NNCL1514-527v1.0

Darren Shan

A VÁMPÍR

INASA

Darren Shan regényes története

MÁSODIK KÖNYV

Móra Könyvkiadó

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Darren Shan: The Vampire's Assistant

HarperCollinsPublishers Ltd.

77-85 Fulham Palace Road, Hammersmith

London W6 8JB

© Darren Shan, 2000

A szerző erkölcsi jogot formál rá, hogy azonosnak

tekintsék a mű szerzőjével

Madame Octa históhája olvasható a világhálón.

akárcsak Darren Shané!

Az összes rémséget megtalálod Darren Shan

hivatalos honlapján:

www.darrenshan.com

Fordította

F. Nagy Piroska

A sorozatterv és a borító

Papp Beatrix munkaja,

MÁSODIK KIADÁS

Hungarian translation © F. Nagy Piroska, 2001, 2003

Hungarian edition © Móra Könyvkiadó, 2001, 2003

Nagyinak és Nagypapának – a belevaló vén csontoknak

a VZSR (Véres Zsigerek Rend) tagjainak:

Caroline "nyomozó" Paulnak

Paul Literlandnek, "a rablónak"

Le a kalappal:

Biddy "Jekyll" és Liam "Hyde"

"sírrabló" Gillie Russell

a rémesen hátborzongató HarperCollins banda

és

Emma és Chris ("A vámpírok mi vagyunk"-ból)

előtt

BEVEZETÉS

A nevem Darren Shan. Félvámpír vagyok. Nem így születtem. Normális gyerek voltam. Otthon éltem a szüleimmel és Annie-val, a húgommal. Szerettem iskolába járni, és rengeteg barátom volt.

Kifejezetten szerettem rémtörténeteket olvasni és horrorfilmeket nézni. Amikor egy torzszülötteket mutogató cirkusz érkezett a városunkba, a legjobb barátom, Steve Leopard, szerzett rá jegyet, és elmentünk. Óriási volt, de tényleg kísérteties és hátborzongató. Az az este egyszerűen szuper volt.

De a legdurvább dolgok a műsor után következtek. Steve felismerte az egyik szereplőt... látott róla egy rajzot valami régi könyvben, és ebből megtudta, hogy az illető – vampír. A műsor után ott maradt, és megkérte a vámpírt, hogy őt is változtassa azzá! Mr. Crepsley – a vámpír – meg is tette volna, de rájött, hogy Steve-nek gonosz a vére, és így a dolog ennyiben maradt.

Ennyiben maradt volna, csakhogy én is ott maradtam, elbújva, hogy lássam, miben mesterkedik Steve.

Én semmit sem akartam a vámpíroktól, ezzel szemben odavoltam a pókokért – ha lehetett, mindig tartottam otthon –, és Mr. Crepsleynek volt egy idomított mérgespókja, Madame Octa, amely mindenféle szédületes mutatványokat csinált. Elloptam ezt a pókot, és egy levélben megírtam a vámpírnak, hogy ha üldözőbe vesz, akkor mindenkinek elmondom, hogy ő micsoda.

Nem akarom szaporítani a szót, a lényeg az, hogy Madame Octa megcsípte Steve-et, aki így kórházba került. A halálán volt, ezért elmentem Mr. Crepsleyhez, és megkértem, hogy mentse meg a barátomat. Ő hajlott rá, de cserébe félvámpírrá kellett válnom, és mint az inasa útitársául kellett szegődnöm!

Miután félvámpírrá változtatott (azzal, hogy a maga rettenetes véréből átpumpált valamennyit az én testembe), és megmentette Steve életét, megszöktem tőle. De aztán rá kellett jönnöm, hogy vérre szomjazom, és féltem, hogy ha otthon maradok, a végén elkövetek valami szörnyűséget (például megharapom a húgomat).

Így aztán Mr. Crepsley segítségével megjátszottam, hogy meghaltam. Elevenen eltemettek, majd az éj csendjében, amikor senki sem járt arra, kiásott, és útnak inltultunk, ő meg én. Ezzel véget értek emberként megélt napjaim, és kezdetét vették vámpírinasi éjszakáim.

Száraz, meleg éjszaka volt, ezért Stanley Collins úgy döntött, gyalog megy haza a cserkészgyűlésről. Nem volt túlságosan hosszú út – egy rnérföldnél is kevesebb –, és bár az éjszaka sötét volt, úgy ismerte az ösvény minden zugát, ahogy az ember vaktában is csomóra tud kötni egy kötelet.

Stanley cserkészparancsnok volt. Élt-halt a cserkészetért. Kisfiúként kezdte, és felnőttkorában sem hagyta abba. Három fiát kiváló cserkésznek nevelte, és most, hogy már felnőttek és kirepültek, a helybéli gyerekeket istápolta.

Fürgén lépkedett, mert bár az éjszaka levegője kellemes volt, rövid sortjában és egy szál pólójában csakhamar libabőrössé vált csupasz karja és lába. De nem bánta. A felesége egy csésze finom, forró csokoládéval és ribizlis lepénnyel várja odahaza. Egy jó, frissítő séta után csak annál jobban fog esni.

A fáktól olyan sötét volt, hogy aki nem ismerte az utat, bizony veszélynek tette ki magát. De Stanley nem félt. Sőt egyenesen szerette az éjszaka sötétjét. Elvezettel hallgatta saját léptei recsegését-ropogását a tüskebokrokkal szegélyezett füves ösvényen.

Reccs. Reccs. Reccs.

Elmosolyodott. Amikor a fiai még kicsik voltak, gyakran csinált úgy, mintha az út menti fákon szörnyek rejtőzködnének. Ijesztő zajokat keltett, és amikor a fiúk nem néztek oda, meg-megrázta az alacsonyra nyúló ágak leveleit. Volt, hogy síkítozva fütottak hazáig, s ő nevetve ballagott utánuk.

Reccs. Reccs. Reccs.

Néha, amikor nehezebben alszik el, képzeletben felidézi a saját léptei zaját, amint hazafelé tart ezen az úton, és ettől mindig sikerül álomba szenderülnie.

Reccs. Reccs. Reccs.

Stanley el sem tudott képzelni ennél kellemesebb hangot. Nagyszerű és végtelen biztonságot adó érzést nyújtott az a tudat, hogy az ember egyedül van, és minden a legnagyobb rendben van körülötte.

Reccs. Reccs. Reccs.

Ropp.

Stanley a homlokát ráncolva megállt. Ez úgy hangzott, mintha egy botot törtek volna ketté. Hogy lehet ez? Érezte volna, ha rálép egy gallyra. És a közeli mezőn sem járt se tehén, se birka.

Mozduladanul állt, és kíváncsian fülelt. Semmit sem hallott, így aztán mosolyogva megcsóválta a fejét. Semmi, csak a képzelete űz tréfát vele. Hazaérve elmeséli a feleségének, és jót fognak nevetni rajta.

Tovább folytatta az útját.

Reccs. Reccs. Reccs.

Tessék. Újra a jól ismert hangok. Nincs itt senki. Különben mást is kellett volna hallania azon az egy roppanáson kívül. Ugyan ki tudná észrevétlenül megközelíteni Stanley J. Collinst, a képzett cserkészparancsnokot. Mint a rókáé, olyan éles a hallása.

Reccs. Reccs. Reccs. Reccs. Re...

Ropp.

Stanley ekkor megint megállt, és a félelem most először jeges markába szorította a szívét.

Ez nem a képzelete műve volt. Tisztán hallotta. Megreccsent egy ág valahol a feje fölött. És a roppanás előtt – mintha valami suhogást is észlelt volna.

Stanley fölnézett a fára, de az ágak között sötétség honolt. Akár egy autóméretű szörny is lapulhatott volna odafönt, azt sem látná. Tíz szörny. Száz! Ez...

Jaj, micsoda ostobaság! Nincsenek szörnyek a fákon. Szörnyek nem léteznek. Mindenld tudja. Szörnyek a valóságban nem léteznek. Egy mókus vagy egy bagoly lehet odafönt, vagy valami más közönséges lény.

Stanley már emelte is a lábát.

Ropp.

A lába ott maradt lebegve a levegőben, a szíve pedig meglódult. Ez nem mókus! Ez túl éles hang. Valami nagy rejtőzik fent a fán. Valami, aminek nem kellene ott lennie. Valami, ami eddig sohasem volt ott. Valami ami...

Ropp!

A roppanás olyan közel, olyan alacsonyan hangzott fel, hogy Stanley nem bírta tovább.

Futásnak eredt.

Jól megtermett férfi volt, de korához képest remekül bírta magát. Az is igaz viszont, hogy régóta nem futott már ilyen iramban, úgyhogy száz méter után kifulladt, és nyilallás állt be az oldalába.

Lassított, majd megállt, és zihálva hajolt előre.

Reccs.

Fölkapta a fejét.

Reccs. Reccs. Reccs.

Léptek közeledtek felé! Lassú, nehéz léptek. Stanley elszörnyedve hallgatta, amint egyre közelebb és közelebb érnek. A fán lopódzó szörny megelőzte volna, és leugrott az útra? Vagy lemászott? És most jön, hogy végezzen vele? Vagy...

Reccs. Reccs.

A léptek zaja abbamaradt, és Stanley megpillantott egy alakot a sötétben. Kisebb volt, mint várta, nem nagyobb egy fiúnál. Vett egy nagy levegőt, kiegyenesedett, felvértezte magát maradék bátorságával, és előbbre lépett, hogy jobban lássa.

Csakugyan egy fiú volt! Apró, ijedt tekintetű, elpiszkolódott ruhájú kisfiú.

Stanley elmosolyodott, és megrázta a fejét. Milyen bolond volt! Jó napot fog szerezni a feleségének, ha ezt elmeséli neki!

– Jól vagy, fiam? – kérdezte barátságosan.

A fiú nem válaszolt.

Stanley nem találta ismerősnek, de mostanában sok új család költözött a környékre. Már nem ismert minden egyes gyereket.

– Segíthetek valamiben? – kérdezte. – Eltévedtél?

A fiú lassan ingatta a fejét. Volt valami különös a gyerekben, Stanleyt hirtelen valami rossz érzés fogta el. Talán a sötétség hatott így rá vagy az árnyak... De a fiú nagyon sápadt volt, nagyon vézna, nagyon... éhes.

– Jól vagy? – kérdezte ismét, és még közelebb lépet a gyerekhez. – Tehetek...

Ropp!

A hang közvetlenül a feje fölül jött, hangosan és fenyegetően.

A fiú gyorsan hátraugrott, el az útból. Stanleynek csak annyi ideje maradt, hogy fölpillantva meglásson egy hatalmas vörös alakot, amolyan denevér-félét, amely olyan villámgyorsan csapott le az ágak közül, hogy alig bírta szemmel követni a mozgását.

És ez a vörösség egyenesen ráugrott! Stanley sikoltani akart, de a szörny kezei – karmai? – a szájára csapódtak. Rövid viaskodás után Stanley lassan, eszméletét vesztve, nem látva semmit, nem tudva semmiről, lerogyott a földre.

És az éjszaka két teremtménye fölébe telepedve evéshez látott.

– Nahát! Hogy egy férfi az ő korában cserkészegyenruhában járjon! – horkant fel Mr. Crepsley, amikor megfordította áldozatunkat.

– Maga volt cserkész? – kérdeztem.

– Az én időmben még nem létezett ilyesmi – válaszolta. – Az ilyenben jó sok vér van – paskolta meg a férfi vaskos lábát.

Figyeltem, hogyan tapogatja végig a lábat, hogy egy vénás eret találjon, s aztán hogyan hasítja fel a körmével apró vágást ejtve rajta. Mihelyt szivárogni kezdett a vér, száját a vágásra tapasztva szívni kezdte. Egy cseppjét sem akarta elpazarolni "az értékes vörös higanynak", ahogy néha nevezte.

Miközben ivott, tétován álldogáltam mellette. Harmadszor vettem részt támadásban, de még most sem szoktam hozzá a vámpír látványához, amint egy magatehetetlen ember vérét szívja. "Halálom" óta csaknem két hónap telt már el, de még mindig nehezemre esett a változáshoz való alkalmazkodás. Nem akaródzott elhinnem, hogy a régi életemnek vége, hogy félvámpír vagyok, és soha többé nem térhetek vissza. Tudtam, hogy végül búcsút kell vennem ember voltomtól – de mondani könnyebb volt, mint megtenni.

Mr. Crepsley fölemelte a fejét, és megnyalta a száját.

– Jó évjárat – tréfálkozott, és arrébb húzódott a testtől. – Te jössz.

Léptem egyet előre, majd megtorpantam, és megráztam a fejem.

– Nem tudok – mondtam.

– Ne légy ostoba – mordult rám. – Már kétszer visszarettentél tőle. Épp ideje, hogy igyál.

– Nem tudok! – kiáltottam.

– Állatvért tudtál inni.

– Az más. De ez ember.

– Na és? – csattant fel Mr. Crepsley. – Mi nem vagyunk azok. Ideje úgy tekintened az emberekre, mint az állatokra, Darren. A vámpírok nem élhetnek pusztán csak állati véren. Ha nem kezdesz embervért inni, le fogsz gyengülni, és ha továbbra sem vagy hajlandó rá, akkor meghalsz.

– Tudom – mondtam gyászosan. – Már elmondta. És azt is tudom, hogy nem ártunk azoknak, akiknek a véréből iszunk, csak ha túl sokat iszunk belőle. De... – Szerencsétlen képpel felvontam a vállam. Tudtam, hogy igaza van, de képtelen voltam megtenni.

– Jól van – felelte nagyot sóhajtva. – Nehéz dolog, főleg mert csak félvámpír vagy, és még nem kínoz úgy az éhség. Most még megengedem, hogy tartózkodj tőle, de hamarosan enned kell. A saját érdekedben.

Visszafordult Stanleyhez, és eltüntette a vért – amely tovább szivárgott, mialatt beszélgettünk – a férfi lábán. Aztán összegyűjtötte a nyálát, és lassan rácsorgatta a vágásra. Egy ujjával bedörzsölte a sebbet, majd visszaült, és várt.

A seb gyorsan bezárult és begyógyult. Egy perc sem telt belé, mindössze egy aprócska heg maradt a helyén, amelyet talán észre sem fog venni, ha majd magához tér.

Így védik magukat a vámpírok. Nem ölik meg az embert, amikor a vérét isszák, mint a filmekben, hacsak nincsenek kiéhezve, vagy nem ragadtatják túl messzire magukat. Kis mennyiségeket isznak, egy harapás itt, egy harapás ott. Van, hogy a szabad ég alatt támadnak emberekre, ahogy mi is tettük az imént. Máskor késő éjszaka belopóznak hálószobákba, vagy kórtermekbe, vagy rendőrségi fogdákba.

Áldozataik nem is igen tudják, hogy vámpír lakmározott belőlük. Ha például ez a férfi magához tér, csak egy leereszkedő vörös alakra fog emlékezni. Azt sem fogja tudni megmagyarázni, miért veszítette el az öntudatát, vagy hogy mi történt vele, mialatt eszméletlen volt. Ha észreveszi magán a heget, sokkal inkább gondolja majd idegen lények, mintsem egy vámpír jelének.

Ó! Az idegen lények! Nem sokan tudják, hogy az ufótörténeteket kezdetben a vámpírok terjesztették.

Ezekkel tökéletesen leplezni tudták magukat. Ha bárhol a világon úgy ébredt föl valaki, hogy különös sebhelyeket talált a testén, mindjárt rákenhette a dolgot a képzeletbeli idegenekre.

Mr. Crepsley a leheletével kábította el a cserkészparancsnokot. A vámpírok egyfajta különleges gázt tudnak kibocsátani, amitől az emberek elájulnak. Ha Mr. Crepsley el akart valakit altatni, akkor csészét formált a tenyeréből, rálehelt, és az illető ettől pillanatok alatt kifeküdt, majd húsz-harminc percig nem is tért magához.

Mr. Crepsley megvizsgálta a sebhelyet, tényleg begyógyult-e szépen. Nagyon vigyázott az áldozataira. Végeredményben rendes fickó benyomását keltette – leszámítva azt a tényt, hogy vámpír volt!

– Gyere – mondta, és felállt. – Fiatal még az idő. Keresünk neked egy nyulat vagy rókát.

– Nem haragszik, amiért nem iszom belőle? – kérdeztem.

Mr. Crepsley megrázta a fejét.

– A végén mindenképpen innod kell – mondta. – Majd ha elég éhes leszel.

– Nem – mondtam némán, miután hátat fordított, és elindult. – Nem fogok! Emberből nem! Soha nem fogok embervért inni. Soha!

Kora délután ébredtem, mint rendesen. Nem sokkal hajnal előtt feküdtem le, egy időben Mr. Crepsleyvel. De amíg neki másnap éjjelig aludnia kellett, én fölkelhettem, és szabadon járhattam-kelhettem a nappali világban. Ez volt a félvámpírság egyik előnye.

Villásreggelire lekváros pirítóst készítettem – még a vámpíroknak is kell normális ennivalót enniük, a vér egymaga nem adja meg a kellő tápértéket –, és letelepedtem a szállodai tévé elé.

Mr. Crepsley nem kedvelte a szállodákat. Rendszerint a szabadban aludt, valami régi pajtában, romos épületben vagy nagyobbfajta kriptában, de én hallani sem akartam ezekről. Egy heti szabad ég alatt hálás után kerek perec közöltem vele, hogy ebből elegem van. Morgott kicsit, de a végén beadta a derekát.

Ez a két hónap hamar eltelt a sok tanulnivaló miatt, ami a vámpírinaskodáshoz kellett. Mr. Crepsley nem volt valami jó tanár, nem szerette elismételni a dolgokat, ezért nagyon oda kellett figyelnem, és gyorsan kellett tanulnom a fortélyokat.

Ekkor már nagyon erős voltam. Óriási súlyokat tudtam fölemelni, és az ujjaim között szétmorzsoltam a márványt. Ha kezet fogtam egy emberrel, vigyáznom kellett, össze ne roppantsam az ujjait. Egész éjszaka képes voltam egyfolytában felhúzódzkodni karizomból állmagasságig, és messzebb dobtam a vasgolyót, mint bármelyik felnőtt. (Egyszer lemértem, és amikor utánanéztem, kiderült, hogy súlydobásban új világrekordot értem el! Először teljesen lázba jöttem tőle, de aztán ráeszméltem, hogy nem beszélhetek róla senkinek. Ezzel együtt jó érzés volt tudni, hogy világbajnok vagyok.)

Nagyon megvastagodtak a körmeim, és ha azt akartam, hogy rövidebbek legyenek, le kellett rágnom őket, ugyanis semmiféle olló nem fogott rajtuk. Kellemetlen volt, mert öltözés és vetkőzés közben mindig felhasítottam a ruhámat, ha pedig zsebre vágtam a kezem, biztos, hogy kilyukasztottam valahol.

Ama bizonyos temetői éjszaka óta nagy utat tettünk meg. Először teljes vámpírsebességgel utaztunk, én természetesen Mr. Crepsley hátán, emberi szem számára láthatatlanul, a föld felett suhanva, mint két gyorsjáratú szellem. Úgy is hívták ezt, hogy suhanás. De ez a fajta röpülés kimerítő volt, így aztán néhány éjszaka után kezdtünk vonatra és buszra szállni.

Nem tudom, hogy Mr. Crepsley honnan vette a pénzt az utazásainkra, a szállodákra meg az ennivalóra. Pénztárcát nem láttam nála, se bankkártyákat, de valahányszor ki kellett fizetnünk valamit, mindig volt nála pénz.

Nem nőttek tépőfogaim. Vártam, hogy majd előbújlak, ezért minden este belenéztem a tükörbe. Mr. Crepsley három hét múlva rajtakapott.

– Mit csinálsz? – kérdezte.

– Keresem a tépőfogakat – mondtam.

Pár pillanatig csak bámult rám, aztán kirobbant belőle a nevetés.

– Mi nem növesztünk tépőfogakat, te tökfej! – harsogta.

– De akkor... hogyan harapjuk meg az embereket?

– Nem harapjuk meg őket – válaszolta nevetve. – A körmünkkel ejtünk rajtuk sebet, és úgy szívjuk ki a vérüket. Csak sürgős esetben használjuk a fogunkat.

– Akkor hát nem lesznek vámpírfogaim?

– Nem. A fogad erősebb lesz, mint az embereké, tehát ha akarnád, átharaphatnád a bőrt és a csontot is, de az piszkos munka lenne. Csak idióta vámpírok használják a fogukat. És idióta vámpírok rendszerint nem érnek meg nagy kort. Elejtik és megölik őket.

Ettől kissé csalódottnak éreztem magam. Ez is azok közé tartozott, amiket a legjobban szerettem azokban a régi vámpírfilmekben: tök jól néztek ki, amikor kivicsorították a vámpírfogukat!

De amikor utánagondoltam, úgy döntöttem, jobb is, hogy nincsenek tépőfogaim. Már az is elég kínos volt, hogy a körmeimmel állandóan elszaggattam a ruhámat. Még csak az kellett volna, hogy a fogam is megnőjön, és lyukakat vágjon a saját képemen!

A jól ismert vámpírtörténetek nagy része hazugság.

Egy vámpírt nem lehet lefényképezni vagy videokamerával lefilmezni. Van valami különös a vámpírtest atomjaiban, amitől a filmen csak egy sötét folt látszik belőle. Engem azonban le lehet fényképezni, bár az is igaz, hogy a rólam készült kép sohasem lesz éles, akármilyen jó is a megvilágítás.

A vámpírok jó viszonyban vannak a patkányokkal és a denevérekkel. Az alakjukat ugyan nem tudjuk fölvenni, mint egyes könyvek és filmek állítják, de kedvelnek minket – a vérünk szagából tudják, hogy mások vagyunk, mint az emberek –, és míg alszunk, sokszor odabújnak hozzánk, vagy csak odajönnek ételmaradékért. A kutyák és macskák viszont gyűlölnek bennünket. A napfény igenis megöli a vámpírt, ha nem is azonnal. Ha vastagon bebugyolálja magát mindenféle ruhákba, akár nappal is kijárhat. Gyorsan lebarnul, és egy negyedóra múlva kivörösödik a bőre. Négy-öt órányi napfény halálos lehet a vámpírnak!

Ha szíven szúrnának bennünket egy nyárssal, természetesen meghalnánk, de ugyanúgy megtenné a golyó, a kés vagy az áram is. Vízbe fojthatnak, agyonnyomhatnak, és elkaphatunk bizonyos betegségeket is. Minket ugyan nehezebb megölni, mint a normális embereket, de nem vagyunk sebezhetedenek.

Még több mindent kellett megtanulnom. Sokkal több mindent. Mr. Crepsley azt mondta, évekbe telik, mire mindent megtanulok, és egymagam is elboldogulok.

Azt mondta, hogy annak a félvámpírnak, aki nem tudja, mit csinál, legföljebb hónapokban mérhető az élete, ezért akár tetszett, akár nem, követnem kellett mindenhová.

Amikor elfogyott a lekváros pirítós, elüldögéltem még pár órát, és rágtam a körmöm. A tévében nem volt semmi érdekes, de Mr. Crepsley nélkül nem akartam elmenni otthonról. Egy kisvárosban tanyáztunk, és féltem az emberektől. Szüntelenül azt vártam, hogy keresztüllátnak rajtam, tudják, mi vagyok, és nyársakkal fognak rám támadni.

Amikor eljött az este, Mr. Crepsley előbújt, és megpaskolta a hasát.

– Éhes vagyok – jelentette be. – Tudom, hogy még korán van, de azért csak induljunk el. Többet kellett volna innom annak az ütődött cserkész pasinak a véréből. Azt hiszem, keresek egy másik embert. – Felvont szemöldökkel pillantott rám. – Most talán te is követed a példámat.

– Talán – mondtam, bár tudtam, hogy nem fogom. Megesküdtem rá, hogy sohasem teszem meg. Lehet, hogy kénytelen leszek állatvért szívni, hogy életben maradjak, de a saját fajtámból nem fogok lakmározni, bármit mondjon is Mr. Crepsley, és bármennyire korogjon is a gyomrom. Félig vámpír voltam, igen, de ugyanakkor félig ember is, és ezért rémülettel és irtózattal töltött el az a gondolat, hogy rátámadjak egy eleven emberre.

Vér...

Mr. Crepsley ideje javát azzal töltötte, hogy a vérrel kapcsolatos tudnivalókra tanított. A vér létfontosságú a vámpírok számára. Nélküle elgyengülünk, megöregszünk és meghalunk. A vér tart meg minket fiatalnak. A vámpírok tízszer olyan lassan öregszenek, mint az emberek (a vámpírok tízévenként csak egy évvel lesznek öregebbek), de ha nem iszunk embervért, még náluk is gyorsabban vénülünk: egy vagy két év helyett akár húsz vagy harminc évet is. Nekem mint félvámpírnak, aki ötször olyan lassan öregedtem, mint az emberek, nem kellett annyi embervért innom, mint Mr. Crepsleynek, de valamennyit mégiscsak muszáj volt, hogy életben maradjak.

Az állatok – kutyák, tehenek, birkák – vére arra elég egy vámpírnak, hogy valahogy elvegetáljon, de van néhány állat, amelynek a vére számukra – számunkra – nem ehető. Ilyen például a macska. Ha egy vámpír macskavért inna, az olyan lenne, mintha mérget öntene le a torkán. Ugyanígy nem ihatjuk majmok, békák, a legtöbb hal és a kígyók vérét. Mr. Crepsley nem sorolta fel az összes veszedelmes állatot.

Rengeteg ilyen van, időbe telik, mire megtanulom, melyik biztonságos, és melyik nem. Azt tanácsolta, hogy mindig kérdezzem meg előre, mielőtt valami újat ki akarok próbálni.

A vámpíroknak nagyjából havonta egyszer kell embervért inniuk. A többség egyszer egy héten csap ilyen lakomát. Így nem kell sokat szívniuk. Ha valaki havonta csak egyszer csillapítja éhét, akkor ez alkalommal sok vért fog inni.

Mr. Crepsley azt mondta, veszélyes dolog túl sokáig halogatni a vérivást. A szomjúság mohóvá teszi az embert, és előfordulhat, hogy végül valaki megöli azt, akinek a vérét szívja.

– Az a vámpír, aki gyakran és kis kortyokban iszik, képes uralkodni magán – mondta. – Aki viszont csak akkor iszik, amikor már muszáj, a végén elvadul. A bennünk lévő éhséget csillapítani kell, csak így tudjuk kordában tartani.

A friss vér a legjobb. Ha élő emberből származik, a vér tele van értékes anyagokkal, és ezért nem kell belőle sok. De amikor valaki meghal, a vére megsavanyodik. Halott ember véréből sokkal nagyobb mennyiségre van szükség.

– Az általános szabály úgy szól, hogy nem szabad olyan ember vérét inni, aki már több mint egy napja halott – magyarázta Mr. Crepsley.

– Honnan tudom, hogy valaki mennyi ideje halott? – kérdeztem.

– A vére ízéből – hangzott a válasz. – Meg kell tanulnod különbséget tenni jó és rossz vér között. A rossz vér olyan, mint a savanyú tej, csak rosszabb.

– Veszélyes dolog rossz vért inni? – tudakoltam.

– Igen. Beteg leszel, vagy megőrülsz, vagy akár meg is halhatsz tőle.

Brrrr!

Üvegekben is tárolhattunk friss vért, és szükség esetére korlátlan ideig eltarthattuk így. Mr. Crepsley több palackkal is hordott magával a köpenyében. Volt, hogy étkezéshez felbontott egyet, és úgy itta, mint egy kis üveg bort.

– Élhet valaki palackozott véren is? – kérdeztem egy éjjel.

– Egy ideig – válaszolta. – De hosszú távon nem.

– Hogy tudja bepalackozni? – tettem föl kíváncsian a kérdést, miközben egy ilyen üveget nézegettem. Kémcsőre emlékeztetett, de az üvege kicsit sötétebb és vastagabb volt.

– Az ravasz mutatvány – mondta mosolyogva. – A legközelebbi tankolásnál majd megmutatom.

Vér...

Erre volt a legnagyobb szükségem, de ettől féltem a legjobban. Ha embervért iszom, többé nincs visszaút. Örök életemre vámpír maradok. Ha ki tudom védeni, akkor talán egyszer újra ember lehetek. Lehet, hogy az ereimben folyó vámpírvér lassan elveszd az erejét. Lehet, hogy mégsem kell meghalnom. Talán csak a bennem élő vámpír halna meg, és akkor visszatérhetnék a családomhoz és a barátaimhoz.

Nem volt rá sok remény – Mr. Crepsley megmondta, hogy lehetetlenség újra emberré válnom, és én hittem neki –, de ez volt az egyetlen álom, amelybe belekapaszkodhattam.

Múltak az éjszakák és a nappalok, mi pedig vándoroltunk tovább, városról falura, faluról nagyvárosba. Nem voltam valami jó viszonyban Mr. Crepsleyvel. Akármilyen kedves volt is, nem tudtam elfelejteni, hogy ő pumpált vámpírvért az ereimbe... amivel lehetetlenné tette, hogy megmaradjak a családomban.

Gyűlöltem őt. Nappal néha eszembe jutott, mi lenne, ha mialatt alszik, nyársat szúrnék a szívébe, és magam venném kézbe a dolgokat. Megtehettem volna, de tudtam, hogy nélküle nem maradnék életben. Ez idő szerint szükségem volt Larten Crepsleyre. De ha majd eljön a nap, hogy egyedül is boldogulok...

Nekem kellett gondját viselnem Madame Octának: élelmet kerestem számára, gyakoroltam vele, és takarítottam a kalitkáját.

Nem volt ínyemre a dolog – majdnem annyira gyűlöltem a pókot, mint a vámpírt –, de Mr. Crepsley közölte velem, hogy én loptam el, tehát tudok róla gondoskodni.

Hébe-hóba gyakoroltam vele néhány mutatványt, de csak ímmel-ámmal. Már nem érdekelt, és ahogy múltak a hetek, egyre kevesebbet játszottam vele.

A vándorlásban egyedül az tűnt jónak, hogy rengeteg helyen megfordukunk, és mindenféle nevezetességet láttunk. Nagyon szerettem utazni. De sajnos, mivel éjszaka utaztunk, a vidékből nem sokat láttam!

Egy napon, mialatt Mr. Crepsley aludt, nekem pedig már elegem lett a szobában kuksolásból – a tévén hagytam egy cédulát arra az esetre, ha nem érnék vissza, mire fölébred –, elmentem. Nagyon kevés pénzem volt, és azt sem tudtam, merre indulok, de nem számított. Már az is boldoggá tett, hogy kiszabadultam a szállodából, és valamennyi időre egyedül maradhatok.

A város meglehetősen nagy volt, de békés hangulatú. Benéztem néhány játékáruházba, és eljátszottam az ingyenes számítógépes játékokkal. Azelőtt egyáltalán nem tudtam ügyesen bánni a számítógépekkel, de a mostani reflexeimmel és újfajta készségeimmel jóformán mindent meg tudtam csinálni.

Végigvágtattam a gyorsasági játékok különböző szintjein, kiütöttem az összes ellenfelemet a harcművészeti tornákon, a sci-fi kalandjátékokban pedig az összes idegent egytől egyig leszedtem az égből.

Ezután barangolni kezdtem a városban. Rengeteg szökőkút, szobor, park és múzeum volt benne; érdekeltek, úgyhogy megnéztem őket. De a múzeumokban őgyelgésről anya jutott az eszembe – előszeretettel hurcolt bennünket kiállításokra –, és ez felzaklatott. Valahányszor a mamámra, a papámra és Annie-ra gondoltam, mindig magányosnak és szerencsédennek éreztem magam.

Megláttam egy csapat velem egykorú fiút; egy aszfaltos pályán hokiztak. Nyolcan voltak mindkét csapatban. A többség műanyag botokkal játszott, de voltak páran, akiknek rendes faütőjük volt. A korong egy ócska fehér teniszlabda volt.

Megálltam, és figyeltem őket. Néhány perc múlva odajött hozzám az egyik fiú.

– Honnan jöttél? – kérdezte.

– Nem vagyok idevalósi – feleltem. – Egy szállodában lakom az apámmal. – Utáltam így hívni Mr. Crepsleyt, de ez volt a legbiztonságosabb.

– Nem idevalósi – szólt vissza a fiú a társainak, akik addigra szintén leálltak a játékkal.

– Ő is az Addams családból való? – kiáltotta egyikük, mire a többiek nevetni kezdtek.

– Ez mit jelent? – kérdeztem sértődötten.

– Nem néztél mostanában tükörbe? – érdeklődött a fiú.

Végignéztem poros ruhámon, és megértettem, min nevetnek: úgy néztem ki, mintha a Twist Oliver lapjairól léptem volna ki.

– Elvesztettem a csomagomat, amiben a ruháim voltak – hazudtam. – Ez mindenem, ami rajtam van. Nemsokára kapok új cuccokat.

– Rád fér – mosolygott a fiú, aztán megkérdezte, tudok-e hokizni. Azt feleltem, tudok, erre meghívott, hogy álljak be.

– Jöhetsz a mi csapatunkba – mondta, és adott egy botot. – 6:2-re égünk. Engem Michaelnek hívnak.

– Darren – feleltem, megtapogatva az ütőt. Feltűrtem a nadrágom szárát, és ellenőriztem, rendesen meg van-e kötve a cipőfűzőm. Ezalatt az ellenfél beütött egy újabb gólt. Michael hangosan káromkodott, és visszavitte a labdát a középre.

– Akarsz indítani? – kérdezte.

– Persze.

– Akkor gyere – mondta, átpasszolva a labdát, és már szaladt is előre, hogy majd visszapasszolom neki.

Én már nagyon régen nem hokiztam – az iskolai tesiórákon rendszerint választanunk kellett a hoki és a futball között, és én egy alkalmat se hagytam ki, amikor focizni lehetett –, de most, hogy ütő volt a kezemben, és labda a lábam előtt, úgy tűnt, mintha csak tegnap hagytam volna abba.

Párszor balról jobbra ütöttem a labdát, hogy biztos legyek benne, nem felejtettem el, hogyan kell irányítani, majd fölnéztem, és a kapura összpontosítottam.

Hét játékos volt köztem és a kapus között. Egy sem indult el, hogy leszereljen – nyílván úgy gondolták, ötgólos előnynél nincs rá szükség.

Elindultam. Egy megtermett srác – a másik csapat kapitánya – megpróbálta elállni az utamat, de könnyedén elhúztam mellette. Mire felocsúdtak, két másikat is magam mögött hagytam, a negyediket pedig lazán kicseleztem. Akkor térdmagasságig emelt bottal becsúszott az ötödik, akit simán átugrottam, majd egy csellel megetettem a hatodikat, és mielőtt a hetedik és egyben utolsó védő megakadályozhatott volna, lőttem.

Egészen gyengén ütöttem meg a labdát, az mégis sokkal keményebb volt, mint amire a kapus számított: egyenesen a jobb felső sarokba vágódott, majd lepattant a falról, és a levegőben kaptam el.

Mosolyogva megfordultam, és visszanéztem a csapattársaimra. Ők még mindig a saját térfelükön voltak, onnan néztek döbbenten rám. Visszavezettem a labdát a felezővonalra, és egyetlen szó nélkül letettem. Aztán Michaelhoz fordultam, és azt mondtam:

– Hét:három.

Lassan pislantott, majd elmosolyodott.

– Ó, igen! – Halkan felnevetett, és a társaira kacsintott. – Azt hiszem, ez jó meccs lesz!

Egy darabig nagyon élveztem, hogy uralom az egész pályát: visszarohantam védekezni, és hátulról hajszálpontos lövéseket adogattam a társaimnak. Lőttem két gólt, és elindítottam négy másikat. Kilenc-hétre vezettünk, és húztuk az időt. A másik csapatnak ez persze nem tetszett, és rávettek, hogy adjuk át a két legjobb játékosunkat, de ez sem számított. A kapusunkon kívül mindenkit odaadhattam volna nekik, és még úgy is elpáholtam volna őket.

Ezután kezdődtek a kellemetlenségek. A másik csapat kapitánya – Danny – újra meg újra megpróbált megakasztani, de túl gyors voltam, és mindíg eltáncoltam a felemelt ütője és a kirakott lába mellett. De akkor ütni kezdte az oldalamat, vagy rálépett a lábamra, vagy a könyökével rávágott a karomra. Egyik se fájt, de bosszantott. Nem bírom azokat, akik képtelenek veszíteni.

A válságos pillanat akkor következett el, amikor Danny egy nagyon érzékeny helyen csípett belém. Még a vámpírok sem bírnak elviselni mindent! Felordítottam, és a fájdalomtól összegörnyedve lekuporodtam a földre.

Danny nevetve robogott el a labdával.

Pár másodperc múlva a dühtől vörösen pattantam fel. Danny a félpálya magasságában járhatott. Utánaeredtem. Félretaszigáltam a közöttünk lévő játékosokat – nem néztem, hogy melyik csapat tagjai –, majd becsúsztam mögé, és a botommal teljes erőmmel rávágtam mindkét lábára. Embertől is veszedelmesen nagy ütés lett volna, hát még egy félvámpírtól...

Éles reccsenés hallatszott. Danny felüvöltött, és lerogyott a földre. A játék abban a pillanatban leállt. A pályán mindenki tisztában volt azzal, hogy mi a különbség egy fájdalmas ordítás és az igazi kín gyötrelmes sikolya között.

Már bántam, amit tettem, és azt kívántam, bárcsak visszacsinálhatnám. Ránéztem az ütőmre, reménykedve, hogy az tört ketté, annak a csattanását hallottam. De nem.

Eltörtem Danny mindkét sípcsontját.

Alsó lábszárai esetlenül behajlottak, és a sípcsontja körüli bőr szétszakadt. A vörös húsból kifehérlett a fehér csont.

Michael lehajolt, hogy szemügyre vegye Danny lábát. Amikor felállt, elszörnyedve nézett rám.

– Teljesen széttörted a lábát! – mondta elakadó lélegzettel.

– Nem akartam – kiáltottam. – Megszorította a... – és mutattam a derekam alatt, hogy hol.

– Eltörted a lábát! – kiáltotta Michael, és hátrálni kezdett tőlem. A körülötte lévők követték a példáját.

Féltek tőlem.

Nagy sóhajjal ledobtam a hokibotot, és lementem a pályáról; tudtam, még nagyobb baj lesz, ha maradok, és megvárom, míg a felnőttek odaérnek. Egyik fiú sem próbált megállítani. Túlságosan meg voltak rémülve. Nagyon megijedtek tőlem... Darren Shan... a szörny.

Besötétedett, mire hazaértem. Mr. Crepsley már ébren várt. Mondtam, hogy azonnal el kell tűnnünk a városból, de nem árultam el neki, hogy miért. Egy pillantást vetett az arcomra, bólintott, és már szedte is össze a holminkat.

Aznap éjjel keveset szóltunk egymáshoz. Én azon gondolkodtam, hogy milyen pocsék dolog félvámpírnak lenni. Mr. Crepsley érezte, hogy valami baj van, de nem zaldatott kérdésekkel. Nem először voltam ilyen mogorva. Lassan hozzászokott a hangulatváltozásaimhoz.

Egy elhagyatott templomba tértünk be aludni. Mr. Crepsley végignyúlt egy hosszú padon, én pedig a földön csináltam magamnak fekvőhelyet egy gyommal benőtt, mohos buckán.

Korán fölébredtem, s fölfedező útra indultam a templomban és az azt körülvevő kis temetőben. A sírkövek régiek voltak, sok közülük repedezett vagy felverte a gaz. Órákig tisztogattam, gyomláltam a sírokat, mostam a köveket a közeli patakból hordott vízzel. Közben nem kellett a hokimeccsre gondolnom.

Egy közeli föld alatti vacokban egy nyúlcsalád lakott. Ahogy a nap mind előbbre haladt, közelebb merészkedtek, hogy lássák, mit csinálok. Kíváncsi népség volt, főleg a fiatalok. Egyszer úgy csináltam, mintha elnyomott volna az álom. Két nyuszi egyre közelebb és közelebb merészkedett, mígnem alig fél méterre voltak tőlem. Akkor hirtelen felugrottam, és elkiáltottam magam:

– Búú! – Hanyatt-homlok rohantak el, annyira, hogy egyikük bukfencezve tűnt el a vacok nyílásában.

Ettől teljesen felvidultam.

Délután találtam egy boltot, ahol vettem húst és valami zöldséget. A templomba visszatérve tüzet gyújtottam, és elővettem Mr. Crepsley padja alól azt a táskát, amelyben az edényeket tartotta. Addig kotorásztam benne, míg megtaláltam, amit kerestem: egy konzervdoboz alakú kis fazekat. Óvatosan, fejjel lefelé letettem a földre, majd rányomtam a tetejére a fémrészt.

Kinyíltak a behajtott lemezek, és a bádogedény kiöblösödött. Öt másodperc elteltével egy rendes méretű fazékká változott; megtöltöttem vízzel, és föltettem a tűzre.

A csomagban minden konyhaedény ilyen volt. Mr. Crepsky egy Evanna nevű nőtől vette réges-régen. Súlyra ugyanannyit nyomtak, mint a rendes edények, de mivel kicsire össze lehetett hajtogatni, könnyebb volt szállítani őket.

Főztem zöldséges ragut, úgy ahogy Mr. Crepsley tanította. Szerinte főzni mindenkinek kellene tudni. Kivittem a maradék répát és káposztát, és ledobtam a nyulak vacka mellé.

Mr. Crepsleyt meglepte, hogy amikor fölébredt, meleg vacsora várta – illetve neki inkább reggelinek számított. A fortyogó edény felé szimatolt, és megnyalta a száját.

– Nem utasítom vissza – mondta mosolyogva, aztán ásított, nyújtózkodott, ujjaival végigszántott narancsvörös kefehaján, végezetül megvakarta a bal arcán végighúzódó sebhelyet. Gyakori szokása volt ez.

Sokszor meg akartam már kérdezni, honnan származik ez a ronda forradás, de egyszer sem tettem meg. Egy éjjel, majd ha már elég bátornak érzem magam, megkérdezem.

Asztal nem volt, úgyhogy az ölünkből ettünk. Elővettem a csomagból két összehajtott tányért, kipattintottam, és evőeszközt is raktam mellé. Kitálaltam az ételt, amit egykettőre be is faltunk.

Az evés végeztével Mr. Crepsley megtörölte a száját egy selyem asztalkendővel, majd zavartan köhintett.

– Nagyon finom volt – mondta dicséretképpen.

– Köszönöm – feleltem.

– Én... nos... szóval... – Sóhajtott. – Sohasem értettem a ravaszkodáshoz, ezért egyenesen rákérdezek: mi történt tegnap? Miért voltál olyan zaklatott?

Belebámultam a majdnem teljesen kiürült tányéromba; nem tudtam, akarok-e válaszolni, vagy sem. Aztán hirtelen belekezdtem, és jóformán egy szuszra elejétől a végéig elmondtam mindent.

Mr. Crepsley figyelmesen végighallgatott. Amikor befejeztem, némi gondolkodás után azt mondta:

– Ez olyasmi, amihez hozzá kell szoknod. Tény és való, hogy erősebbek, gyorsabbak és keményebbek vagyunk, mint az emberek. Ha leállsz velük játszani, meg fognak sebesülni.

– Nem gondoltam, hogy kárt teszek benne – panaszoltam. – Véletlen baleset volt.

Mr. Crepsley megvonta a vállát.

– Figyelj, Darren, ha emberek közé mész, nem tudod megakadályozni, hogy ilyesmi újra előforduljon. Akármennyire is igyekszel normális lenni, nem vagy az. Véletlen balesetekre mindig számítani kell.

– Ezzel azt akarja mondani, hogy többé nem lehet barátom, ugye? – néztem rá szomorúan. – Magamtól is rájöttem. Ezért voltam olyan elkeseredett. Ahhoz a gondolathoz már hozzászoktam, hogy soha többé nem mehetek haza, és nem találkozhatom a barátaimmal, de arra csak tegnap jöttem rá, hogy új barátaim sem lehetnek többé. Magához vagyok láncolva. Egyetlen más barátom sem lehet, ugye?

Mr. Crepsley megdörzsölte a forradását, és lebiggyesztette a száját.

– Ez nem igaz – mondta. – Lehetnek barátaid. Csak óvatosnak kell lenned. Te...

– Ez így nem jó! – kiáltottam. – Maga mondta, hogy mindig számítanom kell véletlen balesetekre. Minden kézfogásom veszélyes lehet: elvághatom a csuklójukat a körmömmel! Nem – ráztam meg a fejem határozottan. – Nem akarok senkit veszélybe sodorni. Túl veszélyes vagyok ahhoz, hogy valaha is barátokat szerezhessek. Különben sem lehetnék igazi barát.

– Miért nem? – kérdezte.

– Az igazi barátoknak nincsenek titkaik egymás előtt. De én sohasem mondhatom el egy embernek, hogy vámpír vagyok. Mindig hazudnom kellene, és tettetni, hogy olyasvalaki vagyok, aki valójában nem vagyok. Mindig rettegnék, hogy a másik rájön, mi vagyok, és akkor megutál.

– Ezzel a problémával minden vámpírnak számolnia kell – mondta Mr. Crepsley.

– De nem minden vámpír gyerek! – vágtam vissza dühösen. – Magát milyen idős korában változtatták át? Felnőttkorában?

Bólintott.

– A felnőtteknek már nem olyan fontosak a barátok – folytattam. – A papám mondta, hogy a felnőttek megszokták, hogy nincs sok barátjuk. Van munkájuk, meg hobbijaik, és mindenfélével el tudják foglalni magukat. De nekem a barátaim voltak a legfontosabbak az életemben, leszámítva a családomat. Maga elvette a családomat, amikor átszivattyúzta belém a büdös vérét, és most még az esélyemet is elveszi, hogy még egyszer az életben legyen egy igazi barátom. Nagyon köszönöm! – kiabáltam mérgesen. – Köszönöm, hogy szörnyeteget csinált belőlem, és hogy tönkretette az életemet!

Közel voltam ahhoz, hogy elsírjam magam, de nem akartam, előtte semmiképpen sem. A villámra szúrtam az utolsó darab húst a tányéromról, bekaptam, és elszántan rágni kezdtem.

Mr. Crepsley hallgatott. Nem tudtam, haragszik-e, vagy sajnál. Már kezdtem azt hinni, hogy túl sokat mondtam. Mi lesz, ha azt mondja: "Ha így érzel irántam, akkor sorsodra hagylak"? Mihez kezdek akkor?

Arra gondoltam, bocsánatot kérek tőle, de akkor halkan beszélni kezdett. Meglepő dolgokat mondott.

– Ne haragudj. Nem kellett volna vért adnom neked. Rossz döntés volt. Túl fiatal vagy. Elfelejtettem, milyen volt kisfiúnak lenni. Nem gondoltam a barátaidra, és hogy mennyire fognak hiányozni neked. Rosszul tettem, hogy vért adtam neked. Rettenetes hibát követtem el. Én...

Elhalkult a hangja, és teljesen elhallgatott. Olyan szerencsétlen képet vágott, hogy majdnem megsajnáltam. Aztán eszembe jutott, hogy mit tett velem, és akkor megint gyűlöltem. Aztán nedvességet láttam a szeme sarkában, ami akár könny is lehetett, és akkor megint megsajnáltam.

Teljesen össze voltam zavarodva.

– Ezen már nincs értelme siránkozni – mondtam nagy sokára. – Vissza már úgysem mehetünk. Ami történt, megtörtént, nem igaz?

– De – sóhajtotta. – Ha tehetném, visszavenném a szörnyű képességet, amivel felruháztalak. De nem lehet. A vámpírság örökre szól. Ha egyszer valaki átváltozott, már nem változhat vissza. De azért – folytatta elgondolkodva – a helyzet nem olyan rettenetes, mint gondolod. Talán... – Összehúzott szemmel töprengett.

– Talán mi? – kérdeztem.

– Találhatunk neked barátokat – mondta. – Nem kell örökösen hozzám láncolva élned.

– Nem értem – néztem rá összeráncolt homlokkal. – Hát nem most egyeztünk meg abban, hogy számomra nem biztonságos emberek közé menni?

– Én nem emberekről beszélek – felelte, és elvigyorodott. – Olyanokra gondolok, akiknek valami különleges képességük van. A hozzánk hasonlókra. Akiknek elmondhatod a titkaidat...

Előrehajolt, és a két kezébe vette a kezemet.

– Darren, mit gondolsz, visszamenjünk a Cirque du Freakbe? Mi lenne, ha te is a tagja lennél?

Minél tovább beszélgettünk róla, annál jobban megtetszett az ötlet.

Mr. Crepsley elmondta, hogy a cirkusz tagjai tudni fogják, mi vagyok, és akkor elfogadnak. A műsor felépítése gyakran változott, és szinte mindig akadt valaki, aki hasonló korú volt, mint én. Így majd nekem is lehet barátom.

– És ha rosszul érzem magam a cirkuszban? – kérdeztem.

– Akkor elmegyünk – felelte. – Én nagyon szerettem a cirkusszal utazni, de nem esem kétségbe, ha ott kell hagynom. Ha tetszik neked, akkor maradunk. Ha nem, akkor megint útra kelünk.

– És nem tartanak majd koloncnak a nyakukon? – kérdeztem.

– Ki kell majd venned a részed a munkából – világosított fel Mr. Crepsley. – Mr. Tall megköveteli, hogy mindenki csináljon valamit. Segíteni fogsz a székek felállításában, a világításban, az emléktárgyak árusításában.

– És mi a helyzet a mennyországgal? – kérdezősködtem tovább.

– Hiszünk egy csillagokon túli Paradicsomban. Ha jó életet éltünk, halálunk után a lelkünk a testünkből kiszabadulva elhagyja a földet, s a csillagok és galaxisok terét átszelve végül eljut a világegyetem túloldalán lévő csodálatos világba – a Paradicsomba.

– És akik nem éltek jó életet?

– Azok itt maradnak – felelte. – Szellemekként élnek tovább a földhöz láncolva, és a világ végezetéig itt kell kóborolniuk.

Elgondolkodtam ezen.

– Mit jelent a jó élet egy vámpír számára? – kérdeztem végül. – Hogyan lehet eljutni a Paradicsomba?

– Rendesen kell élni – hangzott a felelet. – Nem szabad ölni, ha nem szükséges. Nem szabad bántani az embereket. Nem szabad tönkretenni a világot.

– A vérivás nem gonosz dolog? – kérdeztem.

– Nem, ha nem ölöd meg azt, akinek a vérét iszod – válaszolta Mr. Crepsley. – És olykor még az is lehet jó dolog.

– Megölni valakit lehet jó dolog? – hökkentem meg.

Mr. Crepsley komolyan bólintott.

– Az embereknek van lelkük, Darren. Amikor meghalnak, a lelkük fölmegy a mennybe vagy Paradicsomba. De lehetséges, hogy egy részt belőlük itt marasztaljunk a földön. Amikor kis mennyiségeket iszunk a vérükből, semmit sem veszünk el abból, ami lényeges egy személyben. De ha sokat iszunk, akkor lényük egy részét életben tartjuk önmagunkban.

– Hogyan? – kérdeztem összehúzott szemöldökkel.

– A vérrel együtt magunkba szívjuk az illető személy emlékeinek és érzéseinek egy részét is – magyarázta. – Ezek a mi személyiségünk részévé válnak, amitől olyannak láthatjuk a világot, ahogyan ő látta, és olyan dolgokra emlékezünk, melyek másképpen feledésbe merültek volna.

– Mint például?

Egy pillanatra elgondolkodott.

– Az egyik legkedvesebb barátomat Paris Skyle-nak hívják – mondta. – Már nagyon öreg. Sok évszázaddal ezelőtt barátok voltak William Shakespeare-rel.

– Azzal a William Shakespeare-rel? Azzal, aki a színdarabokat írta?

– A színdarabokat és szonetteket – bólogatott Mr. Crepsley. – De nem minden Shakespeare-költeményt jegyeztek fel; a leghíresebbek közül néhány elveszett. Amikor Shakespeare haldoklott, Paris ivott a véréből – Shakespeare kérte meg rá –, és így átömlesztette magába az elveszett költeményeket, később pedig leírták őket. Nélkülük szegényebb volna a világ.

– De... – elakadtam, majd újrakezdtem. – De csak olyanokkal teszik ezt meg, akik kérik, és akik a halálukon vannak?

– Igen – felelte Mr. Crepsley. – Gonosz dolog volna egy egészséges embert megölni. Olyan barátaink vérét inni azonban, akik már közel járnak a halálhoz, és így életben tartani az emlékeiket és az élményeiket... – Elmosolyodott. – Ez valóban dicséretes cselekedet. No, de ezen útközben is eltöprenghetsz – mondta aztán. – Most indulnunk kell.

Amikor készen álltunk az indulásra, felpattantam Mr. Crepsley hátára, és már suhantunk is. Azóta sem magyarázta el, hogy tud ilyen gyorsan mozogni. Nem mintha sebesen futott volna; inkább a világ látszott tovasiklani futó lába alatt. Azt mondta, minden igazi vámpír tud suhanni.

Jó volt látni, hogyan sodródik tova mögöttünk a vidék. Hegyekre iramodtunk föl, és a szélnél is gyorsabban keltünk át hatalmas síkságokon. Míg suhantunk, tökéletes volt körülöttünk a csend, és soha senki sem látott meg bennünket. Olyan volt, mintha valami bűvös gömbben utaznánk.

Suhanás közben elgondolkodtam azon, amit Mr. Crepsley mondott: az emberek emlékeit életben lehet tartani azáltal, hogy vért szívunk belőlük. Nem nagyon értettem, hogyan működik ez a dolog... majd ezt is megkérdezem tőle.

A suhanás kimerítő dolog volt; a vámpírról ömlött az izzadság, és láttam rajta, hogy egyre jobban kínlódik. Hogy segítsek rajta, elővettem egy palack embervért, kinyitottam, és odatartottam a szája elé.

Egy bólintással némán megköszönte, majd letörölte az izzadságot a homlokáról, és folytatta az utat.

Nagysokára világosodni kezdett az ég alja, s akkor megállt. Leugrottam a hátáról, és körülnéztem. Egy országút közepén voltunk, körülöttünk, amerre a szem ellátott, sehol egy ház, csak mezők, rétek és erdők.

– Hol van a Cirque du Freak? – kérdeztem.

– Pár kilométerre innen – mutatta az irányt. Letérdelt a földre, és zihálva kapkodta a levegőt.

– Kifogyott magából a szusz? – kérdeztem, és nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak.

– Nem – vigyorgott vissza. – Meg tudtam volna csinálni, csak nem akartam kimelegedve megérkezni.

– Jó lesz, ha nem húzza sokáig a pihenést – figyelmeztettem. – Nemsokára hajnalodik.

– Nagyon jól tudom, hogy mennyi az idő! – csattant fel. – Többet tudok a reggelekről és hajnalokról, mint bárki élő emberfia. Még rengeteg időnk van. Teljes negyvenhárom perc.

– Ha maga mondja.

– Én mondom. – Bosszúsan felállt, és elindult gyalog. Vártam, míg egy kicsit távolabb ér, aztán utánaszaladtam.

– Nyomás, öreg – szóltam rá csúfolódva. – Még a végén lemarad.

– Fogd be – morgott vissza. – Különben könnyen kijárhat egy füles meg egy farba rúgás.

Pár perc múlva megszaporázta a lépteit, és így ügettünk egymás mellett. Jó kedvem volt, hónapok óta először éreztem jól magam. Örültem, hogy végre van valami, amit várhatok.

Elhaladtunk egy szakadt külsejű táborozó társaság mellett. Épp akkor ébredeztek. Egy pár integetett is nekünk. Furán néztek ki: hosszú volt a hajuk, különös ruhákat viseltek, és tele voltak fülbevalókkal meg karkötőkkel.

A sátrak között zászlókat meg táblákat lehetett látni. Megpróbáltam elolvasni, mi áll rajtuk, de fütás közben nem tudtam kibetűzni, megállni meg nem akartam. Amennyire ki tudtam venni, a táborozók egy új elterelő út megépítése ellen tiltakoztak.

Az út tele volt kanyarokkal. Az ötödik kanyar után végre egy folyóparti tisztáson megpillantottuk a Cirque du Freaket. A tábor körül csend honolt – gondoltam, alszanak –, és ha autóval haladtunk volna el mellette, és nem figyeljük, hol bukkannak fel a kocsik és a sátrak, könnyen elsiklott volna felettük a tekintetünk.

Szinte érthetetlen volt, hogy egy cirkusz ezen a helyen üsse fel a sátrát. Nem volt itt semmiféle előadóterem vagy nagysátor, ahol a rémségek felléphettek volna. Gondoltam, bizonyára itt pihennek meg két város között félúton.

Mr. Crepsley magabiztosan kanyarodott hol ide, hol oda a személyautók és furgonok között. Pontosan tudta, hová tart. Én követtem, igaz, sokkal kevesebb önbizalommal: emlékeztem arra az éjszakára, amikor a szörnyek mellett elosonva elloptam Madame Octát.

Mr. Crepsley megállt egy hosszú, ezüstszínű lakókocsi mellett, és bekopogott. Szinte azon nyomban kinyílt, és megjelent Mr. Tall hórihorgas alakja. Szeme a hajnali szürkületben még feketébbnek tűnt, mint valaha. Ha nem tudom, akár megesküdtem volna, hogy nincs is szemgolyója, csak két fekete üreg tátong a helyén.

– Ó, ti vagytok – mondta halk, mély hangján, alig mozduló szájjal. – Úgy éreztem, mintha keresnél – hajolt Mr. Crepsley felé, majd lepillantott oda, ahol én álltam remegve. – Látom, magaddal hoztad a fiút is.

– Bejöhetünk? – kérdezte Mr. Crepsley.

– Persze. Mit felelhet erre az ember nektek, vámpíroknak? – tette hozzá mosolyogva. – Lépjetek be saját szabad akaratotokból?

– Valami ilyesmit – hagyta rá Mr. Crepsley, és az arcára terülő mosolyból megértettem, hogy ez valami régi tréfa lehet közöttük.

Beléptünk a lakókocsiba, és leültünk. Elég gyér volt a berendezés: néhány polc, rajtuk a cirkuszt reklámozó plakátok és szórólapok, a vörös cilinder és a kesztyűk, amelyeket már láttam rajta, néhány csecsebecse és egy felcsapható ágy.

– Nem reméltem, hogy ilyen hamar visszajössz, Larten – szólt Mr. Tall. Még így ülve is hatalmasnak látszott.

– Nem volt napirenden a gyors visszatérés, Hibernius.

Hibernius? Milyen különös név. Mindazonáltal illett rá. Hibernius Tall. Volt valami furcsa csengése.

– Bajba kerültél? – érdeklődött Mr. Tall.

– Nem – felelte Mr. Crepsley. – Darren volt boldogtalan. Úgy határoztam, jobb lesz neki itt, ahol a maga fajtája között lehet.

– Értem. – Mr. Tall kíváncsian szemügyre vett. – Hosszú utat tettél meg, amióta utoljára láttalak, Darren Shan – mondta.

– Jobban szerettem ott, ahol voltam – morogtam.

– Akkor miért mentél el onnan? – kérdezte.

Rábámultam.

– Tudja, hogy miért – feleltem hidegen.

Lassan bólintott.

– Akkor hát maradhatunk? – kérdezte Mr. Crepsley.

– Természetesen – vágta rá rögtön Mr. Tall. – Örömmel látunk viszont benneteket. Pillanatnyilag megcsappant kicsit a létszámunk. Bordás Alexander, Sive és Seersa, valamint Vasfogú Gertha szabadságon vagy üzleti úton vannak. Végtag Cormac úton van hozzánk, de csak később fog megérkezni. Larten Crepsley és idomított pókja nagyban fogja emelni előadásunk fényét.

– Köszönöm – mondta Mr. Crepsley.

– És velem mi lesz? – kérdeztem vakmerően.

– Te nem vagy olyan értékes – mosolyodott el Mr. Tall –, de azért téged is szívesen látunk.

Felhorkantam, de nem szóltam semmit.

– Hol fogunk fellépni? – hangzott Mr. Crepsley következő kérdése.

– Itt – felelte Mr.Tall.

– Itt? – csipogtam bele meglepetten.

– Miért, zavar téged? – érdeldődött Mr. Tall.

– Itt semmi sincs, csak a nagy pusztaság – mondtam. – Azt hittem, csak városokban lépnek fel, nagy nézőközönség előtt.

– Nekünk mindig nagy nézőközönségünk van – jelentette ki Mr. Tall. – Mindegy, hol játszunk, az emberek eljönnek, hogy megnézzék. Rendszerint sűrűn lakott helyeken ütünk tábort, de az évnek ebben a szakában lassúbbra szoktuk venni az iramot. Mint említettem, néhány kiválóságunk távol van, akárcsak... társulatunk bizonyos más tagjai.

Lopva különös pillantást váltottak egymással, és én éreztem, hogy most valamiből kimaradtam.

– Egyszóval most pihenünk – folytatta Mr. Tall. – Pár napig nem tartunk előadást. Kifújjuk magunkat.

– Útközben elhaladtunk egy sátorozó csapat mellett – jegyezte meg Mr. Crepsley. – Nem okoznak semmi gondot?

– A THV gyalogosai? – nevetett Mr. Tall. – Túlságosan lefoglalja őket a fák és kövek védelmezése, nem érnek rá velünk törődni.

– Mi az a THV? – kérdeztem.

– A Természet Harcos Védelmezői – válaszolta Mr. Tall. – Ökoharcosok. Körberohangálják az országot, s próbálják leállítani az új utak és hidak építését. Itt vannak már pár hónapja, de hamarosan tovább kell menniük.

– Igazi katonák? – kérdeztem. – Vannak puskáik, kézigránátjaik meg tankjaik?

Mindketten a hasukat fogták nevettükben.

– Néha tényleg nagyon hülye tud lenni szegénykém – nyögte ki Mr. Crepsley két nevetőroham között –, de azért nem olyan buta, mint amilyennek látszik.

Éreztem, hogy az arcom elvörösödik, de nem szóltam semmit. Tapasztalatból tudtam, hogy nincs értelme, ha az ember dühös lesz a felnőttekre, amikor azok kinevetik; ettől csak még jobban nevetnek rajtad.

– Katonáknak nevezik magukat – magyarázta Mr. Tall –, de valójában nem azok. Fákhoz láncolják magukat, homokot szórnak a munkagépek motorjába, rajzszögeket a kocsik kereke elé meg ilyesmiket.

– Miért... – kezdtem, de Mr. Crepsley közbevágott:

– Kérdésekre most nincs időnk. Pár perc, és fölkel a nap. – Fölállt, és kezet fogott Mr. Tall-lal. – Köszönöm, hogy visszafogadsz minket, Hibernius.

– Örömmel – válaszolta Mr. Tall.

– Bízom benne, hogy vigyáztál a koporsómra...

– Természetesen.

Mr. Crepsley boldogan elmosolyodott, és összedörzsölte a két kezét.

– Ez hiányzik a legjobban, ha távol vagyok. De jó lesz megint kényelmesen aludni!

– Mi legyen a fiúval? – kérdezte Mr. Tall. – Akarod, hogy neki is összeüssünk egy koporsót?

– Eszébe ne jusson! – kiáltottam. – Még egyszer be nem fekszem egy ilyenbe! – Visszaemlékeztem, milyen volt koporsóban feküdni mint élő halott, és összerázkódtam.

– Költöztessétek össze Darrent valamelyik előadóművésszel. Ha lehet, egy vele egykorú gyerekkel – mondta mosolyogva Mr. Crepsley.

Mr. Tall rövid ideig gondolkodott.

– Mit szólnál Evrához?

A mosoly szétterült Mr. Crepsley arcán.

– Igen. Szerintem remek megoldás volna összeköltöztetni őt Evrával.

– Ki az az Evra? – kérdeztem idegesen.

– Rá fogsz jönni – ígérte Mr. Crepsley, és kinyitotta a kocsi ajtaját. Most itthagylak. Mr. Tall majd gondodat viseli. Nekem mennem kell.

Azzal eltűnt, hogy megkeresse kedvenc koporsóját. Hátrapillantottam. Ott találtam Mr. Tallt, közvetlenül a hátam mögött állt. Nem is tudom, hogy termett ott ilyen hirtelen a helyiség másik végéből. Még azt sem hallottam, hogy felállt volna.

– Menjünk? – kérdezte.

Nyeltem egyet, és bólintottam.

Mutatta az utat a táboron át. Most, hogy hajnalodott, egy-két cirkuszkocsiban és sátorban felkapcsolták a villanyt. Mr. Tall egy öreg, szürke sátorhoz vezetett, amely akkora volt, hogy öten-hatan is elférhettek benne.

– Itt van néhány takaró – mondta, és átnyújtott egy halom gyapjútakarót. – És egy párna. – Nem tudom, honnan szedte őket – semmi ilyesmi nem volt nála, amikor kiléptünk a lakókocsiból –, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy megkérdezzem. – Addig alhatsz, ameddig csak akarsz. Érted jövök, ha már felébredtél, és elmondom, mi lesz a dolgod. Addig Evra fog vigyázni rád.

Felemekem a sátorlapot, és benéztem. Sötét volt odabent, nem láttam semmit.

– Ki az az Evra? – kérdeztem, visszafordulva Mr, Tallhoz. De ő addigra már eltűnt, a maga megszokott, hangtalan és villámgyors módján.

Felsóhajtottam, és az ágyneműt a mellemhez szorítva beléptem a sátorba. Visszaengedtem a sátorlapot, aztán csak álltam ott, és vártam, hogy a szemem hozzászokjon a sötétséghez. Hallottam, hogy valaki könnyedén szuszog, és a sátor túlsó végében megláttam egy hálózsákos alak körvonalait. Körülnéztem, hogy hová vessem meg a magam fekhelyét. Nem szerettem voba, ha a hálótársam felébredve elbotolna bennem.

Vaktában előbbre mentem pár lépést. Hirtelen valami felém siklott a sötétben. Megálltam, és kétségbeesetten meredtem a sötétbe (a csillagok vagy a hold fénye nélkül még egy vámpír sem látja a körülötte lévő tárgyakat).

– Helló! – mondtam halkan. – Te vagy Evra? Én Darren Shan vagyok. Én vagyok az új...

Elhallgattam. A csusszanás nesze odaért a lábamhoz. Ahogy ott álltam földbe gyökerezett lábbal, valami puha és síkos dolog csavarodott a lábamra. Rögtön tudtam, hogy mi az, de nem mertem lenézni, míg félig föl nem kúszott a testemre. Végre, amikor már a mellem köré kezdte csavarni magát, összeszedtem a bátorságomat, és odafordítottam a tekintetemet. Pillantásom találkozott egy hosszú, vastag, sziszegő... kígyóéval!

A félelemtől mozdulatlanná dermedve álltam ott több mint egy óráig, szememet a kígyó jéghideg, hullamerev szemére szegezve, s várva, hogy mikor csap le rám. Végre, amikor a reggeli nap fényes sugarai áthatoltak a sátor vastag vásznán, megmozdult a hálózsákban alvó ásított, felült, és körülnézett.

A kígyótestű fiú volt. Nagyon megijedt, amikor meglátott. Nyomban visszabújt a hálózsákba, s mintha védekezne, még a cipzárt is behúzta rajta. Aztán meglátta a körém tekeredett kígyót, és láthatóan megkönnyebbült.

– Ki vagy te? – kiáltotta éles hangon. – Mit keresel itt?

Lassan ingattam a fejem. Nem mertem megszólalni, hátha a levegővételtől megmozduló mellkasom támadásra ingerli a kígyót.

– Jó lesz, ha válaszolsz – figyelmeztetett –, különben szólok neki, hogy vájja ki a szemedet.

– Én... é-én... Da-Darren Sh-Sh-Shan va-vagyok – dadogtam. – Mr. Ta-Tall mondta, hogy jö-jö-jöjjek be... Azt mondta, én le-le-leszek az új lala-la-lakótársad.

– Darren Shan? – ráncolta a kígyófiú a homlokát, majd rám mutatott, mint aki már érti. – Te vagy Mr. Crepsley inasa, ugye?

– Igen – mondtam halkan.

A kígyófiú elvigyorodott.

– És tudta, hogy Mr. Tall velem fog összeköltöztetni? – Bólintásomra elnevette magát. – Ahány vámpírt ismertem életemben, mindnek ilyen rémítő humorérzéke volt.

Kiugrott a hálózsákból, odasietett hozzám, s a kígyót a fejénél megragadva kezdte letekerni rólam.

– Biztonságban vagy – mondta megnyugtatóan. – Az az igazság, hogy eddig sem voltál veszélyben. A kígyó egész idő alatt aludt. Arra sem ébredt volna föl, ha lecibálod magadról. Nagyon mélyen szokott aludni.

– Alszik? – kérdeztem elvékonyodott hangon. – De hát... akkor hogy tudott rám csavarodni?

– Alvamászó – mondta a fiú mosolyogva.

– Alvamászó! – Döbbenten meresztettem a szemem Evrára, majd a kígyóra. Meg sem mozdult, mialatt a fiú letekerte rólam. Végre az utolsó gyűrű is lekerült rólam, és én egy lépéssel arrébb tudtam lépni. A lábam megmerevedett, és milliónyi tűszúrás helye zsiborgott benne. – Alvamászó kígyó! – nevettem el magam kényszeredetten. – Még jó, hogy nem alvaevő kígyó!

A kígyófiú bedugta egy sarokba kedvencét, és gyengéden végigsimított a fején.

– Akkor sem evett volna meg, ha történetesen fölébred – adta tudtomra. – Tegnap evett meg egy kecskét. A hozzá hasonló méretű kígyókat nem kell sűrűn etetni.

A kígyót magára hagyva Evra felhajtotta a sátor lapját, és kilépett. Én gyorsan követtem, nehogy egyedül kelljen maradnom a csúszómászóval.

Odakint alaposabban megnéztem. Pontosan olyan volt, ahogy az emlékezetemben élt: pár évvel idősebb nálam, nagyon vékony, hosszú haja sárgászöld, a szeme keskeny vágású, kéz- és lábujjai között különös hártya feszült, testét pedig zöld, arany, sárga és kék pikkelyek borították. Csak egy sort volt rajta, semmi más.

– Engem különben Evra Vonnak hívnak. – Nyújtotta a kezét, én pedig megráztam. A tenyere síkos volt, de száraz. Néhány pikkelye leesett, és a kezemre ragadt. Színes, száraz bőrlemezkére hasonlított.

– Tudom – bólintottam.

– Nem vagy éhes?

– De – feleltem, és elindultam Evrával, hogy együnk valamit.

A tábor nyüzsgött az élettől.

Mivel előző este nem volt előadás, a szörnyek és idomáraik korán nyugovóra tértek, így a rendesnél korábban is ébredtek.

Elbűvölt a zsivaj és a sürgés-forgás. Nem is tudtam, hogy ilyen sok ember dolgozik a cirkuszban. Azt hittem, csak a fellépők és azok a kiszolgáló alkalmazottak élnek itt, akiket azon az éjszakán láttam, amikor Steve-vel eljöttem megnézni az előadást. De most, ahogy körülnéztem, rájöttem, hogy az csak a jéghegy csúcsa volt. Legalább két tucat olyan ember jött-ment, társalgott, mosott vagy főzött, akiket még sohasem láttam.

– Kik ezek az emberek? – kérdeztem.

–A Cirque du Freak motorja – felelte Evra. – Ők azok, akik az autókat vezetik, a sátrakat felverik, ők mosnak, főznek, javítják a fellépőruhákat, ők takarítanak az előadások után. Ez egy nagyüzem.

– Normális emberek?

– Legtöbbjük.

– Hogy jöttek ide dolgozni?

– Néhányan az előadóművészek rokonai, néhányan pedig Mr. Tall barátai. Van olyan is, aki csak betévedt, megtetszett neki, amit látott, és itt maradt.

– Ilyet is lehet? – álmélkodtam.

– Ha Mr. Tall rokonszenvesnek találja az illetőt – válaszoka Evra. – A Cirque du Freakben mindig van üresedés.

Evra megállt egy nagy tábortűz mellett, így aztán én is megálltam. Kezes Hans (az a férfi, aki a kezén is tud járni, sőt gyorsabban fut rajta, mint a világ leggyorsabb sprintere) egy fatönkön ült, miközben Truska (a szakállas asszony, aki akkor növesztette ki a szakállát, amikor csak akarta) nyárson kolbászt sütött. Körülöttük emberek ültek vagy hevertek a földön.

– Jó reggelt, Evra Von – mondta Kezes Hans.

– Neked is, Hans – viszonozta a köszöntést Evra.

– Kit tiszteljünk ifjú barátodban? – kérdezte Hans, és gyanakodva méregetett.

– Ő Darren Shan – válaszolta Evra.

– Az a Darren Shan? – húzta föl Hans a szemöldökét.

– Senki más – vigyorgott Evra.

– Hogy érted azt, hogy... "Az a Darren Shan"? – kérdeztem.

– Híres ember vagy ebben a társaságban – felelte Hans.

– Miért? Mert én... – lehalkítottam a hangom – félvámpír vagyok?

Hans jóízűen elnevette magát.

– A félvámpírok a mi számunkra nem jelentenek újdonságot. Ha annyi aranypénzem lenne, ahány félvámpírt láttam életemben, akkor lássuk csak... – összeráncolt homlokkal gondolkozott. – Huszonkilenc aranyam lenne. De hogy valaki fiatalon legyen félvámpír... Sohasem láttam, még csak nem is hallottam arról, hogy egy olyan idős fiú, mint te, bebocsáttatást nyerjen a két lábon járó holtak közé. Mondd csak: eljöttek már a vámpírtábornokok, hogy megnézzenek maguknak?

– Kik azok a vámpírtábornokok? – kérdeztem.

– Ők azok...

– Hans! – mordult fel egy asszony, aki valami ruhát mosott éppen. Hans elhallgatott, és bűntudatosan nézett körül. – Gondolod, hogy Larten örülni fog, ha meghallja, miket fecsegsz? – hangzott a szigorú kérdés.

– Bocsánat – mondta Hans megnyúlt képpel. – A friss reggeli levegő teszi. Nem vagyok hozzászokva, ezért beszélek olyasmiket, amiket nem kellene.

Szerettem volna, ha mesél a vámpírtábornokokról, de udvariadanság lett volna megkérni rá.

Truska megszemlélte a kolbászokat, majd kettőt lehúzott a nyársról, és átnyújtotta nekem. Mosolyogva kérdezett valamit a maga különös, idegen nyelvén.

Evra elnevette magát.

– Azt kérdezi, szereted-e a kolbászt, vagy vegetáriánus vagy.

– Ez jó! – kuncogott Hans. – Egy vegetáriánus vámpír!

– Te beszélsz az ő nyelvén? – fordultam Evrához.

– Igen – válaszolta büszkén. – Még tanulom... a legnehezebb nyelv, amit valaha próbáltam megtanulni, de a táborban én vagyok az egyetlen, aki érd, amit mond. Kiváló nyelvérzékem van – tette hozzá hencegőn.

– És hogy hívják ezt a nyelvet? – tudakoltam.

– Azt nem tudom – felelte a homlokát ráncolva. – Nem akarja elárulni.

Ez különösnek tűnt, de nem akartam semmi olyat mondani, amivel megbánthatnám. Inkább elvettem az egyik kolbászt, és mosolyogva megköszöntem. Beleharaptam, de azon nyomban el is kaptam a számat: tűzforró volt! Evra hahotázva nyújtott oda egy bögre vizet. El se vettem a számtól, míg le nem hűtötte teljesen, s utána is sokáig fújtam a kolbászt.

Egy darabig ott ültünk Hansszal és Tmskával: ettünk, beszélgettünk, és élveztük a reggeli napsütést.

A fű még nedves volt a harmattól, de egyikünk sem bánta. Evra sorra mindenkinek bemutatott a társaságban. A sok nevet nem tudtam egyszerre mind megjegyezni, ezért csak mosolyogva kezet ráztam mindenkivel, és igyekeztem elraktározni az arcokat.

Nemsokára megjelent Mr. Tall is. Egyik pillanatban még sehol nem volt, a következőben már ott állt Evra mögött, s melengette a kezét a tűz fölött.

– Korán fölkelt, Shan úrfi – jegyezte meg.

– Nem tudtam aludni – mondtam. – Túlságosan... – Evrára pillantottam, és elmosolyodtam – fel voltam csigázva.

– Remélem, ettől még fogsz tudni dolgozni – mondta Mr. Tall.

– Jól vagyok – feleltem. – Készen állok bármiféle munkára.

– Biztos?

– Biztos.

– Ezt már szeretem. – Előteremtett valahonnan egy nagy jegyzetfüzetet. – Lássuk – mondta végigpergetve a lapokat –, milyen munkát találhatnánk neked mára. Mondd csak: jól tudsz főzni?

– Tudok ragut készíteni. Mr. Crepsley tanított meg rá.

– Főztél valaha harminc vagy negyven fő számára?

– Nem.

– Kár. Talán majd megtanulod. – Ismét lapozgatott.

– Hát varrni tudsz-e?

– Nem.

– Mostál valaha?

– Kézzel?

– Igen.

– Nem.

– Hm. – Lapozgatott még egy kicsit, aztán becsapta a jegyzetfüzetet. – Rendben – mondta. – Amíg nem találunk valami állandóbb elfoglaltságot a számodra, maradj Evra mellett, és segíts neki a napi munkájában. Jó lesz így?

– Nekem jó – feleltem.

– Nincs ellenedre, Evra? – fordult Mr. Tall a kígyófiúhoz.

– Egyáltalán nincs – válaszolta ő.

– Nagyszerű. Akkor ezt elrendeztük. További intézkedésig Evra gondjaira bízlak. Tedd azt, amit ő mond. Ha majd fölébred vérbeli kollégád – Mr. Crepsleyre célzott –, és úgy kívánja, akkor az éjszakát vele töltheted. Meglátjuk, miként boldogulsz, és annak alapján eldöntjük, hogyan tudnánk a legjobban kamatoztatni a képességeidet.

– Köszönöm – mondtam.

Azt vártam, hogy egy szempillantás alatt eltűnik, ehelyett azonban megfordult, és lassan, fütyörészve, élvezve a napsütés melegét, elballagott.

– Nos, Darren – mondta Evra, és pikkelyes karjával átfogta a vállam –, úgy látszik, mostantól kezdve partnerek leszünk. Milyen érzés?

– Jó érzés... partnernek lenni.

– Remek! – Rácsapott a vállamra, és lenyeke az utolsó falat kolbászt. – Akkor lássunk is munkához!

– Mivel kezdjük? – kérdeztem.

– Amivel minden reggel kezdeni fogunk – mondta Evra, és fölállt. – Lefejjük a mérget a kígyóm méregfogairól.

– Ó – mondtam, és megtorpantam. – Veszélyes?

– Csak ha előbb harap, mielőtt befejeznénk – válaszolta Evra, majd arckifejezésemet látva elnevette magát, és maga előtt tolva beléptünk a sátorba.

Evra maga fejte le a mérget – óriási megkönnyebbülésemre –, majd kivonszoltuk a kígyót a sátorból, és lefektettük a fűbe. Aztán több vödör vízzel és nagyon puha szivaccsal lecsutakoltuk.

Ezután meg kellett etetnünk a farkasembert. Az ő ketrece a táborhely hátsó végében volt. Amikor meglátta, hogy közeledünk, üvölteni kezdett. Olyan dühösnek és veszedelmesnek látszott, mint azon az éjjelen, amikor Steve-vel elmentem a cirkuszba. Rázta a rácsokat, és ránk is csapott volna, ha túl közel merészkedünk – amit persze nem tettünk!

– Miért ilyen dühös? – kérdeztem, miközben behajítottam neki egy darab nyers húst, amit röptében elkapott, és már bele is harapott.

– Azért, mert igazi farkasember – felelte Evra. – Nem egy rettenetesen szőrös valaki, hanem félig ember, félig pedig igazi farkas.

– Nem kegyetlenség így megláncolva tartani? – tudakoltam, egy újabb darab húst dobva be neki.

– Ha nem tennénk, megvadulna, és gyilkolná az embereket. Az embervér és farkasvér keveréke őrjitette meg ennyire. Nem csak akkor ölne, amikor éhes. Ha szabadon kószálhatna, szünet nélkül gyilkolna.

– Nem lehet kigyógyítani belőle? – kérdeztem sajnálkozva.

– Nem, mert ez nem betegség – magyarázta Evra. – Nem olyasmi, amit elkapott; egyszerűen ilyennek született. Ilyen, és kész.

– Hogy történt? – faggattam tovább.

– Tényleg tudni akarod? – nézett rám Evra komoly arccal.

Tágra meresztett szemmel bámultam a ketrecbe zárt szőrös vadállatot, amint úgy tépdesi a húst, mintha vattacukor lenne, aztán nagyot nyelve feleltem:

– Nem, azt hiszem, nem akarom.

A legkülönbözőbb munkákat végeztük el ezután. Krumplit hámoztunk az aznapi vacsorához, segítettük megjavítani az egyik autó tönkrement gumiabroncsát, egy órát töltöttünk el azzal, hogy festettük az egyik lakókocsi tetejét, és kutyát sétáltattunk. Evra szerint a legtöbb nap így telik el: az ember jön-megy a táborban, látja, hol kell valamiben segíteni, és megteszi, amit tud.

Este fogtunk egy halom konzervdobozt és törött üvegcserepet, és elvittük Kétgyomrú Rhamus sátrához. Ő az a rettentően kövér ember, aki mindent meg tud enni. Szerettem volna ott maradni és végignézni, ahogy eszik, de Evra elráncigált onnan. Rhamus nem szereti, ha a színpadon kívül nézik, ahogy eszik.

Rengeteg időnk maradt, amível szabadon rendelkeztünk, és nyugodtabb pillanatainkban az életünkről meséltünk egymásnak – honnan jöttünk, és hogyan neveltek bennünket.

Evra normális szülők gyermekeként született. Ők elszörnyedtek, amikor meglátták. Otthagyták egy árvaházban; ott élt négyéves koráig, amikor egy gonosz cirkusztulajdonos megvásárolta.

– Nagyon komisz idők voltak – mondta csendesen. – Sokszor megvert, és úgy bánt velem, mintha tényleg kígyó volnék. Üvegezett ketrecben tartott, és pénzt szedett az emberektől, akik megbámultak, és nevettek rajtam.

Hét hosszú, nyomorúságos évet töltött abban a cirkuszban; járták a kisvárosokat, s ő mindvégig csúfnak, szörnyszülöttnek és haszontalannak érezte magát.

Végül Mr. Tall sietett a megmentésére.

– Egy éjszaka eljött – mesélte Evra. – Hirtelen jelent meg, mint aki a sötétségből lépett elő, és hosszú ideig állt a ketrecem előtt. Csak nézett, és nem szólt egy szót sem. Én sem szóltam. Jött a cirkusz tulajdonosa. Nem tudta, kicsoda Mr. Tall, de arra gondolt, valami gazdag ember lehet, aki talán meg akar vásárolni. Mondott egy árat, és hátrébb lépve várta a választ.

Mr. Tall erre sem szólt, de pár perc múlva a nyakánál fogva megragadta a cirkuszigazgatót. Egyet szorított rajta, azzal a fickónak vége volt. Holtan rogyott le a földre. Mr. Tall kinyitotta a ketrecem ajtaját, és azt mondta:

"Menjünk, Evra." Azt hiszem, Mr. Tall gondolatolvasó, ezért tudta a nevemet.

Evra ezután sokáig ült csendben, valahová a messzeségbe néző tekintettel.

– Akarsz látni valami különlegeset? – kérdezte nagy sokára, kilépve borongós hangulatából.

– Persze – mondtam.

Akkor szembefordult velem, kidugta a nyelvét, fel a szája fölé, majd fel az orrára!

– Hű! Ez durva! – kiáltottam elragadtatva.

Visszahúzta a nyelvét, és boldogan vigyorgott.

– Nekem van a világon a leghosszabb nyelvem – jelentette ki. – Ha elég nagy lenne az orrom, végig tudnám dugni rajta a nyelvem, aztán le a torkomra, és onnan megint vissza, és ki a számon.

– Ezt már nem hiszem! – nevettem.

– Lehet, hogy nem tudnám – kuncogott –, de így is hatásos!

Újra kiöltötte a nyelvét, és ezúttal körbenyalta az orrlyukait, egyiket a másik után. Undorító volt, de jókedvre derükem tőle.

– Ennél ocsmányabb dolgot még sohasem láttam – dülöngéltem a nevetéstől.

– Fogadok, hogy szeretnéd utánam csinálni – mondta Evra.

– Ha tudnám, se tenném meg – hazudtam. – Nem lett taknyos a nyelved?

– Az én orromban nincsen takony – közölte Evra.

– Micsoda? Nincs benne takony?

– Nincs – mondta a barátom. – Az én orrom más, mint a tietek. Nincs benne se takony, se piszok, se szőrszál. Az orrlyukam a legtisztább hely az egész testemen.

– És milyen ízű? – kérdeztem.

– Nyald meg a kígyóm hasát, és megtudod – felelte. – Egyforma ízük van.

Megint elnevettem magam, és közöltem, hogy annyira azért nem érdekel.

Később, amikor Mr. Crepsley megkérdezte, mit csináltam egész nap, egyszerűen azt feleltem:

– Szereztem egy barátot.

Két nap, két éjszaka voltunk már a cirkuszban. A nappalaimat Evrával töltöttem, segítve őt a munkájában, az éjszakáimat pedig Mr. Crepsleyvel, a vámpírokról szóló ismereteimet gyarapítva.

Eleinte úgy tűnt, hogy korábban fekszem le, mint régebben szoktam, mégis ritkán mentem hajnali egy vagy két óránál előbb aludni.

Szoros barátságot kötöttem Evrával. Idősebb volt nálam, de – talán zaklatott múltja miatt – félénk, visszahúzódó, úgyhogy nagyon jól összeillettünk.

A harmadik nap vége felé azon kaptam magam, hogy úgy tekintek a lakókocsik, autók és sátrak kis csoportjára, mintha évek óta közéjük tartoznék.

Kezdtem megsínyleni, hogy oly régóta élek embervér nélkül. Már nem voltam olyan erős, sem olyan gyors, mint korábban. A látásom elhomályosult, és gyengült a hallásom, valamint a szaglásom is. Még mindig sokkal erősebb és gyorsabb voltam, mint emberkoromban, de éreztem, hogy mindennap kevesebb és kevesebb lesz az erőm. Nem bántam. Inkább legyek gyengébb, mint hogy ember vérét szívjam.

Aznap délután a táborhely szélén üldögéltünk Evrával, amikor észrevettünk egy alakot a bokrok között.

– Ki az? – kérdeztem.

– Egy gyerek a közeli faluból – felelte Evra. – Már korábban is láttam itt ólálkodni.

Figyeltem a bokrok között megbújó fiút. Nagyon igyekezett észrevétlen maradni, de a hozzám hasonló képességű lény számára – még ha ereje gyengülőben volt is – olyan feltűnő volt, mintha egy elefánt lapulna a bokrokban. Kíváncsi lettem, mit akar, ezért azt mondtam Evrának:

– Tréfáljuk meg.

– Mire gondolsz? – kérdezte.

– Hajolj ide, elmondom.

Belesuttogtam a tervemet a fülébe. Széles mosollyal bólintott, majd felállt, és úgy tett, mintha ásítana.

– Megyek, Darren – mondta. – Majd később találkozunk.

– Viszlát, Evra – feleltem hangosan. Megvártam, míg elmegy, aztán felálltam, és visszamentem a táborba.

Amikor a bokrok között lapuló fiú már nem láthatott, a lakókocsik és sátrak fedezékében visszaszaladtam. Száz métert mehettem balra, majd kúszva folytattam az utat tovább, amíg egy vonalba nem kerültem a fiúval. A földhöz lapulva kúsztam feléje.

Tíz méterre tőle megálltam. Kicsit mögéje kerültem, úgyhogy nem láthatott. A szeme még mindig a táborra szegeződött. A feje fölött, a távolban megláttam Evrát, aki még közelebb volt hozzá, mint én. Hüvelyk- és mutatóujjával "okét" intett nekem.

Lelapukam a földre, és nyöszörögni kezdtem.

– Óóóó – nyögtem. – Jjjaaajjjj.

A fiú megmerevedett, és idegesen hátrapillantott. Nem láthatott meg.

– Ki van ott? – kérdezte.

– Hrrrrr – mordult fel a másik oldalon Evra.

A fiú odakapta a fejét.

– Ki van ott? – kiáltotta hangosan.

– Óóó-óóó-óóó – morogtam, mint egy gorilla.

– Nem félek – mondta a fiú, és hátrálni kezdett. – Ez csak valami ócska trükk.

– Híjj-híjj-híjj-híjj – rikoltozott Evra.

Megráztam egy ágat, Evra megzörgetett egy bokrot, majd közvedenül a fiú orra elé dobtam egy követ. Úgy kapkodta a fejét ide-oda, mint valami bábu, s látszott rajta, hogy nem tudja, mi lenne a jobb: elfutni vagy itt maradni.

– Nézzétek, én nem tudom, kik vagytok – kezdte –, de...

Evra odakúszott mögé, és miközben a fiú beszélt, kiöltötte hihetedenül hosszú nyelvét, és sziszegő hangot hallatva végigsimított vele a fiú nyakán. Ez már sok volt neki. Felüvöltött, és elrohant. Evra és én a nevetéstől visítozva, óriási ricsajt csapva a nyomába eredtünk. Ő meg tüskebokrokon, csalánon át rohant lélekszakadva, segítségért kiáltozva.

Pár perc múlva belefáradtunk a játékba, és már hagytuk volna, hadd menjen, de akkor a fiú megbotlott, és elterült a magas füben.

Megálltunk, és próbáltuk kitalálni, hol lehet a nagyra nőtt gazban, de nem láttuk sehol.

– Hol van? – kérdeztem.

– Nem látom – felelte Evra.

– Gondolod, hogy nincs semmi baja?

– Nem tudom – válaszolta aggodalmas arccal Evra. – Beleeshetett valami mély gödörbe.

– Hé, kölyök! – kiáltottam. – Nem esett bajod? – Semmi válasz. – Ne félj, nem bántunk! Csak bolondoztunk. Nem akartunk...

Suhogó nesz hallatszott a hátunk mögött, aztán egy kezet éreztem a hátamon, s valaki előrelökött, be a fűbe. Evra is elesett velem együtt, és amikor döbbenten, köpködve feltápászkodtunk, hallottuk, hogy valaki harsányan nevet mögöttünk.

Lassan megfordultunk, és a kölyköt láttuk ott, amint az oldalát fogva hahotázik.

– Úgy kellett! Úgy kellett! – énekelte, és szökdécsek hozzá. – Kezdettől fogva láttalak benneteket! Csak tettettem, hogy félek. Tőrbe csaltalak benneteket! Ha-ha-ha! Ho-ho-ho! Hi-hi-hi!

Így csúfolódott rajtunk, és bár elég hülyén éreztük magunkat, mégis, ahogy így egymásra néztünk, belőlünk is kirobbant a nevetés. Egy olyan területre csalt minket, amely tele volt valami ragadós zöld terméssel, és tetőtől talpig csupa zöldek lettünk tőle.

– Úgy nézel ki, mint egy két lábon járó zöldség – viccelődtem.

– Te meg mint a nyári Mikulás – vágott vissza Evra.

– Mindketten hülyén néztek ki – jelentette ki a fiú. Rámeredtünk, amitől kicsit lehervadt az arcáról a mosoly. – Ez az igazság – dünnyögte.

– Gondolom, te ezt mulatságosnak tartod – fortyantam fel. Ő némán bólintott. – Van egy hírem a számodra, gyerek! – mondtam, és ádáz képet vágva közelebb léptem hozzá. Fenyegetően megálltam, majd széles vigyorral kiböktem: – Tényleg az!

Boldogan, megkönnyebbülve felnevetett, majd egyik kezét kinyújtotta felénk.

– Sziasztok – mondta, miközben kezet fogtunk. – nevem Sam Grest. Örülök, hogy megismerkedtünk.

– Szervusz, Sam Grest – mondtam, és magamban hozzátettem: "Úgy látom, ő lesz a másik barátom."

És tényleg a barátom lett. Mire a Cirque du Freak továbbindult, teljes szívemből azt kívántam, bárcsak a nevét se hallottam volna soha.

Sam onnan körülbelül egy kilométerre lakott a mamájával, a papájával, két öccsével, kisbaba húgával, három kutyájukkal, öt macskájukkal, két törpepapagájjal, egy teknőssel és egy akváriumra való déltengeri hallal.

– Tisztára mintha Noé bárkájában élnénk – mesélte nevetve. – Amennyi időt csak lehet, megpróbálok házon kívül eltölteni. Anya és apa nem bánják. Szerintük a gyerekeknek szabadon kell kibontakoztatniuk az egyéniségüket. Amíg az esti lefekvés idejére megjelenek otthon, addig boldogok. Azt sem bánják, ha időnként iskolát kerülök. Az a véleményük, hogy az iskola a tanításnak azzal a céllal kiépített zsarnoki rendszere, hogy elpusztítsa a szellemiséget, és megölje a kreativitást.

Sam mindig így beszélt. Fiatalabb volt, mint én, de a beszédét hallgatva nem gondoltad volna.

– Szóval ti ketten a társulathoz tartoztok? – kérdezte, ecetes hagymával a szájában (nagyon szerette az ecetes hagymát, mindig volt nála egy kis műanyag dobozra való). Visszamentünk a tisztás szélére. Evra a fűben heverészett, én egy alacsonyra lenyúló faágon ültem, Sam pedig fölmászott a fejem fölé, a fára.

– És miből áll a műsorotok? - kérdezősködött tovább, még mielőtt az első kérdésre válaszolhattunk volna. – Nincsenek reklámfeliratok az autókon. Először azt hittem, utazó ügynökök vagytok. De aztán figyeltelek benneteket, és arra gondoltam, hogy csak valami előadóművészek lehettek.

– Gyászszertartásmesterek vagyunk – közölte Evra. – Mutáns ügynökök. A valóság fölötti valóság urai. – Azért beszélt így, hogy megmutassa, ő is tud olyan különlegesen bánni a nyelvvel, mint Sam. Szerettem volna, ha én is így tudom ontani magamból a fellengzős kifejezéseket, de a beszéd sohasem volt az erősségem.

– Bűvészmutatványokat adtok elő? - kérdezte izgatottan Sam.

– Szörnyszülötteket mutogatunk – válaszoltam.

– Szörnyszülötteket? – Úgy eltátotta a száját, hogy kiesett belőle a hagyma. Gyorsan el kellett hajolnom, nehogy a fejemre essen. – Kétfejű embereket és hasonló abnormális lényeket?

– Így valahogy – feleltem –, azzal a különbséggel, hogy a mi művészeink nem egyszerűen a normálistól eltérő külsejű emberek, hanem különleges varázserejük is van.

– Szuper! – kiáltotta Sam, és Evrára nézett. – Természetesen kezdettől fogva láttam, hogy te egy különleges dermatológiai eset vagy – Evra bőréről beszélt (utóbb kikerestem a szót egy szótárból) –, de azt nem sejtettem, hogy vannak a társulatotokban más, hozzád hasonló tagok is.

Elnézett a tábor felé, s a szemében izgatott kíváncsiság gyúlt.

– Hű, milyen izgalmas! – sóhajtotta. – És miféle bizarr emberpéldányok vannak még a csapatban?

– Ha arra célzol, hogy milyen művészek lépnek még föl a műsorainkban, akkor a válasz úgy szól, hogy nagyon sokféle – feleltem. – Szakállas nő is van köztük, természetesen.

– És farkasember – tette hozzá Evra.

– És kétgyomrú férfi – folytattam én.

Végigmentünk az egész társulaton; Evra még olyanokat is említett, akiket sohasem láttam. A Cirque du Freak tagjai gyakran cserélődtek. Művészek jöttek és mentek, attól függően, hogy hol mutatták be a műsort.

Samre mély benyomást gyakoroltak a hallottak, annyira, hogy ismeretségünk kezdete óta most először szólni sem tudott. Némán, tágra nyílt szemmel, ecetes hagymáját szopogatva hallgatott, s csak a fejét rázta, valahányszor olyat hallott, ami hihetetlennek tűnt számára.

– Hihetetlen – szólalt meg halkan, amikor a végére értünk. – Ti vagytok a földgolyó legszerencsésebb fickói. Együtt élni eleven, valóságos cirkuszi szörnyekkel, súlyos és nagyszerű titkok birtokában beutazni velük a világot... Mit nem adnék, ha helyet cserélhetnék veletek...

Magamban mosolyogtam. Nem hinném, hogy akkor is szívesen helyet cserélt volna velem, ha mindent tud rólam.

– Hé! – kiáltott fel hirtelen, mint akinek eszébe jutott valami. – Nem tudnátok valahogy elintézni, hogy én is beállhassak közétek? Keményen és szépen tudok dolgozni, és megszoktam, hogy vannak kötelezettségeim. Nyereség lennék a csapat számára. Csadakozhatnék hozzátok? Mint kisegítő? Kérlek...

Evra és én egymásra mosolyogtunk.

– Nem hinném, Sam – válaszolta Evra. – Nem veszünk fel gyerekeket. Más lenne, ha idősebb volnál, vagy ha a szüleid is szeretnének csatlakozni.

– De ők nem bánnák – erősködött Sam. – Örülnének neki. Mindig azt mondogatják, hogy az utazás tágítja az ember látókörét. Tetszene nekik az ötlet, hogy bejárjam a világot, kalandokat éljek át, és csodálatos, titokzatos látványokban legyen részem.

– Ne haragudj – rázta meg Evra a fejét. – Talán majd később, ha idősebb leszel.

Sam elfintorodott, és dühösen belerúgott egy közeli ágba. Levelek hullottak le róla, és kettő megakadt a hajamban.

– Ez nem igazság! – morogta. – Mindig azt mondják: "majd ha idősebb leszel". Hol tartana a világ, ha Nagy Sándor is megvárta volna, míg idősebb lesz? És Szent Johanna? Ha ő is arra várt volna, hogy "majd idősebb lesz", könnyen lehet, hogy az angolok legyőzték és gyarmatosították volna Franciaországot. Ki dönti el, hogy mikor válik az ember elég időssé ahhoz, hogy maga dönthessen a dolgairól? Rá kellene bízni az egyénre.

Így szónokolt tovább még egy darabig: szidta a felnőtteket meg a "nyavalyás, korrupt rendszert", és arról papolt, hogy előbb-utóbb megérik az idő a gyerekek forradalmára. Tisztára olyan volt, mintha egy hülye politikust hallgatnánk a tévében.

– Ha egy gyerek csokoládégyárat akar nyitni, hagyjátok, hadd nyisson – szavalta Sam. – Ha zsoké akar lenni, ám legyen. Ha felfedezőként távoli, kannibálok lakta szigetekre vágyik, hadd menjen! Mi vagyunk a modern generáció rabszolgái. Mi vagyunk a...

– Sam – szakította félbe Evra. – Szeretnéd megnézni a kígyómat?

– Még hogy szeremém-e? – szaladt fülig Sam szája. – Azt hittem, soha az életben nem fogod megkérdezni. Gyerünk! – Leugrott a fáról, s minden szónoklatot feledve vágtázni kezdett a táborhely felé. Mi ketten lassan, egymás közt halkan nevetgélve ballagtunk utána, és sokkalta öregebbnek és okosabbnak éreztük magunkat, mint amilyenek voltunk.

Sam szerint a kígyó a legcsodálatosabb állat volt, amit valaha látott. Egy cseppet sem ijedt meg tőle, s minden további nélkül a nyaka köré csavarta, mint valami sálat. Mindenféléket kérdezett: milyen hosszú, mit eszik, milyen gyakran vedli le a bőrét, honnan való, milyen fajtájú, milyen gyorsan tud kúszni?

Evra rendre megválaszolta Sam kérdéseit. Mint egy kígyószakértő. Nem létezett olyan dolog, amit ne tudott volna a kígyók világáról. Még azt is meg tudta mondani Samnek, hogy körülbelüi hány pikkelye van a kígyójának!

Ezután körbevezettük Samet a táborban. Megmutattuk neki a farkasembert (nagyon csöndesen viselkedett a bozontos farkasember lakókocsija közelében; láthatóan megrettent a rács mögött fogvicsorgatva morgó fenevadtól). Bemutattuk Kezes Hansnak. Aztán belebotlottunk a számát gyakorló Kétgyomrú Rhamusba. Evra megkérdezte, nem nézhetjük-e, miközben gyakorol, és Rhamus megengedte. Sam szeme majd kiugrott a helyéből, amikor látta, hogy Rhamus apró darabokra rág egy serleget, lenyeli, a gyomrában ismét összerakja, majd újra kiköpi egészben.

Ki akartam hozni Madame Octát, hogy megmutassak vele pár trükköt Samnek, de nem éreztem magamban elég erőt hozzá.

Az étrendemből hiányzott az embervér, s ennek kezdtek megmutatkozni a jelei: gyakran kordult meg éhesen a gyomrom, akármennyit ettem is, néha meg elfogott a rosszullét, vagy hirtelen le kellett ülnöm. Nem akartam elájulni vagy hányni, mialatt a pók kint van a ketrecéből; tapasztalatból tudtam, milyen halálos veszedelmet jelent, ha csak pár másodpercre is elveszítem fölötte az uralmamat.

Sam maradt volna még, ki tudja, meddig, de már sötétedett, és tudtam, hogy Mr. Crepsley hamarosan föl fog ébredni. Evrának és nekem volt még dolgunk, úgyhogy közöltük vele: ideje volna hazamennie.

– Nem maradhatnék még? – könyörgött.

– Vár otthon a vacsora – figyelmeztette Evra.

– Ehetek veletek is – felelte Sam.

– Nincs elég ennivalónk – füllentettem.

– Igazság szerint nem is vagyok nagyon éhes – erősködött Sam. – Elképesztő, hogy milyen laktató tud lenni az ecetes hagyma.

– Talán maradhatna – töprengett hangosan Evra.

Meglepődve néztem rá, de a kacsintásából megértettem, hogy csak úgy tesz, mintha.

– Maradhatok? – derült fel Sam arca.

– Persze – felelte Evra. – De segítened kell a munkánkban.

– Bármit megteszek – bizonygatta Sam. – Nem számít, mi az. Miben segítsek?

– A farkasembert kell megetetni, lemosdatni és megkefélni – mondta Evra.

Sam arcáról lehervadt a mosoly.

– A fa-farkas-e-embert? – kérdezte idegesen.

– Nem jelent gondot – mondta Evra. – Ha kapott enni, akkor többnyire megnyugszik. Nagyon ritkán harapja meg a gondozóit. Ha mégis megtámadna, tartsd távol a fejedet a szájától, és dugd le a torkán az egyik karodat. Mégis jobb, ha azt harapja le, mint ha...

– Tudod – vágott a szavába Sam –, azt hiszem, tényleg haza kell mennem. A mamám említette, hogy valami vendégek jönnek hozzánk ma este.

– Ó, de kár – vigyorgott Evra.

Sam a farkasember ketrece felé sandítva, hátrálni kezdett. Szomorúnak látszott, amiért mennie kell, hát utánaszóltam:

– Mit csinálsz holnap?

– Semmit – felelte.

– Átjössz délután?

– De még mennyire! – kurjantotta Sam, majd kis szünet után azt kérdezte: – Nem kell segítenem megetetm és lecsutakolni a...? – Akkorát nyelt, hogy hallani lehetett.

– Nem – kiáltotta mosolyogva Evra.

– Akkor jövök! Viszlát, fiúk, holnap!

– Viszlát, Sam – feleltük egyszerre.

Integetett, aztán megfordult, és elment.

– Rendes srác ez a Sam, ugye? – fordultam Evrához.

– Jó fej – bólogatott Evra. – Kár, hogy mindig ezt a beképzelt szöveget nyomja, meg hogy olyan könnyen begyullad, de különben nincs vele semmi baj.

– Szerinted be tudna illeszkedni közénk? – kérdeztem.

– Mint egy egér egy macskáktól hemzsegő házba! – hördült fel Evra.

– Hogy érted ezt?

– Ez az élet nem való mindenkinek – magyarázta. – Legyen csak pár hétig távol a családjától, s közben pucoljon vécét, és főzzön harminc-negyven fő számára... jajgatva, ész nélkül futna világgá.

– Mi egész jól bírjuk – jegyeztem meg.

– Mások vagyunk – mondta Evra. – Nem hasonlítunk a többi emberre. Erre lettünk teremtve. Mindenki számára van egy hely, ahová tartozik. Mi idetartozunk. Az a dolgunk, hogy...

Elhallgatott, és a szemét összehúzva elnézett a fejem fölött, valahová a távolba. Megfordultam, hogy lássam, mi vette el a szavát. Néhány pillanatig semmit sem láttam, de aztán a fák között égő fáklya pislákoló fényét véltem fölfedezni.

– Ki lehet az? – kérdeztem.

– Nem vagyok benne biztos – felelte Evra.

Pár percig figyeltük. A fáklya egyre közelebbről világított. Láttam, hogy a fák védőernyője alatt alakok mozognak. Nem tudtam volna megmondani, hányan vannak, de legalább hatan-heten lehettek. Aztán, ahogy kiértek a fák takarásából, azt is megláttam, kicsodák, és a tarkómon meg a karomon felállt a szőr.

Azok az apró, kék csuklyás alakok közeledtek, akiket Steve és én azon az éjszakán láttunk a cirkuszban – ők voltak, akik segítettek cukorkát meg ajándéktárgyakat árulni a közönségnek, és akik a műsorszámoknál segédkeztek. Már meg is feledkeztem e különös népségről. Hónapok teltek el ama bizonyos éjszaka óta, és más dolgokkal voltam elfoglalva.

Egymás után, kettesével jöttek elő az erdőből. Összesen tizenkettőt számoltam össze, de volt egy tizenharmadik is: magasabb, mint a többi, és leghátul jött. Nála volt a faklya.

– Honnan jönnek? – kérdeztem halkan Evrától.

– Nem tudom – felelte. – Néhány hete elhagyták a társulatot. Fogalmam sincs, hová mentek. Többnyire senkivel sem érintkeznek.

– Kik ezek? – kérdeztem.

– Ezek a... – Evra a mondat közepén elhallgatott. Szeme kerekre tágult a rémülettől.

A sort utolsóként záró tizenharmadik, a többinél magasabb és immár jól látható alak rémítette meg Evrát.

A kék csuklyások néma csendben vonultak el előttünk. Ahogy a titokzatos tizenharmadik közelebb ért, észrevettem, hogy másképpen van öltözve, mint a többi. Nem volt nagyon magas, csak a kék csuklyásokhoz képest tűnt annak. Rövidre nyírt, fehér haja volt, vastag kesztyűje, vakítóan sárga öltözéke, és magas szárú, zöld csizmája. Kifejezetten kövér volt, és furcsán, kicsit kacsázó léptekkel járt.

Elhaladtában szívélyesen ránk mosolygott. Én visszamosolyogtam, de Evra csak állt ott földbe gyökerezett lábbal, és még a száját sem tudta mosolyra rándítani.

A kék csuklyások és a fáklyát vivő ember bementek a táborba, annak is a túlsó végébe, ahol talákak egy jókora üres térséget. A csuklyások nyomban neki is láttak sátrat állítani – a hozzávalókat nyilván a köpenyük alatt hozták –, a fáklyás pedig elindult Mr. Tall lakókocsija felé.

Figyeltem Evrát. Egész testében remegett, és bár az arca a természetes bőrszíne miatt nem tudott elfehéredni, fakóbb volt, mint amilyennek valaha is láttam.

– Mi a baj? – kérdeztem.

Némán rázta a fejét. Nem jött ki hang a torkán.

– Mi van? Miért vagy úgy megijedve? Ki volt ez az ember?

– Ő... Ez... – Evra megköszörülte a torkát, és vett egy nagy levegőt. Amikor megszólalt, halk, remegő hangjából dermesztő rémület érződött. – Ez Mr. Tiny – mondta, és ezután nagyon sokáig egy szót se tudtam kihúzni belőle.

Az est előrehaladtával Evra félelme valamelyest enyhült, de nagyon lassan nyerte vissza a normális kedélyét, és egész este szokatlanul idegesnek tűnt. Ki kellett vennem a kezéből a kést, és az összes krumplit nekem kellett meghámoznom a vacsorához – féltem ugyanis, hogy a végén még levágja valamelyik ujját.

Miután ettünk, és segítettem elmosogatni, megkérdeztem Evrát, ki ez a titokzatos Mr. Tiny. Bent voltunk a sátorban, és Evra a kígyójával játszott.

Nem válaszolt azonnal, és már azt hittem, nem is fog, de a végén sóhajtott egyet, és beszélni kezdett.

– Mr. Tiny a törpe népség vezére – mondta.

– A kék csuklyás kicsikre gondolsz? – kérdeztem.

– Igen. Ő hívja őket törpe népségnek. Ő a főnökük. Nem jön gyakran – két éve láttam utoljára –, de elég, ha látom, már libabőrös leszek. Nála kísértetiesebb emberrel még soha életemben nem találkoztam.

– Én nem találtam benne semmi kivetnivalót – jegyeztem meg.

– Első látásra én se – bólogatott Evra. – De várj, még nem beszéltél vele. Nehéz ezt elmagyarázni, de mindig úgy néz rám, mintha az járna a fejében, hogy megöl, lenyúzza a bőrömet, és parázson megsüt.

– Emberevő? – kérdeztem elborzadva.

– Nem tudom – felelte Evra. – Lehet, hogy az, lehet, hogy nem. Mindenesetre úgy érzed, hogy meg akar enni. És ne hidd, hogy csak én hülyültem meg; beszéltem másokkal is a cirkuszban, és ők is ugyanezt érzik. Senki sem szereti őt. Még Mr. Tall is nyugtalan lesz, ha itt van.

– De a törpe népség bizonyára szereti, nem? – kérdeztem. – Követik és engedelmeskednek neki, igaz?

– Lehet, hogy félnek tőle – vélekedett Evra. – Talán kényszeríti őket az engedelmességre. Még az is lehet, hogy a rabszolgái.

– Megkérdezted már tőlük?

– Nem beszélnek – mondta Evra. – Nem tudom, azért-e, mert nem tudnak, vagy mert nem akarnak, de itt a cirkuszban soha senki sem tudott kihúzni belőlük egyetlen szót sem. Nagyon segítőkészek, mindent megcsinálnak, amit csak kérsz tőlük, de olyan némák, mintha fából lennének faragva.

– Láttad már az arcukat? – tudakoltam.

– Egyszer – válaszolta Evra. – Nagyon vigyáznak, nehogy a csuklyájuk hátracsússzon, de egyszer segítettem néhányuknak egy súlyos gépet megmozdítani. Az rázuhant az egyik törpére, és a földhöz szögezte. Egy árva hangot nem szólt, pedig nagy fájdalmai lehettek. A csuklyája félrecsúszott, és egy pillanatra megláttam az arcát. Szörnyű volt – mesélte Evra halkan, miközben gyengéden simogatta a kígyóját. – Telis-tele sebhelyekkel és hegekkel, de amúgy is olyan torz volt, mintha egy óriás összenyomta volna. Hiányzott a füle és az orra, a száján meg valami maszkot viselt. A bőre szürke volt, és élettelen, a szeme pedig legfölül az arcán, mint két zöld csésze. Haja nem volt.

Evra megborzongott az emléktől. Ahogy magam előtt láttam a képet, magam is szinte fázni kezdtem.

– Mi történt vele? – kérdeztem. – Meghalt?

– Nem tudom – válaszolta Evra. – A fivérei közül páran – mindig úgy gondolok rájuk, mint testvérekre, pedig lehet, hogy nem azok – odajöttek, s egy talicskán elszállították.

– Nem is láttad többé?

– Mindnyájan egyformák – mondta Evra. – Néhányan kicsit kisebbek vagy nagyobbak, mint a többi, de igazából nem lehet megkülönböztetni őket. Higgyél nekem: megpróbáltam.

Egyre különösebbnek tűnt számomra az egész. Most már igazán érdekelni kezdett Mr. Tiny és a törpéi. Mindig is szerettem a rejtélyeket. Talán ezt meg tudom fejteni. A vámpírhatalmam segítségével megtalálhatnám a módját, hogy beszédbe elegyedjek az egyik csuklyás lénnyel.

– Honnan jönnek? – folytattam a kérdezősködést.

– Senki sem tudja – felelte Evra. – Rendszerint négyen vagy hatan vannak a társulatnál. Néha többen. Előfordul, hogy Mr. Tiny újakkal állít be. Furcsa, hogy egy sem tartózkodott itt, amikor megérkeztél.

– Gondolod, hogy van valami köze ahhoz, hogy én és Mr. Crepsley megjöttünk? – kérdeztem.

– Kétlem – válaszolta Evra. – Talán csak véletlen. Vagy a végzet műve. – Kis szünetet tartott. – Es ez a másik dolog: Mr. Tiny keresztneve Desmond.

– Na és?

– Mindenkit felszólít, hogy hívják Desnek.

– Na és?

– Kösd össze a vezetéknevével – mondta Evra.

Megtettem. Mr. Des Tiny. Mr. Des-Tiny. Mr. ...

– Mr. Destiny – suttogtam. Mr. Végzet. Evra komoly arccal bólintott.

Majd szétvetett a kíváncsiság. Egyre-másra tettem föl az újabb és újabb kérdéseket Evrának, melyekre ő csak hellyel-közzel válaszolt. Jóformán semmit sem tudott Mr. Tinyről, és csak alig valamivel többet a törpe népségről. Húsevők voltak. Fura szaguk volt. Többnyire lassan mozogtak. Vagy nem éreztek fájdalmat, vagy nem mutatták. És nem volt humorérzékük.

– Hát ezt meg honnan tudod? – csodálkoztam.

– Nyújtó Bradley – válaszolta komoran Evra. – Régebben ő is fellépett a cirkuszban. Gumiból voltak a csontjai, és meg tudta nyújtani a karját meg a lábát. Nem volt valami kedves fickó. Otrombán viccelődött velünk, és kárörvendőn nevetett rajtunk. Nem elég, hogy bolondot csinált belőlünk, de bolondnak is éreztük magunkat.

Egy arab palotában léptünk fel egy sejk vendégeiként. A sejknek minden szám nagyon tetszett, de különösen Bradley bűvölte el. Beszédbe is elegyedtek, és Bradley elpanaszolta a sejknek, hogy nem tud ékszert viselni, mert mindig lecsúszik, vagy szétpattan, attól függően, hogy hogyan változik a teste.

A sejk akkor elsietett, és egy kis arany karpereccel tért vissza. Odaadta Bradleynek azzal, hogy húzza fel a csuklójára. Bradley engedelmeskedett. Akkor a sejk felszólította, hogy próbálja lerázni a csuklójáról.

Bradley megnyújtotta és összezsugorította, megnövesztette és megkurtította a karját, de sehogy sem tudta lecsúsztatni a karperecet. A sejk elárulta, hogy ez egy bűvös karperec, csak akkor lehet levenni, ha a viselője is úgy akarja. Nagyon, sőt felbecsülhetetlenül értékes, és hogy kifejezze tiszteletét, odaajándékozta Bradleynek.

Visszatérve a törpe népségre – folytatta Evra –, Bradley különös élvezettel ingerelte, bosszantotta őket. Mindig kitalált valamit, csak hogy rászedje őket. Csapdát állított nekik, amitől fejjel lefelé lógva találták magukat a levegőben. Meggyújtotta a köpenyüket. Folyékony mosószert fröcskölt a kötelekre, amelyeket használtak, hogy elcsússzon rajta a kezük, máskor meg ragasztót, hogy odaragadjon a tenyerükhöz. Rajzszöget szórt az ételükbe, összedöntötte a sátrukat, bezárta őket egy szállítókocsiba.

– Miért viselkedett ilyen aljasul? – kérdeztem.

– Azt hiszem, azért, mert sohasem reagáltak rá – felelte Evra. – Szerette látni, amint mások kiborulnak, de a törpék sohasem kiabáltak, sohasem jajveszékekek, és sohasem vágtak vissza. Mintha észre sem vették volna a csínyeit. Legalábbis mindenki azt gondolta, hogy nem vették észre...

Evra valami fura, félig nevető, félig síró hangot hallatott.

– Egy reggel aztán arra ébredtünk, hogy Bradley eltűnt. Sehol nem találtuk. Kerestük, kutattuk, de hogy nem került elő, továbbálltunk. Nem aggódtunk miatta; a művészek tetszésük szerint csatlakoznak hozzánk, vagy hagynak el bennünket. Nem ez volt az első eset, hogy valaki az éj leple alatt odébbáll.

Eleinte nem is gondoltam rá, körülbelül egy hét múlva azonban történt valami.

Előző napon beállított Mr. Tiny, és két csuklyás kivételével magával vitte az összes törpét. Mr. Tall meghagyta nekem, hogy segítsek be az itt maradt kettő munkájába. Kitakarítottam a sátrukat, és felgöngyöltem a függőágyaikat – tudni kell, hogy mindegyikük függőágyban alszik. Innen van az enyém is. Ezt már mondtam neked?

Nem mondta, de nem akartam másfelé terelni a beszélgetést, ezért nem szóltam semmit.

– Ezután – folytatta – nekiálltam, hogy kimossam a főzőedényüket. Nagy, fekete fazekat használtak, és a sátor közepén égő tűzön főztek benne. Valahányszor főztek, a helyiség megtelhetett füsttel, és a fazék is csupa korom és mocsok lett.

Kivittem a szabadba, és kiürítettem belőle az utolsó néhány étel maradványait – hús- és csontdarabokat – a fűre. Alaposan kisúroltam, majd újra bevittem a sátorba. Azután arra gondoltam, összeszedem a fűből a húsdarabokat, és bedobom a farkasembernek. Több nap, mint kolbász, ahogy Mr. Tall szokta mondani. És ahogy szedegettem a hús- és csontdarabkákat, valami csillogóra lettem figyelmes...

Evra elfordult, és benyúlt a függőágya alá. Amikor újra szembenézett velem, egy kis arany karperecet tartott a kezében. Hagyta, hogy egy darabig elidőzzön rajta a tekintetem, aztán felhúzta a bal kezére. Rázni kezdte a kezét, amilyen hevesen csak tudta, de a karperec meg se moccant.

Amikor abbahagyta, levette és átnyújtotta nekem. Elvettem és alaposan megnéztem, de nem húztam föl.

– Ez az a karperec, amelyet a sejk Nyújtó Bradleynek adott? – kérdeztem.

– Az – felelte Evra.

Visszaadtam neki.

– Nem tudom, azért történt-e, mert valami különlegesen gonosz dolgot művelt – mondta, az ujjai között forgatva a karperecet –, vagy csak mert elegük lett az örökös bosszantásaiból. De én azóta nagyon igyekszem udvariasan viselkedni a csuklyásokkal.

– Mit csináltál a... szóval a húsdarabokkal? – kérdeztem. – Eltemetted?

– A fenét! – kiáltotta. – Megetettem a farkasemberrel, ahogy terveztem. – Aztán, látva elszörnyedt ábrázatomat, hozzátette: – Több nap, mint kolbász, nem emlékszel?

Csak bámultam rá némán, aztán kirobbant belőlem a nevetés. Evra is kuncogott. Egy percen belül a hasunkat fogva dőltünk a nevetéstől.

– Nem volna szabad nevetnünk – kapkodtam levegő után. – Szegény Nyújtó Bradley. Meg kellene siratnunk.

– A nevetéstől nem tudok sírni – kuncogott Evra.

– Vajon milyen volt az íze?

– Nem tudom – mondta Evra. – De fogadok, hogy a gumihoz hasonló...

Úgy nevettünk, hogy a könnyünk végigfolyt az arcunkon. Szörnyű, hogy ilyesmin nevetünk, de képtelenek voltunk uralkodni magunkon.

Nevetőrohamunk tetőfokán félrecsapódott a sátor ajtója, és Kezes Hans kíváncsi arca jelent meg.

– Mitől van ilyen jó kedvetek? – lépett be, de nem tudtuk elmondani neki. Én megpróbáltam, de valahányszor nekikezdtem, újra elfogott a nevetés.

Látva, milyen ostobák vagyunk, mosolyogva megrázta a fejét. Aztán, amikor valamelyest lecsillapodtunk, elmondta, miért jött.

– Üzenetem van számotokra – mondta. – Mr. Tall kéri, hogy amint lehet, jelentkezzetek a lakókocsijában.

– Mi történt, Hans? – kérdezte még mindig nevetős hangon Evra. – Miért akar látni bennünket?

– Nem ő akar – válaszoka Hans. – Mr. Tiny van lála. Ő akar látni benneteket.

Abban a pillanatban mintha elfújták volna a nevetésünket. Hans egy szót sem szólt többet, csak elment.

– Mr. Ti-ti-ti-Tiny látni akar minket – kapkodott levegő után Evra.

– Hallottam – mondtam. – Szerinted mit akarhat?

– Nem tu-tu-tu-tudom – dadogta Evra, de én láttam, mi villan át az agyán. Ugyanaz, ami az enyémen. Eszünkbe jutott a törpe népség, Nyújtó Bradley és a nagy fekete fazék, tele hús- és csontdarabokkal.

Mr. Tall, Mr. Crepsley és Mr. Tiny már együtt voltak a kocsiban, amikor beléptünk. Evra úgy reszketett, mint egy nyárfalevél, én viszont nem voltam különösebben ideges. Jelzem, amikor észrevettem az aggódó pillantásokat Mr. Tall és Mr. Crepsley szemében, kicsit nyugtalanná váltam.

– Kerüljetek beljebb, fiúk – üdvözölt bennünket Mr. Tiny, mintha ez az ő kocsija lenne, és nem Mr. Tallé. – Foglaljatok helyet, érezzétek magatokat otthon.

– Ha lehet, én inkább állnék – mondta Evra, és nagyon igyekezett, hogy ne halljuk meg fogai vacogását.

– Én is állva maradok – csatlakoztam Evrához.

– Ahogy tetszik – hagyta ránk Mr. Tiny. A társaságból egyedül ő ült.

– Sokat hallottam rólad, ifjú Darren Shan – kezdte.

Valamit forgatott a két keze között: egy szív alakú órát. Valahányszor szünetet tartott a beszédben, mindig hallottam a ketyegését.

– Legény vagy a talpadon, akárhogy vesszük is – folytatta Mr. Tiny. – Igen kiváló fiatalember, aki mindent feláldozott, hogy megmentse a barátját. Nem sokan tenék meg ezt. Az emberek oly önzőek manapság. Nagyszerű látni, hogy a világ még ma is tud hősöket teremni.

– Én nem vagyok hős – mondtam fülig vörösödve a bóktól.

– De az vagy – erősködött. – Ki a hős, ha nem az, aki lemond mindenről egy másik ember javára?

Büszkén elmosolyodtam. Nem értettem, miért fél annyira Evra ettől a kedves és különös embertől. Semmi ijesztőt nem találtam Mr. Tinyben. Egészen megkedveltem.

– Larten azt mondja, nem akarsz embervért inni – mondta Mr. Tiny. – Nem hibáztatlak érte. Kellemetlen, undorító dolog. Ki nem állom. Kivéve persze a kisgyerekekét. Az ő vérük igazi nyalánkság, valóságos csemege.

– Tőlük nem szabad vért inni – mondtam rosszalló arccal. – Ők még túl kicsik. Ha kisgyerek vérét szívja, azzal megölheti őt.

A szeme tágra nyílt, a mosolya szélesebbé vált.

– Na és? – kérdezte halkan.

Hideg futott végig a hátamon. Ha tréfának szánta, nagyon rossz tréfa volt, de erre sem szólhattam volna semmit (nem az imént nevettem magam is a szegény Nyújtó Bradleyn?). Az arckifejezéséből ítélve azonban tökéletesen komolyan gondolta.

Egyszerre megértettem, miért volt ez az ember annyira félelmetes. Gonosz volt. Nem egyszerűen rosszindulatú vagy hitvány, hanem ördögien gonosz. Olyan ember, akiről el tudtam volna képzelni, hogy ezerszám gyilkolja az embereket, csak hogy hallja a sikoltozásukat.

– Tudod – mondta Mr. Tiny –, az arcod ismerősnek tűnik. Találkoztunk már valahol, Darren Shan?

Megráztam a fejem.

– Biztos vagy benne? – kérdezte. – Nagyon ismerősnek tűnsz.

– Én... én emlékeznék... rá – feleltem, nehezen kapkodva a levegőt.

– Az emlékezet nem mindig megbízható – mosolygott Mr. Tiny. – Tud álnok szörnyeteg is lenni. Na de mindegy. Lehet, hogy összetévesztelek valakivel.

Abból, ahogy a szája csúf vigyorra rándult (hogy is láthattam ezt a vigyort kedves mosolynak?), tudhattam, hogy magában nem ezt gondolja. De én biztosan tudtam: téved. Semmiképpen sem felejtettem volna el, ha valaha is találkoztam volna egy ilyen alakkal.

– Most pedig térjünk a tárgyra – mondta Mr. Tiny.

Két kezével szorosabbra fogta a szív alakú órát, és ujjai egy pillanatra mintha felizzottak és ráolvadtak volna az óra számlapjára. Pislantottam, és megdörzsöltem a szemem. Amikor ismét odanéztem, a káprázat – mert csak az lehetett – már elmúlt.

– Ti, fiúk, láttatok, amikor megérkeztem a törpe népségemmel – kezdte Mr. Tiny. – Ők újonnan váltak híveimmé, ügyem pártfogóivá, és még nincsenek teljesen tisztában a dolgokkal. Általában itt szoktam maradni, hogy megtanítsam őket, miként boldoguljanak, de most másutt van dolgom. De okosak, és biztos vagyok benne, hogy megtanulják, amit kell.

Mialatt azonban a tanulmányaikat végzik, szeretném, ha ti ketten, akik rendes, jóravaló fiúk vagytok, segítenétek nekik, hogy könnyebben belezökkenjenek a rendes kerékvágásba. Nem lesz sok dolgotok velük. Elsősorban azt kérem tőletek, hogy szerezzetek élelmet számukra. Rettentő nagy étvágyúak. Mit szóltok hozzá, fiúk? Már megkaptam az engedélyt a pártfogóitoktól. – Fejével intett Mr. Tall és Mr. Crepsley felé, akik nem látszottak túl boldognak a rendelkezéstől, de úgy tűnt, hogy beletörődtek. – Akartok segíteni szegény öreg Mr. Tinynek és az ő törpéinek?

Evrára pillantottam. Láttam rajta, hogy nem szívesen tesz eleget a kérésnek, mégis rábólint. Magam is így tettem.

– Nagyszerű! – kiáltotta sugárzó arccal Mr. Tiny. – Az ifjú Evra Von tudni fogja, mit szeretnek az én kicsikéim. Ha bármi problémátok adódik, jelentsétek Hiberniusnak, majd ő segít megoldani őket.

Mr. Tiny intett, hogy elmehetünk. Evra nyomban hátrálni is kezdett, én azonban ott maradtam a helyemen.

– Bocsánat – mondtam, összeszedve minden bátorságomat –, de miért nevezi őket törpe népségnek?

Mr. Tiny lassan körülhordozta a tekintetét. Ha meglepte is a kérdésem, nem mutatta, jóllehet láttam, hogy Mr. Tall és Mr. Crepsley álla leesett.

– Mert kicsik – felelte nyájasan.

– Azt tudom – mondtam erre én. – De nincs más nevük? Rendes nevük? Ha valaki törpe népséget emleget nekem, én arra gondolok, hogy manókról vagy koboldokról beszél.

– Azok is: manók és koboldok – mosolygott Mr. Tiny. – Az egész világ tele van az apró termetű, varázserejű népről szóló mesékkel és legendákkal. A legendáknak valahol meg kell születniük. Ezek a legendák az én kis barátaimmal indultak útjukra.

– Azt mondja, hogy ezek a kék köpönyeges kis gnómok igazából tündérek? – kérdeztem hitetlenkedve.

– Nem – válaszolta. – Tündérek nincsenek. Ezeket a kis gnómokat – ahogy tapintatlanul nevezted őket – valaha régen a tudatlan nép hol manóknak, hol tündéreknek, hol meg koboldoknak nevezte. Mindenféle meséket költött arról, hogy kik ők és mi mindenre képesek.

– És mire képesek? – tudakoltam kíváncsian.

Mr. Tiny arcáról eltűnt a mosoly.

– Hallottam róla, hogy szeretsz sokat kérdezősködni – morogta –, de azt nem mondták, hogy ennyire kotnyeles vagy. Ne felejtsd el, Darren Shan, hogy aki kíváncsi, hamar megöregszik.

– Az még odébb van – jegyeztem meg hetykén.

Mr. Tiny előrehajolt, és az arca elsötétült.

– Még egy kérdés, és az "odébb" idébb kerül – sziszegte. – Az életben semmi sem örökkévaló, még az ifjúság sem.

Újra felizzott az óra a kezében, vörösen, mint egy hús-vér szív, és beláttam, hogy jobb lesz távoznom.

– Most menj, feküdj le, és aludd ki magad – szólt Mr. Crepsky. – Ma éjszaka nem tanulunk.

– És keljetek föl korán, fiúk – intett búcsút Mr. Tiny. – A törpéim reggel mindig nagyon éhesek. Nem okos dolog éhesen hagyni őket. Az ember sohasem tudhatja, mi juthat eszükbe – és a fogukra –, ha túl sokáig nem adnak enni nekik.

Kisiettünk az ajtón, és rohantunk egyenesen vissza a sátrunkba, ahol végigdőltünk a földön, és percekig némán hallgattuk a szívünk vad dobogását.

– Megőrültél? – támadt rám Evra, amikor végre meg tudott szólalni. – Csak egy őrült beszélhet így Mr. Tinyvel! És te még kérdezgetted is!

– Igen – feleltem, visszagondolva a jelenetre, mert magam sem értettem, honnan vettem a bátorságot. – Biztos, hogy megőrültem.

Evra felháborodottan csóválta meg a fejét. Korán volt még, ennek ellenére bemásztunk az ágyunkba. Aztán csak feküdtünk ébren, a sátor mennyezetét bámulva, ki tudja, meddig. Amikor nagy sokára elnyomott az álom, Mr. Tinyvel álmodtam, és a szív alakú órájával. De álmomban nem óra volt. Valódi emberi szív. Az enyém.

És amikor megszorította...

Gyötrelmes volt.

Korán keltünk, és elindultunk, hogy élelmet vadásszunk a törpéknek. Fáradtak voltunk, és mogorvák, és időbe telt, mire magunkhoz tértünk.

Egy idő múlva megkérdeztem Evrától, hogy mit szeretnek enni a törpék.

– Húst – felelte. – Bármilyen állatot, nem számít, milyet.

– Mennyit kell fognunk belőle?

– Hát, tizenketten vannak, de nem esznek sokat. Gondolom, egy nyúl vagy egy sündisznó elég kettőjüknek. Egy nagyobb állattal – rókával vagy kutyával – hárman-négyen is jóllaknak.

– A sündisznót meg lehet enni? – hüledeztem.

– A törpék megeszik – felelte Evra. – Nem válogatósak. Megeszik a patkányt és az egeret is, de abból rengeteget kéne vinnünk, hogy jusson elég mindnyájuknak, ezért nem érdemes vesződnünk velük.

Fogtunk egy-egy zsákot, és elindultunk, ki erre, ki arra. Evra felvilágosított, hogy a húsnak nem szükséges frissnek lennie, úgyhogy ha ráakadok egy döglött borzra vagy mókusra, azt is bedughatom a zsákba, azzal is időt spórolok meg.

Pár percnyi vadászat után megpillantottam egy rókát. Egy csirkét vitt a szájában, és hazafelé tartott. Elindultam a nyomában, és a kellő pillanatban egy bokor mögül rávetettem magam.

Kiejtette a döglött csirkét a szájából, és a fogát vicsorítva kapott felém, hogy megharapjon. De én gyorsabb voltam: megragadtam a nyakát, és villámgyorsan balra csavartam. Hangos reccsenés hallatszott, és ezzel a rókának vége volt.

A csirkét bedobtam a zsákba – nem várt jutalom -, de a rókát pár percig még magamnál tartottam. Szükségem volt vérre, ezért kerestem rajta egy eret, s egy kis vágást ejtve rajta szívni kezdtem.

Énem egy része utálta, amit csinálok – olyan embertelen volt –, de emlékeztettem magam, hogy már nem vagyok ember. Félvámpír vagyok. Az én fajtám így viselkedik. Az első néhány alkalommal rosszul éreztem magam, amikor rókát, nyulat, disznót vagy birkát öltem, de aztán hozzászoktam. Muszáj volt.

Meg tudnám szokni azt is, hogy embervért igyak? Ez volt a kérdés. Reménykedtem benne, hogy el tudom kerülni, de abból ítélve, hogy milyen rohamosan csökkent az erőm, tudtam, végül kénytelen leszek rá... vagy meghalok!

Behajítottam a róka tetemét a zsákba, és folytattam a vadászatot. Rátaláltam egy nyúlcsaládra; épp fület mostak egy közeli tavacska vizében. Amilyen közel csak tudtam, odalopóztam, majd váratlanul lecsaptam. Rémülten ugrottak szét, de éles körmeimmel így is elkaptam három kisnyulat.

Ők is bekerükek a zsákba, és úgy döntöttem, ennyi mára elég is lesz. A róka, a csirke és a három nyuszi akár hat vagy hét kék csuklyásnak is elég lesz reggelire.

A táborhoz visszaérve összefutottam Evrával. Ő talált egy döglött kutyát meg egy borzot, és nagyon elégedett volt magával.

– Nappal még sohasem volt ilyen könnyű a vadászat – mondta. – Ráadásul rábukkantam egy mezőre, amely tele volt tehenekkel. Ma éjjel kimegyünk, és ellopunk egyet. Az legalább egy vagy két napra elég lesz a törpe népségnek.

– A tulajdonosuk nem fogja észrevenni? – kérdeztem.

– Többtucatnyi tehén van ott – legyintett Evra. – Mire hozzáfog, hogy megszámolja őket, mi már rég árkon-bokron túl leszünk.

– A tehenek sokba kerülnek – aggályoskodtam. – Ha vadat kell ölni, azt nem bánom, de paraszttól lopni megint más.

– Majd hagyunk neki pénzt – sóhajtotta Evra.

– Honnan szerzünk pénzt? – kérdezteni.

Evra elmosolyodott.

– A pénz az egyetlen dolog, amiben a Cirque du Freak sohasem szűkölködik – nyugtatott meg.

Később, amikor már elvégeztük a munkánkat, újra csadakoztunk Samhez. Órák óta várt ránk a bozótosban.

– Miért nem jöttél be a táborba? – kérdeztem.

– Nem akartam a nyakatokba akaszkodni – felelte. – Különben is, arra gondoltam, hátha valaki kiengedte a farkasembert. Amikor tegnap találkoztam vele, úgy láttam, hogy nem kedvel különösebben.

– Mindenkivel így viselkedik – mondta Evra.

– Lehet – hagyta rá Sam –, de jobb nem kockáztatni.

Sam kérdezgetős kedvében volt. Nyilván tegnap óta sokat töprengett rajtunk.

– Te sohasem hordasz cipőt? – kérdezte Evrától.

– Soha – felelte Evra. – Nagyon kemény a talpam.

– És ha tövisbe vagy szögbe lépsz?

Evra mosolyogva leült, és Sam kezébe adta a lábát.

– Próbáld megkarcolni egy hegyes ággal.

Sam letört egy gallyat, és belebökte Evra talpába. Érdeklődve néztem őket. Olyan volt, mintha egy kemény bőrt akarna kilyukasztani.

– Lehet, hogy egy éles üvegcserép fölsértené, de ilyesmi nem történik gyakran, és a bőröm minden évben keményebb lesz – magyarázta Evra.

– Bárcsak nekem is ilyen bőröm lenne! – sóhajtotta irigykedve Sam. Aztán felém fordult: – Hogy lehet, hogy mindig ugyanez a ruha van rajtad?

Végignéztem az öltönyön, amelyben élve eltemettek. Már gondoltam rá, hogy kérek valami új öltözéket, de aztán elfelejtettem.

– Nekem tetszik – feleltem.

– Még sohasem láttam, hogy egy gyerek ilyen öltönyben járjon – folytatta Sam. – Legföljebb ha esküvűre vagy ha temetésre megy. Muszáj ezt hordanod?

– Nem – válaszoltam.

– Megkérdezted a szüleidtől, hogy elszegődhetsz-e a cirkuszba? – kérdezte Evra, hogy elterelje Sam figyelmét.

– Nem – sóhajtotta Sam. – Persze meséltem nekik a cirkuszról, de úgy gondoltam, legjobb lesz apránként beadni nekik. Majd csak akkor szólok, mielőtt elmegyek, vagy ha már elmentem.

– Még mindig csatlakozni akarsz hozzánk? – kérdeztem.

– De még mennyire! Tudom, hogy megpróbáltatok lerázni, de valahogy mégis be fogok jutni. Csak várjatok. Mindig el fogok jönni, és elolvasok mindent, amit csak tudni lehet a rémségek cirkuszáról, aztán elmegyek a főnökötökhöz, és előadom neki az ügyemet. Nem fog tudni elutasítani.

Evra és én egymásra mosolyogtunk. Tudtuk, hogy Sam álma sohasem válhat valóra, de nem volt szívünk megmondani neki.

Később elmentünk egy két kilométerrel messzebb található, régi, elhagyott vasútállomásra, amelyről Sam mesélt nekünk.

– Király – mondta. – Régen itt javították a vasúti kocsikat, festették őket meg hasonlók. Akkoriban nagyon forgalmas hely volt. Aztán egy új céget hoztak létre közelebb a városhoz, és ez a hely tönkrement. Nagyon jól lehet játszani benne. Van egy csomó régi, rozsdás vágány, üres raktárak, őrház és egy-két vagon.

– Biztonságos? – kérdezte Evra.

– A mamám szerint nem az – válaszolta Sam. – Kevés olyan hely van, amire azt mondja, hogy ne menjek oda, és ez azok közé tartozik. Szerinte könnyen leeshetek egy vagon tetejéről, vagy elbotolhatok egy sínben meg ilyesmi. De már rengetegszer jártam ott, és semmi nem történt.

Szépen sütött a nap, és lassan bandukoltunk a fák alatt, amikor valami furcsa szag ütötte meg az orromat. Megálltam, és beleszimatoltam a levegőbe. Evra is érezte a szagot.

– Mi ez? – néztem rá.

– Nem tudom – felelte egyet-egyet szippantva a levegőből. – Honnan jön?

– Nem tudom megállapítani – mondtam. Sűrű, nehéz, savanyú szag volt.

Sam nem érzett semmit, csak lépkedett tovább előttünk. Amikor észrevette, hogy lemaradtunk, megállt, és visszafordult, hogy lássa, mi tart vissza bennünket.

– Mi a baj? – kiáltotta. – Miért nem...

– Megvagy! – bődült el egy hang a hátam mögött, és mielőtt megmoccanhattam volna, egy kéz vállon ragadott, és hátrapenderített. Egy hatalmas, szőrös arcot láttam magam előtt, aztán a kéz erejétől egyensúlyomat vesztve hanyatt zuhantam.

Ügyetlenül estem, és megrándítottam az egyik karomat. Fájdalmamban felkiáltottam, és megpróbáltam egész testemmel elfordulni a fölöttem álló szőrös alaktól. Mielőtt megtehettem volna, ő feldúlt arccal lekuporodott mellém.

– Hé, öreg, ugye nem sebesítettelek meg? – Jópofa hangja volt, és mindjárt rájöttem, hogy az életem nem forog veszélyben; arcát nem a düh, hanem az aggodalom torzította el.

– Nem gondoltam, hogy így rád hozom a frászt – mondta. – Csak meg akartalak kicsit ijeszteni, öreg, pusztán a móka kedvéért.

Felültem, és megdörzsöltem a könyökömet.

– Jól vagyok – mondtam.

– Biztos? Nem tört el? Vannak gyógyfüveim, ha szükség lenne rá.

– A gyógyfüvek nem forrasztják össze a törött csontot – közölte Sam, aki visszajött, és most ott állt Evra mellett.

– Azt nem – bólintott rá az idegen –, de olyan tudati szintekre képesek emelni, ahol afféle világi bajok, mint holmi törött csontok, csak aprócska radarjelekként tűnnek fel a kozmikus térképen. – Szünetet tartott, és végigsimított a szakállán. – Na persze, ugyanakkor kiégetik az agysejtjeidet is...

Sam kifejezéstelen arca arról árulkodott, hogy ezt az eszmefuttatást még ő sem értette.

– Jól vagyok – ismételtem meg. Fölálltam, és köröztem egyet a karommal. – Csak megrándult. Pár perc, és teljesen rendbe jövök.

– Hát ez jó hír, öreg – sóhajtott megkönnyebbülten az idegen. – Nagyon nem szeretnék kárt okozni mások testi épségében. A fájdalom okozta kábulatban nincs semmi élvezet, öreg.

Alaposabban szemügyre vettem őt. Nagydarab, vaskos férfi volt, bozontos, fekete szakállal és hosszú, gubancos hajjal. A ruhája csupa kosz, és fürdővizet sem láthatott mostanában, mert orrfacsaró bűz áradt belőle. Ez volt az a furcsa szag, amit éreztem. Olyan barátságosnak tűnt, nem is értettem, hogy ijedhettem meg tőle ennyire.

– Itteni klambók vagytok? – érdeklődött a férfi.

– Én igen – felelte Sam. – Ők ketten a cirkusszal vannak.

– Cirkusz? – mosolygott a férfi. – Van itt egy cirkusz? Hogy lehet, hogy nem vettem észre? Hol van? Szeretem a cirkuszt. A bohócokat például a világért el nem mulasztanám.

– Ez nem olyan cirkusz – mondta Sam. – Ebben szörnyszülöttek lépnek föl.

– Szörnyszülöttek? – nézett döbbenten a férfi Samre, aztán Evrára, akinek a pikkelyei és a színe rögtön elárulták, hogy ő is a fellépők egyike. – Te is a szörnyszülöttek között lépsz fel, öreg? – kérdezte.

Evra szégyenlősen bólintott.

– De ugye, nem bánnak veled durván? – kérdezte tovább az idegen. – Nem korbácsolnak meg, nem éheztetnek, vagy nem kényszerítenek olyasmire, amit nem akarsz megtenni?

– Nem – mosolyodott el Evra.

– Szabad akaratodból vagy ott?

– Igen – mondta Evra. – Mindannyian. Ez az otthonunk.

– Ó. Nos, akkor rendben van – nyugtázta a férfi, és újra mosolygott. – Az ember hall ezt-azt ezekről a kis vándortársulatokról. Ti... – Hirtelen a homlokára csapott. – Öregem, hisz még be sem mutatkoztam, igaz? Hogy én néha milyen ostoba fajankó vagyok! A nevem R. V.

– R. V.? Vicces név – jegyeztem meg.

Zavartan köhécselt.

– Nos – mondta suttogóra véve a hangját -, ez a Reggie Veggie rövidítése.

– Reggie Veggie? – tört ki belőlem a nevetés.

– Igen – fintorította el az arcát. – Reggie az igazi nevem. Az iskolában neveztek el Reggie Veggie-nek, mert vegetáriánus vagyok. Ami azt illeti, nekem nem tetszett ez a név, ezért megkértem őket, hogy hívjanak inkább R. V.-nek. Voltak, akik megtették, de nem sokan. – Egészen elszomorodott az emléktől. – Ha akartok, hívhattok Reggie Veggie-nek – mondta.

– Nekem az R. V. megfelel – bizonygattam.

– Nekem is – csatlakozott Evra.

– És nekem is – tette hozzá Sam.

– Király! – ragyogott fel R. V. arca. – Az én nevem tehát már kiderült. Hát a tiétek?

– Darren Shan – mondtam, és kezet fogtunk.

– Sam Grest.

– Evra Von.

– Evra Von micsoda? – kérdezte R. V., ahogy magam is, amikor megismerkedtem Evrával.

– Csak simán Von – válaszolta Evra.

– Ó – mosolyodott el R. V. – Király!

R. V. ökoharcos volt, azért tartózkodott itt, hogy megakadályozzon egy útépítést. A THV – a Természet Harcos Védelmezői – tagjaként ide-oda utazgatott az országban, hogy erdőket, tavakat, állatokat és nevezetes helyeket védelmezzen. Felajánlotta, hogy megmutatja a táborukat, és mi kapva kaptunk az alkalmon. A vasútállomás várhat. Ilyen lehetőség nem mindennap adódik az életben.

Útközben megállás nélkül beszélt a környezetről. Elmesélte, hogy mi minden aljasságot követnek el Természet Anyánk ellen, hogyan pusztítjuk el az erdőket, szennyezzük el a folyókat, mérgezzük meg a levegőt, és ítéljük kihalásra az állatokat.

– És mindezt egyedül a mi országunkban! – tette hozzá. – Nem beszélek arról, hogy másutt mi történik. Mindezt mi műveljük, a saját földünkön!

A THV azért harcol, hogy megvédje a földet a kapzsi és veszedelmes emberektől, akik nem törődnek azzal, hogy mit művelnek vele. Beutazzák az országot, hogy felhívják az emberek figyelmét a veszélyekre. Röpiratokat és könyveket jelentetnek meg a környezetvédelemről.

– A helyzet tudatosítása azonban még nem elég – szögezte le R. V. – Ez csak a kezdet, ennél többet kell tenni. Meg kell állítanunk a környezet szennyezését és rombolását. Vegyük csak ezt a helyet: egy utat akarnak építeni egy őskori halomsíros temetőn keresztül, ahová évezredekkel ezelőtt a druidák temették a halottaikat. El tudjátok ezt képzelni? Elpusztítanák a múlt egy darabját, csak hogy az autósok tíz vagy húsz percet megspóroljanak!

És szomorúan ingatta a fejét.

– Esztelen kor, én mondom... Amiket ezzel a bolygóval művelünk... Ha majd a jövő – feltéve, hogy lesz – emberei visszatekintenek arra, amit tettünk, idióta barbároknak fognak nevezni bennünket.

Szenvedélyesen érdekelte a környezet, és őt hallgatva kezdtünk mi is ugyanígy érezni. Korábban nem sokat foglalkoztam ezzel a dologgal, de elég volt pár órát együtt töltenem R. V.-vel, rájöttem, hogy foglalkoznom kell vele. Ahogy ő mondta, azok, akik most nem gondolnak erre, és nem tesznek semmit, később se panaszkodjanak, amikor majd a világ összeomlik körülöttük.

A táboruk érdekes hely volt. Az emberek – körülbelül húszan lehettek – leveles ágakból és gallyakból sajátkezűleg épített kunyhókban aludtak. A többség ugyanolyan koszos és büdös volt, mint R. V., de ugyanolyan vidám, kedves és jólelkű is, mint ő.

– Hogyan akadályoztátok meg, hogy megépítsék az utat? – kérdezte Sam.

– Alagutat ástunk a föld alatt – válaszolta R. V. – És megrongáltuk a munkagépeiket. És riasztottuk a médiát. A pénzes palik nem bírják, ha kamerákat szögeznek rájuk. Egyetlen tévéstáb felér húsz aktív ökoharcossal.

Evra megkérdezte R. V.-t, hogy keveredett-e valaha is közelharcba. R. V. azt felelte, a THV nem hisz az erőszakos konfrontációban, de mi láttuk az arcán, hogy ez nem teszi őt boldoggá.

– Ha rajtam múlna – mondta –, én ahhoz tartanám magam, hogy kölcsönkenyér visszajár. Néha túlságosan is szelídek vagyunk. Öregem, ha én lennék a főnök, bizony megmutatnánk, ki a legény a gáton!

Meghívott bennünket ebédre. A kaja nem volt valami jó – hús semmi, csak egy rakás zöldség meg rizs és gyümölcs –, de udvariasságból bőségesen ettünk belőle.

Ők sok gombát is ettek – nagy, színes gombákat –, de R V. nem engedte, hogy azokból is vegyünk.

– Ha majd idősebbek lesztek, öreg – kuncogott.

Ebéd után hamarosan elbúcsúztunk tőlük. A THV tagjainak megvolt a maguk kötelessége és munkája, és nem akartuk ebben megakadályozni őket.

R. V. azt mondta, bármikor eljöhetünk, amikor csak kedvünk tartja, de lehet, hogy pár napon belül továbbállnak.

– Már majdnem megnyertük itt a csatát – mesélte. – Még néhány nap, és üt az óra, amikor új legelőre kell vonulnunk. Csaták jönnek és elmúlnak, öreg, de a háború sohasem ér véget.

Búcsút intettünk, és elindultunk hazafelé.

– Fura alak – jegyezte meg egy idő múlva Sam. – Képzeljétek csak el: mindent feladott, hogy harcba szálljon az állatokért és a vidék épségéért.

– Azt csinálja, amiben hisz – vélekedett Evra.

– Tudom – mondta Sam. – És örülök neki. Szükség van olyan emberekre, mint amilyen ő. Kár, hogy nincs belőlük több. De azért mégis furcsa lehet így élni, nem? Nagyon eltökéltnek kell lenni hozzá. Nem hiszem, hogy belőlem valaha is válhatna harcos környezetvédő.

– Belőlem se – csatlakoztam hozzá.

– Én el tudom képzelni – mondta Evra.

– Te nem lehetnél az! – horkantam fel.

– Miért nem? – húzta fel az orrát. – Magammal vihetném a kígyómat, és együtt élhetnék, együtt harcolhatnék velük.

– Nem tehetnéd – erősködtem.

– Miért nem?

– Mert nem vagy elég büdös! – kiáltottam nevetve. Evra elfintorította az arcát, aztán szélesen elmosolyodott.

– Kicsit olyan volt, mint egy majomketrecben, nem? – ismerte el.

– Büdösebbek voltak, mint a lábam, ha egy hétig nem veszek tiszta zoknit! – pukkadozott Sam.

– De még így sok rosszabb dolgot el tudok képzelni, amivel felnőttkoromban eltölthetem az időt – szögezte le Evra. – Ha idősebb leszek, szeretnék olyan lenni, mint R. V.

– Én is – mondta Sam.

Vállat vontam.

– Azt hiszem, meg tudnám szokni – mondtam egyetértően.

Jó hangulatban tettük meg a táborba visszavezető utat, és mindvégig a THV-ről és R. V.-ről beszélgettünk. Egyikünk sem sejtette, hogy a derék ökoharcos micsoda bajt zúdít ránk hamarosan... és hogy tudtán kívül milyen tragédia okozójává válik.

A következő pár nap ráérősen telt el. Evra és én végeztük a napi munkát, és enni adtunk a törpe népségnek. Egyszer-kétszer megpróbáltam szót váltani a hallgatag kék csuklyásokkal, de még csak rám se néztek, amikor szóltam hozzájuk.

Lehetetlen volt megkülönböztetni őket. Volt ugyan egy (férfi? nő? vagy más?), aki magasabbra nőtt, mint a többi, egy másik meg alacsonyabbra, egy harmadik pedig bicegett a bal lábára. De a többi tökéletesen egyformának tűnt.

Sam egyre többet segédkezett a táborban. Vadászni nem vittük el magunkkal, de minden más munkánkban megengedtük, hogy segítsen. Keményen dolgozott, nagyon meg akart felelni. Azt hiszem, szerette volna elérni, hogy teljes értékű munkása lehessen a cirkusznak.

Mr. Crepsleyt nem sokat láttam. Tudta, hogy korán kell kelnem, hogy húst vadásszak a törpék élelmezésére, így legtöbbször magamra hagyott. Ennek nagyon örültem; nem akartam mindig azt hallgatni, hogy mikor iszom már embervért.

Aztán egy hajnalon megérkezett Végtag Cormac, nagy izgalmat váltva ki mindenkiből.

– Ezt a pasit látnod kell – mondta Evra, és már húzott is magával. – Olyan száma van, amilyet még életedben nem láttál!

Mr. Tall lakókocsijánál (mert mondták, hogy oda érkezett) már nagy sokaság vette körül Cormacot. Az emberek barátságosan hátba veregették, s kérdezgették, hogy mi járatban van, meg hogy hol járt eddig. Ő mindenkire rámosolygott, mindenkivel kezet rázott, és minden kérdésre válaszolt. Lehet, hogy sztár volt, de egyáltalán nem volt beképzelt. Bármilyen helyzet adódott is, mindig normálisan viselkedett.

– Evra Von! – kiáltotta, amikor meglátta a kígyótestű fiút. Odahúzta magához, és megölelte Evrát. – Hogy van az én kedvenc kétlábú csúszómászóm?

– Jól – felelte Evra.

– Levedletted a bőröd mostanában? – tudakolta Cormac.

– Mostanában nem – felelte Evra.

– Ne felejtsd el – figyelmeztette Cormac –, kell nekem. Értékes holmi. Az emberi kígyóbőr egyes országokban többet ér még az aranynál is.

– Annyit kapsz belőle, amennyit csak akarsz – ígérte Evra. Aztán maga elé tolt. – Cormac, ez itt Darren Shan, a barátom. Új fiú a cirkuszban, és még sohasem látott téged.

– Még sohasem látta Végtag Cormacot?!? – kiákotta Cormac, mint aki nem tud hová lenni a döbbent csodálkozástól. – Hát ez meg hogy lehet? Azt hittem, hogy a világon már mindenki látta a csodálatos Végtag Cormac mutatványát.

– Soha még csak nem is hallottam rólad – tódítottam.

Összekulcsolt kezét a mellére szorította, mintha szívroham kerülgetné.

– Mit adsz elő? – kérdeztem.

Cormac körbenézett a sokaságon.

– Tartsak egy bemutatót?

– Ó! Igen! – kiáltozták lelkesen az emberek, miközben ütemesen tapsoltak.

Cormac ránézett a tömegben hátul álló Mr. Tallra. Ő felsóhajtott, és bólintott.

– Megteheted éppen – mondta. – Addig úgysem hagynak békén.

– Jól van – mondta Cormac. – Húzódjatok hátrébb, és hagyjatok helyet.

A tömeg azon nyomban hátrébb húzódott. Én is mentem velük, de Cormac a vállamra tette a kezét, és felszólított, hogy maradjak.

– Hát – szólt oda a sokaságnak –, nagyon régóta úton vagyok már, szörnyen elfáradtam, úgyhogy most nem adom elő az egész műsoromat, csak egy kis részlettel kedveskedek nektek.

Jobb kezét ökölbe szorította, majd kinyújtotta a mutatóujját.

– Darren! Bevennéd ezt az ujjamat a szádba? – kérdezte.

Evrára néztem, aki intett, hogy tegyem meg.

– És most – folytatta Cormac –, harapd meg, légy szíves.

Gyengén beleharaptam az ujjába.

– Erősebben – mondta Cormac.

Kicsit keményebben ráharaptam.

– Rajta, fiú – kiáltotta Cormac. – Adj bele apait-anyait! Dolgozzon az az állkapocs! Mi vagy te: cápa, vagy kisegér?

Oké. Harapjak rá erősebben? Ha csak az kell!

Kinyitottam a számat, és hogy ráijesszek, jó erősen megharaptam. De én ijedtem meg, mert leharaptam az ujját!

Rémületemben hátrahőköltem, és kiköptem az ujját a számból.

Azt vártam, hogy Végtag Cormac üvölteni fog az iszonyú fájdalomtól, de ő csak nevetett, és a magasba emelte a kezét.

Ott, ahol leharaptam az ujját, vért nem láttam, mindössze egy fehér, egyenetlen szélű csonkot. Miközben néztem, ámulatomra az ujj kezdett visszanőni!

Azt gondoltam, biztosan képzelődöm, de ahogy múltak a másodpercek, egyre csak nőtt és nőtt, és csakhamar teljesen kinőtt. Cormac néhány pillanadg még mereven tartotta, de aztán behajlította, majd újra kiegyenesítette, hogy mutassa: éppolyan jó, mint amilyen új.

A tömeg felujjongott, s én éreztem, hogy a szívem nagyot dobban. Lenéztem a földre, ahová az ujjat kiköptem, és láttam, hogy kezd elrothadni. Egy perc sem telt belé, és mindössze egy szürke kis penészkupac maradt a helyén.

– Ne haragudj, hogy így rád ijesztettem – mondta Cormac, megpaskolva a fejemet.

– Semmi baj – feleltem. – Mostanára már meg kellett volna tanulnom, hogy itt a legváratlanabb dolgokra kell számítani. Megfoghatom az új ujjadat?

Bólintott.

Nem éreztem, hogy különbözne a többitől.

– Hogy csinálod? – kérdeztem döbbenten. – Illúzió?

– Nem illúzió – felelte. – Ezért hívnak Végtag Cormacnak. Kisfiúkorom óta képes vagyok új végtagokat növeszteni – ujjakat, lábfejet, kart, lábat. A szüleim akkor fedezték fel ezt a képességemet, amikor egy balesetben egy konyhakés lemetszett az orromból egy darabot. Gyakorlatilag bármelyik testrészemet újra tudom növeszteni. Kivéve a fejemet. Azt még nem próbáltam levágni. Jobb, ha az ember nem hívja ki maga ellen a sorsot.

– Nem fáj? – érdeklődtem.

– Egy kicsit – felelte -, de nem nagyon. A levágott végtag helyén szinte azonnal nőni kezd az új, így aztán csak egy-két pillanatig érzem a fájdalmat. Egy kicsit olyan, mint...

– Elég, elég! – bődült el Mr. Tall, félbeszakítva Cormacot. – Részletes beszámolóra most nincs időnk. Túl sokáig henyéltünk, ideje, hogy újra közönség elé lépjünk, mielőtt még elfelejtenének bennünket, vagy azt hinnék, hogy nyugalomba vonultunk. – Emberek! – kiáltotta, és összecsapkodta a tenyerét. – Terjesszétek a hírt. A pihenő véget ért. A játék ma este folytatódik!

A tábor egész délután úgy nézett ki, mint egy nyüzsgő hangyaboly. Sokan dolgoztak például a nagysátor felállításán. Ezt most láttam először. Amikor elkészült, tiszteletet parancsoló látvány volt: magas, kerek és piros, és körös-körül a fellépők képei díszítették.

Evrával együtt kivettük a részünket a munkából: bevertük a sátorcövekeket a földbe, elrendeztük bent a székeket, felállítottuk a színpadot, előkészítettük a fellépő művészek kellékeit (konzervdobozokat, szögeket és csavarokat kellett keresnünk, hogy legyen mit ennie Kétgyomrú Rhamusnak, segítenünk kellett bevinni a sátorba a farkasember ketrecét és hasonlók).

E nagyszabású hadműveletet hiheteden gyorsasággal hajtottuk végre. A tábor minden lakója tudta, hol a helye, és hogy mit várnak el tőle, és soha semmiféle riadalom nem támadt a dolgok kimenetelét illetően. Mindenki egy csapat tagjaként végezte a maga feladatát, és a végén minden szépen összeállt.

Sam kora délután bukkant fel a táborban. Én magunk mellett akartam tartani, hogy kéznél legyen, ha segítség kell, de Evra azt mondta, csak útban lenne, ezért elküldtük. Nagyon rosszul esett neki; rosszkedvűen elkullogott egy üres konzervdobozt rugdosva. Megsajnáltam, és ki is találtam rögtön, hogyan vidíthatnám föl.

– Sam! Várj egy kicsit! – kiáltottam utána. – Mindjárt jövök – szóltam oda Evrának, és elrohantam Mr. Tall lakókocsijához.

Épp csak egyet koppantottam az ajtaján, máris kinyílt. Mr. Tall állt ott, és mielőtt egy szót is szólhattam volna, odanyújtott két belépőjegyet a Cirque du Freak előadására.

Elképedve bámultam a jegyekre, majd Mr. Tallra.

– Honnan tudta...?

– Vannak módszereim – felelte mosolyogva.

– Nincs pénzem – figyelmeztettem.

– Majd levonom a béredből – válaszolta.

– Hisz maga semmit sem fizet nekem – néztem rá értetlen arccal.

– Bölcs dolog tőlem – szaladt fülig Mr. Tall szája. Kezembe nyomta a jegyeket, és mielőtt megköszönhettem volna, becsukta az orrom előtt az ajtót.

Visszasiettem Samhez, és átadtam neki a jegyeket.

– Mik ezek? – kérdezte.

– Jegyek a ma esti műsorra – feleltem. – Egy neked, egy pedig R. V.-nek.

– Hű, ez remek! – Sam gyorsan zsebre vágta, mintha attól félne, elfüjja a szél, vagy kámforrá válnak. – Kösz, Darren.

– Szóra sem érdemes – feleltem. – Csak az a bökkenő, hogy nagyon későn, éjjel tizenegykor kezdődik, és hajnali egy előtt ritkán ér véget. Menni fog?

– Persze – felelte Sam. – Majd ellógok. A mamám és a papám minden este fél tízkor fekszenek le. Mindketten koránkelők.

– Ha elkapnak, ne mondd meg nekik, hová mész – figyelmeztettem.

– Lakat lesz a számon – ígérte, s futott, hogy megkeresse R. V.-t.

Ezután egy gyors vacsorát leszámítva meg sem álltunk műsorkezdésig. Mialatt Evra oda volt, hogy ellássa a kígyóját, én gyertyákat helyeztem el a cirkuszsátorban. Volt még öt hatalmas csillár is, négy a nézőtér, egy pedig a színpad fölött, de azokat a törpék szerelték föl.

Mags – az egyik csinos lány, aki játékot és édességet árult a szünetekben – megkért, hogy segítsek neki a tálcák elkészítésében, úgyhogy egy órán keresztül rakosgattam a cukor pókhálókat, ehető "üveg"-figurákat és a farkasember szőrcsomóit. Volt egy újdonság is, amit még nem láttam: kis Végtag Cormac-szobrocskák. Ha az ember letört róluk egy darabkát, új darab nőtt a helyébe.

Megkérdeztem Magset, hogy működik, de nem tudta.

– Mr. Tall egyik találmánya ez is – mondta. – Azok közül, amiket itt látsz, sokat ő maga készít.

Leharaptam a modell fejét, aztán belekukucskáltam a nyakába, hogy lássam, mi van benne, de addigra már ki is nőtt az új fej.

– Nem tartanak örökké – jegyezte meg Mags. – Néhány hónap múlva elrohadnak.

– Megmondod az embereknek, amikor megveszik? – kérdeztem.

– Persze – felelte. – Mr. Tall szerint a vevőknek tudniuk kell, hogy mit vásárolnak. Nem helyesli, ha átejtjük az embereket.

Mr. Crepsley fél órával a műsorkezdés előtt üzent értem. Amikor beléptem, már a fellépőruhájában várt.

– Fényesítsd ki Madame Octa ketrecét – utasított –, aztán keféld ki az öltönyödet, és mosakodj meg.

– Minek? – kérdeztem.

– Jössz velem – felelte.

– Úgy érti, én is fellépek a számban? – kérdeztem felcsillanó szemmel.

– Lesz egy kis szereped – válaszolta. – Te hozod be a ketrecet, és te fogsz fuvolázni, amikor az a rész jön, hogy Madame Octa hálót sző a számra.

– Ezt Mr. Tall szokta csinálni, nem?

– Ő szokta – bólintott Mr. Crepsley –, de ma este kevés a szereplő, ezért ő maga is saját számmal lép fel. Különben is, hozzád jobban illik ez a szerep, mint hozzá.

– Hogyhogy?

– Hátborzongatóbb a külsőd – felelte. – A sápadt arcoddal meg ezzel a szörnyű öltönnyel olyan vagy, mintha egy horrorfilmből léptél volna ki.

Ez felért egy kisebbfajta megrázkódtatással. Sohasem gondoltam volna, hogy hátborzongató a külsőm. Megnéztem magam egy tükörben, és láttam, hogy csakugyan ijesztően nézek ki. Mivel nem ittam embervért, sokkal sápadtabb voltam, mint kellett volna, a piszkos öltönyben pedig még kísértetiesebb látványt nyújtottam. El is határoztam, hogy reggel kerítek magamnak valami más ruhát.

A műsor pontban tizenegykor kezdődött. Nem számítottam valami nagy tömegre – a pusztaság kellős közepén vertünk tábort, és nem sok időnk volt értesíteni az embereket az esti show-műsorról –, de a sátor zsúfolásig megtelt.

– Honnan jött ez a sok ember? – kérdeztem Evrától súgva, miközben Mr. Tallt figyeltük, aki éppen a farkasembert mutatta be.

– Mindenhonnan – felelte csendes, nyugodt hangon Evra. – Az emberek mindig megtudják, ha valahol fellépünk. Egyébként pedig attól, hogy nekünk csak ma szólt róla, Mr. Tall valószínűleg azóta tudja, amióta letáboroztunk itt, hogy ma este műsort adunk.

A színfalak mögül figyeltem az előadást, s mivel már ismertem a szereplőket és valósággal úgy éreztem, hogy egy nagy család vagyunk, talán még jobban élveztem, mint amikor először láttam.

A farkasember után Kezes Hans következett, utána pedig Kétgyomrú Rhamus. Ezután jött az első szünet, majd Mr. Tall jelent meg a színpadon és mindenütt – de úgy, hogy sohasem láttuk mozogni, csak azt, hogy hol itt bukkan föl, s tűnik el, hogy a következő pillanatban egy egészen más helyen bukkanjon fel. Őt Triska követte, utána pedig nekem kellett színre lépnem Mr. Crepsleyvel és Madame Octával.

A fények egészen elhalványultak, de vámpírképességemnél fogva jól ki tudtam venni a tömegben Sam és R. V. arcát. Döbbenten ismertek rám a színpadon, és mindenki másnál hangosabban tapsoltak. Kénytelen voltam elrejteni boldog mosolyomat: Mr. Crepsley meghagyta, hogy vágjak szerencsétlen és komor képet, hogy ezzel is hassak a közönségre.

Félreálltam, mialatt Mr. Crepsley arról szavalt, hogy milyen veszedelmes lény Madame Octa, majd kinyitottam a ketrece ajtaját, miközben egy segéd fölvezetett egy kecskét a színpadra.

Egy hangos, dühös kiáltás hallatszott, amikor Madame Octa megölte a kecskét... R. V.-től származott. Ekkor már tudtam, hogy nem lett volna szabad meghívni őt – elfelejtettem, mennyire odavan az állatokért –, de túl késő volt, a meghívást már nem lehetett visszavonni.

Kicsit ideges lettem, amikor eljött a pillanat, hogy fuvolajátékommal irányítsam Madame Octát – éreztem, hogy a sátorban minden tekintet rám szegeződik. Soha nem léptem még föl ilyen sok ember előtt, és pár pillanatig attól féltem, hogy meg se bírom mozdítani a számat, vagy elfelejtem a dallamot. De mihelyt belefogtam, és gondolataimat közölni kezdtem Madame Octával, rögtön belelendültem.

Miközben a pók a hálóját szőtte Mr. Crepsley szája fölött, hirtelen belém vágott, hogy ha akarnám, most megszabadulhatnék tőle.

Ha hagynám, hogy a pók megmarja.

Az ötlet megrémített. Azelőtt is gondoltam rá, hogy megölöm, de ez sohasem volt komoly, és azóta nem jutott eszembe, amióta csatlakoztunk a cirkuszhoz. Most itt van: az élete a kezemben volt. Elég egy másodpercnyi "kihagyás". Nyugodtan mondhatom, hogy baleset volt. Senki sem tudná rám bizonyítani az ellenkezőjét.

Néztem, hogyan mozog a pók ide-oda, föl-le, s hogyan csillan meg a csillár fénye a méregfogain. A gyertyák lángja csak úgy ontotta a hőséget. Dőlt rólam a veríték. Eszembe jutott, mondhatnám azt is, hogy az izzadságtól megcsúsztak az ujjaim.

A pók Mr. Crepsley száján szőtte a hálóját. Avámpír két keze az oldalánál, úgyhogy meg se tudná állítani... elég lenne egy fals hang a fuvolán... egy rosszul eltalált hang, amely megszakítaná a gondolatáramlást kettőnk között, és...

Nem tettem meg. Tökéletesen és nagy biztonsággal játszottam végig a dallamot. Magam sem tudtam, miért kíméltem meg a vámpír életét. Talán mert Mr. Tall tudná, hogy én öltem meg. Talán mert szükségem volt Mr. Crepsleyre, hogy megtanítsa, hogyan maradjak életben. Talán mert nem akartam gyilkossá válni. Vagy talán – de csak talán – mert kezdtem megkedvelni a vámpírt. Végtére is behozott engem a cirkuszba, és felléptetett a saját számában. Ha ő nincs, Evrával és Sammel sem találkoztam volna. Kedves volt hozzám, már amennyire kedves tudott lenni.

Akármi volt is az oka, nem engedtem, hogy Madame Octa megölje a gazdáját, és a szám végén együtt hajoltunk meg, majd együtt mentünk le a színpadról.

– Eljátszottál a gondolattal, hogy megölsz – szólalt meg Mr. Crepsley, amikor a színfalak mögé értünk.

– Hogy érti ezt? – játszottam az ostobát.

– Tudod jól, hogy értem – felelte. Kis szünet után hozzátette: – Nem sikerült volna. A fellépés előtt a méreg nagy részét lefejtettem. Csak annyi mérge maradt, amennyi a kecske megöléséhez kellett.

– Ez valami próba volt? – néztem rá újra feltámadó gyűlölettel. – Én meg azt hittem, hogy rendes hozzám! – kiáltottam. – Pedig egész idő alatt csak vizsgáztatott!

– Meg kellett tudnom – felelte halálosan komoly arccal. – Meg kellett tudnom, hogy számíthatok-e rád.

– Hát ide figyeljen – mordultam fel, és lábujjhegyre álltam, hogy a szemünk egy vonalba kerüljön. – A nyavalyás tesztje fabatkát sem ér. Ezúttal nem öltem meg, de ha még egyszer az életben alkalmam nyílik rá, meg fogom tenni!

Dühömben kiviharzottam; még ahhoz is túl feldúlt voltam, hogy megnézzem Végtag Cormac számát, vagy megvárjam az előadás végét. Úgy éreztem, elárultak, jóllehet a lelkem mélyén tudtam, hogy amit mondott, nem volt butaság.

Még másnap reggel is zaklatott voltam. Evra egyre kérdezgette, mi bajom, de nem árultam el neki. Nem akartam, hogy tudja: arra gondoltam, megölöm Mr. Crepsleyt.

Evra elmesélte, hogy az előadás után találkozott Sammel és R. V.-vel.

– Samnek tetszett – mondta –, különösen Végtag Cormac. Bent kellett volna maradnod, hogy lásd Cormacot. Amikor például lefűrészelte a lábát...

– Majd megnézem legközelebb – vágtam közbe. – Hogy fogadta R. V.?

– Nem volt tőle túl boldog – felelte a homlokát ráncolva Evra.

– A kecske miatt?

– Igen, de nem csak amiatt – hangzott Evra válasza. – Mondtam neki, hogy a kecskét egy mészárostól vettük, úgyhogy mindenképpen megölték volna. Leginkább a farkasember, a kígyó és Mr. Crepsley pókja zavarták őt.

– Hát ezekkel meg mi baja volt? – néztem rá értetlenül.

– Attól tart, hogy nem bánunk jól velük. Kifogásolta, hogy ketrecben tartjuk őket. Megnyugtattam, hogy a pókot kivéve nincsenek bezárva. Azt mondtam, hogy színpadon kívül a farkasember olyan szelíd, mint egy bárány. És megmutattam neki a kígyómat és azt is, hogyan alszunk együtt.

– Elhitte, amit a farkasemberről mondtál? – tudakoltam.

– Azt hiszem, igen – felelte Evra –, ámbár még akkor is látszott rajta, hogy gyanakszik, amikor elmentek. És nagyon, de nagyon érdekelték a táplálkozási szokásaik. Tudni akarta, hogy mivel és milyen gyakran etetjük őket, és hogy honnan szerezzük be az élelmet. R. V.-vel vigyáznunk kell – okozhat még gondokat nekünk. Szerencsére egy vagy két napon belül lelépnek, de addig is: fő az óvatosság!

Nyugodtan telt a napunk. Sam csak késő délután jelent meg, és egyikőnknek sem volt kedve játszani. Borús nap volt, és mindnyájan kicsit nyomott hangulatban voltunk. Sam mindössze fél órát maradt, aztán ismét hazaügetett.

Röviddel napnyugta után Mr. Crepsley a sátrához rendelt. Nem akartam menni, de gondoltam, jobb lesz, ha nem ingerlem fel túlságosan. Végtére is ő a gyámom, és ha minden igaz, akár ki is rúgathat a Cirque du Freakből.

– Mit akar? – kérdeztem dühösen, amint megérkeztem.

– Állj ide, ahol jobban látlak – mondta a vámpír. Csontos ujjaival hátrabillentette a fejemet, és felhúzta a szemhéjamat, hogy megnézze a szemem fehérjét. Rám szólt, hogy nyissam ki a számat, és belenézett a torkomba. Aztán ellenőrizte a pulzusomat és a reflexeimet.

– Hogy érzed magad? – kérdezte.

– Fáradtan – íeleltem.

– Gyengeség? – faggatott. – Rosszullét?

– Kicsit.

– Mennyi vért ittál mostanában?

– Amennyit kellett – mondtam.

– De embervért nem?

– Nem – szóltam halkan.

– Jól van – mondta erre. – Készülj. Elmegyünk.

– Vadászni? – kérdeztem.

Megrázta a fejét.

– Meglátogatjuk egy barátomat.

A sátor előtt felugrottam a hátára, és máris futásnak eredt. A táboron kívül átváltott suhanásra, és a világ képe összefolyt körülöttünk.

Nem nagyon figyeltem, merre megyünk. Túlságosan aggasztott a ruhám. Megfeledkeztem arról, hogy újat szerezzek, és most minél jobban szemügyre vettem, annál rosszabbnak láttam. Tele volt apró lyukakkal és szakadásokkal, a színe pedig a sok portól és piszoktól hamvas árnyalatúra vált. Itt-ott lógott belőle a cérna, vagy az anyag feslett ki, és valahányszor megráztam a karomat vagy a lábamat, olyan volt, mintha hajszálak potyognának róla.

Soha nem adtam valami sokat az öltözködésre, de azért azt sem akartam, hogy úgy nézzek ki, mint egy csavargó. Holnap mindenképpen szerzek valami új holmit.

Beértünk egy városba, és Mr. Crepsley lelassított, majd megállt egy magas épület hátsó bejáratánál. Szerettem volna megkérdezni, hol vagyunk, de a szájára tett ujjával jelezte, hogy maradjak csendben.

A hátsó ajtó be volt zárva, de Mr. Crepsley rátette a kezét, a másikkal csettintett, mire az ajtó nyomban kinyílt. Végigvezetett egy hosszú, sötét folyosón, majd föl egy lépcsőn, végül egy kivilágított előcsarnokba érkeztünk. A közepén egy fehér íróasztal árválkodott. Mr. Crepsley körülnézett, hogy valóban egyedül vagyunk-e, majd megnyomta az egyik csengőt. Az íróasztal mögötti üvegfal túloldalán egy alak jelent meg. Kinyílt az üvegfalban az ajtó, és kilépett rajta egy vörösesszőke hajú, fehér egyenruhát és zöld maszkot viselő férfi. Úgy nézett ki, mint egy orvos.

– Hogyhogy... – kezdte, majd hirtelen elhallgatott. – Larten Crepsley! Mi a poklot keresel itt, te sátánfajzat?

Lehúzta a maszkját, és láttam, hogy teli szájjal vigyorog.

– Helló, Jimmy – köszöntötte Mr. Crepsley. Mosolyogva ráztak kezet egymással. – Régóta nem láttalak.

– Nem olyan régóta, mint amilyen hosszúnak ígérkezett – felelte a Jimmy nevű ember. – Azt hallottam, hogy megöltek. Hogy egy régi ellenséged felnyársalta azt az odvas szívedet, vagy valami ilyesmi.

– Nem kellene mindent elhinned, amit mondanak – felelte Mr. Crepsley. Egyik kezét a vállamra tette, és előbbre terelt. – Jimmy, ez itt Darren Shan, az útitársam. Darren, ő Jimmy Ovo, régi barátom, és a világ legjobb patológusa.

– Helló – mondtam.

– Örülök, hogy megismertelek – mondta Jimmy, és megrázta a kezemet. – Te nem vagy... úgy értem, a klubhoz tartozó vagy?

– Vámpír – közölte Mr. Crepsley.

– Csak félig – szóltam közbe ingerülten. – Nem vagyok teljesen az.

– Kérlek – mondta Jimmy, és összerezzent –, ne használjátok ezt a szót. Tudom, hogy mik vagytok, és nincs is vele semmi bajom, de ez a vé betűs szó mindig halálra rémít. – Mókásan megborzongott. – Gondolom, a sok horrorfilm miatt van, amiket gyerekkoromban láttam. Tudom, hogy nem vagytok olyanok, mint azok a moziszörnyek, de nehéz megszabadulni az emléküktől.

– Mit csinál egy patológus? – érdeklődtem.

– Felnyitom a holttesteket, hogy lássam, miben haltak meg – magyarázta Jimmy. – Nem sok holttesten végzem el ezt a műveletet, csak azokon, akik gyanús körülmények között haltak meg.

– Ez a városi hullaház, Darren – mondta Mr. Crepsley. – Azoknak a tetemeit tárolják itt, akik kórházba szállítás közben vagy már bent a kórházban haltak meg.

– Ott tartjátok őket? – kérdeztem Jimmytől, az üvegfal mögötti helyiség felé mutatva.

– Aha – felelte vidáman. Fölcsapta az asztallap egyik szélét, és beinvitált bennünket.

Ideges lettem. Arra számítottam, hogy asztalok tucatjain hevernek majd felvágott hasú hullák. De nem mindössze egyetlen tetem volt ott, azt is egy hosszú lepel takarta. A hatalmas, jól megvilágított terem falain nagyméretű, beépített iratszekrények sorakoztak, és mindenfelé orvosi műszerek sokaságát lehetett látni.

– Hogy megy az üzlet? – érdeklődött Mr. Crepsley, miközben leültünk, nem messze az asztalon fekvő holttesttől. Jimmy és Mr. Crepsley ügyet sem vetettek a hullára, és mivel nem akartam kilógni a sorból, én is így tettem.

– Elég vontatottan – felelte Jimmy. – Jó az idő, nincs sok közlekedési baleset. Nincsenek ismeretlen eredetű járványok, se ételmérgezések, és épületek sem dőltek össze. Jut eszembe... pár éve itt járt nálam egy régi barátod.

– Nocsak – mondta udvarias érdeklődéssel Mr. Crepsley. – Ki volt az?

Jimmy erőteljesen megszívta az orrát, majd megköszörülte a torkát.

– Gavner Purl? – kurjantotta vidáman Mr. Crepsley. – Hogy van a vén csibész – még most is olyan kétbalkezes?

Beszélgetni kezdtek közös barátjukról, Gavner Purlról. Eközben én kíváncsian körbepillantottam, hogy vajon hol tartják a hullákat. Végre, amikor egy lélegzetvételnyi szünetet tartottak, megkérdeztem Jimmytől. Ő felállt, és hívott, hogy menjek utána. Odavezetett a nagy iratszekrényekhez, és kihúzta az egyik fiókot.

Sziszegő hang hallatszott, és a fiók belsejéből fagyos pára gomolygott ki. Amikor szétoszlott, megpillantottam egy lepedővel letakart testet, és megértettem, hogy ezek nem iratszekrények, hanem fagyasztókoporsók!

– Itt tároljuk a tetemeket, amíg el nem készülünk velük – magyarázta Jimmy –, vagy amíg a legközelebbi hozzátartozójuk el nem jön értük.

Körbepillantva gyorsan összeszámoltam a fiókok sorait.

– Mindben van holttest? – kérdeztem.

Jimmy megrázta a fejét.

– Pillanatnyilag csak hatan vendégeskednek nálunk, leszámítva azt, aki az asztalon fekszik. Ahogy említettem, csendes időszak van. Mellesleg még a legnagyobb forgalom idején is üres a legtöbb férőhely. Még a félház is ritkaság. De szeretünk felkészülni a legrosszabbra.

– Egyetlen friss hullátok sincs? – kérdezte Mr. Crepsley.

– Várj egy pillanatra, mindjárt megnézem – válaszolta Jimmy. Belenézett egy vastag könyvbe, és lapozott benne egyet-kettőt. – Van egy harmincas férfi – mondta. – Alig több mint nyolc órája halt meg autóbalesetben.

– Frissebb nincs? – kérdezte Mr. Crepsley.

– Sajnos nincs – felelte Jimmy.

– Akkor be kell érnünk ezzel – sóhajtotta Mr. Crepsley.

– Várjon csak – szóltam közbe. – Ugye, nem akarja egy hulla vérét szívni?

– Nem – nyugtatott meg Mr. Crepsley. Benyúlt a köpenyébe, és jó néhány olyan kis üveget varázsolt elő, mint amilyenekben a tartalék embervért raktározta. – Ezeket akarom újratölteni.

– Nem teheti! – szóltam elakadó lélegzettel.

– Miért nem? – nézett rám érdeklődve.

– Nem rendes dolog. Nem való halottból vért inni. Különben is már biztosan megromlott.

– Tényleg nem lesz már olyan finom – bólintott Mr. Crepsley –, de tartaléknak megteszi. És nem értek veled egyet: egy holttest ideális alany, hiszen neki már nincs szüksége a vérre. Sok kell ám ezeknek az üvegeknek a megtöltéséhez. Túl sok lenne egy élő embertől.

– Akkor nem, ha több embertől venne el egy keveset – tiltakoztam.

– Ez igaz – hagyta rá. – De túl sok időt, erőfeszítést és kockázatot igényelne. Így könnyebb.

– Darren nem úgy beszél, mint egy vámpír – jegyezte meg Jimmy.

– Még csak tanulja – mordult fel Mr. Crepsley. – Kérlek, akkor vezess el ahhoz a holttesthez. Nem időzhetünk itt egész éjjel.

Tudtam, hogy a további vitatkozásnak semmi értelme; becsuktam hát a számat, és némán ballagtam utánuk.

Jimmy kihúzott egy magas, szőke hajú férfitetemet, és felhajtotta a lepedőt. A fején csúnya sérülés éktelenkedett, s a teste fehér volt, de ettől eltekintve úgy nézett ki, mintha aludna.

Mr. Crepsley mély vágást ejtett a férfi mellén, feltárva a szívét. A kis palackokat sorba rendezte a test mellett, majd elővett egy csövet, és az egyik végét beledugta az első palack nyakába. A cső másik végét bevezette a halott szívébe, majd a markába vette, és pumpálni kezdte a szívet.

A csövön át lassan csörgedezni kezdett a vér az üvegbe. Amikor már majdnem tele volt, Mr. Crepsley kihúzta belőle a csövet, és dugót nyomott az üveg nyakába. A cső végét beledugta a második palackba, és hozzáfogott, hogy azt is megtöltse.

A szájához emelte az első üveget, ivott egy kortyot, s megforgatta a szájában, ahogy a bort szokták.

– Jó – morogta, megnyalva a szája szélét. – Tiszta. Használható.

Nyolc kis üveget töltött tele, majd komoly arccal hozzám fordult:

– Darren – mondta –, tudom, hogy nem akarsz embervért inni, de ideje, hogy legyőzd a félelmedet.

– Nem – vágtam rá habozás nélkül.

– Rajta, Darren – mordult rám. – Ez az ember halott. A vére már semmit sem ér neki.

– Nem tudom megtenni – mondtam. – Egy hullából nem.

– De amikor élő emberből nem akarsz inni! – robbant ki a düh Mr. Crepsleyből. – A végén mindenképpen innod kell embervért. Kezdetnek ez a legjobb.

– Figyeljetek, gyerekek – szólt Jimmy –, ha most itt táplálkozni akartok, akkor szerintem én most ki...

– Csend legyen! – förmedt rá Mr. Crepsley. Égő tekintetét valósággal belém furta. – Innod kell – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Vámpírinas vagy. Ideje, hogy ahhoz méltón viselkedj.

– Ma éjjel még ne – könyörögtem. – Majd máskor. Ha vadászni megyünk. Eleven emberből. Hullából nem tudok. Olyan gusztustalan.

Mr. Crepsley sóhajtva ingatta a fejét.

– Eljön az az éjszaka, amikor rá fogsz jönni, milyen buta vagy. Remélem, hogy nem lesz túl késő, és nem bizonyulsz menthetedennek.

Mr. Crepsley megköszönte Jimmy Ovónak a segítségét, és újra a múlt meg a közös barátok került terítékre. Míg ők csevegtek, én magamba roskadva ültem, s azon töprengtem, vajon meddig húzhatom anélkül, hogy embervért igyak.

Amikor befejezték az eszmecserét, lementünk a lépcsőn. Jimmy kikísért, és integetett utánunk. Kedves ember volt, sajnáltam, hogy ilyen nyomasztó körülmények között kellett megismerkednünk egymással.

Mr. Crepsley hazafelé menet egy szót sem szólt, de amikor visszaérkeztünk a Cirque du Freakbe, dühösen ledobott a hátáról, és mutatóujját rám szegezve azt mondta:

– Nem az én hibám lesz, ha meghalsz.

– Oké – feleltem.

– Ostoba kölyök – morogta, és elviharzott a koporsója irányába.

Én még fönt maradtam, és megnéztem, hogyan kel föl a nap. Sokat gondolkoztam a helyzetemen, és hogy mi fog történni, ha elfogy az erőm, és elkezdek haldokolni. Egy félvámpír, aki nem akar vért inni; muris volna, ha nem lenne olyan szörnyű.

Mit tegyek? Ez a kérdés tartott ébren jóval napfelkelte után is. Mit tegyek? Adjam fel az elveimet, és igyak embervért?, vagy maradjak hű ember voltomhoz, és... haljak meg?

A nap nagy részét a sátramban töltöttem, és még Sam üdvözlésére se mentem ki, amikor megérkezett a táborba. Olyan rossz kedvem volt, mint még soha. Úgy éreztem, nem tartozom többé sehová. Nem tudnék ember lenni, de vámpír sem akarok lenni. Itt álltam a kettő között, tanácstalanul.

Azon az éjszakán nagyot aludtam, úgyhogy másnap már jobban éreztem magam. A nap magasan járt, és noha mdtam, hogy a problémám nem oldódott meg, egyelőre túl tudtam tenni magam rajta.

Evra kígyója rossz bőrben volt. Elkapott valami vírusfertőzést, és Evrának mellette kellett maradnia, hogy ápolhassa.

Sammel elhatároztuk, hogy elmegyünk arra a régi, elhagyott vasútállomásra, amelyről régebben mesélt. Evra nem bánta, hogy otthon hagyjuk. Majd máskor ő is velünk jön.

A vasútállomás szuper volt. Egy hatalmas, kör alakú, kővel kirakott udvar, egy kétemeletes ház, amelyben régen a pályaőr lakott, pár fészer, barakk és jó néhány elhagyott vasúti kocsi. És amerre néztünk, mindenféle irányba gyommal meg fűvel benőtt vágányok futottak.

Végiglépdeltünk a vágányokon, és közben úgy tettünk, mintha a magasban kifeszített köteleken lépkednénk. Valahányszor lecsúszott a lábunk a sínről, nagy üvöltéssel zuhanást tettetve elvágódtunk a földön. Ebben a játékban sokkal jobb voltam, mint Sam, mert vámpírerőmnél fogva az emberekénél fejlettebb volt az egyensúlyérzékem.

Felfedezőútra indultunk néhány kimustrált vagonba. Voltak köztük siralmas állapotban lévők is, de a legtöbb hibátlannak tűnt. Igaz, hogy belül por és piszok lepett mindent, de amúgy rendben voltak. Nem is értettem, miért hagyták itt őket ebek harmincadjára.

Felmásztunk az egyik vagon tetejére, és elnyújtózva élveztük a napsütést.

– Tudod, mit kéne csinálnunk? – kérdezte egy idő múlva Sam.

– Mit?

– Vértestvérséget kellene kötnünk.

Felhúztam magam félkönyékre, és rábámultam.

– Vértestvérséget? – kérdeztem. – Minek? És hogy kell azt csinálni?

– Jó buli volna – felelte. – Mindketten ejtünk egy kis vágást valamelyik kezünkön, aztán egymáshoz illesztjük, és megesküszünk, hogy mindörökre barátok maradunk.

– Jól hangzik – mondtam erre. – Van nálad kés?

– Üvegcserepet is használhatunk – javasolta Sam.

Odakúszott a vagontető szélére, lenyúlt, és lepattintott egy darabka üveget az egyik kitört vonatablakból. Amikor visszamászott, kis vágást metszett vele a tenyere húsos részébe, aztán odanyújtotta nekem.

Már épp bele akartam vágni a tenyerembe, amikor eszembe jutott, hogy vámpírvér csordogál az ereimben. Nem gondoltam, hogy ez a kis mennyiség árthatna Samnek, de mégis...

Leeresztettem az üvegcserepet, és megráztam a fejem.

– Nem. Nem akarom.

– Na! – unszolt Sam. – Nincs mitől félni. Egy apró vágás az egész.

– Nem – mondtam újra.

– Gyáva! – horkant fel Sam. – Félsz! Dedós! Gyáva kukac! Félős kisbaba, nem lesz katona – énekelte csúfolódva.

– Rendben van, gyáva vagyok – mondtam nevetve. Könnyebb volt hazudni, mint megmondani az igazat. – Mindenki fél valamitől. A múltkor például nem láttam, hogy rohantál volna lecsutakolni a farkasembert.

– Az más – húzta el a száját Sam.

– Üres hordó nagyot kong! – mondtam önelégülten.

– Ez mit jelent? – kérdezte.

– Nem tudom biztosan – vallottam be. – Apám szokta mondani.

Még elsoroltunk pár tréfás mondást, aztán leugrottunk, és az udvaron átvágva a pályaőr házához mentünk.

Az ajtók már évekkel ezelőtt elkorhadtak, és az ablakokból is nagyrészt hiányzott az üveg. Két kisebb szobán át egy nagyobba jutottunk, amely valaha nappaliként szolgált.

A padló közepén egy hatalmas lyuk tátongott, azt gondosan kikerültük.

– Nézz föl! – kiáltott Sam.

A plafon helyett egyenesen a tetőig láttam. Az évek során ugyanis a szobák padlói szétmállottak, és csak a szélek mentén maradt belőlük valami. A tető lyukain keresztül besütött a nap.

– Gyere utánam – mondta Sam, és egy lépcsőhöz vezetett a szoba mellett. Elindult fölfelé. En lassan lépkedtem utána; nem voltam biztos benne, hogy okos dolog-e fölmenni – a lépcső vészesen recsegett-ropogott, és úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban leszakadhatna –, de nem szerettem volna, ha megint gyáva kukacnak nevezne.

A lépcső a harmadik szintre vezetett. Itt megálltunk – a kezünkkel innen már el tudtuk érni a tetőt; meg is tettük.

– Ki lehet innen mászni a tetőre? – kérdeztem.

– Ki – felelte Sam. – De túl veszélyes. A palák ki vannak lazulva, könnyen lecsúszhat az ember. De van idefent valami, ami sokkal jobb, mint a tető.

Elindult a legfelső szoba szélén húzódó körülbelül fél méter széles padlómaradványon. Én hátamat a falnak vetve lépkedtem utána.

– Ugye, nem fog leszakadni? – kérdeztem idegesen.

– Eddig még sohasem szakadt le – válaszolta Sam. – De az is igaz, hogy mindig van egy legelső alkalom.

– Kösz, hogy így megnyugtattál – morogtam.

Sam röviddel ezután megállt. A nyakamat nyújtogatva igyekeztem ellátni fölötte; nem túl messze tőle hat vagy hét gerenda átnyúlt a szoba egyik szélétől a másikig.

– Ez volt a padlás – mondta Sam.

– Sejtettem – vágtam rá.

Visszanézett rám, és elvigyorodott.

– És azt is sejted, hogy most mit fogunk csinálni?

Először ránéztem, aztán le, a gerendákra.

– Csak nem azt akarod mondani... Csak nem akarsz... Itt akarsz átmenni oda?

– Úgy van – felelte, és a bal lábát ráhelyezte a gerendára.

– Sam, ez nem valami jó ötlet – mondtam. – Olyan bizonytalanul lépkedtél odalent a síneken. Ha itt lecsúszik a lábad...

– Nem fog – közölte. – Odalent csak tettettem magam.

A másik lábával is rálépett a szarufára, és elindult rajta. Lassan, karját széttárva lépkedett rajta. A szívem a torkomban dobogott. Biztos voltam benne, hogy le fog esni. Tudtam, hogy ha lezuhan, nem éli túl. Négy emelet tátongott alattunk, a pincét is beleértve. Tekintélyes mélység. Halálos.

Sam azonban biztonságosan átért a túloldalra, majd megfordult, és mélyen meghajolt.

– Őrült vagy! – üvöltöttem.

– Nem – felelte –, csak bátor. És te? Meg mered csinálni? Neked könnyebb, mint nekem.

– Hogy érted ezt? – kérdeztem elhűlve.

– A kukacok mászni is tudnak! – kiáltotta.

Ez már sok volt! Majd én megmutatom neki! Vettem egy nagy levegőt, és minden vámpírképességemet összeszedve, jóval gyorsabban, mint Sam, átlépkedtem a gerendán. Nem néztem le, és igyekeztem nem gondolni rá, hogy mit művelek, s így pár másodperc múlva ott álltam Sam mellett.

– Hűha! – kiáltotta elismerően. – Nem hittem volna, hogy megcsinálod. Méghozzá ilyen gyorsan!

– Néhány trükköt meg kell tanulnia az embernek, ha a cirkusszal akar utazgatni – feleltem, roppant elégedetten önmagammal.

– Szerinted én is tudnék ilyen gyorsan lépkedni? – kérdezte.

– A helyedben nem próbálnám ki – tanácsoltam.

– Fogadok, hogy még egyszer te sem tudnád megcsinálni – cukkolt.

– Na, csak figyelj – mondtam, és elindultam vissza... még gyorsabban.

Percekig mentünk oda-vissza, sorra véve minden egyes gerendát, aztán mindketten egyszerre, más-más gerendán, átkurjongatva és nevetve integetve egymásnak.

Sam egyszer csak megállt a maga szarufáján, és felém fordulva odakiáltotta:

– Hé! Játsszunk tükröt!

– Az mi? – kiáltottam vissza.

– Én csinálok valamit, és neked le kell utánoznod. Így! – És bal kezét meglengette a feje fölött.

– Aha – mondtam, és meglengettem a kezem. – Oké. Mindaddig, amíg egy halálugrást nem mutatsz be. Mert azt nem fogom utánad csinálni.

Nevetett, és grimaszt vágott felém. Én is felé. Aztán lassan fél lábra állt. Én hasonlóképpen. Ezután lehajolt, és megérintette a lábujjait. Ezt is utánacsináltam. Nem tudtam kivárni, míg rám kerül a sor, magam is bemutattam néhány mozdulatot – például átugrottam a mellettem lévő gerendára –, amit Sam nem tudott leutánozni. Végre örömmel töltött el, hogy vámpírvér is folyik az ereimben.

Természetesen ez volt az a pillanat, amikor cserbenhagyott.

Nem volt figyelmeztető jel. Éppen felegyenesedőben voltam, miután előrehajolva megérintettem a lábujjaimat, amikor hirtelen megszédültem, hadonászni kezdtem, a lábamba pedig remegés állt be. Nem először fogott el a szédülés – újabban gyakran előfordult velem –, de eddig nem sokat törődtem vele; ilyenkor leültem, és megvártam, amíg elmúlik. De ez most más volt. Négy emelet magasan voltam. És nem volt hová leülni.

Megpróbáltam leereszkedni, arra gondolva, hogy a gerendában megkapaszkodva biztonsággal átkúszhatok rajta. De mielőtt elég mélyre ereszkedhettem volna, kicsúszott alólam a lábam... és lezuhantam!

Jóllehet a vámpírvérem juttatott bajba a szarufákon, az mentette meg az életemet is.

Zuhanás közben kinyújtottam az egyik karomat – merőben csak egy reménykedő mozdulatként –, és a kezemmel elkaptam a gerendát. Ha közönséges fiú lettem volna, nem lett volna erőm megkapaszkodni. De nem voltam az; félvámpír voltam. Így minden kábultságom ellenére el tudtam kapni, s ott maradtam lógva a gerendán.

Csukott szemmel, öt vékony ujjal csimpaszkodva himbálóztam a négyemeletnyi mélység fölött.

– Darren! Tarts ki! – üvöltötte Sam. Fölösleges volt mondania – nem volt szándékomban elengedni a gerendát.

– Jövök – mondta Sam. – Amilyen gyorsan csak tudok, jövök! El ne engedd. És ne ess pánikba!

Ilyeneket mondott, miközben elindult felém a szarufán, hogy megnyugtasson: meglátom, minden rendben lesz, meg fog menteni, én csak lazítsak, és ne féljek semmitől.

Szavai jó hatással voltak rám. Elterelték a figyelmemet a félelemről, hogy lezuhanok. Ha ő nincs, nekem annyi.

Sam súlya alatt meg-megreccsent a gerenda, s egy szörnyű pillanatig azt hittem, mindjárt leszakad, s mindketten a mélybe zuhanunk. De a fa kitartott, és ő gyors, de óvatos kúszással már meg is érkezett hozzám.

Akkor megállt.

– Most megfogom a csuklódat a jobb kezemmel – mondta. – Lassan fogom csinálni. Közben ne mozogj, és ne is akarj elkapni a másik kezeddel. Rendben?

– Rendben – feleltem.

Éreztem, amint az ujjai átfogják a csuklómat.

– Ne engedd el a gerendát – figyelmeztetett.

– Nem engedem el – ígértem meg.

– Annyi erőm nincs, hogy felhúzzalak, ezért hintáztatni foglak – magyarázta. – Nyújtsd ki a szabad kezedet, és próbáld elkapni a gerendát. Ne rémülj meg, ha elvéted, mert foglak. Ha sikerült elkapnod, maradj veszteg pár másodpercig, és pihenj. Utána együttes erővel föltornásztatunk a gerendára. Értesz mindent?

– Értettem, kapitány – feleltem idegesen vigyorogva.

– Oké. Akkor kezdjük. És ne felejtsd el: minden rendben lesz. Menni fog. Túl fogod élni.

Hintáztatni kezdett, előbb csak könnyedén, aztán kicsit erősebben. Pár lengés után erős kísértést éreztem, hogy elkapjam a gerendát, de kényszerítettem magam, hogy várjak. Amikor már úgy éreztem, hogy elég magasra lendülök, kinyújtottam az ujjaimat, figyelmemet a deszkapallóra összpontosítottam, és megragadtam.

Sikerült!

Rövid időre megpihentem, és próbáltam ellazítani a jobb karom izmait.

– Mit gondolsz, fel tudod magad húzni? – kérdezte Sam.

– Igen – felekem.

– Segítek felhozni a felsőtestedet – mondta. – Ha már a hasadat biztonsággal meg tudod támasztani a gerendán, akkor elmegyek az útból, hogy legyen hely fölraknod a lábadat.

Sam jobb kezével megragadta az ingem és a zakóm gallérját – hogy megtartson, ha le találnék csúszni –, és segített fölhúzódzkodni.

Fölhorzsokam a mellem és a hasam, de nem bántam, sőt még örültem is a fájdalomnak. Azt jelentette, hogy élek.

Amikor már biztonságban voltam, Sam hátrébb vonult, és én fölraktam mindkét lábamat. A szokottnál lassabban mászva megindultam utána. A párkányhoz érve sem álltam föl, mint addig, csak amikor elértünk a lépcsőig. Ott aztán nekivetettem a hátamat a falnak, és hosszan, remegőn felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől.

– Azannyát! – szólalt meg Sam a bal oldalamon. – Ez aztán buli volt! Megcsinálod még egyszer?

Szerintem viccnek szánta.

Később, miután már lebotorkáltam a lépcsőn – az egyensúlyérzékem még mindig ki akart fogni rajtam, de már javulóban volt –, visszamentünk a vagonokhoz, és elhevertünk az egyik árnyékában.

– Megmentetted az életemet – szólaltam meg halkan.

– Szóra se érdemes – mondta erre Sam. – Te is megtetted volna értem.

– Lehet – feleltem. – De tőlem nem kértek segítséget. Nem nekem kellett használni az eszemet és hidegvérrel cselekedni. Megmentettél, Sam. Neked köszönhetem az életemet.

– Tartsd meg – nevetett Sam. – Én mit kezdenék vele?

– Komolyan beszélek, Sam. Őrülten hálás vagyok neked. Ha bármikor akarsz valamit, vagy szükséged van valamire, csak szólj, és én eget-földet megmozgatok, hogy megszerezzem neked.

– Komolyan?

– Becsszavamra – esküdtem.

– Van egyvalami... – bökte ki.

– Mi az?

– Szeretnék csatlakozni a Cirque du Freakhez.

– Saaaammmmm... – nyögtem.

– Azt mondtad, amít csak akarok, én tehát megmondtam – nézett rám.

– Ez nem olyan egyszerű – ellenkeztem.

– Dehogynem – vágott vissza. – Beszélj a tulajjal az érdekemben. Na, Darren! Komolyan gondoltad, amit mondtál, vagy nem?

– Jól van – sóhajtottam. – Megkérdezem Mr. Tallt.

– Mikor?

– Ma – ígértem. – Mihelyt visszaértünk.

– Hurrá! – És beleöklözött a levegőbe.

– De ha nemet mond, akkor belenyugszol, rendben? – aggályoskodtam. – Megteszem, ami rajtam múlik, de ha Mr. Tall azt mondja: nem, akkor nem.

– Jól van – egyezett bele. – Elfogadom.

– Talán nekem is akad ott valami állás – mondta valaki a hátam mögött.

Villámgyorsan hátrafordukam – R. V. állt ott, arcán különös mosollyal.

– Hogy jut eszébe így idelopakodni? – förmedtem rá. – A frászt hozta rám!

– Bocs, öreg – mondta R. V., de nem látszott rajta, mintha különösebben sajnálkozna.

– Mit keres itt? – kérdezte Sam.

– Darrent kerestem – válaszolta R. V. – Még meg se tudtam köszönni neki a jegyet.

– Részemről rendben – mondtam erre. – Sajnálom, hogy a végén nem találkozhattunk, de másutt volt dolgom.

– Persze – bólintott rá R. V., és leült mellém a sínre. – Megértem. Egy ekkora társulatnál bizonyára rengeteg meló van, mi? Fogadok, hogy mindig rád lőcsölnek valamit, igaz, öreg?

– Igaz – feleltem.

R. V. sugárzó arccal nézett ránk. Volt valami a mosolyában, ami szorongást keltett bennem. Nem volt valami rokonszenves mosoly.

– Mondd csak – szólt R. V. –, hogy van a farkasember?

– Jól – feleltem.

– Állandóan láncon tartjátok, ugye? – kérdezősködött tovább.

– Nem – válaszoltam, visszagondolva Evra figyelmeztetésére.

– Nem? – adta R V. a meglepettet. – Ezt a vad és veszedelmes állatot?

– Nem annyira veszedelmes – mondtam. – Ez csak egy szerep. Valójában eléggé szelíd. – Láttam, hogy Sam elkerekült szemmel bámul rám. Ő tudta, mennyire vad a farkasember, és nem értette, miért hazudok.

– Mondd csak, öreg, mit eszik egy ilyen? – faggatózott R. V.

– Marhahúst. Disznóhúst – soroltam kényszeredett mosollyal. – A szokásos kajákat. Boltban vesszük.

– Komolyan? És mi van a pókcsípéstől elpusztult kecskével? Azt ki eszi meg?

– Nem tudom.

– Evra azt mondta, hogy a kecskét ti ketten vásároltátok egy helybéli farmertől. Sokba került?

– Tulajdonképpen nem – feleltem. – Elég beteges jószág volt, úgyhogy...

Hirtelen észbekaptam. Evra azt mondta R. V.-nek, hogy a kecskét egy mészárostól vettük, nem pedig egy farmertől.

– Helyszíni vizsgálatot tartottam, öreg – mondta R. V. halkan. – A táboromban mindenki más a táborbontással volt elfoglalva, én azonban kimentem, megszámoltam a birkákat és a teheneket, kérdezősködtem, csontok után kutattam a földben. Állatok tűntek el – folytatta. – A farmerek nem sokat törődnek az ilyesmivel – nem bánják, ha egynek vagy kettőnek nyoma vész –, engem azonban csodálkozásra késztet. Szerinted ki vihette el őket?

Nem válaszoltam.

– És még valami – folytatta. – Végigsétáltam a patakparton, amerre táboroztok, és mit gondolsz, mit láttam? A víz mindenütt apró csontokat, hús- és bordarabkákat sodor magával. Szerinted honnan jöhetnek, Darren?

– Nem tudom – feleltem, és fölálltam. – Most már mennem kell. Várnak a cirkuszban. Vannak még elvégzendő munkáim.

– A világért sem akarlak fekartani – mosolygott R. V.

– Mikor mentek tovább? – kérdeztem. – Lehet, hogy átugrom elköszönni.

– Kedves tőled – mondta. – De emiatt ne fájjon a fejed, öreg. Én egyhamar nem megyek sehová.

– Mintha azt mondtad volna, hogy továbbmentek – mondtam összehúzott szemöldökkel.

– A THV továbbmegy, sőt már el is mentek. Tegnap este. – Arcán fagyos mosoly jelent meg. – De én még maradok egy ideig. Van itt néhány dolog, aminek utána akarok járni.

– Ó. – Magamban hangosan káromkodtam, de közben úgy tettem, mintha örülnék. – Ez aztán a jó hír. Hát akkor, viszlát.

– Úgy-úgy – bólogatott energikusan R. V. – Sokszor fogunk még találkozni, öreg, erre mérget vehetsz. Hu, de még mennyit!

Félszegen vigyorogtam.

– Akkor addig is, viszlát.

– Viszlát – mondta R. V.

– Várj – szólt utánam Sam. – Veled megyek.

– Nem – mondtam. – Gyere holnap. Addigra megszerzem a választ Mr. Talltól.

És mielőtt bármelyikük egy szót is szólhatott volna, nyakamba szedtem a lábamat.

ElŐször nyugtalanított, hogy R. V. ennyire érdeklődik az állatok eltűnése iránt, de ahogy közeledtem a táborhoz, egyre inkább megnyugodtam. Végtére is ő csak egy ártalmatlan szőrmók figura, míg mi, a Cirque du Freak tagjai, különleges és erős lények vagyunk. Ugyan mit árthatna ő nekünk?

Egyenesen Mr. Tallhoz akartam menni, hogy beszámoljak neki R. V.-ről, de ahogy a kocsija felé siettem, Truska – az a nő, aki azt a hihetetlen szakállat tudta növeszteni – megragadta a karomat, és jelekkel a tudomásomra hozta, hogy kövessem.

Bevezetett a sátrába. Ez díszesebben volt berendezve, mint a többiek sátra és lakókocsija. A falakon mindenütt tükrök és festmények lógtak. Hatalmas szekrényeket láttam, öltözőasztalkákat, és egy óriási baldachinos ágyat.

Truska mondott valamit a maga különös fókahangján, majd beállított a szoba közepére, és intett, hogy ne mozduljak. Akkor fogott egy mérőszalagot, és levette a méreteimet.

Amikor ezzel végzett, elbiggyesztette a száját, gondolkodott pár pillanatig, majd pattintott az ujjaival, és az egyik szekrényhez sietett.

Miután alaposan feltúrta, talált benne egy nadrágot. Egy másik szekrényből inget kerített, megint egy másikból zakót s egy jókora ládából egy pár cipőt. Atlétát, alsónadrágot és zoknit magam választhattam az egyik öltözőasztal fiókjaiból.

Egy selyemmel behúzott paraván mögött öltöztem át. Nyilván Evra beszélt neki arról, hogy szeretnék új ruhát. Jól tette, hogy szólt, mert én valószínűleg megint elfelejtettem volna.

Amikor kiléptem a paraván mögül, Truska összecsapta a kezét, és gyorsan odatolt egy tükör elé. A ruhák tökéletesen illettek rám, és legnagyobb meglepetésemre jól néztem ki. Az ing világoszöld volt, a nadrág sötétlila, a zakó pedig arany és kék. Truska talált egy hosszú, piros selyemanyagot, és a derekamra csavarta: hajszálra úgy festettem, mint egy kalóz!

– Hát ez király! – mondtam neki. – Csak az a baj, hogy ez egy kicsit szorít – mutattam a cipőmre.

Truska visszavitte a cipőt, és hozott egy másik párt. Ez puhább volt, mint az előző, és az orra felkunkorodott, mint Szindbádé, a Hajósé. Azonnal megtetszett.

– Köszönöm, Truska – mondtam, és indukam kifelé. Ő felemelte a kezét, mire megálltam. Odahúzott egy széket az egyik magas szekrény elé, ráállt, s levett a szekrény tetejéről egy nagy, kerek dobozt. Lepottyantotta a földre, aztán kinyitotta, s kivett belőle egy kis barna, tollas kalapot, olyat, amilyet Robin Hood viselhetett.

Mielőtt a fejembe nyomhattam volna a kalapot, Truska leültetett, fogott egy ollót, és levágta a hajamat. Már nagyon esedékes volt.

A hajnyírás és a kalap már csak a hab volt a tortán. Alig ismertem magamra, amikor ismét belenéztem a tükörbe.

– Ó, Truska – kiáltottam –, én... én... – nem talákam a szavakat, ezért inkább átöleltem, és egy túláradóan érzelmes csókot nyomtam az arcára. Zavartan engedtem el, és boldog voltam, hogy egyik barátom se látott bennünket. Truska azonban ragyogott az örömtől.

Kirobogtam, hogy megmutassam Evrának új külsőmet. Az öltözék szerinte is szuper volt, de megesküdött, hogy nem kérte meg Truskát semmire. Azt mondta, vagy nem bírta már tovább nézni, hogy ilyen gondozatlan a külsőm, vagy Mr. Crepsley kérte meg, hogy hozzon rendbe, vagy azért csinálta, mert belém zúgott.

– Nem zúgott belém! – tiltakoztam.

– Truska szerelmes Darrenbe! Truska szerelmes Darrenbe! – hajtogatta Evra.

– Fogd már be, te csenevész kígyóutánzat! – mordultam rá.

Nem sértődött meg, csak nevetett.

– Két szerelmes pár, mindig együtt jár, egy tányérból esznek, mindig összevesznek! – kántálta. – Mi kell jobban, Darren? Házasság vagy vámpírság?

Nagyot ordítva rávetettem magam, leszorítottam a földre, és el sem engedtem, amíg kegyelemért nem könyörgött.

Amikor ezt elintéztük, Evra visszament a kígyójához, én pedig utánanéztem, hogy mi van még hátra az aznapi teendőimből. Ettől kezdve nem volt megállásom, mert Evra munkáját is nekem kellett elvégeznem, úgyhogy kettő helyett dolgoztam. Így esett, no meg az új ruha miatti izgalmak következtében, hogy tökéletesen megfeledkeztem R. V.-ről és arról, hogy beszámoljak Mr. Tallnak az ökoharcos fenyegetéséről, miszerint utána fog nézni, hová tűntek el az állatok.

Ha nem vagyok ilyen feledékeny, talán másként alakulnak a dolgok, és itt-tartózkodásunk nem végződik vérontással és könnyekkel.

Estére össze tudtam volna esni a fáradtságtól. Kimerített a sok tennivaló. Evra intett, hogy ma éjjel ne aludjak a sátrában; a kígyóját megviseli a vírus, és előfordulhat, hogy megmar. Így aztán Mr. Crepsleynél vetettem ágyat a földön, Madame Octa ketrece mellett.

Percekkel azután, hogy lefeküdtem, már aludtam is.

Valamivel később, éppen egy álom közepén, éreztem, hogy valami megakad a torkomban, s fölkavarodik tőle a gyomrom. A köhögésemre fölébredtem.

Egy alak hajolt fölém: egy kis üveget tartott a számhoz, és erőnek erejével meg akart itatni. Az első furcsa, rémült gondolatom ez volt: "Mr. Tiny!"

Leharaptam az üveg nyakát, ami persze elvágta a számat, és kiköptem a folyadékot. Az alak szitkozódva megragadta az államat, szétfeszítette a számat, és megpróbáka a folyadék utolsó cseppjeit belém diktálni. Azt is kiköptem.

Az illető újfent káromkodott egy sort, de aztán elengedett, és leroskadt a földre. Őrült szívverésem csillapodtával arra is rájöttem, hogy nem Mr. Tiny az.

Hanem Mr. Crepsley.

– Mi a fenét akart csinálni? – kiáltottam dühödten.

Olyan indulat fogott el, hogy nem is éreztem felhasított szám fájdalmát. Felmutatta a kis palack maradványát... az egyiket, amelyben az embervért tartalékolta.

– Meg akarta itatni velem! – kiáltottam elszörnyedve.

– Meg kell innod – felelte Mr. Crepsley. – Egyre jobban legyengülsz, Darren. Ha így folytatod, egy héten belül meghalsz. Ha nincs bátorságod meginni, muszáj beléd diktálnom.

Olyan bősz tekintettd néztem rá, hogy nem állta a pillantásomat: félrefordult.

– Segíteni akartam – mondta.

– Ha még egyszer megpróbálja, megölöm – mondtam lassan. – Megvárom a nappalt, aztán belopódzok, és lecsapom a fejét.

Nyilván elhitte, hogy komolyan beszélek, mert gyászos képpel bólintott.

– Nem teszem többet – ígérte. – Tudtam, hogy nem fog menni, de meg kellett próbálnom. Ha csak egy kicsit is ittál volna belőle, valamivel tovább bírtad volna erővel, és ha megérezted volna az ízét, talán nem félnél annyira, hogy újra megkóstold.

– Sohasem akarom érezni az ízét! – ordítottam. – Nem iszom embervért! Nem érdekel, ha meghalok is! Nem iszom belőle.

– Jól van – sóhajtotta. – Én megtettem, ami tőlem telt. Ha mindenáron ostoba akarsz maradni, hát csak menj a magad feje után.

– Nem vagyok ostoba... ember vagyok – morogtam.

– Nem vagy ember – mondta erre halkan.

– Tudom – válaszoltam. – De az akarok lenni. Olyan akarok lenni, mint Sam. Családot akarok, és rendes barátokat. A megszokott ütemben akarok fejlődni és öregedni. Nem akarom azzal tölteni az életemet, hogy emberek vérét iszom, bujkálok a napfény meg a vámpírvadászok elől.

– Kár – mondta erre Mr. Crepsley.

– Gyűlölöm magát! – mordultam rá.

– Kár – mondta ismét. – Hozzám vagy kötve. Ha ez kicsit is megvigasztal, én sem rajongok érted – tette hozzá. – Életem legnagyobb tévedését követtem el azzal, hogy téged félvámpírrá tettelek.

– Akkor miért nem szabadul meg tőlem? – jajdultam fel.

– Nem tehetem – hangzott a válasz. – Ha lehetne, megtenném. Természetesen te bármikor szabadon elmehetsz.

– Tényleg? – néztem rá gyanakodva.

– Tényleg – felelte. – Én nem bánom. Ami azt illeti, szeretném is. Így nem lennék többé felelős érted. Nem kellene végignéznem a haldoklásodat.

– Egyáltalán nem értem magát – mondtam a fejemet csóválva.

– Én se téged – felelte egy akár gyengéd mosollyal.

Ezen elnevettük magunkat, és a dolgok visszatértek a megszokott medrükbe. Nem tetszett, amit Mr. Crepsley csinált, de megértettem, miért tette. Az ember nem gyűlölhet valakit, aki a javát akarja.

Elmeséltem neki, mivel telt el a napom; hogy Sammel kimentünk az elhagyott vasútállomásra, és hogy hogyan mentette meg az életemet. Azt is elmeséltem, hogy majdnem Sam vértestvérévé váltam.

– Jól tetted, hogy akkor megálltál – mondta Mr. Crepsley.

– Mi történt volna, ha nem teszem? – kíváncsiskodtam.

– A véred megfertőzte volna az övét. Mindig nyers húsra vágyakozott volna. Szüntelenül a hentesüzletek körül ólálkodott volna, a kirakatokat bámulva. A normálisnál valamivel lassabban öregedett volna. Nem sok különbséget tapasztalna, de az a kevés is épp elég lenne.

– Elég? Mire? – kérdeztem.

– Hogy megőrjítse – válaszolta Mr. Crepsley. – Nem értette volna, mi történik vele. Azt gondolta volna, hogy ő a gonosz. Nem tudta volna, miért változott meg az élete. Tíz év leforgása alatt kész idegronccsá vált volna.

Megborzongtam a gondolatra, hogy milyen közel jártam ahhoz, hogy tönkretegyem Sam életét. Éppen az ilyen dolgok miatt kellett megmaradnom Mr. Crepsley mellett, amíg meg nem tanulok mindent arról, hogy mit jelent félvámpírnak lenni.

– Mit gondol Samről? – kérdeztem.

– Nem sokat láttam belőle – válaszolta Mr. Crepsley. – rendszerint nappal jön ide. De rendes gyereknek látszik. Nagyon jó eszű fiú.

– Sokat segít Evrának és nekem a napi munkánkban – mondtam.

– Tudom.

– Ügyesen dolgozik.

– Én is így hallottam.

Idegességemben megnyaltam a szám szélét.

– Be akar állni a cirkuszhoz – mondtam. Mr. Crepsley arca elborult. – Meg akartam kérdezni Mr. Tallt, de elfelejtettem. Holnap megkérdezem. Maga szerint mit fog válaszolni?

– Azt, hogy kérdezz meg engem. Gyerek csak akkor csatlakozhat a Cirque du Freakhez, ha egy önálló tag hajlandó a gyámjául szegődni.

– Lehetnék én a gyámja – javasoltam.

– Te nem vagy elég idős. Csak én lehetnék az. Nekem kellene engedélyt adnom rá. De én nem járulok hozzá.

– Miért nem? – kérdeztem.

– Mert őrült ödetnek tartom – felelte. – Egy gyerek is épp elég teher. Szó sem lehet róla, hogy egy másodikat is a nyakamba vegyek. Különben is a barátod ember. Töled nem szabadulhatok, mivel vámpírvér folyik az ereidben, de miért tenném kockára a nyakam egy emberért?

– Ő a barátom – mondtam. – Nekem is lenne társaságom.

– Madame Octa elég társaságnak – horkant fel Mr. Crepsley.

– Az nem ugyanaz – nyűgösködtem.

– Mondd csak, mi történne, ha rájönne, hogy vámpír vagy? – kérdezte Mr. Crepsley elgondolkodva. – Szerinted megértené? Gondolod, hogy nyugodtan tudna aludni abban a tudatban, hogy a legjobb barátjának nincs hőbb vágya, mint hogy elvágja a torkát, és az utolsó cseppig kiszívja a vérét?

– Soha nem tennék ilyet! – üvöltöttem felháborodva.

– Tudom – bólintott Mr. Crepsley. – De én vámpír vagyok, és tudom, hogy valójában milyen vagy. Tudja Mr. Tall, Evra és a többiek is. De mit gondolsz, milyennek fog látni egy közönséges ember?

– Tehát nem engedi, hogy csadakozzon hozzánk? – sóhajtottam bánatosan.

Mr. Crepsley megrázta a fejét, majd hirtelen abbahagyta, és bólintott.

– Jól van – mondta. – Csatlakozhat.

– Tényleg? – néztem rá döbbenten. Noha Sam érdekében győzködtem őt, valójában egy percig sem gondoltam, hogy beengedik közénk.

– Igen – felelte Mr. Crepsley. – Csatlakozhat hozzánk, utazgathat velünk, és segíthet neked és Evrának a munkában. Egy feltétellel. – Mr. Crepsley egészen közel hajolt hozzám, és a leggonoszabb vigyorával sziszegte az arcomba: – Neki is félvámpírrá kell válnia.

Nehéz volt a szívem, amikor másnap kora reggel láttam, hogy Sam berobog a táborba. Nagyon rossz érzés volt, hogy csalódást kell okoznom neki, de tudtam, hogy ezt kell tennem. Nem engedhettem, hogy Mr. Crepsley félvámpírrá változtassa.

Sokat töprengtem a dolgon az éjszaka, és az egészben az volt az ijesztő, hogy szerintem, ha választási lehetőséget kínálnék neki, Sam belemenne a félvámpírságba. Akármilyen okos volt is, nem hiszem, hogy végiggondolná, milyen magányos és szörnyűséges élete van egy vámpírnak.

Amikor meglátott, odarohant hozzám – olyan izgatott volt, hogy észre sem vette az új ruhámat és a lenyírt hajamat.

– Megkérdezted? Igen? – kérdezte lelkendezve, izgalomtól ragyogó arccal.

– Igen – feleltem szomorúan mosolyogva.

– És?

– Sajnálom, Sam – ráztam meg a fejem. – Nemet mondott.

Sam arca megnyúlt.

– De miért? – kiáltotta.

– Túl fiatal vagy – válaszoltam.

– Te sem vagy nálam sokkal idősebb! – csattant fel.

– De nekem nincsenek szüleim – hazudtam. – Nem volt saját otthonom, amikor csatlakoztam a Rémségek Cirkuszához.

– Nem érdekelnek a szüleim – húzta el az orrát.

– Ez nem igaz – mondtam. – Hiányoznának.

– Hazamehetnék a vakációkra.

– Nem lenne jó. Te nem vagy alkalmas a Cirque du Freak-beli életre. Talán később, majd ha idősebb leszel.

– Nem érdekel a "később"! – kiabálta. – Én most akarok csatlakozni hozzátok! Keményen dolgoztam. Bizonyítottam. Hallgattam, amikor tegnap hazudtál R. V.-nek a farkasemberről. Ezt is elmondtad Mr. Tallnak?

– Mindent elmondtam neki – sóhajtottam.

– Nem hiszek neked – közölte Sam. – Azt sem hiszem el, hogy egyáltalán beszéltél vele. Én magam akarok elmenni hozzá.

Vállat vontam, és a kezemmel odamutattam Mr. Tall lakókocsijára.

– Ott megtalálod – mondtam.

Sam meg is lódult hirtelen haragjában, de pár lépés után lelassított, majd megállt. Szerencsétlenül rugdosta cipője orrával a földet, majd visszajött, és leült mellém.

– Ez nem járja – mondta elkeseredve. Láttam, hogy könnyek gördülnek le az arcán. – Már eldöntöttem, hogy beállok közétek. Olyan jó lett volna. Már mindent szépen elterveztem.

– Lesznek még más alkalmak is – mondtam.

– Mikor? Azelőtt sohasem hallottam, hogy ilyen rémcirkusz járt volna ezen a környéken. Mikor találok újra egy ilyet?

Nem válaszoltam.

– Egyébként nem is tetszene neked – próbálkoztam. – Nem olyan jó buli, mint gondolod. Képzeld csak el, milyen lehet a tél kellős közepén, amikor hajnali ötkor kell kelni, jéghideg vízben kell mosdani, és jeges hóviharban is kint kell dolgozni a szabadban.

– Az engem nem zavar – jelentette ki Sam. Hirtelen abbahagyta a sírást, és ravasz pillantással nézett rám.

– Lehet, hogy mégiscsak veletek jövök – mondta. – Besurranok az egyik lakókocsiba, és elrejtőzöm valahol. Akkor Mr. Tall kénytelen lesz magával vinni.

– Meg ne próbáld! – csattantam fel. – Ezt nem szabad!

– Ha akarom, miért ne? – szaladt fülig a szája. – Nem akadályozhatsz meg benne.

– De igen – mordultam rá.

– Hogyan? – kérdezte csúfondárosan.

Vettem egy mély lélegzetet. Eljött a pillanat, hogy örök időre elijesszem Sam Grestet. Nem mondhattam el az igazságot magamról, de kitalálhattam egy majdnem olyan rémítő mesét, amelynek hallatán biztosan el fog menekülni.

– Ugye, Sam, még nem meséltem el neked, hogy mi történt a szüleimmel? – kérdeztem halk és színtelen hangon.

– Nem – felelte nyugodtan Sam. – Gyakran tűnődtem rajta, de nem akartam megkérdezni.

– Megöltem őket, Sam.

– Micsoda? – S az arca elfehéredett.

– Néha dühöngő őrültté változom. Mint a farkasember. Senki sem tudja, mikor vagy miért jön rám. Kisebb koromban kórházban is voltam, de aztán úgy látszott, hogy jobban vagyok. A szüleim hazahoztak karácsonyra. Vacsora után, miközben a papárnmal egy durranócukron huzakodtunk, hírtelen begurultam. Darabokra téptem őt. A mamám megpróbált elvonszolni, de őt is megöltem. A kishúgom elrohant segítségért, de elkaptam. Úgy téptem ketté, mint a durranócukor papírját. Miután mindhármukat megöltem... – pillantásomat belefúrtam Sam szemébe. Jól kell alakítanom, hogy elhiggye – megettem őket.

Sam döbbenten meredt rám.

– Nem igaz – suttogta. – Ez nem lehet igaz.

– Megöltem és megettem őket, aztán elszöktem – hazudtam. – Mr. Tall talált rám, és hajlandó volt elrejteni. Van egy különleges ketrecük, abba szoktak bezárni, ha rám jön a roham. Csak az a baj, hogy senki se tudja, mikor jön rám. A legtöbben ezért nagy ívben elkerülnek. Evrával nincs gond, mert ő erős. Ugyanez a helyzet a cirkusz néhány más tagjával is. De a közönsés emberek... Egy szempillantás alatt meg tudom ölni őket.

– Hazudsz – mondta Sam.

Fölkaptam a földről egy vastag botot, megforgattam, majd betettem a számba, és kettéharaptam, mint egy répát.

– Úgy rágnám szét a csontjaidat, mintha csak porcok volnának – jelentettem ki. – Nem tudnál megakadályozni, mert ha velünk jönnél, egy sátorban laknánk, így te lennél az első, akit megtámadnék. Ezért nem csatlakozhatsz a Cirque du Freakhez. Pedig szeretném ha lenne, ha volna egy barátom –, de nem lehet. Előbb-utóbb megölnélek.

Sam válaszolni akart, de nem mozgott a szája. Elhitte ezt a rémtörténetet. Eleget látott a műsorból, hogy tudja: ilyen dolgok itt csakugyan megeshetnek.

– Menj el, Sam – mondtam szomorúan. – Menj el, és soha többé ne gyere vissza. Ez a biztos. Jobb lesz így. Mindkettőnknek.

– Darren, én... én... – Tétován megrázta a fejét.

– Menj! – üvöltöttem, és két kézzel döngettem a földet. Fogamat kivicsorítva morogtam. Sokkal jobban el tudtam mélyíteni a hangomat, mint egy ember, úgyhogy vadállati morgásra emlékeztetett.

Sam ijedt kiáltással szökött talpra, és hátra sem pillantva elinalt a fák oltalmazó sűrűjébe.

Nehéz szívvel néztem utána. Biztos voltam benne, hogy sikerült a csel, nem fog visszajönni, soha többé nem látom viszont. Útjaink elváltak, többé nem találkozunk.

Ha tudtam volna, mekkorát tévedek – ha fogalmam lett volna az előttünk lévő borzalmas éjszakáról –, utánarohanok, és soha többé nem térek vissza ebbe a véres cirkuszba, ebbe a halálosan rettenetes cirkuszba.

Ott üldögéltem leverten, búslakodva, amikor az egyik törpe megveregette a hátamat. A bicegő volt.

– Mit akarsz? – kérdeztem.

A kék csuklyás ruhát viselő apró ember – ha ember volt – két kezével megdörzsölte a hasát. Ez volt a jele, hogy ő és fivérei éhesek.

– Csak most reggeliztetek – mondtam.

Újra megdörzsölte a hasát.

– Még korán van az ebédhez.

Újra megdörzsölte a hasát.

Tudtam, hogy ha hagyom, ez így fog menni órákon át. A nyomomban lesz, akárhová megyek, s addig fogja dörzsölgetni a hasát, míg megunom, és elmegyek vadászni neki valamit.

– Jól van, na! – csattantam fel ingerülten. – Megyek, és keresek neked valamit. De ma egész nap egyedül vagyok, úgyhogy ne várd, hogy teli zsákkal jövök vissza.

Újra megdörzsölte a hasát.

Dühösen felhorkantam, és otthagytam. Nem kellett volna vadásznom, ugyanis nagyon gyenge voltam. Még mindig gyorsabban futottam, mint az emberek, és erősebb voltam, mint a velem egykorú gyerekek túlnyomó többsége, de már korántsem voltam jó erőben. Mr. Crepsley megmondta, hogy egy héten belül meghalok, ha nem iszom embervért, és tudtam, hogy igazat mond. Magam is éreztem, hogy fogy az erőm. Még néhány nap, és az ágyból sem leszek képes fölkelni.

Megpróbáltam elkapni egy nyulat, de nem voltam elég gyors. Míg hajszoltam, kivert a veríték, és pár percre le kellett ülnöm. Aztán az úton elgázolt állatokat kerestem, de nem találtam egyet sem. Végül, mivel elfáradtam, és kicsit tartottam tőle, hogy mi lesz, ha üres kézzel megyek vissza (a törpék majd engem akarnak megenni.), utamat egy birkáktól hemzsegő legelő felé vettem.

Békésen legelésztek, amikor odaértem. Hozzá voltak szokva az emberekhez, és jóformán a fejüket sem emelték fel, amikor elvegyültem közöttük.

Egy öreg juhot kerestem, vagy olyat, amelyiken látszik, hogy beteg; így nem kell olyan gonosznak éreznem magam, amiért megölöm. Végül találtam is egy sovány, reszkető lábú és bamba tekintetű birkát, s úgy döntöttem, ez megteszi. Úgy nézett ki, mint akinek már amúgy sincs sok hátra.

Ha erőm teljében lettem volna, elég, ha odacsapok a nyakára, és az állat egy pillanat alatt, minden fájdalom nélkül, kimúlik. Csakhogy gyenge voltam, és nehézkes mozgású, ezért elsőre nem tudtam végezni vele. A birka fájdalmasan bégetni kezdett.

Megpróbált elfütni, de a lába nem engedelmeskedett. Elesett, s ott feküdt szerencsétlen bégetve.

Újra megpróbáltam eltörni a nyakát, de nem sikerült. A végén felkaptam egy követ, és azzal tettem pontot a dolog végére. Szörnyű hentesmunka így megölni egy állatot; szégyenkezve ragadtam meg a hátsó lábánál fogva, és kivonszoltam a nyájból.

Már majdnem a sövényhez értem, amikor észrevettem, hogy valaki a tetején ül. Elejtettem a birkát, és fölnéztem – fel voltam készülve rá, hogy a dühös gazda vár rám.

De nem.

R. V. volt az.

Örjöngve a dühtől.

– Hogy tehetted? – kiáltotta. – Hogy tudtál ilyen kegyedenül lemészárolni egy szegény, ártatlan állatot?

– Megpróbáltam gyorsan végezni vele – szabadkoztam. – El akartam roppantani a nyakcsigolyáját, de nem tudtam. Aztán meg nem akartam otthagyni, mert láttam, hogy kínlódik. Gondoltam, jobb, ha végzek vele, mint ha hagyom szenvedni.

– Te aztán nagylelkű vagy, öreg – mondta gúnyosan. – Gondolod, hogy ezzel kiérdemelted a Nobel-békedíjat?

– Kérlek, R. V., ne haragudj rám – mondtam. – Ez a birka már beteg volt. A gazdája így is, úgy is levágta volna. Ha életben marad, a végén akkor is elviszik a mészároshoz.

– Ettől még nem volt jogod ezt tenni vele – közölte mérgesen. – Csak mert mások aljasak, neked még nem muszáj aljasnak lenned.

– Az állatok megölése nem aljasság – ellenkeztem. – Ha élelem céljára történik, akkor nem.

– Mi bajod a növényekkel? – kérdezte harciasan. – Nem muszáj húst ennünk, öreg. Nem muszáj gyilkolnunk.

– Bizonyos embereknek szükségük van húsra – emeltem föl a hangom. – Van, aki nem lehet meg nélküle.

– Az ilyen haljon éhen! – mennydörögte R. V. – Ez a juh soha életében nem bántott senkit. Szerintem nagyobb galádság őt megölni, mint egy embert. Gyilkos vagy, Darren Shan!

Szomorúan csóváltam meg a fejem. Nem volt értelme vitába szállni egy ilyen makacs emberrel. R. V. a maga szemével látta a világot, én meg a magaméval.

– Nézd, R. V. – mondtam. – Nekem nem élvezet a gyilkolás. Felőlem aztán a világon mindenki lehetne vegetáriánus. De az emberek nem azok. Mit tegyünk, ha egyszer szeretnek húst enni? Én csak azt teszem, amit tennem kell.

– Jól van, majd meglátjuk, mit mondanak erre a rendőrségen – jelentette ki R. V.

– A rendőrségen? – húztam össze a szemöldökömet. – Nekik meg mi közük ehhez?

– Megölted valakinek a birkáját – nevetett hidegen. – Azt képzeled, hogy ezt megúszod szárazon? Nyulak és rókák öldökléséért nem tartóztatnak le – sajnos –, de egy birka legyilkolásáért bizony felelned kell a bíróság előtt. Úgy rád szabadítom a rendőrséget és a közegészségügyiseket, mint a sicc! – És gonoszul vigyorgott hozzá.

– Ezt nem teheted! – kapkodtam levegő után. – Ki nem állhatod a rendőröket. Mindig is harcban állsz velük.

– Ha kénytelen vagyok rá – bólogatott. – De ha a saját oldalamra állíthatom őket... – És megint gunyorosan nevetett. – Előbb téged tartóztatnak le, aztán felforgatják a táborodat. Alaposan megnéztem, mi folyik ott. Láttam, hogyan bántok azzal a szerencsétlen szőrmók emberrel.

– A farkasemberrel?

– Igen. Bezárva tartjátok, mint valami állatot.

– Mert az – mondtam.

– Nem – ellenkezett R. V. – Te vagy az állat, öreg.

– Figyelj ide, R. V. – mondtam. – Nem muszáj ellenségekké válnunk. Gyere velem vissza a táborba. Beszélj Mr. Tall-lal és a többiekkel. Nézd meg, hogyan élünk. Nincs szükség arra, hogy...

– Kár a gőzért! – vágott közbe dühösen. – Megyek a rendőrségre. Nem tudsz olyat mondani, amivel megakadályoznál ebben.

Vettem egy nagy levegőt. Kedveltem R. V.-t, de tudtam, nem engedhetem meg, hogy tönkretegye a Cirque du Freaket.

– Jól van – mondtam. – Ha abból, amit mondok, semmi nem állíthat meg, akkor talán majd arra reagálni fogsz, amit teszek.

Minden maradék erőmet összeszedtem, és hozzávágtam a birkatetemet. A mellén találta el, s az ütéstől leröpült a sövény tetejéről. Előbb meglepetésében, majd fájdalmában felüvöltött. Mielőtt mozdulhatott volna, átugrottam a sövényen, és már rajta voltam.

– Hát ezt hogy csináltad, öreg? – kérdezte a döbbenettől elakadó lélegzettel.

– Ne törődj vele! – förmedtem rá.

– Kölykök nem szoktak birkákkal dobálózni. Hogyan...

– Pofa be! – rivalltam rá, és megütöttem szakállas arcát. Megrettenve bámult rám. – Ide figyelj, Reggie Veggie – morogtam, szándékosan használva azt a nevet, amelyet gyűlölt –, de nagyon jól figyelj. Nem fogsz elmenni sem a rendőrségre, sem az egészségügyisekhez. Mert ha igen, nem a birkáé lesz az egyetlen tetem, amelyet ma el fogok vonszolni a Cirque du Freakbe.

– Mi vagy te? – kérdezte remegő hangon, és a szeme megtelt rémülettel.

– Én vagyok a te gyászos véged, ha szembeszállsz velem – jelentettem ki baljósan, majd ujjaimat kétoldalt az arcába mélyesztve összenyomtam a fejét, csak annyira, hogy érezze, milyen erős vagyok. – Tűnj el innen, Reggie – mondtam. – Menj, és keresd meg a THV-s barátaid. Ti csak tiltakozzatok az új utak és hidak építése ellen. Itt nincs semmi keresnivalód. Én és a cirkuszbeli barátaim szörnyszülöttek vagyunk, és a szörnyszülöttek nem ugyanazoknak a törvényeknek engedelmeskednek, mint a többi ember. Érted?

– Te őrült vagy – mondta halkan.

– Igen – sóhajtottam. – De nem annyira, amennyire te leszel, ha itt maradsz, és beleavatkozol a dolgainkba.

Felálltam, és a vállamra dobtam a birkatetemet.

– Egyébként is hiába mennél a rendőrségre – mondtam. – Mire kiérnek a táborba, ez a birka szőröstül-bőröstül eltűnik. Tégy, amit akarsz, R. V. Döntsd el: mész vagy maradsz. Jelents föl a rendőrségen, vagy tartsd a szád. Döntsd el, mit akarsz. Én csak annyit mondok: nekem és a fajtámbelieknek te csak annyi vagy, mint ez a birka itt. Nekünk édes mindegy, hogy téged ölünk-e meg, vagy a mezőn legelő állatok közül valamelyiket.

– Te szörnyeteg vagy! – nyögte zihálva R. V.

– Igen – hagytam rá. – Vagyis még csak szörnyeteg palánta. Látnod kellene, milyenek vannak közöttünk. – Gonoszul vigyorogtam rá, s közben utáltam magam, hogy ilyen ocsmányul viselkedem vele, de tudtam, hogy így kell lennie. – Viszlát, Reggie Veggie – mondtam, és elballagtam.

Nem néztem hátra. Nem volt rá szükség. Gyakorlatilag egész úton, vissza a táborig, hallottam rémült fogvacogását.

Ezúttal egyenesen Mr. Tallhoz mentem, és mindent elmondtam neki R. V.-ről. figyelmesen végighallgatott, majd azt mondta:

– Jól elbántál vele.

– Azt tettem, amit tennem kellett – válaszoltam. – Nem vagyok büszke rá. Nem szeretem bántalmazni vagy megfélemlíteni az embereket, de nem volt más választásom.

– Tulajdonképpen meg kellett volna ölnöd – mondta Mr. Tall. – Akkor semmit sem árthatna nekünk.

– Nem vagyok gyilkos – jelentettem ki.

– Tudom – mondta sóhajtva. – Én sem. Kár, hogy valamelyik törpe nem volt veled. Ők habozás nélkül kitekerték volna a nyakát.

– Mit gondol, mit tegyünk? – kérdeztem.

– Nem hinném, hogy sok bajunk lesz vele – töprengett hangosan Mr. Tall. – Túlságosan inába szállhatott a bátorsága, hogysem egyenesen a rendőrséghez fordulna. Ha mégís, akkor sem bizonyíthat rád semmít. Csak felesleges bonyodalmat okozna, de mivel a múltban már rengeteg ügyünk volt a törvény képviselőivel, megbirkóznánk a helyzettel.

Az egészségügyisektől már jobban félek. Megtehetjük, hogy felkerekedünk, és meglógunk előlük, de ha egyszer a tisztiorvosi szolgálat emberei megérezték a szagodat, akkor nem nyugszanak addig, míg le nem csapnak rád.

Holnap elmegyünk – döntötte el a dolgot. – Ma este még fellépünk, mert ki nem állhatom, ha az utolsó pillanatban le kell mondani egy előadást. Legkorábban hajnalra érhet ide az egészségügyi felügyelő, nekünk tehát addigra fel kell szednünk a sátorfánkat.

– Nem haragszik rám? – kérdeztem.

– Nem – felelte. – Nem ez az első alkalom, hogy összeütközésbe kerülünk a közönséggel. Nem a te hibád.

Segítettem Mr. Tallnak kihirdetni a táborban, hogy elmegyünk innen. Mindenki természetesnek vette a dolgot. A legtöbben még örültek is, hogy szóltam; gyakran mindössze egy vagy két órával az indulás előtt értesülnek a táborbontásról.

Így hát egy újabb munkával teli nap következett számomra. Nem csak a műsor előkészítésében, hanem az induláshoz való felkészülésben is segítenem kellett az embereknek. Felajánlottam Truskának, hogy segítek összepakolni a holmijait, de mire odaértem, a sátra már üres volt. Csak kacsintott, amikor megkérdeztem, hogy tudott ilyen szélsebesen összecsomagolni.

Amikor fölébredt, Mr. Crepsleynek is elmondtam, hogy reggel továbbindulunk. Nem látszott meglepettnek.

– Elég sokáig voltunk már itt – jegyezte meg.

Megkértem, hogy az esti műsorból hagyjon ki, mert nem érzem magam jól.

– Korán le kell feküdnöm – mondtam –, hogy jól kialudhassam magam.

– Nem érsz vele semmit – figyelmeztetett Mr. Crepsley. – Csak egyetlen dolog van, amitől jobban éreznéd magad, hogy mi, azt te is tudod.

Eljött az este, közeledett a műsorkezdés ideje. Megint rengetegen gyűltek össze. Az utakat minden irányban autók sokasága torlaszolta el. A cirkuszban nagy volt a nyüzsgés: ki a fellépésére készült, ki a közönséget ültette le, ki pedig a már ismert tárgyakat ánisította. Csak ketten viselkedtek úgy, mint akiknek semmi dolga: én és Evra, aki a beteg kígyója miatt ma este nem lépett fel. Pár percre magára hagyta, hogy láthassa a műsorkezdést. A színpad egyik oldalán álltunk, miközben Mr. Tall a labdát gurította, és a farkasembert mutatta be.

Az első szünetig ott ácsorogtunk, aztán kiténferegtünk, és a csillagokat bámultuk az égen.

– Hiányozni fog ez a hely – mondta Evra. – Megszerettem ezt a vidéket. Egy városban nem lehet ilyen jól látni a csillagokat.

– Nem is tudtam, hogy ennyire érdekel a csillagászat – mondtam erre.

– Nem erről van szó – felelte –, csak szívesen bámulom őket.

Egy idő után szédülni kezdtem, ezért le kellett ülnöm.

– Nem vagy valami jól, igaz? – nézett rám Evra.

– Voltam már jobban is – mosolyodtam el halványan.

– Még most sem iszol embervért?

Megráztam a fejem. Evra leült mellém.

– Sohasem árultad el, hogy tulajdonképpen miért is nem akarod meginni – mondta. – Nem lehet annyira más, mint az állatvér...

– Nem tudom – válaszoltam. – És nem is akarom kideríteni. – Kis szünet után így folytattam: – Félek, hogy ha embervért iszom, gonosszá válok. Mr. Crepsley azt állítja, hogy a vámpírok nem rosszak, de szerintem azok. Azt hiszem, az, aki úgy néz az emberekre, mintha állatok volnának, nem lehet más, mint gonosz.

– De ha ez tart életben...

– Ez csak a kezdet lenne – mondtam. – Azt mondanám magamnak, hogy azért csinálom, hogy életben maradjak. Megesküdnék, hogy sohasem iszom többet, mint amennyire szükségem van. De mi lesz, ha nem tudok megálljt parancsolni magamnak? Ahogy egyre idősebb és nagyobb lennék, mind többre lenne szükségem. És ha nem tudnék uralkodni a szomjúságomon? És ha megölnék valakit?

– Nem hiszem, hogy képes lennél rá – rázta meg a fejét Evra. – Te nem vagy gonosz, Darren. Nem hiszem, hogy az, aki jó, tudna gonoszságokat művelni. Amíg úgy bánsz az emberi vérrel, mint valami orvossággal, nem lesz semmi baj.

– Lehet – mondtam, de nem hittem el. – Mindenesetre pillanatnyilag jól vagyok így. Egy-két napig még nem kell végső elhatározásra jutnom.

– Inkább meghalnál, de nem iszol? – kérdezte Evra.

– Nem tudom – vallottam be becsületesen.

– Ha meghalsz, hiányozni fogsz nekem – mondta szomorúan.

– Hát, talán nem fajulnak idáig a dolgok – mondtam némi nyugtalansággal. – Talán adódik valami más megoldás, hogy életben maradjak; talán csak Mr. Crepsley nem akarja elárulni, amíg már nem lesz más választása.

Evra morgott valamit. Ő ugyanolyan jól tudta, mint én, hogy nincs más megoldás.

– Megyek, megnézem a kígyómat – mondta. – Jössz te is? Elüldögélünk még odabent egy darabig?

– Nem – válaszoltam. – Jobb, ha lefekszem. Holnap korán kelünk, és nagyon kimerült vagyok.

Jó éjszakát kívántunk egymásnak, s azzal elváltunk. Nem indultam egyenesen Mr. Crepsley sátra felé; a táborban sétálgattam, miközben az Evrával folytatott beszélgetésünkön gondolkodtam, s azon, hogy milyen érzés lesz meghalni. Egyszer már "meghaltam", el is temettek, de ez nem volt ugyanaz. Ha igazából meghalnék, akkor egyszer s mindenkorra halott lennék. Vége szakadna az életemnek, a testem porrá válna, és aztán...

Fölnéztem a csillagokra. Oda mennék csakugyan? A világegyetem túloldalára? A vámpírok Paradicsomába?

Gyötrelmes pillanat volt. Amíg otthon éltem, nemigen gondoltam a halálra; úgy véltem, csak az öreg emberek halnak meg. És most itt voltam én, jóformán szemtől szemben a halállal. Bárcsak valaki más dönthetne helyettem! Nekem az iskola miatt kellene idegeskedtem, meg hogy bekerülök-e a helyi futballcsapatba, nem pedig azon törni a fejemet, hogy igyak-e embervért, vagy inkább törődjek bele, hogy meghalok. Ez nem tisztességes dolog. Túl fiatal vagyok. Nem lenne szabad, hogy...

Láttam, hogy egy árny surran el az egyik közeli sátor előtt, de nem sokat törődtem vele. Csak akkor lettem kiváncsi, hogy ki lehet az, amikor egy éles csattanást hallotam. Senkinek sincs itt semmi keresnivalója. A műsorban részt vevők mind a nagysátorban voltak. Talán a nézőtérről jött ki valaki?

Úgy döntöttem, utánajárok a dolognak.

Arrafelé vettem az irányt, amerre az árny ment. Sötét volt az éjszaka, ezért néhány forduló után elveszítettem a nyomát. Már azon voltam, hogy nem követem tovább, amikor egy újabb éles csattanást hallottam, ezúttal közelebbről.

Egy villámgyors körbepillantás után meggyőződtem arról, hogy hol vagyok, és rögtön tudtam, honnan jönnek a különös hangok: a farkasember ketrecétől!

Egy mély lélegzetvétellel lecsillapítottam felzaklatott idegeimet, és amilyen gyorsan csak tudtam, siettem, hogy megnézzem, mi történik ott.

A nedves fű meghajolt a lépteim alatt, így nem csaptam zajt. Amikor a farkasember ketrecéhez legközelebb eső lakókocsihoz értem, megálltam, és hallgatóztam.

Halk csörgést hallottam, mint amikor enyhén megráznak valami súlyos láncot.

Kiléptem a kocsi takarásából.

A farkasember ketrecétől jobbra és balra halvány fények égtek, így mindent láttam a legapróbb részletekig. Ide gurították vissza a jelenete után, mint minden éjjel.

Egy nagy darab hús volt a ketrecében, amit rendszerint a műsor után fogyasztott el. Most azonban érintetlen volt. Ma éjjel valami másra összpontosította a figyelmét. Termetes férfi állt a ketrece előtt. Egy jókora fogóval már elvágta az ajtón lévő vaslánc néhány szemét. Épp a láncot próbálta kibogozni, nem sok sikerrel. Halkan szitkozódva emelte a fogót, hogy még egy szemet átvágjon.

– Mit csinál itt? – kiáltottam.

A férfi ijedtében ugrott egyet, eldobta a fogót, és megpördült.

R. V. volt az, ahogy sejtettem.

Először bűntudatosnak és ijedtnek mutatkozott, de amikor látta, hogy egyedül vagyok, visszatért az önbizalma.

– Ne gyere közelebb! – szólt fenyegetően.

– Mit csinálsz itt? – ismételtem meg a kérdésemet.

– Kiszabadítom ezt a szerencsétlen teremtést – mondta. – Még egy vadállatot sem tartanék ilyen ketrecben. Embertelenség. Kiengedem. Telefonáltam a rendőrségre – reggel kijönnek –, de úgy döntöttem, addig is megteszem, ami tőlem telik.

– Nem teheted – mondtam levegő után kapkodva. – Megőrültél? Ez egy vadállat! Ha kiengeded, öt kilométeres körzetben mindent elpusztít!

– Mondod te – vigyorgott csúfondárosan R. V. – Csakhogy én nem hiszek neked. Én azt tapasztaltam, hogy az állatok aszerint viselkednek, ahogyan bánnak velük. Ha fenevadakként kezelik őket, akkor úgy is fognak viselkedni. Ha viszont tisztelettel, szeretettel és emberséggel vannak irántuk...

– Nem tudod, mit művelsz – vágtam a szavába. – A farkasember nem olyan, mint a többi állat. Gyere el onnan, mielőtt valami nagy bajt csinálsz. Beszéljük meg ezt a dolgot. Hátha...

– Nem! – rikoltotta. – Elegem van a sok beszédből!

Azzal visszafordult a lánchoz, és megint azzal kezdett viaskodni. Benyúlt a ketrecbe, úgy rángatta ki a rácsok között a legvastagabb láncszemeket. A farkasember némán figyelte.

– Hagyd abba, R. V.! – kiáltottam, és odarohantam, hogy megakadályozzam az ajtó kinyitásában. Megragadtam a vállát, és megpróbáltam elhúzni onnan, de nem volt elég erőm hozzá. Néhányszor a bordái közé öklöztem, de erre csak felmordult, és kettőzött erővel folytatta a ténykedését.

El akartam kapni a lánccal foglalatoskodó kezét, de a rácstól nem fértem hozzá.

– Hagyj békén! – üvöltötte R. V. Rám nézett, így jól láttam tébolyult tekintetét. – Nem tudsz megállítani! – rikácsolta. – Nem akadályozol meg abban, hogy teljesítsem a kötelességemet. Kiszabadítom embertelenségetek áldozatát. Igazságot szolgákatok neki. Senki sem tarthatja bezárva! Megmutatom...

Hirtelen félbehagyta bombasztikus szónoklatát. Az arca halottsápadttá vált, testén remegés futott át, majd mozdulatlanná merevedett.

Úgy hallottam, mintha valaki ropogtatna, rágcsálna, csámcsogna és tépdesne, és amikor benéztem a ketrecbe, láttam, hogy a farkasember mozgásba lendült.

Mialatt egymással vitáztunk, előreszökkent a ketrecében, megragadta R. V. mindkét karját, begyömöszölte szájába, s mindkettőt leharapta könyékig!

R. V. eleinte szólni sem bírt. Döbbenettől sokkos állapotban támolygott el a rácstól. Fölemelte megrövidült karjait, és nézte, amint a vér ütemesen folyik ki roncsolt könyökcsonkjaiból.

Megpróbáltam kirántani két alkarját a farkasember szájából – ha sikerül, vissza lehetett volna forrasztani –, de ő gyorsabb volt nálam: hátraugrott, és enni kezdte. Másodpercek alatt teljesen szétroncsolta, úgyhogy tudtam, már nem használhatók.

– Hol a kezem? – kérdezte R. V.

Figyelmemet ismét a szakállas ember felé fordítottam. Arcán különös kifejezéssel meredt a csonkokra, melyek a karjából maradtak – még nem érezte a hamarosan beléhasító fájdalmat.

– Hol a kezem? – kérdezte újra. – Eltűntek. Egy perce még itt voltak. Honnan jön ez a rengeteg vér? Miért látom a saját csontomat? Hol a kezem? – üvöltötte torka szakadtából.

– Gyere velem – léptem hozzá közelebb. – El kell látnunk a sebed, mielőtt elvérzel.

– Ne közelíts hozzám! – ordította. Már emelte volna a karját, hogy ellökjön magától, de eszébe jutott, hogy nincs többé keze. – Te vagy a hibás! – üvöltötte. – Te tetted ezt velem!

– Nem, R. V., a farkasember volt – mondtam, de meg se hallotta.

– A te hibád! – hajtogatta. – Elvetted a kezemet. Gonosz kis szörnyeteg vagy, elloptad a kezemet! A kezem! Jaj, a kezem!

Megint rákezdte a jajveszékelést. Nyújtottam felé a kezem, de félrelökött, megfordult és rohanni kezdett. Sikoltozva, torkaszakadtából üvöltve, véráztatta karcsonkjait a feje fölé emelve rohant végig a táboron, s végül eltűnt az éjszaka sötétjében.

Utána akartam rohanni, de féltem, hogy rám támad. Elindultam, hogy megkeressem Mr. Crepsleyt és Mr. Tallt – ők tudni fogják, mit tegyünk –, de a hátam mögött felhangzó nyugtalanító mordulás féibeszakította a mozdulatomat.

Lassan megfordultam. A farkasember ott állt a ketrec ajtajában, amely tárva-nyitva volt! Valahogy elmozdította az utolsó láncszemet, és kiszabadult!

Mozdulatlanná merevedve álltam szemben a gonoszul vigyorgó fenevaddal, melynek hosszú, éles fogai csillogtak a rájuk eső halvány fényben. Először jobbra, majd balra nézett, aztán kinyújtotta a kezét, kétoldalt megragadta a rácsot, előregörnyedt, és megfeszítette a lábát.

Elrugaszkodott. Egyenesen felém vette az irányt!

Becsuktam a szemem, és vártam a véget.

Hallottam és éreztem, hogy tőlem alig egy méterre dobbant le a földre. Belekezdtem a búcsúimámba.

De ekkor elzúgott a fejem fölött, és ebből rájöttem, hogy szabályosan átugrott. Két szörnyű másodpercig vártam, hogy mikor mélyeszti a fogát a tarkómba és harapja le a fejemet.

De nem tette.

Zavartan pislogva megfordultam. Egyre távolodott tőlem! Megpillantottam egy alakot, amely lélekszakadva, a lakókocsikat kerülgetve rohant előtte, és rájöttem, hogy a farkasember valaki mást vett üldözőbe. Az ízesebb falat reményében hagyott faképnél engem. Néhány botladozó lépést tettem a távolodó farkasember felé, majd mosolyogva hálát adtam az isteneknek. Fel sem fogtam, mennyire közel jártam a halálhoz. Amikor felugrott a levegőbe, biztos voltam...

A lábam beleütközött valamibe. Megálltam. Lenéztem a földre, és megpillantottam egy hátizsákot. Biztosan az ejtette el, akit a farkasember üldözőbe vett. Most először gondoltam arra, vajon ki után rohanhatott a szörny. Fölemeltem a hátizsákot. Az a fajta volt, amit félvállra akasztva szoktak hordani. Kívülről kitapogatva ruhanemű lehetett benne. Ahogy megfordítottam, egy kis műanyag doboz esett ki belőle. Fölvettem, lepattintottam a tetejét, és valami átható illat csapta meg az orromat... ecetes hagyma!

Elállt a szívverésem. Dühödten kotorászni kezdtem a zsákban, hátha ráakadok egy névre, s közben egyre azon imádkoztam, hogy az ecetes hagyma ne jelentse azt, amitől féltem. Imám nem nyert meghallgatást. A kézírás, melyet megtaláltam, gyerek műve volt.

"Ez a hátizsák Sam Grest tulajdona", és alatta a lakáscíme. 'El a kezekkel!" – így szólt a figyelmeztetés, ami – tekintve hogy mi történt egy-két perce R. V.-vel – úgy hatott, mint valami csúfolódás. De nem volt időm nevetni e sötét tréfán.

Sam! Valami oknál fogva ideszökött ma éjjel – talán titokban kereket akart oldani a cirkusszal –, és nyilván meglátott, és a nyomomba szegődött. Sam volt az, akit a farkasember mélyen ülő, apró szeme megpillantott a hátam mögött. Sam volt az, aki, hogy mentse az életét, ott rohant a lakókocsik között.

A farkasember Samet vette üldözőbe!

Nem kellett volna egymagamban követnem őket. Segítségért kellett volna futnom. Őrültség volt, hogy egyedül rohantam bele a sötét éjszakába.

Igen ám, de a farkasember Samet üldözte. Samet, aki csatlakozni akart a cirkuszhoz. Samet, aki arra kért, hogy legyek a vértestvére. Az ártalmatlan, barátságos, bőbeszédű Samet. Azt a fiút, aki megmentette az életemet.

Nem gondoltam a saját biztonságommal. Sam bajban volt, és nem volt idő mások segítségét kérni. A halálomat is jelenthette volna, de akkor is utánuk kellett mennem, hogy legalább megpróbáljam megmenteni a barátomat. Tartoztam neki ezzel.

Egykettőre kijutottam a táborból. A felhők szétoszlottak a fejem fölött, és láttam, amint a farkasember eltűnik a fák között. Utánairamodtam, amilyen gyorsan csak tudtam.

Valamivel később hallottam az ordítását, amit jó jelnek vettem: ezek szerint még mindig csak üldözi Samet. Ha már elkapta volna, az evés annyira lefoglalná, hogy nem tudna ordítani. – Nem értettem, hogyhogy még nem kapta el. Habár még nem láttam nyílt terepen futni, biztos voltam benne, hogy gyorsabb, mint Sam. Talán csak játszik vele, incselkedik, mielőtt rávetné magát, hogy megölje.

Jól ki lehetett venni lábnyomaikat a nyirkos éjszakai földön, de a hangjuk alapján is képes lettem volna követni őket. Nehéz dolog némán rohanni egy erdőben, különösen éjszaka.

Perceken át futottunk így, Sam és a farkasember messze előttem, számomra láthatatlanul, én pedig a nyomukban. A lábam kezdett fáradni, de tovább kényszerítettem magam.

Arra gondoltam, vajon mit fogok csinálni, ha utolérem őket. Semmi esélyem nem volt rá, hogy tisztességes küzdelemben legyőzhetem a farkasembert. Talán egy bottal vagy ilyesmivel fejbe tudnám csapni, de ez sem tűnt valószínűnek. Gyors és erős volt, és ráadásul már megérezte az embervér ízét. Szinte biztos, hogy nem lehet megállítani.

A legtöbb, amiben reménykedhetek, hogy közéjük vetem magam. Ha felkínálkozom Sam helyett, talán engem terít le, és ő megmenekülhet.

Nem bántam volna, ha meghalhatnék Samért. Egy barátomért már föladtam az emberségemet; nem jelentett sokkal nagyobb kérést, hogy odaadjam az életemet egy másikért.

Egyébként pedig, így, ha meghalok is, jó ügyért halok meg. Többé nem kell azon gyötrődnöm: vagy megiszom az embervért, vagy éhen halok. Harc közben lelhetném halálomat. Pár perc múlva kijutottam egy tisztásra, és már tudtam, hová "vezetett" bennünket Sam: a régi, elhagyott vasútállomásra. Ez arra vallott, hogy nem vesztette el a fejét. Ennél jobb helyre ugyanis nem jöhetett volna: itt rengeteg búvóhelyet, és közelharc esetén számtalan kézifegyvert – fém- és üvegdarabot – lehetett találni. Még az is előfordulhat, hogy egyikünknek sem kell meghalni – talán van rá esély, hogy megnyerjük ezt a csatát.

Láttam, hogy a farkasember megáll az állomás közepén, és beleszimatol a levegőbe. Ismét felüvöltött, de úgy, hogy borsódzott tőle a hátam, és elinduit az egyik rozsdás vagon felé. Amilyen halkan csak tudtam, a vagon háta mögé kerültem, és füleltem. Nem hallottam semmit. Fölegyenesedtem, és benéztem a vagon egyik ablakán: semmi. Újra lehajoltam, és elosontam a harmadik vonatablakig. De amikor benéztem rajta, ott sem láttam semmit. Fölhúzódzkodtam, hogy bekukucskáljak a következő ablakon, s láttam, hogy egy fémrúd közeledik nagy sebességgel az arcomhoz.

– Sam, ne! Én vagyok! – sziszegtem, visszahuppanva a földre. Egy pillanatig csend volt, aztán Sam arca jelent meg a vonatablakban.

– Darren? – kérdezte. – Mit keresel itt?

– Téged követtelek – feleltem.

– Azt hittem, te vagy a farkasember. Meg akartalak ölni.

– Majdnem sikerült.

– Ne haragudj.

– Az Isten szerelmére, Sam, ne vesztegesd az időt bocsánatkérésekre – szóltam rá ingerülten. – Óriási veszélyben vagyunk. Ki kell találnunk valamit. Gyere ki onnan gyorsan.

Ellépett az ablaktól. Halk csoszogás hallatszott, aztán megjelent a kocsi ajtajában. Körülkémlelt, nincs-e a közelben a farkasember, majd leugrott, és odasurrant hozzám.

– Hol van? – kérdezte.

– Nem tudom – súgtam vissza. – De valahol itt, a közelben. Láttam, hogy errefelé tart.

– Talán másik zsákmánya akadt – reménykedett Sam. – Birka vagy tehén.

– Nem tartom valószínűnek – morogtam. – Nem azért loholt ennyit, hogy a végén kieressze a karma közül a zsákmányt.

Egészen közel húzódtunk egymáshoz; Sam a jobb oldalt tartotta szemmel, én a balt.

Éreztem, hogy minden ízében reszket, és biztos voltam benne, hogy ő is ugyanezt érzi rajtam. Percekig némán figyeltünk, csak szapora lélegzetünk törte meg a csendet.

– Mit csináljunk? – kérdezte.

– Nem tudom – válaszoltam. – Nincs valami ötleted?

– Van néhány – felelte. – Becsalhatnánk az őrházba. Talán lezuhanna a korhadt padlódeszkák között, és akkor odalent csapdába ejthetnénk.

– Talán – mondtam. – De mi van akkor, ha mi is lezuhanunk? Az lenne számunkra az igazi csapda! Akkor vetné ránk magát, s falna föl bennünket, amikor csak akarna.

– És mit szólsz a szarufákhoz? – kérdezte Sam. – Kimászhatnánk az egyik gerenda közepére, és a hátunkat egymásnak vetve megkapaszkodnánk ott. Magunkkal vinnénk valami bunkósbotot, és leütnénk vele, ha meg akarna támadni. Oda föl csak egyetlen úton jöhetne utánunk.

– És előbb-utóbb biztosan jön valaki a Cirque du Freakből – mondtam, átgondolva a helyzetünket. – De mi van, ha úgy dönt, hogy az egyik oldalon kettéroppantja a gerendát?

– Jó mélyen beépítették őket a falba – válaszolta Sam. – Nem hinném, hogy puszta kézzel el tudja törni őket.

– Elbírná egy gerenda mindhármunk súlyát? – faggattam tovább.

– Nem tudom – vallotta be Sam. – De ha abból a magasságból lezuhannánk, legalább hamar vége lenne az egésznek. Ki tudja: még olyan szerencsénk is lehet, hogy ráesünk a farkasemberre. Ő felfogná az ütközést, és eközben szörnyethalna.

– Túl sok rajzfilmet néztél – nevettem el magam fáradtan. – De ötletnek nem rossz. Jobbat én sem tudnék kitalálni. Még egy gerendán sem lesz könnyű kivédeni a támadását, de mindenesetre megnehezítjük a dolgát.

– Szerinted mennyi idő múlva érnek ide a cirkuszból? – kérdezte Sam.

– Attól függ, mikor jönnek rá, hogy mi történt – feleltem. – Ha szerencsénk van, meghallották az üvöltését, és pár percen belül itt lesznek. Amúgy meg kell várnunk a műsor végét, ami még egy óra, vagy annál is több.

– Van fegyvered?

– Nincs – válaszoltam. – Nem volt időm rá, hogy fölkapjak valamit.

Átadott egy rövid vasrudat.

– Tessék – mondta. – Nem túl jó, de több a semminél.

– Semmi jel a farkasemberről? – kérdeztem.

– Semmi – felelte. – Még semmi.

– El kéne indulnunk, mielőtt megérkezik – javasoltam, majd rövid szünet után megkérdeztem: – De hogy jutunk el az őrházig? Elég messze van, és a farkasember akárhol elrejtőzhetett az út mentén.

– Futunk, ahogy csak bírunk, s közben reménykedünk, hogy sikerülni fog – hangzott Sam válasza.

– Külön megyünk? – érdeklődtem.

– Inkább ne – felelte. – Szerintem jobb, ha együtt vagyunk.

– Szerintem is. Felkészültél?

– Adj még pár másodpercet – kérte.

Néztem, ahogy a levegőt veszi. Az arca fehér volt, a ruháját megszaggatta és összepiszkolta a vad rohanás az erdőn át, de látszott rajta, hogy készen áll a dologra. Kemény kis fickó volt.

– Miért jöttél vissza ma éjjel, Sam? – kérdeztem halkan.

– Hogy csatlakozzam a Cirque du Freakhez – válaszolta.

– Mindazok után, amiket elmondtam neked?

– Úgy döntöttem, hogy megkockáztatom – felelte. – Úgy gondolom, a barátom vagy. Az embernek ki kell tartania a barátja mellett, nem? Amikor az első ijedtségemből magamhoz tértem, a történet, amit elmondtál magadról, még elszántabbá tett, hogy csatlakozzam hozzátok. Így talán tudok neked segíteni. Olvastam könyveket a személyiségzavarokról. Lehet, hogy meg tudnálak gyógyítani.

Nem tehettem róla, muszáj volt vigyorognom.

– Idióta vagy, Sam Grest – mondtam.

– Tudom – felelte mosolyogva. – Te is. Ezért illünk össze ilyen jól.

– Ha ezt ép bőrrel megússzuk, szabadon közénk állhatsz – mondtam. – És nem kell félned attól, hogy megeszlek: csak azért meséltem, hogy elriasszalak.

– Komolyan?

– Komolyan.

– Hű! – És megtörölte a homlokát. – Végre megnyugodhatok.

– Majd ha megmenekültünk a farkasembertől – bólogattam. – Akkor hát felkészültél?

– Kész vagyok. – Feljebb rántotta a nadrágját, és felkészült a futáshoz. – Háromra – mondta.

– Rendben – feleltem.

– Egy – kezdte.

Beálltunk arccal az őrház felé.

– Kettő.

Rajtállásba helyezkedtünk.

– Há...

Mielőtt kimondhatta volna, két szőrös kéz nyúlt ki a vagon alól, ahol – csak most jöttem rá, amikor már késő volt – a farkasember rejtőzködött. Az ujjak rákulcsolódtak Sam alsó lábszárára, megragadták a bokájánál, és lerántották a földre!

Sam sikoltozni kezdett, amikor az ujjak ráfonódtak a bokájára. A zuhanástól egy pillanatra elhallgatott, de egy vagy két másodperc múlva újra rákezdte. Én térdre estem, elkaptam Sam karját, és húzni kezdtem magam felé.

Láttam, hogy a farkasember ott fekszik a szőrös hasán elnyúlva a vagon alatt, és vadul vicsorgat. Állán lecsurgott a nyála.

Erősen magam felé rántottam Samet, de jött vele a farkasember is; miközben ide-oda kígyózó testtel kibújt a kocsi alól. Egy másodpercre sem engedett a szorításából. Abbahagytam a húzást, és elengedtem Samet. Felkaptam a hosszú vasrudat, melyet az imént ejtett el, s fölugorva ütni kezdtem vele a farkasember kinyújtott karjait, aki dühösen felordított.

Egyik szőrös mancsával elengedte Samet, és felém sújtott. Kitértem az ütés elől, és rávágtam a Samet fogó másik kezére. A fájdalomtól felüvöltött, és ujjai elernyedtek.

– Fuss! – rikoltottam Samnek, és fölrántottam a földről.

Egymás mellett rohantunk az őrház felé. Hallottam, hogy a farkasember kimászik a vagon alól. Az előbb még játszott velünk, de most már dühös volt. Tudtam, hogy teljes erőbedobással fog ránk támadni. Ajáték véget ért. Semmi módon nem érhettük el az őrház menedékét; félútig se érünk, és utol fog érni.

– Fuss... tovább! – lihegtem, és megállva szembefordultam a mögöttem loholó farkasemberrel.

Viselkedésem úgy meglepte, hogy egyenesen belém rohant. Csupa szőr teste izzadt volt, és súlyos. Az ütközéstől mindketten a földre zuhantunk. Karunk és lábunk egymásba gabalyodott, de hamar kiszabadítottam magam, és ütöttem-vertem a rúddal, ahol értem. A farkasember dühödt ordítással rácsapott a karomra. Ezúttal sikerült épp a vállízületem alatt eltalálnia. Az ütés ereje megbénította a karomat, amely olyan érzékedenné vált, mint egy darab fa. Kiesett belőle a vasrúd. Utánanyúltam az ép bal kezemmel. De a farkasember gyorsabb volt nálam. Fölkapta és messzire elhajította a rudat, mely kongva ért földet valahol a sötét pályaudvaron. Gonoszul vigyorogva, lassan felállt. Kiolvastam a szeméből, hogy ha tudna beszélni, valami ilyesmit mondana: – "Na, Darren Shan, most az enyém vagy! Eleget szórakoztál, eleget játszottál, épp ideje, hogy megöljeiek!" Kétoldalt megragadott, és nagyra tátott szájjal felém hajolt, hogy leharapja a fejem. Éreztem bűzös leletét, és sárgás fogai között láttam az R. V. karjából ottragadt hús- és ingfoszlányokat. Mielőtt összecsaphatta volna az állkapcsát, valami eltalálta oldalt a fejét, és ettől egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát. Samet pillantottam meg a háta mögött, kezében egy nehéz farönkkel. Ismét lesújtott vele a farkasemberre, aki az ütéstől végre elengedett.

– Úgy látom, ez beválik – rikokotta Sam, és harmadszor is odacsapott. – Gyerünk! Ideje, hogy...

A szavait már nem hallottam. Mert ahogy elindultam, a farkasember vaktában meglódította az egyik öklét, s egyenesen az arcomba talált, amitől hátratántorodtam. Mintha ezer darabra robbant volna szét a fejem. Vakító fényeket, óriási csillagokat láttam – aztán ájultan lerogytam a földre.

Amikor pár pillanattal vagy perccel később magamhoz tértem – nem tudtam, mennyi idő telhetett el –, baljós csend honolt a vasútállomáson. Nem hallottam se fútó lépteket, se sikoltozást, se küzdelem zaját. Csak valami egyenletes csámcsogást, tőlem nem messze, valamivel előrébb.

Nyámm-nyámm-nyámm.

Lassan, nem törődve a fejemben lüktető fájdalommal, felültem. Eltelt néhány másodperc, rmre a szemem újra hozzászokott a sötétséghez. Amikor visszanyertem a látásomat, ráeszmékem, hogy a farkasember hátát bámulom. Négykézláb állva hajolt valami fölé. Ő adta ki azokat a csámcsogó hangokat. Az ütés okozta kábultság miatt időbe telt, mire rádöbbentem, hogy nem valamit eszik... hanem valakit.

SAM!!

Minden fájdalmamat feledve felszökkentem, és odarohantam. De elég volt egy pillantást vetnem a farkasember előtt heverő véres valamire, hogy megértsem: elkéstem.

– NEM! – sikoltottam, és ép kezemmel ész nélkül ütni kezdtem a farkasembert.

Az felmordult, és ellökött magától. Én azonban visszaugrottam, és már nemcsak ütöttem, hanem rugdostam is. Morogva próbált félrelökni, de nem hagytam magam: nekiestem a hajának meg a fülének, s rángattam, cibáltam veszettül.

Felüvöltött, és végre fölemelte a fejét. Vörös volt a szája: ijesztően sötétvörös, és tele volt zsigerekkel, vérrel, hús- és csontdarabokkal.

Rám ugrott, letepert a földre, és egyik hosszú, szőrös karjával valósággal odaszögezett. Hátraszegte a fejét, és hosszan vonított az éjszakai égboltra. Aztán egy ördögi vicsorgással a torkomnak ugrott, hogy egyetlen villámgyors harapással végezzen velem.

Az utolsó pillanatban két kéz nyúlt ki a sötétből, és megragadta a farkasember állkapcsát. A két kéz oldalra csavarta a fejét, amitől a farkasember felüvöltött, és lefordult rólam.

Támadója a hátára mászott, és leszorította a földre. Két ökle gyorsabban járt, semhogy a szemem követni tudta volna, és végül a farkasember eszméletét vesztve lent maradt a földön. Támadója fölállt, és engem is talpra állított. Azon kaptam magam, hogy Mr. Crepsley felhevült, sebhelyes arcába bámulok fölfelé.

– Amilyen gyorsan csak tudtam, jöttem – mondta a vámpír a levegőt kapkodva, s közben gyengéden jobbra-balra forgatta a fejemet, hogy lássa, nem esett-e bajom. – Evra meghallotta a farkasember üvöltését. Rólad és a fiúról nem tudott. Ő csak azt gondolta, hogy kiszabadult a fenevad.

Akkor szólt Mr. Tallnak, aki lefújta az előadást, és kutatócsoportot szervezett. Akkor jutottál az eszembe. Amikor láttam, az üres ágyad, terepszemlét tartottam, és megtaláltam a nyomodat.

– Azt hittem... meg fogok... halni – nyöszörögtem. Csupa zúzódás voltam, és még nem tértem magamhoz sokkos állapotomból. – Biztos voltam benne. Azt hittem... nem jön senki. Én...

Ép karommal átöleltem Mr. Crepsleyt.

– Köszönöm – zokogtam. – Köszönöm. Köszönöm. Köszö...

Hirtelen elhallgattam. Eszembe jutott elesett barátom.

– Sam! – kiáltottam kétségbeesetten. Elengedtem Mr. Crepsleyt, és odarohantam, ahol a barátom feküdt.

A farkasember felszakította Sam hasát, és sokat megevett már a belső részeiből. Sam meglepő módon még életben volt, amikor odaértem hozzá. A szemhéja megrebbent, és gyengén pihegett.

– Sam, jól vagy? – kérdeztem. Idióta kérdés volt, de csak ez jött ki megviselt számon. – Sam! – Ujjaimmal végigsimítottam a homlokán, de nem adta jelét, hogy hallana vagy érezné a kezem érintését. Végtelenül békésnek látszott, deréktól felfelé legalábbis.

M.r. Crepsley letérdelt mellé, és szemügyre vette.

– Meg tudja menteni? – kérdeztem. Lassan ingatta a fejét. – Meg kell tennie! – kiabáltam. – Be tudja forrasztani a sebeket! Hívjunk orvost. Itassa meg valamivel. Kell hogy legyen valami módja...

– Darren – szólalt meg halkan –, semmit sem tudunk tenni. Haldoklik. Túl nagy a sérülése. Még néhány perc, és... – Felsóhajtott. – Legalább nem fog érezni semmit. Nem lesznek fájdalmai.

– Nem! – sikoltottam, és ráborultam Samre. Olyan keservesen zokogtam, hogy fájt.

– Sam! Nem halhatsz meg! Sam! Maradj életben! Csatlakozhatsz a cirkuszhoz, és bejárhatod velünk a világot! Jöhetsz... velünk jöhetsz...

Nem tudtam többet mondani, csak lehajtottam a fejem, odasimultam Samhez, és sírtam. Az elhagyott, hajdani vasútállomáson, valahol a hátam mögött hevert az eszméleden farkasember. Mr. Crepsley némán ült mellettem. Alattam Sam Grest – a barátom, aki megmentette az életemet – feküdt teljes mozdulatlanságban, és lassanként mindjobban belecsúszott abba az utolsó álomba, amely nem más, mint a rettenetes és időtlen halál.

Egy idő múlva éreztem, hogy gyengéden megrángatják a bal ingujjamat. Odanéztem. Mr. Crepsley állt mellettem, és szánni való képpel nézett le rám.

– Darren – mondta –, látszatra nem ez a legalkalmasabb pillanat, de mégis meg kell tenned valamit. Sam kedvéért. És a sajátodért.

– Miről beszél? – Letöröltem a könnyeimet, és fölnéztem rá. – Meg tudjuk menteni? Mondja meg. Mindent megteszek!

– Semmit sem tehetünk, hogy megmentsük a testét – mondta Mr. Crepsley. – Haldoklik, és ezen semmi sem változtat. De van valami, amit megtehetünk a lelkéért. Darren – mondta –, ki kell szívnod Sam vérét.

Csak néztem rá mereven, de már nem reménykedve, hanem mint aki nem hisz a fülének.

– Hogy képes erre? – kérdeztem halk, fojtott hangon. – Haldoklik a legjobb barátom, és maga csak erre gondol... Maga beteg! Elfajzott, beteg lelkű szörnyeteg. Magának kéne haldokolnia, nem Samnek. Gyűlölöm magát. Menjen innen!

– Nem értettél meg – mondta.

– De igen, megértettem! – kiáltottam. – Sam haldoklik, de maga tovább gyötör engem. Tudja, mi maga? Egy elvetemült...

– Emlékszel, amikor arról beszélgettünk, hogy a vámpírok magukba tudják szívni az ember lelkének egy részét? – kérdezte.

Éppen valami szörnyuségnek akartam nevezni, de a kérdésétől összezavarodtam.

– Hogy jön ez ide? – néztem rá.

– Ez most nagyon fontos, Darren. Emlékszel?

– Igen – feleltem halkan. – És?

– Sam a halálán van – mondta Mr. Crepsley. – Perceken belül elmegy. Örökre. De egy részt belőle életben tarthatsz önmagadban, ha most kiszívod a vérét, és véget vetsz az életének, mielőtt a farkasember okozta sebek végeznének vele.

Nem hittem a fülemnek.

– Azt akarja, hogy én öljem meg Samet? – üvöltöttem magamon kívül.

– Nem – sóhajtotta. – Samet már megölték. De ha te most végzel vele, mielőtt megtennék ezt a farkasember harapásai, megőrizhetnél valamennyit az emlékeiből és az érzéseiből. Benned ő is tovább élhetne.

– Nem tudom meginni a vérét – ráztam meg a fejem. – Samét nem. – Lenéztem szétmarcangolt, törékeny kis testére. – Nem tudom megtenni – suttogtam.

– Nem kényszeríthedek rá – sóhajtott ismét Mr. Crepsley. – De gondold át alaposan. Ami ma éjjel történt, az olyan tragédia, amely nagyon sokáig kísérteni fog, de ha iszol a véréből, és magadba szívod lénye egy részét, a halálát is könnyebb lesz feldolgoznod. Nehéz elveszítenünk azt, akit szerettünk. Így nem kellene mindent elveszítened belőle.

– Nem tudom meginni a vérét – zokogtam. – A barátom volt.

– Azért kell meginnod, mert a barátod volt – mondta Mr. Crepsley, majd megfordult, és magamra hagyott, hogy meghozzam a döntést.

Lenéztem Samre. Olyan élettelennek tűnt, mintha máris elszállt volna belőle az, ami emberivé, elevenné, egyedülálló személyiséggé tette. Visszagondoltam a tréfáira, az előszeretettel használt hosszú szavaira, a reményeire és álmaira, s hogy milyen szörnyű lenne, ha a halával együtt mindez csak úgy, egyszerűen eltűnne a semmibe.

Letérdeltem, és bal kezem ujjait rátettem vörös nyakára. – Bocsáss meg, Sam – nyöszörögtem, majd éles körmeimet belevájtam a húsába, és előrehajolva rátapasztottam a számat a sebek nyílására.

A vér vastag sugárban ömlött a számba. Émelygés fogott el, föl akartam ugrani, de minden erőmet összeszedve ott maradtam, és lenyeltem a vért. Sam forró, sós vére sűrű, olvasztott vajként csúszott le a torkomon.

Miközben ittam, Sam pulzusa egyre gyengült, majd teljesen eltűnt. Én csak ittam tovább, míg az utolsó cseppig ki nem szívtam a vérét. Akkor elfordukam Samtől, és vonítani kezdtem az égre, ahogy a farkasember tette. Sokáig nem is tudtam mást csinálm, csak vonítani, jajgatni és sírni, mint az éjszaka vadjai, amivé magam is váltam.

Valamivel később megérkezett Mr. Tall és még néhányan a cirkuszból, köztük négy törpe is. Én ott ültem Sam mellett; már a vonításhoz is fáradt voltam, csak bámultam a semmibe, azt figyelve, hogy a vére hogyan telepszik le a gyomromban.

– Mi történt? – kérdezte Mr. Tall Mr. Crepsleyt. – Hogy szabadult ki a farkasember?

– Nem tudom, Hibernius – felelte Mr. Crepsley. – Nem kérdeztem, és nem is akarom megkérdezni, legalábbis még pár napig nem. Darren nincs abban az állapotban, hogy kérdéseket tegyünk fel neki.

– Kimúlt? – kérdezte Mr. Tall.

– Nem – felelte Mr. Crepsley. – Csak leütöttem.

– Hála legyen az égnek ezekért az apró szívességekért – sóhajtotta Mr. Tall. Csettintett az ujjával, mire a törpék megláncolták az eszméletlen farkasembert. Odagördült a cirkusz egyik furgonja, és bedobták a hátuljába.

Arra gondoltam, hogy követelnem kéne a farkasember halálát, de mit használt volna az? Hiszen nem volt gonosz, csak természettől fogva vérszomjas. Értelmetlen és kegyetlen dolog lett volna megölni.

Amikor a törpe népség végzett a farkasemberrel, figyelmük Sam szétmarcangolt földi maradványaira terelődött.

– Várjanak – mondtam, amikor lehajoltak, hogy fölnyalábolják és elszállítsák. – Mit fognak csinálni Sammel?

Mr. Tall kínosan köhécselt.

– Nos hát... én úgy képzelem, hogy az a szándékuk hogy elintézzék.

Beletelt kis időbe, mire rájöttem, mit jelent ez.

– Meg akarják enni őt? – rikoltottam.

– Nem hagyhatjuk itt – próbált érvelni Mr. Tall -, arra pedig nincs időnk, hogy eltemessük. Ez a legegyszerűbb...

– Nem – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon.

– Darren – szólalt meg Mr. Crepsley is –, nem kellene beleavatkoznunk a...

– Nem! – kiáltottam, s már ugrottam is, hogy ellökdössem a törpéket. – Ha meg akarják enni Samet, előbb engem kell megenniük!

A törpék némán bámultak rám. Zöld szemük éhesen villogott.

– Azt hiszem, ezt a kívánságodat boldogan teljesítenék – jegyezte meg fanyarul Mr. Tall.

– Komolyan beszélek – mordultam rá. – Nem engedem, hogy megegyék Samet. Kijár neki a tisztességes temetés.

– Miért, a férgek megehetik? – kérdezte Mr. Tall, de szúrós, vasvillatekintetem láttán felsóhajtott, és bosszúsan megrázta a fejét.

– Hagyd, Hibernius, hadd tegye a fiú, ahogy ő akarja – szólalt meg csendesen Mr. Crepsley. – Visszamehetsz a cirkuszba a többiekkel együtt. Én itt maradok, és segítek megásni a sírt.

– Jól van – rántott egyet a vállán Mr. Tall. Füttyentett, és ujjával a törpékre bökött. Azok tétováztak, majd hátrébb vonultak, és körülvették a Cirque du Freak tulajdonosát. Magamra maradtam a halott Sam Gresttel.

Mr. Tall és segítői elmentek. Mr. Crepsley leült mellém.

– Hogy vagy? – kérdezte.

Megráztam a fejem. Erre a kérdésre nem volt egyszerű válasz.

– Erősebbnek érzed magad?

– Igen – válaszoltam halkan. Jóllehet nem sok idő telt el azóta, hogy Sam vérét ittam, máris éreztem a különbséget. A látásom megjavult, akárcsak a hallásom, és összevert testem sem sajgott úgy, ahogy illett volna.

– Sokáig nem kell újra innod – mondta Mr. Crepsley.

– Nem érdekel. Nem magamért tettem. Samért.

– Dühös vagy rám?

– Nem – sóhajtottam.

– Darren, remélem, hogy...

– Nem akarok beszélni róla! – rivalltam rá. – Fázom, rosszkedvem van, szerencsétlen és magányos vagyok. Samről akarok gondolkodni, és magára egy szót sem óhajtok vesztegetni.

– Ahogy akarod – mondta, és ásni kezdett a kezével. Én pár percig némán ástam mellette, majd megálltam, és ránéztem.

– Most már igazi vámpírinas vagyok, ugye? – kérdeztem.

– Igen, az vagy – bólintott szomorúan.

– Ez magát boldoggá teszi?

– Nem – felelte. – Szégyellem magam miatta.

Miközben zavartan bámultam rá, egy alak jelent meg fölöttünk. A bicegő törpe volt az.

– Ha azt képzeled, hogy elviheted Samet... – szóltam rá szigorúan, és még földtől fekete kezemet is fölemeltem, de mielőtt tovább mondhattam volna, beugrott a sekély gödörbe, és szürke bőrű lapátujjait a földbe mélyesztve nagy rögöket kezdett kiemelni.

– Segít nekünk? – kérdeztem zavartan.

– Úgy látszik – felelte Mr. Crepsley, és a vállamra tette a kezét. – Pihenj – mondta. – Ketten gyorsabban tudunk ásni. Majd szólok, ha már beletehetjük a barátodat.

Beláttam, hogy jobb lesz így. Bólintottam, kimásztam a gödörből, és lefeküdtem a szélére halmozot földkupac mellé. Egy idő múlva itt is útban voltam úgyhogy arrébb húzódtam, és a régi állomásépület árnyékában ülve várakoztam. Itt magamra maradhattam gondolataimmal. És Sam sötétpiros vérével a számon és az ínyemen.

Minden különösebb felhajtás nélkül eltemettük Samet – nem jutott eszembe semmi alkalomhoz illő szöveg –, és betemettük a sírt. Nem álcáztuk, hogy a rendőrség felfedezze, és egykettőre temessék el annak rendje és módja szerint.

Azt akartam, hogy a szülei el tudjanak tőle búcsúzni, és ezáltal annak is elejét vegyük, hogy az állatok (és a törpe népség) martalékává váljék.

Még hajnal előtt tábort bontottunk. Mr. Tall mindenkivel közölte, hogy hosszú út áll előttünk. Sam eltűnése nagy botrányt fog kavarni, ezért el kell tűnnünk innen, amilyen messze csak lehet.

Indulás közben eszembe jutott, vajon mi történhetett R. V.-vel. Elvérzett valahol az erdőben? Vagy sikerült időben eljutnia egy orvoshoz? Vagy azóta is fut, rohan valahol, üvöltve, hogy "A kezem! A kezem!"?

Nem érdekelt. Habár jót akart, az egész az ő hibájából történt. Ha nem kezdi babrálni a farkasember ketrecének a zárját, Sam még most is élne. Nem kívántam R. V. halálát, de egy fohászt sem voltam képes mondani érte. Az volt a véleményem, hogy szenvedje el, ami a sors rámér.

Evra mellettem ült az egyik furgon hátuljában. Valamit elkezdett mondani, de aztán elhallgatott. Megköszörülte a torkát. Aztán egy hátizsákot tett az ölembe.

– Találtam – motyogta. – Gondoltam, hátha meg akarod tartani.

Égő szemmel olvastam a címkén – "Sam Grest" – aztán könnyekben törtem ki, és keserves sírással ráborultam. Evra átkarolt, szorosan magához ölelt, és együt sírt velem.

– Mr. Crepsley elmondta, mi történt – szólalt meg végül, amikor valamelyest magához tért, és megtörölte könnyes arcát. – Azt mondta, kiittad Sam vérét, hogy életben tartsd a lelkét.

– Nyilván azért – hagytam rá nem sok meggyőződéssel.

– Figyelj – mondta Evra –, én tudom, mennyire nem akartál embervért inni, de megtetted, mert Samről volt szó. Jó cselekedet volt, és nem gonoszság. Nem kell rossznak érezned magad, amiért a vérét szívtad.

– Talán – nyögtem, majd a feltoluló emlék hatásár megint sírtam egy sort.

Eltelt a nap, a Cirque du Freak továbbvonult, de én semmi másra nem tudtam gondolni, mint Samre. Eljött az éjjel, s egy rövid pihenőre lehúzódtunk az út szélére. Evra elment, hogy valami ennivalót és frissítőt szerezzen.

– Hozzak neked valamit? – kérdezte.

– Ne – válaszoltam, arcomat a szélvédő üvegéhez nyomva. – Nem vagyok éhes.

Evra elindult.

– Várj csak – hívtam vissza.

Valami különös ízt éreztem. Sam vére még mindig forrón, sósan és rémítően égette a számat, de nem ez az bizsergette a nyelvem tövén elhelyezkedő ízlelőbimbóimat. Valami olyasmire vágytam, amire korábban még soha. Zavarba ejtő pillanatok teltek el így, hogy nem tudtam, mi lehet az. Aztán egyszer csak felismertem e különös sóvárgást, és halvány mosoly ült ki az arcomra. Feltúrtam Sam hátizsákját, de a doboz valahová elkeveredhetett a táborbontáskor.

Fölnéztem Evrára, letöröltem a könnyeimet, megnyaltam a számat, és olyan hangon, amely nagyon emlékeztetett egy furcsa, okoskodó kiskölyökére, akit ismertem, megkérdeztem tőle:

– Van nekünk ecetes hagymánk?

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK...