"Valentine egyáltalán nem volt álmos, százszor is visszajátszotta a metamorf némajátékot a tudatában. Felért egy álommal, igen, de egyetlen álom sincs ilyen közvetlen: elég közel állt, hogy megérinthette volna metamorf hasonmását; látta, minden kétséget kizáróan, hogy miként változnak a szőke férfi vonásai a sötétévé, a sötétéből a szőkéévé. A metamorfok nála is jobban ismerik az igazságot? Képesek a lélekben olvasni, mint ahogy néha Deliamber is? Mit éreztek, tudván, hogy egy bukott Napkirály áll előttük? Félelmet nem, az biztos: számukra a Napkirályok mit sem jelentenek, legfeljebb több ezer évvel ezelőtti vereségüket jelképezik. Rettenetesen mókás lehetett számukra, hogy Lord Stiamot utódja buzogányokat hajigál a fesztiváljukon, bohókás trükkökkel és táncokkal szórakoztatja őket, távol Kastély-hegy pompájától, egy Napkirály az ő sáros, erdei falujukban. Milyen különös, gondolta Pontosan, akár egy álom."

ROBERT SILVERBERG

  LORD VALENTINE

  KASTÉLYA

  ZRÍNYI NYOMDA KIADÓJA

  Robert Silverberg: Lord Valentine's Castle

© Bantam Books Inc. 1980.

Fordította: Nemes István

  Köszönetnyilvánítás

A regényben leírt zsonglőrködés technikai részleteiben való segítségéért hálával tartozom Catherine Crowellnek, San Franciscóból, és a repülő Karamazov fivéreknek, azoknak a rendkívüli előadóművészeknek, akiknek e pillanatig fogalmuk sem volt arról, milyen sok segítséget nyújtottak. Mindamellett a könyvben szereplő zsonglőrgyakorlat és elmélet fogalmai alapvetően a sajátjaim, különös tekintettel a négykezű zsonglőrök képességeire, és sem Ms. Crowellt, sem a Karamazovokat nem terheli felelősség az e műben előforduló hibákért vagy lehetetlenségekért.

Az írás más részleteiben Marta Randall nyújtott értékes segítséget. Ms. Randall többek között néhány itt található dal szövegében működött közre.

Továbbá a korai stádiumban meglévő kézirat kritikájáért hálás vagyok Barbara Silverbergnek és Susanne L. Houfeknek, és köszönettel tartozom Ted Chichaknak, a Scott Meredith Irodalmi Ügynökség munkatársának, támogatásáért, bátorításáért és szakmai érzékéért.

Robert Silverberg

  AZ ÁLMOK KIRÁLYÁNAK

KÖNYVE

 

És akkor, miután egész nap gyalogolt a párás hőség aranyló ködén át, amely remek nedves gyapjúként burkolta be, Valentine egy kinyúló fehér kőszirthez ért, ahonnan rálátott Pidruid városára. Ez volt a tartományi főváros, terjedelmes és káprázatos, a legnagyobb város, amellyel találkozott egész... mióta?... Mindenképp a legnagyobb a vándorlás hosszú ideje alatt.

Itt megállt, keresett egy megfelelő helyet a puha, omladozó, fehér szirt szélén, befúrta csizmás lábát a rétegesen töredezett kőbe, és úgy ült ott Pidruidra meredve, hunyorogva, mintha álomból ébredt volna. Ezen a nyári napon az alkony még néhány órányira volt, és a nap magasan állt délnyugaton, Pidruidon túl, a Nagy-tenger fölött. Pihenek itt egy keveset, gondolta Valentine, aztán lemegyek Pidruidba, és keresek szállást éjszakára. Ahogy ott üldögélt, kavicsok gurultak le hozzá a szirtre. Sietség nélkül nézett vissza arra, amerről érkezett. Egy ifjú pásztor jelent meg, szalmasárga hajú, szeplős arcú fiú, tíz-tizenöt hátast vezetett lefelé a hegyi úton. Kövér, simára kefélt, bíbor bőrű állatok voltak, szemmel láthatóan jól ápoltak. A fiú hátasa öregebbnek és kevésbé hízottnak látszott, bölcs és szívós jószág volt.

– Hé! – kiáltotta a fiú. – Merre tartasz?

– Pidruidba. És te?

– Ugyanoda. Viszem ezeket a jószágokat a vásárra. Az ilyesmitől megszomjazik az ember. Van egy kis borod?

– Egy kevés – felelte Valentine. Megveregette a kulacsot az oldalán, ahol egy tüzesebb ember kardot viselne. – Jó vörös belföldi bor. Sajnálni fogom, ha elfogy.

– Adj egy kortyot, és megengedem, hogy lovon gyere velem a városba.

– Benne vagyok – bólintott Valentine.

Feltápászkodott. Közben a fiú leszállt a nyeregből, és lebotorkált hozzá. Valentine odanyújtotta a kulacsot. A fiú nem lehet több tizennégy-tizenöt évesnél, vélte, és még korához képest is kicsi, bár széles a mellkasa és fejlett az izomzata. Alig ért Valentine könyökéig, aki bár magas volt, de nem szokatlanul; izmos, a középtermetűnél valamivel magasabb férfi, egyenes vállal és jókora kézzel.

A fiú megkotyogtatta a bort a kulacsban, szakértő módon megszaglászta, elismerően bólintott, mélyet kortyolt, aztán felsóhajtott.

– Falkynkip óta nyelem a port! És ez a hőség... megfojt! Még egy óra száraz torokkal, és belepusztultam volna. – Visszaadta a bort Valentine-nak. – Városi vagy?

Valentine a homlokát ráncolta.

– Nem.

– Akkor a fesztiválra jössz?

– Fesztivál?

– Nem is tudsz róla?

Valentine a fejét rázta. Érezte, hogy a fiú fénylő, gúnyos tekintete rátapad, és összezavarodott.

– Úton vagyok. Nem kísértem figyelemmel a híreket. Fesztivál van Pidruidban?

– Ezen a héten – biccentett a fiú. – Csillagnapon kezdődik. A nagy díszszemle, a cirkusz, a király dicsőítése. Nézz csak le! Nem látod őt? Épp most érkezik a városba.

Valentine tekintete követte a fiú kinyújtott karját, Pidruid déli sarkára meredt, de csak zöld cserepes háztetők összevisszaságát látta és ősi utcák szövevényét, amelyek nem követtek semmilyen ésszerű elrendezést. Újra a fejét rázta.

– Ott! – mondta a fiú türelmetlenül. – Lenn a kikötőben. Látod a hajókat? Öt roppant méretű hajó, és az Ő zászlaja leng a főárbocokon. És ott a menet áthaladnak a Sárkánykapun, most érnek a Fekete útra. Szerintem az az ő hintója, amely most ért az Álmok Ívéhez. Nem látod? Rossz a szemed?

– Nem ismerem a várost – rázta a fejét Valentine szelíden. – De igen, látom a kikötőt, az öt hajót.

– Jól van. Nézz egy kissé beljebb... Látod azt a nagy kőkaput? És a széles utat, ami keresztülvezet rajta? És azt a diadalívet ezen az oldalon...

– Látom már, igen.

– És a zászlaját a hintón?

– Kinek a zászlaját? Bocsáss meg, ha egy kicsit tompa vagyok, de...

– Kinek? Kinek? Lord Valentine zászlaját! Lord Valentine testőrsége menetel Pidruid utcáin! Nem tudod, hogy a Napkirály megérkezett?

– Nem.

– És a fesztivál! Mit gondolsz, miért van fesztivál a nyárnak ebben a szakaszában, ha nem a Napkirály tiszteletére?

Valentine elmosolyodott.

– Úton voltam, és nem kísértem figyelemmel a híreket. Kérsz még egy kis bort?

– Nem sok maradt – jegyezte meg a fiú.

– Igyál csak! Idd meg mind! Majd veszek Pidruidban.

Odanyújtotta a kulacsot, és újra a város felé fordult. Tekintete lesiklott a lejtőn, át az erdőre emlékeztető külvárosokon a zsúfolt, emberektől nyüzsgő belvárosba, aztán ki a vízpart felé, a nagy hajókra, a zászlókra, a menetelő harcosokra, a Napkirály hintójára. Nagy pillanat lehet ez Pidruid történetében, hiszen a Napkirály a messzi Kastély-hegyen uralkodik, a világ túloldalán, olyan távol, hogy szinte csak legendás lénynek tűnik a Majipooron létező roppant távolságok miatt. Majipoor Napkirályai nem gyakran jöttek a nyugati kontinensre. Valentine azonban furcsa módon nem hatódott meg becses névrokona jelenlététől. Itt vagyok és a Napkirály is itt van, gondolta. Ő Pidruid valamelyik urának pompás palotájában fogja tölteni az éjszakát, én pedig egy szénaboglyában. Aztán nagy fesztivál lesz. De mit érdeket ez engem? Szinte bűntudatot érzett, hogy ilyen higgadt a fiú izgatottságával szemben. Ez udvariatlanság.       

– Bocsáss meg! – kérte. – Olyan keveset tudok arról, mi történt a világban az elmúlt hónapokban. Miért jött ide a Napkirály?

– Ez a nagy körmenet – mondta a fiú. – Elmegy a birodalom minden részébe, hogy emlékezetessé tegye hatalomra jutását. Ő az új Napkirály, tudod. Lord Valentine csak két éve ül a trónján. Testvére Lord Voriaxnak, aki meghalt. Azt azért tudod, hogy Lord Voriax meghalt, és Lord Valentine lett a Napkirályunk?

– Hallottam róla – mondta Valentine határozatlanul.

– Hát, ő az ott, Pidruidban. Első ízben járja be a birodalmat, amióta az övé lett a Kastély. Egész hónapban délen járt az őserdős tartományokban, tegnap hajózott Pidruid partjaihoz, este érkezik a városba, és néhány napig fesztivál lesz, étel-ital mindenkinek, játékok, tánc, szórakozás, nagy vásár, ahol egy vagyont keresek ezeken a jószágokon. A fesztivál végeztével a Napkirály elindul a kontinens belseje felé, keresztül egész Zimroelen, fővárosról fővárosra, olyan hatalmas utat jár be, hogy belefájdul a fejem, ha megpróbálok rágondolni, hány mérföldet tesz meg. Azután a keleti partról visszahajózik Alhanroelbe, hazatér a Kastély-hegyre, és vagy húsz évig nem látjuk Zimroelben. Jó lehet Napkirálynak lenni! – A fiú nevetett. – Finom bor volt. Shanamir a nevem. A tied?

– Valentine.

– Valentine? Valentine? Nem akármilyen név!

– Elég hétköznapi.

– Tedd elé, hogy Lord, és máris Napkirály vagy!

– Azért ez nem ilyen egyszerű. Ráadásul miért akarnék Napkirály lenni?

– A hatalomért – mondta Shanamir tágra nyílt szemmel. – A pompás ruhákért, az ételért, az italért, az ékszerekért, a palotákért, a nőkért...

– A felelősségért – tette hozzá Valentine komoran. – A teherért. Szerinted a Napkirály semmi mást nem tesz, csak aranyló bort iszik, és díszes felvonulásokon vesz részt? Szerinted az a dolga, hogy jól érezze magát?

A fiú fontolóra vette a kérdést.

– Nemigen.

– Alattvalók milliárdjain és milliárdjain uralkodik egy olyan területen, amelynek méreteit felfogni is képtelenek vagyunk. Minden az ő vállán nyugszik. Teljesíteni a Pontifex rendeleteit, fenntartani a rendet, az igazságot támogatni minden földön... már attól elfáradok, ha rágondolok, fiú. Ó vigyáz rá, hogy a világ ne omoljon káoszba. Nem irigylem. Végezze csak a dolgát.

Shanamir gondolkozott egy pillanatig.

– Nem is vagy te olyan ostoba, mint amilyennek hittelek, Valentine.

– Ezek szerint ostobának véltél?

– Hát, együgyűnek. Gyengeelméjűnek. Felnőtt ember létedre olyan keveset tudsz bizonyos dolgokról. Félannyi idős sem vagyok, mint te, és nekem kell elmagyaráznom. De lehet, hogy rosszul ítéltelek meg. Megyünk akkor Pidruidba?

2

  Valentine a hátasokat mustrálgatta, amelyeket a fiú a vásárra vitt; számára azonban mind egyformának látszottak, és miután úgy tett, mintha válogatna, találomra kiválasztott egyet, és könnyedén felugrott a teremtmény természetes nyergébe. Jó volt ennyi gyaloglás után lovagolni. A hátas kényelmes volt, de lehetett is, hiszen erre fejlesztették ki több ezer évvel ezelőtt ezeket a mesterséges állatokat, ezeket az egykor boszorkánysággal teremtett lényeket; erősek, fáradhatatlanok és türelmesek, bármilyen hulladékot képesek megenni. Készítésük titkát rég elfeledték, de most már egymás közt párzottak, mint az igazi állatok, és Majipooron csak nehezen lehetne boldogulni nélkülük.

Az út Pidruidba több mint egy mérföldön át a magas sziklaszirt mentén vezetett, majd hirtelen élesen elkanyarodott, s lefelé vitt a part menti síkságra. Valentine hagyta, hogy a fiú beszéljen, miközben lefelé ereszkedtek. Shanamir elmondta, hogy egy két és fél napi utazásra lévő területről jött, északkeletről, a kontinens belseje felől; ahol ő, a testvérei meg az apja hátasokat tenyésztenek, hogy eladják Pidruidban a vásáron, és elég jól megélnek belőle; ő tizenhárom éves, és igen sokra tartja magát, sohasem járt még azon a tartományon kívül, amelynek Pidruid a fővárosa, de elhatározta, hogy egy nap elindul, és széltében-hosszában bejárja Majipoort, elzarándokol az Álom-szigetre, és az Úrnő elé térdel, átkel a Belső-tengeren Alhanroelbe, megmássza a Kastély-hegyet, még délre is lemegy, talán, túl a gőzölgő tropikus éghajlaton, az Álmok Királyának napégette, sivár uradalmába, mert mi haszna egészségesen élni egy ilyen, csodákkal teli világon, mint Majipoor, ha az ember nem utazza be keresztül kasul?

– És te, Valentine? – kérdezte hirtelen – Ki vagy. honnan jössz, hová tartasz?

Valentine meglepődött. A fiú fecsegése és a hátas rendületlen, enyhe ritmusa, ahogy az lefelé lépkedett a kanyargó, széles úton, majdnem álomba ringatta, és a nekiszegezett kérdés készületlenül érte

– A keleti tartományokból jöttem – mondta. – Nem tervezek semmit Pidruid után. Itt maradok, míg okom nem lesz a távozásra

– Miért jöttél ide?

– Miért ne?

– Ah – bólintott Shanamir. – Jól van. Látom, kerülni akarod a témát Egy ni-moyai vagy egy piliploki herceg ifjabbik fia vagy, valakinek pajkos álmot küldtél, rajtakaptak, apád adott egy teli erszényt, és azt mondta, tűnj el a kontinens tálfelén. Így van?

– Pontosan – kacsintott Valentine.

– És tele vagy royalokkal meg koronákkal, és Pidruidban úgy élsz majd, mint egy herceg, iszol és táncolsz az utolsó filléredig, aztán bérelsz egy tengerjáró hajót, elhajózol Alhanroelbe, és engem is magaddal viszel apródodként. Így van?

– Pontosan így, barátom. A pénzt kivéve Elmulasztottam biztosítani az elgondolásod eme részletét.

– De valamennyi pénzed azért csak van érdeklődött Shanamir most már nem olyan játékosan. – Nem vagy koldus, ugye? Pidruidban nagyon keményen bánnak a koldusokkal. Odalenn nem tűrnek semmiféle csavargást.

– Van egy kevés pénzem – mondta Valentine. – Elég ahhoz, hogy kitartson a fesztivál ideje alatt és egy kicsit tovább is. Aztán majd meglátom. – Ha a tengerre szállsz, vigyél engem is magaddal, Valentine! – Ha sor kerül rá, viszlek – ígérte.

Már félúton jártak a lejtőn. Pidruid városa egy nagy medencében terült el a part mentén, alacsony, szürke hegyektől övezve a szárazföld felöli oldalon meg a part nagy része mentén, kivéve azt a helyet, ahol az óceán keresztülömlött egy hasadékon, és kékeszöld öblöt formálva Pidruid fenséges kikötőjét alkotta. Valentine, ahogy közeledett a tengerszinthez ezen a késő Délutánon, egyre inkább érezte a feléje fújó parti szeleket, ahogy hűvösen, illatosan áttörnek a hőségen. Máris fehér ködvonulatok gördültek a part felé nyugatról, és sós szag ülte meg a levegőt, vastagon, mintha megtelt volna azzal a vízzel, amely alig néhány órája még a halakat és a tengeri sárkányokat ölelte magába. Valentine csak bámulta az előtte elterülő város méreteit. Nem emlékezett rá, hogy valaha is látott volna hatalmasabbat; de végül is annyi minden van, amire képtelen emlékezni. Ez volt a kontinens pereme. Egész Zimroel a háta mögött terül el, és Valentine mindössze annyit tud, hogy bejárta egyik végétől a másikig, az egyik keleti kikötőtől, Ni-moyától vagy Piliploktól egészen idáig– Magáról csak annyit tud, hogy fiatalember, nem éppen ifjú, de elég fiatal, és kételkedett benne, hogy gyalog meg tehet tenni egy ekkora utat egyetlen élet alatt, ám nem emlékezett rá, hogy utazott volna bármilyen hátason ma délutánig Másrészt, tud lovagolni, gyakorlottan ült fel az állat széles nyergébe, és ez arra utal, hogy legalább az út egy részét hátason tette meg. Mindegy. Most itt van, nem érez nyugtalanságot; mivel Pidruid az, ahová bárhogy is, de megérkezik, Pidruid, ahol addig marad, amíg oka nem lesz rá, hogy máshová menjen. Belőle hiányzik Shanamir utazás iránti vágya– A világ olyan hatalmas, hogy rágondolni is nehéz három nagy kontinens, két roppant tenger, akkora terület, amelyet az ember csak álmában ismerhet meg, és még akkor sem sokat vihet magival az éber világba Azt mondják, ez a Lord Valentine, a Napkirály egy nyolcezer éves kastélyban él, amely annyiszor öt szobából áll, ahány éve létezik, és ez a kastély egy égbe nyúló magas hegy tetején ül; egy kolosszális hegycsúcson harminc mérföld magasságban, amelynek az oldaliban ötven olyan nagy város van, mint Pidruid Ezt is nehéz elképzelni A világ túl óriási, túl régi, túl népes ahhoz, hogy egy ember agya befogadja Pidruidban fogok élni, gondolta Valentine, és módot találok rá, hogy fizetni tudjak az élelmemért meg a szállásomért, és boldog leszek.

– Persze, nem foglaltattál ágyat egyetlen fogadóban sem – mondta Shanamir. – Persze, hogy nem.

– Magától értetődik. És természetesen a városban minden tele van, lévén ez a fesztivál ideje és a Napkirály látogatása. Hol fogsz hát aludni, Valentine?

– Bárhol. Egy fa alatt. Egy rongyhalmon. A köztéren. Az ott olyan, akár egy park, ott jobbra, az a zöld terület a magas fákkal.

– Emlékszel, mit mondtam, hogy bánnak a csavargókkal Pidruidban?

– Rád találnak, és bezárnak egy hónapra, aztán amikor kiengednek, ganét kell söpörnöd mindaddig, amíg ki nem tudod fizetni a bírságot, és ez, tekintettel a ganésöprők fizetésére, életed végéig eltart majd

– A ganésöprés legalább biztos munka – bólogatott Valentine.

– Shanamir nem nevetett.

– Van egy fogadó a hátasárusok számára. Ismernek ott engem, vagyis inkább az apámat. Majd valahogy bejuttatlak téged is. De mihez kezdenél nélkülem?

– Valószínűleg ganésöprő lennék.

– Úgy beszélsz, mintha tényleg nem érdekelne. A fiú megérintette a hátasa fülét, megállította, és közelről nézett Valentine-ra. Számit neked valami egyáltalán? Nem értelek. Bolond vagy, vagy csak a Ieggondtalanabb ember Majipooron?

– Bár tudnám – sóhajtott Valentine.

A hegy lábánál a szerpentin találkozott a nagy országúttal, amely északról jött, és nyugatnak fordult, Pidruid felé. A völgy alján vezető széles és egyenes új utat alacsony, fehér útjelzők szegélyezték a Pontifex és a Nap. király kettős címerével, a labirintussal meg a napjellel. Maga az út sima, kékesszürke rugalmas anyaggal volt kikövezve; egy ruganyos, hibátlan úttest, amely valószínűleg igen régi volt, mint oly sok más a legjobb dolgok közül ezen a világon. A hátasok fáradhatatlanul cammogtak. Szintetikus lények lévén alig éreztek kimerültséget, és elbaktatnának Pidruidtól Piliplokig pihenés és panasz nélkül. Shanamir időről időre visszapillantott, nézte, nem kóborolnak-e el, mivel a jószágok nem voltak megkötözve; ám azok szelíden léptettek egymás mögött az országút szélén, az egyik tompa ormánya közel az előtte haladó jószág durva, szálas farkához.

A nap most már enyhén bronzszínűvé vált, és a város ott terült el előttük. Szédítő látvány kínálkozott az útnak ezen a szakaszán: mindkét oldalán húszembernyi magasságú, nemesített fák sorakoztak, karcsú, elvékonyodó törzzsel, sötétkék kéreggel és csillogó, kékesfekete, pengeéles levelekből álló hatalmas koronával. Azokban a koronákban megdöbbentő virágcsokrok nyíltak: vörös hegyű, sárga virágok, amelyek jelzőfényekként ragyogtak, ameddig Valentine ellátott.

– Milyen fák ezek? – kérdezte.

– Tűzesőpálmák – felelte Shanamir. – Pidruid hírességei. Csak a tengerpart közelében nőnek, és évente csak egy hétig virágzanak. Télen fanyar bogyókat hullatnak, amelyekből erős szeszes ital készül. Holnap megkóstolhatod.

– Akkor a Napkirály jó pillanatot választott az étkezésre.

– Gondolom, nem véletlenül.

A ragyogó faoszloppárosok messzire elnyúltak, és addig mentek tovább közöttük, amíg a nyílt mezőket fel nem váltották az első városszéli villák, majd a külváros, tömve szerényebb otthonokkal, aztán a kisüzemek poros környéke, és végül Pidruid ősi fala, amely fele olyan magas volt, mint egy tűzesőfa, csúcsíves bejárat vezetett át rajta, fölötte archaikus kinézetű lőrések tátongtak.

– A Falkynkip Kapu – jelentette be Shanamir. – Pidruid keleti bejárata. Most lépünk a fővárosba. Tizenegymillió lélek él itt, Valentine, Majipoor minden faja megtalálható, nemcsak emberek, nem, mindenfélék, szkandárok, hjortok, liimenek meg a többi vegyesen. Azt mondják, még egy kis csoport alakváltó is.

– Alakváltó?

– Az ősi faj. Az első bennszülöttek.

– Mi valahogy másképp nevezzük őket – mondta Valentine bizonytalanul. – Metamorf, nem?

– Ugyanaz. Igen. Hallottam, hogy keleten Így hívják őket. Tudod, hogy furcsa a kiejtésed?

– Nem furcsább, mint a tied, barátom.

Shanamir nevetett.

– Számomra a te tájszólásod különös. Nekem pedig egyáltalán nincs akcentusom. A normális nyelvet beszélem. Csuda hangokkal formálod a szavaidat. „Metamorfnak nevezzük őket" – utánozta. – Én ilyennek hallom. Ez ni-moyai tájszólás?

Valentine csak egy vállrándítással válaszolt.

– Engem megijesztenek ezek az alakváltók. Metamorfok. Nélkülük boldogabb lenne ez a bolygó. Összevissza settenkednek, utánoznak másokat, bajt kevernek. Bár maradnának a saját területükön.

– Többnyire ott tartózkodnak, nem?

– Többnyire. De azt mondják, mindegyik városban él közülük egy maroknyi csoport. Ki tudja, miféle rosszat forralnak ellenünk. – Shanamir odahajolt Valentine-hoz, megragadta a karját, és komolyan bámult az arcába. – Bárhol összeakadhatunk velük. Például egy szirten ülve nézik Pidruidot egy forró délutánon.

– Szóval azt gondolod, hogy álcázott metamorf vagyok?

A fiú felvihogott.

– Bizonyítsd be, hogy nem vagy az!

Valentine egy ideig kutatott gondolatban, hogyan igazolja kilétét, de nem talált semmit, hát helyette rettenetes képet vágott: arcát eltorzította, mintha gumiból lenne, ajkait kifordította, a szemét forgatta.

– Ilyen az igazi ábrázatom – mondta. – Lelepleztél.

Nevetve haladták át a Falkynkip Kapun, be Pidruid városába.

A kapun túl minden sokkal régibbnek látszott. A házak érdekes, szögletes stílusban épültek, a falak kifelé és felfelé domborultak a zsindelyes tetőkhöz, és maguk a zsindelyek gyakran csorbák és töröttek voltak, egybevegyültek alacsony, húsos levelű, tetődudva-bokrokkal, amelyek gyökeret vertek a repedésekben és a földes üregekben. Súlyos ködréteg lebegett a város felett, és sötét meg hideg volt alatta, fények pislákoltak szinte mindegyik ablakban. A főút elágazott, majd elágazott újra, és Shanamir most már egy sokkal keskenyebb utcán vezette állatait; azonban az utca még mindig rendkívül egyenes volt, és mellékutcák kanyarogtak belőle minden irányba. Az utcán nyüzsgött a nép. Ekkora tömeg láttán Valentine nyugtalan lett; nem emlékezett rá, mikor volt ennyi ember a közelében egyszerre, szinte súrolták a könyökét, nekiütköztek a hátasának, lökdösődtek, tolakodtak, teherhordók, kalmárok, matrózok, árusok tülekedő tömege, hegyvidéki emberek, akik Shanamirhoz hasonlóan állataikat vagy termékeiket hozták a piacra, turisták, remek, csillogó brokátruhában, meg kicsiny fiúk és lánykák láb alatt mindenhol. Fesztivál van Pidruidban! Rikító vörös szövetzászlókat feszítettek keresztbe az utca fölött az épületek felső emeleteiről, kettőt-hármat minden tömbről, díszítve a napjeles címerrel, ragyogó zöld betűkkel éltetve Lord Valentine-t, a Napkirályt, üdvözölték a legnyugatibb nagyvárosban.

– Messze van még az a fogadó? – kérdezte Valentine.

– Félúton a városközponthoz. Éhes vagy?

– Egy kicsit. Nem is kicsit.

Shanamir jelzett a jószágainak, és azok engedelmesen becammogtak egy kikövezett zsákutcába két árkád közé, ott megállította őket. Leszállt a nyeregből, és egy kicsi, koszos bódéra mutatott a túloldalon. Nyársra tűzött kolbászok sültek faszénlángok fölött. Az árus egy liimen volt, zömök és kalapácsfejű, himlőhelyes, szürkésfekete bőrű; három szeme úgy parázslott, mint szenek egy kráterben. A fiú mutogatott, a liimen két nyárson sült kolbászt adott nekik, és két pohárba világos, borostyánszínű sört töltött. Valentine előhúzott egy pénzdarabot, és a pultra tette. Szép, recésszélű, csillogó-villogó, vaskos érme volt. A Iiimen úgy nézett rá, mintha Valentine egy skorpiót adott volna neki. Shanamir sietve felkapta, és a maga pénzéből rakott a helyére; egy szögletes rézpénzt, kör alakú lyukkal a közepén. A másikat visszaadta Valentine-nak. Visszavonultak a zsákutcába a vacsorájukkal.

– Mit csináltam rosszul? – kérdezte Valentine.

– Azzal a pénzzel megvehetnéd a liiment az összes kolbászával meg egy hónapra való sörrel együtt! Honnan vetted?

– Hát, az erszényemből.

– Van még benne több hasonló is?

– Meglehet – mondta Valentine. Az érmét tanulmányozta, amelynek az egyik oldalán egy szikár, ráncos öregember arcképe volt, a másikon egy ifjú és energikus ábrázat. A jelölése szerint ötven royalt ér. – Túl értékes ahhoz, hogy valahol használjam? – kérdezte. – Mit kaphatnék érte valójában?

– Öt hátasomat – mondta Shanamir. – Egyévi szállást hercegi stílusban. Útiköltség Alhanroelbe és vissza. Ezek közül bármelyiket. Talán még többet is. Legtöbbünknek ez sokhavi keresete. Fogalmad sincs róla, mi menynyit ér?

Valentine zavarba jött.

– Kezd úgy tűnni.

– Ezek a kolbászok tíz rézbe kerülnek. Száz réz tesz ki egy koronát, tíz korona egy royal, ez pedig ötvenroyalos. Tudtad követni? Majd felváltom neked a piacon. Addig is tartsd magadnál. Ez becsületes és biztonságos város, de ilyen teli erszénnyel kihívod a sorsot. Miért nem mondtad, hogy egy vagyont hordasz magadnál? – Shanamir szélesen legyintett. – Gondolom, mivel nem tudtad. Olyan különös naivitás van benned, Valentine. Úgy érzem magam melletted, mint egy férfi, pedig még csak fiú vagyok. Inkább te látszol gyereknek. Tudsz egyáltalán valamit? Tudod legalább, hogy hány éves vagy? Idd ki a söröd, és menjünk tovább!

Valentine bólintott. Száz réz egy korona, gondolta, tíz korona egy royal. Kíváncsi volt, mit mondott volna, ha Shanamir tovább érdeklődik a kora után. Huszonnyolc? Harminckettő? Fogalma sincs. Mit mond majd, ha kérdezik? Harminckettőt, döntötte el. Ez jól hangzik. Igen, harminckét éves vagyok, tíz korona egy royal, és a fényes érme, amelyen az öreg meg az ifjú van, ötven royalt ér.

3

  A Shanamir által említett fogadóhoz vezető út derékszögben szelte át Pidruid szívét, olyan területeken keresztül, amelyek még e kései órában is zsúfoltak és lármásak voltak. Valentine érdeklődött, hogy ez a Napkirály látogatásának köszönhető-e, de Shanamir azt mondta, nem, a város mindenkor ilyen, mert ez Zimroel nyugati partján a legnagyobb kikötő. Innen Majipoor minden jelentős pontjára indulnak hajók, de még a Belső-tengeren át is Alhanroelbe, ám egy ilyen roppant utazás majd egy évet vesz igénybe; de némi kereskedelem létezik még a gyéren lakott déli kontinenssel, Suvraellel, az Álmok Királyának napégette fészkével is. Amikor Valentine Majipoor egészére gondolt, úgy érezte, mintha ránehezedne a világ szörnyű súlya, a puszta tömege, és mégis tudta, hogy ez ostobaság, elvégre Majipoor nem egy világos és szellős hely, egy óriási bolygóbuborék, roppant nagy, de kis tömegű, úgyhogy lakója örökké vidámnak, örökké könnyednek érezheti magát. Miért érzi ezt az ólomsúlyt a vállán, miért ez a pillanatnyi, alaptalan aggodalom? Gyorsan visszaváltott egy könnyedebb hangulatba. Hamarosan aludni tér, és a reggel újabb csodák napja lesz.

– Átvágunk az Arany téren – mondta Shanamir –, és a túloldalon rálépünk a Vízi útra, amely a mólóhoz vezet, és a fogadónk onnan már csak tízpercnyire van. A teret bámulatosnak fogod találni.

Valóban az volt, már amennyit Valentine látott belőle: egy óriási, négyszögletes tér, elég tágas ahhoz, hogy két hadsereg gyakorlatozzon rajta. Mind a négy oldalán szögletes csúcsú épületek határolták, amelyek széles, sima oromzatán káprázatos minták voltak kirakva aranyfóliából úgy, hogy az esti fáklyafényben a nagy tornyok ragyogva verték vissza a fényt, és tündöklőbbek voltak, mint a tűzesőpálmák. Ma éjszaka azonban nem lehetett keresztülvágni a téren. Százlépésnyire a keleti bejáratától kordon zárta el sodrott plüssből készült vastag, vörös kötéllel, amelyen túl a Napkirály testőrségének egyenruháját viselő katonák álltak; önelégülten, közömbösen, kezüket karba téve zöld-arany zekéjük előtt. Shanamir lecsusszant hátasáról, odaszaladt, és egy árussal tárgyalt. Amikor visszatért, mérgesen kifakadt:

– Teljesen lezárták. Hogy az Álmok Királya küldjön nekik szúrós álmot éjszaka!

– Mi van itt?

– A Napkirályt a polgármester palotájában szállásolták el... az a legmagasabb épület, a csipkés arany forgataggal a falán, a túloldalon, ott... és ma éjszaka senki sem közelítheti meg. Még a tér belső peremén sem mehetünk körbe, mert nagy tömeg gyűlt össze, varja, hogy megpillanthassa Lord Valentine-t. Így legalább egyórás kerülőt kell tennünk vagy még többet a hosszabbik úton. Hát, lehet, hogy nem is olyan fontos aludni. Nézd, ott van!

Shanamir a polgármester palotájának homlokzatán lévő erkélyre mutatott. Alakok bukkantak fel rajta. Ebből a távolságból nem látszottak nagyobbaknak egereknél, de méltóságteljes és magasztos egerek voltak, fényűző palástba öltözve; Valentine legalább ennyit látott. Öten voltak, és középütt bizonyára a Napkirály állt. Shanamir kihúzta magát és lábujjhegyre állt, hogy jobban lásson. Valentine csak nagyon keveset tudott kivenni: egy sötét hajú, szakállas férfit, aki súlyos, fehér steetmoy-szőrme palástot viselt zöld vagy világoskék zekéje felett. A Napkirály az erkély szélén állt, a karját a tömeg felé nyújtotta, azok a napjel szimbólummal tisztelegtek vissza: széttárt ujjakkal, és újra meg újra a nevét kiáltozták:

– Valentine! Valentine! Lord Valentine!

Valentine hirtelen megremegett a heves ellenérzéstől.

– Hallgasd csak! – suttogta. – Úgy üvöltöznek, mintha maga az isten jött volna Pidruidba vacsorázni. Ó is csak ember, nem? Mikor a belei megtelnek, ürítkezik, igaz?

Shanamir megütközve nézett rá.

– Ő a Napkirály!

– Nekem semmit sem jelent, még a semminél is kevesebbet érdekel.

– Ő kormányoz. Ő hirdet igazságot. Ó tartóztatja fel a káoszt. Ezt te magad mondtad. Nem vívják ki ezek a dolgok a tiszteletedet?

– Tiszteletet igen. De imádatot nem.

– A király imádata nem új dolog. Apám mesélt a régi időkről. Már a Vén Földön is voltak királyok, és lefogadom, hogy őket is imádták, Valentine, méghozzá sokkal hevesebb kitöréssel, mint amit ma éjszaka tapasztalsz..

– És néhányukat a saját rabszolgája ölte vízbe, néhányat a főminisztere mérgezett meg, néhányat a felesége fojtott meg, másokat pedig olyanok döntöttek meg, akik szolgaságot mímeltek, es mindegyiket eltemették es elfeledték. – Valentine meglepetten érezte, hogy felhevül a dühtől. Köpött utálatában. Es a Vén Föld számos helyén jól elboldogultak királyok nélkül is. Nekünk miért van szükségünk rájuk Majipooron? Ezek a költséges. Napkirályok meg a Labirintusban rejtőzködő, furcsa, öreg Pontifexek meg a rossz álmok küldője Suvraelből... Nem, Shanamir, lehet,. hogy együgyű vagyok, hogy megértsem, de ennek nem látom értelmét. Ez az őrjöngés! Ezek az elragadtatott sikolyok! Lefogadom, hogy senki sem sikoltozik elragadtatásában, amikor Pidruid polgármestere hajt végig az utcán.

– Szükségünk, van királyokra – bizonygatta Shanamir. – Ez a világ túl hatalmas ahhoz, .hogy csak polgármesterek irányítsak: Szükségünk van nagy es erős, istenszerű jelképekre, uralkodókra, hogy összetartsák a dolgokat. Nézd! Nézd! – A fiú az erkély felé mutatott. Ott fenn az az apró alak a fehér palástban: Majipoor Napkirálya! Nem érzed, hogy bizsereg a gerinced, amikor ezt mondom?

– Nem.

– Nem borzongsz meg and a tudattól, hogy húsz milliárd lélek él ezen a világon, akik közül csak egyikük Napkirály, es hogy ma éjszaka saját szemeddel látod, es lehet, hogy erre soha többé nem kerül sor? Nem érzel megilletődöttséget?

– Egy csöppet sem.

– Furcsa fickó vagy, Valentine. Sohasem találkoztam még hozzád hasonlóval. Hogy bír valaki ilyen közömbös maradni a Napkirály láttán?

– Így – mondta Valentine vállat vonva, kicsit zavarban volt saját viselkedésétől. – Gyere, menjünk innen! Ez a tömeg kimerít. Keressük meg a fogadót!

– Hosszú bolyongásba telt megkerülni a teret, mert minden utca odavezetett, csak nagyon kevés haladt párhuzamosan vele, es Valentine-nak meg Shanamirnak egyre szélesedő kört kellett leírniuk, ahogy próbáltak nyugat felé haladni, de a hátasok békésen követték Shanamirt, bárhová vezette is őket. Végül azonban kibukkantak a szállodák es remek üzletek körzetéből a raktárak es padlások közé, a móló széle felé közeledtek, es végül egy megvetemedett, fekete fából épült, kirojtosodott zsúpfedelű, viharvert fogadóhoz értek, amelynek istálló volt a végében. Shanamir bekötötte a jószágait, es átment az udvaron a fogadós lakához, egyedül hagyva Valentine-t az árnyékban. Valentine sokáig várt. Úgy tűnt neki, hogy még itt is hallja az elmosódott, tompa kiáltásokat: „Valentine! Valentine! Lord Valentine!" De egyáltalán, nem jelentett neki semmit, hogy a tömegek a nevét kiáltozzák, mert az egy másikember neve volt.

– Shanamir hamarosan visszatért, könnyedén es nesztelenül száguldott keresztül az udvaron.

– Elintéztem. Adj egy kis pénzt!

– Az ötvenest?

– Kisebbet. Sokkal kisebbet. Egy félkoronást, vagy hasonlót.

– Valentine a halvány-lámpafénynél a pénzdarabok közt keresgélt, és átadott néhány kopott érmét Shanamirnak.

– A szállásért? – kérdezte.

– A kapus megvesztegetésére – felelte Shanamir. Az alvóhelyekre nehéz bejutni éjszaka. Eggyel többet bezsúfolni kevesebb helyet jelent mindenkinek; es ha valaki megszámolja a fejeket es panaszt tesz, a kapusnak kell támogatnia bennünket. Kövess, es ne szólj semmit!

– Bementek. A hely sós levegőtől es penésztől bűzlött. Valamivel bentebb egy kövér, szürke képű hjort ült az íróasztalnál, mint egy hatalmas béka, es kártyát vetett. A durva bőrű teremtmény alig nézett fel. Shanamir lerakta elé a pénzdarabokat, es a hjort egy szinte észlelhetetlen biccentéssel intett nekik. Mentek, egy hosszúkás, keskeny, ablaktalan helyiségbe; amelyet három egymástól távol elhelyezett parázsfénylámpa világított meg homályos, vöröses fénnyel. Matracok töltötték meg hosszában a szobát, egyik a másik mellett a padlón, es majdnem mindegyiken feküdtek.

– Ide! mondta Shanamir megbökve egyet a lábujjával. Levetette a felső ruháit, lefeküdt, és helyet hagyott Valentine-nak. – Álmodj szépeket!

– Álmodj szépeket! – válaszolta Valentine. Lerúgta a csizmáját, derékig levetkőzött, es lerogyott a fiú mellé. Távoli kiáltások visszhangzottak a fülében vagy talán a fejében. Megdöbbentette, mennyire fáradt. Éjszaka Álmok jöhetnek, igen, és ő nagyon fog ügyelni, hogy kiszűrje a jelentésüket, de először is mélyen fog aludni, a végletekig kimerültek álmával És reggel? Új nap virrad. Bármi megtörténhet. Bármi.

4

  Természetesen álmodott, az éjszaka közepe felé. Valentine elhúzódott az álomtól, és a távolból figyelte kitárulkozva, ahogy gyermekkorától tanították. Az álmok nagy jelentőséggel bírnak; üzenetet hordoznak a világot uraló Hatalmasságoktól, amelyek egyike vezérli az ember életét; veszélyes dolog figyelmen kívül hagyni ezeket az üzeneteket, mert a legmélyebb igazságok nyilvánulnak meg bennük. Valentine látta magát álmában, amint átkel egy roppant, bíbor síkságon, baljóslatúan bíbor es kövér, borostyánszínű nap alatt. Egyedül volt, arca megnyúlt, szeme kigúvadt es kimeredt, Miközben ment, csúnya hasadékok nyíltak a földben, tátongó rések, amelyek belseje narancssárgán ragyogott, es különös lények pukkantak elő belőle, mint a krampuszok a dobozból, élesen nevettek rajta, es máris eltűntek a résekben, mielőtt azok bezárultak.

Ennyi volt az egész. Nem egy teljes álom tehát, hiszen nem történt benne semmi, nem adódott konfliktus, sem megoldás. Mindössze egyetlen kép volt, egy bizarr jelenet, csak egy szelet arról a nagyobb vászonráf, amelyet még nem mutattak meg neki. Még azt se tudta megmondani, hogy az üzenet az Álom-sziget Úrnőjétől, vagy a rosszindulatú Álmok Királyától származott-e. Félálomban hevert, töprengett rajta egy ideig, es végül úgy döntött, hogy nem tulajdonit neki mélyebb jelentőséget: Furcsa egyedüllétet érzett, még belső önmagától is elvágva: mintha tegnapelőtt még nem is létezett volna. És most még az álmok bölcsessége is elrejtőzött előle:

Újra elaludt. Alvása zavartalan volt, .kivéve, amikor egy rövid ideig tartó, ám zajos, könnyű eső kopogása ébresztette fel; további álmok azonban nem jöttek. A hajnali fény ébresztette fel: meleg, aranyló zöld fénysugarak ömlöttek be a hosszú, keskeny csarnok túlsó végén. Az ajtó nyitva állt Shanamir eltűnt. Valentine egyedül volt, eltekintve attól a néhány embertől akik a helyiség mélyén horkoltak.

Valentine felkelt, kinyújtózott, megmozgatta a kezét meg a lábát, és felöltözött. Megmosdott a fal melletti mosdótálban, és kilépett az udvarra. Ébernek, tetterősnek érezte magát, készen bármire, amit ez a nap hozhat. A reggeli levegő sűrű volt a nedvességtől, de meleg és ragyogó, a múlt éjszakai köd egyszerűen elillant; a tiszta égből a nyári nap lüktető heve tűzött le rá. Az udvaron három nagy kúszónövény nőtt, mindegyik fal mellett egy, az ember csípőjénél vastagabb, göcsörtös fatőkével, lapát formájú, mélybronz árnyalatú, fényes levelekkel; az új indák világos-pirosak voltak. Feltűnő, tölcsérszerű, sárga virágok nyíltak rajta, de érett gyümölccsel is tele volt, a duzzadt kékesfehér bogyókon harmatcseppek csillogtak. Valentine bátran leszakított egyet, és megkóstolta: édeskés és ugyanakkor fanyar ízű volt és mustos. Szedett egy újabbat, majd egy harmadikért nyúlt, aztán eszébe jutott valami.

Végigment az udvaron, benézett az istállóba, és látta, hogy Shanamir hátasai nyugodtan majszolják a szénaadagjukat, Shanamir azonban nem volt ott. Lehet, hogy már elment a dolgára. Megkerült egy sarkot, roston sült hal illata csapta meg az orrát, és a gyomrába belemart az éhség. Benyitott egy rozoga ajtón, és egy konyhában találta magát, ahol egy kicsi, elcsigázott külsejű férfi készített reggelit a több fajból összetevődő, fél tucat vendégnek. A szakács érdeklődés nélkül nézett Valentine-ra.

– Lekéstem az étkezést? – kérdezte halkan Valentine.

– Foglaljon helyet! Hal és sör, harminc réz.

Keresett egy félkoronást, és a pultra rakta. A szakács visszaadott néhány rezet, és még egy szeletet dobott a rostélyra. Valentine leült a falnál. Néhány étkező felkelt, hogy távozzon, és az egyikük, egy rövidre nyírt, fekete hajú, karcsú nő megállt a közelében.

– A sör abban a kancsóban van – mutatta. – Errefelé önkiszolgálás a szokás.

– Köszönöm – mondta Valentine, de a nő már kilépett az ajtón. Töltött magának egy korsónyit... súlyos, erős lé volt, sűrű a nyelvének. Egy percen belül megkapta a ropogósra sült, édes halat. Gyorsan megette.

– Kaphatnék még egyet? – kérdezte a szakácsot, aki mogorván nézett rá, de kiszolgálta.

Evés közben Valentine észrevette, hogy a szomszédos asztalnál az egyik vendég – egy vaskos, puffadt képű, hamuszínű bőrű, kigúvadt szemű hjort – feszülten bámul rá. A különös nézés kényelmetlenné tette Valentine-t. Egy idő múlva szembefordult a hjorttal, az erre pislogott, és gyorsan elkapta a tekintetét.

Néhány pillanat múlva a hjort újra odafordult, és így szólt:

– Most érkeztél, ugye?

– Múlt éjszaka.

– Sokáig maradsz?

– A fesztivál végéig mindenképp – mondta Valentine.

Határozottan volt ebben a hjortban valami, ami Valentine-nak nem tetszett. Lehet, hogy csak a külseje tette, hiszen Valentine ellenszenves, durva és dagadt teremtményeknek tartotta a hjortokat. De tudta, hogy ez nem szép tőle. A hjortok nem tehetnek arról, hogy Így néznek ki, és minden bizonnyal legalább annyira ellenszenvesnek látják az embereket, ezeket a halvány, visszataszítóan sima bőrű, ványadt lényeket.

De az is lehet, hogy ez a durva közeledésmód bosszantotta: a bámulás, a kérdezősködés. Vagy talán csak az nem tetszett neki, ahogy a hjort kifestette agát narancsszínű festékkel. Bármi volt is az, émelygett tőle és idegesítette.

De némi bűntudatot érzett az ilyen előítéletek miatt, és nem akart illetlen lenni. Jóvátételképpen barátságosan rámosolygott.

– A nevem Valentine. Ni-moyából.

– Jó messze van – mondta a hjort csámcsogva.

– A közelben laksz?

– Pidruidtól délre, nem messze. Én Vinorkis vagyok, haigusbőr-árus. – A hjort finnyásan vagdosta az ételét. Egy pillanat múlva újra Valentine-t méregette vizenyős halszemével. – Azzal a fiúval vagy?

– Igazából nem. Útközben találkoztam vele.

A hjort bólintott.

– A fesztivál után visszamegy Ni-moyába?

A kérdésfolyam kezdte bosszantani, de nem akart barátságtalan lenni, még ezen udvariatlanság ellenére sem.

– Még nem tudom – mondta.

– Hmmm. Pompás életmód.

A hjort egyenletes orrhangú hanghordozásából lehetetlen volt megítélni, hogy dicséretnek vagy gúnyos megjegyzésnek szánta-e. Valentine-t azonban alig érdekelte. Eleget tett a társadalmi követelményeknek, döntötte el, és nem szólt többet. A hjortnak hasonlóképpen nem volt több mondanivalója. Befejezte a reggelijét, hátratolta nyikorgó székét, és idomtalan hjortos járással az ajtó felé cammogott.

– Most a vásárra megyek – mondta. – Majd találkozunk.

Valentine nem sokkal később kiment az udvarra, ahol furcsa játék folyt. Nyolc alak állt a túlsó fal közelében, késeket dobáltak egymásnak. Hat szkandár, nagy termetű, nyers, négykarú, durva szürke irhájú, bozontos lények; a másik kettő ember. Valentine azt a kettőt ismerte fel bennük, akik még reggeliztek, amikor ő a konyhába lépett – a karcsú, nyúlánk, sötét hajú lányt meg egy szikár, kemény tekintetű férfit, akinek természetellenes sápadt bőre és hosszú, fehér haja volt. A pengék megdöbbentő sebességgel röpködtek, villogtak a reggeli napfényben, és minden arcon feszült összpontosítás látszott. Senki sem ejtett el egyetlen kést sem, egyikük sem kapta el az éles oldalán, és Valentine meg sem tudta számolni az oda-vissza zúgó pengék számát; úgy tűnt, mintha egy időben kapnának és dobnának, minden kéz tele volt, a többi fegyver pedig a levegőben suhogott. Zsonglőrök, gondolta, gyakorolnak, készülnek a fesztiválra. A négykarú, erőteljes felépítésű szkandárok csodálatos variációkat hajtottak végre, a férfi meg a nő azonban tartotta a saját ritmusát, és olyan ügyesen zsonglőrködtek, mint a többiek. Valentine biztonságos távolból, elbűvölten figyelte a röpködő késeket.

– Hopp! – mordult fel az egyik szkandár, és a minta megváltozott: a hat idegen lény csak egymásnak irányította a fegyvereket, megkettőzték majd újra megkettőzték a dobások erősségét, és a két ember kissé külön húzódott. A lány Valentine-ra nevetett.

– Hé, gyere, szállj be!

– Mi?

– Játssz velünk! – a szeme pajkosan szikrázott.

– Úgy látom, nagyon veszélyes játék ez.

– A legjobb játékok mind veszélyesek. Nesze! – Figyelmeztetés nélkül felé dobott egy kést. – Mi a neved, pajtás?

– Valentine – mondta egy szuszra, és elszántan elkapta a füle mellett el. suhanó kés nyelét.

– Szép volt – mondta a fehér hajú férfi. – Próbáld ezt!

Ő is felé hajította a pengét. Valentine felnevetett, valamivel kevésbé tel. szegen elkapta, és ott állt mindkét kezében egy-egy késsel. Az idegen lények, mit sem törődve a mellékeseményekkel, módszeresen szórták egymás felé a villogó fegyvereket.

– Dobd vissza! – kiáltotta a lány.

Valentine a homlokát ráncolta. Túl óvatosan dobta, nevetséges módon attól tartott, hogy eltalálja a lányt. A tőr erőtlen ívet írt le, és a lány Iába elé hullott.

– Tudsz te jobbat is – gúnyolódott a lány.

– Sajnálom.

A másikat erélyesebben dobta. A lány könnyedén lerántotta a levegőből, és kapott egy másikat a fehér hajú férfitól, aztán egymás után mind a kettőt Valentine felé hajította. Nem volt idő gondolkodni. Egy szempillantás alatt elkapta mind a kettőt. Verejték ütközött ki a homlokán, de belelendült.

– Nesze! – kiáltotta. A lány felé hajította az egyiket, és elkapott egy másikat a fehér hajútól, aztán elküldött még egyet, és máris újabb suhogott felé, aztán még egy, és azt kívánta, bár játékkések lennének, tompa pengéjűek, de tudta, hogy nem azok, és felhagyott az aggódással. Egyfajta gépezetté kellett válnia, egy helyben maradni, mindig az érkező kések felé fordulni, a kimenőt pedig útjára küldeni. Biztosan mozgott: kapni, dobni, kapni, dobni, mindig csak egy penge érkezik és egy távozik. Valentine tudta, hogy egy igazi zsonglőr mindkét kezét használná egyszerre, de ő nem volt zsonglőr, és örült, hogy sikerült összhangba hozni a kapást és a dobást. Mégiscsak jól csinálja. Kíváncsi volt rá, mikor következik be az elkerülhetetlen hibázás, amikor megvágja magát. A zsonglőrök nevettek, ahogy a tempó növekedett. Könnyedén velük nevetett, és jó két-három percig folytatta a kapást és a dobást, mielőtt érezte, hogy reflexei gyengülnek az erőfeszítéstől. Most kell leállni. Elkapta, és szándékosan mindegyik pengét a földre dobta egymás után, míg mindhárom a lábánál nem hevert, és akkor kuncogva, a combját csapkodva, zihálva meghajolt.

A két zsonglőr megtapsolta. A szkandárok nem hagyták abba a félelmetes késforgatagot, de egyikük most újra azt kiáltotta, hogy „hopp". A hat idegen begyűjtötte a késeket, és egyetlen szó nélkül távoztak, eltűntek az alvóhelyiség irányában.

A fiatal nő odasietett Valentine-hoz.

– Carabella vagyok – mondta. Nem lehetett magasabb Shanamirnál, és alig pár éve nőhetett ki a kislánykorból. Elfojthatatlan életkedv pezsgett alacsony, izmos termetében. Sűrű szövésű, világoszöld zekét viselt, hármas fonalra fűzött fényes quannakagylókat a nyakában, és a szeme olyan sötét volt, mint a haja. Mosolya meleg volt és kihívó. – Hol zsonglőrködtél korábban, pajtás? – kérdezte.

– Sehol – mondta Valentine. Megtörölte izzadt homlokát. – Trükkös mulatság. Nem értem, hogy nem vágtam meg magam.

– Sehol? – kiáltotta a fehér hajú. – Sose zsonglőrködtél még ezelőtt? Csak a természetes tehetséged nyilvánult meg, nem más?

– Akár így is nevezhetjük – vont vállat Valentine. Hihetjük ezt? – kérdezte a fehér hajú.

– Elképzelhető – mondta Carabella. – Jól csinálta, Sleet, de nem volt stílusa. Láttad, hogy mozgott a keze a kések után, egyszer ide, aztán oda, egy kicsit idegesen egy kicsit elsietve, sosem várta meg, hogy a nyél a megfelelő helyre érjen. És a dobásai? Mennyire sietett, milyen vadul hajította. Aki jártas e tudományban, képtelen ilyen esetlennek tettetni magát. És miért tenné? Ennek a Valentine-nak jó a szeme, Sleet, de az igazat mondja. Sosem dobált még kést.

– A szeme több mint jó – suttogta Sleet. – Rendkívül irigylem a gyorsaságát. Tehetséges.

– Honnan jöttél? – kérdezte Carabella.

– Keletről – felelte Valentine burkoltan.

– Gondoltam. Elég furcsán beszélsz. Velathysból jössz? Vagy talán Khyntorból?

– Igen, abból az irányból.

Valentine meghatározásának hiányosságát sem Carabella, sem Sleet nem hagyta figyelmen kívül: gyors pillantást váltottak. Valentine nem tudta, vajon apa és lánya-e. Valószínűleg nem. Valentine látta, hogy Sleet közel sem olyan öreg, mint amilyennek első pillantásra látszott. Középkorú, igen, de egyáltalán nem öreg, hajának és bőrének fakósága eltúlozta a korát. Zömök, jó felépítésű férfi volt, vékony ajkakkal, rövid, hegyes, fehér szakállal. Egy jelenleg halvány, de egykor minden bizonnyal igencsak élénk sebhely húzódott keresztül a fél arcán fülétől az álláig.

– Mi délről jöttünk – mondta Carabella. – Én Til-omonból, Sleet Nara-balból.

– Felléptek a Napkirály fesztiválján?

– Úgy ám. Frissen szerződtetve a szkandár Zalzan Kavol társulatába, hogy segítsünk eleget tenni nekik a Napkirály új, emberek alkalmazásával kapcsolatos rendeletének teljesítésében. És te? Mi hozott Pidruidba?

– A fesztivál – mondta Valentine.

– Üzleti ügy?

– Csupán megnézni a játékokat meg a díszszemléket.

Sleet sokatmondóan nevetett.

– Nem kell szégyenkezned velünk szemben, barátom. Nem szégyen az, hogy hátasokat hoztál eladni a vásárra. Láttuk, hogy a fiúval együtt érkeztél múlt éjszaka.

– Nem – mondta Valentine. – Az ifjú pásztorral csak tegnap találkoztam, amikor a város felé közeledtem. A jószágok az övéi. Csak elkísértem a fogadóba, mivel idegen vagyok itt. Nekem nincs saját mesterségem. Az egyik szkandár jelent meg az ajtóban. Óriás volt, másfélszer akkora, mint Valentine, félelmetesen nagy behemót, súlyos állkapcsú és heves, keskeny, sárga szemmel. Négy karja jóval a térde alá ért, és roppant, kosárszer, kézben végződött.

– Gyertek be! – kiáltotta nyersen.

Sleet tisztelgett, és elsietett. Carabella még késlekedett egy pillanatig, és Valentine-ra nevetett.

– Nagyon különös ember vagy – mondta. – Nem hazudsz, és amit mondasz, mégsem hangzik igaznak. Szerintem te magad sem ismered eléggé a saját lelked. De tetszel nekem. Szinte sugárzol. Tudtad ezt, Valentine? Sugárzik belőled az ártatlanság, az egyszerűség, a melegség, vagy... valami egyéb. Nem tudom. – Szinte félénken érintette meg két ujjával a fér fi karját. – Tetszel nekem. Talán zsonglőrködünk még együtt.

Aztán eltűnt, Sleet után iramodott.

5

  Egyedül maradt. Shanamir sehol sem mutatkozott, és bár azt kívánta, tölthetné a napot a zsonglőrökkel, Carabellával, azonban erre nem volt módja. És a reggel még fiatal volt. Nem volt semmi terve, és ez zavarta de nem túlzottan. Itt vár rá a teljes Pidruid, hogy felfedezze.

Nekiindult, végig a lomboktól borított, kanyargós utcákon. Buja kúszó_ növények meg sűrű, lelógó ágú fák sarjadtak mindenhol, növekedtek a páradús, meleg, sós levegőben. A távolból zenekari muzsika hallatszott, vidám, szinte fülhasogató, ziháló és fújtató dallam, talán a nagy díszszemlére próbálnak. Habzó vizű kis folyó rohant a csatornában, és Pidruid vadvilága mókázott benne, mintunok, rühes kutyák és kicsi, tüskés orrú drólok. Nyüzsgő, nyüzsgő, nyüzsgő, hemzsegő város, ahol mindenkinek és mindennek, még a kóbor állatoknak is van valami fontos tennivalójuk, amelyet sietve végeznek. Mind, kivéve Valentine-t, aki összevissza ődöngött, határozott cél nélkül. Egyszer-egyszer megállt, hogy bebámuljon egy-egy reteszeket vagy szöveteket kínáló, sötét üzletbe, valami fűszerkereskedés dohos raktárába, valami finom és elegáns kertbe, ahol gazdag színárnyalatú virágokat fog közre két magas, keskeny épület. Az emberek néha megbámulták, mintha csodálkoznának, hogyan engedheti meg magának azt a luxust, hogy csak lézengjen.

Az egyik utcán megállt, hogy nézze a gyerekek játékát, egyfajta pantomimet, az egyik kisfiú egy aranysárga szövetcsíkot kötött a feje köré, ijesztően hadonászott a kör közepén, a többiek körültáncolták, és úgy téve, mintha megijednének, énekeltek:

Az Álmok vén Királya

Saját trónján ül.

Nem alszik ő soha,

Sosincs egyedül.

Az Álmok vén Királya

Az éjszakában jár.

Hogyha rosszalkodtál,

Rád hozza a frászt.

Az Álmok vén Királya

Szíve mint a kő.

Nem alszik ő soha,

Sosincs egyedül.

  De amikor a gyerekek észrevették, hogy Valentine figyeli őket, felé fordultak, furcsán integettek, arcokat vágtak, behajlítgatták a karjukat, mutogattak. Valentine nevetett, és ment tovább.

A délelőtt közepére a vízpartra ért. Hosszú, mólók nyúltak ki merőlegesen a kikötőbe, és mindegyiken lázas munka folyt. Négy vagy öt fajból összetevődő kikötőmunkások rakodták ki a három kontinens húsz kikötőjének teherhajóit; lebegőket használtak a rakománybálák partra vitelére és a raktárakba szállítására, de rengeteget ordítoztak, és dühösen manővereztek, miközben a súlyos csomagokkal egyensúlyoztak. Ahogy Valentine figyelte a rakpart árnyékából, durván megveregették a vállát, és amikor megfordult, egy puffadt képű, hirtelen haragú hjortot látott hadonászni és mutogatni.

– Oda! – mondta a hjort. – Még kell hat munkás a suvraeli hajó kirakodásához!

– De én nem vagyok...

– Gyerünk! Siess!

Rendben van. Valentine-nak nem volt kedve vitatkozni. Kiment a mólóra, és csatlakozott egy csapat kikötőmunkáshoz, akik üvöltözve, ordítozva tereltek lefelé egy rakomány lábasjószágot. Valentine velük együtt üvöltözött, ordítozott, amíg a visítozó, hosszú fejű, egyéves állatok jó úton nem voltak az istállótelep vagy a vágóhíd felé. Akkor csendesen elosont, végig a rakparton, míg egy nyugodt mólóhoz nem ért.

Ott állt néhány percig békésen, s a kikötőn át a szemét meresztve nézte a tengert, a bronz-zöld, fehér taréjú hullámokat, mintha ezzel elláthatna a gömb görbülete mentén egészen Alhanroelig, és az égig érő Kastély-hegyig. De természetesen innen nem látni Alhanroelt, több tízezer mérföld széles óceán választja el, ezen az oly széles tengeren át, amelybe minden bizonnyal kényelmesen beleférnének teljes bolygók is a kontinensek közé. Valentine lenézett a Iába elé, képzelete Majipoor mélyébe kalandozott; azon tűnődött, mi lehet a bolygó túloldalán ezen a helyen. Úgy sejtette, Alhanroel nyugati fele. A földrajzban bizonytalan volt és zavaros. Oly sok mindent elfelejtett iskolás tudásából, és erőlködnie kellett, hogy valamire is emlékezzen. Elképzelhető, hogy most a világnak azon a pontján áll, amelynek a túloldalán található a Pontifex fészke, az agg és remete életű uralkodó félelmetes Labirintusa. Vagy még valószínűbb, hogy az Álom-sziget fekszik a túloldalon, az áldott sziget, ahol az édes Úrnő él lombos ligetekben, ahol a papjai és a papnői kántálnak végeérhetetlenül, hogy jótékony üzeneteket küldjenek a világ alvóinak. Valentine csak nehezen tudta elhinni, hogy ilyen hely létezik, hogy vannak ilyen személyiségek a világon, olyan Hatalmasságok, mint a Pontifex, a Sziget Úrnője, az Álmok Királya, vagy a Napkirály, bár a Napkirályt saját szemével láthatta a múlt éjszaka. Ezek a nagyurak nemlétezőnek tűntek. Ami valósnak látszott, az a rakpart volt Pidruidban, a fogadó, ahol aludt, a roston sült hal, a zsonglőrök, a Shanamir nevű fiú meg az állatai. Minden más puszta képzelődés és délibáb.

A nap most melegen sütött, a páratartalom egyre növekedett, bár kellemes szellő fújt a part felé. Valentine újra megéhezett. Egy rakpartszéli bódéban pár rézért kék húsú, nyers haldarabokat vett, amiket forró, fűszeres mártásban pácoltak, és fadarabokon szolgáltak fel. Egy pohár tűzesőborral öblítette le, egy ijesztően aranyszínű itallal, amely meg jobban csípett, mint a mártás. Aztán úgy döntött, visszatér a fogadóba. Azonban rádöbbent, hogy sem a fogadó, sem az utca nevét nem tudja, csak annyit, hogy a part közelében található. Nem nagy veszteség, ha nem találja meg, hiszen nincs más tulajdona, csak amit magán visel; de senki más ismerőse nincs egész Pidruidban, csak Shanamir meg a zsonglőrök, és nem akart ilyen hamar elszakadni tőlük.

Visszafelé indult, és azonnal eltévedt a vízpartot behálózó sikátorok és utcácskák szövevényében. Három fogadót is talált, amelyet a keresettnek vélt, de amikor közelebb ért, mindegyikről kiderült, hogy nem az. Eltelt egy óra, vagy több, és lassan kora délután lett. Valentine rájött, hogy képtelen megtalálni a fogadót, és elszomorodott, mert Carabellára gondolt, ujjainak érintésére a karján, gyors kezére, ahogy a késeket kapdosta, és csillogó, sötét szemére. De ami elveszett, elveszett, kár búsulni miatta. Majd talál magának másik fogadót és új barátokat sötétedés előtt.

Ekkor befordult egy sarkon, és látta, hogy ez csak a pidruidi vásár lehet. Roppant méretű, körbekerített térség volt, majdnem akkora, mint az Arany tér, de itt nem tornyosultak aranyhomlokzatú paloták és szállodák, csak zsindelytetős viskók, istállók és szűk bódék végtelen sora húzódott. A világon minden illat és bűz érezhető volt itt, és a fél világegyetem termékei megkaphatók. Valentine elbűvölten, elragadtatottan vetette magát bele. Az egyik viskó oldalán jókora kampókon hatalmas sódarok lógtak. Színültig telt fűszeres hordók töltöttek be egy másikat. Egy istállóban szédítő fonómadarak voltak, nevetségesen rikító lábukon állva magasabbak, mint a szkandárok, egymást csipkedték és rugdosták, miközben a tojás– és szövetárusok alkudtak rájuk. Másutt kádakban csillogó kígyók tekeregtek és csúszkáltak dühös lángcsíkokként; egy közeli helyen eladó kizsigerelt, kibelezett, kicsi tengeri sárkányok hevertek bűzlő halmokban. Néhány helyen közírnokok írtak levelet írástudatlanok számára, amott egy pénzváltó számítgatta tucatnyi világ pénznemét, és amott ötven egyforma lacipecsenyés állt, egyforma kinézetű liimenekkel, akik füstös tüzüket táplálták, és megrakott nyársaikat forgatták.

Jövendőmondók, varázslók, zsonglőrök, de nem azok a zsonglőrök, akiket Valentine ismert, és egy tiszta területen egy mesemondó, aki né-hány rézpénzért elmondta Lord Stiamot, a nyolcezer évvel ezelőtti nevezetes Napkirály néhány bonyolult és szinte érthetetlen kalandját, rejtélyes cselekedeteit. Valentine öt percig hallgatta, de nem volt értelme a történetnek, amely tizenöt-húsz munka nélküli teherhordót tartott lenyűgözve. Ment tovább, elhaladt egy bódé mellett, ahol egy aranyszemű vroon ezüstsípon feszes dallamot játszott, amellyel megbűvölte a fonott kosarában ringatózó háromfejű lényt, elhaladt egy fiú mellett, aki vigyorogva hívta, hogy vegyen részt egy játékban kagylókkal és gyöngyökkel, elhaladt árusok sora között, akik a Napkirály napjelét viselő zászlókat árultak, elhaladt egy fakír mellett, aki egy undorító forró olajat tartalmazó kád fölött lógott, elhaladt az álomfejtők utcáján, és egy kábítószerárusoktól zsúfolt átjárón, elhaladt a tolmácsok utcáján, az ékszerészek utcáján, és végül, miután befordult egy sarkon, ahol mindenféle olcsó ruhákat kínáltak, odaért az istállóhoz, ahol hátasokat árultak.

A robusztus, bíborbőrű jószágok százával, de talán ezrével is sorakoztak, horpaszuk egymást érte, ahogy egykedvűen álldogálva bámulták az orruk előtt lejátszódó árverést. Valentine legalább olyan nehéznek találta követni az árverés menetét, mint a Lord Stiamotról szóló mesét: vevők és eladók két hosszú sorban álltak egymással szemben, és összevissza hadonásztak, grimaszoltak, összeütögették az öklüket, és hirtelen kifelé tolták a könyöküket. Egyetlen szó sem hangzott el, és mégis nyilvánvalóan kommunikáltak, hiszen véges-végig a soron írnokok helyezkedtek el és folyamatosan írták az eladási okiratokat, amelyeket zöld tintába mártott hivatali pecsétekkel hitelesítettek, és sürgölődő hivatalnokok egyik állatot a másik után bélyegezték meg a Pontifex labirintuspecsétjével. Valentine, az eladók sora mentén haladva, végre megtalálta Shanamirt, aki mutogatással, hadonászással és ökölbe szorított kézzel nagyban alkudozott. Néhány percen belül vége szakadt, és a fiú diadalüvöltéssel ugrott ki a sorból. Elkapta Valentine-t a karjánál, és örvendezve megperdítette.

– Mind elkelt! Mind elkelt! És micsoda feláron! – Egy maroknyi kötelezvényt mutogatott, amiket egy írnoktól kapott. – Gyere velem a kincstárba, aztán már semmi dolgunk nem marad, csak a szórakozás! Sokáig aludtál?

– Sokáig, azt hiszem. A fogadó már majdnem üres volt.

– Nem volt szívem felébreszteni. Úgy aludtál, mint a mormota. Merre jártál?

– Nagyrészt a tengerparton kószáltam. Véletlenül botlottam bele a piacba, amikor vissza akartam jutni a fogadóba. Tiszta szerencse, hogy rád akadtam.

– Tíz perccel később sose találtál volna meg – mondta Shanamir. – Ide! Erre! – Megrántotta Valentine csuklóját, és behúzta egy hosszú, ragyogóan megvilágított árkádsorba, ahol vesszőből font falak mögött hivatalnokok váltották be a kötelezvényeket pénzre.

– Add ide az ötvenest! – mormolta Shanamir. – Itt fel tudom váltani neked.

Valentine elővette a csillogó, vastag érmét, és félrehúzódott, míg a fiú beállt a sorba Shanamir néhány perc elteltével visszatért.

– Ez a tied – mondta, és pénzzuhatagot zúdított Valentine széthúzott erszényébe; néhány ötroyalost meg csilingelő koronákat. – Ezek pedig az enyémek – mondta a fiú csintalanul vigyorogva, és három olyasféle ötvenroyalost mutatott, mint amilyet Valentine-nak beváltott. Egy kis pénztartó övbe gyömöszölte őket a zekéje alatt. – Gyümölcsöző utazás volt. Fesztivál idején mindenki lázasan siet elkölteni a pénzét. Most aztán gyerünk! Vissza a fogadóba, hogy megünnepeljük egy palack tűzesőborral, nem igaz? A vendégem vagy!

A fogadó, mint kiderült, alig tizenöt percnyire volt a piactól, egy utcán, amely azonnal ismerősnek tűnt, amint ráfordultak. Valentine gyanította, hogy egy-két háznyira mehetett el mellette sikertelen keresése közben. Nem számít: most itt van, és Shanamirral. A fiú megszabadult az állattartás terhétől, és az eladásból származó nyereségtől izgatottan csak fecsegett és fecsegett, hogy mit fog csinálni Pidruidban, mielőtt visszatér vidéki otthonába... táncok, játékok, ivászat, előadások.

Ahogy a fogadó kocsmájában ülve Shanamir borát fogyasztották, Sleet és Carabella jelent meg.

– Leülhetünk? – kérdezte Sleet.

– Ők zsonglőrök – mondta Valentine Shanamirnak. – Egy szkandár társulattal érkeztek, hogy fellépjenek a parádén. Ma reggel ismerkedtem meg velük. – Bemutatta őket. A zsonglőrök helyet foglaltak, és Shanamir borral kínálta őket.

– Voltál már a piacon? – kérdezte Sleet.

– Voltam és végeztem – mondta a fiú. – Jó árat kaptam.

– És most? – kérdezte Carabella.

– Néhány napi mulatság – mondta a fiú. – Aztán, gondolom, haza Falkynkipbe. – Egy kissé elszontyolodott a gondolatra.

– És te? – kérdezte Carabella Valentine-ra pillantva. — Tervezel valamit?

– Megnézem a fesztivált.

– És azután?

– Ami jónak látszik.

– Végeztek a borral. Sleet élesen intett, és egy újabb palack jelent meg. Bőségesen kitöltögették. Valentine érezte, hogy a nyelve bizsereg a folyadék erejétől, és a feje kissé üressé válik.

– Nincs kedved zsonglőr lenni, és beállni a társulatunkba? – kérdezte Carabella.

– Valentine megijedt.

– Nem vagyok én olyan ügyes.

– Dehogynem – vélte Sleet. – Csak az oktatás hiányzik. Ezt pedig én és Carabella elintézzük. Gyorsan beletanulsz majd a mesterségbe. Erre megesküszöm.

– És veletek fogok utazni, vándor mutatványos életet élek, városról városra járok, így van?

– Pontosan.

Valentine Shanamirra nézett. A fiú szeme felragyogott a kilátásra. Valentine szinte érezte benne a feltörő izgatottságot, irigykedést.

– De miért teszitek ezt? – akarta tudni Valentine. – Miért hívtok magatok közé egy idegent, egy kezdőt, egy ilyen tudatlant, mint én?

– Carabella intett Sleetnek, és az gyorsan távozott az asztaltól.

– Zalzan Kavol majd elmagyarázza – mondta a lány. – Szükségből teszszük, nem szeszélyből. Kevesen vagyunk, Valentine, és szükségünk van rád. Ráadásul – tette hozzá – van valami más dolgod? Csak lézengsz a városban. És mi nemcsak megélhetést ajánlunk, hanem baráti kapcsolatot is.

Egy pillanatra rá Sleet a hatalmas szkandárral tört vissza. Zalzan Kavol félelmetes, testes, tagbaszakadt jelenség volt. Nagy nehezen letelepedett egy székre az asztaluknál: az riasztóan recsegett a súlya alatt. A szkandárok egy messzi, szélfútta, jeges világról jöttek, és bár az évezredek alatt megtelepedtek Majipooron, és nagy erőt vagy szokatlan szemgyorsaságot igénylő szakmákban dolgoztak, örökösen dühösnek és nyugtalannak látszottak Majipoor meleg éghajlatán. Lehet, hogy csak a természetes faji jellegzetességükből adódik, gondolta Valentine, de Zalzan Kavolt és fajtáját

kiábrándítóan mogorva népnek tartotta.

A szkandár töltött magának egy korty bort két belső karjával, a külső

párt pedig kinyújtotta az asztal fölé, mintha birtokába akarná venni. Érdes, dörgő hangon szólalt meg:

– Figyeltem, hogy bántál a késekkel Sleettel és Carabellával ma reggel. Megfelelsz a célnak.

– Amely?

– Szükségem van egy harmadik emberzsonglőrre, méghozzá sürgősen. Tudod, miféle rendeletet hozott az új Napkirály legutóbb a nyilvános előadókkal kapcsolatban?

– Valentine elmosolyodott és vállat vont.

– Bolond, ostoba rendelet, de a Napkirály még fiatal, és feltételezem, hogy vaktában dobálódzik. Elrendeltetett, hogy minden előadó-társulatban, amely több mint három személyből áll, a társulat egyharmada ember születésű majipoori polgár legyen, s ez e hónaptól lépjen életbe.

– Egy ilyen rendelet – mondta Carabella –, semmi egyébre nem jó, csak egymás ellen hangolni a különböző fajokat, azon a világon, ahol a sokféle faj több ezer év óta békében él.

Zalzan Kavol haragosan összevonta a szemöldökét.

– Ettől függetlenül a rendelet létezik. Valami sakál a Kastélyban azt sugallhatta ennek a Lord Valentine-nak, hogy a többi fajok túlságosan elszaporodtak, és hogy a majipoori emberek éhezni fognak, ha csak mi dolgozunk. Ez bolondság, méghozzá veszélyes. Általában senki sem törődik egy ilyen rendelettel, de ez a Napkirály fesztiválja, és ha azt akarjuk, hogy felléphessünk, alá kell vetni magunkat a törvénynek, bármilyen hülyeség is. A testvéreim és én évek óta zsonglőrökként tartjuk fenn magunkat, és egyetlen embernek sem ártottunk ezzel, de most engednünk kell. így hát meg kellett keresnem Sleetet és Carabellát Pidruidban, és bevettük őket a gyakorlatainkba. Ma kettednap van. Mához négy napra fellépünk a Napkirály parádéján, és addig szereznem kell egy harmadik embert. Felcsapsz hozzánk, Valentine?

– Hogy bírnám megtanulni a zsonglőrködést négy nap alatt?

– Csak tanonc leszel – mondta a szkandár. – Majd találunk számodra megfelelő gyakorlatot, amit előadhatsz a nagy parádén, és amivel nem vallunk szégyent sem te, sem mi. Amennyire én látom, a törvény nem írja elő, hogy a társulat minden tagja egyenlő felelősséggel és ügyességgel rendelkezzen. De három fő ember kell, hogy legyen.

– És a fesztivál után?

– Jössz velünk városról városra.

– Semmit se tudsz rólam, mégis hívsz, hogy osztozzam az életetekben?

– Semmit se tudok rólad, de nem is akarok tudni. Szükségem van egy fajodbéli zsonglőrre. Fizetem a kvártélyod meg a kosztod, bármerre is járunk, és azonkívül kapsz tíz koronát hetente. Igen?

Carabella szeme furcsán megcsillant, mintha azt mondaná, kétszer enynyit is kérhetsz, azt is megkapod, Valentine. De a pénz nem számított. Lesz elég, hogy egyen, lesz hol aludnia, együtt lesz Carabellával és Sleettel, kettővel abból a három emberi lényből, akiket ismer ebben a városban, és némi zavarral rájött, hogy az egész világon. Mert üresség lakozott benne ott, ahol a múltnak kellett volna lennie; homályos emlékei voltak a szüleiről, az unokatestvéreiről, a nővéreiről meg a gyerekkoráról valahol Zimroel keleti részén, a tanulásról, az utazásokról, de semmi sem tűnt megfoghatónak, semminek sem volt sűrűsége, szövete, anyaga. És űr volt benne ott is, ahol a jövőnek kellene lennie. Ezek a zsonglőrök azt ígérik, betöltik ezt az űrt. De mégis...

– Egy feltétellel – mondta Valentine.

Zalzan Kavol elégedetlennek tűnt.

– Mi az?

Valentine Shanamir felé bólintott.

– Szerintem ez a fiú beleunt már, hogy hátasokat neveljen Falkynkipben, és szívesen utazgatna. Arra kérlek, kínálj fel neki is egy helyet a társulatodban, mint...

– Valentine! – kiáltotta a fiú.

– ...mint lovász vagy inas vagy esetleg zsonglőr, ha képes elsajátítani a mesterséget – folytatta Valentine –, és hogyha velünk akar tartani, fogadd be öt velem együtt. Megteszed?

Zalzan Kavol csendben maradt egy pillanatig, mintha számolgatna, és csak valahonnan bozontos teste mélyéről hangzott egy alig hallható morgás. Végül így szólt:

– Van kedved velünk tartani, fiú?

– Hogy van-e? Hogy van-e?

– Ettől féltem – mondta a szkandár mogorván. – Hát, rendben van. Mindkettőtöket felveszünk tizenhárom koronával hetente, szállással és koszttal. Rendben?

– Rendben – mondta Valentine.

– Rendben! – kiáltotta Shanamir.

– Zalzan Kavol felhörpintette a maradék tűzesőbort.

– Sleet, Carabella, vigyétek ezt az idegent az udvarra, és csináljatok zsonglőrt belőle. Te gyere velem, fiú! Azt akarom, hogy vess egy pillantást a hátasainkra.

6

  Indultak kifelé. Carabella elszaladt a kellékekért. Valentine a futását figyelve örömét lelte a lány kecses mozgásában, és elképzelte a nyúlánk izmok játékát a ruhája alatt. Sleet kékesfehér bogyókat szakított az egyik udvari indáról, és a szájába dobálta őket.

– Mik azok? – kérdezte Valentine.

Sleet odadobott neki egyet.

– Thokka. Narabalban, ahol születtem a reggel sarjadó thokkaszőlő délutánra akkora lesz, mint egy ház. Természetesen a termőföld majd kicsattan az élettől, és minden hajnalban esik. Még egyet?

– Kérek.

Sleet egy fürge csuklómozdulattal odadobott egy szemet. Parányi mozdulat volt, de hatékony. Sleet takarékos ember volt, madárcsontú, egyetlen uncia fölösleges hús nélkül, mozdulatai kiszámítottak, hangja száraz és határozott.

– Rágd össze a magokat – tanácsolta Valentine-nak. – Növelik a férfiasságot. – Vékony hangú nevetést hallatott.

Carabella egy csomó színes gumilabdával tért vissza, amelyekkel fürgén zsonglőrködve jött át az udvaron. Amikor odaért Valentine-hoz és Sleethez, odapattintott egy labdát Valentine-nak, hármat Sleetnek, anélkül, hogy kijött volna a ritmusból. Három maradt nála.

– Nem kések? – kérdezte Valentine.

– A kések látványos holmik. Ma az alapokkal kezdünk – mondta Sleet. -

A művészet filozófiájával indítunk. A kések félrevezetők lennének.

– Filozófia?

– Azt gondolod, hogy a zsonglőrködés pusztán csak trükk? – kérdezte az alacsony ember kissé sértetten. – A szájtátók szórakoztatása? Csak hogy szerezzünk vele egy-két koronát valami megyei karneválon? Mindez így van, igen, de elsősorban ez egy életmód, egy barát, egy hitvallás, egyfajta imádat.

– És egyfajta költészet – tette hozzá Carabella.

– Igen, az is – bólintott Sleet. – Meg matematika. Nyugalomra, önuralomra, egyensúlyra tanít, a dolgok elhelyezkedésének érzésére, a mozgás alapvető szerkezetére. Néma muzsika rejlik benne. És mindenek fölött ott a fegyelem. Hivalkodóan beszélek?

– Hivalkodóan is akar beszélni – mondta Carabella, csínytevő tekintettel. – De mindaz, amit mondott, igaz. Készen állsz? Kezdhetjük? Valentine bólintott.

– Engedd el magad! – mondta Sleet. – Tisztítsd meg a tudatod minden fölösleges gondolattól és számítástól. Hatolj a lényed központjába, és maradj ott.

Valentine megvetette a lábát a talajon, vett három mély lélegzetet, elernyesztette a vállát, úgy, hogy nem érezte lecsüngő kezét, és várt.

– Szerintem – mondta Carabella –, ez az ember ideje java részében a lénye központjában él. Vagy lehet, hogy nincs is központja, így sohasem lehet távol tőle.

– Készen vagy? – kérdezte Sleet.

– Kész.

– Megtanítjuk veled az alapokat, csak apródonként. A zsonglőrködés kicsiny, gyorsan végrehajtott, egyedi mozgások sorozata, amely folyamatosságot és egyidejűséget sugall. Az egyidejűség csak illúzió, barátom, akár a zsonglőrködésben, akár másutt. – Sleet hűvösen mosolygott. Mintha tízezer mérföld távolságról beszélt volna. – Csukd be a szemed, Valentine. A térben és időben való tájékozódás lényeges. Gondolj arra, hol vagy és hol állsz a világhoz képest.

Valentine elképzelte Majipoort, az űrben függő, roppant méretű gömböt, amelynek több mint felét a Nagy-tenger foglalja el. Látta magát legyökerezve állni Zimroel szélén a tengerrel a háta mögött, és előtte a végtelen kontinenst, és a Belső-tengert, közepén az Álom-szigettel, és azon túl Alhanroelt, amely alsó részétől emelkedik Kastély-hegy hatalmas, duzzadó tömbjéhez, és odafönn a bronz-zöld árnyalatú, sárga napot, amely perzselő sugarakat bocsát a poros Suvraelre meg a trópusokra és felhevít minden mást; látta a holdakat valahol a dolog túloldalán, és a csillagokat messze távol, meg a más világokat, azokat, amelyekről a szkandárok jöttek meg a hjortok, a liimenek meg az összes többiek, még azt a világot is látta, a Vén Földet, melyről az ő népe kivándorolt tizennégyezer évvel ezelőtt, egy kicsi, kék világ, nevetségesen parányi Majipoorhoz képest, messze távol, félig elfeledetten az univerzum egy másik sarkában; aztán visszautazott a csillagok közül ehhez a világhoz, ehhez a kontinenshez, ehhez a városhoz, ehhez a fogadóhoz, ehhez az udvarhoz, ehhez a talpalatnyi földhöz, amelyen megvetette a lábát, és szólt Sleetnek, hogy készen áll.

Sleet és Carabella leengedett karral, testhez simuló könyökkel álltak, alsókarjukat vízszintes helyzetbe hozták, kinyújtották kelyhet formáló kezüket, a jobbjukban egy labdát tartottak. Valentine utánozta őket.

– Tégy úgy, mintha egy értékes drágakövekkel rakott tálcát tartanál a kezeden – mondta Sleet. – Ha megmozdítod a vállad vagy a könyököd, ha megemeled vagy lejjebb engeded a kezed, a drágakövek leszóródnak. Nos? A zsonglőrködés titka, hogy olyan kicsit mozdíts a testeden, amilyen kicsit csak bírsz. A tárgyak mozognak; te uralod őket; te nyugton maradsz. – A labda Sleet jobb kezéből hirtelen átvándorolt a balba, bár a teste meg se rezzent. Carabella labdája ugyanezt tette. Valentine, utánozva őket, egyik kezéből a másikba dobta a labdát, de tudatában volt az erőlködésnek és a mozgásnak.

– Túl sok csukló– és könyökmozgást használtál – mondta Carabella. – A csukott kezed hirtelen nyisd ki! Nyíljanak szét az ujjaid. Egy bezárt madarat engedsz el... Így! A kéz kinyílik, a madár felfelé repül.

– Egyáltalán nincs csuklómozgás? – kérdezte Valentine.

– Kicsi, és azt is csak rejtve. A lökés a tenyérből jön. Így.

Valentine megpróbálta. Az alkar legrövidebb felfelé mozdítása, a csukló leggyorsabb pattintása; lökés a tenyere közepéből és a lénye központjából. A labda átröppent a bal kezébe.

– Igen – mondta Sleet. – Újra.

Újra. Újra. Újra. Tizenöt percen át mindhárman labdát dobáltak egyik kezükből a másikba. Elérték, hogy a labdát közel változatlan ívben dobja el az arca előtt, a kezével azonos síkban, és nem engedték neki, hogy felfelé vagy előre nyúljon elkapni; a kéz várt, a labda szállt. Egy idő múlva már gépiesen csinálta. Shanamir előkerült az istállóból, és bódultan bámulta az együgyű dobálást; aztán eloldalgott. Valentine nem állt le. Ez az egylabdás dobálás alig-alig tűnt zsonglőrködésnek, de jelenleg ezt kellett csinálnia, és teljesen belefeledkezett.

Végül is észrevette, hogy Sleet és Carabella abbahagyta a dobálást, már csak egyedül folytatta, mint egy gép.

– Tessék! – mondta Sleet, és odafricskázott neki egy frissen szedett thokkaszemet a szőlőről. Valentine elkapta a labdadobások között, és úgy tartotta, mintha arra kérték volna, hogy zsonglőrködjön vele, de nem, Sleet mutatta, hogy egye meg. A jutalma, az ösztönzője.

Carabella most a bal kezébe is vett egy labdát, és egy másikat az eredeti mellé a jobb kézbe.

– A kezed nagy – mondta a lány. – Ez neked könnyű lesz. Figyelj engem, aztán csináld, amit én!

Egy labdát pattogtatott oda-vissza a két keze között, négyoldalú kosarat alkotva három ujjával meg a labdával, amelyet mindkét kezében a tenyere közepén tartott. Valentine utánozta. Tele kézzel nehezebb volt elkapni a labdát, mint üressel, de nem olyan sokkal, és hamarosan hibátlanul csinálta.

– Most – mondta Sleet – következik a művészet kezdete. Váltás jön.., így.

Egy labda szállt ívben Sleet arca előtt a jobb kezéből a balba. Míg a labda levegőben volt, helyet csinált neki a baljában azzal, hogy az ott tartott labdát keresztbe dobta az érkező labda alatt a jobbjába. A művelet eléggé egyszerűnek látszott: egy gyors ellentétes dobás. Am amikor Valentine próbálta, a labdák összeütköztek és elpattantak. Carabella mosolyogva felszedte őket. Valentine újra próbálkozott, de ugyanazzal az eredménnyel járt, és a lány megmutatta neki, hogyan dobja az első labdát úgy, hogy az a bal keze túlsó oldalán érkezzen le, míg a másik annak a röppályáján belül repüljön, amikor jobb felé indítja. Szüksége volt néhány próbálkozásra, mire elsajátította, és még azután is előfordult, hogy nem sikerült elkapnia, túl sok irányba kellett figyelnie egyszerre. Időközben Sleet gépszerűen csinált váltást váltás után. Mintha órák teltek volna el, míg Carabella a kettős dobásra tanította Valentine-t, és lehet, hogy el is teltek. Amint tökéletesen ment, megunta, de aztán túljutott ezen az unalmon a kimondott harmónia állapotába, tudván, hogy akár hónapokig is el tudja így dobálni a labdákat anélkül, hogy elfáradna vagy elejtené.

És hirtelen megpillantotta, hogy Sleet egyszerre mindhárommal zsonglőrködik.

– Gyerünk – sürgette Carabella. – Az csak lehetetlennek látszik.

Olyan könnyedén átváltott, hogy még magát is meglepte, és szemmel láthatóan Sleet és Carabella is meghökkent, mivel a lány összeütötte a kezét, a férfi pedig anélkül, hogy megszakította volna a ritmust, elismerően felmordult. Valentine ösztönösen dobta a harmadik labdát, ahogy a második a bal kezéből a jobb kezébe szállt; elkapta és visszadobta, aztán folytatta, dobás, dobás, dobás és kapás, dobás és kapás, kapás, dobás, mindig csak egy labda van emelkedőben, egy lehullóban a váró kézbe és egy labda vár dobásra, és ezt csinálta már három, négy, öt kör óta, mire rádöbbent, milyen nehéz dolgot művel. Ez megtörte az időzítését, és az összeütköző labdák háromfelé repültek az udvarban.

– Tehetséges vagy – mormolta Sleet. – Határozottan tehetséges. Valentine zavarba jött az összeütköző labdák miatt, de a tény, hogy elejtette őket, közel sem számított olyan sokat, mint az, hogy első próbálkozásra egyáltalán sikerült zsonglőrködni velük. Összeszedte őket, újra kezdte. Sleet szembefordult vele, és folytatta a dobássorozatot, mintha abba sem hagyta volna. Valentine, Sleet tartását és időzítését utánozva, dobálni kezdte, és első próbálkozásra elejtett két labdát. Elvörösödött, bocsánatkérést motyogott, újra kezdte, és most nem állt le. Öt, hat, hét kör, aztán tíz, majd nem számolta tovább, mert most már egyáltalán nem érzékelte a köröket, csak egy szakadatlan, végtelen, megállíthatatlan folyamatot. A figyelme valahogy kettészakadt: az egyik rész pontos, precíz dobásokat és kapásokat végzett, a másik a lebegő és lehulló labdákat leste, gyorsaság, szög és lehullási sebesség szerint azonnali számítgatásokat végezve. Figyelmének fürkésző fele azonnal és állandóan továbbította az adatokat tudatának ahhoz a feléhez, amely a dobást és a kapást irányította. Az idő mintha végeérhetetlen, rövid ütemekre oszlott volna, és paradox módon mégsem érzékelte a folyamatot: mintha a három labda odaragadt volna a helyére, egyik örökösen a levegőben, egy-egy pedig a két kezében, és a tény, hogy mindegyik pillanatban különböző labdák vették fel ezeket a helyzeteket, lényegtelen volt. Mindegyik volt mindenhol. Az idő időtlen lett. Ő nem mozdult, nem dobott, nem kapott: csak figyelte az áramlást, és az áramlás megfagyott az időn és a téren kívül. Valentine most már látta a művészet rejtélyét. Belépett a végtelenségbe. Megosztotta a figyelmét, és ezzel egyesítette azt. Behatolt a mozgás belső természetébe, és megtanulta, hogy a mozgás csak illúzió, a folyamatosság pedig az érzékelés hiányossága. Keze a jelenben működik, a szeme a jövőt fürkészi, és ennek ellenére mégis csak ez a mostani pillanat létezik. És ahogy lelke a diadalmas magasságok felé úszott, Valentine érzékelte egyébként független tudatának egy aprócska rezdülésével, hogy már nem áll egy helyben, hanem valahogy megindult előre, a röpködő labdák mágikus vonzása után, amelyek finoman távolodtak tőle. Mindegyik dobássorozat az udvar vége felé hajtotta – és most már újra sorozatnak látta őket, nem pedig végeérhetetlen folyamnak – és egyre gyorsabban, gyorsabban kellett mozognia, hogy lépést tartson velük, amíg gyakorlatilag már billegve, dülöngélve futott körbe az udvaron. Sleet és Carabella kitért az útjából, és végül a labdák teljesen kikerültek az elérhetőségből, még utolsó elszánt ugrásán is túl estek. Szétpattantak három irányba.

Valentine térdre hullott és zihált. Hallotta oktatói kacagását, és velük együtt ő is nevetni kezdett.

– Mi történt? – kérdezte végül. – Már olyan jól ment... és akkor... és akkor...

– Az apró hibák összeadódnak – felelte Carabella. – Teljesen magával ragadott a csodája, és egy labdát egy parányival arrébb dobtál, érte nyúltál, hogy elkapd, és ezzel azt okoztad, hogy a következőt is kintebb dobtad a síkból, és így tovább, amíg minden szökni nem kezdett tőled, te üldözőbe vetted, ám a végén az üldözés lehetetlen. Kezdetben mindenkivel megesik. Ne is törődj vele!

– Szedd össze a labdákat! – mondta Sleet. – Négy nap múlva a Napkirály előtt zsonglőrködsz.

7

  Órákon át gyakorolt, nem lépett túl a háromlabdás zuhatagon, hanem addig ismételte, amíg egy tucatszor el nem jutott a végtelenig, s közben oly gyakran lépett unalomból a mámorba, mámorból az unalomba, hogy végül már maga az unalom is mámorrá vált. Ruhája átnedvesedett az izzadságtól, úgy tapadt hozzá, mint valami nedves, meleg törülköző. Még akkor is folytatta a labdadobálást, amikor eleredt egy rövid ideig tartó, pidruidi zápor. Az esőnek vége szakadt, és természetellenes alkonyi ragyogás támadt, ahogy a .kora esti napot világos pára takarta el. Valentine még mindig zsonglőrködött. Megszállott cselekvésvágy kerítette hatalmába. Alig volt tudatában, hogy alakok járkálnak az udvaron, Sleet, Carabella, különböző szkandárok, Shanamir, idegenek, jöttek és mentek, de ő oda se figyelt. Üres edénnyé vált, amelybe ez a művészet, ez a rejtély beleömlött, és nem mert leállni, mert félt, hogy elveszíti, és akkor újra kiürült és lyukas lesz.

Aztán valaki közel jött hozzá, és hirtelen minden eltűnt a kezéből, és rádöbbent, hogy Sleet egytől egyig elkapdosta a labdákat, ahogy azok elsuhantak az orra előtt. Valentine keze egy pillanatig még ugyanabban a ritmusban folytatta a mozgást. A szeme előtt nem lebegett semmi, csak a sík, amelyben a labdákat dobálta.

– Idd ezt meg! – mondta Carabella gyengéden, és egy poharat tartott az ajkához: tűzesőbort. Úgy itta, mint a vizet. A lány adott neki még egy pohárral.

– Tüneményes tehetség vagy – mondta neki. – Nem csak az összhangba hozásban, de az összpontosításban is. Kicsit megijesztettél bennünket azzal, hogy nem akartál leállni.

– Csillagnapra te leszel a legjobb – mondta Sleet. – Maga a Napkirály is tapsolni fog neked. Ugye, Zalzan Kavol? Te mit mondasz?

– Én azt mondom, hogy csurom víz; száraz ruhára van szüksége – dörmögte a szkandár. Átnyújtott Sleetnek némi aprót. – Menj a bazárba, és vegyél neki valami alkalmas ruhát, mielőtt a bódék bezárnak. Carabella, vidd el a tisztálkodóba! Fél óra múlva eszünk.

– Gyere velem! – mondta Carabella.

– Keresztülvezette a kissé még kába Valentine-t az udvaron a hálóhelyekhez, aztán azokon túlra. Egy durva, szabadtéri tisztálkodó tartozott az épület oldalához.

– Az állat! – mondta a lány dühösen. – Mondhatott volna neked pár dicsérő szót! De szerintem ez nem szokott dicsérni. Azért nagy hatással voltál rá.

– Zalzan Kavolra?

– Nagy hatással... igen, bámulatba esett. De hogy is dicsérhetne meg egy embert? Csak két kezed van! Nos, ez nem szokott dicsérni. Itt vagyunk. Bújj ki a ruhádból!

A lány gyorsan levetkőzött, és Valentine ugyanazt tette; ledobta átázott ruháját a földre. Ragyogó holdfénynél látta a lányt meztelenül, és a látván elbűvölte. A teste karcsú volt és törékeny, szinte fiús, apró, kerek mellel, és hirtelen kiszélesedő csípővel karcsú dereka alatt. Jól fejlett izmai közvetlenül a bőre alatt feszültek. Lapos feneke csúcsára egy zöld-piros virág volt tetoválva.

A tisztítóhoz vezette a férfit, és egymás mellé álltak, ahogy a vibrációk megszabadították őket az izzadságtól és a kosztól. Azután, még mindig meztelenül, visszatértek az alvóhelyhez, ahol Carabella egy friss, puha, szürke anyagú nadrágot vett elő magának meg egy tiszta mellényt. Ekkorra Sleet is visszatért a bazárból a Valentine-nak vett új ruhákkal: skarlát szegélyű, sötétzöld zekét, szűk, vörös pantallót meg egy könnyű, fekete szegélyű, kék köpenyt hozott. Jóval elegánsabb viselet volt, mint amit levetett. Ezt felvéve magasabb származásúnak érezte magát, és tudatos fensőbbséggel kísérte Sleetet és Carabellát a konyhába.

Pörköltet kaptak vacsorára, valamilyen ismeretlen húsból, és Valentine nem merte megkérdezni, miből. Bőséges tűzesőbor-kortyokkal öblítették le. A hat szkandár ült az asztal egyik oldalán, a négy ember a másikon, és csak keveset beszélgettek. Az étkezés végén Zalzan Kavol és testvérei szó nélkül felkeltek, és kisiettek.

– Megsértettük őket? – kérdezte Valentine.

– Ilyen a normális viselkedésük – válaszolta Carabella.

A Vinorkis nevezetű hjort, aki reggelinél megszólította Valentine-t, most odajött, megállt Valentine vállánál, és lebámult rá vizenyős szemévei: nyilván ez szokása volt. Valentine kényelmetlenül mosolygott.

– Láttalak zsonglőrködni az udvaron délután – mondta Vinorkis. – Elég jó vagy.

– Köszönöm.

– Időtöltés?

– Valójában ezelőtt még sose csináltam. De úgy néz ki, hogy a szkandárok szerződtettek a társulatukhoz.

A hjort meglepettnek látszott.

– Tényleg? És mégy velük mindenfelé?

– Úgy tűnik.

– Merre?

– Fogalmam sincs – mondta Valentine. – Lehet, hogy még el sem döntötték. De bárhová akarnak is menni, nekem megfelel.

– Ah, a vándorélet – mondta Vinorkis. – Gondoltam rá, hogy én magam is kipróbálom. Talán a szkandárjaitok engem is szerződtetnek.

– Tudsz zsonglőrködni?

– Értek a számlákhoz. Számokkal zsonglőrködöm. – Vinorkis hevesen felröhögött, és alaposan Valentine vállára csapott. – Számokkal zsonglőrködöm! Hogy tetszik? Hát, jó éjszakát nektek!

– Ki volt ez? – kérdezte Carabella, amikor a hjort elment.

– A reggelinél ismertem meg ma. Egy helyi kereskedő lehet, gondolom. A lány elfintorodott.

– Nem annyira tetszik. De olyan könnyű nem szeretni a hjortokat. Csúf lények! – Kecsesen felkelt, és nyújtózott. – Megyünk?

Aznap éjjel újra mélyen aludt. Azt várta, hogy a délutáni események után zsonglőrködésről fog álmodni, de ehelyett ismét a bíbor síkságon találta magát – aggasztó jel, hiszen a majipooriak gyerekkoruktól tudják, hogy a visszatérő szemléletű álmok különleges jelentőséget hordoznak, valószínűleg komorat. Az Úrnő ritkán küld ismétlődő álmokat, a Király viszont annál inkább. Az álom újra csak egy töredék volt. Gúnyolódó arcok lebegtek az égen. Bíbor homokörvények kavarogtak az ösvény mentén, mintha dolgos karmú, csattogó csápú lények mozognának alatta. Karók nőttek a talajból. A fáknak szemük volt. Fenyegetést, csúfságot, sejtelmességet hordozott minden. De az álom szereplők és események nélkül múlt el. Csak baljós sejtést tartalmazott.

Az álmok világa behódolt az ébrenlét világa előtt. Most Valentine ébredt elsőként, amint a legkorábbi fénypászmák benéztek a terembe. Közvetlenül mellette Shanamir boldogan szuszogott. Sleet, valamivel távolabb, összegömbölyödve feküdt, akár egy kígyó, mellette Carabella, ernyedten, mosolyogva álmában. A szkandárok nyilván máshol aludtak; az egyetlen idegen lények a szobában csak egypár idomtalan hjort volt meg három vroon olyan összegubancolódott végtagokkal, hogy az már szinte felfoghatatlan volt. Valentine elvett Carabella mellől három zsonglőrlabdát, és kilépett a hajnali ködbe, hogy továbbfejlessze bimbózó ügyességét.

Egy órával később a kilepő Sleet még így találta, és összecsapta a kezét.

– Szenvedélyes vagy, barátom. Úgy zsonglőrködsz, mint egy megszállott. De ne fáraszd ki magad ilyen hamar. Ma bonyolultabb dolgokat kell megtanulnod.

A reggeli lecke az alaphelyzet variációiból állt. Most, hogy Valentine elsajátította a három labda dobálásának a trükkjét, úgy, hogy egy mindig a levegőben legyen – márpedig kétségkívül elsajátította egyetlen délután alatt azt a technikát, amelyet Carabella, saját elmondása szerint, csak többnapi gyakorlással ért el –, mozognia kellett, járkálnia, kocognia, sarkokon befordulnia, még szökdécselnie is, miközben folyamatosan dobálnia kellett a labdákat. Felment a három labdával egy lépcsőn, aztán lejött. Zsonglőrködött guggoló helyzetben. Zsonglőrködött fél lábon állva, mint egy ünnepélyes gihornagém a Zimr-mocsárból. Zsonglőrködött térdepelve. Mostanára a szem és a kéz összhangja teljesen biztossá vált, és nem számított, mit művel a teste többi tagja.

Délután Sleet újabb bonyolult elemekkel ismertette meg: a háta mögül dobni a labdát a levegőbe, fél lába alól hajítani, keresztbe rakott kézzel zsonglőrködni. Carabella megtanította rá, hogy vágjon egy labdát a falhoz úgy, hogy visszatérve simán beleillessze a folyamatba, és hogy pattintsa át a labdát a kézfejéről a másik kezébe, ahelyett, hogy elkapja és dobja. Ezeket gyorsan elsajátította. Carabella és Sleet nem dicsérte tovább a tanulási gyorsaságát – leereszkedő viselkedés állandóan elhalmozni valakit dicsérettel –, de nem kerülték el a figyelmét azok az apró meglepett pillantások, ahogy tanítói összenéztek, és ez jólesett neki.

A szkandárok az udvar egy másik részében zsonglőrködtek, gyakorolták azt a mutatványt, amellyel majd a parádén fognak fellépni, egy csodálatos látványosságot késekkel, sarlókkal és lángoló fáklyákkal. Valentine néha-néha odapillantott, és lenyűgözve nézte, mit művelnek a négykezűek. De nagyrészt saját gyakorlatára összpontosított.

Így telt el tengernap. Negyednapon arra kezdték tanítani, miként zsonglőrködjön buzogányokkal a labdák helyett. Ez nem volt könnyű, mert bár az alapelvek nagyjából ugyanazok voltak, a buzogányok nagyobbak és esetlenebbek voltak, és Valentine-nak magasabbra kellett dobálnia őket, hogy legyen ideje elkapni a leérkezőket. Egy buzogánnyal kezdett, egyik kézből a másikba dobálta. így tartsd, oktatta Carabella, így dobd, így kapd el, és Valentine tette, ahogy mondták neki, igaz, néha-néha behajlította a hüvelykujját, de hamarosan eltanulta az ügyességet.

– És most – mondta a lány – vegyél két labdát a bal kezedbe, és tartsd a buzogányt a jobbodban!

Valentine dobálni kezdte, eleinte egy kissé zavarta a tárgyak tömegbeli és forgásbeli eltérése, de nem sokáig, és hamarosan két buzogányt fogott a jobb kezébe meg egy labdát a baljába, és negyednap késő délutánján három buzogánnyal fejezte be. A csuklója sajgott, a szeme kimeredt az erőfeszítéstől, de csak csinálta, nem akart és alig bírt leállni.

– Mikor tanulom meg, hogy buzogányt váltsak egy másik zsonglőrrel? – kérdezte aznap este.

Carabella elmosolyodott.

– Később. A parádé után, amikor már kelet felé utazunk a falvakon át.

– Meg tudnám tanulni – erősködött.

– A parádéig nincs rá idő. Csodákat hajtottál végre, de határa van annak, mit lehet megtanulni három nap alatt. Ha mi egy kezdővel zsonglőrködnénk, kénytelenek lennénk lealacsonyodni a te szintedre, és a Napkirály nem nagy élvezetet találna benne.

Valentine elismerte ennek az igazságát. Azonban már alig várta az időt, amikor részt vehet a zsonglőrök közös gyakorlatában, és buzogányokat, késeket vagy fáklyákat dobálhat velük együtt tökéletes összhangban, mint egyetlen, soklelkű egység tagja.

Negyednap éjszaka esett, szokatlanul sűrű eső a szubtropikus Pidruidban nyáron, amikor a futó záporok voltak az általánosak, és ötödnap reggelre az udvar puhára ázott és csúszóssá vált. De az ég tiszta volt, a nap pedig forrón ragyogott.

Shanamir, aki Valentine kiképzése alatt a várost járta, jelentette, hogy az előkészületek a nagy parádéra már előrehaladott állapotban járnak.

– Szalagok, lobogók és zászlók mindenütt – mondta óvatosan félre állva, ahogy Valentine elkezdte a reggeli bemelegítést a három buzogánnyal. – És napjeles zászlók... végigrakták velük az utat a Falkynkip Kaputól a Sárkány Kapuig, ki a Sárkány Kapun, végig a kikötő mentén, ahogy beszélik, mérföldeken át kidíszítették, még zöld feliratos aranyszövet is van az utakon. Azt mondják, több ezer royalba kerülhetett.

– Ki fizeti? – kérdezte Valentine.

– Hát, a pidruidiak – felelte Shanamir meglepetten. – Ki más? Talán a nimoyaiak? Vagy a velathysiak?

– Fizesse a Napkirály a saját fesztiválját, én azt mondom.

– És kinek a pénze lenne az, ha nem az egész világ adófizetőié? Miért fizetnének az alhanroeli városok a zimroeli fesztiválokért? Ráadásul nagy tisztesség vendégül látni a Napkirályt! Pidruid örömmel fizet. Mondd csak: hogy tudod egy időben ugyanazzal a kézzel eldobni az egyik buzogányt és elkapni a másikat?

– A dobás előbb jön, barátom. Csak egy kicsivel. Figyelj nagyon!

– Figyelek. Mégsem látom.

– Ha majd túl leszünk a parádén, megmutatom, hogy kell.

– Merre tartunk azután?

– Nem tudom. Carabella azt mondta, keletre. Arra megyünk, amerre vásár, fesztivál vagy karnevál van, ahol szükség van zsonglőrökre.

– Belőlem is zsonglőr lesz, Valentine?

– Ha akarod. Azt gondoltam, a tengerre akarsz szállni.

–

– Én csak utazni akarok – mondta Shanamir. – Nem szükségszerűen a tengeren. Mindaddig, amíg nem kell visszamennem Falkynkipbe. Napi tizennyolc órán át az istállóban a hátasokat csutakolni... ó, nem, nem, soha többé! Tudod, azon az éjszakán, amikor eljöttem otthonról, azt álmodtam hogy megtanultam repülni. Ez az álom az Úrnőtől jött, Valentine, azonnal felismertem, és a repülés azt jelenti, hogy eljutok oda, ahová mindig is szerettem volna. Amikor azt mondtad Zalzan Kavolnak, hogy engem is vegyen be, ha téged akar, megremegtem. Arra gondoltam, hogy most... most megyek... éreztem, ahogy... – Észbe kapott. – Valentine, olyan jó zsonglőr akarok lenni, mint amilyen te vagy!

– Nem vagyok valami jó. Még csak kezdő vagyok.

– Azonban, kezdve unni, alacsonyabb, gyorsabb ívben kezdte dobálni a buzogányokat, mintegy kérkedve.

– El sem hiszem, hogy csak kettednapon kezdted el tanulni.

– Sleet és Carabella jó tanítók.

– Akkor sem láttam meg, hogy valaki ilyen gyorsan megtanuljon valamit

– mondta Shanamir. – Rendkívüli képességeid lehetnek. Lefogadom, hogy nagyon fontos személyiség voltál, mielőtt vándorrá lettél, úgy ám. Olyan jókedvűnek látszol, olyan... egyszerűnek, és mégis... és mégis...

– A rejtett mélységek – mondta Valentine szeretetre méltóan. Megpróbált egy buzogányt a háta mögül dobni, és alaposan kőnyéken vágta vele magát. Mindhárom buzogány a nedves földre hullott, ő pedig pislogott, és a zúzódást dörzsölte. – Zsonglőrmester, mi? Látod? Általában hetekbe telik, mire az ember megtanulja, hogyan vágja magát így könyéken!

– Csak azért csináltad, hogy témát válthass – vádolta Shanamir, és ezt komolyan is gondolta.

8

  Csillagnap reggelén, a parádé napján, a Napkirály napján, Pidruid nagy fesztiváljának első napján Valentine összegömbölyödve aludt, álma nyugodt volt; buja, zöld dombokról, tavirózsáktól foltos, átlátszó tavakról álmodott, amikor megbökdösték a bordáit. Felült, pislogott és mormogott. Sötétség: még messze a hajnal. Carabella kuporgott mellette: Valentine érzékelte macskaszerű kecsességét, hallotta könnyed kacagását, érezte testének illatát.

– Miért ilyen korán? – kérdezte.

– Hogy jó helyet szerezzünk, amikor a Napkirály elvonul. Siess! Már mindenki fenn van.

Valentine feltápászkodott. Csuklója kissé sajgott a tegnapi buzogánydobálástól. Kinyújtotta a kezét, és megtornáztatta a csuklóját. Carabella ránevetett, megfogta a kezét, és az arcába nézett.

– Csodálatosan fogsz ma zsonglőrködni – mondta lágyan.

– Remélem.

– Efelől semmi kétség, Valentine. Bármihez fogsz is, a legjobban sikerül. Te ilyen típusú ember vagy.

– Tudod, miféle ember vagyok?

– Persze. Gyanítom, hogy jobban, mint te magad. Valentine, meg tudod

– mondani, mi a különbség az álom és az ébrenlét közt? A férfi a homlokát ráncolta.

– Nem tudlak követni.

– Néha úgy érzem, számodra teljesen mindegy, hogy egy álmot élsz vagy pedig egy életet álmodsz. Igazából ezt nem is én gondolom, hanem Sleet. Teljesen elkápráztattad, pedig Sleetet nem könnyű elbűvölni. Járt már mindenhol, rengeteget tapasztalt, átlát mindent, és mégis állandóan rólad beszél, megpróbál megérteni téged, a fejedbe látni.

– Nem is gondoltam, hogy ilyen érdekes vagyok. Unalmasnak találtam magam.

– Mások nem. – A lány szeme ragyogott. – Most már gyerünk! Öltözz, egyél, aztán irány a parádé! Reggel megnézzük a Napkirályt a felvonuláson, délután fellépünk, éjjel pedig... éjjel...

– Igen? Mi lesz éjjel?

– Éjjel mi rendezünk fesztivált! – kiáltotta a lány, elszökkent, és kiviharzott az ajtón.

A reggeli ködben a társulat elindult ahhoz a helyhez, amit Zalzan Kavol lefoglalt nekik a nagy felvonulási útvonal mentén. A Napkirály útiránya az Arany téren kezdődik, a szálláshelyétől; onnan kelet felé fog haladni egy íves körúton, amely a város másodlagos kapuin át vezet ki, és abba a nagy útba torkollik, amelyen át Valentine és Shanamir Pidruidba érkezett, melynek két oldalát virágzó tűzesőpálmák szegélyezik, és onnét a Falkynkip Kapun keresztül vissza a városba, és azon át le a Vízi úton, keresztül az Álmok Ívén, ki a Sárkány Kapun a kikötőbe, az öböl széléhez, ahol nagy pódiumot emeltek Pidruid nagystadionjában. Így hát a parádé kettős természetű lesz: először a Napkirály vonul el a nép előtt, aztán a nép a Nap– király előtt. Olyan esemény ez, amely egész napon át tartani fog, az éjszakába nyúlik, valószínűleg vasárnap hajnalig.

Mivel a zsonglőrök részesei a király szórakoztatásának, valahol a kikötő közelében kell helyet fogniuk; egyébként sohasem lesznek képesek keresztülvágni a zsúfolt városon, hogy időben a stadionhoz jussanak a fellépésükre. Zalzan Kavol foglaltatott nekik helyet az Álmok Íve közelében, de ez azt jelentette, hogy a nap java részét az elvonuló Napkirályra várva kell tölteniük. Ezen nem lehetett segíteni. Gyalog vágtak át a mellékutcákon, és végül a Vízi út alsó részénél bukkantak ki. Ahogy Shanamir jelentette, a varost felékesítették, telezsúfolták díszítésekkel, lobogókkal; zászló lógott minden épületről és lámpaoszlopról. Magát az úttestet is frissen festették a Napkirály színeire, ragyogó világoszöldre, arany szegélyekkel.

E korai órában az út mentén már bámészkodók sorakoztak, és sehol sem látszott üres terület, csak akkor nyílt némi hely a tömegben, amikor a szkandár zsonglőrök megjelentek, és Zalzan Kavol felmutatott egy köteg jegyet. Majipoor népe általában hajlott az udvarias és elegáns viselkedésre. Ráadásul csak kevesen állnak le vitatkozni az elsőség kérdéséről hat mogorva szkandárral.

Aztán a várakozás. A reggel langyos volt, gyorsan felmelegedett az idő, és Valentine nem tudott mit tenni, csak állni és várni, bámulni az üres útvonalra meg az Álmok (vének díszes, fénylő fekete kövére, Carabella préselődött a bal oldalához, Shanamir a jobbjához. Az idő végtelenül lassan telt aznap reggel. A beszélgetés kútjai gyorsan kiszáradtak. Akadt egy érdekes pillanat, amikor Valentine elkapott egy ijesztő mondatot a mögötte szorongók mormolásából.

– ...nem értem, mi ez a nagy felhajtás. Én egyáltalán nem bízom benne. Valentine jobban odafigyelt. Két néző – sziszegő beszédükből ítélve ghayrogok – az új Napkirályról tárgyalt, és egyáltalán nem hízelgő módon.

– ..ha engem kérdessz, szerintem túl sok rendeletet hoz. Szabályozza ezt, szabályozza azt, beleüti az orrát ebbe, bele abba. Nincs erre szükség!

– Meg akarja mutatni, hogy érti a dolgát – mondta a másik szelíden.

– Nem kell! Nem kell! A dolgok jól mentek Lord Voriax alatt, és meg előtte Lord Malibornál is, mindezek nélkül a fontoskodó rendeletek nélkül is. Egy csipetnyi bizonytalanság, ha engem kérdessz.

– Csend! Épp a mai napon nem illendő így beszélni.

– Ha engem kérdessz, a fiú nem biztos benne, hogy már tényleg ő a Napkirály, és megpróbálja észrevétetni magát. Ha engem kérdessz.

– Nem kérdeztelek – jött aggódó hangon a válasz.

– És még valami. Ezek a birodalmi felügyelők mindenfelé, egyszerre csak megjelentek. Mit művel ez? Felállítja a saját rendőrségét? Kémkednek a Napkirálynak, nemde? Minek? Mire készül?

– Ha készül valamire, te leszel az első, akit bevisznek. Csendben maradnál?

– Nincs bennem ártó szándék – mondta az első ghayrog. – Nézd, nálam a Napkirály napjeles zászlaja, mint mindenki másnál! Hűséges vagyok, vagy hűséges vagyok? De nem tetszik, ahogy a dolgok alakulnak. A polgárnak joga van aggódni a királyságért, nem igaz? Ha a dolgok nem a kedvünk szerint mennek, kinyitjuk a szánkat. Ez a hagyományunk, nem igaz? Ha most megengedünk apró túlkapásokat, ki tudja, miféléket művel majd öt év múlva!

Érdekes, gondolta Valentine. Mindezen eszeveszett éljenzés és integetés ellenére az új Napkirályt mégsem szereti és tiszteli mindenki. Vajon hányan vannak, akiknek a lelkesedését csupán a félelem vagy az önérdek diktálja?

A ghayrogok elcsendesedtek. Valentine próbált elkapni más beszélgetéseket, de nem hallott semmi érdekeset. Az idő újra csak vánszorgott. Az Ívre fordította a figyelmét, és addig vizsgálgatta, míg elraktározta az emlékezetében a jellegét, a faragott szobrokat Majipoor ősi hatalmasságairól, a sötét múlt hőseiről, a korai Metamorf Háborúk hadvezéreiről, Napkirályokról, akik még a legendás Lord Stiamot előtt éltek, ősi Pontifexekről, és jóindulatú, áldást kínáló Úrnőkről. Az Ív, mondta Shanamir, Pidruid legrégebbi és legszentebb építménye, kilencezer éves, fekete velathyntu márványból kifaragva, amely dacol az időjárás pusztító erejével. Aki áthalad alatta, az biztosítja az Úrnő védelmét, és egyhavi jótékony álmot.

A Napkirály elvonulásának híre Pidruidban megélénkítette a reggelt. Úgy hírlett, a Napkirály már elhagyta az Arany teret; átlépte a Falkynkip Kaput; megállt, hogy két kézzel szórjon ötkoronásokat a város jórészt vroonok és hjortok által lakott részében; megállt, hogy megnyugtasson egy síró csecsemőt; megállt, hogy imádkozzon néhai bátyja, Lord Voriax kápolnájában; túl forrónak találta a hőséget, és lepihent néhány órára a nap derekán; ezt csinált, azt csinált, és valami mást csinált. A Napkirály, a Napkirály, a Napkirály! Ma minden figyelem a Napkirály felé fordult. Valentine azon tűnődött, miféle élet lehet állandóan efféle nagy felvonulásokon részt venni, egyik város után a másikban mutogatni magát örökös parádén, mosolyogva, integetve, aprópénzt szórva, végeérhetetlen, cifra látványosságokon venni részt, saját külső megjelenésében kifejezni a kormány hatalmának megtestesülését, fogadni mindezt a hódolatot, ezt a lármás népi izgatottságot, és valahogy mégis kézben tartani a kormányzás gyeplőjét. Vagy vannak egyáltalán tartani való gyeplők? A rendszer olyan ősi, hogy valószínűleg már magától is működik. Egy vén, a hagyomány szerint visszavonul Pontifex, aki egy rejtélyes Labirintusban rejtőzködik valahol Alhanroel közepén, csinálja a rendeleteket, amelyek a világot szabályozzák, és az örököse, a fogadott fia, a Napkirály uralkodik, mint végrehajtó hivatalnok és miniszterelnök a Kastély-hegy csúcsáról, kivéve amikor ilyen ünnepségeken vesz részt. És szükség van bármelyikükre is, eltekintve attól, hogy ők az uralom szimbólumai? Ez egy békés, derűs, vidám világ, Valentine így gondolta, bár kétségkívül megvan a sötét oldala is rejtetten valahol, különben miért szállt volna szembe az Álmok Királya az Úrnő áldásos tevékenységével? Ezek az uralkodók, ez az alkotmányos pompa, ez a költekezés és felfordulás – nem, gondolta Valentine, ennek nincs értelme, csak egy távoli korszakból maradt fenn, amikor minderre még szükség volt. Mi számít manapság? Napról napra élni, friss levegőt lélegezni, enni, inni, jót aludni. A többi botorság.

– Jön a Napkirály! – kiáltotta valaki.

Ilyen kiáltás tízszer is felhangzott az elmúlt órákban, de a Napkirály nem jött. De most, úgy dél körül, úgy tűnt, valóban közeleg.

Az éljenzés zaja megelőzte: távoli morajlás, mint a tenger morajlása, amely úgy terjedt a felvonulási útvonal mentén, mint egy hömpölygő hullám. Ahogy egyre hangosodott, fürge hátasokon hírnökök jelentek meg az úton, szinte galoppozva, és néha sikerült megfújniuk a trombitájukat, bár az ajkuk merev és zsibbadt lehetett ennyi idő után. És aztán egy lebegőn, amely gyors tempóban haladt, érkezett a Napkirály több száz testőre, zöld-aranyszínű, napjelvényes egyenruhában; egy gondosan válogatott csoport, férfiak és nők, emberek és másfélék, Majipoor krémje. Vigyázban álltak a járművükön, és Valentine szerint nagyon méltóságteljesnek és kissé ostobáknak látszottak.

És ekkor feltűnt a Napkirály hintója.

Ez is hátasoktól húzott lebegő volt, néhány lábnyival a kövezett fölött lebegett, és kísérteties módon, gyorsan haladt előre. Pazar, csillogó szövet meg vastag, fehér huzat borította be, amelyet valami ritka állat szőrméjéből varrhattak, illő módon méltóságteljesnek és költségesnek látszott. Pidruid városának és a környező tartományoknak féltucatnyi magas rangú tisztviselője ült benne, mindegyikük díszruhában: polgármesterek, bárók meg hasonlók, és közöttük valami selyemszerű, vörös fából készült emelvényen, a kezét áldóan az út egyik oldalán állók felé terjesztve ült Lord Valentine, a Napkirály, Majipoor második legragyogóbb hatalmassága, és – mivel az örökbe fogadó felséges apa, a Pontifex elzárkózott, és eltűnt a hétköznapi halandók szeme elől – talán e világ hatóságának igazi megtestesítője.

– Valentine! – zúgott a kiáltás. – Valentine! Lord Valentine!

Valentine ugyanolyan érdeklődéssel szemlélte királyi névrokonát, mint ahogy korábban az ősi, fekete Álmok íve feliratait vette szemügyre. A Napkirály tiszteletet parancsoló egyéniség volt, középtermetűnél valamivel magasabb, erőteljes felépítésű, erős vállú, hosszú, izmos karú. Bőre olajbarna árnyalatú volt, haja fekete és felnyírt, rövid, sötét szakáll meredt az állán.

Ahogy az éljenzés elérte, Lord Valentine leereszkedően egyik oldaltól a másik felé fordult, fogadta a hódolatot, kissé megemelkedett, és feléjük terjesztette a karját. A lebegő gyorsan elhúzott a hely előtt, ahol Valentine és a zsonglőrök álltak, ám a közelség rövid ideje alatt a Napkirály feléjük fordult, és Így egy megrázó pillanatig Valentine és Lord Valentine tekintete összevillant. Mintha kapcsolatba kerültek volna, mintha egy szikra ugrott volna át a köztes hézagon. A Napkirály mosolya ragyogó volt, fénylő, sötét szeme káprázatosan csillogott, mintha maga a palástja is életet, erőt és akaratot hordozott volna, és Valentine megigézve állt, magával ragadta a királyi hatalom varázsa. Egy pillanatig átérezte Shanamir tiszteletét, az összes jelenlévő tiszteletét, amit megjelenő felségük láttán éreztek. Lord Valentine csak egy ember, az igaz, ugyanúgy üríti a hólyagját, megtölti a bendőjét, alszik éjjel és ásítva kél reggel, mint más halandók, csecsemő– ként a pelenkájába piszkított, és öreg korára nyáladzani és szundikálni fog, de akkor is, akkor is szent körökben mozog, a Kastély-hegyen lakik, az Álom-sziget Úrnőjének eleven gyermeke, Pontifex Tyeveras fogadott fia, akárcsak a bátyja a néhai Voriax; azelőtt élete nagy részét a hatalom forrásánál töltötte, az ő gondjaira lett bízva ennek a népes, kolosszális világnak a kormánya, és, gondolta Valentine, az ilyen lét megváltoztatja az embert, különbözővé teszi, dicsfénnyel, idegenszerűséggel ruházza fel. És ahogy a Napkirály hintaja tovalebegett, Valentine érezte ezt a dicsfényt, és megalázkodott előtte.

Aztán a hintó elhaladt, a pillanat elmúlt, és már csak a távolban vonuló, mosolygó, karját terjesztő, leereszkedően bólogató, ragyogó mosolyát a népre vető Lord Valentine maradt, és Valentine már nem érezte magát a hatalom és a méltóság jelenlétében. Inkább rettentő gyalázatot és becsapottságot érzett, de nem tudta, miért.

– Gyerünk, gyorsan! – mordult fel Zalzan Kavol. – Most oda kell jutnunk a stadionhoz.

Ez egyszerűen ment. Az ágyhoz kötötteket és a bebörtönzötteket kivéve Pidruidban mindenki a felvonulási útvonal mentén tolongott. A mellékutcák üresen tátongtak. A zsonglőrök tizenöt percen belül elérték a kikötőt, és újabb tíz perc múlva odaértek a hatalmas, öböl menti stadionhoz. Itt már kezdett gyülekezni a tömeg. Ezrek zsúfolódtak össze a rakparton a stadion közelében, hogy még egyszer láthassák a Napkirályt, amikor az ideérkezik.

A szkandárok ék alakba rendeződtek, és brutálisan keresztültörtek ezen a tömegen, Valentine, Sleet, Carabella és Shanamir szorosan a nyomukban. Az előadóknak a fellépő körzet közelében, a stadion végénél kellett jelentkezniük, a vízre néző, hatalmas térségben, ahol már egyfajta őrület hatalmasodott el, több száz kosztümös artista tülekedett a helyéért. Voltak itt roppant termetű kwili gladiátorok, akik mellett még a szkandárok is törékenynek tűntek, türelmetlenségükben egymás vállára felkapaszkodó akrobaták, egy teljesen meztelen balettcsoport, három zenekar különös, külhoni hangszerekkel, bizarr összevisszaságban hangolva, állatidomárok pattogtatták az ostorukat, hogy féken tartsák elképzelhetetlen nagyságú és vadságú állataikat, és mindenféle szörnyszülöttek – egy ötszáz kilós férfi, egy három és fél méter magas, bambuszrúd karcsúságú nő egy kétfejű vroon, egy lumen hármas, akik a csípőjüknél nőttek össze a , kísértetiesen kékesszürke hússal, valaki, akinek az arca olyan volt, mint egy bárd, az alteste pedig akár egy kerék – és még sok ehhez hasonló, hogy Valentine elkábult e zavarba ejtő gyülekezet látványától, lármájától, szagától.

Városi vállszalagot viselő, őrjöngő hivatalnokok próbáltak összeállítani az előadókból egy szabályos menetet. Valójában létezett valamiféle menetsorrend; Zalzan Kavol odaordított valami azonosító szót az egyik hivatalnoknak, és az egy számot üvöltött vissza, mely a társulat sorban elfoglalt helyét jelölte. De ettől fogva az ő kötelességük volt megtalálni a szomszédaikat a sorban, és ez nem volt könnyű, mert a gyülekező körzetben mindenki folyamatosan mozgásban volt, és megtalálni a megfelelő helyet olyan volt, mintha címkét akartak volna ragasztani a tenger hullámaira. Végül is megtalálták a helyüket, a sor vége felé egy akrobatacsoport és egy zenekar közé zsúfolódva. Aztán megszűnt a nyüzsgés, és újra csak órákig álltak egy helyben. Az előadókat frissítőkkel kínálták a várakozás ideje alatt: szolgák járkáltak nyárson sült húsokkal meg zöld vagy aranyszenű serlegekben borral, és nem kértek pénzt. De a levegő forró volt és párás, és ennyi összezsúfolt, különböző fajú és anyagcseréjű test bűzétől Valentine rosszulléttel küszködött. Egy óra múlva, gondolta, fellépek a Napkirály előtt. Milyen furcsán hangzik! Érezte, hogy Carabella ott áll mellette könnyedén, vidáman, örökké mosolyogva, rendületlen energiával.

– Isten ments, hogy ezt még egyszer végig kelljen csinálnunk! – suttogta.

Végre valami mozgásféle kezdődött messze, a stadion bejárata közelében, mintha valami elzárócsapot nyitottak volna ki az első előadók előtt. Valentine lábujjhegyre állt, de fogalma sem volt arról, mi történik. Majd egy óra telt el anélkül, hogy az ő részükön a legcsekélyebb mozgás is támadt volna. Aztán a sor hirtelen határozottan meglódult.

A stadion belsejéből lárma hallatszott: zene, állatbömbölés, nevetés, taps. Az előttük haladó zenekar már készült belépni – három idegen fajból összetevődő, húsz zenész, a legkülönösebb hangszerekkel, amilyeneket Valentine még sohasem látott: kanyargós szárú, fényes réztrombiták, furcsa, féloldalas dobok, apró, ötágú sípok meg hasonlók, mindegyik rendkívül pompás darab, de a belőlük áradó zaj, amikor rázendítettek és megkezdték a bevonulásukat, egyáltalán nem volt pompás. Az utolsó zenész is eltűnt a stadion nagy, kétszárnyú kapuja mögött, és egy fontoskodó főudvarmester lépett a zsonglőrök elé peckesen, és elállta az útjukat.

– Zalzan Kavol és társulata – jelentette be a főudvarmester.

– Itt vagyunk – felelte Zalzan Kavol.

– Megvárják a jelzést. Aztán indulnak, és a bevonuló zenészeket követik balról jobbra, körbe a stadionban. Addig nem kezdik a műsorukat, míg el nem érik a Napkirály címerét viselő zöld zászlót. Amikor odaérnek a Napkirály sátora elé, megállnak, meghajolnak, és ott bemutatják a műsorukat hatvan másodpercen át, aztán továbbhaladnak. Amikor elérik a túlsó kaput, azonnal elhagyják a térséget. Kilépéskor megkapják a fellépti díjat. Minden tiszta?

– Teljesen – mondta Zalzan Kavol.

A szkandár a társulatához fordult. Ez idáig mindvégig büszke volt és nyers, de váratlanul a másik oldaláról is megmutatkozott, mert három kezét a testvérei felé nyújtotta, kezet rázott velük, és szinte szerető mosoly jelent meg szigorú arcán. Aztán megölelte Sleetet, Carabellát, majd magához vonta Valentine-t, és amennyire csak egy szkandártól tellett, gyengéden így szólt:

– Gyorsan tanultál, és biztosan kiváló zsonglőrré válsz. Kényszerűségből vettünk be, de most örülök, hogy köztünk vagy.

– Köszönöm – mondta Valentine ünnepélyesen.

– Zsonglőrök! – kiáltotta a főudvarmester.

– Nem minden nap léphetünk fel egy majipoori uralkodó előtt – mondta Zalzan Kavol. – Legyen ez a mostani a legpompásabb előadásunk!

Intett, és a társulat megindult a hatalmas, kettős szárnyú kapu felé.

Sleet és Carabella ment elöl, öt kést dobáltak, amelyeket állandóan változó, szaggatott mintában váltogattak egymással; aztán némileg lemaradva Valentine lépkedett egyedül, három buzogányt dobált nagy gyorsasággal, hogy leplezze gyakorlatának egyszerűségét; és mögötte a hat szkandár testvér, akik a végletekig kihasználva a huszonnégy kezüket, megtöltötték a leglehetetlenebb, legkülönfélébb repülő tárgyakkal. Shanamir zárta be a menetet, mint egy nemesember, úgy lépkedett a menet végén; ő nem zsonglőrködött, csupán emberi pont volt a menet végén.

Carabella túláradóan, elnyomhatatlanul tündökölt: magasra szökkent, összevágta a bokáját, összeütötte a tenyerét, és mégsem tévesztette el az ütemet, miközben mellette Sleet, gyorsan, akár az ostorszik, tökéletesen, lendületesen, kiapadhatatlan energiakútnak látszott, ahogy elkapkodta a késeket a levegőből, és szórta őket partnere felé. Még a komor, visszafogott Sleet is megengedett magának egy gyors, valószínűtlen bukfencet, míg majipoor csekély nehézkedése a szükségesnél valamivel magasabb ívben feldobott késeket a lágy levegőben tartotta egy pillanatig.

Körbemeneteltek a stadionban, és az előttük haladó zenekar fülhasogató csikorgásához, trillájához és pufogásához igazították a ritmusukat. Az egymást követő látványosságoktól már eltelt nézősereg alig reagált, de nem számított: a zsonglőrök a művészetüknek kötelezték el magukat nem pedig a távoli üléseken elhelyezkedő, alig látható, izzadó arcoknak.

Valentine tegnap kieszelt egy meglepő cifrázást a gyakorlatában, és titokban gyakorolta is. A többiek mit sem tudtak róla, hiszen az ilyesmi kockázatos egy kezdő számára, és éppenséggel nem egy királyi előadás a legalkalmasabb hely a kockáztatásra – azonban ő úgy gondolta, hogy épp a királyi előadás az, ahol igazán meg kell mutatnia, mit tud.

Így hát két buzogányt fogott a jobb kezébe, magasra hajította őket, s eközben hallotta, ahogy Zalzan Kavol meglepetten felhorkan.

– Hé!

De nem volt idő erre gondolni, mert a két buzogány máris lefelé szállt, és Valentine duplán megpörgetve suhintotta fel a harmadikat a kettő között. Ügyesen elkapta a lehulló buzogányokat egy-egy kezével, felrepítette a jobb oldalit, elkapta a lehulló, kétszeresen pörgőt, aztán higgadtan és nagy megkönnyebbüléssel visszatért a jól begyakorolt buzogánydobáláshoz, és nem nézett se jobbra, se balra, ahogy a roppant méretű stadion peremén lépkedett Carabella és Sleet után.

Zenekarok, akrobaták, táncosok, állatidomárok, zsonglőrök előtte és mögötte, többezernyi kifejezéstelen arc a lelátón, uraságok fellobogózott páholyai – Valentine ebből mit se látott, csak a tudatalatti módon. Dobni, dobni, dobni és kapni, dobni és kapni, dobni és kapni, egyre és egyre, amíg a szeme sarkában meg nem pillantotta a királyi sátron lengő, ragyogó zöld-arany szöveteket. Szembefordult a Napkirállyal. Nehéz pillanat volt, mert meg kellett osztania a figyelmét: a buzogányokat a levegőben tartva Lord Valentine-t kereste, és megtalálta a lejtős emelvény közepén. Valentine imádkozott, hogy egy pillanatra újra találkozhasson a Napkirály tekintetével, és érezze a belőle áradó energiát. Gépiesen és precízen dobálta a buzogányokat, mindegyik az előírt távolságot és ívet tette meg, és a hüvelyk meg a mutatóujja közé érkezett, és eközben a Napkirály arcát fürkészte, de nem, most nem áramlott belőle energia, mert a herceg mással foglalatoskodott. Egyáltalán nem látta a zsonglőrt, unottan nézett valahová a stadionban, valami más mutatvány felé, talán valami csupa karom és agyar állat idomítására, talán a meztelen farú balett-táncosokra, talán egyáltalán semmire. Valentine kitartóan nézte az engedélyezett teljes hatvan másodpercen keresztül, és a perc vége felé úgy tűnt, mintha a Napkirály a pillanat tört részéig valóban rápillantott volna, de nem tovább.

Aztán Valentine továbbment. Carabella és Sleet már a kijárathoz közeledett. Valentine hátrafordult, és felszabadultan vigyorgott a szkandárokra, akik balták, égő fáklyák, sarlók, kalapácsok és gyümölcsdarabok táncoló zuhataga alatt haladtak előre, és újabb meg újabb tárgyakkal gazdagították a fejük fölött röpködő kavalkádot. Valentine velük szembefordulva zsonglőrködött egy pillanatig, mielőtt folytatta volna magányos útját a stadionban.

Ment tovább, aztán ki a túloldali kapun. Elkapta a buzogányait, és a kezében tartva őket lépett ki a külvilágba. Ahogy távozott a Napkirály színe elől, újra ugyanazt a letörtséget, fáradtságot, ürességet érezte, mintha Lord Valentine az energiát nem is sugározná, hanem elvonná másoktól egyetlen rávillantott ragyogó dicsfény illúziójával, és amikor az ember elkerül a közeléből, csak a veszteséget érzi. Ráadásul a fellépésnek vége; Valentine dicső pillanata eljött és elmúlt, és láthatóan senki sem vette észre. Zalzan Kavolt kivéve, aki morcosnak és ingerlékenynek tűnt.

– Ki tanított arra a kétbuzogányos dobásra? – támadt neki azon nyomban, amint kiértek a kapun.

– Senki – felelte Valentine. – Én találtam ki.

– És ha elejtetted volna a buzogányokat odabenn?

– Talán leejtettem egyet is?

– Nem ez volt a megfelelő hely a cifrázásra – morogta a szkandár. Aztán megenyhült egy kissé. – De elismerem, hogy jól csináltad.

Egy újabb főudvarmestertől átvett egy pénzeszacskót, az érméket két külső kezébe borította, és gyorsan megszámolta. Nagy részét zsebre rakta, de adott belőle mindegyik testvérének, egyet-egyet Sleetnek és Carabellának, aztán némi habozás után kisebb pénzdarabokat Valentine-nak és Shanamirnak is.

Valentine látta, hogy ő és Shanamir egy-egy félkoronást kaptak, a többiek pedig egykoronást fejjenként. Nem lényeges: a pénz mindaddig nem számit, míg csilingel néhány korona az erszényében. A jutalom, bármilyen kevés is volt, váratlanul jött. Még ma éjszaka könnyelműen el fogja herdálni erős borra és fűszeres halra.

A hosszú délután a végéhez közeledett. Köd szállt fel a tenger felől, és korai sötétséget hozott Pidruidra. A stadionban a cirkuszi lárma még nem ült el. Szegény Napkirály, gondolta Valentine, ülhet ott késő estig.

Carabella megrántotta a csuklóját.

– Most már gyerünk – suttogta sürgetően. – A munkánk véget ért! Jöjjön a fesztivál!

9

  A lány beszaladt a tömegbe, és Valentine egy pillanatnyi zavar után követte. Madzaggal a derekára erősített három buzogánya kellemetlenül verdeste a combját futás közben. Már azt hitte, elvesztette a lányt szem elől, de nem, Carabella újra feltűnt, magas, ugráló lépteket tett, megfordult, pimaszul visszanevetett rá és integetett. Valentine az öbölbe vezető, nagy, lapos lépcsőkön érte utol. Bárkákat vontattak a közeli kikötőbe, karcsú szál. fákból álló máglyákat halmoztak fel rajtuk különböző mintákban, és habár még nem szálit le az éj, néhányat már meggyújtottak, és azok hideg zöld ragyogással égtek, alig árasztva füstöt.

A nap folyamán az egész város játszótérré alakult. Karneváli bódék nőttek ki a földből, akár a gombák nyári eső után; különös öltözetű mulatozók tántorogtak a rakpart mentén; mindenfelől zeneszó hallatszott, nevetés, lázas izgatottság. Ahogy a sötétség sűrűsödött, új tüzek lángoltak fel, az öböl színes fénytengerré változott; és kelet felől valamiféle tűzijáték tört ki, bántóan ragyogó rakéta kúszott fel magasan a fejek fölé, szétrobbant, és káprázatos csíkok rajzolódtak ki Pidruid legmagasabb épületeinek csúcsai fölé.

Carabellán valóságos mámor vett erőt, és a mámor átragadt Valentine-ra is. Kéz a kézben rohangáltak gondtalanul a városban bódétól bódéig, és úgy szórták a pénzt, mint a kavicsokat játék közben. Számos bódéban ügyességi játékok voltak, babákat ütni le labdákkal, vagy ledönteni valami gondosan kiegyensúlyozott építményt. Carabella zsonglőrködésben gyakorlott szemével és kezével majdnem mindent elnyert, amivel próbálkozott, és Valentine, bár kevésbé gyakorlottan, szintén kivette a részét a nyereményekből. Számtalan fülkében egy pohár bor vagy hússzelet volt a nyeremény; máshol bolondos kitömött állatok vagy a Napkirály jelvényét viselő zászlók, és az ilyesmit otthagyták. De megették a húst, lenyelték a bort, és egyre pirosabbak és nekivadultak lettek, ahogy az éjszaka telt. – Gyere! – kiáltotta Carabella, és beálltak a táncoló vroonok, ghayrogok és részeg hjortok közé, és egy ugrabugráló, szabályok nélküli körtáncot jártak. Mikor egy ráncos képű hjort átkarolta Carabellát, a lány visszaölelte, és olyan szorosan fogta, hogy apró, erős ujjai belemélyedtek az idegen dagadt oldalába, és amikor egy ghayrognő, számtalan kígyószerű hajfürtjével és ringó melleivel Valentine-hoz préselte magát, a férfi nem tiltakozott a csókja ellen, sőt lelkesebben viszonozta, mint hitte volna.

Aztán megint tovább, egy szabadtéri színházba, ahol merev bábuk adtak elő egy drámát szaggatott, stilizált mozdulatokkal, és aztán egy arénába, ahol néhány rézpénzért megnézhették, ahogy tengeri sárkányok úszkálnak fenyegetően körbe-körbe egy csillogó tartályban, és onnan még tovább az Alhanroel déli partjáról származó eleven növények kertjébe, kötél– szerű, szívókaros valamik meg magas, remegő, gumiszerű oszlopok közé, melyek meglepő szemekkel pislogtak a csúcsuk közelében.

– Etetési idő fél óra múlva – kiáltotta gondozó, de Carabella nem akarta megvárni, és Valentine kíséretében belevetette magát a leszálló sötétségbe.

Újra tűzijátékok robbantak, most sokkalta hatásosabban az éj háttere előtt. Háromszoros robbanás után Lord Valentine képmása töltötte be a fél

eget, majd egy káprázatos zöld, vörös és kék színorgia, ami a Labirintus

formáját vette fel, és átengedte a helyét a vén Pontifex Tyeveras mélabús

ábrázatának, és egy pillanatra rá, amikor a színek elhalványultak, egy

újabb robbanás vont tűzlapot az égre, amelyből az Álom-sziget Úrnőjének,

a nagy királyi anyának közkedvelt vonásai rajzolódtak ki, ahogy lemosolygott Pidruidra teljes szeretetével. Az Úrnő látványa oly mélyen meghatotta

Valentine-t, hogy rejtélyes és ijesztő reagálással szeretett volna a földre rogyni és sírni. De nem volt ilyesmire hely a tömegben. Remegve állt egy pillanatig. Az Úrnő belefakult a sötétségbe. Valentine belecsúsztatta a kezét a Carabelláéba és keményen fogta.

– Innom keli még bort – suttogta.

– Várj! Még jön egy.

Valóban. Ismét egy rakéta, újabb színorgia, ez szaggatott és szembántó, sárga és piros, és abból egy széles állú, zord tekintetű ábrázat bontakozott ki, Majipoor negyedik hatalmassága, a hierarchia legsötétebb és leghomályosabb alakja, az Álmok Királya, Simonan Barjazid. A tömeg csendbe zuhant, mert az Álmok Királya senkinek nem volt a barátja, bár mindannyian elismerték a hatalmát, különben szerencsétlenséget és félelmetes bűnhődést hozott.

Most már indultak borért. Valentine keze remegett, két pohárral is gyorsan megivott, míg Carabella kissé aggódva figyelte. A lány ujjai a férfi erős csuklócsontjain játszottak, de nem tett fel kérdéseket. Saját borát szinte érintetlenül otthagyta.

A következő ajtó, amit a fesztivál nyitott számukra, egy panoptikumé volt, amelyet a Labirintus miniatűr formájára alakítottak ki, így hát, amikor bebotorkáltak, már nem fordulhattak vissza, kifizették a tulajdonosának a három rezet, és beljebb mentek. A sötétből a birodalom hősei bukkantak elő rendkívül hasonlatosra készítve, mozogtak, sőt még archaikus kiejtéssel beszéltek is. Ez a magas harcos Lord Stiamotnak mondta magát, a metamorfok behódoltatójának, ez pedig a híres Thiin Úrnő volt, Stiamot anyja, a Harcos-Úrnő, aki személyesen vezette az Álom-sziget védelmét, amikor az őslakók ostromolták. Köszöntötte őket Dvorn, az első Pontifex, aki majdnem olyan távol volt időben Lord Stiamot korszakától, mint Stiamot a jelentől, és a közelében volt Dinitak Barjazid, az első Álmok Királya, egy sokkal kevésbé ősibb személyiség. Carabella és Valentine egyre mélyebben hatoltak az útvesztőbe, rég halott hatalmasságok seregével találkoztak, ügyesen kiválasztott Pontifexek, Úrnők és Napkirályok gyűjteményével, Confalume-mal, Prestimionnal, Dekkerettel, a nagy uraskodókkal, a különös hírű Pontifex Ariockal, a legvégén pedig a kijárat előtt egy szűk, fekete ruhát viselő, negyven év körüli, fekete hajú, sötét szemű, pirospozsgás arcú, mosolygó férfi viaszmásával találkoztak, aminek nem kellett bemutatkoznia, mert ez Voriax volt, az előző Napkirály, Lord Valentine bátyja, akinek uralkodása két évvel ezelőtt derékba tört, valami lehetetlen baleset érte vadászat közben, és meghalt alig nyolc évvel megkoronázása után. A viaszbábu lehajtotta a fejét, előrenyújtotta a kezét, és felkiáltott.

– Sirassatok, testvéreim, nővéreim, mert a legmagasabban voltam, idő előtt mentem el, és bukásom sokkal nagyobb volt, mivel szédítő magasságból hullottam alá. Lord Voriax voltam, gondolkodj el a sorsomon!

Carabella megremegett.

– Komor hely, és még komorabb befejezés. El innen!

A lány újra keresztülvitte a fesztiváli nyüzsgésen, át a játékcsarnokokon, árkádokon, ragyogón kivilágított pavilonokon, étkezőasztalok mellett, örömházak mellett, megállás nélkül, röpködve egyik helyről a másikra, mint a madarak, amíg végül befordultak egy sarkon, és sötétségbe jutottak, túl a tivornyázók területén. Mögülük mulatozás rekedtes, halkuló zaja hallatszott, és a rikító fény ragyogása egyre csökkent; ahogy mentek tovább, sűrű virágillattal és a fák csendességével találkoztak. Egy kertben voltak, egy parkban.

– Gyere! – mormolta Carabella, és kézen fogva vezette.

Egy holdvilágos tisztásra értek, ahol a fák összefonódtak a fejük felett, és szoros lugast formáltak. Valentine karja könnyedén lány feszes, karcsú dereka köré siklott. A nap lágy melegsége csapdába esett ez összezáródó lombok alatt, és a. nyirkos talapból szkandárfejnél nagyobb átmérőjű, hatalmas, húsos virágok tejszínszerű, édes illata emelkedett. A fesztivál minden kaotikus izgalmával mintha tízezer mérföldnyire lett volna.

– Itt jó lesz – jelentette be Carabella.

Valentine túlzott udvariassággal leterítette a köpenyét, a lány lehúzta őt a földre, és könnyedén, fürgén a karjába bújt. Magukban feküdtek két szürkészöld, vesszőszerű lombokból álló, magas, sűrű bokor között. Nem messze tőlük egy patak csörgedezett, és csak a legkarcsúbb fénysugár

hatolt át a fenti lombokon.

Carabella övéről egy mesterien megmunkált, apró zsebhárfa lógott.

Most elővette, lepöcögött rajta egy kurta, dallamos előjátékot, és csengő, tiszta hangon énekelni kezdett.

A kedvesem szőke, mint az ér,

Oly gyengéd, mint az éj,

A kedvesem édes, mint a lopott gyümölcs,

A kedvesem tiszta, mint a fény.

A világ minden kincse sem,

A tenger összes gyöngye sem,

Kastély-hegy gazdagsága sem

Érfel a szerelemmel nekem.

  –Milyen szép – mormolta Valentine. – A hangod pedig... a hangod olyan gyönyörű...

– Szoktál énekelni? – kérdezte a lány.

– Hát... igen, azt hiszem.

– A lány odaadta neki a hárfát.

– Énekelj nekem! A kedvencedet.

Valentine zavartan forgatta a kis hangszert a kezében, majd egy pillanat múlva így szólt:

– Nem ismerek egyetlen dalt sem.

– Egyet sem? Semmit? Dehogynem, biztos ismersz egy párat!

– Úgy látszik, mind elszállt a fejemből.

Carabella elmosolyodott, és visszavette tőle a hárfát.

– Akkor majd megtanítalak néhányra – mondta. – De gondolom, nem most.

– Nem. Nem most.

Hozzáértette az ajkát a lányéhoz. Carabella dorombolt, kuncogott, és az ölelése szorosabb lett. Ahogy Valentine szeme hozzászokott a sötétséghez, tisztábban látta a lányt, a kis, hegyes állú arcát, csillogó, huncut szemét, sima, leomló, fekete haját. Orrlyuka kitágult a várakozástól. Egy pillanatra visszahúzódott attól, ami történni készült, homályosan félve attól, hogy ezzel valahogy elkötelezi magát, de aztán félretette ezeket a félelmeket. Fesztiváli éjszaka van, kívánta a lányt, és az is őt. Valentine keze lecsúszott a lány hátáról, előrejött, és érezte a lány bordait a bőre alatt.

Eszébe jutott, milyen volt a lány, amikor meztelenül állt a tisztító alatt: izom

és csont, csont és izom, nem sok hús, legfeljebb a fenekén és a combján. Egy tömör energiacsomag. Egy pillanatra rá a lány újra meztelen volt, akárcsak a férfi. Valentine látta, hogy Carabella remeg, de nem a hidegtől, nem ezen a balzsamos, párás éjszakán ebben a rejtett lugasban. Különös, majdhogynem ijesztő intenzitás vett erőt a lányon. Valentine simogatta a kezét, az arcát, izmos vállát, melleinek kemény bimbójú félgömbjeit. Keze rátalált sima bőrére a combja belső részén, a lány élesen felsóhajtott, és magához húzta.

A testük könnyű ritmusban mozgott, mintha már hónapok óta szeretők lennének, és jól összeszoktak volna. A lány átfogta erős, karcsú lábával Valentine derekát, és újra meg újra átfordultak, míg majdnem a patak széléig jutottak, és felhevült testükre hűvös permet csapódott. Ott leálltak, és kacagva a másik irányba hengergőztek. Most az egyik szürkészöld bokornak gördültek, Carabella magára húzta a férfit, gond nélkül viselve a súlyát.

– Most! – kiáltotta, és Valentine hallotta, ahogy felszisszen, nyög, érezte, ahogy az ujjai a húsába vájnak, és dühös görcs rázza a lány testét, és ugyanabban a pillanatban ő is teljesen átengedte magát az erőnek, amely végigsöpört rajta.

Ezt követően zihálva és kissé kábultan feküdt a lány ölelésében, saját szíve kalimpálását hallgatva.

– Itt fogunk aludni – suttogta Carabella. – Ezen az éjszakán senki sem fog háborgatni minket. – Megsimogatta a férfi homlokát, kifésülte a puha, sárga hajat a szeméből, és a helyére simította. Megpuszilta az orra hegyét. Gondtalan volt, játékos, kiscicás: az a sötét erotika eltűnt belőle, elégett a szenvedély, tüzében. De Valentine megrázottnak, kábának, zavartnak érezte magát. Őrá is hirtelen éles eksztázis tört, igen. De a mámor pillanatában azon kapta magát, hogy egy káprázatosan fénylő kapun keresztül les befelé egy színtelen, formátlan, anyagtalan, rejtelmes tájra, és bizonytalanul ingadozott ennek az ismeretlennek a szélén, mielőtt visszabukfencezett volna ebbe a valós világba.

Nem bírt beszélni. Semmi sem látszott megfelelőnek, amit mondhatott volna. Nem számított rá, hogy ilyen zavarodottság származhat a szeretkezésből. Carabella nyilván érzékelte a nyugtalanságát, mert ő sem beszélt, csak átölelve tartotta, gyengéden ringatta, a fejét a mellére vonta, és lágyan dúdolt neki,

Valentine az éj melegében fokozatosan elszenderedett.

Amikor az álomképek jöttek, durvák voltak és rettenetesek.

Újra arra az ismerős, sivár, bíbor síkságra került. Ugyanazok a gúnyolódó arcok bámultak rá rosszindulatúan a bíborszínű égről, de most nem volt egyedül. Egy komor ábrázatú, súlyos, termetes felépítésű alak derengett mellette, akiről Valentine tudta, hogy a bátyja, bár a hevesen tűző nap borostyánszínű ragyogásában nem látta tisztán a másik férfi vonásait. És az álom komor zene kíséretében játszódott, halk, éles hangú muzsika a fejben, mely vészálomra, rémálomra, halálálomra utalt.

A két férfi elkeseredetten harcolt, és ebből a küzdelemből csak egyikük fog élve kikerülni.

– Bátyám! – kiáltotta Valentine döbbenten és rémülten. – Ne! Megrezzent, megrándult, felbukkant az álom felszínére, és ott lebegett egy pillanatig. De túl mélyen belesulykolták: az ember nem szökhet meg az álma elől, nem utasíthatja el, bármily szörnyű is. Teljesen elmerül bennük, és elfogadja útmutatásukat; az ember elképzelhetetlen dolgokkal találkozhat álmában, és az ezek elől való kitérés elkerülhetetlenül azt jelenti, hogy szembeszáll velük, és vereséget szenved tőlük az ébrenlét idején. Valentine szándékosan újra lefelé hajtotta magát, át az ébrenlét és az álom határán, és ismét érezte, ahogy ellenségének, a bátyjának az alakja mellé lopódzik.

Mindketten karddal voltak felfegyverkezve, de a küzdelem egyenlőtlen

volt, mert Valentine fegyvere könnyű vívótőr volt, a bátyjáé pedig vaskos szablya. Valentine ügyességét és fürgeségét kihasználva igyekezett kardjával áthatolni bátyja védelmén. Lehetetlen. Az ellenfele lassú, súlyos csapásokkal szilárdan hárított, félresöpörte Valentine törékeny pengéjét, és kérlelhetetlenül hátrafelé szorította a vízmosások szabdalta terepen.

Keselyűk rikoltoztak a fejük felett. Az égből sziszegő haláldal áradt. Hamarosan vér csordul, és egy élet visszatér az Eredethez.

Valentine lépésről lépésre hátrált, tudta, hogy egy szakadék tátong mögötte, és a további hátrálásnak hamarosan vége szakad. A karja fájt, a szeme ugrált a kimerültségtől, homok csikorgott a szájában, utolsó ereje apadni látszott. Hátra... hátra...

– Bátyám! – kiáltotta aggodalmában. – Az isten nevében..,

Könyörgésére harsány nevetés és metsző gúny volt a válasz. A szablya hatalmas félkört írt le. Valentine elétolta a pengéjét, és iszonyatos testzsibbasztó remegés rázta meg, ahogy a fém fémen csendült, és a vívótőréből csak egy csonk maradt. Ugyanabban a pillanatban megbotlott egy homoktól koptatott farönkben, és a kúszó tüskés indák közé zuhant. A hatalmas ember fölé ágaskodott, eltakarta a napot, betöltötte az eget. A haláldal gyilkosan csikorgó komorsággal folytatódott; a keselyűk köröztek és lecsaptak.

Az alvó Valentine felnyögött és megremegett. Újra átfordult, Carabellához bújt, tőle vont el melegséget, miközben a halálálom borzasztó hidege burkolta be. Olyan könnyű lenne most felébredni, elmenekülni az iszonyatos és vad álomképek elől, kiúszni az ébredés biztonságos partjaira. De nem. Ádáz fegyelemmel vetette magát bele ismét a rémálomba. Az óriási alak nevetett. A szablya magasra emelkedett. A világ ingott és összeroppant bukott teste alatt. Az Úrnőnek ajánlotta lelkét, és várta a végzetes csapást.

A csapás azonban ügyetlenre és gyengére sikeredett, bátyja szablyája ostoba puffanással fúródott a homokba, és az álom iránya és felépítése megváltozott. Mert Valentine most már nem hallotta a haláldalok sziszegő jajgatását, és minden a visszájára fordult, új, váratlan energiaáramlatok öntötték el. Talpra ugrott. Bátyja a szablyát rángatta, átkozódva küszködött, hogy kihúzza a földből, de Valentine egyetlen gőgös rúgással kettétörte. Puszta kézzel ragadta meg a másik férfit.

Most már Valentine irányította a küzdelmet, és testvére hátrált rettegve a záporozó ütések elől, megsebzett medveként felnyögve térdre rogyott, véres fejét ide-oda rázta, kapta az ütéseket, de nem védekezett, csak azt mormolta: „öcsém... öcsém..." ahogy Valentine a földre sújtotta.

Mozdulatlanul hevert, és Valentine győzedelmesen állt fölötte.

Legyen már hajnal, könyörgött Valentine, és kiszabadította magát az álomból.

Még sötét volt. Hunyorogva az oldalához szorította a kezét és reszketett. Eszeveszett, töredékes, ám erős képek úsztak át zavaros fején. Carabella gondterhelten fürkészte.

– Jól vagy? – kérdezte.

– Álmodtam.

– Háromszor is felkiáltottál. Gondoltam, hogy fel fogsz ébredni. Erős álom volt?

– Igen.

– És most?

– Nyugtalanít. Aggaszt.

– Elmondod az álmod?

– Álmomban a bátyámmal verekedtem – mondta rekedten. – Egy forró, terméketlen síkságon párbajoztunk, és már majdnem megölt, az utolsó pillanatban sikerült felkelnem a földről, új erő szállt meg, és... és... és agyonvertem az öklömmel.

A lány szeme úgy csillogott a sötétben, mint egy kis állaté: úgy nézte a férfit, mint valami óvatos, gyöngyszemű dról.

– Mindig ilyen kegyetlen álmaid vannak? – kérdezte egy idő múlva.

– Nem hiszem. De...

– Igen?

– Nemcsak a vadság zavar. Carabella. Nekem nincs bátyám! A lány felkacagott.

– Azt várod, hogy az álmok pontosan illeszkedjenek a valósághoz? Valentine, Valentine, hol tanítottak téged? Az álmokban mélyebben húzódik meg az igazság, mint a valóságban. A bátyád halála jelentheti másét vagy senkiét: Zalzan Kavolét, Sleetét, az apádét, Lord Valentine-ét, Pontifex Tyeverasét, Shanamirét, vagy akár az enyémet. Tudod, hogy ha az álmok nem kimondott üzenetek, minden más bennük.

– Igen, tudom. De mit jelent ez, Carabella? Párbajozni a bátyámmal... majdnem meghalni a keze által... mégis én ölöm meg...

– Azt várod, hogy megfejtsem az álmodat? – mondta a lány meglepetten.

– Számomra nem mond semmit, legfeljebb félelmet és rejtélyt.

– Igen, alaposan megijedtél. Csurog rólad a verejték, és újra meg újra felkiáltottál. De a fájdalmas álmok a legtöbbet mondóak, Valentine. Fejtsd meg magad.

– A bátyám... nekem nincs bátyám...

– Mondtam már, hogy ez nem számít.

– Akkor önmagam ellen harcoltam volna? Nem értem. Nincsenek ellenségeim, Carabella.

– Az apád – sugallta a lány.

– Valentine fontolóra vette. Az apja? Kutatott az emlékeiben egy arc után, hogy összevesse a homályos képű, szablyás férfival, de csak további sötétséget talált.

– Nem emlékszem rá – mondta.

– Meghalt még gyerekkorodban?

– Azt hiszem. – Valentine a fejét rázta; kezdett lüktetni. – Nem emlékszem. Egy hatalmas embert látok... sötét a szakálla, sötét a szeme...

– Hogy hívták? Mikor halt meg?

Valentine ismét a fejét rázta.

Carabella közel hajolt, megfogta a férfi kezét, és lágyan kérdezte:

– Valentine, hol születtél?

– Keleten.

– Igen, ezt már mondtad. Hol? Melyik városban? Melyik tartományban?

– Ni-moyában? – felelte bizonytalanul.

– Ezt kérdezed vagy állítod?    kertben, közel

– Ni-moyában – ismételte. – Egy nagy házban, egy nagy

– a folyóhoz. Igen. Látom magam. Úszok a folyóban. Vadászok a báró erdejében. Csak álmodom?

– Álmodod?

– Olyan, mintha... valahol olvastam volna. Mint egy történet, amit meséltek nekem.

– Hogy hívják az anyádat? Felelni akart, de amikor válaszra nyitotta a száját, nem ugrott be a név.

– Ő is fiatalon halt meg?

– Galiara – mondta Valentine meggyőződés nélkül. – Úgy hívták. Galiara.

– Szép név. Mesélj róla, milyen volt!

– Neki... neki... – megakadt. – Szőke volt a haja, mint az enyém. Édes, sima bőre. A szeme... a hangja olyan volt, mint... olyan nehéz ez, Carabella!

– Te remegsz.

– Igen.

– Gyere! Ide! – Ismét magához vonta. Sokkal kisebb volt a férfinál, mégis most sokkal erősebbnek tűnt, és Valentine megnyugvást talált a közelségében. – Semmire sem emlékszel, ugye? – mondta a lány.

– Nem. Nem nagyon.

– Arra se, hogy hol születtél, honnan jöttél, hogy néztek ki a szüleid, sőt még arra sem, hol jártál múlt csillagnapon, igaz? Az álmaid nem adnak iránymutatást, mivel semmi sincs, amivel összevethetnéd őket. – Keze Valentine fejét rótta; ujjai finoman, de határozottan a fejbőrét tapogatták.

– Mit művelsz?

– Sebhelyet keresek. Tudod, egy fejbevágás is megfoszthatott az emlékezetedtől.

– Érzel valamit?

– Nem. Semmit. Nincs sebhely. Nincs dudor. De ez nem jelent semmit. Hónapokkal ezelőtt is történhetett. Majd újra megnézem, ha felkel a nap.

– Jólesik a cirógatásod, Carabella.

– Szívesen cirógatlak.

Nyugodtan feküdt a lány mellett. A lejátszódott beszélgetés most még inkább aggasztotta. Rájött, hogy más emberek gazdagon emlékeznek a gyermekkorukra és a felnövésükre, ismerik a szüleik nevét, és biztosan tudják, hol születtek, ő pedig nem tud semmit, csak laza foszlányokat, megbízhatatlan, ködös emlékképeket, melyek elfedik a tátongó ürességet, igen, és ő tudta, hogy az az üresség ott van, csak nem akart belenézni. Most Carabella kényszerítette rá. Vajon miért más ő, mint a többiek? Miért anyagtalanok az emlékei? Valaki fejbe vágta, mint ahogy a lány gondolta?

Vagy talán a feje ködös, hiányzik belőle a képesség, hogy elraktározza az élmények lenyomatait, hogy évek óta vándorol keresztül-kasul Majipooron, és elfeledkezik minden tegnapról, amint új nap virrad?

Aznap éjjel egyikük sem aludt el újra. Reggel felé egészen hirtelen újra szeretkezni kezdtek, csendben, egyfajta eltökéltséggel, egészen különböző módon az előző játékos egyesüléstől; aztán felkeltek, még mindig nem szóltak semmit, megfürödtek a hűs kis patakban, felöltöztek, és útjukat a fogadó felé vették. Az utcákon még támolygott néhány vaksi tivornyázó, ahogy a nap ragyogó szeme kisütött Pidruid felett.

10

  Carabella nógatására Valentine Sleetet is a bizalmába avatta, elmondta neki az álmát és az azt követő beszélgetést. Az alacsony, fehér hajú zsonglőr gondterhelten figyelt, egyszer sem szólt közbe, és egyre komolyabbnak látszott.

Amikor Valentine befejezte, így szólt:

– El kellene menned egy álomfejtőhöz. Ez túl erős üzenet ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyd.

– Ezek szerint üzenetnek tartod?

– Elképzelhető, hogy az.

– Az Álmok Királyától?

Sleet széttárta a kezét, és az ujjhegyeit nézte.

– Meglehet. Várnod kellett volna, és több figyelmet szentelni neki. A Király sosem küld egyszerű üzeneteket.

– Ugyanúgy az Úrnőtől is jöhetett – vetette közbe Carabella. – Nem szabad, hogy a vadsága megtévesszen bennünket. Az Úrnő is küld vad álmokat, amikor a szükség úgy kívánja.

– Néhány álom pedig – mosolyodott el Sleet – nem az Úrnőtől és nem is a Királytól ered, hanem a magunk ködös elméjének mélységeiből bukkan fel. Ki dönthetné el segítség nélkül? Valentine, keress meg egy álomfejtőt!

– Miért, egy álomfejtő segít megtalálni az elveszett emlékezetem?

– Álomfejtő vagy egy varázsló, igen. Ha az álmok nem vezetnek a múltadhoz, akkor semmi más.

– Ráadásul – mondta Carabella – egy ilyen erős álmot nem szabad vizsgálatlanul hagyni. Gondolj a felelősségedre! Ha az alom egy tett végrehajtását parancsolja, te pedig úgy döntesz, hogy nem teszed meg... – Vállat vont. – A lelkeddel felelsz érte, és hamarosan. Keress meg egy álomfejtőt, Valentine!

– Azt reméltem – mondta Valentine Sleetnek –, hogy te járatos vagy ezekben az ügyekben.

– Én zsonglőr vagyok. Keress meg egy álomfejtőt!

– Tudsz javasolni valakit Pidruidban?

– Hamarosan távozunk Pidruidból. Várj, arnig többnapi utazásra leszünk a várostól. Akkorra gazdagabb álmokról számolhatsz be az álomfejtőnek.

– Üzenet volt vajon? – mondta Valentine. – És a Királytól? Mi dolga lehet az Álmok Királyának egy ilyen vándorral, mint én? Alig hiszem, hogy így lenne. Húszmilliárd lélek él Majipooron, hogy lenne ideje a Királynak arra, hogy ne csak a legfontosabbakkal foglalkozzon?

– Suvraelben – mondta Sleet – az Álmok Királyának a palotájában hatalmas gépek találhatók, amelyek bepásztázzák ezt az egész világot, és milliók fejébe küldenek üzeneteket minden éjszaka. Ki tudja, mi alapján választják ki azokat a milliókat. Egy dolgot megmondtak nekünk gyerekkorunkban, és én tudom, hogy ez igaz: legalább egyszer az életben mindenki érezni fogja az Álmok Királyának az érintését a lelkén. Tudom, hogy így van.

– Te?

– Nem is egyszer. – Sleet megtapogatta sima, hófehér ját. – Gondolod, hogy fehér hajjal születtem? Egyik éjjel, amikor Narabal közelében a dzsungelben heverésztem a függőágyamban, akkor még nem zsonglőr– ként, a Király meglátogatott álmomban, és parancsokat rakott a lelkemre, és amikor felébredtem, a hajam már ilyen volt. Huszonhárom éves voltam.

– Parancsokat? – buggyant ki Valentine-ból – Miféle parancsokat?

– Olyan parancsokat, amelyektől az ember fekete haja kifehéredik sötétedés és hajnal között – mondta Sleet. Valószínűleg nem akart többet beszélni a témáról. Feltápászkodott, a reggeli égre pillantott, mintha a nap emelkedését akarná ellenőrizni. – Azt hiszem, egyelőre eleget beszéltünk, barátom. Kereshetünk még néhány koronát a fesztiválon. Van kedved tanulni néhány új trükköt, mielőtt Zalzan Kavol kiküld minket dolgozni? Valentine bólintott. Sleet elővette a labdákat és a buzogányokat, kimentek az udvarra.

– Figyelj! – mondta Sleet, és közvetlenül Carabella mögé állt. A lány k labdát tartott a jobb kezében, a férfi pedig egyet a baljában, a másik kezükkel átfogták egymást. – Ez a félzsonglőrködés – mondta Sleet. Egy szerű dolog még kezdők számára is, de rendkívül nehéznek látszik Carabella dobott; Sleet dobott és kapott, azonnal átvették egymás ritmusát, könnyedén dobálták a labdákat oda-vissza, egyetlen személyt alkottak, négy lábbal, két fejjel, és két aktív kézzel. Valóban nem látszik könnyűnek, gondolta Valentine.

– Most adogasd a buzogányokat! – kiáltotta Sleet.

Valentine gyors, éles mozdulatokkal hajította a buzogányokat Carabella jobb kezébe, és a lány beleszőtte őket a folyamatba, egyet, kettőt, hármat, és a labdák meg a buzogányok káprázatos zuhatagban szálltak tőle Sleethez, Sleettől vissza hozzá. Valentine saját próbálkozásaiból tapasztalta, milyen nehéz egyszerre ennyi tárggyal foglalkozni– Remélte, hogy hamarosan öt labdával is el tud majd bánni néhány héten belül; és négy buzogány is hamarosan megvalósítható; de mindkét féléből hármat-hármat dobálni ugyanakkor, és közben erre a félzsonglőrködésre is összpontosítani, olyan mutatvány, amely csodálattal töltötte el. És némi irigységgel is, döbbent rá különösmód, mert Sleet szorosan Carabellához simulva egyetlen szervezetet formál vele, pedig néhány órával ezelőtt még ő hevert együtt a lánnyal annak a pataknak a partján a pidruidi parkban.

– Próbáld meg! – mondta Sleet.

Oldalt lépett, Carabella pedig Valentine elé helyezkedett, és egy kézzel átölelték egymást. Csak három labdával csinálták. Valentine először rosszul ítélte meg a dobásai erejét és magasságát, és néha Carabella kezén túlra küldte a gyors labdát, de tíz perc múlva már olyan simán működtek együtt, mintha évek óta együtt csinálták volna. Sleet élénk tapssal biztatta. Az egyik szkandár jelent meg, nem Zalzan Kavol, hanem az egyik testvére, Erfon, aki a többi szkandárhoz hasonlóan szintén morcos volt és fagyos.

– Készen vagytok? – kérdezte mogorván.

A társulat aznap délután Pidruid egyik gazdag kereskedőjének a magán– parkjában lépett fel, aki egy tartománybeli herceget látott vendégül. Carabella és Valentine bemutatták az újonnan tanult félzsonglőrködésre, a szkandárok színpompás dolgot műveltek tányérokkal, kristálypoharakkal és serpenyőkkel, és az est csúcspontjaként, elővezették Sleetet, hogy bekötött szemmel fog zsonglőrködni.

– Lehetséges ez? – kérdezte Valentine elképedve.

– Figyelj! – mondta Carabella.

Valentine figyelt, de rajta kívül kevesen tették, mivel a nagy csillagnapi mámort követő vasárnap volt, és az uraságok, akik az előadást megrendelték fáradtak, túlhajszoltak voltak, félig aludtak, unták a fizetett zenészek, akrobaták és zsonglőrök mutatványait. Sleet előrelépett három buzogánnyal a kezében, és szilárdan megvetette a lábát, egy darabig feltartott fejjel állt, mintha a világok közt fújó szelet hallgatná, aztán élesen felsóhajtott, és

dobálni kezdett.

– Húszévnyi gyakorlás, uraim és hölgyeim – zúgott Zalzan Kavol hangja. – Ehhez a legélesebb hallóérzékre van szükség! Érzékeli a neszt, ahogy a buzogányok átszelik a levegőt és kézből kézbe szállnak!

Valentine nem értette, hogyan észlelhet valamit még a legélesebb hallóérzék is a vendégek duruzsolása, tányérok csörgése és Zalzan Kavol hivalkodó, harsány bejelentése közben, de Sleet nem vétette el. Ez a zsonglőrködés még számara is nehéz volt, ez kitűnt: általában olajozott volt, mint egy gép, fáradhatatlan, mint egy szövőgép, de most a keze hirtelen, élesen kinyúlt, előrelendült, sietve ragadott meg egy buzogányt, amely kissé távolabbra szálit, kétségbeesett gyorsasággal kapott egy másik után, ami már szinte elérhetetlennek tűnt. Mégis, ez csodálatos mutatvány volt. Mintha táblázat lett volna Sleet agyában mindegyik buzogány mozgásáról és helyzetéről, és odatette a kezét, ahová a buzogányt leérkezni várta, és ott is találta, vagy legalább a közelében. Tízszer, tizenötször, hússzor megforgatta a buzogányokat, aztán mindhármat a melléhez gyűjtötte, lehúzta a szeméről a kötést, mélyen meghajolt. Elismerő dobogás hallatszott. Sleet mereven ólit. Carabella odament hozzá és megölelte, Valentine erőteljesen vallon veregette, és a társulat távozott a színpadról.

Az öltözőben Sleet remegett a kimerültségtől, és izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán. Mértéktartás nélkül vedelte a tűzesőbort, mintha víz lenne.

– Figyeltek? kérdezte Carabellát. – Látták egyáltalán?

– Néhányan – mondta a lány gyengéden.

– Disznók! – tört ki Sleet. – Blávok! A szoba egyik oldalából a másikba se tudnának átmenni, és fecsegve ülnek, amikor... amikor egy művész... amikor...

Valentine még sohasem látta Sleetet ilyen felindultnak. Ez a vakzsonglőrködés nem tesz jót az idegeknek, döntötte el. Megragadta a sápadt Sleet mindkét vállát, és közel hajolt hozzá.

– Ami számít – mondta komolyan –, a művészet bemutatása, nem a nézők viselkedése. Tökéletes voltál.

– Nem egészen – mondta Sleet mogorván. – Az időzítés...

– Tökéletes – erősködött Valentine. – Teljesen ura voltál. Fenséges voltál. Mit foglalkozol azzal, mit tesznek vagy mondanak része kereskedők? Az ő lelkük vagy a tied van birtokában az igazi művészetnek?

Sleet kikényszerített egy ernyedt mosolyt.

– A vakzsonglőrködés mélyen a lélekbe vág.

– Nem szívesen látlak ilyen megviseltnek, barátom.

– Elmúlik. Egy kicsit máris jobban érzem magam.

– A fájdalmad magad okoztad – mondta Valentine. – Nem volt bölcs dolog ennyire megerőltetned magad. Megismétlem: tökéletes voltál, és semmi egyéb nem számít. – Shanamirhoz fordult. – Menj a konyhába, és nézd meg akad-e valami harapnivaló. Sleet túl sokat dolgozott. Új tápanyagra van szüksége, és a tűzesőbor sem elég.

Sleet most már csak fáradtnak látszott, nem feszültnek és dühösnek. Kinyújtotta a kezét.

– Melegszívű, kedves fickó vagy, Valentine. A lelked gyengéd és derűs.

– A fájdalmad engem is gyötört.

– Legközelebb visszafogom a dühömet – mondta Sleet. – De igazad van, Valentine: önmagunknak zsonglőrködünk. Azok ott mellékesek. Nem lett volna szabad elfelejtenem.

Pidruidban Valentine még két alkalommal látta a vakzsonglőrködést; két alkalommal látta Sleetet feszülten, ingerülten lejönni a színpadról. Valentine rájött, hogy a nézők figyelmének semmi köze sincs Sleet kimerültségéhez. Pokolian nehéz mutatvány volt, és az apró ember magas árat fizetett érte. Valahányszor Sleet szenvedett, Valentine próbálta megnyugtatni és melegséget sugározni felé. Nagy örömét lelte benne, hogy ily módon a másik férfi segítségére lehet.

És újabb két alkalommal voltak Valentine-nak komor álmai. Egyik éjszaka a Pontifex kísértete jött érte, magával vitte a Labirintusba, és ő bement, le a számos járatán és a megfoghatatlan sugárútjain, és a sovány, vén Tyeveras képmása úgy lebegett előtte, mint egy lidércfény, vezette a középpont felé, míg végül elérte a nagy útvesztő valamilyen belső birodalmát. A Pontifex hirtelen eltűnt, és Valentine egyedül maradt a hideg zöld fénnyel megvilágított térben, minden talaj eltűnt a lába alól, és végeérhetetlenül zuhant Majipoor középpontja felé. Egy másik éjjelen pedig a Napkirály jelent meg, hintajában hajtott át Pidruidon, odaintett neki, és meghívta egy játékasztalhoz, kockát dobáltak, rakosgatták a zsetonokat, és egy zsebnyi kifehéredett ujjizületcsonttal játszottak, és amikor Valentine megkérdezte, hogy kinek a csontjai azok, Lord Valentine felnevetett, fekete kecskeszakállát cirógatta, káprázatosan fényes szemét rávetette, és azt mondta: „Nézz a kezedre!". Valentine odanézett, és a kezén nem voltak ujjak, csak rózsaszín gömb a csuklóján.

Ezen álmait ismét megosztotta Carabellával és Sleettel. De meg sem próbálták megfejteni az álmát, egyre csak azt ismételgették, hogy el kell mennie az álomvilág egyik papnőjéhez, ha majd elhagyták Pidruidot.

Az indulás már a küszöbön állt. A fesztivál a végéhez közeledett; a Napkirály hajói már nem horgonyoztak a kikötőben; az utak zsúfoltak voltak a kifelé tartó utazóktól, ahogy a tartomány vidéki lakosai hazafelé tartottak a fővárosból. Zalzan Kavol szólt a társulatának, hogy fejezzék be minden dolgukat Pidruidban aznap, mert tengernap délutánján nekivágnak az országútnak.

A bejelentéstől Shanamir különösmód elcsendesedett és elkedvetlenedett. Valentine észrevette a fiú rosszkedvét.

– Azt hittem, alig vártad már, hogy induljunk. Túl izgatónak találod a várost ahhoz, hogy itt hagyd?

Shanamir a fejét rázta.

– Tőlem bármikor mehetünk.

– Akkor mi a baj?

– Múlt éjszaka az apámról és a testvéreimről álmodtam. Valentine elmosolyodott.

– Máris honvágyad van, pedig még a tartományt sem hagytuk itt?

– Nem honvágy – felelte Shanamir zordan. – Megkötözve hevertek az úton, én egy csorda hátast hajtottam arra, kiáltottak nekem, hogy segítsek, de én csak hajtottam tovább, át a tehetetlen testükön. Nem kell ahhoz álomfejtőhöz mennem, hogy megértsek egy ilyen álmot.

– Tehát bűntudatot érzel, amiért otthagyod az otthoni kötelességeidet?

– Bűntudatot? Igen. A pénz miatt! – mondta Shanamir. Felemelte a hangját, mint amikor egy felnőtt ember magyaráz egy buta kisgyereknek. Az övön dobolt. – A pénz miatt, Valentine. Valami százötven royalt hordozok benne, ami az állatok eladásából származik, elfelejtetted? Egy vagyon! Fedezi a családom másfél évi megélhetését! Sokat jelent nekik, hogy biztonságosan hazaérjek Falkynkipből vele.

– És azt tervezted, hogy nem adod oda nekik?

– Zalzan Kavol felfogadott. Mi van akkor, ha az útiránya másfelé esik? Ha hazaviszem a pénzt, soha többé nem talállak meg benneteket, miközben Zimroeli járjátok. Ha elmegyek a zsonglőrökkel, ellopom az apám pénzét, amit nagyon vár, amire szüksége van. Érted?

– A megoldás egyszerű – mondta Valentine. – Milyen messze van innen Falkynkip?

– Gyors iramban két nap, szokásosban három.

– Egész közel. Biztos vagyok benne, hogy Zalzan Kavol még nem határozta meg az útirányt. Most azonnal beszélek vele. Számára egyik város olyan, mint a másik. Ráveszem, hogy innen Falkynkip felé induljunk. Mikor az apád tanyájának a közelébe érünk, éjszaka elsurransz, szép csendben odaadod a pénzt az egyik testvérednek, és hajnal előtt visszaosonsz hozzánk. Akkor nem fog bűntudat terhelni, szabadon választhatod meg az utadat.

Shanamir szeme kitágult.

– Azt hiszed, rá tudod venni azt a szkandárt egy szívességre? Hogyan?

– Megpróbálom.

– Ha valamit kérni merészelsz, dühében belever a földbe. Legalább annyira nem szereti, hogyha beleszólnak a terveibe, mint ahogy te se engednéd, hogy egy falka bláv szavazzon az ügyeidről.

– Hadd beszéljek vele – mondta Valentine –, és majd elválik. Okom van azt hinni, hogy Zalzan Kavol nem is olyan durva, mint amilyennek mutatja magát. Merre van?

– Utánanéz a szekerének, készíti az utazásra. Tudod, az hol van?

– A kikötő felé – mondta Valentine. – Igen. Tudom.

A zsonglőrök pompás kocsin járták a vidéket, és a fogadótól több háztömbnyire hagyták, mert túl széles volt ahhoz, hogy behozzák ezekbe a szűk utcákba. Impozáns, költséges jármű volt, nemes és fenséges, a belső tartományok legjelesebb kézművesei készttették. A kocsi fő váza hosszú, halvány, világos, ruganyos szárnyfából készült, amit ügyesen széles, ívelő lemezekké rétegeltek illatos ragasztóval, és a déli mocsarakban talált, rugalmas vesszőkkel rögzítettek. Ezt az elegáns vázat cserzett botlénybőrrel vonták be, és vastag, sárga rostszálakkal varrtak a helyére, amiket a botlény porcogós testéből nyertek.

Amikor Valentine odaért, Erfon Kavolt találta ott, meg egy másik szkandárt, Gibor Haernt, amint szorgalmasan olajozzák az istrángot, miközben belülről dühös ordítások hallatszottak olyan hangosan és vadul, hogy a kocsi szinte egyik oldalról a másikra dőlt.

– Hol a bátyátok? – kérdezte Valentine.

Gibor Haern mogorván biccentett a kocsi belseje felé.

– Nem a legalkalmasabb pillanat zavarni.

– Dolgom van vele.

– Neki van dolga – mondta Erfon Kavol – azzal a tolvaj kis varázslóval, akit azért fizetünk, hogy kalauzoljon bennünket a tartományokban, erre ő ki akar lépni a szolgálatunkból Pidruidban, épp amikor indulni készülünk. Menj be, ha akarsz, de meg fogod bánni.

A dühös ordítozás a kocsiban egyre veszettebbé vált. Az ajtaja hirtelen kivágódott, és egy apró alak bukkant elő, egy töpörödött, vén vroon, alig nagyobb, mint egy játékbabi, egy apró, pihekönnyű teremtmény, csápszerű végtagokkal, fakó, zöldes árnyalatú bőrrel, hatalmas aranyszínű szemmel, amely most rémülettől csillogott. Halványsárga vérmocsok lepte a vroon szögletes arcát a szájnyitása közelében.

Egy pillanattal később egy tagbaszakadt alak, Zalzan Kavol is megjelent az ajtóban, bundája dudorodott a haragjától, roppant kosárszerű marka tehetetlenül markolászta a levegőt.

– Kapjátok el! – kiáltotta a testvéreinek. – Ne hagyjátok meglépni! Erfon Kavol és Giborn Haern súlyosan felegyenesedett, és bozontos falként állták el a vroon útját. A csapdába került kis lény pánikban torpant meg, megperdült, és Valentine térdének vetette magát.

– Nagyuram – mormolta a vroon keményen kapaszkodva –, védj meg! Ez elmebeteg, és meg akar ölni dühében!

– Tartsd erősen, Valentine! – mondta Zalzan Kavol.

A szkandár előrelendült. Valentine maga mögé tolta a reszkető vroont, és nyíltan szembeszállt Zalzan Kavollal.

– Tartsd féken az indulatodat, légy szíves. Ha megölöd ezt vroont, mindannyian Pidruidban maradunk örökre.

– Nem akarom megölni – dörögte Zalzan Kavol. – Semmi kedvem évekig utálatos rémálmokat álmodni.

– Nem akar ő megölni – mondta rettegve a vroon –, csak falhoz csapni teljes erejéből.

– Mi a veszekedés oka? – kérdezte Valentine. – Talán közvetíthetek. Zalzan Kavol összevonta a szemöldökét.

– Ez a vita nem tartozik rád. Menj az útból, Valentine!

– Jobb ha maradok, amíg a haragod le nem lohad Kavol szeme fellángolt. Olyan közel jött, hogy alig félméternyire állt Valentine-tól, és az érezte a durva szőrű szkandár dühtől felerősödött bűzét. Zalzan Kavol még fortyogott. Lehet, hogy mindjárt a vroonnal egyem engem is a falhoz csap, gondolta Valentine. Erfon Kavol és Giborn Haern oldalról leste: valószínűleg sohasem láttak még olyat, hogy valaki szembeszállt volna a bátyjukkal. Hosszú pillanatig csend volt. Zalzan Kavol keze görcsösen megrándult, de maradt, ahol volt.

– Ez a vroon Autifon Deliamber varázsló – mondta végül –, akit azért fizetek, fogy eligazítson a szárazföldi utakon, és megvédjen az alakváltók csalárdságaitól. Egész héten az én költségemre szórakozott Pidruidban; most itt az ideje indulni, erre azt mondja, keressek másik vezetőt, mert már nincs kedve faluról falura utazni. Így értelmezed a szerződés betartását, varázsló?     

– Öreg vagyok és fáradt – mondta a vroon –, a varázserőm megkopott, és néha úgy érzem, mintha kezdeném elfelejteni az utat. De ha még mindig óhajtod, veled tartok, mint ezelőtt, Zalzan Kavol.

– A szkandár megdöbbent.

– Micsoda?

– Meggondoltam magam – felelte Autifon Deliamber kifejezéstelenül, elengedte Valentine lábét, és előbújt mögüle. A vroon tekergett, kibontotta számos, gumiszerű, csonttalan karját, mintha a rettegés feszültségét akarná kirázni belőlük, aztán merészen felnézett a tagbaszakadt szkandárra. – Betartom a szerződést – jelentette ki.

– Másfél órán át esküdöztél – mondta értetlenül Zalzan Kavol –, hogy itt maradsz Pidruidban, nem törődtél az esedezésemmel, és még a fenyegetésemmel sem, olyan haragra gerjesztettél, hogy legszívesebben péppé zúztalak volna, ami számomra legalább akkora baj lett volna, mint neked, mert a halott varázsló kevés szolgálatot tesz, az Álmok Királya pedig iszonyatos álmokkal kínozna ezért, és te mégis makacs voltál, mégis megtagadtad a szerződést, és azt hajtogattad, szerezzek egy másik vezetőt. És most egy pillanat alatt visszavonsz mindent?

– Úgy van.

– Kegyeskednél elárulni, hogy miért?

– Nincs oka – mondta a vroon –, legfeljebb talán az, hogy ez a fiatalember tetszik nekem, csodálom a bátorságát, a kedvességét meg a jószívűségét, és mivel ő veled tart, hát én is megyek, az ő kedvéért, semmi másért. Kielégíti ez a kíváncsiságodat, Zalzan Kavol?

A szkandár felmordult, köpködött dühében, és hevesen hadonászott külső pár karjával, mintha madárfogó bozótból akarná kiszabadítani őket. Egy pillanatig úgy tűnt, erőt vesz rajta valami új keletű őrjöngés, hogy csak puszta akaraterejével uralkodik magán.

– Tűnj a szemem elől, varázsló – mondta végül –, mielőtt mégiscsak a falhoz csaplak. És az isten óvja az életedet, ha nem leszel itt délután induláskor!

– Két órával dél után – mondta Autifon Deliamber udvariasan. – Pontos leszek, Zalzan Kavol. – Valentine-hoz fordult. – Köszönöm, hogy megvédtél. Hálával tartozom, és hamarabb fogok törleszteni, mint gondolnád. A vroon gyorsan elosont.

–Ostobaságot követtél el, hogy elém álltál, Valentine – mondta Zalzan Kavol egy pillanat múlva. – Erőszakra is sor kerülhetett volna.

– Tudom.

– És ha mindkettőtökben kárt teszek?

– Éreztem, hogy vissza tudod fogni a haragod. És igazam lett, igaz? Zalzan Kavol felvillantott egy vidámságtól mentes szkandármosolyt.

– Féken tartottam a dühöm, ez igaz, de csak azért, mert úgy megdöbbentem a szemtelenségeden, hogy saját meglepetésem késztetett megtorpanásra. Még egy pillanat... vagy ha Deliamber tovább dühített volna...

– De megígérte, hogy tiszteletben tartja a szerződést – hívta fel rá a figyelmét Valentine.

– Valóban. És gondolom, akkor a lekötelezetted vagyok. Egy új vezetőt bérelni többnapnyi késlekedést okozhatott volna. Köszönöm, Valentine – mondta Zalzan Kavol esetlen keggyel.

– Tényleg a lekötelezettem vagy?

A szkandár azonnal megtelt gyanakvással.

– Hogy érted ezt?

– Kérnék tőled egy apró szívességet. Ha szolgálatot tettem neked, kérhetek viszonzást?

– Gyerünk! – Zalzan Kavol hangja fagyos volt.

Valentine mély lélegzetet vett.

– Shanamir Falkynkipből való. Mielőtt útra kél velünk, fontos kötelességet kell ott teljesítenie. Családi ügy.

– Menjen akkor Falkynkipbe, és majd csatlakozik  hozzánk útközben.

– Fél, hogy nem talál meg minket, ha egyszer elválik tőlünk.

– Mire akarsz kérni, Valentine?

– Intézd úgy az útirányunkat, hogy néhány órai utazásra menjünk el a fiú otthonától.

– Zalzan Kavol baljóslatúan pillantott Valentine-ra.

– A vezetőm – mondta kifejezéstelenül – kijelentette, hogy a szerződésünk érvénytelen, aztán egy kezdő zsonglőr megakadályozza, hogy elbánjak vele, aztán arra kér, hogy az istállófiú családi ügyéhez igazítsam az útirányunkat. Fárasztó nap a mai, Valentine.

– Ha máshol nincs sürgős kötelezettséged – mondta Valentine reménykedve –, Falkynkip csak két-három napi útra van északkeletre. És a fiú...

– Elég! – kiáltotta Zalzan Kavol. – Falkynkipnek megyünk. De aztán nincs több szívesség. Most hagyj békén! Erfon! Haern! Készen áll már az a kocsi az útra?

11

  Zalzan Kavol társulatának kocsija belül is olyan pompás volt, mint kívül. A padló sötét, fényes éjvirágfa deszkákból volt, ragyogóra csiszolva és tökéletes ügyességgel egymáshoz illesztve. Az utasrészben egész a hátuljáig szárított magvak és rojtok lógtak zsinóron a boltozatos plafonról, a falakat pedig örvénymintás szőrmék, bonyolult vésetű intarziák, fátyolszövet zászlók borították. Öt-hat szkandártermetű egyén elfért benne, bár nem valami tágasan. A középrész a tartozékok, útiládák, csomagok, a zsonglőr– felszerelés meg a társulat összes cókmókjának a tárolására szolgált, és az előrészen, egy kiemelkedő, tető nélküli bakon a kocsisülés elég széles volt két szkandárnak vagy három embernek.

Bár ez a kocsi roppant méretű volt és fejedelmi, egy hercegnek vagy akár egy Napkirálynak is alkalmatos jármű, mégis légies volt és könnyű, elég könnyű ahhoz, hogy a gyomrában pörgő mágneses rotorok által gerjesztett függőleges, meleg levegőoszlopon lebegjen. Mindaddig, amíg Majipoor forog a tengelye körül, forognak a rotorok is, és amikor azok mozgásba lendülnek, a szekér vagy félméternyire felemelkedik a földről, és készen áll rá, hogy az istrángba fogott hátasok húzzák.

Késő délelőttre készültek el a javaik bepakolásával, és mentek a fogadóba ebédelni. Valentine ijedten látta, hogy a Vinorkis nevezetű, sárgára festett szakállú hjort megjelenik, és helyet foglal Zalzan Kavol mellett.A szkandár az asztalra csapott, hogy magára vonja a figyelmet és felüvöltött:

– Bemutatom az új igazgatóhelyettest! Ez itt Vinorkis, aki segíteni fog nekem a könyvelésben, igaza vagyonunkat, és elvégez mindennemű munkát, ami az én kötelességem volt.  

– Ó, nem – suttogta Carabella az orra alatt. – Felfogadott egy hjortot? Azt a furcsát, aki egész héten át bámult minket?

Vinorkis hátborzongató hjortmosolyával nézett rájuk, kimutatva háromsoros, gumiszerű rágóporcát, és kidülledt szemével körbenézett.

– Tehát komolyan gondoltad, hogy beállsz hozzánk! – mondta Valentine. – Azt hittem, csak tréfálsz a számokkal való zsonglőrködéssel kapcsolatban.

– Közismert, hogy a hjortok sohasem tréfálnak – mondta Vinorkis komolyan, és égrengető hahotában tört ki.

– De mi lesz a haigusbőr-kereskedéseddel?

– A teljes készletemet eladtam a vásáron – felelte a hjort. – És eszembe jutottál, hogy nem tudod, merre jársz holnap, és nem is törődsz vele. Tiszteltem ezt. Irigyeltem. Azt kérdeztem magamtól: életed végéig haigusbőrökkel akarsz házalni, Vinorkis, vagy megpróbálsz valami újat? Netán a vándoréletet? Így hát felajánlottam a szolgálataimat Zalzan Kavolnak, amikor véletlenül meghallottam, hogy segítőre van szüksége. És itt vagyok!

– Itt vagy – mondta Carabella fanyarul. – Üdvözöllek!

A kiadós ebéd után nekiindultak. Shanamir kivezette Zalzan Kavol négy hátasát az istállóból, lágyan, megnyugtatóan beszélt az állatokhoz, miközben a szkandár befogta őket. Zalzan Kavol ragadta meg a gyeplőt; öccse, Heitrag ült mellé, és Autifon Deliamber szorongott közöttük. Shanamir a saját hátasán mellettük lovagolt. Valentine bemászott a jól védett, luxus utasrészbe Carabellával, Vinorkissal, Sleettel meg a maradék négy szkandárral. Sokáig rendezgették a lábukat és a kezüket, hogy mindenki kényelmesen elférjen.

– Gyí! – kiáltotta Zalzan Kavol élesen, és nekiindultak ki a Falkynkip Kapun, aztán kelet felé a nagy országúton, amelyen át Valentine Pidruidba érkezett alig egy hete holdnapon.

Súlyos nyári hőség telepedett a part menti síkságra, a levegő sűrű volt és párás. A tűzesőpálmák látványos virágai már fakulni és hervadni kezdtek, és az út lehullott szirmokkal volt tele, mintha karmazsinszínű hó esett volna. A szekéren volt néhány ablak – a legjobb minőségű, gondosan illesztett, tökéletesen átlátszó, vékony, szívós botlénybőr lapok – és Valentine szokatlanul ünnepélyes csendben nézte, mint marad el és tűnik el Pidruid, tizenegymillió lélek városa, ahol fellépett a Napkirály előtt, különös borokat ízlelt, ízletes étkeket evett, és egy fesztiváli éjszakát a sötét hajú Carabella karjában töltött.

És most az út nyitva állt előtte, és ki tudja, mily utazás, mily kalandok várnak rá?

Nem tervezett semmit, és nyitva állt minden terv előtt. Vágyott rá, hogy újra zsonglőrködjön, új fogásokat sajátítson el, ne legyen már tanuló, és Carabellával meg Sleettel közösen a legbonyolultabb gyakorlatokat hajtsák végre, és talán még magukkal a szkandárokkal is zsonglőrködjön. Sleet figyelmeztette ezzel kapcsolatban: hogy csak egy mester kockáztathatja meg, hogy velük zsonglőrködjön, mert kétszer annyi kezük olyan előnyt nyújt nekik, amellyel egy ember nem érhet fel. De Valentine látta Sleetet és Carabellát együtt zsonglőrködni a szkandárokkal, és talán egy idő múlva őrá is sor kerül. Nagy célkitűzés, gondolta. Mi többet akarhatna, mint hogy mesterré váljon, és kiérdemelje, hogy Zalzan Kavollal és testvéreivel zsonglőrködhessen!

– Hirtelen úgy felderültél, Valentine – mondta Carabella.

– Tényleg?

– Mint a nap. Sugárzol. Fény áramlik belőled.

– A sárga haj teszi – mondta kedvesen.– Attól tűnik úgy.

– Nem. Nem. Hirtelen elmosolyodtál...

A lány kezéhez nyomta a kézfejét.

– Az előttünk álló útra gondoltam. Kötetlen, szívem szerint való élet. Keresztül-kasul bejárni Zimroelt, itt-ott fellépni, és új gyakorlatokat tanulni. A legjobb emberzsonglőrré akarok válni Majipooron!

– Jó esélyed van rá – mondta Sleet. – A természetes tehetséged roppant nagy. Csak képzésre van szükséged.

– Ebben számítok rád és Carabellára.

– És amíg neked a zsonglőrködésen járt az eszed – mondta Carabella csendesen –, én rólad gondolkodtam.

– Én pedig rólad – suttogta Valentine zavarba jőve. – De szégyelltem hangosan kimondani.

A kocsi most ért a kanyargós hegyi úthoz, amely felvezetett a hatalmas belső fennsíkra. Lassan kapaszkodtak felfelé. Néhol az út olyan éles szögben kanyarodott, hogy a kocsi alig tudta bevenni a fordulókat, de Zalzan Kavol legalább olyan jó kocsis volt, mint amilyen zsonglőr, és biztonságosan kivezette a járművet minden szorult helyzetből. Hamarosan felértek a szirt tetejére. Pidruid e távolságból úgy nézett ki, mintha önmaga lelapított és kicsinyített térképe lenne a part mentén. A levegő odafönn szárazabb volt, de alig hűvösebb, és így késő délután a nap teljes hévvel tűzött, és az összeaszaló hő elől nem lehetett menekülni napnyugta előtt.

Aznap éjjel a falkynkipi út melletti egyik poros, fennsíki faluban táboroztak le. Valentine-t újból nyugtalanító álom kerítette hatalmába, ahogy a szalmával tömött, szúrós matracon feküdt: újra Majipoor hatalmasságai között járt. Egy roppant visszhangzó, kőfalú csarnokban ült a Pontifex a trónján az egyik oldalon és a Napkirály a másikon, és a mennyezetben egy ijesztő fényszem volt, mint egy aprócska nap, amely irgalmatlan fehér fényt vetett. Valentine üzenetet hozott az Álom-sziget Úrnőjétől, de nem tudta, hogy a Pontifexnek vagy a Napkirálynak adja-e át, és bármelyik uralkodó felé közeledett is, az azonnal beleveszett a végtelenbe. Egész éjjel gyalogolt előre-hátra azon a hideg, csúszós padlón, esdekelve nyújtotta a kezét valamelyik uralkodó felé, de azok mindig tovalebegtek.

Másnap éjjel újra a Pontifexről és a Napkirályról álmodott, Falkynkip egyik külvárosában. Ködös álom volt, és Valentine nem sokra emlékezett belőle, csak a félelmetes királyi személyekre, roppant méretű, pompázatos összejövetelekre, és a kapcsolatteremtés sikertelenségeire. Mély, sajgó elégedetlenséggel ébredt. Nyilván nagy jelentőségű üzeneteket kapott, de nem bírta értelmezni őket.

– Az uralkodók rád szállnak és nem hagynak nyugodni – mondta Carabella reggel. – Mintha eltéphetetlen szálakkal kötődnél hozzájuk. Nem természetes dolog ilyen rendszeresen hatalmas személyekről álmodni. Szerintem ezek csakis üzenetek lehetnek.

Valentine bólintott.

– Fényes nappal is úgy érzem, mintha az Álmok Királyának keze tapadna hűvösen a halántékomra. És amikor behunyom a szemem, ujjai a lelkembe vájnak.

Carabella szemében rémület villant.

– Biztos vagy benne, hogy ő üzen neked? Nem. De azt hiszem...

– Lehet, hogy az Úrnő...

– Szerintem az Úrnő kedvesebb, lágyabb álmokat küld – mondta Valentine. – Attól tartok, ezek a Király üzenetei. De mit akarhat tőlem? Miféle bűnt követtem el?

A lány a homlokát ráncolta.

– Valentine, Falkynkipben el keli menned egy álomfejtőhöz, ahogy megígérted.

– Igen, felkeresek egyet.

Váratlanul Autifon Deliamber is beleszólt a beszélgetésbe:

– Ajánlhatok valakit?

Valentine észre sem vette, mikor jött oda a töpörödött, kis vroon. Meglepetten pillantott le.

– Elnézést – mondta a varázstudó fesztelenül. – Véletlenül hallgatóztam. Úgy véled, üzenetek zaklatnak?

– Nem lehet más.

– Biztos vagy benne?

– Semmiben sem vagyok biztos. Még a nevemben sem vagy a tiedben sem, sőt még abban sem, hogy a hétnek melyik napja van.

– Az üzenetek ritkán homályosak. Kétségtelenül meg lehet állapítani, hogy a Király szól-e vagy az Úrnő – mondta Deliamber.

Valentine a fejét rázta.

– Mostanában ködös a fejem. Semmit sem tudok biztosan. De ezek az álmok felkavarnak, és tudnom kell a választ, bár azt sem tudom, hogy fogalmazzam meg a kérdéseimet.

A vroon felnyúlt Valentine kezéhez az egyik finom, tekervényes csápjával.

– Bízz bennem! Meglehet, ködös a fejed, de az enyém nem, és én tisztán beléd látok. A nevem Deliamber, a tied Valentine, ma a nyár kilencedik hetének ötödnapja van, és Falkynkipben él Tisana, az álomfejtő, aki a barátom, szövetségesem, és aki a helyes útra terel téged. Keresd meg, add át az üdvözletem és a jókívánságaimat. Itt az ideje, hogy megkezdd a felépülést a bajból, ami ért, Valentine.

– Baj? Baj? Miféle bajból?

– Menj el Tisanához! – mondta Deliamber határozottan.

Valentine megkereste Zalzan Kavolt, aki egy helybélivel beszélgetett. A szkandár végül befejezte, és Valentine-hoz fordult, mire az így szólt:

– Szeretném a csillagnap éjszakát a társulattól távol, Falkynkipben tölteni.

– Szintén valami családi ügy? – kérdezte Zalzan Kavol keserű gúnnyal.

– Magánjellegű. Mehetek?

A szkandár megvonta bonyolult, négy kart befogadó vállát.

– Van benned valami furcsa, valami, ami aggaszt engem. De tégy, ahogy akarsz. Azonban holnap fellépünk Falkynkipben a vásáron. Ott alszol, ahol akarsz, de vasárnap korán reggelre készen állj az indulásra!

12

  Falkynkipet, mint várost, össze sem lehetett hasonlítani a roppant méretű, terjedelmes Pidruiddal, de egyáltalán nem volt jelentéktelen; egy vidéki székhely, amely egy nagyméretű-farmer terület központjaként szolgált.

Megközelítőleg háromnegyed millióan éltek benne meg a környékén, és ötször ennyien a félreeső vidéken. De az életritmusa eltért a Pidruidétól ezt Valentine is észrevette. Közrejátszhatott ebben, hogy ezen a száraz, forró fennsíkon helyezkedett el, nem pedig az enyhe és nedves tengerparton: de a lakosok itt ráérősek voltak, megfontolt, kimért viselkedésűek. Shanamir csillagnapon illant el. Szó szerint titokban surrant el éjjel, apjának a várostól északra, néhány órányira fekvő farmjához, – mint Valentine-nak másnap reggel elmesélte – otthagyta a Pidruidban keresett pénzt meg egy levelet, amelyben közölte, hogy elindult kalandot és tapasztalást keresni, és sikerült visszatérnie anélkül, hogy észrevették volna. De Shanamir nem hitte, hogy az apja ilyen könnyedén lemondana egy jól képzett és használható segítségről, és attól félt, hogy városi felügyelők fogják keresni, így Falkynkipben tartózkodásuk ideje alatt mindvégig a kocsiban szándékozott tartózkodni. Valentine elmagyarázta ezt Zalzan Kavolnak, és az szokásos fanyar kegyével egyezett bele.

Aznap délután a zsonglőrök nagy hírverést tartottak: kimasíroztak a vásárba, Carabellával és Sleettel az élen; a férfi egy dobot vert, a lány pedig egy tamburint csörgetett, és egy vidám kis dalt énekelt:

Szánj ránk egy royalt, vagy egy koronát,

Jóember, gyere, láss most itt csodát!

Meghökkentő mutatvány...

Látható – a zsonglőrök műsorán!

Szánj ránk egy kis lépést, vagy egy nagy sétát

Jóember, hidd el, eltátod a szád!

Csésze meg az alja, labda a széken,

Táncol majd könnyedén fenn a levegőben.

Szánj ránk egy percet, vagy egy fél napot,

A gondodat, hidd el, messze elhagyod,

Egy pillanat alatt pár érme árán

Jókedvre derülsz majd – a műsorunk láttán!

  De a meghökkentő mutatvány távol járt Valentine lelkétől aznap, és igen gyatrán zsonglőrködött. Túl sok éjszakája már, hogy zavaros álom nyugtalanította, tette feszültté; telve volt becsvággyal, ez meghaladta jelenlegi tudását, és túlbecsülte a képességeit. Kétszer is elejtette a buzogányokat, de Sleet kioktatta már, hogyan játssza el, hogy ez is része a mutatványnak, és a nézők megbocsátották neki. Ő azonban nem bocsátotta meg ilyen könnyen magának. Mogorván elvonult egy borárudához, miközben a szkandárok foglalták el a porondot.

Távolról figyelte, mint sző a hat tagbaszakadt lény huszonnégy karral pontos és hibátlan mintákat. Mindegyikük hét késsel zsonglőrködött, mi– közben további késeket kapott és továbbított valamelyik társának, és a hatás látványos volt, a feszültség rendkívüli, ahogy az éles fegyverek összevissza röpködtek. Falkynkip békés polgárait elbűvölte.

Valentine nézte a szkandárokat, és egyre inkább bántotta a rossz szereplése. Pidruid óta alig várta, hogy újra felléphessen – keze meg-megrándult a buzogányok és labdák után – és amikor eljött a pillanat, ügyetlennek bizonyult. Nem számít. Lesznek még más piacok, más vásárok is. Éveken át fognak vándorolni, bejárják Zimroelt, és ő csillogni fog, elkápráztatja a közönséget, éltetni fogják Valentine-t, a zsonglőrt, újra és újra visszatapsolják, és még maga Zalzan Kavol is elfeketedik az irigységtől. A zsonglőrök királya lesz, igen, uralkodó, az előadók Napkirálya! Miért is ne? Van hozzá tehetsége. Valentine mosolygott. Morcos hangulata felengedett. A bor tette, vagy természetes jókedve lépett újra előtérbe? Elvégre alig egy hete gyakorolja e művészetet, és mégis már milyen sokra jutott! Ki tudja, miféle csodás mutatványokat fog végrehajtani egy-két évnyi gyakorlás után?

Autifon Deliamber tűnt fel mellette.

– Tisana a Vízikorcsok utcáján található – mondta a pöttöm varázsló. – Rövidesen fogad.

– Tehát, beszéltél vele rólam?

– Nem – felelte Deliamber.

– És mégis vár. Ah! Varázslat ez?

– Olyasféle – válaszolta a vroon, vroonosan megrántotta végtagjait, és ez vállrándításnak felelt meg. – Keresd meg!

Valentine bólintott. Szétnézett: a szkandárok végeztek, Sleet és Carabella mutatott be félkezes zsonglőrködést. Milyen elegánsan mozognak együtt, gondolta. Milyen nyugodtak, milyen magabiztosak, milyen eleven mozgásúak. És milyen szép Carabella! Valentine nem szeretkezett vele a fesztivál éje óta, bár néha egymás mellett aludtak; és az eltelt hét alatt tartózkodóan és elhúzódva viselkedett vele, pedig a lányból csak melegség és biztatás áradt. Az almok okozták a problémáját; kimerítették és nyugtalanították. El hát Tisanához álomfejtésre, és talán már holnap újra ölelni Carabellát...

– Vízikorcsok utcája – mondta Deliambernek. – Nagyszerű. Jelzi valami a lakhelyét?

– Kérdezősködj – tanácsolta Deliamber.

Valentine nekiindult, de Vinorkis lépett elő a kocsi mögül, és megszólította.

– Bele az éjszakába, mi?

– Dolgom van.

– Akarsz egy társat? – röhögött a hjort durva, hangos nevetéssel. – Betérhetnénk együtt egy-két kocsmába, hé! Nem is bánom, hogy eltűnhetek ebből a zsonglőrködésből néhány órára.

– Ez olyasmi, ahová egyedül megy az ember – mondta Valentine kényelmetlenül.

Vinorkis méregette egy pillanatig.

– Nem könnyen barátkozol, ugye?

– Nézd, pontosan úgy van, ahogy mondtam: egyedül kell mennem. Hidd el, nem kocsmalátogatóba megyek ma este.

A hjort vállat vont,

– Jól van. Ahogy akarod, engem ugyan nem érdekel. Csak segíteni akartam neked szórakozni... megmutatni neked a varost, elvittelek volna néhány kedvenc helyemre...

– Majd máskor – mondta Valentine gyorsan.

Elsietett Falkynkip felé.

A Vízikorcsok utcáját elég könnyen meg lehetett találni – ez egy rendezett varos volt, nem olyan középkori útvesztő, mint Pidruid, és minden nagyobb csomópontban világosan érthető várostérképek voltak kiaggatva – de Tisana otthonát már nehezebb volt megtalálni, mert az utca hosszú volt, és azok, akiktől megkérdezte, hol találja, csak a válluk fölött intettek észak felé. Rendületlenül haladt előre, és mire beesteledett, odaért egy kicsi, szürke, durva zsindelyes házhoz egy lakónegyedben, messze a Piactól. Viharvert ajtaján a Hatalom két szimbólumát viselte: az Álmok Királyának jelképét, az egymást keresztező villámokat meg a háromszögben lévő háromszöget, az Álom-sziget Úrnőjének jelvényét.

Tisana javakorabeli asszony volt, izmos, robusztus és szokatlanul magas, széles, erőteljes arccal, hűvös, fürkésző tekintettel. Sűrű, fonatlan fekete haja fehér tincsekkel vegyülten hullott a vállára. A szürke vászonköpenyből csupaszon előbukkanó karja kemény volt és vaskos, bár rengő húscsomók lógtak róla. Nagyerejű és bölcs embernek tűnt.

Nevén köszöntötte Valentine-t, és felszólította, hogy érezze otthon ma-

gát a házban.

– Mint bizonyára már tudja, Autifon Deliamber üdvözletét és jókívánságait tolmácsolom – mondta Valentine.

Az álomfejtő komolyan bólintott.

– Igen, előre hírt adott. Az a csirkefogó! De a jókívánságait minden furfangja ellenére szívesen veszem. Add át neki az én jókívánságaimat. – Járkált a kicsi, sötét szobában, elhúzta a függönyöket, meggyújtott három vörös gyertyát meg valami füstölőt. Csekély berendezés volt, csak egy szürkésfekete árnyalatú, magasra rakott gyapjúszőnyeg, egy tiszteletre méltó faasztal, amelyen a gyertyák álltak, és egy magas, antik stílusú ruhásszekrény. – Gondolnád, hogy közel negyven éve ismerem Deliambert? -mondta Tisana az előkészületek között. – Tyeveras uralkodásának első napjaiban találkoztunk a fesztiválon Piliplokban, amikor az új Napkirály eljött városnézőbe; Lord Malibor volt az, aki vízbe fulladt sárkányvadászat közben. A kis vroon már akkor furfangos fickó volt. Ott álltunk Lord Mali-bort éljenezve az utcán, és Deliamber így szólt: „Hamarabb fog meghalni, mint a Pontifex". Olyan volt, mint amikor valaki déli szélben esőt jósol. Szörnyű volt ilyet mondani, és ezt közöltem is vele. Deliamber nem törődött vele. Fura dolog ez, amikor a Napkirály előbb hal meg, és a Pontifex él tovább. Mit gondolsz, mennyi idős mostanra Tyeveras? Százéves? Százhúsz?

– Fogalmam sincs – mondta Valentine.

– Öreg, nagyon öreg. Hosszú időn át Napkirály volt, mielőtt beköltözött a Labirintusba. És három Napkirály uralkodása ideje óta van ott, el bírod képzelni? Lehet, hogy még Lord Valentine-t is túl fogja élni. – A tekintete megpihent Valentine-on. – Feltételezem, hogy Deliamber ezt is tudja. Iszol velem bort?

– Igen – mondta Valentine, zavarban a nő durva, közvetlen viselkedésétől, és attól az érzéstől, hogy a nőúgy bánik vele, mintha sokkal többet tudna róla, mint ő magáról.

Tisana elővett egy faragott kőkancsót, és két jókora adagot kitöltött, nem a csípős, pidruidi tűzesőborból, hanem valami sötétebb, sűrűbb lőrét, édesítve borssal, gyömbérrel meg más, rejtélyesebb dolgokkal. Belekortyolt, aztán még egyszer, és a második után a nő oda sem figyelve így szólt.

– Mint tudod, altatószer van benne.

– Altatószer?

– Az álomfejtéshez.

– Ó, persze. Igen. – Saját tudatlansága bosszantotta Valentine-t. Homlokát ráncolva bámult a serlegbe. A bor sötétvörös volt, szinte bíbor, és a gyertyafényben eltorzult arcképét tükrözte vissza. Nem tudta, mi az eljárás. Most el kell mesélnie a nőnek a legutóbbi álmát? Majd elválik, majd meglátjuk! Gyors, nehézkes kortyokban kiürítette a serlegét, az öregasszony azonnal újratöltötte, és rátöltött saját borára, amit alig érintett.

– Sok idő telt el azóta, hogy utoljára álomfejtésen jártál? – kérdezte.

– Nagyon sok, attól félek.

– Nyilvánvaló. Mint tudod, most jött el az ideje, hogy átadd a tiszteletdíjamat. Valamivel drágább lett, mint amire emlékszel.

Valentine az erszényéért nyúlt.

– Olyan rég volt...

– ...hogy már nem emlékszel. Most tíz koronát kérek. Az új adók és más terhek miatt. Lord Voriax idején csak ötbe került, és amikor megkezdtem a működésemet Lord Malibor uralkodása alatt, kettőt vagy két és felet kaptam. Nagyon megterhel tíz korona?

Egyheti fizetsége volt Zalzan Kavoltól a koszt és kvártély mellett; de bőséges pénzzel az erszényében érkezett Pidruidba, nem tudta, hogyan vagy miért, közel hatvan royalja volt, és sok megmaradt belőle. Adott az álomfejtőnek egy royalt, és a nő hanyagul az asztalon heverő zöld porcelántálba hajította. Valentine ásított. A nő közelről figyelte. Valentine újra ivott; a nő szintén, majd újratöltött; Valentine tudata kezdett ködösödni. Bár még csak kora este volt, máris álmosodott.

– Most gyerünk az álomszőnyegre! – mondta Tisana, és a három gyertyából kettőt elfújt.

Lehúzta magáról a köpenyét, és meztelenül állt Valentine előtt.

Ez váratlan volt. Az álomfejtés valamilyen szexuális kapcsolattal jár? Ezzel az öregasszonnyal? Nem mintha olyan öregnek látszott volna: a teste jó húsz évvel fiatalabbnak tűnt, mint az arca, nem lánytest semmi esetre sem, de még kemény húsú, kövérkés, de ránctalan, súlyos mellekkel és erőteljes, sima combokkal. Talán az álomfejtők valamiféle szent prostituáltak, gondolta Valentine. A nő intett neki, hogy vetkőzzön, hát levetette a ruháját. Együtt feküdtek le a vastag gyapjúszőnyegre a félhomályban. A nő a karjaiba vonta, de egyáltalán semmi erotika sem volt az ölelésében – inkább anyáskodó volt, mindent magába foglaló. Valentine elernyedt. Feje a meleg, puha kebelhez szorult, és nehéz volt ébren maradni. A nő testének szaga elárasztotta az orrlyukát, éles, kellemes aroma volt, mint azoké a bütykös és örökzöld tűlevelűeké, melyek észak magas ormain nőnek, nem sokkal a hóhatár alatt, egy friss, éles, tiszta illat.

– Az álmok birodalmában – mondta lágyan a nő – az egyetlen beszélt nyelv az igazságé. Ne félj velem együtt behatolni.

Valentine behunyta a szemét.

Magas ormok, igen, nem sokkal a hóhatár alatt. Élénk szél söpör a szirtek között, de ő egyáltalán nem fázik, bár mezítláb áll a száraz, köves talajon. Egy csapás húzódik előtte, egy meredeken lefelé vivő ösvény, amelybe hatalmas, szürke kőlapokat fektettek, hogy gigantikus lépcsőfokokat formálva vezessenek a ködbe burkolódzott völgybe, és Valentine habozás nélkül megindult rajta. Tudta, hogy ezek a képek még nem tartoznak a visszatérő álmához, csak a bevezetés volt, épphogy megkezdte éji utazását, és még csak az álom küszöbén járt. De lefelé mentében elhaladt olyanok mellett, akik már ismerősek voltak számára korábbi álmaiból: a pergamenbőrű, ráncos arcú Pontifex Tyeveras bukdácsolt felfelé a lépcsőn gyenge, remegő csoszogással, és Lord Valentine, a Napkirály hágott felfelé merész, rámenős léptekkel, és a néhai Lord Voriax lebegett békésen nem sokkal a lépcső felett, és a nagy harcos-Napkirály, Lord Stiamot, a nyolcezer évvel ezelőtti múltból valami hatalmas bottal hadonászott, amelynek a csúcsa körül dühös vihar kavargott, ez pedig itt nem Pontifex Arioc, aki otthagyta a Labirintust hatezer évvel ezelőtt, és helyette az Alomsziget Úrnőjévé vált? Ezek a hatalmas uralkodók pedig Lord Confalume meg hasonlóan nagy elődje, Lord Prestimion, kiknek uralkodása alatt érte el Majipoor nagyságának és gazdagságának csúcsát? Aztán következett Zalzan Kavol Deliamberrel, a varázslóval a hátán, meg Carabella meztelenül és gesztenyebarnán, töretlen lendülettel szökdécselve, és Vinorkis dülledő szemmel, tátogva, majd Sleet tűzgolyókkal labdázva járás közben, meg Shanamir, meg egy liimen sülő kolbászokat árulva, meg a Sziget gyengéd, szerető tekintetű Úrnője, aztán újra a vén Pontifex, a Napkirály, egy zenekar meg húsz hjort, egy aranyhordszékben cipelve az Álmok Királyát, a rettenetes, vén Simonan Barjazidot. A köd sűrűbb lett idelenn, a levegő nyirkosabbá vált, és Valentine érezte, hogy a rövid, kapkodó zihálással lélegzik, mintha nem is lefelé ereszkedett volna a magasból, hanem egész idő alatt felfelé mászott volna, rettenetes erőfeszítéssel törve a tűlevelű fák vonala fölé, a magas hegyek csupasz gránitfalaihoz, mezítláb égető hósávokon, szürke felhőtakaróba burkolva, mely egész Majipoort elrejtette előle.

Az egekben most csodás, kemény zene harsant, félelmetes rezesbanda játszott ünnepélyes, komor, koronázó-ceremóniához illő dallamokat. És valóban, koronázták, tucatnyi hajlongó szolga adta rá a hivatali palástját meg a napjeles koronát, de ő könnyedén megrázta a fejét, és félresöpörte őket, saját kezével levette a koronát, és átnyújtotta fenyegető szablyájú fivérének, lerázta magáról a pompás palástot, és csíkokra tépve szétosztotta a szegények között, akik kötéseket csináltak belőlük a lábukra, és elterjedt a hír Majipoor összes tartományában, hogy feladta magas hivatalát és minden hatalmát, és újra csak a kőlépcsőn találta magát, lefelé baktatva a hegyi ösvényen, fürkészve a ködös völgyet, mely elérhetetlenül hevert előtte.

– De miért lefelé mégy? – kérdezte Carabella elállva az útját, és erre nem tudott válaszolni, Így hát, amikor az apró Deliamber felfelé mutatott, szelíden vállat vont, és elindult felfelé vörös és kék virágok tündöklő rétén át, aranyfüves síkon és magas, zöld cédrusok között. Észrevette, hogy nem egy szokásos hegycsúcsra kapaszkodik felfelé, hanem magára Kastély-hegyre, mely harminc mérföld magasságba nyúlik az égbe, és a célja az a zavarba ejtő, mindent magába foglaló, örökké terjeszkedő építmény az ormán, a hely, ahol Napkirályok éltek, a Kastély, melyet Lord Valentine Kastélyának hívnak, de mely nem sokkal ezelőtt Lord Voriax Kastélya volt, azelőtt pedig Lord Malibor Kastélya, más uralkodók idején pedig más, és az összes hatalmas herceg, aki Kastély-hegyen uralkodott, hozzátette saját személyiségét a növekvő Kastélyhoz, és a nevét adta neki, amíg benne élt, egészen vissza Lord Stiamotig, a metamorfok meghódítójáig, ki Kastély-hegy első lakója volt, és aki megépítette azt a szerény kis várat, melyből az összes többi sarjadt. Vissza fogom szerezni a Kastélyt, mondta magának Valentine, és benne fogok lakni.

De mi volt ez? Tízezernyi munkás bontja a rettentő nagy építményt! A pusztítómunka már előrehaladott állapotban van, és az összes külső szárnyal már darabokra szedték, a Lord Voriax építette pillérek és boltívek helye meg Malibor gigászi trófeaterme, meg a nagy könyvtár, melyet Tyeveras tett hozzá Napkirály korában, és sok egyéb, mind-mind most csak hatalmas kőrakások voltak a Hegy oldalán, és a munkások egyre beljebb jutottak, az ősibb szárnyak felé, Lord Confalume kerti lakjához, Lordfegyvertárához és Lord Prestimion archívumához, lebontva ezeket a helyeket tégláról téglára, mint ahogy a sáskák járnak aratás idején. "Megálljatok!" kiáltotta Valentine. „Erre nincs szükség! Visszajöttem, újra felveszem a palástom és a koronám!" A pusztítómunka azonban folytatódott, és úgy tűnt, mintha a Kastély homokból lenne, a dagály elnyelte, és egy gyengéd hang Így szólt: „Már késő, már késő, túlságosan késő". És Lord Arioc őrtornya megsemmisült, és Lord Thimin mellvédje eltűnt, Lord Kinniken obszervatóriuma eltűnt minden csillagvizsgáló berendezésével egyetemben, és maga Kastély-hegy remegett, imbolygott, ahogy a Kastély lebontása megingatta az egyensúlyát, és a munkások most eszeveszetten rohangáltak téglákkal a kezükben, sík helyeket keresve, ahol halomba rakhatják őket, és félelmetes, örökké tartó éj ereszkedett le, baljóslatú csillagok lüktettek és vonaglottak az égen, és a gépezetek, melyek védték Kastély-hegy csúcsát az úr hidegétől elromlottak, a kellemes, meleg levegő elfolyt a hold felé, és a bolygó mélyéből zokogás hallatszott, és Valentine ott élit a pusztítás és a gyülekező káosz színterén, és széttárt ujjait a sötétség felé nyújtotta.

A következő, amire emlékezett, hogy reggeli fény hatolt a szemébe, hunyorgott, zavartan felült, és nem tudta, miféle fogadó ez, és mit csinált előző este, mert pőrén feküdt egy vastag gyapjúszőnyegen egy furcsa, meleg szobában, és egy öregasszony járkált a közelében, teát főzött, talán...

Igen. Tisana, az álomfejtő, ez pedig Falkynkip, a Vízikorcsok utcája... Meztelensége zavarta. Felkelt, és gyorsan felöltözött.

– Idd meg ezt! – mondta Tisana. – Felrakok valami reggelit, most hogy végre felébredtél.

Valentine habozva nézett a korsóra, amit a nő feléje nyújtott.

– Tea – mondta Tisana. – Semmi, csak tea. Az álmodás ideje véget ért. Valentine a teát szürcsölgette, míg Tisana a kis konyhában sürgött-forgott. Zsibbadtságot érzett a lelkében, mintha az eszméletlenségig leitta volna magát, és most kellene számot adnia; és tudta, hogy furcsát álmodott, egész éjszakán át, de mégsem érzett semmit abból a rossz lelki közérzetből, melyet megismert az elmúlt néhány reggelen ébredés után, csak zsibbadtságot, érdekes, belső nyugalmat, szinte ürességet érzett. Ezért kell álomfejtőhöz menni? Olyan keveset tud. Olyan, akár egy gyerek ebben a roppant méretű, bonyolult világban.

Csendben ettek. Úgy tűnt, mintha Tisana feszülten figyelné Valentine-t az asztal fölött. Tegnap este sokat fecsegett, mielőtt az altatószer hatott volna, de most visszafogottnak, töprengőnek, szinte visszahúzódónak látszott, mintha külön kellene válnia Valentine-tól, míg készül megfejteni az álmát.

Végül elmosta a tányérokat, és így szólt:

– Mit érzel?

– Belső nyugalmat.

– Jó. Jó. Az lényeges. Álomfejtőtől nyugtalanul távozni kidobott pénz. Semmi kétség, erős lelked van.

– Igen?

– Erősebb, mint gondolnád. Szerencsétlenségek, melyek egy átlagembert összeroppantanának, téged épen hagynak. Lerázod magadról a katasztrófát, és a veszély képébe nevetsz.

– Nagyon általános dolgokat mondasz.

– Jós vagyok, és a jósok sohasem kimondottan részletesek – felelte Tisana könnyedén.

– Üzenetek az álmaim? Legalább azt elárulod?

– Tisana gondterhelt volt egy pillanatig.

– Bizonytalan vagyok.

– De hiszen osztoztál bennük! Képtelen vagy azonnal megállapítani, hogy egy álom az Úrnőtől vagy a Királytól származik?

– Nyugalom, nyugalom, ez nem olyan egyszerű – tartotta előre a tenyerét. – Az álmaid nem az Úrnő üzenetei, ezt tudom.

– Akkor ha üzenetek, a Királytól származnak.

– Ez az, ami nem biztos. A Király aurája lengi körül, igen, de nem üzenet aurája. Tudom, hogy nehezen tudsz a mélyére hatolni: tehát megteszem én. Hiszem, hogy az Álmok Királya figyeli a cselekedeteidet, és van valami köze hozzád, de nem érzem, hogy behatolna az álmaidba. Ez zavar engem.

– Találkoztál már hasonlóval ezelőtt?

Az álomfejtő a fejét rázta.

– Egyáltalán nem.

– Tehát ennyi a megfejtés? Még több rejtély és megválaszolatlan kérdések?

– Még nem hangzott el a megfejtés – válaszolta Tisana.

– Bocsásd meg a türelmetlenségem!

– Nincs szükség bocsánatkérésre. Gyere, add a kezed, és elmondom neked a megfejtést. – Átnyúlt az asztal fölött, megragadta Valentine kezét, és hosszú ideig tartotta, mielőtt megszólalt: – Magasról zuhantál le, és most meg kell kezdened a felkapaszkodást.

– Magasról? – vigyorgott Valentine.

– A legmagasabbról.

– Majipooron a legmagasabb hely a Kastély-hegy csúcsa – mondta könnyedén. – Oda kell felkapaszkodnom?

– Igen, oda.

– Nagyon meredek utat jelölsz ki nekem. Egész életembe beletelne, mire elérném és megmászhatnám.

– Mégis ez az út vár rád, Lord Valentine, és nem én vagyok az, aki kijelölte számodra.

Valentine eltátotta a száját a királyi megszólításra, aztán nevetésben tört ki a nő ízléstelen, vaskos tréfáján.

– Lord Valentine! Lord Valentine? Nem, ön túlságosan megtisztel, Madame Tisana. Nem Lord Valentine. Csak Valentine, Valentine, a zsonglőr, semmi több, Zalzan Kavol társulatának legújabb tagja.

A nő pillantása szilárdan nyugodott rajta.

– Elnézést kérek – mondta csendesen. – Nem akartalak megsérteni. – Hogy sérthetne ez engem? De ne szólíts királyi címen, kérlek! A zsonglőrélet elég királyi számomra, még ha az álmaim néha elszaladnak is velem.

– Tisana szeme meg se rebbent. – Kérsz még teát? – kérdezte.

–Megígértem a szkandárnak, hogy korán reggel indulásra készen áll.

Így hát hamarosan távoznom kell. Mi mást mondanak még rólam az álmok?– Az álomfejtés véget ért – mondta Tisana.

Ez meglepte Valentine-t. Értelmezéseket, elemzéseket, magyarázatot, tanácsot várt. És mindaz, amit kapott...

Lezuhantam, és vissza kell másznom a csúcsra. Mindössze ennyit mondasz egy royalért?

Manapság mindennek feljebb megy az ára – mondta Tisana rosszindulat nélkül. – Becsapottnak érzed magad? -

–Egyáltalán nem. Értékes számomra, bizonyos értelemben.

– Udvariasan fejezted ki, de téves. Mindenféleképpen értéket kaptál. Majd az idő megvilágosítja számodra. – Felkelt, és Valentine vele együtt felemelkedett. A nőt magabiztosság és erő lengte körül. – Jó utat kívánok! – mondta. – És biztonságos felkapaszkodást!

13

  Autifon Deliamber köszöntötte elsőként, amikor visszatért az álomfejtésről. A hajnal csendességében a kis vroon egyfajta zsonglőrködést gyakorolt a kocsi közelében, valami csillogó, jégszínű kristálydarabokkal: de ez varázslózsonglőrködés volt, mivel Deliamber csak mímelte a dobást és a kapást, és valójában puszta agyi erővel mozgatta a darabokat. Állt a ragyogó zuhatag alatt, és a sziporkázó szilánkok nagy körben röpködtek a feje felett, mint egy ragyogó fénykoszorú, a magasban maradtak, pedig Deliamber hozzájuk sem ért.

Ahogy Valentine közeledett, a vroon hirtelen megrántotta csáphegyeit, és az üveges darabok azonnal befelé hullottak, és egy zárt köteget alkottak, amit Deliamber fürgén elkapott a levegőből. Valentine felé nyújtotta őket.

– Egy templom darabjai Dulornból, a ghayrog városból, mely innen pár napi utazásra fekszik keletre. Varázslatos szépségű varos, úgy ám. Jártál már ott?

Az álomfejtés éjszakai talányai még ott nehezedtek Valentine vállán, így nem volt kedve átvenni Deliamber szárnyaló hangulatát korán reggel.

– Nem emlékszem – vont vállat.

– Emlékeznél rá, ha jártál volna. A fény városa, a megfagyott költészet városa! – A vroon csőre összecsattant: a mosoly vroon megfelelője. – Vagy talán csak nem akarsz emlékezni. Szerintem nem: annyi mindent elvesztettél. De hamarosan újra látni fogod.

– Újra? Sosem jártam ott.

– Ha jártál már ott valaha újra látni fogod, amikor odaérünk. Ha nem, nem. Bárhogy legyen is, Dulorn a következő állomásunk, legalábbis szeretett szkandárunk szerint. – Deliamber csintalan szeme Valentine-ét fürkészte. – Látom, sokat megtudtál Tisanától.

– Nem érdekes, Deliamber.

– Bámulatos nő, ugye?

Valentine megpróbálta lerázni.

– Semmit sem tudtam meg tőle – mondta keményen. – Elvesztegettem egy estét.

– Ó, nem, nem, nem! Nem létezik elvesztegetett idő. Add ide a kezed, Valentine! – A vroon száraz, gumiszerű csápja rácsusszant vonakodó ujjaira. Deliamber ünnepélyesen szólalt meg: – Tudd meg, és jegyezd meg jól: nem létezik elvesztegetett idd. Bárhol járunk, bármit teszünk, minden hozzájárul a fejlődésünkhöz. Még ha nem is értjük meg azonnal a leckét.

– Tisana nagyjából ugyanezt mondta, amikor eljöttem tőle – mormolta Valentine mogorván. – Szerintem ti ketten összebeszéltek. De mit tanultam belőle én? Ismét Napkirályokról meg Pontifexekről álmodtam. Fel-le járkáltam egy hegyi ösvényen. Az álomfejtő buta és fárasztó tréfát űzött a nevemmel. Megszabadultam egy royaltól, amit jobb lett volna borra és lakomára költeni. Nem, nem nyertem semmit. – Megpróbálta elhúzni a kezét Deliamber fogásából, de a vroon meglepő erővel tartotta. Valentine különös dolgot érzett, mintha ünnepélyes zene akkordjai gördülnének át a tudatán, és valahol öntudata felszíne alatt egy képmás fénylett és villogott, mintha valami tengeri sárkány mocorogna és morogna a mélyben, de képtelen volt tisztán érzékelni: a jelentés lényegét nem fogta fel. Félt tudni, mi mocorog ott. Sötét és érthetetlen aggodalom árasztotta el a lelkét. Egy pillanatra úgy érezte, hogy a lénye mélyén lakozó sárkány emelkedni kezd, felfelé úszik felhőktől takart emlékezetén át a tudatosság szintjére. Ez megijesztette. Tudás, rettenetes és veszedelmes tudás rejtőzött mélyen benne, és most azzal fenyegetett, hogy kiszabadul. Ellenállt. Küzdött. Látta, hogy az apró Deliamber szörnyű erősséggel mered rá, mintha kölcsön akarna adni némi erőt, hogy befogadja azt a sötét tudást, de Valentine nem akarta. Hirtelen, vad erővel kitépte a kezét, és imbolyogva, botladozva a szkandárkocsi felé sietett. A szíve hevesen vert, halántéka lüktetett, gyengének és kábának érezte magát. Pár bizonytalan lépés után visszafordult, és rárivallt a kis varázslóra:

– Mit műveltél velem?

– Csupán megérintettem a kezed.

– És roppant szenvedést okoztál!

– Legfeljebb fényt derítettem a belső szenvedésedre – felelte Deliamber csendesen. – Ennél nem többet. Szenvedést hordozol magadban. Még nem érzed. Az azonban már küzd, hogy felszínre törjön, Valentine. Lehetetlen megakadályozni.

– Meg akarom akadályozni.

– Nincs más választásod, oda kell figyelned a belső hangokra. A küzdelem már elkezdődött.

Valentine megrázta sajgó fejét.

– Nem akarok szenvedést és küzdelmet. A múlt héten boldog ember voltam.

– Akkor is, amikor álmodtál?

– Ezek az álmok hamarosan elmúlnak. Valaki másnak szánt üzenetek lehetnek.

– Elhiszed ezt, Valentine? Valentine nem válaszolt. Majd egy pillanat múlva így szólt:

– Csak azt akarom, hogy az lehessek, ami lenni szeretnék. – És mi az?

– Vándor zsonglőr. Szabad ember. Miért gyötörsz ezzel, Deliamber'?

– Örülnék neki, ha zsonglőr lennél – mondta a vroon gyengéden. – Nem akarlak elszomorítani. Azonban hogy mit akarunk, ahhoz, ami a nagy könyvben kijelöltetettszámunkra.

– Mesterzsonglőr leszek – mondta Valentine. – Nem több, nem kevesebb.

– Minden jót kívánok hozzá! – mondta Deliamber udvariasan, és elsétált.

Valentine lassan felsóhajtott. Egész teste feszült volt és merev. Letelepedett a földre, hátravetette a fejet, széttárta a karját, aztán szétterpesztette a lábát, próbált megszabadulni azoktól a furcsa görcsöktől, melyek kezdtek belé hatolni. Fokozatosan ellazult egy kicsit, de némi kényelmetlenség megmaradt, és a feszültség nem akart kiszállni belőle. Ezek a gyötrelmes álmok, ezek a fészkelődő sárkányok a lelkében, ezek az előjelek és ómenek.        

A kocsiból Carabella lépett ki, és megállt fölötte, ahogy ő a földön fekve lazított.

–– Hadd segítsek! – mondta, és lekuporodott mellé. Teljesen előrenyomta míg rá nem hasalt a lábára, akkor erős ujjai belemélyedtek a férfi merev hát– és nyakizmaiba. Valentine egyre inkább felengedett a gyúrás alatt, hangulata mégis komor és nyugtalan maradt.

– Nem segített az álomfejtés? – kérdezte a lány lágyan.

– Nem.

– Elmeséled?

– Inkább nem.

– Ahogy gondolod. – Mégis várakozóan nézett, élénk szeme melegen, szenvedélyesen ragyogott.

– Alig értek valamit abból, amit az az asszony mondott. Amit pedig megértettem, azt képtelen vagyok elfogadni. De nem akarok beszélni róla.

– Ha majd mégis, Valentine, én itt leszek. Bármikor úgy érzed, hogy el kell mondanod valakinek...

– Most nem. De lehet, hogy soha.

Érezte, hogy a lány ugyanolyan buzgón szeretne enyhíteni a lelki fájdalmán, mint ahogy a testét legyúrta. Erezte, hogy szerelem árad belőle felé. Valentine habozott. Küzdött magával.

Vontatottan beszélt.

– Az álomfejtő olyasmit mondott...

– Igen?

Nem. Azzal, hogy beszél róla, valóságossá teszi, és ez nem valós, ez abszurd, kitaláció, félrebeszélés.

– .. ami merő ostobaság – fejezte be. – Felesleges beszélni róla. Carabella szeme szemrehányó tekintetet vetett rá. Valentine elfordította a szemét.

– Nem elég ennyi? – kérdezte durván. – Egy háborodott öregasszony egy rakás sületlenséget hordott össze, és semmi kedvem beszélni róla, sem neked, sem másnak. Az én álmomat fejtette. Nem kell megosztanom. Én... – Látta a megdöbbenést a lány arcán. Még egy perc, és kitálalt volna. Ezért egészen más hangon mondta: – Hozd a zsonglőrlabdákat, Carabella!

– Most?

– Most azonnal.

– De...

– Azt akarom, hogy taníts meg a zsonglőrök közötti váltásra, a labdacserére. Kérlek!

– Fél órán belül indulunk!

– Kérlek! – ismételte sürgetően.

A lány bólintott, felszaladt a kocsi lépcsőjén, és egy pillanatra rá a labdákkal tért vissza. Egy nyílt területen, ahol bőséges helyük volt, eltávolodtak egymástól, és Carabella odavetett neki három labdát. A lány a homlokát ráncolta.

– Mi a baj? – kérdezte Valentine.

– Nem okos dolog új technikát tanulni zavaros tudattal.

– Megnyugtathat. Próbáljuk meg!

– Ahogy kívánod. – Bemelegítésképpen zsonglőrködni kezdett a nála lévő három labdával. Valentine utánozta, de a keze dermedt volt, ujjai érzéketlenek, és még ez az egyszerű gyakorlat is nehezen ment. Carabella nem szólt semmit. Folyamatosan zsonglőrködött, miközben Valentine egymás után ejtette el a labdákat. Egyre idegesebb lett. Carabella nem akarta újra mondani, hogy ez nem megfelelő időpont a gyakorlásra, de szótlansága, a tekintete, a beállása minden szónál többet mondott. Valentine elkeseredetten próbált megtörni egy ritmust. Magasról zuhantál le, hallotta az álomfejtő hangját, és most meg kell kezdened a felkapaszkodást Az ajkába harapott. Hogy lenne képes ezzel a tudattal összpontosítani? Kéz és szem, gondolta, kéz és szem. Minden másról feledkezz el! Kéz és szem. Mégis ez az út vár rád, Lord Valentine, és nem én vagyok az, aki kijelölte számodra. Nem. Nem. Nem. Nem. Remegett a keze. Ujjai jégrudak voltak. Mellényült, és a labdák szétszóródtak.

– Kérlek, Valentine – mondta Carabella szelíden.

– Hozd a buzogányokat!

– Azokkal még rosszabb lesz. Ki akarod törni az ujjad?

– A buzogányokat!

A lány vállat vont, összeszedte a labdákat, és bement a szekérbe. Sleet lépett ki, ásított, hanyagul odabiccentett üdvözlésképpen. Már reggeledett. Megjelent az egyik szkandár, és bemászott a kocsi alá, hogy megigazítson valamit. Aztán kilépett Carabella is hat buzogánnyal a kezében. Mögötte Shanamir tűnt fel, odatisztelgett Valentine-nak, aztán ment megetetni a hátasokat. Valentine elvette a buzogányokat. Tudatában Sleet hűvös tekintetének, zsonglőrállásba helyezkedett, magasra hajított egy buzogányt, és mellényúlt. Senki se szólt. Valentine újra megpróbálta. Sikerült a három buzogányt folyamatosan dobálnia, de harminc másodpercnél nem tovább; akkor szétszóródtak, az egyik elég kínosan a lábujjára esett. Valentine Autifon Deliambert pillantotta meg, aki távolabbról figyelte a jelenetet. Újra felszedte a buzogányokat. Carabella vele szemben türelmesen dobálta az ő három buzogányát, tüntetőleg nem törődve vele. Valentine feldobta a buzogányokat, beindult, elejtette az egyiket, kezdte elölről, elejtett kettőt, megint újra kezdte, rosszul nyúlt érte, és a buzogány kifordította a bal hüvelykujját.

Megpróbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Megint csak felszedte a buzogányokat, de most Sleet odalépett hozzá, és könnyedén megfogta Valentine mindkét csuklóját.

– Most nem – mondta. – Add ide a buzogányokat! – Gyakorolni akarok.

– A zsonglőrködés nem gyógymód. Valami kiborított, és ez rontja az időzítésedet. Ha tovább folytatod, úgy tönkreteheted a ritmusodat, hogy hetekbe telhet, mire újra eltalálod.

Valentine próbálta elhúzni a kezét, de Sleet meglepő erővel tartotta. Carabella néhány méternyire tőlük egykedvűen folytatta a zsonglőrködést. Valentine egy pillanatra rá megadta magát. Egy vállrándítással átadta a buzogányokat Sleetnek, ő magához ölelve bevitte azokat a kocsiba. Egy pillanat múlva Zalzan Kavol lépett ki, néhány kezével gondosan megvakarta az irháját elöl, hátul, mintha bolhákat keresne, és elbődült:

– Mindenki befelé! Máris indulunk!

14

  Az út Dulornba, a ghayrog városba kelet felé vezetett buja és békés termőföldek közön, melyek termékenyen zöldelltek a nyári nap tekintete alatt. Mint Majipoor legtöbb része, ez is sűrűn lakott terület volt, de az intelligens tervezés jóvoltából élénk mezővárosoktól határolt, széles mezőgazdasági sávokat hozott létre, és így telt a nap, egy órán át semmi más csak farmok, egy órán át város, egyórányi farmok, egyórányi város. Itt, a Dulorn-hasadékban, a Falkynkiptől keletre eső tágas, lankás alföldön, az éghajlat kifejezetten kedvezett a mezőgazdaságnak, mert a hasadék északi vége nyitva állt a sarki zivataroknak, melyek állandóan áztatták Majipoor mértékletes sarkvidékét, és a szubtrópusi hőség mérséklődött az enyhe, előre megjósolható csapadékoktól. Az érési idény egész évben tartott: most az édes, sárga stajjagumó aratásának ideje volt, melyből a kenyér készült, és ilyenkor ültették az olyan gyümölcsöket, mint a niyk meg a glein.

A táj szépsége felderítette Valentine búskomor képét. A kényelmes tempó közben nem gondolt arra, amire gondolni elviselhetetlen volt, és átengedte magát azoknak a végeérhetetlenül következő csodáknak, melyekkel Majipoor bolygója kápráztatta el. A szigorú és bonyolult geometriai mintákban ültetett niykfák karcsú, fekete törzsei táncoltak a láthatáron; falusi ruhákba öltözött hjort és ember farmerek csoportjai hódító hadseregekként haladtak végig a stajjaföldeken, kitépkedve a súlyos gumókat; a kocsi most tavak és patakok területén siklott keresztül, majd egy olyan területen, ahol különös, fehér gránittömbök meredtek elő fogakhoz hasonlatosan a sima, füves talajból.

Dél körül egy rendkívül különös szépségű helyre érkeztek, az egyik nyilvános arborétumba A bejáratnál zölden világító felirat ékeskedett:

HÓLYAGFA ARBORÉTUM

Itt található egy sáv a híres Dulorni Hólyagfa őserdőből. E fák levegőnél is könnyebb gázokat állítanak elő, melyek a magasban tartják a felső lombjaikat. Az érettség felé közeledve törzsük és gyökerük elsorvad, a fák álélősködő természetűvé válnak, szinte teljesen a légkörből szerzik be a táplálékukat. Néha rendkívüli öreg korában a fa megszakítja kapcsolatát a talajjal, és ellebeg, hogy messzebb új kolóniát létesítsen. A Hólyagfák Zimroelben és Alhanroelben egyformán megtalálhatók, de napjainkban ritkákká váltak. E liget Majipoor népe számára elkülöníttetett a 12. hivatalos rendelet értelmében. Pont. Confalume, Napk. Lord Prestimion.

A zsonglőrök percekig gyalogoltak csendesen az erdei ösvényen anélkül, hogy bármi szokatlant láttak volna. Ekkor Carabella, aki elöl lépdelt, áthaladt egy sűrű, kékesfekete bozótoson, és hirtelen felkiáltott meglepetésében.

Valentine odafutott hozzá. A lány álmélkodva állt a csodák közepén. Mindenfelé hólyagfák nőttek, növekedésük legkülönbözőbb szakaszaiban. A fiatalabbak, nem magasabbak, mint Carabella vagy Deliamber, furcsa, suta kinézetű cserjécskék voltak, sajátságosan ezüstszínű, sűrű, dagadt lombokkal, melyek esetlen szögekben meredeztek el a zömök, testes törzsektől. De az öt-hat méteres fáknál a törzsek már kezdtek vékonyodni, a gallyak pedig felfúvódni úgy, hogy most a duzzadó ágak fejnehéznek és ingatagoknak látszottak, a még öregebb fáknál pedig a törzs úgy összezsugorodott, hogy nem tűnt többnek, mint nyers, pikkelyes feszítőkötélnek, mely a lebegő koronát a talajhoz rögzítette. Magasan a fej fölött lebegtek, és a leggyengébb szellőben is összevissza táncoltak a levéltelen, duzzadt, léggömbszerűen felfúvódott ágak. A fiatalabb cserjék ezüstös színe a felnövéskor ragyogó, áttetsző csillogássá vált, és ettől a fák olyanok lettek, mint önmaguk üvegmodelljei; fényesen csillogtak a napsugaraktól, melyek közt táncoltak és imbolyogtak. Még Zalzan Kavol is meghatódottnak tűnt a fák furcsasága és szépsége láttán. A szkandár odament az egyik legmagasabbhoz, melynek csillogó, duzzadt koronája magasan odafenn lebegett, és óvatosan, szinte tiszteletteljesen, körülfogta feszes, keskeny szárát az ujjaival. Valentine azt hitte, Zalzan Kavol el akarja szakítani a szárat, hogy a hólyagfa elszálljon, akár egy csillogó papírsárkány, de nem, a szkandár csupán a szár vastagságát méregette, és egy pillanatra rá magában motyogva lépett hátra.

Hosszú ideig vándoroltak a hólyagfák között, nézegettek a kisebbeket, láthatták a növekedés minden szakaszát, a törzsek fokozatos keskenyedését, a gallyak megduzzadását. A fák levéltelenek voltak, és virág sehol sem látszott rajtuk: olyan üvegszerűnek tűntek, hogy egyszerűen nehéz volt elhinni róluk, hogy növények. Varázslatos hely volt. Korábbi komor hangulata most rejtélyesnek tűnt Valentine számára. Egy bolygón, mely ilyen szépségekben bővelkedik, hogy lehet valakinek szüksége szomorkodásra vagy bosszankodásra?

– Tessék! – kiáltotta Carabella. – Kapd el!

A lány észrevette Valentine hangulatváltozását, és bement a kocsiba a zsonglőrlabdákért. Most hármat feléje hajított, és ő könnyedén beállt az

alapgyakorlatra, a csillogó hólyagfáktól körülvett tisztáson. Carabella ugyancsak.

A lány feléje fordulva állt, alig pár méternyire. Három-négy percig egymástól függetlenül zsonglőrködtek, míg csak azonos ritmusba nem kerültek. Most együtt zsonglőrködtek, egymás tükörképeként, és Valentine érezte, hogy minden egyes dobással egyre mélyebb nyugalom szállja meg: kiegyensúlyozottá vált, összpontosított, ráhangolódott. A szélben enyhén reszkető hólyagfák fénytöredékeket szórtak rá. A világ csendes volt és békés.

– Amikor szólok – mondta Carabella nyugodtan – dobd a jobb kezedben léve labdát az én balomhoz, pontosan abban a magasságban, ahogy magadnak dobnád. Egy... keltő... három... négy... öt... váltás! – És a váltásra biztos, közvetlen ívben odadobta a labdát a lánynak, az pedig egyet neki. Épp hogy csak sikerült elkapnia az érkező labdát, és beleillesztette a ritmusba, és számolta, míg újra el nem jött a váltás ideje. Oda – vissza – oda – vissza – váltás...

Eleinte nehéz volt, a legnehezebb gyakorlat, amit valaha is végzett, azonban mégis képes volt rá, nem hibázott, és az első néhány váltás után ügyetlenség nélkül csinálta, simán cserélgette a labdákat Carabellával, mintha hónapok óta gyakorolta volna. Tudta, hogy ez rendkívüli eset, hiszen senki sem lehet képes egy ilyen bonyolult gyakorlatot első próbálkozásra elsajátítani: de akárcsak korábban, gyorsan haladt a gyakorlottság felé, olyan környezetbe helyezkedett, ahol nem létezett más csak a kéz, a szem, a röpködő labdák, és hibázni nemcsak lehetetlenné, de elképzelhetetlenné is vált.

– Hé! – kiáltotta Sleet. – Ide is!

Ő is zsonglőrködött. Valentine egy pillanatra megzavarodott e feladat sokrétűségétől, de kényszerítette magát, hogy gépies maradjon, dobjon, amikor megfelelőnek látszik, kapjon, amikor eljön az ideje, és folyamatosan mozgásban tartsa a nála maradó labdákat. Így hát amikor Sleet és Carabella elkezdett labdákat váltani, képes volt benne maradni a mintában, és Carabella helyett Sleettől fogadni a labdákat.

Egy... kettő... egy... kettő... – diktálta Sleet, Valentine és Carabella közé helyezkedett, és a csoport irányítója lett, adogatva a labdákat először az egyiknek, aztán a másiknak hosszú időn át rendíthetetlen ritmusban, aztán tréfából olyan ütemre gyorsított, mely messze meghaladta Valentine képességeit. Hirtelen tucatnyi labda röpködött a levegőben, legalábbis úgy látszott, és Valentine vadul kapkodott feléjük, mellényúlt, és nevetve omlott a ruganyos, meleg pázsitra.

– Mégiscsak van határa az ügyességednek, mi? – mondta Sleet vidáman. – Ez örvendetes! Már kezdtem attól félni, hogy nem vagy halandó. Valentine kuncogott.

– Tartok tőle, hogy igenis halandó vagyok.

– Ebéd! – kiáltotta Deliamber.

Egy izzó gömb fölött, háromlábú állványról lógó kondérnyi húslevesre felügyelt. A szkandárok, akik a liget egy másik részén gyakoroltak, azonnal megjelentek, mintha a föld alól varázsolták volna oda őket, és udvariatlan buzgósággal kiszolgálták magukat. Vinorkis is gyorsan telimerte a tányérját. Valentine Carabellával utolsóként szedett, de ez nem zavarta. Alaposan megizzadt az alapos gyakorlatban, a vére pezsgett, a bőre bizsergett, és nyugtalan álmokkal telt hosszú éjszakái távoliaknak tűntek, mintha Falkynkipben hagyta volna őket.

Aztán a kocsi egész délután kelet felé suhant. Ez már határozottan ghayrog vidék volt, szinte kizárólagosan a sima bőrű, hüllőszerű faj lakta. Amikor leszállt az éj, a társulat még félnapi utazásra volt Dulorntól, a tartományi székhelytől, ahová Zalzan Kavol elintézett valami fellépési előjegyzést. Deliamber bejelentette, hogy egy útszéli fogadó van nem messze előttük, és addig mentek, míg oda nem értek.

– Aludj velem! – mondta Carabella Valentine-nak.

A szobájukba vezető folyosón elköszöntek Deliambertől. A varázsló egy pillanatra megállt, megérintette a kezüket a csápjaival.

– Álmodjatok szépeket! – mormolta.

– Álmodj szépeket! – felelte Carabella gépiesen.

Valentine azonban nem ismételte meg az udvarias kívánságot, mivel a vroon varázsló érintésére a sárkány újra mocorogni kezdett a lelkében, és ettől elcsendesedett, elkomorodott, akárcsak a tüneményes hólyagfaliget előtt. Olyan volt, mintha Deliamber Valentine nyugalma ellen fordult volna, értelmetlen félelmet és aggodalmat keltett benne, melyek ellen nem volt védelme.

– Gyere már! – vetette oda Valentine nyersen Carabellának.

– Ennyire sürgős? – kacagott a lány csilingelően, de nevetése azonnal elhalt, amint meglátta a férfi arckifejezését. – Valentine, mi van veled? Mi a baj?

– Semmi.

– Semmi?

– Nekem talán nem lehet rossz hangulatom, mint más emberi lénynek?

– Mikor az arcod ilyen lesz, olyan, mintha árnyék sötétítené el a napot. És olyan hirtelen...

– Van valami Deliamberben – mondta Valentine –, ami idegesít és megrémít. Amikor hozzám ért...

– Deliamber ártalmatlan. Rosszindulatú, mint minden varázsló, különösen a vroon, és különösen a kis termetű. A nagyon kis termetű népekben sötét rosszindulat lakozik. Deliambertől azonban nem kell félned.

– Tényleg? – Bezárta az ajtót, és a lány máris a karjába vetette magát.

– Tényleg – felelte Carabella. – Neked senkitől sem kell félned, Valentine. Aki meglát, megszeret. Senki sincs ezen a világon, aki bántana.

– Milyen jó ezt hinni – mondta Valentine, miközben a lány lehúzta magával az ágyra.

Ölelkeztek, ajkuk gyengéden összeért, aztán erősebben, és testük hamarosan egymásba fonódott. Már egy hete nem szeretkeztek, és Valentine heves vágyakozással és boldogsággal készült rá. De a folyosói esemény megfosztotta a vágytól, elzsibbasztotta és elszigetelte, és ez zavarba ejtette és nyomasztotta. Carabella érzékelhette a hidegségét, de nyilván úgy döntött, hogy nem törődik vele, mert karcsú, energikus teste forrón, szenvedélyesen tapadt hozzá. Valentine kényszerítette magát, hogy reagáljon, és egy percre rá már nem kellett kényszerítenie, közel annyira izgalomba jött, mint a lány, de mégis kívül állt saját érzésein, puszta szemfélőként élte át a szeretkezést. Gyorsan vége lett, a fény kihunyt, bár az ablakon beragyogó holdsugár éles, fagyos fényt vetett az arcukra.

– Álmodj szépeket! – mormolta Carabella.

– Álmodj szépeket! – felelte.

A lány szinte azonnal elaludt. Valentine ölelte, közel húzta magához a meleg, rugalmas testet, és nem érezte álmosnak magát. Egy idő múlva elhúzódott, kedvenc alvóhelyzetébe fordult, hanyatt fekve karba tette a kezét a mellén, de az alom nem jött, csak rapszodikus álomtalan szendergés. Megpróbálta elaltatni magát azzal, hogy blávokat számolt, azt képzelte, hogy meglepően bonyolult gyakorlatokat végez Sleettel meg Carabellával, izmonként próbálta ellazítani az egész testét. Semmi sem használt.

Teljesen éber volt, felkönyökölt, és Carabellát nézte, aki gyönyöre volt a holdfényben.

A lány álmodott. Egy izom megrándult az arcán; szeme mozgott a szemhéja alatt; keble szaggatott ritmusban emelkedett és süllyedt; csuklóját az ajkához húzta, mély hangon érthetetlen szavakat mormolt, szorosan felhúzta a térdét a melléhez. Sovány, meztelen teste olyan szép volt, hogy Valentine szeretett volna érte nyúlni, megsimogatni hűvös combját, ajkával könnyedén megérinteni kicsi, merev mellbimbóit, de nem, nagyfokú durvaság megzavarni az álmodót, és megbocsáthatatlan udvariatlanság. így hát

megelégedett azzal, hogy nézze, hogy távolról szeresse, és ízlelgesse az újra feltámadt vágyát.

Carabella rémülten felsikoltott. Kinyitotta a szemét, de nem látott az üzenet jele Borzongás futott végig a testén. Remegett, és még alvás közben, álma közben is Valentine-hoz bújt és ő magához szorította a nyöszörgő, nyögő lányt, és álomsegélyt, álomvigaszt nyújtott neki, karja erejével védelmezte a lelki sötétségtől, és az álom dühe hamarosan lecsillapult, és a lány ernyedten, erőtlenül, verejtékezve simulta melléhez.

Néhány pillanatig nyugodtan feküdt, és Valentine már azt hitte, békés álomba merült. Nem. Carabella felébredt, de nem mozdult, mintha az álmán tűnődne, szembeszállna vele, próbálná magával vonszolni az ébren– lét világába Hirtelen mereven felült, zihált, és a szája elé kapta a kezét. Tekintete riadt volt és üveges.

– Nagyuram! – suttogta. Elhúzódott Valentine-tól, és furcsa rákszere araszolással mászott le az ágyról, egyik kezével keblét takarta, a másikkal pajzsként fedte el az arcát. Az ajka remegett Valentine utánanyúlt, de a lány rettegve húzódott el, a durva fapadlóra vetette magát, és ott kuporgott természetellenes pózban, összekucorodva, mintha megpróbálná elrejteni meztelenségét.

– Carabella? – szólt Valentine zavartan.

A lány felpillantott rá.

– Nagyuram... nagyuram... kérem, ne bántson, nagyuram... Újra meghajolt, és a napjelet mutatta széttárt ujjaival, a hódolat kétkezes mozdulatát, melyet az ember csak akkor tesz, ha a Napkirálynak tiszteleg.

15

  Valentine úgy érezte, hogy most ő vagy a lány álmodik, és az álom még folytatódik. Felkelt, és saját ruhái közül keresett egy köntöst Carabellának, amit felvehet. A lány még mindig félrehúzódva kuporgott, kábán és összetörten. Amikor próbálta megnyugtatni, elhúzódott és még inkább összehúzta magát.

– Mi az? – faggatta. Mi történt, Carabella?

– Azt álmodtam... azt álmodtam, hogy .. – elakadt. – Olyan valódi, olyan rettenetes...

– Meséld el! Megfejtem neked, ha tudom.

– Nincs szükség fejtésre. Magáért beszél. – Újra napjelet vetett a férfi felé. Hűvös, halk, hajlíthatatlan hangon folytatta: – Azt álmodtam, hogy te voltál az igazi Napkirály, Lord Valentine, és megfosztottak a hatalmadtól, az emlékezetedtől, egy másik testbe helyeztek, és szabadon bocsátottak Pidruid közelében, hogy kószálj és nemtörődöm életet élj, miközben valaki más uralkodik helyetted.

Valentine nagy szakadék szélén érezte magát, és a föld remegett a Iába alatt.

– Üzenet volt? – kérdezte.

– Üzenet. Nem tudom, hogy a Királytól vagy az Úrnőtől jött-e, de nem saját álmom volt, hanem olyasmi, amit kívülről raktak a fejembe. Láttalak, nagyuram...

– Ne szólíts így!

– ...Kastély-hegy csúcsán, és az arcod a másik Lord Valentine arca volt, a sötét hajúé, aki előtt felléptünk, és te lejöttél a Hegyről, hogy a nagy körmenetben bejárd az egész birodalmat, és amikor délen jártál, Til-omonban, az én szülővárosomban, altatószert itattak veled, álmodban hatalmukba kerítettek, és átváltoztattak ebbe a testbe, és kidobtak, és senki sem tudta meg, hogy varázslattal megfosztottak királyi hatalmadtól. Én pedig hozzád merészeltem érni, nagyuram, osztoztam az ágyadban, és ezernyi módon bizalmaskodtam veled, és hogyan bocsáthatnád ezt meg nekem, nagyuram?

– Carabella?

A lány a padlóhoz lapulva remegett.

– Nézz fel Carabella! Nézz rám!

A lány a fejét rázta. Valentine letérdelt elé, és megérintette az állát. A lány megborzongott, mintha savat loccsantottak volna rá, izmai megfeszültek. Valentine újra megérintette.

– Emeld fel a fejed! – mondta gyengéden. – Nézz rám!

Carabella felnézett, lassan, félénken, mint ahogy valaki a napba néz, félve a ragyogástól.

– Én Valentine vagyok, zsonglőr, és semmi több.

– Nem, nagyuram.

– A Napkirály haja sötét, én pedig szőke vagyok.

– Könyörgök, nagyuram, engedj! Megrémítesz.

– Megrémít egy vándor zsonglőr?

– Nem te vagy az, aki megijeszt. A te személyed a barátom, aki a kedvesem lett. Én attól félek, aki voltál, nagyuram. A Pontifex mellett álltál, királyi bort ittál. Kastély-hegy legmagasabb szobáiban jártál. Megismerted a világon a legnagyobb hatalmat. Valós álom volt, nagyuram, olyan tiszta és valóságos volt, mint bármi, amit láttam, nyilvánvalóan üzenet volt, efelől semmi kétség. És te a törvényes Napkirály vagy, én pedig megérintettem a tested és te is az enyémet, és egy ilyen közrendű nőnek, mint én, ezerszeres szentségtörés ilyen közel kerülni a Napkirályhoz. És ezért halállal lakolok.

Valentine elmosolyodott.

– Még ha Napkirály voltam is, szerelmem, akkor másik testem volt, és ebben a testben, melyet az éjjel öleltél, nincs semmi szentség. Azonban sosem voltam Napkirály.

A lány tekintete nyíltan Valentine-on nyugodott. A hangja kevésbé remegett.

– Semmire sem emlékszel a Pidruid előtti életedből. Nem tudtad megmondani az apád nevét, beszéltél róla, hogy Ni-moyában nevelkedtél, de magad sem hitted, És kitaláltál egy nevet az anyádnak. Nem így van?

Valentine bólintott.

– És Shanamirtól tudom, hogy sok pénz volt az erszényedben, de fogalmad sem volt az értékéről, és ötvenroyalossal akartál fizetni egy kolbászárusnak. Igaz?

Valentine újra bólintott.

– Mintha egész életedben az udvarban éltél volna, és sosem bántál volna pénzzel. Olyan keveset tudsz, Valentine! Úgy kellett tanítani, mint egy gyereket.

– Igen, valami történt az emlékezetemmel. De ettől máris Napkirály vagyok?

– Ahogy zsonglőrködsz... olyan természetességgel, mintha minden ügyesség a tied lehetne, ha akarnád... Ahogy mozogsz, ahogy kihúzod magad, a sugárzás, mely árad belőled, mindenkiben azt az érzést kelted, mintha uralkodásra születtél volna...

– Valóban?

– Alig beszélünk másról, mióta közénk léptél. Hogy te valamilyen letaszított herceg lehetsz, vagy valami kitagadott báró. De most már az álmom... nem hagy kétséget, nagyuram...

A lány arca sápadt volt az erőfeszítéstől. Egy pillanatra leküzdötte a félelmét, de csak egy pillanatra, és most már újra remegett. És ez a félelem, úgy látszik, ragályos volt, mert Valentine is megrettent, és hidegséget érzett a bőrén. Van ebben valami igazság? Valóban felkent Napkirály lenne, aki valaha Tyeveras kezét fogta a Labirintus mélyén és Kastély-hegy ormán?

Tisana álomfejtő hangját hallotta. Magasról zuhantál le, és most meg kell kezdened a felkapaszkodást, mondta. Lehetetlen. Elképzelhetetlen. Mégis ez az út vár rád, Lord Valentine és nem én vagyok az, aki kijelölte számodra. Nem létezik. Lehetetlen. És mégis, az álmai, az a fivére, aki meg akarta ölni, és akit ehelyett ő ölt meg, és azok a Napkirályok meg Pontifexek, akik lelkének kamráiban járkálnak, meg minden egyéb. Lehetséges lenne? Lehetetlen. Lehetetlen.

– Nem szabad félned tőlem, Carabella – mondta.

A lány reszketett. Valentine feléje nyúlt, de ő sikoltva rettent vissza.

– Ne! Ne nyúlj hozzám! Nagyuram...

– Még ha valaha Napkirály lettem volna is... – mondta lágyan –, és mily különösnek, butaságnak hangzik ez számomra... még ha így lenne is, Carabella, már akkor sem vagyok Napkirály, nem vagyok az a felkent test, és ami köztünk történt, nem szentségtörés. Most Valentine vagyok, zsonglőr, bárki voltam is korábbi életemben.

– Nem érted, nagyuram.

– De azt igen, hogy a Napkirály is ugyanolyan ember, mint bárki más, csak több felelősséget visel, mint mások, de nincs benne semmi varázslatos, és nem kell félni tőle, csak a hatalmától, abból pedig nekem semmi nincs. Még ha volt is valaha.

– Nem – mondta a lány. – A Napkirályt megérintette a legmagasabb isteni gondviselés, és ez sosem foszlik le róla.

– Bárki lehet Napkirály, aki jó képzettséggel és megfelelő ésszel rendelkezik. Senkit sem nemzenek arra. A Napkirályok Majipoor bármely részéről kikerülhetnek, bármely társadalmi osztályból.

– Nagyuram, nem érted. Napkirálynak lenni azt jelenti, hogy megérintett az isteni gondviselés. Uralkodtál, Kastély-hegyen éltél, Lord Stiamot, Lord Dekkeret és Lord Prestimion nyomdokába léptél, Lord Voriax öccse vagy, a Sziget Úrnőjének szülötte vagy. És gondoljak úgy rád, mint egy szokványos emberre? Ne féljek tőled?

Valentine döbbenten bámult rá.

Észébe jutott, mi zajlott le a fejében, amikor az utcán állva éltette a felvonuló Lord Valentine-t, a Napkirályt, és rájött, hogy Napkirálynak lenni annyi, mint megkülönböztetett lénnyé válni, idegenszerű, dicső személyiséggé, aki húszmilliárd lélek fölött uralkodik, aki híres uralkodók évezredes energiáját hordozza magában, akinek sorsa, hogy egy napon elmenjen a Labirintusba, és átvegye a Pontifex hivatalát. Bármilyen megfoghatatlan volt is ez a számára, beléje szállt, megdöbbentette és úrrá lett rajta. De ez képtelenség! Félni önmagától? Tiszteletteljesen leborulni önmaga képzeletbeli magasztossága előtt? ő Valentine, a zsonglőr, semmi több!

Carabella zokogott. Pillanatokon belül hisztérikus Tesz. A vroonnak biztos van valamilyen altatója, amely lecsillapítja.

– Várj itt – mondta Valentine. – Rögtön visszajövök. Kérek neked Deliambertől valami nyugtatót.

Kisietett a szobából, végig a folyosón, találgatva, melyik szoba a varázslóé. Mindegyik ajtó zárva volt. Már elszánta magát, hogy bekopog találomra valamelyiken, és hátha nem pont Zalzan Kavolé lesz az, amikor egy érdes hang szólalt meg a sötétben valahonnan a könyöke magasságából.

– Alvászavarod van?

– Deliamber?

– Itt vagyok. Melletted.

Valentine kimeresztett szemmel bámult, és meglátta a vroon, ahogy az keresztbe rakott csápokkal ül a folyosón egyfajta meditációs tartásban. Deliamber felkelt.

– Gondoltam, hogy hamarosan keresni kezdhetsz – mondta.

– Carabellának üzenete volt. Kellene valami altató, amely megnyugtathatná a lelkét. Van valami használhatód?

– Nem, altató, nincs. Egy érintés azonban... megteszi. Gyere!

A kis vroon végigsiklott a folyosón, be abba a szobába, melyen Valentine és Carabella osztozott. A lány nem mozdult el, még mindig szánalmasan kuporgott az ágy mellett, hanyagul magára csavart köntösében. Deliamber azonnal odament hozzá; nyúlós csápjaival tapintatosan átölelte a lány vállát, az elernyesztette feszült izmait, és összeroskadt, mintha csonttalanná vált volna. Ziháló lélegzete hangosan hallatszott a szobában. Egy pillanatra rá felnézett, most már nyugodtabban, de még kába, dermedt tekintettel a szemében.

Valentine felé intett, és így szólt:

– Azt álmodtam, hogy ő a... hogy ő volt a... – habozott.

– Tudom – mondta Deliamber.

– Nem igaz – vágott közbe Valentine. – Csak egy zsonglőr vagyok.

– Most csak egy zsonglőr vagy – mondta Deliamber szelíden.

– Te is elhiszed ezt a bolondságot?

– Számomra kezdettől fogva nyilvánvaló volt. Amikor közém és a szkandár közé Iéptél. Ez királyi cselekedet, mondtam magamban, és belenéztem a lelkedbe...

– Mi?

– Szakmai fogás. Belenéztem a lelkedbe, és láttam, mit tettek veled...

– De ilyesmi nem lehetséges! – tiltakozott Valentine. – Kivenni az ember tudatát a testéből, belerakni egy másikba, és egy másik tudatot tenni a...

– Lehetetlen? Dehogyis – mondta Deliamber. – Szó sincs róla. Hallottam történeteket arról, hogy e tudomány titkait tanulmányozzák Suvraelben, az Álmok Királyának udvarában. Néhány éve különös kísérletek híre szivárgott ki.

Valentine komoran meredt az ujjhegyeire.

– Ez nem lehetséges.

– Én is így véltem, amikor először hallottam róla. De aztán töprengeni kezdtem rajta. Sok ehhez hasonló nagyságú varázslat létezik, melyek titkait magam is ismerem, pedig én csak egy jelentéktelen varázsló vagyok. Ily tudomány magjai régóta léteznek. Meglehet, hogy valamilyen suvraeli varázsló végül rájött, hogyan csíráztassa ki ezeket a magvakat. Valentine, ha a helyedben lennék, nem vetném el ezt a lehetőséget.

– Testváltás? – kérdezte Valentine zavarodottan. – Ez nem a valódi testem? Akkor kié?

– Ki tudja? Valami balesetet szenvedett, szerencsétlen emberé, aki talán vízbe fulladt, vagy a torkán akadt egy darab hús, vagy gombamérgezés áldozata lett. Mindenesetre meghalt, valami olyan módon, hogy a teste meglehetősen épségben maradt; és meg a halál órájában valami titkos helyre vitték, hogy beültessék a Napkirály lelkét az üres porhüvelybe, aztán egy másik ember, örökre feladva saját testét, gyorsan birtokba vette a Napkirály elhagyott koponyáját, valószínűleg sok mindent megtartva a Napkirály emlékezetéből és a tudata egyesült az övével, hogy el tudja játszani a szerepet, és uralkodjon, mintha az igazi Napkirály lenne...

– Semmit sem tudok elfogadni ebből az egészből – mondta Valentine makacsul.

– Mindazonáltal – mondta Deliamber –, amikor a lelkedbe néztem, mindent olyannak láttam, amilyennek leírom. És nem kis ijedtséget éreztem... az én mesterségemben nem gyakran találkozok Napkirályokkal, vagy botlok bele egy ilyen durva árulás bizonyítékába... és egy pillanatba tellett, hogy összeszedjem magam, és azt kérdeztem magamtól, nem lenne-e bölcsebb elfeledkezni arról, amit láttam, és egy ideig komolyan fontolóra vettem. De aztán rájöttem, hogy nem tehetem, életem végéig iszonyatos álmok korbácsolnának, ha figyelmen kívül hagynám, amit megtudtam. Azt mondtam magamban, sok minden van a világban, ami javításra vár, és én, isten akaratából, részese leszek a rendcsinálásnak. És most kezdődik a rendcsinálás.

– Szó sincs róla – mondta Valentine.

– A vita kedvéért tételezzük fel, hogy mégis – sürgette Deliamber. – Tegyük fel, hogy Til-omonban elkaptak, megfosztottak a testedtől, és egy trónbitorlót ültettek a trónra. Tegyük fel, hogy így történt. Mit tennél ebben az esetben?

– Semmit az égvilágon.

– Nem?

– Semmit – mondta Valentine erélyesen. – Legyen a Napkirály az, aki

Napkirály akar lenni. Szerintem a hatalomvágy betegség, az uralkodás pedig őrülteknek való ostobaság. Ha valaha Kastély-hegyen laktam, ám legyen, de most nem vagyok ott, és semmi sem hajt, hogy oda visszamenjek. Zsonglőr vagyok, elég jó és egyre jobb, és boldog ember. Boldog a Napkirály? És a Pontifex? Ha kivetettek a hatalomból, jó szerencseként fogom fel. Nem akarom visszaszerezni a terhet.

– Az a sorsod, hogy hordozd.

– A sorsom? A sorsom? – nevetett Valentine. – Ugyanígy azt is mondhatnánk, a sorsom kijelöltetett, hogy egy kis időre Napkirály legyek, aztán egy arra alkalmasabb váltson fel. Örültnek kell lenni ahhoz, hogy valaki uralkodó legyen, Deliamber, én pedig épelméjű vagyok. A kormányzás terhes és fárasztó, nekem ugyan nem kell.

– De igen – felelte Deliamber. – Téged kijátszottak és ez már nem te vagy. Azonban aki egyszer Napkirály volt, az Napkirály is marad. Megfogsz gyógyulni, és újra önmagad leszel, Lord Valentine.

– Ne használd ezt a megszólítást!

– Majd ismét a tied lesz – felelte Deliamber.

Valentine mérgesen lerázta magáról a sugallatot. Carabella felé pillantott: a lány a padlón aludt, feje az ágyon nyugodott. Valentine vigyázva felemelte, és a takaró alá bújtatta.

– Későre jár – mondta Deliambernek –, és sok ostobaság történt ma éjszaka. Megfájdult a fejem ettől a fárasztó beszélgetéstől. Tedd velem is azt, amit Carabellával, altass el, és ne beszélj többet a felelősségről, mely sohasem volt, és soha nem is lesz az enyém. Holnap fellépünk, és ki akarom pihenni magam rá.

– Jól van. Bújj az ágyba.

Valentine elhelyezkedett Carabella mellett. A vroon könnyedén megérintette, aztán erősebben, és Valentine érezte, hogy a tudata elködösödik. Az álom könnyen érte, mint ahogy sűrű, fehér köd érkezik az óceán felől szürkületkor. Jó. Jó. Szándékosan lemondott a tudatosságról.

És éjjel álmodott, és álmát az üzenetek félreismerhetetlen kísérője, egy hevesen fénylő ragyogás vette körül, mert ez egy képzeletet meghaladó, eleven álom volt.

Látta önmagát, amint átkel a durva és rettenetes bíbor síkságon, amit mostanában alvás közben olya gyakran látott. Most már kétségtelenül tudta, hol van ez a síkság: nem képzeletbeli táj, hanem Suvrael távoli kontinense, mely a meztelen nap hevének kiszolgáltatva hever, és ezek a repedések a talajban a nyár okozta sebhelyek, melyeken át még az kevés nedvesség is elpárolgott, amit a talaj tartalmazott. Duzzadt, szürke levelű, csúf, kicsavarodott növények hevertek fonnyadtan a földön, és tüskés meg furcsa, derékszögben elágazó dolgok nőttek magasra. Valentine fürgén lépkedett a hőségben, a könyörtelenül metsző szélben és a bőrrepesztő szárazságban. Máris elkésett az Álmok Királyának palotájából, ahol fel kellene lépnie.

Már ott derengett előtte a palota, baljóslatúan, fekete árnyékkal, csupa pókhálós torony és töredezett oszlop, ugyanolyan tüskés és visszataszító épület, mint a sivatagi növények. Inkább börtönnek tűnt, mint palotának, legalábbis kívülről, de belül minden más volt, hűvös és fényűző, szökőkutak az udvaron, puha plüss faliszőnyegek, virágillat a levegőben. Szolgák hajlongtak és bólogattak feléje, belső szobákba vezették, levetették róla homokkal telt ruháit, megfürösztötték, pelyhes törülközőkkel megszárították, friss ruhát adtak rá, elegáns, drágaköves köntöst, kínálták gyümölcsfagylalttal, ezüstszínű, jéghideg borral, ismeretlen eredetű, fűszeres húsdarabokkal, és végül a hatalmas, magas boltíves terembe vezették, ahol az Álmok Királya ült pompában.

Valentine roppant távolságból látta, mint ül a trónján: Simonan Barjazid, a rosszindulatú és kiszámíthatatlan Hatalmasság, aki ebből a szélsöpörte sivatagi területről küldi rettenetesen fontos üzeneteit egész Majipoorra. Tekintélyes termetű férfi volt, arca szakálltalan, orcája húsos: szeme mélyen ülő és sötét köröktől karikás, és rövidre nyírt hajú, tömpe feje körül viselte hatalmának aranydiadémját, a gondolaterősítő készüléket, melyet egy Barjazid szerkesztett évezredekkel ezelőtt. Simonan balján fia, Christoph ült, ugyanolyan jó húsban, mint apja, a jobbján pedig Minox, a másik fia, az örökös, egy szikár, gonosz kinézetű, sötét bőrű férfi, éles arcvonásokkal, mintha a sivatagi szelek élesítették volna ki.

Az Álmok Királya hanyag kézlegyintéssel intett Valentine-nak, hogy kezdje.

Késekkel zsonglőrködött, tíz-tizenöt fényes, vékony gyilokkal, melyek azonnal átszúrnák a kezét, ha rosszul esnének le, de ő könnyedén bánt velük, olyan könnyedén zsonglőrködött, mint Sleet vagy talán Zalzan Kavol tenné, mesteri ügyességet mutatva be. Valentine egy helyben állt, csak a legcsekélyebb villámgyors kéz– és csuklómozgásokat végezte, a kések felfelé zúgtak, és élesen megvillantak magas ívet írva le a levegőben, és pontosan hullva vissza a fogadó ujjai közé, és ahogy felröppentek és lehullottak, felröppentek, lehullottak, az ív, amelyet leírtak megváltoztatta alakját, már nem a szokásos zuhatagot ábrázolták, hanem a Napkirály napjeles jelvényévé váltak, a pengék kifelé mutattak, ahogy átzúgtak a levegőn, és hirtelen, ahogy Valentine a mutatvány csúcspontja felé közeledett, a kések megdermedtek a levegőben, ott lebegtek kereső ujjai fölött, és nem akartak lehullani.

És a trón mögül egy haragos, szilaj tekintetű férfi bukkant elő, Dominin Barjazid, az Álmok Királyának harmadik fia, Valentine elé lépett, könnyed, gőgös mozdulattal besöpörte a napjelet ábrázoló késeket a levegőből, és köntöse selyemövébe szurkálta őket.

Az Álmok Királya gúnyosan elmosolyodott.

– Nagyszerv zsonglőr vagy, Lord Valentine. Végre találtál egy megfelelő elfoglaltságot.

– Majipoor Napkirálya vagyok – felelte Valentine.

– Voltál. Csak voltál. Csak voltál. Most már vándor vagy, és nem vagy jó semmi többre.

– Lusta – mondta Minax Barjazid.

– Gyáva – mondta Cristoph Barjazid. – Naplopó.

– Kötelességmulasztó – jelentette ki Dominin Barjazid.

– A rangodtól megfosztalak – mondta az Álmok Királya. – A hivatalod érvénytelenítem. Menj! Menj, zsonglőrködj, zsonglőr-Valentine. Menj, te semmittevő. Menj, te vándor!

– Majipoor Napkirálya vagyok – ismételte Valentine szilárdan.

– Már nem – felelte az Álmok Királya. A homlokán lévő diadémhoz emelte a kezét, Valentine megingott, megtántorodott, mintha a föld nyílt volna meg a lába alatt, megbotlott és elesett, és amikor újra felnézett, látta, hogy most már Dominin Barjazid viseli a Napkirály zöld zekéjét meg a hermelinpalástját, és külsőleg úgy megváltozott, hogy arca Lord Valentine arca lett, teste pedig Lord Valentine teste, és a Valentine-tól elvett zsonglőrkésekből alakította ki a Napkirály napjeles koronáját, melyet apja, Simonan Barjazid épp most helyezett a fejére.

– Látod? – kiáltotta az Álmok Királya. – A hatalom az arra érdemesre száll! Menj, zsonglőr! Menj!

És Valentine kiszökött a bíbor sivatagba, és látta, hogy homokvihar dühös tölcsére száguld felé délről, megpróbált menekülni, de a vihar minden irányból támadta.                      

– Lord Valentine vagyok, a Napkirály! – ordította, de a hangja elveszett a szélben, és por csikordult a foga között. A vihar elsodorta. Az Álmok Királyának palotája felé nézett, de már nem látszott, és örökkévaló veszteség hatalmas és megrázó érzete vett rajta erőt.

Felébredt.

Carabella békésen feküdt mellette. A hajnal első halovány fénye kukkantott be a szobába. Bár szörnyű álom volt, a legbaljóslatúbb fajtájú üzenet, kimondott nyugalmat érzett. Napok óta próbálta tagadni az igazságot, de most már nem lehet elutasítani, bármilyen bizarrnak, bármilyen fantasztikusnak is tűnik. Egy másik testben valaha Majipoor Napkirálya volt, és a testét meg a kilétét valahogy elrabolták tőle. Lehetséges ez? Ilyen fontosságú álmot aligha lehet elutasítani vagy figyelmen kívül hagyni. Tudata mélyén kotorászva próbált előkaparni emlékeket az uralkodás idejéből, ceremóniákat a Hegyen, villanásnyit a királyi pompából, a felelősség ízét. Semmi. Egyáltalán semmi. Ő csak egy zsonglőr, semmi több, csak egy zsonglőr, és nem volt képes visszaemlékezni élete töredékeire Pidruid előttről: olyan volt, mintha azon a hegyoldalon született volna pillanatokkal azelőtt, hogy Shanamirral találkozott, ott született pénzzel az erszényében és egykulacsnyi jó vörösborral az oldalán és széthulló hamis emlékekkel a tudatában.

És ha igaz? Ha tényleg Napkirály volt?

Hát, akkor Majipoor közössége érdekében neki kell vágnia, megdönteni a zsarnokot, visszaszerezni jogos helyét. Ez a kötelessége lesz. De az elképzelés nevetségesnek tűni. Kiszáradt tőle a torka, és a szíve szinte pánikban kalimpált a mellkasában. Megdönteni azt a sötét hajú, erős embert, aki pompában hajtott végig Pidruidon? Hogy lehetne ezt megtenni? Hogy lehet egy Napkirály közelébe férkőzni, arról nem is beszélve, hogy kibillenteni a helyéről? Hogy egyszer már megtörtént – talán – nem bizonyítja, hogy újra megteheti egy vándor zsonglőr, egy kényelmes természetű fiatalember, aki egyáltalán nem érzi a kényszerű sürgetést, hogy megbirkózzon a lehetetlennel. Ráadásul Valentine olyan csekély rátermettséget talált magában a kormányzásra. Ha valóban Napkirály volt, évekig képezhették rá Kastély-hegyen, hosszú ideig volt tanonc a hatalmasok szokásait és módszereit tanulva; de ennek nyoma sem maradt már benne. Hogy léphetne az uralkodó szerepébe anélkül, hogy egy uralkodó képességeiből semmi sincs a fejében?

És mégis... és mégis...

Carabellára pillantott. A lány már ébren volt; szeme nyitva; csendben nézte. Még ijedt volt, de már nem rettegő.

– Mihez kezdesz, nagyuram? – kérdezte.

– Szólíts Valentine-nak, most és ezután is.

– Ha parancsolod.

– Parancsolom – felelte.

– És mond csak... Valentine: mihez kezdesz?

– Utazok a szkandárokkal – válaszolta. – Folytatom a zsonglőrködést. Alaposabban elsajátítom a művészetet. Jobban odafigyelek az álmaimra. Mi mást tehetnék, Carabella? – Könnyedén a lány karjára fektette a kezét. Carabella egy pillanatra elrántotta az érintése elől, aztán nem, sőt a másik kezét is odatartotta. Valentine elmosolyodott. – Mi mást tehetnék, Carabella?

  A METAMORFOK KÖNYVE

  Dulorn, a ghayrog város építészeti remekmű volt, a dérszínű ragyogás városa, mely kétszáz mérföldön át terjeszkedett fel és le a nagy Dulorn-hasadék szívében. Annak ellenére, hogy ilyen roppant területet ölelt fel, a város túlsúlyban lévő iránya a függőleges volt: szeszélyes tervezésű, de anyagukban korlátozott, hatalmas, fénylő tornyok emelkedtek ki elvékonyodó agyarakként a puha, gipszben gazdag talajból. Dulornban az egyetlen alkalmazott építőanyag a térség természetes köve, egy világos, magas fénykitörő indexű, levegős mészpát volt, mely úgy csillogott, mint valami pompás kristály, vagy talán mint a gyémánt. Ebből a dulornitból alakították ki hegyes csúcsú, magasra törő építményeiket, és feldíszítették őket mellvédekkel, erkélyekkel, roppant, gótikus lengőpillérekkel, lebegő konzolos bordázatokkal, csiszolt felületű sztalaktitokkal és sztalagmitokkal, messze az utca fölé nyúló, csipkézett hidakkal, kolonádokkal, kupolákkal, csegelyekkel és pagodákkal. Zalzan Kavol zsonglőrtársulata nyugat felől közeledett a városhoz, pontban délben ért oda, amikor a nap szinte merőlegesen +állt az égen, és mintha fehér fénycsíkok táncoltak volna a titáni tornyok szárai mentén. Valentine-nak elakadt a lélegzete a csodálattól. Ilyen roppant méretű hely! Ilyen csodás fény– és alaklátványosság!

Tizennégy millió lény él Dulornban, és ezáltal Majipoor egyik nagyvárosa, ámbár semmiképpen sem a legnagyobb. Valentine úgy hallotta, hogy az alhanroeli kontinensen egy ilyen méretű város nem lenne jelentős, és meg itt, a szellősebb zimroeli földrészen is sok akad, mely felér vele vagy meghaladja. De nyilván egyetlen város sincs ilyen szép, gondolta. Dulorn I egyszerre volt fagyos és tüzes. Csillogó tornyai kitartóan magukra vonták az ember figyelmét, mint egy hűvös, ellenállhatatlan zene, mintha valami hatalmas hangszer fülsértő hangja hömpölyögne ki az űr sötétségén át.

– Itt nem út menti fogadóban alszunk! – kiáltotta Carabella boldogan. – Szálloda vár ránk tiszta lepedővel és puha ágyneművel!

– Zalzan Kavol ilyen nagylelkű lesz? – kérdezte Valentine.

– Nagylelkű? – kacagott Carabella. – Nincs más választása. Dulorn csak fényűző szállást kínál. Ha itt alszunk vagy az utcán alszunk, vagy pedig úgy, mint a hercegek: köztes lehetőség nincs.

– Mint a hercegek – mondta Valentine. – Úgy aludni, mint a hercegek. Miért ne?

Valentine reggel, mielőtt távoztak volna a fogadóból, megeskette Carabellát, hogy senkinek sem szól a múlt éjszakai eseményekről, még Sleetnek sem, sem valamelyik szkandárnak, sőt még, ha esetleg szükségét érezné, hogy megkeressen egy álomfejtőt, annak sem. A hallgatásra az Úrnő, a Pontifex és a Napkirály nevében eskette meg. Azonkívül azt is kikényszerítette belőle, hogy továbbra is úgy viselkedjen vele szemben, mint eddig, és élete végéig csak Valentine, a vándor zsonglőr fog maradni. Valentine-nak egy Napkirály méltóságával és erélyességével kellett beszélnie, hogy az esküt kicsikarja a lányból, és így szegény Carabella térdelve és reszketve újra úgy megijedt tőle, mintha a napjeles koronát viselné. Valentine kissé tisztességtelennek érezte ezt a módszert, mert egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy a tegnap esti különös álmot készpénznek kell vennie. Azonban azokat az álmokat nem lehetett könnyen elvetni, és így elővigyázatossá kellett válnia, titkolózni, ravaszkodnia. Az ilyen mesterkedések idegenek voltak a számára. Autifon Deliambert szintúgy megeskette, és eközben nem tudta, vajon mennyire bízhat meg egy vroonban, aki ráadásul varázsló is, de őszinteség csengett Deliamber hangjában, miközben fogadalmat tett a titoktartásra.

– Ki más tud meg róla? – kérdezte Deliamber.

– Csak Carabella. És őt is ugyanilyen fogadalom köti.

– A hjortnak semmit sem mondtál?

– Vinorkisnak? Egy szót se. Miért kérded?

– Túlságosan figyel téged – felelte a vroon. – Túl sokat kérdezősködik. Nem annyira tetszik.

– Valentine vállat vont.

– A hjortokat könnyű nem szeretni. De mitől tartasz?

– Túl jól őrzi a tudatát. Az aurája sötét. Maradj távol tőle, Valentine, vagy problémákat okozhat.

A zsonglőrök beértek a városba, és széles, szemkápráztató sugárutakon befelé haladtak a szállodájukhoz Deliamber vezetésével, aki úgy tűnt térképet hord a fejében Majipoor minden szögletéről. A kocsi megállt egy rendkívül magas és elképesztő fantáziával megépített torony előtt, minaretek, boltívek és fénylő, nyolcszögletű ablakok alatt. Valentine kiszállt a kocsiból, és a tisztelettől hunyorogva, száját tátva állt.

– Úgy nézel ki, mintha fejbe csaptak volna egy buzogánnyal – jegyezte meg Zalzan Kavol nyersen. – Sosem láttad még Dulornt?

Valentine kitérően intett. Lyukacsos emlékezetében semmi sem volt Dulornról: és aki egyszer már látta ezt a várost, elfelejtheti?

De a szkandár várt valami megjegyzésre. Hát csak ennyit mondott:

– Van ennél pompásabb egész Majipooron?

– Igen – felelte az óriási szkandár. – Egy tál forró leves. Egy kupa erős bor. Sercegő sült hús nyílt lángon. A szép épületeket nem lehet megenni. Kastély-hegy sem ér többet poshadt sturnál az éhező számára. – Zalzan Kavol önelégülten horkantott, felragadta a csomagját, és belépkedett a szállodába.

– Én csak a városok szépségére gondoltam – szólt utána Valentine szórakozottan.

Thelkar, általában a leghallgatagabb szkandár szólalt meg:

– Zalzan Kavol többre becsüli Dulornt, mint hinnéd. De sohasem fogja bevallani.

– Csak szülővárosunk, Piliplok iránti csodálatát ismeri el – szólt közbe Gibor Haern. – Hűtlenségnek tartja más helyről is jót mondani.

– Pszt! – hurrogta le Erfon Kavol. – Jön!

Bátyjuk újra feltűnt a szálloda ajtajában.

– Na? – dörögte Zalzan Kavol. – Mit álldogáltok még ott? Harminc perc múlva főpróba! – Sárga szeme lángolt, mint valami erdei vadé. Felmordult, fenyegetően ökölbe szorította mind a négy kezét, és újra eltűnt.

Furcsa gazda, gondolta Valentine. Gyanította, hogy valahol mélyen az alatt a bozontos irha alatt udvarias és – ki tudja – kedves egyéniség lakozik. De Zalzan Kavol ezt keményen igyekezett titkolni.

A zsonglőrök elő voltak Jegyezve egy fellépésre Dulorn Örökös Cirkuszában, egy városi ünnepségen, mely az év minden napján, a nap minden órájában zajlott. A ghayrogok, akik ezt a várost és a környező tartományt uralták, nem éjszaka aludtak, hanem évszakonként, két-három hónapot egyszerre, főként télen, és amikor ébren voltak, kielégíthetetlenül szórakozni vágytak. Deliamber szerint jól fizetnek, és Majipoor ezen részében sosincs elég vándor előadó, hogy kielégítse az igényeiket.

Amikor a társulat összegyűlt a délutáni gyakorlásra, Zalzan Kavol bejelentette, hogy esedékes egy fellépés aznap éjszaka hajnali négy és hat között.

Valentine ennek nem annyira örült. Ma éjszaka különösképpen szüksége lett volna további álomútmutatásra a tegnap esti feltárulkozás után. De hogyan számíthatna ma éjszaka használható álmokra, ha a legtermékenyebb órákat porondon tölti?

– Korábban elalszunk – jegyezte meg Carabella. – Az álmok bármelyik órában jöhetnek. Vagy találkád van az üzenettel?

Alattomos ugratás volt ez attól a Carabellától, aki nem sokkal ezelőtt még reszketett a félelemtől. Valentine elmosolyodott, hogy mutassa, nem sértődött meg – látta, hogy csak az önmagában való kétkedés készteti a lányt ilyen gúnyolódásra.

– Lehet, hogy el sem bírok aludni, tudván, hogy olyan korán fel kell kelnem.

– Szólj Deliambernek, hogy érintsen meg, mint tegnap este – javasolta Carabella.

– Jobb szeretnék magamtól álomba szenderülni.

És úgy is tett a csendes délutáni gyakorlás meg a szélben szárított húsból és hűvös kék borból álló szállodai vacsora után. Itt saját szobát kapott, és mielőtt ágyba bújt – hűvös és sima ágynemű közé, mely mint Carabella mondta, egy hercegnek is megfelelne – lelkét a Sziget Úrnőjének ajánlotta, és imádkozott, hogy üzenetet kapjon tőle, mely dolog engedélyezett volt és gyakran csinálták, de nem mindig járt eredménnyel. Most az Úrnő az, akinek a segítségére leginkább szüksége van. Ha ő valóban bukott Napkirály, akkor az Úrnő nem csak a lelki, de a testi anyja is, aki megerősítheti kilétében és irányíthatja útját.

Ahogy az álom erőt vett rajta, megpróbálta maga elé képzelni az Úrnőt meg a Szigetet, átnyúlni hozzá a sokezernyi mérföldön keresztül, és hidat teremteni némi tudatos szikrával e roppant távolság fölött, melyen át az Úrnő kapcsolatba léphet vele, Emlékezetének üres területei akadályozták ebben. Valószínűleg minden felnőtt majipoori ismeri az Úrnő arcvonásait meg a Sziget elhelyezkedését, mint ahogy saját anyja arcát meg saját lakónegyedét ismeri, de Valentine megnyomorított elméje csak ürességet tartalmazott, melyeket képzeletével és véletlenszerűen töltött ki. Milyennek is látta aznap éjjel a pidruidi tűzijátékban? Kerek, mosolygós arc, sűrű, hosszú haj. Nagyszerű. És a többi? Tegyük fel, hogy a haja fekete és fényes, fekete, mint a fiaié, Lord Valentine-é és Lord Voriaxé. A szeme barna, meleg, éber. Ajka telt, arcán apró gödröcskék, a szeme sarkában finom ráncok. Méltóságteljes, erős asszony, igen, és buja, virágzó bokrokkal, sárga tenigélekkel, kaméliákkal, eldironokkal és lila twélekkel telt kertben sétál, minden tropikus élettől burjánzik; megáll, leszakít egy rózsát, és a hajába tűzi, megy tovább a bokrok közt kanyargó fehér kőlapokon, míg egy tágas, kövezett belső udvarhoz ér, melyet a hegy oldalába vájtak, ahol lakik, és lenéz teraszról teraszra, melyek széles, ívekben kanyarodnak a tenger felé. És ő nyugatra néz a messzi Zimroel felé, behunyja a szemét, a ghayrog városban lévő, trónfosztott, elveszett fiára gondol, erőt gyűjt, és elküldi reményt keltő, bátorító, édes üzenetét a kitaszított Valentine-nak Dulornba...

Valentine mély álomba zuhant.

És az Úrnő tényleg eljött hozzá az álmában. Nem a hegyoldalba vájt kertben találkoztak, hanem egy üres városban a sivatagban, viharvert oszlopok és töredezett oltárok romjai között. Egy feldúlt fórum két szemközti oldala felől közeledtek egymáshoz kísérteties holdfényben. De az Úrnő fátyollal takarta el arcát, és félrefordította a fejét: Valentine csak súlyos, sötét hajcsigáiról meg a füle mögé tűzött, tejszínszirmú eldironvirág illatáról ismerte meg, és tudta, hogy a Sziget Úrnője áll előtte, de szerette volna ha a nő mosolya melengeti a lelkét ezen a sivár helyen, szerette volna magán tudni gyengéd pillantását, de csak a fátylat látta, a vállát és a profilját.

– Anya? – kérdezte bizonytalanul. – Anya, Valentine vagyok! Nem ismersz meg? Nézz rám, anya!

Az Úrnő szellemszerűen ellebegett mellette, és eltűnt két oszlop között, melyek hajdani nagy Napkirályok dicső tetteit örökítették meg.

– Anya? – szólította.

Az álom véget ért. Valentine küzdött, hogy visszahozza az Úrnőt, de nem bírta. Felébredt, és nyitott szemmel bámult a sötétbe,, újra maga előtt látta a fátylas alakot, és az álom jelentésén töprengett. Az Úrnő nem ismerte meg. Olyan sikeresen megváltoztatták, hogy még a saját anyja sem veszi észre, ki rejtőzik e testben? Vagy sohasem volt a fia, és így az Úrnő nem is ismerheti fel? Nem kapott választ. Ha a sötét hajú Valentine lelke lakozik a szőke Valentine testében, álmában a Sziget Úrnője nem adta semmi jelét, és most legalább olyan távol járt a bizonyosságtól, mint amikor lehunyta a szemét.

Micsoda délibábokat kergetek, gondolta. Micsoda valószínűtlen feltevések, micsoda őrültségek!

Elernyedve mélyedt újra álomba.

És úgy tűnt, szinte azon nyomban egy kéz érintette meg a vállát, és addig rázta, amíg vonakodva fel nem ébredt. Carabella.

– Hajnali két óra – mondta a lány. – Zalzan Kavol szólt, hogy fél óra múlva legyünk a kocsinál. Álmodtál valamit?

– Nem meggyőző álmot. És te?

– Ébren maradtam – felelte a lány. – Ez tűnt a legbiztonságosabbnak. Bizonyos éjszakán az ember nem kíván álmodni – mondta félénken, miközben Valentine öltözni kezdett. – Ismét együtt alszunk majd, Valentine?

– Van hozzá kedved?

Megesküdtem rá, hogy úgy viselkedek veled, mint azelőtt... mint az– előtt, hogy megtudtam... Ő, Valentine, úgy megijedtem! De igen. Igen, legyünk újra pajtások, és szeretők is. Holnap éjjel!

– És ha Napkirály vagyok?

– Kérlek, ne tegyél fel ilyen kérdéseket.

– Mi van, ha az vagyok?

– Azt parancsoltad, hogy Valentine-nak szólítsalak, és úgy kezeljelek, mint egy zsonglőrt. Így teszek, ha megengeded.

– Hiszed, hogy Napkirály vagyok?

– Igen – suttogta a lány.

– És már nem rémiszt el?

– Egy kicsit. Csak egy kicsit. Számomra embernek tűnsz.

– Jó.

– Kellett rá egy nap, hogy hozzászokjak. És most fogadalom alatt állok. Úgy kell rád gondolnom, mint Valentine-ra. A Hatalmasságokra esküdtem meg – mosolygott huncutul. – Megesküdtem a Napkirályra, hogy úgy teszek, mintha nem lennél Napkirály, így hát be kell tartanom az ígéretem, és hétköznapiként bánni veled, Valentine-nak szólítani, és nem mutatni félelmet irántad, és úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna. És ezek szerint alhatok veled holnap éjszaka?

– Igen.

– Szeretlek, Valentine.

– Valentine könnyedén magához húzta.

– Köszönöm, hogy legyőzted a félszedet. Szeretlek, Carabella.

– Zalzan Kavol mérges lesz, ha elkésünk – mondta a lány.

2

  Az Örökös Cirkusz egy olyan építményben helyezkedett el, mely szöges ellentéte volt a tipikus dulorni házaknak: egy roppant méretű, sima, dísztelen korong, tökéletes henger alakú és harminc méternél nem magasabb, magában állt egy roppant nyílt földterületen a város keleti kerületén. Belül egy hatalmas központi térség biztosított félelmetes nagyságú környezetet a porondnak, és ezt vették körül az üléssorok, egyik a másik fölött koncentrikus körökben emelkedett egész a mennyezetig.

A hely ezrek, de lehet, hogy százezrek befogadására is alkalmas volt. Valentine ijedten látta, hogy majdnem teltház van ilyenkor, az éjszaka közepén. A közönséget nehéz volt látni, mert a színpadi fények a szemébe világítottak, de így is látta, hogy roppant számú néző ül vagy terpeszkedik el az üléseken. Majdnem mindannyian ghayrogok voltak, bár néha megpillantott egy-egy hjortot, vroont vagy embert, aki feláldozta az éjszakáját. Majipooron nem volt olyan helység, melyet csak egyetlen faj népesített volna be – ősi kormányrendeletek, visszamenőleg az erős nem emberi települések korai korszakáig tiltották az olyan tömörüléseket, kivéve a metamorf rezervátumot –, de a ghayrogok rendkívül összetartóak voltak, és igyekeztek együtt maradni Dulornban és a környékén amennyire a törvényes maximum engedte. Bár melegvérűek és emlősök, van bennük bizonyos hüllőszerű vonás, mely a legtöbb faj körében nem teszi rokonszenvessé őket: gyorsan elővillanó, villás, vörös nyelv, fényes felületű, vastag, szürkés, pikkelyes bőr, nem pislogó, hideg, zöld szem. Hajuk medúzaszerű, fekete, nedvdús szálakból áll, melyek összevissza tekergőznek és vonaglanak, a szaguk pedig édeskés és fanyar egyszerre, nem valami kellemes a nem ghayrog orr számára.

Valentine kedélyállapota csökkent, ahogy kivonult a társulattal a színpadra. Az időpont teljesen rossz volt: testi ciklusa hanyatlóban volt, és bár eleget aludt, nem lelkesedett érte, hogy ébren kell lennie. Ismét egy nehéz álom terhét kellett viselnie. Az az elutasítás az Úrnő részéről, az hogy képtelen volt kapcsolatot teremteni vele – mit jelent ez? A zsonglőr Valentine-nak a jelentés érdektelen lett volna: mindegyik nap eltelt valahogy, és nem törődött az élete alakulásával, csak azzal, hogy egyik napról a másikra fejlessze a szeme élességét és a kézügyességét. De most, hogy ezek a homályos és nyugtalanító kinyilatkoztatások rendszeresen látogatták, kénytelen volt foglalkozni a cél és a sors sivár, hosszú távú ügyeivel, és az úttal, amelyen haladt. Nem nagyon tetszett neki. Máris nosztalgikus szomorúságot érzett a múlt heti régi szép idők iránt, amikor céltalanul kószált a nyüzsgő Pidruidban.

Tudományát követelték, s ez gyorsan kiemelte ebből a merengésből. A reflektorfényben nem volt idő gondolni semmire, csak az előadásra.

A színpad hatalmas volt, és egyazon időben sok minden történt rajta. Vroon mágusok lebegő színes fényeket bűvöltek zöld és piros füstben; egy állatidomár nem messze egy tucat kövér kígyót táncoltatott a farkán, egy groteszk módon sokszögletű, ezüst csillámmal befújt, elvékonyított testű tánccsoport ugrált és szökellt; számos apróbb zenekar egymástól jó messze bádoghangú és fafúvós zenét játszott, amit a ghayrogok annyira kedvelnek; volt egy egy ujján álló akrobata, egy kötéltáncosnő, egy levitátor, egy üvegfúvóhármas, akik épp ketrecet alakítottak ki maguk körül, egy angolnanyelő, seregnyi megszállott bohóc, és még sok egyéb más, akik Valentine látótávolságán kívül estek. A félhomályban henyélő, heverésző közönség mindent láthatott, mert a hatalmas színpad enyhe mozgásban volt, rejtett csapágyain lassan fordult, és egy-két óra alatt teljes kört tett meg, sorban megmutatva minden előadócsoportot a nézőtér minden részének.

– Ez az egész egy higanytavon ül – suttogta Sleet. – Három tartományt vehetnél az árából.

Ennyi vetélytárs közepette a zsonglőröknek valami hatásos mutatvánnyal kellett előrukkolniuk, ami azt jelentette, hogy az újonc Valentine-t túlnyomórészt kirekesztették, csak magában dobálta a buzogányokat, és csak néha adogathatott fel késeket vagy fáklyákat a többieknek. Carabella egy hetven centi átmérőjű ezüstgömbön táncolt, mely szabálytalan köröket írt le a lány mozgására: öt tündöklően ragyogó zöld fénygömbbel zsonglőrködött. Sleet gólyalábakat erősített fel, és a szkandároknál is magasabb lett: az apró termetű alak, magasan mindenki fölött, higgadtan pattogtatott egyik kezéből a másikba három nagy, vörös-fekete szeplős moleekatyúktojást, amit aznap este vett a piacon. Ha ilyen magasságból leejtene egy tojást, a loccsanás elég feltűnd és rendkívül szégyenteljes lenne, de Sleet, amióta Valentine ismerte, még soha semmit nem ejtett el, és most sem ejtett le egyetlen tojást sem. A hat szkandár pedig szigorú csillagalakzatba rendeződött, hátat fordítottak egymásnak, és égő fáklyákat dobáltak. Gondosan kiválasztott pillanatokban mindegyikük odahajított egy égő fáklyát hátrafelé a külső válla fölött a csillag szemközti oldalán álló testvérének. A váltások csodálatos pontossággal zajlottak, a repülő fáklyák röppályáját hibátlanul időzítették, hogy pompás, fénylő keresztmintákat rajzoljanak, és egyetlen szkandár irhájának szőrszála sem pörkölődött meg, miközben hanyagul lekapkodták a láthatatlan társ felől feléjük zúgó zsarátnokokat.

A színpad körbefordult velük. Félórás turnusokban dolgoztak, közben öt perceket pihentek a központi üregben a színpad alatt, ahol több száz dologtalan artista gyülekezett. Valentine szeretett volna nehezebb gyakorlatot bemutatni a zsonglőrködés alapelemei helyett de Zalzan Kavol megtiltotta: még nem készült fel rá, mondta a szkandár, még ha újoncságához mérten jól is csinálja.

Reggel lett, mire a társulatot leengedték a színpadról. Itt időre fizettek, és a fizetség mértékét zajszintmérők szabták meg, melyek a közönség ülései alatt helyezkedtek el, és amelyeket az üregben ülő, hideg tekintetű ghayrogok tartottak szemmel. Néhány előadó csak percekig bírta, mielőtt az általános unalom és megvetés lekergette őket, de Zalzan Kavol és társasága, akiknek kétórai munkát garantáltak, négy órán át színpadon maradtak. Maradhattak volna még egy ötödikig is, ha öccsei le nem beszélik egy rövid és heves vitában.

– A kapzsisága – mondta csendesen Carabella – egyszer meg szégyent fog hozni a fejére. Mit gondol ez, meddig lehet égő fáklyákat dobálni hibázás nélkül? Előbb-utóbb még a szkandárok is elfáradnak.

– Úgy tűnik, Zalzan Kavol nem – mondta Valentine.

– Lehet, hogy ő egy zsonglőrgép, de a testvérei halandók. Rovord időzítése kezdett szaggatott lenni. Örülök, hogy volt merszük leállni. – Elmosolyodott. – És én is igencsak elfáradtam.

A zsonglőröket olyan siker fogadta Dulornban, hogy további négy napra szerződtették őket. Zalzan Kavol emelkedett hangulatban volt – a ghayrogoktól magas fizetséget kapott – és ő ötkoronás jutalmat adott mindegyiküknek.

Minden a legnagyobb rendben, gondolta Valentine. De nem kívánt meghatározhatatlan ideig letelepedni a ghayrogok között. A második nap után a nyugtalanságtól kezdett ideges lenni.

– Szeretnél továbbmenni – jegyezte meg Deliamber. Leszögezte, nem kérdezte.

Valentine bólintott.

– Kezd kialakulni előttem az útirány.

– A Szigetre?

– Miért beszélgetsz te az emberrel – mondta Valentine könnyedén –, ha úgyis belelátsz a fejébe?

– Most nem kukucskáltam a tudatodba. A következő lépésed eléggé nyilvánvaló.

– Elmenni az Úrnőhöz, igen. Ki más mondhatná meg bizonyosan, hogy ki vagyok?

– Még mindig kételkedsz.

– Az álmaimon kívül nincs bizonyítékom.

– Azok azonban fontos igazságokat közölnek.

– Igen – felelte Valentine –, de az álmok példázatok is lehetnek, metaforák, képzelődések. Ostobaság szó szerint venni őket megerősítés nélkül. És az Úrnő megerősítheti őket, legalábbis remélem. Milyen messze van az a Sziget, varázsló?

Deliamber egy pillanatra lehunyta nagy, aranyszínű szemét.

– Több ezer mérföldre – mondta. – Zimroelből megközelítőleg egyötöd részt tettünk meg. Kelet felé kell tartanod Khyntoron vagy Velathyson át, kikerülni a metamorf területet, és akkor talán folyami hajón Ni-moyától Piliplokig, ahonnan a zarándokhajók kelnek útra a Sziget felé.

– Mennyi időbe fog telni?

– Eljutni Piliplokig? Jelenlegi tempónkban körülbelül ötven évbe. Ezek– kel a zsonglőrökkel vándorolva, itt-ott megállva egy hétre...

– És akkor mennyi, ha itt hagyom a társulatot, és egyedül megyek tovább?

– Megközelítőleg hat hónap. A folyón gyorsan lehet utazni. A földi út sokkal tovább tart. Ha itt is lennének léghajók, mint más világokon, egy-két nap alatt el lehetne jutni Piliplokba, de természetesen Majipooron még sok egyéb szerkezet is hiányzik, ami más világokon megvan.

– Hat hónap? – Valentine a homlokát ráncolta. – És mibe kerül, ha bérelek egy járművet meg egy vezetőt?

– Úgy húsz royalba. Hosszú időn át kell zsonglőrködnöd, hogy ennyit megkeress.

– Ha Piliplokba érek – folytatta Valentine –, hogyan tovább?

– Bejelentkezel a hajóútra. Az út maga mindössze néhány hét. Amikor eljutottál a Szigetre, a legalsó teraszon szállásolnak el, és kezdődik a felkapaszkodás.

– Felkapaszkodás?

– Imádkozás, megtisztulás, felavatás. Teraszról teraszra haladsz felfelé, míg el nem éred az Imádat Teraszát, mely a Belső Templom küszöbe. Semmit sem tudsz erről?

– Babráltak a tudatommal, Deliamber.

– Ja, persze.

– És a Belső Templomban?

– Felavatott leszel. Akolitusként szolgálod az Úrnőt, és ha kihallgatást kérsz tőle, különleges rítusoknak kell alávetned magad, és várni a beidéző-álomra.

Valentine kényelmetlenül feszengett.

– Mennyi időt vesz igénybe ez az egész, a teraszok, a felavatás, az akolitusként való szolgálat, a beidézőálom?

– Ez változó. Talán öt év. Vagy tíz. De elképzelhető, hogy örökkön tart. Az Úrnőnek nincs ideje mindegyik zarándokkal foglalkozni.

– És nincs közvetlenebb mód a bebocsáttatáshoz?

– Deliamber mély, köhögő hangokat hallatott, mely nála nevetést jelentett.

– Micsoda? Be akarsz kopogni a Belső Templom kapuján, bekiáltani, hogy te az Úrnő elveszett fia vagy, és bebocsátást követelsz?

– Miért ne?

– Mivel – felelte a vroon – a külső teraszokat épp arra tervezték, hogy kiszűrjék az ilyen eseményeket, nem vezetnek nyitott csatornák az Úrnőhöz, és ez szándékosan van így. Évekbe fog telni.

– Találhatnék egy módot – mondta Valentine magabiztosan a kis varázslónak. – Ha a Szigetre jutnék elérhetném a tudatát. Felé kiálthatnék, és rávehetném, hogy hívasson magához. Talán.

– Talán.

– A segítségeddel sikerülhetne.

– Ettől féltem – jegyezte meg Deliamber szárazon.

– Neked van benne gyakorlatod, miként küldj üzeneteket. Ha az Úrnőt magát nem is tudnánk elérni, a hozzá legközelebb állókat igen. Lépésről lépésre jutnánk egyre feljebb, lerövidítenénk a teraszokon túljutás végeérhetetlen idejét...

– Talán kivitelezhető – mondta Deliamber. – De miből gondolod, hogy veled együtt én is zarándokútra lépek?

Valentine hosszú ideig csendben méregette a vroont.

– Biztos vagyok benne – mondta végül. – Csak kéreted magad, de a te mesterkedésed intézte úgy, hogy a Sziget.          forduljak. Veled együtt. Igazam van? Nos, Deliamber? Téged jobban érdekel, hogy nekivágjak, mint engem.

– Ah – mondta a varázstudó. – Most kiderült.

– Igazam van?

– Ha úgy határozol, hogy a Szigetre mégy, veled tartok. De eldöntötted már?

– Olykor úgy tűnik.

– A váltakozó döntésekből hiányzik az erő – vélte Deliamber.

– Több ezer mérföld. Számos várakozási év. Gürcölés és cselszövés. Miért akarom én ezt, Deliamber?

– Mert Napkirály voltál, és újra azzá kell lenned.

– Az első állítás talán igaz, bár erősen kételkedem benne, A második viszont nyitott kérdés.

Deliamber ravaszkodó pillantást vetett rá.

– Képes lennél egy trónbitorló uralma alatt élni?

– Mit érdekel engem a Napkirály meg az uralma? Félvilágnyi távolságban él Kastély-hegyen, én pedig csak egy vándor zsonglőr vagyok. – Valentine maga elé tartotta a kezét, és úgy nézegette, mintha sose látta volna még az ujjait. – Sok erőfeszítéstől megkímélném magam, ha Zalzan Kavollal maradnék, és hagynám, hogy az a másik, bárki legyen is az, megtartsa a trónt. Mi van, ha bölcs és igazságos trónbitorló? Mi előnye származhat abból Majipoornak, ha nagy erőfeszítéssel a helyébe lépek? Deliamber, Deliamber, úgy beszélek én egyáltalán, mint egy király, amikor ilyesmit mondok? Hol az uralmi vágyam? Hogy lehetnék jó uralkodó, amikor még azzal sem törődöm, ami történi?

– Ezt már megbeszéltük. Befolyásolták a tudatod, nagyuram. A lelked

– csakúgy megváltozott, mint az arcod.

– Épp ez az. A királyi erő, ha rendelkeztem egyáltalán vele, most már

– hiányzik belőlem. A hatalomvágy pedig...

– Már másodjára használod ezt a kifejezést – vágott közbe Deliamber. – A hatalomvágynak semmi köze hozzá. Egy igazi király nem vágyik hatalomra: a felelősség vágyik őrá. Elkapja, és a hatalmába keríti. Ez az új Napkirály még keveset tett, csak a nagy körmeneténél tart, és a nép máris zúgolódik az első rendelkezései miatt. És azt mondod, bölcs és igazságos? Hogy lehetne egyetlen trónbitorló is az? Ő bűnöző, Valentine, és máris úgy uralkodik, mintha bűntudat rágná az álmait, az idő múlásával ez a bűntudat megmérgezi, és akkor zsarnokká válik. El bírod képzelni? Eltávolít mindenkit, aki veszélyes a számára... még meg is öleti, ha a szükség úgy kívánja. Az ereiben keringő méreg belép a bolygó életébe, és hatással lesz minden polgárra. És te csak ülsz itt, a körmeidet nézegeted, és semmilyen felelősséget nem érzel? Hogy mondhatsz olyat, hogy sok erőfeszítéstől kíméled meg magad? Mintha alig számítana valamit, ki a király. Nagyon is sokat számít, ki a király, nagyuram, és téged választottak, képeztek ki rá, és nem sorshozás révén. Vagy azt hiszed, bárki lehet Napkirály?

– Igen. A sors véletlenszerűen választ.

Deliamber harsányan nevetett.

– Lehetséges, hogy kilencezer évvel ezelőtt így volt. De ma már létezik egy dinasztia.

– Örökbe fogadó dinasztia?

– Pontosan. Lord Arioc korától vagy talán még korábbról kezdve a Napkirályokat néhány szűk családból választják, nincs több mint száz klán, mindegyik Kastély-hegyen él, és szervesen részt vesznek a kormányzásban. A következő Napkirály már kiképzés alatt áll, bár csak ő meg néhány tanácsadó ismeri a kilétét, és két-három tartalékot is ki kellett választani. De a leágazás most megszakad, mert egy trónbitorló nyomakodott közbe. Ebből csak rossz származhat.

– Mi van akkor, ha a trónbitorló csupán az egyik tartalék, aki megunta a várakozást?

– Nem – mondta Deliamber. – Elképzelhetetlen. Olyan személy, akit képességei alapján Napkirályságra jelöltek, nem fogja letaszítani a törvényesen felszentelt herceget. Ráadásul, miért tettetné magát Lord Valentine-nak, ha ő következne?

– Én azt mondom.

– Én pedig azt mondom: hogy annak a személynek, aki most Kastélyhegy csúcsán él, sem joga, sem képessége nincs arra, hogy ott legyen, meg kell dönteni, és te vagy az egyetlen, aki ezt megteheti.

Valentine sóhajtott.

– Túl sokat kérsz tőlem.

– A történelem kér sokat – felelte Deliamber. – A történelem követelte, hogy évezredeken át ezernyi világon az intelligens lények válasszanak rend és anarchia, teremtés és pusztítás, ész és esztelenség között. És a rend, a teremtés meg az ész hatalma mindig egyetlen vezetőben összpontosult, egy királyban, ha úgy tetszik, vagy egy elnökben, miniszterelnökben, fővezérben, azt a szót használhatod, amelyik tetszik, egy fejedelemben, akár. Itt ezt Napkirálynak hívják, pontosabban a Napkirály uralkodik a Pontifex, a korábbi Napkirály hangjaként, és ez számít, nagyuram, nagyon is sokat számít, ki lehet Napkirály és ki nem lehet Napkirály.

– Igen – mondta Valentine. – Talán.

– Sokáig fogsz még ingadozni az igen és a talán között. De a végén az igen fog győzni. És zarándokként útnak indulsz a Szigetre, az Úrnő áldását viselve Kastély-hegynek menetelsz, és elfoglalod jogos helyedet.

– Szavaid rémülettel töltenek el. Még ha meg volt is bennem a képesség az uralkodásra, még ha ki is képeztek rá, ez már kiégett a fejemből.

– A rémület majd elenyészik. Az idő múlásával az emlékezeted újra összeáll.

– Az idő csak múlik, mi pedig itt időzünk Dulornban és a ghayrogokat szórakoztatjuk.

– Már nem sokáig – mondta Deliamber. – Rálelünk a keletre vivő útra, nagyuram. Hidd el!

Deliamber magabiztossága ragályos volt. Valentine habozása és bizonytalansága eltűnt – egy pillanat alatt. De amikor Deliamber távozott, Valentine-t a kegyetlen valóság kényelmetlen aggodalmai szállták meg. Egyszerűen béreljen holnap egy pár hátast, és Deliamberrel együtt keljen útra Piliplokba? És Carabella, aki hirtelen rettentő fontossá vált a számára? Hagyja itt Dulornban? És Shanamir? A fiú Valentine-hoz ragaszkodott, nem a szkandárokhoz: nélkülük nem távozhat, és nem is akar. Aztán ott az utazás költsége négy főre, szinte az egész hatalmas zimroeli földrészen át, élelem, szállás, szállítás, majd a zarándokhajó a Szigetre, és miféle költségek merülnek fel a Szigeten, amíg bebocsátást nyernek az Úrnőhöz? Autifon Deliamber szerint csak neki húsz royalba kerülne a Piliplokba való utazás. Akkor négyőjüknek, vagy ha Sleetet is beleszámoljuk, ötőjüknek – bár Valentine nem tudta, velük tartana-e száz royalba vagy akár százötvenbe is kerülhetne a Sziget legalsó teraszáig. Átnézte az erszényét. Abból a pénzből, mely nála volt, amikor Pidruid környékén találta magát, több mint hatvan royalja maradt, plusz még az az egy-két royal, amit a társulatnál keresett. Nem elég, megközelítőleg sem elég. Azt tudta, hogy Carabella szinte pénztelen; Shanamir kötelességtudóan hazavitte a családjának azt a

hatvan royalt, amit a hátasokért kapott; Deliamber pedig, ha lenne egyáltalán valami vagyona, nem hagyná, hogy szkandár haramiák a szerződésre hivatkozva összevissza rángassák vidéken.

Akkor hát? Nincs mit tenni, mint várni, tervezgetni, és reménykedni, hogy Zalzan Kavol nagyjából kelet felé szándékozik tartani. Takarékoskodni, kivárni az alkalmas pillanatot, amikor eljön az idő, hogy az Úrnőhöz induljon.

3

  Néhány nappal azután, hogy bőséges ghayrog fizetségtől duzzadó erszénnyel maguk mögött hagyták Dulornt, Valentine félrevonta Zalzan Kavolt, hogy az útirány felől érdeklődjön. Enyhe nyár végi nap volt, és itt, ahol letáboroztak ebédelni a Hasadék keleti lejtőjén, bíborszínű köd burkolt be mindent; alacsonyan ülő, nyirkos felhő, mely a levegő festékanyagából nyerte pompás levendulaszínét, mert északra skuvvapor-lerakódások voltak, és a szél folyamatosan abból az irányból fújt.

Zalzan Kavol idegesnek és ingerlékenynek tűnt ettől az időjárástól. Szürke bundája most lilásnak tűnt a ködcseppektől, komikus csomókba tapadt, és ő állandóan dörzsölve próbálta visszanyerni a bolyhosságát. Valószínűleg nem ez volt a legjobb pillanat egy ilyen megbeszélésre, döbbent rá Valentine, de már késő volt visszakozni: elő kellett hozakodni a témával.

– Melyikünk a társulatvezető, Valentine? – mondta Zalzan Kavol tompán.

– Te, nem vitás.

– Akkor miért próbálsz kormányozni engem?

– Én?

– Pidruidban – mondta a szkandár – arra kértél, hogy egyenesen Falkynkipbe tartsak az istállófiú családi tisztessége kedvéért, és ne feledd, hogy az istállófiút is csak miattad vettem fel, pedig nem is zsonglőr és soha nem is lesz az. Eddig engedtem, nem tudom, miért. És közbeléptél, amikor a vroonnal veszekedtem...

– A közbelépésem előnyödre vált – jegyezte meg Valentine –, ezt akkor te magad is elismerted.

– Igaz. De számomra maga a közbelépés ténye szokatlan. Fel bírod fogni, hogy én e társulat feltétlen ura vagyok? Valentine könnyedén vállat vont.

– Ezt senki sem vitatja.

– De fel bírod fogni? A testvéreim igen. Ők tudják, hogy a testnek csak egy feje lehet... kivéve, ha su-suheris test, de azokat hagyjuk... és itt én vagyok a fej, az én elmémből ömlenek elő a tervek és az utasítások, csak az enyémből. – Zalzan Kavol szigorú mosolyt villantott rá. – Zsarnokság ez? Nem. Ez csupán hatékonyság. A zsonglőrök sohasem lehetnek demokraták, Valentine. Egyetlen agy vezérli a mintákat, mindössze egy, különben káosz lép fel. No, mit akarsz tőlem?

– Csak tudni szeretném az útirányunkat.

Zalzan Kavol épp hogy el tudta nyomni a haragját.

– Miért? Az alkalmazottam vagy. Oda mégy, ahová mi. A kíváncsiságod tapintatlan.

– Én máshogy vélem. Számomra néhány útirány hasznosabb, mint mások.

– Hasznosabb? Számodra? Neked terveid vannak? Egy szót sem szóltál a terveidről!

– Most szólok.

– Mit tervezel hát?

Valentine mély lélegzetet vett.

– Elzarándokolni a Szigetre, és az Úrnő hívévé válni. Mivel a zarándokhajók Piliplokból vitorláznak ki, és egész Zimroel köztünk és Piliplok között helyezkedik el, értékes lenne számomra megtudni, más irányba kívánsz-e indulni, mondjuk le Velathysba, vagy esetleg vissza Til-omonba vagy Nara-balba, ahelyett, hogy...

– Ki vagy rúgva! – mondta Zalzan Kavol jegesen.

Valentine megdöbbent.

– Mi?

– Felmondok. Erfon fivéremtől kapsz tíz koronát végkielégítésként. Azt akarom, hogy egy órán belül menj utadra.

Valentine érezte, hogy az arca felforrósodik.

– Ez teljesen váratlan! Én csak arra kértelek...

– Csak kértél. És Pidruidban is csak kértél, és Falkynkipben is csak kértél, és a jövő héten Mazadone-ban is csak kérni fogsz. Kihozol a béketűrésből, Valentine, tehát nem lehetsz tovább zsonglőr. Ráadásul hűtlen is vagy.

– Hűtlen? Mihez? Kihez?

– Felcsaptál hozzánk, de titokban fel akartál használni bennünket, hogy elvígyünk Piliplokba. Elkötelezettséged irántunk kétszínű volt. Ezt árulásnak hívom.

– Amikor közétek álltam, semmi más nem járt a fejemben, csak az, hogy veletek utazzak, bárhová mentek is. De a dolgok megváltoztak, és most okom van rá, hogy zarándokoljak.

– Miért hagytad, hogy a dolgok megváltozzanak? Hová lett a kötelességérzeted munkaadóiddal, tanítóiddal szemben?

– Talán egész életemre szerződtem? – követelte Valentine. – Árulás az, ha valaki rájön, hogy fontosabb célja is akad, mint a másnapi előadás?

– Éppen emiatt a figyelemelterelődés miatt akarok megválni tőled. Nekem az kell, hogy a nap minden órájában a zsonglőrködésen járjon az eszed, nem pedig a Shkunibor-gátról kivitorlázó zarándokhajók indulási dátumán.

– Nem terelődne el a figyelmem. Amikor zsonglőrködök, zsonglőrködök. És kilépnék a társulatból, amikor Piliplok közelébe érnénk. De addig...

– Elég – mondta Zalzan Kavol. – Csomagolj! Menj! Érj mielőbb Piliplokba, és hajózz a Szigetre, sok sikert! Nincs rád tovább szükségem.

A szkandár teljesen komolynak tűnt. Zalzan Kavol felmordult a lila ködben, a nedves foltokat csapkodta az irháján, nehézkesen elfordult, és ellépkedett. Valentine remegett a feszültségtől és a megdöbbenéstől. A gondolat, hogy most távozzon, hogy egyedül utazzon Piliplokba megrémítet– te; és ráadásul most még inkább a társulat részének érezte magát, mint valaha, egy összecsiszolódott csapat tagjának, és nem szívesen vált meg tőlük. Legalábbis nem most, még nem, amíg együtt maradhatna Carabellával, Sleettel meg a szkandárokkal, akiket szeretet nélkül tisztel, és növelhetné szeme élességét és kézügyességét, miközben keletnek tartanak, a különös sors felé, melyet Deliamber tervezett számára.

– Várj! – kiáltotta Valentine. – És a törvény?

Zalzan Kavol visszapillantott a válla fölött.

– Miféle törvény?

– Az, amelyik kötelez rá, hogy három ember alkalmazottad legyen.

– Felfogadom helyetted az istállófiút – vágott vissza Zalzan Kavol – és megtanítok vele annyit, amennyit képes elsajátítani.

Elsietett.

Valentine kábultan állt. A beszélgetés Zalzan Kavollal apró aranylevelű növényekből álló ligetben zajlott, és a növények nyilván pszichoérzékenyek lehettek: összecsukták bonyolult szerkezetű levélkéiket a vita folyamán, és hervadtnak, feketének látszottak háromméternyire körülötte, Megérintette az egyiket. Porhanyós volt és élettelen, mintha elégett volna. Valentine elszégyellte magát, hogy ily pusztítás részese volt.

Váratlanul Shanamir bukkant fel, és csodálkozva bámult a hervadt növényzetre.

– Mi van? – kérdezte. – Ordítozást hallottam. A szkandár...

– Kirúgott – mondta Valentine kifejezéstelenül –, amiért megkérdeztem tőle, merre tartunk, és beismertem, hogy szándékomban áll elzarándokolni a Szigetre, és tudni szerettem volna, hogy az útiránya megfelel-e a szándékaimnak.

Shanamir eltátotta a száját.

– Zarándokolni akarsz? Nem is tudtam!

– Friss keletű döntés.

– Hát akkor – kiáltotta a fiú – együtt megyünk, ugye? Gyere, összecsomagoljuk a holmijainkat, elkötünk két hátast ezektől a szkandároktól, és már indulunk is!

– Komolyan gondolod?

– Persze!

– Piliplok sok ezer mérföldnyire van. Csak te meg én megyünk, nem lesz vezetőnk, és...

– Miért ne? – kérdezte Shanamir. – Figyelj, ellovagolunk Khyntorba, ott csónakba szállunk, úgy megyünk Ni-moyáig, onnan pedig a Zimr folyón lecsorgunk a tengerpartig, Piliploknál pedig felszállunk a zarándokhajóra, és... mi a baj, Valentine?

– Én tartozom ezeknek. Mesterséget tanultam tőlük. Én... én... – Valentine zavartan elhallgatott. Ki ő? Újonc zsonglőr vagy trónja fosztott Napkirály? Szándékában áll együtt vánszorogni a bozontos szkandárokkal, Carabellával meg Sleettel, vagy pedig kötelessége a lehető leggyorsabb módon a Szigetre sietni, majd az Úrnő segítségével a Kastély-hegyre menni? Összezavarta ez a bizonytalanság.

– A költségek? – kérdezte Shanamir. – A költségek aggasztanak? Pidruidban ötven royalnál is több pénzed volt. Biztos maradt még belőle. Nekem is akad néhány koronám. Ha többre lesz szükségünk, majd zsonglőrködsz a folyami hajón, én meg majd hátasokat csutakolok, vagy...

–

– Hova akartok menni? – szólalt meg mögöttük Carabella, aki váratlanul lépett elő az erdőből. – És mi történt ezekkel a szenzitívekkel? Baj van? Valentine röviden összefoglalta neki beszélgetését Zalzan Kavollal.

A lány csendben hallgatta, kezét a szájához kapta; és amikor Valentine

befejezte, egyetlen szó nélkül azonnal elviharzott abba az irányba, amerre

Zalzan Kavol távozott.

– Carabella? – kiáltott utána Valentine. De a lány már el is tűnt.

– Gyerünk – mondta Shanamir. – Fél órán belül megléphetünk innen, és estére sok mérföldnyire leszünk. Figyelj, te csomagold össze a cuccainkat. Én elkötök két hátast, és megkerülöm velük ezt az erdőt, lemegyek a lejtőn ahhoz a kis tóhoz, ami mellett idejövet elhaladtunk. A káposztafaligetben találkozunk. – Shanamir türelmetlenül intett. – Siess! Addig kell elkötnöm a hátasokat, amíg a szkandárok nincsenek a közelben, és akármelyik pillanatban visszajöhetnek!

Shanamir eltűnt az erdőben. Valentine dermedten állt. Távozni, ilyen hirtelen, ilyen kevés idő alatt felkészíteni magát az elválásra? És Carabella? Még el sem köszönt? Deliamber? Sleet? A kocsi felé indult, hogy összeszedje a holmijait, megtorpant, a szegény szenzitív növények holt leveleit babrálta, mintha ezzel új életre kelthetné az elhervadt szárakat. Fokozatosan kényszerítette magát, hogy a kedvező oldaláról lássa a dolgokat. Ez egy álcázott jótétemény. Ha a zsonglőrökkel maradt volna, hónapokkal vagy talán évekkel is késleltette volna a szembesülést a rá váró valósággal. És Carabella, ha egy kicsi is igaz a felbukkanó dolgokból, semmiképp sem lehet részese ennek a valóságnak. Így hát kötelessége, hogy megszabaduljon megdöbbenésétől és bánatától, és útra keljen Piliplokba, a zarándokhajókhoz. Gyerünk, mondta magának, mozgás, szedd össze a cuccod. Shanamir vár a káposztafáknál a hátasokkal. Azonban képtelen volt mozdulni.

És ekkor megjelent Carabella ugrabugrálva, ragyogó képpel.

– Minden rendben van – mondta. – Szóltam Deliambernek, hogy vegye kezelésbe Zalzan Kavolt. Tudod, egy kis trükk itt-ott, egy apró érintés a csápja hegyével... a szokásos boszorkányság. A szkandár meggondolta magát. Vagy mi gondoltattuk meg vele.

Valentine megijedt saját megkönnyebbülésének hevességétől.

– Maradhatok?

– Ha odamégy hozzá, és bocsánatot kérsz.

– Bocsánatot, mi miatt?

Carabella vigyorgott.

– Az nem számít. Megsértődött, isten tudja, miért! A szőre nedves volt. Az orra hideg. Ki tudja? Ő szkandár, Valentine, megvan a saját elképzelése arról, mi a jó és mi a rossz, nem várhatjuk el tőle, hogy úgy gondolkozzon, mint az emberek. Te felmérgesítetted, erre kirúgott. Udvariasan kérd meg, hogy vegyen vissza, és ő megteszi. Menj már, menj!

– De... de...

– Mit de? Ki akarsz tartani a büszkeséged mellett? Akarod, hogy visszavegyen, vagy sem?

– Persze, hogy akarom.

– Akkor menj – sürgette Carabella. Megragadta a karjánál, és kissé megrántotta, kimozdította a helyéről, ahogy ott állt habozva és tétovázva, és a lánynak hirtelen eszébe juthatott, kinek a karját rángatja, mivel elakadt a lélegzete, elengedte Valentine-t, és reszketve elhúzódott, mintha le akarna térdepelni, és a napjellel tisztelegni. – Kérlek – mondta lágyan. – Kérlek, Valentine, menj oda hozzá, mielőtt ismét meggondolja magát. Ha itt hagyod a csoportot, én is veled tartok, és én nem akarok. Menj, kérlek!

– Igen – mondta Valentine, A lány magával vonta a ködtől nedves talajon a kocsihoz. Zalzan Kavol duzzogva ült a lépcsőn, köpenybe burkolóz– va a nyirkos, fülledt ködben. Valentine odament hozzá, és kertelés nélkül így szólt:

– Nem akartalak felmérgesíteni. Elnézést kérek.

Zalzan Kavol mélyen, alig hallhatóan felhorkant.

– A terhemre vagy – mondta a szkandár. – Miért akarok megbocsátani neked? Mostantól fogva nem szólhatsz hozzám, hacsak én meg nem szólítalak. Megértetted?

– Értettem, igen.

– Nem próbálod meg befolyásolni az útirányunkat.

– Értettem.

– Ha újra felingerelsz, végkielégítés nélkül teszlek ki, és tíz perced lesz rá, hogy eltűnj a szemem elől, nem számít hol vagyunk, még ha egy metamorf rezervátum közepén táborozunk és esteledik is, megértetted?

– Értettem – mondta Valentine.

Várt, nem tudta, vajon arra is felszólítják, hogy hajoljon meg, csókolja meg a szkandár szőrös kezét, és engedelmesen a porban csúszkáljon. Carabella mellette állt, és még a lélegzetét is visszatartotta, mintha valami robbanásra várna a látványtól, hogy Majipoor Hatalmassága bocsánatért könyörög egy kóbor szkandár zsonglőrnek.

Zalzan Kavol megvetően végigmérte Valentine-t, mint ahogy egy ki tudja mikori, hideg halat nézne, amit dermedt mártásban vacsorára kínálnának neki.

– Nem tartozom felvilágosítással szolgálni az alkalmazottaimnak olyasmiről, ami nem az ő dolguk – mondta maró gúnnyal. – Annyit azonban elárulok, hogy Piliplok a szülővárosom, ahová rendszeresen visszatérek, és szándékomban áll legvégül odaérkezni. Hogy erre mennyi idő múlva kerül sor, az attól függ, miféle szerződéseket tudok kötni erre-arra; de tudd meg, hogy az utunk nagyjából keletnek tart, bár elképzelhető, hogy néha elkanyarodunk az iránytól, mert meg kell keresnünk a megélhetésünket. Remélem, ez örömöt okoz neked. Amint Piliplokba érünk, kiléphetsz a társulatból, ha még mindig azt forgatod a fejedben, hogy aláveted magad a zarándoklatnak, de ha az istállófiún kívül megpróbálsz rávenni még valakit, hogy tartson veled, tiltó végzést fogok kérni ellened a Napkirály Bíróságán, és alaposan beperellek. Megértetted?

– Értettem – mondta Valentine, bár nem tudta, hogy ebben a pontban becsületesen fog-e eljárni a szkandárral szemben.

– Legvégül – folytatta Zalzan Kavol – arra kérlek, ne feledd, hogy azért fizetek neked egy nagycsomó koronát hetente, plusz a költségeidet meg jutalmat, hogy fellépj a társulatban. Ha azt veszem észre, hogy a zarándoklat gondolata jár a fejedben meg az Úrnő és a szolgái, vagy bármi más, ahelyett, hogy dobd a tárgyakat a levegőbe és színpadra illő viselkedéssel elkapd őket hatálytalanítom a szerződésedet. Az utolsó néhány napon elfogadhatatlanul szeszélyesen viselkedtél, Valentine, Változtass a szokásaidon. Három emberre szükségem van a társulatban, de nem mindenképpen a jelenlegiekre. Megértetted?

– Értettem – mondta Valentine.

– Akkor hát, leléphetsz.

Távoztak.

– Annyira szörnyen kellemetlen volt? – kérdezte Carabella.

– Szörnyen kellemes lehetett Zalzan Kavol számára.

– Ő csak egy szőrös állat!

– Nem – mondta Valentine komolyan. – Velünk egyenrangú, érző lény, és sohase beszélj róla másként. á csak úgy néz ki, mint egy állat. – Valentine felnevetett, és egy pillanat múlva Carabella is vele kacagott, bár kissé idegesen.

– Olyan lényekkel – mondta Valentine –, akik roppant érzékenyek becsületbeli és büszkeségbeli ügyekben, szerintem az a legokosabb, ha alkalmazkodunk az elvárásaikhoz, különösen akkor, ha két és fél méter magasak, és ők adják a fizetésünket. Ebben pedig sokkal nagyobb szükségem van Zalzan Kavolra, mint neki énrám.

– És a zarándoklat? – kérdezte a lány. – Tényleg alá akarod vetni magad? Mikor határoztad el?

– Dulornban. Deliamberrel való beszélgetés után. Több kérdés is van a kilétemmel kapcsolatban, melyre választ kell kapnom, és ha valaki ki tud segíteni a válaszokkal, az csak a Sziget Úrnője lehet. így hát elmegyek hozzá, legalábbis megpróbálok. De mindez még a távoli jövőben van, és megígértem Zalzan Kavolnak, hogy nem töröm ilyesmin a fejem. – Megfogta a lány kezét. – Carabella, köszönöm, hogy rendbehoztad az ügyet Zalzan Kavol és köztem. Egyáltalán nem készültem fel rá, hogy kirúgjanak a társulatból. Vagy arra, hogy elveszítselek, nem sokkal azután, hogy rád találtam.

– Miből gondolod, hogy elvesztettél volna, ha a szkandár kitartott volna amellett, hogy távozz?

Valentine elmosolyodott.

– Köszönet ezért is. Most pedig lemegyek a káposztafaligetbe, és szólok Shanamirnak, hogy hozza vissza a hátasokat, amiket lopott számunkra.

4

  Az elkövetkezendő néhány napon a táj egyre furcsábbá vált, és Valentine mindinkább örült, hogy ő és Shanamir nem próbáltak maguk boldogulni.

Dulorn és a következő nagy város, Mazadone közti terület viszonylag gyéren lakott volt. Nagy része, Deliamber szerint, királyi arborétum volt. Ez nyugtalanította Zalzan Kavolt, hiszen a zsonglőrök az arborétumban nem fognak munkát kapni, és ugyancsak nem mély fekvésű, főleg rizsmezőkkel meg lusavendermag-ültetvénnyel borított, ingoványos földeken; de nem volt más választásuk, mint követni az erdei országutat, mivel sem délen, sem északon nem kínálkozott ígéretesebb lehetőség. Egyre beljebb haladtak, általában nedves, permetező időjárásban, keresztül falvak, tanyák tájékán, és néha kövér törzsű, sűrűn sorakozó, kövér káposztafák között, melyek alacsonyak voltak és zömökek, telt, fehér gyümölcsök sarjadtak közvetlenül a kérgükből. De ahogy a Mazadoni Arborétumhoz egyre közelebb jutottak, a káposztafákat sárga levelű, üvegszerű éneklőpáfrány-bozótok váltották fel, melyek fülbántó, disszonáns hangokat hallattak a közeledtükre, éles, magas hangú pendüléseket, csendüléseket, undok reccsenéseket és csikordulásokat. Ez még nem is lett volna olyan rossz – a páfrányok dallamtalan zenéjében volt valami rekedtes báj, gondolta Valentine – de a sűrű páfránybokrokat kellemetlenkedő apró teremtmények lakták, melyek sokkal kártékonyabbak voltak a növényeknél: kicsi, harapós, szárnyas rágcsálók, a dhiimek, melyek azonnal felröppentek rejtekhelyükről, amint a szekér közelsége dalra fakasztotta a páfrányokat. A dhiimek körülbelül kisujjnyi hosszúak és vastagok voltak, és pompás aranyszőr borította őket; olyan nagy számban röppentek fel, hogy hemzsegett tőlük a levegő, és méltatlankodva nyüzsögtek, és néha csíptek kicsi, de hatékony metszőfogukkal. A vastag irhájú szkandárok a bakon szinte nem is törődtek velük, legfeljebb lecsapták őket, amikor túl közel kerültek, de az általában békés hátasok nyugtalankodni kezdtek, és néhányszor megmakacsolták magukat az út közepén. Az állatok megbékítésére kiküldött Shanamir féltucat fájdalmas harapást szenvedett; és ahogy visszakotródott a kocsi belsejébe, egy csomó dhiim bejutott. Sleet arcába metszőfog mélyedt a bal szeme alatt, Valentine-nak pedig, aki egy tucat feldühödött teremtmény ellen hadakozott egyszerre, mindkét karját megharapták. Carabella módszeresen elpusztította a dhiimeket a zsonglőrködéshez használt hosszú tőrrel, céltudatos eltökéltséggel nyársalta fel azokat, de kegyetlen félórába telt, mire mindegyikkel végeztek.

A dhiimek meg az éneklőpáfrányok területén túl az utazók egy különös kinézetű tájékra értek, tágas rétre, melyből százával meredeztek elő az alig pár méter átmérőjű és talán huszonöt méter magas fekete gránittűk, természetes obeliszkek, valami kifürkészhetetlen geológiai esemény maradványai. Valentine számára ez pompás szépségű táj volt; Zalzan Kavolnak csupán egy újabb hely, amelyen gyorsan keresztül kell menni, egyenesen a következő fesztiválhoz, ahol szükség lehet zsonglőrökre; Autifon Deliamber számára azonban egészen másnak látszott, lehetséges veszély jelének. A vroon előrehajolt, élesen nézte egy pillanatig a kocsi ablakán át az obeliszkeket.

– Álljatok meg! – kiáltotta előre Zalzan Kavolnak.

– Mi az?

– Meg akarok nézni valamit. Engedjetek ki.

Zalzan Kavol türelmetlenül felmordult és megrántotta a gyeplőt. Deliamber kikászálódott a kocsiból, karcsú, rostos végtagú vroonos mozgással a furcsa kőalakzat felé siklott, eltűnt köztük, és csak néha tűnt fel, ahogy kerülgette őket, és egyik vékony tornyocskától a másikig ment.

Morcos, aggódó arckifejezéssel tért vissza.

– Oda nézzetek! – mutatta. – Látjátok azokat az indákat messze fenn, arról a szikláról amarra nyúlik, onnan pedig oda, és még tovább oda? És láttok kisebb állatokat mászkálni az indákon?

Valentine alig tudta megkülönböztetni a nyúlánk, élénkpiros vonalakat magasan a kiálló tömbökön, tizennégy-tizenöt méterre a talaj fölött. És igen, fél tucat karcsú, majomszerű állat ugrált obeliszkről obeliszkre akrobataként, szabadon hintázva a kezével és a lábával.

– Olyan, mint a madárfogóinda – mondta Zalzan Kavol töprengő hangon.

– Az is – felelte Deliamber.

– De miért nem ragadnak hozzá? Egyáltalán miféle állatok azok?

– Erdőlakók – válaszolta a vroon. – Ismered őket?

– Mondd!

– Neveletlenek. Vad törzs, közép-zimroeli származásúak, általában nem találhatók meg ilyen messze nyugaton. Köztudott, hogy a metamorfok vadásszák őket, élelemnek vagy talán szórakozásból, nem tudom, miért. Intelligensek, bár alacsonyrendűek, valamivel nagyobbak, mint a kutyák vagy a drólok, kisebbek, mint a civilizált lények. A dwikkafákat istenként imádják; rendelkeznek némi törzsi szerkezettel; tudják, hogyan használhatnak mérgezett dárdákat és okozzanak problémákat az utazóknak. Az izzadságuk váladékot tartalmaz, mely ellenállóvá teszi őket a madárfogóinda ragadósságával szemben, és így azt sokféleképpen felhasználják.

– Ha bosszantanak – jelentette ki Zalzan Kavol –, végzünk velük. Tovább!

Amikor túljutottak az obeliszkes tájon, aznap nyomát sem látták az erdőlakóknak. Másnap azonban Deliamber ismét madárfogóinda-csíkokat fedezett fel a fák csúcsán, és meg egy napra rá, amikor már mélyen benn jártak az arborétumban, egy igazán kolosszális méretű fákból álló ligethez értek, amelyek, a vroon varázsló szerint, dwikkák voltak, az erdőlakók szent fái.

– Ez magyarázza hát, hogy ilyen messzire jöttek a metamorf területtől – mondta Deliamber. – Egy elvándorolt csapat lehet, akik azért jöttek ebbe az erdőbe, hogy hódolattal adózzanak.

A dwikkák félelmetesek voltak. Öt állt belőlük, egymástól távol az egyébként üres területen. A törzsüket élénkpiros kéreg borította, mely távoli lapokban nőtt, mély hasíték tátongott a kérgek között, az átmérőjük nagyobb volt, mint Zalzan Kavol kocsijának hossza; és bár nem voltak különösképpen magasak, olyan harmincöt méter körüliek lehettek, hatalmas ágaik, melyek mindegyike olyan vastag volt, mint egy szokásos fa törzse, olyan távolságba terjeszkedtek, hogy teljes légiók fedezéket találhattak volna a dwikka gigászi mennyezete alatt. A háznagyságú, nagy, bőrszerű, fekete levelek szkandárkarnyi vastag szárakon sarjadtak, és súlyosan lekonyulva átláthatatlan árnyékot vetettek. És mindegyik ágról két-három ormótlan, sárgás gyümölcs lógott, szabálytalan formájú, jó négy-öt méter átmérőjű gömbök. Úgy tűnt, az egyik nemrégiben lepottyanhatott a legközelebbi fáról, talán egy esős napon, amikor a talaj lágy volt, mert súlya jókora krátert vájt a talajba, és abban hevert kettényílva; hatalmas, csillogó, sokszögletű, fekete magvak látszottak a vöröses pépben.

Valentine meg tudta érteni, miért imádják istenként az erdőlakók ezeket a fákat. Dölyfös, parancsoló növényfejedelmek voltak. ő maga is szinte térdre akart borulni előttük.

– A gyümölcs ízletes – mondta Deliamber. – Bár az emberi és néhány más fajta anyagcserére részegítően hat.

– A szkandárokra is? – kérdezte Zalzan Kavol.

– A szkandárokra is, igen.

Zalzan Kavol felröhögött.

– Kipróbáljuk. Erfon! Thelkar! Gyűjtsetek gyümölcsdarabokat nekünk!

– Erdőlakók talizmánjai hevernek a talajba ágyazva mindegyik fa előtt – mondta idegesen Deliamber. – Nemrégiben itt jártak, visszajöhetnek, és ha észreveszik, hogy megszentségtelenítettük a ligetüket, ránk támadnak, és a dárdáikkal ölni tudnak.

– Sleet, Carabella, álljatok őrt balfelől! Valentine, Shanamir, Vinorkis, ti meg ott! Kiáltsatok, amint egyetlen kismajmot is megpillantotok! – Zalzan Kavol intett a fivéreinek. – Szedjetek gyümölcsöt! – parancsolta. – Haern, te meg én innen védjük a helyzetet. Varázsló, te velünk maradsz.

Zalzan Kavol előhúzott két energiavetői a poggyászokból, és az egyiket öccse felé nyújtotta.

Deliamber rosszallóan motyogott és kotyogott.

– Úgy mozognak, mint a szellemek, a semmiből tűnnek fel...

– Elég – mondta Zalzan Kavol.

Valentine figyelő pozícióba helyezkedett huszonöt méternyire a szekér előtt, és óvatosan kémlelt az utolsó dwikkafán túli sötét, rejtélyes erdőbe. Azt várta, hogy bármely pillanatban egy végzetes dárda suhanhat felé. Kényelmetlen érzés volt. Erfon Kavol és Thelkar egy jókora vesszőkosárral jelent meg, a lehullott gyümölcs felé mentek, pár lépésenként megálltak körülnézni. Amikor odaértek, óvatosan megindultak a túloldala felé.

– Mi van akkor, ha egy csomó erdőlakó üldögél a gyümölcs mögött – kérdezte Shanamir –, és épp lakmároznak? Tegyük fel, hogy Thelkar beléjük botlik, és...

Rettenetes, égrengető ordítás és bömbölés harsant fel a dwikkagyümölcs mögül, mintha párzás közben megzavart bidlakbika bömbölt volna fel. Erfon Kavol bukkant elő, és fejvesztetten rohant a kocsi felé, és egy pillanatra rá a legalább annyira ijedt Thelkar is követte.

– Állatok! – üvöltötte egy vérengző hang. – Disznók és disznófattyak! Megerőszakolnátok egy ebédjét költő nőt, mi? Majd megmutatom én nektek mindjárt, hogy milyen az erőszak! Majd én elveszem a kedveteket az erőszaktól! Álljatok ki, szőrös állatok! Megállni, azt mondtam, megállni!

A dwikkagyümölcs mögül a leghatalmasabb termetű embernő tűnt fel, akit Valentine valaha is látott; egy olyan roppant méretű teremtmény, aki illő társa volt ezeknek a fáknak, és tökéletes arányban állt velük. Majdnem két méter harminc centi volt, talán még több is, és roppant teste húshegyként emelkedett vaskos, oszlopszerű lábai fölé. Feszülő inget, szürke bőrnadrágot viselt, inge majdnem a derekáig ki volt gombolva, és kibukkantak alóla emberfejnyi nagyságú mellének rázkódó gömbjei. Haja összetapadó, narancsszínű fürtökből állt; villámló szeme szúrós halványkék volt. Tiszteletet parancsoló méretű vibrációskardot viselt, melyet olyan erővel lengetett, hogy Valentine harminc méterre tőle is érezte a felkavart levegőt. Arca és melle dwikkagyümölcs levétől volt maszatos.

Döngő léptekkel mennydörgött a szekér felé, erőszakról kiabált, és elégtételt követelt.

– Mi ez? – kérdezte Zalzan Kavol olyan zavartan, mint amilyennek Valentine még sose látta. A testvéreire meredt. – Mit műveltetek vele?

– Hozzá se értünk – mondta Erfon Kavol. – Erdőlakók után nézelődtünk, amikor Thelkar hirtelen beleütközött, megbotlott benne, és elkapta a karját, hogy el ne essen...

– Azt mondtad, hozzá se értetek – csattant fel Zalzan Kavol.

– Máshogy nem is. Csak egy baleset volt, megbotlott.

– Csinálj valamit! – mondta Zalzan Kavol sietve Deliambernek, mert az óriás asszony már majdnem odaért.

A vroon sápadtan és leverten kilépett a kocsi elé, és számos csápját a jelenség felé fordította, aki szinte szkandárnagyságban tornyosult fölé.

– Béke – mondta Deliamber nyájasan a rárontó óriásnőnek. – Nem akarunk bántani.

Ahogy beszélt, megszállott elszántsággal hadonászott, valami békítő varázslatot mormolva, mely egy halványkék villanásban nyilvánult meg előtte a levegőben. Úgy tűnt, a roppant nőre hatással volt, mert lassított, és másfél méternyire a kocsitól sikerült leállnia.

Ott állt mogorván, előre-hátra lóbálva a vibrációskardot az oldalánál. Egy pillanat múlva összehúzta az ingét maga előtt, és úgy-ahogy összefűzte. Haragosan nézett a szkandárokra, és Thelkarra meg Erfonra mutatva mély hangon elbődült:

– Mit akart tőlem ez a kettő?

– Csupán dwikkagyümölcsöt akartak hozni. Látod, hogy kosár volt náluk?

– Fogalmunk sem volt arról, hogy ott vagy – mormolta Thelkar. – Megkerültük a gyümölcsöt, és közben a fa lombjait néztük, nincsen-e rajta erdőlakó, ennyi az egész.

– És amilyen mamlasz vagy rám estél, és megerőszakoltál volna, ha fegyvertelen vagyok, mi?

– Megbotlottam – bizonygatta Thelkar. – Nem akartam beléd kötni. Erdőlakókat lestem, és amikor ahelyett ilyen nagydarab...

– Micsoda? Még sértegetsz?

Thelkar nagy levegőt vett.

– Akarom mondani... váratlanul ért, amikor én... amikor te...

– Nem gondoltuk... – mondta Erfon Kavol.

Valentine, aki az egészet növekvő szórakozottsággal figyelte, most odajött.

– Ha meg akartak volna erőszakolni, ilyen nagy nézőközönség előtt kísérelték volna meg? Mi a te fajtádból valók vagyunk. Nem engedtük volna. – Carabellára mutatott. – Az a nő legalább olyan heves a maga módján, mint te a sajátodon, höÍgyem. Biztos lehetsz benne, hogyha ezek a szkandárok megpróbáltak volna bántalmazni, ő egyedül megakadályozta volna. Egyszerű félreértés volt, semmi több. Tedd el a fegyvered, és ne érezd veszélyben magad közöttünk.

Az óriásnő valamelyest lehiggadt Valentine nyájas, udvarias szavaitól. Lassan leengedte a vibrációskardot, kikapcsolta, és az övébe dugta.

– Ki vagy te? – kérdezte panaszosan. – Miféle utazó felvonulás ez itt?

– A nevem Valentine. Vándor zsonglőrök vagyunk, ez a szkandár itt Zalzan Kavol, a társulatunk vezetője.

– Én pedig Lisamon Hultin vagyok – felelte az óriásnő –, testőrként és harcosként szoktam szolgálni, bár ez utóbbiként elég ritkán.

– Mi pedig az időnket vesztegetjük – mondta Zalzan Kavol –, és máris megyünk utunkra, amint megbocsátasz, hogy háborgattuk a nyugalmad. Lisamon Hultin ridegen bólintott.

– Igen. Menjetek csak. De tudatában vagytok, hogy ez veszélyes terület?

– Erdőlakók? – kérdezte Valentine.

– Mindenfelé. Épp előttetek hemzseg tőlük az erdő.

– Te azonban mégsem félsz tőlük – jegyezte meg Deliamber.

– Beszélem a nyelvüket – mondta Lisamon Hultin. – Egyezséget kötöttem velük. Gondoljátok, hogy mernék máskülönben dwikkagyümölcsből falatozni? Lehet, hogy kövér vagyok, de nem a füleim között, kis varázstudó. – Zalzan Kavolra meredt. – Merre tartotok?

– Mazadone-ba – felelte a szkandár.

– Mazadone-ba? Lesz munkátok Mazadone-ban?

– Remélem, hamarosan elválik.

– Nemigen lesz ott munkátok. Épp Mazadone-ból jövök. Meghalt a herceg, és háromhetes gyászt rendeltek el az egész tartományban. Vagy ti zsonglőrök temetésen is szoktatok fellépni?

Zalzan Kavol képe elsötétült.

– Nincs munka Mazadone-ban? Fedezni kellene a költségeinket! Dulorn óta semmit sem kerestünk! Mi lesz velünk?

Lisamon Hultin kiköpött egy dwikkagyümölcs-pépmasszát.

– Nem az én bajom. Csakhogy úgy se juttok Mazadone-ba.

– Mi?

– Az erdőlakók. Néhány mérföldre előttetek elzárták az utat. Megsarcoltatják az utazókat, azt hiszem, vagy .valami hasonló bohóságot művelnek. Nem fognak átengedni benneteket. örülhettek, ha nem tűzdelnek tele benneteket a dárdáikkal.

– Dehogynem engednek keresztül! – kiáltotta Zalzan Kavol.

A harcosnő vállat vont.

– Nélkülem ugyan nem.

– Nélküled?

– Mondtam, hogy beszélem a nyelvüket. Némi fizetséggel meg egy kis alkudozással átvihetlek benneteket. Érdekel a dolog? Öt royalért bizonyára megéri.

– Mi hasznát látják az erdőlakók a pénznek? – kérdezte a szkandár.

– Ők semmit – mondta a nő fesztelenül. – Öt nekem jár. Nekik más dolgokat kínálok. Áll az alku?

– Nevetséges! Öt royal kész vagyon!

– Én nem alkuszok – mondta a nő nyugodtan. – A mesterségem tisztességes. Jó szerencsét az úton! – Fagyos pillantást vetett Thelkarra és Erfon Kavolra. – Ha akartok, ehettek egy kis dwikkagyümölcsöt indulás előtt. De jobb, ha akkor nem majszoljátok, amikor az erdőlakókkal találkoztok!

Nagy méltósággal megfordult, és a fa alatti roppant gyümölcshöz ment. Kivonta a kardját, leszelt belőle három nagy adagot, és megvetően a két szkandár felé lökte, ők némileg kényelmetlenül rakták a vesszőkosárba.

– Mindenki a kocsiba! – kiáltotta Zalzan Kavol. – Hosszú az út Mazadone-ig!

– Ma nem juttok messzire – mondta Lisamon Hultin, és gúnyos kacajt eresztett meg. – Hamarosan visszajöttök... már amennyiben túlélitek!

5

  Az erdőlakók mérgezett dárdái foglalkoztatták Valentine-t a következő néhány mérföldön. A váratlan szörnyű halál lehetősége nem vonzotta. Az erdő sűrű volt és rejtélyes, telve ősi eredetű növényzettel, ezüstös spórájú páfrányfákkal, négyméteres, üvegszerű zsurlókkal, halvány színű, lyukacsos fürtösgomba-bozótokkal. Ilyen különös helyen bármi megtörténhet, és történik is.

A dwikkagyümölcs leve azonban nagyban' enyhített a feszültségen. Vinorkis felszeletelt egy hatalmas darabot, és körbeadogatta a darabjait: áthatóan édes ízű és szemcsés volt, gyorsan szétomlott a nyelven, és bármilyen alkaloidát tartalmazott is, a véren át gyorsán a fejbe szállt, gyorsabban, mint a legerősebb bor. Valentine felhevült, és jókedvű lett. Hátradőlt az utasrészben, egyik kezével Carabella vállát ölelte, a másikkal Shanami-rét. A bakon Zalzan Kavol legalább ennyire felengedett, mert meggondolatlan sebességre növelte a kocsi iramát, és ez szokatlan volt a szigorú, óvatos tempóhoz képest. Az általában zárkózott Sleet újabb adag dwikkagyümölcs után egy csibésznótát kezdett énekelni:

Lord Barhold elment Belka-partra, Nála volt a koronája meg a lánca. Meg akarta kötni a vén Gornup kezét, És megetetni vele a...

A kocsi hirtelen lefékezett, olyan hirtelen, hogy Sleet előrebukott, és majdnem Valentine ölébe esett, és egy szelet nedves, puha dwikkagyümölcs Valentine képébe kenődött. Nevetve, pislogva törölgette magát. Amikor újra látott, rájött, hogy mindenki a kocsi elejéhez tódult, és kifelé bámult a bakon ülő szkandárok között.

– Mi van? – kérdezte.

– Madárfogó inda – mondta Vinorkis teljesen kijózanodva. – Elzárja az utat. Az óriásnő igazat beszélt.

Valóban. Ragadós, nyúlós, vörös indák feszültek páfrányfától páfrányfáig tucatnyi szögben, és erős, széles és tágas, elszakíthatatlan láncot képeztek. A környező erdő itt szinte áthatolhatatlan volt; a madárfogó inda elzárta az utat. A kocsi nem mehetett tovább.

– Nehéz elvágni? – kérdezte Valentine.

– Energiavetőkkel öt perc alatt sikerülne – mondta Zalzan Kavol. – De odanézz!

– Erdőlakók – lehelte Carabella.

Ott voltak mindenütt, hemzsegett tőlük az erdő, ott csüngtek minden fán, bár a kocsihoz ötven méternél nem jöttek közelebb. Ilyen közelről kevésbé látszottak majomszerűnek, inkább egy vadon élő, intelligens fajnak. Apró, meztelen lények voltak sima, kékesszürke bőrrel, vézna végtagokkal. Szőrtelen fejük keskeny volt, homlokuk hosszúkás, beesett és sima, hosszú nyakuk pedig vékonynak és törékenynek látszott. A mellkasuk lapos volt, testük hústalan és csontos. A hímek és a nőstények egyaránt nád fúvócsöveket viseltek a derekukra erősítve. A kocsi felé mutogattak, egymás között karattyoltak, vékony, sziszegő, fütyülő hangokat hallattak.

– Mit tegyünk? – kérdezte Zalzan Kavol Deliambert.

– Azt hiszem, fel kéne fogadni a harcosnőt.

– Soha!

– Ez esetben – mondta a vroon – készüljünk fel rá, hogy itt ülhetünk a kocsiban életünk végéig, vagy visszamehetünk Dulorn felé, és kereshetünk egy másik utat.

– Megalkudhatnánk velük – mondta a szkandár. – Lépj elő, varázsló! Beszélj velük álomnyelven, majomnyelven, vroonul, vagy akárhogy, csak megértsék. Mondd meg nekik, hogy sürgős dolgunk van Mazadone-ban, hogy fel kell lépnünk a herceg temetésén, és hogy szigorú büntetés vár rájuk, ha késleltetnek bennünket.

Deliamber higgadtan Zalzan Kavol felé fordult.

– Mondd nekik te!

– Én?

– Ha valamelyikünk kilép a kocsiból, azonnal teletűzdelik dárdákkal. Átengedem neked e tisztességet. Lehet, hogy lenyűgözi őket a nagyságod, és azonnal királyukká választanak. De az is lehet, hogy nem.

Zalzan Kavol szeme felvillant.

– Megtagadod?

– Egy halott varázstudó – mondta Deliamber – nem mutathatja az utadat ezen a bolygón. Tudok egy keveset ezekről a teremtményekről. Kiszámíthatatlanok és rendkívül veszélyesek. Válassz más üzenetközvetítőt, Zalzan Kavol. A szerződésünk nem követeli meg tőlem, hogy az életem kockáztassam miattad.

Zalzan Kavol felmordult a nemtetszéstől, de ejtette a témát.

Így, elakadva hosszú percekig feszülten ültek. Az erdőlakók kezdtek leereszkedni a fákról, de jelentős távolságra maradtak a kocsitól. Néhányuk táncolt és ugrabugrált az úton, belekezdve valami szaggatott, dallamtalan, hangnem nélküli kántálásba, mely úgy hangzott, mint egy nagy rovar zümmögése.

– Az energiavetővel szétszórhatnánk őket – mondta Erfon Kavol. – Nem telne sok időbe elhamvasztani a madárfogóindát, aztán...

– Aztán követnének bennünket az erdőn át, és azonnal dárdákat fújnának felénk, amint kidugnánk a képünket a kocsiból – mondta Zalzan Kavol. – Nem. Ezernyien lehetnek körülöttünk. Ők látnak bennünket, mi pedig nem látjuk őket. Semmi reményünk arra, hogy erővel legyőzhetnénk őket. – A hatalmas termetű szkandár kedvetlenül falta be az utolsó dwikkagyümölcsadagot. Néhány pillanatig haragos tekintettel, csendben ült, néha az öklét rázta az apró népség felé, mely elzárta az útját. Végül keserűen morogta: – Mazadone még soknapi utazásra van, és az a nő azt mondta, ott úgy sem kapunk munkát, így hát mennünk kell majd tovább Borgaxba vagy esetleg Thagobarba, igaz, Deliamber? Hetek telnek el, mire újabb koronát keresünk. És itt ülünk az erdőben, mérgezett dárdás kis majmoktól körülvéve. Valentine?

– Igen? – felelte ijedten Valentine.

– Azt akarom, hogy surranj ki a kocsiból, menj vissza ahhoz a harcos-nőhöz, és hozd ide! Kínálj neki három royalt, ha kihúz minket a csávából.

– Komolyan beszélsz? – kérdezte Valentine.

Carabella kissé gyorsabban szedte a levegőt.

– Nem! – mondta. – Majd én megyek helyette!

– Mi ez? – mondta Zalzan Kavol ingerülten.

– Valentine... ő... könnyen eltévedhet, elterelhetik a figyelmét... lehet, hogy sose találja meg...

– Ostobaság – mondta a szkandár türelmetlen legyintéssel. – Az út egyenes. Valentine erős és gyors. És ez veszélyes feladat. Te túl értékes képességekkel rendelkezel, hogy kockáztassuk, Carabella. Valentine-nak kell mennie.

– Ne tedd! – suttogta Shanamir.

Valentine habozott. Nem annyira tetszett neki az ötlet, hogy elhagyja a kocsi viszonylag biztonságos védelmét, és gyalog menjen vissza a halálos teremtményektől nyüzsgő erdőben. De valakinek meg kell tennie, és nem a lassú, nehézkes szkandároknak, sem a lúdtalpas hjortnak. Zalzan Kavol számára ő a társulat legnélkülözhetőbb tagja; és talán így is van. Talán még önmaga számára is nélkülözhető.

– A harcosnő öt royalt kért – mondta.

– Kínálj neki hármat.

– És ha megtagadja? Azt Mondta, tisztességtelennek tartja az alkut.

– Három – mondta Zalzan Kavol. – Öt royal hatalmas vagyon. Elég képtelenség az is, ha hármat fizetek.

– Azt várod tőlem, hogy sok mérföldet fussak egy veszélyes erdőn át, hogy nem kielégítő árat kínáljak valakinek olyan feladatért, melyet mindenképpen el kell végezni?

– Megtagadod?

– Csak esztelenségnek tartom. Ha már az életemet kockáztatom, legalább esélyem legyen a sikerre. Adj neki öt royalt.

– Hívd ide – felelte a szkandár. – Majd vele megtárgyalom.

– Hívd ide te magad – mondta Valentine.

Zalzan Kavol fontolóra vette. Carabella feszülten, sápadtan, fejét rázva ült. Sleet a szemével intett Valentine-nak, hogy tartson ki az álláspontja mellett. Shanamir vörös képpel, remegve, szinte majd szétrobbant a dühtál. Valentine nem tudta, vajon most végképp kihozta-e a szkandárt a sodrából.

Zalzan Kavol szőre mocorgott, mintha dührohamok rántanák görcsbe az izmait. Úgy tűnt, csak nagy erőfeszítéssel fékezi magát. Kétségtelen, hogy Valentine legutóbbi véleménynyilvánítása szinte a robbanásig feldühítette; de számító fény csillant a szkandár szemében, mintha Valentine nyílt ellenkezésének hatását mérlegelné Valentine szolgálatának szükségességével szemben. Talán még azt is fontolóra vette, hogy milyen bolondság lehet most takarékoskodni.

Hosszú, feszült csend után Zalzan Kavol sziszegve kifújta a lélegzetét, és haragos tekintettel az erszényéért nyúlt. Savanyú képpel húzott elő öt egyroyalos érmét.

– Nesze – mordult fel. – De siess!

– Olyan gyorsan megyek, ahogy bírok.

– Ha a futás túlságosan megterhelő – mondta Zalzan Kavol –, állj ki a kocsi elé, és kérd meg az erdőlakókat, beleegyeznének-e, hogy kényelmesen lovagolhass vissza az egyik hátason a nőért. De bármit csinálsz is, gyorsan tedd!

– Futva megyek – felelte Valentine, és kiakasztotta a kocsi hátsó ajtaját.

Lapockája bizsergett a várakozástól, mert attól félt, hogy amint kilép, dárdakötegek fúródnak belé. De nem jöttek dárdák, és hamarosan laza futással iramodott meg az úton. Az erdő, mely a kocsiból olyan baljóslatúnak tűnt, most kevésbé látszott fenyegetőnek. A növényzet ismeretlen volt, de nem rosszindulatú, még a likacsos fürtösgombák meg a páfrányfák is legfeljebb előkelőeknek tűntek, ahogy az ezüstszínű spórák csillogtak a délutáni napsütésben. Hosszú lábai szilárd ritmusban mozogtak, és szíve türelmesen kalapált. A futás ellazította, szinte hipnotizálta, és legalább úgy megnyugtatta, mint a zsonglőrködés.

Hosszú ideig futott, az idővel és a távolsággal mit sem törődve, és már úgy látszott, hogy túlszaladt a célján. De hogyan futhatott volna el mellette anélkül, hogy észrevegyen olyan feltűnő jelenséget, mint öt dwikkafa? Figyelmetlenül letért egy útelágazásnál, és eltévesztette az utat? Ez valószínűtlennek tűnt. Így hát csak futott tovább és tovább, mígnem végre megpillantotta a szörnyű méretű fákat, és a legközelebbi alatt a lehullott gyümölcsöt.

Az óriásnőnek nyoma sem volt. Kiáltotta a nevét, benézett a dwikkagyümölcs mögé, megkerülte a teljes ligetet. Senki. Csüggedésében már azon tűnődött, hogy fut tovább, akár vissza majdnem Dulornig is ha kell, hogy megtalálja. Azonban most hogy megállt, érezte a kocogás hatását: lábikrája és combizma sajgott, és a szíve nyugtalanul kalimpált. Nem sok kedve volt most tovább futni.

Ám ekkor megpillantott egy kipányvázott hátast vagy harminc méternyire a dwikkaligettől – egy túlméretezett, széles hátú, vastag lábú jószágot, mely alkalmasnak tűnt arra, hogy elbírja Lisamon Hultin súlyát. Odament, körülnézett, és látta, hogy friss csapás vezet egy csobogó víz irányába.

A talaj élesen lefelé lejtett, és egy csipkézett szirt váltotta fel. Valentine lepillantott a széléről. Egy csermely bukkant ki az erdőből, és itt lebukdácsolt a szirtről egy kőmélyedésbe úgy tizennégy méternyivel lentebbre; és e tó mellett, fürdés után, Lisamon Hultin napozott. Hason feküdt, vibrációs-kardja a közelében. Valentine tisztelettel nézte a nő izmos vállát, vaskos karját, lába oszlopait, feneke roppant, gödröcskés gömbjeit.

Odakiáltott neki.

A nő azonnal hanyatt fordult, felült, és körülnézett.

– Itt vagyok fenn – mondta Valentine. A nő felpillantott, és Valentine tapintatosan elfordította a fejét, de a nő csak nevetett az udvariasságán. Felkelt, és minden sietség nélkül a ruhájáért nyúlt.

– Te – mondta – az a halk szavú fickó vagy. Valentine. Lejöhetsz. Nem tartok tőled.

– Tudom, hogy nem szereted, ha háborgatnak pihenés közben – mondta nyájasan Valentine, és lefelé indult a meredek, sziklás ösvényen. Mire leért, a nő már felhúzta a nadrágját, és épp azzal bajlódott, hogy összehúzza az ingét hatalmas keblén.

– Odaértünk az úttorlaszhoz.

– Nyilván.

– Tovább kell jutnunk. A szkandár azért küldött, hogy felfogadjalak. – Valentine előhúzta Zalzan Kavol öt royalját. – Segítesz nekünk? A nő a fényes érmékre pillantott.

– Hét és felet kérek.

– Valentine beharapta az ajkát.

– Korábban ötöt mondtál.

– Az korábban volt.

– A szkandár csak öt royalt adott, amivel fizethetek.

A nő vállat vont, és kezdte kifűzni az ingét.

– Ez esetben folytatom a napfürdőzést. Mégy vagy maradsz, a te dolgod, de ne gyere közel.

– Amikor a szkandár megpróbálta lejjebb verni az árat, nem voltál hajlandó belemenni az alkuba, mondván, hogy tisztességes mesterséget űzöl. Az én tisztességem azt diktálná, hogy kitartsak amellett az ár mellett, amit kimondtam.

A nő csípőre tette a kezét, és felnevetett, olyan égzengetően, hogy Valentine azt hitte, mindjárt elfújja. Játéknak érezte magát mellette: a nő több mint ötven kilóval súlyosabb volt, és legalább egy fejjel magasabb.

– Hogy te milyen vakmerő vagy – mondta Lisamon –, és milyen ostoba! Egyetlen kézmozdulattal lecsaphatnálak, és te mégis leckéztetni próbálsz, tisztességtelenségről szövegelsz!

– Úgy gondolom, nem fogsz bántani.

A nő új érdeklődéssel vette szemügyre.

– Meglehet. De sokat kockáztatsz, pajtás. Könnyen dühbe jövök, és néha, amikor kijövök a sodromból, olyankor több kárt okozok, mint szeretném.

– Lesz, ahogy lesz. Mazadone-ba kell jutnunk, és csak te tudsz beszélni az erdőlakókkal. A szkandár öt royalt fog fizetni és nem többet. – Valentine letérdelt, és szép sorban lerakosgatta a fénylő pénzdarabokat a tó melletti sziklára. – Azonban nekem is van egy kevés pénzem. Ezzel elintézzük, kipótolom a hiányzó összeggel. – Az erszényében kotorászott, míg előhúzott egy egyroyalost, keresett egy másikat, majd melléfektetett egy félroyalost is, és reménykedve felnézett.

– Elég lesz öt is – mondta Lisamon Hultin.

Besöpörte Zalzan Kavol pénzét, otthagyta a Valentine-ét, és felfelé indult az ösvényen.

– Hol a hátasod? – kérdezte a nő, miközben eloldotta a sajátját.

– Gyalog jöttem.

– Gyalog? Gyalog? Idáig futottál? – Alaposan végigmérte. – Micsoda hűséges alkalmazott vagy! Olyan jól fizetnek, hogy ilyen feladatokat végzel, és ekkora kockázatot vállalsz?

– Nem különösképpen.

– Nem, szerintem sem. Na, mássz fel mögém. Ennek a jószágnak meg se kottyan egy kis túlsúly.

A nő felkapaszkodott a hátasára, és bármilyen nagy volt is az, szinte törpének és törékenynek tűnt a harcosnő alatt. Valentine némi tétovázás után felült mögé, és a derekába kapaszkodott. Roppant termete ellenére egyáltalán nem volt hájas: kemény izmok vették körül a csípőjét.

A hátas kiügetett a dwikkaligetből, és megindult az úton. Amikor a társaikhoz értek, a kocsi még mindig szorosan be volt csukva, és az erdőlakók még ott táncoltak és karattyoltak a torlasz mögötti fák között.

Leszálltak. Lisamon Hultin a félelem legcsekélyebb jele nélkül a kocsi elé lépett, és magas, éles hangon mondott valamit az erdőlakóknak. Hasonlóan magas hangú választ kapott a fák közül. Újra mondott valamit; ismét választ kapott; aztán hosszú, lázas eszmecsere vette kezdetét, sok kurta tiltakozás és indulatszó hangzott el.

A harcosnő Valentine-hoz fordult.

– Kinyitják nektek a kaput – mondta. – De nem ingyen.

– Mennyiért?

– Nem pénzért. Meg kell szolgálnotok.

– Miféle szolgálatot tehetnénk mi az erdőlakóknak?

– Mondtam nekik, hogy zsonglőrök vagytok, és elmagyaráztam, mit művelnek a zsonglőrök. Átengednek benneteket, ha felléptek előttük. Máskülönben megölnek benneteket és játékokat csinálnak a csontjaitokból, de nem ma, mert ma szent napjuk van, és a szent napokon senkit sem ölnek meg. Én azt tanácsolom, hogy játsszatok nekik, de csináljatok, amit akartok. – Majd hozzátette: – A méreg, amit használnak, nem hat valami gyorsan.

6

  Zalzan Kavol méltatlankodott – fellépni majmok előtt? Fellépni ingyen? – Deliamber azonban elmagyarázta, hogy az erdőlakók valamivel fejlettebbek a majmoknál, Sleet pedig megjegyezte, hogy ma még úgysem gyakoroltak, és egy kis edzés jót tenne neki, Erfon Kavol pedig megoldotta az ügyet azzal a kijelentéssel, hogy ez amúgy sem ingyenes előadás lesz, hiszen az áthaladásért fizetnek vele azon az útszakaszon, melyet ezek a teremtmények hatékonyan uralnak És egyébként sem volt más választásuk: Így hét előjöttek, buzogányokkal, labdákkal, sarlókkal, de égő fáklyák nélkül, mert Deliamber célzott rá, hogy a tűz megijesztheti az erdőlakókat, és az előre nem látható problémákkal járhat. A legtisztább helyen, amit találtak, zsonglőrködni kezdtek

Az erdőlakók feszülten figyeltek. Egymás hegyén-hátán tülekedtek elő az erdőből, letelepedtek az út mentén, bámultak, az ujjukat vagy nyalánk, kapaszkodófarkukat szopva, halk csicsergő hangokat hallattak egymás felé. A szkandárok sarlókat, késeket, buzogányokat és fejszéket hajigáltak egymásnak, Valentine buzogányokat dobált maga elé, Sleet és Carabella elegánsan és kiemelkedően zsonglőrködött Eltelt egy óra, aztán egy másik, a nap kezdett lenyugodni Pidruid irányában, és az erdőlakók meg mindig nézték őket, a zsonglőrök meg mindig dolgoztak, és semmi sem történt az ügyben, hogy a madárfogó indákat eltávolítsák az útból.

– Egész éjjel játszanunk kell nekik? – kérdezte Zalzan Kavol.

– Pszt! – mondta Deliamber – Meg ne sértsd őket! Az életünk a kezükben van.

Kihasználták az alkalmat, hogy elpróbálják az új gyakorlatokat. A szkandárok új számot csiszolgattak, lopva dobálták egymásnak a tárgyakat oly módon, ami komikus volt ilyen roppant termetű és heves lények esetén. Valentine Sleettel és Carabellával együtt buzogányváltáson dolgozott. Aztán Sleet és Valentine dobált buzogányokat egymásnak nagy sebességgel, míg először Carabella, később Shanamir is kézen átfordulást csinált közöttük. És így folytatódott a harmadik órában.

– Ezek az erdőlakók már legalább ötroyalnyi szórakoztatást kaptak tőlünk – morogta Zalzan Kavol. – Mikor lesz már vége?

– Nagyon ügyesen Zsonglőrködtök – mondta Lisamon Hultin. – Roppantul élvezik a mutatványotokat. Nekem is tetszik.

– Jó neked – mondta Zalzan Kavol barátságtalanul.

Szürkület közeledett. A sötétség közeledte szemmel láthatóan egyfajta hangulatváltozást idézett elő az erdőlakók között, mert minden átmenet nélkül elvesztették az érdeklődésűket az előadásban. Öt tekintélyes tartású erdőlakó lépett elő, és nekikezdtek lebontani a madárfogóinda-torlaszt. Apró, hegyes ujjaikkal könnyedén elbántak a ragadós anyaggal, melynek ragacsos szövevényébe mindenki más belegabalyodott volna. Néhány perc alatt megtisztították az utat, és az erdőlakók karattyolva beleolvadtak az erdő sötétjébe,

– Van borotok? – kérdezte Lisamon Hultin, miközben a zsonglőrök összeszedték a felszerelésüket, és készülődtek továbbmenni. – Alaposan megszomjaztam ebben a nagy figyelésben.

Zalzan Kavol valami kifogással akart előhozakodni, hogy a tartalékok fogytán vannak, de elkésett: Carabella metszd pillantást vetett a munkaadójára, és előhúzott egy kulacsot. A harcosnő megdöntötte, és egyetlen hatalmas korttyal kiürítette. Megtörölte a száját a ruhája ujjával, és böfögött.

– Nem rossz – mondta – Dulorni?

Carabella bólintott.

– Ezek a ghayrogok tudják, mit igyanak, bármilyen hüllők is! Ehhez foghatót nem találtok Mazadone-ban.

– Azt mondod, három hétig gyászolnak? – kérdezte Zalzan Kavol.

– Addig ám. Tilos minden nyilvános szórakozás. Sárga gyászszalag leng minden ajtón.

– Miben halt meg a herceg? – kérdezte Sleet.

Az óriásnő vállat vont.

– Azt beszélik, üzenetet kapott az Álmok Királyától, az ijesztette halálra, mások pedig úgy tudják, hogy a torkán akadt egy falat félnyers hús, megint mások szerint túlságosan megerőltette magát három ágyasával. Számít ez? Meghalt, ez nem vitás, a többi csak apróság.

– És nem fogunk munkát kapni – mondta Zalzan Kavol gyászos hangulatban.

– Nem, sehol, egészen Thagobarig, sőt meg ott se igen.

– Hetek telnek el bevétel nélkül – mormogta a szkandár.

– Ez nagy szerencsétlenség nektek – mondta Lisamon Hultin. – De én tudom, hol kaphatnátok jó fizetséget nem messze Thagobaron túl.

– Igen – mondta Zalzan Kavol. – Gondolom, Khyntorban.

– Khyntorban? Nem. Arrafelé sovány idők járnak, úgy hallottam. Idén nyáron szegényes volt a clennetbúza-termés, a kereskedők emelték a kamatot, és szerintem kevés pénz jut a szórakozásra. Nem, én Ilirivoyne-ról beszélek.

– Micsoda? – kiáltott fel Sleet, mintha egy dárda találta volna el. Valentine végigkutatta az emlékezetét, de nem talált erről semmit, hát odasúgta Carabellának:

– Az merre van?

– Khyntortól délkeletre.

– Hiszen Khyntortól délkeletre a metamorf tartomány van.

– Pontosan.

Zalzan Kavol arcvonásai most először élénkültek meg, mióta a torlasszal találkoztak. Megperdült.

– Miféle munkát kaphatnánk Ilirivoyne-ban?

– Az alakváltók fesztivált tartanak a jövő hónapban – válaszolta Lisamon Hultin. – Aratótánc, többféle vetélkedő és mulatozás. Hallottam, hogy néha a birodalmi tartományokból társulatok mennek a rezervátumba, és roppant összegeket keresnek a fesztivál alatt. Az alakváltók nem sokra becsülik a birodalmi pénzt, és gyorsan túladnak rajta.

– Valóban – mondta Zalzan Kavol. A kapzsiság hűvös fénye villant meg az arcán, – Egykor én is ugyanezt hallottam. De eszembe se jutott, hogy kipróbáljam.

– Nélkülem fogod kipróbálni! – kiáltotta Sleet váratlanul.

A szkandár vetett felé egy pillantást.

– Mi?

Sleeten olyan heves idegesség vett erőt, mintha egész délután vakon zsonglőrködött volna. Ajka feszes lett és vértelen, szeme természetellenes fénnyel izzott. – Ha Ilirivoyne-ba mentek – mondta feszülten –, nem tartok veletek.

– Ne feledkezz meg a szerződésünkről – figyelmeztette Zalzan Kavol.

– Akkor sem. Semmi sem kötelezhet arra, hogy metamorf területre kövesselek benneteket. Ott nem érvényesek a birodalmi törvények, és a szerződésünk érvényét veszti, amint a rezervátumba érünk. Nem szeretem az alakváltókat, és nem vagyok hajlandó az életemet és a lelkemet kockáztatni a tartományukban.

– Majd később megbeszéljük, Sleet.

– A válaszom később is ugyanez lesz.

Zalzan Kavol körbenézett.

– Elég ebből. Órákat vesztettünk itt. Köszönöm a segítséged – mondta minden melegség nélkül Lisamon Hultinnak.

– Eredményes utat kívánok! – felelte az, és belovagolt az erdőbe.

Mivel olyan sokáig vesztegeltek az úttorlasznál, Zalzan Kavol úgy döntött, hogy, a szokásos gyakorlattal ellentétben, egész éjjel hajtanak. Valentine a hosszú futástól meg a többórás zsonglőrködéstől kimerülten, és a megevett dwikkagyümölcstől kissé ködös elmével elaludt a kocsi hátuljában, és semmiről sem tudott másnap reggelig. Az utolsó, amit hallott, heves szóváltás volt arról, hogy bemerészkedjenek-e a metamorf területre: Deliamber kifejtette, hogy llirivoyne veszélyeit eltúlozza a szóbeszéd, Carabella megjegyezte, hogy Zalzan Kavol jogosan feljelentheti és megfizettetheti Sleettel, ha megszegi a szerződését, Sleet azonban szinte hisztérikus meggyőződéssel ismételgette, hogy gyűlöli a metamorfokat, és ezermérföldnyire elkerüli őket. Shanamir és Vinorkis is kifejezte félelmét az alakváltóktól, akik szerintük mogorvák, ravaszak és veszedelmesek.

Valentine arra ébredt, hogy a fejét meghitten befészkelte Carabella ölébe. Ragyogó napfény ömlött be a kocsiba. Valami tágas és kellemes parkban táboroztak, kékesszürke pázsittal és keskeny, nagyon magas, éles szögben kiálló fákkal borított helyen. Mindent alacsony, kerek dombok vettek körül.

– Hol vagyunk? – kérdezte.

– Mazadone külvárosában. A szkandár egész éjszaka úgy hajtott, mint egy megszállott – kacagott Carabella kedvesen. – Te meg úgy aludtál, mint akit agyonütöttek.

Odakinn, néhány méternyire a kocsitól, Sleet és Zalzan Kavol heves vitába keveredett. Az alacsony, fehér hajú férfi szinte másfélszeresére nőtt a haragtól. Előre-hátra járkált, az öklével a tenyerét csapkodta, kiabált, a földet rugdosta, egyszer már úgy tűnt, mintha a határán állna, hogy a szkandárra vesse magát, aki viszont szokásához képest meglepően nyugodtnak és béketűrőnek látszott. Mind a négy karját karba téve, magasan Sleet fölé tornyosult, és csak egy-egy hűvös megjegyzéssel válaszolt Sleet kifakadásaira.

Carabella Deliamberhez fordult.

– Elég régen tart már. Varázsló, nem tudnál közbelépni, mielőtt Sleet valami igazán durvát mond?

A vroon búskomornak tűnt.

– Sleet annyira fél a metamorfoktól, hogy az minden képzeletet felülmúl. Talán ez összefüggésben áll azzal az üzenettel, melyet egykor az Álmok Királyától kapott Narabalban, amelytől egyetlen éjszaka alatt megőszült. De lehet, hogy nem. Bárhogy van is, számára az a legokosabb, ha kilép a társulatból, akármilyen következményei lesznek is.

– Csakhogy nekünk szükségünk van rá!

– És ha azt hiszi, hogy iszonyatos dolgok fognak történni vele Ilirivoyne-ban. Elvárhatjuk tőle, hogy ilyen rettegésnek tegye ki magát?

– Hátha sikerül megnyugtatnom – mondta Valentine.

 Felállt, hogy kimenjen, de ekkor Sleet sötét képpel beviharzott a kocsiba.

A zömök kis zsonglőr egyetlen szó nélkül csomagolni kezdte a holmijait egy zsákba; majd nem csökkenő dühvel kisietett, ellépkedett a mozdulatlan Zalzan Kavol mellett, és szédítő tempóban megindult az északi alacsony dombok felé.

Tehetetlenül figyelték. Senki sem mozdult utána. míg szinte el nem tűnt a szemük elől. Aztán Carabella felugrott.

– Utánamegyek. Ráveszem, hogy gondolja meg magát.

Elszaladt a dombok irányába.

Zalzan Kavol rákiáltott, ahogy elszaladt mellette, de a lány ügyet sem vetett rá. A szkandár fejét rázva szólította ki a többieket a kocsiból.

– Hova megy ez a lány? – kérdezte.

– Megpróbálja visszahozni Sleetet – felelte Valentine.

– Reménytelen. Sleet úgy döntött, hogy itt hagyja a társulatot. Tenni fogok róla, hogy megbánja a hűtlenségét. Valentine, mostantól nagyobb felelősség hárul rád, és heti öt koronával többet kapsz tőlem. Elfogadható?

Valentine bólintott. Sleet csendes, magabiztos egyéniségére gondolt, és nagy veszteséget érzett.

– Deliamber – folytatta a szkandár –, mint sejted, úgy döntöttem, hogy a metamorfok között próbálunk munkát keresni. Ismered az utat Ilirivoyne-ba?

– Sosem jártam még ott – válaszolta a vroon. – De tudom, merre van.

– És melyik a legrövidebb út?

– Innen Khyntor felé menni, azt hiszem, aztán keletnek folyami hajón úgy négyszáz mérföldnyit, és Vertnél van egy út délre, mely egyenesen a rezervátumba visz. Nem sima út, de elég széles a kocsinak, úgy hiszem. Majd tanulmányozom.

– És mennyi időbe telik, mire Ilirivoyne-ba jutunk?

– Talán egy hónapba, ha semmi sem késleltet.

– Épp jókor a metamorf fesztiválra – mondta Zalzan Kavol. – Nagyszerű! Miféle késleltetésre gondolsz?

– A szokásos – mondta Deliamber. – Természeti katasztrófák, a kocsi meghibásodása, helyi zavargások, bűnöző-rajtaütések. A dolgok nem mennek olyan rendben a földrész közepén, mint a partvidéken. Errefelé kockázatos az utazás.

– De meg mennyire hogy az! – zúgott egy ismerős hang. – Védelemre van szükség!

Lisamon Hultin termetes egyénisége hirtelen újra feltűnt köztük. Kipihentnek és lazának tűnt, egyáltalán nem olyannak, mintha egész éjszaka lovagolt volna, és még a lova sem volt különösképpen kimerült.

– Hogy kerülsz ide ilyen hamar? – kérdezte zavartan Zalzan Kavol.

– Erdei ösvényeken. Nagy vagyok, de nem akkora, mint a kocsitok, és az ösvényeken is elférek. Ilirivoyne-ba tartotok, igaz?

– Igen – mondta a szkandár.

– Jó. Tudtam, hogy így lesz. És utánatok jöttem, hogy felajánljam a szolgálataimat. Nekem nincs munkám, ti pedig veszélyes területre igyekeztek... logikus, hogy társuljunk. Biztonságban elkísérlek benneteket Ilidvoyne-ba, azt garantálom!

– A te bérigényed túl magas számunkra.

A nő elvigyorodott.

– Azt hiszed, minden olyan apró munkáért öt royalt kérek? Azért kértem annyit, mert haragra gerjesztettetek azzal, hogy rám rontottatok, amikor épp táplálkozni próbáltam. Újabb öt royalért elviszlek benneteket Ilirivoyne-ba, nem számít mennyi időbe telik is.

– Három – mondta Zalzan Kavol zordan.

– Te sosem tanulsz? – Az óriásnő szinte a szkandár lábára köpött. – Én nem alkuszok. Menjetek nélkülem Ilirivoyne-ba, és a jó szerencse kísérje utatokat! Habár kétlem, hogy úgy lesz. – Rákacsintott Valentine-ra. – Hol a másik kettő?

– Sleet nem hajlandó llirivoyne-ba jönni. Dühöngve rohant el tíz perce.

– Nem hibáztatom. És a no?

– Utánament, hogy rábeszélje, térjen vissza. Arra mentek. – Valentine a dombok közt kanyargó ösvényre mutatott.

– Arra?

– A két domb közé.

– A szájvirágligetbe? – Lisamon Hultin hangjában hitetlenség csengett.

– Az mi? – kérdezte Valentine.

– Szájvirágok'? – szólalt meg ugyanabban a pillanatban Deliamber. -Itt?

– A parkot nekik szentelték – jelentette ki az óriásnő. – De a dombok lábánál mindenfelé figyelmeztető táblák vannak. Azon az ösvényen mentek fel? Gyalog? Az isten irgalmazzon nekik!

– Sleetet akár kétszer is felfalhatják – mondta Zalzan Kavol bőszen. – De a lányra szükségem van!

– Akárcsak nekem – mondta Valentine. Majd a harcosnőhöz fordult. – Ha azonnal odalovagolunk, utolérhetjük őket, mielőtt a szájvirágligetbe lépnének?

– A főnököd úgy érzi, nem áll módjában megfizetni a szolgálatomat.

– Öt royal? – mondta Zalzan Kavol. – Innen Ilirivoyne-ig?

– Hat – mondta Lisamon hűvösen.

– Legyen hat. De hozd vissza őket! Legalább Carabellát!

– Igen – mondta Lisamon Hultin utálkozva. – A ti fajtátokban nincs érzés, de nincs munkám, így hát lehet, hogy megérdemeljük egymást. Pattanj fel az egyik hátasra – mondta Valentine-nak –, és kövess!

– Öt is magaddal akarod vinni? – vonított Zalzan Kavol. – Egyetlen ember sem marad a társulatomban!

– Visszahozom – nyugtatta meg az óriásnő. – És némi szerencsével a másik kettőt is. – Felkapaszkodott a hátasára. – Gyerünk! – mondta.

7

  A dombra vezető ösvény enyhén emelkedett, és a szürkéskék pázsit bársonyosan puhának tűnt. Nehéz volt elhinni, hogy bármilyen veszély lakozhat ebben a szépséges parkban. De amikor elérték azt a pontot, ahol az ösvény meredekebb szögben kezdett emelkedni, Lisamon Hultin felmordult, és egy földbe vert karóra mutatott. Mellette, félig a fűtől benőve egy lehullott tábla hevert. Valentine csak a nagy, vörös betűs szavakat látta:

VESZÉLY

GYALOGOSFORGALOM

TILOS

  Sleet dühében nem vette észre, Carabella pedig nagy siettében vagy nem látta meg a feliratot, vagy nem törődött vele.

Az ösvény most már meredeken kúszott felfelé, és ugyanolyan meredeken ereszkedett a domb túloldalán, ahol a terület már nem füves volt, hanem sűrű erdő borította. Lisamon Hultin, aki valamivel Valentine előtt lovagolt, lépésre fogta vissza hátasát, amikor behatoltak a párás és rejtélyes csalitba, ahol karcsú, erősen bordázott törzsű fák nőttek egymástól távol, babszárakként kúsztak fel, hogy sűrű, összeszövődő mennyezetet alkossanak.

– Nézd, ott vannak az első szájvirágok – mondta az óriásnő. – Undorító valamik! Ha én irányítanám ezt a bolygót, felgyújtanám valamennyit, de a mi Napkirályaink többnyire természetszeretők, legalábbis úgy tűnik, és királyi parkokban helyezik el őket. Imádkozz, hogy a barátaidnak legyen eszük távol maradni tőlük!

A kopár erdei talajon, a fák közötti szabad területen kolosszális méretű, szartalan növények nőttek. Tíz-tizenkét centi széles és két-három méter magas, éles, fogazott, fémes anyagú leveleik laza csokorban helyezkedtek el. Mindegyik közepén harminc centi átmérőjű, mély kehely tátongott, félig ártalmas kinézetű, zöldes folyadékkal telten, melyekből zömök szervek bonyolult sora meredezett. Valentine úgy látta, mintha késpengék lennének, meg páros őrlőfogak, amelyek csúnyán összezárulhatnak, és meg sok más egyebek, melyek részben lenyelt, pompás virágok lehettek.

– Ezek húsevő növények mondta Lisamon Hultin. – Az erdő talaja alatt érzékelőkacsok húzódnak, melyek megérzik az apró állatok jelenlétét, elkapják, és a szájhoz vonszolják őket. Idenézz!

A legközelebbi szájvirág felé fordította hátasát. Amikor az állat hat méterre megközelítette, valami élő ostorhoz hasonlatos dolog kezdett vonaglani a korhadó erdei avarban. Kiszabadult a talajból, és rettenetes csattanással az állat csüdjére tekeredett nem sokkal a patája fölött. A hátas, szokásos béketűrésével zavartan felhorkant, ahogy a kacs szorította, és próbálta a növény közepén lévő kehelyben tátongó száj felé húzni.

A harcosnő előhúzta vibrációskardját, lehajolt, és gyorsan elvágta a kacsot. A feszültség megszűntével az szinte a kehelyig csapódott vissza, és ugyanabban a pillanatban tucatnyi újabb kacs emelkedett ki a talajból dühösen csapkodva a levegőben a növény minden oldalán.

– A szájvirágban nincs annyi erő – mondta a nő –, hogy egy ekkora állatot, mint a hátas, a gyomrába vonszoljon. De a hátas sem lenne képes kiszabadulni. Idővel legyengülne, kimúlna, és akkor behúzhatná, Egy ilyen növény egy évig is elélne ennyi húsból.

Valentine megborzongott. Carabella itt bolyong ilyen szörnyek között? Szépséges hangját örökre lecsendesíti valamelyik hátborzongató növény? Villámgyors kezét, szikrázó szemét – nem. Nem. A gondolat belé mart.

– Hogy találjuk meg őket? – kérdezte. – Lehet, hogy máris elkéstünk?

– Hogy hívják őket? – kérdezte az óriásnő. – Kiabáljuk a nevüket. A közelben kell lenniük.

– Carabella! – ordította Valentine kétségbeesett sürgetéssel. – Sleet! Carabella!

Egy pillanatra rá gyenge választ hallott; de Lisamon Hultin hallotta meg előbb, és máris arra rúgtatott. Valentine Sleetet pillantotta meg fél térden az erdő talaján, és a térdét mélyen a földbe vájta, hogy a kacs, mely a másik bokájára tekeredett, bele ne vonszolja egy szájvirágba. Mögötte Carabella kuporgott, karját átdugta Sleet hóna alatt, és szorosan átkulcsolta a mellkasát, kétségbeesetten próbálta visszatartani. Körülöttük mindenfelé a szomszédos növényekhez tartozó, izgatott kacsok csattogtak és tekeregtek csalódottan. Sleet kezében kés villogott, mellyel hasztalanul próbálta elmetszeni az őt tartó, erős kábelt; és az avarban csúszásnyom mutatta, hogy már másfél méternyit vonszolták a várakozó száj felé. Centiről centire vesztette el az életéért vívott küzdelmet.

– Segítsetek! – kiáltotta Carabella.

Lisamon Hultin egy erős kardcsapással elvágta a Sleetet fogva tartó kacsot. Sleet élesen hátrazuhant, ahogy megszabadult, és hajszál híján a torka köré tekeredett egy másik növény kacsa, de ő egy akrobata ügyességével könnyedén továbbhengeredett, elkerülte a tapogatózó rostszálat, és talpra szökkent. A harcosnő megragadta a mellénél, és gyorsan felkapta maga mögé a hátasára. Valentine most odarúgtatott Carabellához, aki reszketve állt kétcsapatnyi csapkodó kacs között biztonságos helyen, és ugyanezt tette vele.

A lány olyan szorosan simult Valentine-hoz, hogy annak belefájdultak a bordái. Hátrafordult, magához ölelte, gyengéden simogatta, és ajkával a fülét cirógatta. Saját megkönnyebbülése erőt vett rajta és megijesztette: eddig nem fogta fel, milyen sokat jelent neki a lány, sem hogy milyen keveset törődött vele, legfeljebb az érdekelte, hogy jól van-e. A lány rémülete fokozatosan alábbhagyott, de Valentine még érezte, ahogy remeg a rémisztő eseményektől.

– Még egy perc – suttogta Carabella. – Sleet már kezdte elveszteni a talajt a lába alól... éreztem, ahogy csúszik a növény felé... – Carabella arca megvonaglott. – A harcosnő hogy kerül ide?

– Rövidebb úton érkezett az erdőn át. Zalzan Kavol felfogadta, hogy védelmezzen bennünket az ilirivoyne-i utazáson.

– Máris kiérdemelte a fizetségét – mondta Carabella.

– Utánam! – parancsolta Lisamon Hultin.

Gondosan választotta meg az útirányt kifelé a szájvirágligetből, de minden óvatossága ellenére az ő hátasa lábát kétszer, a Valentine-ét pedig egyszer elkapták. Az óriásnő mindahányszor elvágta a kacsokat, néhány pillanattal később máris kinn voltak a tisztáson, és az ösvényen a kocsi felé lovagoltak. A szkandárokból éljenzés tört ki, amikor meglátták őket.

Zalzan Kavol hűvösen méregette Sleetet.

– Elég esztelen utat választottál a távozásodhoz – jegyezte meg.

– Közel sem olyan esztelent, mint amelyen te akarsz indulni – vágott vissza Sleet. – Kérlek, bocsáss meg. Gyalog megyek tovább Mazadone-ba, és ott próbálok valami munkát találni.

– Várj! – mondta Valentine.

Sleet kérdőn nézett rá.

– Beszélgessünk! Gyere, sétáljunk egyet! – Valentine az alacsonyabb férfi vállára fektette a kezét, és félrevonta a füves tisztáson, mielőtt Zalzan Kavol újra felbőszíthette volna.

Sleet feszült volt, óvatos és gyanakvó.

– Mit akarsz, Valentine?

– Nagy szerepem volt abban, hogy Zalzan Kavol felfogadja az óriásnőt. Enélkül mostanra ínyencfalat lennél a szájvirág számára.

– Ezért köszönettel tartozom.

– Köszönetnél többet várok tőled – mondta Valentine. – Úgy is mondhatjuk, adósom vagy az életed megmentéséért.

– Meglehet.

– Akkor fizetségképpen azt kérem tőled, hogy vond vissza a felmondásodat.

Sleet szeme megvillant.

– Te nem tudod, mire kérsz!

– A metamorfok különös, ellenszenves teremtmények, igen. Deliamber szerint azonban korántsem olyan veszedelmesek, mint hírlik. Maradj a társulattal, Sleet!

– Azt gondolod, szeszélyből léptem ki?

– Szó sincs róla. De lehet, hogy alaptalanul.

Sleet a fejét rázta.

– Egyszer régen üzenetet kaptam az Álmok Királyától, melyben egy metamorf rettenetes csapást mért rám. Az ember odafigyel az ilyen üzenetekre. Nem óhajtok közel menni oda, ahol ilyen lények élnek.

– Az üzeneteket nem kell mindig szó szerint venni.

– Egyetértek. De gyakran mégis. Valentine, az Álmok Királya azt mondta, lesz majd egy feleségem, akit jobban fogok szeretni, mint a mesterségemet, egy feleséget, aki velem zsonglőrködik, akár csak Carabella, de sokkal közelebb áll hozzám, annyira ráhangolódva a ritmusomra, mintha egyetlen személy lennénk. – Verejték ütközött ki Sleet sebhelyes arcán, akadozott, és majdnem abbahagyta, de egy pillanat múlva mégis folytatta. – Azt álmodtam, hogy a metamorfok egy napon elrabolták a feleségemet, és saját népükbelivel helyettesítették, olyan ügyesen álcázva, hogy még en sem vettem észre a különbséget. És aznap éjjel azt álmodtam, hogy a Napkirály előtt léptünk fel, Lord Malibor előtt, aki akkor uralkodott, és nem sokkal később vízbe fulladt, a zsonglőrködésünk tökéletes volt, olyan harmonikus, mint soha addigi életemben, és a Napkirály pompás borokkal és húsokkal vendégelt meg minket, és adott nekünk egy selyemmel bevont hálószobát, és én a karjaimba vettem a feleségemet, szeretkezni kezdtünk, ám ahogy beléje hatoltam, átváltozott előttem, és egy metamorf feküdt velem az ágyban, egy iszonyatos lény, Valentine, gumiszerű, szürke bőrrel, porcogóval a fogai helyén, szeme akár egy piszkos pocsolya. És csókolgatott, szorongatott. Azóta nem vágyom női testre – mondta Sleet –, mert rettegek tőle, hogy újra ilyesmi történhet velem ölelkezés közben. És ezt a történetet még senkinek sem mondtam el. Még gondolni sem bírok rá, hogy elmenjek Ilirivoyne-ba, és alakváltó arcú, alakváltó testű teremtmények vegyenek körül.

Szánalom töltötte el Valentine lelkét, Csendben markolta a kis ember vállát egy darabig, mintha pusztán a szorításával ki tudná törölni annak az iszonyatos éjszakának az emlékét társa megcsonkított lelkéből. Aztán elengedte, majd vontatottan így szólt:

– Az ilyen álom tényleg szörnyű, De azt tanultuk, hogy hasznosítsuk az álmainkat, nem pedig, hogy hagyjuk magunkat összeroppanni tőlük.

– Ezt az álmot képtelen vagyok hasznosítani, barátom. Legfeljebb arra jó, hogy figyelmeztessen, ne menjek metamorfok közelébe.

– Túlságosan szó szerint értelmezed. És ha egészen más a mondanivalója? Elmentél vele álomfejtőhöz, Sleet?

– Szükségtelennek tűnt.

– Épp te voltál az, aki rávett, hogy keressek meg egy álomfejtőt, amikor furcsákat álmodtam Pidruidban! Minden szavadra emlékszem. Azt mondtad, a Király sose küld egyszerű üzeneteket.

Sleet ironikusan rámosolygott.

– Mást mindig könnyebben gyógyítunk, mint magunkat, Valentine. Bárhogy legyen is, már túl késő, hogy egy tizenöt évvel ezelőtti álmot megfejtessek, és ma már a rabjává lettem.

– Szabadulj meg tőle!

– Hogyan?

– Amikor egy gyerek azt álmodja, hogy zuhan, és rémülten ébred, mint mondanak a szülei? Hogy az álombéli zuhanást nem kell komolyan venni, mivel álmában úgysem üti meg magát? Vagy hogy a gyerek örülhet, hogy zuhanásról álmodott, mivel az ilyen álom jó álom, hatalomról és erőről szól, és hogy nem is zuhant, hanem repült, valahová, ahol tanult volna valamit, ha nem hagyja, hogy a szorongás és a félelem kiszakítsa az álomvilágból?

– Akkor a gyerek biztos örülne az álomnak – mondta Sleet.

– Úgy van. És ugyanez a helyzet minden „rossz" álommal: azt mondják, nem szabad félnünk tőle, hanem hálásnak kell lenni az álom tanulságáért és aszerint cselekedni.

– Igen, Így tanítják a gyerekeknek. Ennek ellenére a felnőttek sem fogadják jobban az ilyen álmokat, mint a gyerekek. Emlékszem rá, hogy kiabáltál és jajgattál álmodban nem is olyan régen, Valentine.

– Én próbálok tanulni az álmaimból bármilyen komorak legyenek is.

– Mit akarsz tőlem, Valentine?

– Azt, hogy gyere velünk Ilirivoyne-ba.

– Miért olyan fontos ez neked?

– Mert a társulathoz tartozol. Veled alkotunk egészet, nélküled kevesebbek érünk.

– A szkandárok mesteri zsonglőrök. Nem sokat számít, mivel járulnak hozzá az ember előadók. Carabella és én ugyanazért az okért vagyunk a társulatban, mint te, hogy eleget tegyen egy ostoba előírásnak. Megkapod a fizetésedet, akár veletek vagyok, akár nem.

– Csakhogy tőled tanulom a művészetet.

– Tanulhatsz Carabellától is. Legalább olyan képzett, mint én, és ráadásul a szeretőd, aki sokkal jobban ismer téged, mint én valaha is ismerhetlek. És isten mentsen attól – mondta Sleet váratlanul rettenetes hangon –, hogy az alakváltók elrabolják tőled llirivoyne-ban!

– Ez nem rémiszt meg – mondta Valentine. Sleet felé nyújtotta a kezét. – Szeretném, ha velünk maradnál.

– Miért?

– Mert becsüllek.

– Én is becsüllek, Valentine. De nagy fájdalmat okozna nekem, ha oda mennék, ahová Zalzan Kavol mondja. Miért olyan fontos számodra, hogy arra sarkallj, vállaljam ezt a fájdalmat?

– Lehet, hogy elmúlik ez a fájdalom – mondta Valentine –, ha eljösz lirivoyne-ba, és rájössz, hogy a metamorfok csak ártalmatlan őslakosok.

– Elélek én a fájdalmammal – felelte Sleet. – Az elmulasztásáért fizetendő ár túl magasnak tűnik.

– A legrettenetesebb sebekkel is elélhetünk. De miért ne próbálnánk begyógyítani?

– Van még valami, amiről egy szót sem szóltál, Valentine.

– Valentine elhallgatott, és lassan kifújta a lélegzetét.

– Van – mondta.

– És mi az?

– Sleet – kezdte Valentine némileg habozva –, jelentem meg egyetlen álmodban is azóta, hogy Pidruidban találkoztunk?

– Igen, megjelentél.

– Miféle módon?

– Mit számít az?

– Álmodtad azt, hogy én Majipoor kimagasló egyénisége vagyok, hatalmasabb és kiemelkedőbb valaki, mint akinek látszom?

– A modorod és a tartásod első pillantásra elárulta. És az a rendkívüli ügyesség, amelyikkel elsajátítottad a mesterségünket. És az álmaid tartalma, melyeket megosztottál velem.

– És ki vagyok én az álmaidban, Sleet?

– Hatalmas és méltóságos személy, akit árulás vetett ki magas pozíciójából. Talán egy báró. Vagy egy tartomány hercege.

– Vagy magasabb?

Sleet megnyalta az ajkát.

– Magasabb? Lehet. Talán. Mit akarsz tőlem, Valentine?

– Hogy tarts velem Ilirivoyne-ba, és azon túlra.

– Azt mondod, van némi igazság abban, amit álmodtam?

– Erről még meg kell bizonyosodnom – mondta Valentine. – De azt hiszem, van benne igazság. Egyre erősebben érzem, hogy igaz lehet. Üzenetek győzködnek az igazságáról.

– Nagyuram... – suttogta Sleet.

– Lehetséges.

Sleet döbbenten meredt rá, és térdre akart borulni. Valentine sietve elkapta, és lábon tartotta.

– Ezt ne! – mondta. – Megláthatnak. Nem akarom, hogy bárki is gyanút fogjon. Ráadásul sok minden még kétséges. Nem akarom, hogy térdre borulj előttem, Sleet, vagy hogy a napjellel tisztelegj, sem egyebet, míg meg nem bizonyosodom az igazságról.

– Nagyuram...

– Valentine vagyok, a zsonglőr.

– Megijeszt, nagyuram. Egy perce szabadultam ki a halál torkából, de ez most jobban megijeszt, hogy itt állok, és nyugodtan beszélgetek önnel ezekről a dolgokról.

– Szólíts Valentine-nak.

– Hogy tehetném?

– Öt perce még Valentine-nak szólítottál.

– Az akkor volt.

– Semmi sem változott, Sleet.

Sleet elvetette a gondolatot.

– Minden megváltozott, nagyuram.

Valentine mélyet sóhajtott. Csalónak, szélhámosnak érezte magát, hogy ilyen mesterkedést űz Sleettel, és mégis hasznosnak tűnt, és nagy szükség volt rá.

– Ha minden megváltozott, akkor jössz velem, miként parancsolom? Ilirivoyne-ba is?

– Ha meg kell tennem – mondta Sleet kábultan.

– Semmi olyasféle baj nem fog érni a metamorfok között, mint amitől félsz. A téged gyötrő fájdalomból kigyógyulva hagyod el a területüket. Elhiszed ,ezt, ugye, Sleet?

– Rettegek odamenni.

– Szükségem van rád az előttem álló úton – mondta Valentine. – És bár nem én választottam, de Ilirivoyne is az utazásom részévé vált. Arra kérlek, gyere velem.

Sleet fejet hajtott.

– Ha meg kell tennem, nagyuram.

– És ugyanilyen kényszerűségből arra kérlek, szólíts Valentine-nak, és mások előtt ne mutasd ki az irántam való tiszteletedet, mint ahogy tegnap sem tetted.

– Ahogy kívánja – mondta Sleet.

– Valentine.

– Valentine – mondta Sleet vonakodva. – Ahogy kívánod... Valentine.

– Gyere, akkor!

Visszament Sleettel a csoporthoz. Zalzan Kavol szokása szerint türelmetlenül járkált; a többiek előkészttették a kocsit az indulásra. Valentine odaszólt a szkandárnak:

– Rábeszéltem Sleetet, hogy vonja vissza a felmondását. Velünk jön Ilirivoyne-ba.

Zalzan Kavol ettől végképp megdöbbent.

– Hogy vetted rá?

– Tényleg – mondta Vinorkis –, mit mondtál neki?

– Azt hiszem, hosszadalmas lenne elmagyarázni – mondta Valentine derűs mosollyal.

8

  Az utazás irama most már felgyorsult. A kocsi egész nap az országúton lebegett, és néha még az estébe nyúlóan is. Lisamon Hultin ott lovagolt mellette, bár hátasának, bármilyen robusztus is volt, több pihenőre volt szüksége, mint azoknak, amik a szekeret húzták, és néha lemaradt, csak később érte utol őket: emberfölötti súlyát egyetlen jószág sem hordozta volna könnyen.

Mentek tovább, és megművelt földeken át haladtak városról városra, melyeket csak néha törtek meg szerényebb zöld övezetek, melyek csupán a burjánzás törvényének engedelmeskedtek. Ez a Mazadone-i Tartomány olyasféle hely volt, ahol húszmillióan éltek kereskedelmi tevékenységből, mert Mazadone volt az átjáró Északnyugat-Zimroelbe a keletről beáramló javaknak, és a fő átrakodási pont Pidruid és Til-omon kelet felé irányuló áruinak szárazföldi szállítására. Összekeverhető és gyorsan feledhető városok seregén haladtak át, Cynthionon, Apoortelen, Doirectine-en, magán Mazadone-on, és azon túl Borgaxon és Thagobaron; mindegyik csendes és visszafogott volt a néhai herceg miatti gyász időszaka alatt, és a bánat jeleként mindenhol sárga szalagok lengedeztek. Valentine-nak úgy tűnt, hogy súlyos dolog egy egész tartományt lecsendesíteni egy herceg halála miatt. Mit tesznek majd, ha egy Pontifex hal meg? Hogy reagáltak Lord Voriax korai halálára két évvel ezelőtt? De lehet, hogy a saját hercegük távozását komolyabban veszik, gondolta, hiszen az egy látható alak volt, valódi és köztük létező, míg Zimroel népét sokezernyi mérföld választja el Kastély-hegytől, a Labirintustól, Majipoor Hatalmasságai csak elnagyolt, elvont, legendás, misztikus, megfoghatatlan alakok lehetnek számukra. Egy ilyen hatalmas bolygón a központi kormány nem uralkodhat megfelelő hatékonysággal, legfeljebb szimbolikusan; Valentine gyanította, hogy ezáltal Majipoor stabilitása egy társadalmi szerződéstől függ, mely által a helyi uralkodók – a tartományi hercegek és a városi polgármesterek – elismerik és támogatják az állam rendeleteit, feltéve, ha ők kedvükre uralkodhatnak a saját területükön.

Hogyan tarthatnak be egy ilyen szerződést, amikor a Napkirály nem a felkent és felszentelt herceg, hanem valami trónbitorló, akiből hiányzik az isteni kegy, melyen át ilyen ingatag társadalmi szerkezet fenntartható?

Azon kapta magát, hogy egyre többet és többet töpreng ilyesmin a kelet felé tartó utazás hosszú, nyugodt, monoton órái alatt. Ezek a gondolatok meglepték a komolyságukkal, mert a korai pidruidi napok óta hozzászokott, hogy felszínes és könnyelmű legyen, és most már egyre inkább érezte, hogy szellemi képességei ugrásszerűen növekszenek és összetettebbek lesznek. Olyan volt, mintha egy varázslatot helyeztek volna a tudatára, mely most már elkopott, és valódi énje kezdene előszivárogni alóla.

Ha így van, elképzelhető, hogy valóban ilyen varázslat ült rajta, és ezt egyre inkább hitte.

Még bizonytalan volt. De kétségei napról napra gyengültek.

Almaiban mostanában egyre gyakrabban látta magát hatalmi pozíciókban. Egy éjszaka álmában ő volt a társulatvezető, nem Zalzan Kavol; egy másikban pedig hercegi palástban elnökölt a metamorfok nagy tanácsában, akiket hátborzongató, elmosódó lidérceknek látta, akik egy percig sem tartották meg ugyanazt az alakot; következő éjszakai látomásában Thagobar piacán látta magát, ahol igazságot tett a ruhaeladók és a karperecárusok lármás vitájában.

– Látod? – mondta Carabella. – Az összes almod hatalomról és méltóságról beszél.

– Hatalom? Méltóság? Ülni egy hordón a piacon, és törvényről szónokolni szövet– és vászonárusoknak?

– Az álomban sok minden képletes. Ezek a látomások a hatalmat jelképezik.

Valentine elmosolyodott. De kénytelen volt elismerni az értelmezés elfogadhatóságát.

Egy este, ahogy Khyntor felé közeledtek, érte a legpontosabb látomás korábbi életéből. Egy szobában tartózkodott, mely a legpompásabb és a legritkább fatáblákkal volt kirakva, csillogó semotai és bannikop deszkákkal, mélysötét mocsárimahagónival, ő pedig egy szögletes, polírozott rózsafa-íróasztal mellett ült, és okmányokat írt alá. A napjeles címer hevert a jobbján; hajlongó hivatalnokok lengték körül, és mellette a roppant méretű, kerek ablak egy hatalmas szakadékra nézett, mintha Kastély-hegy gigászi oldala lenne. Csak képzelte? Vagy eltemetett múltjának egy szökevény töredéke szabadult ki, és álmában fellebegett, hogy megközelítse öntudata felszínét? Leírta az irodát és az íróasztalt Carabellának, Deliambernek, remélve, hogy ők meg tudják mondani, hogy néz ki a Napkirály irodája a valóságban, de nekik fogalmuk sem volt róla, mint ahogy arról sem, mit reggelizett a Pontifex. A vroon megkérdezte tőle, milyennek látta magát, ahogy ott ült az íróasztalnál: aranyhajú volt, mint Valentine, aki a zsonglőrök kocsijában utazik, vagy sötét, mint a Napkirály, aki körmenetét tette Pidruidban és a nyugati tartományokban?

– Sötét – mondta Valentine azonnal. Aztán a homlokát ráncolta. – Vagy mégsem? Az íróasztalnál ültem, és nem néztem meg, milyen az a férfi, mivel én voltam az. És mégis... mégis...

– Az álmok világában gyakran látjuk magunkat kívülről – mondta Carabella.

– Akár szőke, akár sötét hajú is lehettem. Egyszer az egyik, aztán a másik... nem azt figyeltem. Egyszer az egyik, aztán a másik, mi?

– Igen – felelte Deliamber.

Már majdnem beértek Khyntorba, oly sok napi kitartó, fárasztó szárazföldi utazás után. Északközép-Zimroel e legnagyobb városa darabos, egyenetlen talajon terült el, melyet tavak, felföldek és sötét, láthatólag áthatolhatatlan erdők szabdaltak. Az irány, melyet Deliamber választott, a város délnyugati elővárosán át vezetett, melyet Forró Khyntorként ismernek geotermikus csodái miatt – nagy, sistergő gejzírek meg egy gőzölgő, rózsaszín tó, mely baljóslatúan fortyog és bugyborékol, és egy-két mérföldnyi szürke, gumiszerű kinézetű gázkráterek, melyekből néhány percenként zöldes gázfelhők szállnak fel nevetséges öklendező zajoktól meg mélyebb, különösebb, föld alatti nyögésektől kísérve. Itt az eget súlyos, nagy hasú, tompa gyöngyszínű felhők ülték meg, és bár még a nyár vége uralta a területet, őszies jellegű, metsző, hideg északi szél fújt.

A Zimr-folyó, Zimroel legnagyobb folyója választotta el Forró Khyntort a valódi várostól. Amikor az utazók odaértek, a szekér váratlanul bukkant ki szűk utcák ősi körzetéből, hogy egy szélesebb sétányra érjen, mely a Khyntor-hídra vezet, Valentine eltátotta a száját a megdöbbenéstől.

– Mi van? – kérdezte Carabella.

– A folyó... nem hittem volna, hogy ilyen hatalmas!

– Nem láttál még folyót?

– Egyetlen jelentős folyó sem akadt Pidruidtól idáig – magyarázta. – Pidruid előttről pedig semmire sem emlékszem tisztán.

– Sehol sincs olyan folyó, mely a Zimrhez fogható lenne – mondta Sleet. – Hadd ámuldozzon csak.

Jobbra és balra, amilyen messze csak Valentine ellátott a Zimr sötét vize terjeszkedett a láthatárig. A folyó itt olyan széles volt, hogy inkább öbölnek látszott. Alig tudta kivenni Khyntor szögletes csúcsú tornyait a túlparton. Nyolc-tíz hatalmas híd ívelte át a vizet, olyan roppant méretűek, hogy Valentine azon csodálkozott, hogyan volt lehetséges megépíteni őket egyáltalán. Az, amelyik közvetlenül előtte terült el, a Khyntor-híd, négy-útnyi széles volt, többszörösen ívelt építmény, mely nagy ugrásokkal emelkedett és ereszkedett, emelkedett és ereszkedett parttól partig; nem sokkal lentebb folyásirányban egy egészen más építésű híd állt, elképesztően magas oszlopokon nyugvó köútágyazat, és valamivel fentebb volt egy másik, mely mintha üvegből készült volna, káprázatos ragyogással csillogott.

– Az a Napkirály-híd, jobb kéz felől pedig a Pontifex-hid, és még lentebb van még egy, melyet az Álmok Hídja néven ismernek. Mindegyikük ősi és híres.

– De miért olyan helyen hidalják át a folyót, ahol ilyen széles? – kérdezte Valentine értetlenül.

– Ezek a legkeskenyebb pontjai – mondta Deliamber.

A Zimr forrása, tájékoztatta a vroon, valami hétezer mérfölddel fentebb, Dulorntól északnyugatra ered a Hasadék torkánál, és délkeleti irányban végigfolyik teljes Felső-Zimroelen a Belső-tenger kikötővárosa, Piliplok felé. Ez a boldog folyó, teljes hosszán hajózható, gyors és rendkívül széles folyam, mely összevissza tekereg, mint valami kedves kígyó. Partjait gazdag varosok százai népesítik be, nagy szárazföldi kikötők, melyek közül Khyntor a legnyugatibb. Khyntor túloldalán északkeletnek veszi az irányt, és homályosan látszanak a Khyntor Határ felhőkbe nyúló, csipkézett ormai; kilenc nagy hegy, melyek oldalában durva, tüzesvérű vadásztörzsek élnek. Ezek a népek az év nagy részében megtalálhatók Khyntorban, ahol szőrmékkel és hússal kereskednek kézműves termékekért.

Aznap éjszaka Valentine arról álmodott, hogy behatol a Labirintusba tárgyalni a Pontifexszel.

Ez nem homályos, elmosódott álom volt, hanem éles, fájdalmasan tiszta. Kemény téli napsütésben állt egy kopár síkságon, és egy sima, fehér falú, kupolátlan templomot látott, melyről Deliamber azt mondta, hogy a Labirintus bejárata. A vroon meg Lisamon Hultin voltak vele, és Carabella is, összetömörülve mentek, de amikor Valentine kilépett a csupasz palaemelvényre, azok közé a falak közé, egyedül találta magát. Egy baljóslatú, félelmetes lény állta útját. Idegen külsejű teremtmény volt, de nem tartozott egyetlen régóta Majipooron élő nem emberi létformához sem... nem liimen volt, sem ghayrog, sem vroon, sem szkandár, sem hjort, sem su-suheris, hanem valami rejtélyes és zavarba ejtő, izmos, vastag karú, likacsos bőrű teremtmény, tompán domborodó koponyával, melyből sárga szemek ragyogtak elő szinte elviselhetetlen haraggal. Ez a lény mély, zengő hangon kérdezte Valentine-t, hogy mi dolga a Pontifexszel.

– Khintor-hídnak javításra van szüksége – felelte Valentine. – A Pontifex ősi kötelessége, hogy elvégeztesse az ilyesmit.

A sárga szemű teremtmény felnevetett.

– Azt hiszed, érdekli ez a Pontifexet?

– Kötelességem a segítségét kérni!

– Akkor menj! – A bejárat őrzője gunyoros udvariassággal hajolt meg, és félreállt. Ahogy Valentine elhaladt mellette, a lény dermesztő morgást hallatott, és bevágta mögötte a kaput. Nem lehetett meghátrálni. Valentine előtt keskeny, kanyargós folyosó húzódott, fényforrás nélküli, kegyetlen, fehér fény világította meg, mely bántotta a szemet. Valentine órákon át haladt lefelé a spirális útvonalon. Aztán a folyosó kiszélesedett, és a ismét egy kupolátlan, fehér kőtemplomban találta magát, vagy talán ugyanabban, mint ezelőtt, mert újra a himlőhelyes, vörös bőrű lény állta el az útját, kielégíthetetlen haragjában morogva.

– Íme a Pontifex – mondta a teremtmény.

És Valentine bepillantott egy elsötétített helyiségbe, és meglátta Majipoor állami uralkodóját egy trónon ülve, fekete-piros palástban, a királyi tiarával a fején. És Majipoor Pontifexe egy sokkarú, soklábú, emberarcú, de sárkányszárnyú szörnyeteg volt; rikoltozott és bömbölt, akár egy őrült. Iszonyatos sivítás tört ki ajkai közül, a szaga pokolian büdös volt, fekete bőrszárnyai hevesen csapkodták a levegőt, és Valentine-t hideg fuvallat csapta meg.

– Felség – mondta Valentine. Meghajolt, és megismételte. – Felség.

– Lordom – válaszolta a Pontifex. Felnevetett, Valentine felé nyúlt, és előrerántotta; Valentine a trónra került, a Pontifex pedig elmebeteg vihogással elszaladt a ragyogóan megvilágított folyosón, futott, csapkodott a szárnyával, összefüggéstelenül kiabált, rikoltozott, míg el nem tűnt szem elől.

Valentine merő verejtékben ébredt Carabella karjában. A lány félelemmel határos, aggódó pillantást vetett rá, mintha mindent tudna a rémítő álomból, és szótlanul tartotta mindaddig, míg Valentine-ban nem tudatosult, hogy ébren van. Akkor a lány gyengéden megsimogatta az arcát.

– Háromszor kitiltottal fel – mondta.

– Néha – mondta Valentine, miután kortyolt egy kis bort az ágy mellett heverő kulacsból – úgy tűnik, fárasztóbb aludni, mint ébren maradni. Az álmaim megizzasztanak, Carabella.

– Sok minden lakozik a lelkedben, ami megpróbál kifejezésre jutni, nagyuram.

– Túlságosan kitartóan akar kifejezésre jutni – mondta Valentine, és a lány mellére hajtotta a fejét. – Ha az álom a bölcsesség forrása, imádkozom, hogy hajnalig már ne nőjön tovább a bölcsességem.

9

  Khintorban Zalzan Kavol jegyet váltott a társulatnak a Ni-maya és Piliplok felé tartó folyami hajóra. Csak rövid utat tesznek meg a folyón egy kisebb városig, Vertig, a metamorf terület kapujáig.

Valentine nem szívesen szállt ki Vertnél, hiszen tíz-tizenöt royalért elhajózhatott volna egészen Piliplokig, ahonnan átjuthatna az Álom-szigetre. Hiszen végül is ez a legközvetlenebb célja, nem pedig a metamorf rezervátum: az Úrnő Szigete, ahol talán megtudhatja az igazat a gyötrelmes látomásokról. De még nem kerülhetett rá sor, még nem.

A sorsot, gondolta, nem lehet sürgetni. Ez idáig az események megfontolt sebességgel haladtak valami határozott, ha nem is mindig érthető, cél felé. Ő már rég nem az a vidám, együgyű semmittevő, aki Pidruidban volt, és bár nem volt benne biztos, mivé változott, de határozottan érezte, hogy átalakult, és a régi határokat már nem lehet átlépni. Valami hatalmas és zavaros dráma szereplőjeként látta magát, melynek csúcsjelenetei térben és időben még távol vannak.

A folyami hajó groteszk, különös építmény volt, de nem minden szépség nélkül. A tengerjáró hajókat, amiket Pidruid kikötőjében látni lehetett, kecsesnek és ugyanakkor robusztusnak tervezték, mivel több ezer mérföldet kell megtenniük két kikötő között; de a folyami hajó, mint rövid távú jármű, zömök volt és széles fedélzetű, inkább egy lebegő emelvény, mint hajó, és mintha csak ellensúlyozni akarnák tervezési eleganciájának hiányosságait, építői díszítésekkel zsúfolták tele – hatalmas, lebegőhídja volt hármas orrszoborral, mely tűzpirosan és sárgán pompázott, roppant méretű központi udvara akkora volt, akár egy falu főtere, szobrokkal, zászlókkal és játékszobákkal, és a taton egy felfelé ívelő, sokszintű szuperépítmény állt az utasok elszállásolására. Az alsó fedélzetekben voltak a rakterek, a harmadosztályú szállások, az ebédlők, a legénység kabinjai meg a gépház, amelyből két gigászi hajókémény nyúlt ki; görbén bújt ki a hajótestből, és az ég felé emelkedett, akár egy démon szarva. A hajó teljes váza fából volt, lévén, hogy a fém túlságosan ritka Majipooron az ilyen nagymérvű vállalkozásokhoz, a kő pedig egyáltalán nem felelt meg vízi használatra; a hajóácsok szinte minden négyzetméternyi felületen szabadjára engedték a képzeletüket, és feldíszítették csigaszerű faragványokkal, bizarr burkolatokkal, kiugró gerendákkal és százféle hasonló cikornyával.

A folyami hajó roppant méretű, nyüzsgő, kis világnak tűnt. Míg az indulásra vártak, Valentine, Deliamber és Carabella a fedélzetet rótták, mely telve volt Majipoor számos területéről származó, különböző fajú polgárokkal.

Valentine látott határszéli lakosokat a Khyntoron túli hegyekből, ghayrogokat a Dulornból ismert cicomákban, szelíd, délvidéki népeket hideg, fehér szövetekben, utazókat pazar karmazsin és zöld köpenyekben, melyek Carabella szerint jellemzően nyugat-alhanroeliek voltak, és még sok mást. A mindenütt megtalálható liimenek árulták mindenütt fellelhető sültkolbászaikat; fontoskodó hjortok lépdeltek peckesen a hajózási társaság egyenruhájában, felvilágosítást adtak és utasításokat osztogattak azoknak, akik kérték és azoknak, akik nem; akadt egy su-suheris család áttetsző zöld köntösben, valószínűtlen, kétfejű testükkel, zárkózottságukkal, fejedelmi arckifejezésükkel elég feltűnőek voltak; az álomvilág követeiként lebegtek keresztül a tömegen, mely gépies tiszteletadással nyitott utat előttük. És aznap délután egy kis csoport metamorf is állt a fedélzeten.

Deliamber pillantotta meg őket először. A kis vroon kotyogó hangot hallatott, és megbökte Valentine kezét.

– Látod őket? Reméljük, Sleet nem.

– Kiket? – kérdezte Valentine.

– A korlátnál. Magukban állnak, zavartan álldogálnak. Természetes alakjukat viselik.

Valentine odanézett. Öten voltak, valószínűleg egy hím, egy nőstény meg három ifjabb. Karcsú, esetlen, hosszú lábú lények voltak, az idősebbek nem magasabbak nála; törékenynek, anyagtalannak látszottak. A bőrük fakósárga volt, szinte zöldes árnyalatú, az arcuk nagyjából emberi, eltekintve attól, hogy az arcélük éles volt, mint a penge, ajkuk szinte nem létezett, az orruk pedig csak egy dudor volt, orruk felé ferdülő szemük pedig hosszúkás volt és pupillák nélküli. Valentine képtelen volt eldönteni, hogy e metamorfok tartása gőgös-e vagy félénk: bizonyára úgy tekintik magukat, mintha a hajó fedélzetén ellenséges területen lennének, ők az ősi faj bennszülöttei, azok leszármazottai, akik az első földi telepesek érkezése előtt Majipoor birtokosai voltak tizennégyezer évvel ezelőtt. Nem bírta levenni a szemét róluk.

– Hogyan változtatják az alakjukat? – kérdezte.

– Az ő csontozatuk nem úgy kapcsolódik össze, mint a legtöbb fajé – válaszolta Deliamber. – Izomnyomás hatására elmozdulnak és új szerkezetet öltenek. A bőrük mimikrisejteket is tartalmaz, ezzel változtathatják meg a színét és az anyagát, és vannak még más alkalmazkodó szerveik is. A felnőttek szinte egy pillanat alatt képesek átváltozni.

– És mire szolgál ez?

– Ki tudná megmondani? Nagyon valószínű, hogy a metamorfok meg azt nem értik, mi értelme volt olyan fajokat teremteni a világon, akik nem képesek alakot váltani? Sokat jelenthet számukra.

– Nem hiszem – mondta Carabella fanyarul –, ha ilyen erővel rendelkeznek, és mégis elvették tőlük a világukat.

– Az alakváltás nem jelent elegendő védelmet – felelte Deliamber –, amikor az emberek egyik csillagról a másikra utaznak, hogy elvegyék az otthonukat.

A metamorfok elbűvölték Valentine-t. Számára ők Majipoor hosszú történelmének termékei voltak, régészeti leletek, egy olyan korszak túlélői, amikor itt még nem éltek emberek, szkandárok, vroonok, ghayrogok, csak ez a törékeny, zöldes színű nép terjeszkedett ezen az óriási bolygón. Mielőtt jöttek a telepesek – a behatolók, akik végül is hódítók lettek. Milyen rég volt! Szerette volna, ha alakot váltanak a szeme előtt, ha átváltoznának szkandárokká vagy Iiimenekké. Am azok megtartották saját formájukat.

Shanamir tűnt fel izgatottan a tömegből. Megragadta Valentine karját, és kirobbant:

– Tudod, mik utaznak a hajón? Hallottam a teherfelügyelőktől. Egy egész család alak...

– Ne olyan hangosan! – szólt rá Valentine. – Odanézz!

A fiú odanézett, és megremegett.

– Ijesztő lények, az biztos.

– Hol van Sleet?

– A hídon Zalzan Kavollal. Megpróbálnak engedélyt szerezni, hogy este felléphessünk. Ha meglátja őket...

– Előbb vagy utóbb szembesülnie kell a metamorfokkal – mormolta Valentine. Deliamberhez fordult. – Szokatlan dolog, hogy a rezervátumukon kívül látjuk őket?

– Megtalálhatók mindenhol, de sohasem nagy számban, és csak ritkán saját alakjukban. Azt mondják, tizenegyen élnek Pidruidban, hatan Falkynkipben, kilencen Dulornban...

– Álcázva?

– Igen. Ghayrogként, hjortként, vagy emberként, ami az illető helyen a legmegfelelőbbnek látszik.

A metamorfok elindultak a fedélzetről. Nagyon kimérten mozogtak, de a su-suheris csoporttal ellentétben semmi méltóság nem volt bennük; inkább olyan benyomást keltettek, mintha szerettek volna láthatatlanok maradni.

– Saját akaratukból élnek a rezervátumban vagy kényszerből? – kérdezte Valentine.

– Ez is, az is. Amikor Lord Stiamot behódoltatta őket, teljesen kiűzte őket Alhanroelből. De akkoriban Zimroel még alig volt benépesítve, csak a parti helyőrségekben éltek emberek, és átengedték nekik a teljes belső részt. Ők azonban csak a Zimr és a déli hegyvonulat közötti területet választották, ahová a behatolást könnyen ellenőrizni lehet, és oda vonultak vissza. Mostanra megszokottá vált, hogy a metamorfok csak azt a területet lakják, kivéve azt a keveset, aki nem hivatalosan a városokban él. De nincs tudomásomban, hogy ezt a kialakult helyzetet törvényesítették volna. Ők pedig minden bizonnyal fütyülnek a Labirintusban vagy Kastély-hegyen hozott törvényekre.

– Ha a birodalom törvényét ily kevésbe nézik, nem vállalunk nagy kockázatot azzal, hogy Ilirivoyne-ba megyünk?

Deliamber nevetett.

– Azok az idők, amikor a metamorfok kívülállókat támadtak meg pusztán a bosszú kedvéért, már rég elmúltak, ebben biztos vagyok. Bátortalan, tartózkodó népség, nem fognak bántani bennünket, és minden bizonnyal sértetlenül fogjuk elhagyni a vidéküket, ráadásul jól megrakva pénzzel, amit Zalzan Kavol olyannyira szeret. Nézd, már jön is.

A szkandár Sleettel az oldalán közeledett, és elégedettnek tűnt.

– Elintéztük, hogy felléphessünk – jelentette be. – ötven korona egy órára, közvetlenül vacsora után! A legegyszerűbb gyakorlatokat fogjuk bemutatni. Miért fárasztanánk ki magunkat Ilirivoyne előtt?

– Nem – mondta Valentine. – Mindent beleadunk. – Sleetre nézett. -

Egy metamorf csoport utazik a hajó fedélzetén Hátha elviszik a kiválóságunk hírét Ilirivoyne-ba.

– Bölcs gondolat – mondta Zalzan Kavol.

Sleet megfeszült és megrémült. Orrlyuka reszketett, ajkát összepréselte. és a bal kezével szent Jeleket vetett. Valentine hozzá fordult, és halk hangon szólalt meg.

– Kezdődik a kúra. Úgy zsonglőrködj nekik este, mintha a Pontifex udvarában lennél.

Ezek az ellenségeim! – mondta Sleet rekedten.

– Nem ezek. Ezek nem az álmorfbeliek Nem ezek okozták a szenvedésedet hiszen az rég volt.

Émelygek tőle, hogy egy hajón legyek velük

– Most már nem áll módodban kiszállni – mondta Valentine. – Mindössze öten vannak. Kis adag jó gyakorlat. hogy tudjuk, mi vár ránk llirivoyne-ban.

– Ilirivoyne...

– Nem kerülheted el Ilirivoyne-t – mondta Valentine. – Megesküdtél rá. Sleet...

Sleet némán meredt Valentine-ra egy pillanatig

Igen, nagyuram suttogta

Gyerünk hát! Zsonglőrködj velem: mindkettőnknek gyakorolnunk kell És ne feledd, hogy Valentine-nak szólíts!

Találtak egy nyugodt helyet az alsó fedélzeten, és dolgozni kezdtek a buzogányokkal; eleinte különösmód szerepet cseréltek, mert Valentine hibátlanul zsonglőrködött, Sleet viszont olyan ügyetlen volt, mint egy kezdő; állandóan elejtette a buzogányokat, és néhány esetben felhorzsolta az ujjait. De néhány percen belül az önfegyelme helyreállt. Megtöltötte a levegőt buzogányokkal, olyan bonyolult mintákban cserélgette Valentine-nal, hogy Valentine nevetett, zihált, és végül könyörgött Sleetnek, hogy térjenek vissza könnyebb gyakorlatokra.

Aznap este a fedélzeti fellépésükön -. az erdőlakóknak rögtönzött előadás óta az elsőn – Zalzan Kavol olyan programot parancsolt, amit meg sohasem adtak elő nyilvánosan A zsonglőrök három hármas csoportba rendeződtek – Sleet, Carabella, Valentine, Zalzan Kavol, Thelkar, Gibor Haern; Heitrag Kavol, Rovorn, Erfon Kavol – és egyforma hármasváltósokba fogtak ugyanabbani a ritmusban, az egyik csoport szkandár késeket dobált, a másik lángoló fáklyákat, az emberek pedig ezüstbuzogányokat. Ez volt a legkomolyabb ügyességpróba, amelyben Valentine-nak valaha is része volt. A gyakorlat szimmetriája a tökéletességtől függött. Ha bármelyikük leejtené az eszközét, tönkretenné az összhatást. Ő volt a leggyengébb láncszem, következésképp rajta múlott az előadás teljes sikere.

De ő nem ejtett el egyetlen buzogányt sem, és a tapsvihar, amikor a zsonglőrök hatalmas dobással, hetykén magasra repítve eszközeiket befejezték a mutatványt, elsöprő volt. Valentine, miközben meghajolt, észrevette a metamorf családot, akik alig néhány sornyira ültek. Sleetre pillantott, aki épp meghajolt, majd még mélyebben meghajolt.

Ahogy távoztak a színpadról, Sleet így szólt:

– Már kezdéskor megláttam őket, de aztán megfeledkeztem róluk. Megfeledkeztem róluk, Valentine! – Felnevetett. – Egyáltalán nem hasonlítottak ahhoz a teremtményhez, akire az álmomból emlékszem.

10

  A társulat az aznap éjszakát egy nyirkos, zsúfolt raktérben töltötte a hajó gyomrában. Valentine Shanamir és Lisamon Hultin között préselődött a vékonyam párnázott padlón, és a harcosnő közelsége úgy tűnt, szavatolja, hogy nem fog majd aludni, mert a nő hevesen és kitartóan horkolt, és Valentine-t meg a horkolásnál is jobban zavarta a félelem, hogyha a roppant test megfordul, esetleg összenyomhatja. A nő néhányszor tényleg felülkerekedett, és csak nagy erőfeszítéssel lehetett kiszabadulni alóla. De Lisamon hamarosan sokkal nyugodtabban feküdt, és Valentine érezte, ahogy az álom belélopódzik.

Álmában ő volt a Napkirály, a barna bőrű és fekete szakállú Lord Valentine, és ismét Kastély-hegyen trónolt a hatalom jelvényeit viselve, aztán valahogy egy délvidéki városba került, roppant kúszónövényektől és rikító, piros virágoktól zsúfolt, nedvességtől gőzölgő, tropikus helyre, egy városba, melyről tudta, hogy ez Til-omon, Zimroen túlvéltén, és egy tiszteletére rendezett ünnepséget tekintett meg. Egy másik díszvendég is ült az asztalnál, egy durva bőrű, komor tekintetű férfi, Dominin Barjazid, az Álmok Királyának második fia, és Dominin Barjazid bort töltött a Napkirály köszöntésére, és tósztot mondott, éltette, és hosszan tartó, dicsőséges uralkodást jósolt, mellyel Lord Stiamot, Lord Prestimion és Lord Confalume nyomdokába léphet. Lord Valentine ivott, aztán ismét ivott, kivörösödött, boldogság öntötte el, köszöntőt mondott önmagára, vendégeire, Til-omon polgármesterére, a tartomány hercegére, Simonan Barjazidra, az Álmok Királyára, Pontifex Tyeverasra meg a Sziget Úrnőjére, szeretett anyjára, és a serleget ismét teletöltötték borostyánszínű borral, vörös borral, délvidéki kék borral, míg végül nem bírt többet inni, a hálószobájába tántorgott, és azonnal álomba zuhant. Míg aludt, alakok járkáltak körülötte, Dominin Barjazid kíséretének tagjai, akik felemelték, selyembe csavarták, és cipelni kezdték valamerre, és ő nem bírt védekezni, mert úgy érezte, keze és a lába nem engedelmeskedik neki, mintha mindez csak álmában történne vele.

És Valentine egy titkos szoba asztalán találta magát, és a haja most már sárga volt, a bőre világos, és Dominin Barjazid volt az, aki a Napkirály arcát viselte.

– Vigyétek egy városba, messzi északra – mondta az ál Lord Valentine. – Ott engedjétek szabadon, hadd barangoljon a világban.

Az álom még folytatódott volna, de Valentine azon kapta magát, hogy fuldoklik álmában, és amikor felébredt, tapasztalta, hogy Lisamon Hultin elterpeszkedett, és egyik húsos karját az ő arcára rakta. Némi erőfeszítéssel kiszabadult alóla, de már nem tudott visszaaludni.

Reggel senkinek sem szólt az álmáról: gyanította, hogy ideje magában tartani az éji információit, mert kezdenek államüggyel határosak lenni. Már másodjára álmodta azt, hogy Napkirály volt, akinek Dominin Barjazid lépett a helyébe, és hetekkel ,ezelőtt pedig Carabella álmodta azt, hogy ismeretlen ellenségei elkábították Valentine-t, és ellopták az azonosságát. Ezekről az álmokról még kiderülhet, hogy semmit sem jelentenek, legfeljebb képzelgések vagy példázatok, de Valentine ebben egyre inkább kételkedett. Túlságosan következetesek voltak, az alapszerkezet túl gyakran ismétlődött.

És ha most egy Barjazid viseli a napjeles koronát? Akkor mi legyen, mi legyen?

A pidruidbeli Valentine vállat vonna és így szólna: nem számít, egyik uralkodó olyan, mint a másik; de az a Valentine, aki most Khyntorból Vertbe hajózik, megfontoltabban tekintett a dolgokra. Létezik egy erőegyensúly ezen a világon, egy évezredek alatt gondosan megformált egyensúly, egy rendszer, mely Lord Stiamot kora óta fejlődik, vagy talán még régebb óta, lehet, hogy abból az elfeledett rendből, mely a majipoori letelepedés első évszázadában uralkodott. És abban a rendszerben egy megközelíthetetlen Pontifex uralkodott a maga választotta életerős és energikus Napkirályon keresztül, az Álmok Királyaként ismert hivatalnokkal, aki arra szolgált, hogy végrehajtassa a kormány rendeleteit, és behatolva az alvók tudatába megbüntesse a törvénysértőket, és a Sziget Úrnője, a Napkirály anyja pedig szeretetet és bölcsességet sugárzott. Volt erő ebben a rendszerben, különben nem maradt volna fenn ily sok ezer évig; mely alatt Majipoor boldog és virágzó világ volt, igaz, kitéve a lét mulandóságának és a természet szeszélyeinek, de többnyire szenvedés és viszályok nélkül. Valentine arra gondolt, mi lesz most, ha az álomkirályi vérből származó Barjazid félreállította a törvényesen felkent Napkirályt, és ezzel beleszólt abba az isten által felszentelt egyensúlyba? Mi baj érheti a polgárokat, miféle megszakítása ez a köznyugalomnak?

És mit lehet mondani arra a bukott Napkirályra, aki elfogadja megváltozott sorsát, és szó nélkül hagyja a trónfosztást? Nem leköszönés ez? És mondott már le Napkirály Majipoor történelmében? Nem válik ezzel következésképp bűnrészessé Dominin Barjazid rendfelforgatásában?

Most már a habozás maradványa is kiszállt belőle. A zsonglőr Valentine számára nevetséges, bizarr dolognak tűnt, amikor az első sugallatokat kapta, hogy ő Lord Valentine, a Napkirály. Képtelenség, esztelenség, komikum volt. Már nem az. Almai elfogadhatóvá tették. Valóban szörnyűség történt. Az ügy teljes jelentősége csak most világosodott meg előtte. És kötelessége, hogy további kérdések nélkül elfogadja sorsát és rendet teremtsen.

De miként? Megtámadjon egy hivatalos Napkirályt? Lázadjon fel zsonglőrruhában, és Kastély-hegyet követelje?

Csendben töltötte a reggelt, nem mutatta ki gondolatait. Nagyrészt a korlátnál tartózkodott, és a távoli partot bámulta. A folyó roppant mérete meghaladta a felfogását: itt néhány ponton olyan széles volt, hogy a szárazföld nem látszott, máshol pedig azokról a földekről, melyeket Valentine partnak gondolt, kiderült, hogy szigetek, önmagukban is jókora méretűek, és több mérföldnyi víz húzódott a túlsó szélük és a folyópart között. A folyó sodrása erős volt, és a hatalmas hajó nagy sebességgel úszott kelet felé.

Kellemes idő volt, a folyó fodrozódott és csillogott a szikrázó napsütésben. Délután könnyű zápor kezdett esni olyan tömör felhőkből, hogy a napfény csak körülöttük ragyogott. Az eső egyre hevesebben zuhogott, és a zsonglőrök, Zalzan Kavol nagy bosszúságára, kénytelenek voltak lemondani második előadásukat. Tető alá húzódtak.

Aznap este Valentine gondoskodott róla, hogy Carabella mellett aludjon, és hagyta, hogy a szkandárok birkózzanak meg Lisamon Hultin horkolásával. Szinte buzgón várta a megvilágosító új álmokat. De amit kapott, használhatatlan volt, a szokásos formátlan agyrém és kaotikus zagyvaság, névtelen utcákkal, ismeretlen arcokkal, ragyogó fényekkel, rikító színekkel, képtelen vitákkal, összefüggéstelen társalgással, elmosódott látomásokkal, és reggelre a folyami hajó befutott Verf kikötőjébe a folyó déli partján.

11

  – A metamorfok tartományát – mondta Autifon Deliamber – Piurifayne-nek hívják azután, ahogy a metamorfok saját nyelvükön magukat nevezik, mely nem más, mint Piurivar. Északon Verf félreeső elővárosai határolják, nyugaton a Velathysi-meredély, délen a Gongárok nevezetű, tekintélyes hegyvonulat, keleten pedig a Steiche, a Zimr egy jelentős mellékfolyója. É határterületek mindegyikét láttam már saját szememmel, habár Piurifaynebe magába még sohasem léptem be. Bejutni nem könnyű, mert a Velathysi-meredély egy mérföld magas és háromszáz mérföld széles meredek fal; a Gongárokat viharok korbácsolják és elég barátságtalanok; a Steiche pedig vad, rakoncátlan folyó, tele zuhatagokkal és örvényekkel. Az egyetlen ésszerű útvonal Verfen keresztül vezet, a Piurifayne Kapun át.

A zsonglőrök már csak pár mérföldnyire jártak ettől a bejárattól, Verfet, a szürke kereskedővárost olyan gyorsan maguk mögött hagyták, ahogy tudták. A szemerkélő, de kitartó eső egész reggel esett. A táj itt egyhangú volt, világos, homokos talajú, melyen halványzöld kérgű, keskeny, reszkető levelű törpefák sűrű sávjai álltak. Keveset beszélgettek a kocsiban. Sleet a gondolataiba mélyedt, Carabella megszállottan zsonglőrködött három labdával az utastér közepén, a nem kint ülő szkandárok pedig valami bonyolult játékot játszottak csontdarabokkal meg fekete, drólbajusz-pamacsokkal, Shanamir szendergett, Vinorkis a rá bízott naplóval foglalatoskodott, Deliamber kisebb varázslatokkal szórakoztatta magát, apró varázsgyertyákat gyújtott meg, meg hasonlókat művelt, Lisamon Hultin pedig, aki befogta a hátasát a szekeret húzók közé és bejött az esőről a kocsiba, horkolt, akár egy partra vonszolt tengeri sárkány, és csak néha ébredt fel, hogy jót húzzon abból az olcsó, szürke borból, amit Verfben vett.

Valentine az egyik sarokban ült az ablak mellett, és Kastély-hegyre gondolt. Milyen lehet ez a harminc mérföld magas hegy? Egyetlen kőoszlop, mely toronyként nyúlik az űr sötét éjszakájába? Ha a Velathysi-meredély, mely Deliamber szerint egy mérföld magas, áthatolhatatlan falat alkot, miféle akadály lehet egy harmincszor olyan magas? Milyen árnyékot vethet Kastély-hegy, amikor a nap keleten jár? Alhanroelt hosszában átszelő sávot? És hogy látják el azon a meredek lejtőn a városokat meleggel és belélegezhető levegővel? Valentine hallott róla, hogy az ősök néhány gépe állít elő hát és fényt, édes levegőt készít; a több ezer évvel ezelőtti, rég elfeledett technikai éra csodálatos gépei, abból az időből, amikor a Földről hozott vén tudományok még szélesen 'elterjedtek voltak. De legalább annyira nem bírta felfogni, hogyan működhetnek ezek a gépek, mint ahogy azt sem értette, miféle erő működteti emlékezete gépezeteit, melyek közlik vele, hogy ez a sötét hajú nő mellette Carabella, a fehér hajú férfi pedig Sleet. Kastély-hegy legmagasabb ormaira gondolt, és a csúcsán lévő, negyvenezer szobából álló építményre, melyet most Lord Valentine Kastélyának neveznek, nem sokkal ezelőtt Lord Voriax Kastélyaként emlegették, és Lord Maliboréként, amikor ő még fiú volt, abban a gyermekkorban, amelyből semmire sem emlékszik. Lord Valentine Kastélya! Valóban létezik ilyen hely, vagy a Kastély meg a Hegy csak mese, egy látomás, egy olyan képzelet szülte dolog, mint amit álmában lát az ember? Lord Valentine Kastélya! Elképzelte, amint úgy tapad a hegycsúcsra, mint egy réteg festék, egy alig néhány molekulányi vastag ragyogó, színes folt, legalábbis ilyennek látszhat e titáni hegy méreteihez képest, egy folt, mely rendszertelenül szétterül a hegycsúcs oldalain, mintha szívókarjai lennének. Szobák százai helyezkednek el ezen az oldalán, újabb száz arrébb, nagy termek fürtje terjeszkedik nyúlványszerűen itt, udvarok és galériák amott. És a legbelsejében fényűzésben él a Napkirály, a sötét szakállú Lord Valentine, aki most nem lehet ott, hiszen valószínűleg még a nagy körmenetét teszi tartományaiban; mostanra Ni-moyában lehet, vagy egy másik keleti városban. És én, gondolta Valentine, valaha azon a Hegyen éltem? Abban a Kastélyban laktam? Mit csináltam, amikor Napkirály voltam – miféle rendeleteket, kinevezéseket, megbízásokat adtam? Ez az egész elképzelhetetlen volt, és mégis, és mégis, érezte, ahogy a meggyőződés növekszik benne, emlékezetének szétszórt darabjai kezdenek összeállni, és nagyobb részekben lengenek át a tudatán. Most már tudja, hogy nem Ni-moyában született, a folyó partján, ahogy a fejébe ültetett hamis emlékképek mondták, hanem az Ötven Város valamelyikében, odafönn a Hegyen, szinte a Kastély határán, és a királyi kasztban nevelkedett, abban a keretben, amelyből a hercegeket választották, és tudta, hogy gyermekkora és ifjúkora kiváltságban és kényelemben telt. Atyjára, aki valamelyik királyság hercege lehetett, még most sem emlékezett, anyjáról is csak annyit tudott, hogy sötét hajú volt, barna bőrű, mint amilyen ő is volt, és – egy emlékkép villant fel benne a semmiből – hogy egy napon az anyja hosszan megölelte, sírt egy kicsit, mielőtt megmondta, hogy Voriaxot Napkirállyá választották a vízbefúlt Lord Malibor helyébe, és így belőle következésképp Úrnő válik, és az Álom-szigetre kell költöznie. Igaz volt ez, vagy csak képzelte? Ő akkor már – torpant meg Valentine, és számolgatni kezdett – huszonkét éves volt, amikor Voriax hatalomra jutott. Megölelte egyáltalán az anyja? Sírt, hogy Úrnővé kellett válnia? Vagy inkább örvendezett, hogy őt és idősebb fiát Majipoor hatalmasságává választották? Meglehet, sírt és örvendezett egyszerre. Valentine a fejét rázta. Ezek a nagyjelenetek, ezek a hatásos történelmi pillanatok: visszanyeri őket valaha, vagy örökre a múltja elrablói által belétáplált hamis emlékek alatt kell nyögnie?

Rettenetes robbanás rázta meg a levegőt, egy mély, talajrengető dörej, melyre mindenki felfigyelt a kocsiban. A dörgés eltartott néhány percig, az-tan fokozatosan csökkent csendes dobogássá, majd csend lett.

– Mi volt ez? – kiáltotta Sleet, és a csomagok közt kezdett turkálni egy energiavetőért.

– Nyugalom, nyugalom – mondta Deliamber. – Ez csak a Piurifayne Szökőkút hangja volt. Közeledünk a határvidékhez.

– Piurifayne Szökőkút? – kérdezte Valentine.

– Hamarosan meglátod – felelte Deliamber.

A kocsi néhány perccel később megállt. Zalzan Kavol hátrafordult a bakról, és visszaüvöltött:

– Hol az a vroon? Varázsló, úttorlasz van előttünk!

– A Piurifayne Kapuhoz értünk – mondta Deliamber.

Ragyogó, smaragdszínű zsinórral összefogatott, vaskos, világossárga gerendákból alkotott torlasz zárta el a keskeny utat, és tőle balra egy őrház állt, melyben két hjort tartózkodott szürkészöld vámhivatalnoki egyenruhában. Mindenkit kiparancsoltak a kocsiból az esőre, ők azonban tető alatt maradtak.

– Hová? – kérdezte a kövérebbik hjort.

– Ilirivoyne-ba, fellépni az alakváltók fesztiválján. Zsonglőrök vagyunk – mondta Zalzan Kavol.

– Hol a Piurifayne-tartományba való belépésre feljogosító engedély? – követelte a másik hjort.

– Nincs szükség ilyen engedélyre – mondta Deliamber.

– Túlságosan magabiztos vagy, vroon. Több mint egy hónapja Lord Valentine, a Napkirály rendelete szerint egyetlen majipoori polgár sem léphet metamorf területre, csak törvényesen.

– Mi törvényesen jöttünk – dörmögte Zalzan Kavol.

– Akkor lenni kell engedélynek.

– De nem tudhattuk, hogy szükség van rá! – tiltakozott a szkandár. A hjortot ez hidegen hagyta. Úgy tűnt, máris készen állnak mással foglalkozni.

Zalzan Kavol Vinorkisra pillantott, mintha azt várná, hátha jobban szót ért a fajtársaival. A hjort azonban csak vállat vont. Ezután Zalzan Kavol Deliamberre meredt, és így szólt:

– A te dolgod, hogy tanácsot adj az ilyen ügyekben.

A vroon vállat vont.

– Még egy varázsló sem tudhat minden törvényváltozást, ha az aközben történik, míg ő egy arborétumban vagy más távoli helyen barangol.

– De most mihez kezdjünk? Forduljunk vissza Vertbe?

– Az ötletre öröm csillant Sleet szemében. Végül mégiscsak megmenekül ettől a metamorf kalandtól! Zalzan Kavolt azonban ette a méreg. Lisamon Hultin a vibrációskardja markolatára tette a kezét. Erre Valentine megmerevedett. Odaszólt Zalzan Kavolnak.

– A hjortok nem mindig megvesztegethetetlenek.

– Jó gondolat – mormolta a szkandár.

Zalzan Kavol előhúzta az erszényét. A hjortok figyelme azonnal élesebb lett. Valóban ez a jó taktika, döntötte el Valentine.

– Talán megtaláltam a szükséges okmányt – mondta Zalzan Kavol. Tüntetően elővett két egykoronást az erszényéből, megragadta az egyik hjort durva bőrű, dagadt kezét, a többi kezével pedig mindkét hjort tenyerébe egy-egy érmét nyomott, és önelégülten mosolygott. A hjortok összenéztek, és tekintetük nem volt túl üdvözítő. Megvetően hagyták, hogy az érmék a sárba hulljanak.

– Egy korona? – suttogta Carabella hitetlenül. – Egy koronával akarta megvenni őket?

– A birodalmi kormány hivatalnokának megvesztegetése komoly vétség – jelentette ki a kövérebbik hjort baljóslatúan. Őrizetbe veszlek, fogságban vagy, Verfben ítélkeznek fölötted. Maradj a járművedben, míg megfelelő kíséretről gondoskodunk számodra.

Zalzan Kavol dühöngés előtt állt. Megperdült, valamit mondani kezdett Valentine-nak, elfojtotta, mérgesen intett Deliambernek, felmordult, és halkan, szkandár nyelven szólt három legközelebbi testvéréhez. Lisamon Hultin ismét a kardmarkolatával játszadozott. Valentine kétségbeesett. Égy pillanat múlva két halott hjort hever majd itt, a zsonglőrök pedig szökevény bűnözők lesznek Piurifayne szélén. Ez nemigen gyorsítja a Sziget Úrnőjéhez való utazását.

– Gyorsan csinálj valamit! – lehelte Autifon Deliambernek.

De a vroon varázsló már mozgásba lendült. Odalépett, felvette a pénzt, és újra odanyújtotta a hjortoknak.

– Elnézést, de elejtettétek ezt a pár koronát.

A hjortok kezébe rakta őket, és ugyanakkor a csápjaival egy pillanatra körülfonta a csuklóikat.

Amikor elengedte őket, a vékonyabbik hjort így szólt:

– A tartózkodási engedélyetek csak három hétre szól, és ezen a kapun át kell elhagynotok Piurifayne-t. Minden más kilépési pont számotokra törvénytelen.

– Arról nem is szólva, hogy nagyon veszélyes – tette hozzá a másik. Intett, és a torlaszt láthatatlan alakok ötméternyire félrehúzták egy betemetett sínen, úgy, hogy a kocsinak lett annyi helye, hogy áthaladjon.

Amikor beszálltak a kocsiba, Zalzan Kavol dühösen rámordult Valentine-ra.

– Legközelebb ne biztass törvénysértésre! Te pedig, Deliamber: ismerkedj meg az összes ránk vonatkozó rendelettel. Ez nagy késlekedést okozott nekünk, és nagy bevételtől estünk el.

– Talán ha royalokkal próbáltad volna megvesztegetni őket koronák helyett – mondta Carabella a szkandár hallótávolságán kívül – egyszerűbben megúszhattuk volna.

– Nem érdekes, nem érdekes – mondta Deliamber. – Átengedtek, vagy nem? Csak egy apró varázslat volt, és olcsóbb, mint egy komoly vesztegetés.

– Ezek az új törvények – kezdte Sleet. – Olyan sok rendelet!

– Új Napkirály – mondta Lisamon Hultin. – Meg akarja mutatni az erejét. Mindig ezt teszik. Elrendelnek ezt, elrendelnek azt, a vén Pontifex pedig mindenbe beleegyezik. Egy ilyen rendelet miatt vesztettem el a munkámat, tudjátok?

– Hogy-hogy? – kérdezte Valentine.

– Egy mazadone-i kereskedő testőre voltam, aki nagyon félt a féltékeny riválisaitól. Ez a Lord Valentine új adót vetett ki azokra, akik nemesi rangon alul személyi testőröket tartanak, olyan összegűt, mely felért az egész éves keresetemmel; és a munkaadóm, átok a fülébe, egyheti felmondással kiadta az utam! Két év után viszlát, Lisamon, nagyon köszönöm, vigyél magaddal egy palackkal a legjobb pálinkámból búcsúajándékként. – Harsányat böffentett. – Egyik nap még szánalmas életének védelmezője voltam, másnap pedig már nélkülözhető luxus, és mindezt Lord Valentine-nak köszönhetem! Ó, szegény Voriax! Szerintem az öccse ölte meg.

– Ügyelj a nyelvedre! – csattant fel Sleet. – Ilyesmi nem történhet Majipooron.

De a harcosnő nem hagyta annyiban.

– Vadászbaleset, mi? És előtte a vén Malibor megfulladt halászat közben? Miért halnak meg a Napkirályaink ilyen furcsán? Ezelőtt még sose történt ilyesmi, ugye? Eljutottak a Pontifexségig, azzá váltak, eltemetkeztek a Labirintusban, és szinte örökké éltek, most meg Maliborból a tengeri sárkányok táplálkoznak, Voriaxot pedig egy eltévedt lövedék találta el az erdőben. – újra böfögött. – Csodálkozom. Nem lehetséges, hogy odafönn a Kastély-hegyen túlságosan éhesek lettek a hatalom ízére?

– Elég – mondta Sleet, és zavartnak tűnt ilyen beszédre.

– Amint egy új Napkirályt megválasztottak, a többi hercegnek vége, tudod, semmi esély az előmenetelre. Hacsak, hacsak, hacsak, hacsak a Napkirály meg nem hal, mert akkor újra visszakerülnek a garatba, és újra választanak közülük. Amikor Voriax meghalt, és ez a Valentine került uralomra, azt mondtam...

– Hagyd abba! – kiáltotta Sleet.

Teljes magasságában kiegyenesedett, alig ért a harcosnő melléig, és a szeme úgy lángolt, mintha le akarná kapni Lisamont a lábáról, hogy így intézze el az ügyet. A nő higgadt maradt, de újra a kardja után nyúlt. Valentine gyorsan közbelépett.

– Nem akarta Lisamon a Napkirályt sértegetni – mondta gyengéden. – Szereti a bort, és az megoldja a nyelvét. – Lisamon Hultinnak pedig azt mondta. – Megbocsátasz neki, ugye? Mint tudod, a világnak ezen a részén feszültség alatt van.

Ismét hatalmas robbanás szakította félbe a veszekedést. Ötször olyan hangos és ötvenszer olyan rémisztő volt, mint az, melyet fél órával ezelőtt hallottak. A hátasok felágaskodtak és felnyerítettek; a kocsi megdőlt; Zalzan Kavol dühös átkokat szórt a bakról.

– Piurifayne Szökőkút – jelentette be Deliamber. – Majipoor egyik nagy látványossága, megéri átázni, hogy lássuk.

Valentine és Carabella kirontott a kocsiból, a többiek a nyomukban. Az úton egy nyílt térséghez érkeztek, ahol a kicsi, zöld törzsű fák elmaradtak, és egyfajta természetes amfiteátrumot képeztek, minden növényzet nélkül, talán félmérföldnyire terjedt az országúttól. A túlsó szélén egy gejzír volt kitörőben, de egy akkora gejzír, mely azokhoz képest, amiket Valentine Forró Khyntorban látott, olyan volt, akár egy tengeri sárkány egy kishalhoz. Tajtékos vízoszlop volt, mely magasabbnak tűnt, mint Dulorn legmagasabb tornya, egy száznyolcvan-kétszáz méteres, vagy még ennél is magasabb fehér szár, mely bömbölve tört fel a talajból mérhetetlen erővel. Felső végén egysége megtört és utat engedett a vízszalagoknak, vízsugaraknak, vízköteleknek, melyek számos irányba hajlottak, és mintha misztikus fény ragyogott volna az oszlop peremén a szivárvány számos árnyalatában pompázva: rózsaszín, karmazsinszínű, halvány levendulaszínű és opál. Meleg permet töltötte be a levegőt.

A kitörés folytatódott és folytatódott – hihetetlen mennyiségű víztömeg tört fel hihetetlen erőtől hajtva az égbe. Valentine úgy érezte, hogy egész testét masszírozzák a munkában lévő föld alatti erők. Tisztelettel és csodálattal szemlélte, és szinte megdöbbent, amikor rájött, hogy az esemény véget ér, az oszlop egyre kisebbedik, már alig száznegyven méter, száztíz, már csak egy ünnepélyes fehér pászma hullik a föld felé, már csak tizenöt méter, tíz, aztán semmi, eltűnt. Ahol az előbb még az a szédítő oszlop emelkedett, most csak üres levegő volt, létéről csak a meleg permet árulkodott.

– Minden harminc percben kitör – informálta őket Deliamber. – Azt mondják, azóta, hogy a metamorfok Majipooron élnek, ez a gejzír sohasem késett egyetlen percet sem. Ez szent hely a számukra. Látjátok? Most is zarándokok vannak a közelében.

Sleet kifújta magát, és szent jeleket kezdett vetni magára. Valentine megnyugtatóan tette a kezét a vállára. Valóban, legalább egy tucatnyi metamorf, alakváltó, piurivar gyűlt össze egyfajta út széli szentélyben nem messzire tőlük. Az utazókat nézték, és Valentine úgy vélte, egyáltalán nem valami barátságos módon. Néhány őslakos a csoport élén egy rövid időre társaik mögé lépett, és amikor újra megjelentek, furcsán elmosódottnak, homályosnak látszottak, de ez nem minden, mert átalakuláson mentek át. Egyikük hatalmas, ágyúgolyómelleket növesztett, mintegy Lisamon Hultin karikatúrájaként, egy másik négy bozontos szkandárkart növesztett, egy harmadik pedig Sleet fehér haját utánozta. Furcsa, vékony hangokat hallattak, mely a metamorfoknál a kacaj megfelelője lehetett, aztán az egész csoport elillant az erdőbe.

Valentine addig szorította Sleet vállát, míg azt nem érezte, hogy a feszültség valamelyest enyhül a kis termetű zsonglőr merev testében.

– Jó kis trükk! – mondta könnyedén. – Ha mi is megtudnánk tenni... lehet, hogy plusz kezeket növesztenénk a fellépésekre... Mit szólsz hozzá, Sleet, tetszene?

– Jobban tetszene, ha Narabalban lehetnék – mondta Sleet –, vagy Piliplokban, vagy bárhol máshol, nagyon távol innen.

– Én meg Falkynkipben, ahol moslékkal etethetném a hátasokat – mondta Shanamir sápadtan és remegve.

– Nem bántanak bennünket – mondta Valentine. – Érdekes élmény lesz, sose fogjuk elfelejteni.

Derűsen mosolygott. De senki sem mosolygott vele, még Carabella sem, a vígságból kifogyhatatlan Carabella sem. Még maga Zalzan Kavol is furcsamód kényelmetlenül feszengett, mintha csak most kezdene azon gondolkozni, mit jelent szeretett royaljai miatt a metamorf tartományba lépni. Valentine puszta optimizmusával képtelen volt jobb kedvre hangolni őket. Deliamberre nézett.

– Milyen messze van Ilirivoyne? – kérdezte.

– Valahol előttünk – felelte a vroon. – Fogalmam sincs, milyen messze. Majd ha odaérünk, ott leszünk.

Ez nem volt valami biztató válasz.

12

  Ez ősi vidék volt, időtlen, romlatlan, a civilizált és szobatiszta Majipoor hajnali korszakának maradványa. Az alakváltók őserdei vidéken éltek, ahol naponta felhőszakadások tisztították a levegőt, és elburjánosították a növényzetet. Északról gyakori viharok jöttek le a Velathysi-meredély és a Gongárok által formált természetes kürtőbe; és ahogy a párás levegő felemelkedett a Gongár előhegységnél, szelíd eső hullott, mely átáztatta a könnyű, puha talajt. A fák magasra nőttek, törzsük karcsú lett, magasan szétterültek, és sűrű mennyezetet formáltak fej felett; kúszónövények és liánok hálózata kötötte össze a facsúcsokat; sötét elvékonyodó, csöpögő hegyű levelek csillogtak az esőtől, mintha kifényesítették volna őket. A fák közötti üresebb területeken át Valentine távoli, zöld köpönyeges, ködbe burkolózott hegyeket látott; földön kuporgó, roppant vállú, fenyegető, hatalmas, rejtélyes tömegeket. A vadon állataiból kevés volt itt, legalábbis nem sok mutatkozott: néha egy piros-sárga kígyó tekergett egy nagy faágon, olykor egy-egy zöld-vörös madár, vagy fogakkal rendelkező, hártyás szárnyú repülőgyík repült el a fejük felett, és egyszer egy ijedt bilanton szaladt át a kocsi előtt, és villogó, éles kis patákkal, rémülten felcsapott, bojtos farokkal tűnt el a fák közt. Valószínűleg erdőlakók is ólálkodhattak errefelé, mivel néhány dwikkaliget is feltűnt a láthatáron. És semmi kétség, a patakok hemzsegtek a haltól és a hüllőktől, az erdő alja fantasztikus színű és alakú rovaroktól és rágcsálóktól nyüzsgött, és amennyire Valentine tudta, a megszámlálhatatlan, sötét kis tavak mindegyikének mélyén óriási amorfibot él, mely éjszakánként előmászik portyázni, csupa nyak, fog és gyöngyszerű szem, és elkap bármilyen zsákmányt, mely roppant teste közelébe jön. De egyetlen ilyen lény sem tűnt fel, ahogy a kocsi dél felé robogott a göröngyös, keskeny vadonbeli úton.

És maguk a piurivarok sem mutatkoztak – néha-néha egy-egy kitaposott nyom vezetett a dzsungelbe, vagy néhány laza, vesszőből font kunyhó látszott az úttól nem messze, vagy féltucat zarándokból álló csoport tartott gyalog a Szökőkútnál lévő szentély felé. Deliamber elmondta, hagy ez a nép vadászatból meg halászatból él, vad gyümölcsöket és dióféléket gyűjtöget, és csekély földműveléssel is foglalkozik. Elképzelhető, hogy egykor civilizáltabbak voltak, mert számos romot fedeztek fel utánuk, különösen Alhanroelen, több ezer éves, hatalmas kővárosokat, melyeket a korai piurivari időkre datáltak, a csillaghajók érkezése előtti korszakra – azonban, mondta Deliamber – akadt néhány történész, aki azt állította, hogy a romok az ősi ember telepesektől származnak, és a féktelen, Pontifex előtti korszakban alapultak és pusztultak el tizenkét-tizenháromezer évvel ezelőtt. Bárhogy legyen is, a metamorfok, ha éltek is egykor magasabb szintű életmódot, most az őserdőben kívánnak élni. Hogy ez hanyatlás-e vagy fejlődés, ezt Valentine nem tudta megítélni.

A délután közepére már nem hallották maguk mögött a Piurifayne Szökőkút dörgését, és az erdő egyre ritkább lett, egyre sűrűbben lakták. Az út jeltelen volt, és váratlanul elágazott egy helyen, ahol semmi sem mutatta, melyik irány hová vezet. Zalzan Kavol útmutatást váróan nézett Deliamberre, Deliamber viszont Lisamon Hultinra.

– Rohadjon ki a belem, ha tudom – dörögte az óriásnő. – Bízzuk a véletlenre. Ötven százalék esélyünk van rá, hogy Ilirivoyne-ba jutunk.

Deliambernek azonban jobb ötlete támadt. Letérdelt a sárba, és megidézett egy válaszadóvarázst. A csomagjából kocka alakú füstölőt húzott elő. Az esőtől védte a köpenyével, meggyújtotta, és halványbarna füst szállt fel belőle. Csápjaival bonyolult cirkalmakat írt a levegőbe, és közben belélegezte a füstöt.

A harcosnő felhorkant.

– Ez csak szemfényvesztés – mondta. – Összevissza hadonászik a csápjaival, aztán találomra rámutat az egyikre. Ötven százalék az esély Ilirivoyne-rá.

– Bal felé – jelentette be végül Deliamber.

Vagy a varázslat volt jó, vagy csak szerencsésen eltalálta, mert a metamorf lakottság jelei hamarosan sűrűsödtek. Már nemcsak elszórt, elszigetelt, magányos kunyhók voltak, hanem nyolc, tíz, vagy még több vesszőből font lakhely állt minden ötven méteren, majd még közelebb. A gyalogosforgalom is megélénkült, főleg bennszülött gyerekek cipeltek könnyű terheket a fejükről lelógó szíjakon. Sokan megtorpantak, ahogy a kocsi elhaladt mellettük, megbámulták, mutogatták, és a fogaik közt vékony csipogó hangokat hallattak.

Határozottan egy nagyobb településhez közeledtek. Az út telve volt gyerekekkel meg idősebb metamorfokkal, és a lakhelyek elszaporodtak. A kölykök nyugtalan fajtába tartoztak. Mintha gyakorolták volna fejletlen átváltozó képességüket menet közben, és számos alakot vettek fel, nagy részük bizarr volt: egyikük gólyalábszerű lábakat növesztett, egy másiknak csápszerű vroon karjai voltak, melyek majdnem a földig értek, egy harmadik gömbszerűvé dagasztotta a testét, melyet apró karók támasztottak.

– Most mi akarjuk szórakoztatni őket – kérdezte Sleet –, vagy ők minket? Émelygek tőlük!

– Nyugalom – mondta Valentine lágyan.

– Szerintem – mondta Carabella komor hangon – akad itt némileg sötétebb szórakozás is. Nézzétek!

Épp előttük tucatnyi vesszőketrec sorakozott az út szélén. Hordáraik, akik nyilván csak az imént tették le őket, mellettük pihentek. A ketrec rácsai közül kicsi, hosszú ujjú kezek bukkantak elő, és néhány kapaszkodófarok tekergett aggodalmasan. Ahogy a kocsi odaért, Valentine látta, hogy a ketrecek erdőlakókkal vannak tele, három-négy is egybe zsúfolva, útban Ilirivoyne-ba – miféle céllal? Leölik őket élelemnek? Megkínozzák őket a fesztiválon? Valentine megborzongott.

– Várjatok! – tört ki Shanamir, ahogy elhúztak az utolsó ketrec mellett. – Abban mi van?

Az utolsó ketrec nagyobb volt, mint a többi, és nem erdőlakókat tartalmazott, hanem egy másfajta foglyot, egy szemmel láthatóan intelligens lényt, aki magas volt és idegenszerű, sötétkék bőrrel, heves és vigasztalan, rendkívüli intenzitású és fényességű szemmel, széles, vékony ajkú, pengeszerű szájjal rendelkezett. A ruhája – pompás zöld szövet – szakadozott volt, cafatokban lógott, és sötét foltok maszatolták be, valószínűleg vér. Rettenetes erővel markolta ketrece rácsait, rázta, rángatta, és harsányan segítségért kiabált a zsonglőrök felé különös, teljesen idegen kiejtéssel. A kocsi ment tovább.

Valentine dermedten nézett Deliamberre.

– Ez nem majipoori lény – mondta.

– Nem – felelte Deliamber. – Sose láttam még ilyet.

– Én egyszer már igen – szólt közbe Lisamon Hultin. – Külvilági, valami közeli csillagról, amelynek elfelejtettem a nevét.

– De mit keresnek itt külvilágiak? – kérdezte Carabella. – Manapság csekély a forgalom a csillagok közt, és kevés hajó érkezik Majipoorra.

– Néhány mégiscsak jön – mondta Deliamber. – Nem vagyunk teljesen elvágva az űrutaktól, bár minden bizonnyal holt ágnak számítunk a világ kereskedelmében. És...

– Mindannyian megőrültetek? – tört ki Sleet ingerülten. – Itt ültök, mint a tudósok, a világok közötti kereskedelemről beszélgettek, miközben abban a ketrecben egy civilizált lény kiabál segítségért, akit valószínűleg megfőznek és megesznek a metamorf fesztiválon? Mi meg ügyet sem vetünk a kiabálására, csak jókedvűen hajtunk a városuk felé? – Bosszúsan felhördült, és előrerohant a bakon ülő szkandárokhoz. Valentine, bajtól tartva utána sietett. Sleet Zalzan Kavol köpenyét rángatta.

– Láttad? – követelte. – Hallottad? Azt a külvilágit a ketrecben?

– És akkor? – mondta Zalzan Kavol anélkül, hogy megfordult volna.

– Nem törődsz a segélykiáltásaival?

– Ez nem a mi dolgunk – felelte a szkandár nyugodtan. – Szabadítsuk ki egy független nép foglyát? Biztos okuk van rá, hogy elfogták azt a lényt.

– Okuk? Igen, hogy megfőzzék ebédre! Mi pedig a szomszédos üstbe kerülünk. Kérlek, menj vissza, és szabadítsuk...

– Lehetetlen.

– Legalább kérdezzük meg, miért zárták be! Zalzan Kavol, lehet, hogy jókedvűen a halálba megyünk! Annyira sietsz Ilirivoyne-ba, hogy elmégy valaki mellett, aki tudhat valamit az itteni veszélyekről, és aki ilyen szorult helyzetben van?

– Van valami abban, amit Sleet mond – jegyezte meg Valentine.

– Jól van! – horkant fel Zalzan Kavol. Megállította a szekeret. – Menj és vizsgáld meg, Valentine! De siess!

– Vele megyek – mondta Sleet.

– Itt maradsz. Ha Valentine úgy érzi, hogy testőrre van szüksége, vígye az óriásnőt.

Ez ésszerűnek tűnt. Valentine bólintott Lisamon Hultinnak, kiszálltak a kocsiból, és megindultak visszafelé, a ketrecekhez. Az erdőlakók azonnal eszeveszetten visítozni kezdtek és a rácsokat döngették. A metamorf teherhordók – Valentine csak most vette észre, hogy fel vannak fegyverkezve veszedelmes kinézetű, fényes, tüske– vagy fatőrökkel – ráérősen elállták az utat, és nem engedték, hogy Valentine és Lisamon Hultin közelebb menjen a nagyobb ketrechez. Az egyik metamorf, nyilván a vezető, előrelépett, és fenyegető higgadtsággal várta, hogy kérdezzék.

Valentine csendesen odaszólt az óriásnőnek.

– Tud ez a nyelvünkön?

– Valószínűleg. Próbáld meg!

– Vándor zsonglőrtársulat vagyunk – mondta Valentine csengő hangon – Azért jöttünk, hogy fellépjünk a fesztiválon, melyet llirivoyne-ban tartotok. Közel járunk már Ilirivoyne-hoz?

A Valentine-nál fél fejjel magasabb, ámbár sokkal vékonyabb testalkatú metamorf jót mulatott magában.

– Ilirivoyne-ban vagytok – jött a hűvös, zárkózott válasz.

Valentine megnedvesítette az ajkát. A metamorfokat éles szag lengte körül, csípős, de nem kellemetlen. Furcsa, résszemük ijesztően kifejezéstelen volt.

– Kihez kell fordulnunk, hogy felléphessünk Ilirivoyne-ban?

– A Danipiur kihallgat minden idegent, aki Ilirivoyne-ba jön. A Nagyasszonyt a Hivatali Házban találod.

A metamorf fagyos, tartózkodó viselkedése nyugtalanító volt. Egy pillanat múlva Valentine ismét megszólalt.

– Még valami. Látjuk, hogy abban a nagy ketrecben egy ismeretlen fajtájú lényt tartotok. Megkérdezhetem, mi célból?

– Büntetésből.

– Bűnöző?

– Így mondják – felelte a metamorf tartózkodóan. – Mit érdekel ez téged?

– Idegenek vagyunk a ti földeteken. Ha az idegeneket itt ketrecbe zárják, akkor inkább máshol keresünk munkát.

Mintha valamiféle érzelem – gúny? megvetés? – villant volna meg a metamorf szája és orra körül.

– Miért féltek ilyesmitől? Bűnözők vagytok?

– Szó sincs róla.

– Akkor nem kerültök ketrecbe. Tegyétek tiszteleteteket a Danipiurnál, és neki tegyétek fel a további kérdéseiteket. Nekem fontos feladatnak kell végére járnom.

Valentine Lisamon Hultin felé nézett, az vállat vont. A metamorf otthagyta őket. Nem tehettek mást, visszatértek a kocsihoz.

A hordárok felemelték a ketreceket, és a vállukra vett rudakra kötözték. A nagy ketrecből dühös és kétségbeesett ordítás hallatszott.

13

  Ilirivoyne nem város volt, de nem is falu, hanem valami a kettő között; alacsony, nem tartós kinézetű, vesszőből és gallyakból font kunyhók, rendszertelen, kövezetlen utcák mentén, melyek messzire benyúltak az erdőbe. A hely ideiglenes tákolmánynak látszott, mintha Ilirivoyne néhány évvel ezelőtt még máshol lett volna, és még korábban pedig megint csak egész máshol. Hogy Ilirivoyne-ban fesztivál van, azt azok a bálványféleségek jelezték, melyeket szinte minden ház előtt a földbe vertek: vastag, lehántott karókat, melyekre fényes szalagokat és szőrmedarabokat tűztek; sok utcán emelvényeket ácsoltak, mintegy színpadul, vagy pedig, gondolta Valentine, valami sötétebb törzsi rítushoz.

A Hivatali Házat meg a Danipiurt nem volt nehéz megtalálni. A főút egy tágas térbe torkollott, melyet három oldalról kicsi, választékosan szőtt tetejű, kupolás épületek határoltak, a negyediken pedig egy nagyobb építmény, az első háromszintes épület, amit Ilirivoyne-ban láttak. Az előtte lévő gondozott kertben gömb alakú, vastag szárú szürkésfehér bokrok sorakoztak. Zalzan Kavol a tértől nem messze lévő tisztásra hajtott a kocsival.

– Gyere velem! – mondta a szkandár Deliambernek. – Meglátjuk, mire jutunk.

Hosszú ideig tartózkodtak a Hivatali Házban. Amikor előjöttek, egy tekintélyes külsejű metamorfnő volt velük, minden bizonnyal a Danipiur; megálltak a kertben, és elmerültek a beszélgetésben. A Danipiur valamit mutatott; Zalzan Kavol felváltva bólogatott és a fejét rázta; Autifon Deliamber eltörpült a két magas lény között, gyakorta kecses, diplomatikus, békítő mozdulatokat tett. Végül Zalzan Kavol meg a vroon visszatértek a kocsihoz. A szkandár derűsnek tűnt.

– Épp időben érkeztünk – jelentette be. – A fesztivál már megkezdődött. Holnap éjjel lesz az egyik nagy ünnepük.

– Fizetnek? – kérdezte Sleet.

– Úgy tűnik – mondta Zalzan Kavol. – De nem adnak élelmet és szállást sem, mert Ilirivoyne-ban nincsenek vendégfogadók. És vannak bizonyos városrészek, ahová nem léphetünk be. Fogadtak már barátságosabban is máshol. De gondolom, akadtak barátságtalanabbak is itt-ott.

Ünnepélyes, csendes metamorf gyerekhadak kísérték őket, ahogy a kocsi keresztülment a téren, és egy helyen letáboroztak. Estefelé próbát tartottak, és bár Lisamon Hultin mindent elkövetett, hogy elzavarja az ifjú metamorfokat és távol tartsa őket, lehetetlen volt megakadályozni, hogy viszsza ne osonjanak, és a fák közül, bokrokból lessék a zsonglőröket. Valentine idegesítőnek találta előttük dolgozni, és nyilván nem ő volt az egyetlen, hiszen Sleet feszült volt, szokatlanul ügyetlen, és még Zalzan Kavol, a mesterek mestere is elejtett egy buzogányt, ami most fordult elő először, mióta Valentine ismerte. A gyerekek csendje idegesítő volt – üres tekintetű szobrokként álltak, tartózkodó közönségként mindent magukba szívtak, de semmit sem nyújtottak viszonzásul – azonban még zavaróbb volt az állandó átváltozásuk, ahogy egyik alakból a másikba formálódtak olyan mindennapian, mint ahogy egy embergyerek az ujját szopja. Láthatóan az utánzás volt a céljuk, mert az alakok, melyeket öltöttek a zsonglőrök durva, alig felismerhető változatai voltak, mint amilyet az idősebbek is megkíséreltek korábban a Piurifayne Szökőkútnál. A gyerekek csak rövid ideig tartottak meg egy alakot – e képességük még gyengének látszott – de a gyakorlatok közti szünetekben Valentine látta, ahogy aranyhajat eresztenek őt utánozva, fehéret Sleetnek, feketét Carabellának, vagy esetlen, négykarú alakot öltenek, mint a szkandárok, vagy próbálták utánozni az arcokat, az egyes arcvonásokat, kifejezéseket, mindezt torz, nem hízelgő módon.

Az utazók aznap éjjel a kocsiban összezsúfolódva aludtak, szinte egymás hegyén-hátán, és úgy tűnt, egész éjszaka súlyos eső zuhogott. Valentine csak percekre bírt elaludni; általában csak szendergett, de többnyire Lisamon Hultin erős horkolását vagy a szkandároktól származó még groteszkebb zajokat hallgatta. Valamikor mégiscsak aludhatott, mert egy homályos és összefüggéstelen álmot látott, melyben látta, amint a metamorfok a foglyokat, az erdőlakókat meg a kékbőrű idegent végigvezetik az úton a Piurivar Szökőkúthoz, mely kitört és kolosszális fehér hegyként emelkedett a világ fölé. És reggel felé újra mélyen aludt egy ideig, amíg Sleet fel nem rázta valamivel hajnal előtt.

Valentine felült, és a szemét dörzsölte.

– Mi van?

– Gyere ki! Beszélnünk kell.

– Sötét van még!

– Akkor is! Gyere!

Valentine ásított, nyújtózkodott, recsegő ízületekkel tápászkodott fel. Ő és Sleet gondosan átlépték a szunnyadó Carabellát meg Shanamirt, óvatosan megkerülték az egyik szkandárt, és lementek a kocsi lépcsőin. Az eső elállt, de a reggel sötét volt és hideg, és piszkos köd szállt fel a talajból.

– Üzenetet kaptam – mondta Sleet. – Az Úrnőtől, azt hiszem.

– Mifélét?

– Arról a kék bőrűről a ketrecben, akiről azt mondták, hogy bűnöző, akire büntetés vár. Álmomban odajött hozzám, és azt mondta, hogy egyáltalán nem bűnöző, mindössze egy utazó, aki hibát követett el, hogy metamorf területre lépett, és foglyul ejtették, mivel az a szokásuk, hogy fesztivál idején feláldoznak egy idegent a Piurifayne Szökőkútnál. És láttam, hogy megy ez: az áldozat kezét, lábát megkötözik, a Szökőkút medencéjére rakják, és amikor a kitörés bekövetkezik, felrepíti a levegőbe.

Valentine megborzongott, de nem a reggeli köd hidegétől.

– Valami hasonlót álmodtam – mondta.

– Álmomban többet is hallottam – folytatta Sleet. – Hogy mi is veszélyben vagyunk, ha nem is feláldozás fenyeget, de hasonló veszély. És ha megmentjük az idegent, segíteni fog bennünket biztonságba jutni, de ha hagyjuk meghalni, sohasem hagyjuk el Piurivar vidékét élve. Tudod, hogy félek az alakváltóktól, Valentine, de ez az álom egészen új keletű. Egy üzenet tisztaságával láttam. Nem szabad úgy venni, mint a bolond Sleet egy újabb ijedelmét.

– Mit akarsz tenni?

– Megmenteni az idegent.

– És ha mégis bűnöző? – mondta Valentine kényelmetlenül. – Milyen alapon avatkozunk be a piurivari törvényhozásba?

– Az üzenet jogán – mondta Sleet. – Azok az erdőlakók is bűnözők?

Láttam, ahogy őket is a Szökőkútba vetik. Vadak közé kerültünk, Valentine.

– Nem, nem vadak. Egy idegen nép, melynek életmódja nem hasonlít Majipoor többi népének életmódjához.

– Elszántam rá magam, hogy kiszabadítom a kék bőrű lényt. Ha nem a te segítségeddel, akkor magam.

– Most?,

– Mikor lenne alkalmasabb? – kérdezte Sleet. – Még sötét van. Nyugalom. Kinyitom a ketrecét; kisurranhat a dzsungelbe.

– Azt hiszed, a ketrecet őrizetlenül hagyták? Nem, Sleet. Várj! Ennek nincs értelme. Mindannyiunkat veszélybe sodorsz, ha most cselekszel. Hadd próbáljak többet megtudni erről a fogolyról, hogy miért zárták ketrecbe, és mi a szándékuk vele. Ha fel akarják áldozni, akkor erre a fesztivál fénypontján fog sor kerülni. Van még idő.

– Az üzenetet most kaptam – mondta Sleet.

– Én is valami hasonlót álmodtam.

– De nem üzenet volt.

– Nem, nem üzenet. Mégis elég ahhoz, hogy elhiggyem, az álmod igazságot tartalmaz. Segíteni fogok, Sleet. De nem most. Ez nem a legalkalmasabb pillanat.

Sleet nyugtalannak tűnt. Gondolatban már elindult a ketrecek felé, és Valentine ellenkezése megakadályozta.

– Sleet?

– Igen?

– Figyelj rám. Ez nem megfelelő pillanat. Van még idő.

Valentine szilárdan nézett a zsonglőrre. Sleet egy pillanatig ugyanilyen keményen viszonozta a pillantását, aztán az ellenállása hirtelen megtört, és lesütötte a szemét.

– Igen, nagyuram – mondta csendesen.

Napközben Valentine próbált megtudni valamit a fogolyról, de kevés sikerrel. A ketreceket – tizenegyben erdőlakók, a tizenkettedikben pedig az idegen volt – most a Hivatali Házzal szemközt a téren helyezték el, négy szintet alkottak belőlük, melynek az Idegen ketrece egyedül volt a csúcsán. Tőrökkel felfegyverzett piurivarok őrizték őket.

Valentine arrafelé indult, de még a tér közepéig sem jutott, amikor megállították.

– Nem jöhetsz közelebb – mondta egy metamorf.

Az erdőlakók eszeveszetten rázták a ketrecet. A kék bőrű idegen pedig erős tájszólású szavakat kiáltott, melyeket Valentine alig értett. Mintha az idegen azt mondta volna:

– Menekülj, ostoba, mielőtt téged is megölnek!

Vagy csak Valentine felajzott képzelete működött? Az őrök szoros kordont vontak a hely köré. Valentine elfordult. Megpróbált a közelben rohangáló gyerekektől kérdezősködni, hátha tudnak mondani valamit a ketrecekről; de azok makacs hallgatással meredtek maguk elé, hűvös, üres tekintetű pillantást vetettek rá, egymásnak mormoltak, és apró részleges alakváltásokat hajtottak végre, utánozták szőke haját, aztán szétszóródtak, és úgy elfutottak tőle, mintha egyfajta démon lenne.

Egész délelőtt metamorfok érkeztek Ilirivoyne-ba, beözönlöttek a kinti erdei telepekről. Sokféle díszítményt hoztak magukkal, koszorúkat, zászlókat, szöveteket, tükörrel kirakott karókat meg misztikus rúnákkal televésett magas póznákat; mindegyikük tudta, mit csináljon, és mindegyikük rendkívül elfoglalt volt. Napkelte óta nem esett eső. Boszorkányság ez, csodálkozott Valentine, hogy a piurivarok egy ritkaságszámba menő száraz napot biztosítottak a nagy ünnepükre, vagy csak véletlen?

Kora délután kezdetét vette a fesztivál. Kicsi zenekarok játszottak kemény, lüktető, csörömpölő, szertelen ritmusú zenét, és metamorfok tömegei táncoltak lassú és méltóságteljes, összekapaszkodó táncokat, szinte alvajáróként mozogva. Némely utcán versenyt futottak, és a pálya mentén döntnökök mélyedtek bonyolult vitákba, ahogy a versenyzők elszáguldottak mellettük. Éjszaka felhúzott bódékban leveseket, italokat és roston sült húsokat osztogattak.

Valentine behatolónak érezte magát ezen a helyen. Legszívesebben bocsánatot kért volna a metamorfoktól, amiért idejött a legszentebb ünnepükön. Azonban a gyerekeken kívül senki egy szemernyi figyelmet nem szentelt nekik, és a gyerekek is úgy tekintettek rájuk, mint érdekességekre, akiket az ő szórakoztatásukra hoztak ide, Félénk ifjú metamorfok ólálkodtak mindenfelé, néha egy pillanatra átváltozva Deliamber, Sleet és Zalzan Kavol torz hasonmásaivá, de sohasem engedtek senkit a közelükbe.

Zalzan Kavol késő délutánra főpróbát rendelt el a kocsinál. Valentine az elsők közt érkezett, örült, hogy megmenekült a zsúfolt utcákról. Csak Sleetet találta ott meg két szkandárt.

Úgy vette észre, mintha Zalzan Kavol furcsa pillantással mérné végig. Volt valami új és nyugtalanító a szkandár tekintetében. Valentine egy idő múlva annyira zavarba jött, hogy odaszólt neki.

– Valami baj van?

– Mi baj lenne?

– Olyan furcsa vagy.

– Én? Én? Nem érdekes. Csak egy álom. A tegnap esti álmomon járt az eszem.

– A kék bőrű fogolyról álmodtál?

Zalzan Kavol zavartnak tűnt.

– Miért gondolod?

– Sleet meg én is róla álmodtunk.

– Az én álmomnak semmi köze sincs a kék bőrű idegenhez – felelte a szkandár. – És nem kívánok beszélni róla. Ostobaság volt, puszta ostobaság. – Zalzan Kavol ellépett, felvett kétölnyi kést, és ideges, szórakozott módon zsonglőrködni kezdett velük.

Valentine vállat vont. Meg sem fordult a fejében, hogy a szkandárok is szoktak álmodni, nemhogy aggasztókat álmodjanak. De természetesen: ők is majipoori polgárok, osztoznak az itt élő népek összes örökségében, és ezáltal olyan teljes és gazdag életet kell élniük, mint mindenki másnak, üzeneteket kapnak a Királytól és az Úrnőtől, szórványos zavarásokat a kisebb lények tudatából, és öntudatuk feltöréseit a mélységekből, mint ahogy az embereknél is előfordul, vagy, gondolta Valentine, mint a hjortoknál, vroonoknál és a liimeneknél. Ez mégis érdekes volt. Zalzan Kavol annyira titkolta az érzelmeit, annyira vígyázott, nehogy valami mást is megmutasson önmagából másoknak, mint kapzsiságot, türelmetlenséget és ingerlékenységet, hogy Valentine különösnek találta, hogy a szkandár beismerjen egy olyan személyes dolgot, mint hogy egy álmán tűnődik.

Kíváncsi volt, vajon a metamorfok is álmodnak-e jelentőségteljes álmokat, kapnak-e üzeneteket és efféléket.

A főpróba jól sikerült. Ezt köveiden a zsonglőrök elköltöttek egy könnyű, nem valami laktató vacsorát gyümölcsbál és bogyókból, amiket Lisamon Hultin szedett az erdőben, és lemosatták a Khyntorban vett bor maradékával. Ilirivoyne számtalan utcáján tábortüzek lobogtak, és a disszonáns muzsikát játszó zenekarok szinte harmonikus zörgésbe csaptak át. Valentine azt hitte, az előadás a téren történik, de nem, papi csuhához hasonló ruházatú metamorfok jöttek értük sötétedéskor, hogy a város egy egészen más részére kísérjék őket, egy sokkal nagyobb ovális tisztásra, melyet már várakozó nézők százai, de az is lehet, hogy ezrei vettek körül. Zalzan Kavol és fivérei gondosan bejárták a térséget, és gödröket, talajegyenetlenségeket kerestek, melyek szétzilálhatják a mozdulataikat. Sleet általában részt szokott venni ebben, de, Valentine váratlanul észrevette, hogy Sleet valahogy eltűnt a próba helyszíne és e tisztás közötti úton. Elfogyott a türelme, és elment, hogy valami meggondolatlanságot kövessen el? Valentine épp a keresésére akart indulni, amikor Sleet megjelent, és gyorsabban szedte a levegőt, mintha kocogott volna.

– A téren voltam – mondta lehalkított hangon. – A ketrecek még egymáson vannak. De az örök nagy része elment táncolni. Sikerült néhány szót váltanom a fogollyal, mielőtt elzavartak.

– És?

– Azt mondta, éjfélkor feláldozzák a Szökőkútnál, pontosan, ahogy az üzenetemben láttam. És holnap éjjel ugyanez történik majd velünk is.

– Mi?

– Az Úrnőre esküszöm – mondta Sleet. Tekintete, fúróként mélyedt Valentine-éba. – Megfogadtam neked, nagyuram, hogy eljövök ide. Te pedig biztosítottál róla, hogy nem esik bántódásom.

– A félelmed alaptalannak tűnt.

– És most?

– Kezd megváltozni a véleményem – mondta Valentine. – De épségben kijutunk Ilirivoyne-ból, erre megesküszöm. Az előadás után, amint lehetőségem nyílik tanácskozni Deliamberrel, beszélek Zalzan Kavollal.

– Jobban örülnék neki, ha már hamarabb útra kelnénk.

– A metamorfok mulatnak és isznak ma este. Nagyobb a valószínűsége, hogy nem figyelnek fel a távozásunkra később – mondta Valentine –, és kevésbé lesznek alkalmasak az üldözésre, ha üldözni akarnak. Ráadásul szerinted Zalzan Kavol beleegyezne, hogy lemondjon egy előadást puszta rémhírek miatt? Megmutatjuk, mit tudunk, aztán elkezdjük a szökést és a szöktetést. Mit szólsz hozzá?

– A tied vagyok, nagyuram – felelte Sleet.

14

  Ragyogó előadás volt, és senki sem volt jobb formában Sleetnél, aki vállalkozott a vakzsonglőrködésre, és hibátlanul hajtotta végre. A szkandárok fáklyákat hajigáltak egymásnak könnyed fesztelenséggel, Carabella a görgő gömbön ugrabugrált, Valentine zsonglőrködés közben táncolt, szökdelt, letérdelt és szaladgált. A metamorfok koncentrikus körökben ültek körülöttük, keveset beszéltek, egyszer sem tapsoltak, mérhetetlenül mély koncentrációval bámulták őket a ködös homályból.

Nehéz volt ilyen közönség előtt dolgozni. Sokkal nehezebb, mint a főpróba, hiszen olyankor senki sem vár közönségre, de most több ezer néző ült körülöttük, és ők semmit sem nyújtottak az előadóknak; szoborcsendesek voltak, akárcsak a gyerekek; szigorú közönség, mely nem nyilvánította ki sem a tetszését, sem a nemtetszését, csak valami olyasmit, amit közönynek lehetett értelmezni. Ennek dacára a zsonglőrök még nehezebb és csodásabb számokat adtak elő, de több mint egy óráig semmi reagálást nem kaptak.

Ám ekkor, legnagyobb megdöbbenésükre, a metamorfok saját zsonglőrködésbe kezdtek, a társulat hátborzongató utánzásába. Kettesével-hármasával jöttek elő a sötétségből, elhelyezkedtek a gyűrű közepén, alig néhány méternyire a zsonglőröktől. Eközben gyorsan alakot változtattak, úgy hogy hatójuk most termetes, bozontos szkandárnak nézett ki, egyikük kicsi volt és karcsú, és Carabellára hasonlított, egy másikuk tökéletesen felvette Sleet alakját, egy harmadik pedig sárga hajat és Valentine vonásait viselte. Semmi játékosság nem volt abban, ahogy felvették a zsonglőrök alakját: Valentine baljóslatúnak, gúnyosnak, egyértelműen fenyegetőnek ítélte, és amikor oldalt nézett a társulat nem fellépő tagjaira, látta, hogy Autifon Deliamber aggódó mozdulatokat tesz a csápjaival, Vinorkis összevonja a szemöldökét, Lisamon Hultin pedig egyenletesen előre-hátra himbálta magát, mintha csatára készülne.

Erre a fejleményre Zalzan Kavol is mintha zavarba jött volna.

– Folytatni! – mondta durván. – Azért vagyunk itt, hogy fellépjünk nekik.

– Szerintem – mondta Valentine – azért vagyunk itt, hogy szórakoztassuk őket, de nem szükségszerűen mint előadók.

– Mégiscsak előadók vagyunk, tehát folytatjuk az előadást.

Jelt adott és testvéreivel belekezdett egy káprázatos gyakorlatba, számos éles és veszélyes tárgy váltásába. Sleet egy pillanatnyi habozás után felmarkolt egy ölnyi buzogányt, és máris dobálni kezdte őket, Carabella úgyszintén. Valentine-nak elzsibbadt a keze; nem sok kedvet érzett a zsonglőrködéshez.

A kilenc metamorf mellettük most szintén zsonglőrködni kezdett.

Csak zsonglőrködésutánzat volt, álomzsonglőrködés, nem volt benne semmi tudomány vagy ügyesség. Gúnyolódás volt, semmi több. Durva bőrű, fekete gyümölcsöket, fadarabokat meg egyéb mindennapi dolgokat tartottak, és kézből kézbe dobálták őket, mint ahogy egy gyermek parodizálja a zsonglőrködést, és még ezekben az egyszerű mozdulatokban is hibáztak, és gyorsan lehajoltak, hogy felszedjék, amit elejtettek. Az ő előadásuk sem keltett a közönségben semmit, mint ahogy az igazi zsonglőrök tudománya is hidegen hagyta őket. A metamorfok zümmögni kezdtek – ezzel nyilvánították volna ki a tetszésüket? – és ütemesen himbálództak, a térdüket csapkodták, és Valentine látta, némelyikük majdnem hogy találomra átváltoztatja magát, különös, váltakozó alakokat vettek fel: ember, hjort, su-suheris, ahogy szeszélyük megkívánta, vagy a szkandárok, Carabella, illetve Deliamber után mintázták magukat. Volt olyan, hogy egyszerre hat-hét Valentine-t is látott a hozzá legközelebbi sorokban.

Ilyen körülmények között szinte lehetetlen volt előadni, de a zsonglőrök komoran ragaszkodtak a gyakorlataikhoz még néhány percig. Most már elég szegényesen ment; elejtették a buzogányokat, elhibázták az ütemet, elrontották a rég begyakorolt kombinációkat. A metamorfok zümmögése erősödött.

– Ó, nézd, nézd! – kiáltotta Carabella hirtelen.

A kilenc gúnyolódó zsonglőr felé intett, és arra mutatott, aki Valentine-t utánozta.

Valentlne-nak elállt a lélegzete.

Amit a metamorf művelt, minden képzeletet felülmúlt, és rémülettel, megdöbbenéssel töltötte el. Mert vibrálni kezdett két forma között. Az egyik a Valentine-képmás volt, a magas, széles vállú, nagy kezű, aranyhajú fiatalember.

A másik viszont Lord Valentine, a Napkirály képmása volt.

Az átváltozás szinte egy villanásnyi idő alatt lejátszódott. Egyik pillanatban Valentine az ikertestvérét látta maga előtt, a következő pillanatban pedig a helyén a fekete szakállú, tüzes tekintetű Napkirály jelent meg, egy hatalmas és méltóságteljes alak, aztán eltűnt, és újra az egyszerű zsonglőr maradt. A tömeg zümmögése egyre erősödött: tetszett nekik a mutatvány. Valentine... Lord Valentine... Valentine... Lord Valentine...

Valentine, miközben figyelte, úgy érezte, jeges kéz kúszik végig a gerincén, fejbőre bizsergett, térde remegett. Nem lehetett félreérteni ennek a bizarr pantomimnak az értelmét. Ha választ remélt mindazokra a kétségekre, melyek az elmúlt hetekben Pidruid óta gyötörték, most megkapta. De itt? Ebben az erdei városban, itt ezen ősi nép között?

Saját arcvonásait látta.

A Napkirály arcvonásait látta.

A többi nyolc zsonglőr lidércnyomásszerű táncban ugrált és szökdécselt, lábukat magasra emelték és dobbantottak, az ál szkandárkarok lengtek, és az oldaluknak csapódtak, a hamis Sleet-haj és Carabella-haj vadul lobogott az esti szélben, a Valentine-alak egy helyben állt, folyamatosan változtatva az arcát, aztán minden véget ért; kilenc metamorf állt a kör közepén, a közönség felé nyújtva a karjukat, és a többi piurivar talpra ugrott, és ugyanolyan vad stílusban táncba fogott.

Az előadás véget ért. A metamorfok még mindig táncolva kiözönlöttek az éjszakába, a bódék meg a fesztiváli játékok felé.

Valentine kábán, lassan fordult meg, és társai dermedt, megdöbbent képét látta. Zalzan Kavol álla leesett, karjai ernyedten lógtak. Fivérei mögé gyűltek, megrettent, félelemtől tágra nyílt szemmel. Sleet ijesztően sápadtnak tűnt; Carabella épp ellenkezőleg, arca szinte lázasan kipirult. Valentine feléjük nyújtotta a kezét. Zalzan Kavol botladozva lépett előre, zavarában majdnem keresztülesett saját lábán. A hatalmas termetű szkandár megállt Valentine előtt. Pislogott, megnyalta az ajkát, látszott, keményen küzd, hogy a hangja egyáltalán hallatszódjon.

Végül vékony, nevetséges hangon így szólt:

– Nagyuram...?

Először Zalzan Kavol, ezt követően öt fivére hullott habozva és esetlenül térdre. Zalzan Kavol remegő kézzel tisztelgett a napjellel; fivérei utánozták. Sleet, Carabella, Vinorkis, Deliamber mindannyian letérdeltek. Shanamir rémülten és zavarban, tátott szájjal meredt Valentine-ra. Bénultnak tűnt a csodálkozástól és a meglepetéstől. Lassan ő is térdre ereszkedett.

– Mindannyian megvesztetek? – kiáltott rájuk Lisamon Hultin.

– Térdre, adózz hódolattal! – parancsolta Sleet harsányan. – Láthattad, asszony! Ő a Napkirály! Térdre, adózz hódolattal!

– Napkirály? – ismételte a harcosnő zavartan.

Valentine föléjük nyújtotta a kezét olyan mozdulattal, mely inkább megnyugtatás volt, mint áldás. Megijedtek tőle, és attól, ami történt; akárcsak ő, de az ő félelme gyorsan elszállt, és a helyét erő, meggyőződés és bizonyosság váltotta fel. Mintha maga az ég kiáltott volna rá: Lord Valentine vagy, ki egykor Kastély-hegyen uralkodott, és egy napon újra visszaszerzed a Kastélyt, ha harcba szállsz érte. Most ömlött belé korábbi királyi személyiségének ereje. Még itt is, ezen az eső mosta, távoli hátországban, ebben a rozoga, ősi városban, izzadsággal a zsonglőrködéstől a testén, itt, ezekben a közönséges ruhákban, Valentine ismét annak érezte magát, ami egykor volt, és habár nem értette, miféle átváltozás játszódott le benne, ami ilyenné tette, már nem kételkedett az álomüzenetek valósságában. És nem érzett bűntudatot, sem szégyenkezést, sem csalárdságot, hogy elfogadja e hódolatot elképedt társaitól.

– Talpra! – mondta gyengéden. – Mindőtök. El kell mennünk innen. Shanamir, gyűjtsd össze a– hátasokat! Zalzan Kavol, készítsd a kocsit! – Sleethez fordult. – Mindenki fegyverkezzen fel! Energiavetők azoknak, akik tudják, hogyan használják, zsonglőrkések a többieknek. Gyerünk!

– Nagyuram – mondta Zalzan Kavol nehezen mindez olyan álomszerű, Ha belegondolok, hogy hetek óta együtt utazok egy... ha belegondolok, milyen durván beszéltem... veszekedtem egy...

– Később! – mondta Valentine. – Most nincs időnk ilyesmire.

Lisamon Hultinhoz fordult, aki úgy tűnt, komoly beszédbe elegyedett önmagával, az ajkát mozgatta, hadonászott, magyarázott magának, megvitatta ezeket a zavarba ejtő eseményeket. Valentine higgadt, erős hangon szólt rá:

– Csak arra béreltünk fel, hogy elhozz minket Ilirivoyne-ba. Szükségem van az erődre a menekülésünkhöz. Velünk maradsz Ni-moyáig és még tovább is?

– A napjellel tisztelegtek neked – mondta zavarban. – Mind letérdeltek. És a metamorfok... azok meg...

– Valaha Lord Valentine voltam, és Kastély-hegyen uralkodtam. Ezt fogadd el. Hidd el. A birodalom sorsa rossz kezekbe került. Maradj mellettem, Lisamon, miközben keletre utazom, hogy rendezzem az ügyeket.

A harcosnő a szája elé kapta nagy, húsos kezét, és zavartan bámult rá.

Aztán alázatosan térdre akart rogyni, de Valentine a fejét rázta, elkapta a könyökénél, és nem hagyta letérdelni.

– Gyerünk! – mondta. – Ez most nem számít. Menjünk innen!

Összeszedték a kellékeket és a sötét városon át a távoli kocsi felé szaladtak. Shanamir és Carabella messze megelőzte őket. A szkandárok egy csapatban dübörögtek, hogy a talaj remegett a lábuk alatt; Valentine még sosem látta őket ilyen gyorsan mozogni. Ó közvetlenül mögöttük rohant Sleet mellett. A lúdtalpú, lassú Vinorkis alig bírt lépést tartani velük. Leghátul Lisamon Hultin. Felnyalábolta Deliambert, és bal könyökhajlatába szorítva futott a kis varázslóval; jobbjában pedig csupasz vibrációskardját lengette.

Ahogy a kocsi közelébe értek, Sleet odaszólt Valentine-nak:

– Kiszabadítjuk a foglyot?

– Igen.

Intett Lisamon Hultinnak. A harcosnő lerakta Deliambert, és indult utánuk.

Sleettel az élen futottak a tér felé. Valentine nagy megkönnyebbülésére szinte teljesen kihalt volt, alig maroknyi piurivar állt őrt. A tizenkét ketrec meg feltornyozva állt a tér túlsó végén, négy alul, rajta újabb négy, majd három, és legfelül pedig az, melyben a kék bőrű lény raboskodott. Mielőtt az őrök mozdulhattak volna, Lisamon Hultin máris közéjük rontott, kettesével felragadta és messzire hajította őket.

– Ne olts ki életet! – figyelmeztette Valentine.

Sleet majomügyességgel kapaszkodott fel a ketrecrakásra. Felért a legtetejére, és nyiszálni kezdte a ketrecajtót zárva tartó vastag vesszőket. Elénk, fűrészelő mozgással vagdalta a késével, miközben Valentine feszesen tartotta a vesszőket. Egy pillanatra rá az utolsó rostokat is elmetszette, és Valentine felemelte az ajtót. Az idegen kimászott, kinyújtóztatta begörcsölt tagjait, és kérdőn nézett megmentőire.

– Gyere velünk! – mondta Valentine. – Ott a kocsink, nem messze a tértől. Érted, amit mondok?

– Értem – felelte az idegen. Hangja mély volt, érdes, zengő, élesen kihangsúlyozott minden szótagot. További szavak nélkül levetette magát az erdőlakók ketrecéről a földre, ahol Lisamon Hultin már elbánt az őrökkel, és takaros kupacba rakta őket.

Valentine hirtelen indíttatással elvágta a hozzá legközelebb eső erdőlakóketrec kötelékeit. A teremtmények dolgos kis kezei nyúltak ki a rácsok között, elhúzták a reteszt, és kijöttek. Valentine a következő ketrechez lépett. Sleet már leereszkedett.

– Egy pillanat – kiáltott utána Valentine. – Még nem fejeztük be. Sleet előhúzta a kését, és munkához látott. Egy pillanatra rá az összes ketrec nyitva állt, és a több tucatnyi erdőlakó beleolvadt az éjszakába.

– Miért csináltad? – kérdezte Sleet, miközben a kocsi felé rohantak.

– Miért ne? – kérdezett vissza Valentine. – Ők is élni akarnak.

Shanamir meg a szkandárok már felkészítették: a kocsit, a hátasok befogva, a rotorok forogva vártak. Lisamon Hultin érkezett utoljára; bevágta maga mögött az ajtót, odaüvöltött Zalzan Kavolnak, és a szkandár azonnal indított.

És épp időben, mert fél tucat metamorf jelent meg, és kezdett futni utánuk eszeveszetten, kiabálva és hadonászva. Zalzan Kavol fokozta a kocsi sebességét. Az üldözők fokozatosan lemaradtak, és elvesztek szem elől, amikor a kocsit elnyelte az őserdő áthatolhatatlan sötétje.

Sleet aggódva bámult visszafelé.

– Szerintetek követnek minket?

– Nem bírnak lépést tartani velünk – mondta Lisamon Hultin. – Csak gyalogosak. Biztonságban kijutottunk.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Sleet. – És ha ismernek valami rövidebb utat, amin elibénk vághatnak?

– Ráérünk még ezen aggódni – vélte Carabella. – Gyorsan haladunk. – Megborzongott. – De ne jöjjünk mostanában Ilirivoyne-ba!

Elcsendesedtek. A kocsi gyors iramban suhant előre.

Valentine-tól kissé elkülönültek a többiek. Ez elkerülhetetlen volt, mégis zavarta, mert még inkább Valentine volt mint Lord Valentine, és furcsa, kellemetlen érzés volt, hogy barátai fölé kell helyeznie magát. De ezen nem lehet segíteni. Carabella és Sleet titokban megtudta a kilétét, és velük titkos egyezségre jutott ezzel kapcsolatban; Deliamber, aki Valentine-nál is hamarább ismerte az igazságot, sohasem volt túlságosan megijedve tőle; de a többiek, bárhogy sejtették is, hogy Valentine valamivel több egy nemtörődöm vándornál, megdöbbentek, amikor a groteszk metamorf előadásból megtudták az igazi rangját. Csak bámultak; elállt a szavuk; mereven ültek, természetellenes testtartásban, mintha félnének elterpeszkedni a Napkirály jelenlétében. De hogyan is viselkedhetnének egy majipoori uralkodó jelenlétében? Nem tiszteleghettek folyamatosan napjelekkel felé. Az a gesztus amúgy képtelenségnek tűnt Valentine-nak: nevetségesen széttárt ujjak, semmi több; növekvő fontosság érzete sem töltötte még el önteltséggel.

Az idegen Khun néven mutatkozott be, és elmondta, hogy Kianimotról származik, egy Majipoorhoz viszonylag közeli csillag bolygójáról. Komor, töprengő lénynek tűnt, kristálytiszta haraggal és reménytelenséggel a lelke mélyén; ez szervesen hozzátartozik, és, gondolta Valentine, ajaktartásában, hanglejtésében, idegenszerű, bíbor szemének heves pillantásaiban jut kifejezésre. Persze lehetséges, döntötte el Valentine, hogy csak ő magyaráz bele emberi érzelmeket ebbe az idegenbe, és lehet, hogy Khun, a többi kianimotival egyetemben, kifejezetten vidám és kedves természetű. Bár ebben kételkedett.

Khun .két évvel ezelőtt jött Majipoorra üzleti ügyben, melyet nem kívánt részletezni. Ez volt élete legnagyobb ballépése, mondta keserűen, mert a jókedvű majipooriak között elverte minden pénzét, meggondolatlanul hajóra szállt, elutazott Zimroelre, nem is sejtve, hogy ezen a kontinensen nincs űrkikötő, ahonnan hazaindulhatna, és még nagyobb ostobaságot követett el, amikor bemerészkedett a piurivar területre azt gondolva, hogy megtérülhetnek a veszteségei, ha valamiféle kereskedelmet hoz össze a metamorfokkal. De ehelyett elfogták, ketrecbe lökték, és hetekig fogolyként tartották, hogy a Szökőkútba vessék fesztiváljuk magasztos éjjelén.

– Talán az lett volna a legjobb – mondta. – Egy gyors vízlökés, és minden kóborlás véget ér. Majipoor kimerít. Ha arra ítéltettem, hogy a ti világotokon pusztuljak el, azt hiszem, jobb minél előbb.

– Bocsáss meg, amiért megmentettünk – mondta Carabella élesen.

– Nem. Nem. Nem akarok hálátlannak tűnni. Csakhogy... – Khun egy pillanatra elhallgatott. – Ez a világ szerencsétlenséget hozott nekem. Akárcsak Kianimot. Van egyáltalán olyan hely a világegyetemben, ahol az élet nem szenvedés?

– Annyira rossz lenne? – kérdezte Carabella. – Mi itt elviselhetőnek találjuk. Még a legrosszabb is elég elviselhető, valami máshoz képest. – Felkacagott. – Mindig ilyen búbánatos vagy?

Az idegen vállat vont.

– Ha boldog vagy, csodállak és irigyellek. Én szenvedésnek találom a létezést és értelmetlennek az életet. De ezek komor gondolatok olyasvalakitől, akit épp most mentettetek meg. Köszönöm a segítségeteket. Kik vagytok, és miféle meggondolatlanság vezérelt titeket Piurifayne-ba, és merre tartotok?

– Zsonglőrök vagyunk – mondta Valentine éles pillantást vetve a többiekre. – Azért jöttünk e tartományba, mert úgy gondoltuk, munkát találunk itt. És ha sikerül kijutnunk innen, Ni-moyának fordulunk, és a folyón le PiIiplokig.

– És onnan?

Valentine határozatlanul intett.

– Némelyikünk elzarándokol a Szigetre. Tudod, mi az? A többiek pedig... nem tudom, hová mennek.

– El kell jutnom Alhanroelbe – mondta Khun. – Egyetlen reményem a hazamenésben van, ám erről a kontinensről ez lehetetlen. Piliplokban talán sikerül elintézni, hogy átkeljek a tengeren. Veletek mehetek?

– Természetesen.

– Nincs pénzem.

– Gondoskodunk róla – mondta Valentine. – Nem számít.

A kocsi gyors iramban suhant keresztül az erdőn. Senki sem aludt, legfeljebb néha rövid időre elszenderedtek. Most már könnyű eső esett. A sötét erdőben a veszély bármelyik oldalon ólálkodhatott, de paradox módon kényelmet nyújtott, hogy nem láttak semmit, és a kocsi háborítatlanul száguldott.

Valami egy óra múlva Valentine felnézett, és látta, hogy Vinorkis áll előtte tátogva, mint egy partra vetett hal, és remegve, bizonyára az elviselhetetlen feszültségtől.

– Nagyuram? – mondta vékony hangon.

Valentine bólintott a hjort felé.

– Te remegsz, Vinorkis.

– Nagyuram... hogy is mondjam... rettenetes bűnt követtem el... Sleet kinyitotta a szemét, és kifejezéstelenül meredt rá. Valentine jelzett neki, hogy maradjon nyugton.

– Nagyuram... – mondta Vinorkis, és elakadt. Újra kezdte. – Nagyuram, Pidruidban odajött hozzám egy ember, és így szólt: „Egy magas, szőke idegen érkezett egy bizonyos fogadóba, és úgy hisszük, iszonyatos bűnöket követett el." És ez az ember egy zsák koronát ajánlott fel, ha rajta tartom a szemem ezen a szőke idegenen, követem mindenhová, és cselekedeteiről szabályos időközönként jelentést teszek az állami felügyelőknek.

– Kém vagy? – szólta el magát Sleet. Máris a derekán lógó tőrért kapott.

– Ki volt az az ember, aki felfogadott? – kérdezte Valentine nyugodtan. A hjort a fejét rázta.

– A ruhájából ítélve a Napkirály egyik szolgálója. Nem mondta meg a nevét.

– És te szorgalmasan adtad a jelentéseket? – mondta Valentine.

– Igen, nagyuram – mormolta Vinorkis a lábát bámulva. – Minden városban. Egy idő múlva már nem hittem el, hogy bűnöző lennél, mert kedvesnek, gyengédnek és jóindulatúnak tartottalak, de elvettem a pénzt, és további összegeket kaptam, minden egyes jelentéskor...

– Hadd öljem meg most azonnal – morogta Sleet keményen.

– Ölésről szó sem lehet – mondta Valentine. – Sem most, sem máskor.

– Ő veszélyes, nagyuram!

– Már nem az.

– Sose bíztam benne – mondta Sleet. – És Carabella meg Deliamber sem. Nem csak azért, mert hjort. Mindig is volt benne valami behízelgő, alattomos sunyiság. Azok a kérdések, az az örökös információ után szaglászás...

– Bocsánatot kérek – mondta Vinorkis. – Fogalmam sem volt, kit árulok el, nagyuram.

– Te elhiszed? – kiáltotta Sleet.

– Igen – mondta Valentine. – Miért ne? Legalább annyira nem tudta, hogy ki vagyok... mint ahogy én sem. Azt mondták neki, kövessen egy szőke férfit, és számoljon be tetteiről a kormánynak. Olyan nagy bűn ez? A Napkirályt szolgálta, legalábbis azt hitte. Hűségéért nem fizethetsz késszúrással, Sleet.

– Nagyuram, te néha olyan naiv vagy – jegyezte meg Sleet.

– Meglehet. De nem most. Sokat nyerhetünk azzal, ha megbocsátunk neki, azzal azonban semmit, ha megöljük. – A hjort felé fordult. – Megbocsátok neked, Vinorkis. Csak annyit kérek tőled, hogy légy olyan hűséges az igazi Napkirályhoz, mint a hamishoz.

– Erre megesküszöm, nagyuram.

– Jó. Aludj egy kicsit, és küzdd le a rémületedet.

Vinorkis a napjellel tisztelgett, elhátrált, letelepedett a fülke közepén két szkandár mellett.

– Ez nem volt okos, nagyuram – motyogta Sleet. – Mi van akkor, ha továbbra is jelenti a lépéseidet?

– Ebben az őserdőben? Kinek üzenhetne?

– És amikor kiértünk a dzsungelből?

– Szerintem bízhatunk benne – mondta Valentine. – Tudom, hogy ez a beismerés elterelő hadmozdulat is lehet, hogy elaltasson minden eddigi gyanúnkat. Nem vagyok olyan naiv, mint hiszed, Sleet. Megbízlak téged, hogy tartsd szemmel, amikor újra civilizált vidékre érünk... csak minden eshetőségre számítva. De szerintem rá fogsz jönni, hogy a beismerése őszinte volt. És még hasznos is lehet számomra, és ettől értékessé válik.

– Hasznos, nagyuram?

– Egy kém elvezethet bennünket a többi kémhez. És lesznek még más kémek is, Sleet. Még jó is, ha Vinorkis fenntartja a kapcsolatait az állami ügynökökkel, nemde?

Sleet kacsintott.

– Értem, mire gondolsz, nagyuram!

Valentine elmosolyodott, aztán csendben maradtak.

Igen, mondta magának, Vinorkis rémülete és lelkiismeret-furdalása őszinte volt. És sok olyasmit tartalmazott, amit jó ha Valentine tud; mert ha a Napkirálynak megéri tekintélyes összeget fizetni, hogy egy jelentéktelen vándort Pidruidtól Ilirivoyne-ig kövessenek, mennyire lehet jelentéktelen az a vándor? Valentine bőre furcsán bizsergett. Vinorkis vallomása mindennél jobban megerősítette mindazt, amit megtudott magáról. Nyilván, ha a módszer, mellyel testétől megfosztották új és viszonylag kikísérletezetlen, az összeesküvők nem biztosak benne, mennyire állandó az agytörlés, és nemigen merészelik megengedni, hogy a kitaszított Napkirály szabadon, minden megfigyelés nélkül kószáljon a világon. Tehát szükség van egy kémre, valószínűleg többre is, a közelében; meg egy gyors megelőző akcióra, ha a hír visszajut a trónbitorlóhoz, hogy Valentine kezdi visszanyerni az emlékezetét. Kíváncsi volt, milyen gondosan követik az állami erők nyomon a vándorlását, és hol lesz az a pont, amikor úgy döntenek, hogy félbeszakítják utazását Alhanroel felé.

A kocsi haladt tovább a fekete éjszakában. Deliamber és Lisamon Hultin végeérhetetlenül az útirányról tárgyalt Zalzan Kavollal; a másik nagy metamorf település, Avendryone, valahol Ilirivoyne-tól délkeletre terült el, egy szorosban két hatalmas hegy között, és úgy tűnt, ez az út odaviszi őket. Természetesen nem látszott valami bölcs dolognak jókedvűen bevágtatni egy másik metamorf faluba. A fogoly kiszabadulásának és a kocsi elmenekülésének híre már megelőzhette őket. Azonban az még veszélyesebb lett volna, hogy visszaforduljanak a Piurifayne Szökőkút felé.

Valentine egyáltalán nem volt álmos, százszor is visszajátszotta a metamorf némajátékot a tudatában. Felért egy álommal, igen, de egyetlen álom sincs ilyen közvetlen: elég közel állt, hogy megérinthette volna metamorf hasonmását; látta, minden kétséget kizáróan, hogy miként változnak a szőke férfi vonásai a sötétévé, a sötétéből a szőkéévé. A metamorfok nála is jobban ismerik az igazságot? Képesek a lélekben olvasni, mint ahogy néha Deliamber is? Mit éreztek, tudván, hogy egy bukott Napkirály áll előttük? Félelmet nem, az biztos: számukra a Napkirályok mit sem jelentenek, legfeljebb több ezer évvel ezelőtti vereségüket jelképezik. Rettenetesen mókás lehetett számukra, hogy Lord Stiamot utódja buzogányokat hajigál a fesztiváljukon, bohókás trükkökkel és táncokkal szórakoztatja őket, távol Kastély-hegy pompájától, egy Napkirály az ő sáros, erdei falujukban. Milyen különös, gondolta Pontosan, akár egy álom.

15

  Hajnal felé hatalmas, kerek hegyek váltak láthatóvá előttük, széles szurdokkal közöttük. Avendroyne nem lehetett már messze. Zalzan Kavol, tőle eddig nem látott tiszteletadással, hátrajött, hogy megbeszélje Valentine-nal a stratégiát. Lapuljanak az erdőben egész nap, várjanak alkonyatig, és akkor próbáljanak átjutni Avendroyne-on? Vagy vágjanak bele merészen nappal?

Valentine számára szokatlan volt a vezető szerep. Tűnődött egy pillanatig, és megpróbált előrelátó és körültekintő kifejezést ölteni.

– Ha nappal megyünk – mondta végül –, túl feltűnőek leszünk. Másrészt, ha elvesztegetjük a napot azzal, hogy itt rejtőzködünk, meg több időt adunk nekik, hogy kiterveljenek valamit.

– Éjszaka újra nagy ünnepség lesz Ilirivoyne-ban és valószínűleg itt is mutatott rá Sleet. – Átsurranhatunk köztük, miközben mulatoznak, de nappal semmi esélyünk.

– Egyetértek – mondta Lisamon Hultin.

Valentine körülnézett.

– Carabella?

– Ha várunk, időt adunk az ilirivoyne-iaknak, hogy utolérjenek. Azt mondom: előre!

– Deliamber?

A vroon finoman összeérintette csáphegyeit.

– Előre. Kerüljük ki Avendroyne-t, aztán kettős kanyarral vissza Verf felé. Biztos van egy út Avendroyne-ból is a Szökőkúthoz.

– Igen – mondta Valentine. Zalzan Kavolra nézett. – Én Carabella és Deliamber javaslata mellett vagyok. Ti?

Zalzan Kavol összevonta a szemöldökét.

– Én amondó vagyok, hogy a varázsló lássa el szárnyakkal a szekeret, és éjszaka vígyen bennünket Ni-moyába. Ha ez nem megy, menjünk tovább várakozás nélkül.

– Úgy legyen – mondta Valentine, mintha egyedül ő döntene. – És amikor Avendroyne-hoz közeledünk, felderítőket küldünk ki, hogy keressenek olyan utat, ami kikerüli a várost.

Mentek tovább, de most már óvatosabban haladtak, mert felkelt a nap. Az eső szakadatlanul esett, de most már nem csak csepergett, szinte tropikus zápor zúdult rájuk, súlyos felhőszakadás, mely rosszindulatú erővel kopogott a kocsi tetején. Valentine örült az esőnek: talán fedél alatt tartja a metamorfokat, míg ok áthaladnak.

Már feltűntek a külvárosok, szétszórt vesszőkunyhók. Az út elágazott, és újra elágazott, Deliamber mindegyik elágazásnál találomra választott, míg végül tudták, hogy már közel járhatnak Avendroyne-hoz. Lisamon Hultin és Sleet előrelovagolt felderíteni, és egy óra múlva jó hírrel tértek vissza: az egyik út egyenesen Avendroyne-ba vezet, ahol már folynak a fesztiváli előkészületek, a másik pedig északkelet felé fordul, teljesen kikerüli a várost, és keresztülhalad egy területen a hegyek túlnani lankás oldalán, mely olyan, mint egy mezőgazdasági terület.

Az északkeleti útra tértek. Esemény nélkül hagyták el Avendroyne környékét.

Most, késő délután, egy hegyi ösvényen kaptattak le, és egy tágas, sűrű erdővel borított, eső mosta, sötét síkságra értek, mely a metamorf terület keleti szegélyét jelezte. Zalzan Kavol dühödten hajszolta a hátasokat, és csak akkor álltak meg, amikor Shanamir ragaszkodott hozzá, hogy a hátasoknak most már tényleg pihenésre és abrakra van szükségük; lehet, hogy látszólag fáradhatatlanok, és szintetikus eredetnek, de mégiscsak élő lények, és néha-néha nekik is meg kell állniuk. A szkandár vonakodva egyezett bele; szemmel látható kétségbeesett szükség szállta meg, hogy messze maga mögött hagyja Piurifayne-t.

Szürkület felé, ahogy a súlyos esőben durva, egyenetlen vidéken haladtak keresztül, váratlanul gondjuk támadt.

Valentine a belső térben utazott Deliamberrel és Carabellával; a többiek aludtak, és Heitrag Kavol meg Giborn Haern hajtott. Recsegő, ropogó, dübbenő zaj hallatszott elölről, és egy pillanatra rá a kocsi zökkenve megállt.

– A vihar kidöntött egy fát! – kiáltotta Heitrag Kavol. – Elzárta előttünk az utat!

Zalzan Kavol szitkokat mormolt, és Lisamon Hultint böködte, hogy ébredjen fel. Valentine semmit sem látott előttük, csak a zöld lombokat, az utat elzáró faóriás teljes koronáját. Órákat vagy napokat vehet igénybe, mire eltávolítják. A szkandárok energiavetőket vetettek a vállukra, és kimentek körülnézni. Valentine követte őket. A sötétség gyorsan közeledett. A szélrohamok szinte vízszintesen vágták a képükbe az esőt.

– Munkára! – mordult fel Zalzan Kavol, fejét rázva bosszúságában. – Thelkar! Te ott kezded vágni! Rovorn! A nagy oldalágakat! Erfon...

– Gyorsabb lenne visszafordulni – javasolta Valentine –, és keresni egy másik útelágazást.

Az ötlet úgy megijesztette Zalzan Kavolt, mintha egy évszázad alatt se jutott volna soha ilyesmi az eszébe. Latolgatta egy pillanatig. – Igen – mondta végül. – Van benne valami. Ha mi...

Ekkor egy második fa, még az elsőnél is hatalmasabb, zuhant a földre ötven méternyire mögöttük. A kocsi csapdába került!

Valentine volt az első, aki felfogta, mi történhetett.

– A kocsiba, mindenki! Ez csapda! – A nyitott ajtó felé rohant.

Túl későn. A sötét erdőből metamorfok özönlöttek elő, tizenöten-húszan, vagy még többen, és csendesen közéjük rontottak. Zalzan Kavol rettenetes dühordítást hallatott, és tüzet nyitott az energiavetőjével; a fénysugár különös levendulaszínbe vonta az út szegélyét, és két metamorf, iszonyatosan megégve, elesett. De ugyanabban a pillanatban Heitrag Kavol fojtott bugyborékolást hallatott, és elzuhant, dárdanyél állt ki a nyakából, és Thelkar is elesett egy másikat szorongatva a mellében.

A kocsi vége hirtelen lángra lobbant. A bentiek tülekedtek kifelé, a vibrációskardját magasra emelő Lisamon Hultinnal az élen. Valentine azon kapta magát, hogy egy metamorf támadt rá, aki az ő arcát viseli; egy rúgással eltaszította a teremtményt, megperdült, és egy másikat felhasított a késével, az egyetlen fegyverével. Furcsa érzés volt sebet okozni valakinek. Hátborzongató elragadtatással figyelte, ahogy a bronzszínű folyadék szertefröccsen.

A Valentine-metamorf ismét nekitámadt. Karmokkal esett a szemének. Valentine félreugrott, visszafordult, döfött. A penge mélyen a testbe hatolt, és a metamorf megmarkolva a kést megtántorodott. Valentine remegett a megrázkódtatástól, de csak egy pillanatig. Máris fordult, hogy fogadja a következőt.

Ez új élmény volt számára, ez a harc, ez a gyilkolás, és a lelke sajogni kezdett. De most gyengédnek lenni egyenlő volt a gyors halál kihívásával. Szúrt és vágott, szúrt és vágott. Mögüle Carabella kiáltását hallotta:

– Hogy boldogulsz?

– Tartom... magam...

Zalzan Kavol, látva, hogy csodálatos kocsija lángokban áll, felbömbölt, elkapott egy metamorfot a derekánál, és a tűzbe vetette; még kettő rontott rá, de egy másik szkandár elkapta és egymásnak csapta őket egy-egy pár kezével. A tomboló csetepatéban Valentine Carabellát pillantotta meg, amint egy metamorffal birkózik, és a hosszú évek zsonglőrködése alatt kifejlődött karizmai révén a földre kényszeríti; és ott volt Sleet is, vérszomjas bosszúállással taposott egy másikat a földbe vad élvezettel. De a kocsi égett. Az erdő metamorfoktól hemzsegett, az éjszaka gyorsan közeledett, az eső ömlött, és a kocsi égett.

Ahogy a tűz heve növekedett, a csata központja az útról az erdőbe tolódott, és itt még zűrzavarosabb lett, mert a sötétben nehéz volt megkülönböztetni a barátot az ellenségtől. A metamorfok alakváltó trükkje csak még inkább növelte a bonyodalmakat, bár az őrjöngő küzdelemben képtelenek voltak sokáig megtartani felvett alakjukat, és akiről úgy tűnt, hogy Sleet, Shanamir vagy Zalzan Kavol, gyorsan visszaalakult saját formájára.

Valentine vadul verekedett. Sikamlós volt saját verejtékétől meg a metamorfok vérétől, és a szíve dühös erőfeszítéssel dübörgött. Zihálva, levegő után kapkodva, egy pillanatra meg nem állva gázolt keresztül az ellenség sorain olyan céltudatossággal, hogy az megdöbbentette; egy pillanatra sem állt meg. Szúrt, vágott, szúrt, vágott...

A metamorfok csak a legegyszerűbb fegyverekkel voltak felfegyverkezve, és bár többtucatnyian lehettek, számuk gyorsan leapadt. Lisamon Hultin rettenetes pusztítást vitt végbe vibrációskardjával, két kézre fogva lengette, és metamorf végtagokat szelt le faágakkal együtt. A megmaradt szkandárok energialövedékekkel szórták meg a környéket, fél tucat fát felgyújtottak, és a talajon egymást érték az elesett metamorfok. Sleet úgy vágta, mészárolta őket, mintha bosszút akarna állni minden percnyi szenvedésért, melyet a metamorfok okoztak neki. Khun és Vinorkis úgyszintén heves energiával küzdöttek.

A rajtaütés olyan hirtelen ért véget, mint ahogy elkezdődött.

A tűz fényénél Valentine mindenfelé halott metamorfokat látott. Két halott szkandár hevert közöttük. Lisamon Hultinnak egy véres, de sekély vágás volt a combján; Sleetről letépték a fél zekéjét, és számos kisebb vágást szenvedett; Shanamirnak karomnyomok ékeskedtek az arcán. Valentine is érezte, hogy kapott néhány jelentéktelen karcolást és karmolást, karja ólomsúlyú volt a kimerültségtől, de nem sérült meg komolyan. Deli– amber azonban... Hol van Deliamber? A vroon varázslónak nyoma veszett. Valentine aggódva fordult Carabellához.

– A vroon a kocsiban maradt?

– Szerintem mindenki kirohant belőle, amikor lángolni kezdett.

Valentine a szemöldökét ráncolta. Az erdő csendjét csak a tűz rettenetes ropogása és sercegése meg az eső csendes, gúnyos kopogása törte meg.

– Deliamber? – kiáltotta Valentine. – Deliamber, merre vagy?

– Itt – felelte egy magas hang felülről. Valentine felnézett, és megpillantotta a varázslót, amint egy vastag ágba kapaszkodik öt méter magasságban. – A hadviselés nem az én műfajom – magyarázta Deliamber nyájasan, kifelé lendült, és Lisamon Hultin karjába vetette magát.

– Most mihez kezdünk? – kérdezte Carabella.

Valentine rájött, hogy a lány öt kérdezi. Ű a parancsnok. Zalzan Kavol fivérei holttesténél térdepelt, és teljesen feldúltnak látszott haláluktól és pompás kocsija elvesztésétől.

– Nincs más választásunk – mondta Valentine –, mint keresztülvágni az erdőn. Ha a főúton mennénk, újabb metamorfokkal találkozhatnánk. Shanamir, mi van a hátasokkal?

– Döglöttek – szepegte a fiú. – Mindegyik. A metamorfok...

– Akkor gyalog. Hosszú és nedves út lesz. Deliamber, szerinted milyen messze vagyunk a Steiche-folyótól?

– Gyanítom, pár napi gyaloglásra. De nem tudjuk biztosan az irányt.

– Követjük a lejtőt – mondta Sleet. – A folyók nem a hegyen folynak. Ha megyünk tovább keletnek, előbb-utóbb megtaláljuk.

– Hacsak egy hegy nem állja az utunkat – jegyezte meg Deliamber.

– Meg fogjuk találni a folyót – mondta Valentine határozottan. – A Steiche a Zimrbe ömlik Ni-moyánál, igaz?

– Igen – mondta Deliamber –, de elég féktelen folyam.

– Meg kell kockáztatnunk. Egy tutajt, gondolom, elég gyorsan meg lehet építeni. Gyerünk! Ha itt álldogálunk, ismét rajtunk üthetnek.

A kocsiból semmit sem tudtak megmenteni, sem ruhákat, sem a tartozékokat, sem a zsonglőrfelszerelést – minden elveszett, minden hamuvá égett, minden, kivéve azt, ami náluk volt, amikor kirohantak, hogy szembeszálljanak a támadókkal. Valentine nem szenvedett nagy veszteséget; de némelyiküknek, különösen a szkandároknak, megsemmisítő volt. Hosszú ideje a kocsi volt az otthonuk.

Zalzan Kavolt úgy kellett elhúzni onnan. Dermedten térdepelt, képtelen volt otthagyni fivérei testét meg a kocsi roncsait. Valentine gyengéden sürgette, hogy álljon fel. Néhány metamorf, mondta, megmenekülhetett a zűrzavarban; lehet, hogy hamarosan erősítéssel térnek vissza; veszélyes itt maradni. Gyorsan sekély sírgödröket ástak a puha erdei földbe, és eltemették Thelkart meg Heitrag Kavolt. Aztán a kitartó esőben és a gyülekező sötétségben megindultak arrafelé, amerre keletet sejtették.

Egy órán át gyalogoltak, amíg olyan sötét lett, hogy már nem láttak; akkor szánalmasan letanyáztak egy kicsi, átázott kupacban, és egymáshoz simultak hajnalig. Első fényre felkeltek, kihűlve, elgémberedve, és mentek tovább a kusza erdőben. Az eső végre elállt. Az erdő itt már kevésbé volt dzsungelszerű, kevesebb megpróbáltatást tartogatott, kivéve amikor egy-egy gyors patakon kellett vigyázva átgázolniuk. Egyik ilyen esetnél Carabella elvesztette a lába alól a talajt, és Lisamon Hultin halászta ki; a következő alkalommal Shanamirt ragadta el a sodrás, és Khun rángatta ki a partra. Délig mentek, és egy-két órát pihentek, hitvány ebédet rendeztek nyers gyökerekből és bogyókból. Aztán sötétedésig mentek.

És még két nap telt el ugyanígy.

És a harmadikon egy dwikkaligethez értek, nyolc roppant faóriáshoz, melyeken gigantikus méretű, érett gyümölcsök lógtak.

– Élelem! – bömbölte Zalzan Kavol.

– Élelem, mely szent az erdőlakók szemében – mondta Lisamon Hultin. – Légy óvatos!

A kiéhezett szkandár ennek ellenére már azon volt, hogy levágja az egyik gigantikus gyümölcsöt az energiavetőjével, amikor Valentine élesen rákiáltott.

– Nem! Megtiltom!

Zalzan Kavol hitetlenkedve meredt rá, Égy pillanatig régi parancsnoki szokása előtérbe nyomult, és úgy bámult Valentine-ra, mintha meg akarná ütni. De féken tartotta a haragját.

– Nézd! – mondta Valentine.

Erdőlakók bukkantak elő minden fa mögül. Fúvócsövekkel voltak felfegyverkezve; és látva, hogy a karcsú, majomszerű lények körülveszik őket, Valentine kimerültségében szinte szerette volna, ha végeznek vele. De csak egy pillanatig. Visszanyerte a lélekjelenlétét, és odaszólt Lisamon Hultinnak.

– Kérdezd meg tőlük, adnak-e élelmet, és elvezetnek-e a Steiche-folyóhoz. Ha viszonzást kérnek, gondolom, zsonglőrködünk nekik kövekkel és gyümölcsökkel.

Az erdőlakóknál kétszer magasabb harcosnő odament közéjük, és hosszú ideig beszélgetett velük. Mosolyogva tért vissza.

– Tudják, hogy mi szabadítottuk ki a testvéreiket Ilirivoyne-ban!

– Akkor megmenekültünk! – kiáltotta Shanamir.

– Gyorsan terjed a hír az erdőben – mondta Valentine.

– A vendégeik vagyunk – folytatta Lisamon Hultin. – Adnak enni. Elvezetnek a folyóhoz.

Aznap este a vándorok bőségesen belaktak a dwikkagyümölcsből meg más erdei ínyencségekből, és a rajtaütés óta most először csendült kacagás köztük. Miután az erdőlakók bemutattak valami táncféleséget nekik, egy majomszerű ugrándozást, Sleet, Carabella meg Valentine az erdőben szedett tárgyakkal rögtönzött zsonglőrködéssel válaszolt. Azután Valentine mélyen, nyugodtan aludt. Álmában tudott repülni, és látta magát, mint suhan felfelé Kastély-hegy csúcsára.

És reggel egy csapat karattyoló erdőlakó elvezette őket a Steiche-folyóhoz, mely háromórányi gyaloglásra volt a dwikkaligettől, és csicsergő hangon kívántak nekik jó utat.

A folyó kijózanító látvány volt. Széles volt, bár a Zimrhez hozzá se lehetett hasonlítani, azonban ijesztő sebességgel robogott észak felé; olyan erővel rohant, hogy sok helyen magas sziklafalak között vágott utat magának. Itt-ott csúnya szirtek meredtek ki a vízből, és folyásirányban Valentine sellők fehér örvényeit látta.

A tutajépítés másfél napot vett igénybe. Fiatal, sudár fákat vágtak ki, melyek a folyóparton nőttek, késekkel meg éles kövekkel lecsupaszították, le– faragták őket, és indákkal eresítették össze. Az eredmény nem volt valami szemrevaló, de a tutajok, bár durva készítésűek voltak, meglehetősen folyóbírónak látszottak. Összesen hármat készttettek – egyet a négy szkandárnak, egyet Khunnak, Vinorkisnak, Lisamon Hultinnak és Sleetnek, a harmadikat pedig Valentine, Carabella, Shanamir és Deliamber foglalta el.

– Valószínűleg el fogunk szakadni egymástól úsztatás közben – mondta Sleet. – Meg kellene állapodnunk egy ni-moyai találkozóhelyben.

– A Steiche egy Nissimorn nevű helyen ömlik a Zimrbe – mondta Deliamber. – Van ott egy tágas, homokos partrész. Találkozzunk Nissimornparton.

– Jó, a Nissimorn-parton – mondta Valentine.

Elvágta a köteléket, mely a parthoz rögzítette a tutajt, és a folyó máris elragadta.

Az első napi utazás eseménytelenül telt. Voltak sellők, de nem veszélyesek, és póznákkal biztonságosan átjutottak rajtuk. Carabella rendkívül ügyesen irányította a tutajt, és simán kikerülték a sziklás részeket.

Egy idő múlva a tutajok elszakadtak egymástól, Valentine elkapott valami áramlatot, és messze megelőzte a másik kettőt. Reggel vártak, remélve, hogy utolérik őket. De a másik két tutaj nem bukkant fel, és Valentine úgy döntött, hogy továbbmennek.

Tovább, tovább, tovább, javarészt könnyedén sodródtak, csak néha kellett aggódniuk a fehér vizes részeken. A második nap délutánjára a sodrás erősödött. A talaj itt mintha lankásabb lett volna, lefelé ereszkedett, ahogy egyre közeledtek a Zimr felé, és a folyó, a lejtőt követve, megbokrosodott és nekilendült. Valentine félt, hogy vízesések lesznek előttük. Nem volt térképük, fogalmuk sem volt a veszélyről: mindent úgy vettek, ahogy az jött. Csak a szerencsében bízott, hogy ez a gyors folyó épségben elviszi őket Ni-moyába.

És azután? Csónakon Piliplokba, majd zarándokhajón az Álom-szigetre, és valahogy kieszközölni egy találkozást az Úrnővel, az anyjával. És azután? És azután? Hogy követelheti valaki a Napkirály trónját, ha az arca nem a törvényes uralkodó, Lord Valentine ábrázata? Miféle jogon, miféle felhatalmazásból? Valentine számára ez a feladat kivihetetlennek tűnt. Lehet, hogy jobb, ha itt marad az erdőben, uralkodva e kis létszámú társaság felett. Ok elég készségesen elfogadták őt annak, aminek tartja magát; de idegenek milliárdjainak világában, roppant birodalmában, azon hatalmas városokban, melyek a láthatáron túl terülnek el, miként, miként, miként sikerülhetne meggyőzni a hitetleneket, hogy ő, a zsonglőr Valentine nem más, mint...

Nem. Ezek ostoba gondolatok. Mióta megjelent emlékezetétől és múltjától megfosztottan a szirten, ahonnan lenézett Pidruidra, azóta sohasem érezte szükségét, hogy uralkodjon másokon; és az, hogy mégis ő vált e kis csapat parancsnokává, az inkább természetes adottság és Zalzan Kavol hibája volt, mint az ő kívánsága. És mégis ő parancsolt, még ha tapintatosan és tapogatózva is. És így is lesz, miközben átszelik Majipoort. Csak lépésenként halad előre, és azt teszi, ami jónak és helyesnek látszik, és talán az Úrnő megmutatja az utat, és ha az isten is úgy akarja, egy napon ismét Kastély-hegyen fog állni, ám ha a nagy könyvben máshogy van megírva, nos, azt is el kell fogadni. Nincs semmi félnivaló. A jövő szép nyugodtan ki fog tárulni előtte a maga valójában, mint ahogy Pidruid óta is teszi. És...

– Valentine! – ordította Carabella.

A folyó mintha óriási kőfogakat növesztett volna. Mindenhol sziklák meredeztek belőle, roppant, fehér örvények kavarogtak, és éppen előttük egy baljóslatú zuhatag várt rájuk, ahol a Steiche kirohant a levegőbe, és egy sorozat lépcsőn megtörve dübörögve zúdult a lenti völgybe. Valentine megragadta a póznáját, de ez már nem segített. Beakadt két szikla közé, és kicsavarodott a kezéből; egy pillanatra rá hátborzongató csikorgás hallatszott, ahogy a gyenge tutaj víz alatti köveknek ütközött, derékszögbe fordult, és darabokra esett. Valentine belecsobbant a hideg vízbe, és az áramlat parafaként sodorta el. Egy pillanatig még markolta Carabella csuklóját; de aztán a sodrás elragadta tőle a lányt, és ahogy utánakapott, a gyors víz átzúdult rajta, és ő alámerült.

Valentine levegő után kapkodva, fuldokolva küzdött, hogy kidugja a fejét a vízből. Amikor sikerült, már messze sodorta az ár. A tutaj darabjait sehol sem látta.

– Carabella? – üvöltötte. – Shanamir? Deliamber? Hé! Hé!

Addig ordítozott, míg berekedt, de a zuhatagok dübörgése teljesen elnyomta a kiabálását, saját hangját alig hallotta. Szörnyű fájdalom és veszteségérzet zsibbasztotta el a lelkét. Mind itt vesztek hát? A barátai, szeretett Carabellája, az agyafúrt kis vroon, Shanamir, az ügyes, pimasz fiú; mindannyiukat elragadta a halál egy pillanat alatt? Nem. Nem. Elképzelhetetlen. Ez sokkal gyötrelmesebb, mint ez az egész ügy, mely még mindig valótlan számára, hogy ő a Napkirály, akit letaszítottak a Kastélyból. Mit számít az? De ők hús-vér lények, kedvesek számára; míg amaz csak cím és hatalom. Még akkor sem hagyta abba a kiabálást, amikor a folyó dobálta.

– Carabella! – kiáltotta. – Shanamir!

Valentine próbált sziklákba kapaszkodni, hogy megállítsa kénytelen-kelletlen sodródását, de most már a sellők közepén volt, az ár meg a folyóágy kövei dobálták és csapkodták. Kábultan és kimerülten, félig bénultan a bánattól, Valentine feladta a küzdelmet, és hagyta magát sodortatni, le a folyó óriási lépcsőjén, apró játékszerként pörögve és rángatva. Felhúzta a térdét, és a fejére kulcsolta a kezét, megpróbálva ezzel minimálisra csökkenteni a kövekkel találkozó felületet. A folyó ereje félelmetes volt. Így végződik hát, gondolta, a majipoori Valentine nagy kalandja, ki valaha Napkirály volt, később vándor zsonglőr, most hamarosan darabokra fogják zúzni a természet személytelen, nem válogatós erői. Az Úrnő kegyelmébe ajánlotta lelkét, nagy levegőt vett, bukfencezve átfordult, sodródott, sodródott, sodródott, valaminek nekicsapódott szörnyű erővel, és arra gondolt, ez a vég, de nem ez volt, mert újra nekicsapódott valaminek, amitől fájdalom nyilalt a bordájába, és kiszorította a szuszt a tüdejéből, és elveszthette az eszméletét egy időre, mert nem érzett további fájdalmat.

Aztán arra tért magához, hogy egy kavicsos parton fekszik a folyó egy csendes oldalágában. Úgy érezte, mintha órákig rázták volna egy hatalmas kockarázó dobozban, aztán találomra kiborították, eldobták volna, használhatatlanul. Teste ezer helyen sajgott. Tüdejét vizenyősnek érezte, amikor levegőt vett. Remegett és libabőrös lett. És egyedül volt, roppant, felhőtlen ég alatt, valami ismeretlen vadon szélén, ismeretlen távolságra a civilizációtól, barátai pedig halálra zúzódtak a sziklákon.

De ő életben maradt. Ez biztos volt. Egyedül, összetörten, tehetetlenül, bánatosan, eltévedve... de élve. A kaland, tehát, még nem fejeződött be. Lassan, hallatlan erőfeszítéssel, Valentine kivonszolta magát a hullámverésből, kimászott a vízpartra, és óvatosan elterült egy széles, sima sziklán, dermedt ujjaival levetette a ruháit, és kinyújtózott, hogy megszárítkozzon a meleg, barátságos nap alatt. A folyó felé nézett, remélve, hogy megpillantja Carabellát úszva, vagy Shanamirt a vállán gubbasztó varázslóval. Senki. De ez még nem jelenti azt, hogy meghaltak, mondta magának. Távolabb is partra vetődhettek. Pihenek itt egy darabig, határozta el, aztán keresni kezdem őket, majd pedig velük vagy nélkülük tovább indulok Ni-moya felé, Piliplok felé, az Úrnő Szigete felé, tovább, tovább, tovább Kastély-hegy felé, bármi var is rám. Tovább, tovább, tovább.

  AZ ÁLOM-SZIGET

KÖNYVE

  Valentine úgy érezte, hónapok vagy talán évek óta hever kinyújtózva meztelenül ezen a lapos, meleg sziklán a kavicsos parton, ahová a rakoncátlan Steiche-folyó kivetette. A folyó morajlása folyamatosan ott zúgott a fülében, különösmód megnyugtatóan. A napfény laza arany dicsfénybe vonta, és ő azt mondta magában, hogy érintése be fogja gyógyítani sérüléseit, horzsolásait, zúzódásait, ha elég nyugodtan fekszik. Határozatlanul érezte, hogy fel kellene kelnie és fedezék után kutatni, aztán társai keresésére indulni, de alig volt annyi ereje, hogy egyik oldaláról a másikra forduljon.

Tudta, hogy ez a viselkedés nem illik egy Napkirályhoz. Ilyen önzés elfogadható kereskedők, fogadósok vagy zsonglőrök számára, de annak nagyobb fegyelmezettséggel kell annak rendelkeznie, aki kormányozni akar. Tehát felkelni, diktálta magának, felöltözni, és észak felé indulni a folyó mentén, míg azokhoz nem jutsz, akik segíthetnek benne, hogy visszanyerd fennkölt helyedet. Igen. Fel, Valentine! De maradt, ahol volt. Napkirály vagy sem, minden energiáját kimerítette a zuhatagon való lefelé bukdácsolás. Így fektében eltöltötte Majipoor roppant méreteinek érzete, sok ezer mérföldnyi felülete terül el tagjai alatt; egy bolygó, mely elég nagy, hogy eltartson húszmilliárd lelket zsúfoltság nélkül; roppant városokból, csodás díszkertekből, arborétumokból, szent területekből, termőföldekből álló bolygó, és Valentine úgy érezte, hogyha fel akarna tápászkodni, ezt az egész kolosszális birodalmat be kellene járnia gyalog, lépésről lépésre. Egyszerűbbnek tűnt maradni, ahol volt.

Valami csiklandozta kissé a hátát, valami gumiszerű és kitartó. Nem törődött vele.

– Valentine?

Egy pillanatig ezzel sem törődött.

Ismét megcsiklandozták. De ekkorra már beszűrődött kimerültségtől tompa agyába, hogy valaki a nevén szólította, tehát valamelyik társa végül is életben maradt. Öröm töltötte el a lelkét. Azzal a kevés energiával, amit össze bírt szedni, felemelte a fejét, és Autifon Deliamber kicsi, sok végtagos alakját látta maga mellett, aki épp harmadjára is meg akarta böködni.

– Élsz! – kiáltotta Valentine.

– Nyilván. És te is, többé-kevésbé.

– És Carabella? Shanamir?

– Őket nem láttam.

– Ettől tartottam – mormolta Valentine tompán. Lehunyta a szemét, leejtette a fejét, és a csüggedés ólomsúllyal húzta a sziklához.

– Gyerünk! – mondta Deliamber. – Roppant út áll előttünk.

– Tudom. Épp ezért nem akarok felkelni.

– Megsérültél?

– Nem hiszem. De pihenni akarok, Deliamber. Száz évig szeretnék aludni.

A varázsló tucatnyi helyen tapogatta és böködte a csápjaival Valentine-t,

– Nincs komoly sérülés – mormolta a vroon. – Nagyjából egészben maradtál.

– Nagyjából összetörtem – mondta Valentine alig érthetően. – És te?

– A vroonok jó úszók, még az ilyen vének is, mint én. Sértetlen vagyok. Mennünk kellene, Valentine.

– Később.

– Így beszél Majipoor Napki...

– Nem – mondta Valentine. – De Majipoor Napkirályának nem kellene összetákolt fatutajon leúszni a Steiche zuhatagain. Egy Napkirály nem bolyongana ebben a vadonban napokig és napokig, nem aludna az esőben, semmi mást nem éve, mint diókat és bogyókat. Egy Napkirály...

– Egy Napkirály nem hagyná, hogy a helyettesei ilyen nemtörődöm és egykedvű állapotban lássák – mondta Deliamber élesen. – És egyikük épp most közeledik.

Valentine pislogott, és felült. Lisamon Hultin csörtetett feléjük a parton. Kissé megviseltnek tűnt, ruhája cafatokban lógott, gigantikus, húsos teste itt-ott lila volt a horzsolásoktól, de léptei hetykék voltak, hangja pedig, amikor feléjük kiáltott, ugyanolyan dörgő, mint mindig.

– Hé! Egyben vagytok?

– Azt hiszem – felelte Valentine. – Nem láttad a többieket?

– Carabella meg a fiú félmérföldnyire visszább vannak.

Valentine érezte, ahogy a kedve felszárnyal.

– Jól vannak?

– A lány mindenesetre.

– És Shanamir?

– Nem akar felébredni. A lány azért küldött, hogy keressem meg a varázslót. Hamarabb megtaláltam, mint hittem. Hú, micsoda folyó! Az a tutaj olyan gyorsan miszlikbe tört, hogy az már szinte röhejes!

Valentine a ruhájáért nyúlt. Még nedves volt, így hát vállat vont, és visszadobta a sziklára.

– Azonnal Shanamirhoz kell mennünk. Mi hír Khunról, Sleetről, Vinorkisról?

– Nyomuk veszett. A folyóba estem, és amikor kibukkantam, egyedül voltam.

– És a szkandárok?

– Semmi jel felőlük. – Deliamberhez fordult. – Mit gondolsz, hol vagyunk, varázsló?

– Mindentől messze – felelte a vroon. – Mindenesetre a metamorf területről biztonságosan kijutottunk. Gyerünk, vigyél a fiúhoz!

Lisamon Hultin a vállára vette Deliambert, és megindult visszafelé a parton, miközben Valentine mögöttük bicegett nedves ruháival a karján. Egy idő múlva odaértek, ahol Carabella és Shanamir táborozott egy vakítóan fehér homokú öblöcskében, melyet vörös szárú folyami nádas vett körül. Carabella megviselten és kimerült külsővel ült, csak egy bőrszoknyát viselt. Viszonylag sértetlennek tűnt. Shanamir eszméletlenül hevert, lassan lélegzett, bőre furcsa, sötét árnyalatot öltött.

– Ó, Valentine! – kiáltotta Carabella, felugrott, és elé futott. – Láttam, ahogy elsodort az ár... aztán... aztán... Ó, Valentine, azt hittem, sose látlak többet!

Valentine magához szorította.

– Ugyanerre gondoltam. Azt hittem, örökre elvesztettelek, szerelmem.

– Megsérültél?

– Nem maradandóan – mondta. – És te?

– Csak összevissza dobálódtam, míg végül már a saját nevemet se tudtam. De aztán egy nyugodtabb helyre értem, a partra úsztam, és Shanamirt már itt találtam. De nem akar magához térni. Aztán érkezett Lisamon a bozótból, mondta, hogy megpróbálja megkeresni Deliambert, és... Magához fog térni, varázsló?

– Egy pillanat alatt – mondta Deliamber. Elrendezte csápjait a fiú mellén, homlokán, mintha valami energiaátvitelre készülne. Shanamir felnyögött és megrezzent. Próbaképpen kinyitotta a szemét, behunyta, aztán ismét kinyitotta. Mély hangon mondani akart valamit, de Deliamber rászólt, hogy maradjon csendben, feküdjön nyugodtan, és próbálja összeszedni magát.

Nem volt kérdéses, hogy aznap délután már nem mennek tovább. Valentine és Carabella összeállított egy kezdetleges kuckót nádakból. Lisamon Hultin soványka ebédet gyűjtött össze nyers gyümölcsökből meg fiatal pininnahajtásokból; és csendben ültek a folyó mellett, nézve a látványos naplementét. Ibolyaszínű és aranyszínű sugarak terültek szét nagy kupolaként az égen, narancsszínű és lila árnyalatokban tükröződtek a vízen, halványzöld, szaténvörös, selymes karmazsin árnyalatokkal, aztán megjelentek az első szürke és fekete foszlányok, ahogy az éjszaka gyorsan leszállt.

Reggel képesnek érezték magukat továbbmenni, bár elgémberedtek a szabadban töltött éjszakától. Shanamir nem mutatta betegség jeleit: Dellamber gyógyító ereje meg ifjúsága természetes rugalmassága visszaadta életerejét.

Megfoltozták a ruháikat, amennyire tudták, és északnak indultak, végig a homokos parton, amíg lehetett, aztán a folyót szegélyező esetlen androdragmafák és virágzó mangánfényfák között haladtak tovább. A levegő itt lágy és enyhe volt, és a facsúcsok között tarka foltokban látszó nap üdvözítő melegséget adott a fáradt kóborlóknak.

Vánszorgásuk harmadik órájában Valentine füstszagot szimatolt pont előttük, és ízletes sült hal szag csapta meg az orrát. Nyálazva sietett tovább, készen megvenni vagy könyörögni, szükség esetén elrabolni egy keveset abból a halból, mert több napja már, mint amit számon tartott volna, hogy nem evett főtt ételt. Lecsúszott egy durva lejtőhajlaton, és a napfényben a ragyogóan fehér kavicsok úgy vakítottak, hogy alig látott valamit. A ragyogásban három alakot látott kuporogni a tűz mellett, a folyó szélén, és amikor leárnyékolta a szemét, látta, hogy az egyikük teljesen ember, halvány bőrrel és ijesztően fehér hajjal, a másik egy hosszú lábú, idegen születésű, kék bőrű lény, a harmadik pedig egy hjort.

– Sleet! – kiáltotta Valentine, – Khun! Vinorkis!

Köveken csúszkálva és bukdácsolva feléjük futott.

Azok nyugodtan figyelték vad közeledését, és amikor odaért hozzájuk, Sleet, mintha mi sem történt volna, odanyújtott neki egy nyársat, melyre egy rózsaszín húsú, sült folyami hal volt húzva.

– Jó étvágyat! – mondta Sleet kedvesen.

Valentine tátogott.

– Hogy kerültetek ennyivel elénk? Mivel gyújtottátok ezt a tüzet? Hogy fogtátok a halat? Hogyan...

– Elhűl a halad – jegyezte meg Khun. – Egyél először, aztán kérdezz!

Valentine sietve beleharapott – sohasem evett még ilyen ízletes, pompásan átsült, puha és nedves húst életében, olyan előkelő ínyencfalat volt ez, amilyet még Kastély-hegyen sem szolgálnak fel a lakomákon –, megfordult, hogy kiáltson a társainak, jöjjenek közelebb. De azoknak már nem kellett biztatás, Shanamir ujjongott és ugrándozott futás közben, Carabella kecsesen szökellt a sziklák között, Lisamon Hultin pedig Deliamberrel a vállán mennydörögve dübörgött feléjük.

– Jut hal mindenkinek! – jelentette be Sleet.

Legalább féltucatnyit fogtak, melyek szomorúan köröztek egy sekély, kővel elzárt részben a tűz közelében. Khun gyors ütemben kikapkodta megnyúzta és kibelezte őket. Sleet egy ideig sütötte, aztán átnyújtotta a többieknek, és azok falánkan estek neki.

Sleet elmesélte, hogy amikor a tutajuk darabokra tört, azon kapták magukat, hogy egy háromrönknyi széles maradványba kapaszkodnak, és egész úton sikerült megkapaszkodni benne a zuhogók és a sodrás ellenére. Bizonytalanul emlékeztek a homokos részre, ahol Valentine partra vetődött, de őt nem vették észre, és további néhány mérföldet sodródtak, mire eléggé magukhoz tértek a zuhogós utazásukból, és el merték engedni a rönköket, hogy partra ússzanak. Khun puszta kézzel fogta a halat: Sleet szerint neki van a leggyorsabb keze, amit valaha is látott, és valószínűleg kiváló zsonglőr lehetne belőle. Khun elvigyorodott – először hagyta el a komor kifejezés az arcát, amióta Valentine megismerte.

– És a tűz? – kérdezte Carabella. – Csak nem az ujjaitok összedörzsölésével gyújtottátok?

– Megkíséreltük – válaszolta Sleet zavartalanul. – De túl fárasztó munkának bizonyult. Így hát elmentünk a kanyaron túli halászfaluba, és kértünk tőlük tüzet.

– Halászfalu? – kérdezte Valentine meglepetten.

– Liimen telep – mondta Sleet. – És a lakói nyilván nem tudják, hogy a fajuk arra hivatott, hogy sült kolbászt áruljanak a nyugati városokban. Múlt éjszaka adtak szállást, és megegyeztünk, hogy ma délután elszállítanak bennünket Ni-moyába, ahol megvárhatjuk a barátainkat Nissimorn-parton, – Elmosolyodott. – Gondolom, most még egy csónakot kell bérelnünk.

– Annyira közel lennénk Ni-moyához? – kérdezte Deliamber.

– Azt mondják, két óra csónakon addig a helyig, ahol a folyók egybeömlenek.

A világ hirtelen már nem is tűnt olyan hatalmasnak Valentine számára, és a ráváró teendők kevésbé nyomasztónak. Miután ismét igazi húst evett, és tudta, hogy egy barátságos település fekszik a közelben, és az a tudat, hogy hamarosan maga mögött hagyja a vadont, rettentően felderítette. Már csak egyvalami aggasztotta: Zalzan Kavol és három életben maradt fivére sorsa.

A liimen falu valóban itt volt a közelben – valami ötszáz lakos; alacsony, lapos fejű, sötét bőrű lények, akik hevesen fénylő három szemükkel csekély kíváncsisággal szemlélték a vándorokat. Szerény, zsúpfedeles házikókban éltek a folyó mellett, és kis kertekben többféle gabonát növesztettek, hogy kiegészítsék a zsákmányt, melyet durva halászcsónakjaikkal fogtak. A tájszólásuk elég idegen volt, de Sleet képes volt megértetni magát velük, és sikerült elintéznie nem csak még egy csónakot, de pár koronáért vásároltak új ruhát Carabellának és Lisamon Hultinnak.

Kora délután négy hallgatag liimen kíséretében útra keltek Ni-moyába.

A folyó itt még gyorsabban száguldott, mint eddig, de itt csak néhány kisebb zuhatag volt, és a két csónak nagy iramban suhant az egyre népesebb és megműveltebb vidéken. A meredek felföldi folyómedret súlyos fekete iszapból álló, széles, hordalékos síkság váltotta fel, és hamarosan egy majdnem egybefüggő tanyavidék-sáv tűnt fel.

Most már a folyó kiszélesedett és lehiggadt, mélykék árnyalatú, széles, egyenletes vízi úttá vált. A föld itt tágas volt és nyílt, és bár mindkét oldalon a települések sokezres lakosú, jókora városok voltak, csupán falucskáknak látszottak, úgy eltörpültek a gigantikus környezetben. Előttük sötét, roppant méretű folyam terült el, mely egész a láthatárig terjeszkedett, mintha nyílt tenger volna.

– Zimr-folyó – jelentette be a Valentine csónakjának kormányrúdjánál álló liimen. – Steiche itt ér véget. Balra Nissimorn-part.

Valentine egy hatalmas, félkör alakú homokpartot látott, melyet egy furcsán féloldalas formájú, sűrű pálmaliget határolt, ahol a lilás pálmalevelek felborzolódott tollakként meredeztek. Ahogy közelebb értek, Valentine meglepetten látta, hogy egy durván legallyazott rönkökből álló tutaj hever a parton, és négy hatalmas termetű, bozontos, négykarú alak ül mellette. A szkandárok már várták őket.

2

  Zalzan Kavol semmi rendelleneset nem tapasztalt az út során. Az ő tutajuk is keresztüljött a zuhogókon, de ő és testvérei a póznákkal átjutottak rajtuk, igaz, zötykölődtek egy kicsit, de nem komolyan; folyamatosan lecsorogtak Nissimorn-partig, ahol letáboroztak, és egyre növekvő türelmetlenséggel várakoztak, nem értve, mi késleltetheti a többieket. A szkandároknak eszükbe sem jutott, hogy a másik két tutaj darabokra törhetett az átkelésnél, és nem látták a tutajtörötteket a folyó mentén gyalogolni.

– Volt valami gondotok? – kérdezte Zalzan Kavol szinte őszinte ártatlansággal.

– Nem nagy ügy – felelte Valentine szárazon. – De úgy tűnik, egyesültünk, és jó lesz végre újra fedél alatt aludni.

Folytatták útjukat, és hamarosan a Steiche és a Zimr nagy összefolyásához értek, a víz itt olyan széles volt, hogy Valentine képtelen volt úgy tekinteni rá, mint két folyó találkozóhelyére. Nissimorn kisvárosnál a délnyugati parton elváltak a Iiimenektől, és kompra szálltak, mely átvitte őket Ni-moyába, Zimroel legnagyobb városába.

Harmincmillió lélek élt itt. Ni-moyánál a Zimr nagy kanyart tett, élesen megváltoztatta eddigi irányát keletiről délkeletire. Ott egy óriási mamutváros alakult ki. A folyó mindkét partján meg a mellékfolyók körül, melyek északról folytak bele, több száz mérföldön át terjeszkedett. Valentine és társai először a déli elővárosokat pillantották meg, a lakónegyedeket, melyek a még délebbi termőföldeket váltották fel, amik hosszan elnyúltak egész a Steiche-völgyig. A fő városi zóna az északi parton terült el, és eleinte csak homályosan látták az egymásra épült, lapos tetejű tornyokat, melyek magassága a folyó felé csökkent. Itt tucatnyi komp szántotta a vizet, ezek kapcsolták össze a temérdek folyó menti kisvárost. Az átkelés több órába tellett, és már alkonyodott, mire a valódi Ni-moyát megpillantották.

Varázslatos városnak tűnt. Fényei épp most gyulladtak ki, hívogatóan szikráztak a súlyos erdőktől terhelt zöld hegyek és a kifogástalan fehérségű épületek előtt. Gigantikus kikötőgát-ujjak nyúltak a folyóba, és a kikötőben kicsi és nagy vízi járművek megdöbbentő tömkelege nyüzsgött. Pidruid, mely olyan roppant hatalmasnak tűnt Valentine számára vándorlása kezdetén, ehhez képest csak egy pici városka volt.

Csak a szkandárok, Khun és Deliamber jártak már Ni-moyában ezelőtt. Deliamber felsorolta a város nevezetességeit: a Gossamer Galériát, a mérföldnyi hosszú kereskedelmi árkádsort, melyet szinte láthatatlan kötelek tartanak a föld fölött; a Mesés Állatkertet, ahol a majipoori fauna legritkább állatai találhatók, melyeket a civilizáció terjeszkedése a kihalás szélére sodort, nagyjából a természetes környezetüknek megfelelő körülmények között tartják őket; a Kristály sugárutat, a forgó reflektorokkal megvilágított utat, mely szinte bántotta a szemet; a Nagy Bazárt, a tizenöt négyzetmérföldnyi labirintusszerű folyosórendszert, mely helyet adott sokezernyi apró árudának, melyek egybefüggő tetejét szemkápráztató, sárga szikrázószövet borítja; a Világok Múzeumát, a Varázslat Csarnokát, a Hercegi Palotát, melyről azt mondják, olyan emberfölötti méretekben épült, hogy csak Lord Valentine Kastélya múlja fölül; és sok más egyebet, melyek Valentine számára inkább csak mitikusnak, képzeletbelieknek tűntek, semmint olyasmiknek, amikkel az ember egy valós városban találkozhat. De ők semmit sem fognak megnézni ezek közül. Az ezer hangszerből álló városi zenekarnak, az úszó éttermeknek, a drágakő szemű gépmadaraknak, meg az összes többinek várniuk kell addig, ha egyáltalán eljő az a nap, amíg napkirályi palástban tér vissza Ni-moyába.

Ahogy a komp a kompkikötőhöz közeledett, Valentine összehívott mindenkit.

– Most el kell döntenünk, ki merre megy tovább. Én hajón útra akarok kelni Piliplokba, és onnan eljutni a Szigetre. Sokra értékelem, hogy idáig velem tartottatok, és szívesen venném még tovább is, de nem tudok felkínálni semmit, csak végeérhetetlen utazást, és lehet, hogy idő előtti halált. Reményem a sikerre csekély, és az akadályok félelmetesek. Velem tart valamelyikőtök?

– A világ túloldalára is! – kiáltotta Shanamir.

– Én is – mondta Sleet és Vinorkis egyszerre.

– Kételkednél bennem? – kérdezte Carabella.

Valentine elmosolyodott. Deliamberre nézett.

– A birodalom sérthetetlensége forog kockán – mondta a varázsló. – Hogyan tehetném meg, hogy nem követem a törvényes Napkirályt, bármikor kér is.

– Ez nekem homályos – mondta Lisamon Hultin. – Semmit sem értek abból, hogy mászhatott ki a Napkirály a saját testéből. De nincs más dolgom, Valentine. Veled tartok.

– Mindőtöknek köszönöm – mondta Valentine. – És Kastély-hegy lakomatermében bőkezűbben ismét meg fogom köszönni.

– Szkandárokra nincs szükséged, nagyuram? – kérdezte Zalzan Kavol. Valentine ezt nem várta.

– Velem jönnétek?

– A kocsink odavan. Testvéreim megfogyatkoztak. Nincs zsonglőrfelszerelésünk. Nem sok kedvem van zarándokká válni, de követni foglak a Szigetre és meg tovább is, a fivéreimmel együtt, ha akarod.

– Akarom, Zalzan Kavol. Van zsonglőri állás a királyi udvarban? A tiétek lesz, megígérem!

– Köszönöm, nagyuram mondta a szkandár ünnepélyesen.

– Van meg egy jelentkezd – szólalt meg Khun.

– Te is? – kérdezte Valentine meglepetten.

Nem sokat számit nekem, hogy ki a király ezen a bolygón, amelyre vetődtem – felelte az idegen. – De az igenis sokat számit, hogy tisztességesen viselkedjek. Ha te nem volnál, most holtan feküdnék Piurifayne-ben. Az életemmel tartozom neked, és minden erőmmel segíteni foglak.

Valentine a fejét rázta.

Csak azt tettük, amit bármelyik civilizált lény megtett volna bárkiért. Nem tartozol semmivel.

– Én másképp gondolom – mondta Khun. – Mindamellett az életem mostanáig jelentéktelen és sekélyes idejöjjek, Nem volt rá okom, hogy elhagytam szülebolygómat, Kiamotot és idejöjjek, itt pedig ostobán éltem és majdnem az életemmel fizettem, és miért éljek úgy tovább, ahogy eddig éltem? Az egyed mellé állok, és a sajátomnak tekintem, és talán hinni is fogok benne, vagy legalábbis úgy érezni, és ha meghalok azért, hogy te királlyá légy, csak a köztünk fennálló tartozást fogom kiegyenlíteni. Egy tökéletes halállal megfizethetek az univerzumnak a rosszul eltöltött életemért. Hasznomat tudod venni?

– Teljes szívemből köszöntelek – mondta Valentine.

A komp nagyot kürtölt, és simán besiklott a kompkikötőbe.

Az éjszakát a legolcsóbb kikötői szállóban töltötték, amit csak találni bírtak; egy fehérre meszelt kőfalú, közös fürdős, tiszta, de sivár helyen, és megajándékozták magukat egy szerény, de kiadós vacsorával a legközelebbi fogadóban. Valentine javasolta, hogy rakják össze a pénzüket, és megbízta Shanamirt meg Zalzan Kavolt a kassza kezelésével, mivel úgy tűnt, ők becsülik legtöbbre a pénz értékét. Valentine-nak sok megmaradt abból az összegből, mellyel Pidruidban rendelkezett, és Zalzan Kavol egy rejtett erszényből meglepő mennyiségű tízroyalost szedett elő. Így összesen volt annyiuk, hogy mindegyikük eljusson az Álom-szigetre.

Reggel jegyet váltottak egy folyami hajóra, egy ahhoz hasonlóra, mely Khyntorból Vertbe vitte őket, és megkezdték az utazásukat Piliplokba, a Zimr torkolatánál lévő nagy kikötővárosba.

A megtett üt ellenére még mindig több ezer mérföld választotta el őket a keleti parttól. De a Zimr széles kebelén a vízi járművek gyorsan és nyugodtan haladtak. A folyami hajó természetesen újra és újra megállt a megszámlálhatatlan sokaságú folyó menti városban, Larnimisculusban, Belkában, Clerischanzban, Flegitben, Hiskuretben, Centriunban, Obliornvölgyben, Salvamotban, Gourkaine-ben, Semirodban, Cerinorban, Haunfort Majorban, Impemondban, Orgeliuse-ben, Dambemuirban, és még sok hasonlóban, egymástól szinte megkülönböztethetetlen városok végeérhetetlen folyamában, mindegyik kikötőgátakkal, kikötői sétányokkal, pálma– és mangánfényfákkal, vidám festésű raktárházakkal és terjedelmes bazárokkal, a jegyet szorongató utasokkal, akik alig várták, hogy a fedélzetre léphessenek, és máris indulást sürgettek, ,amint leléptek a feljáróról. Sleet a legénységtői kért fatörmelékből zsonglőrbuzogányokat faragott, Carabella pedig valahol labdákat kerített, amikkel zsonglőrködni lehetett, a szkandárok pedig az ebédnél nyugodtan eltüntették a tenyerükben a mosatlan tányérokat, így a társulat fokozatosan növelte munkaeszközei számát, és a harmadik naptól kezdve szert tettek némi plusz koronára azzal, hogy felléptek a sétálófedélzeten. Zalzan Kavol fokozatosan visszanyerte régi, mogorva magabiztosságának egy részét, bár még furcsán visszafogott volt, lelke lábujjhegyen suhant át olyan helyzeteken, melyek egykor vad haragot váltottak volna ki belőle.

Ez már a négy szkandár szülőföldje volt, akik valaha Piliklokban látták meg a napvilágot, és innen indult a pályafutásuk. A roppant tartomány városait járva elkalandoztak egészen Stenwampig és Port Saikforge-ig, több ezer mérföldnyire a tengerparttól. Ez az ismerős vidék, ezek a hullámzó, homokszínű dombok és a nyüzsgő kis városok a faházaikkal felvidították őket, és Zalzan Kavol hosszasan mesélt itteni pályafutásukról, sikereikről és kudarcaikról – bár ez utóbbiakról igen keveset –, és elmesélte azt a tárgyalást egy szerződéskötővel, mely arra az elhatározásra juttatta, hogy a kontinens túlfelén próbáljon szerencsét. Valentine gyanította, hogy valószínűleg elkövethetett itt valamit, volt valami összeütközése a törvénnyel, de nem tett fel kérdéseket.

Egy borozással töltött estén a szkandárok még dalra is fakadtak, most először, mióta Valentine beállt hozzájuk. Egy gyászos és panaszos szkandár dalt énekeltek egyre lehangoltabban, miközben összekapaszkodva körtáncot jártak:

Sötét a szívem

Sötét a lelkem

Párás a szemem

Könnyekkel telt meg.

Messzi földeken

Éltem életem.

Messzi hegyekben

Otthonra leltem.

Sárkányok tengerét

Szenvedés földjét

Nem látom már én

Otthonom ismét.

Halál és ellen

Halál és ellen

Loholt mögöttem

Bármerre mentem.

Halál és ellen

Halál és ellen

Loholt mögöttem

Bármerre mentem.

Halál és ellen

Halál és ellen

Loholt mögöttem

Bármerre mentem.

  Egyhangú, bánatos dal volt, és a roppant termetű szkandárok olyan komikusnak tűntek, ahogy összekapaszkodva kántáltak, hogy Valentine és Carabella eleinte alig bírta visszatartani a nevetést. De a második versszaknál Valentine azon kapta magát, hogy meghatódik, mert a dal mély érzelmeket hordozott: a szkandárok már találkoztak a halállal és az ellennel, és bár már közel jártak az otthonukhoz, életük nagy részét Piliploktól távol töltötték; és valószínűleg, gondolta Valentine, durva és fájdalmas dolog lehet szkandárnak lenni Majipooron, egy bozontos irhájú teremtménynek, aki nehézkesen mozog a melegben a kisebb, sima bőrű lények között.

A nyárnak már vége volt, és Kelet-Zimroelben beköszöntött a száraz évszak, amikor forró szelek fújnak dél felől, a növényzet szunnyadni tér a tavaszi esőkig, és Zalzan Kavol szerint ilyenkor mindenki ingerlékenyebb, és szokványosak a szenvedélyből elkövetett bűnök. Valentine ezt a területet kevésbé találta érdekesnek, mint a kontinens közepén lévő őserdőket, vagy a távoli nyugat szubtropikus burjánzását, bár néhány napi vizsgálódás után úgy döntött, hogy ennek is megvan a maga egyszerű szépsége; mérsékelt és dísztelen, egyáltalán nem hasonlatos a nyugati dőzsölő bujasághoz. Mindegy, örült és megkönnyebbült, amikor egy nap ezen a változatlan és látszólag végeérhetetlen folyón Zalzan Kavol bejelentette, hogy feltűntek Piliplok külvárosai.

3

  Piliplok megközelítőleg olyan régi és olyasmi nagyságú lehetett, mint ellenpárja a kontinens túlsó partján, Pidruid; de a hasonlóság csak eddig tartott. Mert Pidruid tervszerűtlenül épült, véletlenszere, összevissza utcákkal, utakkal, és sugárutakkal, melyek szeszélyesen kanyarogtak, míg Piliplok rendezett volt; kimondhatatlanul sok ezer évvel ezelőtt, szigorú, szinte megszállott precizitással tervezték meg.

Egy nagy kiterjedésű hegyfokot foglalt el a Zimr torkolatának déli partján. A folyó itt elképzelhetetlenül kiszélesedett, azon a ponton, ahol a Belső-tengerbe ömlött, hatvan-hetven mérföld széles lehetett, és hordalékokat meg törmelékeket hordozott, melyeket hétezer mérföldes folyása során szedett össze, az óceán kékeszöld vizét sötét árnyalattal itatta át, melyet, mint mondják, több száz mérföldről is látni lehet. A folyótorkolatnál meredő

északi hegyfok mérföldnyi magas és sok száz mérföld széles kiálló szirt volt, melyet tiszta időben még Piliplokból is látni lehetett, egy vakítóan fehér fal, mely szemkápráztató a reggeli fényben. Azon túl nem volt olyan hely, melyet kikötőként lehetett volna használni, ,így hát sohasem települt be, hanem szent rezervátumnak jelölték ki. Az Úrnő hívei éltek ott olyan teljességgel visszavonulva a világtól, hogy száz évig senki sem háborgatta őket. De Piliplok egészen más volt: tizenegymillió lakos népesítette be a várost, mely a csodás természetes kikötőjétől sugárirányban küllőszerűen terjedt ki. Egy sorozat görbe sáv keresztezte ezeknek a küllőknek a tengelyét; legbelül a kereskedők éltek, aztán az iparvidékek és a pihenő övezetek következtek, a legkülső szegélyén pedig a lakónegyedek. A gazdagsági szintek elég élesen elhatárolódtak, a faji fokozatok valamivel kevésbé. Piliplokban szkandárok roppant tömege élt – Valentine-nak úgy tűnt, hogy a kikötőben minden harmadik lény Zalzan Kavol népébe tartozott – és kissé ijesztő volt ennyi hatalmas, szőrös, négykarú óriást együtt látni. Sok tartózkodó és arisztokratikus, kétfejű su-suheris is akadt, akik luxuscikkeket, pompás termékeket, drágaköveket és minden tartomány legritkább javait árulták. A levegő itt friss volt és száraz, és Valentine, érezvén ennek a makacs déli szélnek a hevét az arcán, kezdte már érteni, miféle ingerlékenységet emlegetett Zalzan Kavol e széllel kapcsolatban.

– Ez örökké fúj? – kérdezte.

– Csak a tavasz első napjáig – mondta Zalzan Kavol.

Valentine remélte, hogy addigra már máshol lesz. De hamarosan máris problémája támadt. Zalzan Kavollal meg Deliamberrel elment a Shkuniborgátra, Piliplok kikötőjének keleti végébe, hogy elintézzék a Szigetre jutást. Valentine már hónapok óta ideképzelte magát ebbe a városba, erre a kikötőgátra, és ettől az szinte már legendás színezetet öltött a tudatában. Szép kilátással rendelkező, lenyűgöző építménynek képzelte; és Így nem kis csalódást keltett benne, hogy amikor odajutott, tapasztalta, hogy a zarándokhajók kihajózási helye egy rozoga, ütött-kopott építmény, lepattogzott zöld festékkel az oldalán, melyen szakadozott zászlók csapkodtak a szélben.

És még rosszabb következett. A kikötőgát elhagyatottnak tűnt. Némi portyázás után Zalzan Kavol talált egy kifüggesztett menetrendet a jegyáruda sötét sarkában. Minden hónap első napján indul Zarándokhajó a Szigetre – kivéve ősszel, amikor a járatok kimaradnak az uralkodó kedvezőtlen széljárás miatt. Az évszak utolsó hajója egy héttel ezelőtt, csillagnapon kelt útra. A következő három hónap múlva indul.

– Három hónap! – kiáltott fel Valentine. – Mit csinálunk Piliplokban három hónapig? Zsonglőrködünk az utcán? Koldulunk? Lopunk? Olvasd el újra a menetrendet, Zalzan Kavol!

– Úgyanaz fog állni benne – állapította meg a szkandár. Fintorgott. – Piliplokot minden helynél jobban kedvelem, de szélidőben egyáltalán nem bírom. Micsoda mocskos balszerencse!

– Ebben az évszakban egyáltalán nem indulnak hajók? – kérdezte Valentine.

– Csak a sárkányhajók – felelte Zalzan Kavol.

– Azok mik?

– Halászhajók, tengeri sárkányokra vadásznak, melyek az évnek ebben a szakában csordákba verődve párzanak, és könnyen elejthetők. Rengeteg sárkányhajó kél útra most. De mi haszna ennek számunkra?

– Milyen messzire hajóznak ki? – kérdezte Valentine.

– Amilyen messzire a zsákmányért kell menniük. Néha akár a Rodamaunt-szigetvilágig is, ha a sárkányok kelet felé rajzanak.

– Merre van az?

– Egy hosszan elnyúló szigetlánc, messze kinn a Belső-tengerben – mondta Deliamber –, talán félúton az Álom-szigethez.

– Lakott?

– De még mennyire.

– Jó. Akkor biztos van valami kereskedelem a szigetek között. Mi lenne, ha felbérelnénk az egyik sárkányhajót, hogy felvegyen utasként, és elvigyen a szigetvilágig, ott meg majd megbízunk egy helyi hajóskapitányt, hogy szállítson minket a Szigetre?

– Lehetséges – mondta Deliamber.

– Nincs olyan szabály, mely kimondja, hogy a zarándokok csak zarándokhajón érkezhetnek?

– Semmi ilyesmiről nem tudok – válaszolta a vroon.

– A sárkányhajók nem vesznek fel utasokat – jegyezte meg Zalzan Kavol. – Nem foglalkoznak ilyesmivel.

– Lehet, hogy néhány royallal felkelthetnénk iránta az érdeklődésüket? A szkandár kételkedőnek tűnt.

– Fogalmam sincs. A mesterségük legalább olyan jövedelmező. Lehet, hogy kellemetlenségnek tartják az utasokat, vagy egyenesen rossz ómennek. És biztos, hogy nem fognak a Szigetvilágra fuvarozni, ha történetesen az idei vadászösvényen kívül esik. És abban se lehetünk biztosak, meg ha el is érjük a Szigetvilágot, hogy találunk valakit, aki továbbvisz bennünket.

– Másrészt viszont – mondta Valentine – lehet hogy könnyen sikerül. Van pénzünk, és szívesebben használom hajóskapitányok meggyőzésére,

hogy elvigyenek, semmint hogy szállásra és élelemre költsem három hó– napon át Piliplokban. Hol találjuk a sárkányvadászokat?

A kikötő három-négy mérföldig kiterjedő része el volt különítve a sárkányhajók számára, móló móló után következett, és többtucatnyi roppant fahajó horgonyzott a kikötőben, készülve a most kezdődő vadászidényre. A sárkányhajók egyforma tervezésűek voltak, és bal jóslatú, morbid formájuk volt, mert hatalmas, dagadt valamik voltak, öblös, dagadó törzzsel, és roppant, szeszélyes háromágú árbocokkal, iszonyatos agyaras fejekkel a hajóorron és hosszú, pikkelyes farokkal a hajófaron. A legtöbbjük oldalára jókora vörös-sárga szemet festettek, vagy ragadozó kinézetű fehér fogsorokat; és a magas felsőfedélzeten felmeredő kupolák álltak a szigonyosok számára, mamutcsörlők a hálóknak és véráztatta emelvények, ahol a feldarabolás történt. Valentine számára valahogy nem volt összhangban, hogy ilyen gyilkos járműveket használjon a békés és szent Álom-szigetre jutáshoz. De nem volt más lehetősége.

És meg ez az út is hamarosan kezdett kétségesnek tűnni. Hajóról hajóra jártak, rakparttól rakpartig, szárazdokktól szárazdokkig, a sárkánykapitányok érdeklődés nélkül hallgatták az ajánlatukat, és gyorsan visszautasították őket. Főként Zalzan Kavol beszélt, mert a kapitányok nagy része szkandár volt, és sokkal szívesebben meghallgattak egy fajtájukbelit. De lehetetlen volt rábeszélni őket.

– Nyugtalanítanátok a legénységet – mondta az első kapitány. – Örökké átesnétek a felszerelésen, tengeribetegek lennétek, különleges igényeitek lennének...

– Nincs engedélyünk utasszállítósra – mondta a második. – A szabály szigorú.

– A Szigetvilág a mi választott útirányunktól délre fekszik – jelentette ki a harmadik.

– Régóta hiszek benne – mondta a negyedik –, hogy az a sárkányhajó, amelyik idegenekkel a fedélzetén száll tengerre, sohasem fog visszatérni Piliplokba. Idén nem kívánom kipróbálni, van-e igazság ebben a babonában.

– A zarándokokhoz semmi közöm – mondta az ötödik. – Szippantson benneteket magához az Úrnő, ha akar. Az én hajómon ugyan oda nem juttok.

A hatodik szintén nemet mondott, és hozzátette, hogy valószínűleg egyetlen kapitány sem fogja felvenni őket. A hetedik ugyanígy vélekedett. A nyolcadik, hallván, hogy szárazföldiek róják a fedélzeteket szállítót keresve, szóba sem állt velük.

A kilencedik kapitány, egy megőszült, foghajas, hulló szőrű vén szkandárnő barátságosabb volt, mint a többiek, bár ugyanúgy nerd akart helyet adni nekik a hajóján, de legalább javasolt valakit.

– A Prestimion-gáton – mondta – megtaláljátok Gorzvalt, a Brangalyn kapitányát. Gorzvalnak volt néhány balszerencsés útja, és köztudomású, hogy kifogyott a pénzből; épp a múlt éjszaka hallottam egy kocsmában, ahogy próbált kölcsönt szerezni, hogy kifizethesse belőle a hajótest javítását. Lehet, hogy tudna használni egy kevés pluszjövedelmet utasoktól.

– És merre van a Prestimion-gát? – kérdezte Zalzan Kavol.

– A sorban a legutolsó, túl a Dekkereten és a Kinnikenen, a roncsteleptől nyugatra.

A roncstelep melletti horgonyzóhely illett a Brangalynhoz, gondolta Valentine zordan egy órával később, amikor először megpillantotta Gorzval kapitány hajóját. Úgy nézett ki, mint ami készen áll, hogy darabokra essen. Kisebb és öregebb hajó volt, mint amiket addig látott, és hosszú története alatt kilyukadhatott a törzse, mert megfoltozták oda nem illő gerendákkal és ez furcsa, megdőlt kinézetet nyújtott a jobboldalnak. A vízvonalnál festett szemek és fogak elvesztették a fényüket; az orrszobor ferdén állt; a faroktüskék kitöredeztek három-négy méternyire a foglalatból, talán egy feldühödött sárkány ingerült csapásától; az árbocok úgyszintén veszítettek valamit a keresztrudaikból. Tunya, kedvetlen kinézetű legénység munkálkodott rajta, de nem valami hatékonyan, eltömítették a repedéseket, köteleket tekertek fel és vitorlát foltoztak.

Maga Gorzval kapitány legalább olyan rozzantnak és megviseltnek látszott, mint a hajója. Szkandár volt, de nem olyan magas, mint Lisamon Hultin – láthatóan törpe volt a fajtársai között. Kancsalított és a bal külső karja helyén egy csonk meredezett. Szőre összetapadt és gubancos volt; válla lógott; egész kinézete fáradtságról és vereségről árulkodott. De azonnal felderült, amint Zalzan Kavol arról kérdezte, hajlandó lenne-e utasokat vinni a Rodamaunt-szigetvilágra,

– Hányat?

– Tizenkettőt. Négy szkandárt, egy hjortot, egy vroont, öt embert meg egy... másfélét.

– Azt mondja, mindannyian zarándokok?

– Mind zarándokok.

Gorzval hanyagul az Úrnő jelét vetette magára, és így szólt:

– Tudja, hogy nem szoktak utasokat felvenni egy sárkányhajóra. De hálával tartozom az Úrnőnek múltbéli szívességeiért. Kivételt teszek. Előre fizetnek?

– Természetesen – mondta Zalzan Kavol.

Valentine gyorsan kifújta a lélegzetét. Sajnálatra méltó, ütött-kopott hajó volt, Gorzval nyilván egy harmadosztályú tengerész, akit makacs balszerencse kísért, de az is lehet, hogy a hozzá nem értés bosszulta meg magát; azonban ő hajlandó volt elvinni őket, mások pedig még el sem töprengtek rajta.

Gorzval megnevezte az árat, és szemmel látható feszültséggel várta az alkudozást. Amit kért, az fele annyi sem volt, mint amennyit sikertelenül felajánlottak más kapitányoknak. Zalzan Kavol megszokásból és a büszkesége kedvéért megpróbált lealkudni belőle három royalt. Gorzval látható kedvetlenséggel hajlandó volt belemenni egy másfél royalos csökkentésbe; Zalzan Kavol kész volt lealkudni ebből még néhány koronát, de Valentine megsajnálta a szerencsétlen kapitányt, és gyorsan közbevágott.

– Megegyeztünk. Mikor indulunk?

– Három nap múlva – mondta Gorzval.

Mint később kiderült valójában négy nap lett – Gorzval homályosan valami további felkészülésről beszélt, melyen, mint Valentine rájött, komoly lékek befoltozását értette. Nem tudta addig befoltoztatni, míg utasai nem fizettek. A kocsmai pletykákból Lisamon Hultin révén az is kiderült, hogy Gorzval megpróbált kölcsönt felvenni zsákmánya egy részére, hogy megadhassa a pénzt a hajóácsoknak, de nem talált rá jelentkezői. Rossz a híre, mondta Lisamon: minősítése gyenge, szerencséje csekély, legénysége rosszul fizetett és lusta. Egyszer teljesen eltévesztette a sárkányrajzást, és üres kézzel tért vissza Piliplokba; egy másik alkalommal elvesztette a karját egy fürge kis sárkány miatt, mely még nem halt meg, mint ő gondolta; és most legutóbb a Brangalynt oldalba kapta egy felingerelt bestia, és majdnem a tenger fenekére küldte.

– Jobban tennénk – vélte Lisamon Hultin –, ha úszva indulnánk el a Szigetre.

– Hátha mi jobb szerencsét hozunk a kapitánynak – mondta Valentine. Sleet felnevetett.

– Ha az optimizmus elég lenne, hogy a trónra juttasson valakit, télre már Kastély-hegyen lennél, nagyuram.

Valentine vele nevetett. De a piurivari szerencsétlenség után remélte, hogy nem viszi a társait újabb szerencsétlenségbe ennek a rossz külsejű hajónak a fedélzetén. Ok végül is csak pusztán hitből követik, álmok, varázslat és egy rejtélyes metamorf csíny bizonyítéka alapján: nagy bűntudat és szenvedés kínozna, ha siettében, hogy mihamarabb elérje a Szigetet, meg több bánatot okozna nekik. Valentine mégis erős szimpátiát érzett a bemocskolt, csonka karú Gorzval iránt. Lehet, hogy szerencsétlen tengerész – de talán épp a megfelelő kormányos egy olyan Napkirálynak, akire olyan rossz szemmel nézett a szerencse, hogy sikerült elveszítenie a trónját, az emlékezetét és a kilétét egyetlen éjszaka alatt!

A Brangalyn indulásának előestéjén Vinorkis félrevonta Valentine-t, és aggódó hangon mondta.

– Nagyuram, figyelnek bennünket.

– Honnan veszed?

A hjort elmosolyodott, és megpödörte narancssárga bajuszát.

– Amikor az ember már kémkedett egy keveset, felismeri a jellemzőjét másokon.. Észrevettem, hogy egy őszülő szkandár őgyeleg errefelé az elmúlt néhány napon, és Gorzval legénységét faggatja. Az egyik hajóácstól tudom, hogy az utasokra kíváncsi, akiket Gorzval a fedélzetre vesz, és az úticélunk érdekelte.

Valentine összevonta a szemöldökét.

– Reméltem, hogy sikerült leráznunk őket a dzsungelben!

– Megint felfedezhettek bennünket Ni-moyában, nagyuram.

– Akkor újra le kell ráznunk őket a szigetvilágban – mondta Valentine. – És figyelnünk kell akkor más kémekre is az úton. Köszönöm, Vinorkis.

– Nincs szükség köszönetre, nagyuram. Ez kötelességem.

Erős szél fújt északról reggel, amikor a hajó útnak indult.

Vinorkis induláskor erősen kereste tekintetével a kíváncsi szkandárt a gáton, de sehol sem lehetett látni; elvégezte a munkáját, feltételezte Valentine,

és innentől egy másik tudósító fogja folytatni a figyelést a trónbitorló

megbízásából.

Az útirány keletre feküdt és délre; ezek a sárkányhajók hozzászoktak, hogy állandóan széllel szemben hajózzanak egész a vadászterületig. Fárasztó munka volt, de nem lehetett elkerülni, mert a tengeri sárkányok csak ebben az évszakban kerültek elérhető közelségbe. A Brangalyn rendelkezett kiegészítő hajtóművekkel, de nem valami sokkal, lévén hogy mindenféle üzemanyag olyan ritka volt Majipooron. A Brangalyn egyfajta méltóságteljes esetlenséggel csípte el az oldalszelet, és kisiklott Piliplok kikötőjéből a nyílt tengerre.

Ez volt Majipoor legkisebb tengere, a belső-tenger, mely elválasztotta Kelet-Zimroelt Nyugat-Alhanroeltől. Nem volt jelentéktelen – valami ötezer mérföld parttól partig –, azonban csak egy pocsolya a Nagy-tengerhez képest, mely a túlsó félteke nagy részét elfoglalta, egy áthajózhatatlan óceán, megszámlálhatatlan ezer mérföldeken át nyílt tenger. A Belső-tenger emberibb mértékű volt, és a kontinensek közt félúton megszakította az Álom-sziget – mely önmagában is elég nagy, hogy egy újabb világ lehessen, egy kevésbé hatalmas bolygón akár kontinensnek is lehetne nevezni – és néhány kisebb szigetcsoport.

A tengerisárkányok végeérhetetlen vándorlással töltötték az életüket a két óceán között. Körbe-körbe jártak, évek vagy évtizedek alatt megkerülték a világot. Talán tucatnyi nagy csorda lakta az óceánt, folyamatosan nyugatról keletre vándorolva. Minden nyáron az egyik ilyen nagy csorda befejezi átkelését a Nagy-tengeren, elhalad Narabaltól délre, és fel Zimroel déli partja mentéri Piliplok felé. Ekkor még tilos vadászni őket, mivel a csordában hemzsegnek a a vemhes sárkánytehenek. Őszre az ifjak megszületnek, a csorda eléri az Álom-sziget és Piliplok közti széljárta vizeket, és kezdetét veszi a vadászat. Piliplokból nagy számban özönlenek ki a sárkányhajók. A csordákról leválasztják a fiatalokat és a véneket egyaránt, a túlélők pedig az Álom-szigettől délre elhaladva visszatérnek a forró égövbe, megkerülve a kinyúló Stoienzari-félszigetet, és Alhanroel alatt elhúzva kelet felé tartanak a Nagy-tengerbe, ahol háborítatlanul úszkálnak, amíg az idejük újra Piliplok közelébe vezérli őket.

Majipoor összes állatai közül messze a tengeri sárkányok a legnagyobbak. Az újszülöttek igazán aprók, alig másfél-két méter hosszúak, de egész életükön át növekednek, és az életük hosszú, bár hogy milyen hoszszú, azt senki sem tudja. Gorzval, aki megosztotta utasaival az asztalát, beszédes szkandárnak bizonyult. Most, hogy aggodalmait maga mögött hagyta, szívesen mesélt roppant méretű tengeri sárkányokról. Egy, melyet Lord Malibor korában ejtettek el, ötvennyolc méter hosszú volt, egy másik pedig Confalume idején hetvenhárom, és akkor, amikor Prestimion volt a Pontifex és Lord Dekkeret a Napkirály, még egy ennél is kilenc méterrel hosszabbat kaptak el. De a csúcstartó, mondta Gorzval, az volt, mely merészen megjelent szinte a piliploki kikötő szájában Thimin és Lord Kinniken uralkodása alatt, és megbízható becslések szerint kilencvenhat méter lehetett. Az a szörnyeteg, melyet Lord Kinniken sárkányaként ismernek, sértetlenül megúszta, mivel a teljes sárkányhajóflotta vadászaton volt. Állítólag több vadász mesélte, hogy látta ezt az óriást az ezt követő évszázadokban, legutóbb, amikor Lord Voriax lett a Napkirály, de senkinek sem volt alkalma szigonyt emelni rá, és a vadászok közt bajhozó híre lett.

– Mostanra már százötven méteres is meglehet – mondta Gorzval –, és imádkozom, hogy valamely más kapitánynak adódjon a tisztesség, hogy találkozzon vele, amikor újra visszatér a mi vizeinkre.

Valentine látott már kis tengeri sárkányokat megnyúzva, kibelezve, sózva és szárítva, melyeket Zimroel minden piacán árultak, és néha a húsukat is megízlelte, mely sötét volt, jellegzetes szagú és rágós. A három méternél kisebb sárkányokat készttették el így. A nagyobbak húsát tizenöt méter körülig feldarabolták, és frissen árusították Zimroel keleti partvidékén, de a szállítási nehézségek megakadályozták, hogy a tengertől távolabbi piacokon is kaphatók legyenek. A tizenöt méternél hosszabbak már túl öregek ahhoz, hogy ehetők legyenek, de a húsukból olajat készítenek, melyet sokrétűen használnak, lévén hogy a petróleum és egyéb kőolajszármazék ritka Majipooron. Minden méretű tengeri sárkány csontját jól hasznosítják az építészetben, mert majdnem olyan erős, mint a acél, és sokkal könnyebben elérhető, és gyógyító erejűek a megszületetlen sárkánytojások, melyeket sok száz kilónyi tömegekben találnak a felnőtt nőstények hasában. A sárkánybőr, sárkányszárny, sárkány ez-az, minden felhasználásra kerül, semmi sem vész kárba.

– Ez, például, sárkánytej – mondta Gorzval megkínálva a vendégeit e

 halványkékes folyadékkal. – Ni-moyában   g vagy Khyntorban tíz koronát is megadnak egy palacknyiért. Tessék, kóstolják meg!

Lisamon Hultin habozva beleszürcsölt, aztán a padlóra köpte. – Sárkánytej ez, vagy sárkányhegy? – követelte.

A kapitány hűvösen mosolygott.

– Amit kiköpött – mondta –, Dulornban legalább egy koronába kerülne, és meg örülhetne, ha egyáltalán hozzájutna.

Sleet felé nyújtotta a palackot, de az a fejét rázta, aztán a kapitány Valentine-t kínálta. Valentine egy pillanatnyi habozás után az ajkához emelte.

– Keserű – mondta – és penészízű, de nem olyan rettenetes. Miért kedvelik annyira?

A szkandár a combjára csapott.

– Nemi izgatószer! – dörögte. – Felkavarja a nedveket! Felhevíti a vért! Meghosszabbítja az életet! – kedélyesen Zalzan Kavolra mutatott, aki nem kérette magát, és jókorát kortyolt az italból. – Látja? A szkandár tudja! A piliplokiaknak nem kell könyörögni, hogy igyanak belőle!

– Sárkánytej? – kérdezte Carabella. – Ezek emlősök?

– Igen, emlősök. A tojások belül kelnek ki, és így az újszülöttek élve születnek, tíz-húsz egyszerre, az összes emlőt elfoglalják végig a hason. Furcsállja, hogy sárkányok tejet adnak?

– Hüllőknek hittem a sárkányokat – mondta Carabella. – És a hüllők nem adnak tejet.

–Jobb ha sárkányokként gondol a sárkányokra. Megízleli?

– Köszönöm, nem – felelte a lány. – Az én nedveimet nem kell felizgatni.

A kapitány kabinjában tartott ebédek az utazás legjobb részei, döntötte ei Valentine. Gorzval jóindulatú volt és társaságkedvelő, mint a legtöbb szkandár, és tisztességesen megrakta az asztalát borral, sültekkel és a legkülönfélébb halakkal, beleértve egy nagy-csomó sárkányhúst is. De maga a hajó nyikorgott és szűk volt, gyenge kivitelű és rosszul karbantartott, a legénység pedig, egy tucatnyi szkandár meg néhány hjort és ember, szófukar volt, sőt gyakorta nyíltan barátságtalan. Ezek a sárkányvadászok szemmel láthatólag büszke és szűk látókörű népség voltak, még egy ilyen piszkos hajó legénysége is, mint a Brangalyné, és zokon vették az idegenek jelenlétét maguk között, ahol szakmájukat gyakorolták. Egyedül csak Gorzval tűnt vendégszeretőnek; de ő nyilván hálát érzett irántuk, hiszen nekik köszönhette, hogy hajójával tengerre szállhatott.

Már messze jártak a szárazföldtől, egy jellegtelen birodalomban, ahol a halványkék óceán összefolyt a halványkék éggel, és elmosott minden hely– és irányérzéket. Dél-délkeletnek tartottak, és mennél távolabb jutottak Piliploktól, a szél annál melegebb lett, már szinte forró volt és szárazabb, mint valaha.

– Üzenetnek nevezzük a szelet – mondta Gorzval –, mivel egyenesen Suvraelből jön. Az Álmok Királyának kicsiny ajándéka, legalább olyan nagyszerű, mint a többi.

A tenger üres volt: nincs egyetlen sziget, nincsenek lebegő deszkák, sehol semmi, meg sárkányok sem. A sárkányok messze elkerülték a partot ebben az évben, mint már más alkalommal is tették, és a trópusi vizekben sütkéreztek a Szigetvilág szegélye közelében. Néha-néha egy gihornagém repült el fölöttük őszi vándorlásán a szigetekről a Zimr-mocsárba, mely egyáltalán nem a Zimr közelében volt, hanem a parti részen Piliploktól ötszáz mérföldnyire; ezek a hosszú lábú teremtmények csábító célpontot nyújtottak, de senki sem vette célba őket. Úgy látszik, ez is egy tengeri hagyomány.

Az első sárkányok a második héten mutatkoztak. Gorzval egy nappal előre jelezte az érkezésüket, megálmodta, hogy közel vannak.

– Minden kapitány megálmodja a sárkányok közelségét – magyarázta. – Az agyunk rájuk van hangolódva; megérezzük a lelkük közelségét. Van egy kapitány, egy Guidrag nevezetű, fogatlan szkandár vénasszony, aki egy héttel előre megálmodja őket, vagy meg hamarabb. Egyenesen feléjük indul, és sohasem téved. Én nem vagyok olyan jó, legfeljebb egynapi távolságból érzem meg őket. De senki sincs olyan jó, mint Guidrag. Tőlem ennyi telik. Tíz-tizenkét óra múlva sárkányok lesznek a hajóorr előtt, azt garantálom.

Valentine nem nagyon bízott a szkandár kapitány garantálásában. De a délelőtt folyamán az árbocról figyelő egyszer csak felrikkantott:

– Hahó! Sárkányok, hahó!

Nagy csapat, negyven, ötven, vagy még több, nyüzsgött épp a Brangalyn haladási irányában. Nagy hasú, idomtalan állatok voltak, keresztben a Brangalyn szélességével vetekedtek, súlyos, háromszögletű fej ringott hosszú, vastag nyakukon, rövid farkuk lapos, tüskés farkuszonyban végződött, domború hátukon tüskés taréj vonult végig. A szárnyuk volt bennük a legkülönösebb – valójában inkább uszony volt, mert az elképzelhetetlennek tűnt, hogy ezek a roppant méretű teremtmények a levegőbe emelkedjenek, de mégis inkább szárnynak látszott, semmint uszonynak. Ez a sötét és bőrszerű denevérszárny masszív, zömök alapokból meredt elő, a sárkány nyaka alól, és a fél testét beborította. A legtöbb sárkány köpenyként behúzva tartotta a szárnyát, de némelyik szétterjesztette, kitárta teljes tengelyhosszúságában, melyet hosszú, törékeny ujjcsontok biztosítottak. Megdöbbentő kiterjedésben betakarták a vizet, amikor szétterítették, mint valami fekete ponyvát.

A sárkányok java része fiatal volt, hat-tizenöt méteresek, de akadt számos két-három méteres újszülött is szabadon úszkálva meg csapkodva, vagy az anyja emlőire tapadva. Az anyák közepes méretűek lehettek. De a kicsinyek között néhány szörnyeteg is lebegett, félig alámerülve, aluszékonyan, gerinctaréjuk magasan a víz színe fölé emelkedett, mint valami hegylánc valami úszó sziget közepén. Hihetetlenül testesek voltak. Nehéz volt megítélni teljes kiterjedésüket, mert a hátsó részük többnyire nem látszott, de kettő vagy három legalább akkorának tűnt, mint a hajó. Ahogy Gorzval elhaladt Valentine mellett a fedélzeten, ő utánaszólt:

– Ugye, ezek közül egyik sem Lord Kinniken sárkánya?

A szkandár kapitány elnézően vigyorgott.

– Nem. Kinniken sárkánya legalább háromszor ekkora. Háromszor? Több mint háromszor! Ezek alig ötvenméteresek. Tucatnyi nagyobbat láttam már. És hamarosan ön is Iát majd, barátom.

Valentine megpróbált elképzelni egy háromszor akkora sárkányt, mint az itteni legnagyobb. A képzelete tiltakozott. Olyan volt, mintha Kastély-hegyet akarta volna elképzelni teljes egészében: és ez egyszerűen lehetetlen.

A hajó megindult, hogy megkezdje a mészárlást. Jól összehangolt művelet volt. Csónakokat engedtek le, mindegyik orrában egy-egy lándzsás szkandárral. A csónakok zavartalanul siklottak a szoptatós sárkányok közé, a lándzsás felnyársalt egy újszülöttet itt, egy másikat ott, vigyázva, hogy egyetlen anyát se fosszon meg minden kicsinyétől. Ezeket a fiatal sárkányokat a farkuknál fogva vonszolták a csónakokhoz; és amikor a csónakok visszatértek a hajóhoz, hálókat eresztettek le, hogy felhúzzák a zsákmányt. Amikor már egy tucatnyi fiatal sárkányt elkaptak, a vadászok nagyobb vadat vettek célba. A csónakokat felvonták, és a szigonyos, egy roppant méretű szkandár, akinek a mellén nagy tompa, kék folt díszelgett, ahonnan egykor kitépték a szőrt, elfoglalta helyét a kupolában. Sietség nélkül választotta ki fegyverét, és a katapultba helyezte, miközben Gorzval úgy manőverezett a hajóval, hogy jó lövés eshessen a kiválasztott áldozatra. A szigonyos célzott; a sárkányok ezzel mit sem törődve legeltek tovább; Valentine azon kapta magát, hogy visszatartott lélegzettel akaratlanul szorongatja Carabella kezét. Aztán a zord szigony útjára indult.

Egy harmincméteres sárkány duzzadt hátába fúródott, és a tenger azonnal megélénkült.

A megsebzett sárkány a vízfelületet csapkodta a farkával, kibontotta a szárnyait, és titáni dühvel verdeste a vizet, mintha a levegőbe akarna törni és elrepülni, magával vonszolva a Brangalynt. Az első eszeveszett fájdalom megnyilvánulás; a az anyasárkányok szétnyitották szárnyaikat, védelmük alá gyűjtötték a kicsinyeiket, és erőteljes farkcsapásokkal elúsztak, a csorda legnagyobb tagjai, a kimondott szörnyetegek pedig egyszerűen víz alá merültek, csekély energiával eltűntek a mélyben. Csak egy tucatnyi serdülő sárkány maradt, melyek felfogták, hogy valami baj történt, de nem tudták, mit tegyenek; nagy körökben úszkáltak megsebzett társuk körül, félig kibontott szárnnyal, és könnyedén csapkodták vele a vizet. Időközben a szigonyos, még mindig nagy gonddal választva meg a fegyverét, második, majd egy harmadik szigonyt lőtt a prédájába, az első mellé.

– Csónakokat! – kiáltotta Gorzval. – Hálókat!

Most különös tevékenységbe kezdtek. Ismét leengedték a csónakokat, és a vadászok evezni kezdtek. Az izgatottan köröző sárkányok felé tartottak, és valamiféle gránátokat hajigáltak a vízbe, melyek tompa puffanással robbantak szét, és citromsárga festékréteget terítettek a vízre. A robbanásoktól, és úgy tűnt, a festéktől a megmaradt sárkányok rémült őrjöngésben törtek ki. Vad szárny– és farokcsapásokkal gyorsan elúsztak szem elől. Csak az áldozat maradt; még élt, de a kötelek szorosan tartották. Az is úszott északi irányba, de magával kellett vonszolnia a Brangalyn teljes tömegét, és láthatóan pillanatról pillanatra gyengült az erőfeszítéstől. A csónakosok megpróbálták közelebb terelni a sárkányt a hajóhoz a festékgránátaikkal; ugyanakkor a hálósok egy kolosszális hálóalkotmányt eresztettek le, melyet valami belső szerkezet kinyitott és szétterített a víz fölött, és újra összezárt, amikor a sárkány belegabalyodott.

– Csörlőket! – ordította Gorzval, és a háló felemelkedett a vízről.

A sárkány a levegőben lógott. Roppant súlyától a hajó ijesztően megdőlt. Messze fenn a szigonyos felemelkedett a kupolában, hogy megadja a kegyelemdöfést. Mind a négy kezével markolta a katapultot, és lőtt. Vérszomjasan felhördült, ahogy útjára bocsátotta fegyverét, és egy pillanattal később válaszként tompa, elkínzott nyögés tört fel a sárkányból. A szigony nem sokkal a nagy csészealjszerű szem mögött fúródott a sárkány fejébe, A hatalmas szárny utolsó görcsös csapásait mérte a levegőbe.

A többi már csak hentesmunka volt: A csörlők megtették a dolgukat, a sárkányt a mészártóba emelték, és megkezdődött a feldarabolása. Valentine figyelte egy darabig, míg a véres látványosság unalmassá nem vált: a zsírréteg lehántását, az értékes belszervek kiemelését, a szárnyak lemetszését meg a többit. Amikor elege lett, lement a fedélközbe, és amikor néhány órával később visszatért, a sárkány csontváza múzeumi darabként emelkedett a fedélzeten, egy nagy fehér ív, melyen bizarr tüskés taréj meredezett, és a vadászok épp azzal foglalatoskodtak, hogy még azt is szétszedjék.

– Rosszkedvűnek látszol – mondta neki Carabella.

– Nem sokra tartom ezt a mesterséget – felelte.

Valentine úgy vélte, Gorzval teljesen megtölthette volna a hajója rakterét, bármily nagy is az, ezzel az egyetlen csordával. De csak egy maroknyi fiatalt választott és csak egyetlen felnőttet, még csak nem is a legnagyobbat, a többieket pedig szándékosan elzavarta. Zalzan Kavol megmagyarázta, hogy léteznek bizonyos mércék, melyeket az elmúlt századok Napkirályai állítottak fel, hogy megakadályozzák a túlhalászást: a csordákat csak ritkítani lehet, kiirtani nem, és annak a hajónak, mely túl hamar tér meg a vadászatról, el kell számolnia és szigorú ítélet várt rá. Ráadásul a sárkányokat sietve a fedélzetre kell vonszolni, a ragadozók megérkezése előtt, a húst pedig gyorsan feldolgozni; az a legénység, mely túl kapzsin vadászik, képtelen hatásosan és jövedelmezően feldolgozni a zsákmányát.

Az idény első vadászatától Gorzval legénysége mintha megenyhült volna. Gyakorta odabólintottak az idegeneknek, néha-néha még rájuk is mosolyogtak, és nyugodt, szinte vidám hangulatban végezték a dolgukat. Mogorva hallgatásuk megtört; röhögtek, tréfálkoztak és énekeltek:

Lord Malibor, a vakmerő

Szerette a tengert,

Lejött ő Kastély-hegyről

Hogy nagy vadász legyen.

Lord Malibor útra készült,

Nagyszerű hajóján,

Aranyos vitorla feszült

Sárkánycsont árbocán.

  Valentine és Carabella meghallotta az éneklőket – a sárkányzsírt hordózók daloltak – és hátrasiettek, hogy közelebbről hallják. Carabella gyorsan elkapta az egyszerű, hömpölygő dallamot, és csendesen pengetni kezdte zsebhárfáját, apró szeszélyes kadenciákat játszva a versszakok között.

Lord Malibor kormánynál állt

És a tengert nézte,

És kereste azt a sárkányt

Melynek nagy a híre.

Lord Malibor dörgő hangon

Ím ígyen kiálta:

„Küzdelemre készen várok

A sárkánykirályra."

,,Jövök", felelte a sárkány,

És márts megindult.

Húsz mérföld hosszú, négy széles,

Két mérföld vastag volt.

  – Nézd! – mondta Carabella. – Ott van Zalzan Kavol.

Valentine arrafelé pillantott. Igen ott volt a szkandár, a túlsó oldalon a korlát mellett összes karját karba téve és mélységes rosszallással az arcán. Nem úgy néz ki, mintha élvezné a nótát. Mi lehet a baja?

Lord Malibor bátran harcolt

Küzdöttek és vívtak.

Aznap a vér vastagon folyt

Nagy csapások zúgtak.

Ám a vén sárkánykirályok

Nem szoktak kikapni.

Lord Malibor alul maradt,

Nem bírta legyőzni.

Tengerész, ha sárkányra mégy

E mesét jegyezd meg!

Hiába erő és ügyesség,

Sárkánykaja lehetsz!

  Valentine felnevetett és tapsolt. Erre heves pillantást kapott Zalzan Kavoltól, aki a felháborodástól méltatlankodva közeledett hozzájuk.

– Nagyuram! – kiáltotta. – Hogy tűrhetsz el ilyen tiszteletlenséget... – Ne olyan hangosan a nagyurammal – mondta Valentine metszőn. – Azt mondod, tiszteletlenség? Miről beszélsz?

– Nem tisztelnek egy rettenetes tragédiát! Nem tisztelik a halott Napkirályt! Nem tisztelnek...

– Zalzan Kavol! – mondta Valentine bátortalanul. – Ennyire híve lennél a

tiszteletadásnap?

– Tudom, hogy mi illik és mi nem, nagyuram. Lord Malibor halálának kigúnyolása...

– Csillapodj, barátom – mondta Valentine gyengéden, és kezét a szkandár egyik hatalmas alkarjára fektette. – Ahová Lord Malibor ment, ott már nem érdekli sem tisztelet sem tiszteletlenség. És én remeknek tartottam a dalt. Ha én nem sértődök meg, neked mi okod van rá?

Zalzan Kavol azonban tovább morgolódott és zúgolódott.

– Ha meg nem sértelek, nagyuram, te még nem nyerted vissza a teljes ítélőképességedet. Ha a helyedben lennék, odamennék a matrózokhoz, és megparancsolnám nekik, hogy soha többé ne daloljanak ilyen nótákat a Jelenlétedben.

– A jelenlétemben? – mondta Valentine széles vigyorral. – Ezek egy sárkányköpetnyit sem foglalkoznak a jelenlétemmel. Én csak egy megtűrt utas vagyok. Ha ilyesmit próbálnék parancsolni, hamar a korláton túlra kerülnék, és én lennék a következő sárkánykaja. Nemde? Gondolj csak bele, Zalzan Kavol! És csillapodj le, pajtás! Ez csak egy bolondos matróznóta.

– Akkor is – mormogta a szkandár, és merev tartással elsietett. Carabella felkacagott.

– Annyira komolyan veszi magát.

Valentine dúdolni, majd énekelni kezdett:

Tengerész, ha sárkányra mégy Ezt a...

  Ezt a regét?...

Ezt a regét jegyezd meg!

– Igen, így van – mondta. – Kedvesem, megtennél nekem egy szívességet? Amikor ezek az emberek végeztek a munkájukkal, vond félre az egyiket... mondjuk azt a vörös szakállút, akinek olyan mély basszushangja van... és vedd rá, hogy tanítson meg a szövegre. Aztán te megtanítasz engem. Én pedig eléneklem Zalzan Kavolnak, hogy megmosolyogtassam. Hogy is van? Lássuk csak...

"Jövök", felelte a sárkány,

És máris megindult.

Húsz mérföld hosszú, négy széles, Két mérföld vastag volt...

Nagyjából egy hét telt el, mire ismét sárkányokkal találkoztak, és ekkor nemcsak Carabella és Valentine tanulta meg a dalocskát, de Lisamon Hultin is, aki kedvét lelte benne, hogy fennhangon üvöltözze a fedélzeten érdes bariton hangján. De Zalzan Kavol mindannyiszor morgolódott, valahányszor hallotta.

A második sárkánycsorda sokkal nagyobb volt, mint az előző, és Gorzval engedélyezte valami kéttucatnyi kicsi, egy közepes méretű meg egy ötvenméteres titán elejtését. Ez minden munkást lefoglalt az elkövetkezendő néhány napra. A fedélzet sárkányvértől vöröslött, és csontok meg szárnyak álltak halomba mindenhol a hajón, miközben a legénység azon dolgozott, hogy mindent tárolható méretűvé tegyen. A kapitány asztalánál ínyencségeket szolgáltak fel a teremtmény legrejtélyesebb belszerveit, és Gorzval még bőkezűbben, pompás borokat bontatott, és ez meglepő volt olyasvalakitől, aki a tönkremenés szélén állt.

– Piliploki arany – mondta bőkezűen töltve. – Ezt a palackot ünnepélyes alkalomra tartogattam, és most jött el az ideje. Óriási szerencsét hoztak nekünk.

– A kapitánytársai nem szívesen hallanák ezt – mondta Valentine. – Könnyen velük hajózhattunk volna, ha sejtik, milyen szerencsét hordozunk.

– Az ő veszteségük a mi nyereségünk. A zarándoklatukra, barátaim! – kiáltotta a szkandár kapitány.

Most már még szeszélyesebb vizeken hajóztak. A suvraeli forró szél enyhült valamelyest itt a forró égöv peremén, és kedvesebb, páradúsabb szellő érte őket délnyugatról, a távoli, alhanroeli Stoienzari-félsziget felől. A víz sötétzöld árnyalatot öltött, a tengeri madarakat meg sem lehetett számolni, az alga néhány helyen olyan ,sűrűn nőtt, hogy néha akadályozta a navigációt, és csillogó testa halak húztak el a felszín közelében – a sárkányok prédái; húsevők, és tátott szájjal asznak keresztül kisebb tengeri teremtmények rajain. Mar nem volt messze a Rodamaunt-szigetvilág. Gorzval itt szándékozott befejezni a vadászatot: a Brangalynban meg volt hely egy kevés nagyobb sárkánynak, vagy két közepesnek meg vagy negyven kicsinek, akkor kirakja az utasait, és hazafelé indul Piliplokba, hogy a pia– con eladja a zsákmányát.

– Hahó, sárkányok! – harsant fel a figyelő kiáltása.

Ez volt a legnagyobb csorda, amivel találkoztak, legalább száz tagból állt; tüskés hátak emelkedtek a víz fölé mindenhol. A Brangalyn két napon át siklott közöttük, és kedve szerint mészárolta őket. A láthatáron más hajók is látszottak, de távol maradtak, mivel szigorú szabályok tiltották az összeütközést a vadászterületen.

Gorzval valósággal ragyogott a sikeres úttól. Ő maga is beült a csónakba a legénységéhez, melyet Valentine szokatlannak tartott, és egyszer meg a kupolába is beült szigonnyal a kezében. A hajó most már mélyre merült a sárkányhús terhétől.

A harmadik napon még mindig sárkányok úszkáltak körülöttük, amiket nem zavart a mészárlás és nem szándékoztak szétszóródni.

– Még egy nagy – fogadkozott Gorzval –, aztán indulunk a szigetek felé.

Utolsóként egy huszonöt méteres állatot választott.

Valentine már unta, és még jobban unta a feldarabolást, és amikor a szigonyos a harmadik szigonyt küldte a zsákmányba, elfordult, és a fedélzet túloldalára ment. Ott találta Sleetet, és együtt bámultakkelet felé.

– Mit gondolsz, idelátszik a Szigetvilág? – kérdezte Valentine. – Alig várom, hogy újra szilárd talaj legyen a lábam alatt, és ne kelljen sárkányvér bűzét szagolnom.

– Az én szemem éles, nagyuram, de a szigetek innen kétnapi hajózásra vannak, és azt hiszem, meg az én látásomnak is vannak határai. De... – Sleet levegő után kapkodott. – Nagyuram...

– Mi az?

– Egy sziget úszik felénk, nagyuram!

Valentine előremeredt, de eleinte csak nehezen látta: reggel volt, és ragyogó tüzes izzás lángolt a tenger felszínén. De Sleet megfogta Valentine kezét és azzal mutatta, és akkor Valentine meglátta. Egy tüskés sárkánytaréj szántotta a vizet, egy taréj, mely roppant hosszan folytatódott, és alatta a gigászi test alig látszott.

– Lord Kinniken sárkánya! – mondta Valentine fojtott hangon. – És egyenesen felénk tart!

4

  Lehet, hogy Kinniken sárkánya volt, de még valószínűbb, hogy egy másik, egy közel sem olyan nagy, de így is elég hatalmas volt, nagyobb mint a Brangalyn. Egyértelműen, habozás nélkül feléjük tartott – mint egy bosszúálló angyal, vagy mint egy elképzelhetetlen erő, ezt nem lehetett tudni, de a tömege vitathatatlan volt.

– Hol van Gorzval? – tört ki Sleet. – Fegyvereket... puskákat...

Valentine felnevetett.

– Mintha egy földcsuszamlást akarnál szigonnyal feltartóztatni, Sleet Jó úszó vagy?

A legtöbb vadász a zsákmánnyal foglalatoskodott. De néhányuk már másfelé nézett, és eszeveszett rohangálás kezdődött a fedélzeten. A szigonyos megperdült, alakja kirajzolódott az égen, fegyvert tartott mindegyik kezében. Mások is elhelyezkedtek a szomszédos kupolákban. Valentine Carabellát, Deliambert meg a többieket kereste, és megpillantotta Gorzvalt, ahogy az őrülten rohant a kormány felé; a szkandár arca hamuszínű volt, szeme kitágult, és úgy nézett ki, mint aki az elkerülhetetlen halál torkában áll.

– Leengedni a csónakokat! – rikoltotta valaki. A csörlők megindultak. Alakok rohangáltak összevissza. Egyikük, egy félelemtől megfeketedett arcú hjort az öklét rázta Valentine felé, durván megragadta a karját, és motyogott:

– Te hoztad ránk ezt! Nem lett volna szabad a fedélzetre engedni egyikőtöket sem!

Valahonnan Lisamon Hultin bukkant elő, és félresöpörte a hjortot, mint a pelyvát. Aztán erős karjával átölelte Valentine vállát, mintha minden veszélytől meg akarná védeni.

– A hjortnak igaza volt – mondta Valentine csendesen. – Szerencsétlenséget hordozunk magunkkal. Először Zalzan Kavol veszti el a kocsiját, most pedig Gorzval veszti el a...

Rettenetes ütközés történt, ahogy a robogó sárkány belerohant a hajó oldalába.

A hajó megpördült, mintha egy óriás kéz forgatta volna körbe, majd szédítően visszafordult az ellenkező irányba. Iszonyatos remegés rázta a gerendázatát. Jött a másodlagos ütközés – a szárnyak csapódtak a törzsnek, vagy a csapkodó farkuszony? – aztán egy másik, és a Brangalyn táncolt a vizes, mint egy parafadugó.

– Léket kaptunk! – kiáltotta valaki kétségbeesett hangon. Lerögzítetlen tárgyak gurigáztak a fedélzeten, egy óriási olvasztóüst eltörte a rögzítőcölöpjeit, és maga alá temetett három szerencsétlen matrózt, egy csontozó-baltákat tartalmazó láda elszabadult, és lezuhant a hajóról. Ahogy a hajó tovább ingott és megdőlt, Valentine megpillantotta a hatalmas sárkányt a túloldalon, ahol még ott lógott a friss zsákmány, még bizonytalanabbá téve az egyensúlyt; és a szörnyeteg nagy ívben fordult, és ismét támadásba lendült. Most már nem lehetett kétséges, hogy támadása szándékos.

A sárkány most az árbocvállnál találta el a hajót; a Brangalyn vadul megingott; Valentine felnyögött, mert Lisamon Hultin szorítása szinte csonttörővé vált. Fogalma sem volt arról, hol lehetnek a többiek, sem hogy túlélik-e. A hajónak egyértelműen befellegzett. Máris alaposan megdőlt, ahogy a víz a raktérbe ömlött. A sárkány farka szinte a fedélzetig emelkedett, és újra lecsapott. Minden szertefoszlott a káoszban. Valentine érezte, hogy repül; kecsesen szelte a levegőt, és elegánsan és ügyesen hullott a víz felé.

Valami örvényfélébe érkezett, és az iszonyatos erejű forgás lehúzta a mélybe.

Ahogy alámerült, akaratlanul is Lord Malibor balladája lüktetett a fejében. Az a Napkirály tényleg kedvét lelte a sárkányvadászatban úgy tíz évvel ezelőtt, és állítólag a legpompásabb hajóban szállt vízre Piliplokban a hajó pedig eltűnt a teljes legénységével. Senki sem tudta, mi történt, de – Valentine hézagosan emlékezett rá – a kormány egy hirtelen támadt viharra fogta. Sokkal valószínűbb, gondolta, hogy ez a gyilkos állat volt, ez a bosszúálló sárkányfajzat.

Húsz mérföld hosszú, négy széles Két mérföld vastag volt...

És most ismét egy Napkirály, Lord Malibor szinte közvetlen utódja ugyanezzel a végzettel fog találkozni. Valentine furcsamód nem rendült meg ettől. A Steiche zuhatagaiban már azt hitte, meghal, mégis túlélte; itt, száz mérföld tengerrel közte és bármiféle biztonság között, és egy őrjöngő szörnyeteggel a közvetlen közelében, meg sokkal vészesebb helyzetbe került, de fölösleges lett volna siránkozni. A mindenható egyszerűen megvonta tőle a kegyet. Ami elszomorította, hogy vele együtt pusztulnak azok is, akiket szeret, csupán mivel hűségesek voltak hozzá, mivel megfogadták, hogy követni fogják a Szigetre, mivel egy szerencsétlen Napkirályhoz meg egy szerencsétlen sárkányvadász-kapitányhoz kötötték az életüket, és most osztozniuk kell e mostoha sorsban.

Lesüllyedt az óceán mélyére, és nem töprengett tovább a szerencse sodrásáról. Levegőért küszködött, köhögött, fuldokolt, kiköpte a vizet, és még többet nyelt. Feje irgalmatlanul lüktetett. Carabella, gondolta, és beburkolta a sötétség.

Valentine, amióta magához tért töredék múltjával Pidruid közelében, nem sokat gondolt a halálra. Az élet elég kihívást tartogatott számára. Homályosan eszébe jutott, mire tanították gyerekkorában, hogy minden lélek visszatér az Isteni Eredethez az utolsó pillanatban, amikor az életenergia kiszabadul, és a Búcsú Hídján át távozik, azon a hídon, melynek őrzése a Pontifex elsődleges feladata. De hogy igaz-e ez, hogy van-e túlvilág, és ha igen, akkor miféle, ezen Valentine sohasem gondolkozott el. Most azonban egy olyan különös helyen nyerte vissza az eszméletét, mely még a legtermékenyebb gondolkodók képzeletét is felülmúlta.

Ez a túlvilág lenne? Egy óriási helyiség volt, egy hatalmas, csendes szoba vastag, nedves, rózsaszín falakkal és mennyezettel, mely helyenként magas volt és boltíves, hatalmas oszlopok tartották, arrébb pedig olyan alacsony volt, hogy szinte a padlót súrolta. Abban a plafonban hatalmas, fénylő félgömbök világítottak halovány, kékes fénnyel, mintha foszforeszkálnának. A levegő orrfacsaró volt és gőzös, éles, kesernyés szagú, kellemetlen és fojtogató. Valentine az oldalán feküdt, nedves, csúszós, érdes, mélyen barázdált felületen, mely megállás nélkül remegett. Tenyerét ráfektette, és egyfajta rángást érzett a mélyéről. A talaj anyaga semmihez sem hasonlított, amit ismert, és azok az apró, de észlelhető mozgások azt az érzetet keltették benne, mintha nem is a túlvilágra került volna, csupán egy groteszk hallucináció kínozza.

Valentine bizonytalanul feltápászkodott. Ruhája átázott, valahol elvesztette az egyik cipőjét, ajka égett a sótól, tüdeje mintha vízzel telt volna meg, és erőtlennek, kábultnak érezte magát; ráadásul nehéz volt talpon maradni ezen a folyamatosan remegő felületen. Körülnézett, és a halvány megvilágításban valami növényfélét látott, hajlékony, ostorszerű, a talajból sarjadó, vastag, húsos, levéltelen indákat. Ezek is belső elevenséggel vonaglottak. Elhaladt két magas oszlop között, és át egy területen, ahol a padló meg a mennyezet majdnem összeért, és megpillantott valamit, ami mintha egy zöldes folyadékkal telt tavacska lett volna. Azon túlra nem látott a homályban.

A tavacska felé indult, és valami rendkívül furcsát vett észre benne: több száz élénk színű hal lebegett benne, olyanok, mint amilyenek körülöttük fickándoztak a vízben, mielőtt a vadászat kezdetét vette. Most már nem úszkáltak. Döglöttek voltak és oszlásnak indultak, a hús málladozott a csontjaikról, és alattuk a tóban hasonló csontok alkottak szőnyeget, többméternyi vastagon.

Hirtelen olyan zaj hallatszott, mintha orkán süvöltene mögötte. Valentine megfordult. A helyiség falai megmozdultak, visszahúzódtak, a majdnem a talajt érő mennyezet emelkedett, roppant üres térség tárult fel; és vízáradat ömlött be, mely a szájáig ért. Épphogy csak volt ideje elkapni az egyik oszlopot, és erősen megkapaszkodni benne; a bezúduló víz máris rettenetes erővel kavargott körülötte. Kapaszkodott. Mintha a teljes Belső-tenger ömlött volna be, és egy pillanatig azt hitte, nem fogja tudni megtartani magát, de akkor a sodrás alábbhagyott, és a víz elszivárgott a padlóban váratlanul feltáruló nyílásokon — több– tucatnyi vergődő halat hagyva maga mögött. A padló vonaglott; a húsos indák belesöpörték a kétségbeesetten vergődő halakat a zöldes tavacskába; és amint beleestek, megszűntek mozogni.

Valentine hirtelen megértette.

Nem haltam meg, gondolta, és ez a hely nem a túlvilág. A sárkány gyomrában vagyok!

Nevetni kezdett.

Valentine hátravetette a fejét, és hatalmas hahota tört ki belőle. Mi mással reagálhatott volna? Sikoltozással? Szitkozódással? A roppant állat egyetlen kortyra lenyelte és beszippantotta Majipoor Napkirályát oda sem figyelve, mintha csak valami kishal lenne. De ahhoz túl nagy volt, hogy a nyúlványok belelökdössék abba az emésztőnedvbe, így hát itt maradt, a sárkány gyomrának padlóján üldögélt, az emésztőcsatorna katedrálisában. Most mihez kezdjen? A halak királya legyen? Igazságot osszon köztük, amikor besodródnak? Telepedjen le, és élete végéig a szörnyeteg zsákmányából lopott halakon éljen?

Ez rettentően mulatságos, gondolta Valentine.

De ugyanakkor komor tragédia is, mert Sleet, Carabella, az ifjú Shanamir meg a többiek, halálukat lelték a Brangalyn roncsában, ragaszkodásuk meg az ő rettenetes balszerencséje miatt. Csak aggódást érzett irántuk. Carabella csilingelő hangja nem hangzik fel soha többé, Sleet csodás szem– és kézügyessége elveszett örökre, és a durva lelkű szkandárok sem töltik meg többé a levegőt röpködő késekkel, sarlókkal meg fáklyákkal, és Shanamir élete megszakadt, mielőtt igazán elkezdődhetett volna...

Valentine nem bírta elviselni a gondolatot. Magát illetően csak nevetni tudott ezen az abszurd helyzeten. Hogy elszakítsa a gondolatait a szomorúságtól, a bánattól és a fájdalomtól, újra felnevetett, és a furcsa helyiség távoli falai felé tárta a kezét.

Ez itt Lord Valentine Kastélya! — kiáltotta. — A trónterem! Mindannyiótokat meghívlak, hogy étkezzetek velem a nagy lakomateremben!

A távoli homályból egy dörgő hang válaszolt:

– A beleimre mondom, elfogadom a meghívást!

Valentine mindennél jobban meghökkent.

– Lisamon?

– Nem, Tyeveras Pontifex meg a ferde szemű bácsikája! Te vagy az, Valentine?

– Igen! Hol vagy?

– Ennek a büdös sárkánynak a zúzájában. Te merre vagy?

– Tőled nem messze! De nem látlak!

– Énekelj! – kiáltotta a nő. – Maradj, ahol vagy és énekelj, megállás nélkül énekelj! Megpróbállak megkeresni.

Valentine üvölteni kezdte, ahogy a torkán kifért:

Lord Malibor, a vakmerő Szerette a tengert...

Ismét a süvöltő zaj hallatszott; a nagy teremtmény nyelőcsöve ismét kitágult, hogy lenyeljen egy vízesésnyi tengervizet meg egy halrajt; Valentine megint megkapaszkodott az oszlopban, ahogy a beáramló víztömeg elérte.

– Ó... az isten lábujjára – kiáltotta Lisamon. – Kapaszkodj, Valentine, kapaszkodj!

Kapaszkodott, míg az ár el nem vonult, aztán ázottan, zihálva leroskadt az oszlop mellé. Valahonnan a távolból az óriásnő szólította, és ő visszakiáltott. A nő hangja már közelebbről hallatszott; Sürgette Valentine-t, hogy énekeljen tovább, így hát énekelt:

Lord Malibor kormánynál állt

És a tengert nézte,

És kereste azt a sárkányt...

Valentine hallotta, ahogy a nő néha maga is üvölti a ballada egy töredékét, jópofa trágársággal cifrázva, ahogy egyre közeledett a sárkány tekervényes belsejében, aztán felnézett, és a világosságban a harcosnő roppant testét pillantotta meg. Rámosolygott. Lisamon visszamosolygott, felnevetett, Valentine vele nevetett, és nedvesen, síkosan összeölelkeztek.

De a túlélő látványa eszébe juttatta Valentine-nak azokat, akik minden bizonnyal elpusztultak, és ismét bánat és bűntudat költözött lelkébe. Az ajkába harapva elfordult.

– Nagyuram? – kérdezte a harcosnő értetlenül.

– Mi ketten megmaradtunk, Lisamon.

– Igen, hála istennek!

– De a többiek... még most is élhetnének, ha nem lettek volna oly bolondok, hogy velem keljenek útra...

A harcosnő elkapta a karjánál.

– Nagyuram, azzal hogy gyászolod őket, még nem kelnek életre, ha meghaltak.

– Tudom, de...

– Biztonságban vagyunk. Az, hogy elvesztettük a barátainkat, valóban ok a szomorúságra, de nem a lelkiismeret-furdalásra. Saját szabad elhatározásukból tartottak veled, nemde? És ha eljött az idejük, az csak azért van, mert eljött az idejük, hogyan is lehetne másként? Hagyj fel a búsulással, nagyuram, és örülj, hogy biztonságban vagyunk.

Valentine vállat vont.

– Igen, biztonságban. És igen, a bánat senkit sem hoz vissza az életbe De mennyire vagyunk biztonságban? Meddig maradhatunk itt életben, Lisamon?

– Ahhoz elég ideig, hogy kivágjuk magunkat. – Kivonta vibrációskardját a hüvelyéből.

– Szerinted utat tudsz vágni a külvilágba? – kérdezte Valentine meghökkenve.

– Miért ne? Kivágtam már magam rosszabb helyzetből is.

– Amint a sárkány húsához érsz, le fog merülni a tenger fenekére. Itt nagyobb biztonságban vagyunk, mint ha megpróbálnánk felmerülni ötszáz mérföldes mélységből.

– Azt mondtad, a legsötétebb helyzetben is derűlátó vagy. Most hová lett a bizakodásod? A sárkány a felszín közelében él. Lehet, hogy néha lemerül, de nem a tenger fenekéig. És ha ötszáz mérföld mélységben bukkanunk ki belőle? Az legalább gyors halál. Örökké ezt a bűzt akarod lélegezni? Örökké egy óriás hal belsejében akarsz bolyongani?

Lisamon Hultin óvatosan az oldalsó falhoz érintette vibrációskardja hegyét. A vastag, nedves hús megreszketett egy kicsit, de nem rándult el.

– Látod? Itt benn nincsenek idegei – mondta. Valamivel mélyebbre döfte a fegyvert, és elfordította, hogy egy lyukat vájjon a húsba. Remegések, apró rándulások. A harcosnő fúrta tovább. – Mit gondolsz, senki mást nem nyelt le?

– Csak a te hangodat hallottam.

– Én pedig csak a tiedet. Hű, micsoda szörnyeteg! Megpróbáltalak fogni, ahogy leestünk a fedélzetről, de a végén nem bírtalak tartani. Azonban egy helyre kerültünk. – Mostanra már harminc centi mély, hatvan centi átmérőjű lyukat vájt a sárkány gyomrának oldalába. Az mintha meg sem érezte volna a műtétet. Mindannyian csak élősködő férgek vagyunk benne, gondolta Valentine. Lisamon Hultin felnézett. – Míg vájom, nézz körül, nincs-e itt még valaki. De ne kószálj messzire, hallod?

– Óvatos leszek.

A gyomorfal mentén tapogatózott előre a félhomályban, kétszer állt meg, hogy megkapaszkodjon a betörő vízár ellen, és folyamatosan kiabált, abban a reményben, hogy meghallhatja valaki. Nem kapott választ. A harcosnő addigra már egy roppant üreget vájt ki; mélyen benn járt a sárkány húsában, és még mindig darabolta. Nagy húsdarabok gyűltek rakásba minden oldalon, és sűrű, lilás vér szennyezte be Lisamon teljes testét. Ő jókedvűen dalolt vagdosás közben.

Lord Malibor bátran harcolt

Küzdöttek és vívtak.

Aznap a vér vastagon folyt

Nagy csapások zúgtak.

– Szerinted mennyire vagyunk még a külvilágtól? – kérdezte Valentine.

– Úgy félmérföldnyire.

– Tényleg?

Lisamon felnevetett.

– Gondolom, három-négy méterre. Gyere, tisztítsd a nyílást mögöttem.

Ez a hús gyorsabban felhalmozódik, mint ahogy el bírnám hordani.

Valentine úgy érezte magát, akár egy hentes, és nem nagyon élvezte ezt az érzést, megragadta a kivágott húsdarabokat, és kihordta az üregből, és olyan messzire hajította, amennyire bírta. Megborzongott az iszonyattól, amikor látta, hogy a húsos indák megragadják a húst, és lazán az emésztőnedvekbe söprik. Úgy tűnt, itt bármilyen húsfélét szívesen fogadnak.

Egyre mélyebbre jutottak a sárkány hasfalában. Valentine megpróbálta kitalálni a szélességét, a teremtmény hosszát száz méteresre véve; de belezavarodott a számolásba. Szűk helyen dolgoztak, bűzös, forró levegőben. A vér, a nyers hús, az izzadság, az üreg keskenysége – nehéz lett volna visszataszítóbb helyet elképzelni.

Valentine hátrapillantott.

– A lyuk bezárul mögöttünk!

– Az örökké élő állat képes meggyógyítani magát – motyogta az óriásnő. Döfött, szúrt, vágott. Valentine nyugtalanul figyelte, ahogy új hús nő, szinte varázslatosan a seb rendkívüli sebességgel gyógyul be. Mi lesz, ha bezáródnak ebbe az üregbe? Megfojtja őket az összezáródó hús? Lisamon Hultin úgy tett, mintha nem izgulna, de Valentine látta, hogy keményebben, gyorsabban dolgozik, morog és nyög lecövekelve szétvetett lábbal, dagadozó vállizmokkal. A vágás már begyógyult a hátuk mögött, rózsaszín újhús zárta el a Lyukat, és már elkezdett összezárulni oldalról is. Lisamon Hultin dühös erőfeszítéssel vagdalkozott, Valentine pedig tovább folytatta a szerényebb csonkeltakarítást. Az óriásnő nyilván elfáradt mostanra, roppant ereje szemmel láthatóan megfogyatkozott, és a lyuk majdnem olyan gyorsan zárult, mint ahogy ő vágta.

– Nem tudom, bírom-e... tartani... a tempót... – mormolta.

– Akkor add át a kardot!

A nő felnevetett.

– Na, persze! Nem bírnád! – Vad dühvel folytatta a küzdelmet, és szitkokat szórt a sárkányhúsra, mely egyre nőtt körülötte. Már lehetetlen volt megállapítani, hol vannak; egy jelzések nélküli birodalmon haladtak keresztül. A nő egyre élesebbeket és rövidebbeket horkant.

– Talán meg kellene próbálnunk visszamenni a gyomorba – javasolta Valentine –, mielőtt csapdába kerülünk...

– Nem! – ordította a harcosnő. – Előbb-utóbb kijutunk! Itt már nem olyan húsos... keményebb, izmosabb... lehet, hogy már közvetlenül a bőr alatt járunk...

Hirtelen tengervíz zúdult be rájuk.

– Átjutottunk! – kiáltotta Lisamon Hultin. Megfordult, felkapta Valentine-t, mintha csak egy játék baba lenne, és a sárkány oldalában tátongó nyíláson át kigyömöszölte. Erős karjával a férfi csípőjét fogta. Hatalmasat taszított rajta, és Valentine-nak alig volt ideje teletölteni a tüdejét levegővel, a síkos falon átcsusszanva máris kinn találta magát az óceán hűvös, zöld ölén. Lisamon Hultin nem sokkal utána bukkant fel, még mindig keményen szorítva, most a bokájánál, aztán a csuklójánál, és parafa dugóként emelkedtek egyre felfelé.

Úgy tűnt, mintha órákig szálltak volna a felszín felé. Valentine homloka lüktetett. A bordái hamarosan kiszakadnak. A mellkasa lángolt. Az óceán fenekéről kapaszkodunk fel, gondolta üresen, és megfulladunk, mielőtt levegőt vehetnénk, vagy a vérünk forr fel, mint azoké, akik Til-omonnál Szemköveket keresve merülnek a mélybe, vagy összelapít bennünket a nyomás, vagy...

Tiszta, édes levegőbe bukkant elő, szinte az egész teste kivágódott a vízből, és csobbanva hullott vissza. Ernyedten lebegett, mint egy Szalmaszál a vízen, kimerülten, remegve, levegőért kapkodva. Lisamon Hultin mellette lebegett. A szépséges, meleg nap csodálatosan ragyogott a fejük fölött.

Életben maradt, épségben van, és kiszabadult a sárkányból.

És valahol a Belső-tenger keblén hánykolódott, száz– mérföldnyire mindentől.

5

  Amikor a kimerültség első pillanatain túljutott, felemelte a fejét és körbenézett. A sárkány háta és taréja még látszott a felszín fölött, alig pár száz méternyire. De békésnek tűnt, és lassan az ellenkező irányba úszott. A Brangalynnak nyoma se volt – csak szétszórt gerendák lebegtek a vízen nagy területen. Túlélők sem látszottak.

Odaúsztak a legközelebbi roncsmaradványhoz, a hajótest egy jókora méretű darabjához, és végigterültek rajta. Hosszú ideig egyikük sem beszélt. Végül Valentine szólalt meg:

– Most pedig odaúszunk a Szigetvilághoz? Vagy egyenesen az Álomszigetre megyünk?

– Az úszás nehéz munka, nagyuram. Sárkányháton kellene lovagolnunk.

– De hogy irányítanánk?

– Rángatnánk a szárnyait – javasolta a harcosnő.

– Nem hiszem, hogy menne.

Ismét csendben maradtak.

– A sárkány hasában legalább minden pár percben kaptunk friss halat – mondta Valentine.

– Jókora fogadó volt – tette hozzá Lisamon Hultin. – De a szellőzése rossz. Itt jobban érzem magam.

– De meddig lebeghetünk így?

Lisamon furcsán nézett rá.

– Nem bízol benne, hogy megmentenek, nagyuram?

– Hát ez elég kétségesnek tűnik.

– Az Úrnő megjövendölte álmomban – mondta az óriásnő –, hogy a halál száraz helyen ér utol, nagyon öreg korban. Még fiatal vagyok, és ez a hely a legkevésbé száraz egész Majipooron, eltekintve a Nagy-tenger közepétől. Tehát nincs mitől félnem. Nem pusztulok el itt, és te sem.

– Megnyugtató jóslat – mondta Valentine. – De mihez kezdjünk?

– Tudsz álomüzeneteket küldeni, nagyuram?

– Napkirály voltam, nem az Álmok Királya.

– Azonban bármely tudat elérheti a másikat, ha nagyon akarja! Azt hiszed, csak a Király meg az Úrnő képes rá? Tudom, hogy az a kis varázsló, Deliamber, beszélt a tudatával éjszaka, és Gorzval azt mondta, beszélt a sárkányokkal álmában, te pedig...

– Én pedig csak én vagyok, Lisamon. Ez a tudat, mely megmaradt nekem, nem tud üzeneteket küldeni.

– Próbáld meg! Tudatoddal szeld át a tengert. Az úrnőhöz, anyádhoz vagy a népéhez a Szigeten, vagy a szigetvilágiakhoz. Benned van erő. Én csak egy ostoba kardforgató vagyok, de te, nagyúr, oly aggyal rendelkezel, mely méltó a Kastélyhoz, és most, amikor a szükség... – Az óriásnő teljesen átszellemült. – Tedd meg, Lord Valentine! Hívj segítséget, és segítség jön!

Valentine ebben kételkedett. Keveset tudott az álomkapcsolat-hálózatról, mely szinte összetartotta e bolygót, úgy tűnt, egyik tudat képes hívni a másikat. És természetesen ott van a Sziget és Suvrael hatalma, melyek állítólag irányított üzeneteket küldenek valami gépi erősítővel, de mégis, itt hánykolódva egy fadarabon az óceán közepén, az óriási állat húsától és vérétől beszennyezett ruhában, mely előzőleg lenyelte őket, lelkierejét úgy kimerítették a végeérhetetlen hányattatások, hogy még legendás bizakodása a szerencsében és a csodában is megsemmisült – hogyan is reménykedhetne abban, hogy segítséget hív ilyen roppant távolságból?

Behunyta a szemét. Megpróbálta tudata minden energiáját egyetlen pontra összpontosítani mélyen a fejében. Egy ragyogó fénypontot képzelt oda, egy rejtett ragyogást, melyet megcsapolhat és kisugározhat. De hasztalan volt. Azon kapta magát, hogy azon rágódik, miféle veszedelmes teremtmények kaphatják el hamarosan lelógó lábát. És attól félt, hogy meg ha küld is üzenetet, az legfeljebb a közeli sárkány ködös tudatát fogja elérni, mely elpusztította a Brangalynt szinte minden hajósával együtt, és most esetleg visszafordulhat, hogy bevégezze a munkát. Mégis megpróbálta. Kétségei dacára tartozott annyival Lisamon Hultinnak, hogy legalább megkísérelje. Mozdulatlanul ült, épphogy lélegzett, és kipróbált minden lehetséges módszert, mellyel ilyen üzenetet küldeni lehet.

Egész délután és kora este próbálkozott vele. A sötétség gyorsan leszállt, és a víz furcsán fénylett, természetellenes, zöldes fénnyel világított. Nem mertek mindketten egyszerre aludni, mert féltek, hogy lecsúszhatnak a gerendáról és elmerülhetnek; Így hát felváltva aludtak, és amikor Valentine-ra került az ébrenlét sora, keményen küzdött, hogy ébren maradjon, és nem is egyszer hitte, hogy mindjárt elveszti az eszméletét. Teremtmények úsztak el a közelükben az éjszakában, hűvös fényű barázdákat húzva a világító hullámokban.

Valentine időről időre megpróbált üzenetet küldeni. De semmi hasznot nem látott benne.

Elvesztünk, gondolta.

Reggel felé megadta magát az álomnak és zavarosakat álmodott vízen táncoló angolnákról. Alvás közben bizonytalanul próbált elérni messzire lévő agyakat a tudatával, aztán ehhez túl mély álomba zuhant.

Arra ébredt, hogy Lisamon Hultin a vállára tette a kezét.

– Nagyuram?

Kinyitotta a szemét, és zavartan meredt a nőre.

– Nagyuram, nem kell tovább üzeneteket küldened. Megmenekültünk!

– Mi?

– Csónak, nagyuram. Látod? Keleten.

Fáradtan emelte fel a fejét, és a nő által mutatott irányba nézett. Igen, egy kicsiny csónak tartott feléjük. Evezők villantak a napfényben. Képzelődés, gondolta. Érzéki csalódás. Délibáb.

A csónak azonban egyre nőtt a láthatáron, aztán már oda is ért, kezek nyúltak érte, bevonszolták, és erőtlenül támaszkodott valakinek, és valaki más egy kulacsot tartott a szájához, valami hűs italt, bort vagy vizet, nem tudta megkülönböztetni, lehántották róla átázott, mocskos ruháit, és beburkolták valami tisztába és szárazba. Idegenek, két férfi meg egy nő, nagy, sárgásbarna hajsörénnyel, ismeretlen fajtájú ruhában. Hallotta, hogy Lisamon Hultin beszélget velük, de a szavak elmosódtak, és nem lehetett kivenni őket, és meg sem próbálta megérteni őket. Ő varázsolta volna ide ezeket a megmentőket szellemi vészjeleivel? Angyalok lennének? Szellemek? Valentine ezzel mit sem törődve dőlt hátra, teljesen kimerülten. Ködösen gondolt arra, hogy félre kellene vonni Lisamon Hultint, és figyelmeztetni, hogy ne említse az igazi kilétét, de még annyi ereje sem volt, hogy ezt megtegye, és csak reménykedett, hogy a harcosnőnek lesz annyi esze, hogy nem tetézi a képtelenséget újabb képtelenséggel, hogy ezt szóba hozza. „Ő Majipoor Napkirálya álruhában, igen, és a sárkány lenyelt mindkettőnket, de kivágtuk magunkat." Igen. Ezzel nyilván elviszi a megcáfolhatatlan igazságok pálmáját ezeknél az embereknél. Valentine erőtlenül elmosolyodott, és álomtalan alvásba mélyedt.

Amikor felébredt, kellemes, tágas, az aranyló homokpartra néző, napfényes szobában találta magát, és Carabella nézett rá komolyan aggódó kifejezéssel.

– Nagyuram? – mondta lágyan. – Hallasz engem?

– Álom ez?

– Ez Mardigile-sziget, a Szigetvilág tagja – mondta a lány. – Téged tegnap vettek fel. A hullámok közt lebegtél az óriásnővel. Ez a szigetlakó halásznép azóta kutatja a tengert túlélőkért, amióta a hajó elsüllyedt.

– Ki él még? – kérdezte Valentine sietve.

– Deliamber és Zalzan Kavol itt vannak velem. A mardigile-iek mondják, hogy Khunt, Shanamirt, Vinorkist meg néhány szkandárt... nem tudom, hogy a mieinket-e... a szomszédos szigetek lakói szedték fel a csónakjaikra, és ők is a szigeteken vannak.

– És Sleet? Sleettel mi van?

Carabella arcán egy pillanatra félelem suhant át.

– Sleetről semmi hír – mondta. – De a mentés még tart. Lehet, hogy már biztonságban van valamelyik szigeten. Tucatnyi sziget van a környéken. Az isten ez idáig megmentett bennünket: nem lehet, hogy most vessen félre. – Könnyeden nevetett. – Lisamon Hultin csodálatos mesét mondott arról, hogy mindkettőtöket elnyelt a nagy sárkány, ti pedig kivágtátok magatokat a vibrációskarddal. A szigetlakóknak nagyon tetszett. Szerintük ez a legpompásabb mese Lord Stiamot története óta, és az...

– Ez történt – mondta Valentine.

– Nagyuram?

– A sárkány. Lenyelt minket. Lisamon igazat mond.

Carabella felkacagott.

– Amikor először értesültem álmomban a valódi kilétedről, elhittem. De amikor azt mondod...

– A sárkány gyomrában – mondta Valentine komolyan – nagy oszlopok tartották a gyomor boltíveit, és az egyik végében egy nyíláson át időközönként tengervíz zúdult be, benne halak, melyeket kis indák tereltek egy zöldes emésztőtavacska felé, melybe én és az óriásnő is megemésztődtünk volna, ha nincs akkora szerencsénk. Ezt is elmesélte? És azt hiszed, azzal töltöttük az időnket, hogy kitaláljunk egy mesét, mellyel elszórakoztathatunk benneteket?

Carabella tágra nyílt szemmel nézte.

– Ő is ugyanezt a történetet mondta. De azt hittük...

– Ez igaz, Carabella.

– Akkor ez isteni csoda! Híresek lesztek, amíg világ a világ!

– Én már így is híres leszek – mondta Valentine fanyarul – mint a Nap– király, aki elvesztette a trónját, és királyi elfoglaltság híján zsonglőrködni

kezdett. Ezzel helyet kapok a balladákban Arioc Pontifex mellett, aki a Sziget Úrnőjévé nyilváníttatta magát. A sárkány most csak kiszínezi a legendát, melyet magam körül teremtek. – Arckifejezése hirtelen megváltozott. – Remélem, semmit sem mondtatok ezeknek az embereknek arról, hogy ki vagyok.

– Egy szót se, nagyuram.

– Jó. Maradjon is így. Így is épp elég nehezen hihető dolgokat mondunk nekik.

Egy karcsú, barnára sült szigetlakó – nagy szőke hajtömeggel, mely itt általánosnak tűnt – egy tálcán ételt hozott Valentine-nak: valami átlátszó levest, sülthaldarabokat, háromszög alakú, sötétkék húsú, apró, vörös magvú gyümölcsöt. Valentine farkaséhes volt.

Azután Carabellával sétált a parton.

– Megint azt hittem, hogy végleg elvesztettelek – mondta lágyan. – Azt hittem, nem hallom többé a hangod.

– Olyan sokat számít ez neked, nagyuram?

– Többet, mint amit valaha is mondtam neked.

A lány szomorúan mosolygott.

– Szép szavak, igaz, Valentine? Mert én Valentine-nak hívlak, de te Lord Valentine vagy. Hány fantasztikus nő var rád Kastély-hegyen?

Ez neki is gyakran eszébe jutott. Van ott kedvese? Hány? Esetleg kiválasztott ara is? Múltjából még annyi minden homályban maradt. És ha eljut a Kastélyba, és egy nő, aki várta, előlép...

– Nem – mondta. – Te az enyém vagy, Carabella, én pedig a tied, és bárhogy volt is a múltban... ha volt egyáltalán... az már a múlté. Megváltozott az arcom, megváltozott a lelkem is.

A lány kételkedni látszott, de nem vonta kétségbe Valentine kijelentését, és a férfi könnyed csókjával elmulasztotta a rosszkedvét.

– Énekelj nekem – kérte. – Azt a dalt, melyet Pidruidban énekeltél a fesztivál éjjelén. Kastély-hegy minden kincse sem ér fel a szerelmemmel. Így volt? Így?

– Ismerek egy másikat, mely nagyon hasonlít hozzá – mondta a lány. Elővette a zsebhárfát az övéről.

Zarándoknak öltözött a kedvesem

Messzi-messzi tengeren

Az Álom-szigetre ért a szerelmem

Túl az álomtengeren.

Az én szerelmem szőke, mint a hajnal

Messzi-messzi tengeren

Szerelmem elveszett a sziget táján

Túl az alomtengeren.

Kedves Úrnő a távoli szigeten

Messzi-messzi tengeren

Kedvesem mosolyát küldd el nekem

Túl az álomtengeren.

  – Ez másfajta dal – mondta Valentine. – Szomorkás. Énekeld el azt a másikat, szerelmem.

– Majd máskor.

– Kérlek. Ez az örvendezés ideje, Carabella, az újra találkozásé. Kérlek. A lány elmosolyodott, sóhajtott, és újra felvette a hárfát.

Szerelmem szőke, mint a tavasz, Gyengéd, akár az éj,

Édes, mint a lopott gyümölcs...

Igen, gondolta Valentine. Igen, ez már jobb. Kezét lágyan a lány nyakán pihentette, és cirógatta, miközben a parton sétáltak. Ez a hely megdöbbentően szép volt, meleg és békés. Ötvenféle színben pompázó madarak ültek a tengerpart apró fáinak göcsörtös ágain, és egy hullámtalan, áttetsző kristályszínű tenger nyaldosta a remek homokot. A levegő lágy volt és enyhe, ismeretlen virágok illatát hordozta. A távolból kacagás hallatszott és jókedvű, csengő, csilingelő zeneszó. Milyen csábító, gondolta Valentine megfeledkezni Kastély-hegyről, és letelepedni Mardigile-en, hajnalban halászatra indulni, a nap többi részét pedig sütkérezéssel tölteni.

De ezt nem tehette meg. Délután Zalzan Kavol meg Autifon Deliamber látogatták meg, Mindketten épek és kipihentek voltak a tengeri megpróbáltatások után, és hamarosan arra terelődött a beszélgetés, hogyan folytassák az útjukat.

Zalzan Kavol a szokásos elővigyázatosságával akkor is magánál tartotta a pénzes erszényét, amikor a Brangalyn elsüllyedt, és így legalább a kincstáruk fele megmaradt, még ha Shanamir elvesztette is a többit. A szkandár kirakta a csillogó érméket.

– Ennyiből – mondta – felfogadhatjuk ezt a halásznépet, hogy a Szigetre vígyenek bennünket. Beszéltem a vendéglátóinkkal. Ez a Szigetvilág kilencszáz mérföld hosszú, és közel háromezer szigetből áll, melyék közül több mint nyolcszáz lakott. Senki sem akar innen a Szigetig menni, de néhány koronáért bérelhetünk egy nagy háromgerincű csónakot, mely elvisz bennünket a Graun-félszigetig, a szigetláncnak majdnem a közepéig, ahol minden bizonnyal találhatunk további fuvart.

– Mikor indulhatunk? – kérdezte Valentine.

– Amint újra együtt leszünk – mondta Deliamber. – Mondják, hogy néhány társunk már úton van idefelé a szomszédos Burbont-szigetről.

– Kik?

– Khun, Vinorkis és Shanamir – felelte Zalzan Kavol – meg két testvérem, Erfon és Rovorn. Velük van Gorzval kapitány is. Gibor Haern a tengerbe veszett... láttam, mint pusztult el: egy gerenda zuhant rá, és ő elmerült... és Sleetről sincs semmi hír.

Valentine megérintette a szkandár bozontos alkarját.

Elszomorít ez az újabb veszteség.

Úgy tűnt, Zalzan Kavol uralkodik az érzésein.

– Inkább örüljünk, hogy ennyien is maradtunk, nagyuram – mondta csendesen.

Kora délután megérkezett a csónak Burbontról a többi túlélővel. Nagy ölelkezés kezdődött; aztán Valentine Gorzvalhoz fordult, aki elkülönülten állt, zsibbadtan, nyugtalanul, hiányzó karja csonkját dörzsölve. A sárkánykapitány mintha sokkos állapotban lett volna. Valentine át akarta ölelni a szerencsétlent, de abban a pillanatban, ahogy felé lépett, Gorzval térdre rogyott a homokba, és ujjait széttárva a napjellel tisztelgett.

– Nagyuram... – suttogta rekedten. – Nagyuram...

Valentine elégedetlenül nézett körül.

– Ki beszélt?

Pillanatnyi csend. Aztán kissé megijedve Shanamir szólalt meg.

– Én, nagyuram. Nem akartam rosszat. A szkandár annyira szívére vette a hajója elvesztését... gondoltam, vigaszt nyújt neki, ha megtudja, ki volt az utasa, hogy ő is Majipoor történelmének részesévé vált azzal, hogy a hajójára vett. Akkor még nem tudtam, hogy túlélted a hajótörést. – A fiú szája széle remegett. – Nagyuram, én nem akartam rosszat!

Valentine bólintott.

– És nem is történt rossz. Megbocsátok. Gorzval?

A kuporgó sárkánykapitány nem kelt fel Valentine lábától.

– Nézzen fel, Gorzval, Így nem tudok beszélni magával!

– Nagyuram?

– Keljen fel!

– Nagyuram...

– Kérem, Gorzval, keljen fel!

A szkandár döbbenten meredt Valentine-ra.

– Azt mondta, hogy kérem? Kérem?

Valentine felnevetett.

– Azt hiszem, elfeledkeztem az uralkodói viselkedésről. Rendben van: felállni! Parancsolom!

Gorzval remegve állt fel. Szánalomra méltó látványt nyújtott ez a kicsi, háromkarú szkandár, összetapadt vörhenyes szőrével, véreres szemével, lesütött tekintettel.

– Szerencsétlenséget hoztam magára – mondta Valentine –, és ezzel csak tetéztem a bajait. Fogadja bocsánatkérésemet; és ha a szerencse kedvesebben kezd rám mosolyogni, egy napon kárpótolom azért, amit okoztam. Ezt megígérem. Most mihez kezd? Összeszedi a legénységét és visszatér Piliplokba?

Gorzval szánalmasan a fejét rázta.

– Sose mehetek többé vissza. Nincs hajóm, nincs hírnevem, nincs pénzem. Mindent elvesztettem, sohasem szerezhetem vissza. A legénységem szerződése megszűnt a Brangalyn elsüllyedésekor. Most egyedül vagyok. Tönkrementem.

– Akkor jöjjön velünk az Úrnő Szigetére, Gorzval!

– Nagyuram?

– Nem maradhat itt. Úgy értem, ezek a szigetlakók nem szívesen fogadnak be telepeseket, és ez az éghajlat amúgy sem egy szkandárnak való. És egy sárkányvadász szerintem sohasem lesz halász anélkül, hogy ne érezne mindenkor fájdalmat valahányszor kiveti a hálóját. Tartson velünk! Ha a Szigetnél nem jutunk messzebb, ott megnyugvást találhat az Úrnő Szolgálatában; és ha tovább folytatjuk az utunkat, méltóság var magára, amikor felkapaszkodunk a Kastély-hegyre. Mit szól hozzá, Gorzval?

– Megijeszt, hogy a közelében legyek, nagyuram.

– Annyira ijesztő vagyok? Sárkányszájam van? Úgy látja, hogy az itteniek elzöldültek a félelemtől? – Valentine a szkandár vállára csapott. odaszólt Zalzan Kavolnak. – Elveszett testvéredet senki sem pótolhatja, de legalább egy fajtársadat adok neked. És most készülődjünk az indulásra. A Sziget még soknapi utazásra van előttünk.

Zalzan Kavol egy órán belül leszerződtetett egy szigeti járművet, hogy másnap reggel keletre vigye őket. Aznap este a vendégszerető szigetlakók pompás ünnepséget rendeztek a tiszteletükre, hűs zöld borral, édes gyümölcsökkel és remek, friss tengerisárkány-hússal. Ez utóbbitól Valentine-nak felfordult a gyomra, és eltolta volna magától, de látta, hogy Lisamon Hultin nagy falatokban tömi magába, mintha ez lenne az utolsó vacsorája. Úgy döntött, hogy gyakorolja az önfegyelmet, és leerőltetett egy nagy hús– darabot a torkán, és olyan ízletesnek találta, hogy azon nyomban megszűnt minden utálkozása a sárkányhússal szemben. Míg ettek, lement a nap, itt a forró égövben korábban, mint máshol, káprázatos napnyugta volt, szétterítette az égen borostyán–, ibolya–, bíborvörös és aranyszín lüktető árnyalatait. Ezek minden bizonnyal boldog szigetek, gondolta Valentine, egy rendkívül örömteli hely még azon a világon is, ahol minden hely boldog, és a legtöbb élet beteljesül. A népesség itt általában egyformának tűnt, markáns, hosszú lábú emberek, sűrű fésületlen aranyhajjal, sima, mézszínű bőrrel, ámbár elszórtan akadtak vroonok, sőt még ghayrogok is közöttük, és Deliamber mondta, hogy a lánc többi szigetén másféle népek élnek. Deliamber szerint, aki szabadon elvegyült a bennszülöttek között megmenekülése óta, a legtöbb sziget elszakadt a kontinensektől, és saját világukat élik, mit sem törődve a nagyvilágban lejátszódó eseményekkel. Amikor Valentine azt kérdezte az egyik vendéglátójától, hogy Lord Valentine, a Napkirály elhaladt-e erre Zimroelbe tartva, a nő üres pillantást vetett rá, és csodálkozva válaszolt:

– Nem Lord Voriax a Napkirály?

– Több mint két éve meghalt, úgy hallottam – jelentette ki egy másik szigetlakó, és úgy tűnt, az asztal körül ülők legtöbbjének ez újdonság volt.

Valentine aznap éjszaka Carabellával megosztotta a szállását. Hosszú ideig együtt álltak a verandán, tekintetüket a tengeren csillogó, fehér holdfénysávokon nyugtatták, melyek a távoli Piliplok felé húzódtak. Valentine a tengeri-sárkányokra gondolt, melyek ebben a tengerben legelnek, és arra a szörnyetegre, melynek hasában álomszerűen tartózkodott, és fájdalommal gondolt két elvesztett bajtársára, Giborn Haernre és Sleetre, akik közül az egyik biztosan a tenger mélyén volt, és lehet, hogy a másik is. Micsoda roppant utazás, gondolta, ahogy eszébe jutott Pidruid, Dulorn, Mazadone, Ilirivoyne, Ni-moya, eszébe jutott a menekülés az erdőn át, a Steiche zuhatagai, a piliploki sárkánykapitányok elutasító viselkedése, a sárkány, mely elsüllyesztette szegény Gorzval végzetes sorsú hajóját. Ily roppant út, ily sok ezer mérföld, és oly sok áll még előtte, mielőtt választ kaphat a lelket ostromló kérdésekre.

Carabella csendesen közel fészkelődött hozzá. Viselkedése vele szemben egyre inkább fejlődött, és mostanra a szerelem és a tisztelet keverékévé vált, tiszteletadássá és tiszteletlenséggé, mert a lány elfogadta és a valódi Napkirályként tisztelte, de emlékezett az ártatlanságra, a hiszékenységre, mely tulajdonságok még mindig megvoltak benne. És a lány szemmel láthatóan félt attól, hogy el fogja veszíteni, amikor újra visszanyeri a hatalmát. A mindennapi dolgokban sokkal hozzáértőbb volt Valentine-nál, sokkal tapasztaltabb, és ez érdekessé tette számára a férfit, aki egyaránt volt rettenetes és gyermeteg. Valentine megértette ezt, és nem vitatkozott vele, bár korábbi énjének és királyi tanultságának töredékei szinte naponta térnek vissza, és napról napra hozzászokott a parancsoláshoz. Korábbi kilétének nagy része meg elérhetetlen volt számára, és ő inkább még mindig

a nemtörődöm alak volt, az ártatlan Valentine, a zsonglőr Valentine. A sötétebb alak, Lord Valentine, aki egykor volt, és akivé egy nap újra lehet, rejtőző rétegként lapult a lelkében, ritkán szólt közbe, de nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Arra gondolt, hogy Carabella a lehető legjobban viselkedik ebben a nehéz helyzetben.

– Mire gondolsz, Valentine? – kérdezte végül a lány.

– Sleetre. Hiányzik az a szikár kis ember.

–Majd előkerül. Négy szigetnyire innen rábukkanunk.

– Bízzunk benne. – Valentine átfogta a lány vállát. – És azon is gondolkodtam, ami eddig történt, és ami még csak ezután történik majd. Mintha álomvilágon haladnék keresztül, Carabella.

– Ki tudná biztosan megmondani, hogy mi álom és mi nem? Megyünk, amerre a mindenható vezérel, és nem kérdezősködünk, mivel úgysem kapunk választ. Tudod, mire gondolok? Persze vannak kérdések és válaszok is rá. Meg tudom mondani, milyen nap van, mit ebédelünk, meg hogy hogy hívják ezt a szigetet, ha engem kérdezel, de vannak olyan kérdések, amire nincsenek válaszok.

– Én is így hiszem – mondta Valentine.

6

  Zalzan Kavol a szigeten található egyik legnagyobb halászhajót bérelte ki, a Mardigile Kincsét, egy csodás, türkizszínű trimaránt. Három sudár törzse tizenöt méter magasra emelkedett, és a reggeli napfényben szemkápráztató, folttalan vitorláinak széle cinóbervörössé vált, amitől a tengeri alkalmatosság ünnepi, vidám színezetet öltött. A kapitány egy Grigitor nevű, korosodó ember volt, a sziget egyik legsikeresebb halásza; magas volt és erőteljes, derékig érő hajjal és olyan élénk bőrrel, mintha beolajozta volna; a mentette meg Deliambert és Zalzan Kavolt, amikor a süllyedő hajó első hírei elérték a szigetet. Legénysége öt főből állt, fiaiból és lányaiból; mind jókötésűek és markánsak voltak, akárcsak ő.

Az útirány először Burbont felé vezetett, alig félórai hajóútra, aztán egy sekély, zöldes vizű, nyitott csatornába, mely összekötötte a két legkülsőbb szigetet a többivel. A tengerfenék itt tiszta, fehér homok volt, a napfény könnyen lehatolt odáig, és szikrázóan sziporkázva tárta fel a tengerfenék lakóit, teknősbékákat, rángórákokat, lábashomárokat, tarka halrajokat, meg a baljóslatú, ólálkodó, lándzsás, homoki angolnákat.– Egyszer meg egy kicsi tengeri sárkány is elsuhant, sokkalta közelebb a szárazföldhöz, mint szerette volna, és láthatóan nyugtalanul; Grigitor egyik lánya üldözőbe szerette volna venni, de a kapitány nem engedte, mondván, hogy az ő dolguk most az utasaikat minél előbb Rodamaunt Graunra szállítani.

Egész reggel hajóztak, további három sziget mellett haladtak el – Richeure, Grialon, Voniaire, mondta a kapitány, és délben lehorgonyoztak, hogy megebédeljenek. Grigitor két gyereke a vízbe vetette magát vadászni, gyorsan begyűjtöttek egy halom kagylófélét, és szigonyaikkal ritkán hibázták el a célba vett halakat. Maga Grigitor készítette el az ételt, fűszeres szószban marinírozott fehér nyershúskockákat, melyet csípős, jókedvre derítő zöld borral öblítettek le. Deliamber egy kicsi időre visszavonult evés Után, felmászott a legkülső törzs orrára, és feszülten bámult észak felé. Valentine egy idő múlva észrevette, oda akart menni hozzá, de Carabella elkapta a csuklóját.

– Transzban van – mondta. – Ne zavard!

Addig nem indultak el ebéd után, amíg a kis vroon le nem mászott a helyéről, és nem csatlakozott hozzájuk. A varázsló jókedvűnek tűnt.

– Tudatommal előrepillantottam – jelentette be –, és jó hírt mondok. Sleet él!

– Ez tényleg jó hír! – kiáltotta Valentine. – Hol van?

– Ott, valamelyik szigeten – mondta Deliamber, és határozottan mutatta egy nyalábnyi csápjával. – Gorzval hajósaival együtt, akik csónakon menekültek meg a pusztulástól.

– Mondd meg, melyik az a sziget – szólt Grigitor –, és odamegyünk.

– Kör alakú, egyik oldalán nagy, homokos part, a közepén tó. Lakói sötét bőrűek, fürtös hajúak, és drágaköves fülbevalót viselnek.

– Kangrisorn – mondta Grigitor egyik lánya azonnal.

Apja bólintott.

– Úgy van, Kangrisorn. Horgonyt fel!

Kangrisorn egy órányira feküdt szélirányban, nem messze Grigitor betervezett útirányától. A féltucatnyi kis homokos korallzátony egyike volt, zátonyok vették körül a kicsi lagúnákat, és szokatlan dolog lehetett, hogy látogatók érkeznek Mardigiléből, mert a trimarán még be sem ért a kikötőbe, kangrisorni gyerekek rajzottak ki csónakokban, hogy megnézzék a jövevényeket. Legalább olyan sötét bőrűek voltak, mint amennyire a mardigileiek aranyszínűek, és ünnepélyes arckifejezésükkel, csillogó fehér fogukkal és fekete hajukkal, mely szinte kéknek látszott, legalább olyan szépek voltak. Nevetgélve, integetve irányították be a trimaránt a lagúnába, és a víz szélén valóban ott guggolt Sleet, lebarnulva és kissé megviselt külsővel, de nagyjából sértetlenül. Öt vagy hat kifehéredett korallgolyóval zsonglőrködött a közönségének, néhány tucat szigetlakónak meg Gorzval öt hajósának, négy embernek meg egy hjortnak.

Gorzval aggódni látszott egykori alkalmazottai láttán. A reggeli út alatt kezdte visszanyerni a kedvét, de most, hogy a trimarán besiklott a lagúnába, feszültté és visszahúzódóvá vált. Carabella ugrott ki először, keresztülgázolt a vízen, és megölelte Sleetet; Valentine szorosan a nyomában. Gorzval lesütött szemmel hátramaradt.

– Hogy találtatok ránk? – kérdezte Sleet.

Valentine Deliamberre mutatott.

– Mágiával. Nem másként. Jól vagy?

– Azt hittem, belepusztulok a tengeribetegségbe, mire idekerülök, de egy-két nap alatt felépültem. – Megborzongott. – És te? Láttalak elmerülni, és azt hittem, mindennek vége.

– Úgy nézett ki – mondta Valentine. – Különös története van, de majd máskor mondom el. Ismét együtt vagyunk, nem igaz? Kivéve Gibor Haernt – tette hozzá szomorúan –, aki a tengerbe veszett. De bevettük magunk közé Gorzvalt. Lépj elő, Gorzval, nem örülsz, hogy újra láthatod az embereidet?

Gorzval kivehetetlenül motyogott, és Valentine meg a többiek közé nézett, elkerülve mindenki tekintetét. Valentine megértette a helyzetet, és a hajósokhoz fordult, hogy megkérje őket, ne a kapitányukat okolják az emberi erőt meghaladó katasztrófáért. Hökkenten fedezte fel, hogy azok öten a lábánál hasalnak.

– Halottnak hittelek, nagyuram – mondta Sleet szégyenkezve. – Nem tudtam megállni, hogy ne mondjam el nekik.

Úgy látom – mondta Valentine –, a hír gyorsabban terjed, mint szeretném, függetlenül attól, milyen ünnepélyes esküt tettetek a hallgatásra. Nos, ez megbocsátható, Sleet. -odaszólt a többieknek. – Felkelni. Fel! A porban csúszkálás egyikünknek sem válik javára.

Felkeltek. Lehetetlen volt nem észrevenni Gorzval iránti neheztelésüket, de ezt leárnyékolta az a megdöbbenés, amit a Napkirály jelenlétében éreztek. Valentine gyorsan megtudta, hogy ötőjük közül kettő – a hjort és az egyik ember – úgy döntött, Kangrisornban marad, abban reménykedve, hogy majdcsak találnak valami módot, hogy visszatérjenek Piliplokba és folytassák mesterségüket. A másik három könyörgött, hogy vele tarthasson zarándokutján. A gyorsan növekvő csapat új tagjai közül kettő nő volt – Pandelon és Cordeine, egy, hajóács meg egy vitorlafoltozó – meg egy férfi, Thesme, az egyik csörlős. Valentine üdvözölte őket, és elfogadta a hűségesküjüket, azt a ceremóniát, ami határozott nyugtalanságot keltett benne. Azonban már kezdett hozzászokni a rangjával járó ünnepélyességhez.

Grigitor és gyermekei oda se figyeltek utasaik térdelésére és kézcsókjára. Így van jól: Valentine nem akarta, hogy, öntudatra ébredésének híre elterjedjen a világon, amíg nem beszélt az Úrnővel. Bizonytalan volt még a tennivalóiban és nem bízott a hatalmában. Ráadásul, ha közhírré teszi létezését, magára vonhatja a jelenlegi Napkirály figyelmét, és az nem valószínű, hogy ölbe tett kézzel ül, ha meghallja, hogy egy trónkövetelő tart Kastély-hegy felé.

A trimarán folytatta útját. Szigetről szigetre haladt, mindig a part menti csatornákban maradt, csak néha merészkedett ki a mélyebb, kékebb vizekre. Elvitorláztak Lormanal és Climidole mellett, majd Secundail, Blayhar-part, Garhuven és Wisvis Vára következett, aztán Quile és Fruil, Pirkadat, Nissemhold, Thiaquil, Roazen, Piplinat mellett; el a Damozalként ismert, hatalmas félhold alakú földnyelv mellett. Sungyve szigetén friss vizet vettek fel, Musornon gyümölcsöt és zöldségeket,, Cadibyre-on pedig meg– töltötték a hordóikat a sziget rózsaszín borával. És e napsütötte kis szigetek közötti soknapi utazás után eljutottak Rodamaunt Graun terjedelmes kikötőjébe.

Ez egy hatalmas, vulkánikus eredetű, buja sziget volt, fekete vulkánikus szikláktól körülvéve, és déli partja mentén egy pompás, természetes hullámtörő húzódott. Rodamaunt Graun volt a Szigetvilág domináns tagja, messze a legnagyobb méretű, Grigitor állítása szerint öt és fél milliós népességgel. A kikötőtől mindkét irányba egy ikerváros terjedt ki, de a sziget derengő központi csúcsának környéke is népes volt, rotangpálmából és skupikfából épült kunyhók álltak takaros sorokban szinte a középpontig. Az utolsó házsoroknál a lejtőt sűrű dzsungel borította, és a legmagasabb szinten vékony, fehér füstfelhő emelkedett, mert Rodamaunt Graun aktív vulkán volt. A legutóbbi kitörés, mondta Grigitor, alig ötven éve történt. De ezt nehéz volt elhinni a kifogástalan házak és a föléjük nőtt, töretlen erdő láttán.

Itt a Mardigile Kincse hazafelé indult, de előtte Grigitur szerzett az utasok számára egy meg pompásabb trimaránt, a Rodamaunt Királynőt, mely

elviszi őket az Álom-szigetre. A kapitányt Namurintának hívták, királyi tartású és viselkedésű nő volt, hosszú hajjal, mely olyan fehér volt, mint a Sleeté, arca pedig ifjú és ránctalan. Kényeskedő és incselkedő volt, egyenként szemügyre vette őket, mintha azt próbálná eldönteni, mi bírhatott rá ilyen vegyes társaságot egy alkalmatlan időben történő zarándoklatra, de csak annyit mondott:

– Ha nem fogadnak a Szigeten, visszahozom önöket Rodamaunt Graunba, de abban az esetben állniuk kell a plusz eltartási költségeket.

– Gyakran előfordul, hogy a Szigeten nem fogadják a zarándokokat? – kérdezte Valentine,

– Ha a megfelelő időben érkeznek, akkor nem. De mint bizonyára tudja, ősszel nem indulnak zarándokhajók. Lehet, hogy nincsenek felkészülve a fogadásukra.

– Ez idáig csak apróbb nehézségeink támadtak – mondta Valentine hetykén. Hallotta, hogy Carabella felszisszen, Sleet pedig színpadiasan köhint. – Bízom benne – folytatta –, hogy nem találkozunk nagyobb akadályokkal, mint amiken már túljutottunk.

– Csodálom a bizakodását – mondta Namurinta, és intett a legénységének, hogy készülődjenek az indulásra.

A Szigetvilág a keleti részén valamelyest észak felé hajlott, és az itteni szigetek egyáltalán nem hasonlítottak Mardigile-re és szomszédaira, lévén nagyrészt egy víz alatti hegylánc csúcsai, nem pedig sima korallsíkságok. Valentine megnézegette Namurinta térképeit, és megállapította, hogy a Szigetvilágnak ezen része valaha az Álom-sziget délnyugati sarkából kinyúló félsziget hosszú gerince lehetett, de az ősi időkben a Belső-tenger valamilyen árja elnyelte. Csak a legmagasabb ormok maradtak a víz fölött; és a Szigetvilág legkeletibb szigetei meg a Sziget partja között most több száz mérföldnyi nyílt tenger terül el – tekintélyes utazás még egy ilyen jól felszerelt trimaránnak is, mint a Namurintáé.

Az utazás azonban eseménytelenül telt. Négy kikötőben álltak meg – Hellirache-ban, Sempifiore-ban, Dimmidben és Guadeloomban – vízért és élelmiszerért, nyugodtan elvitorláztak Rodamaunt Ounze, a Szigetvilág utolsó tagja mellett, és az Ungehoyer-csatornába értek, mely a Szigetvilágot az Álom-szigettől elválasztja. Ez széles, ám sekély tengerrész volt, gazdagon nyüzsgött a tengeri élettől, melyeket a szigetlakók keményen ritkítottak egészen a legkeletibb utolsó par száz mérföldig, mely már a Sziget szent környéke volt. Ezen a részen ártalmatlan vízszörnyek éltek, volevántokként ismert jókora, léggömb alakú teremtmények, melyek lehorgonyozták magukat a lenti sziklákhoz, és planktonokkal táplálkoztak; ezek a lények folyamatosan olyan tápfolyadékokat ürítettek, melyek kedveztek az őket körülvevő létformáknak. Valentine többtucatnyi volevántot látott az elkövetkező néhány napon: tizenöt-húsz méter átmérőjű, kárminvörös, gömb alakú, duzzadó zsákokat, melyből csak egy-két méter látszott ki a nyugodt vízfelszínből. Sötét, félkör alakú jelek látszottak a bőrükön, melyeket Valentine szemnek, orrnak, szájnak képzelt, mintha arcok bámultak volna rá ünnepélyesen a mélyből, mintha a volevántok a legbúskomorabb lények lennének, bölcs és fontos filozófusok, akik örökösen az apály és a dagály mibenlétén töprengenek.

– Elszomorítanak – mondta Carabellának. – Örökké itt lebegnek, a farkukkal nem látható sziklákhoz erősítve, lassan ingadozva, ahogy az áramlat mozgatja őket. Milyen elmélkedők!

– Elmélkedők! Primitív légzsákok, nem okosabbak egy szivacsnál!

– Nézd csak meg jól őket, Carabella! Repülni akarnak, száguldani... az eget fürkészik, a lég világát, és arra vágynak, hogy megismerhessék, de együtt lebegnek a hullámok alatt és láthatatlan organizmusokat szívnak magukba. És az arcuk előtt egy másik világ terül el, és meghalnak, ha átlépnek bele. Nem megható?

– Butaság – mondta Carabella.

A csatorna átszelése közben a második napon a Rodamaunt Királynő öt halászcsónakkal találkozott, melyek elvágták egy volevant gyökereit, kiemelték a vízből, és kiszurkálták; korülvetták a nagy kiterülő bőrt, kisebb darabokra szabdalták, és felhalmozták a fedélzeten, mint az állatbőröket. Valentine megdöbbent. Amikor újra Napkirály leszek, gondolta, be fogom tiltani ezeknek a teremtményeknek az irtását. Ettől a gondolattól még inkább meghökkent, és azt kérdezte magától, hogy egyszeresen a rokonszenve alapján akar törvényeket hozni anélkül, hogy megvizsgálná a tényeket? Megkérdezte Namurintától, mire használják a volevántbőrt.

Gyógyszernek – felelte a no. – A nagyon öregek megsegítésére, amikor a vérük már lustán csörgedezik. Egyetlen volevántból annyi gyógyszer készíthető, amennyi elég az összes szigetnek több mint egy évre: amit lát, ritka esemény.

Amikor újra Napkirály leszek, határozta el Valentine, addig nem döntök semmiről, amíg az igazságot ki nem derítem, már amennyiben ez megoldható.

Mindazonáltal a volevántok elképzelt komoly mélysége különös érzelmeket keltett benne, és megkönnyebbült, amikor túljutottak a területükön, és behajóztak az Álom-szigetet övező hűvös vizekre.

7

  A Sziget már tisztán kivehető volt keleten, minden órában egyre láthatóbbá vált. Valentine eddig még csak álmában és képzelgéseiben látta, és az a kép semmi máson nem alapult, csak saját képzeletén és azokon az emlékfoszlányokon, amiket a fejébe tápláltak; és egyáltalán nem volt felkészülve arra, ami a szeme elé tárult.

Roppant méretű volt. Ez nem lett volna túl meglepő ezen a bolygón, mely önmagában is gigászi volt, és ahol annyi minden összhangban állt a planéta méreteivel. Valentine azonban tévesen úgy hitte, hogy egy sziget szükségszerűen csak kényelmes és elfogadható területű lehet. Legfeljebb ha háromszor akkora szigetet van, mint Rodamaunt Graun, és ez ostobaság volt: most már látta, hogy az Álom-sziget eltakarta a teljes láthatárt, és ebből a távolságból akkorának tűnt, mint Zimroel partja, amikor kétnapnyi utazásra Piliploktól visszanéztek. Sziget volt, de ezzel a mércével mérve ugyancsak sziget lehetne Zimroel, Alhanroel és Suvrael is; és– az egyetlen oka, hogy az Álom-szigetet nem kontinensnek hívták, az az, hogy csupán óriási volt, míg a többiek kolosszális méretűek.

És a Sziget káprázatos volt. Mint a folyó torkolatán túli hegyfokot Piliplokból, ezt is tiszta, fehér mészkőszirtek védtek, melyek ragyogva tündököltek a délutáni napfényben. Harminc méter magas falat alkottak, mely valószínűleg több száz mérföld hosszan húzódott a Sziget nyugati oldalán. Annak a falnak a tetején sötétzöld erdőkorona terült el, és úgy tűnt, valamivel magasabb szinten újabb mészkőfal tornyosult az előző fölé, melyet szintén erdő koronázott, aztán meg távolabb a tengertől, e kettő fölé egy harmadik emelkedett úgy, hogy a Sziget erről az oldalról úgy nézett ki, mintha ragyogó, lépcsőzetes szintek emelkednének valami ismeretlen és talán megközelíthetetlen központi erődítmény felé. Hallott már a Sziget teraszairól, melyekről tudta, hogy egy nagy korszak mesterséges építményei, a beiktatás felé vezető út szimbólumai. Azonban maga a sziget egy természetes teraszokból álló helynek látszott, és ez csak növelte a titokzatosságát. Nem csoda, hogy ez a sziget Majipoor szent helyévé vált.

– Az a vágat ott a szirten – mutatta Namurinta – Taleis, ahová a zarándokhajók érkeznek. A Sziget két kikötője közül ez az egyik; a másik Numinor, az Alhanroel felőli oldalon. De bizonyára tudja ezt, hiszen zarándok.

– Nem sok időnk volt tudakozódni – mondta Valentine. Túl hirtelen jött ez a zarándoklat.

– Itt fogja leélni az életéi az Úrnő szolgálatában? – kérdezte a nő.

– Igen, az Úrnő szolgálatában – mondta Valentine. – De nem hiszem, hogy itt. A Sziget csak egy állomás némelyikünknek egy hosszan tartó utazáson.

Namurinta ezt nem egészen értette, de nem tett fel további kérdéseket.

Itt élénk, délkeleti szél fújt, és a Rodamaunt Királynő könnyedén és gyorsan siklott Taleis felé. A hatalmas mészkőfal hamarosan teljesen betöltötte a láthatárt, és a nyílás benne már nemcsak vágatnak látszott, hanem roppant méretű kikötőnek: egy óriási bemélyedés a fehérségben. A trimarán dagadó vitorlákkal siklott be. Valentine a hajóorrban állt, haja lebegett a szélben, elképedt a hely méreteitől, mert az éles szögű V alakzatban, mely Taleis volt, a sziklafal szinte függőlegesen ereszkedett a vízbe, legalább egymérföldnyi magasból, és az alján egy sima földsáv határolta a tágas, fehér partot. Egyik oldalon rakpartok, mólók és dokkok terültek el, eltörpültek e gigászi amfiteátrum méreteihez képest. Nehéz volt elképzelni, ebből a szirtek lábánál elterülő kikötőből miként juthat el valaki a sziget belsejébe: ez természetes erődítmény volt.

És csendes volt. Egyetlen hajó sem horgonyzott a kikötőben, és természetellenes visszhangzó csendesség uralkodott, melyben a szél zúgása vagy alkalmasint egy sirály rikoltása is nagy jelentőséget nyert.

– Van itt valaki? – kérdezte Sleet. – Ki üdvözöl minket?

Carabella behunyta a szemét.

– Meg kell kerülnünk a Szigetet Numinorhoz... vagy még rosszabb, visszatérni a Szigetvilágra...

– Nem – mondta Deliamber. – Elénk jönnek. Semmit se félj.

A trimarán a part felé siklott, és megállapodott egy elhagyatott kikötőgát mellett. A környezet hatalmassága itt már szinte nyomasztó volt, mélyen a kikötő V alakjában, a magasra meredő szirtekkel, melyek mintha a ledőlés határán állnának. Az egyik hajós kikötötte a csónakot, és ők kiszálltak.

Deliamber magabiztossága indokolatlannak tűnt. Senki sem várta őket. Minden csendes maradt, olyan rettentő csend honolt, hogy Valentine be akarta fogni a fülét, hogy kirekessze. Vártak. Bizonytalan pillantásokat váltottak.

– Nézzünk körül – mondta végül Valentine. – Lisamon, Khun, Zalzan Kavol... nézzétek azt a baloldali épületet. Sleet, Deliamber, Vinorkis, Shanamir... ti arra. Ti pedig, Pandelon, Thesme és Rovorn... menjetek el addig a partkanyarulatig, és nézzetek körül. Gorzval, Erfon...

Valentine Carabellával és a vitorlafoltozó Cordeine-nel egyenesen előre indult a titáni mészkőfal lábához. Ott valamiféle ösvény kezdődött, és lehetetlenül meredek szögben, szinte függőlegesen felfelé kanyarodott a szirt teteje felé, ahol eltűnt két fehér toronyszerűség között. Ennek az ösvénynek a megmászásához az erdőlakók ügyességére lenne szükség meg egy igavonó kitartására, állapította meg Valentine. A partot szemmel láthatóan mégsem lehetett más úton elhagyni. Benézett a kis fakalyibába az ösvény kezdetén, és semmi mást nem látott csak egy pár lebegőszánt, melyeket minden bizonnyal az ösvény megmászására használhatnak. Kivonszolta az egyiket, tolólapjával lefelé a talajra fektette, ráült; de nem tudta beindítani.

Csalódottan tért vissza a mólóhoz. Társai közül legtöbben már visszaérkeztek.

– A hely kihalt – mondta Sleet.

Valentine Namurinta felé nézett.

– Mennyi időbe telne, hogy elvigyen minket az Alhanroel felőli oldalra?

– Numinorba? Hetekbe. De nem akarok odamenni.

– Van pénzünk – mondta Zalzan Kavol.

A nő rendíthetetlennek tűnt.

– Az én mesterségem a halászat. Eljött a tüskehal betakarításának az ideje. Ha elviszem magukat Numinorba, lemaradok róla, akárcsak a gisson-idény feléről. Ezért nem tudnának kárpótolni.

A szkandár egy ötroyalost húzott elő, mintha a csillogásával jobb belátásra bírhatná a kapitányt. De a nő elutasította.

– Annak a feléért, amit azért fizettek, hogy Rodamaunt Grauntól idáig jöjjünk, visszaviszem magukat Rodamaunt Graunba, de ennél többet nem tehetek. Néhány hónap múlva megindulnak a zarándokhajók, ez a kikötő megelevenedik, és akkor, amennyiben óhajtják, ugyanígy, féláron elhozom magukat. Bárhogy döntenek, a szolgálatukra állok. De elhajózok innen meg sötétedés előtt, és nem Numinorba.

Valentine fontolóra vette a helyzetet. Ez kellemetlenebb volt, mint az, hogy lenyelte a tengeri sárkány; mert onnan elég gyorsan megszabadult, de ez a váratlan akadály azzal fenyegetett, hogy egészen télig, vagy meg tovább is, késlekednie kell, és ez idő alatt Dominin Barjazid uralkodik Kastély-hegyen, új törvényeket hoz, a történelem megváltozik, és a trónbitorló megerősíti a helyzetét. De akkor mi legyen? Deliamberre pillantott, a varázsló azonban, bár kifejezéstelennek és zavartalannak tűnt, nem javasolt semmit. Ezt a falat nem tudják megmászni. Nem tudnak átrepülni fölötte. Nem ugrálhatnak hatalmas ugrásokkal fel a szirt tetejét beborító, elérhetetlen, végtelenül kívánatos erdőhöz. Menjenek vissza Rodamaunt Graunra?

– Nem várna még néhány napot? – kérdezte Valentine. – További pénzért, persze. Hátha reggel találunk valakit, aki...

– Messze vagyok Rodamaunt Grauntól – felelte Namurinta. – Alig várom, hogy újra láthassam a partját. Semmit se nyerne azzal, ha még akár egy, további órát is várnánk, én pedig még kevesebbet. Ez rossz évszak; az Úrnő népe nem számít rá, hogy bárki is Taleisbe érkezhet, és nincsenek itt.

Shanamir erősen megrángatta Valentine zekéjét.

– Majipoor Napkirálya vagy – súgta a fiú. – Parancsold meg, hogy várjon! Tárd fel a kiléted, és kényszerítsd térdre!

– Azt hiszem, nincs értelme – mondta Valentine mosolyogva. – Történetesen nincs nálam a koronám.

– Akkor szólj Deliambernek, hogy bírja engedelmességre!

Ez is egy lehetőség volt, de Valentinénak nem tetszett: Namurinta készségesen elhozta őket, jogában áll elmenni, és valószínűleg igaza van, hogy semmi értelme itt további napokat várakozni. Deliamber varázserejének felhasználásával kényszeríteni engedelmességre visszataszítónak tűnt számára. Másrészt azonban...

– Lord Valentine! – hangzott fel egy nő kiáltása messziről. – Ide! Jöjjön!

A kikötő távoli vége felé pillantott. Pandelon volt, Gorzval hajóácsa, aki Thesmével és Rovornnal azt nézte meg, mi van a kanyar mögött. Integetett, hadonászott. Valentine futva indult arra, a többiek egy pillanatra rá követték.

Amikor odaért, a nő keresztülvezette a sekély vízen, megkerültek egy kiugró sziklát, mely egy sokkal kisebb partrészt takart. Megpillantott egy rózsaszínű homokkőből épült egyszintes építményt, mely az Úrnő jelét, a háromszög a háromszögben jelvényt viselte, és valami szentélyféle lehetett. Előtte egy virágoskert volt, szimmetrikusan elrendezett, piros, kék, narancsszínű és sárga virágú bokrokkal. Két kertész, egy férfi meg egy nő, gondozta. Érdeklődés nélkül néztek a közeledő Valentine-ra. Ő félszegen tisztelgett feléjük az Úrnő jelével, és ők sokkal jártasabban viszonozták.

– Zarándokok vagyunk – mondta –, szeretnénk, ha elárulná az utat a teraszokhoz.

– Rossz évszakban érkeztek – mondta az asszony. Az arca széles volt és halovány, tele halvány szeplőkkel. Nem volt barátságos a hangja.

– Mivel buzgón szeretnénk az Úrnő szolgálatába lépni.

Az asszony vállat vont, és folytatta a gyomlálást. A férfi, egy vaskos, alacsony termetű személy, ritkuló, őszes hajjal, így szólt:

– Ebben az évszakban Numinorba kellene menniük.

– Mi Zimroelből jöttünk.

Ez mintha kissé felkeltette volna az érdeklődésüket.

– A sárkányszeleken át? Nem lehetett könnyű útjuk.

– Akadt egy-két aggasztó pillanat – mondta Valentine –, de már túl vagyunk rajta. Csak örülni tudunk, hogy végre ideértünk.

– Az Úrnő megvigasztalja magukat – mondta a férfi közömbösen, és munkához látott a nyesőollóval.

Egy pillanatnyi, gyorsan kényelmetlenné váló csend után Valentine így szólt:

– És a teraszokra vezető út?

– Maguktól nem jutnak fel.

– Nem segítenének?

Ismét csend.

– Csak egy pillanatba telne – mondta Valentine –, aztán nem is zavarnánk tovább önöket. Mutassák meg az utat!

– Nekünk itt van dolgunk – mondta a kopaszodó férfi.

Valentine megnedvesítette a szája szélét. Ezzel nem megy semmire, és Namurinta valószínűleg öt perccel ezelőtt már elindult a másik partrészről, itthagyta őket, és már úton van Rodamaunt Graun felé. Deliamberre nézett. Itt nem ellenezne egy kis varázslói beavatkozást. Deliamber nem törődött a sugallattal. Valentine odalépett mellé.

– Érintsd hozzájuk a csápjaidat – mormolta –, és bírd rá őket, hogy legyenek segítségünkre!

– Azt hiszem, az én varázstudományom nem sokat ér ezen a szent Szigeten – mondta Deliamber. – Próbálkozz a saját varázslatoddal!

– Nekem nincs!

– Próbáld meg – mondta a vroon.

Valentine újra a kertészek elé állt. Majipoor Napkirálya vagyok, mondta magában, fia annak az Úrnőnek, akit ezek imádnak és szolgálnak. Ezt nem mondhatta a kertészeknek, de lelkének puszta erejével kisugározhatta. Ki– húzta magát, és magába mélyedt, mintha zsonglőrködni készülne rendkívül kritikus közönség előtt, és olyan melegen mosolygott, hogy a bimbóknak ki kellett nyílniuk a virágbokrokon. Egy pillanatra rá a kertészek felnéztek a munkájukból, meglátták, és félreérthetetlenül reagáltak; meglepődtek, összezavarodtak és – behódoltak. Valentine megfürösztötte őket szeretetének fényében.

– Több ezer mérföldet tettünk meg – mondta gyengéden –, hogy átadjuk magunkat az Úrnő békességének, és az isten nevében, kit mindkettenszolgálunk, könyörgünk önöknek, hogy legyenek segítségünkre utunkon; mert nagy szükségünk van rá és belefáradtunk a vándorlásba.

A kertészek hunyorogtak, mintha a nap bújt volna elő egy szürke felhő mögül.

– Nekünk kötelességünk van – mondta az asszony kifogásként.

– Nem indulhatunk felfelé, amíg a kertet el nem láttuk – mondta a férfi szinte motyogva.

– A kert virul – mondta Valentine –, és virulni fog akkor is, ha néhány óráig nem gondozzák. Segítsenek, mielőtt besötétedik. Csak annyit kérünk, hogy mutassák meg az utunkat, és én mondom, az Úrnő megjutalmazza magukat érte.

A kertészek zavarba jöttek. Egymásra pillantottak, aztán az égre, mintha meg akarták volna nézni, milyen késő van. Összevont szemöldökkel tápászkodtak fel, lesöpörték a térdükről a homokot, és alvajárókként indultak a víz széle felé, ki a tiszta hullámverésbe, megkerülték a sziklát, a nagyobbik partrészre jutottak, és odamentek a szirt lábához, ahonnan a függőleges ösvény vezetett fölfelé.

Namurinta még itt volt, de már erősen készülődött az indulásra. Valentine odament hozzá.

– Nagyon köszönjük a segítségét – mondta.

– Maradnak?

– Találtunk utat a teraszokra.

A nő őszinte örömmel elmosolyodott.

– Nem szívesen hagytam volna itt magukat, de Rodamaunt Graun var. Minden jót kívánok a zarándoklathoz!

– Én pedig biztonságos visszautat kívánok!

Elfordult.

– Még valami – mondta a kapitánynő.

– Igen?

 – Amikor az a nő idekiáltott, Lord Valentine-nak szólította önt. Mit jelent mindez?

– Egy tréfa – mondta Valentine. – Csak tréfa.

– Azt mondják, az új Napkirályt hívják Lord Valentine-nak, aki egy-két éve uralkodik.           – Igen – mondta Valentine –, de ő sötét hajú. Csak tréfa volt, játék a nevekkel, mivel engem is Valentine-nak hívnak. Jó utat, Namurinta!

– Gyümölcsöző zarándoklást, Valentine!

Valentine a sziklafal felé indult. A kertészek előhoztak néhány lebegőszánt a kalyibából, és szép sorban a tolólapra fektették őket. Szó nélkül intettek az utazóknak, hogy szálljanak be. Valentine az első szánba ült Carabellával, Deliamberrel, Shanamirral és Khunnal. A kertésznő bement a kalyibába, és úgy tűnt, onnan irányítja a lebegőszánokat, mivel egy pillanatra rá az ellendült a tolólaptól, és kábító sebességgel emelkedni kezdett felfelé a félelmetes fehér sziklafal mentén.

8

  – A Megméretés Teraszára értetek – mondta Talinot Esulde akolitus. – Itt megmérettek a mérlegen. Amikor eljő az előrelépés ideje, utatok a Kezdet Teraszára visz, majd a Tükrök Teraszára, ahol szembesültök önmagatokkal. Ha a látvány kielégít benneteket és vezérlőiteket, feljuthattok a Második Szirtre, ahol újabb csoport terasz vár rátok. Ekképpen haladtok az Imádat Teraszáig. Ott, ha az Úrnő kegyes hozzátok, beidéz a Belső Templomba. De nem hiszem, hogy erre egyhamar sor kerül. Nem hiszem, hogy egyáltalán sor kerül rá. Azok, akik arra várnak, hogy bejuthassanak az Úrnőhöz, többnyire nem jutnak be.

Valentine erre elkomorodott, mert ő nemcsak várta, hogy bejusson az Úrnőhöz, hanem egyszerűen létfontosságú volt számára; és mégis megértette, mire gondol az akolitus. Ezen a szent helyen senki sem követelőzhet. Le kell mondani mindenről; feladni követeléseit, igényeit, vágyait; engedelmeskedni, ha békességet akar találni. Ez nem Napkirálynak való hely. A Napkirály lényének feladata a hatalom gyakorlása, okosan, ha képes bölcsességre, de mindenképpen rendíthetetlenül; a zarándok feladata a lemondás. Ebben az ellentmondásban könnyen elmerülhet. Mégsem volt más választása, be kell jutnia az Úrnőhöz.

Legalább az Úrnő birodalmának külső szegélyére eljutott. A szirt tetején meglepetést nem mutató akolitusok várták őket, láthatóan tudtak a rossz évszakban érkező zarándokokról. És most, jámbor és kissé nevetséges külsővel a puha, halvány zarándokcsuhában, összegyűjtötték őket egy sima, rózsaszínű kőből épült, alacsony, hosszúkás épületben a sziklafal tetején. Ugyanolyan rózsaszín kőlapok formáltak masszív, félkör alakú sétányt, mely úgy tűnt, nagy távolságra nyúlik, a sziklafal tetején húzódó erdő mentén: ez volt a Megméretés Terasza. Ezen túl még több erdő terült el; a többi terasz még bentebb volt, jelenlegi helyzetükből nem látszott, de ott emelkedett a második mészkősziklafal, a külső szirt által formált fennsík tetején. És Valentine tudta, hogy egy harmadik szirt is emelkedik a második tetején, több-száz mérfölddel bentebb, és ez a legszentebb terület, ahol a Belső Templom áll, az Úrnő lakhelye. Dacára minden eddigi megtett utazásának, kétségesnek tűnt, hogy meg tudja-e tenni ezt az utolsó néhány száz mérföldet.

Az éjszaka gyorsan leszállt. Valentine hátrapillantott, kinézett a kör alakú ablakon, a sötétedő eget látta, meg a tenger széles, sötét keblét, melyet csak a Piliplok felé eltűnő nap bíbor fénye világított meg. A távolban egy folt látszott, egy karcolás a sima vízfelületen, melyről hitte és remélte, hogy a Rodamaunt Királynő az, hazafelé tartó útján, és ott kinn voltak a volevántok is, végeérhetetlenül álmodva, és a tengeri sárkányok vándoroltak a nagyobb tenger felé, és mindezeken túl fekszik Zimroel, népes városaival, arborétumaival, parkjaival, fesztiváljaival, több millió lélekkel. Sok minden volt már mögötte, de most előre kell néznie. Feszülten figyelt Talinot Esuldére, e helyen az első tanítójukra, egy magas, sudár, tejfehér bőrű, borotvált fejű személyre, aki bármelyik nemhez tartozhatott. Valentine férfinak gondolta – a magassága, és valami a vállszélességében erre utalt, bár nem teljesen – de Talinot Esulde finom arccsontjai, pontosabban a különös kék szempár fölötti kecses görbületek másra vallottak.

Talinot Esulde elmagyarázott néhány dolgot: a napi ájtatosságot, a munkát és a meditációt, az álomfejtés rendszerét, a lak részek elrendezését, az étrendi szigorításokat, melyek kizártak mindenféle bort és bizonyos fűszereket, és sok egyebet. Valentine megpróbált mindent megjegyezni, de olyan sok rendszabály, követelmény, kötelesség és szokás létezett, hogy összegabalyodtak a fejében, és egy idő után felhagyott az erőfeszítéssel, remélve, hogy a napi gyakorlat úgyis beleneveli a szabályokat.

A sötétség beálltakor Talinot Esulde kivitte őket a nevelőcsarnokból, elhaladtak a csillogó, forrástól táplált sziklató mellett, melyben mindannyian megfürödtek, mielőtt a csuhájukat kapták, és amelyben naponta kétszer meg fognak fürdeni, míg el nem hagyják ezt a teraszt, és az étkezőbe értek, távolabb a szirt peremétől. Itt egyszerű húslevest és halat kaptak, mely ízetlen volt és nem valami étvágygerjesztő, még ha farkaséhesek voltak is. A kiszolgálóik hozzájuk hasonló novíciusok voltak, világoszöld csuhában. A hatalmas terem csak részben volt tele – a vacsoraidő már majdnem elmúlt, magyarázta Talinot Esulde. Valentine szemügyre vette a zarándokokat. Számos fajba tartoztak, talán a felük ember volt, de akadt sok vroon és ghayrog, pár szkandár, néhány Iiimen, néhány hjort, bár nem olyan sok, és valamivel távolabb egy elkülönülő su-suheris csoport. Úgy tűnt, az Úrnő hálójában Majipoor minden népéből fennakadtak. Egyet kivéve.

– A metamorfok nem jönnek az Úrnőhöz? – kérdezte Valentine. Talinot Esulde üdvözülten mosolygott.

– Ha egy piurivar jönne hozzánk, szívesen fogadnánk. Ők azonban nem vesznek részt a szertartásainkban. Magukba zárkózva élnek, mintha egyedül lennének egész Majipooron.

– Lehet, hogy jönnek ide, csak más alakban – sugallta Sleet. – Tudnánk róla – mondta Talinot Esulde nyugodtan.

Vacsora után a szobáikba vezették őket – egyszemélyes kamrákba, melyek alig voltak nagyobbak, mint a szekrények egy tömegszálláson. Egy priccs, egy lavór, egy hely a ruháknak és semmi több. Lisamon Hultin haragosan meredt a sajátjára.

– Nincs bor – mondta –, elvették a kardomat, most meg ebben a dobozban aludjak? Azt hiszem, én nem leszek jó zarándok, Valentine.

– Nyugalom, és tűrj egy kicsit. Olyan gyorsan túljutunk a Szigeten, ahogy tudunk.

Belépett a szobájába, mely a harcosnő és Carabelláé között volt. A világítógömb azonnal elhomályosult, és amikor leheveredett a priccsére, egy pillanat alatt azon kapta magát, hogy elszunnyadt, bár meg korai volt az idő. Ahogy az öntudata távozott, új fény kezdett világítani a fejében, és megpillantotta az Úrnőt, félreismerhetetlenül, kétségbevonhatatlanul a Sziget Úrnőjét.

Valentine sokszor látta már álmaiban Pidruid óta, a gyengéd tekintetet, a sötét hajat, a virágot a füle mögött, az olajszínű bőrt, de most a kép élesebb volt, a látvány részletesebb, és észrevette, hogy kicsi ráncok húzódnak a szeme sarkában, apró zöld drágakövek lógnak a fülcimpájában, és Vékony ezüstpánt díszíti homlokát. Valentine feléje nyújtotta a kezét álmában.

– Anyám, itt vagyok. Szólíts magadhoz, anyám!

A nő rámosolygott, de nem válaszolt.

Egy kertben álltak, alabandinák virágzottak körülöttük. Az Úrnő egy kis aranyszerszámmal metszette a növényeket, lecsippentett néhány bimbót hogy a megmaradók nagyobb virágokat hozhassanak. Valentine mellette állt, várva, hogy megszólítsák, de a metszés művelete egyre csak folytatódott, majd az Úrnő, anélkül, hogy felnézett volna, megszólalt:

– Állandóan a feladatunkra kell összpontosítanunk, ha jól akarjuk végezni.

– Anyám, Valentine vagyok, a fiad!

– Látod, mindegyik bokron öt bimbó van? Ha itt hagynám őket, mindegyik kinyítna, de én lecsípek kettőt itt, egyet itt, egyet itt, és a virágok dicsőségesek lesznek. – És ahogy beszélt, a bimbók kinyíltak, és az alabandinák olyan átható illattal töltötték meg a levegőt, hogy Valentine majdnem elkábult. Közben nagy, tálnyi, sárga szirmok bújtak elő, megmutatva belül a fekete porzószálakat és a bibét. Az Úrnő könnyedén megérintette őket, és ettől lilás virágpor szállt fel a levegőbe. – Az vagy, aki vagy, és mindig is az maradsz.

Az álom ekkor hirtelen megváltozott, az Úrnő eltűnt, csak tüskés bokrok nyújtogatták felé merev karjaikat, és hatalmas méretű moleekamadarak lépdeltek peckesen, és zavaros, örökké változó, összefüggéstelen képek következtek, melyek nem mondtak semmit.

Amikor felébredt, azonnal jelentkeznie kellett az álomfejtőjénél, nem Talinot Esuldénél, hanem egy másik akolitusnál, egy Stauminaup nevű személynél, aki szintén borotvált volt, és szintén meghatározhatatlan nemű, de nagy valószínűséggel nő. Valentine tegnap megtudta, hogy ezek az akolitusok a felavatás középső szintjén állnak. A Második Szirtről tértek vissza, hogy segítsék az itteni novíciusokat.

Az itteni álomfejtés egyáltalán nem hasonlított ahhoz, amit Falkynkipben tapasztalt Tisanánál. Nem volt altatószer, sem egymás mellé fekvés. Csupán az álomfejtő elé kellett járulnia és elmesélnie az álmát. Stauminaup közömbösen hallgatta. Valentine-ban gyanú támadt, hogy az álomfejtő pontosan ismeri az álmát, és csupán azt akarja ellenőrizni, Valentine hogyan számol be róla, mit hagy ki és mit tesz hozzá. Következésképp pontosan úgy számolt be az álmáról, ahogy történt: „Anyám, Valentine vagyok, a fiad!" Várta, mit mond erre Stauminaup. De akár azt is várhatta volna, hogy a mészkőfal megszólaljon.

Amikor befejezte, az álomfejtő kérdezni kezdte:

– És milyen színűek voltak az alabandina virágok?

– Hát, sárgák, fekete középpel!

– Gyönyörű virágok. Zimroelben az alabandinák vörösek, sárga középpel. A te színeid jobban tetszenek?

– Ilyennek láttam – mondta Valentine.

Stauminaup elmosolyodott.

– Az alhanroeli alabandinák sárgák, fekete középpel. Távozhatsz. Az álomfejtés mindennap ugyanennyiből állt: egy rejtélyes megjegyzés,

vagy néha nem olyan rejtélyes, de több magyarázat is létezett, de magyarázatot nem kapott. Stauminaup olyan volt, mint az álmainak a raktára, be-

fogadta őket, de tanácsot nem adott. Valentine hozzászokott ehhez.

A napi munkagyakorlatokhoz is hozzászokott. Minden reggel két órát dolgozott a kertben, apró nyeséseket, metszéseket végzett, sokat ásott, délután pedig kőműves volt, utasítások alapján végezte a teraszt alkotó kőlapok illesztésének művészetét. Akadtak hosszú meditációs időszakok, amelyekre vonatkozóan nem mondták, mit kell tennie, csak beküldték a szobájába, hogy bámulja a falakat. Útitársait alig látta, legfeljebb ha együtt mosakodtak délelőtt vagy vacsora előtt a csillogó tóban; és kevés mondanivalójuk akadt. Könnyű volt felvenni a hely életritmusát, és félredobni minden sürgős ügyet. A forró égövi levegő, a millió virág illata, a mindenből és mindenkiből áradó gyengédség simogatott és nyugtatott, mint egy meleg fürdő.

Alhanroel azonban több ezer mérföldnyire keletre feküdt, és Valentine egy centivel sem jutott közelebb a céljához addig, amíg a Megméretés Teraszán tartózkodott. Egy hét máris eltelt. Meditációs idő alatt Valentine fantáziákat szót arról, hogy összegyűjti a társait, éjszaka kilopódznak, és engedély nélkül teraszról teraszra haladnak, megmásszák a Második és a Harmadik Szirtet, és haladéktalanul átlépik az Úrnő templomának küszöbét; de gyanította, hogy nem jutnának messzire ezen a helyen, ahol az álmok nyitott könyvként hevernek.

Így csak bosszankodott. Tudta, hogy bosszankodással itt nem jut semmire, és kényszerítette magát, hogy lazítson helyette, hogy kimondottan a feladataira összpontosítson, kitöröljön a tudatából minden igényt, kényszert, köteléket, hogy megnyissa az utat, a beidézőálomnak, mellyel az Úrnő befelé szólíthatja. Ez sem hatott. Gyomokat húzgált, művelte a zsíros, langyos talajt, malterosládákat cipelt a terasz legtávolabbi pontjaira, keresztbe tett lábbal, üres tudattal üldögélt meditációs órái alatt, és estéről estére azzal az imával tért aludni, hogy az Úrnő jelenjen meg neki, és szólítsa: „Eljött az ideje, hogy jöjj!" De nem történt semmi.

– Meddig tart ez még? – kérdezte egy nap Deliambert a tónál. – Ez már az ötödik hét! Az is lehet, hogy a hatodik... már nem tudom számolni. Itt maradok egy évig? Kettőig? Ötig?

– Van köztünk olyan zarándok, aki így járt – mondta a vroon. Beszéltem az egyikkel, egy hjorttal, aki őrjáratban szolgált Lord Voriax idején. Négy éve van már itt, és úgy tűnik, belenyugodott, hogy a külső teraszon fog maradni örökre.

– Neki nem kell máshová mennie. Elég kellemes hely ez, Deliamber, de nekem...

– ...sürgős találkozód van keleten – fejezte be Deliamber. – Éppen ezért arra ítéltettél, hogy itt maradj. Paradox helyzetben vagy, Valentine. Igyekszel lemondani a szándékaidról, de ebben a lemondásban szándék van. Érted? Az álomfejtőd bizonyára érti.

– Persze, hogy értem. De mit tegyek? Hogyan színleljem, hogy nem érdekel, ittmaradok-e örökre?

– Színlelni lehetetlen. Abban a pillanatban, amikor őszintén nem érdekel, máris jutsz tovább. Addig nem.

Valentine a fejét rázta.

– Ez olyan, mintha azt mondanád, hogy csak akkor üdvözülök, ha nem gondolok a gihornagémre. Mennél erősebben próbálok nem gondolni rá, annál több gihorna repül keresztül a gondolataimban. Mit tegyek, Deliamber?

Deliambernek azonban nem volt egyéb javaslata. Másnap Valentine megtudta, hogy Shanamir és Vinorkis bebocsátást nyert a Kezdet Teraszára.

Két nap is eltelt, mire Valentine újra látta Deliambert. A varázsló megjegyezte, hogy Valentine nincs valami jó bőrben, és Valentine nem bírta féken tartani a türelmetlenségét.

– Hogyan is lehetnék? Tudod, mennyi gyomot kihúztam már, mennyi kőlapot összeillesztettem, miközben Alhanroelben egy Barjazid ül Kastélyhegyen, és...

– Nyugalom – mondta Deliamber lágyan. – Te nem szoktál ilyen lenni.

– Nyugalom? Nyugalom? Meddig lehetek még nyugalomban?

– Lehet, hogy épp a türelmességedet vetik próba alá, nagyuram, és ez esetben nem állod ki a próbát.

Valentine eltöprengett ezen.

– Van benne valami – mondta egy idő múlva. – De lehet, hogy a leleményességemet vetik próba alá. Deliamber, ma este tégy egy beidézőálmot a fejembe!

– A varázstudományom, mint említettem, keveset ér ezen a szigeten.

– Tedd meg! Próbáld meg! Találj ki egy Úrnőtől származó üzenetet, ültesd a tudatomba, aztán majd meglátjuk!

Deliamber vállat vont, egy pillanat erejéig megérintette Valentine kezét a gondolatátvitelhez. Valentine érezte a kapcsolat távoli bizsergését.

– Még működik a varázserőd – mondta.

És aznap este álmában olyan álmot látott, melyben volevántként lebegett a fürdőtóban, a lábából kinőtt hártyájával egy sziklához tapadva, és amint arról áhítozott, hogy megszabaduljon, az Úrnő mosolygó arca jelent meg az éjszakai égen, és felé suttogott: „Jöjj, Valentine, jöjj hozzám, jöjj!" A hártya engedett, ő fellebegett és a szellő szárnyán a Belső Templom felé repült.

Valentine előadta ezt Stauminaupnak álomfejtése idején. Az álomfejtő úgy hallgatta, mintha egy kerti gyomlálásról szóló álomról beszélnének neki. Másnap Valentine úgy tett, mintha ugyanezt álmodta volna, ám a nő megint csak nem tett megjegyzést. Következő nap ugyanezzel az álommal hozakodott elő, és magyarázatot kért.

– Az álmod azt jelenti – mondta Stauminaup –, hogy egyetlen madár sem tud más szárnyával repülni.

Valentine elvörösödött. Kioldalgott a szobából.

Öt napra rá Talinot Esulde közölte vele, hogy bebocsátást nyert a Kezdet Teraszára.

– De Miért? – faggatta Deliambert.

– A miértnek nincs értelme a lelki fejlődés ügyében. Valami nyilván megváltozott benned.

– Csakhogy nem kaptam szabályszerű beidézőálmot!

– Talán mégis – mondta a varázsló.

Az egyik akolitus elvezette őt gyalog egy erdei ösvényen a következő teraszhoz. Az út cikk cakkos, kiismerhetetlen labirintus volt, melyben ne-hányszor olyan irányba kellett fordulniuk, mely pontosan a rossz iránynak látszott. Valentine már egészen összezavarodott, amikor néhány óra elteltével kibukkantak egy roppant méretű tisztásra. Háromméteres, sötétkék piramisok emelkedtek szabályos közönként a rózsaszín kőlapos teraszról.

Az élet nagyjából ugyanolyan volt itt is – szolgai feladatok, meditáció, naponta álomfejtés, rideg, aszkétikus kamrák, szürke élelem. De itt elkezdődött a szent oktatás, egy óra minden délután, melyben az Úrnő kegyosztásának alapelveit magyarázták el elliptikus példázatokkal és körülményesen tárgyalva.

Valentine eleinte idegesen figyelte. Bizonytalannak és elvontnak tűnt számára, és nehéz volt ilyen ködös dolgokra összpontosítania, amikor őt közvetlen politikai hév hajtotta – eljutni Kastély-hegybe, és elintézni a Majipoor feletti uralkodás kérdését. A harmadik napon azonban felkapta a fejét arra, hogy az egyik akolitus szerint az Úrnő szerepe teljes egészében politikai jellegű. Ő a mérséklőerő, döbbent rá Valentine, ő a szeretet és a hit maltere, mely összeköti e világ hatalmait. Bár varázslatos álomüzenet-küldéssel dolgozik – és lehet, hogy igaz az a néphit, miszerint minden este milliók lelkével lép érintkezésbe –, annyi biztos, hogy kedves lelkével csillapítja és enyhíti a bolygó gondjait. Valentine tudta, hogy az Álmok Királya segédeszközével közvetlen és irányított álmokat küld, mellyel ostorozza a bűnösöket és megdorgálja a megingókat, és a Király üzenetei hevesek is lehetnek. De ahogy az óceán melege befolyásolja a szárazföld éghajlatát, úgy enyhíti az Úrnő Majipoor durvább erőit, és az a hittudomány, mely az Úrnő személye, mint a Mindenható Anya Megtestesülése köré szövődött, Valentine most már megértette, csak a hatalom megoszlásának a kifejezője volt, melyet Majipoor korábbi uralkodói találtak ki.

így nagyobb érdeklődéssel figyelt. Egy időre félretette buzgalmát, hogy magasabb teraszra juthasson, és rendesen tanult itt.

Ezen a teraszon Valentine teljesen társak nélkül találta magát. Ez új volt. Shanamirt és Vinorkist sehol sem lehetett látni – máris továbbkerültek volna a Tükrök Teraszára? –, a többiek pedig, amennyire tudta, lent maradtak. Leginkább Carabella szikrázó életkedvét meg Deliamber cinikus bölcsességét hiányolta, de a többieket is a szívébe zárta a hosszú és nehéz, Zimroelt átszelő utazás alatt, és rossz érzés volt, hogy nincsenek a közelében. Úgy tűnt, a zsonglőrnapok elmúltak, és soha nem is jönnek vissza többé. Ráérő idejében néha gyümölcsöket szakított a fákról, és dobálni kezdte őket a régi jó minták szerint az elhasadó novíciusok és akolitusok szórakoztatására. Különösképpen egy Farssal nevezetű, széles vállú, fekete szakállú férfi helyezett rá súlyt, hogy mindahányszor közelről figyelje Valentine zsonglőrmutatványát.

– Hol tettél szert erre a tudományra? – kérdezte Farssal.

– Pidruidban – mondta Valentine. – Egy zsonglőrtársulat tagja voltam.

– Remek élet lehetett.

– Az volt – mondta Valentine, és eszébe jutott, milyen izgatott volt, amikor a sötét ábrázatú Lord Valentine elé kellett állnia a pidruidi arénában, és amikor ki kellett lépnie Dulorn Örökös Cirkuszának roppant porondjára, és a többi feledhetetlen jelenet a múltjából.

– Meg lehet ezt tanulni – kérdezte Farssal –, vagy születni kell rá?

– Bárki képes megtanulni, akinek jó a szeme, és képes összpontosítani. Én magam egy-két hét alatt tanultam meg tavaly Pidruidban.

– Nem lehet! Mintha egész életedben zsonglőrködtél volna!

– Csak tavaly kezdtem.

– Mi késztetett rá, hogy elkezdd?

Valentine elmosolyodott.

– Megélhetésre volt szükségem, és vándor zsonglőrök érkeztek Pidruidba a Napkirály fesztiváljára, és szükségük volt meg egy pár segítőre. Gyorsan megtanítottak, mint ahogy én is meg tudnálak téged.

– Meg tudnál, úgy gondolod?

– Tessék – mondta Valentine, és odadobott a fekete szakállasnak egy gyümölcsöt, amivel zsonglőrködött; egy kemény, zöld bishawart. – Dobáld oda-vissza a kezedben egy darabig, hogy ellazítsd az ujjaidat. El kell sajátítanod néhány alaphelyzetet meg bizonyos érzékelési módokat, amelyeket gyakorolnod kell, aztán...

– Mivel foglalkoztál, mielőtt zsonglőr lettél? – kérdezte Farssal, miközben a gyümölcsöt dobálgatta.

– Kóboroltam – felelte Valentine. – Tessék: így tartsd a kezed:..

Fél órán át oktatta Farssalt, próbálva ugyanúgy képezni, mint ahogy Carabella és Sleet őt tanította a pidruidi fogadóban. Üdvözítő időtöltés volt ebben a békés és monoton életben. Farssalnak jó szeme és gyors keze volt, gyorsan tanult, bár korántsem olyan gyorsan, mint egykor Valentine. Néhány nap múlva már el tudta végezni az alapvető gyakorlatokat, és volt stílusa, még ha nem is túl kecses. Közlékeny, beszédes ember volt, aki folyamatosan társalgott, miközben egyik kezéből a másikba dobálta a bishawarokat. Elmondta, hogy Ni-moyában született; éveken át kereskedő volt Piliplokban; nemrégiben lelki válságba került, mely zűrzavarba taszította, és ennek kapcsán lett zarándokká. Beszélt a házasságáról, megbízhatatlan fiairól, a szerencsejáték asztalok melletti nagy nyereségeiről és veszteségeiről; és Valentine-ról szintúgy tudni akart mindent, a családjáról, az elképzeléseiről, az indokairól, melyek az Úrnő Szigetére vezérelték. Valentine tőle telhetően felelgetett a kérdéseire, a legkínosabbaknál pedig elfordult, mintha épp tanulmányt szándékozna írni a zsonglőrködés tudományáról.

A második hét végén – gürcölés, tanulás, meditáció, Farssallal való zsonglőrködés szabad időben, egy állandó és szilárd körforgás – Valentine-on újra nyugtalanság vett erőt, a vágy, hogy tovább haladhasson.

Fogalma sem volt, hány terasz létezik összesen – kilenc? kilencven? – de ha mindegyiken ilyen sok időt tölt, évekbe telhet, mire eljut az Úrnőhöz, Ki kell találni valamit, ami lerövidítheti a felkapaszkodás idejét.

Úgy tűnt, a hamis álmok nem felelnek meg. Előhozakodott a tóban lebegés álommal Silimeinnek, itteni álomfejtőjének, de nem tett rá vele nagyobb benyomást, mint korábban Stauminaupra. A meditáció ideje alatt és elalvás előtt megpróbálta tudatával elérni az Úrnőt, és esedezni, hogy szólítsa magához. Ennek sem volt semmi haszna.

Az étkezéseknél megkérdezte asztaltársaitól, mennyi ideje vannak már a Kezdet Teraszán.

– Két éve – mondta az egyik.

– Nyolc hónapja – felelte a másik.

Nem nyugtalankodtak.

– És te? – kérdezte Farssaltól.

Farssal azt mondta, hogy ő csak néhány nappal Valentine előtt érkezett. Nem türelmetlenkedett a továbbjutásról.

– Minek sietni, nem igaz? Az Úrnőt szolgáljuk, bárhol vagyunk is, nem így van? Így hát egyik terasz legalább olyan jó, mint a másik.

Valentine bólintott. Nem mert ellentmondani.

A harmadik hét vége felé úgy tűnt, mintha Vinorkist pillantotta volna meg messze a stajjaföldön, ahol dolgozott. Azonban nem volt biztos benne – valóban narancsszín villant meg annak a hjortnak a bajszán? –, és a távolság túl nagy volt, hogy odakiálthasson. Másnap azonban, ahogy Valentine szokás szerint a fürdőtó közelében zsonglőrködött Farssallal, megpillantotta Vinorkist, minden kétséget kizáróan Vinorkist, amint a tér túloldaláról figyeli. Valentine elnézést kért, és odasietett. Ennyi hetes távollét után régi társaitól, még a hjortot is örömmel üdvözölte.

– Ezek szerint mégis téged láttalak a stajjaföldön – mondta Valentine. Vinorkis bólintott.

– Az elmúlt néhány napon néha megpillantottalak, nagyuram. A terasz azonban olyan óriási... sohasem tudtam a közeledbe kerülni. Mikor érkeztél?

– Körülbelül egy héttel utánad. Vannak már itt közülünk mások is?

– Úgy tudom, nincsenek – felelte a hjort. – Shanamir itt volt, de továbbhaladt. Látom, semmit sem vesztettél a zsonglőrügyességedből, nagyuram. Ki a partnered?

– Egy piliploki. Gyors a keze.

– És a nyelve is?

Valentine összevonta a szemöldökét.

– Hogy érted ezt?

– Sokat beszéltél már ennek az embernek a múltadról vagy a jövődről, nagyuram?

– Természetesen semmit – képedt el Valentine. – Nem, Vinorkis! Kizárt dolog, hogy a Napkirály kémei itt legyenek az Úrnő Szigetén!

– Miért ne lehetnének? Olyan nehéz beszivárogni ide?

– De miért gyanakszol...

– Tegnap este, azután, hogy megpillantottalak a földeken, idejöttem, hogy érdeklődjek utánad. Az új barátod is azok közé tartozott, akikkel beszéltem, nagyuram. Megkérdeztem, ismer-e téged, és erre ő kezdett faggatni engem. Hogy a barátod vagyok-e, veled voltam-e Pidruidban, miért jöttünk a Szigetre, és így tovább, és így tovább. Nagyuram, kellemetlen, ha idegenek kérdezősködni kezdenek. Különösképp itt, ahol azt tanuljuk, maradjunk távol egymástól.

– Szerintem te túl gyanakvó vagy, Vinorkis.

– Meglehet. De akkor is vigyázz magadra, nagyuram!

– Úgy lesz – mondta Valentine. – Nem fog többet megtudni tőlem, mint amennyit már tud. És az csak egy kevés zsonglőrködés.

– Lehet, hogy máris túl sokat tud rólad – mondta a hjort komoran. – De figyeljük őt, miközben figyel téged.

A lehetőség, hogy még itt is figyelhetik, lehangolóan hatott Valentine-ra. Nincs itt szentély? Valentine azt kívánta, bár mellette lenne Deliamber vagy Sleet. Egy kém a későbbiekben gyilkossá is válhat, ahogy egyre közelebb kerül az Úrnőhöz, és ezzel egyre nagyobb veszélyt jelent a trónbitorlóra.

Azonban nem úgy tűnt, mintha közelebb kerülne az Úrnőhöz. Újabb hét telt el ugyanúgy, mint az előzőek. Akkor, amikor már épp kezdte azt hinni, hogy hátralévő napjait a Kezdet Teraszán fogja tölteni, és amikor elérte azt a pontot, amikor már ez sem érdekelte, behívatták a stajjaföldről, és felszólították, hogy készülődjön, mert indul a Tükrök Teraszára.

9

  Ez a harmadik terasz káprázatos szépségű hely volt, csillogásával Dulorn-rá emlékeztette Valentine-t. Közvetlenül a Második Szirt tövében helyezkedett el, a félelmetes, függőleges fehér mészkőfal alatt, mely tökéletesen útját állta a további befelé haladásnak, és amikor a nap a szirt nyugati részén járt, olyan csodás fényözönt zúdított rá, hogy káprázott tőle a szem és ámuló kiáltások törtek fel a lélekből.

És ott voltak a tükrök is – hatalmas, durva faragású, csiszolt, fekete kőlapok, élükkel a talajba ékelve mindenfelé a teraszon, úgy, hogy az ember bárhová nézett, saját képmását látta, belső ragyogástól megvilágítva. Valentine eleinte kritikusan nézegette magát, kereste, miféle változásokat okozott külsejében az utazása; valamelyest elhalványult-e az a meleg sugárzás, mely Pidruid óta talán kifolyt belőle, vagy talán a kimerültség és a feszültség nyomai látszanak. Semmi sem látszott, ugyanaz az aranyhajú férfi mosolygott rá, intett magának, szeretetre méltóan kacsintott, tisztelgett, és aztán körülbelül egy hétre rá már észre sem vette saját képmását. Ha azt parancsolták volna neki, hogy ne törődjön a képmásával, valószínűleg bűntudatos feszültségben élt volna, önkéntelenül odakapta volna a tekintetét és erővel kellett volna elfordítania; de senki sem mondta neki mire szolgálnak a tükrök, vagy hogy hogyan viselkedjen velük, és idővel egyszerűen elfeledkezett róluk. Sokkal később rádöbbent, hogy a Szigeten való előrehaladásnak ez a titka: a belső lelki fejlődés, a növekvő képesség megkülönböztetni és figyelmen kívül hagyni a lényegtelen dolgokat.

Itt teljesen egyedül volt. Nincs Shanamir, nincs Vinorkis és nincs Farssal. Valentine kereste a fekete szakállas férfit: ha tényleg valamilyen kém, minden bizonnyal megtalálja a módját, miként kövesse Valentine-t teraszról teraszra. Farssal azonban nem jött.

Valentine tizenegy napig maradt a Tükrök Teraszán, majd öt másik novícius társaságában ment tovább, egy lebegőszánon feljutott a Második Szirt szélére, az Avatás Teraszára.

Innen csodálatos kilátás nyílt az alsó három teraszra és a távoli tengerre. Valentine alig látta a Megméretés Teraszát – csak egy vékony, rózsaszín csík volt az erdő sötétzöldjében –, a hatalmas Kezdet Terasza azonban félelmetes méretű területet foglalt el a lenti fennsík közepén, a Tükrök Terasza pedig, épp alattuk, milliónyi máglyaként ragyogott a déli megvilágításban.

Most már nem számított neki, milyen gyors ütemben halad. Az idő értelmét vesztette. Teljesen belerázódott e hely ritmusába. Dolgozott a földeken; hosszúra nyúló lelki oktatásokat látogatott; ideje nagy részét a lesötétített, kőtetejű épületben töltötte, mely az Úrnő szentélye volt, kérve, úgy, hogy valójában nem is kérte, hogy adassék meg számára a megvilágosodás. Néha eszébe jutott, hogy gyorsan tovább kellene haladnia a sziget belseje felé az ott élő nőhöz. De most már nem érzett igazi sürgetést eziránt. Igazi zarándokká vált.

Az Avatás Terasza után a Virágok Terasza következett, az Áhítat Terasza, majd a Lemondás Terasza. Ezek mind a Második Szinten voltak, akárcsak a Feljutás Terasza, mely az utolsó állomás volt, mielőtt valaki felkerülhetett arra a fennsíkra, ahol az Úrnő él. Valentine megtudta, hogy mindegyik terasz teljesen körbeveszi a Szigetet, úgyhogy egy időben mindegyikben legalább egymillió hívő él, és mindegyik zarándok csak egy apró részletét látja az egésznek, miközben a központ felé halad. Mekkora erőfeszítésbe telt, mire mindezt kiépítették! Mennyi majipoori szentelte az életét az Úrnő szolgálatának! És mindegyik zarándokot hallgatás vesz körül: nem szövődik barátság, nem létezik bizalmaskodás, nem ölelkeznek szerelmesek. Farssal rejtélyes kivétel volt ez alól. Olyan volt, mintha ez a hely az időn kívül létezett volna, elkülönülve az élet szokványos szertartásaitól.

A Szigetnek e középső területén kevesebb súlyt helyeztek a tanításra, többet a gürcölésre. Tudta, hogy amikor eléri a Harmadik Szirtet, azok közé fog tartozni, akik ténylegesen az Úrnő munkájának nagy részét végzik; mert most már tudta, hogy nem az Úrnő személyesen sugározza ki az üzeneteit a világba, hanem a Harmadik Szirt több millió jól képzett akolitusa, akiknek tudata és lelke az Úrnő jóindulatának erősítőjévé vált. Nem mintha mindenki feljutott volna a Harmadik Szirtre: megtudta, hogy sok idősebb akolitus évtizedeket töltött a Második Szirten, hivatali feladatokat látva el, nem reménykedve és nem vágyva a nagyobb felelősséggel járó belső területre.

Az Áhítat Teraszán töltött harmadik héten Valentine egy mással összetéveszthetetlen beidézőálmot látott.

Látta magát átkelni azon a kiszáradt bíbor síkságon, mely komorrá tette álmait Pidruidban. A nap alacsonyan ült a láthatáron, az ég szigorú volt és sivár, és előtte két roppant hegy emelkedett, mint két összeszorított ököl. A köztük lévő szaggatott, sziklákkal teleszórt völgyben még látszott a lenyugvó nap utolsó, vörös sugára, egy sajátságos, olajos, baljóslatú fény, inkább elszíneződés, mint sugárzás. Ebből a különös megvilágítású völgyből hideg, száraz szél fújt, és sóhajtás, éneklés hallatszott, lágy. szomorkás dallamok ülték meg a szelet. Valentine órákig gyalogolt, de nem haladt előre: a hegyekhez nem jutott közelebb, a sivatag homokja végeérhetetlenül nyújtózott előtte, ahogy ösvényt taposott belé, az utolsó fényfoszlányok nem hunytak ki. Ereje fogyott. Fenyegető délibábok táncoltak előtte. Látta Simonan Barjazidot, az Álmok Királyát és három fiát. Látta ahogy a holtsápadt, szenilis Pontifex ordít föld alatti trónján. Unta, hogy alaktalan amorfibotok mászkálnak lomhán a dűnék között és roppant méretű dhumkárok orra emelkedik ki a homokból, mint valami óriás fúró, a levegőt fürkészve zsákmányért. Lények sziszegtek, dongtak, surrogtak; rovarok nyüzsögtek undorító kis felhőkben; száraz porvihar keletkezett, eltömítette a szemet és az orrot. Kimerült volt, készen állt bármely pillanatban megadni magát, leheveredni a porba, és hagyni, hogy a futóhomok maga alá temesse, de egyvalami vitte tovább: a völgyben egy ragyogó alak mozgott ide-oda, egy mosolygó nő, anyja, az Úrnő, és oly régóta ott lebegett már a szeme előtt, hogy nem adta tel az előrenyomulást. Erezte jelenlétének melegét, szeretetének vonzását. „Jöjj", mormolta az Úrnő, „jöjj hozzám, Valentine!" A fia felé nyújtotta karjait a szörnyű sivatagon át. Valentine válla leesett. Térde remegett. Nem bírt továbbmenni, bár tudta, hogy mennie kell. „Úrnő", suttogta, „a végét járom, pihennem kell, aludnom kell!" A ragyogás a hegyek között erre meg melegebbé és fényesebbé vált. „Valentine", szólt az Úrnő, „Valentine, fiam!". Valentine alig bírta nyitva tartani a szemét. Olyan csábító volt, hogy lefeküdjön a meleg homokba. „A fiam vagy", hallatszott az Úrnő hangja elképzelhetetlen messzeségből, „szükségem van rád". Amint kimondta ezeket a szavakat, Valentine új erőre kapott, és gyorsabban haladt, aztán könnyedén futásnak eredt a kemény, megkérgesedett sivatagi talajon, szíve gyorsabban dobogott, léptei meghosszabbodtak. A távolság most már gyorsan zsugorodott, és Valentine tisztán látta az Úrnőt, amint var rá egy ibolyaszínű kőteraszon, mosolyog, felé tárja a karját, a nevén szólítja, s a hangja úgy cseng, mint Ni-moya csengettyűi.

Amikor felébredt, az Úrnő hangja még ott csengett a tudatában.

Hajnal volt. Roppant energia töltötte meg a lelkét. Felkelt, lement a nagy, ametiszt mélyedéshez, az Áhítat Teraszának fürdőjéhez, és bátran fejest ugrott a hideg forrásvízbe. Azután az álomfejtő kamrájához sietett, Menesiptához, egy zömök, jó felépítésű, villogó, sötét szemű, feszült, sovány arcú személyhez, és egyetlen szózuhatagban kirukkolt az álmával.

Menesipta szótlanul ült.

A nő hűvössége lehűtötte Valentine lelkesedését. Eszébe jutott, amikor Stauminauphoz ment a hamis hívóálommal, és Stauminaup milyen gyorsan elvetette azt az álmot. De ez nem volt hamis. Nem volt kéznél Deliamber, hogy belenyúljon a tudatába.

– Kérhetnék kiértékelést? – kérdezte végül Valentine.

– Ismerős az álom mellékértelme – felelte Menesipta nyugodtan.

– Mindössze ennyit mondasz róla?

Úgy tűnt, mintha a nő szórakozna rajta.

– Mi mást kellene még mondanom?

Valentine ökölbe szorította a kezét csalódottságában.

– Ha valaki ilyen álommal fordulna hozzám, hogy fejtsem meg, én beidézőálomnak tartanám.

– Nagyszerű,

– Igazam van? Te is beidézőálomnak tartod?

– Ha örömödre szolgál.

– Nem az a lényeg, hogy örömömre szolgál-e – mondta Valentine ingerülten. – Beidézőálom volt, vagy sem? Te hogy látod?

Az álomfejtő sejtelmesen elmosolyodott.

– Beidézőálomnak tartom az álmodat.

– És akkor?

– Akkor? Akkor ideje, hogy elvégezd a reggeli kötelességeidet.

– Ha jól tudom – mondta Valentine keményen –, a beidézőálom azt jelenti, hogy az Úrnő elé kell járulnom.

– Úgy van.

– Nem kellene most a Belső Templomba mennem?

Menesipta a fejét rázta.

– A Második Szirtről senki se megy a Belső Templomba. Csak amikor eléred az Imádat Teraszát, akkor jön a beidézőálom, hogy beszólítson. Az Almod érdekes és jelentős, de semmin sem változtat. Menj a dolgodra, Valentine!

Harag lüktetett benne, amikor elhagyta a kamrát. Tudta, hogy ostobán viselkedett, hiszen egy egyszerű álom nem elég ahhoz, hogy átröpítse a maradék akadályokon, melyek elválasztják az Úrnőtől, és mégis valami olyasfélét várt tőle – azt remélte, Menesipta vállon veregeti, felrikkant az örömtől, és azonnal útnak indítja a Belső Templomba. Azonban semmi ilyesmi nem történt, és ez fájdalmasan érintette, lehangolta és dühítette.

Még több kellemetlenség érte. Amikor két órával később befelé tartott a földekről, egy akolitus megállította és nyersen ráförmedt.

– Azonnal Taleis kikötőjébe kell menned, ahol új zarándokokat kell tanítanod.

Valentine megdermedt. Erre aztán éppen nem vágyott, hogy visszaküldjék a kezdőpontra.

Azonnal indulnia kellett gyalog és egyedül, kifelé haladva teraszról teraszra, hogy a legrövidebb idő alatt jusson a Megméretés Teraszára. A terasz megbízottja ellátta elegendő élelemmel, mely elég lesz a Virágok Teraszáig. Adtak neki egy irányjelző készüléket is, egy amulettet, melyet a karjára kellett erősíteni, és amely megkeresi az eltemetett útjelzőket, és halk, magas, csipogó hangot ad ki.

Délben maga mögött hagyta az Áhítat Teraszát. De az ösvény, melyet választott, befelé, a Lemondás Terasza felé vezetett, nem pedig vissza a parthoz.

A döntés hirtelen jött és ellenállhatatlan erővel. Egyszerűen nem engedhette meg, hogy távol tartsák az Úrnőtől. Ezen a jól fegyelmezett szigeten engedély nélkül tiltott ösvényre lépni komoly veszélyeket tartogatott, de nem volt más választása.

Valentine a terasz széle mentén haladt, és megtalálta a fűvel benőtt ösvényt, mely átlósan keresztülvágott a pihenőterületen a főúthoz. Ott balra kellett volna fordulnia a külső teraszok felé. Ő azonban – rendkívül feltűnőnek érezve magát – ehelyett jobbra fordult, és fürgén a belső teraszok felé sietett. Hamarosan maga mögött hagyta a terasz lakott részét, és az út széles, kövezett országútból földúttá keskenyedett, melynek erdő határolta mindkét oldalát.

Fél óra múltán útelágazáshoz ért. Amikor találomra megindult balkéz felé, az irányjelző amulett halk csipogása megszűnt, majd újra felhangzott, amikor visszatért az elágazáshoz, és jobbra indult. Hasznos készülék, gondolta.

Kitartóan gyalogolt napszálltáig. Aztán letáborozott egy kellemes ligetben egy szelíd patak partján, és engedélyezett magának egy darab sajtot meg egy hússzeletet. Rapszodikusan aludt, kinyújtózva a hideg, nedves talajon két sudár fa között.

A hajnal első rózsaszín sugarára felébredt. Mocorgott, nyújtózkodott, kinyitotta a szemét. Gyors mosdás a patakban, aztán pár falat reggeli, és akkor...

Valentine zajt hallott az erdőben mögüle – gallyak reccsentek, ahogy valami mozgott a bokrok között. Nesztelenül a patak mellett álló vastag törzsű fa mögé surrant, és óvatosan kikémlelt mögüle. Egy erőteljes felépítésű, fekete szakállas férfi bukkant elő a bozótból, megállt a táborhelynél és óvatosan körülnézett.

Farssal.

Zarándokcsuhában, de bal alkarjára erősített tőrrel.

Alig nyolc méter választotta el egymástól a két embert. Valentine összevont szemöldökkel vette számba a lehetőségeit, és mérlegelte, mit tegyen. Hogy jutott Farssal tőrhöz ezen a békés szigeten? Miért követi Valentine-t az erdőn át, ha nem azért hogy megölje?

Az erőszak távol állt Valentine-tól. De az látszott az egyetlen értelmes megoldásnak, ha meglepetésszerűen csap le Farssalra. Egy pillanatig előre-hátra hintázott a talpán, összpontosított, mintha zsonglőrködni készülne, majd kiugrott rejtekhelyéről.

Farssal megperdült, és épp sikerült kirántania a tőrét a hüvelyéből, ahogy Valentine nekiütközött. Kétségbeesett, váratlan ütéssel Valentine rávágott tenyere élével Farssal alkarjára, elzsibbasztotta, és a tőr a földre hullott; de egy pillanatra rá Farssal vaskos karja roppant szorítással kulcsolta át Valentine-t.

Egymásnak feszültek, szemtől szemben. Farssal egy fejjel alacsonyabb volt Valentine-nál, de izmosabb mellkasú, szélesebb vállú, bikatestű férfi. Megpróbálta a földre gyűrni Valentine-t; Valentine próbált kibújni a fogás alól; egyikük sem volt képes elmozdítani a helyéből a másikat, habár az erek kidagadtak a homlokukon, az arcuk kivörösödött és duzzadt az erőfeszítéstől.

– Ez őrültség – mormolta Valentine. – Engedj el, hátrálj el! Nem akarlak bántani.

Farssal csak keményített a szorításán.

– Ki küldött? – kérdezte Valentine. – Mit akarsz tőlem?

Csend. A hatalmas, szkandárerejű karok kérlelhetetlenül sajtolták. Valentine levegőért kapkodott. A fájdalom elkábította. Megpróbálta felfelé kényszeríteni a könyökét, és kitépni a fogásból. Nem. Farssal arca eltorzult az erőfeszítéstől, szeme lángolt, ajka keményen megfeszült. És lassan, de biztosan a földre kényszerítette Valentine-t.

Lehetetlen volt ellenállni ennek a rettenetes szorításnak. Valentine máris felhagyott a próbálkozással, és elernyedt, mint egy rongycsomó. Farssal meglepetten rántotta oldalra; Valentine hagyta, hogy térde megroggyanjon, és nem állt ellen, ahogy Farssal lehajította. De könnyedén ért földet, behúzott lábakkal, és ahogy Farssal dühödten rá akarta vetni magát, Valentine teljes erejéből gyomron rúgta ellenfelét. Farssal levegő után kapkodott, hörgött és kábultan hátratántorodott. Valentine talpra szökkent, megragadta Farssalt a többhavi zsonglőrködésben megizmosodott karjával, és durván a földre lökte, rátérdelt Farssal kitárt karjaira, és a vállát markolta.

Mily különös is ez, gondolta Valentine, fegyvertelenül birkózni egy másik lénnyel, mintha csak rakoncátlan kölykök lennének! Mintha csak álmodott volna.

Farssal mérgesen bámult rá, lábát a talajnak feszítette, megpróbálta lelökni magáról Valentine-t.

– Most már beszélj! – nógatta Valentine. – Mondd el, mit jelent ez? Azért jöttél, hogy megölj?

– Nem mondok semmit.

– Te, aki annyit beszéltél zsonglőrködés közben?

– Az akkor volt.

– Mit csináljak veled? – kérdezte Valentine. – Ha elengedlek, újra nekem esel. Da ha itt tartalak, én sem mehetek tovább!

– Úgy sem bírsz sokáig tartani.

Farssal ismét feldobta magát. Roppant ereje volt. Valentine azonban keményen tartotta. Farssal kivörösödött; vastag inak dagadtak ki a nyakán; szeme lángolt a haragtól és a csalódottságtól. Egy hosszú pillanatig nyugton maradt. Aztán amikor összeszedte minden erejét, megfeszült és feldobta magát. Valentine képtelen volt ellenállni ennek az iszonyú lökésnek. Egy őrült pillanat következett, amikor egyik férfi sem volt ura a helyzetnek; Valentine félig leesett róla, Farssal vonaglott és hajlongott, hogy kibújjon alóla. Valentine megragadta Farssal vaskos vállát, és megkísérelte visszanyomni a földre. Farssal kiszabadult a fogásból, és ujjaival Valentine szemét kereste. Valentine lebukott a vájkáló ujjak elől. Aztán gondolkodás nélkül megmarkolta Farssal fekete szakállát, és a fejét nekicsapta egy sziklának, mely a nedves talajból állt ki a közelükben.

Farssal nagyot hörrent, majd elcsendesedett.

Valentine felpattant, felkapta az elejtett tőrt, és a másik fölé hajolt. Remegett, de nem a félelemtől, hanem a kiengedett feszültségtől, akár egy íjhúr a nyílvessző kilövése után. Bordái sajogtak a rettenetes szorítástól, kar– és vállizmai ötvenféle különböző ritmusban rángatóztak és lüktettek.

– Farssal? – bökte meg a lábával.

Semmi reagálás. Meghalt? Nem. Hatalmas, hordószerű mellkasa lassan emelkedett és süllyedt, és Valentine hallotta érdes, szaggatott légzését.

Valentine a kést méregette. Most mi legyen? Sleet azt mondaná, végezz vele, mielőtt magához tér. Lehetetlen. Az ember nem ölhet, még önvédelemből sem. Nem ölhet meg egy eszméletlen embert, még ha az egy leendő gyilkos is. Egy másik intelligens lény megölése élethosszig tartó büntető álmokat jelent, az áldozat bosszúját. De nem mehet el csak úgy egyszerűen, hagyva, hogy Farssal magához térjen, és ismét a nyomába eredjen. Egy kevés madárfogó indának most jó hasznát venné. Valentine látta, hogy másféle inda, vaskos, zöldessárga lián, ujjnyi vastag szárral kúszik fel egy fa túloldalán; és heves rángatással sikerült öt nagy szálat letépnie belőle. Ezekkel szorosan megkötözte Farssalt, aki mocorgott és nyögdécselt, de nem nyerte vissza az eszméletét. Tíz perc alatt biztonságosan megkötözte, tetőtől talpig körülfonta, mint egy múmiát. Kipróbálta a köteléket, de az jól állta a rángatását.

Valentine összeszedte a cuccait és elsietett.

A vad erdei összecsapás eléggé megrázta. Nemcsak a küzdelem, bár az is elég barbár volt, és még hosszú ideig nyugtalanítani fogja; de az is, hogy az ellenség már nemcsak kémkedni akar utána, hanem gyilkosokat küld rá. És ha így van, kételkedhetek tovább a látomásaimban, melyek szerint Lord Valentine vagyok?

Valentine alig volt képes felfogni az előre megfontolt gyilkosság mibenlétét. Az ember egyáltalán nem tör más életére. Az általa ismert világban ez alapvető. Még a trónbitorló, aki letaszította, sem merészelte megölni, mert félt a rákövetkező komor álmoktól; de most már minden bizonnyal kénytelen megkockáztatni. Hacsak nem Farssal magától jutott a gyilkosság gondolatára, amikor felfedezte, hogy Valentine a Sziget belső területe felé indult, és e borzasztó módon akarta elnyerni megbízói kegyét.

Komor dolog. Valentine megborzongott. Miközben az erdei ösvényt rótta, nem is egyszer nézett hátra feszülten, azt várva, hogy a fekete szakállas ember újra üldözi.

De nem üldözte senki. A délután közepén megpillantotta a Lemondás Teraszát a távolban, és messze túl a Harmadik Szirt sima, fehér képét.

Valószínűleg senki sem vette észre a csendesen mozgó, engedély nélkül haladó zarándokot a milliók között. Elérte a Lemondás Teraszát, és remélte, hogy sikerült ártatlan arcot vágnia, mintha minden joga meglenne rá, hogy idejöjjön. Pazar, tágas térség volt, kék kőből épült, szellős házsorral a keleti végén, és gyümölcsöző bassafákkal valamivel közelebb, Valentine bővítette készleteit féltucatnyi puha, nedvdús bassagyümölccsel, és egyenesen a terasz fürdőjéhez sietett, ahol lemosta magáról az út porát. Felbátorodva megkereste az ebédlőt, és kiszolgálta magát levessel meg párolt hússal. És amikor leszállt az est, ugyanolyan hétköznapi módon, mint ahogy érkezett, kisurrant a terasz túlsó végén.

Ismét egy hevenyészett erdei ágyban aludt, elszunnyadva és gyakran felébredve, Farssalra gondolva, és amikor elég világos lett, felkelt és ment tovább. A Harmadik Szirt elképesztő méretű fehér fala ott derengett előtte az erdő fölött.

Egész nap és másnap gyalogolt, és úgy tűnt, mintha nem jutott volna közelebb a szirthez. Sejtette, hogy ebben az erdőben gyalogolva tizenöt-tizennyolc mérföldnél többet nem tett meg naponta; és a Harmadik Szirt ötvenre lehet? És onnan milyen messze lesz a Belső Templom? Utazása hetekbe telhet. Ment tovább. Léptei meg ruganyosabbak lettek; ez az erdei élet megfelelt neki.

A negyedik napon elérte a Feljutás Teraszát. Rövid időre megállt, hogy felfrissítse magát, egy békés ligetben aludt, és reggel ment tovább, míg oda nem ért a Harmadik Szirt aljához.

Semmit sem tudott a gépezetről, mely feljuttatja a lebegőszánokat a szirtre, Innen már látta a kis telepet a Lebegő állomásánál: néhány házikó, néhány akolitus dolgozik a földeken, szánok várakoznak a szirt tövében. Azon töprengett, hogy megvárja a sötétedést, és akkor megpróbálja elindítani a szánokat, de ez ellen döntött: segítség nélkül felkapaszkodni olyan szédítő magasságba, olyan berendezéssel, melynek kezeléséhez nem ért, túl kockázatosnak tűnt. Az, hogy kényszerrel vegye rá az akolitusokat a segítésre, még ennyire sem tetszett neki.

Egyetlen lehetőség maradt. Megtisztogatta az út porát magába szítt csuháját, fensőséges kifejezést öltött, és méltóságteljes léptekkel indult a lebegő állomása felé.

Az akolitusok – hárman voltak – hűvösen szemlélték.

– Indulásra készen állnak a lebegők? – kérdezte.

– A Harmadik Szirten van dolgod?

– Igen. – Valentine legkáprázatosabb mosolyát vetette rájuk, és magabiztosságot, hatalmat sugárzott. Metsző hangon folytatta: – Alhanroeli Valentine vagyok, úton az Úrnő különleges beidézésére. Fenn már várnak rám, hogy a Belső Templomba kísérjenek.

– Nekünk miért nem szóltak róla?

Valentine vállat vont.

– Honnan tudjam? Nyilván valaki hibázott. Várjak itt addig, amíg az iratok meg nem érkeznek? Megvárakoztassam az Úrnőt? Gyerünk, lebegjenek a lebegők!

– Alhanroeli Valentine... különleges beidézés az Úrnőhöz.., – Az akolitusok a homlokukat ráncolták, a fejüket rázták, kényelmetlenül meredtek egymásra. – Mindez nagyon rendellenes. Mit mondtak, ki fog rád várni odafenn?

Valentine mély lélegzetet vett.

– Maga Falkynkipi Tisana, főálomfejtő fog elém jönni! – jelentette ki zengő hangon. – Neki is várnia kell, míg ti itt tépelődtök? Felelősséget vállaltok ezért a késlekedésért? Ismerhetitek, milyen heves vérmérsékletű a főálomfejtő!

– Igaz, igaz – bólogattak az akolitusok idegesen, mintha valóban létezne ilyen személy, és indulatait nagyon kellene tisztelni.

Valentine látta, hogy nyert. Élénk, türelmetlen mozdulatokkal sürgette őket, hogy végezzék a feladatukat, és egy pillanatra rá már egy szánban ült, és felfelé lebegett az Álom-sziget három szirtje közül a legmagasabbra és a legszentebbre.

10

  A levegő a Harmadik Szirt tetején tiszta volt és hűvös, mert a Sziget ezen szintje több ezer méterrel a tengerszint felett helyezkedett el, és itt fenn, az Úrnő sasfészkében a környezet egészen más volt, mint két szinttel lejjebb. A fák magasak voltak és sudárak, tűszerű levelekkel, elálló, szimmetrikus ágakkal, és az aljnövényzet meg a környező növények forró égövi merészséggel burjánzottak, vastag, sima felületű levelekkel és erős, gumiszerű szárral. Valentine hátranézett, és már nem látta az óceánt maga mögött, csak a Második Szirt erdőségét, messze túl pedig az Első Szirt derengett.

Remekül illesztett kőlapokból kirakott út vezetett a Harmadik Szirt pereméről az erdő felé. Valentine habozás nélkül megindult rajta. Fogalma sem volt e szint földrajzáról, csak azt tudta, hogy sok terasz van rajta, melyek közül az utolsó az Imádat Terasza, ahol a hívek az Úrnő szólítását várják. Nem várta, hogy észrevétlenül egészen a Belső Templom küszöbéig eljusson; de elmegy, ameddig bír, és amikor elkapják mint behatolót, meg– mondja a nevét, kéri, hogy vigyék az Úrnőhöz, és a többi már csak az Űrnő könyörületességén és kegyességén múlik.

Megállították, mielőtt elérte volna a Harmadik Szirt legkülső teraszát.

A belső hierarchia vörös szegélyű, aranyszínű ruháját viselő öt akolitus bukkant elő az erdőből, és hűvösen elállták az útját. Három férfi és két nő volt, mindegyikük tekintélyes korú, és egyáltalán nem úgy tűnt, mintha félnének tőle,

Az egyikük, egy fehér hajú, vékony ajkú, szúrós tekintetű nő, így szólt:

– Lorivade vagyok az Árnyak Teraszáról, és az Úrnő nevében kérdezem, miként kerültél ide?

– Alhanroeli Valentine vagyok – mondta egyenletes hangon –, az Úrnő véréből származom, és hozzá kell vezetnetek.

Ez a hetyke kijelentés nem csalt mosolyt a hierarchák arcára.

– Az Úrnő rokonának nevezed magad? – mondta Lorivade.

– A fia vagyok.

– Az ő fiának neve Valentine, és Napkirály Kastély-hegyen. Miféle ostobaság ez?

– Vidd meg a hírt az Úrnőnek, hogy a fia, Valentine eljött hozzá a Belsőtengeren és teljes Zimroelen keresztül, és hogy szőke hajú. Ennél nem kérek többet.

– A Második Szirt csuháját viseled – mondta egy férfi Lorivade mellett. – Engedély nélkül jöttél fel.

– Tudom – mondta sóhajtva Valentine. – Engedély nélkül, szabálytalanul, önkényesen jöttem fel. De a legmagasabb államérdekekre hivatkozok. Ha az üzenetemet nem juttatjátok el az Úrnőhöz, felelni fogtok érte.

– Itt nem szoktunk hozzá a fenyegetőzéshez – jelentette ki Lorivade.

– Én nem fenyegetőzöm. Csak beláthatatlan következményekről beszélek.

– Ez holdkóros – mondta a Lorivade jobbján álló nő. – Be kell zárni és elítélni.

– És megróni a lentieket – mondta egy másik hierarcha.

– És megtudni, melyik teraszról jött, és hogyan juthatott ilyen messzire – mondta egy harmadik.

– Csak annyit kérek, hogy adjátok át az üzenetemet az Úrnőnek – mondta Valentine csendesen.

Körülvették, és ebben az alakzatban végigkísérték az erdei ösvényen egy helyre, ahol három lebegő állt és számos fiatalabb akolitus várakozott. Nyilván komoly gondra számítottak. Lorivade intett az egyik akolitusnak, és kurta parancsokat osztogatott; majd az öt hierarcha beszállt az egyik lebegőbe, és elsuhant.

Akolitusok léptek Valentine mellé. Nem túl kíméletesen megragadták, és egy lebegő felé vonszolták. Elmosolyodott, és intett, hogy nem tanúsít ellenállást, de azok keményen fogták, és durván egy ülésre lökték. A lebegő megemelkedett, és az elé kötött hátasok ügetni kezdtek a közeli terasz felé.

Tágas hely volt, alacsony épületekkel és hatalmas kikövezett terekkel. Ez volt az Árnyak Terasza, és az árnyak, melyekről a nevét kapta, feketék voltak, mint a legsötétebb tinta, rejtélyes, mindent beborító éjtavak, melyek furcsa, jelentőségteljes mintákat alkottak az elvont kőszobrok felett. De Valentine terasznéző sétája rövidnek bizonyult. Fogvatartói megálltak egy zömök, sivár kinézetű, ablaktalan épület előtt; fortélyos illesztésű ajtó siklott félre nesztelenül a csuklópántjain egy könnyed érintésre, és Valentine-t belökték.

Az ajtó bezárult, és nyoma se látszott a falban.

Fogoly volt.

A szoba szögletes volt, alacsony mennyezetű és sivár. Egyetlen homályos légizzó világított tompa, zöldes fénnyel. Volt benne tisztító, lefolyó, egy fiókos szekrény meg egy matrac. Ezen kívül semmi egyéb.

Átadják vajon az üzenetét az Úrnőnek?

Vagy itt hagyják őt porosodni, míg ki nem vizsgálják, mily szabálytalanságok révén jutott fel a Harmadik Szirtre, és hetekig turkálnak a Sziget bürokráciájában?

Eltelt egy óra, kettő, három. Bár küldenének egy vallatót, imádkozott, egy felügyelőt, vagy bárkit, csak törjön meg ez a csend, ez az unalom, ez a magány. A lépteit számlálta, A szoba nem volt pontosan négyzet alakú, egyik oldala másfél lépéssel hosszabb volt, mint a másik. Kereste az ajtó szegélyét, de nem találta. Az illesztés hibátlan volt, csodálatos tervezésű, de ez most nem vidította fel. Párbeszédeket ötlött ki, és csendesen színezgette őket: Valentine és Deliamber, Valentine és az Úrnő, Valentine és Carabella, Valentine és Lord Valentine. De ez a szórakozás hamar unalmassá vált.

Halk, sóhajszerű neszt hallott, megperdült, és látta, amint rés nyílik a falban és egy tálca csusszan be a cellájába. Sült halat kapott, egy fürt elefántcsontszínű szőlőt, egy serleg hűvös, vörös gyümölcslevet.

– Hálásan köszönöm ezt az ételt — szólt ki hangosan.

A falat tapogatta, kereste a rést, ahol a tálca becsusszant, de nem találta.

Evett. Ismét párbeszédeket talált ki, képzeletben társalgott Sleettel, az öreg álomfejtő Tisanával, Zalzan Kavollal, Gorzval kapitánnyal. Kérdezte őket a gyerekkorukról, a reményeikről és a vágyaikról, véleményüket a politikáról, ízlésükről az evésben, ivásban, öltözködésben. Egy idő múlva a játék újra ellaposodott, és ő kinyújtózott, hogy aludjon.

Az alvás is lapos volt, csekély szendergés, melyet féltucatnyi alkalommal is megtört az ébrenlét kietlen, fehér átka. Álmai nagy foltokból álltak; átlebegett rajtuk az Úrnő, Farssal, az Álmok Királya, a metamorf törzsfő és Lorivade hierarcha, de csak zavaros, ködös szavakat szóltak. Amikor végül felébredt, reggelis-tálcát talált a szobában.

Hosszú nap következett.

Sohasem gondolta, hogy egy nap ilyen végeérhetetlen lehet. Semmi, de semmi tennivalója nem akadt, egyáltalán semmi, csak az egyhangú semmittevés. Zsonglőrködni akart az edényekkel, de azok könnyű, lenge valamik voltak, és olyan volt, mintha tollakkal akart volna dobálni. Megpróbált .a csizmájával zsonglőrködni, de az csak két darabból állt, és gyatra szórakozásnak bizonyult két tárgyat dobálni. Így hát inkább az emlékeivel zsonglőrködött. Felidézte mindazt, ami Pidruid óta történt vele, de a kilátás, hogy több órán keresztül ezt kell tennie, elkedvetlenítette. Addig meditált, míg a kimerültségtől tompán zúgni nem kezdett a feje. Lekuporodott a cella közepén, és megpróbálta elképzelni azt a pillanatot, amikor a következő étel érkezik, de a feszültség, amit ebből kihozott, csak gyenge szórakozásnak bizonyult.

A második éjszakán Valentine– megkísérelt kapcsolatot teremteni az Úrnővel, Aludni készült, ám ahogy tudata kezdett elernyedni, igyekezett egy álom és ébrenlét közti állapotba siklani, valami transzféleségbe. Kényes ügy, mert ha túl erősen összpontosít, visszatér az ébrenlétbe, ha pedig túlságosan elengedi magát, elalszik. Hosszú ideig libegett az egyensúlyi ponton, és bánta, hogy zimroeli utazásuk egy nyugodtabb időszakában nem kérte meg Deliambert, hogy tanítsa ki ilyesmire.

Végül tudatával előrelendült.

– Anya?

Elképzelte, hogy a lelke magasan az Árnyak Terasza fölött száll, és lebeg egyre beljebb, beljebb, teraszról teraszra a Harmadik Szirt közepére, a Belső Templomba, a terembe, ahol a Sziget Úrnője pihent.

– Anya, Valentine vagyok. A fiad, Valentine. Olyan sok mondandóm van, anya, és olyan sok kérdésem! De segítened kell, hogy hozzád juthassak!

Valentine csendben hevert. Egészen nyugodt volt. Úgy érezte, mintha tiszta, fehér ragyogás támadt volna a fejében.

– Anya, a Harmadik Szirten vagyok egy börtöncellában az Árnyak Teraszán, idáig eljutottam, anya. De most megállítottak. Küldj értem, anya!

– Anya...

– Úrnő...

– Anya...

Elaludt.

A fényesség még ragyogott. Érzékelte az álomállapot, a kapcsolat közeledését, a nyitó érzéseket. Jöttek a látomások. Már nem volt bebörtönözve. A hideg, fehér csillagok alatt hevert egy remekül kifényesített hatalmas, kör alakú kőemelvénnyel, mely mintha oltár lett volna, és egy fehér köntösű, fénylő, fekete hajú nő jött oda hozzá, letérdelt, könnyedén megérintette, és gyengéd hangon így szólt: „A fiam vagy, Valentine, egész Majipoor színe előtt elismerem, hogy a fiam vagy, és most beidézlek magamhoz."

Ennyi volt az egész. Amikor felébredt, semmi másra nem emlékezett az álomból, csak erre.

Reggel nem érkezett reggelistálca. Tényleg reggel volt már, vagy az éjszaka közepén ébredt fel? Teltek az órák. Nem jött tálca. Megfeledkeztek róla? Halálra akarják éheztetni? Rémület hasított belé: idáig fejlődött az unalom? Úgy gondolta, hogy a félelem is jobb, mint az unalom; ám nem sokáig. Kiabálni kezdett, de tudta, hogy hasztalanul. Ez a hely le volt zárva, akár egy kripta. Mint egy kripta. Valentine komoran nézte a felhalmozott korábbi tálcákat, egymáson a távolabbi falnál. Csodálatos ételek jutottak eszébe, a liimen kolbászok, a hal, melyet Khun és Sleet sütött a Steiche partján, meg a dwikkagyümölcs íze, Pidruidban a tűzesőbor erős aromája. Éhsége egyre kínzóbbá vált. És megijedt. Most már egyáltalán nem unta magát, hanem félt. Lehet, hogy ezóta már tanácskoztak, és halálra ítélték önkényes viselkedéséért.

Percek. Órák. Már fél nap is eltelt.

Botorság arra gondolni, hogy megérintette az Úrnő tudatát álmában. Botorság arra gondolni, hogy erőfeszítés nélkül belebegett a Belső Templomba, és megnyerte az Úrnő segítségét. Botorság arra gondolni, hogy valaha is visszaszerezheti Kastély-hegyet, vagy hogy valaha is az övé volt egyáltalán. Keresztülhajtotta magát a fél világon, puszta botorságból, most pedig, gondolta keserűen, megkapja a magáét önteltségéért és ostobaságáért.

Aztán végül az ismerős sóhajszerű neszt hallotta: ám most nem az ételbeadó nyílás tárult fel – hanem az ajtó.

Két ősz hierarcha lépett a cellába. Zord és zavart pillantást vetettek rá.

– A reggelimet hoztátok? – kérdezte Valentine.

– Azért jöttünk – mondta a magasabbik –, hogy a Belső Templomba kísérjünk.

11

  Valentine javasolta, hogy előbb adjanak neki enni – és ezt bölcsen tette mivel az út hosszúnak bizonyult; aznap egész nap mentek a fürge háta-

 vont léghintókon. A hierarchák egész idő alatt fagyos csendben ültek körülötte. Amikor kérdéseket tett fel nekik – például megkérdezte egy terasz nevét, melyen áthaladtak – csak a lehető legkevesebb szóval válaszoltak; ők maguk nem kezdeményeztek beszélgetést.

A Harmadik Szirten sok terasz volt – Valentine hét után már nem számolta őket –, és sokkal közelebb voltak egymáshoz, mint a külsőbb szirteken lévők, csak vékony erdősávok választották el őket. A Sziget e központi területe népes és forgalmas helynek látszott.

Szürkületre érkeztek az Imádat Teraszára, békés kertektől és tervszerűtlenül elrendezett, fehér falú, alacsony kőépületektől uralt helyre. A többi teraszhoz hasonlóan ez is kör alakú volt, de sokkal kisebb, mint a többi, itt a sziget legbelsőbb részén; egy kis köröcske, melyet valószínűleg néhány óra alatt körbe lehetne járni, míg az Első Szirt bármely teraszának körbejárása hónapokba telhetne. Göcsörtös, vén fák, közel álló ovális levelekkel, sorakoztak szabályos közönként elrendezve a terasz szélén. Virágokkal gazdagon megrakott lugasok tekeregtek az épületek között, kis udvarok voltak mindenhol, karcsú, fényes, fekete kőoszlopokkal díszítve, és beborítva virágzó bokrokkal. Az Úrnő szolgái kettesével-hármasával csendesen járkáltak e békés bekerített részek között. Valentine-t az előbbi cellájánál sokkal barátságosabb szobába kísérték, melyben tágas fürdő volt, egy hívogató ágy, kertre néző ablakok, gyümölccsel telt kosarak az asztalon. A hierarchák itt hagyták. Megfürdött, csipegetett a gyümölcsből, várta, mi fog történni. Eltelt egy-két óra megérkezése óta, amikor kopogtak az ajtón, és egy selymes hang kérdezte tőle, óhajt-e vacsorát. Egy kiskocsi gördült a szobába, több jóval megrakva, mint amit valaha is látott a Szigeten – sültekkel; kék tökhéjakkal, melyeket ügyesen megtöltöttek darált hallal, egy pohár hűs folyadékkal, ami szinte bornak tűnt. Valentine mohón falt. Azután hosszú ideig állt az ablaknál, és bámult a sötétbe. Semmit sem látott, semmit sem hallott. Megvizsgálta az ajtaját: kulcsra zárva. Tehát még mindig fogoly, bár sokkal kellemesebb körülmények között, mint előzőleg.

Álomtalanul aludt. A szobájába betűző aranyló napsugárözön ébresztette fel. Megfürdött; a tegnapi tapintatos felszolgáló jelent meg odakinn, reggelit hozott: kolbászt és párolt, rózsaszín gyümölcsöt; és nem sokkal később, miután végzett, két ünnepélyes hierarcha jött érte.

– Az Úrnő hívat.

Keresztülvezették egy csodálatos szépségű kerten meg egy tiszta, fehér kőből készült, karcsú hídon, amelyik enyhe ívben szelt át egy sötét vizű tavat, amelyben meg-megvillanó aranyhalak úszkáltak. Előtte csodásan ápolt pázsit terült el. A közepén hatalmas méretű, rendkívül kecses alakú, egyszintes épület emelkedett, hosszú, keskeny oldalszárnyakkal, melyek csillagfényszerűen nyúltak ki a kör alakú középpontból.

Ez csak a Belső Templom lehet, gondolta Valentine.

Most már remegett. Több hónapot utazott, mint amire vissza tudna emlékezni, hogy eljusson ide, erre a helyre, e birodalom misztikus asszonyának küszöbére, akit az anyjának hisz. Végre itt volt; de mi lesz, ha minden ostobaságnak, képzelgésnek vagy szörnyű tévedésnek bizonyul? Mi van, ha ő valójában egy senki, egy szőke zimroeli naplopó, aki valami ostoba módon elvesztette az emlékezetét, és könnyelműen értelmetlen ambíciókkal töltötte meg társait? A gondolat elviselhetetlennek tűnt. Ha az Úrnő most elutasítja, ha megtagadja...

Belépett a Templomba.

A hierarchákkal az oldalán végigment a végeérhetetlen, lehetetlenül hosszú előcsarnokon, melyet hatlépésenként zord képű, szigorú harcosok őriztek, és egy nyolcszög alakú, belső terembe jutott, melynek falai a legpompásabb fehér kőből voltak, és a közepén egy szintén nyolcoldalú tavacska helyezkedett el. Egy nyitott, nyolcszögletű tetőablakon keresztül reggeli fény ömlött be. A terem mindegyik sarkában egy-egy komoly alak állt hierarchai öltözetben. Valentine kissé kábán nézett egyikről a másikra, és nem sok jót látott az arcukon, csak egyfajta ajakbiggyesztő rosszallást.

Egyetlen zeneszerű szignál, hallatszott, lágyan hömpölygött, majd elhalt, és amikor vége lett, a Sziget Úrnője jelent meg a teremben.

Nagyon hasonlított ahhoz a valakihez, akit Valentine oly gyakran látott álmában: középkorú, átlagos magasságú nő volt, barna bőrű, fénylő, fekete hajú, lágy, meleg szemű, telt ajkán örökösen mosoly lebegett, ezüst pántot viselt a homlokán, és, igen, virág díszelgett az egyik füle mögött, sok vaskos, zöld szirommal. Úgy tűnt, mintha dicsfény lengené körül, a hatalom, a tekintély és a méltóság sugárzása, mint ahogy várható is Majipoor egyik Hatalmasságától. Valentine erre nem készült fel. Azt várta, hogy az Úrnő csak egy melegszívű, anyáskodó asszony lesz, megfeledkezett arról, hogy ő egy királynő, egy főpapnő, majdhogynem istennő. Szótlanul állt az Úrnő előtt, és az hosszú ideig vizsgálta a tó túlsó oldaláról, tekintete könnyedén, de áthatóan nyugodott a férfi arcán. Aztán élesen intett, félreérthetetlenül elbocsátó mozdulattal. Nem Valentine-nak; a hierarcháknak. Erre megtört dermedt mozdulatlanságuk. Egymásra néztek, szemmel láthatóan zavarban, Az Úrnő megismételte a mozdulatot, könnyedén legyintett a csuklóijával, és parancsoló fény villant a szemében; szinte rettenetes erejű pillantás volt. Három-négy hierarcha kiment a teremből; a többiek tétováztak, mintha nem akarnák hinni, hogy az Úrnő egyedül akar maradni a fogollyal. Egy pillanatig úgy tűnt, harmadik legyintésre is szükség lesz, mivel az egyik legidősebb és legtekintélyesebb hierarcha nyilvánvalóan tiltakozó mozdulattal nyújtotta ki remegő kezét. De az Úrnő pillantására a hierarcha meggondolta magát. Lassan az utolsó is elhagyta a termet.

Valentine leküzdötte a vágyát, hogy térdre rogyjon.

– Fogalmam sincs, miként nyilvánítsam ki hódolatomat – mondta Valentine alig hallható hangon. – És azt sem tudom, Úrnőm, miként címezzem, hogy meg ne sértsem.

– Az is jó lesz, ha anyádnak szólítasz, Valentine – felelte a nő nyugodtan.

Valentine szinte elkábult e nyugodt szavaktól. Tett előre egy-két imbolygó lépést, aztán megállt, és a nőre meredt.

– Hát mégis igaz? – suttogta.

– Kétségtelenül.

Érezte, hogy arca lángol. Tehetetlenül állt, lenyűgözve a nő bájától. Az Úrnő magához hívta, ujjának parányi mozdulatával, és Valentine remegett, mintha tengeri szél tépázná.

– Jöjj közel – mondta az Úrnő. – Félsz talán? Gyere ide, Valentine!

Valentine átment a termen, megkerülte a tavat, és odament hozzá. A nő a kezébe tette a kezét. Valentine energia lüktetését érezte, tapintható, érzékelhető lüktetést, valami olyasmit, mint amit akkor érzett, amikor Deliamber megérintette varázserejével, de ez most sokkalta erősebb volt, sokkalta félelmetesebb. Az első lüktetésre elrántotta volna a kezét, de az Úrnő fogta, és nem engedte el. Tekintetük összekapcsolódott, és Valentine úgy érezte, az Úrnő beléje lát, megismeri minden titkát.

– Igen – mondta végül az Úrnő. – A mindenhatóra, igen, Valentine, a tested más, de a lelked az enyémből való! Ó, Valentine, Valentine, mit tettek veled? Mit tettek Majipoorral?

Megrántotta a kezét, és magához húzta a fiát, aztán átfogta a karjával. Az Úrnő kihúzta magát, úgy ölelte, és Valentine érezte a remegését; már nem istennő volt, csak egy asszony, egy anya ölelte át bajba jutott fiát. A karjai közt Valentine olyan nyugalmat érzett, mint amilyet pidruidi ébredése óta még nem. Erősen hozzátapadt, és azt kívánta, bár sose engedné el.

Aztán az anyja hátralépett, és mosolyogva vizsgálgatta.

– Legalább csinos testet kaptál. Egyáltalán nem hasonlít a régihez, de kellemes a szemnek, erős és egészséges is. Sokkal rosszabbat is tehettek volna veled. Kaphattál volna beteges, erőtlen, nyomorék testet is, de gondolom, nem volt hozzá bátorságuk, tudván, hogy végül tízszeresen meglakolnak minden bűnükért.

– Kik, anya?

Erre a kérdésre az Úrnő meglepettnek látszott.

– Hát, Barjazid meg az ivadéka!

– Én semmit sem tudok, anya, csak azt, amiről álmomban értesültem, és még az is ködös volt és zavaros.

– És mi az, amit tudsz?

– Hogy megfosztottak a testemtől, és az Álmok Királyának valami varázslata révén ilyennek hagytak Pidruid közelében, mint amilyennek most látsz, és hogy valaki más, gondolom, Dominin Barjazid uralkodik most Kastély-hegyről. Ezeket azonban csak megbízhatatlan forrásból tudom.

– Mindez igaz – felelte az Úrnő.

– Mikor történt ez?

– Nyár elején. Amikor a nagy körmenetedet tetted Zimroelben. Nincs tudomásom arról, hogy csinálták; de egyszer álmomban akkora rándulást, szakadást éreztem, mintha a bolygó szívét tépték volna ki, és azzal a tudattal ébredtem, hogy valami gonosz és iszonyatos dolog történt. Feléd küldtem a tudatom, de nem bírtalak elérni. Ahol régebben voltál, csendesség, űr volt. Azonban különbözött attól az ürességtől, amit Voriax halálakor érzékeltem, mert még éreztem a jelenlétedet, de a hatótávolságomon túl, mintha egy vastag üveglap takart volna el. Azonnal híreket kértem a Napkirályról. Til-omonban van, mondták a híveim. És jól van?, kérdeztem. Igen, mondták, jól van, ma Pidruid felé hajózik. De nem tudtam kapcsolatot teremteni, Valentine. Kiküldtem a tudatom, amit már évek óta nem tettem, a világ minden részére, és te nem voltál sehol, azonban ugyanakkor mégis csak ott voltál valahol. Megijedtem és nyugtalankodni kezdtem, Valentine, de nem tehettem semmit, csak kerestem és vártam. Aztán híreket kaptam, hogy Lord Valentine megérkezett Pidruidba, hogy a polgármesteri palota vendége. A roppant távolság ellenére is sikerült képet nyernem róla, és láttam, hogy a fiam arcát viseli. De a tudata más volt, zárva maradt előttem. Megpróbálkoztam egy üzenettel, de nem sikerült álmot ültetni a fejébe. És ekkor már kezdtem megérteni.

– Tudtad, mi lett velem?

– Eleinte nem. Olyan jól elvarázsolták a tudatodat, hogy az teljesen megváltozott. Éjszakáról éjszakára Zimroelbe küldtem a lelkem a keresésedre... minden más dolgomat elhanyagoltam, de a Napkirály utánzattal való helyettesítése nem csekély jelentőségű ügy... és úgy tűnt, mintha éreznék valami halvány pislákolást, az igazi személyiséged darabját, töredékét... és egy idő múlva már biztosan tudtam, hogy élsz, hogy Északnyugat-Zimroelben vagy, de még mindig nem tudtalak elérni. Várnom kellett, amíg nagyobb öntudatra nem ébredsz, amíg a mesterkedésük hatása gyengül egy kicsit, és a régi éned legalább részben helyreáll.

– Még korántsem teljes, anya.

– Tudom. De hiszem, hogy helyre fog jönni.

– Végül is, mikor értél el?

Az Úrnő egy pillanatig eltöprengett.

– A ghayrogváros, mármint Dulorn, közelében láttalak meg először ma-sok tudatában, akik megálmodták rólad az igazat. Megérintettem a tudatukat, tisztítottam és csiszoltam a tartalmukon, és láttam, hogy a lelked rajtuk hagyta a lenyomatát, és hogy ók jobban tudják nálad, hogy mi történt veled. Ily módon keringtem körülötted, míg végül sikerült a tudatodba hatolnom. És attól a pillanattól kezdve egyre gyarapodott a tudásod régebbi énedről, és én a több ezer mérföldes távolság ellenére gyógyítottalak, és hívtalak magamhoz. Ez azonban nem volt könnyű, Az álmok világa, Valentine, nehezen kezelhető, változékony világ még számomra is, és megpróbálni úrrá lenni rajta olyan, mintha könyvet írnál a homokba az óceán partján: a dagály visszatér, és újra meg újra kitöröl szinte mindent, és megint, megint újra kell írnod. De végre itt vagy.

– Tudtad, hogy a Szigetre érkeztem?

– Igen, tudtam. Megéreztem a közelségedet.

– És mégis hagytad, hogy hónapokon át teraszról teraszra sodródjak! Az Úrnő felkacagott.

– Több millió zarándok él a külső teraszokon. Más dolog érzékelni a jelenlétedet, és más megtalálni; sokkal nehezebb. Ráadásul még nem álltál készen arra, hogy hozzám jöjj, sem én, hogy fogadjalak. Próbának vetettelek alá, Valentine. Távolról figyeltelek, mert látni akartam, mennyi maradt meg a lelkedből, maradt-e még benned a Napkirályból. Mielőtt elismertelek fiamként, mindezt tudnom kellett.

– Ezek szerint sokminden megmaradt bennem Lord Valentine-ból?

– Nagyon sok. Sokkal több, mint ellenségeid gyaníthatnák. Hibás volt az elgondolásuk: azt hitték, hogy teljesen kitörölték az egyéniséged, pedig csak berúgattak és összezavartak.

– Nem lett volna okosabb számukra, ha megölnek, ahelyett, hogy valaki más testébe helyeznek?

– Okosabb lett volna – felelte az Úrnő. – De nem merték megtenni. A te lelked felkent lélek, Valentine. Ezek a Barjazidok babonás állatok; úgy látszik, meg merik kockáztatni, hogy megdöntsenek egy Napkirályt, de végképp elpusztítani nem merészelik, mert félnek a lelked bosszújától. És most épp gyáva habozásuk okozza a vesztüket.

– Úgy gondolod, visszanyerem valaha a jogos helyemet? – kérdezte Valentine halkan.

– Kételkedsz benne?

– Barjazid Lord Valentine képét viseli. A nép ót ismeri Napkirályként. Az ő kezében van Kastély-hegy hatalma. Nekem alig tucatnyi hívem van és ismeretlen vagyok. Ha a jogos Napkirálynak adom ki magam, ki hisz majd nekem? És meddig tehetem, mielőtt Dominin Barjazid újra el nem bánik velem, mint ahogy egyszer már megtette Til-omonban?

– Megkapod anyád, az Úrnő támogatását.

– És neked van hadsereged, anya?

Az Úrnő gyengéden elmosolyodott.

– Nem, nincs hadseregem. Azonban Majipoor Hatalmassága vagyok, és ez nem csekélység. Rendelkezem az igazság és a szeretet erejével, Valentine. És itt van ez is.

Megérintette az ezüstpántot a homlokán.

– Ezzel küldöd az üzeneteidet? – kérdezte Valentine.

– Igen. Ezzel elérhetek minden tudatot Majipooron. Nincs meg bennem a Barjazidok képessége, hogy irányítsam vagy vezéreljem az álmokat, melyet ők képesek megtenni a berendezéseikkel, de tudok kapcsolatot teremteni, vezérelni és befolyásolni. Kapni fogsz egy ilyen pántot, mielőtt elhagyod a Szigetet.

– És addig járkálok nyugodtan Alhanroelen, eljuttatva a szeretet üzenetét Majipoor polgárainak, amíg Dominin Barjazid le nem jön Kastély-hegyről, és vissza nem adja a trónt?

Az Úrnő    szemében ugyanolyan harag villant, mint amikor kiküldte a hierarchákat a teremből.

– Miféle beszéd ez? – csattant fel.

– Anya...

– Ó, hogy megváltoztattak! Az a Valentine, akit szültem és neveltem, nem fogadta el a vereség gondolatát.

– Én sem fogadom el, anya. De minden olyan roppant nehéznek látszik, és én olyan fáradt vagyok. És háborút indítani Majipoor polgárai ellen... akár egy trónbitorló ellen is... Anya, a legkorábbi idők óta nem volt háború Majipooron. Én vagyok az, akinek meg kell törnie a békét?

Az Úrnő tekintete könyörtelen maradt.

– A békét már megtörték, Valentine. Rád var a feladat, hogy helyreállítsd a rendet. Közel egy éve már ál Napkirály uralkodik. Naponta kegyetlen és ostoba törvényeket hoz. Az ártatlanok bűnhődnek, a bűnösök virulnak. Az ezer évvel ezelőtt létrehozott egyensúly felborult. Amikor a népünk idejött a Vén Földről tizennégyezer évvel ezelőtt, számos hibát követtünk el, sok szenvedés származott belőle, mielőtt megtaláltuk a kormányzás helyes módját, de az első Pontifex kora óta nem volt nagyobb felfordulás, és Lord Stiamot óta béke van e világon. Most ez a béke megszakadt, és rád vár a feladat, hogy a rendet helyreállítsd.

– És ha elfogadom, amit Dominin Barjazid tett? Ha nem vagyok hajlandó Majipoort polgárháborúba sodorni? Olyan súlyos következményekkel járna?

– Már tudod a választ ezekre a kérdésekre.

– Tőled akarom hallani, mivel azén elhatározásom ingadozik.

– Szégyellem magam, hogy ily szavakat kell hallanom.

– Anya, furcsa dolgok estek meg velem utam során, melyek sok erőmet elszívták. Egy pillanatnyi kimerültséget sem engedhetek meg magamnak?

– Király vagy, Valentine.

– Talán az voltam, és talán újra az leszek. De a királyságom nagy részétől megfosztottak Til-omonban. Most csak egy hétköznapi ember vagyok. És még a királyok sem immunisak a fáradtságra és lehangoltságra, anya.

Az Úrnő most gyengédebb hangra váltott.

– Barjazid még nem uralkodik teljesen zsarnokként, mert az ellene fordítaná a népet, és még nem erősödött meg a hatalma.. amíg te élsz. Azonban az önmaga és a családja hasznára uralkodik, nem Majipoorért. Hiányzik belőle az igazságérzet, és csak olyasmit tesz, ami hasznosnak és célszerűnek látszik. Ahogy a magabiztossága növekszik, úgy fognak a bűnei is, és Majipoor egy szörnyeteg korbácsa alatt fog nyögni.

Valentine bólintott.

Amikor nem vagyok ilyen kimerült, én is így látom.

Arra is gondolj, mi fog történni, amikor Tyeveras Pontifex meghal, mert ez előbb-utóbb bekövetkezik, és valószínűleg előbb, mint utóbb.

– Barjazid lemegy a Labirintusba, és erőtlen remetévé válik. Erre gondolsz?

– A Pontifex nem erőtlen, és nem biztos, hogy remete lesz. A te életedben csak Tyeveras a Pontifex, aki egyre öregebb és öregebb lesz, és egyre különösebb. De egy életerős Pontifex merőben más. Mi van, ha Barjazid öt év múlva Pontifex lesz? Úgy gondolod, megelégszik azzal, hogy egy fold alatti lyukban üldögéljen, mint ahogy most Tyeveras? Erővel fog uralkodni, Valentine. – Az Úrnő feszülten nézett rá – És mit gondolsz, ki lesz a Napkirály?

Valentine a fejét rázta.

– Az Álmok Királyának három fia van – mondta az Úrnő. – Minax a legidősebb, hamarosan övé lesz a trón Suvraelben. Dominin most Napkirály, és belőle Pontifex lesz, ha megengeded neki. Kit fog Napkirállyá választani, ha nem az öccsét, Cristophot?

– Hiszen az minden szabállyal ellenkezik, hogy a Pontifex a saját öcs-csérre bízza Kastély-hegyet!

– Az is ellenkezik minden szabállyal, hogy az Álmok Királyának fia letaszítsa trónjáról a törvényes Napkirályt – mondta az Úrnő. A szeme ismét megvillant. – Ezt is vedd fontolóra: amikor a Napkirály változik, változik a Sziget Úrnőjének személye is! Hátralévő napjaimat az Árnyak Teraszán fogom tölteni a visszavonult Úrnők palotájában, és ki jön helyettem a Belső Templomba? A Barjazidok anyja! Belátod már, Valentine, hogy övék lesz minden, ők fogják uralni egész Majipoort!

– Ennek nem szabad bekövetkeznie – mondta Valentine.

– És nem is fog.

– Mit tegyek?

– Hajón útra kelsz a kikötőmből, Numinorból Alhanroelbe az összes társaddal meg azokkal, akiket én adok neked. Partra szállsz Stoienzarban, és elmégy a Labirintusba Tyeveras áldásáért.

– De hogyha Tyeveras megháborodott...

– Nem egészen háborodott. Furcsa, örökös álomban él, de nemrég megérintettem a lelkét, és valahol belül még létezik a vén Tyeveras. Negyven éve Pontifex, Valentine, és azelőtt hosszú időn át Napkirály volt; ő tudja, miként kell kormányozni a birodalmunkat. Ha be tudsz jutni hozzá, ha el tudod hitetni vele, hogy te vagy az igazi Lord Valentine, segítséget fog nyújtani. Akkor meg kell indulnod Kastély-hegynek. Visszariadsz ettől a feladattól?

– Csak attól riadok vissza, hogy káoszba taszítsam Majipoort.

– Máris káosz van. Te igazságot és rendet hozol. – Közel lépett Valentine-hoz, hogy ijesztő személyisége teljesen feltárult, megérintette a kezét, és halk, heves hangon folytatta: – Két fiút szültem, és már a bölcsőben látszott rajtuk, hogy királynak születtek. Az első Voriax volt... Emlékszel rá? Feltételezem, hogy nem, már nem... és ő csodálatos volt, pompás férfi, egy hős, egy félisten, és már gyerekkorában azt mondták róla Kastély-hegyen, hogy ez az, ő lesz a Napkirály, amikor Lord Maliborból Pontifex lesz. Voriax csodás volt, de volt egy másik fiú is, Valentine, olyan erős és tökéletes, mint Voriax, nem áldozott annyi időt a sportnak és a hőstetteknek, mint ő, de melegebb lelkű volt és bölcsebb, aki anélkül felfogta, hogy mi a jó és mi a rossz, hogy mondani kellett volna, akinek lelkében egyáltalán nem lakozott kegyetlenség, aki higgadt volt, kiegyensúlyozott és derűs, így mindenki szerette és tisztelte, és azt mondták, Valentine még jobb király lehetne, mint Voriax, de természetesen Voriax az idősebb, őt fogják választani, és Valentine-ra nem var több, csak egy miniszteri állás. Malibor azonban nem lett Pontifex, hanem idő előtt meghalt sárkányvadászat közben, és Tyeveras követei eljöttek Voriaxhoz. Azt mondták, Majipoor Napkirálya vagy, és aki elsőként letérdelt eléje és a napjellel tisztelgett, az Valentine volt. Így hát Lord Voriax uralkodott Kastély-hegyen, és jól uralkodott, én pedig az Álom-szigetre jöttem, ahogy már rég tudtam, hogy jönni fogok. Nyolc éven át minden jól ment Majipooron. És akkor olyasmi történt, amit senki sem látott előre: Lord Voriax meghalt ideje előtt, akárcsak Lord Malibor; az erdőben vadászott, egy eltévedt lövedék találta el. Azonban még ott volt Valentine, és bár ritkán fordult elő, hogy a Napkirályt a testvére kövesse a trónon, kevesen vitatták, mert mindenki elismerte magas képességeit. Így hát Lord Valentine foglalta el a Kastélyt, és én, aki két király anyja voltam, a Belső Templomban maradtam, elégedetten a fiúkkal, akiket Majipoornak adtam, és bizakodtam, hogy Lord Valentine uralkodása dicsőséges lesz. Szerinted megengedhetem, hogy Barjazidok üljenek ott, ahol egykor a fiaim ültek? Szerinted viseljem el a látványt, hogy Lord Valentine arca Barjazid aljas lelkét rejti? Ó, Valentine, Valentine, csak fele vagy annak, aki voltál, még a felénél is kevesebb, de egyszer újra önmagad leszel, Kastély-hegy a tiéd lesz, és Majipoor sorsa nem fog rosszra fordulni. Ne mondd azt többé, hogy visszariadsz attól, hogy káoszt hozz a világra. A káosz már itt van. Te a megmentő vagy. Érted?

– Értem, anya.

– Akkor jöjj velem, és teljessé teszlek.

12

  Kivezette a nyolcoldalú teremből, végig a Belső Templom egyik oldaljáratán, merev őrök és egy csoport homlokát ráncoló, zavart hierarcha mellett haladtak el, és egy ragyogóan megvilágított kis szobába értek, mely tucatnyi színű, pompázó virággal volt díszítve. Itt volt egy egyetlen fényes darbeliongerendából kialakított íróasztal, egy alacsony dívány, meg néhány kisebb berendezési tárgy; úgy tűnt, ez az Úrnő dolgozószobája. Intett Valentine-nak, hogy üljön le, és az íróasztalról leemelt két kisebb díszes flaskát.

– Idd ki ezt a bort egy hajtásra – mondta az Úrnő, és odaadta az egyik flaskát.

– Bor, anyám? A Szigeten?

– Te meg én itt nem zarándokok vagyunk. Idd meg!

Kidugaszolta a flaskát, és az ajkához emelte. Az íze ismerős volt, sötét, csípős és édes, de egy pillanatba beletelt, mire rájött, hol ivott már ilyet: az Alomfejtők bora, melyben benne van a szer, amely megnyitja a tudatot a tudatnak. Az Úrnő felhajtotta a másik flaska tartalmát.

– Szóval álomfejtés következik? – kérdezte Valentine.

– Nem. Ezt ébren kell csinálni. Sokat gondolkoztam róla, hogy legyen. – Az íróasztalról leemelt az övéhez hasonlatos ezüstpántot, és a fiának nyújtotta. – Helyezd a homlokodra – mondta. – Mostantól egészen Kastély-hegyig állandóan viseld, mert ez lesz az erőd központja.

Valentine óvatosan a fejére csúsztatta a pántot. Az kényelmesen rásimult a halántékára, furcsa érzetet keltett benne, nem egészen kedvére valót, azonban a fémpánt olyan remek volt, hogy alig nyomta. Az Úrnő közel vonta magához, és rásimította sűrű, hosszú haját.

– Aranyhaj – mondta könnyedén. – Sose hittem volna, hogy aranyhajú fiam lesz! Mit érzel a pánttal a fejeden?

– Szoros.

– Semmi egyebet?

– Semmi egyebet, anya.

– A szorosságát hamar meg fogod szokni. Érzed már a szer hatását?

– Csak egy csekély ködösséget a tudatomban. Azt hiszem, el tudnék aludni, ha lehetne.

– Hamarosan egyáltalán nem fogsz álom után sóvárogni – mondta az Úrnő. Feléje nyújtotta mindkét kezét. – Jó zsonglőr vagy, fiam? – kérdezte váratlanul.

Valentine elvigyorodott.

– Azt mondják.

– Jó. Holnap mutatnod kell nekem valamit a tudományodból. Szórakoztatónak fogom találni. De most add a kezed! Mindkettőt! így.

Egy pillanatra rátette kecses csontozatú, erős kinézetű kezét a Valentine-éra. Aztán gyors, határozott mozdulattal összekulcsolta az ujjait.

Olyan volt, mintha egy kapcsoló kattant volna, egy áramkör zárult volna be. Valentine megtántorodott a sokktól. Megbotlott, majdnem elesett, és érezte, ahogy az Úrnő keményen fogja, miközben ő tántorog a szobában. Olyan érzése támadt, mintha egy szöget vernének a koponyájába. Forgott körülötte a világ; képtelen volt irányítani a tekintetét, összpontosítani a látását, és csak töredékes, foltszerű képeket látott: anyja arcát, a fényes felületű íróasztalt, a lángszínű virágokat; minden lüktetett, dobogott, forgott.

Szíve dübörgött. Torka kiszáradt. Tüdejét üresnek érezte. Ez rettenetesebb volt, mint a tengeri sárkány örvényébe kerülni és eltűnni a mély vízben. Most már a Iába teljesen cserben hagyta, és képtelen volt tovább állva maradni. A padlóra roskadt, ott térdelt, valahogy annak tudatában, hogy az Úrnő ott térdel előtte, arca közel az övéhez, ujjai még mindig az övébe kulcsolódva, és égető lelki kapcsolatuk töretlen.

Emlékek árasztották el.

Látta Kastély-hegy gigászi pompáját, és a Napkirály Kastélyának elképzelhetetlen méretű kiterjedését, a hihetetlen magas ormon. Tudata villámsebesen röppent keresztül az aranyozott falú hivatali szobákon, és szédítő boltívek alatt, bálcsarnokokon, tanácstermeken, térnyi széles folyosókon. Ragyogó fények villództak, sziporkáztak, hogy káprázott tőlük a szeme. Egy férfi jelenlétét érezte maga mellett; magas, erőteljes, magabiztos volt és erős. Fogta az egyik kezét, és egy hasonlóan erős asszony fogta a másikat, és tudta, hogy az anyja meg az apja az, és egy fiút látott maguk előtt, aki nem más, mint Voriax.

– Mi ez a szoba, apa?

– Confalume Tróntermének hívják.

– És az a férfi, akinek a hosszú vörös haja van? Aki ott ül abban a nagy székben?

– Ő Lord Malibor, a Napkirály.

– Mit jelent ez?

– Buta Valentine! Nem tudja, mi az a Napkirály!

– Csend, Voriax! A Napkirály az uralkodó, a két király közül a fiatalabb. A másik a Pontifex, aki egykor maga is Napkirály volt.

– Ő hol van?

– Az a magas férfi, nagyon sötét szakállal.

– Pontifex a neve?

– A neve Tyeveras. Pontifex a királyi címe. Stoienzar közelében él, de ma eljött ide, hogy részt vegyen Lord Malibor esküvőjén.

– És Lord Malibornak a gyerekei is Napkirályok lesznek, anya?

– Nem, Valentine.

– Ki lesz a következő Napkirály?

– Ezt még senki sem tudja, fiam.

– Én? Vagy Voriax?

– Még megeshet, ha bölcs és erős felnőtté válsz.

– Ó, az leszek, apa, az leszek!

A terem szertefoszlott. Valentine egy másik teremben találta magát, mely hasonlóképpen lenyűgöző méretű volt, de nem egészen olyan nagy, mint az előző, és most már idősebb volt, nem fiú, hanem egy ifjú ember, és ott állt Voriax a napjeles koronával a fején, és attól valamivel zavartabbnak látszott.

– Voriax! Lord Voriax!

Valentine térdre hullott, és széttárt ujjakkal emelte tisztelgésre a kezét. Voriax elmosolyodott, és intett neki.

– Kelj fel, öcsém, kelj fel! Nem illő, hogy a porban csúszkálj előttem.

– Te leszel a legnagyszerűbb Napkirály Majipoor történetében, Lord Voriax.

– Szólíts bátyádnak, Valentine. Napkirály lettem, de ettől még a bátyád vagyok.

– Sokáig élj, bátyám! Sokáig éljen a Napkirály!

És mások is kiabálni kezdtek körülötte:

– Sokáig éljen a Napkirály! Sokáig éljen a Napkirály!

Időközben azonban megváltozott valami, bár a terem ugyanaz maradt, Lord Voriax sehol sem látszott, és most már Valentine viselte a furcsa koronát, és a többiek, akik kiabáltak, térdeltek, és széttárt ujjal felé tisztelegtek, az ő nevét kiáltozták. Csodálkozva nézte őket.

– Sokáig éljen Lord Valentine!

– Köszönöm, barátaim. Megpróbálok méltó lenni bátyám emlékéhez.

– Sokáig éljen Lord Valentine!

– Sokáig éljen Lord Valentine! – mondta az Úrnő lágyan. Valentine hunyorgott és eltátotta a száját. Egy pillanatig egyáltalán nem tudta, hol van, csodálkozott, miért térdel így, és miféle szobában van, és ki ez az aszszony, akinek arca olyan közel van az övéhez. Aztán az árnyékok kitisztultak a tudatából.

Felállt.

Teljesen megváltozott. Féktelen emlékek suhantak át a tudatán: a Kastély-hegyen töltött évek, a tanulmányai, a sok száraz történelmi adat, a Napkirályok névsora, a Pontifexek listája, az alkotmányos tudományok kötetei, Majipoor tartományainak gazdasági áttanulmányozása, a hosszú tanórák a tanítóival, örökösen faggatta az apját, anyját... meg a többi, kevésbé szent pillanat: a játékok, a folyami utazások, a lovagi tornák barátaival, Elidath-tal, Stasilaine-nel és Tunigornnal, a patakokban ömlő bor, a vadászatok, a Voriax mellett töltött idők, kettőjükre tapadt minden tekintet, ők voltak a hercegek hercegei. És Lord Malibor tengerbe veszésének rettenetes pillanata, és Voriax ijedt, de ugyanakkor örvendező pillantása Napkirállyá választásakor, és aztán az a nyolc évvel későbbi időpont, amikor a főhercegek felkeresték Valentine-t, hogy felkínálják neki a bátyja koronáját...

Emlékezett.

Eszébe jutott minden egészen addig a til-omoni éjszakáig, amikor minden emlék megszűnt. És azután már csak a napfényes Pidruidot látta, kavicsok gurultak le a szirtről, és Shanamir megjelent mögötte a hátasaival. Látta magát a saját szemével, és az az érzése támadt, hogy kettős árnyékot vetett, egy ragyogót meg egy sötétet; és ő a til-omonban kapott hamis emlékezet anyagtalan homályán át látott, és sötétség borította azt az időszakot, amikor Napkirály volt. Erezte, hogy a tudata olyan egész lett, mint valaha.

– Sokáig éljen Lord Valentine! – mondta ismét az Úrnő.

– Igen – mondta Valentine csodálkozva. – Igen, Lord Valentine vagyok, és az is maradok. Anya, adj hajókat, Barjazid túl régóta ül már a trónon.

– Hajók várnak Numinorban, és hozzám hű emberek fognak a szolgálatodba lépni.

– Jó. Van itt néhány társam, akiket össze kell gyűjteni. Nem tudom, melyik teraszon vannak, de gyorsan meg kell találni őket. Egy kicsi vroon, pár szkandár, egy hjort, egy kékbőrű idegen egy másik világból meg néhány ember. Megadom a nevüket.

– Megkeressük őket – mondta az Úrnő.

– Köszönöm, anyám, hogy visszaadtad az eredeti énem.

– Köszönöd? Miért köszönöd? Visszaadtam az eredeti éned. Ezért nem jár köszönet. Csak újra a világra hoztalak, Valentine, és ha kell, megteszem harmadszor is. De ne legyen rá szükség. A szerencséd most felfelé

ível. – A szeme ragyogott a boldogságtól. – Zsonglőrködsz ma este, Valentine? Hány labdát tudsz egyszerre a levegőben tartani?

– Tizenkettőt.

– A blávok meg táncolni tanulnak, mi? Ne füllents!

– Tizenkettőt éppen nem – ismerte be Valentine. – De kettőnél többet Vacsora után tartok egy bemutatót. És... anya?

– Igen?

– Amikor visszaszerzem Kastély-hegyet, nagy ünnepséget rendezek melyen te is részt veszel, és akkor újra láthatsz majd zsonglőrködni Confalume Trónjának lépcsőjén. Ezt megígérem, anya. A trón lépcsőjén.

 

A LABIRINTUS

KÖNYVE

  1

  Az Úrnő hét széles vitorlájú és magas, karcsú árbocú hajója indult útnak Numinorból az Úrnő hjort tengernagyának, Asenhartnak a parancsnoksága alatt. A hajón volt Lord Valentine, a Napkirály, főminisztere, Autifon Deliamber, szárnysegédei, Til-omoni Carabella és Narabali Sleet, segédtisztje, Lisamon Hultin, miniszterei, Zalzan Kavol, Falkynkipi Shanamir és sokan mások. A hajó úticélja Stoien volt, Alhanroel Stoienzari-félszigetének a csücske, a Belső-tenger túloldalán. A hajók már hetek óta siklottak a tengeren a fürge szellők előtt, melyek tavasz végén ezeket a vizeket uralták, de szárazföldnek még jelét sem látták, és jó sokáig még nem is fogják.

Valentine kényelmesnek találta ezt a hosszú utazást. Egyáltalán nem félt a rá váró feladattól, de nem is várta türelmetlenül, hogy nekivághasson, inkább időre volt szüksége, hogy rendezze újonnan visszanyert emlékezetét, és megtudja, ki volt ő, és mivé fog válni. Mi jobb hely kínálkozhatott volna erre, mint az óceán hatalmas keble, ahol, a felhők formáját kivéve, napról napra semmi sem változott, és az idő mintha egy helyben állt volna? Így hát csak állt órákon át barátaitól félrevonultan zászlóshajója, a Lady Thiin korlátjánál, és önmagával ismerkedett.

Tetszett neki az az egyéniség, aki valaha volt: erősebb és határozottabb jellem, mint a zsonglőr Valentine, de lelki csúnyaságok híján, mint ahogy az a hatalmasságok esetén előfordulhatna. Valentine számára elfogadhatónak tűnt a korábbi énje; megfontolt volt, higgadt és józan, komoly viselkedésű, de nem minden játékosság nélkül, olyasvalaki, aki tisztában van a felelősség és a kötelesség mibenlétével. Művelt volt, mint ahogy el is lehetett várni attól, akit egész életében arra neveltek, hogy magas hivatalt lásson el; mélyreható történelmi ismeretekkel rendelkezett, jártas volt a törvénytudásban, kormányzásban, közgazdaságtanban, valamivel kevésbé mélyült el az irodalmi és filozófiai ismeretekben, és amennyire meg tudta ítélni, csak a legszükségesebb matematikai és fizikai alapokat kapta, hisz e tudományok hanyatlóban voltak Majipooron.

Korábbi énjének visszanyerése olyan volt, mintha kincsre bukkant volna. Valentine még nem egyesült teljesen ezzel a másik énjével, és hajlott rá, hogy „öt", „engem" vagy „minket" gondoljon ahelyett, hogy egyetlen, egységes személynek tekintené magát; de a kettő közti űr napról napra kisebbedett. A Napkirály tudata eléggé megsérülhetett, amikor Til-omonban kijátszották, mert most egy szakadék jelezte azt az időszakot, amely alatt Lord Valentine-ból a zsonglőr Valentine vált, és meglehet, hogy e szakadék szélén örökre sebhely is marad, az Úrnő segédkezése ellenére is. Azonban Valentine, ha akart, át tudott lépni ezen a szakadékon, eljuthatott előző életútjának bármely pontjára, a gyerekkorába, ifjúi éveire vagy rövid uralkodói időszakára, és bárhová nézett, annyi tudásra, tapasztalatra, érettségre bukkant, amennyit egyszerű vándorélete folyamán sohasem sajátíthatott volna el. Ha egy pillanatra bele kellett nyúlnia azokba az emlékekbe, mint ahogy valaki egy enciklopédiában vagy lexikonban lapoz, sikerült megtennie; és biztos volt benne, hogy két énje hamarosan meg szorosabban össze fog kapcsolódni.

Az utazás kilencedik hetében szárazföld vékony, zöld vonala tűnt fel a láthatáron.

– Stoienzar – mondta Asenhart tengernagy. – Látja ott oldalt azt a sötétebb foltot? A stoieni kikötő az.

Valentine kettős énjének szemével figyelte a közeledő földrész partját. Valentine-ként szinte semmit sem tudott Alhanroelről, legfeljebb azt, hogy Majipoor legnagyobb kontinense, az emberek itt telepedtek le először, roppant népességű, félelmetes természeti csodákkal zsúfolt hely, a bolygó kormányzatának székhelye, a Napkirály és a Pontifex otthona. Lord Valentine emlékei azonban sokkal többet mondtak róla. Számára Alhanroel Kastély-hegyet jelentette, mely önmagában is szinte egy világ volt; roppant oldalában az ember egész életét leélhetné az Ötven Várost járva, hogy nem fogyna ki a csodákból. Alhanroel a Hegyet koronázó, Lord Malibor Kastélya volt – apró gyermekkorában így hívták a Kastélyt, és ez a név úgy beleivódott, hogy még uralkodása alatt is így gondolt rá. Látta a Kastélyt az emlékképeiben, mint veszi körül a Hegy csúcsát, mintha valami sokkarú teremtmény nyújtózkodna a sziklákon, szirteken, fennsíkokon, le a nagy völgyekbe, gyűrődésekbe; oly sok ezer szobából álló hatalmas építmény, hogy lehetetlen megszámlálni őket. Egy épület, mely szinte mintha a saját életét élné, és hozzá toldott épületszárnyak, melléképületek a főrészek szélein. És Alhanroel jelenti a nagy dombot is, mely a Pontifex Labirintusa fölött emelkedik, és jelenti magát a föld alatti Labirintust is, mely az Úrnő Szigetének épp a megfordítottja, hiszen az Úrnő a Belső Templomban él, napfényes, szélfútta magasságban, gyűrűket alkotó, nyitott teraszokkal körülvéve, míg a Pontifex vakondként a föld alatt fészkel birodalma legalsó szintjén, tekervényes Labirintussal körülvéve. Valentine csak egyetlenegyszer járt a Labirintusban, Lord Voriax megbízottjaként évekkel ezelőtt, de azoknak a szövevényes barlangoknak az emléke még mindig sötéten élt benne.

És Alhanroel a Hat folyót is jelenti, melyek Kastély-hegy oldaláról ömlenek alá, meg a stoienzari növényállatokat, melyeket hamarosan ismét látni fog, meg a treymoni faházakat, a Velalisier-síkság kőromjait, melyeket öregebbnek tartanak, mint az emberiség üdvös jelenlétét Majipooron. Keles felé nézett, arra az egyre növekvő, még alig látható, halvány vonalra, és érezte, ahogy Alhanroel teljes roppant méretében kitekeredik a szeme előtt, mint egy titáni bőrtekercs, és a nyugalom, mellyel elmeállapotát kezelte az út folyamán, azonnal szertefoszlott. Alig várta, hogy partra lépjen és megkezdje útját a Labirintus felé.

– Mikor érünk oda? – kérdezte Asenharttól.

– Holnap estére, nagyuram.

– Akkor ma este ünneplünk és vigadunk. A legjobb borokat verjék csapra, jusson mindenkinek! Aztán egy kis előadás következik a fedélzeten, egy kis ünnepség.

Asenhart ünnepélyesen nézett rá. A tengernagy főrend volt a hjortok között, karcsúbb, mint fajtája legtöbbje, bár durva és barkás bőre volt, mely a hjortok jellegzetessége, és furcsa megfontoltsággal viselkedett; ezt Valentine kissé lehangolónak találta. Az Úrnő nagyon sokra becsülte.

– Előadás, nagyuram?

– Egy kis zsonglőrködés – mondta Valentine, – A barátaim nosztalgikus szükségét érzik, hogy ismét gyakorolhassák a tudományukat, és mi lenne erre megfelelőbb pillanat, mint megünnepelni a hosszú utazás végén a biztonságos megérkezést?

– Úgy lesz – mondta Asenhart előírásos bólintással. Azonban bizonyára nem tetszett neki, hogy ilyesmire kerül sor a zászlóshajóján.

Zalzan Kavol javasolta. A szkandár volt a legnyugtalanabb a hajón; gyakorta látták, amint ritmikusan hadonászik négy kezével, mintha zsonglőrködne, bár semmi sem volt nála. Ha valakinek, akkor neki aztán alkalmazkodnia kellett a körülményekhez, majipoori vándorlásuk közben. Egy éve Zalzan Kavol még mesterségének hercege volt, mester a zsonglőrség mesterei között, csodás kocsiján pompában járta a városokat. Mindezt most már elvesztette. A kocsi hamuvá égett valahol Piurivar erdejében, két testvére holtan hever ugyanott, egy harmadik pedig a tenger fenekén; már nem mordulhat parancsolóan az alkalmazottaira, nem ugráltathatja őket; és ahelyett, hogy esténként fellépne a bámulattól száját tátó közönség előtt, mely koronákkal töltötte meg az erszényét, most Valentine követőjeként ide-oda vándorol egyszerű segítőként. Szokatlan erő és tettvágy halmozódott fel Zalzan Kavolban. Arckifejezése és viselkedése elárulta, mert a régi időkben goromba vérmérsékletű volt, és haragját ki is töltötte, de most elfojtotta indulatait, szinte alázatos volt, és Valentine tudta, hogy ez csak komoly belső kínlódás jele lehet. Az Úrnő ügynökei meg a Megméretés Teraszán találták Zalzan Kavolt, a Sziget legkülső gyűrűjén, ahol alantas zarándokmunkát végzett cammogva, alvajáró módjára, mintha beletörődött volna, hogy élete végéig gyomláljon és veteményezzen.

– Meg tudnád csinálni a gyakorlatokat fáklyákkal és késekkel? – kérdezte tőle Valentine.

Zalzan Kavol szeme azonnal felcsillant.

– Persze. És látod azokat a karókat? – Roppant méretű buzogányféleségekre mutatott, melyek majd másfél méteresek voltak és rakásban hevertek az árboc mellett. – Tegnap éjjel Erfon meg én azokkal gyakoroltunk, amikor mindenki elaludt. Ha a tengernagyodnak nincs ellenvetése, este használni fogjuk.

– Azokat? Hogy tudsz ilyen hosszú tárgyakkal zsonglőrködni?

– Szerezd meg a tengernagy beleegyezését, nagyuram, és este megmutatom.

A társulat egész délután a raktér egy nagy, üres részében próbált. llirivoyne óta először csináltak ilyesmit, és az előző gyakorlás szinte féléletnyivel ezelőttinek tűnt. Azonban a hevenyészve összeszedett tárgyakat használva gyorsan belelendültek.

Valentine-t melegség öntötte el láttukra – Sleet és Carabella dühödten vagdalta egymáshoz a buzogányokat, Zalzan Kavol, Rovorn és Erfon pedig bonyolult, új mintákat talált ki a váltás véghezvitelére azok helyett, amelyeket testvéreik halála miatt már nem alkalmazhattak. Egy pillanatig olyan volt, mint az ártatlan, régi szép időkben Falkynkipben vagy Dulornban, amikor semmi más nem számított, csak az, hogy leszerződtessék őket egy fesztiválra vagy a cirkuszba, és az egyetlen feladat csak az volt, hogy az ember összhangba hozza a kezét és a szemét. Most hogy belesodródtak a magas intrikákba, próbálva visszacsinálni azt, amit a Hatalmasok elrontottak, egyikük sem volt már olyan, mint egykoron. Ők öten étkeztek már az Úrnő asztalánál, közös szálláson aludtak a Napkirállyal, és hajóra szálltak, hogy találkozzanak a Pontifexszel; máris a történelem részeseivé váltak, még akkor is, ha Valentine hadjárata kudarcot vall. Mégis úgy zsonglőrködtek itt, mintha az életben ezen kívül semmi más nem létezne.

Sok időbe telt, mire mindenkit sikerült felhozatni a Belső Templomba. Valentine úgy képzelte, hogy az Úrnő vagy a hierarchái csak behunyják a szemüket, és bármelyik tudattal kapcsolatba léphetnek Majipooron, ez azonban nem volt ilyen egyszerű; a kapcsolatteremtés pontatlan volt és korlátozott. Először a szkandárokat találták meg a legkülső teraszon. Shanamir a Második Szirtig jutott, és ifjúi nyíltságával gyorsan haladt befelé; Sleet, bár nem volt már sem ifjú, sem nyílt, szintén a Második Szirtig ügyeskedte magát, akárcsak Vinorkis; Carabella épphogy elmaradt mögöttük a Tükrök Teraszán, azonban valami tévedés folytán eleinte máshol keresték; Khunt és Lisamon Hultint nem volt nehéz megtalálni, mivel ők ketten olyannyira kiríttak a többi zarándok közül; Gorzval egykori három matróza, Pandelon, Cordeine és Thesme azonban eltűntek a Sziget lakói között, mintha láthatatlanná váltak volna, így Valentine-nak a sorsukra kellett volna hagynia őket, ha fel nem bukkannak az utolsó pillanatban. Mind közül legnehezebben Autifon Deliambert lehetett megtalálni. A Sziget tele volt vroonokkal, nagy részük ugyanolyan pöttöm, mint a varázsló, és a megtalására tett minden erőfeszítés kudarcot vallott. A flotta már kifutásra készen állt, Deliamber még nem volt sehol, de az indulás napján, míg Valentine kétségek közt hánykolódott aközött, hogy indulnia kell és hogy nem akart megválni leghasznavehetőbb tanácsadójától, a vroon megjelent Numinorban, és semmilyen magyarázattal nem szolgált afelől, hogy merre járt, és miként vágott át a Szigeten észrevétlenül. Így hát mindnyájan együtt voltak azok, akik életben maradtak a Pidruid óta tartó hosszú út alatt.

Valentine tudta, hogy Kastély-hegyen Lord Valentine-nak is megvannak a maga barátai, akiknek arcára és nevére most már ismét emlékezett: hercegek, udvaroncok, hivatalnokok, akik gyermekkora óta közel állnak hozzá; Elidath, Stasilaine és Tunigorn voltak a legkedvesebb pajtásai; és mégis, bár még mindig ragaszkodást érzett irántuk, rettenetesen eltávolodtak a lelkétől, míg a vándorlás közben véletlenül melléje szegődött társai most közelebb álltak hozzá. Nem tudta, hogyan is lesz majd, amikor visszatér Kastély-hegyre, és össze kell hoznia őket egymással.

Egyvalami legalább megnyugtatta visszanyert emlékezetéből. A Kastélyban nem várja feleség, sem eljegyzett menyasszony, de még csak fontos szerető sem, aki vetélkedésre kelhetne Carabellával. Hercegként és ifjú Napkirályként gondtalan és független életet élt, hála istennek. Így is elég nehéz lesz elfogadtatni az udvarral, hogy a Napkirály kedvese egy közrendű, alföldi nő, egy vándor zsonglőrnő lesz; de végképp lehetetlen lenne ezt megtenni, ha már lekötötte volna magát valakivel, most pedig másnak akarná adni a szívét.

– Valentine! – kiáltotta Carabella.

A lány hangja kizökkentette ábrándozásából. Odanézett. A lány felkacagott, és felé hajított egy buzogányt. Valentine elkapta, ahogy egykor tanították rá: a hüvelyk és a mutatóujja között, hogy a buzogány feje oldalra mutasson. Egy pillanatra rá érkezett a második Sleettől, majd egy harmadik Carabellától. Valentine felnevetett, és a buzogányokat pörögve hajította a feje fölé a régi, megszokott mintában, dobta, dobta, kapta, Carabella pedig tapsolt és egy újabbat dobott. Jó volt ismét zsonglőrködni. Lord Valentine – a kiemelkedően jó atléta, az éles szemű, sok játékban képzett sportember, aki bár bicegett egy kicsit – nem tudott zsonglőrködni. Ez az egyszerűbb Valentine tudománya volt. E hajó fedélzetén, ahol a méltóság dicsfénye lengte körül, amióta anyja segítségével visszanyerte emlékezetét, Valentine érezte, hogy társai egy lépés távolságra maradnak tőle, bár közben megpróbálnak úgy tekinteni rá, mint a régi Valentine-ra, a zimroeli napokból. Éppen ezért különös örömmel töltötte el, hogy Carabella csak így, egyszerűen odavetett neki egy buzogányt.

És a buzogány dobálásában is örömét lelte – még akkor is, amikor az egyiket elejtette, lehajolt érte, erre egy másik fejen találta. Ez megvető felhördülésre késztette Zalzan Kavolt.

– Ha este is előfordul – kiáltotta a szkandár –, egy hétre megvonom tőled a bort!

– Ne izgulj – vágott vissza Valentine –, csak azért ejtettem el, hogy gyakoroljam, hogyan kell összeszedni őket. Este nem látsz majd ilyen ügyetlenséget.

És nem is történt ilyesmi. Napszálltakor a hajó teljes legénysége összegyűlt a fedélzeten az előadásra. Egyik oldalon Asenhart és a legénysége foglaltak el egy emelvényt, ahonnan jól lehetett látni; de amikor a tengernagy hívta Valentine-t, hogy foglalja el a díszhelyet, ő udvarias mosollyal hárította el. Asenhart ettől zavarba jött, de arckifejezése közel sem volt olyan erőltetett, mint amikor Shanamir, Vinorkis és Lisamon Hultin püfölni kezdte a dobokat, megfújták a csőkígyókat, és a zsonglőrök élénken előkocogtak a fedélközből, hogy megkezdjék látványos előadásukat, és Lord Valentine, a Napkirály is feltűnt közöttük, jókedvűen buzogányokat, tányérokat és gyümölcsdarabokat hajigált, mint valami közönséges artista.

2

  Ha Asenhart tengernagyra lett volna bízva, Stoienben nagy ünnepséget rendeznek Valentine megérkezése alkalmából, egy legalább olyan pompázatos fesztivált, mint amilyen Pidruidban volt az ál Napkirály látogatásakor. Valentine azonban, amint Asenhart terve a fülébe jutott, azonnal leállította. Még nem állt készen arra, hogy a trónt követelje és nyilvánosan megvádolja azt a személyt, aki Lord Valentine-nak nevezi magát, vagy hogy azt kérje a lakosoktól, hódoljanak be neki.

– Amíg meg nem kaptam a Pontifex támogatását – mondta Asenhartnak megmásíthatatlanul –, csendben kívánok haladni, és anélkül gyarapítani a hatalmam, hogy magamra vonnám a figyelmet. Stoienben nem lesz fesztivál az ünneplésemre.

Így történt hát, hogy a Lady Thiin viszonylag észrevétlenül érkezett az Alhanroel délnyugati csücskén lévő nagy kikötőbe. A flotta hét hajóból állt – és az Úrnő hajói, bár megszokottak voltak Stoien kikötőjében, azonban nem ilyen sokan – csendesen érkeztek, nem tűztek ki díszes zászlókat. A kikötői hivatalnokok keveset kérdezősködtek: hiszen a hajók nyilvánvalóan a Sziget Úrnőjének megbízásából jöttek, és az ő cselekedetei fölötte állnak a vámügyi hivatalnokok hatáskörének.

Hogy ezt megerősítse, Asenhart az első napon felvásárló ügynököket küldött a rakparti területre, hogy vásároljanak enyvet, vitorlavásznat, fűszereket, szerszámokat meg hasonlókat. Időközben Valentine és a társai inkognitóban szállást béreltek egy gyanún fölül álló, kereskedelmi szállóban.

Stoien túlnyomórészt kikötőváros volt – kivitel-behozatal, raktározás hajóépítés, mindenfajta elfoglaltság és vállalkozás, ami egy elsődlegesen tengerparti elhelyezkedéssel és a nagyszerű kikötővel jár. A város, valami tizennégymillió lakossal, több száz mérföldnyire terjedt a nagy hegyfok peremén, mely elválasztotta a Stoieni-öblöt a Belső-tenger többi részétől. Nem ez volt a szárazföld Sziget felőli legközelebbi kikötője – hanem Alai-sor, magasan fenn Alhanroel partján, sok ezer mérföldnyire északra –, de ebben az évszakban, tekintettel az uralkodó széljárásra és áramlatokra, sokkal gyorsabban lehetett eljutni Stoienbe, mint rövidebb, ám sokkal keményebb úton átvágni keletre Alaisorba.

Miután megálltak itt, hogy feltöltsék a hajó készleteit, az Öböl békés vizén fognak hajózni, végigvitorláznak a roppant méretű Stoienzari-félsziget mentén trópusi kényelemben Kircidane-ig, aztán fel Treymone-ba, a Labirintushoz legközelebb eső tengerparti városba. Onnan viszonylag rövid szárazföldi út vezet majd a Pontifex lakóhelyéhez.

Valentine lenyűgözően szépnek találta Stoient. Az egész félsziget teljesen sík volt, legmagasabb pontja alig hat méterrel nyúlt a tengerszint fölé, de a városiak csodás kőemelvényeket építettek fehér kövekből, melyek hegyek illúzióját keltették. Ezen emelvények között nem volt két egyforma magas, némelyik nem nyújtózkodott magasabbra öt-hat méternél, mások viszont ötven-hatvan méterre is felnyúltak a levegőbe. Teljes városrészek terültek el egy-egy ilyen pár méter magas és egy négyzetmérföldes talapzaton; a jelentősebb épületek nyilván saját pódiumukon emelkedtek, mintha gólyalábakon állva magasodnának a környezetük fölé; a váltakozó magas és alacsony emelvények szemkápráztató, ijesztően eltérő látványt nyújtottak.

Ha pusztán építészeti szeszély lett volna, hamar brutális, zsarnoki vagy unalmas látvánnyá vált volna, de olyan tropikus növényzet enyhítette és lágyította, amilyet Valentine még sohasem látott. Az összes emelvény tövénél széles koronájú fák nőttek, melyek ágaikkal összefonódva egybefüggő palástot alkottak. Húsos indák nyúltak fel az emelvény falaira. A széles feljárókat, melyek az utca szintjéről a magasabb emelvényekre vezettek, számtalan betonkád határolta, bennük bokorcsoportokkal, melyek keskeny, elvékonyodó levelei megdöbbentően foltosak voltak: bordó, kobaltkék, cinóbervörös, skarlátpiros, indigókék, topáz, zafír, borostyán és jade árnyalatok keveredtek össze rendszertelen mintákban. És a hatalmas közterek nyújtották mind közül a legijesztőbb látványt, kertek a híres mozgónövényekkel, melyek vadon nőttek néhány száz mérföldnyire délen, azon a forró égövi parton, mely a távoli, sivatagos Suvrael felé néz. Ezeknek a növényeknek – növények, mivel fotoszintézissel táplálkoznak, és egy helyre gyökerezve élik életüket – húsos kinézetük volt, több karjuk, melyek mozogtak, tekeregtek, markolásztak, szemeiket meresztették, csőszerű testük hullámzott és imbolygott, és bár elég tápanyagot nyertek a napfényből és a vízből, készen álltak és képesek voltak lenyelni és megemészteni bármely kisebb teremtményt, amely elég közel akart elszaladni mellettük. Elegánsan elrendezett csoportokban, alacsony kőfalakkal határoltan, melyek egyúttal szolgáltak figyelmeztetésként és díszítésként, mindenhol megtalálhatók voltak Stoienben. Némelyik olyan magas volt, mint egy kisebb fa, mások alacsonyak és gömbszerűek, megint mások bokrosak és szögletesek. Mindegyik állandóan mozgott, reagált a szellőkre, illatokra, hirtelen kiáltásokra, gazdája hangjára és más ingerekre. Valentine baljóslatúaknak, de elbűvölőeknek találta őket. Gondolkozott rajta, hogy egy gyűjteményt majd vitet belőlük Kastély-hegyre.

– Miért ne? – mondta Carabella. – Pidruidban mutogatják őket, és ott is megélnek. Biztos van rá mód, hogy Lord Valentine Kastélyában is épségben megéljenek.

Valentine bólintott.

– Felfogadunk néhány stoieni kertészt. Megtudjuk, mivel táplálkoznak, és hajóval a Kastélyba szállítunk egy párat.

Sleet megborzongott.

– Ezektől a teremtményektől borsódzik a hátam, nagyuram. Te szépnek tartod őket?

– Nem annyira szépnek – felelte Valentine –, mint inkább érdekesnek.

– Mint ahogy bizonyára a szájvirágokat is érdekesnek tartottad, mi?

– A szájvirágok, tényleg! – kiáltotta Valentine. – Azokból is viszünk egypárat a Kastélyba!

Sleet felnyögött.

Valentine rá se hederített. Arca lángolt a hirtelen lelkesedéstől. Megfogta Sleet és. Carabella kezét.

– Mindegyik Napkirály hozzátett valamit a Kastélyhoz: csillagvizsgálót, könyvtárat, mellvédet, fényvisszaverő és fényelnyelő tornyot, fegyvertárat, lakomatermet, trófeatermet, uralkodóról uralkodóra a Kastély gyarapodott, változott, gazdagabbá és bonyolultabbá vált. Az eddigi rövid idő alatt még nem volt lehetőségem azon gondolkodni, én mit tehetnék hozzá. De ide hallgassatok: melyik Napkirály ismerte meg Majipoort erről az oldaláról, mint én? Melyikük utazott ennyit, ilyen hányatott úton, mint én? Hogy megemlékezzek a kalandjaimról, összegyűjtöm azokat a furcsaságokat, amikkel találkoztam: a szájvirágokat, ezeket a mozgónövényeket, a hólyagfákat, egy-két jókora méretű dwikkafát, egy tűzesőpálma-ligetet, szenzitíveket meg azokat az éneklőpáfrányokat, utazásunk összes csodáját. Még semmi ehhez hasonló sincs a Kastélyban, csak az a kicsi üvegház, amelyet Lord Confalume épített. Hatalmas látványosság lesz! Lord Valentine Kertje! Hogy hangzik?

– Bámulatos lesz, nagyuram – mondta Carabella.

Sleet elhúzta a száját.

– Én ugyan be nem teszem a lábam Lord Valentine Kertjének szájvirágai közé három hercegség és Ni-moya meg Piliplok összes bevételéért sem.

– Téged felmentünk a kerti séták alól – mondta Valentine nevetve.

Azonban addig nem lesznek kerti séták, sőt kert sem, amíg Valentine nem veszi ismét birtokba Lord Valentine Kastélyát. Egy végeérhetetlen héten át lézengtek Stoienben, várva, hogy Asenhart befejezze az élelmiszerek beszerzését. Három hajó vissza fog térni a Szigetre, megrakva azokkal a javakkal, amiket a Sziget számára vásároltak; a többi négy pedig titokban folytatni fogja útját Valentine késérőjeként. Az Úrnő ellátta a fiát több mint száz legerősebb testőrével, a félelmetes Lorivade hierarcha parancsnoksága alatt: ezek nem harcosok voltak, hiszen az Álom-szigeten nem dúlt csata azóta, hogy a metamorfok utoljára elfoglalták évezredekkel ezelőtt, de ezek hozzáértő, elszánt férfiak és nők voltak, hűségesek az Úrnőhöz, és készen álltak, hogy ha a szükség úgy kívánja, az életüket áldozzák a birodalom harmóniájának visszaállításáért. Ok képezték a magánhadsereg magját – az első ilyen jellegű katonai erőt, amennyire Valentine tudta, amely az ősi korok óta Majipooron szerveződött.

Végül a flotta készen állt az indulásra. Először a Szigetnek tartó hajók távoztak egy meleg kettednapi reggelen, észak-északnyugatnak tartva. A többi várt tengernap délutánig, amikor is ugyanabba az irányba indultak, de sötétedés után nagy ívben keletnek fordultak, a Stoieni-öböl felé.

A hosszú, keskeny Stoienzari-félsziget hatalmas hüvelykujjként meredt ki Alhanroel központi tömegéből. Ezen a déli, avagy óceáni részen elviselhetetlen forróság uralkodott. Kevés település állt ezen az őserdővel benőtt, rovaroktól hemzsegő parton. A félsziget lakosságának java része az Öböl partján csoportosult, százmérföldenként volt egy nagyváros, és szinte megszakítás nélkül, összeérő halászfalvak, mezőgazdasági települések és nyaralóhelyek terültek el köztük. Már nyár eleje volt, és súlyos, forró köd ülte meg az Öböl lagymatag, szinte mozdulatlan vizét. A flotta megállt egy napra Kircidane-nél, ahol a part észak felé kezdett görbülni, hogy további készleteket vegyen fel, aztán átvágtak Treymone-ba.

Valentine a tengeren töltött, nyugodt órákból sokat a kabinjában töltött egyedül, gyakorolva a pánt használatát, melyet az Úrnőtől kapott. Egy hét alatt elsajátította a módját, hogyan kerüljön könnyű, szendergő állapotba – mostanra azonnal az álomküszöb alá tudott merülni a tudatával, és akármikor ki tudott lépni belőle, és közben mindvégig tudta, mi történik körülötte. Ebben a transzállapotban képes volt, még ha homályosan és erőtlenül is, kapcsolatot teremteni más tudatokkal, kisétálni a hajóra, bekeresni az alvó lélek auráját, lévén, hogy az alvók sokkal jobban sebezhetők ilyen behatolásokkal, mint az ébren lévők. Könnyedén megérintette Carabella, Sleet vagy Shanamir tudatát, és feléjük sugározta saját képmását, vagy valami jószándékú, baráti üzenetet. Megérinteni egy kevésbé ismerős tudatot – mondjuk, Pandelonét, a hajóácsét vagy Lorivade hierarcháét – még túl nehéz volt számára, legfeljebb egy kurta, töredéknyi időre, és teljességgel képtelen volt belépni nem emberi eredetű tudatokba, még olyan jól ismertekbe sem, mint Zalzan Kavolé, Khuné vagy Deliamberé. Azonban egyre többet tanult meg. Érezte, hogy ügyessége napról napra növekszik, pontosan úgy, ahogy zsonglőrködni tanult; és ez is egyfajta zsonglőrködés volt, mert ahhoz, hogy használni tudja a pántot, most is lénye középpontjára kellett összpontosítania, figyelmét nem vonhatták el oda nem illő gondolatok, és lényének minden részével egyetlen kapcsolatteremtő döfésre koncentrálni. Akkorra, amikorra a Lady Thiin Treymone-tól látótávolságra ért, Valentine már eljutott addig a szintig, ahol már eseményeket, bonyodalmakat és képeket tudott sugározni kiválasztott alanyai álmai kezdetére. Shanamirnak küldött egy álmot Falkynkipről, hogy hátasok legelnek a mezőn, egy hatalmas gihornagém köröz az égen, és mókás szárnycsapásokkal ereszkedik. Másnap reggel az asztalnál a fiú teljes részletességgel számolt be az álmáról, annyi eltéréssel, hogy nála a madár milufta volt, egy dögevő, élénk narancsszínű csőrrel és csúf, kék karmokkal.

– Mit jelent az, hogy prédára váró miluftákról álmodtam? – kérdezte Shanamir.

Valentine felelt neki.

– Nem lehet, hogy rosszul emlékszel az álomra, és valami másféle madár volt, talán egy gihorna, egy szerencsés előjelet hordozó madár? Shanamir azonban csak a fejét rázta.

– Ha nem tudnék megkülönböztetni egy gihornagémet egy miluftától, nagyuram, még álmomban is, akkor nekem Falkynkipben lenne a helyem, trágyát hordani.

Valentine elfordult, hogy elrejtse a mosolyát, és sikerült tökéletesebbre csiszolni a képküldő technikáját.

Carabellának olyan álmot küldött, melyben aranyló borral telt kristályserlegekkel zsonglőrködik, és a lány másnap reggel pontosan úgy számolt be az álmáról, még a serlegek elvékonyodó alakját is említette. Sleetnek Lord Valentine Kertjéről küldött álmot, egy csodavilágról, melyben csillogó, tollas levelű, fehér bokrok és ünnepélyes, gömbölyű, tüskés valamik nőnek hosszú szárakon, és apró háromkarú növények, játékosan kacsintó szemekkel a kacsok végén. Mindenféle képzeletbeli növényekkel volt tele, de egyetlen szájvirág sem akadt közöttük, és Sleet lelkesen számolt be erről a képzeletbeli kertről, mondván, hogy ha egy Napkirály ilyen kertet hozna létre Kastély-hegyen, örömmel sétálna benne.

Ő is kapott álmokat. Az Úrnő szinte minden éjszaka megérintette a lelkét a távolból. Anyja nyugodt jelenléte úgy haladt át alvó lelkén, akár egy hűvös holdsugár; megnyugtatóan és biztatóan. A Kastély-hegyen töltött régi időkről is álmodott, korábbi emlékei törtek elő, lovagi vetélkedések, versengések, játékok barátaival, Tunigornnal, Elidath-tal meg Stasilaine-nel az oldalán, vagy amint bátyja, Voriax tanítja kard és Ej használatára, és Lord Malibor, a Napkirály utazik városról városra a Hegyen, mint valami hatalmas és fényességes félisten, meg még sok hasonló, egy képözön, mely tudata mélységeiből bukkant elő.

Nem minden álom volt ilyen egyértelmű. Egy éjszakával azelőtt, hogy a Lady Thiin elérte volna a szárazföldet, látta magát a partra lépni, alacsony, göcsörtös bokroktól körülvett, elhagyatott, szélfútta részen, mely tompának, egyhangúnak tűnt a késő délutáni fényben. És ő megindult befelé, Kastély-hegy irányába, mely a távolban emelkedett egy sziklás és éles csúcsú ormon. Azonban egy fal állta útját, egy fal, mely magasabb volt, mint az Álom-sziget fehér szirtjei, egy hatalmas vassáv volt, több fém, mint amennyi egész Majipooron létezik, egy sötét és rettenetes vasövezet, mely úgy tűnt, egyik pólustól a másikig körbeéri a világot, és ő az egyik oldalán áll, Kastély-hegy pedig a másikon. Ahogy közelebb ért, észrevette, hogy a fal serceg, mintha elektromos kisülések lennének benne, és mély zümmögő zaj hallatszik, és amikor közelről megnézte, saját képmását látta a fénylő fémfelületben, és az arc, mely visszanézett rá abból az ijesztő fémfalból, az Álmok Királya fiának az arca volt.

3

  Treymone a nevezetes házfák városa volt, melyek egész Majipooron híresek voltak. Valentine a partra szállás második napján ment el megnézni őket, a Trey-folyó torkolatától délre fekvő partszakaszra.

A házfák nem éltek meg sehol máshol, csak a Trey hordalékos síkján. Rövid, vaskos törzzsel rendelkeztek, akárcsak a dwikkák, bár közel sem voltak olyan vastagok, a kérgük pedig halványzöld volt és rendkívül fényes. Ezekből a hordószere fatörzsekből vaskos, lapos ágak emelkedtek, melyek felfelé és kifelé görbültek, mint két csuklónál összenyomott kéz ujjai, és szólőszerű vesszők kúsztak ágról ágra, sok helyen megtapadva, és ezzel kényelmes, kehely formájú bekerített részt képezve.

Treymon falakó népe úgy alakította ki a lakhelyeit, hogy megfeleljenek az igényeiknek, a hajlékony ágakból szobákat és folyosókat formáltak, és az adott helyre erősítették őket, amíg a kéreg és kéreg közötti természetes kötés létre nem jött. A fa lágy és édes leveleket hozott, melyet salátának használtak, törékeny, krémszínű virágokat, melyeknek porzója enyhén euforikus hatású volt, fanyar, kékes gyümölcsöt, melyet sokrétűen használtak, és egy könnyen megcsapolható, édes, halvány nedvet, mely errefelé borként szolgált. Mindegyik fa ezer évig vagy még tovább élt; tízezer fa töltötte be a síkságot, mindegyik felnőtt és lakott. Valentine látott néhány sovány csemetét is a terület szélén.

– Ezek – mondták neki – újonnan ültetettek, azok pótlására, melyek mostanában elpusztultak.

– Hová megy az a család, akinek a fája meghal?

– A városba – mondta a vezetőjük –, az úgynevezett gyászházba, amíg az új fa fel nem nő. Ez húsz évbe is beletelhet. Rettegünk az ilyesmitől, de ez csak minden tizedik generációban történik meg.

– És nem lehetne a fákat máshol is növeszteni?

– Egy ujjnyival sem messzebb, mint ahol látja őket. Csak a mi éghajlatunkon nőnek, és csak azon a talajon maradnak meg, melyen állnak. Máshon legfeljebb egy-két évet élnek, apró, satnya fácskákként.

Valentine odasúgta Carabellának:

– Mindenképpen meg kell kísérelnünk. Kíváncsi vagyok, tudnak-e nélkülözni egy keveset ebből a különleges talajból Lord Valentine Kertje számára.

A lány elmosolyodott.

– Még ha csak egy kicsiny házfa is... egy hely, ahová mehetsz, amikor a kormányzás terhe túl súlyossá válik, és ahol elrejtőzhetsz a levelek között, és beszívhatod a virágok illatát, csipegetheted a gyümölcsöt... ó, ha lenne valami efféléd!

– Egy napon lesz – mondta Valentine. – És te fogsz mellettem üldögélni benne.

Carabella ijedt pillantást vetett rá.

– Én, nagyuram?

– Ha nem te, akkor ki? Dominin Barjazid? – Megsimogatta a lány kezét. – Azt hiszed, közös utunk véget ér Kastély-hegyen?

– Most ne beszéljünk ilyesmiről – mondta a lány szigorúan. A vezetőnek valamivel hangosabban szólt oda: – És ezek a fiatal fák... hogyan gondozzák őket? Gyakran kell öntözni?

Treymone-tól többheti utazásba telt gyors lebegőkocsin eljutni a Labirintushoz, mely Dél-Alhanroel közepén terült el. A vidék itt főleg alföld volt, gazdag, vörös termőföld a folyóvölgyben, és híg, szürke, homokos talaj azon túl, és a települések egyre szórványosabbak lettek, ahogy Valentine és társasága befelé haladt. Néha esett, de úgy tűnt, a porózus talaj azonnal magába szívta a csapadékot. Az időjárás meleg volt, és néha rekkenő hőség tűzött le rájuk. Nap nap után üres, egyhangú tájon suhantak. Valentine számára ez az utazás nélkülözött minden varázslatosságot és rejtélyességet, mely megvolt azon hónapok alatt – most már a nosztalgia által felnagyítva –, amikor Zalzan Kavol elegáns kocsijával vágtak át Zimroelen.

Akkor minden nap új kalandnak tűnt, újabb és újabb, friss kihívásokkal, és az örökös fellépések meg a furcsa városokba való érkezések izgalmával. Most pedig? Most mindent a segédtisztjei és szárnysegédei végeznek helyette. Ismét herceggé vált – habár igazából nagyon szerény hatalmú herceggé, száznál alig több követővel – és egyáltalán nem volt biztos benne, hogy van kedve hozzá.

A második hét vége felé a táj gyökeresen megváltozott, durva lett és töredezett, most már fekete, sima tetejű hegyek emelkedtek a száraz, mélyen barázdált fennsíkról. Itt csak kicsi, csenevész bokrok nőttek, sötét, ferde, viasszerű levelekkel, a magasabb lejtőkön pedig tüskés, gyertyatartószerű, kísértetiesen fehér, kétembernyi magas holdkaktuszok. Vörös bundájú és puffadt, sárga farkú, hosszú lábú állatkák rebbentek szét idegesen, és eltűntek az üregeikben, amikor a lebegőkocsi túl közel jött.

– Itt kezdődik a Labirintus Sivataga – mondta Deliamber. – Hamarosan megpillantjuk az ősök kővárosait.

Valentine a túloldalról, északnyugatról közelítette meg a Labirintust, amikor korábbi életében itt járt. Ott is sivatag volt, meg Velalisier hatalmas, kísértet járta romvárosa; de ő folyami csónakon ereszkedett le Kastély-hegyről, és elkerülte az összes szerencsétlen holtföldet, amely körülvette a Labirintust, és ennek a sivár, félelmetes területnek a szerkezete új volt számára. Eleinte egészen különösnek találta, kiváltképp napszálltakor, amikor a roppant, felhőtlen égen groteszk, ibolyaszínű sávok terültek szét, és a megaszalódott talaj természetellenes, fémes színt öltött. Néhány nap múltával azonban a sivárság és az egyszerűség már nem nyújtott neki örömet, hanem nyugtalanítóvá, felkavaróvá, fenyegetővé vált. Lehet, hogy volt valami ebben a metsző, sivatagi levegőben, ami kedvezőtlenül hatott az érzékeire, Ezelőtt még sohasem járt sivatagban, mivel Zimroelben nincs, és a vízzel jól ellátott Alhanroelben is csak ez a belső, tenyérnyi száraz rész. A sivatagi körülményekről Suvrael jutott az eszébe, melyet – gyötrelmes – álmaiban elég gyakran meglátogatott; és nem tudott szabadulni attól a nevetséges és képtelen benyomástól, hogy most az Álmok Királyának lakhelye felé tart.

– Ott vannak a romok – mondta egy idő múlva Deliamber.

Eleinte nehéz volt megkülönböztetni őket a sivatagi szikláktól. Valentine mindössze összevissza hányt monolitokat látott, mintha egy óriási kéz szórta volna szét őket kis darabonként egy-két mérföldönként. De hamarosan alakzatokat különböztetett meg: itt egy faldarab, ott egy küklopszi palota alapja, amott valami oltárféleség. Minden titáni méretekben épült, bár az egyes, futóhomokkal félig betakart romcsoportok figyelemre alig méltó, elszigetelt előőrsök voltak.

Valentine megálljt parancsolt a karavánnak egy különlegesen széles, romos sávnál, és egy vizsgáló csapatot vezetett a telephez. Óvatosan érintette meg a sziklákat, mintha attól tartana, hogy valamilyen szentségtörést követ el. A kő hideg volt, sima felületű, enyhén benőve bőrszerű, sárga zuzmóval,

– Ezek metamorf építmények voltak? – kérdezte.

Deliamber vállat vont.

– Úgy véljük, de senki sem tudja.

– Én azt hallottam – jegyezte meg Asenhart tengernagy –, hogy az első emberi telepesek építették ezeket a városokat nem sokkal a Leszállás után, és polgárháború pusztította el azelőtt, hogy Pontifex Dvorn megszilárdította a kormányát.

– Persze, kevés feljegyzés maradt fenn abból az időből – mondta Deliamber.

Asenhart sanda pillantást vetett a vroonra.

– Ezek szerint ön ellenkező véleményen van?

– Én? Én? Egyáltalán nem formálok véleményt tizennégyezer évvel ezelőtti eseményekről. Nem vagyok olyan vén, mint gondolná, tengernagy.

– Nem tartom valószínűnek – mondta Lorivade hierarcha száraz, mély hangon –, hogy a korai telepesek a tengertől ilyen messzire építkezni kezdtek volna. Vagy hogy ilyen roppant méretű kőtömböket vonszoltak volna ide.

– Akkor ön is úgy véli, hogy ezek metamorf városok voltak? – kérdezte Valentine.

– A metamorfok primitív vadak, akik az őserdőkben élnek, és táncolnak, hogy esőt csináljanak – mondta Asenhart.

Lorivade, akit mintha bosszantott volna a tengernagy közbeszólása, kiszámított pontossággal jegyezte meg:

– Én egész másképp gondolom. – Asenhart felé hozzátette: – Nem vadak, tengernagy, hanem menekültek. Lehet, hogy egykor magasabb szintről zuhantak le.

– Vagyis inkább lökték őket – mondta Carabella.

– A kormány expedíciót fog szervezni e romok vizsgálatára – mondta Valentine –, ha ez még nem történt meg. Többet kellene tudnunk a majipoori, ember előtti kultúrákról, és ha ezek metamorf telepek, akkor fontolóra kell vennünk, hogy őrzőket jelöljünk ki ide. Mi...

– A romoknak nincs szükségük más örökre, mint amik már itt vannak – szólalt meg egy új hang váratlanul.

Valentine ijedten fordult meg. Az egyik monolit mögül bizarr alak bukkant elő: egy hatvan-hetven éves, szikár, majdhogynem hústalan férfi, heves, lángoló, erősen karimás szemmel, és vékony ajkú, széles, látszólag fogatlan szájjal, mely most gúnyos vigyorra görbült. Hosszú, széles kard volt nála, és különös öltözetet viselt, mely teljes egészében a sivatagi állatok vörös bundájából készült. A feje tetején vastag, sárga szőrmesapka volt, amelyet széles mozdulattal lekapott, miközben mélyen, színpadiasan meghajolt. Amikor felegyenesedett, kezét kardgombján nyugtatta.

– És önben talán ezen őrök egyikét tisztelhetjük? – kérdezte Valentine udvariasan.

– Nem csak az egyikét – felelte az idegen. És a sziklák mögül nyolc-tíz hasonló jelenés lépett elő csendesen. Ugyanolyan csontosak és darabosak voltak, mint az első, elhanyagolt szőrme lábszárvédőben és zekében, nevetséges kis szőrmesapkában. Mindegyikük kardot viselt, és lerítt róluk, hogy készek használni azokat. Egy újabb csoport jelent meg mögöttük, mintha a levegőből bukkantak volna fel, majd egy harmadik, egy jókora méretű csapat, összesen vagy harminc-negyven fő.

Valentine-ék tizenegyen voltak, nagyrészt fegyvertelenül. A többiek a lebegőkocsikban maradtak, százméternyire az országúton. Míg itt álldogáltak az ősi történelemről vitatkozva, szépen bekerítették őket.

– Mily jogon merészel birtokháborítást elkövetni? – kérdezte a vezetőjük.

Valentine halk torokköszörülést hallott Lisamon Hultin felől. Látta, hogy Asenhart megmerevedik. Valentine azonban intett nekik, hogy maradjanak nyugton.

– Megtudhatnám, ki tesz fel nekem ilyen kérdéseket?

– Nascimonte vagyok, Vornek Szikla Hercege, a Nyugati Határok Legfőbb Ura. Körülöttem birodalmam főnemeseit látja, akik mindenben hűséggel szolgálnak engem.

Valentine nem emlékezett olyan tartományra, melyet Nyugati Határok I néven ismernek, és ilyen hercegre sem. Elképzelhető, hogy felejtett valamit földrajzból, amikor a tudatába nyúltak; de nem, éppenséggel más gyanúja támadt. Azonban úgy döntött, nem kötözködik Nascimonte herceggel.

– Nem állt szándékunkban birtokát háborgatni, felség – mondta komolyan –, csak át akartunk kelni az uradalmán. Utazók vagyunk, a Labirintusba tartunk a Pontifexhez, és ez tűnt a legközvetlenebb útiránynak Treymone-ból oda.

– Így is van. Jobban tették volna, ha egy kevésbé közvetlen útvonalon közelítitek meg a Pontifexet.

Lisamon Hultin hirtelen felordított.

– Ne kötekedj, te! Van arról fogalmad, kivel beszélsz?

Valentine bosszankodva pattintott az ujjával az óriásnő felé, hogy lecsendesítse.

– Sejtelmem sincs – mondta Nascimonte szelíden. – De akár maga Lord Valentine is lehet, akkor sem haladhat itt át egyszerűen. Az igazat megvallva, Lord Valentine még kevésbé, mint más.

– Ezek szerint valami különleges elszámolnivalója van Lord Valentine-nal? – kérdezte Valentine,

A bandita harsányan felröhögött.

– A Napkirály a leggyűlöltebb ellenségem.

– Ha így, akkor ön az egész civilizációval szegül szembe, mert mindenki hűséggel tartozik a Napkirálynak, és a rend kedvéért szembe kell szállni az ellenségeivel. Valóban herceg, és mégsem ismeri el a Napkirály hatalmát?

– Ezét a Napkirályét nem – felelte Nascimonte. Hűvösen keresztüllépkedett a nyílt területen, mely elválasztotta Valentine-tól, kezét még kardján nyugtatta, és közelről az arcába bámult. – Pompás ruhákat visel. Városi szaga van. Ön valószínűleg gazdag, nyilván egy hatalmas házban él, valahol fenn a Hegyen, és szolgák sietnek kielégíteni minden kívánságát. Mit szólna hozzá, ha egy napon mindentől megfosztanák, mi? Ha valaki puszta szeszélyből nyomorba taszítaná?

– Velem már megtörtént – mondta Valentine nyugodtan.

– Önnel? Önnel, aki egy rakás lebegőkocsival utazik, nagy kísérettel? Egyáltalán kicsoda maga?

– Lord Valentine, a Napkirály – felelte Valentine habozás nélkül.

Nascimonte szenvedélyes szeme villámlott a haragtól. Egy pillanatig úgy látszott, mintha ki akarná rántani a kardját, aztán úgy tűnt, saját kegyetlen humorához hasonlatos tréfának fogta fel a kijelentést, lehiggadt.

– Igen, úgy Napkirály maga, mint ahogy én herceg. Hát akkor, Lord Valentine, ha lenne oly kegyes, és kártalanítana korábbi veszteségeimért. A díj, melyért áthaladhat a romok területén, ma ezer royal.

– Nincs ennyi pénzünk – mondta Valentine szelíden.

– Ez esetben velünk fognak táborozni mindaddig, amíg a lakájaik el nem hozzák a pénzt. -lntett az embereinek. – Kapjátok el és kötözzétek meg őket! Egyiküket eresszétek szabadon... mondjuk, ezt a vroont... hogy hírvivő legyen. – Deliamberhez fordult. – Vroon, vidd a hírt a lebegőkben ülőkhöz, hogy ezeket itt fogva tartjuk, ezer royal váltságdíjért, melyet egy hónapon belül meg kell kapnunk. És ha polgárőrséggel térsz vissza pénz helyett, hát akkor, vésd az eszedbe, hogy mi jól ismerjük ezt a vidéket, a törvény emberei pedig nem. Soha sem fogod épségben viszontlátni a tieidet!

– Megállj! – mondta Valentine, amikor Nascimonte emberei előreléptek. – Mondja el, mi baja a Napkirállyal!

Nascimonte haragosan összevonta a szemöldökét.

– Múlt évben Alhanroel ezen részén járt, hazatérőben Zimroelről, a nagy körútjáról. Akkor még az Ebersinul-hegy előhegységében éltem, palotám az Elefántcsont-tóra nézett, riccát, thuyolt és milaile-t termeltem, és az enyém volt a legpompásabb ültetvény a tartományban, mert a családom tizenhat generáció óta földműveléssel foglalkozott. A Napkirály és kísérete nálam volt elszállásolva, mivel én tudtam leginkább kielégíteni a vendéglátás igényeit, és épp thuyolaratás idején érkezett hozzám több száz élősködőjével, lakájával, miriádnyi udvaroncával, annyi hátassal, mely a fél kontinenst csupaszra legelné, és egyik csillagnaptól a másikig kiitták a pincémből az összes bort, fesztivált tartottak a földemen, és letiporták a termést, részeg szórakozásból felgyújtották az udvarházat, szétrombolták a gátat, és elárasztották vízzel a földjeimet, kedvtelésből tönkretettek, aztán mentek tovább, nem tudva, mit tettek velem, de nem is érdekelte őket. Most minden a hitelezőké lett, én pedig Lord Valentine és barátai kegyelméből Vornek-szikla kövei között élek. Hol itt az igazság? Ezer royaljába fog kerülni, hogy elhagyja ezeket a romokat, idegen, és bár nem haragszom magára, olyan higgadtan vágom el a torkát, mint ahogy Lord Valentine emberei nyitották meg a gátamat, és még annyit se fogok vele törődni, ha nem kapom meg a pénzt. – Elfordult, és újra szólt: – Kötözzétek meg őket!

Valentine teleszívta a tüdejét, és behunyta a szemét, ahogy az Úrnő tanította neki; éber álomba süllyedt, transzállapotba, melyben pántja életre kelt. És egyenesen a Nyugati Határok Legfőbb Ura sötét és keserű lelke felé küldte a tudatát, és elárasztotta szeretettel.

Az erőfeszítés minden energiáját igénybe vette. Megtántorodott, megvetette a lábát, fél kézzel Carabella vállára támaszkodott, erőt merített belőle, és Nascimonte felé pumpálta. Most értette meg, milyen árat fizetett Sleet a vakzsonglőrködéséért, mert ez minden életerejét kimerítette. Azonban továbbra is hagyta kiáramlani lelkét egyik pillanatról a másikra.

Nascimonte dermedten állt, félig elfordulva, kicsavarodott testtel, tekintete Valentine-éba kapcsolódott. Valentine könyörület nélkül tartotta fogva a másik lelkét, és részvétben fürösztötte, amíg Nascimonte acélos haragja meglágyult, engedett, és lehullott róla, mint egy héj, és akkor a hirtelen sebezhetővé vált emberbe Valentine egy látomást sugárzott mindarról, ami vele történt, minta Til-omonban kijátszották sokkal ezelőtt; mindent összesűrített egyetlen megvilágosító pontba.

Megszakította a kapcsolatot, és tántorogva, nehézkesen dőlt Carabellára, aki megingathatatlanul tartotta.

Nascimonte úgy meredt Valentine-ra, mint akit megérintett az isteni gondviselés.

Majd térdre rogyott, és a napjellel tisztelgett.

– Nagyuram... – mondta fojtott, mély torokhangon, alig hallhatóan. – Nagyuram... bocsásson meg... bocsásson...

4

  Hogy szabadlábon lévő banditák élnek ebben a sivatagban, meglepte és megijesztette Valentine-t, mert az ilyesmi elég kevésszer fordult elő a jól kézben tartott Majipooron. Hogy a banditák tehetős földművelők voltak, akiket a jelenlegi Napkirály érzéketlensége tett földönfutóvá, még inkább megdöbbentette. Majipooron nem volt szokás, hogy az uralkodó osztály, ilyen gondatlanul kihasználja a helyzetét. Ha Dominin Barjazid azt hiszi, hogy ilyen viselkedéssel továbbra is megtarthatja a trónját, nemcsak gazember, hanem ostoba is.

– Elbánik a trónbitorlóval? – kérdezte Nascimonte.

– Amikor eljön az ideje – felelte Valentine. – De addig még sok tennivalónk akad.

– Parancsoljon velem, ha szolgálatára lehetek.

– Vannak még más útonállók is a Labirintus környékén?

Nascimonte bólintott.

– Sokan. Ebben a tartományban divattá válik, hogy vadon éljenek a hegyekben.

– És van fölöttük valami befolyása, vagy hercegi címe csupán öngúny?

– Engedelmeskednek nekem.

– Jó – mondta Valentine. – Akkor arra kérem, kísérjen el bennünket a Labirintusig, és tartsa vissza a portyázó barátait attól, hogy késleltessenek utunkon.

– Úgy lesz, nagyuram.

– De egy szót se senkinek arról, amit mutattam önnek. Csupán úgy tekintsen rám, mint az Úrnő egy hivatalnokára, aki követségben a Pontifexhez tart.

Halvány gyanakvás villant futólag Nascimonte szemében. Kényelmetlenül mondta:

– Nem nyilváníthatom igazi Napkirálynak? Miért van az?

Valentine elmosolyodott.

– Ennyi az egész hadseregem, amennyit itt lát a lebegőkocsikban. Nem hirdethetek háborút a trónbitorló ellen, amíg az erőim meg nem nőnek. Tehát innen a titkolódzás; és ezért a látogatásom a Labirintusba. Mennél hamarabb elnyerem a Pontifex támogatását, annál hamarabb veszi kezdetét az igazi hadjárat. Milyen gyorsan tud készen állni az indulásra?

– Egy órán belül, nagyuram.

Nascimonte és néhány embere Valentine-nal tartottak a vezérkocsiban. A táj egyre sivárabb lett; most már barna és szinte teljesen kihalt pusztaság volt, ahol portölcsérek kavarogtak a forró, érdes szélben. Néha-néha durva ruházatú embereket láttak hármas-négyes csoportban ellovagolni, távol az országúttól, akik megálltak, és megbámulták az utazókat, de nem támadták meg őket. A harmadik napon Nascimonte egy rövidebb utat javasolt, melyen át néhány nappal hamarabb fogják elérni a Labirintust. Valentine habozás nélkül beleegyezett. A karaván északkeletnek fordult, roppant méretű, kiszáradt tómedren vágtak át, majd meredek vízesésektől szabdalt földön és lapos tetejű, lekoptatott hegyeken haladtak, át egy vörös homokkőből álló, tompa hegyláncon, és végül kiértek egy hatalmas méretű, széles fennsíkra, ami teljesen jellegtelennek tűnt, csupán kőpor és kavicsok terültek el a láthatárig. Valentine látta, hogy Sleet és Zalzan Kavol nyugtalan pillantásokat vált, amikor a lebegők behatoltak erre a sivár, hasznavehetetlen helyre, és feltételezte, hogy egymás között árulásról, csapdáról motyognak, de ő töretlenül bízott Nascimonte-ban. Megérintette a rabló lelkét a sajátjával az Úrnőtől kapott fejpánt segítségével, és amit látott, az nem egy áruló lelke volt.

Ismét egy nap, aztán megint egy, majd még egy, ezen az ösvényen, a semmi közepén, és most már Carabella is a homlokát ráncolta, Lorivade hierarcha pedig zordabbnak látszott, mint valaha. Lisamon Hultin végül félrevonta Valentine-t, és a tőle telhető leghalkabb hangon odasúgta:

– Mi van akkor, ha ez a Nascimonte nevű fickó az ál Napkirály bérence, akit azért fizettek, hogy elcsaljon egy ilyen helyre, ahol soha senki sem fog rád találni?

– Akkor elvesztünk, és a csontjaink itt hevernek majd örökre – mondta Valentine. – De én nem adok helyt ilyen félelmeknek.

Ugyanakkor egyfajta ingerültség növekedett benne. Nascimonte hűségében nem kételkedett – valószínűtlennek tűnt, hogy Dominin Barjazid bármilyen ügynöke ilyen sivár és kimerítő módszert válasszon, hogy megszabaduljon tőle, amikor a metamorf romoknál egyetlen kardcsapással elintézhette volna – abban azonban nem volt teljesen biztos, hogy Nascimonte tudja, merre tart. Errefelé nem volt víz, és meg azok a hátasok is, amelyek képesek bármilyen szerves anyagot tápanyaggá feldolgozni, azok – Shanamir szerint – lesoványodtak, és ernyedt izmúak lettek a szórványos, sovány gaztól, mely most egyetlen táplálékuk volt. Ha itt valami baj történik, nem reménykedhetnek megmentőkben. Valentine próbaköve azonban Autifon Deliamber volt: a varázsló remekül tartotta magát, és Deliamber nem aggódott, mindvégig nyugodt volt a szürke napok alatt.

És végül Nascimonte megállította a karavánt egy helyen, ahol két meredek vonalú, csupasz hegy összeért és magas falú, szűk kanyont alkotott.

– Úgy gondolta, hogy eltévedtünk, igaz, nagyuram? – kérdezte Valentine-t. – Jöjjön, hadd mutassak valamit!

Valentine és még néhányan követték a kanyon bejáratához, és megálltak tőle vagy ötvenlépésnyire. Nascimonte kinyújtott karral mutatott a roppant völgy felé, mely ott kezdődött, ahol a kanyon nyílt.

– Nézze! – mondta.

A völgy ugyanolyan sivatag volt, egy óriási legyező alakú, halványbarna homokos terület, kifelé szétnyílva, észak, illetve dél felé legalább százmérföldnyi hosszon. És ennek a völgynek pontosan a közepén Valentine egy sötétebb kört látott, egy kolosszális méretet, mely valamelyest e völgy sík alja fölé emelkedett. Felismerte egy korábbi időből, amikor a túlsó oldalról látta: egy hatalmas, barna földhalom volt, mely a Pontifex Labirintusát borította.

– Holnapután elérjük a Penge-kaput – mondta Nascimonte.

Összesen hét kapu létezik, jutott eszébe Valentine-nak, és állítólag egymástól egyenlő távolságra vannak elhelyezve a roppant építmény körül. Amikor Voriax követeként érkezett, a Vízi-kapun át lépett be túlfelől, ahol a Glayge-folyó folyt keresztül a termékeny északkeleti tartományokon Kastély-hegyről. Az az előkelő út a Labirintusba, melyet a magas hivatalnokok használnak, ha a Pontifex minisztereivel van dolguk; a Labirintust minden más oldalon sokkal kevésbé barátságos vidék veszi körül mind közül a legkellemetlenebb az a sivatag, amelyen át most Valentine közeledett. Azonban jó volt arra gondolni, hogy meg ha ezen a holt földön át kellett is érkeznie, a Labirintusból távozni a kellemesebb oldalon fog.

A Labirintus roppant területet foglal el, és mivel többszintesnek épült, csigavonalban halad lefelé szintről szintre a bolygó gyomrába, valódi népessége meghatározhatatlan. Maga a Pontifex csak a legalsó részt foglalja el, ahová alig nyer valaki bebocsátást. A külső terület a kormányzó miniszterek birodalma, azoké a rejtélyes, elhivatott lelkek sokaságáé, akik azzal töltik életüket a föld alatt, hogy olyan feladatokkal vesződnek, melyek meghaladják Valentine felfogását: feljegyzéseket írnak, meghatározzák az adót, népszámlálást végeznek meg hasonlókat. És a kormányzó területek körül a több ezer év alatt kialakult a Labirintus védelmező, külső héja, egy körkörös folyosókból álló útvesztő, melyet bizonytalan alakok milliói laknak, bürokraták, kereskedők, koldusok, írnokok, zsebmetszők, és ki tudja meg, mik, egy magának való világ, ahová a nap melege sohasem süt be, ahová a hold hűvös sugarai nem tudnak behatolni, ahol az óriási Majipoor minden szépségét, csodáját és élvezetét felcserélik a fold alatti élet fakó örömeiért

A lebegőkocsik körülbelül egy órán át követték a külső halom vonalát, míg végül elértek a Penge-kapuhoz.

Ez nem volt több, mint egy gerendatetejű nyílás, melyen át egy alagútba lehetett jutni, amely eltűnt a mélyben. Sorban ősi, rozsdás kardok voltak elhelyezve a bejárat előtti betonban, melyek inkább csak jelképes akadályként szolgáltak, mintsem valósként, mivel egymástól távol voltak elhelyezve. Valentine kíváncsi volt, vajon mennyi idő alatt rozsdásodik el a kard ezen a száraz, sivatagi éghajlaton?

A Labirintus őrei nem sokkal a bejáraton túl várakoztak.

Heten voltak – két hjort, egy ghayrog, egy szkandár, egy liimen és két ember –, mindegyikük álarcot viselt, mint a Pontifex valamennyi hivatalnoka. Az álarc is főképp jelképes volt, csupán egy szalag valami fényes, sárga anyagból, mely eltakarta az emberek szemét és orrnyergét, és ezzel egyenrangú helyeket a többiek esetében, de ez rendkívül különös hatást kölcsönzött nekik, és ezt a célt szolgálta.

Az

örök közönyös csendben elállták Valentine és társai útját. Deliamber odasúgta Valentine-nak:

– Beléptidíjat fognak kérni. Itt ez hagyomány. Lépj oda hozzájuk, és add elő, miért jöttél!

– Valentine vagyok – szólt oda az Öröknek Valentine – , a néhal Voriax öccse, a Sziget Úrnőjének fia, és azért jöttem, hogy kihallgatást kérjek a Pontifextől.

Még egy ilyen képtelen és kihívó kijelentés sem csalt ki sok reakciót az álarcosokból. A ghayrog csak annyit mondott:

– A Pontifex senkit sem enged a színe elé.

– Akkor kihallgatást fogok kérni a főminisztereitől, akik majd átadják az üzenetemet a Pontifexnek.

– Ok sem fogadják majd – felelte az egyik hjort

– Ebben az esetben – mondta Valentine – a miniszterek minisztereihez fogok folyamodni. Vagy a miniszterek minisztereinek minisztereihez, ha azt kell tennem. Maguktól csak annyit kérek, hogy engedélyezzék társaim és jómagam belépését a Labirintusba.

Az őrök komolyan megtárgyalták egymás közt, halk, duruzsoló hangon, nyilván valami gépies szertartásfélét tartottak, mivel úgy tűnt, alig figyeltek oda egymásra. Amikor a duruzsolás elhalt, a ghayrog szószóló odafordult Valentine-hoz.

– Mi a felajánlásuk?

– Felajánlás?

– Belépti díjként

– Nevezze meg, kifizetem. – Valentine intett Shanamirnak, aki a pénzes erszényt hordozta. Az őrök azonban elégedetleneknek tűntek, a fejüket rázták, némelyikük még el is fordult, amikor Shanamir félroyalos érméket húzott elő.

– Nem pénzt – mondta a ghayrog megvetően. – Felajánlást.

Valentine zavarba jött. Értetlenül nézett Deliamberre; a vroon ritmikus dobáló mozdulatokat végzett a csápjaival. Valentine a homlokát ráncolta. Aztán megértette. Zsonglőrködés!

– Sleet... Zalzan Kavol...

Az egyik kocsiból buzogányokat és labdákat hoztak elő. Sleet, Carabella és Zalzan Kavol lecövekelt az őrök előtt, és a szkandár adott jelére zsonglőrködni kezdtek. A hét álarcos szoborszerű mozdulatlanságban figyelte. Az egész eljárás olyan nevetségesnek tűnt Valentine-nak, hogy alig bírta ki rezzenéstelen arccal, és néhányszor vissza kellett folytatnia kikívánkozó kuncogását; a három zsonglőr azonban szigorúan és kimondott méltósággal végezte a gyakorlatokat, mintha valamiféle döntő, vallásos szertartás lenne. Három teljes váltásmintát hajtottak végre, egyszerre álltak meg, és mereven meghajoltak az őrök felé. A ghayrog alig észrevehetően biccentett – ez volt az előadás egyetlen elismerése.

– Beléphetnek – mondta.

5

  Elhajtottak a lebegőkkel a pengék között, és egy sötét, dohos előcsarnokba értek, melyből széles lejtős folyosó nyílt. Alig mentek rajta egy kicsit, máris egy kanyargós alagút keresztezte útjukat, a Labirintus első gyűrűje.

Magas mennyezetű volt, fényesen kivilágított, és bármely népes város piacutcájának beillett volna, annyi árusítóbódé és üzlet állt rajta. A gyalogosforgalom nagy volt, és mindenféle fajtájú és méretű jármű lebegett összevissza. Azonban egyetlen gondos pillantás elárulta, hogy ez nem Pidruid, nem Piliplok és nem is Ni-moya. Az utcákon járkálók természetellenesen sápadtak voltak, kísérteties kinézettel, mely arról árulkodott, hogy-egész életüket a napsugaraktól elzárva töltötték. Ruházatuk furcsán archaikus stílusú volt, és tompa, sötét színű. Nagyon sokan álarcot viseltek, a pontifikátusi bürokrácia szolgálói, észrevétlenül mozogtak a Labirintusban nyüzsgő tömegben, anélkül, hogy a legcsekélyebb feltűnést is keltették volna álarcosságukkal. És Valentine úgy gondolta, hogy mindenki, álarcosok és álarctalanok egyaránt, feszült és megviselt arccal járkál, furcsa, kísértetszerű kifejezés ül a szemükben és a szájukon. Kinn a friss levegőn, a derűs és meleg napsütés alatt Majipoor népe vidáman és felszabadultan mosolyog, nemcsak a szájukkal, hanem a szemükkel, az egész arcukkal, egész lelkükkel. Itt lenn, ebben a katakombában egészen másféle lelkek élnek.

Valentine Deliamberhez fordult.

– Ismered errefelé az utat?

– Egyáltalán nem. Azonban nem nehéz vezetőt kapni.

– Hogyan?

– Állítsd meg a kocsit, szállj ki, álldogálj egy kicsit, és vágj zavarodott képet – mondta a vroon. – Egy percen belül válogathatsz a vezetők közül.

Még annyiba se telt. Valentine, Sleet és Carabella kiszállt a kocsiból, és azon nyomban egy tíz év körüli fiúcska perdült eléjük, aki addig az utcán futkározott több hasonló korú gyerkőccel.

– Mutassam meg a Labirintust? Egy korona egész napra!

– Nincs egy idősebb testvéred? – kérdezte Sleet.

A fiú rámeredt.

– Túl fiatalnak gondol? Akkor csak menjen tovább! Keresse meg egyedül az útját! Öt percen belül eltéved!

Valentine felkacagott.

– Hogy hívnak?

– Hissune.

– Hány szintet kell mennünk, Hissune, hogy a kormányzói szektorhoz jussunk?

– Oda akarnak menni?

– Miért ne?

– Ott lenn csak őrültek élnek – mondta a fiú vigyorogva. – Munka, munka, aktatologatás naphosszat, mormolás és motyogás, nehéz munka és remény, hogy előléptetik őket és még lejjebb kerülnek. Szól hozzájuk, és meg csak válaszra se méltatják. A fejük zsong a túl sok munkától. Hét szinttel lentebb van. Először az Oszlopok Udvara, aztán a Szelek Csarnoka, az Álarcok Helye, a Piramisok Udvara, a Gömbök Udvara, az Aréna, aztán jutnak a Feljegyzések Házáig. Elvezetem magukat. Csakhogy nem egy koronáért.

– Mennyiért?

– Fél royalért.

Valentine füttyentett.

– Mihez kezdesz majd annyi pénzzel?

– Veszek az anyámnak egy köpenyt, öt gyertyát gyújtok az Úrnő oltárán, és megveszem a nővéremnek a gyógyszert, amire szüksége van. – A fiú kacsintott. – És lehet, hogy egyszer-kétszer magamat is megvendégelem.

E beszélgetés közben jókora tömeg gyűlt köréjük – legalább tizenöthúsz gyerkőc, olyasmi idősek, mint Hissune, néhány fiatalabb, és néhány felnőtt, mindannyian szoros félkörben tolongtak, és feszülten lesték, megkapja-e Hissune a munkát. Egyikük sem szólt közbe, de Valentine a szeme sarkából látta, hogy erősen próbálják magukra vonni a figyelmét, lábujjhegyre állnak, próbálnak mindent tudó és felelősségteljes ábrázatot ölteni. Ha visszautasítja a fiú ajánlatát, a következő pillanatban legalább ötvenen vetik rá magukat lármásan és hadonászva. Azonban Úgy tűnt, Hissune érti a dolgát, és nyers, hűvösen cinikus viselkedésében volt valami báj.

– Rendben van – mondta Valentine. – Vezess minket a Feljegyzések Házához.

– Ez a sok kocsi mind a magáé?

– Az ott, meg az, az... igen, mind.

Hissune füttyentett.

– Jelentős személy? Honnan jött?

– Kastély-hegyről.

– Úgy sejtem, fontos személy lehet – vélte a fiú. – Ám ha Kastély-hegyről jött, mit keres a Labirintus Penge-kapu felőli oldalán?

A fiúnak van esze.

– Úton vagyunk – mondta Valentine. – Épp a Szigetről jövünk.

– Ah. – Hissune szeme tágra nyílt egy pillanatra, először tört meg hetyke hűvössége. A Sziget minden bizonnyal egy látszólag misztikus hely volt a számára, olyan távoli, akár a legtávolabbi csillagok, és dacára önbecsülésének, tisztelettel meredt azokra, akik igazán jártak már ott.

– És hogyan szólítsam? – kérdezte egy pillanat múlva.

– Valentine-nak.

– Valentine – ismételte a fiú. – Valentine Kastély-hegyről. Nagyon kellemes név. – Bemászott az első lebegőkocsiba. Amikor Valentine is beszállt, Hissune rámeredt. – Tényleg Valentine?

– Tényleg.

– Nagyon kellemes név – ismételte a fiú. – Fizessen fél royalt, Valentine, és megmutatom magának a Labirintust.

Valentine tudta, hogy fél royal felháborítóan magas ár, egy jól képzett kézműves többnapi keresete, ám mégsem ellenkezett: az ő helyzetében nem látszott illendőnek egy gyerekkel pénzről alkudozni. Hissune valószínűleg pont ezt vette számításba. Bárhogy legyen is, az összeg kitűnő befektetésnek bizonyult, mert a fiú remekül kiismerte magát a Labirintus fordulóiban és elágazásaiban, meglepő gyorsasággal vezette őket a hely alsó és legbelső tekervényei felé. Lefelé mentek, lefelé, aztán körbe, váratlanul befordultak, keresztülvágtak keskeny, alig járható járatokon, rejtett lejárókon ereszkedtek le, melyek mintha átjárók lettek volna valószerűtlen szakadékok fölött.

A Labirintus egyre sötétebb és bonyolultabb lett, ahogy lefelé haladtak. Csak a legkülső szint volt olyan jól megvilágítva. A belső körök árnyékosak voltak és baljóslatúak, ahol a főfolyosókból homályos járatok vezettek minden irányba, derengő, furcsa szobrokkal és építészeti díszekkel a dohos, komor sarkokban. Valentine nyugtalanítónak tartotta ezt a helyet. Bűzlött a penésztől és a régiségtől; rendelkezett az elképzelhetetlen ódonság fagyos nyirkosságával; fénytelen volt, levegőtlen és örömtelen, az elhagyatott, kietlen homály óriási barlangja, amelyen át összevont szemöldökű, szúrós szemű alakok mozogtak olyan rejtélyes megbízatásokat hajtva végre, akárcsak ők maguk.

Lejjebb, lejjebb, egyre lejjebb...

A fiú szünet nélkül fecsegett. Csodálatosan világosan, beszélt, élénken, mókásan, valahogy egyáltalán nem illett ehhez a szörnyű helyhez. Beszélt nekik a ni-moyai turistákról, akik eltévedtek, és a Szelek Csarnoka meg az Álarcok Helye között bolyongtak hónapokig, és az alsó szint lakóitól kapott morzsákon éltek, de túl büszkék voltak ahhoz, hogy beismerjék, képtelenek maguktól kitalálni. Beszélt a Gömbök Udvarának építészéről, aki abban az alaposan kidolgozott teremben minden gömböt úgy rakatott sorba, hogy hatalmas, komplex számmisztikai rendszer szerinti sorozatot alkossanak. Aztán rájött, hogy a munkások eltévesztették a kulcsot a grafikonjaiban, és mindent egy maguk által kitalált rendszerben helyeztek el: és ő csődbe juttatta magát azzal, hogy az egészet újraépítette a helyes rendszer szerint a saját költségére. Azonban a végén rájött, hogy a számításai tévesek voltak, és hogy a mintát lehetetlen kirakni. „Oda temették, ahol összeesett", mondta Hissune, És máris Arioc Pontifexről mesélt, aki, amikor az Úrnői pozíció megüresedett, nőnek nyilváníttatta magát, kijelölte magát a Szigetre és lemondott a trónjáról: Arioc mezítláb és bő köpenyben, nyilvánosan vonult ki a Labirintus mélyéről, legmagasabb beosztású minisztereinek kíséretében, akik mindent elkövetve próbálták eltántorítani a döntésétől. „Ezen a helyen", mondta Hissune, „összehívta a népet, közölte velük, hogy mostantól az Úrnőjük, és megparancsolta, hogy egy hintó szállítsa Stoienbe. És a miniszterek semmit sem tehettek. Semmit. Bárcsak láthattam volna a képüket!"

Lefelé...

A karaván egész nap lefelé tartott. Keresztülhaladtak az Oszlopok Udvarán, ahol több ezer roppant méretű szürke oszlop meredt elő titáni gombaként, és tunya, egy-másfél méter mély, olajos, fekete tavak borították a kőpadlót. Keresztezték a Szelek Csarnokát, egy rettenetes helyet, ahol hűvös szélrohamok áramlottak elő megmagyarázhatatlan módon a falakban lévő pompás faragású kőrácsokból. Látták az Álarcok Helyét, egy tekervényes folyosót, amelyben óriás, testetlen arcok, vak, üres szemnyílásokkal álltak márvány oszloptalpakon. Megnézték a Piramisok Udvarát, egy erdőt merev, fehér sokszögű alakokból, melyek olyan közel álltak egymáshoz, hogy lehetetlen volt mozogni közöttük. Tüskés hegyű kőtömbökből álló útvesztő volt, némelyik tömb szabályos négylapú volt, de a legtöbb furcsán megnyúlt, nyurga és bal jóslatú. Egy szinttel lentebb a nevezetes Gömbök Udvarában vándoroltak, egy másfél mérföld hosszú, még bonyolultabb építményben, ahol gömbszerű tárgyak sorakoztak. Néhány alig volt nagyobb egy ökölnél, míg mások pedig olyan hatalmasak voltak, mint a nagy tengeri sárkányok; hátborzongatóan lógtak láthatatlan felfüggesztéseiken, alulról megvilágítva. Hissune gondosan megmutatta az építész sírját – egy jelöletlen, fekete kőtömböt a legnagyobb gömb alatt.

Le, egyre lejjebb...

Valentine ebből mit sem látott korábbi utazásán. A Vízi-kapu felől, azon az úton, melyet csak a Napkirály és a Pontifex használ, gyorsan lejutott a Labirintus mélyén lévő birodalmi fészekbe.

Egy napon, gondolta Valentine, ha majd újra Napkirály leszek, bekövetkezik, hogy Tyeveras helyébe kell lépnem, Pontifexként. És amikor az a nap eljön, tudatni fogom a néppel azon döntésemet, hogy nem kívánok a Labirintusban élni, hanem valami derűsebb helyen palotát építek magamnak.

Elmosolyodott. Vajon hány Napkirály fogadta meg ugyanezt az iszonyatos Labirintus láttán? És mégis, előbb vagy utóbb, visszavonultak a világtól, és itt rendezték be tartózkodási helyüket. Most még, fiatalon, élete teljében könnyű ilyen elhatározásokat szőni – könnyű arra gondolni, hogy Alhanroelből teljesen kiviszi a Pontifikátust, el valami megfelelő helyre a fiatalabb kontinensen, Ni-moyába talán, vagy Dulornba, és élni szépségben és pompában. Nehezen tudta elképzelni, hogy önként befalazza magát ebben a fantasztikus és visszataszító Labirintusba. Csakhogy, csakhogy ezt mindannyian megtették előtte, Dekkeret, Confalume, Prestimion, Stiamot, Kinniken és a többiek a letűnt korokból, ideköltöztek Kastély-hegyről ebbe a sötét lyukba, amikor eljött az idejük. Talán nem is olyan rossz, mint amilyennek tűnik. Talán amikor az ember már régóta Napkirály, örül, hogy visszavonulhat Kastély-hegy magasságáról. Majd fogok még többet gondolkozni az ilyesmin, mondta magának Valentine, amikor a megfelelő idő eljön.

A légikocsi karaván befordult egy hajtűkanyarban, és egy még lentebbi szintre ért.

– Az Aréna – jelentette be Hissune nagyvonalúan.

Valentine csak nézte a hatalmas üres teret, mely olyan hosszú és széles volt, hogy nem látta a falait, csak távoli fények pislákolását a homályos sarkokban. Látszólag semmi sem tartotta a mennyezetét. Megdöbbentő volt arra gondolni, hogy a felsőbb szintek hatalmas súlya, a lakosok milliói, azok a végeérhetetlen, kanyargó utcák és járatok, azok az épületek, szobrok és járművek meg minden egyéb az Aréna tetejére nehezednek, és ez a roppant semmi áll ellen a kolosszális nyomásnak.

– Figyeljen! – mondta Hissune. Kikászálódott ,a kocsiból, a szájához emelte a kezét, és fülsértő hangon felrikkantott. Éles, szúró visszhangok verődtek vissza a falakról, az első néhány felhangosodva, a többi egyre halkult, míg végül nem volt hangosabb egy dról csicsergésénél. A fiú ismét felrikkantott, és rögtön utána még egyszer, úgy, hogy a hangok több mint egy percig ütköztek és verődtek vissza. Aztán a fiú önelégült vigyorral visszaszállt a kocsiba.

– Mire szolgál ez a hely? – kérdezte Valentine,

– Semmire.

– Semmire? Egyáltalán semmire?

– Csak egy hatalmas üresség. Dizimaule Pontifex akarta, hogy itt egy nagy üres térség legyen. Soha semmi nem történik benne. Senki sem kapott engedélyt, hogy itt építkezzen, nem mintha bárki is akart volna. Itt hever. Jó visszhangokat ad, nem igaz? Ez az egyetlen haszna. Gyerünk, Valentine, kiáltson valamit!

Valentine elmosolyodott és a fejét rázta.

– Majd máskor – mondta.

Úgy tűnt, egy napba is beletelik, mire átjutnak az Arénán. Egyre csak mentek, egyetlen falat vagy oszlopot sem láttak; olyan volt, mintha egy nyílt síkságon utaznának, eltekintve a messze fenn homályosan derengő mennyezettől. És Valentine azt a pillanatot sem vette észre, amikor elkezdtek kifelé haladni az Arénából. Csak egy idő múlva figyelt fel rá, hogy a hely padlója valahogy lejáróvá változott, és mire észrevették, már át is jutottak egy alsóbb szintre, ahol ismét a tekervényes Labirintus klausztrofobikus zártsága tért vissza. Ahogy lefelé haladtak ezen az új, félkör alakú folyosón, a világítás fokozatosan javult, míg végül majdnem olyan világos lett, mint a felszínhez közeli szinten, ahol az üzletek és a piacok sorakoztak. Közvetlenül előttük rendkívüli magasságban valamiféle kőfal állt, melyen ragyogó, élénk színű feliratok látszottak.

– Elértünk a Feljegyzések Házához – mondta Hissune. – Én nem mehetek tovább magukkal.

Az út egy ötszög alakú térben végződött a nagy kőfal előtt – amelyik, Valentine csak most látta, Majipoor egyfajta krónikája volt. Baloldalt Napkirályok neve látszott; olyan hosszú volt a lista, hogy alig bírta elolvasni a felső részeit. Jobboldalt a hozzátartozó Pontifexek listája húzódott. Mindegyik név mellett ott állt az uralkodás ideje.

A listát fürkészte. Több száz név állt rajta, némelyik ismerős, a bolygó történetének hatalmas, jól hangzó nevei: Stiamot, Thimin, Confalume, Dekkeret, Prestimion; sok pedig csak jelentés nélküli betűsor volt, olyan nevek, melyeket látott már, amikor fiúként az esős délutánok eltöltésére a Hatalmasságok listáját olvasgatta, de semmi mást nem jelentettek számára, csak azt, hogy a listán vannak – Prankipin, Hunzimar, Meyk, Struin, Scaul és Spurifon, emberek, akik valaha Kastély-hegyen uralkodtak, majd azt követően a Labirintusban. Ezer, háromezer, ötezer évvel ezelőtt ők álltak minden beszélgetés központjában, minden hódolat tárgya voltak, áttáncoltak a birodalmi színpadon, megtették kis tennivalójukat, aztán eltűntek a történelem süllyesztőjében. Lord Spurifon, gondolta. Lord Scaul. Kik voltak ők? Milyen színű volt a hajuk, milyen játékokkal szórakoztak, miféle törvényeket hoztak, milyen nyugodtan és bátran fogadták a halálukat? Voltak valamilyen hatással Majipoor sok milliárd lakosának életére, vagy sem? Valentine látta, hogy némelyikük csak néhány évig uralkodott Napkirályként, aztán gyorsan a Labirintusba került a Pontifex halála miatt. Néhányuk viszont egy teljes generáción át Kastély-hegy csúcsán élt. Ez a Lord Meyk harminc éven át Napkirály volt, és – Valentine a szédítő listát kutatta – még húsz évig Pontifex. Ötven évig legfelső hatalom, és ki hallott manapság Lord Meykről vagy Pontifex Meykről egyáltalán?

A lista alja felé nézett, ahol a neveket üres hely követte. Lord Tyeveras – Lord Malibor – Lord Voriax – Lord Valentine.

Természetesen a baloldali lista ezzel véget ért. Lord Valentine uralkodik három év óta és még nem tudni meddig.

Lord Valentine-ra legalább emlékezni fognak. Nem merül feledésbe, mint a Spurifonok és Scaulok; mert a történetét generációkon át fogják mesélni Majipooron; a mesét a sötét hajú Napkirályról, akit gazul egy szőke hajú testbe varázsoltak, és elvesztett trónját az Álmok Királyának fia foglalta el. De mit fognak beszélni róla? Hogy egy jámbor bolond volt, olyan komikus alak, mint Arioc, aki a Sziget Úrnőjévé nyilváníttatta magát? Hogy egy puhány volt, aki képtelen volt dacolni a gonoszsággal? Hogy megdöbbentő módon megbukott, és vitézül visszaszerezte a helyét? Hogyan mesélik majd el Lord Valentine történetét ezer év múlva? Egyvalamiért imádkozott, miközben a Feljegyzések Házának hatalmas listája előtt állt: nehogy az álljon a történetében, hogy rendkívüli hősiességgel szerezte vissza a trónját, majd azt követően gyengén és céltalanul uralkodott ötven éven át. Mert akkor jobb Barjazidra hagyni a Kastélyt, mintsem hogy így ismerjék.

Hissune megrántotta a kezét.

– Valentine?

Ijedten pillantott le a fiúra.

– Itt hagyom magukat – mondta a fiú. – A Pontifex emberei hamarosan magukért jönnek.

– Köszönöm minden segítségedet, Hissune. De hogyan jutsz vissza egyedül?

Hissune rákacsintott.

– Nem gyalog, abban biztos lehet. – Komolyan nézett felfelé, aztán rövid hallgatás után így szólt: – Valentine?

– Igen?

– Magának nem sötét hajúnak és szakállasnak kellene lennie? Valentine elnevette magát.

– Azt hiszed, a Napkirály vagyok?

– Ó, én tudom, hogy az! Az arcára van írva. Csakhogy... csakhogy az arca rossz.

– Nem olyan rossz arc ez – mondta Valentine könnyedén. – Egy kicsit

kedvesebb, mint az ezelőtti, és valamivel jóképűbb is. Azt hiszem, megtartom. Feltételezem, hogy aki előttem viselte, annak már nincs szüksége rá. A fiú szeme tágra nyílt.

– Ezek szerint álcázza magát?

– Úgy is mondhatjuk.

– Rögtön gondoltam. – Apró kezét a Valentine-éba rakta. – Hát, sok szerencsét, Valentine! Ha ismét a Labirintusba jön, keressen meg, és én újra a vezetője leszek, és legközelebb ingyen. Jegyezze meg a nevem: Hissune.

– Viszlát, Hissune.

A fiú újra kacsintott, és eltűnt.

Valentine a történelem hatalmas falát nézte.

Lord Tyeveras – Lord Malibor – Lord Voriax – Lord Valentine...

És lehet, hogy egy napon Lord Hissune következik, gondolta. Miért is ne? A fiú legalább olyan eszes, mint sok uralkodó, és valószínűleg több esze lenne annál, semhogy megigya Dominin Barjazid altatóborát. Nem szabad megfeledkeznem róla, mondta magának. Emlékeznem kell rá.

6

  A Feljegyzések Háza terének túloldalán lévő ajtóból három alak lépett elő, egy hjortnő és két ember, a labirintusi hivatalnok álarcában. Ráérősen közeledtek oda, ahol Valentine állt Deliamberrel, Slettel és még néhány más társával.

A hjortnő alaposan szemügyre vette Valentine-t, és nem tűnt valami tisztelettudónak.

– Mi dolguk itt? – kérdezte.

– Kihallgatásért akarunk folyamodni a Pontifexhez.

– Kihallgatásra a Pontifexhez? – ismételte a hjortnő csodálkozva, mintha Valentine azt mondta volna, hogy egy szárnyat szeretne kérni, vagy engedélyezzék, hogy kiihassa az óceánt. – Kihallgatásra a Pontifexhez! – nevetett. – A Pontifex nem tart kihallgatást.

– Ön a főminisztere?

A nevetés harsányabb lett.

– Ez a Feljegyzések Háza, nem a Trónok Udvara. Itt nincsenek államminiszterek.

A három hivatalnok megfordult, és az ajtó felé indult.

– Megállj! – kiáltotta Valentine.

Álomállapotba siklott, és egy sürgető látomást küldött feléjük. Nem volt meghatározott tartalma, csak nagy általánosságban az, hogy a dolgok állandósága veszélybe került, hogy magát a bürokráciát komoly veszély fenyegeti, és hogy csak ők háríthatják el a káosz erőit. Azok csak mentek tovább, és Valentine megkettőzte üzenete erősségét, mígnem izzadni és remegni nem kezdett az erőfeszítéstől. Megálltak. A hjortnő körülnézett.

– Mit akarnak itt? – kérdezte.

– Bebocsátást a Pontifex minisztereihez.

A hivatalnokok suttogva tanácskoztak.

– Mit tegyünk? – kérdezte Valentine Deliambertől. – Zsonglőrködjünk nekik?

– Próbálj türelemmel lenni – mormolta a vroon.

Valentine ezt nehéznek találta; de visszafogta a nyelvét, és néhány pillanat múlva a hivatalnokok visszatértek, mondván, hogy ő és öt társa beléphetnek. A többieknek egy felsőbb szinten kell szállást találniuk. Valentine haragosan összevonta a szemöldökét. Azonban úgy tűnt, ezek az álarcosok nem tűrnek ellentmondást. Deliambert, Carabellát, Sleetet, Asenhartot és Zalzan Kavolt választotta, hogy vele tartsanak.

– Hogyan találnak szállást a többiek? – érdeklődött.

A hjortnő vállat vont. Az nem rá tartozik.

Valentine bal keze felől csengő, magas hang hallatszott:

– Szüksége van valakinek útikalauzra?

Valentine megnyikkant.

– Hissune? Te még itt vagy?

– Gondoltam, még szükség lehet rám.

– És van is. Úgyis szükséged van valakire, aki felvisz a legfelső szintre! És öt perccel ezelőtt jelentetted ki, hogyha legközelebb útikalauzra lesz szükségem, semmit sem fogsz kérni!

– Ez legközelebbre vonatkozik – felelte Hissune komolyan. – Most azonban még most van. Megfosztana egy fiút a megélhetésétől? Valentine sóhajtott, és odaszólt Zalzan Kavolnak:

– Adj neki három koronát!

A fiú bepattant az első kocsiba. Hamarosan a teljes karaván megfordult és távozott. Valentine és öt társa belépett a Feljegyzések Házának ajtaján.

Minden irányba folyosók vezettek. Rosszul megvilágított fülkékben írnokok görnyedtek iratcsomók fölé. A levegő itt dohos volt és száraz; az általános érzet még visszataszítóbb volt, mint a fentebbi szinteken. Valentine rájött, hogy ez itt Majipoor adminisztratív szíve, az a hely, ahol húsz milliárd lélek kormányzása valójában végbemegy. A tudat, hogy ezek a görnyedő gnómok, ezek az üreglakók tartják a kezükben a világ tényleges hatalmát, megdermesztette.

Hajlott rá, hogy azt higgye, a Napkirály, aki az igazi király, a Pontifex pedig csupán egy névleges vezető, mivel a Napkirály az, aki tevékenyen vezérli a rend erőit, valahányszor káosz fenyeget, az életerős és tettrekész Napkirály, míg a Pontifex bezárkózva marad odalenn, és csak a legmagasabb államügyek alkalmából bukkan elő a Labirintusból.

Most már azonban nem volt olyan biztos ebben.

Lehet, hogy maga a Pontifex csupán egy háborodott vénember, azonban a Pontifex kegyencei, ez a több száz szürke bürokrata, a furcsa kis álarcban, együttesen nagyobb hatalmat képviselhet Majipooron, mint a lendületes Napkirály az összes hercegi segítőjével. Itt lenn határozzák meg az adójegyzéket, itt állapítják meg a tartományok közötti kereskedelmi egyensúlyt, itt döntenek az országutak és a parkok karbantartásáról, az oktatási intézményekről, és hangolják össze az összes tartomány irányítását. Valentine egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy egy ekkora hatalmas világon, mint Majipoor, lehetséges valódi központi irányítás, de legalább annak alapjai léteztek. A szerkezeti körvonalak. És miközben a Labirintus belső útvesztőjében vándorolt, látta, hogy Majipooron a kormányzás nem nagy körmenetekből és álomüzenetekből áll. A munka nagy részét a hatalmas, rejtett bürokrácia végzi.

És ő is beleesett a hálójába. A Feljegyzések Házától néhány szinttel lentebb volt szállás azoknak a tartományi tisztségviselőknek a számára, akik hivatalos ügyben érkeznek; itt kapott egy szerény szobát, és ott is maradt az elkövetkező néhány napig. Nem foglalkoztak vele. Úgy tűnt, innen nem jut tovább. Természetesen Napkirályként joga lett volna követelni, hogy azonnal a Pontifexhez vezessék; azonban ő nem Napkirály, legalábbis nem a hatékony értelemben, és ha azt állítaná, hogy mégis az, valószínűleg semmire se jutna vele.

Vájkált egy kicsit az emlékezetében, és eszébe jutott a Pontifex főminisztereinek neve. Hacsak a dolgok nem változtak mostanában, Tyeveras öt teljhatalmú tisztviselőt tart maga mellett; ezek: Hornkast, a szóvivője; Dilifon, a magántitkára; Shinaam, egy ghayrog, külügyi minisztere; Sepulthrove, a tudományos ügyek minisztere és a személyi orvosa; Narrameer, az álomfejtője, aki állítólag mind közül a leghatalmasabb, a tanácsadó, aki Voriaxot, majd azt követően Valentine-t Napkirállyá választotta.

Azonban az öt miniszter bármelyikéhez bejutni legalább olyan nehéznek tűnt, mint a Pontifexhez. Tyeverashoz hasonlóan a legmélyebb részen voltak eltemetkezve, távolian, hozzáférhetetlenül. Valentine az anyjától kapott fejpánt segítségével sem tudott kapcsolatot teremteni olyasvalakivel, akinek sem a tudatát, sem a tőle lévő távolságát nem ismeri.

Hamarosan megtudta, hogy két kisebb, de mégis jelentős hivatalnok szolgál a Labirintus központi részének őrizőjeként. Ez a két főudvarmester Dondak-Sajamir, egy su-suheris és Gitamorn Suul, egy ember volt.

– Csakhogy – mondta Sleet, aki kifaggatta a vendéglőst – ezek ketten több mint egy éve viszálykodnak egymással. Csak annyit működnek együtt, amennyit kénytelenek. Neked viszont mindkettejük jóváhagyását meg kell szerezned, hogy bejuthass a főminiszterekhez.

Carabella bosszúsan felhördült.

– Életünk végéig port nyelünk itt lenn! Valentine, mit foglalkozunk mi egyáltalán a Labirintussal? Miért nem tűnünk el innen, és menetelünk egyenesen Kastély-hegynek?

– Én is így vélem – mondta Sleet.

Valentine a fejét rázta.

– A Pontifex támogatása nagyon fontos. Az Úrnő mondta, és én is egyetértek vele.

– Mitől olyan nagyon fontos? – követelte Sleet. – A Pontifex messze lenn a föld alatt alszik. Semmit se tud az egészről. Van a Pontifexnek hadserege, amellyel támogathat? Létezik egyáltalán a Pontifex?

– A Pontifex hadserege jelentéktelen írnokokból és hivatalnokokból áll – jegyezte meg Deliamber szelíden. – Rendkívül hasznosnak fogjuk találni őket. Ok irányítják az erőegyensúlyt a világunkban.

Sleetet ez nem győzte meg.

– Én azt mondom, fel a napjeles zászlóval, megfújni a trombitákat, megverni a dobokat, megindulni Alhanroelen át, téged Napkirállyá kiáltani, és az egész világgal tudatni Dominin Barjazid kis trükkjét! Útközben mindegyik városban találkozol a kulcsemberekkel, és megnyered a támogatósukat a melegségeddel és az őszinteségeddel, és talán egy kicsit az Úrnő fejpántjának segítségével is. Mire Kastély-hegyre érsz, tízmillióan fognak követni, és Barjazid küzdelem nélkül megadja magát!

– Kellemes látomás – mondta Valentine. – De szerintem el kell érnünk, hogy a Pontifex közbenjárása nekünk dolgozzon, mielőtt nyílt kihívásra szánjuk el magunkat. Meglátogatom ezt a két főudvarmestert.

Aznap délután bevezették Dondak-Sajamir főhadiszállására – egy meglepően sivár, kicsi irodába, mélyen az apró írnoki fülkék összevisszaságában. Valentine-t több mint egy órán át várakoztatták egy szűk és rendetlen előszobában, mielőtt végre a főudvarmester személye elé járulhatott.

Valentine nem volt biztos benne, hogyan viselkedjen egy su-suherissel. Az egyik fej Dondak, a másik pedig Sajamir? Egyszerre illik beszélni mindkettőhöz, vagy csak annak válaszolni, amelyik megszólít? Egyik fejről a másikra illik nézni beszéd közben?

Dondak-Sajamir úgy mérte végig Valentine-t, mintha nagy magasságból nézne le rá. Feszült csend uralkodott az irodában, miközben az idegenlény négy, hűvös, zöld szeme közönyösen méregette a látogatót. A su-suheris karcsú, nyúlánk teremtmény volt, szőrtelen és sima bőrű, csőszerű, válltaIan testtel, botszerű nyakkal, mely talapzatként emelkedett ki a törzsből vagy húsz centi magasan, és elágazott, hogy megtartsa a két keskeny, orsószerű fejet. Olyan méltósággal tartotta magát, hogy az ember könnyen azt hihette, a Pontifex főudvarmestere fontosabb személyiség, mint maga a Pontifex. De Valentine tudta, hogy ennek a fagyos viselkedésnek a nagy része, csupán a főudvarmester faji hovatartozásából adódik: a su-suheris nem tehet róla, hogy akaratlanul is dölyfösnek, megvetőnek látszik.

Végül is Dondak-Sajamir baloldali feje szólalt meg:

– Miért jött?

– Hogy kihallgatásért folyamodjak a Pontifex főminisztereihez.

– Ez a kérvényedben is benne van. De mi dolga velük?

– Nagyon sürgős államügy.

– Igen?

– Nyilván nem várhatja el tőlem, hogy a főminisztereken kívül bárkinek beszámoljak róla.

Dondak-Sajamir ezen hosszasan eltöprengett. Amikor újra megszólalt, most a jobboldali feje beszélt. Ennek a hangja sokkal mélyebb volt, mint az előzőé.

 – Ha a főminiszterek idejét vesztegetem, rajta veszthetek.

– Ha akadályt helyez az elé, hogy beszéljek velük, azon sokkal inkább rajta veszthet.

– Ez fenyegetés?

– Egyáltalán nem. Csak arról beszélek, hogy a következmények, ha nem kapják meg azt az információt, amit hordozok, nagyon komoly kihatással lehetnek mindannyiunkra... és nem kétséges, hogy rossz hangulatban lesznek, amikor megtudják, hogy ön volt az, aki megakadályozta, hogy az információ eljusson hozzájuk.

– Nem csak én – mondta a su-suheris. – Van még egy főudvarmester, és nekünk együtt kell döntenünk az efféle folyamodványok felől. Még nem beszélt a kollégámmal?

– Nem.

– Az a nő gyengeelméjű. Hónapok óta mindenfajta együttműködést megfontoltan és rosszindulatúan megtagad. – Dondak-Sajamir most mindkét fejével egyszerre beszélt, nem egészen egy oktávval eltérő hangnemben. A hatás különösen zavaró volt. – Még ha én engedélyezem is, ő úgyis megtagadja. Sohasem fog bejutni a főminiszterekhez.

– Hiszen ez lehetetlen! Nem lehet valahogy megkerülni?

– Az szabálytalan lenne.

– Ha ő minden szabályos módot megtagad, akkor...

A su-suheris közönyösnek tűnt.

– A felelősség őt terheli.

– Nem – mondta Valentine. – Mindketten osztoznak benne! Nem mondhatja csak úgy, egyszerűen, hogy mivel ő úgy sem fog együttműködni, nem mehetek be, amikor a birodalom léte forog kockán!

– Úgy gondolja? – kérdezte Dondak-Sajamir.

Valentine zavarba jött a kérdéstől. Mire vonatkozik ez? Arra, hogy valóban veszély fenyegeti a birodalmat, vagy csak arra, hogy a felelősség egyformán oszlik meg a két főudvarmester között?

– Mit javasol, mit tegyek? – kérdezte Valentine egy idő múlva.

– Térjen haza – mondta a főudvarmester –, éljen gyümölcsöző és boldog életet, és hagyja az állam problémáit azokra, akik arra hivatottak, hogy megbirkózzanak vele.

7

  Gitamorn Suullal se jutott többre. A másik főudvarmester nem volt olyan dölyfös, mint a su-suheris, de együttműködésre ugyanúgy nem volt hajlandó.

Nő volt, tíz-tizenkét évvel idősebb Valentine-nál, magas, sötét hajú, üzleties, hozzáértő kifejezéssel. Egyáltalán nem tűnt gyengeelméjűnek. Az íróasztalán, egy sokkal derűsebb és vonzóbb irodában, ami azonban nem volt nagyobb, mint a Dondak-Sajamiré, ott hevert az akta, mely Valentine folyamodványát tartalmazta. A nő megkopogtatta néhányszor, majd így szólt:

– Tudja, hogy nem juthat be hozzájuk.

– Megkérdezhetem, miért nem?

– Mivel senkit sem fogadnak.

– Senkit?

– Kívülről senkit. Nem régóta van ez így.

– A Dondak-Sajamir és az ön közt lévő súrlódás miatt?

Gitamorn Suul ajka ingerlékenyen megrándult.

– Az a hülye! Azonban nem... még ha jól el is látná a kötelességeit, akkor sem juthatna be a miniszterekhez. Nem akarják, hogy háborgassák őket. Súlyos felelősség nyugszik a vállukon. Mint tudja, a Pontifex már öreg. Keveset törődik a kormányzással, következésképp az ő terhük megnövekedett. Érthető, nem?

– Beszélnem kell velük!

– Nem segíthetek. A legsürgősebb esetben sem zavarhatom őket.

– Akkor sem – mondta Valentine lassan –, ha a Napkirályt letaszították a trónjáról, és most egy ál uralkodó él a Kastélyban?

A nő feltolta az álarcát, és döbbenten meredt rá.

– Ezt akarja közölni velük? Tessék. A kérelme elutasítva. – Felállt, és kifelé hessegette Valentine-t. – Van épp elég őrült a Labirintusban kívülről jöttek nélkül is...

– Várjon – mondta Valentine.

Hagyta, hogy transzállapotba kerüljön, és megidézte a fejpánt erejét. Kétségbeesetten nyúlt a nő lelke felé a tudatával, megérintette, beburkolta. Nem szerepelt a tervei közt, hogy ezek előtt a kisebb beosztású hivatalnokok előtt kitárulkozzon, de nem volt más választása, ezt a nőt be kellett avatni a titkába. Addig fenntartotta a kapcsolatot, míg azt nem érezte, hogy kezd elkábulni és elgyengülni, akkor megszakította, és sietve visszatért az éber állapotba. A nő zavartan bámult rá; arca kivörösödött, szeme izzott, keble izgatottan hullámzott. Beletelt egy pillanatba, mire meg tudott szólalni.

Végül így szólt:

– Miféle trükk volt ez?

– Nem trükk. Az Úrnő fia vagyok, s ő maga tanított meg az üzenetküldés tudományára.

– Lord Valentine sötét hajú.

– Az volt, de már nem az.

– Azt várja, hogy elhiggyem...

– Kérem – mondta. Lelke minden erejét belesűrítette ebbe a szóba. – Kérem! Higgyen nekem. Minden azon múlik, hogy el tudjam mondani a Pontifexnek, mi történt velem.

A nő gyanakvása azonban mélyebb volt. Gitamorn Suul nem rogyott térdre, nem mutatott hódolatot, nem tisztelgett a napjellel, mindössze némi zavartság látszott rajta, mintha hajlana rá, hogy elhiggye ezt a képtelen történetet, de szeretné a döntést valami más hivatalnokra bízni.

– A su-suheris úgyis megvétózza minden javaslatomat – mondta.

– Akkor is, ha megmutatom neki azt, amit önnek?

A nő vállat vont.

– Dondak-Sajamir önfejűsége legendás. Még ha a Pontifex élete forogna kockán, akkor sem fogadná el az én javaslataimat.

– Hiszen ez őrültség!

– Úgy van. Beszélt már vele?

– Igen – mondta Valentine. – Barátságtalannak tűnt, és pöffeszkedett a büszkeségtől, de nem volt őrült.

– Majd akkor formáljon róla véleményt – tanácsolta Gitamorn Suul –, ha már több dolga is akadt vele.

– Mi lenne, ha aláhamisítanánk az engedélyezését, és a tudta nélkül mennék be?

A nő ezen elképedt.

– Azt várja tőlem, hogy ilyen bűntényt kövessek el?

Valentine csak nehezen uralkodott magán.

– Bűntény már történt, és nem is csekély – mondta halk, magabiztos hangon. – Majipoor Napkirálya vagyok, akit árulással megfosztottak trónjától. Az ön segítsége fontos, hogy visszanyerjem a trónom. Nem hatálytalanít ez minden más jelentéktelen szabályt? Nem érti meg, hogy. hatalmamban áll megbocsátani önnek, ha szabálysértést követ el? – Előrehajolt. – Az időt vesztegetjük. Kastély-hegyen egy trónbitorló él. Én pedig ide-oda rohangálok a Pontifex alárendeltjei között, amikor felszabadító hadsereget kellene vezetnem Alhanroelen át. Engedélyezze, engedjen utamra, és nagy jutalom vár önre, amikor minden újra rendbejön Majipooron.

A nő szeme hűvös volt és hirtelen kifejezéstelenné vált.

– A története igencsak próbára teszi a hiszékenységemet. Mi van, ha mindez nem igaz? Mi van, ha önt Dondak-Sajamir bérelte fel?

– Könyörgök... – nyögte Valentine.

– Nem. Nagyon is lehetséges. Lehet, hogy ez csapda. Ön, a fantasztikus meséje, ez a hipnózisféle, mindezt arra találták ki, hogy velem elbánjanak, hogy a su-suheris ellenfél nélkül maradjon, hogy övé legyen a teljes hatalom, amelyre oly rég áhítozik...

– Az Úrnőre, anyámra esküszöm, hogy nem hazudtam.

– Egy valódi bűnöző bárki anyjára megesküszik, de mennyit ér az?

Valentine habozott, aztán merészen előrenyúlt, és megfogta Gitamorn Suul kezét, és elszántan a szemébe nézett. Nem tetszett neki, amit tenni készült, de az sem tetszett, ahogy ezek a jelentéktelen kis bürokraták bántak vele. Itt az idő egy kis arcátlanságra, különben örökre belegabalyodik a bürokrácia hálójába.

A nő szemébe nézett.

– Még ha Dondak-Sajamir bérence lennék, akkor sem tudnék ártani egy ilyen gyönyörű hölgynek, mint ön.

A nő megvetően nézte, azonban ismét pír öntötte el az arcát. Valentine folytatta.

– Bízzon bennem! Higgyen nekem. Lord Valentine vagyok, és önből hős lesz, amint visszatérek. Tudom, mi az amire a világon leginkább vágyik, és meg fogja kapni, amint visszaszereztem a trónom.

– Tudja?

– Igen – suttogta Valentine, és megcirógatta a nő kezét, mely most ernyedten simult a tenyerébe. – Abszolút hatalommal rendelkezni a belső Labirintus felett, ugye? Hogy ön legyen az egyetlen főudvarmester?

A nő bólintott, mintha álmodna.

– Ez fog történni – mondta Valentine. – Legyen a szövetségesem, és Dondak-Sajamirt megfosztom majd a rangjától, amiért akadályoztatott. Segít nekem? Segít, hogy bejussak a főminiszterekhez, Gitamorn Suul?

– Csakhogy az... nehéz lesz...

– De menni fog! Bármit meg lehet tenni! És amikor ismét Napkirály leszek, a su-suheris elveszti a pozícióját! Ezt megígérem.

– Esküdjön meg rá!

– Esküszöm – mondta Valentine szenvedélyesen, és mocskosnak, züllöttnek érezte magát. – Az anyám nevére esküszöm. Esküszöm mindenre, ami szent! Megegyeztünk?

– Igen – mondta a nő kissé remegő hangon. – De hogyan lehet ezt megtenni? Az engedélyen mindkettőnk kézjegyének szerepelni kell, és ha az enyém rajta lesz, a su-suheris nem fogja ellátni a sajátjával.

– Állítson ki egy engedélyt és (ássa el a kézjegyével – mondta Valentine, – Visszamegyek hozzá, és rábeszélem, hogy ő is engedélyezze.

– Kizárt dolog, hogy megtegye.

– Bízza rám. Majd én meggyőzöm. Ha egyszer megkaptam az ő jóváhagyását is, beléphetek a belső Labirintusba, és megtehetem, amit meg kell tennem. Amikor kijövök, már a Napkirály teljes tekintélyével teszem... és megígérem, hogy eltávolítom Dondak-Sajamirt a pozíciójából.

– De hogyan akarja megszerezni a jóváhagyását? Hónapok óta minden aláírást megtagad!

– Bízza rám – mondta Valentine,

A nő valami sima oldalú, csillogó anyagú, sötétzöld kockát vett elő az íróasztaláról, és rövid időre berakta egy gépbe, mely izzó, sárga fénnyel vonta be. Amikor kivette, a kocka felülete új fénnyel ragyogott.

– Tessék. Itt az engedély. De figyelmeztetem, hogy a su-suheris kézjegye nélkül érvénytelen.

– Megszerzem – mondta Valentine.

Visszament Dondak-Sajamirhoz. A su-suheris nem akarta fogadni, Valentine azonban állhatatos volt.

– Tudom már, miért gyűlöli annyira Gitamorn Suult – mondta. Dondak-Sajamir hűvösen elmosolyodott.

– Talán nem gyűlölnivaló? Feltételezem, megtagadta az engedélyt.

– Dehogyis – mondta Valentine. Elővette a kockát a köpenyéből, és lerakta a főudvarmester elé. – Minden kéretés nélkül engedélyezte, tudván, hogy ön úgyis megtagadja, és az ő engedélye így érvénytelen. Más értelemben sebzett fel engem oly mélyen.

– Hogyan?

– Lehet, hogy az ön szemében ez ostobaságnak vagy egyenesen visszataszítónak tűnik – mondta Valentine csendesen –, de a szépsége erőteljesen szíven ütött. Meg kell mondanom, az emberi szemnek az a nő rendkívüli testi szépséggel rendelkezik, nemes tartással, sugárzó erotikus erővel, mely... nos, hagyjuk. Gyermeteg módon a lába elé vetettem magam. Kitárulkoztam és sebezhetővé váltam. Ő pedig kegyetlenül kicsúfolt. Gúnyolódásával mintha egy kést forgatott volna a gyomromban. Fel tudja ezt fogni, hogy ily kíméletlen lehetett, ily megvető egy idegennel szemben, aki csak a legforróbb és legőszintébb érzelmeit tárta ki előtte?

– Nem vettem észre a szépségét – mondta Dondak-Sajamir. – Hidegségét és önteltségét azonban egész sokat tapasztaltam.

– Most már én is ugyanúgy gyűlölöm, mint ön – mondta Valentine. – Ha elfogadja, felajánlom szolgálataimat, hogy együttműködve elpusztíthassuk.

– Igen – mondta Dondak-Sajamir elgondolkozva –, az bizony remek lenne, ha sikerülne elbánni vele. De hogyan?

Valentine megkopogtatta a kockát a főudvarmester asztalán,

– Adja a jóváhagyását erre az engedélyre. Akkor szabadon beléphetek a belső Labirintusba. Amíg benn tartózkodom, ön hivatalos vizsgálatot kér azzal kapcsolatban, hogyan jutottam be, azt állítja majd, hogy ön nem töltött ki semmilyen engedélyt. Amikor dolgom végeztével visszatérek a Pontifextől, idéztessen be tanúskodni. Én majd azt mondom, ön elutasította a kérelmemet, és hogy az engedélyt, már teljesen kitöltve, Gitamorn Suultól kaptam, nem is gyanítva, hogy azt valaki hamisította, hogy az ön akarata ellen tegyen. Az ön vádja a hamisításról, párosulva az én tanúskodásommal, hogy ön nem volt hajlandó aláírni a bebocsátási engedélyemet, a nő végét jelenti. Mit szól hozzá?

– Pompás terv – felelte Dondak-Sajamir. – Én se találhattam volna ki jobbat!

A su-suheris becsúsztatta a kockát egy gépbe, mely rózsaszín fényt árasztott, és az megváltoztatta Gitamorn Suul sárgáját. Az engedély most már érvényes lett. Ez a sok intrika, gondolta Valentine, legalább annyira igénybe veszi az embert, mint maga a Labirintus; de sikerült, méghozzá jól. Most már hadd ármánykodjon ez a két cselszövő egymás ellen, miközben ő akadálytalanul haladhat a Pontifex miniszterei felé. Csalódottak fognak lenni azzal, ahogy az ígéretét teljesíti, mert elhatározta, hogy mind a két pörlekedő vetélytársat megfosztja a hivatalától. Hiszen nem viselkedhet tisztán és teljesen szentként azokkal szemben, akiknek a kormányzásban csak gátló, akadályozó szerepük van.

Elvette a kockát Dondak-Sajamirtól, és hálásan megbiccentette a fejét.

– Kívánom, hogy legyen öné mindaz a hatalom és tekintély, amit érdemel – mondta Valentine kenetteljesen, és távozott.

8

  A legbelső Labirintus őrsége elképedt azon, hogy egy kinti embernek sikerült bebocsátási engedélyt szerezni a birodalmukba. Azonban hiába vetették az engedélykockát alapos vizsgálat alá, kénytelenek voltak megállapítani, hogy érvényes, és beengedték Valentine-t és társait.

Egy keskeny, pisze orrú kocsi siklott velük nesztelenül és gyorsan a belső világ folyosóin. Úgy tűnt, nem azok a belső hivatalnokok vezetik, akik elkísérték őket, és ez nem is lett volna könnyű feladat ezen a szinten, ahol a Labirintus folyosói elágaztak és összefonódtak, kanyarogtak mindenfelé. Bármelyik behatoló reménytelenül eltévedt volna az ezernyi tekervény, szerpentin és kuszaság között. Azonban úgy tűnt, a kocsi egy rejtett nyomvonal fölött suhan, mely vezérli az útját, és viszonylag gyorsan, ha nem is egyenesen, haladt előre, és egyre mélyebbre, mélyebbre hatolt az elhagyatott járatok tekervényébe.

Minden egyes ellenőrző ponton kikérdezték az elképedt közhivatalnokok, akik alig bírták felfogni, hogyan történhetett meg, hogy egy külhoni bejuthatott a Pontifex minisztereihez. Végeérhetetlen faggatózásuk fárasztó volt, de sikertelen. Valentine úgy lengette feléjük az engedélykockáját, mintha valami varázspálca lenne,

– Különlegesen fontos küldetésben járok – ismételte újra meg újra -–, és csak a Pontifex udvarának legmagasabb beosztású hivatalnokaival beszélhetek. – Valentine méltóságteljesen és fensőbbségesen kihúzta magát, és félresöpört minden ellenkezést és csűrés-csavarást. – Nem válik előnyükre

figyelmeztette őket –, ha tovább feltartanak.

És végül úgy tűnt, mintha száz év telt volna el azóta, hogy zsonglőrködéssel megváltotta belépését a Labirintusba a Penge-kapunál – bejutott Shinaam, Dilifon és Narrameer elé, a Pontifex öt nagy minisztere közül három elé.

Hatalmas, fekete kőtömbökből épült, zord és nyirkos helyiségben fogadták, melynek magas mennyezete volt és csúcsíves díszítésű, Súlyos, nyomasztó hely volt, alkalmasabb vártömlöcnek, mint tanácsteremnek. Ahogy belépett, Valentine úgy érezte, mintha a Labirintus teljes súlya ránehezedne, minden szintje, az Aréna, a Feljegyzések Háza, a Gömbök Udvara, a Szelek Csarnoka meg az összes többi, a sötét folyosók, a rendetlen fülkék, a keményen dolgozó írnokok sokasága. Valahol messze fönn süt a nap, a levegő friss és metsző, szellő lebben délről, alabandinák, eldironok és tanigélek illatát sodorva magával. Ő pedig be van zárva ide ennek a gigászi földhalomnak a mélyébe, tekervényes folyosók közé, az örök éj birodalmába. A labirintusba lefelé és befelé tartó utazástól lángolt az arca és kimerült, mintha hetek óta nem aludt volna.

Kezét Deliamberhez nyomta, és a vroon bizsergető energiatöltetet küldött belé, hogy pótolja elapadó erejét. Valentine Carabellára nézett, a lány elmosolyodott, és csókot dobott felé. Sleet bólintott és zordan vigyorgott. Zalzan Kavol, a heves, őszülő szkandár mind a négy kezével gyors zsonglőrködő mozdulatokat tett, mintegy bátorítólag. Ők a társai, barátai, védőbástyái mindvégig ezen a hosszú és különös vajúdáson.

A miniszterek felé nézett.

Álarc nélkül, egymás mellett ültek oly fenséges székeken, melyek akár trónok is lehettek volna. Shinaam ült középen, a ghayrog származású külügyi miniszter, aki hüllőszerű volt, fagyos, szemhéj nélküli szemével és örökösen ki-be járó, villás, vörös nyelvével, és durva, kígyószerű hajával, mely lassan vonaglott. Jobbján Dilifon ült, Tyeveras magántitkára, egy törékeny, kísérteties alak, akinek a haja olyan fehér volt, mint Sleeté, bőre fonnyadt és ráncos, szeme izzó szénként világított ki vén arcából. A ghayrog másik oldalán pedig Narrameer ült, a nagyszerű álomfejtő, egy karcsú és elegáns asszony, aki bizonyára rettentően idős lehetett már, hiszen kapcsolata Tyeverassal arra az időszakra nyúlt vissza, amikor a Pontifex még csak Napkirály volt. Mégis, szinte csak középkorúnak tűnt. Bőre sima volt és ránctalan, vörösesbarna haja fényes és dús. Csak távoli és rejtélyes tekintetében fedezett fel Valentine valamit abból a rengeteg bölcsességből és tapasztalatból, mely a számos évtized alatt felgyűlt benne. Ezt valami varázslattal érhette el, gondolta.

– Olvastuk a kérvényét – mondta Shinaam. Hangja mély volt és metsző, sziszegésnek nyoma sem volt benne. – A történet, melyet állít, meghaladja a hívő készségünket.

– Beszéltek már anyámmal, az Úrnővel?

– Igen, beszéltünk az Úrnővel – felelte a ghayrog hűvösen. – Elismeri önt fiaként.

– Felszólít minket, hogy működjünk együtt önnel – mondta Dilifon recsegő hangon.

– Alomüzenetben jelent meg előttünk – mondta Narrameer halkan, dallamosan –, és beajánlotta önt hozzánk, azzal, hogy minden segítséget adjunk meg, amit kér.

– Hát akkor? – követelte Valentine.

– Az a lehetőség sem zárható ki – mondta Shinaam –, hogy az Úrnőt megtévesztették.

– Szélhámosnak tart?

– Azt várja tőlünk, hogy higgyük el – mondta a ghayrog –, hogy Majipoor Napkirályát ármánnyal rabul ejtette az Álmok Királyának másodszülött fia, kivetette a testéből, megfosztotta az emlékezetétől és elhelyezte... ilyen töredékes tudattal... egy egészen más testbe, mely épp kéznél volt, és hogy a bitorló felöltötte a Napkirály lélek nélkül maradt porhüvelyét, és megtöltötte saját tudatával. Ezt csak nehezen tudjuk elhinni.

– Van olyan tudomány, mellyel a tudat testből testbe átvihető – mondta Valentine. – Példa is volt rá.

– Nincs rá példa – mondta Dilifon –, hogy egy Napkirállyal bántak volna így.

– Mindazonáltal most ez történt – felelte Valentine. – Lord Valentine vagyok, az Úrnő jóvoltából visszanyertem az emlékezetem, és most tárriogatást kérek a Pontifextől, hogy visszanyerhessem azon felelősségeket, melyeket testvérem halála után ruháztak rám.

– Igen – mondta Shinaam. – Ha ön az, akinek állítja magát, vissza kell térnie Kastély-hegyre. De hogyan tudhatjuk biztosan? Ez komoly ügy. Polgárháború árnyékát veti előre. Tanácsoljuk azt a Pontifexnek, hogy döntse a világot gyötrelembe pusztán egy ifjú idegen állítása alapján, aki...

– Anyámat már meggyőztem a kilétemről – mutatott rá Valentine. – A tudatom kitárulva hevert előtte a Szigeten, és ő meglátta bennem, ki vagyok. – Megérintette az ezüstpántot a homlokán. – Mit gondolnak, honnan szereztem ezt? Anyám ajándékozta nekem, és tette a homlokomra saját kezével, amikor a Belső Templomban álltunk.

– Hogy az Úrnő elfogadja és támogatja önt, afelől semmi kétségünk – mondta Shinaam nyugodtan.

– De megkérdőjelezik az ítéletét?

– Alaposabb bizonyítékra van szükségünk – mondta Narrameer.

– Akkor engedjék meg, hogy itt és most üzenetet küldhessek a lelküknek, hogy meggyőződhessenek róla, az igazságot beszélem.

– Ahogy óhajtja – mondta Dilifon.

Valentine behunyta a szemét, és hagyta, hogy transzállapotba kerüljön.

Lényéből ugyanolyan szenvedélyes meggyőzőerő áradt elő, mint amikor arra volt szüksége, hogy megnyerje Nascimonte bizalmát azon a sivár, romokkal teleszórt pusztaságon Treymone-on túl, és mint amikor befolyásolta a három hivatalnok tudatát a Feljegyzések Házának bejáratánál, és mint amikor kitárulkozott Gitamorn Suul főudvarmesternek. Változó hatásfokkal vitte véghez, ami azoknál véghezvihető volt.

Most azonban képtelen volt úrrá lenni a Pontifex minisztereinek leküzdhetetlen kételkedésén.

A ghayrog tudata teltesen átlátszatlan volt számára; olyan üres és áthatolhatatlan fal, mint az Álom-sziget tornyosuló, fehér szirtjei. Valentine csak a leghomályosabb öntudatpislákolást érzékelte Shinaam mentális pajzsa mögött, és nem bírt áttörni rajta, bár teljes erejével próbálta. A töpörödött, vén Dilifon tudata hasonlóképpen távolinak tűnt, nem mintha pajzs védte volna, hanem mert likacsosnak, nyitottnak látszott, mint a lép, mely nem tanúsít ellenállást: áthatolt rajta, mint ahogy a levegő áthatol a levegőn, nem találkozik semmi ellenállással. Valentine-nak csak Narrameer tudatával sikerült kapcsolatot teremtenie, de azt is csak elégtelenül. Olyan volt, mintha a nő magába szívta volna, feloldotta volna mindazt, amit kapott, és hagyta, hogy elszivárogjon lényének valamely feneketlen barlangjába, úgy, hogy Valentine csak küldte, küldte, küldte az üzenetet, és sohasem érte el a lelkét.

Mégsem adta fel. Dühös erőfeszítéssel rontott rá, lelke teljes erejével, kijelentve, hogy ő Lord Valentine Kastély-hegyről, és felszólította őket, bizonyítsák be, ha nem így van. Mély emlékeket sorakoztatott fel – az anyjáról, királyi bátyjáról, hercegi tanulmányairól, til-omoni bukásáról, zimroeli barangolásairól, mindenről, ami formálta azt az embert, aki beverekedte magát a Labirintus gyomrába, hogy megnyerje a segítségüket. Teljesen kitárulkozott, vakmerően, vadul, amíg nem tudott többet küldeni, amíg zsibbadtan meg nem tántorodott a kimerültségtől, lógva Sleet és Carabella között, mint valami ernyedt és használhatatlan rongycsomó, amit a tulajdonosa kidobott.

Kiszakította magát a transzállapotból, és félt, hogy kudarcot vallott. Remegett a gyengeségtől. Teste verejtékben úszott. Látása homályos volt, és a halántéka fájdalmasan lüktetett.

Küzdött, hogy visszanyerje az erejét, behunyta a szemét, és mélyeket sóhajtott. Aztán felnézett a három miniszterre.

Az arckifejezésük szigorú volt és komor. Szemük hideg és rezdületlen. Tekintetük zárkózott, megvető, szinte rosszindulatú. Valentine hirtelen megrémült. Lehet, hogy ezek hárman Dominin Barjazid mellé szegődtek? Lehet, hogy az ellenségeinek könyörög?

Érdes, szaggatott hangon szólalt meg.

– Nos? Mit szólnak hozzá?

– Semmit sem tapasztaltam – mondta Shinaam.

– Nem győzött meg – mondta Dilifon. – Akármelyik varázsló képes hasonló üzeneteket küldeni. Az őszintesége. és szenvedélye színlelt is lehet.

– Egyetértek – mondta Narrameer. – Üzenetekben ugyanúgy lehet hazugságokat is küldeni, mint igazságokat.

– Nem! – kiáltotta Valentine. – Teljesen kitárulkoztam önök előtt. Lehetetlen, hogy ne látták volna meg...

– Nem tárulkozott ki eléggé – mondta Narrameer.

– Hogy érti ezt?

– Csináljunk egy álomfejtést – mondta a nő –, mi ketten. Itt és most, ebben a teremben, mindenki előtt. Hogy a tudatunk igazán eggyé váljon. És akkor ténylegesen fel tudom becsülni a története valószínűségét. Benne van? Iszik velem álombort?

Valentine riadtan nézett a társaira – és riadtságot látott az ő arcukon is, mindegyikükén, kivéve Deliambert, akinek az arckifejezése olyan üres és közömbös volt, mintha valahol egészen máshol járna. Kockáztasson meg egy álomfejtést? Merészelje? Az álombor hatására elveszti az öntudatát, teljesen kitárulkozik, teljesen sebezhetővé válik. Ha ezek hárman Dominin Barjazid mellett állnak, és a szándékukban áll őt tehetetlenné tenni, ennél könnyebb dolguk nem is lehet. Ráadásul nem is akármilyen falusi álomfejtő szándékozik a tudatába mélyedni; hanem a Pontifex saját álomfejtője, egy legalább százéves nő, aki fortélyos és hatalmas, azt tartják róla, hogy ő a Labirintus igazi ura, aki az összes többieket irányítja, beleértve a vén Tyeverast is. Deliamber továbbra sem javasolt semmit. A döntést Valentine-nak egyedül kellett meghoznia.

– Igen – mondta, és egyenesen a nő szemébe nézett. – Ha máshogy nem megy, legyen álomfejtés. itt és most.

9

  Úgy tűnt, előre készültek erre. Adott jelre segítők léptek be az álomfejtés kellékeivel: élénk aranyszínű, vörössel és zölddel keretezett, vastag szőnyeggel; karcsú, magas, csiszolt fehérkőpalackkal; két pompás porceláncsészével. Narrameer leszállt magas székéről, saját kezűleg töltötte ki az álombort, és Valentine-nak kínálta az első csészét.

Valentine tartotta egy pillanatig, mielőtt ivott volna. Til-omonban Dominin Barjazidtól fogadott el bort, és egyetlen kortyintásra minden megváltozott. Most igya meg ezt, és ne gondoljon a következményekre? Ki tudja, miféle új bűbájt készítettek elő számára? Hol ébred majd fel, miféle megváltozott testben?

Narrameer szótlanul figyelte. Az álomfejtő tekintete kifürkészhetetlen volt, rejtélyes és átható. A nő kétértelműen elmosolyodott, hogy bátorítóan vagy diadalmasan-e, azt nem lehetett tudni. Valentine a nő felé emelte a csészét, aztán az ajkához érintette.

A bor azonnal és nem várt erősséggel hatott. Valentine kábultan megtántorodott. Köd és pókháló vonta be a tudatát. Ez a bor erősebb volt, mint az, amelyet Tisana álomfejtő adott neki Falkynkipben oly sokkal ezelőtt? Narrameer valamilyen különleges kotyvaléka? Vagy most ő volt fogékonyabb, legyengülve és kimerülten a fejpánt használatától? A szeme előtt sehogy sem akart összeállni a kép, de látta, ahogy Narrameer megissza saját borát, félretolja az üres csészét az egyik segédjének, és gyorsan kibújik a köntöséből. Meztelen teste nyúlánk volt, sima, ifjúi – lapos has, karcsú combok, magas, kör alakú mellek. Varázslat, gondolta Valentine. Igen, varázslat. A nő bőre mélybarna árnyalatú volt. Mellbimbói, szinte feketén, vak szemekként meredtek rá.

Valentine már túl kába volt ahhoz, hogy magától levetkőzzön. Barátai csatolták ki ruhája pántjait és csatjait. Hideg levegő vette körül, és tudta, hogy meztelen.

Narrameer az álomszőnyeg felé intett.

Valentine bizonytalan lábon botorkált oda, és a nő lehúzta magával. Valentine behunyta a szemét, és azt képzelte, Carabella fekszik mellette, azonban Narrameer csöppet sem hasonlított Carabellához. Ölelése száraz volt és hűvös, húsa kemény és rugalmatlan. Nem volt benne melegség, sem vibrálás. Ifjúsága csak fortélyos képzet volt. Olyan érzés volt a karjaiban, mintha sima, hideg kőágyban feküdne.

A sötétség mindent elnyelő tava emelkedett körülötte, sűrű, meleg, olajos folyadék egyre emelkedett, és Valentine, hagyta, hogy belesüllyedjen, érezte, ahogy az kényelmesen körülveszi a lábát, a csípőjét, a mellkasát.

Olyan volt, mint amikor a nagy sárkány szétzúzta Gorzval hajóját, és őt lehúzta az örvény. Olyan könnyű volt megadni magát, sokkal könnyebb, mint ellenállni. Behódolni minden akaratával, elernyedni, elfogadni, bármi történik is, átengedni magát a mélységnek – oly csábító, oly hívogató. Fáradt volt. Hosszú ideje küzd már. Most megpihent, és hagyta, hogy a fekete ár betemesse. Harcoljanak mások vitézül a becsületért, hatalomért, tisztességért. Majd mások...

Nem.

Épp ezt akarják: tőrbe csalni saját gyengeségébe. Túl gyanútlan volt, túl őszinte; tudtán kívül egy ellenségével vacsorázott, és rajta vesztett; most ismét rajta veszt, ha feladja az erőfeszítést. Nem ez a megfelelő pillanat, hogy meleg, sötét tavakba süllyedjen.

Úszni kezdett. Eleinte nehezen ment, mert a tó mély volt, és a nyúlós, sűrű, fekete folyadék visszahúzta karjait. Néhány csapás után azonban Valentine megtalálta a módját, hogyan mozgassa a testét darabosan, mint ahogy egy penge vágna a mélységbe. Sebesen haladt, majd még sebesebben, karja és lába dugattyúként tolta előre sima összhangban. A tó, mely eddig feledésre csábította, most támogatást kínált. Lendületesen, szilárdan felfelé hajtotta, miközben ő sebesen a távoli part felé úszott. A nap, ragyogó, heves, bíborsárga gömb, káprázatos fényeket vetett, tűzsugarakat a tenger felett.

– Valentine,

A hang mély volt, robajló, szinte mennydörgésszerű, Nem ismerte fel.

– Valentine, miért úszol ilyen keményen?

– Hogy elérjem a partot.

– De mi okod van rá?

Valentine vállat vont, és úszott tovább. Egy szigetet pillantott meg, széles fehér partsávot, egy őserdőt, melyben nyúlánk, magas fák nőttek szorosan egymás mellett, és a koronájukon az összegabalyodott indák mennyezetet képeztek. Azonban hiába úszott, úszott, úszott, nem jutott közelebb.

– Látod? – dörögte a hang. – Semmi értelme a küszködésnek!

– Ki vagy te? – kérdezte Valentine.

– Lord Spurifon – jött a zengő hangú válasz.

– Ki?

– Lord Spurifon, a Napkirály, Lord Scaul utóda, aki most már Pontifex, és azt mondom neked, tégy le erről az ostobaságról. Miben reménykedsz, hová juthatsz?

– Kastély-hegyre válaszolta Valentine, és még keményebben úszott.

– De a Napkirály en vagyok!

– Sose... hallottam... rólad...

Lord Spurifon éles, sikoltó hangot hallatott. A tenger sima, olajos felszíne fodrozódott, aztán egyre ráncosabb lett, mintha milliónyi tű szurkálná alulról. Valentine tovább kényszerítette magát, már nem próbált darabos lenni, inkább megpróbált átalakulni valami tompa és önfejű dologgá, mintha egy karokkal ellátott fatörzs hánykolódna a hullámokon.

Most már közel volt a part. Lenyújtotta a lábát, és homokot érzett alatta, forró, izgő-mozgó, vonagló homokot, ami lepergett róla, bárhol ért is hozzá, fárasztóvá tette a járást, de nem olyan rettentően fárasztóvá, hogy ne bírta volna magát a partra vonszolni. Kimászott, és térdelt egy pillanatig. Amikor felnézett, egy aggódó, kék szemű, sápadt, vékony férfi vizsgálgatta.

– Lord Hunzimar vagyok – mondta szelíden. – Napkirály a Napkirályok között, sohasem merülök feledésbe. Ok pedig halhatatlan társaim. – Intett, és a part megtelt hozzá hasonló emberekkel, jelentéktelen, félénk, semmitmondó alakokkal. – Ez itt Lord Struin – jelentette be Lord Hunzimar –, ez pedig Lord Prankipin, ő Lord Meyk, ő Lord Scaul, ő pedig Lord Spurifon. Hatalmas és befolyásos Napkirályok. Hajolj meg előttünk!

Valentine felnevetett.

– Benneteket teljesen elfelejtettek!

– Nem! Nem!

– Micsoda nyüszítés! – A sor végén állóra mutatott. – Rád.., Spurifon, senki sem emlékszik.

– Lord Spurifon, ha megkérhetlek!

– És te... Lord Scaul. Háromezer éve, hogy teljesen elpárolgott a hírneved.

– Ebben tévedsz. A nevem szerepel a Hatalmasságok névsorában. Valentine vállat vont.

– Így van. De mit számít az? Lord Prankipin, Lord Meyk, Lord Hunzimar, Lord Struin... mindössze nevek, most már semmi több... csak... nevek...

– Semmi több... csak... nevek... – visszhangozták, magas, vékony, nyüszítő hangon, és elkezdtek összemenni, zsugorodni, míg már csak dról-nagyságúak voltak a parton, apró, nyüzsgő lények, amik szánalomra méltóan rohangáltak összevissza, és éles rikoltásokkal ismételték a nevüket. Aztán eltűntek, és a helyükben apró, fehér gömbök jelentek meg, nem nagyobbak, mint a zsonglőrlabdák, melyek, Valentine rádöbbent, amikor lehajolt szemügyre venni őket, koponyák voltak. Felnyalábolta és könnyedén a levegőbe hajította őket, és amikor lehullottak, elkapta őket, és újra a levegőbe hajította, és csillogó alapmintába rendezte őket. Az állkapcsuk csattogott és fityegett, ahogy felszálltak és lehullottak. Valentine vigyorgott. Hánnyal képes egyszerre zsonglőrködni? Spurifon, Struin, Hunzimar, Meyk, Prankipin, Scaul... ez csak hat. Több száz Napkirály élt, egy minden amelyek, ahogy egyre közeledett hozzájuk, arcokká változtak – Shinaam, Dilifon, Narrameer, egymás mellett, az utját állták.

Egyetlen hangon szólaltak meg.

– Hová tart?

– A Kastélyba.

– Kinek a Kastélyába?

– Lord Valentine Kastélyába.

– Miért, ön kicsoda?

– Tőlük kérdezzék – mondta Valentine, és a mögötte táncolók felé intett. – Velük mondassák meg a nevem!

– Lord Valentine! – kiáltotta Shanamir elsőként, és megéljenezte.

– Ő Lord Valentine! – kiáltotta Sleet, Carabella és Zalzan Kavol egyszerre.

– Lord Valentine, a Napkirály – kiáltották együtt a metamorfok, a sárkánykapitányok és az erdőlakók.

– Igaz ez? – kérdezték a Pontifex miniszterei.

– Lord Valentine vagyok – mondta Valentine gyengéden, és magasra hajította az ezernyi koronát, azok felrepültek, mígnem elvesztek szem elől, beleolvadtak a világok közt lakozó sötétségbe, és a sötétségből csendesen hunyorogva, szikrázva hópelyhekként hullottak alá az északi hegylánc lejtőire, és amikor Shinaam, Dilifon és Narrameer alakjához értek, a három miniszter azonnal eltűnt, csak ezüstös csillogás maradt mögöttük, és a Kastély kapui kitárultak.

10

  Valentine felébredt.

Érezte, hogy a szőnyeg gyapja érintkezik csupasz bőrével, és látta, hogy a csúcsíves kőmennyezet ott dereng magasan fölötte. Egy pillanatig az álomvilág még olyan élénk maradt, hogy Valentine legszívesebben visszatért volna belé, egyáltalán nem akart e dohos levegőjű, sötét sarkoktól zsúfolt helyen lenni. Aztán felült, körülnézett, és kirázta a ködöt a fejéből.

Látta, hogy társai, Sleet, Carabella, Deliamber, Zalzan Kavol és Asenhart furcsán egymáshoz húzódik a távolabbi falnál, feszülten és aggódva.

Megfordult, és azt várta, hogy a Pontifex három miniszterét pillantja meg a trónokon. Valóban ott voltak, de két pompás székkel több állt a teremben, és most öt ülő alak nézett szembe vele. Narrameer, már felöltözve, ült bal felől. Mellette Dilifon. Középen egy kerek képű, lapos, széles orrú, sötét, ünnepélyes tekintetű férfi ült, akiről Valentine egy pillanatnyi gondolkozás után tudta, hogy Hornkast az, a Pontifikátus szóvivője. Közvetlenül mellette Shinaam ült, a jobb szélső székben pedig valaki, akit Valentine nem ismert, egy éles vonású, vékony ajkú, szürke bőrű, furcsa ember. Ezek öten szigorúan meredtek rá, távoli, gondolatokba merült módon, mintha egy titkos bíróság bírái lennének, akik azért gyűltek össze, hogy ítéletet hirdessenek egy rég idejét múlta ügyben.

Valentine felállt. Meg sem kísérelt felöltözködni. Hogy meztelenül áll ez előtt az ítélőszék előtt, valahogy normálisnak tűnt.

– Kitisztult már az elméje? – kérdezte Narrameer.

– Azt hiszem.

– Több mint egy órát aludt az álma után. Itt vártuk, hogy felébredjen. – A csoport túlsó szélén ülő, szürke bőrű férfira mutatott. – Ő Sepulthrove, a Pontifex orvosa.

– Gondoltam – mondta Valentine.

– Ő pedig... – A középen ülőre mutatott. – Azt hiszem, már ismeri. Valentine bólintott.

– Igen, Hornkast. Már találkoztunk. – És ekkor rádöbbent Narrameer szóhasználatának jelentőségére. Szélesen elmosolyodott. – Már találkoztunk, de akkor egy másik testet viseltem. Elfogadják az állításomat?

– Elfogadjuk az állítását, Lord Valentine – mondta Hornkast gazdag, dallamos hangon. – Nagyon különös dolgot követtek el a világgal, de helyre lesz hozva. Kérem, öltözködjön fel. Aligha illő a Pontifex elé ruhátlanul járulni.

Hornkast ment elöl a császári trónterembe. Narrameer és Dilifon mögötte, Valentine középen, hátul Sepulthrove és Shinaam. Valentine társait nem engedték be.

A folyosó egy keskeny, magas mennyezetű járat volt, halvány fényű, zöldes, üvegszerű anyagból, melynek mélyén különös, meghatározhatatlan és eltorzult tükörképek szikráztak és úszkáltak. Körbe-körbe kanyargott, csigavonalban haladt befelé enyhe szögben lejtve. Ötven lépésenként bronzajtó állta útjukat, mely teljesen elzárta az alagutat: Hornkast mindegyiknél megérintett egy rejtett panelt, és az ajtó nesztelenül félresiklott, hogy átengedje őket a következő folyosórészbe, míg végül egy ajtóhoz értek, mely díszesebb volt, mint az előzők, gazdagon díszítve a Labirintus jelével, aranyba vésve, s rajta Tyeveras császári névjegye díszelgett. Valentine tudta, hogy ez a Labirintus legbelső része, a legmélyebb és központi pontja. És amikor Hornkast érintésére ez a legutolsó ajtó is félresiklott, egy ragyogóan megvilágított, hatalmas gömb alakú terem tárult fel, egy hatalmas üvegfalú gömbszoba, melyben Majipoor Pontifexe ült pompás trónján.

Valentine ez idáig öt alkalommal látta már Tyeveras Pontifexet. Első alkalommal gyermekként, amikor a Pontifex Kastély-hegyen járt, hogy részt vegyen Lord Malibor esküvőjén; majd évekkel később ismét ott volt Lord Voriax koronázásán, és egy évre rá ismét, Voriax házassága alkalmából, negyedjére akkor, amikor Valentine bátyja követeként a Labirintusban járt, és utoljára három évvel ezelőtt találkoztak – mely most úgy tűnt, mintha harminc éve lett volna –, amikor Tyeveras Valentine koronázásán jelent meg. A Pontifex már az első alkalommal is rettenetesen öreg volt. Roppant magas, ösztövér, szúrós szemű férfi, durva, szögletes arcvonásokkal, éjfekete szakállal, mélyen ülő, szomorú szemmel; és ahogy egyre öregedett, ezek a jellegzetességek egyre inkább kihangsúlyozódtak, úgy, hogy valami hullaszerűség alakult ki körülötte; merev, lassú mozgású, fagyott, vén, száraz ember-kocsány lett, mindazonáltal éber, tudatos, korához képest életerős, még mindig roppant hatalmat és méltóságot sugárzott. De most...

De most...

A trón, amelyen a Pontifex ült, ugyanaz volt, mint amelyiket Valentine korábbi látogatása alkalmával látta: pompás, háttámlás, arany karosszék, három széles és alacsony lépcsőfok tetején. Most azonban be volt burkolva egy halványkék árnyalatú üveggömbbe, amelyben roppant mennyiségű és bonyolultságú életfenntartó hálózat vezetékei húzódtak, melyek összetett, szinte átláthatatlan selyemgubót formáltak. Azok a tiszta csövek a bennük bugyborékoló színes folyadékokkal, azok a műszerek és kijelzők,

azok a Pontifex arcára és homlokára csatolt mérőtáblák, azok a vezetékek,

csomópontok, csatolások, csipeszek hátborzongató, ijesztő hatást keltettek, hiszen arról árulkodtak, hogy a Pontifex élete nem a Pontifex kezében van, hanem az őt körülvevő gépezettől függ.

– Mióta ilyen? – mormolta Valentine.

– A rendszert már húsz éve kifejlesztettük – mondta Sepulthrove, az orvos szemmel látható büszkeséggel. – De csak az utolsó két évben kell állandóan benne tartózkodnia.

– Magánál van?

– Ó, igen, igen, határozottan magánál! – felelte Sepulthrove. – Lépjen közelebb! Nézze meg!

Valentine kényelmetlenül közeledett, míg végül a trón lábához nem ért, szemügyre vette az üvegbuborékban ülő, kísérteties öregembert. Igen, látta, hogy még fény csillog Tyeveras szemében, látta, ahogy a hústalan ajkak összeszorulnak, mintha egy döntő szót mondtak volna ki. A Pontifex bőre most már pergamenszerűen tapadt a koponyájára, hosszú szakálla pedig, mely furcsamód még fekete volt, megritkult és elvékonyodott.

Valentine Hornkastra pillantott.

– Lát minket? Tud beszélni?

– Természetesen. Adjon neki egy kis időt.

Valentine tekintete találkozott Tyeveraséval. Iszonyú csend volt. Az öregember összevonta a szemöldökét, bizonytalanul megrezzent, egy pillanatra kidugta a nyelvét a szájából.

A Pontifex felől érthetetlen, remegő hang hallatszott, egyfajta nyüszítő nyögés, halkés furcsa.

– A Pontifex üdvözli szeretett fiát, Lord Valentine-t, a Napkirályt – mondta Hornkast.

Valentine leküzdötte borzongását.

– Mondja meg őfelségének... mondja meg neki... mondja meg, hogy fia, Lord Valentine, a Napkirály szeretettel és tisztelettel köszönti őt, mint mindig.

Ez volt az illem: senki sem beszél közvetlenül a Pontifexhez, a szóvivőhöz kell beszélni, mintha a mindent elismételne, bár valójában a szóvivő nem tett ilyet.

A Pontifex újra megszólalt, ugyanolyan érthetetlenül, mint az előbb.

– A Pontifex aggodalmát fejezi ki a birodalmat ért csapás miatt – mondta Hornkast. – Azt kérdezi, hogyan kívánja Lord Valentine, a Napkirály visszaállítani a dolgok normál menetét.

– Mondja meg a Pontifexnek – mondta Valentine –, hogy Kastély-hegynek akarok vonulni, és felszólítani Majipoor polgárait, legyenek a szövetségeseim. Egy általános nyilatkozatot kérek tőle, melyben Dominin Barjazidot trónbitorlónak bélyegzi, és törvényen kívülivé nyilvánítja mindazokat, akik támogatják.

A Pontifex felől ismét élénk szavak hallatszottak, éles és magas hangon, melyekbe különös, hátborzongató erő összpontosult.

– A Pontifex azt kívánja – mondta Hornkast –, biztosítsa arról, hogy kerülni fogja a harcot és a vérontást, amennyire egyáltalán ez lehetséges.

– Mondja meg neki, hogy úgy kívánom visszaszerezni Kastély-hegyet, hogy egyik oldalon se legyen egyetlen halott sem. Azonban fogalmam sincs arról, véghez lehet-e ezt vinni.

Furcsa gurgulázó hangok. Hornkast zavartan álldogált. Felvetett fejjel, feszülten figyelt.

– Mit mond? – suttogta Valentine.

A szóvivő a fejét rázta.

– Nem mindig lehet érteni őfelsége szavait. Néha oly birodalmakban jár, melyek túl távoliak ahhoz, hogy megérthessük.

Valentine bólintott. Szánalommal és szeretettel nézett erre a groteszk vénemberre, aki bezárva él ebbe a gömbbe, mely életben tartja, és aki csak ilyen álombéli nyögésekkel képes kapcsolatot tartani. Több mint száz éves, évtizedről évtizedre a világ legfőbb uralkodója volt, most pedig úgy nyáladzik és gügyög, akár egy gyermek – és mégis valahol belül abban a korhadó, lágyuló agyban még ott ketyeg Tyeveras tudata, amely csapdába került ebben a rosszul működő testben. Így látni őt annyit jelentett, mint megérteni a legfőbb rang végső értelmetlenségét: egy Napkirály a tettek és az erkölcsi felelősség világában él, csakhogy a Pontifikátus örökébe lépjen, és végül a Labirintusban, háborodott szenilitásban végezze. Valentine kíváncsi volt, vajon milyen gyakran válik a Pontifex a szóvivője, doktora és az álomfejtője foglyává míg végül megszabadulhat a világtól, hogy a nagy hatalmi körforgás egy életerősebb embert juttasson trónra. Valentine csak most értette meg, miért különíti el a rendszer a végrehajtót és az uralkodót, miért rejtőzik el a Pontifex a világtól ebben a Labirintusban. Hamarosan az ő ideje is bekövetkezik itt lenn, de ha isten is úgy akarja, az még nem mostanában lesz.

– Mondja meg a Pontifexnek – mondta –, hogy Lord Valentine, a Napkirály, tiszteletre méltó fia, minden tőle telhetőt megtesz, hogy begyógyítsa a hasadást a társadalom szövetében. Mondja meg a Pontifexnek, hogy Lord Valentine számít őfelsége támogatására, mely nélkül nem lehetséges gyors helyreállítás.

A trónon csend honolt , aztán egy hosszú, fájdalmas érthetetlen kitörés, sípoló, gurgulázó szavak zagyvaléka, mely fel-le vándorolt a skálán, akár egy ghayrog hátborzongató dala. Úgy tűnt, a feszülten fülelő Hornkast itt-ott megért belőle valamit. A Pontifex abbahagyta a szónoklatát, Hornkast zavartan rángatta az állkapcsát, és az ajkát rágta.

– Mi volt mindez? – kérdezte Valentine.

– Lord Malibornak nézte önt – mondta Hornkast lehangoltan. – És arra inti, ne menjen a tengerre sárkányra vadászni.

– Bölcs tanács – vélte Valentine. – Csak kissé megkésve.

– Azt mondja, a Napkirály élete túl becses, semhogy ily szórakozásban kockáztassa.

– Mondja meg neki, hogy egyetértek, ha visszaszerzem Kastély-hegyet, csak a kötelességemre koncentrálok, és minden ilyen szórakozást kerülni fogok.

Sepulthrove, a doktor lépett előre.

– Kifárasztjuk. Attól tartok, be kell fejeznünk ezt a kihallgatást.

– Még egy pillanat – mondta Valentine.

Sepulthrove a homlokát ráncolta. Valentine azonban elmosolyodott, ismét a trón lábához lépett, letérdelt, és az üvegbuborék belsejében ülő ősi teremtmény felé nyújtotta a kezét, transzállapotba siklott, tudatát Tyeveras felé küldte, nagyrabecsülését és szeretetét fejezte ki. Akadt már valaki, aki valaha is kimutatta a szeretetét a félelmetes Tyeveras felé? Nagyon valószínű, hogy nem. Azonban ez az ember volt évtizedeken át Majipoor központja és lelke, most pedig itt ül belemerülve a kormányzás időtlen álmába, csak apró megszakításokkal ébred arra a felelősségre, mely valaha az övé volt, sokkal több szeretetet érdemelne, mint amennyit fogadott fia és leendő utódja adhat. Valentine olyan erős szeretetet sugárzott felé, amennyit a fejpánt lehetővé tett.

És úgy tűnt, Tyeveras megerősödött, szeme felragyogott, arca kipirult. Mosoly jelent volna meg azokon az aszott ajkakon? Felemelkedett volna a Pontifex bal keze, még ha csak kissé is, hogy áldólag intsen? Igen. Igen. Igen. A Pontifex minden kétséget kizáróan érzékelte a Valentine-ból áradó melegséget, megköszönte és válaszolt rá.

Tyeveras röviden és szinte összefüggően beszélt.

– Azt mondja – tolmácsolta Hornkast –, hogy teljes támogatásáról biztosítja önt, Lord Valentine.

Élj sokáig, öreg, gondolta Valentine. Felkelt és meghajolt. Valószínűleg szívesebben elaludnál örökre, de én hosszabb életet kívánok neked, mint amennyit már leéltél, mert rám még munka vár. Kastély-hegyen.

Elfordult.

– Gyerünk – mondta az öt miniszternek. – Megkaptam, amiért jöttem. Ünnepélyesen kivonultak a trónteremből. Ahogy az ajtó bezárult mögöttük, Valentine Sepulthrove-rá pillantott, és így szólt:

– Meddig élhet még el így?

A doktor vállat vont.

– Majdnem a végtelenségig. A rendszer tökéletesen gondoskodik róla. Életben tudjuk tartani, néha egy-két javítással akár újabb száz évig is.

– Arra nem lesz szükség. Azonban jó lenne, ha még tizenkét-tizenöt évig velünk maradhatna. Meg tudja tenni?

– Számíthat rá – mondta Sepulthrove.

– Jó. Jó. – Valentine a fénylő, kanyargó folyosóra meredt, mely felfelé emelkedett előtte. Eleget volt már a Labirintusban. Itt az ideje, hogy visszatérjen a nap, a szél és az élet világába, és elintézze az ügyet Dominin Barjaziddal. Hornkasthoz fordult. – Vígyen vissza a társaimhoz, és készüljenek fel, hogy a külvilágba szállítsanak bennünket. És indulás előtt részletesen tanulmányozni akarom azokat a katonai erőket és támogató személyzetet, akiket a rendelkezésemre bocsát.

– Természetesen, nagyuram – mondta a szóvivő.

Nagyuram. Most hallotta először az engedelmesség e megszólítását a Pontifex minisztereitől. A fő csata még csak ezután következik; de Valentine e kis szó hallatán úgy érezte, mintha már szinte vissza is szerezte volna Kastély-hegyet.

 

A KASTÉLY

KÖNYVE

  1

  A feljutás a Labirintus mélyéről sokkal gyorsabban ment végbe, mint a lefelé menet; mert a végeérhetetlen lefelé tartó csigavonalon Valentine ismeretlen utazó volt, aki foggal-körömmel jutott át a hanyag bürokrácián, míg felfelé menet a birodalom Hatalmassága volt.

Most nem kellett gyötrelmesen kapaszkodnia felfelé szintről szintre, gyűrűről gyűrűre, vissza a Pontifikátus fészkének bonyolult szövevényén keresztül, a Feljegyzések Házán, az Arénán, az Álarcok Helyén, a Szelek Csarnokán és az összes többin át. Most ő és követői gyorsan és akadályok nélkül haladtak fölfelé azon a folyosón, melyet kizárólagosan a Hatalmasságok számára tartottak fenn.

Néhány órán belül elérte a külső gyűrűt, azt a fényesen megvilágított és népes fogadót a föld alatti város szélén. Kilétének híre még nála is gyorsabban utazott. A Labirintusban valahogy elterjedt a hír, hogy a Napkirály itt van, egy rejtélyesen átváltozott Napkirály, de akkor is Napkirály, és amikor felbukkant a birodalmi folyosóról, már nagy tömeg fogadta, és úgy bámultak rá, mintha valami kilencfejű, harminclábú teremtmény jelent volna meg.

Csendes tömeg volt. Néhányan a napjellel tisztelegtek, mások a nevét kiáltották. A legtöbbjük azonban megelégedett azzal, hogy a száját tátsa. Végtére is a Labirintus a Pontifex birodalma, és Valentine tudta, hogy azt a hízelgést, amit egy Napkirály Majipoor más részén megkapna, itt valószínűleg nem várhat. Áhítatot, igen. Tiszteletet, igen. Kíváncsiságot, mindenekfelett. De semmit abból az éljenzésből és integetésből, amelynek Valentine tanúja volt az ál Lord Valentine esetében, amikor az a nagy körmenet alatt átvonult Pidruid utcáin. Így is van jól, gondolta Valentine. Elszokott már attól, hogy a hódolat tárgya legyen, ráadásul sohasem érdekelte túlságosan. Elég volt – több mint elég –, hogy elfogadták annak a személyiségnek, akinek állította magát.

– Minden ilyen könnyen fog menni? – kérdezte Deliambert. – Egyszerűen keresztülhajtok Alhanroelen, az igazi Lord Valentine-nak nyilvánítom magam, és minden az ölembe hullik?

– Ezt erősen kétlem. Még mindig Barjazid viseli a Napkirály külsejét. Még nála a hatalom pecsétje. Ha itt lenn a Pontifex miniszterei azt mondják, hogy te vagy a Napkirály, a polgárok Napkirályként fognak éltetni. Ha azt mondanák nekik, hogy a Sziget Úrnője vagy, valószínűleg a Sziget Úrnőjeként éltetnének. Szerintem odakinn minden másképp lesz.

– Nem akarok vérontást, Deliamber.

– Senki sem akar. De vér fog folyni, mielőtt újra Confalume Trónjára ülhetsz. Nem lehet elkerülni, Valentine.

– Szívesebben hagynám a hatalmat Barjazidnak – mondta búsan Valentine –, mint hogy erre a földre valami vad felfordulást hozzak. Én a békesség híve vagyok, Deliamber.

– És békesség is lesz – mondta a kis varázsló. – Azonban a békéhez vezető út nem mindig békés. Odanézz... már gyülekezik a hadsereged, Valentine!

Valentine nem messze tőlük egy csomó alakot látott csoportosulni; némelyikük ismerős, mások nem. Mindenki ott volt, aki a Labirintusba jött vele, a csapat, akiket összeszedett a nagy utazásán, a szkandárok, Lisamon Hultin, Vinorkis, Khun, Shanamir, Lorivade, az Úrnőtől kapott testőrség meg a többiek. Ám most már voltak néhány százan a Pontifex színeiben, már összegyűlt az első különítmény... de honnan? Nem katonaság; a Pontifexnek nincs katonasága. Talán polgárőrség? Bárhogy is, most már Lord Valentine hadserege.

– Az én hadseregem – mondta Valentine. A szavaknak keserű ízük volt. – Hadseregek Lord Stiamot korában voltak, Deliamber. Hány ezer év telt el, hogy nem volt háború Majipooron?

– A dolgok nyugton maradtak egy darabig – mondta a vroon. – Azonban mégiscsak léteznek kis seregek. Az Úrnő testőrsége, a Pontifex szolgái... no meg a Napkirály lovagsága. Őket hogyan nevezed, ha nem hadseregnek? Fegyveresek, Kastély-hegy mezején gyakorlatoznak... ők mik, Valentine? Urak és hölgyek, akik játékokkal szórakoztatják magukat?

– Amikor közéjük tartoztam, én így gondoltam, Deliamber.

– Ideje másképp gondolkodni, nagyuram. A Napkirály lovagsága képezi a katonai erő magját, csak egy naiv ember hiheti másként. Erre elkerülhetetlenül rá fogsz döbbenni, Valentine, amikor közelebb érsz Kastélyhegyhez.

– Csak nem fogja Dominin Barjazid a saját lovagjaimat ellenem vezényelni? – kérdezte Valentine elborzadva.

A vroon hosszan, hűvösen meredt rá.

– Az az ember, akit Dominin Barjazidnak nevezel, jelen pillanatban Lord Valentine, a Napkirály, akihez Kastély-hegy lovagjait eskü köti. Vagy talán elfelejtetted? Szerencsével és ügyességgel talán meggyőzheted őket, hogy az esküjük Lord Valentine lelkének szól, nem pedig az arcának és a szakállának. Azonban néhányan hűségesek maradnak ahhoz az emberhez, akit Lord Valentine-nak hisznek, és ők kardot fognak emelni rád az ő nevében.

A gondolat émelyítő volt. Emlékezetének visszatérte óta Valentine nemegyszer gondolt már korábbi életének társaira, azokra a nemes urakra és hölgyekre, akikkel együtt nőtt fel, akikkel együtt tanulta a hercegséget a boldogabb napokban, akiknek szeretete és barátsága sokat számított életében addig a napig, amíg a bitorló szét nem törte azt az életet. Morvolei Elidath, a merész vadász, meg a szőke és fürge Stasilaine és Tunigorn, aki olyan gyorsan bánt az íjjal, és még annyi mindenki – most már csak nevek számára, homályos alakok a távoli múltból, és mégis, azok az árnyékok egy pillanat alatt megelevenedhetnek, színt kaphatnak, feléledhetnek. Életre kelnek, hogy háborúba szálljanak ellene? Régi barátai, szeretett társai – ha Majipoor érdekében meg kell vívnia velük, úgy legyen, de a lehetőség elcsüggesztette.

A fejét rázta.

– Hátha el lehet kerülni. Gyere – mondta –, itt az ideje, hogy távozzunk innen!

A Vízi-kapuként ismert bejárat közelében követői ujjongva fogadták Valentine-t, és itt találkozott azokkal a tisztekkel, akiket a Pontifex miniszterei jelöltek ki a számára. Tehetséges egyéneknek látszottak észrevehetően serkentette őket a lehetőség, hogy otthagyhatják a Labirintus kietlen mélyét. A vezetőjük egy Ermanar nevezetű, alacsony, feszes tartású férfi volt, rövidre nyírt, vöröses hajjal, kurta, hegyes szakállal, aki termetében, mozdulataiban és nyíltságában mintha Sleet testvére lett volna. Valentine azonnal megszerette. Ermanar gyors, felületes tisztelgéssel köszöntötte Valentine-t, melegen rámosolygott, és így szólt:

– Ön mellett leszek, nagyuram, míg a Kastélyt vissza nem szerezzük.

– Bar lenne könnyű utunk – mondta Valentine.

– Választott már útirányt?

– Az lenne a leggyorsabb, ha felhajóznánk a Glayge-on, igaz? Ermanar bólintott.

– Az év bármely más szakában igen. Azonban az őszi esők most szokatlanul bőségesek voltak. – Előhúzott egy kis térképet Közép-Alhanroelről, melyen világospiros szín jelölte a körzeteket a Labirintustól Kastélyhegyig valami sötétebb háttéren. – Látja, nagyuram, a Glayge a Hegyről ömlik le a Roghoiz-tóba, és a lefolyása itt előttünk bukkan elő, hogy folytassa útját a Vízi-kapuhoz? Csakhogy most a folyó megáradt, és veszélyes Pendiwane-től a tóig... úgy több száz mérföldön át. Onnan már mehetünk hajóval egészen a forrásig.

– Ez bölcs gondolat. Azonban ismeri az utat?

– Elég jól, nagyuram. – Ujjával a térképre bökött. – Sok függ attól, hogy a Glayge síksága tényleg úgy el van-e árasztva, mint ahogy jelentették. Ha rajtam múlna, a Glayge-völgyön át mennék, erre, épphogy csak megkerülve a tavat észak felől, és útközben sose távolodnék el a folyótól.

– És ha a völgy is víz alatt van?

– Akkor valamivel messzebb, északon lévő utakat kell használnunk. Azonban ott a talaj száraz, kellemetlen, szinte sivatagos. Gondunk lehetne az élelem-utánpótlással. És túl közel kerülnénk ehhez a helyhez, ami nem lenne túl jó.

A Roghoiz-tótól kissé északnyugatra eső pontra mutatott.

– Velalisier? – kérdezte Valentine. – A romok? Miért vág olyan aggodalmas képet, Ermanar?

– Egészségtelen hely az, nagyuram, gonosz balszerencse helye. Szellemek kószálnak ott. Megbosszulatlan bűnök szennyezik a levegőt. A Velalisierről mesélt történetek nem épp kedvemre valók.

– Áradás az egyik oldalunkon, kísértet járta romok a másikon, mi? – Valentine elmosolyodott. – Akkor miért nem megyünk a déli oldalon?

– Délen? Nem, nagyuram. Emlékszik a sivatagra, melyen át Treymone-ból érkezett? Az ott lenn rosszabb, sokkal rosszabb; nincs egy csepp víz, semmi ennivaló, csak kő és homok. Inkább mennék egyenesen át Velalisier közepén, mint hogy a déli sivataggal próbálkozzak.

– Akkor hat nincs más választásunk, igaz? Irány a Glayge-völgyön, és reméljük, hogy az áradás nem túl nagy. Mikor indulunk?

– Mikor óhajt indulni?

– Két órával ezelőtt – mondta Valentine.

2

  Lord Valentine serege kora délután bukkan elő a Labirintusból a Vízi-kapun át. Ez a bejárat széles volt és pompás díszítésű, mint ahogy a Pontifikátus főbejáratához illik, amelyen keresztül hagyományosan Hatalmasságok járnak. A nagy csapat labirintuslakó gyűlt össze, hogy megnézze Valentine és társai kivonulását.

Jó volt újra meglátni a napvilágot. Jó volt ismét friss levegőt lélegezni – és nem is száraz, kegyetlen, sivatagi levegőt, hanem a Glayge-völgy szelíd, édes, lágy levegőjét. Valentine a hosszan sorakozó lebegőkocsik közül i az elsőben ült. Megparancsolta, hogy szélesre tárják az ablakokat.

– Akár az újbor! – kiáltotta, majd mélyet lélegzett. – Ermanar, hogy képes a Labirintusban élni, tudva, hogy mi van idekinn?

– A Labirintusban születtem – mondta a tiszt nyugodtan. – Az enyéim ötven generáció óta a Pontifexet szolgálják. Hozzászoktunk a körülményekhez.

– Ezek szerint ön a friss levegőt kellemetlennek találja?

– Kellemetlennek? – Ermanar meglepettnek tűnt. – Nem, dehogy, egyáltalán nem kellemetlen! Értékelem a friss levegőt, nagyuram. Csak egyszerűen... hogy is mondjam... számomra ez szükségtelen.

– Számomra azonban nem – nevetett Valentine. – És nézze, milyen zöldnek tűnik minden, milyen frissnek, milyen újnak!

– Az őszi esők – mondta Ermanar. -Életre keltik ezt a völgyet.

– Idén túlságosan is életre keltették, ha jól tudom – mondta Carabella. – Tudja már, milyen kiterjedésű az áradás?

– Küldtem ki felderítőket – felelte Ermanar. – Hamarosan hírt kapunk róla.

A karaván tovább suhant előre, át egy szelíd és békés vidéken, a folyótól nem messze északra. A Glayge itt nem látszik különösképp zabolátlannak, gondolta Valentine – egy nyugodt, hömpölygő folyó, amely ezüstösen csillog a kései napfényben. De természetesen ez még nem az igazi folyó volt, csak olyan csatornaféle, amit több ezer évvel ezelőtt azért ástak, hogy összekapcsolja a Roghoiz-tavat a Labirintussal. Az igazi Glayge, emlékezett rá, sokkalta lenyűgözőbb, gyors és vad, nemes folyó, bár a másik földrész folyójához, a Zimrhez képest csak kicsiny folyócska. Legutóbbi ittjártakor Valentine száraz, nyári időszakban hajózott a Glayge-en, és az akkor elég nyugodtnak látszott; most azonban más évszak volt, és Valentine nem akart újra megízlelni egy áradó folyót, mert az emlékek a tomboló Steiche-ről még élénken éltek benne. Ha egy kissé északra kell kerülniük, rendben van; még akkor sincs baj, ha keresztül kell menniük a Velalisier-romokon, bár a babonás Ermanarra ráférhet egy kis nyugtatás.

Valentine aznap este tapasztalta először a trónbitorló első nyílt ellencsapását. Ahogy ott feküdt, vészjósló és erős álomüzenetet kapott az Álmok Királyától.

Először csak melegséget érzett a fejében, egy gyorsan növekedő hőt, mely dühöngő tűzvésszé vált, és őrjöngő erővel feszült koponyája lüktető falainak. Érezte, amint egy ragyogó fénytű hatol a lelkébe. Görcsös lüktetés dörömbölt a homloka mögött. És ezekkel az érzetekkel valami még fájdalmasabb érkezett: terjeszkedő bűntudat és szégyenérzet hatotta át lelkét, eltöltötte kudarc, vereség és az a vád, hogy elárulta és becsapta azt a népet, amely őt kormányzásra választotta.

Valentine addig kapta az üzenetet, amíg végül már nem tudta tovább befogadni. Ekkor felkiáltott és felébredt, verejtékben úszva, borzongva, reszketve, olyan sérülten az álomtól, mint még soha.

– Nagyuram? – suttogta Carabella.

Valentine felült, és a kezébe rejtette az arcát. Egy pillanatig képtelen volt megszólalni. Carabella átölelte, és a fejét cirógatta.

– Üzenet – végre sikerült kimondania. – Az Álmok Királyától.

– Már vége, szerelmem, vége, végleg vége. – Előre-hátra hintázott ölelte a férfit, és Valentine-ból fokozatosan elapadt a rémület és a félelem. Felnézett.

– Sokkal rosszabb volt – mondta. – Sokkal rosszabb volt, mint Pidruidban az első éjszakánkon.

– Tudok tenni érted valamit?

– Nem. Nem hiszem. – Valentine a fejét rázta. – Megtaláltak – suttogta. – Az Álmok Királya rám bukkant, és most már nem fog békén hagyni.

– Csak lidércálom volt, Valentine...

– Nem. Nem. Üzenet volt a Királytól. Az első a sok közül.

– Szólok Deliambernek – mondta a lány. – Majd ő megmondja, mit tegyünk.

– Maradj itt, Carabella! Ne hagyj el!

– Most már minden rendben. Amíg ébren vagy, nem kaphatsz üzenetet.

– Ne hagyj el! – mormolta Valentine.

Azonban a lány megnyugtatta és rábeszélte, hogy feküdjön le újra; az-tan elment a varázslóért. Deliamber komolynak és aggódónak tűnt, csápjával megérintette Valentine-t, és álomtalan alvást bocsátott rá.

Másnap este Valentine egyszerűen félt elaludni. Végül azonban mégis elaludt, és máris érkezett az üzenet, rettenetesebb, mint az előző. Képek táncoltak a fejében – fénybuborékok iszonyatos arcokkal, színes pacákkal, melyek gúnyolódtak, csúfolódtak, vádlón rikácsoltak, és égető sugárforgácsokat hajigáltak rá, melyek összevissza szurkálták. Majd pedig szétfolyó, kísérteties metamorfok köröztek körülötte, hosszú, vékony ujjaikkal rá mutogattak, éles, magas hangon kacagtak, és azt kiabálták rá, hogy gyáva, puhány, ostoba, csecsemő. És gyűlöletes, hízelkedő hangon, torz kánonban énekelni kezdték a kicsi gyermekdalt:

Az Álmok vén Királya

Saját trónján ül.

Nem alszik ő soha,

Sosincs egyedül.

Nevetés, disszonáns zene, a hallásküszöböt alig meghaladó suttogások – csontvázak hosszú sorokban, táncolnak – a halott szkandár fivérek, hátborzongatóan megcsonkítva, az ő nevét kiabálják...

Valentine kényszerítette magát, hogy felébredjen, majd órákon át fel-alá járkált elkínzottan és kimerülten a szűk lebegőkocsiban.

És a rákövetkező éjszakán kapta a harmadik üzenetet, mely még az előző kettőnél is rettenetesebb volt.

– Soha többé nem aludhatok? – követelte.

Deliamber odajött hozzá Lorivade hierarcha társaságában, ahogy ő összeroskadtan ült, sápadtan, kimerülten.

– Hallottam a problémáiról – mondta Lorivade. – Nem mutatta meg önnek az Úrnő, hogyan védekezzen a fejpánttal?

Valentine kifejezéstelenül meredt rá.

– Mire gondol?

– Egyik Hatalmasság nem háborgathatja a másikat, nagyuram. – Megérintette a Valentine homlokán lévő ezüstpántot. – Ha megfelelően használja, ezzel elháríthatja a támadást.

– És hogyan kell?

– Amikor alvásra készül, szőjön vele maga köré egy erőfalat. Vetítse ki a lelkét; töltse meg vele maga körül a levegőt. Akkor nem háborgathatja semmilyen üzenet.

– Megtanít rá?

– Megpróbálom, nagyuram.

Legyengült és kimerült állapotban mindössze annyira volt képes, hogy kivetítse a hatalom árnyékát, csak egy Napkirály tekintélye maradt; és hiába képezte Lorivade egy órán át a pánt használatára, aznap este újabb üzenetet kapott. Ez azonban már gyengébb volt, mint az előzőek, és sikerült kitérnie a legrosszabb hatásai elől, és végül magához ölelte a nyugodalmas álom. Nappalra szinte teljesen talpra tudott állni; és órákon át gyakorolt a fejpánttal.

Az elkövetkező éjszakákon újabb üzeneteket kapott – gyenge, próbálkozó üzeneteket, melyek próbáltak valami rést találni a védelmében. Valentine növekvő magabiztossággal hárította el őket. A folytonos éberség fárasztotta és gyengítette; és kevés éjszaka akadt, amikor nem érzékelte az Álmok Királyának csápjait tapogatózni alvó lelke környékén; de résen volt, és bántatlanul megúszta.

Még öt napig haladtak északra a Glayge-től, és a hatodik napon Ermanar felderítői hírt hoztak az előttük fekvő területekről.

– Az áradás nem olyan komoly, mint hallottuk – mondta Ermanar. Valentine bólintott.

– Nagyszerű. Akkor megyünk tovább a tó felé, és ott hajóra szállunk?

– Ellenséges hadsereg táborozik köztünk és a tó között.

– A Napkirályé?

– Minden bizonnyal, nagyuram. A felderítők csak annyit mondtak, hogy a Lumanzar-hegyen, ahonnan jól rálátnak a tóra és a környező síkságra, nagy csapatok táboroznak, és jelentős számú mollitorral.

– Végre háború! – bömbölte Lisamon Hultin. Egyáltalán nem tűnt elégedetlennek.

– Nem – mondta Valentine megfontoltan. – Még túl korai. Még több ezer mérföldre vagyunk Kastély-hegytől. Nem szabad csatába bonyolódnunk ilyen messze délen. Ráadásul még mindig reménykedem benne, hogy teljesen elkerülhetjük a csatát... vagy legalábbis a végletekig késleltethetjük.

– Akkor mit tegyünk, nagyuram?

– Vonulunk tovább Glayge-völgy felé, mint eddig, de azonnal észak felé fordulunk, amint az a sereg megindul felénk. Megkerüljük őket, ha tudjuk, hajóra szállunk mögöttük, és hagyjuk, hogy csak üljenek tovább Roghoiznál, várva a feltűnésünkre.

Ermanar hunyorgott.

– Megkerüljük?

– Ha jól sejtem, Barjazid azért helyezte őket ide, hogy elzárják a tóhoz vezető utat. Nem fognak sokáig követni bennünket befelé.

– De befelé...

– Igen, tudom. – Valentine Ermanar vállán pihentette a kezét, és a tőle telhető legnagyobb melegséggel és együttérzéssel mondta: – Bocsásson meg, barátom, de azt hiszem, el kell távolodnunk a folyótól egészen Velalisierig.

– Azok a romok megrémisztenek engem, nagyuram, és nemcsak engem.

– Elhiszem. Azonban egy hatalmas varázsló van velünk, és sok bátor fickó. Mit tehet egy-két szellem Lisamon Hultin, Kianimoti Khun, Sleet vagy Carabella ellen? Vagy Zalzan Kavol ellen? A szkandár csak rájuk üvölt egy kicsit, és úgy elfutnak, hogy meg se állnak Stoienig!

– Nagyuram, az ön szava törvény. Azonban gyerekkorom óta sötét történeteket hallok Velalisierről.

– Járt már ott?

– Természetesen nem.

– Ismer valakit, aki járt?

– Nem, nagyuram.

– Állíthatja akkor, hogy tudja, hogy biztosan tudja, hogy az a hely veszélyes?

Ermanar a szakállával babrált.

– Nem, nagyuram.

– Azonban előttünk egy ellenséges hadsereg várakozik meg egy csapat csúf harcimollitor, nemde? Fogalmunk sincs, hogy a szellemek mit tehetnek velünk, abban azonban egészen biztosak vagyunk, a csatában mire számíthatunk. Én azt mondom, térjünk ki a harc elől, és kockáztassuk meg a szellemeket.

– Én inkább a másik lehetőséget választanám – mondta Ermanar, mosolyt erőltetve magára. – De ön mellett maradok, nagyuram, még ha azt kéri is, hogy gyalog vágjak át Velalisieren, holdtalan éjszakán. Ebben biztos lehet.

– Biztos vagyok – mondta Valentine. – És sértetlenül fogjuk elhagyni Velalisiert, minden fantomja ellenére, Ermanar. Ebben biztos lehet.

Tovább folytatták az útjukat a Glayge jobb oldalán. A talaj fokozatosan emelkedett, ahogy észak felé tartottak – ezek meg nem azok a nagy dombok voltak, amik Kastély-hegy előhegységét jelezték, ezt Valentine tudta, csak egy kisebb lépcsőfok, csak a bolygó feltüremkedő bőrének egy kisebb fodrozódása. A folyó hamarosan harminc méter mélyen terült el alattuk a völgyben; sűrű, vad bozóttal határolt, keskeny, csillogó fonalként. És az út most már szerpentinként kanyargott felfelé a hosszú, ferde tereptömb oldalán, amit Ermanar Lumanzar-hegynek nevezett, melynek csúcsáról, rendkívüli távolságra el lehet látni.

Valentine Deliamberrel, Sleettel és Ermanarral felmászott a sziklák peremére, hogy felmérje a helyzetet. Alattuk, a táj természetes teraszokká változott, a hegyoldal szintről szintre ereszkedett a roppant, tágas síkságra, melynek a Roghoiz-tó volt a középpontja.

A tó hatalmasnak tűnt, valóságos óceánnak. Valentine nagynak ismerte, mint ahogy hatalmasnak is kell lennie, hiszen a Glayge a Kastély-hegy teljes délkeleti lejtőjének minden vizét magába gyűjti, és láthatólag elhozza ebbe a tóba; de az a méret, amelyre emlékezett, nem volt ehhez fogható.

Most már tudta, hogy miért épültek a tóparti városok mind cölöpökre: azok a városok már nem a tó szélén voltak, hanem messze benne, és a víz az aládúcolt épületek alsó szintjét nyalogathatta.

– Alaposan kiöntött – mondta Ermanarnak.

– Igen, majdnem kétszer akkora területű, mint általában, azt hiszem. Azonban, amit meséltek róla, sokkal rosszabbnak hangzott.

– Mint ahogy ez gyakran megesik – mondta Valentine. – És hol az a hadsereg, amelyet a felderítői láttak?

Ermanar hosszan fürkészte a láthatárt a látócsövével. Lehet, gondolta Valentine reménykedve, hogy felszedelőzködtek és visszamentek a Hegyre, vagy az is lehet, hogy a felderítők tévedtek, és nem is volt itt semmilyen hadsereg, vagy az is lehetséges...

– Ott, nagyuram – mondta végül Ermanar.

Valentine elvette a látócsövet, és lenézett vele a szirtről. Először csak fákat látott, tisztásokat, és a tó néhány lefolyását; Ermanar azonban kissé oldalra húzta a látócsövet, és Valentine hirtelen meglátta. Szabad szemmel a katonák csak összesereglett hangyáknak tűntek a tó széle közelében.

Csakhogy ezek nem hangyák voltak.

Talán ezren, de lehet, hogy ezerötszázan is táboroztak a tónál – nem valami roppant sereg, de elég hatalmas egy olyan világon, ahol a háború fogalma rég feledésbe merült. Többszörös túlerőben voltak Valentine csapatával szemben. A közelben valami nyolcvan-száz mollitor legelészett – szintetikus eredetű, az ősi korokból fennmaradt, robusztus, páncélozott teremtmények. Kastély-hegyen a lovagi játékokban gyakran használtak mollitorokat harci eszközökként. Rövid, vastag lábaikon meglepő fürgeséggel mozogtak, és hatalmas pusztítást voltak képesek véghez vinni, leszegve roppant, fekete agyaras fejüket, áthatolhatatlan páncéljukból, törni, zúzni, döfni. Valentine látta már, hogyan szántanak fel egy teljes mezőt kegyetlen, görbe karmaikkal, ahogy ide-oda dübörögtek, egymásnak rontottak, és öklelték egymást nekivadult dühükben. Ha egy tucatnyi belőlük felsorakozik az úton, olyan hatékony akadályt képez, akár egy fal.

– Lecsaphatnánk rájuk meglepetésszerűen – mondta Sleet. – Egy kisebb csapat megriaszthatná a mollitorokat, a másik oldalról pedig váratlanul...

– Nem – mondta Valentine. – Hiba lenne harcba bocsátkozni.

– Ha azt hiszed – ágált Sleet –, hogy visszaszerezheted Kastély-hegyet anélkül, hogy bárki akár egy ujját is elvesztené, nagyuram, akkor...

– Tudom, hogy sor kerül vérontásra – mondta Valentine élesen. – Azonban lehetőség szerint megpróbálom csökkenteni a mértékét. Ne feledd, hogy azok a katonák ott a Napkirály emberei, és jusson eszedbe, .ki az igazi Napkirály. Ők nem ellenségeink. Dominin Barjazid az egyetlen ellenségünk. Csak akkor harcolunk, ha elkerülhetetlen, Sleet.

– Ezek szerint megváltoztatjuk az útirányt? – kérdezte Ermanar morcosan.

– Igen. Irány északnyugat, Velalisier felé. Aztán nagy körben elérjük a tó túlsó oldalát, aztán fel a völgyben Pendiwane felé, ha nem állja több hadsereg az utunkat. Vannak róla térképei?

– Csak a völgyről meg a Velalisierbe vezető útról, ez megközelítőleg fele távolság. A többi csak pusztaság, nagyuram, és a térképeken nagyon kevés látszik.

– Akkor majd térkép nélkül boldogulunk – mondta Valentine.

– Ahogy a karaván visszafelé indult a Lumanzar-hegyen a keresztúthoz, ahol elkanyarodhatnak a tó felől, Valentine a kocsijához kérette az útonálló Nascimonte herceget.

– Velalisier felé tartunk – mondta –, és lehet, hogy egyenesen át kell mennünk rajta. Ismerős arrafelé?

– Jártam már ott egyszer, nagyuram, fiatalabb koromban.

– Szellemekre vadászott?

– Az ősök kincsére vadásztam, hogy feldíszíthessem a palotámat. Nagyon keveset találtam. Azt a helyet alaposan kifoszthatták, amikor elesett.

– Ezek szerint ön nem félt egy kísértet járta várost fosztogatni? Nascimonte vállat vont.

– Én is hallottam a legendákat. Ifjú voltam, és nem túl ijedős.

– Beszéljen Ermanarral – mondta Valentine –, és mondja el neki, hogy ön már járt Velalisierben, és mégis életben van. Át tud kalauzolni bennünket?

– Negyven évvel ezelőtt jártam ott, nagyuram. De megteszem, ami tőlem telik.

Valentine megnézte az Ermanartól kapott foltos térképeket, és arra a következtetésre jutott, hogy az egyetlen út nem vezet túl veszélyes közelségben a várakozó hadsereghez, sőt, valójában szinte a romváros határát súrolja, ha nem azon megy keresztül egyáltalán. Ő cseppet sem bánta. Bármilyen rettenetes hírben állnak is a Velalisier-romok, minden jelentés szerint csodálatos látványt nyújtanak; és ráadásul Dominin Barjazid valószínűleg oda nem állított sereget. A kerülőút még előnyére is válhat, ha az ál Napkirály az előre látható úton várja Valentine-t, a Glayge mellett: lehet, hogyha a sivatagi utazás nem bizonyulna olyan kimerítőnek, tovább is távol maradhatnának a folyótól, úgy haladhatnának északra, és meglepetést okozhatnának, amikor feltűnnének Kastély-hegy közelében.

Lássuk, miféle szellemei vannak Velalisiernek, gondolta Valentine, Jobb fantomokkal ebédelni, mint levonulni Lumanzar-hegyről, egyenesen Barjazid mollitorjainak a szájába.

3

  A tótól távolodó út egyre szárazabb vidéken vezetett keresztül. Az ártér vastag, sötét, hordalékos talaját világos, kavicsos, téglavörös anyag váltotta fel, melyen csak szegényes, formátlan, tüskés növények nőttek. Az út egyre durvább lett, itt már nem volt kikövezve, csak egy egyenetlen, kaviccsal felszórt ösvény kanyargott fokozatosan felfelé az alacsony hegységre, mely elválasztotta a roghoizi területet a Velalisier-síkság sivatagától.

Ermanar felderítőket küldött ki, remélve, hogy talál járható utat a hegység tó felőli oldalán, és így megúszhatják, hogy a romvároson vágjanak át. Egyet sem találtak, csak vadászösvényeket, melyek túl göröngyösek voltak, hogy a járművekkel járhatók legyenek. Így hát át kellett kelniük a hegyen, a kísértet járta térségre.

Késő délután lett, mire túlfelől megkezdték a leereszkedést. Sötét felhők gyülekeztek – talán a Glayge-völgy fölött tomboló nagyobb vihar szegélye –, és amikor a nap lenyugodott, hatalmas vérszínű ragyogással festette vörösre az eget. Nem sokkal sötétedés előtt egy hatalmas rés jelent meg a felhők közt, melyen sötétvörös fénysugarak törtek keresztül, bevilágították a síkságot, és különös, álomszerű ragyogásban fürösztötték a roppant kiterjedésű Velalisier-romokat.

Hatalmas, kék kőtömbök hevertek szerteszét. A monolitokból formált, kettő–, helyenként háromsornyi magas, óriási fal, több mint egy mérföldön át húzódott a város nyugati szegélyén, és váratlanul ért véget egy nagy kőrakásban. Valamivel közelebb, roppant méretű, összedőlt épületek látszottak, egy hatalmas főtér palotákkal, udvarházakkal, bazilikákkal és templomokkal, félig betemetve a síkság futóhomokjában. Keleten hat kolosszális, keskeny alapú, hegyes piramis emelkedett, egymáshoz közel, egyenes vonalat alkotva, a hetediket pedig szemmel láthatóan iszonyatos energia csonkította meg, mert darabjai széles körben szétszórva hevertek körülötte. Épp előttük, ahol a hegyi út bevitt a városba, két tágas kőemelvény állt, két és fél, három méterre kiemelkedve a homokból, melyek elég szélesek voltak ahhoz, hogy egy jelentős hadsereg gyakorlatozhasson rajtuk. A távolban Valentine egy hatalmas, ovális alakzatot látott, mely egykor aréna lehetett, magas fallal, számos ablaknyílással, egyik végében jókora, csipkézett szélű nyitás tátongott. A méretek megdöbbentőek voltak, és a terület roppant hatalmas. Ehhez képest a Labirintus túloldalán lévő névtelen romok, ahol Nascimonte herceggel találkoztak, tényleg jelentéktelenek voltak.

A rés a felhők közt hirtelen összezárult. Az utolsó napsugár is eltűnt: az elpusztult város csupán alaktalan kőrengeteggé vált, kaotikus dombok rajzolódtak ki a sivatagi ég peremén a leszálló éjben.

– Nagyuram – mondta Nascimonte –, az út azok között az emelvények között vezet át, aztán mögöttük, az épületcsoport mellett folytatódik, és a hat piramis mellett halad északkelet felé. Sötétben nehéz lesz követni, még ha világít is a holdfény.

– Sötétben meg sem próbálkozunk vele. Itt letáborozunk, és majd reggel vágunk át rajta. Éjszaka szándékomban áll körülnézni a romok között, ha már itt vagyunk. – Ez a kijelentés nyögést és fojtott köhögést csalt ki Ermanarból. Valentine az alacsony termetű tisztre pillantott, akinek az arca megnyúlt és sivár lett. – Bátorság! – mormolta neki. – Szerintem a szellemek békén hagynak minket ma éjszaka.

– Nagyuram, én ezt nem tartom ennyire viccesnek.

– Nem akartam megbántani, Ermanar.

– Egyedül akar a romok közé menni?

– Egyedül? Nem, azt azért nem. Elkísérsz, Deliamber? Sleet? Carabella? Zalzan Kavol? És ön, Nascimonte... ön egyszer már túlélte; ön kevésbé félhet tőle, mint bármelyikünk. Mit szól hozzá?

A rablóvezér elmosolyodott.

– Állok szolgálatára, Lord Valentine.

– Jó. És te, Lisamon?

– Naná, hogy megyek.

– Akkor a kutatócsapat máris héttagú. Vacsora után indulunk.

– Nyolcan megyünk, nagyuram – mondta Ermanar nyugodtan. Valentine a homlokát ráncolta.

– Nem hiszem, hogy szükséges lenne...

– Nagyuram, megesküdtem, hogy ön mellett maradok mindaddig, míg a Kastélyt vissza nem nyerjük. Ha bemegy a holt városba, én is önnel megyek a holt városba. Ha a veszélyek nem léteznek, nincs mitől félni, ha mégis léteznek, ön mellett a helyem. Kérem, nagyuram.

Ermanar teljesen őszintének tűnt. Arca, tekintete feszült volt, de Valentine úgy látta, inkább attól tart, hogy kihagyják a kutatócsoportból, semmint attól, hogy mi várhat rájuk a romok közt.

– Jól van – egyezett bele Valentine. – Nyolcan megyünk.

Már majdnem telihold volt, hideg, ragyogó fénye pompásan kirajzolta a város részleteit, kíméletlenül kihangsúlyozta a több ezer éves elhagyatottság hatásait, sokkal inkább, mint a lágyabb, fantasztikusan vörös alkony fényei. A bejáratnál egy megviselt, szinte olvashatatlan kőtábla jelezte, hogy Velalisiert királyi, történelmi rezervátumnak nyilvánította Lord Siminave Napkirály és Calintane Pontifex. Azonban ők valami ötezer évvel ezelőtt uralkodtak, és nem úgy tűnt, mintha azóta bármiféle karbantartásra is sor került volna. Az utat szegélyező két hatalmas kőemelvény kövei töredezettek voltak és egyenetlenek. A köztük lévő vájatban kicsi, nyúlós szárú gyomok nőttek, melyek töretlen türelemmel feszítették szét a roppant kőtömböket: néhány helyen már repedések nyíltak a tömbök között, elég szélesek ahhoz, hogy nagyobb cserjék is gyökeret verjenek. Várhatóan egy-két évszázad múlva göcsörtös fákból álló erdő fogja borítani ezeket az emelvényeket, és a roppant kőtömbök végleg eltűnnek majd szem elől.

– Ezt az egészet meg kell tisztítani – mondta Valentine. – Visszaállítom a romokat olyan állapotba, mint amilyenek azelőtt voltak, hogy a bozótok elkezdték benőni. Hogy lehetett így elhanyagolni?

– Senki sem gondozza ezt a helyet – mondta Ermanar. – A kisujjukat se mozdítják miatta.

– A kísértetek miatt? – kérdezte Valentine.

– A metamorfok miatt – felelte Nascimonte, – Ettől kétszeresen átkozott.

– Kétszeresen?

– Nem ismeri a históriát, nagyuram?

– Mesélje el.

– Én mindenesetre ezen a legendán nőttem fel – mondta Nascimonte. – Amikor a metamorfok uralkodtak Majipooron, Velalisier volt a fővárosuk, úgy húsz-huszonötezer évvel ezelőtt. Ez volt a leghatalmasabb város a bolygón. Két-hárommillióan éltek benne, és egész Alhanroelből ide jártak a környező törzsek adót fizetni. Az alakváltók ezeken az emelvényeken tartották az ünnepségeiket, és minden ezerévben rendeztek egy különleges ünnepséget, egy szuperfesztivált, és ennek emlékére építettek egy piramist, így ez a város legalább hétezer éves. Azonban itt gonoszság lakozott. Nem tudom, mit neveznek a metamorfok gonoszságnak, de bármi legyen is, azt itt gyakorolták. Ez volt minden ocsmányság legfőbb színtere. s a környékbeli tartományokban élő metamorfok egyre inkább undorodtak tőle, aztán kijöttek a sodrukból, és egy napon bevonultak, ledöntötték a templomokat, lerombolták a falak nagy részét, és elpusztították azokat a helyeket, ahol a gonoszságot gyakorolták, és a lakosokat földönfutókká tették, rabszolgaságba vetették. Tudjuk, hogy nem voltak nagy mészárlások, hiszen elég sokan ástak itt kincs után.. egy kicsit én is megpróbálkoztam, mint tudja... és ha több millió csontváz heverne itt, egy-kettőre rábukkantak volna. Így hát a helyet lerombolták és elhagyták, sokkal az első ember telepesek megérkezte előtt, és átok ül rajta, A folyókat, melyek a várost vízzel ellátták, szintén megátkozták és elterítettek. Az egész síkság sivataggá vált. És tizenötezer éven át senki sem élt itt, legfeljebb azok kísértete, akik a város elpusztításakor haltak meg.

– Mondja el a többit is! – nógatta Ermanar.

Nascimonte vállat vont.

– Én mindössze ennyit tudok, bajtárs.

– A szellemek – mondta Ermanar. – Amelyek itt kísértenek. Tudják, meddig kell a romok között kóborolniuk? Amíg a metamorfok nem uralkodnak újra Majipooron. Amíg a bolygó ismét az övék nem lesz, és az utolsó embert is rabszolgaságba nem vetik. És akkor újra felépítik Velalisiert a régi helyén, hatalmasabbra, mint valaha, újból felszentelik az alakváltók fővárosaként, és akkor a holtak lelke végre megszabadulhat a kövektől, melyek fogva tartják.

– Akkor még hosszú ideig a kövek rabjai lesznek – mondta Sleet. – Mi húszmilliárdnyian vagyunk, ők meg alig maroknyian élnek az őserdőkben... Miféle veszélyt jelenthetnek?

– Már nyolcezer évet vártak, mióta Lord Stiamot leverte őket – mondta Ermanar. – Ki fognak várni újabb nyolcezer évet is, ha szükséges. Azonban Velalisier újjászületéséről álmodoznak, és ezt az álmukat nem fogják feladni. Néha álmomban hallom őket, amint azt a napot tervezgetik, amikor Velalisier tornyai ismét a magasba merednek, és ez megijeszt. Ezért nem szívesen jöttem ide. Úgy érzem, mintha figyelnének... a gyűlöletük körülvesz, itt vibrál a levegőben, láthatatlanul, de létezőként...

– Ezek szerint ez a város egyaránt szent és átkozott a szemükben – mondta Carabella. – Nem csoda, ha képtelenek vagyunk megérteni az elméjük működését!

Valentine letért az ösvényről. A város lenyűgözte. Megpróbálta elképzelni, milyen lehetett: egyfajta történelem előtti Ni-moya, egy felséges és gazdag hely. Most pedig? Gyöngyszemű gyíkok surrannak a köveken. Sűrű gyom lepi a szertartási sugárutakat. Húszezer év! Milyen lesz Ni-moya húszezer év múlva? Vagy Pidruid, vagy Piliplok, vagy az ötven nagyváros Kastély-hegy oldalán? Olyan civilizációt építettek Majipooron, mely fennmarad örökké, mint ahogy állítólag a vén szülővilág, a Föld civilizációja is fennmaradt? Vagy lehet, hogy egy napon tágra nyílt szemű turisták kószálnak majd a Kastély, a Labirintus és a Sziget romjai közt, és próbálják kitalálni, miféle jelentőséggel bírhattak ezek a helyek a régieknek? Eddig minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy fennmaradjunk, mondta magában Valentine, és a több ezer éves békességre és stabilitásra gondolt. Most azonban előtörtek a problémák; a dolgok szokványos rendje megbomlott; ki tudja, mihez vezet ez? A metamorfok, a legyőzött, kisemmizett metamorfok, akik balszerencséjükre egy olyan világot birtokoltak, melyet megkívánt egy másik, erősebb nép, elbuktak, de még előfordulhat, hogy ők nevetnek utoljára.

Hirtelen megtorpant. Mi zörrent ott elöl? Lábdobogás? Árnyék suhant át a sziklák közt? Valentine feszülten meredt a sötétbe. Egy állat, gondolta. Valami éjjeli ragadozó lopakodik táplálékot keresve. A szellemek nem vetnek árnyékot, nem igaz? Vagy mégis? Itt nincsenek szellemek, gondolta Valentine. Egyáltalán nem léteznek szellemek.

Csakhogy azonban...

Óvatosan tett előre néhány lépést. Túl sötét van itt, túl sok ledőlt építménytől határolt utca vezet rengeteg irányba. Ermanart kinevette; most azonban Ermanar félelme valahogy belopózott a képzeletébe. Azt képzelte, hogy rejtélyes külsejű metamorfok bujkálnak a romok között, a látószögén túl – fantomok, fele olyan öregek, mint maga az idő – test nélküli alakok, anyagtalan formák...

Aztán léptek zaja, félreismerhetetlenül lábdobogás, mögötte...

Valentine megperdült. Ermanar szaladt utána, annyi az egész.

– Várjon, nagyuram!

Valentine bevárta. Kényszerítette magát, hogy fellazítson, habár, furcsamód, az ujjai remegtek. A háta mögé rejtette a kezét.

– Nem lenne szabad egyedül kószálnia – mondta Ermanar. – Tudom, hogy könnyedén veszi a veszélyeket, amelyeket én ideképzelek, de azok a veszélyek létezhetnek. Mindannyiunknak tartozik azzal, hogy jobban vigyáz a biztonságára, nagyuram.

A többiek is odaértek, aztán lassan és szótlanul mentek tovább a holdfényes romok között. Valentine egy szót sem szólt arról, mit vélt hallani és látni. Biztosan csak valami állat lehetett. És hamarosan állatok tűntek fel: az erdőlakókhoz hasonlatos, kicsi majmok, amelyek a ledőlt épületekben tanyáztak, és néhányszor megijesztették a kövek között járkálókat. És alacsonyrendű éjszakai ragadozók is, mintunok vagy drólok, surrantak keresztül az árnyékon. Csakhogy, csodálkozott el Valentine, képesek a majmok vagy a drólok emberi léptek utánzására?

Ők nyolcan több mint egy órán át rótták a romokat, és egyre mélyebbre hatoltak. Valentine óvatosan bekukucskált a beugrókba és az üregekbe, figyelmesen fürkészte a feketeséget.

Ahogy egy összeomlott bazilika maradványain haladtak keresztül, Sleet, aki kissé eltávolodott tőlük, nyugtalanul sietett vissza.

– Egyik oldalról valami különöset hallottam, ott benn.

– Kísértetet, Sleet?

– Felőlem az is lehetett. Vagy egy rabló.

– Vagy egy sziklamajom – mondta Valentine könnyedén. – Én mindenféle neszeket hallottam.

– Nagyuram...

– Most mer rád is átragadt Ermanar félelme?

– Szerintem eleget kóboroltunk már itt, nagyuram – mondta Sleet halk, feszült hangon.

Valentine a fejét rázta.

– Szemmel fogjuk tartani a sötét szögleteket. De van még látnivaló.

– Jobb szeretném, ha most már visszafordulnánk, nagyuram.

– Bátorság, Sleet!

A zsonglőr vállat vont, és elfordult. Valentine a sötétségbe meresztette a szemét. Nem becsülte le Sleet hallásának élességét, hiszen ő vakon is tud zsonglőrködni, pusztán a hallására hagyatkozva. De hogy elmeneküljenek a csodák e földjéről csak azért, mert távoli neszezést és lépteket hallanak – nem, nem ilyen hamar, nem ilyen sietve.

Mégis, anélkül, hogy kimutatta volna nyugtalanságát a többiek felé, még óvatosabban haladt. Ermanar kísértetei nemigen léteznek, azonban nagy ostobaság lenne meggondolatlanul cselekedni ebben a különös városban.

És miközben az egyik legdíszesebb épületet nézegették a paloták és templomok központi területén, Zalzan Kavol, aki elöl ment, hirtelen megtorpant, amikor egy meglazult kődarab hullott le zörögve szó szerint a lábaihoz. A szkandár szitkozódott, és felmordult:

– Azok a büdös majmok...

– Nem, nem majmok, azt hiszem – mondta Deliamber halkan. – Valami nagyobb van ott fenn.

Ermanar odavillantotta a lámpája fényét a szomszédos építmény kiálló párkánya felé. Egy pillanatra emberszerű alak látszott; aztán eltűnt. Lisamon Hultin habozás nélkül rohanni kezdett az épület túloldala felé, Zalzan Kavol energiavetőjét lengetve követte. Sleet és Carabella a másik irányba indult meg. Valentine ment volna velük, de Ermanar megragadta a karját, meglepő erővel tartotta, és közben mentegetőzött.

– Nem engedhetem meg, hogy kockázatnak tegye ki magát, nagyuram, amikor fogalmunk sincs...

– Megállj! – hallatszott Lisamon Hultin bömbölése.

Dulakodás zaja hallatszott a távolból, aztán valaki kapaszkodott felfelé az összedőlt épület maradványain, egyáltalán nem szellemszerű módon. Valentine szerette volna tudni, mi történik, de Ermanarnak igaza volt: berohanni egy ismeretlen ellenség után a sötétségbe, ismeretlen helyen, ezt bizony Majipoor Napkirályának nincs joga megtenni.

Morgást, kiáltásokat hallott, majd fájdalmas, fejhangú sikolyt. Pillanatokra rá Lisamon Hultin jelent meg, és egy alakot vonszolt magával, aki a vállán a Napkirály napjeles jelvényét viselte. Lisamon a mellkasánál átkarolva tartotta, és a fickó lába tíz centire lógott a talajtól.

– Kémek – mondta a harcosnő. – Itt ólálkodtak, bennünket lestek. Azt hiszem, ketten voltak.

– A másik hol van? – kérdezte Valentine.

– Megugrott – mondta az óriásnő. – Zalzan Kavol utánament. – Lelökte a foglyát Valentine elé, és erős lábával a gyomrára lépve a földön tartotta.

– Engedd felállni – mondta Valentine.

A férfi felkelt. Rémültnek tűnt. Ermanar és Nascimonte alaposan megmotozta, de nem találtak nála fegyvert.

– Ki vagy? – kérdezte Valentine. – Mit keresel itt?

Semmi válasz.

– Beszélj! Nem bántunk. A napjelet viseled a karodon. A Napkirály seregébe tartozol?

Bólintás.

– Azért küldtek, hogy kövess minket?

Ismét bólintás.

– Tudod, ki vagyok én?

A férfi szótlanul meredt Valentine-ra.

– Tudsz egyáltalán beszélni? – kérdezte Valentine. – Van nyelved? Mondj valamit! Akármit.

– Én... ha én...

– Jó. Tudsz beszélni. Ismétlem: tudod, ki vagyok én?

A fogoly suttogó hangon válaszolt:

– Azt mondják, meg akarja fosztani a Napkirályt a trónjától.

– Nem – mondta Valentine. – Rosszul tudod, pajtás. A trónbitorló az, aki most Kastély-hegyen él. Lord Valentine vagyok, követelem, hogy fogadj hűséget nekem!

A férfi zavartan, értetlenül meredt rá.

– Hányan voltatok itt? – kérdezte Valentine.

– Kérem, uram...

– Hányan?

Konok hallgatás.

– Hadd csavarjam meg egy kicsit a karját – könyörgött Lisamon Hultin.

– Nem lesz rá szükség. – Valentine közelebb lépett a rettegő férfihoz, és gyengéden így szólt: – Te mit sem tudsz erről, de hamarosan mindenre fény derül. Én vagyok az igazi Napkirály, és az esküre, amit nekem tettél, kérlek, hogy felelj! Hányan voltatok itt?

A férfi önmagával küszködött. Lassan, tétovázva, zavartan nyögte ki:

– Csak ketten, uram.

– Igazat mondasz?

– Az Úrnőre esküszöm, uram!

– Ketten. Jól van. Mióta követtek bennünket?

– Hát... Lumanzar óta.

– Milyen parancsot kaptatok?

– Hát... – újra habozás –, figyelni az útirányukat, és reggel jelenteni a táborban.

Ermanar felhorkant.

– Ezek szerint az a másik valószínűleg már javában a tó felé tart.

– Úgy gondolja?

Zalzan Kavol nyers, érdes hanga volt. A szkandár odaért, és akár egy zsák krumplit, úgy dobott le a válláról egy testet, mely szintén napjeles jelvényt viselt. Zalzan Kavol energiavetője fúrta át hátulról a mellkasát.

– Fél mérföldön keresztül üldöztem, nagyuram. De ő is gyors volt, mint az ördög! Ő könnyebben vette a nagy kőrakásokat, mint én, és már majdnem teljesen lemaradtam. Rákiáltottam, hogy álljon meg, de ő csak rohant tovább, így hát...

– Temesd el valahol az út mellett – mondta Valentine kurtán.

– Nagyuram, rosszul tettem, hogy megöltem?

– Nem volt más választásod – mondta Valentine lágyabb hangon. – Jobb szerettem volna, ha sikerül elkapnod. De ha nem sikerült, nem maradt más választásod. Minden rendben, Zalzan Kavol.

Valentine elfordult. A gyilkosság megrendítette, és nem tudott mást színlelni. Ez az ember mindössze azért halt meg, mert hű volt a Napkirályhoz, illetve ahhoz a személyhez, akit Napkirálynak hitt.

A polgárháború első áldozata. A vérontás megkezdődött, itt, ebben a holt városban.

4

  Most már szó sem lehetett róla, hogy tovább nézelődjenek. A fogollyal együtt visszatértek a táborukba. Másnap reggel Valentine parancsot adott az indulásra, keresztülmentek Velalisieren, és északkeletnek tartottak.

Nappal a romváros nem látszott olyan varázslatosnak, bár hatásossága nem csökkent. Nehéz volt felfogni, hogy egy ilyen törékeny és géptelen nép, mint a metamorf, hogyan volt képes ekkora kőtömböket megmozgatni. Lehet, hogy húszezer évvel ezelőtt egyáltalán nem voltak olyan képellenesek. Piurifayne erdőinek haragos tekintetű alakváltói, azok a vesszőből font kunyhókban és sáros utcákon élő lények csak a töredék maradványai annak a népnek, mely egykor Majipoor ura volt?

Valentine megesküdött rá, hogy visszatér ide, ha majd elintézte a dolgát Dominin Barjaziddal, és alaposan átkutatja az ősi fővárost, megtisztítja a bozóttól, kiásatja és helyreállítja a romokat, ha van rá mód. Ha lehetséges, meghívja a metamorf vezetőket, hogy vegyenek részt ebben a munkában – habár kételkedett benne, hogy azokat érdekelni fogja a dolog. Szükség van valamire amivel újra kapcsolatot lehet teremteni a bolygó két nagy népcsoportja között.

– Ha újra Napkirály leszek – mondta Carabellának, ahogy a menet elvonult a piramisok mellett, és maga mögött hagyta Velalisiert –, szándékomban áll...

– Amikor újra Napkirály leszel – helyesbített a lány.

Valentine elmosolyodott.

– Igen, amikor újra Napkirály leszek. Szándékomban áll felülvizsgálni az egész metamorfproblémát. Ha elérhető, megpróbálom őket visszaterelni a majipoori élet áramlatába. Még a kormányban is adok nekik helyet.

– Ha igényt tartanak rá.

– Megpróbálom lecsillapítani a haragjukat – mondta Valentine. – Ennek fogom szentelni az uralkodásomat. Az egész társadalmunk, a mi csodálatos, harmonikus és szerető birodalmunk egy igazságtalan, rabló tetten alapul, Carabella, és már sikerült ránevelni magunkat, hogy erről megfeledkezzünk.

Sleet felpillantott.

– Az alakváltók nem használták ki az egész bolygót. Húszmillióan ha voltak ezen a roppant méretű helyen, amikor az őseink megérkeztek.

– Akkor is az övék volt! – kiáltotta Carabella. – Miféle jogcímen...

– Nyugalom, nyugalom – békítgette Valentine. – Semmi értelme az első telepesek tetteiről vitatkozni. Ami történt, megtörtént, el kell fogadnunk. Azonban ha hatalmunkban áll, hogy változtassunk rajta, élnünk kell vele, és ha újra Napkirály leszek...

– Amikor – javította ki Carabella.

– Amikor – visszhangozta Valentine.

Deliamber a szokásos, szelíd, elrévedő módján szólalt meg, és azonnal elnyerte mindegyikük figyelmét.

– Lehet, hogy a birodalom jelenlegi problémája csak kezdete a megtorlásnak a metamorfok elnyomásáért.

Valentine rámeredt.

– Hogy érted ezt?

– Csak úgy, hogy hosszú utat tettünk meg Majipooron, anélkül, hogy bármi árat fizettünk volna a hódítók eredeti bűnéért. A számlát kamatostól kell megfizetni, mint tudod. És most ez a trónbitorlás, az új Napkirály gonoszsága, a háborús kilátások, halál és pusztítás, káosz... lehet, hogy a múlt most nyújtja be a számlát.

– Azonban Valentine-nak semmi köze sincs a metamorfok elnyomásához – tiltakozott Carabella. – Miért őneki kell szenvednie érte? Miért ő lett az, akit megfosztottak a hatalomtól, nem pedig valami régebben élt, önkényes Napkirály?

Deliamber vállat vont.

– Az ilyesmit aligha testre szabják. Miből gondolod, hogy csak a bűnösök bűnhődnek meg?

– Az isten...

– Miért, szerinted isten igazságos? Hosszú távon minden rossz jóra válik, minden mínuszt plusz ellensúlyoz ki, a tételek összeadódnak, és a végösszeg pontos lesz. De csak hosszú távon. Mi viszont rövid távon élünk, és így a dolgok részünkre gyakran igazságtalanok. A világegyetem kiegyenlítő ereje előbb-utóbb minden számlát törleszt, de közben ugyanúgy sanyargatja a jókat is, mint a bűnösöket.

– Sőt még az is lehet – mondta Valentine hirtelen –, az is lehet, hogy a Deliamber által említett kiegyenlítő erő eszközeként kiválaszttattam, és azért kell szenvednem, hogy később eredményesebb legyek.

– Hogyan?

– Ha soha semmi rendellenes nem történt volna velem, ugyanúgy uralkodnék, mint mindenki más előttem Kastély-hegyen, önelégülten, szeretetre méltóan, elfogadva a dolgokat úgy, ahogy vannak, mivel onnan, ahol ülök, nem látok bennük semmi rosszat. De a mostani kalandjaim révén olyan világlátásra tettem szert, amilyenről fogalmam sem lenne, ha kényelemben a Kastélyban maradtam volna. És talán most már készen állok a szerepre, mely rám vár, míg egyébként... – Valentine nyitva hagyta a mondatot. Egy pillanatra rá, újra megszólalt. – Mindez csak üres fecsegés. Először is vissza kell szerezni a Kastélyt. Aztán majd ráérünk vitatkozni a világegyetem kiegyenlítő erejéről és az isten módszereiről.

Visszapillantott a lerombolt Velalisierre, az ősök elátkozott városára, mely kaotikusan, ám mégis fönségesen terült el az elhagyatott sivatagban. Aztán elfordult, szótlanul ült, és az előttük felbukkanó vidéket szemlélte.

Az út mos élesen északkeletnek kanyarodott, felhaladva és átszelve ugyanazt a hegyláncot, melyen délen már átkeltek, és lefelé vitt a Glayge termékeny árterületére, a Roghoiz-tó legészakibb nyúlványa közelében. Több száz mérföldre északra fognak felbukkanni attól a mezőtől, ahol a Napkirály hadserege táborozott.

Ermanar, aggódva a két kém jelenléte miatt, felderítőket küldött ki, hogy megbizonyosodjék afelől, hogy a hadsereg nem vonult-e északra, hogy útjukat állja. Valentine ezt értelmes húzásnak tartotta; de ő is végzett felderítést a maga módján: Deliamber révén.

– Csinálj nekem egy olyan varázslatot – parancsolta a vroonnak –, amely elárulja nekem, hol várnak rám ellenséges seregek. Meg tudod tenni?

A vroon nagy, fényes szemében derű csillant.

– Hogy meg tudom-e? Tud egy hátas legelni? Vagy egy tengeri sárkány úszni?

– Akkor csináld – mondta Valentine.

Deliamber visszavonult, magában mormogott és a csápjaival hadonászott, a legbonyolultabb mintákba tekerte és fonta össze azokat. Valentine gyanította, hogy Deliamber varázslásának nagy része csak arra szolgál, hogy lenyűgözze a nézőit, és hogy a valódi varázslathoz egyáltalán nincs szükség csápokkal való hadonászásra meg mormogásra, hanem csak Deliamber okos és érzékeny tudata fogja fel a külső valóság rezgéseit. De minden rendben van. Hadd mutassa csak be a vroon a kis műsorát. Valentine elismerte, hogy bizonyos mértékű látványosság lényeges kenőanyagként szolgál az élet számos területén, nemcsak a varázslóknál meg a zsonglőröknél, de a Napkirálynál, a Pontifexnél, az Úrnőnél, az Álmok Királyánál, az álomfejtőknél, a szent rejtélyek tanítóinál, de lehet, hogy még a tartományi határok vámtisztjeinél meg az utcai kolbászárusoknál is. Aki el akarja végezni a munkáját, nem lehet túl sivár és buta; egyes dolgait varázslattal, színjátszással kell lepleznie.

– Úgy tűnik, a Napkirály serege ugyanott táborozik, ahol korábban – mondta Deliamber.

Valentine bólintott.

– Bár táboroznának még hosszú ideig ott, várva, hogy visszatérjünk a velalisieri kirándulásunkról. Látsz más seregeket innen északra?

– A közelben nem – mondta Deliamber. – Érzem, hogy a lovagság Kastély-hegyen gyülekezik. De hát ők mindig ott vannak. Kisebb különítményeket érzékelek itt-ott az Ötven Városban. De ebben sincs semmi szokatlan. A Napkirálynak bőséges ideje van. Csak ülnie kell a Kastélyban, és várni a közeledtedet. Ráér még a nagy mozgósítással. Valentine, mit teszel majd akkor, amikor egymillió harcos indul meg feléd Kastély-hegyről?

– Azt hiszed, nem gondoltam még erre?

– Tudom, hogy alig gondolsz másra. Ezen azonban elég komolyan el kell gondolkodni... mi százan milliók ellen.

– Egy egymilliós sereg nehézkesen mozog – mondta Valentine könnyedén. – Sokkal könnyebb buzogányokkal zsonglőrködni, mint dwikkafákkal. Félsz attól, ami ránk vár, Deliamber?

– Egyáltalán nem.

– Én sem – felelte Valentine.

Azonban Valentine tudta, hogy az efféle beszéd látványos hősködés. Fél? Nem, nem igazán: előbb vagy utóbb mindenkit elér á halál, félni tőle ostobaság. Valentine tudta, hogy csak kevéssé fél a haláltól, hiszen már megcsapta a lélegzete az erdőben, Avendroyne közelében, a Steiche kavargó örvényeiben, a tengeri sárkány gyomrában, a Szigeten, amikor Farssallal birkózott, és egyetlen alkalommal sem érzett olyasmit, amit félelemként azonosíthatott volna. Ha a sereg, mely Kastély-hegyen vár rá, legyőzné kis csapatát, őt pedig levágnák, az sajnálatos lenne – mint ahogy sajnálatos lett volna szétzúzódni a Steiche szikláin –, de a lehetőség nem töltötte el rettegéssel. Amit érzett, az jelentősebb volt, mint saját életét félteni, mert bizonyos értelemben Majipoort féltette. Ha kudarcot vall, tétovázás, ostobaság, vagy pusztán csekély ereje miatt, a Kastély a Barjazidok kezében marad, a történelem menete örökre megváltozik, és végül ártatlan lények milliárdjai fogják megszenvedni. Ezt megakadályozni nagy felelősség, és ő érezte a súlyát. Ha bátran elesik Kastély-hegy bevétele közben, legalább véget érnek a nehézségei; Majipoor gyötrelmei azonban csak akkor kezdődnek.

5

  Most már békés falusi vidékeken haladtak keresztül, azon a nagy mezőgazdasági övezeten, amely körülveszi Kastély-hegyet, és ellátja az Ötven Várost terményeivel. Valentine mindvégig a főútvonalakon maradt. A rejtőzködés ideje lejárt; ilyen gyanús karavánt úgysem lehetne rejtegetni, és itt az ideje, amikor a világnak értesülnie kell arról a küzdelemről, mely Lord Valentine Kastélyáért hamarosan kezdetét veszi.

A világ azonban már ettől függetlenül is kezdett értesülni róla. Ermanar felderítői azzal a hírrel tértek vissza Pendiwane-ből, az egyik fentebb fekvő Glayge-parti városból, hogy a trónbitorló megtette az első ellenlépést.

– Köztünk és Pendiwane között nincs ellenséges sereg – jelentette Ermanar. – Azonban a város tele van plakátokkal, melyben önt lázadónak, felforgatónak, a társadalom ellenségének bélyegzik. Úgy látszik, a Pontifex nyilatkozatát önnel kapcsolatban még nem hirdették ki. Pendiwane polgárait felszólítják, hogy jelentkezzenek a polgárőrségben, hogy védelmezzék törvényes Napkirályukat és az igazi rendet az ön felkelése ellen. És álomüzeneteket kap szinte mindenki.

Valentine a homlokát ráncolta.

– Üzeneteket? Milyen jellegű üzeneteket?

– Az Álmok Királyától. A polgárok alig alszanak el éjszaka, álmukban máris megjelenik a Király, hűségről mormog, és figyelmeztet, hogy rettenetes következményei lesznek, ha a Napkirályt megdöntik. Álmok Természetesen – motyogta Valentine. – Megnyerte az Álmok Királyát, hogy neki dolgozzon minden erejével. Suvraelben éjjel-nappal üzeneteket küldözgethetnek. Mi azonban ellene fogjuk fordítani, nem igaz? – Deliamberre nézett. – Az Álmok Királya azt sulykolja az emberekbe, milyen szörnyűség megdönteni egy Napkirályt. Jó. Én is épp ezt akarom, hogy elhiggyék. És rá fogom döbbenteni őket, hogy ez a rettenetes dolog már megtörtént Majipoorral, és rajtuk áll, hogy a dolgokat rendbe tegyük.

– És az Álmok Királya nem csak közömbös szemlélő ebben a háborúban – mondta Deliamber. – Erre is ráébresztjük őket... hogy ő az áruló fiát támogatja.

 – Így lesz – mondta Lorivade hierarcha hevesen. -

A Szigetről most már megkettőzött erővel érkeznek az Úrnő üzenetei. Szembeszállnak a Király mérgező álmaival. Múlt éjszaka álmomban az Úrnő felkeresett, és megmutatta, miféle üzeneteket fog küldeni. Egy látomást arról, ahogy Til-omonban elaltatták és kijátszották a Napkirályt. Meg fogja mutatni a tömegeknek az ön új arcát, Lord Valentine, és körül fogja venni azt a Napkirályt övező dicsfényével, a ragyogó napjellel. És meg fogja mutatni az ál Napkirályt árulóként, hitvány, sötét lelkű emberként.

– Ez mikor veszi kezdetét? – kérdezte Valentine.

– Az Úrnő az ön jóváhagyására vár.

– Akkor még a mai napon tárja ki a tudatát az Úrnőnek – mondta a hierarchának –, és közölje vele, hogy az üzeneteknek el keli kezdődniük.

– Mily különösnek tűnik ez számomra! – mondta Kianimoti Khun csendesen. – Álmok háborúja! Ha eddig kételkedtem volna benne, hogy idegen világon járok, ezek a hadmozdulatok meggyőztek róla.

Valentine elmosolyodott.

– Jobb álmokkal harcolni, mint kardokkal és energiavetőkkel, barátom. Inkább jobb győzni rábeszéléssel, semmint gyilkolással.

– Álmok háborúja – ismételte Khun szórakozottan. – Mi másképp intézzük az ilyesmit Kianimotban. Ki tudja, melyiknek van több értelme? De szerintem ugyanúgy sor kerül majd harcra is, nem csak álomüzenetekre, mielőtt végzünk, Lord Valentine.

Valentine komoran nézett a kék bőrű lényre.

– Tartok tőle, hogy igazad van – mondta.

Öt nap múlva elérték Pendiwane elővárosait. Mostanra a jövetelük híre már elterjedt a vidéken; a farmerek abbahagyták a munkát a földeken, úgy bámulták a tovalebegő felvonulást, a sűrűbben lakott részeken pedig tömegek zsúfolódtak az utak mentén.

Valentine ezt jónak találta. Ez idáig egyetlen kéz sem emelkedett ellenük. Látványosságként szemlélték őket, nem fenyegetésként. Ennél többet nem is várhattak.

Ám amikor már csak egynapi távolságra voltak Pendiwane-től, az előőrs azzal a hírrel tért vissza, hogy sereg vár rájuk a város nyugati kapujánál.

– Katonák? – kérdezte Valentine.

– Városi polgárőrség – felelte Ermanar. – A kinézetükből ítélve sietve szerveződhettek. Nem viselnek egyenruhát, csak karszalagot, napjeles jelvénnyel.

– Nagyszerű. A napjelre engem szenteltek fel. Odamegyek hozzájuk, és követelni fogom a hűségesküjüket.

– Milyen ruhát fog viselni, nagyuram? – kérdezte Vinorkis.

Valentine értetlenül intett egyszerű öltözetére, melyben az Álom-sziget óta utazott, egy fehér, övvel összefogatott tunikára meg egy világos halászblúzra.

– Hát, ezt, mi mást...

A hjort a fejét rázta.

– Szerintem pompában és koronával a fején kellene megjelennie. Ezt erősen javallom.

– Én arra gondoltam, nem jó, ha túl kérkedően jelenek meg. Ha látnak egy embert koronában, akinek az arca nem az, akit ők Napkirályként ismernek, az első gondolat, ami eszükbe jut, az, hogy az illető trónbitorló lehet, nem igaz?

– Én másképp vélekszem – felelte Vinorkis. – Odalép hozzájuk, és így szól: én vagyok a törvényes királyotok. De nem látszik királynak. Egyszerű öltözettel és könnyed viselkedéssel szerezhet barátokat egy nyugodt beszélgetésben, de nem akkor, amikor nagy erők gyülekeznek. Jobban teszi, ha tiszteletkeltőbben öltözködik.

– Reménykedtem benne, hogy az egyszerűségre és az őszinteségre építhetek, mint ahogy Pidruid óta.

– Egyszerűség és őszinteség mindenképp kell – mondta Vinorkis. – De korona is.

– Carabella? Deliamber? Ti mit tanácsoltok?

– Egy kis kérkedésből nem lehet baj – mondta a vroon.

– És most jelensz meg első ízben mint a Kastély követelője – mondta Carabella. – Szerintem egy kis királyi pompa csak előnyödre válhat. Valentine elnevette magát.

– Attól tartok, a többhavi vándorlás alatt elszoktam az ilyesmitől. A koronának még a gondolatán is nevetnem kell. Hogy egy görbe fémalkotmány meredjen fel a fejbőrömről, egy kevés drágakővel...

Elhallgatott. Mindegyik társa tátott szájjal meredt rá.

– A korona – mondta most már kevésbé könnyed stílusban – mindössze egy külsődleges valami, egy csecsebecse, egy dísz. Lehet, hogy gyerekekre hatni lehet ilyen játékokkal, de felnőtt polgárokra, akik... Ismét elhallgatott.

– Nagyuram – mondta Deliamber –, emlékszel rá, mit éreztél, amikor eljöttek hozzád Kastély-hegyre, és először rakták a napkoronát a homlokodra?

– Bevallom, a hideg futkosott a hátamon.

– Igen. Lehet, hogy a korona csak gyermeteg dísz, buta csecsebecse, ez igaz. De ugyanakkor a hatalom szimbóluma is, mely mindenki mástól megkülönbözteti a Napkirályt, és az egyszerű Valentine-ból Lord Valentine lesz, Lord Prestimion, Lord Confalume, Lord Stiamot és Lord Dekkeret örököse. Mi ilyen szimbólumokkal élünk. Nagyuram, anyád, az Úrnő sokat tett, hogy visszaadja neked azt a személyiséget, aki Til-omon előtt voltál, azonban még elég sok megmaradt benned a zsonglőr Valentine-ból. Ez persze nem rossz dolog. Mégis, gyanítom, most több hatáskeltésre van szükség, mint egyszerűségre.

Valentine hallgatott, Deliamber mormolására és csápjai hadonászására gondolt, és saját belátására, hogy néha ilyen színpadiassághoz kell folyamodni, hogy elérje a megfelelő hatást. Igazuk van, és ő az, aki téved.

– Rendben van – mondta. – Koronát fogok viselni, ha időben sikerül készíteni egyet.

Ermanar egyik embere gyorsan összeállított neki egyet egy meghibásodott lebegőhajtómű darabjaiból, az egyetlen fölösleges fémből, mely kéznél volt. Tekintettel arra, hogy milyen sietősen készült a korona, elég szép munka, gondolta Valentine, a kapcsolódási pontok nem túl durvák, a napjel csúcsai nagyjából egyenlő távolságra egymástól, a fejrész belső íve sima. Természetesen össze se lehet hasonlítani az igazi koronával, mely hét fajta ritka fémből készült vésetű és berakású, csúcsain ritka drágakövek díszelegnek, három csillogó diniabaköve ragyog a homlokrészen. De az a korona – mely Lord Confalume uralkodása alatt készült, aki örömét lelte a császári pompában – jelenleg máshol volt, ez viszont, amint felkerül a felszentelt fejre, minden bizonnyal varázslatos hatást fog kelteni. Valentine hosszan szorongatta a kezében. Dacára tegnapi viccelődésének, most ő maga is megilletődött egy kissé.

– A pendiwane-i polgárőrség vár rád, nagyuram – mondta Deliamber szelíden.

Valentine bólintott. Kölcsönkapott pompát viselt, zöld nadrágot, Ermanar egyik bajtársától, sárga palástot, melyet Asenhart adott, Lorivade hierarcha súlyos aranyláncát, és Nascimonte fehér steetmoyprémmel szegett, fényes csizmáját. Azóta a kellemetlen emlékű, til-omoni mulatság óta, amikor még egészen más testet viselt, nem öltött magára ily cifraságot. Különös érzés volt ilyen hivalkodó öltözetben feszíteni. Már csak a korona hiányzott.

Fel akarta tenni, de hirtelen megmerevedett, amikor rádöbbent, hogy ez történelmi jelentőségű pillanat, akár tetszik, akár nem: először fogja a napkoronát viselni ebben a második megtestesülésében. Ez az esemény már egyre inkább koronázás jelleget kezdett ölteni, semmint komédiát. Valentine kényelmetlenül tekintett körül.

– Nem tehetem a saját fejemre – mondta. – Deliamber, te vagy a főminiszterem. Tedd meg!

– Én nem vagyok elég magas, nagyuram.

– Letérdelek.

– Az nem lenne illendő – mondta a vroon kissé élesen.

Deliamber szemmel láthatóan nem akarta megtenni. Valentine ezután Carabella felé nézett. A lány azonban elszörnyedve húzódott vissza.

– Én közember vagyok, nagyuram! – suttogta.

– Mi köze annak ahhoz, hogy... – Valentine a fejét rázta. Ez már kezdte bosszantani. Túl nagy ceremóniát csinálnak belőle. Végignézett a csapatán, és tekintete Lorivade hierarchán állapodott meg, azon a hideg tekintetű és méltóságteljes asszonyon. – E csapatban ön az Úrnő képviselője, és ön magas rangú hölgy. Ha megkérhetném...

Lorivade azonban ünnepélyesen visszautasította a tisztességet.

– A korona, nagyuram, a Pontifex meghatalmazásából száll a Napkirályra. Sokkal illendőbbnek látszik, hogy Ermanar helyezze fel a homlokára, mint a Pontifex jelen lévő legmagasabb hivatalnoka.

Valentine sóhajtott, és Ermanarhoz fordult.

– Azt hiszem, így lesz jól. Megtenné?

– Nagy megtiszteltetés lesz, nagyuram.

Valentine átnyújtotta a koronát Ermanarnak, és amennyire tudta, előretolta anyja ezüstpántját. Ermanar, aki nem volt valami magas ember, két kezébe fogta a koronát, kissé remegett, és merev karral előrenyújtotta. Nagy gonddal helyezte Valentine fejére, és a helyére igazította. Tökéletesen illett.

– Tessék – mondta Valentine. – Örülök, hogy...

– Valentine! Lord Valentine! Éljen, Lord Valentine! Sokáig éljen Lord Valentine!

Letérdeltek, a napjellel tisztelegtek felé, és mindannyian a nevét kiabálták; Sleet, Carabella, Vinorkis, Lorivade, Zalzan Kavol, Shanamir, mindenki, Nascimonte, Asenhart, Ermanar, sőt – meglepetésre – még a külvilági Kianimoti Khun is.

Valentine tiltakozóan intett, teljesen zavarba jött, azt akarta mondani nekik, hogy ez nem az igazi szertartás, hogy ezt csak azért csinálták, hogy lenyűgözzék Pendiwane polgárait. De nem jött ki hang a torkán, mert tudta, hogy hamisan hangzana, és ez a rögtönzött eset valójában a második megkoronázása. És érezte, hogy gerince mentén megborzong, a csodálkozástól.

Kitárt karral fogadta a hódolatukat.

Majd így szólt.

– Gyerünk! Talpra, mindenki! Pendiwane vár ránk.

A felderítők jelentették, hogy a polgárőrség és a város vezetői néhány nap óta Pendiwane nyugati kapuin kívül táboroznak, és őrá várnak. Valentine kíváncsi volt, milyen állapotban lehetnek a városiak idegei a bizonytalanságban töltött, hosszú virrasztás után, és miféle fogadtatást szántak neki.

Már csak egyórányira voltak Pendiwane-től. Gyorsan haladtak keresztül a kellemes, erdős vidéken és a tágas, hömpölygő, eső áztatta legelőn, melyet hamarosan barátságos lakónegyedek váltottak fel: kúp alakú, vörös cseréptetős házikó volt az uralkodó stílus. Az előttük elterülő város nagy volt, a tartományi főváros, tizenkét-tizenhárommilliós népességgel; főként kereskedelmi állomásként szolgált, jutott Valentine eszébe, amelyen át Glayge-völgy mezőgazdasági terményeit a folyón az Ötven Városba szállítják.

Legalább tízezer polgárőr állomásozott a kapunál.

Megtöltötték az utat, és elfoglalták a piac utcáit, mely Pendiwane külső falai mellett terült el. Jó néhányan energiavetőkkel voltak felfegyverkezve meg egyszerűbb fegyverekkel, és az első sorokban feszes, merev viselkedésűen, öntudatosan, katonásan álltak, ám ez nyilván teljesen ismeretlen volt számukra. Valentine megálljt parancsolt a lebegőkocsiknak pár száz méterre tőlük, úgy, hogy a köztük lévő országút egy széles kiterjedésű, üres térséget szolgált, mintegy csatatérnek.

Valentine koronásan, tógában, palástban előrelépett. Lorivade hierarcha alig valamivel mögötte a jobbján lépkedett, az Úrnő főpapi díszruhájában, Ermanar pedig a balján, aki a Pontifex csillogó Labirintus-címerét viselte a mellén. Valentine háta mögött Zalzan Kavol és félelmetes testvérei jöttek, robusztusan, fölé tornyosulva, aztán Lisamon Hultin teljes harci díszben,

Sleettel és Carabellával az oldalán. Autifon Deliamber az óriásnő karján utazott.

Valentine lassú, kényelmes, félreérthetetlenül méltóságteljes léptekkel haladt az üres térségben. Látta, hogy Pendiwane polgárai fészkelődnek, nyugtalan pillantásokat váltanak, az ajkukat nyalogatják, egyik lábukról a másikra állnak, a kezükkel a mellkasukat vagy a karjukat dörgölik. Rettentő csend uralkodott.

Megállt az első sortól tíz méterre, és így szólt:

– Jó pendiwane-iek, Majipoor törvényes Napkirálya vagyok, és azt kérem tőletek, segítsetek visszanyernem mindazt, mi az isten akaratából és Tyeveras Pontifex rendelkezése alapján jár nekem.

Több ezer tágra nyílt szem tapadt rá ridegen. Valentine teljesen nyugodtnak érezte magát.

– Szólítom közületek Glayge-i Holmstorg herceget. Szólítom közületek Redvard Haligornt, Pendiwane polgármesterét.

Mozgás támadt a tömegben. Aztán szétnyíltak, és középről egy sárga szegélyes, kék tunikát viselő pocakos férfi bukkant elő, akinek húsos arca elszürkült a félelemtől vagy az idegességtől. Fekete polgármesteri vállszalag keresztezte széles mellkasát. Tétovázva tett néhány lépést Valentine felé, mérgesen intett a háta mögött, mintha rejteni akarná ezt a mozdulatot a szemközt állóktól; és egy pillanatra rá öt-hat kisebb rangú városi közhivatalnok sietett elő, akik ugyanolyan zavarban voltak, mint azok a gyerekek, akiknek énekelniük kell az iskolai ünnepségen. Óvatosan felsorakoztak a polgármester háta mögött.

– Redvard Haligorn vagyok – mondta a kövér férfi. – Holmstorg herceget Lord Valentine Kastélyába hívatták.

– Mi már találkoztunk, Haligorn polgármester – mondta Valentine barátságosan. – Emlékszik? Néhány évvel ezelőtt, amikor a bátyám, Lord Voriax volt a Napkirály, és én követként utaztam a Labirintusba a Pontifexhez. Megálltam Pendiwane-ben, és ön lakomát rendezett a tiszteletemre a főpalotában, a folyó parton. Emlékszik, Haligorn polgármester? Nyár volt, aszály, a folyó összezsugorodott, egyáltalán nem úgy, mint most.

Haligorn kidugta a nyelvét, arca megrándult.

– Úgy van – mondta nyersen –, az a személy, aki később Lord Valentine-ná vált, itt járt abban a száraz évben. Ő azonban sötét hajú, szakállas férfi volt.

– Igaz. Félelmetes boszorkányság történt, Haligorn polgármester. Most egy felségáruló ül Kastély-hegyen, engem pedig megváltoztattak, és kitaszítottak. Azonban Lord Valentine én vagyok, és a napjel hatalmára, melyet ruhája ujján visel, felszólítom, hogy ismerjen el engem Napkirályként!

Haligorn zavarba jött. Lerítt róla, hogy jobb szeretett volna valahol máshol lenni ebben a pillanatban, akár a Labirintus úttalan folyosóin is, vagy Suvrael pokoli sivatagában.

Valentine folytatta:         ő

– Mellettem Lorivade hierarcha áll, az Álom-szigetről, anyámnak, az Úrnőnek legközelebbi segítője. Úgy gondolja, o is becsapja önt? A hierarcha fagyosan bólintott.

– Ez itt az igazi Napkirály, és az Úrnő mindazoktól megvonja magasztos szeretetét, akik ellene szegülnek.

– Ő pedig Ermanar, Tyeveras Pontifex magas rangú szolgája – mondta Valentine.

Ermanar szokásos, nyers és egyenes módján mondta:

– Mindannyian hallották a Pontifex rendeletét, hogy ezt a szőke hajú férfit kell Lord Valentine-ként, a Napkirályként tisztelni. Van önök közt olyan, ki szembe mer szállni a Pontifex rendeletével?

Haligorn arcán rémület látszott. Holmstorg herceggel nehezebb lett volna elbánni, mert ő nemesi születésű és rendkívül dölyfös, és nem biztos hogy meg tudta volna félemlíteni olyasvalaki, aki házi készítésű koronát visel, és ilyen kisszámú, vegyes társaság követ. Redvard Haligorn azonban mindössze egy választott közhivatalnok volt, akinek éveken át semmi nagyobb feladata nem akadt, mint állami lakomákat rendezni, a folyami adóról vitázni, semmi egyéb.

– Lord Valentine Kastélyából az a parancs érkezett – mondta szinte motyogva –, hogy önt fogjuk el, és állítsuk bíróság elé.

– Mostanában számtalan parancs érkezik Lord Valentine Kastélyából – mondta Valentine –, és nem kevés közülük oktalan, igazságtalan vagy rosszul időzített, nem így van, Haligorn polgármester? Azok a trónbitorló parancsai, tehát érvénytelenek. Hallotta az Úrnő és a Pontifex képviselőit. Kapott sürgető álomüzeneteket, melyek felszólítják, hogy álljon mellém.

– És másféle üzeneteket is – mondta Haligorn erőtlenül.

– Igen, az Álmok Királyától! – nevetett Valentine, – És ki a trónbitorló? Ki az, aki elvette a trónt a törvényes Napkirálytól? Dominin Barjazid, nem más! Az Álmok Királyának fia! Megérti már, miért kap másféle üzeneteket Suvraelből? Érti most már, mi történt Majipoorral?

Valentine hagyta, hogy transzállapotba süllyedjen, és elárasztotta a boldogtalan Haligornt lelke minden erejével, a Napkirály álomüzenetének teljes hatásfokával.

Haligorn megtántorodott. Arca elvörösödött és foltossá vált. Megingott, és megpróbált beosztottaiban támogatást keresni, azonban ők is részesültek Valentine kitárulkozásában, és ők maguk is alig bírtak talpon maradni.

– Adják a támogatásukat, barátaim! – mondta Valentine. – Nyissák meg számomra a városukat. Innen fogom indítani a Kastély visszafoglalását, és Pendiwane híres lesz, mint Majipoor első városa, mely a trónbitorló ellen fordult!

6

  Így esett el Pendiwane, egyetlen csapás nélkül. Redvard Haligorn, olyan képpel, mintha épp most nyelt volna le egy stoienzari osztrigát, és érezné, hogy az mocorog a nyelőcsövében, térdre rogyott, és a napjellel tisztelgett Valentine-nak. Két helyettese követte példáját, és hamarosan, mintha ragályos lenne, több ezren hódoltak be, és kezdtek kiabálni, eleinte sok meggyőződés nélkül, aztán egyre szenvedélyesebben, ahogy eldöntötték, mit tegyenek:

– Valentine! Lord Valentine! Sokáig éljen Lord Valentine!

És Pendiwane kapui kitárultak.

– Túl könnyen ment – súgta oda Valentine Carabellának. -Így fogok eljutni Kastély-hegyig? Megfélemlítek egy-két kövér polgármestert, és éljenzés közepette kapom vissza a trónt?

– Bár úgy lenne – mondta a lány. – Azonban Barjazid a testőrségével vár rád ott fenn, és őt valószínűleg nem lehet majd szavakkal vagy drámai hatásokkal megfélemlíteni. Harcra kerül a sor, Valentine.

– Legalább ne legyen több harc, csak az az egy!

A lány könnyedén megérintette a karját.

– A te érdekedben remélem, hogy mindössze egy csata Tesz, és az is csak egy kicsi.

– Nem az én érdekemben. Az egész világ érdekében. Nem akarom, hogy a népemből bárki is elpusztuljon, miközben rendbe hozom azt, amit Dominin Barjazid elrontott.

– Sose gondoltam, hogy egy király ilyen lágy szívű lehet, szerelmem.

– Carabella...

– Olyan szomorúnak látszol!

– Félek attól, ami következik.

– Ami következik – mondta a lány –, egy elkerülhetetlen küzdelem, örömteli diadal és a rend helyreállítása lesz. És ha jó király szeretnél lenni, nagyuram, integess a népednek, mosolyogj, és tüntesd el ezt a tragikus arckifejezést. Jó?

Valentine bólintott.

– Igazad van – mondta. Megfogta a lány kezét, és gyorsan de gyengéden hozzáértette ajkait a keskeny ujjakhoz. Aztán a nevét harsogó tömegek felé fordult, és felemelt kézzel fogadta üdvözlésüket.

Csodálatos módon valahogy ismerős dolognak tűnt egy nagy város utcáin keresztülhajtani, éljenző tömegek között. Valentine emlékezett rá, bár úgy tűnt, mintha csak álmából emlékezne, a végzetes nagy körmenete kezdetére, amikor uralkodása tavaszán folyón Alaisorba ment, a nyugati partra, átkelt a Szigetre, hogy az anyja elé térdeljen a Belső-templomban, aztán a nagy tengeri utazás következett Zimroelbe, és tömegek éljenezték őt Piliplokban, Velathysban, Narabalban, onnan pedig lement a buja trópusokba. Azok a felvonulások, azok a lakomák, az izgatottság, a pompa, és aztán tovább Til-omonba, ahol újra csak tömegek, újra csak éljenzés: „Valentine! Lord Valentine!" Arra is emlékezett, hogy Til-omonban meglepetés is érte, hogy Dominin Barjazid, az Álmok Királyának fia odajött Suvraelből, hogy köszöntse és lakomát adjon a tiszteletére. Meglepetés volt, mert a Barjazidok általában otthon maradtak a maguk nap égette királyságában, elkülönülve az emberiségtől, felügyelve az álomgépeikre, éjszakánként üzeneteket küldve, utasításokkal, parancsokkal vagy büntetőleg. Aztán a lakoma Til-omonban, a flaska bor Dominin Barjazid kezéből, és amire legközelebb emlékezett, hogy egy mészkel szirtről bámul lefelé Pidruid városéra, zavaros emlékezettel, melyet Kelet-Zimroelből a nyugati partig vándoroltában gyűjtött össze. Most, annyi hónap múltán, ismét a nevét kiabálták egy nagyváros utcáin, a hosszú és furcsa kihagyás után.

A polgármesteri palota királyi lakosztályába Valentine behívatta Haligorn polgármestert, aki még mindig kissé zavart és kába volt.

– Szükségem van egy kisebb hajórajra, mellyel feljuthatok a Glayge forrásáig. A költségek a rend visszaállítása után a birodalmi kincstárból kerülnek kiegyenlítésre.

– Igenis, nagyuram.

– És hány katonát tud felajánlani részemre?

– Katonát?

– Katonát, polgárőrt, harcost, fegyverest. Érti, mire gondolok, Haligorn polgármester?

A polgármester arcán csalódottság látszott.

– Mi, pendiwane-iek nem vagyunk jártasak a hadviselésben, nagyuram.

Valentine elmosolyodott.

– Istennek hála, Majipooron sehol senki nem jártas a hadviselésben. Mindazonáltal, bármilyen békések vagyunk is, harcolunk, ha veszély fenyeget. A trónbitorló mindannyiunkat fenyeget. Nem érezte az elmúlt évben bevezetett furcsa, új adókés szokatlan rendeletek fullánkját?

– De igen, csak...

– Csak? – kérdezte Valentine élesen.

– Azt gondoltuk, hogy az új Napkirály éreztetni akarja a hatalmát.

– És hagyták volna magukat elnyomni azáltal, akinek az a szerepe, hogy önöket szolgálja?

– Nagyuram...

– Hagyjuk. Legalább annyit nyerhet rajta, mint én, ha helyreállítom a dolgokat. Érti? Adjon nekem egy hadsereget, Haligorn polgármester, és évezredeken át fogják balladákban megénekelni Pendiwane lakosainak dicsőségét.

– Felelős vagyok a népem életéért, nagyuram. Nem engedhetem meg, hogy megöljék...

– Én vagyok a felelős a népe életéért, meg húsz milliárd másikért – mondta Valentine hevesen. – És ha csak öt vércsepp is kiontódik Kastélyhegy felé, az is hattal több, mint amennyi nekem alkalmas lenne. Azonban sereg nélkül túl sebezhető vagyok. Hadsereggel jelentős erőt képviselek: egy birodalmi had tart a Kastélyba, hogy leszámoljon az ellenséggel. Megérti ezt, Haligorn? Hívja össze a népét, mondja el nekik, mit kell tenni, és kérjen önkénteseket.

– Igenis, nagyuram – mondta Haligorn remegve.

– És tegyen róla, hogy az önkéntesek akarjanak jelentkezni!

– Úgy lesz, nagyuram – mormolta a polgármester.

A hadsereg toborzása gyorsabban ment, mint Valentine hitte volna – pár nap alatt megtörtént a kiválasztás, a felszerelkezés és az ellátás beszerzése. Haligorn igazán segítőkész volt – mintha már alig várta volna, hogy Valentine mielőbb útra keljen más térségek felé.

A trónkövetelő elleni védelemre összeszedett városi polgárőrség vált most a sietve felállított királyhű hadsereg magjává – összesen valami húszezer férfi és nő. Egy tizenhárommilliós város nagyobb sereget is kiállíthatott volna; Valentine azonban nem akart Pendiwane életébe még jobban beleszólni. És saját hasonlatáról sem feledkezett meg; inkább buzogányokkal zsonglőrködik, semmint dwikkafákkal. Húszezer katona már jelentős seregnek látszott, és mint mindig, most is a fokozatos gyarapodás híve volt. Még a kolosszális Zimr is csupán csak forrásként és folyócskaként kezdődik az északi hegységekben.

Aznap, amikor hajóra szálltak a Glayge-én, hajnalban esett, ám azt követően kiderült, és ragyogón sütött a nap. Pendiwane-től minden irányban ötven mérföldről berendelték a folyami hajókat katonai szállításra. A nagy hajóraj nyugodtan siklott észak felé, a Napkirály zöld és aranyszínű zászlai lobogtak a szélben.

Valentine a zászlóshajó orrában állt. Carabella, Deliamber és Asenhart mellette. A páradús levegő édes volt és tiszta: Alhanroel kellemes, friss levegője áramlott felé Kastély-hegyről. Remek érzés volt végre hazafelé tartani.

Ezek a kelet-alhanroeli folyami hajók áramvonalasabbak és kevésbé cikornyásak voltak, mint azok, amiket Valentine a Zimren látott. Ezek hatalmas, egyszerű bárkák voltak, mély merülésűek keskeny törzsűek, erőteljes hajtóművekkel, melyeket arra terveztek, hogy a Glayge erős sodrásával szembe haladhassanak.

– A folyónak erős a sodrása – mondta Asenhart.

– Ez érthető is – mondta Valentine. Valami láthatatlan csúcs felé mutatott messze észak felé, magasan az égben. – A Hegy alacsonyabb lejtőin egyre növekszik. Több ezer mérföldes hosszán majdnem tíz mérföld a szintkülönbség, és annak a vízmennyiségnek a teljes súlya ellenünk feszül, ha a forrás felé tartunk.

A hjort tengerjáró elmosolyodott.

– A tengeri hajózás szinte gyerekjátéknak tűnik, ha arra gondolok, itt mekkora erővel kell megbirkózni. A folyók mindig is különösek voltak számomra... olyan szűkek, olyan gyorsak. Nekem a nyílt tenger kell, sárkányokkal meg egyebekkel, és akkor boldog leszek!

Azonban a Glayge, minden gyorsasága ellenére, szelíd folyó volt. Valamikor régen tele volt zuhogókkal, vízesésekkel, vad volt és minden, csak

nem hajózható, több száz mérföldön át. Tizennégyezer év alatt az ember teljesen megváltoztatta. Gátakkal, zsilipekkel, szabályozással és egyéb módszerekkel a Glayge meg a Hegyről lezúduló Hat Folyó mindegyike kiszolgálta urai igényét közel egész hosszán át. Csak az alsó szakaszán, ahol a környező völgy síksága állandó feladattá tette a folyami szabályozást, akadt némi nehézség, és az is csupán a súlyos esők évszakában.

És a Glayge melletti tartományok is ugyanolyan szelídek voltak: termékeny, zöldellő tanyavidék, megszakítva nagy városközpontokkal. Valentine a távolba meredt, hunyorított a szemébe tűző reggeli nap miatt, és valahol előttük Kastély-hegy roppant tömegét kereste; azonban bármilyen óriási is az a hegy, kétezer mérföldről még akkor sem látszott.

Az első jelentős város a folyó mentén Pendiwane-t követően Makroprosopos volt, mely takácsairól és művészeiről volt híres. Ahogy Valentine hajója közeledett, látta, hogy Makroprosopos parti részét óriási Napkirály-címerekkel aggatták tele, valószínűleg sietve szőtték őket, és még újabbak kifüggesztésén fáradoztak.

– Vajon mit akarnak ezek a zászlók jelenteni? – mondta Sleet gondterhelten. – Kihívóan kifejezik a sötét Napkirály iránti hűségüket, vagy megadják magukat a te követeléseidnek?

– Biztosan így fejezik ki a hódolatukat irántad, nagyuram – mondta Carabella. – Tudják, hogy felfelé tartasz a folyón... tehát zászlókat tűznek ki a köszöntésedre!

Valentine a fejét rázta.

– Szerintem ezek csupán óvatosak. Ha a dolgaim rosszul alakulnak a Kastély-hegyen még mindig mondhatják, hogy ezzel a hűségüket akarták kifejezni a másik felé. Ha pedig ő esik el, elmondhatják, hogy Pendiwane után a második városként ismertek el engem. Azt hiszem, nem lenne szabad megengednünk nekik az ilyen kényelmes kétértelműséget. Asenhart?

– Nagyuram?

– Irány Makroprosopos kikötője. Valentine számára ez egyfajta szerencsejáték volt. Egyáltalán nem volt

rá szükség, hogy itt kikössenek, és semmit sem akart kevésbé, mint hogy

harcba szálljon valami jelentéktelen városért, messze a Hegytől. Azonban

fontosnak tartotta, hogy próbára tegye stratégiája hatékonyságát.

A próba szinte azonnal eldőlt. Már messziről hallotta a tömeg éljenzését:

– Sokáig éljen Lord Valentine! Sokáig éljen a Napkirály!

Makroprosopos polgármestere rohanva érkezett a kikötőgátra, hogy köszöntse, ajándékokat hozott, hatalmas, bőséges bálákat a város legpompásabb termékeiből. Kezét-lábát törve igyekezett hajlongani, bókolni, és örömmel beszervezett nyolcezer polgárt a felszabadító hadseregbe.

– Mi van itt? – kérdezte Carabella halkan. – Bárkit elfogadnak ezek Napkirálynak, aki elég hangosan követelődzik és energiavetőket lenget? Valentine vállat vont.

– Ezek békés emberek, elkényelmesedett, jómódú, félénk népek. Sok ezer éven át jólétben éltek, és semmi másra nem vágynak, csak újabb néhány ezer ugyanolyan esztendőre. A fegyveres ellenállás fogalma idegen számukra, így hát gyorsan behódoltak, amikor erre hajóztunk.

– Igen – mondta Sleet –, és ha a jövő héten Barjazid jár erre, ugyanígy hajlongani fognak előtte.

– Lehet. Lehet. Azonban enyém a helyzeti előny. Ha ezek a városok mellém állnak, a fenti városok sem merik megtagadni a segítségüket. Jobb lenne fejvesztve menekülni, mi?

Sleet felhorkant.

– Akkor is, amit most te teszel, legközelebb valaki más is megteheti, és ez nem tetszik nekem. Mi lesz, ha jövőre egy vörös hajú Valentine jelenik meg, és azt mondja, ő az igazi Napkirály? Vagy ha egy liimen tűnik fel, követelve, hogy mindenki térdeljen le előtte, hogy az ellenfelei csak varázslók? Őrület fog eluralkodni a világon.

– Felkent Napkirály csak egy van – mondta Valentine nyugodtan –, és bármilyen indokból cselekszenek is ezek a városok, csak isten akarata előtt hajtanak fejet. Amint visszatértem Kastély-hegyre, nem lesz több trónbitorló, sem trónkövetelő, ezt megígérhetem!

Magában azonban mégis elismerte Sleet szavainak a bölcsességét. Milyen törékeny is az a kötelék, mely összetartja a kormányunkat, gondolta. Csak a jószándék fogja össze. Dominin Barjazid már bebizonyította, hogy csalárdsággal úrrá lehet a jószándékon, és Valentine rájött – csak most –, hogy megfélemlítéssel szembeszállhat a csalárdsággal. Azonban ugyanaz marad-e Majipoor, mint ami volt, csodálkozott Valentine, ha majd ez az ügy lezárul?

7

  Makroprosopos után Apocrune következett, majd Stangard-vízesés, Nimivan, Threiz, Dél-Glayes és Mitripond. Ezen városok mindegyike, valami ötvenmillió lakossal, habozás nélkül elfogadta a szőke hajú Lord Valentine fennhatóságát.

Úgy lett, ahogy Valentine várta. Ezeknek a folyó mentieknek nem sok kedvük volt a hadviseléshez, és egyik város sem szállt csatába, csak azért, hogy eldőljön, ki az igazi Napkirály. Most, hogy Pendiwane és Makroprosopos behódolt, a többiek buzgón beálltak a sorba; ám ezek csak csekély győzelmek voltak, ezt Valentine is tudta, mivel a folyó menti városok készen állnak, hogy szövetségest váltsanak, ha úgy látják, hogy a szerencse kereke a sötét hajú uralkodónak kedvez. Törvényesség, felkentség, isten akarata a valós világban kevesebbet jelentenek, mint azt a Kastély-hegy udvarában nevelkedettek gondolhatnák.

Mégis, sokkal jobb, ha a folyó menti városok névlegesen támogatják, mintha kinevetnék a követelését. Mindegyiknél új toborzást rendelt el – most már csak kisebbet, mindössze ezer főt városonként, mert a hadserege túl hamar túl nagyra növekedett, és attól félt, hogy nehezen kezelhető Tesz. Azt kívánta, bár tudná, mit gondol Dominin Barjazid a Glayge menti eseményekről. Rettegve lapul a Kastélyban, félve, hogy Majipoor sok milliárd polgára vonul dühödten ellene? Vagy csak az időt húzza, készítve a belső védelmi vonalat, készen, hogy káoszba taszítsa az egész birodalmat, mielőtt Valentine elfoglalhatná a Hegyet.

A folyami utazás folytatódott.

A talaj most már meredeken emelkedett. A nagy fennsík szélén jártak, ahol a bolygó kidudorodott, és kinyújtotta hatalmas, kiugró végtagját, és voltak olyan napok, amikor úgy látszott, mintha a Glayge függőleges víz-falként állna előttük.

Ez már ismerős terület volt Valentine számára, mert ifjúkorában gyakorta ellátogatott a Hat Folyó mindegyikének forrásvidékére, vadászva és halászva Voriaxszal, Elidathtal, vagy csupán elmenekülve egy kicsit bonyolult tanulmányai elől. Az emlékezete szinte már teljesen rendbe jött, a gyógyító folyamat megállás nélkül folytatódott Szigeten járta óta, és ezeknek a jól ismert helyeknek a Látványa élesítette és megvilágította annak a múltnak az emlékképeit, amelyet Dominin Barjazid megpróbált elragadni tőle. Jerrik városában, itt a Felső-Glayge keskenyebb részénél, Valentine egész éjszakán át kockázott egy öreg vroonnal, aki nem sokban különbözött Autifon Deliambertől, bár az mintha kevésbé töpörödött lett volna. A végeérhetetlen kockadobálásban elvesztette az erszényét, a kardját, a hátasát, nemesi címét meg az összes földjét, egy kicsiny, mocsaras terület kivételével, azonban hajnal előtt mindent visszanyert – ámbár mindig is gyanította, hogy a társa okosan úgy döntött, hogy megfordítja a szerencse folyamát, és nem próbálja elvinni a nyereményét. Mindenesetre jó lecke volt. És Ghiseldornnál, ahol az emberek fekete nemezsátrakban élnek, Voriax és ő együtt töltötte az éjszakát egy legalább harmincéves fekete hajú boszorkánnyal, aki megtisztelte őket azzal, hogy reggel kivetette a sorsukat pinglamagvakból, és kinyilatkozta, hogy egyszer mindketten királyok lesznek. Voriax nagyon nyugtalan lett ettől a jóslattól, jutott eszébe Valentine-nak, mert úgy értelmezte, hogy együttesen fognak uralkodni, mint ahogy a boszorkányt is együtt ölelték, és ilyesmire még nem volt példa a történelemben. Egyikük fejében sem fordult meg, hogy a jóslat azt jelenti, Valentine Voriax utóda lesz. És Amblemornban, az Ötven Város legdélnyugatibb városában, egy meg fiatalabb Valentine súlyosan megsérült, amikor Morvolei Elidathtal versenyzett a törpefák erdejében, és bal lábszárcsontja eltört. Rettenetesen fájt, a törött vég felhasította a bőrét, és Elidathnak kellett helyre tennie a csontot, bár ő is majdnem rosszul lett a látványtól, mielőtt segítségért mentek. Azóta bicegett egy kissé arra a lábára – azonban az a láb és vele a bicegés is, gondolta Valentine furcsa elégtétellel, most Dominin Barjazidhoz tartozik, ez a test pedig, amit ő kapott, egész és hibátlan.

Mindezek a városok, és még egy csomó, megadta magát neki, amikor odaérkezett. Valami ötvenezer katona követte már a zászlaját itt, a Kastélyhegy szélén.

Amblemorn volt a legutolsó város, ameddig a hadsereg vízen eljuthatott. A folyó itt mellékfolyók útvesztőjévé vált, sekély csatornákká, és lehetetlenül meredekké. Valentine előreküldte Ermanart tízezer harcossal, hogy intézkedjenek a szárazföldi utazásról. Olyan nagy volt már Valentine nevének gyarapodó ereje, hogy Ermanar ellenállás nélkül, szinte minden lebegőkocsit összeszedhetett három tartományból, és tengernyi jármű várakozott már Amblemornban akkorra, mire a főhadtest megérkezett.

Egy ilyen roppant hadsereg parancsnoklása már nem csak egyedül Valentine-ra hárult. Ermanaron, a tábornagyán keresztül öt főtisztnek parancsolt, akik mindegyike egy-egy részleget vezetett: Carabella, Sleet, Zalzan Kavol, Lisamon Hultin és Asenhart. Deliamber még mindig Valentine mellett volt a tanácsaival; Shanamir pedig, most már egyáltalán nem fiúcskaként, hiszen felnőtt és megerősödött azóta, hogy hátasokat legeltetett Falkynkipben, most az összekötő főtiszt volt, aki a kapcsolattartásról gondoskodott.

Három napra volt szükség a mozgósítás befejeztéig.

– Készen állunk az indulásra, nagyuram – jelentette Shanamir. – Kiadhatom a parancsot?

Valentine bólintott.

– Az első menetoszlop induljon. Délre elhaladunk Bimbak mellett, ha máris indulunk.

– Igenis, uram.

– És... Shanamir?

– Uram?

– Tudom, hogy háború van, de ettől még nem kellene állandóan olyan komoly képet vágnod. Nemde?

– Komoly képet vágok, nagyuram? – vörösödött el Shanamir. – Azért, mert ez komoly dolog! Már Kastély-hegy földjét tapossuk! – Pusztán attól, hogy ezt kimondta, megilletődött ez a messzi Falkynkipból származó, vidéki legény.

Valentine felfogta, mit érezhet. Zimroel mintha millió mérföld messzeségben lenne.

Elmosolyodott.

– Mond csak, Shanamir, jól emlékszem? Száz réz az egy korona, tíz korona egy royal, ezek a kolbászok pedig... mennyibe is kerülnek?

Shanamir zavartan nézett rá; aztán elvigyorodott, és alig bírta visszatartani a nevetését, végül az ki is tört belőle.

– Nagyuram! – kiáltotta, és könnyek szöktek a szemébe.

– Emlékszel még Pidruidra? Amikor egy ötvenroyalossal akartam kolbászt venni? Emlékszel, milyen gyengeelméjűnek gondoltál? Azt mondtad, „együgyű" vagyok. Együgyű. Képzelem, milyen együgyű lehettem akkortájt Pidruidban.

– Réges-rég, volt, nagyuram.

– Valóban. És talán még mindig együgyű vagyok, hogy így kapaszkodok felfelé Kastély-hegyre, próbálva visszaszerezni azt a lélekölő, fárasztó kormányzó munkát. De lehet, hogy nem. Remélem, nem, Shanamir. Emlékezz, hogy mosolyogj gyakrabban, ennyi az egész. Mondd meg az első menetoszlopnak, hogy induljon!

A fiú elrohant. Valentine hosszan nézett utána. Pidruid olyan messze volt, távol térben és időben, millió mérföldre, millió évre. Úgy tűnt. És mégis, alig egy éve és néhány hónapja annak, hogy ő ott üldögélt azon a fehér kőszirten, azon a kellemetlen, forró napon, lefelé nézett Pidruidra, és nem tudta, mihez kezdjen. Shanamir, Sleet, Carabella, Zalzan Kavol! Annyi hónapon át zsonglőrködni a tartományi arénákban és durva matracokon aludni férgektől nyüzsgő vidéki fogadókban! Milyen csodás időszak volt, gondolta Valentine – milyen szabad, milyen könnyű élet. Semmi fontos tennivaló, csak az úton következő varosban munkát szerezni, és vigyázni, hogy a buzogány a Zabra ne essen. Sosem volt még boldogabb. Milyen rendes volt Zalzan Kavol, hogy bevette a társulatba, milyen kedves volt Sleet és Carabella, hogy megtanította a tudományra. Majipoor Napkirálya járt köztük, és ok nem is sejtették! Melyikük képzelhette volna, hogy még mielőtt megöregednének, felhagynak a zsonglőrködéssel és tábornokok lesznek, akik felszabadító hadsereget vezetnek Kastély-hegyre?

Az első menetoszlop mozgásba lendült. A lebegőkocsik útnak indultak, előre a végeérhetetlen, roppant hegyoldalon, mely Ablemorn és a Kastély között elterült.

Kastély-hegy Ötven Városa úgy volt elosztva, mint mazsolák a pudingban, megközelítőleg koncentrikus körökben, sugárirányban a Kastély csúcsától. A legkülső gyűrűben egy tucatnyi volt – Amblemorn, Perimor, Morvole, Canzilaine, Kelet-Bimbak, Nyugat-Bimbak, Furible, Milymély-völgy, Normork, Kazkas, Stipool és Dundilmir. Ezek az úgynevezett Lejtő Városok voltak a kézművesipar és a kereskedelem központjai, és közülük a legkisebbnek, Milymély-völgynek is hétmillió lakosa volt. A Lejtő Városokat tíz-tizenkétezer évvel ezelőtt alapították, többnyire archaikus elrendezésűek voltak, utcáik egykor ésszerűek lehettek, de réges-rég túlnépesedtek és zavarossá váltak a véletlenszerű módosítások miatt. Mindegyik városnak megvolt a maga szépsége, híresek voltak az egész világon. Valentine még nem járt mindegyikben – ha egész életét Kastély-hegyen töltené, akkor sem lenne elég ideje megismerni mind az Ötven Várost – de elég sokat látott már, Kelet-Bimbakot, Nyugat-Bimbakot, csillogó, kristályszerű kőből épült, mérföld magas ikertornyaikkal, Furible-et, híres, kőmadaras kertjével, Canzilaine-t, ahol a szobrok beszélnek, Dundilmirt, a Tüzes-völgyben. Ezek között a városok között királyi parkok voltak, rezervátumok, arborétumok, vadászterületek, szent ligetek, minden tágas és terjedelmes, mert sok ezer négyzetmérföldön terültek el, elegendő hely egy nem túl népes és kényelmes civilizációnak a fejlődésre.

Száz mérfölddel fentebb a Hegyen terül el a kilenc Szabad Város gyűrűje – Sikkal, Huyn, Bibiroon, Stee, Felső-Sunbreak, Alsó-Sunbreak, Castle-horn, Gimkandale és Vugel. A tudósok vitatkoznak rajta, honnan ered a Szabad Városok elnevezés, mert Majipooron egyik város sem volt szabadabb vagy kevésbé szabadabb, mint a többi; de a legáltalánosabban az a magyarázat terjedt el, hogy valamikor Lord Stiamot uralkodása tájékán ez a kilenc város mentesült az olyan adóktól, melyet más városokra kiróttak, viszonzásként olyan speciális szívességekért, amiket a Napkirálynak tettek. A Szabad Városok a mai napig is igényelnek ilyen kiváltságokat, gyakran sikerrel. A Szabad Városok közül a legnagyobb Stee, az ugyanolyan nevű folyó partján, harmincmillió lakossal – ez tehát egy Ni-moya méretű város, és úgy hírlik, még hatalmasabb. Valentine csak nehezen tudott elképzelni olyan helyet, mely pompában felér Ni-moyával; azonban sohasem sikerült ellátogatnia Steebe Kastély-hegyen töltött évei alatt, és most sem fog a közelében elhaladni, mivel az a hegy ellenkező oldalán fekszik.

Még magasabban a tizenegy Őrváros következik – Sterinmor, Kowani, Greel, Minimool, Strave, Hoikmar, Ertsud Grand, Rennosk, Fa, AlacsonySigla, Magas-Sigla. Ezek mind hatalmasak hét-tizenhárommillió lakosnak. Mivel a Hegy kerülete itt fenn már nem olyan roppant, minta tövében, az Őrvárosok közelebb vannak egymáshoz, mint a lentebbiek, és és tartják, hogy néhány évszázad múlva összeérnek, és folyamatos sávot fognak alkotni a Hegy közepénél.

Ezen a sávon felül található a kilenc Belső Város – Gabell, Chi, Haplior, Khresm, Banglecode, Bombifale, Guand, Peritole és Tentag – és a kilenc Magas Város – Muldemar, Huine, Gossif, Tidias, Alsó-Morpin, Felső-Morpin, Sipermit, Frangior és Halanx. Valentine ezeket a metropolisokat ismerte legjobban ifjúkorából. Halanx, a nemesi uradalmak városa volt a szülőhelye; Sipermitben élt Voriax uralkodása alatt, mert az közel volt a Kastélyhoz; Felső-Morpin volt a kedvenc nyaralóhelye, ahová gyakran eljárt tükörcsúszdázni és gyorslovaglásra. Annyi ideje már, annyi ideje! Ahogy a támadó csapatok felfelé lebegtek a hegy útjain, most már egyre gyakrabban meresztette a szemét a napsugaras messzeségbe, a felhőktől övezett magasságba, remélve, hogy megpillanthatja a felvidéket, csak egy villanásnyira Sipermitet, Halanxot, Felső-Morpint valahol messze előttük.

Azonban túl korai volt még ilyen dolgokra számítani. Amblemornból az út Kelet-Bimbak és Nyugat-Bimbak között vezetett, aztán egy S kanyar következett az elképzelhetetlenül meredek és sziklás Normork-taréj körül, és Normorkba jutottak, ahol egy híres, külső kőfal állt – mint a legendák mondják – a velalisieri nagy fal mintájára. Kelet-Bimbak törvényes uralkodója és felszabadítójaként köszöntötte Valentine-t. Nyugat-Bimbakban a fogadtatás határozottan kevésbé volt szívélyes, bár ellenállást ott sem tanúsítottak: az ottaniak nyilván még nem döntötték el, melyik oldalon származhat nagyobb előnyük a kibontakozó, furcsa küzdelemből. Normorknál pedig a nagy Dekkeret Kaput zárva és eltorlaszolva találták, talán első ízben megépítése óta. Ez barátságtalannak tűnt, Valentine azonban úgy döntött, a semlegesség kinyilvánításának tekinti, és anélkül elhaladt Normork mellett, hogy megpróbált volna behatolni. Esze ágában sem volt arra pazarolni az energiáit, hogy ostrom alá vegyen egy bevehetetlen várost. Sokkal egyszerűbb, gondolta, ha nem tekinti ellenségének.

Normork után az út a Tolingar-torlaszt keresztezte, mely egyáltalán nem torlasz volt, hanem csak egy roppant park, negyvenmérföldes ápolt elegancia Kazkas, Stipool és Dundilmir lakosainak szórakoztatására. Itt olyan volt, mintha minden fát és minden bokrot a lehető legformásabb alakba nyírtak, kötöztek, metszettek volna. Egyetlen ferde ág sem akadt, sem kiálló tag. Ha a Kastély-hegyen élő összes milliárdok folyamatosan Tolingar-torlaszon kertészkednének, akkor se lehetne ilyen tökéletes művet elérni. Valentine tudta, hogy ezt irányított, nemesítő programmal érték el, több mint négyezer évvel ezelőtt, kezdve Lord Havilbove uralkodása alatt, és három utódja életén keresztül: ezek a növények önformálóak, önalakítóak voltak, állandóan vizsgálták magukat, és szimmetriára törekedtek. Ennek a kertészeti boszorkányságnak a titka már rég elveszett.

A felszabadító hadsereg most már elérte a Szabad Városok szintjét.

Itt, Bibiroon-tisztásról, Tolingar-torlasz fölött, le lehetett pillantani a mögöttük hagyott lejtőre, mely még látható volt, azonban már elképzelhetetlenül nagy kiterjedésű. Lord Havilbove csodás parkja zöld nyelvként tekergett közvetlenül alattuk, kissé kelet felé, valamivel lentebb csupán szürke pontokként terültek el Dundilmir és Stipool, és épp hogy csak derengett valami mellettük Normork rejtélyes falának tömegéből. Aztán következett a lefelé nyújtózó hegyoldal, Amblemorn felé és a Glayge forrása. És bizonytalanul, mintha álomszerv köd takarná el a láthatáron, nagy valószínűséggel csak a képzelet festette oda, derengett a folyó és a környező városok:

Nimivan, Mitripond, Threiz, Dél-Gayles, Makroprosopos és Pendiwane, bár

Valentine látta, hogy az azokból a városokból való katonái hosszan és keményen meresztik a szemüket, és hevesen mutogatják, és mondják egy–

másnak, hogy az a dombocska vagy ez a kis pont az otthonuk.

– Én azt hittem, Kastély-hegyről egész Pidruidig el lehet látni – szólalt

meg Shanamir Valentine mellett. – De még a Labirintus sem látszik. Magasabbról messzebbre látni?

– Nem – mondta Valentine. – Felhők takarnak mindent az Őrvárosok

alatt. Ott fenn néha még azt is elfelejteni, hogy Majipoor többi része létezik.

– Nagyon hideg van odafönn? – kérdezte a fiú.

– Hideg? Nem, egyáltalán nincs hideg. Olyan enyhe a hőmérséklet,

mint itt. Még enyhébb. Örökös tavasz uralkodik. A levegő lágy és könnyű, és a virágok állandóan virágzanak.

– Hiszen a Hegy az égbe nyúlik! Khyntor Határ-hegye közel sincs ilyen magas... akkora sincs, mint egy dudor Kastély-hegyen... és mégis azt mondják, Határ-hegy csúcsán esik a hó, és néha egész nyáron át megmarad. A Kastélyban éjszakai sötétség uralkodhat, Valentine, meg hideg, hideg, mint a halál!

– Nem – mondta Valentine. – Az ősi gépek folyamatos tavaszt teremtenek. Mélyen a Hegy belsejébe nyúlnak, és onnan szívnak energiát... fogalmam sincs, hogyan... és meleggé, fénnyé, jó édes levegővé alakítják. Egyszer már láttam a gépeket a Kastély mélyén, roppant méretű fémszörnyetegek, annyi fémből, amennyiből egy várost fel lehetne építeni, meg hatalmas szivattyúk, roppant rézcsövek és vezetékek...

– Mikor érünk oda, Valentine? Közel vagyunk már?

Valentine a fejét rázta.

– Még félúton sem.

8

  A legrövidebb út felfelé a Szabad Városokon keresztül Bibiron és Felső-Sunbreak között vezetett. Széles, alig emelkedő hegyhát, ahol a lejtő olyan enyhe volt, hogy kevés időt kellett szerpentinekre vesztegetni. Ahogy Bibiroon felé közeledtek, Valentine megtudta Gorzvaltól, a szkandártól, aki szállásmesterként szolgált, hogy a sereg kezd kifogyni a húsból és a friss gyümölcsből. Az tűnt a legokosabbnak, ha ezen a szinten töltik fel a készleteiket, mielőtt nekivágnak felkapaszkodni az Őrvárosokhoz.

Bibiroon tizenkétmilliós város volt, látványosan helyezkedett el egy száz

mérföldes szirten, mely olyan volt, mintha felfüggesztve lógott volna a hegyoldal fölött. Csak egy úton lehetett megközelíteni – Felső-Sunbreak felől, egy olyan meredek és szűk szurdokon át, amit száz harcos is meg tudna védeni egymillió ellen is. Valentine meg se lepődött, hogy amikor odaértek, azt tapasztalta, a szurdokot megszállták, és alig valamivel több, mint száz harcos tartja.

Ermanar és Deliamber ment előre követségbe. Nem sokkal később azzal a hírrel tértek vissza, hogy Chorgi Heitlug herceg, a szurdokban lévő katonák parancsnoka, és beszélni akar Lord Valentine-nal.

– Ki ez a Heitlug? – kérdezte Carabella. – Ismered?

Valentine bólintott.

– Távolról. A Tyeveras család tagja. Remélem, nem neheztel rám.

– Elnyerhetné Dominin Barjazid kegyét – mondta Sleet sötéten –, ha a hágóban végezne veled.

– És örökké gyötrődne álmában? – kérdezte Valentine nevetve. – Lehet, hogy részeges, de nem gyilkos, Sleet. A birodalom egyik nemese.

– Akárcsak Dominin Barjazid, nagyuram.

– Maga Barjazid sem merészelt megölni, amikor lehetősége lett volna rá. Gyilkosokra számítsak, amikor tárgyalni megyek? Gyerünk, csak az időt vesztegetjük!

Valentine gyalog ment a szurdok szájához Ermanarral, Asenharttal és Deliamberrel. A herceg és három követője már várták.

Heitlug széles vállú, erőteljes kinézetű férfi volt, sűrű, durván göndörödő, fehér hajjal és pirospozsgás, telt arccal. Valentine-ra meredt, mintha ennek a szőke hajú idegennek az arcvonásaiban az igazi Napkirály jellemének vonásait keresné. Valentine tisztelgett neki, ahogy egy Napkirály köszönt egy tartományi herceget, kifejezéstelen tekintettel, kifelé fordított tenyérrel, és Heitlug ettől máris zavarba jött, mert nem tudta, hogyan viszonozza az üdvözlést. Egy pillanat múlva megszólalt.

– Úgy hírlik, ön Lord Valentine, akit boszorkánysággal átváltoztattak. Ha ez igaz, köszöntöm, nagyuram.

– Higgye el, Heitlug, így igaz.

– Kaptam üzeneteket, melyek ezt erősítik. És ellentétes üzeneteket is. Valentine elmosolyodott.

– Az Úrnő üzenetei a megbízhatóak. Az Álmok Királyának üzenetei olyanok, mint amilyenek várhatók is tőle, ha belegondol, hogy a fia mit tett. Kapott utasításokat a Labirintusból?

– Hogy ismerjük el önt, igen. De ezek különös idők. Ha nem bízhatok abban, amit a Kastélyból hallok, miért adnék hitelt a Labirintusból kapott parancsoknak? Csalás vagy tévedés is lehet.

– Itt van velünk Ermanar, az ön nagybácsijának, a Pontifexnek a képviselője. Nem fogolyként van velem. Meg tudja mutatni a Pontifikátusi pecsétet, mely felhatalmazza.

A herceg vállat vont. Továbbra is Valentine-t szemlélte.

– Rejtélyes dolog ez, hogy egy Napkirály így megváltozhat. Ha ez megtörténhetett, bármi megtörténhet. Mit kíván Bibiroontól... nagyuram?

– Gyümölcsre és húsra van szükségünk. Több száz mérföldet kell még megtennünk, és az éhes katonák nem túl jó katonák.

Heitlug arca megrándult.

– Bizonyára tudja, hogy mi Szabad Város vagyunk.

– Tudom. És akkor?

– A hagyomány ősi, és lehet, hogy sokan már elfeledték. Azonban mi, Szabad Városok kitartunk amellett, hogy nem vagyunk kötelesek javakkal ellátni a kormányt a törvényben meghatározott adón kívül. Egy ilyen méretű sereg ellátmányának az ára...

– ...teljesen ki lesz egyenlítve a birodalmi kincstárból – mondta Valentine metszőn. – Semmi olyasmit nem kérünk Bibiroontól, ami a várost akár öt rézzel is megkárosítaná.

– És a birodalmi kincstár itt van önnel?

Valentine szeme haragosan megvillant.

– A birodalmi kincstár Lord Stiamot kora óta Kastély-hegyen található; amikor odaértem, és lehajítottam a trónbitorlót, akkor fogok fizetni az itt kapott áruért. Vagy Bibiroon már nem fogadja el a Napkirály hitelét?

– A Napkirály hitelét elfogadja – mondta Heitlug gondosan. – Azonban ebben kétségek merülnek fel, nagyuram. Mi itt takarékos nép vagyunk, és

nagy szégyen érne bennünket, ha kiderülne, hogy a hitelt olyasvalakinek adtuk, aki... aki hamis állítással megtévesztett bennünket.

Valentine türelmet kényszerített magára.

– Ön „nagyuram"-nak szólít és mégis kétségekről beszél.

– Igen, határozatlan vagyok. Elismerem.

– Heitlug, jöjjön egy pillanatra, beszéljünk egy keveset négyszemközt.

– Tessék?

– Menjünk el tíz lépésre! Azt hiszi, hogy elvágom a torkát, amint eltávolodik a testőreitől? Súgni akarok valamit, amit nem akarok elmondani ma-sok előtt.

A herceg zavartan és kényelmetlenül feszengve, vonakodva bólintott, és hagyta, hogy Valentine arrébb vonja.

– Amikor Kastély-hegyen járt a koronázásom alkalmából – mondta Valentine halkan –, ön a Pontifex rokonainak asztalánál ült, és megivott négyöt flaska muldemari bort. Emlékszik? És amikor teljesen elázott, felállt táncolni, megbotlott az unokatestvére, Elzandir lábában, és elterült a padlón. Azon nyomban megverekedett volna Elzandirral, ha át nem fogom a vállát, és félre nem vonom. Ugye? Nem rémlik fel önben? És tudhatnék én erről, ha csak valami zimroeli felkelő lennék, aki megpróbálja elfoglalni Lord Valentine Kastélyát?

Heitlug arca teljesen vörös lett.

– Nagyuram...

– Most már meggyőződéssel mondja! – Valentine melegen megveregette a herceg vállát. – Rendben van, Heitlug. Nyújtson segítséget, és amikor a Kastélyba jön megünnepelni a visszatértemet, kapni fog még öt flaskányi jó muldemarit. És remélem, mértékletesebb lesz, mint a múltkor.

– Nagyuram, hogyan lehetek szolgálatára?

– Már mondtam. Gyümölcsre meg húsra van szükségünk, és a számlát majd akkor intézzük el, amikor ismét Napkirály leszek.

– Úgy legyen. De lesz önből ismét Napkirály?

– Hogy érti ezt?

– Nem csekély hadsereg várja önt odafönn, nagyuram. Lord Valentine... mármint aki Lord Valentine-nak nevezi magát... százezrével rendeli be a polgárokat a Kastély védelmére.

Valentine a homlokát ráncolta.

– És hol gyülekezik ez a hadsereg?

– Ertsud Grand és Bombifale között. Az összes Őrvárost és minden környező várost igénybe vett. Vérfolyó fog lezúdulni a Hegyről, nagyuram.

Valentine elfordult, és egy pillanatra behunyta a szemét. Fájdalom és csüggedés ostorozta a lelkét. Ez elkerülhetetlen volt, a legkevésbé sem lepte meg, pontosan úgy volt, ahogy kezdettől számított rá. Dominin Barjazid megengedi neki, hogy szabadon vonuljon a Hegy alsó részén, aztán valamivel fentebb heves ellenállást tanúsít, saját királyi testőrségét használja ellene, azokat a nemesi születésű lovagokat, akikkel együtt nevelkedett. Az első sorokban fog ellene harcolni – Stasilaine, Tunigorn, Elidath, meg az unokatestvére Mirigant, és a bátyjának a fia, Diwis...

Egy pillanatra Valentine elhatározása ismét megingott. Megéri ez a zűrzavar, ez a vérontás, a nép gyötrelme, hogy másodszor is Napkirállyá váljon? Lehet, hogy isten akarata volt, hogy letaszítsak. Ha szembeszáll azzal az akarattal, lehet, hogy csak még rettenetesebb katasztrófát indít el az Ertsud Grand fölötti síkságon, sebeket hagy minden ember lelkén, ez sötét, vádló álmokkal fogja megtölteni az éjszakáit, bűntudat fogja marcangolni, és a neve örökre átkozott lesz.

Még mindig visszafordulhatna, elkerülhetné az összecsapást Barjazid hadaival, belenyugodhatna a kudarcba, és...

Nem.

Ezt a küzdelmet már megvívta és megnyerte önmagában, és nem fog újra belemenni. Egy mindenre elszánt, kicsinyes, veszélyes ál Napkirály ül a birodalom leghatalmasabb trónján, aki meggondolatlanul és törvénytelenül uralkodik. Nem szabad hagyni, hogy így maradjon. Semmi más nem számít.

– Nagyuram? – szólította meg Heitlug.

Valentine visszafordult a herceghez.

– A háború gondolata szenvedést okoz nekem, Heitlug.

– Nincs olyan, aki élvezné, nagyuram.

– Azonban mégis eljön az idő, amikor háborúzni kell, különben még rosszabb dolgok történhetnek. Azt hiszem, most ilyen idő van.

– Úgy tűnik.

– Elismer Napkirálynak, Heitlug?

– Egy trónkövetelő nem tudhatna a részegségemről a koronázás napján, azt hiszem.

– És harcol mellettem Ertsud Grand fölött?

Heitlug szilárdan nézett rá.

– Természetesen, nagyuram. Hány katonára van szüksége Bibiroon-ból?

– Mondjuk, ötezerre. Nem akarok roppant méretű sereget... elég egy kicsi, de hűséges és bátor had is.

– Ötezer harcos a rendelkezésére áll, nagyuram. Még több is, ha kívánja.

– Ötezer elég lesz, Heitlug, és köszönöm, hogy hisz bennem. Most lássuk a friss gyümölcsöt és húst.

9

  Rövid időt töltöttek Bibiroonban, csak annyit, amennyi elég volt ahhoz, hogy Heitlug összeszedje a sereget, és ellássa Valentine-t a szükséges készletekkel, aztán máris mentek tovább, felfelé, felfelé, felfelé. Valentine az élcsapatban volt, kedves pidruidi barátaival az oldalán. Jól esett látni a tiszteletteljes és csodáló pillantásokat a szemükben, látni Shanamir izgalomtól kipirult arcát, hallani Carabella elragadtatott, szaporább lélegzését, figyelni, ahogy még a mogorva Zalzan Kavol is motyog és dörmög megdöbbenésében, ahogy Kastély-hegy csodái kigördülnek előttük.

És ó – milyen sugárzónak érzi magát a hazatérés gondolatára!

Mennél magasabban jártak, a levegő annál édeskésebb és tisztábbá vált, mert egyre közelebb értek a hatalmas gépekhez, melyek örökös tavasszal látják el Kastély-hegyet. Hamarosan feltűntek az Őrvárosok távolabbi területei.

– Olyan nagyon... – mormolta Shanamir elcsukló hangon. – Olyan di-

cső látvány...

A hegy itt szürke gránitpajzs volt, mely enyhe, de kérlelhetetlen ívben hajlott az ég felé, eltűnt a felső hegyoldalt beburkoló fehér felhőhullámok között. Az ég káprázatos acélkék volt, mélyebb árnyalatú, mint a majipoori alföldek. Valentine-nak eszébe jutott, mennyire szerette ezt az eget, menynyire gyűlölt lejönni a Hegyen kívüli, szokványos színek szokványos világába. Most megfeszült a mellkasa a látványára. Minden kiemelkedést és szirtet mintha szikrázó, misztikus ragyogás vett volna körül. Mintha maga az útszéli por is szikrázott, csillogott volna. Elővárosok és kisebb városok látszottak pontként a távoli tájban, rendkívüli mágikus helyekként csillogva, és magasan fenn már látszottak a nagyobb városközpontok. Ertsud Grand egyenesen előttük terült el, nagy fekete tornyai épphogy csak látszottak a láthatáron, keletre pedig sötétség honolt, és valószintileg ott van valahol Minimool városa; Hoikmar, a békés csatornáiról és ösvényeiről ismert nagyváros, alig látszott a táj legeslegnyugatibb szélén.

Valentine kipislogta a zavaró nedvességet, ami hirtelen szökött a szemébe. Megkopogtatta Carabella zsebhárfáját.

– Énekelj nekem!

A lány elmosolyodott, és elővette a kis hárfát.

– Ezt szoktuk énekelni Til-omonban, ahol Kastély-hegy csak egy mesebeli hely, egy romantikus álom...

Van egy táj a messzi keleten,

Hol sohasem jártam,

Városok állnak fenn a Hegyen,

Mindig hármasával.

Kastély-hegyen él a Napkirály,

Hősök vetélkednek...

  Abbahagyta, megpendített még egy sietős, bosszús hangot, aztán letette a hárfát. Elfordította az arcát.

– Mi a baj, szerelmem? – kérdezte Valentine.

Carabella a fejét rázta.

– Semmi. Elfelejtettem a szöveget.

– Carabella?

– Mondtam, hogy semmi!

– Kérlek...

A lány ránézett, az ajkába harapott, szeme könnyben ázott.

– Olyan csodás hely ez itt, Valentine – suttogta. – És olyan furcsa... olyan ijesztő...

– Csodás, igen, de nem ijesztő.

– Tudom, hogy szép. És hatalmasabb, mint valaha is képzeltem, ez az összes város, ezek a sziklák egy hatalmas Hegy részei, mindez oly káprázatos. Csakhogy... csakhogy...

– Mondd!

– Te hazafelé tartasz, Valentine! A barátaidhoz, a családodhoz, a... a kedveseidhez, gondolom... Amikor megnyertük a háborút, ott lesznek körülötted, lakomákba, ünnepségekbe fognak cibálni, és... – Elhallgatott egy pillanatra. – Megfogadtam, hogy egy szót sem szólok erről.

– Ki vele!

– Nagyuram...

 – Ne olyan szertartásosan, Carabella. – Megfogta a kezét. Észrevette, hogy Shanamir és Zalzan Kavol arrébb megy, és a lebegőkocsi másik részén telepszik le, háttal feléjük.

– Nagyuram – tört ki a lányból –, mi Tesz a kis til-omoni zsonglőrlánnyal, amikor újra Kastély-hegy hercegei és hölgyei vesznek körül?

– Adtam rá okot, hogy azt hidd, elhagylak?

– Nem, nagyuram, de...

– Szólíts Valentine-nak, ha megkérhetlek. Mi az a de?

A lány arcán pír jelent meg. Elhúzta a kezét, és feszülten megigazgatta vele fényes, sötét haját.

– Heitlug herceg tegnap együtt látott bennünket, látta, hogy átölelsz... Valentine, te nem láttad a mosolyát! Mintha valami csinos kis játékszered lennék, egy kis kedvenced, valami kis csecsebecse, amit majd eldobnak, ha itt az ideje.

– Szerintem te túl sokat véltél kiolvasni Heitlug mosolyából – mondta Valentine lassan, ámbár ő is észrevette azt a mosolyt, és aggasztotta. Tudta, hogy Heitlug és a hozzá hasonló magas rangú urak, hölgyek számára Carabella csak egy feltörekvő ágyasnak fog látszani, egy elképzelhetetlenül alacsony társadalmi osztályból, akivel legjobb megvetően bánni. Korábbi életében Kastély-hegyen ilyen osztálykülönbségeket félreérthetetlenül érzékeltettek mindenkivel; azonban ő hosszú ideig távol volt a Hegytől, és manapság már másképpen látja a dolgokat. Carabella félelme nagyon is valós. Ez azonban olyan probléma, amit a megfelelő pillanatban kell megoldani. Előbb még más problémák várnak megoldásra. Gyengéden így szólt: – Heitlug túlságosan kedveli a bort, és elég durva lelkületű. Ne törődj vele. Helyed lesz a Kastély nagyságai között, és senki sem merészel majd lenézni, amikor ismét Napkirály leszek. Most már gyerünk, fejezd be a dalt.

– Szeretsz engem, Valentine?

– Igen, szeretlek. Azonban akkor kevésbé szeretlek, amikor a szemed vörös és duzzadt, Carabella.

A lány felhördült.

– Ilyesmit csak egy gyereknek szoktak mondani! Ezek szerint úgy tekintesz rám, mint gyerekre?

Valentine megrántotta a vállát.

– Úgy tekintek rád, mint okos és szép nőre. De mit válaszolhatnék, amikor azt kérdezed, szeretlek-e?

– Azt, hogy szeretsz. És semmi több cikornyát.

– Hát, sajnálom. Úgy látszik, ezeket a dolgokat még alaposabban át kell ismételnem. Nos, énekelsz nekem?

– Ha akarod – mondta a lány, és felemelte zsebhárfáját.

Egész reggel felfelé haladtak a Szabad Városok fölötti nyílt területre. Valentine a Pinitorba tartó országutat választotta, mely Ertsud Grand és Hoikmar között egy üres, sziklás fennsíkon vezetett, melyet csak ritka ghazganfák csalitja tört meg: vaskos, hamuszínű törzsek és bütykös, göcsörtös ágak – fák, melyek tízezer évet élnek, és halk sóhajt hallatnak, amikor eljön az idejük. Kopár, csendes vidék volt, ahol Valentine és társai erőt gyűjtöttek az előttük álló erőfeszítésre.

Ez idáig felfelé kapaszkodásuk nem ütközött ellenállásba.

– Meg se próbálnak megállítani bennünket – mondta Heitlug –, amíg túl nem jutunk az Őrvárosokon. A világ ott fenn keskenyebb. A föld egyenetlen, ráncos. Ott vannak olyan részek, ahol csapdába csalhatnak.

– Lesz elég hely – mondta Valentine.

Egy csipkézett ormokkal szegélyezett meddő völgyben, melyen túl már látszott Ertsud Grand városa valami húsz mérföldre keletre, megállította seregét és a parancsnokokkal tanácskozott. Már küldtek előre felderítőket, hogy kikémleljék az ellenséges erőt, és azok olyan újsággal tértek vissza, amely ólomsúllyal nehezedett Valentine-ra: roppant nagy sereg, jelentették, harcosok tengere árasztja el a tágas rétet, mely több száz négyzetmérföldet tölt be Bombifale, Belső Város alatt. A legtöbb gyalogos, de lebegőkocsik is állomásoztak ott, egy regiment hátason lovagló katona, és a hatalmas, dübörgő mollitorokból egy különítmény, a masszív, tankszerű állatokból legalább tízszer annyi, mint amennyi a Glayge partján várta őket. Azonban nem mutatta ki a csüggedését.

– Hússzoros túlerőben vannak – mondta Valentine. – Ezt bátorítónak találom. Kár, hogy nincsenek még többen... hiszen egy ekkora had elég nehezen kezelhető ahhoz, hogy megkönnyítse a dolgunkat. – Megkopogtatta az előtte heverő térképet. – Itt táboroznak, a Bombifale-síkon, és bizonyára látták, hogy egyenesen feléjük vonulunk. Azt várják, hogy a Peritole-hágón át kíséreljük meg a feljutást, a síkság nyugati részénél, és azt fogják legkeményebben őrizni. Valóban a Peritole-hágó felé fogunk tartani. – Valentine hallotta, hogy Heitlug csalódottan sóhajt, és látta, hogy Ermanar hirtelen fájdalmas meglepetéssel kapja fel a fejét. Valentine zavartalanul folytatta: – És amikor megindulunk, erősítéseket fognak küldeni abba az irányba. Ha már behatoltak a hágóba, csak nehezen fognak tudni átcsoportosulni és más irányba menni. Amint mozgásba lendülnek, mi visszakanyarodunk a síkság felé, egyenesen a táboruk közepébe, és keresztülvágunk rajtuk meg Bombifale-en. Bombifale fölött van a Felső-Morpinba vezető út, melyen akadálytalanul a Kastélyhoz juthatunk. Van kérdés?

– Mi van akkor – kezdte Ermanar –, ha egy másik hadsereg var ránk Bombifale és Felső-Morpin között?

– Ezt majd akkor kérdezze – felelte Valentine –, ha Bombifale-en már túljutottunk. Más kérdés?

Körülnézett. Senki sem szólt.

– Jó. Akkor előre!

Egy nap elteltével a talaj termékenyebbé vált, amikor behatoltak a Belső Városokat körülvevő nagy, zöld teraszra. Már a felhős térségben jártak, hideg és nedvesség vette körül őket, a napot látni lehetett, bár csak határozatlanul a kavargó ködsávokon át, melyek sose szálltak fel. Ebben a termékeny térségben az olyan növények, melyek lentebb csak térdig értek, itt óriásira nőttek, tányérnyi levelekkel, fatörzs vastagságú szárral, és minden fénylő vízcseppektől bevontan csillogott.

A tájat itt meredek oldalú hegyvonulatok törték meg, melyek hirtelen emelkedtek ki a mély völgyekből, és utak, melyek bizonytalanul kanyarogtak az ádáz, kúp alakú csúcsok körül. Most már kevesebb út közül válogathattak: nyugatra volt a Banglecode-csúcsok, a megmászhatatlan, agyarszerű hegyek körzete, melyet még alig derítettek fel, keletre volt a Bombifale-síkság tágas és enyhe lejtője, és egyenesen előttük, mindkét oldalán csupasz kőfallal határolva, volt a Peritole-hágóként ismert, gigászi, természetes lépcső, ahol – hacsak Valentine teljesen nem tévedett – a trónbitorló legjobb csapatai várakoztak.

Valentine sietség nélkül vonult seregeivel a hágó felé. Négy órát mentek, kettőt pihentek, még öt órát mentek, letáboroztak éjszakára, reggel későn indultak. Kastély-hegy üdítő levegőjén könnyedén haladhattak 'volna sokkal gyorsabban is. Azonban az ellenség minden bizonnyal figyelte a hadmozdulataikat fentről, és Valentine azt akarta, hogy legyen bőven idejük észrevenni az útirányát és megtenni a szükséges ellenlépéseket.

Másnap fokozták a tempót, mert láthatóvá vált a hágó első, roppant meredek lépcsője. Deliamber varázslattal előreküldte a lelkét, és azt a hírt jelentette, hogy valóban egy védő sereg szállta meg a hágót, és további seregek áramlanak nyugatra Bombifale-síkság felől a segítségükre.

Valentine elmosolyodott.

– Most már nem tart soká. A kezünkbe adják magukat.

Két órával napszállta előtt parancsot adott a letáborozásra egy kellemes réten egy hideg, bukdácsoló patak mellett. A kocsikat védelmi elrendezésben állították fel, a rekvirálók tűzrevalóért mentek, a szállásmesterek elkezdték kiosztani a vacsorát – és, ahogy az éjszaka még jobban leszállt, a parancs gyorsan körbeszaladt a táboron, hogy szedelőzködjenek fel, és máris induljanak, hagyják égve a tüzeket, a kocsik nagy részét pedig az adott formációban.

Valentine érezte, ahogy az izgatottság dübörögve erősödik benne. Látta a megújult csillogást Carabella szemében, és Sleet régi sebhelye haragosan vöröslött az arcán, ahogy a szíve gyorsabban vert. És ott volt Shanamir, aki erre-arra járkált, de sohasem ostobán, nagyon kicsi és nagyon nagy feladatokat vállalt, komoly arccal, hozzáértően, és ez egyszerre volt komikus és elismerésre méltó. Ezek feledhetetlen órák voltak, előrevetítették a születendő nagy események előjelét.

– Régebben, amikor még a Hegyen éltél – mondta Carabella –, sokat tanulhattál a hadviselésről, hogy egy ilyen hadmozdulatot tudtál kieszelni. Valentine elnevette magát.

– Hadviselést? Bármiféle hadviselés is létezett Majipooron, száz évvel Lord Stiamot halála után feledésbe merült. Semmit sem tudok a háborúról, Carabella.

– Akkor hogyan...

– Feltevés. Szerencse. Gigászi méretű zsonglőrködés. Menet közben jut eszembe. – Rákacsintott. – De ezt ne mondd el a többieknek. Hadd higgyék csak. hogy a tábornokuk zseni, és akkor tényleg azzá tehetik!

A felhőktől takart égen egyetlen csillag sem látszott, és a hold fénye is csak halvány, vörös derengés volt. Valentine serege a leghalványabbra állított fénygömbvilágításnál haladt az úton a Bombifale-sÍkság felé. Deliamber mély transzban ült Valentine és Ermanar között, és tudatával előrenyúlva torlaszokat és akadályokat keresett. Valentine csendesen ült, és még mindig furcsán nyugodtnak érezte magát. Ez valóban egyfajta gigászi méretű zsonglőrködés, gondolta. És most, mint ahogy annyiszor megtette a társulatnál, lénye középpontjára összpontosított, ahol követni tudta az állandóan változó eseményekről kapott információkat, anélkül, hogy túlságosan tudatában lett volna a haladásuknak, az információnak vagy az eseményeknek: minden a megfelelő időben történt, egyszerűen tudatában volt a lehető leghatékonyabb tennivalóknak.

Egy órával hajnal előtt érték el a helyet, ahol az út felfelé kanyarodott a síkság bejárata felé. Valentine ismét összehívta a parancsnokait.

– Három fontos dolog – mondta nekik. – Zárt alakzatban maradni. Fölöslegesen nem oltani ki életeket. Tartani az előrenyomulást. – Sorban odalépett mindegyikükhöz, mondott egy szót, kezet rázott, vagy rámosolygott. – Ma Bombifale-ben ebédelünk – mondta. – Holnap este pedig Lord Valentine Kastélyában vacsorázunk, ezt megígérem!

10

  Ez volt az a pillanat, amelyről Valentine hónapok óta álmodott, amikor csatába kell vezetnie Majipoor polgárait Majipoor polgárai ellen, amikor kockára kell tenni gyermekkori pajtásai vérét. Mégis, most, hogy eljött a pillanat, szilárdnak, rendíthetetlennek érezte magát.

A hajnal szürke fényénél a támadó hadsereg kitódult a síkságra, és a reggeli ködben Valentine most először pillantotta meg a vele szemben álló légiókat. A síkság szinte feketéllett a sátraktól. Mindenhol katonák, járművek, hátasok, mollitorok – zavaros és kaotikus áradat.

Valentine hadai ék alakban helyezkedtek el, a legbátrabb és legelszántabb követőkkel az élen haladó kocsioszlopban. Heitlug herceg katonáiból állt a sereg középső magja, és a hadviseléshez nem szokott polgárőrök Pendiwane-ből, Makroprosoposból meg a többi Glayge-menti városból képezték a hátvédet; jelentősebbek tömegben, mint vitézségben, Majipoor minden faja képviseltette magát a felszabadító hadseregben – egy szakasz szkandár, egy különítmény vroon, egy egész horda lángoló szemű liimen, rengeteg hjort és ghayrog, sőt még egy kis elit csapat su-suheris is. Valentine a három ék egyikében volt, de nem a középsőben: ott Ermanar haladt, készen arra, hogy felfogja a trónbitorló ellentámadásának erejét. Valentine kocsija a jobb szárnyon volt, Asenharté a balon, és a Sleet, Carabella, Zalzan Kavol és Lisamon Hultin által vezetett osztagok közvetlenül mögöttük.

Most! – kiáltotta Valentine, és a csata kezdetét vette.

Ermanar kocsija meglódult, kürtök harsogtak, fények villogtak. Egy pillanatra rá Valentine követte, és ahogy keresztülpillantott a csatamező túlsó szélére, látta, hogy Asenhart lépést tart velük. Zárt alakzatban rontottak a síkságra, és a védelmező csapatokat azonnal szétzilálták. A trónbitorló hadának első sorai ijesztő gyorsasággal omlottak össze, szinte mintha ez szándékos hadmozdulat lett volna. Fejvesztett katonák rohangáltak összevissza, egymásnak ütköztek, összegabalyodtak, fegyverek után kapkodtak vagy csupán biztonságot kerestek. A síkság hatalmas térsége kétségbeesetten igyekvő, vezető nélküli, terv nélküli alakok óceánjává vált. A támadók falanxa áthatolt köztük. Kevés tűzharcra került sor; néha egy-egy energialövedék vetett rikító fényt a tájra; azonban az ellenség többnyire olyan zavarodottnak látszott, hogy alig tudott összefüggően ellenállni, a támadók éke tetszés szerint vágott át rajtuk, és nem volt szükség vérontásra.

Deliamber csendesen mondta Valentine oldalán:

– Roppant területen szétszóródtak, több száz mérföldön. Időbe fog telni, hogy összeszedjék a hadat. Azonban az első ijedtség után összegyűlnek, és akkor nem lesz ilyen könnyű dolgunk.

Ez máris kezdett megtörténni.

Lehet, hogy a képzetlen polgárőrök, akiket Dominin Barjazid az Őrvárosokból sorozott be, szétszóródtak, de a védő hadsereg magja Kastélyhegy lovagságából állt, akik képzettek voltak a hadijátékokban, ha nem is a háborús technikákban, és ők már gyülekeztek, minden oldalról bezárultak a támadók kicsi eke körül, ami mélyen közéjük fúródott. Valahogy előtereltek egy csapat mollitort, és azok oldalba kapták Asenhart szárnyát, csattogó agyarak, hatalmas karmok keresték, hol tehetnek kárt. A másik oldalon egy lovas különítmény szállt a hátasokra, és megpróbált valamilyen alakzatba rendeződni; Ermanar pedig szilárd energiavető-össztűzbe rohant.

– Tartani az alakzatot! – kiáltotta Valentine. – Tovább, előre!

Még mindig száguldottak előre, de az iram érezhetően meglassult. Ha az elején Valentine serege úgy vágott keresztül az ellenségen, mint forró kés a vajon, most inkább olyan volt, mintha egy vastag sárfalon akarna keresztülnyomulni. Számos járművet már körülvettek, néhányat pedig teljesen leállítottak. Valentine Lisamon Hultint pillantotta meg, aki gyalogosan tört át egy csapat védőn, és jobbra, balra szétszórta őket. Három gigantikus szkandár is a mezőn állt – csak Zalzan Kavol és testvérei lehettek – rettenetes pusztítást vittek véghez négy karjukkal, melyek mindegyikében valamilyen fegyvert forgattak.

Aztán Valentine járművét is körülvették, de a kocsisa hirtelen visszarántotta és körbe fordította, ezzel félresöpörte az ellenséges katonákat.

Előre – előre...

Mindenfelé testek hevertek. Ostobaság volt Valentine-tól, hogy abban reménykedett, vérontás nélkül hódíthatja meg a Hegyet. Máris több százan heverhettek holtan, és több ezren sebesülten. Haragos tekintettel célba vett egy magas, kemény vonású férfit, aki a kocsija felé tartott; egyetlen lövéssel leterítette. Valentine hunyorgott, ahogy a levegő sercegett körülötte saját energialövedéke kisülésétől, és újra meg újra tüzelt.

– Valentine! Lord Valentine!

A kiáltás egyetemes volt. De egyaránt jött mindkét küzdőfél katonáitól, és mindegyik a saját Lord Valentine-ját értette ezalatt.

Most már úgy tűnt, az előrehaladás teljesen megtorpant. A sodrásirány határozottan megváltozott: a védők ellentámadásba mentek át. Úgy tűnt, mintha az első rohamra nem álltak volna készen, azért engedték Valentine seregét áttörni; de most felálltak, rendezték a soraikat, és valami hadmozdulatfélébe kezdtek.

– Úgy tűnik, új vezetőket kaptak, nagyuram – jelentette Ermanar. – A tábornok, aki most irányítja őket, erősen kézben tartja a dolgot, és hevesen ösztökéli őket felénk.

A mollitorok vonalat formálva vezették az ellentámadást, a trónbitorló számtalan katonájával mögöttük. Ám a nehéz felfogású, engedetlen állatok több bajt okoztak a puszta tömegükkel, mint a karmaikkal és az agyaraikkal: nem volt könnyű túljutni púpos, mamuttestükön. Most már Valentine számos tisztje kikerült a járművéből... ismét megpillantotta Lisamon Hultint, Sleetet és Carabellát, ahogy dühödten verekszenek, csapataik összetömörülve mindent megtettek, hogy megvédjék őket. Maga Valentine is kiszállt volna, Deliamber azonban ráparancsolt, hogy maradjon a helyén.

– A te személyed szent és sérthetetlen – mondta a vroon gorombán. – A harcosoknak tudniuk kell boldogulni nélküled is.

– De...

– Ez fontos.

Valentine összevonta a szemöldökét. Értette a logikát abban, amit Deliamber mondott, de megvetette. Mindazonáltal engedelmeskedett.

– Előre! – ordította csalódottan tábori hangosbeszélője sötét sárkánycsontszínű kürtjébe.

Azonban nem bírtak előre jutni. Most már védő harcosok fellege közeledett mindenfelől, és visszafelé kényszerítették Valentine hadait. Úgy tűnt, a trónbitorló seregei erősítésének középpontja Valentine-tól nem messze volt, alig túl a síkság egy kiemelkedő részén; onnan áramlottak kifelé láthatóan erős csoportokban. Igen, valamilyen új tábornok, gondolta Valentine, valami erős parancsnok, aki rendelkezik ihlettel és erővel, összegyűjti a hitehagyott csapatokat. Ahogy nekem kellene csinálnom, gondolta, lenn a csatatéren, közöttük. Ahogy nekem kellene csinálnom.

Ermanar hangja harsant fel.

– Nagyuram, látja azt a dombtetőt jobb felől? Amögött van az ellenség parancsnoki állása... ott a generálisuk a csata közepén.

– Meg akarom nézni – mondta Valentine, és intett a kocsisának, hogy hajtson fel a magaslatra.

– Nagyuram – folytatta Ermanar –, arra kell összpontosítanunk az erőnket, hogy eltüntessük, mielőtt még nagyobb előnyre tesz szert.

– Bizonyára – mormolta Valentine oda se figyelve. Kimeresztette a szemét. Odalenn hatalmas zűrzavar uralkodott. De fokozatosan sikerült megkülönböztetnie egy alakot az áradatban. Igen, ő kell hogy legyen. Egy magas férfi, magasabb Valentine-nál, erős vonású, széles szájú, szúrós, sötét szemű, súlyos, fénylő, fekete hajcsomó, hátul befonva. Furcsán ismerősnek tűnt – olyan nagyon ismerősnek, kétségkívül ismerősnek, valaki, akit Valentine ismert, mégpedig jól ismert Kastély-hegyen töltött éveiből, de az agya olyan tompa volt a csata káoszától, hogy egy pillanatig nehéznek találta megújult emlékeiben keresgélni és azonosítani...

Igen. Persze.

Morvolei Elidath.

Hogyan nem ismerte fel első pillantásra, még ennek az őrületnek a közepette is, ifjúkori barátját, Elidathot, aki néha még a testvérénél, Voriaxnál is közelebb állt hozzá, Elidathot, minden barátja közül a legkedvesebbiket, akivel annyi merész kalandban vettek részt, aki legközelebb állt hozzá képességekben és vérmérsékletben. Elidathot, akiről mindenki úgy tartotta, még maga Valentine is, hogy ő lesz a következő Napkirály...

Elidath vezeti az ellenséges sereget. Elidath az a veszélyes tábornok, akitől meg kell szabadulni.

– Nagyuram? – mondta Ermanar. – Utasításokra várunk, nagyuram.

– Körülvenni – nyögte ki Valentine. – Közömbösíteni. Foglyul ejteni, ha van rá mód.

– Össztűz alá vehetnénk...

– Nem eshet bántódása – parancsolta Valentine tompán.

– Nagyuram...

– Azt mondtam, nem eshet bántódása.

– Igenis, nagyuram. – Azonban nem csengett túl sok meggyőződés Ermanar válaszában. Valentine tudta, hogy Ermanar számára az egyik ellenség olyan, mint a másik, és ez a generális kevesebb bajt okozhatna, ha gyorsan megölnék. De Elidathot...!

Valentine feszülten és aggódva figyelte, ahogy Ermanar hirtelen megfordítja a csapatait, és Elidath tábora felé küldi őket. Könnyű azt parancsolni, hogy Elidathnak ne essen bántódása, de a csata hevében hogy lehet erre ügyelni? Ez az, amitől Valentine mindentől jobban félt, hogy valamelyik régi kedves barátja fogja vezetni az ellenséges csapatokat – de tudni, hogy épp Elidath, hogy Elidath van veszélyben a csatatéren, hogy Elidathnak el kell esnie, ha a felszabadító hadsereg tovább akar nyomulni – milyen gyötrelmes volt!

Valentine felállt.

– Nem szabad... – kezdte Deliamber.

– Meg kell tennem – mondta, és leugrott a kocsiról, mielőtt a vroon valamilyen varázslattal megakadályozhatta volna.

Odalenn, a dolgok sűrűjében minden érthetetlen volt: alakok rohangáltak összevissza, nem lehetett megkülönböztetni a barátot az ellenségtől, óriási hangzavar, felfordulás, kiabálás, riadalom, por és őrület. A csata erővonalai, melyek a kocsiból jól kivehetők voltak, innen nem látszottak. Úgy vélte, látja Ermanar csapatait, ahogy lecsapnak az egyik oldalról, és zavaros, kaotikus küzdelem dúl valahol Elidath tábora irányában.

– Nagyuram – kiáltotta oda Shanamir –, nem lenne szabad mutatkoznod! Te...

Valentine leintette, és a csata legsűrűbb része felé indult.

Úgy tűnt, azzal, hogy Ermanar Elidath táborára összpontosította a támadását, a sodrás ismét megváltozott. A támadók áttörtek, és megint csak szétszórták ellenfeleiket. Azok meghátráltak, lovagok és polgárok egyaránt vaktában rohangáltak, próbálva menekülni a kíméletlen előrenyomulás elől, míg valamivel távolabb a védők csoportja szilárd kört alkotott Elidath körül, ez volt az egyetlen rendíthetetlen szikla a kavargó árban.

Bár ne esne baja Elidathnak, imádkozott Valentine. Fogják el, fogják el minél előbb, de ne essen bántódása.

Szinte teljesen észrevétlenül jutott előre a csatatéren. Ismét úgy tűnt, a győzelem már a kezében van: de túl nagy áron, nagyon nagy áron, ha Elidath életébe kerül.

Valentine Lisamon Hultint és Kianimoti Khunt pillantotta meg maga előtt; egymás mellett, ösvényt vágtak, amelyen át a többiek követték őket, és maguk előtt hajtották az ellenséget. Khun nevetett, mintha egész életében erre a heves pillanatra várt volna.

Aztán egy ellenséges lövedék fúródott a kék bőrű lény mellébe. Khun megtántorodott, megperdült. Lisamon Hultin észrevette, hogy kezd lehanyatlani, elkapta, megtartotta, majd gyengéden a földre fektette.

– Khun! – kiáltotta Valentine, és odafelé rohant.

Még tíz méterről is látszott, hogy az idegen iszonyú sebet kapott. Khun hevesen lélegzett; szikár, éles vonású arcán foltok jelentek meg, szinte teljesen szürke lett; tekintete tompává vált. Valentine láttán felragyogott egy kicsit a szeme, és megpróbált felülni.

– Nagyuram – mondta az óriásnő –, ez a hely nem neked való. Valentine meg sem hallotta, az idegen lény fölé hajolt.

– Khun? Khun? – suttogta sürgetően.

– Minden rendben, nagyuram. Tudtam... oka van... hogy a világotokra jöttem...

– Khun!

– Csak kár... hogy nem leszek ott a győzelmi lakomán...

Valentine tehetetlenül megragadta az idegen kiálló lapockáját, és magához húzta, de Khun élete gyorsan és csendesen elillant. Hosszú utazása véget ért. Végre talált célt és nyugodalmat.

Valentine felkelt, és körülnézett, úgy érzékelte a csatamezőn dühöngő őrületet, mintha álmodná. Emberei körülvették, és valaki – rájött, hogy Sleet – rángatta, próbálta biztonságosabb helyre vinni.

– Nem – motyogta Valentine, – Harcolni akarok...

– De nem itt, nagyuram. Khun sorsára akarsz jutni? Mi Tesz velünk, ha te meghalsz? Ellenséges csapatok igyekeznek felénk Peritole-hágótól. A küzdelem hamarosan meg öldöklőbb lesz. Nem maradhatsz a csatatéren.

Valentine megértette. Végtére is Dominin Barjazid sincs itt, és valószínűleg neki sem lenne szabad. De hogy ülhetne ölbe tett kézzel a lebegőkocsiban, amikor mások meghalnak körülötte, amikor Khun, aki még csak nem is e világ szülötte volt, már életét adta érte, amikor kedves Elidathja, épphogy amögött a domb mögött, talán halálos veszélyben forog, épp az o csapataitól? Határozatlanul ingadozott. Sleet kifejezéstelen arccal elengedte, de csak azért, hogy odaintse Zalzan Kavolt: a hatalmas szkandár kardot lengetett három kezében, a negyedikben pedig energiavetőt szorongatott. Ott volt nem messze. Valentine látta, hogy Sleet komoran tárgyal vele, és Zalzan Kavol, szinte megvetően tartva távol magától az ellenfeleit, Valentine felé kezdte átvágni magát. Valentine gyanította, hogy egy pillanat múlva, koronás Hatalmasság vagy sem, a nagy szkandár erőnek erejével e! fogja vonszolni a harcmezőről.

– Megállj! – mondta Valentine. – A trónörökös veszélyben van. Parancsolom, hogy kövessetek!

Sleet és Zalzan Kavol zavartnak tűnt az idegen címre.

– A trónörökös? – ismételte Sleet. – Ki az...

– Utánam! – kiáltotta Valentine. – Ez parancs.

Zalzan Kavol felhördült.

– A biztonságod, nagyuram...

– ...nem az egyetlen fontos dolog. Sleet, a balomra! Zalzan Kavol, a jobbomra!

Túlságosan megzavarodtak, hogy ne engedelmeskedjenek. Valentine odahívta Lisamon Hultint is; és barátai őrizetében sebesen sietett fel a magaslatra, az ellenséges vonalak felé.

– Elidath! – kiáltotta Valentine teli torokból.

Úgy tűnt, mintha a hangja fél mérföldre terjedt volna, és attól a hatalmas ordítástól egy pillanatra minden abbamaradt körülötte. Mozdulatlan harcosok között haladva Valentine Elidath felé nézett, tekintetük találkozott, látta, hogy a sötét hajú férfi megáll, viszonozza a pillantását, a homlokát ráncolja, vállat von.

Valentine odakiáltotta Sleetnek és Zalzan Kavolnak:

– Fogjátok el azt az embert! Hozzátok ide... sértetlenül!

Ebben a pillanatban a dermedtség véget ért; a csata megkettőzött erővel folytatódott. Valentine csapatai ismét nekiestek a megtört, fellazuló ellenségnek, és egy másodpercre újra megpillantotta Elidathot, saját embereitől védelmezően körülvéve, és vadul tartva magát. Aztán nem látott többet, mert ismét minden kaotikussá vált. Valaki rángatta – Sleet vagy Carabella? –, nógatta, hogy térjen vissza a kocsija biztonságába, ő azonban rámordult, és kiszabadította magát.

– Morvolei Elidath! – kiáltotta Valentine. – Elidath, tárgyalni akarok!

– Ki szólít a nevemen? – jött a válasz.

A hullámzó tömeg újra megnyílt közte és Elidath között. Valentine kitárta a karját a homlokát ráncoló alak felé, és válaszolni készült. Azonban a szavak túl lassúak lettek volna, túl esetlenek. Valentine tudta ezt. Hirtelen transzállapotba siklott, minden akaraterejét anyja ezüstpántjába fektette, és a kettejüket elválasztó térségen keresztül lelke teljes energiáját kisugározta Morvolei Elidath felé a pillanatnyi álomképek sűrített töredékeivel...

... két fiatalember, valójában még fiúk, karcsú, gyors hátasokon nyargalnak át a göcsörtös törpefák erdején...

...egy vastag, görbe gyökér kígyóként nyúlik keresztbe az ösvény fölött, az egyik hátas megbotlik, a fiú kizuhan a nyeregből...

...iszonyatos reccsenés, egy törött, fehér csontvég ugrik ki rettenetesen a kihasadt bőr alól...

...a másik fiú visszarántja a hátasát, visszalovagol, füttyent meghökkenésében és rémületében, amikor meglátja, mi történt...

Valentine nem bírta tovább sugározni az álomképeket. A kapcsolat pillanata véget ért. Fáradtan, kimerülten siklott vissza a valóságba.

Elidath zavartan meredt rá. Olyan volt, mintha csak ők ketten lettek volna a harcmezőn, és minden ami körülöttük történik, mindössze zaj és köd lett volna.

– Igen – mondta Valentine. – Ismersz engem, Elidath, de nem ezen az arcomon, amit ma viselek.

– Valentine?

– Nem is más.

Egymás felé indultak. Mindkét sereg harcosai csendesen, zavarba jötten vették őket körül. Amikor már csak egyméternyire voltak egymástól, megálltak és bizonytalanul helyezkedtek, mintha párbajozni készülnének. Elidath kábultan, hitetlenkedve vizsgálta Valentine arcvonásait.

– Lehetséges ez? – kérdezte végül. – Lehetséges ilyen boszorkányság?

– Együtt lovagoltunk a törpeerdőben Amblemorn alatt – mondta Valentine. – Sosem éreztem akkora fájdalmat, mint aznap. Emlékszel, amikor te saját kezeddel helyére tetted a csontot, úgy felkiáltottál, mintha a te lábod lenne a törött?

– Honnan tudhat ilyesmiről?

– Aztán egy hónapot töltöttem fekve és bosszankodva, miközben te, Tunigorn meg Stasilaine a Hegyen kószáltatok nélkülem. És bicegtem, meg azután is, hogy a csont összeforrott. – Valentine felnevetett. – Az a bicegés is Dominin Barjazidé lett, amikor ellopta a testemet! Ki gondolta volna, hogy ekkora szívességet tesz nekem?

Elidath olyan volt, akár egy alvajáró. A fejét rázta, mintha pókhálóktól akarna megszabadulni.

– Ez boszorkányság – mondta.

– Igen. És én Valentine vagyok!

– Valentine a Kastélyban van. Tegnap még beszéltem vele, minden jót kívánt, beszélt a régi szép időkről, amit együtt töltöttünk...

– Lopott emlékek, Elidath. Az agyamban halászik, és onnan veszi a régi emlékeket. Semmi furcsát nem vettél észre rajta az elmúlt évben? – Mélyen Elidath szemébe nézett, és a sötét hajú férfi szeme megrebbent, mintha varázslattól tartana. – Nem gondolod, hogy Valentine furcsamód viszszavonult, borongós és rejtélyes lett újabban, Elidath?

– De igen, észrevettem... az uralkodás gondja tette ilyenné.

– Ezek szerint észrevetted a különbséget! A változást!

– Igen, egy kicsit. Egyfajta hűvösség... távolságtartás, fagyosság veszi

körül.

– És te mégis megtagadsz engem? Elidath rámeredt.

– Valentine? – mormolta; még mindig nem hitte el. – Te, valóban te lennél, ebben a különös álcában?

– Nem is más. És aki ott fenn a Kastélyban van, az becsapott, téged és az egész világot.

– Olyan különös ez.

– Gyere, ölelj meg, és hagyd abba a morgolódást, Elidath! – Valentine széles mosollyal megragadta a másik férfit, közel húzta, és úgy tartotta, ahogy barát tart barátot. Elidath megfeszült. Teste merev lett, mint a fa. Egy pillanat múlva eltolta magától Valentine-t, és remegve hátrált egy lépést.

– Nem kell félned tőlem, Elidath.

– Túl sokat kérsz tőlem. Elhiggyek ilyen...

– Hidd el!

– Hiszem, legalább félig. A tekinteted melegsége... a mosolyod... az emlékek...

– Hidd el a másik felét is – nógatta Valentine szenvedélyesen. – Anyám, az Úrnő szeretetét küldi neked, Elidath. Találkozhatsz vele a Kastélyban, aznap, amikor ünnepséget tartunk újrakoronázásom alkalmából. Fordítsd meg a seregedet, kedves barátom, és tarts velünk fel a Hegyre!

Elidath arcán kétségek dúltak. Ajka mozgott, egy izom vadul rángatózott a szájánál. Szótlanul állt Valentine előtt.

Végül így szólt:

– Lehet, hogy őrültség, de elfogadom az állításodat.

– Elidath!

– És veled tartok, de az isten legyen irgalmas hozzád, ha kiderül, hogy megtévesztettél!

– Megígérem, hogy ezt sosem fogod megbánni.

Elidath bólintott.

– Követeket küldök Tunigornhoz...

– Ő hol van?

– Ő védi a Peritole-hágót a támadás ellen, amit tőletek vártunk. Stasilaine is ott van. Bántott, hogy itt kellett maradnom a síkságon, mert azt hittem, kimaradok a csatából. Ó, Valentine, tényleg te vagy az? Aranyhajjal és ezzel az édes, ártatlan arckifejezéssel?

– Igen, az igazi Valentine, Én, aki ellógtam veled Felső-Morpinba, amikor tízévesek voltunk, kölcsönvettük Voriax hintaját, egész nap és fél éjszakán át hajszoltuk az igavonót, és utána ugyanazt a büntetést kaptam, amit te...

– ...száraz stajjakenyérhéjon kellett élnünk három napig, úgy volt...

– ...és Stasilaine titokban hozott nekünk egy tányér húst, rajtakapták, és másnap már ő is stajjakenyérhéjat evett velünk együtt...

– ...erre már nem emlékszem. De te emlékszel arra, hogy Voriax kifényesíttette velünk a hintó minden részét, ahol besároztuk...

– Elidath!

– Valentine!

Nevettek, és vidáman megdöngették egymás hátát.

Aztán Elidath elkomorodott.

– De hová lettél? Mi történt veled az elmúlt év alatt? Sokat szenvedtél? Merre...

– Ez nagyon hosszú történet – mondta Valentine komolyan –, és nem ez a megfelelő hely arra, hogy elmeséljem. Abba kell hagyatnunk ezt a csatát, Elidath. Ártatlan polgárok halnak meg Dominin Barjazid miatt, és ezt nem engedhetjük meg. Gyűjtsd össze a seregeidet, és vonulj vissza.

– Ebben az őrjöngésben nem Tesz könnyű.

– Adj parancsokat. Juttasd el a hírt a többi parancsnoknak. Abba kell hagyni az öldöklést. Aztán lovagolj velünk, Elidath, Bombifale-be, onnan Felső-Morpinba, onnan pedig a Kastélyba!

11

  Valentine visszatért a kocsijához, Elidath pedig eltűnt a védők zavarodott és szakadozott vonalában. Valentine megtudta Ermanartól, hogy az emberei a tárgyalás alatt jelentősen előrenyomultak, szorosan megtartva az ék alakzatot mélyen behatoltak a síkságra, és szinte teljesen szétzilálták az ál Napkirály hatalmas, de rendezetlen seregét. Most már a könyörtelen ék haladt tovább, a kétségbeesett katonákon keresztül, akik nem akarták és nem is tudták őket visszatartani. Hogy Elidath vezetése és jelenléte megszűnt, a védők elbátortalanodtak és szervezetlenekké váltak.

Azonban éppen ez a zűrzavar és összevisszaság volt az, ami a pusztító csatát szinte megfékezhetetlenné tette. Harcosok százezrei rohangáltak kiszámíthatatlan mintákban a Bombifale-síkságon, és újabb ezrek érkeztek a hágótól, ahogy Valentine támadásának a híre elterjedt, és lehetetlen volt parancsnokságot gyakorolni a teljes tömeg fölött. Valentine látta, hogy Elidath napjeles zászlaja repül az őrületben, a mező közepe táján, és tudta, hogy most próbál kapcsolatot teremteni a tiszttársaival, és megmondani nekik, hogy átállnak; azonban a sereg irányíthatatlanná vált, a katonák szükségtelenül haltak meg. Minden sebesülés késdöfésként érte Valentine-t.

Ő semmit sem tudott tenni. Intett Ermanarnak, hogy folytassák az előrenyomulást.

A következő órában a csata furcsamód átalakult. Valentine eke szinte ellenállás nélkül vágott át, és most már egy második oszlop is haladt vele párhuzamosan kelet felől, Elidath vezetésével, ugyanilyara könnyedén előrenyomulva. A síkságot belepő gigászi sereg többi részét kettészakították és összezavarták, és így összegabalyodva, magával harcolt, kisebb csapatokra szakadva, melyek kitartóan ragaszkodtak a síkság egyes részeihez, és elhárítottak mindenkit, aki közeledett.

Ezek a felelőtlen részlegek hamarosan messze elmaradtak Valentine háta mögött, és a támadók kettős oszlopa elérte a síkság felső részét, ahol a talaj tálszerűen görbülni kezdett afelé a sziklanyúlvány felé, melyen Bombifale, a legöregebb és legszebb Belső Város, állt. Kora délután volt, és ahogy felfelé haladtak az emelkedőn, az ég még tisztább, még ragyogóbb lett, a levegő pedig melegebb, mert már kezdték elhagyni a Hegyet körülvevő felhőövezetet, és kibukkanni az oromrész alsó szegélyére, mely örökké csillogó napsütésben fürdött.

És máris megpillantották Bombifale-t, ősi pompájú látomásként emelkedett fölöttük: nagy, csipkézett falak, égetett-narancsszínű homokkőből, melybe jókora gyémánt alakú, kék tengerpát tömböket raktak a Nagy-tenger partjáról, Lord Pinitor korában, és magas, tűszerű tornyok nyújtóztak a bástyákon szabályos időközönként, sudáran, kecsesen, és hosszúkás árnyékokat vetettek a síkságra.

Valentine lelke lüktetett az örömtől és az élvezettől. Több száz mérföldet megtett már Kastély-hegyen, hatalmas, népes városok gyűrűi maradtak mögötte: a Lejtő Városok, a Szabad Városok és az Őrvárosok. Maga a Kastély alig egynapi utazásra van fölötte, és a hadsereg, mely megfékezhette volna felfelé kapaszkodását, most szánalmas zűrzavarban maradt mögötte' És habár még érzékelte éjszakánként az Álmok Királya üzeneteinek távoli és fenyegető szúrását, épp hogy csak bizsergésnek érezte a lelke szélén, és kedves barátja, Elidath, az oldalán halad felfelé a Hegyre, és hamarosan Stasilaine és Tunigorn is csatlakozik hozzájuk.

Milyen jó volt nézni Bombifale tornyait, és tudni, hogy mi fekszik azokon túl! Ezek a hegyrészek, az a tornyos város elöl, a rét sötét, vastag füve, a Bombifale-ből Felső-Morpinba vezető hegyi út vörös kövei, a káprázatos, virágoktól pompázó mező, mely Felső-Morpintól a Nagy Calintane-i utat szegélyezi a Kastély déli szárnyáig – jobban ismerte ezeket a helyeket, mint azt az erős, de mégis valahogy ismeretlen testet, amit viselt. Már majdnem otthon volt.

És azután?

Igen, el kell bánni a trónbitorlóval, aztán rendbe tenni a dolgokat – de a feladat olyan óriási, azt sem tudta, hogy kezdje. Majdnem két éve, hogy távol van Kastély-hegytől; és ez idő nagy részében már megfosztották a hatalomtól. A Dominin Barjazid által életbe léptetett törvényeket vissza kell vonni, és nagy valószínűséggel általános rendelettel hatálytalanítani. És ott volt a másik probléma is, amin ez idáig keveset gondolkodott, hivatalos tisztségbe iktatni hosszú vándorlása közben szerzett társait, mert nyilván találnia kell jó beosztást Deliambernek, Sleetnek, Zalzan Kavolnak meg a többieknek, de gondolni kell Elidathra meg a többiekre is, akik központi szerepet játszottak az udvarában. Nem küldheti el őket csak azért, mert a száműzetésből új kedvencekkel tér haza. Ez zavarba ejtő volt, de remélte, hogy talál majd rá olyan módot, amely nem fog neheztelést szülni és nem fog olyasmit okozni...

Váratlanul Deliamber szólalt meg.

– Attól tartok, új problémák várnak ránk, és nem is kicsik.

– Mire gondolsz?

– Látsz valami változást az égen?

– Igen – mondta Valentine. – Egyre fényesebb és mélyebb kék lesz, ahogy felfelé haladunk a felhőövezetből.

– Nézd meg jobban – mondta Deliamber.

Valentine felnézett. Valóban, az előbb elhamarkodottan válaszolt, mert a tündöklő égbolt, amit néhány perccel ezelőtt látott, most már igen különös változáson ment át: halvány sötét árnyalatot öltött, mintha vihar közeledne. Felhőt sehol sem lehetett látni, azonban furcsa, baljóslatú szürkeség mozgott a kék szín mögött. És a lebegőkocsikra tűzött zászlók, melyek eddig lebegtek az enyhe, nyugati szellőben, most mereven déli irányba mutattak: meglepő erejű szél fújt az orom felől.

– ldőjárás-változás – mondta Valentine. – Lehet, hogy esni fog? De miért vagy nyugtalan?

– Tapasztaltál már hasonló időjárás-változásokat Kastély-hegyen ebben a magasságban?

Valentine összevonta a szemöldökét.

– Általában nem.

– Egyáltalán nem – mondta Deliamber. – Nagyuram, mitől olyan kellemes ennek a területnek az éghajlata?

– Hát, mivel a Kastélyból irányítják, mesterségesen keltik és vezérlik hatalmas gépekkel, melyek...

Megakadt, és döbbenten meredt előre.

– Pontosan – mondta Deliamber.

– Nem! Kizárt dolog!

– Gondold csak el, nagyuram – mondta a vroon -–, a Hegy messze belenyúlik az űr hideg éjszakájába. Fölöttünk a Kastélyban rejtőzködik egy rémült ember, aki árulással szerezte a trónját, és aki épp most láthatta, hogy leghűségesebb tábornokai is átálltak ellensége mellé. Most már egy legyőzhetetlen hadsereg igyekszik fölfelé a csúcsra háborítatlanul. Hogyan tudja megakadályozni, hogy felérjenek? Hát, lekapcsolja az időjárásgépeket, ezáltal ez az édes levegő a tüdőnkbe fog fagyni, délután leszáll az éj, és mindannyiunkat az űr sötétje fog körülvenni, és ez a Hegy visszaváltozik élettelen sziklává, mint amilyen tízezer évvel ezelőtt volt. Nézz fel az égre, Valentine! Nézd, hogy lobognak a zászlók a szélben!

– De egymilliárdnyian élnek a Hegyen! – kiáltotta Valentine. – Ha lekapcsolja az időjárásgépeket, azok is velünk együtt pusztulnak! És ő úgyszintén... hacsak nem tud rá valami módot, hogy elzárja a Kastélyt a hidegtől.

– Szerinted foglalkozik ő most a saját túlélésével? Neki mindenképpen vége. Ezen a módon azonban téged is magával ránt... téged és mindenki mást Kastély-hegyen. Nézd az eget, Valentine! Nézd, hogy sötétedik!

Valentine azon kapta magát, hogy remeg, nem félelmében, hanem dühében, hogy Dominin Barjazid el akarja pusztítani a Hegy összes városát, ebben az iszonyú, végső kataklizmában; gyerekeket, csecsemőket, terhes anyákat pusztítani el, a földeken dolgozó farmereket, kereskedőket az üzleteikben, millió és millió ártatlant, akik nem vettek részt a Kastélyért vívott küzdelemben. És miért ez a tömeges pusztítás? Csak azért, hogy levezesse dühét annak elvesztése miatt, ami sohasem volt törvényesen az övé! Valentine az égre pillantott, remélvén, hogy valami olyasmit lát, ami elárulja, hogy ez az egész csak valami természeti jelenség. De ebben reménykedni bolondság volt. Deliambernek igaza van: Kastély-hegyen az időjárás sohasem természeti jelenség.

– Még messze vagyunk a Kastélytól – mondta Valentine gyötrődve. – Mennyi idő múlva indul meg a fagyás?

Deliamber vállat vont.

– Amikor az időjárásgépeket először megépítették, nagyuram, hónapokba telt, mire a levegő elég sűrű lett, hogy meg lehessen élni ezen a magasságon. A gépek éjjel nappal működtek, mégis hónapokba telt. Ezt a munkát visszacsinálni valószínűleg gyorsabb lesz; de akkor sem egy pillanat alatt történik, azt hiszem.

– Elérjük időben a Kastélyt, hogy megakadályozzuk?

– Szorítani fog az idő, nagyuram – mondta a vroon.

Valentine összevonta a szemöldökét, komor arccal parancsolta a kocsisnak, hogy álljon meg, és magához hívatta a tisztjeit. Látta, hogy Elidath kocsija már a hívást megelőzően megindult felé a síkságon át: nyilván Elidath is észlelte, hogy valami nincs rendben. Ahogy Valentine lelépett a kocsijáról, megborzongott a levegőtől – habár ez a borzongás inkább a feszültségtől, semmint a hidegtől eredt, mert most még alig érződött egy kis hűvösség. Ez mégis eléggé baljóslatú volt.

Elidath futva ért mellé. Arckifejezése zord volt. A sötétedő égbolt felé mutatott.

– Nagyuram, az az őrült elmegy a végsőkig!

– Tudom. Mi is észleltük a változás kezdetét.

– Tunigorn már közel jár hozzánk, és Stasilaine is közeledik Banglecode felől. Mennünk kell tovább a Kastélyba, olyan gyorsan, ahogy lehetséges.

– Szerinted lesz időnk? – kérdezte Valentine.

Elidath kikényszerített egy fagyos vigyort.

– Felesleges időnk nem sok lesz. De ez lesz a leggyorsabb utazás hazafelé, amit valaha is tettem.

Sleet, Carabella, Lisamon Hultin, Asenhart, Ermanar, mostanra már mindannyian összegyűltek, teljesen értetlenül álldogáltak. Ők idegenek voltak Kastély-hegyen, lehet, hogy észrevették az időjárásban bekövetkezett változásokat, de nem jutottak Elidath következtetésére. Valentine-ról Elidathra néztek, aztán vissza, aggódva, csüggedten, tudva, hogy valami nincs rendben, de nem értették, mi lehet a baj.

Valentine sietve elmagyarázta. Értetlen tekintetük helyébe hitetlenség, megdöbbenés, harag, elszántság költözött.

– Nem állunk meg Bombifale-ben – mondta Valentine. – Megyünk egyenesen a Kastélyba Felső-Morpinon át, és egészen odáig egyszer sem állunk meg. – Ermanarra nézett. – Feltételezem, hogy pánik törhet ki a seregünkben. Ez nem fordulhat elő. Nyugtassa meg a katonákat, hogy minden rendben lesz, ha időben elérjük a Kastélyt, mondja meg, hogy a pánik végzetes lehet, és csak a gyors cselekvésben bízhatunk. Megértette? Egymilliárd élet függ attól, milyen gyorsan haladunk... egymilliárd élet és a miénk is.

12

  Ez nem az az örömteli feljutás volt, mint amilyennek Valentine elképzelte, A Bombifale-síkságon történt diadalával úgy érezte, nagy kő esett le a szívéről, mert nem látott további akadályokat közte és áhított célja közt. Békés utazást képzelt a Belső Városokhoz, egy győzelmi lakomát Bombifale-ben, miközben Barjazid rettegve lapulhat odafenn, aztán következne mindennek a tetőpontja, a behatolás a Kastélyba, a trónbitorló elfogása, a törvényes király visszaállításának kinyilvánítása, mindez elkerülhetetlenül kibontakozott volna. Azonban most már ez a kellemes elképzelés nem valósulhat meg. Kétségbeesett sietséggel száguldottak felfelé, az ég pillanatról pillanatra sötétedett, és a csúcs felől fújó szél ereje egyre fokozódott, a levegő érdessé és metszővé vált. Mire vélhetik ezeket a változásokat Bombifale-ben, Peritole-ban, Banglecode-ban, és még magasabban, Halanxban, a két Morpinban, és magában a Kastélyban? Bizonyára rájöttek, hogy valami rettenetes dolog van készülőben, miközben Kastély-hegy összes szép vidéke szokatlanul vad szélrohamoktól szenved, és a balzsamos délután rejtélyes éjszakává változik. Megértették vajon, miféle sors vár rájuk? És a kastélybeliek... próbálnak eszeveszetten eljutni az időjárásgépekhez, amiket örült Napkirályuk lekapcsolt, vagy a trónbitorló eltorlaszolta és őrizteti a gépeket, hogy a halál mindenkit utolérhessen részrehajlás nélkül?

Bombifale már közel volt. Valentine sajnálta, hogy megállás nélkül tovább kell menniük, hiszen emberei keményen küzdöttek és fáradtak voltak; de ha most megpihennek Bombifale-ben, ott is maradnak örökre.

Így hát csak mentek felfelé és felfelé a gyülekező éjszakában. Bármilyen gyorsan haladtak is, Valentine számára túl lassú volt; úgy képzelte, hatalmas tömegek gyülekeznek a városok főterein – roppant méretű, rémült, síró hordák, egymástól kérdezgetve, mi történik, bámulnak az égre és kiabálnak: Lord Valentine, ments meg minket! És nem is sejtik, hogy a sötét hajú férfi, akihez könyörgésüket címezik, a pusztulásuk eszköze. Lelki szemeivel látta, ahogy Kastély-hegy népe milliós tömegekben áramlik ki az utakra, próbál pánikban menekülni az alsóbb szintekre, reménytelenül, halálra ítélten, eszeveszett, hasztalan erőfeszítéssel próbálják lehagyni a halált. Valentine azt is elképzelte, ahogy a metsző, fagyos levegő nyelve lefelé kúszik a hegyoldalon, Tolingar-torlasz hibátlan növényeit nyalogatja, megfagyasztja Furible kőmadarait, feketeségbe borítja Stee és Minimool elegáns kertjeit, Hoikmar csatornáit pedig jeges felületekké változtatja. Nyolcezer éven át készült ez a Kastély-hegy nevű csoda, és most egy számító és áruló lélek ostobán, egyetlen szemvillanás alatt elpusztítja.

Valentine úgy érezte, mintha Bombifale már csak karnyújtásnyira lenne. Tökéletes falai és tornyai még ebben a különös, gyengülő fényben is szívfájdítóan gyönyörűségesek voltak. Valentine azonban csak ment tovább, egyre előre, egyre felfelé, most már az ősi, vörös tömbökkel kikövezett úton száguldott. Elidath kocsija haladt közvetlenül a balján, Carabelláé a jobbján, és nem messze jött Sleet, Zalzan Kavol, Ermanar és Lisamon Hultin, és az a nagy csapat katona, akiket összeszedett hosszú utazása folyamán. Mindannyian siettek királyuk után, nem értve, miféle végzet fenyegeti őket, de tudatában voltak, hogy ez most az apokalipszis pillanata, amikor a hatalmas gonoszság közel áll a győzelemhez, és csak a bátorság, a bátorság meg a sietség képes megakadályozni diadalát.

Előre. Valentine összeszorította az öklét, és puszta akaraterejével próbálta egyre feljebb kényszeríteni a kocsit. Mellette Deliamber egyfolytában sürgette, hogy nyugodjon meg, legyen türelemmel. De hogyan? Hogyan, amikor Kastély-hegy levegője molekuláról molekulára fogy, és az éjszaka sötétje készül átvenni az uralmat?

– Nézd! – mondta Valentine. – Az utat szegélyező fák... azok a karmazsin és aranyszínű virágok. Azokat a halatingákat négyszáz éve ültették. Felső-Morpinon minden virágzásukkor fesztivált rendeznek, és sok ezer ember táncol végig az úton alattuk. És látod, látod most? A levelek már zsugorodnak, a szélük megfeketedett. Sosem tapasztaltak még ilyen alacsony hőmérsékletet, és a hideg még csak most kezdődött. Mi lesz velük nyolc óra múlva? És mi lesz azokkal az emberekkel, akik örömmel táncoltak alattuk? Ha egy kis hűvöstől a levelek összezsugorodnak, mit tesz majd velük a fagy és a hó? Havazás Kastély-hegyen! Havazás és még a havazásnál is rosszabb, amikor a levegő elszökik, amikor minden csupaszon fog itt állni a csillagok alatt, Deliamber...

– Még nem vesztünk el, nagyuram. Miféle város az ott fölöttünk? Valentine odanézett a mélyülő árnyékokon keresztül.

– Felső-Morpin... az örömök városa, ahol a játékokat rendezték.

– Gondolj arra, milyen játékokat fognak ott rendezni az elkövetkezendő hónapokban, nagyuram, a visszatérésed megünneplésére.

Valentine bólintott. Igen – mondta irónia nélkül. – Igen, az elkövetkezendő játékokra gondolok, a nevetésre, a borra, a virágzó fákra, a madárdalra. Nincs rá mód, hogy ez a kocsi gyorsabban menjen, Deliamber?

– Tud lebegni – mondta a vroon – repülni azonban nem. Légy türelemmel. A Kastély már nincs messze.

– Még többórányira – mondta Valentine mogorván.

Valentine megpróbálta visszanyerni lelki egyensúlyát. Emlékeztette magát a zsonglőr Valentine-ra, arra az ártatlan fiatalemberre, aki ott élt benne mélyen eltemetve, ahogy állt a pidruidi stadionban, és összpontosított, kéz és szem, szem és kéz, hogy elő tudja adni a trükköket, amiket épphogy csak megtanult. Szilárdan, szilárdan, szilárdan kell tartanod a lelkiegyensúlyodat, ne feledd, hogy az élet csak játék, egy utazás, egy rövid szórakozás, hogy Napkirályokat tengeri sárkányok nyelhetnek le, hogy folyókban sodródhatnak, hogy némajátékos metamorfok kicsúfolhatják egy hátborzongató erdőben, és akkor mi van? Azonban ezek most csekély támaszt nyújtottak. Ez nem csak egyetlen ember tragédiája volt, mely Isten szemében csupán jelentéktelen apróság még akkor is, ha az az ember király. Most egymilliárd ártatlan életet fenyegetett veszély, és egy pompás mestermunkát, ezt a Hegyet, mely lehet, hogy az egész világegyetemben egyedülálló. Valentine belebámult a sötétedő ég mélyébe, ahol, attól félt, hamarosan a csillagok fognak ragyogni a délutánban. Csillagok ott kinn, világok sokasága, és van valami azon a sok világon, ami Kastély-hegyhez és az Ötven Városhoz fogható lenne? És mindez megsemmisül egyetlen délután folyamán?

– Felső-Morpin – mondta Valentine. – Reméltem, hogy boldogabb körülmények között térek majd ide vissza.

– Nyugalom – suttogta Deliamber. – Ma elmegyünk mellette. Legközelebb majd vidámabban jössz ide.

Igen. Felső-Morpin szellős pókhálója tűnt fel jobboldalt, az a képzeletbeli város, az a játékváros, csupa csoda és álom, egy aranyvezetékekből szőtt város, legalábbis Valentine fiúként ezt gondolta, ahogy a csodálatos épületeit nézte. Most rápillantott, aztán gyorsan elfordította a fejét. Felső-Morpintól már csak tíz mérföld volt hátra a Kastély széléig... egy pillanat, egy szemhunyorítás.

– Van ennek az útnak neve? – kérdezte Deliamber.

– A Nagy Calintanei Főút – felelte Valentine. – Ezerszer is utaztam már rajta, Deliamber, oda-vissza az örömvárosba. A mellette lévő mező olyan rendezett, hogy az év minden napján virágzik rajta valami, és mindig szemgyönyörködtető mintában, a sárga a kék mellett, a vörös messze a narancsszínűtől, a fehér és a rózsaszín a határain, és nézd meg most, nézd, ahogy a virágok elfordultak tőlünk, lekonyulnak a szárukon...

– Ha a hideg elpusztítja őket, majd újra ültetik – mondta Deliamber. – De még van idejük. Ezek a növények nem olyan érzékenyek, mint hiszed.

– Ha rájuk nézek, olyan érzésem támad, mintha a hideg az én bőrömet marná.

Most már Kastély-hegy legmagasabb szakaszán jártak, olyan magasan Alhanroel szintje fölött, mintha valami más világon jártak volna, vagy egy holdon, mely mozdulatlanul lebeg Majipoor egén.

Minden itt ért véget fantasztikus Mi, éles hegyű csúcsokban és szirtekben. A csúcs száz lándzsaként vette célba a csillagokat, és azoknak a különösen finom kőcsipkéknek a közepén emelkedett mind közül a legmagasabb hely furcsa lekerekített tömege, ahol Lord Stiamot merészen megalapította királyi rezidenciáját nyolcezer évvel ezelőtt, mintegy emlékműként, hogy győzedelmeskedett a metamorfok fölött, és ahol, még azóta is, mindegyik Napkirály azzal tette emlékezetessé az uralkodását, hogy kibővítette szobákkal, épületrészekkel, tornyokkal, bástyákkal, mellvédekkel. A Kastély felfoghatatlanul hatalmas területet foglalt el, önmagában is város volt, bonyolultabb labirintus még a Pontifex fészkénél is. És a Kastély már ott állt előtte.

Most már sötét volt. A csillagok hideg, könyörtelen pompája tündökölt fölöttük.

– A levegő elszökik – mormolta Valentine, – Hamarosan itt a halál, ugye?

– Ez igazi éjszaka, nem a szerencsétlenség – felelte Deliamber. – Egész nap jöttünk, pihenés nélkül, és nem érzékelted az idő múlását. Későre jár, Valentine.

– És a levegő?

– Egyre hidegebb lesz. Egyre ritkább. De még nem szökött el.

– Van még idő?

– Van idő.

Az utolsó elképesztően nagy fordulót is megkerülték a Calintanei Főúton. Valentine jól emlékezett rá: be kell fordulni éles kanyarban a hegynyak körül, és a kábult utazók előtt feltárul a Kastély látványa.

Valentine ezelőtt még sohasem látta Deliambert meghökkenni.

– Mik azok az épületek, Valentine? – kérdezte a varázsló fojtott hangon.

– A Kastély – felelte ő.

Igen, a Kastély. Lord Malibor Kastélya, Lord Valentine Kastélya. Sehonnan sem lehet látni egyben az egész építményt, még csak jelentős részleteit sem, de innen legalább egy félelmetes részét beláthatta, egy nagy csomó kőművesmunka és tégla emelkedett szintről szintre, útvesztő az útvesztőn, körbe kanyarogva, és önmagába fordulva, szemkápráztatóan táncolva fenn a csúcson, milliónyi fénytől szikrázva.

Valentine félelme elillant, gyászos hangulata elmúlt. Lord Valentine Kastélyánál Lord Valentine nem bánkódhat. Hazaérkezett, és bármiféle sebet szenvedett is a világ, hamarosan be fog gyógyulni.

A Calintanei Főút a Dizimaule téren végződött, mely a Kastély déli szárnya előtt terült el; zöld porcelán utcakövekkel kirakott hatalmas térség, arany napjellel a közepén. Itt Valentine megállt, kiszállt a kocsijából, hogy összeszedje a tisztjeit.

Hideg, sivár szél fújt, éles és metsző.

– Kapuk lesznek? – kérdezte Carabella. – Meg kell ostromolnunk? Valentine elmosolyodott, a fejét rázta.

– Nincsenek kapuk. Ki akarhatna behatolni a Napkirály Kastélyába? Egyszerűen behajtunk, amott a Dizimaule íven keresztül. Azonban amint beértünk, ismét ellenséges csapatokkal kerülhetünk szembe.

– A Kastély őrsége az én parancsnokságom alatt áll – mondta Elidath. – Majd én elbánok velük.

– Jó. Maradjunk mozgásban, ne szakadjunk el, bízzunk istenben! Reggel együtt fogjuk megünnepelni a győzelmünket, erre megesküszöm!

– Sokáig éljen Lord Valentine! – kiáltotta Sleet.

– Sokáig éljen! Sokáig éljen!

Valentine felemelte a kezét, egyszerre elfogadván a hódolatot, és hogy lecsendesítse őket.

– Ünnepelni holnap fogunk – mondta. – Éjszaka harcolnunk kell, remélem, most utoljára!

13

  Milyen különös érzés volt áthaladni a Dizimaule Ív alatt, és látni a Kastély miriádnyi káprázatos pompáját!

Fiúként ezeken az utcákon és utakon játszott, elmerült a végeérhetetlenül egymásba gabalyodó sikátorok és folyosók csodáiban, tisztelettel bámult a hatalmas falakra, tornyokra, csarnokokra, bolthajtásokra. Fiatalemberként, amikor bátyja, Lord Voriax szolgálatában állt, a Kastély belsejében élt, jóval bentebb, a Pinitor-udvarban, ahol a főhivatalnokok laktak, és számos alkalommal sétált Lord éssier Mellvédjén, ahonnan fantasztikus kilátás nyílik a Morpin-lejtőre és a Felső Városokra. Napkirályként pedig, azalatt a rövid idő alatt, a Kastély legbelső részét lakta, élvezettel érintette meg a Stiamot-bástya viharvert köveit, és egyedül sétálgatott Confalume visszhangzó, roppant méretű Tróntermében, és Lord Kinniken Csillagvizsgálójából nézegette a csillagokat, és azon töprengett, ő mit fog hozzátenni a Kastélyhoz az elkövetkezendő években. Most, hogy visszatért, rádöbbent, mennyire szerette ezt a helyet, és nemcsak azért, mert a hatalom jelképe, vagy mert királyi pompát nyújtott neki, hanem mert olyan régen készült, a történelem egy élő, lélegző szövete volt.

– A Kastély a miénk! – kiáltotta Elidath győzedelmesen, amikor Valentine serege behatolt az őrizetlen kapun.

De mit érünk vele, gondolta Valentine, ha már csak néhány órányira van a Hegytől és civakodó halandóitól a halál? Már túl sok idő telt el, amióta a levegő ritkulása megkezdődött. Valentine ki akarta nyújtani a kezét, hogy megragadja a szökő levegőt és visszatartsa.

A lehűlés, mely most rettenetes súlyként nehezedett Kastély-hegyre, sehol sem volt jobban érzékelhető, mint itt a Kastélyban, és lakói már kábán és zavarodottan a polgárháború eseményeitől viaszbábokként álldogáltak, rezzenéstelenül, zsibbadtan, remegve és mozdulatlanul, miközben a támadó sereg egyre beljebb hatolt. Néhányan, akik okosabbak vagy agyafúrtabbak voltak, mint a többiek, elharsogták, hogy „Sokáig éljen Lord Valentine!", ahogy az ismeretlen, aranyhajú alak elhajtott előttük; a legtöbben azonban úgy viselkedtek, mintha az agyuk máris megdermedt volna.

A befelé özönlő támadó csapatok gyorsan és pontosan hajtották végre azokat a feladatokat, amiket Valentine meghatározott. Heitlug herceg és bibirooni harcosai azt a feladatot kapták, hogy elfoglalják és tartsák a Kastély külső részét, tisztítsák meg, és semlegesítsenek minden ellenséges erőt. Asenhart dolga volt, hogy több völgybeli különítménnyel lezárják az összes kapukat, hogy a trónbitorló egyetlen híve se menekülhessen. Sleet meg Carabella a csapataikkal felfelé haladtak, a belső rész királyi termei felé, hogy elfoglalják a kormány székhelyeit. Valentine Elidathtal meg Ermanarral és egyesített erőikkel a spirális alsó járatok felé indultak, ahol az időjárásgépek vannak elhelyezve. A többiek, Nascimonte, Zalzan Kavol, Shanamir, Lisamon Hultin és Gorzval parancsnoksága alatt találomra indultak el, elárasztották a Kastélyt, és Dominin Barjazidot keresték, aki a sok ezer szoba bérmelyikében is rejtőzködhet, akár a legjelentéktelenebben is.

Valentine az alsó járatokban száguldott, amíg a homályos mélységben, a kikövezett folyosón a lebegőkocsival nem mehetett tovább; akkor gyalog rohantak a pincék felé. A hideg megdermesztette az orrát, az ajkát, a fülét. Szíve kalimpált, tüdeje hevesen zihált a ritka levegőben. Ezek a pincerészek szinte teljesen ismeretlenek voltak számára. Csak egyszer vagy kétszer járt lenn, valamikor régen. Azonban úgy tűnt, Elidath tudja az utat.

Folyosókon át, végeérhetetlen, széles kőlépcsőkön lefelé egy magas mennyezetű árkádsorba jutottak, amelyet hunyorgó fénypontok világítottak meg felülről – és egész idő alatt a levegő érezhetően hidegebbé vált, a természetellenes éj egyre erősebben ragadta meg a Hegyet.

Hatalmas, vastag fémkeretes faajtó derengett fel előttük.

– Nyomjátok be! – parancsolta Valentine. – Ha kell, égessétek át!

– Várjon, nagyuram – mondta egy reszketős, szelíd hang.

Valentine megperdült. Vén ghayrog lépett elő egy oszlop mögül, és cammogott bizonytalanul feléjük. A bőre hamuszürke volt, kígyóhaja a hidegtől ernyedten lógott.

– Az időjárásgépek felügyelője – motyogta Elidath.

A ghayrog félholtnak tűnt. Zavartan pillantott Elidathról Ermanarra, Ermanarról Valentine-ra; aztán a földre vetette magát Valentine előtt, és megragadta a Napkirály csizmáját.

– Nagyuram... Lord Valentine... – Kínlódva bámult fel. – Mentsen meg minket, Lord Valentine! A gépek... lekapcsolták a gépeket...

– Ki tudod nyitni a kaput?

– Igen, nagyuram. A vezérlőház ebben a járatban van. De elfoglalták a pincét... a katonái kezében van, engem kizavartak... Mit akarnak ezek ott benn? Mi lesz velünk?

Valentine felsegítette a remegő vén ghayrogot.

– Nyisd ki a kaput! – mondta.

– Igenis, uram. Csak egy pillanat...

Inkább egy örökkévalóság, gondolta Valentine. Azonban máris félelmetes föld alatti gépezetek dübörgése hallatszott, és a robusztus fa nyílászáró csikorogva és recsegve fokozatosan kinyílt.

Valentine elsőként akart beugrani a résen, azonban Elidath – nem valami gyengéden – elkapta a karját, és visszarántotta. Valentine úgy csapott az őt tartó kézre, mintha az valami bosszantó féreg lenne, valami őserdei dhiim. Elidath szorosan tartotta.

– Nem, nagyuram – mondta keményen.

– Engedj el, Elidath.

– Még ha a fejembe kerül is, akkor sem engedlek be oda. Állj félre!

– Elidath!

Valentine Ermanar felé pillantott, de benne sem lelt támogatóra.

– A Hegy megfagy, míg feltart bennünket, nagyuram – mondta Ermanar.

– Nem engedem, hogy...

– Állj félre! – parancsolta Elidath.

– A Napkirály vagyok, Elidath.

– És én vagyok felelős a biztonságodért. Kintről is irányíthatod az akciót, nagyuram. De ott benn ellenséges katonák vannak, kétségbeesetten védik az utolsó helyet, mely még a trónbitorlóé. Ha egy éles szemű céllövő megpillant, az egész küzdelmünk hiábavaló volt. Félreállsz végre, Valentine, vagy felségsértést kell elkövetnem királyi testeden, és lökjelek félre?

Valentine bosszankodva engedelmeskedett, és mérgesen, csalódottan nézte, ahogy Elidath és válogatott harcosai besurrannak a belső pincékhez. Szinte azonnal csatazaj hallatszott belülről; Valentine kiáltásokat halIott, energialövedékeket, sikolyokat, nyögéseket. Habár Ermanar emberel résen álltak, mégis egy tucatnyi alkalommal úgy kellett elrángatni Valentine-t a nyílástól. Aztán hírnök érkezett Elidath-tól, jelentve, hogy a közvetlen ellenállást elsöpörték, hogy mélyebbre hatoltak, ahol torlaszok vannak, csapdák, ellenséges osztagok minden száz lépésnél. Valentine ökölbe szorította a kezét. Ez lehetetlen állapot, hogy ő túl szent ahhoz, hogy vásárra vigye a bőrét, és itt kelljen ácsorognia az előtérben, míg a felszabadító háború dühöng körülötte. Elhatározta, hogy bemegy, hadd zúgolódjon Elidath, ha akar.

– Nagyuram? – Egy hírvivő érkezett a másik irányból, zihálva, rohanva. Valentine megtorpant a pincebejáratnál.

– Mi az? – csattant fel.

– Nagyuram, Nascimonte herceg küldött. Megtaláltuk Dominin Barjazidot. Elbarikádozta magát a Kinniken Csillagvizsgálóban, és a herceg kéri, hogy jöjjön oda, vezesse a foglyulejtést.

Valentine bólintott. Jobb, mint itt álldogálni tétlenül, Odaszólt egy szárnysegédnek:

– Mondd meg Elidathnak, hogy visszamentem. Teljhatalommal rendelkezik, jusson el az időjárásgépekhez, ahogy tud!

Azonban alig tett meg néhány lépést, amikor Gorzval küldönce érkezett, mondván, hogy a trónbitorló állítólag a Pinitor-udvarban van. És néhány percre rá Lisamon Hultin is üzent, hogy a trónbitorlót üldözi lefelé a Lord Siminave tükörfénytavához vezető járaton.

Valentine a főcsarnokban találta Deliambert, aki szórakozottan szemlélte a rohangálást. Valentine beszámolt a vroonnak az egymásnak ellentmondó jelentésekről.

– Lehet egyszerre három helyen? – kérdezte.

– Nem valószínű – felelte a varázsló. – Hacsak nincs három belőle. Azonban ezt, kétlem. Bár ezen a helyen is érzem a jelenlétét, sötét és erős.

– Valami pontosabb területen?

– Nehéz megmondani. Az ellenséged olyan életerős, hogy a Kastély minden szögletéből sugárzik, és a visszaverődések összezavarnak. De azt hiszem, hamarosan rájövök.

– Lord Valentine?

Új hírvivő – és egy ismerős arc, vastag, durva, középen összeérő szemöldök, kiugró áll, könnyed, magabiztos mosoly. A letűnt múlt újabb darabkája ugrik a helyére, mert ez az ember Tunigorn volt, Valentine második legközelebbi gyerekkori barátja, később az egyik főminisztere, aki most úgy nézett az előtte álló idegenre ragyogó, átható tekintettel, mintha a régi Valentine-t próbálná megtalálni az idegen arc mögött. Shanamir volt vele.

– Tunigorn! – kiáltotta Valentine.

– Nagyuram! Elidath mondta, hogy megváltoztál, de meg se fordult a fejemben, hogy...

– Túl idegen vagyok számodra ezzel az arccal?

Tunigorn elmosolyodott.

– Időbe fog telni, míg hozzászokom, nagyuram. De idővel biztosan. Jó hírt hozok.

– Az is elég jó hír, hogy újra láthatlak.

– Azonban ennél jobbat hozok. Megtalálták az árulót.

– Az elmúlt félórában már három különböző helyről jelentették ugyanezt.

– Azokról a jelentésekről semmit sem tudok. De mi beszorítottuk.

– Hová?

– Elbarikádozta magát a belső termekben. Utoljára az inasa, a vén Kanzimar látta, aki hű volt hozzá mindvégig, míg végül meg nem látta a félelemtől remegni, és akkor rádöbbent, hogy nem a Napkirály áll előtte. Az áruló lezárta a teljes lakosztályt a trónteremtől a koronázócsarnokig, és teljesen egyedül van benn.

– Ez valóban jó hír! – Valentine Deliamberhez fordult. – Meg tudod ezt erősíteni varázslattal?

Deliamber csápjai megrezzentek.

– Egy elkeseredett, rosszindulatú lény van abban a tágas épületrészben.

– A királyi szobák – mondta Valentine. – Jó. – Shanamirhoz fordult. – Tudasd Sleettel, Carabellával, Zalzan Kavollal, Lisamon Hultinnal. Azt akarom, hogy mellettem legyenek a végsőleszámolásnál.

– Igenis, nagyuram! – A fiú szeme az izgatottságtól csillogott.

– Kik azok, akiket megneveztél? – kérdezte Tunigorn.

– Útitársaim, öreg cimbora. Száműzetésem alatt igen kedvesek lettek szívemnek.

– Akkor számomra is kedvesek lesznek, nagyuram. Bárkik legyenek is, akiket te szeretsz, azokat én is szeretem. – Tunigorn beburkolózott a köpenyébe. – De mi ez a hideg? Mikor kezd már felmelegedni? Elidathtól hallottam, hogy az időjárásgépek...

– Igen.

– És meg lehet őket javítani?

– Elidath már ott van. Ki tudja, miféle károsodást okozott benne Barjazid? De bízzunk Elidathban. – Valentine a belső palota felé nézett, magasan fenn, összeszűkítette a szemét, mintha ezzel keresztülláthatna a nemes kőfalakon, és megpillanthatná azt a rémült, arcátlan teremtményt, aki benn rejtőzködik. – Ez a hideg nagy szomorúsággal tölt el, Tunigorn – mondta komoran. – Azonban ennek rendbehozatala most az Isten... és Elidath kezében van. Nézzük, ki tudjuk-e rángatni azt a férget a fészkéből.

14

  Most már közel járt a végső leszámoláshoz Dominin Barjaziddal. Valentine gyorsan sietett előre, felfelé és befelé az ismerős, csodás helyeken.

Ez a boltozatos épület Lord Prestimion Archívuma, ahol a nagy Napkirály múzeumot gyűjtött össze Majipoor történetéből. Valentine elmosolyodott a gondolatra, hogy oda fogja tenni a zsonglőrbuzogányait Lord Stiamot kardja és Lord Confalume drágaköves köpenye mellé. Megdöbbentő ívben ott emelkedik az a nyúlánk, törékeny kinézetű őrtorony, amelyet Lord Arioc épített, egy igazán különleges építmény, mely talán előrevetítette azokat a még furcsább dolgokat, amiket Arioc Pontifexként cselekedett. Az a kettős átrium, a kiemelt tavacskával a közepén, Lord Kinniken Szentélye, mellette a gyönyörű fehér cserepes csarnok, mely az Úrnő szállása volt, amikor eljött meglátogatni a fiát. És ott, a csillagfényben csillogó, ferde üvegtető Lord Confalume Üvegháza, annak a pompaszerető, hatalmas uralkodónak a dédelgetett magánszórakozása, egy hely, ahová Majipoor minden részéről összegyűjtötte a kényes növényeket. Valentine imádkozott, hogy a növények éljék túl ezt a mai fagyos éjszakát, mert vágyott rá, hogy mielőbb bemenjen közéjük az utazástól bölcsebben, és újra lássa azokat a csodákat, amikkel Zimroel erdőiben és a stoienzari partokon találkozott.

Felfelé...

Folyosók, lépcsők, galériák, alagutak és melléképületek végeérhetetlen szövevényében előre, egyre csak előre.

– Előbb halunk meg végelgyengülésben, mint a hidegtől, mielőtt Barjazidhoz érünk! – morogta Valentine.

– Most már nincs messze, nagyuram – mondta Shanamir.

– Még messzebb, mint szeretném.

– Miként bünteted meg, nagyuram?

Valentine a fiúra pillantott.

– Megbüntetni? Megbüntetni? Miféle büntetés létezik azért, amit tett? Korbácsolás? Három nap stajjakérgen? Akárha a Steichét büntetnénk, amiért a kövekhez vágott bennünket.

Shanamir zavartan nézett rá.

– Egyáltalán nem akarod megbüntetni?

– Úgy ahogyan te a büntetést értelmezed, nem.

– Szabadon engeded, hogy még több bajt csináljon?

– Azt azért nem – mondta Valentine. – De először kapjuk el, majd ráérünk még azután megbeszélni, mi legyen vele.

Fél óra eltelt – egy örökkévalóságnak tűnt –, és Valentine ott állt a Kastély szívében, a királyi termek fala előtt, mely közel sem a legöregebb volt, de messze a legszentebb és legsérthetetlenebb az összes része közül. Kezdetben a Napkirályok itt uralkodtak, de azóta már sokkal pompásabb és hatalmasabb termeket építettek a nagy uralkodók az elmúlt ezer évben, és most kialakítottak egy csillogó hatalmi székhelyet elkülönülve a Kastély bonyolult szövevényétől. Régen a legnagyobb államesemények zajlottak ezekben a magas boltozatú, csodás termekben; de most csak egyetlenegy szánalomra méltó lény bujkált az ősi, masszív ajtók mögött, melyeket roppant méretű, súlyos reteszek és jelképek védtek.

– Mérgező gáz – mondta Lisamon Hultin. – Be keli pumpálni egy kannányi mérgező gázt a falon keresztül, és ott esik össze, ahol van. Zalzan Kavol ,hevesen bólogatott.

– Úgy van! Úgy van!      Egy vékony csövecskét keresztül lehet dugni ezeken a repedéseken... azzal a gázzal, amit Piliplokban a halak megölésére használnak, el lehet végezni a munkát...

– Nem – mondta Valentine. – Élve kell kihozni.

– Van rá mód, nagyuram? – kérdezte Carabella.

– Betörjük az ajtót – bődült el Zalzan Kavol.

– Széttörnéd Lord Prestimion ajtóit, amelyeket harminc éven át készítettek, csak azért, hogy kirángass egy gazembert az odújából? – kérdezte Tunigorn. – Nagyuram, ez a mérgesgáz nem is látszik olyan butaságnak. Ne vesztegessük az időt...

– Ügyelnünk kell rá, hogy ne cselekedjünk barbár módra – mondta Valentine. – Nem mérgezünk meg senkit. – Megfogta Carabella és Sleet kezét, és felemelte. – Ti gyors ujjú zsonglőrök vagytok. Meg te is, Zalzan Kavol. Sose próbáltátok még ezeket az ujjakat másra is használni?

– Zárak kinyitására, nagyuram? – kérdezte Sleet.

– Meg hasonlókra, igen. Sok bejárat vezet ezekbe a termekbe, és lehet, hogy nem mindegyik van elreteszelve. Menjetek, próbáljatok találni valami utat az akadályon át. És amíg ti ezzel foglalatoskodtok, én próbálok más utat találni.

Odalépett az óriási, aranyveretes ajtóhoz, mely kétszer akkora volt, mint a legmagasabb szkandár, s amelynek minden négyzetcentijébe Lord Prestimionnak és híres elődjének, Lord Confalume-nak tettei voltak vésetekben megörökítve. A súlyos bronzkilincsre tette a kezét, mintha ki akarná nyitni egyetlen rántással.

Valentine így állt egy hosszú pillanatig, megpróbálta kiüríteni a tudatából a benne kavargó feszültséget. Megpróbált egy nyugodt pontra, lénye központjára összpontosítani. Azonban egy erőteljes akadály meggátolta benne.

A tudata hirtelen megtelt Dominin Barjazid iránti mindent elsöprő gyűlölettel.

Ott, azon a nagy ajtón túl kuporog az az ember, aki letaszította a trónjáról, aki szerencsétlen kóborlásra kárhoztatta, aki meggondolatlanul és igazságtalanul uralkodott a nevében, és – ami mindennél rosszabb, egészen szörnyű és megbocsáthatatlan – úgy döntött, hogy elpusztít egymilliárd ártatlan és gyanútlan embert, amikor az elgondolásai kezdtek kudarcot vallani.

Valentine gyűlölte érte, Emiatt vágyott rá, hogy elpusztítsa Dominin Barjazidot.

Ahogy ott állt az ajtókilincset szorongatva, heves, vad képek hatoltak a tudatába. Látta Dominin Barjazidot élve elégetni, saját vérében fetrengeni, sikoltozva olyan sikollyal, melyet még Pidruidban is hallani lehet. Látta Dominin Barjazidot szakállas nyílvesszőkkel egy fához szögezni. Látta Dominin Barjazidot összeroskadni kőzápor alatt. Látta...

Valentine megremegett saját rettenetes dühe erejétől.

De az ember nem égeti el élve az ellenségeit egy civilizált társadalomban, és nem engedi szabadon a dühét – még Dominin Barjazdiddal kapcsolatban sem. Hogyan uralkodhatnék a világon, ha még saját érzelmeimen sem bírok uralkodni, gondolta Valentine. Tudta, hogy amíg ez a düh ott kering a lelkében, legalább annyira érdemtelen az uraskodásra, mint Dominin Barjazid. Le kell győznie. Azt a dörömbölést a halántékán, azt a fortyogó vért, azt a vad bosszúvágyat – mindentől meg kell szabadulnia, mielőtt Dominin Barjazid felé indul.

Valentine küzdött ellene. Hagyta megfeszült hát– és vállizmait kilazulni, teleszívta a tüdejét az éles, hideg levegővel, és pillanatról pillanatra hagyta, hogy a feszültség elillanjon a testéből. Megkereste a lelkében azt a pontot, ahol a vad bosszúvágy olyan hirtelen fellángolt, és tisztára söpörte. Most már végre képes volt lénye közepére hatolni, és ott maradni, úgy, hogy egyedül érezte magát a Kastélyban, csak Dominin Barjazid volt ott valahol az ajtó túloldalán, csak ők ketten meg az az akadály közöttük. Hogy önmagát legyőzte, az volt a legnagyszerűbb győzelem: minden más csak ezután következik, ezt Valentine tudta.

Átadta magát az anyjától kapott ezüstpánt hatalmának, álomállapotba siklott, és lelkének minden erejét ellensége felé küldte.

Nem bosszúálló és büntető álmot küldött. Az túl nyilvánvaló, túl olcsó, túl könnyű lett volna. Ő egy gyengéd álmot küldött, szeretetet, barátságot, szomorúságot amiatt, ami történt. Dominin Barjazid igencsak meglepődhetett ilyen üzenetektől. Valentine megmutatta Dominin Barjazidnak Felső-Morpint, a káprázatosan csillogó örömvárost, és őket kettőjüket, ahogy sétálnak egymás mellett a Felhők-útján, barátságosan társalogva, mosolyogva, megtárgyalva az őket elválasztó különbségeket, próbálva feloldani a súrlódásokat és a feszültségeket. Kockázatos út volt ilyen alkudozásokba bocsátkozni, mert ezzel gúnyolódásnak és megvetésnek teszi ki magát, ha Dominin Barjazid úgy dönt, hogy félreértelmezi Valentine indítékait. Azonban abban nem is reménykedhetett, hogy fenyegetéssel és dühöngéssel legyőzheti; talán ezzel a lágyabb módszerrel nyerhet. Ez az álom roppant lelkierőt vett igénybe, mert naivság lett volna azt hinni, hogy Barjazidot bármire is rá lehet venni csalárdsággal, a Valentine-ból kisugárzó szeretetnek őszintének kellett lennie, és őszinteséget mímelni ostobaság lett volna. Valentine nem is hitte, hogy képes szeretetet találni magában egy olyan ember iránt, aki annyi bajt okozott. De mégis talált; kivetítette; át a nagy ajtón.

Amikor befejezte, az ajtókilincsbe kapaszkodva erőt gyűjtött, és várt valami jelre belülről.

Váratlanul egy álomüzenetet kapott: egy erőteljes mentális lökést, ijesztőt és mindent elsöprőt, mely úgy bömbölt kifelé a királyi termekből, mint a tomboló, forró suvralei szél. Valentine érezte Dominin Barjazid gúnyos elutasításának égető csapását. Barjazid nem kért a szeretetből, nem kért a barátságból. Dacot, gyűlöletet, haragot, gúnyt, hadüzenetet küldött: örökös háborút nyilvánított ki.

A csapás rendkívül erős volt. Hogy lehet ez, csodálkozott Valentine, hogy Barjazid ilyen erős üzenetekre képes? Apja valamilyen szerkezetével, semmi kétség, az Álmok Királyának valamilyen boszorkányságával. Rádöbbent, hogy számítania kellett volna valami effélére. De nem számít. Valentine szilárdan állta az álomcsapás megrázó erejét, amellyel Dominin Barjazid bombázta.

És egy másik álommal válaszolt, mely olyan könnyed és bizakodó volt, mint amilyen durva és barátságtalan a Dominin Barjazidé. Bocsánatot és teljes kegyelmet küldött. Mutatott Dominin Barjazidnak egy kikötőt, ahol egy suvraeli flotta vár rá, hogy visszavígye az apja földjére, aztán egy nagy felvonulást, ahol Valentine és Barjazid egymás mellett ül egy hintóban, a tengerpart felé haladva, hogy búcsúünnepséget tartsanak, együtt állnak a rakparton, nevetve intenek búcsút egymásnak, két jó ellenség, aki minden rendelkezésre álló erejével esett egymásnak, most pedig vidáman válnak el.

Dominin Barjazid válaszként halállal, pusztulással, gyűlölettel, utálattal, gúnnyal telt álmot küldött.

Valentine lassan, nehézkesen megrázta a fejét, próbálva megtisztítani a felé áramló sok méregtől. Harmadszor is összeszedte az erejét, és készült újabb üzenetet küldeni az ellenségének. Nem szándékozott lealacsonyodni ellensége színvonalára; még mindig remélte, hogy legyőzheti melegséggel és kedvességgel, bár más azt mondhatná, hogy butaság ezzel próbálkozni is. Valentine behunyta a szemét, és az ezüstpántra összpontosított.

– Nagyuram?

Egy női hang hatolt át az összpontosításán, épp amikor átsiklott transzállapotba.

A félbeszakítás sértő volt és fájdalmas. Valentine megperdült, szokatlan harag lángolt benne, úgy megrendítette a meglepetés, hogy egy pillanatba is beletelt, mire felismerte, hogy Carabella szólította. A lány zihálva, ijedten hátrált el tőle.

– Nagyuram... – mondta elcsukló hangon. – Nem tudtam...

Sikerült erőt vennie magán.

– Mi van?

– Találtunk... találtunk rá módot, hogy kinyissunk egy ajtót.

Valentine behunyta a szemét, és érezte, hogy merev teste megkönnyebbülten elernyed. Elmosolyodott, magához húzta a lányt, tartotta egy pillanatig, amíg a feszültség kisült belőle. Aztán így szólt:

– Vezess oda!

Carabella gazdag antik faliszőnyegekkel szegélyezett és alaposan kikopott szőnyeges folyosókon vezette. A lány meglepő magabiztossággal mozgott, ahhoz képest, hogy sose járt még itt ezelőtt. A királyi termek olyan részéhez értek, amelyikre Valentine nem emlékezett, egy szolgálati bejárathoz valahol a trónterem mögött, egy egyszerű és szerény helyre. Sleet Zalzan Kavol vállán állt, és fél testével áthajolt a szemöldökfa fölött, hogy finom műveleteket végezzen a sima ajtó túloldalán.

– Már három ajtót kinyitottunk így – mondta Carabella. – Sleet most bajlódik a negyedikkel. Még egy pillanat, és...

Sleet visszahúzta a fejét, porosan, zordan, de tökéletesen önelégülten nézett körül.

– Nyitva áll, nagyuram.

– Szép volt!

– Bemegyünk és elkapjuk – mordult fel Zalzan Kavol. – Három darabban vagy ötben akarod, nagyuram?

– Nem – mondta Valentine. – Én megyek be. Egyedül.

– Te, nagyuram? – kérdezte Zalzan Kavol hitetlenkedve.

– Egyedül? – ismételte Carabella.

Sleet sértődöttnek látszott.

– Nagyuram – kiáltotta – , megtiltom... – Saját felségsértő szavaitól megdöbbenve elhallgatott.

– Engem ne féltsetek – mondta szelíden Valentine. – Ez olyasmi, amit segítség nélkül kell megtennem. Sleet, állj félre. Zalzan Kavol... Carabella... menjetek arrébb! Parancsolom, hogy addig ne lépjetek be, amíg nem hívlak benneteket!

Társai zavartan néztek egymásra. Carabella mondani akart valamit, habozott, aztán becsukta a száját. Sleet sebhelye lüktetett és lángolt. Zalzan Kavol furcsa morgásokat hallatott, és négy karjával tehetetlenül hadonászott.

Valentine kinyitotta az ajtót, és belépett.

Egyfajta előtérben volt, talán egy konyhai folyosón, nem olyasmin, amit egy Napkirály ismerhet. Óvatosan keresztülment rajta, és egy gazdag brokátos csarnokba jutott, melyet némi gondolkodás után a koronázó csarnokként azonosított; ezen túl van a Dekkeret-szentély, az pedig Lord Prestimion tárgyalótermébe vezet, egy hatalmas, boltíves helyiségbe, melynek csodás tejüvegablakai vannak meg gyönyörű csillárai, melyeket a legügyesebb ni-moyai mesterek készítettek. És azon túl van a trónterem, Confalume Trónjával, ahol kimondott nagystílű pompa ural mindent. Valentine tudta, hogy valahol ott fogja találni Dominin Barjazidot.

Belépett a koronázócsarnokba. Üres volt, és úgy nézett ki, mintha senki sem használta volna hónapok óta. A Dekkeret-szentélybe vezető ajtó nem volt elfüggönyözve; Valentine belesett, nem látott senkit, és ment tovább egy rövid, elkanyarodó folyosón, melyet ragyogó zöld és aranyszínű mozaik díszített, mely a tárgyalóterembe vezetett.

Nagy levegőt vett, kezét a tárgyalóterem ajtajára tette, és benyitott,

Először azt hitte, hogy ez a roppant térség is üres. Csak az egyik hatalmas csillár égett, az is a túlsó részen, homályos fényt vetett. Valentine nézett balra, jobbra, végig a fényes, faüléssorok mentén, a lefüggönyzött fülkék mellett, amelyekben azok a hercegek és bárók rejthetik el arcukat, akik fölött ítéletet hirdetnek. Aztán a Napkirály trónszéke felé nézett...

És látta, hogy egy alak áll királyi palástban az árnyékban a tanácskozó asztalnál, a trónszék mellett.

15

  Kitaszítottságának minden furcsasága közül ez volt a legkülönösebb: alig harminc méterre állni attól az embertől, aki az ő egykori ábrázatát viseli. Valentine ezelőtt két alkalommal látta az ál Napkirályt, azon a pidruidi fesztiválon. Amikor ránézett, alacsonyabb rendűnek érezte magát, és olyan érzete támadt, mintha energiát szívna belőle, anélkül, hogy tudta volna, miért. De ez még azelőtt volt, hogy visszanyerte volna az emlékezetét. Most a félhomályban egy magas, erős testalkatú, tüzes tekintetű, fekete szakállas férfit látott, az eredeti Lord Valentine-t, királyi testtartással, egyáltalán nem lapulva, nem gagyogva összevissza, nem rémülten; hűvös, nyugodt fenyegetéssel állt szembe vele. Így néztem ki, gondolta Valentine. Ilyen zord, ilyen hűvös, ilyen fenyegető voltam? Feltételezte, hogy ennyi hónap alatt, amíg Dominin Barjazid bitorolta a testét, lelki sötétsége kiült az arcára, és a Napkirály arcvonásait ezzé a rettenetes, gyűlölködő arccá változtatta. Valentine hozzászokott a derűs, új arcához, és most, látva azt, amelyet annyi éven át viselt, úgy érezte, nem kívánja visszakapni.

– Jóképűvé tettelek, igaz? – mondta Dominin Barjazid.

– Önmagad viszont nem annyira – mondta Valentine szívélyesen. – Miért vágsz haragos képet, Dominin? Az az arc valaha a mosolyáról volt ismert.

– Te túl sokat mosolyogtál, Valentine. Túl könnyelmű voltál, túl nyájas, túl szelíd lelkű az uralkodásra.

– Ilyennek láttál?

– Én és sokan mások is. Tudom, hogy mostanában vándor zsonglőr lettél.

Valentine bólintott.

– Szükségem volt valami mesterségre, miután te megfosztottál tőle, A zsonglőrködés illett hozzám.

– Nem csoda – mondta Barjazid. Hangja visszhangzott a hosszú, üres teremben. – Mindig is szívesen szórakoztattál másokat. Javaslom, térj viszsza zsonglőrnek, Valentine, A hatalom jelvényei az enyémek.

– A hatalom jelvényei igen, de maga a hatalom nem. Az őreid elhagytak. A Kastély biztosítva van ellened. Gyerünk, add meg magad, Dominin, és visszaküldünk az apád földjére!

– És az időjárásgépek, Valentine?

– Azokat visszakapcsolták.

– Hazugság! Buta hazugság! – Barjazid megperdült, és kitárta az egyik magas, boltíves ablakot. Fagyos szélroham rontott be olyan hevesen, hogy Valentine a terem másik végében szinte azonnal érzékelte, – A gépeket a legmegbízhatóbb embereim védik – mondta Barjazid. – Nem a tieid, hanem az enyéim, akiket Suvraelből hoztam. Addig lekapcsolva fogják tartani, amíg parancsot nem kapnak tőlem, hogy indítsák el őket, és ha az egész Kastély-hegynek meg kell feketednie és elpusztulnia, mielőtt erre parancsot kapnak, ám legyen! Ám legyen! Hagyod, hogy ez bekövetkezzen?

– Nem fog bekövetkezni.

– De igen – mondta Barjazid –, ha a Kastélyban maradsz. Menj! Megígérem, hogy biztonságban lejutsz a Hegyről, és szabadon távozhatsz Zimroelbe. Zsonglőrködj a nyugati városokban, mint ahogy egy évvel ezelőtt tetted, és felejtsd el ezt az ostobaságot, hogy igényt formálsz a trónra. Lord Valentine, a Napkirály én vagyok.

– Dominin...

– Lord Valentine a nevem! Te pedig egy vándor zsonglőr vagy Zimroelből! Menj, folytasd a mesterséged!

– Erős a csábítás, Dominin – mondta Valentine könnyedén. – Elveztem a fellépéseket, talán jobban, mint bármi mást életemben. Mindazonáltal a sors megköveteli tőlem, hogy hordozzam az uralkodás terhét, tekintet nélkül arra, mit szeretnék. Gyerünk már! – Tett egy lépést Barjazid felé, aztán egy másikat, és még egyet. – Gyere velem, ki az előtérbe, hogy megmutathassuk a Kastély lovagjainak, hogy a felkelés véget ért, és a világ visszatér a normális kerékvágásba.

– Ne közeledj!

– Nem akarlak bántani, Dominin. Bizonyos értelemben hálás vagyok neked a rendkívüli tapasztalatokért, hiszen ezek az élmények sohasem eshettek volna meg velem, ha...

– Vissza! Egy lépést se többet!

Valentine tovább közeledett.

– És hálás is vagyok, amiért megszabadítottál attól a bosszantó bicegéstől, mely gátolt, hogy örömömet lelhessem néhány...

– Egy... lépést... se...

Már csak három-négy méter választotta el őket. Dominin Barjazid mellett egy asztal állt megrakva a tárgyalások kellékeivel: három súlyos réz gyertyatartóval, egy országalmával és mellette a jogarral. Barjazid dühödt ordítást hallatva felragadott egy gyertyatartót, két kézre fogta, és vadul Valentine feje felé hajította. Valentine azonban fürgén kitért előle, és egy gyors mozdulattal röptében kapta el a vaskos fémeszközt. Barjazid dobott egy másikat. Valentine azt is elkapta.

– Még egyet! – mondta. – Hadd mutassam meg, hogy kell csinálni!

Barjazid képe elszürkült a dühtől, fuldoklott, sziszegett, felhorkant mérgében. A harmadik gyertyatartó is repült Valentine felé. Valentine az első kettőt már dobálta, könnyedén pörgette egyik kezéből a másikba, és egyáltalán meg se kottyant neki elkapni a harmadikat is és beilleszteni a mintába, hogy csillogó zuhatagot formált maga előtt. Jókedvűen zsonglőrködött velük, nevetett, még magasabbra dobta őket, és milyen jólesett újra zsonglőrködni, használni a régi ügyességet annyi idő múltán, kéz és szem, kéz és szem.

– Látod? – mondta. – így kell. Megtanítunk rá, Dominin. Csak előbb meg kell tanulnod lazítani. Gyerünk, dobd ide a jogart, meg az országalmát is! Tudom öttel, de lehet, hogy még többel is. Kár, hogy a közönség olyan csekély, de...

Még mindig zsonglőrködve Barjazid felé sétált, és az tágra nyílt szemmel, nyálas állal hátrált.

Valentine hirtelen megingott és megtántorodott. Valamiféle éberálom rettenetes csapással eltalálta. Kábán megtorpant, és a gyertyatartók csengve hullottak a sötét fapadlóra. Újabb csapás következett, ez elkápráztatta, aztán egy harmadik. Valentine küzdött, hogy talpon maradjon. A Dominin Barjaziddal játszott játék most már véget ért, és valami más összecsapás kezdődött, amit Valentine egyáltalán nem értett.

Előrerontott, el akarta kapni az ellenségét, mielőtt újabb csapás éri.

Barjazid hátrált, és remegő kezével eltakarta az arcát. Tőle eredtek a támadások, vagy valamilyen szövetségese rejtőzködik a teremben? Valentine visszahőkölt. A kérlelhetetlen, láthatatlan erő újra lecsapott a tudatára, még zsibbasztóbban. Megrázkódott. A halántékára szorította a kezét, és megpróbálta összetelni az érzékeit. Kapd el Barjazidot, mondta magának, döntsd le, ülj rá, és üvölts segítségért...

Előreszökkent, lerohanta, megragadta az ál Napkirály karját. Barjazid felüvöltött, és kirántotta. Valentine ment utána, szerette volna sarokba szorítani, és már majdnem sikerült, de hirtelen egy rettegő és csalódott sikollyal Dominin Barjazid elrohant mellette, és átszaladt a termen. Odaugrott az egyik lefüggönyzött fülkéhez a terem túlsó részében.

– Segíts! – kiáltotta. – Apám, segíts!

Valentine követte, és lerántotta a függönyt.

És döbbenten lépett hátra. A fülkében rejtőzködve egy erős testalkatú, kövér öregember állt, sötét szemmel, haragosan, a homlokán egy csillogó aranypántot viselt, és az egyik kezében egy sárkánycsont és arany szerkezetet tartott, kapcsokkal, pántokkal, fogantyúkkal. Simonan Barjazid, az Álmok Királya, a rettenetes, vén suvraeli kísértő ólálkodott a Napkirály tárgyalótermében! Q volt az, aki az elmezsibbasztó álomparancsokat sugározta Valentine-ra, amelyektől ő majdnem összeomlott; és most épp azon fáradozott, hogy újabbat küldjön, de ebben épp saját fia akadályozta meg, aki hisztérikusan kapaszkodott belé, és segítségért könyörgött.

Valentine tudta, hogy ez már több, mint amivel el tudna bánni egyedül.

– Sleet! – kiáltotta. – Carabella! Zalzan Kavol!

Dominin Barjazid zokogott és nyüszített. Az Álmok Királya belerúgott, mintha valami bosszantó kutya lenne, ami a sarkába kapott. Valentine óvatosan a fülke felé araszolt, remélve, hogy el tudja ragadni azt a rettenetes álomgépet az öreg Simonan Barjazidtól, mielőtt az ismét működésbe hozhatná.

És ahogy Valentine feléje nyúlt, még megdöbbentőbb dolog történt. Simonan Barjazid arcának és testének körvonalai remegni kezdtek, elmosódtak...

Átváltoztak...

Átváltoztak valami iszonyatosan furcsává, darabos és nyúlánk lett, szeme ferde, orra csak egy dudor, az ajkait pedig alig lehetett látni...

Egy metamorf.

Egyáltalán nem az Álmok Királya, hanem egy hamisítvány, egy ál Király, egy alakváltó, egy piurivar, egy metamorf...

Dominin Barjazid felsikoltott az iszonyattól, elengedte a bizarr alakot, hátrált, remegve, nyöszörögve a padlóra vetette magát, és a falhoz lapult. A metamorf olyan tekintettel nézte Valentine-t, melyben egyértelmű, tiszta gyűlölet lakozott, és kegyetlen erővel hozzávágta az álomgépet. Valentine csak részben tudta védeni magát; a szerkezet mellen találta, alaposan eltaszította, és abban a pillanatban a metamorf elrohant mellette, eszeveszetten a terem túlsó végébe száguldott, és egyetlen vad ugrással átvetette magát annak az ablaknak a párkányán, melyet Dominin Barjazid nyitott ki, és kirepült az éjszakába.

16

  Valentine sápadtan és remegve fordult meg, és látta, hogy a szoba tele van a társaival: Sleet, Zalzan Kavol, Deliamber, Shanamir, Carabella, Tunigorn, és meg se tudta mondani, kik még, sietve nyomultak be a keskeny előtéren keresztül. Valentine Dominin Barjazidra mutatott, aki szánalomra méltóan, sokkos állapotban, összeomolva hevert a padlón.

– Tunigorn, rád bízom. Vidd egy biztos helyre, és ügyelj, hogy ne érje bántódás.

– Nagyuram, a Pinitor-udvar a legbiztonságosabb. És egy tucat válogatott ember fogja őrizni minden pillanatban.

Valentine bólintott.

– Jó. Nem akarom, hogy egyedül maradjon. És küldjetek hozzá egy doktort: iszonyúan megijedt, és félek, hogy baja esett. – Sleet felé nézett. – Barátom, nincs nálad egy kulacs bor? Én is megéltem néhány különös pillanatot.

Sleet átnyújtott neki egy kulacsot; Valentine keze remegett, és majdnem kiöntötte a bort, mielőtt az ajkához érintette volna.

Most már nyugodtabban odament az ablakhoz, melyen át a metamorf kiugrott. Lámpák csillogtak valahol messze lenn. Legalább harmincméteres magasság volt, és látta, hogy odalenn az udvarban alakok gyűlnek valami köré, amit egy köpennyel letakartak. Valentine elfordult.

– Egy metamorf – mondta zavarodottan. – Csak álmodtam volna? Itt állt az Álmok Királya... egy metamorf lett belőle... aztán az ablakhoz rontott...

Carabella megfogta a kezét.

– Nagyuram, nem pihennél le? A Kastély már a miénk.

– Egy metamorf – ismételte Valentine csodálkozó hangon. – Mi köze...

– Az időjárásgépek csarnokában is metamorfok voltak – mondta Tunigorn.

– Micsoda? – Valentine rámeredt. – Mit beszélsz?

– Nagyuram, Elidath épp most érkezett fel a pincéből egy különös történettel. – Tunigorn intett; és a terem végében állók közül Elidath lépett elő, csataviselten, vértől ázott köpenyben és szakadt nadrágban.

– Nagyuram?

– Az időjárásgépek...

– Sértetlenek. A levegő és a melegség ismét áramlik, nagyuram. Valentine kiengedett egy hosszú sóhajt.

– Szép volt! És azt mondod, ott is alakváltók voltak?

– A csarnokot a Napkirály testőrségi egyenruháját viselő katonák védték – mondta Elidath. – Felszólítottuk őket, megparancsoltuk nekik, hogy adják meg magukat, azonban ők nem engedelmeskedtek, még nekem sem. Tehát harcolnunk kellett, és... megöltük őket, nagyuram...

– Nem volt más lehetőség?

– Semmi más – mondta Elidath. – Megöltük őket, és ahogy meghaltak... átváltoztak...

– Mindegyikük'?

– Igen, mindannyian metamorfok voltak.

Valentine megborzongott. Ebben a hátborzongató forradalomban egymást követik a furcsaságok! Érezte, hogy a kimerültség majdnem ledönti a lábáról. Az életet adó gépek újra működnek; a Kastély az övé, az ál Napkirály a foglya; a világ megszabadult, helyreáll a rend, a zsarnoktól való rettegés véget ért. És mégis – mégis – itt van ez az új rejtély, ő pedig olyan rettenetesen fáradt...

– Nagyuram – mondta Carabella. – Gyere velem.

– Igen – mondta tompán. – Igen, pihenni fogok egy keveset. – Ernyedten elmosolyodott. – Nem kísérnél el a koronázócsarnokban lévő díványhoz, szerelmem? Azt hiszem, pihenek egy-két órát. Mikor aludtam utoljára, emlékszel rá?

Carabella belekarolt.

– Úgy tűnik, mintha napokkal ezelőtt lett volna, ugye?

– Hetekkel. Hónapokkal. Csak egy órát... ne hagyjátok, hogy annál tovább aludjak...

– Úgy lesz, nagyuram.

Úgy roskadt le a díványra, mintha altatót kapott volna. Carabella ráborított egy ágytakarót, elsötétítette a szobát, Valentine összekuporodott, és hagyta, hogy fáradt teste elernyedjen. Azonban az elméjén ragyogó képek suhantak keresztül: Dominin Barjazid kapaszkodik annak az öregembernek a térdébe, és az Álmok Királya haragosan próbálja lerázni, egész idő alatt lóbálja azt a különös gépezetet, aztán alakot vált, az a hátborzongató piurivar pofa bámul rá – Dominin Barjazid retteneteset sikolt – a metamorf a nyitott ablak felé rohan – újra meg újra, újra meg újra, a felfoghatatlan jelenetek újra lejátszódnak Valentine elkínzott elméjében...

Aztán az álom gyengéden átölelte, akkor siklott hozzá, amikor a tárgyalóterem démonaival küszködött.

Átaludta az órát, amit kért, és annál valamivel többet is, mert amikor felébredt, ragyogó reggeli fény tűzött a szemébe. Felült, hunyorgott, nyújtózkodott. A teste sajgott. Álom ez, gondolta, vad, zavaros álom, mely – nem, nem álom. Nem álom.

– Nagyuram, kipihented magad?

Carabella, Sleet, Deliamber. Őt nézik. Őrködnek az álma fölött. Valentine elmosolyodott.

– Igen, kipihentem. És az éjszaka véget ért. Mi történik?

– Elég kevés – mondta Carabella –, legfeljebb annyi, hogy a levegő újra felmelegszik, a Kastély örvendezik, és a világot ért változás híre egyre terjed a Hegyen.

– A metamorf, aki kivetette magát az ablakon... meghalt?

– Úgy bizony, nagyuram – felelte Sleet.

– Az Álmok Királyának palástját és jelvényeit viselte, még egy szerkezete is nála volt. Hogy lehet ez, nem tudjátok?

– Csak találgatni tudok – szólalt meg Deliamber. – Beszéltem Dominin Barjaziddal... szinte már teljesen megháborodott, és hosszú időbe telik, mire meggyógyul, ha egyáltalán meggyógyul... és ő mondott néhány dolgot. Múlt évben az atyja, az Álmok Királya súlyos beteg lett, és úgy vélték, közel áll a sírhoz. Ekkor még a tied volt a trón.

– Ebből semmire sem emlékszem.

– Nem – mondta a vroon –, nem verték nagydobra. De a baj elég komolynak tűnt, ám ekkor egy új doktor érkezett Suvraelbe, valami zimroeli, aki nagy képességűnek mondta magát, és úgy is lett, az Álmok Királya csodálatos módon felépült, mintha már a sírból kelt volna fel. Ekkor történt, nagyuram, hogy az Álmok Királya telebeszélte a fia fejét, hogy csapdát állítson neked Til-omonban, és fosszon meg a tróntól.

Valentine levegő után kapkodott.

– Az orvos... egy metamorf volt?

– Úgy van – mondta Deliamber. – Képessége révén egy fajodbélinek álcázta magát. Azután felvette Simonan Barjazid alakját, azt hiszem, és egészen mostanáig viselte, míg be nem következett a zűrzavaros küzdelem a tárgyalóteremben, melynek hatására a metamorfózis meggyengült és megszűnt.

– És Dominin? Ő is...

– Nem, nagyuram, ő az igazi Dominin, és annak a lénynek a látványa, amely az apjának adta ki magát, megrendítette az elméjét. De érted, egy metamorf volt az, aki rávette a trónbitorlásra, és joggal feltételezhetjük, hogy idővel Dominint is lecserélték volna, és egy metamorf lett volna a Napkirály.

– És az időjárásgépeket őrző metamorfok... nem Domininnak engedelmeskedtek, hanem az Ál Király parancsainak! Egy titkos forradalom, igaz, Deliamber? Egyáltalán nem a Barjazid család ragadta meg a hatalmat, hanem az alakváltók felkelésének kezdete volt ez?

– Attól tartok, igen, nagyuram.

Valentine maga elé meredt.

– Már sok mindenre fény derült. És sok minden merült zűrzavarba.

– Nagyuram – mondta Sleet –, fel kell kutatnunk és elpusztítanunk őket, bárhol rejtőzzenek is köztünk, a többieket Piurifayne-ben kell elfojtanunk, ahol nem árthatnak nekünk!

– Nyugalom, barátom – mondta Valentine. – Még mindig él a metamorfok iránti gyűlöleted, mi?

– És jogosan!

– Igen, talán jogosan. Nos, fel kell kutatnunk őket, és nem engedhetjük meg, hogy egyetlen metamorf is felvehesse a Pontifex, az Úrnő vagy akár egy istállómester alakját is. De szerintem, érte kell nyúlni azért a népért, és meggyógyítani a haragjukat, ha tudjuk, különben Majipoort végeérhetetlen háborúba taszítjuk. – Felkelt, magára vetette a köpenyét, és felemelte a kezét. – Barátaim, attól tartok, munka vár ránk, és nem is kevés. De először jöjjön az ünneplés! Sleet, kinevezlek a diadalom megünneplésének kancellárává, tervezd meg a lakomát, gondoskodj a szórakoztatásról, és a vendégek meghívásáról. Terjedjen el a hír Majipooron, hogy minden rendbe jött, vagy legalábbis már majdnem, és ismét Valentine ül a trónon!

17

  Confalume Trónterme volt a legnagyobb és legfényűzőbb a Kastélyban, csillogó, aranyozott gerendákkal és remek faliszőnyegekkel, a padló pedig a khyntori csúcsokról származó, sima gurnafából készült. Pompázó és fenséges csarnok volt, amelyben a legjelentősebb állami ünnepségeket tartották. Azonban még a Confalume Trónterem is csak ritkán látott ilyen látványosságot.

Magasan, a soklépcsős emelvény tetején álló Confalume Trónon ült Lord Valentine, a Napkirály, a baloldalt mellette Tévő trónon pedig, majdnem ugyanolyan magasan, ült az anyja, az Úrnő, teljesen fehér, hosszú ruhában tündökölve, jobboldalt pedig, egy ugyanolyan magasságban álló trónon, mint az Úrnőé, ült Hornkast, a Pontifex szóvivője, mivel Tyeveras sajnálatát fejezte ki, hogy nem tudott eljönni, és Hornkastot küldte maga helyett. És előttük elhelyezkedve, szinte teljesen megtöltve a termet, voltak a birodalom hercegei, bárói és lovagjai, olyan gyülekezet, amilyet sosem lehetett még együtt látni Lord Confalume kora óta – nagyurak a messzi Zimroelből, Pidruidból, Til-omonból, Narabalból, és a ghayrog herceg Dulornból, meg Piliplok, Ni-moya és ötven más zimroeli város nagyjai, és még száz Alhanroelből, a Kastély-hegy ötvenén kívül. Azonban ez a tömeg nem csupa bárókból meg hercegekből állt, akadtak szerényebb népek is: Gorzval, a csonka kezű szkandár, Cordeine, a vitorlafoltozója, Pandelon, a hajóácsa, Vinorkis, a haigusbőr-kereskedő, a Hissune nevű fiú a Labirintusból, és Tisana az öreg álomfejtő Falkynkipből, és még sokan mások, akik nem voltak ennél magasabb rangúak, álltak ezek között a nagyságok között tisztelettől fénylő arccal.

Lord Valentine felállt, tisztelgett az anyjának, viszonozta Hornkast tisztelgését, és meghajolt, amikor kiáltások röppentek fel.

– Sokáig éljen Lord Valentine!

Majd amikor ismét csend lett, csendesen beszélni kezdett.

– Ma hatalmas fesztivált tartunk, hogy megünnepeljük a diadalt és a rend helyreálltát. Nagy szórakozással szolgálunk ezen a napon.

Összeütötte a tenyerét, és zene harsant fel: kürtök, dobok, sípok, élénk, lendületes dallamok, egy tucat zenész vonult be a terembe, Shanamirral az élükön. És mögöttük jöttek a zsonglőrök lenyűgöző szépségű kosztümökben, hercegekhez illő kosztümökben: Carabella először, az alacsony, sebhelyes arcú, fehér hajú Sleet közvetlenül mögötte, aztán a mogorva, lomha Zalzan Kavol és két megmaradt testvére. Sokféle zsonglőrkelléket cipeltek: kardokat, késeket, sarlókat, meggyújtásra kész fáklyákat, tojásokat, tányérokat, vidám színű buzogányokat meg egy sereg más dolgot. Amikor a terem közepére értek, elhelyezkedtek szemben egymással egy képzeletbeli csillag csúcsaiban, és egyenes vállal, mereven álltak.

– Várjatok! – mondta Valentine. – Még van egy szabad hely!

Lépcsőről lépcsőre lépkedve lejött Confalume Trónjáról, amíg már csak három lépcsőfoknyira volt a padlótól. Az Úrnőre vigyorgott, rákacsintott Hissune-rá, és intett Carabellának, mire az egy kést hajított felé. Valentine könnyedén elkapta, de a lány már dobta is a másodikat, harmadikat, és Valentine zsonglőrködni kezdett velük a trón lépcsőjén; beváltotta fogadalmát, melyet annyi idővel ezelőtt az Álom-szigeten tett.

Ez volt a jel. Kezdetét vette a zsonglőrködés, a levegőben különös tárgyak sokasága csillogott, amelyek mintha összevissza röpködtek volna. Sohasem látott még ilyen zsonglőrmutatványt az ismert világegyetem, Lord Valentine ebben biztos volt. Egy darabig még a trónon zsonglőrködött, aztán lejött, nevetett nagy örömében, és váltogatni kezdett sarlókat és fáklyákat Sleettel, a szkandárokkal, Carabellával.

– Mint a régi szép időkben! – kiáltotta Zalzan Kavol. – De most sokkal jobb vagy, nagyuram!

– A közönség lelkesít – felelte Lord Valentine.

– És tudsz úgy zsonglőrködni, mint egy szkandár? – mondta Zalzan Kavol. – Tessék, nagyuram! Kapd! Kapd! Kapd! Kapd! – Szemmel láthatólag a levegőből Zalzan Kavol tojásokat, tányérokat, buzogányokat kapkodott, négy karja egy pillanatra se állt le, és mindent, amit elkapott, Lord Valentine felé zúdított, ő fáradhatatlanul fogadta, és osztogatta tovább Sleetnek és Carabellának – míg a közönség rivalgása – nem puszta udvariasságból, az biztos – süketítette el füleit. Igen! Ez az igazi élet! Mint a régi szép időkben, igen, de most még sokkal jobb! Felnevetett, elkapott egy csillogó kardot, és a magasba repítette. Elidath úgy vélte, hogy nem illő egy Napkirálynak ilyen dolgot cselekedni, mint zsonglőrködni a birodalom hercegei előtt, és Tunigorn ugyanígy érzett, de Lord Valentine másképp döntött, és kedves szavakkal elmagyarázta nekik, hogy őt egyáltalán nem érdekli a protokoll. És most látta, amint tátott szájjal nézik a díszhelyükről, kábultan ettől a rendkívüli ügyességfitogtatástól.

És mégis, tudta, hogy itt az ideje távozni a porondról. Egytől egyig kiürítette a kezéből az elkapott tárgyakat, és fokozatosan hátrált. Amikor elérte a legalsó lépcsőfokot, megállt, és intett Carabellának.

– Gyere – mondta. – Foglalj helyet mellettem, és most már mi is nézők leszünk.

A lány arcán pír jelent meg, de hibázás nélkül megszabadult a buzogányoktól, késektől, tojásoktól, és a trón felé indult. Lord Valentine megfogta a kezét, és együtt lépkedtek fel.

– Nagyuram... – suttogta a lány.

– Pszt! Ez nagyon komoly dolog. óvatosan, meg ne csússz a lépcsőn!

– Elcsúszni? Én, egy zsonglőr?

– Bocsáss meg, Carabella.

A lány nevetett.

– Megbocsátok, Valentine.

– Lord Valentine.

– Ezentúl így kell szólítsalak, nagyuram?

– Nem mindig. Ha kettesben vagyunk, nem. – Elérték a legmagasabb lépcsőfokot. A zöld és aranyszínű bársony kettős ülése várta őket. Lord Valentine megállt egy pillanatra, végignézett a hercegek, bárók és a köznép tömegén. – Hol van Deliamber? – suttogta. – Nem látom.

– Nem sok kedve volt ehhez az eseményhez – mondta Carabella –, és elment Zimroelbe, azt hiszem, vakációzni. A varázslók unatkoznak az ilyen fesztiválokon. És tudod, hogy a vroon sohasem kedvelte a zsonglőrködést.

– Itt kellene lennie – mormolta Lord Valentine.

– Amikor újra szükséged lesz rá, itt lesz.

– Remélem is. Gyerünk, most leülünk.

Elfoglalták a helyüket a trónon. Odalenn a maradék zsonglőrök a legkáprázatosabb gyakorlatokat mutatták be, melyek még Lord Valentine számára is csodálatosaknak tűntek, pedig ő ismerte az alapul szolgáló időzítés titkát; és miközben figyelte, úgy érezte, különös szomorúság vesz erőt rajta, mert most már végleg kivonta magát a zsonglőrök közül, félrevonult, hogy üljön a trónon, és ez életének egy komoly és ünnepélyes változása volt. Minden kétséget kizáróan tudta, hogy vándor zsonglőr életének legszabadabb és bizonyos szempontból legörömtelibb szakasza most véget ért, és az uralkodás felelőssége, amelyre egyáltalán nem vágyott, de amelyet nem utasíthatott el, ismét teljes súlyával nehezedik a vállára. Nem bírta tagadni, hogy sajnálja. Odaszólt Carabellának:

– Talán ha magunk leszünk... amikor az udvar nem figyel... néha napján össze övünk, és buzogányokat dobálunk, ugye, Carabella?

– Én is azt hiszem, nagyuram. Jó lenne.

– És majd azt játsszuk... hogy valahol Falkynkip és Dulorn között vagyunk, és nem tudjuk, hogy az Örökös Cirkusz szerződtet-e minket, nem tudjuk, hogy találunk-e egy fogadót, hogy... hogy...

– Nagyuram, nézd, mit csinálnak a szkandárok! El tudod hinni? Annyi kéz, és mindegyik tele!

Lord Valentine elmosolyodott.

– Meg kell kérnem Zalzan Kavolt, mesélje el, hogy csinálja. Valamelyik nap. Amikor lesz időm.

ISBN 963-02-8309-3

  ISSN 0865-4751

  Kiadja a Zrínyi Nyomda Kiadói

főosztálya

Kiadóvezető: dr. Juhász Géza

Sorozatszerkesztő: Szöllősi Vilma

Kontrollszerkesztő: Huszta Tibor

Művészeti vezető: Kocsis József

Műszaki szerkesztő: Réti Attila

A borító Boros Zoltán és Szikszai Gábor munkája

Fényszedés: ART PHOENIX Kft.

Készült 22 ív terjedelemben a Zrínyi Nyomdában

Budapest, 1990

Táskaszám: 90.1407/66-14

Felelős vezető: Grasselly István

   TARTALOMJEGYZÉK:

 AZ ÁLMOK KIRÁLYÁNAK KÖNYVE

 A METAMORFOK KÖNYVE

 AZ ALOM-SZIGET KÖNYVE

 A LABIRINTUS KÖNYVE

 A KASTÉLY KÖNYVE