SOPHIE HANNAH

bántó távolság

Kossuth Kiadó

A kiadás alapja

Sophie Hannah: Hurting distance

Hodder & Stoughton Ltd., London 2007

Fordította

Rindó Klára

Szabados Tamás

Szerkesztette

Hajnal Gabriella.

Kiadói programvezető

Tímár Rita

Borítóterv

Kiss Áron

ISBN 978-963-09-7190-4

Minden jog fenntartva

© Sophie Hannah 2007

© Kossuth Kiadó 2012

© Hungarian translation Rindó Klára, Szabados Tamás 2012

Felelős kiadó Kocsis András Sándor

a Kossuth Kiadó Zrt. elnök-vezérigazgatója

A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók

és Könyvterjesztők Egyesülésének a tagja

Műszaki vezető Badics Ilona

www.kossuth.hu / e-mail: [e-mail]

A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint

négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda Zrt. munkája

Felelős vezető György Géza vezérigazgató

Lisanne-nak szeretettel

NJ [e-mail]

Beszélj és éld túl

[e-mail]

Tárgy: Ez nem az én történetem

Dátum: 2003. május 18. hétfő 13:28:07 +0100

Ez nem az én történetem. Nem vagyok benne bizonyos, hogy meg akarom osztani ezt, vagy az érzéseimet idegenekkel egy weboldalon. Valahogy hamisnak látszik, hamisnak és magamutogatásnak. Egyszerűen csak el akarom mondani, és ez a honlap semmilyen formában nem tartalmazza a beérkezett levelek címét.

Mikor a szervezetük nevén gondolkodtak, vajon eltűnődtek rajta, hogy mindig az-e a legjobb, ha kibeszéljük a dolgokat? Ha valaki kimond valamit, azáltal az valóságosabb lesz. Miért jó az, ha valami, amiről azt kívánja az ember, hogy bár soha ne történt volna meg, újra meg újra lejátszódik minden ismerőse fejében? Soha senkinek nem fogom elmondani az úgynevezett történetemet, ami azt jelenti, hogy nem győz az igazság, nem kapnak büntetést azok, akik megérdemlik. Néha elég nehéz ezt elviselni. Mégis csekély ár azért, hogy az emberre ne gondoljanak áldozatként egész életében.

Bocs, túlélőként. Bár ettől a szótól nyugtalan leszek. Senki sem akart megölni. Csak repülőgép-szerencsétlenség vagy nukleáris robbanás esetén van értelme túlélőkről beszélni, olyankor, amikor halálos balesetre lehet számítani.

De a legtöbb esetben a nemi erőszak nem életveszélyes esemény, így aztán a „túlélő” szó bizonyos értelemben leereszkedést hordoz – egyfajta hamis vigaszt.

Amikor először jelentkeztem be a honlapjukra, azt reméltem, hogy majd jobban érzem magam attól, amit olvasok, de az ellenkezője történt. Miért van az, hogy a levélírók nagy része ugyanazt az émelyítő stílust használja: például gyarapodás, elmesélés és felgyógyulás, mosolygás a könnyeken át, hamvaiból föltámadás stb.? Egy rossz heavy metal album szövegeire emlékeztet. Senki nem mondja, hogy soha nem várta, hogy túljut azon, ami történt vele.

Ez rettenetesen hangzik, de tulajdonképpen féltékeny vagyok némelyekre azok közül, akik megírták a történetüket a honlapjukra: azokra, akiknek érzéketlen, erőszakos barátjuk van, azokra, akik túl sokat isznak az első randikon. Számukra legalább van értelme a megpróbáltatásoknak. Az én támadóm olyasvalaki, akit azelőtt sose láttam, és azóta sem, olyan, aki elrabolt fényes nappal és minden részletet tudott rólam: a nevemet, a munkámat, hogy hol lakom. Nem tudom, honnan tudta. Nem tudom, miért választott engem, hova vitt és ki volt a többi ember. Több részletbe nem is bocsátkozom. Talán, ha megtenném, megértenék, hogy miért vagyok olyan indulatos azzal kapcsolatban, amit majd mondani akarok.

A „Mi a nemi erőszak” című honlapjukon egy sereg meghatározást sorolnak fel, amelyek közül az utolsó helyen a „bármiféle, szexuálisan megfélemlítő viselkedés” áll. Azt is mondják, „nem szükséges testi kapcsolatnak létrejönnie – néha a nem megfelelő pillantás vagy megjegyzés elég, hogy egy nő áldozatnak érezze magát”. Mikor ezt olvastam, szerettem volna behúzni egyet annak, aki írta.

Tudom, hogy helytelenítik ezt a levelet, engem, és mindent, amit írtam, de mindenesetre elküldöm. Azt hiszem, fontos tudniuk, hogy nem minden áldozat gondolkozik ugyanúgy. Némelyikünknek más a stílusa és a hozzáállása.

2006
Első rész

1

Április 3., hétfő

Meg tudnám magyarázni, ha itt volnál. Megszegtem a neked tett ígéretemet, az egyetlent, amit megfogadtattál velem. Biztosan emlékszel rá. Komoly volt a hangod, mikor megkértél:

– Ígérj meg nekem valamit.

– Mit? – kérdeztem a könyökömre támaszkodva. A sárga nejlon megégette a bőrömet, amikor sietve felültem. Rettentően meg akartam neked felelni. Kevés dolgot kérsz, és én folyton keresem azokat az apró lehetőségeket, amelyekkel többet adhatnék neked.

– Bármit! – kiáltottam nevetve, szándékosan túláradóan. Az ígéret olyan, mint az eskü, és azt akartam, hogy eskük sora kössön bennünket össze.

Elmosolyodtál a kitörő örömöm láttán, de csak futólag. Olyan komoly vagy, mikor együtt vagyunk az ágyban. Tragédiának tartod, hogy nemsokára el kell menned, és pont úgy nézel ki, mint egy férfi, aki felkészült a csapásokra. Általában sírok, miután elmentél (nem, soha nem mondtam neked, mert legyek átkozott, ha még gyászosabbá tenném a hangulatodat), de amíg együtt vagyunk a szobánkban, úgy fel vagyok dobva, mintha be lennék lőve. Lehetetlennek tűnik, hogy valaha elválunk, hogy véget ér a pillanat. Valami módon nem. Mikor hazamegyek, és tésztát főzök a konyhámban vagy római számokat faragok a műhelyemben, valójában nem vagyok jelen. Lélekben még mindig a Traveltel Motel tizenegyes szobájában érzem magam, a kemény, szintetikus, rozsdaszínű szőnyegen, ami olyan, mintha a fogkefe sörtéjén járna az ember, és a két összetolt ágyon, amelyeknek a matraca nem is matrac, hanem két vastag, narancsszínű habszivacs, olyasmi, amilyet az iskolában a tornateremben használtunk.

A mi szobánk. Biztosan tudtam, hogy szeretlek, hogy nem csupán beléd zúgtam, vagy testileg vonzódtam hozzád, mikor meghallottam, hogy azt mondtad a recepciósnak:

– Nem, a tizenegyes legyen, ugyanaz, mint legutóbb. Minden alkalommal ugyanarra a szobára van szükségünk.

Szükségünk van, nem pedig szeretnénk. Számodra mindennek súlya van; semmi nem ideiglenes. Soha nem nyúlsz el a kopott szófán, nem veted le a cipődet, és nem teszed föl rá a lábadat. Egyenesen ülsz, teljesen felöltözve, míg ágyba nem bújunk.

Később, mikor egyedül voltunk, azt mondtad:

– Tartok tőle, hogy nem az igazi ebben a lepukkant motelben találkozni. Ha legalább ugyanahhoz a szobához ragaszkodunk, talán otthonosabb lesz.

Aztán a következő tizenöt percet bocsánatkéréssel töltötted, amiért nem engedhetsz meg magadnak valami nagystílűbbet. Már akkor tudtam (mióta ismertük egymást? három hete?), hogy hiába is próbálnám kifizetni a költségek felét.

Csaknem mindenre emlékszem, amit az elmúlt évben mondtál. Talán, ha képes lennék felidézni a megfelelő kifejezést, a döntő mondatot, az egyenesen elvezetne hozzád. Nem igazán hiszem, de azért a biztonság kedvéért gondolatban folyton végigmegyek minden találkozásunkon.

– Nos? – kocogtattam meg a válladat. – Itt vagyok, egy meztelen nő bármit megadna neked, te meg tudomást sem veszel róla?

– Ez nem tréfa, Naomi.

– Tudom. Bocsánat.

Mindent lassan szeretsz csinálni, még beszélni is. Dühös leszel, ha sürgetnek. Nem hiszem, hogy valaha rendesen megnevettettelek, bár gyakran beszélsz arról, mennyit nevettek a kocsmában Seannal és Tonyval. Addig nevettem, míg kicsordultak a könnyeim – mondod.

Odafordultál hozzám és megkérdezted.

– Tudod, hol lakom?

Elpirultam. A francba! Lebuktam. Észrevetted, hogy oda vagyok érted, minden apró részletet gyűjtök, amihez hozzáférek. Egész héten a címedet énekeltem magamban, míg dolgoztam, néha hangosan is kimondtam vagy énekeltem.

– Láttad legutóbb, mikor leírtam, igaz? A recepción, a nyomtatványra. Észrevettem, hogy figyelsz.

– Spilling, Chapel Lane 3. Bocs. lobban szeretnéd, ha nem tudnám?

– Bizonyos fokig igen – válaszoltad. – Nem akarom, hogy kipattanjon. – Akkor te is felültél, feltetted a szemüvegedet. – Nem akarom befejezni. Azt akarom, hogy életem végéig tartson. Ehhez százszázalékosan biztonságosnak kell lennie, tökéletesen elválasztva életem többi részétől.

Rögtön megértettem és bólintottam.

– De… most a Traveltel recepciósa is tudja a címedet – mondtam. – Mi van, ha kiküldik a számlát vagy valami.

– Miért tennék? Távozáskor mindig fizetek.

Amikor távozol, a kis ceremónia, az adminisztratív teendők befejezése, ami határt von a mi életünk és a másik életed közé, könnyebbé teszi a dolgot? Azt kívánom, bár nekem is lenne hasonló teendőm, mielőtt elmegyek. Mindig itt maradok éjszakára (bár előtted megjátszom, mintha csak néha fordulna elő, nem minden alkalommal), és másnap reggel fürgén kivonulok a Traveltelből, épp hogy csak rámosolygok a recepciósra. Valahogy túlságosan informálisnak tűnik, túl gyorsnak, túl egyszerűnek.

– Nincs miért papírokat küldözgetniük – mondtad. – Egyébként Juliet a saját postáját sem nyitja ki, nem hogy az enyémet

Megremegett az állad, összeszorult a szád. Mindig ez történik, ha Julietet emlegeted. Róla is gyűjtögettem információkat. Bár ne tettem volna. Sokszor fordult elő a „nem hogy” szófordulat: be sem tudja kapcsolni a számítógépet, nem hogy az internetet használná. Soha nem veszi fel a telefont, nem hogy felhívna valakit.

Mintha bolond lenne, akartam gyakran mondani, de még idejében leállítottam magam. Nem szabad hagynom, hogy az irigység rosszindulatúvá tegyen.

Könnyedén megcsókoltál, mielőtt kijelentetted:

– Sose szabad eljönnöd hozzám, vagy oda telefonálni. Ha Juliet meglátna, ha valahogy rájönne erre, összetörné őt.

Szeretem, ahogy fogalmazol. Sokkal költőibb vagy, mint én. Amit én mondok, az csupa hétköznapi dolog. Te elnéztél mellettem, én megfordultam, és azt vártam az arckifejezésed alapján, hogy fehér felhőkkel koszorúzott, ködös, szürkéslila hegyvonulatot látok, nem pedig egy műanyag kancsót, amelyre az van írva, hogy Rawndesley Traveltel Szolgálat, ami rendszeresen ellátja forró italunkat vízkővel.

Most mire csodálkozol rá? Hol vagy?

Meg több részletre rá akartam kérdezni. Mit értettél azon, hogy Juliet összetörik? Összeomlik, zokog a padlón, elveszíti az emlékezetét, erőszakos lesz? Az emberek rengeteg dologban megtörhetnek, de sosem tudtam rájönni, hogy félsz-e a feleségedtől, vagy aggódsz érte. Ám a hangod ünnepélyes volt, és tudtam, még nem fejezted be. Nem akartalak félbeszakítani.

– Nem csak erről van szó – morogtad és megmarkoltad a kockás takarót. – Hanem róla. Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy meglátod őt.

– Miért? – Éreztem, hogy nem lenne bölcs dolog azzal vigasztalni, hogy emiatt nem kell aggódnia. El tudtad képzelni, milyen kíváncsi voltam, mennyire akartam tudni, hogy kivel léptél házasságra? Még most is félek találkozni Juliettel. Azt kívánom, bárcsak ne tudnám a nevét. Olyan valótlannak tekintem, amennyire csak tudom: Ideális esetben csak annyit tudnék róla, hogy „ő”, és talán kevésbé lennék féltékeny rá. De mikor először találkoztunk, aligha mondhattam, hogy „ne mondd meg a feleséged nevét, mert lehet, hogy beléd szeretek, és nem bírom majd elviselni, hogy bármit tudjak róla”.

Kétlem, hogy el tudod képzelni, milyen kínszenvedés volt az elmúlt évben minden este úgy bújni ágyba, hogy arra gondoltam, ebben a pillanatban Juliet Robert mellett fekszik az ágyukban. Nem arról a gondolatról van szó, hogy melletted alszik, amitől összeszorul a gyomrom és az arcom eltorzul a fájdalomtól, hanem hogy ő ezt hétköznapi eseménynek tartja. Nem kínzóm magam azzal, hogy elképzellek benneteket csókolózni vagy szeretkezni; ehelyett azt képzelem, hogy Juliet fekszik a helyén az ágyban, könyvet olvas – valami unalmasat a királyi család egyik tagjáról vagy arról, hogyan gondozzuk a szobanövényeket – és alig néz fel, mikor te bejössz a szobába. Észre sem veszi, amikor levetkőzöl és bebújsz mellé az ágyba. Hordasz pizsamát? Valahogy nem tudom elképzelni. Egyébként akármit is viselsz, Juliet úgyis hozzászokott a sokévi házasság után. Nem különleges pillanat, hanem csak egy unalmas, megjegyzésre sem méltó este. Nincs semmi, amit mondani akar, vagy amit mondania kellene neked. Tökéletesen tud összpontosítani András herceg és Fergie válására, vagy arra, hogyan ültessünk kaktuszt. Mikor elálmosodik, leteszi a könyvét a padlóra, az oldalára fordul, háttal neked, és még csak jó éjszakát sem kíván.

Szeretném természetesnek venni a jelenlétedet. Bár soha nem fogom.

– Miért nem akarod, hogy találkozzam vele, Robert? – kérdeztem, mert úgy tűnt, elmerültél a gondolataidban, s valahol csapdába estél. Felvetted azt az arckifejezést, amit mindig: összevont szemöldök, kiugró áll. – Gondot jelent? – És ha más lett volna a helyemben, azt is hozzátette volna: Szégyelled magad emiatt? – de az elmúlt három évben, nem voltam képes a „szégyell” szót kiejteni. Nem értenéd meg, mert nem mondtam el neked. Vannak dolgok, amiket én is szeretek elkülönítve kezelni.

– Julietnek nem könnyű az élete – felelted. Védekező volt a hangod, mintha bántottam volna Julietet. – Azt akarom, hogy úgy gondolj rám, ahogy itt vagyok veled. Ne abban a házban vele. Gyűlölöm azt a kibaszott házat! Amikor majd összeházasodunk, veszek valahol egy újat.

Emlékszem, mikor ezt mondtad, vihogtam, mert nemrég láttam egy filmet, amelyben a férj elviszi az új feleségét megnézni a házat, amit neki tervezett és épített. A ház hatalmas és gyönyörű, egy nagy, piros masnit is kötött rá. Mikor a férfi leveszi a kezét a nő szeméről, és azt mondja: meglepetés, a feleség nekitámad. Dühöng, mert a férje nem beszélte meg vele, hogy milyen legyen a ház, és kész helyzet elé állította.

Én szeretem, ha helyettem döntesz. Szeretném, ha a tulajdonodnak tekintenél. Bizonyos dolgokat azért akarok, mert te is akarod. Julietet kivéve. Azt mondod, hogy nem akarod őt, de még nem állsz készen, hogy elhagyd. Azt mondod, nem arról van szó, hogy elhagyod-e, hanem arról, hogy mikor. Még nem jött el az ideje. Ezt nehéz megértenem.

Megsimogattam a karodat. Nem tudtalak és nem is voltam képes megérinteni téged anélkül, hogy ne reszkessek, és ne gyöngüljek el. Bűnösnek éreztem magam, mert komolyan kellett volna beszélgetnünk, nem pedig a szexre gondolni.

– Ígérem, hogy távol maradok – válaszoltam, mert tudtam, arra van szükséged, hogy te irányíts. Nem tudod elviselni, ha a dolgok kisiklanak a kezedből. Ha valaha összeházasodunk – amikor összeházasodunk – szeretetteljesen kontrollbuzinak foglak nevezni, te meg nevetni fogsz rajta. – Ne aggódj – tartom fel a kezemet. – Cserkész becsületszavamra. Nem bukkanok fel hirtelen a házadban.

Mégis itt vagyok, pont szemben parkolok. Most mondd meg, mi mást tehettem volna? Ha itt vagy, bocsánatot kérek és megmagyarázom, mennyire aggódtam, és tudom, meg fogsz bocsátani. Ha itt vagy, talán nem törődöm vele, hogy megbocsátasz-e vagy sem; legalább tudom, hogy jól vagy. Több mint három nap telt el, Robert. Lassacskán kezdek megőrülni.

Mikor bekanyarodtam az utcátokba, először a piros teherautódat láttam meg; ott parkolt a gyep szélén, a házakon túl, még mielőtt az út falusi ösvénnyé szűkül. Sürgető érzés fogott el, mintha valaki egy adag héliumot adott volna, mikor elolvastam a nevedet a teherkocsid oldalán. (Igaz, mindig azt mondtad, hogy ne hívjam kocsinak. Nem voltál hajlandó elfogadni a piros kocsis pasi becenevet, bár sokszor próbálkoztam vele.) Robert Haworth, nagy fekete betűkkel. Imádom a nevedet.

A teherautó nem lett nagyobb, de itt, a füves lejtőn, a házak és a mező közé szorulva hatalmasnak látszik; alig fér el. Első gondolatom az volt, hogy mennyire nem illik ez a hely egy teherautó-sofőrhöz. Biztosan rémálom kitolatni a főútra.

A második gondolatom az volt, hogy hétfő van. A teherautódnak nem kellene itt állnia. Már dolgoznod kéne. Most már kezdtem komolyan aggódni, túlságosan aggódni ahhoz, hogy megijedjek – a házad látványától, a te és az ő, Juliet házától – annyira, hogy hazarohanjak, és úgy tegyek, mintha minden rendben lenne.

Tudtam, hogy a hármas számú házban laksz, és úgy képzeltem, hogy a számok húszig, harmincig is fölmennek, miként a legtöbb utcában, de a tied a hármas és egyben az utolsó ház. Az első kettő egymással szemben magasodik, közelebb az úthoz és a sarkon álló Vén Kápolna nevű sörözőhöz. A te házad távolabb áll, magányosan, a mezők felé, az utca végén. Az útról csak egy kis ferde tetőt látok, és egy hosszú, téglalap alakú, világos kőlapokkal burkolt falat, amit csak egy kis négyzet alakú ablak tör meg a jobb felső oldalán: fürdőszoba- vagy kamraablak talán.

Valami újat tudtam meg rólad. Olyan házat vettél, amilyet én soha nem vennék, olyat, amelyiknek a hátulja néz u utca felé, az eleje meg elrejtőzik. Barátságtalan benyomást kelt Tudom, hogy így elkerülöd a kíváncsi tekinteteket, és a ház homlokzatában is szabadon gyönyörködhetsz, de a te házadhoz hasonlókat zavarba ejtőnek találom, mintha durván hátat fordítanának a világnak. Yvonnak is ez a véleménye; tudom, mert a szupermarketbe vezető úton rendszeresen el szoktunk hajtani egy hasonló ház mellett.

– Ilyen házban magának való ember lakik – jegyezte meg Yvon, mikor először elmentünk mellette.

Tudom, mit mondana a Chapel Lane 3.-ra, ha itt volna: – Olyan ember házának tűnik, aki azt mondja: „Soha nem léphetsz a házamba.” Ahogy valójában van! Szoktam neked mesélni Yvonról, de abbahagytam, miután összevontad a szemöldöködet, és azt mondtad, hogy csípősnek és kiábrándultnak tűnik. Akkor először mondtál olyasmit, ami tényleg felzaklatott. Mondtam neked, hogy ő a legjobb barátnőm iskolás korom óta. És igen, csípős, de nem bántani akar, hanem felvidítani, őszinte és szókimondó, és szilárdan hiszi, hogy mindenen, még a rossz dolgokon is nevetni kell. Még egy nős ember iránti gyötrelmes szerelmen is; Yvon szerint ez kifejezetten nevetséges, és fele részben a könnyedsége miatt nem bolondultam még meg.

Mikor láttad, hogy megbántódtam, amiért húztad a szádat Yvonra, megcsókoltál és azt mondtad:

– Mondok valamit, amit egy könyvben olvastam, és azóta is megkönnyíti az életemet: ugyanannyi bajt okozunk magunknak és másoknak, mikor megsértődünk, mint mikor megsértünk valakit.

Bólintottam, bár nem voltam benne bizonyos, hogy értem, mit akartál ezzel mondani.

Soha nem mondtam neked, hogy Yvonnak is elmeséltem a beszélgetésünket, bár természetesen úgy tettem, mintha nem rá vonatkozott volna az idézet.

– Milyen meglepően kellemes – kuncogta. – Szögezzük le: ugyanolyan bűnös vagy, ha egy gúnyolódót kedvelsz, mint mikor te magad gúnyolódsz. Köszönöm, ó megvilágosodott, hogy megosztottad velünk.

Vég nélkül azon aggódtam, mi lesz majd az esküvőnkön, amikor végre összeházasodunk. Nem tudom elképzelni, hogy ha te és Yvon beszélgetésbe elegyedtek, ne burkolózz gyorsan jeges hallgatásba, miközben ő keményen elveri rajtad a port.

Tegnap felhívta a házadat. Én vettem rá, könyörögtem neki, míg bele nem egyezett. Kissé rosszul vagyok attól, hogy hallja a feleséged hangját. Ez egy lépés közeledést jelent valamihez, amivel nem akarok szembenézni; Juliet testi valóságához. Létezik. Ha nem létezne, te meg én már együtt élnénk. Tudnám, hogy hol vagy.

Juliet hangja úgy csengett, mintha hazudott volna. Legalábbis Yvon szerint.

A házatok hátsó része előtt van egy kőfal, barna fakapuval. Sehol sincs kiírva a hármas szám; csak kizárásos alapon tudom azonosítani a házat. Kimászom a kocsimból, és kissé botladozva elindulok, mert a tagjaim még nem szoktak hozzá a mozgáshoz. Szeles, viharos, de ragyogó nap a mai, mint valami fényreklám. Az az érzésem, mintha a házatok ki lenne világítva, és a természet azt mondaná: Itt lakik Robert.

A kapu a váltamig ér. Nyikorogva nyílik, és én besurranok a birtokodra. Gallyakkal teleszórt földúton állok és nézem a kertedet. Az egyik sarokban egy régi fürdőkád, benne két biciklikerék meg egy halom kilapított papírdoboz. A gyep egyenetlen. Több a gyom, mint a dísznövény. Itt egy virágágy lehetett, elüt a gyeptől, de most mindent zöldes-barnás káosz ural. Elönt a düh. Juliet miatt. Te egész nap dolgozol, gyakran a hét minden napján. Nincs időd rendben tartani a kertet, de neki igen. Mióta férjhez ment hozzád, nem dolgozik, és nincs gyereketek sem. Mit csinál egész nap?

A bejárati ajtó felé tartok, elmegyek a ház mellett egy apró, magas ablak előtt, ó, istenem, nem szabad arra gondolnom, hogy te oda vagy bezárva. Persze nem is lehetsz. Széles vállú, testes, száznyolcvan centi magas férfi vagy. Juliet sehova se tudna bezárni. Hacsak nem… De nehogy már kinevettessem magam.

Úgy döntöttem, merész leszek. Megfogadtam magamnak három éve, hogy még egyszer nem ijedek meg senkitől és semmitől. Egyenesen odamegyek a bejárati ajtóhoz, becsöngetek és felteszem a kérdéseket, amiket fel kell tennem. Amikor a bejárati oldalhoz érek, látom, hogy a házad hosszú és alacsony. Kívülről úgy fest, mint amihez több évtizede hozzá sem nyúltak. Az ajtó kopott zöld színű, az összes ablak kicsi és négyzet alakú, az ablaktáblákat ólomcsíkok osztják apró rombuszokra. Egy nagy fa áll a ház előtt. A legvastagabb ágáról négy elárvult kötél lóg le. Vajon hinta volt itt valamikor? Az udvar itt elöl lejt és mögötte olyan kilátás tárul fel, amiért tájképfestők verekednének, ha tudnának róla. Legalább négy templomtorony látszik. Most már tudom, mi vonzott a hátat fordító kunyhóba. Végiglátni innen az egész Culver-völgyön, a Rawndesleyig kanyargó folyóval. Kíváncsi vagyok, látnám-e a házamat, ha lenne látcsövem.

Nem tudok elmenni az ablak előtt, hogy be ne nézzek. Hirtelen örömmámor fog el. Ezek a szobák hozzád tartoznak, a te holmid van benne. Közel hajoltam az ablakhoz és a két kezemmel ellenzőt formálva bekukucskáltam. Nappali. Nincs benn senki. Fura – mindig sötét színeket képzeltem a falakra, klasszikus festmények másolatait nehéz fakeretben: Gainsborough, Constable, ilyesmik. De a te szobád fala fehér, egyenetlen, az egyetlen képen egy fuvolázó fiatal fiút figyelő, barna kalapos, kopott vénember látszik. A padló jó részét egyszerű piros szőnyeg borítja, alatta egyfajta olcsó laminált padló.

A helyiség rendes, ami meglepetés a kert után. Pedáns sorokban rendezett kerámiafigurák vannak benne mindenütt. Minden szabad helyet elfoglalnak. A legtöbb dísz kicsi kerámiaházikó. Milyen fura; nem tudom elképzelni, hogy ilyen mütyürkék között élj. Ez valami gyűjtemény? Mikor tinédzser voltam, anyám megpróbált rábeszélni, hogy gyűjtsék kerámiafigurákat, amiket, azt hiszem, „nippeknek” hívnak. Nem, kösz, mondtam neki. Sokkal jobban érdekeltek George Michael és Andrew Ridgeley poszterei.

Julietet hibáztatom, hogy miniatűr lakóparkká változtatta a nappalidat. Legalább annyira szíven üt, mint a laminált padló. A szobában minden más elfogadható: a tengerészkék szófa és a hozzá illő székek; a falikarok a félkör alakú ernyőkkel, az égőt nem is lehet látni; a fából készült, bőrtetejű zsámoly, egy mérőszalag, egy kis asztali naptár. Tied, tied, tied. Tudom, hogy holdkóros gondolat, de úgy vélem, azonosulok ezekkel a lélektelen tárgyakkal. Felvillanyozódom. Az egyik fal mellett üvegajtós szekrény áll még több kerámiaházikóval, a szobában ezek a legkisebbek. Ezek alatt vastag, mézszínű gyertya, amit mintha még sosem gyújtottak volna meg…

Azután hirtelen mintha valami felrobbant volna az agyamban. Hátratántorodom az ablaktól, majdnem elesem, az ingem nyakát rángatom, mintha amiatt nem kapnék levegőt. A másik kezemmel a szememet árnyékolom. Az egész testem reszket. Úgy érzem, rosszul leszek, ha nem jutok hamarosan friss levegőhöz. Rettentően szükségem van oxigénre.

Várom, hogy elmúljon, de egyre rosszabb. Fekete pontok záporoznak és tűnnek el a szemem előtt Hallom, hogy felnyögök. Képtelen vagyok egyenesen állni, túl nagy erőfeszítés lenne. Lihegve, izzadva roskadok le négykézlábra. Nem gondolok rád, sem Julietre. A fű elviselhetetlenül hideg. Nem szabad hozzáérnem. Mozdítom a kezemet, és előreesem. Pár pillanatig csak fekszem ott, nem értem, mitől omlottam össze.

Nem tudom, milyen sok időt töltöttem bénultan, kifulladva ebben a méltatlan helyzetben, másodperceket vagy perceket. Nem hiszem, hogy pár percnél több lehetett. Mikor képesnek érzem magam, hogy mozduljak, talpra kecmergek, és a kapu felé futok anélkül, hogy visszanéznék a szobába. Képtelen vagyok a fejemet abba az irányba fordítani, ha próbálnám sem. Nem tudom, honnan veszem, de így van. A rendőrség. A rendőrségre kell mennem. Elrohanok a ház oldala mellett, mindkét kezemet kinyújtom a kapu felé, kétségbeesetten szeretnék már odaérni, amilyen gyorsan csak lehet. Valami borzalom történt, azt hiszem. Valami retteneteset láttam az ablakon keresztül, valami elképzelhetetlenül borzasztót, amiről biztosan tudom, hogy nem képzeltem. Mégis, az életem árán sem tudnám elmondani, mi volt az.

Egy hang állít meg, egy női hang.

– Naomi! – kiáltja. – Naomi Jenkins.

Elakad a lélegzetem. Van abban valami döbbenetes, ha a teljes nevemet kiáltják utánam.

Megfordulok. Most a ház másik oldalán vagyok. Innen nem láthatom a nappali ablakát. Attól sokkal jobban meg vagyok rémülve, mint ettől az asszonytól, aki valószínűleg a feleséged.

De ő nem tudja a nevemet. Azt sem tudja, hogy létezem. Teljesen elkülönítve kezeled a két életedet.

Felém közeledik.

– Juliet – felelem, és kicsit elhúzza a száját, mintha keserű mosolyt fojtana el. Közelről megvizsgálom, mint ahogy a mérőszalagot, a gyertyát, az öregember és a fiú képét, ő is hozzád tartozik. A te jövedelmed nélkül hogyan tudna megélni? Valószínűleg találna másik férfit, aki eltartja.

Kifacsartnak érzem magam, haszontalannak, mikor megkérdezem:

– Honnan tudod, hogy ki vagyok?

Hogy lehet ez a nő Juliet? Minden, amit elmondtál róla, azt a képzetet keltette bennem, hogy félénk, világtól elforduló asszony, míg az a nő, akit magam előtt látok, csinosan fonott szőke kontyot visel, fekete kosztümöt és áttetsző, fekete harisnyát. Villog a szeme, miközben lassan közeledik felém, szándékosan húzza az időt, igyekszik megfélemlíteni. Nem, ez nem lehet a feleséged, aki nem veszi föl a telefont, és nem tudja bekapcsolni a számítógépet. Miért öltözött föl ilyen csinosan?

A szavak a fejembe tódulnak, még mielőtt meg tudnám állítani őket: temetési ruha. Juliet temetésre öltözött fel.

Egy lépést teszek hátra.

– Hol van Robert? – kiáltom. Meg kell próbálnom. Azzal a szándékkal jöttem, hogy megtaláljalak.

– Te telefonáltál tegnap este? – kérdezi. Minden szava beágyazódik az agyamba, mint egy közelről kilőtt nyílvessző. El akarok bújni a szavai elől, az arca elől, minden vele kapcsolatos dolog elől. Nem tudom elviselni, hogy testet öltöttél. Örökre elveszítettem azt az árnyékos részt, ahol képzelődni szoktam.

– Honnan tudod a nevemet? – kérdezem, összerezzenek, amikor közelebb jön. – Mit műveltél Roberttel?

– Azt hiszem, mindketten ugyanazt műveltük Roberttel, nem igaz? – önelégült a mosolya. Az az érzésem, jól szórakozik. Teljesen ura a helyzetnek.

– Hol van Robert? – kérdezem újból.

Egyenesen odalép hozzám, míg az arcunk csak pár centire van egymástól.

– Tudod, hogy mit mond a haldokló nagynéni, igaz?

Megcsap a lehelete. Hátrakapom a fejemet. A kaput tapogatom, megragadom a reteszt, és elhúzom. Akkor megyek el, amikor akarok. Mit tehetne velem?

– Azt mondaná, jobban jársz nélküle. Gondold azt, hogy szívességet tettem neked.

Alig emeli föl a kezét, int egy parányit felém, alig észrevehető ujjmozdulattal, mielőtt visszafordul a ház felé.

Nem látom, hová megy. Gondolni sem tudok rá.

2

2006. 04. 03.

– Liv? Ott vagy? – sziszegte Charlie Zailer nyomozó őrmester a telefonba. Ujjaival ingerülten dobolt az íróasztalon. Átpillantott a válla fölött, hogy ellenőrizze, nem hallja-e valaki. – Csomagolnod kéne. Vedd már föl azt a telefont!

Charlie magában káromkodott. Olivia az utolsó pillanatban még valószínűleg leszaladt vásárolni. Nem volt hajlandó idegen szupermarketben megvenni a napozás utáni testápolóját és a fogkeféjét. Heteket töltött a legfontosabb dolgok jegyzékét tartalmazó lista összeállításával, és mindezeket be is szerezte.

– Ha elhagyom a házat, szabadságon leszek – dünnyögte –, ami azt jelenti, hogy nincs kötelesség, nincs célszerűség, csak lődörgés a tengerparton.

Charlie Colin Sellerst hallotta a háta mögül. Chris Gibbsszel jött vissza, és egy másik csoport két nyomozójával kedélyesen szidalmazták egymást. Charlie lehalkította a hangját és belesziszegte a telefonjába:

– Nézd, tényleg nagy hülyeséget csináltam. Most egy kihallgatásra kell mennem, ami eltarthat egy ideig, de hívlak, amint szabad vagyok, rendben? Csak legyél ott.

– Valami tényleg nagy hülyeséget, őrmester? Ugyan, az lehetetlen…

Még soha nem fordult elő Sellersszel, hogy úgy tett volna, mintha nem hallott volna meg egy magánbeszélgetést, de Charlie tudta, hogy csak tréfál. Nem tenné próbára a szerencséjét, vagy soha nem használná fel ellene. Már el is feledkezett róla, és az előtte lévő számítógépre összpontosított.

– Hozz egy széket – mondta Sellers Gibbsnek, aki nem vett róla tudomást.

Tényleg ellenmondást nem tűrő hangon mondta a húgának, hogy „Csak legyél ott”? Lehunyta a szemét és sajnálta. Aggódott és ezért parancsolgatni kezdett, amire egyáltalán nem volt szükség. Azon töprengett, vajon ki tudja-e ütni az üzenetét valahogy Olivia hangpostafiókjából. Ez jó ürügy arra, hogy még egy kicsit várakoztassa Simont. Tudta, hogy a férfi már azon töpreng, mi miatt késik. Jó. Csak hadd főjön a saját levében.

– Ez az – mondta Sellers a képernyő felé biccentve. – Kinyomtathatnánk. Nem gondolod?

Világos, hogy azt hitte, nem csak ő dolgozik. Gibbs viszont rá se nézett a monitorra. Sellers háta mögött piszmogott, rágta a körmét. Olyan tinédzserre emlékeztette Charlie-t, aki elszántan igyekszik unottnak tűnni a felnőttek szemében. Ha nem lenne annyira levert a közelgő eseménytől, Charlie joggal tételezné föl, hogy Gibbs hazudik a küszöbön álló esküvőjét illetően. Ki menne hozzá egy ilyen morcos seggfejhez?

– Gibbs – szólt rá Charlie élesen. – A szabadidődben meditálj! Nyomás dolgozni!

– Te is. Nem én telefonálgatok a testvéremmel.

Úgy fújt Charlie-ra, mint egy ingerült macska. A lány hitetlenkedve kapta fel a fejét.

Sellers a fejét csóválta.

– Hogyan könnyítsük meg az életünket, írta Christopher Gibbs – morogta a nyakkendőjén hegedülve. Mint mindig, túl laza volt nyakban, a csomója meg túl szoros. Úgy lógott rajta, mint valami függő. Charlie-t egy slampos medvére emlékeztette. Hogy lehet, töprengett, hogy Sellers, aki nagyobb, kövérebb, hangosabb és erősebb Gibbsnél, kifejezetten jóindulatúnak tűnik? Gibbs alacsony és sovány, de robbanékony, mintha túlságosan kis tartályba erőszakolták volna be az indulatait. Charlie mindig neki szólt, ha meg kellett szorongatni valakit. Még ő maga is tartott tőle.

Gibbs odaszólt Sellersnek.

– Dugulj el!

Charlie kikapcsolta a telefonját és bedobta a táskájába. Olivia úgyis akkor fogja hívni, amikor ő a kihallgatással lesz elfoglalva, és mire Charlie vissza tudná hívni, a húga megy el újból – vagy nem ez van állandóan?

– Folytatása következik – szólt oda hidegen Gibbsnek. Most nincs energiája rá.

– Holnap szünnap, őrmester! – kiáltott utána Sellers vidáman, miközben kiment a szobából. Ez valójában azt jelentette: „Bánj kesztyűs kézzel Gibbsszel.”

Hát, rohadtul nem fog.

Amint Charlie biztonságos távolságra jutott a folyosón a központi nyomozó osztály helyiségétől, megtorpant, elővette a kézitükrét és kinyitotta. Csak a „rossz haj napjáról” beszélnek az emberek, de a „rossz arc napját” soha nem emlegetik, pedig úgy tűnt, Charlie-nak ma éppen ez jutott. A bőre lestrapált, az arca nyúzott. Többet kéne ennie, valamit kellene kezdenie a kiálló arccsontjával, a mélyedéseket hússal feltölteni. És az új, fekete keretes szemüvege sem dobja föl fáradt szemét.

És – ha az arcon túlmenően is vizsgálódnánk, amit Charlie nem akart – felfedezhetnénk három ősz csíkot rövid, sötét, hullámos hajában. Tisztességes ez harminchat éves korban? És a melltartója sem illik rá tökéletesen; egyik sem. Pár hónapja vett hármat ugyanabból a méretből, amiről úgy hitte, megfelelő. Mindről kiderült, hogy túl nagyok a testéhez mérten, de kicsi a kosaruk. Azóta se lépett az ügyben.

Charlie a padlón érezte magát. Becsukta a tükröt és elindult az italautomata felé. A rendőrség épülete eredetileg Spilling uszodája volt, és a folyosók falait vörös, vakolatlan tégla borította. Menetközben Charlie hallotta a sebesen áramló víz hangját a lába alatt. Bár tudta, hogy a központi fűtésrendszer csöveiből jön a hang, úgy érezte, hogy visszazuhant az időben.

Vett egy csésze café mochát a kantin előtti gépből, amit nemrég állítottak föl azok számára, akiknek nincs idejük bent kávézni. A dolog iróniája, hogy a zümmögő dobozból jövő italok sokkal változatosabbak és ízletesebbek voltak, mint amit odabent mértek. Charlie lenyelte az italt, megégette a száját és a torkát, majd elindult, hogy előkerítse Simont.

A férfi láthatóan megkönnyebbült, mikor kinyílt az egyes kihallgatószoba ajtaja. Először megkönnyebbült, aztán zavarba jött. Charlie szerint Simonnak volt a legkifejezőbb tekintete minden ismerőse közt. Enélkül valószínűleg egy gengszterre hasonlítana. Nagy orra és szabálytalan, széles, előreugró állkapcsa elszánt kifejezést kölcsönzött neki, mintha minden harcot meg akarna nyerni. Vagy attól félne, hogy veszíthet, és igyekszik ezt elleplezni. Charlie igyekezett megkeményíteni a szívét. Ne lágyulj el, csak egy szarházi. Mikor jössz már rá, mekkora erőfeszítés és tervszerűség kell ahhoz, hogy valaki olyan tenyérbemászó legyen, mint Simon Waterhouse? De a lánynak nem igazán sikerült meggyőzni magát. Bár sikerült volna!

– Bocs. Feltartottak – mentegetőzött.

Simon bólintott. Vele szemben egy hosszú, fekete farmerszoknyát, barna szarvasbőr klumpát és zöld, kasmírnak látszó, V kivágású pulóvert viselő, karcsú nő ült. Hullámos, fényes vörösesbarna haja volt – ez a szín a vadgesztenyékre emlékeztette Charlie-t, amikért annyit verekedett Olíviával gyerekként –, és vállig érő bubifrizurája. A lábánál zöldeskék Lulu Guinness-kézitáska, amelyről Charlie gyanította, hogy jó pár száz fontjába kerülhetett.

A nő összeszorított ajakkal hallgatta Charlie bocsánatkérését, és még szorosabbra fonta a karját. Ingerültség vagy aggodalom? Nehéz megmondani.

– Zailer nyomozó őrmester – mutatta be Simon.

– És ön Naomi Jenkins.

Charlie megint bocsánatkérőn mosolygott. Eltökélte, hogy megnyugtatóbb, kevésbé nyers lesz a kihallgatásokon. Simon vajon észrevette?

– Hadd nézzem át, amit eddig tudunk – mondta, és felvette a Simon apró gyöngybetűivel teleírt A4-es lapot. Egyszer poénkodott ezen, amikor rákérdezett, hogy Simon gyermekkorában az anyja miatt álmodott magának egy képzeletbeli országot, és írt tele több bőrkötéses jegyzetfüzetet az ott játszódó történetekkel, miként a Brontë nővérek. A tréfa nem igazán aratott sikert. Simont érzékenyen érintette, ha képességfejlesztő játékokkal töltött, televízió nélküli gyermekkora került szóba.

Mikor átfutotta Simon jegyzeteit, Charlie az asztalon található másik jegyzőkönyvet is átnézte. Ezeket Grace Squires rendőr készítette, aki röviden kihallgatta Naomi Jenkinst, mielőtt átadta volna a bűnügyi nyomozó osztálynak. A feljegyzés szerint a nő ragaszkodott hozzá, hogy egy nyomozóval akar beszélni.

– Összefoglalom a helyzetet – mondta végül Charlie. – Azért van itt, hogy egy férfi eltűnését bejelentse. Az eltűnt személy neve Robert Haworth, ő a szeretője volt az elmúlt évben?

Naomi Jenkins bólintott.

– 2005. március huszonnegyedikén találkoztunk. Március huszonnegyedikén, csütörtökön.

A hangja mélyen és komolyan csengett.

– Rendben. – Charlie megpróbált határozottnak, de nem nyersnek tűnni. A rendőri munkában a túl sok információ ugyanolyan nehézséget jelenthet, mint a túl kevés, különösen, ha egyszerű esetről van szó. Könnyű lenne arra a következtetésre jutni, hogy egyáltalán nincs semmi baj: rengeteg nős férfi hagyja el a szeretőjét minden magyarázat nélkül. Charlie emlékeztette magát, hogy mindenkinek adnia kell egy esélyt. Nem engedheti meg magának, hogy bezárja az agyát egy nő előtt, aki azt állítja, segítségre van szüksége; azelőtt már megtette, és még mindig rémesen érzi magát miatta; mindennap arra a rettenetes esetre gondol, amit megelőzhetett volna, ha nem a legegyszerűbb következtetésre jut.

Ma alaposan végighallgatja a történteket. Naomi Jenkins komolynak és intelligensnek látszott. Bizonyosan elővigyázatos. Charlie úgy látta, ha tud, már azelőtt válaszol a kérdésekre, mielőtt föltették volna őket.

– Robert negyvenéves, teherautó-sofőr. Juliet Haworth férje. A felesége nem dolgozik. Nincsenek gyerekeik. Maga és Robert minden csütörtökön a Rawndesley keleti benzinkútjánál álló Traveltel Motelben találkoztak négy és hét óra között. – Charlie felpillantott. – Egy éven át minden csütörtökön?

– Egyetlen hetet sem hagytunk ki a találkozásunk óta. – Naomi előrébb csúszott a székén, és haját a füle mögé tűrte. – Minden alkalommal a tizenegyes szobában vagyunk. Rendszeresen lefoglaljuk. Robert fizeti.

Charlie megrezzent. Lehet, hogy csak képzeli, de mintha Naomi Jenkins őt utánozná, az ő beszédmódját, ahogy röviden és hatékonyan összefoglalja a tényeket. Túlságosan igyekszik.

– Mi történik, ha nem szabad a tizenegyes? – kérdezte Simon.

– Mindig megkapjuk. Tudják, hogy jövünk, úgyhogy fenntartják nekünk. Nem járnak oda túl sokan.

– Szóval a múlt csütörtökön is elment, hogy találkozzon Mr. Haworthszel, mint rendesen, de ő nem érkezett meg. És nem is lépett önnel kapcsolatba, hogy megmagyarázza, miért. A mobiltelefonja ki volt kapcsolva és nem válaszolt a maga üzeneteire – foglalta össze Charlie. – Jól mondom?

Naomi bólintott.

– Eddig jutottunk – mondta Simon. Charlie átfutotta Simon feljegyzéseinek további részét. Valamin megakadt a szeme, meglepte szokatlanságával.

– Maga napórakészítő?

– Igen – válaszolta Naomi. – Miért érdekes?

– Nem az. Szokatlan foglalkozás, ennyi. Napórákat készít megrendelőknek?

– Igen. – Kicsit türelmetlennek látszott.

– Cégeknek… vagy…?

– Egyes cégeknek, de általában nagy kerttel rendelkező magánszemélyeknek. Néhány iskolának, nagyhírű egyetemnek.

Charlie bólintott, arra gondolt, milyen jó lenne egy napóra a kis előkertjébe. A házához nem tartozott kert, hála az égnek. Charlie gyűlölte a gondolatát is, hogy füvet kell nyírnia vagy bokrokat visszavágnia – micsoda időpocsékolás! Azon töprengett, vajon Naomi kis méretekkel is foglalkozik-e, mint a Marks & Spencer?

– Felhívta Mr. Haworth otthoni számát?

– A barátnőm, Yvon – ő a lakótársam is –, ő telefonált a múlt este. Robert felesége, Juliet vette fel. Azt mondta, Robert Kentben van, de a teherautója a ház előtt parkolt.

– Ezek szerint járt ott? – kérdezte Charlie pont ugyanakkor, mikor Simon megszólalt: – Miféle teherautó az? – Ez a különbség a férfiak és a nők között, gondolta Charlie.

– Nagy és piros. Nem tudok semmit a teherautókról – mondta Naomi. – Robert negyvennégy tonnásnak mondta. Meglátja, ha elmegy a házukhoz.

Charlie nem vett tudomást az utóbbi megjegyzésről, kerülte Simon tekintetét.

– Elment Robert otthonába?– emlékeztette a kérdésére Charlie.

– Igen, ma délután. Onnan egyenesen ide jöttem.

A lány hangja hirtelen elcsuklott és lenézett az ölébe.

– Miért? – kérdezte Charlie.

Pár pillanatig tartott, míg Naomi Jenkins összeszedte magát. Amikor felnézett, dac villant a tekintetében.

– Miután elmentem a házhoz, tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben.

– Milyen értelemben? – kérdezte Simon.

– Juliet csinált valamit Roberttel. Nem tudom, mit. – Arca kissé elsápadt. – Úgy intézte, hogy ne tudjon kapcsolatba lépni velem. Ha valami oknál fogva nem tudott a motelbe jönni a múlt csütörtökön, rögtön telefonálnia kellett volna nekem. Kivéve, ha fizikailag nem tudott – felelte az ujjait tördelve. Charlie úgy érezte, nagy erőfeszítésébe kerül, hogy nyugodt és fegyelmezett maradjon. – Nem akart lerázni.

Naomi az utolsó mondatnál Simonra pillantott, mintha azt várta volna, hogy ellentmond neki. – Robert meg én soha nem voltunk boldogabbak. Mióta találkoztunk, elválaszthatatlanok voltunk.

Charlie összevonta a szemöldökét.

– Azért, ha jól tudom, hét napból hatot nem töltöttek együtt, igaz?

– Tudja, hogyan értettem – csattant fel Naomi. – Nézzék, Robert alig bírta ki egyik csütörtöktől a másikig. Én úgyszintén. Nem tudtunk meglenni egymás nélkül.

– Mi történt, mikor Mr. Haworth házához ment? – kérdezte Simon a tollát pörgetve. Charlie tudta, hogy gyűlöl minden érzelmileg zavaros helyzetet, bár soha nem használta ezt a kifejezést.

– Kinyitottam a kaput és bementem a kertbe. Körbementem a ház elejéhez – a bejárat a ház hátsó részén van, ha az utca felől érkezik az ember. Azt terveztem, hogy egyenesen nekiszegezem a kérdést Julietnek: hol van Robert?

– Mrs. Haworth tudta, hogy maga és a férje viszonyt folytat?– vágott közbe Charlie.

– Nem hiszem. El akarta őt hagyni, de még nem akarta, hogy a felesége tudjon rólam. Ez túlságosan megnehezítette volna az életét… – Ráncok jelentek meg Naomi homlokán. és elkomorult az arca. – Később, amikor megpróbáltam elmenni, ő utánam futott… De ez azután volt. Maga azt kérdezte, mi történt. Könnyebb lenne, ha tartanánk az események sorrendjét, különben nem lesz értelme.

– Folytassa, Miss Jenkins – mondta Charlie gyöngéden, és azon töprengett, hogy ez a kis megjegyzés nem a csillapíthatatlan hisztéria előjátéka-e. Már látott ilyet azelőtt.

– Szeretném, ha Naominak szólítana. A Miss és a Ms más-más módon nevetséges. A kertben voltam, a bejárati ajtó felé tartottam. El… mentem a nappali ablaka alatt, és nem tudtam nem benézni rajta. – Nagyot nyelt. Charlie várt. – Láttam, hogy a szoba üres, de végig akartam nézni hogyan él Robert. – A hangja elhalkult.

Charlie észrevette, hogy Simon válla megmerevedik. Naomi Jenkins most idegenítette el hallgatóságának ötven százalékát.

– Nem rosszindulatból leskelődtem – emelte fel a hangját. Ez a nő láthatóan gondolatolvasó. – Közismert, ha az, akit szeretünk, mással él, akkor rettentően hiányoznak azok a mindennapi részletek, amelyek az együtt élő párok számára természetesek. Az ember elkezd utánuk vágyakozni. Én csak… gyakran elképzeltem, hogyan nézhet ki az a szoba, és ott volt előttem.

Charlie azon töprengett, hogy a „rettentően” szó hányszor fog előkerülni.

– Nézzék, én nem félek a rendőrségtől – mondta Naomi.

– Miért kéne félnie? – kérdezte Simon.

Megrázta a fejét, mintha nagyon eltévesztette volna a célt.

– Ha elkezdenek vele foglalkozni, rájönnek, hogy Robert eltűnt. Vagy valami baja esett. Nem akarok megesküdni semmire, Waterhouse őrmester. Csak azt akarom, hogy nézzen utána és derítse föl maga.

– Waterhouse nyomozó – javította ki Charlie. – Rendőrnyomozó.

Elgondolkodott rajta, milyen érzés lenne, ha Simon letenné az őrmestervizsgát, ha már nem ő lenne a rangidős. Még megtörténhet. Úgy döntött, hogy őt ez nem zavarná. – Volt Mr. Haworthnak kocsija? Elmehetett vele Kentbe?

– Ő teherautó-sofőr. Szüksége van a teherautójára a munkájához, és minden percben dolgozik, amit nem velem tölt. Muszáj neki, mert Julietnek nincs munkája – ő tartja el a családot.

– Személygépkocsija van?

– Nem tudom. – Naomi elvörösödött. – Soha nem kérdeztem. – Védekezésképpen hozzátette. – Alig voltunk együtt, és nem pazaroltuk az időt haszontalanságokra.

– Szóval benézett Mr. Haworth nappalijának ablakán – kezdte Charlie.

– A motelben le lehet mondani a foglalást – Naomi nem törődött a közbevetéssel. – Ha az ember az érkezés napján tizenkettő előtt lemondja a rendelést, akkor nem kell fizetni. Megkérdeztem a recepcióst, és Robert nem mondta le, amit határozottan meg kellett volna tennie, ha el akart volna hagyni. Sose pazarolta volna így a pénzét.

Van valami megfélemlítő, csaknem megtorló abban, ahogy beszélt. Próbálj meg toleráns és türelmes lenni és figyeld meg, mi történik, gondolta Charlie. Gyanította, hogy Naomi Jenkins ilyen marad a kihallgatás további részében is.

– De Mr. Haworth nem jelent meg múlt csütörtökön – mutatott rá Simon. – Így feltehetőleg maga fizetett.

Charlie pontosan ugyanezt a megjegyzést akarta tenni. Simon újból úgy visszhangozta a gondolatait, mint soha senki más.

Naomi arca összerándult.

– Igen – ismerte el végül –, én fizettem. Most történt először. Robert egészen romantikus és bizonyos szempontból régi vágású. Biztos vagyok benne, hogy sokkal több pénzt keresek, mint ő, de mindig azt játszottuk, hogy alig keresek valamit.

– A ruháiról és a házáról nem tudta megállapítani? – kérdezte Charlie, aki abban a pillanatban tudta, mikor belépett a kihallgató szobába, hogy olyan nő áll előtte, aki jelentősen többet költ, mint ő valaha fog.

– Robertet nem érdekelték a ruhák, és soha nem látta a házamat.

– Miért nem?

– Nem tudom! – Naomi szemét elöntötték a könnyek. – Egész nagy. Nem akartam, hogy azt gondolja…, de főként Yvon miatt.

– A lakótársa?

– Ő a legjobb barátom, és az elmúlt tizennyolc hónapban nálam lakott. Találkozásunk pillanatától tudtam, hogy ő és Robert nem kedvelnék egymást, és nem akartam olyasmivel foglalkozni, ami nem működik.

Érdekes, gondolta Charlie. A nő találkozik az álomférfival, és abban a pillanatban tudja, hogy a legjobb barátja gyűlölni fogja.

– Nézzék, ha Robert úgy döntött volna, hogy véget vet a kapcsolatunknak, eljött volna, és megmondta volna nekem – jelentette ki határozottan Naomi. – Ha találkoztunk, mindig a jövendő házasságunkról beszéltünk. Legalábbis telefonált volna. Ő a legmegbízhatóbb ember, akit valaha ismertem. Szereti kézben tartani a dolgokat. Biztosan tudta, ha eltűnik, keresni fogom, elmegyek hozzá. És akkor a két külön élete összecsap egymással, ahogyan ma délután történt. Robert ennél semmit nem gyűlölt volna jobban. Bármit megtett volna, hogy a felesége és a… barátnője soha ne találkozzanak, soha ne beszéljenek. Ha ő nincs ott, elkezdhettük volna összehasonlítani magunkat. Robert inkább meghalt volna, mint hogy ezt hagyja megtörténni.

Könnyek peregtek le az arcán.

– Megígértette velem, hogy soha nem megyek el a házához – suttogta. – Nem akarta, hogy lássam Julietet. Olyannak festette le, mintha… mintha valami rossz történt volna vele, mintha valahogy őrült vagy beteg lenne. De amikor megláttam őt, magabiztosnak tűnt – sőt felsőbbségesnek. Fekete öltözetet viselt.

– Naomi, mi történt Mr. Haworth házában ma délután?

Charlie az órájára pillantott. Olivia biztosan visszaérkezett már.

– Azt hiszem, láttam valamit – sóhajtott fel Naomi és megdörzsölte a homlokát. – Pánikrohamom volt, a legrosszabb, amit eddig átéltem. Elvesztettem az egyensúlyomat és összeestem a fűben. Úgy éreztem, megfulladok. Felkeltem, amilyen gyorsan csak tudtam és megpróbáltam elszaladni. Nézzék, biztos vagyok benne, hogy láttam valamit, rendben?

– Az ablakon keresztül? – kérdezte Simon.

– Igen. Most, hogy csak beszélek róla, máris kiver a verejték, bár Robert háza kilométerekre van innen.

Charlie összevonta a szemöldökét, előrehajolt a székén. Átsiklott valamin?

– Mit látott? – kérdezte.

– Nem tudom! Csak annyit tudok, hogy pánikba estem és menekülnöm kellett. Az ok, amiért ott voltam… hirtelen mellékes lett, és futottam, amilyen gyorsan csak lehetett. Nem bírtam a ház közelében lenni. Látnom kellett valamit. Egészen addig a pillanatig semmi bajom sem volt.

Charlie ezt túl zavarosnak Ítélte. Az emberek vagy láttak valamit, vagy nem.

– Valami olyasmit látott, amiből arra következtet, hogy Robertet baj érte? – kérdezte. – Vér, valami törött holmi, bármiféle bizonyíték, hogy harc vagy küzdelem történt?

– Nem tudom – csattant ingerülten Naomi hangja. – El tudom mondani maguknak, mire emlékszem: a piros szőnyegre, a laminált padlóra, a csomó, nem túl ízléses, mindenféle formájú és méretű kerámiaházikóra, egy gyertyára, egy mérőszalagra, egy üvegajtós szekrényre, egy tévére, egy szófára, egy székre…

– Naomi! – szakította félbe Charlie a nő izgatott kántálását. – Tegyük fel, tévesen gondolja, hogy az a hirtelen reakció válasz volt valamire, amit az ablakból látott… Nem lehetett, hogy az egyre erősödő stressz váltotta ki?

– Nem. Nem hiszem – jelentette ki határozottan. – Menjenek el Robert házához. Találnak valamit. Tudom, hogy találnak. Ha tévedtem, elnézést kérek, amiért az idejüket pocsékoltam. De nem tévedek.

– Mi történt a pánikroham után? – kérdezte Charlie. – Azt mondta, megpróbált elfutni…

– Juliet utánam jött. A nevemen szólított. Tudta a családnevemet is. Honnan? – Naomi egy pillanatra nagyon zavartnak látszott, mint az elveszett gyermek. – Robert abszolút elkülönítve kezelte a két életét.

Milyen idióták a nők, gondolta Charlie. Magát is beleértve.

– Talán Juliet rájött a dologra. A feleségek gyakran rájönnek, ha a férjüknek szeretője van.

– Az a nő azt mondta nekem: „jobban jár nélküle. Szívességet tettem magának.” Vagy valami ilyesmit. Ez azt jelenti, hogy elismeri, tett valamit vele, nem igaz?

– Nem igazán – mondta Simon. – Azt is jelenthette, hogy sikerült meggyőznie a férjét, hogy hagyja abba a magával folytatott viszonyt

Naomi ajka vonallá lapult.

– Nem hallották a hangját. Azt akarta, hogy azt higgyem, hogy valami sokkal rosszabbat tett ennél. Azt akarta, hogy a legrosszabbtól tartsak.

– Talán így van – érvelt Charlie hangosan. – De ez nem azt jelenti, hogy ez a valami meg is történt. Dühös volt magára, igaz?

Naomi sértetten nézett rá. Vagy talán undorodva.

– Nem ismernek olyasvalakit, aki mindig fél órával korábban bukkan föl, mert úgy érzi, vége a világnak, ha egy másodpercet késik? – heveskedett. – Olyasvalakit, aki telefonál, mert öt perccel előbb tud csak odaérni, és elnézést kér, mert „majdnem elkésett”?

Simon anyja, gondolta Charlie. Abból, ahogy Simon a jegyzetei fölé görnyedt, Charlie tudta, hogy ő is ugyanerre gondolt.

– Ezt igennek veszem – mondta Naomi. – Képzeljék el, hogy egyik nap elmennek, hogy találkozzanak vele, és ő nem jelenik meg. És nem is telefonál. Ha öt percet késik, vagy akár csak egyet is, ugye tudják, hogy valami baj történt? Nos? Na, ugye?

– Ezt bízza ránk – mondta Charlie és felállt. Robert Haworth valószínűleg az egyik haverja padlóján aludt, nyögve a söre fölött, és most azon morog, minek kellett elölhagynia a hitelkártyaszámláit, hogy a felesége megtalálja.

– Ennyi? – vetette oda Naomi. – Csak ennyi, amit mondani tudnak?

– Bízza ránk – ismételte Charlie határozottan. – Nagyon informatív volt, és bizonyosan ellenőrizzük majd. Ha van valami újság, jelentkezünk. Hogyan léphetünk önnel kapcsolatba?

Naomi cöccentett egyet, és kutatni kezdett a táskájában. A haja a szeme elé esett, a füle mögé tűrte, miközben magában káromkodott. Charlie-ra mély benyomást tett: a középosztályhoz tartozók legtöbbje megpróbált nem káromkodni a rendőrök előtt, és ha ki is csúszott valami a szájukon, gyorsan bocsánatot kértek. Fura, mivel a legtöbb zsaru folyton káromkodott. Giles Proust detektívfelügyelő volt az egyetlen Charlie ismerősei között, aki nem trágárkodott.

Naomi egy üzleti névjegyet dobott az asztalra, valamint egy fényképet magáról és egy sötétbarna hajú, keret nélküli szemüveget viselő férfiról. A vékony, téglalap alakú lencsék alig fedték a szemét- Jóképű férfi volt a maga tagbaszakadt módján, úgy tűnt, mintha mereven bámulna a kamerába.

– Itt van! És ha maguk nem jelentkeznek hamarosan, majd én fogok. Vagy üljek és malmozzak addig, míg azt sem tudom, hogy Robert él-e vagy meghalt?

– Feltételezzük, hogy életben van, míg jó okunk nincs az ellenkezőjét feltételezni – felelte Charlie szárazon. Istenem, micsoda drámakirálynő ez a lány! Felvette a névjegyet és a szemöldökét ráncolta. – Ezüst Domb Luxus Faházak? Tulajdonos: G. Angilley?

Naomi összerezzent, kissé hátrahúzódott a fejét rázva. – Azt hittem, napórákat készít – mondta Charlie.

– Rossz névjegyet adtam. Csak… csak… – Naomi elvörösödött, és újból kutatni kezdett a táskájában.

– Ezeknek a faházaknak egyikében szokott találkozni Mr. Haworthszel? – Charlie kíváncsi lett. Valójában kotnyeles.

– Megmondtam, hova jártam Roberttel. A Traveltelbe. Itt van!

Ezúttal a megfelelő névjegyet adta át Charlie-nak. Egy színes napóra képe volt a névjegyen. Félgömb alakú, ferde, zöldes kő, arany római számokkal. Egy nagy aranyszínű pillangószárny áll ki a közepéből. Latin mondás is van rajta, arany betűkkel, de csak egy része látható: Horas non.

Charlie le volt nyűgözve.

– Ez a magáé? – kérdezte.

– Nem. Az üzleti névjegyemen a versenytársaimat reklámozom – vicsorgott Naomi.

Rendben, ostoba kérdés volt. Versenytársak? Hány napórakészítő lehet a környéken?

– Mit jelent a Horas non?

Naomi felsóhajtott, zavarba jött a kérdéstől.

– Horas non numero nisi aestivas. Csak a derű óráit számolom.

Gyorsan beszélt, mintha túl akart volna lenni rajta. A derű óráiról Charlie-nak a szabadsága és Olivia jutott eszébe. Biccentett Simonnak, hogy pörgessék föl a dolgokat, és kiment a kihallgatóhelyiségból.

A folyosón bekapcsolta a telefonját és megnyomta az újratárcsázás gombját. Szerencsére a húga a második kicsengésre felvette.

– Nos? – kérdezte Olivia tele szájjal. Füstölt lazac és krémsajtos ropogós, találgatott Charlie. Vagy csokoládéval töltött briós – valami, amit csak ki kellett szedni a csomagolásból és mindenféle előkészítés nélkül lehetett enni. Charlie nem hallott gyanakvást a húga hangjában, mikor megkérdezte:

– Milyen szokásos új hülyeségről van szó?

Charlie meggyőzően nevetett. Úgy döntött, hogy az Olivia kérdésében rejlő burkolt célzást majd valamikor később rágja meg, és beszélni kezdett.

– Gnómonok – mondta Simon. – Érdekes világ a napórák világa.

Naomi Jenkins honlapját nézegette az előtte álló monitoron. A központi nyomozó osztály kihalt volt: papírok tornyosultak elnéptelenedett íróasztalokon, törött styrofoam poharak borították a padlót, a fénycsövek és a számítógépek zümmögésétől eltekintve csönd honolt. Nem volt a láthatáron se Sellers, se Gibbs, a két seggfej. Proust detektívfelügyelő üvegkalitkája üresen álldogált.

Charlie Simon válla fölött olvasott.

– ”A gnómon az árnyékvető pálca.” Nem így működik a napóra? Ahogy az árnyék esik, az mutatja meg, hány óra van. Nézd csak, azt mondja, hogy miniatűr méretben is van. Az ablakpárkányomra is tehetnék egyet.

– Én nem kérném meg rá a helyedben – morogta Simon. – Valószínűleg kirúgná a fogaidat. Nézd, mindenfélét csinál: falra rakhatót, oszlopra rakhatót, vertikálisát, horizontálisát, rézből, kőből, üveggyapotból. Lenyűgöző, nem?

– Tetszenek. Ezt kivéve. – Charlie egy egyszerű, kőkockát ábrázoló képre mutatott, amelynek háromszögletű gnómonjait a két oldalához rögzítették. – lobban szeretem a latin mottót. Mit gondolsz, maga vési a betűket? Azt mondja, hogy kézzel faragottak…

– Az idő árnyék – olvasta Simon hangosan. – Miért rendel valaki napórát ezzel a felirattal? Képzeld el: napozás, kertészkedés a közeledő halálra emlékeztető napóra mellett

– Elbűvölő darab – felelte Charlie, azon töprengve, vajon Simon tudja-e, hogy irtó dühös rá. Dühös rá, berágott rá, mindegy. Amennyire csak tudta, elrejtette. – Mit szólsz Miss Jenkinshez?

Simon elfordult a billentyűzettől és szembe fordult Charlie-val.

– Túlreagálja. Egy kissé instabil. Beismerte, hogy azelőtt is voltak pánikrohamai.

Charlie bólintott.

– Szerinted miért olyan dühös és sértett? Azt hiszem, szépen hallgattuk ki, nem? És miért mondta, hogy „Nem félek a rendőrségtől”? Ez olyan váratlan volt, nem? A számítógép monitora felé biccentett. – Van egy lap róla a weboldalán, személyes tájékoztatás, vagy ilyesmi?

– Ha ez a Haworth nevű fickó elkerüli, nem tudom hibáztatni – hümmögött Simon. – Lehet, hogy gyáván elmenekül, és minden egyéb, de te megkísérelnéd, hogy szakíts vele?

– Házasságot is ígért neki, így aztán cserbenhagyásnak minősül. Miért ilyen faszok a férfiak?

Naomi Jenkins fényképe betöltötte a képernyőt. Egy nagy, fekete, félkör alakú napórán ült és mosolygott. A kúp alakú, ezüstgnómonnak támaszkodott. Ehhez a szóhoz hozzá kell szokni, gondolta Charlie. Naomi vörös haja hátra volt kötve, piros kordnadrágot és kopott kék pólót viselt.

– Elég normálisnak tűnik – mondta Simon. – Boldog, sikeres nő.

– Ez a weboldala – mondta Charlie. – Maga tervezte.

– Nem, nézd csak, az alján ez áll: „Summerhouse Web Design.

Charlie idegesen ciccentett.

– Nem szó szerint értettem. Úgy értem, hogy ő látta el őket információkkal és fényképekkel magáról. Minden szabadúszó, akinek dizájnolt weboldala van, hogy az üzletét promocionálja, gondosan megválogatja, milyen képeket tesz fel.

– Szerinted hazudik nekünk? – kérdezte Simon.

– Nem biztos – Charlie a körmét rágta. – Nem szükségszerűen, de… Nem tudom. Csak gyanítom, de kétlem, hogy az a bajainak kezdete, hogy elhagyta a szeretője. Egyébként találd meg Hawortht, ellenőrizd, hogy jól van-e és ezzel vége. Ezalatt én… elmegyek, és Andalúzia tengerpartján heverészem. – Elvigyorodott. Öt éve történt, hogy öt egymást követő napon szabadságot tudott kivenni. És most rendes emberhez méltón egy egész hetet vesz ki. Igaz lenne?

– Itt az Árnyékvető névjegye – mondta. – Nekem biztosan nem lesz rá szükségem, hogy kapcsolatba lépjek vele a szabim alatt. Kéred az Ezüst Domb Luxus Faházakét is, minden eshetőségre készen? Ms. Jenkins biztosan hazudott ezzel kapcsolatban. Mikor kiejtettem, hogy Ezüst Domb Luxus Faházak, úgy nézett, mintha megharaptam volna. Lefogadom, hogy ő meg Haworth oda jártak. – Charlie megfordította a kártyát. – Elfelejtettem visszaadni neki. Hm. Van transzferjük az Edinburgh repülőtérre. Házias ételek, feltéve, ha akarod, gyógyfürdő, az összes ágy extra nagy… Talán elmehetnétek oda Alice-szel.

Francba. Minek kellett ezt mondani?

Simon nem vett tudomást a megjegyzésről.

– Szerinted mi volt azzal az ablakkal? – kérdezte. – Látott valamit?

– Ugyan, már! Nagy szar az egész. Még hogy stressz, és nem emlékszik – aha!

Simon bólintott.

– Azt mondta, hogy Haworth szeret mindent irányítani, de úgy tűnik, hogy ez inkább rá igaz. Ragaszkodik hozzá, hogy időrendben mondja el a történteket, ránk parancsol, hogy menjünk el Haworth házához. – Felvette Naomi és Robert Haworth közös fényképét és tanulmányozta. Burger King tábla látszott a háttérben, egy sor kocsi fölött.

– Úgy látszik, a Traveltel előtt készült – mondta.

– Festői.

– Egy kissé szomorú, nem? A férfi soha nem volt a nő lakásán, pedig egy éve együtt vannak.

– A kapcsolatuk az igazi rejtély ebben az egészben – mondta Charlie. – Miért nem akarja, hogy a legjobb barátnője találkozzon a fickóval?

– Talán szégyellj a barátnőjét – találgatott Simon.

– Mi lehet közös egy művészi hajlamokkal megáldott, dizájner táskás napórakészítőben és egy csóró teherautósofőrben?

– Testi vonulom? – Simon úgy nézett, mint aki nem akar ennél a témánál túl sokat időzni.

Charlie csaknem megkérdezte: szexre gondolsz?, de félúton visszaszívta.

– A fickó nem tűnik teherautó-sofőrnek. – Összevonta a szemöldökét – Hány teherautó-sofőrt ismersz, aki gallér nélküli inget és ilyen trendi szemüveget visel?

– Én egyetlen teherautó-sofőrt sem ismerek – mondta Simon inkább szomorúan, mintha csak akkor jutna eszébe, hogy esetleg szeretne.

– Nos… – csapott Charlie a hátára. – Ez minden, ideje menni. Küldj üzenetet, ha megtaláltad, légy szíves. Fel fogja dobni a nyaralásomat, ha nem úgy fejezed be, hogy Ausztráliába emigrált, hogy elkerülje az Árnyékvetőt. Vagy inkább, ne is írj. Legutóbb, mikor szabadságra mentem, a szemét Proust naponta legalább egyszer felhívott. Várhat minden, amíg hazaérek.

Charlie a vállára dobta a táskáját, és nekiállt összeszedni a dolgait. Minden várhat egy hétig, ami a munkával kapcsolatos. Ami nem várhat, az a magyarázat, amit Olivia követelt. Charlie a rendőrségről egyenesen a repülőtérre megy, hogy találkozzon a húgával, és jobb dolga is lenne, mint telefonálni. Miért érez mégis ellenállhatatlan késztetést arra, hogy mindent elmondjon Oliviának abban a pillanatban, mikor elcseszte? Míg meg nem vallotta, pánikban érzi magát, mert nem ura a helyzetnek; ez így van tinédzserkoruk óta. Oliviát legalább három-négy másodpercre sikerül elhallgattatni a döbbenettől. Ez azelőtt nem történt meg.

3

Április 4., kedd

Csak egy ember áll a bárpult mögött a Star Innben: alacsony, vékony testalkatú, hosszú arcú, nagy orrú fickó. Fütyörészik és egy kopott, zöld törlőronggyal fényesíti a söröskorsókat. Nem sokkal múlt dél. Yvonnal mi vagyunk az első vendégek. Felpillant, és ránk mosolyog. Úgy látom, hogy túl hosszúak a fogai, akár a lovaknak és egy kis görbület van a feje mindkét oldalán a füle fölött, mintha egy nagy csipesszel fognák az arcát.

Szerinted jól írtam le a helyet? Te semmiről se beszélsz hosszasan. Szerintem nem akarsz másokat terhelni a véleményeddel, így aztán egyszerű főnevekre szorítkozol: kocsi, ház, kocsma. Nem, ez nem igaz. Soha nem hallottam tőled, hogy a kocsma szót használtad volna. Úgy hívod, „lokál”, ami szerintem mégiscsak egyfajta vélemény.

Nem tudom, miért vagyok annyira csalódott, hogy a Star a csapostól eltekintve üres. Nem mintha arra számítottam volna, hogy itt leszel. Hazudnék, ha ezt állítanám. Hogyha el tudnál ide jönni, akkor velem is kapcsolatba tudnál lépni. Yvon megszorítja a karomat, mert feltűnt neki reményvesztett arckifejezésem.

Legalább tudom, hogy jó helyen járok. Mikor átléptem a küszöbön, elmúltak a kétségeim. Erről beszéltél, mikor a Start emlegetted. Nem lep meg, hogy a völgyben rejtőző eldugott helyet választottál. Spilling központjában van, de a város főutcájáról nem lehet látni. A képkeretező és az egészséges életmód klub közötti útra kell rákanyarodni, és kijönni a Blantyre Parkig.

A kocsma egy hosszú terem, az egyik végén bárral. Élesztőszag és előző estéről maradt állott bagószag üli meg a levegőt.

A csapos még most is vigyorog.

– ló reggelt, hölgyeim. Inkább jó napot. Mivel szolgálhatok?

Fiatal, de úgy beszél, mint az öregek, ürülök, hogy nem kell azon töprengenem, kit kérdezzek meg. Nyugodtan koncentrálhatok a mondanivalómra.

A falakat régi újságok bekeretezett lapjai díszítik: a Rawndesley Telegraph, a Rawndesley Evening Post. A hozzám legközelebbire pillantok. Egykolumnás cikkben tudósítanak egy 1903-ban Spillingben tartott kivégzésről. Az egyik kép a siklóhurkot ábrázolja, a másik a szerencsétlen bűnözőt. A második cikk címe: Silsfordi gazda nyerte el a legjobb disznó címet, és ott a rajzocska az állatról és a tulajdonosáról; mindketten büszkén feszítenek. A disznót Horkolónak hívják.

Elpislogom a könnyeimet. Végre láthatom azokat a dolgokat, amiket te néztél, a te világodat. Tegnap a házadat, ma ezt a kocsmát. Úgy érzem, hogy turistaként kirándulok az életedben. Reméltem, hogy ez közelebb hoz hozzád, de pont fordítva van. Rettenetes. Úgy érzem, a múltadba nézek, nem a jelenedbe, és ezt valószínűleg soha nem tudom veled megosztani. Mintha egy üveglap vagy egy vörös kötélkordon zárna el tőlem, és nem érhetnélek el. A nevedet akarom sikoltani.

– Én egy dupla gint kérek tonikkal – mondja Yvon hangosan. A kedvemért igyekszik vidámnak tűnni, mintha csak a szabadnapunkat töltenénk itt – Naomi?

– Egy feles sör-limonádé keveréket – mondom. Évek óta nem ittam ilyet. Mikor veled vagyok, csak Pinot Grigiót iszom, amit hozol, vagy teát a szobánkban, a Traveltelben.

A csapos bólint.

– Rögtön jövök – mondja. Vastag helyi akcentusa van.

– Ismeri Robert Hawortht? – robban ki belőlem. Túl kétségbeesett vagyok ahhoz, hogy taktikázzak. Yvon aggodalmasnak tűnik: azt mondtam neki, hogy óvatos leszek.

– Nem. Kellene?

– Gyakran jár ide. Folyton itt lóg.

– Nos, mi úgy gondoljuk, hogy idejár – javít ki Yvon. Azért van itt, hogy fogja a kezem, és elsimítsa a dolgokat ha kell. Ha négyszemközt vagyunk, gúnyos és mindennel szemben kritikus, de egyébként mindenben megfelel a társadalmi normáknak. Talán te jobban megérted, mint én. Mikor magadba zárkózol, gyakran gondolom, hogy magaddal vitatkozol, ellentétes erők munkálnak benned. Én soha nem voltam ilyen, még az előtt sem, mielőtt találkoztunk. Mindig határozott, egyenes ember voltam, és mióta először megláttalak, egész valómban vonzódom hozzád. Ez van.

– Idejár – mondom határozottan. Mikor Yvon megnézte a Yellow Pagesben ma reggel, három lehetőséget talált: Spillingben van egy Star Inn, Combinghamben a Star and Garter és Silsfordban a Star Bár. A két utolsót rögtön kihúztam. Combingham mérföldekre van és borzalmas, a Star Bárt meg ismerem. Néha beugróm, ha felkeresem az egyik ügyfelemet a közelben, és iszom náluk egy csésze bio mentateát. Arra a gondolatra, hogy ott ülsz az alacsony, bőrrel bevont padokon, és a gyógyteamenüt olvasgatod, hangosan kitört belőlem a nevetés.

– Van róla egy kép a mobilomban – mondom a csaposnak. – Megismeri, ha látja?

Nyájasan bólint.

– Lehetséges – mondja, miközben leteszi az italunkat. – Hét font huszonöt lesz, kérem. Rengeteg olyan arc van, amelyhez nem tudok nevet társítani.

Kiveszem a mobilomat a táskámból, igyekszem magam felkészíteni a legrosszabbra, mint mindig. Nem lesz könnyű. Üvölteni szeretnék, mikor látom, hogy nincs boríték ikon a kijelzőn. Még mindig nem jött tőled üzenet. Friss fájdalom- és félelemkitöréstől, a puszta hitetlenségtől összeszorul a mellkasom. Zailer őrmesterre és Waterhouse nyomozóra gondolok, és a legszívesebben összecsapnám a vastag, érzéketlen koponyájukat. Legfeljebb arra képesek, hogy bevallják, nem csinálnak semmit.

– És mi van Seannal és Tonyval? – vetem oda a csaposnak, miközben végiglapozom a fényképeket a mobilomban. Yvon kifizeti az italokat. – Ismeri őket?

Kérdésem jóízű nevetést vált ki.

– Sean és Tony? Ugrat?

– Nem.

Abbahagyom a telefonban való kutakodást és felpillantok. Megdobban a szívem. A nevek mondanak neki valamit.

– Én vagyok Sean. És Tony is itt dolgozik a pult mögött. Ma este itt lesz.

– De… – zavarban vagyok a szavak miatt. – Robert úgy beszélt magáról, mintha… – Feltételeztem, hogy te, Sean és Tony együtt jártok ide. Ha meggondolom, soha nem mondtad, hogy így van. Bizonyára rossz következtetést vontam le.

Egyedül jártál ide. Sean és Tony azért volt itt, mert ők itt dolgoztak.

Visszatérek a telefonomhoz. Nem akarom, hogy Yvon lássa, mennyire zavarba jöttem. Megkönnyebbülök. Megtaláltam Seant és Tonyt. ők ismernek téged, a barátaid. Csak meg kell mutatnom Seannak a fényképet és megismer. Azt választom, amelyiken a teherautód előtt állsz a Traveltel előtt, és átadom neki.

Rögtön látom a felismerést az arcán, és felsóhajtok örömömben.

– Elvis! – Vihog. – Tony meg én csak Elvisnek hívjuk. Az arca miatt. De nem zavarja.

Csaknem könnyekben török ki. Sean tényleg a barátod. Még poénkodik is veled.

– Miért hívják így? – kérdezi Yvon.

– Nem nyilvánvaló?

Yvon meg én a fejünket rázzuk.

– Úgy néz ki, mint Elvis Costello nagyobb kiadásban, nem igaz? A jó húsban lévő Elvis Costello. – Sean nevet a saját viccén. – Neki is megmondtuk.

– Nem tudták, hogy Robert Haworth a valódi neve? – kérdezi Yvon. A szemem sarkából látom, hogy nem Seant figyeli, hanem engem.

– Nem emlékszem, hogy megmondta volna a nevét. Nekünk csak Elvis volt. Tony meg én épp tegnap este mondtuk, hogy egy ideje nem láttuk Elvist.

– Mióta? – kérdezem élesen. – Mikor látták utoljára?

Sean összevonja a szemöldökét. Biztosan túl aggodalmasnak tűntem. Elhallgattattam. Én hülye.

– Egyébként ki maga? – kérdezi.

– Robert barátnője.

Azelőtt soha nem mondtam ki. Bárcsak újra meg újra elmondhatnám. Bárcsak azt mondhatnám, hogy feleség, a barátnő helyett.

– Beszélt valaha Naomiról? – kérdezi Yvon.

– Nem.

– És Julietről?

Csóválja a fejét. Kezd elővigyázatos lenni.

– Nézze, ez tényleg fontos – mondom. Ezúttal biztos vagyok benne, hogy nyugodt a hangom és nem túl hangos. – Robert múlt csütörtök óta eltűnt…

– Várj csak… – Yvon megérinti a karomat. – Ezt nem tudjuk biztosan.

– Én tudom. – Lerázom magamról a kezét. – Mikor látta utoljára? – kérdezem Seant.

Bólint.

– Nagyjából akkortájt – mondja. – Kedden, szerdán, valahogy így. De majdnem minden este itt van, iszik egyet, dumál kicsit, így aztán miután elmaradt, kicsit csodálkoztunk Tonyval. Nem mintha ez olyan szokatlan lenne. Egy csomó ilyen spíler van: évekig óraműpontossággal járnak, aztán hirtelen puff! Eltűnnek, és soha nem kerülnek elő.

– És mondott valamit arról, hogy nem jön egy ideig? – kérdezem, bár tudom a választ. – Nem említett semmilyen tervet, hogy elmegy nyaralni, vagy valami?

– Mondott valamit Kentről? – veti közbe Yvon.

Sean a fejét csóválja.

– Semmi ilyesmit. Ezt mondta: „Akkor holnap”, ahogy mindig. – Nevet. – Néha azt mondta: „Akkor holnap, Sean, ha megérjük.” Ha megérjük! Egy kicsit komor fószer, nem igaz?

A sötét fapadlót bámulom, a fülemben lüktet a vér. Soha nem hallottam ezt a kifejezést tőled. Mi van, ha szándékosan mondtad ezt Seannak? Mi van, ha ezúttal nem érted meg?

Yvon megköszöni Seannak a segítséget, mintha indulni akarna.

– Várj – mondom. – Mi a családneve? És mi Tonyé?

– Naomi… – Yvon riadtnak tűnik.

– Nem bánja, ha közlöm a nevét a rendőrséggel? Elmondhatná nekik, amit nekünk, hogy Robert maga szerint is eltűnt.

– Nem mondta ezt – szól közbe Yvon.

– Nem bánom. Mint mondtam, Tonyval mi is úgy gondoltuk, hogy ez egy kicsit fura. Az én nevem Hennage, Sean Hennage. Tony Willer.

– Várj itt – nézek Yvonra, és kimegyek a táskámmal meg a mobilommal, mielőtt még lehetősége lenne ellentmondani.

Leülök az egyik fehérre festett fémasztalhoz. A kabátot szorosan magam köré fogom, a két ujját is lehúzom a kezemre. Kell még pár hét, míg az emberek idekint ihatnak. Csak névleg van tavasz. Nézem, ahogy három hattyú siklik le a folyón, miközben tárcsázom a számot, amelynek a megszerzésével ma reggel egy egész órát eltöltöttem, és ami egyenesen összeköt a Spillingi Rendőrség központi nyomozó osztályával. Rögtön telefonálni akartam, hogy megkérdezzem, mit tesz Zailer őrmester és Waterhouse nyomozó annak érdekében, hogy megtaláljanak, de Yvon azt mondta, még túl korai lenne zargatni őket.

Biztos vagyok benne, hogy semmit se tesznek. Nem hiszem, hogy akár a kisujjukat is megmozdítanák. Úgy hiszik, szándékosan hagytál el engem, Julietet választottad helyettem, de félsz megmondani nekem. Csak mi ketten tudjuk, milyen nevetséges ez a gondolat.

Gibbs nyomozó veszi föl a telefont. Azt mondja, hogy sem Zailer, sem Waterhouse nincs benn. Modora lekezelő, a gorombaság határát súrolja. Tényleg annyira meg van sértve, hogy igyekszik olyan keveset mondani, amennyire csak lehet? Valószínűleg mindenfélét hallott rólam és azt hiszi, hogy afféle levakarhatatlan tyúk vagyok, aki fel akar téged hajtani ahelyett, hogy békén hagyna, ráadásul a rendőrséggel végezteti el a piszkos munkát. Mikor azt mondom, hogy üzenetet akarok hagyni, úgy tesz, mint aki leírja Sean és Tony nevét, de kizártnak tartom, hogy megtette. Túl gyorsan morogja, hogy megvan. Tudom milyen, amikor valaki tényleg lejegyez valamit – hosszú szüneteket tart, néha magában morogja, vagy ellenőrzi a helyesírást.

Gibbs nyomozó semmi ilyesmit nem tesz. Lecsapja a telefont, miközben beszélek.

Odamegyek a kocsma teraszát a folyótól elválasztó fehér vaskorláthoz. Megint fel kellene hívnom a rendőrséget, és követelnem, hogy a legmagasabb rangú emberrel beszélhessek az épületben – a főrendőrrel vagy a fő-főfelügyelővel – és elpanaszolni, hogyan bántak velem. Káprázatosan panaszkodom. Éppen ezt tettem, mikor először megláttál, és ezért szerettél belém – mindig ezt mondtad. Fogalmam sem volt, hogy figyelsz, hallgatsz, különben biztosan egy fokkal lejjebb veszem a hangom. Hála az égnek, nem tettem. Gyönyörűen vad: így írtad le, milyen voltam aznap.

Sose jutott eszedbe, hogy bármi miatt panaszkodj – úgy értem, a saját érdekedben, mert értem mindig kiálltál. De ezért bámultad a küzdőszellememet, a meggyőződésemet, hogy a nyomorúság és gyenge minőség nem szükségszerű velejárója az életnek. Lenyűgözött, hogy van merszem kiállni az igazamért.

Nem tudok visszamenni a kocsmába, még nem. Túlságosan feldúlt vagyok. A düh könnyei gyűlnek a szememben, alig látom az előttem lassan hömpölygő vizet. Utálom magam, ha sírok, tényleg megvetésre méltó. Nem vezet semmi jóra. Mit ér a szándék, hogy soha nem leszel gyönge és tehetetlen újból, ha csak annyit tudsz tenni, mikor a szerelmed eltűnik, mint a kámfor, hogy állsz a folyó partján és bőgsz? Szánalmas.

Yvon azt mondja majd, adjak újabb esélyt a rendőrségnek, de miért? Miért nincs Zailer őrmester és Waterhouse nyomozó itt a Starban, hogy megkérdezze Seant, mikor látott téged utoljára? Vajon veszik majd maguknak a fáradságot, hogy elmenjenek a házadhoz és beszéljenek Juliettel? Az eltűnt szerető ügye minden bizonnyal a rendőrség prioritási listájának alján szerepel. Különösen most, amikor az országban mintha egy csomó mániákus tervezné, hogy felrobbantja magát és egész vonatnyi ártatlan embert. Veszélyes bűnözők – őket keresi a rendőrség.

A szívem zakatol, amint egy lehetetlen ötlet elkezd formálódni az agyamban. Megpróbálom elnyomni, de nem sikerül; lassan, fokozatosan közeledik az árnyékból, mintha egy sötét barlangból előtörő alak lenne. Megtörlöm a szememet. Nem, nem tudom megtenni. Már a gondolata is árulásnak tűnik. Sajnálom, Robert. Bizonyára megőrültem. Senki se tenne ilyesmit. Ezenkívül fizikai képtelenség is lenne. Nem lennék képes kiejteni a szavakat.

Miféle ember tenne ilyet? Senki! Így reagált Yvon, mikor elmeséltem neki, hogyan találkoztunk, hogyan hívtad fel magadra a figyelmemet. Elmeséltem neked, hogy ezt mondta, emlékszel? Elmosolyodtál, és azt felelted; „Üzenem neki, hogy az az ember vagyok, aki olyan dolgokat tesz, amiket más nem.” Átadtam neki. Úgy tett, mintha lenyomná az ujját a torkán.

Nekitámaszkodom a korlátnak. Leharcoltnak érzem magam, mintha ez a rám törő újfajta félelem feloldotta volna a csontjaimat és az izmaimat.

Nem tudom megtenni, Robert, suttogom értelmetlenül. Pontosan ugyanez az érzés fogott el, mikor először találkoztunk: rendíthetetlen bizonyosság, hogy minden, ami történni fog, régen eldöntetett egy nálam sokkal hatalmasabb erő által, aki nem tartozik nekem semmivel, nem kötött szerződést velem, mégis vezérel. Nem tudom befolyásolni, bármennyire is próbálom.

Ezúttal is így van. A döntés már megszületett.

* * *

Sean rám mosolyog, mikor visszamegyek a kocsmába – nyájas, rajzfilmmosollyal, mintha még nem találkoztunk volna, mintha nem egyeztünk volna meg, hogy eltűntél, hogy komoly aggodalomra okot adó ügyről van szó. Yvon a bártól legtávolabb álló asztalnál ül, a mobiltelefonjával játszik. Új játék van rajta, ő meg teljesen függő. Világos, hogy amíg odakint voltam, ő és Sean nem beszéltek egymással. Ettől elfog a düh. Miért nekem kell mindent mozgatni?

– Mennünk kell – mondom Yvonnak.

Nem mindig hívták Yvonnak. Sok mindent nem meséltem el róla neked. Nem beszéltem róla, mikor kiderült, hogy féltékeny lehetsz rá. Rajtad kívül Yvon a legfontosabb ember az életemben. Közelebb állok hozzá, mint bárkihez a családomban. Mióta elvált, nálam lakik, amiről szintén nem beszéltem neked.

Apró, sovány lány – százötven centi magas, negyvenöt kiló –, barna haja hosszú, egyenes, derékig érő. Általában lófarokban hordja, és a karja köré tekeri, mikor dolgozik vagy a számítógépen játszik. Minden hónapban egy-két hétig láncdohányosként szívja a mentolos Consulate cigarettát, azután hetekre abbahagyja. Említenem sem szabad a kisiklásait, ha éppen szünetet tart.

Eleanornak keresztelték – Eleanor Rosamund Newmannek –, de mikor betöltötte a tizenkettedik évét, úgy gondolta, az Yvon jobban illik hozzá. Megkérte a szüleit, hadd változtassa meg a nevét, és a bolondok beleegyeztek. Mindketten klasszika-filológiát tanítanak Oxfordban, és egyedül az iskolát veszik szigorúan. Fontosnak tartják, hogy a gyerekek szabadon kifejezhessék személyiségüket, amíg nem veszélyezteti a színjeles bizonyítványukat.

– Tökfejek – mondja gyakran Yvon. – Tizenkét éves voltam, amikor azt hittem, a Kajagoogoo együttes Too Shy című száma a világ legjobb dala. Lihmalhoz, az énekesükhöz akartam férjhez menni. Be kellett volna zárniuk a szekrénybe, míg kinövöm.

Amikor Yvon hozzáment Ben Cotchinhoz, felvette a családnevét. A barátai és családja, köztük én is, szóval mindenki elámult, mikor úgy döntött, hogy a házasság után is megtartja.

– Valahányszor megváltoztatom a nevemet, mindig egy kicsit rosszabb lesz a helyzet – magyarázta. – Nem kockáztatom meg újból. Egyébként szeretem a szar, rossz helyesírással írt keresztnevemet, és a lepukkant, lusta alkoholista exem családnevét. Az alázat valóságos iskolapéldája. Valahányszor kezembe akad egy nekem címzett boríték, vagy kitöltőm a választási névjegyzéket, eszembe jut, milyen ostoba vagyok. Ez karbantartja az ember egóját.

– Hazamegyünk? – kérdezi most.

– Nem. A rendőrségre.

Olyan rettentően szeretném elmondani neki. Mindig rajta tesztelem az ötleteimet. Gyakran nem is tudom, mit gondolok valamiről, míg meg nem hallgattam, mit mond. De ezúttal nem kockáztathatom meg. Egyébként sincs értelme. Tudom az összes okot, miért téves, rossz és őrült a döntésem, de azért megcsinálom.

– A rendőrségre? – tiltakozik Yvon. – De…

– Tudom, adnom kellene nekik egy esélyt – felelem keserűen. – De ez nem erről szól. Ez valami más. – Kicsit megdöbbent önnön bátorságom, de nyugodtabb is vagyok most, hogy elhatároztam magam. Senki nem vádolhat gyávasággal, ha megteszem.

– Beszéljük meg odakint – mondja Yvon. – Nem tetszik ez a hely. Túl közel van a folyóhoz, a víz túl hangos. Még bent is nedves, nyirkos a levegő. Kezdem magam úgy érezni, mintha a Békavári uraság kalandjainak egyik szereplője lennék.

Felpattan, összehúzza a lila sálat a válla körül.

– Én nem akarok beszélgetni. Csak vigyél el. Nem kell velem bejönnöd, csak tegyél ki és menj haza. Majd én is jövök.

Elindulok a parkoló irányába.

– Naomi, várj! – szalad utánam Yvon. – Mi folyik itt?

Végül is nem olyan nehéz hallgatni. Nem ez az első titok, amibe nem avattam be. Három év gyakorlatom van.

Yvon meglengeti a kulcscsomóját a levegőben, és nekidől a piros Fiat Puntónak.

– Mondd meg, vagy nem viszlek sehová.

– Nem hiszel nekem, igaz? Nem hiszed, hogy Juliet csinált valamit Roberttel. Azt hiszed, hogy kirúgott engem és nincs elég vér a pucájában, hogy megmondja.

A fejünk felett madarak vijjogása visszhangzik. Mintha bele akarnának szólni a beszélgetésünkbe. Felpillantok a szürke égre, arra számitok, hogy egy nagy csapat sirály bámul le rám. De a saját dolgukkal vannak elfoglalva, mint rendesen.

Yvon felnyög.

– Hivatkozzak az ugyanerre a kérdésre adott negyvenhét korábbi válaszomra? Nem tudom, hol van Robert, vagy miért nem lehet elérni. És te sem tudod. De nagyon-nagyon valószínűtlennek tartom, hogy Juliet apró darabokra vagdalta és eltemette a virágágyásban.

– Tudta a nevemet. Rájött a kapcsolatunkra.

– Az is valószínűtlen. – Yvon megenyhül és kinyitja a kocsit. Csalódott vagyok. Meggyőzhetett volna, hogy mondjam el neki, ha kicsit erőszakosabb. A legtöbb ember nem olyan kitartó, mint én. – Naomi, aggódom miattad.

– Robert miatt kellene aggódnod. Valami történt vele. Bajban van. – Érdekelne, hogy miért én vagyok az egyetlen, aki számára nyilvánvaló a dolog.

– Mikor ettél utoljára? – kérdezi Yvon, amikor a kocsiban ülünk. – Mikor aludtál egy jót éjszaka?

Minden kérdést, amit feltesz, kapcsolatba hozok veled. Éhes vagy és fáradt valahol, fokozatosan adod föl a reményt, azon töprengsz, miért nem próbállak elszántabban megtalálni? Yvon úgy gondolja, melodramatikus vagyok, de én ismerlek. Csak akkor tűnhetsz el, ha valami megbénít, vagy elveszíted az emlékezetedet. Nem valószínű, hogy az embert valami tragédia éri, de nem lehetetlen. A legtöbb ember nem esik le a hídról, vagy nem hal meg lakástűzben, de egyesekkel mégis megesik.

Azt akarom mondani Yvonnak, hogy a statisztikák nem lényegesek és nem is segítenek, de nem pazarolhatom a szavakat. Minden energiámra szükségem van, hogy megacélozzam a lelkem a következő lépésemhez. Még akkor is, ha az esély egy a millióhoz. Yvon egyetért Juliettel; ő is úgy gondolja, jobban járok, ha megszabadulok tőled. Úgy gondolja, hogy gátlásos és szexista vagy, grandiózus és hatásvadász kifejezéseket használsz, mélynek, jelentőségteljesnek tűnő, de valójában jelentéktelen és elcsépelt dolgokat mondasz. Szerinte úgy adod elő az elhasznált kliséket, mintha mélyenszántó gondolatok, újonnan felfedezett igazságok lennének. Egyszer nekem támadt, hogy úgy formálom a személyiségemet, hogy megfeleljen annak, amiről úgy hiszem, tetszik neked, bár ezt másnap reggel visszavonta. Az arckifejezéséből láttam, hogy komolyan gondolta, csak érezte, túl messzire ment.

Nem sértődtem meg. Megváltoztatott a találkozásunk. Ez volt benne a legjobb. A tudat, hogy hozzád köt a jövőm, segített eltemetni mindent, amit gyűlöltem a múltban. Mennyire kívántam, hogy maradjon eltemetve!

Felhajtottunk a meredek, fákkal övezett úton, és a folyó hangja elcsitult mögöttünk. Még nem zöldelltek ki a fák, csupasz karjukat az ég felé nyújtják.

Yvon nem kérdezi meg újból, miért akarok bemenni a rendőrségre. Taktikát változtat.

– Biztos vagy benne, hogy nem lenne jobb, ha Robert házához mennénk? Ha úgy gondolod, hogy láttál valamit az ablakon keresztül…

- Nem.

A rettegés, amit az ötlet hallatán érzek, olyan, mintha egy kéz szorulna a torkomra.

– Ezt a rejtélyt könnyen megoldhatnánk – jelenti ki Yvon. Megértem, miért erőlteti. – Csak el kell menned és megint megnézned. Elmegyek veled.

– Nem.

A rendőrségről úgyis rögtön elmennek, amint meghallják, amit mondani akarok nekik. Ha van valami megtalálnivaló, ők majd megtalálják.

– Mit láttál, az ég szerelmére? Gondolom, nem a radiátorhoz láncolt, és összevert Robertet. Úgy értem, erre biztosan emlékeznél, nem?

– Ne szórakozz.

– Mire emlékszel, mit láttál abban a szobában? Még el se mondtad nekem.

Nem mondtam, mert nem tudom. A nappalit Zailer őrmesternek és Waterhouse nyomozónak is nehezen tudtam leírni; néhány benyomás folyton előbukkan az agyamban, és nehezen áll össze a kép.

Yvon felsóhajt, mikor nem válaszolok. Bekapcsolja a kocsirádiót. Egyik gombot a másik után nyomkodja, de nem talál semmit, amit kedve volna hallgatni. Végül megállapodik egy adónál, amelyik Madonna régi dalait játssza. Letekeri a hangerőt, hogy alig lehet hallani.

– Azt gondoltad, hogy Sean és Tony Robert két legjobb barátja, igaz? Úgy beszélt róluk. Félrevezetett. Csak két csapos a helyi kocsmában.

– Itt találkoztak Roberttel. Nyilván összebarátkoztak.

– A fickó még a nevét sem tudta. És hogy lehet, hogy minden este a Starban van? Hogy lehet, hogy minden este Spillingben van? Azt hittem, teherautó-sofőr.

– Már nem vállal éjszakai fuvart.

– Akkor mit csinál? Kinek dolgozik?

Egyre jobban belelendül, úgyhogy felemelem mindkét kezemet, hogy visszafogjam kicsit.

– Adj egy esélyt – mondom. – Nincs ebben semmi különös. Magánvállalkozó, de főként szupermarketeknek dolgozik, olyanoknak, mint az Asda, a Sainsbury, a Tesco.

– Fölfogtam, mi az a szupermarket – morogja Yvon. – Nem kell mindet felsorolni.

– Azért hagyta abba az éjszakai műszakot, mert Juliet nem szeret egyedül lenni. Így aztán legtöbbször fölpakol Spillingben, elhajt Tilburybe, ahol megint fölpakol. Vagy néha Dartfordban pakol föl…

– Hallanád magadat – mondja Yvon, csodálkozó tekintetet vetve rám. – Úgy beszélsz, mint ő. „Dartfordban pakol föl”! Tudod egyáltalán mit jelent ez?

Kezdek bedühödni. Élesen vágok vissza.

– Feltételezem, azt jelenti, hogy Dartfordban felrak bizonyos dolgokat a kocsijára, amit aztán elszállít Spillingbe.

Yvon a fejét csóválja.

– Nem érted. Tudtam, hogy nem fogod. Olyan, mintha átvette volna fölötted az uralmat, és mit kaptál cserébe? Nem ad mást, csak üres ígéreteket. Miért nem maradt veled soha éjszakára? Miért nem lehet Julietet egyedül hagyni?

Előrebámulok az útra.

– Nem tudod, igaz? Megkérdezted valaha, hogy pontosan mi a baj a feleségével?

– Ha el akarja mondani, elmondja. Nem akarom faggatni. Hűtlenségnek érezné, ha velem beszélné meg a feleségével kapcsolatos gondját.

– Nagyon nemes dolog tőle. Fura, azt nem érzi hűtlenségnek, hogy veled kúr. – Yvon felsóhajt. – Bocs. – A hangjából kihallok valamit: talán gúnyt vagy hervadt kedvességet. – Nézd, tegnap láttad Julietet. önmagát ellátni tudó, életerős nő. Nem az a szerencsétlen, törékeny lény, akinek Robert leírta…

– Nem írta le. Sose mondott semmi konkrétumot.

Egyre ingerültebb vagyok. Minden erőmre szükségem van, hogy megkeresselek, hogy optimista maradjak, és ne őrüljek meg az aggodalomtól és a félelemtől. Arra már nem marad energiám, hogy ugyanakkor védelmezzelek téged. Képtelennek tartom, hogy olyasvalaki támad, aki sosem látott.

– Miért nem tudod lezárni? Ha most nem hagyja el Julietet, mikor lesz rá képes? Mi fog változni az akkor és a most között?

Védeni akarlak Yvon fullánkos megjegyzéseivel szemben, így nem mondok semmit. Hazudhattál volna, hogy miért nem hagyod el Julietet azonnal; sok férfi megtenné. Kitalálhattál volna valami történetet, ami kétségbeejtő helyzetbe hozott volna: gyengélkedő anya, betegség. Az igazságot nehezebb elfogadni, de örülök, hogy elmondtad. – Semmi köze Juliethez – mondtad. – Nem fog megváltozni. Soha nem változik. – Elszántan csengett a hangod, de talán dühös lemondás, harag töltötte ki azt az űrt, ahol valaha a remény lakozott. Összeszűkült a szemed, miközben beszéltél, mintha hirtelen valami fájdalom ért volna. – Ha elhagynám, az ő szempontjából mindegy lenne, hogy egy év múlva hagyom el, vagy öt év múlva.

– Akkor miért nem hagyod el most? – kérdeztem. Nem csak Yvon az egyetlen, aki kíváncsi erre.

– Magam miatt – vallottad be. – Ennek nem lesz értelme, de… Olyan régóta gondoltam arra, hogy elhagyom. Terveztem, vártam rá. Valószínűleg túl sokat gondoltam rá. Aztán amolyan… legendaszerű izé lett belőle a fejemben. Megbénít. Túldimenzionálom. Folyton elveszek a részletekben – hogyan és mikor tegyem meg. Gondolatban már rég elhagytam. Legalább ezerszer lejátszottam magamban. – Szomorúan elmosolyodtál. – A baj az, hogy eddig még csak a fejemben történt meg a dolog.

Sokáig tartott, amíg elmondtad, gondosan megválogattad a szavakat, hogy a lehető legpontosabban írd le az érzéseidet. Észrevettem, hogy nem szeretsz magadról beszélni, hacsak nem arról, hogy mennyire szeretsz, vagy hogy csak akkor élsz igazán, mikor velem vagy. Sose voltál önző. Yvon szerint rögeszmésen ragaszkodom hozzád, ami igaz, de soha nem látott téged, amikor velem vagy. Csak én tudom, hogyan bámulsz rám éhesen, mintha sose látnál többé. Senki nem érezte, hogyan csókolsz. Ha én rögeszmés vagyok, téged minek nevezzelek?

Hogyan magyarázhatnám el Yvonnak? Magam sem értem egészen.

– Mi van, ha a Juliettel való szakítás továbbra is meghaladja az erődet? – kérdeztem tőled. – Mi van, ha sose állsz majd készen rá?

Nem vagyok teljesen hülye. Ugyanazokat a filmeket láttam, mint Yvon: a nőkről, akik egész életüket elpazarolták, mert nős szeretőik válására vártak, hogy aztán megfelelő módon elköteleződjenek. Én soha nem tartottalak időpocsékolásnak, bármi történik. Még ha soha nem is hagyod el Julietet, még ha csak három óra jut is nekem belőled hetente, nem érdekel.

– Mindig bénultnak fogom érezni magam – mondtad. Nem ezt akartam hallani, és elfordítottam a fejemet, hogy ne lásd a csalódottságomat. – Mindig így fogok érezni, mint most: a szakadék szélén állok, és nem állok készen, hogy levessem magam a széléről. De meg fogom tenni, összeszedem magam, és megteszem. Valamikor el akartam venni Julietet. És el is vettem. Most téged akarlak feleségül venni. Minden nap minden percében erre vágyom.

Mikor visszajátszom azokat a dolgokat, amiket mondtál, és tisztán hallom a hangodat magamban, haldokló állatnak érzem magam. Nem lehet vége. Újra látni akarlak. Már csak két nap van csütörtökig. Ott leszek a Traveltelben négykor. Mint mindig.

Yvon megbök a könyökével.

– Talán be kellene fognom a nagy pofámat – mondja. – Mit tudok én? Hozzámentem egy lusta alkoholistához, mert beleszerettem a hátsó kertjében álló nyári lakba és azt hittem, fellendíti a vállalkozásomat. Azt kaptam, amit megérdemeltem, igaz?

Yvon rosszabb színben tünteti fel magát, mint amilyen valójában. Azért ment hozzá Ben Cotchinhoz, mert szerette. Sőt gyanítom, még mindig szereti, bár a pasi egy szétzuhant alkoholista. Yvon, és a vállalkozása, a Nyári lak Web Design, most az én átalakított alagsoromban ütötte fel a tanyáját, míg a Ben kertjében álló nyári lak – ha hinni lehet Yvon kémeinek – leginkább egy hatalmas bárszekrényként hasznosul.

Majdnem megérkeztünk. Látom a rendőrséget, a téglaépület vörös foltját, közeledünk. Nagy gombóc nő a torkomban. Nem tudok nyelni.

– Miért nem utazunk el pár napra? – kérdezi Yvon. – Nyugalomra van szükséged, hogy ne emészd magad. Felmehetnénk az Ezüst Domb Faházakhoz. Mutattam neked a prospektusukat? Jóban vagyok velük, olcsón kapnánk egy faházat. Miután végeztél a rendőrségen, elmehetnénk…

– Nem – vetem oda.

Miért beszél mindenki arról a rohadt Ezüst Domb Faházakról? Zailer őrmester faggatott róla, miután véletlenül az ő névjegyüket adtam át neki. Azt kérdezte, te meg én voltunk-e ott.

Nem akarok emlékezni arra az egyetlen esetre, mikor tényleg dühös voltál rám, különösen most, hogy nem vagy. Furcsa, de azelőtt sosem zavart. Majdnem azonnal elfelejtettem, ahogy megtörtént. Biztos vagyok benne, hogy te is. De ez a rossz emlék úgy tűnik, hirtelen jelentőséget nyert.

Valószínűleg nincs köze ahhoz, hogy eltűntél. Miért döntenél úgy, hogy most hagysz el, négy hónappal azután, ami történt? És azóta minden jól alakult. Annál is jobban: tökéletesen.

Yvon irodájában hányódott egy csomó hülye névjegy, és én fölvettem egyet. Azt hittem, szeretnél egy kicsit megszabadulni Juliettől és piócaszerű követeléseitől, így aztán lefoglaltam egy faházat, nem is egy egész hétre, csak egy hétvégére. Meglepetésnek szántam. Különleges díjszabást kellett kialkudnom telefonon egy felettébb kellemetlen nőszemélynél, aki úgy beszélt, mintha nem akarná, hogy növeljem a profitját azzal, hogy kibérlem az egyik kunyhóját.

Tudom, hogy nem szeretsz másutt éjszakázni, de azt gondoltam, hogy egy hétvége nem jelent problémát. Úgy néztél rám, mintha elárultalak volna. Két órán keresztül meg sem szólaltál – egyetlen szót sem szóltál. Még azután sem bújtál velem ágyba.

– Nem kellett volna ilyet tenned – mondtad. – Nem lett volna szabad ezt tenned.

Magadba zárkóztál, a melledhez húztad a térdedet, és még arra sem reagáltál, amikor a bűntudattól hisztérikusan ráztam a válladat. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor csaknem elsírtad magad. Mire gondoltál? Mi ment végbe a fejedben, amit nem tudtál, vagy nem akartál elmondani?

Egész héten szétszórt voltam, arra gondoltam, esetleg szakítasz velem emiatt, és elátkoztam magam. De a következő csütörtökön ugyanolyan voltál, mint rendesen. Egy szóval sem utaltál a történtekre. Mikor megpróbáltam bocsánatot kérni, megvontad a válladat és annyit mondtál: – Tudod, hogy nem mehetek el. Nagyon sajnálom, édesem. Szeretlek, de nem tehetem.

Nem értettem, miért nem ezt mondtad előző héten.

Yvonnak sosem meséltem el, és most sem vagyok képes rá. Hogyan várhatnám el, hogy megértse?

– Bocsánat – mormolom. – Nem akartam rád ripakodni.

– Itt az ideje, hogy összekapd magad – válaszolja szigorúan. – Biztos vagyok abban, hogy Robert remekül van, akárhol is legyen. Te törtél össze. És igen, tudom, nem vagyok abban a helyzetben, hogy leckéztesselek. A világ legkurtább házasságával büszkélkedhetem. Egész korán tudtam, hogy elbaltázom az életemet. Én már akkor elvált lettem, mikor a legtöbb barátom még a bizonyítványával volt elfoglalva…

Mosolygok a túlzáson. Yvont nyomasztja, hogy harminchárom évesen elvált. Azt gondolja, hogy a házasság korai csődje egyfajta stigma. Egyszer megkérdeztem, mikor a legjobb válni, mire pillanatnyi tétovázás nélkül rávágta: negyvenhat évesen.

– Naomi, figyelsz? Nem arról beszélek, amióta Robert felhúzta a nyúlcipőt. Ha engem kérdezel, már jóval előtte összetörtél.

– Mire gondolsz? – Azonnal beindul az énvédő mechanizmusom. – Ez hülyeség. Csütörtök előtt remekül voltam. És boldog.

Yvon megrázza a fejét.

– Minden csütörtök estét a Traveltelben töltötted egyedül, míg Robert hazament a feleségéhez! Ez nem kerek. Hogyan hagyhatta? És mivel pont hétkor hazament, te miért nem jöttél haza? A francba, összevissza dumálok. Ennyit arról, hogy diplomatikus leszek.

Balra fordul a rendőrség parkolójába. Csak keményen, mondom magamnak. Nem adom fel.

– Robert nem tudta, hogy mindig ott maradok éjszakára.

Lehet, hogy őrültség ez a csütörtök esti szokásom, de senki sem okolhat téged emiatt

– Nem tudta?

– Sose mondtam neki. Azt hiszem, zavarta volna. Hogy miért csináltam… őrülten hangzik, de a Traveltel a mi helyünk. Még ha ő nem is tudott maradni, én maradni akartam. Ott közelebb éreztem magam hozzá, mint otthon.

Yvon bólogat.

– Igen, tudom, de… istenem, Naomi, nem látod, hogy ez is a probléma része?

Nem tudom, miről beszél. Folytatja, a hangja izgatott.

– Közel érzed magad hozzá egy nyamvadt, névtelen szobában, miközben ő otthon van, és tévézik a feleségével. Azok a dolgok, amiket nem mondasz el neki, azok a dolgok, amiket ő nem mond el neked, ez a fura világ, amit ketten teremtettetek, ami csak egyetlen szobában létezik, hetente három órára. Nem látod?

A parkoló kocsik sora előtt araszolunk. Yvon nyújtogatja a nyakát, üres helyet keres.

Lehet, hogy egy napon elmondom, hogy minden csütörtökön ott maradok a Traveltelben egyedül. Csak azért nem mondtam el neked, mert féltem, túl extrémnek tartod. Talán más is van, amit nem mondtam el neked magamról, de csak egy dolog van, amit tényleg el akarok rejteni előled, és mindenki más elől. Nem tudom elhinni, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Most viszont megteszem, amit tennem kell.

Yvon magában káromkodik. A Punto egy zökkenéssel megáll.

– Itt kell kiszállnod – mondja. – Nincs hely.

Bólintok, kinyitom a kocsi ajtaját. Az arcomba csapó, metsző szél jéghideg. Ez nem történhet meg. Három évig tartó kínos titkolózás után le fogom dönteni a korlátot, amit magam és a világ közé építettem. Felrobbantom a saját fedezékemet.

4

2006. 04. 04.

Ahogy Haworthék főbejárati ajtajához közeledett, Simon megtorpant az ablaknál. Úgy gondolta, itt nézett be Naomi Jenkins, amikor pánikrohamot kapott. A függöny be volt húzva, de egy kis rés maradt a két szárny között. A lány pontosan írta le a részleteket, állapította meg Simon. A tengerészkék szófa és a szék, az üvegajtós szekrény, a zavarba ejtően sok giccses házikó, a girhes öregember, amint a félpucér fuvolázó fiút nézi – minden pontosan úgy volt, ahogy a lány leírta. De semmit se látott, ami megmagyarázhatná Naomi pánikrohamát.

Miközben körbement a bejárati ajtóhoz, feltűnt neki a gondozatlan kert, amit láthatóan ramatyraktárnak használtak. Megnyomta a csengőt, de nem hallott semmit. Olyan vastagok lennének a falak, vagy elromlott a csengő? Megint megnyomta, és még egyszer a biztonság kedvéért. Semmi. Már éppen kopogtatni akart, mikor egy női hang azt kiáltotta: Jövök!

Ha Charlie itt lenne, feltartaná a jelvényét, és a személyi igazolványát. Simonnak is ezt kellene tennie, de ő csak akkor szokta bemutatni az azonosítóját, ha kérték. Úgy érezte, szerepet játszik, amikor rögtön az emberek arcába nyomta a jelvényt, ezért inkább leszokott róla.

Az előtte álló nő várakozásteljesen nézett rá. Fiatal volt és vonzó, szőke haja a válláig ért, szeme barna, és pár halvány szeplő ült az orrán és az arcán. A szemöldöke két keskeny, tökéletes ívet alkotott; nyilván sok időt szentelt rá, és biztosan sokat szenvedett, míg ilyenné formálta. Simon szemében természetellenesnek tűnt. Eszébe jutott, hogy Naomi Jenkins egy kosztümöt emlegetett. Juliet Haworth most fekete farmert és vékony, fekete V kivágású kardigánt viselt. Citromillatú parfüm illata lengte körül.

– Halló? – mondta élénken a nő, kérdésként ejtve a szót.

– Mrs. Juliet Haworth?

A nő bólintott.

– Robert Haworth a maga férje? Szeretnék vele beszélni.

– És maga kicsoda?

Simon nem szeretett bemutatkozni, gyűlölte a saját hangját. Ez azokhoz a gyermekkori gátlásokhoz tartozott, amelyekről senkinek se beszélt.

– Simon Waterhouse rendőr nyo…

Juliet Haworth hangos hahotával közbevágott.

– Robert nincs itt. Maga rendőr? Nyomozó? Szent ég!

– Tudja, hogy hol van?

– Kentben a barátaival. – A fejét csóválta. – Naomi jelentette, hogy eltűnt, igaz? Ezért van itt.

– Mióta van Mr. Haworth Kentben?

– Pár napja. Nézze, az a ribanc Naomi. Rohadt kis…

– Mikor jön vissza? – szakította félbe Simon.

– Jövő hétfőn. Akarja, hogy beküldjem a rendőrségre? Hogy bebizonyítsam, még életben van, még nem csaptam agyon féltékenységből egy husánggal?

Juliet Haworth szája eltorzult. Bevallotta, hogy féltékeny, vagy csak poénkodik, töprengett Simon?

– Nagyon sokat segítene, ha bejönne, és felkeresne, mikor visszatér. Kentben pontosan hol tartózkodik?

– Sissinghurstben. Kéri a címet?

– Igen, hasznos lenne.

Julietet láthatólag dühítette a válasz.

– Dunnisher Road 22. – közölte tömören.

Simon lejegyezte.

– Tudja, hogy a nő dilis? Ha találkozott vele, biztosan tudja. Robert hónapokon át próbálta finoman lepattintani, de ő nem vette a lapot. Nekem kellett volna elmennem a rendőrségre, nem neki. Tehetek valamit az ellen, hogy folyton idejárjon? Nem lehetne eltiltani innen?

– Hányszor járt itt?

– Tegnap itt volt – mondta Juliet, mintha ez válasz lenne Simon kérdésére. – Kinéztem a hálószoba ablakán és megláttam a kertben. Megpróbált elszaladni, de utolértem.

– Tehát csak egyszer járt itt. Egyetlen bíróság sem adna ki ez ellen végzést.

– Előre gondolkodom – Juliet konspirációs hangsúllyal próbálkozott. Egyik szemét összehúzta beszéd közben, a gesztus félúton volt a kacsintás felé. – Vissza fog jönni. Amennyiben Robert nem tiltja meg kerek perec, márpedig nem fogja, akkor Naomi Jenkins előbb-utóbb sátrat ver a kertemben. – Felnevetett, mintha mulatságosnak, és nem aggasztónak tartaná az ötletet.

A nő nem lépett beljebb a házba. Lecövekelt a küszöbön. Simon a nő mögött halványbarna, bordás szőnyeget látott az előszobában, egy asztalkán piros telefont, a padlón szanaszét hagyott sportcipőket és csizmákat. Egy pomádétól foltos tükör támaszkodott a piszkos, összekaristolt falnak. A tükör jobb oldalán gombostűre akasztott, hosszú, keskeny naptár lógott. A Silsford Castle-ről készült kép alatt a hónap minden napjának volt benne egy rubrika, de sem Robert, sem Juliet nem írt bele semmit.

– Mr. Haworth teherautója kint parkol – jegyezte meg Simon.

– Tudom – Juliet kísérletet sem tett, hogy elrejtse türelmetlenségét. – Csak Robert van Kentben. Azt nem mondtam, hogy a teherautó is.

– Van másik kocsija?

– Igen, egy Volvo V40. Hogy megkíméljem a szükségtelen nyomozástól, elárulom hogy az is odakint parkol. Robert vonattal utazott Sissinghurstbe. Ha nem dolgozik, igyekszik elkerülni, hogy vezetnie kelljen.

– Van ott telefon, ahol van?

– Nincs. – Az arca bezárul. – Nála van a mobilja.

Ez rosszul hangzott.

– Azt hittem, azt mondja, hogy barátoknál van. Nincs meg a számuk?

– Robert barátai, nem az enyémek. – Juliet görbülő ajka jelezte, hogy akkor se árulná el, ha a férje közölte volna vele az elérhetőségét.

– Mikor beszélt Roberttel? – kérdezte Simon, ellencsapásul. Mivel Juliet Haworth azt akarta, hogy minél előbb menjen, egyre nagyobb késztetést érzett rá, hogy hosszabban elidőzzön itt.

– Nem akarok goromba lenni, de miért tartozik ez magára? Tegnap este, rendben? Tegnap este hívott fel.

– Naomi Jenkins azt mondta, hogy nem válaszol, mikor a mobilján keresi.

Julietre élénkítőleg hatott a hír. Arca felengedett, és elmosolyodott.

– Biztosan eszi a kefét. A megbízható Robert nem hívja vissza – mi lesz ebből!

Simon tudta, hogy a féltékenység megvadítja az embereket. Ő maga is vadember lett, nem is egyszer; eltűnt az ember, szörnyeteg vette át a helyét. Most ragadozónak látta Julietet, amint a száját nyalogatja, miközben az áldozata ott haldoklik előtte. Talán nem is becsületes így gondolkodni, hiszen Naomi Jenkins elismerte, hogy azt akarta, Haworth hagyja el Julietet, és őt vegye feleségül.

Naomi előző nap leírta Robert Haworth mobilszámát. Simon elhatározta, később üzenetet küld neki, s megkéri, hogy hívja vissza. Majd belecsempész egy kis világfias könnyedséget a hangsúlyába. Úgy teszek, mintha én lennék Colin Sellers, gondolta.

– Megtenne nekem egy szívességet? – kérdezte Juliet. – Mondja meg Naominak, hogy Robert elvitte magával a mobilját. Azt akarom, hogy tudja, megkapta az összes üzenetét, és nem válaszol rájuk. – Közelebb húzta magához a bejárati ajtó szárnyát, még jobban csökkentve Simon belátását a házába. Most csak a kis félkör alakú telefonasztalt látta közvetlenül az asszony mögött.

Átadta neki a névjegyét.

– Amikor visszajön a férje, mondja meg neki, hogy azonnal keressen meg.

– Ezt már megbeszéltük. Mehetek végre? Vagy inkább maga menne?

Simont nem lepné meg, ha kiderülne, hogy a nő könnyekben tör ki, amint becsukja mögötte az ajtót. Úgy látta, hogy túl tüskés és mesterkélt a modora. Azon töprengett, vajon Robert azért ment-e Kentbe, hogy meghozza a végső döntést: Juliet vagy Naomi. Ha így van, nem csoda, hogy a felesége ki van borulva.

– Naomi azt hitte, nem tudok róla – folytatta Juliet hamis mosollyal. – Ostoba tyúk. Hát persze, hogy tudtam. Megtaláltam a fényképét Robert telefonjában. És nem csak az övét. Egy közös képüket is, amint átölelik egymást egy benzinkútnál. Nagyon romantikus. Nem kerestem, véletlenül találtam meg. Robert a padlón felejtette a mobilját. Karácsony előtt rendezgettem a lakást, és véletlenül ráléptem. Pánikba estem, és nyomogatni kezdtem a gombjait, mert azt hittem, tönkrement, mire hirtelen megjelent ez a kép. Szép kis karácsonyi meglepetés – morogta inkább magában, mint Simonnak. Üvegessé vált a tekintete. – És most itt a rendőrség a küszöbömön. Ha engem kérdez, Naomi Jenkins balhét akar.

Simon hátrébb lépett. Azon töprengett, Robertnek hogyan sikerült hetente találkozni Naomival, ha Juliet karácsony óta tudott az ügyről. Ha csak múlt héten tudta volna meg, az megmagyarázná, miért húzott el Haworth sürgősen a barátaihoz Kentbe.

Simon agyában félig megfogalmazott kérdések kavarogtak, de mielőtt módja lett volna őket formába önteni, Juliet Haworth kijelentette:

– Ebből elég volt – és becsapta az orra előtt az ajtót

Nem ő volt az egyetlen. Simon már-már újra becsöngetett, aztán meggondolta magát. A jelen helyzetben több kérdést föltenni tolakodás lett volna. Megkönnyebbülten tért vissza a kocsijához. Beindította a motort, bekapcsolta a Radio4-et és mire az utca végére ért, már el is feledkezett Robert Haworth mocskos kis szerelmi háromszögéről.

Charlie bevonult a Hotel Playa Verde bárjába és lecsapta a táskáját a húga melletti bárszékre. Olivia legalább megvárta, nem rohant ki a reptérre, és nem foglalt helyet a New Yorkba tartó gép első osztályára, ahogyan fenyegetőzött. Istenem, mennyire kilógott innen a fekete, ejtett vállú ruhájában. Mire számított Liv? Végül is csak egy négyszáz fontos last minute ajánlat volt.

– Semmit se találtam – mondta Charlie. Letette a szemüvegét, és letörölte róla az esőcseppeket az ingével.

– Az meg hogy lehet? Több millió szállodának kell lennie Spanyolországban. Nem hiszem el, hogy egyik sem jobb ennél. Szerintem bármelyik jobb.

Olivia a borospoharát vizsgálgatta, hogy meggyőződjön róla, elég tiszta, mielőtt kortyol belőle.

Sem ő, sem Charlie nem beszélt halkabban, mint máskor; nem érdekelte őket, ha a csapos is hallja, amit beszélnek. Az idősebb, Swansea-ből való férfi két nagy, sötétkék pillangót tetováltatott az alkarjára. Charlie az egyik vendéggel folytatott beszélgetéséből tudta, hogy húszévi gépjárművezető-oktatás után költözött ide.

– Nem hiányzik Anglia – mondta. – Le van ejtve. – Új lakóhelye iránti engedményül mindenkinek elújságolta, aki közeledett a bárhoz, hogy hét végéig féláron kapható a sangria.

Charlie-n és Olivián kívül csak egy halom bőrönddel körülvett, túlsúlyos házaspár volt a teremben.

A háttérben Rod Stewart You Wear It Well című száma hallatszott nagyon halkan. Alig lehetett kivenni, mi szól.

Az Arena Bár falait zöld, vörös és kék tartan tapéta borította. A plafont nikotinfüstös Artex fedte. Akárhogyan is, de ez volt az egyetlen hely, ahol el lehetett lenni, ha már az ember elég szerencsétlen ahhoz, hogy a Hotel Playa Verdében szálljon meg, mivel itt legalább alkoholt szolgáltak fel. Minibár nem volt Charlie és Olivia apró szobájában. Oliviát teljesen megdöbbentette a dolog; minden fiókot kinyitott a szekrényben, míg kereste, közben azt hajtogatta:

– Itt kell lennie valahol.

A hálószoba keskeny ablakán cigarettafüsttől bűzlő hálófüggöny lógott. Valószínűleg évek óta nem volt kimosva. Az ágy, amit Olivia választott, olyan közel volt a fürdőszobához, hogy jószerint elzárta az ajtót. Ha Charlienak éjszaka ki kellett mennie a vécére, át kellett másznia húga ágyának végén. Ráadásul a mosdókagylón álló két műanyag pohár egyikén beszáradt fogrémet talált, és nedves haj dugaszolta el a fürdőkád lefolyóját. Eddig kétszer szólalt meg a tűzriadó minden különösebb ok nélkül. Mindkét alkalommal több mint fél óra telt el, míg valakinek eszébe jutott kikapcsolni.

– Az interneten nézted?

– Szerinted mit csináltam az elmúlt két órában?

Charlie mély lélegzetet vett és brandyt meg száraz gyömbérsört rendelt. Újból visszautasította a csapos féláras sangriára vonatkozó ajánlatát. Csak akkor fagyott az arcára a mosoly, mikor a csapos megemlítette, hogy egészen a hét végéig igénybe veheti a kedvezményt. Charlie rágyújtott, és arra gondolt, hogy az ehhez hasonló helyzetekben a dohányzás még akkor se lehet olyan ártalmas az ember egészségére, ha az ideje nagyobb részét ezzel tölti. A hét vége nagyon-nagyon távolinak tűnt. Bőven lesz rá ideje, hogy végezzen magával, ha nem jönnek sürgősen egyenesbe a dolgok. Talán egy öngyilkos merénylettel kellene a földdel egyenlővé tenni ezt a szemét szállodát.

– Hidd el, semmi nem volt, ami a magas igényeddel találkozott volna – mondta Oliviának.

– Szóval voltak szabad helyek?

– Néhány. De egyik sem volt közvetlenül a tengerparton, nem volt úszómedencéjük, sem légkondicionált szobáik, és esténként csak egy büfé…

Olivia megrázta a fejét.

– Aligha lesz szükségünk légkondicionálóra vagy úszómedencére – felelte. – Hideg van és esik. Mondtam neked, hogy ilyenkor nem érdemes Spanyolországba jönni.

Charlie-ban lassan felment a pumpa.

– Te mondtad, hogy nem akarsz hosszan repülni. – Olivia eredetileg azt javasolta, hogy júniusban menjenek, mert így elkerülhető az általa csak „kánikulai nyüzsgés”-nek emlegetett időszak. Ezt Charlie is jó ötletnek tartotta. Nem akarta nap mint nap végignézni, amint a húga minden reggel hatkor kiugrik az ágyból, odarohan az ablakhoz és elüvölti magát: Még nem láttam a napot! Csakhogy Proust detektívfelügyelő meghiúsította a tervet. Túl sok ember fog elmenni júniusban, mondta. Először is ott van Gibbs nászútja. Ráadásul Sellers is ekkor megy nyaralni a csajával, Sukival. A feleségének meg azt mondta, hogy a központi nyomozó egységgel bentlakásos csapatépítő tréningre megy. De nem kizárt, hogy az asszony otthon majd beleakad Charlie-ba, Simonba, Gibbsbe, Proustba – vagyis azokba, akikről Sellers azt állítja, hogy köteleken hintáznak és sárban csúsznak valahol a vidék mélységes fenekén. Charlie-t elbűvölte Sellers kettős élete. Még mindig nem bukott le, bár a nyomozó felettébb következetlenül hazudik.

– Szóval nem bánod, hogy nincs úszómedence és központi fűtés? – kérdezte Charlie, és kíváncsian várta a választ. Kell benne lennie valami csavarnak.

– Zavar, hogy nem süt a nap és hidegebb van itt, mint Londonban. – Olivia egyenes háttal ült a bárszéken, a lábát összefonta. Elegánsnak és csalódottnak tűnt, mint valami kikapós hajadon azokban a hosszú és unalmas filmekben, amelyeket Charlie gyűlölt, mert túl sok bennük a kalap és a bemocskolt hírnév. – De nem tehetek ellene semmit. És világos, hogy a hugyozó esőben nem fogok az úszómedence partján üldögélni. – A szeme hirtelen felragyogott. – Említettek valahol szép fedett uszodát? Egy gyógyfürdőt? A gyógyfürdő remek lenne. Egy hidroterápiára befizetnék.

Charlie szíve elnehezült. Miért nem lehet minden tökéletes, most az egyszer? Olyan nagy kérés ez? Túl nagy kérés lenne? Senkivel nem lehet jobban elütni az időt, mint Oliviával, ha megfelelőnek találja a körülményeket.

– Nem néztem – mondta. – De szerintem felejtős, ha csak nem akarsz egy kisebb vagyont elkölteni.

– Nem érdekel a pénz – válaszolta gyorsan Olivia.

Charlie úgy érezte, mintha egy összenyomott rugó lenne benne, amit erősen kell szorítania, mert különben felugrik és elpusztít mindent.

– Hát, sajnos nekem törődnöm kell a pénzzel. Így, ha csak nem azt akarod, hogy két külön szállodát keressek…

Olivia kevésbé volt eleresztve, mint Charlie. Olivia szabadúszó újságíróként dolgozik, és kolosszális jelzálog terheli a Muswell Hillen lévő londoni lakását. Hét évvel ezelőtt petefészekrákot diagnosztizáltak nála. Rögtön meg kellett operálni, kivették mindkét petefészkét és a méhét is, de megmenekült. Azóta két kézzel szórja a pénzt, mint valami elkényeztetett arisztokrata gyerek. BMW Z5-öst vezet, és London egyik végéből a másikba taxizik, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A metrózás is azok közé a tevékenységek tartozik, amelyekről kijelentette, hogy örökre abbahagyta, mint a megalkuvást, a vasalást és az ajándékcsomagolást. Néha, mikor nem tud aludni, Charlie a húga pénzügyi helyzete miatt aggódik. Minden bizonnyal hatalmas kölcsönöket vett fel, aminek Charlie már a gondolatát is gyűlölte.

– Ha nem tudjuk megfelelően megoldani ezt a szálloda ügyet, szívesen csinálnék valami egészen mást – jelentette ki Olivia, miután eltöprengett egy kicsit.

– Mást?

Charlie meglepődött. Olivia félreérthetetlenül leszavazta az önellátás bármiféle formáját azon az alapon, hogy túl sok erőfeszítésbe kerül, noha Charlie kijelentette, hogy minden bevásárlást és főzést magára vállal. Charlie szerint nem olyan nagy dolog reggelenként elkészíteni pár pirítóst, és egy salátát ebédre. Olivia lehúzhatna pár napot Charlie munkahelyén.

– Igen. Kempingezést, vagy valami ilyesmit.

– Kempingezést? Ezt te mondod, aki nem hajlandó elmenni Glastonburybe, mert a vécépapírt nem hajtja élére a személyzet?

– Nézd, ez nem a kedvenc opcióm. Eredetileg arról volt szó, hogy eltöltünk egy hetet Spanyolországban egy szép szállodában, a júniusi kánikulában. Ha ez nem jön össze, nem akarok úgy tenni, mintha minden tök jó lenne. A kempingezés legalább eleve szar. Számítasz rá, hogy valami pocsolyában kell aludnod valami rongy alatt, és egy csomó szárított kaján élsz…

– Biztos vagyok benne, hogy szertefoszlasz, mint a nyugati boszorkány az Ózból, ha elmegyünk kempingezni.

– És mi lenne, ha meglátogatnánk apát és anyát? Időtlen idők óta nem voltunk náluk kettesben. Anya nagyon vár bennünket. Folyton azt kérdezik, mikor jövünk legközelebb.

Charlie vágott egy pofát. A szüleik nemrég vonultak vissza a Northumberland partjainál lévő Fenwickbe, és idült golfmániába estek, bár nem illett össze a játék kényelmes tempójukkal. Úgy viselkedtek, mintha a golf lenne a főállású munkájuk, és kirúgnák őket, ha nem elég aktívak. Olivia egyszer elment velük a klubjukba, és utána azt mondta, hogy apa és anya olyan nyugodt, mint a drogfutárok a reptéri vámvizsgálat előtt

Charlie nem érezte úgy, hogy szűk családja három tagjával szemben egy időben állni tudná a sarat. A szülőket és a nyaralást nem tudta ugyanabba a rekeszbe tenni. Viszont időtlen idők óta nem járt északon. Talán Oliviának van igaza.

A csapos felcsavarta a zenét Még mindig Rod Stewart, de újabb dalt énekelt: Az első vágás a legmélyebb…

– Szeretem – mondta a csapos Charlie-ra pislantva. – Van egy Rod a király feliratú pólóm is. Általában azt hordom, de ma nincs rajtam. – Látható elragadtatással nézett végig a mellkasán.

Rod Stewartról és a tartan tapétáról viszont beugrott valami Charlie-nak.

– Van egy ötletem – mondta. – Mit szólnál hozzá, ha Skóciába repülnénk? – Elég közel lennénk anyához és apához, hogy egyszer-kétszer elmenjünk ebédre, de nem kell velük maradni. Letudnánk az ebédet és megmenekülnénk…

– Hova? – kérdezte Olivia.

– A munkám során valaki átadta egy faházas nyaralótelep névjegyét.

– Ô, az ég szerelmére…

– Nem, hallgass meg. Egész jónak tűnik.

– Önellátó. – Olivia savanyú képet vágott.

– Az ismertetőn azt írják, hogy házias ételek is kaphatók, ha azt akar valaki.

– Naponta háromszor? Reggeli, ebéd, vacsora?

Hogyan lehetséges, hogy az embernek erős italra van szüksége még akkor is, mikor éppen nagy kortyokban nyeli? Charlie újabb cigarettára gyújtott.

– Felhívom őket és megkérdezem, őszintén, Liv, tényleg jól hangzik. Minden ágy szuper nagyméretű, meg minden. Luxus faházak, ahogy az ismertető mondja.

Olivia felnevetett.

– Te vagy a marketingesek álma. Minden „luxusnak” mondja magát manapság. Minden bolhás turistaszálló, minden…

– Egészen biztos vagyok benne, hogy valami gyógyfürdőt is említettek – szakította félbe Charlie.

– Lefordítom: elhagyott pajta hideg pocsolyával. Kétlem, hogy teljes körű hidrokultúrás kezelést tudnának nyújtani.

– Dry float-ot akarsz? Miért nem megyünk fel a szobánkba? Én majd lehajítalak az erkélyről… Nem mondták, hogy minden viccnek van valami alapja?

– Nem hibáztathatsz pusztán azért, mert óvatos vagyok – Olivia végignézett Charlie-n, mintha először találkozott volna vele. – Miért bíznék meg benned, mikor egész egyszerűen bolond vagy? – Suttogásra váltott. – Kitaláltál magadnak egy szeretőt!

Charlie nem nézett rá, füstkarikát fújt a levegőbe. Miért mond el mindent kényszeresen a testvérének, amikor Olivia folyton visszaél a bizalmával?

– Nevet is adtál neki? – kérdezte Olivia.

– Nem akarok erről beszélni. Graham.

– Graham? Jézusom!

– Graham lisztből készült kenyeret ettem aznap reggelire. Túl fáradt voltam, ez jutott eszembe.

– Csak, hogy megvilágítsam, mekkora ötlet: én meg Brióssal randizom. Simon bevette?

– Nem tudom. Azt hiszem. Nem nagyon érdekelte.

– Grahamnek vezetékneve is van? Pasztőrözött Tej netalán?

Charlie a fejét rázta és csak halványan mosolygott. Az önmagunkon való nevetés képessége állítólag erény. Olivia gyakrabban várta el Charlie-tól, mint ahogy ő szerette volna.

– Fojtsd el még csírájában, amint visszamész – tanácsolta Olivia. – Mondd meg Simonnak, hogy Grahammel vége. Térj vissza a normális világba.

Charlie azon töprengett, hogy Simon mondott-e valamit Sellersnek és Gibbsnek. Vagy isten őrizzen, Proust felügyelőnek. A központi nyomozó egységben mindenki látja, hogy az ő szerelmi élete katasztrófa sújtotta terület. Mindenki tudja, milyen érzésekkel viseltet Simon iránt, és hogy ő elutasítja. Tudják, hogy több partnere volt az elmúlt három évben, mint legtöbbjüknek egész életükben.

Charlie viszont megkedvelte a hazugságából fakadó új státusát. Szerette volna, ha Simon azt hiszi, hogy igazi barátja van. Nem csak újabb egyéjszakás kaland – hanem olyan kapcsolat, amely kitarthat. Mint a komoly embereknél.

Nem beszélt Oliviának Alice Fancourtról és Simonról. Túlságosan lehangolta. Miért jutott hirtelen, csaknem két év után Simon eszébe Alice, pedig nem is voltak kapcsolatban. Mi sülhet ki belőle, ha megint találkoznak? Charlie feltételezte, hogy a férfi elfeledkezett Alice-ről, vagy legalábbis jó úton van e felé. Nem mintha bármi is történt volna köztük.

Bejelentette Charlie-nak, hogy fel akarja hívni Alice-t, bár tudta, hogy Charlie-t bántani fogja a dolog. Mikor a lány pár nappal később bedobta a nem létező Graham nevét, nyilvánvaló lett, hogy Simont nem érdekli.

Olivia folyton ezt hajtogatta, mintha fennállna a veszélye, hogy Charlie elfelejti: – Simont nem izgatja, hogy van-e barátod. Nem tudom, miből gondolod, hogy féltékennyé tudod tenni. Ha meg akart volna szerezni magának, már rég megpróbálta volna.

Lehet, hogy Simon rájön, hogy Grahamet csak kitalálta? Charlie nem hitte, hogy el tudná viselni.

– Akarod, hogy felhívjam az Ezüst Domb Luxus Faházakat vagy ne? – kérdezte fáradtan.

– Enné’ a lucsokná’ asse lehet rosszabb – utánozta Olivia a skót akcentust. – Végül is mér’ ne, babám.

5

Április 4., kedd

– Nemi erőszakot akarok bejelenteni – mondom Waterhouse nyomozónak.

Ő összevonja a szemöldökét, a kezében tartott papírra néz, mintha abból olvasná a kérdéseket.

– Kit erőszakoltak meg?

– Engem.

– Mikor?

Kétlem, hogy ilyen nyers lenne, ha hinne nekem.

– Három évvel ezelőtt – mondom. Tágra nyílik a szeme. Világos, hogy más választ várt. – 2003. március 13-án.

Remélem, nem kell megismételnem a dátumot. Waterhouse nyomozó az ajtónál áll, mintha őrizné. Nem mozdul, nem ül le.

A kihallgatószoba nem sokkal nagyobb, mint otthon a fürdőszobám. A halványkék falat megoldott nemi erőszak, családon belüli erőszak, adócsalás és videokalózkodási ügyeket bemutató poszterek borítják. Nem tudom elhinni, hogy tényleg törődik vele bárki, hogy vannak, akik másolatokat készítenek filmekről és eladják, de azt hiszem, a rendőröknek mindenféle bűnüggyel kell foglalkozniuk, ha érdekli őket, ha nem. Minden poszter jobb alsó sarkában ott a rendőrség lógója, amiről eszembe jut, hogy kell lennie valahol egy dizájnrészlegnek a rendőrségen, ahol eldöntik, milyen színű legyen pl. a társadalombiztosítási csalásokról szóló poszterek háttere.

A dizájnt szeretem legjobban a munkámban. Mindig elszorul a szívem, amikor a megrendelőnek túlságosan konkrét elképzelései vannak. Sokkal jobb, amikor szinte teljesen rám bízzák a dolgot. Imádom kiválasztani a latin mottót, eldönteni, milyen követ, milyen színű festéket, milyen anyagokat használjak.

Alig beszéltem neked a munkámról, ugye? Te soha nem emlegeted a tiedet, és nem akarom azt a benyomást kelteni, hogy az enyém fontosabb. Egyszer elkövettem azt a hibát, hogy megkérdeztem, miért lettél teherautó-sofőr.

– Úgy érted, hogy valami jobbat kellene csinálnom – felelted rögtön. Nem számítottam rá, hogy megsértődsz, vagy a munkáddal kapcsolatos érzéseidet kivetíted rám.

– Egyáltalán nem így értettem – válaszoltam. Nem hazudtam. Pontosan láttam a dolog előnyeit. Először is a magad ura vagy. Akár egész nap CD-t vagy rádiót hallgathatsz. Azon morfondíroztam, hogy nem is annyira más a munkánk. Talán bennem van a hiba, mert azt hittem, hogy az összes teherautó-sofőr ostoba, durva, sörhasú, kopasz, és a benzináremelés puszta gondolatára is begurul.

– Szeretem, ha a magam ura vagyok, és szeretek vezetni. – Megvontad a válladat; számodra egyszerű és kézenfekvő volt a válasz. Aztán még hozzátetted;

– Nem vagyok vastag.

Mintha valaha azt gondoltam volna, hogy az vagy. Te vagy a legintelligensebb ember, akivel találkoztam. Nem a diplomáról beszélek. Nem tudom, hogy jó tanuló voltál-e vagy rossz, gyanítom, nem nagyon ment a suli. És nem villogsz a beszélgetések során, mint néhány okostojás – épp ellenkezőleg. Úgy kell belőled kihúzni a véleményedet. Bocsánatkérően adod elő a nézeteidet és a mondanivalódat. Egyetlen téren vagy expanzív, az irántam érzett szeretetben.

– A magam ura vagyok – ismételted meg. – Csak én meg a kocsi. Sokkal jobb, mint kominak lenni.

Ez volt az egyetlen alkalom az ismeretségünk során, mikor szóba hoztad a politikát, még ha csak egy futó megjegyzés erejéig is. Szívesen megkérdeztem volna, mire gondolsz, de nem tettem, mert későre járt; csaknem hét óra volt, és nem akartam ezzel vesztegetni az időt.

– Miért kért engem vagy Zailer őrmestert? – kérdezi Waterhouse. – Azt gondoltam, hogy Robert Haworthről akar beszélni.

– Róla akarok. Robert erőszakolt meg. – A hazugság kisiklik a nyelvem alól. Már nem vagyok se hetyke, se ideges. A düh erőt ad, érzem, hogy mostantól én írom a szabályokat. Ki állíthat meg? Kinek van elég képzelőereje, hogy megértse, mire képes az én képzelőerőm?

Olyan ember vagyok, aki olyasmit is megtesz, amit senki más nem tenne meg.

Rettenetes gondolat jut eszembe.

– Túl későn jöttem? – kérdezem.

– Mire gondol?

– Tehetek feljelentést annak ellenére, hogy olyan régen történt?

– Robert Haworth erőszakolta meg? – Waterhouse nem erőlködik különösebben, hogy elrejtse a hitetlenkedését.

– Így igaz.

– Egy olyan ember, akibe szerelmes, aki szerelmes magába. Az a férfi, akivel minden héten találkozik a Rawndesley East Services Traveltelben.

– Tegnap hazudtam. Sajnálom.

– Minden, amit mondott, hazugság volt? Eszerint maga és Haworth nem álltak intim kapcsolatban?

Tudom, mivel olvastam a megerőszakolt nők weboldalait, hogy néhányuk később érzelmileg vagy szexuálisan kötődik az erőszaktevőhöz, de nem tudnám eljátszani, hogy ilyen dilinyós vagyok. Úgyhogy egyetlen választásom marad.

– Igen, minden, amit tegnap mondtam, hazugság volt.

Waterhouse nem hisz nekem. Valószínűleg túlságosan nyugodtnak talál. Mindenki azt várja, hogy az ember mindig mutassa ki az érzelmeit. Agyrém.

– Miért hazudott?

Most olyan a hangja, mintha egy gyanúsítotthoz szólna.

– Először nem voltam benne biztos, hogy be akarom jelenteni az erőszakot. – Folyton azt a szót használom, amit három évig kerültem. Ahogy újra meg újra kimondom, egyre könnyebben megy. – Meg akartam ijeszteni Robert Hawortht Arra gondoltam, ha felkeresi a rendőrség, és az én nevemet említik, halálra rémül.

Waterhouse csöndben bámul rám. Várja, hogy összeomoljak.

– Miért döntött úgy, hogy változtat a tervén? – kérdezi végül.

– Rájöttem, hogy ostobaságot csináltam. Nem vehetem saját kezembe az igazságszolgáltatást…

– 2003. március 13-a régen volt. Miért várt a mai napig?

– Három év semmiség. Kérdezzen meg bárkit, akit megerőszakoltak. Hosszú ideig sokkos állapotban voltam. Nem tudtam helyes döntéseket hozni.

Gyorsan válaszolok minden kérdésre, mint valami robot, és gratulálok magamnak, hogy három évvel ezelőtt nem vetettem alá magamat ennek a kínszenvedésnek.

Waterhouse kelletlenül előhúz egy széket az asztal alól és leül velem szemben.

– Tegnap meggyőzőbb volt, mint most – mondja. – Nem arról van szó, hogy Mr. Haworth lerázta magát, és most így akarja megbüntetni?

– Nem. Én…

– Tudatában van, hogy komoly bűncselekmény, ha valakit hamisan vádol nemi erőszakkal?

A szemét a papírjára szögezi. A legapróbb kézírással van teleírva, amit valaha láttam. Semmit nem tudok belőle kivenni.

Már majdnem válaszolok neki, mikor visszafogom magam. Miért hagyjam, hogy kérdésekkel bombázzon? Mostanra felvett egy ritmust, mint amikor valaki teniszlabdát dobál a falhoz. Több tiszteletet és figyelmet érdemiek. Csak egy apró részletben hazudok. Ha kihagynálak a történetből, és azt a férfit tenném a helyedbe, akinek nem tudom a nevét, akinek az arcát tisztán látom a rémálmaimban, amelyekből reszketve, verejtékezve ébredek, akkor száz százalékig igaz lenne. Megengedhetetlen, hogy így bánjon velem.

– Igen, tudom – felelem. – És magának is tudnia kell, hogy panaszt fogok tenni, ha továbbra is úgy néz rám, és úgy viselkedik velem, mintha a cipőjére ragadt szar lennék. Igyekszem őszinte lenni magához. Bocsánatot kértem, hogy hazudtam tegnap, és elmagyaráztam, miért tettem. Azért jöttem, hogy a hamis vádnál súlyosabb bűncselekményt jelentsek be. Azt hiszem, magának erre kéne figyelnie ahelyett, hogy burkoltan fenyeget.

Felpillant. Nem tudom megmondani, hogy dühös, rémült vagy döbbent lett.

– Miért ne könnyítsen! meg mindkettőnk életét? – folytatom. – Be tudom bizonyítani, hogy igazat mondok. Van egy Mondd ki és éld túl nevű szervezet, amelynek van egy weboldala is: monddkieseldtul – egy szóban – pont org, pont uk. Ide, a Túlélőtörténetek nevű oldalra írtam egy történetet 2003. május 18-án. A történeteket megszámozzák. Az enyém a hetvenkettedik. A kezdőbetűimmel írtam alá: N. J.

Waterhouse szorgosan jegyzetel. Mikor befejezi, így szól:

– Várjon itt – és kimegy, az ajtót hagyja maga mögött becsapódni. Egyedül maradok a kis kék dobozban.

A szavaid visszhangoznak a fejemben. Waterhouse nyomozó egyáltalán nem számít. Idegen. Eszembe jut, mit mondtál az idegenekről aznap, mikor találkoztunk, mikor mellém álltál egy Bruce Doherty nevű emberrel folytatott vitámban.

– Maga nem ismeri őt, és ő sem ismeri magát – mondtad. – Ezért nem is bánthatja. Azok az emberek, akikhez a legközelebb állunk, azok bánthatnak bennünket a legjobban. – Zavartnak látszottál, mintha ki akartál volna zárni valamit, valami nem kívánatos dolgot az agyadból. Nem ismertelek elég jól ahhoz, hogy megkérdezzem, mélyen megbántottak-e és hogy kicsoda. – Higgye el, én tudom – tetted hozzá. – Az tud igazán bántani bennünket, aki közel áll hozzánk. Az idegenek nem.

Eszembe jutott, amit átéltem, és neked támadtam.

– Azt akarja mondani, hogy idegenek nem bánthatnak?

– Ha a fájdalom nem személyes, akkor kevésbé pusztító. Nem magáról szól, vagy a másik emberről, vagy a kettőjük közötti kapcsolatról. Sokkal inkább olyan, mint a természeti katasztrófák, földrengés vagy árvíz. Ha az ember megfullad az árvízben, az szerencsétlenség; de nem nevezhető árulásnak. A véletlennek és a körülményeknek nincs szabad akaratuk. Nem tudják elárulni az embert.

Most végre megértem, mire gondoltál. Waterhouse nyomozó azért viselkedik így, mert ezt kell tennie, és az a dolga, hogy kételkedjen mindenben, amit mondok neki. Nem rólam van szó. Egyáltalán nem ismer engem.

Azon töprengek, mit mondanál azokra az idegenekre, akik udvariasak, akik rám mosolyognak az utcán, és azt mondják „bocsánat, kedvesem”, ha véletlenül nekem ütköznek. A bántalmazottak az agresszió legkisebb jelétől is rettegnek. Olyan szánalmasan hálás vagyok még a legapróbb kedvességért is, ami semmibe nem kerül; megalázkodóan hálás, mert valaki úgy gondolta, hogy megérdemlek egy mosolyt vagy egy „elnézés”-t. Azt hiszem, ez a kontraszt végképp beleégett az életembe; elbűvöl, hogy a nagylelkűség és a gonoszság ugyanabban a világban létezhet úgy, hogy alig vesznek egymásról tudomást.

Ha a rendőrség megtalál épen, egészségesen, elmondják majd neked, mivel vádoltalak. Elhiszed majd, ha azt mondom, hogy csupán kitaláltam? Megérted, hogy kétségbeesésemben sároztam be a nevedet, mert annyira aggódom érted?

Azon töprengek, ha a támadás minden részletét megváltoztatom, nem lesz hiteles a történetem. Félek, hogy ez mindent tönkretenne. Csak akkor tudom magabiztosan végigcsinálni az egészet, ha ragaszkodom a tényekhez. Napok óta nem alszom rendesen. Fáj minden ízületem, és úgy érzem, mintha homok került volna az agyamba. Nincs arra energiám, hogy kitaláljak egy sose volt nemi erőszakot

Ráadásul egyetlen kitalált történet sem lehet olyan vad, mint ami megtörtént velem. Ha meg tudom győzni Waterhouse nyomozót, hogy igazat beszélek, az első helyre kerülsz a nyomozati listáján.

Nagyjából tíz perc után nyílik az ajtó. A nyomozó egy csomó papírral a kezében jön vissza. Óvatosan végigmér és megkérdezi:

– Parancsol egy csésze teát?

Ettől felbátorodom, de úgy teszek, mintha ideges lennék.

– Értem. Most, hogy tisztáztam magam, frissítőkkel kínál. Van valami előre kidolgozott sablonjuk? Tea a nemi erőszakért, ásványvíz a molesztálásért, csapvíz a fojtogatásért?

Megkeményedik az arca.

– Elolvastam, amit írt. Amiről azt állítja, hogy maga írta.

– Nem hisz nekem? – Sokkal makacsabb, mint gondoltam. Felveszem a kesztyűt. Élvezem a vitát, különösen, ha tudom, hogy győzhetek. – Honnan tudnám, hogy ott van, ha nem én írtam? Azt hiszi, hogy azok a nők, akiket nem erőszakoltak meg, addig böngészik a megerőszakoltakról szóló honlapokat, amíg nem találnak egy történetet a monogramjukkal?

– ”A támadómat soha nem láttam azelőtt, és azóta sem”.

Waterhouse hangosan olvassa az egyik papírról. Kinyomtatta a levelemet. Meghökkenek, kényelmetlenül érzem magam attól, hogy itt van velünk.

Gyorsan beszélek, még mielőtt tovább olvashatna.

– Akkor még nem tudtam, hogy kicsoda. Később derült ki. Újból láttam. Ahogy maga mondta, belebotlottam a Rawndesley East Servicesnél a múlt év március huszonnegyedikén, csütörtökön.

Waterhouse a fejét csóválja, a papírjait lapozza.

– Ezt nem mondta – mond nekem ellent határozottan. – Csak azt, hogy akkor találkozott először Mr. Haworthszel, de azt nem, hogy hol.

– Ott találkoztam vele. A benzinkútnál. De nem ez volt az első eset. Az akkor történt, mikor megerőszakolt.

– Rawndesley East Services. A Traveltelnél?

Waterhouse agya olyan, akár egy számítógép. Minden, amit mondok neki, egy új adat, amit bevisz. – Nem. Az étteremnél. Hazudtam a Traveltellel kapcsolatban. Tudom, hogy van egy Traveltel a Rawndesley East Servicesnél, és olyan kevéssé akartam eltérni az igazságtól, amennyire csak lehet.

– És mi van a tizenegyes szobával? Hogy minden alkalommal ugyanazt a szobát foglalták le?

Csöndesebben és lágyabban mondja, mint eddig bármi mást. Ez rossz jel. Gondosan tanulmányoz.

– Csak kitaláltam. Soha nem voltam a Traveltelben.

Ismeri a sztorimat, nem lesz kétsége sem afelől, hogy igazat mondok; nem fogja felhívni a Traveltelt. Tisztában van vele, hogy tudom, ezt az információt könnyen ellenőrizheti, épp ezért nem feltételezi, hogy megkockáztatnék egy ekkora hazugságot.

– Szóval Mr. Haworthszel, az erőszaktevőjével másodszor tavaly március huszonnegyedikén találkozott a Rawndesley East Services étterménél?

– Igen. Megláttam őt. Ő nem látott meg engem.

Waterhouse hátradől a székében, a tollat ledobja az Íróasztalra.

– Bizonyára megdöbbent, amikor meglátta.

Nem mondok semmit.

– Hogyan tudta meg a nevét és azt, hogy hol lakik?

– Követtem a teherautójához. Rajta volt a neve és a telefonszáma. A telefonkönyvből tudtam meg a lakcímét.

Bármit kérdezhet tőlem. Készen állok a válasszal – ráadásul a megfelelő válasszal. Valahányszor olyan részletre hívja fel a figyelmemet, amiről azt reméli, hogy rajtakap, megtalálom a módját, hogy beledolgozzam a történetembe. Mindent összhangba lehet hozni. Csak módszeresen végig kell gondolni: ez lehetséges, és ez is lehetséges.

– Nem értem – csóválja a fejét Waterhouse. – Tudja a nevét, tudja, hol lakik. Azt mondta, úgy döntött, hogy a saját kezébe veszi a dolgokat. Miért nem tette?

– Mert ha végül feljelentést teszek, akkor szembe kell néznem vele, nem igaz? Mondtam magának, hogy azt akartam, hogy a rendőrség jelenjen meg a házánál és ijesszen rá. Nem akartam, hogy… nem akartam én magam szembeszállni vele.

– Ezért kiagyalt egy történetet szerelmi kapcsolatról, tizenegyes szobáról, csütörtök estéről, a barátnőről, aki telefonált és beszélt Mr. Haworth feleségével?

– Igen.

A jegyzeteit nézi.

– Van egy Yvon nevű barátnője és lakótársa?

Tétovázom.

– Igen. Yvon Cotchin.

– Szóval nem minden hazugság, amit tegnap mondott. Eszerint legalább egyszer már ma is hazudott. Mi van a pánikrohammal, azzal, hogy elment Mr. Haworth házához? Találkozott a feleségével?

– Az mind igaz – mondom neki. – Elmentem oda. Akkor jöttem rá, hogy nem tudom egymagam kezelni az ügyet. Ezért jöttem magukhoz.

– Tegnap mutatott egy fényképet magáról és Mr. Haworthről nekem és Zailer őrmesternek. Ezt mivel magyarázza? – mondta Waterhouse.

Váratlanul ér a kérdés. Igyekszem, hogy ne látszódjon az arcomon. Gondolnom kellett volna rá, nem tettem. Teljesen elfeledkeztem a fényképről. Nyugodtan kijelentettem:

– Hamisítvány.

– Tényleg? Hogyan csinálta?

– Nem én csináltam. Lefényképeztem Robert Hawortht és magamat, a többit egy barátom készítette.

– Hol készítette ezt Mr. Haworthről?

Felsóhajtok, mintha ennek nyilvánvalónak kellene lennie.

– Én magam készítettem a benzinkút parkolójában. Tavaly március huszonnegyedikén.

– Nem hiszem – mondta Waterhouse. – Ő nem látta magát, amikor ott állt előtte? És hogyhogy volt magánál fényképezőgép?

– Nem előtte álltam. Messziről készítettem a képet a digitális gépemmel. A barátom nagyította ki a számítógépén és zoomolta a fejét és a vállát, hogy közelinek látszódjon…

– Miféle barát? Újból Miss Cotchin?

– Nem. Nem adom meg a nevét. Sajnálom. Szóval, hogy a kérdésére válaszoljak, mindig nálam van a fényképezőgépem, ha egy leendő ügyfélhez látogatok, mint aznap is. Lefényképezem a kertjüket vagy a falat, ahova akarják a napórát. Segít a munkámban, ha van a helyszínről képem.

Waterhouse láthatóan kényelmetlenül érzi magát. Bizonytalanság csillan a szemében.

– Ha az a történet, amit most előadott, igaz, akkor nagyon fura rugóra jár az agya – mondja. – Ha nem, be fogom bizonyítani, hogy hazudik.

– Talán végre végig kellene hallgatnia, hiszen azért jöttem ide. Be fogja látni, hogy ami velem történt, az bárkit kikészített volna. Ha a vallomástételt követően még mindig nem hisz nekem, akkor többé egy szót sem szólok magához.

Tudom, nem válik előnyömre, hogy konfliktusos helyzetben dühös vagyok, és nem sírok, de annyira hozzászoktam már a haraghoz. Otthonos érzés.

– Ha most vallomást tesz, akkor hivatalossá válik ez a beszélgetés. Megértette? – figyelmeztet Waterhouse.

A szívem kissé megremeg. Félek. Hogy kezdjem? Egyszer volt, hol nem volt… De nem gyónok, összeszorított foggal hazudok – ez van. Az igazság csak a hazugságot szolgálja majd, ami azt jelenti, hogy nem kell tettetnem az érzelmeket.

– Megértettem – mondom. – Tegyük hivatalossá.

6

2006. 04. 04.

NAOMI JENKINS VALLOMÁSA

Lakhelye: Rawndesley, Argyl Square 14.

Foglalkozása: vállalkozó, szabadúszó napórakészítő.

Kora: 35 év

Ezt a vallomást felelősségem teljes tudatiban, önszántamból tettem, és tudomásul veszem, ha bizonyítékként használják fel, bűnvádi eljárás alá vonhatnak, amennyiben szándékosan állítottam valótlanságot vagy bármi olyasmit, ami nem felel meg a tényeknek.

Aláírás: Naomi Jenkins

Dátum: 2006. április 4.

-------------------------------------------------------------------------------

2003. március 30-án, hétfő reggel 9 óra 40-kor hagytam el a házamat, és elindultam Hopton Wood-i köveket venni. A kőre a munkám miatt volt szükségem, amit a helyi kőfaragótól, James Flowton Humblesford, Crossfield tanyaházi lakostól szereztem be. Mr. Flowton mondta, hogy a kő még nem érkezett meg a bányából, úgyhogy rögtön távoztam és visszamentem a főútra, a Thornton Roadra, ahol a kocsimmal parkoltam.

Egy férfi, akit még soha nem láttam, állt a kocsim mellett. Magas volt, rövid, sötétbarna hajú. Világosbarna, valószínűleg báránybőrrel bélelt kordbársony dzsekit, fekete farmert és Timberland csizmát viselt. Mikor közeledtem, rám kiáltott: „Naomi!”, és integetett. A másik keze a zsebében volt. Bár nem ismertem meg. feltételeztem, hogy ő ismer és rám vár. (Most már tudom, hogy Robert Haworth, Spilling, Chapel Lane 3. alatti lakos, de ezt akkor nem tudtam.)

Odamentem hozzá. Megragadta a karomat és egy kést vett elő a dzsekije zsebéből. Sikítottam: A késnek kemény, fekete nyele volt, nagyjából 7 centis, a pengéje 10 centis lehetett. Maga felé húzott, míg a mellkasunk összeért, és a kés hegyét a gyomromhoz szorította. Közben végig mosolygott rám. Halkan felszólított, hogy hagyjam abba a sikoltozást. Azt mondta:

– Pofa be, vagy kibelezlek. Kivágom a szívedet. Tudod, hogy megteszem. – Abbahagytam a sikoltozást. Mr. Haworth azt mondta: – Tedd pontosan azt, amit mondok, és akkor nem szalad beléd a kés, rendben?

Bólintottam. Dühösnek látszott, hogy nem válaszoltam.

– Rendben? – ismételte.

Ezúttal válaszoltam neki.

– Rendben.

Visszatette a kést a zsebébe. A karjával leszorította a karomat és azt mondta, hogy menjünk a kocsijához, amely nagyjából kétszáz méterrel feljebb állt a Thornton Roadon, Spilling irányában, egy sportfelszereléseket áruló bolt, a Havas Joe előtt. Fekete volt az autója. Azt hiszem, ötajtós. Túlságosan féltem ahhoz, hogy megjegyezzem a modelljét vagy a rendszámát.

A kocsi felé közeledve megnyomta a távirányítót, amit ugyanabból a zsebéből vett elő, mint a kést. Mikor a kocsihoz értünk, kinyitotta a hátsó ajtót, és mondta, hogy szálljak be. Bemásztam a hátsó ülésre. Becsapta az ajtót, aztán körbement a kocsi mellett és beszállt mellém: Elvette a táskámat, kivette belőle a mobilomat, és a táskát kidobta a kocsi ablakán. A telefont az első utasülésre dobta: Volt egy polc a kocsiban, a hátsó ülések fölött. Mögém nyúlt és valamit levett a polcról. Maszk volt, kék bélelt anyagból készült, kék gumipánttal. Rám tette, elfedte a szememet és azt mondta, ha leveszem, végez velem.

– Ha nem akarsz lassan elvérezni, tedd, amit mondok.

Hallottam, hogy becsapódik az ajtó. A következőkből tudtam, hogy beszállt a volán mögé:

– Úgy állítottam be a visszapillantó tükröt, hogy mindig lássalak. Ne próbálkozz semmivel – mondta. Elindult a kocsi. Nem tudom, mennyi ideig mentünk a kocsival. Óráknak tűnt, de annyira féltem, hogy képtelen voltam pontosan megállapítani. Úgy feltételeztem, hogy legalább két órát autóztunk, de lehet, hogy többet. Először megpróbáltam meggyőzni Mr. Hawortht, hogy engedjen szabadon. Pénzt ígértem neki, ha szabadon enged. Megkérdeztem, honnan tudja a nevemet, és mit szándékozik velem tenni. Csak nevetett, valahányszor kérdést tettem föl, és nem válaszolt. Végül dühbe gurult és rám ordított, hogy fogjam be a számat. Azután csöndben maradtam, mert megint a késsel fenyegetett. Mondta, hogy lezárta a kocsi összes ajtaját, és ha megpróbálok menekülni, megkeserülöm.

– Nem kell mást tenni, csak azt, amit mondok és nem lesz bántódása – mondta.

Az egész utazás alatt a Radio5 Live szólt a kocsiban. Nem tudatosult bennem, hogy melyik program, csak az állomás. Egy idő után, mikor nem volt köztünk verbális kommunikáció, Mr. Haworth elkezdett rólam beszélni. Tudta a címemet és hogy napórakészítő vagyok. Kérdéseket tett fel a napórákkal kapcsolatban, és ragaszkodott hozzá, hogy válaszoljak. Azt mondta, ha rosszul válaszolok, lehúzódik az útról és előveszi a kését. A kérdéseiből világossá vált, hogy sok mindent tud a napórákról. Említette a homorú félgömb vagy szkáphosz napórákat és tudta, mi az analemma napóra. Ezek olyan szakszavak, amiket azok, akik nem foglalkoznak napórákkal, nem ismernek. Tudta, hogy Folkestoneban születtem, tipográfiát tanultam a Reading Egyetemen és hogy napórakészítő vállalkozásba fogtam, felhasználva azt a jelentős összeget, amit azzal szereztem, hogy eladtam az egyetem utolsó évében általam készített tipográfiai fontot az Adobénak, a világhírű szoftvercégnek. Megkérdezte tőlem, hogy milyen érzés sikeres üzletasszonynak lenni. Gunyoros volt. Az volt az érzésem, hogy kötekedni akart velem, hogy megmutassa, mennyi mindent tud rólam. Megkérdeztem, honnan ismer. Ekkor megállította a kocsit, és valami hegyeset éreztem az orromon. Feltételeztem, hogy a kés az. Mr. Haworth emlékeztetett rá, hogy nem engedte meg, hogy kérdéseket tegyek fel, és bocsánatot kellett kérnem. Azután tovább vezetett.

Később megállította a kocsit. Mr. Haworth kinyitotta az ajtót és kirángatott. Belém karolt és azt mondta, hogy lassan menjek. Abba az irányba igazított, amerre vezetni akart. Végül beléptünk egy épületbe. Felvezetett pár lépcsőn. Mr. Haworth megragadott, és levette a kabátomat. Azt mondta, hogy vegyem le a cipőmet, amit meg is tettem. Nagyon hideg volt bent, hidegebb, mint odakint. Megfordított és utasított, hogy üljek le. Úgy gondoltam, valószínűleg valami ágyra. Kőtelet kötött mindkét bokámra és csuklómra, majd X-alakban széthúzta a testemet, aztán mindegyik végtagomat odakötötte valamihez. Aztán levette a maszkot a fejemről.

Láttam, hogy egy kis színházban vagyunk. Én a színpadon vagyok egy ágyhoz kötözve. Az ágy valamiféle sötét fából készült – talán mahagóniból – és keretének négy sarkából faragott makk állt ki. A matracon, amin feküdtem, valamiféle műanyag borítást éreztem. Észrevettem, hogy a színpad egyik oldalán lépcső vezet le, feltehetően én is ezen jöttem föl. A függöny nyitva állt előttem, így a színház többi részét is láthattam. A nézőknek a zsöllyesorok helyett egy nagy, hosszú étkezőasztalt állítottak be, amely ugyanabból a sötét fából készülhetett, mint az ágy, valamint sok, fehér, párnázott ülésű, sötét széket. Az asztal meg volt terítve.

Mr. Haworth megkérdezte:

– Nem akarsz bemelegíteni az előadás előtt? – Kezét a mellemre tette és megszorította. Könyörögtem neki, hogy engedjen el. Nevetett és kivette a kést a zsebéből. Nagyon lassan elkezdte levágni rólam a ruhát Ahol feküdtem, onnan egy kis ablakra lehetett látni és észrevettem, hogy kint sötétedik. Úgy tippeltem, legalább egy óráig tartott, amíg levetkőztetett.

Mikor teljesen meztelen lettem, pár percre magamra hagyott Azt hiszem, kiment a színházból. Segítségért kiabáltam olyan hangosan, amennyire csak tudtam. Majd megfagytam, vacogott a fogam.

Mr. Haworth pár perc múlva visszatért.

– Gondolom, őrülni fogsz annak, hogy felkapcsoltam a fűtést – mondta. – A közönség nemsokára itt lesz. Nem fagyaszthatjuk le a golyóikat, nem igaz?

Láttam, hogy a mobilomat tartja a kezében. Megkérdezte, hogy lehet-e vele fényképet készíteni. Túlságosan féltem, hogy hazudjak, úgyhogy megmondtam neki, hogy igen. Megkérdezte, mit kell tennie, ha fényképet akar készíteni. Közöltem vele. Készített rólam egy képet, amint ott fekszem az ágyon, és megmutatta.

– Szuvenír – mondta. – Az első főszereped. – Megkérdezte, hogyan küldje el a képet egy másik mobiltelefonra. Megmondtam neki. Kijelentette, hogy elküldi a sajátjára. Azzal fenyegetett, hogy mindenkinek eljuttatja, akinek a számát a telefonomban tárolom, ha nem engedelmeskedem a parancsainak, vagy ha elmegyek a rendőrségre. Aztán leült az ágy szélére egy kicsit és elkezdte tapogatni az intim testrészeimet, majd nevetett, mikor kiabáltam és próbáltam elhúzódni.

Nem tudom, mennyi idő telt el, de egy kicsivel később kopogtatás hallatszott az ajtón és Mr. Haworth egyedül hagyott, lement a lépcsőn, majd mögém került, így nem láthattam. Több ember lépteit hallottam. A színháznak fapadlója volt, úgyhogy elég nagy lett a zaj. Hallottam, hogy Mr. Haworth üdvözölt egy csomó férfit, de nevek nem hangzottak el. Aztán egy sereg embert láttam, valamennyien estélyi öltözéket viseltek. Odamentek az asztalhoz és letelepedtek. Legalább tíz férfi volt jelen Mr. Haworthon kívül. A legtöbbjük fehér volt, de volt két fekete. Mr. Haworth italt töltött nekik és üdvözölte őket. Pár megjegyzést váltottak az időjárásról és az útviszonyokról.

Sikoltoztam és könyörögtem a férfiaknak, hogy segítsenek, de ők csak nevettek. Bámulták a testemet, és sikamlós megjegyzéseket tettek. Az egyik azt kérdezte Mr. Haworthtől, hogy megnézhetne-e közelebbről. Haworth azt válaszolta, hogy majd a maga idejében, aztán eltűnt a színház hátsó, a színpaddal szemközti helyiségében. Pár perccel később előkerült egy tálcával és minden asztalnál ülő férfi elé letett egy kistányért. Minden tányéron füstölt lazac és egy szelet citrom feküdt és valami fehér gömb zöld foltokkal.

Miközben a férfiak ettek-ittak Mr. Haworth visszajött a színpadra. Kétszer is megerőszakolt: először orálisan, aztán vaginálisan. Miközben ez történt, a férfiak éljeneztek, nevettek, és tapsoltak, kéjes megjegyzéseket tettek. Miután befejezte a megerőszakolásomat, Mr. Haworth elkezdte leszedni a tányérokat, és bevitte őket a férfiak háta mögötti helyiségbe. Nyitva hagyta a helyiség ajtaját, és jellegzetes konyhazaj ütötte meg a fülemet, főzés és mosogatás hangja. Rájöttem, hogy emberek voltak a konyhában.

Mr. Haworth visszajött a színpadra és kioldozott engem. Mondta, hogy menjek le a lépcsőn, és emlékeztetett, ha nem engedelmeskedem neki, kibelez. Tettem, amit mondott. Odavezetett az asztalhoz, ahol egy szabad szék állt. Lenyomott rá, és újból odakötözött. A karomat a hátam mögé húzta, majd a szék támlája mögé és összekötözte a csuklómat. A két lábamat annyira szétfeszítette, amennyire csak lehetett, és mondta, hogy a két bokámat tartsam a szék alatt. Aztán azokat is összekötözte. A többi férfi tapsolni és éljenezni kezdett.

Mr. Haworth még három fogást szolgált fel a férfiaknak, az egyik valamiféle hús volt zöldséggel, tiramisu, végül sajtok. Mr. Haworthön kívül egyik férfi sem ért hozzám, de miközben ettek, kinevettek és gúnyolódtak. Időnként egyikük feltett valami kérdést – például megkérdezték, mi a kedvenc szexuális fantáziám, és melyik testhelyzetben szeretkezem a legszívesebben. Mr. Haworth megparancsolta, hogy válaszoljak.

– És jól teszed, ha tisztességesen válaszolsz – mondta. Olyasmiket mondtam, amiről azt gondoltam, hogy tetszeni fog neki.

Miután a férfiak befejezték az utolsó fogást, Mr. Haworth mindent leszedett az asztalról. Egy üveg portóit hozott és néhány poharat a konyhából, aztán egy doboz cigarettát, hamutálcát és gyufát. Majd kioldozott, és mondta, hogy arccal lefelé feküdjek az asztalra. Így tettem. Néhány férfi szivarra gyújtott. Mr. Haworth rám mászott, és análisan is megerőszakolt.

Mikor befejezte, megkérdezte:

– Akar valaki egy kört?

Az egyik férfi válaszolt.

– Túlságosan el vagyunk ázva, haver.

Pár férfi, köztük Mr. Haworth, megpróbált rábírni egy Paul nevű férfit, hogy erőszakoljon meg. Olyasmiket mondtak: „Mi van veled, Paul?” meg „Gyerünk, Paul, tedd be neki.” Ebből úgy gondolom, hogy a férfiak egész jól ismerték egymást, és egy baráti társaság lehettek. Talán ez a Paul volt a vezető, vagy a központi személyiség a csoportban. Nem láttam, hogy melyikük Paul, de hallottam, mikor azt mondta:

– Nem, most beérem azzal, hogy nézem.

Mr. Haworth utasított, hogy álljak föl. Átadta a kabátomat meg a cipőmet, és mondta, vegyem fel őket. Mikor felöltöztem, megint feltette a maszkot a fejemre és kivezetett, a többi férfi ott maradt. Benyomott a kocsiba és becsapta az ajtót. Mr. Haworth nem szólt hozzám az úton. Azt hiszem, elájultam, vagy nem voltam eszméletnél az út nagyobbik részén, mert teljesen elveszítettem az időérzékemet. Kis idő múlva, mikor még mindig vaksötét volt, a kocsi megállt, és kihúztak. Leestem a földre. Mr. Haworth nem adta vissza a telefonomat. Hallottam a kocsi hangját és feltételeztem, hogy elmegy. Pár pillanat múlva összeszedtem a bátorságomat, levettem a maszkot és láttam, hogy ott vagyok az úton a kocsimnál, a Thornton Roadon, Hamblesfordban. A kocsim kulcsai a kabátzsebemben voltak, úgyhogy beszálltam a kocsimba és hazamentem.

Senkinek nem mondtam, mi történt velem és nem is jelentettem a rendőrségnek. Később véletlenül találkoztam Mr. Haworthszel, 2005. március 24-én a Rawndesley East Services benzinkútnál, felismertem és követtem a teherautójához a parkolóba, amelyre rá van írva a neve.

A vallomástételt rögzítette: Simon Waterhouse, 124-es számú nyomozó, Központi Nyomozó Egység, Culver Valley

Helység: Spilling.

A vallomástétel ideje és helye: 2006.04.04.16:10, Spilling

7

2006. 04. 05.

– Tényleg zsaru?

Az ember, aki körbemutogatta Charlie-nak és Oliviának a faházat, riadtan emelte föl a kezét. – Nem mondtam volna, hogy van szabad szobánk, ha tudom, hogy egyenruhás fickók. Illetve csajok. – Kacsintott és Oliviához fordult: – Maga is zsaru? – Csiszolt akcentussal beszélt, amiről Charlie-nak rögtön az állami iskola jutott az eszébe.

– Nem – válaszolta Olivia. – Miért kérdezi ezt mindenki, aki találkozik velünk? – fordult a kérdéssel Charlie-hoz. – Senki nem kérdezi, hogy te újságíró vagy-e. Ez nem ér. Olyan családnak tűnünk, ahol mindenkit az éltet, hogy érvényt szerezzünk a törvénynek? – Aki ismerte Oliviát, tudta, hogy mennyi gúny van ebben a kijelentésében. – A testvéréé a telep? – érdeklődött ártatlanul.

A férfi szerencsére nem sértődött meg. Nevetett.

– Húúúú… egyébként igen, a fivérem és én együtt visszük az üzletet. Szóval maga újságíró, igaz? Mint az az izé? Kate Adie?

Charlie villámgyorsan lehűtötte volna a férfit, ha kevésbé jóképű, vagy ha nem jön be neki ennyire a hely.

Biztosra vette, hogy Oliviának is tetszik. A faháznak hatalmas fürdőszobája volt, aranyozott lábakon álló, legalább kétszemélyes fürdőkáddal. A kézmosó mellett egy háncskosárból kibuktak a Molton Brown-termékek. A sarokban ráadásul volt egy csillogó zuhanyrózsával felszerelt zuhanyzófülke is.

A faház mindkét ágya szélesebb volt a hagyományos franciaágyaknál. A kerete cseresznyefából készült, szán alakú, ívelt fej- és lábvéggel. Barátságos, bár egy kissé tolakodó házigazdájuk – Mr. Angilley, Charlie feltételezte, ő az, akinek a neve szerepelt a névjegyen – legalább tucatnyi párnát kínált nekik, hogy válasszanak kedvükre valót.

– A pehely szóba sem jöhet – jelentette ki Olivia pillanatnyi habozás nélkül. Milyen szívesen megosztanám veled a párnámat, Mr. Angilley, gondolta Charlie. A férfi szokatlan módon volt jóképű, már-már valószínűtlenül szép – mintha csak egy nagy művész tervezte volna. Csaknem tökéletes.

A nappali falát egy hatalmas, lapos képernyős tévé uralta, és bár nem volt minibár, a bejárat mellett egy mindenféle snackkel és itallal megtömött „kamra” nevű rész csatlakozott a konyhához.

– Csak mondják majd be a hét végén, mit fogyasztottak. Annyit számolunk – mondta Angilley Charlie-ra kacsintva. A lány nem szerette, ha rákacsintgattak, de ezúttal talán nincs értelme olyan szigorúan venni…

Charlie tudta, hogy az apró méretű konyha kifejezetten tetszik a testvérének. Olivia nem kedvelte a nagy, barátságos, konyhaszigettel és asztallal zsúfolt konyhákat, amikért a legtöbb nő odavolt. Szerinte a főzés időpocsékolás és legfeljebb azoknak való, akik hivatásszerűen űzik.

– Egyáltalán nem olyan, mint Kate Adie – felelte Angilleynek. – A kulturális rovatnál dolgozom.

– Nagyon jó – mondta. – Sokkal jobb a Tate Modernben leragadni, mint Bagdad belvárosában.

– Vitatható nézőpont – mormolta Olivia.

Charlie Angilley nagy barna szemét vizsgálta, amely körül nevetőráncok gyülekeztek. Hány éves lehet? Negyven körülire tippelte. A középen elválasztott, lelógó haj laza külsőt adott neki. Charlie-nak tetszett a férfi zöldesszürke tweedzakója, és a sálja is. Stílusos volt, a maga vidékies módján. Nem hordott karikagyűrűt.

Sokkal vonzóbb, mint az a rohadék Simon Waterhouse.

– Hogy hívják? – Charlie úgy döntött, hogy ő is kíváncsiskodik egy kicsit

– Elnézést Graham Angilley vagyok, a tulajdonos.

– Graham? – Oliviára nézett és elmosolyodott. A testvére felragyogott. – Micsoda véletlen. – Charlie automatikusan flörtölő üzemmódra váltott. Félrebillentette a fejét és csintalan pillantást vetett Angilleyre. – A kitalált barátomnak is Graham a neve.

A férfi meglepően elégedett képet vágott. Rózsaszínű foltok jelentek meg az arcán.

– Kitalált? Minek kéne magának egy kitalált barát? Azt hittem, hogy rengeteg valódi barátja van. – Az ajkába harapott és összevonta a szemöldökét. – Nem rengeteget akartam mondani… nos, bizonyára sok csodálója akad.

Charlie nevetett a zavarán.

– Ez hosszú történet – válaszolta.

– Elnézést. Általában sokkal udvariasabb vagyok. – Zsebre tette a kezét és szégyenlősen mosolygott. Ő is tudja, hogyan kell flörtölni, gondolta Charlie, bár általában nem volt vevő a szégyenlős közeledésre.

Olivia hangosan megjegyezte:

– Van valami jó étterem a környéken?

– Nos… Edinburgh nincs messze: kocsival nagyjából egy óra alatt elérhető – mondta Graham –, és van itt is egy kitűnő étterem. Steph minden vendégünkre főz, aki kedveli az első osztályú, házias ételeket. Kizárólag természetes alapanyagokat használunk.

– Kicsoda Steph? – kérdezte Charlie olyan közönyösen, amennyire csak tudta.

– Steph? – vigyorgott rá Graham, éreztetve, hogy felfogta a burkolt célzást a kérdésében. – Ő az egész személyzetem egy személyben: szakács, szobalány, titkárnő, recepciós – válasszon. A mindenesem. – Felnevetett. – Hogy igazságos legyek, Steph ellenállhatatlan, ha valaki szereti a tőrőlmetszett parasztlányokat. El lennék veszve nélküle, valóságos kincs. Hozzon át valami menüt később?

Átható pillantást vetett Charlie-ra.

– Remek lenne – felelte a lány, egy kicsit szédülve.

– És ne feledjék el megnézni a fürdőnket, amelyet a régi pajtaépületben rendeztünk be. Most hoztuk létre a tepidáriumot. Tökéletes hely a kikapcsolódásra.

Mikor kiment, Olivia kijelentette:

– Ez jó jel. A tepidáriumot jobban szeretem, mint a szaunát vagy a sanariumot.

Charlie döbbenten hallgatta. Azon töprengett, hogy a testvére vajon végigdolgozott-e valaha egyetlen napot is?

– Nem vagyok benne biztos, hogy megkockáztatom Steph főztjét. Amilyen sürgősen csak lehet, meg kell szereznünk a helyi taxitársaság telefonszámát, és ha éhesek vagyunk vagy pocsék a kaja, elmehetünk Edinburghbe, még mielőtt ki állnának a bordáink.

Charlie ál-kétségbeesetten csóválta a fejét. Hónapokig, esetleg évekig eltart, mielőtt Olivia bordái kiállnak.

– Felteszem, hogy a felső részt választod? – mondta és a lenti ágyra hajította a bőröndjét.

– Csakis. Különben úgy érezném, hogy a nappaliban alszom. Te alszol a nappaliban.

– A nappali ott ér véget – mutatta Charlie –, és onnan kezdődik az én hálószobám.

– Mi a baj a falakkal, mi a baj az ajtókkal? Utálom az egybenyitott tereket. Mi van, ha horkolsz, és nem tudok aludni?

Charlie elkezdte kipakolni a bőröndjét, és közben azt kívánta, bárcsak beszerzett volna pár szexi ruhát indulás előtt. Kinézett a nyitott ablakon a nyaraló mellett csörgedező patak túlsó partjára, ahol fák magasodtak. Itt nem hallatszott semmi zaj, hacsak Olivia hangját nem számítja az ember: nem hallatszott a közlekedés zaja, a város állandó morajlása. Időnként egy-egy madár rikoltása törte csak meg a csöndet. Charlie imádta a harsogó, friss levegőt. Hála az égnek, hogy itt vannak. Spanyolország katasztrófa volt. Azt szokták mondani, minden jóra fordul, de Charlie nem hitt ebben. Túl sok rettenetes dolgot látott a munkája során.

– Char? Ugye kellemesen töltjük majd a szabadságunkat?

Olivia szokatlanul aggodalmasnak tűnt. Az ágyán feküdt. Charlie felpillantott. Csak nővére meztelen talpát látta a farácson át. Olivia nem foglalkozott a kicsomagolással, mert az túl sok erőfeszítést igényelt. Nagy bőröndjét kisebbfajta szekrény gyanánt használta.

– Persze. – Charlie a hangsúlyból sejtette, mi következik.

– Ígérd meg, hogy megfékezed a benned lakó Tyrannosaurus Sexet. Tényleg nagyon vártam ezt a hetet. Nem szeretném, ha elrontanánk valami hapsi miatt.

Tyrannosaurus Sex. Charlie megpróbált hárítani, de a kifejezés már befészkelte magát az agyába. Olivia vajon hatalmas, buja szexragadozónak látja őt?

– Miféle hapsi? – kérdezte csípősen. – Angilley vagy Simon?

Olivia felsóhajtott.

– A kérdésed már önmagában is mutatja, milyen komoly a probléma – válaszolta.

– Más szavakkal, zűrzavar – bólintott Proust. – Azt hiszem, ezzel jellemezhetnénk legjobban a helyzetet. Vagy maga másként fogalmazna, Waterhouse? Én zűrzavarnak mondanám. Maga minek nevezné?

Simon Proust üvegfalú irodájában tartózkodott. Ide a legkevésbé sem vágyakozik az ember, hacsak nem élvezi, hogy az összes munkatársa őt bámulja, miközben a sovány, kopasz felügyelő darabokra cincálja: brutális némafilm üvegfülkében. Simon egy kopott, zöld támlás széken ült. A felügyelő fel-alá járkált körülötte, időnként kilöttyintve a teát a Világ legjobb nagypapája! feliratú bögréjéből. Simon ilyenkor elhajolt, nehogy leforrázza. Ha ez film volna, gondolta, Proust bármelyik pillanatban előhúzhatna egy borotvát és fölszabdalhatná. De a borotva nem tartozott Proust eszköztárába; vitriolos nyelvével végezte ezt a műveletet.

Simon ostoba módon, hívás nélkül merészkedett a felügyelő barlangjába. Ezt rajta kívül a Hóember egyetlen beosztottja sem kockáztatta meg. Proust annak köszönhette becenevét, hogy bármikor képes volt megdermeszteni maga körül a levegőt. Ha hangnemet váltott, pattogó stílusától az egész nyomozóosztály megfagyott. Simon nem tudta, hogyan sikerül Proustnak így hazavágni az általános hangulatot. Csak beszélj úgy hozzá, mintha teljesen hétköznapi főszer lenne.

Simon még sok mindent el akart mondani, és tudta, nincs értelme mellébeszélni.

– Bizton állíthatom, aggasztó a helyzet, uram.

Boldogan egyetértene a főnökével, ha a „zűrzavar” kifejezésből nem következne, hogy bizonyos fokig ő is felelős azért. Bizonyos fokig? Ennyire nem lehet naiv. Proust teljes egészében őt tartja felelősnek. Csak azt nem tudta kideríteni, miért

– Rögtön érintkezésbe kellett volna lépnie a kenti rendőrséggel, mikor Mrs. Haworth megadta a címet. Elfaxolhatta volna nekik a részleteket, és egy órával később rájuk csöröghetett volna.

A kenti rendőrség imádta volna. Simon hülyét csinál magából, ha egy órával később követeli az eredményt.

– Semmi okom nem volt rá, uram. Akkor nem tudtam, amit most tudok. Naomi Jenkins akkor még nem vádolta Hawortht nemi erőszakkal.

– Ha akkor kapcsolatba lépett volna a kenti rendőrséggel, akkor most több rálátása lenne az ügyre.

– Ön megtette volna, uram, az én helyemben? – Nem érdemes az oroszlán bajszát cibálni. Csessze meg. – Mrs. Haworth megígérte, hogy Mr. Haworth felkeres, amint visszajön. Azt mondta, hogy a férje megpróbált véget vetni Naomi Jenkinsszel folytatott viszonyának, de Jenkins nem hajlott rá. Üzenetet hagytam Haworth mobilján és vártam, hogy visszahívjon. Egyértelmű esetnek látszott.

– Egyértelmű esetnek – visszhangozta Proust csöndesen. Majdnem bánatosan. – Így mondaná?

– Most nem. Most már nem egyértelmű…

– Valóban nem az.

– Uram, a szabályos eljárást követtem. Úgy döntöttem, hogy egyelőre félreteszem, és jövő héten a nyomába eredek, ha nem hallok Haworth felől semmit.

– És minek alapján döntött így?

Proust félelmetesen hamis mosolyt eresztett meg Simon irányiba.

– Felmértem a lehetséges kockázatokat, uram. Haworth felnőtt, semmi jele, hogy instabil vagy öngyilkosságra hajlamos lenne…

A Hóember teájában kisebb árhullám keletkezett, mikor megpördült a sarkán. Ezt a mozdulatot Fred Astaire is megirigyelhette volna. Simonnak őrülten hiányzott Charlie. Valamiért az élet mindig rosszabb lett, ha a lány nem volt a közelében.

– Robert Haworthnek van egy felesége és egy szeretője. Pontosabban egy felesége, aki tudomást szerzett a szeretőről, és egy szeretője, aki nem hagyja szakítani. Maga nem nős, Waterhouse, és ezért nem tudja, milyen nehéz együtt élni egy asszonnyal, még akkor is, ha egyetlen félrelépésnél se bukik le az ember. Vegyünk például engem: már harminckét kemény évet szolgáltam le a házasság nehéz terepén. Ám ha két nővel kellene egyenesbe jönnöm, mindegyik fülemre jutna egy, és mindkettő azon zokogna, hogy többet érdemel… nos, én Kentnél is messzebb menekülnék.

Keményen szolgált a házasság nehéz terepén? Újabb klasszikus megfogalmazás. Simon az emlékezetébe véste, hogy majd ne felejtse el továbbadni Charlie-nak. Az osztály dolgozói csupán Lizzie Proust fáradhatatlan erőfeszítéseinek köszönhették, hogy a Hóember legalább időszakosan képes normális emberi lényként működni.

Simon már teljesen elfáradt az erőfeszítéstől, hogy felnőtt üzemmódban tárgyaljon ezzel az éretlen személyiséggel. Ó, nagyon jó, Waterhouse, köszönöm önnek a mély pszichológiai elemzést – ahogyan Proust mondaná.

Simon azon töprengett, nem kellene-e szabadon engednie gyilkos ösztöneit. Vagy még túl korai lenne?

– Ön mit tett volna, uram? Ön már tegnap reggel felkutattatta volna a kenti rendőrséggel?

Proust soha nem adta meg azt a kielégülést az embernek, hogy válaszoljon.

– Kockázatfelmérés – mondta megvetően, bár ő adta Simonnak az ACPO 2005-ös számú útmutatót az eltűnt személyekkel kapcsolatos teendőkről, és utasította, hogy annak minden szavát vésse az emlékezetébe. – Haworth veszélyben van, és nem kell megmondanom magának, hogy miért. Azért van veszélyben, mert valami módon – ami még felderítésre vár – kapcsolatba került ezzel a Naomi Jenkins nevű nővel. Kockázatfelmérés! Egyik nap felbukkan és bejelenti, hogy eltűnt a szeretője, közli, hogy az élet fabatkát sem ér nélküle, aztán a következő napon visszajön azzal, hogy felejtsük el, merő hazugság az egész, és megvádolja Hawortht azzal, hogy három évvel korábban megerőszakolta. – Megcsóválta a fejét. – Jegyezze meg, amit mondok, a hét végére gyilkossági nyomozás lesz ebből.

– Nem vagyok benne bizonyos, uram. Azt hiszem, még korai lenne ezt feltételezni.

– Semmit se kellene feltételezni, ha maga megfelelő módon járna el! – ordította Proust. – Miért nem faggatta ki hétfőn Naomi Jenkinst alaposabban, és szedte ki belőle az egész sztorit?

– Mi azt…

– Ez a nő játszik velünk. Ha úgy tartja kedve, csak bevitorlázik ide, lead valami sztorit, maguk meg csak bólogatnak, és buzgón körmölik a hazugságait – hol egy eltűnt személyt jelent be, hol egy nemi erőszakot. Ez a nő tökéletes színjátékot rendezett a kapitányságon, és magára a két lábon járó szamár szerepét osztotta.

– Zailer őrmester és én…

– Mi a mennydörgős mennykőre gondolt, mikor felvette a megerőszakolásáról szóló vallomását? Egyértelmű, hogy összevissza beszél, de maga ennek ellenére pátyolgatja.

Simon Naomi Jenkins megerőszakolásáról szóló beszámolójára gondolt, arra, mit műveltek vele azok a férfiak. Ez volt a legszörnyűbb eset, amit valaha hallott. Azon töprengett, megmondja-e Proustnak, mit érzett, mikor a lány elmesélte neki a történetet. Azonban az a tény, hogy egy térben tartózkodott a Hóemberrel, agyonvágta a kettejük közötti érdemi kommunikációról szövögetett elképzeléseit.

– Ha hazudik az erőszakkal kapcsolatban, hogyan magyarázza az N. J. aláírást a levélen, amit 2003 májusában írt arra a weboldalra?

– Szerintem a születése óta fantáziál – jelentette ki Proust türelmetlenül. – Aztán találkozott Haworthszel, és hozzáadta az abszurd meséjéhez. Semmit sem lehet elhinni neki.

– Egyetértek, gyanús a viselkedése – mondta Simon. – Vélhetőleg azért instabil, mert aggódik Haworth biztonsága miatt Ezért amint felvettem a vallomását, kapcsolatba léptem a kenti rendőrséggel. Nemrég válaszoltak. – Más szavakkal, te szűkagyú szarjankó, hozzájutottam pár tényhez, ami esetleg érdekelhet, ha hajlandó lennél két másodpercre felfüggeszteni a basztatásomat. Simonnak az volt az érzése, hogy a szavai visszaszivárognak hozzá, nem jutnak át a Proustot körülvevő merev, láthatatlan korláton.

Kitartott.

– A cím, amit Juliet Haworth megadott, valós, de ott senki se tud semmit Robert Haworthről.

– Ő is labilis – jelentette ki a Hóember határozottan, mintha Robert Haworth mindkét nőjét azzal gyanúsította volna, hogy neki, Giles Proustnak akarnak gondot okozni. – Nos? Visszament a házba és átkutatta? És átkutatta Naomi Jenkins házát? Ha olvasta volna az eltűnt személyekkel kapcsolatos paksamétát, amit adtam magának…

– Elolvastam – vágott közbe Simon. Az ACPO 2005-ös számú útmutató az eltűnt személyek kezeléséhez nem friss anyag. Proust irtózik a változásoktól. Hetekkel az óra előre- vagy visszaállítása után is különbséget szokott tenni a „régi időszámítás” és az „új időszámítás” között.

– Akkor tudja, hogy a 17. rész c pontja – vagy a d? – szerint bármely épületbe beléphet, ha oka van feltételezni, hogy valaki veszélyben…

– Tudom, uram. De mivel Zailer őrmester távol van, önnel akartam megbeszélni.

– És mit gondolt, mit fogok mondani? Egy személy eltűnt. Egyfelől ott van egy dilinyós szerető, másfelől meg a feleség, aki a legtávolabbról sem aggódik a férje holléte felől, és igyekszik elterelni a nyomról a rendőrséget. Mit gondolt, mit mondanék? Csak rakja fel a lábát az asztalra, és malmozzon tovább?

– Természetesen nem, uram.

Konzultálnom kellett veled, te kibaszott seggfej. Vajon Proust azt képzeli, hogy Simon élvezi a szócsatáikat? Mindez jóval elviselhetőbb, ha Charlie is itt van: egyfajta ütközőként szolgál, amennyire tudja, védi a csapatát a felügyelő egzecíroztatásától. És az utóbbi hónapokban egyre több olyan döntést hozott, amit valójában Proustnak kellett volna meghoznia, azért, hogy lehetővé tegye a felügyelő számára az oly kedves rövid, nyugalmas munkanapokat.

– Természetesen nem, uram – utánozta Proust. Felsóhajtott, és elnyelt egy ásítást annak jeléül, hogy már kieresztette a gőzt. – Tegye a legkézenfekvőbb dolgot, Waterhouse. Kutassa át Jenkins házát, és Haworthékét is. Futtassa le a szokásos hitelkártya- és telefon-ellenőrzést. Beszéljen mindenkivel Haworth barátai, munkatársai közül. Tudja, mit kell tennie.

– Igen, uram.

– Ó, és ne feledje: hozza be Naomi Jenkins számítógépét. Ugyebár meg tudjuk állapítani, hogy az a levél, amiről azt állítja, hogy ő tette fel a megerőszakolt áldozatok weboldalára, az ő gépéből származik?

– Igen, uram – mondta Simon, de közben arra gondolt, hogy más valaki valószínűleg tudná, de a felügyelő egész biztosan nem. Proust mindabban szakértő volt, ami nem kívánt szakértelmet. Voltaképpen ebből fakadtak a problémái. – Ha ez ugyanaz a gép. Azóta talán újat vásárolt.

– Sellerst és Gibbst is vonja be a nyomozásba. Mára ez legyen az első számú, legfontosabb feladatuk.

Vonja be őket maga – Simon majdnem elkövette azt a hibát, hogy kimondta. Azon töprengett, hogy Proust vajon azért ruházza-e át másokra a feladatköreit, mert nyugdíjba akar vonulni?

– Jenkinst kérdezze ki újból. És menjen el a Traveltelbe…

– Most léptem kapcsolatba a recepcióssal. – Simon elégedett volt, hogy legalább egyet kipipálhatott Proust szükségtelen instrukcióinak sorából. Hóember imádta fölösleges tanácsokkal és figyelmeztetésekkel terhelni beosztottjait.

– Egy nő és egy férfi, akiknek a személyleírása Haworthre és Jenkinsre illik, nagyjából egy éve a Traveltel tizenegyes szobájában tölti a csütörtök estéket. Pontosan úgy, ahogy Jenkins hétfőn állította. Várom, hogy a Traveltel recepciósa megerősítse, hogy ők azok. Egy kép másolatát küldtem el futárpostával, ami…

– Természetesen őket ábrázolja! – csapta le a bögréjét Proust az íróasztalra.

– Uram, ugye nem azt akarja mondani, hogy nem kellett volna ellenőriznem?

Egy ilyen alapvető hiba – abban a párhuzamos univerzumban, amelyben Simon egészen mást csinált – kétségkívül hasonló letolást eredményezett volna, mint amilyet az imént kapott

A felügyelő utálkozva nézett rá. Mikor megszólalt, a hangjában is ez érződött.

– Csak csinálja tovább, Waterhouse, rendben? Mint ahogy a többi dolgát is. És most lenne szíves pár perc nyugalmat engedélyezni számomra, hogy összeszedjem széthullott napom cserepeit?

– A recepciós azt mondta, hogy a pár – akik feltehetőleg Haworth és Jenkins – szemlátomást nagyon ragaszkodik egymáshoz.

Proust égnek emelte a kezét.

– Akkor egy rejtéllyel kevesebb. Ez megmagyarázza, miért mennek minden héten kettesben abba az útszéli motelbe. Szeretők, Waterhouse. Vagy mit gondolt mindketten lemezeket gyűjtenek?

Simon nem vett tudomást a gúnyolódásról. Robert Haworth és Naomi Jenkins kapcsolata létfontosságú ebben a különleges ügyben, és a Traveltel recepciósa feltehetőleg objektív tanú. Határozottan kijelentette:

– Azt mondta, mindig ölelkezve jönnek. Hosszan néznek egymás szemébe, meg ilyesmi.

– A recepción?

– Nyilván.

Proust hangosan felhördült.

– Azután a nő mindig ott marad egész éjszakára, és másnap reggel megy csak el. A férfi nagyjából még aznap este hétkor távozik.

– Mindig?

– Ezt mondta a recepciósnő.

– Miféle kapcsolat lehet az ilyen? – nézett Proust az üres bögréjébe, mintha azt remélné, hogy magától megtelik.

– Vélhetőleg csalárd – jegyezte meg Simon. – Uram, a Stockholm-szindrómán gondolkodtam. Tudja, amikor a nők beleszeretnek a férfiba, aki rosszul bánik velük…

– Ne pazarolja az időmet, Waterhouse. Menjen innen és végezze a dolgát.

Simon felállt és elindult az ajtó felé.

– Ó, és Waterhouse?

– Uram?

– Vehetne nekem egy könyvet a napórákról, miközben jön-megy. Mindig nagyon tetszettek. Tudta, hogy a napórával mért idő sokkal pontosabb, mint a hagyományos órával mért, mint a greenwichi középidő? Valahol olvastam. Ha a Föld Naphoz viszonyított pontos helyzetét akarjuk megmérni – a szoláris időt –, akkor a napóra a nyerő.

Proust elmosolyodott, ez megriasztotta Simont: a boldogság nem állt jól a felügyelőnek. – Az órák miatt azt hisszük, hogy minden nap egyforma hosszú, pontosan huszonnégy óra. Ez nem igaz, Waterhouse. Néhány egy kicsit rövidebb és néhány egy kicsit hosszabb. Ezt tudta?

Simon természetesen tudta. És azok a leghosszabbak, amikor kénytelen Giles Proust felügyelő társaságában tölteni az időt.

8

Április 5., szerda

Hallom, amint becsapódik a hátsó ajtóm. Ezt lépések zaja követi. A házból a fészer felé közelednek, ahol dolgozom. Mikor az ügyfelekkel beszélek, mindig műhelynek nevezem, de valójában csak egy közepes méretű fészer: egy asztal, egy szék és a szerszámaim vannak benne. Mikor belefogtam az üzletbe, berakattam két ablakot. Egyetlen napot sem tudtam ablaktalan helyiségben dolgozni.

Hallom, hogy Yvon nem egyedül közeledik. Nem kell megfordulnom, anélkül is tudom, hogy a rendőrség. Mosolygok. Házkutatás. Végre komolyan vesznek. A rendőrök valószínűleg útban vannak hozzád, de lehet, hogy már oda is értek. Tudom, hogy nemsokára hírt kapok felőled, és ez elviselhetőbbé teszi a várakozást. Reménykedem, hogy végre megtudom, mi van, ahelyett, hogy azon rágódnék, mi lehet.

Megnyugtató érzés, hogy mások is dolgoznak az ügyön.

Folytatom az aranylevél festését. Ezt a mottót írom a számlapra: „Jobb most, mint soha.” Egy megkésett ajándék a hálás férjtől az ezüstlakodalmukra. A férfi reméli, hogy a nagyvonalú gesztus segít jóvátenni a múltbéli hibákat. A megrendelő álló szobrot akar a hátsó kertjükben felállítani. Horntoni kőből készítek oszlopot, a tetején lesz az óralap.

Hallom, hogy kinyílik mögöttem az ajtó, érzem a hátamon a huzatot.

– Naomi, két nyomozó szeretne veled beszélni.

Aggodalom csendül ki Yvon hangjából, noha igyekszik, hogy természetesnek és nyugodtnak tűnjön.

Megfordulok. Egy testes, szürke öltönyös férfi mosolyog rám. Bizonytalan a mosolya, mintha nem bízna benne, hogy sokáig képes lesz megőrizni a jóindulatát. Hájas a hasa, szalmaszinű haját zselével idomította tüskésre, a borotválkozástól kiütések borítják az arcát. A kollégája alacsony, sötét és sovány. Alacsony homloka alól apró malacszemek villognak. Fürgén becsúszik a kövér és Yvon között, majd lassan körbesétál a műhelyben. Fölveszi a szalagfűrészemet, megnézi, és újból leteszi, majd ugyanígy tesz a lombfűrésszel.

– Tartsa távol a kezét a holmimtól – szólok rá élesen. – Ki maga? Hol van Waterhouse nyomozó?

– Én Sellers nyomozó vagyok – mutatkozik be a kövér. Felmutatja műanyag tokban lapuló igazolványát. – Ő Gibbs nyomozó.

Nem foglalkozom azzal, hogy ellenőrizzem a személyazonosságukat. Láthatóan a rendőrségtől jöttek. Egy bordából szőtték őket Waterhouse-zal és Zailer őrmesterrel, bár nehéz pontosan körülírni, hogy ez miben nyilvánul meg. Talán a modorukban. Úgy viselkednek, mintha grafikonokkal és táblázatokkal lenne tele a fejük. Az udvariasság vékony máza fedi a térdig érő lenézést. Egymásban bíznak, senki másban.

– Körül kell néznünk a házában – jelenti be Sellers nyomozó. – És a kertben, meg a melléképületekben. Ezekbe ez a fészer is beletartozik. Igyekszünk a lehető legkevesebb fennakadást okozni.

Elmosolyodom. Szóval vége a dumának, eljött a tettek ideje. Jó.

– Nem kell ehhez házkutatási parancs? – kérdezem, bár nem áll szándékomban elküldeni őket.

– Ha úgy gondoljuk, hogy az eltűnt személy veszélyben van, bármely ingatlant jogunkban áll átkutatni – mondja Gibbs nyomozó mereven.

– Robert Hawortht keresik? Nincs itt, de csak kutassanak kedvükre.

Azon töprengek, bűnözőnek vagy áldozatnak tekintenek. Talán mindkettőnek. Elvégre említettem Waterhouse nyomozónak, megfordult a fejemben, hogy a saját kezembe veszem a törvényt.

– Lehet, hogy pár dolgot el kell vinnünk – mondja Sellers. Újból elmosolyodik, mikor látja, hogy nem adom fel a harcot. – A számítógépét. Mikor vette?

– Nem régen – felelem. – Talán egy éve, vagy valahogy így.

– Várjanak egy pillanatig – szól közbe Yvon. – Én itt lakom, és itt dolgozom. Ha átkutatják a házat, megtennék, hogy az irodámat pont úgy hagyják, ahogyan találták?

– Miféle munkát végez? – kérdezi Sellers.

– Weboldalakat tervezek.

– A maga gépét is el kell vinnünk. Milyen régóta használja?

– Milyen régóta lakik itt? – kérdezi Gibbs, még mielőtt Yvonnak lehetősége lett volna válaszolni.

– Tizennyolc hónapja – válaszolja remegő hangon. – Nézzék, nem vihetik el a számítógépemet, azon dolgozom.

– Én meg attól tartok, hogy igen. – Gibbs most mosolyodik el először. Süt róla a káröröm. Odamegy az ablakpárkányhoz, felemel egy bronz zseb napórát, és megrántja a zsinórjánál fogva. Masszív kis darab, ami láthatóan csalódással tölti el. Azt remélte, el tudja törni. Sellers megköszörüli a torkát. Vélhetőleg így jelezte a társának, hogy állítsa le magát.

– Hogyan dolgozzam? – panaszkodik Yvon. – Mikor kapom vissza?

– Olyan gyorsan visszaadjuk, amennyire csak tudjuk – válaszolja Sellers. – Elnézést a kellemetlenségért. Csupán rutineljárásról van szó. – Kicsit magabiztosabbnak tűnik. – Rendben. – Visszafordul hozzám. – Akkor odabent kezdenénk.

– Hol van Waterhouse nyomozó? – kérdezem újfent. A választ is én mondom ki. – Robert házába ment, igaz?

Valahol ott vagy a Chapel Lane 3.-ban. Tudom, hogy ott vagy. A pánikrohamra gondolok, ami az ablak mellett a fűre döntött. A fűszálak megannyi hideg szalagként tapadtak a bőrömre. Szinte érzem a jeges tapintásukat, a lélegzetem akadozni kezd. Elűzöm az emléket, mielőtt a hatalmába kerít.

– Robert? – Sellers értetlenül pillant rám. – Ezt az embert azzal vádolja, hogy elrabolta és megerőszakolta magát. Most meg a keresztnevén emlegeti?

Yvon elsápadt. Nem nézek a szemébe. Ha Sellers és Gibbs kicsit is érti a szakmáját, akkor egy sor könyvet találnak nemi erőszakról és az utóhatásairól az ágyam melletti szekrény alsó fiókjában, valamint egy riasztót és egy könnygáz-sprét. Összeszedtem egy sor dolgot, amivel alátámasztom a sztorimat – az áldozatlét összes nyomasztó kelléke ott lapul az összehajtogatott párnahuzatok alatt.

– Úgy hívom, ahogyan akarom – csattanok fel dühösen.

Gibbs nyomozó kimegy, mialatt beszélek. Az ajtó becsapódik mögötte. Sellers arcvonásainak enyhe átrendezésével fogadja a válaszomat. Aztán ő is megfordul és kimegy. Figyelem, amint csatlakozik kollégájához. Mindketten a ház felé tartanak.

Yvon nem megy utánuk, bár én hátat fordítok neki, és felveszem az ecsetemet. A hátam merev a feszültségtől. Nincs kedvem belemenni a vitába.

– Elnézést a számítógéped miatt – mormolom. – Biztos vagyok benne, hogy nem tartják benn sokáig.

– Robert bántalmazott és megerőszakolt? – kérdezi feszülten.

– Természetesen nem. Csukd be az ajtót.

Mozdulatlanul áll, a fejét csóválja.

Végül én állok fel, és magam csukom be.

– Hazudtam. Azért, hogy a rendőrség azt higgye, Robert veszélyes, és sürgősen keresni kezdjék.

Yvon döbbenten néz rám.

– Mi más választásom maradt? – teszem fel a kérdést. – A rendőrség lószart se csinált. Tudni akarom, mi történt Roberttel. Tudom, hogy valami történt. Ki kellett valamit találnom, hogy végre elkezdjék keresni.

– Ezért akartad, hogy elvigyelek tegnap a rendőrségre. – A hangja tompa, ernyedt. – Pontosan mit mondtál nekik?

– Odáig nem jutottam, rendben?

– Miért nem?

– Mert… mondtam neked, hogy hazudtam. Miért nézel rám így?

– Azt mondtad a rendőrségnek, hogy Robert, az a férfi, aki állításod szerint az életed szerelme, akihez hozzá akartál menni, bántalmazott és megerőszakolt?

Megpróbál rádöbbenteni, mit tettem. Nem érdekel. Túl vagyok rajta. Ez a hazugság most már az életem része, mint minden más: az irántad érzett szerelmem, a megpróbáltatásom, vagy ez a kő napóra itt előttem, a mosolygó nappal a közepén.

– Mondtam neked, hogy miért tettem – jelentem ki határozottan. – A rendőrség nem kereste Robertet, míg csupán egyike volt a nős, eltűnt szeretőknek. Rakétát akartam a seggük alá rakni. Sikerült. – A ház felé intek. – Itt vannak, szimatolnak.

– Biztosan hülyének tartanak. Valószínűleg azon töprengenek, hogy leszúrtad, vagy mi.

– Nem érdekel, mit gondolnak, míg teljes erőbedobással keresik.

– Tudják, hogy hazudsz. – Yvon mintha könnyeivel küszködne. – De ha még nem tudják, majd rájönnek.

Lelke mélyén még mindig engedelmes iskolás lány. Konvencionális, ahogy csaknem mindenki. Rádöbbenek, hogy ebben a kérdésben a legtöbben vele és nem velem értenének egyet, ami furcsa gondolat.

Semmit se mondok. A rendőrség nem tudja bizonyítani, hogy nem bántalmaztak és erőszakoltak meg, mint ahogy azt se, hogy nem te voltál. Csak akkor tudnak lépni, ha megtalálnak.

El kellene mondanom az igazságot Yvonnak, arról, ami velem történt? Tegnap bebizonyítottam magamnak, hogy meg tudom tenni. Nem volt olyan rossz, mint ahogy három éven keresztül elképzeltem. A rendőrségről hazafelé menet úgy éreztem, hogy bizonyos mértékig visszaszereztem a méltóságomat. Már nem féltem attól, hogy mások is megtudják.

Senki nem értheti ezt meg – még te sem, Robert –, de segít, hogy elmondtam a történetemet, és az is, ahogyan elmondtam. Nem úgy, mint egy jó kislány, akit megaláztak, hanem előre megfontolt stratégia részeként, manipulálva a rendőrséget. Talán könnyebbé tette a dolgot, hogy Waterhouse nyomozó úgy beszélt velem, mint valami bűnözővel. Tulajdonképpen az is vagyok, hiszen hamis vallomást tettem. Már nem vagyok áldozat. Miként a támadóm, én is megszegtem a törvényt.

– Te nem szereted Robertet – csuklik el Yvon hangja. – Ha szeretnéd, nem mondhattál volna ilyen szörnyűséget róla? Gyűlölni fog.

– Amint megtalálják, visszavonom a vallomásomat. Lehet, hogy bajba kerülök azért, mert hazudtam a rendőrségnek, de nem érdekel. Ha elismerem, hogy hazudtam, leszállnak Robertról.

– Biztos vagy benne? A rendőrség nem tesz hivatalból feljelentést? A vallomásod attól még ott lesz náluk, hogy visszavontad, nem? Felhasználhatják!

– Yvon, ez nem történhet meg – felelem türelmesen, bár az agyam zsibbadni kezd. Az esetek többségében akkor is nehéz elítélni valakit, ha az áldozat szavahihető tanú. Kizárt, hogy a zsaruk folytatják a nyomozást, ha másodszor is megváltoztatom a vallomásomat. Kinevetik őket a bíróságon.

– Nem tudhatod! Mit tudsz arról, hogyan működik a rendőrség és a bíróság? Semmit!

– Nézd, mondok nekik egy időpontot, rendben? – Szünetet tartok, képtelen vagyok hangosan kimondani: 2003. március 13. – Mivel Robert nem rabolt el ekkor, ezt be fogja bizonyítani. Dolgozott – egész nap dolgozik. Lesz alibije. Biztos van valaki, aki látta pakolni, vagy átvett tőle égy szállítmányt, valaki, aki látta a benzinkútnál vagy egy parkolóban. Vagy Juliettel volt. – Már egy tucatszor végiggondoltam. – Nem lehet baja.

– Szarházi Robert! – Yvon aggodalma dühvé forrt. – Tudod, mit? Elhiszem, hogy remek, abszolút remek ember. Mármint úgy, ahogy az ilyenek lenni szoktak.

– Ez meg mit akar jelenteni?

– Börtönbe kerülhetsz, Naomi. Nem hamis tanúzás az, amit műveltél?

– Alighanem.

– Alighanem? Csak ennyit tudsz mondani? Mi van veled? Megőrültél? Olyan őrültség, ez olyan…

Kitör belőle a zokogás.

– Rosszabb dolgok is vannak, mint egy kicsit börtönbe vonulni – mondom neki nyugodtan. – Aligha zárnak be életfogytig, nem igaz? És ki tudom jelenteni – igaz telkemre –, hogy kétségbeesésemben hazudtam. Semmit el nem követtem azelőtt. Törvénytisztelő állampolgár vagyok…

– Ugye föl se fogod, mi rossz van ebben?

Megfontolom a kérdést

– Bizonyos szinten látom. Más szinten nem – felelem őszintén. – És az a szint, ahol jogos, az a fontosabb. – Töröm a fejemet, mit mondhatnék, amivel megmagyarázhatnám. Yvon egészen más, mint én. Megértése a baj első apró jelére semmivé lesz. Akár egy ország, amelyik szigorú kényszerintézkedéseket vezet be egyetlen támadás nyomán. – Nézd, a „rossz” helyett nem mondhatnál „szokatlant”?

– Mi a francról beszélsz?

– Hát… a legtöbb ember nem követné a példámat. Tudom. A legtöbb ember türelmesen várna, a hatóságokra bízná a megoldást, és reménykedne. A legtöbb ember nem állítaná, hogy az eltűnt szeretője veszélyes bűnöző, csak azért, hogy a rendőrség teljes erőbedobással nyomozzon utána.

– Így van! A legtöbb ember nem tenne ilyet! – Az irántam érzett aggodalma elillant. – Valójában senki sem tenne ilyet, egyedül te!

– Ezért ellenzed? Azért, mert a nők kilencvenkilenc százaléka nem tenne ilyet.

– Nem érzed, mennyire torz ez a dolog?

– Nem! Néha bátornak kell lenni, és olyasmit tenni, ami nem szokványos. Időnként csak így lehet lendíteni a dolgokon. Ha mindenki úgy gondolkodna, mint te, a nőknek még mindig nem lenne szavazati joguk.

Egymásra meredünk, mindketten levegő után kapkodunk.

– Megyek, megmondom nekik. – Yvon hátrál egy lépést, mintha be akarna szaladni a házba. – Elmondom a rendőrségnek, amit most mondtál.

Megvonom a vállamat.

– Tedd. Majd azt mondom, hogy hazudsz.

Az arca eltorzul. Módosít a fenyegetésén.

– Ha te nem teszed rendbe ezt a dolgot, akkor én megteszem. Komolyan beszélek, Naomi. Mi a fene van veled? Teljesen bediliztél?

Legutóbb, mikor ilyen erőteljes verbális inzultus ért, akkor le voltam kötözve – először az ágyhoz, aztán a székhez – és nem tehettem ellene semmit. De most nem kell némán tűrnöm, különösen az úgynevezett legjobb barátnőmtől.

– Mindent megtettem, hogy megvilágítsam az okaimat – jelentem ki hűvösen. – Ha ennek ellenére nem érted, sajnálom. És ha elmondod a rendőrségnek, amit tőlem hallottál, akkor keress magadnak más lakóhelyet. Felőlem akár most is csomagolhatsz.

Újabb határt léptem át. Az utóbbi időben folyton ezt teszem. Legszívesebben kiradíroznám a szavaimat, visszaszívnám őket, de nem tehetem. Továbbra is dacosan meredek magam elé. Nem szabad gyengének látszanom.

Yvon elfordul, és az ajtó felé indul.

– Isten segítsen – mondja reszketve. A legszívesebben utána kiáltanék, hogy a búcsúja elég konvencionálisra sikerült.

9

2006. 04. 05.

Juliet Haworth aznap egy lila szaténpongyolát viselt. Most ébredt. A párna nyoma még látszott az arcán, mikor ajtót nyitott. Nem tűnt betegnek, és nem kért elnézést a külleme miatt. Nem volt zavarban, amiért fényes nappal hálóruhában találták, mint ahogy Simon lett volna a helyében.

– Mrs. Haworth? Újból én vagyok: Waterhouse nyomozó – mondta.

A nő egy ásításon át elmosolyodott.

– Nem bír velem betelni, ugye? – felelte. Előző nap nyers és udvariatlan volt. Ma láthatóan elbűvölőnek találta Simont.

– Az a kenti cím, amit adott, hamis. A férje nem volt ott.

– A férjem odafent van – válaszolta, és előrehajtotta a fejét. Kissé imbolygott. Egyik kezével a kerek bronzkilincsbe kapaszkodott. Kihívóan mérte végig Simont a frufruja alól. Vajon azt akarta sejtetni, hogy éppen Robert Haworthszel szeretkezett, és Simon félbeszakította őket?

– Nos, ha ez így van, szeretnék beszélni vele. De előbb megkérném, magyarázza el, miért hazudott nekem Kenttel kapcsolatban.

Juliet mosolya szélesre húzódott. Talán úgy döntött, hogy bármit mond neki Simon, semmi nem fogja zavarni? A férfi azon töprengett, mitől változott meg a nő hangulata tegnaphoz képest. Mert Robert visszajött?

A nő megfordult és elkiáltotta magát:

– Robert! Szedd össze magad. Egy rendőr akar veled beszélni.

– A férje sose járt a Dunnisher Road 22.-ben, Sissinghurstben. Azon a címen nem ismerik.

– Abban a házban nőttem fel. Az a gyermekkorom színhelye.

Juliet Haworth elégedettnek látszott.

– Miért hazudott? – kérdezte újból Simon.

– Ha elmondom magának, úgysem hiszi el.

– Próbálja meg, majd meglátjuk.

Juliet bólintott.

– Hirtelen késztetést éreztem, hogy hazudjak. Nem volt semmi oka – csak jó ötletnek tűnt. Látja, mondtam magának, hogy nem hiszi el. De ez az igazság. – Kioldotta a csípőjére kötött övét, szorosabbra húzta magán a pongyolát, és újból megkötötte. – Mikor megláttam magát, arra gondoltam, talán ma megint hazudok. Nem kellett volna megmondanom, hogy Robert odafönt van. De meggondoltam magam. Miért is ne?

– Tudja, hogy a rendőrség munkájának akadályozása bűncselekmény?

Juliet felnevetett

– Hát persze. Különben nem lenne benne semmi öröm, igaz?

Simon esetlennek érezte magát. Ez a nő teljesen összezavarta. Az volt az érzése, hogy átlát rajta. Vajon most azt várja tőle, hogy tolja félre és rohanjon föl az emeletre megkeresni a férjét, vagy azt, hogy lehordja a hazugság miatt? Naomi Jenkins is nyugodtan bevallotta előző nap, hogy hazudott. Talán Robert Haworth vonzza a hazudós nőket?

Simon nem hitte, hogy Haworth odafönt van. A férfi nem válaszolt a feleségének. Juliet még mindig hazudik. Simon bizonytalankodott. Valami azt súgta neki, hogy nem ússza meg gond nélkül a mai napot. Nem tartott attól, hogy Juliet Haworth megtámadja, de attól igen, hogy nem tud bejutni a házba. Az asszony most mégis behívta. Előző nap ugyanilyen elszántan tartotta kívül.

Simonnak hiányzott Charlie. Ő átlátott a nőkön. Sokat adott volna azért, ha meg tudja beszélni vele, hogy Naomi Jenkins vajon miért változtatta meg a vallomását. De Charlie nyaralt. Ráadásul berágott Simonra, bár ezt gondosan igyekezett titkolni. Simon persze sejtette, miért. Igaz, ő csak annyit mondott, lehet, hogy felhívja Alice Fancourt-t, mert kíváncsi, mi van vele. Azt hitte, Charlie-t nem érdekli a dolog ennyi idő után. Egyébként sincs joga törődni vele. Sose volt Simon barátnője. Persze ugyanez Alice Fancourt-ra is igaz, döbbent rá Simon sajnálkozva.

– Lehet, hogy most örül – mondta Juliet Haworthnek –, de akkor majd nem fog, ha őrizetbe kerül, és bedugjuk a cellájába.

– Tudja, mit? Mulatságosnak fogom tartani. Tényleg úgy gondolom, hogy az lesz.

Az ajtóban ácsorgott.

Simon a vállára tette a kezét és félretolta. A nő nem állt ellen. Simon elindult fölfelé a lépcsőn. A lába alatt a szőnyeget apró, fehér pöttyök és foltok borították. Lehajolt, megérintette az egyiket; az anyaga krétaszerű volt.

– Folttisztító – mondta Juliet. – Nem szoktam fölporszívózni. A fehér por jobb, mint a folt, nem igaz?

Simont nem érdekelte a dolog. Tovább ment, egyre távolabb akart kerülni a nőtől. Félúton csapta meg a kellemetlen szag. Mire a lépcső tetejére ért, a szag tömény bűzzé vált. Ismerős volt: a vér fullasztó szaga, ürülék és hányás. Simon gyomrát jeges kéz szorította össze. A karján felállt a szőr. A szűk folyosón egy becsukott és két félig nyitott ajtót látott.

– Megtalálta Robertet? – kiáltotta utána Juliet csilingelő hangon. Simon megborzongott. Úgy érezte, mintha a nő szavai csápként tekeredtek volna köréje, és egy különös, romlott világba húznák, ahol az asszony él. Simon egy pillanatra lehunyta a szemét. Aztán benyitott a csukott ajtón. Nem volt bezárva, könnyedén kinyílt Rettenetes szag csapott az arcába. Keményen kellett tartania magát, nehogy rosszul legyen. Kavargó színeket látott, szürke bőrt, fájdalomtól eltorzult vonásokat. Proust megjövendölte. A hét végére gyilkossági nyomozás lesz ebből.

A férfi kétségkívül Robert Haworth volt. Meztelenül feküdt a dupla ágy egyik oldalán. A fejéből szivárgó vér átitatta az alatta lévő ágyneműt. Egyik karja a földre lógott. A szemüvege a kezénél hevert; az egyik lencséje hiányzott, a másik megrepedt.

Simon egy körülbelül rögbilabda nagyságú, kő ajtótámaszt vett észre a szoba sarkában. A felső széle vértől iszamós, haj tapadt bele. Megborzongott. Haworth csuklójára tette az ujját. Ezt kellett tennie, nem mintha bármiféle reményt táplált volna. Először azt hitte, csak képzeli az apró, kitartó lüktetést. Nem lehet másként. A szürke bőr, a vér, és a Haworth testén látható beszáradt mocsok a halál világos jelét mutatta. Pár másodperc meggyőzte Simont, hogy nem képzelődik. Alig érezhetően, de vert a férfi pulzusa. Robert Haworth még élt.

– Adj egy puszit, őrmikém – suttogta Graham, és Charlie nyakába csókolt. A lány szobájában voltak. A paplant a fejükre húzták. – A beosztottaid is őrminek neveznek? Vagy asszonyomnak? Az Első számú gyanúsítottban ezt mondják.

– Pszt! – pisszegte le Charlie. – Mi van, ha Olivia felébred? Nem mehetnénk hozzád?

Nem volt ilyen helyzetben azóta, hogy mindketten elmúltak tizenöt, illetve tizenhárom évesek. Visszatekintve nem is tudja, mi volt jó azokban a tinédzserkori bulikban, amikor valami félhomályos nappaliban vagy tucatnyian smároltak és nyúlkáltak egymás ruhájába zavartalanul, miközben az Ultravox vagy a Curiosity Killed the Cat szólt a háttérben.

– Hozzám? Szó sem lehet róla – susogta Graham Charlie fülébe. – Be nem engedlek, míg Steph ki nem takarít. Pokoli kupi van nálam.

– Steph takarítja a házad, és a nyaralókat is?

– Igen. Ő az én személyes szemételhárító rendszerem, ő a titkárságom. Egyébként feledkezzünk már el a mindenesről.

Furcsa, gondolta Charlie, érzi Grahamet, hallja, de nem látja, olyan mély, koromfekete sötétség ülte meg a házat. Úgy tűnik, tényleg az isten háta mögött vannak. Otthon, Spillingben, az éjszakai ég bár sötét, sohasem tiszta fekete. Ezt elmondta Grahamnek is, miközben becsípve botladoztak vissza a régi pajtaépületből, ahol a gyógyfürdő és egy kis hangulatos bár kapott helyet.

– Itt tökéletesek az esték – mondta a férfi büszkén. – Nincs fényszennyezés.

Charlie-t meglepte a kifejezés. Sose gondolt arra, hogy a fény szennyező is lehet, de értette, mire utal Graham.

Érezte a bőrén a férfi meztelen mellkasát, a vastag szőrt. Nem volt benne biztos, hogy szereti a szőrös mellkast, de meg tudja szokni. Minden mást vonzónak talált benne. Ha valódi pár lennének, akkor nem ugyanabban az egyesületben pingpongoznának Grahammel. Charlie úgy döntött, hogy valódi emberként kezd gondolni a férfira, nem csupán bizonyos testrészekből összerakott valamire: képzeletbeli barátja megelevenedett. Hosszú, izmos lába, helyes feneke volt, Charlie nem tehetett róla, észrevette. Colin Sellers egyszer azzal vádolta, mikor szexre kerül a sor, úgy gondolkodik, akár egy férfi. Ez nem olyan rossz. Minek bonyolítani? Több értelme van pusztán testi kapcsolatba kerülni egy olyan férfival, mint Graham, mint annak, hogy telesírja a párnát a Simon Waterhouse-hoz hasonló alakok után, akik képesek a hűtőbe tenni a vörösbort és még egy rendes fodrászhoz sem képesek elmenni.

Graham gyöngéden cibálta Charlie ingét, és azt mormolta:

– Fogalmam sincs, hogyan kell levenni ezt az izét.

Charlie vihogott, mivel a férfi már sokkal több ruhát vett le, mint ő. Húzta az időt. Charlie érezte, hogy Graham pontosan tudja, mi felé eveznek. Ez jó dolog. A férfi a szülei fekete labradorjára, Follyra emlékeztette, amelyik lelkesen összenyalta Charlie-t, ahányszor csak módjában állt.

Charlie hagyta, hogy a férfi levegye róla a bugyit

– Nem hiszem, hogy tudja, milyen szexi is valójában, asszonyom – suttogta Graham, és végigsimított a testén. – Vagy legyen inkább főnök?

– No comment.

– A vörös rúzs meg a farmer…

– Régi, hétköznapi farmer.

– Pontosan.

Charlie megpróbálta megcsókolni a férfit, de az elhúzódott.

– Mérföldekkel szexisebb vagy, mint Helen Mirren…

– Van valami oka, hogy hozzá hasonlítasz?

– …és az a ráncos, szőke tyúk a The Billből, és az a másik a Silent Witnessből.

– És Trevor Eve a Waking the Deadból? – érdeklődött Charlie.

– Nem, ő sokkal szexibb nálad.

Charlie felnevetett, Graham a szájára tette a kezét.

– Óvatosan, fölébred a nővérkéd.

– Valójában a húgocskám.

– Akkor miért hagyod, hogy parancsolgasson?

Ekkor megszólalt Charlie mobilja. Eminem The Real Slim Shadyját választotta csengőhangnak. Tévedés volt. Minél tovább szól, annál hangosabb lesz.

– A francba! – sziszegte Charlie dühösen a sötétben, egyik dolgot a másik után húzva elő a táskájából. Éppen akkor akadt a kezébe a telefon, mikor abbamaradt a csöngés.

Fény töltötte be a szobát. Charlie pislogott, és Graham felé fordult. Úgy gondolta, hogy ő kapcsolta föl a villanyt, hogy segítsen megtalálni a telefont, de a férfi még mindig a paplanba burkolózva feküdt. Felnyögött, és a fejére húzta. Nagyszerű, gondolta Charlie. Pont akkor tűnik el, amikor támaszra van szükségem. Összekapta magát, megfordult és felpillantott.

Olivia félrehúzta a függönyt és a magasföldszint fakorlátjára támaszkodva nézett le rá. A Bonsoir cég virágos kimonó pizsamáját hordta. Nyugtalannak tűnt. Egyáltalán nem úgy festett, mint aki most ébredt fel.

– Igen, hallottam mindent – mondta. – Nem mintha ez bármelyikőtöket is érdekelné.

– Miért nem szóltál? – kérdezte Charlie, felhúzva először a tornacipőjét, majd az ingét. Jaj, csak nehogy megint – gondolta, mikor eszébe jutott a Sellers negyvenedik születésnapi buliján Simon és közte lezajlott kínos jelenet. Dühös lett, amiért Olivia így viselkedik, bár a húga semmit se tudott a bulin történtekről. Ez volt az egyetlen komoly dolog, amit Charlie nem mondott el neki. – Miért tettetted, hogy alszol?

– Miért nem bizonyosodtál meg róla, hogy alszom-e vagy sem, mielőtt lefekszel valakivel a hálószobámban?

– Ez nem a te hálószobád! A tied odafent van. Ez az én hálószobám.

Charlie érezte, hogy gyűlik benne a düh, és csaknem szétrobban. Egy pillanatra elfelejtette, hogy Graham ott van, ezért meglepődött, amikor a férfi feje kibújt a takaró alól

– Úgy tűnik, túl sokáig maradtam – mentegetőzött. – Magukra hagyom a hölgyeket.

– Nem mész sehová – mondta neki Charlie csöndesen.

– Maga marad. – Olivia már állt, ruhákat hajigáit a bőröndjébe. – Charlie magával akar lenni, nem velem. Én megyek. Ebből egy éjszaka bőven elég volt. Meg lennék húzatva, ha egy egész hetet töltenék harmadik kerékként, és hallgatnám, hogyan töcsköltök minden éjjel.

Egy hosszú, bézs kabátot vett fel a pizsamája fölé. Úgy nézett ki, mintha jelmezbálba készülne.

– Majdnem éjfél van – mondta Graham. – Hova menne?

– Edinburghba. Hívok egy taxit. Nem érdekel, mennyibe kerül. Megvan a számuk. Megkérdeztem a csapos lányt, míg ti egymással dürrögtetek. Megterveztem a menekülésemet.

– Ez az én hibám – szólalt meg Graham. – Javíthatatlan vagyok. Én csábítom rossz útra az embereket…

– Hagyjuk menni, ha menni akar – szakította félbe Charlie.

– Senki nem fogja hagyni, és senki nem tud megállítani – jelentette ki Olivia fáradtan. – Egyszerűen elmegyek, ennyi az egész.

– Várjon egy percet – mondta Graham. A farmeréért nyúlt és kivette a telefonját a hátsó zsebéből. Charlie és Olivia figyelte, amint nyomogatja a gombokat. – Steph, a hármas szobából az egyik hölgy Edinburghbe akar menni. Egy perc múlva ott lesz a portásfülkénél, rendben? – Az arca elsötétült, miközben a választ hallgatta. – Jó, akkor öltözz fel. Helyzet van.

Charlie találkozott korábban Steph-fel. A mindenes. Graham nevezte így szemtől szembe, és kacsintott hozzá. A nő igyekezett válaszképpen elmosolyodni. Charlie felismerte a mosolyt. Gyanította, hogy Graham és Steph lefeküdtek egymással.

Charlie-t meglepte Steph megjelenése. Aznap reggel Graham parasztlányként jellemezte. Charlie úgy gondolta, vastag lába és bokája, napcserzette arca van. Mikor találkoztak, meglepve látta, hogy Steph karcsú, halvány bőrű nő: arany, narancsszínű és vörös csíkokat festett barna hajába.

– Szerinted álruhában nem egy festékgyártó cégnek dolgozik? – suttogta Olivia.

Charlie nem igazán akarta, hogy Steph vigye el a testvérét.

– Liv, ne rohanj neki az éjszakának – kérte. – Késő van. Miért nem beszéljük meg holnap?

– Mert te gyorsabban ráugrasz minden nadrágra, mint hogy beszélj velem, ezért – Olivia ledübörgött a lépcsőn a magas sarkú, Manolo Blahnik szandáljában.

– Olivia, a legtávolabbról sem szeretném elrontani a szabadságát – mentegetőzött Graham.

Olivia nem foglalkozott vele, Charlie-ra szegezte a pillantását.

– Meddig akarod még folytatni? Mindenkivel összeállsz, csakhogy bebizonyíts valamit annak a balfék Simon Waterhouse-nak?

Charlie érezte, hogy vérvörös lesz.

– Baj van veled, Char. Itt az ideje, hogy gondolkozz rajta. Miért nem hagyod már abba, hogy folyton melléütsz a szegnek, és miért nem mész el végre egy pszichomókushoz, vagy valami?

Mikor Olivia becsapta az ajtót, Charlie-ból kitört a zokogás. A kezébe temette az arcát. Graham átölelte a vállát.

– Azért sírok, mert annyira dühös vagyok – szipogta.

– Ne legyél dühös. Szegény Dundimókus. Nem lehetett valami nagy öröm hallgatni, hogyan smacizunk, nem igaz?

– Ne nevezd így a testvéremet!

– Micsoda, azok után, hogy téged leribancozott, engem meg – hogy is mondta – ó, igen, „nadrágra”.

Megpróbálkozott egy halvány vigyorral.

Charlie nem tehetett róla, elnevette magát, bár még nem hagyta abba a sírást.

– Muszáj mindenkinek becenevet adnod? Én asszonyom vagyok, Steph a mindenes, Olivia meg Dundimókus…

– Sajnálom. Tényleg. Csak megpróbáltalak jobb kedvre deríteni. Steph holnap megmondja, melyik szállodába ment. Én elviszlek Edinburghba, összecsókolózhatsz vele, és kibékültök. Rendben?

– Rendben. – Charlie elővette a cigarettáját és az öngyújtóját. – Ha azt mondod, hogy tilos a dohányzás, akkor betöröm a fejedet.

– Nem merem. Asszonyom. Főnök.

– Mindaz, amit Liv mondott rólam…

– Csak vagdalkozott, mert úgy érezte, kirekesztjük valamiből. Már el is felejtettem.

– Köszönöm. – Charlie megszorította Graham kezét. Hála az égnek: úriember, gondolta. Mégse fog lefeküdni vele ma éjjel… Olivia szavai ott zümmögtek a fejében: Hagyd már abba, hogy mindig melléütsz a szegnek. A szemét.

– Charlie, ne aggódj – nyugtatta Graham. – Remekül kijöttök Dundimókussal. Lényegesen jobb a kapcsolatod a testvéreddel, mint a legtöbb embernek.

– Viccelsz?

– Nem. Halálosan komolyan mondom. Ordítoztok egymással. Ez jó jel. Én évek óta nem beszéltem pár szónál többet a testvéremmel.

– Azt mondtad, hogy közösen viszitek a boltot.

Graham hirtelen lehervadt.

– Igen. A szálló kettőnk tulajdona, de mindent elkövetett, hogy tönkretegye az üzletet, ez a baj. Én értelmes, óvatos ember vagyok…

– Nehezen tudom elhinni – tréfált vele Charlie.

– Ez igaz. Nem vállalok ostoba kockázatot, nem emelek nagyobbat, mint amit megengedhetünk magunknak, mert azt akarom, hogy talpon maradjunk. Én építettem fel, ő meg folyton haza akarja vágni, vagy legalábbis megpróbálja.

– Hogyan tudtok együtt dolgozni, ha nem beszélgettek? – kérdezte Charlie.

Graham megpróbált elmosolyodni, de a homlokán továbbra is ott ültek az aggodalmas ráncok.

– Ez nagyon abszurd – mondta. – Nevetnél, ha elmondanám.

– Mondd el.

– A mindenesen keresztül érintkezünk – ingatta a fejét Graham. – Egyébként… – előrehajolt és megpróbálta visszahúzni Charlie-t az ágyba – …ne beszéljünk a családi problémáinkról. Csak magunk vagyunk itt. Töcsköljünk egyet, ahogy jó hugicád javasolta, aztán majd bűnbánóan viselkedünk, mikor holnap meglátogatjuk.

– Graham… – mondta Charlie elhúzódva a férfi csókja elől. – Szerintem ez a hely tökéletes. A vacsora hihetetlen jó volt, és a fürdő olyan, mint akármelyik luxusszállodában. Ha beindul a bolt, még a fivéred sem képes veszteségessé tenni egy ilyen helyet.

– Tényleg, őrmikém? Hé, szuper ötletem van. Mivel annyira ízlett a vacsora, telefonálok a mindenesnek, és holnapra reggelit hozatok az ágyba.

Újból a telefonjáért nyúlt.

– Ne! – mordult rá Charlie, és megragadta a karját. – Oliviával van!

– Ó, persze. A francba! Nem lesz túl meggyőző a bűnbánat, ha már most a holnap reggeli véres hurkára és a tócsnira gondolunk.

– Valaki hívott – jutott eszébe Charlie-nak hirtelen. A nagy jelenet közepette kiment a fejéből, hogy megszólalt a telefon, és ezután robbant ki a veszekedés Oliviával. Mi lett volna, ha nem így történik? Olivia dühösen és sértetten hallgatja, amíg Charlie és Graham szeretkezik?

– Várhat, nem? – kérdezte Graham.

– Csak megnézem, ki az.

– Ugye nincs több kövér, rémes húgod, főnök?

– Ne nevezd így!

Charlie megnézte a nem fogadott hívásokat, és Simon számát pillantotta meg. A francba. Sose hívja fel a szabadsága alatt, csak ha komoly a dolog. Simon kínosan ügyel rá, hogy tiszteletben tartsa a magánszféráját. Sokkal inkább, mint bárki más.

– Muszáj telefonálnom – mondta Charlie. – Sajnálom, munkával kapcsolatos. Kimegyek.

Fölvette a kabátját, a tornacipője sarkát a talpa alá gyűrte. – Várj itt!

– De siess, mert lehet, hogy elalszom, mire visszaérsz. Mint a fáradt férjek a filmekben, mikor a feleségük túl sok időt tölt a fürdőszobában. Aztán állhatsz fölöttem és mosolyoghatsz.

– Miről beszélsz, te dinnye?

– Ez az, máris mosolyogsz.

Charlie elbűvölten rázta a fejét. Felkapta a cigarettáját, az öngyújtóját és a mobilját. Kedvelte Grahamet. Tényleg. Vicces fickó. Talán Olivia is kedvelné, ha Charlie egy kicsit okosabban szervezte volna az estét. Micsoda rémes éjszaka! Ráadásul Simon telefonált, ő meg elszalasztotta a hívást. Charlie bűnösnek érezte magát emiatt és Olivia miatt is. Rágyújtott egy Marlboro Lightra, mélyet szívott belőle. A mező másik végén állt az igazgatósági épület, amelyben Graham irodája is volt. Még égett a villany, de az előtte álló sáros kocsi már elment. Az ablak kis aranysárga négyszöge, Charlie mobiljának halványkék kijelzője és cigarettájának apró szikrája volt az összes fény, ami látszott. Ez a hely még Spanyolországnál is idegenebbnek tűnt.

Ránézett Simon mobilszámára a kijelzőn és megnyomta a hívás gombot, elpróbálta, mit fog mondani nemsokára, mikor a férfi fölveszi.

– Azt hittem, világosan megmondtam, hogy nem akarom, hogy bármi megzavarja a szabadságomat.

De azért nem lesz majd túlságosan nyers a hangja.

10

Április 6., csütörtök

Hajnali kettőre jár az idő. Szorosan összekucorogva ülök a szófán. Tévézek. Kába vagyok, elnehezültem a fáradtságtól, de félek felmenni a hálószobámba. Tudom, hogy úgysem tudnék aludni. Fölveszem a távkapcsolót és elnémítom a tévét. Ki is kapcsolhatnám, de babonás vagyok. A képernyőn villódzó képek összekapcsolnak valamivel, ők tartanak vissza attól, hogy lecsússzam a világ pereméről.

Éjszaka előbújnak a félelmeim, amiket egész nap elnyomok.

Az előszobám ablaka nagy fekete négyzet, két arany fénykör tükröződik benne és azok alatt a sárga körök alatt lényem kifakult mása. Magányos nőnek látom magam. Mikor kicsi voltam, úgy hittem, ha sötétséget engedünk egy világos térbe, az elsötétül, mint ahogy a fény beragyogja a szobát, mikor reggel beeresztjük. Apám elmagyarázta, mi a különbség, de nem győzött meg. Még ma is behúzom a függönyöket, ahogy az ég kékről szürkére vált.

Ma nincs értelme; a sötétség már idebent van. Yvon elment. Itt ülök a felfordulás közepén, amit a rendőrök hagytak maguk után – bár ők biztosan azt hiszik, hogy mindent a helyére tettek. Yvon is azt hiszi, hogy rend van, ha a feltépett borítékokat, kiáztatott teászacskókat és a szendvicses zacskókat eltünteti a kukában.

A holmija zömét itt hagyta. Ezt igyekszem jó jelnek tekinteni. Egész éjjel hívni akartam, de nem vettem fel a telefont. Nem volt nehéz hallgatni arról, ami három évvel ezelőtt történt. Nem volt nehéz bemenni a rendőrségre, és nemi erőszakkal vádolni egy ártatlan embert. Akkor miért nem tudok telefonálni a legjobb barátnőmnek, hogy bocsánatot kérjek tőle?

Yvon azt gondolja, hogy nem törődöm vele; az, hogy félek, nem jut az eszébe. Kettőnk közül én vagyok agresszívabb. Húz is miatta. Ez igaz, félelmetes tudok lenni, ha akarok. Egy jelentőségteljes pillantás elég, hogy Yvon letörölje a konyhapultról a morzsákat, vagy visszategye a vajtartó fedelét, miután használta. Szeretem, ha minden a helyén van. Nem tudok logikusan gondolkodni, ha nincs rend. A szerszámokat soha nem hagyom elöl a műhelyemben éjszakára. Mindig visszateszem őket a polcra: a gumikalapácsot a fenőkövem mellé, azt pedig a vésők alá.

Te biztosan megérted. A Traveltelben mindig a dívány hátára tetted a ruháidat, mielőtt ágyba bújtál. Soha nem láttam, hogy a padlóra hajítottad volna a zoknidat. Mikor ezt elmeséltem Yvonnak, felhúzta az orrát, és kijelentette, hogy vaskalaposnak tűnsz. Mondtam, hogy egyáltalán nem így van, rosszul gondolja. Szuperül és gyorsan csinálod. Biztosan gyakoroltad, mert mindig úgy rakod le a ruháidat, hogy épp párhuzamosak legyenek a szófa szélével.

Emlékszel, mikor arról beszéltem egyszer, hogy ha Yvon eltűnne, a rendőrség minden különösebb gond nélkül képes lenne felsorolni, mit evett az utóbbi időben, a sok mosatlanul hagyott edényt megvizsgálva? Ha erre gondolok, most, hogy eltűntél, égnek áll a szőr a karomon. De így van.

Azt mondtad, ragaszkodjam hozzá, hogy rakjon rendet maga után. Mikor megteszem, azzal vádol, hogy zsarnokoskodom.

– Szörnyeteg vagy – mondja ilyenkor, és vonakodva kiveszi a háromhetes üres tejesdobozt a hűtőből.

Mostanra megtanultam, hogy mindennek megvan a következménye. Olyan emberré kezdek válni – először szándékosan, aztán erőfeszítés nélkül –, aki minden apróságból ügyet csinál.

– Ússz az árral! – mondja mindig Yvon. De számomra az árral úszás azt jelenti, hogy késsel fenyegetnek, és engedelmesen beülök egy idegen kocsiba.

Ha nem változtam volna szörnyeteggé, sose vettél volna észre aznap ott, a benzinkútnál. Nem tudom, mennyit láttál vagy hallottál a veszekedésből. Sose sikerült kiszednem belőled bizonyos információkat, mint például, hogy te is ott ettél-e aznap az étteremben. Talán a boltban voltál, a fedett járda másik oldalán és csak akkor jöttél át, mikor hallottad, hogy kiabálok. Szeretném tudni, mert imádom első találkozásunk történetét, és azt akarom, hogy minden részlete meglegyen.

– Úton voltam éppen, hogy egy leendő ügyféllel találkozzam, egy idős hölggyel, aki azt akarta, hogy valaki állítsa helyre a kertjében álló, tizennyolcadik századból származó napórát. Mondtam neki, hogy inkább napóra-készítő vagyok, mint restaurátor, de annyira elkeseredettnek tűnt, hogy beadtam a derekamat és megígértem, hogy elmegyek hozzá és megnézem a számlapot. Mikor elindultam, rögtön megéheztem, úgyhogy megálltam Rawndesley keleti részén, a benzinkútnál.

Egyetlen épeszű ember sem gondolja, hogy rendes ételt kap egy benzinkútnál. Felkészültem a langyos, zsíros és ízetlen csirkére, krumplira és borsóra. Nem vagyok olyan finnyás, mint te; én nem bánom, ha időnként nem elsőrangú az étel. Néha kényelmes szemetet enni. De ez alkalommal ehetetlen ételt tálaltak fel. Láttad? Vagy ekkor még túl messze álltái tőlem?

A csirke szürke volt, és bűzlött. A szagától felfordult a gyomrom. Szóltam a pultosnak, hogy romlott a hús. A szemét forgatta, mintha velem lenne baj, majd kijelentette, hogy még meg sem kóstoltam. Ha rossz ízű, akkor visszavihetem, és új fogást hoz, de nem veszi vissza, amíg meg sem kóstoltam. Mondtam, hogy az igazgatóval akarok beszélni, ő meg azt morogta, hogy ő az ügyeletes, a főnök még nincs itt.

– És mikor lesz benn a főnökasszony? – kérdeztem, remélve, hogy olyan fajta, aki gyűlöli, hogy nő a főnöke.

– Főnök úr van – mondta. – És csak két óra múlva jön be.

– Rendben. Akkor megvárom. És amikor megjön, azt tanácsolom neki, hogy rúgja ki magát.

– Maga tudja. – A férfi megvonta a vállát. A neve Bruce Doherty. Egy kitűzőt viselt.

– Csak egy pillantást kell rá vetni, hogy lássa az ember, hogy romlott Kóstolja meg maga, ha nem hisz nekem.

– Nem, kösz.

Elvigyorodott.

Úgy gondoltam, ezzel beismerte, hogy a hús szavatossági ideje lejárt, és ezt ő is tudja; de kárörvendő pillantása jelezte, hogy nem törődik vele.

– Gondoskodom róla, hogy kirúgják, maga seggfej! – ordítottam magamból kikelve. – Akkor mit csinál majd, he? Agysebésznek megy? Rakétatervezőnek? Vagy talán szart lapátol a klotyóból, vagy a seggét árulja a Rawndesley vasútállomás mögött!

Nem vett rólam tudomást. Addigra föltorlódott mögöttem a sor, és ő odafordult az első emberhez.

– Elnézést kérek. Mivel szolgálhatok?

– Figyeljen, sok a dolgom – mondtam neki. – Csak olyan ételt szeretnék, amitől nem fordulok föl.

Egy slampos, középkorú nő, aki várta, hogy kiszolgálják, megérintette a karomat.

– Gyerekek is vannak itt – mondta és a terem másik végében álló asztalra mutatott.

Leráztam a kezét.

– Így igaz – támadtam rá. – Gyerekek, akik, ha magán, rajta vagy bárki máson múlna a jelenlévők közül, romlott csirkét ennének, és húsmérgezést kapnának.

Ezek után mindenki békén hagyott. Felhívtam a nőt, aki várta, hogy megnézzem a napóráját, és mondtam, hogy feltartottak. Aztán leültem a pulthoz legközelebb álló asztalhoz a bűzlő étellel, és vártam, hogy a főnök megérkezzen. Forrt bennem a düh, de azt hiszem, sikerült nyugodtnak maradnom. Nem állítom, hogy tökéletes az önuralmam, de azt el tudom érni, hogy az idegenek ne gyanítsák, mit érzek, amikor rám néznek.

Időnként elkaptam Bruce Doherty pillantását. Nemsokára kezdte kellemetlenül érezni magát. Eszem ágában sem volt feladni. Nem nagy ügy, de elszántam magam, hogy végigcsinálom. Kedvem lett volna szétverni a helyiséget. Körbemenni, és lelökdösni a tálcákat a földre. Az igazgató arcába vágni a romlott ételt.

Miután csaknem másfél órát vártam, megláttam, amint felém közeledtél. Egyre erősebb lett bennem a düh, elzárt minden más gondolatot és érzést. Ezért nem vettem észre az első pillanatban, milyen furcsán nézel ki. A szürke, gallér nélküli ingedben és a farmeredben voltál, és rám mosolyogtál Egy fából készült tálcát egyensúlyoztál az egyik kezedben, mint valami pincér. A mosolyodat láttam meg először. Éhes voltam, szédültem, csupán bosszúálló fantáziaképek tartottak talpon. Belül hidegnek és üresnek éreztem magam. Éles, fémes íze lett a számnak.

Te nyílegyenesen közeledtél felém, a szabad kezedet a hátad mögött tartottad. Csak akkor néztelek meg rendesen, amikor megálltál az asztalom mellett. Láttam, hogy a kezedben lévő tálca nem olyan, mint azok, amelyeket itt az étteremben adtak, mint amelyek ott tornyosultak a pult előtt, ahol Doherty a gyilkos moslékját szolgálta fel. A te tálcád igazi fából készült, nem fa utánzatú műanyagból.

A tálcán fehér textilszalvétába csavart kés és villa hevert, egy üres pohár, és egy üveg fehérbor. Pinot Grigio: a kedvenced. Ez, miként a véletlen, hogy egy benzinkútnál találkoztunk, idővel hagyománnyá lett. Sose ittunk mást, csak Pinot Grigiót; a Traveltelben találkoztunk – még akkor is, ha nem elég romantikus, még akkor is, ha valahol máshol sokkal szebbet találhattunk volna ugyanennyiért – mert Rawndesley keleti benzinkútja az a hely, ahol először találkoztunk. Egy aggodalmas gyűjtő módjára igyekszel megőrizni mindent, nehogy elveszítsünk valami jót. A rítusok és a hagyománytiszteleted csak egy a sok közül, ami miatt megszerettelek: ahogy a véletlenül történt örömteli vagy jó dolgokból igyekszel szokást faragni.

A rendőrségnek is megpróbáltam elmagyarázni, hogy egy olyan ember, aki ragaszkodik hozzá, hogy a hétnek ugyanazon a napján, ugyanazt a bort igya, ugyanabban a szobában, nem fogja hirtelen felrúgni kialakult szokásait, és bejelentés nélkül eltűnni – de csak teljes érdektelenséggel bámultak rám.

Felvetted a tálcát, amit Dohertytől kaptam, és a tálalóasztalra tetted. Aztán letetted elém azt, amit hoztál. A szalvétán és az evőeszközökön túl volt még egy porcelántányér is, rajta egy kupola alakú ezüstfedő. Szó nélkül letetted, büszkén mosolyogtál. Elbűvölve néztem, de ugyanakkor zavarba jöttem. Ahogy később mondtam, azt hittem, Doherty főnöke vagy; valahogyan megtudtad, mi történt, talán a személyzet egy másik tagjától, és azért jöttél, hogy helyre tedd a dolgot.

Csakhogy nem az étterem piros-kék egyenruháját viselted, és névkártya sem volt rajtad. Ennek a fogásnak semmi köze se volt ehhez az étteremhez. Ez Magret de Canard aux Poires. Legközelebbi találkozásunkkor mondtad meg a nevét. Nekem puha kacsamell-szeleteknek tűntek – a szélén barna, középen rózsaszínű volt. Egy egész felszeletelt hámozott párolt körte vette körül. Mennyei illatot árasztott. Olyan éhes voltam, hogy csaknem kibuggyantak a könnyeim.

– A kacsához vörösbort kellene innia – mondtad magától értetődően. Ezzel indítottál. – De úgy gondoltam, a fehér talán jobb, mivel még csak dél felé jár az idő.

– Ki maga? – kérdeztem. Felkészültem egy parázs vitára, bár reméltem, hogy nem kell csatáznom, mert rettenetesen megkívántam az ételt. Doherty ugyanúgy elámult, mint jómagam.

– Robert Haworthnek hívnak. Hallottam, hogy összetűzésbe keveredett a pultnál. – Doherty felé biccentettél. – Nyilvánvaló, hogy itt soha az életben nem adnak magának ehető ételt, úgyhogy hoztam én.

– Ismerem magát? – kérdeztem, még mindig elbűvölve.

– Most már ismer – felelted. – Nem hagyhatom éhezni, nem igaz?

– Honnan van az ennivaló? – Itt valami nem kerek, gondoltam. – Maga főzte? – Miféle ember ez, töprengtem. Meghallja, hogy egy idegen panaszkodik az ételre egy benzinkútnál, hazarohan, és főz neki valamit?

– Nem én főztem. A Bay Tree-ből hoztam.

Ez Spilling legdrágább bisztrója. A szüleim elvittek oda egyszer, és az étel a borral együtt csaknem négyszáz fontba került.

– Szóval… – csak bámultam rád és vártam. Világossá tettem, hogy további magyarázat szükséges.

Megvontad a válladat.

– Láttam, hogy bajban van és segíteni akartam. Felhívtam a Bay Tree-t, elmagyaráztam mi a helyzet. Rendeltem. Aztán bepattantam a teherautómba, és elhoztam. Teherautó-sofőr vagyok.

Azt hittem, hogy akarsz valamit tőlem. Nem tudtam, mit, de óvatos lettem. Bárhogy is csörgött a nyálam, addig egy falatot se akartam enni, amíg nem látom tisztán a helyzetet.

Doherty váratlanul mellettünk termett. Hatalmas zsírfolt éktelenkedett az ingén, az alakja nagyjából Portugáliára emlékeztetett.

– Attól tartok, hogy nem…

– Hagyja békén a hölgyet, hogy elfogyaszthassa az ebédjét – mondtad határozottan.

– Nem szabad ételt hozni…

– Magának nem lenne szabad romlott ételt árulnia – javítottad ki. A hangod csöndes és udvarias volt, de nem tévesztett meg sem engem, sem Bruce Dohertyt. Mindketten tudtuk, hogy valamit tervezel. Meglepődve láttam, hogy felveszed a csirkével, a hasábburgonyával és a borsóval rakott tányért. Kihúztad Doherty ingének nyakát, és beöntötted az ennivalót az inge és a mellkasa közé. Undorodva felhorkant, félig panaszosan, félig nyögve, és végignézett magán. Bicegve kivonult az étteremből. A borsó potyogott a ruháiból. Míg élek nem felejtem el ezt a látványt.

– Elnézést – mondtad, mikor elment. Úgy láttam, hogy hirtelen elpárolgott az önbizalmad. Mesterkéltebb lett a hangod, és egy kicsit behúztad a nyakad. – Nézze, csak segíteni akartam – motyogtad. Mintha zavarba jöttél volna. – A legtöbb ember csak áll, és nem segít másoknak a bajban.

Azok a szavak változtattak meg mindent.

– Tudom – feleltem, és a vacsorához kiöltözött férfiakra gondoltam, akik két évvel azelőtt megtapsolták az erőszaktevőmet. – Hálás vagyok a segítségéért. És ez – mutattam a kacsára – csodásnak látszik.

Megnyugodva mosolyodtál el.

– Akkor burkolja be – mondtad. – Remélem, ízlik majd.

Elfordultál, hogy elmenj. Azt hittem, hogy legalább addig itt maradsz, amíg eszem, és beszélgetsz velem. De azt mondtad, hogy teherautó-sofőr vagy, sürgős szállítást kell lebonyolítanod, be van osztva az időd. Nem vesztegetheted el az egész napot velem egy benzinkútnál lógva. Már eddig is eleget tettél.

Abban a pillanatban tudtam, hogy nem hagyhatlak elmenni. Ez fordulópont az életemben. Fordulóponttá teszem. Ahelyett, hogy az összes energiámat arra pazarlom, hogy a velem történt dolgokra reagálok, inkább az egyetlen jó dologra összpontosítok.

Kiléptél a benzinkút dupla üvegajtaján, és nemsokára el is tűntél a szemem elől. Megijedtem. Ott hagytam az ételt, és kiszaladtam. Már a parkolóban voltál, épp be akartál szállni à kocsidba.

– Várjon! – kiáltottam, s nem törődtem vele, milyen rémesen festek, miközben vadul rohanok feléd.

– Baj van?

Aggodalmasnak tűntél.

Elakadt a lélegzetem.

– Nem fogja… nem kell visszavinnie a tálcát és a tányért a Bay Tree-be? – kérdeztem. Nevetséges, tudom, de akkor értelmes kifogásnak tűnt

Elvigyorodtál.

– Erre nem gondoltam. Valószínűleg vissza kell vinni, igen.

– Akkor… miért nem jön vissza? – kérdeztem kihívóan.

– Azt hiszem, megoldható. – összevontad a szemöldöködet. – De talán… mennem kéne.

Nem akartalak elengedni. Váratlanul valami csodálatos történt, és eldöntöttem, hogy nem engedem ki a markomból.

– Amit tett – ennivalót és bort hozott –, bárkinek megtette volna? – kérdeztem.

– Úgy érti, bárkinek, akinek egy tányér döglött csirkét szolgálnak föl?

Felnevettem.

– Igen.

– Valószínűleg nem – ismerted el, és félrenéztél, mint egy szégyenlős iskolás fiú. Ez volt életem legboldogabb pillanata. Akkor tudtam, hogy fontos vagyok neked. Olyasmit tettél, amit senki más nem tett volna meg értem, és ez megszabadított. Úgy éreztem, hogy lehetek olyan őrült, mint te, hogy bármit megtehetek. Nincsenek határok vagy szabályok. Láttam a karikagyűrűdet, és egyáltalán nem törődtem vele. Nős voltál. Akkor mi van? Pech, Mrs. Robert Haworth, gondoltam, mert el fogom venni a férjedet. Könyörtelen lettem.

Két évig nem is gondoltam rá, hogy járjak valakivel. A szex gondolata is undorral töltött el. Most már nem. Le akartam tépni a ruhádat ott a parkoló közepén, és rád parancsolni, hogy szeress. Meg kellett történnie; akartalak. A veled való találkozás lehetővé tette, hogy egyetlen pillanat alatt gyökeres fordulatot vegyen az életem. Nem tudtál semmit rólam, csak azt, hogy temperamentumos, vonzó nő vagyok. Az a Magret de Canard aux Poires lehetett volna egy herceg üvegcipője. De nem így lett. Az életem egy pillanat alatt rémálomból tündérmesévé változott Egy órával később kibéreltük a tizenegyes szobát a Traveltelben.

Megszólal a csengő. Az előszobába szaladok, azt hiszem, Yvon.

Nem ő az, hanem Sellers nyomozó, aki már reggel is járt itt.

– A függönye nyitva – mondja. – Láttam, hogy még fent van.

– Maga meg épp erre kocsikázott hajnali kettőkor?

Úgy néz rám, mintha valami ostobaságot kérdeztem volna.

– Nem egészen.

Várom, hogy folytassa. Ugyanúgy félek attól, hogy szándékosan hagytál el, mint attól, hogy valami rettenetes történt veled.

– Jól van? – kérdezi Sellers.

– Nem.

– Bejöhetek egy percre?

– Mondhatok nemet?

Bejön utánam az előszobába, és a szófa szélére telepszik. Nagy hasa a combján nyugszik.

Én az ablaknál állok.

– Azt várja, hogy valami itallal kínáljam? Egy kis kakaót? – Nem tudom abbahagyni a színjátszást. Kényszeresen süket szövegeket gyártok, és rideg hangon adom őket elő.

– Hétfőn azt mondta Waterhouse nyomozónak és Zailer őrmesternek, ha elmennek Robert Haworth házába, találnak valamit.

– Mit találtak? – vetem oda. – Megtalálták Robertet? Jól van?

– Kedden azt mondta Waterhouse nyomozónak, hogy Robert Haworth megerőszakolta magát. Most pedig a hogyléte miatt aggódik?

– Jól van? Mondja meg, maga szemétláda! – Szipogni kezdek, túlságosan kimerült vagyok, hogy leállítsam magam.

– Mit gondolt, mit találunk majd Mr. Haworth házában? – kérdezi Sellers. – És hogyan lehetett benne olyan bizonyos?

– Mondtam maguknak! Mondtam Waterhouse-nak és Zailernek: láttam valamit Robert nappalijában az ablakon keresztül, amitől pánikrohamot kaptam. Azt hittem, meghalok.

– Mit látott?

– Nem tudom.

Hatalmas fekete lyuk van az emlékezetemben. De abban bizonyos vagyok, hogy láttam valamit. Biztosabb vagyok benne, mint bármi másban. Megvárom, amíg megnyugszom, és folytatni tudom. – Gondolom, maga is ismeri ezt az érzést. Mikor lát egy színészt a tévében, és tudja, hogy a neve valahol el van temetve az agyában, de képtelen kibányászni az agyából.

Annyira kimerült vagyok, hogy alig tudok koncentrálni. Sellers nyomozó homályos folttá válik.

– Hol volt a múlt szerdán este és a múlt csütörtökön? – kérdezte. – El tud számolni minden percével?

– Nem értem, miért kellene. Jól van Robert? Mondja meg!

Mindig érdemes küzdeni, lényegtelen, milyen árat kell fizetni érte. Igaz, ez ma már nem népszerű álláspont. A világ egyre közönyösebbé válik az idők folyamán. A minden háború elutasításának álcája, még a felszabadító háborúé is, nyilvánvalóan tünet. Mégis ebben hiszek, szenvedélyesen.

– Hogy viselkedhet velem így? – ordítok Sellersre. – Én áldozat vagyok, nem bűnöző. Azt hittem, változott a rendőrség hozzáállása. Azt hittem, manapság több empátiával kell kezelniük az áldozatokat.

– És maga minek az áldozata? – kérdezi. – Nemi erőszaké? Vagy annak, hogy eltűnt a szeretője?

– Talán azzal kéne kezdenie, hogy mivel gyanúsítanak.

– Hazudott nekünk. Nem várhatja, hogy higgyünk magának.

– Robert életben van? Csak ezt mondja meg. – Három évvel ezelőtt megesküdtem, hogy soha nem könyörgök. Most megteszem.

– Robert Haworth soha nem erőszakolta meg magát, ugye, Miss Jenkins? A vallomása hazugság volt.

Sellers gumiszerű arca rózsaszínű foltos; legszívesebben elhánynám magam.

– Az volt az igazság – állítom határozottan. Nincs erőm védekezni, teljesen kimerültek az energiaforrásaim. Azt teszem, ami a legkönnyebb: elrejtőzöm.

Az erőszak után is az volt az első dolog, ami eszembe jutott, az egyetlen, ami számított, mikor véget ért: hogyan titkoljam el a világ elől, ami velem történt. Tudtam, hogy az engem ért traumát jobban tudom kezelni, mint azt a szégyent, hogy az emberek megtudják.

Soha senki nem sajnált engem. Barátaim és kortársaim között én voltam a legsikeresebb. Elképesztő karriert futottam be. Terveztem egy tipográfiai fontot, amit eladtam az Adobénak még egyetemista koromban, és újabb jövedelmező üzlet beindításába fektettem a pénzt. A világ számára úgy tűnhetett, hogy mindenem megvan: sikeres alkotómunka, anyagi biztonság, egy sereg barát, nagy család, gyönyörű ház. A támadásig nem voltam híján a barátoknak. Bár kőszívű voltam, a legtöbbjük úgy tűnt, jobban szeretett, mint én őket. Mindenki, akit ismerek, irigyel. Folyton azt mondják nekem, milyen szerencsés vagyok, hogy a kiválasztottak közé tartozom.

Ez mind megváltozott volna, ha rájönnek, mi történt velem. Szegény Naomi lett volna belőlem. Attól fogva mindenki úgy gondolt volna rám, ahogy az a férfi kirakott a Thornton Road szélére, miután végzett velem: a kabátom alatt meztelen vagyok, az arcom könnyben és takonyban ázik, egy vadidegen spermája csöpög a testemből.

Ezt nem engedhettem. Lehúztam a szememet takaró maszkot, és megnéztem, nincs-e ott valaki. Az út üres volt. Szerencsére senki sem látott meg, mondtam magamnak. Gyorsan beültem a kocsimba, és hazahajtottam. Vezetés közben végiggondoltam, hogyan tovább. Nem számítanak az érzéseim – majd később helyre teszek mindent. Jelen pillanatban egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy bármit is érezzek. Megpróbáltam katonaként vagy bérgyilkosként gondolkodni. Úgy kell viselkednem, mintha semmi se történt volna, úgy csinálni mindent, ahogy szoktam, hogy senki ne gyanítson semmit. Megtévesztő robottá változtattam magam, amely kívülről pont olyan volt, mint én.

Csodálatos munkát végeztem. Újabb olyan teljesítmény, amit a legtöbb ember nem lett volna képes végrehajtani. Senki nem sejtette, még Yvon sem. Az egyetlen, amit nem tudtam megoldani, a párkapcsolat volt. Mindenkinek azt mondtam, hogy egy kicsit a munkámra akarok összpontosítani anélkül, hogy bármi elvonná a figyelmemet, míg találkozom valaki különlegessel. Míg veled nem találkoztam.

– Öltözzön fel – mondja Sellers nyomozó.

A szívem hevesebben ver.

– Elvisz, hogy Roberttel találkozzam?

– A silsfordi rendőrségre viszem, és őrizetbe vesszük. Jöhet önként, vagy le is tartóztathatom. Magán áll. – Mikor látja a sebzett arckifejezésemet, hozzáteszi: – Valaki megpróbálta megölni Mr. Hawortht.

– Megpróbálta? Úgy érti, hogy kudarcot vallott?

Farkasszemet nézek vele, választ követelve. Egy örökkévalóságnak tetszett, míg megenyhül és bólint.

Győztem! Azért kutatták át a házadat, mert egy olyan rettenetes bűnnel vádoltalak, amit nem követtél el. Kíváncsi vagyok, Yvon mit mond majd, amikor megtudja, hogy megmentettem az életedet.

11

2006. 04. 06.

Charlie Graham számítógépe előtt ült, egy csinos kis Toshiba laptop előtt és a Google keresőjébe gépelte éppen a „Beszélj és éld túl” szavakat. Elsőként jött ki az az oldal, amely gyakorlati és érzelmi tanácsokkal szolgált a megerőszakolt nőknek. Mikor kinyitotta, Charlie a „Túlélők történetei” címre kattintott. Számokkal jelölték őket. Megnyitotta a hetvenkettes számút.

Simon kíméletlennek nevezte Naomi Jenkins levelét. Úgy vélte, Jenkins írta, de tudni akarta, Charlie-nak mi a véleménye róla. Hiányzom neki, gondolta a lány. Büszkeség és boldogság töltötte el. Ezek után mit számít az, hogy találkozni akart Alice Fancourt-ral? Neki telefonált az éjszaka közepén, mert szüksége volt rá.

Bólintott, mikor elolvasta az N. J. által aláírt levelet; Naomi szavainak tűntek, bár Charlie csak keveset tudott róla. Az, aki nem hagyja, hogy Miss-nek vagy akár Ms-nek nevezzék, talán azt sem hagyja, hogy „nemi erőszak áldozatának” hívják. Charlie úgy gondolta, igaza van, ugyanakkor megdöbbentette, hogy Naomi milyen megvetéssel kezeli az erőszak áldozatául esett többi nőt – vagy túlélőt –, és magukat a történeteket is. Charlie eddig csak hivatalos vallomásokat olvasott nemi erőszakról. Ezeket mindig nagyon egyszerűen fogalmazták meg; így kellett tenniük. Egyáltalán nem hasonlítottak a rossz heavymetalalbum-szövegekre – Naomi viszont így jellemezte a levelében a többiek történeteit a Beszélj és éld túl nevű weboldalon. A nemi erőszak terápiás célzattal megírt, egyes szám első személyű összefoglalása egész más volt, mint a rendőrségen tett vallomás; a hangsúly az érzelmekre, és nem a tényekre került, arra, hogy az áldozatok olyan emberekkel osszák meg a fájdalmukat, akik valami hasonlót éltek át.

Charlie a lüktető homlokát masszírozta. A négy üveg bor pozitív hatása, amit Grahammel és Oliviával ivott meg az előző este, kezdett elmúlni, és az aznapi macskajaj beült a két szemöldöke mögé, jó mélyen a homlokába. Gyakorlatilag már egy új nap kezdődött – csütörtök reggel –, de olyan érzése volt, mintha a hosszú, kifakult szerda kopott vége lenne. Charlie undorodott magától, ő ragaszkodott hozzá, hogy még több bort igyanak. Pofátlanul flörtölt Grahammel, meghívta a nyaralóba, gyakorlatilag kiszekálta onnan a testvérét. Szép volt, Charlie. Mindenkin átgázoltál, csak, hogy neked minél jobb legyen.

Én vagyok a szomorú tehenek legszomorúbbika, gondolta.

Graham tüneményesen viselkedett. Megértette, hogy sürgős az ügy, gyorsan felöltözött, abbahagyta a poénkodást, és kinyitotta a központi épületet, hogy Charlie használhassa a számítógépét. Az irodája kicsi, hideg kunyhó volt, csak két hatalmas íróasztalnak maradt benne hely. Mindegyik mögött szék állt. A szoba egyik végében darttábla állt, a másikon egy nagy vízhűtő. Charlie fejfájásra panaszkodott, mire Graham kirohant fájdalomcsillapítót szerezni.

– Ha Steph visszajön, és itt talál, biztosan megpróbál rád mászni – mondta. – Ne foglalkozz vele. Vagy fenyegesd meg velem.

– Miért foglalkozna ezzel? – kérdezte Charlie. – Te vagy a főnök, nem?

Graham zavartnak látszott.

– igen, de… elég bonyolult a kettőnk viszonya.

Charlie mindent tudott a bonyolult viszonyokról, miután évekig dolgozott Simonnal. Soha ne keverd az üzletet meg a szexet. Ezt tette volna Graham és Steph? Valami rettenetesen elromlott volna? Charlie és Simon munkakapcsolata legalább jól működött.

Charlie visszagondolt rá, mit mondott neki Simon a telefonban. Naomi Jenkinsnek igaza lett. Valami rettenetes történt Robert Haworthszel. Nagyon rettenetes; valószínűleg végzetes. Honnan tudhatta Naomi? Ez a szerelmes nő megérzése volt, töprengett Charlie, vagy a gyilkos bizonyossága? Ha az utóbbi, nehéz volt elképzelni, hogy Juliet Haworth milyen szerepet játszott a történetben. Ő végül is csaknem egy egész hétig élt egy házban a véráztatta, öntudatlan Haworthszel.

Simon szerint Haworth a spillingi Star Innben volt az előző szerda este, mint rendesen. Nem jelent meg csütörtökön a Traveltelben, hogy találkozzon Naomival, így valószínűleg vagy szerdán támadták meg, miután hazament a kocsmából, valamikor az éjszaka folyamán, vagy csütörtök reggel, mielőtt elhagyta volna a házat, hogy munkába menjen.

Simon a Culver Valley Kórházban volt, mikor Charlie visszahívta. Haworth életben volt, de nem tért még eszméletére az intenzív osztályon. Ha még egy napig nem kap segítséget, mostanra már halott lenne, semmi kétség. A főorvos meglepődött, hogy olyan sokáig kibírta, tekintettel a fejét ért komoly sérülésre. Egy sor erőteljes ütést mértek rá, magyarázta Simon, akut szubdurális vérzés, subarachnoidális vérzés és agyrázkódás. Hawortht rögtön megműtötték, a véraláfutásokat leszívták, hogy csökkenjen a nyomás az agyában, de az orvosok nem bizakodóak. Simon sem az.

– Nem hiszem, hogy sokáig marad gyilkossági kísérlet az ügy.

– Van valami nyoma, hogy mi okozta a fejsérülést? – kérdezte Charlie.

– Igen, egy nagy véres kő. Ott volt az ágy mellett, meg sem kísérelték elrejteni. Vér és haj tapadt rá. Juliet Haworth azt mondta, ő meg a férje ajtótámasznak használták. – Simon elhallgatott egy pillanatra. – Még most is borsózik a hátam. Azt mondta, Haworth szedte a követ a River Culverből séta közben. Mikor megtaláltam Hawortht, a nő hirtelen beszédes lett. Mintha megkönnyebbült volna, de ugyanakkor összevissza csapongott. Azt mondta, hogy a házuk előző tulajdonosai az összes ajtót tűzbiztosra cserélték, s nem maradnak nyitva…

– Ezért kell az ajtótámasz.

– Igen, minden szobában van egy, mind nagy kő, olyan, mint amelyikkel beverték Haworth fejét, de mindegyik más folyóból származik. Haworth nyilván ragaszkodott az ötlethez. Ontotta magából ezeket a kis történeteket, a teljességgel érdektelen információkat – még azokat a rohadt folyókat is felsorolta! De mikor megkérdeztem, hogy rátámadt-e a férjére, csak vigyorgott rám. Egy szót sem szólt.

– Vigyorgott?

– Nem volt hajlandó ügyvédet fogadni. Mintha nem érdekelné, hogy mi lesz vele. Úgy tűnik, bármit is teszünk vele, élvezi.

– Szerinted meg akarta ölni Hawortht?

– Biztos vagyok benne. Illetve az lennék, ha nem volna Naomi Jenkins, aki szintén hazudott. Őt is behoztuk…

– A törvényszékiek végeztek a házzal? Mi van a keresztszennyezéssel?

– Nem végeztek. Jenkins Silsfordban van őrizetben.

– Jó ötlet.

– Ő sem akar ügyvédet. Szerinted elképzelhető, hogy ezek ketten együtt csinálták ezt az egészet?

Charlie szerint nem, és meg is mondta Simonnak, miért: mert túlságosan Thelma és Louise típusú feminista képzelgésnek tűnt. A valóságban két nő, akik ugyanazt a férfit szeretik, általában egymást hibáztatják és gyűlölik, míg a fickó ép bőrrel megússza mindaddig, amíg a nők akarják őt.

Naomi történetét olvasva Charlie a többire is kíváncsi lett. Miközben várta, hogy Graham visszajöjjön a fájdalomcsillapítóval, arra gondolt, megnéz még párat. A hetvenhármasra, a hetvennégyesre és a hetvenötösre is rákattintott ebben a sorrendben és átfutotta őket. Mindegyik egy-egy családon belüli erőszak leírása volt. A hetvenhatodik egy idegen által elkövetett erőszak története, de olyan sikamlósán írták meg, hogy Charlie biztosra vette, valami perverz fickó írta. Lehet, hogy Naomi Jenkins is perverz? – töprengett el. Ez megmagyarázhatná, miért hazudott arról, hogy Haworth megerőszakolta; Charlie biztos volt benne, hogy hazudott. De Naomi weboldalra feltett levele nem tartalmazott szenzációhajhász részleteket. Könnyedén lehetett volna benne ilyesmi; a Simon által elmondottak alapján a vallomásában nem volt bennük hiány, szóval, ha fantáziál, miért nem írja tele sztorikkal a weboldalt? Charlie azt kívánta, bárcsak a silsfordi dutyiban lenne, és feltehetné Naomi Jenkimnek mindezeket a kérdéseket, és figyelhetné az arcát, miközben válaszol.

Kinyílt a porta ajtaja és Steph lépett be rajta. Más ruha volt rajta, mint amiben Charlie utoljára látta, de most is nadrágot viselt, ezúttal feketét, amely a kiugró medencecsontja alatt ért véget. Hogyan oldja meg, hogy nem csúszik le a lábára? Rejtély. Ugyanilyen nadrágot viselt előző nap reggel is. Gyakorlatilag kilátszott a fanszőrzete, gondolta Charlie. Aztán kijavította önmagát: az olyan nőknek, mint Steph, nincs is olyan, vagy ha mégis, akkor szív alakúra vagy valami ordináré formára van borotválva.

Közelről Steph sokszínűre melírozott haja nevetségesnek hatott. Fura, merev hajcsomók és szabálytalan, bezselézett tüskék – nem igazán hétköznapi viselet. Ilyesmit inkább divatshow-kon lát az ember. A nő bőrét vastag alapozó takarta. Charlie úgy gondolta, gondok lehetnek a bőrével. Steph ajka, miként a haja is, több színben tündökölt középen rózsaszín és fényes, a széle vékony és vörös, benne egy még vékonyabb fekete vonal. Mikor belépett a helyiségbe, fülsértő hang tört ki belőle. Arany karperecek villantak a karján.

– Ez a mi gépünk – jelentette ki Steph ingerülten. – Nem használhatja.

– Graham megengedte.

Steph elfintorodott. Charlie figyelte, hogy a csillogó ajkak felfelé és befelé húzódtak.

– Hol van?

– Elment fájdalomcsillapítóért. Fáj a fejem. – Nézze, sürgős munka akadt, és Graham azt mondta, nyugodtan használjam…

– Hát nem. A vendégek nem használhatják.

– Hova vitte a húgomat? – kérdezte Charlie. – Egy szállodába?

– Azt kérte, hogy ne áruljam el. – Steph hosszú körmével piszkálta a foga közepén a leginkább apró gyémántnak látszó valamit

– Graham már rámászott magára, vagy mi van? – kérdezte. – Jól rákattantak egymásra a bárban.

Charlie túlságosan megdöbbent ahhoz, hogy válaszoljon.

– Csak úgy engedhette ide magát, ha megdugta, vagy akarja. Csak hogy figyelmeztessem: ha megtette vagy megteszi, nekem elmondja. Mindent. Mindig így van. Nem maga az első vendég, akit megdugott, úgyhogy ne reménykedjen. Egy csomóan voltak már. Utánozza, milyen hangokat adnak ki az ágyban. Tényleg mulatságos. – Steph száját a keze mögé rejtve kuncogott.

Ha Graham abban a pillanatban nem tér vissza, Charlie átvág a szobán, és képen teremti a nőt.

– Mi van? – kérdezte Graham Charlie-t. Egy levél Nurofent szorongatott a kezében. – Mit mondott neked?

– Azt mondtam, hogy nem használhatja a gépet – válaszolta Steph, még mielőtt Charlie megszólalhatott volna.

– De használhatja. Cseszd meg, és menj aludni – mondta Graham kedélyesen. – Holnap egész nap felszolgálsz. Kezdve az ágyba hozott reggelivel nekem és az őrmesternek. Teljes angol reggelit. Az ő ágyába. Mindketten ott leszünk. Ugye, őrmi?

Charlie a gép kijelzőjére meredt, és összehúzta magát.

Steph elviharzott Graham mellett.

– Megyek – vetette oda.

Mikor az ajtó felé indult, Graham elkezdett hangosan énekelni. „Fehér csíkok hatolnak át az agyamon…” – Nyilván azt akarta, hogy Steph is meghallja. Charlie megismerte a számot: az 1980-as években szerepelt a slágerlistákon. Úgy emlékezett. Grandmaster Flash adta elő.

A porta ajtaja döngve becsapódott.

– Elnézést – mondta Graham, láthatóan szégyenkezve. – Annyira dühít, hogy el se hinnéd.

– Gondolom – felelte Charlie. Még mindig nem tért magához attól, amit Steph mondott.

– Vajon tényleg nem tudja, mekkora klisé? A gonosz szolgáló sztereotípiája, mint Mrs. Denvers A Manderley-ház asszonyában – láttad?

– Olvastam.

– Ó, nagyon menő, főnök! – Graham belecsókolt Charlie hajába.

– Steph kokózik?

– Nem. Miért? Úgy néz ki?

– A „Fehér csíkok”-at énekelted – az egy narkós dal.

Graham felnevetett

– Ó, csak amolyan tréfa – mondta. – Ne aggódj, megkapjuk a reggelit, meglásd. Engedelmes vén szatyor.

– Graham…

– Kapsz egy pohár vizet, és beveheted a gyógyszeredet. – A vízhűtőhöz fordult. – Nincs pohár. Remek. Hozok párat a raktárból. Nem tart sokáig. Ha a mindenes visszajön, tudod, melyik dalt kell énekelni.

Kacsintott, aztán eltűnt az ajtót tárva hagyta.

Charlie felsóhajtott. Szó sem lehet róla, hogy ezek után lefeküdjön Grahammel, és kockáztassa, hogy megossza a részleteket a személyzettel. Visszafordult a Beszélj és éld túl weboldalhoz. Még egyszer elolvassa Naomi Jenkins levelét, határozta el, aztán visszamegy a faházba és az ágyra omlik. Egyedül.

Hangosan ásított, az egérért nyúlt. Megcsúszott a keze és véletlenül a harmincegyesre kattintott.

– A francba – morogta. Megpróbált visszamenni az előző oldalra, de Graham gépe lefagyott. Megnyomta a Control, Alt és Delete gombot, de nem történt semmi. Itt az ideje, hogy feladja, gondolta fáradtan. Ha Graham visszatér, majd rendbe teszi a gépet; így fogja hagyni, ahogy van – bénultan.

Már éppen felkelt, mikor a szemébe akadt egy szó az előtte lévő képernyőn: „színház”. Eltartott néhány másodpercig, míg kapcsolt az agya. Pislogott néhányat, hogy megnézze, nem hallucinál-e. Nem, tényleg ott volt, a harmincegyes túlélő története. Egy kis színház. Egy színpad. És pár sorral lejjebb az „asztal” szó. A fekete betűk ott vibráltak Charlie szeme előtt. A közönség vacsorázik. Minden egyezett, Naomi Jenkins megerőszakolásáról tett vallomásának összes részlete ott volt, ahogy Simon elmondta a telefonban. Charlie a dátumra pillantott – 2001. július 3. Az alján ez a felirat látszott: „Név és e-mail dm nem nyilvános.”

Felhívta Simon mobilját és az egyezményes jelet kapta vissza. Francba. A központi nyomozó osztály számát hívta. Kérlek, kérlek, legyen ott valaki!

Tizennégy csengetés után – számolta – Gibbs vette föl. Charlie nem futotta le az ilyenkor szokásos udvariassági köröket.

– Lépj érintkezésbe a Nemzeti Bűnügyi Osztállyal Bramshillben – utasította. – Faxold át Naomi Jenkins megerőszakolásáról tett vallomását, és nézd meg, hogy vannak-e egyezések bárhol az Egyesült Királyság területén.

Gibbs felnyögött.

– Miért? – kérdezett vissza durván, amolyan megkésett gondolat gyanánt.

– Mert Naomi Jenkinst megerőszakolták, és nem csak őt. Ez sorozat. – Charlie kiejtette a szót, amitől minden nyomozó rettegett. – Mondd meg Simonnak és Proustnak, hogy visszamegyek.

Második rész

Beszélj és éld túl

31. túlélő története

(Bejegyzés időpontja: 2001. július 3.)

Olyan nehéz szembenézni magammal, és írni arról, ami velem történt. Olvasom ezen a briliáns weboldalon összegyűlt történeteket, ámulattal nézem, milyen bátor a többi nő, és ez engem is arra késztet, hogy megpróbáljam ugyanezt tenni. Három hete erőszakoltak meg, és a szörnyeteg, aki megtette, megfenyegetett, ha valaha bárkinek elmondom, vagy elmegyek a rendőrségre, megtalál, és megöl.

Hittem neki, és még most is hiszek. Sok erőszaktevőt ismerek, akik született vesztesek vagy elmebetegek voltak, de ez az ember magabiztosnak, és nem lúzernek látszott. Nem okozott volna neki problémát, hogy barátnőt találjon. Nem kellett volna azt tennie velem, amit tett: de ő ezt akarta tenni.

Bristolban a városközpontban voltam, amikor odalépett hozzám. Éppen akkor jöttem egy találkozóról, és mentem egy másikra aznap este. Így aztán elhatároztam, hogy bekapok valamit. Nem vagyok bristoli, így nem ismerem valami jól az éttermeket. Találtam egy kávézót, amelyik megtetszett. One Stop Thali Shop volt a neve. Kint álltam, benéztem az ablakon keresztül, már éppen be akartam menni, mikor egy férfi közeledett felém.

A nevemen szólított, miközben odajött, így azt hittem, ismernem kellene. Odalépett mellém, és csak akkor láttam meg a kést. Megdermedtem a rémülettől. A kést mindvégig nekem szegezve a kocsijához vezetett, és azt mondta, hogy belém vágja, ha kiabálok, vagy bárkit riasztok. Mikor a kocsiban ültem, maszkot rakott a szememre, hogy ne lássak.

Nem fogok tudni mindent leírni, ami megtörtént – túlságosan fájdalmas, és még túlságosan friss. Valahova elvitt kocsival – nem tudom, hova –, és csak akkor vette le a maszkot, mikor már bent voltunk. Ez egy kis színház volt színpaddal. Azt mondta nekem:

– Nem akarsz egy kicsit bemelegíteni az előadás előtt? – de nem mondta meg. mi lesz az előadás.

Tudtam, hogy nemsokára úgyis megtudom, és így is lett. Megérkezett a közönség, mind egyszerre, egy csoportban. Négy férfi és három nő. A nők jelenléte volt talán a legszörnyűbb az egészben. Hogyan képes egy nő végignézni, hogy Ilyesmit művelnek egy másik nővel? Ha ez számukra élvezetes, akkor ők nálam is sajnálatra méltóbbak.

Mind a heten középkorúak voltak, inkább öregedők. Két férfi bajuszt és szakállt viselt. Utálom a férfiak arcszőrzetét. Az egyikükön „mikulásszakáll” burjánzott, csak barna, a másik meg mintha szemöldökcsipesszel formázta volna meg az ostoba szakállát.

A székek nem sorban álltak, mint a rendes színházban, hanem egy asztal körül, és miközben engem a színpadon letámadtak, ők vacsoráztak. Mielőtt megerőszakolt volna, a férfi előételt szolgált föl nekik: kis tányér pármai sonkát, rukkolát és parmezánt. Onnan tudom, hogy hangosan elmondta nekik.

Olyan nehéz volt. Azt hittem, a szenvedésemnek vége lesz egy ponton, mert levittek a színpadról, és azt hittem, a férfi talán végzett velem. Megígérte, ha együttműködöm véle, nem öl meg, és én együttműködtem. Bár szörnyeteg volt, hittem neki. Nem akart megölni. Csak azt akarta, hogy segítsek neki összehozni az „előadást”.

De még nem ért véget. Nem tudok írni arról, ami történt, de rosszabb volt annál is, mint ami a színpadon történt. Mikor az erőszaktevő végre befejezte, megpróbálta meggyőzni a bozontos szakállút – akit Desnek hívtak –, hogy ő is erőszakoljon meg. Des rám mászott, de hála istennek nem támadt erekciója.

Miután annyit szórakoztak velem, amennyit csak bírtak, megint feltették a maszkot a szememre, és visszavittek Bristolba, kilöktek a járdára a One Stop Thali Shop mellett. A kocsikulcsomat és a kézitáskámat a járdára dobták mellém. Senki nem volt a környéken. Megtaláltam a kocsimat, bár nem voltam jól, magam vezettem hazáig. Mire hazaértem, jócskán délelőttre járt az idő. A szomszédok a kertjükből figyelték, amint kiszálltam, és a kocsimtól a bejárati ajtóig vánszorogtam. Aznap délután az egyikük, egy nő becsöngetett, hogy tud-e valamiben segíteni. Megkérdezte, hogy voltam-e a rendőrségen. Mondtam neki, hogy foglalkozzon a saját dolgával, és rácsaptam az ajtót. Tudtam, hogy megölnek, ha bármit mondok. Az engem megtámadó szörnyeteg tudta a nevemet, a címemet, és még egy sereg dolgot rólam.

Azóta alig voltam kinn a házból. Nem tudok a szomszédok szemébe nézni. El fogom adni a házat. Egész idő alatt bosszúról gondolkodom, ami szánalmas dolog, mert örökre fantázia marad. Még ha össze is tudnám szedni a bátorságomat, hogy elmenjek a rendőrségre, valószínűleg már túl késő lenne. Már mindent elrontottam – rögtön megfürödtem, ahogy hazaértem.

Jobb lett volna, ha nem tudja a nevemet. Most úgy érzem, valamiért célpont lettem, de nem tudom miért. Tettem valamit? Tudom, hogy a támadás nem az én hibám volt, és nem okolom magamat, de szeretném tudni, miért választott ki engem. Most olyan egyedül érzem magam. Kiszakítottak a világból. Valahogy szeretnék visszakerülni.

Köszönöm, hogy időt szakított az elolvasására.

Név és cím nem hozzáférhető.

NEVSZVT (Nemi Erőszak, Vérfertőzés és Szexuális Visszaélés Túlélői)

AZ ÉN TÖRTÉNETEM

12. történet (2001. február 16.)

Nem hittem, hogy ilyen sokan vagyunk. Tavaly erőszakoltak meg egy indiai étteremben, ahol dolgoztam, most mondom el először, későig maradtam benn aznap éjjel, mert két férfi még nem fejezte be a curryjét meg a sörét. Mondtam a főnöknek, majd én bezárok, ez volt életem legnagyobb tévedése. Mindketten részegek voltak, részeg disznók, nem akarták kifizetni a számlájukat. Az egyik lenyomott az asztalra, és azt mondta: „A barátom csak a bemelegítés, én vagyok a fő attrakció.” Az előadás csillagának nevezett, ő akart utolsó lenni. Egymás után csinálták, az elsőnek nem állt föl, az a férfi, aki a fő attrakciónak mondta magát, javasolta, hogy használjon sörösüveget, a másik férfi ezt tette, azután meg kellett mondanom a nevemet, és hogy hol lakom, és hol él a családom. Azt mondták, elküldik a fényképeket a családomnak, ha elmegyek a rendőrségre, azóta nem is voltam a rendőrségen, de egy napon elmegyek, mert nem tudok ezzel együtt élni, ha azok a disznók nem fizetnek meg azért, amit tettek, és nem hagyom nekik, hogy tönkretegyék az életem további részét, ezt akarom elmondani mindenkinek, aki átment azon, amin én is, ne adják fel a harcot.

Tanya, Cardiff

E-mail cím nem hozzáférhető.

12

2006. 04. 06.

Simonnak egyáltalán nem tetszett, ahogy Juliet Haworth nézett rá. Mintha azt várta volna, hogy tegyen valamit, és minél tovább nem tette, a nő annál elbűvölőbbnek találta. Colin Sellers tette föl a kérdéseket, de nem ő érdekelte a nőt. A válaszait és a megjegyzéseit mindvégig Simonhoz intézte. Simon nem tudott rájönni, miért. Talán azért, mert vele találkozott először?

– Szokatlan a maga helyzetében, hogy nem akar ügyvédet – jegyezte meg Sellers társalgási stílusban.

– Ez a kihallgatás ugyanolyan lesz, mint a legutóbbi? – kérdezte Juliet. – Milyen unalmas! Kezét a feje mögött tartotta, és valamit babrált a hajával, mialatt beszélt.

– Megunta a férjét? Ezért Ütötte fejbe többször a kővel?

– Robert nem eléggé beszédes ahhoz, hogy bárki megunja. Csöndes, de nem unalmas. Nagyon érzelmes. Tudom, hogy ez rettenetesen elcsépelten hangzik.

Juliet hangja könnyed és barátságos volt. Úgy beszélt, mintha mindannyian ugyanahhoz a szűk társasághoz tartoznának. Simonnak a 4-es csatorna bratyizós műsora jutott az eszébe róla, ahol a celebek agyondicsérték egymást.

– Robert viselkedése talán kiszámítható, de gondolatai semmiképpen sem azok. Biztos vagyok benne, hogy Naomi már elmondta mindezt. Esküdni mernék rá, hogy sokkal segítőkészebb, mint én bármikor lennék. Nézzék. – Juliet megfordult, hogy megmutassa szorosan összefont haját. – Tökéletes fonat, és tükör meg minden nélkül csináltam. Klassz, nem?

– A férje erőszakoskodott önnel?

Az asszony összevonta a szemöldökét, mintha Sellers közbeszólása zavarta volna.

– Kilóg valahol a hajam? – mutatott a nyakára. – Mert akkor magától kibomlik.

– Erőszakos természetű volt?

Juliet nevetett.

– Maga szerint áldozatnak látszom? Egy perccel ezelőtt azzal vádoltak, hogy egy kővel szétvertem Robert fejét. Döntsék már el.

– A férje testileg vagy lelkileg bántalmazta önt, Juliet?

– Tudják, mit? Azt hiszem, izgalmasabb lesz a munkájuk, ha semmit se mondok. – A Simon kezében tartott dosszié felé intett. – Van egy darab papírja? – kérdezte enyhébb hangon. Mindent elkövetett, hogy éreztesse, kihez vonzódik. Juliet arra vágyott, hogy Simon többet foglalkozzon vele, de ő épp az ellenkezőjére törekedett. Az asszony láthatólag egy fikarcnyit sem törődött azzal, ami vele történt; Simonnak pillanatnyilag csak annyi ráhatása volt, hogy az asszony mintha akart volna tőle valamit.

Sellers egy feltépett borítékot húzott elő a zsebéből, és az asztal fölött átnyújtotta Julietnek, majd egy tollat gurított utána.

Az asszony előrehajolt, írt néhány sort a papírra, aztán egy mosollyal Simonnak nyújtotta. Simon nem mozdult. Sellers vette át a papírt, röviden rápillantott, aztán Simonnak nyújtotta, hogy vegye el. A francba. Most már nem maradt választása. Juliet vigyora egyre szélesedett. Simonnak nem tetszett, ahogy az asszony megpróbált kizárólag vele kommunikálni, egyszerre használva, és kizárva Sellerst. Már arra gondolt, hogy kimegy a szobából, és Sellersre hagyja az egészet. Erre hogy reagálna az asszony?

A nő négy sort irt a borítékra, egy verset, vagy egy vers részletét:

Az emberi kétely a felelős

Hogy az emberi értelem erős.

Mert nem tudja, míg el nem esik,

Hogy minden kimondott szó hamis.

– Mi ez? – kérdezte Simon dühösen, mert nem tudta, honnan származik. Nem találhatta ki ilyen gyorsan.

– A közlendőm a mai napra.

– Beszéljen a férjéhez fűződő szexuális kapcsolatáról – mondta Sellers.

– Nem tartom jó ötletnek – vihogott Juliet. – Maga beszéljen a feleségéről. Látom, hogy jegygyűrűt visel. A férfiak nem szoktak, ugye? – fordult Simonhoz. – Néha nehéz visszaemlékezni rá, hogy a dolgok valaha mások voltak, mint most… Nem gondolja? A múlt eltűnik, és úgy érezzük, mintha a dolgok mindig ilyenek lettek volna. Komoly erőfeszítésbe kerül, hogy eszünkbe jusson, milyen volt régen.

– A szexuális kapcsolatát normálisnak mondaná? – erősködött Sellers. – Még együtt alszanak?

– Robert ebben a pillanatban a kórházban alszik. Waterhouse nyomozó szerint lehet, hogy soha nem ébred fel. – A hangsúlyával azt érzékeltette, mintha Simon merő csintalanságból hazudott volna erről.

– Mielőtt megsérült, mondhatjuk, hogy ön és a férje normális szexuális kapcsolatban élt? – Sellers sokkal türelmesebbnek tűnt Simonnál.

– Nem mondok semmit erről a témáról – jelentette ki Juliet.

– Ha itt lenne az ügyvédje, vagy ha hagyná, hogy mi hozzunk egyet, azt tanácsolná magának, ha nem akar válaszolni egy kérdésre, mondja azt: „nincs közölnivalóm”.

– Ha azt akartam volna mondani, hogy „nincs közölnivalóm”, akkor azt mondtam volna. Az a közölnivalóm, hogy nem válaszolok a kérdésre. Mint Bartleby.

– Kicsoda?

– Kitalált személy – mormolta Simon. – Bartleby, az írnok. Bármit kértek tőle, csak annyit mondott, „inkább mellőzném”.

– Mígnem a rendőrség kihallgatta – mondta Juliet. – Az irodában dolgozott. Vagyis inkább nem dolgozott. Egy kicsit hasonlított hozzám. Valószínűleg tudják, hogy nincs munkám. És nincsenek gyerekeim. Csak Robert. – És most már talán ő sem. – Beszívta az alsó ajkát, és szomorú arcot mímelt.

– A férje megerőszakolta magát?

Juliet meglepettnek látszott, talán még egy kicsit dühösnek is. Aztán felnevetett.

– Micsoda?

– Hallotta a kérdést.

– Nem hallott még Occam borotvájáról? Az egyszerűbb magyarázatról, meg a többiről? Hallaniuk kellene önmagukat! Megerőszakolt valaha Robert? Volt valaha erőszakos? Lelkileg bántalmazott-e? Szegény ember a kórházban fekszik életveszélyes sérüléssel, és maguk… – hirtelen félbeharapta a mondatot.

– Micsoda? – kérdezte Sellers.

Ravasz, mindent tudó szeme elveszítette az élességét. Mintha elmélázott volna, mikor mondta:

– A legutóbbi időkig a férj törvényesen megerőszakolhatta a feleségét. Képzelje el ezt most… szinte lehetetlen. Emlékszem, mikor gyerek voltam, apámmal, anyámmal sétáltunk a városban, és megláttam egy plakátot, amin ez állt: „Legyen büntethető a családon belüli erőszak”. Meg kellett kérdeznem a szüleimet, hogy mit jelent.

Gépiesen locsogott, és nem arról beszélt, ami valójában foglalkoztatta.

– Juliet, ha nem maga próbálta megölni Robertet, miért nem mondja meg, hogy ki tette? – kérdezte Sellers.

Juliet arckifejezése rögtön kitisztult. Láthatóan ismét figyelt, de Simon érezte, hogy megváltozott a hangulata. Eltűnt belőle a hetykeség.

– Naomi elmondta magának, hogy Robert megerőszakolta?

Simon kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de nem volt elég gyors.

Juliet szeme tágra nyílt.

– Igen, tényleg? Hihetetlen nőszemély!

– Úgy érti, hogy hazudik? – kérdezte Sellers.

– Igen. Hazudik. – Juliet halálosan komolynak tűnt, először a kihallgatás megkezdése óta. – Pontosan mit mondott, hogy mit művelt Robert?

– Én is válaszolok a kérdésére, ha maga válaszol az enyémre – mondta Sellers. – Tiszta üzlet.

– Itt szó sincs tiszta üzletről – hárítja el Juliet. – Hadd találgassak. Azt mondta, hogy férfiak nézték, miközben vacsoráztak. Azt mondta, hogy Robert megerőszakolta a színpadon? Oda volt kötözve az ágyhoz? Lehetséges, hogy az ágy oszlopaira makk alakú díszeket faragtak?

Simon hirtelen talpon termett.

– Honnan a francból tudja mindezt?

– Naomival akarok beszélni – mondta Juliet. Visszatért a mosolya.

– Hazudott nekünk a férje hollétéről. Hat napot töltött a házban úgy, hogy a férje ott volt, csaknem halálra verve, eszméletlenül, a saját mocskában, és maga nem hívta a mentőket. A maga véres ujjlenyomatát találtuk az ajtótámaszon. Elég bizonyítékunk van, hogy elítéljék. Nem számít, hogy mit mond, vagy mit nem mond.

Juliet közömbös arccal nézett Simon akár a bevásárlólistát is felolvashatta volna, mindegy lett volna.

– Naomival akarok beszélni – ismételte. – Négyszemközt. Csak mi ketten szépen, nyugodtan.

– Kemény.

– Tudnia kell, hogy semmi esélye, akkor meg miért kéri? – kérdezte Sellers.

– Meg akarják tudni, mi történt Roberttel?

– Tudom, hogy maga meg akarta ölni, és nekem csak ennyit kell tudnom – mondta Simon. – Gyilkossági kísérlettel fogjuk vádolni, Juliet. Biztos benne, hogy nem akar ügyvédet?

– Miért próbáltam volna megölni a férjemet?

– Még indíték se kell: anélkül is elítélik. Engem csak ez érdekel.

– Ez lehet, hogy igaz a barátjára – biccentett Juliet Sellers felé –, de maga nem így van vele. Maga tudni akarja. És a főnöke is. Mi a neve? Zailer őrmester? Mivel nő, ő az egész történetre kíváncsi. És én vagyok az egyetlen ember, aki tudja. – Nem lehetett nem kihallani a büszkeséget a hangjából. – Mondják meg a főnöküknek: ha nem hagynak azzal a kurva Naomival beszélni, én maradok az egyetlen ember, aki tudja az igazságot. Csak magukon múlik.

– Nem tehetjük – jelentette ki Simon Sellersnek, mikor visszamentek a központi nyomozó irodába. – Charlie azt mondja majd, szó sem lehet róla. Jenkins és Juliet Haworth egyedül ugyanabban a kihallgatószobában? Újabb gyilkossági kísérlet lenne a tarsolyunkban. Az a legkevesebb, hogy Haworth a megerőszakolása részleteivel cikizné Jenkinst. Képzeld el a szalagcímeket: „A rendőrség megengedte a gyilkosnak, hogy gúny tárgyává tegye a megerőszakolt áldozatot.”

Sellers nem figyelt.

– Miért gondolja Juliet Haworth, hogy én nem akarom tudni az igazságot? Arrogáns kurva. Téged miért érdekelne jobban, mint engem?

– Én nem aggódnék emiatt.

– Azt hiszi, hogy beteg vagyok, vagy valami? Nincs képzelőtehetségem? Ez kibaszottul nevetséges. Hallania kellett volna a sztorit, amit Staceynek adtam be, hogy Sukival lehessek. Tudod, még a csapatépítő tréning programját is legépeltem egy rendőrségi fejléces papírra.

– Nem akarom tudni – morogta Simon. – Én nem fogok hazudni Staceynek, ha találkozunk, és megkérdezi, miért nem vagyok veled ott, ahol… lennünk kéne.

Sellers kuncogott.

– Ezt mondod most, haver, de tudom, hogy hazudni fogsz, ha arra kerülne a sor. Hagyjuk már ezt a kiscserkész szöveget!

Simon legszívesebben ejtette volna a témát. Már azelőtt is megvitatták ezt a kérdést, sőt több ízben is visszatértek rá. Sellers mindig nevetve fogadta a kritikákat, ez csaknem annyira zavarta Simont, mintha enyhe színjátékként kezelnék az aggályait. Sellersnek nem volt képzelőtehetsége, legalábbis ebben a tekintetben nem: képtelen volt felfogni, hogy valaki őszintén, tiszta szívből helyteleníti a hűtlenségét. Miért akarná bárki is elrontani az örömét, amikor neki jó, és senkinek sem árt? Sellers túlságosan optimista, gondolta Simon. Jelen pillanatban jó bulinak tűnik, de Sellers nem látja, hogy esetleg más lehet a vége. Mondjuk az, hogy elveszíti a feleségét és a gyerekeit, ha Stacey Sellers rájön. Amíg nem szenvedsz, gondolta Simon, addig el sem tudod képzelni, milyen érzés lehet a fájdalom.

– Van egy ötletem Gibbs esküvői ajándékát illetően – váltott témát Sellers. – Tudom, hogy még odébb van, de minél előbb ki akarom választani. Nem akarom, hogy elvegye az időt az igazán fontos dolgoktól. – Sikamlós gesztust csinált.

– Házastársi különélés – morogta Simon, és a versre gondolt, amit Juliet Haworth a borítékra írt Nem az a tipikus teherautósofőr-feleség volt, mint ahogy Naomi Jenkins sem volt átlagos teherautósofőr-szerető. Több közös van a két nőben, mint amennyi közös lehet bennük a férfival, gondolta Simon. – Van ötleted? – kérdezte Sellerst.

– Egy napóra.

Simon felnevetett.

– Gibbsnek? Nem örülne jobban egy rekesz különleges sörnek? Vagy egy pornófilmnek?

– Tudtad, hogy a Hóembernek van egy könyve a napórákról?

– Igen. Tudod, ki vette neki azt a könyvet, és nem kapott érte semmit viszonzásul?

– Belenéztem. Föl lehet állítani egy nódusznak nevezett izét.

– A gnómonra gondolsz?

– Nem, minden napórának van ilyenje. A nódusz általában egy kerek golyó, bár nem muszáj annak lennie. Általában a gnómonhoz tartozik, úgyhogy van egy kis pötty, ami kiáll az árnyék végénél. Egyébként vízszintes vonalat kell készíteni a számlapra, ha speciális dátumot vagy valamit akarsz: például Gibbs és Debbie esküvőjének idejét. A vízszintes vonal metszi a lefelé irányuló, időt jelző vonalakat, amelyek az órákat és a félórákat mutatják. És a nódusz árnyéka minden évben végig követi a vonalat abban az időpontban. Érted, mire gondolok?

– Lényegtelenek a specifikumok – felelte Simon. – Alapvetően rossz az ötlet. Gibbs nem akar napórát.

– Debbie talán akar egyet. – Sellers kicsit sértettnek tűnt – Helyesek ezek a napórák. Én szeretnék egyet. Proust is azt mondta, hogy neki is kell.

– Debbie Gibbs felesége akar lenni. Nyugodtan feltételezhetjük, hogy hasonlóan pocsék ízlése van.

– Rendben, nyertél! Most boldog vagy? Csak szerettem volna sínre tenni a dolgot. Az esküvőt pár nappal azután tartják, mikor visszajövök a Sukival eltöltött hetemről. Ha az utolsó pillanatra hagyod, neked kell elintézned, míg távol vagyok. Istenem, vegyünk vissza egy kicsit. Tudom, hogy Gibbs nem igazán…

– Pontosan.

– …de tudod, csak arra gondoltam, hogy a változatosság kedvéért magasabbra célozhatnánk.

– „Nézz egyenest a napba és add, amit az örvendező szív jónak nevez, amit néhány új nap nemzhet: a legjobbat, mert nem adtad, amit kellett, csupán a sasfészekbe illő gallyakat.” – Simon elmosolyodott. Kíváncsi volt, vajon Juliet Haworth felismerné-e az idézetet. Sellers nem ismerte fel. – W. B. Yeats. De ő soha nem találkozott Chris Gibbsszel, és ha igen, akkor az ő baja.

– Felejtsd el – mondta Sellers megtörten.

– Szerinted hogy volt? – kérdezte tőle Simon. – Robert Haworth megerőszakolta Naomi Jenkinst és elmesélte a feleségének? Vagy Jenkinst valaki más erőszakolta meg, a nő pedig közölte a szeretőjével a részleteket, aki aztán visszaélt a bizalmával, és továbbadta a feleségének?

– Tudja a faszom – morogta Sellers. – Mindkét esetben abból indulsz ki, hogy Haworth mondta el Julietnek az erőszakot. Pedig talán Naomi Jenkins maga mondta el neki. Nem megy ki a fejemből, hogy ők ketten esetleg összejátszanak, hogy félrevezessenek minket. Itt van két tüzelő szuka, ráadásul mindkettő hazudik, mint a vízfolyás. Mi van, ha nem ellenségek, csak velünk szeretnék elhitetni ezt?

– Mit tehetünk? – fakadt ki Simon. – Míg Haworth nem tér magához, a két nő szabadon szórakozhat velünk, és nem jutunk semmire.

– Én nem mondanám – szólt közbe mögöttük Charlie a folyosóról. Simon és Sellers megfordult. A lány arcán zord kifejezés ült. Nem tűnt elégedettnek, pedig az szokott lenni, amikor rájött valamire. – Simon, szükségem van Haworth DNS-mintájára, amilyen gyorsan csak lehet. Egyetlen szakértő sem mehet haza, míg nincs meg. Nem kockáztatok.

Charlie erőteljes tempóban haladt, miközben beszélt; Simon hallotta, hogy Sellers lihegve követi őket, mintha nehezére esne lépést tartania velük.

– Sellers derítsd fel Haworth, Juliet Haworth és Naomi Jenkins hátterét. Hol van Gibbs?

– Nem tudom biztosan – mondta Sellers.

– A fenébe! Azt akarom, hogy hozzák be kihallgatásra Yvon Cotchint, Jenkins lakótársát. És vizsgálják meg alaposan Robert Haworth teherautóját is.

– Mire jó mindez? – kérdezte Sellers vörös fejjel, mikor Charlie cipősarkának kopogása elhalt a folyosó végén.

Simon nem akart találgatni, nem volt kedve spekulálni, vajon mitől indult be ennyire Charlie.

– Nem falazhatsz Gibbsnek – váltott témát Simon. – Mi van vele? Az esküvő?

– Nem lesz semmi baj –  jelentette ki Sellers elszántan. Simon a Naomi Jenkins névjegyén látott napóra feliratára gondolt. A latin szövegre nem emlékezett, de a fordításra igen: „Csak a derű óráit számolom.” Az ő életének is ez volt a mottója.

13

Április 6., csütörtök

Zailer őrmester kinyitja a cellám ajtaját. Megpróbálok felállni, és csak akkor jövök rá, milyen kimerült vagyok, mikor megbicsaklik a térdem. Zúg a fejem. Mielőtt sikerül összeszedni kusza gondolataimat, Zailer őrmester bejelenti:

– Robert jól van. A vérzés megállt, és kezd felszívódni a duzzanat.

Érzem, hogy megtelek energiával.

– Úgy érti, hogy rendbe jön? Magához fog térni?

– Nem tudom. Az orvos, akivel nemrég beszéltem, azt mondta, hogy az ilyen súlyos fejsérüléseknél semmit sem lehet előre megmondani. Sajnálom.

Felsóhajtok: a megpróbáltatások sosem érnek véget. Olyan, mint egy végtelen verseny – az egyenes fehér célvonal porrá mállik és szétszóródik, ahogy közeledem felé. Eltűnik, én pedig egy újabb vonalat pillantok meg a távolban. Ha a másik irányban rohanok az életemért, ugyanez történik. Az egyik szakasz véget ér és egy újabb kezdődik. Ez még az alváshiánynál is jobban erodál. Mintha egy csapdába esett állat vergődne bennem. Ha meglelném a módját, hogyan teremtsek csendet a fejemben, nem zavarna, hogy egész éjszaka ébren fekszem.

– Vigyen el a kórházba Roberthez – kérem, mikor Zailer őrmester a folyosóra vezet.

– A kihallgatószobába megyünk – jelenti ki határozottan. – El kell beszélgetnünk, Naomi. Rengeteg dolgot kell tisztáznunk.

Elernyed a testem. Nincs most erőm erre.

– Ne aggódjon – mondja Zailer őrmester. – Ha igazat mond, nem kell félnie.

Sose féltem a rendőrségtől, ők átlátható szabályokat követnek, ráadásul a legtöbbel egyet is értek.

– Tudom, hogy nem bántalmazta Robertet. Képtelen lenne rá.

Elönt a megkönnyebbülés. Hála istennek. Meg akarom kérdezni, hogy Juliet bántott-e téged, de megszakadt az agyam beszédközpontjának energiaellátása, és ki se bírtam nyitni a számat.

A kihallgatószoba fala halvány korallszínű és erősen ánizsszagú.

– Kér valamit inni, mielőtt elkezdjük? – kérdezi Zailer felügyelő.

– Valami ütőset.

– Teát, kávét vagy vizet tudok adni – mondja hűvösebb hangon.

– Akkor csak vizet. – Nem poénkodtam. Tudom, hogy a rendőrségen megengedik, hogy dohányozzon az ember. Láttam a tévében, és előttem az asztalon is van egy hamutál. Ha a dohány, a nikotin megengedett, akkor az alkohol miért nem? Olyan sok logikátlan dolog van a világon… és a legtöbb az emberi ostobaságból fakad.

– Szénsavasat vagy simát? – kérdezi Zailer őrmester kifelé menet. Nem tudom, hogy dühös vagy tréfál.

Mikor egyedül maradok, kiürül az agyam. Teljesen mozdulatlanul ülök, míg a tudatom vékony fátyla kinyúlik, és áthidalja az egyik pillanatot a másiktól elválasztó űrt.

Életben vagy.

Zailer őrmester visszajön a vízzel. Kicsit piszmog az asztalon lévő géppel, ami sokkal bonyolultabbnak tűnik annál, hogy nyugodt szívvel rámondhatnám: magnó, bár láthatóan hangrögzítésre szolgál. Mikor működni kezd, az őrmester bemondja a nevét, aztán az enyémet is, a dátumot és az időt. Megkér, hogy jelentsem ki, nem kérem, hogy ügyvéd legyen jelen. Miután megteszem, hátradől a székén, és azt mondja:

– Sok időt spórolunk meg, ha elhagyjuk a kérdés-feleletet. Most összefoglalom, hogyan látom a helyzetet. Maga pedig megmondja, hogy igazam van-e. Rendben?

Bólintok.

– Robert Haworth nem erőszakolta meg magát. Hazudott nekünk, de azért, mert jót akart. Maga szereti Robertet, és úgy gondolta, valami komoly dolog történt vele, ami megakadályozta, hogy találkozzon magával a Traveltelben a múlt csütörtökön. Jelentette az aggodalmait Waterhouse nyomozónak és nekem, de látta, hogy mi nem vagyunk olyan bizonyosak abban, hogy baj érte Robertet, mint maga. Úgy ítélte meg, nem teszünk meg mindent annak érdekében, hogy gyorsan megtaláljuk, így aztán más módszert választott – megpróbálta elhitetni velünk, hogy Robert veszélyes bűnöző, akit gyorsan meg kell találni, mielőtt mást is bántalmaz. Elejétől fogva azt tervezte, hogy amint megtaláljuk, elmondja nekünk az igazat. Csupán a jó cél érdekében hazudott időlegesen. – Zailer őrmester megáll, hogy levegőt vegyen. – Eddig milyen vagyok?

– Minden igaz, amit mondott.

Kissé meg vagyok döbbenve, hogyan sikerült kitalálnia. Vajon beszélt Yvonnal?

– Naomi, a maga hazugsága mentette meg Robert életét. Ha egy nappal később találunk rá, biztosan meghalt volna. A vérzés miatt az agyában keletkező nyomás megölte volna. Igaza volt, de ez még nem jelenti azt, hogy a saját szája íze szerint alakíthatja a szabályokat, amikor úgy látja jónak. Tisztában van ezzel?

– Nincs okom hazudni, most, hogy megtalálták Robertet, és biztonságban van. És… Juliet próbálta meg megölni? Mit tett vele?

– Erre majd visszatérünk a kellő időben – mondja Zailer őrmester. Kivesz egy doboz Marlboro Lightot a táskájából és rágyújt. Hosszúak a körmei, burgundivörösre festette őket, de a szélein a húsig lerágta a bőrt. – Szóval, ha nem Robert Haworth erőszakolta meg, akkor kicsoda?

A szavai mellbe találnak, mint a golyó.

– Én… senki nem erőszakolt meg. Én találtam ki a történetet.

– Szépen kidolgozott sztori. A színház, az asztal…

– Az egész hazugság.

– Tényleg? – Zailer őrmester a hamutál szélére teszi a cigarettát, összefonja a karját, és a felemelkedő füstcsíkon keresztül néz rám. – Eléggé kidolgozott hazugság volt. Miért színezte ki olyan sok fura részlettel – a vacsora, a makkal díszített ágyvégek, a szemellenző? Miért nem mondta azt, hogy Haworth megerőszakolta egyik éjszaka a Traveltelben? Veszekedtek, ő begurult… és a többi. Sokkal egyszerűbb lett volna.

– Minél több részlet vegyül a hazugságba, annál könnyebben elhiszik az emberek – válaszolom. – Ahogy az igazságot is a részletek teszik megfoghatóvá. – Mély levegőt veszek. – Semmit se ért volna, ha azt mondom, megerőszakolt a Traveltelben, hiszen az a kettőnk ügye. Azt akartam elhitetni magukkal, hogy minden nőre veszélyes… perverz szörnyeteg. Szóval kitaláltam a legborzalmasabb nemi erőszakról egy történetet. Bíztam benne, hogy ez hatni fog.

Zailer őrmester lassan bólint. Aztán megszólal:

– Azt hiszem, azért mesélte így, mert mindez megtörtént magával.

Hallgatok.

Kivesz néhány papírt a táskájából, kihajtja és kiteríti elém. Első pillantásra látom, mi az. Letaglóz a látvány, bár igyekszem nem odanézni, ellenállhatatlanul vonzzák szememet a betűk. Összeszorul a gyomrom.

– Nagyon ügyes – mondom.

– Azt hiszi, ez mind hamisítvány? Robert nem erőszakolta meg magát, Naomi, de maga tudja, én is tudom, hogy valaki megtette. És akárki ő, más nőkkel is megtette. Ezekkel a nőkkel. Miért gondolta, hogy maga az egyetlen?

Lopva az előttem heverő papírokba nézek Valódiak is lehetnek. Mindegyikben kicsit mások a részletek. Nem hiszem, hogy Zailer őrmester írta volna őket. Miért tette volna? Olyanok, mint ahogy az én történetemet jellemezte: túlságosan kidolgozottak.

– Néhány nő felkeresi a rendőrséget, miután megerőszakolták – folytatja társalgási hangnemben. – Feljelentést tesz. Most már megvan Mr. Haworth DNS-e. Ha ő tette, be tudjuk bizonyítani.

Kutatóan néz rám.

– Robert? – Egy pillanatra megzavarodom. – Nem tudna senkit bántani. Vegyenek csak DNS-mintát tőle, ha muszáj. Nem fog egyezni egyetlen… feljelentéssel sem.

Zailer őrmester együtt érzőn mosolyog rám. Ezúttal nem dőlök be neki.

– Azt hiszem, ha akarna, csodálatos tanú lenne, Naomi. Ha elmondja nekünk a teljes igazságot, az segíteni fog, hogy elfogjuk azt a gazembert, aki megerőszakolta ezeket a nőket. Vagy nem akarja?

– Soha nem erőszakoltak meg. Egy szó sem igaz a vallomásomból. – Ez az ostoba tehén azt képzeli, hogy azért mondom ezt, hogy akadályozzam a nyomozást? Magam miatt nem ismerem el. Nekem kell végigélnem a saját életemet, és csak úgy tudom megtenni, ha olyan ember vagyok, akivel mindez nem történt meg.

Számtalan filmet láttam, amelyben az emberekből kiszakadt az addig gondosan rejtegetett igazság, egy nyomozó vagy pszichomókus vagy ügyvéd keresztkérdései nyomán. Mindig azt gondoltam, hogy ezek az emberek elég ostobák, vagy kevesebb akaraterejük van, mint nekem. De talán mégsem akaraterőn múlik; inkább az önismeretemnek köszönhetően állok ellen Zailer őrmester kérésének. Tudom, hogyan működik az agyam, úgyhogy tudom azt is, hogyan védelmezzem meg.

És kettőnk közül nem csak én hazudok

– Ezek a történetek a megerőszakolt nők honlapjáról származnak – mondom. – De egyetlen feljelentés sincs a kezében. Nem lehet.

Zailer őrmester elmosolyodik. Újabb papírokat húz elő a kézitáskájából.

– Nézze meg ezeket – mondja.

Összeszorul a mellkasom. Elönt a veríték. Nem akarom elvenni a kezéből a lapokat, de ő felém nyújtja őket. Az arcomba tolja őket. Muszáj elvennem.

Szédülök, mikor belepillantok az iratokba. Rendőrségi vallomások, ilyet írtam én is alá kedden, amikor Waterhouse nyomozó kihallgatott. Nemi erőszakról szóló vallomások. Formailag és tartalmilag csaknem minden mocskos részletben megegyeznek az enyémmel. Kettő van belőlük. Mindkettőt Sam Kombothekra őrmester vette fel a nyugat-yorkshire-i központi nyomozóosztályon. Az egyik 2003-ban, a másik 2004-ben készült. Ha nem lettem volna olyan gyáva, és jelentem, ami történt velem, talán megelőzhettem volna a Prudence Kelvey és Sandra Freeguard elleni támadásokat. Nem tudtam megállni, hogy ne nézzem meg a neveket.

Két megnevezett asszony, egy a névtelenséget választotta, egy pincérnő Cardiffból csak a keresztnevét adta, és négy másik áldozat. Legalább nem én vagyok az egyetlen.

Zailer őrmester számára ez szokványos dolog.

– Honnan tudta Juliet Haworth, hogy mi történt magával?

Ő mindent tud – mindent, amiről maga azt állítja, hogy csak kitalálta. Robert elmondta neki? Maga mondta el neki?

Nem tudok válaszolni. Vigasztalhatatlanul kitör belőlem a zokogás, mintha szánalomra méltó kisgyerek lennék. A padló eltűnik alólam, én pedig lebegek a sötétben.

– Nem történt velem semmi – sikerül kinyögnöm. – Semmi.

– Juliet beszélni akar magával. Nem árulja el, hogy ő támadta-e meg Robertet. Nekünk semmit se akar mondani. Maga az egyetlen ember, akivel hajlandó szóba állni. Mit gondol erről?

Felismerem az egyes szavakat, de nem áll össze az értelmük.

– Megtenné? Megkérdezi, honnan tudja, hogy magát megerőszakolták.

– Hazudik! Legfeljebb azért tudja, mert maga megmondta neki. – A combom nedves az izzadtságtól. Szédülök, mintha hányingerem lenne. – Látni akarom Robertet. El kell mennem a kórházba.

Zailer őrmester egy rólad készült fényképet tesz elém az asztalra. A szívem vadul összerándul. Meg akarom érinteni a képet. Szürke a bőröd. Nem látom az arcodat, mert más szögből fényképeztek. A kép nagy részén vérfolt látható. Fekete és szemcsés a közepén.

Örülök, hogy megmutatta nekem. Akármi történt veled, tudni akarok róla. Olyan közel akarok lenni hozzád, amennyire csak lehet.

– Robert – suttogom. Könnyek záporoznak az arcomon. El kell mennem a kórházba. – Juliet művelte ezt?

– Maga mondja meg.

Zailer őrmesterre bámulok, kíváncsi vagyok, vajon két különböző párbeszéd résztvevői vagyunk-e, két különböző valóságban. Nem tudom, ki tette. Fogalmam sincs. Ha tudnám, megölném. Nem tudom elképzelni, hogy a feleségeden kívül bárki más megtámadott volna.

– Talán maga bántalmazta Robertet. Mondta magának, hogy mindennek vége? Hogy szakítani akar magával?

Ez az abszurd állítás magamhoz térit.

– Minden nyomozó ilyen feszült itt, mint maga? – vetem oda. – Bizonyos munkaköröket nem kötnek diplomához? Biztos vagyok benne, hogy olvastam valami ilyesmit. Mindenesetre beszélhetnék egy diplomás zsaruval?

– Egy doktorált példánnyal beszél.

– Miből doktorált? Imbecillitásból?

– A maga DNS-mintájára is szükségünk lesz, hogy az orvosszakértők által azon a helyszínen talált mintákkal hasonlítsák össze, ahol Mr. Hawortht megtámadták. Ha maga tette, bebizonyítjuk.

– Jó. Ebben az esetben akkor nemsokára tudni fogják, hogy nem én tettem. Örülök, hogy másra is tudunk támaszkodni a maga intuícióin kívül, mert az úgy látszik, pont olyan pontos, mint…

– Napóra a sötétben? – veti közbe Zailer őrmester. Csúfot űz belőlem. – Hajlandó beszélni Juliet Haworthszel? Én is jelen leszek. Garantálom a biztonságát.

– Ha elvisz Roberthez, beszélek Juliettel. Ha nem, felejtse el.

– Ez nem lehet igaz – morogja Charlie félhangosan. De nem mond nemet.

14

2006. 04. 06.

– Prue Kelvey és Sandy Freeguard.

Sam Kombothekra, a nyugat-yorkshire-i központi nyomozóosztály őrmestere mindkét nőről hozott fényképet. Charlie feltűzte őket a táblára Robert Haworth, Juliet Haworth és Naomi Jenkins fotója mellé. A lány megkérte Kombothekrát, hogy mondja el a csoport többi tagjának is, amit ő már hallott a telefonban.

– Prue Kelveyt 2003. november 16-án erőszakolták meg. Sandy Freeguardot kilenc hónappal később, 2004. augusztus 20-án. Kelvey esetében sok nyomot rögzítettünk, de Freeguardnál semmit, ott DNS-minta sincs. Egy hetet várt, mielőtt bejelentette, de a támadás menete hasonló, mint Kelvey esetében, úgyhogy egészen bizonyos: ugyanazzal az emberrel van dolgunk.

Kombothekra megköszörülte a torkát. Magas és sovány termete, csillogó fekete szeme, barna bőre volt. Charlie alig tudta levenni a szemét a férfi kiálló ádámcsutkájáról, ami föl-alá ugrált, miközben beszélt.

– Mindkét nőt késsel kényszerített autóba szállni egy férfi. A támadó tudta a nevüket és egészen addig úgy viselkedett, mintha ismerte volna őket, míg elég közel jutott, hogy előszedje a fegyvert. Prue Kelvey csak az autó fekete színére emlékezett, de Sandy Freeguard pontosabb leírással szolgált: ötajtós, a rendszáma Y-nal kezdődött. Freeguard szerint kordbársony zakót viselt, ami hasonlít a Naomi Jenkins által leírt ruhadarabra. Mindhárom esetben magas, fehér bőrű, rövid, sötétbarna hajú férfi az elkövető. Kelveyt és Freeguardot az első ülésre ültették, nem a hátsóba, ez az első különbség a két eset és Naomi Jenkins vallomása között.

– Első a sok közül – vetette közbe Charlie.

– Így igaz – mondta Kombothekra. – Mikor a kocsiban voltak, mindkét nőnek alvómaszkot tettek a fejére – ami újabb egyezés –, de Naomi Jenkinsszel ellentétben nekik megparancsolták, hogy deréktól lefelé vegyenek le magukról mindent. Mindketten engedelmeskedtek, mert féltették az életüket.

Proust a fejét csóválta.

– Szóval van három eset, amit ismerünk – olyan nőkről, akiket fényes nappal elvittek, valószínűleg messzire, maszkkal a szemükön. Senki sem látta, és találta gyanúsnak a kocsit? Az ember meglepődik, ha valaki elhajt az utcán mellette, és észreveszi, hogy az autóban ülő utas szemét maszk takarja.

– Ha én látnám, azt gondolnám, hogy aludni próbálnak – jegyezte meg Simon. Sellers egyetértése jeléül bólintott.

– Senki sem tett magától bejelentést – folytatta Kombothekra. – A televíziós felhívásunkat követően három tanú lépett velünk kapcsolatba, de egyikük sem tudott sokkal többet mondani, mint amit már addig is tudtunk: egy fekete ötajtós, az utasnak valamit tettek a szemére, a sofőrről pedig továbbra sincsenek plusz információk.

– Szóval első ülés a hátsó ülés helyett, a ruhát pedig útközben, és nem a célnál vették le róluk – foglalta össze Proust.

– Kelvey és Freeguard folyamatos szexuális támadásoknak voltak kitéve. Mindkettő azt mondta, hogy az erőszakoskodó az egyik kezével vezetett, a másikkal az intim testrészeiket fogdosta. Mindkettő azt mondta, hogy nem volt durva vagy erőszakos. Sandy Freeguard azt mondta, szerinte azért csinálta, hogy megmutassa, bármit megtehet. Inkább csak a hatalmát akarta demonstrálni, és nem fájdalmat okozni nekik. Szélesre táratta velük a combjukat. Mindkét esetben valami hasonlót mondott, mint amit Naomi Jenkins is állít: Nem akarsz bemelegíteni az előadás előtt? – Kombothekra megnézte a jegyzeteit. – Kelvey változata szerint: Szeretek bemelegíteni az előadás előtt, te nem? Ő persze nem tudta, miféle előadásról beszél a férfi. Freeguardnak ezt mondták: tekintse egy kis bemelegítésnek az előadás előtt.

– Szóval semmi kétség, ugyanaz az ember – jelentette ki Proust

– Nagyon valószínű – erősítette meg Charlie. – Bár mindkét esetben egészen bizonyosak vagyunk benne, hogy a közönség más volt, nem igaz?

Kombothekra bólintott.

– Igen. És a Beszélj és éld túl weboldal harmincegyedik történetének túlélő sztorijában szereplő nézőktől is különbözik. Az író ott négy férfit említ – köztük két szakállast – és három nőt. És azt mondta, középkorúak voltak. Kelvey és Freeguard szerint az ő közönségük mind fiatal emberekből állt.

– Mi van a másik túlélő, a cardiffi Tanya történetével? – kérdezte Simon. – Ha egyáltalán ez a valódi neve. Ott nem volt közönség, igaz? Ez az eset nagyon másnak tűnik, mint a többi. Az egyetlen kapcsolat a műsor sztárjára és a bemelegítésre való utalás, de ezek akár véletlenek is lehetnek. Ha így van, akkor két különböző támadóval van dolgunk.

Charlie megrázta a fejét.

– Ott is volt nézőközönség, csak egy főből állt. Miközben a két férfi egyenként megerőszakolta Tanyát, a másik mindig nézte. Az „előadás” és a „bemelegítés” szavak előkerültek, ami egyelőre elég kapcsolatot jelent, míg be nem bizonyítjuk az ellenkezőjét. Készültek képek, Sam?

– Sandy Freeguard azt mondta, hogy az ágyon meztelenül kikötözve fényképezték. A „szuvenír” szó elhangzott, mint Naomi Jenkins esetében is. Prue Kelvey szerint őt is lefényképezték. Kattanásokat hallott, amelyekről úgy gondolja, hogy fényképezőgéptől származnak, de az ő esetében alapvető különbség, hogy az arcáról az egész támadás során nem került le a maszk. Az erőszaktevő érezhetően szerepet játszott. Az áldozat szerint a férfi úgy tett, mintha dühös lett volna rá, és folyton azt mondogatta: olyan ronda, hogy el kell takarni az arcát, mert különben képtelen lenne szexuális teljesítményre.

– Nincs semmi baj a nővel – mondta Gibbs. Most szólalt meg először a megbeszélés kezdete óta. – Semmi különös, de nem is bányarém.

Charlie kivételével mindenki a táblára kitett fényképek felé fordult Neki nem kellett: ő már alaposan szemügyre vette őket, és eltöprengett azon, miért nem hasonlítanak egymásra fizikailag az áldozatok. A szexuális jellegű bűneseteknél a here általában egy bizonyos típusra hajt.

Prue Kelveynek keskeny, csinos arca, alacsony homloka és sötét, vállig érő haja volt. Naomi Jenkins hasonló frizurát viselt, de hullámosabb haja néhol vöröses színben játszott. Az arca is teltebb, ráadásul jóval magasabb, mint a másik áldozat. Kombothekra mondta, hogy Prue Kelvey csak 155 cm, míg Naomi Jenkins 173. A külsejük alapján nehéz lett volna bármi közöset találni bennük: Sandy Freeguard szögletes arcú szőkeség, tíz kiló súlyfelesleggel, míg Kelvey sovány, Jenkins meg karcsú.

– Rajtad kívül mindenkit az érdekel, hogy mi történhetett ezekkel a nőkkel, még ha téged nem is – mordult Charlie Gibbsre, helyette is szégyenkezve. Sam Kombothekra összevonta a szemöldökét a „bányarémre”. Charlie nem hibáztatta.

– Nem értem, mi bajod – fogadta el a kihívást Gibbs. – Csak annyit mondtam, hogy Kelvey nem különösebben csúnya. Úgyhogy valami más oka lehetett, hogy nem vehette le a maszkot.

– Gondolkodj, mielőtt megszólalsz – vetette oda Charlie. – Nem mindegy, hogyan fogalmazol.

– Rendben, majd megfontolom – felelte Gibbs vészjóslóan. – Sokat gondolkodom. Többet, mint itt sokan.

Charlie-nak fogalma sem volt, miről beszél.

– Tényleg azt kell hallgatnunk, hogy maga hogyan szájal Gibbsszel, őrmester? – kérdezte Proust türelmetlenül. – Folytassa, Kombothekra őrmester. Elnézést kérek az embereim miatt. Általában nem civódnak úgy, mint az óvodások.

Charlie figyelmeztette magát, hogy még véletlenül se emlékeztesse a Hóembert a felesége közeledő születésnapjára. Sam Kombothekra bocsánatkérőn mosolygott rá. Proust miatt, gyanította Charlie. Rögtön jobb lett róla a véleménye. Mikor megérkezett, máris beskatulyázta: tizenöt éves korában a barátaival kockának nevezték volna az ilyet. Felülbírálta elhamarkodott ítéletét. Sam Kombothekra egyszerűen udvarias volt és jól nevelt. Később, ha lesz egy percük kettesben, majd bocsánatot kér Proust taplósága és Gibbs érzéketlen megjegyzése miatt.

– Prue Kelvey úgy becsülte, hogy nagyjából egy órát tölthetett a kocsiban – folytatta Kombothekra.

– Hol lakik? – kérdezte Simon.

– Otleyban.

Proust ingerültnek tűnt.

– Az is egy hely? – kérdezte. Ez kicsit durva egy olyan embertől, aki ott lakik, ahol a felügyelő. Mit képzel, Silsford micsoda, talán Manhattan?

– Otley egy helység – felelte. Ez is dühítette Charlie-t az őrmesterben, amikor először találkoztak: mindig egész mondatban válaszolt a kérdésre, nem egyszerűen csak igennel vagy nemmel.

– Leeds és Bradford közelében van, uram – szólt közbe Sellers, aki Doncasterből származott, amit ő csak egyszerűen Donnie-nak nevezett.

Proust kis biccentése jelezte, hogy a válasz elfogadható.

– Sandy Freeguard azt mondta, hogy egy órát, esetleg kettőt tölthetett a kocsiban – folytatta Kombothekra. – Ő Huddersfieldben lakik.

– Ami Wakefield közelében található. – Charlie nem bírta megállni, hogy közbe ne szóljon. Teljesen mozdulatlan maradt az arca; Proust sose tudja majd bizonyítani, hogy nem a jó szándék és segítőkészség vezette.

– Úgy tűnik, hogy ez a színház, ahol megtámadták a nőket, közelebb van Kelvey és Freeguard lakhelyéhez, mint Rawndesleyhez, ahol Naomi Jenkins lakik – mondta Proust.

– Szerintem Kelveyt és Freeguardot nem ugyanazon a helyen támadták meg, mint Jenkinst és a túlélő weboldal harmincegyedik levélíróját – mondta Simon. – Kelvey és Freeguard vallomásában nem volt színpad vagy színház. – Kombothekra bólintott erre. – Mindketten egy hosszú, keskeny szobát írtak le, amelynek egyik végében matrac, a másikban a közönség álldogált. Nem voltak székek, sem étkezőasztal. Kelvey és Freeguard megerőszakolásakor a nézők alkoholt ittak, de nem szolgáltak fel nekik ételt. Freeguard pezsgőt említett, nem igaz?

– Ez elég jelentős különbség – mondta Proust.

– Több a hasonlóság, mint a különbség – szólt közbe Charlie. – Az előadás előtti bemelegítésről szóló mondat az összes esetnél előfordult. Kelvey azt mondta, hogy a helyiségben, ahol voltak, jéghideg volt. Naomi Jenkins vallomásában ugyanez állt, és az erőszaktevő kijelentette, hogy addig nem kapcsolja be a fűtést, míg meg nem jön a közönség. Ezzel gúnyolta. Freeguardot augusztusban támadták meg, így nem meglepő, hogy ő nem emlegette a hideget.

– Sandy Freeguard és Prue Kelvey azt mondta, hogy a helyiségnek furcsa volt az akusztikája. – Kombothekra megint belenézett a jegyzeteibe. – Kelvey azt mondta, hogy lehetett garázs is. Freeguard szerint a helyiség nem tűnt lakhatásra alkalmasnak. Úgy gondolta, hogy valamiféle ipari jellegű épület lehetett. A falak nem tűntek valóságosnak. Az egyik, amelyiket a matracról látott, nem volt szilárd – azt mondta, hogy valamiféle anyaggal borították, vastag anyaggal. Ó, és a Freeguard által leírt szobában nem voltak ablakok.

– Jenkins említett egy ablakot a vallomásában – mondta Charlie.

– Úgy gondolja, hogy bizton feltételezhetjük, hogy Kelveyt és Freeguardot ugyanazon a helyen támadták meg? – kérdezte Proust Kombothekrát.

– Úgy gondolom. És az egész csapat úgy gondolja.

– Jenkinst valahol máshol támadták meg – jelentette ki Simon meggyőződéssel.

– Ha egyáltalán megtámadták – tépelődött Proust. – Még mindig kétségeim vannak. Megrögzött hazudozó. Lehet, hogy olvasta a másik két túlélő történetét a megerőszakoltak weblapján, és úgy döntött, hogy hasonló történetet ad elő. Mindkettőt az övé előtt tették föl. Aztán később találkozott Haworthszel és beleszőtte a fantáziájába, először megmentőjeként, aztán később, mikor – érthetően – a fickónak elege lett belőle, és kirúgta, akkor erőszaktevőként.

– Nagyon mély pszichológiai elemzés, uram – Charlie nem tudott ellenállni, hogy kimondja. Simon elvigyorodott és ettől a lány legszívesebben elsírta volna magát. Jó pár olyan közös poénjuk volt, amit rajtuk kívül senki sem értett. Charlie legszívesebben bőgött volna, mert nem jöttek össze, és valószínűleg soha nem is fognak. Graham Angilleyre gondolt, akit kielégítetlenül és zavartan ott hagyott Skóciában, bár megígérte neki, hogy felhívja. Eddig még nem tette. Talán jó dolog lesz, talán nem annyira. Kevésbé intenzív kapcsolatra vágyott.

Kombothekra megrázta a fejét.

– Vannak olyan részletek Jenkins vallomásában, amelyek egyeznek a Kelvey és Freeguard által elmondott részletekkel, olyasmik, amiket nem tudhatott meg az internetről. Például Jenkins azt mondja, hogy kényszerítették, hogy mondja el részletesen a szexuális fantáziáit és sorolja fel a kedvenc pózait. Kelveyt és Freeguardot ugyanerre utasították. Trágárságokat mondattak velük; arról kellett beszélniük, mennyire élvezik a rájuk erőltetett szexet, miközben megerőszakolták őket.

Colin Sellers felnyögött az undortól:

– Tudom, hogy az erőszaktevők, akikkel dolgunk van, nem szívtiprók vagy valami, de ez a fickó a legundorítóbbak közé tartozik, akikről hallottam. – Mindenki bólogatott. – Nem végső kétségbeesésében csinálja, nem valami nyomorúságos, elcseszett figura. Erőpozícióból terveli ki. Láthatóan ez a hobbija, vagy mi.

– Kiterveli. Jóllehet képzelt erőpozícióból – erősítette meg Sam Kombothekra.

Simon egyetértett vele.

– Fogalma sincs róla, milyen beteg. Lefogadom, inkább gonosznak tartja magát, mint betegnek.

– Az ő esetében ez nem a szexről szól – mondta Charlie –, hanem meg akarja alázni a nőket.

– Szerintem meg a szex a lényeg – mondott neki ellent Gibbs. – A nők megalázása kattantja be. Egyébként miért tenné?

– Az előadás miatt – mondta Simon. – Meg akarja őket szólaltatni, nem igaz? Első felvonás, második felvonás, harmadik felvonás… a nőket arra kényszeríti, hogy beszéljenek a szexről a megerőszakolásuk közben, ez verbális és vizuális előadás. Hogy felturbózza az előadást. Vajon a nézők fizetnek a műsorért, vagy csak a barátait hívja meg ezekre a szeánszokra?

– Nem tudjuk – felelte Kombothekra. – Sok mindent nem tudunk. Az egyik legnagyobb és legfájóbb hibánk, hogy nincs meg az a fickó. El lehet képzelni, hogyan érzi magát Prue Kelvey és Sandy Freeguard. Ha most nem kapjuk el…

– Van egy ötletem – szólt közbe Sellers hirtelen. – Mi van, ha Robert Haworth megerőszakolta Prue Kelveyt és Sandy Freeguardot, aztán elmondta mind Julietnek, mind Naominak, hogy mit művelt Ez megmagyarázza, honnan tudnak mindketten a történtekről.

– Miért hazudott Jenkins, és mondta, hogy a férfi megerőszakolta?

– Azért, amit elismert – próbálkozott Charlie. – Úgy gondolta, nem keressük elég hatékonyan. Mikor megtaláltuk, úgy tervezte, visszavonja a vádakat, és azt hitte, az egész egyszerűen elmúlik. Nem gondolta, hogy megtaláljuk Kelveyt és Freeguardot.

Simon élénken csóválta a fejét.

– Nem jó. Naomi Jenkins szerelmes Haworthbe – efelől semmi kétségem. Juliet Haworth talán képes olyan férj mellett maradni, aki más nőket erőszakol meg, akár szórakozásból, akár pénzért, de Naomi Jenkins nem.

Proust felsóhajtott.

– Maga semmit se tud a nőkről, Waterhouse. Egyikükről sincs fogalma.

– Többet fogunk tudni, ha megérkezik Robert Haworth DNS-mintája – vetette közbe Charlie diplomatikusan. – A labor bármelyik pillanatban elkészülhet, úgyhogy valamikor holnap kezünkben lesz az eredmény. És Sam kap egy fényképet Haworthről, hogy megmutassa a két nyugat-yorkshire-i nőnek.

– Újabb hasonlóság Jenkins beszámolója és Kelvey meg Freeguard vallomása között, hogy felszólították a hallgatóság egy tagját, hogy csatlakozzon – folytatta Kombothekra. – Jenkins esetében egy Paul nevű férfit. Kelvey azt mondta, hogy az erőszaktevője felszólított minden jelenlévőt, hogy csatlakozzon, de egy Alan nevű férfit különösen kapacitált. Folyton mondogatta: „Gyerünk, Alan! Alan, akarsz egy menetet?”, és a többi férfi bátorította, noszogatta ezt az Alan nevű egyént. Ugyanez történt Sandy Freeguarddal, de ott a férfit Jimmynek hívták.

– És? Alan vagy Jimmy részt vett? – kérdezte Proust.

– Egyikük sem vett részt az erőszakban – mondta Kombothekra. – Freeguard azt vallotta, hogy Jimmy annyit mondott: – „Nem akarok kockáztatni.”

– Ha ilyenekről hall az ember, elkezdi sajnálni a halálbüntetés eltörlését – morogta Proust.

Charlie vágott egy pofát a főnök háta mögött. Legkevésbé a régi szép akasztós időkről szóló kirohanás hiányzott neki. A Hóembernek bármiféle ürügy megfelelt, hogy hosszas lamentálásba kezdjen a halálbüntetés megszüntetése kapcsán: zeneboltból ellopott pár CD-től kezdve az éjszakai plakátragasztásig. A felügyelő halálbüntetés iránti lelkesedése nyomasztotta Charlie-t, bár egyetértett azzal, hogy a legsúlyosabb büntetést mérjék Naomi Jenkins, Kelvey és Freeguard megerőszakolójára.

– Akkor miért vannak eltérések? – töprengett hangosan. – Ha ugyanaz az ember volt minden esetben…

– Minden alkalommal igazit kicsit a módszeren? – találgatott Sellers. – Kedveli az alapvető forgatókönyvet, de talán szereti a változásokat is, amitől még izgalmasabbá válik az egész.

– Szóval levetkőztette Kelveyt és Freeguardot a kocsiban – mondta Gibbs. – Hogy a vezetés még nagyobb élvezet legyen.

– Miért változtatta meg a tett helyszínét Freeguard és Kelvey esetében, és miért vette ki a díszes vacsorát az egyenletből? – szólt közbe a Hóember türelmetlenül. Charlie már várta, hogy főnöke hangulata elromoljon. Ha túl sok bizonytalan tényező maradt, dühbe gurult. Észrevette, hogy Kombothekra is elhallgatott. Még sosem találkozott Prousttal, nem tapasztalta láthatatlan, jeges installációit, és most bizonyára azon töpreng, miért nem képes mozdulni vagy megszólalni.

– Talán a színház nem vált be igazán – mondta Charlie. – Talán elkezdődtek a pantomim-bemutatók, és Az égigérő paszuly előadásához volt szükség a színpadra. – Szándékosan nyugodtan beszélt, megpróbálta oldani a hangulatot; hosszú tapasztalatból tudta, hogy a csapatból egyedül ő képes rá. Simon, Sellers és Gibbs úgy tűnt, elfogadták, hogy órákra, néha napokra megfagynak a Hóember megvető pillantásától. – Jenkins vallomásában azt mondja, hogy a támadó ennivalót is felszolgált a szexuális bántalmazások szünetében. A harmincegyes számú túlélő ugyanezt állítja.

– Szóval azt akarod mondani, hogy racionalizálta a műveletet? – kérdezte Simon.

– Talán – mondta Charlie. – Gondolj csak Naomi Jenkins bejegyzésére. Az bizonyára sokat kivett belőle, nem gondolod? Emberrablás, a hosszú autózás, többszörös nemi erőszak, közben procc ebéd felszolgálása tíznél több személynek, aztán hosszú autóút vissza.

– Vagy elképzelhető, hogy az emberünk Jenkins és Kelvey megerőszakolása között West Yorkshire-be költözött – gondolkozott hangosan Kombothekra. – Ez megmagyarázná, hogy miért változott a tetthely.

– Vagy mindig West Yorkshire-ben lakott, mivel Jenkins azt mondta, hogy az ő autóútja sokkal tovább tartott.

– Talán ez volt az elterelő hadművelet – mondta Charlie. – Talán Spillingben lakik, és onnan ismerte Jenkinst, vagy tudott róla, és körbeautózott vele, hogy azt higgye, az erőszak az ország másik felén történt.

– Ez értelmetlen spekuláció – morogta undorodva Proust.

– A fickó vajon nappali műszakban dolgozik? – kérdezte Gibbs. – Időbe telik, míg elrabolja áldozatait?

– Egy dologról még nem beszéltünk – mondta Charlie.

– Ez valószínűtlenül hangzik – morogta Proust.

Charlie nem vett róla tudomást.

– Az összes nő azt állítja, hogy az emberrabló ismerte a nevüket, és számos egyéb dolgot tudott róluk – folytatta. – Hogyan lehet ez? Ki kell találnunk, hogy mi a közös ezekben a nőkben azon túl, ami nyilvánvaló: valamennyi sikeres, középosztálybeli szakember. Naomi Jenkins napórákat készít, Sandy Freeguard író – gyerekkönyveket ír. Prue Kelvey menedékjogi és bevándorlási ügyekkel foglalkozó ügyvéd.

– Volt – javította ki Kombothekra. – A támadás óta nem dolgozik.

– A harmincegyedik számú túlélővel kapcsolatban nem lehetünk bizonyosak – folytatta Charlie –, de úgy ír, mint a művelt nők általában.

– Jenkins, Kelvey és Freeguard mind azt állítják, hogy támadójuk arról érdeklődött, milyen érzés sikeres üzletasszonynak lenni, így feltételezhetjük, hogy ez motivációs kapcsolat – jegyezte meg Kombothekra.

– De ott van a NEVSZVT weboldaláról származó történet, Tanyáé, Cardiffból – emlékeztette Simon. – Ő pincérnő, és elég gyengén fogalmaz. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy az ő megerőszakolása ugyanennek a sorozatnak a része.

– Időrendben ő volt az első – mondta Sellers. – Nem gondolják, hogy ez volt az első eset, és az erőszaktevő arra gondolt: nagyszerű, de jobb lenne menő tyúkokkal meg nézőközönséggel?

– Lehetséges – bólintott Charlie. – Talán… – abbahagyta, elgondolkodott.

Proust ólmos sóhajtást eresztett meg.

– Látom, kezdünk elrugaszkodni a valóságtól…

– A két férfi, akik megtámadták Tanyát az étteremben, ahol dolgozott, curryt evett. Ő volt az egyetlen a személyzet tagjai közül a helyiségben, mindkét férfi részeg volt, késő estére járt az idő. Talán ez volt az első támadás. Nem tervezte el, a pillanat szülte. Az egyik férfi teljesen megfeledkezett róla, ám a másik kedvet kapott hozzá…

– Elég, őrmester. Maga nem – hogy is hívják? – nem Steven Spielbergnek ír forgatókönyvet. Most, ha nincs más… – összedörzsölte a kezét.

– Tanya valami okból kilóg a sorból – mondta Charlie. – Szerintem álljunk rá a sikeres nők szálra. Gibbs, pörgesd át, milyen közös pontok lehetnek az üzletasszonyok között.

– Volt valami tegnap a Rádió 4-en – szólalt meg Simon. – Valami szervezet, amelyik összehozta az egyéni vállalkozókat. Jenkins és Freeguard mindketten egyéni vállalkozók. Talán az erőszaktevő is az.

– Kelvey nem az. Nem az volt – vetette közbe Gibbs.

– Beszéltél már Yvon Cotchinnel? – kérdezte tőle Charlie.

– Rajta vagyok – mondta unottan. – De tőle nem tudunk meg semmit. Pontosan azt mondja, amit Jenkins meghagyott neki, hogy mondja nekünk.

Charlie szúrós pillantást vetett rá.

– Már rég fel kellett volna tárni az ügy hátterét. Mondtam, és most újból elmondom: Sellers, keress bármit, ami arra utal, hogy valaki jegyeket árul megerőszakolást élőben bemutató előadásokra az interneten, élő szexshow-kra, ilyesmikre. És keresd föl a NEVSZVT-t és a Beszélj és éld túl-t, nézd meg, hogy van-e kapcsolatuk a Cardiffban élő Tanyával, illetve a harmincegyes túlélővel. A név és cím visszatartása nem azt jelenti, hogy nincs név és cím.

Sellers felállt és már indult is.

– Simon, te a kis színház dolgot göngyölítsd fel. Kihagytam valamit?

– Igen, azt hiszem – Sam Kombothekra mintha zavarban lett volna. – A szemet takaró maszkokat. Az erőszak után mindhárom nőt visszavitték arra a helyre, ahonnan az erőszaktevő elrabolta őket. Mindegyikükön rajta volt a maszk, mikor a férfi elhajtott. Repülőgépen dolgozhatott? Egy pilóta vagy egy steward feltehetőleg annyi maszkhoz fér hozzá, amennyihez csak akar.

– Jó gondolat – mondta Charlie diplomatikusan. – Bár… nos, elég könnyű alvómaszkot vásárolni a Bootsnál.

– Ó – vörösödön el Kombothekra. – Sose járok a Bootsba – motyogta, és Charlie azt kívánta, bár ki se nyitotta volna a száját. A szeme sarkából látta, hogy Proust az irodája felé indul.

– Uram, egy szóra – szólt utána, és visszatartotta a lélegzetét. A felügyelő gyűlölte, ha egyik tennivaló a megfelelő szünet közbeiktatása nélkül követte a másikat.

– Egy szóra? Bárcsak annyi lenne! Megyek és készítek magamnak egy csésze zöld teát, ha megengedhető – sziszegte a Hóember. Az utóbbi időben hagyott fel mindennemű tejtermék fogyasztásával anélkül, hogy akármelyik munkatársának magyarázattal szolgált volna. – Rendben, őrmester, rendben. Az irodámban leszek, csapjon le rám késlekedés és tétovázás nélkül.

– Ejha! Mindig ilyen? – kérdezte Kombothekra, miután Proust becsapta maga mögött üvegkalitkája ajtaját. A szoba megremegett.

– Igen – vigyorgott Charlie. Kombothekra soha nem fog rájönni, hogy Charlie gúnyolódott.

– Egyáltalán nem. Persze, ha ez a maga borzalmas ötlete volna, intézhetném úgy, hogy jobban érezze magát – bár szavamra, nem fogom megtenni –, ám ez most valaki más borzalmas ötlete. Maga általában megakadályozza a hasonló őrültségeket.

Proust hörpintett egyet az italából. Rendszerint hangosan szürcsölt. PG Tips teát ivott sok tejjel és három cukorral. Charlie úgy gondolta, ha már zöld teát iszik, tehetné stílusosabban is.

– Egyetértek önnel, uram – helyeselt. – Ellenőrizni akartam, hogy nem voltam-e túl merev. Juliet Haworth világosan közölte velem, ha megengedik, hogy beszéljen Naomi Jenkinsszel négyszemközt, akkor talán felfedi az igazságot. Nem akartam kizárni ezt a lehetőséget anélkül, hogy önnel megbeszéltem volna.

Proust hárítólag intett a kezével.

– Akkor se fog semmit se mondani, ha beleegyezünk a kérésébe. Csak Jenkinst akarja kínozni. Az egyikük holtan végzi, vagy kórházban Robert Haworth mellett. Már így is elég nagy a felfordulás.

– Hát bizony – bólogatott Charlie. – És mi lenne, ha én ülnék egy kihallgatáson Juliet Haworth és Jenkins között? Közbe tudnék lépni, ha rossz irányt venne a dolog. Ha Juliet Haworth beleegyezne ebbe…

– Miért tenné? Már kijelentette: négyszemközt akar beszélni Jenkinsszel. És Jenkins miért egyezne bele?

– Már beleegyezett. Egy feltétellel.

Proust felállt, nyugtalanul csóválta a fejét.

– Mindenki feltételeket szab! Juliet Haworth is, Naomi Jenkins is. Ha Robert Haworth életben marad, kétségkívül ő is előáll valamivel. Elgondolkozott már azon, őrmester, mi az a maga viselkedésében, amitől úgy gondolják, hogy előállhatnak ezekkel a különleges kérésekkel?

Miért nekem kell mindig a sötét seggűnek lennem? Charlie a legszívesebben sikított volna. Proust ugyanúgy erre játszik, ahogyan Olivia is… Most, hogy összekapott a testvérével, súlytalannak érezte magát. Nemsokára rendeznie kell ezt a dolgot. Meghallotta a Graham nevet, és a képzeletbeli barát valóságossá vált. Megengedte magának, hogy beleragadjon. El fogja magyarázni az egészet Oliviának. Ma este fölhívja – nem halogatja tovább.

Tyrannosaurus Sex. Charlie igyekezett elterelni a gondolatait Oliviáról, és fáradtan védekezni kezdett Proust ellen.

– Uram, én is pontosan így közelítem meg a kérdést, hogy…

– Tudja, mit mondott Amanda a minap?

Charlie felsóhajtott. Amanda a Hóember lánya volt. Szociológiát tanult az Essex Egyetemen. Az ő születésnapja sem volt túl messze; Charlie megjegyezte magában, hogy később karikázza be Proust asztali naptárában.

– Tizenkét diák jár vele az évfolyamra, ugyanazokat a tárgyakat hallgatják – tizenkettő! –, és mikor vizsgára kerül a sor, mindenféle speciális körülményeket vesznek figyelembe. Valamennyien azt állítják, hogy diszlexiások vagy… mi is az a másik dolog?

– Naomi Jenkins beszélni fog Juliet Haworthszel, ha cserébe elvisszük Robert Haworthhöz a kórházba. – A felügyelő arckifejezését látva Charlie még hozzátette: – És nem kérte, hogy egyedül láthassa. Én ott leszek egész idő alatt, hogy ellenőrizzem.

– Ne legyen balfék, őrmester! – ordította Proust. – Ő egy gyilkossági kísérlet gyanúsítottja. Hogy néz az ki, ha a sajtó megtudja? Valamennyien a Waitrose áruházban rakodjuk majd hét végén a polcokat.

– Egyetértenék önnel, ha Haworth eszméletén volna, uram, de mivel nincs, és még abban sem lehetünk bizonyosak, hogy életben marad…

– Nem, őrmester! Nem!

– Uram, kissé hajlékonyabbnak kellene lennie!

Proust szemöldöke közelebb csúszott egymáshoz. Hosszú csönd állt be.

– Valóban? – kérdezte végül.

– Úgy gondolom, igen. Végtelenül zavaros az ügy, és a szereplők közötti kapcsolatok alapvető fontosságúak. Mindennek ez a kulcsa. A Haworth és Jenkins közötti kapcsolat, a Haworth és a felesége közötti, illetve a Juliet és Jenkins közötti viszony. És ha ők szívesen találkoznak egymással bármiféle kombinációban, nekünk meg kell adnunk a lehetőséget. Amennyiben egész idő alatt velük vagyunk, az emellett szóló érvek súlyosabban esnek a latba az ellenük szólóknál, uram. Alapvető információkat csipegethetünk fel abból, ha látjuk, hogy viselkedik Jenkins Haworth betegágyánál…

– Úgy érti, ha meglátja, amint egy nagy darab követ húz elő a kardigánja zsebéből?

– …és Juliet Haworth és Jenkins hogyan viszonyul egymáshoz.

– Már megadtam a választ, őrmester.

– Ha ez jelent valamit, Simon egyetért velem. Úgy gondolja, hogy mindkét esetben igent kell mondanunk. Természetesen szigorúan felügyelve a dolgok menetét.

– Így egészen más – bólogatott Proust megértően. Azután hangot váltott: – Ez megerősíti az ellenvéleményemet mindennel szemben, amit javasol. Waterhouse! – prüszkölte megvetően. – De van itt egy másik dolog…

– Urain?

– Mi a baj Gibbsszel?

– Nem tudom.

– Hát akkor találja ki, és akármi is az, tegye helyre. Elegem van belőle, hogy ott bolyong az irodám előtt, mint valami kísértet. Sellers már elmondta az ötletét?

– Gibbsét?

– Dehogy! Sellers azzal nyaggat, hogy vegyünk Gibbsnek egy napórát nászajándékba.

Charlie nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon.

– Nem, senki nem említette nekem.

– Sellers arra gondolt, hogy a számlapon jelezni kéne az esküvő dátumának vonalát. Bár ebben nem vagyok biztos. Túlságosan zavaros. Nem lehet olyan vonalat készíteni, ami csak az év egy napját jelzi, őrmester. Olvastam erről. Bármilyen ilyen vonal két napot jelezne, mert minden dátumnak van egy ikertestvére. Van egy másik nap valamikor az évben, mikor a napsugarak hajlásszöge ugyanaz, mint Gibbs esküvőjének dátuma idején. Így annak a kis bigyónak – nódusznak hívják – az árnyéka ezen a másik napon is az esküvő dátumára esik. – Proust a fejét csóválta. – Nem tetszik nekem. Túlságosan zavaros.

Charlie nem volt benne biztos, hogy tudja, miről beszél.

– De Sellers ötlete ihletet adott. Mit szólna egy napórához a mi szerény börtönünkben, kinn a hátsó falon, ahol a régi óra volt? Semmi nincs a helyén – csak egy nagy, üres tér. Maga szerint mennyibe kerül egy napóra?

– Nem tudom, uram. – Charlie elképzelte, amint Proust elővezeti a javaslatot Barrow szuperintendánsnak, és csaknem kirobbant belőle a nevetés. – Majd megkérdezem Naomi Jenkinst, ha gondolja.

A felügyelő cöcögött.

– Nyilván nem rendelhetünk tőle egyet. És a feletteseim jóváhagyását is meg kell hozzá nyerni. De nem kerülhet túl sokba, igaz? Mit gondol, ötszáz fontból kijöhet egy szép nagy napóra?

– Tényleg nem tudom, uram.

Proust egy nagy fekete könyvet vett fel az íróasztaláról, és belelapozott.

– Waterhouse kedves volt, és megajándékozott ezzel. Van itt egy rész a falba épített napórákról… Hol is van? Vannak olyanok is, amiket állvány nélkül is a falra lehet szerelni.

– Uram, ne keressek én? Árat, várakozási időt, mindent, ön olyan elfoglalt.

Tudta, hogy a főnöke ezt várja tőle.

– Kitűnő, őrmester. Nagyon figyelmes öntől. – Proust felragyogott, és Charlie zavartan vette észre, hogy felvidul a váratlan dicsérettől. Ilyen lenne az emberi természet, hogy folyton az általa ismert legkiállhatatlanabb ember elismerése után sóvárog? Elfordult, hogy kimenjen.

– Őrmester?

– Hm?

– Érti az álláspontomat, ugye? Nem hagyhatjuk, hogy Juliet Haworth és Naomi Jenkins rendőrségi jelenlét nélkül magánbeszélgetést folytasson. És ugyanúgy nem engedhetjük meg, hogy Jenkins felügyelet nélkül meglátogassa Hawortht a kórházi ágyánál. Mindkét esetben túl nagy a kockázat.

– Ahogy mondja, uram – válaszolta Charlie óvatosan.

– Maga közli Naomi Jenkinsszel és Juliet Haworthszel, hogy itt mi határozzuk meg a feltételeket. Mi irányítjuk az eseményeket, nem ők! Ha ez a két… találkozó létrejön, a nyomozóknak mindvégig jelen kell lenniük. Nemcsak a nyomozóknak, hanem magának is, őrmester. Nem érdekel, mennyi munkája van, vagy milyen magas a stressz-szintje. – Megrándult az arca ezeknél a szavaknál. – Ez nem olyasmi, ami meghatalmazással elintézhető.

Charlie durcás képet vágott, de belül ragyogott az örömtől.

– Ha ragaszkodik hozzá, uram – mondta.

15

Április 7., péntek

– Mit tudsz a férjemről? – kérdezi tőlem Juliet.

– Hogy szeret engem – felelem neki.

Felnevet.

– Ez rólad szól, nem róla. Mit tudsz te Robertról? Például a családi hátteréről?

Waterhouse nyomozó felveszi a tollát. Olyan pillantást vált Zailer őrmesterrel, amit nem tudok értelmezni.

– Egyetlen családtagjával sem tartja a kapcsolatot.

– Így igaz.

Juliet pipát mutat a mutatóujjával a levegőben. A másik kezével a szemöldökét dörzsöli, mintha újra meg újra megpróbálná letörölni a keskeny szőrívet. Egy készüléken rögzítik a beszélgetésünket. Ugyanakkor az emlékezetem rögzíti Juliet összes gesztusát és arcának minden rezdülését. Ő a te feleséged, az a nő, aki gyakran beszélt veled hétköznapi dolgokról, a kocsi megjavításától kezdve a hűtőszekrény leolvasztásáig – miközben fogat mosott, és a szája tele volt fogkrémmel.

Alaposan megfigyelem, és minél több időt töltök vele ebben a kis szürke szobában, annál közönségesebbnek látom. Olyan, mint amikor az ember képtelen megnézni valami rettenetes rendellenességet ábrázoló képet, mert felkavarodik a gyomra. Ám ha ennek ellenére kényszeríti magát, hogy alaposan szemügyre vegye, és megismerkedjen az összes részlettel, hétköznapivá válik, csaknem közömbös lesz.

Segít emlékeztetni rá, hogy Juliet már ugyanúgy nem osztja meg veled a hétköznapjait, ahogyan én sem. Van, aki szerint a házasság csupán egy darab papír; ez általában nem igaz, de ebben az esetben igen. Te és Juliet most annyira eltávolodtatok egymástól, amennyire férj és feleség csak eltávolodhat. Nem csupán a földrajzi távolság miatt, nem is az őrizetbe vétel miatt, hanem azért, mert mindent elkövetett, hogy megöljön téged. Ha felébredsz – nem, amikor felébredsz –, nem kérdés, hogy megbocsátasz-e neki.

– Tudom, hogy Robertnek három nővére van, és az egyiket Lottie-nak hívják. Lottie Nichollsnak – folytatom.

Úgy kellett ezt az információt kihúznom belőled, és utána bűntudatot éreztem, hogy nem kérdeztem többet.

Újabb visító nevetés robbant ki Julietből. Gondolom, Waterhouse és Zailer visszajátssza később. Csakhogy ők nem emlékeznek majd Juliet hideg, üres tekintetére. De én igen.

– Miért nem beszélt Robert a nővéreivel? – szegezi nekem Juliet a kérdést.

Pontosan emlékszem a szavaidra, csak kissé kell átalakítanom őket.

– Úgy vélik, hogy Robert nem elég jó nekik, és ezzel ugyanakkor azt bizonyítják, hogy ők nem elég jók neki.

– Én voltam a nagy családi ellenségeskedés oka – mondja Juliet büszkén. – Lefogadom, hogy erről nem beszélt Robert. A legközelebbi rokonai csaknem kitagadták, amikor megtudták, hogy velem jár. Gyűlöltek, bár én soha nem bántottam őket. A „cseber” és a „veder” jut az ember eszébe.

Fogalmam sincs, mire gondol.

– Mondott valamit a férjem arról, hogy valamelyik vagy mindhárom nővére – hogy is mondjam – halott?

Előrehajol, halványkék szeme ragyog.

– Mire gondolsz?

Zailer és Waterhouse ugyanúgy meghökkent, mint én, de nem szóltak semmit. A nővéreid halottak? Valamelyik vagy mindhárom. Ez nem lehet. Elképzelhető, hogy Juliet hazudik. Minden bizonnyal. Ha csak nem történt valami tragédia…

Gondoltam, hogy ilyesmi árnyékolja be az életed. Szenvedélyes vagy, tele fájdalommal; az elitélt, akire akasztófa vár, kap így az értékes pillanatok után a nővel, akit szeret. Mikor először voltunk együtt, megállapítottuk, hogy az érzés kölcsönös, hogy egyikünk sem lángol jobban vagy kevésbé, mint a másik, kirobbant belőlem: – Nagyszerű. És még azt mondják, hogy nem lehet megfogni az Isten lábát.

Úgy néztél rám, mintha megőrültem volna.

– Ó, tényleg meg lehet fogni – válaszoltad végül.

– Szóval érdekelne, ki verte szét Robert agyát – szólal meg Juliet, mintha a szappanopera legutolsó részéről lenne szó. – Mert nem te tetted, igaz? Te szereteeeed Robertet. Sose tudnád bántani.

– Így igaz. – Nem gúnyolhat olyasmivel, amire büszke vagyok. – Te tetted. Mindenki tudja, hogy a te műved. Robert is tudja. Mikor felébred, elmondja majd a rendőrségnek, hogy te tetted. Meg akartad ölni? Vagy csak összekaptatok valamin, és eldurvult a dolog?

Juliet Zailer őrmesterre vigyorog.

– Betanították ezt a nőt? Pont úgy beszél, mintha a maguk embere lenne. – Hozzám fordul. – Talán igazad van. Nem tudom, mi a foglalkozásod. Zsaru vagy?

– Nem.

– Jó. Nem vagyok humoromnál. – Juliet előrehajol. – Mit szeretsz a férjemben?

– Mire gondolsz?

– Egyszerű a kérdés. Feltételezem, hogy Robert egész vonzó, még ha most egy kicsit hájas is. Mikor találkoztunk, soványabb volt. De vajon elég a fizikai vonzalom? Mostanra már biztosan észrevetted, hogy milyen szánalmas, szarrágó seggfej.

– Kedden feljelentést tettem arról, hogy megerőszakoltak – mondom neki. Megpróbálom kizárni a látóteremből Zailer őrmestert és Waterhouse-t. – Azt állítottam, Robert megerőszakolt, hogy a rendőrség elkezdje keresni.

– Neked tényleg elment az eszed, ugye? – mondta Juliet.

– Honnan tudtad a részleteket, amelyeket a vallomásom során mondtam?

Elmosolyodik.

– Miért csinálsz úgy, mintha megerőszakoltak volna? Inkább mondtad volna azt, hogy összevertek, és ellopták a táskádat.

– A nemi erőszakot a legnehezebb bebizonyítani – válaszolom végül. Gyakran dühített, hogy sok nő úgy tesz, mintha megerőszakolták volna, sok pedig úgy, mint akit nem. – Nem voltak rajtam zúzódások, így aligha verhettek össze.

– Te nem hazudtál – veti oda Juliet. – Téged megerőszakoltak. Csak éppen nem Robert. Tudom pontosan, mi történt veled. Jelenetről jelenetre, képről képre – Juliet hangosan csettint és eljátssza, hogy egy fényképezőgép gombját nyomja le.

– Lehetetlen – mondom, mikor képes vagyok megszólalni. – Hacsak nem a rendőrség mutatta meg a vallomásomat.

Hirtelen türelmetlen lesz.

– Senki nem mutatott nekem semmiféle vallomást. Nézd, lehet, hogy nem felelek az összes kérdésedre, de nem hazudok. Ha válaszolok, akkor tisztességes választ adok.

– Akarja, hogy abbahagyjuk, Naomi? – kérdezi tőlem Zailer őrmester. – Abbahagyhatja, amikor csak akarja.

– Jól vagyok – válaszolom. Ez a jéghideg asszony, emlékeztetem magamat, ugyanaz a Juliet, aki túl szégyenlős, hogy felvegye a telefont, túlságosan gyámoltalan, hogy megtanulja a számítógép kezelését, túl törékeny, hogy dolgozzon, aki nem engedi, hogy éjszakai munkát végezz, mert nem szeret egyedül lenni a házban?

Mikor eszembe jut, amiket mondtál róla, ki is mondom.

– Megváltoztál. Félénk és neurotikus voltál, a saját árnyékodtól is féltél, mindent Robertre hagytál.

– Igaz – mosolyodik el. Csak játszik velem, és élvezi.

– Most egészen más vagy – mondom.

– Engem – mi is a megfelelő szó? Felhatalmaztak.

Vihog és Zailer őrmesterre pillant, mintha azt remélné, hogy lenyűgözi.

– Mire? Hogy beverd Robert fejét egy téglával? – kérdezem.

– Kő volt. Az, amit ajtótámasznak használtunk, az okozta Robert sérüléseit. Ezek a kedves rendőrök nem mondták el az alapvető tényeket? A véres ujjlenyomataim ott voltak rajta. De a támadás után is megfoghattam, nem igaz? A zaklatott feleség kapkodni kezd, amikor felfedezi, hogy haldoklik a férje.

– Egy egész életében félénk, pipogya emberből nem lesz varázsütésre ilyen hűvös, számító, magabiztos pókerjátékos – mondom. – Még akkor sem, ha megtámadja a férjét, mert rájön, hogy az másba szerelmes.

Juliet unottnak és csalódottnak tűnik.

– Karácsony előtt tudtam meg, hogy viszonyod van vele – mondja. – Ahogy állítja, teljesen megbíztam benne, így aztán befogtam a számat, és beletörődtem. Szánalmas, mi?

– Szóval miért támadtad meg Robertet a múlt héten? Elmondta, hogy otthagy miattam? Ezért akartad megölni?

Juliet csöndben vizsgálgatta a körmeit.

– Igazad van – mondja. – Valakinek, aki egész életében félénk, pipogya ember volt, nem valószínű, hogy megváltozik a személyisége, még akkor sem, ha jelentős esemény történik az életében.

– Mit akarsz ezzel mondani? Hogy nem voltál mindig félénk?

– Ah – sóhajt Juliet, és lehunyja a szemét. – Nem mondhatnám, hogy meleg, de azért már kiléptél a sarkkör területéről.

– Megjátszottad a gyöngeséget – találgatok hangosan. – Te is olyan nő vagy, akiket gyűlölök. Nyugodtan törődhetnél magaddal, de teljesen elhagyod magad, valahányszor felbukkan egy férfi. Elhitetted Roberttel, hogy segítségre szorulsz és tehetetlen vagy, mert tudtad, hogy különben otthagyna!

– Ó, istenem. Attól tartok, újból visszatértél a sarki hómezőkre Ernest Shackletonnal és Robert Falcon Scott-tal. Talán jó időre elment. – Juliet Waterhouse nyomozóra pillant. – Jól idéztem?

– Azért vagy ilyen, mert nem szeretsz dolgozni? – ragaszkodom a saját módszeremhez, mert érzem, hogy végül eljutok valahova. – Könnyebb volt otthon maradni és kihasználni Robertet?

– Szerettem dolgozni, míg tehettem – mondja Juliet. Egy kissé megrándul az arca.

– Mit csináltál?

– Fazekas voltam. Kerámiaházikókat készítettem.

Zailer és Waterhouse is leírta.

– Láttam őket – bólintok. – Tele van velük a nappalid. Elég undorítóak. – Hangos üvöltés zúg a fülemben, miközben igyekszem nem magam elé képzelni Juliet nappaliját. A te nappalidat.

– Nem is hinnék, de meg tudom formázni a házukat – mondja Juliet – Rengetegen bíztak meg azzal, hogy készítsem el a házuk modelljét. Szerettem kidolgozni az összes részletet. Az önökét is megcsinálhatom, ha akarják. Biztos vagyok benne, hogy hagynak dolgozni a börtönben. Maga szeretné, ugye, Zailer őrmester? Szeretném újra kezdeni. Mondok valamit: ha mindhárman hoznak fényképet a házukról, minden szögből, elölről, hátulról és a két oldaláról, mindet megcsinálom.

– Miért hagytad abba a munkádat, ha annyira szeretted? – kérdezem.

– Üdvözlöm itthon, Mr. Shackleton. – Elvigyorodik. – Lefagyott néhány lábujja, de legalább nem halt meg. Miért nem húzol egy széket a tűzhöz?

– Mi a francról beszélsz?

Kirobban belőle a nevetés a haragomtól.

– Olyan mulatságos. Mintha láthatatlan lenne az ember. Az ember súlyos testi sértést okoz, és senki nem tehet semmit.

– Kivéve, hogy hagynak majd megrohadni a börtönben – mutatok rá.

– Jól megleszek a börtönben, köszönöm szépen. – Zailer őrmesterhez fordul. – Dolgozhatok a börtön könyvtárában? Tologathatom a könyveskocsit a cellák blokkjai között? A filmekben ehhez a munkakörhöz mindig egyfajta presztízs tapad.

– Miért csinálod ezt? – kérdezem tőle. – Ha tényleg nem törődsz vele, hogy életed további részét börtönben töltöd, miért nem mondod meg a rendőröknek, amit tudni akarnak: hogyan próbáltad megölni Robertet, és miért?

Juliet fölvonja túlszedett szemöldökét.

– Nos, erre könnyen válaszolhatok: miattad. Ezért nem fedek fel mindent jó kislány módjára. Fogalmad sincs, hogy a te léted, a Robert életében elfoglalt helyed mennyire megváltoztat mindent.

16

2006. 04. 07.

– Rettenetesen érzem magam – mondta Yvon Cotchin. – Ha tudtam volna, hogy Naomi börtönben van, rögtön odamegyek. Miért nem hívott fel? – A térdét az álláig felhúzva ült egy kifakult kék díványon ex-férjének rendetlen nappalijában, Cambridge-ben, Great Shelfordban. Félig üres bögrék, szennyes zoknik, távkapcsolók, régi újságok és felbontatlan levelek borították a padlót

A ház bűzlött a fűtől; az ablakpárkányt égett alufólia-darabok és lyukas oldalú, üres műanyag palackok borították. Cotchin sampon és dús, édes parfümillatot árasztott. Idegenül hatott szűk, vörös kardigánjában és fekete nadrágjában. Az egyik kezében egy csomag bontatlan Consulate cigarettát szorongatott, a másikban sárga műanyag öngyújtót. Nem egyszerűen idegenül hatott itt: úgy festett, mint akit partra vetettek.

– Naomi nem volt börtönben – mondta Chris Gibbs. – Csak néhány kérdést jött be megválaszolni.

– És most letette az óvadékot, és otthon van – tette hozzá Charlie, aki elkísérte Gibbset, mert meg akart bizonyosodni, hogy alapos munkát végez Naomi Jenkins ex-lakójának kikérdezése során. Gibbs kijelentette, hogy nem hiszi, hogy bármi hasznosat megtudnak Yvon Cotchintól, és Charlie nem akarta, hogy ez önmagát beteljesítő jóslat legyen.

– Óvadékkal? Rettenetesen hangzik. Naomi nem tett semmi rosszat, ugye?

– Tett valamit egyáltalán?

Cotchin félrenézett. A cigarettacsomag celofánjával játszott.

– Yvon? – sürgette Charlie. Nyisd már ki azt a dobozt, gyújts rá, az ég szerelmére. Gyűlölte azokat, akik vég nélkül cidriztek.

– Mondtam Naominak, hogy elmondom maguknak. Sose mondtam neki, hogy egyetértek vele, így aztán nem árulás, ha elmondom maguknak.

– Egyetért? Mivel? – kérdezte Gibbs.

– Jobb, ha tudják az igazságot, mielőtt Robert… Hamarosan jól lesz, igaz? Úgy értem, ha ilyen hosszú ideig túlélte…

– Azt mondta, hogy maga soha nem találkozott Robert Haworthszel – emlékeztette Charlie.

– Ez igaz.

– Mit mondott Naomi Jenkinsnek, amiben nem ért egyet vele? – ismételte meg a kérdést Gibbs.

– Hazudott. Azt hazudta, hogy Robert megerőszakolta. Nem tudtam elhinni, hogy ilyesmire képes, de… azt gondolta, csak így tudja rákényszeríteni magukat, hogy megkeressék.

– Biztos benne, hogy nem erőszakolta meg? – kérdezte Charlie.

– Teljesen. Naomi a földet is imádja, ahová ez az ember lép.

– Tudunk olyan nőkről, akik beleszerettek az erőszaktevőbe.

– De nem Naomi.

– Hogyan lehet benne ennyire biztos?

Cotchin megfontolta a kérdést.

– Amiatt, ahogyan Naomi látja a világot. Feketén-fehéren, az igazság szemszögéből. Ismerniük kéne, hogy megértsék. Rögtön bosszút forral, ha valaki akár pár percre beáll a parkolóhelyére. – Felsóhajtott. – Nézzék, soha nem voltam Robert Haworth rajongója. Nem találkoztam vele, de abból, amit Naomi mesélt… tudom, hogy nem erőszakolta meg. Naomi nem ismerte be, hogy hazudott, mikor megtalálták Robertet? Azt mondta, megteszi.

– Ennél kicsit bonyolultabb az ügy. – Charlie kinyitotta a kezében tartott dossziét. Kitette a díványra a három túlélő történetét, egyet a NEVSZVT honlapjáról – Tanya, a cardiffi pincérnő –, valamint a harmincegyes és a hetvenkettes számú bejegyzést a Beszélj és éld túl honlapjáról. A hetvenkettesre mutatott, amely alatt az N. J. monogram állt. – Mint látja, ez itt Naomi monogramja az alján, és 2003. május 18-a a dátum. Mikor Naomi bejött, hogy elmondja a hazugságát Robert Haworthszel kapcsolatban, az egyik nyomozómat a Beszélj és éld túl nevű weboldalra irányította, és megmondta, hogyan találja meg a bejegyzését.

– De… nem értem. – Cotchin arcáról kiszaladt minden szín. – Naomi még csak nem is találkozott Roberttel 2003-ban.

– Olvassa el a másik kettőt is – mondta Gibbs.

Yvonnak nem volt bátorsága ahhoz, hogy visszautasítsa. Az egyik karját a térde köré fonva olvasni kezdett, összehúzta szemét, mintha meg akarta volna akadályozni, hogy eljussanak tudatáig a szavak.

– Mi ez? Mi köze van Naomihoz?

– A vallomás, amit Naomi Jenkins kedden aláírt – amiben azt állítja, hogy Robert Haworth megerőszakolta –, sok olyan részletet tartalmaz, mint ez a két bejegyzés.

– Hogy lehet ez? – Cotchin hangja riadtnak tűnt. – Túl buta vagyok, hogy megértsem. Mondják el, kérem, mi folyik itt.

– Legalább két eset van Nyugat-Yorkshire-ben, amely ugyanerre a mintára illik – magyarázta neki Charlie. – Nem maga az egyetlen, aki tudni akarja, mi folyik itt, Yvon. Ki kell derítenünk, hogy Robert Haworth vagy valaki más erőszakolta-e meg Naomi Jenkinst és a többi nőt. Reméljük, hogy tud nekünk segíteni.

Cotchin erősen gyűrögette a cigarettásdobozt. Észre se vette, hogy összetörte a tartalmát.

– Naomit nem erőszakolhatták meg. Elmondta volna nekem. Én vagyok a legjobb barátnője.

– Akkor is nála lakott? 2003 tavaszán?

– Nem, de tudnám. Naomi és én iskolás korunk óta a legjobb barátnők vagyunk. Mindent elmondunk egymásnak. És… 2003 tavaszán úgy tűnt, jól van, teljesen normális. Határozott és erős volt, mint mindig.

– Ilyen pontosan emlékszik ennyi idő után? – kérdezte Charlie. – Én nem emlékszem, milyen hangulata volt a barátaimnak három évvel ezelőtt.

Cotchin bizalmatlannak tűnt.

– Akkor kezdődtek a gondok Bennel – felelte végül. – Elég komolyan összekaptunk. Kétszer egy héten Naominál töltöttem az éjszakát, néha többször. Fantasztikus volt. Főzött nekem, e-mailezett az ügyfeleimmel és mindent elrendezett körülöttem. Túlságosan feldúlt voltam, hogy dolgozni tudjak. Amikor mindent feladtam, és teljesen elhagytam magam, megfürdetett és megmosta a fogamat. Elvált már valamelyikük?

Charlie sose tudta volna utánozni a Gibbs által kiadott hangot.

– Nem – mondta.

– Akkor nem tudják elképzelni, milyen fájdalmas.

– Kicsit szokatlannak találom, hogy ide jött, miután összeveszett Naomival – mondta Charlie. – A legtöbb nő nem az ex-férjéhez szalad, ha bajba kerül.

Cotchin zavarba jött.

– A szüleimet túlságosan lefoglalja a munka. Nem szeretik, ha éjszakára náluk maradok. A testvéreim és a Naomin kívüli barátaim mind kapcsolatban élnek vagy gyerekük van. Kiborultam, rendben?

– Vannak szállodák, olcsó hotelek. Kibékülnek Bennel? – próbálkozott Charlie. – Azért van itt?

– Ez nem tartozik magára. Nem jöttünk újból össze, ha erre akar célozni. A vendégszobában alszom.

– Maguk ketten miért szakítottak? – Meg kell kérdeznem, gondolta Charlie, még ha valószínűleg mindegy is. Ha csak nem… Egy hipotézis kezdett körvonalazódni az agya hátsó részében. Valószínűtlen gondolat, de egy próbát megér.

– Semmi köze hozzá! – tiltakozott Cotchin. – Miért akarja tudni?

– Válaszoljon a kérdésre. – Gibbs hangja csupa kellemetlen következményt sugallt.

– Ben túl sokat ivott, és nem volt hajlandó dolgozni.

– Nagy ez a lakás – nézett körül Charlie. – És az ott egy drága tévé és DVD-lejátszó. Hogyan engedheti meg magának Ben, ha nincs munkája?

– Örökölte – válaszolta Cotchin keserűen. – Ben soha egyetlen napot sem dolgozott úgy igazából életében, és nem is kényszerül rá.

– Az előbb említette az első komoly veszekedésüket.

– 2003 januárjában lefeküdt valakivel, míg én elmentem meglátogatni a testvéremet és a családját. Mire visszaérkeztem, a nő már elment, de Ben mélyen aludt – vagy sokkal valószínűbb, hogy eszméletlen volt –, és egy használt koton meg a nő fülbevalója ott maradt az ágyban. Teljesen kiütötte magát, és nem kelt föl időben, hogy eltakarítsa a nő nyomait, mire hazajövök.

Még nem bocsátott meg neki – gondolta Charlie. Ha megtette volna, azt mondja: félrelépett, de csak egyéjszakás kaland volt. Nem jelentett semmit.

Gibbs belepillantott a jegyzeteibe.

– Szóval maga és Naomi Jenkins együtt voltak a házban 29-én, szerdán és 30-án, csütörtökön egész nap, mikor elment, hogy találkozzon Haworthszel a Traveltelben.

– Így volt – mondta Yvon Cotchin megkönnyebbülve. Szívesebben beszélt a Robert Haworth ellen elkövetett merényletről, mint a szerelmi életéről.

– Elhagyhatta Naomi a házat szerda éjjel vagy csütörtökön anélkül, hogy maga észrevette volna?

– Feltehetőleg igen, az éjszaka közepén, míg aludtam. De nem tette. Ő is aludt. Csütörtökön nem. Az irodám és a hálószobám Naomi házának átalakított pincéjében van. Volt – javította ki magát Cotchin. – Maga is látta – fordult Gibbs felé. – Az íróasztalom az ablak előtt áll, rálátok a kocsibejáróra. Ha Naomi elhagyta volna a házat csütörtökön, láttam volna.

– Egyáltalán nem hagyta el az íróasztalát? Hogy egyen valamit vagy a fürdőszobát használja?

– De… igen, természetesen, de…

– Az alagsori ablakból látta a kocsibejárót? – kérdezte Charlie.

– Igen – felelte Cotchin, kis türelmetlenséggel a hangjában. – Kérdezze meg őt, ő járt a házban – intett a fejével Gibbs felé. – Ha felnéz az ember, látja a kocsibejárót és az utat. Észrevettem volna, ha Naomi elmegy. De nem ment el.

– De ő nem kezeskedhetne magáért ugyanígy, igaz? – kérdezte Gibbs. – A fészer, ahol ő dolgozik, a ház másik oldalán van. Nem látná magát, ha maga kimenne, igaz?

Cotchin könyörgő tekintettel fordult Charlie-hoz.

– Én miért akartam volna megtámadni Robertet? Még csak nem is ismertem.

– Nem tetszett magának – mondta Charlie. – A maga házassága tönkrement – ha időlegesen is – hűtlenség miatt. – Cotchin elpirult a szúrós megjegyzésre. – Robert Haworth egy éven át csalta a feleségét a maga legjobb barátnőjével. Ezt maga bizonyára helytelenítette.

– Naomi befogadott, amikor végleg szakítottam Bennel – mondta Cotchin dühösen. – Nem hagyhattam cserben csupán azért, mert olyasmit tett, ami nekem nem tetszett. – Felsóhajtott. – Egyébként, ahogy telt az idő, egyre inkább elfogadtam a dolgot.

– Miért?

– Naomi imádta Robertet. Olyan boldog volt. Nem tudom, hogyan rjam le. Szó szerint ragyogott. És azt mondta, így is érzi magát. Gondoltam, talán tényleg Robert az igazi, és egymásnak szánta őket a sors. Tudják, én hiszek ebben – tette hozzá védekezőleg. – Láttam, hogy nem olyan a helyzet, mint az enyém Bennel. Ben nem azért csalt meg, mert nem szeretett engem, vagy valaki mást jobban szeretett. Engem akar, de túl ostoba és önző ahhoz, hogy rendesen bánjon velem. Most már megváltozott. Csaknem teljesen abbahagyta a piálást.

Helyette drogozik – gondolta Charlie az ablakpárkányon sorakozó holmira pillantva.

– Ha Robert szerette Naomit, miért nem hagyta el a feleségét és élt vele?

– Jó kérdés. Azt hiszem, becsapta Naomit, bár ő azt állítja, hogy nem. Robert azt állította, hogy szenved Juliet mellett, de képtelen elhagyni, mert akkor a nő összeomlana, ami szerintem marhaság. Ha olyan boldogtalan lett volna Juliet mellett, mint ahogy Naominak mondta, akkor rég meglépett volna. A férfiak nem maradnak kötelességből, ha valami jobb helyet találnak. Csak a nők olyan ostobák, hogy ezt tegyék. Mikor Naomi hétfőn elment Robert házához, hogy megkeresse, találkozott Juliettel, és kiderült, hogy egyáltalán nem olyan, mint amilyennek Robert beállította.

A nappali ajtaja kinyílt és bejött egy férfi. Charlie úgy gondolta, ő Ben Cotchin. Csak egy piros és sötétkék kockás bokszeralsónadrág volt rajta. A férfi magas volt, sovány, borotválatlan, hosszú, sötét haját lófarokba fogta. Pont úgy, mint Yvon – gondolta Charlie –, ugyanaz a hajszín, ugyanaz a stílus.

– Kér valaki egy italt? – kérdezte.

– Nem, köszönjük – válaszolta Charlie a maga, Gibbs és Yvon nevében. Ha Ben italt készítene nekik, az csak időveszteséget jelentene.

– Robert és Naomi csak egy dologról beszélgetett – folytatta Yvon, mikor volt férje elhagyta a szobát –, hogy mennyire szeretik egymást és milyen igazságtalan és szomorú, hogy nem élhetnek együtt. Egy alternatív valóságot kreáltak, amely csak hetente három órára egyetlen szobában létezett. Robert miért nem vitte el soha hét végére valahova? Azt mondta, nem hagyhatja magára ilyen hosszú időre Julietet…

– Maga szerint mi volt az oka? – kérdezte Charlie.

– Robert kontrolmániás. Julietet is akarta és Naomit is, és Naomit egy nagyon szűk dobozban akarta tartani: csütörtökön négytől hétig. Naomi nem látta ezt. Annyira reménytelen. Olyan, mintha hiába tudna Robertről bizonyos dolgokat, mert nem is tudja, hogy tudja őket, ha érti mire gondolok. Azokból a dolgokból, amiket Naomi elmondott nekem, az jön le, hogy a fickó uralkodni akar. De én nem olyannak látom azokat a dolgokat, amilyenek, és Naomi sem képes rá.

– Miféle dolgokat?

A mód, ahogy Yvon a szemét forgatta, arról árulkodott, hogy rengeteg mindent tudna mondani.

– Például mindig vitt egy üveg bort, mikor találkoztak. Egyszer felborult az üveg, miközben ágyba bújtak. Csaknem tele volt, és a bor jó része kiömlött a szőnyegre. Naomi mondta, hogy megy és hoz egy másik üveggel, de Robert nem engedte. Teljesen kiborult attól, hogy Naominak ez egyáltalán eszébe jutott.

– Ha csak három órát tölthettek együtt – kezdte Charlie, de Yvon csóválta a fejét.

– Nem, nem erről volt szó. Elmagyarázta Naominak. Megütközött azon, hogy a lány természetesnek veszi, hogy ha felborítja a bort, vesz még egyet a kiömlött helyett. Az ő figyelmetlensége miatt ömlött ki a bor, ezért úgy gondolta, hogy bűnhődésképpen megérdemli, hogy bor nélkül maradjon. Nem bűnhődésnek nevezte, de ez volt a lényege. Naomi mesélte, hogy Robert rosszul érezte magát a feldöntött üveg miatt és nem akart rögtön megbocsátani magának. „Véletlen vandalizmus”, így nevezte. Egész idő alatt mindenféle hülyeséggel jött elő, nem tudta normálisan kezelni a váratlan eseményeket. Azt hiszem, kicsit hangyás. Elcseszett figura.

Gibbshez fordult.

– Mikor kapom vissza a számítógépemet?

– Már visszakerült – mondta Gibbs. – Naomi Jenkins házában van.

– De… én most itt lakom. Szükségem van rá a munkámhoz.

– Nem vagyok fuvaros. Magának kell elhoznia.

Charlie úgy döntött, itt az ideje, hogy megszellőztesse az elméletét.

– Yvon, lehetséges az, hogy magát erőszakolták meg három évvel ezelőtt? Azért került olyan kétségbeejtő állapotba, és azért kezdett széthullani a házassága? Naomi írt a Beszélj és éld túl weboldalára maga helyett, és a saját monogramját írta alá, hogy megőrizze a maga névtelenségét?

Eltartott egy ideig, míg Yvon felfogta a kérdést. Láthatóan csikorogtak agyában a fogaskerekek. Mikor sikerült megértenie, rémült pillantást vetett az őrmesterre.

– Nem! – tiltakozott határozottan. – Egyáltalán nem. Milyen rettenetes ötlet! Hogy képzeli?

Charlie úgy döntött, nem érdemes belemenni a dologba.

– Rendben – bólintott, és felállt. – Egyelőre ennyi, de valószínűleg kell még beszélnünk magával. Ugye, nem tervezi, hogy elutazik?

– Lehet, hogy igen – válaszolta Yvon, mint a kisgyerek, akit rajtakaptak.

– Hova?

– Skóciába egy helyre. Ben azt mondta, hogy kikapcsolódásra van szükségem, és igaza van.

– Ő is megy?

– Igen. Mint a barátom. Nem tudom, miért érdekli magát Ben meg az én kapcsolatom.

– Kíváncsi ember vagyok – felelte Charlie.

– Ennek semmi köze ehhez.

– Szükségünk lehet az ottani címére.

Yvon egy kis fekete táskáért nyúlt a kanapé mellett, a csészék és az újságok között. Pár pillanattal később átadott Charlie-nak egy ismerős névjegyet.

– Ezüst Domb Luxus Faházak? – Charlie hangja meg sem remegett. – Ide fog menni? Miért ide?

– Nagy árengedményt kapok, tudja. Én terveztem a weboldalukat.

– Hogyan találták meg magát?

Yvont meglepte Charlie érdeklődése.

– Graham, a tulajdonos, apám barátja. Apám tanította az egyetemen.

– Melyik egyetemen?

– Oxfordban. Graham évfolyamelső volt klasszika-filológiából. Apám csalódott volt, hogy nem lett tanár. Miért érdekli?

Ebbe jobb nem belemenni. Graham, amint klasszikafilológiát tanít! Tréfálkozott Charlie-val, mikor a lány mondta neki, hogy olvasta A Manderley-ház asszonya című könyvet Daphne Du Maurier-től. Ó, nagyon menő, főnök. Valószínűleg zavarta a saját diplomája. Szerény. Hagyd abba, mondta magának Charlie. Nem szeretted. Csak átmenetileg, futólag kedvelted. Ennyi.

– Naomi járt valaha az Ezüst Domb Faházakban? – tette föl a kérdést. – Nála volt a névjegyük.

Yvon a fejét rázta.

– Megpróbáltam rábeszélni, de… miután találkozott Roberttel, nem akart elmenni. Azt hiszem, azt gondolta, ha nem tud Roberttel menni, akkor nem is érdekli.

Charlie agya gyorsan dolgozott. Szóval ezért volt Naominál a névjegy. Graham ismerte Yvon Cotchint; Charlie-nak fel kellett volna hívnia a férfit. Naomi és Robert járhatott az Ezüst Domb Faházakban, akármit is mond Yvon.

– Miért foglalkozol Miss Menthol Cigivel és a hippi férjével? – vetette oda Gibbs, mikor visszamentek a kocsihoz. – Arrogáns seggfej! Magasról tett rá, hogy kiszúrtuk a vízipipa-gyűjteményét!

– Érdekel mások kapcsolata – mondta neki Charlie.

– Kivéve, ha rólam van szó. Az unalmas vén Chris Gibbs és az unalmas barátnője.

Charlie az ujjhegyével masszírozta a homlokát.

– Gibbs, ha nem akarsz megnősülni, az ég szerelmére, ne tedd. Mondd meg Debbie-nek, hogy meggondoltad magad.

Gibbs az utat bámulta.

– Lefogadom, hogy tapsikolnál, igaz? – jelentette ki.

– Nem tudom – mondta Prue Kelvey. A két kezén ülve nézte Robert Haworth kinagyított képét. Sam Kombothekra úgy vélte, hogy kitűnő munkát végzett, mikor elrejtette a csalódását. – Mikor először mutatta meg nekem, meglepődtem – ez nem az az arc, ami kísért… amióta az megtörtént. De az emlékek és az… érzések eltorzítják a dolgokat, ugye? És ez az ember hasonlít a fejemben élőhöz. Lehet ő is. Csak nem… nem mondhatom, hogy felismerem.

Hosszú szünet következett. Aztán megkérdezte:

– Ki ő?

– Nem mondhatom meg magának. Sajnálom.

Kelvey vita nélkül elfogadta a választ. Sam úgy döntött, nem mondja meg, hogy a DNS-mintát, amit a nő megerőszakolása után vettek, összehasonlítják ezzel a férfiével, akit nagyon hasonló bűntettel vádoltak. Sam érezte, hogy Prue Kelvey nem igazán szeretné, ha bármit elmondana neki. Előre tudta, hogy ennyi is túl sok lesz.

A nő bizonytalan volt önmagában, kételkedett mindenben, amit mondott, kivéve a teljesen egyértelmű dolgokat. Sam remélte, hogy Sandy Freeguarddal több szerencséje lesz. Mikor felállt, hogy elinduljon, Prue Kelvey megkönnyebbült. Sam rettenetesen érezte magát, mikor leesett neki, hogy a nő az erőszaktevő arca mellett mostantól az ő vonásait is összeköti a támadással.

Freeguard háza nagyjából egyórányi autóútra feküdt Kelvey házától. Sam nem először autózott az egyik nő házától a másikig. Nem törődött az M62-essel, ha csak nem állt rajta a kocsisor. Legjobban a Shipleyn és Bradfordon át vezető kínlódást utálta, a mocskos, málló bérlakások közötti úton, de hasonlóan nyomasztotta a hosszan elterülő, csillogó bevásárlóközpont, az új mozi a sokemeletes parkolóházával és az étteremláncokkal együtt. Nagy, szürke, mohó blokkok. Lehet ennél fantáziátlanabb az építészet?

A sors kegyelméből üres volt az út, így Otley elhagyása után negyvenöt perccel Sam már Sandy Freeguard háza előtt állt. Freeguard bizonyos szempontból éppen az ellentéte volt Prue Kelveynek. Az első pillanattól fogva megnyugtatta Samet. Sandy mindig mosolygott, mikor Sam bejelentés nélkül megjelent, kellemes légkört teremtett, tréfálkozott, alig hagyta Sam et szóhoz jutni. Ha egy kicsit elkalandozott, esélye se volt rá, hogy lépést tudjon tartani a lánnyal. Sandy egy perc alatt több tucat témát érintett. Sam kedvelte és gyanította, hogy azért fecseg ennyit, hogy csökkentse a rá nehezedő nyomást. Érezte vajon, hogy milyen megterhelő számára olyan nőkkel foglalkozni, akik más férfiak miatt mentek keresztül a poklon? A bűntudat megmérgezte az életét. Egyetlen általa ismert ember sem volt ilyen; Sam már a gondolattól is rosszul lett, hogy ismer olyasvalakit, aki képes azt megtenni, amit Prue Kelveyvel és Sandy Freeguarddal műveltek.

– …de természetesen lehetséges, hogy Peter és Sue a rossz végén állt a botnak, és ezért Kavitha úgy gondolta, inkább engem faggat.

Samnek fogalma sem volt, miről beszél. Peter, Sue és Kavitha Sam kollégái voltak. Sandy Freeguard az egész csoporttal tegeződött. ő tartotta bennük a reményt, mikor már kezdett úgy kinézni, hogy nem kapják el a támadóját. Nem csüggedt. Ehelyett szervezett helyben egy áldozatokat támogató klubot, elvégezte a tanácsadói tanfolyamot, önkéntes munkát végzett a Megerőszakoltak Válságközpontjában és a Szamaritánusoknál is. Legutóbb, mikor Sam látta, a lány arról beszélt, hogy ír egy könyvet.

– Lehet, hogy író vagyok – mondta. – Nem hagy nyugodni a téma. Először azt hittem, nem etikus, ha a tapasztalataimról írok, de… az egyetlen ember, akit kihasználhatnék, az magam vagyok, engem meg nem érdekel, akkor miért ne?

Sam félbeszakította a csevegését.

– Van egy fénykép, amit megmutatok, Sandy. Úgy gondoljuk, talán ő lehet az.

Sandy megállt, tátva maradt a szája.

– Jó – mondta. – Úgy érted, hogy valóban ő lehet?

Sam bólintott.

– Akkor gyerünk, elő vele – mondta a lány. Tekintetével már átkutatta a férfi ruháit, nézte a kezét, hogy lássa, nincs-e benne valami. Ha Sam nem adja elég gyorsan oda a képet, lehet, hogy megmotozza.

Az őrmester előhúzta a fényképet a nadrágzsebéből, és átadta a lánynak. Ő gyors pillantást vetett rá, aztán kíváncsian vizsgálgatta Samet.

– Ez valami tréfa? – kérdezte.

– Természetesen nem. Ez nem ő?

– Nem. Határozottan nem.

– Sajnálom… – Bűntudat öntötte el Samet. Mondania kellett volna a lánynak, hogy ne reménykedjen túlzottan. Nem kellett volna ilyen gyorsan odaadnia a képet, akármennyire is akarta Sandy. Talán nem is olyan erős, mint amilyennek látszik, talán ez…

– Sam, én ismerem ezt az embert.

– Micsoda? – Döbbenten pillantott föl – De azt mondtad…

– Azt mondtam, hogy nem ez az ember erőszakolt meg. – Sandy Freeguard nevetett a meglepett arckifejezésén. – Ő Robert Haworth. Mi az ördögből gondoltátok, hogy ő az?

17

Április 7., péntek

Fogom a kezedet. Nehéz elmesélni ezt az érzést olyasvalakinek, aki nem tapasztalta meg. A testem izzik és pattog, ahogy elégeted a sötétséget benne, tomboló melegségeddel. Valami bekapcsolt bennem, amikor megérintettelek, és úgy érzem magam, mint azon az első napon a benzinkútnál: izgatottan és biztonságban. Vissza kell kapaszkodnom a meredélyen. Halványodtam, és most, éppen idejében visszacsatlakoztam életem forrásához. Te is ezt érzed? Nem kérdezem meg a nővéreket. Eshetőségről és statisztikákról beszélnének. Azt mondanák: „A tudomány megmutatja…”

Tudom, hogy tudod, hogy itt vagyok. Nem kell megmozdulnod, vagy bármit is mondanod; érzem, ahogy a felismerés energiája a kezedből az enyémbe árad.

Zailer őrmester a szobád sarkában áll, figyel minket. Útban idefelé figyelmeztetett, hogy a látvány, ami itt fogad, esetleg aggodalommal tölt majd el, de látta, mekkorát tévedett, mikor megérkeztünk, és az ágyadhoz rohantam. Olyan lelkesen akartalak megérinteni, mint mindig. Téged látlak, Robert, nem a kötést, és nem a csöveket. Csak téged és a képernyőt, amely azt mutatja, hogy a szíved dobog, eleven. Nincs szükségem orvosokra, hogy az erős, egészséges szívedről beszéljenek.

Az ágyad felső részét úgy állították be, hogy támassza a hátadat. Kényelmesnek tűnik, mintha elaludtál volna egy napozóágyon, könyvvel az öledben. Békésen.

– Ez az első eset – mondom Zailer őrmesternek. – Ez az első és az egyetlen alkalom egész életében, hogy sikerült elmenekülnie. Ezért nem áll még készen rá, hogy felébredjen.

Ő mintha kétkedne.

– Ne feledje, nem maradhatunk itt egész nap – mondja.

Megragadom a kezedet.

– Robert? – kezdem kísérletképpen. – Minden rendben lesz. Szeretlek. – Elhatároztam, hogy pontosan úgy beszélek hozzád, mintha egyedül lennénk; nem akarom, hogy úgy érezd, másként viselkedem, és emiatt megzavarodj vagy megijedj. Én még mindig én vagyok, és te is te vagy; a kettőnk kapcsolata semmit se változott, ugye, Robert? Zailer őrmesterre úgy kell tekintenünk, mintha a bútorzat része volna, mint a kis fekete tévékészülék az ágyaddal szemközt a magas polcon, a zöld szék, amin ülök vagy a kis, lekerekített sarkú műanyag asztal, amelyen egy pohár és egy kancsó víz áll.

A kórházban kedvelik a lekerekített széleket. Nincsenek derékszögek még a padló és a falak között sem, ívelt gumiszegély köti össze körben a kettőt. Mikor ezt látom, eszembe jut, hogy az összes ártalmas dolgot távol kell tartani tőled.

Az ágyad mögött egy nagy vészjelző gombot szereltek a falra.

– Ez nem túl okos dolog – mondom és megsimogatom a karodat. – Kitették a vizet és a poharat az asztalra, de hogyan fogod meginni? Valakinek fura humora van itt a kórházban.

Könnyed a hangom. Mindig én vidítottam fel mindkettőnket. Nem fogok a kezemet tördelve pityeregni melletted. Már sok mindenen átmentem, és nem akarom, hogy még rosszabb legyen a helyzet.

– Talán így próbálják serkenteni a gyógyulásodat – folytatom. – Ugyanaz, mint a tévé a polcon. Az orvosok bejönnek, és azt mondják, hogy ha gyorsan felébredsz, megnézheted a Készpénz a padláson című show-műsort, és ihatsz vizet. Nem valami erős motiváció, igaz? Pezsgővel kellene megtölteniük a kancsót.

Ha tudnál mosolyogni, elmosolyodnál. Egyszer mondtad nekem, hogy szereted a pezsgőt, de csak étteremben iszol. Ez fájt nekem, tapintatlanságnak éreztem tőled, mivel sose voltunk együtt étteremben, és attól tartok, nem is leszünk. Elképzeltelek téged és Julietet a Bay Tree étteremben – ahol a Magret de Canard aux Poires-t vetted nekem –, ahogyan boldogan csevegsz vég nélkül a konyhafőnökkel, mikor előjön a konyhából, mert tudod, hogy bármikor beszélgethetsz a feleségeddel. Szinte látlak magam előtt benneteket, és belesajdul a szívem.

– Nem hittem, hogy külön szobád van – mondom. – Ez szép dolog. Minden tiszta. Naponta takarítanak?

Szünetet tartok, mielőtt újból megszólalok. Azt akarom, hogy tudd, mennyire reménykedem, hogy válaszolsz.

– És remek a kilátás is. Egy kis négyszögletes udvar dilis járólapokkal kikövezve. Három oldalon padok szegélyezik, és a közepében van egy kis kert. Az udvar egyik oldalán egy sor kerek bokor növekszik. Ha jobbra fordítod a fejed, és kinyitod a szemed, megláthatod.

Zailer őrmester mobilja megszólal. A zaj megriaszt, és elengedem a kezedet. Várom, hogy az őrmester bocsánatot kérjen, és kikapcsolja a telefonját, de ő fogadja a hívást.

– Igen – mondja többször. Aztán: – Valóban?

Kíváncsi vagyok, hogy van-e valami köze hozzád vagy Juliethez.

– Tudod, mi történt veled? – suttogom, és közelebb hajolok. – Én nem tudom pontosan, de a rendőrség szerint Juliet támadt rád. Majdnem meghaltál. Nekem köszönhetően idejében megtaláltak. Megoperáltak…

Kopognak az ajtón. Megfordulok; a nővér az, aki bevezetett minket, egy kövérkés, fiatal nő, szőke haját lófarokban fogta össze. Félek, azt mondja majd, hogy el kell mennünk, de mosolyogva Zailer őrmesterhez szól.

– Már korábban is kértem önt, hogy az osztályon ne használja a mobiltelefonját. Interferál a gépeinkkel. Kapcsolja ki.

– Elnézést – Zailer őrmester visszateszi a telefonját a táskájába. Mikor a nővér kimegy, hozzám fordul.

– Hülyeség, hogy hatással van a gépekre. Az orvosok is folyton használják a telefonjukat. Ostoba nő.

– Csak a munkáját végzi – mondom neki. – Időnként értelmetlen szabályok betartására is szükség van. Azt hittem, a munkájából fakadóan maga jobban tolerálja az ilyesmit.

– Még két perc, és megyünk – figyelmeztet. – Dolgom van.

Visszafordulok hozzád.

– Szerintem nem bánod, hogy ide kerültél, igaz? – mondom. – Egy csomó ember gyűlöli a kórházakat, de nem hiszem, hogy te is közéjük tartozol. Sose beszéltünk erről, de lefogadom, ha beszéltünk volna, azt mondtad volna, ugyanazért szereted, mint a benzinkutakat.

– Szereti a benzinkutakat? – szakit félbe Zailer őrmester hangja. – Elnézést, de… ilyet még sohasem hallottam. Mindenki gyűlöli a benzinkutakat.

Én sose gyűlöltem őket, és amióta veled találkoztam, megszerettem őket. Nem csak Rawndesley keleti benzinkútját – az összes benzinkutat az autópályán. Igazad van: teljesen önfenntartók, olyan helyek, amelyek bárhol lehetnek, megszabadultak a földrajz zsarnoksága alól, ahogy egyszer korábban említetted.

– Mindegyikük olyan világ, mintha a valóságos téren és időn kívül lenne – mondtad. – Azért szeretem őket, mert túlcsordul a képzeletem.

– Az összes teherautó-sofőr így érez? – tréfálkoztam veled. – Ez olyasmi, mint a hivatástudat?

Úgy válaszoltál, mintha a kérdésem halálosan komoly lett volna:

– Nem tudom. Talán.

Most valahányszor elhajtok egy „Üzemanyag” vagy egy „Üdvözöljük” feliratú tábla mellett és megpillantom a kék alapon fehér vonalakból álló, ágyat ábrázoló kis képet, magunkra és a tizenegyes szobára gondolok.

– Tegnap este elmentem oda – mondom neked. – A szobánkba. Arra gondoltam… nem bírok kihagyni egy hetet.

– A Traveltelben töltötte a tegnap éjszakát? – szakít félbe újból Zailer őrmester.

Bólintok.

– De én otthon vettem föl magát ma reggel.

– Öt harminckor hagytam el a Traveltelt, és hatra hazaértem – mondom neki. – Nem aludtam túl sokat. Jogom volt megtenni, nem?

– Hogyne – bólint.

Újból megszólal a telefonja. Ezúttal nem engedem el a kezedet.

– Igen – mondja az őrmester. – Micsoda? – Furcsa pillantást vet rám. – Igen. Visszahívlak.

– Mi van? – kérdezem, s nem érdekel, ha túllépem a határt.

– Várjon itt – mondja nekem. – Pár másodperc és itt vagyok.

Mikor elment, odamegyek az asztalhoz és töltök magamnak egy pohár vizet.

– Nem szabadna bennünket kettesben hagynia – folytatom. – Ezt mondta idefelé jövet. De itt hagyott. Ez jó. Azt jelenti, hogy jobban bízik bennem, mint első alkalommal. Talán az, hogy látott bennünket együtt, rádöbbenti… – mély levegőt veszek. – Juliet megpróbált téged megölni, Robert. Elválhatsz tőle. És akkor összeházasodhatunk. A házasságkötésünk után is járunk csütörtökönként a Traveltelbe?

Abbahagyom. A szívem a torkomba ugrik. Pislogok, és ellenőrzőm, nem hallucinálok-e.

A szemhéjad és az ajkad megrándul. Nyitva van a szemed.

Kiesik a víz a kezemből, hozzád lépek, és megfogom a kezedet.

– Robert?

– Naomi.

Alig több suttogásnál a kiejtett szó.

– Ó, istenem. Robert. Én… – félek megszólalni.

Mozog a szád, mintha valami mást próbálnál mondani. Eltorzul az arcod.

– Fáj valamid? – kérdezem. – Hívjam a nővért?

– Menj el – suttogod.

Csak bámulom a kicserepesedett ajkadat. A fejemet rázom. Ez lehetetlen. Nem létezik. Nem tudod, mit beszélsz.

– Én vagyok, Robert. Nem Juliet.

– Tudom, ki vagy. Hagyj békén.

Valami elkezd zuhanni bennem, és csak zuhan. Ez nem történhet meg. Te szeretsz. Tudom.

– Szeretsz engem – mondom ki hangosan. – És én is szeretlek.

Egyszer éreztem azelőtt ezt a hasadó érzést, mikor a világ összes szépségét elszakítják tőlem. Tudom tapasztalatból, hogy pillanatok kérdése, hogy teljesen leszakad, én meg csak sodródom: a biztonsághoz és a boldogsághoz fűződő minden kapcsolat megsemmisül és nincs mibe kapaszkodni.

– Takarodj – mondod.

– Miért? – Megdermedek a döbbenettől. Nincsenek könnyeim. Ha magadnál lennél, nem mondanád azt, amit mondtál, de akkor is magyarázatot kell kérnem; mi mást tehetnék? A legszívesebben ököllel verném a mellkasodat, hogy ismét a régi legyél. Ez a legszörnyűbb rémálmom. Mielőtt a rendőrség megtalált, és az életedért rettegtem, erre nem gondoltam.

– Tudod, miért – mondod egyenesen rám nézve. Csakhogy fogalmam sincs. Már éppen könyörögni kezdek, mikor hirtelen ívbe feszül a hátad, és nyögés szakad fel belőled. Kifordul a szemed, és reszketni kezdesz, mintha földrengés tombolna benned. Fehér hab üt ki a szád szélén. Eltelik pár pillanat, amíg eszembe jut, hogy megnyomjam a vészcsengőt. Halk, ismétlődd pittyegést hallok a folyosóról.

– Naomi? – hallatszik Zailer őrmester hangja a hátam mögül. A gombot nyomó ujjamra néz, az üvegre és a kiömlött vízre a padlón. – Jézusom! – kihúz a karomnál fogva az osztály folyosójára. – Mi a franc történt? – kiáltja. A testem merev és jeges, mint a hideg vízben hagyott spongya. Az agyam próbálja meg nem történtté tenni életem utolsó pár percét.

Nem érdekel, mit mondtál. Boldogan meghalnék, ha ez azt jelentené, hogy te életben maradsz. Csak azt látom, mielőtt kitessékelnek az intenzív osztályról, hogy három nővér szalad a szobádba.

– Nem mondtam maguknak igazat – vallom be Zailer őrmesternek. – Hazudtam. Sajnálom.

Ezen a reggelen rohadtul nem érdekel, mit gondol. Fogalma sincs, mennyire szükségem van a segítségére. Gyökeresen megváltoztak az erőviszonyok. Amíg biztos voltam benne, hogy szeretsz, mindenható voltam.

Csaknem elértünk Rawndesleybe. Nem akarom, hogy Zailer őrmester kirakjon a házamnál. Nem akarom, hogy ott hagyjon. Nem akarok egyedül maradni. Beszéltetnem kell. Míg vezet, élénk emlékképek villannak föl bennem – mintha egy mozifilm állóképei lennének –, az elrablásom részletei: a makkos díszítésű ágy, a faasztal. A férfi. A te szerelmed puha, párnázott rétegként védelmezett, és most lefoszlott rólam. A lelkem zavaros és védtelen lett

– Hazudott? – kérdezi Zailer őrmester. Úgy érzem, mindjárt megfulladok a közönyétől.

– Valóban megerőszakoltak: a vallomásom minden részlete igaz. De nem Robert követte el. Nem tudom, ki volt az. Sajnálom, hogy hazudtam.

Yvonnak igaza volt. Minden az én hibám, csak magamnak köszönhetem, ami történt. Hazudtam, mikor összekevertem életem legjobb dolgát a legrosszabbal. Szentségtörés volt. Véletlen vandalizmus, ahogy te mondanád. És most megbüntetnek.

– A hatóság félrevezetésével is vádolhatnám – mondja Zailer őrmester. – És mi van a pánikrohammal, Robert ablakánál a múlt hétfőn? Mi az a rettenetes dolog, amiről azt állítja, hogy látta, csak nem emlékszik rá? Az is hazugság volt?

Újabb fényes villanás, mint mikor felhúzzák a redőnyt, és újból látom a nappalidat. Ott vagyok, benézek az üvegen. Eláll a lélegzetem, az ülésbe, a műszerfalba kapaszkodom.

– Álljon meg – sikerül kinyögnöm. – Kérem!

Ügyetlenkedem a kilinccsel, mintha az életem múlna rajta, mint az, akinek víz alá merült a kocsija. Látom a szobát, az üveges szekrényt. Gondolatban közel hozom, közelebb lépek hozzá.

Zailer őrmester megáll a járda mellett. Kinyitom a kocsi ajtaját, és megszabadulok a biztonsági övtől.

– Tegye a fejét a két térde közé – mondja. Jobban érzem magam, hogy lekerült rólam az öv. Lassan kienged a szorító érzés a mellkasomban. Mélyeket lélegzem. A homlokomról verejtékcsepp hullik a kezemre.

– Hol találták meg őt? – kérdezem zihálva. – Robertet. A nappaliban volt? Mondja meg!

– A hálószobában, az ágyban feküdt – feleli Zailer őrmester. – A nappaliban nem találtunk semmit.

Amit láttam – az az elviselhetetlen valami –, az üveges vitrinben volt. Most már tudom, de félek megmondani Zailer őrmesternek. Ez esetleg arra ösztönözné, hogy menjünk oda, és én képtelen vagyok rá. Inkább mérget innék, mint hogy még egyszer benézzek azon az ablakon.

– Mi a maga keresztneve? – kérdezem, mikor újból tudok lélegezni.

Összevonja a szemöldökét, mintha bosszantaná, hogy megkérdeztem.

– Charlotte – mondja. – Miért?

– Hívhatom Charlotte-nak?

– Nem. Gyűlölöm ezt a nevet, úgy hangzik, mint valami Viktória korabeli nagynéni neve, Charlie vagyok, de nem, nem szólíthat így.

– Telefonáljon megint a kórházba, kérem!

– Robert még életben van. Ha nem lenne, felhívtak volna.

Túl gyönge vagyok, hogy vitatkozzam.

– Akármit mondtam, és akármi rosszat tettem, meg kell értenie… az életemért küzdöttem – mondom neki.

– Naomi, emlékszik, hogy kimentem Robert szobájából, hogy telefonáljak? – mondja gyöngéden Zailer őrmester.

Bólintok.

– A West Yorkshire-i központi nyomozó ügynökség rendőr őrmestere, Sam Kombothekra megmutatta Robert fényképét Prue Kelveynek és Sandy Freeguardnak. Emiatt hívott fel.

Először fogalmam sincs, kikről beszél. Aztán eszembe jut. Megkönnyebbülve lehunyom a szememet. Hirtelen ráébredek, hogy tudat alatt végig erre a hírre vártam.

– Jó – sóhajtom. – Akkor már nem gyanúsítják Robertet sorozatos nemi erőszakkal.

Az az ostoba, rettenetes dolog, amit tettem, nem nyomaszt tovább, és végre elfelejthetjük.

– Prue Kelvey azt mondta, nem biztos benne…

– Micsoda? Mire gondol?

– Nem történt pozitív azonosítás, de azt mondta, hogy hasonló típus volt, és lehetséges, hogy ő az.

– Ez nevetséges. Rosszul emlékszik. Talán azért gondolta, hogy esetleg Robert a tettes, mert egy zsaru mutatta neki a fényképet. Valószínűleg nem akarta összezavarni a dolgokat azzal, hogy kijelenti, nem ő volt.

– Biztos vagyok benne, hogy így van – bólint Zailer őrmester. – Nem is az ő válasza érdekel engem. Az ő esetében megvan az elkövetőtől vett DNS-vizsgálat eredménye, azt összehasonlíthatjuk Robertével, s ha nem ő követte el, nemsokára bizonyítást nyer…

– Hogy érti azt, hogy ha nem ő követte el? Tudja, hogy én találtam ki a történetet. Igaz? Mármint a Roberttel kapcsolatos részt.

Bólint.

– Azt hiszem. De ha valaki olyan könnyedén hazudik, mint maga, nehéz eligazodni rajta, mikor higgyen neki az ember. Felismerné a támadója arcát ennyi év után?

– Igen.

– Sokkal magabiztosabb, mint Prue Kelvey. Az az igazság, hogy az ő vallomása nemigen segíti a nyomozást. Sandy Freeguard reakciója sokkal izgalmasabb. Ő határozottan állítja, nem Robert erőszakolta meg…

– Hála az égnek, legalább az egyik emlékszik!

– …de azt is mondta, hogy ismeri. Tudta, hogy Robert Haworthnek hívják.

Megbicsaklik a gondolkodásom. Összekavarodnak bennem a dolgok. Semmi nincs ott, ahol hiszem, vagy nem az, aminek gondolom.

– Mondja – suttogom.

– Három hónappal a megerőszakolása után, Sandy találkozott Roberttel. Elkezdtek járni.

– Hol találkoztak? Ez hülyeség. Egyetlen nő sem szerez ilyen gyorsan barátot, aki hozzám hasonlóan átment ezeken a dolgokon.

– Sandy Freeguard igen. Huddersfield városközpontjában ismerkedtek meg. Összekoccant a kocsijuk.

– Úgy érti, a teherautóval?

Elszántan hárítok minden új tényt. Itt valami tévedésnek kell lennie. Nem ismerem ezt a Kombothekra rendőr őrmestert… miért bíznék abban, amit mond?

– Nem, Robert a Volvóval volt. A baleset Freeguard hibájából történt, azt mondja, és emiatt nagyon feldúlt volt. Robert viszont végtelenül megértőnek bizonyult, és egy kávé mellett kötöttek ki. Így kezdődött a kapcsolatuk.

– De… nem! Ez túl sok véletlen!

– Maga mondta – jegyzi meg csípősen Zailer őrmester. – Én sem értem. Magát és Sandy Freeguardot ugyanolyan módon támadták meg, az elkövető is valószínűleg ugyanaz az ember, és mindkettejük kapcsolatba került Robert Haworthszel. Hogyan lehetséges ez?

Az ő tanácstalansága jobban megzavar, mint a sajátom.

– Mikor? – kérdezem. – Mikor kezdett ez a Sandy járni Roberttel?

– 2004 novemberében. Ugyanaz év augusztusában erőszakolták meg.

A múlt héten oly sokszor hallottam az „erőszak” szót Már nem ijedek meg tőle. Elvesztette az erejét.

– Én 2005 márciusában találkoztam Roberttel. Mikor szakítottak? – Rettenetes előérzetem van, hogy mit fog Zailer őrmester mondani. – Ó, istenem. Nem szakítottak, ugye?

– De igen. 2004 karácsonya előtt. Azt hitte, hogy Robert megcsalja magát?

– Nem. Csak mert…

– Zavarná? Megcsalta magát a feleségével is, nem igaz? Nem úgy fest, mintha hűséges lett volna magához.

– Az teljesen más. Tudok Julietről. Természetesen bántana, ha megtudnám, hogy Robert egész végig hazudott, és míg együtt voltunk, egy titkos barátnőt rejtegetett. – Veszek pár mély lélegzetet. – Miért szakított Robert és ez… ez a Sandy Freeguard? Megmondta?

– Kombothekra rendőr őrmester részletesen kikérdezte a kapcsolat természetét illetően, beleértve a szakítást is. Robert látszólag tökéletes szerető volt – nagyon figyelmes és lelkes – addig, míg egy napon teljesen váratlanul közölte vele, hogy vége. Egyszerűen kikapcsolt, ahogy Sandy mondta. A házasságára hivatkozott, azt mondta, nem érzi tisztességesnek a feleségével szemben. Így…

Megvonta a vállát.

– Így micsoda? – kérdezem dühösen. – Azt akarja mondani, hogy megbízhatatlan? Olyan ember, aki egyik pillanatban hideget, a másikban meleget fúj? Szó sincs róla. Egy éven át szeretett. Nem létezik, hogy egyszer csak ejt.

– Sandy Freeguard sem értette – mondja Zailer őrmester türelmesen. – Naomi, egy csomó ember – különösen a házasok – örökké tartó szerelmet ígérnek egészen addig, míg aztán már semmit sem akarnak a másiktól.

– Robert nem olyan, mint a többi ember, és az indítékai is mások. Nem értheti meg, mert nem ismeri.

Zailer őrmester beindítja a kocsit.

– Csukja be az ajtót – mondja. – Vissza kell mennem. Nem oldjuk meg a dolgot, ha itt ücsörgünk. – Vezetés közben dohányzik. Bárcsak én is dohányoznék. – Sandy Freeguard és Robert sose feküdt le egymással. Feltételezem a maga esetében másként volt.

– Minden csütörtökön szeretkeztünk három órán keresztül. Nem lepődöm meg, hogy a lány nem akarta, hiszen csak három hónap telt el az után.

Elhomályosul a szemem.

– Jellemző rá – mondom. – Tényleg megértő.

– Sandy Freeguard dühítőnek találta. Azt akarta, hogy normálisan kezeljék, és a férfi mondta mindig neki, hogy csak lassan, nehogy túl sok történjen túl hamar. Azt mondta a lány, hogy Robert nem bátorította, hogy támogató csoportot hozzon létre, nem örült a tanácsadói tanfolyamoknak és a pozitív dolgoknak sem, amiket tenni akart. Azt mondta, hogy Sandy még nem áll készen erre, és nem tudná kezelni, ha túl korán lépne tovább.

– Lehet, hogy igaza volt – védelmezlek, bár éppen most zúztad össze a szívemet. Egy napon megoldjuk ezt a félreértést, és visszavonod, amit ma mondtál. Miért a kocsiddal voltál Huddersfieldben a teherautó helyett? Miért nem dolgoztál aznap?

Zailer őrmester a fejét csóválja.

– Sam Kombothekra elmondása szerint Freeguard olyan, akár a dinamó. Folyton pörög, árad belőle az energia. A tapasztalataiból megpróbál valami pozitív dolgot leszűrni, hogy ő és a környezete is profitálhasson belőle. Az őrmester szerint lenyűgöző személyiség.

– Nos, gratulálok – jegyzem meg élesen. Nem tehetek róla. Mit vár tőlem, hogyan reagáljak, mikor azt hallom, hogy most vertek ronggyá a megerőszakolt áldozatok versenyében?

– Nem így gondoltam. – Felsóhajt – Sandy Freeguard elmondta Kombothekrának, nem hitte el Robert indokait a szakításukról. Lássuk be, ha a férfi annyira törődött volna a házassága megmentésével, nem kezdett volna kapcsolatot magával pár hónappal később, igaz? Hajlamos vagyok Freeguarddal egyetérteni: Robert nem tudott mit kezdeni azzal, hogy a nőt megerőszakolták, ezért hagyta ott. Ez megmagyarázza, hogy miért nem léptek szexuális kapcsolatba.

– Ez rettenetes! Robert soha nem tenne ilyet.

– Biztos benne? Talán maga is attól félt, hogy Robert így tenne, ezért nem mondta el neki, mi történt magával.

– Senkinek nem mondtam el.

– Pedig Juliet valahonnan tudja. Ki mondta el neki, ha nem Robert?

– Maga mindent kiforgat, hogy illeszkedjen a…

– Megpróbálom – hagyja helyben az őrmester. – De nem számít, mert bármennyire is igyekszem, ezt az ügyet képtelen vagyok összerakni. Maga azt mondja, Robert nem erőszakolta meg magát, és én hiszek önnek. De a véletlenekben nem hiszek.

– Én sem – mondom csöndesen.

Vág egy pofát.

– Akkor akár tetszik, akár nem – akár szeretem, akár nem –, szembe kell néznünk a tényekkel. Robert Haworth valami módon kapcsolatban van ezekkel az erőszakos cselekményekkel.

18

2006. 04. 07.

– Megint eszméletlen?

Sellers úgy érezte, mintha Robert Haworth bosszúból csinálná mindezt.

– Epilepsziás roham, újbóli bevérzés, duzzadt agylebenyek. És azóta is kisebb, de rendszeres epilepsziás rohamoktól szenved. Elég rosszul fest.

Gibbs lerázta a válláról a dzsekijét és ivott egy kortyot. Ő és Sellers a Barna Tehénben ültek. Nem ez a kocsma van legközelebb a munkahelyükhöz, de ez az egyetlen Spillingben, ahol hét különböző Timothy Taylor sört szolgálnak fel. A falakat és a mennyezetet sötét faborítás fedi. A bejárati ajtótól jobbra található a nemdohányzó helyiség, a falon a kocsma névadóját, egy barna tehenet ábrázoló, bekeretezett képpel. Egyetlen rendőr vagy nyomozó sem kockáztatná meg, hogy itt foglaljon helyet, kivéve Zailer őrmestert, aki bármikor gond nélkül odatelepedett, bár megjegyezte, nem tisztességes, hogy a nemdohányzóknak jutott a kocsma egyetlen műalkotása.

– Nekünk csak azok az ócska menütáblák jutottak – panaszolta gyakran. A pult mellett felirat figyelmeztette a vendégeket, hogy április 17-től, hétfőtől az egész kocsma dohányzásmentes terület lesz.

– Status epilepticus – dörmögte Gibbs keserűen. – Ez a mi kibaszott szerencsénk. Mit rendeltél nekem? – Belekortyolt a sörébe, és böfögött.

– Húsos lepényt sült krumplival. Waterhouse-nak nem rendeltem.

– Csak sört iszik, nem fog enni. Valami kibaszott hülyeség miatt nem eszik mások társaságában. Ne mondd, hogy nem vetted észre.

Mikor minden jól ment, Sellers és Gibbs néha megvitatta Simon Waterhouse bogarait, de Sellers pillanatnyilag nem volt hajlandó belemenni a játékba.

– Lefogadom, hogy te valami gyümölccsel vagy valami hasonló szarsággal seggbe töltött puccos tyúkot rendeltél – jegyezte meg epésen Gibbs.

– Hol van az őrmester? – Sellers meg sem hallotta a fullánkos megjegyzést. Valójában halat rendelt sült krumplival.

– A kórházban frissítgeti a tudományos szaknyelvét.

Gibbs folyton lezárta a beszélgetést.

Sellers újból próbálkozott.

– Úgy látom, hogy friss erőket is bevetettek, hogy jobban menjen a meló. Proust hogyan zsírozta le?

– Időpocsékolás. Egy részük a színházakat nézegeti, a másik az erőszakolós pornóoldalakat bújja a neten, de eddig semmi eredménye. Az a kurva Juliet Haworth pedig még mindig nem beszél, és semmilyen eszközünk sincs, hogy kitapossuk belőle az igazságot.

– Vagyis?

– Nézzük reálisan: belapította a férje fejét egy kővel. Bármit mondunk, lepereg róla. Csak röhög rajtunk a szemét ribanc. Itt az ideje, hogy a tettek mezejére lépjünk.

– Meg akarod dolgozni a nőt? Nagyon jól festene az életrajzodban.

– Ha ez megakadályozza, hogy ártatlan nőket kapjanak el az utcán és megerőszakolják őket…

– Mi köze ennek Juliet Haworthhöz?

Gibbs megvonta a vállát

– Tud valamit. Tudta, mi történt Naomi Jenkinsszel; nem? Szerintem Haworth az erőszaktevőnk, akármit is mond Jenkins. És az a kurva neje segített neki.

„Akkor miért nézel úgy rám, mintha az én hibám lenne?” – töprengett Sellers.

– Beszéltem a NEVSZVT embereivel a cardiffi Tanya ügyében – mondta Gibbs. – Végre teljes a kép.

– És?

– Megölte magát. Túladagolás.

– Francba. Mikor?

– Tavaly. És vannak még jó híreim. A Beszélj és éld túl honlapnál földcsuszamlás történt. Gyakorlatilag semmijük sincs. Lecserélték a számítógépeiket, papíron meg semmit se dokumentálnak. Ráállítottunk egy embert, de kétlem, hogy a közeljövőben beszélni fogunk a harmincegyes számú túlélővel.

– Francba.

– Az. De ne hagyd, hogy mindez elkedvetlenítsen – Gibbs idióta vigyort tettetett. – Te nemsokára elvitorlázol Sukival, igaz? Napfény, boldogság, szex. Nem is akarsz visszajönni.

– Te mondod – morogta Sellers, tudomást sem véve a sunyi megjegyzésről. Már aggódott, hogy mit fog tenni, ha vége a szabadságának, és nem lesz mire vágyakoznia. Úgy vélte, hogy nem annyira a szex, hanem inkább az ábrándozás miatt éri meg a házasságtörés.

– Ha Stacey rájön, hogy hol vagy, még ha akarnád, se jöhetnél vissza. Talán meghívhatnám Sukit az esküvőmre. Stacey biztos örülne, nem?

Sellerst nehezen lehetett kihozni a sodrából, de Gibbsnek az utóbbi időben egyre gyakrabban sikerült.

– Mi a fasz bajod van? Irigykedsz? Hamarosan ti is csomagoltok, nem? Jönnek a mézeshetek. Hova mentek? A Seychelles-szigetekre?

– Tunéziába. Nászútra. Tudod, ez amolyan ősi szokás. Ha megházasodik az ember, nászútra megy.

– Micsoda?

Sellers nem értette a burkolt célzást, ha egyáltalán volt olyan.

– A hagyományok fontosak. Az ember a világért se hagyna ki egy ilyen lehetőséget.

Az utolsó szót gúnyosan megnyomta. Sörhab tapadt a felső ajkára.

Mikor meghallotta a zenegépből áradó dalt, Sellers rájött, hogy napról napra kevésbé kedveli Chris Gibbst.

– Alaposan meggondoltad? – kérdezte.

– Mit kell alaposan meggondolni? – hallatszott a háta mögül.

– Waterhouse! Te mit… Ó, neked már van is egy.

Sellers örült, hogy látja. Ahogy bárminek, ami megakasztja ezt a Gibbsszel folytatott kínos beszélgetést. Egyáltalán, hogy a fenébe képes Gibbs ilyen teljesítményre?

– Bocs, hogy késtem – mondta Simon. – Újabb fejlemények. Most beszéltem a laborral.

– És?

– Megvizsgálták a Haworthék lépcsőjének szőnyegéről származó folttisztítót. Vér volt alatta – Robert Haworth vére. – Sellers kitátotta a száját, de Simon már azelőtt válaszolt, hogy feltette volna a kérdést. – A lépcsőt a bejárati ajtóból is lehet látni. A hálószobát nem. Egyébként túl sok vér volt a hálószobában. Reménytelen lett volna feltakarítani.

– És mi van még? – kérdezte Sellers.

– Átnézték Robert Haworth teherautóját is. Spermanyomokat találtak a padlón. Nem az övé.

– Mindig gondoltam, hogy a teherautó-sofőrök kiverik a teherautó hátuljában, ha megállnak a benzinkútnál – morogta maga elé Gibbs.

– Nem az övé? – visszhangozta Sellers. – Minden kétséget kizáróan?

Simon bólintott.

– Ez nem minden. A teherautó kulcsai a házban voltak, és Juliet Haworth ujjlenyomatait találtuk rajta, meg a férjéét. Ennek magában még nincs jelentősége. Haworth házában az összes kulcsot egy agyagedényben tartják a konyhaasztalon, így Juliet megfoghatta őket, mikor visszarakta a ház kulcsait, de…

– A hosszú, keskeny helyiség, amit Kelvey és Freeguard említett… – Sellers hangosan gondolkodott. – Haworth teherautója.

– Én is erre gondoltam – mondta Simon. – De hol van a matrac? Nem volt a teherautóban, és a laborosok sem találtak semmit azon az ágyon, amelyiken Robert Haworth feküdt, mikor megtaláltuk a hálószobában haldokolva, csak Haworth és Juliet DNS-ét.

– Naomi Jenkins azt mondta, hogy egy műanyag takaró volt a matracon – emlékeztette Sellers.

– Kelvey és Freeguard nem – mondta Simon. – Felhívtam Sam Kombothekrát, megkértem, hogy ellenőrizze. Egyik esetben se volt szó műanyag takaróról. Csupán a puszta matracról. Ami, nézzünk szembe a tényekkel, valószínűleg valami szeméttelepen végezte. – Lassan, mélyet lélegezve folytatta. – Azért igazad van. Kelveyt és Freeguardot Haworth teherautójában erőszakolták meg. Az egyik hosszú oldala nem fémből készült – az valamiféle kanavász. Alapvetően csak egy hatalmas, lecsüngő anyag, amit alul rögzítettek a teherautó padlójának a széléhez. Freeguard beszélt valami szövetszerű falról. Ez egész biztosan a teherautónak ez az oldala volt.

– Úgy vélem, Juliet Haworth lehetett a sofőr – gondolkozott Gibbs hangosan. – Van egy férfi bűnsegédje, ő csöpögtette el a magját Haworth teherautójának hátsó részében, de a nő szervezte az előadásokat, ő használta a férjecskéje teherautóját találkozóhelyként, ő árulta a jegyet az erőszakolós bulikra. Csinos kis családfenntartó. Ennyit arról, hogy nem dolgozott.

– Naomi Jenkins lenézi, mivel a férje tartja el – mondta Simon elgondolkodva. – Mindig felhozza a dolgot, ha szóba kerül a nő.

– Egy faszt a férje tartja el – robbant ki felháborodottan Gibbs. – Valószínűleg jobban keres a kis üzletével, mint Haworth a fuvarozással.

– Nem vagyok benne biztos – mondta Sellers. – Csupán négy esetről tudunk biztosan: Jenkins, Kelvey, Freeguard és a harmincegyes túlélő. És ezek közül csak kettő volt hosszú, vékony helyiségben. A többiek abban a színházszerű helyiségben voltak.

– Miért változtatták meg a helyszínt? – kérdezte Simon.

– Még sok más áldozat is lehet, akik nem jelentették – mondta Gibbs. – Jenkins, Kelvey és Freeguard mind azt mondták, hogy az erőszaktevő azzal fenyegetett, hogy megöli őket. És hát nézzünk szembe vele: sok nő nem akarja, hogy sérült árunak tekintsék, hát hallgatnak. Sok férfi így néz rájuk, akármit is mondanak.

– Rendben – felelte Sellers fáradtan. – Tételezzük fel, hogy igazad van Juliettel és tettestársával kapcsolatban. Robert Haworth tudta? Ő is benne volt?

– Azt gyanítom, hogy nem. Talán rájött, és Juliet azért esett neki az ajtótámasszal – fűzte tovább a gondolatot Simon. – Azért itt van valami: amikor Charlie beszélt Yvon Cotchinnal, a nő azt mondta neki, hogy Naomi Jenkinstől tudja, Robert már nem vállal éjszakai műszakot. Juliet nem örült, ha elmaradt otthonról – legalábbis a férfi ezt az indokot hozta fel Jenkimnek, mindazonáltal…

– Azt gondolod, talán azért ragaszkodott hozzá, mert neki is kellett a saját munkájához? – fejezte be Simon hipotézisét Sellers, magához ragadva a szót. – Ha igazad van, az megmagyaráz pár dolgot. Robert Haworth járni kezdett Sandy Freeguarddal és Naomi Jenkinsszel, miután megerőszakolták őket. Freeguarddal három hónappal a támadás után, Jenkinsszel pedig két évvel később. Talán Juliet áll a háttérben.

– Hát hogyne – sziszegte Gibbs. – Egészen pontosan hogyan is csinálhatta?

– Hogyan és miért? – rágta Simon elgondolkodva a szája belsejét. – És ha meg is próbálta, Haworth tényleg belement a dologba? Ezen töprengtem, és úgy döntöttem, lehetetlen. Legalábbis valószínűtlen.

– Én tudok válaszolni a mikéntre – vetette ellene Gibbs. – Perverz a nő. Felizgatja, ha tudja, hogy a férje dugja azokat a csajokat, akiket már elkapott az erőszaktevő. Akárki legyen is az.

– De akkor Haworthnek kellett kiagyalnia, hogyan találkozzanak és kerüljenek kapcsolatba – ami rengeteg meló. Mi a jó neki ebben? Ő is perverz lenne? És ki garantálja, hogy a nők rákattannak, és járni akarnak vele?

– Ettől indulnak be mind a ketten – erősködött Gibbs. – A nő megszervezi az erőszaktételt, aztán a fickó megkettyenti az áldozatokat. Ezzel turbózzák föl a házaséletüket. Ezért nem Robert Haworth erőszakolja a nőket. Az áldozatok aligha járnának vele, ha felismernék, hogy ő erőszakolta meg őket, nem igaz?

Sellers nem így látta. Kombothekra azt mondta, Sandy Freeguard sose feküdt le Haworthszel. A nő akart, a férfi nem. És a fickó egy évig járt Naomi Jenkinsszel. Miért olyan sokáig, ha a feleségével érezte jól magát?

– Lehetséges, hogy egy pár mindkét tagja átruházott Münchausen-szindrómában szenved? – töprengett Simon hangosan. Nem reménykedett benne igazán, de ez legalább egy lehetséges megoldás volt. A rossz elméletek néha elvezetnek a megoldáshoz. – Ha igen, esetleg megáll, hogy Juliet intézi a megaláztatásokat, majd utána előbukkan Robert, aki törődik a nőkkel, segít nekik felépülni, és újból megerősíti az önbizalmukat. Kombothekra azt mondta, hogy Sandy Freeguard szerint Haworth túlságosan kényeztette. A férfi nem akarta, hogy túl gyorsan haladjon. És ebből az okból kifolyólag le sem feküdt vele.

Simon összevonta a szemöldökét, mikor észrevette a buktatót abban, amit előadott.

– De Naomi Jenkins nem mondta el, hogy megerőszakolták, és abból, amit nekünk elmondott, úgy hangzik, mintha a férfi egészen másként viselkedett volna vele, egyáltalán nem úgy, mintha áldozat lenne. A találkozásuk után pár órával már ágyba is bújtak.

– Hülyeség – ásította Gibbs. – Még sosem hallottam olyan párokról, amelyeknek átruházott Münchausen-szindrámájuk volt. Ez magánügy. Ilyesmiről nem beszél az ember, igaz? Különben meg hogyan találnák ki, hogy mindkettőjüknek ugyanaz a baja?

– Valószínűleg igazad van – bólintott Simon. – Mindenesetre ellenőriztetnem kéne egy szakértővel.

– Szakértő! – gúnyolódott Gibbs.

– Ez a legfurább eset, amivel találkoztam – dünnyögte Sellers, a homlokát ráncolva. – Minden bizonnyal Robert Haworth a kapocs. Juliet ismerte az erőszaktevés eljárásmódját, és két áldozat Haworth barátnőjeként folytatta… de ez az, nem? Folytatták azzal, hogy a barátnői lettek. Lehet-e azt állítani, hogy ő a kapcsolat, mikor ő csak Freeguarddal és Jenkinsszel találkozott azután, hogy elrabolták és megerőszakolták őket?

Simon körbejáratta ujját a pohara peremén.

– „Azért az emberi kétely a felelős, hogy az emberi értelem erős. Mert nem tudja, míg el nem esik, hogy minden kimondott szó hamis.”

– Mi a fasz ez? – vetette oda Gibbs.

– Juliet Haworth írta le nekünk – magyarázta Sellers.

– C. H. Sissontól való – mondta Simon. – Nemrégiben halt meg. A vers címe: Kétely.

– Nagyszerű. Üssünk össze egy kibaszott olvasókört – horkant fel Gibbs.

– Szerinted ez jelent valamit? – kérdezte Sellers. – Juliet Haworth valamiféle üzenetet akart nekünk átadni?

– Szerintem egyértelmű – vágta rá Gibbs látható undorral. – Röhög rajtunk. Hagyjatok tíz percre négyszemközt vele, és…

– Arra céloz, hogy nagyjából mindenben tévedünk. – Simon próbált kevésbé lehangoltnak tűnni, mint amilyennek érezte magát. – Hogy csak akkor jövünk rá, hogy mennyire, mikor már túl késő.

Vagy talán ő maga jött rá túl későn, hogy tévedett Roberttel kapcsolatban, és ezért akarta megölni? Nem, kezdi túlkombinálni az ügyet.

Simon témát váltott.

– Hogy haladtok az ügy hátterével? Találtatok valamit Juliet Haworthszel kapcsolatban, ami elvezethet bennünket az esetleges tettestársához?

– Van egy listám a régi barátairól, egy-két üzletfeléről – mondta Sellers. – A szülei segítőkészek voltak. És szomorúan hallották, hogy egyetlen gyermeküket gyilkossági kísérlettel vádolják. Elég kínos volt megmondani nekik.

– A kerámiaházikókkal kapcsolatos üzletére gondolsz?

– Igen. Egészen szépen boldogult. A Remmicks üzletlánc is raktáron tartotta egy darabig a dolgait.

– Szóval volt érzéke az üzlethez. – Gibbs olyan elégedettnek tűnt, mint egy macska, amelyik beleszabadult a tejfölös köcsögbe. – Mondd el neki a poént is.

– Épp most akarom. – Sellers visszafordult Simonhoz. – Juliet évekig nem látta a listán szereplő embereket. Tulajdonképpen csak a férjével érintkezett azután, hogy 2001-ben túlhajszoltság miatt összeomlott.

– Nem látszik hiszteroidnak – jegyezte meg Simon, és eszébe jutott Juliet Haworth magabiztos, csaknem királynői modora. – Pont ellenkezőleg. Biztos vagy ebben?

Sellers megsemmisítő pillantást vetett rá.

– Beszéltem azzal a nővel, aki akkoriban kezelte – mondta Simonnak. – Juliet Haworth hat hónapig nem kelt ki az ágyból. Évekig megszállottként dolgozott, láthatólag megállás, pihenés nélkül. Egyszerűen… kiégett.

– Akkor már Robert felesége volt?

– Nem. Egyedül élt az összeomlás előtt, azután visszaköltözött a szüleihez. 2002-ben ment hozzá Roberthez. Ma reggel hosszasan beszéltem a szüleivel, Norman és Joan Heslehursttel. Mindketten az állítják, hogy Juliet egészen biztosan bántotta Robertet. Igaz, azt is mondták, hogy beszélt velük, és hagyta, hogy meglátogassák, de mi úgy tudjuk, hogy ez nem így történt.

– Nem akartak hazudni – vetette közbe Gibbs. – Csak szerették volna úgy érezni, hogy még mindig fontos szerepet játszanak a lányuk életében. Szülők, nem igaz?

– Juliet és Robert egy videotékában találkozott – ragadta vissza a szót Sellers. – Sissinghurstben, Kentben. A Blockbuster videokölcsönzőben, a Stammers Roadon, nem messze Heslehursték házától. Ez volt Juliet egyik első útja odakint az összeomlás után. Elfelejtette magával vinni a pénztárcáját, és kiborult, mikor a kasszához érve rájött. Robert Haworth a boltban mögötte állt a sorban. Kifizette helyette a videót és hazakísérte. A nő szülei gyakorlatilag szentként tisztelik. Joan Heslehurst ugyanolyan feldúlt Robert, mint Juliet miatt. Azt mondja, hálával tartoznak neki, amiért újra talpra állította Julietet Szerintük csodálatosan viselkedett vele.

Simonnak egyáltalán nem tetszett ez az egész, bár nem tudta, miért. Túl kerek volt. Kinyalt. Gondolkodnia kellett rajta.

– Mit csinált Haworth egy videokölcsönzőben, Kentben? Hol lakott abban az időben?

– A spillingi házat az esküvőjük előtt vették – mondta Gibbs. – Azelőtt nem tudom, hol lakott. Egy kibaszott nagy fekete lyuk van az életében.

– Volt valami különleges esemény Juliet Haworth munkájával kapcsolatban, ami miatt összeomlott? A helyzetében vagy a körülményeiben beálló változás?

Gibbs kihajolt, hogy zsémbeljen a közelben elhaladó pincémével, amiért olyan sokára hozzák ki az ételt.

– Juliet egyre sikeresebb lett – folytatta Sellers, ügyet se vetve Simon közbevetésére. – Az anyja azt mondta, hogy az elején nem volt semmi baj, amíg csak bukdácsolt az üzlet. Akkor esett szét, amikor kezdett jól menni.

– Ennek semmi értelme – mordult fel Gibbs.

– Dehogy nincs – vágta rá Simon. – Mikor a dolgok kezdenek jól menni, akkor lesz igazán nagy a nyomás. Pörgetni kell a boltot, nem igaz?

– Juliet anyja azt mondta, kizsigerelte magát, éjt nappallá téve dolgozott, nem járt sehova. Keményen hajtott. Ilyen volt egész életében.

– Mire gondolsz?

– Mindig kihozta magából a maximumot. Az általános és a középiskolában is az iskola legjobbjai közé tartozott. Sportolt, megyei szinten atletizált, vödörnyi érmet nyert, emellett énekelt a kórusban, Cambridge-ben a King’s College-ban kapott ösztöndíjat, amit abbahagyott és képzőművészetet tanult helyette…

– Még mindig ambiciózus – mondta Gibbs. Az arca felragyogott, mikor meglátta a húsos lepénnyel közeledő pincérnőt. – Csak most a szex-emberrablás-szexuális bántalmazás üzletágban serénykedik.

– Mi a véleményed a személyiségéről? – kérdezte Simon. A Sellers által rendelt hal és sült krumpli illatától összefutott a szájában a nyál. Vennie kell egy szendvicset visszafelé. – Manipulatív? Fondorlatos? Dacos?

– Nem igazán. Extrovertált, élénk, barátkozó. Egy kicsit mániákus, bár az apja elmondta, mikor beletemetkezik a munkába, néha ingerlékeny és hajlamos az igazságtalanságra. Azt mondta, hogy az összeomlása előtt temperamentumos volt. Erre az anyja teljesen felkapta a vizet. Szerinte a férje juttatta ebbe a helyzetbe Julietet. A legfurcsább dolog az volt, hogy mindkét szülő úgy beszélt, mintha két Juliet létezne, majdhogynem két különböző ember.

– Az összeomlás előtti és utáni? – kérdezte Simon. – Ez azért nem olyan meglepő.

– Az anyja így írta le az összeomlást. – Sellers a szemét dörzsölte és elnyelt egy ásítást. – „Mikor elkezdődött, nem tudtam megállítani.”

– Egészen pontosan mit mondott? – Simon nem vette figyelembe Gibbs fájdalmas nyögését.

– Egyik nap Julietet várták a szüleinél ebédre, azonban nem jelent meg. Telefonáltak, telefonáltak, de nem vette fel a kagylót. Így aztán átmentek hozzá. Juliet nem nyitott ajtót, viszont tudták, hogy odabent van – kint állt a kocsija, és a házban bömbölt a zene. A műhelyében találtak rá, úgy tűnt, napok óta nem evett, nem aludt és nem mosdott. Nem állt szóba velük, egyszerűen átnézett rajtuk, mintha ott sem lennének, és tovább dolgozott. Csak annyit mondott, „ezt be kell fejeznem”. Újra meg újra ezt ismételte.

– Befejezni, mit? – kérdezte Simon.

– Valamit, amin dolgozott. Az anyja azt mondta, egy csomó munkát kapott, és az ügyfelek gyakran az utolsó pillanatban adták le a rendelést, ajándékokra, évfordulós emlékekre. Mikor a hajnali órákban befejezte – ezalatt a szülei fél éjszakán át ott ültek és nézték –, kijelentették: Hazajössz velünk, és ő nem ellenkezett. Olyan volt, mintha nem törődne vele, mi történik, mondta az anyja.

Gibbs megbökte Sellerst a könyökével.

– Waterhouse már kezdte sajnálni a nőt. Igaz?

– Folytasd – mondta Simon Sellersnek. – Ha van még valami.

– Valójában nem sok. A szülei megkérdezték, kinek készíti a modellt, azt, amelyiken hajnali háromig dolgozott. Azt gondolták, ha olyan sürgős rendelés, talán elszállíthatják, de Julietnek fogalma sem volt, hogy hova. Addig nem állt föl, amíg be nem fejezte, és még csak arra sem emlékezett, kinek készítette.

– Megbuggyant – foglalta össze Gibbs.

– Az után az éjszaka után nem dolgozott, sőt látni se bírta az általa készített tárgyakat. Még a szüleinek készített pár darabot is le kellett vinni a pincébe, hogy ne is lássa. A házában lévő összes munkája szintén a szülei pincéjébe került. Azóta nem is dolgozott.

– Igen, mert szakmát váltott – mondta Gibbs. – Munkaalkoholistaként hajlamos volt túlpörgetni magát, és talán most is ez történt. Az emberrablás-nemi erőszak project múló sikert hozott, nem tudta elviselni a nyomást, így aztán elveszítette a fejét, és egy kővel támadt a férjére.

– Juliet anyja azt mondta, tudja, hogy valami nagyon elromlott – morogta Sellers a sörös kancsójába. – Úgy értem, most. Mielőtt megtudta, mi történt Roberttel.

– Hogy történt? – kérdezte Simon.

– Juliet egyszer csak felhívta, és azt mondta, hogy visszakéri minden holmiját, és az összes kerámiaházikót.

– Mikor történt ez? – Simon igyekezett elrejteni bosszúságát. Sellersnek ezzel kellett volna kezdenie. Minden más lényegtelen.

– Múlt szombaton.

– Két nappal az után, hogy Haworth nem jelent meg a találkán Jenkinsszel a Traveltelben – mondta Simon elgondolkodva.

– Igen. Juliet nem magyarázta meg, csak azt mondta, hogy mindent kér vissza. Elment a szüleihez, és vasárnap el is vitte őket. Az anyja szerint meglepően jó hangulatban volt – már hosszú ideje nem látta ilyennek. Ezért lepődtek meg a szülei, mikor hallották…

– Szóval a kis házikók, amiket Naomi Jenkins látott Haworthék nappalijában hétfőn… alig huszonnégy órája voltak ott?

– Akkor mi van? – kérdezte Gibbs.

– Nem tudom. Csak érdekes az időzítés.

– Talán vissza akart térni a kerámiakészítéshez – mondta Sellers. – Ha ő meg Haworth együtt rendezték azokat az erőszakolós bulikat, és a fickó kórházba került, és talán soha nem jön ki…

– Igen – bólintott Gibbs. – Azt tervezte, hogy úgy tesz, mintha mindez meg sem történt volna, és visszatér a fazekassághoz. Igazi bűvész.

– Mit derítettetek ki Haworth hátteréről? – kérdezte Simon. – És Naomi Jenkimről?

Sellers Gibbsre pillantott, aki így szólt:

– Eddig még semmit se tudunk Haworthről. És a nővéréről, Lottie Nichollsról sem. Ma reggel a weboldalakat bújtam, de még rajta vagyok.

– Naomi Jenkins esetében minden tiszta – mondta Sellers. – Kentben, Folkestone-ban született és nevelkedett. Bentlakásos iskolába járt. nagyon jó eredménnyel végezte. Középosztálybeli háttér, az anyja történelemtanár, az apja fogszabályozó szakorvos. Tipográfiát és grafikus kommunikációt tanult a Reading Egyetemen. Rengeteg barátja volt mindkét nemből. Élénk, extrovertált…

– Mint Juliet Haworth – vetette közbe Simon. Megkordult a gyomra.

– Miért nem eszel valamit? – kérdezte Sellers, aki nehezen tűrte, ha félbeszakították. – Ez valami katolikus módszer, hogy sanyargatod a tested, hogy megtisztuljon a lelked?

A régi Simon a padlóra küldte volna. De az ember személyisége megváltozhat valami traumatikus vagy jelentős esemény hatására. Innentől örökké kettéosztott időzónában látja az életét Van az esemény előtt, és van az esemény után. Egykor mindenki – még Gibbs is – nagyon vigyázott, hogy fel ne dühítse Simont. Most már sokkal lazábbak vele, ami vélhetőleg jó jel.

Simon úgy döntött, nem telefonál Alice Fancourt-nak. Semmi értelme kockáztatni, őrültség lenne ismét felülni az érzelmek hullámvasújára. Az utóbbi időben igyekszik kerülni a konfliktusokat. Az Alice-szal kapcsolatos döntésének semmi köze se volt Charlie-hoz. Nem érdekelte, ha az őrmester megharagudott rá. Elégszer voltak már fasírtban.

Sellers nézése megmerevedett a félelemtől, és ezzel egy időben hideg levegő csapta meg Simon nyakszirtjét. Mielőtt meghallotta volna a hangot, már tudta, ki viharzott keresztül a kocsma dupla ajtaján.

– Húsos lepény és sült krumpli. Hal és sült krumpli. Ó igen, emlékszem, milyen érzés, mikor az ember még nem törődik a koleszterinszintjével.

– Uram, mit keres ön itt? – Sellers úgy tett, mint aki örömmel látja. – Azt hittem, gyűlöli a kocsmákat.

Simon megfordult. Proust az ételre meredt.

– Uram, sikerült…

– Megkaptam az üzenetét, igen. Hol van Zailer őrmester?

– Úton a kórházból. Írtam az üzenetemben – mondta Simon.

– Nem olvastam végig – felelte Proust, mintha magától értetődő lenne. Kezével az asztalra támaszkodott, és úgy imbolygott, akár egy támadni készülő kobra.

– Kár, hogy a teherautóban talált DNS nem egyezik Haworthével. Az is kár, hogy Naomi Jenkins és Sandy Freeguard határozottan állítja, hogy Haworth nem erőszakolta meg őket.

– Uram? – Sellers szolgált az elvárt udvariaskodással.

– Új komplikáció adódott. Szeretem, ha az élet egyszerű. És most nem az. – A felügyelő kivett egy sült krumplit Sellers tányérjából és a szájába tette. – Olajos – volt az ítélet. A kézfejével megtörölte a száját. – Én veszem föl a telefonjaikat, mint valami titkárnő, míg maguk itt a kocsmában vedelik a sört Yorkshire hívott.

– Micsoda? Az egész megye? – csúszott ki majdnem Simon száján. A Hóember mindentől tartott, ami „fentről, északról” származott. Ködösnek és megfoghatatlannak vélte azt a vidéket

– Nem tudom, hogy most, a sör mámorában úszva mennyire emlékeznek az előzményekre – mondta Proust –, de az ő laborjuk hasonlította össze Prue Kelvey megerőszakolójának és Robert Haworthnek a DNS-ét. Mond ez valamit maguknak?

– Igen, uram – mondta Simon. Néha, gondolta, a pesszimisták is kellemesen meglepődnek. – És?

Proust újabb sült krumplit vett el Sellers tányérjáról.

– Tökéletesen egyezik – mondta drámai hangon. – Attól tartok, ki kell mondanunk: Robert Haworth erőszakolta meg Prue Kelveyt.

– Lennél szíves felhívni Stephet, ha ő nem hív vissza? – kérdezte Charlie.

Este tíz óra körül járt, és ö már ágyba bújt. Nagy szüksége volt rá, hogy korán lefeküdjön. Grahammel, és azzal az üveg vörösborral, amit a férfi Skóciából hozott.

– Tudod, itt Angliában is lehet bort kapni – incselkedett a férfival. – Még az olyan vidéki porfészkekben is, mint Spilling.

A hosszú, nehéz és kimerítő nap végén Charlie-t elégedettség töltötte el, mikor Grahamet ott találta a küszöbén. Sőt, több mint elégedettség. Örömmámorban úszott. A férfi ilyen messzire eljött miatta. A legtöbb embernek – például Simonnak – sose jut eszébe, hogy valami ilyesmit műveljen.

– Honnan tudtad meg a címemet? – faggatta.

– Te foglaltad le az egyik nyaralónkat, emlékszel? – Graham idegesen mosolygott, mintha azon aggódna, hogy a gesztusa nem talál kedvező fogadtatásra. – Felírtad a bejelentőlapra. – Bocs. Tudom, bejelentés nélkül felbukkanni olyan, mintha vadásznék rád, de egyfelől mindig csodáltam a vadászokat, másfelől meg… – Előrehajtotta a fejét, szemét a haja függönye mögé rejtette. Szándékosan, gyanította Charlie. – Igen… látni akartalak megint, és azt gondoltam…

Charlie nem hagyta, hogy befejezze, száját a szájára tapasztotta, és berántotta az ajtón. Ez órákkal ezelőtt történt.

Kellemes érzés volt Grahammel az ágyban. Charlie szerette a teste illatát; a vágott fa, fű és levegő szagát. Oxfordban a klasszika-filológia kiválósága volt, és mégis természetszagot árasztott. Charlie elképzelte, hogy elmennek valami jelmezes népünnepélyre, és előadják az Oidipuszt a tábortűznél. Tuti nyerő. Micsoda – kicsoda – lehetne jobb, tette fel a szónoki kérdést, helyet sem hagyva az agyában a válasznak.

– Remélem, asszonyom, ezúttal nem fog elhajítani – mondta Graham, mikor szétszórt ruháik között feküdtek Charlie nappalijának padlóján. – Pillangókisasszonynak érzem magam, mióta elhúztál az éjszaka közepén. Na jó, Pillangóúrfinak. Alig mertem eljönni hozzád. Azt hittem, teljesen leköt a munkád, és úgy érzem majd magam, mint azok az őzike szemű feleségek a hollywoodi filmekben, akiknek a férje otthagy mindent, hogy megmentse a bolygót egy aszteroidától, meteorittói vagy valami halálos vírustól.

– Igen, én is láttam azt a filmet – vigyorgott Charlie. – Mind az ötszáz változatát.

– Mint észrevehetted, a feleséget mindig Sissy Spacek játssza. Miért nem érti meg soha? – kérdezte Graham Charlie hajfürtjét tekergetve az ujja köré és bámulta, mintha ez lenne a legelbűvölőbb dolog a világon. – Mindig megpróbálja meggyőzni a hőst, hogy a családi piknikkel vagy a kölyöksport-rendezvénnyel törődjön az emberiséget fenyegető meteorit helyett. Ahogy bonyolódik a cselekmény, egyre rövidlátóbb lesz. De én nem. – Graham lehajolt és megcsókolta Charlie mellét. – Egyébként mi az a kölyöksport?

– Fogalmam sincs – válaszolta Charlie és lehunyta a szemét. – Baseball?

Graham ellentétben Simonnal, parttalanul fecseg, döbbent rá Charlie. Simon kizárólag olyasmiről beszélt, amiről úgy gondolta, fontos, vagy hallgatott.

Charlie kicsit rosszul érezte magát amiatt, amit Graham mondott a munkájával kapcsolatban, mikor feltette neki azokat a kérdéseket, amiket fel kellett tennie. Nem mondta meg neki, hogy kizárólag ezért akarta felhívni, nem pedig azért, hogy találkozzanak. Mi lehet a baj? Miért nem repes, hogy újra láthatja a férfit? Szexi, vicces, okos. Jó az ágyban, bár kissé túlságosan igyekszik, hogy megfeleljen.

Mikor végre összeszedte a bátorságát, hogy megkérdezze, amit kellett, Graham egyáltalán nem bánta. Rögtön felhívta Stephet. Most arra várnak, hogy visszahívja.

– Nem mondtad neki, hogy én akarom tudni, igaz? – kérdezte Charlie. – Mert, ha megmondtad, soha nem hív vissza.

– Tudod, hogy nem mondtam. Itt voltál, mikor telefonáltam.

– Igen, de… ő nem tudja, hogy hozzám jöttél?

Graham felnevetett

– Persze, hogy nem. Sose mondom meg a mindenesemnek, hova megyek.

– Azt állította, hogy a legapróbb részletekig mindent elmondasz neki azokról a nőkről, akikkel lefeküdtél. Majd hozzátette, hogy a legtöbb a vendéged volt.

– A második fele nem igaz. Csak azért mondta, hogy beléd marjon. A legtöbb vendégünk kövér, középkorú horgász, és Dereknek hívják. Képzeld el, amint egy Derek nevű egyén gyöngéden nyögdécsel mellettem a sötétben.

Charlie nevetett.

– És az első rész? – Graham vajon azt hitte, képes annyira elbűvölni, hogy ejtse a témát?

A férfi felsóhajtott.

– Egyszer – egyetlenegyszer, mert olyan ellenállhatatlan volt a történet – meséltem Stephnek egy nőről, akivel lefeküdtem. Statikus Sue-ról.

– Statikus Sue? – ismételte Charlie lassan.

– Nem viccelek, ez a nő egyetlen izmát sem mozdította meg, csak mereven feküdt. Lenyűgöző produkcióm a legcsekélyebb hatást sem tette rá. Folyton abba akartam hagyni és megnézni a pulzusát, hogy vajon él-e még.

– Felteszem, nem tetted meg.

– Nem. Az azért ciki lett volna, nem? Az volt a legmegdöbbentőbb, hogy abban a pillanatban, mikor szétváltunk, megint normálisan kezdett mozogni. Felkelt, mintha semmi nem történt volna, mosolygott és megkérdezte, kérek-e egy csésze teát. Mit mondjak, a kis közjáték után kissé aggódtam a képességeim miatt.

Charlie elmosolyodott.

– Ne reménykedj, nem foglak dicsérni! Szóval… miért akart Steph belém marni? Csupán, mert használtam a számítógépedet, vagy…?

Graham kényszeredett pillantást vetett rá.

– Azt akarod tudni, mi van köztem és Steph között, főnök?

– Nem bánnám – felelte Charlie.

– Én sem bánnám, ha tudnám, mi folyik közted és Simon Waterhouse között.

– Hogyan…?

– A húgod mondta, emlékszel? Olivia. Ígérem, nem cikizem többé.

– Rendben.

Charlie mindent megtett, hogy elfelejtse azt a rettenetes pillanatot: Olivia emeleti hálószobájának magaslatáról áradó morális dühkitörését.

– Sikerült elsimítani kettőtök közt a dolgot? – támaszkodott Graham a könyökére. – Visszajött, tudsz róla?

– Mi van?

Graham modora túlságosan lekezelőnek tűnt Charlie számára. Érezte, feltámad benne a düh. Ha a fickó most arra gondol, amit Charlie hisz…

– A nyaralóba. Másnap, miután elmentél. Csalódottnak látszott, hogy nem talál ott. Mondtam neki, hogy valami fontos dolog adódott a munkádban… Miért nézel így rám?

– Rögtön meg kellett volna mondanod.

– Ez nem tisztességes, főnök. Csak most szabadult fel a szám. El voltunk foglalva, nem emlékszel? Nem malmoztam az ujjaimmal. Vagy ha igen, a lehető legjobb szándékkal…

– Graham, komolyan beszélek.

A férfi megértő pillantást vetett rá.

– Ugye nem békültél ki vele? Azt hitted, hogy a húgod még mindig duzzog, és nem kerested. Most gyötör a bűntudat, és megpróbálod áthárítani rám. Pedig ez a kettőtök ügye.

Az alsó ajkát boldogtalan műmosolyra húzta.

Charlie tudta, hogy igaza van, de nem volt hajlandó elismerni.

– Rögtön telefonálhattál volna. Megvolt a számom. Megadtam Stephnek foglaláskor.

Graham felnyögött, és kezével eltakarta a szemét.

– Nézd, a legtöbb ember nem díjazza, ha a szálloda igazgatója érdeklődést mutat a család viszályaival kapcsolatban. Tudom, hogy majdnem…

– Pontosan.

– …de nem történt meg, igaz? Keményen küzdöttem, hogy összejöjjön. Röviden, igen – ezt készséggel elismerem –, de legalább megpróbáltam. Egyébként azt hittem, már felhívott. Úgy tűnt, már nem dühös rád. Elnézést kért tőlem.

Charlie-nak összeszűkült a szeme.

– Biztos vagy benne? Biztos vagy benne, hogy a húgom volt, nem valaki más, aki hasonlított hozzá?

– Az életemre esküszöm, hogy Dundika volt. – Graham odébbgurult, hogy Charlie ne tudja megütni. – Egészen jól elbeszélgettünk. Úgy tűnt, megváltozott a rólam alkotott véleménye.

– Na nehogy azt hidd. Csak most nem dorongolt le.

– Nem abból gondolom. A szemembe mondta. Kijelentette, hogy sokkal jobban illek hozzád, mint Simon Waterhouse. Erről jut eszembe: még nem válaszoltál a kérdésemre.

Charlie tajtékzott. Gyűlölte, ha a húga beavatkozott a magánéletébe. Arra gondolt, vajon Olivia most nem arra törekszik-e, hogy Charlie és Graham ne jöjjenek össze.

– Semmi nincs köztem és Simon között – mondta. – Az ég adta világon semmi.

Graham aggodalmasnak tűnt.

– Kivéve, hogy szerelmes vagy belé.

Könnyedén letagadhatnám, gondolta Charlie.

– Igen – mondta.

Graham villámsebesen hátraszökkent.

– Kezdesz egyre többet jelenteni nekem – mondta vidáman.

Talán bele kéne mennem, gondolta Charlie. Ha megpróbálja, talán sikerül. Nem muszáj szétesni, mint Naomi Jenkins, csak mert valami seggfej azt mondta, hogy menjen a fenébe. Ráadásul Robert még Simon Waterhouse-nál is nagyobb seggfej. Ha innen nézi, Charlie százszor jobb helyzetben van, mint Naomi. Robert Haworth. Erőszaktevő. Prue Kelvey megerőszakolója.

Bár Simon az ellenkezőjét tanácsolta, aznap délután mindent elmesélt Naominak. Charlie nem mondhatta, hogy maradéktalanul megkedvelte a nőt, és nem is bízott benne, de úgy gondolta, megérti, hogy működik Naomi agya. Ami azt illeti, túlságosan is jól érti. Egy különben intelligens nő ostobaságokat művel, ha hatalmukba kerítik az érzései.

Naomi a DNS-egyezést jobban fogadta, mint ahogy Charlie várta. Egy kis időre elcsendesedett, de mikor megszólalt, nyugodtnak tűnt. Kijelentette Charlie-nak, hogy csak egyetlen módon tudja mindezt kezelni, ha teljes egészében kideríti az igazságot. Charlie meg volt győződve róla, hogy Naomi Jenkins mostantól nem hazudik.

Naomi a következő nap akart beszélni Juliet Haworthszel. Ha Juliet egy hajóban utazik azzal a férfival, aki Naomit és Sandy Freeguardot megerőszakolta, Naomi az egyetlen ember, aki ki tudja provokálni, hogy valami kicsússzon belőle. Valami oknál fogva, amit Charlie nem értett, Naomi fontos volt Julietnek. Senki más nem számított, a férje határozottan nem – ezt Juliet bőven nyilvánvalóvá tette.

– Majd én kimondatom vele – ígérte reszketve Naomi. Charlie csodálta elszántságát, de figyelmeztette, hogy ne becsülje alá Julietet.

– Nos, te legalább örülhetsz, mert én nem vagyok szerelmes a mindenesbe – mondta ásítva Graham. – Bár… mondhatjuk, megmártóztam benne. Egyszer-másszor. De hasonlítani sem lehet hozzád, őrmester, akármilyen érzelgősen is hangzik. Elegem lett belőle. Téged akarlak, parancsoló bűbájoddal, lehetetlenül magas elvárásaiddal.

– Nem is igaz!

Graham felhorkant a nevetéstől, két karját összefonta a feje mögött.

– Őrmester, még el se jutottam odáig, hogy fölfogjam, mit vár tőlem, nem, hogy teljesíteni tudjam.

– Hát, jó. Ne add fel túl könnyen.

Charlie úgy tett, mintha duzzogna. Graham lefeküdt Steph-fel. Megmártózott. Hm. Aligha panaszkodhatott, tekintettel arra, amit épp az imént mondott.

– Aha! Bebizonyíthatom, hogy Steph semmit se jelent nekem. Na, ide figyelj – csillogott a szeme.

– Kegyetlen pletykafészek vagy, Graham Angilley!

– Emlékszel a dalra? A Grandmaster Flashre? – énekelni kezdett. – White lines, going through my mind… / Fehér csíkok húznak át az agyamon…

– Ó, igen.

– Stephnek, a mindenesnek egy fehér csík osztja ketté a fenekét. Ha legközelebb eljössz a nyaralóba, ráveszem, hogy mutassa meg.

– Kösz, inkább kihagyom.

– Pont olyan nevetséges, ahogy hangzik. Most már tudod, hogy sosem tudnék egy ilyen nőt komolyan venni.

– Egy fehér csík?

– Igen. Órákat tölt a napozóágyon, ennek következtében ragyogó narancs lett a segge. – Graham elmosolyodott. – De ha az embernek – hogy is fejezzem ki magam – el van választva egyik segge a másiktól…

– Jól van, értem!

– …tiszta fehér csíkot látnál. Még akkor is látszik, ha csak úgy sétál.

– Gyakran sétálgat meztelenül?

– Valójában igen – mondta Graham. – Kicsit miattam is.

– Bár te természetesen nem bátorítod.

– Természetesen nem! – felelte tettetett felháborodással a hangjában Graham.

Megszólalt a mobilja, és felvette.

– Igen. – Fehér csík, mondta némán Charlie-nak, így nem kell azon töprengeni, hogy kivel beszél. – Huh. Rendben. Rendben. Nagyszerű. Jól tetted, haver. Kiérdemelted a stráfodat, ahogy mondják.

Könyökkel megbökte Charlie-t.

A lány képtelen volt magába fojtani a nevetést.

– Nos?

– Nincs Naomi Jenkins. Soha nem volt az üdülőben.

– Ó.

– De megnézte az összes Naomit, mivel alapos kis terrier. Volt Naomi Haworth – H-a-w-o-r-t-h a múlt szeptemberben foglalt le egy hétvégét Naomi és Robert Haworth részére, de Steph azt mondta, a feleség foglalta le a nyaralót. Ezt tudod használni valamire?

– Igen.

Charlie felült, letolta Graham kezét magáról. Gondolkodnia kellett.

– Mielőtt égbe szállnál örömödben…

– Tessék?

– Lemondta. Haworthék soha nem jöttek el. Stephnek eszébe jutott, hogy mikor a nő lemondta, nagyon feldúltnak tűnt. Mintha sírt volna. Steph azon töprengett, hogy a férje vagy kirúgta, vagy meghalt, vagy valami, és ezért kellett visszamondania a foglalást.

– Rendben – bólintott Charlie. – Rendben. Nagyszerű…, tényleg sokat segített.

– Most már megmondod, miről van szó? – csiklandozta meg Graham.

– Hagyd abba! Nem, nem mondhatom meg.

– Lefogadom, annak a bizonyos Simon Waterhouse-nak minden részletet elmondasz.

– Igen, ő pont annyit tud, amennyit én. – Charlie elvigyorodott, mikor meglátta Graham sértett arckifejezését. – Ő az egyik nyomozóm.

– Szóval minden nap találkozol vele? – sóhajtotta Graham és visszahanyatlott az ágyra. – Ilyen az én szerencsém.

19

Április 7., péntek

Yvon mellettem ül a díványon, és kis süteményestányért tesz le közénk. Egy szendvics van rajta. Nem néz rá, nem akarja felhívni rá a figyelmemet, nehogy kapásból visszautasítsam.

A tévé sima szürke képernyőjét bámulom. Túl nagy vállalkozás lenne, ha energiát fektetnék az evésbe: még a legpuhább kenyeret se lenne erőm megrágni. Olyan, mint teljesen érzéstelenítve indulni a maratonin.

– Nem ettél egész nap – mondja Yvon.

– Nem voltál velem egész nap.

– Miért, ettél?

– Nem – vallom be. Nem tudom, mennyi maradt a napból. Kint sötét van, csak annyit tudok. Mit számít? Ha Yvon nem bukkant volna föl, a hálószobából sem jöttem volna ki. Egyedül számodra van hely a fejemben, semmi másnak nincs. Arra gondolok, amit mondtál, és hogy az mit jelentett. Hallom a hűvös elutasítást a hangodban. Újra meg újra. Egy évig, tíz évig képes leszek lejátszani magamban.

– Kapcsoljam be a tévét? – kérdezi Yvon.

– Ne.

– Talán van benne valami könnyed…

– Nem.

Nem akarom, hogy bármi elterelje a figyelmem. Csak hatalmas fájdalom maradt bennem irántad, és erre akarok koncentrálni.

Összeszedem magam annyira, hogy képes legyek kibökni néhány összefüggő mondatot. Pár másodpercig eltart, és az amúgy is csekély energiámat pazarlom. – Nézd, tényleg örülök, hogy eljöttél, és örülök, hogy megint barátok vagyunk, de… el is mehetsz.

– Maradok.

– Nem lesz jobb – figyelmeztetem. – Ha azt reméled, hogy összekapom magam, hiába reménykedsz. Nem lesz. Nem fogom jobban érezni magam, vagy félretenni a problémát, és valami másról csevegni. Nem tudod kiverni a fejemből. Csak annyit tehetek, hogy itt ülök és bámulom a falat.

Valakinek egy nagy fekete keresztet kellene az ajtómra festeni, mint pestisjárvány idején.

– Talán beszélgethetnénk Robertról. Ha beszélsz róla…

– Nem fogom magam jobban érezni. Nézd, tudom, te csak segíteni próbálsz, de nem tudsz.

Azt szeretném, ha eltemetne a bánat. Túl nehéz küzdeni ellene, kulturáltan fegyelmezettnek látszani. Nem mondom, mert érzelgősségnek hangzik. Az ember csak akkor beszéljen bánatról, ha valaki meghalt.

– Nem kell hozzám semmi módon alkalmazkodnod – mondja Yvon. – Feküdj a padlóra és üvölts, ha akarsz. Nem érdekel. De nem megyek el. – Összegömbölyödik a dívány másik sarkában. – Gondoltál rá, mi lesz holnap?

Megrázom a fejemet.

– Mikor jön érted Zailer őrmester?

– Korán.

Yvon halkan elkáromkodja magát.

– Nem tudsz sem beszélni, sem enni, alig tudod összeszedni magad annyira, hogy megmozdulj. Hogy a pokolba akarsz túlélni még egy kihallgatást Juliet Haworthszel?

Nem tudom a választ. Átesem rajta, mert muszáj.

– Fel kellene hívnod Zailer őrmestert és megmondani neki, hogy meggondoltad magad. Megteszem helyetted, ha gondolod.

– Nem.

– Naomi…

– Beszélnem kell Juliettel, ha ki akarom deríteni, mit tud.

– Azzal mi van, amit te tudsz? – Yvon hangja reménytelenséggel van tele. – Nem rajongtam soha túlságosan ezért a Robertért, de… ő szeret téged, Naomi. És nem erőszaktevő.

– Ezt mondd a DNS-szakértőknek – jegyzem meg keserűen.

– Tévedtek. Az úgynevezett szakértők folyton hibáznak.

– Kérlek, hagyd abba. – Hamisan csengő vigasztalásától még szerencsétlenebbnek érzem magam. – Csak úgy bírom ki, ha szembenézek a legrosszabb lehetőséggel. Nem engedem magamat semmiféle valószínűtlen elméletbe belekapaszkodni, mert akkor újból csalódni fogok.

– Rendben. – Yvon igyekszik a kedvemben járni. – Szóval, mi a legrosszabb lehetőség?

– Robertnek köze van az erőszakos cselekményekhez – mondom tompa, színtelen hangon. – Néhányat ő követett el, és a többit meg más. Juliet is benne van, talán ő vezeti. Háromfős csapatot alkotnak. Robert egész végig tudta, hogy áldozat vagyok. Ugyanez a helyzet Sandy Freeguarddal. Ezért találkozott velünk.

– De miért? Ez őrültség.

– Nem tudom. Talán, hogy ellenőrizze, nem megyünk-e a rendőrségre. Ezt csinálják a kémek, nem? Beszivárognak az ellenséges területre és jelentenek.

– De azt mondtad, hogy Sandy Freeguard már járt a rendőrségen, mielőtt te járni kezdtél Roberttel.

Bólintok.

– Egy erőszakos bűncselekmény áldozatának a barátja tudhatja, hogyan áll a nyomozás, nem? A rendőrség tájékoztatja az áldozatot, és az áldozat bízik a barátjában. Talán Juliet – vagy a másik férfi, vagy Robert, vagy mindhárman – figyelemmel akarták kísérni, meddig jutott a rendőrség Sandy Freeguard esetében. Robert mindent ellenőrizni akar, nem ezt mondtuk mindig?

Nem tudom megállítani a könnyeimet, miközben ezt mondom.

Tudod, mi a legrosszabb az egészben? A kedves, szerető, édes dolgok, amiket mondtál és tettél, sokkal határozottabban és élesebben jelennek meg a gondolataimban, mióta elzavartál magadtól a kórházban. Segítene, ha a rossz időket előtérbe tudnám állítani, előléptetni a rivaldafénybe. Azután talán felfedezném a mintát, ami fölött egészen mostanáig elsiklottam, és bebizonyíthatnám a szívemnek, mekkorát tévedett veled kapcsolatban. De csak a szenvedélyes szavaidra tudok gondolni. Fogalmad sincs, milyen fontos vagy nekem. Ezt mondtad minden telefonhívás végén búcsúzásképpen.

Az emlékezetem ellenem fordult, és annak az ellentétével próbál elborítani, hogy milyen voltál ma reggel, és milyen voltál a múltban.

– Juliet miért törte be Robert fejét azzal a kővel? – Yvon felveszi a szendvicsem felét, és felteszi a kérdést. – Miért provokál és gúnyol téged?

Egyik kérdésre sem tudok válaszolni.

– Mert Robert szeret téged. Ez az egyetlen lehetséges magyarázat. Robert végre összekapta magát és megmondta neki, hogy elhagyja őt érted. Juliet féltékeny – azért gyűlöl.

– Robert nem szerelmes belém. – Összetörnek a saját szavaim. – Azt mondta, menjek el és hagyjam békén.

– Nincs magánál. Naomi. Juliet megpróbálta megölni. Ha a te agyadban lennének vérömlenyek, ha te lennél napokig öntudatlan, te sem tudnád, mit beszélsz. – Yvon lesöpri a morzsákat a díványról a padlóra. Szerinte ez a takarítás. – Robert szeret téged – ismétli csökönyösen. – És javul az állapota, igaz?

– Nagyszerű. Boldogan élek, míg meg nem halok egy erőszaktevővel.

A földön heverő kenyérmorzsákra meredek. Valamiért Jancsi és Juliska története jut az eszembe. Az ennivaló minden mentőexpedíció számára létfontosságú. Magret de Canard aux Poires a Bay Tree étteremből. Volt ennivaló a kis színházban is, ahol megerőszakoltak.

– Tedd le azt a szendvicset – mondom Yvonnak. – Éhes vagy?

Úgy néz, mint akit rajtakaptak, szégyenkezik, hogy ilyenkor is az evésre gondol. Én is arra gondolok, bár nem hiszem, hogy akár egyetlen falatot is le tudnék gyűrni.

– Hány óra? A Bay Tree-ben még vesznek fel rendelést?

– A Bay Tree-ben? A környék legdrágább éttermében? – Yvon arckifejezése megváltozik; az aggodalmas barátnőét a szigorú nagynénié váltja fel. – Onnan hozta Robert az ennivalót aznap, mikor találkoztál vele, ugye?

– Ez nem az, amire gondolsz. Nem azért akarok odamenni, hogy nosztalgiázzak – mondom, arra gondolok sértetten, amiben hittem: a múltra, a jövőre. A jelenre. Amit te tettél velem, az rosszabb, mint amit az erőszaktevő művelt. Egy éjszakára az áldozatává tett; neked köszönhetően több mint egy évig voltam gúny, lenézés és megaláztatás tárgya anélkül, hogy tudtam volna róla.

Yvon az elejétől fogva tudta, hogy valami baj van a kapcsolatunkkal. Én miért nem láttam? Miért nem látom még most sem? Eldöntöttem, hogy az elképzelhetetlent képzelem rólad, hiszem a hihetetlent, mert meg kell ölnöm azt a részemet, amely mindazok ellenére szeret téged, amit mondtak rólad. Kicsinek és erőtlennek kellene lennie mostanra, de nem az. Óriási. Hatalmas. Rákként terjedt bennem, túl sok területet elfoglalt. Nem tudom, mi marad belőlem, ha végre sikerül kitörölni téged magamból. Sebek, üresség, tátongó lyuk. De meg kell próbálnom. Olyan kegyetlennek kell lennem, mint a bérgyilkosnak.

Yvon nem érti, miért akarok hirtelen kimozdulni, és nem tudom megmagyarázni neki. Ez egy borzalom.

– Ha nem nosztalgia, akkor miért a Bay Tree? – kérdezi. – Menjünk máshova, és ne döntsük magunkat anyagi romlásba.

– Én a Bay Tree-be megyek – jelentem ki, és felállok. – Jössz vagy nem?

A Bay Tree-nek otthont adó épület, az egyik legrégebbi Spillingben. 1504 óta áll. A mennyezete alacsony, vastag falai egyenetlenek, és két igazi kandalló működik benne – egyik a bárban, a másik az étteremben. Hangulatos kis barlangra emlékeztet, bár a földszintnél magasabban van. Csak nyolc asztal áll benne, és rendszerint egy hónapra előre lefoglalják őket. Yvon és én szerencsések vagyunk.

Már késő van, és valakik, akik hetekkel ezelőtt foglaltak asztalt fél nyolcra, már rég elmentek, mire megérkezünk.

Az étteremnek van egy külső ajtaja, amely mindig zárva van, és van egy belső, amely felfogja a High Street felől érkező hideg levegőt. Csöngetni kell, egy pincér enged be, aki minden alkalommal becsukja az első ajtót, mielőtt kinyitná a másikat. A személyzet jó része francia.

Egyszer már voltam itt a szüleimmel. Apa hatvanadik születésnapját ünnepeltük. Befelé jövet beverte a fejét. A Bay Tree ajtói nem túl magasak. De ezt neked nem kell elmesélnem, igaz, Robert? Te jobban ismered a helyet, mint én.

Azon az estén, mikor a szüleimmel voltunk itt, nem francia pincér szolgált ki minket, de anyám ragaszkodott hozzá, hogy nagyon lassan és egyszerűen beszéljen hozzá, mintegy kontinentális akcentussal.

– Kééérjük szééépen a szááámlááát!

Visszafogtam magam, és nem közöltem, hogy a fickó valószínűleg Rawndesleyben született és itt is nevelkedett. Ünnepeltünk, úgyhogy nem tettem epés megjegyzéseket.

Soha nem találkoztál a szüleimmel. Nem is tudnak rólad. Azt hittem, magamat védem a nemtetszésüktől, de kiderült, hogy őket kell megvédeni. Fura gondolat: a világ nagy többsége – anya, apa, az ügyfeleim jó része, a vásárlók, akik mellett elmegyek az utcán – nem törődött veled. Nem ismernek és nem is fognak.

És így van ez az élet más területén is. A pincér, aki Yvont és engem kiszolgál ma este, kissé túlságosan is figyelmesen: túl közel hajol az asztalunk fölé, merev a tartása és szabályszerű, az egyik karja a háta mögött, előreugrik, hogy újból töltsön a poharunkba, valahányszor kortyol egyet valamelyikünk. Valószínűleg valaki valamikor összetörte az életét, bár az illető neve nekem semmit se mondana.

Csak apró, triviális érzés súgja, hogy ugyanabban a világban élünk, mint a többiek.

– Ízlik? – kérdezi Yvon.

Csak előételt rendeltem, foie gras-t, de látja, hogy hozzá sem nyúltam.

– Ez valami trükkös kérdés? – kérdezem. – Mint például, hogy ugye már nem vered a feleséged? Vagy, hogy a mostani francia király ugye kopasz?

– Ha nem vagy éhes, mi az ördögöt keresünk itt? Tudod egyáltalán mennyibe kerül ez a kaja? Abban a pillanatban, amikor beléptünk, úgy éreztem, hogy a bankszámlám homokórává változott. Minden pénzem, amiért keményen megdolgoztam, lepergő homokszem.

– Én fizetek – nyugtatgatom, és odaintem a pincért. Három lépés, és ott áll az asztalunknál. – Kaphatunk egy üveg pezsgőt, kérem? A legjobbat, amijük csak van. – Elvágtat. – Bármit, csak megszabaduljunk tőle – mondom Yvonnak.

Tátott szájjal bámul rám.

– A legjobbat? Megőrültél? Csillagászati összegbe kerül.

– Nem érdekel, mennyibe kerül.

– Nem értelek! Fél órával ezelőtt…

– Micsoda?

– Semmi. Felejtsd el.

– Inkább maradtam volna a díványon a semmibe meredve?

– Inkább mondd meg, mit csinálsz.

Elvigyorodom.

– Szerinted mit?

Yvon leteszi az evőeszközt, megacélozza magát a kellemetlen bejelentésre.

– Nem is szeretem a pezsgőt. Prüszkölnöm kell tőle, ráadásul püffeszt.

– Jézusom, Naomi.

Ha az ember elfogadja, hogy soha senki nem érti meg, és valahogy túl teszi magát azon, hogy mennyire magányos, egészen kényelmessé válik az élet. Rajtad kívül senki se látja át a saját kis világodat, úgyhogy azt csinálsz, amit akarsz. Lefogadom, te is így érzel, Robert. Nem igaz? Rossz nőt választottál, mikor engem szemeltél ki. Mert képes vagyok megérteni, hogy gondolkodsz. Ezért akarod most, hogy hagyjalak békén?

A pincér egy poros palackkal tér vissza.

– Jól néz ki – mondom neki. Helyeslően bólint, és újból eltűnik.

– Miért vitte el? – kérdezi Yvon.

– Gondolom, hoz egy olyan procc pezsgősvödröt és pezsgőspoharakat.

– Naomi, megáll az eszem.

– Nézd, ha ez boldoggá tesz, holnap elmehetünk egy autósbüfébe, és vehetünk egy vödör olajban sütött csirkeszárnyat, rendben? Már ha nem bírod elviselni az elegáns éttermeket.

Vigyorgok, mert úgy érzem, valaki más által írt szavakat mondok. Julietét, esetleg. Igen; utánzom hűvös, sima modorát.

– Szóval miben egyeztél meg Bennel? – szegezem a kérdést Yvonnak, mert eszembe jut, hogy az ő életének, ellentétben az enyémmel, még nincs vége.

– Semmiben!

– Tényleg? A nagy semmiben? Hű.

Cotchin nem is olyan rossz. Vagy ha igen, a maga hétköznapi módján az. Amit a jelen pillanatban a jóindulat jeleként értékelek – talán ez a legtöbb, amit remélni lehet.

– Hagyd abba – mondja Yvon. – Fel voltam dúlva és nem tudtam máshová menni, ennyi. És… Ben felhagyott az ivással.

A pincér zsúrkocsin hozza az ezüstvödörbe állított pezsgőt, két pohárral.

– Elnézést – mondom neki. Végre azt teszem, amiért ide jöttem. – Régóta dolgozik itt?

– Nem – hangzik a válasz. – Csak három hónapja.

Túlságosan udvarias, hogy megkérdezze, miért érdekel, de a kérdés ott ül a szemében.

– Ki van itt a legrégebben? Mi van a séffel?

– Azt hiszem, elég régóta itt dolgozik. – Kitűnően beszéli a nyelvet. – Idehívhatom, ha gondolja.

– Igen, legyen szíves – mondom.

– Szabad lesz…? – a pezsgő felé biccent.

– Majd később. Előbb a séffel beszélnék.

– Naomi, ez őrültség – sziszegi Yvon, mikor újból egyedül maradunk. – Meg akarod kérdezni a séfet, emlékszik-e, hogy Robert rendelt neked ennivalót?

Nem szólok semmit.

– Azt akarod megtudni, mit mondott neki Robert? Úgy festett-e, mint aki hirtelen szerelembe esett? Ezzel csak táplálod a rögeszmédet.

– Yvon – felelem csöndesen. – Gondolkodj, és nézz körbe.

– De minek?

– Edd meg a drága kajádat, mielőtt kihűl – figyelmeztetem. – Olyan étteremnek tűnik ez, ahová csak úgy beviharzik az ember, és rendel valamit elvitelre? Látsz valahol elvitelre szánt menüt? Olyan hely ez, ahol hagyják, hogy egy vadidegen ne csak az ennivalót, de a tálcát, az evőeszközt és a drága szövetszalvétát is elvigye? És rábízzák, hogy hozza vissza, mikor végzett?

Yvon elgondolkodik, miközben egy falat bárányhúson rágódik.

– Nem. De… miért hazudott Robert?

– Nem hiszem, hogy hazudott. Csak bizonyos fontos tényeket elhallgatott.

Visszajön a pincérünk.

– Bemutatom önöknek a séfünket, Martin Gilligant – mondja. Mögötte alacsony, kócos vörös hajú férfi áll.

– Hogy ízlett az étel? – kérdezi Gilligan északi akcentussal. Volt egy évfolyamtársam az egyetemen Hullból; a séf hangja rá emlékeztet.

– Fantasztikus, köszönöm. Elbűvölő.

Yvon melegen mosolyog. Egy szót sem ejt arról, hogy mocskosul drágának tartja.

– Etienne mondta, hogy tudni szeretnék, mióta dolgozom itt.

– Így igaz.

– Régi bútordarab vagyok. – Bocsánatkérőn néz, mintha azzal vádolnánk, hogy nem elég kalandortermészetű. – 1997 óta állok az étterem alkalmazásában.

– Ismeri Robert Hawortht? – folytatom a kikérdezést.

Bólint, kellemesen meglepettnek látszik.

– A barátja?

Nem mondok erre igent, még akkor sem, ha ez továbblendítené a beszélgetést.

– Honnan ismeri?

Yvon úgy figyel minket, mintha teniszmérkőzésen lenne, ide-oda fordítja a fejét.

– Itt dolgozott – mondja Gilligan.

– Mikor? Mennyi ideig?

– Hát… lássuk csak, 2002, 2003-ban, vagy így valahogy. Jó pár éve. Éppen akkor nősült, mikor elkezdte, emlékszem. Mondta, hogy nemrég jött vissza a nászútjáról. És úgy… egy évvel később ki is lépett. Teherautó-sofőr lett. Azt mondta, jobban szereti az utat, mint a forró konyhát. De tartjuk a kapcsolatot, időnként összejön a csapat a Starban. Bár egy ideje nem láttam.

– Akkor Robert a konyhán dolgozott? Nem pincér volt?

– Nem, szakács. A helyettesem.

Bólintok. Így tudtál meglepetést szerezni nekem. Ismertek a Bay Tree-ben – dolgoztál itt –, hát persze, hogy bíztak benned. Természetesen hagyták, hogy elvidd a tálcát, az evőeszközt meg a szalvétát, és Martin Gilligan örömmel készítette el a Margret de Canard aux Poires-t, mikor mondtad neki, hogy egy bajba jutott hölgyet kell kisegítened.

Nem kell több kérdést feltennem. Megköszönöm Gilligannek a segítséget, aki visszamegy a konyhába. Kedvelem Etienne-t, a pincérünket, aki sokkal diszkrétebb annál, semhogy meg akarja tudni, miért akartam beszélni Gilligannel.

Ugyanez nem mondható el Yvonról. Mikor újból kettesben maradunk, nyaggatni kezd, hogy magyarázzam meg, mi volt ez az egész. Erős a kísértés, hogy valami tréfával üssem el a dolgot. A játék biztonságosabb, mint a valóság. De nem tehetem ezt meg Yvonnal; ő a legjobb barátnőm, és én nem vagyok Juliet.

– Robert egyszer azt mondta, hogy teherautó-sofőrnek lenni jobb, mint kominak – felelem. – Nem értettem. Azt hittem, hogy a komit a kommunistára érti, aminek nem volt semmi értelme, de nem is erre gondolt. Ő commis chef-et értett ezalatt: c, o, m, m, i, s. Kezdő szakács. Mert az volt.

Yvon megvonta a vállát.

– Tényleg?

– A férfi, aki megerőszakolt, háromfogásos vacsorát szolgált föl a nézőknek – mondom. – Időnként eltűnt a színház mögötti helyiségben és újabb ennivalót hozott. Az a helyiség minden bizonnyal konyha volt.

Yvon a fejét rázza. Látja, merre tartok, és nem akarja, hogy bekövetkezzék.

– Sosem gondoltam rá, hogy ki készítette az ételt.

– Ó, istenem, Naomi.

– Az erőszaktevőmnek rengeteg dolga volt. Szórakoztatnia kellett az embereket, leszedni a terítéket minden fogás után, behozni a következőt. Ő vitte a házat. – Keserűen felnevetek. – És abból, amit Charlie Zailer mondott, tudjuk, hogy nem egyedül tevékenykedett. Legalább két nemi erőszak történt Robert teherautójában, és Robert erőszakolta meg Prue Kelveyt.

Még jobban megnehezítem a kínlódást, szándékosan húzom olyan hosszan, ahogy csak tudom, hogy eljussak a következtetésig. Mint mikor gumiszalag van az ember csuklóján, és kihúzza annyira, amennyire csak tudja, addig nyújtja, amíg megfeszül és elvékonyodik, aztán elengedi. Hogyan is mondtad? Az tud igazán bántani, aki közel áll hozzánk.

Yvon leteszi a fegyvert.

– Miközben az a másik férfi megerőszakolt, addig Robert a konyhában volt – mondja megadóan, tudatva velem, hogy meggyőztem. – Ő főzte a vacsorát.

A torkomba szorult sikollyal ébredek. Verejtékben úszom, hevesen ver a szívem. Rosszat álmodtam. Rosszabb az álom, mint a valóság? Igen. Még annál is rosszabb. Mikor már eleget vártam, és megbizonyosodtam, hogy nem kaptam-e agyvérzést vagy szívrohamot, megnézem az ébresztőórámat. Csak a számok tetejét látom, kis vörös vonalak és ívek világítanak a könyvkupac és az éjjeliszekrény mögül.

Lesöpröm a földre a könyveket. Hajnali három múlt tizenhárom perccel. Három egy három. A szám megrémít; felgyorsul a szívverésem. Yvon nem hallaná meg, ha hívnám, még ha sikoltoznék, akkor sem. Ő az alagsori szobában lakik, én meg a legfelső emeleten. A legszívesebben lerohannék hozzá, de visszafogom magam. A félelem az ágyhoz szögez. Valami történni fog. Kénytelen vagyok hagyni. Nincs más választásom. Hosszú ideig hárítottam a dolgokat. Ó, istenem, add, hogy gyorsan vége legyen. Ha már emlékeznem kell, hadd emlékezzek most.

Juliet voltam. Ezt a bizonyosságot hoztam magammal a rémálomból. Régóta álmodozom, hogy a feleséged vagyok, de mindig csak ébren. Ez az álom arról szólt, hogy én, Naomi Jenkins vagyok a feleséged. Soha nem akartam Juliet Haworth lenni. Úgy beszéltél róla, mintha gyönge, gyáva, szánalomra méltó nő lenne.

Álmomban az volt a legrosszabb, hogy Juliet voltam. Ki voltam kötve az ágy makkal díszített oszlopaihoz a színpadon. Jobbra kellett fordítanom a fejemet, és az arcom a matracba nyomódott. A bőröm a műanyag borításhoz tapadt. Kényelmetlen volt, de nem tudtam elfordulni, hogy egyenesen előrenézzek, mert akkor megláttam annak a férfinak az arcát. Már az is rettenetes volt, mikor hallottam, mit mondott. A nézők soraiban ülők füstölt lazacot ettek. Éreztem a szagát – az undorító rózsaszín halbűzt.

Így aztán ott tartottam a fejemet, ahol eddig, és egyenesen előrenéztem, a függöny szélénél. A függöny sötétvörös volt. Úgy tervezték, hogy körbefogja a színpad három oldalát. Igen. Azelőtt nem emlékeztem rá. És volt valami más szokatlan is. Micsoda? Nem tudom felidézni.

A függöny szélén túl a színház belső fala látszott. Egy kis ablakot láttam. Helyes: az ablak nem szemmagasságban nyílt, hanem valamivel alacsonyabban. De nem is az asztalnál ülők szemmagasságában.

A paplanom sarkával töröltem le a homlokomról az izzadtságot. Biztos vagyok benne, hogy igazam van, az álom pontos volt. Az az ablak fura. Nincs rajta függöny. A legtöbb színháznak nincs ablaka a nézőtéren. Ahhoz, hogy lássam, lefelé kellett néznem, és a férfiaknak pedig felfelé. A két szint között volt, középen. Mikor alkonyodott, az ablak is elsötétült. De amikor Juliet voltam az álmomban és az ágyon feküdtem, miközben a férfi egy ollóval vágta le rólam a ruhát, láttam, mi volt odakint. Odaszegeztem a tekintetemet, igyekeztem nem gondolni arra, ami történik, ami történni fog…

Ledobom magamról a paplant. Elborít a beáradó hideg éjszakai levegő. Tudom, mit láttam a kis színház ablakán át. És most már azt is tudom, mit jelent. Mindent megváltoztat. Semmi sem olyan, mint amilyennek gondoltam. Azt hittem, tudom, pedig nem. Képtelen vagyok elhinni, mekkorát tévedtem.

Ó, istenem, Robert. Találkoznom kell veled, és elmondani mindent, hogyan jöttem rá, és hogyan raktam össze az egészet. Meg kell győznöm Zailer őrmestert, hogy újból elvigyen a kórházba.

20

2006. 04. 08.

SZERKESZTETT KI HALLGATÁSI JEGYZŐKÖNYV SPILUNGI RENDŐRŐRS, 2006. ÁPRILIS 8., 8 ÓRA 30.

Jelen vannak: Charlotte Zailer őrmester (C. Z.), Simon

Waterhouse nyomozó (S. W.), Naomi Jenkins (N. J.),

Mrs. Juliet Haworth (J. H.)

J. H.: Jó reggelt, Naomi. Hallottad a nagy hírt? Abba kell hagynunk az ilyen találkozásokat. Elhangzott ez valaha Robert és közted?

N. J.: Nem.

J. H.: Bízom benne, hogy segítesz meggyőzni ezeket a hülyéket Ma reggel arra ébredtek, hogy pornókirály vagyok. [Nevet.] Nevetséges.

N. J.: Igaz, hogy egy videotékában találkoztál Roberttel?

J. H.: Miért vezetne egy nő olyan üzletet, amely más nők megerőszakolásából profitál? [Nevet.] Bár, felteszem, azt mondhatnád, hogy az, aki szét akarja zúzni a férje fejét egy hatalmas kővel, az bármire képes. Azt hiszed, hogy én tettem, Naomi? Azt hiszed, hogy jegyeket árultam olyan férfiaknak, akik végig akarták nézni, ahogy megerőszakolnak? Igazi jegyeket, amiket kettétépnek, mint mikor az ember belép a moziba? Mit gondolsz, mennyit érsz?

S. W.: Ezt vágja ki.

N. J.: Tudom, hogy nem te tetted. Beszélj arról, hogyan találkoztál Roberttel.

J: H.: Úgy tűnik, már tudod.

N. J.: Egy videotékában?

J. H.: Oui. Si. Igen.

N. J.: Mondd el.

J. H.: Most mondtam. Alzheimer-kórban szenvedsz?

N. J.: Ő közeledett hozzád vagy fordítva?

J. H.: Fejbe csaptam egy videóval, hazavonszoltam, és kényszerítettem, hogy vegyen feleségül. Fura volt, hogy végig azt kiabálta: Nem, nem, csak Naomit szeretem. Ezt akarod hallani? [Nevet.] Íme a Roberttel való találkozásom története. Képzeld el szerénységemet, amint sorban állok a pénztár előtt, izzadó kezemben szorongatom a kazettát, és reszketek az idegességtől. Hosszú idő után először hagytam el a házat. Lefogadom, nem tudsz elképzelni idegroncsként, igaz? Nézz rám. most – valamennyiünket én inspirálom.

N. J.: Tudom, hogy idegösszeomlást kaptál, és azt is tudom, miért.

[Hosszú szünet.]

J. H.: Tényleg? Mondd el.

N. J.: Folytasd. Ott álltái a sorban.

J. H.: Mire sorra kerültem, rájöttem, hogy otthon felejtettem a tárcámat. Úgy éreztem, itt a világ vége. Ez az első utam – a szüleim olyan büszkék voltak –, én meg elrontom azzal, hogy nem hozok magammal pénzt. Majdnem összepisiltem magam, tényleg. Tudtam, hogy üres kézzel kell hazamennem, és elismerni, hogy kudarcot vallottam. Tudtam, hogy ezek után nem merek majd újból kimenni. [Szünet.] Elkezdtem motyogni valamit a kasszában ülő nőnek – tényleg nem emlékszem, hogy mit. Valójában, azt hiszem, csak újra meg újra bocsánatot kértem. Minden az én hibám, tudja. Kérdezze csak meg ezeket a jóságos nyomozókat itt. Én gyilkos vagyok, és pornószínházat működtetek. Vissza a történethez: csak azt tudom, hogy valaki megkopogtatta a váltamat. Robert volt Az én hősöm.

N. J.: Kifizette a videót.

J. H.: Fizetett a filmért, összekanalazott a padlóról és hazakísért, megnyugtatott engem, megnyugtatta a szüleimet. Istenem, milyen lelkesen szabadultak meg tőlem. Mit gondolsz, miért mentem hozzá olyan gyorsan Roberthez?

N. J.: Viharos románcnak képzelem el.

J. H.: Igen, de mitől volt viharos? Megmondom: a szüleim nem akartak velem foglalkozni, Robert meg igen. Őt nem riasztottam el, ahogyan a szüleimet. Őrültség a családban – csak ezt ne!

N. J.: Szeretted őt?

J. H.: Persze, mocskosul szerettem! Teljesen be voltam zsongva. Mindent feladtam. A kétely leghalványabb árnyéka nélkül tudtam, hogy teljességgel értéktelen vagyok, és erre jött Robert, aki azt mondta, rosszul gondolom: egyáltalán nem vagyok értéktelen, csak ideiglenesen hullámvölgybe kerültem, és egy kicsit vigyázni kell rám. Azt mondta, hogy bizonyos embereket nem munkára teremtettek, és én már többet tettem, mint a legtöbb ember egész életében. Megígérte, hogy vigyáz rám.

N. J.: Ez a komoly teljesítmény az a sok ronda kerámiaház volt? Láttam őket a nappalidban. Az üvegajtós szekrényben.

J. H.: És?

N. J.: Semmi. Csak mondom, hogy láttam őket. Muris. A munkád miatt kaptál idegösszeomlást, mégis kiraktad őket a nappalidban. Nem emlékeztetnek valamire? Nem hoznak elő olyan emlékeket, amelyeket jobb volna elfelejteni?

[Hosszú szünet.]

C. Z.: Mrs. Haworth?

J. H.: Ne szakítsa félbe, őrmester. [Szünet.) Az életemnek megvannak a fény- és árnyoldalai, de egyiket sem akarom kiradírozni az emlékeimből. Talán hiú vagyok, de számomra fontos, hogy lássam magam körül a létezésem tárgyi bizonyítékait. Mindenki számára érthető, mit akarok mondani? Tudnom kell, hogy nem csak képzeltem az egész kibaszott életemet.

N. J.: Ezt meg tudom érteni.

J. H.: Ó, őrömmel hallom. Nem vagyok benne biztos, hogy szeretném, hogy olyan ember értsen meg, aki az első idegen előtt lehúzza a bugyiját, akibe belebotlik a benzinkútnál. Sok nő, aki erőszak áldozata lett, elkezdi falni a férfiakat. Mert értéktelennek érzik magukat. Akárkinek odaadják magukat.

N. J.: Robert nem akárki.

J. H.: [Nevet.] Ez aztán tényleg igaz. De még mennyire!

N. J.: Volt módod alaposan megismerni, még mielőtt beleszerettél volna?

J. H.: Nem. De most sok mindent tudok róla. Hogy úgy mondjam, a téma szakértője lettem. Lefogadom, még azt sem tudod, hogy hol nőtt föl, igaz? Mit tudsz a gyermekkoráról?

N. J.: Már mondtam korábban. Tudom, hogy nem találkozik a családjával, és van három nővére…

J. H.: Egy Oxenhope nevű kis faluban nőtt fel. Ismered? Yorkshire-ben van. Egy dűlőút választja csak el Brontë country-tól. Melyik a nagyobb mű, a Jane Eyre vagy az Üvöltő szelek?

N. J.: Robert megerőszakolt egy nőt, aki Yorkshire-ben lakott. Prue Kelveyt.

J. H.: Nekem is így mondták.

N. J.: Ő tette?

J. H.: Elbeszélgethetnél Roberttel a Brontëkról. Feltéve, ha még szóba áll veled. Vagy bárkivel. Ő úgy gondolja, Branwell volt a legtehetségesebb; Robert mindig az áldozathoz húz. Mikor felnőtt, a falán egy Branwell Brontët ábrázoló festmény posztere függött – haszontalan, részeges és semmirekellő. Furcsa, nem? Robert, aki mindig keményen dolgozott.

N. J.: Mire célzol?

J. H.: Mindezt csak a házasságkötésünk után mesélte el. Tartogatta, mondta, mint az emberek a szexet a régi szép időkben. Felteszem, észrevetted a férjem vonzódását a késleltetett kielégülés iránt. Hogyan is lehetett volna másként? Az anyja a falu rimája volt, és az apja a Nemzeti Fronthoz húzott. A végén egy másik nőért elhagyta a családját. Robert hatéves volt. Ez tényleg kikészítette. Az anyja egész életében rajongott a férjéért, bár az megcsalta, és házasságuk nagy részében a homokzsákja volt. És le se szarta Robertet, pedig ő imádta az anyját, aki nem törődött a fiával, vagy folyton kritizálta. Sose volt elég jó neki. Miután a férje elment, úgy elszegényedtek, hogy fel kellett adnia addigi laza életvitelét, és kénytelen volt munkához látni. Kitalálod, miféle foglalkozást választott?

N. J.: Nevetséges kerámiadíszeket gyártott?

J. H.: [Nevet.] Nem, de üzletasszony volt. Saját céget alapított, mint maga meg én. Csakhogy ő telefonszexben utazott. Sok pénzt keresett vele, eleget ahhoz, hogy a gyerekeit elegáns magániskolába járassa. Giggleswickbe. Hallottál róla?

N. J.: Nem.

J. H.: Robertet sosem szerette az apja. Tuskónak, nehéz esetnek tartotta, ő volt a második gyerek, aki csak azért fogant, mert az anyja behúzta a csőbe az apját. Mikor az összekapta magát, és lelépett, az anyja Robertet vádolta, hogy elüldözte. Hivatalosan is ő lett a család fekete báránya. A drága neveltetés dacára megbukott a vizsgákon, és elkezdett a konyhán dolgozni az oxenhope-i Steak és Kebeb Tanyán. Talán ezért azonosítja magát Branwell Brontëval.

N. J.: Mindezt ki is találhattad. Robert soha nem beszélt nekem ezekről. Miért hinnék neked?

J. H.: Van más választásod? Azzal a tájékoztatóval kell beérned, amit adok. Szegény Naomi. Vérzik a szívem.

N. J.: Miért gyűlölsz annyira?

J. H.: Mert el akartad rabolni tőlem a férjemet. Nekem senkim se maradt.

N. J.: Ha Robert meghal, semmid sem lesz.

J. H.: [Nevet.] Tévedés. Észrevetted, hogy múlt időt használtam: senkim se maradt. Most jól vagyok. Van valami sokkal fontosabb Robertnél.

N. J.: Mi az?

J. H.: Találd ki. Olyasmi, ami neked sincs, annyit elárulok.

N. J.: Tudod, ki erőszakolt meg?

J. H.: Igen. [Nevet.] De nem fogom megmondani a nevét.

21

2006. 04. 08.

A Brontëk Haworthből származnak – mondta Simon. – Robert családneve Haworth.

– Tudom. – Charlie is ugyanarra gondolt.

– Tudod, kihez ment hozzá Charlotte Brontë?

Charlie a fejét rázta. Ez is olyan dolog volt, amit Simon tudott, míg a legtöbb hétköznapi ember nem is hallott róla.

– Arthur Bell Nichollshoz. Emlékszel, hogy hívták Robert Haworth nővérét? Lottie Nichollsnak. Ő volt az egyetlen, akiről Robert Naomi Jenkinsnek beszélt.

– Jézusom. A három nővér! Juliet elhitette velünk, hogy már meghaltak.

– Úgy tűnik, Haworth túlságosan messzire ment a Branwell Brontëval való azonosulásban – mondta Simon komoran. – Mi van a családnevével? Szerinted véletlen?

Charlie azt mondta neki, amit Naomi Jenkinsnek előző nap:

– Nem hiszek a véletlenekben. Gibbst ráállítottam a Giggleswick iskolai és az oxenhope-i szálra, úgyhogy nemsokára többet tudunk. Nem csoda, hogy semmit se találtunk Lottie Nichollsról.

– Nem tetszenek nekem ezek a kihallgatások – forgatta meg pohara alján a langyos teát Simon. – Robert Haworth két dilis nője. Feláll tőlük a hátamon a szőr.

Ő meg Charlie a rendőrségi kantinban üldögéltek, egy csupasz falú, ablaktalan helyiségben, ahol egy elromlott félkarú rabló állt a sarokban. Egyikük sem ürült a háttérnek, sem a langyos, gyönge teának. Rendszerint a Barna Tehénben tartották az ilyen megbeszéléseket, megfelelő ital társaságában, de Proust nyilvánvalóvá tette Charlie-nak, hogy ezentúl elvárja, hogy a nyomozói a munkahelyükön végezzék a munkájukat, és ne mocskos sztriptízbárokban élvezkedjenek a munkaidejükben.

– Uram, a Barna Tehénben legfeljebb Muriel vörös szalvétájában gyönyörködhet az ember, amikor lesöpri az asztalt – vetette ellen Charlie.

– A munkahelyre dolgozni járunk! – ordította Proust. – Nem pedig az ízlelőbimbóinkat kényeztetni. Húsz éve a kantinban ebédelek minden nap, és még nem hallottak panaszkodni.

Fura, de Charlie meg mert volna esküdni az ellenkezőjére. Proust folyton zsörtölődött valami miatt. A Hóember a változatosság kedvéért most is pocsék kedvében volt. Charlie kikukázta neki a legolcsóbb napórakészítőt, egy volt kőművest, aki Wiltshire-ben tartja fönn a székhelyét, és kért tőle árajánlatot. A végső ár a Proust által kiszemelt napóratípusra több mint kétezer font lett, s végül Barrow főfelügyelő megvétózta a tervet. Szűkösek a források, és vannak más prioritások. Mint például a félkarú rabló megjavíttatása.

– Tudja, mivel jött az a kretén? – panaszkodott Proust Charlie-nak. – Azt mondta, hogy a lakása közelében található kertészeti központban sokkal olcsóbban is lehet napórát kapni. Engedélyezte, hogy vegyek, ha akarok. Az már nem érdekli, hogy ezek mind kerti darabok, és ehhez a nyavalyás épülethez még egy rohadt kert sem tartozik. Az se zavarja, hogy egyáltalán nem mutatják a pontos időt. Barrow nem tud különbséget tenni egy kertészeti áruházban árult és egy valódi napóra között, ami mutatja is az időt. És ez az ember felelős pozíciót tölt be!

Charlie hallotta, amint Simon halkan kiejti. Proust.

Felpillantott

– Mi van?

– Szerintem nem etikus, amit teszünk. Naomi Jenkinst belökjük Juliet Haworth cellájába, és csaliként használjuk. Beszélni fogok erről a Hóemberrel.

– Beleegyezett.

– Nem tudta, mit mond. Ráadásul mindkét nő hazudik nekünk. Így nem jutunk sehová.

– Nehogy meg merészeld tenni, Simon! – Azután észbe kapott: nem érdemes presszionálni a pasit, mert olyankor megmakacsolja magát. A kis szarházi a vallásos neveltetéséből fakadóan hajlamos a jog és igazság egyedüli védelmezőjének képzelni magát. Charlie meglágyította a hangját. – Nézd, akkor van a legnagyobb esélyünk, hogy megtudjuk, mi a franc folyik itt, ha hagyjuk, hogy ezek ketten továbbra is egymás nyakára másszanak. Talán kijön belőle valami. Szerintem működik a dolog: ma már többet tudunk Haworth hátteréről, mint amennyit tegnap.

Simon szkeptikus arckifejezését látva Charlie hozzátette:

– Rendben, elképzelhető, hogy Juliet hazudik. Még az is lehetséges, hogy mindenben hazudik, bár ezt azért nem hiszem. Viszont szerintem van valami, amit közölni akar velünk, valami, amiről nagyon akarja, hogy Naomi Jenkins tudjon. Adjunk neki időt, hogy megnyíljon, Simon. És ha nincs jobb terved, akkor nagyon értékelném, ha nem rohannál Prousthoz, és nem igyekeznél rávenni, hogy csessze el az enyémet.

– Szerinted Naomi Jenkins keményebb, mint amilyen valójában – mondta Simon nyugodt hangon. Nem harapott rá a csalira, hasított Charlie-ba a felismerés. – Bármelyik pillanatban összeomolhat és akkor majd szarul érzed magad miatta. Nem tudom, mi van kettőtök közt…

– Ne légy nevetséges…

– Rendben, intelligens, nem olyan görény, mint azok többsége, akikkel dolgunk van. De te úgy kezeled, mintha közülünk való lenne, pedig ez nem igaz. Azt várod tőle, hogy a kezünkre játsszon, túl sokat mondasz neki…

– Ó, ugyan már!

– Mindenről értesíted, hogy felvértezd Juliet ellen, mert biztos vagy benne, hogy Juliet próbálta megölni Hawortht, de mi van akkor, ha nem? Nem tett vallomást. Naomi Jenkins az, aki kezdettől fogva hazudott, és bátran állíthatom, hogy most is hazudik.

– Visszatart valamit – ismerte el Charlie. Szeretett volna négyszemközt maradni Naomival. Biztos volt benne, hogy ki tudná szedni belőle az igazságot.

– Tud valamit arról, amit Juliet nem mond el nekünk – bólintott Simon. – Juliet látja, és egyáltalán nem tetszik neki. Ő akar minden tudás egyedüli birtokosa lenni, hogy ő fedhesse fel az egyik kártyát a másik után. Úgy vélem, mostantól nem beszél. Nem lesz több kihallgatás. Csak így őrizheti meg a pozícióját.

Charlie úgy döntött, témát vált.

– Hogy van Alice? – kérdezte csak úgy mellékesen. Mégis csak kicsúszott a száján a kérdés, amiről elhatározta, hogy nem teszi föl. Francba. Most már túl késő.

– Alice Fancourt? – Simon meglepettnek tűnt, mintha egy ideje gondolatban sem foglalkozott volna a nővel.

– Van más Alice nevű ismerősünk?

– Fogalmam sincs, hogy van. Honnan kellene tudnom?

– Azt mondtad, találkozni fogsz vele.

– Ó, igaz. De nem találkoztunk.

– Te mondtad le?

Simon eltöprengett.

– Nem. Nem is beszéltem meg vele találkozót.

– De…

– Csak annyit mondtam, hogy esetleg megkeresem, és megkérdezem, akar-e találkozni velem. De végül úgy döntöttem, hogy nem hívom fel.

Charlie nem tudta, hogy nevessen vagy a férfi arcába loccsantsa a hideg teát. Düh és megkönnyebbülés küzdött benne, de a megkönnyebbülés volt a gyengébb érzés, így nem is maradt esélye.

– Elcseszett seggfej vagy – robbant ki belőle.

– Naa! – méltatlankodott Simon a legártatlanabb arckifejezéssel, amivel még jobban feldühítette a lányt. Bár a munkában Simon arrogáns és lenéző volt a többiekkel, a magánéletben visszahúzódónak bizonyult. Vészesen szerény, ahogy Charlie gyakran megállapította. A szerénysége azt sugallta, hogy bármi, amit mond vagy tesz, nem lesz hatással senkire.

– Azt mondtad, hogy felkeresed – magyarázta Charlie. – Azt hittem, már megbeszéltétek. Biztosan tudtad, hogy így gondolom.

Simon a fejét rázta.

– Sajnálom. Nem állt szándékomban ezt a benyomást kelteni.

Charlie nem akart erre több szót vesztegetni. Elárulta, hogy törődik vele. Újból.

Négy évvel azelőtt, Sellers negyvenedik születésnapi buliján Simon a döntő pillanatban megalázó módon faképnél hagyta Charlie-t. Nem mintha azelőtt különösebben bátorította volna a lány reményeit. Találtak egy csöndes, sötét szobát és becsukták maguk mögött az ajtót. Charlie terpeszben Simon ölébe ült és csókolóztak. Úgy tűnt, semmi sem állíthatja meg őket; Charlie ruhái egy kupacban hevertek a padlón, bár Simon még egyetlen ruhadarabjától sem szabadult meg. Charlie ekkor már gyanakodhatott volna, de nem fogott gyanút.

Pár pillanattal később Simon minden magyarázat nélkül felpattant, és szó nélkül elhagyta a szobát. Siettében azzal sem törődött, hogy becsukja maga mögött az ajtót. Charlie gyorsan felöltözött, de addig is legalább kilenc-tíz ember kukkantott be a szobába.

Még mindig várta, hogy történjen valami, ami felülírja azt a pillanatot az emlékezetében, és amitől már nem fáj annyira az emlék. Talán Graham lesz az. Mindenesetre lényegesen jobb hatással van az egójára, mint Simon, ráadásul jóval kaphatóbb. Talán ez a gond. Miért olyan vonzó az a láthatatlan korlát?

– Menj és nézd meg, hogy boldogul Gibbs – mondta a lány. Furcsa volt arra gondolni, ha nem méri fel rosszul a helyzetet Alice-szel kapcsolatban, nem is talált volna ki egy Graham nevű képzeletbeli barátot. És ha ezt nem tette volna, talán nem is akart volna olyan elszántan összejönni Graham Angilleyvel, mikor találkoztak. Másrészt lehet, hogy amúgy is megtörtént volna.

Simon aggodalmasan pislogott, mintha nem tartaná bölcs dolognak, hogy felálljon és lemenjen, bár láthatóan ezt szeretné tenni. Charlie nem viszonozta félénk mosolyát. Miért nem tettél föl egyetlen kérdést sem Grahamről, te szemétláda? Egyet sem, amióta csak megemlítettem?

Miután Simon elment, Charlie elővette a mobilját, és az Ezüst Domb Üdülő számát hívta. Dühítette, hogy nem mentette el Graham mobilszámát. Nem akart körülményes párbeszédet folytatni a mindenessel.

– Üdvözlöm, Ezüst Domb Luxus Üdülőtelep, Steph vagyok, miben segíthetek?

Charlie elmosolyodott. Mikor Spanyolországból telefonált, Graham vette fel, és nem kellett végigmenni az egész játékon. Jellemző a férfira, hogy a mindenesre bízza az egész recepciót.

– Beszélhetnék Graham Angilleyvel? – Charlie elővette erős skót akcentusát. Egy nyelvművelő megmondhatná, hogy nem is hangzott különösebben skótosan, de nem a saját hangján beszélt, és ez volt a lényeg. Az álcázás kizárólag stratégiai célt szolgált. Charlie nem félt a Steph-fel való összeütközéstől: valójában már várta, hogy megmondhassa a buta tyúknak, mi a véleménye róla. Legutóbb zavarba jött, és nem igazán tudott válaszolni Steph tirádájára, de most nem azért telefonált, hogy veszekedjen vele. Charlie számára nem volt kétséges, hogy a mindenes mindent megtesz annak érdekében, hogy ne tudjon beszélni Grahammel, így aztán a rejtőzködés mellett döntött.

– Sajnálom, de Graham jelen pillanatban nincs itt – Steph igyekezett választékosán beszélni. Csakhogy Charlie pár nappal azelőtt hallotta, milyen, amikor nem festi magát. Sznob tehén.

– Megadná a mobilszámát?

– Megkérdezhetem, hogy milyen célból keresi? – kis él csúszott Steph hangjába.

Charlie azon töprengett, hogy a skót akcentusa nem pocsékabb-e, mint ahogy számított rá. A mindenes sejti vajon, hogy kicsoda?

– Ó, csak egy foglalás. Nem fontos – vonult vissza. – Majd később telefonálok.

– Nem szükséges – mondta Steph, megint magabiztosan. Az ellenséges él eltűnt a hangjából. – Ebben én is segíthetek, még ha eredetileg Grahammel beszélt is. Steph vagyok. Az általános igazgató.

A mindenes vagy, te hazug, gondolta Charlie.

– Ó, rendben – mondta. Nem akart végigfecsegni egy ál-foglalást, amit később le kell mondania, de nem tudta, hogyan visszakozhatna. Steph lelkesen kapacitálta.

– Ööö… – nyögött Charlie, abban reménykedve, hogy a határidőnaplóját átpörgető, elfoglalt, skót benyomását kelti.

– Tulajdonképpen – mondta Steph bizalmas hangon, igyekezvén kitölteni a beszélgetésben bekövetkezett űrt –, ne mondja neki, hogy elárultam, de jobban jár, ha én intézem a foglalást, és nem Graham. A férjem nem a legjobb ügyintéző. Általában máshol jár az esze. Már nem is számolom, hány ember érkezett meg úgy, hogy nekem elfelejtett szólni róla.

Charlie levegő után kapkodott a megdöbbenéstől. Elakadt a lélegzete, mintha valaki gyomorszájon vágta volna.

– Ó, természetesen ez nem jelent problémát – csevegett Steph magabiztosan. – Én mindig megoldom és mindenki boldog. Kizárólag elégedett vendégeink voltak.

– A férje – mondta Charlie csöndesen. Egyáltalán nem skót akcentussal.

Steph nem látszott észrevenni a beállt változást sem a kiejtésben, sem a lelkiállapotban.

– Tudom – csevegett tovább –, bizonyára megőrültem, hogy vele élek és vele dolgozom. Mégis, ahogy a barátainknak mindig mondom, legalább nem lesz gond azzal, amikor nyugdíjba vonul, és majd egész nap otthon lebzsel. Graham itt mindig láb alatt van.

Miközben Steph beszélt, Charlie úgy érezte magát, mint egy kipukkant léggömb.

Lenyomta a „hívás vége” gombot, és kivonult a kantinból.

Mikor Charlie visszatért a központi nyomozóosztályra, Gibbs türelmetlenségről eltorzult arccal várta. A lány első gondolata az volt, hogy inkább elkerüli. Most nem tud beszélni vele. A Chris Gibbsszel folytatott tárgyaláshoz erő és bizonyos keménység kellett. Most viszont leginkább egyórányi magányra vágyott. Vagy legalább félórányira. Szar ügy. A munkája nem olyan, hogy ezt meg tudná oldani.

Hiba volt egyenesen visszajönni a kantinból. Amikor a kantinból visszafelé jövet elhaladt a női mosdó előtt, arra gondolt, hogy bemegy, és elbújik, amíg nem kész újra szembenézni a világgal. De ki a franc tudja, mikor jön el az az idő? Mivel egyenesen a központi nyomozóosztályra ment, nem sírhat. Rendben, gondolta. Az ég szerelmére, alig egy hete ismeri Graham Angilleyt. Összesen háromszor találkoztak. Könnyű lesz elfeledni.

– Hol voltál? – vonta kérdőre Gibbs. – Sikerült lenyomozni Robert Haworth családi hátterét.

– Nagyszerű – felelte Charlie elhalóan. Nem akarta addig mondani Gibbsnek, mire jött rá, míg meg nem bizonyosodott róla, hogy képes megőrizni az önuralmát. Nem lehetetlen, hogy végül még ki kell rohannia a klotyóra.

– Tényleg megérte utána kaparni. – Gibbs szemében diadal csillogott. – A Giggleswick iskola és Oxenhope – mindkettő igaz. Őrmester?

– Elnézést. Folytasd.

– Azt mondtad, sürgős. Akarod hallani vagy nem? – Gibbs dühös pulykaként nézett rá, miközben beszélt. Megfélemlítő testtartás.

Ebben a pillanatban Charlie-t a legkevésbé sem érdekelte Robert Haworth születése és vidéki neveltetése.

– Adj öt percet, Chris – kérte. Ez megriasztotta a férfit. Charlie még soha nem szólította a keresztnevén.

Charlie kiment a helyiségből és megállt a folyosón, a falnak támasztotta hátát. Legszívesebben beszaladt volna a női mosdóba, de ellenállt a kísértésnek. A sírás nem megoldás – rohadtul nem akart sírni –, de szüksége volt egy kis időre, míg megemészti a dolgot. Nem képes mások társaságát elviselni, amíg úgy érzi, hogy öklömnyi kő van a gyomrában, és a gondolatai végtelen hurokban kergetik egymást a fejében, öt perc, gondolta, csak ennyi kell.

Steph nem tudhatta, hogy Charlie van a telefonnál. Akkor meg miért hazudott volna? Ő nem tenné.

Steph tudta, hogy Graham a szerda éjszaka egy részét Charlie-ék nyaralójában töltötte, egy ágyban Charlie-val. A portán a számítógéppel kapcsolatos nézeteltérés után Graham úgy rendelkezett, hogy másnap reggel Steph hozzon neki és Charlie-nak angol reggelit az ágyba. Határozottan közölte: Charlie ágyába.

– Mindketten ott leszünk.

A felesége arcába vágta, hogy megcsalja.

Ráadásul nem Charlie volt az egyetlen. Statikus Sue-val is lefeküdt. És számtalan más vendéggel, ha hinni lehet Stephnek.

Hazudott Graham? Technikailag nem. Beismerte, hogy lefeküdt Steph-fel. Többször.

Igen, mocskos módon hazudott

Nemcsak „mindenesnek” nevezte Stephet hanem úgy is kezelte. Rettenetesen viselkedett vele. Nem csoda, hogy Steph ellenséges Charlie-val. És mégis Grahammel maradt, és szeretetteljesen tréfálkozott a rovására a telefonban. A férjem nem a legjobb ügyintéző. Miért maradt vele?

Graham mesélt Charlie-nak Steph fehér csíkjáról, a le nem barnuló bőrről.

Stephnek mit mesélt vajon Charlie testéről?

Graham Oliviát folyton Dundikának nevezte, bárhogy tiltakozott is Charlie.

Egyik tény a másik után, egyik kellemetlen igazság a másik után bukkant ki Charlie agyának dühvel elegyes szégyenköde alól. Ismerte jól a folyamatot, valami hasonlón ment keresztül, miután Simon lelökte az öléből Sellers buliján és eltűnt az éjszakában: először földre teríti a sokk, aztán következnek az utórengések: újra meg újra elönti a fájdalom. Számtalan apró gesztust, mondatot kellett újraértékelnie a friss ismeret fényében. Néha sok dolog jut az ember eszébe egyszerre, ami olyan, mintha söréttel lőnék meg az embert. Miután alaposan kilyuggatták, és elcsitultak az utórengések, végre tisztán látja a helyzetet. Ekkor belebújik a szomorúságba, mint egy régi pulóverbe.

Charlie nem volt szerelmes Grahambe. Még szeretkezésük közben is küszködnie kellett, hogy kiverje Simont a fejéből. Aligha lehet az évszázad románcának nevezni. Persze örült volna, ha Graham felhívja, hogy találkozzanak. Nem a férfi elvesztése fájt, hanem az, hogy bolonddá tették. Végzetesen megalázottnak érezte magát, amikor arra gondolt, hogy Steph mostanra bizonyára rájött, ki volt a titokzatos skót telefonáló, ő és Graham e percben valószínűleg jóízűen nevetnek a rovására.

Túlzottan emlékeztetett arra, amit Simon művelt vele, ezért tudta nehezen megemészteni. Vajon mindenkinek az élete tele van ehhez hasonló megaláztatásokkal, vagy csak ő húz mindig bele?

Szeretett volna valami módon megfizetni Grahamnek, de ha tett vagy mondott volna valamit, akkor Graham tudná, hogy foglalkoztatja. Ha most visszavág, azzal jelzi, milyen érzékenyen érintette a dolog, és hülye lett volna megadni ezt az elégtételt Grahamnek vagy Stephnek.

Vett egy mély levegőt, és felhívta Oliviát. Kérlek, kérlek, vedd fel, ismételgette magában, miközben a kicsengést hallgatta.

Liv nem volt otthon. Az üzenetrögzítőjén megváltozott a szöveg. Azt mondta: „Itt Olivia Zailer. Pillanatnyilag nem tudok a telefonhoz jönni, úgyhogy kérlek, hagyj üzenetet, a sípjel után”, de még azt is hozzátette: „Nagyon szeretnék olyanoktól üzenetet kapni, akik bocsánatot akarnak tőlem kérni. Minden ilyesfajta üzenetre szívesen válaszolok.”

Kicsit csípős volt a hangja, de mégis meleg. Két könnycsepp gördült le Charlie arcán. Gyorsan letörölte őket.

– Itt az üzenet, amire vártál – mondta a húga üzenetrögzítőjére. – Bocsánatot kérek, és nagyon sajnálom. Rettenetesen hülye tökfej vagyok, megérdemelném, hogy áthúzzanak a hajó alatt. Bár nem hinném, hogy manapság is alkalmazzák ezt a büntetést. – Hirtelen abbahagyta, mert rádöbbent, hogy úgy beszél, mint Graham, ő szokta ilyesfajta tréfákkal elütni a komoly kérdéseket. – Kérlek, hívj fel ma este. Újból teljesen elcsesztem mindent – bocs, tudom, hogy ez egy kissé unalmas –, és talán jobb lenne, hogyha a vonat elé vetném magam. Ha ma este szabad vagy, és van kedved elvonszolni magad Spillingbe, légyszi, légyszi, gyere. A kulcsot a szokott helyen hagyom.

– őrmester, a kibaszott életbe! – Gibbs jelent meg a semmiből a folyosón.

Charlie megpördült, és farkasszemet nézett vele.

– Ha még egyszer rajtakaplak, hogy kihallgatod a telefonbeszélgetéseimet, lenyisszantom a golyóid egy konyhakéssel, megértetted?

– Én nem…

– És kurvára ne káromkodj itt nekem, és ne is utasítgass! Világos?

Gibbs vörös képpel bólintott.

– Rendben – Charlie mély lélegzetet vett. – Jól van. Szóval, mit találtál Haworthről?

– Imádni fogod – Gibbs hetek óta először festett úgy, mint aki nem bánja, hogy jó hírt hozott. Pedig Charlie azt várta, hogy Gibbs még morcosabb lesz. Talán rendszeresebben kellene lecseszni. – Juliet Haworth igazat mondott a fehérmájú mama telefonszexes üzlete, a szélsőjobbos politikába elmerült apa, egy báty, elvált szülők, Giggleswick iskola…

– Mi van a családnévvel? – szakította félbe Charlie.

Gibbs bólintott.

– Ezért nem találtunk semmit róla: nem Robert Haworthként látta meg a napvilágot. Megváltoztatta a nevét

– Mikor?

– Ez is érdekes. Három héttel az után, hogy találkozott Juliettel a videotékában. De beszéltem Juliet szüleivel, a Heslehurstökkel, és ők mindig Robert Haworthként ismerték. Azt mondta, így hívják.

– Szóval jó ideje tervezte a névváltoztatást – vonta le a következtetést hangosan Charlie. – Ez az előtt volt, hogy megerőszakolta Prue Kelveyt. Esetleg valami rendőrségi ügy miatt döntött így?

– Nem. Nincs egy sem. Tiszta, mint a ma született bárány.

– Akkor mire volt jó ez az egész? – gondolkodott el Charlie. – Talán ennyire bálványozta Branwell Brontët?

– A Haworth Roadon nőtt föl. Ötvenkettes szám. Az új vezetékneve a régi lakcíméből származott. Egyébként… rendőrségi nyilvántartás ide vagy oda, egész biztosan van valami rejtegetnivalója.

– Miért nem tér már magához, hogy kihallgathassuk? – türelmetlenkedett Charlie.

– Még felébredhet, őrmester.

– Nem fog. Folyamatosan epilepsziás rohamai vannak. Valahányszor beszélek a nővérrel az osztályon, egyre súlyosabbakat mond: cerebellaris tonsillaris herniatio, meg tonsillaris haemorrhagikus necrozis. Hétköznapi nyelven ez annyit tesz, hogy gyógyul.

Charlie felsóhajtott:

– Szóval Robertként született? Azt mondtad, új vezetéknevet vett fel?

– Igen – felelte Gibbs. – 1965. augusztus 9-én született, Robert Arthur Angilleyként. Szokatlan név, nem? őrmester!? Mi a…?

Gibbs döbbenten bámult a folyosón elrohanó Charlie után. Menjen utána? Pár pillanat múlva úgy döntött, nem ártana. Nem tetszett neki a főnöke arca: sápadt volt. Csaknem riadt. Mi a faszt mondhatott neki? Talán nem is ezzel volt kapcsolatban. Kihallgatta a telefonbeszélgetése végét, és valami olyasmit hallott, hogy átvágták a fejét.

Gibbs kicsit le volt lombozva, hogy az őrmesterre, Waterhouse-ra és Sellersre öntötte a rossz hangulatát – mondjuk Sellerst nem bánta annyira. Közülük ő az egyetlen, aki igazán megérdemelte. Az őrmester viszont nő volt; a női agy másként működik. Talán hagynia kéne…

Gibbs átfutott a recepcióhoz, és lerohant a lépcsőn, de elkésett. Charlie kocsija akkor húzott ki a parkolóból az útra.

Harmadik rész

22

Április 8., szombat

A filmekben olyan bonyolultnak tűnik, mikor autóval követnek valakit Ha az üldözött tudja, hogy üldözik, hirtelen rejtett mellékutakra kanyarodik, bekötőutakon zötyög, a levegőben repül egy darabon, aminek aztán hatalmas csattanás, majd tűz lesz a vége. Néha különféle akadályok is felmerülnek: az utolsó pillanatban vált a közlekedési lámpa, nagy teherautók akadályozzák a követést.

Eddig szerencsés vagyok. Akadálytalanul gurulok Zailer őrmester ezüstszínű Audijának nyomában. A rendőrségre menet suhant el mellettem, és felismertem a kocsiját, őrült sebességgel hajtott a másik irányban, nyilván sietett. Így az utca közepén megfordultam – mindkét irányban leállt a közlekedés –, és utána eredtem.

Nem hiszem, hogy Zailer őrmester észrevett, miközben kifelé haladtunk a városközpontból. Végig a nyomában maradtam. Spilling nem olyan hely, ahol más autósok eléd vágnak. A legtöbb ember a helyi régiség- vagy kézműves vásárra igyekszik. Zailer őrmester az egyetlen ember, aki siet. És persze én, mert nem kockáztathatom meg, hogy elveszítsem. Gondosan ügyelek rá, hogy a kocsim és az övé között elég nagy legyen a távolság. Ha megelőz valakit, én is igyekszem utána a sodorvonalban.

A második körforgalomnál, a High Street végén, az első utcán balra fordult Ez az út vezet Silsfordba. Hosszú kilométereken át kanyarog itt az út, melynek két oldalán a sűrű fák lombja alagútként borul össze. A rádiót kapcsolgatom éppen, hangos zenét keresek, hogy ne legyek egyedül a gondolataimmal, mikor Zailer őrmester megint elkanyarodik. Ezúttal jobbra. Megyek utána. Egy kis, vörös téglás sorházas utcába jutunk. A házak kissé beljebb állnak az úttól, és kis négyszögletes kert van előttük. Többségük kívülről csinosan néz ki. Némelyiket ragyogó színűre festették: jádezöldre, lilára, sárgára.

Az utca két oldalán kocsik sorakoznak. Zailer őrmester szabálytalanul, csaknem az utca közepén parkol le, és kiszáll az Audijából. Egy pillanatra meglátom az arcát, és rádöbbenek, hogy sírt. Sokat. Rögtön tudom, hogy nem munkaügyben jött. Itt lakik: valami baj történt és hazajött.

Becsapja a kocsija ajtaját, és kinyitja a vörösre festett fakaput. Be sem csukja az Audit. Én a kocsimban maradok az utca közepe táján, pár méterre tőle, de nem vesz észre. Mintha egyáltalán nem érdekelné, mi van körülötte.

Francba! Fogalmam sincs, mit tegyek. Ha valami baj történt, ha valami családi tragédia, akkor nem akar majd velem beszélni. De kihez mehetnék? Waterhouse nyomozóhoz? Nem tudnám meggyőzni, hogy megint vigyen el a kórházba, hogy lássalak, akármilyen információt is tudok adni érte cserébe. Mindig érzem, mennyire nem kedvel, valahányszor egy helyiségben vagyok vele.

Fölösleges ezen rágódnom. Mindegy, hogy Zailer őrmester miért ennyire feldúlt, a te ügyedben ő a rangidős. Lényegbevágó információt tudok adni neki, ami komolyan lendíthet a nyomozás menetén. Mindegy, milyen állapotban van.

Leparkolok a szabadon maradt helyek egyikére, és elsétálok a házához. Kisebb, mint az enyém, amitől megmagyarázhatatlan bűntudat fog el. Mindig úgy gondoltam, hogy a háza nagyobb és jobb helyen van, mint ahol én élek, mert ő képviseli a hatóságot. Nem mintha mindig elfogadnám a döntését, most sem fogadom el, ha azt mondja, hogy nem visz el, hogy lássalak téged. Nem változom meg, Robert. Csak te számítasz nekem, most és mindörökké.

Becsöngetek, de senki se nyit ajtót. Nem tudja, hogy ki vagyok, nem tudja, hogy láttam amint megjön. Újból csöngetek, ezúttal tovább nyomom.

– Menjen el! – kiáltja. – Hagyjon magamra!

Újból csöngetek. Pár másodperc múlva homályosan látom a bejárati ajtó tejüvegén keresztül, hogy közeledik. Kinyitja és meghökken. Én vagyok az utolsó ember, akire számított. Nem érdekel. Mostantól nem foglalkozom a lényegtelen dolgokkal. Élvezettel hagyom őket figyelmen kívül. Mint például a feleségedet. Benne és bennem rajtad kívül is sok közös van, nem igaz, Robert?

– Naomi. Mit keres itt?

Zailer őrmester szeme könnyben úszik és duzzadt, vörös az orra.

– Magához igyekeztem. Elhajtott mellettem, úgyhogy követtem.

Nem teszek megjegyzést rá, hogy mennyire feldúlt, mert úgy vélem, nem örülne neki.

Jeges pillantást vet rám:

– Most nem dolgozom.

– Látom.

– Nem, úgy értem… lejárt a munkaidőm. Holnap találkozunk.

Megpróbálja becsukni az ajtót, de kitámasztom az ajtót a karommal.

– Nem tudok várni. Fontos.

– Akkor keresse meg Waterhouse nyomozót és mondja el neki. – Teljes súlyával az ajtónak dől és igyekszik becsukni. Nekilendülök, és benn vagyok a hallban.

– Takarodjon a házamból, maga dilis tyúk! – ripakodik rám.

– Bizonyos dolgokat el kell mondanom. Tudom, mit láttam Robert nappalijának ablakán keresztül, miért kaptam pánikrohamot…

– Mondja el Simon Waterhouse-nak.

– Azt is tudom, Juliet miért viselkedik úgy, ahogy. Miért nem működik együtt, és miért nem érdekli, hogy maguk azt hiszik, ő próbálta meg meggyilkolni Robertet.

– Naomi… – Zailer őrmester ellépett az ajtóból. – Úgy döntöttem, hogy nem dolgozom többé Robert Haworth esetén. Ne értse félre: ez nem a maga személye ellen irányul, de akkor se akarok többé magával találkozni. Nem akarom látni, nem akarok beszélni magával a továbbiakban. Rendben? Most pedig elmenne?

Rémület nyilall a szívembe.

– Mi történt? Robertről van szó? Még életben van?

– Igen. Bár nem javult az állapota. Kérem, most menjen el. Simon Waterhouse majd…

– Simon Waterhouse minden alkalommal úgy néz rám, mintha a Marsról pottyantam volna. Ha maga elküld, másnak semmit se mondok el. Senki sem tudja meg az igazságot.

Zailer őrmester kitol az utcára és már majdnem becsapja az ajtót az orrom előtt.

– Julietnek nincs köze a nemi erőszakokhoz – kiabálom az előkertből. – Ha ez egy üzlet, akkor neki semmi köze hozzá. Soha nem is volt.

Rám pillant. Vár.

– A színházban volt egy ablak – hadarom. – Láttam, mikor oda voltam kötözve az ágyhoz. Láttam, ami kint volt. Közel volt, csak pár méterre. Azért jutott az eszembe, mert egy tegnap esti rémálmomban megláttam, hogy azon az ablakon keresztül láttam valamit. Vagyis mindig tudtam, hogy láttam az ablakot, de a többi törlődött. Nem rögzült, hogy bármi mást is láttam, de bizonyára így történt, és a tudatalattimban bizonyára…

– Mit látott? – kérdezi Zailer őrmester.

A megkönnyebbüléstől legszívesebben felkiáltanék.

– Egy kis házat Egy bungalót – abbahagyom, hogy levegőt kapjak.

– Sok ezer bungaló van – mondja. – Ennek alapján bárhol lehet a színház.

– De nem ez. Nagyon különleges. És nem is ez a lényeg. – Megállíthatatlanul buknak ki belőlem a szavak. – Újból láttam azt a kis házat azóta, hogy megerőszakoltak. Robert nappalijának ablakából láttam. Juliet cserépházainak egyike volt, az üvegajtós szekrényben. Ugyanaz, amit az ablakon keresztül láttam, miközben megerőszakoltak. Olyan téglából épült, amely kőnek néz ki, nem tudom, érti-e. Ugyanolyan a téglák színe, mint a kőé. Nem simák. Ránézésre úgy tűnik, mintha durvák lennének. Nehéz elmagyarázni, ha nem látta az ember. Királykék festés, kék, csúcsos tetejű bejárati ajtó…

– …és az ajtó fölött három ablak, amelyeknek szintén csúcsos a tetejük?

Bólintok. Nem is teszek fel kérdést, mert úgysem válaszolna.

Charlie Zailer leveszi a kabátját a fogasról a hallban és kiveszi a slusszkulcsot a zsebéből.

– Menjünk – mondja.

Egy darabig csöndben haladunk, nincs se kérdés, se válasz. Túl sok mindent kéne elmondani; egyikünk se tudja, hol kezdjük? Visszatérünk a High Streetre, balra fordulunk a Régi Kápolnához címzett sörözőnél a Chapel Lane-re.

Ígérem, soha nem megyek a házadhoz.

Nem akarok itt lenni. Te nem itt vagy.

– Azt akarom, hogy megint vigyen el Roberthez a kórházba – mondom.

– Felejtse el – válaszolja Zailer őrmester.

– Bajba kerülhet, ha elvisz oda, hogy megnézzem Robertet? Ezért olyan feldúlt? Valami baj érte a munkahelyén?

Charlie felnevet.

A Chapel Lane három még mindig a hátát mutatja az utca felé. Azzal a gondolattal játszadozom, hogy a házad homlokzata pár pillanattal ezelőtt még az utcára nézett; csak akkor fordult a kert felé, mikor látta, hogy jövök. Tudom, ki vagy. Hagyj békén.

Zailer őrmester pocsékul parkol le, Audijának kerekei súrolják a járdát.

– Meg kell mutatnia azt a cserépházat – mondja. – Meg kell tudnunk, hogy tényleg ott van-e, vagy csupán képzelte. Lehet, hogy újabb pánikrohamot kap?

– Nem. Az agyam akkor így tiltakozott az ellen, amit láttam – akkor még nem álltam készen, hogy szembenézzek a tényékkel. A múlt éjjel túlestem a pánikon. Látnia kellett volna az ágyneműmet – facsarni lehetett volna.

– Akkor menjünk.

Körbe megyünk a ház oldala mellett. Minden ugyanolyan, mint hétfőn volt – az elhanyagolt ramatyraktár a kertben, és a lenyűgöző kilátás. Hányszor álltál itt a kiszáradt fűben, Juliettel, közös életed romjain, és hányszor kívántad, bárcsak elmenekülhetnél az elérhetetlen szépségbe.

Az ablakhoz lépek. Mikor Zailer őrmester csatlakozik hozzám, a fal mellett álló szekrényre mutatok. A kék, csúcsos ajtós bungaló ott áll alulról a második polcon.

– A gyertya mellett az első – mondom, és ugyanúgy megrendülök, mintha nem lenne ott. Charlie Zailer bólint. A falnak támaszkodik, elővesz egy csomag cigarettát a zsebéből és rágyújt. Az arcából kiszaladt a vér. A cserépház számára is jelent valamit, de nem tudom, hogy mi az, és félek megkérdezni.

Már éppen fel akarom vetni, hogy menjünk el hozzád a kórházba, mikor megszólal.

– Naomi. – Látom az arcán, hogy valami fontosat akar mondani. Valamit, ami alapjaiban rengeti meg a világomat. – Tudom, hol van az a ház – jelenti ki. – Most odamegyek, elkapom a férfit, aki megerőszakolta magát, és kihúzom belőle a vallomást, még ha fogóval kell is egyenként kitépdesnem a körmeit.

Semmit sem szólok, félek, hogy megőrülök.

– Kirakom egy taxiállomáson – mondja.

– De hogyan… micsoda…?

A kapu felé indul. Rájövök: nem fog megállni, hogy válaszoljon a kérdéseimre.

– Várjon – szólok utána, miközben futok, hogy utolérjem. – Magával megyek. – Ott állok, ahol Juliet állt hétfőn. Zailer őrmester pedig ott, ahol én álltam. A koreográfia a régi; csak a szereposztás változott.

– Nem lenne bölcs dolog egyikünk szempontjából sem – mondja. – A maga élete és biztonsága meg az én karrierem szempontjából sem.

Ha ezt teszem, ha elmegyek vele arra a helyre, akárhova is indul, és farkasszemet nézek azzal az emberrel, bármi történhet: ezután sose fogom gyávának tekinteni magam.

– Nem érdekel – mondom neki.

Charlie Zailer megvonja a vállát.

– Engem sem – mondja.

23

2006. 04. 08.

– Látta valaki Charlie-t?

Simon eléggé aggódott ahhoz, hogy a kelleténél hangosabban szóljon oda Sellersnek és Gibbsnek, bár csak pár méterre álltak tőle.

– Csak azért jöttünk, hogy téged megkeressünk. – Sellers az italautomatánál állt a kantin előtt. Aprót keresgélve kotorászott a zsebében.

– Valami baja van – mondta Gibbs. – Fogalmam sincs, micsoda. Nemrég beszéltem vele…

– A francba! – Simon elgondolkodva dörzsölte meg az orrnyergét. Komoly a helyzet. Mennyit mondjon Sellersnek és Gibbsnek? A két elcseszett Stan és Pan, gondolta. De meg kell nekik mondani.

– …mikor odáig jutottam, hogy Haworth Robert Angilleyként látta meg a napvilágot, hirtelen faképnél hagyott – mondta Gibbs. – Kiviharzott az épületből, bepattant a kocsijába és elhajtott Nem festett túl jól. Mi a fene folyik?

– Nem tudtam elérni sem őt, sem titeket – mondta Simon. – Ki van kapcsolva a mobilja. Sose csinál ilyet – ismeritek Charlie-t mindig elérhető, és soha nem megy sehova anélkül, hogy ne szólna nekem. Úgyhogy felhívtam a húgát

– És? – kérdezte Sellers.

– Nem jó hír. Állítólag igen rövidre sikerült a spanyolországi nyaralás.

– Állítólag? – kérdezte Gibbs. Ő úgy tudta, hogy az őrmester onnan repült vissza, mikor a Robert Haworth-ügy bonyolódni kezdett.

– A szálloda nem volt megfelelő, így aztán ő meg Olivia otthagyták, és egy új helyen foglaltak szállást: az Ezüst Domb Luxus Faházakban, Skóciában.

Sellers felkapta a fejét, a forró csokoládé kilöttyent a kezére.

– Francba! – mondta. – Ezüst Domb Luxus Faházak? Ugyanaz, amit Robert Haworth fivére üzemeltet? Épp most jegyeztem fel a nevet, tíz perccel ezelőtt.

– Ugyanaz – mondta Simon komoran. – Olivia úgy véli, hogy Charlie és Graham Angilley… valamiféle kapcsolatba került egymással.

– Nem lehettek ott tovább egy napnál!

– Tudom.

Simon nem látta okát, hogy elmondja Sellersnek és Gibbsnek, amit Olivia Zailer közölt vele: hogy Charlie kitalált egy Graham nevű barátot, hogy Simont féltékennyé tegye, és mikor találkozott egy igazi Grahammel, kapott az alkalmon, hogy valóságossá tegye a képzeletbeli szeretőt. Simonnak ez túl sok volt ahhoz, hogy e percben rendesen végiggondolja.

Inkább maradt a szikár tényéknél.

– Naomi Jenkins véletlenül az Ezüst Domb Luxus Faházak kártyáját adta oda nekünk, mikor hétfőn itt járt, hogy bejelentse Haworth eltűnését. Azt hitte, hogy a saját névjegyét adja át. Miután Jenkins elment, a névjegy Charlie-nál maradt. Nekem is megmutatta, említette, hogy van valami különleges ajánlatuk is. Mikor kiderült, hogy a spanyol szálloda pocsék, nyilván eszébe jutott a hely.

– Egy pillanat – mondta Gibbs, miközben Sellers poharáért nyúlt. Sellers egy sóhaj közepette átadta neki. – Szóval Naomi Jenkinsnél volt Haworth fivérének névjegye? Jenkins eszerint ismerte Haworth valódi nevét? Találkozott a családjával?

– Ő se veszi fel a mobilját – mondta Simon. – De nem hiszem, hogy tudta. Nagyon szerette volna, hogy olyan gyorsan találjuk meg Hawortht, ahogy csak lehet. Ha tudta volna, hogy van egy fivére – vagy hogy megváltoztatta a nevét –, megmondta volna nekünk, mikor hétfőn bejött. Minden információt megadott, amit csak tudott, hogy segítsen előkeríteni a férfit.

– Tudnia kellett – mondta Sellers. – Nem lehet véletlen. Kizárt, hogy történetesen a szeretője fivérének névjegyét hurcolja, de nem tudja, hogy ő az. Ez marhaság!

Simon bólint.

– Ez nem véletlen. Távolról sem az. Most néztem meg az Ezüst Domb Luxus Faházak honlapját. Mit gondoltok, ki tervezte?

– Fogalmam sincs.

Gibbs gyorsabb volt.

– Naomi Jenkins legjobb barátnője, aki ott lakik nála, weboldaltervező.

– Talált, süllyed – bólintott Simon. – Yvon Cotchin. Ő tervezte az Ezüst Domb Luxus Faházak honlapját. Naomi Jenkinsét is ő csinálta a napóraüzlethez.

Várt egy kicsit, hogy leessen nekik a tantusz, de csak megrökönyödést látott az arcukon. A többieknek még nem állt össze a kép. Vélhetőleg azért, mert közel sem állt rá az agyuk annyira a konspirációs gondolkodásra, mint Simoné.

– Figyeljetek – magyarázta. – Robert Haworth megerőszakolta Prue Kelveyt. Ez tény. Azt is tudjuk, hogy nem ő követte el az összes erőszakos cselekményt. Nem ő erőszakolta meg Naomi Jenkinst vagy Sandy Freeguardot, de az ő támadójuk nagy valószínűséggel szoros kapcsolatban állt Haworthszel, mivel az elkövetés módja csaknem azonos volt.

– Azt mondod, hogy a fivére, Graham Angilley volt az? – kérdezte Sellers. Még mindig nem kapta vissza az italát.

– Baromira remélem, hogy tévedek, de nem hiszem. Ha Angilley a másik erőszaktevő, ez megmagyarázza, honnan tudott olyan sokat Naomi Jenkinsről. Vannak személyes adatok is a honlapján, ott van például a címe, ami megegyezik az üzletének címével. Biztos vagyok benne, hogy így választotta ki az áldozatait: Yvon Cotchin korábbi ügyfelei közül. Ha Cotchin korábban készítette el Jenkins weboldalát, mint Angilleyét, valószínűleg mondta, hogy nézzen meg pár oldalt referenciaként azok közül, amiket ő tervezett.

– Francba – mondta Sellers csöndesen.

– Prue Kelvey és Sandy Freeguard – kezdte Gibbs.

– Sandy Freeguard író és saját weboldala van személyes adatokkal és fényképpel. Ugyanúgy, mint Jenkinsnek. És az a társaság, amelynek Prue Kelvey dolgozott, minden munkatársnak fenntart egy saját honlapot, ahol személyes adatokat, illetve szakmai információkat, valamint egy fényképet is közölnek. Angilley és Haworth innen tudott olyan sok mindent róluk.

– Naomi Jenkinst Kelvey és Freeguard előtt erőszakolták meg – mondta Gibbs.

– Pontosan – folytatta Simon. – Talán ő lehetett a fordulópont Angilley és Haworth tevékenységében. Élőben nézhető erőszaktételre legalább 2001 óta árulnak jegyet. Ezt a dátumot a harmincegyes számú túlélő történetéből tudjuk. Akárhogyan választották is ki az áldozataikat kezdetben, lefogadom, hogy az megváltozott, amikor Angilley weboldalt készíttetett az üdülőtelepének. És ha Yvon Cotchin azt mondta neki, hogy preferenciaként nézze meg a többi munkáját is, köztük Naomi Jenkins weboldalát…

– Szép nagy ha – dörmögte Sellers. – Mi van, ha az üdülőtelep oldala előbb készült, mint Jenkinsé?

– Ellenőrizni fogom – mondta Simon. – De nem hiszem, hogy korábbi lenne. És így szerzett tudomást Graham Angilley Naomi Jenkinsről. Rájöhetett, hogy az interneten saját weboldallal rendelkező, potenciális áldozatok százai találhatók. És nem csak azokat a nőket erőszakolhatta meg, akiknek Yvon Cotchin készítette a weboldalukat, igaz? Így túlságosan nyilvánvaló, túl kockázatos lenne a kapcsolat. Ezért azután Haworth és ő elkezdtek olyan nőket keresni, akiknek hivatalos honlapjuk volt…

– A fényképekről pedig el tudták dönteni, hogy tetszenek-e nekik – mondta Gibbs. – Szemétládák.

Simon bólintott

– Sandy Freeguard weboldalát a Pegasus tervezte. És egy másik társaság készítette Kelvey cégéét – most beszéltem az igazgatóhelyettessel telefonon.

– Az őrmester hogyan kapcsolódik ide? – kérdezte Sellers. Újabb aprót keresve kotorászott a zsebében, de nem talált. Közben Gibbs is megitta a csokoládéját; a kis, barna hab a bajszán nem hagyott kétséget efelől.

– Egy pillanat és rátérek – intette nyugalomra Simon. Persze, legszívesebben addig halogatta volna ennek átgondolását, ameddig csak lehet. – Naomi Jenkins az Ezüst Domb Luxus Faházak névjegyét Yvon Cotchintól kapta. Fogalma sem volt arról, hogy a hely bármi módon összekapcsolható Robert Haworthszel.

Sellers és Gibbs kétkedve néztek rá.

– Gondoljátok végig. Cotchin segített Graham Angilleynek beindítani az üzletet. Biztosan kapott tőle egy csomó névjegyet, hogy osztogassa az ismerőseinek. Naomi elvett egyet és azt gondolta – mint mindenki –, hogy az Ezüst Domb Luxus Faházak csak egy olyan üdülőhely, amelynek a barátnője készítette a honlapját. Fogalma sem volt róla, hogy nős barátjának fivére az igazgató…

Simon nem fejezte be a mondatot.

– Vagy, hogy a szeretője fivére rabolta el és erőszakolta meg – tette hozzá Gibbs.

– Így igaz. Ebben az ügyben nincsenek véletlenek. Minden részlet kapcsolódik a többihez: Jenkins, Haworth, Angilley, Cotchin, a névjegy…

– És most a főnökünk. – Sellers aggódni látszott.

– Igen – sóhajtott nagyot Simon. Úgy érezte, mintha beton nehezedne a mellkasára. – Charlie Naomi Jenkinstől kapta a névjegyet. Nem is sejthette, hogy Graham Angilleynek köze van Robert Haworthhöz, addig, míg meg nem mondtad neki Haworth valódi nevét.

Gibbsre pillantott.

– A kibaszott életbe! Mikor elmondtam neki, biztosan ugyanarra gondolt, amire te is: hogy feltehetőleg Angilley a másik erőszaktevő. És ha ő kefélt vele…

– Ezért rohant el olyan sietősen – mondta Simon. – Ki lehet bukva.

– Pocsékul érzem magam – horgasztotta le a fejét Gibbs. – Nehéz perceket szereztem neki

– Nem csak neki.

Sellers kérdő pillantást vetett Simonra.

– Igen, jól van. Ti ketten megérdemlitek. Charlie nem.

– Cseszd meg! Semmit se csináltam – mondta Sellers.

Simon hajlamos volt az ítélkezésre. Gondosan számon tartotta mások vétkeit. Chris Gibbs neve mellett még nem jegyzett fel bűnöket, Charlie Zailer neve mellett viszont annál több sorakozott.

– Júniusban megnősülök. Mindkettőtöket meghívlak a nagy eseményre, ő a násznagyom – biccentett Gibbs Sellers felé –, aki titkos töcskölőkörútra megy az esküvőm előtti héten. A legénybúcsúról eddig egy mukkot se hallottam. Valószínűleg egyedül fogok kornyadozni a szabadságvesztésem aláírásának napját megelőző este, és valami kibaszott tévéshow-t nézek, miközben ő kirázza az üres kotoncsomagokat a bőröndjéből…

– Ne csináld már – szabadkozott zavartan Sellers. – Nem feledkeztem meg a legénybúcsúdról. Csak sok dolgom volt, ennyi.

Simon észrevette, hogy egy kissé kipirult az arca.

– Igen, a farkaddal voltál elfoglalva, mint rendesen – vágott vissza Gibbs.

– Higgadjatok le – vágott közbe Simon. – Most nem az a legnagyobb gondunk, hogy sztriptíztáncosnőt béreljünk vagy pucéran odakössünk egy lámpaoszlophoz. Nagy szarban vagyunk.

– Mit csináljunk? – kérdezte Sellers. – Hova ment az őrmester?

– Olivia azt mondja, hogy Charlie hagyott neki üzenetet a telefonján, hogy később menjen át hozzá, vagyis úgy tervezte, hogy otthon tölti az estét, bár még nincs ott. Közben… – Simon nekigyürkőzött. Lehet, hogy mindketten azt mondják neki, hogy menjen a francba. Nem hibáztathatja őket. – Tudom, nem lenne szabad megkérdeznem, de… megoldható, hogy erről ne beszéljetek a Hóembernek?

Sellers szeme tágra nyílt.

– Ó, a francba. Proustnak szét fog durranni az agya, ha… Ó, a francba. A főnök meg az első számú gyanúsított…

– Le kell szállítani az ügyről – mondta Simon. – Megpróbálom meggyőzni Charlie-t, hogy ő maga mondja el Proustnak. Nem lesz nehéz. Nem ostoba nő. – Inkább csak magát biztatta, mint bárki mást. – Valószínűleg sokkos állapotban van, és egyedül kell lennie egy kicsit, hogy végiggondolja a történteket.

Nem akart belegondolni, mi lesz, ha Proust még azelőtt rájön a dolgokra, hogy Charlie megmondaná neki.

– Hogyan tudnánk titokban tartani? – kérdezte Gibbs. – Proust minden öt percben érdeklődik az őrmester után. Mit mondjunk?

– Nem kell semmit mondanotok, mert úton lesztek Skócia felé.

Simon döbbenetére sem Sellers, sem Gibbs nem kérdőjelezte meg, hogy átvette a vezetést.

– Hozzátok ide onnan Graham Angilleyt és Stephanie-t, a feleségét. Én elintézem Proustot. Azt mondom neki, hogy Charlie Yorkshire-be ment, hogy beszéljen Sandy Freeguarddal, most, hogy valószínűleg azonosítani tudjuk azt az embert, aki megerőszakolta. Proust nem fog kételkedni. Tudjátok, milyen: kora reggel a legenergikusabb. – Mikor látta az arcukat, még hozzátette: – Van jobb ötletetek? Ha megmondjuk neki, hogy Charlie engedély nélkül távozott, még nehezebbé tesszük a helyzetét, és szerintem erre van a legkevésbé szüksége.

– És te mit csinálsz? – kérdezte Gibbs gyanakodva. – Míg mi a skótkockák földjén üldözünk egy perverz disznót.

– Beszélek Yvon Cotchinnal, aztán Naomi Jenkinsszel, ha megtalálom.

Sellers a fejét csóválta.

– Ha a Hóember rájön erre, mindhárman tűzvédelmi előadásokat fogunk tartani az általános iskolákban, még mielőtt véget ér ez a hét.

– Ne szarakodjunk, ha nem muszáj – mondta Simon. – Charlie-nak tudnia kell, hogy lehetetlen helyzetbe hozott bennünket. Lefogadom, hogy egy órán belül itt lesz. Nézzetek be a Barna Tehénbe, mielőtt elindultok az üdülőtelepre. Talán ott lesz. Ha megtaláltátok, hívjatok fel.

– Igenis, főnök – vágta rá Gibbs gúnyosan.

– Nem poénnak szántam. – Simon a cipőjét nézte. Az a lehetőség, hogy Charlie romantikus kapcsolatba keveredett Graham Angilleyvel – egy olyan emberrel, aki nagy valószínűséggel egy szörnyeteg, szadista erőszaktevő –, jobban zavarta Simont, mint ahogy hitte. Mintha vele történt volna, őt támadta volna le Angilley. És ha ő így érzett, akkor Charlie-nak bizonyára még ennél is rosszabb.

Egy egyenruhás rendőr közeledett feléjük a folyosón. A beszélgetés hirtelen félbeszakadt; Simon, Sellers és Gibbs úgy érezte, csöndes konspiráció lengi át a levegőt, miközben Meakin rendőr egyre közelebb jött.

– Bocs a zavarásért – mondta Meakin. Simonhoz fordult. – Itt van egy bizonyos Yvon Cotchin, és magával vagy Zailer őrmesterrel akar találkozni. Bevezettem a kettes kihallgatószobába.

– Újabb véletlen – mondta Gibbs. – Megspórolt neked egy utat

– Említette, hogy mit akar? – kérdezte Simon Meakint. Maga mögött hallotta, hogyan erősködik Sellers.

– Rohadt nagy legénybúcsút akarok neked rendezni, rendben? Tényleg.

– Azt mondja, eltűnt a barátnője. Aggódik miatta, mert mikor utoljára látta, a barátnője nagyon feldúlt volt. Csak ennyit tudok.

– Köszönöm, Meakin – mondta Simon. – Egy pillanat, és ott leszek.

Mikor a fiatal rendőr elment, Sellershez és Gibbshez fordult. – Feldúlt, mert eltűnt – pedzitek?

– Miről beszélsz?

– Hagyjuk. – Simon nem merte megmondani nekik, mi jutott eszébe, amikor meghallotta, miért van itt Yvon. Attól tartott, Sellers és Gibbs paranoiásnak hinnék. Úgy döntött, biztosra megy. – Fogalmam sincs – mondta. – De ha fogadnék, arra tenném a pénzemet, hogy ez se véletlen.

– Miért nem mondta, hova megy? – kérdezte Yvon Cotchin. – Mindent megbeszéltünk, már nem volt rám dühös, tudom, hogy nem…

– Nem valószínű, hogy maga tett valami rosszat – mondta neki Simon. Alig három perce beszélgettek, és Simon már türelmetlen lett, mert Cotchin egyfolytában a kezét tördelte és az ajkát rágta. Úgy tűnt, jobban törődik azzal, hogy a barátnője megmagyarázhatatlan távolléte milyen fényt vet rá, mint azzal, hogy Naominak esetleges baja történt.

Simon meghallgatta – másodkézből –, Naomi Jenkins elméletét, hogy valószínűleg Robert Haworth főzte az ételt, amit a színpadon zajló erőszakot néző közönség fogyasztott. ő is elképzelhetőnek tartotta, hogy a férfi valószínűleg ezért hallgatta el Jenkins elől, hogy szakács volt.

Amit Simon nem tudott megérteni, bármennyire próbálta is, hogy Haworth miért kezdett kapcsolatot Sandy Freeguarddal és Naomi Jenkinsszel is, tudván, hogy a fivére megerőszakolta őket. Visszaemlékezett a két felvett kihallgatásra Naomi és Juliet Haworth között, ő és Charlie újból meghallgatták a felvételt, pár órával ezelőtt. Tudom, hogy nem találkozik a családjával. Hivatalosan is ő lett a család fekete báránya. De ha a családja egy sorozatot erőszaktevőből, egy ribancból, aki vadidegeneknek árul szexet telefonon, és a nemzeti frontot támogató rasszistából áll…

Simon érezte, hogy talán ezen a szálon érdemes elindulni. Mi van, ha Robert Haworth, egy rohadt család fekete báránya, a tárgyilagos erkölcsi mértékkel mérve fehér bárány? A rossz családba született jó fiú?

Simonnak nagyon hiányzott Charlie. Szkepticizmusa Simon elméleteinek próbaköveként működött. Nélküle mintha a fél agya hiányozna. Lehet, hogy téved, de… mi van, ha Robert Haworth tudta, mit művelt a fivére a nőkkel, és úgy döntött, hogy legalább néhányukat felkeresi és megpróbálja kárpótolni őket.

Miért nem ment egyszerűen a rendőrségre? Charlie ezt mondaná.

Mert néhány ember soha semmilyen körülmények között nem tenné ezt. Hogy egy családtagját bíróság elé juttassa? Nem, az túl nagy árulás lenne.

Minél inkább próbálta Simon összezúzni az elméletet, az annál elszántabban növesztett szárnyakat és indult el újra. Ha Robert tudott az erőszakról, de képtelennek érezte magát arra, hogy jelentse a rendőrségnek, akkor annál jobban nyomaszthatta a bűntudat. Nem lehet, hogy elhatározta, valami módon megpróbálja kompenzálni Graham áldozatait?

Nem, seggfej. Robert Haworth megerőszakolta Prue Kelveyt Ez bizonyított tény.

– Naomi teljesen megzavarodott – mondta könnyek között Yvon Cotchin. – Bármilyen őrültségre képes.

A lány hangja visszatérítette Simont a jelenbe.

– Üzenetet hagyott, és azt mondta, később visszajön.

Charlie erre se volt képes.

– Az jó jel. Utánanézünk, ha hamarosan nem kerül elő.

– Ez őrültségnek hangzik, de… azt hiszem, abba a faluba ment, ahol Robert felnőtt.

– Oxenhope-ba?

Yvon bólintott.

– Látni akarta. Nem volt vele semmiféle célja, csak Roberthez kapcsolódott. Teljesen megszállott lett.

– Naomi tudta, hogy nem Robert Haworth néven született?– kérdezte Simon.

– Micsoda? Nem. Határozottan nem. De hát… hogy hívták?

Ideje témát váltani.

– Yvon, van pár kérdésem, amit fel szeretnék tenni a munkájával kapcsolatban. Beleegyezik?

Egyébként akármit mond, úgyis fel fogja tenni őket.

– A munkámmal? Mi köze van Naomihez és Roberthez?

– Ezt nem árulhatom el a nyomozás jelenlegi szakaszában. Bizalmas információ. De a szavamat adom, hogy a válaszai hihetetlenül hasznosak lesznek.

– Rendben – felelte kis szünet után.

– Maga tervezett weboldalt Naomi Jenkins napóraüzletéhez.

– Igen.

– Mikor?

– Hát… Nem vagyok biztos benne. – Mocorgott a székén. – Ó! 2001 szeptemberében. Igen. Emlékszem, mert ezen dolgoztam, mikor hallottam, hogy a repülőgépek berepültek a Világkereskedelmi Központba. Rettenetes nap volt.

Megborzongott.

– Mikor készült el a honlap és mikortól működött?

– 2001 októberétől. Gyorsan elkészültem vele.

– Maga készítette az Ezüst Domb Luxus Faházak honlapját is Skóciában.

Yvon meglepettnek látszott. A szája megrándult Simon gyanította, hogy igyekszik legyőzni a vágyat, hogy megkérdezze, mire megy ki ez az egész.

– Igen – mondta.

– Ismeri Graham Angilleyt, a tulajdonost? Úgy jutott a munkához?

– Sose találkoztam vele. Apám barátja. Ő… Graham valami bajba került?

– Biztos vagyok benne, hogy jól van – felelte Simon, nem törődött vele, hogy Yvon hallja az indulatot a hangjában. – Mikor tervezte a honlapját? Emlékszik? Volt valami, amihez kötheti? Naomi honlapja előtt vagy után?

– Előtte – válaszolta habozás nélkül. – Sokkal előbb, 1999-2000-ben. Valahogy így.

Simon a csalódástól meghökkent. Ki lett lőve az az elmélete, hogy Graham Angilley meglátta Naomi Jenkins honlapját, és Yvon Cotchin munkája adta neki az ötletet. Ha ebben tévedett, akkor mi másban tévedhetett még?

– Bizonyos benne? Nem lehetett másként? Előbb Naomi Jenkins és utána az üdülőtelep?

– Nem. Naomiét jóval Grahamé után készítettem. Megvan az összes régi munkanaplóm otthon – Naomi házában. Meg tudom mutatni a pontos dátumokat, ha akarja.

– Az sokat segítene – mondta Simon. – Szükségem lenne azoknak a weboldalaknak a listájára, amiket maga tervezett a kezdetektől. Lehet erről szó?

Yvon aggodalmasnak tűnt.

– Ennek semmi köze hozzám – tiltakozott.

– Nem gondolom, hogy bármit is elkövetett – mondta Simon. – De szükségem van a listára.

– Rendben. Nincs semmi rejtegetnivalóm, én csak…

– Tudom. A Prue Kelvey név mond magának valamit?

– Nem? ő kicsoda?

– Sandy Freeguard?

– Nem.

Úgy nézett, mint aki az igazat mondja.

– Rendben – mondta Simon. – Különösen az olyan üzletasszonyok érdekelnek, mint Naomi Jenkins, akiknek honlapot készített. Jut eszébe néhány név?

– Igen, valószínűleg – mondta Yvon. – Mary Stackniewsky. Donna Bailey.

– A művész?

– Igen. Azt hiszem, róluk hallhatott egyedül. Volt egy nő, aki társkereső ügynökséget vezetett, egy másik, aki maketteket készített – ő volt a lánya a…

– Juliet Haworth? – szakította félbe Simon, érezte, hogy a karján feláll a szőr. Makettek? Ennek kell lennie.

– Ő Robert felesége. – Yvon úgy nézett Simonra, mintha beteg lenne. – Ne legyen ostoba. Soha nem tudnék neki dolgozni. Naomi a legközelebbi lámpaoszlophoz kötözne és kikiáltana árulónak.

– Mi van Heslehursttel? Juliet Heslehurst? – szakította félbe Simon. Házak kerámiamakettjei?

Yvon szeme elkerekedett a csodálattól.

– Igen – mondta végül. – Ő az a nő, aki házak makettjeit formázza. Az ő honlapja volt az első, amit elkészítettem. Van… Őt is Julietnek hívták. Van…?

– Most én kérdezek. Honnan ismeri Juliet Heslehurstöt?

– Nem igazán ismertem. Az anyja, Joan volt a dajkám, mikor kicsi voltam. Még mielőtt saját gyerekei lettek volna. A családom kapcsolatban maradt velük. Joan említette az anyámnak, hogy a lányának szüksége lenne valakire, aki honlapot készít neki.

– Szóval Juliet Heslehurst oldala volt az első? Graham Angilleyé előtt?

– Igen.

– Véletlenül nem javasolta Mr. Angilleynek, hogy nézze meg Juliet Heslehurst weboldalát, hogy fogalmat alkothasson a munkájáról?

Yvon arca elvörösödött. Verejték verte ki a felső ajkát.

– De igen – suttogta.

Naomi felköt az első lámpaoszlopra. Rövid időn belül most került elő másodszor a lámpaoszlop kifejezés. Először ő maga mondta, mikor Gibbs legénybúcsújáról volt szó. Simon azon töprengett, vajon Gibbs miért foglalkozik ezzel ennyit – egy normális ember legszívesebben elkerülné, hogy levetkőztetve összekötözzék, ami, úgy látszik meg szokott történni ezeken a…

Simon szíve csaknem megállt, hogy aztán egy heves dobbanással újból elinduljon. A francba. A rohadt, mocskos életben.

Kimentette magát és kiment a szobából, a mobilját már a kezében szorongatta. Pár dolog borzasztóan kitisztult; a legkevésbé fontos az volt, hogy mostantól az egész csoport Chris Gibbs egy hétig tartó neheztelésére számíthat, és ezért hálásak lehetnek, akármilyen kellemetlen is, amíg tart.

24

Április 8., szombat

– Megállók a következő benzinkútnál – mondja Charlie Zailer. Aztán, kis szünet után hozzáteszi: – Rendben van?

Elfullad a hangja. Nem néz rám azóta, hogy elindultunk. Beszéd közben egyenesen előrenéz, mintha headseten beszélne valakivel.

– Én a kocsiban maradok – mondom neki. Bezárva akarok lenni egy fémdobozba, hogy láthatatlan legyek. Tévedés volt eljönni. Nem lenne szabad itt lennem. Honnan tudjam, hogy az őrmester az igazat mondja arról az emberről, ahová megyünk?

Azzal a férfival, nem az ő területén kellene újból találkoznom, hanem a rendőrségen sorban állítva. Az agyamat rágni kezdi a pánik. Rossz érzés, meg kellene mondanom Zailer őrmesternek, hogy álljon meg itt, és most engedjen kiszállni az útpadkára. Mikor elindultunk, ragyogóan sütött a nap, de már egy órája jövünk, és az ég az országnak ezen a részén világosszürke, szakadozott szélű sötétebb szürke foltokkal. Sziszeg a szél, az esőt oldalról csapja a szélvédőre. Elképzelem, amint átázva didergek az út szélén, és nem szólok semmit. A jelző halk, ritmikus hangjára felpillantok. Fehér vonalakkal rézsútosan áthúzott kék jelek mellett haladunk el: három, kettő, egy. Autópályajelek. Egyszer azt mondtad, hogy megnyugtatónak találod az autópályát, még akkor is, ha a forgalom bedugult.

– Sajátos ritmusuk van – mondtad. – Tartanak valahová. – Átható tekintetedből megértettem, hogy ez a dolog fontos neked. – Mintha el lennének varázsolva, felnőtteknek készült, mesebeli sárga utak. És gyönyörűek. – Én közöltem, hogy a legtöbb ember nem értene ezzel egyet. – Akkor bolondok – jelentetted ki. – Megtarthatod a műemlék épületeidet. Nincs annál lenyűgözőbb, mint az autópálya távolba nyúló, hosszú, szürke csíkja. Itt szeretek legjobban lenni. Meg veled.

Igyekszem elkergetni ezt a gondolatot.

Zailer őrmester gyorsabban hajt, mint kellene, mikor befordul a benzinkút parkolójába. Föl se nézek az ölemből. Ha kipillantanék az ablakon, megláthatnék egy piros teherautót, amely hasonlít a tiedre. Ha bemennék, éttermet látnék, amely a Rawndesley keleti benzinkútjára hasonlít. Elakad a lélegzetem, ha arra gondolok, hogy itt is lehet egy Traveltel Motel.

– Be kellene jönnie inni egy kávét, kinyújtóztatni a lábát. – Zailer őrmester mogorván mászik ki a kocsiból. – Elmenni a mosdóba. – Az utolsó pár szót alig hallani, elviszi a szél.

– Mi maga, az anyám?

Megvonja vállát és becsapja az ajtót. Lehunyom a szememet és várok. Lehetetlen gondolkodni. Igyekszem egy kis fényt gyújtani az agyamban. Üresnek találom. Pár perc múlva hallom, hogy nyílik a kocsi ajtaja. Kávé és cigaretta szagát érzem; rosszul leszek tőle. Aztán megszólal Charlie Zailer.

– A férfit, aki megerőszakolta, Graham Angilleynek hívják – mondja. – Ő Robert fivére.

Epe buggyan fel a torkomban. Graham Angilley. Hol hallottam ezt az Angilley nevet? Aztán eszembe jut.

– Ezüst Domb Luxus Faházak – nyögöm ki nagy nehezen.

– A színház, ahol a közönség összegyűlt… nem színház. Az az egyik nyaralóház.

Ez felnyitja a szememet.

– Színház volt. Színpad függönyökkel.

– Minden nyaralóban a félemeleten van a hálószoba. Olyan, mint egy szintben eltolt, falak nélküli szoba, ezért könnyű összetéveszteni a színpaddal. A félemeletet fakorlát és függöny keretezi, hogy a hálószoba meghittebb legyen.

Miközben beszél, látom. Igaza van. Erre a részletre nem nagyon emlékeztem a függönnyel kapcsolatban – tudtam, hogy van még ott valami. Nem a plafonról lógott. A korláthoz volt rögzítve. Ha nem lettem volna az ágyhoz kötözve, ha felálltam volna, átkukucskálhattam volna a tetején.

Ezüst Domb Luxus Faházak. Skóciában. Olyan hely, ahova az emberek nyaralni, szórakozni járnak. Nem csoda, hogy meg voltál döbbenve és felzaklatott, mikor mondtam, hogy ott foglaltam szobát.

– Yvon, a legjobb barátnőm tervezte a honlapjukat – mondom. – Nem volt fakorlát köztem és a közönség között. Csak egy vízszintes fémkorlát övezte a színpad három oldalát.

– Talán minden faház egy kicsit más – mondja Zailer őrmester. – Vagy talán azt, amiben maga volt, még nem fejezték be.

– Úgy van. Az ablakon, amin kinéztem – nem volt függöny. És a falburkolat nyers fáját még nem festették le.

Miért nem jutott ez előbb eszembe?

– Mit tud még elmondani? – kérdezi Zailer őrmester. – Tudom, hogy valamit visszatart.

A kezemet bámulom. Nem vagyok készen. Honnan ismeri Graham Angilley nevét? Ő is volt az Ezüst Domb Luxus Faházaknál? Mintha valami nem lenne rendben.

– Remek – mondja. – Akkor beszélgessünk az időjárásról. Szar, nem igaz? Meglepett, hogy napórák készítéséből él ebben az országban. Ha valaki feltalál egy esőórát, betegre keresheti magát vele.

– Ilyen nincs.

– Igen, tudom. Csak hülyeséget beszélek.

Cigarettára gyújt, egy kicsit kinyitja az ablakot. Hideg eső esik be az ablaknyíláson, az arcomba csapódik. – Mit gondol azokról a napórákról, amelyek nem mutatják az időt, csak díszek?

– Nem kedvelem őket – mondom neki. – Nem tart sokkal tovább működő napórát készíteni. Az a napóra, ami nem mutatja az időt, nem napóra. Az egy halom giccs.

– Olcsóbbak, mint a valódiak.

– Mert semmit se érnek.

– A főnököm akar egyet a sitthez. Valódit akar, de feljebbvalói nem engedik, hogy pénzt költsön rá.

– Csinálok neki egyet – hallom magamat. – Annyit fizet, amennyit megengedhet magának.

Charlie Zailer meglepetten néz.

– Miért tenné? Ne mondja, hogy miattam, nem hinnék magának.

– Nem tudom – mondom neki. Mert ha megígérem, hogy csinálok valamit a főnökének, akkor túlélem az utazást, ha úgy beszélek, mint aki elhiszi, hogy túlélem, akkor túlélem. – Milyet akar?

– Falra szerelhetőt.

– Ingyen megcsinálom, ha maga elvisz újból a kórházba Roberthez. Látnom kell, és maga nélkül nem engednek be.

– Azt mondta, hogy hagyja békén. Ráadásul erőszaktevő. Mért akarja látni?

Sose találja ki. Senki nem gyaníthatja az igazságot rajtam kívül. Mert olyan jól ismerlek, Robert. Akárhogyan is érzel irántam, jól ismerlek.

– Juliet Haworth nem vett részt a nemi erőszakok szervezésében – mondom. – Akármit is… tettek, perverz gyönyörből vagy pénzért… Julietnek nincs köze hozzá.

– Honnan tudja? – Zailer őrmester elfordítja tekintetét az útról, és éles pillantással néz végig.

– Nincs semmim, amit maga bizonyítéknak nevez – mondom neki. – De biztos vagyok benne, hogy igaz.

– Rendben – keserű a hangja. – Szóval, az a kerámiamakett a faházról, ugyanaz, mint amit az ablakon keresztül látott, miközben bántalmazták… Juliet csak kitalálta, hogy nézett ki, igaz? Talán látomása támadt. Semmi köze a nemierőszak-bemutatókhoz, ahol segédkezik Graham Angilleynek és a férjének, és tudja pontosan, hogy hol történt.

– Mondtam, hogy ő nem felelős a nemi erőszakokért. Azt sosem mondtam, hogy nem látta a faházat.

– Szóval, úgy érti, hogy Graham Angilley megkérte, hogy készítsen róla egy makettet? Mert tudta, hogy jelentősége van, még ha a nő nem is tudta? – Dühödten dohányzik, miközben halomra dönti azt, amiről azt hiszi, hogy az elméletem. – De Juliet ismerte a maga történetét, az ég szerelmére! Sejtette, hogy maga Robertet gyanúsítja az erőszaktétellel – ismerte az összes részletet. Ha nincs hozzá köze, honnan a pokolból tudná?

Nem tudom elhinni, hogy még mindig nem érti. Elvégre ő a nyomozó. De nem ismer téged, Robert – ezért van lemaradva. Én is ezért voltam lemaradva, mikor először beszéltem Juliettel a rendőrségen. Ekkor még a feleséged jobban ismert, mint én.

De most már nem.

– Juliet onnan tudta, mi történt velem, mert vele is ugyanez történt.

Hangosan kimondom? Igen; úgy tűnik, igen. – Az a férfi, Graham Angilley erőszakolta meg őt is.

– Micsoda?

Zailer őrmester lehúz az útpadkára. A gumik csikorgásától összerezzenek.

– Gondoljon bele. Minden nő, akit Graham Angilley megerőszakolt, üzletasszony volt. Juliet is az volt, míg idegösszeomlást nem kapott. Ezért kapta: mert megerőszakolták. Ugyanahhoz az ágyhoz kötözték, mint engem, ugyanazon a színpadon – a félemeleten, vagy micsodán. Lennie kellett hallgatóságnak is, férfiaknak, akik ettek-ittak. És míg oda volt kötözve az ágyhoz, pontosan ugyanazt látta az ablakon keresztül, amit én. Elkészítette a makettjét. A nappalijának vitrinjébe tette.

Abbahagyom, nagyot lélegzem.

– Folytassa – mondja Zailer őrmester.

– Nem tudta, hogy Robert tudja, mi történt vele, ezért nem tartott tőle, hogy a kis kerámiaházikó a kék csúcsos ajtóval ismerős lesz neki… Ugyanúgy, mint én, ő sem mondta el senkinek, mit tettek vele. Túlságosan szégyellte magát. Akit irigyelnek és sikeres, az nem viseli el könnyen, hogy sajnálják.

– De Robert tudta. És mikor összeakadt Juliettel a videotékában aznap este, az nem véletlen találkozás volt. Ahogyan az sem, amikor velem találkozott a benzinkútnál. Bizonyára hetekig, talán hónapokig követte. És Sandy Freeguardot is. Nem maga mondta, hogy karambolozott a kocsijával? A közelben volt, mert őt is követte. Ez volt a minta: a fivére megerőszakolt bennünket, aztán Robert addig követett, míg sikerült neki egy úgynevezett véletlen találkozást összehoznia.

– Miért? – Zailer őrmester odahajol hozzám, mintha a közelség kihúzná belőlem a választ. – Miért akart találkozni és kapcsolatot kezdeni a fivére áldozataival?

Nem válaszolok.

– Naomi, meg kell mondania. Megvádolhatom a rendőrség munkájának akadályozásával.

– Felségsértéssel is vádolhat, ha akar. Teszek rá.

Charlie Zailer felsóhajt

– Mi van Prue Kelveyvel? Ő nem illik a sorba. Robert megerőszakolta őt, és ő látta, mielőtt a férfi föltette rá a maszkot, őt nem követhette és rendezhetett meg találkozást, nem lehetett a barátja.

– Juliet megpróbálta megölni Robertet, mert kitalálta, hogy a férje egész végig tudta, hogy megerőszakolták. Valószínűleg egyetlen ok miatt volt képes hozzámenni, vagy egyáltalán az arcába nézni: mert bizonyos volt benne, hogy a férfi nem tudja, és soha nem is fogja megtudni. A férje szemében Juliet méltósága érintetlen. Nem volt… erőszak áldozata és visszataszító; olyan volt, mint amilyennek lennie kellett. De Robert tudott az erőszakról, és amikor Juliet rájött erre, rádöbbent, hogy a férje éveken át hazudott neki, elhitette vele, hogy a titka biztonságban van, és a magánélete tulajdonképpen… – nagyot nyelek, igyekszem elnyomni a szorítást a mellkasomban. – Azt hitte, hogy a férje nevetett rajta a háta mögött, az egész kapcsolatuk átverés, és a férje kigúnyolja. A titkos tudás hatalmat adott Robertnek fölötte, olyan hatalmat, amit bármikor gyakorolhat, vagy visszatarthat, ha akarja.

Charlie Zailer összevonja szemöldökét.

– Úgy mondja, ahogy történt, vagy ahogy Juliet látta?

– Ahogy ő látta. Azt magyarázom, miért próbálta megölni őt.

Charlie bólint.

– Nem akarok újból beszélni vele. Juliettel. Azok a kihallgatások… nem csinálom újra.

A feleséged kivetkőzött magából, Robert. Nem kell neked mondanom, igaz? Nyilvánvaló dologról beszélünk. Eddig megelégedett azzal, hogy engem noszogat a kétértelműségeivel. Ha újból beszélek vele, felbátorodik, elindítja a gyűlöletkampányát. Mindenfélét mond nekem, és ezt nem engedhetem meg. Mikor legközelebb bemegyek a kórházba, azt akarom elmondani neked, amit a szívemben és a lelkemben érzek, nem azt, amit mások mondtak. Nagy a különbség; ez a hatalom és a kiszolgáltatottság közötti különbség. Tudom, hogy megérted, még ha Zailer őrmester nem is.

– Hogyan jött rá Juliet, hogy Robert tudja? – kérdezi Zailer őrmester. – Maga is tudta? – Kényelmetlen csönd üli meg a kocsit, amit, úgy döntök, nem török meg. – Naomi, nincs idő hallgatni! Jézusom! Honnan tudta? Miért akart Robert olyan nőkkel járni, akiket a fivére megtámadott? Miért? – A körmével kopog a műszerfalon. – Tudja, amit most Julietről mondott, magára is igaz lehet. Nem tudta, hogy Robert tud arról, mi történt magával, ugye? Pedig tudta. Talán maga érzi úgy, hogy Robert kinevette a háta mögött, valamiféle beteg hatalommánia miatt manipulálta magát. Talán bosszút akar állni, és ezért akar visszamenni a kórházba – befejezni, amit Juliet elkezdett.

– Látni akarom Robertet, mert beszélnem kell vele – mondom. – El kell neki magyaráznom valamit. Valamit négyszemközt, ami csak rá és rám tartozik.

Csak mi ketten, Robert és senki más. Mindig ezt akartam.

25

2006. 04. 08.

Alkonyaikor érkeztek az Ezüst Domb Luxus Faházakhoz. Charlie nem a kör alakú, kavicsos parkolóban állt meg, hanem továbbgurult a füvön: Érezte a kerekek alatt a tompa huppanásokat. Keményen nyomta a gázpedált. Sürgető kényszer hajtotta, mereven maga elé nézett, nem engedte meg magának, hogy gondolkodjon. Sokszor töprengett már az erőszakos bűncselekmények áldozatain és az elkövetőkön, hogyan képesek elviselni a történteket? Most már megértette: a lényeg, hogy az ember mindenáron elkerülje, hogy belegondoljon a dologba. Elkerülje, hogy magába kelljen nézni.

Charlie csak akkor taposott a fékre, mikor a csúcsos tetejű, kék ajtót már közvetlenül a szélvédő előtt látta. Ebben a faházban lakott Oliviával. Nem olyan régen, annak az ajtónak támaszkodott, cigarettázott, és Simonnal beszélt a mobilján, miközben Graham az ágyban várt rá. Szinte látta maga előtt. És most… de nem fog belesétálni ebbe a csapdába. Ha elmerül a múltban, elveszítheti a jelenét és a jövőjét, amit nem kockáztathat meg. Azért van itt, hogy lényegbevágó információkat taposson ki Grahamből és Stephből. Erre kell összpontosítania.

Meghallotta Naomi szaggatott lélegzetét, amint az övéhez igazodott, és rádöbbent, hogy nincs egyedül a kocsiban.

– Ez az – suttogta Naomi rekedten. – A ház, amit az ablakon át láttam.

A szomszédos faházra mutatott. Ez az épület téglalap alakú volt, és valamivel nagyobb, mint az, amelyben Charlie és Olivia lakott. Az ajtaját és a vele harmonizáló ablakkeretét pisztáciaszinűre festették. – Ebben támadtak meg. És ott az ablak.

Charlie nem kérdezte meg, hogy bizonyos-e benne. Naomi kíváncsi, élénk tekintettel nézett körül, mintha valami jövendőbeli vizsgához akarná emlékezetébe vésni az összes részletet. Charlie azon töprengett, ő vajon hogyan érezné magát, ha megerőszakolta volna Graham. Ahelyett, hogy flörtölt vele, hogy elcsábította…

Hangosan megkocogtatták a kocsi szélvédőjét. Charlie összerezzent. Bütykök és karkötők táncoltak az üvegen, rózsaszínre festett körmök villantak. Steph.

– Ki ez? – Naomi láthatóan megrettent.

Hiba volt idejönni. Ismét hibázott. Charlie nem volt a megfelelő lelkiállapotban ahhoz, hogy kifaggassa Stephet, vagy hogy megnyugtassa Naomit. Telefonálnom kéne Simonnak, gondolta, egyedül nem tudom megoldani. Ő meg fogja érteni. Nem igaz, hogy már nem jött rá. Megnyomta az ablaknyitó gombot. Hideg levegő áradt a kocsiba. Naomi összehúzta magát az ülésen, karját maga köré fonta.

– Mit képzel, mi az ördögöt művel itt? – kérdezte dühösen Steph. – Itt nem lehet parkolni. Nem hajthat rá a fűre.

– Már késő – mondta Charlie.

Steph szeme villámokat szórt.

– Hol van Graham?

– Én is épp azért jöttem, hogy ezt megkérdezzem magától.

– Ne legyen ostoba! Azt hittem, magával van. Azt hittem, magával tölti a hétvégét. Nekem ezt mondta. Gondolom, közben talált valakit, akivel lelépett. Jellemző.

Összefonta a karját.

Charlie úgy látta, igazat mond.

– Szóval nincs is itt?

Charlie úgy érezte, hogy Naomi rémült pillantása kiégeti a bőrét. Nem akart kétfrontos háborút vívni, ezért Stephre szegezte a tekintetét. Beszélnie kellett volna Naominak az asszonyról és Grahamről. Tudhatta volna, hogy Steph elköpi a dolgot. De ehhez végig kellett volna gondolni a történteket, és még Charlie sem volt olyan önpusztító hajlammal megáldva, hogy ebben a pillanatban felvállalja ezt.

Kinyitotta a kocsi ajtaját, és kilépett a hideg estébe. Már nem esett, de a fű nedves volt. A kocsik tetején nagy cseppekben állt a víz. A faházak falait sötét, nedves foltok csíkozták.

– Beszélgessünk az irodában – mondta Charlie. – Nem akarom zavarni a vendégeit.

– Miről? Nincs mit mondanom magának.

Naomi sápadtan, és ünnepélyesen szállt ki a kocsiból. Charlie Steph arckifejezését figyelte, ahogy a sértettsége megdöbbenésre váltott.

– Megismeri Naomit? – kérdezte.

– Nem. Steph túl gyorsan, túl automatikusan tagadott.

– De igen. Graham megerőszakolta abban az épületben – mutatott a házra Charlie. – Ott volt a férfiközönség, még vacsorát is kaptak. Lefogadom, hogy maga főzött, ugye? A maga híres házias ételei.

– Nem tudom, miről beszél – Steph arca kivörösödött. Rosszul hazudik, ami jó jel. Charlie úgy vélte, nem tart majd soká, míg megtörik.

– Ő nem látott engem – mondta Naomi. – Én sem láttam őt. Honnan ismerne meg?

– A képekről, amiket Graham készített a maga telefonjával, és elküldte őket a saját mobiljára – mondta Charlie. Látta, hogy Naomi összerezzen, és arra gondolt, talán a nő megpróbálta elfelejteni azt a részletet. – Ugye, Steph? – fordult ismét az asszony felé. – Lefogadom, hogy egy csomó képet találok, ha körülnézek. Valószínűleg elég ostoba, hogy őrizgesse ezeket az emlékeket, és Graham meg bizonnyal imád dicsekedni a trófeáival. Hol vannak a Naomiról és a többi nőről készült képek? Az irodában? Menjünk, és nézzünk körül.

– Megtiltom! Nincs házkutatási parancsa, úgyhogy sehova se teheti be a lábát. Ezt elbukta. Nem pazarolom az időt a férjem egyik kurvájára.

Charlie karja meglendült, és egyetlen ütéssel a földre terítette az asszonyt. Steph térdre tápászkodott, és megpróbált mondani valamit, de Charlie torkon ragadta.

– Megölheti – mondta Naomi csöndesen.

Valószínűleg figyelmeztetésnek szánta. Bár javaslatnak is jó volt.

– Tudja, hogy micsoda a férje, igaz? – vetette oda Charlie Stephnek. – Tud a nemi erőszakokról. Maga főzte a vacsorát. Valószínűleg maga árulta a jegyeket, és intézte a könyvelést, ahogy az üdülőtelepét is.

– Nem – vinnyogta Steph levegőért kapkodva.

– Miért változtatták meg a helyszínt? Miért tértek át a faházról Robert Haworth teherautójára? Amiatt aggódtak, hogy valaki felismeri, hol erőszakolták meg? Vagy valamelyik vendég meghallotta a sikoltozást éjszaka, és elkezdett kérdezősködni?

Charlie örömmel mélyesztette a körmét a nő húsába.

– Kérem, engedjen el! Fáj! Nem tudom, miről beszél.

– Tudta, hogy Robert Angilley Haworthre változtatta a nevét?

Charlie egészen Steph füléhez hajolt.

– Tudta? – kiáltotta olyan hangosan, ahogyan csak bírta. Jó érzés volt kicsit kiengedni magából a gőzt

– Igen. Nem kapok levegőt…

– Miért változtatta meg a nevét?

– Charlie, a francba! Megfojtja. Még megöli, ha nem vigyáz.

De Charlie nem törődött Naomival. Nem akarta hallani, mit kellene tennie. Túl késő volt már.

– Miért változtatta meg Robert a nevét? – kérdezte újból, és érezte, hogy Steph torka kétségbeesetten lüktet a tenyere alatt.

– Ő és Graham összevesztek. Azóta nem beszéltek. Robert… nem kapok levegőt! – nyüszítette az asszony.

Charlie engedett egy kicsit a szorításon, de nem vitte túlzásba. – Robert minden kapcsolatot megszakított Grahammel és a családjával. Még a nevüket sem akarta viselni.

– Min zördültek össze?

– Nem tudom – köhögte Steph a szavakat. – Ez Graham magánügye. Nekem nem mondta meg.

Charlie gyomron rúgta.

– Hát, persze! Mit gondol, milyen érzés, ha halálra rugdalják az embert nézőközönség előtt? Mennyiért árulná a jegyeket? He? Mi van Sandy Freeguarddal? Ismerőt a név, igaz? Juliet Heslehurst? Prue Kelvey? Bár őt Robert erőszakolta meg, nem Graham. Miért? Mi változott? Az összes többit Graham erőszakolta meg. őt miért nem?

– Addig nem mondok semmit, míg nem beszéltem Grahammel – szipogott Steph. összekuporodott a fűben, a gyomrát szorongatta.

– Nem fogsz beszélni vele, szarházi. Ma sem, és még jó ideig nem. Mit képzelsz, egy kényelmes, kis bútorozott cellába teszünk titeket, hogy kedvetekre játszadozzatok?

– Nem tettem semmit, nem tudom, miről beszél. Nem tettem semmi rosszat, egyáltalán semmit!

Charlie előhúzta a kézitáskáját a kocsiból és cigarettára gyújtott.

– ló érzés lehet – mondta –, ha nem csinál az ember semmi rosszat.

Steph meg se próbált fölkelni.

– Mi történik velem? – kérdezte. – Mit tesz majd velem? Én semmiről se tehetek. Látta, Graham hogy bánik velem.

– Semmiről se tehetsz? – kérdezte Charlie. A nikotintól jobban érezte magát.

Steph a kezébe temette az arcát

Charlie úgy érezte, hogy bele kell rúgnia, úgyhogy nem fogta vissza magát.

– Ha az életed további részében egy börtönben akarsz megrohadni, az a te dolgod. Csak tagadj le mindent. Ha nem akarsz börtönbe kerülni, akkor viszont beszélj.

Steph komplett idióta, ha azt hiszi, hogy megúszhatja ezt az egészet Ha köze volt a nemi erőszakokhoz, és anyagi haszna származott belőle, akkor nagyon sokáig fog odabent maradni. Charlie-nak nem volt kétsége, hogy mind az irodán, mind Steph és Graham otthonában megtalálják az áldozatokról készült fényképeket. A legvadabb rémálmaikban sem számítottak rá, hogy elkapják őket. Charlie Steph tekintetéből, a viselkedéséből látta, hogy így van. Graham biztosan megígérte, hogy nem lesz baj, mert ő mindent kézben tart.

Miféle ostoba tyúk hisz olyan férfinak, mint Graham Angilley?

Steph felpillantott

– Mit kell tennem? – kérdezte, könny és takony fojt le az arcán.

– Adjon egy fényképet Grahamről. És szükségem van a faház kulcsára is – mutatott a pisztáciaszínű ajtóra. – Naominak azonosítania kell a férfit és a helyszínt.

Miután megtette, bemegyünk az irodába, és maga elmond mindent, amit tudni akarok. Ha akár a legkisebb dologban is hazudni próbál, úgyis rájövök, és elintézem, hogy a legszarabb börtönben rohadjon meg, amit csak találok.

Charlie magabiztosan hazudott. A valóságban a rendőrségnek semmiféle beleszólása sincs abba, hogy a fogva tartottak hol töltik le büntetésüket. Steph valószínűleg egy új, kényelmes, D kategóriájú helyen köt ki Combingham másik részén. A központi nyomozóosztályon mindenki csak „Nyaraló”-nak becézte, mert a cellák helyett lakrészek vannak, és a koszt is egészen elviselhető.

Steph a porta felé botladozott a füvön. A szoknyája hátulja átnedvesedett. Részint a nedves fű miatt, de Charlie bizonyos volt benne, hogy össze is pisálta magát: a szag elárulta. Azért sajnálhatnám egy kicsit, gondolta Charlie. De nem sajnálta. Egyetlen grammnyi együttérzés sem volt benne Steph iránt.

– Mi van, ha Graham kényszerítette bele az egészbe? – kérdezte Naomi. – Mi van, ha tényleg nem tudott semmit róla?

– Tud róla. Senki nem kényszerítette semmire. Nem látja, mikor hazudik valaki?

Naomi összedörzsölte a két kezét és beléjük lehelt.

– Maga és Graham… – kezdte puhatolózva.

– Később majd beszélünk róla – zárta le a témát Charlie. Naomi keresve se találhatott volna rosszabb kombinációt annál a három szónál, amivel próbálkozott.

Kinyílt az iroda ajtaja, és Steph jelent meg. Megpróbált valamivel magabiztosabban mozogni. Fekete szabadidő-ruhát és tornacipőt húzott. Charlie már távolról kiszúrta a fényképet Steph kezében, mint ahogy észrevette azt is, hogy Naomi visszahőköl.

– Ez csak egy kép – mondta. – Nem bánthatja.

– Kíméljen meg a terapeutás szövegétől – vetette oda Naomi. – Azt hiszi, ennyi év után már nem megrendítő látni ezt az arcot? És mi van, ha visszajön? Nem vagyok benne biztos, hogy végig tudom csinálni. Nem mehetnénk el?

Charlie a fejét rázta.

– Itt vagyunk – mondta, mintha a dolgok a jelen állásukban visszafordíthatatlanok lennének. Ilyen ez. Mindig ide lesz szögezve az Ezüst Domb Luxus Faházakra, ahol a vastag fű csiklandozza a bokáját a harisnyáján keresztül.

Steph még mindig meg volt rémülve. Már menet közben lázas sietséggel belefogott a mondókájába, túlságosan kétségbeesett volt, hogy megvárja, míg odaér.

– Nem tudtam, hogy megerőszakolják a nőket – mondta. – Graham azt mondta, hogy ők hivatásos színésznők, és ez az erőszak dolog színjáték csupán. Mint akkor, amikor én csináltam.

– Mikor maga csinálta? – visszhangozta Charlie. Kikapta a fényképet Steph kezéből és odaadta Naominak, aki egy pillantást vetett rá, és rögtön visszaadta. Charlie igyekezett elkapni a pillantását, de nem járt sikerrel; Naomi az ellenkező irányba bámult a fák felé, Charlie a táskájába tette a fényképet, és azzal együtt a kocsi utasülésére dobta. Nem akart Graham fényképének közelében lenni. Miért nem mond semmit Naomi? Graham erőszakolta meg vagy sem?

– A legtöbbször én voltam az áldozat – folytatta Steph kifulladva. – Engem kötözött Graham az ágyhoz, nekem kellett sikoltoznom és könyörögnöm, hogy engedjen szabadon. Kimerítő volt. Nekem kellett az üdülőt is vezetnem, takarítanom, intézni a foglalásokat, visszaigazolásokat…

– Fogd be a pofád – mordult rá Charlie. – Add ide a kulcsot. Menj, és várj meg az irodában. És ne merészelj mást csinálni, megértetted? Meg ne próbáld Grahamet felhívni a mobilján. Ha bárkinek is telefonálsz, úgyis rájövök. Könnyedén megtudom a telefontársaságtól a szolgáltatódon keresztül. Egyetlen rossz mozdulat és az elkövetkező húsz évben egy mocskos, bűzös cellában fogsz megrohadni. Vénasszony korodban látod meg újból a napvilágot, és mikor végre kiszabadulsz, valaki leszúr az utcán. – Bárcsak így lenne, gondolta Charlie. Azért élvezettel játszott a gondolattal. – Azok a nők, akik segítenek a nőket sorozatban megerőszakoló szemétládáknak, nem népszerűek – foglalta össze.

Steph szipogva adta át a kulcsot és visszabotorkált az iroda felé.

– Nos? Ez az az ember, aki megtámadta? – kérdezte Charlie Naomit.

– Igen.

– Honnan tudjam, hogy nem hazudik? – Könyörgök, hazudj.

Naomi odafordult hozzá, ét Charlie látta, hogy milyen sápadt lett. Mintha a kép, Graham arcának látványa kilúgozta volna.

– Nem akarom, hogy ő legyen – suttogta. – Nem akarok igent mondani. Bizonyos fokig könnyebb volt nem tudni, de… ez ő. Ez az az ember, aki megerőszakolt.

– Nézzük meg a nyaralót, essünk túl rajta – mondta Charlie. Az ajtó felé menve a hüvelyk- és a mutatóujja között szorította a kulcsot, készen rá, hogy ledöfje vele azt, aki útjába áll. Mikor rájött, hogy Naomi nem követi, megtorpant. – Gyerünk – szólt rá határozottan.

Naomi az ablakra bámult.

– Miért kell bemennem? – kérdezte. – Tudom, hogy ez az a hely.

– Lehet, hogy maga tudja, de én nem – felelte Charlie. – Sajnálom, de a vallomásában az szerepel, hogy kívülről nem látta az épületet, amiben tartózkodott. Muszáj megbizonyosodnom róla, hogy felismeri-e a belsejét.

Kinyitotta az ajtót és belépett a sötétbe. Az ajtó mindkét oldalán végigtapogatta a falat és megtalálta a villanykapcsolókat. A legtöbbjük világításszabályozós. Kissé matatott rajtuk és néhány meggyulladt. Ugyanolyan volt, mint az a ház, amelyet Oliviával béreltek, csak nagyobb. Jelenleg senki se lakott itt, sem ruháknak, sem bőröndöknek nem volt nyoma. A makulátlan bútoroktól eltekintve üres volt a helyiség. A félemeleti korlát körül nyitva volt a sötétvörös függöny két szárnya, és Charlie megpillantotta a faágyat. Mindegyik ágyoszlop tetejét fából faragott makk díszítette.

Zihálást hallott maga mögött. Mikor megfordult, látta, hogy Naomi reszket. Felment a félemeletre a lépcsőn, és azon tűnődött, hogy Graham azért választotta-e ezt az ágyat, mert a faragásokhoz könnyű kikötni a kötelet? Egy pillanatra felkavarodott a gyomra.

– Nem mehetnénk innen a pokolba? – kérdezte Naomi a lépcső aljáról.

Charlie már éppen válaszolt volna, mikor hirtelen kialudt a villany.

– Ki az? – kiáltotta abban a pillanatban, mikor Naomi felsikoltott:

– Charlie!

Hangos csattanással csapódott be a nyaraló ajtaja.

26

Április 8., szombat

A legrosszabb fajta sötétség vesz bennünket körül, az, amelyik betakar, és olyan érzést kelt, hogy az ember soha nem lesz képes kikapaszkodni a fényre. Csak egy pillanatig tart. Hallom a zúgó hangot, és a faház belseje ismét derengni kezd. Éppen hogy csak. Minden szürkének látszik. Egy férfihang szólal meg.

– A francba!

Két alakot látok a homályban, egy testeset és egy kisebb, soványát. A testes alak te is lehetsz, Robert. Egy pillanatig meggyőzöm magam, hogy te vagy, és a szívem szárnyra kap. Nem gondolok a DNS-egyezésekre, a nekem előadott hazugságokra, vagy arra, hogy mi a valódi neved, amit a fivéreddel, a támadómmal közösen viselsz. Legalábbis nem ebben a pillanatban. Arra gondolok, milyenek voltak a csókjaid, milyen érzés volt, mikor azt mondtad, menjek el, és hagyjalak békén. Az elvesztésedre.

A szoba fokozatosan kivilágosodik. A fényszabályozós kapcsoló zúgása betölti a teret. Most már egyértelmű, hogy nem te, és nem Graham Angilley van itt. Kienged bennem a feszültség. Sellers és Gibbs nyomozó jött meg.

– Mi a francot szórakoztok? – ordít rájuk Charlie. – Majdnem szívinfarktust kaptam.

Gibbsre pillantok, várom, hogy visszaszól, de most nem néz olyan vadul, mint szerdán a műhelyemben.

– Elnézést – mondja. – Biztosan nekidőltem a kapcsolónak.

Sellers, a kövér, láthatóan dühöng.

– És te mit szórakozol? – kaffogja. – Lelépsz, nem szólsz senkinek egy szót sem. Azt sem tudjuk, mit mondjunk Proustnak?

Charlie nem válaszol.

– Kapcsold be azt a rohadt telefonodat és hívd föl Waterhouse-t – folytatja Sellers. – Odavan. Jobban aggódik miattad, mint amiatt, hogy mit hazudjon a Hóembernek. Láttam már férjeket, akiket kevésbé aggasztott a feleségük eltűnése. Ha nem hall rólad a közeljövőben, isten tudja, mit fog tenni.

Charlie-t szemmel láthatóan megdöbbentették Sellers szavai.

– Hol van Angilley? – kérdezi Gibbs.

Charlie rám pillant, aztán vissza a két kollégájára.

– Legjobb lesz, ha megbeszéljük. Naomi, várjon itt. Kimegyünk. – Félúton az ajtó felé megáll. – Hacsak nem akar inkább kint várni.

Három szempár szegeződik rám. Nem akarok itt maradni ezen a helyen, ahol megkínoztak, különösen nem egyedül, de kint védtelen leszek, ha Graham Angilley hirtelen visszatér. Én leszek az első ember, akit megpillant. Viszont Steph azt mondta, azt hiszi, Charlie-nál van.

– Miért lenne Graham Angilley magánál? – teszem fel a kérdést

Dagadni kezd bennem a gyanú, mikor látom, hogy Gibbs és Sellers zavartan pillant Charlie-ra. Ezek tudnak valamit.

– Mi folyik itt? – Igyekszem, hogy ne tűnjön úgy, mintha könyörögnék, hogy végre avassanak be. – Maga és Graham… Együtt voltak? Lefeküdtek?

Őrültségnek tűnik, de nem tudok más magyarázatra gondolni.

– Hogyan? – ordítok rá. – Hogyan tehette? Ismerte azelőtt is, hogy velem találkozott? Mikor átadtam magának a névjegyet…

– Kérem, higgadjon le – szakit félbe Sellers. Majd Charlie-hoz fordul. – Beszélnünk kell, őrmester.

Charlie végigszántja az ujjaival rövid haját.

– Adjon nekünk öt percet, Naomi. Kérem. Később beszélünk, rendben?

Egyik nyomozó sem mozdul, és rájövök, hogy kiküldtek, akár egy gyereket. Amilyen gyorsan csak tudok, odamegyek az ajtóhoz, noha millió mérföldes távolságnak tűnik a táv. Becsukom magam mögött. Nem érdemes hallgatózni: a falak túl vastagok, az épületet túlságosan jól építették meg. Olyan, mint a lezárt konténer. Semmi se jut ki belőle.

Mostanra besötétedett, de egy lámpát szereltek az egyik faház falára. Úgy érzem, mintha pontosan a sugarában lennék, a teljes fényárt magamra vonom. Ha Graham Angilley idejön a kocsijával, rögtön meglát. Lekuporodom, átölelem a térdemet, úgy érzem magam, mintha űzött vad lennék.

Zihálva kapkodom a levegőt. Nem jó ez így: túlontúl összefonódnak a szálak. Nem jó, hogy annak a férfinak a fivére vagy, aki megerőszakolt. Nem jó, hogy Yvonnak megvolt a névjegye, vagy legalább ne a legjobb barátnőm tervezte volna a honlapját. Charlie-nak nem kellett volna lefeküdnie vele, bár minden bizonnyal megtette.

Sellers és Gibbs nem tudta, hogy az őrmester Skóciában van. Azt sem tudták, hogy engem magával hozott. Miért rohant el anélkül, hogy bárkinek szólt volna? Miért hozott ide engem? Talán csalinak? Sellers láthatóan megdöbbent, amikor meglátta. Szinte megrémült, mintha sose gondolta volna, hogy Charlie képes arra, amit tett.

Újból megtörténhet.

Itt vagyok azon a helyen, ahol valaha megerőszakoltak, egy olyan nővel, aki simán hazudott nekem és a kollégáinak. Mi az ördögöt csinálok? Talpra ugrom. Mozognom kell, hogy ne gondolkozzak, mielőtt a gyanúm pánikká dagad.

Charlie táskája a kocsi utasülésén fekszik. Az ajtó be van csukva, de nincs bezárva. Beszállok, kinyitom a cipzárt a táskán, a kulcsokat keresem. Ha bátor lennék, gyalog menekülnék, de nem vagyok kitartó futó, és ez a hely mérföldekre van mindentől.

Nincs kulcs a táskában, sem a cipzáras részben, sehol. A francba! Kétségbeesetten lehajolok, hogy megnézzem az indítóban, bár tudom, hogy ilyesmiben nem szokott szerencsém lenni. Többször pislogok, hogy megbizonyosodjak róla: nem képzelődöm. A kulcsok ott vannak, az egész csomó. Lakás, munkahely, kocsi. Talán a szomszéd házáé is. A himbálózó fémcsomóra pillantok, azon töprengek, hogyhogy nem zavarja Charlie-t, ahogy vezetés közben himbálózik. A helyében leszedném a kocsikulcsot, és külön tartanám.

Ledobom a táskát az utasülésre, beülök a kocsiba, és beindítom. Halkan duruzsol a motor. Áthajtok a mezőn, és a kavicsos parkolón. Pár pillanattal később a keskeny utcán végighajtva eltávolodom az Ezüst Domb Luxus Faházaktól. Jó érzés. Jobb, mint Graham Angilley reflektora alatt ácsorogni a birtokán, arra várva, hogy megérkezzen, és megtaláljon.

Ez persze alaptalan félelem, mert ő most Charlie-nál van. Itt vannak a ház kulcsai. Odamehetnék, és rátörhetnék. Nem tudja, hogy tudom, hogy hol van, vagy hogy kicsoda.

Elönt az eufória, amikor elképzelem, hogy ezúttal én leszek fölényben vele szemben. Nem akarom hagyni, hogy elússzon ez a lehetőség. És nem is fogom. Elégszer álltam a vesztes oldalon. Most itt az alkalom, hogy felidézzem mindazokat a bosszúszomjas fantáziaképeket, amelyeket nap mint nap lejátszottam a fejemben, egészen addig, míg nem találkoztam veled. Mit szeretnék jobban: leszúrni, lelőni, megmérgezni? Kikötözni és azt tenni vele, amit ő művelt velem?

Ha egy elég forgalmas útszakaszhoz érek, ott kell hagynom Charlie kocsiját, amilyen gyorsan csak lehet, az út szélén, és stoppolnom kell. Különben nemsokára feltartóztat egy rendőrautó. Hidd el, Robert, ezúttal semmi nem állíthat meg. Charlie-val vagy nélküle, elmegyek abba a kórházba, és az sem érdekel, ha még egyszer azt mondod, hogy menjek, és hagyjalak el.

Mert most már értem. Tudom, miért mondtad. Azt hitted, beszéltem Juliettel, igaz? Vagy inkább azt, hogy ő beszélt velem. Hogy az ő szájából hallottam, mi történt, és ez tönkretett mindent. Hogy olyasmiket mondott, amit nem tudsz elviselni, hogy tudom. És feladtad.

Mondtam neked a kórházban, hogy szeretlek. Látnod kellett, hogy komolyan gondoltam, hogy milyen komolyan, a szememből, a hangomból, és te mégis feladtad. És azt vártad el tőlem, hogy én is tegyek így, menjek el. Míg nem jutok be megint a kórházba, biztos leszel benne, hogy soha nem jövök vissza.

Hogy gondolhatod ezt, Robert? Egyáltalán nem ismersz?

27

2006. 04. 08.

– Elvitte azt a kibaszott kocsit! – ordította Charlie.

– Benne hagytad a kulcsokat? – kérdezte Sellers mögötte szaladva.

– Kulcsokat, táskát, telefont, hitelkártyákat. Jézusom! Ne is mondd, nem akarom hallani. Egyikőtök se mondja, hogy nem kellett volna magammal hoznom, vagy a kocsit nyitva hagynom, benne a táskával, rendben? Függesszünk fel egy időre minden vitát arról, hogy mit kellett és mit nem kellett volna tennem, jó? Ne feledjétek, még mindig a felettesetek vagyok.

Charlie legszívesebben megkérdezte volna, mennyit tud Proust, de nem akart gyengeséget mutatni. Ha kemény a helyzet, vissza kell térni a régi játszótéri taktikához, ahogyan túlélte az iskolát: soha ne mutasd, hogy megérint a dolog.

– Sellers, kapd elő a mobilodat. Vissza akarom szerezni a kocsimat.

– Szerencséd lesz, őrmester. Tudod, milyenek a skót rendőrök.

– A nő nem lesz sokáig Skóciában. A Culver Valley-i kórházba megy kedvenc pszichopatájához, Robert Haworthhöz. Rendelj ki pár egyenruhást, hogy várják a parkolóban. Gibbs, mi ketten meg Mrs. Graham Angilleyvel beszélünk.

Sellers és Gibbs érkezése helyrebillentette Charlie-t, és most úgy érezte, visszakerült a megfelelő kerékvágásba. Mindenesetre képes volt folytatni a munkát.

Steph az irodában volt, az egyik Íróasztal mögött ült, előtte egy guriga rózsaszínű WC-papír és egy üveg körömlakklemosó, éppen a mutatóujja körmét dörzsölte a selyempapírral. A nyaka körül kivörösödött a bőre. Nem volt hajlandó felnézni. Az arca – ugyanúgy, mint a feneke, ha a férjének hinni lehet – napsütötte narancsszínű volt, kivéve a szeme fölött és alatt, ahol halványabb bőrcsíkok maradtak. Úgy néz ki, mint valami elcseszett bagoly, gondolta Charlie.

– Legénybúcsúk – mondta hangosan, mindkét tenyerével az íróasztalra csapott.

Steph összegörnyedt, mintha újból hasba rúgta volta.

– Hogyan találta ki? Ki mondta magának? Ő volt? – biccentett a fejével Gibbs felé.

– Igaz?

– Nem.

– Azt kérdezte, hogyan találtam ki. Senki sem mondja valamiről, hogy „kitalálta”, ami nem igaz. Mondhatta volna azt is: Miből gondolja? Vagy túlságosan feszült, hogy megértse a különbséget?

– A férjem csak a munkája miatt akarta magát megbaszni – felelte epésen Steph. – Maga sosem tetszett neki. Beizgul a kockázattól, ennyi. Például a múltkor hagyta, hogy használja a számítógépét, bár tudta, hogy maga zsaru. Ha belenéz, mindenfélét talált volna rajta. Mondtam Grahamnek, őrült, hogy ne tegye, de nem bírt magával. Izgalmas – ezt válaszolta. – Steph kuncogott. – Tudja, hogy hívja magát? Csöcsöslőcs. Mert sovány és túl nagyok a mellei.

Ne gondolj rá. Ne gondolj Grahamre. Se Simonra.

– Mi van a számítógépben, amit megtalálhattam volna? – kérdezett vissza Charlie. – Az előbb még azt mondta, hogy az összes nő hivatásos volt, akik mindenbe beleegyeztek, és csak színjátékot játszottak. Ha ez igaz, Grahamnek nincs semmi félnivalója, igaz? Jobb, ha szembenéz vele, Steph: maga nem elég intelligens ahhoz, hogy meggyőzően hazudjon nekem. Alig egy perc alatt kétszer keveredett ellentmondásba. És nem én vagyok az egyetlen, aki sokkal okosabb, mint maga, és ki tud cseszni magával. Gondoljon csak Grahamre. Talán ő majd mindent magára akar kenni. Simán össze tud rakni egy sztorit, amely… ó, mérföldekkel jobb, mint amivel maga elő tud állni. Ő volt a legjobb Oxfordban. Maga meg a mindenese.

Steph sarokba szorítva érezte magát. A szeme ide-oda ugrált, körbe a szobában lévő tárgyakon.

A szeme. A szeme körül nem volt narancssárga a bőr, mert Steph alvómaszkot viselt a szoláriumban, mint ahogy az erőszak áldozatainak is maszkot kellett viselniük. Sam Kombothekra rendőr őrmesterrel ellentétben, aki soha nem jár a Boots áruházba, Steph tudja, hol lehet nagy tételben alvómaszkot venni. Graham időnként elküldte bevásárlókörútra, hogy beszerezzen egy újabb adagot? Charlie egyetlen mozdulattal a padlóra söpörte a WC-papírt, és a körömlakklemosót.

– Még egyszer megkérdezem – mondta hidegen. – A legénybúcsú a maguk kis üzlete?

– Igen – felelte Steph kis szünet után. – És Graham nem tudja rám kenni. Nem vagyok férfi. Én senkit se tudok megerőszakolni, igaz?

– Simán mondhatja, hogy a maga ötlete volt az egész. Azt állíthatja, hogy maga kényszerítette őt. Mindkét dolgot mondja majd. A maga vallomása áll majd az övével szemben. Lefogadom, hogy maga intézte az összes adminisztrációt, maga készítette a feljegyzéseket, mint ahogy a faházaknál?

– De… nem lenne tisztességes, ha ezt mondaná – tiltakozott Steph. Charlie a rendőrségnél eltöltött évei alatt megfigyelte, hogy mindenki elvárja az igazságos bánásmódot, még a legkönyörtelenebb és legaljasabb szociopaták is. Mint sok más bűnözőt, Stephet is megrémítette a lehetőség, hogy esetleg nem bánnak vele tisztességesen. Mennyivel könnyebb megszegni a szabályokat – etikai és jogi szabályokat egyaránt –, ha a többi ember továbbra is követi őket

– Szóval, kinek az ötlete volt ez az… üzlet? Nemi erőszakkal egybekötött legénybúcsú élőben. Mindenesetre ötletes. Határozottan kreatív. Képzelem, milyen népszerű lehetett a kis show-műsoruk.

– Graham ötlete volt az egész.

– Nem Robert Haworthé? – szólt közbe Gibbs.

Steph a fejét rázta.

– Én sose szerettem – mondta. – Tudtam, hogy rossz dolog.

– Szóval, tudta, hogy a nők nem színészek – szögezte le Charlie. – Tudta, hogy megerőszakolják őket.

– Nem, azt hittem, színészek.

– Akkor mi volt a baj?

– Rossz volt akkor is, ha a nők beleegyeztek a dologba.

– Ó, igen? Miért?

Steph körülnézett, hogy mit is mondjon. Charlie szinte hallotta, ahogy a fogaskerekek dolgoztak a fejében: lassan, csikorogva forogtak.

– Azok a férfiak, akik eljöttek… és megnézték azt a show-t, amit mi… Graham rendezett, és… esetleg téves képzeteik támadtak. Lehet, hogy azt gondolták, hogy így kell bánni a nőkkel.

– Mondd meg az igazat! – ordított vele Charlie, és belemarkolt Steph hajába. – Tudtad, ugye, te kis büdös kurva? Tudtad, hogy megerőszakolják azokat a lányokat!

– Aú! Hagyjon, maga… Jól van, tudtam!

Charlie kezében marad egy csomó az asszony hajából. Gibbs flegmán figyelte; mintha csak egy dögunalmas rögbimeccset nézett volna a tévében.

Steph szipogni kezdett.

– Én nem vettem részt az erőszakokban, én is áldozat vagyok. – Megdörzsölte a fejét oldalt, ahonnan hiányzott a haj. – Én nem akartam csinálni, Graham kényszerített rá. Azt mondta, nem rabolhat el túl gyakran nőket, úgyhogy legtöbbször nekem kellett az áldozatot játszanom. Amit azokkal a nőkkel egyszer vagy kétszer megtett, százszor, ezerszer megtette velem. Néha úgy fájt, hogy ülni sem tudtam. El sem tudják képzelni, milyen érzés lehetett, igaz? Fogalmuk sincs milyen, úgyhogy…

– Azt mondta, korábban játszottak ilyet – szakította félbe Charlie. – Graham a férje volt. Amúgy is lefeküdt vele. Miért ne tette volna nézők előtt is, hogy egy kis pénzt keressenek? Vagy talán sok pénzt…

– Graham ugyanúgy megerőszakolt, mint ahogy a többieket is megerőszakolta – jelentette ki határozottan Steph.

– Korábban „fárasztónak” írta le az ezekben a dolgokban betöltött szerepét – mondta Charlie. – Nem traumatikusnak, rettenetesnek, borzalmasnak, megalázónak. Fárasztónak. Furcsa meghatározása annak, ha valakit nézőközönség előtt vég nélkül erőszakolnak, nem? Szerintem inkább úgy hangzik, mintha saját jószántából lett volna estéről estére az élő szexshow résztvevője. Ez utóbbiról el tudom képzelni, hogy fárasztó.

– Nem a saját jószántamból csináltam. Gyűlöltem! Mondtam Grahamnek, hogy inkább bármikor kipucolok egy budit, minthogy azt kelljen csinálnom.

– Akkor miért nem hívta a rendőrséget? Egyetlen telefonhívással véget vethetett volna ennek az egésznek.

Steph pislogott párat az ötlet hallatán.

– Nem akartam, hogy Graham bajba kerüljön.

– Tényleg? A legtöbb nő lelkesen bajba keverné azt a férfit, aki egyszer megerőszakolta, arról nem is beszélve, aki legalább százszor.

– Nem, akkor nem, ha a férjük! – Steph letörölte az arcát a kézfejével.

Charlie elismerte, hogy ebben lehet némi igazság. Lehetséges, hogy Steph vonakodva vett részt az egészben? És Robert Haworth is? Kényszeríthette Graham a fivérét, hogy elrabolja és megerőszakolja Prue Kelveyt?

– Graham nem rossz ember – mondta Steph. – Csak… Másként látja a világot, ennyi. Sajátosan. A nőknek vannak a nemi erőszakkal kapcsolatos fantáziáik, nem igaz? Ezt szokta mondani. És nem is bántalmazza őket fizikailag.

– Nem tudod, hogy a nemi erőszak is fizikai bántalmazás, te ostoba lotyó? – csattant fel Gibbs.

– Nem, nem tudtam – válaszolta Steph méltatlankodva. – Nem szükségszerűen. Csak szex, nem igaz? Graham sose verne meg senkit, vagy juttatna kórházba. – Sértetten nézett fel Charlie-ra. – Nézze, Grahamnek szörnyű gyermekkora volt Az anyja lotyó volt, meg piás, az apja nem törődött vele. A legszegényebbek voltak a falujukban. De Graham így lett az, aki lett, ahogy mondani szokta. Azok a szerencsétlenek, akikkel soha nem történik semmi, ők soha nem tudják meg, mire születtek, mire képesek, ha erre kerül a sor.

– Most őt idézi? – kérdezte Charlie.

– Csak mondom, maguk nem értik meg őt, én meg igen. Miután meghalt az apja, az anyja összekapta magát és új üzletbe kezdett…

– Igen, telefonosszex-üzletbe – mondta Charlie. – Merész húzás volt.

– Amatőr kurvából profi kurva lett, ahogy Graham mondja. Szégyellte magát az anyja miatt De mégse bánta a dolgot annyira, mert így végül lett pénzük, és el tudott menekülni. Iskolába járt és vitte valamire.

– Emberrabló és erőszaktevő lett. Fényes karrier.

– Sikeres üzletember – jelentette ki büszkén Steph. – Tavaly vett nekem egy névre szóló rendszámtáblát a kocsimra, ami öt rongyba került. – Felsóhajtott. – Egy csomó üzleti ügy folyik a színfalak mögött, ami nem köztudomású…

– Hogyan reklámoznak? – szakította félbe Gibbs a nevetséges önigazolást. – Hogyan vonzották be a vendégeket?

– Főleg internetes csetszobákban. És egy csomót suttogó propaganda révén. – Unottan darálta. – Ezt Graham intézte. Toborzásnak hívta.

– A közönség… csoportosan foglaltak?

Charlie helyeslőleg biccentett Gibbs kérdésére. Fontos volt. Hagyta, hogy Gibbs egy kicsit átvegye a kihallgatást. Őt elsősorban a személyes mozgatórugók érdekelték, Gibbs viszont a szervezet működésére kérdezett rá.

– Csak nagyon ritkán. Egyszer volt egy csoport, néhány nő is volt köztük. De ez nem volt általános. Általában egyenként foglaltak, és Graham sosem hagyta, hogy nők foglaljanak – a férfiközönségnek esetleg nem tetszett volna.

– És pontosan hogyan működik a dolog? – kérdezte Gibbs. – Gondolom, egy férfi, aki nősülni akar, megkeresi Grahamet, és különleges legénybúcsút rendel. Aztán mi lesz?

– Graham megkeresi a többi férfit, hogy összehozzon egy partit tíz-tizenöt embernek.

– Hogyan találja meg őket?

– Már mondtam. Főleg úgy, hogy a neten beszélget emberekkel. Benne van az összes… pornó kiberközösségben. Egy csomó kapcsolata van.

– Magas pozícióban lévő barátok – morogja Charlie.

– Szóval, ezek az emberek olyan emberekkel töltik a legénybúcsújukat, akiket soha nem láttak azelőtt? – kérdezte Gibbs.

– Igen – mondta Steph, mintha ennek nyilvánvalónak kellett volna lennie. – A legtöbb férfi nem hívhatja meg a haverjait, nem igaz? Fennáll a lehetősége, hogy a rendes ismerőseit nem lehet bevonni az ilyesmibe. Az ügyfeleink nem akarják, hogy köztudott legyen ez a szenvedélyük. Értik, mire gondolok?

Charlie bólintott. Érezte, hogy az undor tompa méregként borul a testére.

– Egy normális férfi a saját haverjaival akarja tölteni a legénybúcsúját – mondta Gibbs. – Ennyi az egész. Nem idegen nők megerőszakolását nézni vadidegenekkel. Az nem legénybúcsú.

– Szóval Graham összetrombitál tíz-tizenöt csökött perverzt, minden nemi erőszakhoz, aztán mi történik utána? – kérdezte Charlie. – A férfiak találkoznak előtte, megismerkednek egymással?

– Nem, természetesen nem. Nem akarják megismerni egymást. Csak hasonló gondolkodású emberek társaságában akarják eltölteni az időt, de szeretnék megőrizni az inkognitójukat. Álnevet használnak. A foglalás után Graham mindenkinek új nevet ad, és ezt használják egész este. Nézzék, remélem, kapok valami jó pontot a maguknak nyújtott segítségért. Nem mondhatják, hogy nem működöm együtt magukkal.

Kellemetlen emlék idéződött fel Charlie-ban.

– Graham nem volt feledékeny? Úgy tudom, mindig elcseszi a szobafoglalásokat.

Steph összevonta a szemöldökét.

– Igen, de én vezetem az üdülőt. Grahamet nem érdekli ez a dolog. A legénybúcsú-szervezés egész más. Ha tényleg törődik valamivel, akkor azt rendesen csinálja, akkor száz százalékra teljesít.

– Milyen csodás – jegyezte meg Charlie.

Steph úgy tűnt, nem fogta fel a szavaiban rejlő gúnyt.

– Igen – helyeselt. – Ügyelt rá, hogy semmi baj se érhesse az ügyfeleket. Tényleg törődik velük. Nála ez a legfontosabb szabály. Mindig törődj a vendéggel, soha ne harapd meg a kezet, ami enni ad.

– Már alig várom, hogy megmondhassam neki, az összes ügyfelét erőszakos nemi közösülésben való bűnrészességével vádoljuk – mondta Charlie.

Steph a fejét rázta.

– Nem fog sikerülni – válaszolta. Igyekezett az információk tárgyilagos közvetítője lenni, igyekezett eltitkolni a diadalt a hangjában, de Charlie meghallotta.

– Amint mondtam, a nők mind fizetett színészek voltak: ez a hivatalos változat. Graham mindenkinek megmondja, aki foglal, ha valami szar kerül a ventilátorba, azt kell mondani, hogy úgy tudták, hogy a nők szabad akaratukból vettek részt a dologban, és hogy mindez csak színjáték volt, és nem igazi nemi erőszak. Ezért nem engedte Graham a férfiaknak, hogy ők is beszálljanak, bár legtöbbször akadt valaki, aki csatlakozni akart. Így aztán nem lehet őket semmiért elkapni. Egyetlen vendégünkről se lehet bizonyítani, hogy tudta, hogy a nőket kényszerítették a szexre.

– Éppen most mesélte el nekünk. – Gibbset nem hatotta meg a nő logikája. – Valamennyien hallottuk, mikor elmagyarázta. Csupán erre van szükségünk.

– De… nincs leírva, vagy valami – sápadt el Steph.

– Tényleg azt hiszi, nem tudjuk megtörni ezeket az embereket? Azt hiszi, nem fognak beszélni, és nem adják ki magukat? – Charlie az íróasztal fölé hajolt – Túl sok van belőlük, Steph. Néhányan közülük beadják a derekukat, és kikotyogják a dolgot, mert be lesznek szarva. Ugyanabban reménykednek majd, mint maga is: hogy ha beszélnek, akkor megússzák a börtönt.

Steph alsó ajka remegni kezdett.

– Graham meg fog ölni – mondta. – Engem fog hibáztatni… ez nem tisztességes! Mi csak találtunk egy piaci rést, ennyi az egész. Kiszolgáltuk a meglévő igényeket. A férfiak nem tettek semmi rosszat hozzá sem értek azokhoz a nőkhöz.

– Maga főzött? – kérdezte Gibbs. – A díszes vacsorákat? Vagy Robert Haworth? Tudjuk, hogy belekeveredett az erőszaksorozatba, és tudjuk, hogy szakács volt.

Charlie elrejtette meglepetését. Robert Haworth séf volt?

– Én főztem – felelte Steph.

– Megint hazudni próbál?

– Robertet próbálja védeni, mert Graham fivére – mondta Charlie. – Ha Graham mindent megtesz a vendégei biztonságáért, képzeljük csak el, mit érez a fivére iránt.

– Tévednek – felelte Steph kárörvendőn. – Robert és Graham évek óta nem beszélnek.

– Miért? – kérdezte Gibbs.

– Nagyon összevesztek. Robert elkezdett járni… az egyik nővel. Mondta Grahamnek, hogy el akarja venni. Aztán el is vette, az ostoba barom.

– Julietet? – kérdezte Charlie. – Juliet Heslehurstöt?

Steph bólintott.

– Graham dühös lett, hogy Robertnek egyáltalán eszébe jutott a közelébe menni azok után…, nos, tudják. Nagy kockázatot jelentett az üzletre nézve. Graham könnyen rács mögött végezhette volna, de Robertet ez a legkevésbé sem érdekelte, csak ment a maga feje után: elvette a nőt. – A szája eltorzult a haragtól. – Graham kesztyűs kézzel bánik Roberttel. Mindig mondom neki, ha Robert az én fivérem lenne, sose állnék szóba vele.

– Azt hittem, azt mondja, hogy Graham nem áll szóba vele – emlékeztette Charlie.

– Igen, de folyton megpróbálja rendbe hozni a dolgot. Én vagyok a postás, és rohadtul tele a hócipőm, hogy hozzam-vigyem az üzeneteket. A férjem nagyon lágyszívű, Robert meg folyton csinálja a bajt. – Összevonta a szemöldökét és a gondolataiba mélyedt. – Graham azt gondolja, nem mondhat le róla. Robert az öccse, mindig ő törődött vele. Jobban, mint a szüleik.

– Szóval Graham hajlandó megbocsátani Robertnek, amiért veszélybe sodorta az üzletet? – kérdezte Gibbs,

– Igen. Graham számára a család az első. Ugyanígy volt az apjával és az anyjával is. Robert persze mindkettejükkel szakított. Nem beszélt velük egy szót sem, miután elment otthonról. Kijelentette, hogy cserbenhagyták. Hát, cserbenhagyták, de… aztán ugyanezt mondta Grahamről is, amikor összevesztek, mert elkezdett találkozgatni azzal a Juliettel. Mintha a két dolog ugyanaz volna.

Régi sérelem újramelegítve.

– Ha Grahamnek ennyire fontos Robert, az megmagyarázza, hogy maga miért hazudik Robert szerepével kapcsolatban – mondta Charlie.

Steph összevonta a szemöldökét.

– Semmit se mondok Robertról.

– Megerőszakolta Prudence Kelveyt – mondta Gibbs.

– Nem tudom, miről beszél. Nem ismerem ezt a nevet. Nézzék, a legtöbb nő nevére nem emlékszem. Majdnem végig a konyhában voltam.

– Prue Kelveyt Robert teherautójában erőszakolták meg – mondta neki Charlie.

– Lehet. Ebben az esetben végképp nem tudom. Ha nem kellett vacsorát főzni, akkor én kimaradtam. Kivéve, mikor… én voltam az áldozat.

– Miért cserélték fel az üdülőt a teherautóra?

Steph a körmét vizsgálgatta.

– Nos?

Felsóhajtott, mintha kiborítaná a kérdés.

– Az üdülőüzlet kezdett egyre jobban menni. Eljutott arra a pontra, hogy mindig voltak vendégek, legalábbis csaknem mindig. Graham túl kockázatosnak találta – bárki megláthatott, vagy meghallhatott valamit. És a teherautó… mozgékony. Sokkal jobban bevált. Nekem különösen. Rohadtul untam a főzést. E nélkül is ment az üzlet Az egyetlen hátulütője, hogy nem kérhetünk annyit most, hogy olyan csomagot kínálunk, ami nem tartalmaz vacsorát De azért italokat lehet fogyasztani. – Steph hangja éles volt, védekező. – Pezsgőt, méghozzá nagyon jó minőségű pezsgőt. Ez nem olyan, mintha semmit se szolgálnánk föl.

Charlie úgy érezte, végtelenül boldog lenne, ha Steph Angilley hirtelen elhunyna valamiféle különösen fájdalmas szívroham következtében. Gibbs láthatóan ugyanezt gondolta.

– Gyűlölöm Robertet – vallotta meg Steph könnyek között, mintha nem bírná tovább. – Megváltoztatta a nevét – a szemétláda. Csak azért csinálta, hogy megbántsa Grahamet, és be is jött neki. Grahamet teljesen feldúlta a dolog. Borzalmas állapotban van azóta, hogy maga megmondta neki, hogy Robert kórházban van.

Charlie felé köpte a szavakat, aki igyekezett nem összerezzenni, mikor eszébe jutott, hogy Graham jelenlétében beszélt Simonnal a mobilján.

– Mi történt ezzel a Haworth fiúval? – kérdezte mellékesen Graham a telefon után. És Charlie beszélt neki Robertről, elmondta, nem valószínű, hogy életben marad. Graham feldúltnak látszott; Charlie emlékezett rá, hogy eszébe jutott, milyen kedves, hogy így aggódik.

– Grahamnek tényleg nagyon fontos a családja, pedig szart se ér az egész társaság – folytatta Steph. – Még az öccséről is kiderült, hogy áruló. Mit képzel magáról Robert? Ő hibázott, nem Graham. Ez olyan igazságtalan. Mindenki tudja, hogy nem szabad keverni az üzletet a szórakozással. ő pedig azt tette. Újra meg újra.

– Mire gondol?

– Ez a Naomi nevű nő, akivel maga jött. Robert minden bizonnyal megtöcskölte, mert a nő megpróbált egy faházat foglalni kettejüknek. Úgy tett, mintha Haworthnek hívnák, de tudtam, hogy ő az, mikor meghallottam a Naomi nevet. Graham persze ette a kefét: Robert megint ugyanazt csinálja, mondta.

Charlie megpróbálta kiüríteni az agyát. Mikor az ember egy nagyon buta emberrel beszél, egyfajta mentális klausztrofóbia áldozata lesz.

– Graham és Robert nem beszélnek. Mégis az ő teherautóját használják a legénybúcsúhoz.

– Igen – mondta Steph. – Grahamnek is vannak hozzá kulcsai.

– Úgy érti, hogy Robert nem tudja, hogy maguk a legénybúcsúkhoz az ő teherautóját használják? – Gibbs hangja hitetlenkedő volt – Biztosan észrevette, hogy egyes éjszakákon eltűnt. Talán azt mondták neki, hogy valami más célra kell?

Charlie-nak nem tetszettek Gibbs kérdései. Miért próbál Robert Haworthnek egérutat keresni? Tudták, hogy Haworth megerőszakolta Prue Kelveyt – szilárd, megmásíthatatlan bizonyítékuk volt rá.

Steph bizalmatlanul harapdálta az ajkát.

Gibbs újból próbálkozott.

– Ha Robert nem akar semmit Grahamtől, miért hagyja, hogy használja a teherautóját? Pénzért? Graham kibérelte tőle?

– Nem mondok semmit Robertről, rendben? – Steph összefonta a két karját. – Ha megtenném, Graham kinyírna. Ha Robertről beszélek, tényleg megöl. Nagyon védi az öcsikét.

28

Április 9., vasárnap

Éjfél utánra érek haza. Lestoppoltam egy fecsegő, fiatal, Terry nevű teherautó-sofőrt, aki hazafuvarozott. Nem féltem beülni egy idegen kocsijába. A legrosszabb, ami történhet velem, már megtörtént. Immúnisnak érzem magam a veszélyre.

Yvon kocsija nincs itt. Biztosan visszament Cambridge-be Benhez. Tudtam, hogy visszamegy, mikor tegnap szó nélkül elmentem, és nem közöltem vele, hova megyek. Yvon képtelen egyedül maradni. Szüksége van valakire, akire támaszkodhat, és az én viselkedésem az utóbbi időben túlságosan kiszámíthatatlanná vált. Valószínűleg úgy érzi, hogy Ben Cotchin mellett kiegyensúlyozottabb lesz az élete.

„A szerelem vak” klisét ezzel kéne helyettesíteni: „A szerelem nincs öntudatánál.” Mint te, Robert. Ha megbocsátod ezt a durva tréfát. Yvon pontosan látja, mit művel Ben, de nem képes levonni a megfelelő következtetéseket. Az agyával van baj, nem a szemével.

Egyenesen a műhelyembe megyek, kinyitom az ajtót és kiválasztom a legnagyobb fakalapácsomat, a tenyeremben méregetem a súlyát. Megsimogatom aranyszínű fejét. Mindig jóleső érzéssel fogtam a kezembe a fakalapácsokat. Szeretem, hogy minden pontjuk ívelt. Ugyanolyan alakúak, mint a mozsártörő, amit a gyógynövények aprítására használnak egyesek. Ezzel az eszközzel komoly sérülést lehet okozni, és pontosan erre készülök.

A munkaasztalom alól, a padlóról felveszek egy darab kötelet, aztán még egy darabot. Fogalmam sincs mekkorára lesz szükségem. A becsomagolt napórákat szoktam velük összekötözni, nem embereket. Végül úgy döntök, elviszem az összes kötelet, amim csak van, és egy nagy ollót is felkapok. Becsukom a műhelyt, visszamegyek a kocsimhoz, és Charlie házához hajtok.

Senki nem hibáztathat a tervemért. Ez is csak egy szolgáltatás, igény van rá. Nincs alternatíva. Graham Angilley túl régen támadott meg bennünket, Julietet, engem, Sandy Freeguardot. Simon Waterhouse szerdán azt mondta, hogy a több évvel korábban elkövetett nemi erőszakért rendszerint nem szabnak ki szigorú büntetést, Charlie pedig elárulta, hogy a Sandy Freeguard elleni támadásnál nem rögzítettek DNS-nyomokat. Csak Prue Kelvey esetében van egyértelmű bizonyíték, akihez Angilley hozzá sem nyúlt. Az ő szava áll majd szemben az enyémmel.

Charlie háza ugyanolyan sötét, mint negyvenöt perccel ezelőtt, amikor Terry, a teherautó-sofőr kitett a kocsimnál. Akkor fegyvertelen voltam, és még nem álltam készen rá, hogy behatoljak.

Az épület üresnek látszik. Ha Graham bent van, bizonyára alszik. Fogom Charlie kulcsait és olyan halkan, amennyire csak tudom, próbálgatom, melyik illik a zárba. A harmadik nyitja. Nagyon lassan fordítom el, aztán centiméterről centiméterre kinyitom a bejárati ajtót.

A fakalapácsot szorongatva várom, hogy a szemem hozzászokjon a sötétséghez. Mikor már ki tudom venni a tárgyak körvonalait, elindulok a lépcsőn. Az egyik lépcsőfok kissé nyikorog, de nem annyira, hogy bárkit felébresszen.

A lépcső tetején három ajtó nyílik. Feltételezem, hogy két hálószobába és egy fürdőszobába vezetnek. Lábujjhegyen megnézem a hálószobákat, egyiket a másik után. Sehol senki. Ellenőrzőm a fürdőszobát: az is üres.

Nem félek annyira, mint amennyire kellene. Visszatértem a bármire képes vagyok üzemmódba. Legutóbb, mikor így éreztem magam, bevonultam a rendőrségre és közöltem az egyik nyomozóval, hogy megerőszakoltál. Hála az égnek, hogy megtettem. Nekem köszönhető, hogy Juliet gyilkossági kísérlete kudarcot vallott.

Újból lemegyek, fejmagasságban tartom a kalapácsot, arra az esetre, ha hirtelen szükségem lenne rá. A kötelet a karomon viszem, a táskámat a nyakamba akasztom. Kinyitom a hall üvegajtaját. Hosszú, keskeny előteret látok, a közepén nyitott üvegajtóval, amiből apró, rendetlen konyha nyílik, egy csomó mosogatnivaló van felhalmozva a mosogató egyik felén.

Örülök, hogy nincs senki a házban. Behúzom a függönyt az előtérben, és eltapogatózom a falig, míg megtalálom a kapcsolót az ajtó mellett, és felkapcsolom. Ha Graham Angilley visszajön, és megpillantja, hogy ég a villany, azt hiszi majd, hogy Charlie az. Csöngetni fog. Kinyitom az ajtót, de csak résnyire, hogy ne lássa, én vagyok az. Amikor teljesen kinyitja, és belép a házba, lecsapok a fejére a kalapáccsal.

Pislogok, szédülök a helyiséget hirtelen elárasztó, ragyogó fénytől. Egy lámpát veszek észre, és inkább azt kapcsolom fel a központi világítás helyett. Egy üzenet fekszik az asztalon a lámpa talpánál.

Hol a pokolban vagy? Nem hagytál kulcsot. Lementem enni valamit és pár felest is bedobok. Később jövök. Hívj fel a mobilomon, ha megkaptad ezt az üzenetet. Aggódom. Remélem, bármit is művelsz, nem őrültség/életveszélyes.

Kiejtem a kezemből a papírt, nem akarom tartani a fivéred kézírását, nem akarom, hogy a bőrömhöz érjen. Az üzenet elgondolkodtat. Miért kell Angilleynek kulcs? Már benn kellett lennie a házban, különben nem tudta volna az asztalon hagyni a levelet. Aztán eszembe jut, ha ki akart menni, akkor is szüksége volt rá, hogy vissza tudjon jönni. Vélhetőleg valahol a közelben van, időnként telefonál, hogy megnézze, Charlie nem jött-e még vissza. Mióta itt vagyok, senki nem telefonált. Miért nem próbálja elérni a vezetékesen?

És a bejárati ajtó zárva volt, mikor megérkeztem. Ki zárta be, ha Angilleynek nem volt kulcsa?

Kiveszem Charlie mobilját a táskámból. Ki van kapcsolva. Bekapcsolom, de nem tudom a PIN-kódját, úgyhogy nem férek hozzá Angilley üzeneteihez.

Aggódom. Remélem, bármit is művelsz, nem őrültség/életveszélyes.

Törődik vele. Fájdalom és keserűség emelkedik bennem, mint a dagály. Nincs rosszabb, mint szembenézni azzal, hogy az az ember, aki majdnem tönkretett, képes kedvességre valaki más iránt.

Megborzongok. Ez nem lehet, mondom magamban. Charlie Zailer nem lehet Graham Angilley szeretője. Akármelyik nyomozóval beszélhettem volna az eltűnésedről hétfőn; én adtam neki véletlenül az Ezüst Domb Luxus Faházak névjegyét. És ő pont a fivéreddel fekszik le?

Nem hiszek a véletlenekben.

Hallom, hogy nyílik egy kocsi ajtaja, majd becsukódik kinn az utcán. Aztán leáll. Ez ő lesz. Az előtérbe szaladok, felveszem a pozíciómat a bejárati ajtónál. Leejtem a lábamhoz a kötelet, megfogom az ajtógombot, készen rá, hogy elfordítsam, mikor megszólal a csengő. Egy kis halk fordítás megteszi.

Aztán hallom a zajt, amit képzeletemben kelt az ajtó, amikor kinyitom. De nem képzelem; valóban hallom. Itt benn a házban – a hang mögülem érkezik, onnan, ahol síri csöndnek kellene lennie. Megijedek. A szorításom meglazul a fakalapács nyelén, és a földre ejtem. Elharapok egy sikolyt, és lehajolok, hogy felvegyem, de nem találom. A kezem a kötélcsomóba akad.

Az előszoba sötétebb, mint pár pillanattal ezelőtt. Hogy lehet ez? Az a zaj, amit hallottam, lehet, hogy valami más volt? Nem; az előtér ajtaja majdnem becsapódott. Kapd össze magad, mondom magamnak, de a szívem veszettül ver. Vissza kell szereznem a hidegvéremet.

Lépteket hallok az ajtó felé vezető járdán. Négykézlábra ereszkedem, kétségbeesetten tapogatózom a padlón, a kalapács után.

– Hol vagy? – suttogom a pánik határán. Megszólal a csengő. Egy női hang harsan:

– Char? Charlie?

Visszafojtom a lélegzetemet. Nem a fivéred. Fogalmam sincs, mit tegyek. Ki lehet ez? Ki ugrik be hajnali egykor?

Hallom; hogy morog a hang.

– Miféle fogadtatás ez? – de nem merem kinyitni az ajtót. Megragadom a kalapácsot. Kellene valamit mondanom?

– Charlie, nyisd ki az ajtót, kérlek, az ég szerelmére!

A nő dühöng. Biztosan 6 írta az üzenetet, és nem Graham Angilley. De az a levél a nappaliban volt, az asztalon. Nem az előszoba padlóján a levélszekrény mellett, ahol lennie kéne…

A nő öklével a tejüveg ablakba csap. A padlón hagyom a kalapácsot, visszamászom a nappaliba, és a fejemmel nyitom ki az ajtót. Akkor pillantom meg őt. Szétvetett lábbal áll a nappali közepén. Mosolyog rám.

– Ohó, Naomi Jenkins teljes életnagyságban.

Elönt a pánik, megpróbálok fölállni, de ő magához ránt, kezét a számra tapasztja. Szappan íze van.

– Sss – súgja. – Figyeljen. Hallja? Lépések. Egyre halkabbak és halkabbak és… ez az! Charlie kis húga visszapréselte kövér fenekét a kocsiba.

Megint hallom a motor hangját. A férfi érintése marja a bőrömet. Úgy érzem, mintha nem velem történne mindez.

– Így ni. Viszlát, Dundika… – Még mindig a számon tartja a tenyerét, az ajkát a fülemhez érinti. – Üdvözöllek a klubban – suttogja.

29

2006. 04. 09.

Mióta belépett a rendőrséghez, Simon most örült először, hogy látja Proustot. Ő maga hívta a felügyelőt, és kérte, hogy jöjjön be. Csaknem könyörgött neki. Minden jobb volt, mint egyedül lenni a gondolataival. Valami baj van velem, in extremis, hogy a Hóemberhez fordulok, gondolta Simon. De ki más maradt? Charlie elment, senki társaságában nem érezné magát jobban. A családját nem hívhatta. Abban a percben, hogy bármiféle gond hírét veszik, a hangjuk megtelik riadalommal, és Simon kénytelen saját aggályait félretéve megvigasztalni őket.

Bár már beszélt Sellersszel azóta, hogy megérkezett, továbbra is úgy érezte, hogy Charlie-nak nyoma veszett. Hiába tudta, hogy hol van a lány, hogy Gibbs vele van, hogy nem kell féltenie. Azt is tudta, hogy lefeküdt Graham Angilleyvel, egy sorozatos nemi erőszak elkövetőjével. Anélkül, hogy halvány fogalma lett volna, kicsoda-micsoda a férfi. Simon a gondolatra is pánikba esett. Hogyan lehetne Charlie ez után a tapasztalat után ugyanolyan, mint annak előtte? Mit mondjon neki, ha legközelebb találkoznak?

Feltéve, ha valaha látja még. Anélkül rohant el, hogy akár egy szót is szólt volna Simonhoz. Igaz, hogy a telefonját Naomi Jenkins elvitte a táskájával együtt a kocsiban, de nyugodtan használhatta volna Gibbs mobilját.

Beszél Sellersszel, Gibbsszel. Csak veled nem akar beszélni.

Hit mi a francért is beszélne? Mi hasznát vehette Simonnak a lány? Pár hónappal ezelőtt felhívta a férfi figyelmét egy dalra, ami éppen az autóban szólt, mikor beszélőre mentek valakihez a Silfors börtönbe. Simon még mindig emlékezett a szövegére; arról szólt, hogy valaki csak fájdalmat ad a másiknak. Charlie azt mondta; „Nem tudtam, hogy Kaiser Chief rajongója voltál. Vagy valami másért játszod ezt a dalt?” Először fölényesnek látszott, aztán csalódottnak, mikor Simon megmondta neki, hogy a rádió, és nem a CD-lejátszó szól. Nem ő választotta a dalt, nem is ismeri.

De Proust érkezése miatt nem volt ideje kitalálni, milyen dalt választana, ha visszamenne az időben. A felügyelő kivörösödött szemmel, borostásan lépett a szobába.

– Hajnali kettő van, Waterhouse – mondta. – Félbeszakította az álmomat. Most már soha nem tudom meg, mi lesz a vége.

– Jó volt, vagy rossz? – Simon időhúzásra játszott. Olyan soká akarta késleltetni a lecseszést, amennyire csak lehet.

– Nem tudom. Lizzie meg én új házat vettünk és beköltöztünk. Sokkal nagyobb, mint a mostani. Fáradtan érkeztünk meg és egyenesen mentünk lefeküdni. Eddig tartott, hála magának.

– Rossz álom – jelentette ki Simon magabiztosan. – Tudom, hogy végződik. Maga rájön, milyen rettenetes hibát követett el, hogy új házat vett. De a régit már eladta olyasvalakinek, aki imádja és akitől nem tudja visszaszerezni. Az örök megbánás rémálma.

\ – Elbűvölő. – Proust dühösnek tűnt. – Nagyon köszönöm. Mivel csevegős hangulatban van, talán elmondhatná, miért ébresztett föl, mi az a fontos információ, amit délután is nyugodtan megoszthatott volna velem.

– Nem tudtam, hogy Charlie elvitte magával Naomi Jenkinst Skóciába.

Proust összevonta a szemöldökét.

– Miért nem?

– Én… én valószínűleg nem figyeltem, mikor mondta.

– Hm. Hallja ezt, Waterhouse? Az alig palástolt kétkedés hangját? Maga és Zailer őrmester olyanok, mint a sziámi ikrek. Maga mindig tudja, hol van az őrmester, kivel van és mit evett reggelire. Most hogyhogy nem tudja?

Simon semmit se szólt. Furcsa, most, hogy a Hóember lehordta, jobban érezte magát. Mintha megszabadult volna valamitől, és örült, hogy letudott valamit.

– Szóval tisztázzuk; maga akkor tudta meg, hogy Zailer őrmester Jenkinst Skóciába vitte, mikor Sellers telefonált. Tényleg ezt akarja nekem beadni?

– Igen, uram.

– Mikor kapta a telefonhívást?

– Estefelé.

– Miért nem mondta akkor? Megkímélhetett volna a pizsamahúzástól.

Simon a cipőjét vizsgálgatta. Akkor még azt hitte, hogy megússzák. Ahogy múlt az idő, és Charlie nem telefonált, egyre idegesebb lett. Mióta Sellers felhívta, azt várta, hogy a lány jelentkezik, és elmondja Simonnak, hogy mit tegyen. De nem hívta, és Simon hirtelen rádöbbent, lehet, hogy sose hívja fel. Simonnak ebben a helyzetben az igazságból annyit kell elmondania Proustnak, amennyivel magát fedezi.

A felügyelő érezte, hogy nem kerek a történet, és ki akarta taposni Simonból az igazságot.

– Ha az őrmester azért ment ebbe az üdülőbe, hogy letartóztassa a tulajdonost és a feleségét, miért nem magát vitte, meg valami egyenruhást? Miért Naomi Jenkinst, aki a legjobb esetben is tanú, a legrosszabban gyanúsított?

– Talán azt akarta, hogy Jenkins azonosítsa Angilleyt. Feltehetően ő erőszakolta meg.

– Nos, ennek nem ez a módja! – jelentette ki Proust dühösen. – Ez csak arra jó, hogy ellopják az ember kocsiját meg a táskát. Mint a mellékelt ábra is mutatja. Miért ilyen ostoba Zailer őrmester? Veszélynek teszi ki magát, Jenkinst és a mi kemény munkánkat…

– Most hívott a skóciai rendőrség – szakította félbe Simon.

– Ez már-már a hihetetlen határán egyensúlyoz. Két szalmaszálat se tudnak keresztbe tenni.

– Megtalálták Charlie kocsiját.

– Hol?

– Nem messze az Ezüst Domb Luxus Faházaktól. Nagyjából hat kilométerre az úton. A táskája eltűnt.

Proust felsóhajtott, megdörzsölte az állát.

– Ennek az ügynek oly sok kétes aspektusa van, hogy alig tudom, hol kezdjem a felsorolásukat, Waterhouse. Naomi Jenkins, miután elment Skóciába, hogy azonosítsa az erőszaktevőjét, hirtelen úgy dönt, hogy ellopja az őrmester kocsiját, majd elmenekül. Megjegyzem, ténylegesen kezd úgy viselkedni, mint egy bűnelkövető.

– Nem tudom, uram – hazudta Simon. Nem mondhatta meg a felügyelőnek, amit Sellerstől tudott: hogy Naomi már nem bízik Charlie-ban, és tud Charlie Graham Angilleyhez fűződő viszonyáról, mert Steph valahogy kikottyantotta a dolgot

– Beszéljen Zailer őrmesterrel – mondta Proust türelmetlenül. – Valaminek történnie kellett az üdülőknél, nem igaz? Zailer őrmester biztosan tudja, mi az, és magának is tudnia kéne. Mikor beszélt vele utoljára?

– Mióta elment, azóta nem – vallotta be Simon.

– Mi az, amit nem mond el nekem, Waterhouse?

– Semmi, uram.

– Ha Zailer őrmester azért ment az Ezüst Domb Luxus Faházakhoz, hogy letartóztassa Angilleyt, akkor miért ment Sellers és Gibbs is oda külön? Hárman kellettek hozzá? Egyetlen nyomozó valami egyenruhás kíséretében elegendő ehhez.

– Nem vagyok benne bizonyos, uram.

Proust támadásra kész farkasként járkált Simon körül.

– Waterhouse, mostanra már egész jól megismerhetett. Azt hiszem, ezt nyugodtan kijelenthetjük. Tudnia kell, hogy egy dolgot utálok jobban annál, ha hazudnak nekem, mégpedig azt, ha az éjszaka közepén hazudnak.

Simon nem felelt. Nem tudott ennél okosabbat kitalálni. Azon töprengett, hogy a lelke mélyén nem arra vágyik-e, hogy Proust üsse le, és verje ki belőle az egész történetet. Charlie és Graham Angilley viszonyát. Vajon a Hóember tud ezzel kapcsolatban valami olyasmit mondani, amitől jobban érzi magát?

– Talán meg kellene kérdezni Naomi Jenkinst. Nem valószínű, hogy magánál kevésbé segítőkész. Mit tett annak érdekében, hogy megtalálja?

Végre egy kérdés, amire Simon őszintén tudott válaszolni.

– Néhány egyenruhás ott van a kórházban. Sellers azt mondta, Charlie bizonyos benne, hogy Jenkins előbb-utóbb meglátogatja Robert Hawortht a kórházban.

– Szóval maga és az őrmester Sellers útján kommunikálnak. Érdekes. – A felügyelő újabb kört tett Simon körül. – Jenkins miért akarja látni Robert Hawortht? Tudja, hogy ő erőszakolta meg Prudence Kelveyt, igaz? Zailer őrmester megmondta neki?

– Igen. Nem tudom, miért akarja meglátogatni, de nyilván akarja. Nagyon.

– Waterhouse, hajnali kettő van, a rohadt életbe! – Proust az óráját ütögette. – Mostanra már itt kellene lennie, ha odament volna. Zailer őrmester minden bizonnyal téved. Van valaki Jenkins háza előtt?

A francba!

– Nincs, uram.

– Hát persze, hogy nincs. Milyen buta vagyok – a hangja elvékonyodott; a szavak golyókként záporoztak Simonra. – Küldjön oda valakit. Amilyen gyorsan csak lehet. Ha nincs ott, próbálja meg Yvon Cotchin ex-férjének házát. Aztán Jenkins szüleiét. Meglepetten hallom, hogy ilyeneket mondok, Waterhouse. – Aztán mintha attól tartott volna, hogy túlságosan kifinomult a modora, üvölteni kezdett. – Mi baja magának? Nem szabadna hagynia, hogy egy álmos öregember oktassa ki az alapvető teendőkről.

– Sok dolgom volt, uram. – Mindenki más abban a kibaszott Skóciában dekkol. Uram. – Charlie azt mondta, Jenkins egyenesen a kórházba megy. Mivel ő volt az utolsó közülünk, aki beszélt vele, feltételeztem, tudja, miről beszél.

– Találja meg Jenkinst, méghozzá gyorsan! Tudni akarom, miért rejtőzött el. Nem különösebben nyűgözött le a Robert Haworth megtámadásának lehetséges időpontjára szóló alibije. A legjobb barátnője kijelentésén alapult, és ugyanez a barátnője tervezte Graham Angilley honlapját!

– Sose mondta, uram, hogy gondja van az alibivel – morogta Simon.

– Most mondom, nemdebár? Gondom van ezzel az egész átkozott katyvasszal, Waterhouse! Egyik kör a másikba fonódik, semmi más. A saját farkunkat kergetjük! Nézzen arra a nagy, fekete foltra. – A központi nyomozóosztály falán függő táblára mutatott, amelyre Charlie fekete filctollal felírta mindenki nevét, aki belekeveredett az ügybe, közöttük nyilak, ahol kapcsolat állt fenn. Proustnak igaza volt; több volt a kapcsolat, mint amennyit az ember szeretett volna. Charlie ábrája most egy elhájasodott pókra emlékeztetett – vonalak, nyilak, körök, hurkok hatalmas, fekete tömege. Maga a káosz. – Látott már bármit, ami ennyire kevéssé használható? – kérdezte türelmetlenül Proust. – Mert én nem.

A kevéssé használhatóról jut eszembe, gondolta Simon:

– Juliet Haworth a továbbiakban nem hajlandó beszélni, uram.

– Miért, beszélt már valaha?

– Nem, úgy értem, teljesen szótlan. Kétszer próbáltam és mindkétszer tökéletes csöndben maradt. Tudtam, hogy ez fog történni. Minél inkább azt hiszi, hogy közelebb kerültünk az igazsághoz, annál kevesebbet fog mondani. Elég bizonyítékunk van rá, hogy elítéljük, de…

– De nem elég szilárdak – fejezte be Proust Simon mondatát. – Nos, azon túl, hogy olyan ítéletet szeretnék, ami kielégíti a feljebbvalóimat, tudni akarom, mi folyik itt. Tisztán akarok látni, Waterhouse.

– Én is, uram. Egyre tisztább a kép. Tudjuk, hogy Angilley weboldalakról válogatta ki az áldozatait, és legalább két honlapot Yvon Cotchin tervezett.

– És mi van Tanyával, a nyelvi problémákkal küzdő cardiffi pincérnővel? Neki is van weboldala?

– Ő a kakukktojás – ismerte el Simon. – Viszont tudjuk, miért nézőközönség előtt követték el a nemi erőszakokat. – Angilley kőkemény legénybúcsúkra árult jegyet. Az internetes csetszobákban találtam pár utalást a tevékenységére. Ezen dolgoztam…

– Ahelyett, hogy beszélt volna az őrmesterével, vagy igyekezett volna megtalálni Naomi Jenkinst – mondta élesen Proust. – Vagy elmondta volna nekem az igazat arról, hogy mi jár valójában abban a különleges koponyájában, és mi folyik a még különlegesebb életében, Waterhouse. Már ha megbocsátja a szókimondásomat.

Simon megdermedt. Ez hosszú évek óta a legfájdalmasabb dolgok egyike volt, amit mondtak neki. Charlie persze felelné rá: Hóember számára minden férfi legalábbis különleges, akinek nincs odahaza kenyérsütő meg zoknit stoppoló nejecskéje. Simon tisztán hallotta a lány hangját a fejében, de ez nem ugyanaz, mint amikor itt van vele.

Az ő élete tényleg különleges. Nincs barátnője, és Charlie-t kivéve még igazi barátja sincs.

– Sellers összeszedett egy csomó bizonyítékot az Ezüst Domb Luxus Faházak irodájában – folytatta. – Angilley mindent szépen dossziéba rendezett, mintha törvényes üzlet lenne: ott van több tucat ember elérhetősége, és egy huszonhárom női névből álló lista – első ránézésre a régi és a leendő áldozatok vannak rajta. Néhány név mellett dátum és pipa, némelyik mellett nincs. Sellers a Google-val lenyomozta az összes nőt: vagy volt saját honlapjuk, vagy a cégük honlapján egy-egy oldal.

Megszólalt a Simon előtt álló telefon. Felvette.

– Waterhouse nyomozó, központi nyomozóosztály – mondta automatikusan. Nem Charlie: ő a mobilján hívta volna.

– Simon? Hála istennek!

A szíve megmelegedett. Nem Charlie. De csaknem.

– Olivia?

– Elhagytam a mobilszámodat, egy egész órát elszarakodtam, mire megtaláltalak. Először egy elektronikus imbecillissel, aztán egy emberivel küszködtem. Ne is törődj vele. Nézd, aggódom Charlie miatt Át tudnál küldeni egy rendőrautót a házához?

Simon idegei remegtek, mikor közölte Prousttal:

– Küldjön pár egyenruhást a kékfénnyel Charlie lakásához.

Eddig még sosem adott utasítást a Hóembernek.

Proust fölvette a szomszédos íróasztalon álló telefont.

– Mi történt? – kérdezte Simon Oliviát

– Charlie üzenetet hagyott ma – nos, valószínűleg tegnap, de csak most hallgattam meg. Azt mondta, menjek el a házához, a kulcs a szokott helyen van, s menjek be, ha még nem ért volna haza.

– És?

Simon tudta, hogy Charlie a kulcsot a kuka alatt szokta hagyni. Néha neki is ott hagyta. Mikor megjegyezte, mi értelme nyomozónak lenni, ha az ember ott hagyja a kulcsot, ahol az első betörő megnézné, akkor a lány azt válaszolta: Még nem volt elég szellemi energiám, hogy jobb rejtekhelyei találjak ki.

– Nagyjából nyolcra értem oda, de Charlie nem volt ott, és a kulcs sem. Bedobtam egy üzenetet a levél nyíláson át, írtam, hogy hívjon fel. Elmentem a kocsmába, megvacsoráztam, olvastam, de nem hívott fel. Végül aggódni kezdtem, és visszamentem a házhoz. Még mindig nem jött vissza. Beültem a kocsimba, és vártam. Általában ott hagyom, és megyek aludni, de az üzenet, amit most hagyott… tényleg zaklatottnak tűnt.

– És? – Simon megpróbált nyugodt hangon beszélni. Térj már a tárgyra!

– Elaludtam a kocsimban. Mikor felébredtem, Charlie nappalijában égett a villany, és be voltak húzva a függönyök. Azelőtt szét voltak húzva. Feltételeztem, hogy hazaért, úgyhogy odamentem, becsöngettem, készültem, hogy nekiesek, amiért nem telefonált, mikor hazaért és megtalálta az üzenetemet. De senki se nyitott ajtót. Tudom, hogy volt valaki odabent, láttam a mozgást az előszobában, és szinte biztosra veszem, hogy két ember volt. Az egyik valószínűleg Charlie, de akkor miért nem engedett be? Talán azt hiszed, hogy hisztériázom, de tudom, hogy valami nincs rendben.

– Charlie Skóciában van – mondta neki Simon. És Graham Angilley nem. – Nem lehet otthon.

– Biztos vagy benne?

– Teljes mértékben. Az utolsó pillanatban dőlt el, hogy elmegy.

– Visszament az Ezüst Domb Luxus Faházakba? – támadt fel Oliviában az újságíró. – Felhívtál, és mindenfélét kérdeztél Graham Angilleyről… Mi a francért nem mondta Charlie, hogy elment hozzá… én meg ott ugráltam a háza előtt, mint valami hülye. – Kis szünet következett. – Tudod, mitől olyan feldúlt?

– Mennem kell, Olivia. – Simon le akarta tenni a telefont, hogy kimenjen Charlie házához. Proust már fölvette a kabátját.

– Simon? Ne tedd le a telefont! Ha nem Charlie van a házban, akkor kicsoda?

– Olivia…

– Vissza tudnék menni kocsival, betörhetném az ablakot, és magam is kideríthetném. Csak öt percre vagyok onnan.

– Ne csináld, Olivia, hallod? Nem magyarázhatom meg most, de szerintem veszélyes, erőszakos ember van Charlie házában. Maradj távol. Ígérd meg! – Miután Charlie védelmében kudarcot vallott, úgy döntött, legalább a húgát megvédelmezi. – Ígérd meg, Olivia!

A lány felsóhajtott.

– Jó, rendben van. De hívj föl, amikor tudsz. Tudni akarom, mi folyik.

Proust is pont ezt akarta. Felvonta a szemöldökét, mikor Simon letette a kagylót.

– Veszélyes, erőszakos ember?

Simon bólintott, érezte, hogy felforrósodik a bőre.

– Graham Angilley.

Már indult az ajtó felé, a zakója zsebét tapogatta a kocsi kulcsát keresgélve. Proust követte; Simon meglepetten tapasztalta, hogy a felügyelő – aki rendszerint végtelenül lassú és körültekintő – gyorsabban tud futni, mint ő.

Mindketten ugyanarra gondoltak: Naomi Jenkinsnél van Charlie táskája és a lakáskulcsa. Ha Oliviának igaza van, hogy két embert látott, akkor Naomi lehet benn Angilleyvel. Sürgősen oda kell menniük.

A Hóember várt, míg beültek a kocsiba, a sebességhatár kétszeresével téptek, mielőtt megszólalt.

– Csak egy apróság, egy kicsinyke részlet, de miért van Graham Angilley Zailer őrmester házában? Honnan tudja, hogy hol lakik?

Simon az utat figyelte. Nem válaszolt.

Mikor Proust legközelebb megszólalt, végtelenül udvarias volt a hangja, az ajka keskeny, elfehéredett.

– Kíváncsi vagyok, hány ember kap útilaput a talpa alá, mikor ez az ügy véget ér – morogta.

Simon úgy kapaszkodott a kormányba, mintha semmi más nem volna ezen a világon.

30

Április 9., vasárnap

Graham Angilley fölöttem áll, kezében az olló, amit én hoztam hazulról. A levegőben csattogtatja az arcom előtt. A másik kezében a fakalapácsomat tartja.

– Minő gondosság, hogy így felszerelkezve érkezel – mondja.

Egyetlen gondolat szalad át a fejemen: nem győzhet. Nem végződhet így a történet. Elég ostoba voltam, hogy idejöttem, bár tudtam, nagy a valószínűsége, hogy Angilley itt lesz. Ráadásul magammal hoztam mindent, amire a megalázásomhoz és legyőzésemhez szüksége lehet. Igyekszem nem rágódni azon, hogy milyen meggondolatlan voltam. Megőrültem, mikor azt hittem, legyőzhetem. De nem ragadhatok le ennél. Három évvel ezelőtt teljesen elhagytam magam, és végsőkig kiszolgáltatott is voltam emiatt. Ezúttal mindent máshogyan kell csinálnom.

Először is nem szabad félelmet mutatnom. Nem rettegek, nem könyörgök. Eddig még nem tettem, akkor sem, mikor az ollót a torkomhoz nyomta, és akkor sem, mikor kikötözött a Charlie konyhájában lévő két egyenes hátú szék egyikéhez. Csöndben voltam és igyekeztem, hogy ne látszódjanak érzelmek az arcomon.

– Mint a régi szép időben, igaz? – duruzsolta. – Kivéve, hogy még rajtad van a ruhád. Egyelőre.

A két kezemet összekötözte a szék támlája mögött, a két lábamat a hátsó lábaihoz erősítette. A combizmaim fájdalmason feszülnek. Angilley összecsukja az ollót, és leteszi a konyhaasztalra. Két kezében ide-oda görgeti a kalapácsot.

– Nocsak, nocsak – mondja. – Mink van nekünk? Hosszú, kúp alakú tárgy, tompa, lekerekített véggel. Feladom. Ez valami szexuális segédeszköz? Egy nagy bronz vibrátor?

– Miért nem ülsz rá és próbálod ki? – mondom, és remélem, azt hiszi, nem félek.

Elvigyorodik.

– Ezúttal harcolni fogsz, ugye? Ahogy Yorkshire-ben szoktuk mondani, jól teszed. Szeretem a változatosságot.

– Azért csinálod újra meg újra ugyanazt: megkötözöd és megerőszakolod a nőket? Még a szavaid is ugyanazok: „Akarod, hogy bemelegítsünk az előadás előtt?” Milyen nevetséges – nevetek erőltetetten. Akármit mondok neki, akár provokálom, akár könyörgöm, ugyanazt csinálja velem. Tudja, hogyan akarja befejezni ezt a találkozást. Semmivel se vagyok képes hatni rá, mert semmit se vesz a szívére. Ennek köszönhetően nyíltan beszélek. – Talán azt hiszed, fantáziadús vagy, de mozdulni se tudsz az ostoba rituáléd nélkül. Az ugyanaz marad, akárki is a nő, Juliet, én, Sandy Freeguard…

A szeme körül összegyűrődik a bőr, mikor a szemöldökráncolása hamis mosollyá változik.

– Honnan tudsz Sandy Freeguardról? Charlie Zailertől, lefogadom.

– Vagy Roberttól – vágom rá.

– Ügyes próbálkozás. Charlie mondta neked. – Angilley a levegőbe szippant. – Igen, jól sejtettem. Érzem a női szolidaritás és közös elnyomatás eltéveszthetetlen illatát. Szabadidőtökben közös takarót is hímezgettek? Elég közel állhattok egymáshoz, ha a háza kulcsait is megkaptad. Nem igazán felel meg a szakmai szabályoknak. Mindenesetre annyira nem rossz, mint neked az, hogy elősegítheted a sötétség művét. Eddig ez az őrmester legkomolyabb melléfogása.

Megpróbálok változtatni a testhelyzetemen, hogy a lábam kényelmesebb helyzetbe kerüljön, de nem sikerül. A lábam elkezd zsibbadni, nemsokára érzéketlen lesz.

– Szexi vagy, mikor így vonaglasz és gyötrődsz. Csináld még!

– Cseszd meg!

Az asztalra teszi a kalapácsot.

– Lesz még rá idő, hogy később játszadozzunk vele – duruzsolja. Összerándul a gyomrom. Beszéltetnem kell.

– Mesélj Prue Kelveyről – mondom.

Fölveszi az ollót és lassan felém indul. Éles sikoly gyűlik a torkomban. Minden akaraterőmre szükség van, hogy elnyomjam. Ha a félelem legapróbb jelét is mutatom, utána nem tudok színlelni. Folyamatosan kell játszanom a szerepemet, egy pillanatra sem szabad kizökkennem. Felemeli a blúzom gallérját és utasít, hogy hajoljak előre. Aztán hátul a nyakamnál elkezdi körbe levágni. Az olló hideg fémjét érzem a bőrömön.

Az ölembe dobja a gallért, miután levágta.

– Mi lenne, ha felelnél az első kérdésemre? Hogyan került az öcsém félholtan kórházba? A derék őrmester nem mondott többet. Miattad került oda, vagy Juliet miatt?

Most kevésbé tűnt nyeglének. Mintha életbevágó lenne a dolog.

A szemébe nézek, azon töprengek, hogy mi ebben a trükk. Ha megmutatja, milyen fontos neki a válasz, az olyan, mintha fegyvert adna a kezembe. Talán azt képzeli, tehetetlen vagyok vele szemben? A székhez kötözött ennek érdekében.

– Hosszú történet – felelem. – Fáj a lábam, és a lábfejemet sem érzem. Miért nem oldozol ki?

– Végül mindig megteszem, ugye? – kérdezi Angilley, mintha csak flörtölne. – Minek sietni? Hangsúlyozom, ha az öcsikém meghal, és megtudom, hogy te próbáltad meggyilkolni, megöllek.

Levágja a blúzom legfelső gombját.

– Nem eshetnénk túl a szexen? – javaslom, és érzem, a szívem a torkomban kalapál. – Semmi szükség az előjátékra.

A férfi kis ideig dühösnek látszik. Aztán visszatér a sima mosolya.

– Robert nem fog meghalni – mondom neki.

Leteszi az ollót az asztalra.

– Honnan tudod?

– Voltam a kórházban.

Kis szünet után megkérdezi:

– És? Semmi értelme, hogy rejtélyes és titokzatos légy velem, Naomi. Ne feledd, kívül-belül ismerlek. – Kacsint. – Voltál a kórházban, és…?

– Nem akarod, hogy Robert meghaljon, és én sem akarom. Ugyanazon az oldalon állunk, akármi történt is közöttünk a múltban. Miért nem oldozol ki?

– Semmi esélyed, öreglány. Akkor ki akarja Robert halálát? – kérdezi a férfi. – Valaki, úgy tűnik, mégis akarja.

– Juliet – mondom.

– Miért? Mert beléd merítkezett az ő háta mögött?

Megrázom a fejem.

– Hónapok óta tudott róla.

Megint felveszi az ollót.

– Már akkor is alig volt a türelmem, mikor elkezdtük ezt a beszélgetést – mondja. – Mostanra olyan vékony, mint Karen Carpenter. Legyél jó kislány és mondd el, amit tudni akarok!

Újabb gombot pattint le.

– Hagyd békén a ruhámat – vetem oda, miközben egyre jobban elhatalmasodik bennem a pánik. – Oldozz el és elviszlek Roberthez a kórházba.

– Te viszel el engem? Hogyan, jóságos tündér keresztanya?

– Csak akkor láthatod őt, ha én viszlek be hozzá – mondom, és menet közben találom ki a folytatást. – Nem engednek be hozzá látogatókat, de én be tudlak vinni. Az osztály személyzete ismer engem. Meglátogattam Charlie-val.

– Hagyd abba a hencegést, mielőtt teljesen leégeted magad. Történetesen én is láttam ma Robertet. Pár órával ezelőtt. – A férfi nevet a megdöbbenésemen, amit nem sikerült elrejtenem. – Igen, igaz. Teljesen egyedül mentem be az intenzív osztályra, mint a nagyfiúk. Kalap szar a biztonsági rendszerük. Nyomógombok vannak az osztály ajtaja mellett. Csak meg kellett figyelnem pár orvost, mikor bementek, és megjegyezni a kódot, amit voltak olyan jók az orrom előtt bepötyögni. Tulajdonképpen nevetnem kell – leteszi az ollót, elhúz még egy széket az asztaltól és leül mellém. – Az őrség és a biztonsági rendszer – a nyomógombok és a riasztók meg hasonlók – csak azt eredményezik, hogy az emberek kevésbé elővigyázatosak. A régi szép időkben az osztályon dolgozó nővérek és orvosok valószínűleg árgus szemekkel figyelték a hozzám hasonló kétes alakokat. De most már nincs erre szükség. Mindenki nyugodtan császkál, bízva valami vacak ketyerében, hogy majd az megvédi.

– Hogy van Robert?

A fivéred kuncog.

– Szereted? Ez olyan szerelemféle? Az, ugye?

– Hogy van? Mondd meg.

– Nos… legyek tapintatos és mondjam azt, hogy jó hallgatóság?

– De még életben van?

– Ó, igen. Valójában egy kicsit jobban van. A nővér mondta, akivel flörtöltem. Már nem – hogy is hívják? – nem intubálják. Vagyis kivették belőle a csöveket. Saját maga lélegzik. És a szíve is elketyeg, ahogy néztem a kijelzőn. Mondok neked valamit: az igazi kórház nem hasonlít a tévében mutogatott kórházas filmekre. Csalódott voltam. Vagy tíz percig voltam Robert szobájában és nem találkoztam egyetlen nővérrel vagy orvossal sem. Nem volt szigorú nővér, aki megkérdezte volna, mit keresek ott. Egy kicsit elhanyagoltnak éreztem magam.

Úgy látszik, megfeledkezett az ollóról. Úgy döntöttem, tovább próbálkozom.

– Graham, el akarok menni, és meglátogatni Robertet. Látnom kell. Ő a fivéred, és tudom, hogy szereted, akármilyen nyegle is próbálsz lenni. Kérlek, oldozz el, hogy elmehessek a kórházba.

– Inkább magammal törődöm, mint veled vagy Roberttel – feleli. – Szerinted mi vár rám? Valószínűleg letartóztatnak, és te elmondod a rendőrségnek, hogy mindenféle kimondhatatlan dolgot műveltem veled. Igaz?

– Nem – hazudom. – Tudom, hogy a rendőrségnek nincs ellened tárgyi bizonyítéka. Nincs DNS. Charlie mondta.

– Kitűnő.

Angilley összedörzsöli a kezét. Elégedetten rám kacsint, mintha várná, hogy együtt örüljek vele.

– Ha elengedsz, az életemre esküszöm, azt fogom mondani, hogy nem te támadtál meg. Nem tudnak elítélni semmiért.

– Hm. – Dörzsöli az állát elgondolkodva. – És mi van Charlie őrmesterrel? Mit mondtál eddig neki? Ismerem a nőket meg a nagy szájukat. Elég bensőségesen, emlékszel?

Az agyam zúg az igyekezettől, hogy gyorsabban gondolkodjam, mint amennyire tudok. Nem beszélhetett Steph-fel, különben tudná, hogy Charlie sokkal többet kiderített már az ő szerepéről az ügyben, mint amennyit én mondhattam az őrmesternek.

– Ő bízik benned – mondom. – Úgy hiszi, a barátod.

– Édes. De miként a nagy románcok, a miénk sem tarthat soká. Csak idő kérdése, és Charlie kikaparja, mi Robert valódi neve, és innen csak egy ugrás felfedezni, hogy a bátyja vagyok. Aztán eltöpreng, miért nem mondtam meg neki. Azt hittem, vége a játéknak, mikor bejöttél a házba. Azt hittem, Charlie jött meg. Elrejtőztem a nappali ajtaja mögé, és csak akkor jöttem rá, hogy te vagy az, mikor elkezdtél mászkálni, és kilestem a rejtekhelyemről. Ha Dundika itt talál, mondhatom, nagy balhét csap.

– Minek jöttél ide, mikor Charlie nincs itthon?

– Látni akartam, nem hozott-e haza valami aktát vagy bármit, ami az öcsém ellen elkövetett emberölési kísérlettel kapcsolatos. Tudni akarom, kit keressek.

Most már egyáltalán nem érzem a lábamat, nem tudok megfeledkezni a lábamat és gerincemet átjáró, szúró fájdalomról.

– Ha azt mondom, nem te voltál, aki megerőszakolt, a rendőrség nem nyúlhat hozzád.

Angilley összevonta a szemöldökét.

– Megerőszakolt? Nem túl erős ez egy kicsit?

– Kioldoznál?

– Mi van Sandy Freeguarddal?

– Nem tudja, ki vagy, és én nem mondom meg neki. Oldozz el!

– Rendben. Ha megmondod, Juliet miért próbálta megölni Robertet.

Tétovázom. Végül azt mondom:

– Robert megmondta neki, hogy elhagyja értem. – Nem bonyolódom bele részletesen, hogyan mondtad meg Julietnek. Bizonyára hosszú időbe telne, míg elmagyaráznék mindent. A rövidített változat is megfelel a bátyádnak. – Most beszélj Prue Kelveyről – mondom.

– Mi van vele? Az egyik előadásom szereplője volt, ahogyan te is. – Megint felveszi az ollót és levágja az utolsó két gombot a blúzomról. Szétnyílik. – Nem mehetsz a kórházba így, hogy kilógnak a didkóid. Nagyon illetlen. – A hangja megkeményedik – Honnan tudsz Prue Kelveyről?

Lassan összecsukja az ollót a melltartóm egyik pántján, és elvágja.

– Őt Robert erőszakolta meg. De miért? Kényszerítetted?

– A „kényszerítettem” kissé erős. Motiváltam. Vagy inkább megkértem a feleségemet, hogy bátorítsa egy kicsit. Robert meg én nem beszéltünk, és én rendbe akartam hozni a viszonyunkat. Prue Kelvey volt a békeajánlatom. Robert elfogadta, és én örültem. Azt hittem, élvezni fogja. Sajnos nem így történt, és a végén megbántam a nagylelkűségemet. Ráadásul a dolgok még rosszabbra fordultak. – Angilley felsóhajt. – Azt akartam, hogy az öcsikém is benne legyen a buliban. Az én legénybúcsúmon ő is ott volt, akkor merült fel először az üzlet ötlete. Roberttel Walesbe mentünk a hét végére, Cardiffba. Beseggelve kikötöttünk egy nyamvadt kis indiai étteremben, ami kicsit stílustörés is volt. Míg az a zseniális ötletem nem támadt, hogy tegyük emlékezetessé a félénk pincérnő számára azt az éjszakát. Csak mi voltunk ott, és ő, én be voltam rúgva – magától értetődőnek tűnt a buli. Gondoskodtam róla, hogy Robert is kivegye a részét. És az élmény makkjából kinőtt egy sikeres üzlet hatalmas tölgyfája. Forradalmasítottam a legénybúcsúkat ebben az országban.

– Legénybúcsú – ismétlem bizonytalanul, fázom, érzéketlen vagyok. A „makk” szó visszhangzik a fejemben. Lehunyom a szemem, és látom a fából faragott makkokat az ágy oszlopain. Szédülök, mintha elájulnék.

– Tudom, hogy te megérted – mondja a férfi. – Van érzéked az üzlethez, akárcsak nekem, és mint a drága mamának. Egész vagyont gyűjtött azzal, hogy a saját, repedtsarkú énjét adta – egyszerűen briliáns volt. Imádom a sikeres nőket. – Egy lyukat vág a nadrágomba a térdemnél.

– Kukucs – mondja és vigyorog rám. – Üdvözlöm, Térd kisasszony.

– Oldozz el – mondom neki. – Úgy érzem, mintha ketté akarna tömi a hátam.

– Anyám árulta el a nagy titkot.

– Miféle titkot?

– A titkotokat. Többes számban. A nőkét. Mindannyian arról fantáziáltok, hogy egyszer megerőszakolnak benneteket. Megadom nektek azt, amit még magatoknak se mertek elismerni. Nem mintha holmi emberbarát szerepében akarnék tetszelegni. Szerencsés vagyok. Kevesen élvezik a munkájukat annyira, mint én. Bár kemény meló is volt, hála Robertnek. A walesi pincérnőnk után, amikor professzionálisabb alapokra helyeződött a dolog, nehéz volt meggyőzni, hogy ő is vegye ki belőle a részét. Én voltam a frontember. Szar dolog rávenni az öcsémet arra, hogy csináljon valamit, ha nincs benne a szíve. Magas lóról képes beszélni az emberrel. Csak arra volt hajlandó, hogy az előadás után hazavigye a primadonnáinkat. Téged is ő vitt haza. – Mikor meglátja az arcomat, mosolyogni kezd. – Ugye, nem tudtad? Igen, Robert biztonságban visszavitt a kocsidhoz. Persze, hogy nem láttad, mert végig a szemeden volt a maszk.

– Magadhoz akartad láncolni, ezért kényszerítetted rá, hogy megerőszakolja Prue Kelveyt. Megzsaroltad, ugye?

Angilley elmosolyodik, és a fejét rázza.

– Holmi zsarnoknak képzelsz engem – mondja –, pedig kellemes ember vagyok. Robert nem élvezte a Kelvey kisasszonnyal töltött éjszakát, és én megbántam, hogy erőltettem a dolgot. Azóta nem beszéltünk egymással. – A fejét csóválja. – Robert ragaszkodott hozzá, hogy Pru-denevér az egész előadás alatt maszkot viseljen, ami nem tetszett a közönségnek. Néhányan panaszkodtak, és a pénz egy részét vissza kellett adnom nekik. A szemet szeretik látni – a lélek tükrét, vagy mifene.

– Miért kellett a lánynak végig viselnie a maszkot? – kérdezem, hogy próbára tegyem.

– Ki a fesz tudja? – Egy nagyobb lyukat vág a másik nadrágszáramon. – Robert pesszimista. Talán attól félt, hogy a nő felismeri? Talán attól rettegett, hogy valamikor összefutnak.

Bólintok, megelégedéssel tölt el, hogy a bátyád semmit se tud.

– Miért a weboldallal rendelkező nőket választottad?

– Azért, kedves Naomi, mert egy nő sokkal kiszolgáltatottabbnak érzi magát, ha úgy érzi, hogy kiválasztották. Te nem töprengtél azon, hogy miért éppen veled történt? Baljóslatú; sokkal rosszabb, mint az utcáról felcsípni valakit. Nem. Akkor költözik igazán félelem a tekintetetekbe, amikor rádöbbentek, hogy ismerlek benneteket, és a vendégeim mindig mondják, az a lényeg.

Hidegen mosolygok rá.

– Jól hangzik. És igazad van, az rosszabbá teszi. Lefogadom, azt szeretnéd, bárcsak magad találtad volna ki, ugye?

Angilley megmerevedik.

– Elég a dumából – mondja. Leguggol a szék mellé, és elkezdi levágni a nadrágom szárát. A bokámtól halad a combom irányába.

– Kicsit kínos, mi? Mindig csak másokat másolni?

– Ha te mondod. Ám ne feledkezzünk meg a hosszú, kúp alakú tárgyról, amit voltál szíves magaddal hozni, és a lehetséges felhasználási módjairól… íme! – A nadrágom egyik szára eltűnt. Darabokban van a padlón. Metsző félelem némít el. Nem tudok lélegzetet venni.

– Akármit is mondott neked Robert, nem szeret és nem is törődik veled. – Angilley kifejezetten elégedettnek látszik. – Csak velem törődik. Mit gondolsz, miért kerül a primadonnáim útjába az előadás után, és miért intézi úgy, hogy beleszeressenek?

– Szerinted miért? – sikerül kinyögnöm.

– Egyszerű: kivagyiságból. Én vagyok a siker, Robert a kudarc. Ilyen egyszerű, ahogy a giccses BBC-feldolgozásokban mondani szokták. Anyánk nagyon keményen bánt vele, miután apánk elhúzta a belét. Apa nem csípte Robertet, és anya úgy tett, mintha miatta ment volna el. Én nem tudtam mellényúlni; én voltam a kedvenc. Robert titokban mindig meg akart verni, hogy bebizonyítsa, hogy ő a jobb. Most így próbál visszavágni: felkeresi azokat a nőket, akik, mondhatjuk úgy is, vonakodnak velem megtenni a dolgot, aztán úgy manipulálja őket, hogy vele lelkesen megtegyék.

Dermedten és rémülten bámulom.

– Nem hiheted komolyan – nyögöm ki rekedten.

Elmosolyodik és elkezdi levágni az övemet is.

– Ha nem hazudsz, és Juliet tényleg megpróbálta megölni Robertet, attól tartok, nincs esélyed. Ha eddig nem is kedvelte jobban a feleségét nálad, most majd fogja. Az öcsikém mazochista. Mindig olyan nőkért bolondult, akik úgy kezelték, mint egy darab szart. Attól tartok, ez drága mama öröksége. Minél jobban büntette, Robert annál jobban ragaszkodott hozzá. Végül elszakította magát tőle – férfiúi büszkeség meg minden. És azóta is helyettest keres, bár nem hiszem, hogy tudatosan csinálja. Én is csak a feleségem agyatlan magazinjait olvasva jöttem rá erre.

A bugyimban érzem az ollót, sima és hűvös. Az agyam kiürül, és az ösztönök veszik át a testem felett az irányítást. Minden erőmmel balra lendítem a testemet, kimozdítva egyensúlyából a széket. Négy-öt másodpercig tart, nem tovább. Ilyen rövid idő hogyan sűríthet magába olyan sok eseményt? A bátyád felnéz, mikor a szék és én feléje zuhanunk; a csuklója visszahajlik. Kiszabadítja a karját, de az, mintegy reflexszerűen, a teste felé lendül. Miközben rázuhan a szék, látom, amint a kezében tartott nyitott ollóra mered. Érzem a huppanást, mikor a szék a karjába ütközik, a kezét az arca felé lökve.

Felkiált. Vér spriccel, loccsan az arcomba, de nem látom, honnan jön. A szék Graham Angilleyre zuhan. Nem egyenesen, hanem rézsútosan heverek reszkető testén. Hallom, hogy nyüszít, de nem látom az arcát, akkor sem, ha elfordítom a fejemet. Megpróbálok segítségért kiáltani, de alig kapok levegőt. Nincs rá esély, hogy bárki meghallja.

Azelőtt nem bírtam a vér látványát, de most nem zavar. A vörös folyók a kék kockás linóleumon. Mély levegőt veszek, és segítségért kiáltok. Olyan sokáig ordítok, ameddig csak bírom. Először szavak törnek föl belőlem, aztán a puszta üvöltés, a fájdalom átható enyhülése.

Hangos csattanást hallok, lábak dübörögnek a folyosón. Tovább sikítok. Látom Simon Waterhouse-t és egy kopasz férfit mögötte, és sikítok tovább. Mert senki sem segít nekem úgy, ahogyan kéne, vagy akkor, amikor kell. Azok az emberek sem, akik betörtek, sem Yvon, sem Charlie, sem senki. Soha nem fogok megmenekülni. Azért adom ki folyamatosan ezt a hangot.

31

Április 10., hétfő

Nem fogok elmenni. Soha nem hagylak egyedül. Az intenzív osztály ajtaja előtt állok, és súlyként érzékelem a jelenlétedet a levegőben. Már-már azt hiszem, hogy a mai halk, ünnepélyes légkör a kórházban nekünk szól. A személyzet, a látogatók és az ambuláns betegek lehajtott fejjel sietnek el mellettem.

Tegnap is itt jártam, de nem jutottam be hozzád. Simon Waterhouse ragaszkodott hozzá, hogy egész idő alatt mellettem legyen. Míg az orvosok megvizsgáltak, ő kint várt a folyosón. Azt hiszem, tetszene neked a türelme és az alapossága; két olyan tulajdonság, ami benned is megvan. Hazavitt, miután megnyugodott, hogy az orvosok úgy gondolták, jól vagyok, és hazamehetek. Fizikailag nem esett bántódásom, eltekintve a kötelek okozta horzsolásoktól.

Tegnap az intenzív osztály közelében sem jártam. Ami szerencse. Ma könnyebb lesz.

Bepötyögöm a kódot, amit az előbb figyeltem meg, amikor az orvosok bementek hozzád: CY 1789. Ez a trükk bejött a bátyádnak, úgyhogy nekem is be fog válni. Az ajtó zümmög, és mikor megnyomom, könnyedén kinyílik. Ott vagyok azon az osztályon, ahol te. Rögtön rájövök, hogy maga a bejutás csak a feladat első része. Most úgy kell viselkednem, mintha itt lenne dolgom, mintha ezen a folyosón természetes lenne a jelenlétem. Graham is bizonyára így csinálta, hiszen tudta, hogy végzetes lehet, ha úgy viselkedik, mint egy besurranó tolvaj.

Magasra emelem a fejemet, és gyors, magabiztos léptekkel elsietek a nővérszoba mellett. Örülök, hogy volt annyi lélekjelenlétem ma reggel, hogy felvettem az egyetlen elegáns kosztümömet. A kézitáskámat otthon hagytam, helyette egy barna, cipzáras bőr aktatáskát hoztam. Abban bízom, hogy elég hivatalosnak néz ki. Mindenkire mosolygok, aki mellett elmegyek, siető mosolyom azt üzeni: „Biztos vagyok benne, hogy valamennyien tudjátok, ki vagyok. Itt van dolgom; már voltam itt, és még újból jövök.” Jövök, Robert, akár akarod, akár nem. Nem tudok távol maradni.

A szobád ajtaján van egy négyzet alakú ablak. Mikor Charlie-val jártam itt, a függöny el volt húzva, de most nem lehet belátni. A kilincsért nyúlok és belépek a szobába anélkül, hogy körülnéznék, figyel-e valaki. Nem tétovázom.

Két fiatal ápolónő van a szobádban. Az egyikük az arcodat és a nyakadat mossa egy szivaccsal. Francba. Rémület törli le a mosolyt az arcomról.

– Elnézést – mondja a másik nővér, aki az egyik géphez csatlakoztatott tasakban lévő gélt igazgatja. A félelmemet összetévesztette a haraggal. Idősebb vagyok nála, és drága a ruhám; feltételezi, hogy rangos kórházi személyiség vagyok.

A kolléganője, a szivacsos, kevésbé tisztelettudó.

– Ki maga? – kérdezi.

Most, hogy itt vagy előttem, könnyebb. Egy mozdulatlan férfi vagy az ágyban. A szemed lehunyva, sápadt a bőröd. Az arcodra meredek és rájövök, mennyire különbözőek vagyunk. Könnyedén előfordulhatna, hogy semmi közünk sem lenne egymáshoz. Minden, ami veled kapcsolatos – a gondolataid, az érzéseid, a testedet működtető belső szerveid rendszere –, minden a bőrödbe van csomagolva. Ha egy sebész felnyitna, különböző testrészeket találna. Ha engem nyitna fel, ugyanazt találná. És te, Robert, majdnem kicserélted bensőmben a régi énemet. Hogy hagyhattam, hogy ez megtörténjen?

– Ő itt Robert Haworth, ugye? – Úgy beszélek, mint akinek minden oka megvan, hogy türelmetlen legyen, de ennek ellenére türelmes.

– Igen. A központi nyomozóosztályról jött?

– Nem egészen – felelem. Felemelem a bőrtáskámat, hogy éreztessem, fontos dokumentumokat tartalmaz. – A családsegítő szolgálattól vagyok. Együtt dolgozom a rendőrséggel. Zailer őrmester mondta, hogy jöjjek be nyugodtan megnézni a beteget. – Hálát adok az égnek, hogy tegnap Simon Waterhouse kísért. Ő említette azt a lehetőséget, hogy a családsegítő szolgálat egyik embere foglalkozhatna velem, mikor hazafelé jöttünk a kórházból Egy kicsit későn, mondtam volna legszívesebben.

A nővérek bólintanak

– Egyébként is végeztünk.

– Nagyszerű. – Egy kedves mosolyt villantok meg. Egyikük sem kérdezi meg, hogy egy családi tanácsadó miért tölti az idejét egy eszméletlen férfi ágyánál. A cím, amit magamnak adományoztam, elég volt nekik.

Mikor elmentek, odalépek hozzád. Megsimogatom a szivacstól nedves homlokodat. Különös érzés fog el, ahogy megérintelek. A bőröd csak bőr, mint az enyém, mint mindenki másé. Mégis mi tesz téged olyan különlegessé? Tudom, hogy a szíved még ver, de nem érdekel, mit csinál az agyad. Az az apró részlet különböztet meg a többi embertől.

Robert Angilley.

A tegnapi sikoly még ott rezeg a torkomban. De ura vagyok önmagamnak, és így nem hallja senki más.

Őrültség, de válaszra várok, figyelem az arcodat, a mozgás jeleként.

– A fivéred elveszítette az egyik szemét. Graham. Megint találkoztam vele. Nem volt olyan rossz, mint első alkalommal. – Sokat mesélhetnék. Nem is tudom, hol kezdjem. – Ő is kórházban van. Nem ebben. Egy másikban. Miattam sérült meg. Nem szándékosan tettem. Egyszerűen megtörtént.

Mintha megrezdülne a szemhéjad. Talán azért tűnik úgy, mert olyan áthatóan fürkészlek. Azt látjuk, amit látni akarunk.

– Tudok mindent, Robert. Persze senki nem mondta el. Nos, bizonyos dolgokra én jöttem rá, másokat a rendőrségtől tudok, vagy a Juliettel folytatott beszélgetésből szűrtem le. De a legfontosabb részletekre magamtól jöttem rá. Csak arra tudtam gondolni, hogy eljövök ide, és elmondom neked. Lehet, hogy élsz, lehet, hogy meghalsz, ám akárhogyan lesz is, azt akarom, tudd, legyőztelek. Legyőztelek, Robert, bár sokáig előnyben voltál velem szemben. Nálad volt az összes információ, el tudtad dönteni, felfeded-e a kártyáidat, vagy sem.

Lehajolok, hogy megcsókoljam az ajkadat. Arra számítok, hogy hideg lesz, pedig nem. Meleg. Hátralépek.

– Azt tehetek veled, és azt mondhatok neked, amit akarok. Most nem tudod irányítani a történéseket. Minden rajtam áll. Én vagyok az információk birtokában, minden hatalom az enyém. Én fedem fel a dolgokat, és neked nincs választásod, csak fekszel és hallgatsz. Pont fordítva, mint Juliet esetében.

A szemhéjad még egyszer mozdul, alig lehet észrevenni.

– Tudom, hogy Graham őt is megerőszakolta. És te megtaláltad, törődtél vele, elvetted feleségül, elérted, hogy bízzon benned, és szüksége legyen rád. Ahogy velem is tetted. Bizonyára könnyű elérni, hogy egy nő vonzódjon hozzád, mikor annyi mindent tudsz róla, amiről fogalma sincs, hogy tudod. Könnyű a megfelelő dolgokat mondani neki. Olyan jól működött Juliet esetében is, igaz? Aztán látni akartad, hogy újból működik-e. Sandy Freeguarddal.

A lábam remegni kezd. leülök az ágyad melletti székre.

– Sandy nem volt olyan jó, mint Juliet. Mármint a te szempontodból. Bizonyára csalódott lettél a jó kezdés után – a lány természetesen beleszeretett az általad eljátszott, félelem és gáncs nélküli lovagba. Miért ne tette volna? Tudod, hogyan teremts nekünk biztonságot, hogyan törődj velünk. Sandy nem olyan, mint Juliet vagy én. Nem süppedt magába, és nem az lett élete fő mozgatórugója, hogy elrejtse mocskos kis titkát. Elmondta a rendőrségnek, támogató csoportokba járt, jobban kezelte a megerőszakolása tényét, mint ahogy bárki várta volna. Eszébe sem jutott, hogy szégyellje magát vagy titkoljon valamit. A bátyádnak kellene szégyellnie magát. Sandy Freeguard jóval előbb jött rá, mint én, jóval előbb, mint Juliet.

Még sosem éreztem ilyen hideg és gondosan megformált haragot. Azon töprengek, hogy ez a fajta tökéletesen kontrollált, jeges düh nem azonos-e a gonosszal. Ha igen, akkor életemben először a gonosz költözött belém.

– Mennyit beszélt Sandy neked arról, amit a bátyád művelt vele? Feltehetőleg sokat. Valószínűleg ez állhatott a gondolkodása középpontjában. Beszédes volt, te meg az ő szerető, gondoskodó barátja.

Közelebb hajolok.

– Mennyire dühítő lehetett számodra. Erőfeszítéseid minő pazarlása. Csak azokkal a nőkkel tudtad űzni a kis beteg játékaidat, akik eltemették magukban az élményt, és elrejtőztek. Az olyan embereken, mint én meg Juliet, akik rettegtek, hogy valaki megtudja, s hogy mit gondol majd rólunk a világ. Ettől kattantál be, igaz? Elvetted Julietet, mert tudtad, fogalma sincs arról, hogy te mindent tudsz. Figyelted, hogyan csinál bolondot magából nap mint nap, szereti annak az embernek a fivérét, aki megerőszakolta, aki szép pénzt keresett a megerőszakolásán – ráadásul tökéletesen megbízik benne. Bármilyen rettenetesen is érezte magát, akármilyen összetört is volt belül, legalább sikerült elrejtenie vereségét a világ elől, ráadásul felbukkantál az életében, és a dolgok kezdtek jobbra fordulni. Bizonyára tudtad, hogy ez jár a fejében. Élvezted, hogy semmit se sejt, igaz? Magadban örvendeztél, mekkorát téved, milyen messze jár a valóságtól. Látlak benneteket otthon a nappalitokban, amint tévéztek és vacsoráztok. A francba. És végig, minden együtt töltött percetekben tudtad, hogy ha akarod, bármikor porig rombolhatod Juliet egész világát, csak azzal, hogy megmondod neki: tudod, hogy megerőszakolták, és ez volt az egyetlen oka, hogy valaha érdeklődtél iránta. Nem csak Graham kereste a pénzt ebből. Te is. Együtt profitáltatok a bolton. Tudtad, hogy akkor töröd össze Julietet, amikor csak akarod. Ez az abszolút hatalom.

Felállók, és az ablakhoz lépek. Egy zöld munkaruhát és védőszemüveget viselő férfi sövénynyíróval nyírja a bokrokat a szobád előtti udvaron. A berregő hang időnként abbamarad, majd újból kezdődik.

– Ez az egyik leghatékonyabb módja annak, hogy valakinek tönkretegyük az életét: mutassuk meg neki hirtelen, hogy az egész kis világa, minden, amiről azt hitte, érti, minden, ami számit neki, hazugságon alapul. Talán ez a leghatékonyabb módja annak, hogy valakit tönkretegyünk. Bizonyára te is így gondolod. Tudom, milyen vagy, Robert; mindenből a legjobbat akarod.

Nem mondasz semmit. Egy öntudatlan embert próbálok provokálni.

– Remélem, le vagy nyűgözve – mondom. – Sikeresen félrevezettél, bár a dolognak voltak általad előre nem látott mellékhatásai. Nem adhatsz egy évet az életedből, miközben hagyod, hogy valaki szeressen úgy, ahogy én szerettelek, anélkül, hogy ne adnál te is magadból a másiknak. És te eleget adtál, hogy bizonyos legyek benne: igazam van. Most én tudok bizonyos dolgokat rólad, olyasmiket, amelyekről sosem gondoltad, hogy megtudom.

Megrándul a szemhéjad; ezúttal tudom, hogy nem képzeltem. A „gyors szemmozgás” kifejezés jut eszembe. Nem akkor jön létre, ha valaki mélyen alszik? Talán rosszat álmodsz. Milyen lehet azé az emberé, aki olyan életet él, ami szörnyűbb, mint a legtöbb ember rémálma?

– Megerőszakoltad Prue Kelveyt, bár nem igazán akartad. Graham erőltette, úgyhogy megtetted, de nem élvezted, igaz? Graham élvezte a nők megerőszakolását, ő imádta a dolgot. Azt mondta, téged a pincérnő sem érdekelt Graham legénybúcsúján, bár a fivéred noszogatására te is megerőszakoltad. Ez egyfajta kísérlet volt, meg tudod-e tenni azt, amit Graham, igaz? Bebizonyítani magadnak, hogy a te módszered magasabb rendű, jobb, mint az övé.

Rettegek, hogy kinyitod a szemedet. Be kell fejeznem a mondandómat, és nem tudom, sikerül-e, ha rám nézel. Ha válaszolsz.

– Tudom, hogy Prue Kelveynek maszkot tettél a szemére, miközben ráerőltetted magad. Graham szerint féltél, hogy meglátja az arcodat, féltél, hogy egy napon találkozhat veled és megismer. Tudtam, hogy téved. Én is tévedtem. Míg be nem jöttem ebbe a szobába, és meg nem pillantottalak, azt hittem, azért tartattad fenn Prue Kelveyvel a maszkját, hogy ne lássa az arcodat. Így aztán megtehesd vele is azt, amit Juliettel, Sandyvel és velem tettél: megrendezel egy találkozást, a barátja és a megmentője leszel. És aztán tönkreteszed az életét, mindent tönkreteszei.

Megrázom a fejemet, csodálkozom, hogy is hihettem ezt.

– Persze nem erről volt szó. Eltévesztettem az események sorrendjét. Ismerem a precíz észjárásodat, Robert. Először megmentőnek kellett lenned – valódi megmentőnek – és csak aztán lettél a pusztító. Ezért találtad tökéletesnek Graham áldozatait. Azzal a nővel, akit te magad erőszakoltál meg, egyáltalán nem működött volna a dolog.

Nagyot nyelek és folytatom.

– Prue Kelveynek azért kellett maszkot viselnie, mikor megerőszakoltad, mert nem bírtad elviselni a felismerés hiányát a tekintetében. A rémületének nem volt köze hozzád, mint individuumhoz – csak valami névtelen támadó voltál. Nem bírtad elviselni a gondolatot, ugye? Jelentéktelennek érezted magad, bárki lehettél volna. A lány még a nevedet sem tudta, bár te meg Graham ismertétek az övét, magatok választottátok ki a kiszemelt nők közül. Ettől ő különlegesebb lett, mint te, és ettől megőrültél. Te csak akkor élvezed, ha személyes a dolog. Számodra lényeges, hogy fontos legyél a nőknek. Te magad, nem pedig valami, a bátyáddal vagy bárkivel fölcserélhető, névtelen erőszaktevő.

Felállok, olyan messzire megyek tőled, amennyire csak lehetséges ebben a kis szobában. Mikor folytatom, a hangom rekedt, mintha smirgli lenne a torkomban.

– De téged nem lehet felcserélni vele. Jobban akartad kínozni a nőket, mint ő. Neki elég volt a nemi erőszak, de neked nem. Mindig is azt akartad, hogy tudják az emberek, mennyire különleges vagy. Valóban, nincs a világon hozzád fogható, Robert.

– Az tud igazán bántani, aki közel áll hozzánk. Emlékszel, amikor ezt mondtad? Az egy határvonalat jelentett, ahogy fájdalmat tudtál okozni Prue Kelveynek és annak a pincérnőnek Graham legénybúcsúján, mert nem ismertek téged. Mindenki tudja, hogy vannak brutális, erőszakos emberek a világon, mint ahogy hurrikánok és földrengések is. Ha nem ismerjük személyesen ezeket a szörnyetegeket, azt gondolhatjuk, olyanok, mint a természeti katasztrófák – nem vesszük a személyünk elleni támadásnak, amikor tönkreteszik az életünket. Véletlen. Nem ismertek és szerettek bennünket, nem álltak hozzánk közel. Azt mondjuk magunknak, nem tudják, milyen jó, érzékeny és sebezhető emberek vagyunk valójában. Ha tudnák, nem lennének képesek bennünket bántani. Persze rettenetes károkat okoznak, de ez az egész valójában nem rólunk szól. Bárkivel megtörténhet. Te magad mondtad ezt nekem, és igazad volt.

A lélegzetem elhomályosítja az ablaktáblát. A mutatóujjammal szívet rajzolok, aztán letörlöm.

– Tapasztalatból tudom, Robert. Annyival könnyebb, ha távolságot tudsz tartani magad és a támadód között. A fivéred tudta a nevemet, mikor a késével a kocsijába kényszerített, de nem ismert engem. Tudtam, hogy nem engem akar bántani. Ez némi vigaszt jelentett.

A szám kiszáradt. A szobádban meleg és száraz a levegő. Nem tudom kinyitni az ablakot. A kilincs nem mozdul.

– Graham úgy tett, mintha ő találta volna ki, hogy az internetről kerestétek ki a leendő áldozatokat. Azzal, hogy egy csomó dolgot tudott róluk, több félelem és sértettség tükröződött a tekintetükben, mikor azon gyötrődtek, miért őket választották ki. Legalábbis Graham ezt mondta, és boldog volt, hogy az egészet a maga érdemének tudhatja be. De valójában a te ötleted volt, ugye, Robert? Graham legénybúcsúja után csalódott voltál. Talán dühös. Úgy érezted, mintha a pincérnő sértetlenül megúszná, nem igaz? Kiaknázatlan lehetőségnek tűnt, bármennyire is élvezte Graham. Te tudtad, hogy a pincérnő már közben vigasztalni kezdte magát, hogy egyszerűen szerencsétlenség érte, rossz időben volt rossz helyen.

Letörlöm a könnyeimet.

– Épp ezért azt javasoltad, idegenek helyett bizonyosfajta nőket válasszatok ki, tudassátok velük, hogy kiválasztottak. Grahamnek tetszett az ötlet, de ő kevesebbel is beéri. Te viszont még mindig nem voltál elégedett. Azt akartad, hogy ismerjék a nevedet. Egy idő után rögeszméddé vált a dolog. Persze nem javasolhattad Grahamnek, hogy mutatkozzatok be a nőknek, akiket megerőszakolni szándékoztok, kezdjetek velük kapcsolatot, és aztán erőszakoljátok meg őket, ugye? Graham nem akarta, hogy elkapják.

Mégis elkapták, is ez részben nekem köszönhető.

Megpróbálom emlékeztetni magamat arra, hogy nem pusztán a te és fivéred áldozata vagyok. Győztes vagyok, vagy legalábbis lehetek győztes. Attól függ, hogy most mit csinálok.

Tovább beszélek a lehunyt szemedhez.

– Nem aggódtál, hogy elkapnak, igaz? Magabiztos voltál, olyan tökéletesen el tudtad pusztítani az áldozataidat, hogy nem jelentettek fenyegetést. Azt hitted, bombabiztos a módszered. Beszéljek neked a módszeredről?

A nevetés erős, reszelős csikorgásként tör elő a torkom mélyéről.

– Először közel kerültél hozzánk, nagyon közel. Megszerettetted magadat velünk, elérted, hogy szükségünk legyen rád, így az egész világunk Robert, Robert, Robert lett. Istenem, ebben briliáns voltál! Olyan szerető, olyan romantikus. Tökéletes férj vagy szerető vagy – akármilyen szerepet játszol, minden energiádat, a szívedet és a lelkedet is beleadod. Ha nem hinnénk, hogy te vagy a tökéletes társ, nem fájna annyira, mikor rájövünk az igazságra, ugye?

Két kezemmel megragadom a felső párnád csücskét és kirántom a fejed alól.

– Ezt a részt vártad a legjobban. Amikor fájdalmat okozhatsz. A megdöbbenést, mikor felfeded, ki vagy valójában. Te magad mondtad.

Elcsöndesedem, mikor eszembe jutnak a szavaid: Olyan régóta gondoltam arra, hogy elhagyom. Terveztem, vártam rá. Valószínűleg túl sokat gondoltam rá. Aztán amolyan… legendaszerű izé lett belőle a fejemben. Megbénít. Túldimenzionálom. Folyton elveszek a részletekben – hogyan és mikor csináljam. Gondolatban már rég elhagytam. Legalább ezerszer lejátszottam magamban.

– Yvon tévedett, mikor azt hitte, soha nem hagyod el Julietet értem – mondom. – Végül megtetted volna. Ezt eleve így tervezted. Csak ki akartad élvezni Juliet bizonytalanságát, el akartad nyújtani, amennyire csak lehet, mielőtt áttérsz a következő áldozatra. Először Graham áldozatai voltunk, aztán a tiéd lettünk. Lefogadom, Grahamet valamiféle mellékszereplőnek láttad – tudtad, hogy valójában te pusztítasz el bennünket: Julietet, Sandy Freeguardot. Bár láttad, hogy Sandy Freeguardot nagyon nehéz lesz eltaposni, úgyhogy továbbléptél egy névvel a listán – az enyémre.

A párnát gyűrögetem, belemélyesztem az ujjaimat. Az anyag visszaugrik. Nem tudok benne nyomot hagyni, akármilyen erősen nyomom, nem tudom átvinni ebbe a lelketlen tárgyba a kínjaimat.

– Azzal büszkélkedsz, hogy acélidegzeted van – mondom. – Pedig mélyen, legbelül, álszent és gyáva vagy. Bármennyire megveted a fivéredet, nem szakítottál meg vele minden kapcsolatot. Hagyod, hogy használja a teherautódat a megerőszakolós bulijaihoz. Még Prue Kelveyt is megerőszakoltad, csak hogy boldoggá tedd, kapcsolatban maradjatok. Mert Graham tudta azt, amire a legnagyobb szükséged volt – az áldozatok neveit. Így tudtad őket a saját áldozataiddá is tenni. Egész idő alatt, míg Juliettel éltél, tudtad, hogy egy napon szembesíted majd az igazsággal. Az utolsó előtti szerdát választottad. Másnap kellett volna találkoznunk a Traveltelben. Ez március harmincadika lett volna, annak az évfordulója, mikor a bátyád megerőszakolt. A te szempontodból tökéletes. Tudtad, ha megmondod, hogy elhagytad Julietet, hogy új életet kezdj velem, én igazolásként, megtisztulásként fogok emlékezni erre a napra. Még bizonyosabb lettem volna benne, hogy az együttélés a sorsunk, és te vagy a megmentőm. Mert nincsenek véletlenek, igaz?

Nem jöttél, de ha felbukkantál volna, ha működött volna a terved, bőrönd is lett volna nálad. Megmondtad volna, hogy elhagytad Julietet, és megkérdezted volna, hogy nem jöhetnél-e hozzám. Sejted, mit válaszoltam volna?

Keserűen felnevetek. Könnyek hullnak a kezemre, a párnára. Zokogok, de nem érzem magam feldúltnak. Dühös vagyok, annyira dühös, hogy a fejemben erősödő nyomás préseli ki a nedvességet a szemembe.

– Mit mondtál Julietnek? Hogyan közölted vele az újságot? Ha igazam van – és biztos, hogy igazam van –, valószínűleg vártál addig, míg mindketten az ágyba bújtatok. Rámásztál, figyelmen kívül hagytad a tiltakozását, hogy fáradt. Biztosan összezavarodott. Hisz mindig olyan gyöngéd voltál hozzá – mi történt? Hirtelen már nem voltál gyöngéd. Nem ismert rá arra a Robertre, akit megszeretett, akihez hozzáment. Megerőszakoltad, mert mindig tudtad, hogy egy napon ezt teszed majd, ahogyan eleve eltervezted. És ez sokkal jobb volt, mint Prue Kelvey meggyalázása, mert már elég közel voltál hozzá. Láttad a rettenetes fájdalmat Juliet szemében, és tudtad, hogy senki más nem lenne képes ilyen pokoli kínt okozni neki.

– De az nem volt elég neked, hogy megerőszakoltad, össze akartad kapcsolni ezt a gyötrelmet a másikkal, azzal az éjszakával Graham nyaralójában.

Mozdulatlan arcod előtt rázom a párnát.

– Látod, mennyi mindent tudok? Nem vagy lenyűgözve? Azt akartad, hogy Juliet teljes mértékben felfogja, mit műveltél vele, hogy kegyetlenül elárultad és becsaptad. Hogyan csináltad? Lefogadom, azt mondtad, amit Graham mondott, igaz? „Akarod, hogy bemelegítsünk egy kicsit az előadás előtt?”, vagy valami hasonlót. Ez lehetett számodra a legnagyszerűbb pillanat, láttad a rémülettől tágra meredt szemét, láttad az arcára kiült értetlenséget. És aztán mi történt? Az erőszaktól eltekintve? Elmondtad neki, hogy miattam hagyod el, a bátyád egy másik áldozatáért? Elmondtál neki mindent, a tervedet is, hogy ugyanúgy tönkreteszed az elkövetkezendő pár évben az életemet, mint ahogy az övét is: először elveszel, idilli boldogságot teremtesz, aztán lerombolod az egészet, mikor Graham újabb áldozata elfoglalja majd a helyemet?

Az egész testem reszket, kiver a verejték. Közel hajolok az arcodhoz.

– Nem hiszem – válaszolok a saját kérdésemre. – Azt akartad, hogy azt higgye, ő az egyetlen, akivel megtetted. Nem engedhetted meg neki azt a luxust, hogy tudja, nem ő az egyedüli áldozat. Nem, csak annyit mondtál, hogy egy másik nőért hagyod el. Rólam nem beszéltél. Minden mást elmondtál Julietnek; hogy a bátyád erőszakolta meg, és hogy az egész valójában egy jól menő családi vállalkozás. Minden apró részlettel újra és újra megforgattad a szívében a tőrt.

– De ezúttal hibáztál. Ahogy elnézem, nagyon mellényúltál. Azt hitted, Juliet összeomlik, mikor megtudja az igazságot. Azt hitted, lazán kisétálsz abból a rettenetes házból, magad mögött hagyhatod feleséged remegő roncsát, aki ahhoz is túl gyönge, hogy elmenjen a rendőrségre, vagy bármit kezdjen azokkal az információkkal, amiket közöltél vele. Az első erőszakot nem jelentette, igaz? Mert annyira szégyellte magát. Arra számítottál, hogy túlságosan szégyelli majd magát, hogy bejelentse a másodikat. Egyébként is, ki hinne neki? Hirtelen bejelenti, hogy megerőszakolták, nem egyszer, hanem kétszer, ráadásul másodszor a férje? Ha elmondta volna bárkinek, te zavartan viselkedsz, és aggódsz az ép elméje miatt.

Fel-alá járkálok a szobában. Összegyűröm és kisimítom a párnát.

– Tudom, milyen mások tönkretételét tervezgetni, Robert. Megértem, tényleg. Én is tervező alkat vagyok. Te minden részletet alaposan kitervelsz. Istenem, milyen dühítő lehetett, mikor Juliet nem omlott össze, erősebb lett, nem gyengébb, nem tehetetlen. Fölkapott egy kő ajtótámaszt, és beverte vele a fejedet. És nem hívta a mentőket, hagyta, hogy ott feküdj vérezve. Haldokolva. Nem mondhatom, hogy hibáztatom.

Ég a torkom. Nem tudok már sokkal tovább beszélni. De abba sem tudom még hagyni. Erre a pillanatra vártam: hogy elmondjak neked mindent, kiadjam magamból a mérget.

– Túlságosan beleélted magad a saját kis világodba – folytatom. – Hát, azt hiszem, nincs sok választásod. Egyébként azelőtt sem volt, mert a fene nagy önimádatodban elszámítottad magad. Juliet már egyszer szétesett. Idegösszeomlást kapott. Míg házasok voltatok, éveken át bizonytalan és félénk volt. Ő már elérte a meder fenekét, Robert. Innen már csak felfelé vezethetett az út. Miért nem láttad? Miért nem számoltál vele, hogy az emberi lények vert helyzetből is képesek felállni? Különösen azok, akiknek, mint Julietnek és nekem, van biztos családi hátterünk. Mikor megmutattad Julietnek, ki vagy valójában, a sokk erőt adott neki. Ismét egyenesbe jött. Amikor rájött, hogy a megmentője valójában az ellensége, feltámadt benne az életösztön és ellentámadásba lendült, amire amúgy nem lett volna képes.

Megmozdul a szemed.

– Azt kérdezed tőlem, honnan tudom mindezt? Azért tudom, mert velem is ugyanez történt. Mikor megtudtam az igazságot, összeállt a kép, ráébredtem, milyen ostoba voltam, mikor azt hittem, hogy valaki más képes megmenteni. Mióta megerőszakolt a fivéred, most először akartam visszavágni. Mások becsapnak, hazudnak, és azok, akiknek szeretniük kéne, azok teszik a leginkább – legalábbis Juliet most ezt gondolja. Így látja a világot, őt is szörnyeteggé tetted, olyan emberré, aki ezután semmivel se törődik. Még magával sem.

Felnevetek.

– Tudod, mindent elmondhatott volna, amit tudott rólad, de nem tette. Csak gúnyolódott rajtam. Bár tudja, milyen groteszk, beteg, perverz alak vagy, még mindig gyűlöl engem, mert megpróbáltam elragadni a férjét, a kedves és érzékeny hitvesét. Talán furának érzed. Én nem. A fejemben két Robert létezik, ugyanúgy, mint az övében is. Ez valószínűleg a legrosszabb dolog, amit velünk tettél. Egy olyan férfit gyászolunk, aki soha nem létezett. És bár tisztában vagyunk ezzel, még mindig szeretjük.

Lepillantok a kezemben tartott párnára. Mikor először nyúltam érte, arra gondoltam, hogy megfojtalak. Sikeres akarok lenni, ha már Juliet kudarcot vallott. Örülök, hogy nem ölt meg. Most megtehetem. Megérdemled. Bárki egyetért azzal, hogy megérdemled a halált, kivéve azokat a naiv embereket, akik azt hiszik, ölni rossz.

De ha most véget vetek az életednek, véget érnek a szenvedéseid. Csak pár újabb másodpercig tartanak. Ha nem, ha kisétálok a szobából, és életben hagylak, itt kell feküdnöd és gondolkodnod mindenen, amit mondtam, arról, hogyan nyertem, és te hogyan vesztettél. Hiába tettél meg mindent Ez lesz a valódi kínszenvedés számodra. Feltéve, ha hallottál mindent, amit mondtam.

A baj most is ugyanaz, mint a kezdet kezdetén: hogy nem tudom, mit gondolsz, Robert. Azt láthatod, mennyire megsebeztél. Ezen a téren alaposan kiadtam magam. Talán ezen fogsz gondolkodni, mikor kimegyek ebből a szobából. Talán mégis te győztél, mert a jelenlegi állapotodban immúnis vagy mindenre, míg én össze vagyok törve, el vagyok taposva, mert mindeddig még nem néztem szembe a történtekkel.

Még egy dolgot akarok mondani, mielőtt vagy véget vetek az életednek – vagy hagyom, hogy tovább lélegezz. Csak pár mondatot, amit még azelőtt megfogalmaztam, mielőtt ide jöttem. Ugyanolyan gondosan válogattam a szavakat, mint a mottókat a napórákhoz. A füledbe suttogom őket, mint az áldást vagy a varázslatot:

– Te vagy a legrosszabb ember, akit ismerek, Robert. Sőt azok közül is a legrosszabb, akiket ezután fogok megismerni.

Mikor ezt hangosan kimondom, valami még megfogalmazódik a gondolataimban: a legrosszabb véget ért.

És most döntenem kell.

32

2006. 04. 13.

– Nem hiszem, hogy meg akarna büntetni – mondta Olivia. – Szerintem inkább aggódik miattad. Fel kéne hívnod. Végül úgyis beszélned kell vele.

A nap átragyogott a behúzott függönyön. Charlie azt kívánta, bárcsak vastagabbat vett volna, s azon töprengett, mennyibe kerülhet fekete bélést tetetni bele. A fejét rázta. Úgy tervezte – ami fényévekkel jobb megoldás annál, mint amit Olivia javasolt –, hogy a közelébe sem megy a telefonnak. Simon egy csomó üzenetet hagyott, amiket Charlie meghallgatni sem volt hajlandó. Azonkívül Olivia téved: végül is Charlie-nak nem kell feltétlenül beszélnie Prusttal. Vagy Simonnal. Vagy akár be is adhatja a felmondását. Akkor egyikükkel sem kell többé találkoznia.

Olivia letelepedett mellé a díványra.

– Nem maradhatok itt örökké, Char. Van munkám, és saját életem. Neked is megvan a magadé. Ez nem jó. Egész nap pizsamában heversz, dohányzol. Miért nem öltözöl fel, és veszel egy forró fürdőt? És mosd meg a fogadat is.

Megszólalt a csengő. Charlie összekuporodott a díványon, a köntösét szorosan maga köré tekerte.

– Simon lesz – mondta. – Ne engedd be. Mondd neki, hogy alszom.

Olivia szigorú pillantást vetett rá, és ment ajtót nyitni. Nem értette, Charlie miért nem örül annak, hogy Simon szakadatlanul keresi. Charlie nem volt hajlandó megmagyarázni. Tudta, hogy darabokra szedi Simont, amint szóra nyitja a száját. Akármit mond, nem jön ki belőle jól. Ha vigasztalni próbálja Charlie-t, akkor azt a férfi zavarának számlájára írja, ami csak fokozza a szégyenét. Ha beszélnie kell vele – azzal a férfival, aki azóta utasítja el a szerelmét, amióta csak találkoztak – Graham Angilleyről, a sorozatos erőszaktevőről, akibe belezúgott… nem, ekkora megaláztatást ember nem visel el.

Charlie hallotta, hogy becsukódik a bejárati ajtó. Olivia visszajött a nappaliba.

– Nem Simon. Ó! – mutatott vádlón Charlie-ra. – Csalódott vagy, ne is tagadd. Naomi Jenkins az.

– Nem. Mondd neki, hogy nem.

– Hozott neked valamit.

– Köszönöm, nem kell.

– Mondtam neki, hogy öt percre van szükséged, hogy elkészülj. Menj, vegyél magadra valami ruhát, és kapd össze magad. Különben beeresztem, és a teafoltos köntösödben, kinyúlt pizsamádban fogadhatod.

– Ha megteszed…

– Mi lesz akkor? – Olivia lángot fújt. – Simont elküldtem volna, de Naomit nem. – Az előszoba felé biccentett. – Legalább egy percre hagyj fel az önsajnálattal, és gondolj arra, vele mi történt. Gondolj arra, min ment keresztül csak pár nappal ezelőtt, ebben a házban, hogy a többit ne is említsük. Megint megkötözték, és…

– Tudom, nem kell elmesélned – vágott közbe gyorsan Charlie. Nem akart arra gondolni, amit Proust és Simon talált a konyhában: Graham kiszúrt bal szeme egy vértócsában.

– Azt hiszem, mondanom kell – erősködött Olivia. – Mert mintha azt hinnéd, te vagy az egyetlen, akivel valami rossz történt.

– Egyáltalán nem erről van szó! – vágta rá Charlie dühösen.

– Azt hiszed, nekem könnyű azzal a tudattal élni, hogy soha nem lehet gyerekem?

Charlie csöndben dohogva elfordult.

– Mi köze ennek bármihez?

– Minden férfinek, akivel találkoztam, minden férfinek, akivel kapcsolatot kezdtem, el kell ezt mondanom – képzeld el, mikor bedobod azt a bombát az első randin. Fogalmad sincs hány fickó vált köddé azután, hogy megmondtam nekik. Tényleg fáj, de megtartom magamnak a fájdalmat, mert sztoikus vagyok, és hiszek abban, hogy az embernek legyen tartása…

– Sztoikus? Te? – Charlie felnevetett.

– Az vagyok – jelentette ki határozottan Olivia. – A komoly dolgokban. Az, hogy panaszkodom, mikor a boltban kifogy a vadhús és a chilis pástétom, az nem jelent semmit! – felsóhajtott. – Te szerencsés vagy, Char. Simon tud rólad és Grahamről…

– Fogd be!

– …és tudja, hogy nem a te hibád. Senki nem hibáztat.

– Rendben, fogadom Naomit.

Bármit megtesz, csak Olivia ne beszéljen tovább Simonról és Grahamről. Charlie felállt, eloltotta a cigarettáját az asztalon álló hamutálcán, amely már tele volt csikkekkel. Az egész halom megmozdult, és átrendeződött, amikor az újat benyomta a kupacba – akár egy maréknyi sárgás-barnás kukac. Milyen undorító, gondolta Charlie, perverz módon elégedetten a látvánnyal.

Megmosakodott, gyorsan megmosta a haját és a fogát, felvette a keze ügyébe akadó első ruhát a szekrényből, egy rojtos szélű farmert és egy fehér galléros, lila-türkiz csíkos pólót. Mikor újból lement, nyitva találta a bejárati ajtót. Naomi és Olivia kint állt. Naomi nyugodtabbnak látszott, mint valaha, de valahogy idősebbnek is. Olyan ráncok húzódtak az arcán, amelyek két hete még nem voltak ott.

Charlie igyekezett mosolyogni és Naomi is mindent megtett, hogy viszonozza. Charlie éppen ezt akarta elkerülni: a zavart, félénk üdvözlést, a közösen megélt tapasztalatok beismerését, a fájdalmat, amit nem lehet elfelejteni.

– Nézd – mondta Olivia, és a ház homlokzatára mutatott.

Charlie belelépett az edzőcipőjébe, amit napokkal azelőtt hagyott a lépcső alján, és kiment. Egy négyzet alakú, szürke kőből faragott napóra volt a homlokzathoz állítva. A mottó latinul volt rajta, arany betűkkel: Docet umbra. A számlap tetején, a középpontban, egy napkorong ragyogott. A lefelé irányuló sugarai jelezték az órákat és a félórákat. Idővonalak. Egy másik vonal – a vízszintes ív, mint egy ferde mosoly – kettévágta ezeket, és végigfutott a számlap mentén.

– Mondtam, hogy készítek egyet a főnökének – mondta Naomi. – Itt van. A magáé. Nem kell kifizetni.

Charlie a fejét rázta.

– Egy darabig nem megyek vissza dolgozni. – Már ha egyáltalán. – Vigye be a rendőrségre, keresse Proust felügyelőt…

– Nem. Azért hoztam ide, mert magának akartam adni. Nekem ez fontos. – Naomi igyekezett elkapni Charlie tekintetét.

– Köszönjük – mondta Olivia élesen. – Nagyon kedves magától.

Charlie meg volt győződve róla, hogy a húga csupán azért ilyen udvarias, hogy ő még hálátlanabbnak tűnjön.

Súlyos csönd telepedett rájuk. Aztán Naomi megszólalt:

– Simon Waterhouse mondta, hogy magának fogalma sem volt, kicsoda Graham, amikor kapcsolatba került vele.

– Nem akarok erről beszélni.

– Nem kellene magát olyasmi miatt büntetni, ami nem a maga hibája volt. Én évekig ezt tettem és sehova se vezetett.

– Isten vele, Naomi. – Charlie megfordult és bement. Ha Olivia akarja, behozhatja azt a rohadt napórát, őt nem érdekli. Proust mostanra már bizonyára elfelejtette, hogy valaha erre vágyott.

– Várjon. Hogy van Robert?

– Ugyanúgy – felelte Olivia, miután Charlie nem válaszolt. – Megpróbálják visszahozni, de eddig nem sikerült. Még mindig vannak epilepsziás rohamai, de egyre ritkábban.

– Ha visszanyeri az öntudatát, jó pár váddal kell majd szembenéznie – vette át Charlie a szót. – Az Ezüst Domb Luxus Faházakban talált bizonyítékok alapján teljesen egyértelmű, hogy komolyan benne volt a legénybúcsúkban. Sokszor ő vezetett, és a haszon felét is zsebre tette.

Olivia elmondta volna Naominak mindezt, ha Charlie nem szánja rá magát. Valójában Olivia beszélt Simonnal; igazság szerint Charlie csupán másodkézből ismerte a tényeket, de nem akarta, hogy Naomi rájöjjön, mennyire kicsúszott a kezéből a dolgok irányítása.

– Robert szereti a személytelen helyeket, igaz? A benzinkutakat, a Traveltelt, a kórházat? Ez tulajdonképpen jó. Az átlagos benzinkút a börtönhöz képest maga a Ritz.

– Megérdemli, amit kap – mondta Naomi, Oliviához fordulva, mikor Charlie nem akart a szemébe nézni. – Graham is. És a felesége is.

– Mindkettejüknek visszautasították az ideiglenes szabadlábra helyezés iránti kérelmüket – mondta Olivia.

– Rendben, a francba, elég legyen! – szakította félbe Charlie a húgát.

– Simon Waterhouse azt mondta, hogy Juliet több napja nem beszél – jegyezte meg Naomi.

Charlie ezúttal felpillantott. Bólintott. Nem szívesen gondolt a cellájában némán ücsörgő Juliet Haworthre. Charlie jobban érezné magát, ha Juliet még mindig követelőzne, és gúnyolódna mindenkivel, akivel kapcsolatba kerül. Ő is hosszú időre börtönbe kerül, talán olyan hosszan, mint Graham Angilley. Ez nem tűnik igazságosnak.

– Mit nem mondott el nekem? – kérdezte Charlie Naomit. – Juliet megpróbálta megölni Robertet, mert rájött, hogy összejátszik azzal, aki megerőszakolta – ennyit tudok. De fogalmam sincs, hogy Robert miért került szándékosan kapcsolatba azokkal a nőkkel, akiket Graham megtámadott?

Úgy érezte, mintha megint beszívta volna az ügy. Neheztelt érte. Naomi Jenkins az első pillanattól kezdve játszadozott vele, és Charlie nem állt rá készen, hogy újabb játszmát veszítsen.

Naomi összevonta a szemöldökét.

– Megmondom, ha véget ért. Még nincs vége.

– Hogy érti ezt? – kérdezte Olivia. Charlie azt kívánta, bárcsak csöndben maradna a húga. Még jobb lenne, ha visszamenne a házba. Odabent talán eszébe jut, hogy művészetekkel foglalkozó újságíró és nem rendőrtiszt.

– Van egy naptárvonal a napórán – mondta Naomi, és megmutatta.

Charlie újból a falnak támasztott négyszögletes lapra nézett. – Augusztus 9-én, Robert születésnapján a nódusz árnyéka pontosan ezt a vonalat fogja követni, végig fog menni az íven. Ez itt a nódusz. – Naomi egy kis fémgömböt dörzsölt meg a hüvelykujjával.

Gyanú szikrája lobbant Charlie-ban.

– Miért akarja megjelölni Robert születésnapját egy napórán, és miért kér meg rá, hogy adjam át a felügyelőnek?

– Mert akkor kezdődött – mondta Naomi. – Azon a napon, mikor Robert megszületett. Augusztus 9-én – ismételte meg a dátumot. – Ne feledje megnézni, ha süt a nap. Még nem ért véget a történet.

Megfordult, búcsút intett a kezével, hogy elmegy. Charlie és Olivia némán figyelte, amíg beszállt a kocsijába és elhajtott.

33

Május 4., csütörtök

Majd jobb lesz. Majd jobban leszek. Egy napon majd itt állok, és könnyedén tudok lélegezni. Egy napon elég bátor leszek, hogy Yvon nélkül jöjjek ide. Könnyedén kimondom a „tizenegyes szoba” szavakat egy másféle környezetben – talán egy másik, egy luxusszállodában, egy gyönyörű szigeten –, és nem gondolok erre a kis szobára, az összekarcolt dupla ablakra és a lepattogzott falborításra, az összetolt ágyakra meg a rettenetes, narancsszínű matracokra. A kopott egyetemi kollégiumra vagy olcsó konferenciaközpontra hasonlító épületre.

Yvon a díványon ül, és a kis göböket szedegeti a párnákról, míg én a Traveltel és a benzinkút közös parkolóját bámulom.

– Ne légy rám dühös – mondom.

– Nem vagyok.

– Tudom, hogy azt hiszed, rossz nekem, hogy itt vagyok, de tévedsz. Szükségem van rá, hogy a hely elveszítse a jelentőségét. Ha nem jövök el, folyton kísérteni fog.

– Ez majd idővel elhalványul.

Yvon előzékenyen hozzáfűzi mondatait a mostanra már annyira ismerős érvekhez. – Ez a csütörtök esti zarándoklatunk csak elevenen tartja az emlékeidet.

– Meg kell tennem, Yvon. Míg meg nem unom, míg nyűg nem lesz, hogy ide jöjjek. Ez olyan, mint amikor az ember leesik a lóról: rögtön vissza kell szállni a nyeregbe.

Yvon a kezébe hajtja a fejét.

– Ez teljesen más, de nem tudom, hogyan magyarázzam el neked.

– Iszunk egy csésze teát? – Felveszem a hámló címkés kannát és bemegyek a fürdőszobába, hogy megtöltsem vízzel. Mikor biztonságos távolságban vagyok Yvontól, megszólalok. – Talán itt maradok éjszakára. Neked nem kell.

– Szó sem lehet róla – megjelenik az ajtóban. – Nem hagyom, hogy ezt tedd. És nem hiszem, hogy arról van szó, amit mondasz.

– Mire gondolsz?

– Tudod, micsoda Robert, mit tett, de még mindig ragaszkodsz hozzá, igaz? Ezért akarsz itt lenni. Hol voltál ma délután, mikor telefonáltam? Nem voltál otthon, és a mobilodat se vetted föl.

Elfordítom a fejemet, kinézek az ablakon. Egy kék teherautó kanyarodik be a parkolóba, fekete betűk vannak az oldalán.

– Mondtam neked: a műhelyemben fűrészeltem. Nem hallottam a telefoncsengést.

– Nem hiszek neked. A kórházban voltál, Robert ágya mellett ültél. És nem ez az első eset. Máskor is előfordult, hogy nem tudtalak elérni az utóbbi időben…

– Az intenzív osztály zárt hely – mondom neki. – Oda nem lehet egyszerűen besétálni. Yvon, én gyűlölöm Robertet. Úgy gyűlölöm, ahogy csak azt gyűlöli az ember, akit valaha szeretett.

– Én is így gyűlöltem Bent, és most nézz ránk – mondja. Vád és önvád keveredik a hangjában.

– Te döntöttél úgy, hogy adsz neki még egy esélyt.

– És a te választásod lesz az is, ha Roberttel maradsz, mikor felébred, ha felébred. Mindennek ellenére. Meg fogsz neki bocsátani, összeházasodtok, és minden héten meglátogatod a börtönben…

– Yvon, nem hiszem el, hogy így beszélsz.

– Ne csináld, Naomi.

Megszólal a telefon a zakómban, amit ledobtam az ágyra, mikor Yvonnal megérkeztünk. Előkeresem a zsebemből. A szeretetre és arra gondolok, hogy csak az tud igazán bántani, aki közel áll hozzánk. A bátyáddal Charlie Zailer konyhájában folytatott beszélgetésnek köszönhetően most sokkal jobban értelek, mint korábban. Magamtól is rájöttem, hogy bántani akartad a nőket, és szükséged volt rá, hogy imádjanak, hogy majd elviselhetetlen fájdalmat okozhass nekik, de nem csak erről volt szó, igaz? A pszichózisod olyan, mint a… hogy is hívják azt a dolgot. Igen, palindróma. Visszafelé is működik. Szeretet és gyűlölet elválaszthatatlanul össze van kötve az agyadban. Graham tette világossá a dolgot. Azt hitted, csak akkor szeretnek igazán a nők, ha megsérted és bántalmazod őket. A drága mama öröksége, mondta Graham. Szeretted anyádat, mielőtt ellened fordult, de utána sokkal jobban szeretted, igaz? Mikor apád elhagyott benneteket, anyád téged okolt miatta. Összekapcsolódott benned a szeretet és a szenvedés.

– Naomi?

Egy pillanatra azt hittem, hogy te vagy a vonal másik végén. Csak azért, mert ott vagyok, ahol.

– Itt Simon Waterhouse nyomozó. Úgy gondoltam, tudni szeretné: Robert Haworth ma délután meghalt.

– Jó – mondom tétovázás nélkül, és nem csak Yvon kedvéért Komolyan gondolom. – Mi történt?

– Még nem tudni. Lesz boncolás, de úgy néz ki, mintha leállt volna a légzése. Néha előfordul súlyos agyvérzés után. A megduzzadt agy képtelen megfelelően szabályozni a légzőszerveket. Sajnálom.

– Én nem – felelem. – Csak azt sajnálom, hogy természetes, békés halála volt. Nem érdemelte meg.

Könnyű lenne mondogatni magamnak, hogy beteg voltál, áldozat, ugyanúgy, mint a te áldozataid. De nem vagyok hajlandó belemenni ebbe a játékba. Inkább velejéig romlott emberként gondolok rád. Meg kell húznom a vonalat, Robert.

Meghaltál. Én meg csak beszélek a nagy semmihez. Emlékeid és ítéleteid mind semmivé lettek. Nem úszom örömmámorban. Inkább olyan, mintha kihúznék valamit egy listán, és megkönnyebbülnék. Most már csak egy dolgot kell kihúzni, és ha az is megvan, vége lesz. Talán akkor képes leszek rá, hogy ne jöjjek többet. Talán addig lesz a tizenegyes szoba a főhadiszállásom, míg be nem fejezem ezt a dolgot.

Feltételezem, hogy Charlie Zailer előbb-utóbb elkezd gondolkodni a napórán, amit adtam neki.

Simon Waterhouse mintha a gondolataimban olvasna, megkérdezi:

– Elnézést, hogy megkérdezem, de beszélt Zailer őrmesterrel az utóbbi időben? Nincs rá semmi ok, amiért kellett volna, de… – elhalkul a hangja.

Kísértést érzek, hogy megkérdezzem, látta-e a napórát. Talán Charlie húga bevitte, és odaadta a felügyelőnek, aki annyira vágyott rá. Szeretnék egy napon elsétálni a spillingi rendőrség előtt, hogy megnézzem. Eltöprengek, mondjak-e valamit Simon Waterhouse-nak a számlapról, de úgy döntök, mégsem.

– Megpróbáltam – mondom neki –, de nem hiszem, hogy Charlie bárkivel akarna beszélni jelen pillanatban. Oliviát kivéve.

– Rendben. Köszönöm – mondja. Hangja világosan elárulja, hogy nagyon nincs rendben.

34

2006. 05. 19.

Charlie az ablak melletti asztalnál ült Mariónál – egy kis, hangos olasz kávéházban Spilling piacterén – innen jól látta az utcát. Így kiszúrhatja Proustot, mielőtt bejön, és lesz ideje elrendezni az arcvonásait. Milyenné? Nem igazán tudta.

Nem most hagyta el először a házat, mióta visszatért Skóciából – Olivia rendszeresen megsétáltatta a háztömb körül, és szinte mindennap elmentek a sarki boltig, mert a húga úgy vélte, hogy ez jót tesz Charlie-nak –, de most merészkedett ki először egyedül a házból, hogy találkozzon valakivel. Még ha ezt a valakit Hóembernek hívják is.

Naomi Jenkins napórája, amit a kávézó falához támasztott, csodálkozó, elbűvölt pillantásokat váltott ki a pincérnőkből és a vendégekből. Charlie átkozta magát, amiért nem csomagolta be, de most már késő. Legalább mindenki a számlapot nézi, és nem őt. Rettegett a naptól, amikor valaki egyszer csak rámutat és elkiáltja magát: Hé, ott az a zsaru, aki azzal az erőszaktevővel kúrt. Charlie úgy döntött, megnöveszti a haját, nehogy felismerjék. Mikor hosszabb lesz, talán szőkére festeti.

Egyszer csak ott állt előtte Proust. Elábrándozott, és nem figyelt. Szinte teljesen kirekesztette a való világot. Alig hallotta a híres operaáriákat, amelyek mindenki mást megsüketítettek Mariónál, és a tulajdonos harsány, kissé hamis énekét a pult mögött. Charlie világa a fejében vég nélkül ismétlődő, pár gyötrő gondolatra redukálódott: miért kellett találkoznom Graham Angilleyvel? Miért voltam olyan ostoba, hogy belezúgtam? Miért van az én nevemmel tele az összes újság és híradó, míg őt védi a névtelenség? Miért ilyen rohadt igazságtalan az élet?

– ló reggelt, Charlie – mondta a felügyelő zavartan. A napórákról szóló könyvet tartotta a kezében, amit Simontól kapott. Eddig még soha nem szólította Charlie-t a keresztnevén. – Mi az? – biccentett fejével Naomi Jenkins ajándéka felé.

– Egy napóra, uram.

– Nem kell uramnak szólítania – mondta Proust. – Kávéházban vagyunk – tette hozzá magyarázatként.

– Az öné, és egy fillérbe se került. Még Barrow főfelügyelő sem emelhet kifogást ellene.

Proust kedvetlennek tűnt.

– Ingyen? Naomi Jenkins készítette?

– Igen.

– Nem tetszik a mottó. Docet umbra: az árnyék megmondja. Túlságosan prózai.

– Ezt jelenti?

Hát persze. Charlie tudhatta volna, hogy a szavak jelentenek valamit.

– Mikor jön vissza? – kérdezte Proust.

– Nem tudom, hogy egyáltalán visszamegyek-e.

– Tegye túl magát a történteken. Minél gyorsabban tér napirendre felette, annál előbb felejti el mindenki.

– Tényleg? Ha valamelyik kollégám lefeküdt volna egy sorozatos erőszaktevővel, nem hiszem, hogy valaha elfelejteném.

– Rendben, talán nem felejtik el – felelte Proust türelmetlenül, mintha csak részletkérdés lenne. – De maga jó rendőr, és nem követett el semmi törvénybe ütközőt.

Giles Proust elhatározta, hogy könnyed és laza lesz? Kivételes alkalom.

– Akkor mire jó a hivatalos kihallgatás? – kérdezte Charlie.

– Nem az én döntésem volt. Nézze, még az előtt vége lesz, hogy egyáltalán elkezdenék. Magunk között szólva csak formaság, és… a teljes támogatásomat bírja.

– Köszönöm, uram.

– és… mindenki más… azt szeretné, ha…

A lány rájött, hogy a Hóember megpróbálja Simonra terelni a szót, csak fogalma sincs, hogyan kezdje el. Az inge mandzsettájával játszott, azután tanulmányozni kezdte az étlapot.

– Mire kérte Simon Waterhouse? – kérdezte Charlie.

– Miért nem akar vele találkozni? Az az ember magánkívül van.

– Képtelen vagyok rá.

– Telefonon beszélhetne vele.

– Nem. – Valahányszor Simon nevét említették, Charlie úgy érezte, hogy felborul a lelki békéje.

– E-mail? – sóhajtotta Proust. – Jöjjön vissza dolgozni, őrmester. Az első pár nap lehet, hogy kellemetlen lesz, de azután…

– Nem kellemetlen. Rémálom. És az utána következő pár nap is rémálom lesz. Minden nap rémálom lesz, míg nyugdíjba nem vonulok. És még azután is… – Charlie abbahagyta, mert rájött, hogy reszketni kezdett a hangja.

Proust átható pillantást vetett rá:

– Tudja, hogy nem boldogulok maga nélkül.

– Pedig muszáj lesz.

– Hát nem tudok.

A felügyelő érezhetően dühös lett.

Egy fiatal szőke pincérnő közeledett az asztalukhoz.

– Hozhatok valamit? – kérdezte. – Teát, kávét, szendvicset?

– Van zöld teájuk? – kérdezett vissza Proust. Mikor nemleges válasz érkezett, a zakója zsebéből elővett egy papírba csomagolt teászacskót.

Charlie nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon, mikor a pincérnő elvonult. Úgy vitte a kis csomagot, mintha apró, ketyegő bomba lenne.

– Hozott magával egyet?

– Maga ragaszkodott hozzá, hogy itt találkozzunk, és a legrosszabbtól tartottam. Nincs kétségem felőle, hogy tejet és cukrot is rak bele. – Proust ismét Charlie-ra fordította figyelmét. – Miért kérte, hogy hozzam el? – mutatott az asztalon fekvő könyvre.

– Szeretném, ha megnézne nekem egy dátumot: augusztus 9-ét. Amikor Gibbs esküvőjéről beszéltünk, maga megemlítette, hogy a naptárvonal minden évben két napot jelöl a napórán. Jól emlékszem?

Proust a fal mellé támasztott nagy kőlap felé fordult. Pár pillanatig nézte, aztán Charlie felé fordult.

– Igen. Minden dátum kettős: az év egy másik napját is jelöli. Azon a két napon a nap deklinációja pontosan ugyanolyan.

– Ha az egyik dátum augusztus 9-e, akkor mi a másik? Mi a párja?

Proust felvette a könyvét és tanulmányozta a névmutatóját. A megfelelő oldalra lapozott. Sokáig nézte.

– Május 4.

Charlie szíve nagyot dobbant. Igaza volt. Az őrült ötlete nem is volt olyan őrült.

– Ezen a napon halt meg Robert Haworth – mondta Proust magától értetődő hangon. – Miért érdekes augusztus 9-e?

– Az Robert Haworth születésnapja – válaszolta Charlie. Mit mondott Naomi? Mert akkor kezdődött.

Még nem ért véget a történet. Ezt is ő mondta. De most már vége. Robert Haworth meghalt. A születésnapja örökre összekapcsolódik a halála napjával a Charlie előtt fekvő napóra számlapján.

Docet umbra: az árnyék megmondja.

– Naomi Robert halála előtt készítette ezt – mondta Charlie.

– Légzési elégtelenség következtében beállt természetes halál – emlékeztette Proust – Ezt állapította meg a boncolás.

A zöld tea megérkezett. Tej és cukor nélkül.

– Azt hiszem, nagyon jól fog mutatni a börtönünk falán. – A Hóember óvatosan megszagolta a teáját, aztán kortyolt egyet. – És bokros hivatali teendőim közepette valószínűleg túlságosan elfoglalt leszek, hogy észrevegyem május 4-én, ha a nódusz árnyéka a naptárvonalra esik. De még ha nem is lennék elfoglalt, és eszembe jutna, hogy megnézzem, lehet, hogy aznap éppen borult lesz az ég. Ha nincs nap, nincs árnyék.

Ez vajon azt jelenti, töprengett Charlie, hogy ha sok az árnyék, valahol fényforrásnak is kell lennie?

– Sok értékes, apró, ember alkotta igazság van ezen a világon – mondta Proust. – Robert Haworth halálára a természetes igazságszolgáltatás egyik elemeként szeretek gondolni. A teste feladta a harcot, őrmester. Természet anyánk helyrehozta a hibáját, ennyi az egész.

Charlie az ajkába harapott.

– Egy kis segítséggel – morogta.

– Vélhetőleg igaza van. Juliet Haworth csaknem bizonyosan elősegítette a végkifejletet.

– És ezért meg is lakol. Ez tisztességes, uram?

– A pillanat hevében támadt Haworthre. Ezt figyelembe véve fogják elítélni. – Proust felsóhajtott – Jöjjön vissza a csoportba, Charlie. Egy zsúfolt, zajos kávézóban úgyse tud semmiről meggyőzni. Nem tudok gondolkodni, ha a Traviata visít a háttérben.

– Majd meggondolom.

A felügyelő bólintott

– Ez egyelőre elég. – Előrehajolt és végigsimította a napórát. – Kiválasztottam a mottót, tudja, a napórához, amit szeretnék. Mielőtt Barrow betette a lábát. Depresso resurgo.

– Egy kicsit depressziósan hangzik – mondta Charlie.

– Nem az. Nem tudja, mit jelent

Hogy kérdezhetné meg, amikor a felügyelő egy jó tanuló iskolás módjára ül vele szemben, mint aki megtanulta a házi feladatát, és végre rettentően szeretné elmondani.

– Nos?

Proust lenyelte a tea maradékát.

– Lenyugszom, és ismét felemelkedem, őrmester – mondta, tekintetét Charlie-ra szegezve, miközben kiskanállal kiemelte a kiázott teászacskót a csészéjéből. Diadalmas mozdulattal a magasba tartotta. – Lenyugszom, és ismét felemelkedem.

Köszönetnyilvánítás

Végtelenül hálás vagyok az alábbi embereknek, valamennyien sokat segítettek: Peter Straus, Rowan Routh, Carolyn Mays, Kate Howard, Karen Geary, Ariane Galy, az egész csapat a Hoddernél, Lisanne Radice, Mark és Cal Pannone, Jenny Geras, Adèle Geras, Norman Geras, Chris Gribble, Tom Palmer, James Nash, Ray French, Guy Martland, Harriet James, John Davis, Wendy Wootton, Tony Faulkner, Suzie Crookes, Susan Richardson és Dan Jones.