David A. Gemmell

Kallódó hősök

I. kiadás

© 2005 Delta Vision Kft.

Fordította: Sziklai István

Korrektúra: Dobos Attila

Nyomdai előkészítés: Kleinheincz Csilla, Kovács Mária Borítógrafika: Luis Royo

Kiadja a Delta Vision Kft.

Felelős kiadó: Terenyei Róbert

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

David A. Gemmell:

Quest for Lost Heroes

Copyright © 1990 by David A. Gemmell

Minden jog fenntartva

ISBN 963-7041-59-1

Delta Vision Kft.

Budapest 1094 Ferenc krt. 27.

Telefon: [phone]

Telefon/fax: [phone]

www. deltavision.hu

David A. Gemmell

Kallódó hősök

Delta Vision Kiadó Budapest

Ajánlás

Egyesek hegyeket másznak meg, mások birodalmakra bukkannak, megint mások nagy vagyonokat halmoznak fel, vagy klasszikusokat alkotnak. De a Kallódó hősöket szeretettel ajánlom Bill Woodfordnak, aki felvállalta, hogy nevelőapja legyen egy félénk, befelé forduló, házasságon kívül született hatéves fiúnak, akit sosem hagyott magára. Türelmes bátorítása, csendes ereje és végtelen szeretete büszkeséggel és magabiztossággal töltötte el fiát, így megvívhatta saját harcait – mind az életben, mind a nyomtatott lapokon. Köszönöm neked, Apa!

Köszönetnyilvánítás

Hálás köszönetem Liza Reevesnek útmutatásáért, Jean Maundnak a kézirat szerkesztéséért, valamint Tom Tayhmak, Stella Grahamnek, Edith Grahamnek és Val Gemmellnek az előolvasásért.

Prológus

Hárman már a földön hevertek, de a másik négy félkört alkotott a medvebőr zekét viselő nagydarab, csúf férfi körül.

– Akarjátok tudni, hogy milyen volt a hegyen lenni? – kérdezte az óriás, akinek szavai már összefolytak. Kiköpte a vért a szájából, ami összemocskolta vöröses-ezüstös szakállát. Támadói rávetették magukat, ő pedig az elsőt olyan iszonytató erővel vágta állon, hogy áldozata a fűrészporos padlóra zuhant. Ütések záporoztak rá. A férfi leszegte tar fejét, és megrohamozta a megmaradt hármat, de ekkor a lába megcsúszott, ő pedig elesett, magával rántva egyik ellenfelét. Egy csizmás láb csapódott az arcába, mire meglendítette karját és ledöntötte lábáról támadóját. A csúf férfi tántorogva talpra kecmergett, és nekidőlt a fa söntéspultnak, összehúzott szemmel figyelve két ellenfelét, akik tőrt rántottak elő övükből. Jobb karjával lenyúlt és csizmájából előhúzott egy hosszú nyúzókést. Kétélű gyilok volt, és gonoszul éles.

A kocsmáros nesztelenül mögé lépett; a kopasz férfi tarkóján csattanó ütés teljesen váratlanul érkezett. Az alak szeme üvegessé vált, a kés kicsúszott ujjai közül, ő pedig arccal előre leütött áldozatai közé zuhant.

– Kivágom a szívét! – lépett előre az egyik támadó.

– Ez nem lenne okos dolog – felelte a kocsmáros. – Ez az ember a barátom, így kötelességemnek tekinteném, hogy megöljelek. – A szavakat lágyan ejtette, de olyan magabiztossággal, ami késként vágott bele a harag és a hirtelen kirobbant erőszak légkörébe.

A férfi tokjába lökte a tőrét.

– Egy napon majd megöli valaki.

– Sajnos ez igaz – bólintott a fogadós. Felhajtotta a söntéspult lapját, és letérdelt a medvebőr zekés férfi mellé. – A barátaid élnek?

Ketten felnyögtek, a harmadik pedig ülő helyzetbe küszködte magát.

– Igen, élnek. De mi volt ez a badarság a heggyel?

– Nem fontos – felelte a fogadós. – A hordó mellett van egy korsó sör. Csak rátok vár... és ma este nem kell fizetnetek az italért cserébe.

– Ez szép tőled. És most hadd segítsek! – Együttes erővel felültették a csúf férfit, és átcipelték a termen a fogadó végébe, egy szobába, ahol lámpás égett fényesen, és egy vetett ágy várt rájuk, felhajtott takaróval. Az eszméletlen verekedőt lefektették az ágyra, a kocsmáros pedig leült mellé. Felpillantott segítőjére, akiből minden harag elpárolgott.

– Menj és élvezd a sört! – mondta neki. – A feleségem majd felszolgálja.

Miután az ember távozott, a férfi ellenőrizte barátja érverését, ami erős volt.

– Most már abbahagyhatod a színlelést – szólalt meg a kocsmáros. – Egyedül vagyunk.

A csúf ember kinyitotta a szemét, és felült, rátámaszkodva a vaskos párnára.

– Nem akartam megölni senkit – mosolyodott el bocsánatkérően, kivillantva töredezett fogait. – Köszönöm, hogy megállítottál, Naza.

– Nem tesz semmit – érkezett a felelet. – De miért nem hagyod ezt annyiban? A múlt már elmúlt.

– Mert ott voltam. Ott voltam a hegyen. Ezt senki sem veheti el tőlem.

– Nem is akarná senki, barátom – mondta Naza szomorúan. A csúf férfi behunyta a szemét.

– Nem erről álmodoztam.

– Soha semmi nem olyan, mint az álom – válaszolta a fogadós, és elfújta a lámpást.

Amikor később Naza és felesége, Mael végzett a korsók, kancsók és tányérok elmosogatásával, és bezárták a kocsma ajtaját, leültek a haldokló tűz mellé. Mael megérintette férje karját, aki erre elmosolyodott és megveregette a kezét.

– Meddig viseled még el őt? – tudakolta Mael. – Ez már a harmadik verekedés a hónapban. Nem tesz jót az üzletnek.

– Ő a barátom.

– Ha tényleg a barátod lenne, nem okozna ennyi bánatot – mutatott rá a nő.

A férfi bólintott.

– Van abban igazság, amit mondasz, Mael, szerelmem. De én érzem benne a szomorúságot, és ez fáj nekem.

Felesége felállt, és odahajolt hozzá, hogy homlokon csókolja.

– Túl lágyszívű vagy. De ez az egyik oka annak, amiért szeretlek, így nem fogok túl sokat panaszkodni. Csak azt remélem, hogy nem hagy majd cserben.

Naza az ölébe húzta feleségét.

– Pedig megteszi majd, mert ezen nem tud változtatni. Megmászta a hegyet, és most már nincs hova mennie.

– Miféle hegyet?

– A legrosszabb fajtát, Mael. Azt a fajtát, amit először megmászol, azután pedig a válladra veszel.

– Túl késő van már a talányokhoz.

– Igen – bólintott a kocsmáros, és talpra szökkent, karjába ragadva asszonyát. – Hadd vigyelek az ágyadba!

– Miféle ágyba? A részeg barátodat a mi ágyunkba fektetted!

– A fenti vendégszoba üres.

– Szerinted elég fiatal vagy még ahhoz, hogy felvigyél oda? A férfi kuncogott, és letette a földre a nőt.

– Szerintem igen, de azt hiszem a megmaradt kevéske erőmet inkább arra tartogatom, ami odafent vár ránk, amikor felértünk. Menj és gyújtsd meg a lámpást! Nemsokára én is megyek.

A férfi visszaballagott saját szobájába és lehúzta a csizmát az alvó férfiról. Egy másik kés csattant a padlón. A kocsmáros betakarta barátját a takaróval, majd az ajtóhoz lépett.

– Aludj jól! – suttogta, és behúzta az ajtót maga mögött.

1.

Tizenheten figyelték a párbajt, és semmilyen hang nem hallatszott, csak a pengék surrogása, és az acélon csendülő acél disszonáns zenéje. A gróf pördített egyet a csuklóján, és az ellenfele arcát fedő álarc felé csapott, de a férfi leengedte a vállát, és oldalra hajolt, olyan riposzttal vágva vissza, amit a gróf éppen csak hárítani tudott. A két párbajozó perceken át taktikusan küzdött, majd a gróf villámsebes támadásra lendült. Ellenfele – magas, szikár férfi, aki a láncinge fölé a szerzetesek szürke öltözékét vette – kétségbeesetten védekezett. A kardok egy utolsó sziszegő csattanással csókolóztak össze, majd a gróf pengéje előresiklott, és megérintette ellenfele mellét.

A párbajozok meghajoltak egymás felé, mire a nézők felől gyér taps hallatszott. A gróf felesége és három fia a csarnok pástjára lépett.

– Csodás voltál, apa – mondta a legfiatalabb gyermek, a szőke hajú hétéves fiúcska. Talgithir grófja összeborzolta a haját.

– Élveztétek a bemutatót? – kérdezte.

– Igen, apa – zengték kórusban a fiúk.

– És mi volt az a mozdulat, amivel az apátok fölém kerekedett? – tudakolta a szerzetes, aki levette az álarcot.

– A klasszikus hurok – válaszolta a legidősebb. A szerzetes elmosolyodott.

– Való igaz, Lord Patris. Látom, jeleskedsz a tanulmányaidban.

A gróf engedte, hogy felesége fiaival együtt távozzon a csarnokból, és elbocsátotta kísérőit is. Amikor a csarnok kiürült, karon ragadta a szerzetest, és a két férfi kisétált a déli karzatra, ahova már egy gyümölcslével teli kancsót és két kupát helyeztek.

A gróf telitöltötte a kupákat.

– Tényleg elégedett vagy itt? – tudakolta. A szerzetes vállat vont.

– Elégedett annyira, amennyire elégedett lennék bárhol másutt, nagyuram. De miért kérded?

A gróf az előtte álló férfi szemébe nézett. Erős arcot, hosszú sasorrt, a nyírt bajusz fölött telt ajkakat látott.

– Számos legenda kering rólad, Chareos. Egyesek szerint herceg vagy. Tudtad ezt?

– Hallottam már – ismerte be a férfi. – De ez lényegtelen.

– Mi hát a lényeges? Te vagy a legremekebb kardforgató, akivel valaha is találkoztam. Bel-azar egyik hőse voltál. Az egyszerű emberek álmait meghaladó gazdagságra tehettél volna szert.

– Én gazdagabb vagyok annál, mint amiről a közönséges emberek akár álmodhatnak is, nagyuram. És ez az, ami lényeges. Ez az élet kedvemre való. Természetemnél fogva diák vagyok, a gothiri könyvtárak pedig a legjobbak közé tartoznak. Úgy mondják, hogy messze délen a drenani könyvtárakban még több könyv van, itt azonban megtalálom Tertullus összes művét. Évekbe fog telni, mire mindet áttanulmányozom.

– Ez nem tűnik helyesnek – felelte a gróf. – Emlékszem, hogy apám a vállára vett, hogy láthassam Bel-azar hőseit, amint ott menetelnek Új-Gulgothir utcáin. Mindenre emlékszem abból a napból. Egy jó tizenhét markos fehér csődörön lovagoltál, ezüst láncingben és fehér lószőrforgós sisakban. Mögötted jött Beltzer a csatabárdjával. Azután Maggrig és Fynn. A tömeg feléd nyúlkált, hogy megérintsen: mintha csak mágnes lettél volna. Csodálatos nap volt.

– A nap sütött – bólintott Chareos –, de ez csak egy felvonulás volt, nagyuram... és számos ilyen felvonulás volt még.

– Mi történt a többiekkel? – kérdezte a gróf. – Megmaradt a barátság? Évek óta nem hallottam felőlük.

– Mint ahogy én sem – felelte Chareos. A sötét szemű szerzetes félrenézett, mert maga előtt látta Beltzert azon az utolsó napon: részegen, kivörösödött szemmel, amint elárverezi csatabárdját, hogy kiegyenlítse adósságait. A gazdából hős lett, és ez elpusztította őt: úgy, ahogy egyetlen nadír sem volt képes. Maggrig és Fynn is ott volt: magára hagyták Beltzert a fogadó hátsó szobájában és Chareosszal együtt kisétáltak a napsütésbe.

„Visszamegyünk a hegyekbe" – mondta Fynn. „Ott nincs semmi" – válaszolta Chareos. Fynn elmosolyodott.

„Sehol nincs semmi, Pengemester." – Ezzel a fekete szakállú íjász felkapta a zsákját és némán távozott.

Az ifjú Maggrig elmosolyodott és kezet nyújtott Chareosnak.

„Találkozunk még" – jelentette ki. – „Valószínűleg egy ideig magában akar lenni, távol a tömegtől."

„Hogy bírod ki az állandó rosszkedvét és levertségét?" – tudakolta Chareos.

„Nem figyelek rájuk" – érkezett a felelet. – „Csak az embert látom."

Chareos belekortyolt a gyümölcslevébe, és kinézett a hosszúkás ablakon. Túlságosan messze ült ahhoz, hogy lássa az udvart és a lenti kerteket. De innen is ki tudta venni a kolostor magas falát és messze délen az erdőt, ami zöld páraként borította a hegyeket. Tekintete kelet felé fordult, a dombok gerincére, melyeken túl a nadír sztyeppék terültek el. Egy pillanatra jeges félelem kerítette hatalmába.

– Szerinted a nadírok támadnak idén nyáron? – kérdezte a gróf, aki mintha csak a gondolataiban olvasott volna. Chareos eltöprengett a kérdésen. A nadírok a háborúért léteztek: a törzsekben élő mogorva, nomád nép egyedül a csatában lelt örömet. A gothir királyok évszázadokon át tartották őket rabigában, abban a biztos tudatban, hogy a törzsek jobban gyűlölik egymást, mint amennyire utálják az őket leigázókat. Eljött azonban Ulric, az első nagy hadúr, aki egyesítette őket, legyőzhetetlen erőt formálva belőlük: serege sok százezer parázsló szemű harcosból állt. A gothirokat összezúzták, királyukat megölték, a menekültek pedig északnyugatnak futottak, hogy ott új otthonra leljenek. Egyedül messze délkeleten a nagy drenai erőd, Dros Delnoch tudta feltartóztatni a nomádokat. Egy évszázaddal később azonban újabb hadúr bukkant fel, és őt már nem lehetett megállítani. Tenka kán megverte a drenaiakat, és lerohanta Vagriát: serege egészen a tengerig jutott Mashrapurnál, a partvidéken pedig Lentriáig. Chareos megborzongott. Vajon támadnak idén nyáron? Csak a Forrás tudja rá a választ. Egyvalami azonban biztos volt, akár a halál: egy napon a nadírok jönni fognak. Leözönlenek a dombokról, fülsiketítő csatakiáltásukat hallatva, és a füvet sáros pusztasággá tiporják harci pónijaik patái. A férfi nyelt egyet, tekintete a dombokra meredt, és maga előtt látta a Gothir földjeit sötét áradatként elözönlő vérszomjas hordákat. – Nos? – tudakolta a gróf újfent. – Szerinted támadni fognak?

– Meg nem tudom mondani, nagyuram. Már nem figyelek úgy a hírekre, mint régen. Azt mondják, Drenaiban megint felkelés tört ki, amit ismét olyasvalaki vezet, aki az újjászületett Bronzgrófnak mondja magát. Azt hiszem ez már az ötödik felkelés harminc év alatt, azóta, hogy Tenka lerohanta Dros Delnochot. Lehet, hogy ez a lázongás késlelteti a nadírok terveit.

– Ugyanolyan sorsra jutott, mint a többiek – mondta a gróf. – A vezért elfogták és megfeszítették, a lázadást vérbe fojtották. Úgy hírlik, hogy az új kán északra rendelte csapatait.

– Az emberek évek óta ezt mondogatják – felelte Chareos. – Innen már nem sok mindent vihetnek el. A Drenan, Vagria és Lentria meghódításával megszerzett zsákmányból meggazdagodtak. Mi semmit nem tudunk adni nekik: még csak kapuként sem szolgálunk gazdagabb királyságokhoz. Új-Gulgothiron túl csak a tenger van. Lehet, hogy békén hagynak minket. – Miközben Chareos beszélt, érezte, hogy a hazugság fagyosan telepedik meg a torkában. A nadírok nem a fosztogatásért éltek-haltak, hanem a hódításért, a vérért és az öldöklésért. Mit sem számít majd nekik, hogy kevés gazdagságot lelhetnek itt. Nem, tüzelni fogja őket a gondolat, hogy bosszút állhatnak a gothirokon őseikért.

– Ezt te sem hiszed, Pengemester. Látom a szemedben – állt fel a gróf. – A nadírok gyűlölnek minket a múlt miatt, és gyötri őket Bel-azar emléke. Az egyetlen vereség, ami foltot hagyott Tenka kán hírnevén.

Chareos felállt és feladta a grófra körgalléros köpenyét, majd a fiatalabb férfi arcába nézett.

– Bel-azar valóságos csoda volt. Nem tudom, hogy miként vittük véghez vagy hogy Tenka kán miért hagyta, hogy megtegyük. De az húsz évvel ezelőtt történt, és ma már ritkán gondolok rá.

– A régi erőd romokban hever – szólt a gróf. – Annyit ér, mintha máris nadír területen feküdne. És köszönöm a leckét. Azt hiszem, kezdek a nyomodba érni.

– Máris jobb vagy, nagyuram. Ma legyőztél.

– Biztos, hogy nem azért hagytál győzni, mert a fiaim is láttak minket?

– Tisztességes harcban győztél, nagyuram. De a jövő héten majd jobb leszek.

– Jövő héten te keresel fel a váramban. Azután pedig kilovagolunk a Vadász-erdőbe, és kiderül, fel tudunk-e hajtani egy-két vadkant.

Chareos meghajolt, a gróf pedig elhagyta a termet. Maradt még gyümölcslé a kancsóban, így hát teletöltötte kupáját, odasétált az ablakhoz és nézte, ahogy a gróf kísérőivel együtt távozik a kolostorból.

Hosszú idő telt el azóta, hogy kiejtették előtte Beltzer, Maggrig és Fynn nevét. Még mindig maga előtt látta a vörös szakállú óriást, amint csatabárdjával lesújt a nadírokra, amint azok elözönlik a kaputorony falát. A két íjász, Maggrig és Fynn pedig minden este összehasonlította találataik számát, és faszénnel írták fel a gránitfalra: „Maggrig ma tizenegyet ölt meg, így összesen harmincegy rovátkát húzott már. Halál a nadírokra!" A vén Kalin persze összevitatkozott velük a számok miatt, miközben az estebédet főzte a tűzhelyen. Chareos nem felejtette el, hogy milyen „csodákra" volt képes az öreg az étellel... még a vesepecsenyének is olyan íze volt, mint a báránybendőnek. Az utolsó napon esett el.

A kaputorony szedte a legtöbb áldozatot. Az eredeti negyvenöt harcosból csak Beltzer, Maggrig, Fynn és Chareos maradt életben. A nadírok bevették az erődöt, de Beltzer leugrott a kaputoronyból, és egymaga visszaszerezte a gothir lobogót, majd vagdalkozva-kaszabolva visszaverekedte magát a torony kapujáig. Amint bejutott, a katonák elbarikádozták magukat és dacoltak a mindenfelől özönlő nadír harcosokkal. Az ellenség szinte egész nap a falakat ostromolta, de a védők kardjai és fejszéi visszakergették őket.

Azon az éjszakán maga Tenka kán sétált a kaputorony alá, oldalán sámánjával.

„Adjátok meg magatokat, és sértetlenül távozhattok!" – kiáltotta fel.

„Ez ellenkezne a parancsainkkal" – felelte Chareos.

„Mi a fontosabb nektek? A kötelesség vagy a szabadság?" – tudakolta a kán.

„Érdekes kérdés, uram" – felelte Chareos. – De miért nem jössz fel ide, hogy megvitassuk ezt?"

„Dobjatok le egy kötelet!" – szólt fel a kán.

Chareos elmosolyodott, ahogy felidézte magában az emléket. Ekkor lépteket hallott maga mögött, és amikor megfordult, látta, hogy egyik idősebb rendtársa közeledik.

– Zavarlak? – érdeklődött az öregember.

– Egyáltalán nem, Parnio. Kérlek, csatlakozz hozzám!

A fehér köntösű idősebb szerzetes leült az asztalhoz és felpillantott az égre.

– Hihetetlen az égbolt – suttogta. – Örökké változik, mégis állandó a szépsége.

– Valóban az – bólintott Chareos, és ő is letelepedett, szemközt az öreggel.

– Megérintett már a Forrás ereje, fiam?

– Nem, atyám. Még mindig kételkedem. Ez aggaszt téged? – A idősebb testvér nemet intett karcsú kezével.

– Egyáltalán nem. Azok, akik keresik őt, meglelik majd... de csak akkor, amikor eljön az ideje. Te viszont már két éve itt vagy, és azon gondolkodom, hogy mi az, ami még itt tart. Nem kell viselned ezt a köntöst ahhoz, hogy használd a könyvtárat.

Chareos elmosolyodott.

– A valahova tartozás kényelme tart itt, atyám. És a biztonságos névtelenség.

– Ha a névtelenséget keresnéd, nem tartottad volna meg saját nevedet, és az is biztos, hogy nem engedtél volna a gróf kérésének, hogy tanítsd meg őt a kardforgatás művészetének rejtelmeire.

– Igaz. Talán a válasz csak annyi, hogy magam sem tudom, mi tart itt. Mégsem vágyom arra, hogy elmenjek.

– A fényre, fiam, te még fiatal vagy! Feleséged és gyereked kellene, hogy legyen, és akkor szeretet is lenne az életedben. Vagy rosszul gondolom?

Chareos felállt, és ismét az ablakhoz sétált.

– Egyáltalán nem, atyám. Egykor szerettem... és az igazat megvallva, ismét szerethetnék. De a veszteség fájdalma túl sok volt nekem. Inkább maradok egyedül, mintsem hogy újra átéljem.

– Akkor azért vagy itt, mert rejtőzködsz, Chareos, és ez nem jó indok. Az élet ajándéka túl hatalmas ahhoz, hogy így vesztegesd el. Gondolj csak bele! Miért kellene tartania Bel-azar hírneves hősének az olyan csodálatos örömtől, mint a szerelem?

Chareos az öreg felé pördült: szeme elsötétült és haragtól szikrázott.

– Bel-azar! Ma már másodszor hallom ezt a nevet! Ez a név semmit nem jelent. Volt egy kardom... és jól forgattam. Emberek haltak meg ott, és én semmi hősiest nem látok ebben, atyám. Jó régen láttam egy öregembert, akit a köszvény megnyomorított, mégis megpróbált segíteni egy nőn, akit megtámadtak. Egyetlen ökölcsapás végzett az aggastyánnal, de az ő tette hősies volt, mert nem volt semmi esélye. Érted, hogy miről beszélek? Egy katonának mindig van esélye. Szerte a világban élnek olyan férfiak és nők, akik hőstetteket hajtanak végre, de senki nem látja őket. Ellenben én... mert jó a szemem és fürge a karom... én Bel-azar egyik hőse vagyok. A nevem megéneklik a gyűléstermekben és a kocsmákban.

– Tévedsz, Chareos. Az emberek énekelnek rólad. De annak az öregembernek a tettét isten előtt zengték el. Ez a különbség.

– Azt gondolnám, hogy ez így van... ha hinnék. De nem hiszek.

– Adj időt a dolognak... és vigyázz a gróffal, fiam! Erő lakozik benne, de ugyanakkor kegyetlenség is. És amikor a várába mész majd tanítani őt, ne viselj szürkét. Nem harcosok vagyunk: ez nem a Harmincak Temploma.

– Ahogy kívánod, atyám. Az öregember felállt.

– Amikor megérkeztem, éppen elvesztél a gondolataidban – szólt az öreg kedvesen. – Megosztod velem az emlékeidet?

– Bel-azarra és Tenka kánra gondoltam. Az utolsó éjszakán töprengtem, amikor egyedül felmászott a falon, és egészen hajnalig velünk maradt. Mesélt az életéről, az álmairól, mi pedig meséltünk a sajátunkról. Beltzer túszként ott akarta tartani, de az én szavam erősebbnek bizonyult. Pirkadatkor a kán lemászott a kaputoronyból, és elvonult a csapataival. A gothir lobogó még mindig a miénk volt, így mi győztünk... legalábbis elméletileg.

– Csodáltad őt?

– Igen. Nemes lélek lakozott benne. De nem tudom, hogy miért hagyott minket életben.

– Nem mondta el?

– Nem. De ő olyan ember volt, aki semmit nem tesz ok nélkül, és ez évek óta visszajár kísérteni. Amikor meghalt, ellátogattam a nadírok földjére, és megálltam Ulric hatalmas sírja előtt, ott, ahol Tenka kánt is eltemették. Valami oda vonzott. Belovagoltam a Farkasok táborába, és letérdeltem a sámán elé. Megkérdeztem tőle, hogy miért kíméltek meg minket aznap. Erre vállat vont, és azt mondta, hogy mi sio-kasz-atrák voltunk: a szellemmé válók.

– Tudod, hogy mit jelent ez?

– Nem. Te igen?

– Fiam, imádkozni fogok, hogy megtudjam.

Beltzer arra ébredt, hogy a kínok tengere háborog a koponyájában. Felnyögött, és ülő helyzetbe tornázta magát, amitől meglódult a gyomra. Felhúzta a csizmáját, aztán talpra kecmergett, majd az ágyat megkerülve az ablakhoz sétált, és kinyitotta. Friss levegő áramlott be az enyhe szellő szárnyán. A férfi harákolt és kiköpött: ajka felrepedt, és a slejmhez kevés vér keveredett. Az öltözőasztalon talált egy tükröt, mire leroskadt az előtte álló székbe, és rámeredt a tükörképére. Az egyik szeme bedagadt és feketére színeződött, homlokán horzsolás éktelenkedett, arca jobb felén pedig egy vékony vágás húzódott, míg vöröses-ezüstös szakállát alvadt vér pöttyözte. Rátört a hányinger: az ajtó feltárult mögötte, amitől meglibbent a függöny. Amikor megfordult, Maelt pillantotta meg, aki egy tálcát hozott, rajta pirítóssal, sajttal és egy kancsóval: a férfi azért fohászkodott, hogy sör legyen benne.

– Köszönöm – mondta, amikor az asszony letette a tálcát. A nő ránézett és megcsóválta a fejét.

– Szánalmas vagy – mondta Mael és csípőre tette a kezét.

– Ne leckéztess, Mael! A fejem...

– A kínjaid csak rád tartoznak. Én pedig nem érzek sajnálatot részeges tuskók iránt. Nézd meg a vért a lepedőn! És olyan büdös vagy, hogy attól minden egészséges ember gyomra felfordulna! Mikor fürödtél utoljára?

– Azt tudom, hogy még ebben az évben.

– Amikor végeztél a reggelivel, lemész a fáskamrába! Ott pedig addig dolgozol, amíg ki nem egyenlíted a számládat! A favágástól és a fűrészeléstől majd kitisztul a fejed.

– Hol van Naza? – kérdezte a férfi, és megpróbált a lenszőke nőre összpontosítani.

– Bement a városba: ma vásárnap van. Mire visszajön, addigra eltűnsz innen... megértetted?

– Ő... tartozik nekem.

– Nem tartozik semmivel. Hallod, amit mondok? Semmivel! Két hónapja vagy itt, és még egyetlen raqot sem fizettél az ételért, a szállásért, vagy a sörért, miközben sértegetted a vendégeinket, verekedéseket provokáltál, és mindent összevetve igyekeztél tönkretenni mindazt, amiért a férjem dolgozik. Kimész fát vágni, azután pedig eltűnsz innen!

A férfi ökle nagyot csattant az öltözőasztalon, ő maga pedig talpra szökkent.

– Hogy merészelsz így beszélni velem? – dörögte. – Tudod, ki vagyok én, asszony?

– Tudom – lépett közelebb a nő. – Beltzer vagy. Beltzer, a részeges. Beltzer, a tunya. Beltzer, a kérkedő. Izzadtságtól, keserű sörtől és hányástól bűzlesz. Hát persze hogy tudom, ki vagy!

A férfi felemelte a kezét, mintha meg akarná ütni, de Mael kinevette.

– Rajta, Bel-azar hatalmas hőse! Gyere hát!

Beltzer elcsörtetett mellette, és kirontott a következő, üres terembe, de az asszony követte, és haragja tüzes korbácsként csapott le újra meg újra. A férfi kitámolygott a kocsma mögötti udvarba, ahol pislogásra késztette az erős napfény. A fáskamra tőle jobbra volt; balra nyílt mező nyújtózott.

Balra indult, és nekivágott a dombos vidéknek, de alig fél mérföldet tett meg, amikor lerogyott egy sziklatömbre, és körbe nézett az emelkedő-ereszkedő tájon. Három mérfölddel távolabb állt a faháza, de ott nem volt semmi: se étel, se ital, csak a farkasok vonyítása, és olyan üresség, amit csak a magányos emberek ismernek.

Szívét elöntötte a szégyen, és visszafordult a fáskamra felé.

Megállt a pataknál: levetette medvebőr zekéjét és szürke gyapjútunikáját. Majd csizmáját a ruhái mellé rakta, és belelépett a vízbe. Mivel nem volt nála szappan, hogy lesuvickolja magát, mentalevelekkel dörzsölte be a testét, és kimosta a vért a szakállából. Amikor visszatért a patak partjára és felemelte tunikáját, a bűztől majdnem elhányta magát.

– Jó sokáig zuhantál – mondta magának hangosan. Kimosta a ruhát, nekicsapdosta a sziklának, hogy a kosz kiszálljon belőle, majd kicsavarta, aztán beleküszködte magát. Medvebőr zekéjét a karjára vetette.

Mael nézte, amint visszasétál az udvarba, és alig hallhatóan szitkozódott. Megvárta, amíg meg nem hallja a fahasábokba hasító fejsze tompa duhogását, majd visszatért a konyhába, és nekiállt elkészíteni a vajastésztákat és a süteményeket a tanyasi munkásoknak és gazdáknak, akik hamarosan jönnek ebédelni.

Beltzer a fáskamrában keményen dolgozott. Élvezte, ahogy a markába simul az egykezes fejsze, és érezte a megmunkált fa simaságát. Karja mit sem vesztett korábbi ügyességéből, és minden egyes csapása tisztán zúdult le, hasábokra hasogatva a rönköket, melyek majd a kocsma nagytermének két végében elhelyezett fémvázas kályhákba kerülnek.

Nem sokkal dél előtt abbahagyta a munkát, és nekiállt áttalicskázni a fát az udvaron, majd becipelte őket a kocsmába, hogy a hasábokat halomba rakja a kályhák mellett. Mael nem szólt hozzá, ő pedig nem vágyott hallani a nő csípős szavait. Amikor a déli roham nagyjából elmúlt, az asszony elébe rakott egy tányér ragut, meg kenyeret, a férfi pedig némán evett: majd megveszett egy korsó sörért, de félt az elkerülhetetlen visszautasítástól.

Naza alkonyatkor tért vissza, és kivitt neki egy kancsó sört a fáskamrába.

– Hogy érzed magad, barátom? – tudakolta, és megtöltött egy korsót, majd átnyújtotta a hálás Beltzernek.

– Rosszabbul, mintha meghaltam volna – felelte a férfi, felhajtva a korsó tartalmát.

– Szükségtelen volt ezt csinálnod – mondta Naza. – Inkább pihenned kellett volna. A múlt éjjel alapos verést kaptál.

Beltzer megrázta a fejét.

– A feleséged jobban megért, mint te. Éppen erre van szükségem – mondta és megemelte a korsót. – Tudod, van ebben valami hagymázas, Naza. Én voltam a leghíresebb ember Gothirban. Én voltam a zászlótartó. Borral és étellel vendégeltek meg, a pénz és az ajándékok csak úgy ömlöttek. Ott álltam a hegy csúcsán. Csakhogy ott nem volt semmi. Semmi. Csak a felhők. És rájöttem, hogy azon a hegyen nem lehet élni. De amikor ledobnak róla... ó, mennyire vágyódsz utána! Ölnék érte, csakhogy ismét megmászhassam. Eladnám érte a lelkemet. Annyira ostoba ez az egész dolog. Azt hittem, hogy a hírnév révén lesz belőlem valaki. De nem lett. Persze a nemesek egy darabig elhívtak a váraikba, de én nem tudtam beszélgetni velük az ő nyelvükön költészetről és politikáról. Korábban csak egy földműves voltam, aki nem tudott se írni, se olvasni. Ott álldogáltam és üldögéltem a körükben, és úgy éreztem magam, mint egy bolond... és az is vagyok. Egyetlen dologhoz értek: meg tudok lendíteni egy fejszét. Megöltem néhány nadírt. Visszavettem a lobogót. És most már földműves sem lehetek többé. A hegy nem engedi.

– Miért nem keresed fel Maggrigot és Fynnt? Még mindig ott áll a házuk a Nagy-völgyben. Örülnének, ha meglátogatnád őket, és beszélgethetnél velük a régi szép időkről.

– Mindig maguknak valók voltak, és sosem álltunk közel egymáshoz. Nem, jobb lett volna, ha meghalok Bel-azarnál. Azóta semmi sem alakult jól.

– A halál éppen elég gyorsan eljön az emberért – felelte erre Naza. – Ne vágyódj hát rá! Gyere be inkább és igyál egy kortyot!

– Nem. Ma éjjel idekint fogok üldögélni és gondolkodom. Nem lesz italozás. Nem lesz verekedés. Idekint fogok ülni.

– Kiküldök majd egy kancsót, és meleg ételt is. Küldetek néhány takarót is.

– Nem kell ezt tenned értem, Naza.

– Tartozom neked, barátom.

– Nem – mondta Beltzer szomorúan –, nem tartozol nekem semmivel. És mostantól megdolgozom az ételemért.

Negyven darab, két hüvelyk átmérőjű facölöpöt vertek bele a gyepbe: mindegyiket három lábra egymástól, nyolc sort alkotva. Nyolc ifjú tanonc állt a cölöpök előtt, várva Chareos utasításait. A reggeli nap fényesen ragyogott, és a rétet szegélyező szilfákat lágyan simogatta a könnyű szellő.

– És most, urak – szólt Chareos –, azt akarom, hogy menjetek végig a cölöpökön, forduljatok meg, majd gyertek vissza, olyan gyorsan, ahogy csak tudtok.

– Megkérdezhetem, hogy miért? – tudakolta Patris, a gróf legidősebb fia. – Nem azért vagyunk itt, hogy megtanuljuk a kardforgatást?

– De igen, nagyuram. Csakhogy a kardot a kézbe kell fogni, az pedig a pengeforgatók tudásának csupán egyik eleme. Ellenben az egyensúly jelent mindent. Most pedig kérem, foglaljátok el a helyeteket!

Az ifjoncok felléptek a cölöpökre, és óvatosan elindultak. Patris könnyed léptekkel haladt, megfordult, majd visszarohant oda, ahol Chareos várt rá. A többiek elővigyázatosabban követték. Hárman lecsúsztak: nekik újra kellett kezdeniük a gyakorlatot. Őket Chareos félrehívta.

– Addig mászkáljatok a cölöpökön, amíg vissza nem térek – közölte velük.

Egyikük, egy Akrin nevű kövér fiú a városi magistrátus magas rangú tisztviselőjének gyermeke volt. Noha nem lesz kardforgató, de elszánt kölyök volt, és Chareos kedvelte.

A másik öt ifjút az akadálypályára vitte. A pályát az előző napon fejezték be, Chareos pedig roppant elégedett volt az eredménnyel. Egy hosszú pallót állítottak fel úgy, hogy felvezessen egy jó hat láb magas rönkrakásra. A rönkök bezsírozott fagörgőkön nyugodtak, melyek ide-oda tudtak gördülni. A farakás végéhez egy megcsomózott kötelet erősítettek, amivel át lehetett lendülni a következő farakásra, onnan pedig egy bezsírozott pallón át le lehetett jutni a földre. Az ifjak az építményre meredtek, majd egymásra.

– Ki akar elsőnek menni? – kérdezte Chareos. Senki nem jelentkezett. – Akkor légy te, ifjú Lórin! – mutatott rá a szerzetes Salidának, a kopjások kapitányának vörös hajú fiára.

A fiú bátran felszaladt a pallón, és rálépett a rönkökre. Azok ide-oda gördültek és csúszkáltak a súlya alatt, mire majdnem elesett, de sikerült felegyenesednie, és lassan a kötél felé indult. Egyetlen nekirugaszkodással átröppent a második halom fölött, de elhibázta a földet érést, és felbukott a sárban. A többiek nem nevettek: tudták, rájuk is sor kerül majd. Egymás után vallottak kudarcot az akadálypályán, míg legutoljára Patris maradt. A fiú fürgén felrohant a pallón, és elindult a farakáson. Óvatosan mozgott, elérte a kötelet, majd elrugaszkodott. Mielőtt földet ért volna, oldalra csavarta a testét, és berogyasztotta a lábát, guggolóállást véve fel. Bár a rönkrakás megmoccant, tökéletes egyensúllyal érkezett rá; az akadálypálya végén azonban a lefelé vezető bezsírozott palló kifogott rajta: a fiú megcsúszott és a sárba zuhant.

Chareos mindegyiküket magához szólította. A nemesifjak drága, hímzett selyemtunikáját sár és kosz mocskolta be.

– Uraim, szörnyen festetek. De a háború még szörnyebb állapotot teremt majd. A katona harcol esőben és sárban, hóban és jégben, aszály és árvíz idején. Ritka az, amikor a harcos kellemes körülmények között küzdhet. Most pedig próbáljátok meg még kétszer... és ugyanebben a sorrendben, ha kérhetném. – A gróf fiát valamivel távolabb vezette a többiektől. – Ügyes voltál, de nem volt benned semmi eredeti. Figyeltél, és tanultál barátaid hibáiból. A bezsírozott palló azért csapott be, mert nem gondoltad végig a problémát.

– Most már tudom, miként jöjjek le rajta, Chareos mester – felelte a fiú.

– Efelől szemernyi kétségem sincs. De az igazi háborúban egy tisztnek lehet, hogy csak egy esélye van a sikerre. Minden problémán gondolkozz el!

– Úgy lesz.

Chareos visszasétált a cölöpökön gyakorló három ifjúhoz. Közülük ketten már sokkal ügyesebben vették az akadályt, de Akarin nem.

– Hadd lássalak! – szólt a szerzetes, mire a fiú vörös arccal megállt a kardmester előtt, aki belemarkolt a fiú csípője fölötti húsba. – Nyilván tisztában vagy vele, hogy túl sok súlyt cipelsz magadon. A lábaid erősek, de a tested nincs egyensúlyban. Ha valóban kardforgatóvá akarsz válni, akkor étkezéseid számát csökkentsd napi egy alkalomra. Zöldséges-húsos ragut egyél, ne pedig mézes süteményeket. És ne is cukorkákat. Remek fiú vagy, de az anyád elront téged.

A másik két fiú megpróbálkozhatott a másik akadálypályával, de gyengécskén szerepeltek. Akarin könyörögve kérte Chareost, hogy ő is megkísérelhesse.

– Csúfot űznek majd belőlem – kérlelte. – Kérem, hadd próbáljam meg!

A szerzetes bólintott, a kövér legény pedig felrohant a pallón, átjutott a rönkökön, és a kötél felé tört. Nagyobb súlya alatt a rönkök nem mozogtak annyira, mint a többieknél. Elrugaszkodott a kötélen, de az kicsúszott a kezéből, ő pedig egy sáros pocsolyába huppant. Nagy loccsanással érkezett le, mire a többi fiú hahotában tört ki.

Akarin feltápászkodott, és kiegyenesedve megállt, visszafojtva előtörő könnyeit.

Chareos tudta, hogy mindig van egy, akinek el kell tűrnie a gúnyolódást. Ilyen a falka természete.

A fiúkat elvezette a közeli legelőre, és kinyitott egy ládát, amelyben kardok, vívómaszkok és láncingek voltak. Majd párokba állította az ifjakat: Patrist Akarinhoz osztotta. A gróf fia odaballagott a szerzeteshez.

– Miért kerültem a malackával egy párba?

– Mert te vagy a legjobb – felelte Chareos.

– Ezt nem értem.

– Tanítsd őt!

– És ki tanít engem?

– Nagyuram, neked, mint tisztnek, rengeteg ember lesz a kezed alatt, és nem mindegyik lesz tehetséges. Meg kell tanulnod, hogy őket a lehető leghasznosabban vesd be. Akarin többet fog nyerni abból, hogy veled van egy párban, mint amit te nyerhetnél bárki mástól... és téged majd én foglak tanítani.

– Szóval mostantól fogva ő az én gondom?

– Hiszem, hogy ez szolgálja legjobban az ő érdekeit... és a tiédet.

– Majd elválik – felelte Patris.

Mire a délutáni edzés véget ért, Akarin rengeteget tanult Patristól, de a karja és a lába kék-zöld lett a számtalan ütéstől, amit az idősebb fiú mért rá gyakorló fakardjával.

– Holnap találkozunk, uraim – búcsúzott Chareos, és nézte, amint törődötten elvonulnak. – Öltözzenek fel jobban, hogy megbirkózzanak a holnappal! – kiáltott még utánuk.

Másnap délután az ifjak már összegyűltek a cölöpöknél, mire Chareos megérkezett. Akarin nem jelent meg: helyette egy karcsú fiú állt Patris mellett.

– Ő kicsoda? – tudakolta Chareos.

– Az unokafivérem, Aleyn – felelte Patris.

– Hol van Akarin?

– Úgy döntött, hogy nem folytatja tanulmányait.

– És ezt te rendezted el, nagyuram? – érdeklődött szelíden Chareos.

– Így igaz. Tévedtél, Chareos mester. Amikor tiszt leszek, nem lesz senki a csapatomban, aki ne lenne minden ízében kiváló. És bizonyos, hogy nem lesznek köztük disznók.

– Mint ahogy az enyémben sem, nagyuram. Azt javaslom, hogy te és az unokafivéred azonnal távozzatok. A többi urat megkérem, induljon neki a cölöpöknek.

– Senki sem mozdul! – parancsolta Patris, mire az ifjak megdermedtek. – Sértegetni merészelsz? – förmedt rá a fiú Chareosra.

– Te magad ejtettél szégyenfoltot a neveden, nagyuram – felelte Chareos jegesen –, én pedig többé nem állok a szolgálatodra. Mivel ezek az ifjak a barátaid, és bizonyos mértékig függnek a kegyeidtől, nem kérem őket arra, hogy maradjanak, és vonják magukra a nemtetszésedet. Így hát nem lesz több lecke. Jó napot mindnyájatoknak!

Ezzel Chareos meghajolt, majd távozott.

– Ezért még megfizetsz! – ordította Patris.

A szerzetes oda sem figyelt, csak visszatért a szobájába, bár dühét csak nehezen gyűrte le. Nem Patrisra volt mérges, hanem magára: előre kellett volna látnia, hogy ez történik majd. A gróf fia remek atlétának tűnt, de személyisége nem volt hibátlan. Megzabolázhatatlan önteltség jellemezte, és olyan kegyetlenség, amit nem lehetett kordában tartani.

Amikor lecsillapodott kissé, felkereste a könyvtárat. Az olvasóterem hideg, fagyos csendjében leült, és nekiállt olvasni Neucean, a filozófus írásait.

Belefeledkezve az olvasásba észre sem vette, hogy elröppennek az órák. Ekkor egy kéz érintette meg a vállát.

– A gróf a gyűlésteremben vár rád – mondta neki az idősebb testvér.

Chareos elhagyta a könyvtárat, és az árkádos kerteken át elindult a gyűlésterembe vezető lépcsők felé. Számított valamiféle válaszra, amiért elbocsátotta Patrist – na de hogy a gróf személyesen keresi fel? Méghozzá ennyire sietve? Ez nyugtalansággal töltötte el. Gothirban a régi feudális törvények javát mára felülbírálták, de a gróf még mindig teljhatalmú úrnak számított a Délvidéken, és ha a szeszélye úgy diktálta, bárkit megvesszőztethetett, vagy bebörtönözhetett... de megtehette mindkettőt is.

Chareos összeszedte a gondolatait, és fellépdelt a terembe vezető lépcsőkön. A gróf egyedül álldogált a déli ablaknál, ujjaival ritmikusan ütögetve az ablakpárkányt.

– Köszöntelek, nagyuram! – szólalt meg Chareos, mire a karcsú, fiatal férfi felé fordult, és kipréselt magából egy mosolyt. Nemes metszésű arca volt, hosszú, szőke haja, melyet gőzzel bodorítottak a régens udvarában uralkodó divatnak megfelelően.

– Mi legyen a megállapodásunkkal, Chareos? – kérdezte a gróf, és intett a szerzetesnek, hogy foglaljon helyet az ablak melletti széken. A szerzetes leült, de a gróf állva maradt.

– A leckékről van szó?

– Mi másért lennénk itt? Szép kis felfordulást okoztál. A feleségem fel akar lógatni téged, az őrség kapitánya párbajra akar hívni, a fiam meg akar botoztatni... bár én rámutattam, hogy a tanítástól való visszalépés aligha számít bűnnek. Szóval mit tehetünk?

– Ennyire fontos ez az ügy, nagyuram? Rengeteg kardmester van.

– Nem ez a lényeg, és ezt te is tudod, Chareos. Megsértetted a grófság örökösét, és ezzel egyesek szerint megsértettél engem is.

– A jó és a rossz kérdését kell itt figyelembe venni – felelte a szerzetes.

– A kövér fiúra gondolsz, ugye? Hát persze. De én meg akarom oldani ezt az ügyet. Azt javaslom, hogy kérd meg a gyereket... hogy is hívják? Akarin...? Hogy menjen vissza az osztályodba. Azután párba állíthatod bárki mással, a leckék pedig folytatódhatnak.

Chareos eltöprengett az ajánlaton, majd megrázta a fejét.

– Tényleg sajnálom, hogy szükségét érzed, hogy beleavatkozz ebbe... a jelentéktelen ügybe. A nadírok, a rabszolgaszerző portyák és számtalan kötelezettséged mellett felesleges ezzel is bosszantanod magad. Mindazonáltal én nem úgy látom, hogy a leckék folytatása üdvözítő lenne. A fiad roppant tehetséges, de öntelt. A leckék folytatása azt jelentené, hogy győzött. Jobb lenne a fiúnak, ha másik mester keze alá kerülne.

– Te beszélsz önteltségről!? – csattant fel a gróf. – Minden joga megvan ahhoz, hogy öntelt legyen. Ő az én fiam, és az Arngir Ház a győzelmekhez szokott. A leckék folytatódni fognak.

Chareos felállt és viszonozta a gróf jeges pillantását.

– Rámutatnék arra, nagyuram, hogy ezért nem kapok fizetséget. Szabad emberként döntöttem úgy, hogy leckét adok. Senkivel nem kötöttem szerződést, így a törvény nem is vonatkozik rám.

– Akkor hát azt mondod, hogy a sértés az én családom fejére száll? Légy óvatos, Chareos! Gondold meg, hogy ez mit jelent.

A szerzetes lassan nagy levegőt vett.

– Nagyuram – szólalt meg végül –, én a legnagyobb becsben tartalak téged. Ha úgy érzed, hogy tetteim szégyent hoztak rád, akkor fogadd el legalázatosabb bocsánatkérésem. De a diákokkal a kezdet kezdetén tisztáztam, hogy a leckéket illetően nem számítanak a rangok. Hogy nem lesznek kivételezések. Patris azonban nemcsak elbocsátotta az egyik tanítványomat, de megakadályozta a többieket is az utasítások végrehajtásában. A szabályok szerint, melyekben megegyeztünk vele... és veled... mennie kell. Nem változtathatok ezen a döntésen.

– Nem változtathatsz? Az igazat mondd, ember! Azt, hogy nem fogsz változtatni.

– Nem fogok. – Fagyos csend telepedett a két férfira, de a gróf láthatóan nem sietett véget vetni a találkozónak, ehelyett perceken át fel–alá sétált az ablak előtt.

– Legyen hát – mondta végül. – Úgy lesz, ahogy mondtad. Logar veszi majd át a kardmesteri feladatot. És ahogy megegyeztünk, találkozunk váram csarnokában a kérelmezők napján.

– Még mindig velem óhajtasz gyakorolni, nagyuram?

– Igen. Vagy ez alól a kötelesség alól is kibújsz?

– Egyáltalán nem, uram. Már alig várom a napot. A gróf elmosolyodott.

– Akkor hát ott – szólt, sarkon fordult, majd elhagyta a termet. Chareos lerogyott a székre: a keze remegett, a szíve vadul vert.

Semmi értelme nem volt annak, hogy a gróf megtartotta szolgálatában, és az a nyugtalanító gondolata támadt, hogy a következő gyakorlás nem lesz valami kellemes élmény. Vajon nyilvánosan fogják megalázni?

Az ablakhoz ballagott. Talán most kellene elmennie. Északra utazhatna, a fővárosba, vagy délkeletre, Vagriába. De akár még délre is mehetne, át a nadírok földjén, onnan pedig tovább Drenanba, az ottani nagy könyvtárba.

A tizenkét aranypénzre gondolt, ami még mindig ott lapult a szobájában elrejtve. Vehetne belőle két lovat, és készleteket az útra. Tekintete átvillant a termen: majdnem elégedett volt itt.

Gondolatai visszavitorláztak az utolsó éjszakára, ott a kaputoronynál, amikor Tenka kán, a nadírok violaszín szemű vezére ült a körükben.

– Miért hagytál minket életben? – suttogta maga elé Chareos.

A kétórás istentisztelet a végéhez közeledett. Chareos örömét lelte a himnuszok éneklésében, a rituális imák kántálásában, és a reggeli ájtatossághoz társuló valahova tartozás érzésében. Mit sem számított, hogy hite csekélyebb volt, mint testvéreié. Egynek érezte magát a Szürke Renddel, és ez önmagában elegendő volt az egykori katonának.

Felállt térdelő helyzetéből és a többiekkel együtt, lehajtott fejjel kisorjázott; arcát árnyékba vonta kámzsája. A reggeli napsütés üdítő volt a templomhajó hidege után, Chareos pedig kilépett a hosszú kertbe, és elindult a teraszokon lefelé a déli kapuhoz. Amint átlépett rajta, a kolostor csendje tovatűnt a piacra tolongó sokaság zsivajában. A szerzetes hagyta magát sodortatni a tömeggel, míg el nem érte a főteret, ahol átszuszakolta magát az emberek között és elindult lefelé egy keskeny sikátorban az élőállatok piacához. Az árverések itt mindennaposak voltak: éles szemű gazdák és nemesek bukkantak fel, és a bikák és lovak leszármazását hosszan ecsetelték a kör alakú teret körülölelő bokszokban. Chareos előreküzdötte magát az első padsorba, a kerítés mellé, és csendben üldögélt, amíg a bikákat bevezették a körbe. Az árverés élénk ütemben haladt, főleg a drenai bikáknál – ezek kurta szarvú, hatalmas jószágok voltak, irdatlan hústömeggel. Egy óra elteltével aztán sorra kerültek a lovak. Chareos egy pej heréltre alkudott, de vesztett egy nemesifjúval szemben, aki három sorral feljebb foglalt helyet. Majd ismét licitált egy deres kancára, de ezúttal a porond hátsó részén kínált érte többet valaki. A többi ló javarészt pókos volt, vagy túljutott már fénykorán, Chareos pedig kezdte elveszíteni az érdeklődését. Ekkor vezették be a szürke jószágot. A szerzetes nem akart a szürkére alkudni: odakint a Vadvidéken túl feltűnő lenne, nem úgy, mint egy pej vagy egy gesztenyebarna paripa. De ez az állat olyan volt, akár a sas. Hosszú, ívelt nyak, fejéhez simuló fülek, tüzes és büszke szempár. A férfi, aki bevezette, idegesen pillogott rá, mintha attól tartana, hogy a jószág bármelyik pillanatban felágaskodhat és szétzúzhatja a koponyáját. A licitálás lagymatagon indult, Chareos pedig maga is meglepődött, amikor felemelte a karját, és még jobban meghökkent, amikor megnyerte az árverést, méghozzá fele akkora összegért, mint amennyit a heréltért kínált korábban. A mellette ülő férfi odahajolt hozzá.

– Vigyázz, fivérem, mert ez a hátas végzett Trodiannal: ledobta, aztán halála tiporta.

– Köszönöm, hogy aggódsz – felelte Chareos, majd felállt és a porond hátsó részéhez indult. A csődört itt kötötték ki, a szerzetes pedig odalépett hozzá, és megsimogatta verejtékező horpaszát. – Úgy értesültem, hogy gyilkos vagy, szürke. De felteszem, hogy az éremnek van másik oldala is. – Gondosan szemügyre vette a paripa lábait. – Remek jószág vagy – mondta, majd megfordult és odasétált az árverők asztalához. – Még ma délután lovagolni fogok rajta – tudatta –, de azt akarom, hogy itt istállózzák, egészen a kérelmezők napjáig.

– Ahogy kívánod – felelte az árverező írnok. – Tizenkét ezüstöt kérek a lóért, és hat rézbe kerül egy hét. Nyeregre is szükséged lesz? Több megfelelő is van.

Chareos kiválasztott egy magas kápájú, erős hámszíjú vagriai nyerget, rendezte tartozását, és elhagyta a piacot. Rövid sétát követően elérkezett a Gyapjú utcába, ahol lovaglóöltözéket vett magának: puha bőrcsizmát, sötét gyapjúnadrágot, két vastag, fehér inget, és egy dupla vállú bőr felsőkabátot, melyet a bordák magasságában felhasítottak, hogy megkönnyítsék a benne való mozgást. Vett még egy szőrmével szegett, csillogó fekete bőrköpenyt is.

– Remek választás, uram – lelkendezett a kereskedő. – Ez ventriai bőr a legvadabb télben is puha marad. Nagyon erősen be van olajozva és lepereg róla az eső.

– Köszönöm; de mondd csak, ki errefelé a legkiválóbb kardkovács?

– Természetesen erről nagy vita folyik, de a fivérem...

– A fivéred dolgozik a grófnak?

– Nem, viszont...

– Ki dolgozik a grófnak? A férfi felsóhajtott.

– Innen nem messze találod. Mathlint keresd, akinek a keleti kapunál van a műhelye. Haladj végig a Gyapjú utcán, míg el nem éred a Szürke Bagoly tavernát, akkor fordulj jobbra és menj tovább a templomig! Ott balra a második műhely.

Mathlin – sötét szakállú, hatalmas termetű drenai – átvezette a szerzetest a műhelyén, egészen a műhely mögötti épületig. Ott a falakra mindenféle kardokat aggattak: akadtak széles pengéjű pallosok, kurta döfőkardok, szablyák és a gothir nemesek kedvelt párbajtőrei. Még tulvárokat, és kétfejű csatabárdok is lehetett látni.

– Milyen pengét keresel, szerzetes uram?

– Lovassági szablyát.

– Akkor azt javaslom, próbálkozz meg Beninnél. Az ő fegyverei olcsóbbak, mint az enyémek, és valószínűleg éppen olyan jól megteszik.

Chareos elmosolyodott.

– Kardkovács, nekem csak a legjobb teszi meg. Mutass egy szablyát!

Mathlin a távolabbi falhoz ballagott, és leemelt onnan egy csillogó fegyvert. A penge csak enyhén görbült, markolatát keresztvas védte. A kovács Chareosnak dobta a kardot, aki ügyesen elkapta, majd marokra fogta a pengét, suhintott vele kettőt, megforgatta, majd előredöfött vele.

– Rossz a súlyelosztása – mondta végül. – Mivel nincs egyensúlya, nehézkes. Talán valóban Beninhez kellene fordulnom.

Mathlin elmosolyodott.

– Ezt a tanítványom készítette, akinek még sokat kell tanulnia. Legyen hát, szerzetes uram. Megkérlek, kövess! – Egy másik terembe jutottak, ahol gyönyörűen formált, de díszítetlen kardok sorakoztak: sehol egy aranylevél, sehol törtezüst. Mathlin leemelt egy szablyát és átnyújtotta Chareosnak. A penge nem volt szélesebb két hüvelyknél, de élesnek tűnt, akár a borotva. A markolatvédő körbefonta forgatója öklét, megvédve a kardot tartó kezet. – A legkiválóbb ventriai acélból kovácsolták, és a készítője vérével hűtötték – szólt Mathlin. – Ha van ennél remekebb kard, hát én még nem találkoztam vele. De megengedheted-e magadnak?

– Mennyit kérsz érte?

– Három aranypénzt.

– Ennyiért öt lovat vehetnék.

– Ez az ára. Alkunak pedig nincs helye, szerzetes uram.

– Tegyél még hozzá egy vadászkést, meg egy jó kardtokot, és nyélbe ütöttük az üzletet – felelte Chareos.

Mathlin vállat vont.

– Legyen hát! De csak olyan kést kapsz, melyet a tanítványom kovácsolt. Mert amit én készítek, azok között nem akad olcsó.

2.

Aznap délután az új ruháit viselő Chareos nekikészült, hogy első ízben lovagoljon szürke hátasán. Megnézte, hogy a nyereg alatti takaró nem ráncolódott-e vagy gyűrődött-e össze, amitől feldörzsölődne a ló háta, majd ellenőrizte a zablát és kantárt. A zabla súlyos volt és recés.

– Ezt vedd le! – szólt oda a lovásznak.

– Bajkeverő egy jószág ez, uram. Még szüksége lehet a zablára.

– Egészséges lóra van szükségem. Ez a... szörnyűség... cafatokra tépné a száját.

– Talán igen, viszont kordában tartja. – Chareos megrázta a fejét.

– Nézd meg a száját! Máris mindenhol heges... és ezek régi hegek. És a horpaszán is vannak. A gazdái keményen bántak vele.

Kivett egy almát az ajtó melletti hordóból, és négy darabra vágta vadászkésével, majd az egyik negyedet odanyújtotta a szürkének, mire a ló elfordította a fejét. Chareos mellé állt, és megette a negyedet, majd a másikat ismét felkínálta a lónak. Ezúttal a szürke elfogadta az ajándékot, de tekintete még mindig éber maradt.

– Úgy sejtem, jó gyors lehet – szólalt meg a lovászfiú. – A felépítése erre vall. És ezzel a színnel annak is kell lennie. Délutáni kilovaglásokra használod majd, uram?

– Talán. Az is lehet, hogy megteszek rajta egy-két utat. A lovászfiú vihogott.

– Ne próbálkozz meg a Vadvidékkel! Az ilyen színű lovakat már egy mérföldről kiszúrják, és a rablók úgy rajzanak köréd, mint legyek a kutyaürülékre.

– Észben tartom majd – felelte Chareos ingerülten. Nyeregbe szállt és az árverés udvara mögötti sikátor felé irányította a csődört.

Húsz perccel később már a várostól délre eső domblábaknál járt: a szél a hajába kapott, ahogy a csődör teljes sebességgel vágtatott. Hagyta, hogy a paripa egy fertályórán át a saját feje után menjen, majd megzabolázta, és balra fordította, felkaptatva egy szelíd rézsűn. A tetejére érve hagyta, hogy lova egy darabig lépésben haladjon, és a jószág légzését figyelte. Nem kellett aggódnia, mert néhány perc múlva a csődör abbahagyta a hosszú horkantásokat, és horpaszán a tajtéknak már csak kevés nyoma maradt.

– Erős vagy és gyors – mondta Chareos, és megsimogatta a hosszú és karcsú nyakat. – De mikor mutatod meg nekem, hogy miért is állsz bajkeverő hírében?

A csődör továbbra is lépésben haladt, de amikor Chareos könnyű vágtába ugratta a dombok között, azonnal engedelmeskedett. Egy óra elteltével a szerzetes mögött elmaradt a város, bár a lovas még mindig látta a tornyokat a párás messzeségben. Ekkor már arra gondolt, hogy visszafordul, mivel az alkony gyorsan közeledett, és a hatalmas csődör végül csak elfáradt. Lefelé ösztökélte hát a jószágot egy rövidke lejtőn, amikor a dombokon túl, dél felől imbolygó füstgomolyagokat vett észre. Arrafelé lovagolt, és útközben egy facsoportra bukkant. A fák között hamarosan egy tisztásra érkezett, ahol egy csapat katona ült körül több kisebb tüzet. Az embereitől távolabb üldögélő tisztet felismerte: Logar volt az, a gróf bajnoka.

– A dombokon túl, innen délre, hatalmas tűz tombol – szólt oda Chareos. – Nem vettétek észre a füstöt?

– Mi közöd hozzá? – állt talpra könnyedén Logar. A magas, szikár férfinak, aki közelebb lépett a csődörhöz, hideg szeme, és sötét, háromágú szakálla volt. A lónak nem tetszett a katona közelsége, és elhátrált, mire Chareos csitítani kezdte.

– Semmi közöm – felelte. – Jó napot! – Ezzel kilovagolt a tisztásról, felkaptatott a rézsűn, és lepillantott az elé táruló pusztulásra. Tizenkét ház égett odalent, és tetemek hevertek szanaszét a földön. Mindenfelé emberek rohangáltak, próbálva eloltani a lángra kapott nagy közös csűrt. Chareos elkáromkodta magát és visszalovagolt a katonák táborába.

Logar éppen egy fiatalabb tiszttel kockázott, és most mindketten felnéztek, amikor a lovas megérkezett.

– Egy falu áll a közelben, melyet megtámadtak. Fogd az embereidet és segíts nekik a tűzoltásban! És tudd meg azt is, hogy értesítem a grófot, amiért elhanyagoltad a kötelességed.

Erre minden szín kifutott Logar arcából. Felállt és szablyája markolata felé nyúlt.

– Szállj le onnan, kurafi! Engem nem sértegethetnek a hozzád hasonlók!

– Már meg is történt – válaszolta Chareos. – És most tedd azt, amit mondtam! – Megfordította a csődört és visszavágtatott a faluba: mielőtt a falusiak segítségére sietett volna, a széliránnyal szemben kipányvázta az állatot.

A csűrben dühöngő tűz megfékezhetetlennek bizonyult. Amikor egy férfi rohant el Chareos mellett egy vödör vízzel a kezében, a szerzetes vállon ragadta.

– Ki kell hoznotok mindent, amit csak tudtok! A csűr menthetetlen. – A férfi bólintott, és a többiekhez rohant, miközben megérkeztek a katonák és nekiláttak az oltásnak. Három házat sikerült megmenteni, de a csűrben tovább dühöngött a tűz. Az épület hátsó falán fejszével vágtak lyukat, így bejuthattak és kicipelhették a még lángra nem kapott gabonás zsákokat. A küzdelem az estébe nyúlt, de végül mindenütt kialudtak a tüzek.

Chareos a közeli patakhoz ballagott, és lemosta arcáról és kezéről a mocskot. Lepillantott új ruhájára. Zekéje megperzselődött, akárcsak a nadrágja: az inge megfeketedett a füsttől, csizmáján horzsolások éktelenkedtek.

Lerogyott a földre. A tüdeje szinte perzselt, száját eltömte a fa füstje. Egy fiatalember lépett oda hozzá.

– Tizenegy asszonyunkat ragadták magukkal, uram. Mikor lovagoltok utánuk?

Chareos felállt.

– Én nem vagyok katona, csupán erre jártam. A csapat tisztjét kell felkeresned: Logarnak hívják.

– Ezer átok szálljon rá! – köpött ki az ifjú. Chareos hallgatott, alaposabban szemügyre vette a falusi legényt. Sudár és karcsú volt, hosszú fekete hajjal és sűrű szemöldök alatt megülő metsző kék szempárral. Jóképűnek látszott, hiába feketedett el az arca a füsttől és a faszéntől.

– Fontold meg, hogy mit beszélsz, legény! – figyelmeztette Chareos. – Logar a gróf bajnoka.

– Nem érdekel. A vén Paccus előre jelezte a támadást, mi pedig három nappal ezelőtt segítséget kértünk a gróftól. Hol voltak a katonák, amikor szükségünk volt rájuk?

– Honnan tudott a portyáról?

– Paccus látnok: a napot és az órát is megmondta. Megpróbáltunk ellenállni, de nem voltak fegyvereink.

– Kik voltak a támadók?

– Nadrenek. Olyan törvényen kívüliek, akik a nadírokkal üzletelnek. Méghozzá rabszolgákkal! Vissza kell szereznünk őket! Meg kell tennünk!

– Akkor keresd meg a tisztet! És ha ez nem lenne elegendő, menj fel a grófhoz! Már közel a kérelmezők napja.

– Szerinted törődik azzal, hogy mi történik néhány szegény földművessel?

– Ezt nem tudom. Merre van ez a Paccus?

Az ifjú a romba dőlt falu túlsó felére mutatott, ahol egy öregember ült a földön takaróba csavarva. Chareos odasétált hozzá.

– Jó napot, uram!

Az öregember felpillantott, tekintete fényesen ragyogott a holdfényben.

– Hát kezdődik – mondta szelíden. – Köszöntelek, Chareos! Miben segíthetek?

– Te ismersz engem? Találkoztunk már?

– Nem. Miben segíthetek?

– Van egy ifjú, aki azt állítja, te tudtál a támadásról. Elég mérges, ami persze érthető. Honnan tudtad, mi történik majd?

– Álmomban láttam. Számos dolgot látok álmomban. Láttalak a domb mögötti tisztáson, amikor a hitvány Logart kérdezgetted a füstről. Ő és az emberei egész nap ott táboroztak, de nem akartak belekeveredni a csatába. Ki hibáztathatná őket ezért?

– Én. A seregben nincs helye gyáváknak.

– Szerinted Logar gyáva volt, Chareos? Arról az emberről beszélünk, aki tizenhat embert ölt meg párbajban. Nem, a rabszolga-kereskedők fizették le. Mivel a rabszolgaság tiltott a gothiri földeken, a fejpénzeket megnégyszerezték. A mi tizenegy asszonyunkért egyenként talán tizenöt aranyat is megadnak, Ravennáért pedig még többet.

– Ez rengeteg pénz – bólintott Chareos.

– A nadírok meg tudják fizetni. Kincstáraik tömve vannak a Drenanból, Lentriából, Vagriából és Mashrapurból szerzett arannyal és ékszerekkel.

– Honnan tudod, hogy Logart lefizették?

– Honnan tudom, hogy az a terved, hogy a kérelmezők napján elhagyd a várost? Honnan tudom, hogy nem fogsz egyedül utazni? Honnan tudom, hogy egy régi barát vár a hegyek között? Honnan? Onnan, hogy látnok vagyok. És ma azt kívánom, bárcsak ne születtem volna ezzel az adottsággal.

Az öreg elfordította a fejét, és a hamuborította földre meredt. Chareos felállt és visszaindult a csődörhöz, amikor egy magas alak állta el az útját.

– Mit akarsz, Logar? – kérdezte tőle.

– Megsértettél. És most megfizetsz ezért!

– Párbajozni akarsz velem?

– Nem ismerlek, így a párbajszabályok nem érvényesülnek. Egyszerűen csak harcolni fogunk.

– Dehogynem ismersz, Logar. Nézz meg alaposabban, és képzeld az arcomat egy szürke szerzetesi köntös fölé.

– Chareos? A fene beléd! A rended szabályai mögé bújsz, vagy kiállsz velem, ahogy férfihoz illik?

– Először is felkeresem a grófot, és elbeszélgetek vele... a mai különös viselkedésedről. Azután fontolóra veszem a kihívásod. És most jó éjszakát! – Elindult, majd visszafordult. – Ó, és még valami... amikor elköltöd majd az aranyat, amit ma kerestél, gondolj az itt heverő tetemekre! Két gyereket is láttam a hullák között. Talán segítened kellene eltemetni őket.

A csődör nyugodtan állt, amikor Chareos nyeregbe szállt. A lovas még egyszer visszanézett a falu füstölgő maradványaira, majd éber tekintettel ellovagolt a messzi város felé.

– Rettentően sajnálom, hogy úgy határoztál, elhagysz minket – mondta az Parnio. Felállt, áthajolt íróasztala fölött, és kinyújtotta a kezét. Chareos elfogadta és megrázta.

– Engem is elönt a sajnálat, atyám. De itt az idő.

– Az idő, fiam? Mi az idő, ha nem egyetlen légvétel a születés és a halál között? Azt gondoltam, hogy megértetted a létezés célját, hogy felfedted a Forrás akaratát minden dologban. Nagyon elszomorít, hogy felfegyverezve látlak – mutatott rá a szablyára és a vadászkésre.

– Ahova utazom, ott szükség lehet rájuk, atyám.

– Már réges-régen megtanultam, hogy a kard nem nyújt védelmet, Chareos.

– Nem akarok ezen vitázni, atyám. Ám azt mégis el kell mondanom, hogy a szerzetesek csak azért élhetnek itt békében és biztonságban, mert karddal védelmezik őket. Nem becsülöm le a nézeteiteket: bárcsak sokkal többen osztanák őket! De nem teszik. Megtört emberként érkeztem ide, és ti adtatok nekem új erőt. De ha mindenki úgy élne, mint ti és én, nem lennének gyerekek, és nem lenne emberiség. És hol lenne akkor a Forrás akarata?

A szerzetes elmosolyodott.

– Ó, Chareos, mennyire beszűkült a gondolkodásod! Szerinted ez itt az egész mindenség? Csupán akolitus voltál, fiam. Öt vagy tíz év múlva már készen állnál arra, hogy tanulmányozd a valódi misztériumokat, és akkor láthatnád az univerzum mágiáját. Nyújtsd ide a kezed még egyszer!

Chareos engedelmeskedett, a szerzetes pedig megfogta az ujjait és felfelé fordította a tenyerét. Parnio lehunyta a szemét és szobormereven állt, láthatóan még levegőt sem vett. A percek lassan teltek, Chareos pedig azt vette észre, hogy válla megmerevedik, amint kinyújtott kézzel üldögél. Kihúzta kezét a szerzetes markából, és némán várakozott. Végül rendtársa kinyitotta a szemét, megrázta a fejét és vízzel teli kupájáért nyúlt.

– Utad hosszú lesz, barátom, és veszedelmes. Minden Harmónia Ura legyen veled!

– Mit láttál, atyám?

– Van olyan szomorúság, ami nem arra való, hogy idő előtt feltárjuk, fiam. De benned nincs gonoszság. És most menj, mert pihennem kell!

Chareos még egyszer körbesétált a kolostorban, mielőtt a város közepén álló vár felé indult volna. Évszázadokkal ezelőtt azért építették az erődöt, hogy így védjék az északi megvámolt utat, de amikor Ulric nadír hordái először gyűltek össze, és elpusztították a nagy déli várost, Gulgothirt, a gothir királyság fővárosát, az ország kettészakadt. A menekültek észak felé özönlöttek, át a hegyeken, minél messzebb a zsarnoki nadíroktól. Az óceán nyugati peremén új székvárost emeltek, a talgithiri vár pedig a gothir földek legdélibb pontja lett. Azóta a város jelentősen megnőtt, és mára a vár csupán egy sziget lett a nyüzsgő metropolisz közepén.

A nagy, megvasalt tölgykapu zárva volt, de Chareos is beállt az oldalkapunál állók sorába, akik lassan sorjáztak befelé a külső várudvarra. Itt gyülekeztek a kérelmezők, azok a férfiak és asszonyok, akiknek sérelmeit csak a gróf rendezhette el. Máris több mint kétszázan voltak két őrre.

Chareos a széles kőlépcsőkön elindult, az odafent álló, keresztezett lándzsájú két őrhöz, akik azonban átengedték őt a belső termek felé. A szerzetes eddig háromszor próbált kapcsolatba lépni a gróffal, hogy tudassa vele, mit műveltek a katonái, de mindannyiszor elküldték, és közölték vele, hogy a gróf túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy zavarja.

Egy szolga bevezette Chareost az ebédlőterembe. A hosszú asztalokat már kivitték, a gróf és kísérete pedig elfoglalta helyét, szemközt a kapuval. Az első kérelmező máris előttük állt, és éppen egy három bika eladásához fűződő megszegett ígéretről beszélt: a szállításkor megkapta az összeg felét, de a többit nem fizették ki neki. Akit megvádolt, nemesember volt, a gróf távoli rokona. A vádló igazát tanúkkal bizonyította, a gróf pedig úgy rendelkezett, hogy az összeget ki kell fizetni, továbbá öt ezüstpénz jár a panaszosnak az elvesztegetett időért, amit az esetre kellett szánnia. A gróf a nemest további húsz aranypénzre büntette.

A panaszos mélyen meghajolt és kihátrált a teremből. A következő, akit szólítottak, egy özvegy volt, akinek örökségét elorozta egy férfi, aki azt állította, hogy szereti őt. A férfit láncra verve vonszolták be a csarnokba. Arca kékre-zöldre volt verve és vér borította: elismerte az ellene felhozott vádakat. A gróf elrendelte a felakasztását.

A kérelmezők egyenként léptek elő, mígnem déltájban a gróf felállt.

– Egy napra ennyi éppen elég, az istenekre mondom! – jelentette ki.

Ekkor egy ifjú nyomakodott át a főkapun, nyomában az őrökkel.

– Nagyuram, hallgass meg! – kiáltotta. A két őr megragadta a férfi karját, és elkezdték kivonszolni.

– Várjatok! – szólt rájuk a gróf. – Hadd beszéljen! Chareos felismerte a sudár falusi ifjút, és előretolakodott, hogy hallja, mit mond.

– A falumat martalócok támadták meg. Tizenegy asszonyunkat ragadták el, hogy eladják őket a nadíroknak. Ki kell szabadítanunk őket, nagyuram!

– Ó, igen, a falu. Szomorú eset – mondta a gróf. – De nem sokat tehetünk. Követtük a nyomokat egészen a hegyekig, de az már a nadírok földje, és a fennhatóságom oda már nem terjed ki.

– Akkor hát nem teszel semmit? – ordította az ifjú.

– Ne kiabálj a jelenlétemben, pór! – bömbölte a gróf.

– Adózunk neked, és a védelmedet kérjük. De amikor ezért folyamodtunk, az embereid elbújtak az erdőben, miközben a mieinket lemészárolták. Most már a gyávák uralkodnak a gothirok földjén?

– Vigyétek! – üvöltötte a gróf, mire az őrök odaugrottak a falusihoz, és lefogták. – Vesszőzzétek meg! És tüntessétek el a szemem elől!

– Ez hát a válaszod? – rikoltotta az ifjú. – Ez az igazságod?

A gróf a füle botját sem mozdította, a fiatalembert pedig kivonszolták, és a kapu bezárult mögötte.

– Á, Chareos! – szólalt meg ekkor a gróf. – Üdvözöllek! Készen állsz a bemutatóra?

– Igen, nagyuram – lépett előre Chareos. – De előbb szólhatnék arról néhány szót, amit az ifjú mondott?

– Nem szólhatsz! – fortyant fel a gróf. – Logar! – A bajnok felállt székéből, és odasétált a két beszélgetőhöz. – A vállam megsérült a múlt heti bemutató idején, és még mindig sajog.

Mivel azonban nem akarok csalódást okozni vendégeinknek, átvennéd a helyemet Bel-azar hősével szemben?

– Örömmel teszem, nagyuram – felelte Logar. – Javasolhatom, hogy emeljük a látványosság izgalmát azzal, hogy védőálarc és láncing nélkül mutatjuk be tudásunkat?

– Nem veszélyes ez? – tudakolta a gróf. – Nem szeretnék egy tragikus balesetet.

– Rejlik benne veszély, nagyuram, de ez megfűszerezné a bemutatót.

– Legyen hát! – bólintott a gróf, ügyet sem vetve Chareosra. – Legyen úgy, ahogy mondtad!

Egy apród lépett elő, kezében két párbajtőrrel. Chareos a bal oldali pengét választotta, és eltávolodott a többiektől, hogy ellazítsa izmait. Szablyáját és kését az egyik párkányon hagyta, gondolatai pedig ide-oda cikáztak. Kétsége sem volt afelől, hogy Logar megpróbálja majd megölni, de ha ő ölné meg Logart, a gróf azonnal letartóztatná. Gépiesen átvett néhány gyakorlatot, megtornásztatva karjának, vallanak és lágyékának izmait. A nézők két sorára pillantott, és észrevette az ifjú lord Patrist. A fiú vigyorában kegyetlenség bujkált. Chareos hátat fordított neki és odalépett Logarhoz.

A két férfi magasra emelte pengéjét, tisztelegtek, majd összeérintették kardjaikat.

– Kezdődjék! – kiáltotta a gróf.

Logar váratlan támadásra lendült, a klasszikus hurkot írva le csuklójával, de Chareos hárított, és könnyed mozdulattal jobbra csusszant. A bajnok összehúzta a szemét. Még háromszor rontott előre, de támadását mindannyiszor hárították. A szerzetes közben egyre mérgesebb lett: Logar meg sem próbálta védeni magát, annyira biztos volt abban, hogy Chareos nem fog gyilkos csapást mérni rá... legalábbis egy bemutatóvíváson nem. Pengéje kétszer villant el a szerzetes torka előtt, aki tudta, hogy csak idő kérdése, és a gróf bajnoka rést talál a védekezésében. Hárított egy döfést, és hátraugrott, kibillentve egyensúlyából Logart. Amikor a bajnok szitkozódott és előremozdult, a szerzetes vett egy mély levegőt, és felkészült a támadás hárítására, most már biztosan tudva, hogy a katona meg akarja ölni. Vajon ez a gróf terve volt, vagy csak a bajnok sértett hiúsága miatt alakult így? Logar kardjának pengéje a szeme felé suhant, de Chareos félreszökkent, megpördült a sarkán és hátraugrott. Logar is megfordult, arcára széles vigyor kúszott. A két kardmester újra és újra összecsapott, fel s alá mozogtak a teremben. A nézők képtelenek voltak csendben maradni, és vadul ujjongtak Logar minden egyes támadásánál. Teltek-múltak a percek, és az összecsapásnak még mindig nem volt győztese. A bajnok előrelódult, Chareos pedig csak részben hárította csapását, és érezte, ahogy ellenfele kardpengéje belehasít az arcába.

A vér láttán a nézők azonnal elhallgattak, és most a grófra néztek, várva, hogy az véget vessen a bemutatónak. De a gróf nem mozdult.

Szóval ez az ő terve volt, gondolta magában Chareos, és felvillant benne a harag, de nem engedte, hogy kitörjön belőle. Nem ölhette meg Logart, mivel akkor a gróf lefogatná, és gyilkossággal vádolná. A jeges dühtől fuldokló Chareos körözött, majd gyorsan oldalra mozdult. Logar előrevetette magát. A szerzetes hárított három döfést, majd kardjával magasan a bajnok pengéje fölé vágott. Chareos vívótőrének hegye felszakította a bőrt Logar jobb szeme felett, és felhasította a homlokát. Vér csorgott a kardforgató szemébe, aki erre elhátrált.

Chareos a gróf felé fordult.

– Véget ért a bemutató, nagyuram?

– Ez csúf dolog volt – felelte a gróf. – Meg is ölhetted volna.

– Való igaz, mert hát nem különösebben ügyes. De egy kis szerencsével ez a csapás – bökött Chareos az arcára kapott vágásra –, széthasíthatta volna az agyamat. Szerencsére csak kevés bajt okozott: vágása nem súlyos. És most, engedelmeddel... – Zaj támadt mögötte, mire sarkon pördült. Logar már letörölte a vér nagyját az arcáról, és most előrenyújtott karddal rohant felé. Chareos oldalra szökkent és a markolatvédővel Logar bal fülé mögé sújtott, mire a bajnok eszméletét vesztve zuhant a márványpadlóra. – Amint azt mondtam – közölte Chareos fagyosan –, engedelmeddel most távozom.

– Nem látunk itt szívesen – sziszegte a gróf –, mint ahogy máshol sem fennhatóságom területén!

A szerzetes meghajolt, hátrált három lépést, és felszedte szablyáját, meg a kését. Felszegett fejjel hagyta el a termet, tisztán érezve a felé áradó ellenségességet.

A várudvaron még ott volt a kérelmezők többsége, akik látni akarták a megvesszőzést. Chareos lement a lépcsőkön: tekintete rátapadt a falusi legény vergődő alakjára, akinek a bőrén a korbács csíkokat hagyott.

Odalépett az őrkapitányhoz és megkérdezte tőle:

– Hány ütést kapott eddig?

– Tizennyolcat. Ötvennél hagyjuk abba.

– Húsznál véget vetsz neki! – felelte Chareos. – Ez a büntetése a tiszteletlen viselkedésnek.

– A gróf nem mondott számot! – fortyant fel a tiszt.

– Talán azt gondolta, hogy ismered a törvényt – jegyezte meg Chareos, ahogy a korbács ismét lecsapott.

– Ennyi elég! – kiáltotta a kapitány. – Vágjátok le onnan! – A legényt kivonszolták az oldalkapun, és otthagyták az út mellett.

Chareos talpra segítette.

– Köszönöm – suttogta az ifjú.

– Ilyen állapotban nem jutsz haza – mondta a szerzetes. – Az lesz a legjobb, ha velem jössz. Lefoglalok egy szobát a Szürke Bagoly fogadóban, és ott majd ellátjuk a hátadat.

A Szürke Bagoly keszekusza épülete egy ősrégi fogadó köré épült, melyet egykor a Gulgothirba vezető hegyi út mellett emeltek. Középen L alakú terem állt, ahol az italozók és az ebédelők a felszolgálólányokra vártak. A keleti és nyugati oldalon egy-egy új épületet húztak fel, hátul pedig egy istállóudvart alakítottak ki.

Miközben Chareos átnyomakodott a nyüzsgő vendégek között, kiálló kardtokja nekicsattant az egyik férfi lábának.

– Figyelj a lábad elé, te kurafi! – szisszent fel a ittas fickó. Chareos ügyet sem vetett rá, hanem ment tovább, de a lábához szorította a tokot. Hosszú, nagyon hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára kardszíjat viselt, és most sutának érezte magát, mintha kilógna a környezetből.

Belépett az ajtón, és elindult az első emeleti folyosóra vezető csigalépcsőn. Az átjáró legvégén eljutott egy kétszobás helyiségbe, melyet aznap délután vett ki. A falusi legény még mindig aludt: légvétele lassú volt és mély. A füvesember keverte lirium hajnalig tartó ájulásba döntötte. Chareos kipucolta a korbács ejtette sebeket, és libazsírral kente be őket, majd egy nagy gyolccsal takarta be a legény hátát. A korbács ejtette sebek nem voltak mélyek, de széleik mentén a bőr felhasadt, ahol beléjük mart a korbács szíja.

Chareos tüzet rakott a déli falnál álló kandallóban. Közeledett az ősz, és fagyos szél sziszegett a megvetemedett ablakszárnyak között. Levette kardszíját, és belehuppant a tűz melletti széles és öblös bőrszékbe. Bár fáradt volt már, elméje nem tudott megnyugodni. A kolostor menedéke távolinak rémlett, a kétségbeesés pedig ökölként sújtott le rá. A gróf ma megpróbálta megöletni – és miért? Egy öntelt gyermek tettei miatt. Chareos az alvó legényre pillantott. A fiú látta, amint feldúlják faluját, elhurcolják szeretteit, és most még meg is korbácsolták, ami tovább fokozta kínjait. Az igazság a gazdagoknak volt fenntartva... mint mindig. Az egykori szerzetes előrehajolt és egy fahasábot dobott a tűzre. A falra erősített három lámpás egyikéből kifogyott az olaj és a lámpás kialudt, így ellenőrizte a többit is. Éppen csak pislákoltak már, ezért meghúzta a nyugati falon futó csengő kötelét.

Néhány perc elteltével egy felszolgálólány kopogtatott az ajtón. Chareos olajat kért, valamint ennivalót és bort rendelt. A lány jó félóráig volt távol, mialatt a második lámpás is kihunyt.

A legény felnyögött. Chareos odalépett hozzá, de az ifjú ismét visszaaludt.

A lány egy korsó olajjal tért vissza.

– Elnézést a késésért, uram, de ma este telt ház van, és két lány nem jött be. – Megtöltötte a lámpásokat, majd meggyújtotta őket egy hosszú kanóccal. – Az ennivaló hamarosan megérkezik. Marha nincs ugyan, de a bárány is finom.

– Megteszi az is.

A lány megállt az ajtóban, és hátrapillantott.

– Ő az a falusi, akit ma megkorbácsoltak? – suttogta. – Ő az.

– És te lennél Chareos, a szerzetes?

A férfi bólintott, mire a lány visszalépett a szobába. Alacsony és dundi volt, búzaszínű hajjal és kerek, bájos arccal.

– Talán nem kellene kéretlenül szólnom, uram, de férfiak keresnek titeket... kardos férfiak. Az egyiküknek be van kötve a homloka.

– Tudják, hogy itt vagyok?

– Igen, uram. Hárman vannak az istállóban, ketten pedig most is a nagyteremben üldögélnek. De szerintem többen is lehetnek.

– Hálás köszönetem – nyomott egy fél ezüstöt a lány kezébe a férfi.

Miután a szolgáló elment, bereteszelte az ajtót, visszasétált a tűzhöz, és szunyókált kicsit, míg az újabb kopogás fel nem riasztotta. Ekkor előhúzta szablyáját.

– Ki az? – kiáltott ki.

– Én vagyok, uram. Hoztam az ételt és a bort.

Chareos elhúzta a reteszt, és kitárta az ajtót. A lány belépett, és letette a fatálcát a tűz melletti keskeny asztalra.

– Még mindig odalent vannak, uram. És a bekötözött fejű ember éppen Finbale-lel, a tulajjal beszél.

– Köszönöm.

– A szolgaszálláson át kijuthattok – jegyezte meg a lány.

– A lovaim az istállóban vannak. Te csak ne félts engem! A lány elmosolyodott.

– Jót tettél vele – mondta, majd elment, behúzva maga mögött az ajtót. Chareos a helyére lökte a reteszt, és nekiállt vacsorázni. A hús zsenge volt, a zöldség puha, és túlságosan megfőzték, míg a bor éppen csak elment; ennek dacára a vacsora megtöltötte a hasát, így ismét elszenderedett. Zavaros álmok gyötörték, de amikor felébredt, úgy oszlottak el, mint a füst a szélben. A pirkadat előtti derengés sötétszürkére színezte az eget. A tűz szinte teljesen kialudt, és a szobában hideg volt. Chareos fát pakolt az izzó parazsakra, addig fújkálva őket, míg azok életre lobbantak, majd nagyobb hasábokat halmozott rájuk. A teste merev volt és hideg, a nyaka sajgott. Amint a tűz ismét lobogni kezdett, odalépett a legényhez. Az ifjú most már egyenletesebben vette a levegőt. A szerzetes megérintette a karját, mire a fiú felnyögött és kinyitotta a szemét.

Megpróbált felülni, de fájdalom hasított belé, mire visszahanyatlott az ágyra.

– A sebeidet kitisztítottam, de ettől még fájhatnak. Azt javaslom, kelj fel és öltözz! Vettem neked egy lovat. És még ma reggel elhagyjuk a várost.

– Köszönöm... amiért segítettél. Kiallnak hívnak. – Az ifjú felült, arca eltorzult a hátát szaggató kíntól.

– A sebeid szépen gyógyulnak: tiszták és nem túl mélyek. A fájdalom a korbács csapásaitól származik, de három-négy nap múlva megszűnik.

– Még nem is tudom, hogy hívnak – mondta Kiall.

– Chareosnak. És most öltözz! Odalent már várnak ránk azok, akik megzavarhatják távozásunkat.

– Chareos? Bel-azar hőse?

– Igen! – csattant fel a kérdezett. – A dalok és mesék csodálatos óriása! Hallottad, mit mondtam, fiú? Veszélyben vagyunk. És most öltözz!

Kiall talpra kecmergett, felküszködte magára nadrágját, és csizmáját, de a karját már nem tudta felemelni, hogy belebújjon az ingébe. Chareos segített neki. A korbács tépte sebek egészen a legény csípőjéig húzódtak, aki nem is tudta összekapcsolni az övét.

– Miért vagyunk veszélyben? – tudakolta. Chareos megvonta a vállát.

– Kétlem, hogy miattad lenne így. Párbajoztam egy Logar nevezetű emberrel, és úgy gondolom, az az érzése, hogy megaláztam őt. Most azt akarom, hogy menj le az istállóba! A lovaim ott vannak: a szürke az enyém, a nyereg pedig a bokszban van. Tudod, hogy kell felnyergelni egy lovat?

– Voltam már istállófiú.

– Remek! Ügyelj arra, hogy a heveder elég szoros legyen. Két állással arrébb látsz majd egy csapott hátú fekete heréltet is; ez volt a legjobb, amit neked találtam. Öreg már és elég rozoga, de rajta visszajutsz a faludba.

– Nem térek vissza a faluba – felelte Kiall higgadtan. – Elkapom azokat a martalócokat, akik elvitték Ravennát és a többieket.

– Értelmes és okos ötlet – jegyezte meg Chareos ingerülten –, de most légy oly jó, és nyergeld fel a lovamat!

Kiall elvörösödött.

– Lehet, hogy adósod vagyok az életemmel, de ne gúnyolódj rajtam! Évek óta szeretem Ravennát, és addig nem nyugszom, amíg ki nem szabadul, vagy meg nem halok.

– Az utóbbi történik majd, de hát ez a te életed. És most kérném a lovamat.

Kiall szóra nyitotta a száját, de végül nem mondott semmit, csak megrázta a fejét és elhagyta a szobát. Chareos várt néhány percet, majd lesétált a konyhába, ahol két kuktalány éppen az aznapi kenyér tésztáját dagasztotta. Magához intette az egyiket, és megkérte, hogy csomagoljon neki némi útravalót: sózott húst, sonkát, búzapogácsát és egy kis zsák zabot. Amikor a rendelését teljesítették, fizetett, és átvágott az elhagyatott nagytermen. Finbale, a fogadós a söntés fölötti kampókra aggatott, frissen elöblített korsók között őgyelgett. Bólintott Chareosnak és rámosolygott, miközben a férfi az ajtó felé tartott. A szerzetes megállt és odalépett hozzá.

– Jó reggelt! – vigyorodott el szélesen Finbale, ami feltárta foghíjait.

– Neked is – felelte Chareos. – A kapuhoz hozatnád a lovamat? – Az istálló az udvar túloldalán áll és az istállófiú éppen nincs itt.

– Akkor tedd meg magad! – mondta Chareos fagyosan.

– Nagyon sok a dolgom, uram – felelte Finbale, akinek lehervadt a mosolya, és visszatért a teendőihez.

– Szóval még mindig itt vannak – gondolta Chareos. Bal kezébe fogta az útravalónak csomagoltat, és kilépett az udvarra. Minden csendes volt, és keleten már hasadt a hajnal. Üde és fagyos volt a levegő, sült szalonna illata terjengett. A szerzetes körülnézett az udvaron, észrevett egy szekeret a közelben, meg azt a rövidke falat, ami a baromfiudvarhoz vezetett. Balra az istálló ajtaja nyitva állt, de Kiallnak nyoma sem volt. Amikor Chareos kiért a nyílt terepre, az épület oldala mellől egy férfi rohant elő, egyenesen felé tartott, mire Bel-azar hőse a földre dobta az elemózsiát, és előhúzta szablyáját. A szekér mögül két másik alak lépett elő, majd felbukkant maga Logar is az istállóból. A homloka be volt kötve, de a vér átszivárgott a gyolcson.

– Jól bánsz a vívótőrrel – állapította meg Logar.

– Szablyával még jobb vagyok – felelte Chareos.

– Ebben az esetben nem kockáztatunk – sziszegte Logar. – Öljétek meg!

Két kardforgató szökkent előre. Chareos hárított egy vad suhintást, majd megpördülve kerülte el a másik szúrását, és visszakezes csapása felhasította az első támadó torkát. Vér tört elő, és a fegyveres elzuhant, ujjait hiábavalóan lökve a sebbe, reménytelenül próbálva meg elállítani a vérzést. A második harcos Chareos feje felé csapott, de a ő lebukott előle és saját pengéjét támadója mellébe döfte. A harmadik kardforgató tágra nyílt szemmel kezdett hátrálni.

– Nos? – pillantott Chareos Logarra.

Logar támadott. Ellenfele hátraszökkent a vágás elől, ami kibelezte volna, majd máris riposztozott, ami sebet ejtett a bajnok lágyékán, és feltépte a comb felső részén húzódó ütőeret. Logar a nadrágját elöntő vérre meredt, majd lába megbicsaklott, ő pedig térdre hullt Chareos előtt. Még felpillantott gyilkosára, mielőtt a földre omlott volna. A szerzetes a test mellé lépett, leszedte róla a kardszíjat, majd a haldokló szablyáját visszadugta a fegyver hüvelyébe. Amikor Kiall belovagolt az udvarra, száron vezetve Chareos szürkéjét, az egykori szerzetes odalökte a bajnok pengéjét a legénynek, felnyalábolta az útravalót, és nyeregbe szökkent. Az utolsó kardforgató csak állt a közelben, és hallgatott. Chareos nem is törődött vele, hátasát a déli kapu felé fordította.

Az udvart kötéllel elkerítették, és őrök álltak a bejáratnál. Mögöttük összegyűlt a tömeg, az emberek nyakukat nyújtogatva próbáltak egy-egy pillantást vetni a kihűlt tetemekre. A gróf Logar teste fölé magasodott, és lebámult a szürkés, vértelen arcra.

– A tények magukért beszélnek – bökött rá a hullára. – Láthatjátok, hogy nincs kardja. Meggyilkolták, és a gyilkost az ítélőszék színe előtt akarom látni. Ki gondolta volna, hogy Bel-azar hőse ilyen alantas tettre vetemedik? – Köré gyűlt csatlósai hallgattak, az életben maradt kardforgató pedig nem nézett a grófra.

– Végy magadhoz húsz embert! – utasította a gróf Salidát, kopjásai kapitányát. – Hozd vissza Chareost!

Salida megköszörülte a torkát.

– Nagyuram, nem vall Logarra, hogy fegyvertelenül sétálgasson, és a másik két férfit is kivont karddal találtuk. Chareos pedig mesteri pengeforgató. Így hát nem hiszem...

– Elég! – csattant fel a gróf, és a túlélő felé pördült. – Te... Mondd csak, hogy is hívnak?

– Kyphának, nagyuram – felelte a férfi, és lesütött szemmel továbbra is a földet nézte.

– Volt Logarnál fegyver, amikor Chareos megölte?

– Nem, nagyuram.

– Hallhattad magad is – szólt a gróf. – És a saját szemeddel láthatod ennek bizonyítékát. Vagy látsz nála kardot?

– Nem, nagyuram – felelte Salida. – Elkapom őt. És mi legyen a suhanccal?

– A gyilkos cinkosa volt: Chareos mellett fog lógni.

A huszonkét rabnő összezsúfolódva utazott a négy nyitott szekéren. Mindkét oldalon harcosok lovagoltak: zord arcú, tüzes szemű férfiak. Ravenna a második szekéren ült, elválasztva a barátnőitől. Körülötte két másik portyán rabolt asszonyok és kislányok kuporogtak. Mindenki meg volt rémülve, és szinte senki nem szólt egy szót sem.

Két nappal korábban egy lány megpróbált megszökni: alkonyatkor leugrott a szekérről és a fák felé rohant, de pillanatok alatt beérték és visszavonszolták. A raboknak kört kellett képezniük, és úgy nézték végig, amint a lányt megkorbácsolják – a szerencsétlen teremtés nyüszítő sikolyai még mindig ott visszhangoztak Ravenna fülében.

Ezután néhány férfi kivonszolta a lányt a táborból és megerőszakolta. Majd összekötözték a kezét, és visszahajították a többi fogoly közé.

– Ez a lecke, amit meg kell tanulnotok – mondta egy sebhelyes arcú férfi. – Rabszolgák vagytok, és megtanultok majd rabszolgaként gondolkodni. Ez a túlélésetek kulcsa. Az a rab, aki szökni próbál, még rosszabb bánásmódra számíthat, mint ő. Ne feledjétek, amit mondtam!

Ravenna nem felejtette el.

Addig nem lesz alkalom a szökésre, amíg a nadrenek markában vannak. Nem, mindenképpen okosabbnak kell lennie ennél. Várnia kell addig, amíg meg nem vásárolja valami kéjvágyó nadír. Akkor majd kezes bárány lesz, segítőkész, gyengéd és hálás, és amikor gazdája már elégedett lesz vele... akkor majd elszökik.

– Hova valósi vagy? – suttogta a Ravenna melletti nő, mire ő megmondta. – Egyszer jártam a faludban. A nyári napforduló ünnepén. – Ravenna a csontos alakra pillantott, szemügyre véve a szikár, szegletes arcot és a csillogó fekete hajat. Nem emlékezett a nőre.

– Férjnél vagy? – tudakolta az asszonytól.

– Igen – vont vállat a nő. – De ez többé már nem lényeges.

– Valóban nem – bólintott Ravenna.

– És te?

– Éppen esküvő előtt álltam. Tizennyolc... nem, most már csak tizenhét... nap volt hátra.

– Még szűz vagy? – kérdezte a nő és lehalkította a hangját.

– Nem.

– Mostantól fogva az vagy. Megkérdezik majd, és a szüzek többet érnek. Ami azt is jelenti, hogy ezek a... disznók... nem nyúlnak hozzád. Megértetted?

– Igen, de az a férfi, aki majd megvesz...

– Ugyan mit tudnak azok? Férfiak! Szerezz egy hegyes tűt, és az első éjszakán szúrd meg magad vele!

Ravenna bólintott.

– Köszönöm. Emlékezni fogok erre.

Elhallgattak, ahogy a szekér döcögött tovább. A martalócok éberen lovagoltak, Ravenna pedig önkéntelenül is a láthatárt fürkészte.

– Ne várj segítséget! – mondta a nő.

– Az embernek nem szabad feladnia a reményt. Az asszony elmosolyodott.

– Akkor reménykedj egy jóképű vademberben, aki kedvesen bánik majd veled!

A hegyek fehér szakállú óriások harcvonalaként tornyosultak előttük, és a csúcsok felől jeges szél vágott a lovasok arcába. Chareos szorosabbra húzta magán szőrmeszegélyes köpenyét, és övével fogta össze, majd a legényre pillantott. Kiall arca elszürkült, és a fiú ide-oda dülöngélt a nyeregben, de nem panaszkodott. A szerzetes visszanézett a város felé, melyet mostanra messze maguk hagytak, és a dombok fölé csak a legmagasabb tornyok emelkedtek.

– Hogy bírod? – tudakolta Kialltól, aki bágyadtan rámosolygott. A lirium hatása elmúlt, és a fájdalom tüzes parázsként hasított a hátába. A vén, csapott hátú herélt szelíd jószág volt, és szokványos esetben kellemesen lehetett volna rajta lovagolni, de mostanra minden mozdulat belevágott Kiall elgyötört testébe. – Megállunk egy időre, amint elérjük a fákat – mondta Chareos. – Ott vannak kristálytiszta vizű tavak. Megpihenünk és ellátom a sebeidet. – Kiall bólintott, és megmarkolta a nyeregkápát. Hányinger kerülgette, és veríték ütközött ki a homlokán. A szerzetes magában szitkozódva odaléptetett a csapott hátú ló mellé. A fehér csődör hirtelen előrecsapta a nyakát, és belemart az öregebb állatba. Chareos megrántotta a kantárt, a herélt pedig felágaskodott, mire Kiall majdnem lezuhant a nyeregből. A csődör hányta-vetette magát és lesunyta a fejét, de az egykori szerzetes keményen kapaszkodott, és combja satuként szorította a jószág oldalát. A ló megpróbálta levetni őt a nyeregből, majd egyszer csak elcsitult, és olyan nyugodtan álldogált, mintha mi sem történt volna. Chareos leszállt róla, és megsimogatta az állat hosszú nyakát. Odalépett lova elé, szembe vele, megdörgölte a jószág orrát, majd hosszan és lassan belefújt a csődör mindkét orrlyukába. – Nem ártok neked. Nem a gazdád vagyok, hanem a barátod.

Ezután ismét nyeregbe szállt, és folytatták útjukat dél felé. Chareos még sosem járt ezen a dombvidéken, de az utazók meséltek a településről, amely egy fogadó köré épült. Remélte, hogy a falu nincs messze, és hogy akad ott egy gyógyító. Kiall láza emelkedett, és a Pengemester csak annyit tudott, hogy a sebek valószínűleg elfertőződhettek. Katonaként számos olyan embert látott meghalni, akik látszólag csak könnyű sebet kaptak. A bőr ilyenkor megduzzad, és elszíneződik, a láz egyre nő, a hús pedig nem forr össze. Emlékezett egy ifjú harcosra Bel-azarból, akinek egy tövis felsértette a kezét. A végtag háromszorosára duzzadt, elkékült, végül elfeketedett. A felcsernek le kellett vágnia, de a fiú így is meghalt... Méghozzá kiáltozva halt meg. Chareos Kiallra pillantott, és kipréselt magából egy mosolyt, de a fiú nem viszonozta.

Késő délutánra az ifjú már nem tudott lovagolni. Láz gyötörte és nyöszörgött, a hátán pedig felnyílt két hosszú sebe. Chareos Kiall csuklóját a nyereghez kötötte, és a heréltet száron vezette, miközben egy széles tó partján haladtak: a víz olyan volt, akár az ezüstlemez, és a hegyek tükröződtek benne. A Pengemester leszállt hátasáról, kipányvázta az állatokat, majd segített leszállni Kiallnak is. A legény összecsuklott, térde megroggyant, mire Chareos leengedte a földre, és tüzet rakott. Katonaként sok megvesszőzést látott. Gyakran a megveretés döbbenete terítette le az embert: sokkal inkább a megaláztatás, mint a kín. Miután végzett a tűzrakással, hasra fordította Kiallt, és megszagolta a sebeit. Nem érezte az üszkösödés bűzét, így hát betakarta a fiút. Az ifjú büszke volt és erős. Nem panaszkodott kínjai miatt, és Chareos csodálta ezért.

Leült a tűz mellé, és a hegyeket bámulta, meg a hóból zölden kivillanó fenyőligeteket. Volt idő, amikor az effajta látvány a szabadságról, az átfogó szépségről és a csúcsok égre toronyló fenségéről mesélt volna neki. Mostanra azonban felismerte, hogy csak az emberi hiábavalóságról szól. Háborúk, járványok, királyok és hódítók mit sem jelentettek ezeknek a csúcsoknak.

– Mit törődtök ti az álmaimmal? – kérdezte Chareos, és gondolatai visszaszálltak Turához, mint oly sokszor, amikor tűnődő hangulat lett rajta úrrá. A gyönyörű, fekete hajú Turához. Akitől jobban férfinak érezte magát, mint amennyire akár csak vágyhatott erre. Vele teljes volt. De amit a lány látszólag olyan könnyedén adott, éppen olyan irgalmatlanul vissza is vette. Chareos arca elvörösödött az emléktől. Vajon hány szeretője volt, mire Chareos felfedezte hűtlenségét? Tíz? Húsz? Hány barátja fogadta el a nő testének ajándékát? Méghogy Bel-azar hőse! Bárcsak tudnák az igazat! Chareos, a pengeforgató nem harcolni ment oda, hanem meghalni.

Nem sok köze volt a hősiességhez, de a bárdokat vajmi kevéssé izgatja a realitás. Ezüst pengékről és vakmerő tettekről zengenek – a felszarvazott szégyenének nincs helye Bel-azar mondájában.

A férfi felállt és szemügyre vette a tópartot, majd letérdelt és ivott, de behunyta szemét, hogy ne lássa tükörképét. Amikor visszatért a tűzhöz, látta, hogy Kiall békés álomba merült. A nap alacsonyan járt már nyugaton, és a levegő kezdett lehűlni. Chareos meglazította a lovak hevederszíját, és kiterítette takaróját a tűz mellé.

Lefeküdt és a csillagokra meredt. Meg akart bocsátani Turának, el akarta vinni őt az erődből, hogy új életet kezdjenek, de a nő kinevette. Szeretett ott lenni, ahol kéznél voltak a férfiak, az erős férfiak, a buja férfiak, akik ajándékokkal halmozták el őt. Chareos elképzelte, amint lesújt rá és öklének csapásai alatt porrá zúzódik a nő szépsége. De soha nem tette meg. Ehelyett kihátrált a szobából: pusztán a nő nevetése megfutamította. A szerelmet, melynek utat engedett a szívébe, szétszaggatták az árulás karmai. Azóta nem szeretett senkit: soha nem engedett egy nőt sem a szívébe, sem az ágyába.

A távolban felüvöltött egy farkas, magányos és panaszos hangon. Chareos fát dobott a tűzre és elaludt.

Madárcsicsergés lopózott álmába, mire felébredt. Nem érezte, hogy felfrissült volna az alvástól, és tudta, hogy Turáról álmodott. Mint máskor is, most sem emlékezett többre, csak arra, hogy a lány neve ott visszhangzik gondolatai között. Felült és megborzongott. A tűz már majdnem leégett, így odatérdelt elé, és addig fújkálta a parazsakat, míg azok életre lobbantak, majd gallyakat vetett a lángocskákra. Ezután felállt, és maga mögött hagyva a tábort, nekiállt rőzsét gyűjteni.

Amint a tűz ismét vadul lobogott, odalépett a csődörhöz és megsimogatta a nyakát. Előszedett az elemózsiás zsákból egy kevés hideg húst, és visszatért a tűz melegéhez. Kiall felébredt és vigyázva felült. Arcába visszatért a szín, és a legény rámosolygott Chareosra.

Az egykori szerzetes szelt egy darab sonkát a vadászkésével, és átnyújtotta a suhancnak.

– Hol vagyunk? – tudakolta Kiall.

– Vagy tízmérföldnyire a régi vámúttól. Most már jobban festesz.

– Sajnálom, hogy terhet jelentettem. És még jobban sajnálom, hogy ölnöd kellett miattam.

– Nem miattad, Kiall. Rám vadásztak. Egy gőgös gyermeket megfegyelmeztek, és ezért három ember halt meg. Őrület!

– Csodálatosan harcoltál. Még soha nem láttam ehhez foghatót. Annyira... hűvös voltál.

– Tudod, miért haltak meg? – kérdezte Chareos.

– Mert nem voltak olyan jók, mint te? – találgatott Kiall.

– Nem, valóban nem voltak olyan jók; de nem kizárólag ez az oka. Azért haltak meg, mert mindenképp életben akartak maradni. És most fejezd be a reggelit!

Három napon át egyre csak felfelé haladtak, patakokon és folyókon kelve át. Felettük sarki ludak húztak el, távoli költőhelyük felé repülve. A vizekben hódok küzdöttek az áradással, gátakat emelve. Kiall sebei gyorsan gyógyultak az üde hegyi levegőn, és a legény mostanra felkötötte Logar szablyáját az oldalára.

Az útitársak keveset beszélgettek lovaglás közben. Éjjelente pedig, a tábortűz mellett Chareos mindig úgy ült, hogy észak fele nézzen, és elmerült gondolataiban.

– Hova tartunk? – tudakolta Kiall, amikor az ötödik reggelen felnyergelték lovaikat.

Chareos egy pillanatig hallgatott.

– Mi a Tavernaváros nevezetű településre tartunk. Ott majd mi készleteket vásárolunk. Azután pedig én délnek lovagolok, át a sztyeppéken. És egyedül fogok lovagolni, Kiall.

– Nem segítesz megmenteni Ravennát? – A fogadó óta ez volt az első alkalom, hogy a legény szóba hozta a rajtaütést. Chareos meghúzta a csődörön a nyereg hevederszíját, mielőtt az ifjúhoz fordult volna.

– Nem tudod, hogy merre mentek a martalócok. Nem tudod a vezérük nevét. Mostanra a nőket eladták. Az ügy reménytelen, Kiall. Add fel!

– Nem tehetem – felelte a legény. – Szeretem őt, Chareos. Gyerekkorom óta szeretem őt. Voltál valaha is szerelmes?

– A szerelem a bolondoknak való. Ez csak az ágyékba toluló vér... nincs benne sem rejtély, sem mágia. Mostanra vagy tucatszor megerőszakolták már a lányt, és még az is lehet, hogy már kedvét leli benne.

Kiall arca elfehéredett, és Logar szablyája süvítve szelte a levegőt. Chareos hátraszökkent.

– Az ördögbe is, mit csinálsz?

– Kérj bocsánatot! Azonnal! – parancsolt rá Kiall, és a kardot Chareos torkának szegezve előrelépett.

– Ugyan miért? Mert rámutattam a nyilvánvalóra? – A szablya előredöfött, de Chareos kitért előle, és előrántotta saját kardját. – Ne légy bolond, fiú! Nem vagy olyan állapotban, hogy megküzdj velem. De még ha így lenne is, akkor is darabokra vágnálak.

– Kérj bocsánatot! – ismételte Kiall.

– Nem – felelte Chareos szenvtelenül. A legény vadul támadott, de a Pengemester könnyedén hárított, és az egyensúlyát vesztett Kiall a földre zuhant, elejtve a szablyát. A fegyverért nyúlt, de Chareos csizmája rátaposott a pengére. A legény irányt váltott, és előrevetődött, belefejelt az egykori szerzetes gyomrába, mire mindketten elzuhantak. Kiall ökle reccsenve csapódott a másik állának. Bel-azar hőse hárította a második ütést, de a harmadiktól elkábult, és elejtette szablyáját. Kiall felkapta a pengét és talpra szökkent. Chareos is megpróbált felállni, de ekkor saját szablyájának hegye érintette meg a torkát. – Meglepő egy kölyök vagy – jegyezte meg a Pengemester.

– Te pedig egy kurafi! – sziszegte Kiall, és ledobta a szablyát a hóba, majd hátat fordított a másiknak. A sebei felnyíltak, és tunikája hátán cakkos vonalban vérfoltok jelentek meg.

Chareos felállt és visszacsúsztatta szablyáját a tokjába.

– Sajnálom – mondta, mire a távolodó Kiall megtorpant, és a válla megroggyant. A Pengemester odalépett hozzá. – Komolyan gondolom. Nem kedvelem túlságosan a nőket, de tudom, mit jelent szerelmesnek lenni. Régóta vagytok házasok?

– Nem házasodtunk össze – felelte Kiall.

– Eljegyezted?

– Nem.

– Akkor? – kérdezte Chareos hökkenten.

– Éppen egy másik férfihoz készült hozzámenni. Az apjáé a keleti legelők zöme, így jó partinak számított.

– De téged szeretett?

– Nem – vallotta be Kiall. – Nem, sosem szeretett. – Az ifjú felküzdötte magát a nyeregbe.

– Ezt nem értem – mondta Chareos. – Belevágsz egy küldetésbe, hogy megments egy olyan nőt, aki nem is szeret téged?

– Mondd csak még egyszer, hogy mekkora bolond vagyok!

– Nem, nem, bocsáss meg! Idősebb vagyok nálad, és megkeseredettebb, Kiall, de ezért nem kellene gúnyolódnom rajtad. Ehhez nincs jogom. De mi van a jegyesével? Meghalt?

– Nem. Megegyezett Ravenna apjával, így most annak a fiatalabb lányát, Karynt veszi el, akit nem ragadtak el.

– Akkor hát nem gyászolt sokáig – közölte Chareos.

– Soha nem szerette Ravennát, csak azért akarta, mert szép, és mert az apja gazdag. A lány apja disznót, marhát és lovakat tenyészt. Ő a legrútabb ember, akit valaha is láttam, de lányait mintha maga a menny érintette volna meg.

Chareos felkapta a fiú szablyáját, és markolattal előre átnyújtotta neki.

Kiall rápillantott a pengére.

– Nem sok értelme van, hogy magammal hurcolásszam ezt a kardot. Nem értek az efféle dolgokhoz.

– Tévedsz – mosolyodott el Chareos. – Jó a kezed, éles a szemed, és büszke a szíved. Csupán a tanítás hiányzik. Erről viszont majd én gondoskodom, amíg felkutatjuk Ravennát.

– Velem jössz? De miért?

– Ajándék lónak ne nézd a fogát! – felelte Chareos, aki a szürkéhez lépett, és nyeregbe szállt. A ló remegni kezdett. – Ó, ne! – suttogta a Pengemester. Az állat vadul hányta-vetette magát, majd felágaskodott és hátsó lábaival kirúgott a levegőbe, mire Chareos átrepült a feje felett, és csontrepesztő dübbenéssel landolt a hóban. A csődör odabaktatott hozzá, és megállt fölötte. A férfi talpra kászálódott és ismét felszállt a nyeregbe.

– Fura egy jószág – jelentette ki Kiall. – Szerintem nem kedvel téged.

– Dehogyisnem, fiú. Az utolsó embert, akit nem kedvelt, halálra tiporta.

Chareos sarkával megbökdöste a csődör horpaszát, és délnek indultak.

A szerzetes valamivel a legény előtt lovagolt aznap délelőtt, tudatában annak, hogy nincsenek olyan válaszai, melyeket a fiú megértene. Mesélhetett volna a harminc évvel ezelőtti gyermekről, akinek nem volt más reménye, csak Attalis, a harcos, aki megmentette őt, és aki az apja lett. Mesélhetett volna az anyjáról, akit szintén Ravennának hívtak, a büszke, és bátor nőről, aki nem volt hajlandó elhagyni a férjét, akit bálványozott, bármennyire szerette is fiát. De ha ezt elmondta volna, azzal megosztott volna egy titkot, ami Chareost szégyennel töltötte el: egy titkot egy teljesítetlen kötelezettségről, egy megszegett ígéretről. Érezte, ahogy friss szél simít végig a bőrén, érezte a fák illatát meg a havazás előszelét. Felpillantott az égre.

Nem volt semmi, amit Kiallnak mondhatott volna. A fiú így is boldog volt, hiszen a legendás Pengemester beleegyezett, hogy vele tart, és a legény szerint ezzel sikerük biztosított.

Chareos gondolatai a tanyasi lányra terelődtek, és a férfira, aki szerette őt, éppen úgy, ahogy ő szerette Turát: reménytelen, egyoldalú szerelemmel. Chareos még most, a keserűség és a fájdalom dacára is belegyalogolt volna egy tűztóba akár, ha Turának szüksége lett volna rá. De a nőnek nem volt szüksége rá... soha.

Nem, itt egy disznótenyésztő lányának volt szüksége valakire. A férfi megfordult a nyeregben, és visszanézett Kiallra, aki rámosolygott és intett.

Chareos tekintete visszatért az előtte magasodó hegyekre, és eszébe öltött a nap, amikor Tura elhagyta. Egyedül üldögélt a ház mögötti kis udvarban. A nap felhők mögé siklott, melyek úgy izzottak, mintha égnének. Fynn ott talált rá.

Az íjász leült mellé egy kőszékre.

„Nem szeretett téged, ember – mondta akkor Fynn, Chareos pedig úgy sírt, akár egy gyerek. Az íjász egy darabig némán üldögélt, majd barátja vállára tette a kezét, és szelíden így szólt:

– Az emberek sok mindenről álmodoznak, Pengemester. Soha el nem ért hírnévről ábrándozunk, vagy olyan gazdagságról, melyet sosem nyerhetünk el. De mind közül a legnagyobb bolondság a szerelemről álmodozni: a nagy, időtálló szerelemről. Hagyd elmúlni!"

„Nem tudom" – felelte erre Chareos.

„Akkor rejtsd el, mert a katonák várnak, és hosszú az út Bel-azarig."

3.

A szarvas lehajolt a patakhoz, hosszú nyelve a tiszta vizet lefetyelte. Ekkor valami gonoszul oldalba taszította: az állat felkapta a fejét, mire egy nyíl fúródott a szemébe, és mélyen beleállt az agyába. A szarvas mellső lába megroggyant, majd a test a földre omlott, és vér folyt ki a szájából.

Két vadász emelkedett fel a bokrok közül, és a patakon átgázolva jutott el a tetemig. Mindketten rojtos és gyöngyös szarvasbőr nadrágot viseltek, mindkettőjüknél görbe vagriai szaruíj volt. A fiatalabb – karcsú, szőke hajú, széles vállú és meghökkentően kék szemű férfi – letérdelt a szarvas mellé, és felnyitotta az állat torkának nagy ütőerét. A másik, aki magasabb volt és sűrű szakállt viselt, a bokrokat fürkészte.

– Senki nincs a környéken, Fynn – mondta a szőke vadász. –Öregszel, és kezdesz képzelődni.

A szakállas férfi szolidan káromkodott egyet.

– Érzem a fattyak szagát... itt vannak a közelben. Bár nem értem, miért. Itt nincs mit zsákmányolniuk Nincsenek nők. De annyi szent, hogy mégis itt vannak. Okádnivaló nadrenek!

A kisebb termetű férfi nekiállt megnyúzni a tetemet kétélű vadászkésével. Fynn vesszőt illesztett íja húrjára, és a szemközti bozótosra meredt.

– Felidegesítesz – szólt oda neki a fiatalabb férfi.

– Húsz éve együtt vagyunk, Maggrig, de te még mindig úgy olvasol a jelekből, mint ahogy egy vak ember olvassa a könyvet.

– Tényleg? És ki volt az, aki a múlt évben azt mondta, hogy a tetováltak vadásznak? Hogy azután négy napig álljunk őrt, és még csak nyomát se leljük a fejvadászoknak?

– Pedig ott voltak. Csak akkor nem minket akartak megölni – felelte Fynn. – Meddig tart még, mire megnyúzod azt a jószágot?

Ekkor a patak túlpartján a bokrok közül négy férfi bukkant elő. Mindnyájuknál íjak és kardok voltak, de egyetlen vesszőt sem helyeztek az idegekre, és egyetlen kardot sem vontak ki.

– Ugye meg akarjátok osztani annak egy részét? – kiáltott át egy szikár, szakállas férfi.

– Szükségünk van az egészre télire. A szarvasok mostanában ritkák errefelé – válaszolta Fynn. A tetem mellett térdelő Maggrig tokjába lökte vadászkését, és felkapta íját, majd előhúzott egy vesszőt a tegezből.

– Ezen az oldalon még ketten vannak – suttogta társának.

– Tudom – felelte az öregebb férfi, és némán szitkozódott. A mögöttük levő bokrokban rejtőző nadrenek miatt csapdába estek.

– Nem vagytok túlságosan barátságosak – mondta a nadren harcos, és társaival együtt belegázolt a patakba.

– Megállhattok ott – szólt Fynn, és megfeszítette az íjhúrt.

– Nem kell a társaságotok. – Maggrig bízott abban, hogy Fynn fel tudja tartani a patakon át érkezőket, és vesszőt helyezett az idegre, miközben kék szeme ide-oda cikázott a mögöttük levő bozótost vizslatva. A bokrok közül egy íjász emelkedett ki, célba véve Fynn hátát. Maggrig abban a pillanatban megfeszítette íját és lőtt: a vessző feltépte a férfi torkát, míg a martalóc nyila átrepült Fynn felett, és belecsapódott a vízbe, a négy férfi elé.

– Nem én adtam neki a parancsot, hogy ezt tegye – szólt a vízben álló szikár férfi, és intett a mellette állóknak, mire azok hátrálni kezdtek, Fynn hallgatott, és a szeme rájuk szegeződött.

– A másik készen áll arra, hogy megkockáztasson egy lövést – suttogta Maggrig. – Muszáj ott állnod, hogy magadhoz édesgesd a nyilat?

– A pokol kapujára, belefáradtam a hidegben való ácsorgásba! – válaszolta Fynn. – Hadd mutassa meg magát a kurafi! – Maggrig megfeszítette az íj húrját, és vesszőt küldött a bokrok közé. Meglepett nyüszítés harsant, és egy átlőtt felkarú íjász egyenesedett fel. Fynn sarkon pördült, következő nyila a férfi mellébe csapódott, aki arccal előre elzuhant a bokrok között. Fynn visszaperdült, de a patak túlpartján álló férfiak már eltűntek a bozótosban. – Méghogy én öregszem? – fortyant fel Fynn.

– A csizmádnak több esze van, mint neked. – Maggrig megragadta társa zekéjét, és a földre döntötte: három nyílvessző süvített el ott, ahol egy pillanattal azelőtt állt. Maggrig kilőtt egy vesszőt a patakon túlra, de tudta, hogy nem talált el senkit.

– Ideje hazamenni, öreg! – jelentette ki. Újabb nyíl csapódott be a földbe előtte, mely megcsúszott egy kövön és beleállt a szarvas tetemébe. A két férfi sietve elvonszolta az állatot lőtávolon kívülre, a hús legjavát a bőrbe tömködték, majd eltűntek az erdőben. Több mérföldön át éberen haladtak, de üldözőknek nyoma sem volt.

Végül nekivágtak a hegy lejtőjének az északi oldalon álló, félig-meddig elrejtett faházuk felé. Amint megérkeztek, Fynn tüzet rakott, és lerángatta nedves csizmáját, majd odavágta a kandalló kövéhez. A faház kétszobás volt: a tűzzel szemközti falnál egy nagy ágy állt, az ajtó mellé pedig ablakot vágtak a falba. A padlót medvebőr bundák borították. Maggrig kinyitotta a műhelybe vezető ajtót, ahol az íjakat és a vesszőket faragták, meg a vashegyeket kovácsolták. Hallotta, hogy Fynn szitkozódni kezd.

– Átkozott nadrenek! Amikor annyi voltam, mint te, Maggrig, lovas járőrök fésülték át a hegyet az ilyen mocskok után. Csúf az a nap, amikor úgy érzik, idejöhetnek, határtalan pimaszsággal, hogy ellopják egy ártatlan ember vacsoráját. Átok rájuk!

– Miért bosszant ez ennyire? – tudakolta Maggrig. – Megöltünk közülük kettőt, és megmaradt a vacsoránk. Nem jelentettek gondot, leszámítva három nyílvessző elvesztését.

– Majd fognak. Gyilkos vademberek ezek mindannyian. Vadászni fognak ránk.

– Ó, igen, csakhogy nekünk itt van Fynn, a nagy vadász, a bajok kiszagolója! Egyetlen madár sem szellenthet úgy a hegyekben, hogy Fynn ne érezné meg a szagát!

– Annyira vagy mókás, mint egy lábtörés. Rossz érzés gyötör, fiú: halál szaga bűzlik a levegőben, nem a tél szaga. – Megborzongott, és kinyújtotta nagy, csontos kezét a tűz felé.

Maggrig hallgatott. Ő is érezte.

A négybe vágott szarvast a műhely végébe cipelte, és felakasztotta a távolabbi falba vert vaskampókra. Azután kiterítette a bőrt, nekiállt a hosszadalmas munkának, hogy lekaparja róla a zsírt. Szüksége volt egy új ingre télire, és kedvelte az irha rozsdavörös színét. Fynn is besétált és leült a munkaasztalhoz; oda se figyelve előszedett egy vesszőt, és végigmérte a szárát, majd lerakta. Megszokott esetben tollakat vágott volna a nyílnak, de most csak ült ott, és az asztal lapját bámulta. Maggrig felpillantott.

– Már megint rendetlenkedik a hátad?

– Mindig ez van, valahányszor közeleg a tél. A fenébe is! Utálok lemenni Tavernavárosba, de kénytelen vagyok. Hírt kell adnom a martalócokról.

– Beugorhatnánk és meglátogathatnánk Beltzert. – Fynn megrázta a fejét.

– Részeg lesz, mint általában. És ha az a disznó még egyszer megsért, esküszöm, hogy kizsigerelem.

Maggrig felállt és nyújtózott egyet.

– Ezt nem gondolod komolyan. Mint ahogy ő sem. Egyszerűen csak magányos, Fynn.

– Sajnálod őt, igaz? Hát én nem. Amikor nős volt, akkor is házsártos volt. Undorítóan viselkedett Bel-azarnál is. Van benne valami alattomosság... ki nem állhatom!

– Akkor miért vetted meg a bárdját, amikor árverésre bocsátották? – dörögte a szőke vadász. – Kétévnyi csapdázásba került! És mihez kezdtél vele? Olajos bőrbe burkoltad, és ott porosodik a láda fenekén.

Fynn széttárta a karját.

– Magam sem értem. Szerintem nem tetszett a gondolat, hogy valami északi nemesúr felakassza a falára. Bárcsak ne tettem volna! Most igazán hasznát látnánk még némi pénznek. Vennénk belőle sót. A fenébe is, nagyon hiányzik a só! Gondolom áruba bocsáthatjuk néhány íjunkat. Tudod, maradnunk kellett volna addig, amíg elszedjük azoknak a nadreneknek a fegyvereit. Annyi szent, hogy kaphattunk volna értük némi sót.

Farkasüvöltés tépte szét az éjszaka csendjét.

– Okádék kurafiak! – állt fel Fynn, és visszasétált a nagyszobába.

Maggrig követte.

– Most a farkasokba kötsz bele, igaz?

– A farkasüvöltésnek: nincs visszhangja, fiú. Hát egyáltalán nem tanultál semmit?

– Engem papnak neveltek, Fynn. Az apám úgy gondolta, nem sok hasznát veszem majd a farkasüvöltésnek és a visszhangjának.

Fynn kuncogott.

– Ha megtalálják a faházat, kimehetsz és prédikálhatsz nekik.

– Szerinted mennyien vannak?

– Nehéz megítélni. Általában olyan harmincfős bandákban járnak, de lehetnek kevesebben is.

– Vagy többen? – vetette fel Maggrig szelíden. Fynn bólintott. A farkasüvöltés ismét felhangzott. Ezúttal közelebbről...

Chareos megrántotta a kantárt a dombtetőre érve, és lepillantott a völgybe.

– Mi az? – kiáltott fel Kiall. – Már negyedszer nézed meg a mögöttünk hagyott utat!

– Mintha lovasokat láttam volna: a napfény megcsillant a sisakjukon vagy a kopjájukon. Lehet, hogy egy járőr.

– De nem minket keresnek, igaz? Úgy értem, nem szegtük meg a törvényt.

Chareos Kiall arcába nézett, és látta rajta a félelmet.

– Fogalmam sincs. A gróf bosszúálló fajta, és érzésem szerint megsértettem. De még ő sem találhat módot arra, hogy emiatt bevádoljon. Menjünk! A délelőtt közepére jó lenne Tavernavárosba érni, én pedig a lelkemet is eladnám egy forró ebédért és egy meleg ágyért.

Felettük sűrű fellegek gyülekezek, havat ígérve, a hőmérséklet pedig nagyot zuhant az elmúlt két nap során. Kiall csak egy gyapjúinget és nadrágot viselt; amikor Chareos ránézett, már attól fázni kezdett.

– Kesztyűt kellett volna vennem – fújkálta meg a kezét.

– Még nincs túl hideg – vidámkodott Kiall.

– Majd akkor beszélj, ha annyi idős leszel, mint én! – fortyant fel Chareos.

Kiall kuncogott.

– Nem tűnsz sokkal többnek ötvennél.

A Pengemester lenyelte a dühös visszavágást, és lefelé nógatta a csődört a lejtőn. Minden élet egy kör, emlékeztette magát, felidézve azokat a napokat, amikor ő élcelődött Kalinnal azon, hogy az öreg már majdnem aggastyán. A vén Kalin? A férfi akkor negyvenkettő volt, három évvel fiatalabb, mint Chareos most.

A csődör megcsúszott a lejtőn, mire a Pengemester felrántotta az állat fejét, és hátradőlt a nyeregben. A szürke visszanyerte egyensúlyát, és baj nélkül érték el a domb tövét. Az ösvény hegyi úttá szélesedett, melyet laposra döngöltek a fatörzseket Talgithirba szállító szekerek széles, bőrrel szegett kerekei. A fák menedéket adtak a szél elől, amitől Chareos jobban érezte magát. Kiall felzárkózott mellé, de a szürke belemart a heréltbe, mire az felágaskodott. A legény azonban elszántan kapaszkodott.

– El kellene adnod ezt a jószágot – szólt Kiall. – Az ördög lakozik benne.

Jó tanács volt, de Chareos tudta, hogy megtartja a szürkét.

– Heves vérmérsékletű és magánykedvelő fajta, de én szeretem. Saját magamra emlékeztet.

Kibukkantak a fák közül: alant egy csomó épületet láttak, melyek a fogadó körül csoportosultak. A két kőkeményből szürke füst szállt fel, és emberek gyülekeztek a taverna főbejárata előtt.

– Rossz időzítés – dünnyögte Chareos. – A favágók és a munkások éppen az ebédjükre várnak.

A két férfi belovagolt a településre. Az istállók a fogadó háta mögött voltak: a Pengemester itt leszedte a nyerget a szürkéről, és bevezette az állatot az egyik állásba. Az etetővályúba szénát halmozott, és lecsutakolta a jószág hátát, majd Kiall-lal az oldalán bement a fogadóba. A helyiség majdnem tele volt, és a tűz közelében nem is akadt hely, így a két férfi az egyik lócás asztalhoz ült.

Egy kövérkés asszony lépett oda hozzájuk.

– Jó reggelt, uraim! Van pástétomunk, finom marhasültünk, és forrón tálalt mézes süteményünk.

– Van szabad szobájuk? – tudakolta Chareos.

– Igen, uram. A felső vendégszoba szabad: begyújtom a tüzet, és hamarosan készen vár titeket.

– Az ebédünket ott költjük el – mondta a férfi. – De most kérlek, hozz két kupa forralt bort!

A nő pukedlizett, és eltűnt a tömegben. A sokaság nyugtalanította Chareost: az állott levegő fafüsttől, izzadtságtól és roston sülő hús szagától bűzlött. Kisvártatva visszatért az asszony, és a lépcsőkön felvezette őket a felső vendégszobába. Az nagy volt és hideg, a frissen gyújtott tűz dacára, de állt benne két puha ágy, egy asztal, és négy öblös bőrszék.

– Hamarosan bemelegszik – mondta a nő. – De annyira, hogy azután majd ki kell nyitnotok az ablakot. A bal oldali tábla kicsit nehezen mozdul, de elég neki egy alapos lökés: már megvetemedett a fája. Mindjárt hozom az ebédeteket.

Chareos levetette köpenyét, és a tűzhöz húzta az egyik széket. Kiall leült vele szemközt, és előrehajolt: a háta gyorsan gyógyult, de a sebei még sajogtak.

– Innen merre megyünk tovább? – kérdezte.

– Délnyugatnak, a nadír földekre. Ott majd érdeklődünk a faludat feldúló nadrenekről. Ha szerencsénk van, Ravennádat eladták, és akkor vissza tudjuk szerezni.

– És mi lesz a többiekkel?

– Az ég szerelmére, fiú! Szanaszét szóródnak a nadírok földjén. Egyesek kétszer is gazdát cserélnek majd, mindnyájukat sosem találnánk meg. Használd már a fejed! Jártál valaha is a sztyeppéken?

– Nem – vallotta be Kiall.

– Nagy vidék. Hatalmas. Végtelen préri, rejtett völgyek, sivatagok. A csillagok közelinek tűnnek, és az ember akár egy éven át is járhatja a vidéket anélkül, hogy egyetlen sátorfalura bukkanna. A nadírok ugyanis nomádok. Megvehetnek egy rabszolgát... mondjuk Talgithirben... aki három hónap múlva már Drenanban lehet. Oda mennek, ahova csak akarnak, hacsak nem szólítja őket háborúba a kánjuk. Hidd el nekem, hogy éppen elég lesz megtalálni Ravennát is!

– Állandóan rá gondolok – mondta Kiall, és belebámult a tűzbe. – Mennyire rémült lehet! Elönt a bűntudat, hogy én kényelmesen üldögélek a tűz mellett...

– Semmi értelme nem lenne rohanni, Kiall. Azt mondtad, hogy Ravenna gyönyörű, így nem fogják bántani. Még szűz?

– Hát persze! – szisszentette Kiall, és elvörösödött az arca.

– Jó. Akkor megerőszakolni sem fogják. Magas árat kérnek érte, ami azzal járhat, hogy egy-két hónapig is náluk lehet. Csillapodj le, fiú!

– Tisztelettel megkérhetlek arra, Chareos, hogy ne szólíts „fiúnak"? Utoljára több mint öt éve neveztek így. Most pedig már tizenkilenc vagyok.

– Én pedig negyvennégy... ezért te csak egy fiú vagy a szememben. De sajnálom, ha megsértettelek... Kiall.

A legény elmosolyodott.

– Nem sértettél meg, egyszerűen csak túl érzékeny vagyok. Csak éppen a társaságodban úgy érzem... hogy fiatal vagyok és haszontalan. A füvesember segédje voltam: ismerem a gyógynövényeket és az orvosságokat, de nem értek a kardvíváshoz. Azt sem tudnám, hol kezdjem a Ravenna utáni kutatást. Amikor „fiúnak" hívsz, azzal rávilágítasz arra... hogy mennyire nem vagyok erre a küldetésre való.

Chareos előrehajolt, és egy fahasábot dobott a tűzre, majd az ifjú őszinte, szürke szemébe nézett.

– Ne mondj ilyet! Bizonyítottad, hogy alkalmas vagy rá, amikor felszólaltál a gróf előtt... és máskor is. Százból egyetlen ember sem vágott volna bele ebbe a küldetésbe. Majd tanulni fogsz, Kiall. Minden egyes nap. Ez pedig legyen az első leckéd: a harcosnak egyetlen igaz barátja van. Csak egyetlen emberre számíthat. Önmagára. Így hát jól tartja a testét, edzi azt és dolgozik rajta. Ha hiányzik valamilyen készsége, akkor gyakorol. Ha tudatlan, akkor tanul. De mindenekfelett hinnie kell. Hinnie kell saját akaraterejében, céljában, szívében és lelkében. Ne szólj lekicsinylően magadról, mivel a benned megbúvó harcos hallja, amit mondasz, és ezzel csak kisebbíted őt. Erős vagy és bátor. Nemes szellem lakozik benned. Engedd hát, hogy növekedjen... és akkor majd boldogulsz. Na de hol van már az az átkozott ebéd?

A településre ebben a pillanatban két vadász érkezett könnyű futásban. A magasabb hátranézett, és elkáromkodta magát... A fák közül negyven lovas bukkant elő, karddal a kezében.

Fynn felrohant a fogadó lépcsőjén, betaszította az ajtót, és kis híján visszahőkölt az odabent tolongó embertömegtől.

– Martalócok! – bömbölte, majd megpördült és átrohant a csűrhöz, ahol Maggrig éppen egy kötélen mászott fel a szénapadlásra. A paták mennydörgő dübörgése egyre hangosabb lett. Fynn hátra sem nézve kapta el a kötelet, és tornászta fel magát, hogy odafent letérdeljen karcsú társa mellé. Maggrig vesszőt illesztett a húrra.

– Az erdőben kellett volna maradnunk. Nem hiszem, hogy itt nagyobb biztonságban lennénk!

Fynn hallgatott. A lovasok csatakiáltásokat hallatva, szablyáikkal a levegőt hasogatva, bevágtattak a településre. Akadtak köztük lakkozott mellvértet viselő nadír harcosok, de fejszékkel és késekkel felfegyverzett renegát gothir törvényen kívüliek is. Mindnyájan bal alkarjukra erősített kis kerek pajzsokat viseltek. Amikor leugráltak a nyeregből, és az épületek felé rohantak, Fynn kilőtt egy vesszőt, ami átfúrta egyikük nyakát. Hét martalóc azonnal a csűr felé kanyarodott, mire Fynn elkáromkodta magát. Újabb vessző hagyta el pengve íját, de egy felemelt alkarpajzson csattan. Maggrig nyila belevágódott az egyik férfi ágyékába, mire a rabló megtántorodott és elzuhant. A hat megmaradt fosztogató berohant a lenti csűrbe.

Fynn felállt, szétnézett a szénapadláson, és megpillantotta a jó tízlépésnyire a csapóajtóhoz támasztott létrát. Odarohant, és elkezdte felfelé húzni, de mielőtt magasra emelhette volna, egy sudár rabló rávetette magát és visszarántotta. Az előrebukó Fynn kis híján lebucskázott a nyíláson át.

– Emlékszem rád, te okádnivaló korcs! – kiáltott fel a lajtorja aljánál álló nadren harcos és Fynnre meredt. – Két lábon járó hulla vagy! A gyomrodból fogom kiszaggatni a zsigereidet!

Pajzsát feje fölé tartva mászni kezdett felfelé. Fynn szitkozódott, és visszafutott Maggrig mellé.

– Jó helyet választottál – suttogta társának, de Maggrig csak megfeszítette íján a húrt és nyilat lőtt a fogadó felé rohanó egyik férfi hátába.

– Szerinted mennünk kellene? – kérdezte aztán.

– Á, nem, szerintem maradjunk és ültessünk virágokat! – dörmögte Fynn. Mögöttük a nadren harcos elérte a szénapadlás szintjét. Fynn rálőtt egy vesszőt, de a férfi hárította alkarpajzsával, és elkezdett felkapaszkodni a nyíláson. A fekete szakállú vadász ledobta íját, és lábbal előre a levegőbe vetette magát: jobb talpa reccsenve ért célba a fosztogató állán. A félig kábult alak visszacsusszant, de még mindig szorongatta kardját, és most vadul meglendítette. Fynn félrehengeredett a csapás elől. Maggrig futva indult volna a segítségére, de társa félreintette. A fekete szakállú vadász talpra gördült, felkapta íját és a tegezt, és mindkettőt átvetette a vállán. – Gyerünk! – kiáltott rá Maggrigra. – Most! – Hasra vetette magát, megmarkolta a kötelet és átcsusszant a szénapadlás ablakán. Félúton járt, amikor szétnyitotta a markát, és lehuppant a földre. Maggrig követte.

A csűr mélyén, a télire szánt farakás mögött Beltzer felébredt. A feje sajgott, mire nyögve felült. Pislogott, és ekkor megpillantotta a létra körül rajzó nadren harcosokat. Ennél is rosszabb volt, hogy egyikük megfordult és észrevette őt. Az óriás dülöngélve talpra kászálódott, amikor a férfi magasra emelt karddal megrohanta, és jobbjával ráfogott az egyik fatuskóba állított szekerce nyelére. Kitépte belőle, és előreugrott, hogy fogadja a kardos rabló rohamát. A keskeny szablya a feje felé suhant, de Beltzer lebukott, és a szekerce feje belevágódott támadója bordái közé. A fanyél elroppant a becsapódás erejétől. Újabb négy harcos rontott rá, mire Beltzer lesunyta a fejét, és haragos bömböléssel rájuk vetette magát. Három nadrent le is vert a lábáról, de negyedik talpon maradt és felemelte a kardját. Egy nyílvessző fúródott a halántékába, a férfi pedig megtántorodott, mielőtt térdre rogyott volna. Beltzer hatalmas ökle lesújtott a közelébe tévedőkre, akik ilyen közelről nem használhatták kardjaikat. A férfi talpra kászálódott, halántékon rúgta egyik támadóját, és rohanni kezdett a farakás felé. A nadrenek utánazúdultak.

A csűr hátsó részén egy hosszú nyelű favágó fejsze pihent a falnak támasztva. Beltzer két marokra kapta, és meglendítette támadói felé. Ketten pillanatok alatt odavesztek, mire az egyetlen túlélő elhátrált, majd megfordult, hogy elrohanjon a kinti udvar biztonsága felé. Fynn nyila azonban megállította, és a férfi arccal előre a padlóra bukott.

– A hét pokolra, mi folyik itt? – bömbölte Beltzer, de addigra mind Maggrig, mind Fynn eltűnt. A férfi lerogyott egy fatuskóra, és a tetemekre meredt. A létrán mozgásra lett figyelmes: egy nadren harcos mászott le a szénapadlásról. A férfi egyetlen pillantást vetett a fejszés óriásra, és rohanva távozott.

Odakint Fynn a földre dobta íját, és mostanra két véres vadászkésre cserélte fel azt. Mellette két nadren harcos és Maggrig hevert. Nyolc másik martalóc vette körbe.

– Gyerünk már, fiúk! – vicsorgott rájuk. – Gyertek és haljatok! Beltzer kiballagott a csűr elé, vállára vetett fejszével, és megpillantotta a körülzárt Fynnt.

– Bel-azar! – rikoltotta. A kör azonnal megtört, amint az óriás rohamra lendült, és a suhogó fejsze szétszórta a támadókat. Az egyik férfi rövid döfőlándzsájával megrohanta Fynnt, aki azonban félreszökkent, és vadászkését a férfi gyomrába mártotta.

A fogadóban tombolt a káosz. A fosztogatóknak sikerült betörniük, és ahol érték, kaszabolták és vágták a védtelen embereket. Többen meghaltak, mások megsebesültek. A túlélők a földre kuporodtak, tekintetükkel kerülték a harcosokat, akik őrt álltak mellettük. Az egyik nadren átmászott a söntéspulton, torkon ragadta Naza feleségét, Maelt, és kést emelt a nő jobb szeméhez. Naza vértócsában hevert a férfi lábánál.

– Hol van, te kövér tehén? – sziszegte a harcos, de ekkor a terem hátsó felében támadt mozgás arra késztette, hogy arra forduljon és összehúzza a szemét. Kinyílt az ajtó, és egy sudár termetű férfi lépett ki rajta, kezében csillogó szablyával. Mögötte fiatalabb férfi jött, szintén fegyverrel. A nadren tekintete visszatért az első férfihoz: már nem volt fiatal, de még fürgén mozgott. – Ne csak álldogáljatok ott! – förmedt a harcosaira. – Kapjátok el őket!

A földművesek eliszkoltak az útból, ösvényt képezve, melyen több nadren rontott rá az újonnan érkezőkre. Kardok villogtak, és az acélcsengést ellenpontozta a haldoklók kiáltása. A sudár kardforgató a Maelt szorongató nadren szeme láttára mészárolta le embereit. A férfi félrelökte az asszonyt, átlendült a söntéspult fölött, és az ajtóhoz rohant, hogy segítséget kérjen.

De az ajtóba érve megtorpant... majd átkozódni kezdett, mert az északi erdőből húsz kopjás dübörgött elő. A férfi kirohant és a legközelebbi ló nyergébe vetette magát, letépve a kantárt a cölöpről, amihez lazán kikötötték.

– Lóra! Lóra! – süvöltötte, és ekkor a kopjások rájuk rontottak. A zömmel gyalogos martalócok szétrebbentek a roham elől, de a lovasok utánuk kanyarodtak hátasaikkal, és rávetették magukat a menekülő nadrenekre. Vagy tucatnyi, mostanra lóra kapott nadren ellentámadásba lendült, megpróbálva átvágni magát dél felé.

A fogadóban Chareos megbotlott. Kard villant a feje felé, mire jobbra vetődött, és a munkások összekucorodott tömegére érkezett. Az utolsó nadren felemelt karddal magasodott fölé, de Kiall szablyája átvágta a torkát. A Pengemester talpra szökkent és elindult az ajtó felé. Odakint megpillantotta Salidát és kopjásait, amint elkeseredetten küzdenek a martalócokkal. A nadrenek, akik mostanra ráébredtek, hogy túlerőben vannak, új lendülettel támadtak. Chareos a tokjába lökte kardját, és előhúzta vadászkését. Berohant a kavargó lovasok közé, lerántott egy nadrent a nyeregből, kését a rabló bordái közé döfve. Fellendült a ló hátára, kirántotta szablyáját, és utat vágott magának Salida felé.

A fogadóban Kiall rámeredt a munkásokra.

– Ezzel fogtok majd dicsekedni a gyerekeiteknek? – ordított rájuk. – Azzal, hogy miként remegtetek a vész idején? Keljetek fel! Fegyverbe!

Hét férfi feltápászkodott, de a többség maradt, ahol volt. A hét férfi viszont felkapkodta a halott nadrenek fegyvereit, és követték Kiallt az épület elé.

– Támadás! – rikoltotta a fiatal legény, és rohanni kezdett, majd szablyáját belemártotta az egyik lovas hátába.

A csűr mellett Beltzer letérdelt Fynn mellé, aki a földön ült, ölébe fogva Maggrig fejét. A szőke vadász feje vérzett a fejbőrét felhasító vágástól.

Beltzer megragadta Maggrig csuklóját.

– Nem halt meg – mondta, de Fynn ügyet se vetett rá. Az óriás elkáromkodta magát, felállt, félrelökte a másikat, és megragadta Maggrig ingét. Az eszméletlen vadászt visszacipelte a csűrbe, távol a lovak tipródó, taposó patáitól.

Fynn pislogott és követte őt.

– Nem halt meg? – suttogta.

– Maradj vele! – kapta fel a fejszét Beltzer.

– Hova mész? – tudakolta Fynn.

– Megyek és megölök néhány nadrent. Azután pedig felhajtok egy-két italt... rengeteg italt!

Az óriás belevetette magát a küzdelembe. Fynn leült, és rápillantott Maggrigra. Érezte, hogy ver a fiatalabb férfi pulzusa: erősen és egyenletesen lüktetett.

– Állandóan csak bajt hozol a fejemre – mondta Fynn.

A csata állása lassan megfordult. A mostanra szablyát rántó kopjások fegyelmezettebbek voltak, mint a fosztogatók, Chareos pedig eljutott Salidához a küzdelem sűrűjében. A két kardforgató együtt legyőzhetetlennek tetszett.

A nadrenek közül többen menekülőre fogták, és vágtába ugratták lovukat. Mások is követték példájukat. Összesen tizenhét nadren menekült el.

A többieket álltó helyükben vágták le.

Tizenegy kopjás esett el, négyen súlyosan megsebesültek, a fogadó előtti nyílt teret pedig vér áztatta. Hat ló elpusztult, két másik pedig lesántult: ezekkel végeztek. Mindenfelé halott harcosok tetemei hevertek. A hirtelen beálló nyugalomban Salida lecsusszant a nyeregből. Szablyáját tisztára törölte az egyik hulla ingében, majd visszadugta a tokjába. Chareos mellette szállt le a lóról.

– Időben érkeztél, kapitány – köszöntötte az egykori szerzetes.

– Így igaz, Chareos. És köszönöm. Jól harcoltál.

– Ahol nagy a szükség, közel a segítség – idézte a mondást a Pengemester.

– Beszélnünk kell – vezette távolabb Salida lovát a mészárszéktől. Chareos követte őt a fogadó mögötti kúthoz, ahol mindketten ittak, majd a kapitány leült a kút kávájára. – A gróf elrendelte a letartóztatásodat. Fel akar akasztatni.

– Miért? – tudakolta a Pengemester. – Még a grófnak is szüksége van indokra.

– Logar meggyilkolásáért.

– Miként vádolható valaki gyilkossággal, amikor három kardforgató ront rá?

– Logar fegyvertelen volt.

– Fegyv... várj csak egy kicsit! – Chareos visszatért a csatatérre, és magához hívta Kiallt. – Add ide a kardodat egy pillanatra! – Odavitte a szablyát Salidának. – Felismered?

A kapitány megvizsgálta a pengét, majd felpillantott.

– Igen, ez Logar szablyája. Csakhogy ez semmit sem jelent, Chareos. Van, aki ellened vallott, a gróf pedig holtan akar látni.

– Hiszel nekem?

A kapitány fáradtan elmosolyodott.

– Már akkor hittem, amikor még meg sem mutattad a kardot. Logar olyan volt, akár egy vipera, de ez ebből a szempontból mindegy, te pedig gondot jelentesz nekem. Azt a parancsot kaptam, hogy vigyelek vissza. Ha megteszem, biztos, hogy téged felakasztanak; ha nem, megfosztanak a rangomtól. Bar nevére, miért hagytad ott azt az átkozott képzést? – Anélkül, hogy választ várt volna, felállt és visszaballagott a fogadóba. Magához intette egyik altisztjét és utasította, hogy takarítsa el a tetemeket.

Chareos maradt a kútnál, és hamarosan mellé telepedett Kiall.

– Mihez kezdesz most? – tudakolta a legény. A Pengemester megvonta a vállát. – Nem mehetsz vissza – jelentette ki a fiú.

– Nem – bólintott Chareos. – Nem mehetek vissza. – Árnyék vetült rájuk, és váratlanul az egykori szerzetes a levegőbe emelkedett, ahogy csontroppantó medveölelésbe rántották. Beltzer körbefordult vele, majd megcsókolta mindkét orcáját.

– Nem hiszek a szememnek! – dörögte az óriás. – Pengemester? Mit keresel te itt? Azért jöttél, hogy láss? Csak nincs munkád számomra? Édes istenek a mennyekben, micsoda egy nap!

– Tegyél le, te medve! – háborgott Chareos, mire Beltzer lerakta, majd csípőre téve a kezét, hátralépett.

– Az istenekre, sokkal öregebbnek tűnsz! Képzeld, itt van Fynn és Maggrig is! Mind itt vagyunk! Csodálatos! Vártam arra, hogy történjen valami. Bármi! De hogy te itt leszel... na, mondj már valamit, Pengemester!

– Rettenetesen nézel ki – jelentette ki Chareos –, a leheleted mellett pedig még egy záptojás is parfümnek érződne. Emellett azt hiszem, eltörted az egyik bordámat.

– Ki ez a fiú? – bökött az óriás hüvelykjével Kiallra.

– Kiallnak hívják. Útitársak vagyunk.

– Örvendek a találkozásnak – veregette Beltzer hátba a legényt, aki felnyögött, és megtántorodott. – Mi baja van?

– Megkorbácsolták! – fortyant fel Chareos, és megtapogatta saját bordáit. – És azt hiszem, éppen most emlékeztetted erre. Mostanában itt élsz?

– Bizonyos értelemben. Nazának segítettem, a fogadó tulajdonosának. Gyere, nyilván nagyon megszomjaztál már! Igyunk egyet-kettőt... vagy akár hármat. Az istenekre, micsoda szerencsés egy nap! Hozok néhány sört. – Beltzer elcammogott a fogadó felé.

– Ez mi volt? – érdeklődött Kiall.

– Ez Beltzer volt. Ha egyszer láttad, sosem felejted el.

– Beltzer? – suttogta a legény. – Bel-azar aranyhajú hőse?

– Majd rájössz, Kiall, hogy a dalok és a mesék nem megbízhatóak. Persze lehet, hogy volt egyszer egy vak emse, aki jóképűnek találta Beltzert, de én kétlem. Láttam viszont olyan ribancokat, akik akkor is elhajtották, amikor a zsebe dagadozott az aranytól.

– Ez hihetetlen! – suttogta a legény. – Ronda, kövér és bűzlik.

– És ezek az erényei – mondta Chareos. – Várj csak, amíg jobban megismered. – Felállt és elindult a csűr felé, ahol Fynn segítette éppen talpra Maggrigot.

– Még mindig úgy vonzza a bajt, mint gyertya a molylepkét –mosolyodott el az egykori szerzetes.

– Úgy tűnik, Pengemester – felelte Fynn. – Ennek a fiúnak itt berepedt a koponyája.

– Hozd fel a szobámba!

– Nem akarok túl sokáig itt időzni. Utálom a zsúfolt helyeket... de ezt úgyis tudod.

– Emlékszem, de adj nekem egy órát, ha van hozzá kedved. Kiall majd mutatja az utat.

Chareos odasétált, ahol Salida üldögélt a fogadót körülvevő megemelt kőszegélyen.

– Találkoztam néhány régi barátommal, kapitány. A szobámban leszek, ha beszélni óhajtasz velem.

Salida bólintott.

– Keríts a barátodnak egy másik szablyát! Logarét visszaviszem a grófhoz.

– És mi lesz velem, barátom? És veled?

– Oda mész, ahova akarsz, Chareos. És a Forrás vezérelje lépteid! Ami engem illett... ki tudja? Nem mindig voltam a kopjások kapitánya: lehetnek más szerepek is, melyekben örömömet lelhetem. Viszont a gróf hamarosan másokat küld majd a nyomodra. Ha rólad van szó, elveszti a józan eszét.

– Légy óvatos, Salida!

– Igen, mert ez az óvatos emberek világa – felelte a kapitány és a csatatérre mutatott.

A fogadóból kivonszolták már a tetemeket, csak a véres sávok maradtak a fapadlón. Az ebédlő keleti végét ispotállyá alakították át, ahol összevarrták a katonák sebeit, majd bekötözték őket. Chareos látta, hogy a fogadós felesége ott ül férje mellett. Naza, aki mély sebet kapott a vállára, halántékára pedig egy dudort, fehér arccal feküdt ott, mélységesen megrendülve.

A Pengemester hozzájuk lépett, mire a nő felpillantott, és törődötten elmosolyodott.

– Köszönet a segítségedért, uram. Azt hittem, engem is megölnek.

– Mit akartak? – tudakolta Chareos.

– A favágók holnap kapnak fizetést. Az ezüstérméket a fogadóban rejtettük el. Négyszázan dolgoznak itt, és negyedévente kapják meg a járandóságukat. Ez pedig tekintélyes summa.

– Értem. Nem bánnád, ha a konyhából felvinnék némi ételt? Sem a társam, sem én nem ettünk még.

– Azonnal készítek nektek valamit – pirult el az asszony.

– Dehogyis! – felelte Chareos gyorsan. – Maradj csak a férjed mellett! Biztosíthatlak, hogy ez nem okoz gondot nekem.

– Kedves tőled, uram – mondta Mael.

A Pengemester besétált a konyhába. Odabent több asztalt felborítottak, és törött edények meg lábasok hevertek szanaszét, de egy hatalmas, raguval teli üst még mindig ott fortyogott az óriási vaskályhán. Az épület hátsó részéből egy szolgálólány lépett be. Alacsony és karcsú volt, sötét, göndör hajjal.

– Segíthetek, uram? – pukedlizett.

– Hozz fel ennivalót... ragut, húst, kenyeret... akármit a felső vendégszobába! Szükségünk lesz borra is... öt kupával. Ó, igen, és kell gyolcs is a sebkötözéshez. El tudod intézni ezt most? – kérdezte a férfi, és átnyújtott egy fél ezüstpénzt. A lány eltette az érmét, és ismét pukedlizett.

Chareos felment a szobájába, ahol Fynn az egyik széles ágyon üldögélt, egy rongydarabbal nyomogatva a Maggrig fején húzódó sebet: a vágás sekély volt, de a férfi halántéka ellilult és feldagadt. Beltzer a tűz mellett ücsörgött egy söröskorsóval a kezében. Kiall az ablaknál állt, és a csatateret nézte. Ma meglepte magát, amikor a földműveseket harcba vezette: roppant lelkesedése eloszlatta félelmeit az összecsapás zűrzavarában. Most harcosnak érezte magát. Felpillantott az égre: milyen kék, mennyire üde és tiszta volt a levegő! Megfordult és rámosolygott Chareosra, majd tekintete Beltzerre vándorolt. Bármilyen rút volt is a férfi, úgy forgatta a fejszét, mint a legendák óriásai. Maggrigot és Fynnt nem látta küzdeni, de már az is büszkeséggel töltötte el, hogy egy szobában lehet Bel-azar hőseivel.

A szolgálólány meghozta az ennivalót, de Kiall már nem volt éhes. Beltzer befalta az ő adagját is, miközben Chareos némán üldögélt szemközt az óriással, a tüzet bámulva. Fynn gyolcskötést ügyeskedett Maggrig fejére: a fiatalabb férfi most a hátán fekve aludt. Senki sem beszélgetett, Kiall fogott egy széket, és szintén némán üldögélt. A keze reszketett, a gyomra háborgott. A Pengemester észrevette, és a kezébe nyomott egy szelet fekete kenyeret.

– Edd meg! – Kiall bólintott, és rágni kezdte a kenyér héját, mire elmúlt a hányingere.

– És most? – kérdezte Beltzer, és lerakta a kiürült korsót a széke mellé. – Vissza a favágáshoz és a favágók megveréséhez?

– Mit akarsz? – kérdezte Chareos szelíden.

– Azt akarom, hogy olyan legyen, mint volt – válaszolta az óriás.

– Semmi sem olyan, mint volt. És mondok neked még valamit, Beltzer, öreg barátom: soha nem is volt olyan.

– Gondolom, ezt értenem kellene, igaz? Te mindig olyan okosan bántál a szavakkal, de azok disznófingot sem jelentenek. Nem vagyok még öreg: bárkivel kiállok. Tengernyi sört le tudok dönteni, és még mindig a fejem fölé emelek egy homokkal teli hordót. És nincs élő ember, aki megáll ellenem csatában.

– Ez valószínűleg így is van – bólintott Chareos –, de azért fiatal sem vagy. Hány éves is, Beltzer? Ötven?

– Negyvennyolc. És ez még nem kor.

– Öregebb vagy, mint Kalin volt Bel-azarnál. És talán nem te tanácsoltad azt neki, hogy menjen haza és hagyja a harcot a fiatalabbakra?

– Csak tréfáltam! – fortyant fel Beltzer. – És akkor nem tudtam, amit most tudok. Az istenekre, Pengemester, kell, hogy várjon rám még valami!

Chareos hátradőlt ültében, és lábát kinyújtotta a tűz felé.

– Éppen küldetésben járok – felelte halkan. Beltzer csillogó szemmel hajolt előre.

– Meséld el! – kérlelte.

– Az ifjú Kiallnak segítek megmenteni egy nőt, akit a nadrenek raboltak el.

– Nemesasszonyt? Hercegnőt?

– Nem. Egy falusi lányt, egy disznótenyésztő lányát.

– Hogyan? És miért? Hol van ebben a dicsőség? A nadrenek évszázadok óta nőket rabolnak. Ki énekel dalokat egy disznótenyésztő lányának megmentéséről?

– Senki – ismerte el Chareos –, de ha inkább itt maradsz, és fát vágsz...

– Nem ezt mondtam... ne adj szavakat a számba! Melyik csapat rabolta el?

– Senki sem tudja.

– Melyik nadír tábor felé tartottak? Chareos vállat vont.

– Fogalmunk sincs.

– Ha gúnyolódsz, kitöröm a nyakad – közölte Beltzer. – Akkor mi az, amit tudunk?

– Tudjuk, hogy elrabolták. Csak annyi a dolgunk, hogy megtaláljuk és visszalopjuk.

– A Tetovált Emberre lenne szükséged ehhez, ő pedig már régen eltűnt. Valószínűleg mostanra már meg is halt.

– Pont ugyanezt gondolom én is – bólintott Chareos –, de ellovagolok a völgybe, és megkeresem őt. Hacsak nincs jobb terved.

– Ennél bármi jobb – válaszolta Beltzer. – Azok majd leszedik a fejed, és összetöpörítik, hogy az övükön viselhessék. Még csak a nyelvüket sem beszéled.

– De te igen.

– Még több sör kell – tápászkodott fel az óriás, és kisétált a szobából.

– Ki az a Tetovált Ember? – tudakolta Kiall. – És hol van ez a völgy?

– A kapu nem ezen a világon van – lépett hozzájuk Fynn. – És csak egy holdkóros őrült merészkedik oda. Miféle játékot űzöl, Chareos? Senki sem lép be a völgybe.

– Ez nem játék, Fynn – felelte a Pengemester. – A küldetés jelen állás szerint teljesíthetetlen... hacsak nem találunk valakit, aki képes követni a szellemek ösvényeit. Ismersz még valakit, aki olyan ügyes, mint Okas?

– Senki mást – vallotta be Fynn. – Na de a völgy? Akkor sem tenném be oda a lábam, ha az életem múlna rajta. Mint ahogy Beltzer sem fogja. Nem kedvelik a látogatókat.

– Én elmegyek veled – szólalt meg Kiall. – Bárhova elmegyek, ha ez esélyt ad Ravenna megtalálására.

– Emlékszem, amikor még mi is így beszéltünk – mélázott el Fynn. – Csoda, hogy eddig életben maradtunk, Pengemester. Ha meg akarsz halni, miért nem ugrasz le egy szikláról, vagy nyitod fel az ereidet egy éles pengével? A tetováltak lassan fognak megölni. De hát ezt te is tudod.

Chareos Fynnhez fordult, és elmosolyodott.

– Ismerem a veszélyeket, Fynn, és Beltzer nélkül nem indulok el. Úgy tűnik, hogy Okas valamilyen okból kedveli őt.

– Talán a szaga miatt – töprengett el Fynn. – Ő volt az egyetlen, aki jobban bűzlött, mint a nagy ember. De ez még így is olyan utazás, amiben nem vennék részt.

– Mi olyan rettenetes ott? – érdeklődött Kiall. Fynn megvakarta a szakállát.

– Okas szerint a föld tűzforró, és emberi hússal táplálkozó fenevadak élnek arra. A tetováltak pedig fejeket gyűjtenek és mágiával töpörítik azokat össze. Vagy húsz évvel ezelőtt egy Carsis nevezetű nemes egy kisebb csapatot vezetett – zanzásított fejüket lándzsára tűzve látták viszont a völgy bejáratánál. Amikor utazó tévedt arra, a fejek figyelmeztetést rikoltottak... és ez így ment tíz éven át. Egyszer én is láttam őket... ja, és hallottam is. A pokol rémségeiről szóltak.

– És most már nincsenek ott? – kérdezte Kiall. – Nincsenek. A régens kiküldött egy csapat kopjást, akik nagy tüzet raktak és elégették őket.

– A tetováltak bemerészkednek a mi földjeinkre?

– Időnként igen, fiú. És ilyenkor az ember bezárkózik, és egész éjjel fennmarad, keze ügyébe készítve kardját és íját. Még mindig oda akarsz menni?

Kiall nagyot nyelt.

– Elmegyek bárhová, ahova csak kell.

– Úgy beszél, akár egy hős – jegyezte meg fanyarul Fynn.

Az ajtó feltárult, és Beltzer lépett be, kezében két korsó sörrel.

– Veled tartok – mordult oda Chareosnak.

– Úgy beszél, akár egy idióta – suttogta Fynn.

A katonák sekély árkot ástak jó fél mérföldre a településtől. A vértjeiktől és fegyvereiktől megfosztott nadrenek tetemét mindenféle szertartás nélkül belehajigálták. Az összesen tizenegy katona holttestét takaróikba csavarták, és vigyázva felpakolták őket egy szekér hátuljába, hogy majd illő tiszteletadással eltemessék őket Talgithirban.

Salida megparancsolta, hogy a nadrenek sírját sziklákkal tömjék el, nehogy a farkasok és a rókák kiássák őket. Már majdnem alkonyodott, a kapitány hullafáradt volt. A halottak közül hetet nemrégen toboroztak: ők még nem ismerték a háborút, viszont négyen veteránnak számítottak. Egyikük Salida inasa volt: egy éles eszű, mókás fickó, akit Caphesnek hívtak: felesége és öt fia várta Talgithirban, a kapitány pedig nem ujjongott, hogy fel kell keresnie a család házát. Patadobogás késztette megfordulásra; Chareos lovagolt felé egy hatalmas fehér csődörön.

Az egykori szerzetes leszállt a nyeregből, és odalépett hozzá.

– Biztosra akartam menni, hogy nem gondoltad meg magad a letartóztatásom ügyében – mondta Chareos.

Salida belenézett a férfi sötét szemébe, de képtelen volt olvasni az előtt álló sudár kardforgató gondolataiban.

– Nem, nem gondoltam meg magam – felelte, mire a Pengemester bólintott.

– Jó ember vagy, Salida. Tessék, elhoztam Logar szablyáját –nyújtotta át a tisztnek a fegyvert a hüvellyel együtt. Belenyúlt a nyereg mögé erősített zsákba, előhúzott egy borostömlőt és két bőrfedelű rézkupát. – Velem tartasz? – tudakolta.

– Miért ne? De hagyjuk itt a holtak bűzét! Már torkig vagyok vele.

– Fáradtnak tűnsz – mondta Chareos. – És szerintem nemcsak a csata miatt.

Elsétáltak egy sziklahalomhoz, és ott leültek. Salida kikapcsolta mellvértje csatjait, és lerakta maga mellé a páncélt.

– Nem, nem amiatt. Mára családos ember lettem, Chareos. Volt idő, amikor azt hittem, hogy a katonák különbek mindenkinél. – Átvette a vörösborral teli kupát, és belekortyolt. – De most? Van három fiam és egy gyönyörű feleségem. A nadírok ismét gyülekeznek, és egy napon, méghozzá hamarosan, újra átkelnek a hegyeken és elpusztítják Gothirt. Mi lesz akkor a fiaimmal és az álmaikkal?

– Lehet, hogy nem jönnek. A gothiroknak nincs sok mindenük, ez nem egy gazdag vidék.

– Csakhogy ők nem törődnek a gazdagsággal: ők a háborúért élnek. És mit tudunk mi kiállítani ellenük? A sereg létszámát kétezer főre csökkentették. Ma már Bel-azart sem tudnánk megtartani. – Kiitta a bort, és kinyújtotta a kupát, hogy kérjen még. Chareos teletöltötte és nem szólt semmit. – Rossz időben születtem – préselt ki magából egy mosolyt Salida. – Azokban a nagy napokban kellett volna tisztnek lennem, amikor a gothirok egészen a Delnoch-hegységig törtek előre, át a nadírok földjein.

– Minden egy kört ír le – felelte a Pengemester. – A gothiroknak megvolt a saját idejük, éppen úgy, mint a drenaiaknak vagy a vagriaiaknak. Most a nadírok korát éljük. Lejár majd az ő idejük is, és akkor egy hozzád hasonló tiszt ott ül majd a nadír birodalom utolsó őrhelyén, siratva végzetét, és ő is aggódni fog fiainak álmai miatt.

Salida bólintott.

– Jöjjön el mihamarabb az a nap! – vigyorodott el. – Igaz, hogy egykor drenai herceg voltál?

Chareos elmosolyodott, és teletöltötte saját kupáját.

– A dalnokok igazán elhitethették volna.

– Soha nem gondoltál arra, hogy visszatérj a hazádba?

– Ez a hazám. Egyébként gondoltam arra, hogy átkeljek a Delnoch-hegységen... talán majd egy napon.

– Egyszer jártam Tenkavárban – mondta Salida. – Elképesztő a hely: hat nagy fal és egy három láb vastag falú lakótorony.

– Én Dros Delnochként ismertem – mondta Chareos. – Azt mondták róla, hogy soha nem vették be. Legendás Druss és Rek, a Bronzgróf történetein nevelkedtem. Furcsa, hogy éppen Rek egyik leszármazottjának kellett meghódítania. Tenkavár? Nem tetszik a hangzása.

– Találkoztál vele, ugye? A nagykánnal?

– Igen. Réges-régen történt. Egy másik életben. – A Pengemester felállt. – Ha nem bánod, szeretnék keríteni a társamnak egy másik szablyát. Kétlem, hogy a nadreneknél lenne hasonlóan megmunkált penge, de végtére is ő sem kardforgató.

– Nincs értelme átnézni a nadrenek fegyvereit: gyenge vas mindahány, rosszul megmunkálva. Ellenben az inasomnak adtam egy kardot: remek penge, ő pedig már nem látja többé hasznát. Vidd el, az áldásommal együtt! – Salida a szekérhez sétált, és felemelt onnan egy bőrrel borított fátokba csúsztatott lovassági szablyát. – Jó az egyensúlya, az éle pedig akár a beretva.

– Köszönöm, barátom – nyújtott kezet Chareos. Salida megrázta.

– Legalább elmondhatom a fiaimnak, hogy Bel-azar hősének oldalán harcoltam.

– A Forrás legyen veled, Salida!

A kapitány nézte, ahogy a Pengemester nyeregbe szökken. A csődör felágaskodott, majd vágtázni kezdett. Salida perceken át nézte az egyre kisebbedő lovas alakját, majd visszatért jelenlegi feladatához: parancsot adott a szekér megpakolására, és arra, hogy a gazdátlan lovakat kössék a végéhez.

Szomorú út vár rájuk, vissza Talgithirba.

4.

A hátborzongató csend láthatatlan köpenyként borította a hatalmas erdőt, miközben a fogadó a hajnal fényében fürdött. Kiall körbenézett a láthatóan elhagyatott településen. A csatának mostanra kevés nyoma akadt, leszámítva a havon megalvadt vérfoltokat. Beltzer a vállára kapta a csomagját, és toppantott néhányat.

– Utálom a hideget – közölte.

– Még el sem indultunk, és te máris panaszkodsz – mondta erre Fynn.

Kiall küszködve próbálta átdugni karját zsákja szíján: Maggrig sietett a segítségére, átemelve a hurkokat a vastag kecskebőr zekén, melyet a legény viselt.

– Ez túl nagy nekem – szólt a fiú.

– Íme a hála, mindazok után, amiken keresztülmentem, hogy megszerezzem neked! – fortyant fel Beltzer.

– Egy halott nadrenről szedted le – mutatott rá Chareos.

– Előbb muszáj volt megölnöm – vágott vissza az óriás sértődötten.

Chareos erre semmit sem mondott, csak vállára kapta zsákját. Fynn kölcsönzött neki egy szőrmeszegélyes köpenyt: a bő csuklyát arcába húzta, és az álla alatt összekötötte. Eltávolodott a többiektől, és előhúzta szablyáját. Több mímelt szúrást és hárítást követően ismét tokjába csúsztatta a pengét, és megigazgatta málhájának szíjait. Leengedte mindkét karját, mire a zsák a földre hullt... a szablya pedig megvillant a levegőben. Chareos még kétszer megismételte a manővert, végül elégedetten csatlakozott a többiekhez. Málhája most már kevésbé volt kényelmes: a szíjak belevágtak a vállába, a súly pedig túlságosan lentre került. Viszont gyorsan meg tud tőle szabadulni, ha úgy hozza a szükség, és ez megért egy kis kényelmetlenséget.

A csapat nekivágott a jégborította ösvénynek. Chareos sosem rajongott a gyaloglásért, de Fynn tanácsára a településen hagyták lovaikat: Nazának fizettek egy szolgáért, aki megeteti és lecsutakolja a hátasokat, amíg ők távol vannak.

Egyik íjász sem volt hajlandó részt venni a keresésben, de Fynn legalább abba beleegyezett, hogy elvezeti őket a Sikolyok Kapujához. A vadász mögött baktató Chareos eltöprengett az előttük álló út minden egyes részletén. A nadrenek még mindig az erdőben bujkáltak, de ettől nem tartott különösebben. Öt alaposan felfegyverzett férfi éppen elég elrettentő, főleg a fosztogatókra mért pörölycsapás után. Nem, a legnagyobb probléma a kapun túl várta őket.

A tetováltak maguk voltak a rejtély. Egyesek szerint egykor ennek a világnak a lakói voltak, akiket hátrálásra késztetett a tíz évszázaddal ezelőtti népvándorlás, amikor a harcias drenaiak, gothirok és a vérszomjas nadír törzsek erre a vidékre zúdultak északról, délről és keletről. Az egyik legenda szerint a tetováltak népe varázslatot használt, hogy kaput nyisson a világok között, és így a törzs el tudott menekülni a gazdagság és bőség rejtett vidékére. Egy másik legenda szerint a kapu már a jég visszahúzódása előtti napokban is ott állt, utolsó emlékeztetőjeként egy egykorvolt büszke civilizációnak, mögötte pedig aranyhegyek tornyosultak.

Bármi volt is az igazság, a kapu létezett, és néha-néha egy-két tetovált át is lépett rajta. Ez történt akkor is, amikor Okas besétált a sereg táborába hat hónappal a bel-azari csata előtt. Leguggolt Chareos tábortüzéhez, és némán várt, amíg Beltzer fel nem ajánlott neki egy tálcányi kenyeret és húst. Okas apró ember volt, pókhasú, nem érte el az öt lábat sem, és mindössze egyetlen, sápadt kövekkel kivert ágyékkötőt viselt. Egész testét kék tetoválások borították: egyesek levél alakúak voltak, mások rúnaszimbólumokként fogtak körbe tábortűz körül játszódó jeleneteket. Arcát görbe vonalak díszítették, szakálltalan álla pedig teljesen kék volt: úgy nézett ki, mintha szakállt növesztett volna viaszkos bajsza alatt. Csodálatos módon egy kicsit értette a közös nyelvet, és még ennél is megdöbbentőbb volt, hogy a négy hónap alatt, amit Okas velük töltött, a faragatlan Beltzer elsajátította a vadember nyelvét. Okas ez idő alatt felbecsülhetetlen kincsnek bizonyult: nyomkövető képességének nem volt párja, legalábbis a gothirok között nem. Emellett pedig nagyszerű „megtaláló" volt. Chareos elöljárója, Jochell egyszer elvesztette értékes gyűrűjét, és az emberek negyede az ékszert kereste. Beltzer révén Okas tudatta a tiszttel, hogy majd ő megtalálja az elveszett tárgyat.

Jochell kételkedett benne, bár már tanúja volt Okas ügyességének, amikor nadír portyázókra vadásztak. Az emberek nagy mulatságára a tetovált megfogta a tiszt kezét, és egy darabig lehunyt szemmel szorongatta. Majd elengedte, és szó nélkül, könnyed futásban elhagyta a tábort. Jochell felnyergelte a lovát, és utánaeredt. Chareos és Fynn követték, szorongva a végeredmény miatt. Két órával később eljutottak arra a helyre, ahol előző nap összecsaptak a nadír felderítőkkel. A csatatér nyugati szélén kis patak csörgedezett. Okas odasétált, és letérdelt a víz mellé. Majd felmordult és rámutatott a patakra. Jochell odalépett hozzá, és nem sokkal a víz felszíne alatt, a kavicsok közé szorulva ott hevert az aranygyűrű: a közepébe erősített sápadt opál kékesen csillogott.

Jochell ujjongott, és két aranypénzt adott Okasnak. A vadember egy darabig nézegette őket, majd odadobta azokat Chareosnak. Azon az éjszakán a tetovált elhagyta őket, de előtte még több mint egy órán át üldögélt Beltzer társaságában. Senkitől nem búcsúzott el, csak összehajtogatta takaróját, és kisétált a táborból.

Aznap reggel Chareos megkérdezte az óriást: „Mit mondott neked?"

„Azt mondta, hogy maradjak Maggrig és Fynn mellett, meg melletted az elkövetkező napokban. Azt is mondta, hogy Jochell gyűrűje egy nadír kezét fogja díszíteni, mielőtt felkél a téli hold."

„Bárcsak ne kérdeztem volna meg" – dünnyögte Chareos.

„Még csak néhány órája ment el, és máris hiányzik. Szerinted látjuk őt még valaha?"

Most, miközben Chareos a kora reggeli fagyban lépkedett, felidézte magában a beszélgetést, és az azt követő számos másikat. Az óriás mesélt neki a kapun túli földről. Forró és párás vidék, toronymagas fákkal, roppant nyílt füves síkságokkal és tavakkal. Hatalmas állatok éltek ott, magasabbak a lovaknál, meg nagymacskák, olyan hosszú karmokkal, akár egy kés. A hirtelen viharok és hirtelen halál vidéke volt az.

„Arra gondolsz, hogy odamész?" – kérdezte akkor Chareos Beltzert, aki elvörösödő arccal nézett félre.

„Szerettem volna, de Okas azt mondta, hogy a tetovált Nép végez a behatolókkal. Történelmük teli van mészárlásokkal és gyilkosságokkal, amiket a mi népeink követtek el ellenük. Megrémíti őket a gondolat, hogy ez ismét megtörténhet."

Az ég elsötétült, és mennydörgés rántotta vissza Chareos gondolatait a jelenbe. Fynn megálljt kiáltott, és a vadász odafordult a Pengemesterhez.

– Azt javaslom, keressünk táborhelyet, ahol letelepedhetünk. Építünk két menedéket, és rőzsét gyűjtünk a tábortűzhöz. – A csapat besétált egy sűrű fenyőligetbe, melyet Fynn és Maggrig átkutatott, és találtak is két megfelelő helyet. Kiall nézte, ahogy a két vadász zsineget erősít négy facsemete tetejére. Ezeket azután összehúzták, és összekötötték. Fynn Beltzert és Chareost elküldte, hogy vágjanak le ágakat a közeli fenyőkről, ezeket pedig átdugták az egybekötött csemetéken, jó tíz láb átmérőjű, félgömb formájú menedéket hozva létre. Az íjászok ezután otthagyták Kiallt, Chareost, és Beltzert, hogy fejezzék be a falakat, ők pedig harminc lábbal odébb nekiláttak felhúzni saját menedéküket.

Megkezdődött a havazás, először csak szórványosan, majd egyre sűrűbben és szaporábban hullt a hó. A szél erősödött, havat vágva az építők arcába: jég képződött homlokukon és szakállukon. Chareos folytatta a menedék falainak felhúzását, míg Beltzer és Kiall rőzsét szedtek a tábortűzhöz. A hőmérséklet rohamosan zuhant, amikor a nap lebukott a csúcsok mögé.

A Pengemester az építmény déli falában hagyott egy hevenyészett bejáratot, Kiall és Beltzer pedig bekúszott rajta. Kövekkel körülrakott aprócska tűz égett a kör közepén, de ahhoz sem volt elég, hogy megmelengesse a férfiak kezét.

Egyedül csak arra jó, hogy távol tartsa a halált, gondolta a legény, és nyomorultul érezte magát. A hó ekkor már zuhogott, befedte mindkét menedéket, eltorlaszolta a réseket a falakban, és elzárta a kunyhók belsejét a jeges huzat elől.

A hőmérséklet emelkedni kezdett.

– Vegyétek le a köpenyeteket és a zekéteket! – utasította társait Chareos.

– Éppen elég hideg van így is – vitatkozott Kiall.

– Ahogy akarod – mondta a Pengemester, aztán kibújt szőrmeszegélyű köpenyéből, és vastag gyapjú felsőingéből. Fát rakott a tűzre, majd leheveredett, feje alá gyűrve málháját. Beltzer hasonlóképpen tett, miután levetette medvebőr zekéjét. Kiall percekig didergett, és egy darabig mindenki hallgatott, majd a legény kikapcsolta azt a melltűt, ami a helyén tartotta a nadren köpenyét. Amint kivergődött a kecskebőr mellényből is, a tűz melege valósággal beburkolta.

– Nem értem – vallotta be.

Chareos a könyökére támaszkodott, és elmosolyodott.

– A gyapjú és a szőrme nem csak a hideget tartja távol, de a meleget is benn tartja. Ennélfogva ez fordítva is működik. Ha a tested hideg, odakint pedig forróság van, a szőrme meggátolja, hogy a meleg eljusson hozzád.

– Miért nem mondtad el ezt?

– Rájöttem már, hogy bizonyos emberek legjobban a saját kárukon tanulnak – felelte Chareos.

Kiall elengedte a füle mellett a dorgálást.

– Fynn és Maggrig miért határozott úgy, hogy saját kuckót építenek maguknak? – tudakolta. – Hiszen itt is bőségesen van hely.

– Jobban szeretnek magukban lenni – válaszolta Beltzer. –Mindig ilyenek voltak. Azt viszont sajnálom, hogy nem tartanak velünk a kapun túlra. Nem ismertem még Maggrignál jobb lövészt, sem Fynnél hidegvérűbb harcost.

– Miért nem jönnek velünk? – érdeklődött Kiall. Chareos felelt meg neki.

– Mert van eszük.

Ravennának furcsa és töredezett álmai voltak. Gyereknek látta magát anyja karjában – ahol biztonságot, melegséget és megnyugvást lelt. Őzsutaként futott át az erdőn, nyomában nagy, sárga fogú farkasokkal – agyaraik élesek voltak, akár a kard. Madár volt, mely aranyketrecben raboskodott és nem tudta széttárni szárnyait.

Felébredt. Körülötte asszonyok aludtak. A levegő összesűrűsödött, és sehol sem volt ablak. Ravenna behunyta a szemét. Holnap mezítelenül fog állni az árverés színpadán. Ettől a szíve vadul dübörögni kezdett; lassabban vette a levegőt és megpróbált ellazulni.

Ismét megjelentek az álmok. Most egy csillogó vértbe öltözött lovagot látott, aki átlovagolt egy kapun, a nadrenek pedig szanaszét futottak előle. A férfi kihajolt a nyeregből, és elragadta őt az árverés emelvényéről, hogy elvágtasson vele a sztyeppékre. Amikor biztonságban voltak a fák között, a lovag letette a földre, és ő maga is leszállt. Felemelte sisakrostélyát... odabent az arca rothadt és rég halott volt, húsa cafatokban lógott vigyorgó koponyájáról.

A lány felsikoltott...

És felébredt. A többi nő még mindig aludt: a sikoly is a rémálom része volt, aminek Ravenna csak örülni tudott. Maga köré tekerte a vékony takarót, és felült. Sárgára színezett gyapjúruhája összekoszolódott, és érezte rajta a pállott izzadtság szagát.

– Túl fogom élni – suttogta maga elé. – Nem engedek a csüggedésnek.

A gondolat csak egy pillanatra töltötte el erővel, mert fogságának súlya azonnal ráakaszkodott, összezúzva eltökéltségét.

Némán rázta a sírás; a szekérről megismert asszony ekkor ledobta magáról takaróját, és odalépett hozzá, karcsú kezével átfogva a vállát.

– Holnap – mondta –, amikor az emelvényen állsz, meg se próbáld elcsábítani a vevőket. A nadírok mit sem törődnek a nőkkel. Úgy tekintenek rájuk, mint a marhákra, és félnek a büszke asszonyoktól. Érted, amit mondok? Tartsd lehajtva a fejed, és engedelmeskedj az árverést vezetőnek. Ne is gondolj arra, hogy meztelen vagy! Légy jámbor és alázatos!

– Ha félnek a büszke nőktől, akkor lehet, hogy engem senki sem venne meg.

– Ne légy bolond! – csattant fel az idősebb nő. – Ha dacosnak látnak, az árverező addig korbácsoltat, amíg engedelmeskedni nem fogsz, vagy egy olyan férfi vesz meg, aki örömmel okoz fájdalmat a nőknek. Olyan gazdára van szükséged, aki nem is nagyon törődik veled. Nem létezik olyan állatfaj, hogy gyengéd nadír, de jobb, ha egy közönyös nadír dönt ágynak, mintha úgy vernének, mint egy kutyát.

– Honnan tudsz te ilyen sokat?

– Már eladtak egyszer – felelte az asszony. – Három éven át kurválkodtam Új-Gulgothirban. Azelőtt pedig eladtak egy nadír törzsfőnek.

– Megszöktél?

– Igen. És újra meg fogok.

– Hogy tudsz ilyen erős lenni?

– Valamikor egy gyenge férfi felesége voltam. És most aludj! Vagy legalább próbálj meg pihenni! Biztosan nem akarsz sötét karikákat azok alá a bájos szemek alá.

– Hogy hívnak?

– Mit számít az?

Salida porral lepett, fénytelen páncélban és fáradt, véreres szemmel lépett be a nagyterembe. Ennek ellenére kihúzta magát, és felszegte az állát. Több, mint negyven nemesúr volt jelen. Meghajolt a gróf előtt, tekintetük találkozott.

– Elhoztad nekem Chareost? – kérdezte a gróf nyugodt hangon.

– Nem, nagyuram, de elhoztam Logar szablyáját. – Magasra tartotta a hüvelybe dugott kardot, és a gróf előtti emelvényre helyezte. – Továbbá elhoztam a Szürke Bagoly fogadó tulajdonosát, aki látta a harcot: ő is ott volt akkor. Azt állítja, hogy Logar és két másik ember rátámadt a szerzetesre, és hogy Chareos megvédte magát. A Krypha nevezetű férfi hazudott.

– Saját kezedbe vetted a nyomozást? – kérdezte a gróf, aki fagyos tekintettel állt fel ébenszín székéből.

– Tudom, hogy nagyuram milyen sokra tartja az igazságot. El kell mondanom azt is, hogy Chareos, és az a legény, Kiall, mellettem és talgithiri embereim mellett küzdött egy nagy csapat nadren ellen. A Pengemester legalább hat emberrel végzett az ádáz harcban. Nélküle, valamint Beltzer, Maggrig és Fynn nélkül lehet, hogy veszítettünk volna. Úgy ítéltem meg... talán rosszul... hogy nem tartanád sokra, ha arra fecsérelném az időt, hogy visszahozzam Chareost.

A gróf pillanatokig egy szót sem szólt, majd elmosolyodott.

– Kedvelem azokat a tisztjeimet, akikben van kezdeményezőkészség, Salida, és benned bizony van. Megsemmisítettél egy csapat fosztogatót, és ha jól látom, nagyfokú személyes bátorságról tettél bizonyságot. Elnyered jutalmad mind a csatában mutatott tetteidért, mind megfontoltságodért. Most menj és pihenj! Kiérdemelted.

Salida meghajolt, és két lépést hátrált, mielőtt megfordult, és elhagyta volna a termet. A gróf tisztában volt vele, hogy minden szem őt figyeli, így visszafordult vendégeihez. Jó egy órán át sétálgatott közöttük, könnyed és tréfálkozó hangot ütve meg. Nem sokkal alkonyat előtt hagyta el a termet, és gyors léptekkel sietett át vára folyosóin, míg el nem érte a saját lakosztályához vezető lépcsőket.

Belépett dolgozószobájába, és becsapta az ajtót. Az ablaknál egy magas férfi állt. Szikár volt, feje akár egy sólyomé, sápadt szemei közül kampós orr indult. Homlokától álláig haragosfehér vonalként sebhely kígyózott. A lámpás fényében csillogó fekete bőrköpenyt viselt, a mellén keresztbevetett vállszíjról pedig három kés függött alá.

– Nos, Harokas? – kezdte a gróf.

– Krypha halott. Valahogy sikerült belefulladnia a saját kádjába – felelte Harokas. – Ügy hallom viszont, a másik ügynek vége.

A gróf megrázta a fejét.

– Semminek nincs vége. Az az ember a fiam révén engem sértett meg, majd nyilvánosan megszégyenített. Találd meg... és öld meg!

– Jól értek a pengéhez, nagyuram, de annyira azért nem. – Nem azt mondtam, hogy vívj meg vele, Harokas! Azt mondtam, hogy öld meg.

– Nem az én dolgom, hogy bíráljalak...

– Nem, valóban nem! – dühöngött a gróf. Harokas összehúzta zöld szemét, de hallgatott.

– Azt akarom, hogy tudja meg, miért hal meg – folytatta a gróf.

– És mit mondjak neki, nagyuram? – tudakolta Harokas. – Hogy Bel-azar hősének sorsa azért pecsételődött meg, mert megregulázott egy öntelt fiút?

– Vigyázz, Harokas! – sziszegte a gróf. – A türelmem nem végtelen... még azokkal sem, akik jól és hűen szolgáltak.

– Úgy lesz, ahogy parancsolod – hajolt meg Harokas, és elhagyta a dolgozószobát.

Kiall zavaros dolgokat álmodott. Újra és újra látta a falujukra törő nadreneket, hallotta vad csatakiáltásaikat, látta a kardjukon és sisakjukon megcsillanó napfényt. A rajtaütéskor az erdő sűrűjében járt, és elméletileg gyógyfüveket gyűjtött a füvesembernek, de a valóságban lovagnak képzelte magát, vagy énekmondónak, vagy küldetésre induló nemesúrnak. Képzeletében acélos bátorságú és halálos ügyességű férfi volt. De amikor felcsattantak a nadrenek csatakiáltásai, álltó helyében megdermedt, és csak nézte a fosztogatást, a dúlást, ahogy megbecstelenítik a nőket, és ahogy gyújtogatnak. Látta, hogy Ravennát és a többieket a diadalittas martalócok felhajítják a nyeregbe, és elhurcolják őket délre. És nem tett semmit.

Akkor is tudta, mint ahogy most is, hogy Ravenna miért utasította el őt, és újra átélte találkozásuk fájdalmát a nagyréten, az ezüstös patak mellett.

„Álmodozó vagy, Kiall – mondta a lány –, bár kedvellek. De tényleg. Nekem viszont több kell álmoknál. Olyan férfit akarok, aki építeni fog, aki gyarapszik. Erős férfira vágyom."

„Én mindezeket meg tudom tenni" – bizonygatta a fiú.

„Csak a képzeletedben. Mostantól hagyj engem békén! Ha Jarel meglátja, hogy velem beszélgetsz, féltékeny lesz. És nem tennéd bölcsen, ha feldühítenéd őt."

„Nem félek Jareltől, viszont szeretlek téged, Ravenna. Nem tudom elhinni, hogy semmit nem jelentek neked."

„Szegény Kiall – suttogta Ravenna, és megsimogatta az arcát. – Még mindig álmodozol. Szerelem? Mi az a szerelem?" – A lány ránevetett, és otthagyta.

Kiall felébredt. Teste felmelegedett a takaró alatt, de arca hideg volt. Felkönyökölt, és látta, hogy a tűz lassan kialszik, így fát rakott rá, és felült. Beltzer horkolt, és Chareos is mélyen aludt. A lángok belenyaltak a rőzsébe és magasra csaptak. Kiall megmelengette a kezét a tűznél, majd beburkolózott takarójába.

Beleszimatolt a levegőbe. A menedékben a levegő összesűrűsödött, és füstös volt, de még így is érezte a Beltzerből áradó bűzös kipárolgást. Nem álmodott hát: tényleg itt ült Bel-azar hőseivel, hogy megmentsen egy gyönyörű hajadont a gonoszok markából. A valóság azonban sehogy sem akart hasonlítani ábrándozásaira: társai nem voltak mások, mint egy zsörtölődő kardmester, egy iszonyúan büdös harcos, és két vadász, akik alig-alig beszéltek – és akkor is leginkább csak egymással.

Beltzer felhorkantott és a hátára fordult, száját eltátva. Kiall látta, hogy több foga is hiányzik, ami pedig megvan, az megsárgult és rothad. Miként lehetett ez a hájas öregember valaha is Bel-azar aranyhajú hőse?

A faluban kellett volna maradnom, gondolta magában, és kitanulnom a gyógyító mesterséget. Akkor legalább megengedhettem volna magamnak, hogy legyen feleségem, és építsek magamnak egy otthont. De nem: az álmodozóknak saját útjaikat kell járniuk.

Hallotta, hogy odakint megroppan egy ág a hóban. A félelem felágaskodott benne, ahogy elképzelte az őket álmukban meglepő, osonó nadreneket. Talpra kászálódott, és magára kapkodta ruháit. Ekkor meghallotta Maggrig hangját. Belebújt a csizmájába, letérdelt, és átpréselte magát az ágak között a hóval borított tisztásra. Az ég bársonykéken tündökölt, a nap pedig éppen a keleti hegyek fölé kúszott. Maggrig és Fynn éppen négy fehér nyulat nyúztak: mellettük a havat vér pettyezte pirosra.

– Jó reggelt! – szólt Kiall. A fiatalabb vadász elmosolyodott és intett, de Fynn a füle botját se mozdította. A legény odalépett hozzájuk. – Korán felkeltetek – jegyezte meg.

– Csak egyeseknek van korán – mordult fel Fynn. – Tedd magad hasznossá! – lökött oda egy nyulat a legénynek, aki suta mozdulatokkal megnyúzta az állatot. Fynn összeszedte a beleket, bedobta a bokrok közé, majd lekapargatta a hájat a bőrökről, és a bundákat belegyömöszölte a málhájába.

Kiall vérmocskos kezét a hóba törölte, és leült egy sziklatömbre. Fynn íja neki volt döntve a kőtömbnek, s a legény érte nyúlt.

– Ne érj hozzá! – csattant fel Fynn. Kiall haragra gyúlt.

– Gondolod, hogy ellopnám?

– Nem érdekel... csak ne nyúlj hozzá! Maggrig odalépett Kiallhoz.

– Ne vedd a szívedre! – mondta együtt érzően. – Egyetlen íjkészítő sem szereti, ha valaki más hozzányúl az íjához. Azt hiszem ez afféle... babonaság. Tudod, minden egyes íjat egy bizonyos íjásznak készítenek. Egyedül neki készítik. Fynn saját maga csinálja az íjait. Még én sem használhatom őket.

– Szükségtelen bocsánatot kérned a nevemben – jegyezte meg társa fanyarul.

Maggrig ügyet sem vetett rá.

– Amikor elérjük a faházat – mondta Kiallnak –, számos íjat látsz majd. Valószínűleg Fynn ad neked egyet... egy olyat, ami megy a karod hosszához, és a húrfeszítő erődhöz.

– Nem sok hasznát látnám – vallotta be Kiall. – Nincs nekem szemem az íjazáshoz.

– Nekem sem volt, amikor először találkoztam Fynn-nel. De megdöbbentő, hogy az ember mennyit tud tanulni, ha egy mesterrel hozza össze a sors. Fynn megnyert minden díjat, amit érdemes volt. Még a régens talizmánját is megnyerte hat ország legjobb íjászai előtt: voltak ott drenaiak, vagriaiak, nadírok, ventriaiak, de még a messzi Mashrapurból is jöttek. Senki sem versenghetett Fynn-nel.

– Sem akkor, sem most – dörmögte a fekete szakállú vadász, de arca ellágyult és elmosolyodott. – Ne is törődj velem, fiú! –fordult Kiallhoz. – Nem nagyon kedvelem az embereket, de nem akarok ártani neked, és remélem, megtalálod a hölgyedet.

– Sajnálom, hogy ti nem tartotok velünk.

– Én viszont nem. Nem akarom, hogy a fejem egy karón zsugorodjon össze, vagy hogy a bőrömet egy nadír sátorra feszítsék ki. Én a csatáimat már réges-régen megvívtam. A küldetések és az effélék a hozzád hasonló fiatalemberekre várnak.

– De Beltzer jön – emlékeztette Kiall. Fynn felmordult.

– Ő sosem nőtt fel. De az igaz, hogy jól verekszik.

– Chareos is – fűzte hozzá Maggrig higgadtan.

– Igen – bólintott Fynn. – Chareos furcsa ember. De te csak figyeld, fiú, és tanulj tőle! Az ő fajtájával nem gyakran találkozol, ha érted, mire gondolok.

– Nem vagyok benne teljesen biztos.

– Olyan férfi ő, akit acélos alapelvek mozgatnak. Tudja, hogy a világ a szürke árnyalataiból áll, de úgy él, mintha az fekete-fehér volna. Van benne nemesség: vagy ha úgy tetszik, lovagiasság. Majd meglátod, hogy miként értem, ha vége lesz. De most elég legyen a beszédből! Ébreszd fel a társaidat: ha el akarják költeni a reggelijüket, jobb, ha felkelnek. Mert én nem várok rájuk.

A hó napokon át nem esett, de a csúcsok között még így is csak lassan haladtak. Az ötödik napon a csapatot vezető Maggrig túl közel került egy hópárducnak és kölykeinek tanyájához. A párduc szinte kirobbant a bokrok közül, köpködve és agyarait csattogtatva. Maggrigot a roham ledöntötte a lábáról, és tunikája egyik ujján recés hasadás támadt. Beltzer és a többiek torkuk szakadtából ordítozva rohantak oda, de az állat lekuporodott előttük, fülét lelapította és megvillantotta agyarait. Fynn félrerángatta Maggrigot, a többiek pedig széles ívben kikerülték a fenevadat. A fiatal vadász karja felhasadt, de nem volt mély a seb, melyet Fynn össze is varrt, majd bekötözött.

Másnap reggel elérték azt a völgyet, ahol a vadászok faháza megbújt. Ekkor hóvihar támadt, de ők csak törtettek tovább, leszegett fejjel, szemben a szélrohamokkal, egészen a befagyott ajtóig. A hó eltorlaszolta a bejáratot, falat képezve előtte, és elfedte a mellette levő ablakot is. Beltzer vágott utat, hatalmas mancsával dobálva félre a havat. Odabent jéghideg volt a levegő, de Fynn-nek sikerült tüzet gyújtania. Azonban még így is jó egy óra beletelt, mire a tűz felmelegítette a faház belsejét.

– Szerencsénk volt – szólalt meg Beltzer, aki végre levethette medvebőr zekéjét, és letelepedett a tűz előtt a szőnyegre. – A hóvihar napokkal ezelőtt is lecsaphatott volna, és akkor hetekig a hegyek között rekedünk.

– Lehet, hogy neked szerencse, trágyafejű – szólalt meg Fynn –, de én nem élvezem különösebben, hogy hosszú napokon át izzadó testek vesznek körül a házamban.

Beltzer rávigyorgott a fekete szakállas vadászra.

– Te vagy a legkevésbé szívélyes ember, akit valaha is láttam. Hol tartod az innivalót?

– Odakint a kútban. Hol máshol?

– Úgy értem, hogy a sört, a bort, vagy a malátapárlatot.

– Nincs semmi ilyesmink.

– Semmi? – nyílt tágra Beltzer szeme. – Egyáltalán semmi?

– Egy csepp sem – mosolygott rá Maggrig. – És most mennyire érzed magad szerencsésnek? – Az arca elfehéredett, és izzadtság csöpögött a szemébe. Megpróbált felállni, de visszaesett a székbe.

– Mi ütött beléd? – tudakolta Fynn, aki felállt, és odalépett a fiatal vadászhoz.

Maggrig megvonta a vállát.

– Nem... érzem... – Lefordult a székről. Fynn elkapta, és az ágyhoz vitte. Chareos odalépett hozzá.

– Láza van – mondta, és rátette kezét a vadász homlokára. Maggrig kinyitotta a szemét.

– Forog a szoba... szomjas... – Fynn hozott neki egy kupa vizet, és tartotta a fejét, amíg ivott.

Kiall megköszörülte a torkát.

– Ha forraltok vizet, készítek neki gyógyfőzetet. Fynn felé pördült.

– Mi vagy te... mágus?

– A füvesember segédje voltam, és vettem gyógynövényeket, meg porokat még Tavernavárosban.

– No, akkor gyere ide és nézd meg őt, fiú! Ne csak állj ott! –dühöngött Fynn. Kiall az ágyhoz lépett. Először megvizsgálta a Maggrig halántékán levő sebet: az már bezárult, és szépen gyógyult, de mestere mindig azt tanította neki, hogy a fejet ért ütések gyakran sokként érik a szervezetet. Lehet, hogy a másik seb, a párduc támadása okozta sérülés a felelős a vadász legyengüléséért. Megpróbálta felidézni azt, amit Ulthen mondott az ilyen sebekről, és levette a kötést Maggrig karjáról: a seb cakkos volt, és haragosvörös, de nem volt nyoma sem gennynek, sem másféle látható fertőzésnek.

Kiall az egyik kis rézkondért megtöltötte vízzel, és a tűz fölé akasztotta. Néhány perc múlva a víz felforrt. Ekkor a legény előszedte málháját, és kivett belőle egy olajos papírba tekert vaskos köteget. A csomagban tucatnyi apróbb csomagocska volt, és mindegyiket kézzel rajzolt levél vagy virág díszítette. Kiall kiválasztott és kibontotta két göngyöleget. Kisimította a leveleket, majd a vízbe dobta őket, és megkavarta egy kanállal. Ezután leemelte a kondért a tűzről, és rátette a tűzhelyre, hogy ott lehűljön.

– Jó illata van – jegyezte meg Beltzer.

– Ugyan honnan tudhatnád? – sziszegte Fynn. – Mit kotyvasztottál, fiú?

– Fűzfalevelek és nadálytő van benne. Mindkettő jó a láz csillapítására, de a nadálytő segít megtisztítani a vért, és erőt ad a betegnek.

– És még mire jó? – tudakolta Beltzer.

– Segít a csontoknak összeforrni, csökkenti a duzzanatokat, és megállítja a hasmenést. Egyben... ahogy azt a mesterem mondta nekem... megakadályozza a sebek elüszkösödését. Ó, és igen... jó még a csúz okozta fájdalmakra is.

– Akkor, fiú, jobb, ha felteszel még egy kondért – mondta Beltzer –, amíg elöl vannak a hozzávalók, mert a térdemet csúz kínozza. Úgy hasogat, akár a pokol.

Amikor a keverék lehűlt, Kiall odalépett vele Maggrig ágyához, és megitatta vele; Fynn tartotta a vadász fejét. Először a férfi fuldokolt, de végül lenyelte a folyadék felét, és hátracsuklott az ágyon. Kiall betakarta, Fynn pedig odaült az ágy fejéhez, időről időre letörölve a verítéket Maggrig homlokáról. Beltzer oda ballagott, és felhajtotta a főzet maradékát, majd hangosan böffentett.

Jó egy óra telt el, és Maggrig állapota nem változott, de végül legalább elaludt.

– Valamivel jobb színben van – nézett Fynn megerősítést várva Kiallra. A suhanc bólintott, bár csak csekély javulást látott. – Most már jobban lesz? – tudakolta a vadász.

– Majd holnap kiderül – felelte a fiú óvatosan. Felállt és kinyújtózott. Amikor körülnézett, látta, hogy Beltzer elaludt a tűznél, Chareos pedig eltűnt valamerre. A hátsó szoba ajtaja nyitva állt, mire Kiall beóvakodott. Itt hidegebb volt, de azért nem elviselhetetlenül. Chareos a munkaasztalnál ült, és egy hosszúíj készülő részeit nézegette.

– Csatlakozhatok? – kérdezte a legény. Chareos felnézett, és bólintott.

– Hogy van Maggrig?

– Igazából nem tudom – suttogta Kiall. – Csak néhány hónapja dolgozom Ulthennél. Viszont a főzet csillapítja majd a lázát. A karsebben azonban nem vagyok biztos. Talán a párduc karmai alatt volt valami... ürülék, rothadó hús...

– Hát, két lehetőség van: él vagy meghal. Tartsd rajta a szemed! És tedd meg, amit tudsz!

– Jelen pillanatban nem sok mindent tehetek. Elég vékony íj, nemde? – nézett a Chareos kezében tartott keskeny fadarabra.

– Ez csak egy része... egy a háromból. Fynn majd összeköti őket, hogy az íj ruganyosabb legyen. Tudod, hogy miféle fa ez?

– Nem.

– Tiszafa. Különös fa ez. Amikor kettévágod, a belseje kétszínű: világos és sötét. – Felemelte a darabot, és megmutatta Kiallnak. –Látod? A világos fát a külső görbülethez használják, ahol a legnagyobb rugalmasságra van szükség, míg a sötét belülre való, ahol összetömörül az anyag. Gyönyörű fa. Ebből csodás fegyver lesz.

– Nem is tudtam, hogy íjász is vagy.

– Nem is vagyok, Kiall, de katona voltam, és egy katonának kifizetődő, ha ismeri a halálosztó fegyverek működését. Kezdek fázni, és éhes is vagyok. – Chareos letette a fadarabot, és kisétált a nagyszobába, ahol Fynn mostanra elaludt Maggrig mellett, Beltzer pedig mozdulatlanul hevert a padlón. Chareos átlépte az óriást, fát dobott a tűzre, majd málhájából szárított húst és gyümölcsöt szedett elő, és megosztotta Kiall-lal.

– Köszönöm, amiért beleegyeztél, hogy segítesz nekem – mondta Kiall halkan. – Ez sokat jelent nekem. Fynn mondta is, hogy lovagias vagy.

Chareos elmosolyodott, és hátradőlt ültében.

– Nem vagyok lovagias, Kiall. Önző vagyok, akárcsak a legtöbb ember. Azt teszem, amit akarok, oda megyek, ahova jólesik. Senkinek sem tartozom elszámolással. És ne köszönj addig semmit, amíg ki nem szabadítottuk a lányt.

– Akkor miért jöttél velem?

– Miért van szükség mindig válaszokra? – kérdezett vissza Chareos. – Talán azért, mert unatkoztam. Talán azért, mert anyámat Ravennának hívták. Talán azért, mert titokban nemes herceg vagyok, aki rajong a lehetetlen küldetésekért. – Behunyta a szemét, és hallgatott egy sort. – De lehet, hogy én magam sem tudom – suttogta maga elé.

A délelőtt közepére Maggrig láza elmúlt, és a férfi éhesen ébredt. Fynn nem mutatta, hogy megkönnyebbült volna, ehelyett vette tegzét és íját, majd Chareosszal és Beltzerrel nekivágott a hónak, hogy felderítsék a kapu völgyébe vezető utat. Kiall a másik vadásszal maradt; elkészítette a mézzel édesített zabkásából álló reggelit, és tüzet rakott. Ezután odahúzott egy széket Maggrig ágyához, és ők ketten lényegében átbeszélgették az egész délelőttöt.

A vadász nem mesélt a bel-azari csatáról, de elmondta Kiallnak, miként lett diák egy kolostorban. A tizenhatodik születésnapján aztán elszökött, és beállt egy talgithiri íjászszázadba. Két hónapja szolgált náluk, mielőtt az erődbe küldték volna, ott találkozott Fynn-nel és a többiekkel.

– Hát nem ő a legbarátságosabb ember, akit ismerek – vallotta be Kiall.

Maggrig elmosolyodott.

– Majd megtanulsz a nyers szavak mögé látni, és a tettekből ítélni. Ha nem találkozom vele, nem éltem volna túl a bel-azari csatát. Fynn ravasz fickó és született harcos. Egy szikla hamarabb feladja, mint ő. De soha nem rajongott a társaságért. Az, hogy ennyien itt vagytok, nyilván majd' megőrjíti.

Kiall körbenézett a kunyhóban.

– És te hogy bírod ki? Úgy értem azt, hogy itt kell élned? Távol a civilizációtól, a vad és barátságtalan hegyek között.

– Fynn a városokat tekinti vadnak és barátságtalannak – érkezett a válasz. – Jó dolog itt élni. Bőven van őz és havasi juh. Vannak galambok, nyulak, vagy a leves fűszerezéséhez használt gyökerek és gumók. És látnod kellene a hegyeket tavasszal, ahogy szinte lángolnak a színektől az ég alatt, ami olyan kék, hogy könny szökik tőle az ember szemébe. Mi többet kívánhatna még az ember?

Kiall a szőke vadászra nézett: a tiszta kék szempárra, és a jóképű arcra, a szinte tökéletes vonásokra. Maggrig belenézett a szemébe, és bólintott, néma tudomásulvételként.

– Mesélj Ravennáról! – kérlelte Maggrig. – Szép lány?

– Igen. A haja sötét és hosszú, a szeme barna. Hosszú a lába, és járás közben riszálja a csípőjét. A nevetése olyan, akár napsütés a vihar után. Megtalálom őt, Maggrig... egy napon.

– Remélem, így lesz – veregette meg Kiall kezét a vadász –, és remélem azt is, hogy az majd nem okoz csalódást. Lehet, hogy a lány kevesebb lesz annál, mint amire emlékeztél. Vagy éppen több.

– Tudom. Lehet, hogy addigra hozzámegy egy nadír harcoshoz, és kisgyerekek totyognak majd a sarkában. De nem érdekel.

– A sajátjaidként neveled fel őket? – érdeklődött Maggrig. Vonásaiból semmit nem lehetett kiolvasni, de Kiall elvörösödött.

– Ezen nem gondolkoztam. De... így tennék, ha ezt akarná.

– És ha azt akarja, hogy hagyd békén?

– Hogy érted ezt?

– Sajnálom, barátom. Nem az én dolgom, hogy bíráljalak, de ha jól értem, a hölgy egyszer már elutasított. Talán újra meg fogja tenni. Amikor egy nőnek gyerekei lesznek, megváltozik: ők lesznek az élete. És ha az apjuk szereti őket... márpedig a nadírok rajonganak a gyerekeikért... akkor lehet, hogy a lány velük akar majd maradni. Fontolóra vetted ezt a lehetőséget?

– Nem – vallotta be őszintén Kiall –, de mennyi mindent kellene fontolóra vennem? Lehet, hogy már meghalt, vagy eladták ringyónak. Lehet, hogy megbetegedett. Lehet, hogy férjhez ment. Bármi legyen is a helyzet, leszámítva, ha meghalt, tudni fogja, hogy van valaki, aki törődik vele annyira, hogy utánamenjen. Szerintem ez itt a lényeg.

Maggrig bólintott.

– Ebben igazad van, barátom. Ifjú válladra bölcs fejet raktak. De felelj nekem erre, ha tudsz: hölgyednek van más erénye is a szépségén kívül?

– Erénye?

– Kedves, gyengéd, megértő, szenvedélyes?

– Nem... nem tudom – vallotta be Kiall. – Erre még soha nem gondoltam.

– Egy férfinak nem szabadna kockára tennie az életét egyedül a szépségért, Kiall. Mintha csak egy rózsáért kockáztatnál. Gondolkozz el ezen!

Fynn körüljárta az elhagyatott táborhelyet. A havat keményre taposták a súlyos csizmák, és három üresen álló menedéket is talált.

– Hányan vannak? – kérdezte Chareos.

– Azt mondanám, hogy olyan heten-nyolcan.

– Mikor jártak itt? – tudakolta Beltzer.

– Múlt éjjel. Keletnek mentek tovább. Ha keresztezik a nyomainkat, azok egyenesen visszavezetik őket a faházhoz.

– Biztosra veszed, hogy nadrenek? – szólt ismét Chareos.

– Senki más nincs idefent. Jobb lenne, ha visszamennénk. Maggrig nincs olyan állapotban, hogy harcoljon, a falusi legénykéd pedig nem mérkőzhet velük.

Kiall megállt az ajtóban, és az arcát süttette a melengető napsugárral. A tetőről lecsüngő hosszú jégcsapok egyenletes ütemben csöpögtek. A legény hátranézett, be a házba.

– Milyen bizarr – mondta Maggrignak, aki éppen szarvashús szeleteket vágott bele egy nagy vaskondérba –, a nap éppen olyan melegen süt, mint nyáron, de mégis a jég olvad.

– Még csak ősz van – felelte a vadász. – A hóvihar csak a tél előszele volt. Idefent gyakran előfordul az ilyesmi. A hőmérséklet napokra lezuhan, majd olyan lesz, mintha tavasz lenne. A hó egy-két napon belül elolvad.

Kiall belebújt a csizmájába, és felkapta a szablyát, amit Chareostól kapott.

– Hova mész? – érdeklődött Maggrig. A legény elvigyorodott.

– Szeretnék kicsit gyakorolni ezzel a pengével, mielőtt visszajönnek a többiek. Nem vagyok valami nagy kardforgató, hiszen tudod.

– Mint ahogy én sem. Sosem tudtam elsajátítani. – Ezzel a vadász visszafordult a húsleveshez, zöldséget és csipet sót adva hozzá. A kondért a tűz fölé akasztotta, és visszasüppedt a székébe. Kábának érezte magát, és szédelgett, mintha forgott volna vele a szoba.

Kiall kilépett a napsütésbe, és balról jobbra nagyot suhintott a szablyával. Remek penge volt: éles, bőrborítású markolattal, és vas kézvédőkosárral. Ifjúként sokszor sétált egyedül az erdőben, kezében egy hosszú bottal, azt játszva, hogy harcias lovag, akinek ellenségei meghátrálnak démoni pengéje elől, amint elönti őket a csüggedés, látva ügyességét. Megmarkolta a szablyát, és vágott, és szúrt – láthatatlan ellenségekkel vívott. Hárman, négyen, öten estek el a csillogó penge csapásai alatt. A hátán izzadság csorgott végig, a karja rohamosan fáradt. Két újabb ellenfele végezte be. Sarkon pördült, hogy hárítson egy hátulról érkező döfést... és pengéjén egy nyíl csattant, melynek szára eltörött. Kiall pislogott, és a hóban heverő, tönkrement vesszőre nézett.

Majd felpillantott, és meglátta a bokrok szélén álló nadreneket. Egyikük íjat tartott a kezében, és csodálkozástól tátott szájjal állt ott. Összesen heten voltak, közülük négynek be volt kötve a karja vagy a feje. Mindannyian némán álltak, és a kardos fiút nézték.

– Ügyes trükk volt – mondta az egyik jövevény, egy alacsony, köpcös férfi, aki feketés-ezüstös szakállat viselt. – Még sosem láttam röptében kettévágott nyilat, mint ahogy nem is gondoltam, hogy bárki is ilyen gyors lehet.

Kiall ismét a vesszőre nézett, és vett egy nagy levegőt.

– Már azon gondolkodtam, mikor jöttök elő – lepte meg önmagát, mert hangja szenvtelen és higgadt volt.

– Nem én mondtam neki, hogy lőjön – mondta a nadrenek vezére.

– Ez nem érdekel – intett nagyvonalúan Kiall. – Mit akartok itt?

– Ételt. Ez minden. – A legény látta, hogy a férfi szeme tőle jobbra villan, majd máris visszatér rá. Maggrig állt a házikó ajtajában, íjjal a kezében, és éppen egy vesszőt illesztett az idegre. Feszült csend támadt. A nadrenek idegesen álltak: kezüket a fegyvereiken tartották.

Az egyik harcos a vezér mellé lépett, és valamit súgott neki, amit Kiall nem hallott. A vezér bólintott, és a fiúra nézett.

– Te az egyik kardforgató vagy a városból. Veled volt az a magas fickó, a jégharcos.

– Így van – bólintott Kiall. – Micsoda csata volt, nem igaz?

– Darabokra vágott minket. Még soha nem láttam ilyet.

– Roppant ügyes ember – felelte a legény –, de kemény instruktor a magamfajta tanoncoknak.

– Ő a kardmestered?

– Igen. Nehezen lehet nála jobbat találni.

– Most már értem, miért tudtad olyan könnyedén kettévágni azt a nyilat a levegőben. – A nadren széttárta a kezét. – Ha azonban választhatunk a harc és az éhhalál között, szerintem eljött az ideje, hogy próbára tegyük saját ügyességünket. – Ezzel előhúzta rövidkardját a csípőjén lógó tokból.

– Bölcs dolog ez? – tudakolta Kiall. – Négyötök sebesült. Ez nem lenne valami komoly kihívás, és a harcosoknak értékesebb dolgokért kellene küzdeniük, mint egy kondér húsleves.

A férfi egy pillanatig hallgatott, majd Kiallra mosolygott.

– Beengedsz minket? – kérdezte jámboran.

– Hát persze – felelte a legény. – Természetesen csak akkor, ha jó szándékotok jeleként itt hagyjátok a fegyvereiteket.

– Ha! És akkor mi gátol meg benneteket abban, hogy lemészároljatok minket?

– Mi gátol meg most? – kérdezett vissza a fiú.

– Gőgös kis vakarcs vagy! – fortyant fel a vezér. – De hát láttalak harc közben, és ha jól sejtem, van mire hetykének lenned. – Visszadugta kardját a tokjába, kinyitotta az övcsatját, és a fegyvert a földre dobta. A többi nadren követte példáját. – Na, hol az a húsleves? – Kiall tokjába lökte pengéjét, és a faház felé intett. Maggrig behátrált, a legény pedig mély levegőt vett, amit lassan szívott be, hogy megnyugodjon, majd követte a férfiakat.

A faházban először feszült volt a hangulat. Maggrig leült az ágyra, és nekilátott megélezni vadászkését egy fenőkővel: a kő és az acél hosszú, recsegő hangokat adott ki magából. Közben Kiall kimerte a levest. Még nem főtt meg, de a nadrenek valósággal habzsolták. Egyikük még a többieknél is gyengébbnek látszott. Sebet kapott a vállára, és bár vastagon bepólyálták, mégis egyenletesen szivárgott belőle a vér. Kiall odalépett hozzá.

– Hadd nézzem meg! – A nadren egy szót sem szólt, amikor a legény óvatosan kigöngyölte a pólyát. A hús felpenderedett, a vágás haragosvörös volt, és megduzzadt. Kiall visszatette a kötést, és gyógynövényeket szedett elő batyujából. Kiválasztotta a szükséges leveleket, majd visszasétált a férfihoz.

– Mi ez? – kérdezte a nadren. – Úgy néz ki, mint a dudva.

– Sokféle neve van – felelte Kiall. – Főként fehér libatopnak nevezik, és általában csirkéket etetnek vele.

– Hát én nem vagyok csirke!

– És meggyógyítja a gennyedző sebeket is. De a döntés a tiéd.

– Felcser is vagy?

– Egy jó harcosnak értenie kell a sebekhez, és azok gyógyításához is – felelte a legény.

– Hadd csinálja! – mondta ekkor a vezér, mire a sebesült nadren engedett, de sötét színű, vágott szeme szinte rátapadt Kiall arcára, és az ifjú érezte a férfi tekintetéből sütő gyűlöletet.

A legény a helyére simította a bőrt, és összevarrta a sebet, majd rátette a leveleket. Maggrig odavitt neki egy darab gyolcsot, amiből Kiall új kötést fabrikált.

A harcos egy szót sem szólt, csak odalépett a falhoz, és összegömbölyödve elaludt a padlón. A nadren vezér Kiallhoz ballagott.

– Chellinnek hívnak. Jól bántál velünk. Köszönet érte.

– Kiall vagyok.

– Hasznát venném a magadfajta embernek. Ha valaha is elvetődsz a Középső-csúcstól délre, keress engem!

– Nem felejtem el – mondta a legény.

A feszültség eddigre felengedett a szobában, és a nadrenek kényelembe helyezték magukat. Kiall megrakta a tüzet, és evett egy kis húslevest. Maggrigot is megkínálta, de a vadász csak megrázta a fejét, és mosolygott.

Délutánra járt már, és a nap a nyugati hegyek felé hajolt, amikor Chellin felrázta embereit, és Kiall-lal az oldalán kisétáltak a napsütésbe. Éppen a fegyvereiket szedték össze, amikor felbukkant Chareos, Fynn és Beltzer. A Pengemester csupasz szablyával a kezében közeledett.

Kiall fesztelenül intett nekik, majd Chellinhez fordult.

– Sok szerencsét az útra! – búcsúzott el.

– Neked is. Örülök, hogy a jégharcos nem volt itt, amikor megérkeztünk.

A legény kuncogott.

– Akárcsak én.

Az a harcos lépett hozzájuk, akinek karját Kiall bekötözte.

– A fájdalom szinte teljesen elmúlt – mondta kifejezéstelen arccal. Kinyújtotta tenyerét: egy aranyraqot tartott benne.

– Erre nincs szükség – szólt Kiall.

– De igen! – horkant fel a férfi. – Többé nem vagyok az adósod. Amikor legközelebb találkozunk, megöllek... mint ahogy te is megölted a fivéremet.

Amikor a nadrenek elmentek, Kiall visszaballagott a faházba. Az ajtóhoz vezető három lépcsőfokon járt már, amikor Chareos nevetése megütötte a fülét. Odabent Maggrig éppen Kiall, a Nyílvesszőölő történetével traktálta őket. A legény fülig pirult, a Pengemester pedig felállt, odalépett hozzá és vállon veregette.

– Ügyes voltál. Gyorsan gondolkoztál, és magadhoz ragadtad a kezdeményezést. De hogy sikerült félreütnöd a nyilat?

– Véletlenül... még csak azt sem tudtam, hogy ott vannak. Éppen a szablyával gyakoroltam, és körbeperdültem. A nyíl meg nekirepült a pengének.

Chareos szélesen elmosolyodott.

– Így még jobb. A harcosoknak szerencsére is szüksége van, Kiall, és ezek a nadrenek majd elterjesztik az ügyességedről szóló történetet, ami még nagy szolgálatot tehet neked. De így is hatalmas kockázatot vállaltál. Maggrig elmesélte, hogy azzal fenyegetted meg őket, egymagad győzöd le mindet. Sétáljunk egyet!

A kardmester és az ifjú legény kiballagtak a fakuló alkonyba.

– Elégedett vagyok veled – mondta Chareos –, de azt hiszem itt az ideje, hogy kapj tőlem egy kis oktatást. Így ha legközelebb fegyveresekkel kerülsz szembe, talán nem kell majd blöffölnöd.

Chareos jó egy órán át gyakorolt a legénnyel, megmutatva neki, hogy miként fogja a szablyát, hogyan mozgassa a csuklóját, miként döfjön és hárítson. Kiall gyorsan tanult, és jó reflexei voltak. A gyakorlás végeztével Chareos és tanítványa leültek az egyik kidőlt fatönkre.

– A kardvívás elsajátításához kemény munka szükséges, Kiall, de ahhoz, hogy halálos légy, még ennél is több. A kardforgatásnak van egyfajta mágiája, amit csak kevesen képesek elérni. Felejtsd el a pengét és a lábmunkát, a csaták a fejekben dőlnek el. Egyszer harcoltam olyasvalakivel, aki ügyesebb volt, mint én, ráadásul gyorsabb és erősebb is. És egy mosoly miatt veszített. Ő szúrt, én hárítottam, és amikor pengéink összeakadtak, rávigyorogtam. Erre elvesztette a hidegvérét, talán azt gondolta, hogy gúnyolódom rajta. Őrjöngve rontott nekem, és én megöltem... mindössze ennyi volt. Soha ne hagyd, hogy a harag, vagy a felháborodás, vagy a félelem uraljon téged. Ezt a tanácsot adni könnyű, de nehéz megtartani. A férfiak sértegetnek majd, kinevetnek, gúnyolnak. De ez csak zsivaj, Kiall. Bántani fogják azokat, akiket szeretsz. Mindent megtesznek majd, hogy felbőszítsenek, vagy felidegesítsenek. De te csak úgy tudod őket meggyötörni, ha győzöl. Ehhez pedig higgadtnak kell maradnod. És most harapjunk valamit... már ha a nadrenek hagytak még valamit a levesből.

Chareos a csillagok alatt üldögélt, köpenyét lazán a vállára vetette, az éjszakai szél az arcát hűtötte. A faházban mostanra minden elcsendesedett, leszámítva Beltzer ritmikus horkolását. Odafent egy fehér bagoly szárnyalt, majd lecsapott. A Pengemester nem látta, hogy a bagoly sikerrel járt-e. A bokrok közül egy róka osont elő, és ügetett át a havon, mit sem törődve az emberrel.

Emlékek kúsztak Chareos gondolatai közé, az ifjúság és a becsvágy napjairól, a csodák és a dicsőség idejéről, a csüggedés és a sötét búskomorság éjszakáiról.

– Mit értél el? – kérdezte magától. Emlékezett a szüleitől való elválásra, és az ezt követő hosszú, fagyos utazásra, ami fiatal fiúként megterhelő volt számára. Emlékei szilánkosak voltak, és félrelökte őket. Új-Gulgothirban leélt kamaszkora magányban telt, bár ott volt Attalisnak, kardmesterének és védelmezőjének barátsága és útmutatása. Chareos soha nem érezte jól magát a hasonló korú fiúk között, és ami még ennél is rosszabb, nem tudott alkalmazkodni a gothir nemesség furcsa életstílusához. Az északra tett út során azonban kezdte megérteni őket. Egy falun haladtak át, mely a hegyek között bújt meg. A település fölé irdatlan sziklakiszögellés nyúlt.

– Ez veszedelmesnek tűnik – fordult Attalishoz, mire az öreg bólintott.

– Egy napon majd lezuhan, és csak kevesen maradnak meg.

– Akkor miért élnek itt?

– Mindig is itt éltek, kölyök. És egy idő után már észre sem veszik, hogy itt van ez a szikla. Ha elég sokáig élsz együtt a félelmeddel, akkor magadba olvasztod azt, és ezzel elveszti az erejét.

Ilyenek voltak a gothirok: együtt éltek a nadírok jelentette fenyegetéssel, amit nem tudtak elhárítani. A nemesség végeérhetetlen lakomákat, tivornyákat, bálokat és mindenféle mulatságot rendezett, mindössze jelképes sereget tartva fenn Bel-azar falain. Chareos az apátia és az azonnali kielégülés napjaiban érett férfivá. Köszönhetően Attalis tanításának, kiváló kardforgató lett belőle, és felvételt nyert a szablyások közé, a régens szervezte elit csapatba. Ma már szégyenkezve emlékezett vissza arra, hogy mennyire büszke volt, amikor a fehér köpenyt és az ezüstszablyát először átnyújtották neki. Kétszáz másik ifjúval együtt állt a karzat előtt, egyenes háttal, tekintetét az ébentrónusán ülő régensre szegezve. Férfinak érezte magát, és a sors rámosolygott.

Két héttel később világa romokban hevert. A mindig büszke Attalis kisebb vitába keveredett Targonnal, a régens bajnokával. A vita aztán vérviszállyá mérgesedett, és Targon a nyilvánosság előtt kihívta az öregembert. Az összecsapásra a királyi udvarban került sor, és nem tartott sokáig. Chareos, aki a szablyásokkal éppen járőrözni volt, két nappal később értesült róla. Attalist harcképtelenné tette a vállát átdöfő szúrás, és amikor térdre hullt, kardja csattanva zuhant a kövezetre. Targon ekkor odalépett és felhasította az öregember torkát.

Chareos különleges szabadságért folyamodott, hogy jelen lehessen a temetésen; megkapta az engedélyt. Szerény megtakarítását és a következő évi fizetésére felvett zálogot felhasználva megvásárolt egy parcellát, egy márványszarkofágot és szobrot emelt Attalis sírja fölé. Amikor ezzel végzett, felkereste Targont. A férfi egy fejjel volt magasabb Chareosnál, és szikár, mint az ostorszíj. Gyors volt és bízott adottságaiban. Erre a párviadalra is a királyi udvarban került sor.

Targon gúnyosan rávigyorgott a fiatal tisztre.

– Remélem, nagyobb kihívást nyújtasz majd, mint az öreg –ingerkedett, de Chareos nem felelt. Sötét tekintete a bajnok füstös képére szegeződött, amikor előhúzta kölcsönzött vívótőrét. – Berezeltél, fiú? – kérdezte Targon. – Van is rá okod.

A régens felemelte a karját, mire mindketten kinyújtották kardjukat. A párviadal szemkápráztató döfések, hárítások és riposztok sorozatával kezdődött. Chareos néhány pillanat alatt rájött, hogy ellenfele klasszisokkal jobb nála, de higgadt maradt, mert biztos volt abban, hogy nem tudni hogyan, de pengéje utat talál ellenfele húsába. A két harcos az udvar egész hosszát bejárta a küzdelem alatt, pengéik csak úgy csillogtak a kora reggeli napfényben. Chareos háromszor érezte, hogy ellenfele kardja felsérti bőrét: kétszer a felkarján, egyszer az arcán. Vékony vérpatak csörgedezett végig az állán, de Targon nem talált olyan rést, ahol bevihette volna a halálos szúrást. A bajnok türelmét vesztvén egyre dühödtebben támadott, de ifjú ellenfele minden egyes alkalommal hárított.

A két férfi ellépett egymástól: arcukon izzadság gyöngyözött.

– Hosszú ideig tart, mire meghalsz, fiú – szólalt meg Targon. Chareos elmosolyodott.

– Egy nadír sátorfeleség ügyességével forgatod a kardod – mondta, mire Targon elvörösödött, és újabb támadásra lendült. A fiú hárított, fordított egyet a csuklóján, és vívótőrével mélyen beledöfött Targon jobb vállába: átmetszette az izmokat, és feltépte az inakat és szalagokat. A bajnok kezéből kihullott a fegyvere, és fakó szemében első ízben látszódott félelem. Chareos hosszú másodpercekig csak nézte ellenfelét, majd pengéje süvítve szelte a levegőt, és feltépte a bajnok torkát.

A régens bajnoka hátratántorodott, és a sebhez kapott, ujjai közül vér bugyogott elő, miközben térdre hullt. Chareos utánalépett, és csizmáját a haldokló mellének nyomta, majd egyetlen megvető mozdulattal hanyatt lökte Targont. A nézők hallgattak, a régens pedig magához hívatta Chareost, miközben apródok rohantak a bajnokhoz, megpróbálva elállítani a vérzést.

– Nemcsak az életétől fosztottad meg, de a méltóságától is – mondta a lord.

– Ha tehetném, nagyuram, a pokolba is követném, és a lelkét is elpusztítanám – felelte az ifjú.

Aznap délután Chareos ott állt Attalis sírjánál.

– Megbosszultalak, barátom. Úgy halt meg, ahogy te haltál meg. Nem tudom, hogy ez fontos-e neked, de emlékeztem, amire tanítottál, és nem engedtem, hogy a gyűlöletem irányítson. Azt hiszem, büszke lennél erre. – Hallgatott egy sort, és szemét elöntötték a könnyek. – Az apám voltál, Attalis, és én soha nem mondtam el neked, hogy milyen sokat számítasz nekem, és soha nem köszöntem meg sem a barátságodat, sem a társaságodat. De most megteszem. Nyugodj békében, barátom!

Negyedszázaddal később Chareos, a Pengemester ismét megsiratta az öregembert, reményei összeomlását, és álmainak végét.

Attalis mindig is azt szerette volna, ha egy napon hazatérnek majd, és visszaszerzik mindazt, ami elveszett. Chareos az öreg nélkül erre az álomra hideg logikával tekintett, és könyörtelenül lökte félre.

Könnyeit köpenye sarkával szárította fel.

– Mit gondolnál erről a küldetésről, Attalis? – suttogta. – A disznótenyésztő lánya utáni hajszáról? Igen... szinte hallom a nevetésed.

Felállt, és belépett a faházba, ahol a tűz éppen csak lobogott, de a szoba meleg volt és otthonos. Kiall és Beltzer a kandalló előtt aludtak. Maggrig mély álomba merült a távolabbi fal melletti ágyon. A hátsó szobából lámpás fénye szűrődött ki, Chareos pedig halkan elindult arrafelé, és bekukkantott. Fynn a munkapadra tett lábbal üldögélt odabent, és oda se figyelve tollat metszett az új nyílvesszőknek.

– Nem tudtam aludni – ült le szemközt a fekete szakállú vadásszal a Pengemester.

Fynn levette a lábát az asztalról, és megdörgölte a szemét.

– Én sem. Mi történt velünk, he?

Chareos vállat vont. A lámpás fényében Fynn öregebbnek tűnt, és mintha az arcát tikfából faragták volna. Szemét és nyakát sötét árnyékok ölelték, fénytelen szakállában pedig ezüstös szálak csillantak.

– Úgy tűnik, hogy te meglelted a békédet, barátom – mondta a Pengemester. – Idefent a hegyen szabad vagy, és több földed van, mint némelyik királynak.

– Nem valami nagyszerű élet ez egy fiúnak, bár ő nem panaszkodik.

– A fiú olyan harminchat lehet. Ha nem tetszik neki ez az élet, elég öreg ahhoz... és elég férfi... hogy szóvá tegye.

– Talán – mondta Fynn minden meggyőződés nélkül. – De az is lehet, hogy ideje lenne továbbállni.

– Ennél gyönyörűbbet sehol sem találsz, Fynn.

– Tudom! – csattant fel a vadász. – De ennél többről van szó. Már nem vagyok siheder, Chareos. Öregnek érzem magam. Sajognak a csontjaim télen, és a szemem sem olyan jó már, mint egykor. Egy nap én is meghalok. Nem akarom Maggrigot... itt hagyni... egyedül idefent. Nem nagyon kedvelem az embereket. …aljas gondolatok, ronda viselkedés... akik mindig csak azt nézik, hogy mikor lophatnak, hazudhatnak vagy gyalázkodhatnak. De talán ezzel csak én vagyok így. Maggrig elboldogul a népekkel, és kedveli a társaságot. Ideje, hogy megtanulja, miként éljen ismét együtt az emberekkel.

– Gondolkozz ezen még egy kicsit, Fynn! – szólt Chareos. – Itt boldog vagy.

– Az voltam. De semmi nem tart örökké. Sem az élet, sem a szerelem, sem az álmok. Azt hiszem, mindegyikből alaposan kivettem a részemet. És módfelett elégedett vagyok ennyivel.

– Mihez kezdesz majd?

Fynn felpillantott és belenézett Chareos szemébe.

– Sosem volt sok barátom. Azt hiszem, soha nem is volt szükségem rájuk. De te és az a hájas disznó álltok a legközelebb ahhoz, amit családnak nevezhetek. Így hát veletek tartok... feltéve, ha nem bánod.

– Nem kell kérned, Fynn.

– Jó – állt fel a vadász. – Nagy kő esett le a szívemről. Még az is lehet, hogy megtaláljuk a lányt. Ki tudja?

Cudáj minimális érdeklődéssel követte az árverést. Nem kedvelte ezeket a sápadt bőrű, fagyos kék szemű, nagy, tehéntőgyű gothir nőket. Elfordult az ablaktól, és a szaténhuzatú díványon ülő sötét hajú nőre pillantott. Ő az igazi nadír szépség.

Először akkor látta a lányt, amikor Tenka kán elhozta őt Ulrickhamba. A lány tizennégy éves volt, bőre arany, tekintete büszke. Cudáj mindig is azt hitte, hogy a gőgös nők az ördögök átkai, és nem vágyott másra, csak hogy megkorbácsolhassa, hogy lássa, amint a lába előtt térdre rogy.

Leült a nő mellé, aki egy cseppet elmosolyodott, és elhúzódott tőle. Ez a férfi arcába kergette a vért, de sikerült lecsillapítania magát.

– Fivéred, Jungir az üdvözletét küldi. Reméli, hogy jól szolgál az egészséged – szólalt meg Cudáj. – Elmondom neki, hogy jól vagy, mert még soha nem láttalak gyönyörűbbnek, Tanaki.

– Miért ne lennék egészséges? – tudakolta a nő. – Talán Jungir nem azért küldött erre a kopár vidékre, hogy élvezzem a friss levegőt?

– A biztonságod érdekében történt ez, hercegnő. Cselszövésekről suttogtak, és féltették az életedet.

A nő elnevette magát, de a dallamos hang nem nagyon segített Cudájon, aki kényelmetlenül érezte magát. A nő belenézett a szemébe, és a férfi először érezte úgy, hogy mosolyába őszinte melegség vegyül.

– Miért játszunk ilyen ostoba játékokat, Cudáj? Senki más nincs itt rajtunk kívül, és mindketten tudjuk, miért küldött ide a fivérem. Megölte a saját testvéreit, és valószínűleg a saját apját is. Miért zavartatná akkor magát, hogy megölesse a nővérét is? Megmondom, miért. Mert én vagyok a nadírok egyetlen reménye arra, hogy fiúörököst szüljek. Mert bármennyire jól ért is Jungir a lovakhoz és a fegyverekhez, a magja terméketlen.

Cudáj elsápadt.

– Ezt tilos mondanod! Ha ezt elmondanám a kánnak...

– Még te sem mernéd ezt elmondani, hiába hallottad mástól. Szóval, miért is vagyunk itt igazából, Cudáj?

A férfi lenyelte mérgét, és kényelmetlennek találta, hogy rangjához illően talpig vértben kell itt üldögélnie. Megfogta feketés-ezüstös mellvértjének csatját.

– Ne vetkőzz le! – csipkelődött vele a nő. – Ez nem lenne helyénvaló.

– Helyénvaló? Mit tudsz te arról, mi a helyénvaló? Egyik barbár szeretőd követi a másikat: naponta dobsz el egy újat. Nem illő így viselkednie valakinek, aki a te vérvonaladdal dicsekedhet.

Tanaki felállt és a magasba emelte mindkét karját. Karcsú és ruganyos alakján felcsúszott kurta selyemtunikája, ami alól kivillant sima, aranyszínű combja.

– Azért csinálod, hogy felforrósítsd a vérem! – fortyant fel Cudáj, aki talpra szökkent, tudatában annak, hogy a vágy végigkúszik a testén.

– Egy vulkán sem tudná azt felforrósítani. És most, utoljára kérlek, mondd el, hogy miért vagyunk itt.

A férfi szúrósan nézett a nő violaszín szemébe, és elnyomta a késztetést, hogy megüsse, hogy addig verje, míg térdre nem hullik előtte.

– Fivéred pusztán az egészséged felől érdeklődik. Olyan nehéz ezt felfognod?

A nő nevetett, hangja méhcsípésként szurkálta a férfi érzelmeit.

– Az egészségem felől? Ó, milyen kedves tőle! Láttam a szolgádat, amint az új rabszolgákat nézte át. Cudáj, a nagy harcos annyira lealacsonyodott mostanra, hogy ágyasokat keresgél. Láttál köztük olyat, ami a kedvedre való, Cudáj?

– Egyiket sem találom vonzónak, bár van egy-kettő, amelyik megteszi. De rosszul ítélsz meg engem, Tanaki. Azért jöttem ide, mert reméltem, beszélhetek veled. Te is tudod, hogy mennyire veszélyes a helyzeted. Tudod azt is, hogy halálod perce bármikor eljöhet. Négy évvel ezelőtt lehetőséged volt rá, hogy a feleségem légy. Most újra felajánlom ezt neked. Fogadd el, és biztonságban leszel.

A nő közelebb lépett, illata beburkolta a férfit. Tanaki felemelte mindkét kezét, és a férfi vállára tette őket, majd mélyen belenézett a másik sötét, vágott szemébe.

– Biztonságban? Veled? Emlékszem rá, amikor megkérted a kezem. Komolyan fontolóra vettem a dolgot, és ezért kémeket küldtem a palotádba, Cudáj. Egyetlen nő sem volt, akit ne csókolt volna meg a korbács. Tudom, hogy mit akarsz – suttogta rekedtes hangon –, és azt soha nem kapod meg! – Újra felnevetett és hátralépett. A férfi meglendítette a tenyerét, mire a nő elhajolt, majd ismét odalépett hozzá. Cudáj dermedten nézte, ahogy egy tőr hegye érinti meg a nyakát. – Most megölhetnélek.

Ezúttal a férfin volt a sor, hogy felkacagjon, és közben ellökte magától a nő kezét.

– Még mindig akarsz élni, nem igaz? Az ellenem irányuló támadás pedig a bukásod jelentené. Frigyet ajánlottam, Tanaki. De most majd várni fogok. És amikor eljön a szenvedésed napja, Cudáj lesz az, aki hozzád lovagol. Cudáj lesz az, akinek könyörögni fogsz. És most megmondom neked, hogy nem hat majd meg a könyörgésed. Amikor legközelebb találkozunk, nem leszel ilyen gőgös.

A harcos sarkon pördült, és kisétált a szobából. Tanaki visszacsúsztatta a kis tőrt a tokjába, és töltött magának egy kupa bort.

Ostobaság volt felingerelni Cudájt. Ő volt Jungir kán legbecsesebb tanácsosa, és az ő barátsága még előnyére válhatott volna. De volt valami a férfiban, valami fagyosság a lelkében, valami aljasság a szellemében, amit nem tudott elviselni. Apja, Tenka sem bízott benne.

„Semmit nem hozhatok fel egy olyan férfi ellen, aki fegyelmezi a háztartását – mondta a lányának –, de annak az embernek, akinek korbács kell ahhoz, hogy elbánjon egy nővel, nincs helye a szolgálatomban."

Tanaki nagyot nyelt, amikor felidézte apja alakját, melegséggel teli violaszín szemét, a hajnal fényét idéző nyugtató, szívélyes mosolyát. A gyomrában gombócot érzett, és könnyek csorogtak a szeméből. Hogyan halhatott meg? Hogy halhatott meg a világ legnagyszerűbb embere?

Kipislogta szeméből könnyeit, az ablakhoz sétált, és az árverést nézte, miközben azon töprengett, vajon melyik nőt vásárolja majd meg Cudáj. Ritkán érzett sajnálatot a rabszolgák iránt, de ma látta, hogy egy sötét hajú nőt vezetnek fel az emelvényre, és letépik róla sárga ruháját. Jó alakja volt, és a melle sem volt túlméretezett. Tanaki tekintete Cudáj alkuszára villant, és látta, hogy a férfi felemeli a kezét.

Mások is alkudtak rá, de a nőt a nadír hadvezérnek adták el.

– Járj éberen, te lány! – suttogta Tanaki. – Mert az életed függ tőle!

5.

Maggrig lázból fakadó gyengesége még öt napon át tartott. Ezalatt Chareos egyfolytában tanítgatta Kiallnak a kardvívás elemi mozdulatait. Beltzer, aki szörnyű hangulatban volt, egyedül sétálgatott a hegység erdejében. Fynn ideje nagy részét a műhelyben töltötte, új hosszúíjának befejezésével.

A hó szinte teljesen elolvadt a faház környékén, a nap pedig nyárias meleget ontott az egész hegyen.

A hatodik nap estéjén, amikor a kutatásra indulók felkészültek a Sikolyok Kapujának Völgyébe vezető útra, Fynn behívta Beltzert a műhelyébe. A többiek köréjük gyűltek, miközben a vadász előrángatott egy rézpántokkal megerősített tölgyfaládát a munkaasztal alatti rejtekhelyről. Fynn kinyitotta, és kiemelt belőle egy olajos bőrbe csomagolt hosszúkás tárgyat. Rátette az asztalra, és vadászkésével átvágta az összekötő zsinegeket, majd odaintett Beltzernek.

– A tiéd. Vedd el!

Az óriás kigöngyölte a bőrt, és az asztalon ott hevert egy kétfejű, csillogó bárd. A nyél és a fej olyan hosszú volt, akár egy ember karja, és a beolajozott tölgyfát ezüstszállal erősítették meg. Az ívelt és éles fejeket, savval maratták, és ezüstrúnákkal díszítették. Beltzer marka ráfonódott a nyélre, és a férfi felemelte a fegyvert.

– Csodás, hogy ismét itt van – mondta, és anélkül, hogy bármi mást mondott volna, kisétált a műhelyből.

– Tudatlan, hálátlan disznó! – fakadt ki Maggrig. – Még csak annyit sem mondott neked, hogy köszönöm.

Fynn megvonta a vállát, és felvillantotta egyik ritka mosolyát.

– Elég annyi, hogy nála van.

– De hát egy vagyonba került! Két éven át nem volt sónk... és szinte semmi egyebünk.

– Felejtsd el! Ez már a múlt.

Chareos előrelépett, és megfogta Fynn vállát.

– Nemes tett volt. Nem volt ugyanaz az ember a bárdja nélkül. Eladta, amikor berúgott Talgithirben, és soha nem tudta meg, mi lett vele.

– Tudom. És most induljunk!

Az út a völgybe három napig tartott. Nyomát sem látták a nadreneknek, és csak egyetlenegyszer pillantottak meg egy lovast messze délen. Idefent híg volt a levegő, és a küldetésre indulók keveset beszélgettek. Éjszakánként tábortüzet raktak, de korán pihenni tértek és a pirkadattal keltek útra.

Kiall furcsának találta az egészet. Eljött hát a kaland, telve rengeteg ígérettel, de ezek a férfiak, az útitársai szinte alig beszéltek. Amikor pedig megtették, akkor is az időjárásról, vagy az ételkészítésről diskuráltak. Soha nem említették a kaput, vagy a nadírokat, vagy a küldetést. És amikor a legény megpróbálkozott ezeknek a témáknak a felvetésével, a többiek csak a vállukat vonogatták.

A völgy nagy csalódást okozott Kiallnak. Éppen olyan volt, mint az összes többi, melyen áthaladtak: fenyőborította oldalai két hegy között íveltek alá egy mély hasadékba. Odalent nagy rét várt rájuk, melyet patak szelt keresztül. Az enyhén hullámos dombokon őz szaladt át, a közelben pedig juhok és kecskék legelésztek.

Fynn és Maggrig kiválasztották a táborhelyet, levették málhájukat, felkapták íjukat, és elindultak, hogy meglőjék a vacsoránakvalót. Chareos megmászta az egyik közeli dombot, és szemügyre vette a környező vidéket, mialatt Beltzer tüzet rakott, és leült mellé, nézve a pislákoló lángok táncát.

Kiall szemközt telepedett le a kopasz óriással.

– Gyönyörű bárd – szólalt meg.

– A legjobb – mordult fel Beltzer. – Azt mondják, hogy Legendás Drussnak volt egy csatabárdja, még az ősök idejéből, mely sosem rozsdásodott, és sosem vesztette el az élét. De nem hiszem, hogy jobb lett volna ennél.

– Ezt forgattad Bel-azarnál?

Beltzer felnézett, és apró, kerek szeme rámeredt Kiallra.

– Miért izgat téged annyira az a hely? Ott sem voltál... nem is tudhatod, milyen volt.

– Dicsőséges volt. Része a történelmünknek – felelte a legény. – Kevesek sokak ellen. A hősök ideje.

– A túlélők ideje volt... mint minden háború. Akadtak jó emberek, akik már az első napon elestek, és gyávák, akik szinte a végsőkig húzták. Voltak ott tolvajok, és erőszaktevők, meg gyilkosok. Ott volt még a felnyitott belek és kiömlő zsigerek bűze. Voltak sikolyok, esdeklések és nyüszítések. Semmi jó nem volt Bel-azarban. Semmi.

– De ti győztetek – makacskodott Kiall. – Az egész ország megbecsült titeket.

– Egen, az tényleg jó volt... úgy értem, a megbecsülés. A felvonulások, a lakomák és az asszonyok. Soha nem volt annyi nőm, mint akkor. Fiatalok, öregek, kövérek, soványak: alig várták, hogy széttárják a lábukat Bel-azar hősének. Ez volt az igazi dicsőség: ami utána következett. Az istenekre, a lelkemet is eladnám egy italért!

– Chareos is úgy érez, min te... úgy értem, Bel-azarról? – Beltzer kuncogott.

– Azt hiszi, hogy nem tudom... de tudom. A Pengemesternek volt egy felesége – mondta, s arrafelé fordította fejét, amerre Chareos ment, hogy megbizonyosodjon, a férfi még mindig a dombtetőn áll. – Az istenekre, micsoda szépség volt! Sötét haja úgy csillogott, mintha beolajozták volna, testét maga a menny formázta. Turának hívták. Egy kereskedő lánya volt. Ember, az apja alig várta, hogy megszabaduljon tőle! Mindenesetre Chareos elnyerte a kezét, és házat épített neki. Szép házat remek kerttel. Talán négy hónapja lehettek házasok, amikor a nő először keresett szeretőt magának. A férfi a szablyások felderítője volt, az első a számos férfi közül, akik hancúroztak a nővel azon az ágyon, melyet a Pengemester készített neki. És mi volt a helyzet a férjével? A Pengemesterrel, a leghalálosabb kardforgatóval, akit valaha is ismertem? Ő nem tudott semmiről. Ajándékokat vett a nőnek, és egyfolytában csak róla beszélt. És mi mindannyian tudtuk. Aztán rájött ő is... nem tudom, hogyan. Ez éppen Bel-azar előtt történt. Ember, ő meghalni ment oda! Mindenki másnál keményebben próbálkozott, de hát az élet már csak egy ilyen szuka, nem igaz? Senki nem tudta megölni. Rövidkardot és tőrt forgatott, és mintha megbabonázták volna. Ne feledd, hogy maga mellé rendelt engem, én pedig nem ölök könnyedén. Amikor a nadírok ellovagoltak, olyan csalódott embert hagytak ott, amilyet még sosem láttam.

Kiall hallgatott, és a tűzbe bámult, elveszve a gondolataiban.

– Megdöbbentél, nem igaz, fiú? – tudakolta Beltzer. – Hát az élet teli van meglepetésekkel. Ez az egész egy merő őrület. Soha nem volt nála jobb férj. Tudod, szerette azt a nőt. És tudod, hogy végezte a felesége?

A legény megrázta a fejét.

– Szajha lett belőle Új-Gulgothirban. A Pengemester ezt nem tudja, de én láttam őt a dokkoknál, amint a mesterségét űzte. Két rézpénzért. – Beltzer felnevetett. – A két metszőfoga hiányzott, és már nem volt szép. A magamévá tettem... két rezet megért. Egy sikátorban. Könyörgött, hogy vigyem magammal, hogy bárhova eljön velem. Hogy bármit megtesz nekem. Elmondta, hogy nincsenek barátai, és hogy nincs hol laknia.

– Mi történt vele? – suttogta Kiall.

– Levetette magát az egyik mólóról, és meghalt. A szemét és az iszap között találtak rá.

– Miért gyűlölted őt? – tudakolta a legény. – Semmit nem tett ellened.

– Gyűlöltem-e? Feltehetően igen. Meg is mondom, hogy miért. Mert bár egész idő alatt felszarvazta Chareost, egyetlenegyszer sem ajánlkozott fel nekem. Úgy bánt velem, mintha mocsok lennék.

– Elfogadtad volna, ha felkínálkozik?

– Hát persze. Ahogy mondtam, gyönyörű volt.

Kiall Beltzer arcába nézett, és eszébe jutott a Bel-azarról költött dal. Azután félrenézett, és fát dobott a tűzre.

– Akarsz még velem beszélgetni, ifjú Kiall? – érdeklődött az óriás.

– Vannak dolgok, amiket jobb nem hallani – felelte a legény. – Bárcsak ne mondtad volna el!

– A szajhák élete nem éppen bűbájos történet.

– Nem... gondolom, hogy nem. De én nem rá gondoltam, hanem rád. A te történeted éppen annyira undorító, mint az övé.

Ezzel Kiall felállt, és otthagyta Beltzert. A nap megfakult, az árnyékok meghosszabbodtak. Chareosra egy kidőlt fatönkön üldögélve talált rá: a férfi a naplementét bámulta. Az ég izzott, vörös zászlók úsztak a hegyek fölött.

– Ez gyönyörű – szólalt meg a legény. – Mindig is szerettem a naplementét.

– Érzelmes vagy.

– És ez rossz?

– Nem, így a legjobb élni. Egykor magam is így éreztem, és sosem voltam boldogabb. – A férfi felállt, és kinyújtózott. – Kapaszkodj az álmaidba, Kiall! Fontosabbak, mint ahogy azt gondolnád.

– Úgy lesz. Mondd csak, kedveled Beltzert?

Chareos nagyot nevetett, és az érces, jókedvtől duzzadó hang visszhangot vert a völgyben.

– Senki nem kedveli Beltzert. Legkevésbé Beltzer.

– Akkor miért van veletek? Miért vette meg neki Fynn a bárdját?

– Te vagy az álmodozó, Kiall. Mondd meg te!

– Nem tudom. Elképzelni sem tudom. Annyira otromba: rondán beszél, és nem ismeri sem a barátságot, sem a hűséget.

Chareos megrázta a fejét.

– Ne a szavai alapján ítéld meg őt, barátom! Ha egyedül állnék itt lent a völgyben, körülvéve száz nadír harcossal, és a nevét kiáltanám, akkor futva jönne. És ugyanezt megtenné Fynnért és Maggrigért is.

– Hát, ezt nehéz elhinni.

– Reméljük, hogy erre soha nem kerül sor.

Másnap pirkadatkor a kutatók északnak indultak, át az árnyékos fenyőerdőn, egy szarvascsapát követve, mely egy sekély patakig kígyózott. Ezen átgázoltak, majd egy rövid, meredek emelkedőt megmászva eljutottak egy tisztásra. Szél támadt, és hátborzongató, fülsértő rikoltás vert visszhangot körülöttük. Fynn és Maggrig a bokrok közé vetették magukat, Beltzer kiemelte bárdját az oldalán lógó tokból, majd beleköpött a markába, és várt. Chareos moccanatlanul állt, kezét kardja markolatára téve.

Kiall azon kapta magát, hogy remegnek a tagjai, és csak nehezen küzdötte le a késztetést, hogy megforduljon, és elszaladjon a tisztásról. A rikoltás ismét felharsant: a gurgulázó üvöltéstől megfagyott az ember vére. Chareos továbbindult, nyomában Beltzerrel. A legény szemébe izzadtság csöpögött, és képtelen volt előrelépni. Vett egy nagy levegőt, és mozgásra bírta magát.

A tisztás közepén, vagy ötven lépéssel odébb, hatalmas kőépítmény állt, előtte pedig tollakkal és színes kövekkel díszített kopjákon két levágott fej meredezett.

Kiall képtelen volt eltépni tekintetét az összezsugorított fejekről. A szemgödrök üresen tátongtak, de a szájak minden üvöltésnél megremegtek. Közben Maggrig és Fynn is előkerült.

– Nem tudjuk valahogy megszüntetni ezt a lármát? – sziszegte Beltzer, mire Chareos bólintott. Gyors léptekkel az első kopjánál termett, és a levágott fej mögé nyúlt. A rikoltozás azonnal abbamaradt, mire a Pengemester leemelte a fejet, és a földre rakta, majd ugyanezt megismételte a másik fejnél is. Most már teljes lett a csend, csak a szélrohamok törték meg időről időre. A többiek is közelebb léptek. Chareos leguggolt és felvette a földről az egyik immár néma fejet, és megfordította. Előhúzta vadászkését, mélyen beledöfte a fejbőrbe, és felhasította azt, ami hihetetlenül hosszúra nyúlt, mielőtt levált volna az alatta levő fakoponyáról. A Pengemester felállt, és a szájához emelte a fakoponyát. A vérfagyasztó rikoltozás azonnal elkezdődött. Odalökte a tárgyat Fynn-nek.

– Ez csak valami furulya – mondta az egykori szerzetes. – A szél az aljába vágott három lyukon át jut be, és a szájban elhelyezett fúvókák adják a hangot. Gyönyörű alkotás. – Lehajolt, és felmarkolta a bőrt a hajánál fogva. – Nem tudom, hogy mi ez, de nem emberé. Nézzétek, a szőr hozzá van varrva.

Kiall felvette a másik fejet, és alaposan szemügyre vette. Most már nehéz volt elképzelni, miért keltett benne ekkora félelmet. Megfordította a fejet, a szél pedig besüvített rajta, mire mély nyögés hangzott fel a fejből. Kiall megugrott, és ledobta a koponyát, majd magát átkozta, míg a többiek nevettek.

Chareos az építményhez sétált. Két kőpillér állt itt: tizenkét láb magasak, és három láb szélesek, tele általa ismeretlen vesétekkel. Az oszlopok fölött irdatlan architráv futott, kapu érzetét keltve. A Pengemester leguggolt előtte, és tekintete rátapadt a vesétekre.

Kiall az építmény mögé került.

– Mindenféle szimbólumok vannak itt is, és a kő mintha más színű lenne. Valahogy fehérebb és... – Előrelépett egyet.

– Állj meg! – rivallt rá Chareos. – Ne próbálj meg átjönni!

– Miért? – tudakolta a legény. Chareos felkapott egy kerek kavicsot.

– Kapd el! – mondta és átdobta a kapun. Kiall szétnyitotta a markát, de a kavics egyszerűen eltűnt. – Dobj ide nekem egyet! – parancsolt rá a Pengemester, és a fiú engedelmeskedett. Ez a kavics is eltűnt.

– No, akkor átmegyünk? – tudakolta Beltzer.

– Még nem – felelte Chareos. – Mondd el még egyszer, hogy mit mondott neked Okas a kapuról.

– Nem valami sokat. Azt, hogy egy másik világba vezet. Ez minden.

– Azt nem mondta, hogy számos világba vezet?

– De igen – ismerte be az óriás –, de azt nem tudjuk, hogy működik a mágiája.

– Pontosan – felelte a Pengemester. – Utalt Okas arra, hogy ő miként kel majd át a kapun? Nappal, éjfélkor, alkonyatkor?

– Amennyire vissza tudok emlékezni, nem. Ez fontos?

– Mondta, hogy melyik oldalon lépett be? Az északin vagy a délin?

– Nem. Rajta, lépjünk át rajta, és majd meglátjuk, mit találunk! – nógatta Beltzer.

Chareos felállt.

– Fogd meg a kezem, és szorítsd meg erősen! Számolj ötig, majd húzz vissza! – A férfi a bejárathoz lépett, és kinyújtotta a kezét. – Az óriás megragadta a csuklójánál fogva, mire Chareos előredőlt, és a feje lassan eltűnt szem elől. Beltzer érezte, hogy a test megroggyan, így nem számolgatott, hanem azonnal visszarántotta. A Pengemester arca fehér volt, és jég képződött a bajszán: ajka elkékült a hidegtől. Az óriás lefektette a fűre, Fynn pedig nekiállt megmasszírozni a megfagyott húst. Kisvártatva Chareos kinyitotta a szemét, és dühösen meredt a csatabárdosra.

– Azt mondtam, hogy ötig számolj, és nem ötezerig.

– Alig néhány szívdobbanást voltál odaát – mondta Fynn. – Mit láttál?

– Néhány szívdobbanást? Legalább egy órát voltam odaát. Semmit sem láttam, csak havat és jégviharokat. Életnek semmi jele. És három hold volt az égen. – A férfi felült.

– Mit tegyünk? – tudakolta Beltzer.

– Rakjunk tüzet! Majd gondolkodom a dolgon, de mondj el nekem mindent, amire csak emlékszel Okasról és a törzséről! Mindent!

Beltzer leguggolt Chareos mellé.

– Hát az nem valami sok, Pengemester. Sosem emlékeztem valami jól a részletekre. A világ álomnépének hívják magukat, de nem tudom, hogy ez mit jelent. Okas megpróbálta elmagyarázni nekem, de képtelen voltam felfogni: a szavak hópiheként keringtek a fejemben. Azt hiszem, hogy a világot élőlénynek tekintik, mintha valami irdatlan isten lenne. Viszont a Vadásznőnek nevezett félszemű istennőt imádják. Szerintük ő a hold nem látó szeme, míg a nap a jó szeme. Ennyi.

Fynn tüzet gyújtott, és odalépett a két férfihoz.

– Én láttam őket, fenn a hegyekben. Éjjel mozognak. Szerintem vadásznak.

– Akkor megvárjuk, amíg feljön a hold. És akkor ismét próbálkozunk.

Az órák lassan vánszorogtak. Fynn megsütött egy darab szarvashúst: ez volt az utója annak a színhúsnak, amit az előző este elejtett állatból vágott le. Beltzer beburkolózott takarójába, és elaludt, kezét csatabárdján nyugtatva. Kiall otthagyta a tüzet, és felballagott az egyik közeli dombgerincre. Ott leült, és Ravennára gondolt: elképzelte, hogy a nő mennyire megörül majd, amikor odalovagol hozzá. A fiú megborzongott, és a csüggedés ökölként csapott le rá. Vajon megtalálja valaha is? És ha így is lesz, lehet, hogy a lány egyszerűen csak kineveti, mint ahogy korábban tette? Lehet, hogy rámutat majd a férjére, és azt mondja: „Ő az én emberem. Erős, és nem olyan álmodozó, mint te."

Mögötte nesz támadt, és amikor megfordult, látta, hogy Fynn tart felé.

– Egyedül szeretnél lenni? – kérdezte a vadász.

– Nem, egyáltalán nem.

Fynn leült és a dimbes-dombos vidéket kémlelte.

– Gyönyörű ez a táj, és ilyen is marad, amíg az emberek rá nem bukkannak, és falvakat, meg városokat nem építenek ide. Életem végéig elélnék itt, és nem bánnám meg.

– Maggrig elmesélte, hogy gyűlölöd a városi életet – szólt Kiall, mire a vadász bólintott.

– Nem zavar a végtelen sok tégla, meg kő: az emberekkel van a baj. Bel-azar után egyik városból a másikba rángattak minket, hogy a tömeg tátott szájjal bámulhasson minket. Azt hihetted volna, hogy legalábbis istenek vagyunk. Mindannyian utáltuk ezt... kivéve Beltzert. Ő mintha megkapta volna a saját mennyországát. Chareos mondta ki elsőként: „Ne tovább!", és az egyik reggelen egyszerűen ellovagolt.

– Úgy értesültem, hogy szomorú élete volt.

– Szomorú? Hogy érted ezt?

– A felesége miatt. Beltzer mesélt róla.

– Beltzernek nagy a pofája, és egy férfi magánügyei nem tartoznak senki másra. Találkoztam a nővel Új-Gulgothirban három évvel ezelőtt. Végül meglelte a boldogságát.

– Meghalt. Utcai ribanc lett belőle, és megölte magát. – Fynn megrázta a fejét.

– Igen, Beltzer nekem is mesélte, de ez nem igaz. Szajha volt, de feleségül vette egy kereskedő, akinek három fiút szült. Amennyire én tudom, még mindig együtt vannak. A nő elmondta nekem, hogy találkozott Beltzerrel... az volt élete mélypontja. Ezt el is hiszem neki. Valahányszor Beltzerre nézek, ugyanúgy érzek én is. Nem, Beltzer hallott egy lotyóról, aki vízbe fulladt, de a történet többi része csak a vágyálmait tükrözi. A nő boldog volt, amikor találkoztam vele... boldog, életében először. És ennek örültem.

– Akkor hát te nem gyűlölted?

– Miért kellett volna gyűlölnöm? – tudakolta Fynn.

– Megcsalta Chareost – felelte Kiall.

– Az apja eladta neki. Soha nem szerette őt. Elvarázsolt és tüzesvérű teremtmény volt; egy őzborjúra emlékeztetett. Éppen vadásztam, amikor meglátott. Nem ismert sem íjat, sem vadászt, nem félt tőlük. Amikor megfeszítettem az íjamat, elkezdett ügetni felém. Ledobtam a vesszőt, a borjú pedig odatörleszkedett a kezemhez, majd ment tovább. Tura is ilyen volt. Az őzborjú, aki a vadászt keresi.

– Akkor hát kedvelted?

Fynn nem felelt, csak felállt, és lesétált a dombról. A nap lenyugvóban volt, és a fellegek mögül már szellemként csillant elő a hold.

Chareos várt, amíg a hold feljebb emelkedik. A tisztás ezüstfényben fürdött, az ősrégi kapu kövei pedig fagyos vasként csillogtak és szikráztak. A Pengemester felállt, megtornáztatta váll- és nyakizmait, próbálva enyhíteni félelemszülte feszültségén. Valami ott mélyen belül felpislákolt, és egy belső hang arra intette, hogy vigyázzon. Úgy érezte, hogy olyan utazás kezdetén áll, ami olyan útra viszi, ahova nem kíván lépni, ahol sötét és veszedelmes ösvények várnak rá. A figyelmeztetést nem tudta szavakba önteni: csak a jeges rettegés érzése volt jelen.

– Készen állsz rá? – kérdezte Beltzer. – Vagy szeretnéd, ha én próbálnám meg?

Chareos nem felelt. Odalépett a kapuhoz, és kinyújtotta a karját. Beltzer megragadta a csuklóját, amikor a férfi előredőlt, és testének fele eltűnt. Néhány pillanattal később visszahúzódott.

– Nem tudom, hogy jó helyen járunk-e, de megfelel a leírásnak. Egy dzsungel van odaát, és süt a nap. – Maggrighoz és Fynnhez fordult. – Csak Beltzerre van szükségem. Ti nyugodtan itt maradhattok, és megvárhatjátok, amíg visszatérünk.

– Elunnám magam az üldögélésben – mondta Fynn. – Veled tartunk.

Chareos bólintott.

– Akkor induljunk, mielőtt megjön a józan eszünk!

Ezzel megfordult, és eltűnt. Beltzer követte, majd Maggrig és Fynn együtt léptek át a kapun. Kiall egyedül találta magát a tisztáson. A szíve vadul dobogott, és elöntötte a félelem. Néhány szívdobbanásig földbe gyökerezett lábbal állt, majd nagyot kiáltott, és átugrott a kapun: egyenesen belerobbant Beltzer hátába, és elterült a sáros ösvényen. Az óriás káromkodott, lehajolt, és felrántotta a földről Kiallt. A legény bocsánatkérően elmosolyodott, és körülnézett. Liánokkal beszőtt irdatlan fák magasodtak körülöttük. Lándzsalevelű növények és súlyos lila virágok nőttek a lábaiknál. A hőség fojtogató volt, a férfiak pedig bőségesen verítékeztek téli öltözékükben. Kiallt azonban leginkább a szag nyűgözte le, a mindent átható, émelyítő, rothadó növényzet szaga, ami elkeveredett a számtalan virág, növény, és gombaszerű hajtás pézsmaillatával. Balra, a távolból mélyen zengő üvöltés hangzott fel, amire makogó hangok kakofóniája felelt a föléjük nyúló fákról. Apró, sötét színű, hosszú farkú lények ugráltak át egyik ágról a másikra, vagy lendültek át a liánokon.

– Ezek démonok? – suttogta Beltzer.

Senki sem felelt. Chareos visszanézett a kapura. Ezen az oldalon úgy ragyogott, mint az ezüst, és a rúnaírás kisebb volt, valamint nap- és holdszimbólumok pettyezték. Felpillantott a napra.

– Dél körül járunk. Holnap délben indulunk vissza. És most azt javaslom, hogy kövessük a csapást, és nézzük meg, találunk-e egy falut. Te mit gondolsz, Fynn?

– Ez éppen olyan jó ötlet, mint bármelyik másik. Mindenestre megjelölöm az ösvényt, ha netán eltévednénk. – Előhúzta vadászkését, az egyik fába befaragott egy nyílhegyet, ami a kapu irányába mutatott, mellé bemetszette a 10-es számot. – Ez a lépéseket számlálja. Széles kört írok le az ösvény körül, és ugyanígy jelölöm meg a fákat. Ha szétválnánk, keressétek a jelzéseket! – Kiall, aki tudta, hogy Fynn neki címezte mondókáját, bólintott.

A csapat óvatos léptekkel indult útnak, közel egy órán át követve a tekergőző csapást. Eközben Fynn gyakran eltünedezett: balra ment be a sűrűbe, hogy aztán jobbról tűnjön fel. A fákon látott kicsiny és sötét teremtények velük tartottak, időnként az alacsonyabb ágakra huppanva le, ahonnan a farkukkal fogózkodva csüngtek alá, és rikácsoltak. Lélegzetelállító piros, zöld és kék tollazatú, görbe csőrű madarak tollászkodtak a fák ágain.

Egy óra elteltével Chareos megálljt kiáltott. Hihetetlenül meleg volt, ruhájukat szinte lucskosra áztatta verítékük.

– Nagyjából délkeletnek tartunk – mondta a Pengemester Kiallnak. – Ezt ne felejtsd el!

Tőlük jobbra a bokrok között mozgás támadt. A lándzsaszerű levelek szétváltak... és egy iszonytató fej jelent meg. Arca félig emberi volt, szénfekete, szeme kicsi és kerek. Hosszú, éles agyarai voltak, és amikor teljes hat láb magasságában felágaskodott, előbukkantak hatalmas vállai és karjai is. Beltzer előrántotta bárdját, és bömbölő csatakiáltást hallatott. A lény pislogott kettőt és rábámult.

– Gyerünk tovább! Lassan – szólt Chareos. A csapat óvatos léptekkel indult tovább az ösvényen, a Pengemesterrel az élen, Fynn pedig, aki vesszőt illesztett faragott íjának húrjára, alkotta a hátvédet.

– Micsoda ocsmányság – suttogta Kiall, és hátrapillantott a mögöttük hagyott csapáson némán álldogáló teremtényre.

– Nem beszélhetsz így Beltzer anyjáról – rótta meg Maggrig. – Hát nem láttad, hogy megismerték egymást? – Fynn és Chareos kuncogtak, az óriás szitkozódott. Az ösvény kiszélesedett, és egy mély, tál alakú horpadásba vezetett, ahol kivágták a fákat. Kerek kunyhók álltak itt, és a főzőtüzek még mindig égtek. De senki sem guggolt mellettük. Mindenfelé testek hevertek: akadtak, akik a földön feküdtek, másokat karóba húztak, megint másokat pedig a falu peremén magasodó fákra szegeztek. Hatalmas, felpuffadt madarak lepték el a tetemeket vagy gubbasztottak csúf sorokban a háztetőkön.

Chareos törte meg a csendet.

– Azt hiszem, megtaláltuk a tetováltak népét.

Kiall az elpusztított falu fölötti emelkedőn ült, és a romok között mászkáló társait nézte. Fynn és Maggrig megkerülte a kerek kunyhókat, nyomokat keresve, míg Beltzer és Chareos kunyhóról kunyhóra járt, túlélők után kutatva. Egyet sem találtak. A legény érezte, hogy csüggedés keríti hatalmába. Életében háromszor látta egy fosztogatás eredményét. Az elsőben elragadták Ravennát, míg más, idősebb nőket megerőszakoltak vagy megvertek. Férfiakat öltek meg. A második, amit látott, és amiben részt is vett, kardok és kések vad, őrjöngő villogásából állt, ahol a vére perzselt, és hajtotta a gyilkolás vágya. És most itt volt a harmadik: a legrosszabb mind közül. A magaslatról, ahol ült, jól láthatta az asszonyok és a gyerekek tetemét, és még az ő tapasztalatlan szeme is észrevette, hogy milyen esztelen öldöklés zajlott itt. Nem a rabszolgaszerzés volt a cél. A tetovált népet kiirtották.

Egy idő elteltével Maggrig a vállára kapta íját, és felbaktatott Kiallhoz, majd leült mellé.

– Undorító odalent – szólalt meg a vadász. – Úgy tűnik, hogy semmit nem vittek magukkal a martalócok. Vagy kétszáz harcos vette körül a falut nem is olyan régen, majd benyomultak, és szinte mindenkit megöltek. Néhány nyom észak felé vezet, ebből úgy tűnik, hogy néhány tetováltnak sikerült áttörnie és elmenekülnie. Talán egy tucatnak. De követték őket.

– Miért tenne ilyet bárki is, Maggrig? Mit nyerhet ettől? A vadász széttárta a kezét.

– Erre nem tudok válaszolni. Egyszer részt vettem egy nadír tábor feldúlásában. Néhány emberünkre úgy találtunk rá, hogy tűzzel kínozták meg őket, a szemüket pedig kiégették. Követtük a martalócokat a falujukba, ahol elfogtuk őket. A tisztünk, aki kulturált ember volt, megparancsolta, hogy az összes gyereket sorakoztassuk fel a foglyok előtt. Azután mindegyiket megölte a szüleik szeme láttára. Ezután felakasztatta a nadírokat, majd elmondta nekünk, hogy a nadírok nem ismerik a félelmet, így a megölésük nem lett volna elég büntetés. De a gyerekeik lemészárlása, ráadásul a szemük láttára... ez maga volt az igazságtétel. – Csend borult rájuk.

Kiall lepillantott a falura.

– Ebben nincs semmi igazság – mondta végül. Hamarosan a többiek is megérkeztek, a csapat pedig otthagyta az emelkedőt, hogy távolabb üssenek tábort. Fynn nem tudott tüzet gyújtani, mivel a fa túl nedves volt, így a keresők szoros kört alkottak, és csak ritkán szóltak.

– Okas is a halottak között volt? – tudakolta Kiall. Chareos megvonta a vállát.

– Nehéz ezt megmondani. Számos hullát szinte teljesen levetkőztettek, de olyan tetoválásokat nem láttam, amelyekre emlékeznék.

– Éppen az egymás között zajló háborújukba csöppentünk?

– Nem – felelte Fynn. – A tetováltak népe alacsony és topalábú. A martalócok nyomai arról árulkodnak, hogy ők magasak voltak. Ezt találtam – folytatta aztán, és előhúzott egy eltört arany csuklópántot szarvasbőr zekéjének zsebéből. Beltzer levegőért kapkodott, amikor meglátta.

– Magasságos egek! – kiáltotta. – Milyen nehéz ez? – Fynn odalökte neki. – Vagy száz aranyraqot is megérhet.

– A gazdája eldobta, amikor eltört – mondta Fynn. – Az arany errefelé nem érhet sokat.

– Hát nem – bólintott Chareos, és elővett egy kicsiny, szakállas nyílhegyet: az is aranyból volt.

– Kezd tetszeni ez a hely – jegyezte meg Beltzer. – Gazdag emberként térhetnénk vissza Gothirba.

– Érjük be annyival, hogy szabad emberként mehetünk vissza! – fortyant fel a Pengemester.

– Egyetértek veled – suttogta Fynn, és kinyújtotta a kezét Beltzer felé, aki némi habozás után visszaadta a csuklópántot.

Chareos felállt.

– Kezd alkonyodni. Szerintem vissza kellene térnünk a kapuhoz, és ott letáborozni. – A vállára kapta málháját, és északnyugat felé indult a többiek élén. Óvatosan haladtak, és gyakran megálltak, amíg Fynn felderítette az előttük húzódó ösvényt. Kiall egyre idegesebb lett: nem sok esélyük volt arra, hogy meghallják még egy légiónyi ellenség közeledtét sem, mert a sötét lények folyamatosan rikoltoztak a fejük feletti fákon, a távolban nagymacskák üvöltöttek, és láthatatlan folyók, meg patakok zúgtak. A legény Chareos közelében maradt. Beltzer alkotta a hátvédet, hatalmas fejszéjét kezében fogva.

Előttük Fynn leguggolt, felemelte karját, és öklével háromszor a levegőbe sújtott, majd balra perdült, és eltűnt szem elől. Maggrig bevetődött a bokrok közé, nyomában Chareosszal és Beltzerrel. Kiall egy pillanatig egyedül álldogált az ösvényen, de ekkor három sudár harcos tűnt fel, akik egy fiatal nőt vonszoltak magukkal. Amikor megpillantották a fiút, meghökkenve torpantak meg. Magas férfiak voltak, bronzbőrűek, sötét, egyenes szálú hajjal. Arany csillogott a karjukon és a bokájukon. Közülük ketten sötét színű fából faragott fegyvert viseltek, a harmadik csiszolt aranytőrt fogott. Színes kövekből álló nyakláncot hordtak, arcukat sokszínű festékkel csíkozták be. A nő alacsony volt, bőre, akár a réz. A homlokán kék tetoválás, és mindössze egyetlen állatbőrből készült ágyékkötő fedte testét.

Kiall lassan előhúzta szablyáját. Az egyik harcos csatakiáltást hallatott, és megrohanta, magasba emelve husángját. Kiall oldalra tért ki előle, és lebukott, ahogy Chareos tanította neki, majd előreszökkent, és pengéje felnyársalta a férfit. A bronzszínű harcos hátratántorodott, és a penge kisiklott belőle. Lepillantott a sebre, látta a belőle feltörő vért, majd arccal előre a földre zuhant. A fiatal nő kitépte magát rabtartói markából, és futni kezdett az ösvényen Kiall felé, aki félreállt, hogy elengedje. A megmaradt két harcos tétován állt az úton, de mögöttük ekkor felbukkant vagy húsz bajtársuk.

Kiall balra rohant, be a bokrok közé, amikor a vadászok meglódultak. A talaj kiszaladt a lába alól, ő pedig elvesztette az egyensúlyát, és csúszkálva lesiklott egy sáros lejtőn, hogy az alján elterüljön egy kiterjedt sártócsában.

Levegő után kapkodva talpra kászálódott. Felkapta szablyáját, és felpillantott: a bronzharcosok lefelé robogtak a lejtőn. A legény sarkon pördült, és rohanni kezdett egy keskeny csapáson. A fákról lelógó széles levelek az arcába csapódtak, tüskés ágak szaggatták a ruháit. Kétszer csúszott meg és esett el, de az őt üldöző vadászok vérfagyasztó kiáltásai még inkább pánikba ejtették, és még gyorsabb futásra ösztönözték.

Hol lehetnek a barátai? És miért nem segítettek?

Áttörtetett a sűrű bokrok utolján is, és egy nagy folyó sáros partjára érkezett. A folyam szélesebb volt, mint szülőföldjének tavai. Lihegve kapkodta a levegőt, fülében csak úgy dobolt a vére.

Hova mehetnék?

Fogalma sem volt, merre lehet, és sűrű felhők homályosították el a napot. Balról kiáltásokat hallott, így jobbra fordult, és végigrohant a folyóparton.

A vízből egy óriási sárkány emelkedett ki, hosszúkás pofája telis-teli fogakkal. Kiall felkiáltott, és egyetlen ugrással eltávolodott a vízparttól. A feje mellett lándzsa süvített el, és éppen időben fordult meg, hogy lássa, amint egy bronzharcos utánaveti magát. A férfi rázuhant Kiallra, amitől mindketten a folyó felé gurultak. Az ifjú szablyája kifordult a kezéből, de a legény felszökkent, és ökle ellenfele arcába csapott, oldalra taszítva a bronzbőrű fejét. A harcos talpra ugrott, de Kiall kinyújtott lábbal már el is rúgta magát a földtől, és csizmája nagyot csattant az alak mellén, beletaszítva a vízbe. A férfi ismét talpra kecmergett, és elkezdett kifelé gázolni a vízből; ám mögötte felbukkant a sárkány feje, és az iszonytató állkapocs satuként zárult össze a lábán. A harcos fájdalmas üvöltést hallatott, és döfködni kezdte a szörnyeteg pikkelyes bőrét aranykésével. Vér festette vörösre a folyó felszínét, Kiall pedig rettegve nézte, ahogy a férfi eltűnik a víz alatt.

A fiú eltépte tekintetét a víztől, és felmarkolta szablyáját a földről. A fákat vizslatta, ellenségei nyomát fürkészve. Mögötte hirtelen mozgás támadt, mire felemelt karddal megpördült. A fiatal nő volt az, ő integetett neki a bokrok közül, ahova elbújt. A fiú odarohant, térdre vetette magát, és bemászott a tüskés levelű bozótosba. A lány gondosan a helyükre simította a nyílást elfedő leveleket.

Kisvártatva újabb ellenséges harcosok tűntek fel. Megálltak a folyóparton, a haldokló harcos és a sárkány küzdelmét figyelve. Amikor az véget ért, a vadászok kört alkotva leguggoltak, és fojtott hangon beszélgetni kezdtek; egyikük az ösvényre mutatott, és Kiallnak úgy tűnt, mintha azon vitatkoznának, merre menjenek tovább. Egy szőrtelen, felfúvódott testű pók rámászott Kiall kezére – a fiú alig tudta elfojtani üvöltését. A lány gyorsan odahajolt, leemelte az ízeltlábút, és vigyázva rátette egy levélre.

A vadászok felálltak, majd visszatértek a dzsungelbe.

Kiall a hátára feküdt, és rámosolygott a fiatal nőre, aki nem mosolygott vissza, hanem kezével megérintette keblét, majd homlokát, végül pedig ujjait Kiall szájához nyomta. Mivel a fiú nem tudta, miként reagáljon, megfogta a lány kezét, és megcsókolta. Ő erre letelepedett mellé, lehunyta a szemét és elaludt.

Egy ideig Kiall ébren hevert, túl rémülten ahhoz, hogy elhagyja a bozótos jelentette menedéket. De végül ő is elszenderedett... és arra ébredt, hogy a hold magasan ragyog a fák fölött. A nő felült, és kimászott a folyópartra, a fiú pedig követte. A lány suttogott neki valamit, de olyan nyelven, amilyet a legény még sosem hallott.

– Okas? – kérdezte, mire társnője félrebillentette a fejét. – Okast keresem.

A lány erre vállat vont, és futva elindult a folyóparton. Kiall követte, át a holdfényben fürdő dzsungelen, fel a dombokon, és rézsűkön, le a liánokkal beszőtt boltíveken, egészen egy tágas barlangig, ahol a lány megállt, és kinyújtotta a kezét. A fiú megfogta, és elindultak befelé. Fáklyák parázslottak fel, és Kiall vagy harminc tetováltat pillantott meg, akik kőkörökben rakott tüzek körül üldögéltek. Két ifjú lépett oda hozzájuk. Miután a nő beszélt velük, hamarosan továbbmehettek a barlang mélye felé.

Az egyik magas sziklatömbön egy szinte teljesen fogatlan öregember ült keresztbe tett lábbal. Testét teljesen elfedték a tetoválások, arcának alsó fele pedig kékben játszott, mintha csak szakállat és fölfelé pödört bajszot viselne.

A nő beszélt az öreggel, akinek arca egész végig kifejezéstelen maradt. Végül a lány a fiúhoz fordult, és térdre hullott. Megfogta a legény kezét, kétszer megcsókolta, felállt és távozott.

– Én vagyok Okas – szólalt meg az öreg.

– Én pedig... – kezdte Kiall.

– Tudom, ki vagy. Mit akarsz tőlem?

– A segítségedet kérem.

– Miért kellene segítenem Tenka kán lelkének?

– Nem tudom, hogy miről beszélsz – felelte Kiall. – Én egy nőt akarok megmenteni, akit szeretek... ez minden.

– Hol van a hájas Beltzer?

– Elvesztettem a többieket szem elől, amikor megtámadtak.

– Az azhtakokra, ezt is tudom. Nyújtsd ide a kezed! – Kiall engedelmeskedett, Okas pedig megfogta, és felfelé fordította a tenyerét. – Elvesztetted az asszonyodat... aki még nem is az asszonyod. És most olyan küldetésbe vágtál bele, amit nem értesz, és ami meghatározza majd egy olyan nép sorsát, amelyet nem ismersz. Kiall, te valóban részese vagy a világ álmának.

– De segítesz majd? Chareos azt mondja, hogy követni tudod a szellemek útját, és azt is mondta, hogy nélküled soha nem találjuk meg Ravennát.

Az öreg elengedte a legény kezét.

– A népemnek mostanra vége; felvirradt az azthakok napjának hajnala. De hamarosan új nap jő, és az azthakok is látni fogják otthonaik pusztulását, népük megtöretését. Ez azonban nem okoz örömet nekem. És nem akarok már itt lenni, amikor eljönnek a gyermekeimért. Azt hittem, hogy ma éjjel meghalok, csendben, itt ezen a kövön. De most veled tartok és egy másik kövön végzem be. Azután pedig csatlakozom a világ álmához.

– Nem is tudom, hogyan köszönjem meg.

– Gyere! – lépett le mellé az öregember. – Keressük meg a szellemmé válókat!

Chareos kirántotta kardját a haldokló azhtakból, és megpördült, hogy megnézze, társainak szükségük van-e segítségre. Beltzer egy halott harcos fölött állt, magasba emelt csatabárddal. Maggrig és Fynn már tokjukba dugták késüket, és vesszőt illesztettek íjuk húrjára. Kilenc halott azhtak hevert körülöttük szanaszét. A Pengemester felpillantott a napra: már majdnem dél volt, és az ezüstszürke kapu hívogatta.

– Bar nevére, hol van Kiall? – kérdezte Chareos. Fynn lépett mellé.

– Annyi fát jelöltem meg, amennyit csak tudtam. Szerintem meghalt.

Beltzer térdre vetette magát az egyik tetem mellett, és nekiállt lefeszegetni a férfi homlokát díszítő arany fejpántot. Ebben a pillanatban Maggrig figyelmeztetést kiáltott, és egy nagy csapat azhtak rontott elő a fák közül.

– Vissza! – ordította Chareos. Beltzer káromkodott és felpattant, Maggrig és Fynn pedig átrohantak a kapun. Az óriás felemelte csatabárdját és csatakiáltást bömbölt, mire az azhtakok lelassítottak. Beltzer megfordult és átszökkent a kapun, nyomában a Pengemesterrel.

A másik oldalon holdfényben fürdött a táj, és a hideg zsibbasztó volt a dzsungel hősége után. A kapun egy lándzsa röppent át, és fúródott bele a földbe, félig elmerülve a hóban. Beltzer a kapu mellé lépett, és amikor egy kar, meg egy fej bukkant elő belőle, bárdja lecsapott a fejre, visszarepítve a férfit. Ezután csend támadt.

– Ott van az a rengeteg arany – szólalt meg végül az óriás –, és egyetlen darabot sem tudtam elhozni!

– De megmaradt az életed – mondta Fynn. Az óriás odafordult hozzá.

– És az mit ér?

– Elég! – bömbölte Chareos. – A túloldalon rekedt az egyik bajtársunk. Fejezzétek be a vitatkozást, és engedjetek gondolkozni!

Maggrig látótávolságra a kaputól egy kőkörben tüzet gyújtott, mindannyian odagyűltek.

– Vissza akarsz menni, Pengemester? – tudakolta a szőke vadász.

– Nem tudom, barátom. Szerencsénk volt, hogy az előbb el tudtunk menekülni. Azt gondolom, hogy őröket fognak állítani a kapuhoz, amitől a dolog kétszer olyan veszélyes lesz.

– Szerintem vissza kellene mennünk – jelentette ki Beltzer. –Hajlandó vagyok megkockáztatni.

– A fiúért vagy az aranyért? – kérdezte Maggrig.

– Mindkettőért, ha tudni akarod! – csattant fel az óriás. Chareos megrázta a fejét.

– Nem, ez vakmerőség lenne. Kiall egyedül van odaát, de találékony kölyök. Fynn megjelölte a fákat, és ha még él, Kiall a csapást követve visszatér a kapuhoz. Itt fogunk várni rá.

– És mi van, ha igazad lesz az őrökkel? – érdeklődött Beltzer. – Hogyan fog átjutni rajtuk?

– Úgy sejtem, hogy figyelni fogják a kaput, hogy lássák, ki kel át erről az oldalról. Talán lehetősége lesz átfutni rajta.

– Nem felejtettél el valamit, Chareos? – kérdezte Maggrig. – Ha rossz időpontot választ, ki tudja, hova repíti őt a kapu.

– Amint azt mondtam: Kiall találékony kölyök. Várni fogunk. Egy darabig mindannyian néma csendben ültek. Feltámadt a szél, felkavarta körülöttük a havat, a tűz sercegni kezdett, és csak kevés meleget adott.

– Akár halálra is fagyhatunk, ha itt várunk – zsémbelt Beltzer. – A túloldalon legalább melegebb van.

– Hidegebb van, mint amilyennek lennie kellene – szólalt meg Fynn váratlanul. – Amikor elindultunk, éppen olvadni kezdett. Az időjárásnak nem lett volna szabad ilyen gyorsan megfordulnia.

– Nem szükségszerű, hogy gyorsan változott – csavarta be magát Chareos szorosabban a köpenyébe. – Amikor először néztem be a kapun, úgy tűnt, mintha legalább egy órán át fagyoskodtam volna ott mozdulatlanul. De ti azt mondtátok, hogy csak néhány szívdobbanás telt el. Mi pedig több mint egy napot voltunk a kapu túloldalán, ami itt egy hét, vagy akár egy hónap is lehetett.

– Jobb lenne, ha nem egy hónap volna, Pengemester – mondta Maggrig szelíden. – Mert ha így van, egész télre a völgy csapdájába estünk. És itt nincs elég vad.

– Badarság! – csattant fel Beltzer. – Elég csak átlépnünk a kapun, és ott várni néhány napot, hogy mire visszatérjünk, itt már tavasz legyen. Nem igaz, Chareos?

A Pengemester bólintott.

– No, akkor hát mire várunk? – tudakolta az óriás. – Menjünk vissza és találjuk meg a kölyköt!

Fynn elfojtotta magában a haragos visszavágást, amikor Beltzer feltápászkodott. Ekkor egy szikra emelkedett ki a tűzből, és függve maradt a levegőben, majd lassan izzó gömbbé dagadt. Beltzer eltátotta a száját, és felkapta csatabárdját. Chareos és a többiek a lebegő gömbre meredtek, és lenyűgözve figyelték, ahogy emberfej méretűre növekszik. A színei lassan megfakultak, míg végül a golyó szinte áttetszővé vált, és meglátták felületén a kapu és a körülötte örvénylő hó tükörképét. Fynn levegőért kapkodott, amikor két apró alak jelent meg a gömbben, és lépett át a miniatűr kapun.

– Ez Okas – meredt bele a gömbbe Beltzer. – És vele van a kölyök. – Megpördült, de az igazi kapu üres volt. A lebegő golyóbisban látható kép csillogni kezdett és váltott a kép: most már Fynn faházát látták, és a kandallóban lobogó meleg tüzet. Okas keresztbe tett lábbal, lehunyt szemmel üldögélt a tűz előtt. Kiall az asztalnál ücsörgött.

A gömb ekkor eloszlott.

– Megtalálta az öregfiút – mondta Beltzer. – Megtalálta Okast.

– Igen, és még előttünk ért vissza – fejezte be Fynn.

A négy férfi felállt. Chareos eloltotta a tüzet, és nekivágtak a hónak.

A faházban Okas kinyitotta a szemét.

– Jönnek.

– Már éppen kezdtem feladni a reményt – felelte Kiall. – Tizenkét nap hosszú idő a dzsungel csapdájába esve.

Okas kuncogott.

– Ők előttünk indultak, de én tudom, miként használjam a kaput. – Ezzel felállt és kinyújtózott. Az öt lábnál nem magasabb emberke csapott vállú és pókhasú volt. Életkora bárhol járhatott hatvan és száz év között, és úgy nézett ki, mintha egyetlen kósza szellő el tudná fújni. Ennek ellenére átgázolt a havon egyetlen ágyékkötőben, és semmi jelét nem mutatta annak, hogy akár a hideg, akár a kimerültség gyötörné. Szinte nyomot sem hagyott a hóban, mintha nem nyomna többet egy kismadár súlyánál. Az öreg felpillantott Kiallra: – És most mondj el mindent, amit csak tudsz a nagykánról!

– Miért érdekel ez annyira? Nem értem – felelte a legény.

– Itt voltam, amikor a seregeit Drenai földjére vezette – közölte Okas. – És akkor is, amikor Bel-azar ellen vonult. A kán erős ember. Talán nagy ember is. De halott, nem igaz?

– Nem tudok róla sokat. Meghódította Drenait és Vagriát. Évekkel ezelőtt halt meg, és Ulric sírjába temették.

– Nem, nem oda. Egy jeltelen sírba került, de én tudom, hol van az. Hogy halt meg?

– Nem tudom. Gondolom a szíve nem bírta tovább. A legtöbb ember így hal meg... még a királyok is. Biztosra veszed, hogy Chareos jön?

Okas bólintott, és töltött magának egy kupa vizet.

– Küldtem nekik egy üzenetet. Már úton vannak. A kövér Beltzer csalódott, mert vissza akart menni a dzsungelbe, hogy megtaláljon téged és a gazdagságát. A kövér Beltzer mindig is gazdag akart lenni.

– Ő a barátod?

– Minden ember a barátom – mondta Okas. – Mindannyian az álom vagyunk. De igen: nagyon kedvelem a hájas Beltzert.

– Miért? Mi van benne, amit kedvelni lehet? – tudakolta Kiall.

– Kérdezz meg egy fél év múlva! Most aludni fogok, mert öregebb vagyok, mint amennyinek látszom.

Kiall arra gondolt, hogy ez aligha hihető, de hallgatott. Okas leült a tűz elé, karba fonta a kezét, és ülve elszunnyadt. Kiall elfújta a lámpást, és lefeküdt a fal melletti ágyra.

A többiek jönnek. A Ravenna utáni hajsza jó úton halad.

Ezúttal nem álmodott.

Még két napba telt, mire a kimerült utazók elérték a faház menedékét. Beltzer lépett be elsőnek, és medveölelésbe rántotta Okast, majd körbefordult vele, amíg a kis ember vidáman nevetni nem kezdett.

– Hogyhogy még életben vagy, kövér ember? – kérdezte. – Hogyhogy még senki nem ölt meg?

– Pedig folytonosan próbálkoznak – felelte az óriás. Letette az öreget, és alaposan szemügyre vette ráncos bőrét, és hályogos szemét. – A Forrásra, úgy nézel ki, mint aki a halálán van!

– Már nem sok híja van – mosolygott Okas. – Az álom szólít, de maradok még egy kicsit az én régi barátaimmal. –

Chareos felé fordult, aki kibújt zúzmarás köpenyéből, és levetette átázott ruháit, s most remegve kucorodott le a tűz előtt. – Neked és nekem, beszélnünk kell – mondta az öreg. – A hátsó szoba megfelel.

– Most?

– Igen – felelte Okas, és besétált a műhelybe. Chareos elővett egy tiszta tunikát a málhájából, felöltötte, majd odasétált a várakozó vénemberhez. A Tetovált Ember megfogta a kezét, és egy ideig erősen a markába tartotta. – Ülj le – parancsolt rá – és mesélj a küldetésedről!

A Pengemester elmesélte a falu feldúlását, és Kiall Ravenna iránti szerelmét.

– A többiek más-más okból csatlakoztak hozzánk. Beltzer elveszett lélek, akit letaszítottak a hegyről. Fynn attól fél, hogy halálával Maggrig egyedül marad.

– És te?

– Én? Én nem tudok ennél jobbat kezdeni az életemmel.

– Ez igaz, Chareos? Te nem dédelgetsz egy álmot?

– Az egy másik ember álma. Sosem volt az enyém.

Okas ráült a munkaasztal szélére, és ott is maradt, lábait lógázva, miközben alaposan szemügyre vette a férfit.

– Azt mondod, nem a te álmod. Vagyis nem vagy tisztában a küldetésed természetével, sem azzal, hogy ez hova vezet. Mesélj Tenka kánról és arról az éjszakáról a kaputoronyban!

Chareos elmosolyodott.

– Te mindenről tudsz, Okas?

– Nem. Éppen ezért kérdezem.

– Felmászott hozzánk, hogy leüljön mellénk, és sok mindenről beszélgettünk: szerelemről, életről, hatalomról, hódításról, kötelességről. Tudós ember volt, akinek volt egy álma, de azt mondta, a csillagok útját állták.

– Mit értett ezalatt?

– Nem tudom. Akkor már nem volt siheder; talán a halálra gondolt.

– Hogy halt meg?

– Tudomásom szerint összeesett egy lakomán. Bort nyakalt, és a szíve felmondta a szolgálatot.

– Mi történt azután? A lakoma után? Chareos széttárta a kezét.

– Honnan tudhatnám? Eltemették Ulric sírjába. Nagy ünnepséget rendeztek, ahol ezrek jelentek meg. A mi nagyköveteink, meg a ventriaiak... és máshonnan, keletről is... ott voltak. Akkor lett a legidősebb fiából, Jungirból a kán. Megölette összes fivérét, és most ő uralkodik a nadírok fölött. De mi köze ennek a mi küldetésünkhöz? Vagy pusztán a kíváncsiság hajt?

Okas felemelte a kezét, mutatóujjával felfelé bökött, majd kört írt le vele a levegőben. Ujjából aranyszínű fény áramlott elő, kört képezve. Újabb körök pattantak elő, átszelve az elsőt, míg végül egy gömböt nem alkottak. Ekkor az öreg leengedte a kezét, és egy egyenes, aranyszínű vonalat húzott vele.

– Ez a vonal az, ahogy te látod a küldetéseteket: lapos, egyenes, kezdet és vég. De ez – bökött rá a gömbre –, mutatja, hogy milyen valójában. A vonaladat sokan mások keresztezik. Én ismerem a titkod, Chareos. Tudom, hogy ki vagy. Te vagy Dros Delnoch utolsó grófjának a fia. Te vagy a Bronzpáncél örököse, így hát vérrokona vagy Tenka kánnak, és leszármazottja vagy mind Ulricnak, mind Regnak grófnak, a második Bronzgrófnak.

– Remélem, ezt a titkot nem osztod meg senki mással – suttogta a Pengemester. – Nem kívánok visszatérni Drenaiba, és nem akarom, hogy bárki is kutasson utánam.

– Ahogy óhajtod... de a vér erős, és századokon át is szólít. Majd te is rájössz. Miért hagyott életben Tenka kán?

– Nem tudom. Tényleg nem tudom.

– És a szellemmé válók?

– Ez újabb talány – felelte Chareos. – Vagy talán nem minden ember a jövendő korok szelleme?

– De igen, ám a nadír nyelvben a kifejezés fordítható úgy is, mint „szellemtársak", vagy mint „szellemkövetők". Talán nem így van?

– Nem értek a nadír nyelv finomságaihoz. Mi a különbség? Okas leugrott a földre, könnyedén érve talajt.

– Elviszlek a nadren faluba, ahol Ravennát és a többieket fogva tartották. Azután majd meglátjuk!

– A lány még ott van?

– Nem tudom megmondani. Az otthonából kiindulva követem majd a szellemek útját.

Okas visszatért a nagyszobába, ahol Kiall egy súlyos bugyrot rakott éppen az asztalra. Amikor kinyitotta, aranytárgyak hullottak az asztallapra, megcsillant rajtuk a lámpás fénye. Karperecek, nyakláncok, melltűk, gyűrűk, sőt, még akadt egy tömör aranycsatos öv is akadt.

– Ó, micsoda öröm! – kiáltott fel Beltzer. Vaskos ujjai beletúrtak a kincsbe, és vagy tucatnyit emelt fel belőle. – Chareos említette, hogy találékony vagy, de még csak közelében sem járt az igazságnak.

– Ennyivel visszavásárolhatjuk Ravennát – mondta a legény.

– Ennyiért akár száz nőt is vehetsz! – riposztozott az óriás. – Mikor osztozunk?

– Semmikor – mondta Kiall. – Amint azt mondtam, ez Ravennáért van.

Beltzer elvörösödött.

– Én is megdolgoztam ezért, és nyilván azoknak a tetemeiről szedted le, akiket én öltem meg a kapunál. Egy része az enyém. Az enyém! – Felnyalábolt egy halom aranytárgyat, és nekiállt begyömöszölni őket a zsebeibe. Kiall lépett egyet hátra, és előhúzta a kardját, Beltzer észlelte a mozdulatot, és megsuhintotta a bárdját.

– Hagyjátok abba ezt az ostobaságot! – bömbölt rájuk Chareos, közéjük lépve. – Hüvelybe a pengét, Kiall! Te pedig Beltzer, add vissza az aranyat!

– Na de Chareos... – kezdte az óriás.

– Most azonnal!

Beltzer lehajította az aranyat az asztalra, és odasétált a tűzhöz. A Pengemester haragos tekintettel fordult a legényhez.

– Amit mondott, abban van igazság. Gondolkodj el rajta! Kiall egy darabig némán állt, majd ellazult a tartása.

– Oszd el igazságosan, Chareos! Én a részemet arra használom majd, hogy visszavegyem rajta Ravennát.

Fynn lépett oda az asztalhoz, felvett róla egy ezüstgyűrűt, és felhúzta az ujjára.

– Nekem ennyi elég. – Maggrig egy csuklópántot választott, Chareos nem vett el semmit.

Az óriás felállt, és végigmérte a többieket.

– Miattatok nem fogok szégyenkezni! – sziszegte. – Én elveszem, ami az enyém! – Jó néhány tárgyat belapátolt öblös zsebeibe, majd visszatért a tűzhöz.

– A hajnal első fényénél útnak indulunk Tavernavárosba – jelentette ki Chareos. – Ott veszünk még néhány lovat. Mivel most már gazdag vagy, Beltzer, megveheted a magadét... meg az összes ennivalódat és egyéb felszerelésedet.

6.

– Azt mondod nekem, hogy nagy veszély fenyeget, és mégsem tudod, honnan érkezik? – kérdezte Jungir kán könnyed modorban, de jeges hangon. Hátradőlt elefántcsont berakású trónusán, és rámeredt az előtte térdeplő sámánra.

Sotza tekintetét a szőnyegre szegezte, és alaposan megválogatta minden egyes szavát. Ő volt a harmadik sámán, aki Jungir kánt szolgálta – az elsőt karóba húzták, a másodikat megfojtották. Sotza elhatározta, hogy nem lesz negyedik sámán.

– Nagykán – kezdte –, olyan mágikus gát működik itt, aminek áttöréséhez időre van szükségem. De azt máris tudom, honnan ered a mágia.

– És honnan? – suttogta Jungir.

– Aszta kántól, felség. – Sotza megkockáztatott egy pillantást, hogy lássa, milyen hatással volt a név a fölötte ülő férfira.

Jungir arca nem tükrözött semmilyen érzelmet, de sötét szeme összeszűkült.

– Ő még él? Hogy lehet ez? Öregember volt már akkor is, amikor apámból kán lett. A sátrak városát több mint húsz évvel ezelőtt elhagyta, hogy meghaljon.

– Csakhogy nem halt meg, nagyuram. Még mindig él a Holdhegységben, ahol számos barlang van, és olyan alagutak, melyek a világ közepéig nyúlnak.

Jungir felállt. A nadírokhoz képest magas volt, akárcsak apja, Tenka. Szénfekete haját szoros kontyba fonta, és kurta, befésült háromágú szakállat viselt. Sötét és vágott szeme nem árulkodott félvér származásáról.

– Állj fel! – parancsolt rá a kis sámánra, mire Sotza felemelkedett. Nem sokkal volt magasabb öt lábnál, inas, kopasz emberke. Bár még nem érte el hatvanadik évét, arcán a bőr ráncos fodrokat képezett.

Jungir belenézett a sámán furcsa, fakó szemébe és elmosolyodott.

– Félsz tőlem? – kérdezte.

– Amennyire a halál szelétől, nagyuram.

– Szeretsz engem?

– Szeretni? Te a kánom vagy. A nadírok jövője nyugszik a válladon – válaszolta Sotza. – Miért lenne szükséged még a szeretetemre is?

– Nincs is, de jól válaszoltál. És most mesélj Asztáról!

A kán visszaült trónjára, és hátradöntve a fejét, felnézett a selyemtetőre, amitől a trónterem egy roppant sátornak tűnt. A selymeket Kiatce, a keleti királyság adta ajándékba, hozományként az elküldött arával.

– Miután Aszta elhagyta a Farkasokat, eltűnt az emberek szeme elől – fogott bele Sotza a történetbe. – Mindannyian azt hittük, hogy meghalt, de az utolsó teliholdkor, amikor megpróbáltam követni sorsod ezüstfonalát, azt láttam, hogy hatalmas köd ereszkedik házad jelére. Megpróbáltam áthatolni rajta, és kezdetben sikerrel is jártam. Ám ekkor a köd fallá keményedett. Magasra repültem, de csak nem értem el a tetejét. Felhasználva mindazt a misztikus hatalmat, amit mestereimtől tanultam, végül csak áttörtem a falon. De ez rövidéltű siker volt, ám így is megláttam Aszta kán arcát. És azt is éreztem, hogy a következő évben nagy veszély les rád.

Sotza megnyalta az ajkát, és ismét alaposan megválogatta a szavait.

– Láttam a tündöklő Bronzpáncélt egy csillag alatt lebegni, és láttam egy roppant ügyes kardforgatót is. De ekkor Aszta észrevett... és eltaszított, a fal pedig ismét bezárult.

– Ez minden, amit láttál? – tudakolta Jungir szelíden.

– Minden, amit tisztán láthattam – felelte Sotza, óvakodva attól, hogy királya szemébe hazudjon.

A kán bólintott.

– Találd meg Aszta kánt... és öld meg! Vidd magaddal száz testőrömet, és fésüljétek át a hegyeket! Hozd el nekem a fejét!

– Tisztelettel mondom, nagykán... akár ezer embert is küldhetsz, akkor sem találod meg őt. Aszta a legnagyobb sámán volt – emberek nem foghatják el.

– A mágiája erősebb a tiédnél? Sotza lehunyta a szemét.

– Igen, nagyuram. Nincs olyan élő ember, aki fölébe kerekedhetne.

– Nem szoktam hozzá, Sotza, hogy gyenge emberek szolgáljanak alattam.

– Valóban nem, nagyuram. De van rá mód, hogy legyőzzem. Van hat kiváló tanítványom. Mi együtt, és bizonyos szükséges áldozatok révén, le tudjuk bírni Asztát.

– Szükséges áldozatok?

– Aszta kán vérrokonait fel kell áldozni a téli napforduló éjszakáján.

– Mennyi áldozat kell?

– Legalább húsz. Talán harminc is. Mindegyik gyengíteni fogja a vénembert.

– Te persze tudod, hol találod Aszta családját.

– Való igaz, nagyuram.

– Akkor rád hagyom az előkészületeket, Sotza. Ami a Bronzpáncélból áradó fenyegetést illeti... ez újabb drenai felkelés előjele?

– Nem hiszem, nagyuram. Láttam a páncélt, de a csillag északon volt. A gothirok földjéről nem jöhet drenai fenyegetés. Ám amint áttöröm Aszta falát, többet fogok tudni. Akkor mindent megtudok.

Sotza mélyen meghajolt, Jungir pedig egy intéssel elbocsátotta. A sámán a szállására sietett, és leült selyemhuzatú díványára. Jungir kán árgus tekintetétől megszabadulva, hátradőlt ültében, és engedte, hogy a félelem kiüljön az arcára. A szíve összevissza vert, és szinte alig kapott levegőt. Lassan azért lehiggadt, köszönetet mondott a sztyeppe isteneinek, hogy Jungir nem faggatta őt tovább arról, hogy még mit látott.

Mert látott egy köpenybe bugyolált csecsemőt, aki egy hideg kőpadlón feküdt.

És a gyermek fölött ott lebegett Tenka kánnak, a Farkasok Nagyurának zord szelleme.

Jungir nézte, ahogy a kis ember távozik, majd hosszú perceken át néma csendben ült trónusán. Kiszagolta Sotza félelmét, és teljes bizonyossággal tudta, hogy a sámán nem mondott el neki mindent. Ezek a bűbájosok soha nem fedték fel előtte a teljes igazságot. Ellenkezett a természetükkel. Titokzatosak, csalárdak, és ravaszak, akiket a fondorlat és a cselszövés éltet. De megvolt a maguk haszna. És Sotza közülük a legjobb. Nagy bátorság volt tőle bevallani, hogy Aszta kán erősebb nála. Jungir felállt, és nagyot nyújtózott. Az aláhulló sátorfalhoz lépett, ami az ablakot takarta, és széthúzta.

Ulrickham újonnan emelt városa terült el a tekintete előtt: alacsony, földszintes lakóépületek sorakoztak, szárított téglából és kőből. De mindegyikben sátorfalak álltak, jelezve, hogy nadírok laknak bennük. Akik tízezer éven át nomádok voltak, azok nem viselték jól a kővárosokat. Tenka azonban ragaszkodott hozzá, hogy városokat emeljenek, iskolákkal és ispotályokkal.

„Nem illik a világ legnagyobb népéhez, hogy úgy éljen, mint a vademberek gyülekezete – mondta Jungir kánnak. – Hogyan gyarapodhatunk? Hogyan tarthatjuk markunkban a világ történéseit, ha nem ismerjük meg a civilizált módszereket? Nem elég, hogy csak a csatatéren féljenek tőlünk."

Az effajta beszéd népszerűtlen volt az idősebb nadír hadurak körében, de hogyan fordulhattak volna az ellen, aki megtette azt, amire még a nagy Ulric sem volt képes? Hogyan árulhatták volna el azt az embert, aki leigázta a kerek szemű délieket?

Jungir ellépett az ablaktól, és besétált a Hősök Csarnokába. Itt a nadír harcosok szobrai álltak, a meghódított Drenaitól átvett szokás szerint. A kán megállt apja szobra előtt, és belenézett a fagyos szürke szempárba.

– Éppen olyan, mint ahogy emlékszem rád, apám – suttogta. – Rideg és zárkózott. – A szobor kiváló alkotás volt, megmutatta a kánban rejlő szikár erőt, finom vonású állát és nemes tartását. Egyik kezében egy hosszúkardot tartott, a másikban Ulric sisakját. – Szerettelek – mondta Jungir.

Hűvös szellő támadt, amitől a fáklyák lángja megrebbent, és árnyak táncoltak a kőarcon, szinte életre keltve azt. Jungir már-már látta a violaszínben csillanó szempárt, és a régóta őrzött cinikus mosolyra húzódó szájat. Megborzongott.

– Tényleg szerettelek – ismételte –, de tudtam, hogy mi a terved, jól kitanítottál, apám. Nekem is megvoltak a magam kémei. Senki sem hiheti azt, hogy örökké él majd... még Tenka kán sem. És ha sikerrel jártál volna, hol lett volna Jungirnak hely? Egy élő isten örökkévaló örököseként? Nem, én is túlságosan Ulric vére vagyok. Jogom volt az uralkodásra, arra, hogy a saját életemet éljem.

A szobor hallgatott.

– Milyen furcsa, atyám! Ez a beszélgetés semmiben sem különbözik azoktól, melyeket életedben folytattunk. Mindig olyanok voltak, mintha egy kőhöz beszélnék. Sírtam, amikor meghaltál. Majdnem meggátoltam, hogy megidd a mérged. Majdnem. Feléd nyúltam, te pedig a szemembe néztél, de nem mondtál semmit. Egyetlen szó elég lett volna tőled, és megállítalak. De te félrenéztél. Azon töprengek, hogy vajon tudtad-e, amikor a méreg a lelkedbe mart? Vajon azokban az utolsó pillanatokban, amikor a padlón feküdtél, és én ott térdeltem melletted, vajon tudtad-e, hogy én kevertem a fekete port a borodba? Tudtad? – Ismét a fagyos szempárba nézett. – Miért nem szerettél soha engem?

A szobor azonban nem felelt.

A kapun túl eltöltött tizenkét nap sokba került a küldetésre indulóknak, mivel egy dühöngő hóvihar miatt tizennyolc napra a faházban rekedtek. Ennivalójuk kezdett kifogyni, Fynn pedig majdnem belehalt, amikor kiment vadászni. Miután elejtett egy őzet, elkapta egy másik hóvihar, és kénytelen volt egy barlangban menedéket keresni. Egy lavina eltorlaszolta a kijáratot, és csak Okas mágiája révén találták meg Chareosék a vadászt, hogy azután alagutat ássanak hozzá.

A téli viharok a tizenkilencedik napon elcsitultak, de még így is újabb három hétbe telt, mire a kimerült csapat felért a Tavernaváros előtti utolsó emelkedő tetejére.

Beltzer haladt az élen az ivóhoz vezető úton; bedörömbölt az ajtón, és Naza nevét kiáltotta. A kis ember örömében elkurjantotta magát, amikor meglátta az óriást, és megölelte.

– Attól féltem, hogy meghaltál – mondta. – Kerüljetek beljebb, kerüljetek beljebb! Mael éppen most rakott tüzet, és hamarosan jó meleg lesz. Bújjatok be!

– Hol vannak a többiek? – tudakolta Beltzer.

– Az évnek ebben a szakában nincs favágás – felelte Naza. – Még két hónapig senki nem lesz itt, és a legtöbb hágót eltorlaszolta a hó. Üljetek le a tűznél, mindjárt hozok bort! – Mosolya elhalványult, amikor Okas is belépett a fogadóba. – Ő... ő... – hebegte.

– Igen, ő az – felelte Chareos gyorsan. – Ő is a barátunk, aki velünk együtt három nappal ezelőtt evett utoljára.

– De először a bort! – mordult fel Beltzer, és átölelve Naza vállát, elindult vele a pince felé.

A lángok belemartak a fahasábokba, és egyre magasabbra csaptak, de még így is hideg volt az ivóban. Chareos húzott magának egy széket, és leült. Tekintete tompa volt, s a szeme alatt lila karikák húzódtak. Még a kemény Fynn is kimerült. Úgy tűnt, hogy csupán Okast és Kiallt nem viselték meg különösebben a hegyek között átélt megpróbáltatások. Az öreget nem zavarta a hideg, a legény pedig egyre erősödött, ahogy teltek-múltak a napok.

– Túl öregek vagyunk már ehhez – jegyezte meg Fynn, olvasva a Pengemester gondolataiban. – Chareos bólintott, de túl fáradt volt ahhoz, hogy feleljen. Beltzer tért vissza a borral, majd a piszkavasat belenyomta a tűzbe, és megvárta, amíg a vas vörösen izzani nem kezd. Ekkor fogta, és beleengedte a boroskancsóba, majd a nedűt öt kupába öntötte, és társai kezébe nyomta Őket. A sajátját gyorsan legurította, és újratöltötte a kupáját. Naza hozott nekik kenyeret, füstölt sajtot és hideg húst.

Az étkezés után Chareos lassan megmászta a felső vendégszobához vezető lépcsőket, lehúzta csizmáját, és ahogy letette a fejét, szinte azonnal elaludt. Maggrig és Fynn a másik szobát vette birtokba, Okas pedig a kőkandalló elé heveredett, és a tűz előtt szunnyadt el.

Beltzer és Kiall egyedül maradtak, az óriás pedig kikérte a harmadik kancsó bort is.

Ezúttal Mael hozta.

– Gondolom, még mindig nincs pénzed? – tudakolta.

– Ó, dehogyis nincs! – szólalt meg Kiall. – Rendezd a számlát, Beltzer!

Az óriás elmorzsolt egy szitkot, majd a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy vastag aranygyűrűt. Mael átvette, és megbecsülte a súlyát.

– Ez nagyjából a fele annak, amivel Nazának tartozol – közölte, és továbbra is kinyújtva tartotta a kezét.

– Kemény asszony vagy – dörmögte Beltzer. Belekotort a zsebébe, valami apróságot keresve, de csak nagyobb dolgokat talált. Végül előszedett egy csuklópántot.

– Ez tízszer annyit ér, mint amivel tartozom.

Mael felnevetett, átvette a pántot, majd megvizsgálta.

– Még sosem láttam ilyen megmunkálást, vagy ilyen vörös aranyat, mint ez. Naza tisztességes árat ad majd érte... egyébként igazad van. Sokkal többet ér, mint amennyivel tartozol. Gondoskodom róla, hogy megkapd a téged megillető összeget.

– Nem érdekes – pirult el Beltzer. – Tartsd meg! Egy napon még visszajövök, és akkor valószínűleg nem lesz egy rézpetákom sem.

– Ebben van igazság – bólintott a nő.

Miután az asszony elment, az óriás Kiallhoz fordult.

– Mit bámulsz, fiú? Még soha nem láttál senkit, aki rendezte volna az adósságát?

A legény mostanra túl sok bort ivott, kezdett szédülni, és egyre derűsebb lett.

– Sosem gondoltam, hogy azt látom, amint te rendezed a sajátodat.

– Hogy érted ezt?

– Önző, kapzsi disznónak tartottalak – mosolyodott el Kiall, és nem vette észre, hogy Beltzer egyre dühösebb.

– Megfizetem az adósságaimat – jelentette ki az óriás. – Tényleg? Még csak meg sem köszönted Fynn-nek, hogy visszavásárolta a bárdodat... márpedig az nem volt olcsó.

– Ez rám és Fynnre tartozik. Te nem számítasz, fiú! És most fékezd a nyelved, mielőtt kivágom!

Kiall pislogott, és gyorsan kijózanodott.

– És hazug is vagy. Azt mondtad, hogy Tura meghalt, belefulladt a kikötő vizébe. Ez mind hazugság. És nem félek tőled, te nagy hasú disznó! Így hát ne fenyegess!

Beltzer talpra szökkent, mire a legény is felpattant, és szablyája után kapott, de az óriás ekkor már megragadta zekéje elejét, és felrántotta a levegőbe. A nagydarab férfi ütésre emelte öklét, ám Kiall ágyékon rúgta. Beltzer felbömbölt kínjában, elejtette az ifjút, és hátratántorodott. A legény előrántotta szablyáját, mire az óriás rávigyorgott, és megindult felé.

– És mihez kezdesz vele, fiú? Megbököd vele az öreg Beltzert? De tényleg? – Kiall hátrálni kezdett, és tudta, hogy a helyzet kicsúszott az irányítása alól. Az óriás rávetette magát, és félrecsapta a szablyát, mire a legény egy balegyenest mért a férfi arcára. Az óriás fel se vette az ütést, és jó erősen állon vágta a fiút, amitől az bukfencezve elterült a padlón. A félig kába ifjú feltérdelt, és belefejelt Beltzer gyomrába. Az óriás térde ekkor pokoli erővel lendült felfelé, hátrataszítva Kiall fejét...

Arra ébredt, hogy egy széken ül a tűznél, szemközt Beltzerrel.

– Kérsz egy kis bort? – tudakolta az óriás, mire a legény megrázta a fejét. Mintha kalapácsokkal csapkodták volna belülről a fejét.

– Bátran verekszel, fiú, és egy napon még farkas is lehet belőled, de a farkasok okosabbak annál, hogysem tengelyt akasszanak egy medvével.

– Ezt nem felejtem el – fogadkozott Kiall. – És mégiscsak kérek egy kis bort.

Beltzer töltött neki egy kupányit.

– Szeretem az öreg Fynnt. És ő tudja, hogy mennyit jelent nekem, hogy visszakaptam a csatabárdomat: ehhez egy szót sem kell szólnom. Bel-azarban Fynnt a nadírok lerántották a mellvédről. Chareos, Maggrig és én utánaugrottunk, hogy kiszabadítsuk. Én cipeltem őt vissza a hátamon, és vágtam utat magunknak a kaputoronyig. Akkor ő sem köszönte meg; mert nem volt rá szükség. Érted?

– Azt hiszem, igen.

– Az ital teszi. Attól beszélek ilyen sokat. Nem kedvelsz, igaz? Kiall a csillogó tar koponya alatti lapos, csúf arcba nézett: belebámult az apró, kerek szempárba.

– Nem, nem nagyon.

Beltzer komoran elmosolyodott.

– Ne is törődj vele! Ami azt illeti, én magam sem kedvelem magamat. De én jártam már a hegyen, fiú! És ezt senki sem veheti el tőlem.

– Én is jártam már hegyen – mondta Kiall.

– Csakhogy nem az én hegyemen! De egy napon talán te is jársz majd ott.

– Mi olyan különleges van benne?

– Semmi – érkezett a felelet.

– Akkor miért kívánkoznék oda? Beltzer felpillantott a borából.

– Azért, mert ott van a hölgyed, Kiall.

A szürke kőfalak holdfényben fürödtek, és vadászó bagoly suhant el alacsonyan az üres mellvédek fölött. Chareos hallotta a sebesültek és haldoklók jajgatását, testek mégsem hevertek a kövön, mint ahogy vér sem folyt végig a kaputorony lépcsőin. Amikor leült a lőrésekkel ellátott mellvédre, és tekintete Bel-azar völgyét pásztázta, a kiáltások elenyésztek az emlékezés visszhangjaiban. A tájon sehol sem látta a nadírokat. Ahol a völgyben egykor lehullt csillagokként nadír tábortüzek lobogtak, ott most csak a csillogó fű hullámzott, magányos sziklatömbök álltak, meg egy rég halott, villámsújtotta fa.

Chareos egyedül volt. Nem tudott visszaemlékezni, miként jutott el Bel-azarba, de ez nem is tűnt lényegesnek. Furcsamód úgy érezte, hogy otthon van, biztonságban a múlt szellemei között.

Biztonságban? Sötét árnyak moccantak látómezeje peremén, és olvadtak az árnyékok közé, amikor feléjük pördült, hogy szembenézzen velük. Otthagyta a kaputorony elrothadt kapuját, és a csigalépcsőkön feljutott a körkörös mellvédre. Itt előhúzta kardját, és várt. Hallotta a lépcsőn kaparászó karmok zaját, és érezte a sötétség lakóinak ocsmány bűzét: a bundára rakódott koszét, és a hullákkal táplálékozó szájakból áradó hányingert keltő szagot.

Becsapta a felső ajtót. Retesz nem volt, így kardját lökte a tartóba, kiékelve az ajtót. Súlyos testek csapódtak a fának.

– Beltzer! – kiáltotta Chareos. – Segíts! Nem érkezett válasz.

– Maggrig! Fynn!

– Úgy tűnik, egyedül maradtál, Pengemester – szólalt meg egy hang halkan, mire Chareos lassan felé fordult, tudva, hogy kit fog látni. A sudár férfi a mellvéd peremén ült: fekete haját a tarkóján fogta össze, violaszínű szeme szürkének tűnt a holdfényben.

– Segítesz? – suttogta az egykori szerzetes.

– A vér mindig segít a vérének, barátom. Vagy talán nem vagy a rokonom?

– De igen. Igen, az vagyok. Segítesz? Kérlek!

Az ajtó szilánkokra hasadt, és egy karmos kéz tört át rajta, feltépve a fát.

– Tűnjetek el! – ripakodott rájuk Tenka kán, mire az ajtó mögötti sziszegő kiáltások elhallgattak, és a kéz visszahúzódott.

– Ezek a te teremtményeid? – tudakolta Chareos.

– Nem, de ismerik a hangom hatalmát. És úgy szagolják ki a félelmet, akár az oroszlánok a vért. Miért félsz, Chareos?

– Nem tudom, hogy kerültem ide. És egyedül vagyok.

– Ez nem válasz. A félelem hozott ide, de mi okozta a félelmet?

A Pengemester felnevetett, de semmi vidámság nem volt ebben a nevetésben.

– Éppen te kérdezed? Te, aki megölted apámat és anyámat, és aki számkivetettet csináltál belőlem? Gyűlölnöm kellene téged, Tenka. Egykor azt hittem, gyűlöllek is. De azután egyedül felmásztál ide, ebbe a toronyba, majd leültél hozzánk és beszélgettél velünk. – Chareos felmérte a férfit. Pontosan ugyanazokat a ruhákat viselte, mint azon az éjszakán sok évvel ezelőtt: fekete lovaglócsizmát, bőrnadrágot, és ezüsttel hímzett fekete selyeminget. – A rokonodnak neveztél – suttogta a Pengemester. – Tudod, ki vagyok?

– Már akkor tudtam, amikor először megláttalak ebben a toronyban – felelte Tenka. – A vér felismeri saját vérét.

– Meg kellett volna, hogy öljelek minden fájdalmamért! – sziszegte Chareos. – Tizenkét éves voltam, amikor elküldtek Dros Delnochból. Azon az éjszakán, amikor hordáid végül elözönlötték az utolsó falat. Elvittek az erődből, és a gothirok földjére kerültem. Apám utoljára még ezt mondta nekem: „Bosszulj meg fiam! És emlékezz a drenaiakra!" Anyám akkor már halott volt. És mi volt az oka? Hogy a hozzád hasonló alávaló korcsok rászabadították a barbár nadírokat a civilizáció utolsó bástyájára! Hogy mi volt a kiváltó oka a félelmemnek? Éppen te mered ezt kérdezni?

– És még mindig kérdezem – felelte a kán könnyedén. – Mert amit eddig mondtál, az olyan történet, amit már ismerek.

– A Bronzgróf leszármazottja vagy, és a drenaiak neveltek. Miként pusztíthattad el őket?

– Tényleg, miként? – merengett el Tenka. – Ha valóban ismernéd életem történetét, nem tennél fel ilyen kérdést. Amint azt te is tudod, tizennégy éves koromig a nadírok neveltek. Gondolod, hogy te voltál az egyetlen gyerek, akit fájdalom gyötört és szenvedett az elutasítástól? Gyűlöltem a drenai felemet. Azután pedig elküldtek, hogy a drenaiak között éljek, amint az anyám házassági szerződésében benne foglaltatott. Gondolod, hogy a drenaiak különböztek a nadíroktól? Nem, nekik én csak egy sztyeppi vadember voltam, olyasvalaki, akivel ingerkedhettek, és akit gyötörhettek. De megtanultam közöttük élni. És harcoltam értük. Egy volt az utam a Sárkánnyal, sőt még néhány barátra is szert tettem. Ám amikor Ceska, az őrült császár elhozta a rettegést az országra, az életem és a lelkem kockáztatásával segítettem a drenaiakon. Megfizettem az adósságomat. Elhoztam a nadírokat, hogy összezúzzam a császár seregét, és hagytam, hogy Rayvan és az apád létrehozzon egy új köztársaságot. Hogy miért foglaltam el Dros Delnochot évekkel később? Mert én voltam a kán! Mert felvirradt a nadírok napja! De ha még így is árulással vádolsz, akkor mi van veled? Miért nem engedelmeskedtél atyád parancsának? Miért nem tértél haza?

– Mi értelme lett volna? – ordította Chareos. – Hogy meghaljak? Mit értem volna vele?

– Szóval ettől félsz? – kérdezett vissza Tenka kán. – Féltél megpróbálni. Féltél, hogy kudarcot vallasz.

– Te csak ne merészelj ítélkezni felettem! – bömbölte a Pengemester. – Nem hagyom, hogy csak úgy faggasson egy gyilkos áruló!

Tenka kán széttárta a kezét.

– És kit árultam el, Chareos? Én voltam a nadírok kánja. Egyszer már megmentettem Drenait. Jó előre figyelmeztettem őket, hogy vissza fogok térni. De te... te elárultad apádat, és összes ősödet, visszamenőleg egészen Regnakig, a második Bronzgrófig, aki szinte a lehetetlennel dacolva tartotta Dros Delnochot. Drenai harcosok nemzedékei haltak meg szülőföldjük védelmében, de te nem. Nem, te beérnéd annyival, hogy elveszel egy ringyót, és hogy megnyerj egy kis csatát itt, Bel-azarnál.

Chareos kirántotta a kardját az ajtó reteszének helyéről és Tenka felé pördült.

– Hát így fizeted meg, hogy megmentettem a lelkedet? – kérdezte a kán szelíden. – Nem is olyan régen még a segítségemet kérted az éjszaka fenevadjai ellen.

A Pengemester leeresztette a kardját.

– Gyáva vagyok hát? – suttogta.

– A gyávaságnak sok formája létezik, Chareos. Az egyik ember egy szál karddal akár tucatnyi ellenséggel is szembeszáll, de nem mer az őt megbénító betegséggel harcolni. Van, aki mosolyogva néz farkasszemet a halállal, de mégis fél azoktól a nehéz évektől, melyek az életet jelentik. Gyáva vagy hát?

Chareos leült a mellvédre, és a kezében tartott kardra meredt.

– Sosem féltem egyetlen ellenségtől sem. De igen, gyáva vagyok. Nincs elég erőm, hogy visszatérjek Drenaiba... még mindig nincs.

– Megtaláltad a Tetovált Embert?

– Igen. Igen, megtaláltuk. És velünk tart... az utunkon.

– Úgy érzed, hogy ez a küldetés érdemtelen hozzád mérve? –érdeklődött a kán.

– Megpróbáljuk megmenteni egy disznótenyésztő lányát, akit nadírok raboltak el. Vajon lezuhan a nap az égről, ha nem járunk sikerrel?

Tenka felállt, és kezét Chareos vállára tette.

– Visszatértem Drenaiba, hogy megöljek egy eszelőst. Ehelyett egy barátra leltem, megtaláltam a szerelmet, és olyan otthont, amiről azt sem tudtam, hogy valaha elveszítettem. Az Árnyékok Hercegéből nagykán lettem, és olyan magasságokba repítettem a nadírokat, amiről nem is álmodtak. Úgyhogy addig ne ítélkezz a küldetésed felett, amíg a végére nem jártál! Emlékszel arra a másik éjszakára ebben a toronyban?

– Hogyan is felejthetném el? Megkímélted az életünket.

– Egy napon majd megtudod, hogy miért.

Chareos felébredt. A tűz elaludt, és a szobában hideg volt. Megborzongott és fázó testére húzta a takarót. Még mindig maga előtt látta a vágott, violaszínű szempárt, és érezte a vállát markoló ujjak erejét.

Kinyílt az ajtó, és Okas lépett be rajta. A férfi nesztelenül a Pengemester ágyához sétált, és leült rá.

– Pirkad – mondta az öreg. – Vár rátok a küldetés.

– Álmodtam, Okas.

– Én is. Gyékénnyel tömött ágyról, puha asszonyról.

– Én pedig Tenka kánról.

– Ő volt ott Bel-azarnál? – tudakolta a Tetovált Ember.

– Igen – ült fel Chareos. – Honnan tudod?

– Nem tudtam – pislogott Okas. – Azért kérdeztem.

– De miért kérdezted?

Az öreg egy pillanatig hallgatott.

– Van itt valami rejtély. Tenka kánt őse, Ulric mellé temették egy nagy kriptába. A fia, Jungir lezáratta, és ezer varázslatot olvastak rá, hogy soha ne tudják kinyitni.

– Mindezt én is tudom! – fortyant fel a Pengemester.

– Csakhogy nem tudsz mindent, mert különben megoldanád a rejtélyt. Tudomásom szerint a világban rejtőzködik a mágia; képes vagyok olvasni az emberek szívében. Ám Minden Dolgok Forrásának is megvannak a maga titkai: ezeket pedig nem tudom elolvasni. Tenka kán meghalt és eltemették... ezt tudjuk. Azt is tudjuk, hogy a fia gondoskodott róla, hogy senki se léphessen be a kriptába. És itt van a rejtély, Chareos: Tenka kán csontjait miért Bel-azarnál rejtették el?

– Ez lehetetlen! Szentségtörés lenne!

– Való igaz.

Chareos megrázta a fejét.

– A küldetésünknek semmi köze Tenka kánhoz. Még csak a közelébe sem megyünk Bel-azarnak.

– Biztos vagy te ebben?

– Az életemet tenném rá. Okas hallgatott.

7.

Csien-cü nem az a fajta ember volt, aki rajong az utazásokért. Nem szerette a sztyeppék porát, sem a kopár, lakhatatlan vidéket, de leginkább a lapos épületek, a városok bűze, és a nadírok alig titkolt ellenségessége taszította. Hao-cingben azt mondták, hogy a nadírok közeli rokonai a Középső Királyság népének. Csien-cü kételkedett ebben: a bőrszín, és a nyelv hasonlósága dacára el nem tudta képzelni, hogy népeik egy tőről fakadhatnának. Felidézte azt a logikus magyarázatot, miszerint az istenek először a nadírok teremtették meg, majd amikor ráébredtek, hogy milyen szörnyű hiányosságai vannak ennek a fajnak, megalkották a tökéletes népet, és a Középső Királyságot adták nekik. A gyűlöletes látogatás csak megerősítette ezt az elméletet. A nadírok a jelek szerint nem sok hajlandóságot mutattak a fürdésre, ruháikat pedig évszakonként egyszer ha kimosták... vagy inkább évtizedenként egyszer.

És micsoda egy ország volt ez! Bár csekély kísérettel utazott, ami nem is illett a legfőbb város nagykövetéhez, még így is nagy nehézségekbe ütközött, hogy szállást találjon negyvenkét szolgájának, tizenegy ágyasának és a császári testőrség hatvan tagjának. Kénytelen volt mindössze tizenhat szekérrel beérni, melyek az olyan szükséges felszereléseket szállították, mint a sátrak, az ágyak, az asztalok, a székek, a puha vászonlepedők, a hárfák, a fuvolák, a két zománcozott kád és az öt egészalakos tükör. Vett még további huszonöt ládát a személyes ingóságainak, melyekben a saját – tökéletesen alkalmatlan – utazóruhái kaptak helyet.

Csien-cü furcsának találta, hogy a császárnak bele kell egyeznie abba, hogy egyik lánya férjhez megy egy vademberhez, de a bölcs ember nem kérdőjelezi meg az istenek döntéseit. És ahogy azt az összes civilizált ember tudta, Csien-cü bölcsebb volt annál, mint amilyennek harminckét éve alapján gondolhatták volna.

A város előtt megrántotta lova zabláját, és felsóhajtott. Az épületek zöme csúf látványt nyújtott, a középen emelt palota pedig minden arroganciája dacára, szinte állati egyszerűségről árulkodott: híján volt az esztétikai szépségnek. Hat négyszögletes torony és lőréses mellvéd övezte. Sehol sem lengett egyetlen zászló sem. Csien-cü intett, hogy a szekerek álljanak meg, és elrendelte, hogy verjék fel a sátrát. Amint ezzel végeztek, felállítatta a tükreit, és előhozatta az egyik fürdőkádját. Komornái lemosták testéről az út porát, és testét illatos olajokkal dörzsölték be. Hosszú fekete haját gondosan beviaszkolták, és kifésülték homlokából, elefántcsont fésűkkel szorítva le. Ezután Csien-cü felöltötte aranyhímzéses kék selyemnadrágját, és aranyszíjú cipőjét. Inge a legfehérebb selyemből készült, efölé pedig lakkozott fa és bőr mellvért került, melyet aranysárkánnyal díszítettek. Hosszú, görbe kardját hátára szíjazták, a derekára kötött szaténövbe pedig két csillogó fahüvelyű tőr került. Csien-cü úgy rendelkezett, hogy hozzák elő a Jungir kánnak szánt ajándékokat: a tizenhét ládát, ami megegyezett a nadírok új királynéja éveinek számával. Csien-cü úgy gondolta, hogy végeredményben örömteli lesz ismét találkozni Maj-szinnal. A császár legifjabb törvényes leánya lélegzetelállítóan gyönyörű volt, és páratlan bájjal játszott a kilenchúrú hárfán.

A nagykövet nyeregbe szállt, és öt talpasból, valamint harmincnégy hordárból álló kíséretével elindult a palota felé.

Húsz katona fogadta őket, akiket egy tiszt vezetett; a férfi ezüst láncruhát viselt, és kurtán bólintott. Csien-cü teste megfeszült, mivel a bólintás hat hüvelykkel elmaradt attól, amennyit az udvariasság megkívánt. Felszegte fejét, és belenézett a tiszt szemébe... a csend pedig megsűrűsödött. Nem vallana jó modorra elsőként szólni, de Csien-cü érezte, hogy egyre bosszúsabb lesz.

– Na – csattant fel a tiszt elsőként. – Mit akarsz itt? Csien-cü hátrahőkölt, de visszafojtotta előtoluló mérgét.

Nem lenne helyes, ha a városban töltött első napján megölne egy embert.

– Csien-cü vagyok, a legfőbb császárnak Jungir kánhoz küldött nagykövete. A királyné születésnapjához illő ajándékokkal érkeztem. Légy oly szíves, és vezess királyi színe elé!

Ahogy azt Csien-cü várta, a férfi arckifejezése megváltozott, és a tiszt ismét meghajolt, ezúttal megadva a megfelelő tiszteletet. Majd egy parancsot vakkantott, mire mind a húsz embere megfordult.

– Kövess! – mondta a követnek.

A hatalmas kapun túl nem tágas udvar terült el, csupán folyosók labirintusa, mely gyorsan beleveszett a kaputól keletre kezdődő bokros kertbe. Jobbra istállók sora húzódott, mire Csien-cü leszállt a nyeregből, és hagyta, hogy hátasát elvezessék. A kis csapatot egy másik tiszt vette át; ez magasabb volt az előzőnél, ezüst mellvértet és sisakot hordott. Az előírt mértékig hajolt meg, majd rámosolygott Csienre.

– Üdvözletem, nagykövet! A felséges kán nem várta, hogy ilyen gyorsan visszatérsz.

– Talán nem ma van az évforduló napja? A férfi láthatóan zavarba jött.

– Kérlek, kövess!

Csien és kísérete alagutak és folyosók újabb szövevényes labirintusának vágott neki, mely egy széles előcsarnokra nyílt, és melyet ezüsttel megerősített, kétszárnyú, roppant tölgykapu zárt le.

A kapu előtt négy őr állt, akik oldalt léptek, ahogy a tiszt megindult feléjük, a szárnyak pedig feltárultak.

Odabent Csien meglepetten konstatálta, hogy a nagyterem egy óriási sátorra hajaz, a legfinomabb selyemből készült függönyökkel és drapériákkal. A csarnok túlsó felén, egy emelvényen a nagykán heverészett szaténhuzatú díványon. A követ belépett és mélyen meghajolt, a kötelező tíz szívdobbanásig maradva így.

A kán közelebb intette.

– Köszöntelek, nagykövet, micsoda váratlan öröm! – zengte a férfi mély és érces hangja. A kán felállt és lesétált az emelvényről. – Csak holnapra vártunk.

Csien felemelte a kezét, és tapsolt, mire a harmincnégy hordár előrelépett, és a ládákat sorban letették a kán elé, majd lehajtott fejjel, lesütött szemmel elhátráltak. Csien ismét meghajolt.

– Nagykán, eljöttem, és ajándékokat hoztam az Arany Királyság isteni nagyurától, hogy megünnepeljük házasságod első évét, és hogy megérdeklődjem őfelsége nevében, vajon Maj-szin továbbra is osztatlan örömöt okoz-e otthonodnak.

– Továbbra is – felelte Jungir kurtán. – És most a ládákat, ha kérhetném!

Csien nem erre a válaszra számított, de elrejtette megdöbbenését, és kinyitotta az első ezüstveretű ládát. Kiemelt belőle egy tetszetős, gyöngyökkel díszített ezüstszínű selyemköpönyeget, és a kán elé tartotta.

– Szép – jegyezte meg a kán. – Mindegyikben ruha van?

– Nem, nagykán – préselt ki magából egy mosolyt Csien. Kinyitotta a második ládát, melyet smaragdokkal raktak tele, akadt, amelyik akkora volt, mint egy férfi ökle.

– Ennek mennyi az értéke a ti földeteken, mondjuk lovakban és emberekben számítva? – tudakolta a kán.

– Ebből tízezer kopjást lehet hadban tartani egy teljes nyáron át – válaszolta Csien.

– Jó. Tetszenek. És a többi?

Volt láda, amelyik aranyat rejtett, mások parfümöket, fűszereket és különféle ruhadarabokot őriztek. A legutolsó láda váltotta ki a leghevesebb reakciót a nadír hadúrból. Mert ebből Csien egy vakítóan fényes szablyát emelt ki. A markolatvédő aranyból készült, és ékkövekkel rakták ki, míg magát a markolatot aranyszálakkal szőtték át. A markolatgomb köve tejfehér volt, és farkasfej formájúra faragták.

Jungir átvette a szablyát és megsuhintotta.

– Tökéletes – mondta csillogó szemekkel. – Az egyensúlya hihetetlenül jó, az éle pedig remek. Nagyon is elégedett vagyok. Add át köszönetemet a királyodnak! Mondd meg neki, hogy nem is tudtam arról, hogy országa ennyire gazdag! Mikor indulsz vissza... holnap?

– Amikor kívánod, nagykán.

– A holnapi nap lenne a megfelelő, mivel a tél már egyre közelít kikötőink felé, és nem szeretném, ha kényelmetlenül utaznál.

– Kedves tőled, hogy aggaszt az én kényelmem, de őfelsége arra kért, hogy látogassam meg a lányát, és adjam át neki szeretetéről és hódolatáról szóló üzenetét.

– Majd én átadom az üzenetet – felelte Jungir fennhéjázóan.

– És nem is kétlem, nagykán, hogy ezt nálam sokkal ügyesebben teszed meg, de királyom arra utasított, hogy keressem fel őt, és biztos vagyok benne, hogy te is egyetértesz azzal, miszerint az alattvalónak mindig engedelmeskednie kell hűbérura parancsának.

– Valóban, de attól tartok, ez most nem lehetséges. A királyné... déli palotámban tartózkodik. Az út két hónapig tart odáig. Biztosra veszem, hogy királyod megérti, hogy miért nem tudtad teljesíteni kívánságát.

– De megtehetem az utat, nagykán. Délnek indulok, és csak utána utazom haza. Természetesen csak akkor, ha beleegyezel.

Jungir arca elsötétült, de arckifejezése barátságos maradt.

– Ezt nem tanácsolnám, nagykövet. A sztyepp vidéke... veszedelmes a külvilágiak számára. Sok törzs továbbra is háborgatja... az idegeneket.

– Értem, felség. Még a Középső Királyságban is vannak banditák és zsiványok, akik nem engedelmeskednek a császár akaratának, de biztosra veszem, hogy katonáim elbírnak velük. És nagyra értékelem, hogy ennyire aggódsz egy szerény nagykövet biztonsága miatt.

Jungir enyhén elmosolyodott, és visszatért az emelvényére.

– Kijelölik a szállásodat, nagykövet, a kamarásom pedig ellát téged az utadhoz szükséges kalauzokkal és készletekkel. Most azonban várnak az államügyek.

Csien meghajolt, de nem túl mélyen, majd felegyenesedett.

– Nem tudom eléggé megköszönni azt az időt, amit rám szántál, felség. – Tíz helyett hét lépést hátrált csak, majd megfordult.

Amikor a kétszárnyú kapu bezárult mögötte, Jungir odafordult a mellette álló széles vállú harcoshoz.

– Egy hétig kalauzolod őket dél felé. Akkor támadás éri őket, amit senki sem él túl. Megértettél, Kubáj?

– Meg, felség.

– És gondoskodj róla, hogy ne mászkáljanak ide-oda a palotában. Nem akarom, hogy bárki is megemlítse a sárgaarcú szajhát.

– Kívánságod szerint, felséges kán.

A kamarás folyosók útvesztőjén át vezette el Csient három nagy, négyszög alakú, egymásba nyíló szobába. A nyugati falba vágott ablakok a bokros kert egy különösen csúf szeletére néztek. Az első szobában egy ágy, négy szék, egy asztal, és három lámpás kapott helyet. A másodikban csak egy keskeny ágy, és egyetlen lámpás volt, a harmadik pedig egy fémkáddal, három hordó vízzel és több vékony törülközővel büszkélkedett.

– Már-már túlságosan is fényűző – mondta Csien, és szemernyi gúny sem volt a hangjában. A kamarás halványan elmosolyodott, és távozott. Csien ekkor szolgájához, Osihoz fordult, az inas testű egykori rabszolgához, aki negyven éve szolgálta a követ családját. – Keresd meg a kémlelőnyílásokat! – utasította, az egyik alsóbbrendű kiatce nyelvjárást használva. Osi bólintott, és perceken át vizsgálódott a szobákban.

– Egyetlen sincs, nagyuram – jelentette végül.

– Hát sehol nem érnek véget a sértéseik? – fakadt ki Csien. – Azt akarják, hogy úgy érezzem, még ahhoz sem vagyok elég fontos, hogy kémkedjenek utánam?

– Ezek vademberek, nagyuram.

– Menj, és derítsd ki, hol helyezték el Szukájt és a többieket, majd küldd ide Szukájt!

– Máris, nagyuram! Vagy előbb inkább készítsem elő a fürdődet?

– Majd holnap fürdők. Nem merném azt állítani, hogy ezek a nadírok nem vizeltek bele a vizes hordókba. – Osi kuncogott, és kiment a szobából. Csien előhúzott egy vászonzsebkendőt a zsebéből, és leporolta az egyik széket. Mögötte a szobán egy sötét árny surrant keresztül, mire Csien megpördült, és előrántotta az ingujjába rejtett apró dobókést. A penge átsüvített a helyiségen, és a fekete patkánynak azonnal vége lett: szinte kettészelte a dobás.

Néhány perccel később, amikor a követ éppen az ablaknál állt, és a királyi kertnek csúfolt szürkészöld bozótost nézte, diszkréten kopogtattak az ajtón.

– Lépj be! – parancsolta.

Szukáj masírozott be a szobába, és meghajolt, amennyire csak lakkozott bőr mellvértje engedte. A tiszt vassisakját a melléhez szorította. Nem volt különösebben magas, sem félelmetes megjelenésű, de a hosszú, görbe csantanaj pengét úgy forgatta, hogy arról az egész Középső Királyságban ismert volt.

Tizenegy éve állt Csien szolgálatában, és ez alatt az idő alatt a követ egyszer sem látta úgy, hogy haja ne lett volna befonva, beolajozva és belakkozva. Most viszont kusza bozontként terült szét a vállán.

– Miért jöttél ide így? Úgy nézel ki, mint a legalantasabb pór – jegyezte meg Csien, továbbra is a kiatce dialektust használva.

– Bocsánatod kérem, nemes nagyúr – érkezett Szukáj felelete. – Éppen fürödni készültem. Nem gondoltam, hogy meg kívánod várni, míg megfelelően felöltözöm.

– Ebben igazad van, Szukáj. Viszont helytelen úgy fürdésre készülni, hogy előtte nem bizonyosodsz meg róla, vajon nincs-e szükségem rád. Mindenesetre a barbárok városában nehéz fenntartani a civilizált viselkedést. Ellenőriztetted a szobáitokat?

– Megtettem, nagyuram. Nincsenek rejtett folyosók, sem titkos hallgatózó csövek.

– Ez méltánytalanság!

– Sértő egy népség, nagyuram.

Osi lépett be nesztelenül, kétszer meghajolt, majd megpillantotta a döglött patkányt. Kihúzta belőle Csien kését, a tetemet pedig a farkánál fogva felemelte.

– Bolhás – jelentette ki, kartávolságra nyújtva a dögöt.

– Dobd ki az ablakon! – utasította Csien. – Ha itt hagynánk, még a végén felszolgálnák vacsorára! – Osi kihajította a patkányt a kertbe, és bement a hátsó szobába, hogy megtisztogassa a kést. A nagykövet visszafordult a harcoshoz. – Holnap elindulunk dél felé.

– Igen, nagyuram.

Csien habozott, és behunyta a szemét. Összpontosított, és megérezte a szobában lebegő szellem jelenlétét. Elmosolyodott, és arra gondolt, hogy annyira nem is vademberek ezek a nadírok. Ujjai táncot jártak az övén. Szukáj elértette az üzenetet, és kiatcéről gördülékenyen átváltott nadírra.

– A felséges kán ad az útra kalauzokat, uram?

– Természetesen ad. Nemes király ő, nemes vérvonalból. De szerintem nem kellene visszaélnünk a vendégszeretetével. Intézkedj, hogy húsz ember kivételével a testőrök kísérjék vissza a nőket és a szolgákat Kiatcéba... Osi kivételével. Üzenetet küldök az isteni császárnak, melyben beszámolok küldetésünk sikeréről, és Jungir kán kedves szavairól. A déli út túl kemény lenne a mi lányainknak.

– Igen, nagyuram.

– Csak egyetlen szekeret viszünk... a királynénak szánt ajándékokat. Az összes ingóságom visszatér Kiatcéba.

– A sátrad kivételével, nagyuram?

– Nem, az is megy. Csak a festékeimet és az ecseteimet viszem... ez minden. Talán látok néhány érdekes virágot útközben. – Úgy tűnt, mintha ujjaival egy porszemcsét söpörne le ingujjáról.

Szukáj meghajolt.

– Számos vörös szirmút láttam, uram.

– És még többet fogsz. – Szukáj arca megkeményedett.

– Megengeded, hogy írjak a családomnak, nagyuram?

– Hát persze. És most távozz! Pirkadatkor találkozunk. Amint a tiszt távozott, Osi visszatért a szobába, kezében Csien frissen megtisztított késével. A követ visszacsúsztatta a pengét az ingujjába rejtett olajozott tokba.

Osi a leporolt széket az ablakhoz vitte, ura pedig leült rá, láthatón elveszve gondolataiban. Elméjével a szobába tolakodott szellemre összpontosított, és megpillantott egy vézna, ráncos öregembert, akinek fakó szeme és menyétszerű arca volt. Az alak nem sokkal a magas mennyezet alatt lebegett. A nagykövet némán ült, amíg a megfigyelő el nem tűnt.

– Osi!

– Igen, nagyuram?

– Menj a konyhákba, és keress egy kis kenyeret! Haluk nem lesz, de keress olyan húst, ami nem teljesen romlott!

– Máris!

Csien karba fonta a kezét, és Maj-szinre gondolt. Számára ez a palota még a nyomorúságosnál is rosszabb lehetett. A követ a lány szépséges arcára összpontosított, és megpróbálta felvenni a kapcsolatot a lelkével, de csak kozmikus csend honolt mindenütt. Csien arra gondolt, hogy a lány talán túl messze van innen. Természete sötétebbik oldala viszont azt súgta, hogy nem.

A kamarás kopogtatott az ajtón, és tudatta vele, hogy Jungir nagyúr lakomát tart a tiszteletére, ami aznap este, holdfelkeltekor veszi kezdetét. Semmi akadálya nincs annak, hogy a követ úr magával hozza testőreinek vezérét, ha úgy kívánja. Csien meghajolt, és úgy kívánta.

Magában pedig azon töprengett, hogy vajon a vadak milyen újabb megalázást készítenek elő?

A nagycsarnokot megtöltötték a harcosok, akik a tucatnyi összetolt lócás asztalt ülték körül, így középen hatalmas, szabad négyszög támadt. Jungir kán, aki aranyszállal hímzett feszes fekete bőrtunikát viselt, a terem déli végében foglalt helyet, mögötte emelkedett a trónemelvény. Csien tőle jobbra ült, az ő jobbjára pedig Szukáj került, ki kényelmetlenül feszengett, és alig evett valamit. Jungir balján egy ráncos alak ült, akit a kán Sotzaként, az udvari sámánként mutatott be. Csien meghajtotta fejét a férfi felé.

– Már sokat hallottunk a nadír sámánok képességeiről.

– Akárcsak mi a kiatcei udvari mágusokéról – felelte Sotza. – Igaz az, hogy olyan apró aranygépezeteket készítenek, melyek a madarakat utánozva repülnek?

– Az isteni királynak három van belőle – válaszolta Csien. Sotza bólintott, de láthatóan nem győzték meg.

A lakoma hatalmas mennyiségű olyan hús elfogyasztásából állt, melyet Kiatcéban még az udvar kutyái sem ettek volna meg. A többségük már messze előrehaladt a rothadás útján. Hogy ezt valahogy elrejtsék, a vendégek fűszerrel szórták meg az ételt. Csien mértékkel evett, és még kevesebbet ivott. Mint megtudta, a nadírok által fogyasztott innivalót avas kecsketejből erjesztették.

– Ó, milyen okos! – jegyezte meg, és arra gondolt, hogy mennyire illik hozzájuk.

Az egybefolyó fogások között zsonglőrök és akrobaták szórakoztatták a vendégsereget. Nem voltak különösebben ügyesek, de azért Csien udvariasan megtapsolta őket.

– Már sokat hallottunk a kiatcék harci jártasságáról – szólalt meg váratlanul Jungir kán. – Testőrséged tisztje hajlandó megtisztelni minket egy bemutatóval?

– Mifélével? – tudakolta Csien.

– Kardforgatással.

– Tisztelettel mondom, felséges kán, hogy ez nem lehetséges. A harcos lelke részben a pengéjében nyugszik. Nem húzza hát elő, csak akkor, ha vért ont vele... ez pedig attól tartok nem szolgálna a hozzáértés bemutatását.

– Akkor engedd, hogy halálig küzdjön – mondta erre a kán.

– Attól tartok, nem értelek, felség. Ez valamiféle tréfa?

– Ilyesmivel sosem tréfálok, nagykövet. Én pusztán arra kérem az emberedet, hogy mutassa be nekünk a kiatcék tudását.

– Remélem, felséges kán, hogy szavaimat nem tekinted majd visszautasításnak, csupán arra kérlek, gondold át kérésedet. Nem jelent-e balszerencsét, ha valaki meghal a lakomán?

– Ez attól függ, ki hal meg – felelte a kán fagyosan.

– Rendben van, felség – szólt Csien, és Szukájhoz fordult. – A kán látni kívánja a kiatce tisztek harci jártasságát. Engedelmeskedj hát neki!

– Ahogy parancsolod – mondta Szukáj, aki felállt és átlendült az asztal felett. Nem volt magas ember, sem különösebben széles vállú. Arca lapos volt és széles, szeme sötét, arca borotvált, de vékony bajusz konyult le egészen az álláig. Előhúzta hosszú, görbe, kétkezes kardját, és várt; ujjait végighúzta a mellén. Csien megértette a feltett kérdést, és szinte alig tudta elrejteni a tekintetéből sugárzó büszkeséget. „Arra van szükség, hogy meghaljak?" Ezt kérdezte Szukáj, mire Csien kezével finoman megérintette lakkozott haját. Testőrtisztje megértette és bólintott.

Jungir kán rámutatott az egyik harcosra a terem túlsó végében.

– Mutasd meg vendégünknek, hogyan harcol egy nadír! – kiáltott oda, mire a férfi a négyszögbe ugrott.

– Bocsáss meg, felség! – szólalt meg ekkor Csien kifejezéstelen arccal.

– Mi az?

– Aligha tűnik tisztességesnek, hogy csak egyetlen ember álljon ki Szukájjal. Halálos sértésnek venné.

A kán arca elsötétült, és felemelte kezét. Erre csend támadt.

– Vendégünk, a Kiatce földjéről érkezett nagykövet azt mondta, hogy egyetlen nadír harcos nem jelent kihívást a bajnokának. – Erre haragos duruzsolás támadt, de a kán keze ismét meglendült, mire ismét csend lett. – Igaz lehet ez?

– Nem! – bömbölték a lakomázók.

– De azt is mondja, hogy a bajnoka megsértődik, ha csak egy ellenféllel kell kiállnia. És megsértenénk mi egy ilyen remek kiállású harcost? – Nem érkezett válasz, mert a nadírok arra vártak, hogy mit szól mindehhez a kánjuk. – Nem, mi nem sérthetjük meg a vendégeinket. Ezért te, Uláj, és te, Jet-zan, csatlakozzatok társatokhoz! – A két nadír harcos beugrott a négyszögbe. – Kezdődjék a harc! – rendelkezett jungir.

A nadírok körbefogták Szukáj mozdulatlan alakját – a férfi hatalmas kardját könnyedén a vállán nyugtatta. Az egyik nadír hirtelen megrohanta, társai pedig követték. Szukáj sarkon pördült, kardja ki- és lefelé sújtott, átszelve az első támadó szegycsontját és mellét. Majd megfordult, hárított egy szúrást, levágta a második kardforgató fejét, fél térdre rogyott és pengéjét belemártotta a harmadik férfi gyomrába.

Szukáj visszacsúsztatta a kétkezes kardot a hátán viselt tokba, és csípőre tett kézzel várakozott. A lábánál három tetem hevert, vérük megfestette a mozaikpadlót.

– Remek harcos – hasított Jungir kán hangja a csendbe.

– Nem különösebben, nagyuram – mondta Csien, elrejtve örömét. – Szerintem az utolsó döfés túl ernyedt volt. Egy negyedik ellenfél abban a pillanatban végezhetett volna vele.

Jungir kán nem szólt semmit, csak intett. Szolgák siettek a négyszögbe, az asztalokat pedig elhúzták, hogy a testeket kivonszolhassák a teremből. A vért fűrészporral szórták be.

A lakoma még egy órán át tartott, de Jungir nem szólt többet a Kiatce földjéről érkezett követhez.

Éjfél felé a lakomázók kezdtek szétszéledni. Csien is felállt, és meghajolt Jungir felé.

– Engedelmeddel, nagyuram. A kán bólintott.

– A jó szerencse kísérjen utadon!

– Biztosra veszem, hogy ha te kívánod, úgy is lesz – válaszolta Csien. – Köszönet a lakomáért. Az istenek hozzák rád mindazt az áldást, amit megérdemelsz!

Csien, nyomában Szukájjal, elhagyta a termet. A szobáihoz érve testőrkapitányához fordult.

– Bocsáss meg, amiért megsértettem a méltóságodat! Helytelen volt beleegyezni a kán kérésébe.

Szukáj mélyen meghajolt, és háromszor meghajtotta a fejét.

– Nincs szükség a bocsánatkérésre, nagyúr. Azért élek, hogy szolgáljalak.

Amikor Csien belépett a szobájába, kiderült, hogy Osi leszedte a nadír lepedőket az ágyról, és a derékaljat finom selyemszövettel és lúdtollal tömött takaróval terítette le. A szolga már] aludt az ágy lábánál.

Csien levetette ruháját, és gondosan összehajtogatta, ráhelyezve az ablaknál álló székre. Majd bemászott az ágyába, és a hátára feküdt, mindennél jobban vágyva egy forró, illatos fürdőre.

Osi állt fel az ágy lábánál.

– Kívánsz valamit, nagyuram?

– Köszönöm, semmit.

Osi ismét elhelyezkedett a padlón, Csien pedig az ablakon át i a fénylő csillagokat bámulta. Minden valószínűség szerint Maj-szin halott. Nem érzékelte lelkének melegségét. Többet nem hallja kacagását az égbolt alatt, többé nem fogja éneke beragyogni az éjszakát. De ebben nem lehetett tökéletesen biztos, így holnap meg kellene kezdenie utazását dél felé. Ám ha a királyné valóban halott, ő pedig eltávolodik a várostól, akkor – Csiennek nem volt kétsége efelől – csapatát támadás éri majd, és mindenkit lemészárolnak. Jungir kán nyilván nem kívánja, hogy a császár fülébe eljusson lányának halálhíre. Nem, Csien halálát majd rablókra vagy banditákra kenik, így a drága ajándékok még legalább egy éven át folyamatosan áramolnak majd.

De kell lennie valami módnak arra, hogy keresztülhúzza a kán számításait. A becsület ezt követelte.

Órákon át ébren feküdt, végül mosoly derengett fel az arcán.

Ekkor elaludt.

Annak ellenére, hogy közeledett a téli napforduló, kora tavaszi langymeleg uralkodott, amikor a küldetésre vállalkozók lelovagoltak az elnyúló dombokról abba a völgybe, ahol Kiall faluja állt. Az ifjút vegyes érzelmek marcangolták, amikor lepillantott a faépületekre, és az új karósáncra. Otthon volt, de mégsem volt otthon. Gyerekkorának minden álma ehhez a helyhez fűzte, ifjúságának szellemei még mindig ott játszódtak a nagyerdőben. Ismerte az ösvények összes kanyarulatát és letérését, minden titkos zugot, a kidőlt fákat és a rejtett barlangok helyét. A falu azonban megváltozott. Többé nem látszottak a leégett házak, és a település szélén tizenkét új épület állt. Tanait, a péket megölték a támadás során; házát és boltját feldúlták. A helyén most új pékség állt, és Kiall úgy érezte, mintha valaki izzó késsel piszkált volna bele az emlékeibe, szanaszét vágva és hasogatva a számára kedves képeket.

Chareos vezetésével a kicsiny csapat elindult a település felé, majd áthaladtak a félkész karósáncon, be a főtérre. Az emberek abbahagyták a munkát, hogy megbámulják a lovasokat, majd egy zöld gyapjútunikába öltözött magas, hájas férfi lépett elő, hogy megálljon előttük, izmos karját összefonva a melle előtt, dudorodó pocakját széles övvel szorította le.

– Mit akartok itt? – kérdezte mély és öntelt hangon. Chareos leszállt a nyeregből és odalépett hozzá.

– Menedéket keresünk éjszakára.

– Nos, itt nem látjuk szívesen az idegeneket.

Kiall nem bírta tovább, átemelte lábát a nyeregkápán, és leugrott a földre.

– Én nem vagyok idegen! – dühöngött. – De Bar nevére, te ki vagy? Nem ismerlek.

– Én se téged – felelte a férfi. – Közöljétek, mi dolgotok itt, vagy viseljétek a következményeket!

– Következményeket? – horkant fel Beltzer. – Miről beszél ez?

– A sikátorokban rejtőzködő íjászokról beszél, akik körülvettek minket – magyarázta Fynn.

– Ja – értette meg az óriás.

Chareos körülnézett, és ő is észrevette az íjászokat. Idegesnek és rémültnek tűntek, ujjaik remegtek a megfeszített íjhúron. A férfi tudta, hogy elég egyetlen véletlenül kilőtt vessző és a falu azon nyomban csatatérré válik.

– Nem nadrenek vagyunk – közölte higgadtan. – A portyázás éjszakáján jártam már itt, és akkor megpróbáltam segíteni az embereknek. Ez az ifjú pedig Kiall, aki a falutokból való.

– Nos, én nem ismerem őt, és nem hiszem, hogy törődnöm kellene vele – vágott vissza a férfi megvetően.

– Az én nevem Chareos. Legalábbis udvarias dolog lenne, ha megmondanád a tiédet.

– Nem kell udvariasnak lennem a hozzád hasonlókkal. Takarodjatok innen!

Chareos széttárta a kezét, és közelebb lépett. Bal kezével hirtelen belemarkolt a férfi tunikájába, és maga felé rántotta az alakot. Jobbja megvillant, benne a vadászkésével, melynek hegyét nekinyomta a férfi torkának.

– Irtózom a rossz modortól – mondta halkan. – És most parancsold meg az embereidnek, hogy engedjék le a fegyvereiket, vagy átvágom a torkodat!

A férfi nagyot nyelt, amitől tokája nekifeszült a késhegynek. Vékony vérpatak csordult le, vonalat húzva a tunikáján.

– Tegyétek... tegyétek le a fegyvereket! – suttogta a vezér.

– Hangosabban, bolond! – szisszentette Chareos, mire a férfi azt tette, amire kérték.

Az íjászok tétován engedelmeskedtek, de közelebb nyomultak és körbefogták a kis csapatot. Chareos, aki még mindig fogta a hájas férfit, odafordult a tömeghez.

– Hol van Paccus, a látnok? – kiáltotta, de senki nem felelt. Kiall lépett előre.

– Hát senki nem emlékszik rám? – kérdezte. – Mi ütött beléd, Ricka? És beléd, Anas? Én vagyok az... Kiall.

– Kiall? – ismételte egy magas, sovány férfi, himlőhelyes arccal. Közelebb lépett, és alaposan végigmérte az ifjú harcost. – Tényleg te vagy – mondta meglepetten. – De annyira másnak tűnsz! Miért jöttél vissza?

– Természetesen azért, hogy megtaláljam Ravennát.

– Miért? – tudakolta Anas. – Mostanra már valami nadír felesége... vagy még rosszabb.

Kiall elvörösödött.

– Bárhogy is, de meg fogom találni. És mi folyik itt? Ki ez az ember? És hol van Paccus?

Anas megvonta a vállát.

– A fosztogatás után egy rakás család úgy döntött, hogy északra költözik, hogy Talgithirhoz közelebb éljen. A faluba új családok költöztek. Ő itt Norral, jó ember és a vezetőnk. A karósánc az ő ötlete volt, akárcsak az íjak. A jövőben meg fogjuk védeni magunkat, Kiall. A nadrenek meglátják majd, hogy nem vagyunk könnyű célpont, amikor legközelebb a gothirok földjén járnak.

– És mi van Paccusszal?

– Három nappal ezelőtt meghalt.

Chareos közben tokjába csúsztatta a kését, és ellökte magától Norralt. Beltzer és a többiek is leszálltak a lóról. Kiall végignézett a sokaságon.

– Nem vagyunk martalócok – mondta nekik. – Én ebből a faluból származom, és a következő reggel elmegyünk, hogy felkutassuk a támadásban elrabolt asszonyokat. És visszahozzuk őket. A velem levő harcosokat talán nem ismeritek arcról, de már hallottatok róluk. Ő itt Chareos, a Pengemester, ez pedig Bárdos Beltzer. A sötét szakállú férfi Fynn, a hírneves íjász, mellette pedig barátja, Maggrig áll. Ők Bel-azar hősei, a barátaim. Az az ember pedig a tetováltak földjéről jött: ő követi majd a lelkek útját, ami elvezet minket ahhoz, hogy megmentsük népünket.

Anas szúrós tekintettel meredt Beltzerre.

– Ő lenne a híres csatabárdos?

– Igen, én vagyok az, kecskeagyú! – dörögte az óriás, és előrántotta fegyverét, a csillogó fejet Anas álla alá nyomva. – Talán látni akarsz még több bizonyítékot?

– Egyáltalán nem – lépett hátra a férfi. Norral Chareos mellé állt.

– Ezer bocsánat – suttogta. – Természetesen fogalmam sem volt erről. Kérlek, tekintsétek az otthonomat a sajátotoknak. Megtiszteltetésnek venném, ha az éjszakát a házamban töltenétek.

A Pengemester bólintott.

– Ez kedves tőled – mondta végül, kipréselve egy mosolyt. – Én is bocsánatkéréssel tartozom. Jó okod volt rá, hogy aggasszon hat fegyveres megjelenése, az elővigyázatosságod pedig dicséretre méltó.

Norral bólintott.

A feltálalt étel kiváló volt: a férfi két bájos, dundi lánya, Beah és Kara főzte. Az estét azonban Norral uralta, aki részletekbe menően ecsetelte jószerével érdektelen életét, melyet időnként megszakított, hogy elmondjon egy-egy anekdotát híres gothir államférfiakról, költőkről és nemesekről. Mindegyik történet ugyanúgy ért véget: a hírességek dicsérték Norral éleselméjűségét, okosságát, előrelátását és intelligenciáját.

Beltzer volt az első, aki felragadott egy kancsó bort, és kisétált a hűs éjszakába. Hamarosan követte őt Maggrig és Fynn. A Norralból valósággal ömlő szavak áradatától nem zavartatva, Okas összegömbölyödött a padlón, és elaludt.

Chareos és Kiall még éjfél után is egy asztalnál üldögéltek a kövér fölművessel, de mivel a férfi nyomát sem mutatta annak, hogy fáradna, a Pengemester színpadiasan ásított egyet.

– Meg kell köszönnöm ezt a roppant szórakoztató estét. De nem sokkal pirkadat után útra kelünk, és ha megbocsátasz nekem, most itt hagylak Kiall társaságában. Ő fiatalabb mindnyájunknál, és biztosra veszem, hogy sokat fog tanulni tőled.

Az unalomtól elfásult ifjú visszafojtotta dühét, és felkészült, hogy meghallgassa Norral újabb történetét. Csakhogy az utolsó bel-azari hős távozása után a falu vezetőjének már nem volt kedve tovább diskurálni a legénnyel. Kimentette magát és elvonult aludni.

Kiall felállt, és kisétált az éjszakába. Egyedül Beltzer volt már csak ébren, és a fiú leült mellé.

– A vén szélkelep kifogyott a történeteiből? – érdeklődött az óriás.

– Nem, a hallgatóságból fogyott ki.

– Az istenekre, nincs neki szüksége karósáncra! Elég lenne egy estére felkeresnie valamelyik nadren falut. A fosztogatók úgy elkerülnék ezt a helyet, mintha dögvész dúlna itt.

Kiall hallgatott, öklére támasztotta az állát, és szemügyre vette a környező házakat. Az ablakok lezárt spalettái mögül vékony arany fénypászmák szűrődtek ki.

– Mi bánt, fiú? – kérdezte Beltzer, és felhajtotta bora maradékát.

– Minden megváltozott – felelte. – Ez többé nem az otthonom.

– Minden változik, kivéve a hegyeket és az eget.

– De hát csak néhány hónap telt el! És most... Mintha Ravenna sosem létezett volna.

– Nem engedhetik meg maguknak, hogy hosszan gyászoljanak, Kiall. Nézz csak körül! Ez egy munkálkodó falu. A földet meg kell művelni, a magokat el kell vetni, és le kell aratni; az állatokat meg kell etetni, vizet kell nekik adni, gondozni kell őket. Ravenna már a tavalyi évjárat. Az istenekre, ember, mindannyian a tavalyi évjárat vagyunk!

– Nem kellene ennek így lennie – vitatkozott Kiall.

– Tévedsz, fiú. Ez az egyetlen út, ahogy lehet. – Felkapta az üres korsót, és a legény kezébe nyomta. – Mit látsz?

– Mit kellene látnom? Mindet megittad.

– Pontosan. A bor jó volt, de most már sehol sincs. Még rosszabb, hogy holnap lehugyozok vele egy fát, és akkor már senki sem tudja megmondani, hogy bor volt-e vagy víz.

– Nem a borról beszélünk: emberekről beszélünk. Ravennáról. –Nincs különbség. Meggyászolták... és most élnek tovább.

Nem sokkal pirkadat után Okas eltűnt a dombok között, hogy meglelje a lélek útját. Kiall elment, hogy felkeresse Ravenna húgát, és Jarel házában rá is akadt. A lány elmosolyodott, és beinvitálta, odabent férje az ablaknál ült, és a hegyeket nézte. Karyn töltött egy kupányi vizezett bort a fiúnak.

– Jó újra látni téged – mosolygott a lány, aki annyira hasonlított Ravennára, hogy Kiallnak elfacsarodott a szíve: ugyanazok a nagy szemek, és ugyanaz a csillogó fekete haj; mintha csak olajjal kenték volna be.

– És veled mi van? Hogy boldogulsz? – kérdezte.

– Az ősszel megszületik Jarel gyermeke.

– Gratulálok mindkettőtöknek.

Jarel elfordult az ablaktól. Erős felépítésű ifjú volt, fekete, sűrűn göndörödő hajjal, és mélyen ülő kék szempárral.

– Miért kell erőltetned ezt a dolgot? – tudakolta. – Miért üldözöd a halottakat?

– Mert ő nem halott – válaszolta Kiall.

– Majdhogynem az! – fortyant fel Jarel. – Bemocskolódott... neki befellegezett a civilizált emberek között.

– De nem nálam.

– Az örökös álmodozó. Gyakran beszélt rólad, Kiall. Gyakran kinevetett az ostoba ötleteid miatt. No, hát ide ne hozd vissza! Nem látjuk itt szívesen.

Kiall letette kupát az asztalra, és felállt; megcsóválta a fejét.

– Ezt csak egyszer mondom el neked, Jarel. Amikor majd visszahozom, és te egyetlen rossz szót is mondasz rá, megöllek.

– Te? – horkant fel a férfi. – Álmodozol, Kiall.

A legény odalépett, ahol Jarel állt vigyorogva, csípőre tett kézzel. Egy fejjel volt magasabb Kiallnál, és jóval többet nyomott. A fiú ökle belecsapódott a nagyobb férfi arcába, amitől az hátratántorodott. Vér spriccelt felhasadt ajkából, szeme tágra nyílt, majd harag parázslott fel benne. A tagbaszakadt ifjú előrelendült... de azonnal meg is torpant, amikor megpillantotta a hosszú vadászkést a másik kezében. Félelem lett rajta úrrá.

Kiall látta ezt és elmosolyodott.

– Ne felejtsd el, hogy mire figyelmeztettelek, Jarel! Vésd jól az eszedbe!

– Nem felejtem el – mondta a földműves –, de te is emlékezz arra, amit mondok: senki sem akarja, hogy az asszonyok visszakerüljenek. És mihez kezdesz majd velük? Építesz nekik egy új falut? Azok közül, akiknek a feleségét elrabolták, ketten már ismét megnősültek. Húsz másik család elköltözött, senki sem tudja, hova. Mihez kezdenek az elraboltak, ha visszajönnek? Senkit sem érdekelnek többé.

– Engem igen. Engem nagyon is érdekelnek. – Karynhoz fordult. – Köszönet a vendéglátásért. – A lány nem szólt semmit, amikor a fiú tokjába csúsztatta kését, és kisétált a napfénybe.

8.

Okas lótuszülésben ült egy terebélyes szilfa alatt, és a lenti falura összpontosított. Látása elhomályosult, az épületek egybemosódtak, és elenyésztek, akár a köd, ha napfény éri. Most már nem uralt semmit, és az idő többé nem bírt jelentőséggel. Látta a vidéken feltornyosuló jéghegyeket, amint a csúcsokról leszakadva megtöltik a mélyedéseket. A századok során át a jég lassan, habozva megadta magát és hosszú szárú fű nőtt a helyén. Hatalmas teremtmények cammogtak át a völgyvidéken: irdatlan tagjaik új fák kérgét súrolták és törték le a friss hajtásokat. Teltek-múltak a korok, és a fű egyre nőtt. Az éles vonalú dombokat simára gyalulták az idő szelei. Az első tölgyfa gyökeret vert a déli dombon, megkötve a talajt. Madarak rajzottak a fa ágai között. Az ürülékükben levő magvakból újabb fák nőttek ki, és Okas hamarosan már egy fiatal erdőt látott, amint beborította a dombokat.

Az első embercsoport nyugatról érkezett, bőrökbe és szőrmébe öltözve, csont- és kőfegyverekkel felfegyverezve. A patak mellett vertek tábort, a nagy jávorszarvasokra vadásztak, majd továbbmentek.

Mások követték őket, és egy verőfényes napon egy ifjú mászta meg a dombokat fiatal nővel az oldalán. Rámutatott a vidékre, és kezével úgy tett, mintha átölelné a hegyeket. Hosszú, lejtős tetejű házat épített, melyen nem volt kémény: a tető háromszögének gerincébe két lyukat vágtak, és Okas látta, hogy füst gomolyog rajtuk keresztül, amikor lehullt az első hó. Az évek során más utazók is letelepedtek a közelben, és a fiatalember, aki a vezérük lett, megöregedett.

Ekkor egy vad törzs érkezett a völgybe, és leölt mindenkit, aki ott élt. Egy időre birtokba vették a házakat, de azután, mint minden nomád, ők is továbbvonultak. A házak szétrohadtak és széthulltak, hogy a földet táplálják; fű nőtte be alapjaikat.

Okas nézte, mint suhannak el a századok, végtelen türelemmel várakozott, az idő múlását a csillagok mozgásából ítélve meg. Végül megpillantotta a közelmúlt ismerős épületeit, és lelke közelebb húzódott a faluhoz. Kiallra összpontosított, és érezte, hogy valami vonzza a nyugati oldalon álló egyik kis ház felé. Ott láthatta egy fiú születését, láthatta a fáradt anya arcára ülő büszke mosolyt, láthatta a boldogságot Kiall apjának szemében, amint vigyázva felemelte fiát.

Okas ellazult, és hagyta, hogy látása szétáramoljon. Látta, amint Kiall anyja belehal a lázba, amikor fia járni kezdett, látta, amint az apja megsérül egy zuhanásban, és belehal az elfertőződött seb okozta üszkösödésbe. Nézte a fiút, akit idegenek neveltek fel, és látta, amint felnő. Majd megpillantotta a fekete hajú lányt, Ravennát.

Végül eljutott a fosztogatásig, amikor a fénylő kardú és csillogó kopjájú nadrenek bedübörögtek a faluba.

Okas eltépte tekintetét a mészárlásról, és megvárta, amíg a martalócok elhurcolták foglyaikat a dombok közé, ahol a láncokkal és béklyókkal megpakolt szekerek várakoztak.

Száz mérföldön át követte őket egy sánccal körülvett városkáig, de itt a látomás szertefoszlott.

Kinyitotta a szemét, és nagyot nyújtózott, elnyomva egy nyögést, amikor a csípője felett ínszalagjai recsegni-ropogni kezdtek. Hideg szél simított végig a bőrén, és halálos fáradtság telepedett rá.

De volt még egy repülés, amit meg kellett tennie. A hívás még mindig erős volt, így hagyta, hogy rákapcsolódjon: lelke kiszállt a testéből, és gyorsan szárnyalni kezdett a sztyeppék felé. Ebből a magasságból a hegyek gyönyörűek voltak, hóval borítva és fellegekkel koronázva. Lelke a legmagasabb csúcs felé zuhant, majd áthaladt rajta, lefelé, sötét mélyébe. Végül megérkezett egy barlangüregbe, ahol fáklyák égtek a falakon, és aprócska tűz előtt egy öregember ült. Okas alaposabban is szemügyre vette. Inas nyakában oroszlánfogakból álló nyakláncot viselt, vékony fehér szakálla pedig nem tűnt megfoghatóbbnak, mint a fa füstje. Amikor a férfi sötét szeme kinyílt, és végigmérte Okast, a Tetovált Ember fájdalmat látott benne, és olyan mély szomorúságot, hogy kis híján sírva fakadt.

– Üdvözöllek, fivérem! – mondta Aszta kán. Majd a nadír sámán megborzongott, és felkiáltott.

– Miként segíthetnék? – tudakolta Okas. – Mit tesznek veled?

– Legyilkolják a gyermekeimet, és nem tehetsz semmit. Hamarosan ellenem indulnak, akkor lesz szükségem a segítségedre. A démonok szárnyra kelnek, és az erőm nem elegendő ahhoz, hogy visszarepítsem őket a vermükbe. Veled együtt azonban van esélyem.

– Akkor hát itt leszek, fivérem... és segítséget hozok. Aszta kán bólintott.

– A szellemmé válókat.

– Igen.

– Eljönnek, ha arra kéred őket?

– Szerintem megteszik.

– Leírhatatlan lidércnyomásokkal néznek majd szembe. A démonok megérzik majd félelmüket, és valósággá változtatják azt.

– Jönni fognak.

– Miért teszed ezt meg értem? – tudakolta Aszta kán. – Tudod, hogy mire vágyom. Hiszen mindent tudsz.

– Nem mindent. Egyetlen ember sem tud mindent.

Aszta felkiáltott, és a földre bukott. Okas némán ült, és megvárta, amíg a vén sámán ismét felül, és letörli arcáról a könnyeit.

– Most a kicsinyeket gyilkolják, nem tudom kirekeszteni a szenvedésüket.

– Ne is kívánd! Jöjj elő, és fogd meg a kezem!

Aszta kán lelke kirepült törékeny testéből – ebben az alakjában erősebbnek, fiatalabbnak látszott. Okas megfogta kinyújtott kezét, és hagyta, hogy saját ereje áramoljon a sámánba.

– Miért? – kérdezte Aszta ismét. – Miért teszed ezt értem?

– Talán nem érted teszem.

– Akkor kiért? Tenkáért? Ő nem volt az urad.

– Elég annyi, hogy megteszem. És most vissza kell térnem a testembe. Amikor szükséged lesz rám, itt leszek.

Kiall haragja hamar lelohadt. Miközben a küldetésre indulók az erdő szélén vártak Okasra, az ifjú leült Chareos mellé, és kieresztette a dühét.

A Pengemester közbevágott.

– Gyere velem! – mondta élesen, majd felállt, s elindult a fák közé, hallótávolságon kívülre kerülve a többiektől. Amint odaért, Kiallhoz fordult, sötét szeme dühtől csillogott, arca elszántságot sugárzott. – Ne pazarold rám önigazoló mérgedet, fiú! Nincs rá szükségem. Amikor a haramiák idejöttek, te... és az összes többi falusi... nem tett semmit. Hát persze, hogy azt gondolják, hogy nem akarják visszakapni az elraboltakat. És miért? Mert az olyan lenne, mintha tükörbe néznének, és ott meglátnák saját gyávaságukat. Mindennap ezzel a tükörrel kellene együtt élniük. Valahányszor elmennének egy egykori fogoly mellett, saját fogyatékosságukat látnák. Úgyhogy kímélj meg a nyavalygásodtól!

– Miért vagy ilyen mérges? – kérdezte Kiall. – El is magyarázhattad volna nekem.

– Elmagyarázni...? – Chareos hátravetette a fejét, és az égre meredt. Egy darabig hallgatott, és az ifjú ekkor döbbent rá, hogy a másik igyekszik megőrizni a hidegvérét. Végül a Pengemester leült, és intett Kiallnak, hogy kövesse példáját. A legény engedelmeskedett. – Nincs időm mindent elmagyarázni, Kiall –kezdte az idősebb férfi türelmesen – és nem is vagyok rá hajlandó. Mindig is hittem abban, hogy az embernek saját magának kellene gondolkodnia. Ha másokra támaszkodik gondolatai és céljai kapcsán, akkor az agya üres, haszontalan dologgá válik. Hogy miért vagyok mérges? No, lássuk csak! Mit gondolsz, a nadrenek honnan tudták, melyik falura kell lecsapniuk, oda, ahol vonzó fiatal nők élnek?

– Nem tudom.

– Akkor gondolkozz, a fene beléd!

– Lovasokat küldetek ki felderítőnek? – kockáztatta meg Kiall.

– Hát persze. És hogy lehetett volna még?

– Odafigyeltek azokra a kalmárokra, kereskedőkre és házalókra, akik áthaladtak efféle falvakon?

– Jó! És mit gondolsz, mire figyeltek oda?

– A hírekre – felelte a legény. – De nem értem, hova vezet mindez.

– Akkor adj nekem időt! Honnan tudja az egyik falu, hogy mi történik a másikban?

– Kalmárok, utazók, költők... mind viszik a híreket. Apám azt mondta, hogy ez az egyik módja a kereskedés ösztönzésének. Az emberek a kalmárok szekerei köré gyűlnek, hogy meghallgassák a legfrissebb híreszteléseket.

– Pontosan. És miféle híresztelést visz majd innen tovább a következő kereskedő?

Kiall elvörösödött, és nagyot nyelt.

– Elmondja majd Bel-azar hőseinek meséjét, akik Ravenna után kutatnak – suttogta.

– És ki fog hallani ezekről a hősökről? – tudakolta Chareos, és szeme összeszűkült, szája pedig vékony vonallá préselődött.

– A nadrenek – vallotta be Kiall. – Sajnálom. Nem gondolkoztam.

– Nem, nem gondolkoztál! – dühöngött Chareos. – Hallottam a földművessel folytatott vitádról, és hogy késsel fenyegetted. Vésd az eszedbe, Kiall, amit mondok! Amit mi teszünk, az könnyű. Fogd már fel! Ez könnyű. Amit a falusiak tesznek, az nehéz. Reménykednek az esőben, és imádkoznak azért, hogy a magvak kihajtsanak, hogy elég napsütés érje őket, hogy le lehessen aratni a terményt, soha nem tudva közben, hogy az aszály, az éhezés, vagy a fosztogatók nem vetnek-e véget az életüknek, vagy nem ragadják-e el a szeretteiket. Soha ne kérj arra, hogy magyarázzak el valamit! Használd a fejed!

Fynn tört át a bokrok között.

– Okas visszajött. Azt mondja, hogy százmérföldnyi út vár ránk, többnyire nehéz terepen. Visszaküldtem Maggrigot, hogy vásároljon útravalót. Itt minden rendben, Pengemester?

– Igen, és köszönöm, Fynn. Azonnal indulunk, amint Maggrig visszajött, és szedjük a sátorfánkat. Nem bírnék ki még egy éjszakát azzal a kenetteljes kullanccsal.

– Gondolj csak bele, Pengemester! Ma éjjel azzal szórakoztatja majd a falusiakat, hogy miként halmoztad el bókokkal. Az eljövendő időkben úgy emlékeznek majd rád, mint Chareosra, a nagy Norral barátjára.

– Ebben valószínűleg van igazság – kuncogott Chareos. Áttörtetett a bokrokon oda, ahol Okas üldögélt némán Beltzer mellett. Az öregember rettenetesen fáradtnak tűnt.

– Szeretnél pihenni egy kicsit? – tudakolta tőle Chareos.

– Nincs pihenő. Hosszú út vár ránk. Majd alszom ma éjjel. Jó négyórányi lovaglásra innen dél felé van egy pihenőhely.

– Él még a lány? – kérdezte a Pengemester. Kiall mögéje lépett.

– Még élt, amikor az erődvárosba vitték – mondta Okas. – Ennél többet nem láttam, túl nagy a távolság. És nincs róla semmi másom, csak Kiall iránta érzett szerelme. És ez nem elég. Ha ismertem volna, bárhol megtalálnám.

– Meddig tart majd az utazás?

– Talán három hétig. Talán egy hónapig. Nehéz a terep, és óvatosan kell haladnunk. Nadír törzsek, törvényen kívüliek, Farkasfejűek, nadrenek. És... egyéb veszélyek.

– Miféle egyéb veszélyek? – szólt közbe Beltzer.

– Démonok – felelte Okas, mire az óriás az óvó szarv jelét rajzolta a homlokára és a mellére. Fynn hasonlóképpen cselekedett.

– Miért a démonok? – kérdezte Chareos. – Mi köze a varázslatnak ehhez a küldetéshez?

Okas vállat vont, és a földre bámult, majd köröket kezdett rajzolgatni a porba.

Chareos letérdelt mellé.

– Mondd el, barátom! Miért a démonok?

A Tetovált Ember felnézett, és tekintete belemélyedt a Pengemester sötét szemébe.

– Arra kértél, hogy segítsek neked. És segítek is. Mi van akkor, ha arra kérlek, hogy te is segíts nekem?

– A barátom vagy – felelte a férfi habozás nélkül. – Ha szükséged van rám... vagy bármelyikünkre... csak kérned kell. Démonok vadásznak rád?

– Nem rám. De van egy öregember... Jungir kán ellensége. Ő egyedül él egy hegy mélyén, messze innen. Ő az, aki segítséget kér. És ha egyedül megyek, meghalok. Mégis mennem kell.

– Akkor veled tartok – jelentette ki Chareos.

– És én is – visszhangozta Beltzer, hatalmas mancsával rácsapva Okas vállára.

A Tetovált Ember bólintott, majd folytatta a vonalak rajzolgatását a porban. Többet nem mondott, így Chareos magára hagyta.

Kiall lépett a Pengemester mellé.

– Beszélnem kell veled – közölte, és otthagyta a többieket. Chareos követte őt egy terebélyes szilfa árnyékába. – Miként segít ez nekünk abban, hogy megtaláljuk Ravennát? – kérdezte az ifjú.

– Sehogy sem segít, Kiall. Meg is halhatunk közben.

– Akkor miért? A semmiért jöttünk ilyen messzire? – háborgott a legény.

– A barátság nem éppen semmi. Az az öregember meghalna nélkülünk. Kevés erény létezik ebben a világban, fiú, de a barátság olyasvalami, amit nagyra tartok. De ha olyan okot akarsz, aminek semmi köze a becsülethez, akkor töprengj el ezen: milyen esélyünk van arra, hogy megtaláljuk Ravennát Okas nélkül? – Chareos vállon ragadta Kiallt. – Nincs választásom, barátom. Egyáltalán nincs.

A legény bólintott.

– Én is megyek.

Maggrig tért vissza az élelmiszerkészlettel: szárított hússal, zabbal, sóval és kiszárított mézből, meg kurkumagyökérből készült gyógyteával. A küldetésre indulók elindultak dél felé: Okas és Chareos lovagolt elöl, mögöttük pedig Kiall, Beltzer és Maggrig haladt. Fynn előrevágtatott, fosztogatók és törvényen kívüliek nyomai után kutatva.

Kiall felzárkózott Maggrig mellé.

– A gondolat, hogy démonokkal harcoljak, megrémít – vallotta be.

– Engem is – ismerte el a vadász. – Egyszer láttam egy Eggyéforrt felpüffedt hulláját, amikor Új-Gulgothirban jártunk. Jó tíz láb magas farkasember volt... Ananais, a drenai hős ölte meg a Ceska elleni háborúban évtizedekkel ezelőtt. De a démonok mások. Fynn egyik barátját évekkel ezelőtt ezek ölték meg, legalábbis ő ezt mondta. Álmában vadásztak rá, és a férfi kiáltozva ébredt fel. Az egyik éjjel újra kiáltozott, de már nem ébredt fel. Semmi nyom nem volt a testén.

Kiall megborzongott.

Beltzer lassított, hogy beérjék.

– A nadír sámánok idézik meg ezeket a teremtményeket –mondta. – Egyszer ismertem egy embert, aki túlélte a velük való találkozást. Kirabolt egy nadír szentélyt, majd jöttek az álmok. Egy sötét erdőben vadásztak rá; nem voltak fegyverei és a fenevadak minden éjjel egyre közelebb értek hozzá.

– És mit csinált? – tudakolta Maggrig.

– Elutazott a Harmincak templomába Mashrapur mellé. Ott átadta nekik a kegytárgyat, amit ellopott... azt hiszem, egy kupa volt az. Majd két harcospap odaült mellé, amikor elaludt. Ismét álmodott az erdőről, de ezúttal vele voltak a papok is, ezüstpáncélba öltözötten és olyan kardokkal, melyek a lámpásoknál is fényesebben ragyogtak. Legyőzték a démonokat, és elvitték a férfi lelkét a nadír sámánhoz, aki a szörnyetegeket küldte. Beleegyeztek, hogy visszajuttatják a serleget, és az álmoknak vége szakadt.

– Szerencsés ember volt – jegyezte meg Maggrig.

– Nem igazán. Nem sokkal később belehalt egy kocsmai szajha miatt kitört verekedésbe.

Beltzer előreugratta lovát, és követte Chareost és Okast felfelé egy kis rézsűn.

Előttük hosszú völgy terült el, azon túl pedig egy látszólag kopár, szélsöpörte vidék: a Nadír-sztyeppék.

Tanaki felkelt az ágyból, kinyújtózott, és az ablakhoz lépett, kitárta a spalettákat, és kibámult az üres térre.

Mögötte mozgás támadt, mire a nő megfordult és rámosolygott a jövevényre.

– Az udvariasság azt követelné, hogy bejelentsd az érkezésedet, Harokas – mondta a sólyomarcú orgyilkosnak.

A férfi vállat vont.

– Az én munkámban aligha – vigyorodott el szélesen a férfi.

– Még hetekig nem vártalak. Mondd, hogy csak azért lovagoltál éjjel-nappal, hogy legeltethesd a szemed szépséges testemen.

– Bár mondhatnám, hercegnő! De olyan híreket hoztam, melyek érdekelni fognak. Egy csapat férfi lovagol erre, azzal a céllal, hogy kiszabadítsák az egyik rabnőt. Valószínű, hogy az életed veszélybe kerül.

– Hányan vannak?

– Hatan.

A nő kacagott.

– Szerinted tartanom kellene hat embertől? Valószínűleg egy jobb napon egymagam elbánok ennyivel.

– Ezek különleges emberek, hercegnő. Pengemester Chareos vezeti őket. Köztük van Bárdos Beltzer is... valamint két legendás íjász, Fynn és Maggrig.

– Bel-azar hősei? Miért érdekli őket egy parasztlány?

– Valóban, miért?

– Hol hallottál erről?

– Az egyik faluban hencegtek vállalt feladatukkal. Az egész környék teli van a történetükkel.

– Csakhogy van még valami, amit nem mondtál el – mondta a nő, és a mosoly árnyéka derengett fel az arcán.

– Most sem tévedsz, hercegnő – tárta ölelésre karját a férfi. A nő odalépett hozzá, és megcsókolta, majd elhúzódott tőle.

– Később. Előbb mesélj el mindent!

– Ó, nem! – kapta fel Tanakit a földről, és vitte be a terem hátsó részét elfoglaló négyszögletes hálószobába.

Több mint egy órán át szeretkeztek, végül a férfi a hátára hengeredett, és behunyta a szemét.

– És most mesélj! – könyökölt fel a nő, és nézett Harokasra.

– Tudod, hogy olyan ember vagyok, aki ha szerelmes lesz valakibe, akkor az csak te lehetsz, hercegnő. Erős vagy, intelligens, bátor és gyors észjárású. És az ágyban...

– Igen, igen. Én is bókolok neked. De a történetet mondd!

– És azt is csodálom, hogy annyira céltudatos vagy. – A nő arca erre elsötétült. – Jól van, jól – mosolygott a férfi. – A gróf megbízott Chareos megölésével.

– És szeretnéd, hogy én tegyem meg helyetted?

– Hát, már kezdek öregedni és fáradok.

– Ezt észrevettem – ült fel Tanaki. – És más munkám van a számodra.

– Miért járt itt Cudáj? – érdeklődött a férfi, mire a nő visszafordult felé, és azon mélázott, hogy vajon az orgyilkos szemében őszinte aggodalom tükröződik-e. Arra a döntésre jutott, hogy nem, így csak vállat vont, és felkelt.

– Hogy lehet az, hogy mindenről értesülsz, Harokas? Látnok vagy netán?

– Nem, csak hallgatózom. És amikor Jungir kán hadvezére keresztüllovagol a sztyeppén, tudom, hogy nem azért teszi, hogy eddze magát.

– Azért jött, hogy nőket vegyen, ez minden.

– Most te vagy az, aki eltitkolsz valamit. Szeretnéd holtan látni, hercegnő?

– Nem! – robbant ki Tanakiból élesen.

– Ahogy óhajtod. De ő gyűlöl téged... tudsz erről?

– Azt mondja, hogy szeret.

Harokas felmordult, és legördült az ágyról.

– Még csak a szó jelentésével sem lehet tisztában.

– És te igen? – bújt bele tunikájába a nő.

– Néha azt hiszem, hogy igen. Mihez fogsz kezdeni Chareosszal?

– Még ma kiküldöm a lovasokat.

– A legjobbakat küldd, hercegnő!

– Bel-azar hősei a hét végére meghalnak. – Harokas elmélázott.

– Talán.

Kopár kinézete dacára a sztyeppékre vezető vidék nyüzsgött az élettől, és Kiall azon vette észre magát, hogy lenyűgözik a világ csodái. Egész életét a völgyben élte le, és ismerte az őzek, meg a vadjuhok szokásait, de idekint ritka szép teremtmények éltek, melyek viselkedése egyszerre volt rejtélyes és komikus.

Utazásuk tizennegyedik napján messze maguk fölött nagy madarakat pillantott meg, hosszú, háromszögletű szárnyakkal, amint hol köröket rajzoltak az égre, hol lebuktak. Felismerte bennük a keselyűket (bár ezt a fajtát még nem látta), és előrelovagolt Fynnhez, aki jó fél mérfölddel előzte meg a többieket.

Fynn megrántotta a kantárt, és bevárta az ifjút.

– Van valami gond? – kérdezte a vadász.

– Nincs. Csak azokat a keselyűket nézem. Ez azt jelenti, hogy ott valami haldoklik?

– Nem a halálról van szó – mosolyodott el Fynn. – Hanem az életről. Azért köröznek, hogy párt találjanak. Nézd meg őket alaposabban, és láthatod, hogy a hímek a nőstények körül repkednek! Fokozatosan egyre inkább egymás tükörképei lesznek.

A keselyűk lélegzetelállító bemutatót tartottak, ahogy ide-oda suhantak és köröztek.

– Micsoda szépség ilyen rút teremtményektől – suttogta Kiall.

– Miért lennének rútak? – kérdezte Fynn. – Mert döghúson élnek? Ők tisztítják meg a földet, Kiall. Sok tekintetben ők őrzik meg gyönyörűnek.

– Miért télen párosodnak? A hideg nem jelent veszélyt a tojásokra?

– Nem – felelte Fynn. – Amikor a nőstény költ, két hónapig ül a tojásokon. Miután a fiókák kikeltek, még négy hónapig eteti őket. Ez hosszú időszak a madaraknál.

A kis csoport továbblovagolt, a hegyekből leszakadó patakokon kelve át, melyek megduzzadtak a hóolvadástól. Fynn kifogott három nagy pisztrángot, és a tizenhatodik napon megsütötte őket vacsorára. Kézzel kapta ki őket a vízből, ami lenyűgözte Kiallt. A vadász azonban csak a fejét rázta.

– Nem nagy kunszt, Kiall. Nekik is most jött el a párosodás időszaka. A sekély vízben vajatokat keresnek, ahol lerakhatják ikráikat. Ott nem moccannak, és ha az ember elég gyors, és biztos kezű, ujjaival ráfoghat az oldalukra, és kikaphatja őket a vízből.

Ahogy teltek-múltak a napok, az élet egyre több jelével találkoztak: a sekély tavakon búbos vöcskök és szárcsák úsztak; a kócsagok vidám násztáncukat járták, botlábukon ugrándoztak, hogy felhívják magukra a nőstények figyelmét; nagy fekete kányák buktak le, zúdultak a föld felé, vagy suhantak el egymás mellett a levegőben.

Okas egyre jobban begubózott; gyakran behunyt szemmel lovagolt, elveszve gondolataiban. Egyszer majdnem leesett a nyeregből, de Beltzer még időben elkapta.

A tizenhetedik nap délutánján Okas pónijával Chareos mellé rúgtatott.

– Rejtekhelyet kell találnunk.

– Miért? Közeleg az ellenség?

– Igen, ők is, de ez az éj a démonok éjjele lesz.

Chareos bólintott, és odalovagolt Fynnhez. A vadász elvágtatott nyugat felé, ahol égbetörő sziklafalak emelkedtek ki a hófoltokkal borított talajból. Alkonyatra a kis csapat letáborozott az egyik domboldal öblös barlangjában.

Néma csendben ettek, miközben körülülték az apró, pislákoló tüzet. Okas megtiltotta, hogy húst egyenek, és most lehorgasztott fejjel, csukott szemmel ült. Végül felkapta a fejét, és Chareosra nézett.

– A mai éjszaka nagyon veszedelmes lesz – mondta szelíden. – Az ellenetek törő erők gonoszsága roppant nagy, rosszindulatuk hatalmas. Számtalan ember halálával táplálták őket.

– Mondd meg, hogy hívják az öreget, akit védenünk kell! – kérte a Pengemester. Izzadtság gyöngyözött az arcán, és bőrén érezte az éjszaka hűs leheletét. A kardforgatót figyelő Kiall látta, hogy fél. Beltzer is hallgatott, kerek szeme feszülten tapadt Okasra.

– Aszta kánnak hívják, és sok éven át volt Tenka kán, a Farkasok Urának sámánja. Amikor Tenka... meghalt... elhagyta a törzset, és végül a Hold-hegységbe utazott. Tenka fia, Jungir és az ő sámánja úgy határozott, hogy Asztának ideje meghalnia. Aszta negyven vérrokonát áldozták fel, hogy táplálják a szellemeket, és gyengítsék a kánt. Ma éjjel a démonok szárnyra kelnek.

– Miért jelent ő ekkora fenyegetést Jungirra? – érdeklődött Fynn.

– Olyan titkot tud, amiről Jungir nem akarja, hogy kitudódjon. Ugyanis Jungir kán gyilkolta meg az apját.

– Ez minden? – tudakolta Beltzer.

– Egyáltalán nem – vallotta be Okas –, de ez minden, amit biztosan tudok.

– Legyőzhetjük ezeket a démonokat? – kérdezte az óriás. – A bárdom beléjük tud vágni?

– Be fogunk lépni a világukba. Igen, azon a helyen meghalhatnak. De nagyon nagy a hatalmuk. Erős vagy, kövér Beltzer, de ahova mi utazunk, ott nem a test ereje, hanem a szív ereje a fontos. Az a hit és a csodák helye, a lélek helye.

– Hogyan jutunk oda? – kérdezte Fynn.

– Te nem mész oda – felelte Okas. – Kettőtöknek itt kell maradnia, hogy őrizzétek azoknak a testi valóját, akik szárnyra kelnek. Te vagy erre a legalkalmasabb ember, Fynn.

Kiall egyre gyengébben lélegzett, és úgy érezte, mintha a szíve ketrecbe zárt lepkeként verdesne. De nem mondott semmit.

– Én megyek – jelentette ki Chareos –, akárcsak Beltzer. – Maggrigra nézett, majd Kiallra. A szőke vadász rámosolygott a fiúra, és érzékelte a rettegését.

– Én veletek tartok – jelentette ki Maggrig.

– Nem – szólt Okas. – Te is itt maradsz. Az ellenség rábukkant a nyomainkra, és ma éjjel eljönnek. Itt van szükség az íjásztudományodra.

– Akkor – kérdezte Kiall remegő hangon –, nekem kell mennem?

– Szó sincs szó róla, hogy kell – felelte Okas, és halványan elmosolyodott. – Ez a szellemmé válók feladata. Talán elég lesz a győzelemhez Beltzer, Chareos és jómagam is.

– Én... én is megyek. Én kezdeményeztem ezt a küldetést, és ott a helyem, ahol veszélyek lesnek ránk.

Chareos vállon veregette.

– Jól beszéltél, Kiall.

– Maradj a közelemben, fiú – mondta a legénynek Beltzer, és megmarkolta a bárdját. – Majd én épségben hazajuttatlak.

– Itt az idő! – szólt Okas. – Fynn, amikor elmentünk, oltsd el a tüzet, és figyeld az ösvényeket! Ha szerencsénk van, pirkadatra itt leszünk. – Felállt, és három társát a barlang mélyére vezette, ahol kört alkotva leültek. Okas kántálni kezdett, amit a többiek nem értettek. A kántálást hallgató Kiall egyszer csak azt vette észre magán, hogy szédül. Csillagok úsztak el a szeme előtt, és száguldó folyók dübörgése töltötte meg a fülét. Majd rászakadt a sötétség, olyan teljes sötétség, hogy minden érzékszerve cserbenhagyta.

Fellobbanó láng térítette öntudatra, és a többiekkel együtt egy másik barlangban találta magát, ahol szintén tűz égett. Egy öregember teste hevert ott, láthatóan aludt. A férfi lelke kiemelkedett a mozdulatlan testből, és odalépett hozzájuk.

Aszta kán egy szót sem szólt, csak némán meghajolt Okas felé. A Tetovált Ember letérdelt, és nagy kört rajzolt a barlang talajának porába, majd felállt, megfogta a sámán kezét, és a kor közepére vezette. A kán ott leült, míg Chareos, Beltzer, Kiall és Okas körbefogták. A falakról fekete füst gomolygott fel, körülölelve a férfiakat. Beltzer megemelte bárdját, Chareos és Kiall pedig előhúzták szablyáikat. A füstből sziszegés csapott fel.

Okas ismét kántálni kezdett, és Aszta kán is csatlakozott hozzá. A körben fehér fény ragyogott fel, és csillanva verődött vissza a pengékről.

A füst kettévált, és egy fekete páncélba öltözött sudár alak bukkant fel. Sötét, szárnyas sisakot viselt, leeresztett rostéllyal, és kezét karba fonta a mellén, majd így szólt:

– Ideje meghalnod, Aszta kán.

Fynn letérdelt eltávozott társai csendes teste mellé, és némán bámulta azokat. Majd felkapta íját, és a barlang szájához sietett, ahol Maggrig is csatlakozott hozzá.

Egy darabig mindketten hallgatásba burkolózva ültek, a fák motozó ágain megcsillanó holdfényt bámulva.

– Van valami? – suttogta Maggrig. Fynn megvonta a vállát.

– Tiéd a bal oldali ösvény, én figyelem a jobbat. De ne távolodj el nagyon a barlang szájától!

A szőke vadász bólintott, és elmosolyodott. íja húrjára fektetett egy vesszőt, és gyors léptekkel elhagyta a menedéket, majd eltűnt a bokrok között. Fynn behunyt szemmel várt néhány percet, a sötétségre hangolva hallását. Az éjszaka számos hangot szült, amit elrejtett a szél sustorgása, és a levelek sziszegő neszezése. Kinyitotta a szemét, és komótosan végigpásztázta az ösvényt. Elégedetten a látottakkal, végül kisuhant a holdfénybe, és jobbra tartott. Számos rejtekhely mutatkozott, de Fynn-nek olyan terepre volt szüksége, amiből mészárszéket tud kialakítani. Az íj nem számított jó éjszakai fegyvernek. A holdfényben nehéz volt megítélni a távolságokat, és egy jól védhető pozíció halálcsapdának is bizonyulhatott, hacsak nem volt másik, biztonságos kivezető útja.

Leguggolt egy bokorcsoport mögé, és megpróbálta megtalálni Maggrigot. Sehol sem látta a szőke vadászt, mire elmosolyodott. Végre tanult valamit! Eltelt egy óra... majd még egy.

Fynn lehunyta a szemét, és az éjszakai neszekre összpontosított, kiszűrte azokat, és belefolyt a vidék ritmusába, keresve a disszonanciát. Nem észlelt semmit, s ez aggasztotta. Okas ritkán tévedett, és ha azt mondta, hogy az ellenség közel jár, akkor az ellenség közel járt. Fynn megnyalta az ajkát, érezte, hogy a szíve gyorsabban kezd verni. Ha nem látja, és nem hallja őket, akkor két lehetőség maradt: vagy Okas tévedett, vagy a rájuk vadászok éppen olyan képzettek, mint ők. Fynn a földhöz lapult, és a barlang szája felé pillantott. Semmiféle mozgást nem észlelt. A sziklafalra meredt, periférikus látását is felhasználva. De semmi. Csak sziklák, fű, és sötét, imitt-amott növő bokrok.

Fynn ellazult, felhúzta íját, és vesszőt fektetett a húrra. Ha az ellenségeik képzettek, akkor lehet, hogy meglátták őt és Maggrigot, amint elhagyják a barlangot. A Maggrigot fenyegető veszélytől szinte pánikba esett, hogy aztán könyörtelenül elfojtsa ezt az érzést. Ha valóban meglátták őket, akkor most olyan helyet keresnek, ahonnan végezhetnek velük. Fynn azonban gondosan választotta meg útvonalát, és jó pozíciót választott. Jobbját sziklatömbök védték, és előtte, meg tőle balra nyílt a mészárszéknek választott hely. Mögötte keskeny ösvény húzódott, mely közvetlenül a sziklafalhoz vezetett vissza. A vadász hasra feküdt, és a könyökén tolta magát előre, míg a bokrok teljesen el nem takarták. Ezzel elvesztette a bal oldali, gyilkolásra szánt terepet, de tudta, hogy ellenségei többé nem láthatják meg.

Ez badarság – gondolta magában. Senki nincs itt. Csak az árnyékok rémítgetnek. Gondolkozz, ember, gondolkozz! Beleképzelte magát a vadászok helyébe. Megpillantottad a zsákmányt. Mihez kezdesz azután? Rá kell venned, hogy felkínálja magát a gyilkos lövésre. De hogyan? Adj neki egy célpontot! Engedd, hogy meglásson! Fynn megkockáztatott egy pillantást az előtte, és jobbra elterülő nyílt terepre. Igen, én odarendelnék egy embert, hogy arra menjen. Ami azt jelentené, hogy fel kellene emelkednem, hogy célba vegyem. Tekintete visszavillant a mögötte elterülő bozótosra. Az orgyilkos csak két helyen várakozhatott: vagy a göcsörtös, vaskos és ezüstös törzsű bükkfánál, vagy a barlang szájához vezetiő kerek sziklatömb mögött. Vagy egyszerre mindkettőnél? Fynnt kiverte a verejték.

Az egyetlen lehetséges utat a visszavonulás jelentette. Az ellenségnél volt minden előny. De ha feladja a terepet, az annyit jelent, hogy visszamenekül a barlanghoz, amit viszont csak nyílt terepen érhet el. De még ha el is jut a sziklafalhoz, akkor is csapdába esik odabent. Maggrig pedig szorult helyzetbe kerül idekint. Vigyázva a földre fektette az íját, és szájához emelte kezét, összenyomva két hüvelykjét, majd az éji bagoly mély hangú huhogását hallatta négyszer.

Elölről felhangzott a borz morgó hörgése.

Maggrig még mindig biztonságban van, és még ennél is jobb, hogy tud a veszélyről, és kiszúrta az egyik ellenséges vadászt.

Fynn visszabukott a bokrok mögé, és kúszni kezdett hátrafelé, egy hangot sem adva.

Az előtte elterülő nyílt terepre egy íjas férfi lépett ki. Ahhoz, hogy Fynn célba vegye, fel kellett volna állnia. Az alak a rejtekhelye felé tartott, mire Fynn vett egy nagy levegőt, és felállt, megfeszítve az íj húrját. Majd hirtelen megperdült. A háta mögötti sziklatömb mögül, jó húsz lépéssel odébb egy másik támadó emelkedett fel. Fynn kilőtte a vesszőt, ami belefúródott a fickó koponyájába, majd a földre vetette magát. Két nyíl süvített el ott, ahol az imént állt. Fynn talpra szökkent, és kirohant rejtekhelyéről, bokrokat és sziklákat ugrálva át, és bevetődött egy kidőlt fa mögé. Innen jól láthatta annak a férfinak a tetemét, akit megölt.

A játék most már inkább a szája íze szerint alakult. Ellenfelei kiváló adottságról tettek tanúbizonyságot, és öntelten bíztak képességeikben. Mostanra azonban egyikük meghalt, és a többiek már idegesek lehetnek. Fynn ismét hasra vetette magát, és elkúszott a fától, újabb vesszőt fektetve a húrra.

A vadászoknak most már szemből kell támadniuk. Vagy mégis oldalvást jönnek? Azt látták, hogy Fynn jobbkezes, így jobbról kellene érkezniük, mert azzal nyerhetnének egy töredék másodpercet, ami alatt megölhetik. A vadász jobbra csavarta testét, és várt.

A kidőlt fán egy hosszú lándzsát szorongató harcos vetődött át, Fynn pedig mellbe lőtte. A férfi megtántorodott, balról pedig újabb támadó érkezett. Fynn elhajította íját, odébb gördült, és késsel a kezében felpattant. Elpördült a döfésre lendülő lándzsa elől, pengéjét pedig belemártotta támadója gyomrába. Magához szorította a haldoklót, és tekintete végigsiklott a bozótoson. Nem látott senkit. Szitkozódva elengedte a tetemet, és az íjához ugrott. Amikor felegyenesedett, megpillantotta a talpra szökkenő másik íjászt. Fynn halott volt, és ezt ő is tudta...

A Maggrig által kilőtt vessző vállon találta a férfit, aki felüvöltött, és kilőtte nyilát, de az Fynntől balra repült el. A fekete szakállú vadász máris beleveszett a bokrok sűrűjébe.

– A barlangba, Fynn! – kiáltotta Maggrig, megszegve minden szabályt. Fynn megfordult, és látta, hogy három férfi rohan át a nyílt terepen. Utánuk küldött egy vesszőt, de túl nagy volt a távolság, és lövése túl magasra és szélesre sikerült. Eldobta az íját, előrántotta kését, és utánuk vetette magát.

De azok már eltűntek a barlangban, és Fynn tudta, hogy elkésett.

– Álljatok szilárdan, vagy mindnyájunknak vége – mondta Okas. Kiall vett egy mély levegőt, és a gomolygó füstöt nézte.

Az szertefoszlott, és mögüle előbukkant egy kietlen hegy csillogó vidéke, ahol sudár, levéltelen, csontvázszerű fák álltak. Hat pikkelyes lényt látott: hatalmas pofájukban tűhegyes fogak sorakoztak. Karjukat kinyújtva, cammogva indultak meg felé, mire Kiall hátrahőkölt a rémülettől. A lényeknek nem volt sem keze, sem mancsa. Ott, ahol karjuk végződött, felpuffadt arcok néztek rá, a fagyos húsban éles fogak csattantak és kaffogtak. Mindegyik démon magasabb volt hét lábnál, és úgy tűnt, hogy szarvtüskés bőrűkön nem tud áthatolni Kiall karcsú szablyája. A fiú jobbra pillantott, bátorítást remélve Chareostól.

De ott nem állt senki.

Az egyedül maradt Kiall balra nézett. Egy nyitott ajtót látott, melyen túl tavaszi virágokkal telehintett zöld mező burjánzott.

Gyerekek játszadoztak a mezőn, kacajuk pedig átszűrődött a hívogató ajtón.

A fogak csattogására visszaperdült. A démonok egyre közelebb értek. Csak át kell futnia az ajtón, és biztonságban lesz.

„Álljatok szilárdan, vagy mindnyájunknak vége" – hallotta meg Okas hangját emlékezetének termeiben.

Ravennára gondolt. Ha itt meghal, senki nem fogja megmenteni a lányt. Egy hangot hallott az ajtó felől.

– Gyorsan, Kiall, fuss! Itt biztonságban leszel! – Megkockáztatott egy pillantást, és megpillantotta anyját, amint neki integet, kedves arcán mosoly ül.

– Nem tehetem! – kiáltotta. Felemelte kardját, az ajtó pedig elenyészett... és a démonok már ott is voltak.

Beltzer meglepetten pislogott. Fogalma sem volt, hova tűntek a többiek, csak azt tudta, hogy egymaga áll szemben hat fegyveressel. Azok fekete páncélt viseltek, és hosszúkardot fogtak. Semmi démoni nem volt bennük, ahogy arra vártak, hogy támadjanak; arcuk zord volt ugyan, de emberi.

Az óriás csak most vette észre, hogy milyen súlyos a kezében tartott bárd, így letámasztotta a fegyver fejét a földre. Lepillantott a kezére, és látta, hogy az megráncosodott, és sötétbarna májfoltok borítják. A karja vézna lett, és vékony, lába csupa csont és löttyedt izom. Hűvös szél simított végig a hátán, mire lassan megfordult és szemügyre vette a mögötte elterülő vidéket. A táj meredeken emelkedett egy toronymagas heggyé, ahol üde patakok csobogtak, és a nap valósággal ragyogott.

– Menj vissza a hegyre! – mondta az egyik harcos. – Nem akarunk megölni egy olyan öregembert, aki még a fejszéjét sem bírja megemelni. Menj vissza!

– Chareos? – suttogta Beltzer. Megnyalta ínyét: nem maradtak fogai, és rettenetes fáradtság telepedett rá.

– A hegyen ismét fiatal leszel – mondta a harcos. – Akkor majd szembenézhetsz velünk! Most lépj hátra, és megérzed majd a tagjaidba költöző erőt!

Beltzer hátrált egy lépést. És valóban: érezte, hogy izmai gyorsabban mozdulnak, és látása is kitisztult kissé. Csak annyit kell tennie, hogy visszatér a hegyre, és ott elég erőre tesz szert, hogy szembeszálljon ezekkel a harcosokkal.

„Álljatok szilárdan, vagy mindnyájunknak vége" – hallotta meg Okas hangját emlékezetének termeiben.

Beltzer minden erejére szükség volt ahhoz, hogy megemelje csatabárdját. Végignézett a zord harcosokon.

– Gyertek hát! – mondta. – Mert én nem megyek tovább.

– Bolond! – sziszegte a legelöl álló harcos. – Gondolod, hogy ellenállhatsz nekünk? Egy szempillantás alatt megölhetünk. Miért nem leszel újra erős, és adsz nekünk egy remek küzdelmet?

– Egész nap a szádat jártatod? – bömbölte Beltzer. – Remek küzdelmet akartok? Akkor gyerünk, fiúk, szolgáljátok meg a béreteket!

A harcosok zárták soraikat, és rohamra lendültek. Beltzer dacosan felordított. Bárdja hirtelen ismét könnyű lett a kezében, tagjai ismét erőtől duzzadtak, fegyvere pedig belehasított és belevágott az ellen soraiba. Kardjaik sebeket ejtettek rajta, de egyetlen mély szúrást sem kapott, ami lelassította volna. Néhány másodpercen belül a harcosoknak végük lett, testük pedig eltűnt. Beltzer visszanézett a hegyre. Az mostanra eltűnt, és helyén mély, tátongó vermet látott, mely elveszett a föld zsigereiben. Az óriás megállt, háttal neki.

Várta az újabb ellenfeleket.

Chareos ismét Bel-azar árnyékos falán állt. A hegy lejtőjén holdfény folyt végig, és megcsillant a völgy füvén. A sötétben lakozók elindultak felfelé a lépcsőn, és most nem volt ott Tenka kán, hogy segítsen.

– Erre – szólalt meg egy lágy női hang, és amikor a férfi megfordult, megpillantotta a másik lépcsősort, mely levezetett a völgybe. A nő kilépett a holdfénybe, szépségétől elállt Chareos lélegzete.

– Tura? Magasságos egek, te vagy az, Tura?

– Én vagyok, szerelmem. Nem tudom elviselni, hogy lássalak meghalni. Gyere velem!

– Nem tehetem. Segítenem kell a barátaimnak.

– Miféle barátoknak, Chareos? Egyedül vagy, ők elhagytak téged. Gyere velem! Én szeretlek; mindig is szerettelek. Micsoda bolond voltam, Chareos, de ismét minden rendben lesz! Ismét szép lesz minden.

A férfi felnyögött, és lelke sóvárgott a nő után. Hatalmas karmos mancs szaggatta szilánkokra a lépcsőfeljáró ajtaját.

– Gyere gyorsan! – kiáltotta a nő.

– Nem! – ordította Chareos. Előreszökkent, és kardját beledöfte a bestia eltátott szájába, keresztül a csontokon, fel egészen az agyba.

– Segítség! – Chareos megpördült, és azt látta, hogy egy másik lény szökken elő a nő mögötti lépcsőről, és behurcolja a sötétségbe.

„Álljatok szilárdan, vagy mindnyájunknak vége" – hallotta meg Okas hangját emlékezetének termeiben.

Kínjában felordított, de maradt, ahol volt. Két másik lény vetette rá magát, oldalra ugrott, és az elsőt egy szívdöféssel ölte meg, míg a másikat a nyakára mért nagyívű vágással.

Ekkor kacagás ütötte meg a fülét, és látta, hogy a nő szinte elvész a lépcsőfeljárónál álló szörnyeteg ölelésében. Az asszony Chareos felé fordította arcát; halottfehér volt, szeme kimeredt, keskeny szembogara akár egy macskáé. Lassan felemelte a lábát, és végigsimította vele a démon combját.

– Sosem voltál valami nagy férfi. Mit gondolsz, miért kellett nekem annyi szerető?

A Pengemester hátat fordított neki, de a nő tovább gúnyolódott rajta.

– Mindegyikükkel háltam, Chareos. Fynn-nel is, Beltzerrel is. Az összes barátoddal. Mindegyiküknek elmondtam, hogy milyen vagy. Elmondtam nekik, hogy sírtál az első éjszakán, amikor szeretkeztünk... ezen mind nevettek.

– Hagyj békén!

Újabb bestia tört át az ajtón, de Chareos lebukott suhogó mancsa alá, és szablyájával belevágott a hasába. A lény visszahátrált a sötétségbe.

A nő hangja most közelebbről hallatszott, de ezúttal gyengéd szavakat suttogott.

– Azért mondtam ezt, hogy fájjon – susogta. – Sajnálom... annyira sajnálom. – Még közelebb jött, mire Chareos ellépett tőle. – Bármit tettem is – folytatta az asszony –, minden rettenetes gazságom dacára, te soha nem bántottál. Sosem tudtál bántani. – Meglendült a karja, Chareos szablyája pedig átmetszette a torkát. A nő feje lebucskázott a padlóra, teste pedig lerogyott mellé. Az apró, görbe kés kihullott a kezéből.

– Nem – mondta a Pengemester –, tényleg soha nem tudtam bántani Turát. De te nem Tura voltál.

Kiall szúrta-vágta a körülötte rajzó szörnyeket. Az agyaras fejekben végződő mancsok feltépték bőrét, és elöntötte testét a kín, de kardja még mindig olyan erővel döfködött, hogy távol tudta tartani őket. De megcsúszott, és elesett, mire a démonok fölé tornyosultak. Ekkor egy feketébe öltözött harcos, két rövidkarddal a kezében ugrott hozzá, és állt meg fölötte, elűzve a démonokat. Kiall talpra kászálódott és a harcost nézte. A férfi lélegzetelállító ügyességgel küzdött: úgy pörgött és forgott, akár egy táncos, de mégis minden egyes mozdulatával beletéptek csillanó pengéi a szörnyetegekbe. Az utolsó bestia is elpusztult, a férfi pedig odasétált Kiallhoz, és elmosolyodott.

– Jól harcoltál – mondta az ember, a legény pedig belenézett a vágott, violaszín szempárba, és a kemény, könyörtelen arcba.

– Ki vagy te? – kérdezte.

– Aszta kán barátja.

Sötétség rontott Kiallra, mire a fiú pislogott... A tűz előtt állt a barlangban. Okas és Aszta egymás mellett üldögéltek, míg Beltzer és Chareos őrt állt felettük.

– Ismét jönni fognak? – tudakolta az óriás.

– Nem tudom – felelte Okas fáradtan.

– Nem jönnek – mondta Aszta kán csillogó szemmel. – És most eljött az idő, hogy ellenségeim megtapasztalják az én hatalmamat. – Lehunyta a szemét... és eltűnt.

Háromszáz mérfölddel odább Sotza felüvöltött. A mély transzba süllyedt tizenkét tanítvány közül az első hátrahanyatlott, amikor mellkasa felrepedt, és a szíve szétrobbant. Sotza megpróbált kirohanni a teremből, de az összes ajtót eltorlaszolta valami köd, ami olyan volt, akár az acél. Az tanítványok egymás után, némán haltak meg, míg csak a sámán maradt.

A ködből egy alak bontakozott ki, mire Sotza hátrálni kezdett.

– Kímélj meg, hatalmas Aszta! – esdekelt. – A kán parancsára cselekedtem. Kímélj meg, és segítek neked elpusztítani őt!

– Ehhez nincs szükségem a segítségedre – mondta Aszta és közelebb siklott a remegő sámánhoz. A kán szellemkeze meglendült, ujjai hosszú karmokká görbültek és belemélyedtek Sotza mellébe. Rettentő fájdalom fogta marokra a sámán szívét, az megpróbált felkiáltani... de halott volt, mielőtt a hang kiszökhetett volna a száján.

9.

Beltzer ébredt fel elsőként. A teste sajgott, mire nyújtózkodni kezdett. Ebben a pillanatban látta meg a barlangba berontó támadókat. Térdre gördült, és felemelte bárdját. A tűz már kialudt, és gyér volt a fény. Beltzer csatakiáltást harsogott, felpattant és rohamra lendült. Két férfi rontott rá, míg a harmadik lebukott, és elrohant a csatabárdos mellett. Beltzer ügyet sem vetett rá, ehelyett fegyverével lesújtott az első támadóra. Egy kard döfte át a zekéjét, nem sokkal kerülve el a csípőjét. Kitépte a bárdot az elzuhanó harcosból, és visszakezes vágást mért a második férfi bordáira: a fejsze feje átszelte a tüdőt is. Ezután megperdült, készen arra, hogy fogadja a hátulról érkező támadást. A harmadik férfi azonban halott volt – Chareos végzett vele.

Fynn rohant be a barlangba, kezében késsel. Megtorpant, amikor megpillantotta a tetemek felett álló Beltzert és Chareost.

– Na, ti aztán szép. kis őrszemnek bizonyultatok – jegyezte meg az óriás.

Fynn visszalökte kését az oldalán lógó tokba.

– Hármat megöltünk, és megsebesítettünk egy negyediket, de ezek megkerültek minket.

– Mennyien vannak még odakint? – törölte le a vért a pengéjéről Chareos.

– Nem tudom – felelte Fynn.

– Tudd meg! – mondta a Pengemester, mire a vadász bólintott, sarkon fordult, és kirohant a barlangból.

Beltzer leült és vihogni kezdett.

– Emlékezetes éjszaka, Pengemester, nem igaz?

– Az – bólintott Chareos oda sem figyelve, és odafordult, ahol Okas és Kiall aludt. Letérdelt, és megrázta a fiú vállát.

Az ifjú kinyitotta a szemét, és összerezzent.

– Ó! – suttogta. – Biztonságban vagyunk?

– Ismét a barlangban vagyunk – felelte Chareos. – Hogy mennyire biztonságos, majd kiderül. Jó munkát végeztél odaát.

– Honnan tudod? – érdeklődött Kiall.

– Élsz – válaszolta egyszerűen a férfi.

– Nem kellene kimennünk, hogy segítsünk Fynn-nek és Maggrignak? – tudakolta Beltzer.

– Nem. A kinti játék az övék. Mi csak akadályoznánk őket.

Chareos előszedte tűzszerszámát a málhájából, kiszedte a hamut a tűzből, és tüzet rakott. A három férfi körülülte a lángokat, élvezve a meleget. Odakintről üvöltés harsant, mire Kiall felugrott.

– Ez Fynn vagy Maggrig is lehetett – mondta.

– Lehetett – bólintott Beltzer. – Mit szólnátok egy kis ennivalóhoz?

– Jó ötlet jelentette ki – Chareos, és a legényhez fordult. – Készíts zabkását! A gyomrom már kezdi azt gondolni, hogy átvágták a torkomat.

– Mi lesz Fynn-nel? – kérdezte Kiall.

– Majd eszik, amikor megjött – vigyorgott az óriás.

Az ifjú odament a málhákhoz, és felkapta a bőrzsákot, melyben a zab volt, majd Okasra pillantott.

– Még mindig alszik.

– Kétlem – felelte Chareos.

A három bajtárs némán ült, amíg a kása bugyogni nem kezdett, és meg nem keményedett a tűz fölé aggatott rézkondérban. A pirkadat előtti gyér szürke fény derengett fel az égen, amikor Kiall két fatányérra kimerte az ennivalót.

– Nem eszel? – tudakolta Beltzer, amikor a legény ismét leült.

– Nem. Elment az étvágyam – felelte az ifjú, és tekintete a véres tetemekre villant. – Hogy tudsz evésre gondolni, amikor ilyen büdös van?

Az óriás megvonta a vállát.

– Ez is csak hús, fiú, meg zsigerek és belek.

Fynn nem sokkal később belépett a barlang száján, és leült a földre véreres és fáradt szemekkel. Maggrig néhány perccel utána érkezett. Mindketten némán láttak neki az evésnek.

– Nos? – tudakolta Chareos, amikor végeztek a reggelivel.

– Még négyen voltak.

– Mindet elkaptátok? – tudakolta Beltzer.

– Igen, de nagyon szoros volt. Képzettek voltak, nagyon képzettek. És most mihez kezdünk?

– Megvárjuk Okast – felelte Chareos. – Jobb lenne, ha pihennétek. – Fynn bólintott, és a barlang egyik távolabbi sarkába sétált, majd szikár alakját beburkolta a takarójába, fejét megtámasztva a nyergén.

– Majdnem elkaptak minket – mondta Maggrig. – Legalább az egyikük jobb helyzetben volt. A lövése egy ujjnyival kerülte el Fynn fejét.

– Megtaláltátok a lovaikat? – kérdezte Chareos.

– Igen. Leszedtük róluk a nyerget, és szabadjára engedtük őket. Fynn szerint egy nagyobb csapat felderítői voltak, valószínűleg ugyanez a csapat kapta el Ravennát is.

– Akkor ránk vadásznak – jelentette ki a Pengemester.

– Hát persze, hogy ránk vadásznak! – fortyant fel Beltzer. – Ezért hevernek mindenfelé hullák.

– Szerintem Chareos kifejezetten ránk gondolt – szólt közbe Maggrig. – Nem csak néhány utazót próbáltak meg kifosztani az imént, hanem minket kerestek.

– Miből jutottál erre a következtetésre? – tudakolta Beltzer Chareostól.

– Mondd meg neki, Maggrig!

– Először is, képzettek voltak. Különlegesen óvatosan jöttek, amiből Fynn és én azt gondoljuk, hogy ismerték az erőinket. Másodszor, felkészültek arra, hogy veszteségeik lehetnek, de még így is jöttek tovább. Ha csak egy csapat utazó lettünk volna, akkor fogalmuk sem lehetett volna arról, hogy mennyi minden van nálunk, és néhány málháért, meg lóért nem éri meg meghalni.

– Aha – bökte ki a az óriás –, akkor tehát már terjed a hír. Chareos bólintott.

– Nagyon úgy tűnik.

– Ez roppant furcsa – mondta Csien-cü. – A nadír sámán már nem figyel minket. – Szukáj megrántotta szürke lova kantárát, és lepillantott a lenti táborhelyre.

– Talán azért, mert ma éjjel szándékoznak támadni, nagyuram – felelte a katona, és leszállt lováról. Csien-cü átemelte bal lábát a nyeregkápa fölött, és leugrott a földre.

– Nem. Holnap alkonyatkor támadnak... legalábbis ez az a terv, amiről az a Kubáj nevezetű férfi beszélt, amikor kilovagolt múlt éjjel, hogy szót váltson a gyilkosokkal. – Csien még sokáig fog emlékezni Kubáj csúf nevetésére, amikor a két nadír portyázóval beszélgetett a „sárgák" lemészárlásáról. A kiatce lelke közvetlenül a három ember felett lebegett, és hallotta, amint olyanokat mondanak róla, mint „nőies bolond", meg „kifestett baba".

– Ez megalázó! – szólalt meg Szukáj.

– Megalázó? Sajnálom, de máshol jártak a gondolataim.

– Arra kényszerülni, hogy az embert ilyen barbárok kezétől érje a halál.

– Á, való igaz – bólintott Csien. – Örömteli lett volna, ha van más választás is. – Odalent a húsz katona nekiállt három tábortüzet rakni. A dombtetőn elfoglalt pozíciójából a nagykövet tisztán látta Kubájt, a felderítőt, aki az embereitől külön üldögélt. Csien kigombolta brokáttal átszőtt vörös selyemkabátját, és megvakarta a hónalját. – Nem fogom sajnálni, hogy búcsút mondhatok ennek az öltözéknek, mert már kezd bűzleni.

– Ez is a terved része volt, nagyuram – mosolyodott el szélesen Szukáj.

– Való igaz, de akkor is rettentően kellemetlen. Ki fogja holnap viselni?

– Nagazi, nagyuram. Egymagas veled és hasonló felépítésű.

– Bocsánatot kell kérnem tőle; mert egy dolog meghalni urad szolgálatában, de egészen más dolog, ha arra kényszerül az ember, hogy piszkos kabátban haljon meg.

– Ez megtiszteltetés számára, nagyuram.

– Hát persze hogy az, de a helyes viselkedés mindenekfelett való. Ma este felkeresem őt. Túlságosan nagy kiváltság lenne, ha arra kérném, hogy vacsorázzon velünk?

– Attól tartok, hogy az volna, nagyuram.

– Azt hiszem, igazad van, Szukáj. Te és én együtt vacsorázunk, bár attól félek, hogy a „vacsorázás" túl finom kifejezés egy rostonsült nyúlra. Mindazonáltal van finom borom, amit megihatunk.

Csien nyeregbe szállt, és bevárta Szukájt. A tiszt is felült heréltjére, és visszafogottan elkáromkodta magát.

– Mi aggaszt, barátom? – tudakolta Csien.

– Az a Kubáj nevezetű fickó. Szívesen elválasztanám a fejét a törzsétől.

– Ezt a gondolatot én is sokra tartom... és osztom is. Mindazonáltal létfontosságú, hogy kiatce katonák ne kövessenek el semmiféle bűnt a nadírok földjén. Mi csak válaszolhatunk az ő cselekedeteikre.

– Ahogy kívánod, nagyuram – dünnyögte Szukáj, és megsarkallta hátasát, a tábor felé irányítva a jószágot.

Másnap délben Kubáj, a nadír felderítő bejelentette, hogy elmegy vadászni, és elvágtatott délnyugat felé. Szukáj figyelte távozását, majd megfordította lovát és megállította a menetoszlopot.

Csien-cü odalovagolt mellé.

– Négy, talán öt óránk van – szólt a nagykövet. – Ideje kezdeni.

Szukáj jelzett a húsz testőrnek, hogy szálljanak le a lóról, pányvázzák ki az állatokat, majd sorakozzanak fel. Csien némán végigsétált a sor előtt, és csak azért állt meg, hogy megdorgáljon egy katonát, akinek bronz-ezüst markolatvédőjén rozsdafoltot vett észre. A férfi elvörösödött.

– Mindannyian tudjátok – szólalt meg végül Csien a sor közepe előtt megállva –, hogy árulás vár ránk. A nadírok alkonyatkor fognak támadni. Roppant fontos, hogy azt higgyék, megleptek minket. Ezért a tábortüzek körül fogtok majd ülni, amikor megérkeznek. A lovakat felnyergelve hagyhatjátok. Amint megkezdődik a támadás, úgy küzdhettek, ahogy azt szívetek diktálja. A nadírok kapzsisága és harci vágya arról árulkodik, hogy egy napon majd Kiatce királysága ellen vonulnak. Ezt észben tartva, létfontosságú, hogy jó benyomást tegyetek rájuk. Elvárom, hogy egyikőtök se haljon meg addig, amíg legalább négy ellenféllel nem végez. Nem lesz visszavonulás: itt fogtok meghalni. – Csien hátat fordított nekik, majd ismét visszafordult. – Szokványos esetben nem lenne rá szükség, hogy az előbb elmondottakhoz hozzáfűzzek mást is, de idegen égbolt alatt állunk és messze vagyunk az otthonunktól. Így hát hadd mondjam el, hogy ti vagytok a legjobb harcosok, a legkiválóbb emberek. Ha másként lenne, most nem is lennétek velem. Arról a dombról fogom figyelni az ütközetet, azután pedig kiderítem, hogy él-e még Maj-szin. Ezt követően pedig megkeresem Jungir kánt, és elválasztom a fejét a törzsétől. Ez minden.

Csien levetette brokáttal átszőtt vörös kabátját, és magához szólította Nagazit. A harcos kibújt mellvértjéből, magára öltötte a ruhadarabot, majd meghajolt Csien felé.

– Gondoskodom róla, hogy Osi királyibb módon rendezze el a hajad – mondta a követ Nagazinak, majd odasétált, ahol Szukáj állt a szekér mellett. A harcos felbámult a vihart ígérő égre.

– Mennyien jönnek majd ellenünk?

– Nem tudom. Miért aggaszt ez téged?

– Ha száznál kevesebben lesznek, győzhetünk, és az nem illene bele a tervbe, amit olyan gondosan kidolgoztál.

– Ez igaz – szólt Csien komolyan – de úgy képzelem, hogy a lakomán tartott bemutatód után biztosra akarnak menni. Száz ember lenne a legkevesebb, amennyit Jungir kán küldene.

– És mi lesz, ha győzünk? – tudakolta Szukáj.

– Akkor győztök, és ismét átgondoljuk a dolgot. Most pedig légy olyan kedves, és vágd le a hajam!

– Az emberek látnak téged – tiltakozott a harcos. – És ez nem illő.

Csien vállat vont.

– Az a fontos, hogy nomád nadírnak tűnjek. Egy kiatce úriembernek nincs esélye arra, hogy életben maradjon ezen a barbár földön. És most jöjj, Szukáj! – ült le a földre. A harcos fogott egy hosszú rézollót, és nekiállt levágni a vastagon belakkozott hajat, csak a kontyot hagyva meg a fejtetőn. Csien felállt, levette ingét, és kék selyemnadrágját, meg hosszú szárú csizmáját. A szekér hátuljából kiemelt egy vászonzsákot, abból pedig előszedett egy nadír kecskebőr zekét, egy bőrnadrágot, meg egy pár csúf, hosszú szárú lovaglómokaszint.

– Felteszem, kitisztították? – tartotta kartávolságra a kecskebőr zekét.

Szukáj elmosolyodott.

– Háromszor. Egyetlen bolha vagy tetű sem maradt benne élve.

– Bűzlik a fa füstjétől – dünnyögte Csien, és beleerőszakolta karját az öltözékbe. Felráncigálta a nem rá méretezett nadrágot, és megkötötte derekán a nyersbőr övet. Majd belebújt a mokaszinba.

– Hogy nézek ki? – érdeklődött.

– Kérlek, ne kérdezd! – felelte Szukáj.

A harcos magához hívta Ősit, aki odavezetett két lovat, melyekre durva megmunkálású nadír nyergek kerültek. Kengyelek nem voltak.

– A másik két nyerget ássátok el! – utasította Csien Szukájt. A harcos bólintott.

– Továbbá – fűzte hozzá a nagykövet –, jobb lenne, ha Nagazi arcsérülést szenvedve esne el.

– Ezt már tudattam vele.

– Akkor ideje búcsút mondanunk egymásnak, barátom.

– Így igaz. Utad legyen egyenes, és napjaid nyúljanak hosszúra! Csien meghajolt.

– Pillants majd le rám a mennyből, Szukáj!

A hadúr megragadta lova sörényét, és nyeregbe lendült. Osi felmászott saját kancája hátára, és a két lovas kivágtatott a táborhelyről.

Csien és Osi fellovagoltak a dombok közé, egy sűrű nyírfaligetben rejtve el hátasaikat. Egy órán át néma csendben ültek és vártak. A követ imádkozott, Osi pedig, aki nevetségesen festett a nadír harcos öltözékében, azzal a problémával küszködött, hogy miként gondoskodjon uráról ennek a kopár, civilizálatlan földnek a szívében.

Amikor Csien végzett imájával, felállt, és a lenti völgyre néző kiugró sziklához séták. Ahogy parancsolta, Szukáj meggyújtatta a főzőtüzeket, az emberek pedig körülöttük heverésztek. A követ hagyta, hogy haragja elmossa minden más érzelmét. Elviselhetetlen volt a tudat, hogy egy Szukájhoz hasonló harcost ily módon áldozzanak fel: semmi becsület nem volt itt, az árulás és barbarizmus földjén. Ha szerencséje van, a császárnak küldött titkos üzenete, melyet legmegbízhatóbb ágyasa visz, véget vet a kánnak küldött további ajándékok sorának. Talán a hír még arra is ösztönzi a császárt, hogy megerősítse seregét. Osi kúszott mellé.

– Nem kellene minél messzebb kerülnünk a harc színhelyétől, nagyuram? – tudakolta a vén szolga.

Csien megrázta a fejét.

– Roppant illetlen lenne, ha úgy halnának meg, hogy nem nézzük végig a halálukat. Ha rejlik benne egy kis kockázat, ám legyen!

A nap lassan ereszkedni kezdett lefelé, és a követ porfelhőt pillantott meg délnyugaton. Szívverése felgyorsult, és küszködve próbált lehiggadni. Hideg szemmel akarta látni Szukáj életének utolsó pillanatait. Remélte – bár csak halványan –, hogy egy napon verset írhat róla, és személyesen adhatja majd át Szukáj özvegyének.

Amikor a nadírok elérték a táborhelyet körülölelő dombok tetejét, Csien képzett szemmel mérte végig őket. Közel háromszázan voltak a támadók, amitől elöntötte a büszkeség. Végül a barbároknak csak futotta egy bókra: háromszázan húsz ellen. Csien szinte érezte Szukáj örömét, ahogy a lovaikhoz futó húsz embert nézte. A testőrparancsnok elfoglalta helyét középen, és kirántotta mindkét kardját. A Csien piros kabátját viselő Nagazi ott volt mellette.

A nadírok elrikoltották csatakiáltásukat, és rohamra lendültek. Szukáj éket formált csapatából, és vágtába ugratta hátasát, hogy fogadja őket. A lovak patái felkavarták a port. Csien fel akart ugrani, de Osi idegesen addig rángatta zekéjét, míg ülve maradt. De így is látta, amint Szukáj vagdalkozva, kaszabolva utat vág magának a nadírok soraiban, és hátul még éppen hogy ki tudta venni az áruló Kubáj vonásait. Szukáj majdnem elérte őt, de ekkor egy lándzsát döftek a torkába. A kiatce megölte támadóját, másik pengéje pedig egy nadír harcos testébe vágott, és ekkor Szukáj kizuhant a nyeregből. A csata rövid volt, de Csien megvárta, míg megszámolják a nadír halottakat. Közel kilencvenen estek el vagy sebesültek meg.

Kubáj előrelovagolt a nadírok között, Szukáj teste mellett leszállt a lováról, és háromszor belerúgott a tisztbe. Majd levágta a fejét, és üstökénél fogva felemelte, meglengette, és végül elhajította, mire az végiggörgőit a földön.

Csien visszahátrált a lovakig. Osi követte.

– Jól harcoltak, nagyuram – szólalt meg a szolga. A követ bólintott, és nyeregbe lendült.

– Őseim lelkére esküszöm, hogy a kán drágán megfizet még Szukáj haláláért!

Csien délkeletnek fordította hátasát és elindultak a messzi hegyek felé. Hátára szíjazott karddal, kezében vadászíjával, pattintott egyet a kantárral, és hagyta, hogy a csődör vágtába ugorjon. Hideg szél simított végig leborotvált fején, de vére forrón pezsgett a csata emlékétől.

A hegyek cakkosan rajzolódtak az égre; félelmetesen hatalmasnak tűntek, csúcsaik körül felhők örvénylettek.

– Átkelünk rajtuk, nagyuram? – tudakolta Osi.

– Van ott egy keskeny szoros, ami nem jelent veszélyt az utazókra. Ott fogunk áthaladni.

– Van neve ennek a hegységnek? Kószálnak arra szellemek?

– Ez a Hold-hegység... és szellemek mindenfelé kószálnak, Osi. Ne aggódj emiatt!

– Csak miattad aggódom, nagyuram. Hol fogok ennivalót találni, amit elkészíthetek neked? Hol fogsz fürdeni? Hogy tudom majd kimosni a ruhádat?

Csien elmosolyodott, és megrántotta a kantárt, lépésre váltva, és Osihoz fordult.

– Nem azért hoztalak magammal, hogy engem szolgálj. Azért hoztalak magammal, mert öreg vagy és a barátom. Szorgalmasan és hűségesen szolgáltad a családomat, engem pedig állhatatosan és szeretettel. Még emlékszem arra, amikor a térdeden ültem, és a sárkányokról, meg hősökről szóló színes meséket hallgattam. Emlékszem, amikor megengedted, hogy szeicsit igyak és rizssüteményt egyek az otthonodban. Te voltál az, Osi, aki kigyógyított gyerekkori félelmeimből, a rémálmaimból. Ne hívj többé „nagyuramnak"! Szólíts Csiennek, ahogy akkor hívtál, amikor még gyerek voltam.

– Akkor hát úgy döntöttél, hogy meghalsz, nagyuram? – suttogta Osi, visszafojtva könnyeit.

– Nem hiszem azt, hogy elbírok a nadírok egész népével, és még életben is maradok, Osi. Megfogadtam, hogy megölöm Jungir kánt. Ha kell, besétálok a palotájába, és a hadvezérei szeme láttára teszem meg. Szerinted kijuthatok onnan egy ilyen tett után?

– Megölhetnéd egy nyílvesszővel is – kockáztatta meg a szolga.

– Való igaz, de akkor nem tudná meg, hogy milyen bűnéért ölöm meg. Nem, ezt karddal teszem meg. De előbb meg kell bizonyosodnom Maj-szin sorsáról. Amint ezzel végeztem, keresünk egy hajót, amivel hazajutsz.

– Nem hagyhatlak el, nagyuram... Csien. Mihez kezdenék nélküled? És te mihez kezdenél nélkülem? Együtt fogjuk megölni a kánt.

– Valakinek meg kell vinnie a hírt a császárnak. Továbbá leveleket küldök majd a feleségeimnek is. Te fogod végrehajtani a végakaratomat.

– Mindent kiterveltél már? – kérdezte Osi szelíden.

– Amennyire ez jelen pillanatban megtehető. Minden megváltozhat, de most lovagoljunk tovább és keressünk egy jó táborhelyet!

Egy régen kiszáradt folyómederben vertek tábort, majd tüzet gyújtottak a meder egyik függőleges oldala mellett, és elfogyasztották szárított gyümölcsből álló könnyű vacsorájukat. Csiennek nem volt kedve beszélgetni, így kigöngyölte nyereg mögé erősített takaróját, a vállára terítette, és leheveredett a földre.

– Ne oda, nagyuram! Ide – mondta Osi. – Eldobáltam innen a kavicsokat, és alattuk puha homok van. Még párnát is formáztam belőle, itt sokkal kényelmesebb lesz.

Csien odasétált, ahol a szolga már előkészítette a fekhelyét, tényleg puhább volt a föld, és ott hideg szél sem fújt. Leheveredett és elaludt. Az otthonáról álmodott, az elefántcsontszín palotáról, a teraszos kertekről, a festői csermelyekről és vízesésekről. A nyugalom helye volt az, de felrezzent, mert csizmák csikordultak meg a folyómeder kavicsain. Kigördült takarójából, és felállt. A telihold magasan járt, fényesen ragyogott odafent. Kubáj állt előtte, és széles mosollyal az arcán őt nézte: mellette négy nadír harcos. Osi is felébredt, és most összehúzta magát a sziklás falnál.

– Azt gondoltad, hogy nem tudok számolni? – tudakolta Kubáj. – Kerestelek a tetemek között. És tudod, hogy miért?

– Könyörgöm, áruld el! – fonta karba a kezét Csien.

– Miatta – mutatott rá a nadír Osira. – Az ő teste sehol se volt. Így hát megvizsgáltam azt a hullát, amit a tiednek tartottunk. Volt egy vágás az arcán, de ahhoz nem volt elég, hogy engem meggyőzzön.

– Éleselméjűséged megdöbbent – felelte a követ. – Bizony igazad van, rémítően büdös, ostoba, kétszínű barbárnak tartottalak. De tévedtem, nem vagy ostoba.

Kubáj felnevetett.

– Nem tudsz feldühíteni, sárga ember. És tudod, hogy miért nem? Mert ma éjjel a üvöltésedet fogom hallgatni. Apránként nyúzlak meg. – Kubáj előhúzta kardját, és megindult előre, de Csien még mindig várt, karba font kézzel. – Még csak harcolni sem fogsz, sárga ember?

A követ karja megvillant, Kubáj pedig megtorpant, csak a dobókés ébenfekete nyele meredt elő a torkából. A követ ugrott, és talpa alatt megreccsent a nadír koponyája, mire a férfi felbucskázott. A többi nadír rávetette magát a kiatcére. Csien lebukott az egyik süvítő penge elől, és kifeszített ujjait a férfi rekeszizmába döfte. A harcos összegörnyedt, ahogy minden levegő kifutott a tüdejéből. A követ ellépett egy szúrás elől, és tenyéréllel rácsapott egy másik fickó torkára. Majd előrevetette magát, és a vállán gördült át a kavicsokon, hogy egyetlen könnyed mozdulattal talpra szökkenjen. A megmaradt két nadír most már óvatosabban közelített. Csien keze, mint a kígyó lendült, és az egyik férfi tőrrel a szemében rogyott a földre. Az utolsó harcos hátrálni kezdett, de Osi magasodott fel mögötte, és vékony tőre a szívébe hatolt.

– Tilos kockázatot vállalnod – rótta meg a nagykövet. – Túl öreg vagy már.

– Sajnálom, nagyuram.

Kubáj kirántotta a pengét a torkából, és most a folyómederben térdelt, vér ömlött végig kecskebőr zekéjén. Csien letérdelt elé, és felkapta kését.

– Ha esetleg érdekelne – szólalt meg –, a tüdőd éppen vérrel telik meg. Úgy mondják, hogy az ember ilyenkor a leggyönyörűbb élményeket éli át. Másrészt viszont te nem érdemelsz meg ilyen örömöket.

Csien a pengét Kubáj szívébe döfte, majd a testet a hátára lökte.

– A legszebb álmot álmodtam – mondta a nagykövet. – Otthonom kertjében voltam, és... emlékszel arra a növényre, amit megpróbáltunk felfuttatni a déli kapu melletti kiszáradt kőfalon? – Osi bólintott. – Nos hát, kivirágzott, és szirmai a legtündöklőbb bíbor árnyalatait öltötték. És olyan illata volt, ami mellett a rózsáim elbújhattak. Azon töprengek, hogy vajon az a bíbor virág egyáltalán gyökeret vert-e...

– El tudom képzelni, nagyuram. Remek érzéked van a virágokhoz.

A nadír torkából, akiből Csien kipréselte a szuszt, nyögés tört fel, mire a kiatce harcos odalépett, és halántékon rúgta a férfit. A nomád nyaka eltört, Osi pedig összerezzent.

– Miről is beszéltem? Ó, igen, a virágokról. Ez a föld tudna mit kezdeni a virágokkal. Talán akkor a nadírokat is jobban érdekelné a költészet, mint a háború. Nyergeld fel a lovakat, Osi! Ettől a csúf helytől erőt vesz rajtam a búskomorság.

Chareosék három héten át csak éjszaka utaztak: nappal az erdőkben és a vidéket keresztül-kasul szelő fűrészes horpadásokban rejtőzködtek. Az éjszakai utazás óvatosságot igényelt, mivel a felszín óriási léptékben ereszkedett lefelé egyik sziklás fennsíkról a másikra. Az ösvényeket benőtte a cserjés, és becsapósak voltak, az utazók pedig gyakran kényszerültek arra, hogy leszálljanak lovaikról, és száron vezessék azokat.

Okas négyszer figyelmeztetette őket a vadászokra, és a rejtőzködő csapat kétszer pillantott meg nyomaikat kereső nadren bandákat. Fynn azonban eltörölte nyomaikat, így a vadászok továbbhaladtak.

A víz ritka kincs volt a sztyeppén, így nagy kerülőkre kényszerültek, hogy megleljék a fennsíkokon a sziklás tavacskákat. Azok többségét őrizték, és Beltzerék sokszor kényszerültek száraz torokkal odébbállni. A magukkal vitt kevés vizet arra használták, hogy megnedvesítsék hátasaik orrlyukait és száját.

– Minden előny az ellenség oldalán áll – jelentette ki Fynn, amikor már harmadszor is víz nélkül vertek tábort útjuk során. – Tudják, hogy víz nélkül nem utazhatunk, és mostanra már nem is keresik a nyomainkat. Ehelyett őriznek minden kutat és tavat.

– Nem mindet – szólt közbe Okas. – Egyórányi lovaglásra innen van egy sziklás ciszterna. Kevés víz van benne, de iható.

– Miért nem őrzik? – tudakolta Chareos.

– Őrzik, csak nem emberek.

– Ha még több démon van – recsegte Beltzer –, akkor inkább szopogatok füvet még egy napig.

– Nem démonok – mondta Okas. – Oroszlánok. De ne féljetek! El tudok bánni a fenevadakkal.

Az utazók a félhold vetette fényben szelték át a fennsíkot, lovaik patáját rongyba csavarták. Az ösvény először lefelé kanyargott, majd jobbra váltott, és meredeken emelkedni kezdett. A lovak egyre idegesebbek lettek, ahogy az oroszlánürülék szaga egyre erősebbé vált. Okas haladt legelöl gyalogosan, az ösvény pedig egy széles, tál alakú arénára nyílt. A tavacska mellett nyolc oroszlánt láttak: egy hímet, három nőstényt és négy kölyköt. A nőstények álltak először talpra, kivicsorítva fogaikat. Okas szelíden kántálni kezdett, és lassan elindult a fenevadak felé, majd tőlük tíz lépésre leült. A ritmikus dal verte visszhang visszaverődött a sziklákról, és az egyik nőstényoroszlán elindult az öreg felé, hogy ide-oda csapkodva farkát, körbejárja. A pofáját odanyomta Okas vállához és fejéhez, majd leheveredett mellé. A többi oroszlán mit sem törődött az öreggel.

A Tetovált Ember hangja csendült fel Chareos fejében:

– Vezesd a lovakat a tóhoz – Hadd igyanak annyit, amennyi beléjük fér! Ti is tegyetek így, és töltsétek meg a vizestömlőket! Majd húzódjatok vissza, és senki ne szóljon semmit!

Chareos a többiekhez fordult, és ajkához emelte az ujját. Fynn bólintott, és mindannyian elindultak a vízhez.

Okas dala folytatódott, miközben a férfiak a rémült lovakat a tavacskához vezették. A víz utáni vágy azonban felülkerekedett félelmükön, így az állatok lehajtották fejüket és ittak. Chareos hasra vágta magát, és megtöltötte száját a hűs folyadékkal. Egy darabig ott tartotta, majd leengedte kiszáradt torkán. Ivott, míg úgy nem érezte, hogy több már nem fér bele. Csak ekkor töltötte tele a vizestömlőket. A többiek is követték a példáját.

Kiall a víz alá dugta a fejét.

– Hú, ez jó volt! – szólalt meg, amikor kiemelte.

A hímoroszlán felbömbölt, a lovak felágaskodtak, Beltzer pedig majdnem elengedte a kantárt. Az oroszlán talpra állt és elindult Kiall felé.

Meg ne mozdulj! – érkezett Okas hangja Kiall fejébe. – Mozdulatlanul ülj! Tökéletesen mozdulatlanul.

Az oroszlán körbejárta Kiallt, és kivillantotta sárga agyarait. Okas dala most hangosabbá vált, ritmusa hipnotikusabbá. Az oroszlán odadugta pofáját Kiall elé, fogai felhorzsolták a bőrét, a fiú pedig érezte a lény bűzhödt leheletét. Majd az oroszlán visszaügetett falkájához, és ott leheveredett. Kiall bizonytalanul felállt: Chareos megfogta a legény hátasának kantárát, és szó nélkül a kezébe nyomta. A kis csapat lassan visszavonult a tótól, elindult lefelé a hosszú lejtőn, a fennsíkra.

Okas is csatlakozott hozzájuk, és a csapat egy órán át lovagolt, nem sokkal napfelkelte előtt verve tábort egy sekély, egykor lávavájta árokban.

Fynn vállon veregette Kiallt.

– Nem sok embert csókolt meg egy oroszlán. Ez olyasvalami, amit majd elmesélhetsz a gyerekeidnek.

– Azt hittem, hogy letépi a fejem – vallotta be Kiall.

– Én is azt hittem, hogy ezt teszem! – csattant fel Chareos. – Nem láttad talán a csendre intő jelet? Leckéket vettél az ostobaságból, vagy ez magától jön nálad?

– Hagyd békén, Pengemester! – mondta Fynn. – Te is voltál fiatal. Tudod, hogy miért törleszkedett hozzád az oroszlán, Kiall?

– Nem.

– A szájában szagmirigyek vannak, és az oroszlánok gyakran ezekkel jelölik meg területüket. Szerencséd volt: jobbára a vizeletükkel szokták ezt csinálni.

– Ebben az esetben duplán is szerencsésnek érzem magam –mosolyodott el a legény, és Okashoz fordult. – Mennyi idő, míg elérjük a nadír települést?

– Holnap... holnapután – vont vállat az öreg. – A vadászok mindenfelé ott vannak. Óvatosan kell folytatnunk az utunkat.

– Szerinted Ravenna még ott lesz? – tudakolta Kiall Chareostól.

– Kétlem. De majd kiderítjük, hova ment.

– Sajnálom, hogy hibáztam – kért bocsánatot a legény, mert látta, hogy Chareos még mindig haragszik.

Az idősebb férfi elmosolyodott.

– Fynnek igaza volt: mindannyian voltunk fiatalok. Csak ne engedd, hogy a figyelmetlenség szokássá váljék. Van viszont valami, amiről beszélnünk kell. Semmiképpen sem tudjuk megmenteni az összes nőt, akit esetleg fogva tarthatnak a nadrenek. Ehhez nem vagyunk elég erősek, szóval készülj fel a csalódásra, Kiall! Már az is csodás lenne, ha meg tudnánk állapítani, hogy hová küldték Ravennát, de ennél többet nem nyerhetünk. Megértetted?

– De ha ott vannak, akkor meg kell kísérelnünk. Ez az egy biztos.

– Mit érnénk vele? Magad is láttad, hogy milyen nehézségek árán jutottunk el egyáltalán idáig. El tudod képzelni, mennyi esélyünk lesz kijutni a városkából?

Kiall vitatkozni akart, találni valami olyan kényszerítő okot, ami rámutatna arra, hogy Chareos téved. De ő is látta a sztyeppék kopár vidékét, és tudta, hogy semmi esélyünk nem lenne a menekülésre, ha még húsz kiszabadított rab is lassítaná őket. Mégsem tudta rávenni magát, hogy ezt megmondja a Pengemesternek. Ehelyett félrenézett, és felbámult a csillagokra.

– Tudom, hogy ígéretet tettél, Kiall – folytatta Chareos. – Tudom, hogy mit jelent ez neked, de akkor is meggondolatlan ígéret volt. Az egész élet megalkuvás, és az ember igyekszik a lehető legtöbbet megtenni.

– Ahogy mondtad, ígéretet tettem – vágott vissza Kiall. – És igen, ostobaság volt. De talán mégis visszavásárolhatom Ravennát, hiszen már van aranyam.

– Még ha el is adnák neked, egy nappal később vagy még korábban, utánad lovagolnak, megölnek és visszaveszik azt, amit eladtak. Nem becsületes emberekkel fogunk üzletelni.

– Majd kiderül – mondta Kiall. – Lehet, hogy minden úgy lesz, ahogy mondod, de addig ne döntsünk, amíg nem vagyunk ott.

– Amikor a nap felkel, eljön a holnap – jelentette ki Chareos.

Kiall leheveredett, hogy aludjon, de számos gondolat keringett a fejében. Arról álmodozott, hogy lovagként indul útnak, hogy megmentse szerelmét. Elképzelte a nőt, amint az ő oldalán tér vissza, és elárasztja szerelmével és hálájával. De már közel négy hónap telt el azóta, hogy elrabolták a lányt, és valószínű, hogy mostanra Ravennát már egy vadember feleségeként vagy halottként látja viszont – feltéve, hogy egyáltalán rábukkan. Ami a többi nőt illeti, közülük sokat még csak nem is igazán ismert. Mindig is félénk volt a nők társaságában, ők pedig kikacagták pirulását. Lucia, a pék lánya mindig kedves volt hozzá. De most mit kínálhatna ő a lánynak? Lucia apja meghalt, az otthona leégett. Ha visszavinné, a lánynak nem lenne hol élnie, és valószínűleg arra kényszerülne, hogy Talgithirben keressen munkát. Azután ott volt még Trianis, Paccus, a látnok unokahúga. Neki szintén nem voltak élő rokonai. Gondolatban végigfutott a foglyok nevén: Cascia, Juna, Colia, Menés... oly sokan.

Chareosnak igaza volt. Miként kísérelhetnének megmenteni húsz vagy még több fiatal nőt, és azután átszáguldani a sztyeppén?

De ha meg sem próbálnák, akkor Kiall mindörökre hazugnak érezné magát.

Kiall álma aznap elég zaklatott volt. Nem sokkal alkonyat után a csapat útra kelt, kerülve a láthatár vonalát, igyekezve minél mélyebben fekvő terepen haladni. Végül Okas ráterelte őket egy tekervényes szarvascsapára, és megálltak egy nyárfákkal övezett tisztáson. Ott az öregember leszállt a nyeregből, és elindult egy alacsony dombgerinc felé. Chareos és a többiek követték oda, ahonnan egy nagy településre láttak rá. A városkát magas karósánc vette körül, minden sarkán egy-egy fabástyával.

Vagy hatvan épületet, és egy hosszú csarnokot fogott közre a sánc. A mellvédeken őrök járkáltak, a kapuk fölött lámpások függtek.

– Ez leginkább egy átkozott erőd – szólalt meg Beltzer.

– Nem azért vagyunk itt, hogy megtámadjuk – felelte a Pengemester.

– Hála ezért az isteneknek! – közölte az óriás.

Chareos szemügyre vette az épületek elrendezését, és a városban mászkáló emberek mozgását. Nem sokkal voltak pirkadat után, és csak kevés városlakó jött–ment. Két asszony éppen rúdra erősített favödröket cipelt a karósánc túlsó végénél, és egy oldaljáraton keresztül haladtak át a falon. A Pengemester figyelme arra irányult; a nyílás olyan volt, akár egy csapórácsos kapu. A súlyos fémtömböt két küllős fakerék elforgatásával lehetett felemelni a mellvédről.

A Pengemester visszahúzódott a dombtetőről, és odalépett a többiekhez.

– Nem látok módot arra, hogy úgy jussunk be, hogy ne vegyenek minket észre – tudatta a többiekkel. – Kivéve, ha már van bent valaki.

– De ki? – kérdezte Beltzer.

– Magam megyek – szólt Chareos.

– Nem – ellenkezett Kiall. – Semmi értelme a vezérünket veszélybe sodorni. Mi lesz velünk, többiekkel, ha téged elfognak? Nem, én megyek.

– És mit mondasz nekik, fiú? – horkant fel az óriás. – Azt, hogy a hölgyedért jöttél, és hogy jobban teszik, ha átadják neked?

– Valami ilyesmit – felelte Kiall. Talpra szökkent és a lovához sétált. Gyorsan kiszórta az aranyat a nyeregtáskáiból, egyetlen vörösarany gyűrűt tartva meg, majd visszatért a többiekhez. – Megmondom a vezérüknek, bárki legyen is az, hogy vissza akarom vásárolni az elrabolt nőket. Ha beleegyezik, jelzek nektek a mellvédről: felemelem a jobb karomat és intek. Ha úgy gondolom, hogy árulás szaga terjeng a levegőben, a balomat emelem fel.

– És akkor mit vársz, hogy mit tegyünk, hadvezér? – vicsorogta Beltzer. – Rohamozzuk meg a várat?

– Hallgass már, te ökör! – fortyant fel Chareos. – Eddig tetszetős a terv. Éjfélkor Fynn és én a déli falnál leszünk. Ha addig nem jelzel, bemegyünk és megkeresünk. Légy óvatos, Kiall! Ezek az emberek gyilkosok. Az élet semmit nem jelent nekik.

– Tudom – felelte a legény. A lovához lépett, és nyeregbe szállt, amikor Okas hangja csendült az elméjében.

Veled leszek, és a szemeden át nézek.

A fiú rámosolygott a Tetovált Emberre, és mozgásra ösztökélte hátasát.

A nap fényesen ragyogott, amikor elindult a fűvel borított lejtőn a település felé. Az ifjú felpillantott az őrszemre, aki íja húrjára fektetett egy nyílvesszőt, mire a legény mosolyogva intett neki. A kapu feltárult, Kiall pedig belovagolt. Izzadság csorgott végig a hátán, és képtelen volt rávenni magát, hogy felnézzen az íjászra. Hátasát egy pányvázó cölöp felé irányította, ott leszállt a nyeregből. A közelben állt egy kút, leengedte a vödröt, és egy rozsdás vaskanállal vizet mert magának.

Hallotta, hogy emberek közelednek felé, és lassan megfordult: négy őr tartott a kút irányába kivont karddal. Kiall széttárta a kezét.

– Semmi szükség erőszakra, barátaim. Azért jöttem ide, hogy nőt vegyek... egyet, netán kettőt.

– Lássuk az aranyad! – mondta az egyik sudár férfi.

Kiall a zsebébe nyúlt, és kivette belőle a gyűrűt. Odadobta az embernek, aki alaposan megvizsgálta.

– Nagyon szép. És a többi?

– Elrejtettem, amíg a dolgom végére nem jártam.

– Elrejtetted, mi? Hát én ismerek néhány trükköt, amitől az emberek mindig eldalolják a titkaikat.

– Biztosra veszem, hogy ez így is van. És most vezessetek a parancsnokhoz, bárki legyen is az!

– Honnan tudod, hogy nem én vagyok az? – vicsorgott a férfi. Kiallban felszökött a harci kedv.

– Nem tudom. Csak feltételezem, hogy a vezér nem egy féleszű.

– Te kurafi! – A férfi felemelte a kardját, mire Kiall balra ugrott és előrántotta a szablyáját.

– Hagyjátok békén! – bömbölte valaki, mire a férfiak megdermedtek. Feketébe öltözött magas alak tört át a csoport köré gyűlt tömegen.

– Mi közöd van ehhez? – kérdezte a jövevénytől a kardos fickó.

– Ismerem ezt az embert, és nem akarom, hogy megöljétek. – Kiall alaposan szemügyre vette a beszélőt. A férfi arca sólymot idézett, sötét és kemény vonásokkal, teste szikár volt, arcán cakkos heg húzódott, orra kampósan görbült. Kiall még sosem látta korábban.

– Miért ütöd azt a hosszú orrod mások dolgába, Harokas? – vicsorgott a kardos férfi. A jövevény fagyosan elmosolyodott, és szablyát húzott.

– Githa, te agyatlan tökfilkó! Soha nem látod meg felkelni a napot, ha összeméred velem a pengédet.

Githa idegesen nyelt egyet, és elhátrált, tudva, hogy túl messzire merészkedett.

– Elég! – bömbölte Kiall, és tőle telhetően igyekezett utánozni Chareos parancsoló hangszínét. Erre mindkét férfi megdermedt. – Te! – lépett a legény Githa elé. – Add vissza a gyűrűt, és eredj vissza a mellvédre! – A férfi kipislogta az izzadtságot a szeméből, és boldogan engedelmeskedett. Nem nézett Harokasra, amikor tokjába csúsztatta kardját, és elsietett. Mivel az izgalomnak vége szakadt, a tömeg szétoszlott. Harokas elvigyorodott, és megrázta a fejét.

– Nem rossz egy tanyasi fiútól – mondta. – Egyáltalán nem rossz. Látom, Chareos jól kitanított. Itt van a közelben?

– Talán. A barátja vagy?

– Nem, de találkoznom kell vele. Már majdnem négy hónapja kereslek titeket.

– Miért?

– Van egy üzenetem a gróftól. – Harokas mert egy kanál vizet a vödörből, és belekortyolt. – De te mit keresel erre, Kiall, ilyen messze az otthonodtól?

– Ha a gróftól jössz, akkor már tudnod kell. A falumbeli asszonyokat idehozták.

– És azért jöttél, hogy visszaszerezd őket? Milyen nemes tett ez tőled! Kár, hogy már elkéstél. Az utolsót is eladták hónapokkal ezelőtt. Ez csak egy vásárváros, Kiall. Nagyjából háromhavonta nadír kereskedők és fejedelmek jönnek ide, hogy rabszolgákat vegyenek.

Kiall elfojtotta csalódottságát.

– Akkor hogy lehet, hogy téged, aki a gróf embere vagy, szívesen látnak itt?

– Sok furcsa helyen szívesen látnak. Gyere, elviszlek a vezérhez, aki után tudakozódtál. Talán ott megleled a válaszokat.

Kiall sikátorokon át követte a sudár férfit, míg el nem értek egy nagy térre. Itt emelkedett a dombról már látott csarnok. Harokas belépett az épületbe, és elvezette a legényt hátra, egy elfüggönyözött részhez.

A szaténhuzatú díványról egy nő állt fel, és lépett hozzájuk. Sötét haját rövidre nyírták, széles és vágott szeme volt, és telt ajka. Derekán megkötött fekete tunikát viselt, mely csupaszon hagyta hosszú lábait. Kiall pislogott, és megpróbált nem bámészkodni. A nő túl közel állt meg előtte, mire a fiú megmozdította a lábát, hogy távolabb kerüljön tőle. Belenézett a nő szemébe, és látta, hogy a kék szembogarat violaszín árnyalja.

– Nos – szólalt meg Harokas –, teljesült a kívánságod, Kiall, íme a vezér, akivel találkozni akartál.

A legény meghajolt, tudatában annak, hogy közben elpirul. – Örülök, hogy... hogy... én...

– Féleszű? – tudakolta a nő Harokastól.

– Nem hiszem, hercegnő.

– Mit keresel itt? – kérdezte a nő Kialltól. A fiú nagy levegőt vett.

– Egy nőt keresek.

– Úgy látod, hogy ez egy bordély!? – csattant fel az asszony.

– Nem. Egyáltalán nem. Úgy értem, hogy egy különleges nőt keresek. A falumból ragadták el, és vissza akarom vásárolni.

– Vásárolni? Az áraink magasak. Meg tudod fizetni?

– Azt hiszem igen. Milyen magas az ár?

– Az attól függ, hogy mennyire szép a nő.

– Ravennának hívják és nagyon szép... – Elharapta a szavakat, és azon vette észre magát, hogy a nő szemébe bámul. Ebben a pillanatban ráébredt, hogy Ravennát nem lehetne egy pillanatra sem szépnek nevezni, összehasonlítva az előtte álló asszonnyal. Már a gondolattól árulónak érezte magát. – Ő... szerintem ő... gyönyörű – hebegte végezetül.

– Bel-azar hőseivel lovagolsz? – kérdezte a nő, mire fagyos borzongás futott végig a fiún. Csak egy pillanatig habozott, azon tépelődve, hazudjon-e.

– Igen – válaszolta aztán. – A nő bólintott.

– Mindig jobb, ha az igazat mondod nekem, Kiall – karolt bele a legénybe, és visszasétált vele a díványhoz. A nő egy kézmozdulattal elbocsátotta Harokast, majd elengedve Kiallt, elnyújtózott a kereveten, fejét ráhajtva a kék selyemhuzatú párnákra. – Mesélj a hősökről!

– Mit mondhatnék neked? Erős emberek, bátrak, és értenek a háborúskodáshoz.

– És ugyan miért érdekelné őket... ez a lány?

– Pusztán azért, hogy biztonságba juttassák, és hogy a lány visszakerüljön azokhoz... akiket szeret.

– És te lennél az egyik, akit szeret?

– Nem. Vagyis... igen.

– Igen vagy nem? Ülj mellém, és magyarázd meg! – A fiú leereszkedett a dívány szélére, és érezte, hogy a nő lába melegen hozzásimul. Megköszörülte a torkát, és elmesélte Ravenna iránti szerelmét, meg a lány döntését, hogy hozzámegy Jarelhez, a földműveshez.

– Nem hibáztatom őt. Természetesen igaza volt. Én... álmodozó voltam.

– És nincs is más asszonyod?

– Nincs.

– Nincsenek réten lopott csókok, sem puha érintések titkos találkákon?

– Nincsenek.

A nő felült mellette, és átkarolta a vállát.

– Egy utolsó kérdés, Kiall, de őszintén felelj rá! Sok minden függ tőle. A küldetésedről... a teljes igazságot mondtad nekem? Csak ezt a lányt, csak ezt a Ravennát kutatjátok?

– A teljes igazságot mondtam. Esküszöm.

A nő egy darabig a fiút fürkészte, majd bólintott, és elmosolyodott. A keze lesiklott Kiall válláról, és visszacsúsztatta kis tőrét a vánkos mögötti rejtekhelyre.

– Remek! Fontolóra vettem, amit mondtál nekem, de nem ígérek semmit. Most menj a térre, és keresd meg Harokast! Ő majd gondoskodik az ennivalódról. – A legény felállt, és sután meghajolt. Amikor megfordult, hogy távozzon, a nő váratlanul megszólalt. – Mondd csak, Kiall, megbízol bennem?

– Szeretnék, hölgyem. Úgy kellene lennie, hogy a férfi hihessen a szépségben.

A nő könnyedén felállt, és odalépett hozzá, testéhez nyomta testét, karját a vállaihoz préselte, ajka csak néhány hüvelykre volt a legény szájától.

– És te hiszel a szépségben?

– Nem – suttogta Kiall.

– Jól teszed. És most menj!

10.

– Kezdek belefáradni az ücsörgésbe – jelentette ki Beltzer. – Mit csinál? Miért nem jelez?

– Most találkozott a vezérükkel – ült le az óriás mellé Okas. – Érdekes találkozó volt – kuncogott az öreg. – És még érdekesebb lesz.

– Miért? – kérdezte Chareos. – Ki ez a férfi?

– Nem férfi, Pengemester. Hanem egy nő.

– Akkor jelenleg Kiall nem forog veszélyben? – tudakolta Chareos.

A mosoly lehervadt Okas arcáról.

– Ebben nem vagyok biztos. Volt egy pillanat, amikor a fiú a nővel beszélt, és amikor nagy veszélyben forgott. Úgy éreztem, hogy a nő megölheti őt. De valami visszafogta a kezét.

– Nem őt kellett volna küldenünk – mondta Maggrig. – Nem elég tapasztalt.

– Nem úgy van az – mondta Okas. – Szerintem a tapasztalatlansága az, ami életben tartja odalent. Az a nő kemény, nagyon kemény. Akárhogy is, mindenesetre Kiallt... érdekesnek tartja.

– A nő az ágyába akarja rángatni. Nem erről beszélsz? – szólt közbe Beltzer.

– Talán. Egyértelmű, hogy ragadozó természetű asszony, és az effélék gyakran vonzónak találják az ártatlanságot. De van még valami más is, tisztán érzem. Mindegyikőtökről kérdezgetett.

– És a fiú beszélt rólunk? – szisszent fel az óriás.

– Beszélt. És azt hiszem, ez mentette meg az életét.

– De ha ez a nő a vezér, akkor ő az, aki kiküldte a vadászokat, hogy öljenek meg minket – szólt Chareos.

– Pontosan – felelte Okas. – Furcsa, nem?

– Itt valami nem stimmel – jelentette ki a Pengemester.

– Igen – bólintott a Tetovált Ember. – Van még valami más is. Van a településen valaki, aki megmentette Kiallt. Harokasnak hívják, és azt mondta Kiallnak, hogy beszélni akar veled, Chareos.

– Harokas? Nem ismerős a név.

– Azt állítja, hogy üzenete van számodra a gróftól, bármit jelentsen is ez.

– Lefogadom, hogy semmi jó – dörmögte Beltzer. – Szóval mit teszünk?

– Várunk – közölte a Pengemester.

– A nő fegyvereseket küldhet ellenünk – vitázott az óriás.

– Valóban megteheti – bólintott Chareos. – De mi mégis... várunk.

– Nem tudom, hogy miért vagy még életben, fiú – mondta Harokas, amikor ő és Kiall leültek egy lócás asztalhoz a zsúfolt ebédlőben. – Tanaki általában nem ilyen kedves az ellenségeivel.

– Nem vagyok az ellensége – felelte Kiall, és a forró húsleves maradékát is bekanalazta.

– Nem?

– Miért lennék?

– A szeretett nőt ezen a helyen vonszolták fel az árverés emelvényére. Nem tölt el ez haraggal?

Kiall hátradőlt, és belenézett a sebhelyes férfi fagyos szemébe.

– De. Csak nem azt mondod, hogy... Tanaki vezette a portyát?

– Nem – felelte Harokas. – Tanaki csak az árveréseket felügyeli. A nadren fosztogatók innen indulnak mindenfelé a sztyeppre. Látnod kellene ezt a helyet a vásárok idején: hatalmas ünnepség zajlik itt.

– Még mindig nem értem, hogy a gróf emberét miért látják itt szívesen.

Harokas kuncogott.

– Ez azért van, mert te nem... érted még... a világ dolgait. De nem látok semmi rosszat abban, hogy kicsit tanítgassalak. Azt nyilván tudod, hogy a régens egy évtizeddel ezelőtt törvényen kívül helyezte a rabszolga-kereskedelmet.

– Igen, és a jobbágytörvényeket is megszüntette. Okos politika volt.

– Ez nézőpont kérdése. Ha rabszolga vagy jobbágy voltál, akkor igen. Ám ha nemesember, akkor nem. A nemesség gazdagsága általában a földön alapul. De többé már nem: a nadír invázió árnyékában már nem. Annyi szent, hogy a termények hasznot hajtanak, de a gothir földek termékenyek, és az élelem olcsó. Nem, az igazi hasznot mindig is a rabszolgák jelentették. A régens ezt nem vette figyelembe, amikor meghozta új törvényeit. Kezded már érteni?

– Nem – ismerte el Kiall.

– Ennyire lassú vagy? Értelmes embernek tartottalak, de mivel érzelmes alkat vagy, ez nyilván elfelhőzi az értelmedet – hajolt közelebb Harokas. – A nemesség sosem hagyott fel a kereskedéssel, csak más módot találtak annak folytatására. A falud elleni portyát a gróf hagyta jóvá. A haszonból részesedést kap, én pedig azért vagyok itt, hogy gondoskodjam arról, hogy illő részt kapjon.

Kiall érezte, hogy epe tolul a torkába. Nagyot nyelt, és belekortyolt a sörbe, melyet Harokas vett.

– Mi adózunk neki, és tőle kérünk védelmet. Ő pedig elad minket, hogy megtömje a zsebeit?

– Nem valami szép világ ez, igaz, fiú?

– Miért mondtad el? Miért? – Harokas vállat vont.

– Miért ne? Annak esélye, hogy élve távozol innen, elhanyagolható. És talán én is undorodom a dologtól. – Megdörgölte a szemét. – Öregszem. Volt idő, amikor hittem a hősökben... amikor még fiatal voltam, mint te. De nincsenek hősök, vagy legalábbis nem olyanok, amilyeneket látni akarunk. Minden embernek megvan az oka mit miért tesz. Általában ez az ok önző. Vegyük csak a barátaidat! Miért vagy velük? Szerinted érdekli őket Ravenna? Nem; ők az elvesztett dicsőséget, a letűnt fiatalságot akarják visszaszerezni. Ismét dalokban akarják hallani a nevüket.

– Ezt nem hiszem. Chareos és a többiek az életüket kockáztatták értem... és Ravennáért. És már azzal is kisebbíted őket, hogy kiejted a nevüket. Köszönet az ételért!

Kiall felállt, és otthagyta az asztalt. Odakint csípős és üde levegő fogadta. Felsétált a mellvédre. A két őrszem ügyet sem vetett rá, amikor tekintetét végighordozta a tájon. Nem nézett a tábor felé, ehelyett megvárta, míg Okas hangja felcsendül a fejében.

– Mi az, amit el tudsz mondani nekünk? – tudakolta a Tetovált Ember.

– Semmi – felelte Kiall. – Mondd meg Chareosnak, hogy ne jöjjön a falhoz! Most arra várok, hogy ismét találkozhassak Tanakival.

– Légy óvatos a társaságában! Ölt már korábban is, és még fog is.

– Vigyázok. De ez a nő... felkavar.

Érezte, hogy Okas elsodródik mellőle, ő pedig visszatért a központi térre. Az árverés színtere nagy volt, és hat kerek kőcölöpön állt. Elképzelte, amint Ravenna ott áll, körülötte kiguvadt szemű nadírok, akik kívánják őt. De nem látott mást, csak Tanaki széles, vágott szemét.

Egy férfi veregette vállon, mire összerezzent.

– Gondoltam, hogy te vagy az – szólalt meg Chellin. Kiall egy pillanatig nem ismerte fel a köpcös harcost, de azután elmosolyodott.

– Jó messzire kerültél a hegyektől, Chellin. Örömmel látom, hogy épségben jutottál el idáig.

A férfi leült egy lócára, és megvakargatta feketés-ezüstös szakállát.

– Nem volt könnyű, de te is hosszú utat tettél meg. Hogy vannak a barátaid?

– Élnek.

– Nem csekély tett, tekintve, hogy mennyi embert küldtek ki a megölésükre.

– Örülök, hogy nem voltál közöttük.

– De ott voltam. Ma reggel tértünk vissza. De ha szerencsés vagy, el tudod rendezni nézeteltérésedet a hercegnővel, és akkor nem találkozunk a csatatéren.

– A hercegnővel?

– Tanakival. Nem tudtad, hogy a nadír királyi család tagja?

– Nem, nem tudtam.

– Ö Tenka kán legkisebb gyermeke.

– És mit keres itt? – tudakolta Kiall elámulva.

Chellin felnevetett.

– Nem sokat tudsz a nadírokról, mi? Számukra a nők semmik, a lovaknál is kevesebbet érnek. Tanaki valahogy összerúgta a port bátyjával, Jungirral, aki ide száműzte.

– Nagyon szép nő.

– Valóban az... a legkívánatosabb darab, akit valaha is láttam. A férfiember boldogan halna meg, ha előtte ágyba vihetne.

Kiall elvörösödött, és megköszörülte a torkát.

– Innen merre tartasz? Chellin vállat vont.

– Ki tudja? Újra északnak. De az is lehet, hogy nem. Belefáradtam ebbe az életbe, Kiall. Lehet, hogy délre indulok, a drenai földekre. Veszek egy tanyát, lesz egy családom.

– Ahol fosztogatók törnek rád, hogy elrabolják a lányod? – Chellin bólintott, és sóhajtott egyet.

– Igaz. Mint minden álom, ez sem bírja ki az alaposabb vizsgálódást. Remélem, a dolgok jól alakulnak közted és a hercegnő között. Kedvellek; remélem nem kér arra, hogy öljelek meg. – Chellin felállt, és elballagott, de Kiall még egy órán át ücsörgött a padon. Ekkor egy harcos lépett hozzá.

– Hívatnak – mondta a férfi. A legény felállt, és követte őt, vissza a hosszú csarnokba.

Tanaki, akárcsak korábban, most is a díványán várta. Ezúttal fehér vászontunikát viselt, ami szabadon hagyta combját és lábszárát. Nem viselt sem ékszert, sem egyéb díszt, csak széles fekete övén egy ezüstcsatot.

Amikor a legény belépett, a nő felállt.

– Üdvözöllek az otthonomban, Kiall! Ülj le és beszélgess velem!

– Miről beszéljek, hölgyem?

– Egy apróságról. Mindössze adj valami nyomós okot arra, hogy miért ne ölesselek meg?

– Ok nélkül is ölsz? – tudakolta a legény.

– Néha – érkezett a válasz. – Ez annyira meglepő?

– Kezdek hozzáedződni a meglepetésekhez, hercegnő. Mondd csak, segítesz megtalálni Ravennát?

A nő kézen fogta, és a díványhoz vezette, ahol leült mellé, karját a fiú vállára téve.

– Nem vagyok benne biztos, hogy megteszem. Tudod, hogy embereket küldtem ki, hogy öljenek meg téged?

– Igen – suttogta a legény, és érezte az arcát és nyakát cirógató meleg leheletet.

– Azért tettem, mert úgy hallottam, hogy egy csapat hős kelt útra, hogy bosszút álljon a fosztogatásért. Azt hittem, azért jöttök, hogy megöljetek.

– Ez soha nem állt szándékunkban.

– És akkor rábukkanok egy sudár, jóképű, ártatlan ifjúra, aki olyan nőt keres, aki nem is törődik vele. És ez a férfi felkelti a kíváncsiságom. – Ajka megérintette a fiú nyakát, jobb keze végigsimított a mellén, és lesiklott a feszes hasizmokon. Kiall érezte, hogy arca lángol, és alig kap levegőt. – És elgondolkoztam azon – folytatta Tanaki búgó és elrévedő hangon –, hogy miként lehet, hogy az a férfi, aki sosem ismerte a szerelmet, ennyit kockáztat. – Keze még lejjebb szánkázott.

A fiú ujjai összeszorultak a csuklóján.

– Ne játszadozz velem, hölgyem! – suttogta és a nő felé fordult. – Tudod, hogy a szépségedet... ellenállhatatlannak találom. De azért bennem is van egy kevés... önbecsülés. Csak mondd meg, hol van Ravenna, és engedj utamra!

A nő egy darabig farkasszemet nézett vele, majd elhúzódott.

– Mennyire örömteli, hogy elutasítottál; és nem erővel tetted, hanem beismerve gyöngeséged. Ezzel a döntést a kezembe adtad. Jól van hát, Kiall! De ne akard tudni, hol van a lány; szinte szeretettel mondom ezt. Ma reggel arra kértelek, bízz bennem, és most újra erre kérlek. Hagyj fel ezzel a küldetéssel, és térj vissza az otthonodba!

– Nem tehetem, hölgyem.

– Meg fogsz halni. És a barátaid is. És mindez semmiért.

A legény felemelte a nő kezét, és gyengéden belecsókolt a tenyerébe.

– Akkor úgy lesz, ahogy lennie kell. De mondd el nekem! – Tanaki felült.

– A lányt, Ravennát, egy Kubáj nevezetű férfi vásárolta meg. Valamelyik közeli városba küldték, ajándékként egy másik férfinak. Onnan pedig átszállították a sztyeppén Ulrickham városába.

– Odamegyek, és megtalálom őt.

– Jungir kánhoz került. – A szavak késként döftek Kiallba, aki erre behunyta szemét, és lehorgasztotta a fejét. – Amint látod – mondta a nő kedvesen –, semmi értelme ennek a küldetésnek. Ulrickham erődváros. Senki sem juthat be a kán háremébe, és menekülhet el onnan az egyik hitvesével. És még ha sikerülne is, hová tudnál bújni a bosszúja elől? Jungir a nagykán, félmillió ember vár a parancsára. Hol lennél biztonságban tőle és a sámánjaitól?

Kiall a nőre nézett, és elmosolyodott.

– Mégis meg kell próbálnom. És ez a küldetés valahogy most még rosszabb; de nem Jungir miatt, hanem miattad.

– Nem értelek.

A legény felállt, és megcsóválta a fejét.

– Nem mondhatom el, miért. Bocsáss meg! Megkapom az engedélyt a távozásra?

Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a nő mondani akarna valamit, de végül csak bólintott. A fiú meghajolt, és kisétált a teremből.

Amikor kilovagolt a városból, számos gondolat járt a fejében, és hatalmas szomorúság öntötte el. Most már tudta, hogy soha nem szerette Ravennát: a lány csak egy kamasz álma volt, az elérhetetlen szépségről szőtt álom. De mit tehetett volna? ígéretet tett. És még ha az életébe kerül is, megtartja a szavát.

Patadobogást hallott, és megfordult a nyeregben.

Harokas vágtázva érte be, hogy azután megrántsa a kantárt.

– Veled tarthatok? – kérdezte. Kiall megállította hátasát.

– Nem vágyom a társaságodra, uram. De ha találkozni akarsz Chareosszal, nem akadályozlak meg benne.

– Beérem ennyivel – felelte Harokas.

Kiall megsarkantyúzta lovát, vágtába ugratta, és hátasa vadul fújtatott, mire elérte a dombtetőt. Harokas nyugodtabb tempóban követte. Chareos, Beltzer és Okas a tisztáson üldögélt, de Maggrignak és Fynn-nek nyoma sem volt. Kiall leszállt a lováról, és nekiállt mesélni Chareosnak Ravennáról, de a Pengemester csendre intette.

– Tudom – mondta, és tekintete rátapadt a legényt követő lovasra.

Harokas lesiklott a nyeregből, és meghajolt Chareos felé.

– Már régóta kereslek. Üzenetet hoztam a gróftól. Eltöröltek ellened minden vádat, és szívesen látnak Talgithir városában. Salida kapitány beszámolt róla, hogy milyen bátran segítettél neki Tavernavárosban.

– Ez minden? – tudakolta Chareos fagyosan.

– Ez minden. És most előjönnének az íjászok?

– Nehezen hiszem, hogy a gróf ily megbocsátó lenne – mondta a Pengemester –, és azon töprengek, miért küldene egy harcost a keresésemre. Lehetséges lenne, hogy te igazából orgyilkos vagy?

– Minden lehetséges, Chareos – mosolyodott el Harokas.

– Szerintem meg kellene ölnünk– szólalt meg Beltzer. – Nem tetszik a pofázmánya.

– Nekem sem tetszik a te pofázmányod, te hájas ökör! – fortyant fel a sólyomképű férfi. – És hallgass, ha nálad különbek beszélnek!

Az óriás talpra lökte magát és kuncogott.

– Hadd törjem ki a nyakát, Chareos! Csak egy szavadba kerül! – Fynn bukkant elő a bozótosból.

– Pengemester! – kiáltotta. – Jobb, ha ezt megnézed: egy nadír harcosokból álló sereg tart a város felé. És nem hiszem, hogy csak látogatóba jöttek.

Tanaki nézte, ahogy az ifjú elhagyja a termet, majd felállt, feje fölé emelte mindkét karját, és ívben hátrahajlította törzsét. Vegyes érzelmek dúltak benne, amikor kisétált a nappaliba. Kiall ártatlansága egyszerre volt vonzó és meghökkentő, mintha csak egy tökéletes virágra bukkant volna egy pöcegödör peremén. Töltött magának egy kupa bort, és belekortyolt. Az ifjú a szerelmet kereste, egy álmot hajszolt. Összehúzta a szemét.

– A világ tartogat még neked néhány durva meglepetést – suttogta maga elé. Fagyos szél lebegtette meg a súlyos függönyöket, és simított végig csupasz lábán. A nő megborzongott. – Hiányzol, apa – mondta, és ismét maga elé képzelte a sudár, szikár harcost, látta halvány félmosolyát, és nézte, amint az meglágyítja kegyetlen vonású arcát. Tanaki volt apja kedvence, bár az ő születése okozta a lány anyjának, Renyának a halálát. Tenka kán minden szeretetét egyetlen lányának tartogatta, míg a fiainak meg kellett küzdenie egyetlen kedves szóért, vagy dicséretnek felfogható biccentésért is. A nő legidősebb fivérére, Jungirra gondolt. Mennyire vágyott a fiú apja elismerésére!

És most Jungir volt a kán, Tanaki többi fivérét meggyilkolták, a nő pedig úgy élte életét, hogy várta az elkerülhetetlent.

Elmosolyodott, amikor eszébe jutott utolsó találkozója Jungirral. A férfi holtan akarta látni, de a kán hadvezérei soha nem fogadták volna el Tenka kán vérvonalának teljes kiirtását, és ahogy azt mindenki tudta, Jungir kán magja terméketlen volt. Negyven hitveséből egy sem fogant meg. Tanaki kuncogott. Szegény Jungir! Meg tudta ülni a legvadabb lovat is, tudott küzdeni kopjával és karddal, de a nadírok szemében így is gyanús maradt, mert a magja nem volt erős.

Tanaki a gyomrára szorította a kezét. Kétsége sem volt afelől, hogy ő megfoganna. És talán egy napon, amikor Jungir egyre kétségbeesettebb lesz, Tanaki visszakerülhet a kegyeibe, és feleségül veszi majd fivére valamelyik hadvezére. Cudáj arca merült fel lelki szemei előtt, amitől elöntötte az undor. Őhozzá nem! Hozzá soha. Érintése olyan volt, mint a gyík bőre, és éjfekete szemének emlékétől a nő megborzongott. Nem, Cudájhoz nem!

Kilökte a férfit gondolatai közül, és Jungirra gondolt, ahogy utoljára látta, amint ott ül a trónján és rámered: „Biztonságban vagy, szajha, legalábbis most. De tudd meg... egy napon látni fogom még, amint megalázkodsz. Érd meg ezt a napot, Tanaki!"

Így hát a halál helyett száműzetés várt rá itt, a kopár déli pusztaságban. Ezen a vidéken kevés öröm rejlett, leszámítva az alkohol kábító élvezetét, és az ágyába cipelt ifjak sorát. De hamarosan ezek az örömforrások is megfakultak. Az életbe beleunva felfigyelt a gazdaságtalan rabszolga-kereskedelemre, ami az alacsony árú, zsúfolt piacok és a teljes áruhiány között ingadozott. Emellett nem volt olyan központi hely, ahol a rabszolgákat árverésre lehetett volna bocsátani, és meg lehetett volna szabni az árakat. Tanakinak kevesebb, mint négy hónapjába került a vásárváros kialakítása, és egy éven belül ő hangolt össze minden portyát a gothir területeken. Az árak megszilárdultak, az újfajta piac fellendült, és hatalmas hasznot hajtott. Az arany sem sokat jelentett Tanakinak, aki gyerekkorát a meghódított népek gazdagságától körülvéve töltötte. A kereskedés azonban lefoglalta fürge elméjét, és elterelte figyelmét Jungir kán bosszújától.

Nem számított, hogy mennyire nagy volt a hadvezérek nyomása. Tanaki tudta, hogy eljön az idő, amikor Jungir elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy megölesse. A nő ráébredt, hogy milyen furcsa, hogy mégsem gyűlölte meg ezért a fivérét. De hiszen olyan könnyű volt megérteni, hogy mi hajtotta őt! Jungir apja szeretetére vágyott, és mivel nem sikerült kivívnia, hát meggyűlölte mindazt, amit apja szeretett.

Tanaki elhúzott egy bársonyfüggönyt, és kinézett a keskeny ablakon.

– Semmit nem hagyott neked, Jungir – suttogta. – Meghódította szinte az egész világot, egyesítette a törzseket, megalapította a birodalmat. Mi maradt neked?

Szegény Jungir! Szegény terméketlen Jungir!

Gondolatai az ifjú Kiallra terelődtek. Az arca felderengett elméjében, a kedves szürke szempár az acélos csillogással. És látta benne a szenvedélyt is, a nyers, feltáratlan, vulkáni erejű, és várakozó szenvedélyt.

– Kellemes lenne felfalni az ártatlanságod – mosolyodott el, és arca ellágyult. – Nem, nem lenne az – döbbent rá aztán szomorúan.

– Hercegnő! Hercegnő! – kiabálta Chellin, amint végigrohant a termen. – Nadír harcosok!

A nő elélépett.

– Hogyan? – tudakolta. – Mindig akadnak a közelben nadír harcosok.

– De nem a Királyi Farkasok, hercegnő. És Cudáj vezeti őket. – Tanaki érezte, hogy kiszárad a szája.

– Zárva van a kapu?

– Zárva, hölgyem, de ők háromszázan vannak, mi pedig még ötvenen sem. És közülünk is a legtöbben elfutnak majd, ha lesz rá módjuk.

Tanaki egy sötét tölgyfa ládához lépett, és felnyitotta annak súlyos fedelét. Kivett belőle egy széles övet, melyen két rövidkard függött.

– Nem harcolhatunk velük, hölgyem. Miért jöttek?

A nő vállat vont, és nem felelt. Arra gondolt, hogy lám, eljött a nap. Többé nem látja meg a kék eget, a szelek szárnyán a hegyek fölött repülő sast. Többé egyetlen férfi sem birtokolja őt, és ezzel a birtoklással nem adja el saját lelkét. Felizzott benne a harag. Mit sem törődve Chellinnel, kisétált a teremből, és a falhoz ment; a feljárón felbaktatott a mellvédre, és onnan nézte a kán Farkasainak közeledtét. Ahogy Chellin mondta, háromszáznál is többen voltak, hegyes ezüstsisakjukat farkasbőr szegélyezte, ezüst mellvértjüket pedig arannyal szegték. Láthatóan nem alakzatban lovagoltak, de elég lett volna egyetlen parancs, hogy forduljanak, és száguldó ékben rohamozzanak, vagy három csapatra váljanak. Hihetetlenül fegyelmezettek voltak: Tenka kán negyedszázaddal ezelőtt állíttatta fel a királyi gárdát, és olyan képzésben részesítette őket, amilyet a nadírok még sosem láttak. A törzsek között még mindig nagy megbecsülésnek örvendett, ha valakit felvettek a Farkasok soraiba. Minden száz jelentkező közül csak egy kapta meg a sisakot, és a farkasfejtől domborodó mellvértet.

A nadírok közepén ott lovagolt Cudáj, a páratlan harcos, az egyedülálló hadvezér.

Emberek gyűltek Tanaki köré.

– Mi tegyünk? – kérdezte egyikük.

– Miért vannak itt? – tudakolta egy másik.

– Azért jöttek, hogy végezzenek velem – felelte Tanaki, és őt is meglepte, hogy milyen nyugodt a hangja.

– Minket is meg fognak ölni? – kérdezte egy nagydarab harcos.

– Fogd be azt a mocskos pofádat! – dörrent rá Chellin. Tanaki csendre intette őket.

– Fogjátok a lovaitokat, és a vaskapun át induljatok! Méghozzá gyorsan! Mindenkit megölnek, akit itt találnak. – Néhányan lerohantak a mellvédről, de Chellin nem moccant.

– Nem hagyom, hogy elfogjanak, amíg van bennem élet!

A nő elmosolyodott, és megérintette az öreg harcos szakállas arcát.

– Nem tudod megállítani őket. De add meg az örömet, hogy lássam, amint életben maradsz, Chellin! Menj!

A férfi egy pillanatig csak állt, majd káromkodott egyet és a lováért rohant.

A nadírok mostanra közel értek már, és Tanaki tisztán ki tudta venni vezérük arcát. Cudáj mosolygott. A férfi felemelte a kezét, mire a lovasok legyező alakban szétterültek mellette, mintha csak portyára indulnának.

– Mit akartok itt? – kiáltott oda Tanaki.

– Téged akarunk, szajha! – kiabált vissza Cudáj. – Ulrickhamba hurcolunk, ahol perbe fognak!

Tanakiban felhorgadt a harag, de igyekezett lehiggadni.

– Milyen jogon hívod te a nagykán lányát szajhának, te, akit egy kehes kecske szoptatott?

Cudáj kuncogott.

– Háromszáz harcosom van itt, hercegnő. Mindegyikük használni fogja a testedet mielőtt Ulrickhamba érünk. Az utazás hatvan napig tart majd, és még az én egyszerű elmém is azt mondatja velem, hogy naponta öten lelik örömüket azokban az élvezetekben, melyeket olyan bőkezűen osztogattál a külhoniaknak és a téged körülvevő söpredéknek. Gondolj bele, hercegnő! Háromszáz ember!

– Miért figyelmeztetsz előre, te mocskos szájú kurafi?

– Mert lehetséges, hogy nem akarsz elszenvedni efféle megaláztatást. Bizonyos, hogy aki a nagykán véréből való, az előbb vetne véget az életének, minthogy ez megessen vele!

Tanaki minden félelme dacára felkacagott.

– Az én nagyra becsült fivérem ezt szeretné, nemdebár? Nem, Cudáj. Gyere ide és fogj el! Túl fogom élni. És amikor a hadvezérek majd meghallják, hogy miként bántál velem, megélem, hogy lássam, amint lenyúzzák a bőrt arról az ocsmány testedről!

A férfi széttárta a kezét.

– Ahogy akarod, hercegnő, de ne várj túl nagy támogatást a többi kántól. Jungir nagyúr hamarosan örököse születését fogja ünnepelni. És minden előjel arra utal, hogy fia lesz.

– Hazudsz! Jungir terméketlen.

– Én sosem hazudok, Tanaki! Ezt te is tudod. A kán egyik felesége terhes.

– Akkor volt egy szeretője! – csattant fel a nő, még mielőtt fékezhette volna magát, de csüggedés kerítette hatalmába. A kán ágyasait és hitveseit az eunuchok őrizte, fallal körülvett palotában vigyázták. Egyetlen férfi sem juthatott be abba az erődítménybe. És ha valami csoda folytán mégis, az ágyasok között megbúvó tucatnyi kém azonnal tudatta volna a kánnal.

– Kijössz hát, vagy menjünk be érted? – ordított fel Cudáj.

– Gyertek be! – rikkantotta Tanaki. – Miért nem jössz te magad?

Cudáj nevetett, és intett, mire húsz lovas rohant a falhoz, köteleket vetve a sáncfal hegyes oszlopaira. Amikor a nadírok leugráltak lovaikról, és gyorsan elkezdtek felmászni a falon, Tanaki előhúzta mindkét kardját. Az elsőként feljutó férfi feltépett torokkal halt meg. A második átszúrt tüdővel bukott el. Amikor megjelentek a többiek is, Tanaki kivárt. A nadírok jobbról és balról is megindultak felé, a nő ezüstpengéiről vér csöpögött alá. A hercegnő felugrott, megpördült, megölt egy férfit a nyakára mért visszakezes vágással, majd leugrott a mellvédről a búzászsákokkal megrakott szekérre. Onnan továbbszökkent, és rohanni kezdett a hosszú csarnok felé. Négyen indultak, hogy útját állják, de a nő bekanyarodott egy sikátorba, majd visszafordult, és várt. Hat harcos bukkant elő, ő pedig megrohanta őket, és szúrva, vágva tört át vonalukon.

A mellvéden egy harcos térdelt, kezében parittyával. Most megpörgette fegyverét a feje felett, és elengedte – egy kis kerek kő csattant Tanaki halántékának. A nő megtántorodott, és majdnem elesett. Egy férfi rohant rá... a hercegnő megpördült, és elhajította jobbkezes kardját. A penge belefúródott a harcos mellébe, aki hátratántorodott, és a fegyver után kapkodott. Újabb parittyakő süvített el Tanaki mellett. Lebukott és támolyogva befutott egy csűrbe, hátát nekivetve az ajtónak. Forgott vele a világ, és rettenetes szédülés tört rá. Két újabb nadír harcos bukkant fel. A nő majdnem elesett, de rájuk vetette magát. A kardja megvillant, és részben átvágta az egyik férfi karját. Egy ököl csattant a koponyáján, kardját pedig kitépték a markából. Az arcába kétszer beleöklöztek, amitől térdre rogyott. Most már férfiak fogták teljesen körül, és letépték róla a ruháit. Bevonszólták a csűr mélyére, és meztelenül a szalmatörekes padlóra hajították.

– Nocsak, nocsak. Hát most már nem tűnünk hercegnőnek – hallotta meg Cudáj jeges és gúnyos hangját. A nő megpróbált felállni, de egy talp az arcába lépett, és visszalökte. – Naponta öt embert mondtam, de ez a tizenkét harcos legalább megvívott érted, hercegnő. Úgyhogy most az ő gyengéd gondoskodásukra hagylak.

Tanaki bedagadt szemén át felnézett, és látta, amint a férfiak kioldják nyersbőr övüket, és látta a kéjvágyat az arcukon. Valami ott belül megremegett és eltört. Könnyek futottak végig az arcán.

– Sikoltozzon egy kicsit – mondta Cudáj –, de túlságosan ne gyötörjétek meg! Még rengetegen várnak rá.

A hadvezér kisétált a napsütésbe, ahol egy darabig még álldogált, hallgatva a férfiak morranásait és az egykor oly büszke hercegnő elhaló nyögéseit. Majd a nő felsikoltott, elnyújtott, éles sivítással. Cudáj hagyta, hogy mosoly kússzon az arcára. Hosszú ideje várt már erre a pillanatra: négy év telt el azóta, hogy a gőgös Tanaki hercegnő először visszautasította házassági ajánlatát. Alig néhány hónappal ezelőtt adott neki még egy esélyt. És most a nő lassan kezdi majd felfogni, hogy milyen mély is az ő gyűlölete. Ismét felhangzott a sikoly. A hadvezér arra gondolt, hogy inkább állaté ez, semmint emberé. Milyen furcsa, hogy ennyi gyötrődés fér bele egy olyan hangba, amiben nincsenek is szavak...

A sikolyokat magával sodorta a szél, felrepítve a hegyre.

– Magasságos istenek, mit művelnek vele? – szólalt meg Kiall.

– Amit a nadírok mindig is tesznek – sziszegte Beltzer. – Megerőszakolják. Úgy sejtem, hogy nem sokkal ezután megölik majd.

– Milyen kár! – jegyezte meg Harokas. – Jó testű nő volt.

– Tennünk kell valamit! – ugrott talpra Kiall. Chareos megragadta az övét, és visszarántotta.

– Jó ötlet! – bólintott Beltzer. – Miért nem nyergelünk fel, és rohamozzuk meg mind a háromszázat? Nőj már fel, Kiall! Neki vége.

– Kiallnak igaza van – szólat meg Okas szelíden. Az óriás leesett állal fordult felé.

– Szerinted meg kellene rohamoznunk őket?

– Nem, barátom. De a nő része ennek a... küldetésnek. Tudom. Érzem.

– Azért vagyunk itt, hogy megmentsünk egy tanyasi fruskát – közölte Beltzer.

– Többé már nem – felelte Okas.

– Hogy érted ezt? – tudakolta Chareos. A Tetovált Ember megdörgölte a szemét.

– Összeáll a kép, barátom. Az összes szál egybefut. És most már látom őket. A lányt, Ravennát Jungir kánnak adták el. A kán az ágyába vitte, és most ő az, aki viselős a gyermekkel. Jungir megtette őt a Farkasok kianjának, vagyis a királynénak. Most már a nadírok királynéját próbáljátok meg elrabolni.

Beltzer nevetésben tört ki.

– Ez egyre jobb és jobb lesz. Ebben az esetben tényleg meg kellene rohamoznunk őket. Ez jó gyakorlat lesz arra, amikor majd az egész nadír seregre rontunk!

– Az a nő ott lent Tenka kán lánya, Jungir húga, így ismeri a palotát. Nagy segítségünkre lesz – közölte Okas.

– Segítségünkre? – kérdezte Chareos. – így már nem folytathatjuk a dolgot. Őrültség még csak elgondolkodni is rajta.

– Több van ebben a küldetésben, mint amit te látsz benne, Pengemester Chareos – folytatta a Tetovált Ember. – Sokkal több. Hát nem látod a bel-azari álmot, Tenka kán szellemét? Mindez egy nagyobb egész része.

– Miféle része? – térdelt le Okas mellé Fynn.

– A gyermek – felelte a Tetovált Ember. – Koraszülött lesz... tizenkét hét múlva világra jön. A csillagok azt mutatják, hogy nagy király lesz belőle, talán a legnagyobb, aki valaha is élt. Ulric, Tenka kán, és Regnak, a Bronzgróf vérvonalából származik majd. Harcos lesz és államférfi. Nadír kánként seregeivel végigsöpör a világon.

– Azt mondod, hogy meg kellene ölnünk a csecsemőt? – tudakolta Beltzer.

– Nem. Én azt mondom, hogy folytatnotok kellene ez a küldetést, és meglátni, hogy hova vezet.

– Mindannyiunk halálához – jelentette ki Chareos. – Többé már nem arról van szó, hogy visszalopunk vagy visszaveszünk egy falusi fruskát. Mi most már a nadírok királynéjáról beszélünk!

– Hadd szóljak én is! – mondta Kiall halkan. – Igazad van, Chareos. Ez az egész túlságosan... túlságosan lehengerlő. Javasolhatnám, hogy egyszerre csak egyet lépjünk? Először azt találjuk ki, hogyan menthetnénk meg Tanakit. Azután eldönthetjük, hogyan tovább.

Chareos felsóhajtott, és megrázta a fejét.

– Hatan vagyunk egy idegen földön. És te azt akarod, hogy gondoljunk ki egy olyan tervet, amivel kiragadhatunk egy hercegnőt a nadír nép háromszáz legádázabb harcosának fogságából? No, hát miért is ne? Hiszen hányféleképpen halhat meg egy ember?

– Még csak el se akarj gondolkodni ezen! – szólalt meg most Harokas. – A nadírok kezében egy fogoly haldoklása akár tucatnyi napig is eltarthat, és minden egyes nap fájdalmasabb, mint az előző volt.

– Te aztán meg tudod nyugtatni az embert! – horkant fel Beltzer.

– Lemegy a nap – mondta Fynn. – Ha le akarjuk hozni a lányt, akkor erre ma éjjel nyílik a legnagyobb esélyünk. Főleg, ha a főerő a falakon kívül ver tábort. Akkor már csak annyit kell tennünk, hogy lejutunk oda, belopózunk, megmásszuk a falat, odabent mindenkit megölünk, és kihozzuk a lányt.

– Ó, ez minden? – vicsorogta az óriás. – És én azt is tudom, ki fogja cipelni a lotyót. Mert én leszek, nemde?

– Pontosan – ismerte el Fynn.

– Veletek tartok – közölte Harokas. – Eléggé kedvelem a nőt. Nem bánod, ha a közeledben maradok, Chareos?

– Egyáltalán nem. De maradj előttem, Harokas!

Chareos a domboldalon térdelt, amikor a nap alkonyba fúlt. A nadír harcosok kivonszolták Tanakit a szabad térre, és meztelén testét a tér porába lökték. Ezután a megtört testet két férfi felnyalábolta, akár egy bábut, és felcipelte az árverés színpadára, ahol átfektették a fenti tönkön. Chareos lesütötte a szemét, és tekintete a városon túli lovasokat kereste, akik a szabad ég alatt vertek tábort, és tüzeket gyújtottak. A hadvezér és négy embere besétált a hosszú csarnokba, így tizenheten maradtak a településen. Túl sokan...

Kiall hozott a Pengemesternek szárított húsból és gyümölcsből álló estebédet, majd némán leült mellé.

Mit keresek én itt? – tűnődött magában Chareos. – Mi ez az őrület? Az az asszony semmit sem jelent nekem. Ennek a küldetésnek nincs következménye. Mit számít az a világnak ezer év múlva, ha egy újabb nadír kán születik? Lepillantott az árverés tönkjére fektetett mozdulatlan, fehér alakra és a rámászó férfiakra.

– Van valami terved? – suttogta Kiall. Chareos a sápadt ifjúhoz fordult.

– Szerinted én a háború istene vagyok, Kiall? Le tudunk jutni, feltehetően anélkül, hogy észrevennének minket. De akkor még mindig tizenheten lesznek hét ellen... hat ellen, ha leszámítod Okast, aki nem harcos. Tegyük fel, hogy legyőzzük mind a tizenhetet. Meg tudjuk ezt tenni néma csendben? Nem. Így a kint levő többi harcos fel fog riadni. Le tudunk győzni háromszázat? Erre még te is tudod a választ.

– Akkor mit tanácsolsz?

– Nem tudom, fiú! – csattant fel Chareos. – Menj innen, és hagyj gondolkodni!

Az ég besötétedett, és a hold fényesen ragyogott. Egyik gondolat a másik után villant át a Pengemester agyán: megvizsgálta, felboncolta, majd elvetette őket. Végül magához hívta Fynnt, és felvázolta neki, mire gondol. A vadász szenvtelen arccal hallgatta végig.

– Ez az egyetlen mód? – kérdezte végül.

– Ha elő tudsz állni jobb tervvel, nekem az is megteszi – felelte Chareos.

Fynn megvonta a vállát.

– Az lesz, amit mondasz, Pengemester.

– Azt mondom, hogy jobban tennénk, ha mind hazamennénk, és elfejtenénk ezt a badarságot – préselt ki magából egy mosolyt Chareos.

– Számíthatnál a szavazatomra – vallotta be Fynn. – De miért nem tesszük?

A másik megrántotta a vállát, és rámutatott a holdfényben fürdő városra, ahol a meztelen Tanakit kikötötték az árverés tönkjéhez.

– Nem is ismerjük őt – mondta a vadász szelíden.

– Nem, valóban nem, de láttuk a szenvedéseit. Éppen olyan naivnak és érzelgősnek tűnök, mint Kiall?

– Igen, de ez nem rossz dolog, barátom. Osztom a nézeteidet. A gonosszal soha nem lehet szembeszállni, ha a jó emberek nem tesznek semmit.

– Akkor hát mindketten bolondok vagyunk – jelentette ki Chareos, és ezúttal őszinte volt a mosolya. Fynn kinyújtotta a kezét, a Pengemester pedig megragadta.

– Győzünk vagy veszítünk, de semmi olyat nem érünk el, amit a világ megérthetne – mondta Fynn.

– Csak hát a világ nem számít – állt fel Chareos.

– Valóban nem – felelte. – Jó dolog ezt tudni.

Már majdnem éjfélre járt, amikor Fynn és Maggrig kilovagolt a táborból. Chareos, Harokas, Kiall és Beltzer lassan megindult lefelé a lejtőn a karósáncos város felé. Okas az erdőben maradt: keresztbe tett lábbal ült, lehunyt szemmel. Lágy kántálásba kezdett, mire köd szállt fel a fűből, gomolyogva fonva körül a szabad tér felé haladó négy harcost.

11.

A köd szellemtakaróként gomolygott elő, lefelé a dombról, csillogva a holdfényben. Chareos elérte a karósánc hátsó falát és meglelte a vas csapórácsot. Beltzer odalépett mellé.

– És most? – suttogta az óriás.

– Felemeljük.

A vasrácsozat négy láb széles volt és hét láb magas. Beltzer Kiall kezébe nyomta a bárdját, és megragadta a legalsó rudat. Vállán és nyakán kidagadtak az izmok, ahogy nyomni kezdte felfelé; a kapu megcsikordult és egy hüvelyknyit megemelkedett. Harokas és Chareos is besegítettek, így a kapu egy lábbal feljebb került.

– Ez elég – sziszegte a legény, és a hátára fekve átcsusszant a kapu alatt.

A Pengemester Beltzerhez fordult.

– Így tudod tartani?

Az óriás felmordult. Chareos lebukott, és a rés alatt áthengeredve talpra állt Kiall mellett. A két férfi felsietett a mellvéd lépcsőjén – őrszemek nem voltak sehol. A legény és a Pengemester elforgatták a kapu fölötti kereket, megfeszítve a kötelet, és tehermentesítve Beltzert. Majd gyorsan visszatértek a kapuhoz, ahol éppen az óriás szuszakolta át magát, nyomában Harokasszal.

– És most várunk – suttogta Chareos.

A város mögül vágtató lovak patáinak hangja dübörgött fel.

Fynn egyenesen belovagolt a nadír táborba, feldúlva két tüzet. Ahogy a lova eldübörgött, nyomában harcosok pattantak fel takaróikból. Fynn megfordította lovát, és megállította. Vesszőt fektetett rövid vadászíjának húrjára, s nyilat küldött az egyik férfi torkába.

A tábor túlfeléről vad rikoltás csapott fel, és Maggrig vágtatott elő, keresztül a ködön. A nadírok saját lovaik felé rohantak. Fynn lelőtt még egy embert, majd vágtába ugratta lovát, és elszáguldott dél felé. A táborban eluralkodott a káosz, ahogy a harcosok előrántották kardjukat, és rohantak, hogy felnyergeljék lovukat. Néhány perccel később a tábor elhagyatottan állt.

A városban Cudáj kirohant a csarnokból, és felkaptatott a mellvédre, ahonnan láthatta, amint katonái két csapatra válva üldözőbe veszik a támadókat. Segédtisztjéhez fordult, aki a nyomában érkezett.

– Gyerünk, kifelé, és tudd meg, mi történik ott!

A férfi a lovához szaladt, nyeregbe pattant, és kivágtatott a kapun.

Chareos és Beltzer bemásztak a hosszú csarnok hátuljának ablakán, s beljebb lopóztak. Az egyik asztal körül négy nadír tiszt ült és kockázott.

Chareos berobbant a terembe, kardja átvágta a legközelebbi férfi torkát. Beltzer mögötte lendült támadásra, bárdja két férfival végzett, még mielőtt azok felpattanhattak volna. A negyedik nadír megpróbált elfutni, és el is érte az ajtót, feltépve azt. Harokas kése ekkor fúródott a mellébe.

A férfi az ajtóba lépett, megragadta a tetemet, és leengedte a padlóra.

Odakint Kiall az árnyékokban maradva osont az árverés tönkje felé, ahol Tanaki hevert eszméletlenül. Három férfi rohant be a térre, mire a legény lebukott két vizeshordó mögé és várt.

A férfiak felsiettek a mellvédre, ahol Cudáj figyelte az üldözést. Kiall nem hallotta, miről beszélgetnek, de kilopakodott a nyílt terepre, és felmászott az árverés emelvényére, ahol letérdelt Tanaki mellé, és átvágta a nő csuklóját összefogó köteleket. A hercegnő felnyögött, amikor megérezte az érintést.

– Többet ne! – könyörgött. A szeme sötéten bedagadt, ajka felhasadt, teste vérzett és váraláfutások borították. Kiall összeszorított fogakkal várt. A mellvéden álló férfiak lejöttek a térre, és a legény hallotta, hogy egyikük felnevet. A tömb mögé rejtőzött, és látta, hogy az egyik nadír harcos Tanakira mutogat, majd arra is fordul. A többiek kurjongattak, és Cudájra néztek.

– Ez még mindig a ti napotok – mondta nekik a vezérük.

A férfi felmászott az emelvényre, megoldotta övét, és letolta nadrágját. Kiall felpattant, és a férfi ágyékába mártotta kardját. Cudáj szeme elkerekedett.

– Farkasok, hozzám! – rikoltotta, mire a csűrből kilencen rohantak elő, karddal a kezükben. – Kapjátok el! – bömbölte a hadvezér.

A harcosok megindultak, de épp hogy elérték az emelvényt, Beltzer vágódott soraikba, kaszáló és suhogó csatabárddal. Chareos és Harokas a nyomában jött. Kiall leugrott az emelvényről, rávetődött három emberre, és a földre taszította őket. Az egyik kard felhasította a bőrt a felkarján, de máris felpattant, és pengéje lesújtott az alatta fekvő férfira. Harokas lebukott egy vad suhintás elől, és felnyársalta a nadírt. Pengéjét éppen időben rántotta ki, hogy hárítsa egy másik harcos támadását. Chareos elintézett két Farkast, majd pördült, hogy segítsen Harokasnak. Beltzer úgy harcolt, akár egy megszállott. Néhány pillanat, és az utolsó nadír harcost is levágták.

Cudáj végigrohant a mellvéden, és leugrott a földre, bukfenccel gördülve ki az esést. Megragadta az egyik ló kantárját, és felpattant a jószág csupasz hátára. Chareos futva próbálta útját állni, de a ló elvágtatott.

– Hozzátok a lányt! – kiáltotta a Pengemester.

Beltzer odalökte csatabárdját Kiallnak, s felkapaszkodott az emelvényre. Felemelte Tanakit, és átvetette a vállán.

Chareos a vaskapun át vezette ki csapatát a ködös éjszakába. Lassan haladtak, az utat az emelkedő talaj mutatta. Néhány perccel később patadobogást hallottak.

– A földre! – sziszegte a Pengemester, mire csapata hasra vágta magát. Alig néhány lépéssel odébb lovasok vágtattak el. Chareos felállt.

– Merre? – suttogta Beltzer. Hallották a nadírok kiáltásait, de a ködből sűrű katyvasz lett, ami eltorzította, elfojtotta és borzongatóvá tette a hangokat. Ahogy az egykori szerzetes felfelé vezette őket az emelkedőn, Beltzer fújtatva vette a levegőt, arca kivörösödött az erőfeszítéstől.

– Már nem vagyok olyan fiatal, mint egykor – állt meg egy pillanatra, hogy levegőhöz jusson.

Izzó gömb képződött a levegőben Chareos előtt.

– Hála a Forrásnak! – suttogta. A gömb jobb felé lebegett. A Pengemester és a többiek követték, és hamarosan feljebb kapaszkodtak a ködbe, a fák viszonylagos biztonságába. Okas még mindig a fűben gubbasztott, de kinyitotta a szemét, amint a megmentők beléptek a tisztásra.

– Üljetek körém! – mondta a Tetovált Ember. – A lányt helyezzétek középre! – Beltzer gyengéden lefektette az eszméletlen Tanakit a fűbe, a többiek pedig kört formáltak. Okas becsukta a szemét, és ismét kántálni kezdett, ezúttal mély, ritmikus hangon. Beltzer alaposan szemügyre vette: az öreg fájdalmasan sovány volt, arca elszürkült, ajka pedig kéklett, akár állán a tetoválás.

Az óriás oldalba bökte Chareost, és Okasra mutatott. Társa bólintott. Bármilyen mágiát gyakorolt is az öreg, az rettenetes vámot szedett rajta.

Nadír lovasok érkeztek a tisztásra, mire Beltzer összerándult, és csatabárdjáért nyúlt, de a Pengemester megmarkolta a karját. A lovasok anyagtalannak tűntek, már-már szellemszerűnek. Lassan ellovagoltak a kis csapat mellett.

Kiall megborzongott, és nézte, amint a lidérclovasok eltűnnek. Okas kinyitotta a szemét, és oldalra dőlt a fűben. Chareos és a legény odasiettek, de az öregember elhessegette őket, és összegömbölyödött, hogy aludjon. A Pengemester betakarta, míg Kiall a lányhoz lépett. A ragyogó holdfényben tisztán látta, hogy arca feldagadt és kék-zöld foltok borítják. A bal szeme szorosan összezárult, míg a jobbat fekete monokli vette körbe, és véraláfutás csúfította el. Óvatosan leemelte a takarót a nő testéről. Tanaki lába és feneke is csúnyán fel volt horzsolva, zúzódások borították, combjain pedig alvadt vért látott.

Beltzer letérdelt a lány mellé a másik oldalon.

– Szükséged van segítségre? – kérdezte Kiallt.

– Nincs. Semmit nem tehetünk, de egy kis tűz jó volna: melegen tartaná őt.

– Ezt nem kockáztathatjuk meg – szólalt meg Chareos. – Nem tudom, milyen erős a mágia, vagy mennyi ideig tart.

– Nem tudom, hogy miért eszméletlen még mindig – mondta Kiall. – A horzsolásai komolyak, de úgy tűnik, csontja nem tört.

– Láttam már ilyet korábban – felelte a Pengemester. – Nem a test sérült, hanem a lélek. Csúf egy dolog ez, Kiall.

Tanaki halkan felnyögött, Kiall pedig mellé heveredett, és megsimogatta az arcát.

– Most már jól vagy – suttogta a fülébe. – A barátaid vannak itt, aludj hát, hölgyem! Pihenj!

Chareos ráterítette saját takaróját, Beltzer pedig levette zekéjét, és párnává hajtogatva a nő feje alá tette. Tanaki az oldalára gördült, keze kinyúlt a takaró alól. Ujjai ökölbe szorultak, majd ismét szétnyíltak és belevájtak a földbe. Kiall gyengéden megfogta Tanaki kezét, és így tartotta egy darabig. A hercegnő légzése csitult, és végül elaludt.

A szellemszerű nadír lovasok háromszor lovagoltak be a tisztásra. Egyszer egyikük alig három lépésre szállt le Beltzeréktől, és térdelt le, hogy megvizsgálja a nyomokat. A férfi döbbentnek tűnt, majd mondott valamit társainak, de a kis csapat nem hallotta a szavait. A nadír lóra pattant, és társaival ellovagolt a fák közé.

Az éjszaka lassan telt. Kiall fel-felriadt álmából Tanaki mellett, míg Chareos és Beltzer halkan sustorogva beszélgettek. Harokas a fák szélénél heveredett le, és egyedül aludt.

A pirkadat az óriást és a Pengemestert a domboldalon találta: a látóhatárt fürkészték Fynn vagy Maggrig nyomát keresve. A nadír tábor elhagyatott volt, a városban csend honolt.

– Fynnék ravaszak – jegyezte meg Beltzer. – Minden rendben lesz.

– Bárcsak biztosra vehetnem! – szólt Chareos. – De túl nagy volt a kockázat, különben sosem kértem volna őket erre.

– Felnőtt emberek, vissza is utasíthattak volna. És megszereztük a lányt.

Chareos fáradt volt, a háta sajgott, így elnyúlt a fűben.

– Aludnod kellene egy kicsit – tanácsolta az óriás. – Én majd maradok, és figyelem, jön-e Fynn.

A Pengemester bólintott.

– Tartsd rajta a szemed a gróf emberén is! Ne engedd, hogy mögéd kerüljön!

– Szerinted orgyilkos?

– Szerintem figyelni kell rá. – Az egykori szerzetes behunyta a szemét, és elszenderedett.

A nap feljebb hágott az égen, és Beltzer letelepedett Chareos mellé, csatabárdjával az ölében – gondolatai a hegy körül forogtak. Most úgy érezte, hogy él, majdnem fiatal volt megint. Majdnem. A lány cipelése kiszívta az erejét, akárcsak a városban vívott csata. Hatalmas marka bárdjának nyelére fonódott.

– Azért maradt még bennünk egy-két összecsapás, mi? Távolabb, nyugaton egy lovas közeledett az egyik mélyebben fekvő völgyben. Beltzer leárnyékolta szemét, és megpróbálta azonosítani a férfit: Fynn-nek tűnt. Az óriás tekintete végigsiklott a dombokon és a mélyedéseken, de nyomát sem látta üldözőknek. Arra gondolt, hogy felébreszti Chareost, de habozott. A Pengemester hullafáradt, pihenésre van szüksége. A lovas lassan léptetett felfelé a domboldalon. Fynn volt az. A férfi leszállt a lováról, és hátasát száron vezette a tisztásra, majd odasétált Beltzerhez.

– Hol van Maggrig? – tudakolta a vadász.

– Még nem tért vissza. – Fynn lerogyott a földre.

– Nem hittem, hogy megcsinálom, majdnem elkaptak. Kettőt megöltem, majd belovagoltam egy örvénylő folyóba. Elvesztettem az íjamat, és azt hittem, hogy a lovam megfullad, egyre csak kapaszkodtam a nyeregkápába. De ez remek jószág: jól úszott, és végül elérte a szilárd talajt.

– Pihenj egyet! – javasolta Beltzer. Fynn megrázta a fejét.

– Meg kell találnom Maggrigot.

– Ne légy bolond! A nadírok mindenütt ott vannak. Maggrig valószínűleg bevette magát valami barlangba. Megvárja, míg leszáll az éj, majd visszajön ide. Ha kilovagolsz, csak elvezeted őket hozzá.

A vadász felsóhajtott.

– Igazad van. Alszom egy kicsit. Ébressz fel, ha megjött! Beltzer bólintott.

– Megvan a lány, és jól ment minden.

Fynn nem felelt, csak ledőlt a fűbe, és behunyta a szemét. Beltzer hátát egy fának vetve leült, és elszenderedett a délelőtti napsütésben. Arra ébredt, hogy Harokas Chareos mellett térdel. A sasorrú harcos meredten bámult az alvó férfi arcába: nehéz volt az arckifejezéséből olvasni, de az óriás látta, hogy zavarja valami.

– Ne ébreszd fel! – szólalt meg Beltzer halkan, mire Harokas felnézett.

– Azért küldtek ide, hogy megöljem.

– Tudom. Akárcsak ő.

– De erre nincs szükség, nem igaz? Mindannyian úgy döntöttetek, hogy meghaltok. Én pedig örülök, hogy felmentettetek a feladat alól.

Harokas felállt, és a lovához ballagott. Beltzer nézte, amint nyeregbe száll és ellovagol.

A tisztás közepén Kiall felébredt. Felült, és Tanakira nézett: a nő már jobb színben volt. A legény kinyitotta a málháját, előszedett néhány nadálytőlevelet, melyet hideg vízbe kevert. Ez jót tesz majd a duzzanatoknak. Egy darabig azzal volt elfoglalva, hogy borogatást csináljon belőlük. Végül elégedetten az eredménnyel, megérintette a lány kezét, aki riadtan ébredt.

– Barátok vesznek körül – mondta neki a fiú csitító hangon. – Én vagyok az, Kiall. Tessék, borogatás a szemedre! Feküdj tovább, és ne mozogj! – Tanaki egy szót sem szólt, míg a legény a hideg gyolcsot ráterítette a szemére. Majd Kiall megfogta a nő kezét, és finoman megveregette.

– A Farkasok? – suttogta a hercegnő.

– Elmentek.

– Hogyan... ?

– Ne beszélj, hölgyem! Pihenj! Múlt éjjel bementünk a városba, és megöltük azokat, akik... megtámadtak téged. Azután idehoztunk. Itt biztonságban vagy.

– Miért?

– Most pihenj! Hadd fejtse ki hatását a borogatás! – Megpróbálta elengedni a lány kezét, de az megragadta.

– Miért? – kérdezte újra.

– Mert szükséget szenvedtél – felelte sután. Még néhány percig üldögélt Tanaki mellett, aztán a nő szorítása engedett, és a legény látta, hogy ismét elaludt. Ekkor felállt, és kinyújtózott. Beltzer a dombtetőn az egyik fa mellett aludt. Chareos és Fynn a közelben hevertek, Harokasnak és Maggrignak nyoma sem volt. Okas hangja zendült az elméjében.

– Kiall, hallasz engem?

– Igen – válaszolta hangosan, és lepillantott az alvó öregemberre. Hangja olyan volt, akár az időn túli suttogás: mintha hihetetlenül messziről jönne, mégis tisztán csengett.

– Mondd meg Chareosnak, hogy menjen a Hold-hegységbe! Mondd meg neki, hogy keresse meg Aszta kánt! És mondd meg neki, hogy sajnálom.

A hang elenyészett. Kiall Okashoz lépett, és letérdelt mellé. Az öreg teste merevnek és hidegnek tűnt. A Tetovált Ember halott volt.

Az öregembert a dombgerincen temették el, és némán állták körül a sírt.

– Meghalt közülünk az első – suttogta Beltzer, és szavai ott lebegtek körülöttük. Az óriás visszasétált a táborhelyre, rámeredt csatabárdja két fejére, és megpörgette kezében a fegyvert.

– Sajnálom – mondta Kiall Chareosnak. – Bárcsak sose kértelek volna, hogy segíts! Minden annyira hiábavalónak tűnik most. És nem tudom, hogy miért.

– Szabad emberek vagyunk, Kiall. Magunk hozzuk döntéseinket.

– Ezt tudom – felelte az ifjú. – Csak annyi sok... kegyetlenség történik. Nézd csak meg Tanakit! Hogyan tehették vele ezt emberek? Nem értem.

– Örülj neki, hogy nem érted.

– Te igen?

Chareos elfordult, és a sztyeppét nézte.

– Igen, sajnos én értem. Nem mintha valaha is szándékomban állna ilyet tenni, de attól még értem. Ez a háborúhoz kötődik, Kiall, és a harcosok természetéhez. A harcos versengő alkat, arra vágyik, hogy uralja és elpusztítsa ellenségeit. A szó, amit nem szabad elfelejteni, az uralni. És van még egy másik szó, amire szintén figyelni kell, ez a gerjedelem. Egy férfi éppen olyan könnyedén tud haragra gerjedni, mint ahogy fellobban benne az üzekedés vágya. A két érzelem szorosan kapcsolódik egymáshoz. A harag és a kéjvágy. Vagyis a harcos csatára és harcra vágyik, hogy uraljon másokat. Tanaki és a hozzá hasonlók ennek esnek áldozatul. Uralják, megbecstelenítik és megalázzák őket.

– Akkor ezek az emberek gonoszak. Ilyen egyszerű az egész.

– Bárcsak ilyen egyszerű lenne! De ezek között a férfiak között vannak olyanok, akiknek feleségei és gyerekei vannak. Lehetséges, hogy jó családapák, életükben helye van a szeretetnek és a könyörületnek.

– Én nem fogok könyörületet mutatni irántuk. Örömmel ölöm meg őket.

– Örömmel? Soha ne örülj más ember halálának! Soha, de soha. Csak könnyebbülj meg, hogy te élsz. Egykor volt egy tanárom, egy Attalis nevezetű nagyszerű ember. Ő azt mondta nekem, hogy a gonoszhoz vezető ösvény gyakran az igazságos haragtól indul. Egy nadír banda feldúl egy gothir falut: erőszakot tesznek és gyilkolnak. Egy csapat gothir katona elindul, hogy bosszút álljon, ártani akarnak ellenségüknek, így hát ők is erőszakot tesznek, és ők is gyilkolnak. Ennek sosincs vége. Soha... de soha... ne örülj a gyilkolásnak!

Chareos otthagyta a legényt, és megállt a sír túloldalán. Kiall magára hagyta, és Beltzerhez ballagott, aki egymagában ücsörgött. Az óriás arca nyugodt volt, de egy izom rángatózott rajta. Szeme vörhenyesnek tűnt, és a férfi szaporán pislogott.

Az ifjú leült vele szemközt.

– Jól vagy? – tudakolta.

– Én? Remekül. Éppen arra gondoltam, hogy még nem is ettünk. Éhen halok. – A szája megremegett, de összeszorította ajkait. – Az ostoba vén bolond! Az ostoba! Megölte magát, hogy megvédjen minket. Az ostoba! – Beltzer szipogott, majd harákolt és végül kiköpött. – Legyek átkozott, ha nem fáztam meg! Ez az idő az oka, a fagyos szél, meg a por. Egyedül a Forrás tudja, hogyan képesek itt megélni az emberek. Adjatok inkább egy akármilyen várost... és kocsmákat. Most mit bámulsz?

– Sajnálom – felelte Kiall. – Nem állt szándékomban bámulni. Tudod, hagyott neked egy üzenetet. Azt mondta, hogy köszönjek el a nevében a vén Beltzertől.

– Ezt mondta? Tényleg?

– Igen – folytatta a hazudozást az ifjú. – Nem tűnt boldogtalannak.

– Tudod, hogy mi a legrosszabb, fiú? Tudod?

– Nem.

– Az, hogy kedvelt. Magamért kedvelt. Nem azért, ahogy meg tudtam lendíteni a bárdot, vagy hogy meg tudtam ölni néhány vadembert. És mondok neked valamit... nevess ki, ha tetszik... de én szerettem ezt az öregembert. „Vén Beltzer". Ez azért már valami, nem igaz? Szerettem őt.

– Miért nevetnélek ki?

Könnyek gyűltek az óriás szemébe, lefolytak az arcán, bele vöröses-ezüstös szakállába. A férfi lehajtotta a fejét, és sírt. Kiall rátette a kezét a vállára.

– Menj innen! – mondta Beltzer. – Hagyj békén! Hát már a fájdalmával sem lehet egyedül az ember?

Kiall felállt, és elhátrált. Tanaki közben felébredt, és most a tábor közepén ült, vállára vetett takaróval. A szeme még mindig dagadt volt, de már látott.

Kiall leült mellé.

– Hogy érzed magad?

– Ne is kérdezd! – felelte Tanaki. – Mindet megöltétek?

– Igen. Nem. Volt egy férfi... azt hiszem, a vezérük... aki elmenekült.

– Jó.

Az ifjú meglepődött, de nem faggatózott tovább.

– Egyedül akarsz lenni? – tudakolta.

A nő elmosolyodott, majd összerezzent, amikor ajka felrepedt, és egy vércsepp képződött rajta.

– Nem. Ülj ide mellém! Kedvelem a társaságodat. Miért mentettél meg?

– Számít az?

– Nekem igen.

– Nem elég, hogy egyedül voltál és segítségre volt szükséged?

– Ez nem egy monda vagy mese, Kiall. Nem én vagyok a tornyaitokba börtönzött aranyhajú királylány.

– De hercegnő vagy – mosolygott a fiú. A nő mit sem törődött ezzel a mosollyal, és bosszúság fénylett fel a szemében.

– És mi van a többiekkel? Ők miért segítettek?

– A Tetovált Ember erre kérte őket, azt mondta, hogy küldetésünk része vagy. Ennyi elegendő?

Tanaki bólintott.

– Mindenért kárpótollak titeket.

– Erre nincs szükség.

– Ezt én döntöm el. Nem akarom, hogy adósság lebegjen a fejem fölött. És most hova mentek?

– Megkeresünk egy Aszta kán nevezetű embert.

A nő ránézett, de az ifjú képtelen volt olvasni a feldagadt szemekben.

– Még életben van? Meglepő. Apám nagyon sokra tartotta őt.

– És ez még mindig így van.

– Miféle zagyvaságokat beszélsz? Apám halott. Évek óta az.

– Ezt nehéz elmagyarázni.

– Próbálkozz! – fortyant fel a nő. – Lehet, hogy összevertek, de az agyamnak semmi baja.

Kiall amennyire tudta, nagy vonalakban elmesélte a démonokkal való viadalt, és beszámolt a violaszín szemű harcosról, aki a segítségére sietett.

– Okas azt mondta, hogy Tenka kán szelleme volt.

– Mivel harcolt?

– Két rövidkarddal. Úgy pörgött, akár egy táncos, még soha nem láttam ilyet.

A nő bólintott.

– Ez volt az egyik neve, amit viselt: Pengetáncos. És ő volt az Árnyékok Hercege is.

– Chareos és Beltzer is ismerte, akárcsak Maggrig és Fynn. Ők Bel-azar hősei, a kán a csata utolsó éjszakáját a társaságukban töltötte.

– Tudom. Apám mesélt róluk. Ők a szellemmé válók.

– Mit jelent ez? Tanaki vállat vont.

– Nem tudom. Apám titokzatos ember volt. Mesélt nekem a gothir harcosokról. Azt mondta, hogy egyikük a vérrokona, egy drenai herceg. Gyanítom, hogy Chareos lehet az. Elképzelhetetlennek tartom, hogy a kopasz, kövér alak lenne.

– Tudom, hogy érted ezt. Beltzer nem éppen kulturált ember. Közeledő ló patadobogása ütötte meg a fülüket, mire Beltzer csatabárddal a kezében felpattant. Kiall is felugrott, és előrántotta szablyáját. Harokas ügetett be a táborba, és szállt le a nyeregből.

– Azt hittem, hogy végérvényesen elmentél – szólalt meg az óriás.

– Akárcsak én – felelte fáradtan Harokas –, de megtaláltam a barátotokat.

– Maggrigot? – suttogta Beltzer. – Őt.

Fynn talpra szökkent, és odarohant a férfihoz.

– Hol van? – ordított rá, és megragadta a sólyomképű fekete zekéjét.

Harokas Fynn vállára tette a kezét.

– A nadírok elkapták.

– Ó, ne! Ó, csak azt ne! – kiáltotta a vadász, és hátratántorodott. A lovához rohant, de Chareos útját állta, megmarkolta a karját, és nem eresztette.

– Várj! – mondta a Pengemester higgadtan. – Mindannyian megyünk. Nyugodj meg, barátom!

Úgy tűnt, Fynn összeroskad társa karjaiban, fejét a kardforgató vállára hajtotta. Chareos Kiallhoz fordult.

– Itt várj ránk a nővel! Visszajövünk.

– Ennek semmi értelme – mondta Harokas. – A nadírok ott vannak mindenhol. Ez őrültség!

– De azért elvezetsz minket a testhez? – tudakolta a Pengemester.

– Olyan sokat jelent ez nektek? Az életeteket kockáztatjátok egy hulláért?

– Igen.

Harokas hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Akkor kövessetek, de legyetek éberek!

A fák arrafelé gyéren nőttek, amerre a lovasok haladtak libasorban Harokas mögött. A vidék szétterült előttük, ezernyi vízmosással és hasadékkal tarkítva, mintha csak egy égi óriás terítette volna le figyelmetlenül a köpönyegét.

Több mint egy órán át haladtak vigyázva, míg végül egy sziklás rézsűhöz értek. Harokas itt leszállt, és felvezette hátasát a dombra: a többiek követték példáját. A férfi kikötötte hátasát egy vézna nyárfához, és ott várta be őket. Chareos mellélépett: azóta senki sem szólalt meg, hogy kilovagoltak a táborból. Fynn is megérkezett: kifejezéstelen, fehér arccal állt meg, elgyötört tekintettel. Beltzer mellézárkózott.

– Kövessetek – suttogta Harokas –, és kérlek... csak semmi hősködés!

Levezette őket egy sziklafalhoz, onnan pedig keskeny hasadékba tértek, amely egy párkányhoz tekergőzött le. Itt a harcos lekuporodott a gyérülő fényben, és lemutatott a nadír táborra. A háromszáz Farkas nagy része itt volt, hat tábortüzet ültek körül. A tábor közepén, meztelenül a földre, karók közé feszítve Maggrig hevert, testét vágások és égésnyomok tarkították. Fynn felnyögött, mire Beltzer vállon ragadta.

– Eleget láttatok? – suttogta Harokas. – Nem kell harcosnak lenni ahhoz, hogy tudjuk, az az ember halott.

Chareos bólintott; Maggrigot megkínozták, bőrét félig lenyúzták, mindkét szemét kitolták.

– Még mindig keresnek titeket – közölte Harokas. – Vagyis nem mondott nekik semmit. Bátran viselkedett. Nagyon-nagyon bátran.

– Igen, ez így igaz – bólintott a Pengemester, és Fynnre pillantott. – Remek ember volt.

– Azt hiszem a lova kitörte a lábát – folytatta a sólyomképű. – Balszerencséje volt, pedig már majdnem elérte a lejtőt.

– Itt nincs több látnivaló – mondta Chareos szelíden, és megérintette Fynn karját. – Menjünk, barátom!

– Igen – dünnyögte a vadász.

Harokas elhátrált a párkány szélétől, és a kis csapat nekiállt felkapaszkodni a hasadékban. Már elérték a lovakat, amikor Beltzernek feltűnt, hogy Fynn nincs sehol.

– Nem! – kiáltott fel. Megfordult, és futva indult vissza a hasadékba, nyomába Chareosszal és Harokasszal. Fynn lassan ballagott lefelé a cserjékkel borított lejtőn a nadír tábor felé. Beltzer mozdult, hogy kövesse, de a Pengemester megragadta zekéje gallérját, és a földre rántotta.

Az óriás hatalmasat esett, majd felbámult társa arcába.

– Hagyd! – mondta Chareos. – Nem akarná, hogy te is ott legyél, hiszen tudod.

Beltzer szólni próbált, de nem jött ki hang a torkán. Feltérdelt, felkapta csatabárdját, és botorkálva elindult vissza a hasadékban. Harokas odatérdelt Chareos mellé.

A Pengemester oda se figyelt rá, a szeme rátapadt a nadír tábor felé tartó apró, sötét alakra. Harokas arra gondolt, hogy milyen könnyű lenne... keze tőre markolatára csúszott... a penge egyszerűen felsiklana a bordák közt, fel egészen a szívig. Olyan könnyű lenne. Majd visszatérhetne a grófhoz, begyűjtené az aranyát, és folytatná az életét. De ez annyit jelentene, hogy hátrahagyja Tanakit. Magában szitkozódott, és levette kezét a tőrről.

Alattuk Fynn elérte a lejtő alját, és ment tovább, egyenes háttal, magasra emelt fejjel. A fülében mintha a távoli tenger morajlott volna, szeme elfelhősödött. Oly sok együtt töltött év... az öröm és a félelem évei. Sosem érte meg túlságosan szeretni valakit – mindig is tudta ezt. Minden élet egyensúlyban áll. Mindig eljön a leszámolás. Sokkal jobb egyáltalán nem szeretni. Elsétált két nadír harcos között, akik a kardjukat fenték, azok egymásra néztek egy pillanatra, majd felálltak Fynn mögött. A vadász nyugodt léptekkel haladt tovább. Most már látta Maggrigot, és azt a rettenetes kegyetlenséget, amivel elbántak vele. Egy férfi ragadta meg Fynn karját, aki szinte oda se figyelve döfte vadászkését a nadír torkába.

Ott volt az az idő, amikor Maggrigot leterítette a vörös ragály. Senki nem élte túl, de Fynn ott ült mellette, és könyörgött neki, hogy éljen. A láz leégette a húst Maggrig testéről, csak a csontokra szorosan ráfeszülő bőrt hagyta meg. Fynn azonban addig ápolta, míg fel nem gyógyult. Eszébe jutott a nap, amikor először ébredt rá arra, hogy Maggrig életben marad. Az ég szürke volt és felhős, a hegyeket köd felhőzte. A fákról nedvesség csepegett, de mégis gyönyörű nap volt, olyan hihetetlenül gyönyörű, hogy Fynn képtelen volt könnyek nélkül emlékezni rá.

Egy másik harcos rontott most rá. A vadász megölte, de a férfi kardja belefúródott az oldalába. Kevés fájdalmat érzett. Botorkált tovább. Valami a hátába csapódott, de mit sem törődött vele. Most már közel járt a testhez, térdre hullt mellette, és késével átvágta a Maggrig kezeit a karókhoz rögzítő köteleket. Ledobta a kést, és felemelte a fiatal vadász fejét. Vér tolult Fynn torkába, mire kiköpte.

– Csak a baj van veled, fiú! – mondta és küszködve próbálta felemelni a testet.

Egy lándzsa fúródott a hátába, utat tört a bordái között, és a melléből bukkant elő. Fynn érezte, hogy Maggrig kicsúszik a kezéből, így azon igyekezett, hogy minél gyengédebben engedje vissza a földre.

Lassan ő is a földre bukott, feje Maggrig mellére csuklott.

Ha el tudna jutni Maggriggal a hegyekbe, minden rendben lenne vele. Az ég szürke lenne és felhős, a hegyeket köd ülné meg.

Ha el tudna...

Kardok és kések döftek Fynnbe, de már nem érezte őket.

Fent a párkányon Chareos látta mindezt. A kezei remegtek, és elszakította tekintetét a jelenetről, a földet bámulta. Nagy levegőt vett, majd hátradőlt. Perceken át néma csendben ült, felidézve Maggrig és Fynn alakját, amilyenek Bel-azarnál voltak. Majd Harokashoz fordult.

– Megvolt az esélyed – szólalt meg lágyan. – Nem lesz még egy. Miért nem öltél meg?

Harokas széttárta a kezét, és hallgatott. A Pengemester elhátrált a párkányról, és visszaért a lovakhoz. Beltzer egy sziklatömbön ücsörgött, mellette hevert csatabárdja.

– Jó halála volt? – kérdezte.

– Igen... bármit jelentsen is ez – felelte Chareos, és nyeregbe szállt. – Menjünk vissza!

– Mihez kezdünk most, Pengemester? – tudakolta az óriás. – A tegnap olyan messzire tűnt mára. Okas halott. Fynn és Maggrig halott. Megyünk tovább?

– Miért fordulnánk vissza? Megyünk tovább. – Chareos megsarkantyúzta szürkéjét, és kilovagolt a tisztásról. Beltzer felkapta bárdját, lóra szállt és követte példáját.

Harokas egy darabig nem mozdult. Végül nyeregbe pattant, és utánuk lovagolt. A Pengemester meghallotta, hogy jön, és megzabolázta hátasát, bevárva az orgyilkost.

– Nos? – kérdezte.

– Hárman nem tudtok elbánni az egész nadír sereggel – közölte Harokas.

– Mit javasolsz hát?

– Négy már kiegyenlítheti az esélyeket.

12.

Csien-cü kinyitotta a szemét. Körülötte úgy magasodtak a hegyek, akár az istenek lándzsahegyei: baljósan és fenyegetően. A bércek között jeges szél tutult. Szolgája, Osi egy kis tűz fölé görnyedt, arca elkékült a hidegtől. Csien is megborzongott.

– Meghalt – mondta, és maga elé képzelte Maj-szint úgy, ahogy utoljára látta: boldogan és sugárzóan, sárga selyemruhája csillog a napfényben.

– Mint mindig, nagyuram, most is igazad volt – szólalt meg Osi.

– Reméltem, hogy tévedek. Menjünk, keressünk egy barlangot! A szolga habozva hagyta ott a tüzecske illékony melegét, de zokszó nélkül állt fel, és a két férfi lovait vezetve megindult a tekervényes hegyi úton. Ilyen magasan már nem nőttek fák, csak egy-egy göcsörtös, hóval borított cserjére bukkantak néha-néha. A hegyek falai tömören emelkedtek az utazóktól jobbra és balra, és nyomát sem lelték sem barlangnak, sem másfajta menedéknek, leszámítva egy-egy sekély bemélyedést az egyik sziklafalban. Osi meg volt róla győződve, hogy itt halnak meg mindketten. Három napja ettek utoljára, és akkor is csak azt az inas nyulat, amit Csien terített le az íjával.

De mentek tovább. A követ nem is érezte a hideget, elzárta a gondolatai elől, és inkább a gyönyörű Maj-szinre emlékezett. Szelleme bejárta a vidéket, a lány lelkét keresve, lénye muzsikájára figyelve.

Mostanra komor hangulatba került, fagyosabb volt a kedve, mint a hegyi szelek.

Az ösvény egy keskeny völgybe hullt alá, hogy azután ismét felfelé kapaszkodjon. Egy darabig lovagoltak, de úgy tűnt, hogy jobban fáznak, ha mozdulatlanul ülnek a nyeregben, így leszálltak. Osi megbotlott, és elvágódott, mire Csien odafordult hozzá.

– Fáradt vagy, öreg?

– Egy kicsit, nagyuram – vallotta be a szolga.

A követ továbbment. Képtelen volt rávenni Osit, hogy ne a titulusát használja, így már régen felhagyott a kísérletezéssel.

Az ösvény elkanyarodott, a kanyaron túl pedig megpillantottak egy vénembert, aki keresztbe tett lábbal üldögélt egy sziklatömbön. Hihetetlenül öregnek tűnt, arcán a bőr olyan volt, akár a homokkő. Csupán egy kifakult bőr ágyékkötőt, és emberi fogakból fűzött nyakláncot viselt; teste vézna volt, éles csontokkal, melyek késpengeként ugrottak elő a bőr alól. Csontsovány vállán megült a hó.

– Jó estét, öregapám! – hajolt meg Csien.

Az aggastyán felpillantott, és amikor a követ belenézett a szemébe, a lelke mélyén megborzongott. A vénség szeme sötétebb volt az éjszakánál, és az ősi rosszindulat fagyos ridegsége áradt belőle. A férfi elmosolyodott, kivillantva megfeketedett fogait.

Suttogó hangja olyan volt, akár a sírboltban neszező szellő.

– Maj-szin felbőszítette Jungir kánt, aki odadobta Farkasainak. Azok használták testét, majd visszaadták. A lány végső kétségbeesésében egy ezüstollóval felmetszette saját torkát. Még egy hónap sem telt el az érkezése óta.

Csien érezte, hogy rátör az émelygés, de igyekezett arcáról eltüntetni minden érzelmet.

– Egy egyszerű „jó estét!" is megtette volna a beszélgetés megindításához, öregapám. De köszönöm az értesülést.

– Nincs időm kellemkedésekre, Csien-cü, sem a kiatcék bonyolult és bárgyú rituáléira. – Az öreg felnevetett. – Nézz csak körül! Ez a nadírok földje. Fagyos és barátságtalan. Csak az erősek maradnak életben. Itt nincsenek zöld mezők, sem virágzó legelők. Egy harcos megöregszik, amikorra betölti a harmincat. Az erőnket nem pazaroljuk kedveskedő szavakra. – Intett az egyik kezével. – De ez mit sem számít! Csak az a fontos, hogy te itt vagy, és hogy a bosszúvágyad erős. Kövess! – Fürgén talpra szökkent, és elindult a hóban.

– Ez egy démon! – jajongott Osi. – Az az ágyékkötő emberbőrből van.

– Engem nem zavar, hogy a szabója híján volt az eleganciának – felelte Csien. – Ha démon, majd elbánok vele, de reméljük, hogy olyan démon, aki meleg barlangban lakik.

Követték az öregembert valamihez, ami tömör sziklafalnak tűnt. A vénség ott eltűnt, mire Osi remegni kezdett, de Csien odalépett a falhoz, és megpillantott egy keskeny nyílást, ami kintről szinte észrevehetetlenek tűnt. Bevezette a lovát, szolgája pedig követte a nyomát.

Odabent sötét volt és hideg. Valahonnan az árnyak mélyéről halk kántálás kélt. Fáklyák lobbantak lángra a falra erősített rozsdás tartókban. A követ hátasa felágaskodott, de a kiatce lecsillapította, megsimogatta a nyakát, és nyugtató szavakat suttogott neki. Az utazók nekiindultak a fáklyákkal bevilágított folyosónak, mely egy tágas barlangba nyílt, ahol tűz égett, bár fa sehol sem látszott.

– Üljetek le! – szólalt meg Aszta kán. – Melegedjetek meg! – Osihoz fordult. – Nem vagyok démon, rosszabb vagyok náluk. De nem kell félned tőlem.

– Köszönöm, uram. Köszönöm – hajolt meg mélyen Osi. Aszta kán nem is törődött vele, tekintete összekapcsolódott Csienével.

– Te pedig egyáltalán nem félsz tőlem, kiatce, és ez jó. Nem érzem magam kellemesen, ha félős emberek vesznek körül. Ülj le! Ülj le! Helyezd magad kényelembe! Régóta nem voltak már látogatóim.

– Mióta élsz itt? – kérdezte Csien, és letelepedett a varázstűz mellé.

– Akkor jöttem ide, amikor az uramat meggyilkolták. Ő volt Tenka kán, a Farkasok kánja, az Árnyékok Hercege – citálta az öreg, és szeme büszkeségtől csillogott. – Ő volt Ulric örököse, a Nagy.

– Azt hiszem, már hallottam róla – mondta a nagykövet, mire harag lobbant Aszta szemében, aki azonban elrejtette ezt, és halványan elmosolyodott.

– Minden ember hallott róla, még a puha hasú kiatcék is. De hagyjuk ezt! Néped a közönyéről híres, de én láttalak harcolni, Csien-cü. Láttam, amikor megölted Kubájt és a többieket. Ügyes vagy és gyors. Nagyon gyors.

– És neked szükséged van az ügyességemre, öregapám?

– Látom, hogy az eszed éppen olyan gyorsan jár, mint ahogy a tested mozog. Igen, szükségem van rád. Azt hiszem, ez érdekes vita lesz. Melyikünknek van inkább szüksége a másikra?

– Ebben a pillanatban nem az – felelte Csien. – Ahogy a dolgok jelenleg állnak, egyáltalán nincs rád szükségem.

– Akkor hát tudod, miként juss be a kán palotájába? – tudakolta Aszta.

– Még nem, de meglelem az utat.

– Nem, nem fogod. De én elvihetlek egy olyan útra, ami egyenesen a trónteremhez vezet. Egyedül nem élnéd túl az utat, mivel a sötétségben lakozók megállítanának. Tőlem azonban megkapod Jungir kánt, kezedbe adom a bosszú lehetőségét.

– És mit kérsz cserébe, öregapám?

– Segíteni fogsz a szellemmé válóknak.

– Ezt magyarázd meg! – Aszta megrázta a fejét.

– Először eszünk. Hallom, hogy a szolgád gyomra korog. Fogd az íjad és menj ki a barlangból! Egy őz vár ott rád... öld meg!

Csien felállt, és visszasétált a barlang bejáratához. Az öregnek igaza volt: egy őzsuta áll reszketve a bejáratnál, tágra nyílt és rezzenetlen szemmel. Csien vesszőt illesztett a húrra, és egy pillanatig csak állt ott, nézve a jószágot, majd megfordult, és visszaballagott.

– Osi, fogj egy kést, és intézd el az őzet! Ebben nincs semmi kihívás.

Aszta kán hangosan vihogott, és előre-hátra hintázott ültében. A nagykövet nem zavartatta magát.

– Mesélj nekem Tenka kánról! – kérte, mire a vénember nagy levegőt vett.

– Ő volt a nadír nép napja és holdja, de a megrontott vér átka ült rajta. A félig drenai, félig nadír hagyta, hogy beleszeressen egy nőbe. És ezalatt nem azt értem, hogy magával ragadta a nőt, bár megtehette volna. Nem, ő átadta neki a lelkét. A nő meghalt, amikor életet adott a kán lányának, Tanakinak, és halálával magával vitte Tenka lelkének egy darabját is a pokolba vagy a mennybe. A kán ezután már nem törődött az élettel, hagyta, hogy teljenek-múljanak az évek. Végül a fia, Jungir megmérgezte. Ő hát Tenka kán. Mi többet akarsz még tudni róla?

– A sámánja voltál?

– Az voltam, és az vagyok. Aszta kán vagyok. Én helyeztem Ulric sisakját a fejére. Az oldalán lovagoltam, amikor meghódította Drenait, és a vagriaiakat, amikor a nadír seregek belovagoltak Mashrapurba és Lentriába. Ő váltotta valóra álmaimat. Sosem lett volna szabad meghalnia. Örökké kellett volna élnie, mint egy istennek!

– És te mit keresel, Aszta kán? – tudakolta Csien. – Nem csak a bosszút, igaz?

Aszta szeme felfénylett egy pillanatra, majd félrenézett.

– Hogy mire vágyom, az nem tartozik rád. Elég annyit tudnod, hogy megadom azt, amire te vágysz.

– Ebben a pillanatban semmire nem vágyom jobban egy forró fürdőnél.

– Akkor megkapod – állt fel a kán. – Kövess! – A vénember a barlang hátsó részéhez sétált, ahol egy sekély tavacska terült el, melyet megtöltött a fenti hasadékból aláhullott megolvadt hó. Aszta letérdelt, kezét beledugta a vízbe. Behunyta a szemét, és kimondott három, érdesen harsanó szót, amit a nagykövet nem értett. A víz bugyogni és sisteregni kezdett, és gőz szállt fel belőle.

– Forró fürdő a kiatce nagyúrnak – állt fel Aszta. – Szükséged van még valamire?

– Egy fiatal ágyasra, aki felolvas nekem Lü-can írásaiból.

– Érd be a forró fürdővel! – közölte Aszta és távozott. Csien levetette ruháit, és belesiklott a tavacskába. A víz forró volt, de nem kellemetlenül. Eszébe jutott Haj-csuán története, az ifjúé, akit azzal vádoltak, hogy ellopott egy királyi ékkövet. Haj-csuán bizonygatta, hogy ártatlan, így próbatételnek vetették alá. A kezét forró vízzel teli üstbe kellett mártania. Ha ártatlan, az istenek megóvják a bőrét, de ha bűnös, a bőre felhólyagzik és megég. Az ifjú a hegyekből származott, és kérve kérte a magisztrátust, hogy a próbatételre a mennyben lakozó Mindenek Atyja tekintete előtt kerüljön sor. Ájtatossága meghatotta a magisztrátust, akik beleegyeztek ebbe, Haj-csuánt pedig felvitték egy magas hegy tetejére. Ott felforraltak egy üst vizet, az ifjú pedig beledugta a kezét. Semmi sem látszott a bőrén, így elengedték. Később Haj-csuán eladta az ékkövet, és úgy élt, akár egy herceg. Csien elmosolyodott: tudta, hogy a magasság miatt volt az egész. A víz a hegyekben sokkal alacsonyabb fokon forr fel.

Egy darabig lustálkodott a vízben, majd kimászott és visszatért a tűzhöz, hogy meztelen testét megmelengessék a lángok.

Osi a legjobb darabokat vágta ki a suta bélszínéből, és a sülő hús szaga hamarosan megtöltötte a barlangot.

Csien a sámánhoz fordult.

– És most mesélj a szellemmé válókról!

Tanaki nézte, ahogy a férfiak ellovagolnak. Talpra kecmergett, elfojtva egy nyögést, ahogy a fájdalom átdübörgött rajta. Bizonytalanul kiegyenesedett, és kihúzta magát. A rátörő émelygéstől szinte elájult, de sikerült megfékeznie háborgó gyomrát.

– Pihenned kellene – lépett mellé Kiall, és kinyújtotta a kezét. A nő nem felelt. Oldalra hajolt, és óvatosan nyújtóztatni kezdte derék- és csípőizmait. Karját a feje fölé emelte, kilazítva a nyakában és vállában lüktető merevséget. Apja sok évvel ezelőtt tanította meg ezekre a gyakorlatokra. „A harcos testének mindig ruganyosnak kell lennie" – ezt mondta neki. Most már magabiztosabb volt, így megpördült a sarkán, és felugrott, megfordulva a levegőben, de sután ért földet.

– Segíthetek? – tudakolta Kiall.

– Igen. Nyújtsd ki mindkét kezed! – Az ifjú engedelmeskedett, mire Tanaki meglendítette hosszú lábát és sarkát a fiú tenyerére tette. A nő előrehajolt, megragadta a másik bokáját, és egy darabig ebben a pozícióban maradt, majd átfordult a másik lábához. Végül ledobta a takarót a válláról, és megállt meztelenül Kiall előtt. A legény elpirult, és megköszörülte a torkát. – Tedd mindkét kezed a vállamra – fordított neki hátat a lány –, és finoman nyomogasd az izmaimat a hüvelykujjaddal! Ahol ruganyosnak és gömbölyűnek érzed őket, haladj tovább! Ahol csomósak és feszesek, gyúrd meg őket!

– Nem tudom, hogy csináljam – felelte Kiall, de azért tétován megérintette a nőt. Az asszony leült a ledobott takaróra, a legény pedig mögé térdelt. Tanaki bőre sima volt és fehér, alatta az izmok erősek és szikárak, a fiú érezte őket, ahogy ujjai rájuk siklottak.

– Nyugalom, Kiall! Hunyd le a szemed! Ne gondolj semmire! Hagyd, hogy a kezed keressen!

A fiú ujjai lesiklottak a nő lapockáira. A jobb oldalon olyannak érezte az izmokat, mintha kavicsokat nyomkodtak volna beléjük. Nagyon óvatosan kezdte el gyömöszkölni őket, de egyre magabiztosabb lett, ahogy a merevség eltűnt.

– Ez jó – szólalt meg Tanaki. – Csodás kezed van, gyógyító kéz. Kiall érezte, hogy feltámad benne a vágy, és gyűlölte magát ezért. Mindazok után, amin a lány keresztülment, teljesen helytelen volt így reagálnia egy férfinak. A keze ettől elvesztette magabiztosságát, mire felállt, és otthagyta Tanakit. A hercegnő beburkolózott a takarójába, és leheveredett a földre. Testének kínjai mostanra enyhültek már, de soha nem fogja elfelejteni azt az alávaló megaláztatást, amit el kellett viselnie. Az izzadó férfiak, bűzölgő testük, fogdosó mancsuk és a kín emléke mindig vele marad. Megborzongott, és talpra szökkent. Kiall lova a közelben állt kipányvázva, felnyergelte, és belelépett a kengyelbe, a nyeregbe huppanva. Kiall ekkor vette észre, és odarohant.

– Hova mész? – kérdezte, hangja teli volt aggodalommal.

– Nem kezdhetem el úgy életem hátralevő részét, hogy ez a ruha van rajtam – jött a felelet. – A ruháim még mindig a csarnokban vannak. És fegyverekre is szükségem van.

– Veled megyek – nyújtotta a kezét a legény. A nő megfogta, az ifjú pedig fellendült mögé a nyeregbe. – Ez nem okos dolog, Tanaki.

– Az érdemek osztogatásával ráérünk akkor, ha már kiérdemeltük – válaszolta a hercegnő.

A tetemeket ekkorra már eltüntették a településről, de helyenként még mindig alvadt vér borította a talajt és az árverés színterének padlózatát. Tanaki lesiklott a nyeregből, és besétált a hosszú csarnokba. Kiall kipányvázta a lovat, és felkaptatott a mellvédre, nadír lovasokat keresve. Ahogy teltek-múltak a percek, úgy lett egyre feszültebb. A lépcsőkön csizmás lábak dobbantak, mire megpördült, és a kardja után kapott. Erre Tanaki felnevetett; a nő már puha, olajozott bőrnadrágot viselt, és hosszú szárú lovaglócsizmát. Felsőtestére hasonló anyagú kámzsás tunikát húzott, csípőjére pedig két rövidkardot szíjazott. Válláról szőrmével szegett fekete bőrköpönyeg hullt alá, kezében egy vászonzsákot fogott.

– Megvan minden, ami kell? – tudakolta a legény.

– Nem egészen. Szükségem van még Cudáj fejére... de majd annak is eljön az ideje.

Visszalovagoltak a táborhelyre, és kipányvázták lovaikat. Tanaki előhúzta kardjait.

– Gyere – szólt oda Kiallnak –, és mutasd, mit tudsz!

– Nem, én... én nem vagyok valami jó. Tudod, nem vagyok harcos.

– Mutasd!

A legény szégyenkezve húzta elő szablyáját és felvette azt az alapállást, melyet Chareos tanított neki. Amikor a nő előreugrott, szablyájával blokkolta a döfést, de a lány megpördült, és második pengéje lecsapott, megérintve Kiall nyakát.

– Túlságosan merev vagy – tudatta az ifjúval.

– Feloldódom, ha félek – mosolygott a fiú.

– Akkor félj! – mondta Tanaki mély és fagyos hangon. Kardja a másik feje felé csapott, mire Kiall hátraugrott, de a nő már lépett is utána. Hárította az első szúrást, majd a másodikat is... a hercegnő megpördült, de a legény térdre vetett magát, és Tanaki pengéje süvítve szelte a levegőt ott, ahol az előbb még az ifjú feje volt. Amikor a hercegnő kardja lesújtott, Kiall balra vetődött, és hemperedett egyet. – Ez már jobb – dicsérte meg a lány. – De hacsak nem vagy mester... márpedig nem vagy... szablyával és késsel kellene küzdened. Az megkettőzné hatékonyságodat a gyilkolásban.

Tanaki tokjába csúsztatta pengéit, és felsétált a dombgerincre, tekintete a vidéket pásztázta. Kiall csatlakozott hozzá.

– Még mindig szándékodban áll megmenteni a hölgyed? – tudakolta a lány.

– Igen, ha sikerül. De ő nem a hölgyem: most már tudom, hogy sosem volt az.

– És engem hibáztatsz ezért, Kiall.

– Nem hibáztatok senkit, hercegnő. Bolond voltam. Volt egy álmom, és azt hittem, hogy az az álom a valóság.

– Tele vagyunk álmokkal. Vágyódunk az elérhetetlenre. Elhisszük a mesék badarságait. Nincs színtiszta szerelem: van vágy, és van szükség.

– Ezt nem hiszem, hercegnő.

– Egy újabb álom, melyet valóságnak gondolsz?

– Remélem nem. Oly sok szomorúság és gyűlölet létezik a világban. Rettenetes lenne, ha a szerelem csak egy illúzió volna.

– Miért hagytál engem ott, amikor masszíroztál?

– Én... nem is tudom.

– Hazudsz, Kiall! Éreztem, hogy a tenyered melegszik. Le akartál feküdni velem, nem igaz?

– Nem! – felelte az ifjú ösztönösen, majd elvörösödve félrenézett. – Igen, így volt – mondta dühösen. – És tudom, hogy ez rossz.

– Rossz? Bolond vagy, Kiall. Őszinte vágy volt. Ne szégyelld, de ne is írj róla költeményeket. Nekem ötven szeretőm volt. Akadtak gyengédek, akadtak könyörtelenek, és még olyanok is, akiket megkedveltem. De a szerelem? Ha létezne, akkor mostanra ismerném. Ó Kiall, ne nézz ilyen döbbenten! Az élet kurta, az öröm jelent mindent. Ha ezt tagadod, tagadod az életet.

– Előnyben vagy velem szemben – felelte szelíden a legény. – Nem bírok a te élettapasztalatoddal. Egy faluban nőttem fel, ahol földet műveltünk, marhákat, meg juhokat tenyésztettünk. De voltak ott olyan emberek, akik fél életüket együtt élték le. Boldogok voltak; és én hiszem, hogy szerették egymást.

A nő megrázta a fejét.

– A férfit és a nőt az állati szenvedély vonzza egymáshoz, és a biztonság miatt maradnak együtt. De ha egy jobb, netán gazdagabb férfi bukkan fel, vagy egy fiatalabb, szebb nő, akkor... és csak akkor... tétetik próbára a szerelmük. Nézd meg magad, Kiall! Három nappal ezelőtt még annyira szerettél egy nőt, hogy az életedet is kockára tetted volna érte. És most azt mondod, hogy soha nem is szeretted. És miért? Mert én felbukkantam. Hát ez nem az én igazamat bizonyítja?

A fiú percekig hallgatott, és a láthatárt nézte. Végül ennyit mondott:

– Csak azt bizonyítja, hogy bolond vagyok. Ezt meg nem nehéz bizonyítani.

Tanaki odalépett hozzá.

– Sajnálom, nem kellett volna ezeket mondanom. Köszönöm, hogy megmentettél. Hálás leszek érte életem végéig. Nemes tett volt tőled... és bátor. És köszönöm, azt is, hogy akkor ott hagytál, tapintatos lépés volt. De adj nekem néhány napot, és megtanítalak az örömre.

– Nem! – kiáltotta a fiú. – Nem akarom megtanulni ezt a fajta örömet.

– Akkor maradj meg bolondnak! – fortyant fel a nő, majd megfordult, és elsietett.

Közel három héten át haladtak egyre beljebb a nadírok földjén, átkelve a kopár sztyeppén a messzi, szürke hegyek felé tartva. Időnként megálltak valamelyik kicsiny nadír sátortelepülésen, de leginkább rejtett vízmosásokban, barlangokban vagy hasadékokban táboroztak. Üldözőknek nyomát sem látták, mint ahogy Cudáj katonái sem bukkantak fel.

Chareos keveset beszélt az utazás alatt. Arca rezzenetlen volt és zord, szeme űzött. Beltzer sem sokat szólt. Harokas jól boldogult az íjjal, és kétszer lőtt őzet. De ennivalójuk főként az volt, amit a föld adott: hosszú, tekergőző, lila színű gyökerek, melyekből híg, de tápláló levest lehetett főzni.

Tanaki szépen gyógyult, és gyakran évődött Harokasszal, Kiall azonban látta a félelmet a szemében, amikor valamelyik társa túl közel ment hozzá, és látta, hogy összerezzen, amikor hozzáérnek. Az ifjú napokon át egy szóval sem említette a dolgot. Udvariasan bánt a hercegnővel, bár az leginkább észre sem vette a legény gyanította, hogy még mindig mérges amiatt, amit elutasításnak fogott fel.

Aztán egyik éjjel a nő sikoltozva ébredt, kikecmergett takarója alól, és a kardjaiért kapkodott. Beltzer azonnal felpattant, ezüst csatabárdjával a kezében. Chareos és Kiall Tanakihoz sietett.

– Minden rendben! – mondta a Pengemester, és a lány felé nyúlt. – Csak álmodtál.

– Vissza! Ne érj hozzám! – sikoltotta Tanaki. Kardja meglendült, Chareos pedig hátraugrott, a penge egy ujjnyival kerülte el.

– Tanaki? – szólalt meg most Kiall szelíden. – Nincs semmi baj. Csak álmodtál. A barátaiddal vagy. A barátaiddal.

A lány hátralépett, reszelősen vette a levegőt, violaszín szeme tágra nyílt és rémült volt. De aztán lassan megnyugodott a légzése.

– Sajnálom – suttogta a nő, és sarkon fordult, majd kisétált a táborhelyről. Beltzer morogva burkolózott ismét a takarójába. Kiall Tanaki nyomába szegődött: a lányt egy lapos sziklán üldögélve találta. Holdsütötte arca sápadt volt, akár az elefántcsont, és a fiúra újult erővel csapott le a hercegnő szépsége. Egy pillanatig némán állt, majd leült mellé.

Tanaki odafordult hozzá.

– Most nyilván azt hiszik, hogy gyenge vagyok.

– Senki sem gondolja ezt – nyugtatta meg. – De én nem tudom, hogyan segítsek rajtad, Tanaki. Meg tudom gyógyítani a zúzódásaidat, össze tudom varrni a sebeket, tudok olyan gyógy-főzeteket készíteni, melyek leviszik a lázat. De a fájdalmaddal nem tudok mit kezdeni.

– Nem fáj semmim. Meggyógyultam.

– Nem hinném. Minden éjjel forgolódsz és hánykolódsz. Gyakran felkiáltasz, és néha még sírsz is. És fáj nekem, hogy szenvedni látlak.

A nő hirtelen felnevetett, és csípőre tett kézzel felpattant, teljesen szembefordulva Kiall-lal.

– Tudom, hogy mit akarsz. Azt akarod, amit azok a katonák is akartak. Ismerd el! Légy férfi! Ne gyere nekem ezzel a „fáj nekem, hogy szenvedni látlak" szöveggel. Nem is törődsz velem! És miért is kellene törődnöd? Csak annyira foglalkoztat a dolog, hogy tudod, én csak egy újabb nadír szajha vagyok, akit használhatsz, amikor úgy tartja kedved.

– Én nem ilyennek látlak. Igen, gyönyörű vagy. Igen, minden férfi megkívánna. De én barátságról beszélek... és igenis törődöm veled.

– Hát a sajnálatodra sincs szükségem! – csattant fel a nő. – Nem vagyok sem törött lábú csikó, sem vak kutyakölyök.

– Miért vagy olyan dühös rám? Ha olyasmit mondtam vagy tettem, ami felzaklatott, akkor bocsánatot kérek.

Tanaki szóra nyitotta a száját, de végül csak nagyot sóhajtott, és leroskadt a sziklatömbre az ifjú mellé.

– Nem rád vagyok dühös, Kiall. – Lehunyta a szemét, és előrehajolt, könyökét megtámasztva a térdén. – Nem rád vagyok dühös – ismételte. – Képtelen vagyok elfelejteni. Valahányszor behunyom a szemem, látom az arcukat, érzem a kezüket, a... Mindig. Amikor alszom, eljönnek értem. És álmaimban azt hiszem, hogy a megmenekülésem csak álom volt, és hogy ez a valóság. Folyton csak erre gondolok. Nem magára az erőszaktételre vagy az ütlegekre, hanem erre...

Hangja elhalt egy időre, Kiall pedig hallgatott, hagyta, hogy elmélyüljön a csend.

– Mindig is tudtam, hogy létezik ez a szörnyűség, de amíg nem szenveded el, addig nem tudod felfogni a borzalmát. És ami még rosszabb, nem is tudod elmagyarázni. Volt köztük két férfi, akik egykor palotaőrök voltak Ulrickhamban. Egyikük gyakran a vállára vett, amikor kisgyerek voltam. Azt kérdem magamtól: hogy tehetett akkor ilyet? És miért akarta ezt? Úgy érzem, mintha a világ soha nem lett volna olyan, amilyennek én láttam... mintha egy áttetsző fátyol lebegett volna a szemem előtt, melyet most letéptek, hogy meglássam végre a valóság ocsmányságát. Ha alig néhány héttel ezelőtt megláttam volna azt a tekintetet Harokas szemében, akkor bóknak vettem volna. És jó érzéssel töltött volna el. De most? Most olyan az a pillantás, mintha a róka nézne a csirkére, és ez megrémít. – A nő felnézett. – Értesz ebből valamit?

– Mindent értek. – Kiall kinyújtotta a kezét, de Tanaki elhúzódott tőle. – A félelem – mondta az ifjú szelíden – általában jó. Meggátolja, hogy vakmerőek legyünk: óvatosságra int minket. De Chareos azt mondja, hogy a félelem olyan szolga, aki gazdává akar válni. És rettenetes gazda, akivel küzdeni kell, akit igába kell hajtani. Erős vagy, Tanaki. Olyan, akár a vas. És büszke. Fogd meg a kezem!

– Nem hiszem, hogy képes vagyok rá.

– Gondolj arra a nőre, akivel először találkoztam! Te még mindig az vagy. Kínokat álltál ki, de te még mindig Tanaki hercegnő vagy, Tenka kán lánya. Benned a nagyság vére csörgedez.

Az ifjú kinyújtotta a kezét, a nő ujjai közelebb kerültek hozzá, majd visszahúzta őket, hogy végül gyorsan és erősen megragadja a legény markát.

Könnyek buggyantak ki a lány szeméből, és nekidőlt a fiúnak. Kiall átölelte, és egy darabig csak így ültek, egyikük sem szólt semmit. Végül a hercegnő elhúzódott.

– Akkor hát barátok vagyunk? – kérdezte.

– Örökre – mosolygott rá az ifjú.

Együtt sétáltak vissza a táborba, ahol Chareos magában üldögélt, és a keleti eget nézte. Láthatóan észe sem vette őket, Kiall pedig odabaktatott hozzá.

– Hogy érzed magad?

A Pengemester ránézett.

– Engem nem kell megnyugtatni – mosolyodott el fanyarul. – Jót tettél a lánnyal, jó ember vagy.

– Követtél?

– Igen, de nem maradtam sokáig. Ő remek nő, Kiall. Erős és gyönyörű.

– Tudom – felelte a fiatalabb férfi kelletlenül.

– Ha tanácsot kérnél tőlem... amit nem fogsz... azt mondanám, hogy vidd el őt innen. Térjetek vissza a gothirok földjére, házasodjatok össze és neveljetek sudár fiakat!

– És te mit tennél? – tudakolta Kiall.

– Én folytatnám ezt az őrült küldetést – válaszolta Chareos.

– Igen, tudom. Most már nem tudsz megállni – mondta Kiall szomorúan. – Most, hogy már három barátod életébe került.

– Tehetséges ifjú vagy, Kiall. Találékony és értelmes.

– Bárcsak soha ne kértem volna a segítségedet! És ezt igazán mondom.

– Tudom. Szép álmokat, fiú!

Az ezt követő hetek során Tanaki azt vette észre, hogy folyton Kiallt lesi, élvezi az ifjú tétova, feszült mosolyát, vagy ahogy megdönti a fejét beszéd közben. A lány idegessége a többiek közelében nem oldódott fel teljesen, de Kiall barátsága elég erőt adott neki ahhoz, hogy megvívjon a félelmeivel. A hosszú esték idején Tanaki elsétált a többiektől, hogy hátát egy sziklának vagy fának vetve leüljön, és onnan figyelje a férfiakat. Azok keveset beszéltek, de mozdulataikból sokat ki lehetett olvasni. Beltzer volt a medve: nagy, cammogó erőforrás, tele kimondatlan keserűséggel. Mégis magabiztosan és határozottan cselekszik, és sebessége meghazudtolja tömegét. Chareos volt a prérifarkas: szikár és ravasz, aki mindig figyeli a maguk mögött hagyott utat, és mindig éber. Harokas volt a kecses, de vad leopárd.

És Kiall?

Ő volt a legerősebb mind közül; elég magabiztos ahhoz, hogy gyengéd, és elég szerény ahhoz, hogy bölcs legyen. Az ő ereje a törődésből született, míg a többiek saját várukat az erőszakhoz kötődő adottságaikra építették.

A nő azon mélázott, hogy vajon milyen állat a fiú? Hátradőlt, és lehunyta szemét, hagyva, hogy gondolatai elcsituljanak az emlékek között. Ismét Ulrickham fagyos palotájában járt. Jungir egy csapat faragott katonával játszadozott, harci alakzatokba rendezve őket, míg ő egy medvebőr szőnyegen üldögélt, átölelve Nameast, a hatalmas harci kutyát. A jószágot Tenka kapta ajándékba a gothir régenstől, az állat részt vett a kán minden vadászatán. Nameas gyilkosként viselkedett a háborúban, rettenetes fogai szaggattak és marcangoltak, de a palotában maga volt a megtestesült puhaság és jámborság: fejét most is ide-oda forgatta, hogy megnyalogassa a hozzásimuló kisgyereket.

Igen, ilyen volt Kiall is. Harci kutya.

Tanaki gyakran mosolygott, és intette magához a legényt, hogy azután sokáig üldögéljenek együtt és beszélgessék át az estéket. A lány időnként kinyújtotta a kezét, a fiú pedig megfogta, és így ültek a csillagok alatt.

Utazásuk harmadik hetének egyik estéjén a hercegnő egyedül ücsörgött, amikor árnyék vetült rá. Azt hitte, hogy Kiall és mosolyogva nézett fel.

– Csatlakozhatom, hercegnő? – kérdezte Harokas, és letelepedett mellé.

A lány nagyot nyelt, de mosolya megmaradt.

– Nem számítottam rá, hogy csatlakozol ehhez a küldetéshez. Mindig is olyan embernek gondoltalak, aki csak magával törődik.

– Mint mindig, most is igazad van, Tanaki. Ez a küldetés semmit nem jelent nekem.

– Akkor miért tartasz velünk?

– Ennek nyilvánvalónak kellene lennie – érintette meg a nő karját. Tanaki ösztönösen is elhúzódott, arca elsötétült.

– A városban nem voltál ennyire szemérmes, ha jól emlékszem. Sokszor invitáltál az ágyadba a hideg téli estéken.

– Az akkor volt – nyomta neki a hátát mereven a fának a nő.

– És mi változott? Jók voltunk együtt, Tanaki. Te voltál a legjobb, akivel valaha is voltam. Én talán nem elégítettelek ki?

– De igen. Önzetlen szerető vagy, Harokas. Tudod, hogy kell várni. De én megváltoztam.

A férfi felnevetett és megrázta a tejét.

– Megváltoztál? Nem. Te aztán nem. Buja fehérszemély vagy, és bármely civilizált országban királyi kurtizán lennél. Ne csapd be magad! Sosem fogsz megváltozni. – Az orgyilkos hátradőlt, úgy fürkészte sötét tekintetével a másik arcát. – Először azt hittem, hogy az erőszaktétel az oka, de nem az, igaz? A fiú az ok. Pengés Tanaki beleszeretett egy szűzbe! – kuncogott jóízűen. – Ez a történet felélénkíti majd az unalmas estéket.

– Légy óvatos, Harokas! – figyelmeztette a nő. – A türelmemről nem sok jót lehet elmondani... és megvan az oka. Hagyj békén!

A férfi megcsóválta a fejét, és arcára komolyság költözött.

– Ezt sosem tudnám megtenni, hercegnő. Ott vagy a véremben. Jobban akarlak bármi másnál.

Tanaki egy pillanatig hallgatott, majd felállt.

– Ami köztünk történt, az jó volt. Több, mint jó. De ez a múlt, nincs erről mi többet mondani.

Az orgyilkos talpra szökkent, és mélyen meghajolt.

– Szerintem tévedsz, Tanaki. De nem erőltetem rád magam, viszont itt leszek, amikor majd magadhoz térsz. A fiú nem hozzád való, soha nem is volt az. Ugyan, mit tud ő? Láttam, amint egymás kezét fogjátok. Egek! De vidd csak az ágyadba, és úgy fog üzekedni, mint egy paraszt, hiszen az is. És az ártatlansága nélkül nem lenne más, mint akármelyik másik földműves. Tudod, hogy mi vonz téged hozzá, nem igaz? Ugyanaz, ami az idők kezdete óta mindig, szerelmem: a tapasztaltak vágyódása az ártatlanság iránt, a szűziesség csábítása. Ebben rejlik az izgalom: te leszel az első, a felejthetetlen. De azután? Nem, Tanaki, még nem mondtunk el mindent. És most jó éjt!

Csien-cü a kis csapatot figyelte, amint lovaikkal áthaladnak a hágón. Észrevette, hogy az első lovas gyakran megáll, és szemügyre veszi az ösvényt, jobbra-balra és előre-hátra pillantgat. Óvatos ember, a követ elismerően bólintott. Felállt, magához intette Osit, majd kiment, hogy fogadja a lovasokat, akik láttára azonnal megrántották a zablát. A pókos herélten ülő hatalmas ember két kézzel markolta meg kétfejű csatabárdját, és lesiklott a nyeregből, de a kiatcét ez nem izgatta. Odalépett az első lovashoz, és meghajolt, mindössze egy kevéssel maradva el az illem megkívánta mértéktől.

– Te lehetsz Chareos, a Pengemester – szólalt meg a követ, és belenézett a férfi sötét szemébe.

– Te pedig kiatce vagy – felelte Chareos, és leszállt, hogy az apró termetű harcos elé álljon.

Csien egyszerre érzett elégedettséget és bosszúságot. Az jó volt, hogy felismerték benne a felsőbbrendű emberi lényt, de a férfi nem viszonozta a meghajlást, ami rossz neveltetésről árulkodott.

– Igen, és a nevem Csien-cü. A kiatce udvar itteni nagykövete vagyok. Aszta kán, a sámán arra kért, hogy vezesselek titeket hozzá.

– Nem tetszik az ábrázata, Pengemester – szólalt meg Beltzer, és Chareos mellé lépett.

– Engem sem nyűgöztél le különösképpen – jegyezte meg a követ. – Leszámítva a szagod, ami tényleg csodálatra méltó.

– Elég nagy szád van kis ember létedre – sziszegte az óriás.

– Jobb, mintha óriásként egy kavicsnyi agyam lenne – felelte Csien, és hátralépett, felvéve a pusztakezes alapállást.

– Hallgass, Beltzer! – szólt most Chareos. – Éppen elég ellenségünk van; nem kellenek újabbak. – A követhez fordult, és mélyen meghajolt. – Örülök a találkozásnak, nagykövet. Remélem, megbocsátod társam szavait. Hetek óta nem sokat ettünk, és elvesztettük három bajtársunkat. Fogyóban az élelmünk, a kitartásunk és az udvariasságunk.

Csien bólintott.

– Méltánylandó bocsánatkérés, uram. Talán ha követnétek, megejthetnénk a bemutatkozást. A barlangban vadhús és melengető tűz vár.

A követ sarkon fordult, és elindult, nyomában Osival. Beltzer elvigyorodott.

– Merész kis kakas, nem? Legyek átkozott, ha nem kedvelem őt!

– És ez így is van jól – mondta Chareos szelíden. – Mert ha megtámadod, megölt volna. – Azzal szó nélkül nyeregbe szállt, és lépésre ösztökélte a szürkét.

A barlangban az utazók olyan gyorsan végeztek a vadhússal, hogy az Csien szemében inkább volt zabálás, mint az ebéd elköltése. Végtére is azonban barbárok voltak, és sokkal többet nem várhatott tőlük.

– Hol van Aszta kán? – tudakolta a Pengemester, inge mellrészébe törölve zsíros ujjait.

– Alszik – felelte Csien. – Majd este csatlakozik hozzánk. De talán most megejthetnénk a bemutatkozást.

– Hát persze. Nos, ő itt Beltzer. – Az óriás elvigyorodott, és előrelökte kezét. A követ némi undorral mérte végig. A mancs annyira tűnt vonzónak, akár egy ásó: vaskos, tömpe, kosztól lepett ujjak, melyen zsírfoltok fénylettek. Csien felsóhajtott, és kurtán kezet rázott a férfival. Harokas csak bólintott, akárcsak Tanaki, de Kiall szintén kezet nyújtott. Az övé legalább tiszta volt.

– Miért öltözik egy keleti nagykövet úgy, mint egy nadír lovas? – érdeklődött Chareos.

Csien elmesélte neki a hitvesi ajándék történetét, és a kíséretét ért támadást.

– Sajnos az árulás életforma a nadírok között – mondta a Pengemester.

– Nem csak a nadíroknál – vágott közbe Tanaki piruló arccal. – A gothirok története is bővelkedik árulásban és megszegett fogadalmakban.

– Sajnálom, hercegnő – mondta Chareos. – Természetesen igazad van: udvariatlan megjegyzés volt. De mondd csak, nagykövet, mik a terveid? Miért nem próbáltál meg elérni egy kikötőt, ahonnan hazahajózhatnál?

– Mindent a maga idejében, Chareos – válaszolta a harcos. – De jelenleg felajánlottam a segítségemet Aszta kánnak, ő pedig hajlandó segíteni nektek. Így aztán azt gondolom, társak vagyunk.

– Roppantul örülök annak, hogy velünk tartasz, de nagyra értékelném, ha tudnám, mi a célod. Nincs ínyemre, ha a bajtársam titokban tartja a terveit.

– Ez érthető is. Követni foglak utadon, sőt még a parancsaidat is elfogadom, mint amelyek a csapat vezetőjétől jönnek. Ennél többet azonban nem kell tudnod. Amikor a terveim inkább tűnnek már sziklának, mint füstnek, tudatom veled... és akkor elválnak útjaink.

Csien a barlang végébe ballagott, és letelepedett egy másik tűz mellé, melyet Osi rakott meg neki. A követ mostanra sokkal nyugodtabb lett. Chareos majdnem civilizált volt, aki használta a fejét. Beltzer jól láthatóan nem volt filozófus alkat, de úgy hordozta az a nagy csatabárdot, mintha semmi súlya nem volna. A nő különösnek tűnt – az arca feltűnően szép volt, de a teste túl inas és fiús Csien ízlésének. Szeméből mégis céltudatosság és erő sugárzott. A követ nem tudott felfedezni gyenge pontot a csapatban, és ez kedvére való volt.

Leheveredett hát aludni.

Chareos kisétált a barlang szájához, és felnézett a csillagokra. Kevés felhőt látott, és az égbolt hatalmasnak, lélegzetelállítóan óriásinak tűnt.

– Üdvözöllek az otthonomban! – szólalt meg egy sziszegő hang, és a Pengemester érezte, hogy tarkóján égnek merednek a szőrszálak. Lassan megfordult. Az árnyékban egy öregember kuporgott, aki vékony bőr ágyékkötőt, és emberi fogakból fűzött nyakláncot viselt.

– Köszönök mindent, Aszta kán – felelte Chareos, és leült szemközt az öreggel. – Örülök, hogy jó színben látlak.

– Létfontosságú volt a segítségetek. Nem felejtem el.

– Okas meghalt – közölte a drenai.

– Tudom. Az én megvédésem nagyon próbára tette, és már csak kevés ereje maradt. De most én segítek nektek. Ismerek egy utat a városba, a palota zsigereibe. Onnan kimenthetitek a nőt.

– Miért tennéd ezt, sámán? És ne mondd, hogy az adósságod fizeted meg, a nadíroknál ez nem szokás. Mit remélsz ezzel nyerni?

– Mit számít az? – kérdezett vissza Aszta; arca akár egy maszk, szeme fagyos és kifejezéstelen.

– Nem szeretem más ember játékát játszani.

– Akkor hadd mondjam meg: nem érdekel a nő. Felőlem elvihetitek. Mindannyian ezt akarjátok, nem? Hát nem ez az, amire vágytok?

– Így igaz – válaszolta a Pengemester –, de most már két embernek vannak titkos tervei.

Aszta felvihogott, amitől Chareos megborzongott.

– A kiatcéra célzol? Ő csak Jungir kánt akarja megölni. Semmi többet. Amikor eljön az idő, elhagy benneteket. Úgyhogy már csak egy ember miatt kell aggódnod.

Chareos nyugtalan volt, de nem mondott semmit. Nem kedvelte Aszta kánt, és tudta, hogy mondania kellene valamit, de nem találta a szavakat. Az öregember rezzenetlen pillantással nézte, és a Pengemester úgy érezte, hogy olvas a gondolataiban.

– Ma éjjel pihennetek kell – szólalt meg ismét a sámán. – Holnap a lelkek ösvényén járunk majd. Nem lesz könnyű út, de ha szerencsénk lesz, és bátrak leszünk, átjutunk.

– Hallottam már erről az ösvényről – suttogta Chareos. – A világok között halad, és úgy mondják, hogy gonosz teremtmények lakják. Miért kell rálépnünk?

– Mert miközben mi itt beszélgetünk Cudáj generális erre tart. Hajnalra eléri a hegyeket. Persze, ha szívesebben verekszel meg háromszáz emberrel...

– Csapatunkból hárman már meghaltak. Nem akarok több halált látni.

– Sajnos, Chareos, ez a szellemmé válók sorsa.

13.

Beltzer nem tudott aludni. A hátán hevert a pislákoló tűz fényében, és lehunyta a szemét, de csak Fynn, Maggrig és Okas arcát látta maga előtt. Az oldalára hengeredett, és kinyitotta a szemét. Csatabárdját maga mellé, a barlang falának támasztotta, és most látta saját tükörképét a széles pengékben.

– Úgy nézel ki, akár a saját apád – mormolta magában, felidézve a zord arcú földművest, és állandó, soha nem szünetelő csatáját a szegénységgel. Pirkadat előtt egy órával már fent volt, éjfélre került ágyba; így vívta ezt a háborút, aminek megnyerésére reménye sem lehetett. A föld sziklás, szinte kopár volt, de apjának valahogy mégis sikerült legyűrnie a meddő vidéket, és annyi élelmet termesztenie, amennyi elég volt Beltzer és öt fivére etetéséhez. Mire az óriás tizennégy éves lett, három bátyja már elment hazulról: elszöktek a városba a jobb élet reményében. Másik két fivére anyjával együtt a vörös ragálynak esett áldozatul. Beltzer maradt, és a keserű öregember mellett dolgozott egészen addig, amíg az igavonó lovakat vezető apja melléhez nem kapott, és a földre nem rogyott. Beltzer éppen fát vágott a nagyréten, és látta, ahogy elzuhan. Ledobta fejszéjét, és odafutott hozzá, de mire megérkezett, az öreg már meghalt.

Az óriás nem emlékezett apja egyetlen kedves szavára sem, és mosolyogni is csak egyszer látta, amikor berúgott télközép éjszakáján.

A sovány földben temette el, és úgy hagyta maga mögött a tanyát, hogy vissza sem nézett.

A fivéreiről nem hallott többé. Mintha soha nem is léteztek volna.

Az anyja csendes asszony volt, ám kemény és szívós. Ő is ritkán mosolygott, de most, hogy Beltzer visszagondolt, belátta, hogy nem adódhatott sok oka a mosolygásra. Mellette állt, amikor meghalt. Arcáról eltűnt az örökös fáradtság, már-már bájosnak tetszett.

Az óriás felült, és érezte, hogy elönti a búskomorság. Körülnézett, és látta, hogy Chareos a haldokló tűz mellett alszik. Felállt, felkapta csatabárdját; látni vágyta a csillagokat, érezni akarta az éjszakai szelet az arcán.

Hiányzott neki Fynn. Azon az éjszakán, ott a kaputoronynál, amikor a nadírok lerángatták az íjászt a falról, Beltzer közéjük vetett magát, sarabolva és gyilkolva. Megdöbbenve vette észre, hogy Chareos és Maggrig is ott van vele. Lehajolt, felnyalábolta Fynnt a hátára, és futni kezdett a kapu felé.

Amikor később a vadász feleszmélt ájulásából és bekötözték felhasadt homlokát, az óriás odament hozzá.

„Hogy érzed magad?" – kérdezte tőle.

„Átkozottul szebb látványt nyújtanék, ha nem vered be a fejemet a kapufélfába" – zsörtölődött Fynn.

Az egek összes istenére, akkor élt csak igazán!

Beltzer érezte, hogy szél simít végig az arcán, és elindult a kifelé vezető utolsó alagúton.

Hogy azonnal megtorpanjon...

Előtte nadír harcosok tucatjai osontak át a bejáraton. Nem vették észre, így gyorsan visszalépett az árnyékok közé.

A barátaira gondolt, akik alig harminc lépéssel odébb békésen alszanak. A nadírok pillanatok alatt rajtuk lehetnek...

De ha ő ott marad, ahol most áll, biztonságban lesz. Megvolt az aranya, amit Fynn faháza mellett ásott el: az évekig kitartana.

Magasságos egek, nem akarok meghalni!

Előlépett, ki a nadírok elé, a fáklyafény megcsillant vöröses-ezüstös szakállán, és vérvörösen ragyogott fel csatabárdján.

– Nadírok! – bődült el, és hangja visszhangot vert az alagútban. A nomádok kardot rántottak és támadtak. Az óriás senkire sem várva felemelte bárdját, csatakiáltást harsogott, és futva indult meg feléjük. A fegyver két feje lefelé sújtott, és a sebesült harcosok felordítottak kínjukban, ahogy az óriás kaszabolva és vagdalkozva előretört a keskeny alagútban. Kardok döftek a testébe, de ő nem érzett fájdalmat. Egy férfi magasodott fel előtte, Beltzer pedig lecsapott, és a két pillangó formájú fej vége felszakította a harcos mellkasát. A nadírok meghátráltak. Beltzer tántorgott ugyan, de talpon maradt.

– No, fiúk – szólt oda. – Ott akartok lenni a hegyemen? Akarjátok látni az eget?

Az egyik harcos íjat vett elő, és kilőtt egy vesszőt. Az óriás bárdja felemelkedett, a nyíl pedig lepattant a fegyver fejéről, felszakítva a bőrt Beltzer halántékán. A nadírok ismét rohamoztak, de a szűk alagútban csak hárman fértek el egymás mellett. Az óriás dühödten ordított, és felemelte a véres bárdot. Még négyen haltak meg, majd újabb három, mielőtt ismét visszavonultak volna.

A barlangban Chareos felkapta kardját, és rohanni kezdett a folyosó felé, Harokasszal és a többiekkel a nyomában. Aszta kán lépett elé.

– Semmit nem tehetsz! – sziszegte az öregember.

– Ő a barátom – tiltakozott a Pengemester, és már nyúlt, hogy félresöpörje a sámánt.

– Tudom – suttogta Aszta. – Ezért hal meg érted, kapsz tőle egy esélyt. Ne okozz neki csalódást! Összezúzná a lelkét, ha te is meghalnál. Hát nem érted?

Chareos felnyögött. Tudta, hogy ez igaz, de a tudat kínja elviselhetetlen volt.

– Kövessetek! – rendelkezett az öreg, és elindult a sötétségbe. A kis csapatot egy, az elsőnél kisebb barlangüregbe vezette, itt letérdelt, és tenyerét kifordítva felemelte a kezét. Egyetlen szót sem mondott, de a teremben egyre hidegebb és hidegebb lett. Tanaki megborzongott, és Kiallhoz bújt, aki a vállára terítette köpenyét. Az öregember előtt elmélyült a sötétség, mire felállt. – Csak utánam! – parancsolta a sámán, és belépett a fekete ajtón.

Majd eltűnt.

Egy pillanatig mindannyian földbe gyökerezett lábbal álltak, majd Harokas Aszta után indult, őt pedig követte Csien és a reszkető Osi.

– Most te – szólt oda a Pengemester Kiallnak.

Az ifjú Chareosra nézett, és kiolvasta a szeméből, hogy a másiknak mi a szándéka.

– Nem, Chareos. Együtt megyünk át, vagy együtt megyünk vissza.

– Nem akarom, hogy meghalj, fiú!

– És én sem, hogy te halj meg, de a sámánnak igaza van. Beltzer nem akarná, hogy ott légy. Ez az ő diadala... és a mi megmenekülésünk.

Könnyek szöktek a Pengemester szemébe, amikor átugrott a kapun. Tanaki és Kiall követték. A sötétség összezárult körülöttük.

Az alagútban Beltzer ereje lassan ugyan, de apadt. Egy tőr állt ki a hasából, és vér folyt a bal felkarjára kapott rettenetes sebből. Ez a karja ernyedten lógott az oldala mellett, és tudta, hogy eltört a csontja. Jobb kezével azonban még mindig meg tudta lendíteni csatabárdját, dacolva a szembenálló harcosokkal. Az alagút padlója iszamos volt a vértől, és mindenfelé haldoklók hörögtek.

A nadírok újra rohamoztak, visszaszorítva őt. Egy kard fúródott az oldalába, eltörve a bordáit. Az óriás bárdja lecsapott, ledöntve egy harcost a lábáról. Pengék nyaltak a húsába, átszúrva a bőrét. Ráordított az ellenségre, és térdre zuhant. A nadírok köré özönlöttek, de talpra szökkent, és szétszórta őket. Vér ömlött a torkából és a melléből, egyik szeme lecsukódott és vérzett.

A nadírok ismét elhátráltak, de nem félelmükben.

Az óriás a halálán volt. Egyetlen harcosnak sem kell meghalnia már, hogy az út szabaddá váljon. Ott álltak hát, és a csatabárdost nézték, sötét szemükben egyszerre tükröződött gyűlölet és tisztelet.

– Elegetek volt, ha? – harákolta Beltzer, és vért köpött. – Hát nem akarjátok a vén Beltzer hegyét? Ugyan már! Mitől féltek? Ez csak... a halál.

Felpillantott az előtte állókra, és ráeszmélt, hogy térdre bukott, bárdja pedig kihullott a kezéből. Megpróbált érte nyúlni, de a padló felemelkedett, ő pedig egy-két pillanatig csak feküdt ott, erőt gyűjtve. Majd a karja ismét kinyúlt a fegyvere felé. De az túl messze volt.

Csakhogy az annyi mindent jelentett. Az egyik nadír harcos ekkor letérdelt az óriás mellé, felemelte a csatabárdot, és Beltzer kezébe igazította.

Az óriás felnézett a férfira.

– Figyelj engem a hegyemen! – suttogta.

A férfi bólintott. Az utolsó reszelős légvétel is elhagyta Beltzer torkát, a nadír pedig felállt, és elügetett az alagútban, magára hagyva az óriást azzal a tizenkilenc emberrel, akit megölt.

A túlnan döbbent kiáltást csalt ki Kiallból. Olyan volt, mintha fekete tintát öntöttek volna a szemébe, ami belefolyt koponyájába, sötét lepellel vonva be elméjét és lelkét. A pánik szélére sodródva megérezte, hogy Tanaki meleg és élő keze megszorítja az övét.

Majd aranyszínű fény gyúlt, puhán sugározva elő Aszta kán kezéből, Kiall pedig látta, hogy egy ezüstösen csillogó keskeny ösvényen állnak. A fény nem hatolt mélyre az őket körülölelő feketeségben, és az ifjúnak úgy tűnt, mintha félgömb formájú barlangban állnának, melynek falai világok súlyával nehezednének rájuk.

– Ne térjetek le az ösvényről – suttogta Aszta. – Ez itt a tökéletes gonosz birodalma. Azok, akik letérnek... meghalnak! Nincs menekvés. Az egyetlen biztonságos út az Ezüstösvény. És most kövessetek!

A sámán óvatos léptekkel indult meg előre. Csien és Osi követték, mögöttük ment Harokas, Chareos, Kiall és Tanaki.

Az utazás kezdetben eseménytelen volt, de hamarosan sziszegő sustorgás kelt a sötétből, záródott köréjük, és több száz csillogó szempár ragyogott fel mindenfelé. Az ösvény túl keskeny volt ahhoz, hogy Kiall fogja Tanaki kezét, de azért a fiú folyamatosan hátrafelé nézegetett, hogy lássa a nő arcát, és erőt merítsen a jelenlétéből.

Az ösvénytől jobbra fehér farkasok ügettek elő, és leültek, megbámulva az utazókat. Iszonytató fenevadak voltak: nagyok, akár a pónik.

A lények hirtelen felüvöltöttek, és előrelendültek. Kiall hátrálni kezdett, de Tanaki megragadta a zekéjét.

– Maradj az ösvényen! – sziszegte. A fenevadak közelebb jöttek... de kivicsorított fogakkal megtorpantak néhány hüvelyknyire az Ezüstösvénytől.

A csapat továbbhaladt a végtelen csapáson. A közelből sikoly harsant, majd nevetés hallatszott; eszelős, sivító nevetés. De semmit nem láttak. Fentről szárnysuhogás nesze kélt, de amikor Kiall felpillantott, csak sötétséget látott.

Majd egy időre csend támadt.

Chareos csak lépkedett előre, mit sem törődve környezetével. Beltzer meghalt. Maggrigot és Fynnt megölték. Gondolatai visszahőköltek a tragédiáktól, vigaszt kerestek a jobb időkről szóló emlékekben, miközben a férfi vakon, gondolkodás nélkül lépkedett Harokas után.

Az ösvénytől balra megszólalt egy hang.

– Chareos, segíts! – A Pengemester arra nézett, ahol Beltzer támolygott felé, sebesülten. Amikor a férfi lelépett az ösvényről, Beltzer bőre lefoszlott, és egy pikkelyes lény vetette magát a kardforgatóra.

Chareos meg sem moccant.

Kiall vetődött rá, egyik karját dereka köré fonta, és ledöntötte a lábáról. A pikkelyes bestia azonban megdöbbentő sebességgel tekergőzött feléjük és magasodott fel előttük. Az apró Csien-cü átlendült a földre bukott férfiak fölött, és ezüstkardja átmetszette a lény nyakát. Harokas és Tanaki visszarángatták a Pengemestert az ösvényre, Csien pedig lassan hátrálva követte őket.

Aszta lepillantott Chareosra, és megcsóválta a fejét. Arra gondolt, hogy ezek a bolondok sosem tanulnak. Ítéleteik és logikájuk az érzelmeken alapult: a szereteten, a becsületen, a kötelességen, a barátságon. A nadírok is ismerték ennek a négynek az értékét, de másképp tekintettek rájuk. Az egyén szeretete helyett a törzs szeretete létezett. A becsület és a kötelesség nem elvont, hanem valóságos fogalmak voltak, amit a választott vezér szolgálatával lehetett kivívni. És a háborúban kovácsolt barátság számított a legkevésbé. A jó harcos a kán egyetlen szavára levágná barátja fejét. Sajnálat és habozás nélkül. Egyetlen nadír harcos sem lépne le az Ezüstösvényről. Aszta folytatta útját.

A sötétség köréjük zárult, mire felcsendült a kán hangja.

– Némán álljatok, és várjatok, amíg ismét meg nem látjátok a fényt. Azután gyorsan mozogjatok, mert a kaput nem tudom sokáig tartani.

Csend támadt, melyet csak a fenti szárnysuhogás és az ösvény melletti sziklákon osonó karmos mancsok nesze tört meg.

– Most! – rikoltotta Aszta, és a kis sámán átfutott a nyíláson. Csien, Osi és Harokas utánarohant. Chareos áttántorgott a kapun, nyomában Kiall-lal. Tanaki is futni kezdett, de lába az ösvény mellé lépett, mire azonnal egy szőrös kéz ragadta meg a bokáját, felbuktatva őt. A nő oldalra hengeredett, előrántotta kardját és lesújtott a végtagra. A kéz lesiklott róla, de a lány látta, hogy az óriásfarkasok felé vágtatnak. Maga alá húzta lábait, és átvetődött a sikoltozó kapun.

Nagy erővel csapódott a földnek, gördült egyet, és térdre szökkent. A kapu elenyészett, ő pedig egy párkányon térdelt, magasan Ulrickham városa fölött.

Kiall talpra segítette.

– Nem szívesen járnék ismét ezen az ösvényen – mondta a fiú. A szólni képtelen nő csak bólintott. Chareos egymagában üldögélt, és a földet bámulta. Öregebbnek és fáradtabbnak tűnt, mint amilyennek Kiall valaha is látta.

Az ifjú odasétált hozzá.

– Erős ember volt, és jó barát – kezdte.

– Bolond volt. Mindannyian bolondok vagyunk – suttogta Chareos. – De kivárom, hogy mi lesz a vége ennek a játéknak. – A városra nézett. – Mit gondolsz, Kiall? Vegyük körül és követeljük Ravenna szabadon bocsátását?

– Az lesz, amit mondasz, Chareos.

A Pengemester felállt és kinyújtózott. Elmosolyodott, és az ifjú vállára tette a kezét.

– Az élet megy tovább, fiú. Ne aggódj túlságosan értem! – Aszta kán baktatott oda hozzájuk, és leguggolt Chareos előtt.

– Ulrickham alatt folyik egy föld alatti folyó. Nagy Tenka tudott róla, és összekötötte a város csatornáival. Egyben meg is erősítette az oldalsó csatornákat, hogy rajtuk keresztül el lehessen menekülni, ha körülvennék a várost.

– Őrzik őket? – tudakolta Kiall.

– Emberek nem. Nem lenne valami nagy titok, ha az összes ulrickhami katona tudna a létezéséről. Nem, azokat a rabokat, akik az alagút megerősítésén dolgoztak, megölték.

– De valami őrzi – szólalt meg Chareos, mire Aszta felnézett, és szemét árnyékok övezték.

– Igen, Pengemester. Valami. A megöltek vérét használtam arra, hogy sötét varázslatot szőjek. Egybeolvasztottam az alagutat az ürességgel.

– Az ürességgel? – tudakolta Kiall.

– Éppen az imént haladtatok át rajta – felelte Aszta. – Csak Ulrickham alatt nincs Ezüstösvény.

– Újra át kell kelnünk rajta? Én képtelen vagyok rá! – kiáltotta Tanaki.

– Képes vagy rá! – sziszegte a sámán. – Nem hosszú, mindössze húsz lépés. És én vezetlek.

– És mi van, ha átjutottunk? – érdeklődött Chareos. – Hogyan jutunk el Ravennához?

Tanaki lépett előre.

– Te nem juthatsz el hozzá, Chareos. És ezt Aszta is tudja. Egyetlen férfi sem léphet be az Asszonyok Palotájába, de én igen.

– Nem – tiltakozott Kiall. – Nem, ez nem lehet. Ez... – Tanaki kuncogott.

– Nehogy azt mondd, hogy „túl veszélyes", Kiall. Ez az egyetlen reményed.

– Igaza van – mondta Aszta kán csillogó szemmel. – Ő tényleg a nagy Tenka véréből való! – Csien-cü és Harokas is csatlakozott hozzájuk, miközben Tanaki felvázolta tervét.

– A kérdés a mikor – vetette fel a Pengemester.

– Itt az idő – válaszolta Aszta kán. – Az ürességben tett út sok hétig tartott, bár csak óráknak tűnt. Ravenna alig néhány nap múlva szülni fog.

– Nem várhatnánk meg a szülést? – kérdezte Harokas.

– Nem! – felelte a sámán. – Jungir a királynét és az örököst körbehordozza majd a királyságban. Akkor harcosok veszik őket körül, és sehogy sem lehet majd hozzájuk férni. Nem, most kell meglennie. Ma éjjel.

Csien hallgatott, de tekintete a sámán arcára tapadt. Sok mindent látott ott, amit az öreg nem mondott el. Nem kedvelte Aszta kánt, de ez a küldetés semmit nem jelentett a kiatcénak. Akár segíthetne is a többieknek, és azután követelhetné a fizetségét. Felállt és visszatért Osihoz. Az öregember arca elszürkült, szeme tágra nyíltan meredt a világba. Az ürességben tett kirándulás megrémítette.

– Aludj egy kicsit, Osi! – mondta neki a nagykövet, de az öreg csak megrázta a fejét.

– Arról a helyről álmodnék, és soha nem ébrednék fel. Csien bólintott, és előhúzta egyik éles kését az ingujjába rejtett tokból.

– Akkor légy oly jó, és tedd magad hasznossá! Borotválj meg! Az apró szolga elmosolyodott.

– Igen, nagyuram.

A nap a távoli, ködlepte láthatár mögé bukott, Chareos pedig magában üldögélt, és a lenti várost nézte, ahol az első lámpásokat már meggyújtották az estére. Arra az időre gondolt, amikor még kisfiú volt, meg Attalis álmára, hogy Chareos egyszer majd visszatér Drenaiba, és megtalálja az elrejtett Bronzpáncélt.

„Nagy vezér lesz belőled, fiam. Tudom. Látom benned."

Miiben kevéssé ismertél! – gondolta magában a Pengemester. A reményeiden át néztél engem. Nagy vezér? A legnagyszerűbb barátaimat halálos küldetésbe vezettem, és most temetetlenül hevernek, messze az ottlwnuktól. És mit értünk el? – mélázott tovább. Menynyiben változott meg a világ haláluk révén?

Még nincs vége – suttogta egy hang az elméjében.

– Okas? – szólalt meg hangosan. Válasz azonban nem érkezett, és arra gondolt, hogy csak az alkonyi szellő neszezését tévesztette össze az öreg hangjával. Megborzongott.

Beltzer mindnyájukat megmentette, amikor egyedül szállt harcba a hegy sötétjében. Chareos elmosolyodott, és nagy kő esett le a szívéről. Felnézett az égre.

– Házsártos, bűzös, rosszindulatú kurafi voltál, Beltzer, de soha nem hagytál cserben egy barátot. A Forrás vegyen magához téged! Idd meg a rád eső adagot a Hősök Csarnokában!

Megfordult, és megpillantotta a közelben álldogáló, félig az árnyékokban megbúvó Harokast. Az orgyilkos előlépett.

– Sajnálom, Chareos. Nem akartam kihallgatni, amint búcsút mondasz.

A harcos vállat vont.

– Nem számít. Mit akarsz?

– Szándékodban áll bemenni a városba ?

– Igen.

Harokas bólintott.

– Felmerült bennem, hogy komoly gonddal kerülünk szembe, ha sikerrel jártok. Ugyanis nincsenek lovaink. Még ha ki is hozzátok a nőt, hogyan tűnünk el?

– A varázsló majd kigondol valamit – felelte a Pengemester nyugtalanul.

– Igen, ebben biztos vagyok – halkította le hangját az orgyilkos –, csakhogy ő a saját játékát játssza, és nem szeretek arra gondolni, hogy az vajon mi lehet. De eddig valahányszor nadír sámánokról hallottam, annak mindig halálhoz és emberáldozatokhoz volt köze. Ezért akarja a nőt, mit gondolsz?

Amikor Chareos hallgatott, Harokas bólintott, elértve a másik hallgatását.

– Igen, gondoltam, hogy ez téged is aggaszt. Nézd, én nem tartok veletek. Lemegyek a városba, és veszek pónikat. Ott nem ismernek, és még nem állunk háborúban a nadírokkal. Amint megvettem a lovakat, délnek lovagolok, majd visszafordulok, és bevárlak titeket a mögött a szirt mögött, a nyárfaliget mellett.

A Pengemester mélyen belenézett a másik szemébe.

– Elárulsz minket, Harokas? Eladsz minket a nadírok aranyáért? – Az orgyilkos arca elsötétült, de visszafojtotta haragos válaszát, ehelyett ennyit mondott:

– Ezt csak a te fülednek szánom, Pengemester: szeretem Tanakit, és meghalnék érte. Felfogtad ezt? Titeket egy szemvillanás alatt eladnálak, de őt nem. Őt soha.

– Hiszek neked. Akkor találkozunk ott, ahol mondtad.

Az orgyilkos magára hagyta a harcost, és lemászott a gerincről. Chareos tekintete követte őt, de a fekete ruhás alak hamarosan beleveszett az árnyékokba.

– Távol álljon tőlem, hogy bírálattal illessem a vezér döntését – hajolt meg mélyen Csien-cü –, de nem hiszem, hogy meg lehetne bízni benne.

– Csendesen mozogsz, nagykövet.

– Néha jobb így közlekedni. Tényleg azon a helyen fogunk vele találkozni, amiben megegyeztetek?

– Nem. Hogy oda eljusson, át kell haladnia a déli csapáson. Ott várjuk be.

– Kiváló! Lehetséges, Chareos, hogy én akkor már nem leszek veletek. Ha ez így történne, lennél olyan szíves, és gondoskodnál a szolgámról, Osiról? Juttasd el őt biztonságban valamelyik kikötőbe! Hagyok neked pénzt, hogy kifizesd a hazaútját Kiatcébe.

– Meg akarod ölni Jungir kánt? Egymagad?

– Ez a szándékom. A barbár rosszul bánt császárom lányával, aki el nem ítélhető módon kioltotta önnön életét. Most nekem kell kioltanom a kánét. A harmónia és az egyensúly forog kockán.

Chareos végigmérte az apró harcost, és látta rezzenetlen tekintetét, büszke, zord vonásait.

– Nekem úgy tűnik, hogy egy olyan ember élete, mint Jungir kán, nem pótolhatja Csien-cü életének kioltását.

– Elegáns bók – felelte a kiatce meglepetten, és mélyen meghajolt. – A tettet mégis végre kell hajtani. Veletek tartok a föld zsigereibe, és megvárom, amíg megmentitek a nőt. Azután pedig megkeresem a kánt.

Aszta kán társait egy hasadék peremére vezette, a vidék felszínébe karcolt cakkos sebig. Kiall kihajolt és lepillantott a tintafekete mélységbe.

– Ez itt a bejárat – közölte a sámán. – És most mászni fogunk. – Az öreg fürgén a földre vetette magát, és átcsusszant a peremen. Kiall megrázta a fejét, és Chareosra nézett.

A Pengemester kioldotta kardszíját, és átvetette a vállán, mielőtt lehasalt és követte volna a sámánt.

– Itt várj, Osi! – mondta Csien-cü. – És ha nem térek vissza, figyelmezz a Chareos nevezetű férfira! Úgy szolgáld őt, mintha én lennék. Megértetted?

– Igen, nagyuram – nyöszörögte a szolga.

Tanaki és Kiall utolsóként kezdték meg a leereszkedést a sötétbe. Erős kapaszkodókat és lábtámaszokat találtak, és a mászás kevésbé volt veszedelmes, mint amilyennek elsőre tűnt. Aszta kán közben elérte a feneket, és felemelte kezét, mire lágy sárgás fény izzott fel a hasadék falain.

– Egy mindenórás nő nem lesz képes erre a mászásra – jelentette ki a Pengemester.

– Nem is lesz rá szükség – felelte a sámán. – Megtettem az előkészületeket. – Odalépett a falhoz, benyúlt az egyik kiugró szikla mögé, és kiemelt onnan egy tekercs kenderkötelet. – Amikor az asszony megvan, felmászunk, őt pedig felhúzzuk.

A kötelet átvetette a sziklatömbön, és elindult a halványan izzó hasadékban. A többiek méhsejtszerű alagutak során át követték, míg egy jó félóra elteltével el nem értek egy olyan ponthoz, ahol az izzó fény már nem tudott áthatolni.

Aszta a sötétség vészjósló falára bökött.

– Mindannyian tudjátok, hogy mi van mögötte: az üresség. Átkelek rajta a Tanaki nevezetű nővel és Csien-cüvel. Te, Chareos, és a barátod itt maradtok.

– Mi értelme van ennek? – tudakolta a Pengemester.

– Ha üldöznek minket, ti fedezitek a visszavonulásunkat. Sokan meghalnak az ürességben, de néhányan átjuthatnak. Emellett sok minden balul sülhet el számunkra, ha átlépjük ezt a határt. Ti viszont hallani fogtok minket... és segíthettek, ha szükséges.

– Azt mondtad, hogy itt nincs Ezüstösvény – szólalt meg Kiall. – Akkor hogyan keltek át biztonságosan?

– Nem vagyok hatalom híján, gyermek! – csattant fel Aszta. – De minden élet veszedelmesen törékeny. Az ember nem élhet veszélytelenül, bármennyire szeretné is. – Csienhez és Tanakihoz fordult. – Vonjátok ki kardotokat és készüljetek fel, hogy használjátok őket.

Kiall megérintette a nő karját.

– Légy óvatos! – mondta, tudva, hogy a szavai nevetségesek, de semmi más nem jutott az eszébe. A lány elmosolyodott, hozzáhajolt és arcon csókolta.

– Most álljatok ide mellém – rendelkezett Aszta kán –, és tegyétek a kezeteket a vállamra! – Csien a sámán baljára állt, Tanaki a jobbjára. Lassan elindultak a sötétségbe.

Amint beértek, falként ölelte őket körül egy tűzgyűrű. Elképesztő volt a hőség, és a fény égette a szemüket.

– Ezt csak kis ideig tudom fenntartani – közölte velük a sámán. – Álljatok készen! – Futni kezdett, a többiek pedig tartották vele a lépést. A tűzkör változatlanul körbevette őket, bármilyen gyorsan rohantak is.

A néma lángokon túlról kövön dobogó lábak és mancsok nesze, vadászó fenevadak vérfagyasztó üvöltése kélt. Aszta azonban csak futott tovább, láthatóan fáradhatatlanul.

A lángok vékonyodni kezdtek, Tanaki pedig alaktalan formákat kezdett kivenni a tűzön túl, ami távol tartotta őket. Amikor Csienre pillantott, a férfi sötét tekintete összekapcsolódott az övével, és a kiatce mereven elmosolyodott.

Egy pikkelyes kar a lángokra sújtott. A bőre felpöndörödött, mire rémséges üvöltés harsant.

– Már majdnem ott vagyunk! – kiáltotta Aszta kán. A lángok hirtelen felszöktek... és kialudtak.

A sámán felordított. Egy irdatlan lény vetette rá magát a magasból, a bőrszárnyak ledöntötték a lábáról. Tanaki kardját a bestia gyomrába mártotta, és talpra rántotta a kánt, aki kitépte magát a nő szorításából, és rohanni kezdett.

Pikkelyes rémség ugrott elő a sötétségből. Csien kardja lefelé villant, mire a bestia vergődve a földre rogyott.

– Ha drága az életetek, fussatok! – harsant Aszta hangja. Csien megkockáztatott egy pillantást hátrafelé, és látta, hogy az óriási fehér farkasok a nyomukba erednek. A kis harcos a nyakába szedte a lábát. Látta, hogy előtte Aszta eltűnik, és a nyomában Tanaki is. Egy pillanatra elöntötte a pánik, amikor megérezte az egyik fenevad forró leheletét a nyakán.

Hatalmas súly landolt a hátán, ő pedig felbukott, és odébb gördült. A farkasbestia talpra kászálódott, csavart egyet a testén, hogy támadjon, amikor Csien kardja átvágta a torkát. A falka felvonyított, és rohamra lendült. Csien sarkon pördült, és átvette magát a nyíláson, térdre rogyva a sámán és Tanaki előtt.

A nő a kezét nyújtotta, a követ pedig megragadta, és felállt. Hátranézett.

– Hogyhogy nem követnek minket ezek a lények? – tudakolta.

– Nem tudnak átjutni. Gondolj úgy rá, mint egy tóra! – felelte Aszta kán. – Mi át tudunk tömi a felszínén, de a halak nem; az az ő világuk. Lehetséges kaput nyitni nekik, de ehhez nagy hatalom kell, és sok száz lélek.

– Nem kívánok kishitűnek tűnni, sámán – közölte Csien –, de ha a visszatértünkre gondolok, sehogy sem értem, hogyan tudna az a nő, az a Ravenna elszaladni ezek elől a farkasok elől. Nagy kár lenne csak azért megmenteni, hogy lássuk, amint odavész az ürességben.

– Ő nem ott fog meghalni – felelte Aszta. – De az én hatalmam véges, és azt adtam meg nektek, amit meg tudtam takarítani. Ha viszont ő is itt lesz, végig tartani tudom a kört. És most induljunk!

Az alagút kiszélesedett, és most először vált láthatóvá, hogy ez emberek keze munkája: sima falak húzódtak, dúcokkal alátámasztva. A sziklába egy lépcsősort vágtak. Aszta rálépett, és az alacsony mennyezet alatt húzódó pihenőig haladt. Itt csendre intette a többieket, majd magához hívta Csient és Tanakit.

– Fölöttünk – fogta suttogóra a hangját – van a trónterem. Már majdnem éjfél. Ilyenkor senki nem szokott ott lenni. Készen állsz, hercegnő?

– Igen.

– Ha a trónterem nem üres, akkor végünk – mondta Aszta, és most először tűnt idegesnek, bizonytalannak.

Csien halkan felkuncogott.

– Az élet nem veszélytelen, sámán – emlékeztette őt, mire Aszta motyogott valami érthetetlen szitkot, és felemelte a feje fölötti négyzetlapot. Az csikorgott és reszelős hangot adott. A kiatce segített az emelésben, majd oldalra csúsztatták a követ. Tanaki feltornászta magát a trónterem sötétjébe, Csien pedig követte.

– Itt várok – közölte Aszta kán.

Tanaki a nagykapuhoz futott és fülét az egyik repedésre tapasztotta. Csien mellélépett.

– A folyosón nem szoktak őrök állni – mondta Tanaki. – A kán alvóhelye a palota túloldalán van, de az asszonyok szállásánál őrök állnak kint, és kardos eunuchok bent.

Csien bólintott.

– Veled tartok és megvárlak.

A nő résnyire nyitotta a kaput, és kilépett a fáklyafényes folyosóra. Minden csendes volt. Az árnyékban maradva indultak el, majd balra kanyarodtak, be egy keskeny ajtónyíláson, ahonnan egy mellékutcára jutottak. Tanaki elhagyatott utcákon át vezette a harcost, míg végül egy széles térre nem értek, melyen túl magas fal emelkedett, a fal előtt három főből álló járőr haladt el éppen.

– Hogy jutsz be? – suttogta Csien. Tanaki elmosolyodott.

– Vond el az őrök figyelmét! – mondta, majd kibújt kardszíjából, de magánál tartotta görbe tőrét, és megvárta, míg az őrök elhaladnak, majd a falhoz futott, és lekuporodott az árnyékban.

Csien nadrágja zsebébe túrt, és előhúzott négy aranypénzt. Az övébe gyűrte őket, megvárta, míg megjönnek az őrök, majd vett egy nagy levegőt, és énekelni kezdett. Kitántorgott a tér közepére, büfögött egyet, térdre esett, majd a nadírok felé botorkált.

– Jó estét, fivéreim! – szólalt meg.

– Mit csinálsz itt, te bolond? – lépett előre az egyik őr, és lándzsája hegyét Csien mellének nyomta.

– Bolond? – ismételte Csien göcögve és oldalra tántorodott. – Szerinted bolond vagyok? Én aztán nem, fivéreim. Én... – Jobbra-balra kémlelt, mintha attól tartana, hogy kihallgatják. – Rájöttem egy nagy titokra. Egy sámántól tudtam meg. És így soha többé nem leszek szegény. Méghogy bolond? Nem, fivéreim. Olyan gazdagságra teszek szert, amiről ti nem is álmodhattok.

– Gazdagság? – mondta egy másik. – Miféle badarság ez? Na, tűnj el innen!

Csien átnézett a férfiak válla fölött. Tanaki már mászni kezdett a falon.

– Badarság? Ti nem hisztek nekem. – Legyintett egyet. – Adjatok egy rézpénzt, és majd bebizonyítom nektek, a szemetek láttára változtatom arannyá. Akkor majd meglátjátok. Ó, igen! Akkor majd meglátjátok!

A férfiak jót kuncogtak. Egyikük a földre lökte lándzsáját, és belekotort zekéje zsebébe, majd Csien kezébe nyomott egy csomó préselt rézpénzt, melyen Tenka kán arcképe díszelgett.

Csien végiggörgette az egyik érmét az ujjain és felpöckölte a levegőbe. Majd ügyesen elkapta, kinyújtotta az öklét, és kántálni kezdett. A szavakat obskúrus kiatce dialektusban ejtette.

– Na, mutasd már! – mondta az egyik, türelmét vesztett őr.

– Bevégeztetett. Itt a pénzed. – Csien kinyitotta az öklét, és a holdfény megcsillant az aranyon. A férfi elvette, és tátva maradt a szája.

– Csinálj nekem is egyet! – mondta a másik őrszem. Tanaki már majdnem elérte a fal tetejét.

– Miért mindig te vagy az első? – fortyant el a harmadik. – Nekem csinálj!

– Mindkettőtöknek csinálok – mondta a kiatce. Átvette az érméket, és megismételte a kántálást.

Tanaki átmászott a falon.

– Tessék! – nyújtotta át a nagykövet a két pénzdarabot.

– Többet! Csinálj nekünk még többet! – nógatta az első.

– Majd holnap, amikor kipihentem magam – ígérte meg Csien. – Hol találkozzunk?

– Tudod, hol van az Agyagpóni, a Farkasok barakkjai mögött?

– Hát persze, de csak ti legyetek ott. Mindenkinek nem tudnám ezt megtenni: kimerítene. Csak nektek hármatoknak.

– Igen, igen, csak nekünk. Legyen dél, jó?

– Jó – bólintott Csien. – Ott leszek. És most megyek és lefekszem. Ti pedig jobb, ha mentek a dolgotokra.

Ezzel távozott, és beolvadt az árnyékba.

A hercegnő bejutott, ami győzelemmel ért fel.

De tudta, hogy a kijutás nem lesz ennyire egyszerű.

14.

Tanaki átgördült a mellvéden, tőrrel a kezében. Nem voltak őrszemek. A lány lesietett a lépcsőkön, és lefutott a lenti udvarra. Tőle balra állt az őrház. A bezsaluzott ablakokon át lámpások fénye szűrődött ki, és hallotta a beszélgető és nevetgélő férfiak hangját: ők lehettek az eunuch őrök. Egyenesen előtte húzódott a kerti gyalogút, tőle jobbra pedig agyonbútorozott, hosszú termek húzódtak, ahol a kán asszonyai töltötték napjaikat. Itt lesznek a fürdők és a medencék is. Mögöttük voltak a szálláshelyek. Számos ágyas a hálótermekben aludt, csak a kiváltságos keveseknek volt saját szobája.

Tanaki átosont az udvaron, és besurrant a sötét társalgóba. A fal mellett maradva a terem túlsó végéig lopózott, és ott kinyitotta az ajtót, ami egy elfüggönyözött folyosóra nyílt. Itt néhány macska szundikált. A nő elhaladt a hálótermek ajtói előtt, míg egy lépcsősorhoz nem ért, melyen sietve elindult felfelé.

Mivel ismerte az asszonyok szállásainak elrendezését, megpróbálta kitalálni, hogy a nagyobb szobák közül melyikben helyezhették el Ravennát. Nem kaphatta a kán titkos folyosójához legközelebbi szobát, az a legutoljára érkezett ágyasnak volt fenntartva. Nem, Ravennát közelebb költöztethették a bábák keletre fekvő szállásához. A lány lopakodott tovább, míg végül egy keskeny ajtóhoz ért, amiről tudta, hogy a keleti sztyeppére néző lakosztályba vezet. Az itteni szobák napfényben fürödtek, délelőtt felmelegedtek, de délutánra lehűltek. Kinyitotta az ajtót, és besiklott. Az ágyat az ablakhoz cipelték, és Tanaki látta, hogy egy fiatalasszony fekszik benne a hátán. Amikor közelebb osont, egyértelművé vált, hogy a nő állapotos. Tanaki az ágy mellé lépett, és leült, majd megérintette a lány karját.

– Ravenna – suttogta. – Ravenna, ébredj fel! A nő kinyitotta a szemét.

– Mi az? – kérdezte álomittasan.

– Kiall küldött.

– Kiall? – ásított egyet Ravenna. – Álmodom?

– Nem. Figyelj rám! Azért vagyok itt, hogy kijutassalak a városból. A barátod, Kiall azért kelt át a sztyeppén, hogy megmentsen. Az ég szerelmére, ébredj már fel és figyelj rám!

A nő nagy nehezen felült.

– Kiall? Az álmodozó?

– Pontosan.

– Innen soha nem juthatunk ki – suttogta Ravenna. – Mindenfelé őrök állnak.

– Én kijuttatlak – erősködött Tanaki.

A lány összerezzent, és kezét feszülő pocakjára tette.

– A kisfiú erősen rugdal – mosolyodott el. Tanaki látta rajta, hogy vonzó nő, de nem kifejezett szépség. Az álla vonala túl erős volt, a szeme túl kicsi. Ellenben káprázatos a mosolya.

– Öltözz fel, Ravenna! Elviszlek Kiallhoz.

– Miért jött utánam? Nem értem.

– Mint ahogy ő sem. El akarsz menni?

– Fogalmad sincs, mennyire el akarok menni innen. Gyűlölöm ezt a helyet. Gyűlölöm ezeket az embereket. De legeslegjobban a kánt gyűlölöm. Ezer átok hulljon a vérvonalára!

– Légy óvatos, hogy mit kívánsz! – csattant fel Tanaki. – Saját gyermeked is ebből a vérvonalból való.

Ravenna láthatóan egy szempillantás alatt megbánta, amit mondott.

– Nem úgy értettem...

– Csak öltözz fel! – mondta Tanaki, mire Ravenna belebújt egy kékre festett, hosszú, puha gyapjúköntösbe és selyemcipellőjébe. – Nincs köpenyed vagy erősebb cipőd? – tudakolta a hercegnő.

– Mi szükségem lenne idebent köpenyre? Hiszen soha nem engednek ki.

– Kövess! – mondta Tanaki, és kivezette a nőt a folyosóra. Ravenna lassan haladt, Tanaki pedig egyre bosszúsabban pillantgatott hátra, de semmit nem tehetett. A lány előrehaladott állapotban volt, pocakja hatalmasra duzzadt.

Amikor elérték az udvarra vezető ajtót, Tanaki résnyire nyitotta, és kilesett rajta. A mellvéden két őr strázsált, mire elkáromkodta magát.

– Mi az? – tudakolta Ravenna.

– Örök. Ketten vannak.

– Át tudunk jutni mellettük?

– Azzal a sebességgel, ahogy mozogsz, nem. – A nadír nő ismét kinyitotta az ajtót, és a férfiakat figyelte, számolva a másodperceket, ahogy az őrök elhaladnak egymás mellett. Az egyetlen esélyük az volt, ha akkor mozognak, amikor a harcosok elérik a fal sarkát, még mielőtt azok megfordulnának. Megvárta, amíg háromszor megteszik a távot, majd megragadta Ravenna karját. – Most! – sziszegte.

Kiléptek a nyílt terepre, és átosontak az udvaron a falig.

– Sosem jutunk ki – suttogta a terhes Ravenna.

A két nő az árnyékban maradva közelebb lopózott a mellékkapuhoz. Az őrszemek ekkor közvetlenül fölöttük sétáltak, Tanaki pedig végighúzta kezét a kapu reteszén, mely rozsdamart volt, mire a nő halkan szitkozódott egyet. Meghúzta a reteszt, de az alig moccant egyhüvelyknyit, máris megnyikordult. Tanaki megdermedt, de az őrök nem figyeltek föl, így ismét megrántotta a reteszt, ami ezúttal gond nélkül siklott ki. Tanaki nagyot nyelt, vett egy nagy levegőt, és kinyitotta a kaput. Kinézett, és látta, hogy a három őr alig húszlábnyira álldogál. Sehogy sem osonhatott el mellettük, és nem is végezhetett mindegyikükkel.

Ekkor pillantotta meg Csien-cüt. A férfi a nyílt terepen vágott éppen át, az őrök felé tartva, mire egyikük megfordult és felemelte a lándzsáját. A kis harcos hirtelen megpördült, és kirúgott, talpa az őrszem halántékán csattant, ledöntve a férfit a lábáról. A második őr késsel a torkában hanyatlott el. A harmadik rárontott a kiatce harcosra, de Csien-cü ellépett a lándzsaszúrás elől, és kézfejével rásújtott a férfi nyakára.

– Most gyorsan! – mondta Tanaki, és kivezette Ravennát a nyílt térre.

A falon álló őr riadót kiáltott, mire Csien odarohant az állapotos nőhöz, megragadta a karját, és futásra ösztökélte. Mindhárman befordultak az első sikátorba, és behúzódtak az árnyékba. Ravenna nehézkesen szedte a levegőt, arca kipirult.

– Sajnálom – tántorodott neki a falnak. – Nem tudok tovább futni.

A velük párhuzamos utcából lábdobogást és katonák kiabálását hallották meg.

A három menekülő ismét elindult. Csien előhúzta görbe kardját, és az élre állt. Az üldöző harcosok zsivaja lassan elhalt.

– Megpróbálnak elvágni minket a főkapuktól – jegyezte meg Tanaki. – Ez jó.

Csien nem sok jót látott az egész kalandban, de tartotta a száját. Elérték a palota folyosóját és futni kezdtek a trónterem felé.

Az árnyékokból harcosok rontottak elő, de Csien levágta az elsőt, majd lebukott egy vad suhintás elől és felnyársalt egy másik nadírt. Tanaki tőrt hajított az egyik rohamozó harcos képébe, és ekkor megpillantotta Cudájt. A feladathoz kötődő minden gondolata elenyészett, amikor a padlóra vetette magát, felkapta az egyik elesett katona kardját, és gördülve talpra szökkent. Cudáj futva rontott rá, csatakiáltást süvöltve. A nő hárította a vágást, megpördült és kardját belemártotta a férfi mellébe.

– Rohadj el a pokolban! – sziszegte, amikor ellenfele a földre omlott.

Csient mostanra körülvették, Tanaki pedig kitépte a kardot Cudáj testéből, és a kiatce segítségére sietett. Hat harcos állt szemben velük, de a nő hallotta, hogy még többen rohannak feléjük a külső folyosón. Az egyik férfit hátba szúrta, majd pengéjével egy másik arcába vágott. Erre a nadírok visszahúzódtak.

Aszta kán bukkant fel a padlón tátongó lyukból, és hátborzongató üvöltést hallatott. Jeges szél söpört végig a tróntermen, mire a nadírok kiáltozva hátrálni kezdtek. A legelöl lévő három harcos térdre rogyott, vér csorgott a szemükből.

Tanaki megragadta Ravenna karját, és odarángatta a padló réséhez.

– Lefelé! – parancsolt rá a lányra.

A nő lekecmergett a lyukon, nyomában Tanakival, aki lefelé taszigálta őt a lépcsőn. Csien alkotta a hátvédet.

– Gyorsan! – szólt Aszta kán. – A varázslat nem tartja fel őket sokáig. – Ravenna megtántorodott, de talpon maradt, mire Csien megfogta a karját.

Mögöttük már felhangzottak a lépcsőkön lerobogó nadírok léptei...

Elérték a sötétséget, Aszta pedig megragadta Ravenna kezét. A lány visszahőkölt a sámántól, de az öreg erősen fogta.

– Eljött a bátorság ideje, asszony – közölte vele és behúzta az ürességbe.

Akárcsak korábban, most is fellobbant a lángkör körülöttük, ők pedig nekivágtak a sötétségnek. Mögöttük a nadírok gyanútlanul berohantak az ürességbe. Kiáltásaik rettenetesek voltak.

A tűzkör kezdett halványulni, és a sötétben lakozók közelebb merészkedtek. Izzadság gyöngyözött Aszta homlokán, ahogy támolyogva haladt előre. Karmos kezek nyúltak feléjük, de a lángoktól meghátráltak. Végül elérték a határvonalat, és átjutottak. Aszta a kőpadlóra rogyott. Kiall, megpillantva Ravennát, odarohant, hogy magához ölelje. Tanaki látva a jelenetet, zavartan elfordult.

Chareos talpra segítette a sámánt.

Az öreg lerázta magáról a segítő kezet.

– El kell tűnnünk innen – közölte. – Segíts az asszonynak! Cipeld, ha muszáj.

Elindultak vissza a méhsejtszerű folyosókon, míg el nem érték a hasadékot. Kiall, Chareos, Tanaki és Csien felmásztak. Kiall vitte a kötelet. Majd leengedték, Aszta pedig hurkot formált belőle, melybe Ravenna beleült. A három férfi lassan felhúzta a nőt.

Ezután megindultak a dombok felé. Chareos hátrapillantott, és látta, hogy a fél mérföldre levő város kapuja kitárul és egy lovasosztag vágtázik ki rajta feléjük.

Balról patadobogás ütötte meg a fülüket. A Pengemester előrántotta szablyáját és megfordult. Harokas megrántotta lova kantárát, megállítva hátasát, és a mögé kötött pónikat is.

– Jobb, ha lóra szálltok – közölte az orgyilkos. Az első ló nyergébe segítették Ravennát, majd a többiek is felpattantak hátasaikra.

– Csak egyetlen helyre juthatunk el – mondta Aszta kán. –Kövessetek! – Vágtába ugratta póniját, és elrobogott nyugat felé. A többiek a nyomába szegődtek, jobb felé vágva át, keskeny hágók során száguldva keresztül. Egyórányi kemény lovaglást követően, minek során a nadírok egyre közelebb értek, végül bevágtattak egy keskeny völgybe.

A hold magasan járt, és Chareos felnyögött, amikor megpillantotta az omladozó tornyot és az égre rajzolódó mellvédeket.

– Ne! – suttogta.

De már be is lovagoltak a kísérteties erődbe... Bel-azarba.

A keleti kapu nyitva állt, és mindannyian itt léptettek be fáradt lovaikon. Chareos és Kiall leszállt hátasáról, és a kapuhoz futott, helyükre csapva a szárnyakat. Harokas talált egy vastag gerendát, melyet ő és Tanaki beékelt a tolórúd tartólemezeibe. Ezután megmásztak a mellvédre vezető lépcsőket, és onnan nézték, ahogy odalent a harminc nadír megzabolázza a lovát. Aszta kán is csatlakozott hozzájuk; a sámán fürgén felugrott a mellvédre, és lepillantott a lovasokra, időt hagyva, hogy azok is végigmérjék.

– Támadni fognak? – tudakolta Kiall. Chareos nem felelt.

Aszta kán óvatosan lépegetve táncba kezdett: ide-oda ugrándozott és hajladozott. Majd felvonyított, akár egy farkas. A dermesztő és hátborzongató hangot mintha a hegyek verték volna vissza. Három nadír lovas megfordította hátasát, és visszalovagolt a városba, de a többiek leszálltak a nyeregből és leültek a sziklatömbökre. Aszta megfordult, s leugrott a mellvéd kövezetére: sötét szeme csak úgy csillogott.

– Megrémültek – közölte. – Kísértetjárta hely ez. Tudják, hogy sötét szellemek kóborolnak erre.

A lenti nyílt térségen hagyott Ravenna felkiáltott, és a hasához kapott. Kiall és Tanaki odarohant hozzá, és betámogatták a düledező kapuházba, ahol találtak egy porlepte ágyat. Tanaki lerángatta a szétrohadt takarót, és a sajátját terítette a derékaljra, majd ráfektették Ravennát.

– Kezdődik! – kiáltotta a nő. – Érzem!

Kiall mozgást hallott mögülük, és látta, hogy Aszta kán áll az ajtónyílásban. A sámán arca ragyogott, diadal csillant a szemében, amitől Kiall vére jéggé fagyott.

– Hagyj magunkra minket! – szólt oda Tanaki Kiallnak, aki örömmel engedelmeskedett, átszuszakolta magát a sámán mellett, és kilépett a pirkadat fényébe. Chareos még mindig az omladozó kaputorony alatti mellvéden állt. Csien-cü és Osi tüzet gyújtottak a központi barakk mellett, és most ott üldögéltek, halkan beszélgetve. Harokas a pónikat elvezette hátra, egy elkerített kifutóhoz, ahol lenyergelte őket, és lecsutakolta verítékben úszó testüket. Kiall felment a lépcsőn, és odaballagott, ahonnan Chareos figyelte a nadírokat.

– Megcsináltuk – kezdte a legény. – Bármi történik most már, megcsináltuk, amiért útra keltünk.

Chareos felnézett rá ültéből és elmosolyodott.

– Igen, megcsináltuk. Megtaláltuk a hölgyedet, és visszahoztuk a gothirok földjére. Ez már önmagában hőstett, de ne dédelgess nagy reményeket, Kiall! Nem akarok kishitűnek tűnni, de nem hiszem, hogy öt harcos és egy sámán vissza tudja verni az egész nadír népet.

Kiall kuncogott.

– Nem tudom megmagyarázni, Chareos, de többé nem érdekel már. Egész életemben álmodozó voltam, és most úgy érzem, hogy beteljesült egy álmom. Még a halál gondolata sem rémiszt.

– Engem igen – vallotta be a Pengemester. – Főleg itt. – A kaputoronyra bökött. – Az ott, fiú, nagy tettek színhelye. Beltzer onnan ugrott le, hogy visszaszerezze a lobogót. Ott beszélgettünk Tenka kánnal. És ott kaptuk meg a szellemmé váló nevet. Nem jó érzés itt ücsörögni és várni a halált.

– És a születést – fűzte hozzá Kiall. – Okas azt mondta, hogy a gyermek nagy király lehet, talán a legnagyobb, aki valaha is élt. Ez azért csak valami, nem?

Chareos bólintott és elfordult. Az erőd zordan, fenyegetően tornyosult körülötte; érezte, hogy a hideg kőben ott rejlenek emlékei, ismét hallotta a haldoklók üvöltését és a vaspengék csengését.

Tanaki lépett oda hozzájuk.

– Még nem indult el a szülés – közölte. – A lány most pihen. Van valami mozgás?

– Nincs – felelte az ifjú. – Csak ülnek ott és várnak... bár nem tudom, hogy mire.

– Jungir kánra – mondta a nő. – Nem tudják, hogy miért raboltuk el a királynéjukat, de semmi olyat nem mernek tenni, amivel esetleg árthatnának neki. Jungir dönti majd el, hogyan tovább.

Ezzel a hercegnő a kaputorony ajtajához sétált, és belökte. Kiall követte, és felkapaszkodtak a torony repedezett lépcsőin: odafent Tanaki leült, és nekidőlt a falnak.

– No – szólalt meg –, hát ismét láthatod asszonyodat.

A fiú lepillantott rá, majd letérdelt elé, és megfogta a kezét.

– Ő nem az asszonyom, Tanaki. Olyan volt, mintha egy régi baráttal találkoznék. Nem vagyok jártas ezekben a dolgokban, de én... én azt akarom, hogy tudd meg, mielőtt... – Suta csend támadt.

– Mielőtt meghalunk? – mondta ki a nő.

– Igen, mielőtt meghalunk. Azt akarom, tudd meg, hogy szeretlek. Tudom, hogy nem hiszel a szerelemben, de szívesebben fognám itt a kezed egy éjen át, mint hogy ezer évig éljek nélküled. Ostobán hangzik, amit mondok?

– Igen – cirógatta meg a nő az ifjú arcát –, de gyönyörűségesen ostobán. Gyönyörűséges ostobaság ez. – A fiúhoz hajolt, és ajka hozzáért a másik szájához. Átölelte Kiallt. – Szeretnél szeretkezni? – suttogta.

A legény elhúzódott tőle.

– Igen, de nem fogunk... nem ebben a fagyos kőtoronyban, ami bűzlik a haláltól és nyomorúságtól. Üldögélhetünk csak szorosan egymás mellett?

– Annak dacára, hogy milyen kevés tapasztalattal bírsz, gyakran a legmegfelelőbb szavakat mondod.

A nap feljebb hágott mögöttük az égen, az ég felhőtlen volt és vörös csíkok futottak át rajta.

– Csodás nap lesz a mai – mondta a fiú. Tanaki hallgatott.

Harokas látta őket lentről az udvarból, és felsóhajtott, majd megpillantotta Aszta kánt, aki lopózva távolodott el a központi barakktól, vitt valamit. Az orgyilkos hunyorgott az erősödő napfényben, és látta, hogy a sámán egy napszítta koponyát tart a kezében, amivel abba a szobába lép be, ahol Ravenna feküdt. A férfi nézte, ahogy az öregember besurran. Az orgyilkos felballagott Chareoshoz.

– Itt lenne az ideje, hogy ellovagoljunk jó mélyen Gothirba. A Pengemester megrázta a fejét.

– A nő elveszthetné a kisbabát. Közel van már a szülés. – Harokas felsóhajtott.

– Ha maradunk, mindannyian meghalunk. És az asszony másodszor is megfoganhat, Chareos. A világ nem hullana a sötétségbe, ha elvesztené ezt a gyereket.

– Ez különleges gyermek – ellenkezett a másik. – De ennél is többet számít, hogy engem ide szántak. Nem tudom megmagyarázni, de sok éve tudom, hogy a végzetem itt vár rám.

– Szerintem Aszta kán ugyanígy érez. Éppen az imént láttam, amint egy vén koponyát visz be az asszony szobájába. Boldognak mondom magam, hogy nem vagyok járatos a sámánok dolgaiban.

– Egy koponyát? – Okas szavai elárasztották a gondolatait: „Tenka kán csontjait miért Bel-azarnál rejtették el?" Chareos talpra szökkent, leszaladt a repedezett lépcsőkön, átfutott az udvaron, és kinyitotta az ódon kapuház ajtaját. Ravenna aludt, de az ágy lábánál Aszta kán ült lótuszülésben, egy koponyával az ölében.

Tenka kán csontjait miért Bel-azarnál rejtették el?

– Mit csinálsz itt? – dörögte a Pengemester. A sámán felpillantott.

– Semmi olyat, ami ártana az asszonynak, Chareos. A szavamat adtam.

– És a gyermek?

– A gyermek nem része az alkunak, de a nő egészséges kisbabát fog a világra hozni.

– Mi az, amit nem mondasz el nekem, Aszta? Miféle ocsmányságra készülsz azokkal a... azokkal a maradványokkal?

– Maradványok? Ha bármi fogalmad lenne arról, hogy ezek a csontok... – elhallgatott, és kényszeredetten elmosolyodott. –Megtartottam az alkunkat, Pengemester. Nem hibáztathatsz semmiért. De nekem is megvan a saját küldetésem, és az többet ér az életemnél is.

– Megígéred nekem, hogy nem ártasz Ravennának vagy a gyermeknek?

– A gyermek meg fog születni – felelte a sámán titokzatos mosollyal. – Erős lesz és gyorsan nő majd. Nagy kán lesz belőle. Semmi nem fog ártani neki, vagy az anyjának, akinek testéből fogant.

– Chareos! – csendült Kiall hangja. – Gyere gyorsan! – A Pengemester otthagyta a sámánt, és visszarohant a falra. A nyílt síkságon valóságos horda vágtázott az erőd felé. Élükön szürke csődörön egy feketébe öltözött lovas haladt.

– A kurafi az én lovamon jön ide, hogy megöljön! – kiáltott fel Chareos.

– Nézd csak, ki lovagol mellette! – szólalt meg Harokas. – Nocsak, micsoda meglepetés!

Pej lován, napfényben megcsillanó szőke hajával Talgithir grófja közeledett.

A nadírok jó kétszáz méterre álltak meg az erődtől, és szálltak le a nyeregből, míg a gróf ügetésbe váltott, és egészen a falakig lovagolt.

– Nyissátok meg a kaput! – kiabált fel. Chareos kihajolt a mellvéden.

– Miért tennénk? – tudakolta.

– Mert én azt követelem! – bömbölte a gróf elvörösödő arccal. Ekkor felismerte Chareost. – Ó, hát te vagy az, Pengemester! Gyaníthattam volna. Nyisd ki a kaput, és mindnyájan életben maradtok!

– Azt kérdeztem, hogy miért – válaszolt a drenai.

– Nem kell felelnem neked, Chareos. Én Talgithir grófja vagyok, akit a régens nevezett ki.

– És nincs fennhatóságod Bel-azarban. Talgithir messze van innen.

A gróf hátradőlt a nyeregben és felnevetett.

– Jó ideje elmentél, Chareos. Már én vagyok a régens követe a nadíroknál, és így a parancsaimnak mindenhol engedelmeskedni kell a birodalomban. No, megnyitjátok végre a kaput?

– Nem hinném. Nem érdekel, miféle kinevezést kaptál. Rabszolgakufár vagy és néped árulója. Amikor a régens értesül viselt dolgaidról, lógni fogsz.

– Aligha vagy olyan helyzetben, hogy fenyegess. De várni fogok. – Ezzel megfordította lovát, és visszaügetett a nadírokhoz.

– Ezt nem értem – szólalt meg Harokas. – Miért ilyen nyugodt? A Pengemester vállat vont.

– Van egy olyan kellemetlen érzésem, hogy meg fogjuk tudni. A nadírok egész délelőtt ott maradtak, ahol voltak, de amikor a nap delelőre hágott, és eltűntek az árnyékok, nyugat felől patadobogás hallatszott. Chareos és Kiall a nyugati kapuhoz rohantak, és kitárták a szárnyakat. Háromszáz kopjás lovagolt be az erődbe, Salidával az élen. Kiall elkáromkodta magát.

– Hát ezért volt a gróf olyan nyugodt... a katonái már úton voltak, hogy találkozzanak vele. Na, most aztán tényleg csapdában vagyunk.

– Ne legyél ebben olyan biztos – suttogta Chareos. – Salida nem talpnyaló.

A Pengemester a lovasok elé lépett. A kapitány megzabolázta lovát és leszállt a nyeregből.

– Üdvözlet! – köszöntötte a tiszt. – A legszokatlanabb helyeken bukkansz fel. – Leemelte vizeskulacsát a nyeregről és alaposan meghúzta.

– A gróf odakint van – közölte Chareos higgadtan. – Vele van Jungir kán és ezer nadír harcosa.

– A fegyverszünetről alkudoznak. Ez nem érint téged – felelte Salida.

– Az csak egy aprócska probléma – tudatta a Pengemester. Salida odasétált egy sziklatömbhöz, és leült rá.

– Valahogy nem is kételkedtem benne – mondta törődötten. Chareos odalépett hozzá, és gyorsan felvázolta a nadírok földjén tett utazást, és a titkokat, melyeket felfedeztek a nadrenekkel üzletelő gróf üzelmeiről. Végül szólt Ravenna megmentéséről és a közelgő szülésről.

– Miért vagy te mindig ellenem, Chareos? – kérdezte Salida. – Miért van az, hogy mindig felbukkansz, akár valami bűz, amikor az élet olyan szépnek tetszik? Megemelték a béremet, és most már háromszáz embernek parancsolok. Kilátásunk van a fegyverszünetre, én pedig ragyogó pályafutás elé nézek. És erre most az mondod, hogy a gróf áruló... te pedig elraboltad a nadír királynét. Hát ez igazán remek!

– Mit teszel?

– Mit tehetnék? – fortyant fel Salida. – A régens fegyverszünetet akar, olyan fegyverszünetet, ami hite szerint védelmet nyújt a gothir népnek. Szerinted kockáztatni fogja a háborút egy elrabolt parasztlány miatt?

– A döntés rajtad áll, barátom – mondta Chareos szelíden. – Jungir kán nem akar mást, csak az életemet és a barátaim életét. Ez igazán csekély ár a békéért, nemde?

– A béke biztosításáért ennél többet is megfizetnék – sziszegte a kapitány, aki felállt és embereire nézett. – Lóról! – kiáltott rájuk. – Vigyétek be az állatokat! Beris! – Egy ifjú tiszt sietett oda hozzájuk. – Húsz csapat a falra, nyolc csapat tartalékba! A többiek gondoskodjanak a lovakról és készítsenek valami ennivalót!

– Igen, uram! Uram?

– Mi az?

– Azért vagyunk itt, hogy harcoljunk? Azt hittem, hogy a grófot fogjuk visszakísérni Új-Gulgothirba, amikor megkötötte a fegyverszünetet.

– Én is azt hittem, fiú. De hát az élet tele van kellemes meglepetésekkel, nemde? – Visszafordult Chareoshoz. – Feltételezem, van bizonyítékod vádjaid alátámasztására?

– Természetesen. A legfényesebb bizonyíték a nadír királyné szava, és azé a férfié, aki begyűjtötte a gróf járandóságát. Végül pedig itt van a nadír hercegnő, aki üzletelt vele.

– Ez őrület, Chareos! És ezt te is tudod, igaz?

– Azt tudom, hogy jobb ember vagy annál, akit szolgálsz.

– Elhagyhatod a bókokat! – csattant fel Salida, és a falhoz ment, majd megmászta a mellvédre vezető lépcsőket. Amikor meglátta Harokast, összevonta szemöldökét.

– Köszöntelek, Salida, öreg barátom! – üdvözölte az orgyilkos. A katona felmordult, és nézte, ahogy az emberei elhelyezkednek a fal mentén.

A nadírok felálltak, ahogy a fegyveresek elfoglalták állásaikat. A gróf ismét felszállt a lovára, és a falhoz vágtatott.

– Örülök, hogy látlak, Salida! – kiabált fel. – Fogasd le azokat az embereket, és nyisd ki a kaput! – Mögöttük a nadírok szintén nyeregbe szálltak és lassan közeledtek.

– Árulónak neveztek téged – válaszolta a kapitány. – Ezért most arra kérlek, hogy add meg magad nekem. Új-Gulgothirba viszünk, hogy a régens előtt felelj tetteidért.

– Megőrültél? – háborgott a gróf. – Ki vádol engem? Chareos? Az az ember, akinek megbocsátottam a gyilkosságát?

– Én vádollak – szólalt meg Harokas. – Rabszolgákkal üzleteltél, és én gyűjtöttem be az aranyad. Tanaki hercegnő is itt van. Felelj hát... nagyuram!

– Nem kell felelnem neked. Ugyan, Salida, gondolj a helyzetedre! Háromszáz embered van. Idekint ezren vannak és még ezerszer ezret hívhatnak ide. Nem győzhetsz! Nyisd meg a kaput, és elfelejtjük ezt a... függelemsértést.

– Ismét arra kérlek nagyuram, hogy add meg magad!

– Gondoskodom róla, hogy bevégezd, te nyomorult korcs! – üvöltötte a gróf.

Jungir kán a nemesúr mellé rúgtatott szürke lován.

– Miért nem nyitják meg a kaput előtted? – tudakolta barátságosan.

– Ezek árulók! – vicsorogta a gróf. – Ölesd meg mindet!

– Még a saját kapitányodat sem tudod kordában tartani. Akkor hogyan szolgálhatnál engem?

A gróf szóra nyitotta a száját, de ekkor megvillant Jungir keze – és egy görbe tőr hatolt a nemesúr szívébe. A férfi lassan lecsúszott a nyeregből, a kán pedig előrenógatta a csődört.

– Ki parancsol ebben a várban? – kiáltott fel.

– Én, Salida.

– Én Jungir kán vagyok. Gyere le! Beszélni kívánok veled. Nem illő, hogy a két parancsnok így társalogjon.

A falon álló Harokas Salidához fordult.

– Ne hallgass rá, ez csak trükk! Amint kinyílik a kapu, bezúdulnak rajta.

– Ezek az omladozó falak amúgy sem állítanák meg őket – felelte a kapitány. Lement a mellvéd lépcsőin, és megparancsolta, hogy nyissák ki a kaput. Chareos vele tartott, és most mindketten a bejáratnál várakoztak.

Amikor Salida kilépett a nyílt terepre, Jungir megsarkantyúzta a szürkét, de az állat hirtelen felágaskodott, kis híján kivetve a férfit a nyeregből. A kán vadul kapaszkodott, miközben a csődör hányta-vetette magát. Jungir nagyot rántott a kantáron, mire a ló felbukott, a kán pedig kizuhant a nyeregből és a földre hullt. A csődör koponyához lapított fülekkel, szemét forgatva támadt a nadír vezérre, aki csúszva hátrált előle. A ló felágaskodott, patái szétzúzással fenyegették a kán fejét, de ekkor Chareos futva indult meg felé.

– Nyugalom, szürke! – kiáltotta. – Ide hozzám! – A csődör a hangot hallva megfordult, és otthagyta a földre került kánt. A Pengemester megsimogatta az állat hosszú nyakát.

Jungir felállt és leporolta nadrágját. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy emberei kíváncsian figyelik, most mi következik. A kán arcot vesztett. Ami ennél is rosszabb, az ellensége mentette meg.

– Rendben vagy, nagyuram? – érdeklődött Salida.

– Jól vagyok. Hé, te! – kiáltott oda a kán Chareosnak. – Megtarthatod a lovat. Ajándék. – Visszafordult Salidához. – Nos, kapitány, azt mondtad, hogy a halott ember áruló. Elbántam vele, és most arra kérlek, hogy add vissza a tulajdonomat. Az elutasítást a nadír nép elleni hadüzenetnek fogom tekinteni. Ezt akarod, kapitány?

– Nem, felség, nem akarom – válaszolta Salida. – De gothir földön állsz, Bel-azar pedig gothir erődítmény. Lennél olyan szíves, és megvárnád, amíg parancsokat kapok gulgothiri feletteseimtől? Elküldök egy lovast, és a válasz egy napon belül itt lesz.

– Egy órán belül be tudnám venni ezt a romhalmazt.

– A nadírok kétségtelenül félelmetes ellenségek – bólintott a kapitány. – De adj nekem egy napot!

Jungir egy hosszú pillanatig hallgatott, majd odébb sétált, mintha fontolóra venné a választ, és harcosaira pillantott. A csődörrel való baleset aggasztotta. A nomádok nagy súlyt helyeztek az előjelekre: a ló levetette a kánt, és az állat most a kapunál álldogált, hagyva, hogy a sudár, sötét szemű harcos kényeztesse. Egy jó sámán kedvező óment látna ebben a bizarr helyzetben is, de Sotza meghalt, a mellvéden pedig ott állt Aszta kán, akit minden nadír jól láthatott. Ha Jungir kiadná a parancsot, az emberei támadnának, de nem a megszokott lelkesedéssel, félve a rossz előjel miatt. És ha nem sikerülne gyorsan bevenniük a falakat, akkor van rá esély, hogy vezérük ellen fordulnak, mert azt hiszik, hogy az istenek ellenük vannak. Jungir végiggondolta a dolgot. A kudarc esélye csekély volt, de egy ilyen napon ki tudhatja? Visszafordult hát Salidához.

– A férfiaknak időre van szüksége, hogy átgondolják tetteiket. Megadom neked az egy napot. De tudd meg: senki nem hagyhatja el az erődöt, kivéve a hírnöködet. És mindenkit átadsz majd nekem, aki nem katona. Egyébként mindnyájatokat elpusztítalak. Ezt az üzenetet juttasd el a régenshez!

A kán visszaballagott csapataihoz, a nadírok pedig követték, és a faltól jó fél mérföldre vertek tábort.

– Hidegvérű alak vagy – mondta Harokas Salidának.

– És neked is annak kell lenned – felelte a kapitány –, ha a régens azt az üzenetet küldi, amit várok.

Telt-múlt az idő, és már az alkony árnyai nyújtóztak végig a völgyön. A nadírok tábortüzeket raktak, Salida pedig a legtöbb emberét visszarendelte a mellvédekről. A katonák is főzőtüzeket készítettek, kapitányuk pedig egy tál sűrű levest vitt oda a falon üldögélő Chareosnak.

A Pengemester elfogadta, és letette, hogy kicsit hűljön.

– Sajnálom, Salida. Úgy tűnik, ismét bajt hoztam rád. A kapitány megvonta a vállát.

– Katona vagyok, Chareos. A baj az, amiért fizetnek. De... és reméltem, nem érted félre... amikor ennek vége, nem akarlak többé látni.

– Az adott körülmények között ez érthető – mosolyodott el fanyarul a másik. A falról lenézett a gróf tetemére. – Furcsa. Sok dologhoz volt tehetsége, mégis azt mondta, hogy irigyelt azért, amit Bel-azarban tettem. Gyakran mondta, hogy szerette volna, ha van esélye ott harcolni. És most megtette... csak a rossz oldalon.

– Ez nézőpont kérése, Chareos. A rossz oldal a vesztes oldal. Még idő kell, mire kiderül, hogy mi melyik oldalon állunk.

– Szerinted hogyan fog dönteni a régens?

– Várjunk, és majd meglátjuk – nézett félre Salida.

– Én is pont erre gondoltam – bólintott a Pengemester. – El fog adni minket. Felteszem, jobb ez, mint olyan költséges háborút vívni, amit nem nyerhet meg.

Huhogó kántálás vette kezdetét az őrházban, mire a kapitány megborzongott.

– Nem kedvelem azt az embert. Akárcsak az összes nadír sámán, ő is a haláltól bűzlik.

Tanaki érkezett fentről, oldalán Kiall-lal.

– Ez a születés dala – mondta a nő. – Lemegyek és segítek.

Chareos ásított, és nagyot nyújtózott. Fáradt volt és a csontjai sajogtak. Takaróját párnává göngyölte, leheveredett az árnyékban és megpróbált elaludni.

„Védd meg a kisbabát, Pengemester.'" – hallotta meg Okas hangját.

A drenai felriadt. Salida már visszatért az embereihez, és csak hat őrszem járőrözött a falon. Chareos felült. Aszta kán megígérte neki, hogy az anyának és a csecsemőnek nem esik bántódása. De akkor mi volt a veszély? Ismét felidézte azt, amit Okas mondott Tavernavárosban.

„Tenka kán csontjait miért Bel-azamál rejtették el?" Tenka kán, a Király A Kapun Túl, az Árnyékok Hercege. Az ember, akinek Aszta hite szerint soha nem lett volna szabad meghalnia. És most a sámán ott ül, ahol a gyermek születik, és kezében tartja a nagy kán koponyáját. A Pengemester szája kiszáradt, és a gondolatai összefolytak. Mit is mondott Aszta? „Semmi nem fog ártani az anyjának, akinek testéből fogant."

De mi van a gyermek szellemével, a lelkével?

Lepillantott az őrházra. Ebben a pillanatban odalent ül Aszta kán, és arra vár, hogy megölhesse a gyermek lelkét. Chareos felpattant, és lerohant a lépcsőkön.

Elérte a kapuház ajtaját, és már majdnem belépett, amikor a háta mögül zajt hallott, mire megpördült, de már elkésett. Aszta tőre megvillant, és felhasította arcán a bőrt. A kis sámán hátraugrott, a Pengemester pedig megpróbálta előhúzni szablyáját, de tagjait mintha súly béklyózta volna le.

– Tudtam – suttogta Aszta kán –, hogy kitalálod, mi a célom. De már túl késő, Chareos. Halj meg békében!

A méreg végigszáguldott az ereiben. A lába megbicsaklott, és nem is érezte, ahogy nekicsapódik a földnek.

Aszta az épület fala mellé húzta a testet, majd visszatért az ágy mellé. Leült a hideg padlóra, és behunyta a szemét – lelke szárnyra kelt.

Ravenna felnyögött, ahogy megindultak a fájások, Tanaki mellette állt. Kiall a távolabbi falnál aludt, de most felriadt és felült.

– Mi történt? – tudakolta.

– Elfolyt a magzatvíz. A baba most már akármikor megszülethet – felelte a hercegnő.

– Mit tehetek?

– Amit a férfiak ilyenkor tehetnek: semmit – érkezett a válasz, de a nő mosolya elvette a szavak élét. Kiall felállt, és kisétált a szobából. Friss és üde volt az éjszaka. A katonák zöme aludt, kivéve a falon őrködőket. Körülnézett, Chareost keresve, de a Pengemesternek nyoma sem volt. Látta, hogy Csien-cü ledobja magáról takaróját, így hát odasétált a kiatcéhoz.

A kis harcos nyújtózott egyet, és felvette kardszíját, hosszú pengéje lapockái közé simult. A szolgája nem ébredt fel, hangosan hortyogott tovább.

– Hol van Chareos? – kérdezte Csien.

– Azt hiszem a falon.

– Reméljük – indult el futva a mellvéd lépcsői felé. Átkutatták a falat és a kaputornyot. Csien láthatóan most már nagyon aggódott. Megfordult és végigpásztázta az erődöt: tekintete felvillant, meglátva az őrház fala mellett heverő mozdulatlan alakot. Mindketten odarohantak, és a kiatce megfordította testet, a pulzust keresve.

– Mi történt vele? – kérdezte Kiall.

– Nem tudom. De hallottam, amint a lelke felkiált. Az ébresztett fel.

– Nézd csak, itt egy vágás az arcán!

– Az keletkezhetett akkor is, amikor elesett. A tűzhöz kell vinnünk! A teste hideg, de még ver a szíve.

Chareos kopár vidéken ébredt, könyörtelen szürke ég alatt, élettelen tájon. Az egyik távoli dombgerincen halott fa állt csontvázként, és a közelben fény ragyogott. A Pengemester megrázta a fejét. Nem emlékezett rá, hogy miként került erre a kietlen vidékre. Elindult a fény felé, a távolban pedig farkasok üvöltöttek természetfeletti és üres hangon. Chareos megmászta a dombot, és leült a fény mellett, mely a föld fölött egyetlen pontból sugárzott ki. Felé nyúlt, hogy megérintse, de egy hang megállásra késztette.

– Olyan törékeny és tiszta, Chareos – mondta Okas, mire a drenai megfordult ültében. A Tetovált Ember elmosolyodott, és kinyújtotta a kezét. A Pengemester megrázta.

– Mi ez a fény? – kérdezte.

– Ez két fény. Ezek az ikrek lelkei, akikkel Ravenna viselős.

– Gyönyörűek – suttogta Chareos.

– Minden gyermek lelke ragyogó, de ők ketten különlegesek. Meg fogják változtatni a világot. Így vagy úgy.

– Hogy kerülsz ide? És ami azt illeti, hogy kerülök én ide?

– Aszta kán megmérgezett téged. Abban a világban már haldokolsz. A sámán azt tervezi, hogy megöli azt, amit ő a gyermek lelkének lát.

– Emlékszem már. Tenka kánt akarja visszahozni az életbe. Meg tudja tenni?

– Igen, ha jól időzít. Ezért voltak a csontok Bel-azarnál. Ezért helyezett Jungir kán ezer varázslatot Ulric sírjára. Nem azért, hogy meggátolja a sírrablók bejutását, hanem hogy meggátolja Tenka kán kijutását. De Aszta túljárt az eszén: ellopta a kán csontjait, és Bel-azarba vitte, hogy ott várja be a szellemmé válókat.

– Vagyis valóra váltottuk az álmát?

– Életben tartottuk a sámánt, amikor gyenge volt. De most már ismét erős.

– Mit tehetünk? Okas vállat vont.

– Megvédhetjük a gyermeket.

– Sikerrel járhatunk?

– Nem, Chareos. De mikor volt ez fontos?

Fagyos szél söpört végig a dombon, és sötét köd formálódott. A ködből sápadt vörös szemű és hosszú karmú démonok hordája anyagiasuk. A sűrűjükben ott állt Aszta kán, mellette pedig Tenka kán, a Király A Kapun Túl.

Chareos felállt, és előhúzta szablyáját, mely ezüstös fénnyel izzott.

– Hát még mindig dacolsz velem? – vicsorogta Aszta kán. – Semmit sem tehetsz! És most lásd a seregem! – Amerre a szem ellátott, a sötétség lényei nyüzsögtek, Chareos pedig érezte, hogy vérszomjuk szinte fizikai erőként taszítja hátra.

– Állj télre, Chareos! – szólt most Tenka kán. – Mindent elvégeztél, amire rendeltettél. A szellemmé válók betöltötték küldetésüket. Megadták nekem a második élet lehetőségét.

– Nem, nagykán – felelte a Pengemester. – Te már egyszer megkaptad az élet ajándékát. Ez a gyermek megérdemli, hogy meglássa az eget, és hogy a saját életét élje. És nem hiszem, hogy én és a barátaim a te dicsőségedért haltunk meg. Ha másért nem, akkor a gyermekért.

– Elég ebből! – ordította Aszta. – Azt hiszed, egyedül meg tudsz állítani miket?

– Csakhogy nincs egyedül – szólalt meg Beltzer és Chareos mellé állt. Amikor a Pengemester barátjára nézett, látta, hogy Beltzer többé már nem öreg és kövér, és nem is kopasz. Vörös haja oroszlánsörényként keretezte az arcát, ezüst csatabárdja fényesen ragyogott.

A balján Fynn és Maggrig jelent meg, fehér íjjal a kezükben. Chareos érezte, hogy gombóc gyűlik a torkába, és könnyek szöknek a szemébe, melyeket inge ujjával törölt le.

– Most már tudod, Tenka, hogy mit jelentenek a szellemmé válók. Hozd hát a démonaidat! Mi dacolunk minddel! – Beltzer meglengette csatabárdját, Maggrig és Fynn pedig megfeszítette íját. Aszta felemelte karját, de a kán visszatartotta. A férfi közelebb lépett Bel-azar hőseihez, violaszín szeme elrévedő és szomorú volt.

– Azt hittem, hogy miattam teremtettek titeket. Tudtam, hogy van valami célja, ezért hagytalak életben titeket, ezért csúfítottam el egyetlen vereséggel győzelmekkel teli életemet. – A kán a fényre nézett és felsóhajtott. – De igazad van, Chareos. Az én napom letűnt. Hadd lássa meg a gyermek az eget!

Ezzel megfordult visszaballagott a démonhordához. Ösvény nyílt előtte, és kán eltűnt a szemük elől.

Aszta megindult Chareos felé, de a Pengemester elállta a fényhez vezető útját.

A sámán most tényleg vénnek látszott. Szánandóan és reményvesztetten állt ott, s szaporán, zavarodottan pislogva nézett fel Chareosra.

– Engedned kell, hogy az enyém legyen a gyermek.

– Nem.

– Nem áll szándékomban megölni. Most már nem tudom megtenni. Tenka áldása nélkül nem. De a nadíroknak szükségük van kánra. Ezt te is belátod, nem? Ő királyok véréből való. Hadd legyen az enyém!

– Mit ajánlasz, Aszta kán?

– Van ellenmérgem. Élni fogsz.

– Félreértesz. Mit ajánlasz a gyermeknek?

– Az életemet. Hátralevő napjaiban védelmezni fogom. Megtanítom neki, hogyan legyen kán.

– Akkor megkapod.

Aszta őszintén meglepődött.

– Hadd lássam a lelkét!

– Nem. Térj vissza Bel-azarba, és add be nekem az ellenmérget! Majd akkor láthatod a csecsemőt, amikor megszületett.

– Megbízhatom benned, Chareos?

– Attól tartok, hogy meg – felelte a Pengemester.

A sámán megfordult, és a démonok körül ismét köd képződött. Felvijjogott a szél, és a köd felgomolygott a szürke égbe.

Bel-azar hősei egyedül álltak a dombtetőn. Az ikrek lelkéből sugárzó fény erősödött, és megérintette a halott fát. Levelek sarjadtak az ágakból, rózsaszín és fehér virágok törtek elő, majd a törékeny szirmok hópiheként hulltak alá a két lélek körül.

15.

Chareos tizenhat órán át küzdött a halállal, szinte nem is lélegzett. Aszta kán végig mellette volt, ocsmány szagú löttyöt töltött ajkai közé, a tagjait dörzsölgette, mozgásra serkentve vérét. Csien-cü felajánlotta, hogy segít, de a sámán elzavarta.

– Használ valamit, amit csinál? – kérdezte Kiall a kiatce harcost.

– Még senkit nem láttam, aki nála keményebben dolgozott volna. Szinte elhiszem, hogy tényleg érdekli, Chareos él-e vagy hal-e. Szinte.

Kiall visszatért az őrházba, ahol Ravenna életet adott két egészséges és erős fiúnak. Tanaki még mindig az ágy mellett volt, mindkét nő aludt. Kiall éppen menni készült, amikor a hercegnő kinyitotta a szemét, majd fáradtan elmosolyodott, felállt, és hagyta, hogy a férfi átölelje.

– És most? – tudakolta a nő, felnézve az ifjúra.

– Most megvárjuk a régens válaszát.

Az egyik kisbaba sírni kezdett, Tanaki pedig odalépett, ahol a gyermek feküdt fivére mellett a hevenyészett bölcsőben, és felemelte a csecsemőt. Ravennához vitte, félrehúzta a takarót, és a melléhez tartotta a babát. Az anya meg sem rezzent, olyan mélyen aludt.

Tanaki megveregette a csecsemő hátát, és visszavitte őt a bölcsőbe. A másik baba is felébredt, de ő nem sírt. A nadír nő őt is felvette, és odavitte Ravennához. Ez a baba is mohón szopott.

– Milyen kár, hogy Ravenna nem Chareos asszonya volt – szólalt meg a hercegnő.

– Miért?

– Ő kihívhatná Jungir kánt egy párviadalra. Ez a nadír szokás, és a kán nem utasíthatná vissza. Így elkerülhetnénk a háborút.

– Én is kihívhatom.

Félelem lobbant a nő szemében.

– Semmi ilyesmit nem teszel! Láttalak már harcolni, és feleolyan képzett sem vagy, mint Jungir. Darabokra vágna.

– Bevihetnék egy szerencsés csapást.

– A szerencsének nincs szerepe az effajta küzdelemben. Verd ki a gondolatot a fejedből!

Az ifjú az ajtóból még visszafordult.

– Nagyon szeretlek – mondta. – És ezt te is tudod.

– Igen, tudom.

Kiall távozott és felment a mellvédre, ahol Salida állt Harokasszal és Csien-cüvel. Az eszméletlen Chareosra nézett, és látta, hogy a sámán még mindig ott van vele.

– Azt hiszem, hogy a szíve állt meg – szólalt meg az orgyilkos.

– Már nem fiatal – jegyezte meg Salida –, de remélem, túléli. A nadírok mozgolódni kezdtek, felkeltek tábortüzeik mellől, és felnyergelték lovaikat. Salida felpillantott az égre. Már majdnem lejárt az idő.

Egy lovas vágtatott be a nyugati kapun, és leugrott tajtékkal borított hátasa nyergéből. Odarohant Salidához, és átnyújtott neki egy zöld viasszal lepecsételt pergamentekercset. A viaszba a régens pecsétjét nyomták. A kapitány otthagyta a többieket, levette csatakesztyűjét, és kinyitotta a tekercset. Hangosan felhorkant, s lassan végigolvasta az írást, majd ismét összetekerte azt, és az övébe dugta.

Felhúzta kesztyűjét, aztán visszatért a többiekhez.

A nadírok megindultak, Jungir kánnal az élükön. A mellvéd alatt megálltak, és vezérük felpillantott.

– Megkaptad a választ, Salida kapitány?

– Meg, felség. Arra utasítottak, hogy tartsam meg ezt az erődöt a gothir népnek, és hogy gátoljam meg mindenféle idegen hatalom bevonulását.

– Ez háborút jelent – vonta elő kardját Jungir.

– Várj! – kiáltotta Kiall. – Szólhatok, felség?

– Ki vagy te, fiú? – kiáltott fel Jungir.

– Kiall vagyok. Ravenna az én asszonyom volt, akit a falumból raboltak el. Eljegyeztük egymást. És most követelem a jogot, hogy megküzdhessek eljövendő sorsáért.

Jungir hátradőlt a nyeregben, és sötét szeme az ifjúra tapadt.

– Egyenesen engem akarsz kihívni?

– Jogom van hozzá, és a nadír szokás is ez.

A kán balra nézett, köré gyűlt embereit figyelve. Mindegyikük ismerte a szokást, és biztosra vette, hogy a fiú vakmerősége tetszik nekik.

– És mi van, ha veszítesz? – kiáltotta Jungir. – Akkor mi lesz? Visszakapom az asszonyomat... és még mit?

– Én csak Ravennáért szólhatok, uram.

– Legyen hát! Gyere le és megküzdünk, mint férfi a férfival! Megígérem, hogy gyors halálod lesz, mivel követted asszonyod, ahogy azt egy férfinak tennie kell. – A körülötte levő nadír harcosok helyeslően mormogtak.

Az erődben Aszta kán tisztán hallotta a beszélgetést. Amikor Kiall lement a mellvéd lépcsőin, odarohant hozzá és karon ragadta.

– Mit akarsz? – próbált elhúzódni tőle az ifjú.

– Hallgass rám, te bolond! Nem kell meghalnod! Segítek ebben a csatában, ha megbízol bennem.

– Nem akarok semmiféle szemfényvesztést, vagy mágiát.

– Semmi trükk – nyugtatta meg őt Aszta. – Csak mondd utánam a következő szavakat! Megteszed?

Kiall megvonta a vállát.

– Milyen szavakat?

– Ez csak egy szerencsehozó bűvige, ami elvezet egy baráthoz. Bízz bennem, Kiall! Hát nem látod, hogy veled vagyok? Azért küzdök, hogy megóvjam Chareos életét. Ez semmit nem jelent neked? A barátod vagyok.

– Mondd a szavakat! – szólt a legény.

Nadírok

Ifjak

Fejszések

Vérontók

Győztesek!

Kiall elismételte a szavakat.

– Ez mit jelent?

Életet – suttogta egy hűvös hang a fejében, mire Kiall visszahőkölt. Ne félj! – mondta Tenka kán hangja. Én vagyok az a harcos, aki segített neked a démonok ellen, és most is segítek neked. Azt akarom, hogy lazulj el, és egy rövidke időre adj nekem életet! Ez minden, amit kérek, cserébe a segítségért, amit adtam.

Kiall érezte, hogy nő benne a feszültség, mintha roppant súly nehezedne rá.

– Engedj be, Kiall! Hadd mentsem meg a barátaidat!

– Ez az én harcom – vitatkozott bágyadtan.

– Jungir kán megmérgezett – közölte Tenka. – Megmérgezte a saját apját. Meg kell adnod nekem a bosszú óráját!

– Én... én nem is tudom.

– Bízz bennem! Lazulj el! – mondta Tenka, mire Kiall érezte, ahogy feladja magát, érezte, ahogy Tenka kán befolyik az ereibe. Emlékeik egybeolvadtak, és az ifjú átélte számtalan csata izgalmát, látta a hatalmas Dros Delnoch elestét, megtapasztalta a kán igaz szerelmét, amit Renya, az Eggyéforrt gyermek iránt érzett. Ám többet is ennél: a született harcos magabiztosságát. Megpróbálta akaratát előtérbe tolni, de rettegve ébredt rá, hogy képtelen uralni tagjait. Kinyújtotta a karját, és tüdejét teleszívta levegővel.

– Ó – tört elő a hangja –, ó, milyen jó újra levegőt venni! Tenka kán az oldalkapuhoz ballagott. Ebben a pillanatban Tanaki rohant elő az őrházból.

– Kiall! – sikoltotta. – Ó, kérlek, ne tedd ezt!

A lány a karjaiba vetette magát, Tenka pedig megcsókolta a feje búbját.

– Visszajövök – mondta szelíden. – Nem tud legyőzni.

– De le tud. Ő a legnagyobb kardforgató apám óta. Nincs élő ember, talán Chareost kivéve, aki felül tudna rajta kerekedni.

– Szeretted apádat?

– Tudod, hogy igen. Mindennél jobban.

– És szeretsz engem? – kérdezte a férfi. A saját fejében csapdába esett Kiall kétségbeesetten várta a választ.

– Igen – felelte a lány egyszerűen. – A tied vagyok, Kiall. Most és mindörökké.

– Az apád szeretett. Te voltál az öröm, amit Renya maga után hagyott... neki. Figyelj a mellvédről, és ne félj semmitől! Kiall visszatér hozzád. Megígérem, Naki.

A kapuhoz lépett, elhúzta a tolórudat, és kilépett a várakozó horda elé. Tanaki egy pillanatig döbbenten állt. A fiú annyira másnak tűnt, ráadásul a becenevét használta, azt a nevet, amit gyerekként kapott. Aszta kánhoz fordult.

– Mit tettél? – kiáltott rá. Az öreg semmit sem mondott, csak visszatért Chareos mozdulatlan alakjához. A Pengemester kinyitotta a szemét.

– Betartottam az alkut – suttogta a sámán. – Te is betartod a magad részét?

– Be – felelte Chareos. – Mi történik itt?

– Kiall kiment, hogy megvívjon Jungir kánnal.

– A Forrásra, ne! – nyögött fel a Pengemester. – Támogass fel a mellvédre! – A szikár sámán talpra segítette a kardforgatót, és félig-meddig felcipelte a lépcsőkön. Chareos kínok között támaszkodott neki a mellvéd falának.

Lent a völgyben Tenka kán magabiztos léptekkel haladt, hogy találkozzon fiával. Jungir azt az ékköves pengét viselte, melyet Csien-cütől kapott ajándékba. Tenka előhúzta lovassági szablyáját, felmérte súlyát, majd eldobta. Elhaladt a meglepett kán mellett, és megállt egy szürke pónin ülő öregember előtt.

– A mellvéden azt mondták, hogy te vagy Subodáj, Tenka kán legrégibb barátja – szólalt meg.

A zord arcú vénember bólintott.

– Kölcsönadnád az egyik rövidkardot, melyet Tenka kán adott neked az utolsó találkozásotokkor?

Az öreg alaposan szemügyre vette Kiallt, annak testtartását, ahogy a fejét oldalra billentette, és a tekintetébe fúródó szürke szempárt. Megborzongott és előhúzta a kardot, megfordította, majd egyetlen szó nélkül az ifjú kezébe nyomta.

Tenka megfordult és kétszer megsuhintotta a pengét. Ezután visszasétált Jungirhoz.

– Kezdhetjük, ha készen állsz, felség – mondta.

Jungir villámgyors döféssel támadott. Tenka hárította, és közelebb lépett.

– Azt hitted, hogy a méreg távol tart tőled, fiam? – suttogta. Jungir elsápadt. Majd az arca elsötétült, és újra meg újra támadott. De Tenka kán villogó pengéje mindannyiszor hárította rohamát. Ahogy az összecsapás során egyre jobban eltávolodtak a figyelő harcosoktól, Jungir vadul megsuhintotta kardját. Tenka védett, és ismét közelebb lépett.

– Aszta évekkel ezelőtt idecsempészte a csontjaimat. De még mindig érzem a kupádba töltött méreg ízét.

– Hagyd abba! – rikoltotta Jungir. Kardja egy picit lejjebb mozdult, mire Tenka előreugrott, és kiütötte a fegyvert fia kezéből. A penge tíz lépéssel odébb hullott a porba.

– Vedd fel! – parancsolt rá az egykori nagykán. Fia felkapta a fegyvert, és rárontott apjára, egyáltalán nem védekezett. Mielőtt Tenka megállíthatta volna a kezét, ösztönösen is fia mellébe döfte a kardot. Jungir rárogyott.

– Szerettelek, apám, de te soha nem törődtél velem. Sohasem.

Tenka megragadta fiát, és vele együtt hullott a földre, könnyek gyűltek a szemébe.

– Ó, fiam! Annyira büszke voltam rád. De azt akartam, hogy erős férfi légy, nadír férfi. És én sosem mutattam ki az érzéseimet; csak Tanakival tettem kivételt. De azért szerettelek... és a fivéreidet is. Jungir... Jungir!

De ő már halott volt.

Tenka lehajtott fejjel állt a holttest fölött. Kihúzta a kardot, és eldobta, majd letérdelt halott fia mellé.

A vén hadvezér lovagolt oda, és szállt le a nyeregből. Az öreg most már bicegett, de ugyanaz az ember volt, akit Tenka kán annyi évvel azelőtt megmentett.

– Ki vagy te? – sziszegte Subodáj. – Ki?

– Csak egy ember – felelte a kán, és tekintete a mellvéden álló egyetlen lánya felé fordult. Az az ostoba fiú odaadta az életét, és ő arra használta, hogy megölje utolsó fiát. Ebben a pillanatban ráébredt, hogy nem foszthatja meg lányát a szerelmétől. Nem; jobb végleg elfogadni a halált, és elindulni megkeresni Jungirt. – Kiall, jöjj elő! – szólalt meg halkan.

Kiall érezte, hogy a feszültség kiengedi markából. Kinyújtózott és visszafordult a generálishoz.

– Köszönöm, hogy használhattam a kardod, uram. Tenka lelke kért meg arra, hogy kérjem el.

– Egy pillanatra... – motyogta a hadvezér, majd megrázta a fejét. – Nem érdekes. Térj vissza a mellvédre, hamarosan úgyis halott leszel.

Aszta kán ugrott fel a falra.

– Subodáj! – rikoltotta.

– Mi az, boszorkánymester?

– Megszületett a kán fia!

– Ez igaz? – fordult Subodáj Kiall felé.

– Igen. Még az éjjel.

– Elviszem hozzátok! – ordította Aszta. – Ne támadjatok! Kiall visszaballagott az erődhöz, ahol két katona kinyitotta az oldalkaput. Aszta a kapuház felé tartott, amikor Chareos lépett elé.

– Várj! – mondta. – Majd én kihozom a gyermeket!

A Pengemester bement a kapuházba, ahol Ravenna már felébredt, egyik gyermekét szoptatta, a másik aludt. A férfi leült mellé.

– Nem tudom, hogy mondjam el ezt másként, hölgyem. De a háború elkerülése érdekében megígértem, hogy az egyik fiadból kán lesz. És most csapdába ejtett ez az ígéret.

A nő látta a férfi szemében a gyötrődést. Megfogta a kezét.

– Egyikük kánnak született. A másikat megölnék, ez a nadír szokás. Kapja meg Aszta, amit akar. A másikat felnevelem én. – Leemelte a kisbabát a melléről, és gyengéden megcsókolta. – Vidd őt, mielőtt meggondolom magam!

– Esküszöm, hogy segítek felneveli a másikat – fogta meg a babát a Pengemester. – És most ne üssetek zajt! Asztának nem szabad megtudnia, hogy ikrek.

Az ajtóhoz lépett, és kiment a napsütésbe. Aszta odarohant hozzá, és kinyújtotta inas kezét a gyermek felé.

– Az új nagykán – mondta örömmel. Chareos átadta neki a babát, mire az bömbölni kezdett, de a sámán közelhajolt hozzá, és belesúgott a fülébe. A kisbaba elhallgatott és elaludt.

– Megtettem, amit meg kellett tennem – jelentette ki az öregember. – De hálás vagyok neked, Pengemester. – Chareos biccentett, és tekintete követte a várakozó sereg felé ballagó Aszta kán alakját.

A had néhány perc múlva elhagyta a völgyet. Amikor Chareos leült a napsütésben és nekidőlt a falnak, Salida lépett oda hozzá.

– Nem hittem volna, hogy a régens ennyire hősiesen viselkedik majd – szólalt meg a Pengemester.

– Nem is – húzta elő a kapitány a pergament az övéből, és dobta oda a másik ölébe.

A drenai kigöngyölte. Az üzenet egyszerű volt és kurta: „Add meg Jungir kánnak mindazt, amit kér!" Salida csak ennyit mondott:

– Azt hiszem, pont ezt tettük, nemde?

Epilógus

Kiall és Tanaki nem vártak arra, hogy gothir szokás szerint megejtsék az esküvőt. Nadír hagyomány szerint megvágták a tenyerüket, és Bel-azarnál, tanúk jelenlétében esküdtek hűséget egymásnak. Majd visszalovagoltak az erődből a sztyeppékre, és ezzel eltűntek a nadír történelem lapjairól.

Csien-cü és Osi visszatértek a Kiatce Birodalomba, ahol a nagykövetet koszorúval övezték, valamint roppant gazdag és még annál is szebb földeket kapott jutalmul.

Harokas Salidával tartott Új-Gulgothirba, ahol a régens némi morgolódás után tisztes jutalomban részesítette a kapitányt, és előléptette.

Hét évvel később három lovas állt meg Tenkavár első nagy kapuja előtt.

– Egykor, fiam – mondta Chareos –, ez volt Dros Delnoch, a leghatalmasabb drenai erődítmény. Azokban az időkben a Bronzgróf uralkodott. Egy napon tiéd lesz ez a cím.

Az ifjú violaszín tekintete a hágó mentén tornyosuló hat masszív falat pásztázta.

– A túloldalról fogom bevenni – jelentette ki nyugodtan. Chareos elmosolyodott, és feleségéhez, Ravennához fordult.

– Megbántad? – kérdezte.

Ezer mérfölddel odább egy másik violaszín szemű fiú állt és délnek meredt.

– Mit nézel? – tudakolta Aszta kán. A fiú hangja csak suttogás volt.

– Az ellenséget.