KNUT HAMSUN

CSAVARGÓK

REGÉNY KÉT KÖTETBEN

MÁSODIK KÖTET

FORDÍTOTTA: G. BEKE MARGIT

PANTHEON − KIADÁS

1.

A hajón alig lézengett egy pár utas a ponyvatető alatt. Hideg volt, aki tudott, behúzódott valami szögletbe. Egyik-másik már egy kicsit tengeribetegnek látszott, de titkolta, míg lehetett. Akin még nem fogott a nyavalya, az fitogtatta viharedzett voltát és hencegett, ha akadt hallgatója. Edevart lejött a fedélzetről.

Három férfi kártyázott, aprópénzben, csapkodták az asztalt, nevettek, diskuráltak. Az asztaluk egy fenekével felfordított üres hordó volt, zsákokon, ládákon ültek és közben kortyintottak egyet-egyet a pálinkás üvegből.

Egy fiatalasszony hevert az egyik pádon, tengeribetegségtől félholtan, keservesen nyögött és rengeteg gyapjúkendő volt a feje köré csavarva. Mindjárt csöndes vízre érünk! − vigasztalta Edevart. Az asszony bágyadtan emelte rá a szemét és nem felelt. Edevart odaült mellé, a tulajdon cipőjét bámulta, gondolatokba mélyedve. A hajó imbolygása szűnni kezdett, az asszony is felocsúdott lassankint. Szóba elegyedtek, elmondta, hogy Bodőbe megy, operálni fogják a nyakát. Hát te hová mész? − kérdezte azután. Edevart kitérően felelt, maga se tudja határozottan, lehet, hogy igen messzire. Az asszonynak elég volt a maga baja, nem faggatta tovább. Teltek az órák.

A kártyázók odakiáltottak neki, nem akar-e közéjük telepedni. Nem, eszébe se volt eddig.

Talán bizony ő is tengeribeteg? Edevart mosolyogva csóválta a fejét, hogy régi tengeri fóka ő már. Hát gyere, igyál egy kortyot! − mondták amazok. Gyenge pálinkájuk volt, nem szállt a fejébe senkinek. Mind a három ember délről való volt, elbocsátott matrózok, akik a Lofotokon voltak nagyobb halvásárló hajókon, de most, hogy a hajóik rakományukkal elindultak a szárítóhelyekre, őket hazaküldték. Ott ültek, a most kikapott bérüket csörgetve zsebükben, jó kedvük volt, alig várták, hogy hazakerüljenek. Hát Edevart hová készül? Ő most is kitérően felelt.

Igaz is − hová megy tulajdonképpen?

A halászkészséget fölakasztotta ugyan a bódéban, így akarta értésére adni a társainak, hogy neki nem lesz már effélére szüksége, de ő maga nem volt biztos a dolgában. Külföldre, messze útra − de vajjon merre induljon? Hisz kigondolta ő már, ki is mondta, de mikor rákerült a sor, mégiscsak megingott. Egyébként honnan vegye a pénzt ilyen nagy útra? Minden a levegőben lógott még és bizony okosan cselekedett, hogy nem vett ünnepélyes búcsút a halásztársaitól.

Vajjon mi baja volt Edevartnak? A keze nagy és erős, az inai épek, de a lelkében valami hiba esett. Most is csak felült a hajóra és megy, megy, üres szívvel, hazátlanul, jóformán sehová se való már és amerre jár, vonszolja magával a gyökereit.

A kártyások szívességét nem viszonozta semmivel, játszani nem akart, italos se volt, végül is gyanút fogtak, hogy pietista és a szája íze szerint akrtak beszélni. A kártyáról is mindenkinek más a véleménye, van, aki bűnnek tekinti. Hát van, aki azt is bűnnek tekinti, ha egy korty pálinkát lenyelsz, - mondták és keményen megnézték Edevartot. Ő nem akarta, hogy szenteskedőnek tartsák, jót nevetett és azt mondta: Márpedig a pálinka jó dolog, megköszöni, ha kínálják. Magamagára fordította, ami Augusttal történt, még meg is toldotta az igazságot:

Hogy bizony felöntött ő is a garatra, nem egyszer, de ami utána van, az aztán disznónak való állapot, huh! Az emberek jót nevettek, vállára ütöttek. Nem cserélünk-e zsebórát? - kérdezte egyikük. Edevart a fejét rázta. Nem hagyták annyiban, egyenest nekiszegezték a kérdést: De zsebórád talán csak van? Edevart kihúzta az óráját, megmutatta. Biztosan azt remélte, hogy erre elhallgatnak, de nem ment olyan egyszerűen a dolog, nekik is van órájuk, pontosan jár évek óta, sose kellett hozzá órás. Hol vetted az órádat? Papstnál, − felelte Edevart. − Papstnál? csakugyan? Igen, annál jól vásárol az ember, van annak órája egy tallértól kétszáz tallérig, és csak a gazdagokat csapja be. − Én is tőle vettem, − szólt közbe az egyik, − ez volt a legjobbik órája, a vésésért jót állt életfogytiglan. Hadd lássam a tiedet, mutasd! − Edevart a fülükhöz tartotta az óráját, hogy a hibátlan ketyegését meghallgathassák, de kinyitni nem engedte. Ezt zokon vették. Hisz nem is aranyóra, mit félted annyira? Összesúgtak, elhúzódtak tőle kicsit, most már ellene fordultak. Újrakezdték a játékot, de csak magukban, Edevart nézte. Aztán, ahogy az már rendesen lenni szokott, nem tudtak megegyezni egy két sillingben, Edevart pedig közbeszólt: Megmondjam én a véleményemet? Igen! − felelték mind a hárman. Edevart oktalan módon elvállalta, hogy igazságot tesz és magára haragította a vesztes felet.

Megint telt az idő.

A hajó kikötött egy állomáson. A fiatalasszony, aki olyan tengeribeteg volt, valamennyire jobban lett, felállt, megigazgatta a ruháját, rendbeszedte magát és kétszersültet eszegetett. Edevart egy csésze kávét hozott neki a konyhából, hogy az majd jó lesz a gyomrának, az asszony megköszönte és cserében kétszersülttel kínálta. Egész jól eldiskuráltak.

Igen, Bodőbe szándékozik, operálni fogják, az ura is odajön, majd ott találkoznak, délről jön az ura, apróárúval jár, batyuval, olyan vándor kalmár, foglalkozása szerint. Már hónapok óta nincs otthon és ő már nem bírja, annyit összeálmodik, vágyakozik, összevissza pár hétig voltak együtt az esküvő után, akkor az ura elment és azóta ki tudja, hány helyen megfordult, mennyi kísértés környékezi. Jegygyűrűje van, az igaz, de ki tudja, nem dugta-e zsebre? − Uram bocsá’ ha eljár a szám! Na, most mégis csak találkozom vele.

Míg beszélt, leoldotta a kendőket fejéről, nyakáról és födetlen arccal ült Edevart előtt. Csinos, fiatal teremtés volt, azt meg kell adni, még a foga is hibátlan.

Edevart csudálkozva nézett rá: Nem tudom − de olyan ismerősnek tűnsz előttem…

Mattea! − mondta az asszony és igent intett.

Igen, Mattea volt, a stokmarknesi vásárról, az August egynapi mátkája.

Edevart nem tudott egyebet mondani: De hogy itt találkozunk most − két éve lesz, ugye?

Három, − igazította helyre az asszony. − Én tüstént megismertelek, azért bugyeláltam magam ennyi kendőbe, de kávét hoztál, szíves voltál hozzám, − és utóvégre veled semmi bajom se volt. Hol a cimborád, az August?

Nem tudom, a tengeren biztosan, az mindenüvé elkerül, hol szegény, hol dúsgazdag.

Haragudott rám akkor?

Kerestünk az utolsó napon, − felelte Edevart. − bejártuk az egész Stokmarknest, de nem találtunk sehol.

Én is kerestem őt egy darabig, − mondta Mattea, de aztán már el kellett jönnöm. Hát bizony! Három éve lesz! Mit is akartam: hová igyekszel voltaképpen?

Edevart: Ne is kérdezd. Szomorúság bántja az én szívemet, − ahogy a nóta mondja.

És azt szereted, ki a tiéd nem lehet? − tette hozzá nevetve Mattea. A bolondját járatta veled, mi?

Elutazott, mondta Edevart.

Ó, te szegény! − sajnálkozott az asszony. De hát most már ne törődj vele − ilyen jóképű, derék legény…

Edevart hízott. Mi bajod a nyakaddal? − kérdezte. Nem látszik rajta semmi.

Hejh, ha azt tudnád! − felelte nevetve Mattea és nagyon csintalanul nézett rá.

Mi az, tán titok?

Hát az. Mert semmi bajom nincs, de valami kifogás kellett, amit megírhassak neki, hát azt írtam, hogy nem merek egyedül menni operációra, jöjjön ő is.

Edevart szótlanul ült, csak ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon. Fura dolog, azt meg kell adni! − mondta végre.

Az asszony megbánta, hogy sokat mondott. Hát hiszen azért nem csupa bolondságból citálta oda, nem egészen úgy van a dolog. Mikor írtam neki, akkor igazán fájt a nyakam és az is igaz, hogy a doktorhoz kell mennem. De mindenekelőtt az uramat akartam már látni végre-valahára, azt senki se veheti rossz néven. És a szomszédok is mind azt mondogatták, hogy csak operáltassam meg a nyakamat.

Edevart egyre jobban beletalálta magát a dologba. Már tréfálni is próbált: No jó, én is ott leszek, és nézem, hogy vagdalnak rajtad.

Ne tréfálj. Lehet, hogy betegebb vagyok, mintsem gondolnám.

Hogy beszélhetsz ilyen bolondokat! Ilyen csinos, pirospozsgás menyecske! Szívesen cserélnék az uraddal, hallod-e.

Nagyon belejöttek a beszélgetésbe. Szigetközön jártak, csöndes vízen, a menyecske nagyon nekividámodott. Elmondták egymásnak, hová valók, Edevart arról is beszélt, hogy vett egy kis tanyát, a kötést is megmutatta, este együtt üldögéltek, míg csak az álom el nem nyomta őket. Edevart a sötétben egyszer csak érezte, hogy az asszony megfogja a kezét, erre odabújt hozzá és csókolni kezdte. Valahol messze, nyomorult kis lámpás lógott egy falon. Itt-ott utasok üldögéltek bóbiskolva.

Edevart és Mattea többször is fölébredtek éjszaka, sugdostak, közelebb bújtak egymáshoz, az asszony hagyta, hogy átkarolva tartsa, legalább melegítették is egymást. Reggelre nagyon jó ismerősök lettek.

Bodöbe érve Mattea messziről meglátta az urát a hajóhídon állók között, mondta is: Ott az uram. Hisz ismered, ő a Nils, tudod, akivel akkor jegyben jártam, láttad a vásáron is. Gazdag ember az apja, hormányos. Haha! most is nevetnem kell, ha eszembe jut, hogy dühöngött az az August!

Igen, ugyanaz a legény volt, amelyik miatt akkor August kést rántott és a széket a mennyezethez vágta. Nem mindennapi jelenet voJt az, annyi szent! És az ördögadta lány hogy hangoztatta ártatlanságát, még esküdött is égre-földre, hogy holtáig hű marad Augusthoz.

Na és most nem találkozunk többet, amíg élünk, mit gondolsz? − kérdezte Mattea.

Csak amolyan udvariaskodás volt, nem akart sokat mondani vele, de az utolsó pillanatban még lopva hátranyúlt egyszer és megragadta Edevart kezét. Ez sok volt neki, megingott alatta a talaj. Elvégre én akár itt is kiszállhatok! − mondta.

Nem volt semmi szándéka, amire gondolt, az is csak bizonytalanul, körvonalak nélkül lebegett előtte, nem is kellett felborítania semmiféle tervet, amikor így az első futó szeszélyét követte. Könyelműen, felületes módon, sietve leadta a jegyét és kiszállt.

Csupa közömbösségből tette, amit tett − de kiderült, hogy ez is megoldás.

* * *

Nils, a vándorboltos, kicsit savanyú képet vágott, mikor Edevartot meglátta: Hja, persze, Stokmarknesen! Igen, akkor! − Nem emlékszel arra a félbolondra, aranyfoga volt! − mondta Mattea. − Micsoda zenebonát csinált! Haha!

Bementek a városba, útközben elbeszélgettek, egy fogadó előtt megálltak és együtt befordultak a kapun. Később megint összetalálkoztak, gyakran egymásba botlottak, hisz egy helyen szálltak meg. Mattea járt a doktornál is, operálni szerencsére nem kellett, de csöppeket kapott, meg sok jó tanácsot, boldog volt, hogy ilyen könnyen megúszta a dolgot. Nilsnek jó ötlete támadt: Edevart álljon össze vele, járjanak batyuzni közösen, hisz Edevartnak van háza, telke délen, arra mindenki szívesen ád hitelbe árut.

Neki is van ugyan egy gazdag édesapja, otthon, az Ofot-fjordon, kormányos, de abból nem egykönnyen lehet kivasalni valamit.

Edevart nem utasította el a tervet, nem is olyan rossz, gondolta magában. Az is ínyére volt, hogy pénzesemberként, fizetőképesen ülhet ott és tőle függ, hogy igent, vagy nemet mond-e. Mattea szépen nézett rá és nagyon buzgón pártolta az ügyet, mintha szeretné ott tartani a közelében és jó szívvel lenne hozzá.

Hát meggondolom, − mondta Edevart.

Gondolkodott egy darabig. De hát voltaképpen mért kell őneki mással összeállni, ha elszánja magát a házalásra? Nils azon panaszkodik, hogy nincs hitele, kiárusított mindent, a batyuja üres, de mért fájjon azért az ő feje? Nem használhatná fel ő maga a kis birtokát, zálogba teszi áru fejében és a maga szakállára kezdi meg a boltot. Ez megoldásnak látszott. Mattea azzal érvelt, hogy Nils már tapasztalt, két éve jár így faluról-falura. Edevart csak mosolygott, hogy ő se olyan egészen járatlan a dologban, nem a legrosszabb iskolába járt: a híres Knoffnál, Fosenlandon. Mattea: de Nilsnek már megvan a rendes útja, minden tanyán ismerős, tudja, kivel hogy kell bánni. Meg aztán az apja is csak valami.

Délután Nils nyakába vette a várost, hogy a bodöi boltosoknál próbáljon keríteni valalmi árut leapadt batyujába. Mikor aztán Mattea magára maradt Edevarttal, hát sikerült rábeszélnie − igen, olyan alaposan meggyőzte, hogy nem léphetett már vissza. Vasból volt ez az asszony. De nem adta el magát, nem csinált semmi bolondot, most nem volt szerelmes. Nils nagyon megörült az újságnak, amivel hazajövet fogadták, de megcsappant a kedve, mikor Edevart biccentett a fejével és azt mondta, hogy jó, de csináljunk szerződést! – Szerződést? minek az? − Edevart nem szólt, csak újra megbiccentette a fejét.

Ügyvédhez mentek, megiratták a kötést, Edevart nem engedett: az övé a ház, ő szerzi a hitelt, Nils csak az ő szolgája lehet, ha részt akar venni a dologban.

Hanem Mattea, a vasasszony, elsápadt mérgében: Ezt a kötést csak vesd a tűzbe! − kiáltott az urára.

Edevart nemigen bánta, unta már Matteát, a tolakodását, csélcsapságát, nem felejtette el, hogy három évvel azelőtt egyszer csak elillant az August aranygyűrűjével, meg órájával együtt.

Vesd a tűzre, én ugyan nem bánom! − mondta.

De nem, Nils nem égette el a kötést. Jóbarátok lesznek, majd idővel adódik valami. Talán nemsokára kiválthatja magát, önálló lehet!

A két batyuslegény megrakodott portékával, elindult mindenik a maga útján, Edevart fölszállt a délnek menő hajóra, Helgeland felé. Partraszállt a batyujával, meg a rőfjével valamelyik kisebb állomáson, gondolta, szerencsét próbál. Kora reggel volt, szép napos idő, hó takarta a földet. A partról kis gyalogút vezetett a kereskedőtelepre, meg egy széles kocsiút föl a tanyákhoz. Kis patak szelte az útját, megállt, elnézte az érlüktetést a jégkéreg alatt, hallgatta egy darabig a búgást, más helyütt hóbatemetett fűzcserjét látott, észrevette a feslő barkát a fehér takaró alatt és hiába nem akarta − megmozdult a szíve a gyerekkori, ismerős dolgokra. Ennél romlottabb nem volt.

Nem is ment olyan rosszul az üzlet, árulgatva haladt délfelé, eladott kelmét, cipőmadzagot, fésűt és más nélkülözhetetlen cikkeket a tanyákon, szerencsésen megkereste a betevő falatját és valamicskét még azon felül. A batyuja köny-nyebbedett, nem esett már nehezére cipelni, egész kényelmes foglalkozás volt. Ha kedve tartotta, megpihent, aztán megint vándorolt tovább, egy nagyobb községben megállapodott pár napra és onnan járta be az egész környéket. A tárcája lassan kövéredett. A szép, fiatal legényre senki se haragudott, jól viselkedett mindenütt, olyan kedvesen, udvariasan engedte le az árakat, kasztért, szállásért jóformán semmit se fizettettek vele. Való igaz − Edevart ilyen jó napokat sose látott, még akkor se, mikor a „Hermine“ egyárbocost dirigálta.

Elküldött egy törlesztésrészletet a bodöi kereskedőnek és még maradt is készpénze. Az apjának is küldött egy-két tallért, tisztességes időközönként. Nilsről nem kapott hírt.

Ment, mendegélt, erősen tavaszodott már, az út fölázott, járhatatlan lett, gondolta, kerít egy csónakot, de ezzel várni kellett, míg jobban megszedi magát. Szépen kitavaszodott, mire délebbre ért, Fosenland környékére. Kedve szottyant bekukkantani Doppenre, de azt is későbbre halasztotta.

Utóvégre maga a hely nem újság neki, sőt, nem is valami jól esnék most látni, míg ennyi teher van rajta, majd ha már megváltotta. Az a Nils is küldhetné már a pénzt. Fura, hogy ilyen nagyon hallgat. Pedig mostanig túladhatott a portékája nagy részén ő is. Edevart batyuja úgyszólván üres, nem is a vállán cipeli már, csak úgy a hóna alá csapja, mint valami csomagot.

Norem kormányos háza előtt járt. Egy kutya megugatta, máris ott állt valaki az ablakban, úgyse mehet el mellettük észrevétlenül, gondolta. Sebtiben elintézte magában a doJgot, a cipőjét letisztogatta a hóban és belépett. Fölkiáltások, megismerés, kérdések, feleletek zápora, csodálkozás, szíves tréfa. Mit cipel a hóna alatt? Úgy, hát batyus legénynek csapott fel? No, gyerünk azzal a bolttal, az asszonynak úgyis kell négy rőf cic, keresztelőruhára — nem látod, megint vastag!

Maga Norem a szürkegyapjas fejével csak olyan bűnös és elégedett képű volt most is, mint régen − se ő nem tudta, se a családja, hogy az a fehér folt a nyelve hegyén veszedelmet rejt. Senki se tudta, hogy az a halál.

Edevart értesült a környékbeli viszonyokról, mindent megtudott Knoffról és telepéről, a rakpartról, boltról, az elbocsátott munkásokról, cselédekről, a „Hermina" hajóról, amit eladtak, meg a beszüntetett üzemágakról.

Edevart: Hát mégis ez lett a vége. Knoff tönkrement?

Nem éppen. Csak mozogni nem tud egyelőre, mondta az öreg. Hogy úgy mondjam, rommá lett, de nem tört ízzé-porrá. Megfoghatatlan − valóságos boszorkányság − de a gyerek, a Romeo-fiú, talpára állt, tizenöt éves, fenemód eszes egy kölyök. A tanítóját hazaküldték, de ő fölnevelte magamagát, megbérmálkozott, megemberesedett és dolgozni kezdett. Ki látott ilyet? Tizenöt éves és kész ember. Gyámja van és mindent attól kell megkérdezni előbb, de módfelett ügyes és a végén minden úgy lesz, ahogy ő akarja. Hisz emlékszel rá − nem mutatott valami sokat gyerekkorában.

És honnan veszi a pénzt?

Azt mondják, a nagybátyja adja, az is amolyan kiskirály valahol délen. A Knoffok mind sokra vitték. Ez, azt mondják, paraszt volt és legényember, de kutyamód fösvény, megtagadta a segítséget ettől a testvérétől is, nem egyszer. Most aztán, tavaly, mikor nagyon is szorult a kapca, elküldték hozzá a Romeo-gyereket, hogy az próbáljon n szívére hatni, de előbb nem akart adni semmit, szó sincs róla, nincs őneki pénze. Hanem, úgy látszik, Romeo nagyon tudott a nyelvén, megpuhította, mert a végén pénzt is, ajándékot is kapott és hogy márciusban meghalt, az unokaöccsére hagyott mindent. Most azon dolgoznak, hogy jól el tudják adni a nagy házat, telket és folyósítsák, amit lehet.

Ilyen furát se hallottam!

Norem az amerikásokról is tudott hírt, a csavargókról. Írt egyik-másik, pénzt is küldtek egy-két árván maradt öregnek a faluban. Igen, nem utolsó soruk van ott Amerikában, ki városban dolgozik, ki tanyán, nem panaszkodnak. Nem is jönnek haza, csak majd mire meggazdagodtak. Mi keresnivalójuk van itthon? Még nem felejtették el, hogy kellett egy lat kávéért kunyorálni, végigjárni a szomszédokat, ha megszorult az ember, most pedig ezüst tallér csörög a zsebükben mindig. Hát csak legyenek boldogok az amerikai pénzzel, − mondta Norem, én nem cserélek! Ami pedig azt a Haakon Doppent illeti, hát azt írta az egyik fiamnak, hogy éppen valami lakodalomban muzsikált és nyolc tallért keresett. Nyolc tallér egy este! Annyit sose ke-restem még. De mit ér vele − másvalaki írja ugyancsak róla, hogy mindig elissza az ilyen könnyen szerzett pénzt, semmit se rak félre.

Edevart: Pedig felesége, gyereke van odakinn.

Igaz, hisz te ismered őket. Úgy látszik, csak olyan most is, mint régen, egy szikrát se változott. Hát nem a hűvösön ült öt évig, mégse javult meg! Még ott is elkövet majd valamit, Amerikában. Meg az a Lorensen se vitte sokra, azt hallom. Tudod, aki első segéd volt a boltban, Knoffnál? Panaszkodik, hogy az utazásra mennyit költött. Na, hisz a Lorensen sose szépített semmit, ha szólt, inkább panaszkodott. Biztosan fülébe jutott, hogy Knoff pénzhez jutott és megbánta, hogy elment. Mert az egyszer bizonyos: Romeo fölvirágoztatja az üzletet újra.

Hát te magad? Te végleg leszereltél?

Norem: Hogy leszereltem-e? Mire gondolsz? Dehogyis, de mit csináljak hajó nélkül? Most várok. Romeónak szóltam is már, nem adok neki pár évet − hajója is lesz megint. Akkor talán én is kiszállok megint, megyek a Lofotokra. Már miért szerelnék le? Hogy jut eszedbe? Én azt mondom, dolgozunk mi még együtt, egyazon hajógazdaságnak is, csak várj. Te se fogsz talán élted fogytiglan batyut hordozni és keresztruháravalót árulgatni?

Nem tudom. Egészen jó mesterség.

De hisz nincs is portékád?

Kifogytam. Majd bevásárlok megint. Azt is gondoltam, hogy kerítek valami ladikot.

Norem mintha gyanút fogott volna. Az áldóját! Csak nem jótállót keres a fiú? Ladikot? − mondta azután − kapsz Romeótól, van neki eladó. És ha pénzed nem volna, hát régen ismer és megbízik benned.

De van pénzem, felelte Edevart.

Norem föllélekzett. Úgy? Pénzed is van? Hisz az nagyszerű! Nem akartalak kérdezni, de hallottam, hogy valami kis tanyát vettél a nyakadba itten!

Doppent megvettem, igen.

Hiszen akkor aligha maradt olyan szörnyű sok pénzed. Különben, mi közöm hozzá, nem igaz?

Edevart kicsit összehúzódott. Hát olyan igen sok nincs éppen. De pár ezres lesz még. − És közömbösen nézelődött a szobában, hogy az öreg fölocsúdjon addig.

Pár ezer? − kérdezte Norem. − Jól hallottam?

Nem dolgozom én olyan kicsiben. − Edevart hajlandó volt most már felvilágosítással szolgálni, − van egy-két emberem, akik északon dolgoznak.

Vagy úgy! − Erre már Norem se tudott mit szólni.

* * *

Edevart leballagott a boltba. Ismerős volt neki minden. Hisz ő maga is állt már ott a pult mögött, árult és pénzt számlált. A segéd most is Magnus volt, aki régen, de nagyon megemberese-dett, valóságos férfi lett azóta. Edevart őt szándékozott megkérni, hogy írjon meg egy levelet Nils kalmárnak és követelje rajta a pénzt. Mert Magnus bizony a betűvetésben alaposan lepipálta őt. De a segéd olyan furán, hűvösen viselkedett, alig biccentette meg a fejét. Edevart vásárolt holmi apróságot, éppen hogy dolga legyen ott, aztán kiment.

Kinn az udvaron Ellingsen kisasszonnyal találkozott, meg akart állni, hogy kezet fogjon vele, de a kisasszony tovább ment. Hiszen intett neki, megismerte, de tovább ment. Edevart csodálkozott, bár nemigen bánta, hogy így van, kényelmetlen érzéssel gondolt erre a találkozásra. Utána nézett, de a kisasszony nem fordult hátra.

Elindult a sütöde felé. Igen, a pékműhely üzemben volt, égett a tűz a kemencében, két ember kenyeret dagasztott, maga a pékmester, az Edevart egykori lakótársa, meg egy legény. Minden úgy volt, ahogy kellett. A pék elmondta, hogy igen, csakugyan elutazott akkor Trondhjembe, munkát is kapott, de most, pár hónappal ezelőtt Romeo visszahívta, azóta megint itt van. Bizony, örvendetes változás, a telep megint virágzásnak indul.

Edevart a kádár felől is érdeklődött. Igen, még ott lakik a házában, a kádárság szünetel ugyan egyelőre, de maga a kádár másutt dolgozik, berendelték béresnek a portára, napközben rendesen fát vág az erdőn.

Edevart indulóban még odavetett egy tréfát: Csak azért néztem be, mert tudni akartam, nem kell-e valami, van-e elég liszted?

Az van, felelte a pék,

Mert különben hozhatok még pár száz zsákkal.

Elment a kádárhoz, az asszonyt otthon találta, megkérdezte, nem adna-e szállást neki pár napra, mint a múltkor. Lehet beszélni róla. Eldiskuráltak, megvitatták a Knoff dolgát, a kádárné persze, asszonyi szemmel nézte a dolgot: Bizony, Knoff né asszony most már nem dolgozik a házban, lesz megint két szobalány, mert Romeo nem nézheti, hogy az anyja agyondolgozza magát. Ó, az a Romeo előbb-utóbb rendbehoz ám itt mindent, hisz dúsgazdag! Na, és Ellingsen kisasszony jegyben jár Magnus-szal, a boltossegéddel.

Hogyan?

Igen, gyűrűt is váltottak, elintézett dolog. Igaz, hogy a lány idősebb valamivel, de ügyes, derék teremtés. Emlékszel rá? Azt beszélik nagyon vetette magát a legény után és éjjel-nappal ott ült nála, a szobájában, de hát sok mindent beszélnek, − köztünk marad, amit mondtam ugye? Mi a szándékod? Itt maradsz?

Nem, csak egy csónakot kerítek.

Most már tájékozottabban ment vissza a boltba. Azok után, amiket hallott, nem akart Magnustól szívességet kérni. Inkább egyszerűen beállított Romeóhoz az irodába.

Ejha! − csodálkozott Romeo és kezet nyújtott neki, mint gyerekkorában. − Hát csak benézel hozzánk megint!

Nem lett éppen férfiasabb azóta a Romeo-gyerek, csak megnyúlt, megvékonyodott és a karja olyan fura hosszúnak látszott, a kabátujját mintha kicsit kinőtte volna. Mi a szándékod? — kérdezte. − Mi járatban vagy? Úgy hallom, valami kis birtokot vettél itt a községben, hogy is hívják csak?

Doppen, − felelte Edevart − de nem tért ki a dologra. Inkább arról beszélt, hogy most apróáruval kereskedik, − valamihez kellett kezdeni.

− Végül elejtett egy szót a csónakra vonatkozólag.

Romeo: Csónak kéne? Azt kaphatsz. Ladikot vagy nagy csónakot?

Nagyot. Vitorlával, macskával, teljes fölszereléssel. Hanem volna még egyéb kérnivalóm is, de föltartóztatom kegyelmedet a magam dolgával.

No, mi az?

Edevart magyarázkodott. Van egy embere, azt a felvidékre küldte, sok drága portékát adott vele, de egy garast se látott tőle azóta. Pedig hovatovább félesztendeje lesz, hogy elváltak. Ha talán Romeo írna neki egy keményhangú levelet.

Romeo tüstént leült, készségesen megírta a levelet, komoly és üzletszerű hangon. Biztosan igyekezett kitenni magáért, ifjú szívét tán az se hagyta érintetlenül, hogy Edevart, akivel gyerekkorában hancúrozott, most ilyen alázatosan áll előtte és kegyelmednek titulálja. − Hát mondom, gyere csak el bármikor a csónak végett, majd elintézzük. Ellakhatol itt a portán, a pék szobájában hálhatsz, mint a múltkor.

A kádárnál szálltam meg.

Ugyan! miért? − kérdezte Romeo. − Az apám se szívesen hallja majd, sokszor emleget, hogy milyen ügyes kormányos vagy. Üdvözölted már?

Még nem.

Gyere át velem délben, akkor itthon találod.

Edvart mentegetőzött: nem ahhoz való öltözetben van, az utak olyan-sárosak ilyenkor, nem vehet az ember jobb ruhát. De nagyon köszöni a szívességet.

Ott maradt a kádárnál és pihent. Pár nap múlva elkezdte, hogy lelátogatott a portára esténkint, mintha a péket keresné, de az esze máson járt. Voltaképpen nem valami szép dolog, hogy Ellingsen kisaszony Magnushoz pártolt, határozottan csúnya dolog. Nem azért, hiszen Edevart nem érdemelt egyebet tőle, de mégis. Egy boltossegéd − egy Magnus! Csak elkaphatná a kisasszonyt négyszemközt, majd elválik, nincs-e még mindig jó szívvel hozzá!

De nem sikerült a kisasszonyt elfogni, biztosan elbújt előle, vagy a maga szobájában tartózkodott vagy Magnusnál, de csak nem mutatkozott. Edevart valahogy jobban megbecsülte éppen ezért. Lám, nem csal, egyszerre legföljebb egyet szeret és amellett kitart. Egy kicsit csapongott, igaz, − hogy is hívták? Karolina! persze, − hát igen, kirúgott egy kicsit a hámból, − hejh micsoda ropogós egy teremtés volt! De hát hűséges lány, most a boltoslegényhez hű.

Nem lehetetlen, hogy ez is tüzelte, de meg a hajó itt tartotta, elég az hozzá, el kellett halasztani az indulást. Mit tehetett volna egyebet? Ott lebzselt már több, mint egy hete.

Egy napon üzentek érte, hogy levele van, pénzeslevél. Ez aztán nagy eset volt, vajjon ki küldhette? Matteától jött a levél, éles hangon, sértődötten írt, valót-valótlant összehordott, de egyébként értelmesen írt, hallatlanul értelmesen: Itt küldi a pénzt, amivel Nils tartozik, hál’ Istennek Nils ezentúl nem lesz a szolgája senkinek, elvégre vagy rendes házból váló valaki, vagy nem, − így írt Mattea, a vasasszony. És ha meg nem sértené, hát bátorkodik megkérdezni, mikor adott Edevart hírt magáról, mikor adta meg a címét? Mert ha ezt meg nem tette, hát hogy küldhessen valaki pénzt egy vándor batyuslegénynek, akinek címe nincs? A pénz már rég ott van nála, hencegett Mattea és nemes haraggal tette hozzá, hogy föl ne merje ám jelenteni a hatóságnál Nilset, mert azt még megkeserülheti!

Hej az a Mattea! A vasasszony!

Rendben van! Edevart a bodői tartozását kifizette utolsó garasig és még mindig pénzes ember maradt, haza is küldött egynéhány öttallérost Joakimnak és még mindig bírta magát. És amennyiben Romeo úgy értette volna, hogy kölcsönbe akarja a csónakot, hát alaposan téved, meg is mondja majd neki.

Az irodában találta mind a két Knoffot. Az öreg felkelt, nem nyújtott ugyan kezet, de egyébként nyájasan, ismerősen üdvözölte a régi kormányosát. No, örülök, hogy nem feledted el, amit mondtam, mikor elmentél innen: Hogy ha a viszonyok rendeződnek, hát nézz el hozzánk megint. Nem tudom, hogy éppen most van-e munka számodra, de biztosan akad nemsokára.

Romeo fölvilágosította az apját, hogy Edevart maga is kalmárkodik most, ő maga a déli részeket járja be, az emberei meg a Lofotokon dolgoznak, nagyban megy a dolog. És most csónakot akar venni.

Igen, éppen avégett is jöttem ma, − mondta Edevart.

Romeo: Jó. Hisz megmondtam, hogy kapsz csónakot.

Edevart mosolyogva nézett rá: De én nem bérbe akarnám.

Nem? Na persze, − mondta Romeo. − Egyébként így is, úgy is kaphatod, amint tetszik. − És a nyurga kis Romeo gyerek most nyomban meg is mutatta, mit tud: Van árud? − kérdezte.

Nincs.

Romeo: Úgy áll a dolog, hogy mi éppen takarítunk és kiárusítjuk a raktárt, azt gondoltuk apámmal, hogy itt nálunk is beszerezheted, amire szükséged van, csakúgy, mint másutt.

Az öreg Knoff bólintott, de szórakozottan nézett, mintha először hallaná most a dolgot.

Edevart: Én úgy gondoltam, hogy Trondhjemben vásárolok be.

Minek? —kérdezte Romeo. Olcsón adunk majd’ mindent és mindjárt berakjuk a hajódra.

Most az öreg is megszólalt: Mondd csak, Andreassen barátom, talán kételkedel benne, hogy én jobb ajánlatot tehetek, mint azok a kis trondhjemi boltosok?

Nem, nem úgy értettem.

Romeo: Van megmaradt árunk itten, amit potom áron adhatunk, kelme, ruhaféle, házicikkek. Olyanok, akár az új, de soká hever már, te szépen kereshetsz rajtuk, mi meg nem adhatjuk el, amit a vevőink már évek óta itt látnak és megismernek. Gyere át a boltba, nézd meg, mi van, találsz majd olyat is, ami itt volt már, amikor te bejártál a boltba.

Bementek, sorra nézegették a polcokat, nagy bevásárlás esett, halomban hevert az áru a pulton, Edevart azt se tudta, mit szóljon, szabódott, közbeszólt:

Annyi pénzem nincs, hogy az egész boltot megvegyem, nem, nem, tíz maradék is elég abból a mintásból, nem kell húsz, hol a csudában adok el annyit! Föl se fér a csónakra. Alaposan meghányta-vetette a dolgot. Az árak nem voltak éppen nevetségesen olcsók, de Edevart többre számított, Romeo hajtogatta is eleget: Vidd csak el, úgyis a nyakunkon marad, kifizeted később.

Magnus segéd is bedugta az orrát egyszer közben, a gazdájának akart segíteni, úgy látszik, pirulva jegyezte meg: Ez igazán lehetetlen, fele áron is alul adja kegyelmed, tessék megnézni a számlákat.

Romeo nem felelt neki.

Még el se készültek, mikor az öreg belépett. Megnézte az aranyóráját, visszapattantotta és figyelmeztette őket: Dél van. Parancsolj, Andreassen! Edevart szabódott, de Knoff elintézte egy szóval a dolgot: Gyere csak!

Most megint előkelő szobában állott Edevart, átpillantott a kerítésen abba a másik világba, amelyik az ő világán túl volt. Köszöntötte Knoffné asszonyt, meg a lányát, mélyen meghajolt és nem egyszer adós maradt a válasszal a szíves kérdéseikre. Nem volt terítve az ő számára, de Ellingsen kisasszony pirulva sietett ki és behozta, ami hiányzott. Edevart szeretett volna elsüllyedni csekélysége tudatában, de Romeo melléje ült, az öreg Knoff is szólt hozzá közbe-közbe: Szándékod megmaradni most már a kalmárkodásnál? Mert ha igen, hát fordulhatsz hozzám referenciáért, ha szükséged van rá.

Edevartot nem érdekelte más, csak, hogy Ellingsen kisasszony kénytelen őt kiszolgálni az asztalnál, kimeri a levesét, váltja a tányérját. Szerette volna, ha a legeslegjobbik ruhájában ülhet ott, még az aranygyűrűje sincs meg, mit gondolhat felőle a mamzell? Talán közönséges batyus legénynek nézi őt, aki holmi falusi kereskedőknél szerzi hitelbe a portékáját? Másrészt viszont akármilyen jöttment batyuslegényt nemigen invitálnak meg a Knoffék asztalához, ez mégiscsak emeli őt a mamzell szemében, ki tudja, talán már meg is bánta, hogy nem tartott ki mellette. Egy véletlenül elejtett szó is az Edevart malmára hajtotta a vizet. Valahogy szóba került, hogy már néhány napja ott van a telepen, mire az öreg Knoff megkérdezte: Úgy? nem is láttalak:

A kádárnál szállt meg, − magyarázta Romeo.

Mire Knoff: A kádárnál? Mért nem itt a portán?

Edevart ki akart térni: Valahogy úgy adódott - azt hittem. —

Mit hittél? − Knoff bosszankodott.

Látod, Edevart, megmondtam neked, hogy az apámnak majd nem tetszik! − szólt közbe Romeo.

Ez is Ellingsen kisasszony füle hallatára történt. Nem lenne csoda, igazán, ha szakítana azzal a Magnus fiúval!

Ebéd után nem látta többet a mamzellt! Ő visszament a boltba, folytatni a bevásárlást, kiszemelte a vitorlást, kifizetett annyit, amennyit tudott és szedelőzködött, hogy indulhasson.

Magnusnak kellett segíteni a berakodásnál, csak azért tette, mert parancsolták neki, nem diskurált, nem tréfált, mint azelőtt, ha együtt dolgoztak Edevarttal!

Mikor indulsz? − kérdezte félrefordulva,

Edevart egyszerre megérezte, hogy a fiú kínlódik, szeretne szabadulni tőle és aggódva lesi, mit felel a kérdésére. Megingott, nem, most már nem volt olyan biztos a dolgában: egy féltékenység gyötörte ifjú embert látott maga előtt, akit meg is kínozhat, ha kedve tartja. Magnus jóravaló fiú volt mindig, mért komiszkodna vele? És még valami jutott eszébe − ami súlyosan esett a latba: hogy lenne áldás az ő nagy vállalkozásán, hogy vághat neki az útnak megrakott hajóján, ha ilyen gonosz dolgot művel? Olyan egészen istentelen nem volt azért.

Mindjárt indulok, mondta. Nincs itt már semmi keresnivalóm

Most hát kimondta! Igaz ugyan, hogy jó pár napot elfecsérelt csak, mert egy bizonyos hölggyel szeretett volna találkozni. August kukutyinba küldte volna a lelkiiösmeretét és csak a pillanat csiklandós kis örömére gondolna. Edevart most érezte csak, mennyivel becsületesebb ember ő.

Magnus föllélekzett: Úgy? Már indulsz is? Hát elkészültél mindennel?

Csak a kádárhoz nézek még fel, a számadást elintézni. No hát, te mit gondolsz erről a vállalkozásomról, Magnus? − kérdezte, csak, hogy megmutassa, milyen jóindulattal van hozzá, még a véleményét is kikéri.

Hogy én mit gondolok? --- felelte a fiú. − Sokért nem adnám, ha az enyém lenne a portékád ennyi pénzért.

Igazán? te is azt hiszed? Na, köszönöm a segítségedet.

Elbúcsúztak. Edevart fölment a kádárhoz, kifizette a tartozását és mindjárt azután elvitorlázott.

Hát persze, hogy a csónakázással is volt elég baj. Kikötni csak találomra lehetett, ahol éppen alkalmas hely kínálkozott. Aztán tessék nekivágni az ismeretlen útnak, ledolgozni, learatni a környéket, majd megint visszakutyagolni a hajóhoz és vitorlázni tovább, a szomszéd kerületig. Bizonyos, hogy gyalogosan gyorsabban halad. De egy haszna volt a csónakjából: éjjeli szállást nem kellett másutt keresni, meg ott is hagyhatta, ami a batyujában el nem fért.

Dél felé igyekezett, árulgatva, nem kért lehetetlen árakat és amellett szépen keresett, kisült, hogy csakugyan jól vásárolt Knoffnál.

Már Olafnap táján csinos kis summát küldhetett Romeónak törlesztésképpen és még pénze is maradt. Hanem a legkellemesebb az volt a dologban, hogy ilyen szabadon, könnyen élhetett, úr volt, − ha tetszett, ballagott, ha nem, megült egy helyben. Igazi vándorélet volt és mostani fásult, tunya állapotában keresve se találhatott magának valóbbat.

Eljutott a Trondhjem-i öbölbe, bejárta az egész nyugati partot, elhaladt Inderő mellett, előrehatolt Namdalig, onnan a falvakon át visszatért a fjordhoz. Közben elmúlt a nyár, őszre fordult az idő, megjött a hó is.

Frosta körül az egyik tanyán összetalálkozott Augusttal.

2.

Hát te itt vagy?

Igen, ott dolgozott a tanyán. Eszerint nem utazott akkor Bergenbe, nem állt be matróznak valamelyik óceánjáróra, hanem itt Trondhjem környékén kódorgott és napszámoskodott itt is, ott is.

Estebédre beállított a többi háznéppel, szótlanul és alázatosan. Hóna alá dugta a sapkáját és széjjelnézett, hol találna ülőhelyet. Cseléd-sorban volt.

Edevart éppen megegyezett a gazdasszonnyal az éjjeli szállás dolgában és körülnézett. Két szolgáló is tett-vett a nagy szobában, meg egy pár gyerek és kamasz. A terített asztalon két tál köleskása állt, a hozzávaló két köcsög tejjel. Egy lámpa is égett az asztalon.

Mikor August megpillantotta régi cimboráját, valami bárgyú mosoly ült ki az arcára és előre dugta a fejét, hogy jobban lásson. Edevart is szótlanul meredt rá jó darabig: Jó Isten! Csakugyan te vagy az, August! Ez igazán meglepetés.

Bejött a gazda is, jó vaskos léptekkel, lassú, nehézmozgású, javakorabeli ember, szőke szakállas és piszeorrú. Munkászubbonyt és csizmát hordott. Csodálkozva nézte a két cimborát, akik így egymásba botlottak váratlanul és nagy beszélgetésbe merültek.

Egy batyuslegény kért szállást éjszakára, magyarázta az asszony. Hálhat a béresekkel.

Az ember nem szólt, csak leült az asztalhoz és fölvette a kanalát. Lassankint a többiek is evéshez láttak, August egy darabig tétovázni látszott, de aztán ő is csak elszánta magát.

Evés közben a lányok csendesen tréfáltak Augusttal, látszott, hogy ugratják egy kicsit, ő nem bánta, sőt, nevetett a csintalanságukon, úgy tett, mint aki megszokta, hogy piszkálják. Edevart ráismert a régi pajtására, otthon Poldenben is így tett, jámbor mosollyal tűrte a csipkelődést. Bezzeg más August volt az a „Sirály" fedélzetén: a nagyszerű admirális, aki parancsokat osztogatott jobbra-balra. Most szinte kuporgott a helyén, szinte mindig a lányokkal, meg gyerekekkel diskurált. Nem lehetetlen, hogy azok most még túlozták is a csintalanságot, hisz ott ült az idegen batyuslegény is. Belejöttek a csipkelődésbe, végül azt kérdezték, meg tudja-e rágni a kölest azzal az aranyfogával.

Hosszú haj, rövid ész! − nevetett August, de odapislantott a gazda felé, nem sokallja-e a tréfáját.

Csúfolták a nordlandi beszéde miatt is, minduntalan kijavították. Ó, ezek a trondhjemi kis csirkék, akiknél rútabbul senki sem ejti a norvég szót!

Edevart bosszankodott a barátja helyett.

Vacsora után az asszony megkérdezte: Honnan ismeritek egymást?

Hazulról, − felelte Edevart, támogatni akarta a pajtását, ő is abba a faluba való, meg aztán szolgáltam is alatta, kormányosom volt.

August: No ugye, igaz, hogy hajókormányos voltam?

Hát hiszen meglehet, − felelte a gazdasszony kitérően. − Nekem ugyan mindegy.

Kegyelmetek nem akarták hinni, − folytatta August.

Csend.

Hm! − dörmögte a paraszt. − Nem is csudálhatod, ha nem hittük el minden mesédet.

August lehajtott fejjel hallgatott, de Edevart kihívón mondta: Igazán nem hittem volna, hogy hazugságokra szorulj, ha mesélni akarsz, pajtás. Hiszen a frostaiaknak untig elég csoda, ha azt elmondod, amit igazán tapasztaltál.

Megint hallgattak. A gazda se szólt, de összevonta a szemöldökét.

A lányok, úgy látszik, szerették volna jóvátenni az előbbit, egyiknek eszébe jutott, hogy August szépen harmonikázik, azt meg kell adni.

Csodaszépen! − kontrázott a másik. - Csak nehéz rábírni.

August: Nem is muzsikálok én mindennap.

Mindennap? Egyszer muzsikáltál összevissza.

Az éppen elég volt, − mondta August.

A lány megmérgesedett: Nem bánom, ha tótágast állsz is.

Átmentek Edevarttal a béresek kamrájába és Edevart mindjárt azon kezdte: Hogy kerültél ebbe a rohadt fészekbe?

Ne beszélj olyan hangosan! − intette August.

Bánom is én, ha meghallják is. Tán bizony itt akarsz megvénülni, mi?

Nem, nem maradok soká, pár hét még, amíg letelik az időm.

Edevart: Én apró áruval járok most, amint mondtam. Velem jöhetsz a csónakon.

Hogyan… dehogyis…

Hát itt maradsz?

Ne beszélj olyan hangosan. Nem maradok itt. De két hetem még van. Nem tudom…

Azt hiszed, nem engedi el azt a két hetet?

De talán. Ha gondolod. De csónakon nem mehetek.

Mért?

Nem! Csónakoslegénynek nem való vagyok. Csónakon félek.

Meghányták-vetették a dolgot. A Trondhjem-fjordban talán még elbírja a csónakázást. Edevart végre megkérdezte: Még bolondabb vagy, mint azelőtt?

Nem, de okosabb se lettem. Már aligha is leszek.

Elbeszélgettek féléjszaka. August mesélt az életéről azóta, hogy Trondhjemben együtt voltak, elmondta, milyen tanyákon, falvakban dolgozott. De semmire se ment, panaszolta. Egy-két ruhadarabra, ha tellett, holmi apró vacakra, miegymásra. Hát olyan igen sok portékád van, mi?

Nem, a nagyját eladtam, de van még annyi, hogy elég kettőnknek, míg Trondhjembe érünk.

Én inkább szárazföldön megyek, − mondta August.

Kora reggel Edevart megemlítette a dolgot a gazdának. Az a maga tunya, pökhendi módján, szó nélkül továbbment. August ment utána, lóval, faszánkával, ki az erdőre. Edevart megvárta, míg hazajönnek délben, akkor újra szóvátette a dolgot. Nem tudom, dörmögte a paraszt. Ugyan, ereszd el, szólt közbe az asszony, mi szükség van rá ilyenkor, tél idején?

Az elszámolásnál nem tudtak megegyezni. Hogy August, amióta ott van, mindenfélét vásárolt a falusi boltosnál és a gazda kifizette és felírta, meg apró előlegeket is vett föl.

August már az első tételen fennakadt: Kávé? Mért vettem volna fél font kávét? Minek az nekem?

A lányok összevihogtak.

A paraszt: Itt áll kétszer egy fertály. Az összesen fél font.

Az nem az enyém lesz. Tán valamelyik zsellér vette még a nyáron.

A te neveden áll és nem másén! − jelentette ki a paraszt szigorúan.

Hát nem bánom, mondta August és beadta a derekát. Én ugyan nem vettem fél font kávét, de nem bánom, írja rám kend, ha akarja.

Edevart úgy tett, mintha nem hallana semmit a szóváltásból, elintézte az asszonnyal a kvártély dolgát, megfizette a reggeli füstölthúst, kivitte batyuját az udvara, aztán újra bejött.

Most valami fejkendő miatt vitatkoztak.

Én azt se vettem soha, - tiltakozott August. Nem a jó papirosra írta kend, biztosan.

A paraszt öklével az asztalra csapott: Vigyázz magadra!

August meghunyászkodott: Nem, nem úgy értettem, csak arra akartam kérni kendet, nézné meg, hogy az én papirosom-e az…

− Nézd meg magad! − kiáltott rá a gazda és az orra elé tartotta a lapot. No, mi áll itt? El tudod talán olvasni a nevedet, mi? − De egyszer csak elállt a szava, maga is ijedten bámult a papírlapra és látszott, hogy kutyaszorítóba került. Végre nagynehezen kimondta: No, úgy látszik, igazán más cédulát néztem, mintha csakugyan másforma lett volna! Szaporán keresgélni kezdett a cédulái között.

August boldogan nevetett, hogy mégis igaza lett és diadalmasan odaszólt az asszonyoknak: Na, mit mondtam! Hahaha!

Ez az! − jelentette ki a paraszt és előhúzta a cédulát. Tévedtem. De azért nincs mit tátani azt az aranypofádat!

Edevart most hirtelen odakiáltott a cimborájának: Ne merd ám képen törülni, hogy jobban kinyissa máskor a szemét!

A paraszt nyakát nyújtogatta, nem hitt a fülének és August rémülten kapkodott levegő után. Most felpattant ültéből a gazda és egyet lépett, Edevart elébe állt, halálsápadtan méregették egymást. Edevart, ne merj hozzányúlni! − intette August.

A paraszt látta, hogy az asztal, meg Edevart közé szorult, indulatosan szólt rá az asszonyra: Eredj, nyisd ki az ajtót. Mikor ez megtörtént, az ajtóra mutatva elkiáltotta: Kotródj! Kotródj a házamból!

Edevart: Nem megyek tapodtat sel Tanúja voltam az elszámolásnak!

A paraszt szétnézett, mit vághatna hozzá. Az asszony a sarokból próbálta egyengetni a dolgot: Hisz tévedés volt! August is békíteni igyekezett: Ugyan, hadd el, Edevart, ne törődjünk vele!

Tanúja voltál? − morogta a paraszt. Nincs szükségem tanúra, ha számolok. Most megtévedtem.

Hisz én is azt mondom, − szólt közbe az asszony.

Jó, de ennek a jöttmentnek még a fejébe verem, hogy jobban tudja!

Edevart: Csak próbálja kend!

Nem, nem nyúlok hozzád, mondta a gazda. Ilyen jöttmenttel ki nem állok.

Edevarté maradt az utolsó szó: No, ha én vagyok a helyeden, August!

Az elszámolás most már rendben folyt tovább.

Hej, az az August! Kisült, hogy itt is összeszűrte a levet egyik szolgálóval. Lehet, hogy a lány nem sokat törődött vele, ő is csúfolta, csipkedte, mint a többiek, de aztán engedte, hogy megölelgesse és nagyszerűen jóvátette, amit vétett. August legalább megbocsátott neki. Ő úgy magyarázta a dolgot, hogy a lány kénytelen egy követ fújni a többivel, mert különben magára tereli a gyanút. Azért szerették egymást a maguk módján. De Augustnak tűrni kellett az egész háznép csúfolódását, gyalázkodását, meghunyászkodott és nem védekezett, csakhogy kihúzhassa ott a telet. Mit meg nem tett volna ő egy lányért! És őszintén búsult, mikor most el kellett hagynia Frostát. Hűséges volt hozzám, mondta Edevartnak, és önzetlenül csak a javamat akarta. − Úgy? kérdezte Edevart. De ha jól láttam, pénzt adtál neki, mikor eljöttél? − Csak pár tallért, három tallért a béremből. Csak nem hagyhatom itt szegényt úgy, semmi nélkül. Nem láttad, hogy még sírt is?

Szép időben eveztek ki a fjordra, de August csak a partra kívánkozott. Kapott egy jól megtömött batyut, ami alaposan nyomta a vállát, egy-két jó tanácsot, az útirányra, miegymásra. És megbeszélték, mikor találkoznak Trondhjem-ben.

* * *

August pompás házalónak bizonyult, jóformán üres batyuval érkezett meg a városba és a zsebe tele volt pénzzel. Vándorútján be-betért az ismerős tanyákra, telepekre, ahol már dolgozott azelőtt, az emberek megismerték, szívesen látták, sose mondták neki, hogy álljon odébb, a maga jószántából mondott búcsút mindig, ha elfogta a vándorkedv és állhatatlanság. Valóságos vándorló bolt volt, ahogy megjelent a régi helyeken, köszönt, nevetett, ráösmertek, nicsak, az August, aki egyszer harmonikázott, aztán sose akart többet, az aranyszájú nordlandi, aki mindenét elvesztette egy hajótörésen, lám megint visszakerült! Az emberek alkuba bocsátkoztak vele, megbecsülték, nem utasították el.

És az üzlet virult. Megtanulta, hogy előbb hajmeresztő árakat kérjen, aztán leengedjen, amennyit lehet, megvolt minden, ami ezzel a mesterséggel jár, terefere, válogatás, alkudozás, borsos tréfa is esett elég és amikor elbúcsúzott valahonnan, sok szerencsét kívántak neki.

Hát bizony, August bevált, határozottan tehetséges, hivatott batyuslegény volt, valósággal erre született.

Trondhjemben mind a ketten aranygyűrűt vásároltak, meg szép ruhát, aztán beszerezték a hiányzó árut a nordlandi útra. Edevart letörlesztette Knoffnál az utolsó részletét és megnövekedve, megizmosodva állt, mint tehetős csónakos gazda, pénz és áru tisztes birtokosa. Elég szép pályafutás alig egy esztendő leforgása alatt. Meg ráadásul ez az istenáldotta, kényelmes csavargóélet!

És tovább haladtak észak felé. Az egyik a szárazföldön, hegyen-völgyön át, a másik a part mentén. Edevart megint benn járt Knoffnál, Fosenlandon és vásárolt egye-mást Romeótól, megint előnyös áron kapott mindent és pihent pár napig.

A kádárné most is tudott sok újságot a faluból: Az amerikások egyre ritkábban írnak, ott maradnak most már, yankee lesz belőlük, megszokták az ottani életet és ezüsttallér csörög a zsebükben. A fiatalok most már gyérebben küldözgetik a segélyt az itthagyott öregeknek, egyik-másik levélben panaszkodnak, hogy rossz idők járnak bizony, még odaát Amerikában is, a búzának megártott a hosszas szárazság, a dohánytermés is rosszul ütött ki a jégverés miatt. De ami Lorensent illeti, aki első segéd volt itt, hát az egyszerűen megírta Romeónak, hogy szeretné visszakapni a régi állását Knoff üzletében, mert ott nem tud boldogulni. Úgy látszik, Amerika se színig tejföl, így végezte szavait a kádárné.

Norem kormányos is ilyenformán mondta tavaly, bólintott rá Edevart. Nem akart cserélni az amerikásokkal.

Hja Norem! szólalt meg újra az asszony és a fejét csóválta. Bizony az is elég bajban van!

Mi történt vele?

Az asszony csak ingatta a fejét: Operálták. Rák. Ki se lehet mondani, milyen rettenetes. Elvitték Trondhjembe, megcsináltak mindent, amit csak lehetett, de hiába.

Hallatlan! Fekszik?

Azt nem tudom. Még ott van Trondhjemben.

És hogy viseli a baját?

Hogy viseli! Úristen! hisz beszélni nem tud. Kivágták a nyelvét.

Edevart fölemelte, meg leejtette a két karját.

Hát bizony, mondta az asszony. Előbb a felét vették ki, de most nemrég aztán kivágták az egészet. Azt mondják, aki rákbetegségben van, azon nem segíthet senki.

Lám, lám! dörmögte Edevart és nagyon büszke volt, hogy ő se Amerikába nem ment, se egyéb bajba nem keveredett. Norem még tavaly azt mondta, hogy lesz még őneki hajója, amit kormányozzon. Hejh, bizonytalan az ember sorsa, hiába.

Aztán megint Knoff került sorra, az örökös téma. Ellingsen kisasszonyról, meg a Magnus-fiúról is diskuráltak, hogy most tavaszra meglesz a lakodalom, aztán ott laknak majd a szállóvendégeknek föntartott házikóban, mind a kettő megtartja az állását Knoffnál.

Edevart mosolyogva jegyezte meg: Úgy! szóval férjes mamzell lesz?

Ne beszélj ilyet!

És ha gyerek lesz, hát azt majd karon hurcolja?

Az asszony: Ha igaz a szóbeszéd, hát nem lesz gyereke.

Sunyin összenevettek, nem is titkolták, mire gondolnak.

És Edevart megint továbbvitorlázott Fosenlandból, megrakott hajóval, most se nézett el Doppenre. Helgoland fölött összeakadt újra a két cimbora. August megint kiárusította a raktárát, az értette a dörgést, valóságos mester volt a batyuból árulásban és gazdájának, Edevartnak sokkal több hasznot hajtott, mint amennyit a fizetése tett. Megrakta a csónakból a batyuját, megállapodott Edevarttal a következő találkozóhelyben és útnak indult újra.

Késő ősszel értek Bodőbe, ott már úgyszólván otthon voltak. Edevart nem akart másként mutatkozni Poldenben, csak színig rakott járművel. Ezért nem tehetett mást, minthogy a bodöi kis boltosoknál vásároljon egy sereg holmit, ez nem volt éppen előnyös, de hát nem tehetett egyebet. Most látta csak, hogy okvetlenül összeköttetésbe kell lépnie valamelyik trondhjemi céggel, amelyik bármikor, bárhová utánaküldi az árut.

* * *

Polden, a belső öböl, jég alatt volt, a külső öbölben kellett kikötni és gyalog baktatni, végig a hosszú úton, a faluig. Nem siettek, hadd járjon előttük a jövetelük híre, hatalmas terhet cipeltek és lassan ballagtak, diskuráltak, meg-meglóbálták a rőföt, le is telepedtek közbe-közbe.

Mind a ketten a legjobb ruhájukat vették fel és kicsípték magukat, ahogy lehetett. Én istenem, egyik se volt holmi közönséges parasztlegény, nem akartak szegényesen hazaérkezni, hadd lássák, hogy ők jóságosak, nagylelkűek, van hozzá módjuk. Edevart elsősorban odahaza akarta bőségesen ellátni jóval az apját, húgait. Olyan hálásak minden kicsiségért, hogy odalesznek, ha így dúskálhatnak a kincsekben!

Alapos hideg! volt és az orrukon folyvást tiszta víz csöpögött, amit aztán szépen letörölgettek a Iegvirágosabb eladó zsebkendővel. Különösen August volt gondosan kikészítve, parfümmel locsolta be magát és a haját középen elválasztotta. Neki nem volt apja, se húga, akiért kicsípje magát, de nem akart elmaradni a cimborája mögött. Nem állhat oda oroszul csevegni, ilyen kis fészekben, ahol még angolul se értenek, de azért nem kell, hogy koldusnak nézzék, ő, aki olyan járatos volt a külföldi élet és fényűzés terén, nagy pompaszeretetében odáig merészkedett, hogy a derekára vérpiros kendőt csavart. Megmagyarázta Edevartnak, hogy Dél-Amerikában bizony ez a legutolsó divat. Mit gondolsz, mit szólnak, ha meglátnak bennünket? kérdezte azután.

Mikor a község határához közeledtek, August azt mondta, hogy nem akar kifulladva érni a faluba és föltétlenül pihenniök kell egyet előbb, Kihúzott a zsebéből két szivart, amit Bodőben vásárolt éppen erre az alkalomra. Intette Edevartot, hogy ne szíjjon nagyon erősen, ne pazarolja el a jó szivart időnek előtte. De majd ha a Karolus ablaka alatt járunk, akkor füstölj teli tüdővel, hallod-e?

De ha a mi házunkhoz érünk, te mész be előre, mondta Edevart.

Miért?

Edevart röstelkedve felelte: Én nem tudnám elszánni magam.

Ott volt előttük a falu, csöndes, szegény és züllött. A tavalyi heringáldás bőségének nyoma se látszott sehol, a házakról lemállott a festék, az emberek nem táncoltak, nem mulattak többé. De akkor mit ért az egész dicsőség? Volt − nincs. Az emberek egy kis ízelítőt kaptak belőle, nagyra voltak, könnyelműsködtek, megszokták, hogy ne érjék be kevéssel, dohányoztak és hegyeset köptek, gőgösen. Akkor tehették, azóta nem − de akkor mit ért az egész!

És íme, egy zimankós, rút téli napon egyszer csak betoppan két nem mindennapi falusi legény és földeríti a lelkeket. A derék atyafiak rég fölették azt is, amit a tavalyi lofothalászat hozott a konyhára és most megint csak éhkoppon voltak. Házról-házra ődöngtek, megkérdezték, mi újság és búsan ingatták fejüket. Jóravaló, derék emberek voltak, csak tunyák és szegények. Se kereset, se hering, se munka − csak tél, sötétség. Egyik-másik még óvta a külszínt, Gabrielsen, a kereskedő csődbe jutott, igaz, de a csődtömeggondnokságtól kapott valami segélyt és a nyakán fehér gallér ékeskedett. Johnsen harangozó is bírta magát még annyira, hogy pipázva ballagott a templomba vasárnaponként. Mit bánta ő! rendes fizetést húzott és fütyült rá, ha a persely üres maradt is.

És a két cimbora besétált a faluba, elléptettek a vén Martinus háza előtt, a Ragna kunyhója előtt, ami nagyanyóról maradt rá, Teodor az ajtóból kukucskált, Karolus nagy háza ellőtt, ahol az ablakokban arcok hemzsegtek, és csak mentek egyenest az Edevart szülőháza felé.

Útközben Edevart odaszólt Augustnak: Én nem értem! − de itt olyan más lett minden. Hol van a szikla innen?

August is nagyot nézett: Ejnye, igazad van. Én is emlékszem, itt egy szikla állt. És mikor az Edevarték háza elé értek, hátrafordult és csodálkozva mondta: Nicsak, ni! itt meg kőlépcsőt csináltak!

Az egész család odagyűlt a házba a megérkezésük hírére, a szomszédból is átjöttek egynéhányan. Ezra, a kis taknyos, persze, hogy ő is ott volt, két szomszédasszony, maga Karolus és mások. August benyitott és úgy akart belépni, vállán a batyuval, de tüstént látta, hogy nem lehet, zsúfolva tele volt a ház emberekkel. Lerakták hát kívül a két batyut, úgy mentek be.

Négyen is fölálltak, hogy helyet adjanak nekik.

Ugyan, nem maradsz a helyeden! − kiáltották a jövevények tiltakozva, szerényen kicsinyítve magukat.

Végre úgy kaptak helyet, hogy Joakim, meg Ezra felültek az asztalra.

Zavart hallgatás.

Végre megszólal Joakim − az asztal tetején ül, szeplős, csintalan gyerek és lógázza a lábát. Talán bizony úgy akartak bejönni kendtek batyuval?

Ijedt mosoly az arcokon. Az öreg házigazda félénken jegyzi meg: Szerfölött súlyos batyu lehet, amennyire láttam!

Joakim még nem fogyott ki a gyerekkori tudományából, odasúgja Ezrának, de úgy, hogy mindenki hallja: Le kell bontani a csűrt és nagyobbat építeni a helyébe.

Karolus, a falu bírája nagylelkűen kijelenti: No, arra nem lesz szükség. Az én házam tán elég tágas lesz.

A többiek is az ő véleményén voltak, siettek is megadni az elégtételt a bírájuknak: Hja, a te házad, az más!

Megindult a terefere. Karolus érdeklődött, hogy jöttek, tengeren-e, vagy szárazon, Edevart válaszolt neki. Hogy heringet nem fogtak-e? Nem ők. Milyen a széljárás kinn a fjordon? Északkelet. August kénytelen volt kigombolkozni a túlfűtött szobában és felfedni a délamerikai derékkötést.

Hát ez lett volna a hazatérés. Hogy elébe menjenek a vendégnek a lépcsőn, örömmel fogadják, istenhozottal köszöntsék − az nem volt szokásban errefelé. Az ilyet komédiának, bolondságnak tekintették. Mert ki biztosítja az embert, hogy az ilyesmi tovább nem fajul, hogy nem lesz belőle megindulás, alázat − sőt, könnyezés − az pedig már csak igazán szégyen. Edevart alighanem tartott tőle egy kicsit, hogy öreg édesapját még el találja ragadni az érzés, de pompásan ment minden, jobban, mint remélte, szerencsére ott volt a sok idegen. Edevart is csak úgy odapillantott a húgocskáira, de nem csinált bolondot magából, szó sincs róla: Ejnye, de megnőttek a kisasszonykák, meg se ismerném őket! A lánykák arcát elfutotta a pirosság és elkezdtek a kályha körül babrálni a kávéforralóval.

Csak nagysokára szállingóztak haza a szomszédok. Biztosan utolsó percig reménykedtek, hogy megláthatják, mi van a batyukban, de a vándorlegények, úgy látszik, nem is gondoltak rá, hogy behozzák a holmijukat és megmutogassák. Pedig célozgattak rá többen is, kíváncsiságukat már nem is igen leplezték, még Karolus, a falu bírája se állta meg, elmenőben odaszólt Edevartnak: Úgy látszik, sok szép holmi lehet ott a batyukban? − Ó, igen, felelte a legény. − Na, remélem, benéznek hozzám, kendtek, hamarosan? − Hogy is kérdezhet kend ilyet!

De az is túlontúl sok volt, amit eddig láttak az atyafiak. Szájról-szájra járt a hír, micsoda nagy legények lettek August, meg Edevart, zsebórája, aranygyűrűje van mind a kettőnek, finom, fekete posztóruhát hordanak és félrecsapott kalapot, a lábukon meg magasszárú, lakkorrú csizmát.

Teltek-múltak a napok, ünnep volt és jókedv a kicsi házban. Mindjárt elhívták a kleivai Josefinet, hogy varrjon új ruhát a lánykáknak, az öreg is vadonatúj kabátban járt és bankópénzt őrzött a belső zsebében. Joakim megkapta minden pénzét, Edevart most már nem tartozott neki. És Doppen egyedüli birtokosa maradt továbbra is,

A két testvér között nem folyt le szó nélkül az elszámolás. Mind a kettő hirtelen természetű volt és szörnyen kényes a becsületére. Véletlenül ugyanis a kleivai Josefine is ott ült és beleszólt a dologba. Hogy is jutott eszébe Edevartnak, hogy harmadik jelenlétében intézze el a dolgát az öccsével? Biztosan egyszerűen akarta, hogy más is hallja. De Joakim résen volt. Ott ült a hitelező, a szeplős, sovány Joakim gyerek, kopottas ruhában és úgy tett, mintha fogalma se lenne róla, miért dugja az orra elé Edevart azt a pár rongyos bankót.

Mit akarsz? − kérdezte.

Ennyivel tartozom még neked.

Bolond vagy!

- Fogd a pénzedet, − mondta Edevart. Ennyi maradt még abból, amit kölcsönadtál.

Nem tartoztál semmivel ’sz hálót kaptam tőled. Meg egy pénzeslevelet is küldtél Fosenből, mit akarsz.

Edevart odalökte neki a pénzt: Én nem szájaskodni jöttem, hallod-e.

Végre Joakim elvette a pénzt, látszott, hogy majd szétveti a méreg. De azért nem adta meg magát, dehogy is, máris kifőzött valamit. Egyszerre csak élesen, minden bevezetés nélkül odamondja a bátyjának: Isten hozott Amerikából!

Ez elevenbe talált. Josefine is előrehajolt a varrására és kuncogott.

Hisz tudta az egész falu, hogy Edevart világjáró útra készült − na lám, aztán semmi se lett belőle. Csak szájhősködés volt az egész. Josefine fölpillantott és fülelt.

Edevart úgy mozgatta az állkapcsát, mintha rágna, pedig semmi se volt a szájában. Visszafordultam, felelte.

Joakim: Na persze. Inadba szállt a bátorságod.

Nekem? Azt rosszul tudod. De okosabb dologba fogtam.

Hogyhogy? Joakim nem értette a dolgot.

Hát hiszen láttad, mi van a batyuimban. És a csónakon még több van.

Josefine helyénvalónak látta, hogy közbelépjen. Talán bizony takácsbordád is van eladó?

Edevart: Van az is a csónakon, finomabb, gorombább, amilyen számot akarsz.

Ördögöd van, hallod-e, Edevart. Valóságos szerencse, hogy jöttél. Mert amióta Gabrielsen csődbe ment, semmit nem kap az ember itt.

Egy jókora csónak meg van rakva színig. Azt hiszem, elég lesz egy időre Poldennek.

Hol szerezted? − kérdezte Joakim.

Az árut?

Na igen. Mert tán csak nem úgy loptad valahol.

Veled szóba se állok!

Mert akkor lefülelnek ám. Aztán ha majd bilincsbe rakott kézzel ülsz itt, hát büszke lehet a falu a szép mákvirágjára!

Josefine jót kacagott és megint békíteni próbálta őket. De szűrőedényed, az nincs, ugy-e?

Hogy nincs-e? felelte Edevart. Gyere csak le a hajómba!

Nagyszerű ember vagy! Olyan bajban voltam, megborjazott a riskám és nincs szűrőedényem… De most már Joakimnak is kedveskedni akart Josefine, hisz alul maradt és ette a méreg, látszott rajta. Na, hanem azért Joakim is csinált egyet-mást, − mondta.

Edevart: Persze, persze, kivetette azt a rohadt hálóját a Vesteraalon.

Nem a. De lefejtette darabonként ezt a sziklát itt és lépcsőt faragott belőle. Ez volt az utolsó.

No, akkor tudom már mitől olyan pufók piros a képe! − csúfolódott Edevart. Sokat keresett!

Josefine nem hagyta annyiban a dolgot: És ha kitavaszodik, elolvad a hó és zöldell a fű, akkor látod majd csak, mi mindent végzett Joakim. Kifejtett minden követ a földeteken odalenn, megforgatott minden rögöt és termőföldet csinált belőle.

No és sót vetett belé? − kérdezte Edevart.

Ne állj szóba vele! ajánlotta Joakim.

De Josefine se esett a feje lágyára. Szó sincs róla. Dologszerető, ügyes asszony volt, jól látta, hogy Joakim két év óta milyen pompás termést takarít be az új irtásföldjéről, csodálta, eldicsérte fűnek-fának. Lám, most még egy tehénnek való kaszálóval gyarapította a kis földecskéjét. Csak azt nem értem, hogy jutott eszedbe − mondta végre Joakimnak.

Joakim: A Lofotokon olvastam egy lapban.

Hja persze, te örökké a könyveket, újságokat böngészed, mindig a betűket falod. Hallod, Edevart?

Edevart kijelentette, hogy ő nem pazarolja ilyen haszontalanságra az idejét, okosabb dolga van, mire Joakim még odavetette neki, miközben kiment a szobából: Ugyan Josefine, minek állsz szóba ilyen tökfilkóval! Hisz egy könyvet nem tud elolvasni…

Mikor kettesben maradtak, a falubeli viszonyokra fordult a szó. Josefine minden teremtett lelket ismert a községben és mindenkiről tudott valamit. Mit is kérdezett az előbb? Hogy Ragna mit csinál? Hát nem tudja, hogy férjhez ment Teodorhoz és két gyermekük van már? Bizony szűkösen élnek, földjük nincs a viskóhoz, se jószág, még csak egy kecskéjük sincs, de azért csak eléldegélnek lassacskán. − A vén Martinus, az igen, az bírja magát, igaz, hogy ott csak három a kenyérpusztító. Csak szegénynek a tehene már nem borjazik, az nagy baj, de szép kövér tehén, aztán most el akarja adni vágómarhának és cserébe kapná a tiszteletes egyik jó fejős tehenét. − Te is csak olyan vagy, mint a többi, Anna Máriáról szeretnél hallani valamit, tudom. Egyebet nem tudok, csak hogy jó dolga van és őrzik. Az urának ritkán ír, de azt mondják, hogy a tiszteletes kap néha levelet a börtön papjától és hogy nagyon istenfélő, bibliás teremtés lett belőle és az egész zsoltáros könyvet elénekli elejétől végig. Hogy mit szól ehhez Karolus? Azt csak kérdezd meg a Joakim gyerektől, mert hisz ő az, aki az egész falu helyett levelez, már csak így mondom. Hanem annyit tudok, hogy az urát híja magához, írja, hogy vágyakozik utána és hát férj, feleség kell is, hogy eggyek legyenek. De te jó isten, hát Karolust nem dughatják oda be hozzá, ha egyszer nem ölt meg senkit!

Edevart: És mit gondolsz, mért híja olyan nagyon?

Mért? Csak te ne vigyorogj! − felelte Josefine és maga is nevetett. − Biztosan meg akarja téríteni. Na de most olyat mondok, aminek örülni fogsz: tudod-e, hogy a húgod, Hosea, meg Ezra egymásé lesznek? Persze, hogy azt se tudod. Bizony, jegyben járnak. És alighanem én varrom majd a nászruháját, ha adsz hozzá kelmét.

Hát hiszen Ezra nem a legrosszabb, akit választhatott, mondta Edevart.

De nem ám! És most megvett egy darab kaszálót, irtatlan földdel együtt, Karolustól. Kitelik tőle, hogy házat épít rája. Csak aztán áldás legyen rajta! Josefine bólint a fejével, mélyértelműen.

Hogy érted?

Nem mondok többet. De az a darab, a feneketlen láppal, ahol a hajósgazda elmerült, az is hozzátartozik.

Edevart: Ezra is nagy szamár, hogy éppen ott vesz földet.

Josefine: Hát ő nem éppen azt akarta, de Karolus csak úgy adta a kaszálót, ha a lápot is hozzáveszi. Biztosan túl akart adni rajta, nem csodálja az ember, hisz az döntötte bajba a feleségét.

Tudod, mit fizetett érte?

Nem, de azt mondják, Karolus olcsón odaadta.

Hisz vehetett volna földet tőlem is. Van egy házam a Trondhjem-i kerületben.

Josefine a fejét ingatja: Jó isten, micsoda ember vagy te, hát még házad is van?

Edevart csak úgy hízik: Éspedig nem is a legkisebb ház, ami azt illeti.

* * *

A telet azzal töltötte a két cimbora, hogy a környéket becsavarogták, árulgatva, a vásárlókedvben nem volt hiány, csak pénz nemigen akadt a faluban. Mit tehettek − hitelbe adtak ennek is, annak is, míg a férfiak megjönnek a Lofotokról. Egy darabig élénk forgalom volt az öbölben, minduntalan kieveztek a csónakhoz, alsó Poldenbe, de mikor tavaszodni kezdett és a jég megindult, besiklottak az úszó bolttal a belső révbe és lehorgonyozták a kelleténél erősebben, két vasmacskával és még egy kötéllel is kikötötték a partra. Mikor a lofothalászok megjöttek, Teodor nem állhatta meg, hogy el ne ejtsen egy fullánkos szót: Nézzétek csak, ott horgonyoz Edevart hajója, vihartól tart itt, az Atlanti-óceánon.

Most aztán a batyuslegények is elindultak, behajtani kinnlevőségüket. A nagy részét be is hajtották és megint szépen kidagadt a mellük a kövér pénztárcától. Edevartnak tetszett a dolog, nem panaszkodott, délre is küldött pénzeslevelet, friss árut rendelt, öröm volt nézni, hogy nekibuzdult. De mikor a két vaskos láda megjött Trondhjemből, mégse tudta, mit kezdjen a tömérdek portékájával.

Építhetnél egy üzletet magadnak idehaza, mondta August, akinek mindig volt új ötlete.

Ne beszélj bolondokat!

Mért ne? Ha Gabrielsen tudott odaát, az isten háta mögött boltoskodni és csődbe jutni, mért ne nyithatnál te itt Poldenben üzletet? Egész nyugodtan megcsinálhatod, építs üzletet, és megvan!

Edevart azt felelte, hogy ő ugyan be nem dől az ilyen mesének.

A szülőháza lassankint egész gyülekezőhely lett. A poldeniek nemigen dúskálhattak a szórakozásokban, az egyetlen néznivaló az öreg Ofot-fjord-i hajósgazda volt, aki az öbölben a halát szárította, de az is már évek óta oda járt, nem volt újság nekik. Egyébként minden különösebb esemény nélkül teltek a napok, Joakim a földjén dolgozott, magot vetett, Ezra irtott és követ fejtett nagy szorgalmasan, lerakta az alapköveket és egyengette a telkét. Akkor már több mulatság kecsegtette az atyafiakat a batyuslegényeknél. Igaz, hogy Edevart öreg édesapja vallásos és igen csöndszerető ember volt, de nagyon békés természetű, nem tiltakozott egy szóval se a nagy vendégjárás ellen. Különösen ünnepnapokon, istentisztelet után özönlött a sok idegen a házába. Jóravaló szomszédok voltak ezek, akik csakis azért tértek be, hogy megbeszéljék a templom előtt hallott újságokat. A vándorlegények véleményét akarták hallani erről is, arról is. Mert őket bizony nyugodtan kikérdezhették akár az újonnan fölfedezett égi csillag felől, akár a német-francia háborút illetőleg. Edevart elvégre vagyonos ember volt, áruval, pénzzel rendelkezett, hajót is kormányzott már és nem csekély felelősséget viselt. August viszont bejárta a világot. Derék legény volt mind a kettő és August nem utolsósorban. Mikor Teodor − a sérves, de egyébként semmi ember, − szóval mikor Teodor mosolyogni próbált az August egyik-másik történetén, tüstént letorkolták. Edevart pártot fogott a cimborája mellett, feldicsérte, tanácsot kért tőle mindenki füle hallatára és tekintélyt szerzett neki. Teodor pedig ne legyen minden lében kanál!

Edevart nem sajnálta Augusttól az örömet, hagyta, hogy meséljen a viselt dolgairól, érdeklődő bólogatással, kérdésekkel támogatta és félbe nem szakította volna, ha még olyan teli szájjal hazudott is. Nem is fogyott ki a meséből August egész nyáron, minden ünnepestére jutott, érdemes volt hallgatni. Volt egy sötét pont, hogy August hogy tanult meg harmonikázni. Ő pedig nem is igyekezett szétfoszlatni a titokzatos homályt maga körül, mesélt ezüstlevelű fákról, tavakba hulló mannaesőről, tizenkét-árbocos hajóról és négyszáz éves, zöldarcú emberekről.

Te láttál olyat? − kérdezte Teodor.

Hogy látott-e? August különb dolgokat is látott. Nem tudsz olyan országot, királyságot, amit ő ne ismerne. Edevart a tulajdon kezében tartotta azt a kulcskarikát, nyolc kulcs volt ráfűzve, amelyeknek a zára Indiában van. Igaz-e Edevart?

Edevart bólintott.

Na ugye, mondta August. És te láttál, amikor hajótörött voltam és mindenemet elvesztettem, de alig telt bele pár nap, már megint gyönggyel, gyémánttal rakott ládákkal indultam a Levanger-i vásárra és a tiszteletes, meg a hatóság ki is tüntetett. Hisz te jól tudod, hogy volt, Edevart.

Edevart bólintott.

Teodor: Meg nem foghatom, honnan veszed a hozzávaló pénzt.

August titokzatosan hallgatott, de a hallgatóságból valaki közbeszólt. Azt elhiszem, hogy tudni szeretnéd, Teodor fiam, csakhogy nem kötik ám az orrodra! August pedig hízott, arany-száját boldogan jártatta tovább és nekieresztette fantáziáját. Űristen! ott aztán volt, mit hallgatni! És Edevart nem sajnálta tőle a dicsőséget.

Te, hogy is hítták csak azt az indiai királyt? Nem emlékszem már, kérdezte Edevart, hogy a poldeni atyafiak is halljanak egyszer egy jóféle indiai nevet.

De Augustnak gondolkodni kellett: Nem Achab király volt? Nem is tudom már. Hogy is tarthatnám a fejemben azt a sok királyt meg mindenféle embert, akivel életemben összeakadtam. Nem fér az meg egy fejben! De most eszembe juttattál valamit. Egy fényes holdas éjjelen történt, éppen ott, ahol Pretoria és Kolumbia találkoznak.

Kik találkoznak? − kérdezte Teodor.

August: Látom, megint nem akarod elhinni.

Ejnye, nem tudod egyszer már befogni a szádat, Teodor! Mordult rá valaki a hallgatóságból.

Csak azt kérdezem, kik találkoznak.

Pretoria és Kolumbia, mondta August. Azok találkoznak. Két nagy folyó, olyan, mint két hatalmas tenger és úgy mennek egymásnak, dühösen, mintha verekedni akarnának, a zúgást tíz mérföldre hallod, a tajték úgy fölcsap, hogy örökös napfogyatkozásban élnek ott az emberek. No Teodor, most bátran megkérdezheted, hogy honnan kapják hát akkor a világosságot. És alapjában igazad is van, ha kérded, ők csak a holdvilágot látják. Csakhogy ott egész más ám a holdfény, mint nálunk, össze se lehet hasonlítani vele, inkább olyan, mint nálunk a vakító napsütés.

No, és mi történt ott veled? kérdezte Edevart.

August gondolkodott egy darabig. Hol is hagytam csak abba? Nem ott, mikor aranyban gázoltam?

Aranyban? Edevart most már maga is érdeklődve várta, mi lesz.

Édes jó istenem! Színaranyban jártam! Nem tudtam, hogy esett, de egyszer csak azt látom, hogy a cipőm, mintha aranyba mártották volna. Topogtam, dobogtam, de nem ment le róla. Akkor nem haboztam tovább, lóhalálában nyargaltam föl a folyóparton a hajónkig, fölsiettem a kapitányhoz és figyelmeztettem a dologra. De senki, teremtett lélek el nem hiszi, az biztos, ha a cipőmet nem látják.

August elhallgatott. Mindenki feszülten várta, mi lesz. Na és? Mi lett azután?

Mi lett? Hát se a kapitány, se a többiek nem akartak éjnek idején kivonulni. Másnap aztán mindjárt visszamentünk arra a helyre, de akkorra nyoma se volt már az aranynak.

Azt a kutyafáját! fakadt ki Teodor. Hiszen akkor semmi hasznod se volt az egészből?

August végignézte Teodort: Te persze azt hiszed!

Hát mit higgyünk? kérdezte még valaki, akit megzavart az August nagy biztonsága.

Na látjátok, nem vagyok én olyan tökkelütött, mint hiszitek. Mikor azt mondták, hogy éjszaka nem jönnek velem, nekiálltam a fejemet törni és törtem hajnalig. Akkor aztán elvezettem őket, bejártuk az egész partot, de az igazi helyet nem mutattam nekik.

Na, ez már nem igaz! morogtak az atyafiak.

Hogy nem igaz? Enyém volt az arany, minek szórjam szét közöttük, gondoltam? Van eszemben. Abból ugyan nem esznek!

Valaki igazat adott neki, ő is ugyanúgy cselekedett volna a helyében, de Teodor, az izgága lélek, megint akadékoskodott: Hát akkor minek kötötted a kapitánynak az orrára?

August komolyan felelte: Kötelességem volt.

Hosszú hallgatás. Mindenki gondolt valamit. Úgy. Hát innen szerzi August a pénzt, ha megszorul, így persze meg lehet élni, hogy hajótörött matróz létére gyémántokkal tele ládákkal vonulhatott a levangeri vásárra! Ördöge van ennek az AugustnakI Hát van egy helye a nagyvilágban, ahol aranyban gázolhat, igen, ez csakugyan színigazság lehet, most megmutatta az igazi arcát.

És te magad visszataláltál a helyedre? kérdezték.

Engem ne féltsetek! mondta August.

Ej, tíz ördöge van ennek! nem egykönnyen ismerheti ki az ember. Hanem valami rendületlen bizonyosság nem támadt a történet nyomában, az igaz. Ha legalább a cipőt meg tudta volna mutatni nekik! Hová lett a cipőd? kérdezték.

A cipőm? Azt a kapitánynak adtam. Nem adnád nekem azt a pár cipőt, August? mondta angol nyelven.

Viselje egészséggel, kapitány uram! feleltem én, ugyancsak angolul. De attól kezdve egy ujjal se nyúltam semmiféle munkához a hajón és a kapitány asztalánál étkeztem.

Néma csönd megint. Augiust maga is gondolatokba merült és összekulcsolt kézzel ült ott. Egyszer csak hirtelen megrázta a fejét, mintha az emlékek erőt vennének rajta, és azt mondta: Később eladta a cipőt Sacramentoban és rengeteg pénzt kapott a sok aranyért, ami rajta volt.

Az volt aztán a cipő! A város aranyművesei mind összeálltak, hogy megvehessék.

Nem mondhatnád meg, melyik helyen volt ez? faggatták.

August végignézett a hallgatóságán és ravaszul kérdezte.

Talán bizony tudni szeretnék kendtek?

Na nem, hisz nem kívánhatják tőle, hogy ezt az értékes titkát kiszolgáltassa. Hisz akkor bárki odautazhatik és belegázol az ő aranyába.

Főleg ez a kapzsi Teodor, ettől bizony kitelik, hogy odatolja az orrát, amilyen pénzsóvár.

Na és te odautazol néhanapján, vagy azóta nem jártál arrafelé?

August: Voltam ott egyszer azóta is, és ha szükségem van rá, hát elmegyek megint. De azt is vegyétek számba, hogy oda nem lehet csak úgy ukmukfukra elmenni ám. Szó sincs róla. Az nem ilyen ország mint ez, ahol rendes, istenfélő népek vannak, emberevőktől és vadállatoktól hemzseg az erdő és úgyszólván a tenyeredre rakod az életedet, valahány lépést teszel. Még ki-mondani is nehéz, de olyan szokásuk van, hogy ha keresztény ember keveredik közéjük, hát annak nekiesnek és lemészárolják. Így van. És aztán megeszik.

Megeszik az embert!

Megsütik és megeszik.

Te láttad? − kérdezte Teodor és fölállt, mintha nem lenne maradása.

August: Hát, ha már kérdezed, megmondhatom, hogy igenis, láttam. Egy társammal kimentünk a partra, a hajóról, mert akkor éppen gyönggyel rakodtunk. Pálmák, fügefák és tudj’ isten, miféle gyümölcsfák voltak ott köröskörül. De szörnyűség − a vadak megragadták a társamat, legalább egy tucat fekete rohant rá. Engem nem izgatott a dolog, én töltött revolverrel álltam ott. Mit akarnak kendtek? kérdezte őket a társam. Qua! ona! felelték a vadak és ez annyit jelentett, hogy meg akarják ölni. − Kendtek közönséges rablók és útonállók, mondta nekik, mert nem ijedt meg, egy feketének beverte az orrát, úgy, hogy lyuk maradt az arca közepén. Én csak álltam és néztem. De hiába a túlerő csak túlerő. Husángokkal agyba-főbe verték és hiába magyarázta nekik, hogy disznóság, amit művelnek. Egyet lelőttem. De nem törődtek vele, éppen elegen maradtak még mindig. A társam odakiáltott, hogy elég lenne már neki, mert nagyon nagyokat ütnek rá és fáj. Akkor lelőttem még egyet. Hanem aztán elhurcolták és nem mertem utánuk lőni, nehogy a társamat lőjem le véletlenségből. Egy óra múlva halott volt. A vadak körültáncolták, bukfencet hánytak, kurjongattak örömükben és én is csak úgy menekültem meg, hogy a revolvert nekikszögeztem és hátrafelé mentem egész a hajóig. Hanem akkor aztán fölfegyverkeztünk mind, az egész legénység és dühös ordítással megrohantuk a vadak táborát. Csakhogy késő volt már, a társunkat addigra földarabolták és belerakták a fazékba.

Mindenki reszketett, az öreg házigazda nyugtalanul kérdezte: És csakugyan lelőtted őket, August? Tán csak mégse?

August: Hát mit csináljak az ilyen feketével? Mind csupa pogányok voltak.

Igaz, igaz, mondta az öreg, de halhatatlan lélek lakott bennük.

Hogy mi lakott bennük, mi nem, ezt én már nem tudom. De különben nem lőttem agyon őket, csak kezét, lábát, ujját lőttem el, amelyiknek tudtam, azt nem vehették rossz néven.

Ezt el is vártam tőled, fiam! − bólintott az öreg gazda elégedetten.

Edevart érezte, hogy a cimborája gyámolításra szorul, látta, hogy nemcsak Teodor és Ezra, de Joakim is némi gyanúval fogadja a históriát. Azért azt mondta: Hát bizony csodálatos valami, hogy te mi mindent tapasztaltál már, August! A mi eszünkkel azt föl se foghatjuk.

August a tarkójára kulcsolta a kezét, közömbösen ásított és azt felelte, hogy ezzel nincs mit dicsekedni, őneki az ilyesmi nem újság. Különben pedig egy kis erőszak, egy kis emberölés nem árt néha, legalább nem olyan egyhangú az élet. Mostanában úgyis megint szándéka egy kis kirándulást tenni a nagyvilágba, meglátogatja a tulajdonait a különböző helyeken.

3.

Valami nagy pénzbőség nem volt se Poldenben, se a környékén és a két cimbora rég tovább állhatott volna már, de csak teltek, múltak a hetek és ők mégse szedték föl a sátorfájukat.

Egész jól ment a dolguk, jóindulat, megbecsülés vette körül őket, idegen helyen megint csak iparkodni kell az embernek, hogy érvényesülhessen. Meg különbenis ott az öreg ofoti hajósgazda, őszre, ha megszáradt a hala, kifizeti az embereit és megint lesz egy kis pénz a faluban. Az idő mindennek mestere.

Egy baj volt csak, hogy Augustot megint elővette a nyugtalanság és nem talált magának elég mulatságot. Nem feküdt le, aztán bágyadt volt és aludt egész nap. Bekódorogta az egész községet, szóba elegyedett a halmunkásokkal a parton, meglátogatta Ezrát a telepén, jó tanácsokat adott neki a telekre, meg az irtásföldre vonatkozólag.

Hát szó ami szó, August látott már rosszabb kezdést a földgolyóbis egyéb tájain, itt határozottan jó szimattal fogtak hozzá valamihez. Ezra árkot vont a házhely túlsó fele mentén, így kellett, másként a burgonyaverembe víz szivárgott volna. Az alapköveket is igen mélyre kellett leásni a lakóháznak is, meg a kicsi istállónak is, hogy a fagy ki ne vesse őket a helyükből. Akkor éppen az istálló alapköveit rakta le.

August megjegyezte: Nagyon is kicsi az istálló

Ezra azt felelte, hogy aligha lesz olyan igen nagy nyája.

Nem kutyaházat építesz, hallod-e! Csináld két-szerakkorára, akkor elfér benne idővel négy tehén.

Ezra nagyot nevetett: Mit gondolsz, hol veszek én négy tehénnek való takarmányt!

August szétnézett a zöld hegyoldalra és ott, álltában született egy gondolata. Hejh, sokszor rászorult ő a jó ötletekre életében, ha kelepcébe került, könnyen állt nála az ilyesmi: Ki kell ásni a feneketlen lápot!

Ezra ijedten pillantott rá. Incselkedni akarsz? kérdezte.

August nem incselkedett, az ötletét nem tréfának szánta. Nekiállt és hosszan-szélen elmagyarázta a dolgot, hadd lássa ez a kis falugyermeke, milyen nagy igazság van a gondolatában. Igaz, hogy Ezra nem állt mindjárt kötélnek, esze ágában se volt, de érdeklődéssel hallgatta a világot járt hajós beszédét.

Jó, de még ha így van is, − mivégre lenne az egész munka?

Hogyan? Még ezt is magyarázni kell? Itt, a földje tőszomszédságában van ez a terjedelmes, szép láp és a legfinomabb szántóföldet csinálhatja belőle máról holnapra, csak a tőzeget kell megforgatni. A lápföldön egy követ nem talál, az csupa szűz talaj, pompás réti láp, az első évben bevetheti! Gyere, ballagjunk le, nézzük meg egy kicsit! − mondta végül.

És lementek. Gyalogfenyők és lombos cserjék közt furakodtak. August csak beszélt, mutogatott, megjött a kedve, a szemében a fagyos kékség átmelegedett. Megálltak lenn a szárítószikláknál, ahová állandóan lecsurgott a láp vize, előttük volt az egész fátlan, síma ingoványos pusztaság. − Ezra megint nevetett: Na, itt jó mélyre kéne leásni, azt hiszem!

Nem olyan bizonyos, jegyezte meg August, − hiszen csak azon az egy ponton feneketlen. Előbb a mocsár körül kéne egy árkot ásni, aztán keresztbe, a jó mély középárkot, utoljára pedig földarabolni az egészet rézsútos árkokkal, amelyek a mély középárokba torkolnak. Az esés untig elég, egész folyó támadna és a hegyoldalról lefutna egyenest a tengerbe. Képzeld csak el, amit itt látsz az mind zöld mező lenne! Legalább bárom tehenet eltarthatsz belőle,

Láttad már valahol, hogy ilyet csináltak?

Akárhányszor, nem is egy helyen.

Mi? Hogy hullát kiástak?

August egy pillanatra megingott: Hullát? Azt éppen nem mondom. Mért kérded?

Éppen azért kérdem. Hogy megzavarjam-e azt, aki ott a láp fenekén pihen? No, úgy-e, hogy ezt mégse tanácsolod?

Hja úgy, August csak most kezdte érteni, miről van szó. Voltaképpen senkinek se volt nagyobb oka félni a halottól, mint éppen neki, annak idején alaposan rászedte az elszámolásnál, elsinkófálta a zsebóráját, ruháját, csizmáját. Na és aztán? Nem ajándékozta-e neki az aranygyűrűjét? August lassan rendbeszedte a gondolatait, végre megkérdezte Ezrát: Mit árthat neked az a Skaaro?

Semmit.

És ha jól tudom, kiáltozni is szokott a lápról és fölkívánkozik, mi? Rémületben tartja az egész környéket.

Azóta, hogy Anna Mária elvette a büntetését, azóta csönd van.

Okosabb lenne kiásni és keresztényi módon eltemetni, végezte a mondókáját August.

Egy héttel később nyugtalanító esemény történt. Vasárnap délután, a hívek éppen templomból jöttek, mikor kiáltás hangzott a lápról − igen, kiáltott valaki. Micsoda súlyos, elnyújtott, földalatti hang volt az, úristen! Egy kislány éppen arrafelé legeltette a nyáját, az hallotta, halálraijedten hazanyargalt és összerogyott a küszöbön. Az alsó-poldeni hívek is hallották, lélekszakadva rohantak haza, az egész környék felkavarodott. Ezra is lóhalálában rohant le a hegyről a nyelve is kilógott, odahallatszott a kiáltás az irtásra. Késő estig csak erről beszéltek: az emberek. Bizdny, nem volt csekélység, úgy látszik, megint jajgat a halott, szegény Ezra, ezek-után nem építhet, nem lakhatik ott! És a többiek, mi lesz velük, mi lesz Poldennel, hisz senki le nem hunyhatja a szemét, ha ez így van! És nem a Karolus bikája bőgött, sző sincs róla, nem is kárókatona kiáltott, az egyet szól, aztán csönd van, nem, nem, békétlen lélek jajgatását hallották. Mindenki csak Skaaro hajósgazdára gondolt most.

Ha rám hallgattok, kiszárítjátok azt az átkozott mocsarat, mondta August. No, Karolus, mi a te nézeted?

Karolus nem felelt mindjárt. Biztosan csepp kedve se volt felkotorni ezt a kérdést, a felesége rémtettét, csak annyit mondott: Nem tudom, szabad-e a halottat megzavarni.

August: Ha megtaláljuk és a temetőben elhantoljuk, akkor szentelt földben pihenhet és egy mukkot se hallunk tőle ezentúl. Így gondolom én.

Voltak, akik egyetértettek vele, mások viszont úgy vélekedtek, hogy vakmerőség egy holttestet kiásni, mi jogon szólnak bele ők az isten rendelésébe? A dolog egyszerűen elaludt. Még Ezra is lecsillapodott, ha még olyan közelről érintette is éppen őt az egész terv, azért állandóan csak nem járhatott kilógó nyelvvel, nekifogott újra a házépítésnek és − csodálatosképpen, most már August tanácsa szerint járt el, az istállót kétszer-akkorára építette. Vajjon mit akarhatott?

Akkor azonban szomorú dolog érte az öreg Martinust.

Szerencsésen megkapta a tiszteletes jószágából az új tehenet, Fagerlin volt a neve, kihajtották a csordával, adott tejet is reggel, délben, este, minden rendben lett volna. A többi tehén kicsit rossz szemmel nézte ugyan a jövevényt, tuszkolták, döfködték, ahol érték, de az már velejárt a dologgal, az idegen állatnak mindig meg kell szenvedni eleinte, gondolták, majd később jobb lesz. Hanem egyszer csak Fagerlin elsüllyedt a feneketlen ingoványon. Keserves história volt, nem tudták, mit csináljanak vele és a segítség későn érkezett. Lám, lám, szegény sose járt ezen a legelőn, nem tanulta ki borjúkorától, hogy kerülje a feneketlen pontot, az is lehet, hogy ráadásul még bántották is, kituszkolták, tudja isten, de nyoma veszett, annyi szent. No és mit csinált a vén Martinus, meg a családja? Az öreg maga türelemmel viselte a csapást, azzal vigasztalódott, hogy neki már úgy sincs sok ideje hátra, de a falubeliek bizony összedugták a fejüket, meghányták-vetették az esetet, töprengtek, mitévők legyenek.

Na, hát csapoljuk le a lápot? − kérdezte August.

Mért, talán Martinus eleven tehenet talál majd az elveszett helyébe? − okoskodtak az atyafiak.

És az jobb lesz, ha az a Skaaro egy tehénnel fekszik együtt?

Borsódzott a háta mindenkinek és mondták, hogy bizony ez nem jól van így, de hát hogy lehetne segíteni rajta? Megint elaludt a dolog. Ezra August mellé pártolt és nagyon követelte, hogy szárítsák ki a mocsarat, ezt a pestisfészket, hogy is tűrhetnek ilyen csúfságot világos nappal! De Ezra hiába beszélt. Mit tegyen? Építette szépen tovább az istállót négy tehén számára, ha már az alapot ilyen nagyságra számította.

De végre olyasmi történt, ami August malmára hajtotta a vizet. Vasárnap délután megint kiáltást hallottak a lápról és pedig kettőt egymásután.

Most már nem hagyhatták annyiban a dolgot, tenni kellett valamit. Pontosan ugyanabban az órában hangzott a kiáltás, mint a minap és feltűnt mindenkinek, hogy éppen ebben az órában sülyedt el annakidején Skaaro hajósgazda. Úgy látszik, azért kiabál, hogy szabadítsák ki, csakis az ő szava lehet, senki másé. Hogy ma kétszer is kiáltott, azt nem nehéz megérteni, hiszen szörnyű baj és gyalázat érte, mikor a tehén odakerült melléje.

A pásztorlány hazaszaladt, a templomi hívek is hallották most a jajkiáltást, Ezra is nyaka közé szedte a lábát, úgy rohant a tanyákig, azt mondta, abbahagyja a munkát, ilyen nem bátor-ságos helyen hogy építhet hajlékot az ember!

Karolus falu bírája pedig még abban az órában komolyan megfontolta az August tervét és a tisztelteshez ment tanácsot kérni. Joakimot magával vitte arra az esetre, ha írásba kellene tenni valamit, vagy ha neki magának kínos találna lenni a tárgyalás.

* * *

Már nagyban folyik a munka, sokan dolgoznak a lápon, mind községbeliek. Világos nyáridő van, nincs mitől tartani, különben is nem a maguk mulatságára vannak ott, de kötelességből. August vezeti a munkát. Zsinórt feszített egyenes vonalban a tenger színétől fel a hegyoldalra, hogy amellett húzzák az árkot. Az embereket elosztja a vonal mentén és maga is nekilát a dolognak, nem kíméli a fáradságot. Bizony, most nincs vörös kendő a derekán, se szivar a szájában, csak úgy ömlik róla a verejték, mintha jóvá akarna tenni valamit a megboldogult Skaaróval szemben. Szörnyen iparkodik, a markába fújja az orrát és a nadrágjába törülközik, a finom lakkorrú csizmájával pedig szikrát se törődik.

Munka közben nemigen diskurálnak, azt a keveset is csak suttogva ejtik, ünnepélyes dolog az, amibe fogtak.

Mennél inkább közelednek a feneketlen ponthoz, annál óvatosabban nyomják le az ásót ki tudja, mire akad az ember. Ezra legelöl jár és most emeli ki az első tőzeggöröngyöt, utána hosszú sorban állnak az emberek, mindig kevesebb-kevesebb látszik ki belőlük, aszerint, hogy milyen mélyen állnak, a leghátsót szinte egészen elnyelte az árok.

Ezra már ott jár a gyilkos pont előtt; dorongot, deszkát rak maga elé, hogy legyen, mire állni; az egész láp remeg az ásó csapása alatt. Hátrapillant, van-e segítség a közelben, szükség esetére, azzal átlép a gyilkos pontra, ott áll. Az ásója nem fog egyebet, csak iszapot. Az álnok zöld göröngyöt félrelódítja, de tüstént kitölti helyét az iszap, az ásó nyomot se hágy, puha kásában dolgozik. Ezra átlép a veszedelmes ponton, szilárd talajra vergődik. A zsinór végénél kiáll a sorból, hogy az utána következő álljon helyébe, az élre, ő maga pedig beáll utolsónak. így rendelkezett August.

Déltájban már fekete széles út húzódik át a mocsáron, estére pedig úgyszólván a fele munka készen van. Az emberek csendesen diskurálnak hazamenet. Négy ásónyélnyire leértek a feneketlen ponton, de iszapnál egyébre nem akadtak. A víz már vígan ömlött az árokba.

Kora reggel újra nekiláttak.

Most aztán történt valami.

A legelől járó egyszercsak nagyot kiált és kiugrik az árokból. Mi az? mi baj? kérdezték. − Igen, valami szilárdat ért az ásó, mintha ruha lenne. − Teodor következett a sorban, gúnyosan leszólta az embert és ajánlkozott, hogy a helyébe áll. Na persze, Teodor legény akart lenni a talpán, egy-két ásócsapást tett még, akkor valami kerek micsodára akadt. Eh, csak egy fagyökér, mondta és megragadta, hogy kihajítsa az árokból. De az nem jött, meg se mozdult, a Teodor marka lecsúszott róla, próbálta letisztogatni az iszapot − és akkor olyat látott, hogy nyomban hanyattesett tőle: egy halott keze volt, amit rángatott.

Hát igen,Teodor rosszul lett, mindent kiadott, amit aznap evett, dőlt belőle kétfelől is, úgy feküdt ott, mint egy hulla. Akkor odalépett August.

Valamennyi közül csakis ő volt képes egy hullát körülásni és kiemelni a napvilágra. Ő, August szembe tudott nézni egy halottal, őt nem kell félteni.

Csudálatos volt, milyen jó állapotban maradt a holttest. Az iszap megőrizte, nem érzett rajta más, mint a hínár szaga, még a ruhája is sértetlen maradt, az aranygyűrű ott volt az ujján, a széttárt karját óvatosan be kellett hajtani, a fél lábáról hiányzott a cipő. A holttest a fenéksziklán hevert, mindössze három ölnyire a föld színe alatt egy óriás pokolkatlanban. A katlan egyik repedésén víz bugyogott fel, forrás volt itt.

Áthurcolták a hullát a szilárd partra, lemosták róla az iszapot, hínárt és betakarták. August két embert hazaküldött, hogy csinálják meg a koporsót.

Most hát a legnagyobb feszültség elmúlt volna róluk, egyik-másik emlegette is, hogy nem dolgozik tovább. Ezra buzdította őket, hogy csak tartsanak ki, hisz neki megvolt erre a külön oka, panaszkodott is Augustnak. Micsoda? Abbahagyni? kérdezte August. Szó sincs róla. A feneketlen pontot alaposan le kell csapolni, hogy soha több eleven élőt be ne nyeljen!

Így aztán másnap is dolgoztak estig, középen kettévágták az ingoványt egy óriási árokkal. A víz folyóként ömlött, lapos fenéket találtak úgyszólván végesvégig, csak a pokolfazék volt még mindig iszappal, vízzel tele. Vén Martinus tehénkéjét csak nem lelték sehol, de ahelyett megkerült a Skaaro egyik cipője.

Mielőtt hazaszéledtek volna, fölmerült a kérdés, ki virrasszon a halott mellett. Mindenki iparkodott elhárítani a veszedelmes tisztet − vagy ha tán nem is lett volna olyan szörnyű veszedelmes, hajmeresztőnek éppen elég hajmeresztő volt. Ezra vállalkozott, ha még egy ember vele tart és Teodor, aki időközben megemberelte magát, odalépett és azt mondta, hagy ő hajlandó. Lehet, hogy az előbbi szégyenletes gyengeségét akarta kireparálni, meg aztán lenn is járt időközben a tengerparton és megtisztálkodott.

Nyár volt, napvilágos, − nordlandi éjszaka. A két virrasztó fel-alá járkált a nagy magányosságban, félni nem féltek, dehogyis, hiszen puszta jóságból vállalták a dolgot, bűn nem terhelte a lelküket. Legföljebb talán, hogy Ezra titokban örült a mocsara lecsapolásának − kérdés, hogy ez az öröm pontosan azonos volt-e az istenfélelemmel.

Leültek és elbóbiskoltak, a nap lement a hegyek mögött, homály borult rájuk, be kellett gombolkozni. Az utolsó szavuk, amit egymással váltottak, olyasmi volt, hogy Skaaro hajósgazdá-val egyiküknek se volt a legkisebb baja se, hát nem akarhat ártani nekik. Mért is akarna? De a holttest mégiscsak holttest és nem hajósgazda. Hát az is igaz.

Teodor hirtelen fölriadt, talán álmodott…

Mi az? Ezra is fölállt.

Semmi. De nézd csak, hogy mozog az odalenn?

Mi mozog?

A lepedője. Le kell menni. Nézzük meg.

Igen, mondta Ezra, de nem indult.

Éjfél elmúlt és éppencsak félhomály volt. Csak álltak ott és mereven bámultak. Valami rőtszínű állat lehet, mondta Teodor.

Ezra: Meglátod, róka!

Igen, lehet, hogy róka, de…

Meg kell néznünk, súgta Ezra.

Úgy van. Hm. De hátha a gonosz lélek?

Mi az?, kérdezte ijedten Ezra. Csak nem komolyan mondod?

Nem tudom, mit mondjak. De azt te is csak olyan jól tudod, mint én, hogy a gonosz akármely alakot fölveheti, ha keres valakit, akit fölfalhasson. Mért ne járhatna róka alakjában is? Én hallottam már ilyet nem egyszer.

Ezra megingott. De hiszen sok év eltelt azóta, hogy ez a Skaaro alámerült és a lelke azóta a megboldogultak között volt. Mért látogatná meg éppen most a Gonosz?

Erre Teodor nem tudott mit felelni.

Mit gondolsz? − kérdezte Ezra.

Teodor: Hogy mit gondolok −! De valahogy nem tetszik nekem ez az állat. És ami Skaarot illeti, hát eszedbe se jusson elhinni, hogy olyan makulátlan lett volna. Én tudom, hogy elég bűnt elkövetett annak idején. Affelől ugyan eljöhetne hozzá a Gonosz.

De hiába, Ezra mégis csak vakmerő legényke volt. Fölkapott mindenik kezébe egy-egy jókora követ és elindult lefelé.

Odamész? szólt utána Teodor és habozva ő is elindult.

Ebben a pillanatban egy állat ugrott fel a holttest mellől, suhanó árnyék − vörös róka. Ezra utánahajította a követ, vinnyogás hallatszott, lehet, hogy csak megijedt a menekülő állat, de vinnyogott és Ezra megnyugvással fogadta ezt a hangot.

Odamentek a hullához, rothadó bűz csapott fel belőle, be kellett fogni az orrukat. Teodor is nekibátorodott, most már bizonyossággal tudta: csak egy nyomorult földi róka lehetett a tolakodó, mert a Gonosz biztosan nem menekül, hanem ott nyomban eltűnik a szemük előtt, vagy belebújik egy hangyába.

Idenézz, hogy garázdálkodott itt a gyalázatos!

A róka éppen le akarta szaggatni a halottról a kabátot, hogy hozzáférjen a testhez, az arcát nem bántotta, de a ruhát össze-vissza harapta-tépte, a gombot, gomblyukat mind szétrágta, lehasította az egyik zsebet. Ó, micsoda szörnyeteg is egy ilyen róka! Sebtiben rendbeszedték valahogy a halott ruháit, aztán letakarták. Föltették, hogy nem alusznak el most már.

Szerencse, hogy fölébredtem, míg nagyobb baj nem történt, mondta Teodor és magának vindikálta a dicsőséget a holttest megmentéséért.

Reggelre visszajött az emberek egy része, a többi megunta az árokásást. Elég volt nekik, hogy a hullát kiszabadították és az átkozott kiáltozásnak egyszer s mindenkorra véget vetettek. Na, és a Martinus tehene? kérdezte August. Nem jó lenne azt is megtalálni és lenyúzni róla a jó bőrt? És az állat, vagy ember, aki majd legközelebb odatéved az ingoványra, azzal nem törődtök? Odament a hullához és felemelte a szemfedőt, de a rettenetes bűztől visszahőkölt. A virrasztók szerencséje volt ez, August nem vett észre semmi hibát a hullán, fölment újra a lápra, kijelölt két rézsútos árkot a pokolfazéktól egészen a hegyoldalig, mutogatott, intézkedett, vezényelt. A baloldali árokból előkerült Fagerlin, a tehén. Az is épségben, szépen megmaradt, lemosták róla az iszapot és nekiláttak a nyúzásnak. Délelőtt megjött a két ember is a koporsóval és elvitték a holttestet. Legfőbb ideje volt, úgyis már jóformán csak a ruha tartotta össze…

August nagyon szorgalmaskodott mostanában, de pajtása, Edevart nemigen tett ki magáért. Az csak lopta az időt, lustálkodott, kényeskedett, meg a fehérnéppel mókázott. Teszem azt, a lápárkoláson egyáltalában nem vett részt. Az egész község javát szolgálta ez a munka, de Edevart nem nyúlt az ásóhoz, nem ő, az volt a kifogása, hogy nincs munkaruhája. De különben is − mit érdekli őt a község dolga. Ez a szülőföldje, igaz, de most már nem idevaló ő, nem csak idevaló, van neki faluja mindenfelé. Ha már rászánná magát, hogy mocsarakat csapolgasson, hát elsősorban a maga jószágán kezdené, Fosenlandon. Ott legalább nem kellene hullákat kiásni.

Augustnak köszönhették, hogy az Ezra mocsarának a lecsapolása olyan pompásan indult. A jelentékeny munkálatnak úgyszólván felerésze készen volt: a hatalmas középárok, meg kettő keresztben, a mocsár máris lejebb szállt és száradni kezdett. De hát a kövezés még hátra volt, az pedig sok hónapig, tán esztendeig is eltart.

De kezdetnek elég volt annyi is, Ezra vérszemet kapott, August szóval, tettel támogatta. Ezra megegyezett Joakimmal, mind a kettő vérbeli földtúró volt: ha Joakim túlságosan nagy darab kővel bajlódott és segítségre szorult, csak elhítta Ezrát; viszont ő is elvállalt cserébe egy-egy napi munkát a lápon. Lassan haladt ugyan a dolog, de biztosan. A két fiú jól megértette egymást, ami nem is csuda, hisz most már nem is volt titok, hogy sógorságba kerülnek, Hosea, a Joakim húga már felgyűrűzve járkált, nehogy elillanhasson valamiképpen.

Hanem most meg August maradt tennivaló nélkül és szaglászott jobbra-balra, hol találna valamit, amire lecsaphasson. Megint elkezdte piszkálni Edevartot, hogy építsen üzletet Poldenben. Mit akarsz − a vitorlás még mindig ott horgonyoz a révben, színig megrakva portékával, tán bizony ott hagyod télire, hogy befagyjon? Most aztán Edevart se makacskodott tovább, időközben meghányta-vetette a kérdést. Jó, hanem akkor tüstént neki kell fogni, mielőtt a tél beköszönt. Miért tétovázik? − Persze, persze, mondta Edevart, de mindenekelőtt anyagot kell szerezni. − Nahát − írj egy levelet most, ebben az órában, ennyi gerenda, deszka, cölöp, ilyen és ilyen nagyság.

Joakim megírta a levelet.

Most aztán Edevartnak is megjött a bátorsága, munkakedve, kora hajnalban talpon volt és késő estig a telkén dolgozott. Nem volt ostoba fiú és hogy a Knoff nagy üzletében, Fosenlandon annyi mindent látott-hallott, az most javára volt. Augusttal és Joakimmal együtt szépen kifalaztak egy jó kis pincét, ahol elférjen egy hordó lámpaolaj, egy kis hordó leveles dohány, egy láda kenőszappan, meg ami még pincébe való áru. August most is kicsinyelte az alapot, de Edevart azt mondta, ő inkább lassan kezdi, hogy tovább győzze.

Amint az anyag megérkezett, a két koporsóács egy-kettőre összeácsolta az épületet, a lakóházhoz csatlakozó boltot, a gerendakötés, deszkaburkolás, minden készen volt kívül-belül, csak a kályha, meg a díszítés, faragás hiányzott.

Őszre már Edevart kiváltotta az iparengedélyt és most már állandó lakóhelyén űzhette az adás-vevést. Jól sült el a dolog. Az Ofotfjordi öreg hajósgazda közben megszárította a halat, kifizette a munkásait, megint csörgött egy-két garas a poldeniek zsebében.

De mit csináljon August? A tétlenségben még inkább elővette a nyugtalanság, sőt mogorván, haragos képpel járt-kelt, senki se tudott kedvére tenni. Mi bajod? kérdezte Edevart. Hogy ő ki akar rúgni a hámból. Edevart ajánlotta neki, hogy menjen ki batyuval az északi körútra, akár egész Tromsöig. Ha friss áru kell, azt utána küldi. De August csak a fejét rázta. Hát akkor mit akar? Ő csak le akarja vetni a hámot. Mi a csudáért? Hát neki elég volt már a batyuzásból. Edevart nem akarta elereszteni, felajánlotta, hogy legyen üzlettársa, felerész az övé a boltból, meg abból is, amit batyuzással adnak el. De August nem tágított.

Hát persze, csak változatosságra vágyott megint, nem volt más baja. Nagyon megszokta az örökös kódorgást, meg hogy mindig más-más munkába fogjon, Poldenből most elég volt neki egyelőre, megint csak kikezdte a régi állhatatlanság. Pedig milyen jó dolgod lenne, mondta Edevart, elmehetnél Tromsöig, meg vissza, aztán megint tovább, délre, pihennél, amikor jól esik, árulnád a portékádat, ahogy jól esik. − Igen, aztán kutyagolnék vissza ugyanazon az úton! − mondta August. − Miért ne? − Köszönöm. Ugyanazokat az arcokat látni, ugyanazt eldiskurálni megint, a rőffel a csizmámra veregetni és úgy táncolni, ahogy más fütyül. − De hisz valamikor azt mondtad, hogy ez pompás dolog. − Úgy? azt mondtam? Mindegy, most kirúgok... − És mihez kezdesz? Kérdezte Edevart. August a szokott módján felelt: Miattam ne fájjon a fejed!

De biztosan nem volt még semmi terve, amikor útnak eredt.

* * *

Hanem azért ment a dolog. Minden megy, csak van, ami − tönkremegy. De hát ez már nem lehet másként.

Edevart pedig boltoskodott Poldenben. A boltot a szülőháza falához ragasztotta, hogy három fal elég legyen, hanem így most az apai ház kétszer olyan hosszú lett és szinte vetekedett a Karolus bíró palotájával. Edevart nem bánta, ha az emberek tisztelettel tekintenek az üzletére, befestette az egész épületet fehérre, mint ahogy a paplak volt és olyan úri szokásokat hozott be a házukban, hogy az udvaron összesepertette a ládákból kihullott szalmát, öreg édesapja talán vétkezett is egy kicsit, mert titokban bizony büszke volt a fiára. El-elmondta néha: hejh, csak az anyád ezt látná!

Télen megint csöndes, kihalt volt a falu, a férfinép mind odavolt a Lofotokon, egy árva garast se találhatott volna az ember senkinél. Edevart nyugalmasan éldegélt, aludt és evett. Ez jó volt, megbecsülhetetlen jó. Itt este kilenc óra után semmi a világon nem történt se a házban, se a ház előtt, mindenki lefeküdt és nem volt szükség hallgatózásra.

Edevart csak olyan jó lélek volt most is, a szűkös téli hónapokban kisegítette a szegényeket kevés liszttel, kávéval, hitelbe. A kis Ragna pedig, a Teodor felesége, még süvegcukrot is kapott a kávéjához és azt nem is írták fel olyan pontosan.

Jó, de akkor már gyere el hozzám egy csésze kávéra.

Eljövök ma este, felelte Edevart.

És nem lehetett másként, ostobaság volt, csúnya dolog volt, de ő bizony eljárt a kis Ragnához, aki ott lakott még mindig a nagyanyja viskójában, igen, odajárt Edevart sötét éjszakákon és ott maradt sokáig. Mindenki tudta a községben, de ő nem szorult ürügyekre, ő pénzes ember volt, tehette. Nem Edevarthoz fordult mindenki, ha egy meszely kávé, vagy liszt kellett? Ami pedig Ragnát illeti, hát valóságos kitüntetés, hogy éppen őrá esett a választás, nem Beretre és nem Josefinere. Igenis, így van a dolog.

Hát Edevart? Nos − ez is ment, minden megy valahogy. Most már nem nézte olyan szörnyű pontosan, mit csinál és hogyan csinálja. A kis Ragna nem ugyanaz volt, mint Lovise Margrete, nem, olyan nincs több és Edevart sose feledkezett meg róla azóta, de menjen isten hírével, ahogy August mondja. Ragna itt van, keze ügyében és olyan szép a szája, mikor nevet. Az Edevart lelke kicsit megrongálódott. Valami halálos gyönyörűséget nem talált Ragnában, de azért nem hagyta békén. Lovise Margretet nem feledte el egy napra sem, de lemondott róla. Mit tehetett volna egyebet? Viszont emlékezni is kellett rá. Ez se lehetett másként. Mély és maradandó bélyeggel jegyezte meg − lám, egy esztendő múlt el azóta, de ahogy akkor, utoljára otthagyta a hajón, ernyedten, fásultan, olyan állapotban maradt azóta mindig. Megszerezhette volna a címét könnyen, amikor most lenn járt délen, de beérte a szándékkal, nem volt hozzá ereje, bátorsága. Most idehaza jár-kel és leveleket gondol ki, de nem küldi el neki, meg se írja soha. Jó kedvet, örömet nem ismer többé, nevetni elfelejtett. Amolyan rokkant ifjú legény volt és az étel felfújta a testét. August meg is mondta neki egyszer: Ejnye, te szakasztott olyan vagy, mint egy hulla, csak éppen hogy földbe nem tettek!

Hajh, hajh! de nem igaz, nem volt egészen halott. Mikor tavasszal megjöttek a Lofothalászok, a vén Martinusnak segített új tehenet szerezni, jótállott érte. Nagy örömet szerzett az öregnek. De ugyanakkor történt, hogy Teodort majd a guta ütötte, mert rémületére, egyszer csak azt látta, hogy Ragna viselős.

Hol a csudában szedted föl? -− kérdezte sötéten.

Haha! Hogy hol szedtem föl. Itthon.

Ki a gazdája?

No, erre, még nagyobbat nevetett Ragna. − Már hogy ki a gazdája!

Hogy ki csinálta, azt mondd meg!

Úgy kérdezgetsz, mint valami hazajáró lélek. Hát nem itthon jártál húsvétkor, mi?

Jó, de annak három hete sincs. Te meg vastag vagy.

Csönd.

Tudni akarom! kiabált Teodor és felpattant.

De Ragna nemhiába volt olyan ügyes az iskolában, meg azóta is, értett a fejszámoláshoz, kivágta magát: Hát akkor előbb lehetett. Februárban mentél el, most meg itt a tavaszi nagy vásár. Számláld csak utána!

Összezavarta az urát. Mint a róka, két kibúvót csinált magának, se innen, se onnan nem lehetett elcsípni. Később valósággal tréfára vette a dolgot és kifigurázta az ura gyilkos gyanúját. Olyan biztos volt a dolgában a kis Ragna, bizony.

És ment a dolog. Minden megy valahogy, Teodor se kesereghetett örökké. A többiek mind örültek, a gazdag zsákmánynak, jól ütött ki a lofothalászat és mehettek az Edevart boltjába, pénzzel a markukban. Teodor is elment kifizetni a felesége adósságát és kellemes meglepetéssel látta, milyen kevés van a terhére írva, milyen kevésből megélt a télen. Hiába, Ragna ügyes asszony, azt senki se tagadhatja.

Most aztán volt pénz megint pár hétig Poldenben, Edevart friss árut hozatott, virágzott az üzlet. Iroda is kellett. Nem valami óriási helyiség, de rendes kis irodaszoba, üvegajtóval a bolt felé. Sőt tulajdonképpen egy kis szobára is szüksége volt, ahol éjjel hálhasson, az öreg házban amúgy is éppen elegen voltak, legalább nem foglalja el ott a helyet. Megint csak építeni kellett. Öreg édesapja el is mondta nem egyszer: Hejh, csak az anyád itt lehetne!

Egy szó, mint száz: Poldenben szokatlanul mozgalmas lett az élet. A falu ébredezett, nyújtózkodott, egyik-másik agyvelő a rendesnél gyorsabban mozdult. Ezra jó példával járt elöl. Adta kemény kis legénye! Az aztán értette a dörgést. Tovább csapolta a lápot, ahogy Augusttól tanulta. Amíg a lofotjárandóságában tartott, lovat is bérelt a kőfuvarozásra. Haladt is szépen. Az első rézsútos árkokat kikövezte, be is tömte, egy darabka száraz rétség állt már előtte, fölásta gondosan, meg is boronálta, megtrágyázta és árpát vetett belé, pusztán csak azért, hogy próbára tegye a maga hitét. Három hét se telt és zöldellt a vetése. Csudák csudája − isten áldása lett a feneketlen mocsár!

Ezrának főtt a feje munka közben. Elgondolta, hogy a láprétnek mindig több trágya kell majd, több, mint amennyit a faluban összekoldulhat. Tehenet kell hát szereznie. Csakhogy annak meg istálló kell, hacsak egyet vesz is. De ez még nem minden. Ki látja el a tehenet, amíg ő a Lofotokon jár, pénzt keresni? Bizony, ez a feleség dolga lesz. Az ő felesége − Ezra felesége − úristen, hisz nincs még húsz esztendős! De mondjuk, hogy a szép Hosea igent mond neki, ugyan, hol lakjék itt az irtáson, a legszélső határban, a tehénnél csak nem hálhat? Mindenekelőtt tehát egy kis emberi hajlékot kell építenie − az pedig szörnyű nagy feladat. És mindezt a trágya miatt! Bizony, Ezra sokszor alig bírta a gondolatok súlyos terhét.

Krisztus mennybemenetele napján is nagyban törte a fejét, hogy tudna segíteni magán. Észrevette, hogy Joakim valami fura dolgot talált ki nemrégiben: hínárt szórt el a rétjén, tengeri hínárt, hólyagmoszatot. Ördögadta fickó ez a Joakim, kitelik tőle, hogy valami szándéka van ezzel is. Nem hiába olvasott össze mindent, ami a kezébe került, bújta a betűt, valahányszor pihenőt tartottak a Lofotokon. Egyre több tudományra tesz szert, hovatovább okosabb lesz a tiszteletes úrnál, aki konfirmálta. De hínárt teríteni a rétre, a kaszálóra?

Úgy van, mondta Joakim. És ez még semmi. De hínárt tömtem minden barázdába az árpaföldemen, beástam és a tetejébe szórtam a magot.

Mért? trágyának jó?

Hát azt mondják. De azért nem kell, hogy elhidd.

Honnan tudod?

A télen olvastam. Azt mondják, ősrégi módszer, kétszáz év óta használják mindenfelé az országban. Ki akartam próbálni.

Na, ezt jó tudni, mondta Ezra és máris spekulálni kezdett. Ha a Joakim próbája beválik, minden másképpen áll. Az építést el lehet halasztani jobb alkalomra, a tehénnel is várhat, a lakodalom se olyan sürgős. De mért hallgatta el idáig a felfedezését Joakim? Meg is mondta neki: Télen olvastad? és egy árva szót se szóltál róla?

Nem. Mert nem akartalak beugratni. Gondoltam, előbb megvárom, sikerül-e nekem. Különben ne hidd, hogy pusztán hínárral beérheted a lápon. Csak egy réteg hínár is legyen közte.

Hja úgy. Ez megint fordított az Ezra tervein. Reménytelenül mondta: Persze. Hisz gondoltam, hogy bolondság az egész. Nem is értem, hogy csinálhatsz ilyet. Hínár lesz a szénád között, ha kaszálsz az ősszel.

És Ezra hazament, gondban főtt a feje tovább, nem is lett okosabb. De attól fogva minden eshetőséggel számítva, csak a házon dolgozott, fogadott egy embert segítségül, és alaposan nekiláttak a munkának. Az épületet tető alá akarták hozni, mielőtt az első hó leesik.

* * *

Most aztán történt valami. Apróság ugyan, de súlyos következésekkel járt. Edevart levelet kapott Amerikából. A templomból jövők hozták el neki a postáról, sárga borítékja volt, vastag bőrforma papirosból, rengeteg bélyeggel, a címet átírták Knoffnál, Fosenlandon. Edevart az irodájában olvasta el és mikor végre elkészült vele, bevitte a kamrába és a párnája alá dugta.

Régi levél volt, sokáig hevert Fosenlandon. Igen. Edevart nem olyan ember, aki pontosan megadja a címét. De ez is sikerült valahogy, hisz minden megy azért. Ez a levél is lám, megjött messzi Amerikaországból. Apró, óvatos szóval − a maga kedves módján − elmondta Lovise Margrete, hogy nem felejtette el Edevartot, csak meg akarta előbb próbálni, hogy-mint lesznek ott. Bizony, nagyon más élet az, mint otthon, Norvégiában, de egészségesek, hál’istennek. Már ők, akik ott maradtak, mert Haakon elutazott nyugatra és azóta se ír. A fiú is, meg a lány is nagyra nőttek ennyi év alatt, de nincsenek megbérmálva, az ott nem szokás. A fiú gyárban dolgozik és szépen keres, úgyszintén a lány is, az egy fonógépet kezel. Bocsáss meg, ha a szavam néha tán érthetetlen, de itt az egész városban csak angolul beszélnek, a gyerekek egy szót se szólnak már norvégül. De a legkisebb, akiről meséltem neked, az még kislány, és Haabjörgnek hívják, Haakon után, mert ő így akarta. Magamról nem sokat szólhatok, legfölebb, hogy nemigen találom a helyemet itt, sohase is találtam, de hát másvalakinek a kedvéért jöttem ide, mert azt hittem, itt, idegenben más életre tér. Bizony, szeretnélek látni téged is, meg Doppent, a régi otthonomat, ahol most te élsz − furcsa, nagyon furcsa. De a gyerekek nagyok és nem akarnak elköltözni innen, csak a kis Haabjörgöt, azt magammal vinném, és meglátogatnálak téged, meg Doppent. Mit szólsz ehhez a tervemhez? Írd meg, hogy elintézhessem, amit kell. Ó, de talán azóta már asszonyt is vittél Doppenre, akkor nem jövök. Csak úgy eszembe jutottál most ebben az esteli órában, azért írok. Sok-sok üdvözletet küldünk valamennyien, de elsősorban én,

Lovise Margrete Doppen.

Mit tehetett volna erre Edevart? Felelni! tüstént felelni! August biztosan táviratot küldene. Mindig az amerikai táviratozást emlegette, amióta most a „Great Eastern“ kábeleket rakott az óceánon át. De Edevartnak ez csak mesebeli csuda volt, aminek hasznát venni eszébe se jutott. Röstelte Joakimot megkérni, hogy válaszoljon a levélre, azért megpróbált maga írni. Hisz a halászszámadást is ő vezette, meg a könyveibe is maga ír, vagy mi! Ó, de ez olyan igen más volt, elrontott egy csomó lapot, végre is föladta a dolgot. Bánatában eszébe jutott a kicsi húga, Pauline, aki nemrég még iskolába járt és értett a betűvetéshez. Inkább akármit ad neki, ha megírja ezt a levelet és − hallgat róla.

Röstelkedtek egymás előtt a testvérek. Inkább a föld alá bújtak volna, semhogy érzéseket áruljanak el, vagy meghatott arcot vágjanak egymás előtt. Rávette Paulinet, hogy megírja helyette a levelet, de egész idő alatt gúnyos arcot vágott, úgy tett, mintha ez a Lovise Margrete valami félkegyelmű fehérszemély lenne, de hát ő mégse akarja megbántani, inkább kedvére tesz szegénynek, úgyse jön haza. Maga diktálta a levelet, meg adta a címét, elmondta, hogy üzletet nyitott a szülőfalujában és Doppennek tájára se nézett, csak egyszer járt ott, akkor meg is találta a szép szőnyeget és köszöni szépen.

Nagyon szomorú dolog most ott álldogálni egyedül, mikor csak a vízesést hallani és nem látni - - téged, − ajánlotta Pauline.

Téged? Nem, − tiltakozott Edevart. Különben nem bánom, írd úgy, legalább örül szegény.

És Pauline csak írt. Bezzeg a kislány nem volt ostoba. Hiába tett úgy a bátyja, mintha semmi se lenne az egész, ő kiszimatolta az igazat.

Nagyon örülök, hogy szándékodban áll megint hazajönni, diktált Edevart és elrendezek majd mindent akkorra, hogy mindent rendben találj a régi otthonodban.

Pauline közbeszólt: Ne írjam, hogy vágyakozol utána?

Elment az eszed? Még ha tréfából mondanám. Jó, nem bánom, írd oda! Csak elérti a tréfát.

Pauline csak írt, aztán megkérdezte: és szeretettel köszöntlek, legyen a végén?

Hát − ha már a többit beleírtad! − mondta Edevart. -- De biztosra veszem, hogy most bejárja az egész várost ezzel a levéllel és fűnek-fának megmutogatja. Mert nagyon hóbortos.

Egy valóságos ezüst-ortot adott a húgának a munkáért és lelkére kötötte, hogy hallgasson, mint a sír.

* * *

Elmúlt a nyár. A Joakim földje dúsabb volt, mint valaha, Ezra csodálkozva látta, hogy a széna közt nincs hínár. Úgy látszik, jókor kigereblyélték! − gondolta hitetlenkedve. Ám Ezra tévedett. A moszat elszáradt, a fű torzsája barnállott a maradványától. Persze, kicsit óvatosan kellett gereblyélni a szénát. Az árpaföld is szépen díszlett. Fura dolog! − vallotta be Ezra.

Különben Ezra se panaszkodhatott, hogy haszontalanul múlt el a nyara. Az alsó-poldeni hívek egyre nagyobb csodálkozással nézték vasárnaponként a lápon díszlő kis árpaföldjét. Hát még, ha majd az egész lápot lecsapolta! De nemcsak a szántóföldjével dicsekedhetett Ezra, az építkezés se volt kismiska. Nem készen állott már a lakóház, ajtajával, három ablakával és füstölt a kéménye, ha délben kávét főzött a házigazda? Sőt, ugyanez a vakmerő Ezra legényke azt is megcselekedte, hogy egyben nekilátott az istállóépítésnek is. Nem ismert mértéket. Csontja-bőre volt már csak, mégse fáradt bele. Ámde az istállóval csak egy darabig haladt, akkor abba kellett hagynia. Igaz, hogy túlságosan nagy istállót csinált, — négy tehénre meg lóra számítva − uram bocsá’! Lóra! − az aprójószágot nem is említve. Ki látott ilyen hóbortos nagyralátást világos nappal, hisz Karolus falu bírójának se volt többje négy tehénnél, meg egy lónál. És mennyi rengeteg szálfa kell majd ekkora istállónak, ezzel persze Ezra nem számolt, ki is fogyott a fája. Csak dolgozott, dolgozott, dolgozott és nem fontolt meg semmit sem kellőképpen. Hiszen még ha az istállóval el is készül, akkor is mennyi anyag kell a szénapadlásnak, ami fölébe kerül, pedig, míg ez meg nincsen, az istálló tető nélkül áll. Hej, bonyolult egy dolog volt ez!

Egyik este átment a vén Martinus halászlegényhez. Egyszerű és bölcs ember volt az öreg és egész életében kevéssel beérte. Igen, őhozzá ment el Ezra és elpanaszolta neki, hogy ezidén nem haladhat már tovább a telepen, abba kell hagyni a munkát. Persze, persze, felelte Martinus, hisz eleget végeztél ilyen rövid idő alatt. − Nem is olyan rövid idő, két éve lesz, hogy a földet vettem és elkezdtem az irtást. De hisz fiatal gyerek vagy még. Emlékszem, mikor felmásztál a hajókötélen és ott lógtál az árboc csúcsán. Mintha csak tegnap lett volna. És most felnőtt ember vagy, van házad, földed, mit akarsz. Talán kevesled? − Hát úgy van az, felelte csüggedten Ezra, hogy végezhetnék még valamit, mielőtt a Lofotokra megyünk, ha az építőanyagból ki nem fogyok. − Martinus gondolkodott egy sort. Először is köszönd meg az úristennek, hogy egészséget adott. A többi majd csak lesz valahogy. Nekem a tehenem pusztult el, de került róla egy jó bőr, aztán most a tavaszon új tehén is került helyette. — Ki nem fizettem még az egészet, igaz, de ha az isten egészséget ád, a Lofotokról hazajövet kifizetem a hátralékot. Hanem az az Edevart derék legény, jótállott értem, hárman is vagyunk itt a házban, akik áldjuk a szívességét.

Hát igen, szavak, csak szavak. Amit a bölcs öreg elmondott, azt Ezra maga is elmondhatta volna magának. De ő nem mondta. Fiatal volt a vére, sürgette. Egy kora reggel csak útrakelt és nekivágott az erdőnek. Jó darabig odamaradt és mikor megjött, csurgott róla a veríték. Gabrielsen boltosnál járt és loholt oda-vissza, bizony fiatal volt a vére, az sürgette. Hát igen. Gabrielsen boltos tönkrement, a telep eladásra kerül, vagy lebontják, ott van egy sereg szép gazdasági épület, Ezra gondolta, valamelyiket megveszi, lebontja és az anyagot hazaszállítja vízen, abból telik istállóra, padlásra. Ezt gondolta ki. De hát csakugyan nem fontolta meg a dolgokat? Oh, dehogyisnem, kivergődött az üres szavak áradatából és kispekulálta szépen az egészet, egy álmatlan éjszaka után egyszer csak új tervvel, új ötlettel ugrott ki az ágyból kora reggel és nyomban cselekedett is.

Gabrielsennek nem volt eladó épülete, különben is méregbe gurult, hogy valaki csak úgy beállít hozzá az épületeit megtekinteni. Eredj a bíróhoz, beszélj vele, úgyis kidob! Ki hallott ilyet! Méghogy Poldenből jön ide valaki a házaimat megtekinteni!

A bíró azt felelte Ezrának, hogy nem szándéka eladogatni a telep épületeit, legfeljebb az egészet egyben.

De ki veszi azt meg? − kérdezte Ezra

Erre nem tud felelni a bíró.

Ezra kifejtette, hogy itt úgysincs üzletnek való hely, hisz község sincs. Község csak az öböl környékén van és ott Edevart nyitott üzletet.

Hát szó sincs róla, van valami benne, ezt a bíró is elismerte. Pénzed is van a házvételre? − kérdezte.

Nincs, mondta Ezra, de lesz, ha megjövök a Lofotokról.

Az nem olyan bizonyos, jegyezte meg a bíró mosolyogva. Az a jóistentől függ.

Ezra: Egy kicsit tőlem is függ. Ha éppen nagyon szorul a kapca, hát elmegyek halhasítónak, vagy elszegődöm egy hajóra. De üres erszénnyel nem jövök haza. Ha a Lofotokon nincs szerencsém, átmegyek Finmarkenbe.

Úgy? De olyan biztosra veszed, hogy életben maradsz? − kérdezte a bíró.

Hogy életben maradok? Ezra nem mosolygott és nem kételkedett, csak azt mondta: Igen.

A bíró most már hangosan nevetett: Na hát, most már magam is azt hiszem, hogy meg kell szerezned a házat. Talán tetszett neki ez a fiatal legényke, aki annyira bízik magában és a világért se akar fennakadni a munkájával. Legalább valami biztosítékot adhatnál, mondta végre.

Biztosíték? Oh, az van, nem egy házra, de akárhányra! Hisz van néki földje, háza! Csak látná a bíró úr az ő vetését ott a feneketlen lápon, ahhoz fogható nincs is. És ha eljön velem kegyelmed és megnézi, hát a száraz helyeken mehetünk, ahol meg nagyon komisz a posvány, ott átviszem.

A bíró erre megint jóízűt nevetett, csak úgy rázta a kacagás, hogy ez a kis kölyök át akarja cipelni őt a mocsáron. Amint látom, te mindenre tudsz orvosságot, mondta. No, és mit gondolsz, mennyit adnál a házért?

Amit kegyelmed kér, legjobb belátása szerint, azt megadom, felelte Ezra.

Ez meghatotta a bírót. Előkeresett valami papirosokat: Hiszen megvan a szabott ára minden háznak. Igazság szerint árverésre kellene vinni és a legtöbbet ígérőnek adni. De majd meglátom.

Ezra: Az sok időbe telik és nekem most kellene a legjobban, még ezen az őszön.

Márpedig így, előzetes eladásnál bajos leszállítani az árat, dörmögte magában a bíró. Na, de meglehet az is, hogy nagyon magas árakat szabtam annak idején. Igen. Az könnyen lehet. Elvégre a telepet valószínűleg meg kell szüntetni és a házakat egyenkint lebontatjuk… Hát alszunk rá egyet. Beszélek az árszakértőkkel. Majd értesítlek…

Így is lett. Ezra megkapta a házat és bérbe vette a Karolus dereglyéjét, hogy hazaszállítsa a gerendát, tüstént hozzá is fogott a munkához, két falubeli segített neki, hogy kedvére tegyen. És haladt a dolog szépen.

4.

Edevartot meglátogatta az öreg Ofot-fjordi kormányos a bárkáján. A rakománya kiszáradt és berakásra várt, a szárítómunkásokat ki kellett fizetni és az öreg attól tartott, hogy nem futja a pénzéből. Kölcsönözhetne-e Edevart pár tallért?

Igen.

Beszélgetésbe elegyedtek, az öreg kormányos kicsit kedveszegett volt, ezidén nem sikerült neki úgy a dolog. Az első hónapban, mesélte, − mikor a Lofotokon nagyon rossznak ígérkezett a halászat, attól félt, hogy nem kap elegendő árut és drágán vásárolt. Bár várt volna még hát hétig a vásárlással. Most aztán, hogy látta, milyen ára van a tőkehalnak Aalesundban, Rönnebergnél, vagy Kristiansundban, Nicolai Knudtzennél, hát alig mer elindulni délre a rakományával.

Nagyon derék, becsületes öregember volt az ofotfjordi, Edevart megsajnálta. Hát hiszen hajója is, hala is van kegyelmednek, egy kis bajból csak kilábol?

Nem tudom, felelte komolyan az öreg. Van egy fiam, amolyan batyu-árus, az sok pénzembe került már. Magam se tudom, mért megy olyan rosszul a dolga mindig, talán nem elég szorgalmas. De bizonyos, hogy sokszor kellett helytállnom érte.

Hogy hívják? − kérdezte Edevart.

Nilsnek. Egyébiránt most végre abbahagyta a batyuzást és odahaza dolgozik, az én portámon. Elkél ott a munkáskéz.

Edevart most már tudta, hogy egykori segédje, Nils batyuslegény a szóbanforgó személy, azt is kitalálta hirtelenében, honnan származott az a pénz, amit Mattea, a vasasszony küldött neki abban a hetyke levélben. Igyekezett megnyugtatni az öregembert: Hát apró áruval az nincs is másként, hiába, biztosabb mesterség hajóval járni, hallal kereskedni, az ember elviszi a portékáját délre és markába számlálják a pénzt, − többet vagy kevesebbet, de kezébe kapja.

A kormányos lesütötte a szemét. Nem akar gazdagabbnak feltűnni, mint amilyen, magyarázta. Az egész rakomány nem az övé, csak úgy a kétharmada. Nem szánná-e rá magát Edevart, hogy a télen együtt szálljanak ki halvételre? Edevart a fejét csóválta, de hizelgett neki az ajánlat. Hajó és halvétel − hozzátartoztak a nordlandi üzlethez, anélkül alig számított az ember többnek közönséges batyuslegénynél. Edevart habozott egy darabig, de mégis azt felelte: Nem, ahhoz nincs elég pénzem.

De hisz úgy tudom, hogy háza, telke van kegyelmednek valahol délen?

Az igaz.

No, hiszen akkor van hitele. De hiszen csak éppen megemlítettem.

Edevartnak most egyszerre megint helyén volt az esze. Nem, gondolni se lehet rá. Nem tehetem, felelte határozottan.

Jó-jó, hiszen csak úgy fölvetettem a dolgot, mondta az öreg. Ami pedig a kölcsönt illeti, hát első dolgom lesz megküldeni kegyelmednek…

Lehet, hogy jó alkalmat szalasztott el Edevart, de nem habozott. Most terhelje meg Doppent, amikor minden percben rákerülhet a sor, hogy oda kell utaznia hirtelen, rendbehozni a házat és a háztáját, − nem, ilyen bolondot nem csinál. Elzálogosítsa azt a kis tanyát ott a zöld öbölben, ahol olyan szépen zúg a vízesés, ahol az életét kockáztatta egyszer a sziklafalon, a ház mögött, − mert valaki odalentről nézte?

De a napokból hetek és hónapok lettek, csöndes, egyhangú napok, a férfinép mind a Lofotokon, az üzlet üres, a falu kihalt, csak enni lehet, meg aludni, csupa vénember, asszony, gyerek az egész lakosság. A múlt télen még legalább dúskálhatott a kávéban, cukorban odaát, Ragna viskójában, de most már ennek se volt meg a régi íze, elmúlt a bolondság, hiába. Nincs egy lélek, akivel szót váltson, a falubeli nagyságoknak ő kevés, a kicsiknek nagyon is nagy úr. Amerikából több levelet nem kapott és a várakozás elkínozta, keserítette. August felől se hallott semmit, olyan elhagyatott volt, hogy ha meghal, észre se veszi senki. Kirándult a Lofotokra, csak, hogy hajókázhasson egy kicsit, de attól se jött meg a kedve, a hal silány volt, a telepek gazdái panaszkodtak, a halászok is panaszkodtak, a Karolus bokrából meghalt egy ember, a vén Martinus. Bizony, bizony, mondogatták, kiszolgált az öreg, derekasan húzta az evezőt egész életében és az Isten nem akarta, hogy ő is olyan megkopasztva kerüljön haza, mint mi!

Szép, szép, de Edevart jótállott a riskáért.

Elkeseredve hazavitorlázott, ellustálkodta az egész telet, semmivel se törődött. Bizony nincs jog és igazság ezen a földön.

Húsvétra hazalátogattak egy páran: Karolus, meg Joakim, Teodor, Ezra, − no persze, hogy Ezra is, látni akarta a telepét meg a mátkáját. Mondták, hogy most egy ideje tűrhető fogás esett, az ofotfjordi öreg is bevásárolt és Poldenben szándékozik megszárítani a portékáját, mint máskor. Martinus is bátran élve maradhatott volna, biztosan ki tudja fizetni a tehenét.

Húsvét után Karolus felszedelőzködött, hogy visszatérjen az embereivel, nem is akadékoskodtak, de ünnep másodnapján is elmentek a templomba, hogy elbúcsúzhassanak mindenkitől. Éppen akkor történt, hogy a templomból jövők levelet hoztak Edevartnak. Sárga, bőrforma levél volt, nehéz és kemény, fénykép volt benne. Nos, hát nincs mégis igazság ezen a földön?

Edevart tüstént elutazott, pedig nem lett volna olyan sietős dolog. Egymás után tűntek fel előtte a parton az ismerős helyek, amerre a bárkával elhaladt valamikor. Alig aludt egész úton. Izgatott volt, mint fiú korában. Már a hajón hallotta, hogy az állomást áthelyezték a Knoff gyönyörű kőpartjához, most már kénytelenek voltak vele, mert a régi állomás fából épült rakpartját egyszerűen elvitte a tenger egy vihar alkalmával. Az igazgató ugyan azt akarta, hogy rakodjanak megint csónakra, mint azelőtt, de a hajókapitányok tiltakoztak és valamelyik kerületi hatóság aztán komolyan beleavatkozott az ügybe. Azonkívül egy fiatalember, Romeo Knoff is fölkereste az illető igazgatót Trondhjemben, nagy tisztelettel és értelmesen beszélt vele és megnyerte a rokonszenvét. A fiúban nyoma sincs az apja pöffeszkedésének, egyszer se nevetett az igazgató szaván, sőt, megfontolta az érveit és már-már el is fogadta őket. Ügyes fiú az, született kereskedő, üzletember. Meg is kapta az állomást, ő biztosan megkapta volna már régen, − így beszéltek a hajón.

Edvart örült a Romeo diadalának.

Estére kikötöttek a Knoff rakpartján, a hajón is, a kikötőben is égtek a lámpák. Magnus segéd jött fel a hajóra a jegyekkel, iratokkal, ő vezette a kirakodást. Északról nem sok áru érkezett, de viszont berakodnivaló éppen elég volt, amit a déli városokba küldtek: vaj, állatbőr, gyapjú, üres hordó, levágott ökör. Úgy látszott, új életre kel a telep és az egész környék.

Edevart már a hajóról sok ismerőst látott, köztük egyet, akit többször is megnézett, mert nem akart hinni a szemének, a kikötőmunkások között az egyik − August?

Ilyet igazán nem pipált még! August is meglepetten nézett, tartott egy ideig, míg kinyitotta az aranyozott száját. Mi a csuda, − te itt vagy?

Igen és te itt vagy?

Igen.

Magnus segéd is odajött, biccentett Edevart felé és fontoskodva, hangos szóval igazította útba az érkezőket. Mikor a hajót eloldozták, elindult a postával a telep felé.

Nagy majom! mondta rá August és nevetett egyet a háta mögött.

Nem szívelheted Magnust, amint látom. De azt mondd meg már, mit csinálsz itt?

Hogy mit csinálok? Hát csak úgy kiszálltam itt egyszer és azóta itt vagyok. Emlékeztem rá, hogy meséltél erről a helyről, a hajóról is láttam, hogy van forgalom, hát kiszálltam, pedig Trondhjemig váltottam jegyet. Annyi baj legyen! Több, mint egy éve lesz most már, ó, jóval több. De te mi járatban vagy? Persze, a házadat akarod megnézni, amelyikről meséltél, ugye? Téged itt mindenki ismer és mondhatom, csak jót hallok felőled.

Mért nem írtál? − kérdezte Edevart.

Írni? Azt nem. De átcímeztem neked egy amerikai levelet tavaly, én írtam rá a jó címet, különben itt hevert volna még, ki tudja meddig, mert Magnus tökfilkó. Mi volt benne?

A levélben? Ostobaság.

Azt láttam, hogy valami fehérnép küldte, mondta August. Na, de Amerikában biztosan jobb világ van, mint itt. Én is gondoltam már, hogy átruccanok oda egy kicsit. Minek is írtam volna? Ez nem nekem való hely és nem is szándékom egy nappal se tovább maradni, mint ameddig muszáj. Táviratozni akartam neked. Szóval eljöttél a házadat megnézni? Hát persze, lesz ott egy és más rendbehozni való ilyenkor tavasszal. Mi a csodának maradnék itt tovább? Romeo derék gyerek, különben a többiek is, az öreg Knoff, meg az aszony is. Csak az a Magnus, az szemét. És hogy fél az egerektől! No, gyerünk fel a portára.

És elmehetsz akármikor?

Igen, azt a kicsit, ami hátra van, megcsinálják a többiek is, − felelte nyugodtan August. Nem sokat törődöm vele.

Biztosan unta már a kikötőmunkát, megint egy kis változatosságra vágyott. Miattam ne fájjon a fejed! mondogatta mindig. És nem volt zavarban soha, azt meg kell adni, sok mindenhez értett. A puskaport nem födözte fel, a tudománya se volt éppen rengeteg, de jóformán mindenhez hozzá tudott nyúlni és mert sose lustálkodott, meg is állta a helyét mindenütt. Furcsa

madár, vándor madár, ha új helyre kerül, mindent újra kezd.

Az úton tovább mesélt: Ne félj, nem hoztam szégyent a fejedre. Először Romeóval beszéltem, elmondtam neki mindent magamról, hogy bejártam a világot és hajót kormányoztam, meg, hogy tudok oroszul és a többi. Romeo elég szívesen fogadott és megígérte, hogy ád munkát, de kért, hogy menjek be az irodába az apjához. Úgy is tettem. Másnap reggel három vízben megmosakodtam, fölvettem az órámat, aranygyűrűmet, úgy mentem be hozzá. Az öregnek megtetszettem, nyájasan fogadott: Jónapot, kapitány! Ebből tudtam, hogy Romeo mesélt rólam és becsületességgel akartam megszolgálni a szívességét. Ne használjunk ilyen erős szót és címet, mondtam neki, meg hogy én csak egyszerű hajós volnék és apróáruval kereskedtem, sok nyelvet beszélek, bejártam a világot és voltam földműves Trond-hjem vidékén, meg minden. De kapitány, az nem vagyok. − Hiszen egy hajót kormányoztál, úgy hallom. − Csak halászhajót, feleltem. − Az mindegy, mondta ő. Szóval itt akarnál maradni? Rendben van. Ez forgalmas telep és úgyis éppen szükségem lenne ilyenféle emberre, mint te vagy, aki felügyel a munkára a kikötőben, meg a raktárakban, esetleg a boltban is segít, ha sok a dolog. Eszerint itt is maradhatsz mindjárt. És azóta itt vagyok. Hanem ehhez mit szólsz. Az a szemét, az a Magnus boltossegéd megirigyelt, amiért ennyire kitüntettek és mindnyájuk fölébe emeltek, azóta nem szívelhet a majom. Egy nyavalyás boltossegéd, aki az egerektől fél! No, de megmutatom én még neki. Különben is azt hiszem, hogy elvitte az órámat.

Azt mégse hiszem. Csak talán nem?

De úgy látszik.

És a gyűrűd? kérdezte Edevart. Amint látom, nincs az ujjadon gyűrű.

Hja, az a gyűrű, felelte August és vállat vont. Azt tudom, hol van. De az órámat elvette, mikor halászni mentünk egyszer.

Halászni?

Igen, csak úgy, mulatságból. Nyáron volt. Gyönyörű idő, tükörsima víz, kievezhetünk vacsoráravalóért. Mikor javában halászunk, szél támad és tudod, hogy csónakon nem vagyok valami hős. A szél erősödött, jégverés, zivatar támadt és bizony megijedtem, de ez a gyalázatos Magnus csak nevetett rajtam. Hallottál már ilyet? És mikor hanyattvágtam magam a fenéken és megkapaszkodtam, hát a hasát fogta nevettében. De egyszer még elbánok azért vele, azt megmondon. Hanem az órámat elvesztettem azon a kiránduláson.

Tán kiesett a zsebedből?

Tudja az ördög! Hanem akkor meg kellett volna találni a csónakban? De nem. Vagy a part közelében? Ott se… Gyere, nézzük meg, hol lesz a szállásod, mondta August.

A kádárhoz szállok, mint máskor, felelte Edevart.

A kádárhoz, na persze. Ami engem illet, én a péknél vagyok és egész jól megférünk, vele is, meg a háza népével. Csak az a nyavalyás Magnus —! És ami a legszebb, még nekiáll kikür-tölni úton-útfélen, hogy én félek a víztől és sohase voltam tengeren. Ehhez mit szólsz?

És Edevart megint beállított a kádár házába, szállást kérni. Az asszony szívesen fogadta, azt mondta, szép, hogy eljött, úgyis olyan egyedül van egész nap, amióta megint üzemben van a kádárműhely, már attól fél, hogy el is felejti a beszédet.

Hol az ura?

Akár hiszed, akár nem, a műhelyben van. Bizony, túlóráznak, csakhogy elkészüljenek egy Finmarkba küldendő szállítmánnyal. Elviszem neki a vacsorát nyolc órakor, megeszi, aztán tovább dolgozik, tíz órakor jön haza.

Igen, nagyban folyik itt a munka.

Edevart mindenről értesült rövidesen, az emberekről, viszonyokról, − nem, a kádár felesége még nem felejtett el beszélni. Romeo megkapta a hajóállomást és nagy vagyont szerzett, az anyja, Knoffné asszony megint minden ujjára tart egy cselédlányt és egyre vastagabb lesz, maga Knoff már csak a látszat kedvéért tesz-vesz, megnézi az óráját, elsiet, mintha dolga lenne… Azt persze tudod, hogy Magnus megházasodott? Mi? Hát igen. Végre mégis elvette a mamzellt, de tudja Isten, valami kis baj volt a kisasszonnyal akkoriban. Alighanem Romeóra fájt a foga, pedig hiszen az gyerek volt még hozzá, Knoffné asszony mindenáron azon volt, hogy elkerüljön a házból. Így aztán mégis hozzáment Magnushoz és megmaradt továbbra is házikisasszonynak. A vendégházban laknak.

Gyerekük van?

Nem, hisz még új házasok. De miért kérded? Azt beszélik, hogy a mamzellnek nem is lehet gyereke − nem tudom, igaz-e vagy se.

Mit is akartam − igen: nem hallott valamit azok felől, akik Amerikába vándoroltak?

De igen. Egyik-másik visszajött most, hogy itt újra megindult a munka, de sokan még ott maradtak. Nemigen írnak és nem is küldenek semmit, úgy látszik, ott se színig tejföl minden, vagy meg is haltak tán. De az első segéd, a Lorensen, emlékszel rá, ugye, az hazajött és megint ott van a régi helyén, a bolt tele van áruval, vevővel, van egy új irodafőnök is, igen finom úriember, csattos cipőt hord és arany pápaszemet, beszélik azt is, hogy esténkint Juliával sétálgat.

Hát Noremmel mi lett?

Az asszony arca megrándul. Meghalt. Csak vágták, vágták, előbb az egész nyelvét kiszedték, aztán még beljebb, de az se használt volna tán, ha a fejét levágják − uram bocsá!!

Na, és hogy viselte a sorsát?

Azt mondják, végesvégig megátalkodott maradt. Nem úgy, hogy fitymálta a veszélyt és az adott volna neki erőt és bátorságot, de ökölbeszorított kézzel és dühös arccal feküdt az ágyán és nem akart megválni az élettől. Soká bírta, de végre mégiscsak elbánt vele a halál. Sok pénzbe került a hosszú betegség; mondják, hogy az asszony elzálogosította a házat, meg a földet. Ki hitte volna! Hisz dúsgazdag volt és mennyit félretett, ráadásul! De hát így van az.

Balga ember, talán már ma éjjel elvétetik tőled a te lelked − kié legyen akkor, amit megtakarítottál? Tudhatta volna, hogy a halál jött érte, de ő csak dühösen kiabált és rácsapott a tálcára, mikor a levest hozták neki. Szinte végigfut rajtam a hideg, ha rágondolok, nem is volt már emberformája.

Ahogy partra szállok az imént, hát belébotlok egy régi cimborámba, kezdte Edevart. Augustnak hívják.

August − igen, itt is járt egyszer-kétszer. Velem is beszélt. Olyan furcsa szája van.

Arany fogsora van. Odavaló ő is, ahová én, nagyszerű legény és messze világot bejárt.

Igen, sokat mesélt. De azt mondják, fél a vízen.

August? Fél a vízen? Akkor hogy tudta volna bejárni azt a sok nagy tengert mindenfelé. De holmi kis ladikon, mikor úgyszólván rajta ül az ember a vízen, ott fél, az igaz. Biztosan azért, mert sok hajótörést ért és mentőcsónakon kellett neki menekülni, cápák és tengeri oroszlánok, meg kígyók között.

Hát én csak azt mondom, amit hallottam, mentegetőzött az asszony.

Edevart nekihevült: Merő hazugság, amit hallottál. Tegyétek csak egy rendes hajóra, majd meglátjátok, hogy nem fél. Voltam vele én magam is, pedig kemény utunk volt.

Azt is mondják, nagy mester a harmonikázásban is, hogy jobban érti, mint Haakon Doppen, de nem tudják rábírni. Egyszer nagy nehezen megtette, hogy muzsikált.

Hogy jobban jérti, mint Haakon? fortyant föl Edevart gúnyosan. Haakon igazán elbújhatik mellette. Amit August művel, az valóságos boszorkányság.

Hát bizony, az a Haakon Doppen! mondta elábrándozva az asszony. Annak se írták a bölcsője fölé.

Mit?

Hát ezt mind, hogy ilyen sorsa lesz. Előbb itt olyan bajba került, aztán ott Amerikában egyszer csak otthágy asszonyt, gyereket, azóta se látták.

Nem találták meg?

Nem. Úgy veszik, mintha meghalt volna. Az asszonyt elválasztották, férjhez mehet, akihez akar.

Edevart puhatolózik: Honnan tudod? Tán megírta neked?

Akik hazajöttek, azok mesélik, Anders Vaade is mondta, meg Lorensen is, mindenki tudja. A törvény szabadnak nyilvánította. Úgy látszik, odaát így van. Igaz is, hogy eleget küzködött az ura miatt. Börtönviselt ember, meg minden. Három gyereke van, kettő már felnőtt. Jó sora van.

Edevart gyanút fogott, hogy az asszony csak neki akar kedveskedni ezzel a pletykával, elvégre tudja róla, hogy ott lakott Lovise Margrete házában, a verekedés se maradt titok, biztosan azt is tudja, milyen pénzen mentek ki Amerikába a doppeniek. Óvatosságból közömbösséget tettetett: Én éppen oda készülök most, Doppenre, szét akarok nézni kicsit. Bár hazajönne vagy ő, vagy az ura és kiváltaná a tanyát.

Hát persze, hisz te ösmeretségben voltál velük! Az asszony most egyszerre visszaemlékezett. Hogy is felejhettem így el! Szóval el akarnád adni?

Hát ha alkalom adódik. Most már letelepedtem odahaza. Üzletet nyitottam.

Úgy? És Doppenre igyekszel, csakugyan?

Igen, szétnézek ott, rendbe is kell hozni egyet-mást, biztosan hiányzik pár ablaktábla. Évek óta nem jártam ott.

* * *

Aztán a boltban.

Edevart nehezen tudott eljutni a portára úgy, hogy meg ne lássák valamelyik ablakból, pedig nemigen akart Ellingsen kisasszonnyal összeakadni, hogy az feltartóztassa, még a régi szobatársát, a péket se kívánta látni egyelőre. A boltban se volt nagy biztonságban, betoppanhat az öreg Knoff és még meginvitálja, hogy lakjék nála, a portán, pedig azt se fogadhatja el. Sürgős dolga volt most Edevartnak, fontos munka várt rá: rendbe kell hozni a doppeni tanyát kívül-belül, a boltból is kellett egy és más, konyhaszerek, székek, ágynemű, talán nem is futja a pénzéből.

Tudakozódott Romeo felől, akkor éppen nem volt ott. Lorensen, az első segéd szívesen köszöntötte, el is beszélgettek. Lám, ez a Lorensen, pár év előtt egyszerűen búcsút mondott a hazájának, megpróbálkozott idegen országban, tapasztalt jót, rosszat, de úgy látszik, még nem eleget. Hogy szívesen van-e most itthon? Hát persze, persze, nem panaszkodhatik. Igaz, hogy Amerikában se volt oka panaszra, nagyszerű egy ország az, hiába! − Hát akkor, miért jött mégis vissza? − Az ember szeret vándorolni. És Edevart mi járatban van itt. − Ő? Neki van itt egy kis birtoka, azt akarja megnézni. − De otthon, északon is van háza, földje, persze? kérdezte Lorensen.

Ó, ez a Lorensen mindenre tudott felelni. Hazajött, igen, meg akarta próbálni, milyen az, ha az ember hazajön, de nem áll jót érte, hogy nem vándorol ki megint. A hazajövetel nem felelt meg a várakozásának. Nem csak ő maga járt így. Ott van például Anders Vaade. Derék fiú. Az apja öreg ember, szabadulni szeretne a gazdaságtól, van hat tehene, lova, egy kis erdeje, de Anders Vaade bizony nem kap utána, habozik. Sehogy se találja helyét idehaza. Olyan kicsinyes, szűk itt minden, azt mondja, nem jó. Bizony. Itt a földműves hitelbe vásárol, Amerikában, ha kifogy a pénze, fogja magát és bevisz egy kocsi búzát a városba, akkor megint van pénze. És hogy élnek azok odaát: meleg húsétel háromszor napjában.

De hosszabb életűek azáltal? kérdi egy hallgató Edevart oldalán.

Mire Lorensen: Azt éppen nem tudom. De jobban élnek.

Hogyhogy jobban? Több az egészségük? Vígabbak, boldogabbak?

Meghiszem azt. Hogy az ördögbe ne lenne más kedve az embernek, ha ezüsttallérokat markolhat ki a nadrágzsebéből, mintha a mutatóujjával kapirgál a mellényzsebében egy rongyos négysillinges után.

Hahaha! te aztán jól megmondod! nevet az egyik asszony.

Lorensen belejön: És így van mindenben: az erdőn sok fa, a földeken búza, a rónán száz meg száz tehén legel. Bőség van ott, míg itt éppen csak hogy éhen nem halunk, Amerikának van miből tékozolni, feneketlen a gazdagsága.

De hogy jobb az élet ott, mire érted azt? nyakaskodik az előbbi hallgató.

Hát jobb! intézi el Lorensen kurtán. Az a sok kalács, pudding, cukor, amit naponta megesznek.

Istenem, hát az csak olyan ízletes falat! mondja csalódottan az akadékoskodó, torkosság, mazsolaszőlő.

Lorensen türelmetlenkedik: Annyit mondhatok neked, Karel, hogy ehhez te nem értesz, mert nem próbáltad. Hány tehened van?

Kettő.

Na látod. És mekkora a család? Hány gyereked van már?

Öt.

Nevettek mind, akik ott benn álltak a boltban, Lorensen is jót nevetett. No, hát csak így folytasd tovább! mondta.

Boldogulunk, mondta az ember. A két legidősebb fiú már nagy. Meg kecskénk is van elég. Föld is van a házhoz, vetünk egy kis rozsot, krumplit ültetünk, szederbokor is van a kertben, tűzifa az erdőn, víz a patakban, a kéményünk szépen füstöl. Tán bizony okosabb lenne itthagyni faképnél az egészet?

Szép, szép, Karel, te beéred azzal, amid van és az jó is! hagyta rá az első segéd. Szépen éldegélsz az öblöcskédben és nem törődöl semmi egyébbel. Mi járatban vagy ma itt?

Egy kapát, meg egy ásót vinnék.

Hát csak válassz, van itt neked való jó szerszám. De Amerikában géppel ásnak és kapálnak.

Hanem arra mégse tudtok felelni, hiába láttatok olyan sokat a világból: vajjon boldogabbak-e ott az emberek?

Hisz megfeleltem már, hárította el a faggatást Lorensen. Ezüsttallérral van tele a zsebük, megvehetik, amit akarnak, gazdagok. De te jobban teszed, ha nem hallgatsz rám, Karel, te csak maradj ott az öbölben szépen és járj ide tovább is vásárolni, végy ásót, kapát, legalább többet eladunk. Jó vevőnk vagy, megállsz a magad lábán.

Az ember: Pár évvel ezelőtt a szomszédom eladta a házát és kivándorolt Amerikába, asszonyostul, gyerekestől, azt hiszed, jobb dolguk van most? Nem hinném. Sok mindent beszélnek, Haakonnak nyoma veszett.

Nézd, ez itt az új szomszédod, aki Doppent megvette, mondta neki Lorensen.

Az ember kezet fogott Edevarttal és azt mondta: Ejnye, meg se néztelek alaposabban, pedig megösmertelek volna. Emlékszem, hogy itt is láttalak a boltban.

Igen, valamikor, mormogta Edevart.

Aztán így folytatta az ember: Igen, a múltkoriban egy vasárnap áteveztem Doppenre és kölcsönvettem a feszítővasadat. Kérdés, mit szólsz hozzá?

Jól tetted.

Úgy: Szóval nem bánod. Hát igen. A feszítővas olyan magában állt ott, gondoltam, miért ne vegyem kölcsön, volna egy pár kifejteni való kövem. De kímélettel használom majd és szépen visszaviszem a helyére. Ejnye, de furcsa dolog, hogy éppen veled találkozom itten!

Edevart neki is elmondta, hogy éppen Doppenre készül, meg is kérdezte, milyen világ van ott. − Hát nem valami szép a háztája, az bizonyos, a föld ugaron hever, akárcsak Haakon idejében, sok egyéb is tatarozásra vár. Ő nemigen kerülgette a házat, nem akart a más portája körül ólálkodni, de alighanem sok kárt tett a szél, meg a vihar.

Hát biztosan nem úgy találom, mint az otthoni házamat, kérkedett Edevart. Nincs se bolt, se fehérre meszelt házak. Veled tartok, ha nem bánod, Karel.

Elviszlek csónakon, még meg is köszönöm.

Lorensen folytatta az előadását: Ami azt illeti, hogy Haakon Doppen eltűnt odaát, hát tudjátok meg, hogy Amerika igen nagy darab föld, egész világrész, nem csoda, ha egynéhányan eltévednek benne. Én magam is sok államban megfordultam, nem volt türelmem egy helyben ülni. De az a Haakon − hát máskor talán másként csinálta? Hisz itt se volt itthon évszámra − ott is úgy tett, egyszer csak eltűnt. De az asszony nem járt rosszul, se a gyerekek, sokkal jobb soruk van odaát, hó, nagyszerűen megy a dolguk, szépen keresnek, megszedik magukat. Hallatlanul ügyes asszony az, mindjárt föltalálta magát az idegen viszonyok között, ide-oda utazgatott, míg a legalkalmasabb helyet kiválasztotta. Tán okosabb lett volna, ha itt csücsül és életfogytiglan szőnyegeket szövöget? Igazán különb életre volt hivatva. Nem is tartott pár évnél tovább, elvált az urától. És akár él még az ember, akár nem, mindenkép rászolgált erre is.

* * *

Most aztán munkás napok következtek, verejtékes napok.

Edevart elszokott a dologtól és olyan volt az egész teste, mintha kékre-zöldre verték volna. A házimunkában se volt jártas, tudott ugyan főzni valamicskét, de régen nem próbálta, nem törődött vele, hogy rendes időben étkezzék. Várt, amíg az éhségtől már alig állt a lábán, csak akkor evett.

De ahogy telt az idő, a feszültség is alábbhagyott benne és józanabbul rendezte be az életét. Belátta, hogy nem kergeti senki, Lovise Margrete nem jön, tán el se indult még, azóta levelet se kapott tőle. Berakta a hiányzó ablaktáblákat, felsúrolta a szobát, konyhát, megigazította az elferdült ajtókat, a háztetőt, deszkaburkolatot kijavítgatta. Nem volt éppen ügyetlen, jó munkát végzett. A házban átfestett ajtót, ablakot, a kertet gondosan kigyomlálta, gereblyézte, a mezőn Karel segített neki a nagyobb köveket kifejteni.

Vetni nem akarsz? kérdezte Karel. Trágya van itt, nem is egy táblára való.

Nem is tudom, felelte Edevart. Különben, ha már te mondod!

Fölásott egy jókora táblát és bevetette. Aztán felásta egy helyen a hegyoldalt, megtrágyázta és krumplit ültetett belé. Járatlan volt a földmívelésben, de a legszükségesebb tudnivaló ráragadt még gyerekkorában, odahaza.

Most készen lett volna. Pünkösd elmúlt, most már a nyár maga dolgozott tovább réten, szántóföldön.

Gyakran megfordult a szomszéd tanyán, Karel meg a felesége igénytelen, nyájas emberek voltak, szívesen segítettek, amiben tudtak. A tanyájuk olyan volt, mint a többi kis tanya ott a partmenti öblökben: a tengerig lenyúló szántóföld, pár házikó, fönn a hegyoldalban és mögötte egy darab erdő, meg legelő. Vízesés nem volt, nem zúgott-morgott az ember fülébe, se sziklafal nem meredt a ház előtt. Hiába, Doppen szebb hely.

Edevart levelet írt haza, hogy nincs-e postája otthon, utána is küldtek egy-két üzleti levelet, de Amerikából nem jött semmi. A húgai elküldték a pénzt is, amit a boltban bevettek és kérdezték nem jön-e már haza. Újságot is írtak, hogy Ezra tető alá jutott az istállójával, egy tehenet is vásárolt Alsó Poldenben, Rosemor a neve. Biztosan házasuló szándéka is van már.

Csak arról nem írtak a kislányok, hogy kit akar elvenni Ezra. Azt szégyelte kimondani Hosea.

Edevart hontalannak érezte magát és hol a szomszédba evezett át, hol Knoffékhoz vagy a kádárhoz vagy Augusthoz ment. Mihez kezdjen? Haza persze nem utazhatik. A vetése már érőben volt, a burgonya is kinőtt, földje, rétje szépen zöldellt, csak éppen Lovise Margrete nem jött. A fénykép mégse ugyanaz, mint ő maga.

Egy vasárnap meginvitálta Augustot, hogy menjenek fel együtt Norem házába, de August nem mehetett, az északi járatú hajót várták és olyankor dolguk volt a kikötőben. Edevart már megunta, hogy mindig várja a hajót és aztán csalódottan hazakullogjon, nem is igen mert mindig ott ólálkodni a parton, már úgyis megkérdezték egy páran, hogy vár-e valakit és kit vár? Különben se jön ma, gondolta és ha megjön, hát majd vár egy kicsit. Ő elhatározta, hogy fölmegy Noremékhez, meglátogatja az elárvult családot, furcsa is lehet nekik, hogy eddig feléjük se nézett.

Az út is időbe telt, meg az aszonnyal is beszélgetett egy darabig, végighallgatta a sok viszontagságot. Szegény, itt maradt magában, két fia Amerikába hajózott, onnan küldenek neki pénzt a kamatra, meg a bankadósság törlesztésére, a harmadik fiú idehaza van, de az is kezdi már emlegetni, hogy adják el inkább a házat és menjenek utánuk Amerikába, mind a ketten. Hogy Edevart mit gondol? Mert bizony ő már öregasszony, fél a nagy utazástól, meg az idegen viszonyoktól.

Visszajövet hallotta a hajó füttyét, nemigen remélt semmit, de mégis nyugtalanságot érzett és kilépett egy kicsit. És csakugyan, a hajó már ki is kötött a parton, az árut, útipoggyászt hordták éppen, August is nagy munkában volt. Kicsivel odébb megpillantott egy hölgyet, aki egy kislányt vezetett és valami porköpenyeges, félrecsapott kalapú emberrel beszélt. Csak nem ő az? Edevart nem akart közelebb menni. Augusthoz fordult inkább, megtudakolni, kik lehetnek. August felfülelt. Angolul diskurálnak, mondta és elindult arrafelé a parton. Biztosan nem akarta magamagát háttérbe szorítani, mért ne mutatná meg, hogy ő is tud angolul? Kicsivel aztán Edevart látja, hogy az idegen hölgy egyenest feléje tart a lánykával, köd ereszkedett a szeme elé, a kezében tartotta a kezét, látta az örvendő mosolyt az arcán és hallotta szavát, mintha messziről hallaná.

Később jutott eszébe, hogy az asszony el se köszönt a porköpenyes embertől.

Most azt kérdezte Lovise Margrete, hogy jutnak innen tovább: − Csónakon, felelte Edevart.

− Ó, csónakod is van, nagyszerű! Körülnézett, merre van a poggyásza és rámutatott. Edevart egymásra rakta a két útikosarat és levitte őket a csónakba. Látod, milyen erős ember ez! − mondta az asszony a kislányának.

Edevart levetette a kabátját, ingujjban evezett, közbe loppal rá-rápillantott és hallgatta, mit mond, felelgetett neki, elernyedt minden tagja és végtelen gyengédség lepte meg. De hát mégse lehet soká igy ülni ott, evezni és gyöngéden nézni valakit.

Ez Haabjörg, látod, akiről írtam, ő éppen úgy beszél norvégül, mint én, gyakoroltuk kettesben, mielőtt hazajöttünk. Vitézül állta az utat, csak az első pár napon volt tengeri beteg, aztán vígan járt-kelt a hajón, összebarátkozott mindenkivel. Alszol, Haabjörg? Látod, ott a nagy, fehér madarakat? Sirályok. Rég nem hallottam a kurta kis rikoltásukat, de szépek! így beszélgetnek egymással, tudod. Sokáig vártál, Edevart? Nem akartam többször írni, se táviratozni, csak jönni, egyszerűen minden − hogy is mondják csak? − minden teketória nélkül. Milyen szép, nagy legény vagy! mondta hirtelen és Edevart lesütött szemmel, nevetve rázta a fejét. Most Lovise Margrete is egyszerre elszégyelte magát.

Hát bizony megöregedtem, mondta azután. Sok év elmúlt, nagyon sok, nem is merek rágondolni. Szinte el se tudom hinni, hogy csakugyan veled beszélek, olyan furcsa ez az egész. Ugye meg se ismertél volna, ha nem szólok? Éppen egy ismerőssel beszélgettem, mondtam neki, hogy Doppenre igyekszem. És akkor odajött egy munkásember és angolul megmondta, hogy te ott vagy a parton és te vagy Doppen gazdája. De ugye, mikor odajöttem, akkor te se ismertél meg mindjárt?

Dehogyisnem. Hisz a fényképedet is elküldted,

Hja, a fénykép − az is jó pár éves. Nem mertem újabbat küldeni, mert most még csúnyább vagyok, mint akkor.

Edevart megint nevetve rázta a fejét, mintha ilyen szörnyű bolondságot sose hallott volna.

Bizony, még csúnyább vagyok.

Ne beszélj így, mondta Edevart.

Persze egyikük se az, aki régen, ő se. Az asszony se. Kalaposan, úridámás ruhában ült ott, finom, magas fűzőscipőben, selyemkendő a nyaka körül, fehér manzsetta a csuklóján. Olyan idegen így, az arcán is meglátszik az a pár év, tán az utazás is kimerítette. És egyébként? Egyébként semmi, dehogy is, még ez se igaz, gyönyörű szép most is, milyen gyöngéd és őszinte minden szava, mint valami lágy dal, Edevartot át meg átjárta a megindulás, az új szerelem, új gyönyörűség, persze, hogy ő az, Lovise Mergrete, az édes, az első csók, az első ölelés. És ez a júniusi éjjel is milyen meleg, milyen csudálatos.

És lehetséges, hogy ő is visszaemlékszik most arra, ami közöttük volt? És mégis ilyen nyíltan, nyugodtan néz a szemébe? Edevartot jobban zavarta az emlékezés, talán nem volt olyan egészen bizonyos a maga ártatlanságában, lehorgasztotta a fejét, bizonytalanság szállta meg. Megint az járt a fejében, ami azóta annyiszor, hogyha akkor − zsenge ifjúságában nem olyan félszegen és ostobán viselkedik — milyen másként gondolt volna rá azóta Lovise Margrete! Tűrhetetlen gondolat volt ez. És most is, ebben a pillanatban rendesen ül, vajjon az evezőpadon? nem terpeszkedik nagyon? Kellő erővel evez? Mert az is baj, ha túloz, azzal is mosolyt csal az arcára.

Úgy látszik, neki valahogy könnyebb az egész, ő sokkal természetesebb, közvetlenebb. Mikor Edevart a meleg miatt leveszi a kalapját, csak úgy egyszerűen felkiált: Ó, csak nekem volna ilyen sűrű hajam! Edevart nem akarta elérteni, hogy a haját dicséri, tréfára fordította a dolgot: tán kedved lenne megcibálni?

Annál kevesebbet gondoltam, mondta az asszony.

A kislány is kalaposan, városiasan ült ott és kezét a vízbe mártogatta. Ez nagy mulatság, újság volt neki, a langyos tengervizet szűrögette az ujacskái között. Egész értelmes gyerek volt. Azt kérdezte, van-e arra hal, nagy hal és mekkora? Egyszer kifogott egy medúzát és ujjongott örömében. Megmarja, intette Edevart az anyját, mire az leöblítette a kislány kezét. Ilyet sokat lát majd otthon a partszélen, de megfogni nem szabad. − Miért nem? − Megmar, megcsípi az ujjadat. − Hogy hívják? Ejnye, hogy is hívják csak? kérdezte Lovise Margrete. − Mifelénk fókanyál a neve, felelte Edevart. Ezt a szót elismételték egy párszor. Nem a fóka nyála, magyarázta Edevart, nem is hal. De él, azért állat ez is.

− Látod, ez is állat, élő állat, ismételte az anya a kislányának, hagyta, hogy Edevart oktassa őket. Medúza! kiáltott fel hirtelen, mi úgy hittük.

Csend.

Ugye, Haabjörg elég nagy a korához? kérdezte Lovise Margrete.

Igen, mondta lesütött szemmel Edevart.

És olyan eleven, ügyes kis jószág! ne hidd ám, hogy mindig ilyen csendes.

Na persze.

Bizony nem. És olvasni is tud, meg betűt írni. Hoztunk magunkkal valami olvasnivalót olyan betűvel, amit odaát használnak. Énekelni is tud. Nem danolnál egy kicsit nekünk, Haabjörg?

Majd holnap, felelte a gyermek álmosan.

Persze, fáradt vagy, na mindjárt lefekszel, anyád mellett elférsz.

Edevart: Valamiféle ágyat neki is készítettem.

Hogyan! − na te igazán csudát mívelsz!

Hát hiszen a gyerekágy itt maradt.

Jó, de az ágynemű, meg minden. Te mindenre gondolsz! De nagyon jó, mert nem szokott velem aludni. Igaz, hogy nekem is szokatlan lenne vele aludni, tette hozzá nevetve. − Na, itt vagyunk Karel tanyájánál, a szomszédunk volt, tudod. Sokszor betértem hozzá, ha gyalog kellett bemenni a telepre. Te is jártál már náluk?

Igen, többször is. Meg is beszéltem velük, − mert hát nagy kérdés, hogy ilyen vendégek elé való étel akad-e nálam.

Hoztunk valami harapnivalót, mondta az asszony. De mit beszéltél meg velük?

Hogy az első este talán itt vacsorálnátok.

Itt? Dehogyis, azt nem akarnám.

A kislány kaphatna tejet.

Nemigen szokott tejet inni. Nem, gyerünk csak haza. Lesz ennivaló, biztosan.

Hát olyan, amilyen, mondja Edevart és nevetve magyarázkodik: Ami azt illeti, bevásároltam én már többször is, de mindig elromlott, magamnak kellett megenni.

Előbb Lovise Margrete is nevetett, de aztán résztvevőn mondta: Ó, te szegény!

Edevart: Na, nem úgy értettem. Holnap majd hozok ennivalót.

Tehened nicsen? − kérdezte Lovise Margrete.

Igazán? Semmiféle állatot nem tartasz?

Nem én.

Persze, hisz írtad, hogy te nem is laktál itt soha. Csak kidobtad a pénzt a kedvünkért és nem is költöztél ide. Bizony, szomorú dolog!

Edevart bosszúsan, kedvetlenül bökte oda: Ugyan már, miket beszélsz!

És most megint mennyi időt eltöltöttél, hogy engem itt fogadhass!

Edevart kiemelte az evezőt. Meg se mártom az evezőt többször, ha így beszélsz!

Megharagudott a bácsi, súgta Haabjörg.

Az anyja nevetve mondta neki, hogy nem, a bácsi nem haragszik, csak nagyon jó szíve van, igen-igen jó. − Most − most hallom már a vízesést, mindjárt otthon leszünk.

Vízesés? mi az, kérdezte a kislány.

Nagy, nagy patak, amelyik meredeken fut le, sok víz, sok fehér hab, majd meglátod, milyen szép… holnap elmegyünk, megnézzük… Mikor az öbölbe értek és megpilantották a tanyát, Lovise Margrete nem állhatta meg, felkiáltott: ó, milyen kicsike! Aztán csak a fejét ingatta és nézett mereven.

Ide megyünk? kérdezte Haabjörg.

Igen. De milyen kicsike! Úristen, de furcsa, hogy újra látom, hogy itt van előttem! Elszámlálta magában: Ott a lakóház, az istálló, a pajta, fásszín, az út a patakhoz, a rét. De vetés is van, amint látom?

Igen, egy kis burgonya, meg árpa.

Itt éltem, itt végeztem a dolgom napról-napra, nem tudtam, hogy másként is lehet, néztem a sziklafalakat, az eget, a vizet, elláttam a jószágot, hozzászoktam, múlt az idő. Hallod a víz esést, Haabjörg? Zúg, zúg!

Szép itt! mondta a kislány.

Az anyja átkarolta és izgatottan kérdezte: Igazán? tetszik neked? Hát bizony, szép hely ez!

És míg fölértek a házig, egész úton magában beszélgetett, elárasztották az apró emlékek, sokszor elfutotta szemét a könny, sokszor mosolygott. Nézd, itt volt az, mikor egy faszilánk menta lábamba, hajlékony voltam még, húsz éves, szépen leültem és kivettem a szilánkot a fogammal. —

Az uráról egy szót se szólt.

5.

Sötét éjszaka, Haabjörg egyszer csak kinn áll az udvaron és az anyját hívja. Fölébredt és idegen volt a szoba, azt hitte, eltévedt, most ott áll a szabad ég alatt fehér, bokáig érő ingecskében, a lába a harmattól nedves. Kékes fénnyel, ködös fénnyel világít az éjszaka.

Anyám!

Igen! feleli az anyja a szénapajtából. Eredj, feküdj le kicsikém, mindjárt jövök. És Lovise Margrete sietve magára kapkod valami ruhát, a többit hóna alá fogja.

Edevart felriasztva, savanyú képpel ül az ágyon, előbb röstell felállani ruhátlanul, de aztán rá is átragad az asszony fesztelensége, felugrik, magához vonja, csókolja, mellét cirógatja.

Édes voltam? kérdi Lovise Margrete.

Olyan idegen neki az ilyen beszéd, említeni, megvallani az ilyet, zavartan mondja: Igen, köszönöm. És én?

Ó! te! feleli az asszony elragadtatva és halkan fölnevet.

Úgy szeretlek…

Anyám! hallatszik megint a kislány hangja.

Jó isten! még mindig ott áll! suttogja Lovise Margrete és kisiet…

Kora reggel Edevart kievez, élelmiszerekért megy, délelőtt vissza is jön mindenféle jókkal: füstölt húst, szalonnát, sózott halat hoz. Lovise Margrete megint elragadtatással kiált fel, kibontja a csomagokat, hálálkodik, odahívja a kislányt is: Nézz csak ide, mi van itt?

Edevart büszke a dicséretre, de kicsit röstelkedik: Biztosan különbhöz szoktak.

Ó, de most itthon vagyunk! Ilyen finom falatot sose láttam ebben a házban! feleli Lovise Margrete és ideges sírásban tör ki. Perec, kalács, kecskesajt! úristen, kecskesajtot nem láttam azóta se, gondolhatod, hogy kívántam. Karelnél kóstoltam egy kicsit, mielőtt elutaztunk, akkor ettem utoljára. Nekünk sose volt, szegények voltunk, semmink se volt, szinte jól se lakhattam se én, se a gyerekek. Bizony, azt el kell ismerned… Annyi régi dolog eszembe jutott ma délelőtt, mondja még és újra elered a könnye.

No, Haabjörg, láttad már a vízesést? kérdi Edevart, hogy más húrt pengessen.

Nem, téged vártunk, feleli az asszony. Gondoltam, hogy tán velünk jösz te is. De most főznöm kell, délután elmehetünk. Ezzel gyorsan megtörülgeti a szemét és kimegy.

Edevart a kislánnyal leballag a partra. Valami megmozdul benne, ahogy ezt a gyereket nézi. Ha nem félne attól, hogy Lovise Margrete meglátja őket valamelyik ablakból, hát leülne egy kőre, ölébe venné a gyereket és eljátszogatna vele. Szép kislány, kék szeme van és vastag hajfonata.

Kagylót találnak, meg apró ezüstcsigát, ez mind újság, mind csudálatos kincs Haabjörgnek, ujjong és azt mondja, hogy szebbek, mint az édesanyja gyűrűi.

Hát gyűrűje is van anyádnak?

Van hát. Nem láttad? Kettő van, az egyik gyöngyös. De ez a csiga szebb! Kéri Edevartot, hogy segítsen neki kagylót, csigát szedni, hadd legyen mennél több, szoknyájába fogja az egész rakást és viszi, hogy leöblítse róluk a homokot, akkor lesznek csak szépek.

No és mit csinálsz velük aztán?

Majd meglátod! feleli a gyermek és kicsi fejével int, hogy valami érdekes lesz az, amit Edevart látni fog.

Illedelmes, aranyos kis teremtés, Edevartnak öröme telik benne, úgy intézi, hogy a házból ne láthassák őket, fehér homokmezőn járnak és Haabjörg nagy buzgósággal és gonddal jókora négyszöget ír a homokba, amit aztán különféle nagyságú négyszögekbe oszt. Valóságos gyermeki festmény, amit alkot.

Ebből mi lesz? kérdi Edevart.

Hát nem látod? Ház.

Edevart letelepszik egy kőre és hívja, hogy jöjjön oda hozzá, szeretné, ha az ölébe ülne és úgy beszélgetnének. Valami megmozdul benne, gyöngédséget, édességet érez a szíve körül. Ki tudja, tán megmondja azt is, kitől kapta az anyja a két gyűrűt.

De Haabjörg nem ér rá most odajönni, nagyon sok dolga van a házával, végre még a kagylót, ezüstcsigát is kirakja a szoknyájából és ott-hagyja a homokban. Most te maradj itt addig, míg én beszaladok a babákért, mondja és már el is tűnik.

Kedves kölyök, jó isten, milyen közel van hozzá néha és nem fél tőle, az idegen embertől. Már jön is vissza. Hoz egy nagy babát, meg egy kis fiúbabát és azt mondja: Ez a mama, ez a gyerek, most jó dolguk lesz!

Hogy hívják a mamát?

Amerikában Mrs. Pucknak híttuk. De most itt nem tudom…

És a fiút hogy hívják?

Azt? Johnnynak.

És mért hoztad ide őket?

Mért? hogy itt lakjanak a házukban és jó dolguk legyen, azért csináltam nekik. Itt a szoba, tessék besétálni Mrs. Puck és Johnny úrfi, ez lesz az új lakásotok, üljetek le a díványra. Várjon csak Mrs. Puck, a hálószobáról megfeledkeztem! És Haabjörg igen-igen komoly arccal egy hálószobát rajzol, abból elvág egy kicsike darabot és két kört tesz rá.

Hát ez mi legyen?

Nem találod ki? Hát a bizonyos hely.

Hja úgy, persze. És a konyha hol lesz?

Itt van az is. Persze te azt hitted, hogy a konyhát is elfelejtettem megcsinálni, pedig dehogyis. Na, most lemegyek a vízhez és lemosom mind a kagylókat. Jösz te is?

Lemennek a tengerhez, kikaparják a homokot a sok kagylóból, csigából, aztán nekiállnak mosogatni, hosszadalmas munka, Edevart nem tudja rábírni a kislányt, hogy üljön az ölébe, dehogy ér rá most.

Végre kiszól Lovise Margrete, hogy kész az ebéd, abba kell hagyni a munkát. Edevart összeszedi a sok kagylót és följebb viszi a partra.

Mért csinálod azt? kérdi a gyermek.

Különben elmossa az ár.

Az ár?

Igen, mikor a tenger megnő és fölmegy a partra. A babákat is jó lesz hazavinni.

Hát a tenger nőni is tud? Hát él?

Nem, csak minden nap egyszer és minden éjjel egyszer megnő, így van, többet nem mondhatok róla. Fölmegy egész a partra.

Milyen messzire?

És Haabjörg egyre kérdez, kérdez, egész úton, föl a házig.

Megebédelnek, elmossák az edényt és elindulnak a vízeséshez. Jó magasan van, fönn az erdőben, apró ösvényeken, juhcsapáson járnak, Haabjörg előre szalad, a fák között bujkál, hol jó irányban, hol rossz irányban, alig fér a bőrébe, az anyja sokszor odakiáltja neki, merre menjen.

Te mit gondolsz, melyikünkre ütött? kérdi Lovise Margrete.

Edevart zavartan lesüti a szemét. Odahaza náluk nem szokás az ilyen beszéd, ha a szülők nincsenek megesküdve, de hiába furcsállotta, felelnie kellett valamit. Hát, alighanem az anyjára üt, mondja végre.

Igaz, én is azt hiszem. Különben nem is tudom. Talán hozzád hasonlít. A szeme és a haja. Szép lány lesz. Edevart másra szeretné fordítani a szót. Most jó lesz mielőbb visszahíni, mert nagyon közel megy a vízeséshez.

Haabjörg! kiáltja Lovise Margrete.

Igen!

Várj meg ott!… De hisz jó darab van még a vízesésig, mit akarsz.

Én nem tudom, feleli Edevart. Nem voltam ott sohase.

Az asszony megáll. Sohase? Hja persze, hiszen te nem itt nőttél fel. Én bizony minden követ, minden rögöt ismerek itt, minden megvan, de nekem olyan kicsinek tűnik, még a kövek is, mintha összetöpörödtek volna.

Az azért van, mert a föld megnő körülöttük a korhadt lombtól, faágtól, Edevart hallotta már ezt, tapasztalt emberektől.

Az is meglehet. Nézd csak, ez a hangyaboly kihalt, pedig milyen nagy volt, mikor még itthon voltam.

Edevart megint magyaráz; Ez azért van, mert a hangyák jobb helyet találtak és elköltöztek. Bizonyos esztendőkben az ember hangyacsíkot lát az erdőben, ilyenkor hurcolkodnak a hangyák.

Lehet, mondja Lovise Margrete és elindul újra. De hisz egyetlen élő állatot nem látok itt. Errefelé már találkoztam mindig a juhainkkal, megismertek, utánam jöttek, kedves, szép gyapjas juhaink voltak. Kár, hogy nincsenek most itt!

Edevart: juhot éppen lehet szerezni.

Hát szó, ami szó, folytatja az asszony, − sok minden megváltozott itten. Ejnye, de hogy te még nem jártál a vízesésnél! A magad földjén! Mintha kicsit bántotta volna ez a dolog. Na lám! Edevart feléje se nézett a zálognak, nem tartotta érdemesnek! Egy darabig szótlanul lépked, aztán megszólal: Ha tehetném, visszaváltanám tőled Doppent!

Edevart mosolyog: A tiéd lehet!

Ez se használt sokat, de végre mégis rendbejöttek azért: Olyan keveset ér neked, hogy már túl akarsz adni rajta? kérdi Lovise Margrete.

Igen, neked odaadnám, feleli Edevart. Egy darabig óvatosságból hallgat, aztán megkockáztatja a kérdést: És mit gondolsz, nem lehetne mindkettőnké?

Az asszony megáll, kitekint a rétre és azt feleli: De igen.

Ez hát elintézés lett volna. Edevart átfogja a derekát, elönti a pirosság, a szerelem, csókolgatja ott az úton, Lovise Margrete nyugtalankodik. Haabjörgöt keresi a szemével: Még meglátja! súgja.

Kutyafáját! Mért is nem vagyunk kettesben éppen most! dörmögi Edevart

Az asszony elmosolyodik: Csak olyan bolondos vagy, mint amilyen voltál!

Odahívják a kislányt, az utolsó darabon már együtt mennek. A vízesésnél megállnak mind a hárman, Haabjörg szájtátva áll és nem szól, igaz, hogy meg se hallanák, a vízesés ledübörög mindent. Némán, feszülten bámulja a csodát, félig lekuporodik. Edevart biztonság kedvéért megfogja a kezét.

A víz, mintha valami óriás csőből ömlene felülről, kilövell a levegőbe, nekivágódik a szirteknek és lezuhan a mélybe, ott forr tovább a katlanban. Füst száll fel a szakadék aljából, zúg, kavarog, remeg ott lenn a mélység, mintha a mennydörgés volna ott eltemetve, hogy soha föl ne szálljon többé.

Edevart a kislányra pillant, látja, hogy nedves a haja, el akarja húzni onnan, de az tiltakozik, mutogat valamit, persze, ő is el akar menni onnan, de éppen ellenkezőleg, közelebb a vízhez. Edevart csak nagy nehezen tudja visszatartani.

Lovise Margrete bemegy az erdőbe, Edevart magára marad a kislánnyal, nem tudja türtőztetni magát, megcirógatja a haját, mutatja neki, hogy milyen vizes lett. De a kislány nem bánja. Edevart most lehajol, arcához szorítja az arcát és mivel a gyermek tűri, meg is csókolja. Az fölpillant és úgy érti, hogy ezzel akarja szófogadásra bírni, nem akaratoskodik hát tovább, beljebb lép a szakadék széléről.

Pár lépéssel messzebb vannak most a dübörgéstől, itt már hallják egymás szavát is. Ugye nagyszerű? kérdi Edevart. Megkérdi másodszor is, a gyerek nem felel, olyan nagy esemény volt neki, amit látott. Lovise Margrete egy fatönkön ül, ölhetett kézzel, csak ül, szótlanul. A kislány odaszalad. Edevart ijedten és zavartan várja, hogy elmondja az anyjának, mit csinált ő. Halló! kiáltja, hogy bátorságot mutasson.

Lovise Margrete mosolyogva int: Azt meséli, hogy megcsókoltad, mondja.

Edevart gyáván, pirulva áll. Igen, mindenáron oda akart menni egy veszedelmes helyre, nem tudtam, mit csináljak vele.

Lovise Margrete: Jól tetted, neki is megmondtam.

Hazafelé Haabjörg megint előreszalad és ők kettesben maradnak. Lassan lépkednek, semmiségekről diskurálnak. Na, ugye gyönyörű vízesésed van? − Igen, van egy gyönyörű vízesé-sünk. − Már nem tudtam tovább nézni, mondja az asszony, olyan borzasztó egyedül van. − Ki van egyedül? − A vízesés. Igen. Csak rohan, rohan ott és olyan magányos, majd elfogott a sírás, azért jöttem el.

Ebből a furcsa vallomásból Edevart egy kukkot se ért, nem is felel rá semmit. Azt se érti. mikor az asszony leszakít egy virágot és az ő gomblyukába tűzi. Odahaza Poldenben az ilyesmi nem szokás, ő nem látta sehol. De amikor odasimul hozzá, azt egyszeribe megérti, érzi a leheletét, közelről látja az arcát, elönti a hőség, átfogja két karjával, mint valami egyetlent, nélkülözhetetlent. Nehezen lélekzik mind a kettő. Aztán Lovise Margrete megint nyugtalankodni kezd, Haabjörgöt nézi, merre van.

Az estét eltöltik a ház körül. Edevart fát aprít, az asszony megfőzi a vacsorát, asztalt terít, aztán kijön, híni őket, fiatal és szép, ahogy ott áll és úgy beszél vele, mint a kedvesével, az urával. Csodálatos órákat élnek, kézenfogva mennek be a házba.

Vacsora után a kislány elálmosodik, fáradt az egész napi futkosás után, lefekszik korán. A nagyok szabadok… így múlt el az első nap.

* * *

Aztán jöttek még ilyen napok, pár hétig tele voltak boldogsággal, szerelemmel. Edevart bement a telepre élelmiszerekért, most készpénzzel fizethetett, hisz a húgai küldtek valamennyit, pompás volt ez a naplopás, nem is kívánt soha jobbat. Elcsípte valahol Augustot is, kivitte a csónakján Doppenre, hadd mondja meg a véleményét a birtokáról. Hát csúnyább helyet is láttam már, mondja August. Láttam bambuszkunyhót, aminek a teteje kerek volt és földig ért, de emberek laktak abban is. Hanem minek ez a Doppen? Itt legföljebb ha két tehénnek való megterem, nagyobbítani meg nem tudod a telket.

August üdvözölte az asszonyt és angolul diskurált vele. Nagyszerű volt. Mindenik túl akart tenni a másikon, mindegyik ismerte New Yorkot, igaz, hogy August csak a kikötő környékét. Haabjörg mindjárt fölfedezte, hogy érdekes és furcsa szerzet, ő sose látott még arany fogat, minduntalan odaállt August elé és bele akart nézni a szájába, ha kinyitotta. Az anyja nem tudta, mit csináljon, azt mondta: Azt akarja, hogy kísérd el a vízeséshez, semmi egyebet nem akar, de Edevart, meg én belefáradtunk már és nem megyünk vele. − Come along − mondta a gyereknek August. − De a kezét el ne ereszd! kiáltott utánuk Lovise Margrete.

August ezt az utat se tette meg anélkül, hogy egy eszméje ne született volna. Hallod-e! pompás malmot építhetnél itt, öt malomkővel, őrölhetnél tíz falunak és dúsgazdag ember lehetnél, − ezt mondta Edevartnak, mikor visszajött.

Éppen elég gondom van azzal, amim otthon van, Poldenben, felelte ő.

És igaza volt. Mostanában meglehetősen elhanyagolta az otthoni dolgait, a kisebbik húga írta is, hogy jöjjön haza. Pauline úgyszólván egy garast se küldött, mert alig adtak el valamit, a legfontosabb cikkek kifogytak a boltban. Mért nem jön és mért nem hoz árut? Ami Hoseát illeti, hát Ezrának most már megvolna a háza, tehene, gazdasága ott az irtáson és egymaga nem győzi a munkát. Joakim odahaza van és dolgozik a földjén, de az apjuk elutazott északra a távíróvonalat vizsgálni. A legnagyobb bajuk az, hogy a liszt, kávé, dohány kifogyott és egy lélek se néz be a boltba, azt is rebesgetik, hogy Gabrielsen újra megnyitja az üzletét, a felesége nevében. De remélhetőleg Edevartnak nem szándéka becsukni a boltot, mégis csak nagy szégyen lenne, ha ők se mennének többre, mint Gabrielsen és csődbe jutnának…

Edevartnak most mégis eszébe jutott, hogy hiszen őneki üzlete van otthon a szülőfalujában és ki kell fundálnia valamit. Augustot is beavatta a dologba. Az gondolkozott egy darabig. Hejh csak itt lenne az a sok ládám, ami akkor elsüllyedt! mondta és nyomban szőni kezdte a szebbnél-szebb terveket, hogy mi mindent csinálna ő akkor.

Edevart nem ragadtatta el magát. Akkor is egyébre kellene a pénzed, mint hogy engem támogass, bökte oda neki.

Már hogy mondhatsz ilyet! mérgelődött August. Hogy nem adnám neked legalábbis a felét? Nem cselekedtél már hasonlót te is? Mi? Ugyan, ugyan! Legalábbis a felét.

Kiváncsi vagyok, hajlandó lesz-e Romeo még többet adni hitelbe, mikor már annyit adott? mormogja Edevart aggodalmasan.

Mért? Mit kaptál már tőle?

Sok mindent. Konyhaedényt, ágyneműt, itt kellett a doppeni házba. Nem csekélység, három teljes ágy…

Itt akarsz maradni? kérdi August.

Hát − azt nem tudom éppen. Úgy áll a dolog, hogy ő odaát volt Amerikában, aztán hazakívánkozott, meg akarta nézni Doppent.

Na, és elveszed?

Hát olyanformán lesz valahogy.

August: Eladhatnád annak a Rómeónak a vízesést.

A vízesést? ámuldozik Edevart.

Hogy állítson ott egy nagy malomtelepet. Igazán fajankó, ha meg nem teszi.

Márpedig aligha teszi meg.

Mért? Tán nincs szüksége malomra? kérdi August. Vesz kétszáz zsák lisztet, ami megkukacosodik, mielőtt eladná, azt a lisztet gőzmalomban őrlik, a gőzmalmot külföldi szénnel fűtik − drága liszt az, mire ideér. Itt a vízesésnél őrlethet ingyen, kedvére, csak a házat kell megépíteni hozzá. Fűrészt is állíthat, ha akar, az már egyre megy, ha csak megindul az üzem. Hejh, ha Kanadában valakinek ilyen vízesése lenne, azt szeretném látni, hogy használatlanul hevertesse.

Edevart fejcsóválva hallgatta az égretörő terveket és olyasmit mondott, hogy Romeo abban az esetben se fizetne valami nagy pénzt, sokat azzal se érne.

Nem tudhatod, mondta August. De különben is te vezetnéd az egész üzemet, te lehetnél molnár, ha egyszer itt van a házad. Nem is lenne olyan rossz mesterség neked.

Edevart erre már kicsit hegyezte a fülét. Unta már a boltoskodást, meg mindent, gondolta, egész jó dolog lenne valami új kenyérkeresetre szert tenni. Úgyse tudnám az üzemet vezetni, ha rám bíznák is. Hogy őszinte legyek, sose láttam más őrlést, mint a kávéőrlést.

Ó, egy hét alatt megtanítlak rá, mondta August, a mindenható. Amiatt ne fájjon a fejed.

Meghányták-vetették a dolgot, mind a ketten belemelegedtek. Ördöge van ennek az Augustnak! Ahogy ez föltalálja magát mindenütt! Csak az az egy hibája van az egész dolognak, hogy a vízesést még el nem adták és a malomüzem még meg nem indult, Edevart vezetésével. Mikor a cimbora elment, Edevart ráébredt a valóságra és megint nagyon lógatta az orrát.

Kora reggel fölszedelőzködött, hogy átevez Romeóhoz és megérdeklődi, hogy áll a hitele. Lovise Margretenek is szüksége volt egyre-másra, hát ő is felöltözködött. Elindultak mind a hárman. Anya és leánya szépen kiöltözködtek.

Hát bizony, kicsit egyhangú volt így ez az élet Lovise Margretenek. New York lármája, elevensége még a fülében volt, panaszkodott, hogy legalább egy pár juhuk miért nincsen. Edevart megint elmondta, hogy azon ugyan lehet segíteni, de ő csak azt felelte rá, amit a múltkor: Hát szó, ami szó, sok minden megváltozott itten!

Edevart evezett és közben átsuhant a fején egy gondolat: hogy két hölgye talán a kalapot otthon hagyhatta volna. Biztos, hogy senki se helyteleníti majd? Még a kislány, az csak hagyján, de az anyja, a doppeni gazdasszony? Egész kiveszi a formájából ez a kalap, sehogy se illik a régi arcához, a legszebb csak hajadonfőtt, ingben, szoknyában, olyan kicsi volt a meztelen lába.

August elébük jött a parton. Azt hiszem, az öreg főnök beszélni akar veled, mondta.

Velem? Mit akar?

Talán a vízesést megvenni. Mit tudom én.

Az öreg! még ha Romeo lenne…

August: Hát tudod, én említettem az öregnek a dolgot, soká benn voltam nála, hosszan-szélen elmagyaráztam neki mindent. Érdemes ám beszélni vele. A végén a vállamra ütött és azt mondta: Látod, August, én már régen gondolok arra a vízesésre, hogy milyen jó lenne ott malmot építeni. Szórul-szóra ezt mondta. Majd meghallod magad.

Edevart az irodában találta az öreg főnököt is, meg a fiát is. Mind a kettő nyájasan fogadta, Romeo kezet nyújtott, megkérdezte, hogy vannak. De a vízesésről egyik se szólt.

Na, mi járatban vagy ma? kérdezte Romeo.

Edevart most már kénytelen volt előállni a dolgával: hogy kaphatna-e valami árut hitelbe, gyarmatárut, lisztet, mert elfogyott odahaza minden.

Romeo tüstént plajbászt fogott, hogy feljegyezze a rendelést, kérni se kellett. Még többet írt fel, mint amennyit Edevart akart és egész őszintén mondta: apám is, én is örömmel tesszük. Ravaszságnak nyoma se volt, megmondta a legméltányosabb árat és Edevart nem sokallta. Rendben voltak. Edevart mindjárt ki is ment és sürgönyözött haza: Nagy áruszállítmány útban!

A siker jókedvre derítette, belépett a boltba, a segédeket mind köszöntötte. Ott találta a két hölgyét is. Amerikáról beszélgetünk! mondta Lovise Margrete. − Csak folytassátok! udvariaskodott Edevart. − Az asszony angolul diskurált Loren-sennel, látszott, hogy sok a mondanivalója. Egy széken ült a pult előtt. Lorensen tette oda neki, hogy kényelmesebben legyen. Hosszas, eleven diskurzus kerekedett köztük. Edevart egy darabig hallgatta, udvarias és bárgyú mosollyal, de mivel egy szót se értett, végül is kiment a révbe és beült a csónakba.

Az asszony nem jött. Csak nagy sokára. A kislánynak volt annyi esze, hogy levette a kalapját és kezébe fogta, már lejövet.

Igen, elbeszélgettünk Amerikáról, mondja Lovise Margrete, míg beszállt. Lorensen visszakívánkozik, nem jól érzi magát itt. Nem is csudálom.

Ugyan miért? kérdi hűvösen Edevart.

Hogy mért? Még kérded? Hát megszokta azt az életet, mégis csak nagyon más az. Éppen csak hazarándult egy kicsit, széjjelnézni.

Na és te? Talán te is csak úgy hazarándultál széjjelnézni?

Én? feleli Lovise Margrete. Érezte, hogy gyengédnek, kedvesnek kell most lennie. Na nem, nálam másként van a dolog. Soká vártál ránk, te szegény? Olyan sok mondanivalója volt, hogy bizony elmúlt az idő. És te itt vártál a csónakban!

Az nem baj.

Majd kárpótollak, mondja csintalan pillantással…

Szép. De mikor befordulnak a zöld kis öbölbe és megpillantják Doppent, Lovise Margrete nem tudja türtőztetni magát, önkéntelenül felkiált: Úristen, milyen kicsike! Sose hittem volna, hogy ilyen kicsi!

Edevart elsápad, keserűen kérdi: Annyira kicsinyled most egyszerre.

Az asszony ijedten néz rá, szepegni kezd: Nem úgy értettem, Edevart, ó, milyen csacsiságokat beszélek össze, dehogyis kicsinylem, elég nagy, már hogyne lenne elég nagy nekem, csak így, a csónakból nézve − úgy értettem —

* * *

Hisz semmi baj se lett volna, amíg az asszony szelíd és nyájas kedvében volt. Csakhogy mindig többször kívánkozott el, a boltba, Amerikáról diskurálni. Anders Vaadet is ott találta, most már hármasban csevegtek. Anders Vaade volt a porköpenyeges ember, akivel a rakparton beszélgetett, mikor megérkezett. Az is olyanformán gondolkodott az otthonáról, mint Lorensen, mondta, hogy nem találja helyét, elégedetlen, szórakozott, amióta idehaza van, éppen csak a legszükségesebb dolgát végzi el a gazdaságban, feltölti a krumplit, felaprítja a fát és egyébként lopja a napot, sétál a porköpenyegében.

Edevart fején megint átsuhant egy homályos gondolat: mit akar Lovise Margrete ezzel a két hazakerült amerikással, micsoda újságokkal és érdekességekkel traktálják? Ha megjött az ilyen kirándulásokról, még otthon is azzal volt tele, amit a két úriembertől hallott, szórakozottan, kedvetlenül járt-kelt, kénytelen volt felrázni magamagát, hogy eszébe idézze apró házi teendőit. Ilyeneket mondott: Ejnye, el is felejtem, hogy megéheztünk!

Mikor harmadszor jöttek haza a telepről, Edevart úgy érezte, hogy nem tehet mást, szóvá kell tenni a dolgot Miféle ember az az Anders Vaade? kérdette. Azt is Amerikából ismered?

Igen, innen is ismerem, meg odaát is találkoztunk, idevaló ő is, együtt keltünk át. Ugyanúgy ismerem, mint Lorensent, amíg csak odaát voltam, mindig jóban voltunk, találkoztunk pikniken, meg odahaza is. Azt hiszem, mind a kettő belém volt habarodva egy kicsit, haha!

Nem különös ez a könnyelmű hang? Ez lenne a régi édes ártatlanság? Edevart szégyelte magát helyette és elkedvetlenedett. De mikor az asszony szemére hányta, hogy nem érti a tréfát, kénytelen-kelletlen elmosolyodott és azt kérdezte: Úgy. Hát szerelmesek voltak beléd. És az urad mit szólt hozzá?

Az uram? − Eredj, kislányom, szedj egy nyaláb rőzsét! mondja Haabjörgnek és mikor egyedül maradnak, akkor folytatja csak: Az uram, − hát az elutazott és biztosan bajba keveredett valahol megint, nem tudom, színét se láttuk.

Még mindig az a könnyű hang, se részvét, se könyörület nincs most benne, hejh, nem ilyen hangon beszélt, amikor tűzön-vízen át védelmezte az urát.

Azt hallottam, hogy elváltál tőle.

Hát persze, hogy elváltam. Semmi értelme nem volt. Mindenki azt tanácsolta, hogy tegyem meg. Te talán nem helyesled?

Én!

Na, − ezt ugyan mind a kettőre érthetné az ember.

Jó Isten! miket beszélsz! Hiszen, ha el nem váltál volna, nem tudnánk mit csinálni most! Hát nem ketten akarunk itt élni. Mi?

A kislány behozta a fát, most megkérték, hogy terítsen asztalt odabenn.

Lovise Margrete sokáig gondolkodott. Itt élni, azt mondod. De itt nem lakhatunk örökké, így, ahogy most vagyunk, nem maradhatunk. Nyelvükre vesznek az emberek

Na és mit akarsz?

Hát te mit akarsz?

Én azt akarom, hogy legyünk férj, feleség. Most már nincs másként.

Hát igen, mondta halkan. Ez is olyan dolog: én itt legyek, a gyerekeim meg Amerikában. Te nem jönnél át velünk?

Én? Edevart majdnem kiabálva kérdezte. Hát annyit mondhatok, hogy még álmomban se gondoltam rá soha.

Na látod!

Mit látok? nem értelek.

Hát csak úgy mondom.

Mért? Te talán odakívánkozol?

Nem tudom. Néha, meglehet. De nem bánnám azt se, ha itt lennénk Norvégiában, valami városban, vagy ahol te akarnád.

Úgy? városban? Edevart most kibökte, amire egyszer-egyszer gondolt, már addig is. Mi lenne, ha eljönnél velem északra, az én szülőfalumba. Arra sose gondoltál?

Nem, sohase. A te faludba?

Ott se halnál éhen!

Nem, persze. És mit csinálnék ott! Hogy van ott nálatok?

Üzletem van ott. Abból élek.

Jó, de a lakás, van elég hely nálad?

Edevart most egyszerre maga is megijedt a tulajdon ötletétől: hazavinni Poldenbe az asszonyt meg a kislányt, − nem, az képtelenség. Ott még szűkösebben lennének és ami legfőbb: csakugyan nincs hely. Meg kellett mondani az igazat, minden szépítés nélkül: van egy kis bolt, valami irodaféle és mellette a hálókamra. Hát persze hogy szűkén és szegényesen lennének ott, még úgyse férnének, mint itt, de…

Na hisz akkor nem is érdemes beszélni róla, mondta az asszony, fejét rázva.

Elvégre építhetnék hozzá, jegyezte meg Edevart.

Építeni? Hát igaz. De az időbe telik.

Nem, nem. Semmit se lehet csinálni. Semmi se volt ínyére, már Doppen se jó hely, nemigen maradhatnak most már ott se. Na és? Hát elmehetnek máshová. Akár több helyre is. Lovise Margrete is kitépte gyökereit az anyaföldből, ő is mindenütt otthon volt, mindenütt és sehol se. Edevart elvesztette a talajt: Én már nem tudom, hogy értselek, mondta.

Most más húrt kezdett pengetni az asszony, megbánta, amit mondott, talán maga is összezavarodott, megint az édes, szelíd, szerelmes asszony lett, aki cirógat és vigasztal.

Ugyan-ugyan, ne vedd annyira lelkedre. Majd csak kitalálunk valamit.

De mit találjanak ki? Hisz pár hét előtt megállapodtak, férj-feleség lesznek és ott telepszenek meg, Doppenen, most az egész dolog kevésbé látszik bizonyosnak, sőt, egyáltalában nem látszik bizonyosnak. Azóta megváltozott a helyzet. Lovise Margrete csupa állhatatlanság, most meg már városban szeretne élni, − ugyan mi vonzza oda! − Azt hozza fel, hogy gyerekei Amerikában vannak, − eddig egy szóval se említette őket, különben is felnőtt ember mind a kettő. Levelet is kapott tőlük, angolul írtak, megírták, hogy jól megy a soruk, a fizetésüket emelték és nagyon boldogok Biztosan nem szorulnak az anyjukra most se jobban, mint amikor eljött. És nem hozta el magával a harmadik gyerekét?

Hát akkor mit tudjanak még kitalálni? Hiába, a varrás, úgy látszik, szakadozik.

És furcsa dolog: Edevart nem roskadt össze. Emelt fővel állta a kínos bizonytalanságot, őt magát is kikezdte a csavargóélet, zilált és szórakozott volt, a biztonsága odalett, nem vett már semmit halálos komolyan. Nem jól esett arra gondolni, milyen megoldást találhat Lovise Margrete, de elvégre roszabbat nemigen tehet, minthogy még egyszer hátat fordít Norvégiának. Annál rosszabbat nem tehet…

Edevart kiment. Nemsokára kijött utána a kislány, asztalhoz hítta, de ő azt mondta, köszöni, nem éhes. Talán arra várt, hogy az asszony maga jön ki érte és kézenfogva mennek be a szobába? Bizony, nem jött. Hiába, sok minden másként volt most, mind azelőtt.

Ugyancsak letörték a szarvát. Hát annyira tökfejű lenne, hogy mindent lenyel? Igazán nem olyannak indult. Az érzésvilága megkopott, de az esze nem gyengült, most is, amint ott ballagott a juhcsapáson, az erdő felé, most is tisztán látott, bizony, nem esett ő a feje lágyára: A Doppen-i kis jószágból meg nem élhet. Az se megy, hogy Poldenben legyen a kenyere, ő meg itt telepedjék le. Hiába, összekuszálódott az élete, nehéz eligazodni rajta.

És Lovise Margrete talán jobban járt? Ó, Edevart nagy mester volt a fejszámolásban, összevetette a mostani Lovise Margretet azzal, aki volt, mikor megérkezett, aki ott ült a csónakjában és túláradó gyöngédséggel hajlott feléje és aztán este, azon az első csodálatos estén: minden gyönyörű volt, amit csinált, de szándékos volt. Másként hogy lehetne, hogy nem tartott tovább? Előre kigondolta. Megpróbálta föltámasztani azt a Lovise Margretet, akit Edevart sok-sok évvel azelőtt szeretett. Igen. Ahogy ott ült a csónakban, érezte, hogy más lett, de jót akart neki, iparkodott megint az lenni, aki volt − te jó Isten − ahogy mondani szokta − hát ennyit csak megtehet neki, ni hogy evez itt, tele bizalommal, várakozással, nem ábrándíthatja ki,- nem, nem, várj, csak legyünk egyszer kinn a parton! Csakhogy a feladat meghaladta az erejét, szegény Lovise Magrete, -- hamarosan meghaladta erejét a feladat.

Edevart lesietett az egyenes úton, megint beszélni akart vele. Lovise Margrete még gálában volt. Mit csináljunk? kérdezte Edevart és a lócára vetette magát. Mit akarsz, mondd?

Ó, annyira a szívedre veszel mindent. Ide hallgass. Te nem szívesen látod, hogy átkísérlek a boltba mindig. Én se akarok odamenni most már.

Úgy.

Nem. Nincs is kedvem hozzá. Mit csináljak ott? Ha bejön véletlenül az öreg főnök, észre se vesz, ha a nagyságos asszony, vagy a lánya jön arra, azok is alig, hogy megbiccentik a fejüket. Mintha bizony istenek lennének és nem közönséges emberek. Az egyetlen gentleman Lorensen, ha rajta állna, biztosan megintvitáltak volna már, de ő nem tehet semmit.

Majd behínak biztosan, mormogta fásultan Edevart.

Hát persze, megtehették volna már, eldiskuráltunk volna náluk, kellemesen. Biztosra veszem, hogy csak azért nem híttak, mert nem tudnak angolul és nem akarják bevallani. Nekem ugyan mindegy. De szebb ruhában járok, mint Julia és nagyobb darabot láttam a világból, mint az egész Knoff-család együttvéve, Amerikában sokfelé megfordultam. Haabjörg is olyan ruhát hord, amilyenről se Julia, se az anyja nem is álmodtak kicsi korukban. Nézz csak meg kívül-belül…

Két ujjal fölemelte a ruháját és megmutatta a fehér csipkeszoknya alját.

Emlékszel, mikor csak ingben jártál, csupasz nyakkal és mezítláb jöttél elém, kurta szoknyában? kérdezte Edevart.

Az asszony csodálkozva nézett rá. Csak nem akarja egykori nyomorúságára emlékeztetni? Igaz. Akkor nem telt ruhára, mondta sértődötten.

Nem arról beszélek. De emlékszel-e, milyen szép voltál úgy? Egyszerre belémvillant, − olyan furcsa − egyszerre beléd szerettem. Láttam a ruha alatt minden mozdulatodat, olyan szép voltál, megvetted a szívemet, lementem a partra, de azt se tudtam, hol vagyok, míg kivontattuk a hajót.

Talán azt szeretnéd, hogy mindig egy szál ingben járjak? kérdezte az asszony.

Edevart nem szólt.

Hiába, nem hatja meg csöppet se. Elhárítja, mert idegen lett neki ez a gondolkodás. Azt mondta: De annyi bizonyos, hogy a boltba nem megyek át többször.

Na persze, persze. De hát aztán mit csinálunk, azt mondd meg? kérdezte Edevart elkeseredve. Itt akarsz hagyni megint?

Az asszony nem alakoskodott, igazi volt a nyughatatlansága, maga is boldogtalan volt miatta, elfakadt sírva. Mit tudom én? zokogta. Hogy itt akarlak hagyni! Dehogyis. De itt nem maradhatunk.

Edevart: Én hazautazom és megépítem a lakást. Utánam jössz?

Igen, felelte Lovise Margrete. Igen. Talán az lesz a legokosabb, nem tudom.

Végleges döntés nem volt, nem jelentett ki semmit visszavonhatatlanul. Megint arra terelte a szót, hogy Edevart milyen jó volt hozzá mindig, mennyit áldozott érte, hát csak megtehet valamit ő is, hálából! Szenvedélyes forróságba lovalta magát, ráborult, sírt, kacagott, szemérmetlen csókkal tapadt rá a szájával és a fülébe súgta, hogy este nagyon jó lesz hozzá.

Ó, − azelőtt szemérmesebb volt!

Komoly megállapodás most se lett, csak nekiindultak, az asszony más hangba csapott át, lassanként megjött a kedve is, ide-oda járkált a szobában. Kicsúfolta a szövőszéket, amelyik ott állt még mindig: Na, öreg pajtás, te csak itt maradtál, se el nem vihettünk, se el nem adtunk, hát csak állsz még a régi helyeden. Nem fura egy jószág? kérdezte Edevarttől.

Annak ez se fért a fejébe. Fura? Mért lenne fura? Hát odaát sose szőttél?

Volt eszembe! Arrafelé nem használnak kézi szövőszéket.

Pedig be szép szőnyegeket szőttél valamikor.

Hát persze, - nekünk idehaza elég jó volt, hanem azért most már nem tudnám rászánni magam, hogy ide beüljek és egyenként vessem föl a szálakat, el is felejtettem, hogy megy… És csupa mulatságból leült a székre, megmozgatta a bordát egyszer-kétszer és leereszkedően mosolygott a szegény öreg szövőszékre.

Lovise Margrete lezüllött, hiába. Edevartnak eszébe jutott, hogy mutogatta neki a kincseit ott a pajtában: sok volt, amije volt, büszkén mutogatta, egy-két szőnyeg, juhbőr, háziszőttes ünneplő köntös, egy kevéske vaj a fatálban, − bizony, nagy bőség volt az. Edevart ámulatában azt mondta: nagyszerű! Ebédre tejet meg kását adott neki és ízlett az ebéd mindnyájuknak. Jól emlékezett arra a napra.

És illik, vajjon, csúfot űzni egy szövőszékből, amelyik éveken át táplálta őt és a gyerekeit? Ostobaság és könnyelműség kell hozzá. Edevart haragudott rá. Észrevette, hogy száll fel a szövőszékre, összecsukott lábakkal, hogy mutassa, milyen finom, − mikor éppen most ígért neki szerelmes éjszakát minden szégyenkezés nélkül. Fogásokat tanult, finnyáskodni tanult, milyen finoman fogta fel az előbb is a szoknyáját, mikor a csipkéit mutogatta, mintha csak csipesszel fogná meg. Hogy lépett azelőtt fel a szövőszékre? Előbb egyik lábával, aztán a másikkal, természetesen, két lendülettel, a vékony szoknya megfeszült a combján, a felső teste kétszer ívbe hajlott és ott ült a helyén. Egy szép és egészséges fiatal teremtés, lovaglóülésben…

Augusttal is beszélni próbált Edevart, elmondta, hogy valami érte mostanában, ami kínozza, nyugtalanítja. De Augustnak magának is főtt a feje, nem hagyhatta ott egyelőre az állását, valami nagy munkába fogott, csak tőkéje nem volt hozzá. El nem találod, miben fő a fejem! mondta Edevartnak.

Edevart csak a maga bajára gondolt: Úgy látszik, haza kell mennem Poldenbe, kicsit megtoldani a házat.

Tudom istenem, hogy ki nem találod, miben töröm a fejemet, folytatta August. Ide nézz! Ezzel barnás kődarabot húzott elő a zsebéből.

Edevartnak most nem volt kedve komédiázni, úgy tett, mintha nem is látná a követ és csak azt hajtogatta, hogy haza kell mennie, építeni.

Építeni? Hát van pénzed? kérdezte végre August. Akkor kisegíthetnél engem is valamicskével, nincs egy fityingem se. Hejh! Az az August! Fura egy szerzet, annyi szent, jómadár, furcsa madár, de élelmes.

Nem, Edevartnak nem volt fölösleges pénze. Azt se tudja, miből fog építeni, de mit csináljon, valamit meg kell próbálni.

Emeld csak meg ezt a követ, mondta August, vedd a kezedbe.

Edevart megfogta a követ és leejtette. August hangosan elnevette magát, mire ő kedvetlenül dörmögte: Ki a fene gondolná, hogy olyan nehéz ez a koszos kődarab.

Fém! jelentette ki August.

Na és?

Na és? Éppen úgy lehet arany vagy ezüst, mint akármi más. Fogd meg például ezt itt! És August egy másik barna követ vett elő.

Edevart. Ez is nehéz. Ugyanolyan fajta.

Bizony. És mérget vehetsz rá, hogy fém. Vagy ez vagy az, de fém.

Na és mit csinálsz vele? kérdezte Edevart.

Majd meglátod, ha rákerül a sor. Elküldtem Trondhjembe egy ládával. Azóta biztosan éjjel-nappal vizsgálják és értesítenek, mihelyt megállapították, micsoda. Ne gondold, hogy csak úgy lopom itt a napot, ostoba módra. A minap, egy vasárnapon, fölmásztam a hegyek közé és fém után kutattam odafönn. Úgy ám. És nem is kellett soká kutatni, egy-két kalapácsütésre meg is volt. Hogy fém-e? Az egész hegy mind ugyanez a nehéz fém. Nem beszélek a levegőbe.

Lehet, de akkor Romeóé az egész.

Azt hiszed? Sokért nem adnám, ha értelmesen beszélnél. A hegy szabad zsákmánya minden kutatónak, de azért elmentem a jegyzőhöz és írásba tetettem. Később aztán a király is aláírja majd.

Csak legalább arany lenne! mondta Edevart közömbösen. Nemigen érdekelték a kövek, inkább a maga hazautazását kezdte megint emlegetni.

August: De addig el ne utazz a világért se, míg meg nem tudom, mi van a köveimben. Mert ha becses fém van bennük, hát kapsz tőlem pénzt a házépítésre. Mit akarasz építeni voltaképpen? Tán nem elég tágas a bolt?

Hát arról van szó, mondta Edevart, hogy nem vihetem haza az asszonyt, meg a kislány!, ha nincs lakásom, ahová betessékeljem őket.

Elvégre az is meglehet, hogy csak ólom van bennük, meg piszok, mormogta August elgondolkozva. Akkor hiába volt az egész munka. A szállítás is drága, jő nehéz volt ám a láda. Ha véletlenül egy emberünk el nem viszi magával a hajón, hát sose küldöm el, az bizonyos.

Edevart nem értette a dolgot. Hiszen akkor nem került pénzedbe a küldés?

Nem ám! Mikor az órámat kellett odaadni neki, amiért elvitte a ládát.

Az órádat? kiáltott Edevart.

Mi? Azt hiszed, sajnálom? Ha arany van a kőben, hát egész hegyre való aranyam lesz és annyi órát ajándékozhatok, ahány ember van Norvégiában. Többet nem mondok.

És mindig csak a kövek, barna kövek, nehéz kövek. Edevart belátta, hogy a cimborája nem ér rá most, aligha várhat tőle segítséget. Megbiccentette a fejét és elindult útjára. Pár lépésről visszafordult, eszébe jutott valami. Odalépett Augusthoz: Mit beszélsz, hisz az órádat rég elvesztetted!

Elvesztettem?

Igen. Mikor halászni voltál. Az a Magnus vette el, a boltossegéd.

Hja úgy, − nem, aztán megtaláltam. Elzártam előle.

Nem is vitted magaddal akkor a csónakon?

Nem. De mit is akartam. Remélem, nem meséled tovább, amit mondtam neked?

Amit Magnusról mondtál?

Dehogyis! Amit a kövekről mondtam. Egy szóval se említed, hallod-e! Ha valaki neszét veszi, az egész környék a nyakamra jön kölcsönért. Ki öt tallért kér, ki többet. Az asszonynéppel meg éppenséggel nem boldogulok. Azokat nem lehet lerázni. A minap is odakölcsönöztem az aranygyűrűimet egyiknek, azt hiszed, visszaadta? Hát legyen boldog vele! Tapintsad meg! Igazán olyan, mintha zsíros lenne a fogása, mondta August és odanyújtotta megint a köveket.

Na és?

Mert akkor jóféle. Mennél zsírosabb, annál több benne a fém. Nem hiába jártam annyifelé, tanultam egyet-mást.

Az már igaz.

Kerítettem egy mágnest, de ez a kő nem fogja a mágnest, szóval vas, vagy más ilyen vacak nincs benne.

Hát mit gondolsz, mi lehet?

Azt nem tudom. De az arany se fogja a mágnest. Próbáld csak meg a gyűrűddel.

Hát igen. Csak a kövek, meg a kövek. De Edevart most már nem eresztette el a füle mellett a cimborája szavát. Szóval, te azt hiszed, hogy komolyan találtál valamit fönn a hegyen? kérdezte.

Hogy találtam-e? kiáltott August. Az isten áldjon meg, ember, hát hülyének tartasz, vagy vaknak? Nem látod a tulajdon szemeddel? Hanem azt megmondom neked, innen el nem utazol, amíg a hírt meg nem kapom Trondhjemből. Nem akarlak üres kézzel elereszteni, szó sincs róla. Azt mondtad, hogy építeni akarsz? Akkor építs mindjárt nagyban, ne bíbelődj holmi kis toldalékkal.

Edevart hazaevezett Doppenre és folytatta a semmittevést. Az Augusttal való találkozás óta könnyebb volt a lelke. A cimborája nagy bizodalma rá is átragadt. Azt gondolta: Ki tudja, hátha igazán aranyat talált. August mindig is olyan volt, akit nem lehet egészen kiismerni. De ami a legfőbb, haladékot nyert azáltal és jólesett, hogy nem kell holnap mindjárt útrakelni. Hiába, fárasztó és kellemetlen dolog az ilyen elhatározás, meg is mondta Lovise Margretenek, hogy az utazást elhalasztja, be kell várnia még valamit.

6.

Lovise Margrete azt ígérte magamagának és Edevartnak, hogy nem lép a boltba többször, de nem tudta megtartani, amit ígért. Legalábbis nem sokáig. Biztosan komolyan gondolta abban a percben és Edevart is örült az elhatározásnak, de később aztán már nem nézte olyan szigorúan a dolgot, sőt, még ő maga járt az asszony kezére, hogy megingassa a szándékában. Szép ma a tenger, elkísérhetnétek a gyerekkel! Ilyeneket mondott. Mit bánta, ha angolul karattyol is, ha szórakozik egy kicsit a maga módján! Igaz, hogy valahányszor hazajöttek, az asszony szórakozott és csöndes volt mindig, de Edevart most már ezt is könnyebben elviselte. Ami Lovise Margretet illeti, hát ő jól járt, most már Knoffékat is több jóakarattal nézte, amióta Romeo egyszer barátságosan üdvözölte a boltban és Haabjörggel tréfált egy kicsit. Romeo nem is olyan utolsó legény, megajándékozta a kislányt és azt kérdezte, nem akar-e ott maradni nála. Haabjörg mondta is, hogy de igen, hisz annyi a látnivaló ott a boltban, az udvaron meg galambok, tyúkok, tehenek. Az anyja barátságos mosollyal hallgatta a társalgást, Haabjörg ügyesen megfelelt mindenre és Romeo úgy nevetett, mint egy kisfiú. Elmenőben megkérdezte a lánykát: Na, eljösz-e megint? − Igen, köszönöm! − De be ne csapj, hallod-e! − Meglátod, hogy nem csaplak be! felelte Haabjörg.

Hát szó, ami szó, ez a kirándulás nem veszett egészen kárba Lovise Margretenek, mondta is, hogy Romeo többet ér, mint hitte volna.

Nem is telt el több pár napnál. Haabjörg megint menni akart és Edevart szívesen engedett a kérésének. A gyerekkel nem volt minden úgy, ahogy szerette volna, azóta nem merte megcsókolni és nem is igen szeretett négyszemközt maradni vele. Az pedig a maga jószántából sose ült az ölébe, se a nyakába nem csimpaszkodott. De azért titokban Edevart szíve mindig ott volt a kislánnyal, sose mondott nemet, ha kért tőle valamit. A kirándulásra persze elhívták Lovise Margretet is.

Ezúttal várni kellett egy darabig, míg Romeo előkerült. Elintézték a bevásárlást, Edevart élelmiszereket vett, Lovise Margrete Lorensennel diskurált. A gyerek eltűnt valamerre. Egyszer csak megjelenik az irodaajtóban Romeóval, kézen fogva. Romeo hahotázva meséli: Utánam jött a kis huncut! De Haabjörg még most se akarta elereszteni a kezét, kisült, hogy mindenáron látni akarja a bocikat.

Az anyja összecsapta a kezét: Nahát! Ez a kis kölyök!

Nagyszerű gyerek! mondta Romeo, hisz ő se volt még igazi felnőtt. Na, gyere Haabjörg! Ezzel kimentek mind a ketten kis borjút nézni.

Jódarabig odamaradtak. Aztán bejöttek, még a bolton végig is nagyban diskuráltak, sok-sok állatot láttak, sok érdekeset. Nem jösz fel Juliahoz? kérdezte Romeo a gyereket. De igen, szívesen.

Na, de ez a gyerek! sopánkodott az anyja. Hiszen haza kell már mennünk.

Nem maradhat itt holnapig? kérdezte Romeo.

De igen, köszönöm, felelte Haabjörg maga és most már az egész bolt nevetett.

Egy kicsit még tárgyalták a dolgot. Hogy hálóruhácskája sincsen, mondta az anyja, ezzel akarta mutatni, hogy milyen finom életmódhoz szoktak ők. − Hálóruhácska? Romeo úgy vélekedett, hogy Juliának talán lesz egy gyerekkori hálóruhácskája valahol, nem is tudta, hogy ilyen is van a világon, tette hozzá nevetve. De babája bizonyosan van egy pár. − Mikor Haabjörg ezt meghallotta, még jobban belecsimpaszkodott és sürgette, hogy menjenek már. − Engedd el! súgta Edevart, majd átjövök érte holnap, csónakon.

Hazamenet Lovise Margrete valami amerikai folyóiratokat lapozott a csónakban. Mind a ketten örültek, hogy a kislány ottmaradt Knofféknál, ez a szívesség mégiscsak az anyjának is szól. Nem mintha valami sokat törődnék vele, jegyezte meg Lovise Margrete, de annyit elvárhat tőlük az ember.

Mit olvassz ott? kérdezte Edevart.

Lorensen adta ide, Anders Vaade küldte. És nyomban elragadta az érdeklődés, tovább magyarázott: Floridáról szól. Én ugyan ott nem jártam, de azt mondják, nincs több olyan szép hely a világon. Milyen kár, hogy nem tudod elolvasni. Mert itt megvan minden, az országról, a tavakról, vasutakról, meg, hogy mit termelnek a farmokon. Nézd csak meg ezeket a színes képeket, az alma pirossal, a szőlő zölddel, a búza sárgával, a szilva kékkel. Ó, mi minden terem ott, sose lesz olyan szegénység és nyomorúság, mint idehaza nálunk. Nézd csak ezt a képet: talán éppen maga Anders Vaade, aki itt ül a nagy masinán és hajtja ezt a két lovat. Látod, hogy dől rendre a búza, mögötte, aztán kévékbe köti, lehet, hogy azt is a gép csinálja, mit tudom én.

Nagyszerű! mondta Edevart.

Igazán, nem szeretnél ilyen országban élni?

Szeretnék − nem szeretnék − sose gondolkodtam még róla.

Pedig megtehetnéd.

Jó, de nem úgy állapodtunk meg, hogy itt fogunk élni az öbölben? fakadt ki sértődötten Edevart.

Igaz. De nem mondtuk azt is, hogy építeni fogsz és odamegyünk a faludba?

Edevart hallgatott.

Meglátod, nem lesz úgy jó. Majd elmesélem, ami itt van ebben a könyvben, akkor mondd meg, nincs-e kedved inkább ilyen országban élni. Anders Vaade azt mondja, visszamegy, Lorensen is, de ő most Kanadába készül, mert városban szeretne lakni. Most ősszel indulnak, biztosan sokan velük tartanak majd. Hátha mi is meggondoljuk a dolgot?

Edevart a fejét csóválta.

De azt legalább ígérd meg, hogy gondolkodol fölötte.

Van egy kis boltom itt, ebben az országban, a kenyerem itt van.

Az asszony: és mire mész azzal, mondd? Vesződünk, kuporgatunk napról-napra. Nézd meg a szomszédunkat, Karelt, micsoda bőség van nála.

Karel? Az jól megvan, nem szűkölködik semmiben. A fiai nagyok, dolgoznak szépen, a földje szépen terem. Nem is tudom, mért említed éppen őt. Az biztosan nem panaszkodik a sorsa ellen.

Csak azért, mert sose látott egyebet. Hát nem érted? Van neki aratógépe, két lóval, amilyet itt látsz a képen? Nem is tudja, hogy ilyen is létezik. Igaza van Lorensennek: azok érzik csak jól magukat idehaza, akik nem láttak soha mást.

Edevart rászegezte a pillantását: Volt idő, mikor te is szeretted ezt a helyet.

Az asszony mosolygott, hisz most könnyű volt a válasz: Hát persze. Éppen azért, mert én se tudtam, hogy másként is lehet.

Hát ne beszéljünk erről, dörmögte Edevart. Nagyon megváltoztál azóta.

Ó, pedig éppen ezt szerette volna eltitkolni Lovise Margrete az első naptól fogva. Hiába lett volna minden igyekezete? Megkettőzte a gyöngédségét, amikor hazaértek, nyomban lerakta a gálaruhát, megfőzte az ételt, odasimult Edevarthoz, gyöngéd szavakat suttogott a fülébe. Edevart föltette, hogy nem nyúl hozzá aznap, igazán nem akart, esze ágában sem volt, − de persze mégis megtette. Na igen, mert hiszen Lovise Margrete álmában se gondolta volna, hogy aznap is a szénapajtában aludjék Edevart, hisz olyan tágas a szoba, egyedül vannak, még a függönyöket is összehúzta az ablakon, biztonság kedvéért. Ki tudna ilyen kísértésnek ellenállni?

Sokra mentek egymással, − volt szerelem, ígéret, hazugság bőven, ő az én szerencsém − a leggyönyörűbb asszony, nincs párja, jó csillagom vezetett össze vele − ilyenformán érezte Edevart, − legalább is hitte, hogy ezt érzi.

Ne menj el tőlem! kérte. Úgy szeretlek, sose szerettelek jobban. Titokban nem is bánta volna, ha az asszony elhiszi minden szavát. Legalább, ha rákerül a sor, ő lesz a hóhér és Edevart az áldozat, a vértanú.

Én is csak úgy vagyok, mondta Lovise Margrete és versenyt hazudott vele. Sose fogok mást szeretni, amíg élek.

Mind a kettő lezüllött, leromlott, semmi se volt úgy, mint régen, lám, ilyen pillanatokban diskurálni tudtak. Meleg éjszaka volt, lehányták magukról a ruhát, világos volt, látták egymást, nem csókoltak félre. És az asszonynak megint megjött a szava: Azt szereted, ha ilyen vagyok hozzád?

Igen.

Ilyennek akarsz?

Igen.

Aztán eljött a pillanat, amikor el kellett veszíteni a fejüket és elállt a szavuk. De alig múlt el az önkívület, Lovise Margrete megint diskurált, meg-megszólalt, míg a fejük szorosan egymás mellett pihent a párnán.

Elmenni tőled? Nem, azt nem tudnék. Csak akkor megyek el, ha te is jösz velem. Anélkül nem: − akárki mit beszél is. Már Haabjörg miatt is − őt úgyse vehetem el tőled egészen, nem igaz?

Igaz.

Ha te is velünk tartanál, hármasban utaznánk.

Nem tudom, felelte Edevart. Röstellte most megtagadni a kérését, mikor olyan nagyon jó volt hozzá. Nem élt azzal a fogással, amivel mások élnek ilyenkor, hogy az ő fokozódó gerjedelmét használja ki és úgy érje el, amit akar. Csúfság lenne meg nem hálálni ezt! Hát annyira kívánkozol vissza? kérdezte.

Igen. Legalább innen el. De lehet az is, hogy oda. Igen. Ott mégis a legjobb. Itt mindig nyugtalanabb leszek. Magam se tudom, miért van ez. És most, amióta azokat az amerikai könyveket olvastam. —

Majd gondolkodom róla.

Ó, Edevart! olyan hálás leszek! kiáltott fel Lovise Margrete és ujjongva borult rá. Magával ragadta Edevartot is, késő éjjelig beszélt neki, róla beszélt; újra, meg újra elmondta, milyen jó volt hozzá mindig és meg is hálálja, − te jó isten! hogyne hálálná meg! Sikerült megtéríteni, odafeküdt a széles mellére és új szerelemre, új ígéretekre tüzelte. Hajnal táján Edevart mindent megígért.

* * *

Edevart a csónakban ül, Haabjörgöt kell hazahozni. Voltaképpen unja már magamagát, az éjjel se volt helyén az esze, mikor azt az ígéretet tette. Hogy ő Amerikába menjen! Hát az otthoni üzlete? Azt küldje a fenébe? öreg édesapjának ezt kelljen megérni? Milyen boldog volt, valahányszor egy kicsivel megtoldották a régi házat; hogy mondogatta mindig: hej! Csak anyád ezt látná!

A kikötőben összeakadt Augusttal. Nem jó újsággal fogadja: megjött a válasz Trondhjemből és úgy szól, hogy az August sziklájából való kőmintákat már több ízben megvizsgálták, fúrtak is már a helyszínén, évtizedek óta ismerik a helyet. Bizony későn érkeztem, mondja August.

Csak nem! kiáltja Edevart megdöbbenéssel.

August egy ideig csak áll, mint akit lesújtott a balsors, majd emberfölötti erővel kiegyenesedik és Edevarttal törődik, nem magával. Most hát nem segíthetek rajtad!

Edevart nem maga miatt sajnálja a cimboráját. De hogy ilyen szerencsétlenül jártál!

Hát bizony, feleli August. Az órám, meg a többi. Különben, nem is igen bánom. Annyi baj legyen.

Hogy-hogy?

Hát mikor az egész hegy csupa koszos kő.

Mit beszélsz!

Jó-jó. De azért nem vagyok vak. Se fajankó. Azt tudd meg, komám. Amit én találtam, az igenis valami, ezt ki nem beszélik belőlem, akármit összeírnak, az elemzés szerint állítólag csak kén, meg kavics, meg más szemét van benne. Ki az ördögnek kell az! Nem igaz? És még az is gyéren fordul elő és olyan kevés, hogy nem érdemes fúrni. Na tessék! Azt hitte volna az ember, egy és ugyanaz a kőzet mind az egész szikla, most kisül, hogy csak itt-ott van benne és ráadásul az is mindenféle szemétkövekkel keverve.

Edevart csalódott arccal, szótlanul hallgatta. Ördög vigye! hát mégse arany! fejezte be a mondókáját August. Mit csinálsz most?

Én? Most csak fölmegyek a portára a kis amerikai lányért, itt hált az éjjel Knofféknál.

Nem azt kérdem. De hogy mit csinálsz az építéssel.

Nem építhetek. Nincs másként, ki kell vándorolni az országból, hiába.

Bár csak én is azt tehetném! sóhajtja August. Kétszer se mondatnám magamnak. De ha így jártam, hát kénytelen leszek itt maradni, hogy legalább pár tallért megkeressek.

Egy vasad sincs?

Nincs. De a revolverem megvan.

Kölcsönözhetek neked pár tallért, éppen most kaptam hazulról.

Ugyan, ne csúfolodj! Tán arannyal vagy bélelve?

Aztán majd meglátjuk, folytatja Edevart, ha összekaparom, amim itt van, meg ami odahaza van, hát kisegíthetlek talán. Akkor velünk tartasz?

Akár most nyomban! feleli August.

És Edevart hazaevez Haabjörggel. A kislány nagy papírzacskókat hozott magával, tele nyalánksággal, meg mindenféle kinccsel, Juliától selyemruhás babát kapott és még egy nagyobbat is kap majd, de magának kell elmenni érte, Romeo gyűrűt ajándékozott neki, pirosgyöngyöset, amilyet a boltban is árulnak.

Jól mulattál? kérdi Edevart.

Igen. És nemsokára megint el kell menni a másik babáért.

Minek neked az a sok baba, mondd?

Hát hogy mama és gyerek legyen!

És mit csináltatok egész nap? Játszottatok?

Haabjörg kicsit kelletlenül felelget a sok kérdésre, elhúzódik tőle most is, mint mindig, úgy néz rá, mint akire ez nem tartozik. Egyszer csak nagyot nevet és kérdezés nélkül mondja: Jaj az a két kis cicakölyök de mulatságos!

Kicsi Haabjörg tele van az élményeivel, közbe-közbe fölnevet, mikor hazaérnek, kirakja a kincseit és mesélni kezd az anyjának, nem is várja, hogy kérdezzék. Julia zongorázott, klimp, klimp, jaj de furcsa volt! És a konyhában voltak, ott ült egy ember és evett, tudod az, amelyiknek olyan fényes fog van a szájában. Énekeltem nekik, ő angolul beszélgetett velem, de két kiscica volt ott a földön, meg egy nagy cicamama és az mindig utánuk ment és nézte, hogy játszanak. Az egyik az enyém lesz el is vihetem. mert olyan mulatságosak voltak.

Szépek a szobák belülről? − kérdi az anyja.

Igen. De a pékműhelyben mindenki fehér és az orruk csupa liszt és a kezük csupa tészta, hahaha! Kár, hogy nem láttad. Aztán kimentünk a tyúkokhoz, etettük őket és mindent, mindent megnéztünk.

Ki ment veled?

Mindenki. Nem, Knoff néni nem jött, az nagyon kövér és a szobában ül, de Julia, meg Romeó, meg a főnök úr, és a főnök úr megmutatta az aranyóráját, hogy hallgassam, hogy jár. A mamzell is bevezetett az éléskamrába. Mindenféle volt ott a polcokon, meg a fiókban, süteményt is kaptam. Bizony, elhiheted, hogy jól mulattam náluk.

Mondták, hogy gyere el máskor is?

Hát persze. Hiszen a babáért el kell menni.

Hálóköntöst is kaptál Juliától?

Igen. De nagyon rövid volt, csak zubbony.

Úgy? Csak zubbony? − mondta Lovise Margrete. − Gondoltam! Errefelé így szokták. Nem kérdezték, hogy anyád mit csinál?

De igen. Vagy nem, nem kérdezték. Apát kérdezték. És a bocikat is láttam megint, nem akarták megharapni a kezemet, csak meg akarták nyalni.

És anyádról nem kérdeztek semmit?

Nem. De én megmondtam, hogy van két gyűrűd, és az egyik gyöngyös.

* * *

Nem, az anyjáról egy szót se kérdeztek.

És új csalódás várt Lovise Margretere, mikor megint elkísérte a kislányát a telepre. Vele nem is törődtek, csak a kis Haabjörgnek örültek, annak kedveskedtek, az anyját be se hívták a házba. Szerencse, hogy Anders Vaade is ott volt a boltban, a szürke porköpönyegében, ő, meg az első segéd szakadatlanul mulattatták. Megbeszélték, melyik napon hagyják itt az országot, megtárgyalták az utazás részleteit. Edevart is ott állt, de mivel a diskurzus angolul folyt, hát egy mukkot se értett belőle.

Most egy cselédleány jött hozzájuk üzenettel, „odabenn"* azt kérdezik, nem maradhatna-e megint ott a kislány. Az anyját egy szóval se invitálják. Lovise Margrete Edevartra néz és azt mondja: Meg nem foghatom, mit akarnak azzal a gyerekkel. − Lorensen, az első segéd sunyi képpel, halkan odasúgja neki: Romeónak akarnak kedveskedni, ő kezdte el, hát most azért csinálják. − Miért ne maradna itt? − kérdi Edevart. − Hát hiszen nem mondom, mondja az asszony, különben most hálóköntöst is hoztam neki. − Ezzel átadott egy csomagot a cselédlánynak, az el is ment.

De alig lépett ki a lány a boltból, Lovise Margrete ijedten ugrott fel és megragadta Edevart karját: Szaladj utána, hozd vissza a csomagot, a másikat adtam oda!

Edevart a maga lassú módján még megkérdi: A másikat adtad oda?

Igen. Az az én hálóköntösöm! Nézd, itt van az övé, siess, cseréld vissza a csomagot.

Az ő hálóköntöse? − csudálkozott Edevart.

Jól ismerte az udvaron a járást, keresztül-kasul, még futott is, de mégse érte utol a lányt előbb, csak már benn a konyhában.

A csomagot elcserélni nem sok idő kellett, de Ellingsen mamzell, a Magnus segéd felesége éppen ott állt a konyhában. Tüstént megismerte Edevartot és elfutotta arcát a pirosság, hanem azért nyugodtan nézett rá, sőt hosszan, kitartóan, és mikor Edevart köszöntötte, még mosolygott is. Ellingsen mamzell nem romlott le azóta, férjes asszony volt, igaz, és nagy aranygyűrűt hordott a középső ujján, de szakasztott olyan, mint régen, az ujja feltűrve, a karja fiatal és kerek, nem kezdte ki az idő.

Na, ez aztán ritka vendég! mondta.

Minek jöttem volna, hisz férjed van már, − mondta Edevart harciasan.

Na, és te talán nem házasodtál meg?

Olyan bolondot nem teszek.

Pedig úgy hallom, hogy ha mást nem is, de a Haakon Doppen feleségét megtaláltad újra.

Hja úgy. Hát valami igaz is van benne. Hazajött, szét akart nézni egy kicsit a régi otthonában, nem tilthattam meg neki, felelte Edevart riadtan.

Hát hiszen énrám nem tartozik.

Hogy megy a sorod?

Mint azelőtt. Múlik az idő valahogy. Hát neked?

Rólam ne beszéljünk. Úgy látszik, mégiscsak ki kell vándorolnom az országból.

Ejnye! Olyan nagy rosszat míveltél? Tréfálkozott a mamzell.

Igen, magam ellen, felelte Edevart.

De semmire se ment a sopánkodással. Ha azt akarta elhitetni valakivel, hogy rosszul bántak vele, hogy szánalmat érdemel, hogy a sors üldözi, hát Ellingsen kisasszony szépen a szemébe mosolygott, sőt egy kicsit fel is húzta a száját, ami Edevartot nagyon bosszantotta.

Kinevetsz? − kérdezte.

Hát tán sirassalak inkább? Ki-ki maga szerencséjének kovácsa. Csak ne told másra a hibát.

No, ezt nem is akarta Edevart, sértődötten mondta: Nem értem, mit beszélsz. Tán bizony téged hibáztatlak?

Még hogy engem! Na, de hagyjuk, csak úgy mondtam.

Edevart nem boldogult vele. Nagyon is fölényes volt. Menni akart, de Ellingsen kisasszony nem eresztette. A lányok ki-be jártak a konyhában, dolguk akadt minduntalan, megpiszkálták a tüzet, megterítették a hosszú asztalt a cselédségnek, mosogattak, súroltak, a mamzell egyszercsak kinyitotta az éléskamra ajtaját és azt mondta: Gyere ide be, akkor mondok valamit!

Mi az? kérdezte Edevart és utána ment.

Most ott álltak, egymással szemben a csukott ajtó mögöt. De nem sült ki ebből se semmi. Hogy mi? mondta végre a mamzell. Semmi.

Edevart nagyot nézett: Hogyhogy?

Hová lett a hetykesége? Mosolyog, zavartan, könyörögve mosolyog, lesüti a szemét: Csak azt akartam, hogy itt beszélgessünk egy kicsit…

Edevart: Most nemigen érek rá. Nézd csak, ezért a csomagért küldtek, vissza is kell vinnem. Várnak rám.

Ki vár?

Az ismerőseim.

Akkor nem tartóztatlak, mormogta és keserűen megrándult a szája széle: Csak azt hittem, hogy leülsz itt, egy kicsit elbeszélgetünk, iszol egy csésze kávét, kétszersülttel.

Köszönöm a szívességet, de…

Edevartnak megesett a szíve rajta, nem volt keményebb fából, hiába, nyájas akart lenni, megfogta a kezét: Tyűh, micsoda vastag gyűrűd van!

Igen.

Mért hordod a jegygyűrűt a nagyujjadon?

Mert lötyögött.

Persze, persze, a Magnus nagyon is jót akart, bőre csináltatta!

Erre nem felelt a mamzell. Visszahúzta a kezét és beljebb ment a kamrába, egy fiókot húzott ki és abban kotorászott, amennyire Edvart láthatta, liszt volt a fiókban, búzaliszt. Mi a csudát keres ott? Nyilván nem tudja, mit csinál.

Ejnye! még mindig itt vagyok! szólalt meg hirtelen Edevart és sietve kiment. A mamzell utána jött. Egész szürke volt az arca és úgy nézett rá, mintha meg tudná ölni. Amint az ajtón kilépett, érezte a kezét a hátán, tolta kifelé…

Lovise Margrete már majdnem kibújt a bőréből türelmetlenségében.

Feltartóztattak, mentegetőzött Edevart.

Az asszony mindjárt kibontotta a csomagot és megkönnyebbedve lélekzett fel. Igen, ez az! Na, de most már gyerünk hazafelé. Készen vagy?

Igen.

Nem vásároltak semmit, nem is volt, amit a csónakba rakjanak. Kinn az udvaron az asszony egyszerre megáll: A pékműhelyben jártál?

Nem én.

De a hátadon egy fehér tenyér van, mondja Lovise Margrete és kezdi leveregetni. Hol a csudában jártál?…

A konyhában.

Egy fehér tenyér, itt van az öt ujja, csupa liszt, nem is jön le.

Edevart nyomban lerántja kabátját, veregeti, rángatja. Dúl-fúl ás egészen oda van, kedve lenne visszamenni a konyhába, megköszönni neki a tréfát, hejh, be alaposan megropogtatná azt a vastaggyűrűs kezét!

Talán a mamzelled ölelgetett meg, mondja Lovise Margrete és a szája széle elfehéredik.

Nem ölelgetett meg.

A régi szeretőd, persze.

Hahaha! nevetett Edevart.

Na, ugye, hogy megölelgetett?

Edevart: Szerelném, ha nem karattyolnál ilyen bolondokat! Felhúzta a kabátját, úgy, amint volt és tovább mentek.

A lisztet letötrölhette volna előbb a kezéről, folytatta Lovise Margrete.

Edevart nem szólt. Gyalázatos egy teremtés! ördög bújjon belé! Ugyancsak jól kiszámította a bosszúját! Magára is dühös volt, mert ott az udvar közepén lekapta a kabátját és nekiállt veregetni, hátha ott leselkedett egy ablakból az a boszorkány és mulatott rajta.

Bár inkább magam szaladtam volna vissza azzal a csomaggal, mondta Lovise Margrete.

Hát bizony, jobb lett volna.

Jó, de nem lehetett, nem mutatkozhattam ott, még utóbb rám fognák, hogy a konyhájukban ólálkodom, csakhogy betessékeljenek.

Hazafelé, a csónakon addig-addig gyötörte Edevartot, hogy az végre is mindent elmesélt neki. Feddhetetlen férfi ő, nem szorul hazugságra, ártatlan, mint a ma született bárány. Lovise Margrete azt is megértette mindjárt, hogy a mamzell bosszúja nem annyira Edevartnak szólt, mint inkább neki, de nagyon szépen viselte a sérelmet, kicsit bánatos tréfálkozással mondta: Úgy látszik, nem ereszthetlek már egyedül a telepre! Mosoly is járt a tréfához, a gyenge, ízetlen kis tréfához. De egy darabig megmaradt az asszonyban a hangulat, fellobogott tőle és úgy dédelgette Edevartot reggeltől estig, mint az első napokban. Hanem aztán túlesett rajta, egyéb gondja volt.

Nem kéne már hazautaznod, összekészülődni? kérdezte egyszer.

De, igen, felelte Edevart.

Napok múltak, hetek múltak és még mindig nem utazott el, nem mozdult. Minek is? mikor egész jól megvoltak így, ahogy voltak. A kis Pauline megint küldözgette a pénzt, apránkint, ahogy az új áruját eladogatta, Edevart bevásárolta az élelmiszert Knoffnál és megint élhettek egy darabig.

Pár nap múlva Lovise Margrete újra megkérdezte: Nem lenne jó, ha összekészülődnél már az útra?

De igen, felelte Edevart.

Bizony, mert nem sok időnk van már.

Mért? talán a jegyet is megváltottad?

A jegyet? Nem. Azt gondoltam, hogy nem kerül rá a sor, hogy mégis itt maradok.

Én is azt gondoltam! mondta komoran Edevart.

Csakhogy nem bírom tovább itten. Ne is beszéljünk róla. Meg kell próbálnom odakinn. Egyik helyen vagy a másikon, talán nyugaton.

Szóval azt se nagyon tudod, hogy odaát mit kezdesz?

Nem tudom. De igyekezni fogok, amennyire telik tőlem, semmi egyébre nem akarok gondolni. Te persze nevetsz, azt hiszed, állhatatlan vagyok, pedig ott vannak a gyerekeim.

Ugyan, ugyan. Itt van egy gyereked.

Csönd.

És van pénzed a jegyre? kérdi végre Edevart.

Igen, Anders Vaade kölcsönöz annyit, feleli egész őszintén Lovise Margrete.

Nem röstelkedtek már egymás előtt. Még pár hónappal ezelőtt micsoda sértésnek tekintette volna Edevart, ha mástól fogad el kölcsönt! Akkor még tán az asszony se teszi, hogy megkerülje Edevartot. Hja, mind a kettőnek háta mögött volt már a boldog mámor, felaprózódott, elmúlt a nagy, egész odaadás. Amit azelőtt sose tett Lovise Margrete, talán éppen Edevart miatt, − most egyszerre viselni kezdte a gyűrűit. Hiszen szép gyűrűk, mért ne viselné őket? Edevart látta, de nem szólt rá semmit, nem is vette olyan igen rossz néven, nem ismerte a gyűrűk eredetét, nem is tudakolta. És ami ennél is több: mikor Lovise Margretenek megint egyszer eszébe jutott az öt lisztes ujj esete, hát jóízűt kacagott, hogy milyen jó tréfa, még meg is kérdezte, nem lenne-e kedve Edevartnak elismételni a komédiát? — De igen, felelte Edevart. Legközelebb, ha Anders Vaade megint bejön a boltba, én majd elszököm a konyhába, hogy ti kettesben maradjatok, − felelte Edevart. − Hát ami azt illeti, Anders Vaade nem utolsó legény, tudod, vágott vissza az asz-szony. Azt hiszem, egy kicsit szerelmes is volt belém, tőle kaptam ezt a gyöngyös gyűrűt egy karácsony napján, Amerikában. Edevart azt mondta: Én is kaphattam volna egyet-mást a mamzellemtől…

Nem, nem röstelkedtek egymás előtt. Hátuk mögött foszlányokban hevert a szívbéli nagy szerelem, előttük pedig semmi bizonyos, semmi rendíthetetlen nem állott. Hazátlan csavargók lettek a szerelemben is.

Már csak két hetünk van, mondta Lovise Margrete. Két hetünk? Mért, mi lesz akkor?

Akkor indulunk. Most már igazán ideje, hogy készülődj.

Hátha elkísérnél a falumba és széjjelnéznél ott egy kicsit? kérdezte próbaképpen Edevart. Esetleg kedved szottyan ottmaradni.

De hisz nem is építettél?

Építeni, − ugyan, ugyan − tán bizony olyan nagy módhoz szoktál, Lovise Margrete.

Nem, felelte megszégyenülve az asszony, a jó Isten a megmondhatója, mennyire nem. De hát te magad említetted, azért kérdeztem.

Edevart: Majd építek. De az időbe telik. Hozzátoldok egy takaros kis házikót, ahol ellakhatunk hárman. Nincs kedved megnézni a telket?

Elkísérlek, felelte az asszony.

Most hát kimondta. De aztán sürgette, hogy induljanak minél előbb, látszott, hogy nemigen bízik az útiterv megváltozásában és biztosítani akarja, hogy két hét múlva ott lehessen megint, mire a kivándorlók indulnak. Edevart is kételkedett, tartott tőle, hogy hiába lesz az utazás. És mit mondjon majd odahaza a jó poldenieknek? Hogy állítson be ezzel az asszonnyal, meg a gyerekkel? Vajjon mit szólnak a földiei?

Na, mindegy…

Haabjörg egy kicsit búsult. A két babát már megkapta Juliától és úgy volt, hogy elmegy harmadszor is, megint ott alszik náluk és megkapja a kis cicát is. Most aztán nincs cica. Edevart kénytelen volt egész sereg cicakölyköt ígérni neki, mire ott lesznek, Poldenben.

Bereteszelték az ajtókat és kieveztek a tengerre. A ház megint üresen állt, senki se nézett utánuk, csak a vízesés zúgása kísérte őket végig az öbölben. Beeveztek Karel szomszédhoz és megkérték, hogy nézzen át egyszer-egyszer Doppenre, míg odalesznek.

* * *

Bérelt csónakon érkeztek Poldenbe.

Edevart nem valami bátran jött. Most se halrakományt nem hoz, se áruval rakott csónakot, két idegen emberrel állít be a szülőfalujába. Mit szól majd az apja, meg a húgai, és mit szól vajjon Joakim, ami a legfőbb?

A falu közelébe érve mindenütt embereket láttak a parton, a szárítóhelyeken dolgoztak, csodálkozó, kiváncsi képű emberek, egyszerűen megálltak és bámultak. Edevart kicsit behúzta a nyakát az evezőpadon. Bizony, az ofotfjordi öreg is itt van megint, halat szárít. Az Edevart tallérjait nem küldte meg, biztosan nem volt neki miből, a fia, a batyus Nils nagyon meg-koppasztotta szegényt. De összekapart, amennyit tudott és halat vett az idén is.

A csónakszíneknél kötöttek ki és elindultak a falu felé. Edevart vitte a poggyászt. Vajjon hogy lesz, mint lesz?

De nem sikerült rosszul a dolog, egyáltalában nem. Lovise Margretét fölvillanyozta az utazás, mégis újság volt az egész, egy kis változatosság, nem a tulajdon lábanyomába lépkedett egész nap, mint otthon. Szép volt és nyájas, Paulinet tüstént meghódította. Haabjörg az első percben föltalálta magát, a bolt macskáját a kölykeivel együtt neki adták mindjárt, meg az öreg házigazdával is nagyon megbarátkozott, mesélt neki Amerikáról, Joakim nem volt odahaza.

Nem, igazán nem sikerült rosszul a dolog. Már maga az, hogy a házak fehérre voltak festve, már az is jó kedvre derítette Lovise Margretét. Ejnye, micsoda nagy házad van itt neked, Edevart! mondta. Kőlépcső, meg minden!

Na, nagynak éppen nem lehet mondani, felelte Edevart, de mi megfértünk benne. Szégyenkezve megmutatta neki a boltot, néhány polcával, fiókjával, a csöpp kis irodát és a még apróbb kamrát, minden takaros, rendes, csak olyan incifinci. Megkérdezte: Mit gondolsz, elférsz itt a kamrában?

Hát persze! miért ne?

Csak most egyelőre. Mert hiszen aztán építünk.

És Haabjörg hol alszik?

Azt majd kispekuláljuk. Talán Paulinevel alhatik? Nagyon megbarátkoztak már.

Na és te? Te hajléktalanul maradj?

Én? Ó, engem ne félts, én elalszom akárhol.

Bejárták az udvart, bekukkantak a kicsi istállóba, Lovise Margrete szippantgatta a jó istállószagot és elismerőn jegyezte meg: Istenem, de jól esik megint! Ha a tehenek hazajönnek, szeretnék fejni.

Edevart átvizsgálta a boltot és megkérdezte Paulinet, milyen cikkek fogytak ki megint. Na, majd csak segítünk ezen is! mondta. Hát Hosea mit csinál?

Hosea? Ott van Ezránál. Mit szólsz hozzá, egyszerűen megszökött a nyáron és megesküdött vele! mesélte nevetve Pauline. Bizony. Hiszen az a gyerek már majd meghalt, nem is mertem megírni neked. Nem azért, egész jól megvannak, Ezra legény a talpán, egész nyáron a mocsarát csapolta és érdemes megnézni, milyen szépen nő minden a keze alatt. Két tehenük van már… De mit is akartam. Mondd, ez az az ismerősöd, akinek együtt írtunk levelet Amerikába?

Igen, ő az. Képzeld, egyszer csak betoppant.

Férje is volt.

Igen. Az urának nyoma veszett.

Azt mondtad, bolondos, de nem látni rajta.

Úgy látszik, elmúlt. Én ugyan nem sokat törődöm vele. Joakim hol van?

A Kvae-fjordban. Kedve támadt megint próbára tenni a hálót. Csak amolyan kis kiruccanásnak szánta, biztosan, hisz küszöbön az aratás. De máris befogtak egy sereget.

Hogyan? Fogást tettek? kiáltott Edevart.

Igen, kétszer is, azt írja. Értékes áru, kövér hering. Ahhoz képest, amit egyszer Alsó-Polden-ben fogtak, semmiség, azt írja, de mivelhogy jó minőség, egész csinos rész jut mindnyájuknak.

Hallatlan! mormogta Edevart. Ez a Joakim tarsolyába dugta a szerencsét!

Hát ráfért, mondta Pauline. Azért is szállt ki most. Az istállót kell megnagyítani.

Miért? nem elég nagy az istálló?

Nem. Mióta még egy tehenet vettünk. Jövőre meg alighanem megint veszünk egyet. Nem is gondolnád, milyen bőven terem neki mindene, amióta hínárral trágyázza a földjét.

Hallatlan! dörmögte Edevart. Es ki ment még a hálóval?

Nem tudom a többit, de Ezra vele van, meg Karolus és Teodor.

Estére Lovise Margrete megfejte a teheneket. Aztán jajgatott is, könnyek közt nevetett, fájdította a kezét, hogy görcs állt belé a szokatlan munkától.

Ez volt első napon.

De aztán más napok is jöttek, nem csupa mulatsággal telt az idő. Pauline komolyan beszélt Edevarttal, megmondta, hogy a legszükségesebb cikkekből kifogyott és a vevők hiába jönnek a boltba. Nézd csak, az emberek úgy lassankint megszokták, hogy mindent megkapnak egy helyen, nem csak kávét, szirupot, meg szemes árpát kérnek, de fejszét is, amit a kovács csinál, meg csónakkötelet, amit azelőtt Bergenből hozattak mindig a halászokkal, most nemsokára itt van Olaf napja, amikor aratnak a nordlandiak, kaszát kérnek − sokáig nem él meg a bolt, ha semmink sincs raktáron.

Persze, persze, mondta Edevart.

Aztán a könyv. Pauline megmutatta az üzleti könyvet is a bátyjának, tessék, parancsolj! Nem adott ki hitelbe egy garassal se többet, mint amennyi pénzre biztosan számíthatott, ha majd az ofotfjordi kifizeti a munkásait a szárítóhelyeken. Ami készpénz befolyt, azt meg elküldte neki postán, apránként.

Csönd. Edevart nem rendült meg. Egyáltalában nem. Hanem akkor aztán Pauline mégis kirukkolt, nem hallgathatta el tovább a dolgot: Gabrielsen újra megnyitotta a boltját!

Úgy, újra kezdi?

A felesége nevén. Az asszony rokonai letették érte a kauciót. Azt mondják, nagyszerűen megy neki. Hozzánk pedig alig vetődik már be egy-egy vevő.

Edevart egy kihúzott fiók szélén ült, úgy hallgatta a kis húgát. Az várt egy darabig, aztán megkérdezte: Mit csináljunk, mondd?

Friss áru kéne, felelte Edevart.

Az bizony jó lett volna! sóhajtott a lány.

Hogy mondod? kérdezte Edevart és úgy tett, mintha csodálkoznék. Csak írd össze a listát, akármilyen hosszú lehet, írj föl mindent a világon, ami csak kell és ha kész van, egyszerűen add ide nekem!

Így gondoltad! kiáltott Pauline fölcsillanó szemmel. Hej, az ő bátyja!

Edevart neki támadt: Adta kislánya. Talán bizony azt hitted, hogy csődbe jutottam, mi? Jó vagyok én még nekik többre, mint amit te felírhatsz, hiszen ott a telkem, házam teljes berendezéssel, megvetett ágyakkal, a földemen vetés, a színben csónak…

Nem, Edevartot nem sújtotta le a hír. Igazán nem panaszkodhatik: Lovise Margrete el van ragadtatva, az új környezet, az emberek, állatok, minden tetszik neki és eddig egy árva lélek se helytelenítette, hogy két idegen nőszeméllyel állított be a szülőfalujába, − mit kívánhatna többet! Megkönnyebbedett a szíve és mindent rózsásabban látott.

Két hölgyével együtt elindult meglátogatni Hoseát. Ezra feleségét az irtáson.

Út még nem vezetett oda, csak egy ösvény, a mocsáron, sziklákon át, a legkomiszabb helyeken úgy kellett átvinni az anyát is meg a lányát.

De ahogy Ezrát ismeri, gondolta, hamarosan lesz arra út is.

Messze előttük magányos asszony dolgozik az egyik táblán. Hosea az, úristen, ez a Hosea! Lám, ott áll, utolszor megkapálja még a krumplit, milyen rendben tartja! Mikor a vendégeket megpillantja, beszalad a házba, sebtiben magára kap valami ruhát, hogy eltakarja terhességét.

Lovise Margrete szomorúan mondja: Mintha csak magamat látnám, így dolgozgattam én is a doppeni krumpliföldön! De lerázta az emlékeit, összecsapta a kezét, hogy milyen új, milyen szép világos minden, kétablakos szoba, a tető alatt még egy kis kamra, meg minden − olyan igazi irtásgazdaság. Az ablakból messzire kilátott az ember, a lápon zöldelő táblák fölött le, egészen a szárító helyekig, ahol emberek mozogtak, dolgoztak a szirteken, odalátszott egész Polden és azon túl, az öböl túlsó partjának hegyei. Lovise Margrete azt mondta rá, hogy bájos, szemérmes vidék.

Edevart ezzel kezdte: No, Hosea, amint hallom, megszöktél hazulról és férjhez mentél?

Hát azt hiszed, békében hagyott csak egy percre is! felelte Hosea mosolyogva.

Megnézték a szép, új, tágas istállót, ahol még két üres állás is volt a majd ezután szerzendő teheneknek, meg egy jövendőbeli lónak. Általában nagy gondot fordítottak a gazdasági épületekre, amint látszott, a csűrben cséplőhely is volt, a doppeni kis szénapajta csak amolyan kis félszer volt hozzá képest.

Ördöge van annak az Ezrának! De az is bizonyos, hogy sok adósság nyomja már a házát, vakmerő legény, hiába. Hosea azt mondta, ő jól megvan, nem panaszkodhatik, Ezra dolgozik, mint a hangya, de virágos kedvben, egész mulatság nézni, hogy ássa az árkot ott a lápon, hogy csapolja, zuhogtatja le a vizet. Hahaha! Valahányszor egy nagyobb gátat áttör, mindig bekiabál értem, hogy jöjjek oda és nézzem én is, mindig kedves!

És nem segít neki senki ott a lápon?

Hébe-korba Joakim is felnézett hozzá egyszer-kétszer, de annak elég dolga van a tulajdon földjén. Most a szántáshoz is csak ketten vagyunk, mondja Hosea büszkén. Ezra vágja a tőzeget, meglazítja, én meg ott állok egy széles kapával és megforgatom. Nagyon ügyel, hogy szép barázdákat húzzunk, én is úgy szeretem, mert szép, ha olyan egyenes, fekete sáv marad mögöttünk. Fáradságos munka. Ha ránk sötétedik, hazamegyünk. Tán kedvük lenne megnézni a földeket kinn a lápon?

Edevartot csöppet se érdekelte már a gazdaság, unta a húga fecsegését és azt mondta: Nem, most nem hiszem, hogy megnézzük.

Hosea belenyugodott. Na persze, persze.

Edevart a kísérőire mutatott és magyarázkodni próbált: Látod, ők Amerikában jártak és ott sokkal különb dolgokat láttak, lovat, gépeket.

Az bizonyos. Különben ami azt illeti, mi is szánthatnánk éppen lóval, de megvárjuk, míg lovat vehetünk, bérelni nincs pénzünk. De jól megvagyunk így is, két tehenünk van már.

Hosea büszke volt arra, amije volt, − akár csak Lovise Margrete egykor régen, mikor a szőnyegeit és juhbőreit mutogatta. Sok év eltelt azóta…

Kaptak tejet és ostyát, de a kávét megköszönték, nem kértek.

Hazamenet Lovise Margrete megint gyöngéd volt és szelíd, örült annak, amit látott és Edevart ezt arra magyarázta, hogy ott akar maradni Poldenben, ott akar letelepedni, hiszen annyira dicsér mindent.

Edevart megkapta a kifogyott árucikkek hosszú listáját és egyelőre a zsebében hordta. De nem csüggedt, hisz Lovise Margretevel még mindig rendbn voltak, kedve támadt beköszönni egyik-másik szomszédhoz, nehogy gőgösnek tartsák az ismerősök. Nem félt most már a kellemetlen kérdésektől, ha megkérdik, ki az a két idegen asszonyszemély, hát egy özvegyasszony a lányával, az, akitől a tanyát megvette odalenn, délen, egyenest Amerikából jött, hogy lássa egyszer a régi otthonát. — nem kergetheti el, ha már itt van!

Összebarátkozott az atyafiakkal, órákig eldiskurált velük, nem mintha különös öröme telt volna benne, de így kívánta a szokás. Lovise Margrete nem kísérte el az ilyen szomszédolásokra. Edevart úgyis gondolta, hogy nagyon is dámás a városi ruhájában, még a haját is göndöríti, vassal, Poldenben ez mind nem szokás. Hanem az megesett, hogy valamelyik szomszédasszony benézett hozzájuk és mivel Lovise Margrete kedvesen, türelmesen hallgatta őket, mesélt nekik Amerikáról, megnyerte a szívüket. Olyan nagy világot bejárt, bizony, tanácsot is adhat egyben-másban.

Edevart másodszor is elment Hoseához, félt, hogy megbántotta a minap, mert nem akarta megnézni a földjét. Szegény, kicsi Hosea, nemrég milyen csöpp jószág volt még, a vékony gyerekkezét nyújtotta, ha megköszönt valamit, most ott áll a lápon, a szántólföldön, nehéz munkát végez, de csak úgy nevet most is. Ilyen az, mikor valaki megelégszik a sorsával. Egyedül ment fel hozzá és pár rőfnyi jó szövetet vitt neki a tulajdon boltjából. Hoseát bizony nemigen kényeztették el addig ruhával, hát egész boldogan köszönte meg az ajándékot. Te csak az vagy, aki voltál! mondta megilletődve.

Fölballagtak a dombhátra, megnézték a krumpliföldet, lementek a lápra − széles síkság terült el előttük, sok kis és nagy árokkal, megművelt táblákkal, amelyeken hullámzó gabona díszlett. Edevart még nagyobb elragadtatást mutatott, mint amilyet érzett, hogy örömet szerezzen a húgának, ostoba kérdéseket is tett, hadd nevessen.

Na és hogy vagy itt? Békességed van? kérdezte.

Hosea elértette a célzást. Nincs semmi bajom, mondta.

Nem kiáltoz a lápról senki?

Nem, felelte hamis mosollyal. Legalább is nem kísértet.

Egy kis bátorság kellett hozzá, idejönni, ahol a madár se jár.

Most már eszembe se jut az ilyesmi, felelte Hosea. Nappal tele vagyok dologgal, este meg Istennek ajánlom lelkemet.

Én nem tudom, vállakoznék-e rá, mondta most Edevart egész komolyan.

Mért − a halott miatt? Hisz az rég a temetőben pihen.

Hát hiszen nem akarlak ijesztgetni, de megeshetik, hogy egy éjjel megint kiáltoz.

Dehogyis, felelte Hosea, hiszen akkor se a hajósgazda hangja volt.

Edevart meghökkent. Hát kié? kérdezte kurtán. De mikor látta, hogy Hosea nem akarja megmondani, egyszerre világosság gyúlt az agyában. Teringettét! most már értem! kiáltott fel.

Mit szólsz! mire képes ez a fiú! mondta Hosea. De az August ötlete volt.

Úgy? August! Szóval ő ugratta be?

Igen. Segíteni akart rajta, hogy legyen miért nekifogni a munkának a lápon. Úgy aztán kiásták a holttestet, meg a Martinus tehenét. Nézd ezt az óriási árkot itt, ezt akkor csinálták!

Edevart nevetésre fakadt: Szóval elbújt itt a lápon őkelme és vasárnaponkint jajgatott? Nahát! Ilyet se hallottam, amióta élek.

Az isten áldjon meg, nehogy eláruld valakinek!

Ne félj. De hogy tudtad meg te magad?

Hát az úgy volt, hogy nem akartam hozzámenni feleségül, és itt lakni, ahol szegény lelkek, meg kísértetek háborgatják az embert. Arra aztán megvallotta, hogy volt.

Nevetett, mikor elmondta?

Igen, befogta a száját és röhögött. Kedvem lett volna eldöngetni, úgy haragudtam rá, hisz holtra ijesztett itt valamennyiünket, de ő nem nyugodott, amíg meg nem békített, addig beszélt, kedveskedett, hogy a végén én is nevettem. És igaz is, hogy a holttestnek a temetőben van a helye és mindnyájunk javára volt az egész. Nézd meg ezt a gabonaföldet!

Nagyszerű!

Egy kicsit féltem odaát a réteket, ideje lenne, hogy hazajöjjön már és lekaszálja. Mit szólsz, milyen pompás a fű! Két tehénnek elég! Mit is akartam: férj-feleség lesztek nemsokára?

Azt nem tudom még. Neked hogy tetszik?

Huncutul szép, az bizonyos. És azt hallom, hogy nem átall tehenet fejni. Én nem szólok ellene.

Hát, lehet hogy ezt a bolondot is megcsinálom.

* * *

Edevart a postára készült. Lovise Mergrete az irodában ült és a gyermekeinek írt levelet Amerikába. Ő is csak olyan bajban volt az írással, mint Edevart. Ez a különben annyira ügyes teremtés gyámoltalanul vergődött, ha levélírással akadt dolga, hibásan, csúnyán írt. Élőszóban mind a kettő megállta a sarat, sőt, az asszony néha felülkerült, annyira, hogy Edevart kénytelen volt hallgatni.

Igen. Edevart a postára készült. Azt a látszatot akarta kelteni, hogy tényleg elküldi Trondhjembe a hosszú árulistát. De előbb még beszélni akart Lovise Margretevel. Csak írja meg előbb a levelét, akkor bátrabban megkockáztatja, eleget meghányta-vetette magában. De vajjon csakugyan merheti-e szóvá tenni a dolgot?

Hm! Kezdte végre. Eszembe jutott valami. Hogy került szóba ez a pénzdolog köztetek, Anders Vaadevel?

Az asszony kicsit furcsa képet vágott és akadozva felelt. Nem is tudom, csak úgy véletlenül.

Nekem is szólhattál volna.

Igaz.

Hát bizony. De különben most már egyre megy. Nem? Úgyis itt akarsz maradni, amint látom és akkor nem kell az útiköltség.

Lovise Margrete nem felelt.

Vagy hogy gondolod? Edevart most egyszerre ránézett és olyan képet vágott, mintha nehezen viselné el az asszony hallgatását.

Nem tudom, mondta Lovise Margrete. Engedd, hogy gondolkodjam kicsit fölötte. Ha most itt letelepszünk, azt nem változtathatjuk meg soha többé, akkor itt kell maradni, amíg élünk.

Na és?

Hát tudod, − ha a gyerekek nem lennének odaát, —

És kezdődött élölről a régi nóta, még nem gyógyult ki a kóborlásból, szó sincs róla. De azért most is engedett, szépen kibontotta a levelet és utána írta, hogy nem tudja biztosan, mit fog csinálni. Ugyanaz a nóta. És a végén eszébe juttatta Edevartnak azt a bizonyos ígéretet, egy bizonyos éjszakán − hogy ő is velük tart az Új Világba. Erre aztán Edevart nem szólhatott semmit.

A postáról két levelet hozott Lovise Margrete-nek. Az egyik Lorensentől jött, Lovise Margrete úgy mondta, hogy az utazásról ír, a másik amerikai levél volt, a gyerekektől. Elolvasta mind a kettőt és nem szólt egy szót se.

Attól kezdve semmit se talált többé elragadónak Poldenben, nem is ajánlkozott többször teheneket fejni. Most már csak azon iparkodott, hogy Edevartot is rábírja az amerikai útra, az pedig csak hümmögött valamit mindig és húzta a dolgot egyik napról a másikra.

Komolyabb szóváltásra sose került a sor közöttük, egyre Amerikáról beszéltek és türelmesen vitáztak.

Persze, persze, aki Doppenen nőtt fel, annak Norvégia nem is elég nagy!

Bizony, Edevart. Igaz, hogy azelőtt csak doppeni voltam, de később sok hazám lett. Amerika olyan nagy ország, ha egyik helyen nem találod jól magad, elmehetsz máshová. Hogy Floridában nem is volt még és amióta azt a könyvet látta…

De hát nem azt mondta, hogy a gyerekei New Yorkban vannak rendes alkalmazásban, nem ott akar lakni velük?

Egy darabig talán, na persze, hogy látni szeretné a gyerekeit és ott élne egy ideig. De ami azt illeti, a gyerekek nagyok már, nincs szükségük az anyjukra és ő már lakott New Yorkban két évig. Eleinte, mikor kiköltöztek.

Úgy? És aztán elhagyta az otthonát?

Igen. Más városba költözött. Miért? Ez talán olyan különös eset?

Nem, felelte Edevart, hisz ő is csak olyan hazátlan csavargó volt. De hiszen azt itthon is megcsinálhatják: bevándorolják az országot Poldentől Doppenig és vissza.

Ó, csak ilyeneket ne mondj! sóhajtott fájdalmasan az asszony. Gondolni se szeretek rá! Nem láttad a húgodat, Hoseát? A földjének meg a két tehénnek a rabszolgája! Végigfut rajtam a hideg!

Hosea! Hisz ő boldog azzal, amije van!

Igen, igen. Éppen úgy van, mint Karel. Nem tudja, hogy jobb is van.

Csönd.

Én úgy értettelek, hogy jól találod magad nálunk és otthonosan vagy itt, tán kifogásod van valamelyikünk ellen?

Csak nem állhatok ide panaszkodni, hogy ez nem tetszik, az nem tetszik, mikor idegen vagyok itt. Polden egész jó kis hely egy darabig, akárcsak Doppen. De most már ne beszéljünk erről.

Hát persze, persze, nem kellett volna kiugratni a rókát, gondolta Edevart. Éppen elég baj, hogy kimondta, amit mondott. Szemére vetette, hogy Anders Vaadehez fordult pénzért és nem őhozzá. Még képes rá, hogy most majd szaván fogja. Csak egyet akart még eszébe juttatni: Nem azt írtad nekem, hogy nem volt egy boldog napod Amerikában sem?

Az igaz, ott se éreztem jól magam. Igazat írtam. Éppen azért vándoroltam helyről helyre, próbálgattam, hol jobb. De azért jobb ott, mint itt.

Mindig az a nóta. Lovise Margrete nem másította meg a szándékát.

Másnap elkövetkezett a döntés. Előbb szép szóval kérte Edevartot, hogy lásson komolyan a dologhoz és készüljön el holnapig, mert indulnak Doppenre.

Holnapig? Most hát nyakán volt a kötél. Szóval, nem gondolta meg a dolgot, megint hátat fordít a hazájának?

Igen, el kell utaznia.

Kell?

Nem akartam szólni eddig. − Lehet, hogy ez csak úgy kicsúszott a száján. De most már egy kockára tett fel mindent. Ó, hisz talán csak azért rángatta elő ezt az érvet, hogy megingassa makacs szerelmesét, nem is gondolta meg, milyen véglegesen eldönti ezzel a dolgot, nem is tudta, hogy most már vállalni kell a következéseket. − Azt írják a gyerekeim, hogy az apjuk előkerült.

Most fölkiáltott Edevart: Mit beszélsz? Megkerült?

Azt írják.

Erre felocsúdott mégis, határozottan föltámadt az érdeklődése. Akár csak amolyan kétségbeesett ötlet volt, akár valóság, de bizonyos, hogy sikerült Edevart nyugalmát megbolygatni vele.

Remélem, nem mondtál igazat?

Bizony, ki hitte volna!

De a kutyafáját, hisz elváltál tőle, vagy mi?

Na igen. Elválni elváltam, csakhogy…

Csakhogy visszakívánkozol hozzá?

Hát mit tehessek! Nem hagyhatom egyedül!

Hát akkor… Edevart bólintott rá, elgondolkodott. De voltaképpen nem sújtotta le a hír, nem, egyáltalában nem törte meg, sőt, inkább megkönnyebbült, megszűnt a bizonytalanság.

Most már csak megérted, hogy nem halaszthatjuk tovább, mondta az asszony.

Edevart nem tudta, mit szóljon: De hiszen akkor én nem is mehetnék…?

Nem jöhetnél?

Hogyhogy? Nem tudom, mit gondolsz.

Tüstént megtalálta a kibúvót, ó, leleményben, fürgeségben nem volt hiány. Na igen, hiszen Haakon nincs ott a gyerekeknél, csak azt írják, hogy nyomára akadtak.

Jó, de ha megtalálják és odajön… talán két férjet akarsz?

Mit csináljak! nyögött fel Lovise Margrete és elfutotta szemét a könny. De oda kell utaznom most már, azt írják!

Ebben az utolsó levélben írják?

Most se ijedt meg, ügyesen feltalálta magát. Elvégre megeshetik, hogy Edevart látni akarja a levelet, zsebre dugja és elolvastatja a barátjával, Augusttal, az tud angolul, jónak látta elébe vágni: Ejnye, de bánom, hogy elégettem a levelet, most megmutathatnám.

Elégetted?

Igen. Még valaki megtudja belőle, hogy férjes asszony vagyok. Főképpen temiattad nem akartam.

Mind a ketten eltöprengtek jó darabig. Ha az ujjából szopta volna is az egészet, pillanatnyi szorultságában, akkor is eldöntötte vele a kérdést, most már nem vonhatta vissza.

Hát akkor, úgy látszik, vége mindennek, mondta Edevart.

Istenem, Istenem, bizony úgy lesz! felelte az asszony. Persze, hogy most csupa gyöngédség volt megint, csupa búbánat, szinte hangtalanul suttogott és sirdogált is kicsit, de úgy látszott, hogy ő se hal bele azért, − igen, úgy látszott, ő is megbírja a csapást.

Na, hát mégiscsak vége lett! folytatta Edevart.

Lovise Margrete rátette a kezét az övére és hallgatott.

És Haabjörggel mi lesz?

Föltennéd rólam, hogy vele nem törődöm? Ő még kicsike, nem maradhat itt nélkülem. Szóval, te nem tartasz velünk?

Nem, felelte Edevart keményen.

Szegény fiú, te! súgta Lovise Margrete és még gyöngédebben nézett rá. Hát most itt hagyunk mind a ketten!

Úgy látszik. Kiviszlek benneteket a hajóhoz holnap.

Doppenig eljösz velünk? Mondd?

Edevart úgy felelt, mint akit mélységesen megbántottak, szívtelenül mellőztek és megbántottak. Elmehetek, föltéve, hogy neked nem mindegy, jövök-e vagy sem.

Ó! Már hogy lenne mindegy! Hogy tud ilyen szívtelenül beszélni! Persze, hogy vele akarja tölteni az utolsó órákat…

* * *

De nem ment velük Doppenig mégse. Az utolsó percben megmásította az elhatározását. Álmatlanul vergődött egész éjszaka, most már nem volt neki könnyű az elszakadás. Az is bántotta, hogy nem ő adja az útiköltséget, bizony, nincs mit tagadni, elszegényedett.

Mikor két hölgyével átevezett a hajóállomásra, a maga beteg és erőtlen módján megpróbált elbújni, míg a hajó érkezik. A kis Haabjörg minden zegzugot fölkutatott, szerencsésen ráakadt a raktárépület legfelső során. Görnyedten, magába süppedve üldögélt ott, a kezeit bámulta.

Hát te itt vagy? Édesanyám régen keres.

Keres? mondta Edevart és követte a kislányt.

Az diadalmasan vitte az anyja elé: Ott fönn találtam meg, nézd, a háztető alatt, hahaha!

Lovise Margrete biztosan nem csodálkozott nagyon, jóságosan elnézte a dolgot, a kislánynak olyasmit mondott, hogy Edevartnak sok a gondja és talán nyugton akart lenni. Gyere ide, ülj a köpönyegemre, mondta Edevartnak és eligazgatta a köpönyeget.

Mért is nem lehet végesvégig gyámja és oltalmazója! Hej, nagyon nehezére esett megválni tőle örökre, − hiába, mégiscsak első szerelme volt, fiatalsága nagy eseménye. Most ebben a percben biztosan szívesörömest elkísérte volna akár egészen Floridába, ha megvan hozzá a pénze.

És Lovise Margrete? Átérezte vajjon ezt az ő gyötrelmét? Milyen halavány vagy, mondta és nyájasan cirógatni kezdte a kezét.

Nem jól érzem magam, felelte Edevart.

Látszik, hogy valami bajod van.

Ha pálinkám lenne, most fölhajtanék egy pohárral.

Nem kaphatnál itt valahol?

Nem. De meg úgy se használna. Lovise Margrete… Lovise Margrete… mormogta, mintha emléket idézne és bágyadtan ingatta a fejét.

Az asszony maga is sápadtan, megindultan ült ott, javát akarta, segíteni szeretett volna rajta, hirtelen azt mondta:

Ilyen állapotban nem jöhetsz velünk.

Kicsit megviselt a dolog, most úgy rámjött egyszerre.

Mégis sok volt neked, mondta Lovise Margrete könyörületes szívvel. Jobb lesz, ha visszaevezel és ágyba fekszel.

Röstellem.

Dehogyis, ne vedd úgy. Hisz holnap estére ott is vagyunk Doppenen.

Erre már összeroppant Edevart, félre fordult és azt mormogta: És én nem leszek ott!

Az asszony vigasztalni akarta, vitézebbnek mutatkozott, mint amilyen volt. Megígérte, hogy írni fog. Mert tudd meg, hogy én szeretlek, jobban szeretlek, mint bárkit a világon − mondta még a beszállásnál.

Szép, szép, de mit érünk vele, ha mégis elszakadunk egymástól.

Jó, de idehallgass, folytatta az asszony, jókedvet tettetve, én nem tudom, jó lesz-e nekem odaát, egyáltalában nem tudom, és ha nem jó lesz, hát visszajövök hozzád. Igazán, majdnem biztosra veheted. Vagy te jösz ki hozzám? Az se lehetetlen.

Hát hiszen semmi se lehetetlen, mondta Edevart nekibuzdulva.

Na látod, hát nem is örökre válunk el. Egy baj van csak, hogy én addigra megöregszem.

Hogy te megöregszel! Hiszen én öregebb vagyok nálad.

Persze, persze, azt én is tudom. Meglátod, nemsokára megint találkozunk. Csak most baj nélkül hazakerülj!

Nem, nem, megpróbálom mégis, elkísérlek, mondta Edevart csupa röstelkedésből.

Az asszony úgy tett, mintha a maga javát nézné: Ne tedd azt, Edevart, csak nehezebb lenne mind a kettőnknek. Hátha az én vitézségem se tart végesvégig.

Ha ezzel a hajóval mennek, jó lesz csónakba szállni, figyelmeztette őket fennhangon a csónakos.

Már ott is volt a hajó, éppen fütyült. Sürgés-forgás támadt, mindenki a holmiját kapkodta, ők is, csak éppen hogy kezet fogtak, hevenyében elbúcsúztak, csókra idejük se maradt. Jaj, hol a gyerek? Ej, a kis kópé, mindig úgy kell valahonnan összeszedni! Haabjörg! kiáltott Lovise Margrete! − Itt vagyok! felelte a kislány, valahonnan. Ó, nem kell őt félteni, ott van már a rakódócsónakban és nagyban meri a vizet egy óriás kanállal, a kalapja a hátán lóg. Nahát! ez a gyerek! Egész szépen föltalálta magát, az útitársak mosolyogva nézték…

Edevart hazafelé evezett. Nem ér ő már egy fabatkát se, hiába: Lovise Margrete nem említette az útiköltséget és Edevart is hallgatott róla. A külszínt megmentette talán, de egyebet alig. Most hát itt maradt. Vajjon mit csinálna August az ő helyében? Fütyülne rájuk és kihúzná a derekát. De Edevart meggörnyedt.

Hanem azért csak megy minden.

Múltak a napok, telt az idő. Levelet kapott. Lovise Margrete írt, hogy indulnak már, de visszakerül még, biztosan. Ó, kedves, jóságos levél volt, kicsit hebehurgyán, szaggatottan írt, de egyébként egészen rá lehetett ismerni belőle. Drága teremtés, nem úgy megy el, mint aki szökik, gondol rá még az utolsó percben is, szíves-örömest tett volna érte valamit, de nem sikerült. Ide hallgass! Romeo megint olyan nagy komédiát csinált Haabjörggel, elhalmozta ajándékkal és nem akarta elereszteni, végre még Knoffné asszony is kijött személyesen és megkérdezte, nem hagynám-e itthon a kislányt, mert ők szívesen befogadják és jó dolga lenne. És ő, Lovise Margrete nem tudta, mit szóljon, de Edevartra gondolt, hogy legalább mégse lesz egészen egyedül. Azt hiszed, meginvitáltak engem is, annak rendje-módja szerint? No, mit gondolsz? Az ember föltenné, hogy ha ilyen nagy dolgot akarnak egy anyától, hát azt is megtisztelik, de nem, azt akarták, hogy csak egyszerűen ott hagyja nekik a gyerekét, a tulajdon vérét. És ez még nem is minden. Hiszen, ha most nekik adja Haabjörgöt, biztosan nem eresztik el soha és ha megnő, Romeo majd el akarja venni feleségül és sohase mozdulhat abból a fészekből, sohase látja meg a napvilágot. Köszönöm, nem kérek belőle. Mit gondolsz te, Edevart, mégis ott kellett volna hagynom? Rád bízom. De attól félek, hogy ha eljönnél és látni akarnád, amihez több jogod van, mint bárkinek a világon, hát nem engednék, mert úgy tesznek, mintha valóságos istenek volnának hozzánk képest, az illendőséget pedig nem tudják és én többet láttam a világból, mint ők együttvéve... Itt olyan kihalt és rideg minden nélküled. Remélem, szerencsésen hazaértél akkor, pedig halálsápadt voltál, bennünket ne félts, nagyszerűen ideértünk, Anders Vaade hozott el bennünket csónakon és segített összekészülődni az utazásra, de Anders Vaade még csak gondolatomban sincs, egy percig se, azt tudd meg, és ha akartam volna, megtehettem volna odaát Amerikában, mikor szerelmes volt belém, de én soha rá se néztem. Úgy mondom, ahogy igaz is, hogy soha senki el nem hódít tőled… Ha ide jösz, hát találsz ennivalót, de ami romlandó, azt elviszem és szépen kitakarítok. A gyűrűimre nincs már szükségem és az egyiket itthagyom neked az asztalfiókban, igaz, hogy te nem hordhatod, de add oda Paulinenek, az én nevemben… Holnap indulunk innen, ne aggódj miattunk, én utaztam már sokat, átszálltam egyik vonatról a másikra, utaztam éjjel is. Isten áldjon, nem örökre búcsúzunk, később majd gyakrabban írok…

Az uráról, aki megkerült, egy árva szót se írt.

* * *

És múltak a napok. Edevart félelemmel gondolt rá, hogy az öccse, Joakim most már akármelyik napon beállíthat, bizony semmi kedve se volt találkozni vele. Általában annyira odavolt, úgy lerongyolódott kívül-belül, hogy bújt az emberek szeme elől. Pauline is türelmetlenkedett már, hogy az áru nem érkezik meg. Mi történhetett? Olyan hosszú lista volt, annyi sok minden és még mindig semmi értesítés, hogy megérkezett volna az állomásra? Hová lett? Edevart azt mondta, hogy leutazik, utánajár a dolognak, összekaparta, ami a kasszában volt és elutazott.

Persze, hogy csak Doppenre szándékozott, nem máshová. Elfogyasztja az ennivalót, amit ott hagytak, aztán üldögél majd a ház előtt megint és a kezeit bámulja.

De egyelőre odáig se jutott. August elébe toppant a kikötőben: Hát te nem mentél velük Amerikába?

Nem, —felelte Edevart, amint igaz is volt: nem volt miből.

August bólintott: Gondoltam mindjárt!

Poldenben egy árva garas sincs ilyenkor, semmit se lehet eladni, kinnlévőség, persze, volna elég, de azt nem tudom behajtani, míg az öreg Ofotfjordi a szárítóbért ki nem adja. Az öreget is én segítettem ki pár tallérral.

Mihez kezdünk most? − kérdezte August.

Azt én is kérdem tőled.

Jó, de mit keressz itt? − Biztosan okod volt rá, hogy idejöttél? − Itt voltam a rakparton, mikor hajóra szálltak, ő is elutazott. Tudom. Csapatostul mentek, megszámláltam vagy tizenötöt, annyian szálltak be. Hogy mondtad? Miért jöttél most ide?

Hát csak úgy. Nagyon magányosan voltam, semmi dolog sincs otthon, aztán látni akartalak.

Csak sikerülne eljutni innen, mind a kettőnknek, mondta August és törte a fejét.

Én nem moccanhatok, nincs egy fityingem se, felelte Edevart.

Megvan az órád, meg az aranygyűrűd… Hanem egyébként August se volt valami rózsás kedvében, keserű szavakat dünnyögött, hogy ő ilyen meg olyan tökfilkó, engedi, hogy az orránál vezessék.

Edevart azzal vigasztalta, hogy nem ő az első, aki bolondot csinál, iparkodott kivallatni a cimboráját. Nem szedett ki belőle semmit, de annyit sejtett, hogy ha August ennyi évig kitart egy helyen, hát annak nagy oka van. Valahogy összefügghet a dolog a gyűrűje eltűnésével. Mindjárt azon is kezdte: Hová tetted megint az aranygyűrűdet?

August: Hogy hová? Én tudom.

És nem kaphatod vissza?

Úgy látszik, nem.

Miért? Nem találkozol vele?

Mindennap találkozom vele. Miért kérded?

Hát hiszen semmi közöm hozzá, mondta Edevart, de ki az?

Azt nem mondhatom meg.

Hja úgy.

Mivelhogy nagyon nagy dáma. Én nem tudom, micsoda boszorkányság, de idestova két éve tart már.

Én tudom, milyen az!

Hanem azt mondhatom neked, Edevart, hogy: ártatlanul keveredtem a dologba.

Azt is elhiszem. Magam is olyanformán jártam.

Jó, jó, te legalább nyitott szemmel cselekedtél, de nekem bekötötték a szememet.

Hogyhogy?

Hát honnan tudhattam, hogy férje van, mikor egy szóval se mondta? Csak akkor tudtam meg, mikor már későn volt.

Férje van? Mégse mondod meg, ki az?

August csak a fejét rázta. Nagyon nagy dáma.

Edevartnak most egyszerre kinyílik a szeme. Eszébe jut egy vastag aranygyűrű, ami valakinek a középső ujján illetlenkedett és még ott is bő volt. Tudom már, ki az! − mondta végre.

Úgy? Akkor jobban teszed, ha nem faggatsz.

Ördöngős egy fehérnép! Hogy botlottál belé?

Jaj, ne is emlegesd! Trondhjemig váltottam jegyet, de idáig jutottam, tovább nem. A jegyet nem bánom. De nem Isten rendelése az ilyen, mondd? A csónakból kiszállok, találkozom vele. Nem ismertem itt egy lelket se, ő megkérdezte, hová való vagyok, mikor megmondtam, mindjárt azt tudakolta, hogy te mért nem jössz és a többi. És írjam meg neked, hogy ő a kedvesem, igazán, írjam csak meg, ilyeneket mondott és bolondul szép és jókedvű volt. Ha én tudom, hogy férjes asszony − de csak annyit mondott, hogy házikisasszony itt a portán. Milyen csinos aranygyűrűd van, mondta. Akarja? kérdeztem. Így esett a dolog.

Jó-jó, de mikor megtudtad, hogy asszony ..

Na persze! Csakhogy akkor már késő volt, tudd meg, komám. Elvégre nem vagyok én fábul. Bizony belehabarodtam az első minutában. Azóta mindig azt várom, hogy majd csak enged, de nem. Különben az ura rettenetes egy figura. Fél az egerektől. Ilyen ember való neki!? Mert fene szépséges egy nőszemély, azt mondhatom, jó egynéhánnyal volt már dolgom, de ez a legkülönbek közül való. Hát ne csodáld, hogy epedek utána, de ő csak nevet rajtam mindig. Hanem most már úgy vagyok vele − nem tudok lemondani róla. Ha egyszer beleszeretek valakibe, hát attól senki el nem térít többé. Igaz, hogy senkit se szerettem még két esztendeig egyfolytában. De ne felejtsd el, hogy igazi dámáról van szó, ilyennel még nem találkoztam idáig. Ami pedig az aranygyűrűt illeti, hát én csak örülnék, ha az ujján hordaná holta napjáig, emlékül, hiszen vissza akarta adni már többször is, én mondtam nemet.

Úgy? Hát nem ő kérte el?

Nem. Csak ha nagyon haragszom rá, akkor mondom így. Sőt. Igazán jó lélek és fenemódon szép. Félre is tett nekem sok jó falatot, azért is megemlegetem, amíg csak élek.

Hát nem is csudálom, ha beléhabarodtál, mondta Edevart.

Bizony. Ha reggel megpillantom, kótyagosan járkálok délig, kását eszem vacsorára és azt hiszem, pecsenye. Az ördög tudja, hogy van ez!

Edevart: Próbálj szabadulni.

Azt hiszed, nem próbáltam már! Ha ő nincsen, már rég megszöktem volna innen. Mit keresek itt? Romeo valami picikével megtoldotta ugyan a béremet, de vele nem törődnék. Se ingem, se gallérom.

És a két cimbora eltöprengett a dolog fölött, meghányták-vetették alaposan, végre is Augustnak egy jó ötlete született: Tudod mit? kereket oldunk! Egy hét múlva megy délre a hajó, fölszállunk. Itt igazán nincs semmi keresnivalónk.

Délre? Hová megyünk?

Délfelé. Jobb, mint északra. Mit csinálunk Poldenben? Elmegyünk olyan messzire, amíg futja a pénzünkből, akkor kiszállunk. A harmonikát magammal viszem.

* * *

Edevart átevezett Doppenre. Alaposan megéhezett, mire odaért és mindjárt harapnivalót keresett. Kenyeret nem talált, de kétszersült az volt elég, meg füstölt hús. Vajat se hagytak neki. No jó.

Olyan sivár, magányos volt a ház. Az ágyak megvetve, takarosan, minden kimosva, kisúrolva, de kívüle egy lélek sincs a házban. A falak némán állnak. Ha pálinkát keríthetne, szívesen felhajtana egy pohárral.

A ház tája szépen zöldellt, a rétek megértek már a kaszára, de a gabona még növekedőben volt, a krumplit szépen megkapálta, rendbe hozta Karel. És Lovise Margrete nem sajnálta itt hagyni mindezt!

Edevart későn estig kinn ődöngött a ház körül, végül lefeküdt a maga ágyába, a szénapajtában. Lassankint besötétedett, a vízesés zúgása behatolt hozzá. Úgy érezte, egyes-egyedül van a világon − ki látott ilyet! egy nagy szál, markos legény, aki önnönmagát sajnálja és siratgatja.

Reggel megtalálta a gyűrűt az asztalfiókban. Csudálta, hogy éppen a gyöngyöset hagyta ott neki, amit Anders Vaadetől kapott, nem a másikat, bár azt talán maga vette. Tudja isten, Lovise Margrete olyan aranyosszívű, hátha éppen ezzel akart kétszeres örömet szerezni, hogy Anders Vaade ajándékát hagyta itthon. Ez a gondolat is meghatotta. Megint könnyezni kezdett.

Összekereste a házat egy kaszáért, de nem talált. Se pajtában, se félszerben nem lógott kasza, persze, Haakon Doppen biztosan nem fogott kaszát a kezébe soha, − szegény asszony, talán kénytelen volt valamelyik szomszédját megkérni, hogy vágja le a rétjén a füvet. Alighanem úgy volt.

Átevezett Karelhez, attól kért kaszát, meg fenőkövet. Meg is kapta. Karel azt is mondta, hogy szívesen átküldte volna a fiait Doppenre, a rétet lekaszálni, csak nem tudta, szabad-e? A krumplit úgyis megkapálták.

Igaz is. A fiaid elvihetik a krumplit, amiért megkapálták, mondta Edevart.

Eldiskuráltak egyről-másról, a termésről, ami jó közepesnek ígérkezett, a kivándorlókról, akikre Karel szörnyen haragudott. Az az Anders Vaade sose akart dolgozni, bezzeg az apja más ember, az a maga keze munkájával kereste, amije van. De az Anders-fiú, az csak sétált mindig a hosszú kabátjában és adta az urat. És ami a legrosszabb, elcsábított egy egész sereg embert, köztük pár jóravaló fiatal legényt, az egyik halászcimborám volt. Meg ez a Lorensen is! Az se tett egyebet, amióta hazajött, mint szapulta Norvégiát. Maradt volna inkább ott, ahol volt. De soknak elcsavarta a fejét, az igaz. Hát csak hadd próbáljanak szerencsét, én nem irigylem tőlük. De nem olyan bizonyos, hogy ott tejbe-vajba fürdenek. Lorensen egyre azt hajtotta, hogy jobban élnek odaát. Mennyiben? kérdeztem én. Arra aztán kirukkolt, hogy édesebb ételt esznek. Hallottak ilyet! Nem kaptak elég mazsolát, nyalánkságot idehaza, hát kivándorolnak Amerikába! Micsoda szökevények! csak menjenek, isten hírével.

Edevart, aki maga is örömest velük tartott volna, ha a zsebe engedi, nem tehetett egyebet, csak bólintott rá hébe-hóba. Most jut eszembe, szólalt meg egyszer, hogy gereblye is kéne. Odaát nálam semmit se találok.

Kapott gereblyét is.

Most Karel kérdezett valamit: Azt hallom, eladod Doppent?

Hogyan? csudálkozott Edevart. Én nem tudok róla. Ki mondta?

Úgy? Pedig neked csak tudni kéne. Romeó említette, hogy el akarja adni a te nevedben. Még kérdezte, nem venném-e meg a fiaimnak.

Edevartnak megnyúlt az orra. Bajt szimatolt. Romeo képes az adóssága fejében egy szép napon eladni birtokát. Nem emlékszem pontosan, de lehet, hogy említettem valamit Romeónak. Jó feje van a fiúnak, annyi szent!

Nekem kínálta. De a vízesés nélkül.

A vízesés nélkül? Igen, úgy mondtuk.

Hazafelé Edevart még görnyedtebben ült az evezőpadon. Szóval figyelmeztették. Különben minek neki most Doppen, ha egyedül van? Eh! vegye csak el Romeo az adósságért, vegye csak el, isten nevében.

Amint hazaért, kaszálásnak állt. Felindult állapotában ugyancsak beléeresztette a kaszát a fűbe, kibillent az egyensúlyából, a veríték ömlött róla, a kasza jól fogta a nedves füvet és széles út maradt a nyomában hamarosan. Ha legalább még egy óráig be nem sötétedik, elkészül az egyik táblával, gondolta, holnap reggel kiteríti, délre megforgatja a szénáját, estére be is hordja.

Nem volt ő olyan kontár a mezei munkában, mint az öccse, Joakim, gondolta, értett hozzá bizony.

Csak a nap végeztével feküdt le, szundított pár órát és újra talpon volt.

Pirkadt és szép, meleg nap ígérkezett. Miért ne kaszáljon tovább, mennél többet? Van még vagy hét órája, míg a harmat felszikkad, isten uccse', megmutatja ő Joakimnak, mit tud! - A késő esti munkától még kimerülten, étlen-szomjan loholt ki a kaszálóra.

Derék, izmos legény volt, megint kiderült, hogy ér valamit, a kasza zengett, a fű puha rendekbe omlott, széles csapás jelölte az útját. Persze, könnyelműség volt lekaszálni az egész füvet, mikor nem számíthat többnapos szárazságra, de ő csak nem hagyta abba.

Mikor elkészült, bement a házba, előkereste az ételt, szalonnát, kétszersültet, kávét főzött és szirupot tett bele, tíz órára fölszikkadt a harmat és ő hozzáfogott kiteríteni a nehéz szénát, húsz szekérre való takarmányt. A végén már majd összerogyott és ahogy leült, elnyomta az álom.

Mire fölébredt, kitisztult a feje, valami lázas, túlságos világosság volt az agyában. Egy és más, ami addig csak parázslott benne, most vakmerően fellobbant. Hirtelen belátta, hogy nem történik semmi jogtalanság, ha Romeo eladja Doppent, erre ő rászolgált, hisz becsapta az öreg Knoffot már a halvételnél évekkel azelőtt, a Lofotokon, legalább a kétsillingesek visszakerülnek jogos gazdájukhoz.

Ez rendben volna.

Hanem Lovise Margrete! Az más dolog. Most először támadt fel benne a keserűség ellene: voltaképen mégiscsak megszökött Anders Vaadeval, meg a többivel. Mégiscsak hűtlenül itthagyta őt. És hogy ilyen koldus, férfi létére szárított hússal él, mint gyerekkora legnyomorúságosabb napjaiban, ezt nem neki köszönheti voltaképen? Egész bűnlajstrom volt ellene. És hogy megváltozott! rettenetes, hogy megváltozott! Az odaadás pillanatában, igaz, csupa tűz volt és csupa gyöngédség − ezt az egyet meg kell adni − de még olyankor is − nem rontotta-e mindig szemérmetlen szókkal, kifakadásokkal az édes órát? És mivel magyarázza azt, hogy sose félt a következésektől? Biztosan megtanulta odakinn az ilyen mesterkedést is, holmi fogásokat, amikről Edevart odahaza csak regélni hallott, azt is nagy visszatetszéssel. Még mást is csinált, ami Edevartnak nem tetszett, őnáluk odahaza megtartották az ünnepet, de Lovise Margretenek most már semmiség volt megszentségteleníteni a vasárnapot, egyszerűen leült varrni, abban az órában, amikor a pap a szószéken áll. Ó, nagyon felszabadult, megbiztosodott, hiszen ez rendben volna, de hová lett a régi, félénk ártatlansága? Hogy fér össze a szemérmetlenség a szerelemmel? Neki tán jólesik, kívánja az ilyet, örömét leli benne? Nem romlottság nála, szó sincs róla, csupa megtanult merészség. Az a kisütött haj, ami nem is illik az arcához, a kalap, a szorosra fűzött magas cipő, a városi ruha − igaz, még a nyakán is hord valamit, pedig az csak öregíti, nem olyan csinos az arca, mikor rajta van − bizony ez mind rontja, de mégse adja föl, megtanulta odakinn, most szüksége van rá. Hát az a bolondság azzal a csillagvirággal, amit a gomblyukába tűzött? Az mire jó? Hogy pikniken úgy szokták, mondta volt, de ő, Edevart nem tudta, mit csináljon vele, sose látott ilyesmit. Még az is megesett, hogy megakadt egy-egy szónál és azt mondta: ejnye, hogy is mondják norvégül, csak angolul tudom! Lehet, hogy őszintén mondta, de mégis nevetséges, ha egy doppeni asszony mondja. Angolul! de nagyra van vele! August még oroszul is tud, de azért nem akad meg, ha norvégül beszél. Na és mikor nekiálltak a boltban angolul kotyogni Anders Vaadevel, meg az első segéddel, Lorensennel? Valóságos gyötrelem volt hallgatni. Ellenben, mondta-e valaha is a kis Haabjörgnek, hogy énekeljen Edevartnak valami szép angol nótát? Egyetlen egyszer se. Hát csak eredj, isten hírével, karattyolj angolul, amennyit tetszik, végig az óceánon, csak rajta! Ő, Edevart azonban egész más ember lenne most, ha ez a Lovise Margrete Doppen sose kerül a szeme elé. Úgy bizony…

Ez is rendben volna.

Szerencsésen megszárította a szénáját és hazahordta az egészet a hátán, bár nagy bolondság volt, amit csinált, hogy az egészet lekaszálta egyszerre. De ment a dolog, szerencséje volt, sajgott az egész teste, hol nyögött, hol nevetett a maga nyimnyámságán, de a lelkének nem ártott a fáradság, sőt ellenkezőleg. Esténként árpakását főzött magának és megette sziruppal, nem utolsó eledel volt, hálát is adott érte Istennek.

Mikor a szénát betakarította, átevezett Karelhez, visszavitte a szerszámokat.

Szóval végzett mindennel, végzett Doppennel is, talán? Kicsi híján. Csak még el akart búcsúzni, bejárta a házat. Búsult egy kicsit, persze, hogy ilyen szomorú sorsra jutott, de most már nem segíthet a dolgon, hiába. A fásszínben ott állt az új fejsze, nem akarta otthagyni magányosan, elvinni se akarta, nem, egy szöget se visz magával innen, fogta a fejszét és belevágta a vágótőkébe, hadd legyen ott inkább. Aztán bement a szobába, búcsúzni. A pillantása az ágyra esett, erőt vett rajta az emlékezés, magába roskadt, a melléből valami nyöszörgés, jajszó hasadt fel. És ezekben a percekben visszavont minden rosszat, amit az asszonyról gondolt, könnyezve bánta meg minden vádját.

* * *

August indulásra készen állt:

És azt megmondom neked, Edevart, ha netalán arra kérnélek, hogy pár óra halasztást adj, míg összeszedelőzködöm, hát ne eressz el.

Dehogyis eresztelek, mondta rá Edevart, bár nemigen tudta, mit akar.

Majd az egész éjszakát végig kellett várni a déli menetű hajóig, August megtette az utolsó előkészületeket, Edevart összeakadt vele párszor, a házak közt járt-kelt, mintha sürgős dolga lenne.

Estére megjelent és azt mondta: Nem készülök el, ezzel a hajóval nem mehetünk.

Hogyhogy?

Meg kell vámunk a következő hajót…

Azt már nem! mondta Edevart.

Akkor szállj fel egyedült, jelentette ki August kurtán.

Csakhogy erre nem vállalkozott Edevart. Nem tudta most nélkülözni a cimboráját sokféle okból. Megkérdezte: Mi dolgod van még itt?

El kell számolnunk. Nem tudtam elcsípni Romeót.

Ez aligha lehetett igaz. Edevart maga is csak üggyel-bajjal tudta elkerülni Rómeót. Nem akart ilyen nyomorúságos állapotban a szeme elé kerülni, senkivel se akart összetalálkozni most, azt ajánlotta, aludjanak kinn a szabadban.

Igen, de más dolgom is van még, felelte August és elment.

Éjfél után Edevart hallotta a hajó füttyét és lement a kikötőbe. Augustnak híre-hamva se volt, senki se látta színit se. Magnus segéd rakodott, azt is megkérdezték, mire nagy mérgesen olyasmit mondott, hogy biztosan nem mer beszállni, hisz fél a víztől!

Edevart egy ládára telepedett és elaludt.

Kisvártatva előkerült August. Hosszú orral jött, hóna alatt lelappadt matrózzsákjával. Okosabban tetted volna, ha nem eresztesz el, mondta Edevartnak. Semmire se mentem.

Edevart: Mért? Mit akartál?

Inkább ne kérdezd. Talán jobb lett volna, ha lelövöm azt a majmot?

Edevart csak bámult, szót se értett az egészből.

Most már egy kutya. Látod, hogy itt vagyok, elhoztam a zsákomat, készen vagyok.

Én nem lebzselhetek itt még egy hétig, mondta kedvetlenül Edevart. Hanem tudod mit, várjuk meg a szembejövőt, ma éjjel érkezik. Mit gondolsz?

August gondolkodott. Jó. Menjünk az északival, nem bánom.

August aznap is folyton jött-ment, mintha nagyon sok elintéznivalója lenne, este ennivalót hozott Edevartnak, letelepedett melléje egy cserzőteknő mögé, ott védett helyen voltak és végre is elaludtak mind a ketten.

Mikor az északi menetű hajó érkezési ideje közeledett, ösztönösen fölébredt a két cimbora. Alig ejtettek pár szót. August gondolatokba merült. Aztán hirtelen megszólalt: Ha fütyül a hajó, csak szállj be, én mindjárt jövök.

Együtt szállunk be! felelte Edevart.

Csak éppen el szeretnék búcsúzni valakitől, mormogta August. Mindjárt aztán fütyült is a hajó. August felpattant: Nem bánom, ha sírsz, ha nevetsz rajtam, de nem végeztem még, ezzel se mehetek.

Edevart karonfogta: Most már be kell szállnunk!

Eressz el! kérte August. Ilyen jó alkalom nincs mindig: A Magnusnak itt van dolga a berakodással, egyes-egyedül alszik odahaza…

Most végre megértette Edevart, mit beszél, egyszerűen magával cipelte a cimboráját és el se eresztette, míg a hajón nem voltak.

Ott megkérdezte: Na, visszakaptad a gyűrűt?

A gyűrűt? Nem kértem én vissza. Nem bántam volna, ha magával viszi akár a sírba is. Hát biony, most se engedett semmit, nem akarta.

Máskor is próbálkoztál?

Hogy próbálkoztam-e! De azt hittem, hogy most, ha elutazom, − biztosra veszem, hogy ha ma éjjel visszamegyek hozzá… Egyszerre elöntötte a méreg: Hogy az ördögbe jutott eszedbe erővel idecipelni engem? Csináltam én veled ilyet valaha! Még hogy én kértelek rá? miket beszélsz! Mondtam, mondtam, de nem így gondoltam. Persze, te sose voltál szerelmes, tudod is te, mi az…

7.

Újra otthon az öbölben.

Sok minden megváltozott tizennégy nap óta.

Edevart már a hajón nagy meglepetéssel látta a tulajdon nevét egy ládán, a födélközön, szétnézett és fölfödözte, hogy egész sereg láda van ott az ő nevével, meg hordók, bálok, úgy látszik, friss áru érkezik a címére. Mesebeli csoda, Edevart mindjárt behítta cimboráját is, megkérdezte, mit szól hozzá? Úgy látszik, ő küldte! − állapította meg August. − Micsoda ő? − Hát aki elutazott Amerikába. Trondhjemben adták fel. − Edevart megtapogatta a zsebét. A Pauline hosszú listája ott volt még, persze, hogy ott volt, − szó se lehet róla, hogy Lovise Margrete kezébe került voína, − különben is − hogy a csudába tudna az árucikkeket vásárolni! Érti az ördög ezt a titokzatos históriát!

A jegye névre szólt. Mikor a kormányos kiadta, azt mondta: Úgy? maga az! Egész rakásra való holmit szállítunk magának.

Edevart éppen meg akarta mondani, hogy fogalma sincs róla, ki küldi neki az árut, de August a szavába vágott: Nem először esik meg, hogy ez a legény egész boltot szállíttat magának egyszerre.

Nagy becsületben álltak a hajón, bár födélzeten utaztak. Lehet, hogy a nagy üzletember szeszélye volt az egész.

Otthon, a kikötőben végre megoldódott a talány. Messziről látták, hogy Joakim és Teodor közelednek a hajóhoz a Karolus dereglyéjén, nyilván az árut akarják hazaszállítani. Most kiderült a titok. Joakim eleget keresett a Kvaefjordban a heringen és mikor hazajött, megmentette a boltot.

August is tüstént megértette a dolgot, de nem vesztette el a fejét, nem roskadt térdre ámulatában. A málhakezelő fogadni akart, hogy megér tízezret a szállítmány, mire August megjegyezte: Úgy viszi ez azt a poldeni boltot, mint egy valóságos eleven ördög. − A málházó: Szóval Gabrielsennek megint befütyültek, mi? − Hát bizony aligha lesz másként, felelte August.

Edevartnak nem volt mersze részt venni a diskurzusban, nem tudta leplezni, hogy szégyelli magát. August megpróbált lelket verni belé, vigasztalta. Ha a múltkor olyan nagy garral, móddal jöttek, nem állíthatnak be most koldusokként. Majd csak kitalálunk valamit, komám, ne fájjon a fejed!

Joakim kicsit zavarba jött, mikor meglátta őket. Bennünket küldtek, hogy szállítsuk haza a ládáidat, mondta a bátyjának. Pauline nem hagyott békén.

August jóízűen mosolygott rájuk, fölényes nyugalommal és nagy ártalanul megkérdezte: Honnan tudtad, hogy éppen most hozzuk az árut?

Nem gondolod tán, hogy Pauline nem kapott sürgönyt!

Edevart egész kicsi lett.

Beültek ők is a dereglyébe. Útközben azt is elmesélte Joakim, hogy az Ofotfjordi öreg ezidén elhajózott fizetés nélkül, de megígérte, hogy elküldi a pénzt hazulról. Az emberek hosszú orral, üres zsebbel maradtak itt, ez a jutalmuk az egész nyári vesződséges munkáért.

Úgy van a dolog, eresztette meg a hangját Teodor, hogyha a mi bokrunk nem szerez valamit a Kvaefjordban, hát koldulni mehet az egész falu. Teodor hízott, nem titkolta, hogy szép halászrész jutott neki is, vörösszegélyű hosszú csizmát vásárolt magának, egész más formája volt így. August levegőnek nézte.

Edevart is lassankint kevésbé érezte a dolog kellemetlen oldalát, hogy az öccse új istálló helyett a boltra költötte a pénzét, hazaérve átnyújtotta Paulinenek a gyöngyös gyűrűt − ő se jött üres kézzel. − Úristen, ráfért, hogy valami történjék már végre, most megint kihúzhatja a derekát. Joakim nem árulta el magát, lovat bérelt, fölszállította a holmit a csónakszínekből, ládát feszített, bálákat bontogatott, hordókat görgetett le a pincébe és egyre viccelt a bátyjával, hogy jó napszámot kér ám majd a munkájáért. Pauline megtöltött megint fiókot, polcot és nagy kevélyen sétálgatott a pult mögött.

Sok mindent vásároltál, úgy látom, mondta Edevart.

Pauline mentegetőzött: Nem én, Joakim.

Mit tehettem volna? szólt közbe Joakim. Nem hagyott békén.

Hogy mondod? Én nem hagytalak békén?

Hát csak tudd meg, Edevart: levetette magát ide a földre és úgy kiabált.

Ó! hogy tudsz ilyet hazudni! nevetett Pauline.

Igenis, rohamot kapott, folytatta rendületlenül Joakim.

Csupa tréfa, móka, − sehol egy kedvetlen mozdulat. Mikor Joakim az áruszállítmánnyal végzett, kiment újra a földjére. Tudta még, amit az iskolában tanult, ki az eke mellett, ki a boltjában − én nem cserélek senkivel.

És Joakim most se állt tanácstalanul. A csűrje színig tele volt, egy nyaláb szénát be nem tudott volna már tömni és az idén nem építhet, az bizonyos. De összefogott valakivel, aki szintén nem volt tanácstalan soha. Ezt a valakit Ezrának hítták. Ő adhatott födelet a Joakim szénájának, új tehenének. Így aztán szépen elintéződött minden.

Na, és August? tán mogorván kuksolt a sarokban és nem szólt egy mukkot se? Szó sincs róla. Polden két év alatt új lett neki, járt-kelt, tettvágy duzzasztotta, ott volt mindenütt, ahol segíteni kellett, előbb Joakimnek segített egy darabig, de mikor meghallotta, hogy Karolus még nem kaszálta le a rétjét, átment ahhoz, kaszát fogott és két napig vágta a fűvet, mint egy béres. Hiába, August fura szerzet volt mindig: ügyes és készséges, de hazug szerfelett, aki a legképtelenebb módon visszaél a hazugsággal, olyan valaki, akit mindenki szeret, aki hűséges, szolgálatkész még a maga rovására is, de ha szorul a kapca, lelkiismeretlen a gonoszságig. Most hát otthon volt megint, a szélesfülű csizmáját nem hozta magával, a ruhája elnyűtt, egy lapos matrózzsákban hordja minden útravalóját, de ki törődik ezzel? August előadta mindenkinek, hogy a poggyászát otthagyta délen és csak a legszükségesebb holmit hozta magával.

Fölballagott Ezrához terepszemlére. Az ő tanácsának, az ő ötletének köszönhették, hogy az irtáson a legszélső határban, ilyen nagy telep keletkezett − eljön az idő, mikor csodájára jár majd az egész környék. Persze, hogy Augustot nagy tisztességgel fogadták.

Ejnye, de szépen megcsináltátok! mondta, mikor széjjelnézett, még bólintott is hozzá. Jómagam se végeztem volna többet ennyi idő alatt, Hát te mit keressz itt, Hosea? kérdezte csodálkozást tettetve.

Ezra belement a tréfába: Itt lábatlankodik nekem.

Azt hallom, megesküdtetek egymással?

Hát azt hiszed, nyugton hagyott csak egy percig is?

Most Hosea is közbeszólt: Csak hallgass, majd én elmondom Augustnak, hogymint volt a dolog, tudod, hogy nekem nem kellett ő, egyáltalában nem, de azt kérdezte, akarom-e, hogy felkösse magát. Hahaha! láttál már ilyen vasfejet?

Hát bizony csudálom is a gusztusotokat, mondta August.

Betessékelték, meg is vendégelték, a szobát kellemesnek találta August. De hallod-e Ezra, mondta azután, mégiscsak fajankó vagy te, hogy nem csináltad nagyobbra a szobát. Amint Hoseát nézem, hát alighanem megszaporodtok rövidesen.

Dehogyis, felelte Ezra, ártatlanul csóválva a fejét, csak elhízott itt a lustálkodásban.

Hosea elkapta az üstökét: Majd adok én neked lustálkodást! fenyegette.

Fölballagtak a domboldalon a krumpliföldre. Ezra kikotorta a földet a tövek körül, meg akarta mutatni, milyen nagy már a gumó. Nézd csak ezt a félig érett krumplit, máris mekkora! Aztán lementek a lápra − csupa áldás, csupa bőség! A gabona három lábnyira megnőtt és a kalászok hajladozni kezdtek, egyik-másik táblán megdőlt a vetés, de nem baj, most már, ha nekivette magát, tovább érik aratásig.

August csak bámult, torkát köszörülte, bólogatott, de nem szólt. Beljebb lépett a lápon, dobbantott, próbálgatta, nem inog-e a talaj − de nem. A víz vígan folydogált a hatalmas főárokban, a számos rézsútos árok szépen kiszárította az ingoványt, az egész mezőségen mindenütt fiatal lombos cserjék hajtottak ki, máris gyökeret vertek a szárazabb helyeken.

Nagy, kitartó munka volt, amit itt végeztek, August tisztelettel állott meg előtte. De egy ilyen világjáró kellett, hogy különbet is látott legyen. Eszembe juttatja az egyik ausztráliai telepet, ahol jártam, mondta, csak ott nagyobb mezőség volt és persze több víz. A főárok csatornának is beillett és malmot hajtottunk a vizével. Igen. És aratás után nem hordtuk be a gabonát, hanem megőröltük a malomban és a lisztet szállítottuk haza. Persze, azt kérditek, mit csináltunk annyi liszttel? Hát bizony ezer sertést hizlaltunk vele és a kihízott állatokat kocsiszámra adtuk el aztán.

A hallgatói megsemmisülten ingatták a fejüket. August vigasztalta őket, hogy az ő pusztájuk is elég nagy azért, meg az árkok is bővizűek. Mondhatom, hogy amit itt látok, amit első pillanatra látok − szinte eláll a szavam − meg nem foghatom, hogy vittétek ezt végbe. Ennyit meg kell mondanom…

Az ifjú pár szégyellt könnyezni, de meghatódtak szörnyen. Ezra végre is annyit mondott: Úgy? ez a véleményed? Hát hiszen vesződtünk is elegetl

Hány tehenetek van?

Kettő, meg egy borjú.

Igen, mához egy évre három lesz, szólt közbe Hosea.

Ezra: Úgy van az, hogy az asszony mennél több tehenet akar, de a gazda lovat szeretne. Nem tudom, melyik előbbre való.

Hosea tán századszor mondta el, amit mondott. A ló nem ad tejet, vajat.

August fontolóra vette a dolgot. Ha az égitestek útját az égen és a halak útját a tengerben nem ő szabta is ki, de tanácsadásban nem akadt párja. Ezra csak vegyen lovat.

Na és különben hogy vagytok? Jajgatást hallani-e még a lápról?

Nem, feleli Ezra. Amióta egy vasárnapon kétszer is kiáltott, azóta csöndben van.

A két cinkos ártatlanul nézett egymásra. Hosea pedig, veszedelmes tudományával félreállt és a szemét se merte fölvetni.

Bejárták az udvart. August megvizsgálta az istállót, csűrt, szakértően, arasszal utána mérte az állások szélességét, bólintott, megmérte a csűrt, befér-e egy tetejest rakott szénásszekér, arra is bólintott. Kipróbálta a csűr földjét, megbír-e egy lovat, és mindenre bólintott, hogy jól van.

Mikor már indulóban volt, Ezra tétovázva megkérdezte: Mit gondolsz − lehetne-e mához egy évre azt a lovat?

Mához egy évre? Nem. Ez a takarmány, ami itt terem, nem elég három tehénnek, meg egy lónak.

Hát igaz.

De mindegy, folytatta August. Lovad kell, hogy legyen. Ezzel el is ment.

Augustot majd felvetette a nagy munkakedv, másokat is megfertőzött. Polden is új volt neki, Ezra irtását is szívébe fogadta. Elment Edevarthoz és kijelentette neki, hogy jövőre ló kell Ezrának.

Na persze, hogy ló kellene neki.

Úgy van. És ők ketten, August, meg Edevart, most nyomban fogjanak ásót és ássanak fel a lápon éppen akkora darabot, amelyiken egy lónak való takarmány megterem. Megértetted?

Edevart habozott. Joakim is odajött, érdeklődéssel hallgatta a tervet de Edevart vonakodott, nehézkes fiú volt, kezdett már pocakot ereszteni.

Elvégre nem vagy nyomorék, mondta August. Hisz azt mesélted, hogy egész Doppent lekaszáltad egy éjszaka. Ezrának van pénze, vesz zöld takarmányt és eltart egy tehenet neked, Joakim, annak a trágyája elég lesz az új táblára, a hering is eresztett a zsebébe valamit, abból megveszi a lovat, nem igaz? De ugyanazt a lovat bérbe veszitek az üzletnek itt, legalább elszállítja az árut. Megértettük? Itt az ásó, fogd.

Úgy is lett. A két cimbora nekiállt a lápnak, mind a kettő valóságos bolondja volt a munkának, ha rákerült a sor, erővel dolgoztak, nem ésszel, nem kímélték az erejüket, de meg is nézhette akárki, mit végeztek egy nap alatt, Ezrának nem jutott egyéb munka, csak a kapával egyengette a barázdát a két nekivadult szántóvető nyomában és Hosea naphosszat mást se tett, csak főzött rájuk, olyan farkasétvágyuk volt. Soha ilyen vidám napokat nem élt még Ezra ott az irtáson, a legnagyobb mulatság pedig az volt, amikor reggel Edevart a hátát fájdította és jajgatott, míg a dologban meg nem puhult a dereka.

* * *

Őszre fordult már az idő és a két cimbora csak ődőngött naphosszat, egyik se keresett egy vasat se. Hát nekik való élet volt ez? Mind a kettő búnak eresztette a fejét. Pauline a pult mögött jött-ment, árulta az új portékáját. Nem is volt baj, míg a halászbokor embereinek volt költőpénzük, mert az előbb-utóbb úgyis a boltban jutott révbe. De a két cimbora ennek semmi hasznát se látta. Edevart névleg részt vett ugyan a húga üzletében, mert nem vonhatta egészen ki magát, de úgy érezte, hogy nem illik hozzá ez a foglalkozás: Csinálj csak, amit akarsz, az én nevemben! ezt mondta mindig. August is olyan ember volt, aki nem fogad el pénzt a munkájáért. Nincs szükségem rá, mondta nagy büszkén.

Pedig szükségük volt rá. Évek óta így lézengtek már facéran, kicsúszott a markukból ez is, az is. Most aztán itt álltak. Edevartra különösen rájárt a rúd: Az ofoti elhajózott és még a régi készpénzkölcsönt se fizette vissza neki, Knofféknak többel tartozott, mint amennyit a birtoka ért és most a minap még ráadásul a vén Martinus tehene miatt is a nyakára jöttek, hogy fizesse ki az utolsó részletet, mert jótállt érte. Rosszabbkor nem jöhettek volna. De mit mondhatott egyebet a küldöncnek: Igen! Várj csak egy pillanatig.

Elcsípte szerencsésen Augustot és meghányták-vetették a dolgot. Utasítsd a boltba a küldöncöt, ajánlotta August. Írsz egy elismervényt és megvan. − Hogyan? Elismervényt állítson ki a tulajdon boltjának? De megírta, kiállította a cédulát, amolyan nyugtafélét saját nevében: Alulírott átvettem a boltból készpénzben ennyit meg ennyit, áruban ennyit, Edevart Andreassen.

De ha most még valami adódik, hát azt már meg nem ússza. Nagyon odavagy, mondta neki August. Szeretnék a föld alá süllyedni, felelte Edevart. Töprengett, töprengett, nemsokára itt a tél, a Lofotokra hajózni megint? Az bajos. Hát mit? Batyuval járjon újra? Nm bánta volna, de mélységesen megalázó dolog batyuval járni egy kereskedőembernek, akinek boltja van. Csak törte a fejét tovább. Augustnak azt mondta: Elkezdhetném a batyuzást megint, eredj te a batyuval, de én aligha mehetek. Nincs portékám.

August: Én is éppen arra gondoltam. Portékád nincs? összeszeded, ami ócskaság van a boltban, abból fölszerelsz mind a kettőnket.

Edevart irtózott attól, hogy megint a boltot fossza ki. De pénzünk sincs! szabódott.

Pénzünk?

Egy pár garas csak kell. Üres zsebbel mégse vághatunk neki! Jön egy asszony, hogy váltsuk fel a tallérját és nem tudunk neki visszaadni. Váltópénz csak kell.

Azon még segíthetünk valahogy.

Úgy van. August nem tiltakozott ellene, hogy batyuslegénynek csapjanak fel. Sőt, maga is gondolt rá már. A csavargás vonzotta, a mesterség is új volt megint. Másnap azzal jött Edevarthoz: Na most már annak a mafla Teodornak is aranygyűrűre fáj a foga.

Tréfálsz?

Nem én. Említette a minap.

Edevart nagyot nézett: De hiszen neked nincs aranygyűrűd?

De van, felelte August. Te persze, nem érted, mert kicsit tompa az eszed, mindig is az volt. Hanem szerzek én váltópénzt, légy nyugodt. Csak ma éjjel segíts.

Edevart lopást, bűntettet szimatolt és a fejét csóválta.

Ne félj, nem úgy lopjuk a gyűrűt. Neked meg éppenséggel nem lesz más dolgod, mint állni az úton és nézni, nem jön-e valaki?

Nem tudom, merjek-e veled tartani, jegyezte meg habozva Edevart.

Inkább itt rothadsz az öbölben?

Jó sötét este volt, mikor útra keltek. August egy ásót, meg egy baltát hozott, amivel a ládákat feszegették a boltban. Edevart némán követte.

Befordultak a templom felé, August többnyire kicsit elől járt, mint aki tudja, mit akar, a házaknál inkább egyet került. Hová megyünk? kérdezte Edevart. Ne beszélj most, felelte August.

Mentek már vagy egy órát, végigmentek a községen, egyik tanyát a másik után hagyták el, beértek a paplak erdejébe, aztán tovább, ki, a paplak földjeire. A temető kapujánál August megállt és suttogva mondta: Itt állj meg! Ha jön valaki, csak gyere be utánam a temetőbe. Oda senki se mer követni. De igen nagyokat lépj, mintha lebegnél a sírok fölött.

Szentségtörés, gondolta Edevart, fel akarja törni a templomot. De akkor mire kell az ásó? Mondta is: Attól félek, be akarsz törni a templomba.

Tökfilkó! mondta August. A templomnak békét hagyok.

Hát akkor mi a szándékod, bökd ki végre?

Csitt! szólt rá kurtán, és szigorúan August. Tudom, hol fekszik, leszedem a gyepet és visszateszem a gyepet.

Sírt akarsz feltörni?

Eltaláltad. Magával vitte a gyűrűmet. Azt a vastag aranygyűrűt, három tallért adtam érte. Tudom, melyik kéz, melyik ujj, kotorászni se kell.

Edevart megborzongott. Azt nem teszed, August! súgta.

Fogd be a szádat és állj meg itt! sziszegte August és már ment is.

Sötét volt az éjjel. Edevart nemigen látott. De fülelt és hallotta, hogy August hányja a földet, egyéb nesz nem hallatszott. Eleinte szörnyen izgatott volt és összerezzent, valahányszor úgy rémlett neki, hogy jönnek az úton. Annyi bizonyos, hogy részese egy bűnös cselekménynek és meggyalázza a temető szentségét. De ahogy múltak a negyedórák, félórák, mire eltelt egy óra, szabadabban lélekzett, még le is ült a kapu elé. A sötétségben odébb ki lehetett venni valami még feketébbet, földhányás volt, amit August lapátolt. Nagy sokára nyikorgó hangot hallott, a szögek lazulnak, gondolta, August a koporsót feszíti föl. Edevart most megint felállt és izgatottan várt.

Egyikük se felejtette el ezt az éjszakát, bár semmi nagyobb baj nem történt. De jól tudták, hogy istentelen dolgot mívelnek és még August is hosszú ideig nyugtalanul aludt utána, hiába hencegett. Sírrablásban mégse volt jártas, idegeskedett. Tudta, hogy gyorsan és csöndben kell dolgoznia, hangos beszédre megzörrenhet a templom ablaka, átkozódni se igen lehet, ha felhasítja az ujját egy szög, tudta, hogy erős akaratra van szüksége és nem tűrheti az Edevart akadékoskodását.

Nem volt elég a koporsót kinyitni, de megkeresni a gyűrűt a koromsötétben, ez volt a nehéz feladat. Egy friss hullán még csak könnyen megtalálta volna a kezet is, a gyűrűsujjat is, de itt a koporsóban csak ruhadarabok, meg csontok voltak, aztán alaposan össze is rázták a hullát a hosszú úton, míg Poldenből ideszállították. Hová lett a keze? A csontváz közepe táján keresgélt. Nincs ott.

Egy örökkévalóságba telt a keresés. Edevart nem győzte a várakozást, elhagyta őrhelyét és bement a temetőbe. August csak az egyik végén nyitotta ki a koporsót és az ásóval támasztotta fel a födelét, félkarral kotorászott benne.

Edevart suttogva leszólt a sírgödörbe: De most már gyere, August!

August fölállt, megbotránkozva kiáltott rá. Eredj vissza! hallod-e! vigyen el az ördög, ha vissza nem takarodsz mindjárt!

Inkább vedd el az én gyűrűmet, add el azt.

Micsoda? Talán a sírásó tajálja meg az enyémet, az húzza az ujjára, mi? Fogd be már a szádat!

Edevart kénytelen-kelletlen visszasomfordált a helyére és August tovább kotorászott a koporsóban. Rájött, hogy semmire se megy, ha csak úgy idekap, meg odakap, el kell kezdeni valahol és hüvelykről hüvelykre haladni. Bizony, keserves munka volt sorra markolni mindent, ami kezébe akadt, sokszor egy-egy ruhadarab, néha láb vagy gomb, sokszor valami undokság, ami az ujjára tapadt. A gombok nem egyszer becsapták, azok is kicsik, kerekek voltak, teljes ruházatban feküdt a halott a koporsóban, kabátgombot is talált, meg nadrággombot. De August nem hagyta abba a munkát. Mikor végre markába akadt a gyűrű, nem állta meg, hogy oda ne kiáltson a cimborájának: Megvan! Edevart aztán még hallotta, hogy becsukja a koporsót, a szegek újra nyikorogtak.

Persze tökéletlen, hebehurgya munkát végzett August, nem lelte a régi szeghelyeket, kopácsolni nem mert, hát csak úgy lenyomta a födelet, ráállt, ránehezedett egy párszor, aztán már hallotta is Edevart, amint hányja a földet és rádobban, hogy süllyedjen.

Most még egy fontos tennivalója volt: Eltüntetni a nyomait. Edevart hallotta, hogy takarít maga után, elsimítja kézzel a földet, végül visszarakja a hantot. Ezt hagyta utoljára, vigyázni kellett, hogy a repedések ne igen látsszanak a gyepdarabok között.

Végre megjelent August. Tapintsd meg!

Edevart megtapintotta. A gyűrű volt. Hadd viszem én az ásót, meg a baltát, mondta.

Szótlanul haladtak át a paplak erdején. Eleredt az eső…

Igen. Őszi eső kerekedett. Három álló nap esett. August a Gondviselés ujjmutatását látta ebben: Az áldott eső nem ereszti az embereket a temetőbe, eltünteti a hant repedéseit a feltört síron, meg a széthányt földet is szépen elmossa a sír körül. A drága eső − neki köszönhették a kirándulás szerencsés kimenetelét.

És októberben, mikor a krumplit szedték már mindenütt a földeken, a sötét ősz beálltával a két cimbora megint batyut vetett a vállára. August délirányba akart indulni, Edevart gyanúba is fogta, hogy Fosenlandra kívánkozik, mivel szerelmes egy igen rátartós dámába. Edevart azt mondta, neki mindegy, ha odamegy is, csak az urának kegyelmezzen, ne jusson eszébe lepuffantani. Kitelik tőled, hogy egy-kettőre kiárusítod a batyudat, akkor csak vásárolj friss árut a legközelebbi városban. August azt mondta. Miattam ne fájjon a fejed!

Elváltak. Nem is találkoztak előbb, csak nyáron, a stokmerknesi vásáron

Edevart előbb fölevezett északra, egész a Kvaefjordba, ott kezdte csak el a házalást. Úgy számított, hogy arrafelé tán maradt még egy kevés pénzmag a nyári nagy zsákmányból.

* * *

Kemény versengés folyt most a poldeni üzlet, meg a Gabrielsené között, egyiket be kellett csukni előbb-utóbb. Gabrielsen erejét lényegesen megnövelte a felesége rokonságától kapott kaució. Úgy látszott, Pauline aligha tud megállni vele szemben. De amilyen élelmes teremtés volt, nem hagyta magát, kiszámította, milyen cikkeket keresnek és aszerint vásárolt be. Okosan rendezte a dolgot, nem vásárolt petróleumot nyáron, mikor az éjféli nap világított, se dohányt tél idején, mikor a férfinép mind odavolt a Lofotokon. Óvatosan és ügyesen dolgozott.

Joakim látta, hogy jól megy a bolt és miután egyszer már belekóstolt, föltámadt a becsvágya és most már csak azért se akarta engedni, hogy Gabrielsen a nyakukra hágjon. Kicsiben vásárolt, ügyelve, hogy a bevásárlás ne haladja meg a készpénzét, összetették az okosságukat. Pauline hozta a listát, Joakim nyugodtan rendelhetett aszerint. A trondhjemi kereskedők vagy elfogadták az ajánlatát, vagy nem.

Bizony, a kis Pauline értette a dolgát. Valami nagyon szeretetreméltó nem volt éppen a boltban, a jóságára nem számíthattak a népek, ha megszorultak. Szó sincs róla, hogy olyan lett volna, mint Edevart. Edevart, az adott fűnek-fának, Pauline nem hagyta a maga jussát, lemért, kiszámított mindent, üzlet − üzlet. Ha egy követelést nagyonis sokáig nem tudott behajtani, bizony képes volt még szóvá is tenni az adós előtt a dolgot. Igaz, hogy az illető megsértődött és föltette magában, hogy soha többször át nem lépi a boltja küszöbét. És csakugyan el is maradt egy időre, de aztán mégiscsak beállított újra, mit tehetett volna egyebet?

Vásárolhattak volna Gebrielsennél is, de az még komiszabb volt, szidta a poldenieket, amiért a maguk községében föntartanak egy külön boltot. Úgyis csak őt akarják tönkretenni, − minek jönnek oda hozzá? Neki nem kellenek az ilyen vevők, mindig üres a zsebük, szíveskedjenek otthon maradni inkább, úgyis megmutatja ő előbb-utóbb, hogy porrá zúzza azt a csipetnyi kis poldeni boltocskát.

Gabrielsen dúlt-fúlt, amiért a poldeni testvérpár ilyen sokáig nem akar csődbe jutni. De okos dolog volt vajjon, a vevőket leszidni és úgyszólván kiutasítani a boltjából? Ennek mégiscsak az lett a következménye, hogy a Gabrielsen üzlete gyengült, szinte megingott alapjaiban. A rossz üzletmenet viszont a tulajdonos személyére is kihatott, annyira elközömbösödött az öreg, hogy már fehér gallért se hordott és borotválkozni csak vasárnap borotválkozott. Hát illik ez egy kereskedőhöz? Nézzétek meg Paulinet! Takaros, csinos mindig, hovatovább valóságos úri dáma lesz. A nyakán fehér szalagot hord és az ujján gyöngyös gyűrűt, templomba még az arany medáliákat is felveszi, amit a bátyjától kapott valamikor, szép pénzt megér az most is. Bizony. És nem járna így, ha nem volna mit aprítaniok a tejbe. Teringettét! A távírófelügyelő gyerekei ugyancsak fölkaptak az uborkafára!

Azt is tudták a faluban, hogy vasárnap húst esznek ebédre.

Egy szó, mint száz, a poldeni bolt megélt és ami Paulinet illeti, hát senki se foghatta rá, hogy sírva fakad a szánakozásában, ha egy megszorult, szegény asszony félmeszely kávét kér tőle hitelbe. Nem, olyat nem tesz, de senki se tagadhatja, hogy igazságos, becsületes teremtés. A mazsolaszemeket nem számlálja meg, ha a környékbeli gyerekek közül bevetődik valamelyik a boltba. No és nem segíti a vén Martinus halászlegény árváit még mindig? Pedig a tehenet is neki kellett kifizetni Edevart elismervényére.

Hát akkor mi az ördögöt akar az a Gabrielsen? Úgy látszik, végső összecsapásra készül és egy kártyára tesz fel mindent. Rengeteg árut vásárolt, egész rakás friss árut, a leglehetetlenebb portékát, finomat és durvát, a súlyos köszörűköveket és kerek amerikai kandallókat se felejtve ki. Hát persze, volt miből vásárolnia. De azt maga is tudta biztosan, hogy ezt mind úgyse tudja eladni. Csak a kétségbeesés hajtotta, éreztetni akarta a hatalmát. Volt is nagy sürgés-forgás a boltjában, besöpörte az utolsó garast is a környéken és a poldeni bolt üresen állt hetekig. No és Joakimék erre tán mégis megunták a harcot és becsukták a boltjukat? Ellenkezőleg. Hanem Gabrielsennek fényesen ment a dolga. Volt olyan cikke is, amit a falubeli meg a szomszéd falubeli előkelőségek is megvehettek, ruhára való bársony, meg selyem, női kalap és óralánc, kész cipő meg gyönyörű, rojtos asztalterítő, aranykötésű prédikációs könyvek, − miért írogassanak messze délre a nagy boltokba, ha idehaza is megkapják mindezt? Na, meg ráadásul megint kapott egy élelmiszerküldeményt is Gabrielsen, nyalánkságot, sajtot, mézet, gyümölcsöt, úgyhogy módos ember el se tudott menni a boltja előtt vásárlás nélkül. Ez aztán kereskedő volt, ez a Gabrielsen!

Már küszöbön állt a tél. Paulinet mintha kicserélték volna. A fehér szalagot meg a gyöngyös gyűrűt még hordta, de nem volt, kinek mutassa. Dolga most már csak a ház körül akadt, a bolt pangott az ürességtől. Joakim a maga munkáját végezte, krumplival, gabonával vesződött, aztán csépelt, végül pedig, mikor eljött az ideje, elhajózott Karolus bokrával a Lofotokra. Pauline maga maradt a házban és bosszankodott. Mivel semmit se adott el, készpénze se volt új árut venni, az üzlet magamagát fojtotta meg.

És akkor Edevart váratlanul pénzeslevelet küld neki vándorútjáról, nem sokat, csak pár tallért, egy-két tíztallérost mindössze, de Pauline bátorságra kapott. Hja, ilyen ember az ő bátyja, mindennél előbbrevaló neki, hogy az adósságát letörlessze, amit a boltból utalt ki annakidején! Még valami fölösleg is maradt, azt írta, azzal csináljon Pauline, amit akar. Mindig is így tesz az ő bátyja! Lekicsinyli magát, ha tesz valamit! Pedig kétségtelenül rászorul a pénzre maga is. Pauline biztosra vette, hogy Joakim dühbe gurulna, ha megtudná, hogy ő elfogadta ezt a pénzt. De mégis elfogadta. Friss portékát vett rajta. Híre is járt hamarosan, hogy friss küldemény érkezett a poldeni boltba, ha nem is olyan rengeteg, mint Gabrielsennek, de a szükséges cikkek, ami legjobban kell az embereknek, néhány zsák liszt, árpakása, kávé, amerikai szalonna. Pauline válaszolt is Edevartnak, megköszönte a pénzt és biztosította, hogy nem költötte haszontalanságra. Nehéz idők járnak, írta továbbá, sok mindent beszélnek itt mifelénk, egy bizonyos kereskedőről, aki állítólag nehezen boldogul. A minap itt járt Poldenben és beszélt velem is, de arról most nem szólok. Gyere inkább haza, vedd kezedbe a boltot, te se vagy itt, Joakim sincs itt, nincs kitől tanácsot kérni, csak a magam ostoba feje szerint kell csinálnom mindent…

És február közepe táján, a legkegyetlenebb fagy és hó idején, az alsó-poldeni hívek a templomból kijövet hírül hozták, hogy Gabrielsen másodszor is becsukta a boltját. No lám. A felesége rokonaitól kifacsart, amennyit lehetett, több, úgy látszik, nem telik tőlük és a legsúlyosabb váltók éppen most esedékesek. Ez hát a vég.

Annyit meg kell adni, hogy Gabrielsen mindent elkövetett, próbált kievickélni a kátyúból, elment a lelkészhez, doktorhoz, bíróhoz, hátha odaadják a nevüket a bajban lévőnek, még a harangozót se kímélte, de az is elutasította a kérését, mint a többi, bár hízelgett neki az ajánlat. Végül még Paulinet is fölkereste az öreg, szerette volna eladni neki a portékáját, potom áron, de készpénzért. Miféle áru az? kérdezte Pauline. Tán köszörűkő meg cserépkályha? De azért értelmesen beszélt vele, nem utasította el otromba módon. Gabrielsen felsorolt egy sereg értékes holmit, hogy eladja annyiért, amennyit Pauline ígér értük. Csakhogy ilyenekre nincs pénzem, mondta Pauline. Akkor szükségleti cikkeket, élelmiszert kínált. Igen, de azt meg éppen most vettem.

Hiába, nem kötöttek üzletet.

Még mindig kemény téli idő járt és nagy volt az ínség a faluban, de lassanként hosszabbodtak, világosodtak a napok és márciusban egyszer csak hazalátogat Joakim a Lofotokról és hoz

magával, − igen, pénzt hozott magával az egész Polden népének! Honnan vajjon? Az ofotfjordi küldte a nyári szárításért, Joakimra bízta, hogy ossza szét a munkások között, kinek-kinek a maga járandóságát. Micsoda szerencse! Pénz verte a markát öregnek, gyereknek, csőstül dőlt az áldás szinte minden házba, nem sok pénz, igaz, de az eddigi ínség után mégiscsak bőséget jelentett, arany korszakot, a boltba is befolytak a kinnlévőségek, volt megint készpénz, az ofoti még a régi tartozását is visszafizette Edevartnak.

Ejnye! Hát egyszerre így megszállta a tisztesség az öreg hajósgazdát? Biztosan mindig is tisztességes, derék ember volt, csak rosszul ment a sora, a fia, az a Nils batyuslegény élősködött rajta, ki tudja, tán egészen megkoppasztotta szegényt. De most biztosan arra gondolt, hogy nem jöhet többé Poldenbe halat szárítani, ha ki nem fizeti a tavalyi béreket; kénytelenségből volt becsületes. De olyan nagy jót cselekedett most a poldeniekkel, hogy szinte áldották a késlekedésért, bizony jó, hogy bevárta, míg a nyomorúság tetőfokra hágott.

* * *

Edevart csak tavasz derekán vetődött haza, mikor minden zöldellt már és virult. A csónakja színig volt rakva portékával és úgy látszott, hogy készpénz is maradt még nála, megszedte magát. Csodálatos, milyen ügyes volt az eladásban. Bejárta még Finmarkent is, eladott gyapjúkabátot, horgászkészséget a kvaeneknek, lappoknak, hegyi pásztoroknak, olyan embereknek, akik életükben se vásároltak még talán.

Pauline megörült a csónak rakományának. Azt nem adhatom neked, mondta Edevart, vásárra viszem.

Az ötlet Augusttól származott, hiába az mindig spekulált. Fosenlandból értesítette Edevartot, hogy bevásárolt Knofféknál és bérelt is már bódét a vásáron. Mivel August nem szívesen írt leveleket, most is sürgönyben közölte a tervét Edevarttal. Ajánlotta neki, hogy lehetőleg sok portékát hozzon magával a csónakon, szeretné, ha az ő bódéjuk a legnagyobbak egyike lenne a vásáron. Ő maga a rendes járatú hajóval hozza a ládákat, bálokat.

August, úgy látszik, megint ki akarja vágni a nagy ütőkártyát.

Edevart egyik napon azt mondja az öccsének: El kéne már számolnunk, de azt hiszem, jobb lesz a vásár után.

Joakim mindjárt védelmi állásba vágta magát: Micsoda elszámolásról beszélsz?

Hát az áruért, amit tavaly ősszel küldettél a boltnak.

Azt megkaptam már, mondta Joakim.

Megkaptad? Tán bizony az égből pottyant le?

De igen, megkaptam. Hisz abból vettem az istállónak való deszkát is.

Azt a lofotrészedből vetted, ne beszélj.

No, majd meglátod! Pauline! kiáltott ki az ajtón.

Majom! mondta Edevart.

Erre megmérgesedett Joakim és ha véletlenül illetéktelen tanúja akad a jelenetnek, hát aligha viszik el szárazon. De csak öreg édesapjuk ült a szobában; szerette volna tudni, mi fölött kaptak össze a fiúk. Ahogy előadták, hát mind a kettőnek igaza volt. Mi bajotok van? kérdezte őket.

A Joakim ostobáskodik megint, mondta Edevart.

Nem gondolnám, hogy a Joakim ostoba lenne, mind a kettőtöket szép tehetséggel áldott meg az isten, köszönjétek meg neki.

Bejött Pauline is. Hol az egyikre, hol a másikra pillantott: Mi történt? kérdezte.

Joakim megint…

Igaz, hogy te adtál pénzt nekem az építőanyagra, Pauline? fordult a húgához Joakim.

Igaz.

Ej, egy követ fújsz vele! dühösködött Edevart.

Pauline: Én nem tudom, mi bajotok van mindig, valahányszor el akartok számolni. Ha ez a baj, hogy nem akar egyik se pénzt elfogadni a másiktól, hát adjátok nekem. Én majd felhasználom. Nem megy kárba.

Joakim csak dörmög. A tökfejű. Még azt mondja, hogy adós nekem az áruért.

Hát igaz is.

Pauline: De az isten áldjon meg, Edevart, hát nem küldtél haza pénzt, amikor északon jártál?

No, az nem sok volt.

Annyi volt, amennyivel a boltnak tartoztál és még több is.

Edevart dühében a hajába kap: Nem tudom, hogy számoltok ti! Eddig azt hittem, össze tudok adni kettőt meg kettőt.

Úgy látszik, nem tudod, mondta Joakim. Csak azt számítod, ami az orrod előtt van, pedig úgy nem jól számítasz.

Hallod, miket beszél ez a kölyök, Pauline?

Igaz, hogy te építetted fel a boltot vagy nem? kérdezte Joakim.

Edevart csak bámult rá.

Az öreg is odapillantott a kuckójából: Az igaz.

És a hálót tőled kaptam, vagy nem? kérdezte tovább Joakim.

Végre Edevart felocsúdott és megvetően legyintett: A hálót? Azért nem adtam semmit. Nem én. Hibás volt a kötése, meg rothadt is volt már, az öreg Knoff tengerbe akarta hajítani. Na, most tudod.

Pedig kitartott jó egynéhány fogást.

Amit te fogtál! Hisz évről-évre kinn lebzselsz, egyik öbölből a másikhoz kószálsz, föletted minden elemózsiádat és koldusbotra jutottál. Igen. És mikor végre fogsz valamit, hát úton-útfélen kürtölöd, hogy a háló milyen áldást hozott rád, pedig hozott a csudát.

Joakimnak fölforr a vére. Micsoda? Még hogy évről-évre kikószálok? Van pofád ilyet mondani? Nem te vagy az, aki csak kószálsz mindig, végig az országon és nem ülsz nyugton soha?

Edevart nem boldogult ezen az úton, kénytelen volt visszafordulni. Hát szó sincs róla. Én utazgatok a világban és sokféle mesterséget űzök. Talán bizony okosabban tenném, ha itt rothadnék Poldenben, mint ti ketten azzal az Ezra gyerekkel.

Ezra gyerekkel! Elment az eszed! kiáltott Joakim. Tudod, hogy nemsokára Ezráé lesz a legnagyobb tanya a községben? Na, ha te nem tudod, hát én tudom.

Az ám. Mire a csontja velejét is kiszítta a gazdaság. Mire majd a lábán se tud megállni.

Hogyhogy? Hát talán inkább ne dolgozna?

És mire majd Hoseát is elnyűtte és a föld meg a tehenek rabszolgája lett a feleségéből. Hisz rossz ránézni máris.

Tökfejű! dörmögte Joakim. Nem látod, hogy két jókedvű, boldog ember él ott az irtáson!

Edevartnak eszébe jutott valami: Csak azért, mert nem tudják, hogy jobb is van a világon.

Mi az, ami jobb? Vesződnek, igaz, de szeretik egymást és nem kívánnak többet, mint amijük van.

Igen. És minden vesződség mellett jó, ha a betevő falatjukat megszerzik. Ennyi az egész.

Először is nem ennyi az egész: üres kézzel kezdték. Most van házuk, földjük, három tehenük. Lovuk is lesz nemsokára.

Csak járasd a szád! sziszegte Edevart.

És békében és nyugságban vannak önmagukkal. Nem úgy, mint te. Este lefekszenek és alszanak.

Azt elhiszem, mondta Edevart.

Bizony. De te, aki olyan nagy világot bejártál és olyan nagyra vagy, hogy milyen okosan csinálsz mindent, te nem alszol. Hallottalak elégszer éjszaka. Úgy fetrengsz, mint egy féreg, míg csak el nem nyom az álom. És mikor végre örülök, hogy már hortyogsz, akkor is egyszerre csak kiabálsz valamit, hol a vízesésedrül, hol arról az Augustról, meg Floridárul, meg a házikódrul. Ilyen az éjszakai pihenésed. Bizony, nem cserélnék veled.

Hosszú csönd. Az öreg gazda megszólal: Edevartnak sok a gondja. Ne bosszantsd. Sok mindennel van tele a feje.

Teringettét! fakad ki végre Edevart. De az áruért csak tartozom!

Szóra se méltatlak!

Edevart: No jó. Hát akkor csak legyen a tiéd a bolt mindenestül, igazgasd úgy, ahogy akarod. Ez az igazság.

Én? Én vezessem a boltot? Mondta Joakim. Engedj meg, − én nem vagyok kereskedő, eddig is Pauline intézte a dolgot. Nekem éppen elegem van úgyis. Most elsősorban istállót kell építenem.

Az öreg nyilván úgy vélekedik, hogy mind a két fiúnak igaza van egy kicsit, ő is beleavatkozik a vitába. Bizony, csudálnivaló, mit ki nem hoz abbul a földbül Joakim. Már meg az istálló szűk neki. Csak anyátok ezt megérte volna!

Edevart megint nem vergődött zöldágra. Kivette a pénztárcáját és letett az asztalra huszonöt tallért. Nesztek! Most egyelőre ennyit adok az üzletnek, a vásár után több is kerül.

Jaj, ne! ijedezett Pauline.

Megbolondult! szólt oda Joakim is.

Edevart az ajkába harapott és bólintott. Aztán hirtelen ötlete támadt. Hát akkor nem gondolhatok egyebet, mint, hogy egyszer s mindenkorra ki akartok túrni engem a boltból és kettesben akarjátok tovább vezetni, nélkülem.

Most aztán Joakim tátotta el a száját. Pauline fölemelte, meg leejtette a két kezét, szava is elállt. Joakim se szólt egy kukkot se többet. Elindult az ajtó felé, megragadta a kilincset és rázta egy darabig, ki akart rohanni, csak ki, mindenáron − elfeledkezett róla, hogy befelé nyílik az ajtó. Pedig hányszor járt ki-be rajta.

Mikor Joakim elment, Pauline mégis megszólalt: Csak nem igazán mondod!

Edevart is érezte, hogy túllőtt a célon. Csöndesebben felelte: Nem, nem, ha már kérded. De igazán nem tudom, mit gondoljak.

Jó lesz, ha békén hagyod a bátyádat. Tele van a feje, szólt rá a lányára az öreg.

Több se kellett. Az apai szó Edevart szívére hatott. Megingott, a konoksága megtört és félrefordult, hogy leplezze ellágyulását.

Pauline kimenőben még visszaszólt: Tedd el a pénzedet most, Edevart, ne indulj üres zsebbel a vásárra.

* * *

Természetesen rendbejött megint minden. Egyikük se akart rosszat. De Joakim okosan cselekedett, − hallatlanul szerencsés ötlet volt kimenni a szobából, mielőtt hozzávágott volna egy széket, vagy más alkalmas tárgyat a bátyjához…

Edevartnak szüksége volt még egy evezősre, ha el akart jutni a vásárra. Igaz, hogy a télen nem egy kemény utat megtett már az északi vizeken, de akkor nem volt ennyire megrakva a csónak és a Vestfjord is − hiába − mégiscsak a Vestfjord, azzal nem lehet packázni, pedig most azon át vitt az útja. Karolusnak szólt először, nem jönne-e vele, de Karolus nem kívánkozott a vásárra. Nem mintha a község ügyei miatt lehetetlen lett volna most időt szakítania, de mert a tiszteletes úr valami olyan célzást ejtett el nemrégiben, hogy a feleségét, Anna Máriát talán hamarosan hazaeresztik. Jó újságot mondhatok neked, kedves Karolus − szólította meg a múlt vasárnapon a tiszteletes úr, − nem bizonyos még, de hírlik, hogy a feleségedet talán hazabo-csátják! Ez örvendetes újság volt, bizony, Karolusnak a lélekzete is majd elállt tőle. Hazajövet a furcsa gondolatok miatt jóformán meg se ízlelte az ételt. Később is alig evett valamit, annyira elmerült a morfondérozásban és mikor Edevart a vásárra utazást említette, hát mindjárt a fejét csóválta és kereken elutasította a dolgot. Az ő feje nem jár mulatságon, mondta, az csak az ilyen nőtlen népségnek való, mint ti vagytok. Hidd el Ezrát, vagy Teodort! Edevart azt vetette ellene, hogy hiszen azok is házasemberek, de Karolus olyasmit felelt, hogy igaz, igaz, csakhogy azok nem cipelnek keresztet. Edevart egy mukkot se értett.

Na és persze, hogy Ezrát se vihette, meg se pendítette előtte a dolgot. Ezrának mindkét keze tele volt dologgal most a lápján. Egy új táblát kellett előbb beárkolni, mielőtt a lova meglesz, hogy felszánthassa. A feneketlen láp feneketlen munkát tartogatott számára még mindig.

Hogy Teodort vigye magával az útra, arra gondolni se akart Edevart. De nem kerülhette ki. Teodor maga jelentkezett, helyet kért a csónakon, hogy okvetlenül el kell mennie a vásárra, bevásárolni egyet-mást. Teodor tétlenül ődöngött a faluban, szürkén, kopottan, ha egy gombja hiányzott, fapecket dugott a helyébe, de a lábbelije uras volt, vörös szegélyű csizmát viselt és mindmáig nem szűnt meg hencegni a tavalyi fogással, amivel megmentették Poldent. A külszínt gondosan őrizte, üres zsebbel járt, de aranygyűrűt viselt az ujján. Tűrhető képességekkel silány ember volt, hiába.

Hejh, ez a pár! Teodor és Ragna! Mind a kettő poldeni születésű, szegény emberek gyermeke mind a kettő, lusták, kétes becsületűek, nyomorultak, de egyik se ostoba. Hogy tehetetlenek, tyúkeszűek lennének? Szó sincs róla. Ügyes, élelmes a maga módján mindenik. Ragna tiszta kitűnő volt az iskolában. Tilosban járni, gyors kézzel csenni és okosan eltüntetni minden áruló nyomot − ehhez volt elég furfangjuk. A viskójuk csupa nyomorúság volt, ha belépett az ember és minden két évben gyerekük lett, de mintha az nem gyarapította volna a szegénységet, csakugyan nem. A gyerekek is játszottak, nevettek, Ragna meg éppenséggel kedvesebben tudott nevetni azzal az ívelt szájával, mint akárki.

Mikor eldöntötték, hogy Teodor megy a vásárra, Ragna is mindenáron velük akart tartani. Na és milyen ruhát veszel föl? kérdezte az ura. Tán bizony így akarsz eljönni, ahogy vagy? Hát bizony erre be kellett adni a derekát. Hiába, könnyelmű volt mind a kettő, csak mulatságra állt az eszük. Azt mondták, hogy a csónak nem bírja el Ragnát, amúgy is nagyon meg van rakva. Különben is, ki ügyel a gyerekekre? Hanem egy ruháravalót hozunk neked a vásárról, vigasztalta Edevart. Ó, ha azt megtennéd! mondta Ragna. Akkor én is elmehetnék a templomba, mint a többiek.

Szegény Ragna, igazán türelmes volt a nyomorúságban. Járhatott volna hétköznap is ünneplőben, ha jómódra születik. És ahelyett, hogy mindenki lenézze a szegénysége miatt, mint most, a pap is megtiszteltetésnek tekintené, ha ott ül a templomban és hallgatja a szavát.

Edevart sose felejtette el, hogy valamikor, gyerekkorában segített neki megkeresni egy fényes gombot a hóban. Koronás gomb volt, szép fényes, kincset ért Ragnának. Most is meghatottan gondolt arra a kis esetre, hiába, ő már csak ilyen puha fából volt, sajnálta Ragnát. A keze is olyan feltűnően szép mindig, persze, mert lusta a lelkem, ujját se mozdítja egész nap. Mit is csinálhatna, amit érdemes? A nyomorúság összecsapott a feje fölött, talán nézze, hogy nő még tovább, fölébe? Ehhez lusta volt. Megesett, hogy Teodor ilyenformán szólt a felségéhez: Ha már ott jártál az éjjel a Karolus vermében, legalább annyi krumplit hozhattál volna, hogy egy hétre elég lenne. Mire Ragna azt felelte: Hát bizony, mindnyájan csinálhatnánk jobban is, mint ahogy csináljuk.

8.

Ott vannak a vásáron minden évben, hogy is mondanának le ilyen mulatságról! Fiatal lányok kacabajkában, élénk színű fejkendővel, a módosabb emberek lányai kalaposan, még félénken, de már rákaptak erre a viseletre. Henrik Sten is megérkezik, vitorláson jön, egymaga, nagy pernahajder őkelme, kiköti a csónakot, megtisztogatja a cipőjét és fölsétál a parton. Itt van a kovács is, Nikolaisen, aki Tromsőben tanult ki, a rakparton flangéroz, hajszálból font, aranykarikás óraláncával, duhaj legény és nagy szoknyavadász, sötétbőrű, mint minden kovács és a karja erejéről híres, hogy fölemeli tánc közben a hölgyét. Vannak aztán idősebb, szolidabb népek is, asszonyok, akik kínnal összespórolt sajtot-vajat hoztak a vásárra, meg férfiak, akik csónakot akarnak venni.

Még csönd van, kevés a nép, se harmonikaszó, se dáridó.

August is jókor ott volt, átvette a bódét, kirakta az áruját, elrendezte, de mivel néptelen volt még a vásár, elunta magát a nyughatatlan lélek, bezárta a bódét és elindult kódorogni. Matrózkimenőt tartott megint.

Megnézte, nem jön-e Edevart és éppen akkor ért le a kikötőbe, mikor az beevezett. Edevart kicsit megijedt, mikor a cimboráját észrevette, mindjárt sejtette, hogy nem járt olyan szerencsével, mint gondolta. Ha nagyon kövér lenne a tárcája, aligha engedélyezne kimenőt magának.

Kikötötték a csónakot és az árut felhordták a bódéba. Ez lenne az én portékám, mondta August a rakásokra mutatva, kevesebb, mint szerettem volna. − Hát bizony nem sok volt az egész. Egy kevés szövet, varrószer, gomb, kapocs, cérna, gyapjúsál, fejkendő. Még szerencse, hogy Edevart rakott csónakkal jött, mert Augustnak semmije se volt.

Telirakták a polcokat, még az üres dobozokat is, fölhalmozták, hogy kitöltsék a helyet, végre már nem is látszott olyan tátongó üresnek a bódéjuk. August biztatón jegyezte meg: Nem is bánnám, ha enyém lehetne a sátrad így, amint van!

Hisz a tied egy része, felelte Edevart.

Na, arról majd beszélgetünk, felelte August, elütve a dolgot. Hová lett az a Teodor? Elment? Annál jobb, úgyse szívesen vagyok vele. Mit is akartam: Itt van Mattea.

Kicsoda? Hja, Mattea.

Igen, bódéjuk van. Elmenjünk oda? Ennivalót árulnak, ketten az urával.

Találkoztál már vele? − kérdezte Edevart.

Igen. De nem haragszom rá: Asszonnyal nem veszekszem, ha megszökik is az órámmal, meg a gyűrűmmel. Ugye, nincs nálad pénz?

Akad tán valami.

Akkor adj pár tallért. Hogy el ne feledjem: A Knoff malmot akar állítani a vízesésed alá.

Micsoda? Mégis lesz valami a dologból?

Ott jártak, megnézték a telkedet, az öreg, meg Romeo, én eveztem át velük. Igen, lesz valami. Mi a te véleményed, August? kérdezték, biztosan gondolták, hogy nem egy malmot építettem már a világ különböző tájain. El is magyaráztam nekik mindent, turbina kell, ingyen van a hajtóerő, Oroszországból hozatni rozsot. Bólintottak rá, hogy igen. És Edevart Andreassen lesz a molnár, ő vezeti az üzemet, mondtam végre. Arra is bólintottak. Ez a Mattea bódéja.

Tágas bódé volt, számos asztallal, lócával. ugyanaz, amelyikben Mattea annak idején kiszolgálólány volt, mikor Nilsszel jegyben járt. Egynémely viszontagság után megint vendéglősnek csaptak fel, abbahagyták a gazdálkodást otthon, az Ofotfjord partján.

August otthonosan mindjárt a flaskóját kérte. A cimborámat megismered, remélem?

Ó, igen, Mattea ráismert Edevartra.

Hát újra találkozunk, monda Edevart.

Úgy látszik, felelte az asszony kurtán.

Látom az üveg nyomát ott fönn a tető alatt, ahogy odarepült akkor, jegyezte meg mosolyogva Edevart.

Hahaha! August nagy hangon, jóízűn röhögött.

Mattea nem nevetett, mérgesen pillantott Edevartra és eszébe juttatta, milyen goromba levelet küldött annak idején Nilsnek. Bizony, csúnya egy levél volt, hallod.

Edevart, ijedten, békítve mondta: Igazán olyan csúnya volt? Én nem olvastam.

Micsoda?

Másvalaki írta meg helyettem, egy fosenlandi nagy üzletember.

Mattea mindjárt szelídebben folytatta: Csak a fülét megkaparinthatnám annak a híresnek!

No bizony, legföljebb átkapná a derekadat, aztán megcsókolgatna, nevetett Edevart. Mert fiatal legény ám, meg szép is, tudod-e?

Te csak az vagy, aki voltál, úgy látszik, mormogta Mattea. De remélem, megkaptad a pénzt idejére? Miért nem írtad meg?

Hát bizony, azt röstellem. Nem vagyok nagy tollforgató.

Szent volt megint a barátság köztük. Egyik se tartott sírig haragot, igazán nem.

Hát a nyakad meggyógyult-e már? ingerkedett Edevart.

A nyakam? Még arra is emlékszel? Meggyógyult, igen. És most még rá is pislantott, csintalan képpel.

Nils bejött a konyhából. Nils, a batyuslegény. Semmit se változott tavaly óta, nem kezdte ki a sok gond, azt az apjára hagyta. Vajjon tudta-e egyáltalában, hogy öreg édesapja ezidén nem is vásárolhatott egész rakományt a Lofotokon és félig rakott bárkával érkezett Poldenbe, halat szárítani?

Amint látszott, Nils volt a konyhán, ő főzött, ő készítette el a hideg és meleg ételeket, míg az asszony felszolgált a vendégeknek. Alighanem ilyenformán lehetett, mert valami kötény volt elébe kötve, ő sem felejtette el a levélhistóriát és olyanforma kijelentést tett, hogy nem bánja, ha az ilyen Edevart-forma vendégek elkerülik a bódéját, de Mattea egykettőre elhallgattatta. Nils még mindig dörmögött: Mintha bizony nem lenne annyi hitelem.

A két cimbora ételt hozatott, meg sört. August pálinkát is kért, Nilsnek odaszólt, hogy nem inna-e vele egy kortyot, de Mattea közbelépett, hogy Nilsnek most egyéb dolga van, menjen csak ki a konyhába. Megfőztem már mindent, mondta Nils. Akkor eredj, apríts egy kis fát, felelte az asszony. Hiába, vasasszony volt még mindig, de takaros és fiatal, akár az ura. Szép pár voltak és Nils kénytelen-kelletlen szót fogadott, kiment.

Gyere, ülj ide, Mattea! invitálta August.

Oda is jött, de Edevarthoz ült. August pálinkázott. Edevart megkérdezte az asszonyt: gyereked nincs?

Hogy gondolsz ilyet! Még hogy nekem nincs! Kettő van, odahaza a nagyszüleiknél, az öregek nem tudnak ellenni nélkülük. Hát hiszen tehetik is, miért ne tartsák el őket. Hogy van-e gyerekem! Meghiszem azt!

August: Egyik se az enyém.

A tiéd! haha! kacagott Mattea.

Mit vihogsz? Igazán nem furcsállod egy csöppet se, hogy így ülsz itt velem, a régi szeretőddel, aztán más felesége vagy, mi?

Erre nem is gondoltam, mondta Mattea.

Na persze, nem is gondolsz rá, dörmögte komoran August. De hátha én igenis gondolok rá. Amint most itt látsz, nem valami sokat mutatok, se aranyam, se gyémántom, persze, nem henceghetek előtted.

Edevart: Ugyan hadd el, hisz odaát a bódénkban is mennyi rengeteg portékád van.

Hát akár így van, akár úgy, folytatta August, mégis a szeretőm voltál. És meg is csókoltalak.

Igazán? Én nem is emlékszem. − De most úgy látszik, Mattea mégis megijedt, hogy túlságosan meg találja bántani a régi barátját, bogaras ember, könnyen felindul, ki tudja, mit csinál. Hát ha már erről beszélünk, mondta, azt nem tagadhatja senki, hogy a Nils felesége vagyok, ő a hites uram. De mindjárt utána te következel, senkit se szeretek úgy, mint téged, August, szavamra mondom.

August diadalmasan pillantott Edevartra, mintha csak azt akarná mondani: Na, hallottad ezt! A jámbor hajóslegényt nem volt nehéz megnyugtatni, felhajtott még egy pálinkát és kávét rendelt. Jó, jó, hisz nincs erről mit beszélni, mondta. Szó, ami szó, nem sírok utánad. Van, akit szeressek, erre mérget vehetsz. Éspedig nem is akarom a nevét említeni, mert olyan igen rangos dáma. Hanem látnád csak, mikor úgy kalaposan jön, finoman kiöltözve és sétálni hív! Hiszen te ismered, Edevart.

Edevart bólintott.

Tán bizony féltékenység lepte meg Matteát? Kávét kértél! mondta egyszerre és felkelt. Most furcsa dolog történt: Mattea kalaposan jött be a konyhából. Na lám, Mattea is rákapott a kalapviselésre, mint más, módosabb lányok, hisz az ura hajósgazda fia volt, meg akarta mutatni a két cimborának, hogy ő se amolyan akárki. Letette a kávés tálcát és ott maradt állva.

Elmész? kérdezte Edevart.

Mattea hamarjában rámondta: igen, gyerünk ki, nézzük meg, nem érkeztek-e azóta vásárosok?

A cimborák megitták a kávéjukat, fizettek és kimentek Matteával. Megkerülték az egész városkát. Jött egy pár új csónak, vásáros néppel, de még mindig kihalt volt az egész telep, megnézték a készülő körhintát, a cirkusznak szánt nagy sátrat, meg egy kisebbet, ahol késdobálók és akrobaták gyakoroltak éppen. Nézzük meg a mi bódénkat, ajánlotta August.

Matteának imponált a bódéjuk, meg a rengeteg portéka, kísérői ezt nem vették rossz néven, August hencegett is alaposan. Ha valakitől hallanád, hogy vásárolni szeretne éspedig jól és olcsón, hát csak utasítsd hozzánk. Mert itt mindent megtalál és olcsóságban túlteszünk akármelyik trondhjemi boltoson.

Mattea megígérte, hogy ajánlani fogja őket, sőt maga is bevásárol sok mindent, mielőtt hazamenne.

Aztán visszamentek Mattea bódéjába, közben jöttek egy páran, vajaskenyeret, meg kávét rendeltek. Nils, mihelyt fölváltották a kiszolgálásban, visszasietett a konyhába. August egyre ivott és megoldódott a nyelve, most már hallgatója is volt, nekirugaszkodott a képzelete. Igaz, hogy úgy tett, mintha egyes-egyedül Edevartnak beszélne, de jobbra-balra sandított közben és úgy nekieresztette a hangját, hogy odafordult mindenki. Elemében volt.

Emlékszel arra a szalagövre, ugye? Most, hogy eljöttem, szép summát kínáltak érte.

Na és eladtad? kérdezte Edevart.

Nem én! Még csak az kellett volna. Hiszen a gyerek is tudja, hogy ha négyszázat kínálnak érte, hát nyolcat megér. Különben se értem rá alkudozni velük, egyéb gondom volt akkoriban, azt a Magnust kellett lesni, mikor jön le a kikötőbe éjszaka, expediálni. Hja, igaz, hisz te azt se tudod, mit beszélek. Igen. Elexpediáltam szerencsésen őkelmét.

Elexpediáltad? Magnust?

Talán nem hiszed?

Mit csináltál vele?

Hát mit csináltam volna? Azzal a nyavalyással? Agyonvertem.

Eh! bolond beszéd! Csak nem lőtted le?

De igen, mondta August.

Nem lehet. Akkor nem ülnél itt.

Úgy? Nem ülnék itt? Szép. De szabad egy olyan nyavalyásnak telekiabálni a világot, hogy én félek a vizen? Én, aki körülhajóztam a világot, akinek kincsei vannak idegen országokban, íme itt ülök, parancsoljanak, csukassanak le, ha tetszik! Persze nem meri senki. De emlékszel arra a Magnusra? Alig hiszem, igazán semmi se volt, egy hígvelejű boltossegéd. Emlékszel még, hogy félt az egerektől? És még ő beszélt arról, hogy valaki fél a vizen! Ellenben az asszony − az más. A nevét nem akarom itt említeni, de halálos ágyamon is emlékezni fogok rá. Nem azért − hisz nemet mondott mindig, de nevetett, valahányszor akartam tőle valamit és annak a majomnak nem szólt egy szót se. Ejnye! előbb-utóbb rááll mégis, gondoltam magamban és a rákövetkező éjjelen megint csak ott voltam. De akkor nem találtam. Elbújt valahol. Kerestem − de hiába. Másnap megint láttam. Egy zokszót se ejtett…

Edevart közbeszólt: Azt mondod, elexpediáltad Magnust. Talán csak nem lőtted meg?

August: Hallod! rászolgált. Különben nem is lőttem rá. Egy kővel döngettem el.

Augustból egyre jobban ömlött a szó. Edevart menni akart, de a cimboráját hiába nógatta. August emlékeibe merülten ült ott, ugyan vidám emlékei lehettek, mert egyre nevetett és a fejét ingatta, az is lehet, hogy csak kieszelt valamit, nekieresztette a képzeletét. Mikor megszólalt, egy kirándulásról mesélt, mikor Knoffékkal vasárnap kiruccantak, ő a harmonikáját is elvitte, muzsikált. Mind ott voltak, a bolti személyzet, meg a mamzell, Romeo, Julia. És akkor egyszercsak mezei egér ugrott fel a fűben, Magnus halálsápadt lett és talpra szökött. Majd August elbánik vele! mondta Romeo. August úgy is tett. Elbánt az egérrel − hahaha! August röhögve csapott a térdére. Aztán evésre került a sor, vittek elemózsiát is, a konzervet, húsfélét melegíteni kellett, ehhez se értett senki, megint csak August segített rajtuk. Gödröt ásott, kikövezte, tüzet rakott, megmelegítette a konzervet, kinyitotta a dobozokat és úgy intézte a dolgot, hogy az a majom Magnus utolsónak vegyen a fajd-húsból, már csak kevés volt a doboz fenekén és ő beletette legalulra az egeret.

Ó! nyögtek a hallgatók, volt olyan, aki éppen evett.

Bizony! kiáltott tulajdon szavától nekihevülve August. És alaposan megforgattam a mártásban az egeret. Parancsolj, Magnus! És ő falatozni kezdett, előbb a kisebb darabokat szedegette ki. Mi ez itt? kérdezte aztán. Valami szövetdarab lesz, mondtam én, edd meg nyugodtan. Bele is harapott, de kiköpte mindjárt, mintha megérezte volna az egér ízét.

Hát nem látta, hogy az? kérdezte valaki.

August megfelelt: Nem volt olyan könnyű meglátni, mert kitéptem mind a négy lábát, úgy forgattam a mártásba.

Csönd. Senki se nevetett. Végre megszólalt egyik: De hát mért csináltad ezt a disznóságot?

Hm! Hogy mért? August ravaszkodott: Hát ki akartam gyógyítani az egériszonyból. Ez csak szép dolog volt? Éppenúgy, mint ahogy a hajón csináljuk, ha tengeri beteget kell gyógyítani: visszatöltjük beléje mindig újra, meg újra…

Hallgass már! kiáltott rá Mattea. Nem látod, hogy esznek itt!

Megoszlottak a nézetek August eljárását illetőleg. Egyik hallgató megkérdezte: Na, és mi lett a vége? Nem esett neked?

Hát hiszen éppen akkor volt, hogy el kellett döngetnem egy kővel! Nem látta be, hogy javát akarom.

De a hallgatók hidegsége Augustot is lehűtötte. Nem szerette a rosszalást, lehet az is, hogy ujjából szopta az egészet, annyi bizonyos, hogy fejébe szállt a pálinka.

* * *

Edevart a bódéban árulgatott. Eleinte nehezen ment a dolog, de aki egyszer ott volt, az visszajött, elhozta az ismerőseit is, mivel Edevart a fejébe vette, hogy odaadja a portékáját annyiért, amennyit adnak érte, csakhogy túladjon a rakományán, ha törik, ha szakad.

Augustból nem sok haszna volt. Bedugta az orrát olykor-olykor, elemében volt, nem tört le a szarva, szó sincs róla, furcsábbnál furcsább tervekkel állt elő minduntalan, egyebek közt azzal is, hogy adják el a négyevezőst és vegyenek egy kintornát az árán.

Edevart a fejét csóválta.

Ha kintornával járhatnék és vennék egy medvebocsot odalenn a cirkuszsátorban, fogadok, hogy többet megkeresnék, mint te itt a bódéban.

Edevart megkockáztatta a kérdést, hogy mért nem veszi elő a harmonikáját.

Azt nem, felelte August. Matteának megígértem, hogy játszom majd egyik este nála, a bódéjában és odacsődítem a népet. Táncolni fognak. De lesz is akkor vendég, tudom istenem!

Más ötletei is voltak. Ha föltalálnék egy köszvény elleni port, mennyit eladnék itt a vásáron! mondta egyszer. Különben úgyis valami hasonlót forgatok most a fejemben, csakhogy azt el nem árulom, ha agyonversz is.

Edevart megszokta már, hogy a cimborájától sokféle találmány kitelik, azért nem nevetett rajta, de csipkelődni akart: Szép, szép, csak vigyázz magadra, koma, félek, hogy előbb-utóbb hűvösre kerülsz!

August legyintett: Miattam ne búsulj! Hanem tudod mit? Megmondom, miben töröm a fejem: készítek egy pilulát, amit az asszonyok bevegyenek, ha nem akarnak gyereket. Említettem neked egyszer, de hallani se akartál róla.

Most se akarok!

Hát ne hallgasd! mondta August és folytatta: Csuda lenne, ha össze nem hoznám. És aki annyiféle nyelvet tud, mint én, angolul is, oroszul is, az csak kitalál valami jó nevet is neki. Egyik utunkon a kormányosnál láttam egy kis üveget, hófehér pilulák voltak benne. Azt mondta, higany és a feleségének adja be, mikor odahaza van. De nem meri otthon hagyni, mert hiszen akkor az asszony akármikor kirúghat a hámból, ha ő távol van, csak beveszi a pilulát és azt csinál, amit akar. Meg is mutatta az üveget, az állt rajta: secale cornutum. Azóta se felejtettem el.

Inkább maradnál itt néha, hogy fölválts a bódéban, mondta Edevart.

August ezt eleresztette a füle mellett: Úristen! mennyi pilulát eladhatnék itt most a legényeknek! De a lányoknak is, - -mért ne?

Szeretnék kimenni olykor-olykor, hisz ételhez se jutok.

Igazad van, fölváltlak, majd én maradok itt, mondta August és elment.

De nem jött vissza. Edevart este bezárta a bódét és tett egy fordulót a városkában. Vett valami kalácsot a péknél és jártában eszegetett.

Javában folyt a vásári élet a csöndes nyári estén. Volt lárma, szólt a nóta, fütty, csörömpöltek a bádogedények, mindenki engedett magának egy jámbor kis görbe órát, egyik másik legény felöntött a garatra, azok hencegtek kicsit és az öklüket mutogatták egymásnak, minden ok nélkül.

Edevart ismerős alakokra bukkant: két kis kopott ember kintornázott egy utcasarkon. A magyar, meg az örmény. Még mindig azt a szerencsétlen, agyoncsépelt csínyüket produkálták: az egyik kintornázott, a másik nekitámadt és áfonyalével bemázolta a képét. Megtanulták egyszer, ragaszkodtak hozzá. Szegény komédiások, nagyonis sokan ismerték már őket, legföljebb a kisgyerekeknek voltak még újak, rosszul is ment az üzlet, egy-egy félsilling ha került és a támadás után néhány kétsillinges, legföljebb.

Papst is megjelent, a vén órás zsidó, fehérebb szakállal, öregebben, de csak olyan pocakosan, bokáig érő kaftánjában, sok-sok fityegő óralánccal a gyomrán. Hejh, de ő se volt már olyan kedélyes, mint régen, megkopott, megráncosodott. Edevartot nem ismerte meg tüstént, de mikor egy darabig nézte, eszébe jutott, minden segítség nélkül a neve. Ez elég csuda volt, hisz annyi év elmúlt azóta és Papst sokezer embert ismert széjjel az országban. De éppen ez volt a tudománya: megismerni mindenkit. Kimélyítette a mesterségét, művész lett a maga nemében.

Barátságos beszélgetésbe elegyedtek, Edevart megmutatta neki az óráját, hogy megvan ám még, nem is volt órás kezében. Papst ki is nyitotta; Igen, de most már ráférne egy kis tisztogatás. Add ide nekem pár napra, visszakapod tisztán.

Nem várhatok, míg megáll? kérdezte Edevart.

Kár lenne a finom szerkezetért, mondta az öreg. Ide nézz, odaadom ezt addig, jól jár ez is. Aztán nem árulnál megint órát nekem, Edevart?

Nem tehetem. Magamnak is van egy bódém itt a vásáron, ott vagyok mindig.

Úgy, neked is van bódéd? hiszen akkor sokra vitted azóta, no ennek örülök. De hát esténkint nem lehetne?

Megbocsásson kegyelmed, mondta Edevart. De egész nap ott állok a bódéban és egy kicsit mégis mozogni akarok esténkint.

Pedig van egy pár zsebórám, amit éppen itt akarnék eladni, jóravaló olcsó kis órák, kiárusítok, ki tudja kerülök-e még ide valaha.

Elutazik kegyelmed?

Talán meghalok, öregember vagyok már, fiam. Ha tizet eladsz, a tizenegyedik ingyen a tiéd. Túl akarok adni rajtuk.

Nem, nem, én most semmikép se tehetem. De van egy cimborám, az talán vállalkozik rá. Nagyszerűen ért az eladáshoz.

Hol van?

Holnap elküldöm kegyelmedhez…

Alkonyodni kezdett. Edevart leballagott a partra, hogy ott van-e még a csónak. Persze, hogy ott volt. August nem esett a feje lágyára, hogy eladja. Mattea bódéja elé érve rengeteg embert látott, valósággal tolongtak az ajtó előtt, szólt a zene, August harmonikázott. Ej, az az August, haszna biztosan nem volt a hangversenyből, de mit bánta ő azt.

Edevart befurakodott nagy nehezen az ajtón. Nils és Mattea alig győzték felhordani az ételt-italt a zsúfolt háznak, hangulatos helyszűke uralkodott, legények, lányok egymás ölében ültek és a helyiségben félig sötét volt. Egy ropogós induló után August odaintette magához Matteát: Mit kapok érte?

Mattea nem aggodalmaskodott, ha ígéretről volt szó: Amit magad kérsz! felelte nagylelkűen.

August bólintott, kicsit jártatta az ujját a terjedelmes hangszeren és végigtekintett a sokaságon. És amit most cselekedett, az mindenkinek szívébe hatott, néma csönd lett az asztal körül: August énekelt. Nyomkodta a harmonikát, a bánatos, mélységes muzsikához elfújt egy angol matrózdalt. Szerelemről, késelésről, meg egy barcelonai lányról szólt az ének. Ó, August értette a dolgát.

Mikor végzett, csöndesen ült egy darabig. Senki se értette, mit énekel, csak azt tudták, hogy módfölött szép volt, egyesek pénzt akartak adni neki, de Mattea közbelépett, odasúgta ennek is, annak is: arra igazán nem szorul rá, egy nagy bódéja van itt a vásáron, megrakva mindenféle holmival. Nem voltatok még ott? Holnap menjetek el biztosan. Ott van a társa! súgta,

Edevartra mutatva. Ketten vannak, nagyszerűen megy a boltjuk.

Most felbukkant Teodor is, eddig nem látták, de most előkerült és érvényesülni akart: Úgy van, hármas bokorban vagyunk, szólalt meg, ez itt a két társam. Tán csak ismeritek őket.

August eligazodott az ülésen, mutogatott, rendelkezett, hogy hordják a falhoz az asztalokat, lócákat, mert táncolni fognak. Egy-kettőre helyet csináltak és olyan tánc kerekedett, hogy a bódé csak úgy recsegett-ropogott.

Ott volt Henrik Sten és diadalt diadalra aratott a lányok fölött, mert nagy hatalma volt a női szíveken, de Nikolaisen kováccsal senki se mérkőzhetett erő dolgában, ahogy az felkapta a hölgyét tánc közben. Hej, az volt aztán az este! És hiába volt annyi dolguk a felszolgálássál, Nils és Mattea is letették a tálcát és ropták a keringőt a többivel. Nils alighanem be volt állítva egy kicsit, mert a felesége később egyszercsak karonfogta Edevartot, behúzta a legsötétebb sarokba és szilajon a nyakába borult. Micsoda egy este volt az!

Mikor végre szállingózni kezdtek a vendégek, August is letette a harmonikát. Nilsnek és Matteának nagy napja volt, annyi hideg és meleg ételt, sört, meg csempészett pálinkát adtak el, hogy meg lehettek elégedve. De mikor az August bérére került volna a sor, a gazdasszonynak egyszerre nyoma veszett. Csak Nils motoszkált, rakosgatott ott a sötétben. August várt még egy darabig, a konyhán is kereste Matteát, de színit se látta. Mit akarsz tőle? kérdezte Nils. − Jóéjszakát kívánnék neki, felelte August. —. Úgy látszik, elment valahová, lefeküdt, mondta Nils.

Na, neki ugyancsak gyatrán végződött a mulatság. Edevart nógatta: Gyere már, August, mondok valamit. Mikor végre kicipelte a bódéból, bosszúsan mormogta a fülébe: Szép kis mákvirág, mondhatom!

August beállt Papsthoz. Nem is volt éppen utolsó dolog, szó sincs róla, August hencegett is vele. Egy napig szolgálta új gazdáját, órákat árult a vásáron, az emberek ráismertek, nicsak, a tegnapi muzsikus, aki olyan csodálatosan énekelt, meg harmonikázott a bódéban, a legények szívesen alkuba bocsátkoztak vele. És August szóval se említette, hogy Papstnak dolgozik, nem ő, miért ne higyjék róla a népek, hogy óraüzletre is telik neki a vásáros bódé mellett, annál többre taksálják, még a maga szemében is káprázatos valami volt ez, eszébe juttatta azt az időt, amikor gyémántot, aranyékszert árult a levangeri vásáron.

Estefelé beállított Edevarthoz és kijelentette, hogy befejezi a munkát.

Mért?

Hát eladott tíz darab órát, a tizenegyediket megkapta ráadásul, tovább nem csinálja.

Edevart a fejét csóválta.

Hiába, erősködött August, nem folytatom. Tán bizony még tovább tömjem azt az aranydisznót? Még meg talál pukkadni! A gyomromban van úgyis. Láttad a pénztárcáját? Próbálna más országban ilyen pénztárcával sétálni, még észbe se kapna, leütnék őkelmét. És az a sok óra. Az egész teste tele van aggatva órákkal és a szállásán még egy külön vasszekrényben is tart egy csomót. Ilyet sose láttál, tudom. Még én gyarapítsam a pénzét? Különben is szedd össze egyszer azt a kis eszedet: ha minden legény órát vesz, hát nem marad pénze és nem jön ide a mi bódénkba vásárolni. Én meggondoltam a dolgot, engem nem tesz lóvá senki. De szó, ami szó, egy napi munkával kerestem egy zsebórát, ez nem rossz üzlet. August megveregette egyik karjával a másikat, kuncogott és látszott, hogy nagyra van. Tudod mit, most átmehetnénk mindjárt Matteához enni valamit, úgyse ettem ma még egy harapást se.

Én még nem zárok, de eredj te át előre, felelte Edevart. Nem jöhetsz aztán vissza, fölváltani?

De igen. Nincs pár tallérod? Na, még szerencse, nekem egy vasam sincs.

Edevart sejtette, hogy az új óráját akarja megsétáltatni, hát nem is tartóztatta.

Jövök mindjárt, szólt vissza August az ajtóból.

De nem jött. Edevart ott maradt zárásig, kiszolgált egy sereg vevőt, Augustnak ennyit elnézhetett, mert igaz, ami igaz: a tegnapi táncmulatság és Mattea ajánlása sok vevőt szerzett nekik, soha ennyit el nem adott még, a sok drága szövet, gyapjúholmi, amit haza kellett volna cipelni, aznap mind elkelt. Váratlanul jó napja volt, félre is tett egy szép ruhára valót Ragnának, odahaza.

Aztán elment és útközben megette a rendes vacsorakalácsát. Találkozott Teodorral, meg az egyik tegnapi főtáncossal, Henrik Stennel, kettesben álltak egy helyen és beszélgettek. Teodor odaszólt neki: Holnaptól kezdve zsebórákat árulok Papstnak. − Igazán? kérdezte Edevart. − Igen, megkért az öreg. − Edevart tovább ballagott, leért a sátrakhoz, körhintához. A cirkuszsátor mögött August éppen ölelgetett egy rövidhajú hölgyet, az állatszelidítőnőt, aki lovaglócsizmában szokott megjelenni a színen, egy medvével, meg egy farkassal, úgy látszik, újabban vele kötött ismeretséget August, le is akarta rázni Edevartot, amikor megpillantotta: mindjárt jövök! szólt oda neki. Edevart visszafordult és más utat választott.

Kora reggel beállított hozzá az öreg Papst, elhozta az órát. Na, megtisztítottam, rendben van megint.

Edevart megnézte, füléhez tartotta. Úgy látom, a födelét is megtisztította kegyelmed, mintha újabb lenne most.

Igen, Papst kívül is megtisztogatta kicsit. Augustra fordította a szót: Nem, annak nincs kitartása, ügyes ember, de italos, aztán nagyon sokat fecseg. Megismertem, mikor odajött hozzám, ugye, ő volt a kapitányod akkor, Kristiansundban, arany foga volt, tudom. Hogy ő több órát nem árul. Na, sebaj, most a testvéröcséd ajánlkozott, az talán állhatatosabb lesz.

Az én öcsém? Nekem nincs itt öcsém.

Hogy mondod? De hiszen azt mondta, hogy édes testvéred, Teodor.

Hja − az nem öcsém. Csakugyan azt mondta?

Odajött hozzám tegnap este, azt mondta, édes testvérek vagytok és ő szívesen árul nekem órát, ha akarom. Nem ismered?

Ismerni ismerem. De nem öcsém, semmi atyafiság nincs közöttünk, szó sincs róla.

Hát én odaadtam neki ma tizenegy darab zsebórát, mondta az öreg és kifelé indult. Nyugtalankodott, csóválta a szakállas fejét és így folytatta: Látod, fiam, magam is gyanakodtam, olyan másféle − igen, olyan különböző volt tőled, azért beszélni is akartam veled. Mit gondolsz, nem illan el az óráimmal?

Nem, velem van a csónakon, amíg én nem indulok, ő se mozdulhat innen.

Csönd. Papst gondolkodott. Hát hadd próbálkozzék egyszer ő is. Mit gondolsz, hagyjam?

Lehet. Csak nem csinál olyan bolondot, hogy tizenegy zsebórát lopjon egyszerre…

August megint egész nap nem mutatkozott. Edevart a bódéban árulgatott estig. A szöveteket, meg más holmit mind kirakta egész az ajtóba, ráírta mindenre az árát, ez okos dolog volt, az emberek megálltak, elolvasták a cédulát, megtapogatták a holmit és bejöttek vásárolni. Az Edevart tárcája szépen hízott és hátra volt még a holnapi nap, az utolsó.

Este összeakadt Teodorral: Mért mondtad, hogy testvéröcsém vagy, mi?

Én mondtam? csudálkozik Teodor és nem árulja el magát.

Papstnak mondtad, hogy öcsém vagy.

Harapná el a hazug nyelvét a vén pocakos! Hja, most már tudom! kiált fel szinte megkönnyebbedve Teodor. Nem mondtam én azt, hogy testvéred vagyok, csak azt mondtam, hogy földid vagyok és úgy ismerjük egymást, mintha testvérek volnánk.

Edevart megszívleli a dolgot. Na, igen, ez megmagyarázza a dolgot, valószinüleg így volt, az öreg zsidó mégis csak idegen, félreérthette a Teodor szavát.

Na és adtál el már órát? kérdi.

Eladtam nyolcat, most megyek hozzá elszámolni. Kettő még van, no meg az enyém. Úgyis régen fáj a fogam egy zsebórára…

Pár órával ezután, mire egészen beesteledett és alig látott az ember, Edevart elindult a bódéja felé, hogy lefeküdjék. Akkor történt valami. Úgy kezdődött, hogy megpillantott egy embert maga előtt az utcán, mintha valamelyik házból lépett volna ki. Ebben még semmi furcsa nem lett volna. Edevart oda se hederített, de mikor az ember futásnak eredt, elcsudálkozott egy

kicsit és August jutott eszébe. Hátha ő az és valami rossz fát tett a tűzre. Utána rugaszkodott. Mért szalad vajjon? Csöndes este volt és üldözőt sehol se látott. Egyszer elkiáltotta a nevét: August! de választ nem kapott, az ember meg se állt és a fordulón hirtelen eltűnt. Edevart szaladt utána. Most egy félig nyitott ajtót látott, amelyik halkan kinyílt, meg újra becsukódott. Lehet, hogy szél mozgatta, lehet, hogy éppen besurrant valaki rajta, Edevart beugrott a házba, az ajtó becsukódott mögötte. Sötét folyosón állt. August! kiáltott újra. Semmi válasz. Edevart kinyújtott karral tapogatózott előre a folyosón, nekiütközött egy falnak, ott nem jutott tovább, de a fal mentén valami lépcsőhöz ért. Éppen fölbotorkált a lépcsőn, mikor odalenn az ajtót kitaszította valaki és az imént látott ember kisurrant. Edevart utána. Most már jól látta, hogy nem August, de ismerős volt ez is, beszélni akart vele, magyarázkodni, egy tegnapi táncosra ismert benne, igen, a kovács volt.

Hova a csudába rohansz? kérdezte Edevart mosolyogva és megállította.

Hát te mit rohansz utánam? Vétettem neked? kérdezte a kovács.

Edevartnak magyarázkodni kellett: azt hitte, Augustot látja; attól tartott, hogy bajba keveredett a cimborája, közbe akart lépni, szükség esetén − tévedett.

Hát akkor csak eredj dolgodra! dörmögte az ember és megint futni akart, körültekintgetett, nagyon izgatottnak látszott.

Hová igyekszel? kérdezte Edevart.

Mi közöd hozzá? Hordd el magad!

Csakhogy éppen ezt nem kellett volna. Ilyen hangra Edevart vissza sem vonulhatott, sőt, most már odaugrott elébe. Ej, aki ördöge van! káromkodott a kovács és feléje csapott.

A verekedésben egyik se maradt győztes. Edevart mindig ismeretes volt arról, hogy az ilyen birkózásban hol alul kerül, hol felül, de kitart. Csak az volt a baj, hogy a kovács kulccsal ütött, különben is olyan ereje volt, mint egy medvének, még az Edevart híres gáncsvetése se vágta földhöz. Bolti patkány! sziszegte megvetéssel. Úgy, te kulccsal dolgozol, kiáltott rá Edevart, hogy az ördög vigyen el! Ezzel belerúgott a kovácsba, éri, ahol éri! Valami nagy kárt éppen nem tett benne és mikor megint rúgni készült, a kovács megkapta a lábát és elfektette a földön.

Mire feltápászkodott, a kovács eliramodott, jó messze járt már. Edevart nem eredt utána mindjárt, föltartóztatta az, hogy a háznak egyik ablaka kinyílt és kiszólt valami férfihang: Nagyon megütötted magad?

Nem.

Véres az arcod.

Mert kulccsal ütött.

Igen, a kovács volt. Mindig kulccsal verekszik.

De mért rohant úgy? kérdezte Edevart.

Azt nem tudom.

A kovács már alig látszott. Edevart le is tett az üldözésről.

Egyébként mit is törődik vele? Mért ne szaladjon, ha akar? Hosszú orral, leforrázva ballagott vissza az úton, amerre jött.

Körülbelül ott, ahonnan az imént elindult, megint találkozott Teodorral, a vén órászsidóval állt ott, az a karját fogta és úgy látszott, nagy felindulásban van.

Na, ez aztán derék ember! fakadt ki Papst bácsi. Ide gyere, Edevart, megtámadtak, ki akartak rabolni, meg akartak ölni, itt van az egyik jómadár!

Edevart nem tudta, melyikre nézzen. Megtámadtad? kérdezte Teodort.

Én? kiáltott ártatlanul Teodor. Éppen úgy mondhatná rólad is.

De igen, ő is ott volt, erősködött Papst rendületlenül. Még egy volt, de az elillant. Lefeküdtem már, bejön egy ember, tudom, kicsoda, fekete arc, fekete szakáll, rettenetes, ó, Papst ismeri őt is, mint a többit − kovács. Mit akar? órát venni. Most nem, már lefeküdtem, jöjjön holnap. De éppen most kell neki, elutazik. Megijedek, rosszat sejtek, valaki van kinn a folyosón, ketten vannak, alkudni fog velem és mikor elteszem a pénzt, fölkapja a tárcámat és elszalad. Micsoda elvetemült gonoszság! Hát ezt érdemli az öreg Papst? Ahogy itt fekszem, még rámveti magát, megfojt, rémület fog el, de nem merek kiáltani, szörnyűség, biztosan meg akar fojtani. Ide a pénzzel! Mindjárt azt mondja. Megkopogtatom az ágyat, alázatom jeléül és félelmemben, akkor megszólal valaki ott kinn a folyosón − ez itt ni!

Én? kiáltja Teodor. Látott kegyelmed?

Te hallgass! Mindenáron órát akar venni, én odavagyok egészen. Ha a pénzemet állítod, hát ott van a ládában. Nem ott, a párna alatt van! szól be a folyosóról. Na, ugye, hogy ketten voltak?

Én elszámolni mentem, kezdi Teodor.

Igen, és láttad, hogy a párnám alá tettem a pénztárcámat, mikor elmentél. Hallgass már!

Nem úgy volt, én sokkal előbb jöttem, mint a kovács és mikor leszámoltunk, kijöttem. Talán nem számoltam el rendesen?

Hogy ő csak órát akar venni, de én féltem az életemet, könyörgésre fogom a dolgot és az ágyat kopogtatom. A ládában van, mondom, ott lenn. Talán majd azt mondja: add ide a kulcsot! De akkor én megkockáztatom és azt mondom: Nézd csak meg ott a ládában! A fejpárna alatt! Hallom újra kívülről, a folyosóról. Rettenetes perc, ez a halál, gondoltam, ketten vannak a gyilkosok. Akkor, úgy látszik, neszt hall, fülel, megijed. Siess! Hallatszik a folyosóról, siet is, már az ajtóban terem. Úgy ám, és te is ott voltál, barátocskám, de ott ám!

Teodor: Szemenszedett hazugság! Látott engem kegyelmed? Azt kérdem! Én bejöttem elszámolni a nyolc zsebóra árával, amit eladtam, talán nem számoltam el rendesen? Csak mondja meg kegyelmed, ha valami hibát talál az elszámolásban.

Elszámolás ide, elszámolás oda − ott voltál.

Hogy lehettem ott, mikor ő sokkal utánam jött?

Edevart: Honnan tudod, hogy a kovács sokkal később jött, mint te?

Bizony, kapott a szón Papst, honnan tudod?… A Teodor fején hirtelen átvillant egy szikra: Mert találkoztam vele, mikor az elszámolás után lementem, jő messze innen, az uccán. Akkor biztosan idejött. De nem tudhatom.

Hát most mért álltál meg éppen itt, megint fönt jártál Papstnál?

Nem, csak úgy kószáltam.

Ahogy magamra szedem a ruhát és lejövök, hát itt találom, mondja Papst. Persze, hogy ott volt ő is, aztán visszajött megnézni, mi van. Segíts, Edevart!

Mit csinált volna Edevart? Nyílván nem történt semmi nagy dolog, pénzét se vitték el az öregnek, csak holtra ijedt. De alighanem igaz, amit beszél. A kovács megszökött, Edevart maga fogta el, verekedett is vele. Persze, mikor tettre került volna a sor, hát megijedt őkelme, minél messzebbre igyekezett a színhelytől, ó, a kovács se volt igazi tolvaj, tán először próbálkozott effélével, nagy gonosztevő nemigen akadt a stokmarknesi vásáron, csak amolyan istenadták, kezdők, akik mindjárt futásnak erednek. August, igen, az tudna mesélni amolyan igazi rablókról, tolvajokról, jót nevet majd, ha meghallja, hogy iszkolt a kovács.

Csakugyan állt valaki a folyosón? Ez szöget ütött Edevart fejébe, a sok figyelmeztetés cinkostársra vall. A rendőrség kideríthetné a dolgot, de hol van itt rendőrség? Itt, ezen a békés helyecskén ki-ki a maga rendőrsége, így volt eddig minden vásáron és sose történt baj. És csakugyan Teodor rejtőzött odakinn? Az se igazi tolvaj, csak amolyan csipcsup gazember, ez rá vall: kinn megbújni, míg másvalaki végrehajtja a tettet, Edevart nem hitt a szavának. De másrészt ki látott már ilyen ostoba rablókat? Különben, hisz voltaképpen semmi se történt, se nem loptak, se nem gyilkoltak, csak az öreg Papst ijedt meg szörnyen.

Míg Edevart ezeket forgatta fejében, Teodor hízelegni kezdett neki: Mi történt veled, elestél?

Edevart: Az imént diskuráltál itt valakivel?

Igen, feleli Teodor, Henrik Stennek hívják.

Nem lehet az, hogy ő volt kinn a folyosón?

Teodor felkiált: Na látod! Hát persze, hogy ő volt! Nagy barátságban van a kováccsal, azt tudom. Na, mit szól ehhez kegyelmed? kérdi diadalmasan az öreg zsidót.

Papst kurtán felel: Szó sincs róla. Megesküszöm rá.

Teodornak nagyon megjöt a bátorsága. Ökölbe szorította a markát és az öreg szakállához emelte, megrázta párszor az orra előtt, így akarta tudtára adni, hogy törvény előtt fogja számon kérni tőle a rágalmat.

Ott voltál! erősíti Papst konokul s nem hátrál.

Nem állok szóba kegyelmeddel! mondja Teodor és elmegy.

Kettesben maradnak. Edevart vigasztalni akarja az öreget: Gyalázat, amit kegyelmeddel csináltak, még aludni se hagyják.

Papst a fejét csóválja: Igen, ő volt, a kovács, meg akart fojtani, − rettenetes percek. —

Én is gondoltam, hogy nem jóban járhat, össze is verekedtünk a kováccsal, éppen onnan jövök.

Csak nem? Most, idekinn? Azzal a betörővel? Ugye, milyen fekete ábrázata van, igazi gyilkos. Nyomorékká verted legalább?

Nem, földhöz vágott.

Följelentjük.

Szerencse, hogy a pénzestárcát a ládába tette kegyelmed, mondta Edevart.

Hja úgy, − na igen.

Azzal a nehéz ládával nemigen inalhatott volna el.

Na persze-persze. De tudod mit, Edevart? folytatta az öreg suttogva. A pénztárca nem is a ládában volt.

Nem-e?

Nem. Ez a gazember azt kiabálta a folyosóról hogy a fejpárna alatt, de becsaptam őt is: az ágy végében volt, a ruhák alatt. Ott bizony. Mikor bejött elszámolni és ideadott pár tallért, a tárcát a fejem alá tettem, hogy ő is lássa. De nem jó nézése volt, alighogy kitette a lábát, a pénztárcát átraktam az ágy végibe. Túljártam az eszén. Úgy ám, Papst bácsi megnézi, kivel van dolga. De mégis rettenetes volt, két gyilkos egyszerre.

Lasankint megcsillapodott az öreg. Edevart menni akart.

Bosszantó dolog, hogy földhöz vágott. Megütötted magad?

Nem mondom. De én is megcsapoltam őt egy kicsit.

Papst olyan kíváncsi lesz, mint egy gyerek: Igazán? Ő is vérzett?

Ő kulccsal ütött, de én meg fölkaptam egy követ, füllentett Edevart.

Nagyszerű. Te valóságos hős vagy, Edevart.

Jól esett látni, milyen örömet okoz ezzel a csekélységgel az öregnek. Tovább hazudott: Alaposan helybenhagytam, azt elhiheti kegyelmed, egy rúgás a karját találta, úgy, hogy eltört.

Eltört a fél karja! ujjongott Papst! Az a félelmes karja! Jajgatott?

Meghiszem azt, de hogy jajgatott!

Ó, nagyszerű! Ne félj, Edevart, nem feledkezem meg rólad, áldani foglak ezért. Hogy jajgatott? nyöszörgött?

Nem, komiszul fájhatott neki, ordított.

Ordított, − ó, köszönöm, köszönöm, te megfizettél neki helyettem. Senki se védelmezett, csak te, Edevart. Mit ér a vén Papst élete másnak? Semmit! Hanem idehallgass, mondja most az öreg és belenyúl egyik zsebébe a sok közül. Van itt valami a számodra, Edevart, itt az órád, nézd csak, visszakapod.

Edevart csak bámul.

Csakugyan elcseréltem, másik órát adtam neked, csak azután vettem észre, bocsáss meg egy öreg embernek. De most odaadom, becsületes vagyok, látod kicserélem, add ide a másikat.

Edevart hazaindult. Teodornak nem hitt, egyáltalában nem. És most már a vén Papstnak se hitt.

* * *

A bódét nyitva találta, a lakatot feltörve, − mi a csuda!? Belépett és valamit látott a szögletben, ahol ő maga aludt máskor. Valami összegörbedt, összegabalyodott micsodát, ami tán ember akart lenni. August feküdt ott Tökrészeg! gondolta Edevart.

August halódó hangon megszólal: Megszúrtak, úgy hoztak ide, fel kellett törni az ajtót.

Megszúrtak? Mit beszélsz?

Késsel. Doktorért szaladtak.

Nem szólhatott sokat, azt mondta, elfolyik a vére. Csak röviden közölte, hogy a cirkuszban szúrta meg valami állatgondozó, egy félőrült. Hejh, de odavolt most a cimbora, minden szilajsága elmúlt, meg kell halnia, érzi, hogy merő vérben fekszik.

Hol a sebed? kérdi Edevart A melleden? Jó, hát hadd kötözöm be.

Nem, nem, bekötözték már valahogy, én így rászorítom a kezemet, de hiába, érzem, hogy szivárog egyre, meghalok, Edevart, tudom. Most megbűnhődöm, amiért azt tettük, bolondok voltunk, ő is meghalt akkor mindjárt.

Kiről beszélsz?

A néger lányról. Megöltük. Négyen voltunk, nem állta ki, aki utoljára bírta, az mondta, hogy meghalt, nagyon is soká fogta be a száját.

Hát olyan gyalázatos disznók voltatok?

Igen, nyöszörögte August.

Csönd. August levegő után kapkodott, aztán azt mondta: Csak valaki a kezét rám tenné!

Edevart: A kezét?

Igen. Hogy megáldana. Valami pap.

Igazán kívánod?

Nem is tudom. Mikor konfirmáltak és az oltár elé léptem, hát a pap rátette a kezét a fejemre és megáldott, vagy mit csinált.

Csönd. Edevart azt kérdezte: Mit is mondtál? Hogy elszaladtak már a doktorért?

Igen. De úgyis hiába. Érzem, hogy folyvást csurog a vérem. Nem tudnál egy papot keríteni?

Aligha.

Talán mégis megpróbálhatnád, hátha találsz egyet.

Edevart nem szólt. Tán arra gondolt, hogy éjszaka van.

August kérésre fogta a dolgot: Nem kívánom ingyen, Edevart. Ha meghaltam, csak tördeld ki a fogamat.

Mit beszélsz! − kiált föl Edevart.

Igen, igen. Végy egy fogót és törd ki valamennyit. Szép pénzt megér.

Olyat nem teszek!

Mért? Tán attól tartasz, hogy visszajövök és zaklatni foglak? Ne félj, igazán nem lesz rájuk szükségem. Ez éppen úgy lesz, mint a Skaaro gyűrűjével volt, miért ne pihenne, s mért ne üd-vözülhetne aranygyűrű nélkül is? Csak szedd ki bátran a fogamat, ahogy mondom, Edevart, egyebem nincs, amit rád hagyjak. Ez se sok, kevesebb, mint amit érdemelsz, ha mégis előkeríted a papot, ki tudja, tán silány aranyból van, tán hamis…

Most jön valaki. Két ember lép be az ajtón, meg a doktor. Kérdi: hol a beteg? Látmpa nincs? Hozzátok ide előre, az ajtóba!

August aggódva, görcsösen szorítja a sebet, a doktor erővel tolja félre a kezét. Igen, az ingén vérnyomok vannak, meg a mellen is, de most jelentéktelen a vérzés, nincs komoly baj. Hogy mélyen járt-e a kés, kérdi a doktor. Nagyon mélyen, feleli August. Milyen mélyen? Azt nem tudja August. Sóhajts! − mondja a doktor és August sóhajt. A doktor szondát helyez a sebbe, hogy a mélységét megállapítsa. August fogát csikorgatja kínjában. Nem mély a seb, mondja a doktor, de August keserű mosollyal jegyzi meg: Egész a hátamig hasogat! Igen, mert ott feküdtél a léghuzatban, a sarokban, mondja a doktor.

A sebet kimossák alkoholos vattával és August jajgat, hogy rettenetesen égeti. Bekötözik, visszaviszik a sarokba és jól bebugyolálják mindenféle szövetekbe, amit a polcokról szednek le. Edevart kifizeti a doktort, megkérdezi: Veszedelmes a dolog? Nem, csöppet se veszedelmes, hangzik a válasz, csak hagyjátok békén a sebet, hadd gyógyuljon be.

Mikor August megtudja, mit mondott a doktor, megint keserűen elmosolyodik. Az első pár napon állandóan keserű mosoly ült az arcán, de aztán, mikor viszketni kezdett a seb és érezte, hogy gyógyul, megjött a bátorsága és előadta, hogy történt a szerencsétlenség. Eközben bőven juttatta a gúnyos megjegyzéseket a kontár késelőnek, aki nem tudott ennél jobb munkát végezni. Idegen országban bezzeg másként csinálják az ilyet! − tette hozzá.

Persze, hogy asszony volt megint a dologban éspedig maga az állatszelidítőnő, akivel August újabban barátságot kötött. Pár nap óta állandóan a cirkusz körül lebzselt és miután bemutatta, hogy milyen mestere a harmonikának, elszerződött a cirkuszhoz, óránkint egy számra.Ezért aztán a hölgy igen nyájasan bánt vele és engedte, hogy megcsókolja. Úgy volt, hogy August éppen egy harsogó indulót fúj, amikor a nő belép és taktus közben hirtelen abbahagyja, hogy halotti csendben vonulhasson be a színre a két vadállattal. Ez az ötlet is Augusttól eredt, a nagyvilágból hozta magával. El is rendezték az egészet, az igazgató két tallért ígért Augustnak a délutánra és kiiratta nagy plakátokra a kiváló muzsikus fölléptét, a sátor bejáratára is kiakasztottak egyet.

Hát rendben van. August muzsikált, a táncmulatságon szerzett híre minden órára új publikumot vonzott oda. Amikor úgy hirtelen félbeszakította a játékot, mintha ő maga is holtra ijedt volna, a megdöbbenés moraja zúgott fel a nézők soraiban, az igazgató a kezét dörzsölgette, a hölgy odavolt gyönyörűségében.

Minden rendben lett volna. Csak egy kellemetlen incidens történt: A harmadik órában megjelent egy fiatalember, az egyik állatgondozó és határozottam követelte, hogy maradjon tisztes távolban őnagyságától. Ugyan, ugyan, mondta erre August és félrehúzta az aranyszáját. Bizony, jelentette ki az állatgondozó, mivel ez a hölgy az ő mátkája. Azt már nem hiszem, kiabált rá August, ez alávaló hazugság! Erre dühbe gurult az ember és fogadkozott égre-földre, hogy ezt megkeserüli August − becsületemre! − mondta. − Mire? − kérdezte August. − Igenis, becsületemre mondom! Erre már az egész arany szájával nevetett August és azt tanácsolta az állatgondozónak, hogy máskor ne használjon ilyen túlságosan finom, rangján felül való kifejezéseket. És most eredj a dolgodra!

Az ember el is ment.

August most utoljára játszott, fújta életre-halálra, túl akarta licitálni önmagát, eldörögte Napoleon indulóját, amit senki se hallott még, elvágta kellős közepén és készen volt. De mikor az állatszelidítőnő befejezte mutatványát a farkassal és a medvével, váratlan ráadás következett: August végigjátszotta az indulót, míg kivonult. Ez rendkívüli dolog volt,, a publikum tapsolt, éljenzett, a hölgy megjelent újra, többször is meghajolt, August muzsikált. Aztán összerakta a harmonikáját és kiment. Most végre elveheti jutalmát.

A színfal mögött állt a hölgy, várta megindultan és odaadással omlott a nyakába. Ebben a pillanatban nekirontott az állatgondozó, késével halálos sebet ejtett rajta és eltűnt.

Erre nagy csődület támadt, August összerogyott, éppen elég volt neki a maga baja, de hallotta, hogy kiabálnak, sikoltoznak körülötte, bejött az igazgató, meg egy másik ember, aranyzsinóros sapkában. Ez volt a rendőrség. Na, azt könnyen elintézték, lótrágyát hajítottak az arcába, úgy, hogy menekülni kellett, ha kedves volt az élete.

Ki hajította rá? Tán a többi állatgondozók? − kérdezte Edevart.

Nem, állatgondozó csak egy volt. Tudod mit, mondta most August, én nem tehetek róla, de bizony isten, azt hiszem, hogy őnagysága maga cselekedte, hogy megmentse a babáját. Pfuj! Micsoda némber!

Na és mi lett aztán?

Azt nem tudom, felelte August. De a nézők közül jöttek be egy páran, azok segítettek, ők hoztak ide. A doktort is ők hítták. Derék emberek, egyet se ismerek közülük… Hát bizony, egy hajszálon múlt, hogy szörnyet nem haltam! Hanem jó lenne, Edevart, ha elmennél most a két talléromért a cirkuszba, nincs egy fityingem se.

Ha ugyan el nem utaztak tegnap, mikor a többi felszedte a sátorfáját, felelte Edevart, de odanézhetek.

August utánaszólt: És őnagyságát is keresd meg, kérd vissza tőle az órámat. Kölcsönkérte.

Edevart elszaladt, kisvártatva meg is jött. Persze, hogy elutaztak a cirkuszosok. Megcsóválta a fejét: Ejnye, hát megint csak elvesztetted az órádat, azt a vadonatúj órát.

August maga is úgy vélekedett, hogy bizony, ez kutyadolog, de mit csináljon! Mindig bajban volt szegényke, nem tudta sose, hány óra, hát csak nem lehet olyan kiállhatatlan, olyan kapzsi, hogy megtagadja a kérését! Különben nem is igen bánom, nem valami pontosan járt az az óra, meg is állt néha.

Teodor is közbeszólt: Az ördög vitte volna el ezeket az órákat! Nem megállt az enyém is? Csak akkor jár, ha megrázom. Pedig két napig dolgoztam érte.

* * *

Se boltos, se vevő, a vásártér csupasz, csöndes minden. Edevart és Teodor még ott időztek, várták, hogy August talpraálljon, de végre ők is kitűzték az indulás napját.

August már fölkelt egy kicsit és rendben is lett volna, de nagyon bosszantotta, hogy az első estén úgy kiszolgáltatta magát Edevartnak, azért fáradhatatlanul csúfolta a késelőt: ugyan silány munkát végzett, bosszantó dolog, tán bizony görcs volt a kezében! Nagyon elkeserítette ez a kontárság, ő megszokta, hogy a késszúrás halált jelent, ez pedig egyszerűen felülteti az embert, hogy azt higyje, megölték, pedig nem. Hej, csak a keze közé kaparinthatná egyszer azt az állatgondozót…

9.

Joakim az istállója nagyobbításán dolgozott. Két rekesz kellett még, de világért se több, harmadik nem kell, se a lóistálló. August mindjárt bele akart avatkozni a dologba, ajánlotta, hogy külön rekeszt csináljanak két borjúnak, de Joakim leszólta. August nem sértődött meg, elutasításban gyakran volt része, de Joakim egyenesen bántó módon csinálta, azt kérdezte, nem akar-e külön kanári-istállót is építeni? August mindjárt hozzá akart fogni az alapozáshoz, föltette, hogy nem kíméli magát tovább, bár egy kicsit könnyelmüen bánt a sebével − de most is elutasították, ami annál jobban bántotta, mert Joakim egy idegen napszámost fogadott.

De nyugton megülni képtelen volt August. Egy szép napon hozzáfogott, hogy postaszekrényt csinál. Vérvörösre mázolta és ráíratta Joakimmal, nagy betűvel: „Posta“. Aztán kiakasztotta a boltajtóra és büszkén nézegette. Mindenki csudálkozott, hogy minek a postaszekrény, ha postahivatal nincsen, de August erre megkérdezte, vajjon mért van Ausztráliában minden falusi bolt ajtaján postaszekrény és mért ne lehetne itt is. Hátha eszébe jut valakinek levelet írni a Lofotokra, vagy a babájának és bedobja a ládába, mert akkor hetenként egyszer biztosan elviszik a templomi híveik. De különben is, mért ne követelnétek a postahivatalt, igazán megadhatnák ilyen nagy helységnek! − mondta még August.

Hát igen, nem fért a bőrébe, se most, se máskor, még egy ilyen életveszélyes késszúrás se csappantotta meg a kedvét, de mégis csak az volt, aki volt, August, az egyetlen August, a világjáró. Poldennek se ártott, hogy ilyen embere van. Hogy is volt csak? A környékbeli lányok mind jó szemmel néztek rá pár évvel azelőtt, mikor hazakerült és most már nem? Tán amért nem tudta biztosítani nekik a rendes megélhetést? Ugyan, ki biztosíthatta azt a faluban? Szó, ami szó, most nyugodtan tréfát űzhettek vele a lányok, mondták is, hogy szeretlek így, meg úgy, a sírodon fogok meghalni. August fegyvertelenül volt közöttük, csak kucorgott a helyén, mosolyogva.

De mindamellett nem ártott, hogy volt ilyen ember a faluban, mozgást támasztott, nyomot hagyott maga után. Csillaga hol fönnen ragyogott, hol lehanyatlott mélyen, talán, ha akkor megmenti a kincseit, a hajótöréskor, a „Napsugár“-on, akkor ma ő a legnagyobb ember Poldenben. Ha nem olyan kalandos az élete, ha a következő években több szerencsével jár − de a lomhaság idegen maradt tőle, balsorsában is tevékeny volt mindig. Lám, most is micsoda postaszekrényt akasztott a boltajtóra, úgy világít, mint a tűz és nem csúfítja el a falat, sőt ellenkezőleg, kiemeli. Majd később, nyáron plakátokat is ragasztanak a postaszekrény köré, lehetnek fontos hirdetmények, amiket a körjegyző vagy a lelkész tesz közzé, esetleg örökségi ügyek kiírása, a norvég oroszlánnal. Igen, a postaszekrény hozzájárult a poldeni bolt nyilvánosságához.

A kis Pauline egyedüli főnöke volt az üzletnek, az ő feje és keze kellett mindenhez, akár bevásárlás, eladás, árszabás, vagy hitelezés forgott szóban. És lépésről-lépésre haladt. Edevart a vásárról haza jövet átadta neki a kevés árumaradékot és a vásári kirándulás egész nyereségét. Kiderült, hogy a Joakim költségeit visszatéríthetik busásan és Edevart megint egyedüli tulajdonosa lehet az üzletnek. Legyen a tied a bolt, mondta Edevart a húgának, én ugyan föl nem venném, ha utánam hajítanád is az egészet. Hát te mihez akarsz fogni? kérdezte Pauline.

Ejnye, mihez is foghatna Edevart? Egyre kisebbre zsugorodott, rótta a napokat, lomha egyformaságban, a haját nem nyíratta le, ha este lefeküdt, hajnalban aludt csak el. Ellenben August! ahogy a postaszekrénnyel elkészült, csigát szerkesztett, hogy a kútból felvonják vele a vizet. Pauline nagyon megörült neki, hisz több tehenet kell majd ellátni a télen. Mihelyt ezzel megvolt, minden teketória nélkül beállt az istálló építéshez és fölöslegessé tette az idegen ácslegényt, hisz kicsi toldalékról volt csak szó! Itt mindjárt átvette a vezetést és a maga szakállára kibővítette az eredeti tervet. Joakim most már maga is belátta, hogy szükség lesz a külön borjúketrecre, de nem akarta elismerni, úgy tett, mintha csipkelődni akarna Augusttal: Mi az ördögöt találtál ki megint? Külön rekesztékre van szükségem, ahol két borjú elfér, felelte August. Ugyan! hisz van itt hely bőven! legalább hat borjút beállíthatsz! August dörmögött. Keresztülvitte, amit akart, de Joakim megfenyegette, hogy majd megfizet neki busásan, ha az istálló elkészül.

August már csak ilyen ember volt, mindig tele dologgal, tervvel, csupa élet, féktelen bolondság, de fenemód ügyes.

Hát Edevart? Ki tudja, nem lesz-e kénytelen végül Hoseánál meghúzódni és kegyelemkenyéren élni holtáig. Megállta a helyét még ma is mindenben, amihez fogott, de nem fogott semmihez. Az ő baján egy-egy napi munka nem segíthetett, a ráknak előbb visszafelé kellett volna haladni, szép türelmesen, végig a hosszú úton, míg meg nem találja elveszett fejét.

Levelet kapott Romeótól, kedves, jóindulatú levél volt, de komoly tartalmú: hogy nem adhatná-e el Doppent az ő nevében Romeo, hisz Edevart úgyse költözik oda, meg se munkáltatja rendesen a földjét. Karel szomszédnak két felnőtt fia van, esetleg megvenné Doppent a nagyobbik nak. Azt is felajánlotta Romeo, hogy a majdnem érintetlen ágyneműt visszaveszi és egyébként is a legkedvezőbben intéz el mindent, úgy, hogy a tartozása remélhetőleg kiegyenlítődik ilyen módon. A csónakot ráadásul odaadná, ha eladja az ingatlant, hiszen az új tulajdonos nem lehet el anélkül, a vízesésről viszont egyelőre ne tárgyaljanak, az maradjon meg most Edevart tulajdonában. Ha később kedve lenne eladni neki, Romeónak, akkor szó lehetne esetleg egy malom felállításáról és ez esetben örömmel látná, ha Edevartra bízhatná az üzem vezetését, amint azt annakidején a barátja, August említette.

Nyájas, türelmes levél volt ez, a végén szíves üdvözlet az öreg Knofftól és Romeótól is külön. Furcsa, de Edevart olyan gyökértelenül állott a világban, hogy ez az idegenből, idegen embertől jött levél valahogy otthonosan érintette, nem gondolt az elfecsérelt évekre, napokra, egy pilanatig visszakívánkozott oda. Joakimmal megíratta a választ, hogy nincs kifogása Doppen eladása ellen és köszöni a szíves jóindulatot.

Most hát nem volt többé háza, telke odalenn, délen, csak a boltja maradt meg, ami nem kellett neki, hontalan lett itt is, ott is! Augusttal közölte a dolgot, August bólintott. Velem jössz, együtt megyünk el innen!

* * *

És múltak a napok. Az istálló toldalékát tető alá juttatták, már csak az állásokat kellett megcsinálni. Egyik este Pauline rávette Joakimot, hogy evezzen ki és fogjon egy vacsorára való halat, anélkül nem tud jóllakatni ennyi férfiembert. Ártatlanul hangzott a kérés, pedig alighanem huncutság volt mögötte, mert August és Edevart úgy nekiláttak a munkának, hogy szakadt róluk a veríték és a maguk szakállára intézték az istálló berendezését. Pauline ott ült egy darabig és nézte, hogy ég a kezükben a dolog, de mikor elmúlt egy darab idő és Joakimot visszavárhatták, azt mondta, inkább bemegy, félreáll az útból. Kora reggel megjött Joakim, akkorra a két cimbora elkészült a tágas, új borjúketreccel, ebből elrekesztettek egy megfelelő darabot két borjúállásnak, de a megmaradt részből istállót csináltak − lóistállót! És ezzel se érték be, a lónak külön bejárás kell, áttörték a falat és csináltak egy új bejárást.

Joakim tátott szájjal bámult. Hanem azért ki tudja, nem sejtett-e valamit abból, ami távollétében történik? Tenni úgy tett, mintha nem tudna megállni a lábán, de annyit kinyögött végre: Egészen elment a jó dolgotok!

A két bűnös meg se mukkant.

Azt kérdem, mit akartok ezzel?

Hogy mit akarunk? kérdi félénken August.

Edevart is megkérdi: Bajt csináltunk? És azzal mentegetődzik, hogy ő már ilyen ügyetlen, csak azt csinálta, amit mondtak neki.

August vette át a szót. Jónak látta szelíden, engesztelő hangon beszélni. Úgy volt az, hogy a végén mégis beláttam: ejnye, Joakimnak igaza van, ez a borjúketrec nagyon is nagy. Hát azért választottuk ketté. Talán kicsinyled így? Kíváncsi vagyok, hogy vélekedel.

Joakim átdöfte a pillantásával: Ha nem lenne ez a hal a kezemben, hát mindjárt megtudnád, hogy vélekedem.

Edevart jámboran, gyámoltalanul megjegyzi: Nem tennéd le addig a halat?

August sietve folytatja a mondókáját: Na, így aztán fölösleges helyünk maradt, ezen nem tudtunk segíteni, látod, itt van, nem loptuk el.

Látszott, hogy Joakim csak erőt vesz magán, nem akar ordítozni éjnek idején, egy hallal babrált, próbálta leszedni a kampóról, biztosan nem is tudta, mit csinál. Szóval istállónak szántátok ezt a részt? kérdezte.

Igen, gondoltuk, jó lesz a lónak.

Micsoda lónak?

Most megint Edevart beszélt: Ezt igazán csodálom. Én szentül hittem, hogy alaposan megbeszéltétek, hogy mint legyen a dolog. Ha én tudom, hogy ide nem istálló kell, hát hozzá se nyúlok.

Ó, ebben a minutában sikerült Joakimnak leválasztani a kampóról egy halat és egykettőre gyönyörűen odamázolta Edevart képére. August, ezt látva, kijjebb lépett, hogy szükség esetén el ugorhassék, Edevart meg köpködött és törölgette a képét.

Joakim most Augusthoz fordult és lassan közelebb lépett hozzá: Holnap ledöntöm az istállótokat, tudd meg. Csak nem teszem csúffá magam, hogy istállóm legyen, mikor lovam nincs.

Hát ló, az kell bele, annyi igaz, hagyta rá August.

Honnan vegyem, mi?

Közben Joakim olyan közel ért hozzá, hogy ő beljebb húzódott. Edevart úgy vélekedett, hogy öt darab jószágnak valót nem termelhetsz ló nélkül, bökte ki végre.

Én? kiáltja elhűlve Edevart.

Úgy? Szóval Edevart így vélekedett! Majd adok én neki vélekedést! dühösködött Joakim. Különben sincs öt darab jószágom, csak három.

Igen, meg a tehened, odafönn Ezránál.

Honnan tudod, hogy az enyém?

Na, az összesen négy, szól közbe August.

Az összesen négy, majmolja Joakim, dühösen, de a kutyafáját, mégse öt.

Na és egy tehenet veszel jövőre, aztán kivan az öt, mondja Edevart és félrehúzódik az útból.

Mi az ördögöt papolsz itt? Hogy jövőre tehenet veszek?

Edevart védekezik. Pauline maga mondta. De különben is, ha már megépítetted az öt állást.

Joakim egy darabig nem jut szóhoz. Mit? Pauline mondta. Honnan tudja ő? Hát persze, egy követ fúj veletek, jó, hogy tudom. Hallottak már ilyet! Hanem a halat ugyan várhatja a kisasszony, azt megmondom. Egyszerűen fogom és odaadom valami becsületes asszonyembernek! Ezzel kifelé indult Joakim és úgy intézte a dolgot, hogy nagy ártatlanul odalépett August elé és alaposan fejbevágta a halcsomóval.

Erre már nem állhatták meg nevetés nélkül, de Joakim még kicsit savanyúan nevetett. Nagy léptekkel átsietett Martinus halászlegény házához és fölakasztotta a halcsomót az ajtókilincsre…

Az istállót, persze, nem rombolták le, Joakimnak tűrnie kellett, hogy ott álljon, míg a lovat megveszi. De még többet is el kellett tűrnie Augusttól, a bolondságok mesterétől, azt se tudta meggátolni, hogy egy másik éjszaka szép kis baromfiketrecet ne ácsoljon az istálló oldalán, tyúkülővel, szabad bejárással az istálló állataihoz. A háziasszony, Pauline titokban nagyon megköszönte neki ezt a jó gondolatot és jutalmat is ígért érte, de mikor Joakim magyarázatot kért, August kurtán csak annyit felelt: Miért? Hát csak Gabrielsennek lehet aprójószága?

August, amíg csak ott volt Poldenben, az utolsó percig nem nyugodott. Elment Karolus bíróhoz és sürgette a postahivatalt, ha már a levélszekrény megvan. Azt mondta, nem nézheti tovább a dolgot: hetek óta ott függ a levelesláda és egy árva levelet nem dobtak még belé, csak azért, mert nincs posta. Na, és Joakim hogy viselkedett? Ő újságot járatott és csak úgy kaphatta meg a lapját, hogy minden vasárnap templomból jövet elhozta magával. A kutyafáját! ezt már igazán megunhatta. Most a községtanács elé kellett vinni az ügyet. Joakim vezette a jegyzőkönyvet, megígérte, hogy a lehető legszebben fogalmazza meg: Polden terjedelmes község, a környékbeliek is mind odajárnak, a lelkész, a közjegyző, meg a többiek, akik sok levelet írnak, mind hangos szóval követeljék a postahivatalt, elsősorban Karolus falubírája, aki a község nevében állandóan érintkezik a kerületi elöljáróval, kormánnyal, meg az üzlet, az Andreassen cég, Pauline, hisz ő szüntelenül küldözi egész évben a pénzesleveleket, megrendeléseket a kereskedőknek, akikkel dolgozik. Igazán nem mehet így tovább, Karolus, Polden nem lehet el posta nélkül! − fejezte be August.

Hát Karolus nem is tagadta, méltányos a kérés, hümmögött rá, hogy persze, persze, a legközelebbi községtanácson megtárgyalják az ügyet. Még azt is mondta: Neked pedig, August, hálával tartozunk, hisz a te ötleted volt, akárhányszor megesik, hogy fontos levelem van, a zsebemben hordom, elgyürődik, összepiszkolódik, mire elküldhetem. Bizony, siettetni fogjuk a dolgot, csakugyan sürgős…

Szegény Karolus, falubírája, ő biztosan meg is akart tenni mindent, jóindulatú, szíves ember volt, de elme dolgában sose tűnt ki, mostanában meg éppenséggel tele volt a feje egyébbel, untig elege volt a maga bajával. A földje is adott dolgot, küszöbön állt a kaszálás és nem akadt napszámos a sérves Teodoron kívül, az pedig sokat nem ért. Na meg Anna Máriát is hazavárta a napokban, most már biztos értesítést kapott. Naphosszat azon morfondírozott, hogy viselkedjék, ha megjön, elképzelt mindent, apróra. Hanem persze, hogy posta is kell, de mennyire kell.

Na, meglátom, ha visszakerülök! − mondta August.

Miért, elutazol?

Igen, megyek.

Úgy. Hová készülsz?

Egyelőre az a szándékom, hogy átruccanok egy kicsit Indiába, meg Délamerikába. Van ott egy és más ingóságom, utána kéne nézni már.

India! Délamerika! mondogatta Karolus. Akkor aligha látunk egyhamar itt Poldenben.

Nemigen. De ha levelet írok ide, vagy esetleg egy vasládát küldök, akkor úgy címezem: Polden, postahivatal. Addigra meglegyen.

* * *

August felkészül és útra kel. Edevartot nem tudta rávenni, hogy vele tartson, de az se akar Poldenben kuksolni, arra csöpp kedve sincs, neki is kifelé áll a szekere rúdja, hejh, csavargó ő is, Polden nem sokat jelent neki már, csak nem akar pénzt kérni most a húgától, elég, hogy Augustot fölszerelte.

August azt mondta, hogy Bergenbe készül, elszegődik egy óceánhajóra. Pauline ellátta pompás ruhával az útra. Ezra is, Hosea is lejöttek elbúcsúztatni, az öreg Andreassen kezet fog vele, isten áldását kéri az útjára, ketten viszik csónakon az állomásra, Joakim meg Edevart.

Edevart mond valamit. A legidősebb fiú, a csavargópajtás, aki szinte minden földi szálat leoldott magáról: Hát csak aztán elszegődj valami hajóra, igazán és ne keveredj valami más históriába!

August nem felel rá, másról beszél: Bánom, hogy disznóólát nem építettünk, már egyben ment volna.

Joakim erre nem szól semmit.

Mire helybeérnek, a gőzös már látszik a fjordban. August sebtiben még félrehúzza Edevartot: Te, amit akkor a vásáron meséltem, hogy négyen mentünk rá és megöltük − az csak olyan szóbeszéd volt, tudod.

Hát persze.

Hogy is tehetted fel? Négy férfi egy lány ellen − ki hallott ilyen ostobaságot, elvégre csak emberek voltunk mi is. És nehogy megemlítsd valakinek

Én nem szólok róla.

És azt is köszönöm, hogy nem szaladtál mindjárt papért. Szóval köztünk marad?

Igen.

Mert úgy van a dolog, hogy amit akkor neked mondtam, azért kiközösítik az embert. Én ismertem valakit, azzal ilyesmi történt és kiközösítették minden hajóról, egy kikötőbe se mehetett, senki se akart vele hajóra szállni.

Nem kell, hogy figyelmeztess, mondta Edevart.

Beszállni! kiáltott a révész.

A két testvér hazaevezett. Augustról beszéltek, akit most hajóra kísértek, Joakim azt mondta: Csudálatos valami, hátha küldetése volt?

Hogy mondod?

Joakim se tudta jobban, de valami effélére gondolt. Tudja az isten, az utolsó tizenkét évben Polden életének folyását-forgását August termékenyítette meg, minden jó és rossz, minden gyarapodás és botlás és bizonytalanság valahogy tőle eredt. Attól fogva, hogy a világjáró megint felbukkant a sötétből, nem maradt tőle érintetlen egy teremtett lélek. Ő volt a forrás. Sok jót is csinált, mondta Edevart és Joakim, a nyílt eszű, törekvő legény egyetértett vele. De ki tudja nem volt-e eszköz valami módon?

Keményen eveztek mind a ketten, meg volt rakva alaposan a csónak, mert árut is vittek az állomásról, de jó szél fújt. Ahogy ott ültek, Edevart a hátsó padon nem látta az öccse arcát és tán könnyebben kimondott egyet-mást, mintha szembenéz vele. Csudálkozott is a Joakim bőbeszédűségén, valahogy a hangja is szokatlan volt, inkább testvéri, vagy ha nem is az, de szelídebb, mint máskor.

Olyan volt a természete, hogy megváltoztatott valamennyiünket, folytatta homályos szóval Joakim. Húzott fölfelé, meg lefelé is húzott. Mit gondolsz?

Így valahogy volt, felelte Edevart.

Teszem azt, én is boldogultam volna ló nélkül?

Nem. Nem boldogultál volna.

Azt hiszed?

Eveztek, elmélkedtek, eveztek és elmélkedtek.

Derekasan segített Erzáéknak is, az irtáson.

De mennyirel kiáltott fel Joakim. De tudja isten, hogy volt, hogy nem − sose lehettünk nyugton tőle. Idegen volt közöttünk és idegen dolgokat vitt bele az életünkbe. Az északi községben rákaptak, hogy a borjút egy ideig hízlakják, aztán eladják vágómarhának a hegymegen. Pénzt kapnak érte.

És az olyan rossz dolog?

Talán nem is, mondja Joakim.

És erről is August tehet?

Alighanem úgy lesz valahogy. Erről is, egyébről is, mindenről. Milyen nyugodalmas hely volt ez régen. Édesapám szegény volt, ki bánta? Sose panaszkodtt se ő, se édesanyánk. Emlékszel? Ha vettünk neki valamit, sose tudta, mit kezdjen vele. És ha egy vödör vizet bevittünk helyette, hát panaszkodott, hogy lusta lesz, ha így elkényeztetjük. És pedig beteges volt.

Edevart is emlékezett.

Mégiscsak rút dolog az a borjakkal, fölnevelni, megbarátkozni vele, aztán az urak asztalára adni valahol, idegen helyen! Hogy is volt az régente? Fölneveltük a jószágot, megbarátkoztunk mindenikkel és sose adtunk el egy tehenet se, csak ha nem tudtuk, hogy jó helyre kerül, nagyobb dolog volt, mint egy gyereket eladni. De most másként vagyunk, megváltoztunk magunk is.

Edevart meg nem foghaja, mi történt az öccsével, de rámondja: Bizony megváltoztunk.

Nagysokára megszólal újra Joakim: Se apja, se anyja nem volt, otthona se volt soha. Idegen volt mindnyájunknak, mikor visszakerült a faluba.

Most kezd derengeni Edevart előtt, hogy Joakim ki akar lyukadni valahová, nemcsak a levegőbe beszél, és még világosabban lát, mikor Jaokim hirtelen fölteszi a kérdést: Mit gondolsz, mi lenne, ha nekünk se lett volna apánk, anyánk, otthonunk? Akkor mi is csak olyan sorsra jutunk, alighanem, mint August. Egyre határozottabban célozgat a bátyjára: Én bizony nem hiszem, hogy bárkinek is javára vált, ha hontalanul csavargott a világban, mindenki maradjon ott, ahol a helye van.

Edevart nem nevet, komolyan veszi a dolgot, meg is szívleli: Csak az a kérdés, nem kell-e keresni, kipróbálni, hol van jobb helyünk, jegyzi meg aztán.

Joakim: Tán azt hiszed, nem otthon a helyünk, ahová helyeztek bennünket? Mért helyeztek volna oda? Lám, August is, előbb befogadták valahol, gyerekkorában, aztán nem volt mit aprítni a tejbe, nem tarthatták maguknál tovább, más házba került, ott többet ehetett, jobb ruhában járt. De alig telt el három hét, visszaszökött a régi helyére. Neked is elmesélte, biztosan. És emlékszel, azt mondta, hogy tán soha életében sem búsult olyan keservesen, mint akkor, mikor megint ott kellett hagynia azokat a szegény embereket.

Edevart is emlékezett August szavaira.

Kipróbálni, hol van jobb helyünk, folytatta Joakim. Hát igen. Ő kipróbálhatta. Talán odatartozunk inkább, ahol jobb ételt, ruhát, több pénzt találunk? Akkor hát hiba volt öreg szüléinktől, hogy olyan elégedetten, hálás szívvel éldegéltek itt Poldenben, hogy boldogabbak voltak, mint August és − mások, akik kódorogtak szerte a világban és sehol sincsenek otthon. Mit gondolsz, nem így van?

Én nem gondolok semmit, dörmögte Edevart.

Odaát, az északi községben is vannak ám sokan, akik nem akarnak itt élni tovább, gyűjtögetik már a pénzt hajójegyre, azért hizlalják a borjakat is, tehenet is eladnak, ha lehet, ők is hallották az August meséit, Amerikába kívánkoznak.

Hát oda sokan kívánkoznak, mondja Edevart.

Remélem, neked még nem jutott eszedbe?

Hogy eszembe jutott-e − de én nem érem meg, az biztos.

Jobb is! Búzaföldek, nagy pénzek − ó, August sok mindent mesélt, de hát neki ez nem szülőföldje itt, csak éppen itt is megfordult, az úristen szabad bolyongást engedett neki. Ha zsírosabb a falat, attól még nem leszünk boldogabbak, belül.

Edevart most megfordult az evezőpadon, szemébe néz az öccsének: Csak azt nem értem, miért kell neked öt tehén, ha az öregeinknek elég volt kettő.

Hja úgy. Pedig megértheted. Először is ők csak kettecskén voltak, mi viszont négyen vagyunk testvérek és négynek több kell, mint kettőnek. De meg aztán éppen ez a fontos: megmunkálni a magunk földjét, ezt a norvég földet, hogy ne szakadjunk ki gyökerestül a magunk sovány földjéből, hogy zsírosabb talajba plántáltassunk − és visszavágyódjunk a régi soványba. Olvastam én erről. Nem a zsír a fő, sohase az a fődolog:

No igen, te csak falod a betűt, talán az a fődolog?

Hát fontosnak fontos az is. Teszem azt, hínárral trágyázok, azt könyvből tanultam. A zsír? Nem tudom, láttad-e azt az öt kis nyárfát a gázlón? Aligha. Mostanában nemigen járkálsz kifelé. De öt kis nyárfa áll ott. Négy közülük dús, lombos, az ötödik ellenben kisebb növésű, gyérebb a lombja is. Gondoltam, kár érte, segíteni akartam rajta, kivittem egy ládikó trágyát egy vasárnapon, szépen fölszedtem a gyepet körülötte, megtrágyáztam a tövét, aztán meglocsoltam és viszatettem a gyepet. Ez tavaly ősszel történt. És most nyáron − engedelmet, rühös lett a kis nyárfa, valami fehér, szemcsés kiütést kapott a törzsén és a lombja is satnyább, mint volt. Látod − idegen földbe került és elcsenevészedett.

Azt mondod, csenevész volt addig is?

Nem. Megélt a maga módján, csak kisebbre nőtt. Nem lehet minden egyforma nagy.

* * *

Őszre fordult az esztendő, az aratást elkezdték már és Edevart hol Joakimnál, hol Ezránál dolgozott, mind a kettőre ráfért egy kis segítség. Nem kímélte az erejét, dolgozott kettő helyett, mintha csak örökre gyökeret akarna verni Poldenben. Nem finomkodott, nem különködött most, se hajókormányos nem volt, se kereskedő, csak olyan, mint a többi, sőt, úgy látszott örül a maga csekélységének. A boltba be se lépett, de ki-kiballagott néha a mezőre, úgy látszik, az öccse szavát is megjegyezte, megnézte az öt kis nyárfát a gázlón.

Így folyt az élet Poldenben, nagyon csendesen, hétköznaposan, így teltek a napok az egész egyházközségben. Sehol egy kiválóbb alak, aki a többi fölé nőne, a legnagyobbnak talán mégis Karolust mondhatjuk. Ő családi életében egész magányosan állt, pocakot eresztett, megvolt a háza, földje és nem tartozott senkinek egy garassal se. Ha doktor lett volna a községben, hát az lett volna a legnagyobb ember, mivel hét esztendeig tanul, míg kitanulja azt a boszorkánymesterségét, amit nem kívánnak se a postamestertől, se az orgonistától. Csakhogy külön doktorral nem dicsekedhettek, a szomszéd községgel közös volt a doktor és lakni odaát lakott állandóan. De így is megvoltak, minden megy valahogy: a hegymegiek megvásárolták az északi községbeliektől a borjút, Johnsen harangozó elszítt egy pipadohányt minden vasárnap, templomba menet, maga a lelkész pedig az áthelyezését kérte délebbre − igen, délebbre. Persze, hogy megvoltak így is!

Augusztusra megszikkadt a hal Poldenben, az ofotfjordi öreg hajósgazda kifizette a szárítómunkásokat és megint forgott egy kis pénz a vidéken. Szegény öreg, ezidén csak háromnegyed rakományt vásárolhatott, hogy a szárítóbérre is teljék neki. Ez bizony szomorú.

De ha könnyelműség, nemtörődés kell, − ott van Teodor és Ragna, Teodor beállt kaszásnak Karolus bíróhoz és dolgozott, ahogy tudott, rosszabbul is lehetett volna. Neki ugyan nem fájt a feje. Ha Karolus meg nem fogadja, megfogadja más. Egyébként a hajvágásban is ügyes volt Teodor és vasárnaponkint templom után az egész község hozzá fordult hajnyírás dolgában, így aztán jutott neki egy-egy csésze kávé, meg jobb falat. A fakóarcú, éhenkórász alak, ha úgy sétáltatta a csizmáit, meg a zsebóráját, amelyik nem járt − igazi találó képe volt a cifra nyomorúságnak.

És Ragna − a kicsi Ragna, Teodor felesége! Hát hiszen biztosan keveselte az urát egyben-másban, hogyne keveselte volna, de összecsapásra, tombolásra nem került ezért a sor. Sőt Ragna valmennyire jól érezte magát, új ruhára való kelmét is kapott Edevarttól, meg is varrta maga, úgyhogy most eljárhatott a templomba is, ez is valami. Egyébként minden második évben szült egy gyereket, aztán fölkelt és csak Ragna volt megint. Mikor az ura elmesélte neki a vásári kalandját, Ragna tán köpött egyet és azt mondta: Pfuj, szégyelld magad, jóformán kezedben volt már a tömött pénzestárca és mégse hoztál haza egy fityinget se! Teodor meg olyasmit felelhetett: Hát bizony mindannyian jobban végezhetnénk a dolgunkat, mint ahogy tesszük!

Hanem akkor váratlan dolgok történtek.

Egy vasárnap délután Joakim az újságját olvassa, amit templomból jövet magával hozott. Papst meghalt, mondja. Igazán? Meghalt? -- kérdi Edevart. − Olvasd fel!

Hosszabb cikk volt a halálesetről, valóságos gyászbeszéd. A vén órászsidó az egész partvidéken ismerős alak volt és igazi rosszakarója aligha lehetett. Csalt, az igaz, szájról szájra jártak furcsa történetek, hogy tette lóvá a bikficeket, akik Mózesnek titulálták őt és adták a nagy óraszakértőt. Na meg azt is megtette, hogy forgalomba hozott egy sereg hitvány órát, ami egy-két napig járt, aztán megállt örökre. De nem volt olyan egyszerű lélek az öreg, amilyennek látszott, a csalóval megfért benne egy másik lény. Teszem azt, Karmsundban fogta magát és odaadott egy drága ezüstórát ingyen valami fiatal gyereknek, akit úgyszólván sose látott és mikor csudálkozva kérdőre vonták, csak annyit mondott, hogy a fiú derék szülők gyereke és jó szíve van. Messzebb, északon is meséltek róla ilyenféle históriákat. Hogy lehet az? Annyi csalás, gyakran komisz csalás, aztán váratlanul hirtelen az ellenkezője. Sokszor egy jóravaló arc egyszerre meghatotta és elfeledkezett a maga hasznáról, főleg a fiatalok ragaszkodtak hozzá, jól tudta az öreg, milyen becses holmi mellényen fityegő óralánc zsenge korban és nem ritka esetben hitelbe is adott órát egy-egy jóképű fiúnak, aki nagyon sóvárgott utána. Lám, most már nem találkozunk többé a tisztes pátriárka alakjával a partvidéki vásárokon, a hónap közepe táján meghalt Trondhjemben. Úgy hírlik, tekintélyes vagyona volt és állítólag halála előtt magához hívatott egy jónevű ügyvédet…

Még valami történt. Pauline egy este azzal állított be: Levél van a postaszekrényben. Véletlenül belenéztem, hát ott volt. Neked szól, Jaokim, mondta és átnyújtotta.

Én istenem, kicsi, gyűrött, levél volt, lányírással. Valamelyik éjszaka dobhatták a ládába. Joakim pipacsvörös lett, mikor elvette és tüstént kiment. Reggelre eltűnt.

Úgy látszik, dolga akadt az északi községben, mondta Pauline. Van ott valaki, aki Amerikába készült, de úgy látszik, meggondolta a dolgot. Sokan vannak ott, akik Amerikáról álmodoznak, gyűjtik is a pénzt a jegyre. Most az a kérdés, le tudja-e beszélni Joakim.

Ó, igen, nem volt semmi baj, Joakim énekszóval jött haza, alighanem elérte, amit akart…

Hanem egy szép napon aztán olyasmi történt, amire igazán nem számított senki: Edevartnak súlyos pénzeslevelet hozott a posta. Egy trondhjemi ügyvéd küldte, négyszáz korona, így írta, mivel most már korona és őre járta, régi, becsületes nevén száz kemény tallér, − az öreg Papst küldte hirtelen, lehetetlenül!

Hát igen, Edevart nem is olyan régen, hálát adott volna az égnek ennyi pénzért, megváltotta volna a jegyét Amerikába, amikor éppen az a bizonyos jó alkalma kínálkozott, most higgadtabban fogadta a dolgot és hirtelenében nem is tudta, mire fordíthatná. Hiszen most már Poldenben szándékozik megtelepedni, ott marad szépen holta napjáig, mit csinálhatna egyebet!

Micsoda nagy jót tettél az öreg Papstnak? − kérdi Joakim.

Edevart fejcsóválva mondja: Én is kérdezhetném tőled.

Elolvasták az ügyvéd levelét, kurtán, kereken, két sorban anyit írt csak: Papst órásnak halálos ágyán nyilvánított végső akarata értelmében ezennel elküldök önnek négyszáz koronát ajándékképen. Nyugtát kérek.

Joakim megírta a köszönőlevelet.

* * *

Egy vasárnap beállított Ezra, Edevartot kereste. Nem volt otthon, biztosan a határban csavargott valamerre, mostanában sokszor megtette, ha így, a maga kedvére tölthette az időt. Ezra a templomban volt és elhozta Joakimnak az újságot, de Edevartnak is hozott valamit, egy amerikai levelet. Megnézték, sárga, bőrforma boríték, hevenyészett, keskeny írás, sok-sok pecsét.

Behívták Paulinet is.

Elégessük? kérdi Joakim.

A másik kettő rábámult. Pauline megijedt. Jaj dehogy! súgta, azt nem lehet!

Mit gondolsz te, Ezra? kérdi Joakim.

Én igazán nem tudom, felelte Ezra.

Hát akkor égessük el.

Pauline megint csak azt mondta: Nem, azt nem lehet.

Én megteszem, mondja Joakim.

Fogta a levelet és menni akart, de Pauline utána ment: Mit szóltál volna, ha én elégettem volna a levelet, ami a ládában volt?

Joakim gondolkodott, aztán visszaadta neki a levelet: Na − hát csinálj, amint jónak látod.

Pauline sokat adott volna érte, ha láthatja, milyen arcot vág Edevart, mikor a levelet olvassa, de az elbújt a kamrájában és jó darabig nem jött elő. Mikor uzsonnaidőben végre megjelent kávézni, nem látszott rajta semmi különös, keveset szólt és szórakozottan ült ott. Aztán kiment újra a mezőre.

Még aznap kiment a fejükből Edevart is, meg a levél is, mert Karolus toppant be és izgatottabb volt, mint rendesen, ő is templomban volt és most már végleges értesítést kapott Anna Máriáról: hogy útban van hazafelé, az első hajóval érkezik. Karolus nagy gondban volt, elvégre nem kicsi dolog előtt állt, szerette volna, ha jobbkeze, Joakim vele megy az állomásra, az asszonyért.

Joakim nem is térhetett ki a kérése elől. Holnapután, mondta. Edevart négyevezősét vesszük.

Hát hiszen nekem is van csónakom, mondta Karolus. Nem jobb lenne kivontatni a színből a dereglyét és azon menni érte?

Már ugyan miért?

Nem is tudom. Tán podgyásszal jön.

Joakim nem tudta, mit szóljon erre.

Talán kényelmesebben ülhet a dereglyén, folytatta Karolus. Ejnye, meghibbant kicsit szegény feje, annyit morfondírozott, hogy lesz, mint lesz, a végén egész gyámoltalan lett, összezavarodott. Jó lesz a négyevezős, mondta Joakim…

Kedden reggel kieveztek, Karolus még aggodalmaskodott, de a négyes elég nagynak bizonyult. Egy poldeni asszony szállt be hozzájuk, Anna Mária, elég friss volt, fesztelenül mozgott és kis batyút tartott a hóna alatt. Kezet fogott a két férfival, Karolus vörös lett, zavartan mosolygott és megkérte, hogy üljön a csónak orrába. Aztán hazaeveztek.

Szegény teremtés, alig változott a sok-sok év alatt, tán ugyanazon ruha volt rajta, amiben elvitték akkor, az arca csinos és komoly még mindig. Mivel Karolus nem tudta elszánni magát, hogy szóljon valamit, Joakim megkérdezte: Szép időd volt az úton?

Igen, felelte Anna Mária. Persze, te vagy az, Edevart?

Nem, szólalt meg Karolus, ez az öccse, Joakim.

Joakim? Férfi lett belőled azóta? Bizony, múlik az idő.

Szegény asszony, se nem sírt, se nem nevetett, csak olyan volt, mint amikor elment, jó sora lehetett azóta. Meggömbölyödtél, mondta az urának.

Bizony! Úgy meghíztam, mint egy malac! Karolus túlozta a dolgot és úgy tett, mintha bánná, pedig egyébként nem volt kifogása a pocakja ellen, miért ne lássák, hogy van mit aprítania a tejbe.

Anna Mária megkérdezte, mi újság Poldenben. Nem is volt könnyű mesélni neki, minden esetnél külön utána kellett számolni, mióta volt távol. Hát − most halat szárítunk minden évben, mondták. Azt tudom, szólt közbe az asszony. Volt egy pár házasság, meg haláleset, egyik-másik már az ő elutazása előtt, Martinus halászlegény azóta halt meg, Teodor és Ragna azóta esküdtek meg. Na, és Gabrielsen csődbe ment, de van boltunk Poldenben, magunknak. Anna Mária fölfigyel: Csak nem te nyitottál üzletet, Karolus? Nem, nem ő, de Edevart, meg Pauline. Csak nem! az a csöppség! Pauline! Bizony, múlik az idő. Bizony, mondja Karolus, végre megjön a szava, és postahivatalt is kapunk hamarosan, keresztülviszem a községtanácsban, majd meglátjátok. Miért ne lehetne postahivatal Poldenben is, ha a hegyen túliaknak van? Anna Máriát nem izgatta a kérdés. És August is elment, éppen a minap, mondta Joakim. Miféle August? − hja, az…

Beszámoltak neki mindenről, megismerte a poldeni viszonyokat. Szegény asszony, kihúzta a derekát, semmibe se vette, hogy börtönből jön. Mindig is volt benne valami felsőbbség, biztosság, meg fogja állni a helyét ezután is. Karolus mindenesetre örült, hogy nem könnyzáporral, handabandával állított be. Csak éppenhogy valamivel több poggyászt hozhatott volna, ha ilyen sokáig távol volt, a szóbeszéd miatt.

Edevart egyre jobban magába vonult, tartottak tőle, hogy egy szép napon hűlt helyét találják. Ellátogatott az irtásra, Hoseához, karjába fogta a húga pici lánykáját és egy tízkoronást adott neki, hogy vegyen rajta valamit az anyja. Hosea összecsapta a kezét, de Edevart azt mondta, hogy csak az új módi szerint számít tíznek, régi jó tallérban csak kettő és fél lenne. Te mindig olyan nagylelkű voltál! mondja Hosea. Ez a pár szó talán nagyon is szívébe talál Edevartnak, megzavarodik, sarkon fordul és búcsú nélkül elmegy.

Joakim tanácskozik Paulineval. Suttogva beszélnek, mégis attól félnek; hogy meghallja valaki.

Bizony, mégis jobb lett volna elégetni azt a levelet, mondja Joakim.

Igazad van, suttogja Pauline.

Nem vált javára, hogy elolvasta.

Nem.

Csak valamivel itt tudnánk fogni, míg túlesik rajta!

Gondoltam már, mondja a ravasz kis Pauline, nem kérhetném-e kölcsön a pénzét, egy időre?

Úgy. Ha lehetne!

Ha azt mondanám, hogy karácsonyra szeretném már most beszerezni az árut.

Igen. Ez nagyszerű gondolat! Edevart nem mondana nemet. Sose tagad meg semmit… És Joakimnak egyszerre könnyebb lett a szíve, még nevetett is. Ennél jobbat ki nem találhattak volna, ez kihúzza őket a bajból. Aztán gyorsan hozzáteszi: Még ma este át kell mennem az északi községbe, sürgős dologban, alighanem egy őrháló van eladó, vagy mi. Kora reggelre visszajövök.

Csakhogy reggelre Edevart eltűnt. Meghallotta, vagy kiszimatolta, hogy a húga kölcsön akarja kérni a pénzét. Mikor Joakim hazaért és hűlt helyét találta, tüstént leszaladt a csónak-színhez és nagyot nézett − a négyevezős nem volt sehol.

Hát igen. Ő már így szokta, búcsú nélkül megy el.

Keserves napjuk volt. Előkerítették Ezrát, az öregnek is megmondták, gyászoltak mind, mintha halottjuk lenne, Hosea hangosan sírt. Hátha csak úgy ment el, valami dolga akadt és visszajön megint?

De nem jött vissza − nagyon sokáig.

(Vége.)

A szavakkal szinte kifejezhetetlen érzések költője két világjáró csavargó sorsán keresztül megmutatja nekünk a norvég földet, a norvég tengert és az emberi élet általános örök motívumait. Knut Hamsun legújabb regénye nem marad mögötte a többieknek.