NNCL1679-59Av1.0

Darren Shan

A VÁMPÍROK

HERCEGE

Darren Shan regényes története

HATODIK KÖNYV

Móra Könyvkiadó

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Darren Shan: The Vampire Prince

HarperCollinsPublishers Ltd.

77-85 Fulham Palace Road, Hammersmith

London W6 8JB

© Darren Shan, 2002

A szerző erkölcsi jogot formál rá, hogy azonosnak

tekintsék a mű szerzőjével

Fordította

F. Nagy Piros

A sorozatterv és a borító

Papp Beatrix munkája

Ha megjártad az utat a Vámpírok Hegyére,

s még vérszomjasabb lettél tőle, látogass el Shanville-be

– www.darrenshan.com –, Darren Shan otthonába.

Hungarian translation © F. Nagy Piroska, 2003

Hungarian edition © Móra Könyvkiadó, 2003

Ajánlás

Marthanak és Billnek – akik etettek egy éhes

félvámpírt

a VZSR (Véres Zsigerek Rend) tagjainak:

“Gyilokőrült” Katherine Tyacke-nak

“Késelő” Stella Paskinsnak

Az utolérhetetlen szerkesztőknek:

Gillie Russellnek és Zoe Clarke-nak

Az agent provocateurnek:

Christopher Little-nek

BEVEZETÉS

Gondold meg jól, kiben bízol meg. Még akit jó barátodnak hiszel, az is képes lehet arra, hogy eláruljon. Keserves utat kellett bejárnom, míg erre rájöttem.

A nevem Darren Shan. Félvámpír vagyok. Nagyon fiatalon véreztek meg, és nyolc éven át jártam a világot egy vándorcirkusszal, a Cirque Du Freakkel, melynek előadói varázslatos képességekkel vannak megáldva. Aztán a tanítóm, Larten Crepsley, közölte velem, hogy meg kell jelennem a Vámpír Hercegek előtt.

A hercegek és a Vámpír Vezérkar többsége tizenkét évente egyszer összegyűlnek a távoli Vámpírok Hegyén, hogy megtartsák a Vámpírok Tanácsának ülését. Mr. Crepsley, Harkat Mulds (törpe személy, akit Mr. Tiny hozott vissza a halálból), Gavner Purl (tábornok) és négy farkas (köztük egy hím, akit Csíkosnak neveztem el, valamint egy kölyök, akit Rudinak becéztem) társaságában hosszú és fárasztó vándorlás végén érkeztem meg a hegyre. Találkoztam a hercegekkel, akik azt mondták, be kell bizonyítanom, méltó vagyok rá, hogy bevegyenek az élveholtak rendjébe. Kemény próbák elé állítottak, melyeket a Halál Próbáinak neveznek. Ha mind az öt próbát kiállom, befogadnak maguk közé. Ha elbukom, megölnek.

Az első három próbát kiálltam, de a negyedik gyászosan végződött – egy vadkan maga alá gyűrt, és össze is lapított volna, ha nincs Harkat, aki berontott a küzdőtérre, és megölte a vadállatot. Csakhogy ezzel a közjátékkal felrúgta az összes szabályt. Mialatt a vámpírok megvitatták, mi legyen a sorsom, egyikük beosont a cellámba, és biztonságos helyre vezetett. Kurda Smahlt volt az, a szőke, sudár termetű, békés természetű és nagyon intelligens vámpír, a hercegi cím várományosa. Akkor még azt hittem, a barátom.

Menekülés közben Gavner utolért bennünket. Megpróbált rábeszélni, hogy menjek vissza és nézzek szembe a hercegek ítéletével. Kurda azonban meggyőzte az ellenkezőjéről. De épp amikor már szabadnak hittük magunkat, belerohantunk egy csapat vérszipolyba – ők azok a lilásvörös bőrű, ellenséges vámpírok, akik megölik az embereket, amikor vért isznak belőlük.

Ekkor mutatta ki Kurda a foga fehérét. Leszúrta Gavnert, s ebből rá kellett döbbennem, hogy valójában a vérszipolyok cinkosa és szövetségese. Megpróbált élve elfogni, de elmenekültem, és beleestem egy hegyi folyóba. Kurda megmentett volna, de elutasítottam a segítségét, inkább megadtam magam a víz sodró erejű áramlatának, mely magával vitt a mélybe, le, a hegy gyomba, a biztos halálba...

Sötétség – hideg – tajtékzó víz – mintha ezer oroszlán üvöltene – forgok mindegyre körbe-körbe – szikláknak csapódok – két karommal védem a fejemet – magam alá kapott lábbal próbálok összébb húzódni, minél kisebb célponttá válni.

Gyökereknek sodor a víz – megragadom – kicsusszan – hullák vizes ujjaiként kapkodnak utánam – egy rés a víz és az alagút szája között – sebes iramban kapkodom a levegőt – újra magával sodor az ár – letört gyökerek a kezemben – magával ragad, elsodor.

Forgok, bukfencezek – sziklába vágom a fejem – csillagokat látok – kis híján elvesztem az eszméletem – újabb sziklát látok – kínlódva próbálom emelni a fejem – köpöm a vizet, de még többet nyelek – úgy érzem, a fél patakot kiittam már.

Az áramlat nekicsap egy falnak – éles kövek mélyen a combomba, a csípőmbe hasítanak – a jéghideg víz tompítja a fájdalmat – elállítja az ömlő vért – hirtelen zuhanok – elmerülök egy mély tóban – lejjebb, egyre lejjebb és lejjebb – a lezúduló víz ereje lenyom – pánikba esem – nem találom az utat fölfelé – fuldoklok – ha hamarosan nem szabadulok ki innen, akkor...

A lábam falnak ütődik, és visz előre – szép lassan sodor felfelé, egyre távolodva a tótól – szelíd áramlás visz magával – tágas tér a vízfelszín és az alagút mennyezete között – kiemelkedem a vízből, és lélegzem – a levegő hideg, marja a tüdőmet, de hálásan nyelem.

A víz lecsendesedve folyik be egy – a hang alapján ágasnak tűnő barlangba. A robajlás most átellenből hallatszik: ott nyilván újra zuhataggá válik a patak. Hagyom, hogy kisodorjon oldalra, mielőtt alázuhanok a mélységbe. Pihennem kell, s teleszívnom a tüdőmet levegővel. Ahogy a sötétben taposom a vizet a falnál, érzem, hogy valami kaparássza a kopasz fejemet. Mintha kis gallyak lennének. Megragadom, hogy megtámasszam magam, s csak ekkor látom, hogy nem gallyak csontok!

Kimerültségemben meg se rémülök, inkább még erősebben kapaszkodom a csontokba, mint egy mentőbója fogantyújába. Hosszú, mély lélegzeteket véve tapogatom ujjaimmal a csontokat.

Egy mellkashoz kapcsolódnak, egy karhoz, testhez és fejhez: egy egész csontvázhoz.

A folyót valaha nyilván arra használták, hogy megszabaduljanak a halott vámpírok tetemétől. Ezt ide sodorhatta a víz, s az évtizedek során itt rothadt el. Vakon keresgélek más csontvázak után, de többet nem találok.

Vajon ki lehetett ez a vámpír, mikor élt, és mióta van itt? Borzalmas lehet lent rekedni egy ilyen barlangban: se rendes temetés, se végső nyughely.

Megrázom a csontvázat, hátha ki tudom szabadítani. A barlangban éles rikoltozás, verdesés, csapkodás támad. Szárnyak! Szárnyak tucatjai, százai! Valami az arcomba csapódik, és belekap a bal fülembe. Karmol és csíp. Felüvöltök a fájdalomtól, letépem magamról, és félrecsapom.

Nem látok semmit, de érzékelem a szelét, ahogy körülöttem és fölöttem röpködnek. Egy újabb ütközik belém. De most elkapom, és körbetapogatom – denevér!

A barlang tele van denevérekkel. Bizonyára itt fészkelnek a mennyezeten. A zajra (ahogy megráztam a csontvázat) felriadtak, és repkedni kezdtek.

Nem esem pánikba. Nem fognak megtámadni. Csak megijedtek, mindjárt megnyugszanak.

Elengedem a kezemben lévőt, hadd repüljön föl a többiekhez. Pár perc múlva elcsitulnak, visszatérnek a helyükre. Csend van.

Csak tudnám, hogyan járnak ki-be a barlangba. Kell lennie valahol egy résnek a boltozaton. Pár pillanatig elábrándozom rajta, hogy esetleg megkereshetném, és akkor kijutok a szabadba, de eszembe jutnak dermedt kéz- és lábujjaim. Felhagyok az ábrándozással. Hiszen még ha megtalálnám is a rést, és netán ki is férnék rajta, mászni akkor sem tudnék.

Gondolataim újra a csontváz körül járnak. Nem akarom itt hagyni. Megrántom, de óvatosan, nehogy nagy zajt csapjak. Nem mozdul – erősen beékelődött. Keményen megmarkolom, és újra megrántom. Hirtelen szabaddá válik, rám zuhan, és lenyom a víz alá. Vastag sugárban folyik le a víz a torkomon. Most pánikba esem!

A csontváz rám nehezedik, a súlya lehúz a mélybe.

Megfulladok! Megfulladok! Meg...

Nem! Legyűröm a páni félelmet. Észhez térek. Átkarolom a csontvázat, és lassan átgördülök a másik oldalára. Sikerül! A csontváz alattam van, s én a tetején. Élvezettel szívom be a levegőt. A szívem abbahagyja a kalapálást. Néhány denevér újra a fejem felett köröz, de a többség meg se moccan.

Elengedem a csontvázat, és a lábammal terelgetem a barlang közepe felé. Érzem, hogy az áramlat elkapja és tovasodorja. A vizet taposva megkapaszkodom a falban; várom, hogy jó messzire elvigye tőlem a víz. Közben gondolkodóba esem: jó ötlet volt szabadon engedni?

Nemes gesztus, de ha lejjebb beakad egy sziklába, és elállja az utam...

Késő bánat, előbb kellett volna meggondolni. A helyzetem éppoly kétségbeejtő., mint eddig volt. Őrültség azt gondolni, hogy valaha is élve kikeveredhetek innen.

Mégis kényszerítem magam a józan ítélőképességre: eddig túléltem, és a folyó előbb vagy utóbb biztosan kijut a felszínre. Ki meri azt mondani, hogy nem bírom ki végig? Higgy, Darren, higgy!

Szeretnék örökké itt lógni – könnyebb a falon csüngve halálra fagyni – , de meg kell próbálnom kiszabadulni. Végül kényszerítem az ujjaimat, hogy engedjék el a sziklafalat. Kisodródom a folyó közepébe. Az ár rögtön elkap, és nem ereszt. Hírtelen felgyorsul – itt a kijárat a zúgás őrjöngéssé dagad – zúdul kifelé – éles szögben megtörik, zuhog lefelé – kész, vége.

A barlangon túl még rosszabb – az út első felét mintha apátkeréken ülve tenném meg – émelyítő zuhanások és forgások – falak élesen kiálló kövei – vadul, őrjöngve rohanó víz – összevissza dobál, mint valami agyagbábut tehetetlenül vágódom ide-oda – arra sincs idő, hogy levegőt vegyek – mindjárt szétrobban a tüdőm – mindkét karomat szorosan a fejemre kulcsolom – felhúzom a lábam, amilyen magasra csak tudom – benntartom a levegőt – beverem a fejem a sziklákba – a hátam – a lábam a hasam – a hátam – a fejem – a vállam – a fejem...

Nem is számolom az ütközéseket – már nem érzek fájdalmat – káprázik a szemem – felnézek, és mintha a sziklák láthatatlanná válnának – azt hiszem, látom az eget, a csillagokat, a holdat – ez a vég kezdete – érzékeim összezavarodnak, agyműködésem leáll – kész, ennyi volt – fuccs a szerencsének – fuccs a reménynek fuccs az életnek.

Kinyitom a szám, hogy utoljára még egy nagyot kortyoljak a vízből – falnak csapódok – kirobban belőlem a levegő – az ütközés ereje földob a magasba – be, egyenesen a víz és a boltozat közötti légzsákba – a tüdőm mohón, automatikusan beszívja a levegőt.

Pár másodpercig lebegek itt, a falnak nyomódva, levegő után kapkodva – a folyam újra elkap és lehúz – át egy szűk csatornán – hihetetlen sebességgel – mint egy puskagolyó – a járat egyre szűkül – a sebesség nő – a hátam súrolja a falat – sima sziklafal, különben már darabokra szaggatott volna – mint egy vízicsúszda – rémálomszerű út, de ezt a szakaszt már-már élvezem.

A csatorna kiegyenesedik – fogy az oxigén – erőlködve emelem a fejem, hogy levegőhöz jussak – nem sikerül – nincs erőm harcolni.

A víz felmegy az orromba – köhögök – lefolyik a torkomon – vesztésre állok – arccal lefelé fordulok – itt a vég – a tüdőm megtelik vízzel – nem tudom becsukni a szám – várom a halált – egyszer csak elfogy a víz – repülök – (repülök?) – fütyül a levegő körülöttem – lenézek a földre – a víz utat vágott benne magának – lebegek, mint a madár vagy mint a denevér – közeledem a vízhez – közeledem – újra káprázik a szemem?

Repülés közben megfordulok – felnézek – ég, igazi ég, telis-tele ragyogó csillagokkal – milyen szép – kint vagyok! – kint a szabadban! – sikerült! – lélegzem! – élek!...

Vége a repülésnek – keményet üt rajtam a víz – szétrázódnak tőle a belső szerveim és az agyvelőm – újra sötét lesz, de ezúttal a fejemben.

Lassanként magamhoz térek. Hangokat hallok: a víz moraját, de most sokkal lágyabbnak tűnik, mint a hegy belsejében, majdhogynem lírainak. Lassan, remegő pillákkal, kinyitom a szemem. Hanyatt sodródva felbámulok a csillagokra. Szerencse, vagy a testem természetes védekezése. Nem tudom. Nem is érdekel. Élek!

A sodrás itt nem olyan erős. Könnyen kiúszhatnék a partra, és száraz lábbal elindulhatnék vissza a Vámpírok Hegyére; ott van, nem is olyan messze innen. De nincs hozzá erőm. Megpróbálok hasra fordulni, hogy ússzak, nem megy. Karom-lábam élettelen fatuskó. Túléltem az utat a hegyben, de nagy árat kellett fizetnem érte. Kiment belőlem minden erő, tehetetlenné váltam.

Miközben a patak mind messzebbre sodor a Vámpírok Hegyétől, figyelmesen nézem a vidéket. Zord és egyhangú táj, de a sötétség után gyönyörűnek látom. Bármit gyönyörűnek látnék a sötétség után. Soha többé nem fogom magától értetődőnek venni a körülöttem lévő tájat.

Lehet, hogy haldoklom? Lehet. A folyó kénye-kedvére kiszolgáltatva nem érzek semmit, nem irányítok semmit. Lehet, hogy már halott vagyok, csak még nem jöttem rá. Nem! Nem vagyok halott. A víz fölcsap az orromba, köpködök tőle: íme a bizonyíték, hogy élek. Nem adom fel, nem én, azok után, amiken keresztülmentem. Össze kell szednem minden erőmet, és ki kell jutnom a partra. Nem sodortathatom magam az örökkévalóságig: minél tovább halogatom, annál nehezebb lesz.

Próbálok erőt önteni kimerült végtagjaimba. Arra gondolok, micsoda veszteség lenne ilyen fiatalon meghalni, de ettől nem kapok erőre. A vámpírokra gondolok és a veszedelemre, amely Kurda és a vérszipolyok felől fenyegeti őket, de ez sem használ.

Végül eszembe jut egy régi vámpírlegenda, amitől tűzként terjed szét a melegség jéggé dermedt tagjaimban.

A legenda szerint ugyanis az a vámpír, aki folyóvízben hal meg, arra van ítélve, hogy szellemként itt ragadjon – azok számára, akik folyóba vagy patakba pusztulnak bele, nem vezet út a Paradicsomba.

Furcsamód (hiszen sohasem hittem el a legendát) a gondolat cselekvésre ösztökél.

Felemelem az egyik karomat, és erőtlenül csapok egyet vele a part irányában. Nem sokat érek el azonkívül, hogy kicsit arrébb fordulok a tengelyem körül, de maga a tény, hogy egyáltalán meg tudtam mozdulni, reménnyel tölt el.

Fogcsikorgatva nézek szembe a parttal és erővel megemelem a lábam magam mögött. Kínkeservesen ugyan, de legalább engedelmeskednek. Gyorsúszással próbálkozom – nem megy. A hátamra fordulok, gyengén rúgkapálok miközben könnyű kézmozgással irányítom magam. Lassan araszolok a part felé. Sokáig tart, ráadásul sokkal messzebbre sodródtam a Vámpírok Hegyétől, de végre kint vagyok a sodrásból, a sekély vízben.

Félig térdre emelkedek, aztán összeesek. Arcra borulva fekszem, a fejem oldalra fordítom, köpködök, újra feltérdelek.

Kivonszolom magam a vízből a havas partra, és újra összeesek. Becsukom a szemem. Hangtalanul sírok, bele a hóba.

Itt akarok feküdni és megfagyni: egyszerűbb, mint mozogni. De a lábam még mindig a vízben lóg és kellemeden érzés, ahogy ott lebeg mögöttem, úgyhogy kihúzom.

Az erőfeszítés további tettekre ösztönöz. Nyögve felhúzom magam, aztán lassan, keserves kínok közepette felállok.

Úgy nézek körül, mintha idegen bolygón lennék.

Minden olyan más. Hajnalodik, de a hold és a csillagok még halványan ragyognak az égen. Olyan sokáig voltam odabent a hegy belsejében, hogy elfelejtettem, milyen a nappal. Csodálatos. Egész nap el tudnék itt álldogálni és bámészkodni, csak éppen így nem jutnék sehová, legföljebb idővel eldőlnék, bele a patakba vagy a hóba, és megfagynék.

Sóhajtozva és valami sürgető belső parancsnak engedelmeskedve néhány lépéssel arrébb vonszolom magam, aztán megállok, megrázom a fejem, kiegyenesedek, és támolyogva, dülöngélve indulok tovább. Elmarad mögöttem a patak, mely dühösen tajtékzik és valósággal sziszeg utánam – megfosztották az áldozatától.

Nem tartott soká, míg felfogtam, ha ebben az állapotban folytatom, nem jutok messzire. Ronggyá voltam ázva. A ruhám súlyos volt a víztől, s a csontjaimig hatolt a hideg. Mr. Crepsley egyszer figyelmeztetett, mit tegyek, ha valaha ilyen helyzetbe kerülök: gyorsan szabaduljak meg a ruháimtól, különben rám fagynak.

Iszonyú erőfeszítésembe került, mire levetkőztem. Az ujjaim érzéketlenek voltak, és végül a fogaimmal tépkedtem le magamról mindent. De levetkőzve máris sokkal jobban éreztem magam. Hatalmas súlytól könnyebbült meg a testem, és jóllehet semmi nem védett a hidegtől, fürgébben tudtam lépkedni.

Cseppet sem zavart, hogy meztelenül vándorlok, mint a vadon élő állatok. Itt nem volt senki, aki meglásson.

De még ha lett volna is, nem törődtem volna vele – a halál torkából épp csak kiszabadulva fütyültem a szemérmességre.

Fürgeségem azonban nem tartott sokáig. Egy idő után kezdtem ráeszmélni, milyen kétségbeejtő helyzetben vagyok. Hajótöröttként bolyongok a semmi közepén, ruhátlanul a fagyos hidegben, összeverve, testileg-lelkileg kimerülten, étlen-szomjan. Óriási küzdelmet vívtam magammal azért, hogy ne álljak le. Félő volt, hogy nemsokára elhagy a maradék erőm is, és összeesem. Márpedig akkor rövid idő alatt végez velem a kihűlés és a fagyhalál.

Megpróbáltam kocogni, hátha felmelegszem, de nem ment. Egyszerűen nem engedelmeskedett a lábam. Csoda, hogy egyáltalán megtartott. Lassú vánszorgásnál több nem telt tőle.

Megálltam. Lassan körbeforogtam, hátha észreveszek valami ismerős dolgot. Ha mondjuk, közel lennék valamelyik állomáshoz, az úgynevezett pihenőpontok egyikéhez, amelyeket a vámpírok rendszerint a Tanácshoz vezető útjukon és a hegyről visszafelé vesznek igénybe, talán lenne némi remény. Ott meghúzódnék, egy-két nap alatt kialudnám magam, és visszanyerném az erőmet. Jó terv, csak egy a hibája – fogalmam sem volt, hol vagyok, és hogy van-e a közelben efféle bázis.

Mérlegeltem a lehetőségeimet. Ha egy helyben maradok, nem jutok sehová. Az viszont szóba se jött, hogy felderítsem, van-e a környéken pihenőpont – se erőm, se időm nem volt rá. Az első számú napiparancs: menedéket találni, ahol felépülhetek. Élelem, meleg és a visszaút megtervezése a Vámpírok Hegyére ráér később ha életben maradok.

Körülbelül egy kilométerre tőlem balra volt egy erdő. A legjobb hely, ahová mehetek, gondoltam. Összekuporodom majd egy fa tövében, talán betakargathatom magam falevelekkel is. Még akár néhány rovart vagy apróbb állatot is találhatok, hogy csillapíthassam az éhségem. Nem volt éppen ideális, de értelmesebbnek láttam, mint itt álldogálni a nyílt terepen vagy csúszós sziklákra mászni barlang után kutatva.

Sokszor elestem, míg elértem az erdőt. Nem volt meglepő – inkább azon csodálkoztam, hogy egyáltalán idáig is eljutottam. Ilyenkor pár percet feküdtem a hóban, ezalatt összegyűjtöttem maradék erőmet, aztán feltápászkodtam, és továbbtántorogtam.

Az erdő bűvös erővel vonzott magához. Szentül hittem, hogy ha elérek a fákig, minden rendben lesz. A lelkem legmélyén tudtam, hogy ez ostobaság, de a hit továbbvitt. E nélkül képtelen lettem volna folytatni az utat.

Száz méterrel vagy még kevesebbel azelőtt, hogy elértem volna az erdőszéli fákat, minden erőm elhagyott. Miközben vadul zihálva feküdtem a hóban, rájöttem, hogy tényleg nem bírom tovább, erőm végére értem. Ennek ellenére pár perc pihenő után merész kísérletet tettem arra, hogy mint eddig, most is felálljak – hiába.

Csak a térdemre tudtam felhúzódzkodni, aztán visszaestem. Újabb hosszú pihenő következett. Aztán megint megpróbáltam talpra állni. Megint elestem, ezúttal arccal előre a hóba, és úgy is maradtam, egész testemben remegve. Ahhoz sem maradt erőm, hogy megforduljak.

Elviselhetetlen volt a hideg. Egy ember már réges-rég megfagyott volna. Engem is csak az ereimben csordogáló vámpírvér tartott életben. De még annak sem volt korlátlan ereje. Éreztem, hogy közeledik a végórám.

Semmi, de még egy icipici morzsányi erőm sem maradt. Végem volt.

Keserves sírásra fakadtam, a könnyeim pedig ráfagytak az arcomra. Hópelyhek szálltak a szempillámra. Fel akartam emelni a kezem, hogy lesöpörjem őket, de nem bírtam. Még egy ilyen apró mozdulat is meghaladta az erőmet. Micsoda szörnyű halál, nyögtem. Száz méter, és biztonságban lettem volna. Micsoda szégyen így összeomlani és meghalni szinte a megmenekülés kapujában. Talán ha többet pihentem volna a hegyi barlangban, tovább bírom erővel. Vagy ha...

Éles, csaholó hang zökkentett ki merengésemből.

Már épp le akartam csukni a szemem, hogy tovább sodortassam magam az álom, a halál felé, de erre a hangra rést nyitottam rajta. A fejemet nem tudtam megmozdítani, és a hópelyhek is elhomályosították a látásomat, de többé-kevésbé az erdő irányába nézve egy homályos alakot láttam a havon bukdácsolva közeledni felém. Ó, remek, gondoltam magamban gúnyosan. Most még az hiányzik, hogy idejöjjön valami, és meg se várva, míg meghalok, felfaljon! Hát fordulhat még ennél is rosszabbra a sorsom? Az utóbb velem történtekből ítélve igen.

Lehunytam a szemem, és csak abban reménykedtem, hogy úgy meg vagyok dermedve, hogy nem fogom érezni, amint a fogait és a karmait belém mélyeszti. Arra gondolni sem mertem, hogy felvegyem vele a harcot amilyen állapotban voltam, még egy mókus is vígan el tudott volna bánni velem. Meleg lehelet felhőzött az arcomba. Egy hosszú nyelv körbenyalogatta az orrom.

Megborzongtam. Újra megnyalogatott, ezúttal kétoldalt az arcomat és mindkét fülemet. Aztán lenyalogatta a szempillámról a hópelyheket.

Kinyitottam a szemem, és pislogtam. Mi van? Előbb letisztogat, csak aztán öl meg? Valószínűtlennek tűnt.

De akkor miért csinálja? Lassanként tisztult a látásom. Az állat ekkor gyengéden oldalba bökött, és megállt előttem. Leesett az állam. Remegő szájjal, reszketeg hangon, elképedve motyogtam:

– Rudi?

Rudi volt az a farkaskölyök, aki Mr. Crepsleyt, Harkatot, Gavnert és engem egy szakaszon elkísért a Vámpírok Hegyére vezető úton. A kis falkához még két nőstény és egy hatalmas hím farkas tartozott, akit Csíkosnak neveztem el. A Vámpírok Hegyéhez közeledve elhagytak bennünket, hogy más falkákhoz csatlakozzanak.

Rudi izgatottan körbetáncolt. Kicsit megnőtt, mióta utoljára láttam: tépőfogai hosszabbak lettek, s a bundája vastagabb volt, mint valaha. Üggyel-bajjal felemeltem a fejem, és halványan elmosolyodtam.

– Nagy bajban vagyok, Rudi – motyogtam, miközben a kölyök az ujjaimat nyalogatta. Hegyezte a fülét, és olyan komolyan bámult rám, mintha értette volna, amit mondok. – Nagy bajban – ismételtem elhaló hangon, aztán visszahanyatlottam.

Rudi a jobb arcomhoz dörgölte az orrát. Nedves volt, és meleg. Körbenyalogatta a szemem és a fülem, aztán egész testével hozzám simult, hogy megpróbáljon felmelegíteni. Amikor látta, milyen gyámoltalan és tehetetlen vagyok, pár lépést visszaügetett, és vonítani kezdett.

Perceken belül egy második, nála jóval nagyobb, de ugyanolyan ismerős farkas bukkant elő az erdőből.

– Csíkos – suttogtam, miközben a farkas óvatosan közelített felénk. Amikor meghallotta a hangom, hegyezni kezdte a fülét, majd meglódult. Rudi egyfolytában csaholt, míg Csíkos rá nem mordult. A felnőtt farkas tetőtől talpig végigszaglászott, aztán Rudira vakkantott. Végignyúltak mellettem, Csíkos mögém, Rudi pedig elém, és testükkel betakarva melengettek.

Néhány perc múlva átjárt a meleg. Ki-be hajlítgattam a kéz- és lábujjaimat, hogy a fagy fölengedjen bennük.

Összegömbölyödtem, mint egy labda, hogy a farkasok teljesen be tudjanak takarni, és arcomat belefúrtam Rudi vastag bundájú vállába. Így feküdtünk ki tudja, meddig, miközben a két farkas időnként testhelyzetet változtatva melengetett. Végül Csíkos felállt, és ugatni kezdett.

Megpróbáltam lábra állni. Nem sikerült. Megráztam a fejem.

– Nincs értelme. Nem tudok továbbmenni. – A farkas némán figyelt, aztán lehajolt, és a fenekembe harapott!

Felüvöltöttem a fájdalomtól, és ösztönösen arrébb gurultam. Csíkos követett és ráugrott a lábamra. – Maradj veszteg, te haszontalan! – kiáltottam rá, de elállt a szavam, amikor megláttam, hogyan néz rám.

Végignéztem magamon, aztán Csíkosra pillantottam, és zavartan elvigyorodtam.

– Állok – suttogtam teljesen fölöslegesen. Csíkos halkan felvinnyogott, aztán finoman belecsípett a jobb lábamba, és a fák iránt fordult. Bágyadtan bólintottam, azután elindultam az erdő felé, a farkasok pedig nesztelen léptekkel haladtak mellettem.

Nem volt könnyű a gyaloglás. Fáztam, ki voltam merülve, és többször botlottam, mint ahányszor tartani tudtam az iramot. Csíkos és Rudi tartották bennem a lelket.

Ha leálltam, szorosan mellém húzódtak, vagy meleg leheletükkel rám fújtak, vagy fogukat csattogtatva nógattak, hogy induljak tovább. Egyszer Csíkos megengedte, hogy belecsimpaszkodjak nyakának sűrű, hosszú szőrzetébe, és úgy húzott-vonszolt át a havon.

Nem is tudom, miért törődtek velem – a vadon élő állatok rendszerint sorsára hagyják sebesült társaikat, ha azok nem tudnak lépést tartani velük. Talán a vámpírok iránti hálájukat fejezték így ki, kik rengeteg maradékot hagytak nekik a Tanács ülésezése idején. Esetleg megérezték bennem a rejtett erőtartalékot, és tudták, hogy a helyzetem nem reménytelen.

Hosszú, nehéz gyaloglás után kiértünk egy tisztásra, ahol nagy csapat farkas gyűlt össze. Legalább húsz vagy harminc ragadozó hevert, evett, játszott vagy vakarózott, mind más és más színű, testalkatú és fajtájú. Gyanakodva nézegettek. Az egyik sötét bundájú, testes hím halk léptekkel hozzám jött, körbeszaglászott, majd fenyegetően morogni kezdett, és felborzolta a nyakán a szőrt. Csíkos fogadta a kihívást, és visszamorgott. Néhány másodpercig vicsorogva álltak egymással szemben, aztán az engem nem szívesen látó hím hátat fordított nekünk, és eloldalgott.

Rudi csaholva szaladt volna utána, Csíkos azonban dühösen ráhorkantott, mire a kölyök farkát behúzva visszajött. Miközben bambán pislogva néztem a farkasokat, Csíkos gyengéd bökdösésekkel terelgetett egy három kölykét szoptató nőstény farkas felé. Az közeledtünkre mancsát óvó mozdulattal fektette kicsinyeire, és ránk mordult. Csíkos erre nyüszítve ereszkedett le a hasára, hogy mutassa, nem akarja bántani őket.

Amikor a nőstény megenyhült, Csíkos megállt előtte, és egyenesen a szemébe nézett. Az fogvicsorgatva, dühösen morgott. Csíkos ínyét felhúzva kivillantotta tépőfogait, visszamorgott, miközben lábával a havat kapálta a nőstény előtt, és merőn annak szemébe bámult. Az anyafarkas erre lehajtotta a fejét, és nem válaszolt. Csíkos ekkor orrával odavágott hátul a lábamra, amitől a földre estem. Ő tovább bökdösött, s én végre megértettem, mit akar tőlem.

– Nem! – tiltakoztam háborgó gyomorral. – Képtelen vagyok rá!

Csíkos mordult egyet, és előrelökött. Túl gyenge voltam ahhoz, hogy vitatkozzak. Ráadásul értelmes gondolat volt – fáztam és éhes voltam, de az evéshez túl gyenge. Meleg és tápláló ételre volt szükségem, olyanra, amit nem kell megrágni.

A földön végignyúlva előbbre evickéltem, s hogy helyet csináljak magamnak, szelíden arrébb lökdöstem a három kölyköt. A kicsik gyanakodva vakkantgattak, aztán körém gyűltek, végigszaglásztak, és úgy döntöttek, hogy én is a falkához tartozom. Amikor az arcom közel került a szoptató anyafarkas hasához, vettem egy mély lélegzetet, s pillanatnyi tétovázás után rávetettem magam egy tejjel teli csecsre, és ittam.

A nőstény farkas ugyanúgy gondoskodott rólam, minta kölykökről: megbizonyosodott róla, kaptam-e elég tejet, mancsával betakargatott, hogy melegen tartson, és körbenyalogatva az arcomat meg a füleim mögött tisztogatott (ha vécére kellett mennem, elsurrantam!). Néhány napig velük maradtam. Az anya és a kölykök teste melegen tartott, a langyos tej megmentette az életemet, és így lassan visszanyertem az erőmet. A tejet eleinte ihatatlannak tartottam, de nem voltam abban a helyzetben, hogy panaszkodjak.

Talpra álltam ugyan, de kegyetlenül fájt mindenem. Minden porcikámat zúzódások borították. A sérüléseim nem voltak túl komolyak – a hideg elállította a vérzést –,de majd megvesztem a fájdalomtól.

Vágyódva gondoltam vissza Seba gyógyító erejű pókhálóira.

Minél tovább gondolkoztam a hegyi folyón megtett utamon, annál hihetetlenebbnek tűnt. Tényleg végigcsináltam, vagy csak egy őrült álom volt az egész? Annak hittem volna, ha nincs ez a fájdalom, de mivel az álmok fájdalommentesek, mégiscsak meg kellett történnie.

Még hihetetlenebb volt, hogy megúsztam komolyabb csonttörés nélkül. Három ujjamat törtem el a bal kezemen, a jobb hüvelykujjam pedig aggasztó szögben meredt kifelé. A bal bokám úgy feldagadt, mint egy lila lufi, de ezektől eltekintve nagyobb baj nem ért. Tudtam mozgatni a karomat és a lábamat; a koponyám nem szenvedett nyílt törést, s a gerincem sem roppant ketté.

Mindent összevéve meglepően jó formában voltam.

Ahogy teltek a napok, nekibátorodtam, hogy próbára tegyem magam. Még mindig a nőstény farkas mellett aludtam, az ő tejét ittam, de már rövid sétákra indultam, s laza edzésként néha-néha körbebicegtem a tisztást. A bal bokám ugyan rettentően fájt, de a duzzanat fokozatosan visszahúzódott, és végül teljesen rendbe jöttem.

Amint az erőm visszatért, Csíkos hozott nekem húst és bogyókat. Eleinte nem tudtam sokat enni, de a kis állatokból sok vért szívtam, és egykettőre megnőtt az étvágyam.

Rudi nagyon sok időt töltött velem. Elbűvölte a kopasz fejem – le kellett borotválni, mert az egyik Avatási Próbán csúnyán megégettem a fejemet– , annyira, hogy nem győzte nyalogatni és hozzádörzsölni az állát meg az orrát.

Négy nap múlva (de lehet, hogy öt vagy hat – nem figyeltem igazán az idő múlását) a farkasok újra elindultak. Hosszú gyaloglás vette kezdetét – hét vagy nyolc kilométeres – s én bizony gyakran lemaradoztam. Csíkos és Rudi végig támogattak, akárcsak a nőstény farkas (most már engem is kölykének tekintett, és ugyanúgy anyáskodott felettem, mint a többiek felett).

Amennyire büntetés volt ez a vándorlás, olyannyira jótékony hatású is, és miután egy hosszú, álomtalan éjszaka közepén felébredtem, majdnem olyan jól éreztem magam, mint a hegyi folyón megtett “utazásom” előtt.

A testemen lévő csúnya duzzanatok lelohadtak, a vágások begyógyultak, a bokám már alig fájt, és végre rendesen tudtam enni.

Azon az éjszakán elmentem vadászni a falkával. Ha gyorsan mozogni nem is, de lépést tudtam tartani velük, és segítettem elejteni egy agg rénszarvast, melynek nyomát többen is követték. Jó érzés volt hozzájárulni a falka sikeres vadászatához, azután, hogy ők is olyan sokat tettek értem; az adagom nagy részét átengedtem a nősténynek és a kölyköknek.

Másnap csúnya jelenet játszódott le. A sötét bundás farkas, amelyik tiltakozott az ellen, hogy Csíkos behozzon a falkába, azóta sem fogadott el. Akárhányszor a közelébe kerültem, morgott és ugatott, sőt ha ettem, gyakran az ételt is kikapta a kezemből. Amennyire lehetett, kitértem az útjából, de aznap, amikor látta, hogy a kölykökkel játszom, és felváltva adogatom nekik a húst, támadásba lendült.

Vadul nekem rontott, s el akart kergetni. Lassan, de a félelmet nem mutatva hátráltam, a falkát azonban nem hagytam el – ha egyszer is eltűröm, hogy kiűzzön, soha többé nem tudom lerázni.

Körbejártam a falkát, remélve, hogy közben elterelődik rólam a figyelme, de elszántan követett, miközben vészjóslóan vicsorgott.

Már éppen felkészültem a harcra, amikor Csíkos egy szökkenéssel közénk ugrott, és szembefordult a farkassal. Felborzolta a nyakszőrét, hogy nagyobbnak nézzen ki, és torkából mély morgás tört fel. A másik farkas látszólag visszavonulót fújt, de aztán leszegte a fejét, és metszőfogát kivillantva, karmait kimeresztve nekiugrott Csíkosnak.

Csíkos nem hátrált meg, így a két állat egymást harapva és karmolva összegabalyodott. A közelükben lévők sietve kitértek az útjukból, néhány fiatalabb kölyök izgatott csaholásba kezdett, de az idősebbek tudomást sem vettek a küzdelemről, vagy csak csekély érdeklődéssel figyelték az eseményeket. Hozzá voltak szokva az efféle küzdelmekhez.

Nekem úgy tűnt, hogy menten ízekre szedik egymást, ezért gondterhelten futkostam körülöttük, remélve, hogy szét tudom választani őket. Miközben a küzdelmet figyeltem, rájöttem, hogy a sok harapdálás, odakapás és karmolás ellenére igazában kevés kárt tesznek egymásban. Csíkos pofája össze volt karmolászva, a sötét farkas is vérzett pár harapásból, de láthatóan nem állt szándékukban, hogy komolyan megsebesítsék egymást. Inkább amolyan birkózóversenynek lehettünk a szemtanúi.

A küzdelem során egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Csíkos fog győzni. Nem volt olyan keménykötésű, de gyorsaságban és ravaszságban felülmúlta a másikat. Ahányszor kapott egy nagyobbat a fejére, kétszeresen vagy háromszorosan adta vissza.

A sötét farkas hirtelen megtorpant, lekushadt, majd a hátára fordult, szabadon hagyva a torkát és a hasát. Csíkos kinyitotta a száját, és fogával átfogta a sötét farkas torkát. Aztán elengedte, s anélkül, hogy egy karcolást ejtett volna rajta, visszavonult.

A sötét farkas felállt, és farkát a lába közé húzva eloldalgott.

Azt hittem, talán el is kell hagynia a falkát, de nem ment el. Bár aznap éjjel egyedül aludt, egyik farkas sem próbálta elkergetni, és amikor legközelebb vadászni indultak, a megszokott helyét foglalta el a csapatban.

Napokig gondolkoztam ezen; magamban összehasonlítottam, hogyan bánnak a farkasok és a vámpírok a veszteseikkel. A vámpírok világában a vereség szégyen volt, és többnyire egyet jelentett a vesztes halálával. A farkasok sokkal megértőbbnek bizonyultak. Adtak a becsületre, de nem öltek meg és nem is közösítettek ki egy falkatagot csupán azért, mert megszégyenült. A fiatal farkaskölyköknek ki kellett állniuk az érettség próbáját, ahogy nekem is át kellett esnem az Avatási Próbákon, de nem ölték meg őket, ha elbuktak.

Nem voltam igazán járatos a témában, de nekem úgy tűnt, hogy a vámpírok tanulhatnának egyet s mást a farkasoktól, ha rászánnák az időt, és tanulmányoznák a viselkedésüket. Dicséretükre és hasznukra válna. Kurda Smahltnak minden álnok árulása ellenére ebben legalább igaza volt.

Elrepült újabb néhány nap. Majdnem teljesen meggyógyultam, bár halvány zúzódások itt-ott még voltak rajtam. Az erőm is visszatért. Csak úgy buzgott bennem az életkedv. “Élet, erő, kecsketej”, mondta mindig apám (sosem értettem igazán, mit jelent).

Alig vettem tudomást a hidegről. Megszoktam a csípős szelet és a fagyos havat. Időnként megborzongtam az erős széllökésektől, de általában teljesen természetesnek vettem, hogy meztelenül vándorlok, mint a farkasok.

Most már, hogy lábra álltam, elfogadtak a falka egyenrangú tagjának. Mindig velük tartottam a vadászataikon mivel gyorsabban futottam náluk, nagyra becsülték a szolgálataimat. Fokozatosan megismertem a gondolkodásmódjukat és azt, ahogy egymással kommunikálnak.

A gondolataikban nem tudtam olvasni, de többnyire kitaláltam, mi jár a fejükben – láttam abból, ahogy behúzták a nyakukat, tágra nyitották vagy résre szűkítették a szemüket, hegyezték vagy lekonyították a fülüket, feltartották vagy a lábuk közé kapták a farkukat, ahogy morogtak, ugattak vagy vonítottak. Vadászat közben, ha Csíkos vagy bármelyikük azt akarta, hogy jobbra vagy balra menjek, elég volt, ha csak rám néztek, és rántottak egyet a fejükön. Ha egy anyafarkas azt akarta, hogy játsszak a kölykeivel, akkor jellegzetesen lágy, vonító hangot hallatott, és már tudtam, mit kell tennem.

A farkasok viszont, úgy tűnt, mindent megértettek, amit mondtam. Ritkán beszéltem – nem volt igazán szükség szavakra– , de ha szóltam hozzájuk, fejüket felszegve, figyelmesen hallgattak, aztán vakkantással vagy mozdulatokkal válaszoltak.

Sokat vándoroltunk – a farkasoknál ez már csak így van. Fél szemmel mindig azt lestem, meglátom-e a Vámpírok Hegyét, de nem. Ez zavarba ejtett – a farkasok épp azért gyűltek össze itt a vadonban, hogy együtt vonuljanak a hegyre, és felfalják a maradékokat, amiket a vámpírok dobnak nekik. Arra gondoltam, megkérdezem Csíkost, bár kételkedtem benne, hogy megérti a kérdésemet, vagy hogy képes válaszolni rá. Meglepetésemre, amikor megemlítettem a Vámpírok Hegyét, felállt a szőr a tarkóján, és morgott.

– Nem akartok oda menni? – ráncoltam a homlokom. – Miért nem?

Csíkos erre is csak morgással válaszolt. Némi töprengés után arra jutottam, hogy bizonyára a vérszipolyok miatt. A farkasok tudomást szerezhettek a lila bőrű betolakodókról, vagy egyszerűen csak kiszimatolták a bajt, és most nagy ívben elkerülik a hegyet.

Valamit tennem kellett a vérszipolyokkal kapcsolatban, de a gondolat, hogy visszamenjek a Vámpírok Hegyére, megrémített. Féltem, hogy a vámpírok megölnének, mielőtt egyáltalán elmagyarázhatnám, mi a helyzet a vérszipolyokkal. Vagy azt gondolnák, hogy hazudok, és inkább Kurdának hinnének, mint nekem. Végül mindenképpen vissza kell térnem, de ameddig csak lehetett, halogattam a dolgot. Azzal áltattam magam, hogy még lábadozok, és nem vagyok elég fitt egy ekkora úthoz.

A törött ujjaim rendbe jöttek. Amennyire csak tudtam – iszonyúan fájt!– , helyre raktam a csontokat, majd vesszőkből és falevelekből hevenyészett rögzítőkötést készítettem. A jobb hüvelykujjam azóta is éles szögben kiállt, és fájt minden mozdításkor, de ezen már csak bosszankodtam.

Amikor éppen nem vadásztam vagy játszottam a kölykökkel, sokat gondoltam Gavnerre. Akárhányszor felidéztem a halálát, összeszorult a gyomrom, de nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak rá. Egy barát elvesztése szörnyű és tragikus dolog, különösen ha váratlanul, minden figyelmeztetés nélkül következik be.

Igazából Gavner halálával kapcsolatban az okozott szinte fizikai rosszullétet, hogy elkerülhető lett volna.

Ha nem szököm el, vagy nem bízom meg ennyire Kurdában, vagy ha ott maradok és együtt harcolok Gavnerrel még mindig élne. Nem igazság. Nem érdemelte meg a halált. Bátor, hőséges, melegszívű vámpír volt, mindenki a barátjának tartotta.

Néha, amikor rá gondoltam, megteltem gyűlölettel, és azt kívántam, bárcsak kikaptam volna a kezéből a kését, és megöltem volna Kurdát, még ha ezek után a vérszipolyok saját kezűleg végeznek is velem. Máskor erőt vett rajtam a szomorúság, és arcomat a kezembe temetve keservesen sírtam. Mert sehogy sem értettem, mi indíthatta Kurdát arra, hogy ilyen szörnyűséget tegyen.

A farkasokat zavarba ejtette a viselkedésem. Ők nem sok időt töltöttek halottaik gyászolásával. Ha elvesztették egy társukat vagy valamelyik kölyköt, egy ideig nekikeseredve vonítottak, de aztán az élet ment tovább.

Nem értették a hangulatváltozásaimat.

Csíkos igyekezett felvidítani, és egy éjszakába hajló estén elvitt magával vadászni. Rendes körülmények között nem jártunk magunkban prédáért, de a falka már levackolódott éjszakára, úgyhogy nélkülük mentünk.

Jó volt “egyedül” lenni. Ha együtt futunk a falkával, annak az a hátránya, hogy teljesen be kell illeszkedni a csapatba – ha egy rossz mozdulattal tönkreteszed a vadászatot, a többiek felháborodottan, utálattal fordulnak el tőled. Most, hogy csak ketten voltunk, bóklászhattunk, amerre nekünk tetszett, akár még felesleges kitérőket is tehettünk. Nem számított, fogunk-e valamit vagy nem – a szórakozás, nem pedig a zsákmány kedvéért mentünk.

Egy pár fiatal, fürge léptű rénszarvas nyomát követtük. Nem számítottunk arra, hogy elkapjuk őket, de jó játék volt a nyomukba szegődni. Megérezhették, hogy nincsenek rossz szándékaink, mert minduntalan megfordultak és felénk szaladtak, majd fejüket felvetve eliramodtak. Majdnem negyedórája követtük már őket, amikor a két rénszarvas felért egy dombocska tetejére, s ott megálltak, hogy kifújják magukat. Már indultam volna utánuk, de Csíkos mordult egyet, és megtorpant.

Megálltam, bár nem értettem, mi baja van. Csíkos mozdulatlanul állt, mint a rénszarvasok. Aztán, ahogy azok megindultak vissza, egyenesen felénk, orrával megbökdöste a lábam, és elindult a mellettünk húzódó sűrű bozótos felé. Gyorsan követtem, rábízva magam az jóval kifinomultabb érzékszerveire. Bebújtunk egy bokor mögé, ahonnan tisztán láthattuk a dombocskát.

Eltelt egy perc. Kettő. Aztán a dombhajlat mögül előbukkant egy alak. A szemem semmit sem veszített korábbi élességéből, úgyhogy azonnal felismertem a távoli vámpírt – Mr. Crepsleyt!

Már álltam volna föl, s a számat is nyitottam, hogy túláradó örömömben ujjongani kezdjek, Csíkos halk morgása azonban megállított. Egyből megértettem, hogy valami nyugtalanítja. Oda akartam rohanni öreg barátomhoz, hogy üdvözöljem, de tudtam, Csíkos nem viselkedne így, ha nem lenne rá nyomós oka.

A földhöz lapulva feküdtem mellette, s egy pillanatra sem vettem le a szememet a dombról. Hamarosan rájöttem, mi váltotta ki Csíkos nyugtalanságát: Mr. Crepsley mögött öt másik vámpír menetelt, élükön, kezében kifényesített, éles karddal, a jövendő herceg, az áruló Kurda Smahlt!

Még a fejemet is lesunytam a bokor takarásában, amíg a vámpírok elhaladtak, s mivel hátszél fújt, nem érezhették a szagomat. Mihelyt valamelyest eltávolodtak, Csíkoshoz fordultam.

– Követnünk kell őket – suttogtam.

Csíkos némán nézett rám hatalmas, sárga szemével, aztán felállt. Még beljebb vette magát a bozótosba, én meg mentem utána, vakon bízva abban, hogy nem vezet rossz irányba. Pár perc múlva, egy félkör megtétele után, megpillantottuk őket. Mögéjük kerülve lépkedtünk a nyomukba, óvatosan, nehogy túlságosan közel kerüljünk hozzájuk.

Alaposan megfigyeltem a Mr. Crepsley társaságában lévő négy vámpírt és Kurdát. Hármójukat nem ismertem, de a negyedik Arra Sails volt. Amikor utoljára láttam, a jobb karja fel volt kötve, míg most szabadon lógott az oldala mellett. Azután az is feltűnt, hogy az ismeretlen vámpírok közül ketten olyan kardot viselnek, mint Kurda, és Arra meg a másik fegyvertelen vámpír mögött kissé lemaradva lépkednek.

Egyszeriben minden világos lett. Mr. Crepsley úgy döntött, hogy a keresésemre indul. Arra és a másik vámpír megállapodtak, hogy elkísérik. Kurda aggódhatott, hátha valahogy életben maradtam; nyilván felajánlotta, hogy segít, és magával hozta a fegyveres vámpírokat.

Ha élve megtalálnának, villogni kezdenének a kardok, márpedig az Mr. Crepsley, Arra, a másik vámpír és az én életem végét jelentené. Kurda biztos akart lenni abban, hogy árulásáról sohasem szereznek tudomást a tábornokok és a hercegek.

Nem voltam meglepődve fondorlatos cselszövésén, de az nagyon rosszul esett, hogy nem ő az egyetlen áruló. A karddal felfegyverkezett két vámpírnak tudnia kellett az igazságot róla és a vérszipolyokról, különben nem számíthatott volna rájuk. Gyanítottam, hogy a Vér Őrei (azok a hátborzongató külsejű emberek, akik a Vámpírok Hegyének belsejében éltek, és a halott vámpírok belső szerveiért cserébe saját vérüket adták a vámpíroknak) is részt vettek az összeesküvésben, de azt hittem, hogy Kurda az egyetlen vámpír áruló – úgy látszik, tévedtem.

Ha Mr. Crepsley és Arra szeme előtt nem csak az a cél lebeg, hogy engem felkutassanak, rájöttek volna, hogy valami nincs rendjén – a kardot viselő vámpírok idegesen, egyfolytában ugrásra készen kémleltek maguk köré. Szerettem volna elébük ugrani, és jól ráijeszteni Kurdára – mindnyájuk közül ő volt a legidegesebb, de hallgatnom kellett a józan eszemre. Ha élve megpillantanának, azonnal megölnének engem is, valamint a három igaz vámpírt. Mindaddig, amíg halottnak hisznek, semmi olyat nem fognak tenni, amivel elárulják magukat.

Hosszasan és alaposan megfigyeltem Kurda cimboráit, hogy jól az emlékezetembe véssem őket. Jó lett volna tudni, hányan vesznek még részt az összeesküvésben, hogy megsemmisítsék a klánt. Fogadok, nem sokan. Ezek a vámpírok itt nagyon fiatalok voltak. Kurda vélhetőleg maga toborozta őket, és telebeszélte a fejüket a saját elveivel, még mielőtt elsajátíthatták volna a vámpír gondolkodásmódot. A tapasztaltabbak, akik mindennél többre értékelték a becsületet és a hőséget, soha nem váltak volna egy áruló cinkosaivá.

Kis idő múlva a társaság megállt egy kis tisztáson; leültek és megpihentek, kivéve Mr. Crepsleyt, aki ezalatt nyugtalanul járkált föl s alá. Megérintettem Csíkos vállát, és a tisztás felé mutattam – közelebb akartam kerülni.

A farkas tétovázott, beleszagolt a levegőbe, aztán megindult előre. Óvatosan kúszva hét-nyolc méterre megközelítettük a tisztást, majd egy kiszáradt fa törzse mögé rejtőzve megálltunk. Kifinomult hallásommal innen tökéletesen ki tudtam hallgatni őket.

Percekig nem szóltak egy szót sem. Lehelték a markukat, és dideregve húzták szorosabbra magukon a kabátot. Mosolyogva gondoltam arra, milyen kényelmetlenül éreznék magukat, ha az enyémhez hasonló kompromittáló helyzetben lennének.

Egyszer csak Kurda felpattant, majd odament Mr, Crepsleyhez.

– Gondolod, hogy megtaláljuk? – kérdezte aggodalmat színlelve.

Mr. Crepsley felsóhajtott.

– Aligha. De azért szeretném folytatni a kutatást. Szeretném megtalálni és illően elhamvasztani a holttestét.

– Talán még él – mondta Kurda.

Mr. Crepsley zordul felnevetett.

– Követtük a nyomát végig az alagutakban. Tudjuk, hogy beleesett a folyóba, és nem jött ki belőle. Komolyan azt gondolod, hogy még él?

Kurda úgy rázta a fejét, mintha a hallottak mélyen megrázták volna. A piszok gazember! Lehet, hogy azt gondolja, már nem élek, de semmit sem akar a véletlenre bízni. Ha nem nézném a kardját, hát én...

Lecsillapodtam, és újra a beszélgetésre füleltem. Arra is csatlakozott hozzájuk, s most éppen ő beszélt.

– ... az úton farkasokat láttam. Lehet, hogy megtalálták a holttestét, és felfalták. Utána kéne néznünk.

– Kétlem, hogy megették volna – rázta a fejét Mr, Crepsley. – A farkasok tisztelik a vámpírokat, ahogy mi is őket. Különben is, a vérével megmérgezte volna őket, s azóta már hallanánk az őrült vonításukat.

Egy pillanatra csend támadt, aztán Arra azt mormolta:

– Nagyon szeretném tudni, mi történt odabent az alagutak mélyén. Ha Darren egyedül volt, és úgy esett bele, azt megérteném, de Gavner is eltűnt.

Gavner említésére megfagyott az ereimben a vér.

– Vagy beesett a folyóba, miközben Darrent próbálta megmenteni – szólt könnyedén Kurda– , vagy Darren esett be, miközben ő próbálta megmenteni Gavnert. Csak erre tudok gondolni.

– De hogy estek bele? – kérdezte Arra. – Ott, ahol belezuhantak, a víz még csak nem is széles. Simán átugorhatták volna. De még ha túl szélesnek találták is, miért nem ott ugrottak, ahol szűkebb a meder? Érthetetlen.

Kurda a vállát vonogatta és úgy tett, mintha ugyanúgy össze lenne zavarodva, mint a többiek.

– Azt mindenesetre tudjuk, hogy Gavner halott – jegyezte meg Mr. Crepsley. – A holttestét ugyan nem találtuk meg, de a mentális jelének a hiánya azt jelenti, hogy már nem lélegzik. A halála mélyen elszomorít, de ez a Darren körüli bizonytalanság még inkább felkavar. Az esély, hogy életben van, szinte a nullával egyenlő, de amíg nincs bizonyítva, hogy meghalt, nem tudom elfogadni.

Furcsamód vigasztaló volt hallani, hogy Mr. Crepsley még az aggodalmak közepette sem tett le választékos beszédstílusáról.

– Folytatjuk a keresést – jelentette ki Kurda. – Ha meg lehet, akkor meg fogjuk találni.

Mr. Crepsley a fejét csóválva újra felsóhajtott.

– Nem – felelte. – Ha esetleg nem találjuk meg a holttestét, fel kell hagynunk a kereséssel. A beiktatásodra kell készülnünk.

– Ne törődj most a beiktatással! – horkant fel Kurda.

– Nem – tiltakozott Mr. Crepsley. – Holnapután éjjel herceg leszel. Ez olyan fontos, mint semmi más.

– De – kezdte volna Kurda.

– Nem – mordult fel Mr. Crepsley. – Herceggé avatásod fontosabb, mint Gavner és Darren elvesztése. Már így is felrúgtad a hagyományt azzal, hogy a szertartás napjához ilyen közel elhagytad a hegy nyújtotta biztonságot. A továbbiakban nem szabad Darrenre gondolnod. Hercegként kötelességed mások akaratát és óhaját a magadé elé helyezned. Néped azt várja tőled, hogy a holnapi napot böjtöléssel és a beiktatásra való készülődéssel töltsd. Nem szabad csalódást okoznod nekik.

– Rendben van – sóhajtotta Kurda. – De ezzel nem teszünk pontot az ügy végére. Engem éppúgy megráztak a történtek, mint téged. Addig nem nyugszom, amíg nem tudjuk biztosan, hogy életben van-e Darren.

Ó, az álszent! Úgy állt ott, mint az ártatlanság szobra, mint aki egészen odavan. Ha lett volna puskám vagy íjpuskám, fütyültem volna a vámpírok törvényeire, amelyek tudvalevőleg tiltják az efféle fegyverek használatát, és keresztüllőttem volna.

Aztán a vámpírok továbbindultak, én azonban ott maradtam, és gondolkodóba estem. A beszélgetés Kurda felavatásáról összezavart. Teljesen kiment a fejemből, hogy esedékes volt Vámpír Herceggé válása. Most azonban, ahogy elgondolkoztam rajta, a dolgok baljós formát kezdtek ölteni. Eddig azt hittem, a vérszipolyoknak csupán az a céljuk, hogy ahány vámpírt csak tudnak, megöljenek, aztán elfoglalják a hegyet. De minél tovább törtem a fejem, annál értelmetlenebbnek találtam a dolgot. Miért vállalnának ekkora kockázatot csak azért, hogy elfoglaljanak egy csomó barlangot, amelyek egyébként a legkevésbé sem érdeklik őket? És még ha minden jelen levő vámpírt megölnének is, a hírre valószínűleg rengetegen özönlenének oda, hogy kemény harcban visszaszerezzék a Vámpírok Hegyét.

Kell legyen valami ésszerű magyarázat arra, hogy miért vannak itt, és úgy gondoltam, tudom is, mi az a Vérkő. A Vérkő varázserővel rendelkezik, amely révén egy vámpír vagy vérszipoly meg tudja határozni a földkerekség majdnem minden vámpírjának hollétét. A Kő birtokában a vérszipolyok könnyűszerrel a vámpírok nyomára bukkanhatnának, és elpusztíthatnák őket.

A Kőről még azt is híresztelték, hogy egyedül az és semmi más nem menthetné meg a vámpírokat a Vérszipolyok legendás Urától, aki legszívesebben eltörölné őket a föld színéről. A Vérszipolyok Ura a legenda szerint eljön egy éjszakán, és győzedelmes harcba vezeti a vérszipolyokat a vámpírok ellen. Ha csakugyan eljön a rettegett Ur – ahogy Mr. Tiny állította– , egészen természetes, hogy a vérszipolyok mindenáron rá akarják tenni a kezüket az egyetlen dologra, amivel megszerezhetik a teljes győzelmet!

De a Vérkő bűvös erejű védelem alatt állt a Hercegek Termében. Nem számít, hány vámpírt ölnének meg a vérszipolyok, sem hogy mekkora részt foglalnának el a hegyből, soha nem tudnának belépni a Hercegek Termébe, hogy megkaparintsák a Követ, mert a Terem ajtaját csak egy Vámpír Herceg tudja kinyitni.

Csak. Egy. Vámpír. Herceg.

Mint Paris Skyle, Mika Ver Leth, Nyíl vagy Vancha March. Vagy – holnapután éjszaka – Kurda Smahlt.

Hát ez volt a terv! Attól kezdve, hogy beiktatták, Kurda akkor nyitja ki a Hercegek Termének ajtaját, amikor csak akarja. Mihelyt felkészülne, felcsempészné a vérszipolyokat a barlangokból és az alagutakból – olyan járatokat is ismert a termekhez, amikről senki más nem tudott –, elvezetné őket a Hercegek Terméhez, ott megölne mindenkit, és megszerezné az uralmat a Vérkő felett. Mihelyt a kezébe kaparintaná, minden vámpírnak, bárhol legyen is, azt kellene tennie, amit ő mond és aki nem engedelmeskedik, azt elpusztítaná.

Alig negyvennyolc óra múlva Kurdát beiktatják, és a Terem elfoglalása már csak rajta múlik. Senki nem tud az árulásáról, tehát senki sem állíthatja meg – kivéve engem. Akármennyire vonakodtam is szembenézni azokkal a vámpírokkal, akik halálra ítéltek, eljött az ideje, hogy visszatérjek a Vámpírok Hegyére. Figyelmeztetnem kell a tábornokokat és a hercegeket, mielőtt Kurda elárulhatná őket. Még akkor is, ha megölnek érte...

Amint visszatértünk a falkához, megmondtam Csíkosnak, hogy indulnom kell vissza a Vámpírok Hegyére.

A farkas felmordult, majd jobb bokámat finoman tépőfogai közé véve jelezte: nem ért egyet öngyilkos ötletemmel.

– Mennem kell! – szóltam rá erélyesen. – Meg kell állítanom a vérszipolyokat!

Amikor a vérszipolyokat említettem, Csíkos halk acsargással eleresztett.

– Azt tervezik, hogy megtámadják a vámpírokat – magyaráztam nyugodtan. – Mindannyiukat megölik, ha nem állítom meg őket.

Csíkos zihálva bámult rám, aztán taposni kezdte a havat, majd megszaglálta saját havas lábnyomait, és éles csaholásba kezdett. Nyilvánvaló volt, hogy valami fontosat próbál mondani nekem, de nem tudtam megfejteni, mit csinál.

– Nem értem – mondtam.

Csíkos morgott, újra végigszaglászta a saját lábnyomait, aztán megfordult, és elinalt. Kíváncsian követtem.

Elvezetett egy rühes nőstény farkashoz, amelyik a falkától kissé távolabb pihent. Már korábban is észrevettem, de nemigen törődtem vele – öreg volt, nem messze a halál kapujától, s már kevés kapcsolata maradt a falkával. A maradékokon élt, amit a többiek meghagytak.

Gyanakodva fogadta közeledésünket. Nagy nehezen lábra állt, majd óvatosan hátrálni kezdett, Csíkos azonban hasra feküdt, onnan meg a hátára fordult, hogy megmutassa, nem rosszak a szándékai. Én ugyanígy tettem, és a nőstény megnyugodott. Csíkos ekkor felült, közelebb nyomult a nőstényhez, akinek a szeme nem volt valami éles. Hosszan és kitartóan nézte, miközben halkan és jelentőségteljesen morgott. Jeleket csinált a hóban, hasonlókat azokhoz, mint az imént nekem, aztán ráugatott a nőstényre. Az merőn nézte a jeleket, aztán rám emelte a tekintetét, és szűkölt. Csíkos újra ugatott, amire ő egy hangosabb, élesebb szűköléssel válaszolt.

Miközben feszült figyelemmel néztem, mi folyik köztük, hirtelen belém hasított, hogy Csíkos arra kéri a nőstényt – első érzésre úgy döntöttem, hogy a nagymamám után Magdának fogom hívni– , vezessen el a Vámpírok Hegyére. De hát az összes farkas tudta, hol van a hegy. Vajon miért ezt a szegény öreg nőstényt kéri meg arra, hogy vezessen? Érthetetlen. Hacsak... Kis híján eltátottam a szám. Hacsak nem arról van szó, hogy Magda nem pusztán a hegyhez, hanem a hegyre is ismer egy utat!

– Te tudod, hogyan lehet bejutni! – kuporodtam elébe izgatottan. Magda kifejezéstelen tekintettel bámult rám, de ösztönösen tudtam, erről van szó. A megszokott, jelzett ösvényeken magam is eltalálnék, így azonban nagyon nehezen maradnék észrevétlen. De ha Magda ismer régebbi, járatlanabb ösvényeket, talán be tudnék lopózni!

Esedezve fordultam Csíkoshoz.

– El tud vinni oda? Elvisz?

Csíkos rám se nézett. Fejét szelíden Magdához támasztotta, és közben a hóban hagyott jeleket kaparászta.

A nőstény még vinnyogott egy utolsót, aztán megadóan lehajtotta a fejét. Nem örültem, hogy Csíkos kicsikarta belőle az engedelmességet, de mindennél fontosabb volt, hogy biztonságban eljussak a hercegekhez, a Vámpírok Hegyének tetejére – ha egy kis kényszerítés az ára annak, hogy segítsen beosonni a vérszipolyok mellett, hát legyen.

– Milyen messze tud felvinni a hegyre? – kérdeztem. Föl a csúcsra, a Hercegek Termébe? – De ez már meghaladta a farkasok felfogóképességét – majd elvezet odáig, ameddig tud, és onnan magam folytatom az utamat.

– Indulhatunk máris? – kérdeztem türelmetlenül.

Nem tudhattam, mennyi ideig tart az út, márpedig minden perc számított.

Magda fel is tápászkodott, mint aki készen áll, hogy kövessem, de Csíkos rám mordult, majd átvezette a nőstényt a falkán, hogy megvendégelje friss hússal – indulás előtt jól meg akarta etetni, ami bölcs lépés volt, tekintve az öreg nőstény nyomorúságos állapotát.

Míg Magda evett, idegesen toporogtam; egyre az előttünk álló út járt a fejemben, és hogy időben érünk-e oda – feltéve persze, hogy Magda csakugyan tudja, miként jutunk be a hegy belsejébe és onnan föl. És még ha a vérszipolyokat kijátszva feljutok is a hegytetőre, hogyan tudok érintkezésbe lépni a hercegekkel, még mielőtt egy túlbuzgó őr vagy a Kurda-összeesküvés egy tagja meglátna és lekaszabolna.

Miután Magda jól teletömte a bendőjét, elindultunk. Csíkos két másik fiatal hímmel elkísért bennünket – úgy láttam, a kaland kedvéért loholnak szorosan a nyomunkban. Rudi izgatott vakkantások közepette szintén hozzánk szegődött, mígnem Csíkos olyan erősen megcsípte, hogy megugrott, és eliszkolt.

Hiányozni fog a kölyök, de ott, ahová igyekeztünk, nincs semmi keresnivalója, így némán búcsút vettem tőle, és a falka többi tagjával együtt őt is magam mögött hagytam.

Eleinte jól haladtunk. A farkasok nem valami gyors futók, de hihetetlenül rugalmasak, képesek órák hosszat egyenletes iramot tartani. Átloholtunk az erdőn, keresztül a havon, a sziklákon, s mindezt egész jó iramban tettük meg.

Aztán Magda elfáradt. Nem volt hozzászokva az erejük teljében lévő hímek tempójához, és teljesen kimerült. A farkasok rohantak volna tovább előre, azzal, hogy majd később utolér bennünket, de én nem akartam a sorsára hagyni. Amikor látták, hogy lelassítok, és együtt kocogok Magdával, ők is megálltak, és visszakanyarodtak hozzánk.

Többé-kevésbé óránként pár percre megpihentünk. Ahogy a virradat közeledtével kezdett derengeni, lassanként ráismertem a vidékre. Számításom szerint ezzel az irammal és ennyi pihenővel napnyugta előtt néhány órával elérhetjük az alagutakat.

Ami azt illeti, kicsit tovább tartott, mint gondoltam. A szint emelkedésével Magda még inkább lelassult. Így is elértünk az alagutakhoz egy órával napnyugta előtt, de elég borúlátóan ítéltem meg a helyzetet – Magda nagyon rossz bőrben volt. Ha az alagutakhoz vezető út ennyire kimerítette, hogy levegő után kapkod és reszket aki merültségtől, hogyan fog megbirkózni a hegybe fölvezető hosszú, meredek úttal?

Felajánlottam neki, hogy maradjon itt, innentől majd egyedül megyek, de ajánlatomra makacs morgással válaszolt. Volt egy olyan érzésem, hogy nem az én kedvemért, inkább önmagáért erőlteti a dolgot. Öreg farkasoknak ritkán adatik meg a lehetőség, hogy kitűnjenek valamiben. Magda élvezte a szerepét, és inkább meghalt volna a hegyen, semhogy kiszálljon a kalandból. Félvámpírként teljesen megértettem őt, így még ha nem örültem is annak, hogy miattam ennyire meghajszolja magát, úgy döntöttem, nem gátolom meg benne.

Az éjszakát várakozással töltöttük egy a hegy lábához közeli alagútban. A fiatal farkasok nyughatatlanok voltak, égtek a vágytól, hogy folytassuk az utat, én azonban tudtam: a vámpírok és a vérszipolyok ezen az éjszakán a legtevékenyebbek, úgyhogy egy tapodtat sem mozdultam, így a farkasoknak nem maradt más választásuk, minthogy kitartsanak mellettem. De mihelyt odakint felkelt a nap, fölálltam és intettem, hogy indulhatunk.

Magda többnyire szűk és régóta nem használt alagutakon át vezetett minket. Sokat a természet alakított ki, szemben azokkal, amelyeket főként a vámpírok vájtak, hogy összekössék egymással a Termekhez vezető utakat. Rengeteget kellett hason kúszni-mászni benne. Kényelmetlen volt (és helyenként fájdalmas annak, aki nem viselt ruhát!), de nem bántam – mivel se vámpírok, se vérszipolyok nem használták ezeket az alagutakat, senki se üthetett rajtunk!

Rendszeresen tartottunk pihenőket. A mászás szörnyen kimerítette Magdát – úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban összerogyhat és kilehelheti a páráját – de nem ő volt az egyetlen, akit megviselt az út. Mindannyian csapzottak voltunk, lihegtünk, és nyöszörögve vonszoltuk sajgó tagjainkat.

Éppen az egyik barlangban pihentünk, ahol a fénylő zuzmók halvány derengést támasztottak, amikor felébredt bennem a kíváncsiság: vajon honnan ismeri Magda ezeket az alagutakat? Arra gondoltam, bizonyára fiatal korában barangolt erre – talán elszakadt a falkájától, eltévedt, megéhezett – , és próba szerencse alapon, a biztonság, a meleg és az élelem reményében indult el föl felé a hegyben. Ha így volt, ez igazán kivételes emlékezőtehetségre vall. Míg ezen álmélkodtam – és úgy általában az állatok emlékezetén– , Csíkos hirtelen felkapta az orrát. Beleszagolt a levegőbe, aztán fölállt, és nesztelen léptekkel odament a barlangból kivezető alagút szájához. A fiatalabb farkasok is csatlakoztak hozzá, és mindhárman felhúzott ínnyel, halkan morogni kezdtek.

Megriadtam. Felkaptam egy éles követ, és magam is fölálltam körülnézni. Mi lehet a nyugtalanságuk oka?

De ahogy a farkasokra figyelve átvágtam a barlangon, hirtelen egy vékony alak ugrott le hangtalanul a magasból, ledöntött a lábamról, és minden teketória nélkül egy jókora csontot nyomott keresztbe a fogam közé, nehogy még véletlenül is elordítsam magam ijedtemben!

Ahogy ütésre emeltem a kezem, a három hím farkas iszonyatos vonításba kezdett – de nem rám, és nem is a támadómra. Valami más veszélyre figyeltek fel, távolabb az alagútban, és észre sem vették, milyen bajba kerültem. Magda sem, aki békésen feküdt, ahol volt, és kíváncsian, de minden ijedség nélkül bámult rám.

Mielőtt lesújthattam volna, az illető, aki elkapott, mondott valamit, ami úgy hangzott, hogy “Gurlabashta!” Én is rá akartam üvölteni, de a fogam közé nyomott csonttól csak egy tompa morranásra sikeredett.

– Gurlabashta! – rivallt rám ismét támadóm, aztán kivette a fogam közül a csontot, és száraz gallyra emlékeztető két ujját rányomta a számra.

Most, hogy megértettem, nincs veszélyben az életem, megnyugodva, de gyanakodva néztem meg közelebbről, ki ez, aki orvul a földhöz teremtett. Megdöbbenve ismertem föl benne a Vér egyik sápadt bőrű, fehér szemű Őrét. A vékony férfi gondterheltnek látszott. Ujját a szájára téve a farkasokra mutatott, aztán föl, a barlang mennyezetére, ahonnan leugrott. A falhoz lökdösve megmutatta, hol vannak rajta kapaszkodásra alkalmas kiszögellések, aztán villámgyorsan felkapaszkodva eltűnt a sötétségben. Tétován álltam néhány másodpercig, aztán egy pillantást vetve az izgatott farkasokra, követtem őt a magasba.

Az őr bevezetett a fal tetején húzódó hasadékba, ő maga pedig bebújt a mellette lévő kis üregbe. Csendben vártam, a szívem hangosan dobogott. Aztán egy hangot hallottam, amint ráförmed a dühösen ugató farkasokra:

– Elhallgass! Kuss, rühes korcsok!

A farkasok abbahagyták a vonítást, de fenyegetően morogtak. Visszahátráltak az alagút szájából, és a következő pillanatban egy lila színű arc bukkant ki a homályból – egy vérszipoly!

– Farkasok! – hördült fel, és köpött egyet. – Hogy a fene essen beléjük!

– Ugyan, hagyd őket – szólalt meg mögötte egy másik. – Békén hagynak minket, ha kitérünk az útjukból.

Csak ennivaló után járnak.

– Ha tovább ugatnak, a nyakunkra hozhatják a vámpírokat – morogta fenyegetően az első, és láttam, hogy az oldalán megvillan egy éles kés pengéje.

– Csak miattunk ugatnak – felelte a társa, és elvonszolta onnan. – Rögtön abbahagyják, amint mi...

A hangjuk elhalkult, tovább nem hallottam őket. Amikor meggyőződtem róla, hogy tiszta a levegő, odanéztem, ahol az őr rejtőzködött. Meg akartam köszönni nem várt közreműködését – de nem volt ott.

Meglépett, mialatt nem figyeltem oda. Zavartan ingattam a fejem. Azt hittem, az őrök szövetkeztek a vérszipolyokkal, mivel egyikük füle botját sem mozgatta, amikor Kurda és szövetségesei elől menekülve segítségért kiáltottam. Miért segített most, amikor annak idején sorsomra hagytak?

Miközben ezen rágódtam, lemásztam a farkasokhoz. Továbbra is feszülten szaglászták a levegőt, de már nem morogtak. Kisvártatva Magda nyomába szegődve elhagytuk a barlangot, s egyre följebb és följebb kapaszkodtunk a hegy belsejében. Magda még lassabban vánszorgott, mint eddig – hogy a kimerültségtől-e vagy a vérszipolyoktól való rettegéstől, azt nem tudtam.

Néhány óra múlva elértük a hegy tetején lévő alsóbb termeket, és megkerültük őket. Az út egy szakaszán ijesztően közel haladtunk el a tárolóhelyiségek mellett. Hallottam, hogy a fal mögött vámpírok dolgoznak: készülnek a fesztiválra, ami Kurda avatási szertartása után veszi majd kezdetét. Visszatartott lélegzettel hallgatóztam pár percig, de szavaik csak elmosódottan jutottak el hozzám. Indultam is tovább, nehogy valamelyikük felfedezzen bennünket.

Mindvégig abban reménykedtem, hogy Magda egyszer csak megáll, de ő csak ment, ment, egyre feljebb, egyre magasabbra, és amikor már kezdtem azt gondolni, hogy mindjárt megérkezünk a hegy legtetejére, a csúcsra, akkor eljutottunk egy éles szögben fölfelé kanyarodó alagút szájához. Magda figyelmesen kémlelte az alagutat, aztán megfordult, és rám nézett. Mintha azt mondta volna szemével, hogy eddig tudott elhozni.

Amikor előrelódultam megtekinteni a sötét járatot, Magda sarkon fordult, és elbicegett.

– Hová mész? – szóltam utána. A nőstény megállt, és visszanézett; törődött tekintetében belenyugvás tükröződött – nem bírta tovább. – Várj itt, később visszajövünk érted – mondtam. Magda felmordult, a földet kapálta, és felborzolta a szőrét – az volt az érzésem, hogy el akar menni meghalni. – Nem – mondtam halkan. Ha most lefekszel, és pihensz, biztos vagyok benne, hogy...

Magda rázott egyet a fején. Szomorú szemébe nézve kezdtem megérteni, hogy ő akarja így. Már az indulásnál tudta, hogy ez az út túl nagy megpróbáltatás lesz neki. Mégis vállalta, mert jobb volt értelmesen meghalnia, mint kínkeservvel vánszorogni a falka után még egy-két évszakon keresztül, és aztán lassú, nyomorúságos halállal kimúlni. Fel volt készülve a halálra, és szívesen fogadta.

Lekuporodtam mellé, megsimogattam a fejét, és gyengéden megvakargattam a füle tövét.

– Köszönöm – mondtam egyszerűen. Magda megnyalt, orrát a bal arcomhoz dörgölte, aztán elbicegett a sötétségbe, hogy keressen egy elhagyatott helyet, ahol lefekhet, és csendben elhagyhatja ezt a világot.

Kicsit még elidőztem ott, miközben a halálról gondolkoztam, és hogy a farkas milyen nyugodtan nézett elébe. Eszembe jutott, hogy megfutamodtam, amikor nekem kellett szembenéznem vele. Aztán elhessegettem e morbid gondolatokat, beléptem az alagútba, kapaszkodni kezdtem fölfelé.

Itt, az utolsó szakaszon a farkasoknak nehezebben ment, mint nekem. Hiába voltak nagyszerű hegymászók, a csupasz sziklákon éles körmeik nem tudtak megkapaszkodni, és így minduntalan lecsúsztak az alján.

Végül belefáradtam az örökös várakozásba, inkább hagytam, hogy megelőzzenek, s valahányszor elvesztették lábuk alól a talajt, a fejemmel és a vállammal támasztottam meg őket.

Pár perccel később kiszélesedett a járat, és egy kicsi, sötét barlangban találtuk magunkat. Az állott levegőt még elviselhetetlenebbé tette a vastag bundájú farkasok bűze.

– Itt várjatok – súgtam nekik, attól félve, hogy ha netán vannak vámpírok a közelben, megérezhetik a szagukat. Óvatosan előrecsoszogtam, mígnem egy vékony, töredező sziklafalhoz értem, melynek megannyi apró résén és hasadékán gyenge fény szűrődött át. De hiába próbáltam kilesni a túloldalra, túl kicsik voltak, nem láttam keresztül rajtuk. A jobb kisujjam körmét beillesztettem egy nagyobb nyílásba, és addig morzsoltam a szélét, amíg sikerült kiszélesítenem. Előrehajoltam, és végre át tudtam látni a fal túloldalára – legnagyobb elképedésemre a Hercegek Termének hátsó részében voltam!

Mihelyt magamhoz tértem a döbbenetből – ezek szerint csak azt hitték, hogy egyetlen út vezet fel a Hercegek Termébe! –, azon kezdtem töprengeni, hogy alakítsam tovább az eseményeket. A dolog sokkal jobban sült el, mint álmodni mertem volna, és most már csak rajtam múlt, kihasználom-e ezt a hihetetlen szerencsét.

Az ösztönöm azt súgta, törjek át a vékony falon, és kiáltsak a hercegekért – de mi van, ha mielőtt elmondhatnám, amit akarok, a Terem őrei vagy valamelyik áruló lekaszabol?

Visszamentem a farkasokhoz, majd levezettem őket a meredek alagúton át oda, ahol több volt a hely és a levegő. Kényelmesen lefeküdtem, becsuktam a szemem, és törni kezdtem a fejem, hogyan vegyem fel a kapcsolatot a hercegekkel – úgy, hogy ne kerüljek az elvetemült árulók és a jóhiszemű őrök lándzsája és kardja elé!

Közvetlenül a hercegekkel szerettem volna beszélni, de nem állíthattam csak úgy oda a Terem valamelyik ajtajához, s nem kérhettem meg az őröket, hogy engedjenek be! Várjam meg, amíg az egyik kijön, és szólítsam meg? Csakhogy nem túl gyakran hagyják el a tróntermet. Mi lesz, ha időközben Kurda akcióba lép? Arra is gondoltam, hogy lopva odasettenkedek az ajtóhoz, és legközelebb, amikor kinyílik, besurranok... elég valószerűtlennek tűnt, hogy ki tudnám játszani az őrök figyelmét. Nem beszélve arról, hogy ha Kurda esetleg bent van és meglát, végez velem, mielőtt szóra nyithatnám a szám.

Ettől féltem a legjobban – ha megölnek, mielőtt figyelmeztethetném a hercegeket a közelgő veszélyre. Ennek tudatában úgy döntöttem, hogy még mielőtt megpróbálnék a hercegek közelébe férkőzni, feltétlenül fel kell vennem a kapcsolatot valakivel! Mégsem vihetem magammal a sírba a nekik szóló üzenetet!

De ki az, akiben megbízhatok? Ideális esetben Mr. Crepsleyt vagy Harkatot választanám, de az ő cellájukhoz nem juthattam el észrevétlenül. Arra Sails és Vanez Blane is túlságosan a hegy belsejében laktak ahhoz, hogy könnyen elérhettem volna őket.

Maradt tehát Seba Nile, a Vámpírok Hegyének agg szállásmestere. Cellája közel volt a raktárakhoz. Kockázatos lesz, de úgy éreztem, hozzá eljuthatok anélkül, hogy meglátnának. De megbízhatok-e benne? Ő és Kurda jó barátok voltak. Segített az árulónak feltérképezni a ritkán használt alagutakat. Nagyon is elképzelhető, hogy a vérszipolyok e pillanatban is ezeknek a térképeknek az alapján közelítenek a Hercegek Terméhez.

Lehetséges, hogy ő is Kurda egyik szövetségese?

Azonban mihelyt a kérdés megfogalmazódott bennem, rögtön tudtam, hogy még a feltételezés is nevetséges. Seba régimódi vámpír volt, aki minden másnál jobban hitt a hűségben és a vámpírok szokásaiban és hagyományaiban. Ő volt Mr. Crepsley tanítója. Ha Sebában sem bízhatok, akkor nincs olyan vámpír, akiben megbízhatnék.

Felálltam és elindultam megkeresni Sebát. Velem együtt a farkasok is felugrottak. Lekuporodtam elébük, és mondtam, hogy maradjanak itt. Csíkos morogva rázta a fejét, de nem engedtem.

– Itt maradtok! – parancsoltam rá. – Várjatok meg. Ha nem jönnék vissza, induljatok haza a falkához. Ez nem a ti harcotok. Nem tehettek semmit.

Nem voltam biztos benne, hogy Csíkos mindezt megértette, de leült, és ottmaradt a többi farkassal. Nehezen zihálva nézett utánam, míg el nem tűntem az alagút egyik kanyarja mögött.

Ugyanazon az ösvényen mentem lefelé, amelyen jöttünk. Nem tartott sokáig, míg elértem a raktárakhoz.

Nagy volt a csend, de nem akartam kockáztatni, ezért óvatosan léptem be azon a lyukon keresztül, amelyet Kurda mutatott meg, amikor menekültem.

Mivel senkit nem találtam bent, az alagutakra nyíló ajtó felé indultam. De hirtelen megtorpantam, és végignéztem magamon. Már annyira megszoktam a meztelenkedést, hogy el is felejtettem, milyen különös látványt nyújthatok nem-állati tekinteteknek. Ha így, meztelenül, koszosan és elvadult külsővel jelenek meg Seba szállásán, azt fogja hinni, holmi kísértet vagyok!

Ruhaneműt nem találtam, így széthasítottam egy ócska zsákot, és egy darabját a derekam köré csavartam. Sokat nem nyertem vele, de a semminél jobb volt. Néhány csíkot letépve a lábfejemet is bebugyoláltam, hogy halkabban tudjak lopakodni. Aztán kinyitottam egy zsák lisztet, és a fehér porból pár maroknyit szétdörzsöltem a testemen, hátha eltompítják kissé átható farkasszagomat. Aztán kinyitottam az ajtót, és kiosontam az alagútba.

Rendes körülmények között nem tartott volna két-három percnél tovább, hogy eljussak Seba szobájáig, most azonban majdnem négyszer annyi időbe telt, mire odaértem. Mielőtt bemerészkedtem, többször is ellenőriztem az alagút minden egyes szakaszát, hogy megbizonyosodjam, van hová elbújnom, ha váratlanul felbukkannak a vámpírok.

Mikor végre odaértem az öreg szállásmester ajtajához, az idegességtől egész testemben remegve megálltam pár másodpercre, hogy összeszedjem magam. Amikor megnyugodtam, halkan bekopogtam.

– Gyere be – szólt ki Seba. Beléptem. A szállásmester egy láda előtt állt, háttal nekem. – Ide, Thomas – dünnyögte, a láda belsejét nézegetve. – Mondtam, hogy nem kell kopognod. Alig két óra, és megkezdődik a beiktatási ceremónia. Nincs időnk holmi...

Megfordult, meglátott, és szó szerint leesett az álla.

– Üdv, Seba – mosolyogtam rá bátortalanul.

Seba pislogott, megrázta a fejét, és újra pislogott.

– Darren? – nyögte elfúló lélegzettel.

– Az egyetlen és pótolhatatlan – vigyorogtam.

Seba leengedte a láda fedelét, és lehuppant rá.

– Mi vagy? Rémlátomás? – zihálta.

– Úgy nézek ki?

– Igen – felelte.

Nevetve léptem beljebb.

– Nem vagyok rémlátomás, Seba. Én vagyok. Teljes valómban. – Megálltam előtte. – Érintsen meg, ha nem hiszi.

Seba kinyújtotta reszkető mutatóujját, és megérintette a bal karomat. Amikor látta, hogy hús-vér testet érintett, felragyogott az arca, és felpattant. De a következő pillanatban megnyúlt arccal ült le ismét.

– Halálra ítéltek – mondta gyászos hangon.

– Gondoltam – bólintottam.

– Elmenekültél.

– Hiba volt. Sajnálom.

– Azt hittük, vízbe fulladtál. A nyomaid a folyóhoz vezettek, s ott hirtelen megszakadtak. Hogy jutottál ki?

– Úsztam – feleltem könnyedén.

– Úsztál? Hová?

– Le a folyón.

– Úgy érted... egész végig... keresztül a hegyen? Az lehetetlen!

– Valószínűtlen – javítottam ki. – Nem lehetetlen. Nem lennék itt, ha az lenne.

– És Gavner? – kérdezte reménykedő hangon.– Ő is életben van?

Szomorúan megráztam a fejem.

– Gavner halott. Meggyilkolták.

– Gondoltam – sóhajtotta Seba. – De amikor téged megláttalak, azt...

Hirtelen elhallgatott, és összehúzta a szemöldökét.

– Meggyilkolták? – motyogta.

– Jobb, ha ülve marad – mondtam, és belefogtam, hogy röviden elmeséljem a vérszipolyokkal való találkozásomat, Kurda árulását és mindazt, ami utána történt.

Mire a végére értem, Seba reszketett a dühtől.

– Soha nem hittem volna, hogy egy vámpír képes arra, hogy a testvérei ellen forduljon – hörögte. – Méghozzá egy olyan, akit ekkora tisztelet övez! Szégyen és gyalázat! Ha arra gondolok, hogy vért ittam e vámpírok szégyene egészségére, és az istenek áldását kívántam rá! Charna's zsigereire!

– Hisz nekem? – kérdeztem megkönnyebbülve.

– Lehet, hogy az árulásra nem jövök rá, ha ügyesen leplezik, de az igazságot felismerem, ha feltárják előttem – válaszolta. – Hiszek neked. A hercegek is hinni fognak. – Felállt, és hatalmas léptekkel az ajtóhoz ment. Sietnünk kell, hogy figyelmeztessük őket. Minél hamarabb... – Hirtelen félbeszakította magát. – Nem. A hercegek a beavatásig már senkit nem fogadnak. A termükben tartózkodnak, és alkonyatig ki sem nyitják az ajtókat. Akkor jelenik meg előttük Kurda. Ez mindig így történik. Ha most odamennék, engem is visszafordítanának.

– De azért időben el tud jutni hozzájuk? – kérdeztem aggódva.

Bólintott.

– Hosszú ceremónia előzi meg a beiktatást. Bőven lesz rá időm, hogy megszakítsam, és e súlyos vádakat ráolvassam látszólagos szövetségesünkre, Kurda Smahltra. A vámpírban láthatóan forrt a méreg. – Most jut eszembe – mondta összeszűkült szemmel – , e pillanatban éppen egyedül van a szobájában. Odamehetnék, és elnyisszanthatnám a gazember torkát, mielőtt...

– Nem – vágtam közbe gyorsan. – A hercegek ki akarják majd hallgatni. Nem tudjuk, kik dolgoznak még vele, sem hogy miért tette.

– Igazad van – sóhajtotta ültében összegörnyedve. Különben is csak szívességet tennék neki, ha megölném. Megérdemli, hogy szenvedjen azért, amit Gavnerrel tett.

– Nem csak ezért nem akarom, hogy megölje – mondtam kicsit elbizonytalanodva. Seba csodálkozva nézett rám, és várta, hogy folytassam. – Le akarom leplezni a többiek előtt. Én ott voltam Gavnerrel, amikor meghalt. Miattam jött le az alagutakba. Kurda szemébe akarok nézni, amikor leleplezem.

– Hogy lássa, mennyire gyűlölöd?

– Nem. Hogy megmutassam neki, mennyi fájdalmat okozott – feleltem könnyes szemmel. – Gyűlölöm őt, de még mindig úgy gondolok rá, mint a barátomra. Megmentette az életemet. Ha ő nem lép közbe, már rég halott lennék. Azt akarom, hogy tudja, mennyire fáj, amit tett. Lehet, hogy nincs értelme, de szeretném, ha látná, semmi örömet nem jelent nekem, hogy lerántom a leplet az árulásáról.

– Van értelme – bólintott rá Seba, miközben állát simogatva mérlegelte a javaslatomat. – Csak veszélyes. Azt nem hiszem, hogy az őrök megölnek, de Kurda egyik szövetségese megteheti.

– Számoltam ezzel is – jegyeztem meg. – De mit veszíthetek? Utána így is, úgy is megölnek, mert elbuktam a Próbákon. Inkább állva halok meg, keresztülhúzva Kurda számítását, mint a Halál Termében.

– Igazi, bátor vámpír vagy, Darren Shan – mosolygott rám melegen Seba.

– Dehogy – feleltem halkan. – Csak igyekszem azt tenni, amit helyesnek gondolok, hogy helyrehozzam a korábbi megfutamodásomat.

– Larten büszke lesz rád – jegyezte meg.

Erre már nem tudtam mit válaszolni, így csak elpirultam, és vállat vontam. Aztán leültünk, és terveket készítettünk az előttünk álló döntő jelentőségű éjszakára.

A továbbiakban tényleg nem akartam ott tartani a farkasokat – akár meg is ölhették őket – , de csak ültek, és türelmesen lihegtek, amikor megpróbáltam elzavarni őket – Tűnés! – sziszegtem, és rávertem a horpaszukra. Tűnés haza! – De nem kutyák voltak, hogy engedelmeskedjenek. Láttam rajtuk: eldöntötték, hogy kitartanak mellettem – a fiatal farkasokon ráadásul látszott, nagyon is ínyükre volna egy kis csetepaté!– , felhagytam háta próbálkozással. Így aztán elvackolódtunk, várva az éjszaka beálltát; az idő múlására persze a belső órám révén következtettem.

A nap vége közeledtével újra felmásztunk a meredek alagúton, egészen a Hercegek Termének hátsó részéhez kapcsolódó falig. Óvatosan munkába vettem a morzsálódó követ, és sikerült is egy akkora nyílást kivájnom, melyen átpréselhettük magunkat. Meglepett, hogy ezt a gyenge pontot azelőtt soha senki nem fedezte fel; igaz, elég magasan volt, és a túloldalról tömör sziklafalnak látszódhatott.

Egy pillanatig elmerengtem azon a rendkívüli szerencsesorozaton, amelyben részem volt. Ahogy túléltem a hegyi folyó tajtékos zuhatagait; ahogy Rudi és Csíkos rám talált, amikor már teljesen legyengültem; ahogy Magda elvezetett az alagutakon keresztül a Hercegek Terméhez. Bizonyos szempontból még a Próbákon való elbukás is szerencsésnek mondható – soha nem bukkantam volna a vérszipolyok nyomára, ha nem esek a Vérbősz Vadkanok alá.

Vajon mindez csak a vámpírszerencsének volt köszönhető, vagy többről volt szó – netalán a sorsról? Soha nem hittem az eleve elrendelésben, de kezdtem kételkedni!

A közeledő menet hangjai elterelték a figyelmemet mélyenszántó gondolataimról. Elérkezett Kurda beavatási szertartásának órája s vele a cselekvés pillanata is.

Átfurakodtam a lyukon, leugrottam a földre, majd megfordultam, és egyenként elkaptam a lefelé csúszó farkasokat. Amikor már mindnyájan odaát voltunk, szorosan a Terem falához simulva, oldalazva lépkedtünk előre.

Lassan, óvatosan végigosontunk a kupola ívelt fala mentén, s eközben megpillantottam a Kurda Smahlt köszöntésére felsorakozott Vezérkart. Az alagúttól a Terembe vezető ajtókig álltak díszőrséget. Csaknem mindnyájan fel voltak fegyverkezve, mint a többi vámpír – a beavatási szertartás az egyetlen alkalom, amikor a vámpírok bevihették fegyvereiket a Terembe. A felfegyverzett vámpírok bármelyike lehetett áruló, s kaphatta meg a parancsot, hogy ha bárhol meglát, azonnal öljön meg. Igyekeztem elhessegetni a rémítő gondolatot, nehogy bármitől is visszatartson.

A három herceg a kupola nyitott ajtajánál állt; fejedelmi pompába öltözve várták, hogy megvérezzék Kurdát, és ezzel maguk közé emeljék őt. Nem messze tőlük ott láttam Mr. Crepsleyt és Sebát. Mr. Crepsley az alagút irányába bámult – ahogy mindenki más is– , de Seba fél szemmel már engem keresett. Amikor megpillantott, alig észrevehetően biccentett. Ez azt jelentette, hogy emberei közül néhánnyal sikerült beszélnie, vagyis azzal az utasítással őrködtek a közelben, hogy minden vámpírt állítsanak meg, aki a szertartás alatt felemeli a fegyverét. Rólam nem beszélt a segítőinek. Megegyeztünk, hogy az lesz a legjobb, ha a jelenlétemet titokban tartjuk. Reméltem, nem fognak habozni, ha előlépek, mert azzal lehetőséget adnának Kurda valamelyik emberének, hogy megöljön.

A menet vezetője belépett a barlangba. Nyolc vámpír haladt Kurda előtt, lassú léptekkel, párosával: ők hozták a ruhákat, amelyeket Kurda fog magára ölteni avatása után. Azután jött két mély hangú vámpír: hangosan kántálták a hercegeket és Kurdát dicsőítő költeményeket és történeteket. Mögöttük újabb éneklő vámpírok következtek, magasztaló kiáltásaik végigzengtek az alagúton, s csak úgy visszhangzott tőlük a terem.

Az első nyolc vámpír mögött haladt az ünnepelt, maga Kurda Smahlt. Négy tábornok hozta egy magasra emelt kis emelvényen. Bő fehér palást volt rajta, szőke fejét lehajtotta, s a szeme le volt hunyva. Megvártam, míg az alagút és a hercegek között félútra érkezik, majd előreléptem – sarkamban a farkasokkal – , és amilyen hangosan csak tudtam, elkiáltottam magam:

– ÁLLJ!

Minden fej felém fordult, az ének azonnal abbamaradt. Aligha volt olyan vámpír, aki elsőre felismert mindössze egy mocskos, félig meztelen, lisztes fiút láttak. Ám amikor közelebb értem, kapcsoltak, s az első döbbenet után kitört belőlük a kiáltás:

– Darren!

Mr. Crepsley felordított örömében, és kitárt karral megindult felém. Én, tudomást sem véve mesteremről, továbbra is a többiekre összpontosítottam, éberen figyelve a megtorlásra utaló jelekre.

Az árulók nem késlekedtek. Két zöld egyenruhás vámpír, mihelyt meglátott, nyomban felemelte a dárdáját, egy másik pedig előrántott két kést, s elindult felém.

Seba emberei nagyszerűen reagáltak: a teremben keletkezett megdöbbenéssel mit sem törődve meglódultak, hogy megállítsák a dárdát emelő vámpírokat. Még mielőtt elhajíthatták volna fegyvereiket, lenyomták a földre, elszedték a dárdáikat, és nem engedték felállni őket.

A késekkel hadonászó vámpír azonban túl messze került Seba embereitől. Áttört az őrökön, s Mr. Crepsleyt félrelökve rohant egyenesen felém. Egyik kését nekem hajította, de félrekaptam a fejem. Mielőtt a másikat is eldobhatta, vagy közelebb érve belém márthatta volna, a két fiatal farkas rávetette magát, és ledöntötte a lábáról.

Harapták, karmolták, és közben izgatottan és dühösen vicsorítottak. A vámpír rikoltozva próbálta lerázni őket, de nem bírt velük.

Az egyik farkas a vámpír torkába mélyesztette a fogát, és könyörtelenül végzett vele. Nem bántam – csak az érdekelt, hogy ártatlan vámpíroknak ne essen bántódása. Villámgyors megmozdulásából és leplezetlenül gyilkos szándékából ítélve ez a vámpír minden kétséget kizáróan Kurda egyik cinkosa lehetett.

A vámpírok dermedten álltak. Még Mr. Crepsley se mozdult, csak állt kimeredt szemmel, levegő után kapkodva.

– Darren? – kérdezte remegő hangon. – Mi folyik itt? Hogy...

– Ne most! – szakítottam félbe ellentmondást nem tűrő hangon, tekintetemmel egyre az árulók után kutatva. Úgy látszott, nincs több, de erre nem vettem volna mérget, legalábbis addig nem, míg el nem mondom a mondókámat. – Majd elmondom – ígértem Mr. Crepsleynek, aztán a legnagyobb nyugalommal elsétáltam mellette, hogy szembenézzek Kurdával és a hercegekkel. Csíkos végig mellettem jött, figyelt, és morgásával jelezte, hogy vigyáz rám.

Kurda a felbolydulásra kinyitotta a szemét, és emelt fővel figyelte az eseményeket, de egy mozdulatot sem tett, hogy az emelvényről leugorva kimeneküljön a barlangból. Kifürkészhetetlen, de inkább szomorkás, mint rémült tekintettel nézett rám, aztán megvakarta a három kis sebhelyet a bal arcán (a vérszipolyok jelölték meg így évekkel ezelőtt, amikor a békekötési feltételekről tárgyalt velük), és felsóhajtott.

– Mi folyik itt? – bömbölte Mika Ver Leth, és az arca úgy elsötétült, mint a ruha, melyet viselt. – Miért viaskodnak egymással azok a vámpírok? Azonnal válasszátok szét őket!

– Felség! – szólalt meg Seba, még mielőtt a parancsot végrehajthatták volna. – Azok, akik fegyvert emeltek Darrenra, nem a mi szövetségeseink. Akik lefogják őket, az én parancsomra teszik. Nagyon kérem, ne engedje szabadon őket, míg meg nem hallgatta Darrent.

Mika keményen nézett szembe a nyugodt, vén szállásmesterrel.

– Seba, te is benne vagy ebben a felfordulásban? – kérdezte.

– Benne vagyok, uram, és büszke vagyok rá – felelte Seba.

– Ez a fiú elmenekült a hercegek ítélete elől – hördült fel Nyíl, és kopasz fején lüktetve dagadtak ki az erek. Nem szívesen látjuk körünkben.

– Hallgassák meg, miért jött, s csak aztán döntsenek, Felség – erősködött Seba.

– Micsoda minősíthetetlen viselkedés! – kiáltotta Paris Skyle. – Soha nem fordult még elő, hogy valaki megzavarja egy herceg beiktatását. Nem tudom, miért fogod a fiú pártját, de az a véleményem, hogy mindkettőtöket el kell távolítani a Teremből, és majd később, ha már...

– Nem! – kiáltottam, félrelökdösve az őröket, míg végre ott álltam közvetlenül a Hercegek előtt. Egyenesen a szemükbe néztem, és jó hangosan, hogy mindenki hallja, elkezdtem: – Azt mondja, soha nem fordult még elő, hogy valaki megzavarja egy herceg beiktatását, és ez bizonyára így is van. Én meg azt mondom, soha nem fordult még elő, hogy egy árulót akartak volna beiktatni, ideje hát, hogy...

A teremben elszabadult a pokol. A vámpírokat felbőszítette (még azokat is, akik nem szavaztak a beiktatására), hogy Kurdát árulónak neveztem, és mielőtt megmoccanhattam volna, hogy védjem magam, körbevettek, és ütöttek, rúgtak, cibáltak, ahol értek. A három farkas hiába próbált odarohanni, a rengeteg vámpírtól egyszerűen nem fértek hozzám.

– Elég legyen! – üvöltötték a Hercegek. – Állj! Állj! Állj!

A parancs nagy nehezen eljutott a vámpírokhoz, így a hozzám legközelebb állók elengedtek, és beérték azzal, hogy néhány lépéssel hátrébb húzódva, haragtól villogó szemmel, sötét fenyegetéseket morogva méregessenek.

Nem bántottak – túl nagy nyomás nehezedett rájuk, hogy még egyszer ütésre merjék emelni a kezüket.

– Micsoda gyászos éjszaka – mormolta Mika Ver Leth. – Nem elég, hogy egy fiú sárba tiporja a törvényeinket és szokásainkat, de a tetejében teljes vérű vámpírok, akiknek már igazán benőhetett volna a fejük lágya, a hercegeik jelenlétében úgy viselkednek, mint egy falka barbár... – És – utálkozva rázta meg a fejét.

– Árulónak nevezte Kurdát! – üvöltötte be valaki, mire a vámpírok átkokat szórtak rám, és az indulatok újra fellángoltak.

– Elég! – dörögte Mika. Amikor a zaj elült, rám szegezte a tekintetét. Nem sokkal kevésbé tűnt felbőszültnek, mint azok, akik megtámadtak. – Ha rajtam állna – mordult rám – , megkötöztetnélek és felpeckelném a szád, mielőtt még egy szót is szólhatnál. Aztán gondoskodnék róla, hogy meg se állj a Halál Terméig, ahol a megérdemelt vég várna rád.

Szünetet tartott, és tekintetét végighordozta a vámpírokon, akik bólogattak, és helyeslően morogtak. Ekkor szeme megakadt Sebán, és összeráncolta a homlokát.

– De valaki, akit mindannyian ismerünk, akire bizalommal és csodálattal tekintünk, melletted emelt szót. Nincs bennem tisztelet olyan félvámpírok iránt, akik elmenekülnek ahelyett, hogy szembenéznének a büntetésükkel, de Seba Nile azt mondja, oda kell figyelnünk arra, amit mondani akarsz. Nos, ami engem illet, nem szívesen veszem semmibe, amit ő mond.

– Egyetértek – mordult fel Paris Skyle.

Nyíl arcán zavar látszott.

– Én is tisztelem Sebát – mondta – , de ekkora neveletlenség már tűrhetetlen. Szerintem... – Rosszalló tekintetet vetett Sebára, aztán meggondolta magát, és mogorván bólintott. – Jól van. Csatlakozom Parishoz és Mikához. De csak Seba kedvéért.

Paris felém fordult, s a körülményekhez képest barátságosan így szólt: – Add elő a mondókádat, Darren... de fogd rövidre.

– Jó – válaszoltam Kurdára nézve, aki szótlanul bámult rám. – Lássuk, elég rövid-e ez nektek: Kurda Smahlt meggyilkolta Gavner Purlt. – A vámpíroknak elállt a lélegzetük, és az előbb még gyűlölködő tekinteteket bamba homlokráncolás váltotta fel. – E pillanatban is vérszipolyok tucatjai állnak lesben az alattunk lévő alagutakban, várva, hogy mikor támadhatnak – folytattam.

Döbbent némaság fogadta szavaimat. – Ő hívta ide őket! – mutattam Kurdára, és ez alkalommal egyetlen dühös hang sem hallatszott. – Áruló – suttogtam, és miközben minden szem Kurdára szegeződött, én lesütöttem a magamét. Piszkos arcomon néhány könnycsepp gördült végig, s lehullott a barlang földes padlójára.

Vádló szavaimra hosszú némaság volt a válasz. Senki sem tudta, mit mondjon, mit gondoljon. Ha Kurda vadul tagadta volna az ellene felhozott vádakat, elképzelhető, hogy a tábornokok mellé állnak. Ő azonban csak állt lesütött szemmel, szótlanul, a kérdő pillantások kereszttüzében.

Végre Paris Skyle megköszörülte a torkát.

– Ezek súlyos vádak lennének bármelyik vámpír esetében – mondta. – De a beiktatása előtt álló leendő herceggel szemben... – megrázta a fejét. – Tisztában vagy vele, milyen következményekkel jár, ha nem mondtál igazat?

– Miért hazudnék? – vágtam vissza. Megfordultam, és szembenéztem a felsorakozott vámpírokkal. – Mindenki tudja, hogy kudarcot vallottam az Avatási Próbákon, és megszöktem, mielőtt megölhettek volna. Azzal, hogy visszajöttem, magam ítéltem kivégzésre magam. Gondoljátok, hogy megtettem volna, ha nincs rá alapos okom? – Senki sem válaszolt. – Kurda elárult benneteket! A vérszipolyok cinkosává lett! Nem tudok másra gondolni, mint hogy mihelyt beiktatják, beengedi őket a Hercegek Termébe, hogy megkaparinthassák a Vérkőt!

Döbbent kiáltások fogadták a szavaimat.

– Honnan tudod? – üvöltötte túl Nyíl a lármát. A kopasz herceg mindannyiuknál ádázabbul gyűlölte a vérszipolyokat, amióta egyikük sok évvel ezelőtt megölte a feleségét.

– A Vérkőt illetően csak sejtéseim vannak – feleltem. A vérszipolyokat azonban a saját szememmel láttam. Gavner is látta őket. Ezért gyilkolta meg Kurda. Az én életemet megkímélte, de az Utolsó Út Termében a folyóba vetettem magam. Meg voltam győződve róla, hogy meg fogok halni, de túléltem. Mihelyt felgyógyultam, visszajöttem, hogy figyelmeztesselek benneteket.

– Hány vérszipoly lehet odalent? – kérdezte Nyíl izzó tekintettel.

– Legalább harminc... vagy még több.

A három herceg nyugtalan pillantást váltott egymással.

– Ennek semmi értelme – mormolta Mika.

– Egyetértek – válaszolta Nyíl. – De egy ennyire különös hazugságot könnyű lenne megcáfolni. Ha a fiú a bolondját akarta volna járatni velünk, egy kevésbé fantasztikus történetet kellett volna előadnia.

– Egyébként is – sóhajtott fel Paris– , nézzetek a szemébe... világosan látszik rajta, hogy igazat beszél.

Beszélgetésüket hangos ordítás szakította félbe. Kurda egyik cinkosa kiszabadult, és rohanni kezdett az alagút felé. De mielőtt odaérhetett volna, az őrök elébe álltak, majd körülzárták. A vámpír előrántott egy kést; látszott, hogy felkészült az élethalálharcra.

– Ne, Cyrus! – üvöltötte el magát Kurda, első ízben azóta, hogy az ünnepség félbeszakadt. A vámpír leeresztette a kezét, és parancsra várva nézett vissza Kurdára. Vége – mondta ő csendesen. – Ne ontsunk fölöslegesen vért. Ez sohasem állt szándékunkban.

A Cyrus nevű vámpír engedelmesen bólintott. Aztán, még mielőtt az őrök alkotta kör bezárult volna körülötte, kése hegyét a szívéhez illesztette, s egy gyors és végzetes mozdulattal beledöfte. Abban a pillanatban, amikor az áruló holtan esett össze, minden szempár ismét Kurda felé fordult, s az arcokon zord fenyegetés jelent meg.

– Mivel tudod megcáfolni Darren vádjait? – kérdezte indulatosan Mika.

– E pillanatban semmivel – felelte Kurda hűvösen.

– Nem tagadod a vádat? – kiáltotta Nyíl.

– Nem – hangzott Kurda válasza.

Az elszörnyedés moraja hullámzott át a termen: Kurda beismerte bűnösségét.

– Öljük meg most azonnal! – hördült fel Nyíl, s szavait élénk helyeslés fogadta.

– Tisztelettel felséges uraim! – kiáltott közbe Seba. Nem volna több értelme, ha, mielőtt kivégeznénk egyik társunkat, előbb a vérszipolyokra összpontosítanánk a figyelmünket? Kurda várhat – először végezzünk a betolakodókkal.

– Sebának igaza van – mondta Paris. – Kardélre kell hányni a vérszipolyokat. Az árulókra bőven lesz időnk később.

Néhány őrt megbízott, hogy vigyék el Kurdát és a másik árulót, és őrizzék őket fogolyként.

– Semmilyen körülmények között ne engedjétek, hogy öngyilkosságot kövessenek el – figyelmeztette őket. Ilyen könnyen nem ússzák meg. Tartsátok életben őket, amíg a kihallgatásukra időt nem tudunk szakítani.

Intett, hogy menjek előre, majd szavait az összegyűlt vámpírokhoz intézve így folytatta:

– Mi Darrennel együtt visszavonulunk a Hercegek Termébe. Titeket, többieket megkérlek, maradjatok itt, amíg megvitatjuk az események e szörnyű fordulatának lehetséges megoldásait. Mihelyt megegyeztünk a legközelebbi teendőkben, azonnal tudatni fogjuk veletek. Később, ha már sikerült elhárítanunk a közvetlen veszélyt, széles körben, kötetlenül fogjuk megbeszélni a történteket.

– És gondoskodjatok róla, hogy senki ne hagyja el a barlangot – szólt nyersen Mika. – Nem tudjuk, milyen messzire nyúlnak az összeesküvés szálai. Nem szeretném, ha mindebből egy szó is eljutna azok fülébe, akik klánunk vesztét akarják.

Ezzel mind a négyen átmentünk a Hercegek Termébe. Elkísért bennünket több rangidős tábornok, valamint Seba, Arra Sails és Mr. Crepsley.

Amikor az ajtó becsukódott mögöttünk, érezhetően enyhült a feszültség. Paris rögtön a Vérkőhöz sietett, hogy ellenőrizze, miközben Mika és Nyíl szomorúan baktattak a trónjuk felé.

Seba valamiféle ruhadarabokat nyomott a kezembe, azzal, hogy vegyem fel őket.

Gyorsan felöltöztem, azután a szállásmester a hercegek elé vezetett. Mind ez ideig nem nyílt alkalmam szót váltani Mr. Crepsleyvel, de rámosolyogtam, hogy lássa, nem feledkeztem meg róla.

Azzal kezdtem, hogy elmeséltem a hercegeknek, hogyan menekültem az alagutakon át Kurdával, hogyan szegődött a nyomunkba Gavner, s irányt változtatva hogyan futottunk bele a vérszipolyokba, hogyan szállt szembe velük Gavner, és végül hogyan árulta el őt Kurda.

Amikor a folyóról szóló részhez értem, Paris hangosan összecsapta a tenyerét, és fülig érő szájjal elvigyorodott.

– Sohasem hittem volna – kiáltotta álmélkodva a félfülű herceg. – Ifjú vámpírok sok száz évvel ezelőtt hordóban guríttatták le magukat, hogy próbára tegyék a bátorságukat, de olyat még nem hallottam, hogy valaki...

– Kérlek, Paris – szólt rosszallóan Mika. – A nosztalgiázást hagyjuk későbbre.

– Persze-persze – krákogott zavartan Paris. – Folytasd csak.

Elmeséltem, hogyan vetődtem partra jó messze a Vámpírok Hegyétől, hogyan találtak rám a farkasok, s állítottak talpra.

– Ebben nincs semmi különös – szólt közbe Mr. Crepsley. – Elhagyott gyerekek gyakran találnak menedéket farkasok között.

Beszámoltam arról is, hogy láttam Mr. Crepsleyt és Arrát, amint keresnek, de az áruló Kurda és a két, karddal felfegyverzett vámpír miatt nem mutatkozhattam előttük.

– Az a kettő is áruló! – kiáltott fel Mika komoran. Felismerted őket a barlangban?

– Igen – feleltem. – Ők és még egy harmadik akart megölni. Egyiküket a farkasok állították meg, a másikat elkapták, és Kurdával együtt elvitték.

– Vajon hányan lehettek még benne? – töprengett hangosan Mika.

– Szerintem – több senki – válaszolta Paris.

– Úgy gondolod, hogy összesen ők négyen voltak? – nézett rá Mika.

Paris bólintott.

– A vámpírok nem könnyen fordulnak a saját társaik ellen. Az a három, aki Kurdával volt, csupa fiatal, és ha jól emlékszem, mindhármukat ő vérezte meg – nem is vérezett meg többet. És az is logikusnak tűnik, hogy mindazok, akik szövetségben voltak vele, jelen akartak lenni a barlangban, az avatási szertartásán. Nyilvánvalóan a többiek segítségére siettek volna, hogy elhallgattassák Darrent, mielőtt még szóra nyithatta volna a száját. Ezzel nem akarom kizárni annak lehetőségét, hogy akadhat még egy vagy kettő, akire nem ártana odafigyelnünk, de az sem volna üdvös, ha azt hinnénk, a romlás széles körben elterjedt. Most sokkal inkább az egységen kell munkálkodnunk, semmint nyugtalanságot keltő boszorkányüldözésbe kezdeni – összegezte a véleményét Paris.

– Egyetértek – jelentette ki Nyíl. – A gyanakvásnak ettől fogva nem lehetne gátat vetni. Ha nem sikerül gyorsan helyreállítanunk a bizalom légkörét, egyik vámpír sem fog bízni a másikban, és az anarchiához vezet.

Sietve elmondtam még a történet végét: hogyan vezetett föl Magda az alagutakon át, s azért léptem kapcsolatba Sebával, hogy ha meghalnék is, Kurda árulásának titkát ne vigyem magammal. Beszéltem nekik a Vér Őreiről; hogyan hagyott cserben egyikük, amikor segítségért kiáltottam neki az Utolsó Út Termében, és hogyan mentett meg egy másik, miközben felfelé másztam a hegyben.

– A Vér Őrei önállóan tanácskozzák meg az ügyeiket – világosított fel Seba (ő jóformán mindenkinél többet tudott az őrökről). – Hacsak lehet, nem avatkoznak bele a dolgainkba, ezért nem jelentették azt sem, amikor tudomást szereztek a vérszipolyokról. De a közvetett beavatkozás – például hogy a veszély közeledtével elrejtettek téged – meg van engedve számukra. Semlegességük bosszantó, de jellemző rájuk és a szokásaikra. Kár lenne felrónunk nekik.

Amikor mesém végére értem, hosszú, gondterhes csend lett, melyet végül Mika Ver Leth tört meg.

– A klán érdekeit fontosabbnak tartottad a magadéinál – kezdte fanyarkás mosollyal. – Az Avatási Próbákon elszenvedett kudarcodtól nem tekinthetünk el, és attól sem, hogy elfutottál a büntetés elől, de a rajtad esett szégyenfoltot eltörölte ez az önzetlen áldozat, melyet a klánért vállaltál. Igazi vámpír vagy, Darren Shan, méltó arra, hogy úgy járj az éjszakában, mint bárki, akit ismerek.

Lehajtottam a fejem, hogy elrejtsem szégyenlős mosolyomat.

– Elég legyen a dicsőítésből – mordult fel Nyíl. – Itt vannak a vérszipolyok, akiket el kell tennünk láb alól. Addig nem nyugszom, amíg ott nem függ mindegyikük a Halál Termében, a nyársak fölött, és vagy tucatszor le nem dobtuk őket. Rohamozzuk meg a lenti alagutakat, és...

– Nyugalom, barátom – tette rá a kezét Paris a herceg karjára. – Ne kapkodjuk el a dolgot. A legjobb nyomolvasóink követték Darren nyomát végig az alagutakban, s eközben elhaladtak azok mellett a barlangok mellett, melyekben a vérszipolyok táboroztak. Kurda bizonyára gondolt erre, és úgy helyezte el őket, hogy ne botolhassunk beléjük. Mindenekelőtt azt kell kiderítenünk, hogy hol vannak. De még ezután is vigyázva, óvatosan kell megközelítenünk őket, nehogy meghallják, és elillanjanak.

– Nagyon helyes – dörmögte Nyíl. – De az első támadást én vezetem ellenük!

– Nincs ellene kifogásom – válaszolta Paris. – Mika?

– Vezetheti Nyíl az első támadást – egyezett bele Mika– , feltéve, hogy enyém lesz a második, és nekem is hagy elég lekaszabolni valót.

– Áll az alku – nevetett Nyíl, s vad harci vágy lobogott a szemében.

– Ennyi vérszomjas ifjonc – sóhajtotta Paris. – Ezek szerint nekem kell itt maradnom, hogy védjem a Termet.

– Valamelyikünk fel fog váltani még a vége előtt, te meg elkapdoshatod a szökevényeket – ígérte Mika.

– Nagyon kedves vagy – vigyorgott Paris, majd elkomolyodva hozzátette: – De ez még a jövő zenéje. Először gyűjtsük össze a legjobb felderítőinket. Darren velük megy, és megmutatja, mely barlangokba telepedtek be. Mihelyt...

– Felséges urak – szakította félbe Seba. – Darren nem evett azóta, hogy elvált a farkasfalkától, és nem ivott embervért, amióta elhagyta a Vámpírok Hegyét. Megetethetem, mielőtt egy ilyen fontos küldetést bíznak rá?

– Természetesen – válaszolta Paris. – Vidd őt a Khledon Lurt Terembe, és kínáld meg mindazzal, amit csak kér. Nemsokára érte küldünk.

Bár szívesebben maradtam volna, hogy együtt vitassuk meg a helyzetet a hercegekkel, majd meghaltam az éhségtől, ezért nem tiltakoztam, amikor Seba elvezetett az elismerő pillantásokkal méricskélő vámpírok előtt, le a Khledon Lurt Terembe. Ott úgy belakmároztam, mint életemben még soha, de közben nem felejtettem el magamban hálát adni a vámpírok isteneinek, amiért segítettek túlélni ezt a megpróbáltatást. Imádkoztam hozzájuk, hogy biztos kézzel vezessenek át mindannyiunkat az elkövetkező órák nehézségein és küzdelmein.

Mialatt ettem, Mr. Crepsley elhozta hozzám Harkatot. A törpe személy nem lehetett jelen az avatási szertartáson – ilyen nagy horderejű eseményre kizárólag a vámpírok voltak hivatalosak –, így nem is tudta, hogy visszajöttem, csak amikor belépett a Terembe, és ott talált engem, amint szorgosan lapátolom befelé az ennivalót.

– Darren! – zihálta nekiiramodva.

– No nézd csak, Harkat – örvendeztem patkánysülttel teli szájjal.

– Mit... csinálsz... itt? El... kaptak?

– Nem egészen. Feladtam magam.

– Miért?

– Ne kérd, hogy most magyarázzam el – siránkoztam. – Épp az imént meséltem el az egészet a hercegeknek. Hamarosan úgyis hallani fogod a sztorit. Inkább te meséld el, mi történt, amíg távol voltam.

– Semmi különös – Felelte Harkat. – A vámpírok... dühösek voltak... amikor megtudták, hogy... elmenekültél. Mondtam nekik... hogy nem tudok semmit... a dologról. Nem... hittek nekem... de én kitartottam... úgyhogy nem tehettek... semmit.

– Még nekem se mondta el az igazat – morogta Mr. Crepsley.

Szégyenkezve néztem a vámpírra.

– Bánom, hogy elszöktem – motyogtam.

– Bánhatod is – mordult rám. – Nem vallott rád, Darren.

– Tudom – mondtam búsan. – Rákenhetném Kurdára – nem szöktem volna meg, ha ő nem beszél rá –, de az az igazság, hogy nagyon meg voltam ijedve; rögtön megragadtam az alkalmat, amikor arról volt szó, hogy megszökhetek. Nem egyszerűen a meghalástól féltem, hanem a rettenetes Halál Termétől, ahol fellógatnak a nyársak fölé, és... – már a gondolattól is megborzongtam.

– Ne büntesd magad túlságosan – szólt halkan Mr. Crepsley. – Az én vétkem nagyobb, mivel hagytam, hogy alávessenek a Próbáknak. Ragaszkodnom kellett volna ahhoz, hogy kellő ideig felkészülhess rájuk, és hogy tisztába jöhess a kudarc következményeivel. Mi vagyunk a hibásak, nem te. Te úgy viselkedtél, mint bár ki, akinek még nincs elég tapasztalata a vámpírok szokásaiban.

– Én azt mondom, a sors akarta így – dünnyögte Seba. – Ha Darren nem menekül el, soha senki nem figyelmeztet bennünket Kurda árulására, sem a vérszipolyok jelenlétére.

– A sors keze... veri a taktust... egy szív alakú... órán – szólalt meg Harkat, mire mindannyian döbbenten fordultunk felé.

– Mit jelent ez? – kérdeztem.

Vállat vont.

– Nem is tudom. Csak úgy... eszembe jutott. Mr. Tiny... szokta mondogatni.

Feszengve néztünk össze. Mr. Tinyre gondoltunk, és a szív alakú órájára, amellyel annyira szeretett játszadozni.

– Gondoljátok, hogy Desmond Tinynek lehet valami köze ehhez a dologhoz? – kérdezte Seba.

– El nem tudom képzelni, hogyan – válaszolta Mr. Crepsley. – Szerintem egyszerűen a vámpírok szerencséje szegődött Darren mellé. Másrészt viszont... ki tudja?

Mialatt ezen törtük a fejünket – vajon a sors keze nyúlt közbe, vagy pusztán a szerencsén múlott? –, megérkezett a hercegek küldötte. Elkísértek az alacsonyabb szinteken fekvő termeken és alagutakon át a nyomkövetőkhöz, és elindultunk a vérszipolyok felkutatására.

Az öt felderítő egyike a Próbákra engem felkészítő Vanez Blane volt. A félszemű játékmester kemény kézszorítással üdvözölt.

– Tudtam, hogy nem hagysz cserben minket – mondta. – Mások átkokat szórtak rád, de én biztos voltam benne, hogy vissza fogsz jönni, mihelyt végiggondolod a dolgokat. Mondtam nekik, hogy elhamarkodottan hozták ezt a rossz döntést, te hamarosan helyre fogod hozni a hibádat.

– Fogadok, te sem fogadtál rá, hogy visszajövök – vigyorogtam.

– Most, hogy mondod... nem, nem fogadtam rá nevetett.

Aztán megvizsgálta a lábamat. Minden nyomkövető puha cipőt viselt. Nekem is akart adni egy párat, de én ragaszkodtam a zsákvászonból hevenyészett bocskoromhoz.

– A legnagyobb óvatossággal kell megközelítenünk őket – figyelmeztetett. – Semmi hirtelen mozdulat, se fény, se beszélgetés. Kézjelekkel közöljük egymással a mondanivalónkat. Ezt pedig tedd el – nyomott a kezembe egy hosszú pengéjű, éles kést. – Ne tétovázz, ha használnod kell.

– Nem fogok – fogadtam meg erősen, arra a késre gondolva, amely olyan barbárul végzett a barátommal, Gavner Purllel.

Amilyen csendesen csak tudtunk, megindultunk lefelé. Nem voltam benne biztos, hogy egyedül is visszatalálnék a barlangba – akkor éjjel nem nagyon figyeltem az utat –, de a nyomkövetők egyszer már végigjárták, amikor a nyomomba eredtek, és tudták, merre kell menni.

Átkúsztunk a folyó alatti alagúton. Ezúttal nem volt olyan ijesztő, hiszen azóta sok mindenen keresztülmentem. Amikor fölálltunk, némán mutattam arra a folyosóra, amely a kisebb barlangot a nagyobbal kötötte össze. Két felderítő előrement, hogy megvizsgálja a barlangot. Feszülten füleltem, mikor hallom meg a küzdelem zaját, de semmi ilyet nem hallottam. Pár perc múlva visszatért az egyik, és megrázta a fejét. Mindannyian elindultunk utána a nagyobbik barlangba.

Elcsüggedtem, amikor láttam, hogy egy lélek sincs benne. Olyan volt, mintha az idők kezdete óta üresen tátongana. Balsejtelem kezdett gyötörni: talán meg se találjuk a vérszipolyokat, és hazugnak fognak tartani engem. Vanez megérezhette, mi bánt, mert szelíden megbökött, és rám kacsintott.

– Minden rendben lesz – súgta hangtalanul, majd csatlakozott a barlangot alaposan szemügyre vevő többiekhez. Nem tartott sokáig, míg felfedezték a vérszipolyok ittlétének bizonyítékait, s ezzel eloszlatták a félelmeimet. Egyikük egy ruhafoszlányt talált, a másikuk egy félig megevett babkonzervet, s volt olyan is, aki egy köpést vett észre a földön. Amikor kellő számú tárgyi bizonyíték gyűlt össze, visszamentünk a kisebb barlangba, ahol halkan megbeszélést tartottunk, annak biztos tudatában, hogy a folyóvíz robaja elnyomja a hangunkat.

– Vérszipolyok voltak – mondta az egyik felderítő. Legalább egy tucatnyian.

– Bámulatosan eltakarították a nyomaikat – morogta egy másik. – Ezeket is csak azért fedeztük fel, mert tudtuk, hogy mit keresünk. Ha csak bekukkantunk a barlangba, sohasem vesszük észre őket.

– Szerintetek most hol lehetnek? – kérdeztem.

– Nehéz megmondani – gondolkodott hangosan Vanez, miközben megvakarta világtalan szemét. – Nem sok akkora barlang akad errefelé, amelyben ennyi vérszipoly kényelmesen elférne. De persze kisebb csoportokra szakadva szét is széledhettek.

– Kétlem – jegyezte meg egy másik vámpír. – Ha én lennék a vezetőjük, arra törekednék, hogy mindig együtt tartsam őket, arra az esetre, ha felfedeznének bennünket. Az az érzésem, hogy egy csomóban fogunk rájuk találni, méghozzá valami kijárat közelében, hogy egy tömegben vegyék fel a harcot, vagy meneküljenek el.

– Reménykedjünk – jegyezte meg Vanez. – Mert ha szétszéledtek, akkor egy örökkévalóságig tartana, míg valamennyit megtalálnánk. Visszatalálsz a Hercegek Termébe? – fordult hozzám.

– Igen, de veletek szeretnék tartani – feleltem.

Megrázta a fejét.

– Azért hoztunk le, hogy megmutasd nekünk a barlangot. Most, hogy megtetted, nincs több keresnivalód itt. Nélküled gyorsabban tudunk haladni. Menj vissza a Terembe, és mondd el a többieknek, mit találtunk. Ha a vérszipolyokra bukkanunk, mi is visszamegyünk.

A bejárati kapunál Seba várt rám, és fölkísért a Hercegek Terméhez. Sok tábornok is felsorakozott már, hogy megvitassák a vészhelyzetet, de a külön megbízási engedéllyel nem rendelkezőknek megtiltották, hogy elhagyják a Terem körül húzódó barlangot, így aztán sokan odakint álldogáltak vagy üldögéltek, várva, hogy valami hír kiszivárogjon.

Mr. Crepsley és Harkat odabent voltak. A vámpír épp a hercegekkel beszélgetett, Harkat pedig oldalt állt, kezében Madame Octa kalitkájával. Rögtön oda is adta nekem, mihelyt mellé léptem.

– Gondoltam... örülni fogsz... ha meglátod – mondta.

Nem voltam túl boldog, de úgy tettem.

– Nagyszerű, Harkat – mosolyogtam rá. – Kösz, hogy gondoltál rá. Már hiányzott.

– Harkat remekül gondját viselte a pókodnak – szólalt meg Seba. – Amikor eltűntél, felajánlotta, hogy nekem adja, de mondtam, tartsa csak meg. Az ember sohase tudhatja, mi vár rá – volt egy olyan érzésem, hogy még visszajöhetsz.

– Azért még ne mondj le róla teljesen – feleltem mogorván. – A becsületemet ugyan visszaszereztem, de a Próbákon elszenvedett bukásommal még nem számoltam el.

– Csak nem fognak... megbüntetni érte... ezek után? – kérdezte Harkat.

Sebára néztem. Az arca szigorú volt, és nem szólt semmit.

Vanez Blane pár óra múlva jó hírrel tért vissza – rátaláltak a vérszipolyok búvóhelyére.

– Egy hosszú, szűk barlangban vannak, közel a hegy felszínéhez – tájékoztatta a hercegeket, ezúttal mellőzve a formaságokat és az udvariaskodást. – Mindössze egy út vezet befelé és egy kifelé. A kivezető folyosó egyenesen a szabadba nyílik, hogy ha úgy alakul, gyorsan kereket tudjanak oldani.

– Kívülre is odaállítjuk az embereinket, hogy ebben az esetben elkaphassuk őket – rendelkezett Mika.

– Az nehéz lesz – sóhajtotta Vanez. – A barlang kimeneti nyílásánál nagyon meredek a hegy, és biztos vagyok benne, hogy őrszemeket is állítottak. Kétlem, hogy titokban odacsempészhetjük a mi embereinket. Jobb lenne bent elcsípni őket, ha tudjuk.

– Szerinted nem tudjuk? – csattant fel élesen Paris, akit megijesztett Vanez aggodalmas hangja.

– Nem lesz könnyű, akárhogy felkészülünk is – válaszolta Vanez. – Akármennyire igyekszünk is észrevétlenül megközelíteni a barlangot, nem fogunk tudni meglepetésszerűen rajtuk ütni. És mihelyt rájönnek, hogy felfedeztük őket, hátvédekből falanxot emelnek elénk, hogy a többség ezalatt elmenekülhessen.

– Mi lenne, ha kívülről eltorlaszolnánk az alagutat? – vetette föl Allow. – Például egy lavinával. Akkor kénytelenek lennének idebent felvenni velünk a harcot.

– Ez is egy lehetőség, ámbár az alagút lezárása veszélyes is lehet – figyelmeztetett Vanez. – Ráébresztheti őket a jelenlétünkre és a szándékainkra, és elég idejük maradna, hogy felkészüljenek az összecsapásra. Én inkább csapdát állítanék nekik.

– Azt gondolod, hogy szemtől szemben vívott küzdelemben legyőznének bennünket? – kiáltotta harciasan Nyíl.

– Nem – rázta meg a fejét Vanez. – Nem jutottunk olyan közel hozzájuk, hogy megszámolhassuk őket, de nem hinném, hogy negyven vérszipolynál több lenne odalent, talán még annyian sincsenek. Kétségem sincs afelől, hogy győzünk. – A vámpírok arca felderült. – Nem a győzelem izgat engem elsősorban – kiáltotta túl a többiek lelkes zajongását –, hanem a veszteség, amit majd el kell szenvednünk.

– Fütyülök a veszteségre! – mordult fel Nyíl. – Azelőtt is ontottuk a vérünket, miközben a másvilágra küldtünk vérszipolyokat! Ki az közülünk, aki habozna újból a vérét ontani e célért?

A felcsapó hangzavarból ítélve nyilvánvaló volt, hogy senki.

– Könnyű ezt mondani – sóhajtotta Vanez, amikor a lárma alábbhagyott. – De ha a helyzet úgy alakul, és harcot indítunk ellenük úgy, hogy közben elzárjuk a menekülés útját, akár harminc-negyven vámpírt vagy még többet is elveszíthetünk. A vérszipolyoknak nincs vesztenivalójuk, és a végsőkig harcolni fognak. Te hajlandó vagy vállalni a felelősséget ekkora véráldozatért, Nyíl?

A vámpírok öröme jelentősen alábbhagyott Vanez szavai hallatán. Még a buzgó vérszipolyvadász Nyíl is elbizonytalanodott.

– Szerinted ilyen nagy veszteséggel kell számolnunk? – kérdezte csendesen.

– Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha csak harminc vagy negyven vámpírt veszítünk el – válaszolta Vanez kertelés nélkül. – Jól választották ki a helyet. Ott nem tudjuk lerohanni őket. Fel kell készülnünk a lassú, ember ember elleni harcra s a fokozatos előrenyomulásra. Számbeli fölényünk következtében végül le fogjuk győzni őket, de nem gyorsan és nem is könnyen. És súlyos veszteségek árán.

A hercegek nyugtalanul néztek össze.

– Ezek elfogadhatatlan számok – jelentette ki mordul Paris.

– Csakugyan kissé magasnak tűnnek – csatlakozott hozzá kelletlenül Mika.

– Nem tudnánk valahogy kiüldözni őket? – kapcsolódott be a megbeszélésbe Mr. Crepsley. – Vízzel elárasztani, esetleg kifüstölni őket?

– Gondoltam erre – felelte Vanez. – De nem tudom, hogyan szivattyúzhatnánk oda annyi vizet, amivel zavart kelthetnénk köztük. A tűz ideális lenne, de a barlang sajnos nagyon jól szellőzik. A boltozata magas, és rengeteg apró lyuk és repedés van rajta. Be kéne mennünk magába a barlangba, s ott építeni egy hatalmas máglyát, hogy a füstjével kikergethessük őket.

– Ezek szerint nincs más megoldás, frontálisan kell támadnunk – jelentette ki Paris. – A legkiválóbb dárdavetőinket kell előreküldenünk, akik sokakat harcképtelenné tehetnek, mielőtt közelharcba bocsátkoznánk a maradékkal. Így a veszteségünk sem lenne olyan nagy.

– Még így is jelentős veszteséget kellene elkönyvelnünk – vetette ellene Vanez. – A dárdavetőknek nem sok helyük lenne az akció lebonyolítására. Ártalmatlanná tehetnék a bejáratnál őrséget teljesítőket, de azután...

– Mi mást tehetnénk? – csattant fel Nyíl. – Azt tanácsolod, menjünk le fehér zászlóval, és bocsátkozzunk béketárgyalásokba velük?

– Ne üvölts így velem – kiabálta vissza Vanez. – Én éppúgy el szeretnék bánni velük, mint akármelyik vámpír itt. De pirruszi győzelem lesz az, ha egyenként kell közelharcot vívnunk velük.

– Ha másképp nem győzhetünk, ezt is el kell fogadnunk – sóhajtotta Paris.

Rövid időre mindenki elhallgatott, s ezalatt megkérdeztem Sebát, mi az a pirruszi győzelem.

– Az, amikor túl nagy árat kell fizetni a győzelemért súgta vissza. – Ha legyőzzük a vérszipolyokat, de közben elveszítjük hatvan vagy hetven társunkat, az a győzelem semmit sem fog érni. A hadviselés első szabálya úgy szól, hogy míg megvered az ellenséget, magad sohase szenvedj pótolhatatlan veszteséget.

– Van még egy megoldás – mondta bizonytalanul Paris. – Menekülésre késztethetjük őket. Ha közeledés közben óriási lármát csapunk, biztos vagyok benne, hogy inkább elmenekülnek, semhogy szembeszállnának velünk. A vérszipolyok nem gyávák, de nem is bolondok. Nem fogják felvenni ellenünk a harcot, ha biztosak abban, hogy elveszítik.

Haragos morgások fogadták az indítványát. A legtöbb vámpír szerint az ilyesmi megszégyenítő rájuk nézve. Egyhangú volt az a vélemény, hogy inkább szálljanak szembe a vérszipolyokkal.

– Valóban nem a legbecsületesebb taktika – kiáltotta túl Paris az indulatos morgolódást. – De odakint aztán fölvehetjük velük a harcot. Sokan a menekülést fogják választani, de elkaphatunk és megölhetünk közülük annyit, hogy megtanulják, mihez tartsák magukat a jövőben.

– Parisnak igaza van – mondta Mika, mire mindenki elhallgatott. – Én nem szeretem az ilyesmit, de így nem kell bántatlanul elengednünk őket, és mi sem áldozzuk fel negyven vagy ötven emberünket...

A fejek lassan, vonakodva rábólintottak a szavaira, Paris megkérdezte Nyílt, mit szól a javaslatához.

– Csapnivalóan rossz – horkant fel Nyíl. – A vérszipolyokat nem kötik a mi szabályaink... ha egyszer kijutottak a hegyből, rögtön suhanni fognak. Gyakorlatilag egyet sem fogunk elkapni közülük.

Suhanásnak hívták a vámpírok és a vérszipolyok szupersebességű futását. A hagyomány tiltotta, hogy a vámpírok a Vámpírok Hegye felé és onnan vissza suhanjanak.

– Ha én tábornok lennék – folytatta Nyíl– , a leghatározottabban tiltakoznék az ellen, hogy engedjük elmenni őket. Inkább harc közben érjen utol a halál, semhogy ilyen jámborul engedjek az ellenségnek. De folytatta egy keserves sóhajjal – mint hercegnek népünk javát előbbre kell helyeznem a saját szívem óhajainál. Ha valaki nem jön rá, hogyan kelthetünk zavart a vérszipolyok soraiban, és tisztíthatjuk meg a terepet a támadás végrehajtására, bele kell egyeznem az elkergetésükbe.

Miután senki sem szólalt fel, a hercegek összehívták a fővezéreket, és megtanácskozták velük, hogyan kergessék ki a vérszipolyokat, és odakint hol helyezzék el az embereiket. A csalódottság légköre nyomasztóan nehezedett mindannyiunkra, és a legtöbb vámpír lehorgasztott fejjel, méla undorral ült vagy állt a helyén.

– Nem tetszik nekik a dolog – súgtam oda Sebának.

– Nekem se – súgta vissza– , de ilyen súlyos helyzetben félre kell tenni a büszkeséget. Nem áldozhatjuk fel ennyi emberünket, csak mert a becsület így kívánná. Akármilyen megalázó lehet is, hallgatnunk kell a józan eszünkre.

Én éppúgy fel voltam háborodva, mint a többi vámpír. Bosszút akartam állni Gavner Purlon. Kínzó hiányérzetet keltett bennem a gondolat, hogy engedjük kiszabadulni a vérszipolyokat a hurokból. Azt a tervüket meghiúsítottam, hogy betóduljanak a Hercegek Termébe, de ez nem volt elég. Magam előtt láttam Kurda önelégült vigyorát, amellyel majd hírét veszi, milyen diplomatikus döntésre jutottunk.

Ahogy ott álltam, ajkamat bosszúsan lebiggyesztve, láttam, amint egy apró legyecske beröppen Madame Octa kalitkájába, egyenesen a sarokban kifeszített pókhálóba. A pók azon nyomban elindult a kétségbeesetten vergődő fogoly felé, s pár pillanat alatt be is kebelezte.

Miközben enyhe érdeklődéssel figyeltem a jelenetet, egy őrült ötlet jutott az eszembe.

A táplálkozó pókot nézve elengedtem a fantáziámat, s vad pörgésbe kezdő agyam másodpercek alatt kidolgozta a haditervet. Egyszerű terv volt, de hatásos – a lehető legtökéletesebb.

Lábujjhegyre állva háromszor is megköszörültem a torkomat, mire sikerült felhívnom magamra Mr. Crepsley figyelmét.

– Tessék, Darren – szólt fásultan.

– Elnézést kérek, de azt hiszem, tudom, hogyan kelthetnénk zavart a vérszipolyok között – mondtam.

Minden beszélgetés abbamaradt, és minden szempár felém fordult. Önkéntelenül is előbbre léptem, és idegesen beszélni kezdtem. Miközben vázlatosan előadtam a javaslatomat, a vámpírok arca kezdett felderülni.

Mire a végére értem, a legtöbben teli szájjal, ujjongva nevettek a ravasz és kegyetlen terven.

A szavazás gyors volt, és egyhangú. A tervemet ismertették az összes vámpírral, akik egyöntetű diadalordítással fogadták. A hercegek és a tábornokok ezután haladéktalanul hozzáfogtak támadóerejük megszervezéséhez, mi pedig – Seba, Mr. Crepsley és jómagam feltűnés nélkül visszavonultunk, hogy mi is összegyűjtsük csapatainkat, és felkészüljünk annak a harci vállalkozásnak az első szakaszára, melyet egy háborús filmben bizonyára úgy neveznének, hogy a Pók Hadművelet. Egyenesen Ba'Halen pókjainak barlangjába mentünk, ahová Seba akkor vitt el, amikor a Tűk Ösvénye próbán túljutva szörnyen szenvedtem a sebeimtől. A szállásmester egymaga ment be, bal tenyerén Madame Octával. Komor arccal, üres kézzel és félig lehunyt szemmel jött ki.

– Sikerült? – kérdeztem. – Meg tudta...

Egy gyors kézmozdulattal elhallgattatott. Szemét szorosan becsukva erősen összpontosított. Pár perc múlva Madame Octa kimászott a barlangból, nyomában egy szürke pöttyös hátú pókkal. Felismertem a pókot – ez volt az, amelyik ábrándosan futkosott Madame Octa után.

A szürke pöttyös mögött jöttek még más, enyhén mérges hegyi pókok is. Azután még újabbak, és csakhamar valóságos patakként folytak ki a pókok a barlangból, majd mindnyájan körénk sereglettek. Seba mozgatta őket, mentális utasításokat adva e vadon élő, nyolclábú ragadozóknak.

– Most átadom az irányítást – szólt Mr. Crepsleynek és nekem, amikor minden pók elfoglalta a helyét. – Larten,vidd át azokat a pókokat a jobb oldalamra, Darren, te meg amazokat a bal oldalamra.

Bólintottunk, és szembefordultunk a pókokkal. Mr. Crepsley, akárcsak Seba, minden segédeszköz nélkül tudott velük kommunikálni, de nekem szükségem volt a fuvolámra, hogy össze tudjam szedni és át tudjam adni nekik a gondolataimat. A számhoz emelve fújtam egy-két bemelegítő taktust; az elferdült jobb hüvelykujjam miatt eleinte elég bénán szólt, de hamar megtanultam bánni vele. Akkor megálltam, Seba utasítására várva.

– Most – mondta halkan.

Szelíden fújni kezdtem, s gondolatban újra meg újra felszólítottam a pókokat:

– Maradjatok ott, ahol vagytok. Maradjatok, szépségeim, maradjatok a helyeteken.

Attól kezdve, hogy Seba abbahagyta gondolatai átvitelét, a pókok tétován inogtak, billegtek egy helyben, egészen addig, míg rá nem hangolódtak Mr. Crepsley és az én gondolataimra. Néhány zavarodott másodperc után egy hullámhosszra kerültek a mi agyunkkal, és fölvették a kívánt alakzatot.

– Kitűnő – kiáltotta boldogan Seba, és óvatosan, nehogy egyre is rátaposson, előrelépett. – Ti maradjatok velük, én megyek és keresek még pókokat. Tereljétek őket a találkozóhelyre, s ott várjatok meg. Ha valamelyik el akarna kóborolni, küldjétek utána Madame Octát, majd ő visszatereli.

Seba elment, mi pedig magunk maradtunk.

– Nem kell folyamatosan fuvoláznod – mondta Mr. Crepsley. – Elég lesz, ha induláskor fújsz rajta néhányat, és kiadod a parancsot. Ők szépen besorolnak mögénk, és minden további nélkül jönni fognak. A fuvolát tartogasd az elkószálók és a lázadó természetűek megrendszabályozására.

– Vezetjük, vagy hátulról tereljük őket? – kérdeztem fuvolámat leengedve, hogy megnyalhassam a számat.

– Vezetjük őket – felelte Mr. Crepsley. – De a fél szemed legyen mindig rajtuk, és légy rá felkészülve, hogy ha kell, hátra tudj menni, lehetőleg úgy, hogy a többiek haladását ne akadályozd.

– Igyekszem – mondtam, majd szembefordultam a sor elejével, és fújni kezdtem a fuvolámat.

Megindultam; mellettem lépkedett Mr. Crepsley, s mögöttünk a nekiiramodó pókok. Amikor elérkeztünk a tágasabb alagutakhoz, kissé távolabb helyezkedtünk egymástól, hogy a pókok két különálló sort képezhessenek.

Nem volt olyan nehéz irányítani a pókokat, mint tartottam tőle. Csak néhányuk okozott gondot – nekimentek másoknak, vagy el akartak szakadni a csapattól –, de Madame Octa gyors beavatkozása mindannyiszor visszaállította a rendet. Láthatóan élvezettel alakította szerepét, sőt, külön felszólítás nélkül, saját jószántából kezdett járőrözni a menetoszlop mentén. Nagy képességű tábornok válhatott volna belőle, ha történetesen vámpírnak születik!

Végül megérkeztünk abba a tágas barlangba, amelyet kineveztünk főhadiszállásunknak. A pókokat felsorakoztattuk magunk köré, majd középen letelepedtünk, és vártuk Sebát.

Csaknem a mi csapataink felét kitevő póksereg élén érkezett meg.

– Hol tudott ennyit összeszedni? – álmélkodtam, miközben az újonnan jöttek körbevették a már a barlangban lévőket.

– A hegy tele van pókokkal, csak tudni kell, hol keresse őket az ember – válaszolta, majd leült mellénk, és mosolyogva hozzátette: – Csak most eszmélek rá, hogy még nem is láttam egyszerre ennyit belőlük! Kicsit ijesztő látvány még egy ilyen edzett fickónak is, mint én vagyok.

– Én is ilyenformán érzek – helyeselt Mr. Crepsley, azután nevetve folytatta: – Ha ránk ilyen hatást tesznek, milyen eszeveszett rémületet fognak kelteni a gyanútlan vérszipolyokban?!

– Hamarosan meglátjuk – kuncogott Seba.

Mialatt vártuk, hogy a hercegek érintkezésbe lépjenek velünk, Mr. Crepsley elvette a fuvolámat, és valamit babrált rajta. Amikor visszaadta, a fuvola többé nem adott hangot, ennélfogva nem riaszthatta fel a vérszipolyokat. A fuvolaszónak már nem volt különösebb jelentősége a pókok számára. Csak megszokásból fújtam, miután évekig így léptünk fel Madame Octával a Cirque Du Freak színpadán.

Hosszú, kínos várakozás után egy szakasz vámpír pillantottunk meg gyors léptekkel elillanni. Rövidesen Nyíl jelent meg, és egészen a nyolclábúak tengerindi partjáig merészkedett. Ott idegesen végignézett a pókokon, és nem is mert közelebb jönni. Két kezében egy-egy kihegyezett végű bumerángot szorongatott, s még három ilyen volt a derekára szíjazva. A bumeráng volt a kedvenc fegyvere.

– Készen vagyunk – suttogta. – A vérszipolyok nem hagyták el a barlangjukat. Csapataink a megfelelő helyen felsorakoztak. Odakint fényesen süt a nap. Eljött a pillanat.

Engedelmesen bólintottunk, és felálltunk.

– Tudod, mit kell tenned? – kérdezte Mr. Crepsley.

– Kivezetem a pókjaimat – feleltem. – Óvatosan, hogy észre ne vegyenek, megközelítem az alagút külső bejáratát. Maga és Seba a barlang falának és mennyezetének apró résein és lyukain át vezetik előre a pókjaikat, s ott várakoztatják őket, míg végre nem hajtom az első hadműveletet. Én az alagút bejáratánál szolgálatot teljesítő őrökre küldöm őket. Amikor odabent meghallják a felbolydulás hangjait, támadásra vezénylik a pókjaikat – és akkor elkezdődik a tánc!

– Hagyj nekünk jócskán időt arra, hogy csapataink elfoglalhassák a támadóhelyüket – utasított Seba. – Nehéz lesz irányítanunk őket, mivel nem látjuk, merre mennek. Lassú és precíz előrehaladásra kell számítanunk.

– Nem sietek – feleltem. – Elég lesz három óra?

– Bőven – mondta Seba, és Mr. Crepsley rábólintott.

Sok szerencsét kívánva kezet ráztunk egymással, azután összeszedtem a csapataimat – a három közül a legkisebb létszámút, mivel az ő feladatuk volt a legkönnyebb –, és megindultunk kifelé.

A majdnem felhőtlen égen sápadtan világított a nap. Ez jó volt – a vérszipolyok őrei, a halálos sugaraktól való félelmükben, nyilván jócskán beljebb húzódtak az alagút szájától.

Az alagúttól körülbelül negyven méterrel följebb bukkantam ki a hegyből, s el sem mozdultam onnan, amíg valamennyi pókom ki nem jutott a szabadba, s körém nem sereglett. Akkor lassan, óvatosan megindultam velük lefelé.

Tíz méterre közelítettük meg az alagút bejáratát, s ott elbújtunk egy tökéletes védelmet nyújtó nagy sziklatömb mögé.

Ennél tovább nem merészkedtem.

Ott leheveredtem, és néztem, hogyan vándorol a nap az égen. Részben azért szemeltek ki engem a külső hadművelet végrehajtására, mert nekem kevesebb gondot okozott, mint a hegyben maradó kettőnek, de azért is, mivel én érzéketlen voltam a napfényre. Élet bevágóan fontos volt, hogy nappal támadjunk – a vérszipolyok irtózni fognak attól, hogy elhagyják a menedékhelyüket és kitegyék magukat a napvilágnak –, ugyanakkor a vámpírok ugyanúgy visszariadtak a fényes égi óriástól, mint ellenségeik. Egyedül én mozogtam tetszésem szerint, szabadon a kinti világban.

Bő három óra elteltével belefújtam a fuvolámba, és megparancsoltam a pókoknak, hogy mielőtt megindulnának előre, széles vonalban terüljenek szét. Miután ez megtörtént, utasítást adtam az előrenyomulásra, magam azonban ott maradtam a szikla takarásában. A pókok gyűrűt alkotva körbevették az alagút száját. Kívülről ártalmatlannak látszottak, de milyen más lesz majd, ha bevonulnak a barlangba: sokkal többnek és fenyegetőbbnek fognak tűnni. Szűk térben az ember félelme is felerősödik. A vérszipolyok remélhetőleg úgy érzik majd, hogy ostrom alá vették őket, és kitör közöttük a pánik.

Pár perc alatt meggyőződtem róla, hogy a sorok szabályosan felálltak, s ezután jelt adtam a bevonulásra.

Némán iramodtak befelé, és nemcsak a földön, hanem kétoldalt a falakon, és odafönt a mennyezeten is. Ha minden úgy megy, ahogy elterveztük, a vérszipolyok azt fogják hinni, hogy az egész alagút eleven póktömeggé változott.

Nekem odakint kellett maradnom, hogy ne legyek az útjukban, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy közelebb lopakodva ne figyeljem meg, hogyan válik valósággá a tervem. Az egyenetlen földhöz lapulva lecsúsztam egészen az alagút bejárata fölé, és füleltem. A bejárattól a vártnál jóval beljebb hallottam a vérszipolyok nehéz szuszogását. Egy darabig csak ezt a nehéz, nyugodt és szabályos lélegzetvétek hallottam. Már éppen arra gondoltam, talán a réseken és lyukakon átbújó pókok visszaszöktek a saját barlangjukba, amikor az egyik vérszipoly felmordult:

– Hé! Képzelődöm, vagy tényleg mozognak a falak?

A társai nevettek.

– Ne hülyé... – kezdte az egyik, aztán hirtelen elhallgatott. – Mi a fene...? – hallottam elakadó lélegzetű kiáltását.

– Mi ez? – kiáltotta ijedten egy másik. – Mik ezek?

– Pókoknak látszanak – felelte egy kevésbé izgatott hang.

– Millióan vannak! – vinnyogta egy vérszipoly.

– Mérgesek? – érdeklődött egy másik.

– Dehogy – horkant fel az, aki nem ijedt meg tőlük. Egyszerű hegyi pókok. – Nem csinálnak semmi...

Erélyesen megfújva fuvolámat elküldtem a parancsot a pókoknak:

– Most!

Az alagútban ordítozás támadt.

– Ránk potyognak!

– Mindenem tele van velük! Söpörjétek le rólam! Söpörjétek le! Söpörjétek...

– Nyugalom! – üvöltötte a higgadt vérszipoly. – Egyszerűen rázzátok le magatokról, és – jaaaaaj! – ordított fel, amikor a pókok megkapaszkodtak rajta, s belemélyesztették rágócsápjukat.

A pókok külön-külön ártalmatlanok voltak – marásuk legföljebb bőrpirosodást okozott. De amikor egyszerre több százan martak bele az emberbe, hát az már egy egészen más eset volt!

A vérszipolyok összevissza rohangáltak az alagútban, s közben a fájdalomtól és a félelemtől veszettül rikoltozva csapkodták és taposták a pókokat. Hallottam, amint újabb vérszipolyok jönnek ki a barlangból, hogy megnézzék, mi történik odakint. Berohantam az alagútba, ott lekuporodtam, és utasítottam a pókokat, hogy vonuljanak még beljebb. A parancsot teljesítve óriási riadalmat keltettek az újonnan érkezettekben, akik sürgősen visszatértek a barlangba. Ott aztán még a falak is beleremegtek a nagy sikoltozásba és ordibálásba, amikor Mr. Crepsley és Seba pókjai kimásztak a lyukakból és a repedésekből, és munkába vették a bent rekedteket.

Ezzel kezdetét vette az igazi küzdelem.

Úgy volt, hogy én nem veszek részt magában a harcban, de a vérszipolyok fejvesztett rémületét hallva elkapott az izgalom, és mire felocsúdtam, már odabent voltam, és figyeltem, mi történik a barlangban.

Hihetetlen látvány volt. Amerre csak néztem, a földön, a falakon – és ami a fő –, a megvadult vérszipolyokon csak úgy hemzsegtek a pókok! A szerencsétlen lila képűek úgy szökdécseltek ide-oda, mint a rajzfilmfigurák, s üvöltve, vakarózva próbáltak megszabadulni a támadóktól. Egyesek karddal és lándzsával indultak ellentámadásba, ami mit sem ért az apró betolakodókkal szemben: könnyedén elkerülték a vad csapásokat, sőt megiramodva csáprágóikat sietve belemélyesztették a szabaddá vált testfelületekbe. A kardot és lándzsát forgató vérszipolyok majdnem olyan pusztítást végeztek, mint a pókok, amikor vaktában hadonászva, csapkodva a társaikon ejtettek súlyos, nemegyszer halálos sebet.

Egyes bölcsebb vérszipolyok küzdöttek, hogy visszaszerezzék az önuralmukat, és üvöltve próbálták rávenni társaikat, hogy rendezett sorokban intézzenek támadást a pókok ellen. De ebben a pokoli fejetlenségben minden igyekezetük kárba veszett. Senki se figyelt rájuk, s ha megpróbáltak közbelépni, ellökték őket az útból.

A felfordulás kellős közepén a túlsó bejáraton át csaholva, vicsorogva és acsarkodva berontott közibük Csíkos és a két fiatalabb farkas. Nem hinném, hogy bárki is küldte volna őket – egyszerűen ők is ki akarták venni a részüket a balhéból.

Amikor a vérszipolyok meglátták a farkasokat, néhányuk sarkon fordult, és rohanni kezdett a kijárat felé.

Elegük lett – úgy gondolhatták, ennél még a halálos napfény is jobb lesz! Arra gondoltam, félreállok az útjukból, s hagyom, hadd száguldjanak el mellettem, de addigra már magasan lobogott bennem a harci kedv, és jócskán felszökött az adrenalinszintem. Ott akartam tartani őket, hadd szenvedjenek együtt hitvány társaikkal! Semmi másra nem tudtam gondolni, csak a bosszúra. Csak az számított.

Ahogy körbepillantottam, megláttam egy lándzsát, melyet az egyik őr hajíthatott el sietős visszavonulása közben. Fölkaptam, s a végét a padló repedésébe ékelve, hegyét a felém rohanó vérszipolyoknak szegeztem.

Az élen közeledő meglátott, s megpróbálta kikerülni a lándzsa hegyét, de a mögötte csörtetők könyörtelenül lökték előre. Szegény egyenesen nekirontott, s anélkül, hogy a kisujjamat mozdítottam volna, szabályosan felnyársalta magát.

Durván letoltam a vérszipolyt a lándzsáról, s ráordítottam a mögötte nyomulókra. Azt hihették, hogy egy megvadult vámpírhorda állja útjukat, mert nyomban hátraarcot csináltak, és rohantak vissza. Diadalittas nevetéssel indultam utánuk, hogy újabb skalpokkal gyarapítsam a gyűjteményemet. Aztán véletlenül rápillantottam arra a vérszipolyra, aki nekirohant a lándzsámnak, és kedvem szegetten megtorpantam.

Fiatal volt, az arca még csak halványlila árnyalatú. Sírt és halkan nyöszörgött. Nem tudtam megállni, leguggoltam mellé.

– Fáj...! – nyöszörögte, tenyerét a hasán tátongó nagy sebre szorítva. Piros volt a keze, és tudtam, hogy reménytelen az állapota.

– Nincs semmi baj – hazudtam. – Csak a húst érte. Rendbe fogsz... – De mielőtt tovább mondhattam volna, elfogta a köhögés. Vastag sugárban dőlt a vér a szájából. A szeme kimeredt, majd lecsukódott. Halkan felnyögött, hátraesett, megborzongott, és meghalt.

Én öltem meg. A dolog mélyen megrendített. Soha senkit nem öltem még meg. Igaz, hogy meg akartam büntetni a vérszipolyokat azért, amit Gavnerrel tettek, de csak most ébredtem rá a tetteim következményeire. Ez a vérszipoly – ez a személy – halott. Én vettem el az életét, és soha többé nem adhatom vissza neki.

Lehet, hogy megérdemelte a halált. Lehet, hogy minden ízében romlott volt, aki mindenáron gyilkolni akart. De az is lehet, hogy rendes srác volt, olyan, mint én vagy akármelyik vámpír, és csak azért jött ide, mert ezt a parancsot adták neki. De akár megérdemelte, akár nem, ki vagyok én, hogy ezt eldöntsem? Nincs jogom mások felett ítélkezni és megölni őket! És mégis megtettem. A vérszipolyoktól való félelmemtől felizgatva, bosszúvágytól sarkallva hagytam, hogy érzelmeim felülkerekedjenek a józan eszemen, s fegyvert ragadva ez ellen az ember ellen megöltem őt.

Gyűlöltem magam azért, amit tettem. A legszívesebben elfutottam volna innen, jó messzire, hogy úgy tehessek, mintha nem történt volna semmi. Szégyelltem magam, amiért ilyen alávaló és gonosz voltam. Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy helyesen cselekedtem, de hogy lehet megkülönböztetni a helyeset a gonosztól, ha gyilkolásról van szó? Biztos voltam benne, hogy Kurda úgy gondolta, helyesen cselekedett, amikor ledöfte Gavnert. A vérszipolyok is helyesnek tartották, hogy az utolsó cseppig kiszívják az emberek vérét. Akárhogy néztem is, nem tudtam megszabadulni a szörnyű érzéstől, hogy nem vagyok jobb egy gyilkosnál sem, hogy én is csak egy vagyok az elvetemült és rettegett nem-ember fajból.

Csak kötelességtudatból maradtam a helyemen. Tudtam, hogy a vámpírok támadása bármelyik percben megindulhat, s addig nekem kell mozgásban tartani a pókokat, hogy a vérszipolyok ne tudják visszarendezni a soraikat, és ne fogadhassák szemtől szembe a támadást. Ha elhagynám a helyemet, nagyon sok vámpír és persze vérszipoly – veszne oda. A végcélt kellett szem előtt tartanom, függetlenül attól, hogy mit éreztem belül.

Fuvolámat újra fújni kezdtem, utasítva a pókokat, hogy másszanak rá a vérszipolyokra. Most, hogy elvettem egyikük életét, egészen másnak láttam a jelenetet.

Már nem élveztem a rikoltozó és vaktában csapkodó vérszipolyok látványát, és nem is láttam olyan gonosztevőknek őket, akik csak azt kapják, amit megérdemelnek. Riadt és megalázott harcosokat láttam, akik otthonaiktól és szövetségeseiktől távol, sarokba szorított helyzetbe kerültek, arra ítélve, hogy könyörtelenül lemészárolják őket.

A hisztérikus izgalom tetőfokán megindult a vámpírok támadása; Nyíl vezette őket, aki harsogó kiáltások közepette hajigálta a vérszipolyok közé kiélesített bumerángjait, egyiket a másik után. Amerre repültek, a nyomukba vér freccsent. Mellette és mögötte lándzsások haladtak; eldobott fegyvereik sebeket és halált osztogattak.

Ahogy a vámpírok betódultak a barlangba, a pókok sietve visszavonultak a láthatatlan Mr. Crepsley és Seba parancsára. Én még egy ideig a helyükön tartottam a pókjaimat, ébren tartva a rémületet a barlangnak ebben a végében.

Egy perc sem telt belé, kardokkal és késekkel felfegyverzett vámpírok özönlötték el a barlangot, felváltva a lándzsások első hullámát. Nem voltak sokan – ha többen vannak, csak egymást akadályozták volna –, de ez a harminc is sokkal többnek látszott a rémült vérszipolyokhoz képest. Úgy tűnt, mintha öt vámpír jutna minden egyes ellenséges harcosra.

Nyíl forgolódott a katonák sűrűjében, éppoly hatásosan forgatva kardját, mint az imént a buzogányát, mintegy példát mutatva a többieknek. Közvetlenül mellette Vanez Blane állt, villogó késeivel fedezve a herceget.

A vérszipolyok, akik még fel sem ocsúdtak a lándzsások és a farkasok miatti riadalmukból, hamar felismerték, honnan fenyeget a valódi veszély, és sietve elhátráltak a gyors halált osztogató párostól.

Arra Sails is a támadók első sorában harcolt. Elemében volt: egyik kezében rövid kardjával, a másikban szeges lánccal rontott az ellenségre, s nevetve nézte, hogyan hullanak el sorban előtte. Pár perce még élveztem volna a mutatványát, de most megdöbbentett az az öröm, amelyet a pusztítás látványa váltott ki belőle és a többi vámpírból.

– Ez nincs rendjén – motyogtam magam elé. Jó, jó, meg kell ölni a vérszipolyokat, de az már rossz, hogy így élvezik, valahányszor elesik egy. Volt valami borzasztóan nyugtalanító a vámpírok látványában, amint hátborzongató gyönyörűségüket lelik a mészárlásban.

Zavaromban úgy döntöttem, legjobb lesz, ha én is csatlakozom hozzájuk. Minél előbb végzünk a vérszipolyokkal, annál hamarabb hátat fordíthatok az egész szörnyűségnek. Elvettem a megölt ellenfél éles tőrét, visszahívtam a pókjaimat, majd fuvolámat elhajítva indultam, hogy beálljak oda, ahol a legjobban dúl a harc a vámpírok és a vérszipolyok között.

Mindig a harc szélén maradva, s a vérszipolyok lábát szurkálva keltettem nyugtalanságot köztük, hogy a vámpírok könnyebben tudják lefegyverezni és megölni őket.

Nem leltem örömömet erőfeszítésem sikerében, de azért csak mentem tovább, elszántan, előre, hogy minél előbb vége legyen az egésznek.

Ekkor észrevettem, hogy Mr. Crepsley és Seba lépnek be a barlangba – vörös köpenyük vad hullámokat vetett mögöttük, miközben befelé igyekeztek, ahol társaik a halált osztogatták. Nem róttam fel nekik a gyilkolásra hajtó buzgalmukat. Egyetlen vámpírnak sem róttam fel – csak nem tartottam helyénvalónak.

Kettejük érkezése után csakhamar még hevesebbé vált a küzdelem. Az őrület első szakaszát csak a legkeményebb és leghiggadtabb vérszipolyok élték túl, s most ádáz harcot vívtak a végsőkig, hol egyedül, hol meg párban védve állásukat, annyi vámpírt vive magukkal a túlvilágra, ahányat csak tudtak.

Láttam, amint az első vámpíráldozatok feltépett hassal vagy bezúzott koponyával, véresen, zokogva, a fájdalomtól üvöltve rogynak a földre. Odalent saját vérükben fetrengve, haldokolva semmiben sem különböztek a vérszipolyoktól.

Ahogy a második vámpírhullám élharcosai beszivárogtak a barlangba, Vanez rácsapott Nyíl hátára, és felszólította, hogy menjen el.

– Elmenni? – hördült fel a herceg. – Még csak most kezd érdekessé válni!

– Menned kell! – üvöltött rá Vanez, s kihúzta Nyílt a harcolók közül. – Most Mikán a sor, hogy bevérezze a kardját. Menj vissza a Hercegek Termébe, és váltsd fel Parist, ahogy megígérted. Te már becsülettel kivetted a részed az öldöklésből. Ne légy telhetetlen.

Nyíl kelletlenül elment. Útközben elhaladt Mika mellett, és mindketten hátba vágták egymást, mintha csak futballpályán lennénk, ahol az egyik csatár helyett bevonul a cserejátékos.

– Nem valami szívderítő, mi? – morogta oda Vanez, amikor mellém ért. Dőlt róla a veríték, és a harc legádázabb hevében csak azért állt meg, hogy beletörölje a kezét a tunikájába.

– Iszonyú – motyogtam, s úgy tartottam magam előtt a kést, mint egy keresztet.

– Nem kéne itt lenned – mondta Vanez. – Larten nem helyeselné, ha tudná.

– Nem szórakozásból csinálom – feleltem.

Vanez mélyen a szemembe nézett, és sóhajtva mondta:

– Látom. Gyorsan tanulsz, Darren.

– Mire gondol? – kérdeztem.

A harci kiáltásokat hallatva hadakozó vámpírok felé intett.

– Nekik ez valami remek sport. – Keserűen felnevetett. – Elfelejtik, hogy a vérszipolyok egykor a testvéreink voltak, s hogy amikor őket pusztítjuk, magunkból is elpusztítunk egy részt. A legtöbb vámpír sohasem döbben rá, hogy valójában milyen értelmetlen és barbár dolog a háború. Te elég okos voltál ahhoz, hogy erre rájöjj. Soha ne feledkezz meg róla.

Egy haldokló vérszipoly közeledett támolyogva felénk. Kiszúrták a szemét, és most szánalmasan nyöszörgött. Vanez elkapta, a földre fektette, és gyorsan, könyörületesen végzett vele. Amikor felállt, az arca komor volt. – De akármilyen hitvány dolog is a háború, néha nem lehet elkerülni – folytatta. – Mi nem kerestük ezt az összeütközést. Emlékezz erre később, és ne hányd a szemünkre az erőszakosságunkat. Belekényszerültünk ebbe a harcba.

– Tudom – sóhajtottam. – Csak jó lenne, ha lenne más mód a vérszipolyok megbüntetésére, és nem kéne darabokra szaggatnunk őket.

– Menj el – javasolta Vanez. – Az igazi piszkos munka még csak most kezdődik. Menj vissza a termekhez, és idd le magad.

– Éppen megtehetem – egyeztem bele. Megfordultam, hogy magára hagyjam Vanezt és a többieket, hadd végezzenek a maradék, konokul küzdő vérszipolyokkal.

Ekkor hirtelen egy ismerős arcot fedeztem föl a sokaságban – egy vérszipolyt, akinek a bal arcán sötétvörös anyajegy éktelenkedett. A következő pillanatban a neve is eszembe jutott – Glalda volt az, aki Kurdával beszélt az alagútban, amikor megölte Gavnert. Engem is meg akart ölni. Gyűlölet lobbant fel bennem, és erőnek erejével kellett tartanom magam, vissza ne rohanjak a harcolók közé.

Éppen kijutottam a küzdők gyűrűjéből, s már épp el akartam illanni, amikor egy csapat vámpír elállta az utamat. Egy sebesült vérszipolyt vettek körül, és mielőtt rárohantak volna, hogy megöljék, gúnyos megjegyzéseket tettek rá. Groteszk komédiázásuktól undorodva lestem, hol találhatok egérutat, amikor egyszer csak Arra Sails lépett elő, hogy kiálljon a Glalda nevű vérszipoly ellen. Két vámpír hevert holtan a lába előtt, de Arra ügyet sem vetett rájuk.

– Készülj a halálra, hitvány féreg! – rikoltotta, láncával felé suhintva. Glalda nevetve lökte félre a láncot.

– Lám, a vámpírok már asszonyokat küldenek, hogy harcoljanak értük! – kiáltotta csúfondárosan.

– A vérszipolyok nem érdemelnek asszonyoknál különb ellenfelet! – vágott vissza Arra. – Nem érsz annyit, hogy egy férfi álljon ki ellened, és becsületes küzdelemben érjen a halál. Képzeld csak, micsoda szégyen lesz, ha híre megy, hogy egy asszony kezétől pusztultál el!

– Az aztán csakugyan nagy szégyen lenne! De nem fog megtörténni! – kiáltotta Glalda, és előrelendítette a kardját.

Ezzel a szópárbajnak véget vetve egymásnak mentek. Meglepett, hogy ennyit évődtek egymással – a legtöbbjüket túlságosan lefoglalta az igyekezet, hogy életben maradjanak, s ezért nem álltak le holmi filmsztárok módjára sértéseket vagdosni egymás fejéhez. Arra és a vérszipoly óvatosan keringtek egymás körül, s mint akik a másik gyenge pontját keresik, egyet-egyet odadöftek a kardjukkal. Glaldát meglephette, hogy egy nővel került szembe, de óvatos tisztelettel bánt vele. Arra ezzel szemben meggondolatlan volt. Korábban jó néhány meglepett ellenséget lekaszabolt már, és azt hihette, mindenkivel olyan könnyedén fog elbánni, mint az első áldozataival. Könnyelmű volt a védekezésben, és fölöslegesen vállalt veszélyes kockázatokat.

Szerettem volna magam mögött hagyni végre a barlangot és a benne folyó küzdelmet, de addig nem tudtam rászánni magam, amíg nem látom, hogyan végződött Arra és a vérszipoly összecsapása. Jó barátom volt, és ő is a keresésemre indult, amikor eltűntem. Nem akartam lelépni, amíg őt nem tudtam biztonságban.

Mr. Crepsley is megállt, hogy figyelje Arra párviadalát.

Ő távolabb állt, közte és Arra között egy csapat vámpír és vérszipoly dulakodott.

– Arra! – üvöltötte el magát. – Kell segítség?

– Nekem? – nevetett Arra, és láncával a vérszipoly arca felé sújtott. – Végzek ezzel a bolonddal, mielőtt annyit szólhatnál, hogy...

Nem tudom, hogyan fejezte volna be hencegését, mert Glalda, aki elhajolt a lánc elől, egyszersmind félrelökte Arra védő helyzetben lévő kardját, és saját kardja hegyét mélyen a nő hasába döfve kegyetlenül megforgatta benne. Arra gyötrelmes kiáltással zuhant a földre.

– Na, asszony – kiáltotta gúnyosan a vérszipoly, s szétvetett lábbal megállva fölötte, magasra emelte a kardját. – Jól figyelj – most megmutatom, hogyan intézzük el a magadfajtát!

És kardja hegyével megcélozva Arra szemét, lassan lefelé engedte a fegyvert. Arra csak bámult föl tágra meresztett, gyűlölködő szemmel, és várta a halált.

Nem állhattam ott tétlenül, nézve, ahogy Glalda megöli Arrát. Egy szökkenéssel odaugrottam, egyenesen neki a vérszipolynak. Ő szitkozódva zuhant a földre, de már fordult is, hogy nekem jöjjön. Én azonban fürgébben kezeltem könnyű tőrömet, mint ő a maga súlyos kardját. Ráugrottam, s tőrömet a szívébe mártottam.

Ez a vérszipoly nem fogadta olyan csendesen a halált, mint az, akit az imént öltem meg. Összevissza dobálta magát, hánykolódott, magával sodorva engem is, és közben érthetetlen zagyvaságokat hordott össze. Azután megpróbált feltápászkodni. Reménytelen volt – neki is tudnia kellett, hogy meg fog halni –, de azért csak próbálkozott.

Amikor a lába felmondta a szolgálatot, rám zuhant, kis híján belém döfve saját tőröm markolatát. Ott nyögött és vergődött rajtam, én meg csak tátogtam levegő után, mígnem végre sikerült lelöknöm magamról, és kikecmeregnem alóla. Miközben feltérdeltem, láttam, hogy arcizmai elernyednek, és az élet elröppen a testéből. Megálltam, és elnéztem az arcát. Pontosan olyan volt, mint akkor Gavneré – meglepett... bosszús... ijedt.

Gyengéden lezártam a halott harcos szemhéját, azután középső ujjaimat a homlokomhoz és mindkét szememhez érintve, hüvelyk– és kisujjamat széttárva, a halál érintésének jelét mutattam.

– Még a halálban is légy győzedelmes – suttogtam.

Azután Arrához léptem. Nagyon rossz állapotban volt. Föl akart állni, de visszanyomtam, és két kezét a hasán tátongó sebre szorítottam, hogy ne vérezzen annyira.

– Meg fogok... halni? – zihálta Arra a fájdalomtól keskenyre préselt szájjal.

– Dehogy – feleltem, de ő megragadta a kezemet, és merőn nézett rám.

– Meg fogok halni? – mordult rám nyersen.

– Nem tudom – feleltem ezúttal becsületesen. Lehet.

Sóhajtva hanyatlott vissza.

– Legalább nem halok meg megbosszulatlanul. Jól küzdöttél, Darren Shan. Igazi vámpír vagy.

– Köszönöm – mondtam tompán.

Mr. Crepsley lépett oda hozzánk, és aggodalmas arccal fürkészte Arrát. Nyálával bedörzsölte a seb széleit, hogy elállítsa a vérzést, de nem sok értelme volt.

– Fáj? – kérdezte.

– Minek kérdezel... ostobaságokat? – hörögte Arra.

– Hiszen mindig mondtad, mennyire szeretek ostobaságokat beszélni – mosolygott rá Mr. Crepsley, és gyengéden letörölgette a vért Arra szája széléről.

– Megkérnélek, hogy csókolj meg – súgta Arra – , csak éppen... nem készültem... fel rá.

– Még bőven lesz rá időnk – ígérte Mr. Crepsley.

– Lehet – sóhajtotta Arra. – Lehet.

Amíg Mr. Crepsley Arra mellett maradt, én dermedten néztem a véres vég felé közelgő összecsapást. Már csak mindössze hat vagy hét vérszipoly maradt állva, de ők is vámpírok gyűrűjében küzdöttek. Meg kellett volna adniuk magukat, de tudtam, hogy nem fogják. A vámpírok és a vérszipolyok csak győzni tudtak vagy meghalni. Az élveholtak büszke légiói számára nem létezett középút.

Miközben őket figyeltem, két vérszipoly, akik eddig hátukat egymásnak vetve harcoltak, hirtelen meglódultak a kijárathoz vezető alagút felé. Egy csapat vámpír, köztük Vanez Blane, a nyomukba eredt, hogy elcsípje őket. Sikerült megakadályozniuk a szökésüket, de az egyik, bosszúból, amiért a vámpírok mindjárt megölik, közébük hajította a tőrét. A fegyver mint valami távirányított rakéta, szelte át a levegőt, és telibe találta – Vanezt!

A játékmester hátrarántotta a fejét, és majdnem sikerült is elkerülnie a tőrt, de az túl gyors volt, s a hegye kiszúrta egyetlen jó szemét. Vanez felüvöltött, amint a szeméből kispriccelt a vér, s két kezét az arcára tapasztotta. Seba Nile sietett oda hozzá, hogy elvezesse egy nyugodtabb sarokba.

Üvöltését hallva a zsigereimben éreztem, hogy ha Vanez életben marad is, soha többé nem fogja látni a hold fényét vagy a csillagok szikrázását. A vérszipoly befejezte a munkát, melyet egy oroszlán kezdett el valamikor. Vanez mostantól teljesen vak lesz.

Elkeseredetten néztem körül, s Csíkost pillantottam meg, amint az egyik fiatal farkassal együtt egy még élő vérszipoly fejét harapdálja. Néztem, hol a másik, s láttam, hogy feltépett hassal, kimúlva hever az egyik fal mellett; még halálában is vicsorgott.

Megérkezett Paris Skyle, hogy felváltsa Mikát. A vén herceg egy két végén tűhegyesre faragott vastag karót forgatott a kezében. Kevesebb lelkesedéssel vetette bele magát a küzdelembe, mint ifjabb társai, mindazonáltal rárontott az egyik utolsónak maradt vérszipolyra. Nem szólított fel békekötésre, arra sem utasította embereit, hogy kíméljék meg e megmaradt pár rettenthetetlen harcos életét. Talán ezzel tette a legjobbat velük.

A sértetlen vérszipolyokra úgyis csak a Halál Terme várt volna, ahol csúfolódó vámpírok szeme láttára nyársalták volna fel őket. E két lehetőség közül az állva, becsülettel fogadott halált választották volna, ebben biztos voltam.

Végre, nagy keservesen véget ért a harc. Miután az utolsó vérszipolynak is megadták a kegyelemdöfést “A démonok vigyenek el mindnyájatokat!”, üvöltötte haláltusájában –, megkezdődött a holttestek eltakarítása. A vámpírok gyorsan, gépiesen végezték ezt a munkát. A tábornokok, akik percekkel ezelőtt még szekercét és kardot forgattak, most sebesült vámpírokat nyaláboltak fel a földről, hogy elvigyék oda, ahol ellátják a sebeiket; eközben, félvállról véve a beszélgetőtárs sérüléseit, jóízű nevetések közepette vitatták meg a csata egyes mozzanatait. Mások a halottakat gyűjtötték össze: előbb az elesett vámpírokat, aztán a vérszipolyokat. A kupacba rakott tetemeket a Vér kísérteties őrei szállították el (nyilván odakint várakoztak, míg zajlott a csata), s készítették föl az elhamvasztásukra.

Mindez jó hangulatban zajlott. A tábornokokat nem zavarta, hogy kilenc vagy tíz testvérünket elveszítettük (az áldozatok száma a halálos sebet kapottakkal együtt tizenkettőre fog emelkedni). A csatát megnyertük, a vérszipolyokat megsemmisítettük, a hegy biztonságát megőriztük. Úgy gondolták, egész szép eredménnyel zártuk a “csetepatét”.

Arrának hordágyat kellett hozni – nem tudott lábra állni. Várakozás közben egyre csendesebb lett, s úgy bámulta a barlang boltozatát, mintha valami festményt nézne.

– Darren – suttogta.

– Igen?

– Emlékszel... amikor megvertelek... a pallókon?

– De még mennyire – mosolyogtam.

– Derekasan... küzdöttél.

– Csak nem elég jól – kuncogtam halkan.

Arra köhögött, aztán fölnézett Mr. Crepsleyre.

– Ne engedd, hogy megöljék, Larten – súgta. – Én is... amellett kardoskodtam... hogy haljon meg... ha elbukik a Próbákon. De mondd meg nekik... hogy kegyelmet kértem rá... Darren értékes... vámpír. Kiérdemelte a... kegyelmet. Mondd meg nekik!

– Magad is megmondhatod – felelte Mr. Crepsley, miközben könnyek peregtek végig az arcán. Soha nem gondoltam volna, hogy tanúja leszek efféle érzelmi megnyilvánulásának. – Fel fogsz gyógyulni. El foglak vinni a Hercegek Termébe. Ott majd te szót emelhetsz az érdekében.

– Lehet – sóhajtotta Arra. – De ha mégse... akkor megteszed nekem? Elmondod nekik... amit mondtam? Megvéded őt?

Mr. Crepsley némán bólintott.

Meghozták a hordágyat, és két vámpír ráemelte Arrát. Mr. Crepsley a kezét fogva, vigasztaló szavakat mondva lépkedett mellette. Arra szabad kezével a halál érintésének jelét mutatta nekem, és nevetve kacsintott, szájából vér spriccelt ki.

Még aznap, nem sokkal a fagyos napnyugta előtt, az orvosok minden igyekezete ellenére Arra Sails lehunyta a szemét, békét kötött a vámpírok isteneivel, majd utolsót lélegzett, és... meghalt.

Órák múlva, amikor értesültem Arra haláláról, visszamentem a barlangba, hogy magamban megpróbáljam elrendezni ezt az egész dolgot. A vámpírok addigra már elmentek. A holttesteket elszállították a hátborzongató külsejű Vér Őrei. Még a rengeteg összetaposott pókot is eltakarították. Csak a vér maradt meg, a csúf vértócsák, melyeket majd lassanként magukba isznak a barlang padlójának repedései, a falakon szétmázolódó, idővel megszáradó és a barlang boltozatáról alácsepegő vér.

Megdörzsöltem az arcomat, melyet vastag kéregben borított a rászáradt vér, könny és por, s míg elnéztem a vér festette véletlen mintákat a falakon, visszagondoltam a nemrégen lezajlott összecsapásra és a kioltott életekre.

Ahogy hallgattam a föntről aláhulló cseppek visszhangzását, fülemben újból felharsantak a vérszipolyok és vámpírok halálsikolyai, a haldoklók hörgése, felidéződött bennem a jelenet, ahogy Seba elvezeti a vak Vanezt, újra átéltem a csata idején érzett harci kedvet, láttam Glalda arcát, amikor megöltem, s Arrát, ahogy rám kacsintott.

– Nem bánod, ha csatlakozom hozzád? – kérdezte valaki.

Föltekintve a Vámpírok Hegyének vén szállásmesterét, Seba Nile-t láttam felém sántikálni; a harc közben sebesült meg.

– Csak tessék – mondtam kongó hangon, mire leült mellém.

Percekig néma csöndben bámészkodtunk a vérrel befröcskölt barlangban. Végül megkérdeztem Sebát, hallotta-e, hogy Arra meghalt.

– Igen – felelte csendben, majd kezét a térdemre fektetve így folytatta: – Ne gyászold őt túlságosan, Darren. Büszkén halt meg, ahogy mindig is vágyott rá.

– Ostobán halt meg! – csattantam fel.

– Nem kéne így beszélned – korholt szelíden a szállásmester.

– Miért nem? – kiáltottam. – Ez az igazság! Ostoba népség ostoba harca volt!

– Arra nem így gondolta. Ő az életét adta ezért az “ostoba harcért”. És mások is – mondta Seba.

– Épp ettől volt ostoba – nyögtem kétségbeesetten. Elkergethettük volna őket. Nem kellett volna lejönnünk ide gyilkolni.

– Ha jól emlékszem, épp a te eredeti ötleted volt a pókokkal kitapostatni az utat a támadáshoz – jegyezte meg Seba.

– Köszönöm, hogy emlékeztet rá – feleltem keserűen, és újra némaságba burkolóztam.

– Nem szabad ennyire a szívedre venned – szólalt meg ismét Seba. – A harc hozzátartozik az életünkhöz. Így tesszük próbára magunkat. Egy be nem avatott szemében ez barbár vérfürdőnek tűnhet, de igazságos ügyért harcoltunk. A vérszipolyok a vesztünkre törtek. Életre-halálra ment a küzdelem. Te tudod a legjobban ott voltál, amikor megölték Gavner Purlt.

– Tudom – sóhajtottam. – Nem azt mondom, hogy nem érdemelték meg. De miért voltak itt? Miért törtek be a hegybe?

Seba vállat vont.

– Majd kiderítjük az igazságot, ha alkalmunk nyílik kifaggatni az életben maradtakat.

– Úgy érti, kínvallatásnak alávetni – horkantam fel.

– Így is nevezheted éppen – válaszolta hűvösen.

– Oké – mondtam. – Megkínozzuk őket, és talán megtudjuk, hogy csak mulatságból támadtak meg bennünket, hogy jól eltángáljanak, aztán átvegyék a hatalmat a hegyen. Akkor minden rendben lesz. Büszkék lehetünk magunkra, és megveregethetjük egymás vállát. De mi van akkor, ha nem ezért támadtak meg bennünket? – erősködtem tovább. – Mi van akkor, ha más okuk volt rá?

– Mint például? – húzta fel a szemöldökét Seba.

– Nem tudom. Sejtelmem sincs, hogyan gondolkodnak a vérszipolyok, sem hogy miért teszik azt, amit tesznek. Épp az az érdekes, hogy se maga, se a többi vámpír nem tudja. Ez a támadás meglepetésként ért mindenkit, nem?

– Váratlan volt – ismerte be Seba. – A vérszipolyok azelőtt sohasem támadtak ránk ilyen agresszívan. Még amikor elszakadtak is tőlünk, csak azzal törődtek, hogy megteremtsék a maguk társadalmát, és eszük ágában sem volt tönkretenni a miénket.

– Akkor hát miért tették? – kérdeztem újra. – Maga tudja?

– Nem – válaszolta Seba.

– Na tessék! Maga nem tudja, én nem tudom, a hercegek nem tudják! – fakadtam ki. Föltérdeltem, és keményen farkasszemet néztem Sebával. – Nem gondolja, hogy valakinek meg kellett volna kérdezni? Berontottunk ide, lemészároltuk őket, és egyikünk sem állt meg annyi időre, hogy megkérdezze, miért jöttek ide egyáltalán. Úgy viselkedtünk, mint a vadállatok.

– Nem volt idő kérdezősködni – ellenkezett Seba, de láttam rajta, hogy nyugtalanítják a szavaim.

– Lehetséges. Most talán nem volt. De fél évvel ezelőtt? Egy éve? Tíz éve? Száz éve? Kurda volt az egyetlen, aki érintkezett a vérszipolyokkal, és megpróbálta megérteni őket. Miért nem segítették a többiek? Miért nem próbáltak összebarátkozni velük, hogy ilyesmi soha ne történhessen meg?

– Te most Kurda Smahltot dicséred? – kérdezte Seba utálkozva.

– Nem. Kurda elárult bennünket. Nincs mentség arra, amit tett. Én azt mondom, hogy ha mi tettünk volna erőfeszítéseket arra, hogy megismerjük a vérszipolyokat, talán neki se lett volna szüksége arra, hogy eláruljon minket. Olyan ez, mintha valami módon mi kényszerítettük volna rá.

– Zavarba ejt az, ahogy gondolkodsz – mondta Seba. – Azt hiszem, sokkal inkább ember vagy, mint vámpír. Idővel megtanulod úgy látni a dolgokat, ahogy mi, és...

– Nem! – kiáltottam, és felugrottam. – Nem akarom úgy látni a dolgokat, ahogy maguk. Én csodálom a vámpírok erejét, becsületességét és hűségét, és én is ilyen szeretnék lenni. De úgy nem, ha ez azt jelenti, hogy ostobává, a bölcsesség és a józan értelem iránt vakká kell válnom, ha csak azért kell elszenvednem ilyen véres összecsapásokat, mert a vezetőim túl büszkék ahhoz, hogy leüljenek a vérszipolyokkal, és részletesen megtárgyalják a nézeteltéréseiket.

– Könnyen lehet, hogy képtelenség volt “megtárgyalni velük a nézeteltéréseinket” – jegyezte meg Seba.

– Akkor is erőfeszítést kellett volna tenni rá. A hercegeknek legalább meg kellett volna próbálni.

Seba elcsigázottan rázta meg a fejét.

– Lehet, hogy igazad van. Én már öreg vagyok, megrekedtem a múltban. Emlékszem arra az időre, amikor a vámpírok nem választhattak, amikor arról volt szó, hogy ők ölnek, vagy őket ölik, harcolnak, vagy elpusztulnak. Az én szememben a mai csata kegyetlen volt, de nem rosszabb, mint száz másik, melynek több évszázados életem során tanúja voltam. S ha már itt tartunk, be kell vallanom, hogy a világ megváltozott. Talán eljött az ideje, hogy mi is változzunk. – Elmosolyodott. – De ki fog kivezetni bennünket a múlt sötétségéből? Kurdában láttuk a jövőnket. Ő talán megváltoztathatta volna a gondolkodásunkat és az életmódunkat. De most, hogy így szégyent hozott magára, ki mer majd szót emelni az új világ és annak új szokásai mellett?

– Nem tudom. De valakinek tudnia kellene. Ha senki nem tudja, nem fog változni semmi, és a mai bukás újra meg újra ismétlődni fog, amíg a vámpírok ki nem irtják a vérszipolyokat, vagy fordítva – feleltem.

– Súlyos gondolatok – sóhajtott föl Seba, aztán fölállt, és végigsimított sebesült jobb combján. – De nem azért jöttem, hogy megvitassam veled a jövőt. Egy sokkal közelebbi és kevésbé zavarba ejtő döntés előtt állunk.

– Mire gondol? – kérdeztem.

Lemutatott a földre, és csak ekkor vettem észre, hogy Madame Octa és a szürke pöttyös hátú pók lapul mögöttünk.

– Sok nyolclábú barátunkat tapostak szét a harc hevében – kezdte Seba. – Ők az életben maradtak közé tartoznak. Eliramodhattak volna a többiekkel, de itt maradtak, mintha további parancsra várnának.

Egy pillanatra megfeledkeztem sötét aggodalmaimról, és rámutattam a szürke pöttyösre.

– Gondolja, hogy a fickó belezúgott?

Seba elvigyorodott.

– De még mennyire! Nem hiszem, hogy a pókok ugyanúgy élik át a szerelmet, mint mi, de ez itt mindvégig el sem mozdult Madame Octa mellől, sőt még akkor sem ment el a többiekkel, amikor az asszonyság a maradás mellett döntött. Szerintem össze akarnak házasodni.

Mosolyognom kellett azon az abszurd gondolaton, hogy Madame Octa miniatűr fehér ruhában végiglejt a padsorok között, Mr. Crepsley pedig az oltárhoz vezetve átadja őt a vőlegénynek.

– Arra gondol, hogy rakjam be a hímet a kalitkájába? – kérdeztem.

– Az igazat megvallva, arra gondoltam, hogy engedd szabadon Madame Octát, hogy elmehessen a hímmel. Én ellenzem a vadon élő teremtmények befogását, ha csak nem feltétlenül szükséges.

– Engedjem elő? És ha megmar valakit?

– Nem hinném – felelte némi gondolkodás után az öreg szállásmester. – Oly sok hegyi járat közül kevéssé valószínű, hogy épp olyat fog választani otthonául, ahová ember beteheti a lábát.

– És mi lesz az utódaival? Ha elkezd szaporodni, egy hadseregnyi mérges pókot költhet ki.

– Kétlem – mosolygott Seba. – Még ha tudna is párosodni Ba'Halen pókjaival, az utódai valószínűleg nem lennének mérgesebbek, mint az apáik.

Eltöprengtem a dolgon. Seba már korábban is javasolta, hogy engedjem szabadon Madame Octát, de visszautasítottam. Végiggondolva azonban, hogy miken ment keresztül, illőnek tűnt, hogy ezúttal elengedjem.

– Jól van. Meggyőzött – feleltem.

– Nem akarod megbeszélni a dolgot Lartennel? – kérdezte Seba.

– Azt hiszem, neki most nagyobb gondja van ennél – feleltem Arrára célozva.

– Igaz – bólogatott Seba. – Te akarod közölni vele a jó hírt, vagy mondjam meg én?

– Majd én. Várjon egy percet... megkeresem a fuvolámat.

Meg is találtam ott, ahová eldobtam. Visszasiettem, bevettem a számba, s miközben hangtalanul megfújtam, ezt a gondolatot küldtem Madame Octának:

– Menj. Szabad vagy. Elmehetsz.

A pók tétovázott, aztán, nyomában a szürke pöttyös hegyi pókkal, elmászott. Sebával utánuk néztünk, míg el nem tűntek a fal egyik repedésében. Ha nincs Madame Octa, sohasem találkozom Mr. Crepsleyvel. Ő kulcsszerepet játszott abban, hogy végül is hogyan alakult a sorsom.

Habár azóta nem szerettem, amióta megmarta a legjobb barátomat, Steve Leopardot, most, hogy örökre elillant az életemből, valahogy furcsán magányosnak éreztem magam – mintha egy kedves társamat veszítettem volna el.

Megráztam magam, hogy megszabaduljak e különös hangulatomtól, és letettem a földre a fuvolát. Nem lesz többé szükségem rá. Aztán szóltam Sebának, hogy fölmennék a termekbe. Némán, mint két kísértet, hátat fordítottunk a csata színhelyének, és magukra hagytuk a vértócsákat – gyűljenek, sűrűsödjenek kedvükre.

A cellámba visszaérve ruhástól, azon véresen, ahogy kijöttem a barlangból, bedobtam magam a függőágyamba. Sokáig olyan primitív körülmények között aludtam, hogy ahhoz képest ezt mennyeinek éreztem, és szinte azonnal el is nyomott az álom. Átaludtam az éjszaka nagy részét, és kora hajnalra járt, mire fölébredtem. Odakint az alagutakban csend honolt. Harkat már várta, hogy felébredjek.

– Hallottam... megöltél... két vérszipolyt – mondta, miközben odanyújtott egy vödör hideg vizet, egy durva szövésű törülközőt és egy halom tiszta ruhát. Én csak morogtam valamit válaszképpen, gyorsan levetkőztem, és kezdtem lemosni magamról a rám száradt vért.

– A vámpírok... nem engedték... hogy én is velük menjek. Nem is... bántam. Az ölésnek... még a gondolatát se... szeretem.

– Hát, nem sok élvezet van benne – bólogattam.

– Rettenetes... volt? – kérdezte.

– Nem akarok beszélni róla – hárítottam el.

– Jól van. Nem... kérdezem többet.

Hálásan rámosolyogtam, majd belemártottam kopasz fejemet a vödörbe, utána leráztam róla a vizet, alaposan megdörzsöltem a fülem mögött, aztán megkérdeztem, mi van Mr. Crepsleyvel. Harkat kerek szemének zöld fénye észrevehetően elhomályosult.

– Még mindig... Arrával van. Nem hajlandó... elmozdulni mellőle. Seba... vele van... hogy vigasztalja.

– Szerinted odamenjek, és beszéljek vele?

Harkat megrázta a fejét.

– Most... ne. Később, ha majd... szüksége lesz rád. Most hagyd... hadd gyászoljon egyedül.

Miközben szárazra töröltem magam, Vanez és a többi vámpír felől érdeklődtem, de Harkat nem sokat tudott róluk. Annyit mindenesetre, hogy legalább tíz vámpír meghalt, és még több a súlyos sebesült, de hogy kik, az nem jutott el hozzá.

Miután felöltöztem, elkísértem Harkatot a Khledon Lurt Terembe. Gyorsan bekaptunk valamit, azután visszaballagtunk a cellánkba, és a nap további részében ott is maradtunk. Elvegyülhettünk volna a vámpírok között hangos üdvrivalgással fogadták érkezésemet –, de nem akartam leülni és végighallgatni hencegő meséiket arról, hogy miként bántunk el a vérszipolyokkal.

Végre, alkonyat felé, Mr. Crepsley támolygott be a cellánkba. Még a szokottnál is sápadtabbnak láttam; belerogyott a függőágyamba, és arcát a két kezébe temetve felnyögött.

– Hallottad? – suttogta.

– Igen – feleltem, majd kis szünet után gyámoltalanul hozzátettem: – Részvétem.

– Azt hittem, fel fog épülni – sóhajtotta. – Tudtam, hogy végzetes sebet kapott, de ennek ellenére olyan sokáig bírta... már kezdtem reménykedni, mégiscsak túléli.

– Már... – megköszörültem a torkomat, és újrakezdtem. – Már el is hamvasztották?

Megrázta a fejét.

– Még senkit. A Vér Őrei a szokásnak megfelelően legalább két napig maguknál tartják a holttesteket. A vérszipolyok viszont... – Leejtette a kezét, és az arca kifejezetten ijesztővé vált. – ők e pillanatban is égnek a tűzben. Elvettük az őröktől és apró darabokra vagdostuk őket, hogy a lelkük ne tudjon elszakadni a Földtől – sohasem juthatnak el a Paradicsomba. Remélem, itt fognak rohadni egy örökkévalóságon át.

Úgy éreztem, nem ez a megfelelő pillanat, hogy beszéljek neki az undorról, ami elfogott odalent a barlangban, vagy arról, hogy hitem szerint a vámpíroknak meg kell tanulniuk könyörületesnek lenni, így aztán tartottam a számat, és gyorsan rábólintottam.

– Mi van... Kurdával és a... többi életben maradottal? – kérdezte Harkat.

– Velük majd később foglalkozunk – felelte Mr. Crepsley összeszűkülő szemmel. – Előbb kihallgatjuk, aztán kivégezzük őket. Én is jelen leszek rajta. Akar valamelyikőtök velem tartani?

– A kihallgatásra igen. A kivégzésben nem vagyok biztos – válaszoltam.

– Én egyikre... sem – mondta Harkat. – Nem érzem... illőnek, hogy végignézzem. Ez... a vámpírokra tartozik.

– Ahogy óhajtjátok. És a temetésre? Akartok végső búcsút venni Arrától?

– Természetesen – feleltem csendesen.

– Én is... szeretnék – csatlakozott Harkat.

Amikor Arra nevét kiejtette, Mr. Crepsley vonásai el lágyultak.

– Miután elhagytuk a barlangot, már nem sokat beszélt – suttogta, inkább magának, mint Harkatnak vagy nekem. – Fájt neki a beszéd. Kímélte az erejét. Keményen küzdött. Ameddig bírta, ragaszkodott az élethez. Az orvosok arra számítottak, hogy meg fog halni. Valahányszor elakadt a lélegzete, már rohantak is, hogy felszabadítsák a helyet más sebesült vámpíroknak. De ő kitartott. Már úgy megszokták, hogy hiába rohangálnak hozzá, hogy amikor végül tényleg meghalt, észre sem vették. Húsz teljes percig feküdt a karomban mozdulatlanul, az arcára fagyott mosollyal.

A szemét elborították a könnyek. Odanyújtottam neki egy darabka anyagot zsebkendő gyanánt, de nem kérte.

– Nem hallottam az utolsó szavait – suttogta rekedten.– Túl halkan mondta. Azt hiszem, a pallókról mondott valamit.

– Aludt egyáltalán? – kérdeztem, már magam is a sírás határán.

– Hogy tudnék aludni? – sóhajtotta. – Készülni kell a kihallgatásokra. Kurda kihallgatását akkor sem mulasztanám el, ha örökre le kellene is mondanom az alvásról.

– Ne hülyéskedjen – dorgáltam szelíden. – Mikor kezdődik?

– Éjfélkor – szipogta.

– Addig még rengeteg idő van. Aludjon egy szemhunyást. Majd felébresztem, mielőtt elkezdik, és mehetünk együtt.

– Megígéred? – nézett rám.

– Ilyen fontos dologban nem hazudnék magának válaszoltam.

Bólintott, majd felállt és elindult. Az ajtóban megállt, és visszanézett.

– Jól viselkedtél a barlangban, Darren. Derekasan kivetted a részedet a harcból. Büszke voltam rád.

– Köszönöm – feleltem, és elbőgtem magam.

– Büszke – motyogta maga elé, aztán kifordult a folyosóra, és elcsoszogott a cellája felé, mint egy fáradt, megtört öreg ember.

Még azon az éjjelen megkezdődött Kurda Smahlt tárgyalása.

A Hercegek Termét, de még a kinti barlangot is, zsúfolásig megtöltötték az elkeseredett, dühös vámpírok.

Gyakorlatilag a hegyben tartózkodó minden vámpír ott akart lenni, hogy kifütyülje, lehurrogja és leköpdösse az árulót, s majd kitörő ujjongással fogadja a kihirdetett ítéletet. Én Mr. Crepsleyvel és Seba Nile-lal érkeztem.

Az első sorban ültünk le. Nem számítottunk rá, hogy ilyen közel fogunk ülni – tudniillik későn érkeztünk– , de hamar észrevettem, hogy én vagyok a nap hőse.

A vámpírok főként az én erőfeszítéseimnek tulajdonították, hogy győzelmet arattak a vérszipolyok felett.

Lelkes örömmel fogadták az érkezésemet, s mindjárt előre is tessékeltek mindhármunkat a díszhelyre. Szívesebben húzódtam volna meg hátul, s néztem volna végig távolról a törvénykezést, de Mr. Crepsley nagyon szeretett volna minél közelebb ülni az emelvényhez, és azok után, amiken keresztülment, nem volt szívem csalódást okozni neki.

Egyenként bocsátották be az összeesküvőket, hogy külön-külön hallgassák ki és ítéljék el őket. Ha őszintén vallanak, és a hercegeket kielégítik a válaszaik, innen egyenesen a Halál Termébe vezetik és kivégzik őket.

Ha nem hajlandók együttműködni, kínvallatással kísérlik meg kiszedni belőlük a titkaikat. (De a vérszipolyok a vámpírokhoz hasonlóan rengeteg szenvedést képesek kiállni, és jóformán lehetetlenség megtörni őket.)

Elsőnek mindjárt Kurdát vezették be. A lefokozott tábornok megláncolva vonszolta el magát a sziszegő és üvöltöző vámpírok sorai mellett. Egyesek az őreit félretaszigálva megütötték vagy belerúgtak. Még olyan is volt, aki egy egész maroknyit kitépett szőke hajából. Mire az emelvényhez ért, szánalmas állapotban leledzett: fehér ruhája cafatokban lógott rajta, vérző teste tele volt zúzódásokkal. Ennek ellenére emelt fővel lépkedett, egy mozdulattal sem reagálva a sértésekre.

A hercegek – négy, hosszú, éles lándzsával felfegyverzett őr karéjában – az emelvényen vártak rá. Kurdát odaállították a három herceg elé, akik megvetően az arcába köptek. Aztán kivezették oldalra, és szembefordították a vámpírok gyülekezetével. Először nem bírtam rászánni magam, hogy a szemébe nézzek, de amikor végre összeszedtem a bátorságomat, láttam, hogy arcán szomorú mosollyal engem néz.

– Csend legyen! – kiáltotta Mika Ver Leth a pisszegő, pfujoló vámpírseregnek. – Hosszú éjszaka előtt állunk. A lehető leggyorsabban és leghatékonyabban szeretnénk végezni mindegyik esettel. Tudom, hogy az indulatok magasra csaptak, de azt, aki megzavarja Kurda Smahlt – vagy a többiek – kihallgatását, azon nyomban kihajítjuk innen. Világosan fejeztem ki magam?

A vámpírok morcosan dünnyögtek az orruk alatt, és visszaültek a helyükre. Amikor helyreállt a csend, fölállt Paris Skyle, és beszélni kezdett az egybegyűltekhez.

– Tudjuk, miért vagyunk itt. Elárultak és ostrom alá vettek bennünket. Én éppúgy tanúja akarok lenni, amint az alávaló gazok megszenvednek a bűnükért, mint bármelyikőtök, de előbb meg kell tudnunk, miért támadtak ránk, és hogy kell-e számítanunk további támadásokra. – Kurdához fordult, és arcvonásai megkeményedtek. – Szövetségben voltál-e azokkal a vérszipolyokkal, akiket tegnap megöltünk? – kérdezte.

Hosszú csend támadt. Aztán Kurda bólintott, és azt mondta:

– Szövetségben voltam.

Néhány vámpír gyilkost kiáltott, de őket rögtön ki vezették a teremből. A többiek falfehér arccal, egész testükben remegve, gyűlölettől égő szemmel bámultak Kurdára.

– Kinek a parancsára cselekedtél? – kérdezte Paris.

– A magaméra – válaszolta Kurda.

– Hazug! – mordult fel Nyíl. – Mondd el, ki adta neked ezt a feladatot, vagy úgy éljek, hogy...

– Tudom, mit fogsz tenni – vágott a szavába Kurda. Ne félj, nem vágyom rá, hogy a hivatásos kínvallatóitok faggassanak tovább. Elmondom az igazat itt.

– Azt jól teszed – morogta Nyíl, és visszaült a trónszékére.

– Kinek a parancsára cselekedtél? – kérdezte ismét Paris.

– A magaméra – ismételte Kurda. – A terv az enyém volt. Én hívtam ide a vérszipolyokat. Kínozzatok meg, ahogy jólesik, akkor sem mondhatok mást. Ez az igazság.

– Te gondoltad ki ezt a gyalázatos gaztettet? – kérdezte hitetlenkedve Mika.

– Én – bólintott Kurda. – Én rendeztem úgy, hogy a vérszipolyok ide jöhessenek. Elláttam őket térképekkel, hogy észrevétlenül belopózhassanak. Én...

– Áruló! – bömbölte egy vámpír, és megpróbált előrerohanni az emelvényhez. Két őr elkapta, és kivonszolta a teljes erejéből rúgkapáló és üvöltöző vámpírt.

– El tudnám érni – sziszegte a nagy kavarodásban Mr. Crepsley, tekintetét mereven Kurdára szegezve. Most odaugranék, és mielőtt bárki megállíthatna, végeznék vele.

– Nyugalom, Larten – suttogta Seba, kezét társa remegő vállára téve. – Kurda innen nem mehet sehova. Mindenképpen meg fog halni. Hallgassuk végig.

Mihelyt elhalkult a feldühödött tiltakozó kiáltozása, Paris folytatta a kihallgatást.

– Igaz, hogy a beavatásodat követően be akartad csempészni a vérszipolyokat ide, a Hercegek Termébe, azzal a céllal, hogy megkaparintsák a Vérkő feletti hatalmat?

– Igaz – válaszolta kertelés nélkül Kurda. – Megvártuk volna az avatási ünnepséget, aztán miközben ti a Tanácsülés emlékein merengve és már a következőre gondolva a sárga földig leittátok volna magatokat, én a titkos alagutakon keresztül becsempésztem volna őket, s az őröket rövid úton elintézve elfoglaltam volna a Termet.

– De megtartani már nem tudtad volna – vetette ellene Paris. – Nyilván tisztában voltál vele, hogy Mika, Nyíl és én erőszakkal is kinyitottuk volna az ajtókat, és elbántunk volna veletek.

– Erre már nem került volna sor – vitatkozott Kurda. Ti már akkor nem éltetek volna, úgyhogy az ajtót se nyithattátok volna ki. Mindhármótokat megmérgeztelek volna. Félretettem kifejezetten erre az alkalomra hat üveg borkülönlegességet, de mindbe belekevertem egy gyorsan ölő mérget. Az ünnepélyes szertartás előtt akartalak megajándékozni vele benneteket. Azzal köszöntöttetek volna fel, és egy-két óra múlva halottak lettetek volna, s én elfoglaltam volna a Termet.

– És utána hozzáfogtál volna, hogy megszabadulj a fajtád többi tagjától – hördült fel Nyíl.

– Nem. Hozzáfogtam volna, hogy megmentsem őket – felelte Kurda.

– Hogy érted ezt? – kérdezte meglepetten Paris.

– Senkinek sem szúrt szemet, hogy miért épp egy ilyen lehetetlen időpontot választottam a támadásra? – fordult Kurda a teremben ülőkhöz. – Nem furcsa, hogy egy Tanácsülés idején csempészek be egy horda vérszipolyt, amikor e termekben és alagutakban nyüzsögnek a vámpírok, és sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy felfedezik őket, mint ha pár hónappal később telepednének be?

– Feltételezem, hogy akkor akartál támadni, amikor mindnyájan együtt vagyunk itt – mormolta zavartan Paris.

– Miért? – kérdezte kihívóan Kurda. – A tervem az volt, hogy behatolunk a Terembe és megszerezzük a Vérkőt, nem pedig az, hogy szembeszállunk a vámpírok haderejével. Minél több vámpír tartózkodik a hegyben, annál nehezebbé válik a feladatunk végrehajtása.

– Az orrunk alá akartad dörgölni – horkant fel Nyíl. – Fel akartál vágni vele, hogy a Vezérkar ülésezése alatt is el tudod foglalni a termeket!

– Ilyen hiúnak tartasz? – nevetett Kurda. – Azt hiszed, kockára tettem volna az életemet, csak hogy megmutassam, mit tudok? Elfelejted, hogy nem olyan vagyok, mint a vámpírok többsége. Amit teszek, az eredményekért teszem, nem a látszatért. Hidegvérű összeesküvő vagyok, nem holmi lobbanékony hetvenkedő. Csak a siker érdekelt, a tálalás, a látványosság nem.

– Akkor most miért támadtál mégis? – kérdezte a hallottakon felbőszülve Mika.

– Mert kifutottunk az időből – sóhajtotta Kurda. Most kellett támadnunk, vagy soha. Mint mondtam, meg akartam menteni a fajunkat, nem pedig kiirtani. Már csak egy azonnali, megelőző csapásban reménykedhettünk. Most, hogy ez nem sikerült, attól tartok, a sorsunk megpecsételődött.

– Mit beszélsz itt összevissza holmi megelőző csapásról? Eszünk ágában sem volt megtámadni a vérszipolyokat! – rivallt rá Nyíl.

– Én nem a vámpírok vérszipolyok elleni támadását akartam megállítani – magyarázta Kurda. – Hanem a vérszipolyok támadását a vámpírok ellen.

– Talányokban beszél! – tört ki Nyíl dühösen. – A vérszipolyokkal támadott, hogy megelőzze a vérszipolyok tamadásától? Mesebeszéd!

– Lehet, hogy meghibbant – morogta Mika.

– Bárcsak úgy lenne – nevetett sötét ábrázattal Kurda.

– Így nem jutunk sehová – dörmögte Nyíl. – Én azt mondom, vigyük le, és apránként szedjük ki belőle az igazságot. A bolondját járatja velünk. Úgy kellene...

– Mr. Tiny fölkereste a vérszipolyokat – mondta Kurda, és bár föl sem emelte a hangját, szavai üvöltésként hatottak. Nyíl és a többiek néma, feszült csendben várták a folytatást. – Három évvel ezelőtt járt náluk – mondta tovább Kurda ugyanazon a halk, de vészjósló hangon. – Közölte velük, hogy a Vérszipolyok Ura járja a vidéket, keressék őt. Amikor ezt megtudtam, célul tűztem ki magam elé a vámpírok és a vérszipolyok újraegyesítését. Azt reméltem, hogy ha szövetséget kötünk, még mielőtt rátalálnak mitikus vezérükre, akkor elkerülhetjük Mr. Tiny jövendölésének szörnyű következményeit.

– Úgy tudtam, te nem hiszel a Vérszipolyok Urának meséjében – jegyezte meg Paris.

– Nem is hittem, amíg nem tapasztaltam, mennyire komolyan veszik a vérszipolyok – felelte Kurda. – Sohasem foglalkoztak azzal a gondolattal, hogy háborúzzanak velünk, de amióta Mr. Tiny náluk járt, egyre csak fegyverkeztek, toboroztak, és készültek mitikus vezérük eljövetelére. És immár eljött. – A mondat elhangzásakor kézzelfogható döbbenet hullámzott végig a termen.

A vámpírok úgy hőköltek hátra ültükben, mintha megütötték volna őket, s arcuk hamuszürkévé vált. – Hat hónappal ezelőtt megtalálták a Vérszipolyok Urát – folytatta Kurda tekintetét a lába elé, a földre szegezve. – Még nem vérezték meg, de már elfoglalta a helyét közöttük, és tanulja a szokásaikat. Az én árulásom az utolsó, kétségbeesett próbálkozás volt. Ha meg tudtam volna szerezni a hatalmat a Vérkő felett, talán legyőzhettem volna a vérszipolyokat – unokafivéreink közül nem mindegyik akar háborúzni velünk. Most, hogy kudarcot vallottam, nyitva áll előtte az út. Meg fogják vérezni, átveszi az uralmat a vérszipolyok felett, és ellenünk vezeti őket. És győzni fog.

Kurda lehalkította a hangját, és gúnyosan dünnyögte:

– Gratulálok, uraim, A mai dicső győzelem után már semmi sem gátolhat meg benneteket abban, hogy hiábavaló háborút vívjatok a vérszipolyokkal. Szabaddá tettétek az utat, hogy Mr. Tiny jövendölése beteljesedhessék. Mulassatok, ünnepeljetek. Talán ez lesz az utolsó alkalom, hogy megverhetitek a dobokat, és elhenceghettek a vitézségetekkel. A mai éjszakától fogva ketyeg az óra. Ha megáll, a mi időnk is lejár. Minden egyes vámpír, aki csak ebben a teremben van – vagy bárhol a világon – , elátkozott.

Kurda keserű mosollyal kiszabadította jobb kezét a láncból, s ujjait a homlokához és két szeméhez emelve a halál érintésének jelét mutatta a hercegeknek. Azután rám nézett, és megismételte a jelet.

– Még a halálban is légy győzedelmes – károgta gúnyosan, és szomorú kék szeme sarkában megcsillantak a fájdalom és a reményvesztettség könnyei.

A Kurda bejelentését követő szörnyű némaság mintha egy örökkévalóságig tartott volna. Nagy sokára Seba Nile állt fel lassan, és remegő ujját Kurdára szegezve azt sziszegte:

– Hazudsz!

– Nem hazudok – rázta meg konokul a fejét Kurda.

– Láttad a Vérszipolyok Urát? – kérdezte Seba.

– Nem – felelte Kurda. – Akkor megöltem volna.

– Akkor honnan tudod, hogy létezik?

Kurda válaszképpen csak megrándította a vállát.

– Válaszolj neki! – dörgött rá Paris.

– A vérszipolyoknak van egy különleges koporsójuk kezdte Kurda. – Úgy hívják, hogy a Tűz Koporsója. Mr. Tiny sok évszázada, nagyjából az idő tájt ajándékozta nekik, amikor ezt a mágikus kupolát adta nekünk, ahol most is vagyunk. Azóta egy csapat vérszipoly őrzi, akik a Végzet Hordozóinak nevezik magukat. A koporsó olyan, mint bármelyik másik – egészen addig, amíg bele nem fekszik valaki, és rá nem teszik a fedelét. Akkor perzselő tűz lángol fel a belsejében. Ha a benne fekvő személy hivatott arra, hogy a vérszipolyok vezére legyen, akkor ép bőrrel, sértetlenül fog kilépni belőle. Ha nem, akkor ott hamvad el a lángok között.

Az évtizedek során sok vérszipoly tett vakmerő próbát a Tűz Koporsójával – s lelte halálát benne. De hat hónappal ezelőtt belefeküdt valaki, egy ember, és sértetlenül lépett ki a lángok közül. Ő a Vérszipolyok Ura, és ha a vérüket is odaadják neki, attól kezdve a klán minden tagja neki fog engedelmeskedni, és őt fogja követni – ha kell, a halálba is.

A hercegek félelemmel és bizonytalansággal eltelve néztek Kurdára, majd Paris suttogva megkérdezte:

– Ott voltál, amikor ez az ember próbát tett?

– Nem – válaszolta Kurda. – Ott csak a Végzet Hordozói voltak jelen.

– Akkor lehet, hogy az egész csak szóbeszéd. Fantázia szülte hazugság – mondta reménykedve Paris.

– A vérszipolyok sohasem hazudnak – emlékeztette Kurda.

– Talán megváltoztak – gondolkodott hangosan Mika. – A Vérkő megér pár hazugságot. Lehet, hogy átejtettek, Kurda.

Kurda erre is csak a fejét rázta.

– Sok vérszipolyt ugyanúgy nyugtalanít Uruk eljövetele, mint minket. Nem akarnak háborúzni. Félnek, hogy egy ilyen harc túl sok áldozatot követelne. Ezért egyeztek bele harmincnyolcan, hogy eljönnek velem erre a küldetésre. Bíztak benne, hogy elejét vehetik a totális háborúnak, s ezzel megkímélik társaik és barátaik életét.

– Folyton a háború megelőzéséről és a mi megmentésünkről beszélsz – vetette közbe Paris. – Nem értem, miért gondoltad, hogy bármit is segíthet rajtunk az, ha elárulod az ügyünket.

– Ki akartam kényszeríteni, hogy unióra lépjünk velük – magyarázta Kurda. – Amikor meghallottam, hogy megtalálták a Vérszipolyok Urát, tudtam: egy tisztességes békeszerződés megkötésével már elkéstünk. Mérlegeltem a lehetőségeimet – nem volt sok– , és úgy döntöttem, államcsínyt kísérelek meg. Ha sikerült volna, a vámpírok az egész világon ki lettek volna szolgáltatva a vérszipolyoknak. Azok, akik bejutottak volna ide, a Hercegek Termébe, felvehették volna a kapcsolatot a fajtársaikkal, és a Vérkő révén tudomásukra hozhatták volna a jelenleg élő vámpírok pontos hollétét. Népünknek nem maradt volna más választása, mint elfogadni a feltételeimet.

– És vajon mik lettek volna azok? – kérdezte Paris megvető arccal.

– Csatlakozni a vérszipolyokhoz – válaszolta Kurda. Egyenrangú felek közötti unióban reménykedtem, melyben vámpírok és vérszipolyok egyaránt engedményeket tettek volna. A körülmények megváltozásával ez lehetetlenné vált. Kénytelenek lettünk volna alkalmazkodni a vérszipolyok életmódjához és szokásaihoz. De még ez is jobb lett volna, mint a teljes megsemmisülés.

– Nekem nem – mordult fel Nyíl. – Én inkább választottam volna a halált.

– Biztos vagyok benne, hogy mások is – bólintott Kurda. – De hiszem, hogy a legtöbben értelmes megoldásnak tartották volna. De ha nem, ha mindnyájan a mindhalálig tartó harcot választottátok volna, én legalább megpróbáltam.

– És te mit nyertél volna rajta, Kurda? Ígértek valami rangot a vérszipolyok? Lettek volna hercegek abban az új seregben? – kérdezte Mika.

– A vérszipolyok nem tettek ajánlatokat – felelte Kurda. – Sokan szeretnék elkerülni a háborút, így néhány tucatnyian – bátor férfiak, akiket úgy gyilkoltatok le, mint valami söpredéket – hajlandók voltak életük kockáztatásával segíteni nekem. Nem voltak hátsó gondolataink. A ti érdeketekben tettük, nem a magunkéban.

– Nemes tett volt, Kurda – gúnyolódott Mika.

– Nemesebb, mint képzelnéd! – csattant fel türelmét vesztve Kurda. – Hát nincs egy csepp képzelőerőtök sem? Nem látjátok, mekkora áldozatot hoztam?

– Miféle áldozatot? – hökkent meg Mika.

– Akár győzök, akár vesztek, a jutalmam mindenképpen halál lett volna – felelte Kurda. – A vérszipolyok még nálunk is jobban megvetik az árulókat. Ha minden sikerül, a Hercegek Termében maradtam volna, hogy felügyeljek a klánok összekeveredésére. És ha a népünk jövőjét már biztonságban láttam volna, magam ajánlottam volna fel, hogy ítélkezzenek felettem, és pontosan ugyanarra a sorsra jutottam volna, mint ami most vár rám.

– Higgyük el neked, hogy a vérszipolyok megölnék azt, aki kiszolgáltatta nekik esküdt ellenségüket? – hahotázott Mika.

– El kell hinnetek, mert igaz – felelte Kurda. – Sem a vámpírok, sem a vérszipolyok nem tűrnék el, hogy egy áruló életben maradjon. Ez a törvény mindkét klán minden egyes tagjának a szívébe van írva. A vérszipolyokat, akik eljöttek velem, hősként ünnepelték volna ők egyetlen törvényüket sem szegték meg, legfeljebb hogy a vámpírok területére tették a lábukat –, de engem, aki elárulta az övéit? – Kurda megrázta a fejét. – Nem, Mika, én ezen nem “nyertem” volna semmit, és csak magadat csapod be, ha bármi mást hiszel.

Kurda szavai zavart keltettek a vámpírok között. Láttam, hogy szemükben és nyelvükön nyugtalanító kérdésekkel néznek össze egymással.

– Lehet, hogy jutalmat vár tőlünk, ahelyett hogy ledobnánk a nyársakra – kurjantotta valaki, de senki nem nevetett a tréfán.

– Nem remélek és nem kérek kegyelmet – felelt rá Kurda. – Egy vágyam van, hogy az elkövetkező nehéz esztendőkben emlékezzetek arra, amit tenni akartam. Csak a klán legfőbb érdekeit tartottam szem előtt. Remélem, egy éjjelen megértitek és elismeritek ezt.

– Ha mindaz igaz, amit itt elmondtál, miért nem kerestél meg vele minket? – kérdezte Paris Skyle. – Ha tudtunk volna a Vérszipolyok Uráról, lépéseket tehettünk volna, hogy elpusztítsuk.

– Úgy, hogy megöltök minden vérszipolyt? – kérdezte keserűen Kurda.

– Akár annak árán is – bólintott rá Paris.

– Én nem ezt akartam – sóhajtott fel Kurda. – Én menteni akartam az életeket, nem elvenni. A harc nem fogja megmenteni a vámpírokat, amennyiben Mr. Tiny igazat jósolt. De egy unió – még mielőtt a fenyegetés valóra válik – megmenthetett volna bennünket. Nem állíthatom, hogy igazam volt – folytatta Kurda. Szinte biztos vagyok benne, hogy amit tettem, ki fogja robbantani a háborút, ami romláshoz és pusztuláshoz vezet. De meg kellett próbálnom. Hittem benne, hogy rajtam áll, meg tudjuk-e változtatni a sorsunkat. Akár igazam volt, akár tévedtem, nem nyugodhattam bele, hogy a népemen beteljesüljön Mr. Tiny fenyegető jóslata.

Kurda ekkor egyenesen rám szegezte a pillantását.

– Nem sok megbánni valóm van – mondta. – Megpróbáltam, nem sikerült – ilyen az élet. Az egyetlen, amit igazán sajnálok, hogy meg kellett ölnöm Gavner Purlt. Nem akartam vért ontani. De mindennél előbbre való volt a terv. Egész népünk jövője fontosabb volt az egyes emberek életénél. Akár egy tucatnyit is megöltem volna Gavneren kívül, ha rákényszerülök – akár százat is, ha ezzel megmenthetem a többiek életét.

Ezzel Kurda befejezettnek nyilvánította a vallomását, és tovább egy szót sem volt hajlandó nyilatkozni az árulásáról. A hercegek kérdésére, hogy tudja-e, hol van a Vérszipolyok Ura, vagy hogy mit terveznek a vérszipolyok, válaszképpen csak a fejét rázta.

A hercegek engedélyt adtak a teremben lévőknek kérdések feltevésére, de egy vámpír sem akadt, aki élt volna a lehetőséggel, és kérdéssel fordult volna a bukott tábornokhoz. Csak ültek lesütött szemmel, szégyenkezve. Senki sem kedvelte Kurdát, azt sem helyeselték, amit tett, de tisztelet ébredt bennük iránta, és bánták, hogy korábban úgy viselkedtek vele.

Mielőtt túlságosan hosszúra nyúlt volna a csend, Paris bólintott az emelvényen álló őröknek, hogy vezessék Kurdát a hercegek elé. Utána Paris pár percig magába vonult, hogy összeszedje a gondolatait. Amikor elkészült, beszélni kezdett.

– Mélyen felkavart, amit elmondtál. Jobban szeretném, ha nyereségvágyból és személyes előnyökért követted volna el alávaló árulásodat. Akkor tiszta lelkiismerettel és habozás nélkül ítélhetnélek halálra. Hiszem, hogy jóhiszeműen cselekedtél. Akár még abban is igazad lehet, hogy a terved meghiúsításával arra ítéltük magunkat, hogy vereséget szenvedjünk a vérszipolyoktól. Lehet, hogy az lett volna a legjobb, ha Darren nem botlik beléd és társaidba a barlangban, vagy nem marad életben, s nem jön vissza, hogy hírt hozzon felőletek. Csakhogy észrevettek, lelepleztek, a vérszipolyokat meg, annak rendje és módja szerint, a másvilágra küldtük. Ezeken a dolgokon már ha akarnánk, sem tudnánk változtatni. Lehet, hogy a jövő vigasztalan, de emelt fővel, vámpírokhoz méltón fogunk szembenézni vele: erős lélekkel, sziklaszilárdan, ahogy már megszokhatták tőlünk. Bizonyos fokig méltányolom az álláspontodat, Kurda folytatta Paris. – Azt tetted, amit meggyőződésed szerint tenned kellett, tekintet nélkül önmagadra és arra, hogy ezért milyen elismerés jár majd neked. De miközben cselekedtél, a mi törvényeinkre és szokásainkra sem voltál tekintettel, és ezért meg kell büntetnünk. A bűnre, melyet elkövettél, csak egy büntetés szabható ki, méghozzá jogerősen – kivégzés.

Az egybegyűltek melléből felszakadó nehéz sóhaj végighullámzott a termen. Paris tovább beszélt.

– Ha választhatnék, megadnám neked a jogot, hogy vámpírhoz méltón állva, büszkén fogadd a halált. Nem szolgáltál rá, hogy szégyenletes módon, megkötözve, bekötött szemmel, hátulról döfjenek keresztül a nyársak. Én megengedném, hogy nekivágj egy sor kíméletlenül kemény próbának, s addig küzdj, amíg tisztességgel el nem vérezel valamelyiken. És poharat emelnék a nevedre, miközben testedet egészben elhamvasztanák. De herceg vagyok, ezért nincs választási lehetőségem. Akármilyen okok indítottak is rá, elárultál minket, és ez a puszta tény előbbre való, mint az én óhajom.

Paris felállt, Kurdára mutatott, és így szólt:

– Javasolom, hogy vigyük a Halál Termébe, és rövid úton végezzük ki. Ezután testét feldarabolva hamvasszák el, hogy a lelke sohase ismerhesse meg a Paradicsomot.

Rövid szünet után Mika Ver Leth állt fel, és ahogy az imént Paris, ő is Kurdára mutatott, és egy sóhajjal beszélni kezdett:

– Nem tudom, helyes-e vagy sem, de alkalmazkodnunk kell azokhoz a szokásokhoz, amelyek irányítanak és megtartanak bennünket. Én is a Halál Termére és a szégyenletes elhamvasztásra szavazok.

Nyíl is felállt, és ő is Kurdára mutatott.

– A Halál Terme – mondta kurtán.

– Akar-e valaki szót emelni az áruló védelmében? kérdezte Paris. Néma csend volt a válasz. – Ha van ellenvélemény, esetleg még meggyőzhetők vagyunk, hogy változtassuk meg az ítéletünket – mondta, de továbbra sem jelentkezett senki.

Néztem az előttem álló szánalmas alakot, és arra gondoltam, hogy amikor ide érkeztem, rögtön milyen otthonossá tette számomra a Vámpírok Hegyét, mennyire úgy kezelt, mint jó barátját, hogy állandóan tréfálkozott, és milyen nagylelkűen megosztotta velem a tudását és az évek alatt összegyűjtött tapasztalatait.

Eszembe jutott, hogy amikor letaszította Arra Sailst a pallókról, ő volt az, aki fel akarta segíteni. Visszaemlékeztem, hogy amikor megmentette az életemet, milyen veszedelmet vállalt értem, sőt még a küldetése sikerét is kockára tette csak azért, hogy engem kimentsen szorult helyzetemből. Igen, már nem élnék, és ma nem ülnék itt, ha nincs Kurda Smahlt.

Már-már fölálltam, hogy szót emeljek érte, s egy kevésbé szörnyű büntetésért folyamodjam. De ekkor felvillant előttem Gavner arca, azután Arráé, és belém hasított a kérdés, mit tett volna akkor, ha Mr. Crepsley, Seba vagy bárki más akar az útjába állni. Ha a helyzet úgy kívánja, habozás nélkül megölte volna őket. Nem telt volna benne öröme, de nem is riadt volna vissza tőle. Azt tette, amiről úgy érezte, hogy mint hű és becsületes vámpírnak meg kell tennie.

Visszaroskadtam a székbe, szerencsétlen képpel nemet intettem, és hallgattam. Ez az egész túl nagy ügy, a döntés pedig meghaladta az erőmet. Kurda maga okozta a saját bukását. Egyedül kellett szembenéznie vele. Aljasnak éreztem magam, amiért nem állok ki mellette, de ha kiálltam volna, akkor is épp ilyen aljasnak éreztem volna magam.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a hercegek döntését senki sem fogja megkérdőjelezni, Paris intett az emelvényen álló őröknek, akik közrefogták és meztelenre vetkőztették Kurdát. Ő szótlanul, mindvégig a terem mennyezetére függesztett tekintettel tűrte, hogy megalázzák.

Amikor már ott állt meztelenül, Paris szorosan összezárt ujjait belemártotta a trónja mögé rejtett tál kígyóvérbe, majd kezét végighúzta Kurda mellén. Ezután Mika és Nyíl következett, s mindhárman rajta hagyták a csúf, vörös jelt – ezzel bélyegezték meg a vámpírok az árulást vagy a becsület elvesztését.

Ezután az őrök elvezették a megbélyegzett Kurdát. Néma csend volt, egy pisszenés sem hallatszott. Kurda lehajtott fejjel lépkedett őrei között, de én láttam, hogy az arcán könnyek peregnek végig. Magányos volt, és halálra rémült. Szerettem volna vigasztalni, de már késő. Jobb, ha most már késlekedés nélkül hagyjuk őt elmenni.

Ahogy elvezették az összegyűlt vámpírok mellett, senki sem gúnyolódott, és bántani se próbálta senki. Az ajtóhoz érve rövid időre megálltak, hogy a kívül összegyűlt vámpírok tömegében utat nyissanak, azután kivezették Kurdát a Teremből, s végig az alagúton egészen a Halál Terméig. Ott bekötött szemmel berakták a ketrecbe, fölhúzták a nyársakkal kirakott gödör fölé, és kegyetlenül, kínos fájdalmak közepette kivégezték. Így halt meg az áruló... a barátom... Kurda Smahlt.

Nem néztem végig, ahogy megölik Kurdát. És nem mentem el a vérszipolyok tárgyalására sem. Inkább visszaballagtam a cellámba, és egészen másnap késő éjjelig ott is maradtam, amikor is elérkezett Arra Sails, Gavner Puri és a többiek temetése, akik a Vámpírok Hegyének védelmezése közben lelték halálukat. A csata után megkeresték Gavner holttestét. Kurda elárulta az őreinek, hol keressék, és hamarosan meg is találták odalent, a hegy egyik mély hasadékába rejtve.

Csíkos és társai visszatértek a falkához. Nem sokkal azután, hogy a csata véget ért, minden különösebb hűhó nélkül elmentek, hátrahagyva elpusztult társukat. Még el sem tudtam búcsúzni tőlük, se megköszönni, amit tettek.

Eltűnődtem, vajon összefútok-e még egyszer a falkával. Valószínűtlennek tűnt, még akkor is, ha a hercegek meghagynák az életemet. Most, ha a tanácsülés véget ér, a farkasok szét fognak széledni, s ki-ki visszatér saját vadászterületére. Minden bizonnyal utoljára láttam Csíkost, Rudit és a többieket.

A tárgyalások és a temetések közötti időt naplóírással töltöttem el. Azóta, hogy elindultunk a Vámpírok Hegyére, elő se vettem a naplómat. Elolvastam a korábbi bejegyzéseimet, azután sorra leírtam, mi minden történt attól kezdve, hogy Mr. Crepsleyvel elhagytuk a Cirque Du Freaket, és útnak indultunk a hegy felé. Úgy belefeledkeztem az írásba, hogy egykettőre elrepült az idő. Rendes körülmények között egyébként nem szeretek írni – túlságosan emlékeztet a házi feladatokra– , de mihelyt belekezdtem a történet elmesélésébe, a szavak mintha csak maguktól sorjáztak volna a papíron. Mindössze kétszer hagytam abba az írást: amikor elszaladtam, hogy egyek pár falatot, és amikor pár órás alvásszünetet tartottam.

Reménykedtem, hogy az írás majd segít rendet rakni a fejemben, különösen ami Kurdát illeti, de mire a végére értem, éppoly zavart voltam, mint a kezdetén. Akárhonnan néztem, akárhogy forgattam is a dolgokat, nem tudtam másként érezni, mint hogy Kurda egyszerre volt hős és gazember is. Minden egyszerűbb lett volna, ha vagy az egyik, vagy a másik, de egyik csoportba se tudtam beskatulyázni. Az egész valahogy túl bonyolult volt.

Kurda meg akarta akadályozni a vámpírok elpusztítását. E célt szem előtt tartva elárulta őket. Gonosz volt, mert ezt tette? Vagy gonoszabb lett volna, ha nemesen cselekszik és hagyja, hogy a népe elpusztuljon? Hűnek kell maradnia az embernek a barátaihoz, tekintet nélkül a következményekre? Képtelen voltam eldönteni a kérdést. Énem egy része gyűlölte Kurdát, és úgy tartotta, hogy megérdemelte a halált; énem másik része azonban emlékezett a jó szándékára, szeretetre méltó, barátságos lényére, és azt kívánta, bár lett volna a kivégzésen kívül valami más mód a megbüntetésére.

Mr. Crepsley korábban jött Harkatért és értem, mint hogy végeztem volna a naplóírással. A javát már leírtam, de volt még egy kis híja, így betettem a tollamat könyvjelzőnek, s a naplót félretéve elindultam a szomorú vámpír oldalán, hogy végső búcsút vegyünk drága, elköltözött barátainktól és szövetségeseinktől.

Elsőként Gavner Purl került a hamvasztóba, mivel ő esett el elsőnek. Egyszerű fehér palástba öltöztetve feküdt egy vékony saroglyán a hamvasztógödörben. Lehunyt szemmel, békésen feküdt, rövid barna haját gondosan megfésülték, még a száját is mosolyra igazították a Vér őrei, akik előkészítették a testét. Habár tudtam, hogy a belső szerveivel és az agyával együtt az utolsó cseppig eltávolították a vérét, hátborzongató művükre semmi jel nem utalt.

El akartam mondani Mr. Crepsleynek, mik voltak Gavner utolsó szavai, de már az első szónál elsírtam magam, Mr. Crepsley magához ölelt, és hagyta, hogy a mellére borulva kisírjam magam, miközben vigasztalásképpen gyengéden paskolta a hátamat.

– El akarsz menni? – kérdezte.

– Nem – nyögtem. – Maradni akarok. Csak... csak nehéz.

– Tudom – mondta a vámpír, és a szemében csillogó könnyekből tudhattam, hogy igazat mond.

Nagyon sokan eljöttek Gavner temetésére. Rendszerint ilyen alkalmakkor csak a legközelebbi barátok vagy kollégák gyűlnek össze. A vámpírok mások, mint az emberek – ők nem hisznek abban, hogy annál nagyobb a gyász, minél többen vonulnak fel a temetésen. Gavner azonban népszerű volt, és azért halt meg, hogy védjen másokat, a barlang tehát megtelt vámpírokkal. Még Paris Skyle és Nyíl is eljöttek. Mika is ott lett volna, de egyiküknek őriznie kellett a Hercegek Termét.

A vámpíroknak nincsenek papjaik. Bár megvannak a saját isteneik és hiedelmeik, szervezett vallási életük nincs. A rövid és egyszerű szertartást Paris vezette mint a jelen lévő vámpírok legöregebbje.

– A neve Gavner Purl volt – kántálta, és mindenki elismételte a szavait. – Becsülettel halt meg. – Ezt is utánamondtuk. – Legyen a szelleme a Paradicsom lakója – fejezte be Paris rövid búcsúztatóját, és miután ezt is mindannyian elismételtük, a Vér két Őre meggyújtotta Gavner alatt a leveleket és gallyakat. Aztán néhány különös jelet mutogattak el a holttest fölött, s azzal elvonultak.

Nem kellett sok idő, hogy a tűz eleméssze a tábornokot. Az őrök értettek a dolgukhoz, s úgy rendezték, hogy a lángok pillanatok alatt magasra csapjanak. Még sohasem láttam halotthamvasztást. Meglepetésemre egyáltalán nem volt olyan felkavaró, mint gondoltam. Különös módon megnyugtatónak találtam a látványt, amint a lángok körülölelik Gavnert, s a fölszálló füst elszivárog a boltozat megannyi résén át... majdnem úgy, mintha Gavner lelke szállna el bennük.

Őrültem, hogy eljöttem, bár hálás voltam, amiért kitessékeltek bennünket, amikor arra került a sor, hogy a hamuból összeszedjék Gavner csontjait, és porrá törjék a gödör széle körül látható tálakban. Nem hiszem, hogy kibírtam volna, hogy ott álljak, és végignézzem.

Még három vámpírt égettek el, mielőtt Arra Sails került volna sorra. A szertartások alatt, miközben Mr. Crepsley, Harkat és én odakint várakoztunk, megérkezett Seba Nile és Vanez Blane; a bicegő szállásmester vezette a vak játékmestert. Üdvözöltek bennünket, s megálltak néhány szóra. Mentegetőztek, amiért elmulasztották Gavner hamvasztását, de Vanez kezelésen volt, és meg kellett várnia, amíg kötést cserélnek a szemén.

– Hogy van a szemed? – kérdezte Mr. Crepsley.

– Tönkrement – felelte Vanez vidáman, mintha valami csekélységről lenne szó. – Olyan vak lettem, mint a denevér.

– Azt gondoltam, hogy mivel kezelésre jársz...

– A kezelés csak arra szolgál, hogy megállítsa a fertőzést, nehogy elérje az agyamat – magyarázta Vanez.

– Nem látszik túl kétségbeesettnek – jegyeztem meg a hatalmas kötést bámulva a jobb szemén, és arra gondoltam, milyen szörnyű lehet, ha valaki elveszíti az egyetlen ép szemét.

Vanez vállat vont.

– Szívesen megtartottam volna, de ettől még nincs vége a világnak. Hallani még hallok, a szaglásom is jó, és ki tudom tapogatni magam körül a dolgokat. Időbe fog telni, mire megszokom, de akkor is megtanultam alkalmazkodni, amikor a fél szememet veszítettem el. Biztos vagyok benne, hogy a másik nélkül is elboldogulok.

– Elhagyod a Vámpírok Hegyét? – kérdezte diplomatikusan Mr. Crepsley.

– Nem – felelte Vanez. – Ha más időket élnénk, kimennék a világba, és addig kóborolnék, amíg utol nem érne a vak vámpírnak kijáró nemes vég. De a Vérszipolyok Urának eljövetele mindent megváltoztatott. Paris arra kért, hogy maradjak. Itt hasznossá tehetem magam, még akár úgy is, hogy a raktárakban vagy a konyhákon segítek. Most minden vámpírra szükség van. Azzal, hogy maradok, lehetővé teszem, hogy egy fiatalabb, jobb erőben lévő vámpír másra összpontosíthassa az energiáját, és harcba tudjon szállni a vérszipolyok ellen.

– Én is maradok – jelentette be Seba. – A nyugalomba vonulásom el lett napolva. A világ és az általa kínált kalandok várhatnak. Az öregnek és a betegnek most önzetlenül kell szerepet vállalnia. Manapság nem helyezhetjük a magunk érdekeit a klán érdekei elé.

Kijelentése mélységesen meglepett. Ittlétem alatt korábban Kurda is hasonló érzéseinek adott hangot. Nem tartotta helyesnek, hogy a megrokkant vagy megöregedett vámpírokat társaik kivetik maguk közül. Milyen különös, hogy árulásával és halálával tudott másokat is megnyerni a maga gondolkodásmódjának.

– Ez azt jelenti, hogy az állásajánlatod már nem érvényes? – kérdezte Mr. Crepsley Sebától. Már megegyeztek ugyanis, hogy Seba nyugalomba vonulásával ő lesz a Hegy szállásmestere.

– Azt. De biztos vagyok benne, hogy a hercegek téged is használni tudnak valamire – felelte Seba, majd mosolyogva hozzátette. – Talán söprögetésre?

– Talán – hagyta rá halvány mosollyal Mr. Crepsley. Mika már érdeklődött, hogy maradnék-e, és esetleg folytatnám-e újra tábornoki teendőim ellátását, de azt válaszoltam, hogy e pillanatban még nem akarok ilyesmiről gondolkodni. Majd később, ha már lesz időm végiggondolni a kialakult helyzetet, eldöntöm.

– Mi lesz Darrennel? – kérdezte Vanez. – Döntöttek már a sorsáról a hercegek?

– Nem – válaszolta Mr. Crepsley. – Mika megígérte, hogy a temetési szertartások után első dolga lesz, hogy újra vitát nyisson erről. Biztos vagyok benne, hogy megkegyelmeznek neki.

– Remélem – mondta Vanez, de a hangja nem volt túl meggyőző. – Ugye, tudod, hogy halálos ítéletet még soha nem vontak vissza? A hercegeknek meg kellene változtatniuk a törvényt ahhoz, hogy megkímélhessék Darren életét.

– Akkor változtassák meg! – mordult fel Mr. Crepsley, és dühében előrelépett egyet.

– Nyugalom, Larten – szólt közbe Seba. – Vanez nem rosszindulatból mondta. Csakhogy ez egy teljesen szokatlan helyzet, és a végső döntés – akár így, akár úgy jóval több megfontolást igényel.

– Nincs “akár így, akár úgy” – kötötte meg magát Mr. Crepsley. – Megígértem Arrának: nem engedem, hogy Darrent megöljék. Ő azt mondta, Darren megszerezte a jogot, hogy éljen, és aki kétségbe vonja az ő halálos ágyán mondott utolsó kívánságát, annak velem gyűlik meg a baja. Épp elég halált néztünk végig eddig, még egyet nem viselek el.

– Remélhetőleg nem lesz több – sóhajtott Seba. Hiszem, hogy a hercegekben felülkerekedik az együttérzés. Lehet, hogy majd nem akarnak eltérni a törvénytől, de ebben az esetben szerintem mégis meg fogják tenni.

– Tegyék is – morogta Mr. Crepsley, és többet is mondott volna, de épp ebben a pillanatban hozták meg Arrát, s vitték be hordágyon fekve a Hamvasztás Termébe. Mr. Crepsley egész testében megmerevedett, és sóvár tekintettel bámult Arra után. Átkaroltam, és Seba ugyanezt tette a másik oldalán.

– Bátorság, Larten! – biztatta Seba. – Neki sem tetszene, ha szabadjára engednéd az érzelmeidet.

– Kellő ünnepélyességgel fogok viselkedni – jelentette ki fellengzősen Mr. Crepsley, aztán jóval halkabban hozzátette: – De hiányzik. Tiszta szívemből mondhatom, nagyon hiányzik.

Mihelyt Arra testét a helyére tették, kinyitották az ajtót, és mi beléptünk – elöl Mr. Crepsley, szorosan a nyomában Seba, Vanez, Harkat és én –, hogy végső búcsút vegyünk tőle. Mr. Crepsley keményen tartotta magát, ahogy megígérte. Még egy könnyet sem ejtett, amikor meggyújtották a halottas ágyat. Csak később, amikor már egyedül volt a cellájában, siratta Arrát hangosan; jajkiáltásai végigvisszhangoztak a Vámpírok Hegyének folyosóin és alagútjain, s messzire hallatszottak a hideg és magányos hajnali vidéken.

Szörnyű volt a hosszú várakozás a temetésektől a tárgyalásom megkezdéséig. Mr. Crepsley ugyan váltig hajtogatta, hogy meg fognak kegyelmezni, annak ellenére, hogy megbuktam az Avatási Próbákon, és a szökésemet is meg fogják bocsátani, én azonban nem voltam ebben olyan biztos. A naplóírás elvonta a figyelmemet a közelgő tárgyalásról, de mihelyt utolértem magam, és még egyszer átolvastam, hogy biztos legyek benne, nem hagytam ki semmit, már nem maradt más teendőm, mint hátradőlni és malmozni.

Végre megjelent két őr, és közölték velem, hogy a hercegek készen állnak a fogadásomra. Kértem pár percet, hogy összeszedjem magam. Megálltak odakint a cellám ajtaja előtt, én pedig odafordultam Harkathoz.

– Tessék – nyújtottam át neki egy hátizsákot (egy barátomé volt valamikor – úgy hívták, hogy Sam Grest), benne a naplómmal és néhány személyes tárggyal. – Ha úgy döntenek, hogy kivégeznek, legyen minden a tiéd.

Harkat ünnepélyesen bólintott, és rögtön a nyomomba szegődött, mihelyt kiléptem a cellából az őrökhöz, akik elvezettek a Hercegek Termébe. Mr. Crepsley, akit egy harmadik őr értesített, szintén ott lépdelt mögöttünk.

A Terem ajtaja előtt megálltunk. A gyomrom kavargott a félelemtől, és egész testemben remegtem.

– Bátorság! – súgta Mr. Crepsley. – A hercegek becsületesen fognak eljárni az ügyedben. Ha nem, akkor a segítségedre jövök.

– Én is – mondta Harkat. – Nem hagyom... hogy bármi... őrültséget tegyenek veled.

– Köszönöm, de nem szeretném, ha beleavatkoznátok. A helyzet már így is épp elég rossz, nincs értelme, hogy mindhárman a Halál Termében végezzük – feleltem mosolyogva.

Kinyílt az ajtó, és beléptünk.

A bent ülő vámpírok komoly és ünnepélyes arccal néztek ránk; jelentőségteljes pillantásaik a legkevésbé sem enyhítették szorongásomat. Egy pisszenés sem hallatszott, miközben előrevonultunk az emelvényhez, ahol a hercegek várakoztak szigorú arccal és mellükön összefont karral. A levegő mintha megritkult volna: nehezen vettem a levegőt.

Mr. Crepsley és Harkat az emelvény alatt, Seba Nile és Vanez Blane mellett foglalt helyet. Engem fölvezettek az emelvényre, s ott megálltam a Vámpír Hercegek előtt. Pár pillanatnyi csend után megszólalt Paris Skyle.

– Különös időket élünk. – És felsóhajtott. – Mi, vámpírok, évszázadokon keresztül ragaszkodtunk ősi életmódunkhoz és hagyományainkhoz, és derűs nyugalommal szemléltük, mint változik, fejlődik, és töredezik szét az emberiség. Miközben e bolygó emberlényei elveszítették irány- és célérzéküket, a mi önmagunkba vetett hitünk nem rendült meg – egészen mostanáig.

Az idők változását jelzi, hogy egy vámpír kezet emelhet a testvéreire, még ha jó szándékból is. Az árulásban nincs semmi új az emberiség számára, mi azonban most kóstoltunk bele először, és keserű lett tőle a szánk íze.

Könnyű lenne úgy tenni, mintha nem vettük volna észre az árulókat, s egyszerűen elhessegetni őket a gondolatainkból. Ám ez azt jelentené, hogy nem veszünk tudomást a probléma okáról, és ezzel nyitva hagynánk az utat az újabb és újabb árulások előtt. Az az igazság, hogy a változó világ végül bennünket is megjelölt, és így nekünk is meg kell változnunk, ha életben akarunk maradni ebben a világban.

Noha nem áll szándékunkban egy csapásra és teljes mértékben feladni a szokásainkat, szembe kell néznünk a jövővel, és a szükséges mértékben alkalmazkodni hozzá. Eddig az örök érvényű dolgok világában éltünk, ám ez már a múlté. Ezentúl az újfajta gondolkodás– és életmódra nyitott szemmel, füllel és szívvel kell élnünk.

Ezért gyűltünk itt ma este össze. Rendes körülmények között nem kellene gyűlést összehívni ahhoz, hogy eldöntsük Darren Shan sorsát. Elbukott az Avatási Próbákon – ezért halál jár. Azután megszökött a büntetés elől, ami olyan bűn, amely csak egyféleképpen torolható meg – halállal. A múltban a nyársakra dobás várt volna rá, és a világon senki nem menthette volna meg ettől.

De ma már más időket élünk, és Darrennek nagy szerepe volt abban, hogy megértsük, nekünk is változnunk kell. Sok fájdalmat és szenvedést állt ki, és feláldozta a szabadságát a klán érdekében. Derekasan harcolt, és bebizonyította a kiválóságát. Korábban nagyszerű halál lett volna a jutalma mindezért. Most azonban az élethez való jogát hangoztató kérelmeket terjesztettek be elénk.

Paris megköszörülte a torkát, és ivott egy korty vért. A Teremben feszült csend honolt. Nem láthattam a hátam mögött ülő vámpírok arcát, de a hátamban éreztem a tekintetüket.

– Hosszan tárgyaltuk az ügyedet – folytatta Paris. Úgy képzelem, hogy az emberek világában könnyen napirendre térnének a dolog felett, és nyilvánosan megkegyelmeznének neked. Mi azonban másképp fogjuk fel az igazságszolgáltatást. Ahhoz, hogy tisztára moshassuk a nevedet és szabadon bocsáthassunk, a törvényeink szellemét kellene megváltoztatnunk.

Egyesek szerint eljött a kifinomultabb jogalkotás ideje; szerintük erre épp a te ügyed a meggyőző bizonyíték. Azzal érveltek, hogy a törvényeket azért hozták, hogy megszegjék őket. Én a magam részéről nem értek egyet ezzel a felfogással, de kezdem érteni. Mások azt javasolták, hogy átmenetileg függesszük fel az Avatási Próbákra vonatkozó törvényeinket. Ebben az esetben felmentést kaphatnál, s ezt követően újra hatályba helyeznénk a törvényeket. Páran azonnali, teljes változtatásokat követeltek. Szerintük a törvények igazságtalanok voltak, és – tekintve a Vérszipolyok Urának eljövetelével ránk nehezedő fenyegetést – értelmetlenek is, mivel oda vezethetnek, hogy megfosztjuk magunkat az új tagoktól, és ezáltal önmagunkat gyengítenénk meg.

Paris elbizonytalanodva simított végig hosszú, ősz szakállán.

– Hosszas, többnyire igen heves vita után elvetettük a törvényeink megváltoztatására tett javaslatot. Jöhetnek még idők, amikor kénytelenek leszünk rá, de...

– Charna zsigereire! – bődült el Mr. Crepsley, és már csak azt láttam, hogy fölugrik az emelvényre, és fölemelt öklökkel megáll előttem. Pár pillanat múlva már Harkat is ott állt mellette, és most már ketten néztek farkasszemet a hercegekkel. – Ezt nem tűrhetem! – kiáltotta Mr. Crepsley. – Darren az életét tette kockára értetek, és most halálra ítélnétek? Soha! Ezt a vérszomjas hálátlanságot nem tudom elviselni. Aki kezet akar emelni az inasomra, előbb énrám emeljen kezet, és esküszöm mindenre, ami szent, harcolni fogok ellene az utolsó dühös lélegzetvételemig!

– Én is... hasonlóképpen – mordult fel Harkat, letépve szájáról a maszkot, feltárva ezzel félelmetesen összeszabdalt, szürke ábrázatát.

– Több önuralmat vártam tőled, Larten. Ez a viselkedés nem vall rád – intette Paris a legcsekélyebb zavar nélkül.

– Reménytelen helyzetek kétségbeesett lépéseket szülnek – vágott vissza Mr. Crepsley. – Van, amikor a hagyományokra kell támaszkodni, és van, amikor a józan észre. Nem engedem, hogy...

– Larten! – kiáltott föl a sokaságból Seba. Mestere hangját hallva Mr. Crepsley félig hátrafordult. – Hallgasd végig Parist – tanácsolta Seba.

– Te egyetértesz velük? – hördült fel Mr. Crepsley.

– Én a változás mellett voltam. De amikor elvetették a javaslatot, elfogadtam, ahogy hűséges vámpírhoz illik – felelte Seba.

– A pokolba a hűséggel! – fakadt ki Mr. Crepsley. Ha ilyen árat kell fizetni a hűségért, akkor lehet, hogy Kurdának volt igaza. Talán az lett volna a legjobb, ha átengedjük ezt a helyet a vérszipolyoknak!

– Ezt te sem gondolod komolyan – mosolygott Seba. – Gyere le onnan, ülj le, és hagyd, hogy Paris befejezze. Nevetségessé teszed magad.

– De... – mondta volna tovább Mr. Crepsley.

– Larten! Gyere le! – csattant fel türelmetlenül Seba.

Mr. Crepsley lehorgasztotta a fejét.

– Jól van, meghajlok az akaratod előtt, és végighallgatom Parist – sóhajtotta. – De nem tágítok Darren mellől, és aki megpróbál arra kényszeríteni, hogy elhagyjam ezt az emelvényt, az keservesen megbánja!

– Jól van, Seba – mondta Paris, látva, hogy a szállásmester újabb szóra nyitja a száját. – Larten és a törpe személy maradhatnak. – Amikor ők ketten elhelyezkedtek, Paris folytatta a beszédét. – Mint mondtam, úgy döntöttünk, hogy nem változtatjuk meg a törvényeinket. Jöhet idő, amikor elkerülhetetlen lesz, de most nem szeretnénk elhamarkodottan fejest ugrani egy ilyen cselekvési folyamatba. A változásoknak fokozatosan kell bekövetkezniük. Kerülnünk kell a pánikot és az anarchiát.

Miután megegyeztünk abban, hogy hűnek kell maradnunk a törvényeinkhez, azon kezdtünk gondolkodni, milyen kiskaput találhatnánk, melyen át Darren megmenekülhetne. Nincs senki ebben a teremben, aki a halálát kívánná. Még a törvény megváltoztatásának leghevesebb ellenzői is egyfolytában törték a fejüket, hogyan lehetne valami mentesítő záradékot találni. Gondoltunk arra is, hogy másodszor is hagyjuk Darrent “elszökni” – lazítunk az őrzésén, és hagyjuk, hogy nem hivatalos áldásunkkal meglépjen. De ebben a stratégiában nincs benne a tiszteletadás. Megaláztuk volna vele Darrent, és te, Larten, szintén megszégyenültél volna, akárcsak mi mindannyian, akik belementünk ebbe a kompromisszumba. Ezt tehát elvetettük.

Mr. Crepsley megint dühbe gurult, és mérgesen sziszegte oda a hercegeknek:

– Arra megígértette velem a halálos ágyán, hogy védjem meg Darrent. Kérlek benneteket, ne kényszerítsetek rá, hogy választanom kelljen a hozzátok való hűségem és a neki tett esküm között.

– Nem lesz rá szükség – felelte Paris. – Nincs köztünk érdekellentét, mint majd kiderül, mihelyt befogod a szád, és hagyod, hogy végigmondjam, amit akarok.

Aztán újra komollyá vált eddig mosolygó arca, és felemelt hanggal ismét az egybegyűltekhez fordult: – Mint a vitán jelen lévők tanúsíthatják, Nyíl javasolt elsőként becsületes kiutat a dilemmánkból.

– Nem is értem, hogy juthatott eszembe – morogta Nyíl, és fintorogva végigsimított tar koponyáján. – Sohasem álltam valami nagy gondolkodó hírében. Rendszerint előbb cselekszem, és aztán gondolkodom – ha gondolkodom egyáltalán! De most addig-addig motoszkált bennem egy gondolat, míg végre kimondatta magát velem!

– A megoldás végtelenül egyszerű – vette vissza a szót Paris. – Nem kell Darren kedvéért se megsérteni, se megváltoztatni a törvényt. Ehelyett csak fölébe kell őt helyezni.

– Nem értem – ráncolta a homlokát Mr. Crepsley.

– Gondolkozz, Larten – unszolta Paris. – Kik azok közülünk, akik büntetlenséget élveznek? Kik bukhatnak el akár tucatszor is az Avatási Próbákon, s mégsem görbül meg hajuk szála sem?

Mr. Crepsley szeme elkerekedett.

– Csak nem azt akarod mondani... – kapkodott levegő után.

– Mi vagyunk azok – vigyorgott Paris.

– De... ez felfoghatatlan! Túl fiatal! Nem is tábornok! Még csak nem is teljes vámpír!

– Kit érdekel? – szólt közbe száját félrehúzva Mika Ver Leth. – Ki olvassa el a lábjegyzetet? Megszerezte a jogot a cím viselésére. Talán jobban is rászolgált, mint itt akármelyikünk.

– Őrültség – mondta Mr. Crepsley, de már felderült a képe.

– Lehet – hagyta rá Paris. – De szavazásra bocsátottuk a kérdést, és mindenki megszavazta.

– Mindenki? – pislogott Mr. Crepsley.

– Minden egyes vámpír, aki itt van a Teremben – bólintott Mika.

– Bocsánat, de miről van szó? Miről beszélnek? – súgtam oda Mr. Crepsleynek.

– Maradj csöndben – intett csendre. – Majd mindjárt megmagyarázom. – Végiggondolta a hercegek javaslatát – bármi volt is az –, és még szélesebb mosoly terült az arcára. – Őrült dolog, de van benne rendszer – morogta. – De ugye, a cím pusztán tiszteletbeli? Olyan kevéssé ismeri a szokásainkat, és egyébként is túl fiatal, tapasztalatlan még.

– Nem várjuk el tőle, hogy mindjárt szolgálatba is lépjen, és végezze az ezzel járó kötelességeket – nyugtatta meg Paris. – Még sokat kell tanulnia, és nem sürgetjük a fejlődését. Sőt még teljes vámpírt se csinálunk belőle – jóllehet meg kell osztanunk vele a vérünket. De majd korlátozzuk a mennyiséget, és így megmaradhat félvámpírnak. A tisztség azonban valódi lesz, nem csak a cégtáblára fogjuk kiírni. Megkapja a vele járó összes felelősséget és hatalmat.

Erre már én is felmordultam.

– Most már aztán tényleg mondja meg, mi folyik itt, különben... – Mr. Crepsley lehajolt, és a fülembe súgott valamit. – Micsoda? – hördültem fel, mire ismét súgott valamit. – Nem mondhatja komolyan! – kiáltottam halálra válva. – Gúnyolódik velem?

– Ez az egyetlen becsületes megoldás – felelte.

– De én... én nem tudom... én nem vagyok... én soha... – Megráztam a fejem, és körbenéztem a vámpírokkal zsúfolásig megtelt teremben. Mind mosolyogva bólogattak felém. Seba különösen is boldognak látszott. – Ők itt mind beleegyeztek? – kérdeztem elhaló hangon.

– Mind egy szálig – felelte Paris. – Tisztelnek téged, Darren. És csodálnak is. Amíg vámpír fog járni ezen a földön, nem feléjük el azt, amit értünk tettél. Szeretnénk kifejezni nagyrabecsülésünket, és csak ezt a módját ismerjük.

– Zavarban vagyok – motyogtam. – Nem tudom, mit mondjak.

– Mondj igent, különben le kell vinnünk a Halottak Termébe, és pár helyen ki kell lyukasztanunk – nevetett Nyíl.

Fölsandítottam Mr. Crepsleyre, aztán elvigyorodtam.

– Ha beleegyezem, akkor engedelmeskednie kell nekem, igaz?

– Persze – vigyorgott vissza. – Nekem is, és mindenki másnak is.

– Mindent meg kell tennie, amit csak mondok?

– Igen – felelte, majd halkabban hozzátette. – De nehogy azt képzeld, hogy hatalmaskodhatsz fölöttem. A rangodat tisztelni fogom, de azt már nem engedem, hogy felfuvalkodj. Továbbra is az inasom leszel, de gondom lesz rá, hogy tudd, hol van a helyed!

– Azt meghiszem – kuncogtam, aztán összekaptam magam, és visszafordultam Paris felé. Olyan horderejű döntés előtt álltam, amely örökre meg fogja változtatni az életemet. Szerettem volna pár éjszakát gondolkozni a dolgon, eltöprengeni a következményeken, de erre nem volt idő. Vagy ez, vagy a Halál Terme – márpedig minden jobbnak tűnt, mint hogy lehajítsanak a nyársakra! – Mit kell tennem? – kérdeztem.

– Egy sor dolgot, beleértve az ünnepélyes szertartást, de ez mind ráér később – felelte Paris. – Most nem kell mást tenned, mint elfogadni a vérünket és a magadéból valamennyit felajánlani a Vérkőnek. Attól kezdve, hogy a Kő elfogadott, a dolog eldőlt, többé nem lehet megmásítani.

– Oké – feleltem idegesen.

– Lépj hát elő, és pecsételjük meg a szerződést – szólított fel Paris.

Amikor előreléptem, Mr. Crepsley gyorsan elmondta Harkatnak, hogy mi történik, mire hallottam, hogy Harkat fölkiált: – Az nem lehet!

A szertartás alatt képtelen voltam felhagyni a vigyorgással, pedig a teremben mindenki más roppant ünnepélyes arcot vágott.

Először le kellett vennem az ingemet. Aztán Nyíllal és Mikával körbeálltuk a Vérkőt (a szertartáshoz csak két herceg kellett), majd éles körmömmel behasítottam mind a tíz ujjbegyemet, hogy kiserkenjen a vérem. Nyíl és Mika hasonlóképpen. Amikor ezzel elkészültünk, Nyíl egyik kezének véres ujjhegyeit az enyéimhez szorította, miközben a másik oldalamon Mika tette ugyanezt.

Azután ők ketten szabad kezüket ráfektették a Vérkőre, amely vörösen felizzott, és halk, monotonul doboló hangot hallatott.

Éreztem, amint a hercegek vére belém áramlik, az enyém pedig beléjük. Kellemetlen érzés volt, de nem olyan fájdalmas, mint amikor sok évvel ezelőtt Mr. Crepsley először vérezett meg.

Minél tovább érintkeztünk vele, a Vérkő annál fényesebb lett, majd a külső pereme átlátszóvá vált, úgyhogy beleláttam a belsejébe, és láttam, amint a vérem hozzáadódik az éjszaka sok ezernyi másik teremtménye véréhez.

Gondolatfoszlányok száguldottak át vad iramban az agyamon. Visszaemlékeztem az éjszakára, amikor Mr. Crepsley megvérezett. Az első igazi vérivásomra, amikor Sam Grest feküdt haldokolva a karomban. A vérszipolyra, akit megöltem a barlangban. Az őrült vérszipolyra – Murlough-ra. Steve Leopardra, aki ember koromban a legjobb barátom volt, és aki megesküdött, hogy ha felnő, megkeres és megöl. Debbie Hemlockra, és hogy milyen puha volt a szája, amikor csókolóztunk.

Gavnerre – ahogy nevetett. Mr. Tallra, ahogy a Cirque Du Freak művészeit irányította. Amikor Harkat megmondta a nevét, miután megöltük a veszett medvét.

Amikor Truska (a szakállas nő) szerzett nekem egy kalózöltözéket. Arra – amikor rám kacsintott. Felvillant előttem Mr. Tiny képe, kezében a szív alakú órával, hátborzongatóan rideg pillantásával. Kurda, amint megáll a vámpírokkal szemben. Annie... hogy szeretett ugratni! Ahogy a bélyegeket ragasztgattuk anyával az albumokba. Ahogy a kertben húzgáltuk a gyomokat apával.

Gavner, Arra, Sam – mind meghaltak.

Kiment belőlem az erő, és el is ájultam volna, ha nem ugrik mögém Paris, hogy megtartson. A vér ekkor már gyorsan áramlott át az ereimen, s ugyanilyen iramban száguldottak a képek az agyamban. Arcok váltották egymást a múltból, barátiak és ellenségesek, egyre gyorsabb és gyorsabb iramban. Épp amikor már úgy éreztem, nem bírok többet elviselni, Nyíl és Mika levették a kezüket a Vérkőről, aztán elengedték az ujjaim hegyét, s ezzel véget ért a szertartás. Ahogy hátratántorodtam, Paris gyorsan bekente nyállal az ujjaimon ejtett sebeket, hogy elállítsa a vérzést.

– Hogy érzed magad? – nézett rám kutatva.

– Gyengén – motyogtam.

– Pár óráig tart az egész – biztatott. – Mihelyt megnyugszik a véred, úgy fogod érezni magad, mint egy párduc!

Taps és éljenzés hangjai ütötték meg a fülemet, és láttam, hogy a tercemben minden vámpír torkaszakadtából kiabál.

– Mit kiabálnak? – kérdeztem.

– Látni akarnak. Ki akarják fejezni neked a tiszteletüket – válaszolta mosolyogva Paris.

– Nem várhatnak? Kimerültem.

– Mi fogunk vinni – felelte Paris. – Nem illenék, hogy megvárakoztassuk az alattvalóidat... fenség.

– Fenség – ismételtem meg vigyorogva. Tetszett a szó.

A három herceg fölemelt, és hosszában végigfektettek a vállukon.

Nevetve néztem föl a mennyezetre, miközben elindultak velem. Csak ámulni tudtam a sors e különös fordulatán, s arra gondoltam, vajon mi ehhez foghatót tartogat még számomra a jövő.

Amikor leraktak, hogy állva fogadhassam a vámpírok tapsát, körbenéztem az arcokon, s ott láttam közöttük Mr. Crepsley, Harkat, Seba Nile, Vanez Blane és a többiek örömtől ragyogó arcát.

A terem hátuljában pedig mintha Gavner és Arra szellemalakját véltem volna felfedezni, s közvetlenül mögöttük Kurda tapsolt némán. De nyilván csak az ereimben keringő hercegi vér okozta kábulattól káprázott a szemem.

Azután elmosódtak az arcok, és már csak egyforma, üvöltő vámpírokat láttam. Ott álltam lehunyt szemmel, remegő lábbal, az üvöltés keltette rengésektől meg-meginogva, de büszkén és bódultan hallgattam, amint kórusban kiáltják a nevemet, és éljeneznek – engem...

Darren Shant... a Vámpír Herceget!

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.

Lapozz, ha elég bátor vagy!

A TÖRTÉNET FOLYTATÓDIK...

A SÖTÉTSÉG VADÁSZAI