlen lovag, aki elég erős és bátor, ezért véget vethet a pap követelésének: hogy megkapja a helyét az istenek között.

– Egyszerűen csak fel akarják használni a hatalmi harcban, amihez nincs is semmi köze – vélte Grimscribe.

– Nem – vetett ellent Farold. – Esélyt kap rá, hogy megmentse önmagát és a lovagságot.

– Megmentse magát – nevetett Grimscribe. – Hogy mondhatod ezt, ha egyszer az életét kell adnia a győzelemért?

– Mert ha sikerrel jár, és megmenti Krynnt az Összeomlástól, akkor nem hiába hal meg. Örökké élni fog, mindenki hőseként.

* * * * *

Soth bekopogott Wersten Kern és Meyer Seril lovagok szobájának ajtaján. Nagy szoba volt ez, elegendő hellyel a páncélok, kardok, pajzsok és egyéb személyes holmijuk tárolására. A szoba két végében volt egy-egy ágy, középen pedig egy íróasztal, íráshoz és olvasáshoz. Az ágyak között állt egy kisebb asztal is, két székkel.

Kern és Seril az asztalnál ük, és a Palanthasban nagy népszerűségnek örvendő, briscopa nevű táblajátékkal ütötték el az időt.

A két lovag felnézett Sothra, mire az enyhén biccentett, és rájött, hogy tulajdonképpen megzavarta őket a pihenőjükben. – Kérlek, bocsássatok meg a zavarásért!

– Egyáltalán nem zavarsz – mondta Seril.

– Gyere be, kérlek, uram! – így Kern.

– Köszönöm. – Belépett a szobába, és leült az ágyra, kettejük közé. Meyer Serilre nézett. – Bocsáss meg, Seril lovag, de az okból jöttem, hogy megkérdezzek valamit Kern lovagtól.

– Hogyne – állt fel a székéből Seril. – Bármikor befejezhetjük a játszmát.

Soth megvárta, amíg Seril elhagyta a szobát, aztán megszólalt. – Úgy döntöttem, vállalom a küldetést – egy kicsit még bizonytalan hangon, mintha magát is győzködnie kellene még a döntésről. – Reggel elindulok Istarba – egy szívdobbanásnyi szünetet tartott –, és szeretném, ha velem tartanál.

Kern nem jutott szóhoz.

– Vedd úgy, miközben ezt kérdezem, teljesen önkéntes a döntésed, hogy velem tartasz-e. Ha az erődben szeretnél maradni, soha senki nem fogja megtudni, hogy így döntöttél, és szemernyi neheztelés sem lesz bennem irányodban.

Kern még mindig nem szólalt meg.

– Rajtad kívül egyedül Caradocot és Colm Faroldot kértem meg, hogy tartson velem. Most pedig téged. A három leghűségesebb lovagomat.

A lovag végül nagyot nyelt, és meg bírt szólalni. – Megtiszteltetésnek veszem, uram – mondta egy szuszra.

Soth bólintott, és Kern vállára tette a kezét. – Köszönöm.

* * * * *

A nap fényesen ragyogott a Dargaard-hegység csipkézett csúcsai felett, mintha maga Mishakal, a Gyógyító Kéz mutatná a lovagnak az utat.

A korábbi utazásaival ellentétben, most alig néhányan jöttek ki, hogy elbúcsúztassák. A lovagok, természetesen, ott voltak. Volt, aki azt kívánta, bárcsak Sothtal mehetne, mások viszont kétségkívül örültek, hogy otthon maradhattak.

Isolde is ott volt, sötétvörös ruhában, amellyel azt akarta kifejezni, hogy támogatja a férje küldetését. Ha el is szomorította Soth küldetésének várható eredménye, Mishakalba vetett hitének és erős lelkének köszönhetően sikerült jól elrejtenie.

Soth remélte, hogy ennek az erőnek egy részét a fia is örökli. Jó hasznát venné az idősebb éveiben, Solamniai Lovagként. Rájött, hogy ezek a gondolatok elvetemült képzelgések, hiszen a Solamniai Lovagok sosem vennék fel maguk közé egy kegyvesztett lovag félvér fiát. Ha azonban ez a küldetése sikerrel jár, és megmenti Solamniát az Összeomlás pusztításától, talán lehet esélye a fiának.

Odalépett Isoldéhez, a kezébe vette a kezét. – Jól beszélj rólam a fiúnak.

– Úgy lesz.

– És mindenképp mondd meg neki, hogy legalább annyira őérte adtam az életemet, mint Krynn minden népéért.

– Nem kell majd elmondanom neki – mondta Isolde. – Lantosok és mesemondók énekelnek majd róla neki, bármerre jár.

Soth bólintott, és lehajolt, hogy megcsókolja.

Amikor a csók véget ért, Isolde lehajtotta a fejét, az arcát a kezébe temette, és csendesen sírni kezdett.

A férfi ellenállt a késztetésnek, hogy megpróbálja vigasztalni – ehhez most már túl késő volt és a szolgálóhoz lépett, aki Peradurt tartotta a karjában. Elvette tőle a bepólyált gyermeket, az arcához emelte, és suttogott hozzá: – Ne átkozz majd, ha nagyobb leszel, hogy elhagytalak. Érted teszem ezt, mert tudom, hogy jobb hely lesz a világod, ha én nem leszek benne.

A gyermek gügyögő hangot adott, mintha megértette volna.

Soth megcsókolta a fia homlokát, majd visszaadta a szolgáló karjaiba. Vetett még egy utolsó pillantást a gyermekre, aztán megfordult, és csatlakozott a három várakozó lovaghoz – Caradochoz, Faroldhoz és Kernhez.

Aztán kilovagolt az erődből, és vissza sem nézett.

* * * * *

Soth és a lovagjai más időben tíz nap alatt eljutottak volna Istarba, de amilyen lassan haladtak, most húsz napig is eltart majd.

Ami Sothot illeti, nem sok oka lehetett, hogy rohanva igyekezzen a halála felé. Nyugodt tempóban haladva lehetősége volt kiélvezni élete utolsó néhány hetét. A múltját is volt ideje végiggondolni, a hibás lépéseket, rossz döntéseket és elkövetett bűnöket.

A harmadik nap végére meggyőzte magát: a legjobb dolog, amit tehet, az, hogy feláldozza az életét. Végtére is Solamniai Lovag volt, és egész életében másra sem vágyott, csak hogy a legnagyobb férfiak közé kerüljön, akiket a lovagság valaha látott. Volt idő, amikor sikerült ezt elérnie, és sütkérezett a dicsőségben, hogy a legjobbak egyike lehet.

Most azonban már nem volt a legjobbak között. Az utolsó volt. A legrosszabb volt. Már nem is volt lovag többé, hanem csak egy halálraítélt ember, aki menekült a törvény elől, és szégyent hozott a szeretett Solamniai Lovagok fejére.

Csúfot űzött a lovagságból.

Ha sikerrel jár a küldetése, újra visszaállhat a régi dicsőségük.

Fel fogja áldozni az életét.

A legnemesebb cél érdekében.

* * * * *

A lovagok a Dargaard erődöt elhagyva keletnek indultak, majd a Dargaard-hegység keleti lába mentén délnek tartottak.

A harmadik nap reggelén irányt változtattak, és északkelet felé fordultak, Estwilden át, egy ritkán használt úton, amely átviszi őket a Dargaard-hegység és a Khalkist-hegység északkeleti csücske között elterülő széles, hullámos medencén.

A Solamniai-síkság puha mezőivel ellentétben, Estwildét rögös felszínű dombok, fenyvesek és magas hegységek tagolták.

Noha e táj egész Krynnen a veszélyes lakóiról volt nevezetes – a gonosz emberektől kezdve a goblinokig, és ogréktól a hegyi törpékig, mindenféle szerzet élt itt Soth és társai egy teremtett lélekkel nem találkoztak az útjuk során.

– Gondoljátok, hogy felismerik bennünk a Solamniai Lovagokat, és tisztes távolságban elkerülnek? – mélázott Colm Farold, miután majd egy napja lovagoltak Estwilde területén, és élőlénynek még a nyomát sem látták.

– Mióta tisztelik a goblin- és ogreféle ocsmány vadállatok a lovagságot? – kérdezte Caradoc.

A lovagok nevettek.

Soth nem.

– Paladine az.

– Micsoda? – kérdezte Farold.

– Paladine az – ismételte meg Soth. – Ő vigyázza az utunkat, hogy biztonságban megérkezzünk, és teljesíthessem a küldetésem, anélkül, hogy az ogrék és goblinok akadályoznának.

A társai elcsendesedtek. Eddig soha nem hallották Sothot ilyen komolyan beszélni a küldetéséről. Az eddig uralkodó jó kedélyű, baráti hangulatnak nyoma veszett.

Caradoc megpróbálta visszavarázsolni. – Nos, ha már Paladine vigyáz ránk, esetleg tehetne róla, hogy egy kecske keresztezze az utunkat. Mindjárt éhen halok.

Valami feltűnt előttük az úton.

– Mi az? – mutatott arra Wersten Kern.

– Caradoc egy kecskét kért – mondta Soth. – Mi más lenne?

Caradoc és Kern kardot rántott, és megsarkantyúzta a lovát.

Valóban kecske volt.

És meglehetősen ízletes, ami azt illeti.

* * * * *

A Khalkist-hegység északi csücskében hideg és száraz volt a levegő. A lovagok több mint tíz napja úton voltak, és kezdte kifárasztani őket a ritka, hegyi levegő. Azért csak mentek tovább rendületlenül, de már várták, hogy átérjenek az egyenetlen, csupasz hegyoldalakon, Istar jóval melegebb síkságaira.

Ha Istar közelébe érnek, akkor legalább találkoznak emberekkel. Az utazás eddig meglehetősen unalmasan alakult, mert uruk nemigen szólt hozzájuk, ők pedig napokkal ezelőtt kimerítették a legtöbb társalgási témájukat. Meg aztán, az igazat megvallva, így, hogy Soth elkerülhetetlen és rémisztő halálra volt ítélve, egyikük sem volt olyan beszédes kedvében. Áldásnak érezték volna, ha keresztezi az útjukat valaki, akár ember, elf, törpe, ogre, vagy valamilyen állat.

Elhagyták Thoradint, az északi, tengerparti települést, amely egy kiterjedt falu volt, és az ott élő hegyi törpék a „királyságuknak” nevezték. A lovagok félnapi járásra, délre kerülték a települést, nehogy észrevegyék őket az arra járó törpék, hogy aztán azt akarják, látogassák meg a királyukat.

Most pedig beértek a Khalkist-hegység egy vidékére, ahol a szóbeszéd szerint hemzsegtek a zakhar nevű lények, a visszavonultan élő, titokzatos törpefajta, akik valami ősi pestisjárvány következtében iszonyatosan eltorzultak, és ezért a törpék társadalma kirekesztette őket. A mese szerint a zakharok – a szó azt jelenti, „elátkozottak” – megöltek minden nem közülük valót, aki áthaladt a földjükön.

A lovagok kíváncsian várták a zakharokkal való találkozást. Nemcsak a kardjukat gyakorlatoztathatják kicsit, de az ocsmány teremtmények elegendő beszédtémával is ellátják őket, amíg Istarba érnek végre.

– Láttátok? – kérdezte Caradoc.

– Mit láttunk? – kérdezett vissza Farold.

– Ott, előttünk, az úton. Valami mozog a bokrok közt.

– Én nem láttam semmit – így Kern.

– Volt ott valami – erősködött Caradoc. – Esküszöm.

– Talán a hidegtől elzsibbadt az agyad – vélte Kern. – Nincs ott semmi.

– Csend! – parancsolta Soth. – Igenis, van ott valami.

A lovagok mind előremeredtek, hogy lássák, mi van ott. Három elf leány állt az úton.

– Nohát, nohát – mondta Caradoc. – Mindenre gondoltam, hogy belebotolhatunk ezen az isten háta mögötti vidéken, de a legkevésbé arra, hogy három elfet látunk. – Elmosolyodott. – És milyen csinosak, ami azt illeti.

– Csend! – kiáltotta Soth.

Caradoc felhúzta az orrát. A többiek inkább nem szóltak.

Soth előrelovagolt, megállt az elf leányok előtt, akik láthatólag nem nagyon törték magukat, hogy elengedjék maguk mellett.

– Álljatok félre, jó elf nők! – szólt hozzájuk határozottan Soth. – Dolgunk van a papkirállyal Istarban, amely nem tűr halasztást.

Az elf leányok felkacagtak.

Soth lépett egyet előre. – Azt mondtam, álljatok félre!

A három elf közül a legmagasabb, egy karcsú, fekete hajú szépség, hasonlóan fekete szemekkel, előrelépett, és Sothra mosolygott. – Miből gondolod, hogy a papkirály, aki isten Krynn földjén, beszélni akar az ilyenekkel, mint te vagy... Soth? – Hosszú sziszegéssel ejtette ki a nevét, és miután kimondta, olyan kifejezés ült az arcára, mintha a szó rossz ízt hagyott volna a szájában.

Soth meglepődött, hogy az elf leány tudja a nevét, de vigyázott rá, nehogy az arca elárulja.

– Lord Loren Soth vagyok, a Dargaard erődből, a Rózsa Lovagja.

A leányok kacagtak. – Egy senki vagy, Soth. Egy pap fia vagy, egy hamis lovag. Megpróbáltad megtagadni a származásodat, megpróbáltad a nagybátyáid és unokatestvéreid nagyszerű tettei mögé rejteni. Most azonban egész Krynn tudja, hogy sosem lett volna szabad lovaggá lenned, mert bebizonyítottad, túl gyáva voltál, hogy igazi Solamniai Lovagként elfogadd a sorsod.

Soth ismét csak döbbenten vette tudomásul, hogy ezek a leányok milyen sokat tudnak az élettörténetéről. Bosszantotta, hogy ezek a dolgok egész Ansalonon köztudottá váltak.

A többi lovag is odaért, hogy csatlakozzon hozzá, és elhelyezkedtek a két oldalán.

– A múltamhoz természetesen semmi közötök! Ahogyan a papkirálynak sincsen hozzá semmi köze.

– Ó, csakhogy tévedsz, Soth. Nagyon tévedsz. Ha egy egyszerű halandót küldenek is a papkirály elűzésére, akkor annak a halandónak legalább a legnemesebb lovagok közül kell kikerülnie. Nem lehet egy közönséges bűnöző. Nem lehet egy nő és egy gyermek gyilkosa. Nem lehet a saját féltestvéreinek a gyilkosa.

Ennek említésére Caradocnak elakadt a lélegzete. Urához hasonlóan ő is minden tőle telhetőt megtett, hogy a múlt legmélyebb fenekére temesse ezt a gyalázatos tettet.

– Milyen könnyen elfelejti az ember az ilyen kis jelentéktelen dolgokat, mint a testvéreink meggyilkolása, igaz?

Soth nem szólt egy szót sem. Kívülről csak az látszott, hogy forr benne a harag az elf leányok szavai miatt, de belül mélyen megrázta, hogy ilyen váratlanul felemlegették ezeket a korábbi gyilkosságokat.

– Ne is figyelj rájuk, uram – mondta Farold. – Nyilván a papkirály küldte őket, hogy megállítson. A papkirály tud a küldetésedről, tudja, hogy te az útját tudod állni, és fél tőled. Ez egyértelműen kiderül ebből a nevetséges próbálkozásból, hogy félrevezessen.

– Ó, a hűséges Farold lovag – szólalt meg a fekete hajú mellett álló elf leány. Valamivel alacsonyabb volt társnőjénél, és vérvörös hajkoronával ékeskedett. – Egy másik kegyvesztett lovag. A lovagság árulója, aki képtelen volt tartani magát a bíróság döntéséhez, aki nem tudta megadni a lehetőséget az ő imádott Lord Sothjának, hogy legalább a lehetőségekhez képest megmaradt méltóságában haljon meg.

– Elég! – kilátott Soth. – Nem hagyom, hogy ilyen hangon beszéljenek a lovagjaimhoz!

A vörös elf folytatta, mintha nem is hallotta volna Soth figyelmeztetését. – Caradoc és Kern lovag is szégyellheti magát. Addig betartottátok az Esküt és a Szabályzatot, amíg igazságot nem tett a hitvány Soth felett. Akkor aztán elfeledtétek a sokéves kiképzéseteket és odaadásotokat. És miért? Hogy megmentsétek egy nő mészárosát, egy ártatlan gyermek kegyetlen gyilkosát?

– Elég, ha mondom! – ismételte Soth, aki már majd felrobbant a haragtól.

– Hathatós fegyver az igazság, nemde, Soth? – mondta a harmadik leány, aki alacsonyabb és testesebb volt a másik kettőnél, és ragyogó szőke hajzuhatag omlott a vállára. Egyértelműen ő volt a legkevésbé csinos a három közül, és olyan fülsértő hangon beszélt, hogy Soth amúgy is feszült idegei majd elpattantak.

– Nem félek az igazságtól! – védekezett Soth. De miközben kimondta a szavakat, eszébe jutott a tárgyalás, és hogy mennyire félt, hogy Isoldét tönkreteszi majd tettének híre, ha a tudomására jut. És bár ezek már mögötte voltak, a gondolat arra késztette, hogy hozzátegye: – Legalábbis most már nem.

Valóban, miféle igazságtól kellene még félnie?

– Talán jobb lenne, ha félnél az igazságtól – mondta a szőke leány. – Mert az igazság, amelyet én tudok, elegendő volna, hogy bárkit az őrületbe kergessen.

– Álljatok félre, és engedjetek továbbmenni – vágott közbe Caradoc. – Túl sokáig vesztegettük már Lord Soth drága idejét.

– Hagyd beszélni – parancsolta Soth.

– Uram – kérlelte Farold. – Ezeket a leányokat a papkirály küldte, azzal a céllal, hogy megakadályozzák, hogy elérj Istarba, és végrehajtsd a küldetésed. Emlékezz az Összeomlásra, amiről a látomás szólt! Jusson eszedbe, mi fog történni Krynn lakóival! Jusson eszedbe a fiad!

– Á, Soth fia, Peradur – szájalt tovább a szőke. – Honnan tudod olyan biztosan, hogy valóban a te fiad?

– Micsoda?

– Uram, nincs időnk...

– Csendet! – förmedt rá Soth. – Mi van a fiammal?

– A te fiad? – kérdezte gúnyosan. – Vagy bármelyik épkézláb férfinak a fia a Dargaard erődből?

Soth a fogát csikorgatta.

A szőke elf csak kacagott megint. – Nem tudtad teherbe ejteni Lady Korinne-t. Miből gondolod, hogy Isoldét sikerült?

Soth fontolóra vette a feltevést. – Lady Korinne meddő volt. Nem tudott megfoganni.

Megint nevetés. – Bolond vagy, Soth. Korinne minden nehézség nélkül megfogant, miután felkereste az erdei boszorkányt. És még az iszonyatosan fájdalmas szülés sem tántorította el, hogy világra hozza a gyermeket. – Megrázta a fejét, és ujját vádlón Sothra szegezte. – Te voltál képtelen gyermeket nemzeni neki.

A lovag agya őrülten pörgött. Szédült a haragtól és a szívettépő fájdalomtól.

– De igenis nemzettem egy gyermeket. Peradur az én fiam!

– Nem, Soth. Nem a tiéd. Hogy pontosan kié, senki sem tudja. De nem a tiéd.

– Hazudsz – köpte Soth. – Megmentettem Isolde életét. Csodál engem. Soha nem csalna meg. Nem merné megtenni.

Erre mindhárom elf csuklani kezdett a nevetéstől.

– Bolond ember – mondta a fekete hajú elf.

– Ostoba férfi – így a vörös.

– Soha nem tűnt fel, milyen furcsa, hogy Isolde kapta a látomást, amely erre az útra küldött?

– Imádkoztam Paladine-hoz – préselte ki fogai közül a szavakat Soth. – Megmutatta nekem, hogy milyen pusztulást hozna magával az Összeomlás. Isolde imádkozott Mishakalhoz. Az istennő megmutatta neki, hogyan lehet megakadályozni.

– Mennyire könnyen be lehet csapni – mondta a fekete elf.

– Soth, a naiv – kontrázott rá a vörös.

– És nem tűnt gyanúsnak, hogy Isolde, a nő, aki szerelmet esküdött neked, és állítólag a te gyermeked hozta a világra, ilyen könnyedén hajlandó elküldeni téged egy küldetésre, amely csak a haláloddal végződhet?

Soth gondolkodott már ezen, de elvetette a kételyeit azzal, hogy Isolde hite olyan erős. Most egyszerre már egyáltalán nem volt olyan biztos benne.

– Amíg te a lovagjaiddal Ansalon széltében-hosszában utazol egy bolond küldetésben, Isolde ágyba bújt az összes lovaggal és fegyvernökkel, akiket otthagytál. Összemelegedett még néhány szolgával, és egy-két olyannal is, akikről talán nem akarsz tudni. – Az elf szeme kikerekedett, ahogy látható élvezettel mély sebet ütött Soth szívén. – De talán jobb is így – folytatta. – Most legalább Isolde újra összekerülhet a gyermek apjával – akárki legyen is az.

– Hallgass! – üvöltötte Soth.

Ki akarta zárni a szavakat az agyából, de képtelen volt rá. Túl sokat tudtak róla az elfek. Ismerték az igazat Lady Korinne haláláról, tudtak a féltestvérei meggyilkolásáról. Ha ezekről a dolgokról tudták az igazat, akkor miért ne lenne az is igaz, amit Isoldéről mondtak?

Ez azt jelenti...

Peradur nem az ő fia, hanem fattyú.

Isolde pedig nem szerető feleség és odaadó anya, hanem egy romlott szajha, aki bárkivel ágyba bújik.

Minél jobban belegondolt Soth, annál hihetőbbnek tűnt. Isolde annyira készséges volt vele, elcsábította, amikor Korinne még a felesége volt, még akkor is, amikor Korinne előrehaladott állapotos volt, és nagy fájdalmai voltak. Egy törtető kis szajha volt, aki feljebb akart jutni a nemesi ranglétrán, ezért ágyba bújt vele, hogy az erőd úrnője legyen belőle.

Ha erre képes volt, miért ne lett volna hűtlen hozzá, amíg ő távol volt? Mi akadályozná meg benne, hogy egyszerűen összeálljon egy másik nagyhatalmú lovaggal, most, hogy Soth számkivetett lett. Végül pedig, milyen jobb módot találhatott volna, hogy ágyba bújjon bárkivel, akivel csak akar, minthogy elküldi őt egy küldetésre, ahonnan sosem tér vissza?

Minél hihetőbbnek tűnt, annál jobban felbőszítette.

Az elf leányok tovább locsogtak, de Soth többé nem értette a szavakat. Mintha csak egy fekete zajból szőtt fal lett volna, amely arra készült, hogy az őrületbe kergesse.

– Hallgassatok! – üvöltötte.

Az elfek meg se hallották.

– Minden férfit a szeretőjének tekint.

– Elég! – ordította.

– És minden férfit szeret, akire rátekint...

– Csendet!

Az elf leányok nem akarták abbahagyni.

Soth előrántotta a kardját.

– Uram, ne! – kiáltotta Farold.

De vajmi keveset ért, és elkésett vele.

Sothban forrt a vér, fűtötte a féltékenység és árulás lángja, sőt, a gyűlölet is. A harag köde elborította a gondolatait, uralma alá vonta a testét és az elméjét, irányította a cselekedeteit. Pillanatok alatt leszállt a lováról.

Az elf leányok még mindig beszéltek, most már szinte egyhangú kántálással, mit sem törődve a feléjük közelítő lovaggal, aki magasan a feje fölé emelte a kardját.

– Forrón ég benne a vágy...

Soth már ott volt előttük.

– Az ágyát elborítja a szenvedély lángja...

A férfi egyetlen, gyors mozdulattal lesújtott a csinos fekete elfre, és a bal vállától a jobb csípőjéig kettéhasította. A leány darabjai a földre hullottak, de nagy, fekete szemei még mindig Sothot nézték, a szája még mindig mozgott, és még mindig hallani lehetett a szavait.

– Most, hogy téged félreállított az útjából...

Soth újra lecsapott rá.

– Szabadon átadhatja magát...

A Lord újra és újra lesújtott, míg végül az elf elhallgatott.

Zihálva odalépett a második, vörös hajú elfhez, balról jobbra meglendítette a kardját, és úgy szelte ketté a lányt egy erőteljes vágással, mint egy kis facsemetét.

– Ha már az erőd minden férfija végigment rajta...

Soth a magasba emelte a kardját, nyéllel fölfelé, a földre szegezve.

– Jönnek majd mások, mérföldes körzetből...

És beledöfte a leány torkába, beléfojtva a kővetkező szót, és csak fojtott hörgés tört fel belőle.

Már csak a szőke maradt.

Sebesen előrelendült, és átdöfte rajta a fegyvert.

Mintha nevetett volna, miközben a penge áthatolt a testén. Amikor pedig megszólalt, úgy hangzott, mintha egyáltalán nem érezne fájdalmat.

– Lord Loren Soth – kuncogott. – A Dargaard erőd felszarvazott Lordja!

Soth kihúzta a kardot a lányból, két kézre fogta, és erőteljes csapásokkal kaszabolni kezdte. A leány holtan a földre rogyott, de ő nem hagyta abba. Mint egy őrült, tovább kaszabolta és szabdalta az elfeket.

– Uram! – kiáltott rá Farold.

A lovagok odamentek hozzá, és megragadták a karját, hogy megállítsák. Soth végül abbahagyta, földnek támasztotta a kardja hegyét, és végignézett a mészárláson.

Akkor, ahogy nézték őket, a három elf maradványai lassan elkezdtek beleolvadni a sziklás hegyoldalba.

– Fantomok – tátotta el a száját Kern.

– A papkirály küldte őket, hogy megakadályozza, hogy eljussunk Istarba – tette hozzá Farold.

Soth azonban nem szólt semmit.

Neki mindegy volt, mik voltak a hírnökök. Hús-vér élőlények, vagy fantomok, az üzenetük akkor is igaz volt.

– Most már mehetünk tovább – mondta Caradoc, egy pillanatnyi szünetet tartva, hogy Soth egyetérthessen.

Soth azonban nem szólalt meg.

Csak a lovához fordult, nyeregbe szállt, és elindult nyugat felé, arra, amerről jöttek.

Farold, Caradoc és Kern a távozó Soth után néztek.

– Paladine nevére, hova megy? – kérdezte Kern.

– Gondolom, a Dargaard erődbe – felelte Caradoc.

– Na és mi mit tegyünk? – kérdezte Farold.

– Van választási lehetőségünk? – kérdezett vissza Caradoc.

– Továbbmehetnénk Istarba – vetette fel Farold. – Mi is szembeszállhatnánk a papkirállyal.

– Amivel nem érnénk el semmit – hűtötte le Caradoc. – Soth úgy tudta, hogy annyiszor térne vissza a halálból, amíg végül legyőzi a papkirályt. Nekünk nincs ilyen biztosítékunk.

Mi egyszerűen csak meghalnánk, a papkirály pedig a helyén maradna. – Faroldra nézett, majd Kernre. – Én, részemről, nem vagyok hajlandó ilyen bolondul feláldozni magam.

– Egyetértek – mondta Farold.

Kern csak bólintott. – Ha Soth az erődbe indult vissza – kérdezte –, mit fog tenni, ha odaért?

A három lovag csendben fontolgatta a kérdést. A csupasz földre néztek, ahol az elf leányok meghaltak, aztán eltűntek.

Végül Farold emelte fel a fejét, és rémülten nézett társaira.

– Paladine szerelmére! – suttogta Kern. – Ne!

Caradoc nem vesződött a válasszal. Helyette a lovához lépett, és nyeregbe szállt. Aztán véknyába mélyesztette a sarkát, mire az állat megindult.

Farold és Kern követte.

* * * * *

Áruló, hűtlen, álnok, hazug, gonosz, aljas elf szajha.

Soth továbblovagolt nyugat felé, az agya megállás nélkül pörgött, a harag, gyűlölet és düh romboló béklyójában.

A halálba akart küldeni.

A végső kimerülés határáig hajtotta magát és a lovát. Már rég össze kellett volna esnie a fáradtságtól, de úgy tűnt, hogy sem ő, sem a lova nem érzi a megerőltetést.

Most az ő halála felé vágtatok.

Megsarkantyúzta a lovát, hogy még gyorsabban vágtasson, mire az állat még hosszabbakat lépett.

Csalfa, ármánykodó, áruló, hűtlen, szemérmetlen lotyó.

* * * * *

Caradoc lova megbotlott, mert belerúgott egy kőbe. Az állat horkantott, és összeszedte magát, de néhány lépés után támolyogni kezdett.

A lovagoknak úgy tűnt, napok óta lovagolnak.

Minden erőfeszítésük ellenére azonban képtelenek voltak behozni a lemaradásukat. Soth és a paripája mintha valami másvilági erőtől táltosodott volna meg, amely nem hagyja el őket, amíg célba nem érnek.

Caradoc lova egyszer csak megint megbotlott, és ezúttal teljes súlyával elvágódott.

Holtan.

A lovas feltápászkodott.

Kern és Farold észrevette, hogy Caradoc lemaradt, és visszafordultak hozzá.

– Ülj fel mögém – ajánlotta Farold, és megpaskolta a lova verejtékes hátsóját.

Caradoc megrázta a fejét. – Köszönöm – a hangja elcsuklott, ahogy megpróbált levegőhöz jutni. – Még ha pihent lovam lenne, az sem számítana sokat. Egy démont üldözünk, akit sosem fogunk utolérni. Sothot teljesen magával ragadta a féltékeny düh. Még ha utol is érnénk, alaposan kétlem, hogy meg bírnánk állítani.

Farold lova horkantott, mintegy egyetértésképp,

– Úgy gondolom, igazad van – mondta Farold, és nagy, megadó sóhaj hagyta el az ajkát.

– Ebben az ügyben semmit sem tehetünk – hagyta helyben Kern.

A két lovag leszállt a nyeregből, megragadták a lovaik gyeplőjét, és újra nekiindultak a hajszának, Caradoc-kal együtt, gyalog.

Leszállt az éj, de Soth csak vágtatott tovább.

Miközben Farold, Caradoc és Kern átküzdötte magát a Khalkist-hegységen, éppcsak ki tudták venni az alakját a messzeségben – halvány sziluett a holdak halvány vörös és fehér fényében.

31. fejezet

Órákon át rengett a föld.

Istar egész városa sikolyoktól volt hangos.

Férfiak, asszonyok és gyermekek jajgattak haláltusájukban, üvöltöztek rémülten, ahogy megnyílt alattuk a föld, és elnyelte őket ott, ahol voltak.

Senki sem volt biztonságban.

Sehol nem volt biztonságos.

Szó szerint megnyílt a föld, egész családokat, otthonokat, házsorokat nyelt magába, mint valami félelmetes, dühös száj, amely elől nincs menekvés.

Az ég kékje feketére váltott, és most vörös árnyalatok jelentek meg benne, ahogy megindult a pusztító tűzeső a város maradványaira, amely az egyik leghatalmasabb volt Krynn földjén.

A templomban a papkirály nem volt hajlandó elismerni a vereségét, nem volt hajlandó belátni, hogy a saját önelégült büszkesége gyújtotta haragra az isteneket.

Mint egy tébolyult, még mindig reménykedett, hogy az istenek csak észhez térnek, és könyörögnek majd neki: emelkedjen fel velük az egekbe, és foglalja el az oldalukon az őt megillető helyet.

– Ez a jel? – üvöltötte túl a körülötte dúló teljes zűrzavar zaját és dübörgését. – Ez istenné válásom előjátéka?

Alighogy kiejtette e szavakat, hegynyi tűzgolyó suhant át az égen.

32. fejezet

Az erőd őrei már jóval az érkezése előtt tudtak Soth közeledtéről. Amikor átrobogott a felvonóhídon, a rács felhúzva várta.

Soth körülnézett, meglepte a fogadására összegyűltek arckifejezése. Mind úgy néztek rá, mintha kísértetet látnának.

Persze érthető volt ez, hiszen úgy volt, hogy uruk soha nem tér vissza a küldetéséről, ő azonban valahogy másképp értelmezte a dolgot.

Ő úgy látta, hogy azért néz rá így mindenki, mert korábban tért vissza, és rajtakapta Isoldét a hűtlenkedésben. A gondolat újra felszította benne a haragot, és a vére még jobban forrni kezdett.

Gyorsan leszállt a lováról. A körülötte állók nem szóltak egy szót sem. Az erődben csak a lova hangja hallatszott, amely nagyokat horkantott, miközben elszántan próbált lábon maradni a hosszú, kemény út után. Soth végigsétált a bejárat körül összegyűlt emberek között, csizmája és a páncélja minden egyes lépésnél megcsörrent.

– Hol van a feleségem? – bődült el.

– A-a szobájában van, uram – felelte Parry Roslin, az őrök kapitánya.

– Kivel? – kérdezte, és erős jobbjával torkon ragadta Roslint.

– A fiaddal van, azt hiszem.

Soth durván ellökte Roslint. Néhány őr bizonytalanul Roslin segítségére indult.

– Itt vagyok, itt vagyok – hallatszott egy hang, valahonnan az erőd felsőbb szintjeiről.

A hangot meghallva, Soth őrjöngő haragja kétszeresére nőtt.

– Uram, mi hozott vissza ilyen hamar? – kérdezte Isolde, amikor Peradurral a karjában leért a bejárathoz.

– Látom, örülsz, hogy visszatértem – mondta Soth, gúnytól csöpögő hangon.

Felesége ettől láthatólag zavarba jött. – Persze, örülök, hogy látlak, de mi van a küldetéseddel?

– A küldetés – mosolygott a férfi. – Úgy érted, mi van a halálommal?

– Nem értem – rázta a fejét a nő.

– Hát persze, hogy nem. Nem érted, hogy mitől nyílt ki a szemem. De most már tudom, hogy hűtlen voltál hozzám... a kezdet kezdetétől.

– Miről beszélsz? – Isolde hangja megtört, és félelem vegyült bele. A szeme üveges lett, a sírás határán állt.

– Ó, milyen ügyesen játszod az ártatlant – gúnyolódott Soth, tompa és hideg hangon, mintha már megérintette volna a halál lehelete. – Még most is, hogy rajtakaptalak a hűtlenségeden.

– Micsoda? – kérdezte a nő őszinte csodálkozással. – Mindig hű voltam hozzád.

Soth nem válaszolt, az agyát túlságosan elködösítette a harag, és csak az elf leányok csúfolódó hangját hallotta, amely ott visszhangzott a fülében, amióta csak visszaindult az erődbe.

Minden férfit a szeretőjének tekint...

És minden férfit szeret, akire a tekintetét veti...

Lord Soren Soth, a Rózsa Lovagja,

A Dargaard erőd felszarvazott lordja.

– Soha nem csaltalak meg – ismételte Isolde, esdekelve, hogy higgyen neki. Hátrálni kezdett a férfi elől, és belépett az erőd egyik legnagyobb csarnokába.

Soth utána rohant. – Hazudsz! – förmedt rá, és egyik kezét a vállára téve, a földre taszította.

Isolde hátrazuhant, Peradurt a melléhez szorítva. Amikor földet ért, rémülettől és hitetlenkedéstől kikerekedett szemekkel meredt urára.

Kint hangos dübörgés hangzott fel, és az erőd durván megrázkódott. Az iszonyatos zaj pillanatokon belül elült, és égett fa, levelek, valamint egyéb, megnevezhetetlen dolog átható szaga váltotta fel. Az ég elhomályosult, mert a napfényt füstfelhő takarta el.

Soth és Isolde nem nagyon fogta fel a történteket, mert az erődön belül zajló eseményekkel voltak elfoglalva.

– Mi a baj veled? – kérdezte Isolde egyszerre dühös és rémült hangon. – A feleséged vagyok! Fiat szültem neked!

– Fiút, azt mondod. Nem az én fiam! Honnan vagy benne olyan biztos, hogy az enyém a gyerek? – kérdezte Soth, és a földön fekvő nő fölé tornyosult, mire az kénytelen volt ügyetlenül, fél kézre támaszkodva hátrébb kúszni.

Férje szavai tőrként döftek a szívébe. Az eddig visszatartott könnyek patakzani kezdtek a szeméből. – Hogyan mersz ilyennel vádolni? – kérdezte. – Mindig szerettelek. Megmentetted az életemet. Hogyan tehetnék valaha olyat, amivel megbántalak?

– Lefeküdtél velem, amikor Korinne még a feleségem volt. Ha egyszer már fütyültél a házasság szentségére, miért kellene elhinnem, hogy tiszteletben tartottad a nekem fogadott hűségedet?

– Amikor Korinne teherbe esett, én el akartam hagyni az erődöt. De te, te ragaszkodtál hozzá, hogy maradjak. Te kérted, hogy ne menjek el, hogy megcsalhasd Korinne-t.

Peradur sírni kezdett, hangosan ordított, miután olyan sokáig hallgatta a szülei veszekedését. A gyermek sírása visszhangzott az egész erődben, amely villámgyorsan kiürült, miután nyilvánvalóvá vált, hogy Soth haragja milyen óriási. Lehetséges, hogy még volt egy-két ember a csarnokban, a sarkokban elrejtőzve, de ha voltak is, jól elbújtak.

– Szóval te vádolsz engem – mondta Soth –, amikor te űztél csúfot a házasságunkból, és feküdtél le bárkivel, akihez kedved támadt.

– Mishakal kezére – suttogta Isolde. – Milyen ördög kerített a hatalmába?

– Tudod egyáltalán, hogy ki a gyerek apja?

– Te vagy az apja – mondta Isolde zokogva. – Te vagy.

– Áruló, csalfa, hazug boszorka!

Isolde nem szólt semmit. Ösztönösen a padlóra kuporodott, hogy a gyermeket védje, és sírt.

Soth előrelépett, és kardot rántott.

Isolde felnézett.

– Paladine nevében – suttogta a nő. – Ne, kérlek...

Az erődöt abban a pillanatban megrázták a rezgéshullámok, amelyeket az Istar gyanútlan városára zuhanó, óriási tűzgolyó becsapódása keltett.

Mint Krynn minden vidéke, Solamnia is megrázkódott a becsapódás nyomán. Az erőd omlani kezdett. A vérköveket összetapasztó habarcsvonalak mellett cikkcakkos repedések keletkeztek. Az erődben mindenütt kődarabok kezdtek lezuhanni. Az épület megtelt fémcsattogással, összetörő edények zajával, és a leomló törmelék alá került emberek kiáltásaival. A csarnok padlója, ahol álltak, kezdett szétnyílni. A talaj rázkódásától Isolde hátraesett, karjában a gyermekkel.

– Segíts! – kiáltotta, miközben megpróbált felállni.

Soth a fejét rázta. – Segítsek rajtad, aki ilyen csúful elárultál?

A nő nyújtotta felé a kezét, de Soth ahelyett, hogy felsegítette volna, hátat fordított neki.

Megint megrendült a föld, alapjaiban rázva meg az erődöt.

Isolde felsikoltott.

A lovag épp időben fordult meg, hogy lássa, amint a csarnok felett lógó hatalmas csillár leszakad. Mintha egy másik síkon lenne, vagy valami igézet lenne rajta, a csillár egészen lassan esett le, mintha egyszerre csak néhány hüvelyket zuhanna, és soha nem akarná elérni a padlót,

A férfi ösztönös késztetést érzett, hogy megpróbálja megmenteni a nőt. Elindult Isolde felé, de akárcsak a csillár, ő sem bírt elég gyorsan mozogni.

Soth végül tehetetlenül nézte, ahogy a csillár díszes ezüst és arany kardjai, koronái és rózsái átdöfik feleségét, és a földhöz szegezik.

Soth tébolyult dühe egy pillanat alatt elillant.

A feleségére nézett, látta a sebeiből és nyitott szájából patakzó vért, és csak arra tudott gondolni, hogy hagyhatta ennyire cserben Isoldét.

– Vedd el – szólt Isolde szaggatott, eltorzult hangon.

Férje rá nézett, és látta, hogy a sérülései ellenére, meg tudta védeni a gyermeket. Kinyújtotta a karját, és felé nyújtotta a kendőbe csavart gyermeket.

– Vedd el – mondta újra.

Soth tudta, hogy el kellene vennie a gyermeket, és vigyáznia rá, megvédenie az Összeomlás rombolásától, és menedéket nyújtani neki az élet minden nehézségétől, amelyek minden bizonnyal követni fogják ezt a pusztítást. Amikor azonban előrelépett, hogy elvegye a gyermeket, egy hang kezdett suttogni a fülébe.

Férfihang volt, erős és határozott hang, amilyet még senkitől nem hallott. Most meghallva, biztos volt benne, hogy csak egy isten hangja lehet.

A gyermekeinknek vérüket kell ontaniuk a bűneinkért.

Soth megtorpant.

Most az egész olyan ésszerűnek tűnt. Ő megszenvedett az apja bűnei miatt, és ahelyett, hogy elfogadta volna a sorsát, és fölé emelkedett volna, még hozzátett az apja bűneihez, azzal, hogy ő még szörnyűbbeket követett el. Az ő bűnei sokkal rettenetesebbek voltak, mint bármi, amit az apja valaha elkövetett. Ha most megmenti Peradurt a lángokból, csak szenvedéssel és szégyennel teli életet adna neki, hiszen arra lenne kárhoztatva, hogy szenvedjen az apja és a nagyapja bűnei miatt. Miközben pedig szenved, maga is bűnöket követne el, még súlyosabbakat, mint Soth.

Soha véget nem érő körforgás.

Ha Soth úgy nem dönt, hogy véget vet neki. Ő most megtörhetné a kört.

Tett egy lépést visszafelé.

A csillár gyertyái kiestek, és végiggurultak a padlón. A lángok nyaldosni kezdték Isolde ruháját, és pillanatokon belül lángra gyújtották.

– Mentsd meg! – könyörgött Isolde, és az arca már alig látszott ki a lángok mögül.

Soth nem szólt, nem mozdult.

– Mentsd meg a fiad! – Isolde hangja úgy jött a lángok közül, mintha már elhagyta volna a testét, mint valami földöntúli dolog, ennek az óriási pusztításnak a közepén.

Soth nem felelt, és nem is mozdult, hogy megmentse a fiút.

A tűz egyre jobban elborította a testét, a karjába mart, majd végül lángba borult a bepólyált gyermek is.

A láng akkor terjedni kezdett a csarnok közepétől kifelé, szétáradt az erődben, fel a falakon, át a mennyezeten.

A hang végül, Isolde hangja, átkot kiáltott Sothra, mintha valahonnan a lángok fölül jöttek volna a szavak.

– Ma éjjel tűzben fogsz meghalni – mondta. – Ugyanúgy, ahogy a fiad és én meghalunk. Mindenki életéért élsz majd egy életet, akiket a dőreséged taszított a halálba!

Mondott mást is, de Soth nem értette.

Csak az erőd minden zugából érkező halálsikolyokat és félelmetes fájdalomkiáltásokat hallotta.

Megpróbálta kirekeszteni az agyából a borzalmas hangot.

Képtelen volt rá.

* * * * *

Farold, Kern és Caradoc érezte, hogy megremeg alattuk a föld, és megállították a lovaikat.

Messze előttük már látszódott a Dargaard erőd, rózsaszerű tornyai hívogató látványt nyújtottak a nehéz és eseménytelen út után.

Ahogy azonban ott álltak, és nézték a teljes pompájában tündöklő erődöt, érezték, hogy a lovaik alatt beroskad a talaj, és forró levegő csapott az arcukba.

– Odanézzetek! – kiáltott Kern, és az égre mutatott.

Hatalmas, lángoló, tüzes valami zúgott át az alkonyi égen, fényes narancsos-sárgás tűzcsíkot húzva maga után.

A tűzcsík fehéren izzott, majd füstté vált, eltakarva a napot, és kísérteties homályba burkolva a vidéket.

– Ez már az? – kérdezte Farold.

– Micsoda? – kérdezte Kern.

– Az Összeomlás – válaszolta Caradoc.

Valóban, ezek végpusztulásra utaló jelek voltak. Úgy tűnt, mintha a föld is félelmében remegne, hogy talán közel a vég.

– Attól tartok – mondta Farold. – Csak az istenek tudnak tüzet teremteni ott, ahol nem lehet. A lángoló ég biztosan nem lehet más, mint az istenek haragjának hatalmas megtestesülése.

– Haragszanak? – kérdezte rémülten Kern. – Lord Sothra?

Farold bólintott. – Sothra, a papkirályra, Krynn minden lakójára.

– Ő ezt meg tudta volna akadályozni – mondta kételkedve, szinte már kérdő hangon Caradoc.

– A papkirály meggyőző ereje erősebbnek bizonyult Soth akaraterejénél.

Abban a pillanatban az erőd is lángra lobbant.

– Irgalmas istenek, ne! – kiáltotta Farold.

Caradoc és Kern lóra pattant. Caradoc várt, aztán a döbbent Faroldot maga mögé segítette. A három lovag elviharzott az erőd felé.

Néhány pillanat alatt elég közel értek a falakhoz, hogy lássák, hogyan gyűrik maguk alá a lángok. Úgy tűnt, minden négyzetcentimétere lángokban áll. Még azokat a helyeket is beborította a tűz, amelyek egész egyszerűen éghetetlenek voltak.

Maguk a kövek is lángoltak.

A lovagok megpróbáltak közelebb jutni az erődhöz, de az óriási forróság és a lángok állandóan visszatántorították őket, míg végül kénytelenek voltak meghátrálni, és tehetetlenül nézni, ahogy ég.

Ahogy azonban nézték, amint a lángok lassan kialszanak, tűznyelvek törtek elő mögöttük a földből, és a lovagokat előretolták, az erőd felé.

– Mi történik? – kiáltotta Kern.

– Az erődhöz tartozunk, Soth világának a részei vagyunk. Mi is odatartozunk.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Az istenek nem hagyják, hogy megmeneküljünk – felelte Caradoc, meglepően nyugodt hangon, mint aki tudja, hogy a tettei végül utolérik, és neki is úgy kell szenvednie, ahogy az urának. – A sorsunk túlságosan is összekötődik Sothéval. Nem menekülhetünk meg a lángokból.

A lángok most már egészen körülkerítették őket, egyre közelebb kényszerítve őket az erődhöz.

A hátukban lángokkal, előttük pedig felégett, de üres ösvénnyel, kénytelenek voltak átmenni a hídon, be a parázsló erődbe.

Amikor beértek, egyszerre újra feléledt a tűz, és lángfolyók ömlöttek végig a vérző kőfalakon.

És akkor, ahogy az erőd többi lovagja, ők is átadták magukat a lángoknak...

Csatlakozva Lord Sothhoz.

* * * * *

A tűz tovább égett.

Körülötte mindenütt lángok törtek fel a padlóból, és tűzgyűrű vette körül. Bármilyen forrón égett is a tűz, Sothot érintetlenül hagyták a lobogó lángnyelvek.

Mint egy elátkozott ember, aki a saját kivégzésére megy, Soth kilépett a csarnokból, maga mögött hagyva az égő halmot, ami a feleségéből és a fiából maradt.

Végigsétált a lángoló erődön, mit sem törődve a körülötte haldoklókkal.

– Segíts, uram! – sikoltotta egy mosónő.

– Megállíthattad vol... – kezdte egy őr, de a szavait félbeszakították a torkát elemésztő lángok.

Csak ment tovább, láthatólag hidegen hagyták a végtelenül borzalmas események, csak ment a trónterme felé.

A helyre, ahol meg kell halnia.

Amikor odaért, látta, hogy a terem lángokban áll, és sűrű fekete füst tölti be. Ahogy azonban elindult a trónja felé, út nyílt előtte a padlón. A trónhoz érve megfordult, vetett egy utolsó pillantást a pusztításra – a pusztításra, amelyet megakadályozhatott volna –, és fáradtan a trónjára ült.

Vett egy utolsó, füsttel teli lélegzetet, és várta a halált.

A lángok pillanatokon belül elborították.

Nem kiáltott.

epilógus

Amikor napok elteltével végre kialudtak a lángok, a Dargaard erődből, amely valaha Solamnia büszkesége, és Krynn egyik csodája volt, alig maradt több, mint fekete, szenes roncs, amely megőrizte rózsaalakját, de régi pompájának nyoma sem maradt.

Voltak, akik megmenekültek a lángok közül. Sikerült kiugraniuk az égő erdőből, át a körülötte húzódó ásító mélységen. Ezeknek a túlélőknek a száma azonban kevés volt, hiszen a lakók nagy részét elemésztették a lángok, borzalmas halált haltak, hogy aztán dühös lényekként éledjenek újra, és kísértsenek az erődben, az úr szolgálatában.

Lord Loren Soth. A Halott Lovag.

* * * * *

Hetekkel később, a Dargaard erőd körül újra mutatkozni kezdtek az élet jelei. Az erőd körüli földeken, amelyek valaha buja zölden hullámzottak, és most fekete hamu borította őket, az életnek szinte minden nyoma nélkül, most virágok kezdtek nyílni.

Az erőd elszenesedett kertjében és az épület körüli földeken fekete rózsák nyíltak, hosszú és éles tövisekkel, amelyek igen fájdalmas szúrást okoztak.

Az utazók néha szakítottak a különös, baljós virágokból, de egy-két szálnál soha sem többet. Ami pedig a legfontosabb, utána mindig hamarosan továbbálltak, attól való félelmükben, hogy felhívják magukra az erőd urának a figyelmét, és magukra haragítják.

Lord Loren Sothot.

A Fekete Rózsa Lovagját.

* * * * *

Ahogy a nap lenyugodott Solamnia szürke síkságai felett, az erődbe vezető, lángoktól megfeketült felvonóhíd nagy robajjal, lassan leereszkedett a mélység fölé.

Soth tizenhárom valamikori csatlósa, a volt Kard, Korona és Rózsa Lovagok, csendben megjelentek a felhúzott rács boltíve alatt. Csontvázharcosok voltak immár, de még most, a halálban is hűek az urukhoz. Kiléptek az erődből, felszálltak a lovaik nyergébe, amelyek szintén átalakultak a lángokban, hogy újabb éjszakai körútra induljanak Éjföldén.

* * * * *

Soth a trónján ült. Az erőd falai feketére pörkölődtek körülötte a tűzben. Soth páncélját is megfeketítették a lángok.

A húsa is elégett, de ő maga nem halt meg.

Minden egyes gyötrelmes mozdulattal, kínkeserves fájdalmak közepette leszakadt egy darab a szétégett, elszenesedett húsából. Az utóbbi napokban elviselhetőbb volt a fájdalom, mert a bőre nagy része már leesett a testéről. Még egy hét, és teljesen lecsupaszul, és csak a hideg, kemény csontváz marad.

Új, halhatatlan alakjában egyedül a szemei maradtak élők. Ugyanolyan fényes, narancs lánggal égtek, mint a lángok, amelyek elemésztették. Csakhogy bennük égett a szívfájdalom, a megbánás, a soha véget nem érő kínszenvedés gyötrelme is, hiszen tudta, hogy örökre ebben az alakban kell maradnia, hogy így talán megkapja bűneinek méltó büntetését.

Annyira borzalmasan fájdalmas volt ez az egész, hogy néha úgy érezte, nem bírja ki. Piros könnyek cseppentek ki a szeme sarkából, és földet érve úgy sisteregtek, mint vízcseppek a forró vason.

Hogy teljes legyen a kínszenvedése, körülötte kísértetek nyüzsögtek, amelyeket akkor hívott életre, amikor olyan kegyetlenül lemészárolta az elf leányokat, akik Istarba menet álltak az útjába.

Az életben a szavaikkal kínozták. A halálban ugyanezt tették, csak énekszóval.

Soha sem hagyják, hogy felejtsen.

Most pedig, ahogy ült a trónján, az elmúlt életén és mostani élettelenségén merengve, a kísértetek fülsértő sivítása egyre csak tépázta az elméjét, és könyörtelenül mardosta a lelkét.

A szíve pedig nem vert ugyan többé, de mégis összetörte és elemésztette a megbánás kegyetlen fájdalma.

Megpróbálta behunyni a szemét.

Ahogy azonban a halál nem jött el, hogy megszabadítsa ebből a világból...

Aludni sem tudott.

A kísértetek dala

És az álmok birodalmában,

Amikor felidézed, amikor az álomvilág határa széled

és reszkető fény ragyog,

Amikor karnyújtásnyira van a boldogság és a napfény,

Akkor majd felkeltjük benned az emlékeket,

Újra életre keltünk

Az oly soká nélkülözött testben.

Mert először sötét voltál a fényben,

Terjedni kezdtél, mint egy folt, mint a rák

Mert te voltál a cápa, mikor a csendes víz

Mozogni kezdett,

Mert te voltál a kígyó rajzos feje,

Ki mindig megérezte a meleget és a formát,

Te voltál a bölcső váratlan halála, amikor

A házat elárulták

És ennél még sokkal iszonytatóbb voltál

A látomások hangos sikátorában,

Mert te sértetlenül és érintetlenül jutottál át.

A nők sikoltoztak, szétszaggatva a csendet,

Felnyitották a világ kapuját,

És szörnyetegek tódultak ki rajta

Ahogy a gyermeket elemésztette a tűz,

Lángra lobbant

A két világ határa

Megnyílt a föld, hogy újra magába zárjon,

Véget vessen mindennek,

Elveszejtsen a sötétségben.

Végigmentél mindezen bántatlanul, sértetlenül,

De most láthatod őket

A szavaink nyomán, melyeket te magad teremtettél,

Ahogy az éjszaka sötétjét lassan felfogod,

És megtudod, hogy a gyűlölet hidegvérű bölcselő,

Hogy örökre nyögöd,

Hogy meteoresőn repít keresztül

Át a fagyos télen

Át a hervadt rózsán

Át a cápa vizén

Át az óceánok sötét mélységén

Át a sziklán, át a magmán

Önmagadhoz – az üres porhüvelyhez

Amit magad is semminek találsz,

Amiről tudod, hogy eljön újra és újra

Mindig ugyanúgy.

a szerzőről

Edo van Belkom horrorregény-írói pályája sokat ígérő kezdettel indult, amikor első novellája megjelent a Year’s Best Horror Stories 20 (Az év 20 legjobb horrortörténete) kiadványában. Azóta több mint hetven újabb történetet alkotott a science fiction, fantasy és horror műfajban. Kanadában él, az első könyve a The World of Darkness: Werewolf – Wyrm Wolf volt, a Harper Prism-től.