Amikor Lolo hercegnő megtudja, hogy Joachim herceghez kellene feleségül mennie, egy világ omlik össze benne. Igaz, hogy atyja halála óta mostohanővérével szűkösen élnek, és ez a házasság minden anyagi gondtól megszabadítaná, mégis húzódozik megtenni a sorsdöntő lépést. Talán azért, mert már másé a szíve?

Hedwig Courths-Mahler

Lolo hercegnő

I.

Egon herceg kegyes kézfogással elbocsátotta Seltmann jószágkormányzót.

- Köszönöm, kedves Seltmann! Újabb bizonyságát adta személyem és házam iránti odaadó hűségének. Nagyra értékelem ezt, és biztosíthatom, hogy a hálám nem marad el.

Seltmann mélyen meghajolt, majd abban a felemelő tudatban hagyta el a fogadószobát, hogy szolgálatával kivívta a tartomány uralkodójának elismerését.

Egon von Schwarzenfels herceg megállt a helyiség közepén, és elgondolkodva szemlélte a szőnyeg kissé megfakult mintáit. Azután fel-alá kezdett sétálni, végül az ablaknál kötött ki, s kipillantott a schwarzenfelsi piactérre, éppoly tűnődve, mint az imént a szőnyegre.

- Szombat lévén, éppen hetivásárt tartottak. Fejedelmük szeme előtt jártak-keltek az egész hétre bevásárló háziasszonyok és szakácsnők.

Egon herceg szikár vonásai általában elmélyült komolyságot tükröztek, ma azonban valami felvidíthatta, mert jellegzetesen ívelt ajka szögletében mosoly játszott. Egy ideig figyelte az alant nyüzsgő sokaságot, majd gondterhelten hátrasimította ritkuló ősz haját, íróasztalához lépett, és meghúzta a csengőt.

Nesztelenül nyílt, majd csukódott az ajtó, feszes vigyázzban megállt előtte Wittmann, a herceg komornyikja, és tekintetét ura simára borotvált arcára függesztette. Önérzetesen fölszegett fejével már-már méltóságteljesebbnek tűnt, mint őfőméltósága. Hiába, a lakájok nagy súlyt helyeznek az előkelő tartásra és arckifejezésre.

- Wittmann!

- Főméltóságú uram!

- Joachim herceg az előszobában várakozik?

- Igenis!

- Kéretem!

Wittmann kifogástalan jobbraáttal eltűnt, és bebocsátotta Joachimot, Schwarzenfels herceg másodszülött fiát. Hirtelen szinte kivilágosodott a komor terem, mintha napsugár ragyogtatta volna fel az eredeti barokk bútorzat némileg megkopott pompáját. A fejedelem arca is felderült. Jóleső mosollyal mérte végig a herceg sudár, erőteljes alakját, amelyen apja gárdaezredének hadnagyi uniformisa feszült. A két férfi egyáltalán nem mutatott hasonlóságot. Míg az elsőszülött Alexander apja ifjonti képmása volt, addig Joachim elhunyt édesanyjára ütött. Az életvidám asszony korai halálát egy bál utáni meghűlés okozta.

Joachim napbarnított, megnyerő arcán tehát nemigen lehetett felfedezni a herceg arisztokratikusan finom vonásait. Legfeljebb a hetyke barna bajuszka árnyékában meghúzódó száj emlékeztetett az apjáéra. Okos, jóindulatú szeme életkedvet sugárzott, s lépten-nyomon vidáman felcsillant.

- Megvárakoztattalak, Joachim - kezdte a herceg, mosolyogva hellyel kínálta a fiát, és maga is leült vele szemben. Tekintetébe gyengéd kifejezés költözött. Joachim a kedvenc fia volt, talán, mert hőn szeretett feleségére hasonlított.

- Nem éreztem hosszúnak az időt, papa. Az ablaknál állva néztem, ahogy a schwarzenfelsi menyecskék a piacon alkudoznak. Nem is olyan érdektelen látvány.

A herceg megsimogatta az állát.

- Te életművész, mindennek megtalálod a kellemes oldalát. De most komoly beszédem van veled.

Joachim tréfásan ijedt képet vágott.

- Ajaj! Az baj, papa?

Az apa újra elmosolyodott.

- Ezúttal elmarad az erkölcsi prédikáció.

- Hála istennek! - sóhajtott fel megkönnyebbülten Joachim.

- Úgy látom, megint nem egészen tiszta a lelkiismereted.

- Jaj, papa, olyan ártatlan vagyok, mint a ma született bárány, csak sajnos kevesen osztják a nézetemet. Mintha valami bacilus terjengene az udvar levegőjében, amely minden ártatlanságot megmérgez, és bűnné változtat.

Egon herceg figyelmeztetően emelte föl a mutatóujját.

- Határozottan demokrata húrokat pengetsz, Joachim, ezt már rég észrevettem. És előszeretettel űzöl gúnyt az udvari tisztségviselőkből.

- Hogy én demokrata volnék? Nem is tudom. Meggyőződésem viszont, hogy megfulladnék, ha nem gondoskodhatnék hébe-hóba egy kis friss levegőről. Ne haragudj, papa, sohasem akartam rosszat. Tudod, nem bírom a pangást. A nagyvilágban frissebb, szabadabb szelek fújdogálnak, attól csak úgy lüktet a vér az ember ereiben. Hálás vagyok neked, hogy anyagi nehézségeink ellenére lehetővé tetted számomra ezt az utazást. Ezért az esztendőért érdemes volt élni. Végül is kinek ártottam azzal, hogy jókedvűen tértem haza? Hála istennek, nem én vagyok az elsőszülött! Alexander minden tekintetben tökéletes trónörökös. Nekem pedig maradj továbbra is jóságos, megértő és elnéző édesapám, még ha olykor kissé nehezen viselem is a korlátokat.

A herceg arckifejezése megenyhült.

- Le sem tagadhatod, hogy anyád fia vagy. Kár, hogy az ő üde egyénisége csak néhány röpke esztendőre hozhatott fényt és melegséget az életembe. Ahogy rád nézek, mintha őt látnám, általa értem meg lényedet is, amely az enyémtől meglehetősen idegen. Nem is mindig tudok olyan erélyes lenni veled, ahogy helyénvalónak érezném.

Joachim hirtelen felindulásában megragadta atyja kezét.

- Köszönöm, hogy a magasabb szempontok ellenére szabadságot biztosítasz nekem.

Egon herceg sóhajtva simított végig a homlokán.

- Szabadság! Jómagamnak vajmi ritkán adatik meg ez a fényűzés. A te mozgásteredet azonban igyekszem minél kevésbé korlátozni, s szeretném, ha erre soha nem is kerülne sor. Ma mégis egy olyan ügyről kell beszélnem veled, amely talán kényszerű következményeket von maga után.

- Kényszerű következményeket? - hökkent meg a herceg.

A fejedelem fia karjára tette a kezét.

- De nem kellemetleneket, Joachim, ellenkezőleg. No de térjünk a tárgyra! Ugye, láttad, hogy az imént Seltmann, a falkenhauseni jószágkormányzó lépett ki a szobámból?

- Hogyne, papa. A régi szép időkre emlékeztetett… legközelebbi jó barátomra, Georg Falkenhausenre. Három éve már, hogy a lovas akadályversenyen szerencsétlenül járt. Szívesen tartóztattam volna Seltmannt, hogy Georg boldogtalan édesapjának hogyléte felől érdeklődjem, de tudtam, hogy bármelyik pillanatban hívathatsz. Talán Falkenhausen grófról hozott hírt?

- Igen. Szegény ember napról napra sorvad. Amióta egyetlen fiát holtan vitték haza, csak árnyéka régi önmagának, az orvosai most már a legrosszabbtól tartanak. Régi nemesi család hal ki vele, hiszen ő az utolsó Falkenhausen.

Joachim arca elkomorult.

- Bizony, papa. Nem is neheztelhetünk rá, hogy annyira bezárkózott, amióta az a sorscsapás érte. Nemegyszer örömest meglátogattam volna, de senkit sem fogadott.

- Téged a legkevésbé, Joachim. Seltmanntól tudom, hogy már a neved hallatán is kétségbeesés fogta el, ami érthető, hiszen az emlékeiben egészen összefonódtál Georggal.

- Igen, mindig is örömöt szerzett neki, hogy a fiával oly sokat jelentettünk egymásnak. Szegény Falkenhausen gróf, most aztán nincs többé, aki továbbvigye az ősi nevet, nincs kire hagynia a birtokait.

- Hát egyáltalán nincsenek rokonai?

- Nincsenek, még az elhunyt grófné oldaláról sem. Georg sokszor tréfálkozott azzal, hogy semmi atyafisága, kénytelen beérni egyetlen nénivel, az is csak névleges: az édesapja fiatalkori kedves barátnéja, aki egy bizonyos Wengerstein herceghez, egy özvegyemberhez ment feleségül. A férje tábornok volt, de vagyontalan. Azt hiszem, Falkenhausen szerette a hölgyet, aki azonban csak baráti vonzalmat táplált iránta. A gróf saját házasságában nem volt különösebben boldog, annál nagyobb szeretettel csüngött fián és örökösén. Az elvesztése porig sújtotta.

- Most pedig végképp elhagyni készül ezt az árnyékvilágot. Istenem, micsoda fejedelmi birtok, milyen hatalmas vagyon marad gazdátlanul! - sóhajtott fel a herceg. Joachim szeretettel fogta meg a kezét.

- Tudom, súlyos gondok gyötörnek, apám. De vajon cserélnél-e Falkenhausen gróffal?

- Nem, dehogy cserélnék! - fortyant fel a herceg. - Csak hát sok alattvalóm nagyobb vagyonnal dicsekedhet, mint mi, nekünk mégis ügyelnünk kell a külsőségekre, és ez néha nagyon nehéz, fiam.

- Alexander házassága nem javított a helyzeten?

Schwarzenfels vállat vont.

- Theodora hozott ugyan némi vagyont, de az ifjú pár háztartása komoly kiadásokkal jár. A fiatalasszony nagyon igényes, mondhatni elkényeztetett. A hozomány kamatai a saját szükségleteit is alig fedezik.

- Ezek szerint Alexander hiába hozott áldozatot?

- Áldozatot? Nos, tisztában volt azzal, hogy ez a frigy bizonyos előnyökkel jár. Mindazonáltal ebben az esetben nem az anyagi megfontolások döntöttek, bár számunkra ez sem mellékes. Ha a derék polgárok tudnák, hogy példának okáért arra sincs módom, hogy ezeket a kissé színehagyott brokáthuzatokat kicseréltessem, mindjárt kevésbé irigylésre méltónak találnák a helyzetemet. De kanyarodjunk vissza ahhoz, amiről beszélni akartam veled. Seltmann, aki mindmáig hálás nekem, amiért évekkel ezelőtt beajánlottam Falkenhausen grófhoz, azért járt nálam, hogy fontos bejelentést tegyen, amelyről rajtad meg rajtam kívül egyelőre senki sem tudhat. Számítok a titoktartásodra.

- Ez magától értetődik, papa.

- Helyes. Tehát halld: Falkenhausen gróf tegnap végrendelkezett, mégpedig Seltmann jelenlétében, aki teljes bizalmát élvezi.

- Ó! Seltmann talán elárulta neked, ki lesz a gróf örököse?

- Pontosan így történt. A családunk iránti elkötelezettség indította erre.

- Ez roppant érdekes. Azért kíváncsi lennék, jogosan járt-e el.

- Hogy jogosan-e? Erről vitatkozhatnánk. Én azonban semmit sem vetnék a szemére, mert csakis a hercegi család iránti szeretete és hűsége vezette. Ismeri nehézségeinket, és igyekezett tudomásunkra hozni az örömhírt.

- Örömhírt? Ezt meg hogy értsem?

Egon herceg felállt, és megfogta Joachim kezét, aki szintén fölemelkedett.

- Hallgass ide, fiam! Heinrich Falkenhausen gróf tegnap téged, a fia legjobb barátját tett meg örökösévé.

A herceg megrökönyödve hőkölt hátra, arcából lefutott a vér.

- Engem, papa? Az örökösévé? Az ország legdúsabb földbirtokainak és milliókra rúgó készpénzvagyonnak az örökösévé? Ez lehetetlen!

- Seltmann a becsületszavát adta. Persze esetleg osztoznod kell ezen az örökségen Lokandia Wengerstein hercegnővel, a gróf imént említett ifjúkori barátnéjának, Margarete von Ried kisasszonynak, a későbbi Wengerstein hercegnének azóta elárvult leányával.

Joachim értetlenül rázta a fejét.

- Ez teljesen felfoghatatlan.

A herceg maga mellé vonta a fiát egy díványra.

- Megpróbálok mindent elmagyarázni. Azt tudod, hogy Falkenhausen gróf fia barátjaként mindennél többre becsül téged. Wengerstein hercegnő iránti érdeklődése vélhetőleg a leány édesanyja iránti részvétéből fakad. Mint hallom, Lokandia az apja halála óta a tábornok első házasságából származó mostohanővérével él Weissenburgban, ahol Liebenau herceg használatra átengedte nekik az úgynevezett hercegnői lakot. A testvérpár teljesen vagyontalan, szerény kegydíjból él. Hogy Falkenhausen gróf miért nem vette fel a kapcsolatot az ifjú Lokandia hercegnővel, akit csak Lolónak hívnak, azt Seltmann sem tudta megmondani. Az bizonyos, hogy gyászában minden társadalmi érintkezéstől tartózkodik. Most azonban úgy végrendelkezett, hogy általános örököse leszel, amennyiben késznek mutatkozol feleségül venni Lolo hercegnőt. Ha húzódozol, akkor Lolo örököl mindent, te pedig hoppon maradsz. Ha viszont ő vonakodik a kezét nyújtani neked, akkor végkielégítésként félmillió márkát kap, továbbá a Falkenhausenek családi ékszereit. Ezeket senki más nem viselheti, csak annak az asszonynak a leánya, akit Falkenhausen egykor szeretett. A fő örökös azonban ebben az esetben is te maradsz. Ha végül mindketten elálltok a házasságtól, akkor úgy a birtokokat, mint a pénzt a végrendeletben meghatározott módon osztják el. Kettőtöknek egyidejűleg kell nyilatkoznia, nehogy valamelyikőtök a másik döntésének ismeretében határozhasson.

Joachim felugrott, és zubbonya gallérjához kapott,

- Bocsáss meg, papa, nem bírom ki egy helyben. Kinyithatom az ablakot? Fullasztó ez a hőség idebenn. Ez az égész dolog tényleg felfoghatatlan! Micsoda különös végrendelet! Vajon az elszenvedett csapás megzavarta az öregúr elméjét?

- Nem, nem, ésszerű magyarázata van mindennek. A legszívesebben úgy hagyná mindkettőtökre a vagyont, hogy az egyben maradjon. Magam sem látnám szívesen, hogy szétforgácsolódjék a birtok. Ezenkívül nyilván úgy gondolja, hogy a hercegnő remekül illik hozzád. Reméli, hogy józan megfontolás után összeházasodtok. Neked nem is hagyott más választást, ha örökölni akarsz; bizonyára úgy véli, egy férfinak ilyen esetben elsősorban az anyagi érdeket kell szem előtt tartania. A hercegnőnek viszont kárpótlást kínál, amennyiben nem akarna egybekelni veled. Félmillió meg a családi ékszerek, ez nem kevés egy rangos, ámde szegény leánynak, még ha a teljes hagyatéknak nem egészen az egytizedét teszi is ki. Nem vitatom, hogy a testamentum kissé különös, de a hercegnő éppoly kevéssé fog lemondani az örökségről, mint te.

Joachim elvörösödött.

- De papa! Hiszen nem is ismerem ezt a Lolo hercegnőt! Nem vállalhatom minden további nélkül, hogy elveszem.

- Hát majd megismered. Seltmann híradása révén időt nyertünk. Falkenhausen gróf még él, a végrendeletet a halála napjáig nem bontják fel. Tíz napra rá kell a nyilatkozatot írásban benyújtanotok Hofer igazságügyi tanácsosnál. Mivel azonban Falkenhausen gróf bármelyik pillanatban elhalálozhat, nincs vesztegetni való időd, ha a döntés előtt meg akarod ismerni a hercegnőt.

A herceg kelletlen arcot vágott.

- Egyáltalán nincs ínyemre ez a dolog, papa.

Egon von Schwarzenfels összevonta a szemöldökét.

- Remélem, azért józanul megfontolod. Bizonyos kényszerek előtt mindenkinek meg kell hajolnia. Vedd észbe, mit kapsz cserébe! Falkenhausen és a hozzá tartozó többi bírtok gazdájaként anyagilag függetlenül, tetszésed szerint élhetsz. Arról nem is szólva, hogy a hercegi család tekintélye tüstént megnövekszik, ha komoly magánvagyon áll a hátterében. Gondolj csak saját magadra: fiatal vagy, előtted az élet, és a gazdagság elérhetővé teszi mindazt, amit kívánsz.

- Számomra az is öröm, papa, ha neked segíthetek. Eddig csak a terhedre voltam. Magamra nem is kell gondolnom ahhoz, hogy vonzónak találjam ezt az örökséget, de megértheted, hogy a vele együtt járó kényszer nem tetszik nekem. Persze a hercegnő talán nem is akar összeházasodni velem. - Ez a kilátás máris jobb kedvre derítette Joachimot.

- Aligha vonakodik, fiam. Egy szegény hercegnő helyzete még rosszabb, mint egy szegény hercegé. De talán tényleg elképzelhető, hogy megelégszik a félmillióval és a családi ékszerekkel. Meglehet, hogy már a szíve sem szabad.

Joachim végigsimított rövidre nyírott haján.

- Az én szempontomból az a legkellemesebb, ha a hercegnő nem óhajt feleségül jönni hozzám.

- Te viszont semmiképpen sem hiúsíthatod meg a házasságot.

Joachim kényszeredetten nevetett.

- Az bizony nagyon lovagiatlan volna!

- Tehát megnyugodhatok, a józan eszedre hallgatsz?

A fiatalember egy darabig elgondolkodva nézett maga elé, aztán ismét vidáman felcsillant a szeme.

- Rendben, papa, egy feltétellel.

- Éspedig?

- Előbb látni akarom a hercegnőt, de nem sejtheti a kilétemet. Valami módot kell találnunk, hogy feltűnés nélkül a nővérek közelébe kerülhessek. így legalább látásából megismerhetem, esetleg valamelyest a jellemét, egyéniségét is. Úgyszólván megbéklyózva és bekötött szemmel kiszolgáltatni magam… nem, azt nem szeretném. Szembe akarok nézni a kihívással. Ha pedig a hercegnő nem ismeri sem a nevemet, sem az okot, amely a közelébe vitt, akkor mindenképpen valósabb képet alkothatok róla, mint ha ínycsiklandó falat gyanánt ezüsttálcán nyújtanak át neki.

- Hála az égnek, visszatért a tréfás kedved - mosolyodott el Egon herceg. - Megtört szívet ezek szerint nem dobsz a mérleg serpenyőjébe.

- Édes istenem! - sóhajtott Joachim. - Eddig nem engedtem meg magamnak azt a fényűzést, hogy halálosan szerelmes legyek. Itt-ott egy kis ártatlan udvarlás, néha egy kicsit több, egyelőre ez minden. Pillanatnyilag teljesen szabad vagyok. Lolo hercegnőnek nincs nehéz dolga. Ha néni kimondott madárijesztő, akkor belészeretek, hogy legalább tiszta lelkiismerettel mondhassak igent.

- Seltmann úgy hallotta, hogy a hercegnő szerfölött csinos, és egészen fiatal.

- Hm! Minden tiszteletem Seltmanné, de jobb szeretek magam véleményt alkotni. Hogy fiatal, az nem hátrány, s remélhetőleg a dolog másik fele is igaz. Mindenesetre minél előbb megnézem magamnak.

A herceg bizonytalanul fürkészte a fiát.

- Kissé könnyedén veszed a dolgokat.

Joachim egyszerre elkomolyodott.

- Könnyedén? Korántsem, papa, csak nem hagyom, hogy bármi is lehangoljon. Mit segítek azzal, ha az orromat lógatom? Talán jobban örülnél, ha sóhajtoznék, és a kezemet tördelném? Azért van két erős karom és széles vállam, hogy egyenes derékkal cipeljem a kellemetlen terheket. Ha kicsikarhatok valamit az élettől, nem mulasztom el, de nem vagyok kelekótya. Ha néha kirúgok a hámból, az is csak azért van, mert túl szűk határok közé vagyok szorítva. Érd be egyetlen mintafiúval, papa! Alexander kellő méltósággal és nagyúri fenséggel lengeti majd a Schwarzenfelsek fejedelmi jogarát.

A herceg mosolyogva megfenyegette a kezével.

- Már megint kitört belőled a demokrata.

- Hiszen magunkban vagyunk, papa - nevetett vidáman Joachim.

- Jó, hagyjuk! Akkor hát ebben maradunk. A napokban Weissenburgba utazol, én meg elgondolkozom, miként kerülhetnél feltűnés nélkül a hercegnők közelébe. Még beszélünk erről. A szolgálat alól pedig a szükséges időre mentesíttetlek.

- Köszönöm, papa! Mit gondolsz, né próbáljam meg, nem fogad-e Falkenhausen gróf? Ma délután Falkenhausenbe utazhatnék. Annyira bánt, hogy az öregúr magányosan, elhagyatva viaskodik a halállal. Hiszen minden egyébtől eltekintve is a legjobb barátom édesapja.

- Megtakaríthatod magadnak az utat, senkit sem enged magához, semmi érdeklődést nem mutat a környezete iránt. Egyébként Seltmann mondta, hogy az orvosok szigorú nyugalmat rendeltek a betegnek.

- Akkor tényleg le kell mondanom arról, hogy meglátogassam. Borzasztóan sajnálom.

- Elhiszem, fiam. De most más ügyekkel kell foglalkoznom. Délután még visszatérünk az utazásodra. Theodorát és Alexandert már üdvözölted?

- Hogyne, mielőtt idejöttem. Theodora szokás szerint unottan és szótlanul gubbasztott, Alexander meg még morcosnak tűnt. Sajnos mindig ilyenek, sohasem látom jókedvűnek őket. Most megyek Sibylle nénihez, hogy jó reggelt kívánjak neki, és végre egy vidám arcot lássak.

- Mellesleg azt sem bánod, ha némileg megerősít demokratikus elveidben - vélte mosolyogva a herceg.

- Jaj, papa, Sibylle néni kedvéért hajlandó lennék akár kolostorba vonulni! Elragadó hölgy.

- Igen, tudom. Ha nem lenne a haja hófehér, a te fejedet is elcsavarná, mint csaknem minden férfiét.

- Egy Sibylle hercegné még ősz hajjal is képes erre. Hiszen a szíved mélyén te is ellenállhatatlannak találod.

A herceg nevetett. Fanyar, színtelen hangon, mint aki már-már elfelejtette, hogyan is kell, mégis nevetett, és Joachim őszintén örült ennek.

- Csakugyan - Sibylle néni! Már a neve is jó kedvet ébresztett az emberben.

Egon herceg szívélyes kézszorítással bocsátotta el.

II.

Néhány perccel később Joachim már a vásári sokadalmon igyekezett átvágni. Nevetve ugrott félre, amikor kis híján összeütközött egy hatalmas zöldséges kosárral. Amerre elhaladt, egy pillanatra szünetelt az adásvétel. Jóleső, mosolygós tekintetek kísérték. Joachim herceg ifjonti erőtől duzzadó, daliás alakja a derék schwarzenfelsi menyecskéknél finnyásabb szempárokat is megörvendeztetett.

- Joachim herceg jár a piacon!

A hír futótűzként terjedt árustól árusig, s azon nyomban felfüggesztették a kereskedést. Mindenkinek az volt a legsürgősebb dolga, hogy a herceget szemügyre vegye. Joachim megszokta már a közérdeklődést, nevetve nézett a kíváncsi szemekbe. Itt-ott kedélyesen ráköszöntek - csupa jól ismert arc. Amikor az utcán mutatkozott, nem vette körül megszeppent némaság, hanem vidám zsivajgás követte. Ugyanígy felragyogott a helybeliek ábrázata, valahányszor Sibylle hercegné a nyilvánosság elé lépett. Ők ketten voltak a schwarzenfelsiek kedvencei. A hercegné Egon herceg néhai testvérbátyjának özvegye volt. Az osztrák hercegi családból származó, bécsi születéséhez illően kedélyes, életvidám asszony értette a módját, hogy belopja magát a kis német fejedelemség lakóinak szívébe. Amíg Egon herceg hitvese élt, osztozott vele a népszerűségben. Elválaszthatatlan barátnők voltak Maria hercegnével, az udvar hangadói, akik jelenlétükkel mindenütt derűs, eleven légkört teremtettek.

A fejedelemasszony korai halálát az egész hercegség meggyászolta, s ettől kezdve egyedül Sibyllére hárult a feladat, hogy szellemi pezsgést, mozgalmasságot biztosítson. Vidám lénye, tettvágya és pallérozott elméje kiapadhatatlan, másokat is éltető forrás volt. Ez akkor is így maradt, miután a trónörökös nőül vette Theodora hercegnőt. A leendő fejedelemasszony túl lagymatag és egykedvű volt, hogysem felválthassa, vagy pótolhassa Sibylle hercegnét. Nem is pályázott efféle szerepre, a többiekkel együtt készségesen átengedte az irányítást a szellemdús, szeretetre méltó asszonynak. Egyes megcsontosodott udvaroncok ugyan időnként bírálgatták Sibylle „népbarát” felfogását - csakúgy, mint Joachimet, de végül a legmegveszekedettebb gáncsoskodók sem tudtak ellenállni a varázsnak, amely az immár matrónaként is elbűvölő asszonyból áradt. Hagyták, hogy sziporkázó jó kedve magával ragadja őket, amikor egyre újabb mókákat eszelt ki. Maga volt a felhőtlen életigenlés, amely még a nehéz anyagi helyzetben is mindig felszínre tört. Ha az uralkodóherceg néha aggódva fékezni akarta, netán valamit megtagadott volna sógornőjétől, olyankor felcsillant az életteli, sötét szempár, és az asszony még mindig bécsies kiejtésével kedélyesen így szólt:

- Ugyan, ne legyen már olyan sótlan főméltóságod! Neked sem ártana egy kis napsütés, Egon! Mind besavanyodunk ebben az álmos környezetben, ha nem csipkedjük magunkat egy kicsit. Tedd félre egy cseppet a gondjaidat, ne félj, úgyse száladnak el! Holnap újra foglalkozhatsz velük. A mulatság egy filléredbe sem kerül, én állom a számlát. Ne fossz meg egy kis örömtől, és ne sajnáld magadtól meg másoktól se!

A fejedelem erre feladta az ellenállást, s alávetette magát az asszonyi varázsnak.

A heves vérű, pezsgő szellemű Sibylle minden szép és jó iránti lelkesedésében időnként elragadtatta magát, és túllőtt a célon. A szűk keretek, amelyek közé a hercegi udvar szorította, néha arra csábították, hogy kitörjön közülük. Ezt azonban mindig olyan ellenállhatatlanul szeretetreméltóan tette, hogy senki sem tudott neheztelni rá.

Szépség sohasem volt, de vonásain is tükröződő lelki emelkedettsége, szabad szelleme és pajkos könnyedsége egyéni bájt kölcsönzött neki. Ezen az arcon nem fogott az idő. Sibylle fehér hajjal is megnyerő jelenség maradt, mindenkit elbűvölt, aki csak látta.

Az udvari ünnepségek alkalmával előszeretettel rendezett színházi előadásokat, élőképeket, álarcos bálokat és jelmezes felvonulásokat. Ilyenkor mindig kitűnt előrehaladott korához képest csodálatra méltó elevenségével és fáradhatatlanságával. Ráadásul nem terhelte meg túlzottan a résztvevők pénztárcáját. Nem akadt fenn apróságokon, ügyes, gyakorlatias ötleteivel áthidalta a nehézségeket. Akiben csak egy szikrája maradt az ifjonti lelkesedésnek, az rajongott érte, mert a vezetése alatt kétszer olyan szépnek látszott az élet.

Akárcsak férje életében, Sibylle még most is az úgynevezett hercegpalotában lakott. A dísztelenül egyszerű, kétemeletes épület előkelő nevének legfeljebb a főhomlokzat magas, széles ablakai feleltek meg, s a ház mögött elterülő, parknak is beillő kert, amelyben a hercegné pompás kerti ünnepségeket szokott rendezni. Ezek rendre elbűvölték a schwarzenfelsi úri társaságot.

Sibylle fiatalasszonyként költözött ide, és boldogan élt az urával, akivel szívből szerették egymást. Csupán az vetett árnyékot időnként a sötét asszonyszempár vidámságára, hogy házasságukat nem kísérte gyermekáldás, de Sibylle ezt is fegyelmezetten viselte.

- Mindent nem kaphat meg az ember - mondogatta -, különben elbízná magát. Ha nem, hát nem, bele kell törődnöm.

Megbékélt a helyzetével, s miután Maria hercegné meghalt, ő igyekezett pótolni gyermekeinek a gondos anyát.

Joachim lett a kedvence, aki lélekben nagyon hasonlított hozzá. A trónörökös hallgatag, zárkózott természete idegen maradt tőle. Úgy sajnálta emiatt a fiút, mintha valami betegségben szenvedne.

Immár tíz esztendeje élt özvegyen a hercegpalotában, és egyénisége csalhatatlanul rányomta bélyegét a piactérről nyíló csöndes mellékutcában fekvő épületre. Mindent lakályossá, otthonossá és derűssé varázsolt. Az ablakokban díszlő, dús virágládák még a kijózanítóan szürke homlokzatot is megszépítették. A kertre néző terasz szinte eltűnt a nyíló virágok buja tömegében. Személyes szükségleteit illetően Sibylle szerény és igénytelen volt. Takarékoskodott, ahol csak tudott, hogy megélhetését biztosító vagyona kamataiból egyszer-egyszer unokaöccseinek is juttathasson némi jövedelem kiegészítést, vagy estélyeket, mulatságokat rendezhessen. Valahányszor Joachim herceg pénzzavarba került, titokban Sibylle nénihez fordult, aki erkölcsi prédikáció nélkül kisegítet- le. Az asszony csak csippentett a szemével, és inkább kedveskedve, semmint rosszallóan kérdezte:

- Nocsak, már megint lyukas a zsebed, te pernahajder?

Sibylle udvartartását alig néhány személy képezte. Valamennyien hűségesen szolgálták, s ha kell, tűzbe mentek volna érte. Egyetlen udvarhölgye öregecske és törődött volt, kezét görcsbe rándította a köszvény, s bizony több segítségre és kiszolgálásra szorult, mint jólelkű úrnője, aki mégis olyan látszatot keltett, mintha nem is boldogulna Sassenheim kisasszony nélkül, holott szegény Sassenheim valójában kegyelemkenyéren élt nála. Alig mozdult ki barátságos, verőfényes szobájából, de a hercegné nap mint nap lelkiismeretesen fölkereste, s ha nem tudott megjelenni az asztalnál, akkor étkezés után is benézett hozzá egy kis csevegésre. A háznagy irányításával csekély létszámú személyzet látta el az egyszerű háztartást, amely semmiben sem különbözött a jómódú polgárokétól. Sibylle hercegné bizalmasa és jobbkeze Bécsből magával hozott komornája, Broschingerné volt, akit a hercegné röviden csak Broschinak hívott.

Broschi rettentő büszke volt becenevére, és nyájas, kerekded arca felragyogott, amikor Joachim herceg is így, szólította.

Miközben Joachim átvágott a piactéren, Broschingerné az ablaknál állt úrnője meghitt szalonjában, és a hervadt leveleket csipdeste a virágzó muskátlikról. Sibylle hercegné egyszerű szürke selyemruhában üldögélt egy kényelmes karosszékben, és a friss újságokban lapozott.

- Szóval szegény Sassenheim megint rosszul aludt? Intézkedtél, hogy reggelire egy jó kis erőlevest kapjon, Broschi?

A komorna gondosan kosárkába gyűjtötte az elsárgult leveleket.

- Ne tessék aggódni, főméltóságú asszony, megfelelően gondoskodtam Sassenheim kisasszonyról.

- Szegényke elég rozzant, nem igaz, Broschi? Hála istennek, mi ketten viszont nem panaszkodhatunk.

- Hála istennek! A főméltóságú asszony még a legfiatalabbakkal is fölveszi a versenyt.

- Miért, te talán nem?

Broschi elégedetten mosolygott.

- Ó, én… hiszen tetszik tudni, engem kemény fából faragtak.

- Ha Isten is úgy akarja, elbírunk a vállunkon még akár egy negyedszázadot is, igaz, Broschi? Addigra ugyan a hamut is mamunak mondjuk már.

Sibylle hercegné jót mulatott magában, ahogy elképzelte kettejüket töpörödött öregasszonyként. Broschi pirospozsgás arca is felderült. De hirtelen visszahőkölt az ablaktól,

- Főméltóságú asszony!

- Na mi az, miféle szörnyűséget láttál?

- Semmi szörnyűt, főméltóságú asszony. Épp ellenkezőleg, Joachim herceg jön az utcán.

Sibylle hercegné felnevetett.

- Ó, Joachim! Na nem, ez tényleg nem olyan borzasztó hír. Szaladj, Broschi, ereszd be hamar! Gondoskodj róla, hogy behűtsenek egy palack rnoseli bort, tudod, melyik fajtát!

Broschingerné olyan gyorsan eltűnt kis kosarával, amennyire csak terebélyes csípője engedte. Az előszobában várt Joachim hercegre, aki rövidesen be is lépett.

- Jó reggelt, Broschi! - üdvözölte vidoran.

- Jó reggelt kívánok, főméltóságú uram! - viszonozta ruganyos pukedlivel az asszony.

- Beszélhetek a főméltóságú asszonnyal?

- Már várja főméltóságodat - felelte sugárzó arccal Broschi, és kinyitotta az ajtót. Joachim besietett, és kézcsókkal köszöntötte nagynénjét. a néni azonban elkapta a fejét, magához vonta, és arcon csókolta.

- Hogy szolgál a kedves egészséged, drága nénikém?

A fiatalosan csillogó asszonyszempár jóleső büszkeséggel tekintett rá.

- Ha téged láthatlak, mindig pompásan érzem magam. Hát te? Mi szél hozott ilyen korán? Ráadásul díszegyenruhában… ez meg mit jelent? Tán csak nincs születésnapom? De nem, hiszen virágot nem hoztál. Akkor meg mi ez, hisz ünnep sincs.

Joachim herceg nevetett.

- Gondolkodjunk egy cseppet, kedves nénikém! Hátha eszünkbe jut valamelyik szent neve napja, amit megünnepelhetnénk.

- Hm - mosolyodott el finoman az asszony mi ketten hajlanánk rá, hogy ünnepi köntösbe öltöztessük a szürke hétköznapot, igaz?

A fiatalember megsimogatta a kezét.

- Nemhiába jöttünk mind a ketten vasárnap a világra.

Az idős hölgy megértően bólogatott.

- Ülj csak le oda, aztán mesélj! Mi történt?

- Őfőméltósága kihallgatásra rendelt - jelentette ünnepélyesen Joachim.

Sibylle hercegné tettetett elszörnyedéssel emelte az égnek még mindig formás, fehér kacsóját.

- Jesszusom! Képzelem, mit kaptál!

- Ezúttal megúsztam.

- Nana!

- Komolyan, még csak egy kis dorgálás sem volt.

- Akkor meg minek hívatott?

- Háztűznézőbe kell mennem - sóhajtott gyászos képpel az unokaöccse.

Sibylle összecsapta a kezét.

- Ne beszélj! Ilyen váratlanul?

- Igen. Borzasztó.

- Nem való még neked a házasság.

- Hogyhogy? Miért nem?

Az asszony szeme vidám szikrákat szórt.

- Ugyan, menj már! Először is, mert még nem nőtt be a fejed lágya. Egy ilyen rakoncátlan kiscsikó nem bírja még a házasság jármát. Na de inkább mesélj végre!

Joachim sokat sejtető, fontoskodó arcot vágott.

- Államtitok - suttogta tágra meresztett szemmel.

Ezen mindketten jót nevettek.

- Na, ne bomolj, attól még nem dől össze a fejedelemség, ha egy herceget háztűznézőbe küldenek. Annyit csak szabad tudnom, kit érdemesítenek olyan szerencsére, hogy Joachim hercegnévé léphessen elő - évődött - Sibylle.

- Mi ez a gunyoros hang, talán szerencsétlenségnek tarlód, ha valaki a hitvesem lehet? - adta a sértődöttet a fiatalember.

A hercegné elgondolkodva vonta fel a szemöldökét.

- Erről egyelőre nem óhajtok véleményt formálni. Amennyiben kedveled a hölgyet, és ő is téged, akkor az szerencse. Ha viszont nem… jaj, arról jobb nem is beszélni. Tényleg komoly az ügy?

- Az bizony!

- De hát hogy került csak úgy ukmukfukk terítékre? - Eddig egy szót sem hallottam róla, hogy ennyire sürgős elkötelezned magad. A te esetedben szerencsére nem is bír olyan nagy jelentőséggel a dolog.

- Magam is mindig azt hittem - sóhajtott Joachim herceg. - Úgy látszik, mégis fontosabb személyiség vagyok, mint gondoltam. Most legalábbis sok múlik rajtam.

- Na, most már tényleg hagyd ezt a titokzatoskodást!

Te a bolondját járatod velem, eltaláltam?

A herceg elkomolyodva rázta a fejét.

- Sajnos nem, Sibylle néni. Teljesen komolyan beszélek.

Az asszony megsimogatta a kezét.

- Tehát mégis igaz? - kérdezte gondterhelten.

Joachim azonban már újra nevetett, hogy eloszlassa nagynénje aggodalmait.

- Ne emészd magad máris, nénikém! Nem olyan sötét a helyzet. Elvégre miféle kiváltság illetne meg Alexanderhez képest? Szegénynek amúgy is ott a jövendő fejedelmi trón gondja. Na és Theodora? Hát tudod, rosszabbul én se nagyon járhatok a jövendőbelimmel.

Sibylle hercegné ismét felélénkült.

- Figyelj ide, nem olyan rémes az a Theodora, csak hát rém unalmas. Neked biztos nem ilyen halvérű teremtést talált apád!

- Ki tudja? - vont vállat Joachim herceg.

- Na, azt már nem! Leszel szíves olyan asszonyt hozni a házhoz, akibe szorult egy kis élet, és nem olyan, mint egy alvajáró. Remélem, nevetni legalább tud? Bár felőlem időnként akár sírhat is, csak még egy ilyen lélektelen fabáb ne kerüljön a családba. Még az hiányozna! De áruld már el végre, ki a választottad? Ismerem?

- Nem hiszem, Sibylle néni. Egy bizonyos Lokandia Wengerstein hercegnő.

- Nem, ilyet nem ismerek. Hanem ez a Lokandia elég! nyamvadtan hangzik.

- Állítólag még egészen fiatal. Mindenki csak Lolónak hívja.

- No, ez már mindjárt jobban tetszik. Szóval Lolo Wengerstein? Persze egy Wengerstein herceggel egyszer már találkoztam, amikor jó néhány évvel ezelőtt az urammal a liebenaui udvarnál jártunk látogatóban. Jóvágású, érdekes férfi volt, de nem valami kedves és szeretetre méltó. Várj csak, most már emlékszem… Akkoriban, hallottam, hogy másodszorra egy elszegényedett nemesi családból való leányt vett el, úgy mondták, igazi szépség az illető. A házasság felkapott beszédtéma volt a liebenaui társaságban. Azt hiszem, a hercegnek született egy lánya az első házasságából, aki eléggé megkeserítette az új hercegné életét. Jézusom, csak nem az a jövendőbelid?

- Nem, nénikém, azt hiszem, efelől megnyugtathatlak. Lolo hercegnő a herceg második házasságából való.

- Vagy úgy, tehát a bájos hercegné az édesanyja? Akkor jó. De mi ütött apádba, hogy épp ezt a Lolo hercegnőt szemelte ki neked? Hiszen nem különösebben fényes parti. Anyai ágon nem is hercegi családból származik, meg aztán túl vagyonos sem lehet.

- Sőt, mi több, koldusszegény, és részben Liebenau herceg kegyelméből él.

Sibylle hercegné idegesen dobolt széke karfáján.

- De hát kérlek szépen, mi jutott eszébe őfőméltóságának? Miért lett egyszerre olyan sürgős neki, hogy összeboronáljon egy koldusszegény hercegnővel? Itt valami titok lappang!

A herceg ismét fölöttébb titokzatos arcot vágott, és nagynénje fülébe súgta:

- Méghozzá államtitok, nénikém, semmit sem árulhatok el! De hogy ne nyomasszon a bizonytalanság, egy kicsit fellebbentem a fátylat: örökségről van szó, hatalmas örökségről.

- Aha, hát miért nem ezzel kezdted? így mindjárt érthető. Szóval a pénz miatt! No, igen, Joachim, ha így áll a dolog… Bizony, Schwarzenfels nem dúskál az anyagiakban. Akkor hát neked is fejet kell hajtanod, hacsak nem valami undok perszónát szánnak neked.

Joachim sóhajtott, ezúttal egészen komolyan, de aztán felpattant, mint a rugó.

- Aminek meg kell lennie, meglesz, félre a sóhajtozással és búslakodással! Az sem fog földhöz vágni, ha vasorrú bába ez a Lolo hercegnő,

Sibylle hercegné két kezébe fogta unokaöccse fejét, és szeretettel rámosolygott.

- Helyes, Joachim! És ne feledd, hogy a vasárnapi gyerek a szerencse kegyeltje. Valami azt súgja, hogy jól végződik ez az ügy. Egy ilyen nyalka legénynek biztosan kedvez a sors. Úgyhogy fel a fejjel! Mikor indulsz háztűznézőbe?

- Napokon belül, talán már holnapután.

- Jaj, ne, az képtelenség. Akkor nem leszel itt Theodora születésnapján.

Sajnos, nem.

- De hát kérlek szépen, mi lesz akkor az ünnepséggel?

Neked szántam Oroszlánszívű Richárd szerepét az élőképekben.

- Valaki másnak kell beugrania, talán Reineck bárónak.

- Jaj, istenem, hát hogy pótolhatna ő téged? Azzal a jámbor ábrázatával legfeljebb bárányszívűnek lehetne elsütni.

- Miért, nénikém - nevetett Joachim -, én talán olyan rettenthetetlennek látszom?

Nagynénje büszkén méregette.

- Még szép! Magától értetődik. Na de komolyan: nem halaszthatnád el az utazást?

- Aligha, Sürget az idő.

- Hát, ha nélküled kell boldogulnom, akkor inkább kihagyom azt a jelenetet. Más nem állhat be helyetted.

Majd más alkalommal megrendezzük azt a képet. Édes istenem, micsoda gondok!

Ezen újra nevetniük kellett. Sibylle hercegné felemelkedett, megfogta unokaöccse zubbonyának gombját, és a fiatalember szemébe nézett.

- Tudod, ha olyan asszonykát szereznél, amilyet én kívánok neked… Istenem, de szép is lenne! Akkor aztán hármasban fenekestül felforgatnánk a hercegséget. Várj csak, csengetek Broschinak, a moselid már biztos elég hideg, erre koccintanunk kell. Mi, vasárnapi gyerekek sosem húzzuk a rövidebbet. Olyan bizakodó hangulatom támadt. Harcsak hipp-hopp ott teremhetnék, és megnézhetném magamnak ezt a kis Lolo hercegnőt! Mihelyt tájékozódtál, tudasd velem, hogy fest a lelkem, és jó kedélyű-e!

Elengedte a herceget, és csengetett a borért. Broschi maga szolgálta fel az italt ezüst hűtővederben, s finom pirítós szendvicseket is hozott mellé, ahogy Joachim herceg szerette.

A nagynéni és unokaöccse még egy órácskát üldögéltek kettesben élénk eszmecserébe merülve. Sibylle hercegné a maga derűlátásával meg volt győződve arról, hogy minden jól alakul majd. Hajlamos volt arra, hogy rózsaszínben lássa a világot, és bizakodása az unokaöccsére is átragadt. A fiatalember elmesélte neki, hogy rangrejtve szeretne ismeretséget kötni Lolo hercegnővel.

Ez felkeltette az idős hölgy érdeklődését. Csak úgy csillogott a szeme a lelkesedéstől.

- Pompás ötlet, így hamar kiderítheted, miféle teremtés ez a Lolo. Kár, hogy nem lehetek ott!

Így hát Joachim herceg virágos hangulatban hagyta el a hercegi palotát. Már nem is nyomasztotta az előtte álló háztűznéző.

III.

Ha az ember Weissenburg - e kissé álmos kisváros - meredek utcáin felkaptatott a fennsíkra, lenézve egy ápolt gyönyörű park közepén egyszerű, fehérre vakolt épületet pillanthatott meg. A mindössze kétszintes épület lapos tetejével félkész benyomást keltett, mintha építtetőijének a munkálatok közben elment volna a kedve az egésztől.

Ez volt az úgynevezett hercegnői lak. Eredetileg az özvegy Liebenau hercegnék rezidenciájának szánták, de aztán letettek a tervről, és egy emeletnél be is fejezték a kivitelezését.

Sokáig üresen állt, mígnem a herceg a két Wengersteir hercegnő lakóhelyéül jelölte ki.

A maga felettébb egyszerű helyiségeivel nem kelteti fejedelmi benyomást, aligha tűnt alkalmasnak két főrangú hölgy elszállásolására. A két leány mégis örült; hogy apjuk halála után a tartomány urának kegyelméből meghúzhatták magukat benne. Valóságos kis palota volt: bármilyen kicsiny és szegényes, még mindig jobb, mint egy szűk bérlakás. Ráadásul ezért lakbért sem kellett fizetni, ami nem közömbös, ha az ember oly csekély jövedelemből kénytelen megélni, mint ami a nővérek rendelkezésére állt.

Emellett sajátjukként használhatták az épületet övező parkot is, amely nagyúri jelleget kölcsönzött neki. Ez főként Renaténál, a mostohanővérek idősebbikénél nyomott sokat a latban. Az ő büszkesége sajnos egyáltalán nem volt összhangban igencsak szerény anyagi helyzetükkel. Mindenesetre megváltásként fogadta, amikor a herceg felkínálta nekik ezt a menedékhelyet, s így megóvta őket attól, hogy bérlakásban nyomorogjanak, mint más halandók.

Elégedetten szemlélte az épületet körbekerítő vasláncot, amelyet egyenletes távközökben kőoszlopokhoz erősítettek. Az oszlopokat a tartomány színeire festették, eképpen jelezvén, hogy az ingatlan fejedelmi tulajdon. Renate ennek külön örült a beköltözéskor. Így bizonyos fokig az udvarhoz tartozónak érezhette magát, amelyet édesapjuk halála után oly gyászos körülmények között kellett elhagyniuk.

Lolo hercegnő, a fiatalabbik nővér is örvendezett a vasláncnak, de egészen más okból, mint a nénje. Úgy vélte ugyanis, hogy a láncok kiválóan alkalmasak a hintázásra. Mialatt Renate megtekintette a házat Birkhuhn kisasszonnyal - aki a hercegkisasszonyok gardedámjának, társalkodónőjének, gazdasszonyának és időnként szobalányának a tisztét töltötte be az akkor pont tizennégy esztendős Lolo hercegnő rátelepedett a rögtönzött hintára, és olyan élvezettel lengedezett rajta előre-hátra, hogy se látott, se hallott.

Sajnos azonban a ruháját - épp a legjobbik vászonruháját - elszakította az érdes lánc, azonkívül a szoknyarészén igen eredeti, ámde a legkevésbé sem szép rozsdaminta keletkezett. Ezért aztán alapos fejmosásban részesült a nénje, és - ami sokkal érzékenyebben érintette szemrehányó pillantásban Birkhuhn kisasszony részéről. A szórakoztató hintázástól egyszer s mindenkorra eltiltották, a nagyobb nyomaték kedvéért Renate a szokottnál is lenézőbb tekintettel, valamint desszertmegvonással büntette.

A beköltözéssel sanyarú időszak vette kezdetét Lolo számára. Nem mintha addig olyan sok jó jutott volna neki, - ám most még rosszabbra fordult a sorsa, mert közel tizenkét évvel idősebb mostohanővére még inkább ráért, hogy gyötörje és zsarnokoskodjék felette.

Édesanyja halála óta a kis Lolo hercegnő nemigen kapott jó szót hozzátartozóitól. Édesapja szinte egyáltalán nem törődött vele, és a nővére felügyelete alá rendelte.

Wengerstein nagyobbik leánya, akit hercegi vérből származó anya hozott a világra, kezdettől ellenségesen viszonyult apja második házasságához, elviselhetetlen természetével megkeserítette mostohaanyja életét, és állandóan azon mesterkedett, hogy feszültséget szítson a hitvestársak között. Fennhéjázásával és elbizakodottságával rengeteg szenvedést okozott az új asszonynak, akinek tehetetlenül kellett látnia, hogy hőn szeretett ura elhidegül tőle. Renate hercegnő nem fukarkodott a szemrehányó megjegyzésekkel, amiért apja az ő főméltóságú édasanyja után nem átallotta egy köznemes leányát hozni a házhoz. Egyébként ezt még talán lenyelte volna, ha Margarete von Ried elég gazdag. Minthogy azonban szegény volt, Renaténák is alább kellett adnia „miatta” az igényeit.

A kislányt pedig, aki édesapja második házasságában fogant, egyenesen gyűlölte. Hihetetlen önmegtartóztatásába került, hogy testvéreként bánjék a gyermekkel. Lolo hercegnő az ő szemében alantas születésű volt és maradt, nagy elégtétellel igyekezett mindenféle hibát és fogyatékosságot fölfedezni benne, hogy aztán gőgös ajakbiggyesztéssel édesapja rangon aluli hitvesének örökségeként hánytorgassa fel.

A szegény kis Lolo tehát nem túl szívderítő körülmények között cseperedett a szülői házban. Miután édesanyját korán elveszítette, édesapja a nénje befolyására szégyellni kezdte második házasságát, mint valami ballépést, és a legszívesebben rá se nézett kisebbik gyermekére. Egészen a nővérére meg a felesége halála után szerződtetett házvezetőnőre, Birkhuhn kisasszonyra hagyta.

Amikor Lolo tizennégy éves lett, a férfi is meghalt, és szűkös viszonyok között hagyta hátra leányait, akik attól fogva a hercegnői lakban éltek. Birkhuhn kisasszony mellettük maradt, bár fizetést jóformán nem kapott. Négy hosszú esztendő telt el azóta. Ebben a négy évben Renate valósággal rabszolgasorba kényszerítette a húgát, és igyekezett elfojtani az egyéniségét. Annál is inkább megtehette ezt, mert Weissenburgba költözésüktől kezdve senki sem törődött szegény gyermekkel. Renate azt képzelte, végképp leigázta és megfélemlítette őt.

Lolo hercegnőben azonban egészséges, erős lélek, tántoríthatatlan akarat és elpusztíthatatlan életöröm lakozott. Nővére csak azt érte el zsamokoskodásával, hogy egészen magába zárkózott. Igazi énjét félénken elrejtette szívtelen nénje rideg tekintete elől. Az ő jélenlétében hallgatag, nem túl éleseszű, átlagos teremtésnek mutatta magát, kifejezéstelen arccal sütötte le a szemét.

Nyomban másképp viselkedett, ha egyedül volt, például amikor ráérő óráiban a pompás ősparkban barangolt, amely egészen a szomszédos erdőig terjedt. Ilyenkor az az életvidám, mély érzésű ember volt, akinek szerencsés lelki adottságait semmiféle külső kényszer, semmiféle megszokás nem torzíthatta el, s aki ujjongva szívta magába a természet szépségeit.

Nővére ellenségessége végül talán mégis megtörte volna az életkedvét, ha minden támogatás nélkül kell szembenéznie Vele. Ámde szép csöndben, észrevétlenül rokonszenvezőkre talált, akik szeretetet adtak neki, fényt és melegséget loptak mindennapjaiba.

Elsősorban Birkhuhn kisasszony tartozott ezek közé. amit aligha hitt volna bárki is, ha Renate hercegnő jelenlétében figyeli, miként viselkedik Lolával. Olyankor pontosan az a szigorú, mogorva, hidegszívű nevelőnő volt, akit Renate kívánt gyűlölt húgának. Mert bár időnként felháborította Renate bánásmódja, túlságosan tartott tőle, semhogy nyíltan Lolo védelmére mert volna kelni. Amint azonban Renate kitette a lábát, mintha szürke pókháló foszlott volna le az aszott vénkisasszony-arcról. Megfáradt szemébe meleg fény költözött, ráncos keze gyengéd szeretettel cirógatta kis kedvence aranyfürtös fejecskéjét, meghazudtolva a kemény szavakat, amelyek Renate hercegnő jelenlétében hullottak ugyanerre a szőke buksira,

Lolo fölemelte leszegett fejét, nagy, kék szeme bizalomteljesen, hálásan csillogott, rózsás pofiját az idős hölgy dolgos kezéhez simította.

- Hagyd csak, Birkhuhnkám, úgysem fájt. Amikor így zsörtölődsz velem, jól tudom, hogy a szíved egészen másképpen beszél, mint a szád - mondta nemegyszer a leány, és „Birkhuhnkám” megkönnyebbülten sóhajtott fel.

Nehezére esett ezt a kedves gyermeket szidnia, de mennél inkább kímélte, annál jobban bántotta helyette Renate. Amannak a szavai pedig sebeztek, mint a tövis.

Két nappal Egon herceg és Joachim beszélgetése után a két hercegnő ebédnél ült Birkhuhn kisasszonnyal. Az étkezőnek kinevezett helyiség közepén álló kerek asztalt agyonfoltozott abrosz borította. Az egy szál cseléd föltálalta az igen-igen szerény ebédet, majd visszavonult a konyhába, ahol az éltes szakácsné ténykedett - a cseléden kívül az egyedüli szolgáló, bár időnként még egy férfiú is kiegészítette a személyzetet. Amazt valójában a herceg alkalmazta parkőrként, és a portásházikóban lakott az örökké zárt, roppant vaskapu mellett, amely már rég nem forgott zsanérjain, mivel a kis oldalkaput használták a bejárásra. Ez a parkőr - név szerint Bielke - egy kis borravaló fejében inasként is működött, ha látogató érkezett. E minőségében egyenruhát viselt, amely előkelő libériának is beillett, és színeiben a hercegi lakájok viseletét idézte. Bielke szervírozta a teát is Renate hercegnő - természetesen igen gyéren látogatott - fogadónapjain. Máskor azonban nem engedhették meg maguknak az ilyen előkelő kiszolgálás fényűzését. Megfelelt erre a célra Meta, a cselédlány is.

Elfogyasztották a levest, amely többnyire kissé gyanús alkotórészeket tartalmazott, majd egy kevés sült és zöldség következett, végül az édesség. Ez utóbbi szintén igen takarékos konyháról tanúskodott. Renate hercegnő számos gyarlóságát még a fösvénység is gyarapította. Főleg az evésen takarékoskodott, ahol, és amiben csak tudott. Főként persze azért, hogy minél többet költhessen elegáns ruhákra. Szeretett csinosan öltözködni, jórészt persze a húga rovására. Lolo hercegnőnek legtöbbnyire a nénje levetett gönceit kellett hordania. Csak elvétve kapott egy-egy olcsó új ruhát. Renate azzal indokolta ezt, hogy Lolo vigyázatlanul bánik a holmijával, és mindent elszaggat. A már eleve elnyűtt ruhák természetesen nem tarthattak olyan sokáig, mint az újak, de a drága lélek figyelmen kívül hagyta ezt a körülményt. Felfuvalkodottságában magától értetődőnek tartotta, hogy túlnyomó részben saját céljaira használja fel a kegydíjat, amely pedig kettejüket egyenlő mértékben illette.

Lolo jól tudta ezt, de soha egy szóval sem említette. Korántsem csak gyávaságból hallgatott. Nemes és önérzetes jellem volt, sokkal inkább, mint dölyfös testvérnénje. Tizennyolc éves fejjel hírből sem ismerte a hiúságot. Úgy fogadta nővére levetett rongyait, mint valami elháríthatatlan rosszat - mint egész sorsát, de a szíve mélyén egy percig sem csüggedt. Mindemellett az ügyes kezű Birkhuhn kisasszony még ezeket a használt ruhákat is olyan szépen rendbe hozta és átalakítgatta kedvence számára, hogy a leány kecses, fiatal alakja csinosan mutatott bennük.

Renate egyébként nem volt csúnya, legalábbis, ami az arcát illeti, mely arányos metszésével a görög szobrokra emlékeztetett. De a szeme élesen, hidegen villogott, s szája szögletében keserű ránc húzódott, amely még idősebbnek mutatta a koránál. „Klasszikus” vonásai miatt rettentően fenn hordta az orrát, az előkelő származás jelét látta bennük. Minden eszközzel igyekezett megőrizni mindinkább tűnő szépségét, többet adott ki kozmetikai szerekre, kenőcsökre és arcvizekre, mint amennyit megengedhetett volna magának.

A szerény ebédet most is némán költötték el, ahogy mindig. Renate lankadatlanul figyelte nálánál sokkal szebb és bájosabb húgát, hátha talál rajta valami kifogásolnivalót. A legkisebb vétséget is azzal torolta meg, hogy az amúgy is fukarul mért ennivalót is megvonta tőle. Az asztalnál más sem hallatszott, csak az ő zsémbelődése.

„Ülj már végre egyenesen, Lolo!” „Ne egyél annyi húst, az egészségtelen.” „Az összes édességet magadba akarod tömni? Szörnyen közönséges szokásokat vettél fel. Megint kénytelen leszek egy hónapra eltiltani a desszerttől, különben förtelmesen elhízol.”

Ilyen és ehhez hasonló intelmek hangzottak el, felettébb utálatos hangnemben.

Lolo már az idejét sem tudta, mikor lakott jól utoljára ennél az asztalnál, csodálatos módon mégis majd kicsattant az egészségtől. Ez az üde jelenség kimondhatatlanul bosszantotta Renatét. Noha elhízottnak és közönségesnek bélyegezte a húgát, valójában sokért nem adta volna, ha olyan fiatalosan erőteljes és formás az alakja, mert az övé túlontúl ösztövér volt ahhoz, hogy szép lehessen.

A fiatalabbik Wengerstein lány annál inkább szemet gyönyörködtető látványt nyújtott, de ha nincs a jó Birkhuhn kisasszony meg a nem kevésbé jószívű szakácsné, akkor bizony szegény hercegkisasszonyka csonttá-bőrré soványodott volna, és ereiben aligha lüktet oly frissen és egészségesen a vér.

Ez a két jótét lélek titokban néhány finom falatot, egy-egy friss tojást, szép szelet húst juttatott neki. Bielke, a parkőr pedig sokszor elhelyezett egy kosárka erdei gyümölcsöt a „menedékházban”, abban a kis deszkakunyhóban, amelyben Lolo gyermekként játszogatott, s ahol még mindig gyakran elidőzött.

Ma is korgó gyomorral állt föl az asztaltól. Elhatározta, hogy nyomban kisurran a konyhába, s megnézi, nem tett-e félre neki valamit az éléskamrában Bangemann asszony, a szakácsné.

Renate ebéd után a szalonjába szokott visszavonulni. Természetesen a ház legszebb szobáját használta erre a célra. Minden valamirevaló bútordarabot itt zsúfolt össze, de még a hálószobáját is - amelyhez kis öltözőfülke tartozott - sokkal tisztességesebben rendezte be, mint példának okáért a húgáét. Lolo és Birkhuhn kisasszony kénytelen volt olyan bútorzattal beérni, amilyen jobb házaknál talán a cselédségnek jut. Mielőtt Renate elengedte a húgát, még egyszer megfeddte, amiért szerinte túl zajosan állt föl az asztaltól.

- Mikor szoksz már le erről a bárdolatlan mozgásról? Elképesztően viselkedsz. A hajad is milyen kócos már megint! Hallatlan! - jelentette ki utánozhatatlanul bántó hangján.

Ette a méreg, amiért fénytelen kóchaja nem keretezte olyan természetes, lágy hullámokban az arcát, mint a húgáé. Emiatt is folyton belekötött.

Lolo riadtan kapott a fejéhez.

- Pedig épp ebéd előtt fésülködtem.

- Kétlem. Úgy fest, mint a szénaboglya. De persze képtelenség bármit mondani neked anélkül, hogy szemtelenül visszabeszélnél. Ez nem újdonság. Birkhuhn kisasszony, Lolo ma büntetésből a szobájában vacsorázik, és húst nem kap.

Birkhuhn kisasszony némán fejet hajtott, és igyekezett felháborodást mímelve, szigorúan nézni kedvencére. Lolo a földre szegezte a tekintetét. Nénje szavai Szokás szerint leperegtek róla. Megszokta, hogy minden körülmények között csak leckézteti, s ez ellen úgysem tehet semmit.

Renate azonban még nem végzett.

- Ezenkívül lesz szíves ügyelni arra, hogy komolyabban vegye a francia olvasmányait, és lehetőleg franciául társalogjon vele, mert a kiejtése igen sok kívánnivalót hagy.

Birkhuhn kisasszony ismét meghajolt, s egy szót sem felelt. Tudta, hogy a két nővér kisebbike sókkal tisztábban és folyékonyabban beszéli a kérdéses nyelvet, mint a másik, de sajnos magában kellett tartania a véleményét.

A hercegnő még mindig nem fejezte be a kioktatást.

- Kérlelhetetlen szigor kell ide, Birkhuhn kisasszony. Ne nézzen el neki semmit! Tudhatja, mennyire hajlamos mindenféle megátalkodottságra.

Ezekkel az utolsó szívhez szóló szavakkal fenségesen kivonult, és áttette székhelyét a szalonjába.

Lolo és Birkhuhn kisasszony csöndben nézték egymást, míg odaát be nem csukódott az ajtó Renate mögött. Azután egyszerre lélegeztek föl. Lolo huncut szemekkel pillantott a vénkisasszonyra.

- Csak kérlelhetetlenül, Birkhuhnkám!

- Csitt, az isten szerelmére, még meghallja, gyermekem!

- Brrr! - rázkódott meg a hercegnő. - Megint jól leszedte rólam, a keresztvizet! Ráadásul még mindig úgy mardos az éhség, mintha három napja nem ettem volna. Biztos te sem laktál jól.

- Á, hercegkisasszonyka, az én gyönge gyomrom hamar eltelik. Nekem nem sok kell. Hanem te szaladj gyorsan Bangemann-néhoz, mielőtt kisétálunk a parkba!

Lolo arcon csókolta az idős hölgyet.

- Aranyos Birkhuhnkám, mit meg nem teszel értem. Menj csak előre, vidd magaddal a könyveket! Amíg pihensz egy kicsit, kiruccanok az én kis menedékkunyhómba, ott olyan csodás a sűrű lombok közt. Ugye, Birkhuhnkám, a francialecke még várhat?

- Jaj, gyermekem, hiszen már rég nincs mit tanítanom neked, sokkal többet tudsz a te vén Birkhuhnkádnál, és gyönyörűen beszélsz, sokkal jobban, mint én.

- Na, látod! Hová vezetne, ha még többet tanulnék? ` Renate úgysem tudja ellenőrizni, hiszen, köztünk szólva, sokkal butább nálam.

- Pszt! Az ég szerelmére, hallgass, te oktondi, nehogy őfőméltósága meghallja.

Lolo szeme villámokat szórt.

- Néha tényleg azt kívánom, bárcsak jól összevesznénk. Szeretnék egyszer beolvasni az én fenséges nővéremnek. Meg is tenném, ha nem félnék annyira attól a jéghideg szemétől.

- Édes istenem, az kellene még csak! Legyen eszed, nehogy egy szót is szólj! Elemésztem magam, ha még több büntetést és szidást vonsz a fejedre. És el ne felejts kesztyűt húzni, amikor a konyhában foglalatoskodsz! A nénéd rögtön észreveszi, ha összemaszatolod a kezedet.

Lolo lepillantott szép fehér kacsójára, amely szobrász modelljéül szolgálhatott volna.

- Ne aggódj, Birkhuhnkám, vigyázok. Renate azért is mérges rám, mert a kezem karcsúbb és fehérebb, mint az övé. Fordított esetben nem mulasztaná el alantas származásom bizonyítékát látni a különbségben. Jaj, Birkhuhnkám, néha pofon tudnám csapni, amikor szegény megboldogult édesanyámat pocskondiázza. Olyankor alig bírom visszatartani magamat.

- De gyermekem, gyermekem! - ingatta a fejét a vénkisasszony.

A leány arca elsötétült.

- Biztosan gyűlölte az anyámat! - kiáltotta szenvedélyesen.

- Ne is gondolj erre! - kérlelte Birkhuhn kisasszony.

- Igen, tudom, hogy gyűlölte, és engem is gyűlöl. Nem azért piszkálódik, zsarnokoskodik folyton, mint állítja, hogy megneveljen, és kijavítsa a hibáimat. Nem, csakis azért, hogy kitöltse rajtam a dühét. Érdekli is őt a nevelésem! Épp ellenkezőleg, elégtétellel tapasztalná, ha utálatos, romlott teremtés volnék, akitől mindenki irtózik. De mivel így büntetlenül kínozhat, úgy tesz, mintha nevelni akarna. Azt hiszed, nem érzem, milyen megvetően néz rám? Időnként annyira felbőszít, hogy alig tudóm fékezni magamat.

Az ifjú hercegnő szeme szinte feketére vált, ajka izgatottan reszketett.

- És én is gyűlölöm! Igen, megfertőzött a szeretetlenségével. Néha már-már elragad a tehetetlen düh. Kimondhatatlan megkönnyebbülést szerezne, ha az arcába vághatnám, mennyire meggyűlöltette magát rideg, szívtelen viselkedésével, meg azzal, amilyen komiszul bánik veled, épp veled, aki önfeláldozóan kitartasz mellettünk, holott egy lyukas garast sem kapsz a fáradozásodért. Hogy merészel ilyen sértően, lekezelően bánni veled? Igen, szeretnék jól kipakolni neki, de mindig inamba száll a bátorságom. Részben miattad is félek, Birkhuhnkám, mert tudom, hogy agyonbánkódnád magadat, ha elüldözne engem a háztól. Biztos meg is tenné, pedig nincs hozzá joga. Éppolyan jogosult vagyok itt lakni, mint ő, a kegydíjunk fele is engem illet, habár úgy tesz, mintha az egész neki járna, és az ő irgalmára lennék utalva. De én inkább nyakamba venném a világot, és dolgoznék a megélhetésemért, semhogy egy fillért vagy egy darab kenyeret elfogadjak tőle. Azt még megbocsátanám neki, hogy engem sérteget, de hogy anyám életét pokollá tette, s most még az emlékét is gyalázza, hogy elrabolta tőlem apám szeretetét… nem, ezt nem felejtem el neki soha, én…

Birkhuhn kisasszony rémülten tapasztotta tenyerét a kis hercegnő szájára.

- Az isten szerelmére, gyermekem! Ki akarod hívni magad ellen a sorsot? Nem ilyennek ismerlek! Eddig békességgel tűrtél mindent. Higgadj le, hercegkisasszonykám, térj eszedre, ne szaporítsd te is a gondjaimat! Gondolni sem merek arra, mit művelne a nénéd, ha meghallaná ezeket a szavakat.

Lolo az idős hölgy karjaiba vetette magát.

- Te édes, drága… nélküled ki se bírnám. Jó, jó, nyugodj meg, máris lecsillapodtam. Egy rossz szót sem szólok többet, csak ki kellett adnom a mérgemet. Szegény Birkhuhnkám, hogy reszketsz! Hiszen még jobban félsz Renatétól, mint én.

- Miattad, gyermekem, csakis miattad. Már akkor a szívembe zártalak, amikor édesapád házához szegődtem. Rögtön észrevettem, mennyire, elhagyatott-ez az aranyos kis jószág, és én neked adtam magányos szívem minden szeretetét. Senki más nem tartott rá igényt, te pedig szomjaztál a szeretetre.

A fiatal leány mosolyogva, de könnyes szemmel nézett a vénkisasszony remegő arcára, és megsimogatta finom ráncait.

- Mások előtt pedig úgy tettél, mintha agyon akarnál gyötörni a gorombaságoddal. Te drága, jó lélek! Pontosan emlékszem arra a!z estére, amikor Renate előtt jól leszidtál, durván elkaptad a karomat, úgy vittél lefeküdni. Aztán Renate kiment, mire hirtelen átöleltél, megsimogattad a hajamat, és arcon csókoltál. „Ne sírj, aranyos kis csillagom, hiszen szeretlek, csak azért morgolódom, hogy észre ne vegyék.” Jaj, akkor csodálatosan megvigasztalódtam, először aludtam el úgy, hogy nem epekedtem édesanyám után. Azóta te lettél az én őrangyalom. Bárcsak egyszer meghálálhatnám!

Birkhuhn kisasszony alaposán igénybe vette a zsebkendőjét. Annyira elérzékenyült, hogy újra meg újra kibuggyant a könny a szeméből.

- Mit akarsz nekem meghálálni, kicsikém? Hiszen a szereteteddel bearanyoztad az én sivár életemet.

Lolo erőt vett meghatottságán.

- Na, most már elég a pityergésből! Még megfájdul a fejed. Inkább örüljünk mind a ketten, hogy két órára szabadok vagyunk, hála Renate ebéd utáni sziesztájának. No, menj csak, Birkhuhnkám, hamarosan én is követlek.

Birkhuhn kisasszony a parkba indult, Lolo pedig nesztelenül a konyhába osont, majd nemsokkal később az idős hölgy után sietett.

Ameddig a házból látni lehetett, merev, kényszeredett tartásban haladt, ám amint eltűnt a fák között, szinte új életre kelt. Ruganyosán lépkedett, bátran emelte föl a fejét. Dísztelen, erősen viseltes kalapját a karján lóbálta, a nyári szellő szabadon játszott a hajával.

Egész arca megváltozott. Olyan életöröm sugárzott ártatlan, tiszta vonásairól, hogy öröm volt ránézni. Klasszikus szépségnek nem lehetett nevezni, de vonásai szabálytalanságukban is bájosak voltak. Hibátlan arcbőre, csillogó szeme - amelynek kékje néha, amikor valami felzaklatta, feketévé sötétült -, szépen ívelt, cseresznyepiros ajka, egészséges, ragyogó fogsora és dús, aranyló haja - mindez együttvéve a hamvas fiatalság elbűvölő képét nyújtotta, kivált, hogy ehhez a kecses fejhez karcsú, egészségtől duzzadó alak tartozott, amelynek kellemes vonalait az egyszerű öltözék sem rejthette el.

Lolo sima szabású, szürke rakott szoknyát viselt, amelyet a nővérétől örökölt, s Birkhuhn kisasszony igazított rá, hozzá minden díszítés nélküli, fehér vászonblúzt, mellrészén apró levarrott hajtásokkal. A szintén Renate ruhatárából kikopott bőröv fölött ugyan már eljárt az idő, de hajlékony darázsderekat fogott át, és bár a szoknya nem volt új, mégis szépen simult a leány formás csípőjére.

Hercegnőnek semmi esetre sem látszott, inkább egyszerű körülmények között élő polgárlánynak. Csak finom keze, formás kis lába és kecsesen előkelő, arisztokratikus vonásai árulkodtak a magasabb társadalmi osztály gyermekéről.

A park egyik terebélyes, árnyas bükkfája alatt meghúzódó pádon talált rá Birkhuhn kisasszonyra, valamint Bielkére, a parkőrre, aki épp azt jelentette, hogy egy kosárka erdei szamócát szedett a hercegkisasszonykának, és a menedékházban hagyta.

Amikor a férfi megpillantotta1 Lolót, neki is elmondta ezt. A leány mosolyogva megköszönte, aztán barátságosan megkérdezte:

- Hogy van, Bielke?

- Köszönöm szépen, főméltóságú hercegkisasszonyka.

- Ha jobban lennék, már el se bírnám.

A hercegkisasszonyka nevetett.

- Akkor igazán irigylésbe méltó. De hagyja ezt a főméltóságosozást, Bielke! Ha a néném nem hallja, nyugodtan felejtse el ezt a körülményes megszólítást!

Bielke föltette a sapkáját, és elballagott. Lolo mosolyogva nézett utána.

- Milyen kedvesek vagytok hozzám mindnyájan, Birkhuhnkám: te, Bangemann-né meg Bielke. Most pedig pihenj egy kicsit! A szamóca felét elhozom neked.

- Á, edd csak meg egyedül! - hárította él a vénkisasszony.

Lolo arcon csókolta.

- Most már tele vagyok, Birkhuhnkám, minden lelkifurdalás nélkül elfogadhatod. Akkor viszlát később!

- Viszlát, gyermekem, de aztán pontos legyél, hallod-e!

- Ne aggódj, időben visszajövök.

Ezzel bevette magát a parkba. Az aljnövényzet mind sűrűbbé vált, és egy jókora bokorcsoport mögül végre előtűnt a kis kunyhó. Egyszerű deszkaépítmény volt, de még jó állapotban, úgyhogy nemcsak elrejtette, hanem az időjárás viszontagságaitól is megoltalmazta azt, aki a fedele alá húzódott.

Az ajtajára Bielke kívülről fareteszt szerkesztett. Ugyanilyen retesszel csukódott a két deszkaablak is. Üveg egyiken sem volt. Miután Lolo kihajtotta az ablaktáblákat, a nyári levegő akadálytalanul áradt be a kis helyiségbe. Aztán elhúzta az ajtó reteszét, és egy dalt dúdolgatva belépett. A kalyiba közepén álló rönkre szegezett, kerek falap szolgált asztal gyanánt, amellyel egyszer Bielke lepte meg imádott hercegkisaszonykáját. Két ülőkét is fabrikált hozzá.

Az asztalkán gyékényből fonott kis kosárban illatozott az erdei szamóca.

Lolo az egyik ülőkére telepedett, és elfogyasztotta a részét, azután kicsit lapozgatott a magával hozott könyvben, de az olvasás nem tudta lekötni. Felpattant, és az ablak felé pillantott.

Eljött az ideje, hogy visszatérjen Birkhuhn kisasszonyhoz. Karjára vette a félig kiürült kosarat, bezárta a menedékház ajtaját, ablakait., és elhagyta birodalmát.

Birkhuhn kisasszony békésen üldögélt a bükkfa alatti pádon. Feje előrehanyatlott, rögtön látszott, hogy elszundikált.

Lolo odaóvakodott, halkan letette mellé a szamócás kosarat, aztán az órájára nézett. Úgy vélte, egy negyedórácskát még hagyhatja aludni, akkor elég ideje marad, hogy megeszegesse a szamócát, mielőtt Renate is kisétál a parkba.

Pajkos mosollyal, csöndesen a padra ereszkedett, nézte az idős hölgyet; a pici fekete csipkefőkötő alá bújtatott hajkoszorút. Mennyire kimerült lehet szegény öreg Birkhuhn! Egész nap nincs nyugta Renátától. Mégis fáradhatatlanul ügyködik, mindig barátságos, segítőkész. Milyen önzetlen és hűséges ez az egyszerű, igénytelen ' teremtés. Mi haszna abból, hogy gyönge szervezetét felőrli két szegény hercegnő szolgálatában, akik közül az egyik barátságtalanul és kevélyen bánik vele, holott nemigen fizét a munkájáért, a másik pedig csak a gondjait szaporítja? Drága jó lélek! Mennyire rászolgált már a pihenésre.

Lolo szemét elfutotta a könny. Bárcsak egyszer meghálálhatná mindezt!

Az idő azonban nem állt meg - fel kellett ébresztenie az idős hölgyet.

Akis hercegnő üreg barátnőjéhez hajolt, és meleg kezecskéjét az övére helyezte. Az alvó felriadt, és először kissé zavarodottan pillantott körül.

- Jaj, te vagy az, gyermekem? Kis híján elnyomott a buzgóság ebben a végtelen csöndben, ráadásul az idő is nagyon felmelegedett.

Az ifjú dáma lopva elmosolyodott.

- Gyere, Birkhuhnkám, fogyaszd el a szamócádat! Kóstold meg, milyen finom, és az illata…,!

- Nem akarod mégis magad megenni? - nézett le a gyümölcsre Birkhuhn kisasszony.

Lolo szenvedő arcot vágott.

- Hiába is szeretném, kiadósan belakmároztam Bangemann-nénál, mivel az az undok Renate megvonta a fél adag vacsorámat.

- Légy belátással, gyermekem, hiszen nem akar rosszat! - intette az idős hölgy, miközben a szamócát szemezgette.

Lolo hevesen rázta a fejét.

- Az az áldott jó szíved mindent megbocsát, te még Renátát is képes vagy angyalnak látni! Eri viszont nem tudom ilyen jámboran szemlélni a dolgokat. Ha te nem lennél, Renate dühítő viselkedése már engem is egészen szívtelenné tett volna. De ahogy látom, milyen türelemmel viseled a sorsodat, és még mentséget is találsz mindenre, elszégyellem magamat a zúgolódásom miatt.

- Gyermekem, ahogy az ember öregszik, jobban hajlik a megbocsátásra. Az ifjúság szeles és meggondolatlan. Hanem szívtelen te sohasem leszel. Sokkal jobb vagy te annál. Még a nénéddel szembeni vélt gyűlöleted is rögtön elillanna, ha csak egy jó szót szólna hozzád.

- Arra várhatunk, Birkhuhnkám! Ne is beszéljünk erről többet!

Másra terelték a szót. Miután kiürült a kosárka, Lolo elrejtette egy fa mögött, a magas fűben.

Mire Renate négy órakor napi sétájára indult, ők ketten szorgosan a könyvek fölé hajoltak - Lolo egy francia műből olvasott fel a vénkisasszonynak.

Renate megállt előttük, és egy ideig ajkát biggyesztve hallgatta őket. Természetesen most sem mulasztotta el, hogy néhány utálatos, becsmérlő megjegyzéssel illesse a húgát.

Lolo lesütött szemmel, szenvtelenül nézte a könyvet. Csak pirulása sejtette, miféle lázongó gondolatok születnek a fejében.

Birkhuhn kisasszony ismét a szigorú, örökké elégedetlen tanítónő mezét öltötte magára, néhányszor ráripakodott Lolóra, hogy ismételjen meg egy-egy bekezdést.

A leány azonnal szót fogadott.

Nővére a rezzenéstelen arcra függesztette tekintetét, és az utóbbi időben immár sokadszor állapította meg, hogy Lolo napról napra jobban kivirul. Ez a felismerés még inkább elkeserítette, mivel tudta, hogy ő maga egyre veszít ifjonti üdeségéből. A közeledő öregség kísértete rémisztette. Mit nem adott volna érte, ha tizenkét évvel fiatalabb, olyan, mint Lolo! Ha a húga nincs, nem érezte volna ennyire az idő múlását. Így azonban ez a bájos jelenség saját letűnt ifjúságára emlékeztette. Amikor annyi idős volt, mint most Lolo, az apjuk még élt, nagy házát vittek, számítottak a társaságban. De már a mostohaanyja is háttérbe szorította őt szépségével, kedvességével. Most pedig… Alig valaki nyitotta rá az ajtót. Néhány nyugalmazott tiszt a nejével meg egy-két Weissenburgban élő hercegi hivatalnok látogatta meg rendszeres időközökben, hogy az illendőség diktálta tíz percig elüldögéljen nála. Időnként eljöttek hozzá teára, vagy dekoráció gyanánt őt is meghívták nagyobb összejövetelekre, de mindez még csak nem is hasonlított arra a társasági életre, amely az apja házában folyt, amikor még kapcsolatban álltak a hercegi udvarral. És bárhogy halogatta, előbb-utóbb Lolót is be kellett vezetnie abba a kis társaságba, amely megmaradt nekik. Akkor aztán a csekély érdeklődésen is osztoznia kell a húgával - netán háttérbe is szorul mögötte. Ó, mennyire gyűlölte ezt a teremtést, napról napra érezte, amint dagad, forr benne a gyűlölet, és úgy rágja, mint az emésztő méreg.

És a tetejében még azt képzelte, hogy joggal haragszik.

IV.

Két nappal később Lolo hercegnő egy könyvbe mélyülve lassan sétálgatott a parkot övező kőfal mentén, a széles úton. Ugyanazt az egyszerű öltözéket viselte, mint a minap. A széles karimájú, csúf kalap, amely a tűző nap ellen védte, eltakarta szép haját, árnyékba borította az arcát.

Olvasgatva, komótosan lépkedett. Renate elment otthonról. Weissenburgban nagy nyári kerti ünnepséget terveztek jótékonysági bazárral és mindenféle szórakozással. A bevételt a női segélyegyletnek szánták. Renate hercegnőt kérték fel, hogy Vállalja a védnökséget, ő pedig egyetlen alkalmat sem szalasztott el a közszereplésre. Lolo hercegnő részvételére is igényt tartottak, mint hasonló esetekben már többször is, de Renate ezt kereken elutasította, mondván, hogy a húga még túl fiatal. Egyszerűen semmibe vette azt a tényt, hogy Lolo már csaknem tizenkilenc éves.

A változatosságra áhítozó Lolo boldogan részt vett volna a rendezvényen, hiszen szerény életkörülményeik miatt soha nem látott még effélét. Nővére azonban ridegen közölte vele, hogy ameddig neveletlen viselkedése Csak panaszra adhat alkalmat, addig nem érzi elérkezettnek az időt. hogy a nyilvánosság előtt mutatkozzék vele.

Lolo tudta, hogy nénje szemében sohasem lehet kifogástalan, ám ez csak ürügy, amellyel távol tartja őt a társaságtól. Szomorúan sóhajtott, a keze lopva ökölbe Szorult. De hát mit segített mindez? Bele kellett törődnie. Birkhuhn kisasszony tőle telhetőleg vigasztalta, majd gardedámként elkísérte Renatét a bizottsági ülésre. Így hát Lolo egyedül maradt otthon, legfeljebb egy jó könyvvel kárpótolhatta magát.

Már megbékélt sorsával, mire a vaskapuhoz ért, amely mellett a portásházikó állt Felpillantott. Arra gondolt, hátha odahaza találja Bielkét. Az öreg mindig örült, ha meglátogatta. Mosolyogva lépett a kis tornácra, és bekopogtatott. Nem érkezett válasz, az ajtó zárva volt. Így hát leült az ablak alatti padra, hogy ott olvasgatva várja meg a parkőrt.

Hamarosan olvasmányába merült, és nem vette észre, hogy a rozsdamarta vaskapu cikornyás rácsán túl nyurga fiatalember közeledik. A kapu előtt megállt, és befelé tekingetett. Pillantása az olvasó ifjú hölgyre esett, akinek arcából a kalap miatt nem sokat láthatott.

Az idegen mértéktartóan elegáns, sötétkék öltönyt és szalmakalapot viselt. Napbarnított arca és feszes tartása civilben is elárulta a katonatisztet. Joachim von Schwarzenfels herceg nem sejtette, hogy az előtte ülő fiatal dáma nem más, mint Lokandia Wengerstein hercegnő.

Honnan is sejthette volna? Sokkal inkább vélhette a kapus lányának.

A herceg tegnap este óta időzött Weissenburgban, ahol Schlegell báró néven szállt meg a városka első vendégfogadójában, nem messze a parktól. Komornyikját otthon hagyta, csak a tisztiszolgáját hozta magával. Tökéletesen beérte ezzel a jól használható, értelmes legénnyel, meg aztán nem akart feltűnést kelteni a népes személyzettel, hiszen csak így őrizhette meg inkognitóját.

A fogadóban máris tájékozódni kezdett a weissenburgi viszonyok felől. Értesült a Renate Wengerstein hercegnő védnöksége alatt tervezett ünnepségről is, és figyelmébe ajánlották a hercegnői lak körüli parkot mint nevezetes látványosságot.

Joachim ez alkalommal elejtett egy célzást, miszerint engedélyt kapott a hercegtől, hogy a kastélyparkban vázlatokat készítsen. Üres óráiban ugyanis akvarelleket festegetett, és ezt használta fel ürügyül, hogy .feltűnés nélkül a hercegnők közelébe férkőzhessen. Az apja a leányokhoz szóló ajánló sorokat szerzett számára a hercegtől, aki egyidejűleg engedélyezte, hogy bármely napszakban a parkba lépjen, és ott vízfestményeihez vázlatokat készíthessen. így Joachim mindjárt meg is látogathatta a nővéreket mint Schlegell báró. Helyesebbnek vélte azonban, ha előbb egy kis terepszemlét tart lakhelyük körül.

Most hát ott állt a park kapujánál. Az olvasó hölgy láttán elszánt fényt villant szemében.

- Bocsánat, tisztelt kisasszony, szabad belépnem? - kiáltotta oda neki.

Lolo meglepetten kapta föl a fejét, és egy pillanatig szótlanul meredt az idegenre, aki erre illedelmesen megemelte a kalapját.

Joachim tekintete is meglepődést tükrözött. Nem számított ilyen elragadó leányarcra a rút kalap alatt. Önkéntelenül valamelyest mélyebben meghajolt.

Lolo nem ütközött meg azon, hogy ez az ismeretlen minden további nélkül megszólította. Nem először fordult elő, hogy a park iránt érdeklődők felvilágosításért fordultak hozzá. Ki hitte volna róla, hogy hercegnő? Mindenesetre megelégedéssel nyugtázta, hogy ilyen jóvágású, délceg és elegáns úriember még nem került az útjába.

A férfi szemének vidám csillogása őt is jobb kedvre derítette. Pajkos mosolya olyan elbűvölővé tette az arcát, hogy a herceg csak annyit mondott magában: „Hű, a mindenit!”

A park megtekinthető, de ezen a kapuit nem tud belépni. Zárva van, s mivel a kulcsa elveszett, nem is lehet kinyitni - adott készségesen tájékoztatást a leány.

- Lenne olyan szíves megmondani, hol találok bejáratot? - kérdezősködött tovább Joachim, le nem véve szemét a huncut mosolyú, finom arcról.

- Ha jobbra fordul, körülbelül tíz perc múlva eléri az oldalkaput.

A herceg elbizonytalanodott. Semmi kedvei sem volt abbahagyni az éppen csak megkezdett beszélgetést. Túlságosan tetszett neki az ifjú hölgy, akit már nem hitt a kapus lányának, hiszen egész tartása, kifejezésmódja és még valami meghatározhatatlanul, de egyértelműen jelen lévő dolog egyszerű öltözéke ellenére is élőkelő dámát sejtetett. - Joachim úgy vélte, talán a hercegnői lakhoz tartozik - esetleg épp a hercegnők udvarhölgye. A külsejéből ítélve rosszul fizethetik, ami érthető, hiszen állítólag rendkívül szűkösen élnek. Mindenesetre ki akarta használni az alkalmat, hogy megtudjon egyet-mást Lokandia hercegnőről. A kapun túli vidám szempárból nem úgy tűnt, mintha a gazdája zokon venne egy kis szertelenséget.

- Inkább átmászom, hogy megtakarítsam az utat - jelentette ki hirtelen, és mire a leány valamit válaszolhatott volna, a jövevény már át is lendült a vaskapun, összecsapta a bokáját, és mélyen meghajolt előtte. - Engedelmével: Schlegell báró! Nagyságos kisasszony, remélem, megbocsátja, hogy csak így berontok, de szeretem a legrövidebb utat választani.

Lolo hercegnő legszívesebben felnevetett volna, de idejében eszébe jutott, hogy ez nem illik. Erélyes mozdulattal becsukta a könyvet, felemelkedett, kissé mereven biccentett, és elsietett mellette. A szeleburdi herceg egyszerre rettentően megszeppent saját vakmerősége miatt. Egek, milyen büszkén keresztülnézett rajta ez a leány! Most hátráljon meg szégyenszemre? De nem - bátraké a szerencse.

A leány után eredt.

- Még egyszer elnézését kell kérnem, nagyságos kisasszony. Csak azért bátorkodtam így eljárni, mert a herceg maga engedélyezte, hogy felkeressem a parkot. Végtelenül elkeserítene, ha nem bírhatnám a nagyságos kisasszony bocsánatát.

Lolo megtorpant. Nagyon is szívesen beszélgetett volna a jóképű fiatalemberrel, de mit fog hozzá szólni Renate? Igaz, Renate elment, ez a Schlegell báró pedig a hercegre hivatkozik. Ez nem mellékes szempont. Felnézett, és pillantásuk összetalálkozott. Sajátságos érzés kerítette hatalmába a férfi esengő tekintete láttán.

- A herceg engedélyezte önnek, hogy belépjen ide?

- Úgy van, nagyságos kisasszony. Írásos engedélyt kaptam tőle, hogy ebben a parkban akvarelltanulmányokat és fényképfelvételeket készítsek, továbbá saját kezű ajánlólevelet a Wengerstein hercegnőkhöz, akiknél holnap illő órában látogatást teszek.

Lolo fellélegzett. Ilyen körülmények között anélkül is megbocsáthatta a fiatalember merészségét, hogy megfeledkeznék magáról. Ennek nagyon örült. Most már az illem sem akadályozta, hogy egy kicsit eldiskuráljanak. Vagy talán mégis, de a leány vérét megbizsergette az ártatlan kis kaland lehetősége. Hiszen épp ma döbbent rá ismét fájdalmasan, mennyire magányosan, a világtól elzárva kell élnie, és sohasem találkozhat maga korabeli társasággal. Most a véletlen megajándékozta egy vidám közjátékkal, és ő ki akarta használni az alkalmat. Magában mulatva elhatározta, hogy nem fedi fel a kilétét Schlegell báró előtt.

Mialatt mindezt átgondolta, tekintete a fiatalember kezére tévedt, és egyszerre nem tudta tovább fegyelmezni magát. Nevetnie kellett, és mókásan méltóságteljes hangon így szólt:

- Megbocsátom, hogy ilyen kegyetlenül elbánt a glaszékesztyűjével.

A „báró” meghökkenve pillantott le, és látta, hogy a rozsdás vaskapu igencsak megtépázta a fehér kesztyűt. A finom anyag elszakadt, és ép részét is foltok tarkították.

Csatlakozott a nevetéshez, és sietve megszabadult a tönkresilányított ruhadarabtól.

- Hála istennek! Ennek a kis balszerencsének köszönhetem, hogy elnyertem a nagyságos kisasszony bocsánatát! Ugye, nem tévedek, ha feltételezem, hogy kegyed is a palotácska lakója?

- Igen… itt lakom, - felelte a leány, és kalapját a karjára akasztotta, mivel most árnyékban álltak. Joachim herceg elragadtatottan nézte a pompás, aranyló hajkoronát, és megint az jutott eszébe, hogy: „Hű, a mindenit!” De udvariasan csak ennyit mondott:

- Hálásan köszönöm, nagyságos kisasszony! Megengedi, hogy egy kéréssel terheljem?

A leány tétován nézett rá. Úristen, mit fog szólni Birkhuhn, ha majd meggyónja neki a dolgot? Hát Renate? Nem, neki semmi áron nem szabad megtudnia! De minek is törődik most Renátával? Melegen süt a nap, a madarak énekelnek, ez a rokonszenves férfiarc rámosolyog, a bársonyos szürke szempár jólesően tekint az övébe. Lesz, ami lesz, ezt a vidám órát kiélvezi.

- Miben segíthetek?

- Szeretném, ha méltóztatnék megengedni, hogy csatlakozzam kegyedhez, mivel úgy látom, épp sétát szándékozik tenni. A kegyed szíves irányítása mellett bizonyára megismerhetem a park legszebb részeit.

Lolo egészen elvörösödött, de a fiatalember könyörgő arca minden aggályát eloszlatta.

- Hát… mivel személyesen a hercegtől kapott engedélyt, nem tagadom meg a kérését, és hozzájárulok, hogy elkísérjen - válaszolta méltóságteljesen.

A férfi újra meg újra elragadtatottan nézett a bájos arcra, amely e fiatal lélek minden rezdülését őszintén és félreérthetetlenül elárulta. Arra következtetett ebből, hogy a hercegnői lakban szigorú, kimért légkör uralkodhat, és a leány természetes vidámsága berzenkedik a szokott szertartásosság ellen.

Egymás mellett haladtak a fák között. A herceg lelkes szavakkal dicsérte a pompás parkot, s beleélve magát a szerepébe, elejtett néhány megjegyzést a „festői hatás - elemekről”. Azt a látszatot igyekezett kelteni, mintha kizárólag azért jött volna Weissenburgba, hogy a parkban vázlatokat készítsen. A két fiatal egyre fesztelenebbül csevegett. Úgy tetszett, megszabadultak a terhes és merev formaságoktól, egyszerű emberekké vedlettek, akiknek a szeméből ifjonti életkedv sütött.

A hercegnőnek csudára tetszett ez a séta. Tudta, hogy voltaképpen tiltott gyümölcsöt élvez, de már csak dacból is megtette Renatéval szemben, aki eltiltotta a kerti ünnepségtől. Mire való a fiatalság? Hiszen oly szép ez a napsütötte világ, aki jól fülel, szinte hallja az élet örömujjongását. Lolo nem bírta megállni, hogy újra meg újra a napbarnított férfiarcra ne sandítson.

Amikor aztán a tekintetük néhányszor másodpercekre egymásba fonódott, különös öröm ébredt benne. Bármilyen udvariasan és tisztelettel viselkedett is vele a férfi, mégis érezte, hogy tetszik neki.

Lassan a kispadhoz értek, s Joachim herceg, aki még mindig nem tudta, kit kísér, puhatolózni kezdett.

- A nagyságos kisasszony bizonyára a Wengerstein hercegnők közvetlen környezetéhez tartozik?

Lolo szemében pajkos fény villant.

- A legközvetlenebbhez - vágta rá.

- Mindjárt gondoltam. Az úrnői csöndes, visszavonult életet élnek?

- Mondhatni.

- Ugyebár, már meglehetősen idősek? - puhatolózott tovább, s szándékosan tudatlanabbnak mutatta magát a valóságosnál.

- Nem tudom, hogy harminc esztendő az ön szeméten magas kornak számít-e. Renate hercegnő ugyanis ennyi idős.

- Ó, hiszen akkor még fiatal! És Lokandia hercegnő?

A leány felkapta a fejét.

- Ismeri a keresztnevét?

- Hogyne… hallottam, amikor említették. Ő sokkal idősebb, mint Renate hercegnő?

- Tizennyolc esztendős múlt.

- Micsoda meglepetés! Azt hittem, hajlott korú hölgyeknél kell tiszteletemet tennem. A két hercegnő közötti korkülönbség mindenesetre figyelemre méltó.

- Csak féltestvérek.

- Értem. Köszönöm, most már nagyjából ismerem a viszonyokat. A nagyságos kisasszony bizonyára az ifjabbik hercegkisasszony udvartartásához tartozik? Rögtön gondoltam, hogy udvarhölggyel van dolgom.

Joachim bölcsebbnek látta elhallgatni, hogy elsőre a kapus lányának vélte.

Lolo arcán ismét megjelent a huncut mosoly, de egészen nyugodtan felelt:

- Udvartartásról tulajdonképpen nem beszélhetünk, ahhoz a hercegnők túl szegények. Renate hercegnőnek mindenesetre van egy gardedámja és társalkodónője, Birkhuhn kisasszony.

- Kegyed pedig nyilván hasonló feladatkörben működik Lokandia hercegnő mellett?

Joachim érezte, hogy kíváncsiságával túlment azon a haláron, amely még megbocsátható, de mindenáron tudni akarta, kivel sétálgat valójában, és reménykedett, hogy további értesüléseket szerezhet Lokandia hercegnőről.

Lolo istenien szórakozott.

- Ne nevezze még egyszer így! - figyelmeztette merészen a látogatót: - A hercegnő hallani sem akarja, túl fellengzősnek találja, jobb szereti, ha Lolo hercegnőnek hívják. Egyébként nem tévedett, báró úr, csakugyan Lolo hercegnő udvarhölgye, társalkodónője és többnyire még komornája is vagyok egy személyben.

A fiatalember a homlokát ráncolta.

- Az a benyomásom, hogy a hercegnő túl sokat követel kegyedtől.

- Nem tesz semmit, jó barátnők vagyunk, ilyesmin egyikünk sem akad fenn. Lolo hercegnő nem idősebb nálam, időnként kicsit szertelen és hebehurgya is, ha Renate hercegnő épp nincs a közelben.

- Úgy érti, nagy tiszteletben tartja a nénjét?

- Hm! De még mennyire! Őt mindenki tiszteletben tartja a házban, nagyon büszke és szigorú… például arról sem szabad tudnia, hogy most önnel diskurálok. Mindent egybevéve Lolo hercegnőt sokkal jobban ismerem, és remekül megértjük egymást.

- Úgy tűnik, nagyon ragaszkodik hozzá, jóllehet túlságosan igénybe veszi a kegyed szolgálatait.

Lolo vidáman felnevetett, olyan vidáman, ahogy csak egy tiszta szívű fiatal képes. Nevetése annyira megigézte Joachimot, hogy egy pillanatra jövetele céljáról is megfeledkezett.

- Mit tehetne szegény Lolo hercegnő? Nincs más szolgálója, csak én, és nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy lustálkodni hagyjon engem. Ezért aztán éppúgy szeretem, mint saját magamat.

- Ez nemes gondolkodásra vall. Remélhetőleg Lolo hercegnő megérdemel ennyi szeretetet.

- Kölcsönös a rokonszenv. Amit én megteszek a hercegnő kedvéért, azt ő is bármikor viszonozza.

Joachimot a hallottak elégedettséggel töltötték el. Kedves teremtés lehet ez a Lolo hercegnő, gondolta. Ha még hasonlít is elbűvölő udvarhölgyére, akkor ő szerencsés fickónak mondhatja magát! Őrült, hogy a leány ilyen készségesen felvilágosítást adott, és nem is sejtette, miféle tréfát űz vele.

- Ez szép tőle, és nekem is tetszik. Alig várom, hogy megismerhessem.

Lolo hirtelen különös pillantást vetett rá,

- Csak nehogy csalódjon! - szaladt ki a száján.

A fiatalember kérdőn nézett rá.

- Hát olyan csúnya?

A leány kapkodva hátrasimította a haját. Egyszerre nagyon melege lett. De tréfálkozó kedve legyőzött minden józan megfontolást.

- Nem is tudom… se nem csúnya, se nem szép.

- Szőke? - érdeklődött Joachim, és tekintete szinte elandalodva pihent meg az aranyló fürtökön.

- Igen, szőke… ugyanez az árnyalat. De… uraságod nagyon sokat akar tudni. Holnap úgyis megláthatja Lolo hercegnőt.

A fiatalember zavartan elvörösödött.

- Bocsánat, nagyságos kisasszony! Jól tette, hogy rendreutasított. Olyan különös hangulatom támadt ebben a parkban… mintha elvarázsolt kertben sétálnék egy jó tündér oldalán, aki példás türelemmel válaszolgat, bármilyen botorságot kérdezek is.

Lolo elnevette magát, jólesett neki a bók.

- Akkor hát nincs más hátra, mint hogy jótündérhez illően megbocsássak Önnek.

- A jósága meghat és megszégyenít - felelte melegen Joachim, de egyelőre felfüggesztette a kérdezősködést, és másra fordította a szót.

- Ilyen csodálatos bükkös nemigen akad máshol - mutatott egy százados facsoportra.

- Én ismerek szebbet is. A schwarzenfelsi hercegséghez tartozó falkenhauseni grófságban, annak a parkjában még szebb bükkfákat láttam.

A fiatalember érdeklődve figyelt fel.

- Kegyed járt ott?

- Igen, évekkel ezelőtt ellátogattunk oda, és azóta sem felejtettem el azt a pompás parkot.

Joachim egészen izgalomba jött.

- Milyen különös! Jól ismerem Falkenhausent, gyakran vendégeskedtem ott.

Lolo szeme felcsillant.

- Ó, akkor bizonyára ismerte Georg Falkenhausen grófot is.

- Igen… a barátom volt.

A hercegnő elkomorodott.

- Korán meghalt.

Joachim arcán is árnyék suhant át.

Bizony, nagyon korán.

- Különös, hogy mindketten ismertük őt - sóhajtott Lolo. - Én persze még gyermek voltam, amikor Falkenhausenbe utaztunk. Felejthetetlen szép heteket töltöttünk ott. Tehát azt mondja, Georg Falkenhausen a barátja volt? Micsoda derék, rokonszenves fiatalember volt! Az egész éjszakát végigsírtam, amikor hirtelen haláláról értesültem. Szegény édesapja! Úgy hírlik, egészen embergyűlölő lett a fia halála után.

- Csak magának való, nagyságos kisasszony. Most pedig… állítólag nagyon beteg. Már a legrosszabbtól lehet tartani.

Lolo eltűnődött.

- Nagyon kedveltem azt a kedves Öregurat. Annyira jóságos volt hozzám - mondta szinte saját magának.

- Falkenhausen gróf közel állt kegyedhez? - lepődött meg a herceg.

A leány felrezzent merengéséből.

- Megboldogult édesanyám hűséges, odaadó barátja volt.

Joachim ismét meghökkent. Ejnye, de furcsa, hiszen Lolo hercegnő édesanyját is bensőséges barátság fűzte Falkenhausen grófhoz.

Mielőtt azonban világosságot teremthetett volna saját gondolataiban, Lolo sietve megszólalt:

- Most már itt kell hagynom önt. Ez az út egyenesen a park kijáratához vezet. El sem tévesztheti:

A fiatalemberrel egyelőre minden mást feledtetett a gondolat, hogy bájos kalauza magára akarja hagyni.

- Ezer köszönet a jóságáért, drága nagyságos kisasszony! Remélem, holnap részem lehet abban az élvezetben, hogy a hercegnők társaságában láthatom.

Lolo tétován mosolygott.

- Előfordulhat. De kérem, báró úr… mi nem ismerjük egymást. Renate hercegnő rettentő szigorú, és haragudna rám azért, hogy szóba álltam önnel.

Joachim mélyen meghajolt, és az ajkához emelte a leány kezét.

- Ígérem, nem fogom kellemetlen helyzetbe hozni.

Egyébként sajnos még nem is ismerem kegyedet. Az én jó tündérem névtelen maradt.

- Jobb, ha holnapig nem is változtatunk ezen - kuncogott Lolo. - Ég önnel, báró úr! És ha holnap találkozik Lolo hercegnővel, né legyen nagyon csalódott!

Mosolyogva biccentett, és elsietett a ház irányában,

Joachim nézte, ahogy büszkén emelt fővel távolodik, gyönyörködött az ifjú dáma ruganyos, kecses járásában.

„Elragadó teremtés - gondolta -, nehezemre fog esni, hogy belészeressek Lolo hercegnőbe, ha ilyen bűbájos udvarhölgyet tart maga körül.”

Azután ismét eszébe jutott, amit a leány Falkenhausen grófról meg az édesanyjáról mondott. Különös, nagyon különös.

Még mindig ezen töprengett, amikor az egyik sétaútról Bielke, a parkőr keveredett elő, és udvariasan köszöntötte az idegen urat. Joachim barátságosan viszonozta az üdvözlést, és megállította az öreget.

- Meg tudná mondani, ki az az ifjú hölgy, aki a kastély felé igyekszik?

Bielke napellenző gyanánt a homlokához emelte a kezét, és a jelzett irányba nézett. Cserzett arca széles mosolyra derült.

- Igenis, nagyságos úr, az ott a mi hercegkisasszonykánk.

Joachim kis híján felkiáltott meglepetésében,

- Lolo hercegnő?

Bielke bólogatott.

- Úgy bizony, nagyságos úr, Lolo hercegnő.

A fiatalember.izgatottan megragadta a vállát.

- Biztosan tudja-, jóember?

- Hát már csak ismerem a mi hercegkisasszonykánkat! - hangzott a csaknem sértődött válasz.

A herceg mély lélegzetet vett, és egy pénzdarabot nyomott az öreg markába.

- Köszönöm! - hebegte, és szinte értetlenül bámult a hercegnő után.

Éppolyan értetlenül, ahogy Bielke a tenyerén csillogó aranytallérra.

- Nahát… nagyságos úr, kérem, nem tetszett eltéveszteni?

- Nem, nem, tartsa csak meg! - felelte szórakozottan a herceg, és tekintete a karcsú leányalakra tapadt.

- Akkor köszönöm alássan, nagyságos úr! Hijnye, a teremburáját, ezt nem is álmodtam volna, hogy ilyen bőkezű ajándék üti a markomat! - örvendezett a parkőr, és hajbókolva távozott.

Joachim kifújta magát, és feje búbjára tolta a kalapját, mint akinek nagyon melege lett.

„Micsoda kópé, micsoda imádni való kis kópé! Szóval ez Lolo hercegnő! Jól felültetett! No, azt hiszem, mégsem fog nehezemre esni, hogy belészeressek ebbe az elragadó hercegkisasszonykába!”

Egy fatörzsnek támaszkodott, és elnézett a hercegnői lak felé.

- Ilyen szerencséje is csak egy vasárnapi gyereknek lehet! - mormolta félhangosan.

V.

Gondolataiba merülve tért vissza szállására. Mindaz, amit a hercegnővel beszélt, most új értelmet kapott - az is, ami Falkenhausenről elhangzott. Elképzelte, hogy nevethet rajta a leány! Bűbájos, vidám teremtésnek találta, és ettől még inkább tetszett neki. Éppilyen menyasszony felelt meg az ő és Sibylle néni ízlésének. Hála istennek, hogy nem valami unalmas, nyársat nyelt, önhitt dáma, amilyet sajnos tucatjával ismert az udvarnál! Nem halvérű, hanem csupa élet, csupa eredeti természetesség. Minden szűzies tartózkodásával együtt is egész barátságosan viselkedett az állítólagos Schlegell báróval. Milyen csodálatos a haja, milyen kedves és szép ő maga, még az egyszerű, szinté szegényes ruhában is. Hát még ha hozzá illő, pompás keretek közé helyeznék, akkor hogy ragyogna! Igen, ha ezt a nőt kapja feleségül, boldognak nevezheti magát.

Azt biztos, hogy nagyon szegény, de méltósággal és derűs hittel viseli szegénységét. Milyen egyszerűen és nyugodtan mondta: „Udvartartásról tulajdonképpen nem beszélhetünk, ahhoz a hercegnők túl szegények.” Azután: „Mit tehetne szegény Lolo hercegnő? Nincs más szolgálója, csak én, és nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy, lustálkodni hagyjon engem.” Tehát még arra sem telik neki, hogy saját szolgálót tartson. Mégsem csügged, inkább úgy tűnik, szórakoztatja a helyzet.- Ha sejtené, milyen busás örökség vár rá!

A nénjétől rettentően félhet. Ezért kérte őt arra, hogy holnap ne ismerje meg. Ez a Renate hercegnő mindenben az ellentéte lehet.

Mindenesetre kapóra jött, hogy Lolo hercegnő arra kérte, semmit se áruljon el a nővérének. Ezáltal a cinkosává lett. Az efféle közös kis titkok elősegítik a bizalmas kapcsolatteremtést, de ez nyilván meg sem fordult ennek az ártatlan teremtésnek a fejében. Joachim viszont ki akarta használni ezt a lehetőséget, hogy gyorsan közelebb kerüljön hozzá. Mert most már szilárdan elhatározta, hogy megnyeri magának ezt a kedves kis hercegnőt. A végrendelet néni is nagyón kellett ehhez a döntéséhez, hiszen soha még nő nem gyakorolt rá első látásra ilyen mély benyomást.

A fogadóba érve felkereste a hangulatos kis étkezőt, hogy megebédeljen. Egyedül ült a tüllfüggönyös ablak melletti asztalnál, pillanatnyilag nem is tartózkodott több vendég a helyiségben. A pocakos házigazda maga szolgálta ki, és kötelességének érezte, hogy vendége szórakoztatásáról is gondoskodjék. Ha sejtette volna, hogy egy herceg tisztelte meg, bizonyára frakkot és kesztyűt húz. Így azonban beérte vasárnapi kabátjával meg egy patyolatfehér mellénnyel, amelyen vastag arany óralánc büszkélkedett.

Először is megtudakolta, elégedett-e a báró úr a szobájával és az étellel, hiányzik-e még valami a kényelméhez.

Joachim barátságosan azt válaszolta, hogy köszöni, minden nagyon megfelel, nincs szüksége semmi egyébre.

Ezek után a fogadós helybeli hírekkel traktálta. Még egyszer beszámolt a tervezett nyári ünnepség minden vonatkozásáról, és hangot adott azon reményének, hogy a báró úr sem hagyja ki a mulatságot^ amennyiben még akkor is Weissenburgban időzik.

A herceg azt felelte, valószínűleg itt marad addig - aminek vendéglátója nem győzött örvendezni de nem tudja, elmegy-e a rendezvényre.

Erre a testes férfiú megemlítette, hogy Renate hercegnő is részt vesz rajta.

- És Lokandia hercegnő? - kérdezte Joachim. Örült, hogy erre terelődött a szó, mert szerette volna hallani, mi az itteniek véleménye a két hölgyről.

- Nem, báró úr, Lolo hercegnő, ahogy errefelé nevezik, nem járhat szórakozni.

- Nem járhat? Ki nem engedi?

- A nénje, Renate hercegnő.

- De hát mi okból?

- Állítólag azért, mert Lolo hercegnő még túl fiatal. Édes istenem, tizenkilenc éves, ebben a korban már minden közrendű hajadon felnőttnek számít, hát még egy hercegnő! De, tetszik tudni, nem ez ám az igazi magyarázat. Nyílt titok errefelé, hogy Renate hercegnő úgy tartja a húgát, mint valami hamupipőkét. A jövedelmük igen csekély, de azt Renate hercegnő majdnem mind magára költi. Lolo hercegnőnek még ruhára sem jut, a nővére levetett gúnyáját hordja.

Joachim herceg szívében mély részvét ébredt a szegény kis hercegnő iránt.

- Ez azért nyilván túlzás, gazduram. Az emberek szeretnek fecsegni.

A fogadó tulajdonosa erélyesen megrázta a lejét, előrehajolt, és suttogóra fogta a hangját, pedig senki más nem hallhatta:

- Lolo hercegnő még enni sem kap eleget.

A herceg kihúzta magát, és bosszúsan ráncolta a homlokát. Micsoda rosszindulatú pletyka!

- Azt hiszem, tévesen tájékoztatták, gazduram. Az i mént a parkban láttam Lolo hercegnőt, és biztosíthatom, hogy remek színben van, nem úgy fest, mint aki rosszul táplált.

A fogadós még közelebb hajolt, és sokat sejtetően hunyorított.

- Nem olyan egyszerű a dolog, kérem tisztelettel, de ez köztünk maradjon. Ámbár a báró úr úgysem él vissza a helyzettel. A kapusunk nővére, Bangemann asszony szakácsné a hercegnői lakban, így aztán sok mindent tudunk, ami mások előtt rejtve marad. Na már most, lakik a palotácskában még egy bizonyos Birkhuhn kisasszony is, aki Renate hercegnő udvarhölgye és társalkodónője, illetve Lolo hercegnő nevelőnője. Ő meg Bangemann asszony megsajnálták a szegény hercegkisaszonykát, amikor látták, hogy Renate hercegnő mindig mindent magának sajátít ki, és nem átallja éheztetni a húgát. Ők ketten évek óta titokban gondoskodnak arról, hogy Lolo hercegnő rendesen egyék, minden jóval ellátják, így aztán csak úgy kivirult. Bizony, fura egy história ez, báró úr.

Joachim egészen elvörösödött mérgében. A hallottak meggyőzték arról, hogy mindez nem holmi szóbeszéd. Ellenkezett a természetével, hogy ilyesmire odafigyeljen, ugyanakkor azt gondolta, ezáltal tájékozódhat a legjobban. Később majd biztosan talál rá módot, hogy megtudja, mennyi az igazság a dologban, és mi a tódítás.

- Hát ezek nem valami szívderítő hírek. Lolo hercegnő nyilván közszeretetnek örvend?

- Meghiszem azt, báró úr - bólogatott lelkesen a fogadós. - Már csak azért is, mert olyan kedves, barátságos teremtés. Nyoma sincs benne gőgnek, kevélységnek. Annál inkább fenn hordja az orrát a kedves nénje, kutyába se veszi a magunkfajtát. A húgát meg alighanem egyenesen gyűlöli, mert az anyja nem vérbeli hercegnő, hanem csak egyszerű kurtanemes volt, Egy jó szava sincs szegényhez, mindig csak kárpálja. Még szerencse, hogy Birkhuhn kisasszony titokban igyekszik tartani a lelket a kicsikében. De azért így is szánni való szegényke, hiszen minden polgárlánynak van valakije, aki kedves és jó hozzá, csak ő áll egyedül a világban, mint az ujjam. Meg kell hagyni, csodálatra méltó bátorsággal viseli a sorsát.

Joachimnak különös érzése támadt. Egyre csak a szegény hercegkisasszonykára gondolt, valami arra ösztökélte, hogy odasiessen hozzá, megvigasztalja és megoltalmazza.

Félretolta a tányérját.

- Mégis azt hiszem, hogy ez erős túlzás - jelentette ki, talán csak azért, hogy saját magát meggyőzze.

A fogadós a fejét ingatta.

- Sajnos, nem az, báró úr. Épp ellenkezőleg. Sokkal többet is mesélhetnék, de nem kenyerem a locsogás,

A herceg nem kívánt többet hallani. Eleget tudott ahhoz, amennyi az előzetes tájékozódáshoz kellett, most már véleményt alkothatott a helyzetről.

- Nagyon helyes, gazduram, hogy nem akar locsogni. Fő az óvatosság! - mosolyodott el. - Köztünk szólva: holnap tiszteletemet kell tennem a hercegnőnél, és elképzelhető, hogy a továbbiakban gyakrabban is érintkezem velük Talán magam is meggyőződhetem arról, mi igaz az elmondottakból.

A fogadós sóbálvánnyá dermedt.

- Az isten szerelmére, báró úr, ugye, nem akarja továbbadni, amit mondtam? Nagyon kérem, ne tessék ilyet csinálni!

Joachim felemelkedett.

Ne nyugtalankodjék, nem fogom elárulni.

Jaj, instálom, nem rólam van szó. Csak a hercegkisasszonykának baja legyen belőle! Renate hercegnőnk semmiképpen nem szabad megtudnia, hogy Birkhuhn kisasszony és Bangemann-né a húga pártját fogják.

- Nincs mitől tartania, gazduram. Én biztosan nem mondok vagy teszek semmi olyat, amiből Lolo hercegnőnek baja származna. Erre a szavamat adom.

- Hála istennek! - lélegzett fel a fogadós. - Én viszont ezentúl lakatot teszek a számra. Az ember nem lehet elég óvatos.

- Úgy bizony, de ezúttal még jól sült el a dolog - nyugtatgatta a herceg jóindulatúan vendéglátóját, aki föltette magában, hogy ezentúl egy szót sem ejt a hercegnői lakban uralkodó állapotokról.

Hogy kitartott-e elhatározása mellett, arról nem szól a fáma.

Joachim a délután folyamán elküldte a legényét a hercegnői lakba, hogy adja át a herceg ajánlólevelét, és kérdezze meg, mikor bátorkodhat tiszteletét tenni.

A tisztiszolga azzal tért vissza, hogy másnap tizenkettő és egy óra között várják Schlegell bárót.

Türelmetlenül nézett a holnap elébe. Az időt kihasználandó, az alábbi néhány sort írta Sibylle hercegnének:

„Drága jó Sibylle Néni!

Már találkoztam a végzetemmel. Mi több, beszéltem is vele, miközben még egyikünk sem sejtette, kicsoda a másik. Megnyugtatásodra máris közlöm, hogy bájóo, elragadóan kedves, és hajlik a vidámságra. Azt hiszem, könnyen kapható lesz arra, hogy velünk együtt fenekestül felforgassa a hercegséget, mihelyt beteszi a lábát Schwarzenfelsbe. így aztán nem esik nehezemre, hogy teljesítsem atyám kívánságát. A legjobb úton haladok afelé, hogy fülig belészeressek a legelbűvölőbb hercegnőbe, akit valaha is láttam - természetesen Téged kivéve. Mégiscsak jó, ha vasárnap születik az ember.

Szeretettel és tisztelettel csókolom a kacsodat, drága Nénikém:

a Te hűséges Joachimod”

VI.

Joachim herceg pontban déli tizenkettőkor kifogástalan öltözékben fordult be a park immár ismerős oldalkapuján. Sietős léptekkel haladt a palotácska felé. Éles szemével felfedezte, hogy az egyik ablak függönye meglibben. Vajon a tréfás kedvű hercegkisasszonyka rejtőzött mögötte, hogy meglesse az érkezőt? A fiatalember önkéntelenül kihúzta magát, és jóleső érzéssel gondolt arra, hogy indulás előtt a tükörben gondosan ellenőrizte a külsejét.

Alig rántotta meg a csengőt az épület bejáratánál, máris ajtót nyitottak neki. Bielke és Joachim herceg kölcsönösen meglepődve pillantott egymásra. Ki-ki nyomban megismerte a másikat, noha a herceg ezúttal sokkal ünnepélyesebben öltözött, a parkőr pedig munkaruhája helyett a hercegi uniformist, jobban mondva libériát vette fel, és igen méltóságteljesen mozgott benne.

Joachim „tartalmas” kézfogással üdvözölte az öreget. Bielke egy kicsit restellte magát, hogy ismét ilyen könyen jutott keresethez, és kettőzött igyekezettel vette át a vendég kalapját, felöltőjét, azután nagyúri előkelőséggel vezette egy ajtóhoz, amelyet mély meghajlással tárt ki előtte.

A fiatalember szolid eleganciával berendezett, kényelmes szalonban találta magát, amelyet Renate hercegnő általában saját használatára tartott fenn.

Most azonban Birkhuhn kisasszony ült itt özönvíz előtti fekete selyemruhájában. Renate szerette kicsit várakoztatni látogatóit, így ilyen alkalmakkor előbb mindig Birkhuhn kisasszonynak kellett társalognia az illetőkkel.

Az idős hölgy máskor közönyösen vállalta ezt a feladatot, ma viszont nem sok kedve volt hozzá. Lolo már meggyónta neki a parkbéli találkozást, és szegény Birkhuhn kisasszony most nem győzött aggódni, nehogy Schlegell báró elárulja magát, amikor megtudja, kivel is beszélt valójában.

Sejtette, mit kapna akkor az ő hercegkisasszonykája. Ezért aztán legszívesebben mindjárt esdekelni kezdett volna a jóképű fiatalembernek, hogy az isten szerelmére, el ne szólja magát, de ezt persze nem tehette. így hát kissé tétován és elfogódottan üdvözölte, majd megkérte, hogy foglaljon helyet, a főméltóságú hercegnő azonnal jön.

A herceg udvariasan meghajolt, és kedvesen a vénkisasszony szemébe nézett. Ez hát a szegény hercegkisasszonyka titkos jótevője! Azonnal rokonszenvet érzett az idős hölgy iránt, akinek gondok barázdálta, sovány, csontos arca köteteknél ékesebben beszélt.

Egymással szemben ülve néhány illem diktálta szól váltottak, miközben sokkal fontosabbakat mondhattak volna egymásnak.

Joaehimnak feltűnt, hogy a fekete selyem itt-ott megkopott már. Birkhuhn kisasszony láthatóan nem húzott fejedelmi fizetést. Annál inkább meglepődött, amikor Renate hercegnő besuhogott elegáns, divatos ruhájában, hosszú uszályt vontatva maga után. Ez az öltözék korántsem a hercegnők szegénységéről árulkodott, mindenesetre erősen elütött attól a több mint szerény szoknyától és blúztól, amelyet előző nap a húga viselt. Renate királynői tartásban fogadta látogatója üdvözlését, amelyet kimért, hűvös udvariassággal nyugtázott. Tekintetében mégis tükröződött valami tetszésféle a választékosán öltözött, daliás vendég láttán. Ha sejti, hogy Schlegell báró álcája mögött egy herceg rejtőzik, mindjárt kevésbé leereszkedően viselkedik.

- Albert herceg tudatta velem, hogy ön a parkban kíván vázlatokat készíteni. Ön piktor, báró úr? - kérdezte, miután helyet foglalt a fiatalemberrel szemben.

Joachim megállapította, hogy női arc nemigen taszította még első pillantásra ennyire. Finom vonásai ellenére kellemetlen benyomást tett rá. Főként a hercegnő hideg, félig lehunyt szemét meg a szájzugában húzódó keserű ráncot találta kifejezetten ellenszenvesnek.

- Főméltóságod engedelmével csak szabad időmben, szórakozásból festegetek. Katonatiszt vagyok; és szabadságomat szeretném felhasználni arra, hogy a park nevezetesen festői részleteit megörökítsem. Amennyiben főméltóságod kegyeskedik hozzájárulni, igyekszem sokat tartózkodni a parkban, hogy elegendő benyomást gyűjthessek.

- Mivel a hercegtől már engedélyt szerzett, az enyémre nincs szüksége. Akadálytalanul mozoghat, báró úr.

- Főméltóságod igazán kegyes - felelte a herceg, de épp az ellenkezőjét gondolta. Micsoda különbség két nővér között! Szegény kis Lolo, ez a melegszívű teremtés hogy didereghet rideg, kevély nénje mellett. - Remélem, nem zavarom főméltóságodat - tette hozzá.

A herceg ajánlólevelében arra kérte Renate hercegnőt, fogadja barátságosan Schlegel bárót, és bánjon vele minden tekintetben előzékenyen, mivel a barátja, Egon von Schwarzenfels herceg igen melegen ajánlotta az úriembert. Így Renate nem mert ilyen hamar véget vetni a beszélgetésnek.

- Egyáltalán nem zavar. Elég nagy a park. Ugye, Schwarzenfelsből jön, báró úr?

- Igenis, tisztelettel.

- Bejáratos a schwarzenfelsi udvarba?

- Bizonyos mértékig.

- Úgy hallottam, egészen eredeti, fényes ünnepségeket szoktak tartani. Albert herceg udvarában sokat beszélnek Sibylle hercegnéről, aki előszeretettel rendez ilyeneket.

- Főméltóságod igen tájékozott. Sibylle hercegné valóban mestere az eredeti ünnepségek szervezésének és lebonyolításának.

- De hajlamos a tékozlásra, nem igaz?

A herceg tekintete elsötétült.

- Sibylle hercegné legfeljebb saját szellemi javaival és jó kedélyével bánik tékozlóan. Az ő mulatságait nem költségességük, hanem a hercegné lenyűgöző kedvessége és szellemi frissessége teszi különlegessé. Főméltóságodnak ismernie kellene ezt a rendkívüli asszonyt, hogy értékelni és méltányolni tudja.

Renate kissé megütközve fogadta e szavakat, amelyek szinte rendreutasításként hangzottak:

- Látom, ön lelkes szószólója a főméltőságú asszonynak - jegyezte meg gúnyosan. - Gyakran nyílik alkalma, hogy közelebbi érintkezésbe kerüljön vele?

Joachim az ajkába harapott, majd hidegvérrel felelt:

- Sibylle hercegné általánosan ismert és közkedvelt személyiség Schvarzenfelsben. Mindenki lelkesedik érte.

A hercegnő öntelten mosolygott. Bántó mosolya Joachim arcába kergette a vért, ám ekkor pillantása Birkhuhn kisasszony szorongó, megilletődött vonásaira esett. Óhatatlanul Lolo hercegnőre gondolt, és haragja menten elpárolgott. Kit érdekel ez az undok, érzéketlen nőszemély? Csináljon, amit akar!

A hercegnő közben emlékezetébe idézte Albert herceg kívánságát, hogy fogadja barátságosan Schlegell bárót. Erőt vett hát magán, és kipréselt néhány kedvesnek szánt szót. Joachim ezalatt türelmetlenül várta Lolo hercegnő megjelenését.

Amikor Renate arra biztatta, másnap jöjjön el teára, sietve elfogadta a meghívást abban a reményben, hogy akkor Lolót is láthatja. Nyugtalanul figyelt, nem jön-e már a másik hercegnő. Ám úgy tetszett, vendéglátója búcsúzni készül. Gyors elhatározásra jutott.

- Főméltóságod szíves engedelmével és Albert herceg ajánlásához híven Lokandia hercegnő őfőméltóságánál is szeretném tiszteletemet tenni.

Birkhuhn kisasszony idegesen összerándult, tekintete a semmibe meredt. Renate összeszorította az ajkát.

Egyáltalán nem szívesen látta a húgát a szalonjában, amikor vendéget fogadott. Pillanatnyilag azonban semmi, kifogást sem tudott kieszelni. Leforrázva fordult a társalkodónőhöz.

- Kérem, hívassa ide a húgomat! - mondta kimérten.

Birkhuhn kisasszony rogyadozó térddel emelkedett lel, és a csengőhöz nyúlt, majd halkan utasította a belépő Bielkét, hogy kísérje oda Lolo hercegnőt.

Amikor az utóbbi néhány perccel később, megjelent, az idős hölgy remegve állt Renate háta mögött, és szinte könyörögve függesztette tekintetét a hercegre, aki mindebből semmit sem vett észre. Pillantása Lolo kedvesen kipirult arcára tapadt. A leány egyszerű fehér vászonruhát viselt, mégis sokkal szebb és kecsesebb volt, mint díszbe öltözött nővére. Szeme egy másodpercre félig évődve, félig figyelmeztetőleg villant a férfira.

Joachimnak arcizma sem rezdült, nem árulta el érzéseit. Sosem látott idegenként hajolt meg a hercegnő előtt.

Birkhuhn kisasszony megkönnyebbülten lélegzett fel, mihelyt a veszélyes pillanat elmúlt. Lolo is örült, hogy szerencsésen átvészelte a dolgot, mert az öreg kisasszony aggodalma rá is átragadt. Most ismét derűs mosoly játszott az ajka körül, miközben lesütött szemmel álldogált a báró előtt, és néhány szót váltott vele.

Titokban remekül szórakozott. A fiatalember bámulatosan uralkodott magán, egészen úgy tett, mintha nem ismerné meg. Lolo lopva az arcára sandított, és látta, hogy fölcsillan a szeme. Ettől tüstént bizseregni kezdeti ereiben a, vér, élvezte az élményt, ezt a kis kalandot. Birkhuhn kisasszony megnyugodhatott, a jövevény nem árulta el magát.

A kisasszony azonban tovább idegeskedett, rettentőén szorongott az ő kedves, meggondolatlan kis vadóca miatt. Csak lassan csillapodott le annyira, hogy alaposabban szemügyre vehesse a „bárót”. Úgy látta, jó megjelenésű, kellemes úriember, a tekintete derűs és jóindulatú. Nem is tudta helyteleníteni, hogy a hercegkisasszonyka egy kicsit elbeszélgetett vele. Istenem, szegény gyermeket az ifjúság minden örömétől megfosztják. Bármelyik polgárlánynak több élvezetben és szórakozásban van része. Sohasem találkozhat fiatalokkal. Nem, Birkhuhn kisasszonynak nem volt szíve haragudni az ő hercegkisasszonykájára, kivált, hogy szerfölött tetszett neki ez a Schlegell báró. Ösztönösen vonzódott hozzá, amiért egy boldog órával ajándékozta meg az ő kis védencét.

Renate semmit sem vett észre a többiek között kibontakozó rokonszenvből. A húgával amúgy sem sokat törődött, ez a Schlegell báró pedig túl jelentéktelennek tűnt szánjára, semhogy felkelthette volna az érdeklődését. Kissé feszélyezte, hogy Albert hercegre váló tekintettel néhányszor vendégül illik látnia teára. Leginkább azon bosszankodott, hogy - akár tetszik, akár nem - ezekből az alkalmakból a húgát sem rekeszthette ki, de ajánlatos volt vigyáznia. Nem használt volna neki, ha a hercegi udvarban tudomást szereznek arról, hogy háttérbe szorítja a testvérét.

Amikor Joachim herceg néhány perccel később felszedelődzködött, Renate megismételte a másnapra szóló meghívást. A fiatalember köszönettel elfogadta, tekintete még egyszer találkozott Lolo hercegnőével, majd távozott.

Renate mogorván visszazavarta a húgát a szobájába, egyidejűleg elbocsátotta Birkhuhn kisasszonyt is, aki már alig várta, hogy kényelmes szövetruhára cserélhesse a fekete selymet.

Bielke diadalittas képpel dugott a folyosóra lépő hölgyek orra alá egy csillogó érmét.

- A báró úrtól kaptam. Tegnap egy egész aranyat adott. Finom úriember - jegyezte meg halkan, nehogy Renate hercegnő odabentről meghallja.

Lolo és Birkhuhn kisasszony mosolyogva néztek egymásra, majd az ifjabbik dáma sietve megkérdezte:

- Hát maga már tegnap is látta a báró urat, Bielke?

- Láttam, bizony. A parkban állt, és meregette a szemét a hercegkisasszonyka után. Aztán megkérdezte, ki az az ifjú hölgy, aki a kastély felé igyekszik.

A leány jót mulatott magában.

- És megmondta neki?

- Meg én, hercegkisasszonyka, már miért ne mondtam volna? Először el sem akarta hinni, nyaggatott, hogy biztosan tudom-e. Utána meg egy tallért nyomott a kezembe, és ma megint szép borravaló ütötte a markomat. Ezt nevezem finom uraságnak!

Lolo nevetve biccentett, karon ragadta nevelőnőjét, és magával húzta annak szobájába. Odaérve egy székre huppant, és végre alaposan kikacagta magát, majd felpattant, és megpörgette a vénkisasszonyt.

- Szegény Birkhuhnkám, fölöslegesen szorongtál annyit! Gyere, hadd gomboljam ki a ruhád, hiszen levegőt sem kapsz. Az izgalom meg a szűk ruha kicsit sok egyszerre.

Birkhuhn kisasszony megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a merev gallér már nem fojtogatta.

- Hála istennek, ezt szerencsésen megúsztuk, gyermekem. Ha Bielke nem árulja el a bárónak, kivel beszélgetett, rosszul is végződhetett volna.

- Ugyan már, Birkhuhnkám! Schlegell báró biztosan ismeri a tizenharmadik parancsolatot: „Magadat zavarba hozni ne hagyd.” Azért kár, hogy nem láthattam, milyen arcot vágott, amikor Bielkétől megtudta, kivel sétálgatott a parkban. Most mondd, hát nem jő móka? Úgy izgulok, mi sül ki ebből, ha megint találkozunk,

- Hiszen csak a nénéd jelenlétében láthatod.

- Remélem, nem, elvégre sokat festeget majd a parkban. Így időnként cseveghetek vele egy kicsit,

- Szó sem lehet róla, gyermekem, ez nem illik.

- Jaj, te, ne légy már olyan régimódi! Sajnálsz tőlem egy kis szórakozást? Legfeljebb magammal viszlek gardedámnak.

- De hát tudod, hogy mostanában folyton bizottsági

ülésre kell kísérgetnem a nővéredet. így gyakran maradsz egyedül.

- Annyi baj, akkor majd Bielke vigyáz az erkölcseimre - tréfálkozott Lolo. - Egyébként se félts, természetesen csak akkor állok szóba a báróval, ha véletlenül találkozunk. Ez nem olyan nagy dolog, más hajadonok is váltanak néha egy-két szót férfiakkal.

- De te hercegnő vagy - sóhajtotta Birkhuhn kisaszszony.

- Jaj, bár egyszerű polgárlány lennék! Mi hasznom a hercegnőségből? A mi anyagi helyzetünkben nevetséges ez a szertartásoskodás. Renate hadd csinálja, ha egyszer örömét leli benne, de nekem nem élvezet. Légy szíves, Birkhuhnkám, engedd meg, hogy legalább ez egyszer kimulassam magam! Hidd el, nem hozok szégyent a nevelésedre, és töviről hegyire elmesélek mindent, amit beszélünk. Most pedig bújj bele a szövetruhádba, mindjárt jobb kedvre derülsz.

A kisasszony nem tudott ellenállni a könyörgő tekintetnek.

- De őfőméltósága, gyermekem! - sóhajtotta fáradtan.

- Ugyan, Renate semmit sem fog megtudni. Ígérem, nagyon vigyázok.

Mit tehetett az idős hölgy? Megadóan elhatározta, hogy nem fosztja meg kedvencét ettől az ártatlan szórakozástól. Természetesen gardedámként mellette akart maradni, ha csak ideje engedi. Schlegell báró amúgy sem szándékozott sokáig Weissenburgban időzni, különben is egészen tisztességes fiatalembernek látszott.

Birkhuhn kisasszony beleegyezően bólintott, Lolo hercegnő pedig összevissza csókolgatta. Örömében mindenféle bolondságot talált ki, és alig várta az újabb találkozást Schlegell báróval.

VII.

Ugyanaznap délután Lolo hercegnő a bükkfa alatti padon üldögélt a parkban. Ismét egyedül maradt otthon, és be akarta fejezni a regényt; amelybe előző nap kezdett bele. Izgalmas volt az olvasmány, mégis újra meg újra felpillantott a könyvből, és körülkémlelt.

Végre meglátta Schlegell bárót, amint a széles főúton közeledik. A legénye mindenféle festőid szereléssel követte.

A férfi fürkész szeme hamar felfedezte a hercegnőt, de amaz leszegte a fejét, és buzgón olvasást mímelt.

Joachim herceg parancsot adott tisztiszolgájának, hogy vigye a felszerelést az általa megjelölt tisztáshoz, és ott várjon rá, majd sietve Lolohoz indult. Mivel látta, amint Renate Birkhuhn kisasszonnyal elhaladt a fogadó előtt, tudta, hogy megint egyedül találja a leányt.

Már közvetlenül előtte állt, amikor Lolo meglepődést színlelve feltekintett. A báró leírhatatlan arckifejezése láttán azonban alig bírta megőrizni komolyságát.

- Megengedi főméltóságod, hogy itt, a közelben verjek tanyát? Azt a facsoportot szeretném lefesteni, de semmi esetre sem akarok kegyed terhére lenni.

„Főméltósága” kegyesen bólintott.

- Csak tessék, báró úr! Az egész park a rendelkezésére áll. Ha netán zavarom, keresek magamnak másik helyet az olvasáshoz.

A férfi megrettent.

- Isten ments! Semmiképpen nem szeretném elriasztani.

A leány a szemébe nézett. Nézte-nézte, és egyszer csak kitört belőle a vidámság. - Jóízű kacagása messze i hangzott a verőfényes délutánon.

Joachim megkönnyebbülten lélegzett fel, és vele nevetett. Végül az ifjú hölgy erőt vett magán, és pajkosan megkérdezte:

- Csalódást okozott önnek Lolo hercegnő?

- Hála istennek, nem. Lolo hercegnő őfőméltósága bámulatos és elragadó.

Ez merész volt. A hercegkisasszonyka egészen elpirult. Életében először bókoltak neki. Hogy leplezze zavarát, durcás arcot vágott.

- Egészen elrontotta a mulatságomat. Élveztem volna a meghökkent ábrázatát. Miért kellett Bielkénél kérdezősködnie?

A herceg a szívére tette a kezét.

- Nem maradt más választásom. Nem hagyott nyugodni a tudásvágy, egész éjjel le sem hunytam volna a szememet.

- Mondja inkább, hogy majd kifúrta az oldalát a kíváncsiság, az kevésbé szépen hangzik, de sokkal találóbb - évődött a leány.

A férfi egyszerre elkomolyodott, s szemében ismét megjelent az a meleg ragyogás, amely minden alkalommal olyan különösen érintette Lolót.

- Nem, tulajdonképpen nem jó szó erre sem a tudásvágy, sem a kíváncsiság. Csak álltam, miután otthagyott, kételyek közepette, amikor váratlanul előttem termett a derék öreg Bielke, mintha a gondviselés küldte volna. Mi okosabbat tehettem, mint hogy megkérdeztem tőle, ki az az ifjú hölgy, aki épp a kastélyba siet?

- És mit gondolt, amikor megtudta?

Joachim az ártatlan szempárba mélyesztette a tekintetét.

- Hogy mit gondoltam? Azt nem mondhatom meg.

- Nyilván valami gorombaságot   duzzogott Lolo.

- De kérem főméltóságodat!

A leány felszegte a fejét.

- Jaj, hagyjon békén ezzel a buta megszólítással! Szinte gúnyolódásnak tűnik a mi nyomorúságos helyzetünkben. A nővérem persze kínosan ragaszkodik hozzá, én viszont ki nem állhatom. Utálatosan hangzik, merev és kimért. Senki sem titulálhat így, ha nem akar felbőszíteni.

- Hát hogy szólítsam Lolo hercegnőt, ha nem akarom megharagítani?

- Csak hercegnőnek. De most már nem szeretném tovább tartóztatni, hiszen várja a vázlatkönyve.

- Ó, az nem szalad el. Se a park. Kegyed viszont bizonyára folytatni óhajtja az olvasást.

A férfi esengő tekintete elárulta, hogy marasztalást remél, de Lolo nem felejtette el, mit ígért Birkhuhn kisasszonynak. Meg kellett őriznie felnőtt úrhölgyhöz illő méltóságát.

- Mi tagadás, szeretném befejezni a könyvemet, de később szívesen megtekinteném a munkáját - jelentette ki dámás komolysággal Lolo, és rettentő előkelőnek találta saját viselkedését.

Joachim felsóhajtott - halkan ugyan, de csak annyira, hogy a leány azért meghallja.

- Akkor ezer bocsánat! - felelte csalódottan, mélyen meghajolj és távozott.

Vázlattömbjével pepecselve várta, hogy a hercegnő felálljon, és odamenjen hozzá. Hát sohasem ér végét az a buta könyv, amibe ennyire belemerült?

Halálosan unta az egész pingálást. Sokkal szívesebben diskurált volna a hercegnővel. Ha a nénje túl korán hazatér, esetleg visszaparancsolják a házba, mielőtt egyáltalán beszélgethetne vele. Pedig mennyi mindent kéne mondania neki!

Végre, amikor a türelmetlenségtől már remegni kezdett a keze, látta, hogy a leány fölemelkedik, és lassan feléje indul. A bokrok lombján át lopva figyelte. Végtelenül bájosan festett egyszerű öltözékében, ahogy a nap meg-megcsillant aranyhaján. Szerencsére levette azt a csúf kalapot, amely irigyen eltakarta gyönyörű fürtjeit.

Csak ült, várakozott, és mind áhítatosabban nézte a tündéri jelenséget. Úgy érezte, a leány közeledtével mind tágabbra nyílik szívének kapuja. Közben arra gondolt: Alyám elégedett lehet velem. Ha hiányzott volna belőlem az akarat, nem szerettem volna belé rögtön, habozás nélkül.”

Közben eszébe sem jutott, hogy nem is Lolo Wengreistein rabolta el oly hirtelen a szívét, hanem az ismeretlen ifjú hölgy, akit először a kapus leányának vélt. Mire megtudta, kit tisztelhet benne, addigra egyszerű, természetes lényével már be is lopta magát a szívébe.

Vajon ő is ugyanígy, másnak adva ki magát, hódítsa meg a leányt?

Amint Lolo a közelébe ért, felugrott.

- Ne, kérem, ne zavartassa magát, báró úr, különben máris elmegyek. Folytassa csak nyugodtan!

- Amúgy is szünetet akartam tartani - felelte, és odatolta az összecsukható széket.

A hercegnő leült, és megszemlélte a munkáját.

- Tehát ezzel a résszel kezdi. Nehéz lehet bükköst festeni.

- Kivált olyan avatatlan kéznek, mint az enyém. De hát a fejembe vettem, hogy megörökítem ezt a pompás facsoportot.

- Falkenhausenben kényelmesebben dolgozhatott volna, hiszen Schwarzenfelsben él. Továbbra is az a véleményem, hogy az ottani bükkös szebb.

Joachim nézte a hamvas fiatal arcot. A leány átkulcsolta a térdét, ábrándos tekintetével kimondhatatlanul bájosnak tetszett.

- Talán az összehasonlítás kedvéért majd átruccanok Falkenhausenbe - válaszolta a herceg, le sem véve róla a szemét.

A leány tekintete a vázlatról a fák lombsátrára siklott.

- Tegnap óta sokat gondoltam Falkenhausenre. Ön azt mondta, a gróf nagybeteg. Még mindig olyan magányos, mint a fia halála utáni időben?

- Igen, és senki sem mehet a közelébe, különben felkeresném.

- Milyen különös egybeesés, hogy mindketten ismertük Georg Falkenhausent. Egyszer-kétszer rövid ideig vendégeskedett a szüleim házában, azután néhány hétre mi is Falkenhausenbe látogattunk. A gróf édesanyám fiatalkori jó barátja volt, igen nagyra tartották egymást. Georg csudára értett a bolondozáshoz, rengeteget játszottunk. Az édesapja pedig nagyon szeretett engem, sokkal inkább, mint a saját…

Hirtelen megakadt, megrettenve hallgatott el. Kis híján elárulta ennek az idegen férfinak, akit csak egy napja ismert, hogy az apja nem szerette őt A báró meleg, együtt érző tekintete bizalmat ébresztett benne, ezért kívánkozott volna ki belőle ez a vallomás. Most kiegyenesedett ültében, és mosolyogva simította hátra a haját.

- Egészen elmerültem a gyermekkori emlékekben, pedig csak azt akartam mondani, hogy a gróf nagyon kedves volt hozzám. Egyszer így tréfálkozott: „Lolo, ha megnősz, végleg Falkenhausenbe költözöl, Georg majd feleségül vesz.”

Elnevette magát.

- Talán nem tréfált, talán valóban a menyét látta kegyedben - vélte szelíden Joachim, és komolyan beszélt. Falkenhausen gróf végrendelete mindenesetre arról tanúskodott, hogy Lolót szemelte ki Falkenhausen úrnőjéül.

A leány a fejét rázta.

- Nem, ezt csak úgy mondta; Georg csupán kedves barátom volt, én pedig szertelen, játékos csitri, akit kedve szerint ugratott meg kényeztetett. Egyszer mesélt egy ilyen kedves barátjáról, de nem önről, hanem egy bizonyos Schwarzenfels hercegről.

- Joachim hercegről?

- Igen - bólogatott Lolo lelkesen most már emlékszem, úgy hívták. Georg nagyon ragaszkodhatott hozzá.

A herceg bólintott.

- Igen, tudom. Georg, Joachim herceg meg én elválaszthatatlanok voltunk.

- És most már csak ketten maradtak. Mennyire lesújthatta önöket Georg korai halála! Még mindig gyakran találkozik Joachim herceggel?

A fiatalember felvonta a szemöldökét.

- Hogyne, igen gyakran.

- Ő is élénk és derűs természet lehet. Néha hallani ezt-azt a schwarzenfelsi udvarról, például Sibylle hercegnéről, aki bizonyára nagyon szeretette méltó asszony. Vidám az élet Schwarzenfelsben?

Joachim elmosolyodott.

- Ott is akadnak nehézségek, de Sibylle hercegné és Joachim herceg igazi vasárnapi gyerekek, mindkettejüknek vérében van a vidámság, nem hagyják, hogy a gondok leteperjék őket.

Lolo szeme felragyogott.

- Ez tetszik nekem. Szeretem a vidám embereket. Jómagam ugyan nem vasárnap születtem, de én sem hagyom magam. Bármilyen nehéznek tűnik az élet, én mégis Szeretem, és igyekszem megtalálni mindennek a derűs oldalát. Hiába mosolyog, néha tényleg nem könnyű a dolgom.

- Nem kétlem, hercegnő, csak örülök, hogy ilyen bátran viseli a sorsát. Bátraké a szerencse.

- A szerencse? - sóhajtott a leány. - Ki tudja, merre jár a nagyvilágban. A hercegnői lakba nem téved be. A szegény hercegnők a szerencse mostohagyermekei.

- Talán egy szép napon mégis besétál a park kapuján.

- Esetleg merészen átugrik rajta, ahogy ön - nevetett Lolo.

Joachim lehajolt, és megcsókolta a kezét.

- Bárcsak mindjárt magammal hozhattam volna!

Lolo pirulva húzta vissza a jobbját.

- Meséljen még Schwarzenfelsről! Szépek lehetnek azok a vidám ünnepségek.

- Hercegnő, ön nagyon zárkózottan, magányosan él.

A leány tenyerébe támasztotta az állát, és elmélázva meredt maga elé.

- Nem járhatok az emberek közé. A néném szerint túl neveletlen vagyok a társasági élethez. - Hirtelen kihúzta magát. - Ön is úgy találja?

A már-már együgyű kérdés meghatotta Joachimot.

- Kegyed bármely társaságnak díszére válna, Lolo hercegnő.

Kijelentésére félszeg mosoly válaszolt.

- Csak udvariasságból mondja.

- Nem, komolyan.

- Becsületszavára?

- Becsületszavamra.

Lolo vidáman fellélegzett, de mindjárt újra magába roskadt.

- Á, hiába minden. Mialatt a nővérem estélyekre jár, nekem itthon kell rostokolnom.

- Miért?

A leány szemében ismét huncut fény gyúlt.

- Kevés a pénzünk. Legfeljebb egyikünknek telik estélyi ruhára.

- De miért mindig kegyednek kell itthon maradnia?

- Ki másnak; talán Renaténak? Ó… ön nem ismeri a nővéremet.

- Csak annyit érzek, hogy nagyon büszke és megközelíthetetlen.

A hercegnő hátraseperte aranyos fürtjeit.

- Több joga is van a büszkeségre, mint nekem. Az ő anyja uralkodóhercegi családból származott, az enyém egyszerű kisnemes, Ried lány. A szülei Falkenhausen közelében egy kis birtokon gazdálkodtak, s ő három fivérével és négy nővérével osztozott az örökségen. Egy-egy gyereknek jóformán semmi sem jutott. Renate anyja is szegény volt, de annál előkelőbb születésű. Hogy is említhetném magamat vele egy napon?

- A hercegnő bármelyik királynővel felveszi a versenyt!

- Jaj, istenem - nevetett Lolo -, azt inkább hagyjuk! Királynői dicsőségre még kevésbé vágyom, mint hercegire. Mit nem adnék azért, ha nem hercegnőnek kellett volna születnem! Akkor legalább saját kezembe vehetném az életemet, nem kellene ezer szempontra tekintettel lennem a rang miatt, amely úgy illik hozzám, mint valami csillogó ékszer ehhez az egyszerű ruhához.. Ezért nem szenvedhetem a „főméltóságú” megszólítást sem.

- És mihez kezdene, ha nem hercegnőnek született volna?

- Azt így hirtelen nem is tudom, de valamit, biztosan kitalálnék. Mindenekelőtt dolgoznék, pénzt keresnék.

Azután magamhoz venném Birkhuhhkámat, gondját viselném, ahogy most ő nekem.

- Birkhuhnkám? Ez Birkhuhn kisasszony, akivel ma kegyedéknél találkoztam?

Lolo összerezzent.

- Jaj, mindent kifecsegek! Igen, ez Birkhuhn kisasszony. De kérem, a nővérem jelenlétében nehogy egyszer így nevezze! Egyáltalán… Renátának semmi szín alatt nem szabad megtudnia, hogy ilyen bizalmas viszonyban állok az én öreg nevelőnőmmel. Hetet-havat összehordok, kérem, bocsásson meg! Most már mennem kell.

Zavartan felpattant, és sietve a fejébe nyomta a csúf kalapot, de még így is elbűvölően festett. Joachim rettentőén sajnálta, hogy máris ott akarja hagyni.

- Milyen kár! Szívesen meséltem volna még Schwarzenfelsről.

A leány a ruháját igazgatta.

- Majd máskor, báró úr.

- Tehát viszontláthatom?

Bizonytalanul pillantott a férfira. Ártatlan, ifjú szíve riadtan és mégis mámorosan dobbant meg, amikor a báró nyájasan a szemébe nézett.

- Hiszen holnap találkozunk… - válaszolta tétován - a nővérem szalonjában.

- Hát itt, a parkban? Itt nem láthatom újra?

- Talán itt is. Gyakran jön majd ide?

- Mindennap.

- Én is sokat tartózkodom idekint. Akkor biztosan összefutunk még.

Joachim egészen gyengéden, lovagiasan kezet csókolt.

- Ebben a reményben búcsúzom. Felejthetetlen szép órával ajándékozott meg, miként tegnap is.

A hercegnő zavartan mosolygott.

- Talán túlzottan is fesztelenül viselkedtem.

- Végtelenül kedvesen és barátságosan. Attól tartok, Renate hercegnő őfőméltósága jelenlétében nem bánhat velem ilyen szívélyesen. így hát örülnék, hogy viszontláthatnám a parkban. Itt én is fesztelenebbül mesélhetek Schwarzenfelsről.

- Ó, igen - sóhajtott Lolo - Schwarzenfelsről, az Renatét biztosan nem érdekli annyira.

- Akkor hát viszontlátásra, Lolo hercegnő!

A leány biccentett és elsietett.

Joachim követte a tekintetével, amíg el nem tűnt.

- Édes, drága hercegnőm! - suttogta mosolyogva maga elé, azután merengve dolgozgatott még egy kicsit a vázlatán.

Az járt a fejében, hogy nem lehet olyan nehéz megnyernie magának ezt az érintetlen, ifjú szívet. Egy idő múlva összeszedte a holmiját. Mivel a legényét már visszaküldte a fogadóba, Bielkénél rakta le a festőfelszerelését, majd hazament.

Futólag már másnap délelőtt viszontlátta Lolo hercegnőt a parkban, Birkhuhn kisasszony társaságában. Valamivel később Bielke időzött nála egy kicsit, nézegette, ahogy dolgozik, aztán egyszerre se szó, se beszéd, eliramodott.

Joachim meghökkent menekülésszerű távozása láttán, ám ekkor észrevette, hogy Renate hercegnő közeledik lassú, kimért léptekkel.

A legszívesebben követte volna a parkőr példáját, de persze nem tehette.

Felemelkedett, és mély meghajlással üdvözölte a hölgyet, aki gőgösen biccentett, majd továbbhaladt. Őfőméltósága magában megállapította, hogy ez a Schlegell báró mégiscsak roppant előkelő és figyelemre méltó külsejű fiatalember. Kérges szíve kicsit szaporábban kezdett dobogni. Mi több,"úgy vélte, balgaság ennyire elzárkóznia előle, végtére is időnként egész kellemesen elcseveghetne vele egy órácskát.

Amikor nem sokkal később visszafelé tartott az úton, megállt az állvány mellett, és lornyonján át szemügyre vette a vázlatokat.

Még néhány fagyosan kedveskedő szót is elejtett a festészetről, igyekezett műértő, művészetkedvelő benyomást kelteni. Joachim titokban jót derült papírízű megfogalmazásain, amelyekkel nézeteinek hangot adott. Mivel azonban a hölgy szemlátomást tévedhetetlennek hitte magát, és nem tűrt semmiféle ellenvéleményt, a „báró” helyeslő bólogatásra szorítkozott.

Gondolatban óhatatlanul ismét összehasonlította a két, egymástól egészen elütő nővért. Renate ajkát távozóban még egy kegyes „Viszontlátásra!” is elhagyta.

- Később, a teánál őfőméltósága jól szabott kosztümben jelent még. Elegáns öltözéke éles ellentétben állt az egyszerű fehér vászonruhával és kopottas kék selyem vállkendővel, amelyet a húga viselt.

A hercegkisasszonyka mégis sokkal bajosabb és csinosabb volt, mint hervadásnak indult nénje klasszikus vonásaival - ámbár szája szögletében a keserű ráncot ezúttal negédes mosoly simította el.

Joachimon kívül egy Schlettau nevű nyugalmazott ezredes jött el a nejével. Az ezredes nagyothallott, ezért teltkarcsú hitvese minden mondanivalóját egy rezesbanda hangerejével rikoltotta a világba. Az asszony annak rendje, és módja szerint kivallatta a fiatalembert, s a sok honnét, hová, miért közben újra meg újra arra biztatta, beszéljen jó hangosan és érthetően, mert az urának kissé gyenge a hallása.

A herceg tehát harsogott, és ez annyira mulattatta a hercegkisasszonykát, hogy alig bírta fegyelmezni magát. A két fiatal időnként derűsen egymásra sandított.

Később megérkezett a női segélyegylet elnöke, Fabricius titkos tanácsos özvegye, vele pedig öregecske leánya, aki tüstént ingerkedő szavak és csábos pillantások kereszttüzébe fogta a szegény herceget. Közben a titkos tanácsosné úgy leste a fiatalembert, minta pók a hálójához közeledő legyet. Amikor pedig Lilike - így hívták a leánykát - egy pillanatra kifogyott a szuszból, az anyja vetette be magát helyette, és győzködte a báró urat, hogy okvetlenül el kell jönnie a női segélyegylet nyári ünnepélyére. Pazar rendezvény lesz, a jótékonysági bazáron műtárgyak egész sorát vonultatják fel. Liliké is felajánlott két olajfestményt, amelyeket saját kezűleg alkotott - „igen, hihetetlenül tehetséges gyermek, kész csoda!” és az összegyűlt képek értékesítésében is tevékeny részt vállal. Eladókisasszonyi működéséhez bűbájos jelmezt eszeltek ki - „többet most nem is árulok el, báró úr” amely istenien áll Lilikének. És Schlegell bárónak okvetlenül fel kell keresnie őket, hogy megtekinthesse Lilike műveit.

Az ömlengés közepette az ezredesné harsány hangon sajnálkozott, hogy Lolo hercegnő nem vesz részt a kerti ünnepségen. Renate sietett leszögezni, hogy ez szóba se jöhet, mivel Lolo még túl fiatal és gyermeteg. A titkos tanácsosáé buzgón helyeselt, mert hát mit is kezdhetnének az idősebb évjáratok - Lilikével az élen -, ha ilyen süldőlányok is porondra lépnének. Az indoklást természetesen csak magában tette hozzá. Hangosan csupán annyit jegyzett meg, hogy a szórakozás bizony ártalmas az ilyen ifjú szervezetre. Mire az ezredes, aki nemigen tudta, miről folyik a társalgás, csak egy-egy szót kapott el a rossz fülével, azt felelte, hogy a kölyökkutyák könnyen elszemtelenednek, és ráncba kell szedni őket, ha összerágcsálják a szőnyeget, meg a cipőket.

Lolo hercegnő nem bírta tovább, nesztelenül eltűnt egy terebélyes dísznövény mögött, és nagy sokára kipirulva került ismét elő. Joachimnak minden önuralmát őssze kellett szednie, hogy tartsa magát, jó ideig nem is mert Lolo szemébe nézni, mert óhatatlanul nevetésben tört volna ki.

A józan és fegyelmezett Renate megmentette a helyzetet, gyorsan témát váltott. Az ezredesné azonban ragaszkodott ahhoz, hogy tisztázzák a félreértést, és még egyszer az ura fülébe ordította az egész históriát. A. férfi ezek után zavartan mentegetőzött Lolo hercegnőnél, aki mosolyogva biztosította, hogy nem történt semmi. Csak egy aprócska félreértés.

Így a társalgás tovább folyt. Közben Bielke fehér cérnakesztyűben híg teát és száraz kekszet szolgált fel. Az összejövetel valóban különleges élmény volt. Joachim arra gondolt, mennyivel szebb lenne, ha a hercegkisasszonykával kettesben diskurálhatna a parkban. Mindenesetre a sok unalmas ember között üdítően hatott a fehérbe öltözött, karcsú alak meg az aranyfürtös fejecske látványa.

VIII.

A következő napokban Joachim alig látta Lolo hercegnőt. Bielkétől megtudta, hogy a leánynak egy drága csipkekendőt kell megjavítgatnia a nénje számára. Aznap azonban, amikor Renate Birkhuhn kisasszonnyal a nyári ünnepségre indult, a herceg a parkban kószálva felfedezte a deszkakunyhót, és legnagyobb meglepetésére ott találta Lolo hercegnőt. A leány ábrándozva üldögélt a két fatuskó egyikén, nem vette észre a fiatalembert. Joachim az ablakhoz lépett, és levette a kalapját.

- Szép jó napot, hercegnő! - üdvözölte vidáman.

Lolo összerezzent és elpirult, ahogy a férfi csillogó szemébe nézett.

- Ma nem dolgozik, báró úr? - érdeklődött, miután visszanyerte lélekjelenlétét.

- Nincs kedvem hozzá.

- Az ünnepségre sem ment el?

- Nem… szebb itt a parkban - mondta melegen Joachim.

A leány ismét elpirult.

De azért beszélgettek tovább, nem is igazán ügyeltek a szavaikra, csak nézték egymást, mint két életvidám, kölcsönösen rokonszenvező ember. Ez a csöndes, napsütéses óra varázsa örök időkre egymáshoz kötötte hevesen dobogó szívüket. Végül elhallgattak, mert minden szó felszínesnek tűnt, igazi érzéseiket úgysem mondhatták ki. Mélyen egymás szemébe néztek, és kitárták szívüket a másik előtt.

Egy mókus neszezésére rezzentek fel. A hercegkisasszonyka felugrott a menedékkunyhóban, és fejébe csapta a kalapját.

- Vissza kell mennem a házba.

A férfi segített az ajtót, ablakot becsukni, és engedélyt kért, hogy elkísérhesse.

Lolo némán bólintott. Joachim látta nyugtalanságát, megértette, hogy ő okozta azt. A legszívesebben nyomban megkérte volna a kezét, de megígérte az apjának, hogy semmiféle visszavonhatatlan lépést sem tesz, amíg Schlegell báró képében tartózkodik Weissenburgban.

Boldogan vette észre, hogy Lolo sem közömbös iránta. A bükkfa alatti pad közelében sietve búcsút vettek..

Ettől fogva gyakran futottak össze „merő véletlenségből” a kis kunyhóban, s olyankor Joachim mindig elkísérte a padhoz a leányt, ahol Birkhuhn kisasszony aggódva várta.

Találkozásaik során mind közelebb kerültek egymáshoz.

Ám a kifürkészhetetlen, szent csodák e kegyelemteljes, gyönyörű időszakának hirtelen vége szakadt.

Joachim herceget édesapja egyik reggel sürgönyben értesítette Falkenhausen gróf elhunytáról, és azonnal hazahívta.

Természetesen nem indulhatott útnak úgy, hogy el ne köszönt volna valakitől.

Utasította legényét, hogy csomagoljon össze, ő maga pedig igyekezett a parkba. Reménykedett, hogy ott találja a hercegkisasszonykát.

A leány szerencsére valóban a menedékházban időzött. Amikor a férfi az ablakhoz lépve üdvözölte, ő az utóbbi napokban megszokottá vált kérdéssel fogadta:

- Ilyen korán a parkban, báró úr?

Joachim felsóhajtott.

- Igen, reméltem, hogy láthatom.

Lolo szeme elkerekedett, riadtan fürkészte az arcát.

- Mi történt? Olyan különös a tekintete, mint akit valami baj ért.

- El kell mennem, hercegnő - válaszolta Joachim komolyan. - Még ma indulok,

A leány összerázkódott, s egészen elsápadt. Szeméből eltűnt a fény, keze az asztalra hullott.

- Elmegy? Ilyen hirtelen? - kérdezte színtelen hangon.

- Sajnálja, hercegnő?

Lolo derekasan küzdött feltörni készülő könnyei ellen.

- Hát… azt hittem, még néhány hétig marad.

- Magam is azt reméltem, egy távirat azonban még ma Schwarzenfelsbe szólít. De még nem válaszolt a kérdésemre. Sajnálja, hogy el kell mennem?

Lolo ráemelte bánatos tekintetét.

- Ön a barátom lett, és oly kevés a barátom. Hogy is engedhetném el hát könnyű szívvel?

A férfi összeszorította az ajkát.

A hercegnő nagy nehezen erőt vett magán.

- Nincs kedve leülni? - kérdezte tétován.

Joachim belépett. Mindketten hallgattak, bár rengeteg

mondanivalójuk lett volna; Az idő pedig könyörtelenül szállt.

A fiatalember sóhajtott, tekintetét a szomorkás, édes arcra szegezte. Aztán nem bírta tovább a nyomasztó terhet. Felpattant, a leányhoz lépett, és megfogta a két kezét.

- Drága hercegnő!

Lolo megremegett, az érzelmesen izzó hangtól, lehajtotta a fejét. Egy könnycsepp hullott a kezére, amely a férfiéban nyugodott. Joachim a szájához emelté a kis kacsót, és szomjas ajkával itta fel a sós cseppet.

- Eljöhetek újra, drága, kedves kis hercegnő, szabad visszajönnöm? Most még nem mondhatok el mindent, ami bennem él, de éreznie kell, hogy itt hagyom a szívemet. Ugye, nincs szükség több szóra? Még tartozom egy vallomással, a szívem nehéz és csordultig telt, annyi kedveset és szépet kell most itt hagynom, nem vihetem magammal, bármennyire szeretném; De hamarosan visszajövök, vagy ha magam nem jöhetek, akkor írok magának. Elmenni azonban nem tudok a remény nélkül, hogy nem felejt el engem, hogy mindaz, ami a lelkemben ég, viszonzásra talál. Mérhetetlenül sokat kívánok, hercegnő: nem elégszem meg a barátságával, annál több kell. Ne mondjon semmit, csak nézzen rám, hadd beszéljen a szeme, amíg a szájának még hallgatnia kell. Hercegnő, édes, drága kis hercegnő, nézzen rám!

Fölemelte a leány leszegett fejét, s érezte, mint remeg. És gyönyörű szeméből kiolvashatta, hogy ifjú szíve örök időkre az övé..

Tekintetük egymásba fonódott, mindkettőjüket hatalmába kerítette a szerelem. Joachim alig tudta türtőztetni magát. Közvetlenül a szeme előtt csábítóan reszketett a piros ajak, és az igéző szempár azt üzente: „A tiéd vagyok!” Vonagló arcához tapasztotta a leány tenyerét, és csókokkal borította, azután a szeméhez emelte, majd gyorsan elengedte.

- Viszontlátásra, Lolo, édes, egyetlen Lolo! - tört fel ajkán a szenvedélyes kiáltás, aztán kisietett a kunyhóból, mint aki saját maga elől menekül, és a kihajtott ajtónak támaszkodot}:.

Csend támadt odabent. Egy kis idő múlva tétova motozás és könnyű léptek nesze hallatszott, Lolo is kilépett a házból. Könnyes szeme földöntúli fényben csillogott.

A herceg összeszorította a fogát, alig tudta megállni, hogy ujjongva a karjába ne kapja.

Segített neki becsukni az ablaktáblákat, közben még mindig hallgattak. Aztán együtt zárták be az ajtót. Kezük összetalálkozott a fareteszen. Egymás égő arcára néztek. A fiatalember megfogta Lolo kezét, és gyengéd, szelíd hangon egyetlen szót szólt:

- Jöjj!

Kéz a kézben sétáltak vissza a parkon át. Mintha a nyári pompájában tobzódó természet is ugyanazt a boldog örömet hirdette volna, ami a szívüket eltöltötte. Lassan ballagtak, mintha maradéktalanul ki akarnának élvezni minden percet, s megpróbálnák késleltetni az elválást. Szinte álomba merülve lépkedtek, szótlanul szorongatok egymás kezét. Így értek a bükkfa árnyékában megbújó padhoz, ahol Birkhuhn kisasszony idegesen kémlelte az utat, nem jön-e már Lolo. Az áldott jó lélek az utóbbi időben egyáltalán nem tudott nyugodtan szunyókálni, nyomasztotta a felelősség. Érezte, hogy a hercegkisasszonyka egy ideje megváltozott, s a dolog vélhetően összefügg a báróval.

A két szerelmes egy utolsó néma kézszorítás után végre elengedte egymás kezét. Nem látták, hogy Renate hercegnő ebben a másodpercben lépett ki egy facsoport mögül, s észrevette a bizalmas mozdulatot.

Birkhuhn kisasszony pillantotta meg őt elsőként, Halálra rémült, de az ijedség visszaadta bátorságát és lélekjelenlétét. Emelt, érdes hangon odaszólt védencének:

- Lolo hercegnő! Igyekezzék, kérem!

A szerelmesek riadtan néztek fel, és tekintetük Renatéra esett, aki meghökkent, gyanakvó arckifejezéssel épp rövidlátó szeméhez emelte lornyonját. Vajon jól látta az imént, hogy a báró a húga kezét fogta? Nem mert volna megesküdni rá.

Joachim nem veszítette el lélekjelenlétét. Merev, feszes tartást vett fel, és úgy fordult Birkhuhn kisasszonyhoz, mint aki észre sem vette Renatét.

- Nagyságos kisasszony, az imént összetalálkoztam Lolo hercegnő őfőméltóságával, és bátorkodtam elkísérni, mivel szeretném megragadni az alkalmat, hogy elbúcsúzzam a hölgyektől. Még ma el kell utaznom. Talán meg tudja mondani, mikor tehetnék tisztelgő búcsúlátogatást Renate hercegnőnél".

Birkhuhn kisasszony vitézül megvetette a lábát, nem remegett, tudta, hogy nem kevés forog kockán, és csak a rendíthetetlen nyugalom segíthet.

- Őfőméltósága amott közeledik - közölte fennhangon, és Renate felé intett.

Amaz még mindig a facsoportnál állt, és nyeles szemüvegén át bizalmatlanul méregette őket. Valami nem tetszett neki.

Joachim herceg meglepődést színlelve fordult oda, és mély meghajlással üdvözölte. A hercegnő rátarti biccentéssel viszonozta, majd kérdőre vonta Birkhuhn kisasszonyt.

- Hol járt Lolo hercegnő? Nem francialeckét kellene tartania neki?

A kisasszonyt nem érte felkészületlenül a kérdés.

- Ma egy kicsit hamarabb végeztünk, és elküldtem a hercegnőt Bielkéhez, hogy szóljon neki, javítsa meg főméltóságod ablakán a zsalugátert, amelyik kilazult.

Ennek a megbízásnak Lolo már eleget tett, mielőtt a menedékházba ment volna. Most titokban fellélegzett, hogy nevelője ilyen ügyesen kihúzta a pácból. Renate gyanakvása még mindig nem oszlott el, de Joachim udvariasan így szólt hozzá:

- Lolo hercegnő kegyeskedett megengedni, hogy elbúcsúzzam tőle. Egy távirat még ma hazaszólít. Kegyes engedelmével ezennel ajánlom magamat főméltóságodnak.

Renate szertartásos mondattal, meglehetősen hűvösen búcsúzott, majd a fiatalember meghajolt Birkhuhn kisasszony és Lolo hercegnő előtt is. Közben a szeme egy utolsó izzó pillantást lövellt szerelmese felé. A hercegkisasszonyka hasonlóval válaszolt. E másodpercben nem érdekelte, észrevesz-e valamit a nővére, vagy sem. Ez az utolsó pillantás nem hazudhatott.

Renate már indult is tovább, gőgösen felemelt fővel vonult el a parkban. Joachim herceg is távozott. Birkhuhn kisasszony az aggodalomtól félholtan a padra rogyott.

- Gyermekem, jaj, gyermekem, nagyon pórul járhattunk volna. Csak nehogy még folytatása legyen! - súgta a hercegkisasszonykának.

Lolo. némán megszorította a kezét. Alig hallotta a vénkisasszony szavait. Tekintete a kijárat felé igyekvő, elegáns, sudár férfialakot követte. Az út végén Joachim herceg még egyszer megfordult és visszanézett. Lolo zsebkendőjével búcsút intett neki. A férfi meglengette a kalapját, azután eltűnt.

Birkhuhn kisasszony megrökönyödve tépte ki Lolo kezéből a kendőt.

- Elment az eszed, gyermekem? Őfőméltósága még meglátja!

A hercegnő a padra vetette magát, és átölelte az idős hölgyet.

- Hadd lássa, Birkhuhnkám! Ne zsörtölődj velem, te drága!

- De, gyermekem, mi lesz ebből?

A leány a vállára hajtotta a fejét.

- Szeretsz engem?

- Egek, hogy kérdezhetsz ilyet, hiszen jól tudod.

Megcsókolta nevelőnőjét.

- Igen, tudom. Épp ezért neked is tudnod kell, mennyire boldog vagyok. Csak neked, senki másnak. Jaj, Birkhuhnkám, olyan szép az élet!

Az idős hölgy reszkető kézzel simogatta meg a szőke fejecskét, miután meggyőződött arról, hogy őfőméltósága látó- és hallótávolságon kívülre került.

- Mi ütött beléd? Csak úgy tüzel az arcod. Mi történt hát?

- Jaj, édes, drága Birkhuhnkám, csoda, igazi csoda! Schlegell báró megkeresett a menedékkunyhóban, hogy elbúcsúzzék. Mindenféle szépet és kedveset mondott, de a legfontosabb az, hogy szeretjük egymást, kimondhatatlanul szeretjük. És a báró vissza fog jönni.

- Drága gyermekem, de hát mi lesz aztán? Csak nem egy báróhoz akarsz feleségül menni?

A hercegkisasszonyka mámorosan felkacagott.

- Mindegy, hogy báró, napszámos vagy herceg, ha úgy szeret, mint ő engem, és én őt, akkor semmi sem számít. Nekem csak ő a fontos, nem a rangja vagy a neve.

Birkhuhn kisasszony sóhajtott - félig boldogan, félig gondterhelten.

- De vajon elég vagyonos-e ahhoz, hogy szegény hercegnőt vegyen el?

Lolo ábrándos tekintete a messzeségbe révedt.

- Mi olyan igénytelenek vagyunk, Birkhuhnkám. Ugyan mi kell nekünk?

- Olyasmiről beszélsz, gyermekem, amiről fogalmad sincs. Te tényleg kevéssel beéred, de mit tudsz őróla?

Lolo könnyedén felnevetett, és gyengéden megsimogatta a kisasszony ráncos arcát.

- Ne aggodalmaskodj, hallod? Ahogy lesz, úgy lesz. Minden szépen kialakul majd. Én vakon bízom a báróban.

Szavaitól az öreg hölgybe is bizakodás költözött;

- Édes istenem, gyermekem, bárcsak megtalálnád a boldogságodat!

- Hisz már meg is találtam - felelte álmodozva a hercegkisasszonyka.

- Na, de a nénéd! Őfőméltósága nem fogja minden további nélkül jóváhagyni ezt a frigyet.

Lolo kihúzta magát, és elszánt arckifejezést öltött.

- Itt véget ér a hatalma, a boldogságomba senki sem szólhat bele. Renatepersze irigyelni fogja tőlem, és gáncsolni próbál majd, de hiába. Ha a báró hív, én követem. De most ne is gondoljunk erre! Olyan kimondhatatlanul boldog vagyok! Végtelenül büszkévé tesz, hogy épp engem; egy ilyen szürke, jelentéktelen teremtést választott. Pedig nyilván szebbnél szebb, ragyogóbbnál ragyogóbb dámák között válogathatott. Hát ki vagyok én, hogy ekkora boldogság jut nekem?

Birkhuhn kisasszony szinte sértődötten kapta fel a fejét.

- Nana! Olyan jelentéktelen azért nem vagy. És az ész, a jóság, a szépség, a báj, az semmi? Ez persze nem mind a te érdemed, de ezenfölül még hercegnő is vagy…

- Arról aztán végképp nem tehetek, édes Birkhuhnkám. De egy biztos. Ha a báró egy szép nap eljön értem, téged is magammal viszlek, annyi szent.

A vénkisasszony szemébe könnyek szöktek.

- Te drága, jó gyermek… erről még ne beszéljünk! De azzal, hogy gondolsz rám, máris boldoggá tettél Hanem gyere, siessünk be a házba! Az az érzésem, hogy őfőméltósága még jelenetet rendez. Nem tetszik hogy olyan csöndben elvonult. Semmit sem szokott ilyen egyszerűen elintézni. Istenem, hogy megijedtem, amikor egyszer csak fölbukkant. Ma szokatlanul korán jött sétálni. Te pedig tovább maradtál el, mint máskor.

A hercegkisasszonyka sóhajtott.

- Jaj, úgy elszaladt az idő, észre sem vettem.

Renate nem tért vissza a parkban történtekre, de magában tovább rágódott azon, amit látni vélt.

IX.

Joachim herceg lekéste a korábbi vonatot, késő délután utazott el. A reggeli szürkületben ért Schwarzenfelsbe. Az állomáson udvari hintó várta.

A kastélyban jelentették neki, hogy őfensége már felébredt, és azonnal fogadja.

Szapora léptekkel sietett végig a hosszú folyosókon. Eszébe jutott, miként viseli majd Lolo hercegnő az udvari felhajtást, s ez mosolyt csalt az arcára. Ez a kedves, egyszerű teremtés kezdetben nyilván nehezen alkalmazkodik a sok ceremóniához. Annál jobban mulatnak majd mindezen egymást közt. Joachim szíve egészen átmelegedett, ha a leányra gondolt.

Egyet máris tisztán látott, ha valóban ők ketten öröklik Falkenhausent, és összeházasodnak, csak akkor mutatkoznak az udvarnál, ha okvetlenül szükséges. Falkenhausenben fognak élni, s az ottani parkban egy kis menedékházat építtet majd - valamivel kényelmesebbet a weissenburginál. El-ellátogatnak majd oda, és felelevenítik az elmúlt szép napokat.

Még sohasem érezte ennyire terhesnek és természetellenesnek az udvari kötöttségeket, mint most, a korlátlan szabadság hetei után. Áz uralkodói lakosztály előszobájában Wittmann, a komornyik várakozott rá, és a herceg parancsához híven minden előzetes bejelentés nélkül beeresztette.

Egon herceg a kandallónál ülve dohányzott, Feszültnek és kialvatlannak látszott, mert az éjszaka nemigen lelt nyugalmat. A hajnali sápadt fényben még fakóbbnak tetszett a bútorok damaszthuzata, az ablakkárpitok avítt selymén itt is, ott is átsejlett a kinti világosság.

Fia beléptére a herceg elnyomta a cigarettát. Idegesnek tűnt, borotvált arca türelmetlenül meg-megvonaglott.

- Már tegnap estére vártalak, Joachim. Úgy számítottam, hogy eléred a korábbi vonatot - mondta, miután üdvözölték egymást.

- Sajnálom, papa, nem jöhettem előbb. Ne haragudj, ha megvárakoztattalak!

- Mindegy, az a lényeg, hogy itt vagy. Parancsolj, foglalj helyet, gyújts rá, ha akarsz! Szép kényelmesen megbeszélünk mindent, de először is nyugtass meg: megismerkedtél Wengerstein hercegnővel? Elég szűkszavúan írtál.

- Igen, papa, megismerkedtünk.

- Na és? Hogy tetszik?

Joachim elpirult, a szeme felragyogott.

- Ő a legelbűvölőbb és legbájosabb teremtés, akivel valaha találkoztam.

Egon herceg fellélegzett. Vonásairól eltűnt az ideges feszültség, szája körül mosoly játszott.,

- Ez elég lelkesen hangzik, fiam.

Joachim megfogta apja kezét, és sugárzó szemekkel nézett rá.

- Óhajodnak megfelelően belészerettem Lolo hercegnőbe. Igaz, mély szerelemmel szeretem őt. A végrendelet előírása nélkül is ő számomra a legkívánatosabb hitves.

Egon herceg a jobb szemével kicsit hunyorított, mint mindig, ha valamit tüzetesen meg akart vizsgálni.

- Ez gyorsan ment - jegyezte meg aztán mosolyogva.

A fiatalember kiegyenesedett ültében.

- Ha ismernéd őt, nem csodálkoznál.

- Mindenesetre örülök. Számomra az a fő, hogy készen állsz a házasságra.

- Én készen.

Őfensége ismét elmosolyodott.

- Tényleg vasárnapi gyerek vagy, Joachim. Úgy látszik, az élet mindén küzdelemtől megkímél téged. Maradjon is így. Az ilyen napsugaras lelkek, mint a tiéd is, fényt és melegséget árasztanak a környezetükre. Isten a tanúm, mennyire jólesik a boldogságod fényében sütkéreznem. De mielőtt a részletekről beszámolsz, hadd meséljek én! Már tegnap délután fogadtam Falkenhausen gróf jegyzőjét, aki egyben végrendeletének végrehajtója is. A testamentumot a megboldogult kívánsága szerint a halál beállta után hat órával bontották fel. A gróf éjjel kettőkor hunyta le a szemét, az okirat felnyitására reggel nyolckor került sor. Délután kettőkor pedig a végrendeleti végrehajtó, dr. Hofer igazságügyi tanácsos már kihallgatásra jelentkezett nálam. Bemutatta a testamentum szövegét. Seltmann helyesen tájékoztatott bennünket, pontosan az áll benne, amit mondott. Újdonság csupán a gróf egy megjegyzése, amely bizonyára téged is érdekel, miután Lolo hercegnőt annyira a szívedbe zártad.

A kiegészítés tehát ekként szól; „Ameddig Georg fiam élt, legfőbb kívánságom volt, hogy összeházasítsam Lokandia Wengerstein hercegnővel, mihelyt elérkezik az ideje. Őt láttam volna legszívesebben Falkenhausen úrnőjeként. Bár a sors megtagadta tőlem e kívánságom teljesítését, remélem, hogy a nevezett hajadont más módon mégis Falkenhausen nagyasszonyává tehetem. Mivel az engem ért sorscsapás után birtokomat legszívesebben Joachim herceg kezében tudom, neki szánom a menyasszonyt is, akit saját fiamnak szerettem volna. Segítse végakaratom egymáshoz ezt a két szívet!” Láthatod, fiam, hogy Falkenhausen gróf mindent alaposan megfontolt. Mindenesetre te vagy a fő örökös, amennyiben úgy nyilatkozol, hogy feleségül veszed Lolo hercegnőt. Mivel ez a helyzet, a többi lehetőséggel foglalkoznunk sem kell. Már csak az a kérdés, Lolo hercegnő húzódozik-e a házasságtól, mert akkor csupán félmillió márka és a. Falkenhausenek családi ékszerei illetik, amelyeknek értékét szintén félmillióra becsülik. Talán van sejtelmed arról, hogy vonakodni fog-e.

A szürke szempár boldogan felragyogott.

- Nem hiszem, papa.

- No, akkor minden Falkenhausen gróf kívánsága szerint alakul. Még valami: a végrendelet, amelynek másolatát majd te is áttanulmányozhatod, Renate Wengerstein hercegnőre is kitér. Abban az esetben ugyanis, ha Lolo hercegnő lemond a frigyről, a hagyatékból rá eső rész kezelési joga semmiképpen sem kerülhet Renate hercegnő kezébe, doktor Hofernek kell átadni azt. Falkenhausen gróf szemlátomást függetleníteni akarta Lolót a nénjétől. A szavaiból világosan kitűnik, hogy nem bízott Renate hercegnőben.

- Teljes joggal, papa. Talán tudomására jutott, milyen szeretetlenül bánik a húgával - magyarázta feldúltan a herceg.

Őfensége a fia arcát fürkészte.

- Nocsak, szerfölött tájékozottnak tűnsz. Később majd mindent elmesélsz. Meddig jutottatok Lolo hercegnővel? Tudja, ki vagy?

- Nem, papa; Schlegell báróként ismer, de ha nem ígérteted meg velem, hogy nem teszek semmi visszavonhatatlant, talán már el is jegyeztem volna. Most már fel kell oldanod az ígéretem alól. Azonnal írni akarok neki, hogy mindent elmagyarázzak, mert egyelőre nyilván nem utazhatok vissza Weissenburgba.

- Semmiképpen. Először is részt kell venned Falkenhausen gróf temetésén. Mivel Hofer doktornak rögtön értésére adtam, hogy nem fogod elutasítani a hercegnő kezét, máris a grófi birtokok urának tekintenek téged. Birtokokat mondtam, mivel a falkenhauseni grófsághoz tartozik még Neurode és Schaftenstein is. A következő hetekben rengeteg dolog vár elintézésre, úgyhogy a jelenléted nélkülözhetetlen. Hofer doktor már ma Weissenburgba megy, hogy értesítse a halálesetről Lolo hercegnőt, felolvassa neki a végrendeletet, és átadjon egy másolatot. A gróf elhalálozása után tíz nappal, azaz augusztus nyolcadikán déli tizenkét óráig mindkettőtök nyilatkozatának Hofer doktor kezében kell lennie.

- Az jó, akkor bőven maradt időm, hogy Lolo hercegnőnek szerelmet valljak.

- És egyúttal felfedd a kilétedet - figyelmeztette őfensége mosolyogva a fiát. - Különben a végén még képes kikosarazni Joachim herceget, mert Schlegell báró jobban tetszik neki.

- Ez nem tréfa, papa. Az én hercegnőm a világ összes hercegének ajtót mutatna, hogy hűséges maradjon hozzám, ha annyira szeret, mint meggyőződéssel hiszem.

- Kissé idealista lélek lehet.

- Nem is kissé, papa.

- No, én csak örülök, ha boldog embereket látok magam körül. Ritka élvezet ez számomra. Úgy tűnik, az egész ügyben az egyetlen sötét pont ez a Renate hercegnő. Ugye, nem nagyon lelkesedsz a leendő sógornődért?

- Egyáltalán nem, papa. Jobban irtózom tőle, mint bárkitől.

Őfensége végigsimított a homlokán, aztán elgondolkodva nézett a fiára.

- Különös, de nektek, vasárnapi gyerekeknek alighanem saját szerencsecsillagotok van. A sors mintha még ezt a kellemetlen tényezőt is ki akarná küszöbölni, mielőtt terhessé válna a számodra.

- Hogy érted ezt?

- Mindjárt meghallod. A rolfingeni Erzsébet Császárné Alapítvány elnöknője, egy bizonyos Bissingen hercegnő a napokban jobblétre szenderült. Ez a tisztség most megüresedett. Csakis fejedelmi vérből való hölgy jogosult betölteni ezt a minden tekintetben fényes és kitüntető posztot. Elsőként is a nagynénidnél, Sibylle hercegnénél érdeklődtek, vállalja-e az alapítvány vezetését. Magam tolmácsoltam neki a kérdést. Egyszerűen a szemembe nevetett. Azt mondta, nincs az a hölgymenhely, még ha mindjárt a legelőkelőbb, és legpatinásabb is az egész Német Birodalomban, amelyik érdemes arra, hogy ott vesztegesse el „fiatal életét”.

Őfensége elmosolyodott, Joachim herceg meg egyenesen hahotára fakadt.

- Erről ráismerek, más választ nem is vártam volna tőle.

- Ebben egyetértünk. Mivel azonban Sibylle néni elhárította az ajánlatot, a következő várományos az idősebbik Wengerstein hercegnő, akinek az édesanyja uralkodóházból származott. Mit gondolsz, elfogadja?

- Ha a pozíció csakugyan elég fényes, akkor kétségtelenül igen. Szörnyen rátarti és hatalomvágyó. Tulajdonképpen sajnálom az alapítványi hölgyeket.

- Ó, az elnöknő hatalma névleges, voltaképpen reprezentációra korlátozódik.

- Az Renate hercegnőnek tökéletesen megfelelne.

- Mi pedig szépszerével megszabadulnánk tőle. Köztünk szólva én sem lelkesedem az ilyen utálatos családi kapcsolatok ápolásáért, márpedig a hitvesed nővérétől másként nem szabadulhatunk. Gondom lesz tehát rá, hogy elküldjék neki a megbízólevelet. Az ügy egyébként sem tűr halasztást, az alapítványi hölgyek olyanok, akár a pásztor, nélkül maradt nyáj. Az új elnöknőnek legkésőbb tizennégy nap múlva hivatalba kell lépnie. Most nem tartóztatlak tovább, bizonyára szeretnél harapni valamit, írni is akarsz. Tessék, a végrendelet másolata. Olvasd át nyugodtan! Később majd üdvözlőd a trónörököst és hitvesét, Theodora ugyan kissé gyengélkedik, de azért remélem, fogad.

Joachim meghajolt.

- Sibylle nénihez is szeretnék beköszönni, mielőtt Falkehhausenbe utazom.

- Megteheted. Gondolom, ebédre még itthon maradsz. Egyébként sem várnak korábban. Most menj, fiam! Bizonyára tudunk még szakítani egy órát a weissenburgi élménybeszámolóra.

Apa és fia szívélyes búcsút vett egymástól, aztán Joachim elhagyta a lakosztályt. Őfensége mosolyogva nézett utána.

- Vasárnapi gyerek! Hála istennek, hogy nem kellett feláldoznod a szívedet. Én nem tudtam volna segíteni - suttogta, majd az ablakhoz lépett. A kelő nap első sugarai megvilágították az arcát, és eljátszottak odakint a piactér szökőkútjának csobogó vizével.

Új napra virradt a hercegi rezidencia.

A hercegpalotában már sóvárogva várták Joachimot. Sibylle hercegné türelmetlenül futkosott egyik ablaktól a másikhoz. Tudta, hogy Joachim herceg a pirkadattal befutott Schwarzenfelsbe, és attól fogva számolta a perceket. Hogy lerövidítse a várakozás idejét, meglátogatta az udvarhölgyét, Sassenheim kisasszonyt, aki még mindig nem tudott kimozdulni a szobájából. Olvasnivalóval és egy kosárka válogatott gyümölccsel toppant be hozzá.

- Szép jó reggelt, kedves Sassenheimem! Na, hogy szolgál az egészsége? Egy szemernyit sem javult? Hoztam egy kis friss gyümölcsöt meg a legújabb regényeket. Amíg át nem nézi őket, nem merem rászánni magam az elolvasásukra. Egyedül semmire sem megyek. - így csevegett a maga élénk modorában. A könyveket persze rég kiolvasta már, és megállapította, nem túl komorak és megerőltetőek-e betegecske udvarhölgye számára. Ezekkel a látszatmegbízásokkal csak Sassenheim kisasszony nélkülözhetetlenségét igyekezett bizonyítani - ne érezze szegényke, hogy kegyelemkenyéren él!

Miután egy félórácskát csevegett vele, visszatért a kényelmes szalonba. Kisvártatva Broschi jelentette, hogy Joachim herceg megérkezett, és a hercegné intésére beengedte a fiatalembert.

Sibylle tárt karokkal sietett unokaöccse elé, és alaposan összecsókolta.

- Csakhogy újra láthatlak, Joachimom! Elégedettnek és vidámnak tűnsz. Na, gyere, ülj csak le ide, aztán mesélj: hogy sikerült a leánynéző?

- Pompásan, Sibylle néni!

- Ejha, a bevezetés nem rossz. Halljuk a többit!

A herceg nem bírt nyugton maradni, izgatottan felpattant. Itt végre fenntartás nélkül kiönthette a szívét. Az apjának nem számolhatott be regényes szerelmének minden részletéről, de a megértő Sibylle néni előtt bátran feltárulkozhatott.

- Szép volt Weissenburgban, csudaszép! - kezdte.

Az asszony türelmetlenül dobolt széke karfáján, sötét szeme várakozásteljesen csillogott.

- No, tedd már le magad, Joachim! Sétafikálás közben nem lehet rendesen mesélni. Ebből a távirati stílusból pedig elég. Az a két kurta levél, amelyre méltattál, bőven fedezte ilyen irányú szükségleteimet. Tűkön ülök. Foglalj helyet, és mondj el mindent részletesen! Az ember majd megőrül az idegességtől, és…

- És ha így folytatod, egyáltalán nem jutok szóhoz - évődött Joachim.

Nagynénje egy pillanatra meghökkent, aztán nagyot nevetett.

- Milyen igaz! Jó, befogom a számat.

A herceg pontról pontra felidézte weissenburgi tartózkodásának eseményeit. Említést tett Falkenhausen gróf végrendeletéről és annak Lolo hercegnővel való összefüggéséről is, hiszen már az sem volt titok.

Sibylle hercegné lélegzet-visszafojtva hallgatta. Amikor elmesélte, miként ismerkedett meg Lolo hercegnővel, és hogyan tévesztette meg őt a kis hamis, az asszony a szék karfájára csapott.

- Ez igen, tetszik nekem ez a hercegnő! - kiáltotta lelkesen.

A fiatalember tovább ecsetelte Lolo hercegnő szegényes életét a levetett ruháktól kezdve nővére szeretetlen bánásmódjáig. Azután leírta a hercegkisasszonyka hamvas báját, aranyhaját, üdítő kedvességét és törhetetlen derűjét. Sort kerített Birkhuhn kisasszonyra meg Bielkére, végül pedig a menedékkunyhóra. Sibylle hercegné alaposan kifaggatta, és közben csak úgy csillogott a szeme. Miután a herceg befejezte, csattanós csókot nyomott az arcára.

- Ezt huszárosan csináltad, Joachim. A hercegkisasszonykát pedig máris meghívom magamhoz, csak hogy tudd. Egy percig se senyvedjen tovább annál a mogorva nővérénél. Micsoda egy szeretni való teremtés, istenem, odavagyok az örömtől. Ezt a Birkhuhnt meg aranyba foglaljuk, nem igaz? Bielkével együtt hozzátok kell szegődnie. Ilyen hű szívektől nem válik meg az ember.

Na és a szakácsné, neki is okvetlenül jó állást kell adnotok, és…

Joachim nevetve betapasztotta a száját.

- Állj, állj, a végén még egész Weissenburgot az én gyönge vállamra terheled.

Az asszony kiszabadította magát.

„- Adta-teremtette, tessék meghallgatni a véleményemet, te gézengúz! Igazán hálával tartozol, azoknak a jóembereknek, akik úgy föltáplálták a hercegkisasszonykádat, hogy nevet a szíved, ha csak ránézel.

- Megígérem, hogy nem feledkezem meg róluk - biztosította ünnepélyesen a herceg.

- Ezzel megvolnánk. Renate hercegnő pedig helyettem elnököl majd a hölgyalapítványnál?

- Ha elfogadja a felkérést, amiben nem kételkedem, akkor igen.

- Váljék egészségére! Ott majd szép lassacskán megöli az unalom, de meg is érdemli az a gonosz mostohanővér!

Joachim elnevetette magát nagynénje heveskedésén, és Sibylle vele nevetett.

- Na, hagyjuk a nővért, jobban érdekel a húgocskája.

Mesélj még róla egy cseppet!

- Sajnos nincs több időm, Sibylle néni. Egy óra múlva Falkenhausenbe utazom. A közeljövőben valószínűleg ott tartózkodom, a gróf temetéséig mindenképpen. És ugye, abban maradunk, hogy meghívod magadhoz Lolo hercegnőt, mihelyt a végrendelet ügyét elintéztük? Rám most bizonyára hetekig szükség lesz Falkenhausenben, - pedig majd elepedek az én hercegkisasszonykámért. Te annak is érted a módját, hogy hozzászoktasd a számára idegen környezethez. Nagyon magányosan nevelkedett.

- Bízd csak rám magad, Joachim. Istenkém, majd kiugróm a bőrömből! Már alig várom a kicsikét. Tehát augusztus nyolcadika a sorsdöntő nap. Akkor máris megmondom Broschinak, hogy legkésőbb a hónap közepén vendéget kapunk. A hercegkisasszonyka mindjárt magával hozhatja az ő Birkhuhnkáját is, hogy ne utazzék egyedül. Így szegény Sassenheimnek is lesz pár hétre társasága. Én pedig szervezek egy újabb kerti mulatságot, már csak Oroszlánszívű Richárd miatt is! Majd mi megmutatjuk, hogy mulatnak Schwarzenfelsben!

Kimerülten rogyott vissza karosszékébe.

- Jesszusom, de kimelegedtem! Milyen fülledt a levegő, alighanem nyakunkon a zivatar.

Joachim nevetve kezet csókolt neki.

- Most inkább magadra hagylak, nehogy túlságosan felizgasd magad.

- Túlságosan? Ugyan már! Úgy szép az élet, ha mozgalmas. A pangás a halálom. Majd ráérek pihenni, ha rám csukták a kripta födelét. De ez a veszély még nem fenyeget.

A fiatalember nyájasan nézett nagynénje szemébe.

- Bizony, nénikém, még jó sokáig köztünk kell maradnod. Mihez is kezdenénk nélküled? Az egész hercegség megbénulna. Te vagy az ifjúság forrása egész Schwarzenfelsnek.

Na, most már nem tartalak fel, eredj Isten áldásával! Aztán vigyázz magadra! A temetésre én is átmegyek Falkenhausenbe, akkor látjuk .egymást.

X.

Ugyanabban az időben, amikor Joachim herceg a nagynénjének Lolo hercegnőről mesélt, deres hajú, kecskeszakállas férfi csengetett be a hercegnői lakba. Hogy az aranykeretes szemüveget viselő, szikár úriember váratlan látogató, az abból is kiderült, hogy nem Bielke bocsátotta be libériásan, cérnakesztyűsen, csak Meta, a cselédlány nyitott neki ajtót.

A lány csodálkozva bámult az öregúrra, miután az résre húzott szemmel végigmérte, majd közölte, hogy Lokandia Wengerstein hercegnő őfőméltóságával kíván beszélni. Mindazonáltal beeresztette a jövevényt, és megkérte, hogy szíveskedjék várni. Nedves kezével óvatosan fogta meg a kapott névjegyet, és besietett vele Renate hercegnő szalonjába. Éppen ott tartózkodott Lolo és Birkhuhn kisasszony is. Renate azért kérette őket magához, hogy mindenféle feladatokat sózzon rájuk. Meta szokás szerint neki nyújtotta át a vizitkártyát, de megjegyezte, hogy az úr Lolo hercegnővel óhajt beszélni.

A három hölgy meghökkent, a leginkább Renate, aki megszokta, hogy látogatók csak hozzá járnak. Bizonytalanul nézett le a kartonlapocskára: „Dr. Hofer igazságügyi tanácsos”. Azután Lolo csodálkozó arcára pillantott.

- Ez nyilván félreértés, valószínűleg engem keresnek. Vezesse be az urat, Meta!

Kisvártatva a jogtanácsos jelent meg ú küszöbön. Udvariasan, bár kissé mereven, szertartásosan meghajolt, majd nyugodtan és magabiztosan néhány lépést tett Lolo felé.

- Ugyebár Lokandia Wengerstein hercegnő őfőméltóságához van szerencsém?

A hercegkisasszonyka megilletődve, szinte gyámoltalanul felelt:

- Igen, az vagyok, tanácsos úr, de ő a néném, a látogatása nyilvánvalóan neki szól.

- Főméltóságod engedelmével: nem. Fontos közlendőm van Lokandia Wengerstein hercegnő őfőméltósága számára, akivel szeretnék négyszemközt beszélni.

- A húgomnak természetesen nincsenek titkai előttem, Birkhuhn kisasszony pedig a nevelőnője - szólt sietve Renate, aki égett a kíváncsiságtól, de igyekezett gőgösen elrejteni azt.

A jegyző leírhatatlan pillantást vetett a rátarti hölgyre, biccentett, és Lolo hercegnőhöz fordult:

- Ha főméltóságod óhajtja, tanúk előtt is teljesíthetem a megbízatásomat.

Lolo feszengett, de barátságosan válaszolt.

- Parancsoljon, foglaljon helyét, tanácsos úr, és kérem, mondja el a néném és a nevelőnőm jelenlétében, miért fáradt ide.

A férfi a kedves, fiatal arcot fürkészte, aztán elmosolyodott, a hölgyek engedelmével széket húzott az asztalhoz, és maga elé tette irattáskáját. A három hölgy feszült várakozással ült vele szemben. A jegyző kinyitotta a táskát, és papírcsomót húzott ki belőle. Finoman megköszörülte a torkát, és megszólalt:

- Főméltóságod szíves engedelmével mindjárt bemutatok egy okmányt. Ez itt a július huszonkilencedikén, éjjel két órakor elhunyt Heinrich von Falkenhausen gróf végakarata.

Lolo elsápadt.

- Falkenhausen gróf meghalt? - kérdezte elszörnyedve, és kövér könnycseppek gördültek le az arcán,

- Sajnos igen.

- Istenem, milyen borzasztó! Kedves, atyai jó barátomat tiszteltem benne.

Renate köhintett, és szemrehányóan tekintett a húgára, amiért ilyen érzelemkitörésre ragadtatta magát egy idegen előtt. Amúgy sem érezte jól magát a rákényszerített mellékszerepben, s ha nem olyan kíváncsi, már rég elhagyta volna a szobát.

A hercegnő elszégyellte magát, és sietve letörölgette könnyeit.

A jegyző figyelmét nem kerülte el a néma közjáték. Mivel Falkenhausen gróf megbízásából időnként tudakozódott a nővérek felől, nagyjából sejtette, miféle viszonyok uralkodnak itt.

- Falkenhausen gróf utolsó leheletéig mint atyai jó barátja gondolt főméltóságodra, habár az őt ért súlyos csapás úgyszólván remetévé tette. Hogy mennyire a szívébe zárta, az a testamentumából is kiderül.

- Kérem, tanácsos úr, nem térhetnénk a tárgyra? - csattant fel dölyfösen Renáte. A szemében türelmetlenség izzott.

Az igazságügyi tanácsos szemüvegén át lapos pillantást vetett a gőgbe merevedett arcra, és gunyoros mosollyal meghajolt. Tekintete a nyugtalanul pislogó nevelőnőre siklott, végül Lolo hercegnő arcocskáján pihent meg, amely még mindig meg-megvonaglott a visszafojtott sírástól.

- Megengedi főméltóságod, hogy fölolvassam a végrendeletet?

- Legyen szíves! - felelte félszegen a hercegkisasszonyka. Nem értette, mit jelent ez az egész, csak azt érezte sajgó szívvel, hogy egy baráttal kevesebb maradt ezen a világom

A jegyző megigazította a szemüvegét.

- Falkenhausen gróf halála előtt a lelkemre kötötte, hogy végakaratát személyesen ismertessem főméltóságoddal, az ő nevében biztosítsam arról; hogy a testamentum megszerkesztésekor legjobb tudása szerint, lelkiismeretesen megfontolt és odaadó szeretettel igyekezett főméltóságod javára fordítani mindent. Egyben arra kért, adjam át utolsó szívélyes üdvözletét főméltóságodnak, szeretve tisztelt ifjúkori barátnéja leányának. Most pedig következzék az írás,

Hangosan és jól érthetően, gondosan tagolva felolvasta a végrendeletet.

Az elhangzottak leírhatatlan hatást tették a jelenlévőkre. Lolo hercegnő hol elsápadt, hol elpirult, és zihálva lélegzett, mint akit láz gyötör. Birkhuhn kisasszony fejbe kólintva ült a székén, úgy remegett, hogy meg kellett kapaszkodnia. Közben azonban legszívesebben felujjongott volna, mert az egészből csak egyvalamit fogott fel: az ő hercegkisasszonykája busás örökségét. A részletek el sem jutottak a tudatáig, képtelen volt összpontosítani. Magában egyre fohászkodott: „Édes Istenem, add, hogy ne csak álom legyen!”

A végrendelet leginkább Renatét lepte meg. Az arca megmerevedett, és viaszsárga színt öltött, akár egy halotté. Csak a szemében lobogott az engesztelhetetlen gyűlölet. Méregként marták a szívét Falkenhausen gróf szavai, amelyebből kiviláglott, a megboldogult mennyire nagyra tartotta Lolót és az édesanyját. Ez élénken Renate emlékezetébe idézte az órát, amikor vádaskodva apja fülébe suttogta: „Falkenhausen gróf meg a feleséged szerelmesek egymásba.” Ez az után a falkenhauseni látogatás után történt, amelyről Lolo hercegnő mesélt Joachimnak. Renate akkoriban folyton a mostohaanyja és a gróf után kémkedett, hogy a férfi minden egyes tiszteletteljes szavát otrombán félreértelmezve, kiforgatva adja vissza az édesapjának. Ezáltal sikerült szembefordítania második feleségével, és ekkor kezdtek elhidegülni egymástól Lolo szülei.

Renate hercegnő most ismét gyűlölettel gondolt arra, hogy Falkenhausen gróf csak azért tette az örökösévé Lolót, mert szerette az anyját. Kimondhatatlan düh fogta el. Irigyelte a húgától a gazdagságot, amely az ölébe pottyant, de még inkább irigyelte tőle a házasságot Joachim von Schwarzenfels herceggel.

Szeretett volna odaugrani, hogy darabokra tépje a végrendeletet. Ha már az örökséget nem semmisítheti meg, legalább a haragját kitöltötte volna. Alig tudta visszatartani magát.

Miután a tanácsos befejezte, sokáig néma csend borult a szobára. Senki sem szólt, senki sem akart elsőnek beszélni. Hofer doktor egyik arcról a másikra nézett. Jó emberismerő lévén, mindegyikről tudott olvasni.

Egy idő múíva összehajtogatta az okiratot, és Lolo hercegnőnek nyújtotta, A leány azonban holtsápadtan visszarettent.

- Nem! Kérem, ne! Ez nem lehet igaz, és…

Kezét a szívére szorította, és felpattant, aztán hirtelen rémülten kiáltott fel;

- Sohasem leszek Joachim herceg felesége!

- Mindez nagyon váratlanul érté főméltóságodat - csitítgatta mosolyogva a jegyző. - Szép nyugodtan megfontolhatja, csak augusztus nyolcadikon kell főméltóságod írásos lemondó avagy elfogadó nyilatkozatának beérkeznie hozzám. Nagyon kérem, méltóztassék teljes nyugalomban még egyszer átolvasni ezt a másolatot. Semmiféle kényszer vagy külső befolyás nem érheti főméltóságodat, mert bárhogy dönt is, ebben az ügyben én vagyok főméltóságod jogi képviselője, és arra kérem, minden kérdéssel hozzám forduljon.

A leány reszkető kezébe helyezte az okmányt.

- Óhajt vagy parancsol még valamit főméltóságod?

- Nem, tanácsos úr - rázta a fejét leverten a hercegkisasszonyka. - Elnézését kérem iménti viselkedésemért. Annyira meglepett, olyan felfoghatatlan ez az egész. Először nyugodtan át kell gondolnom. Újra elolvasom a végrendeletet is. Végtelenül hálás vagyok Falkenhausen grófnak kedves szavaiért és azért, hogy ennyi szeretettel gondolt rám. Egy dolog azonban biztos, már ma is nyilatkozhatom, lemondok arról, hogy Joachim herceg nőül vegyen. Ebben a tekintetben sohasem változik az álláspontom.

A tanácsos meghajolt.

- Mint mondottam, a nyilatkozat csak akkor érvényes, ha augusztus nyolcadikán írásban a kezemhez jut. Főméltóságod szíveskedjék ezt a nyilatkozatot augusztus hetedikén ajánlott levélben feladni. A címemet a borítékon pontosan feltüntettem. Abban az esetben, ha főméltóságod a lemondás mellett dönt, félmillió márkás összeg és további félmillió értékű családi ékszer illeti… Mivel főméltóságod nagykorúságáig én vagyok e vagyon kezelője, előreláthatólag még sokszor lesz szerencsém főméltóságoddal kapcsolatba kerülni. Mára itteni ténykedésem véget ért, engedelmével mély tisztelettel ajánlom magamat, mivel Falkenhausenben sürgősen várnak.

Lolo hercegnő gyorsan összeszedte magát, és a kezét nyújtotta.

- Hálásan köszönöm a fáradozását, tanácsos úr, és… kellő időben értesítem az elhatározásomról.

Az öregúr láthatóan jóleső érzéssel csókolta meg a reszkető leánykezet, és egyébként józan, tárgyilagos szeme barátságosan villant a fiatal arcra. Ezután kimérten meghajolt a másik két hölgy előtt, és elhagyta a helyiséget.

Irigylésre méltó fickó ez a Joachim herceg, gondolta közben. A fejedelmi örökséghez ráadásul egy elragadó teremtést is kap.

Lolo hercegnő jó ideig gondolataiba merülve nézte az ajtót, amely becsukódott a férfi mögött, aztán kapkodó mozdulattal hátraseperte homlokába hullott tincseit, és ösztönösen, mintegy segélykérőén Birkhuhn kisasszony kezét kereste. Az idős hölgy azonban maga is támaszra szorult, görcsösen a szék karfájába kapaszkodott.

A leány félénken a nővérére tekintett, de visszarettent a gyűlölködő kifejezéstől, amelyet abban látott.

- Mit szólsz mindehhez, Renate? - kérdezte óvatosan.

Ettől végre megelevenedett Renate dermedt alakja.

Mereven felemelkedett, viaszsárga arca gőgösen elfintorodott, és érdes hangon így felelt:

- Semmi közöm hozzá, ez a te dolgod.

- Renate! - sikoltotta a hercegkisasszonyka fájdalmasan.

Renate felszegte a fejét, és sietve távozott, mert nem tudott tovább uralkodni indulatain. Odaát, a hálószobájában tébolyultan vetette magát fekhelyére, tíz körmével, tépdeste a párnát, miközben fogát az ajkába vájta, hogy dühkitörését elfojtsa.

Mihelyt kiment, Lolo Birkhuhn kisasszony karjába menekült.

- Segíts nekem, te drága, egyedül nem bírom,

Az. idős hölgy reszkető kézzel simogatta meg arányló fürtjeit.

- Gyermekem, jaj, gyermekem, csak nehogy álom legyen! - suttogta megrendültén.

Lolo érezte, hogy most mégis neki kell erősnek lennie. Kiegyenesedett, s szemében ismét vidám szikra gyúlt.

- Semmiképpen nem álom, Birkhuhnkám. Nézd csak, itt az írás! Ki hinné, hogy egy papírdarab ilyen rettentő fontossá válhat. Hanem a herceghez nem megyek, az biztos.

- De gyermekem, hiszen uralkodóház sarja, nyilván jó kiállású; szeretetre méltó fiatalember. Meg aztán ott az a rengeteg pénz, a hatalmas uradalom. Falkenhausenen kívül még két jókora birtok tartozik hozzá. Fontold meg! - intette aggodalmaskodva a nevelőnő.

A hercegkisasszonyka ábrándosán mosolygott.

- Nincs ezen mit megfontolnom, te is tudod. Talán pénzért, földért áruljam el a szívemet? Ennél jobban ismerhetsz.

Birkhuhn kisasszony olyat sóhajtott, hogy még a szikla is meglágyult volna tőle.

- Édes istenkém, a boldogságod természetesen mindennél fontosabb, ámbátor, ha nem ismerkedtél volna meg. Schlegell báróval… jó, jó, nem szóltam. Ha nem tudod rászánni magad, úgyis minden hiába. Akkor viszont ne rágódjunk rajta tovább! Anélkül is hihetetlen vagyon száll rád. Hogy is szólt az az írás, gyermekem, mennyit örökölsz, ha elutasítod a herceget? Olyan a fejem, mint a felbolydult méhkas, csillagászati számok ugrálnak a szemem előtt. Mennyi is az a pénz?

Lolo széthajtogatta az okmányt.

- Gyere, nézzünk utána! Már én is csak annyit tudok, hogy felfoghatatlan összeg. Drága jó Falkenhausen gróf! Hallottad: arról álmodozott, hogy a fiához megyek feleségül. Igaz, ami igaz, Georg Falkenhausen is nagyon kedves ember volt. De tudod, azért mégsem annyira kedves, jóképű és vidám, mint Schlegell báró. Vagy talán annak idején nem értékeltem eléggé. Mindegy, akkor olvassuk át még egyszer figyelmesen az egészet!

Két fej hajolt a dokumentum fölé, és Lolo hercegnő félhangosan szóról Szóra végigolvasta. Miután befejezte, lelkesen átölelte a vénkisasszonyt.

- Birkhuhnkám, csak most kezdek örülni. Joachim herceg nyugodtan megtarthatja az örökség többi részét, ha nekem nem kell férjhez mennem. Félmillió így is az enyém, és további félmillió ékszerben. Egy csapásra milliomos lettem. Te jó ég, mihez kezdjek ennyi pénzzel? Gondold csak el, többé az égvilágon semmire sincs szükségem Renátától, nyugodtan magára költheti az egész kegydíjat. Sőt, még szívesen adok is neki a vagyonomból, elvégre a testvérem. Neked pedig csuda dolgod lesz, Birkhuhnkám! Bizony, urasan élhetsz, arról gondoskodom. És örökre nálam maradsz, akkor is, ha… hiszen tudod, ha a báró feleségül vesz. Velem jössz, Most már gazdag vagyok, nem üres kézzel megyek a házasságba, nincs többé koldusszegény hercegkisasszonyka. Mondd csak, el tudod képzelni, milyen sok pénz ötszázezer márka? Én nem. Jaj, istenem, egészen elszédültem.

A kisasszony bólintott.

- Én is, gyermekem. De gondold meg, milyen gazdag lennél akkor, ha feleségül mennél a herceghez!

Lolo nevetett.

- Nem sajnálom tőle a gazdagságot. Ő biztosan jobban tud bánni vele, mint én.

- És ha ő is nemet mond? Nem kizárt, hogy már az ő szíve is másé. Akkor téged illet a neuendorfi birtok és még tenger sok pénz, mert akkor mindent kettőtök között osztanak fel.

A hercegnő szinte ijedten rázta a fejét.

- Nekem nem is kell több, csak gondot okozna, nyomasztana. Így is olyan, mintha a levegőben lebegnék, nem érzek szilárd talajt a lábam alatt.

Jó darabig ott ültek: még összebújva, a fiatal meg a véri gyerek. Egymáson túllicitálva terveket kovácsoltak, hóbortosabbnál hóbortosabb ötletek jutottak az eszükbe. Aznap már egyikük sem tudott józanul gondolkozni. Izgalmukban hol sírtak, hol nevettek, vége-hossza nem volt a tanakodásnak. Egészen megfeledkeztek arról, hogy Renate szalonjában tartózkodnak, amelybe máskor csak szentélyhez illő tisztelettel léphettek be. Az öreg kisasszony még Lolón is túltett szertelen elképzeléseivel, amihez tapasztalatlansága is hozzájárult. Ez a félénk, pici, törékeny teremtés sohasem tűnt ki gyakorlatiasságával. Nem is ártott, hogy végül Meta visszazökkentette őket a való világba bejelentésével, miszerint az ebéd tálalva.

Mintegy álomból ébredve meredtek a cselédlányra, aki a hétköznapok megtestesítőjeként robbant be emelkedett hangulatukba.

Átballagtak az étkezőbe, és ahogy Renatéra vártak, ismét kellemetlenül kezdték érezni magukat. Túlontúl nagy nyomás nehezedett rájuk mindeddig: Bár most már belátható időn belül felszabadulhattak e nyomás alól, 1 ez még egyáltalán nem tudatosodott bennük. Meg aztán eléggé ismerték Renatét ahhoz, hogy tudják, igyekezni fog minden tőle telhető eszközzel megkeseríteni örömüket.

Amikor őfőméltósága végre belépett, Lolo megrettenve látta, milyen sápadt és beesett az arca. Nővére azonban már kitombolta magát annyira, hogy ismét uralkodni tudott érzelmein.

Színleg nyugodtan, fesztelenül foglalt helyet az asztalnál, kibökött valami mentegetőzés félét, amely egyúttal gratulációként is szolgált. Lolo mámoros boldogságában nem sokáig rágódott nénje viselkedésén. Olyan vidáman csacsogott, mint Renate jelenlétében még soha, és néhányszor Birkhuhn kisasszony is kiesett a zord nevelőnő szerepéből. Renatét azonban túlságosan lekötötték saját bősz gondolatai, semhogy különösebben törődött volna ezzel. Csak egyvalamit nyugtázott elégtétellel, hogy Lolo újra meg újra kijelentette, nem akar feleségül menni Joachim herceghez.

Ez legalább valamelyest mérsékelte az áldást, amely gyűlölt húgára zuhogott. Renate nem bírta volna elviselni, ha Lolo egy uralkodóház sarjának hitvese és e ranghoz méltó birtok úrnője. Akkor aztán végképp háttérbe szorította volna őt, aki fejedelmi vérből származó anyától született. Akár gaztettre is vetemedett volna, hogy ezt megakadályozza. Hála istennek, a sors legalább ettől megóvta. Így is épp eleget kellett eltűrnie gyűlölettől és irigységtől eltelt lelkének.

Habár Lolo tudta, hogy a nénje nem szereti, mégis megdöbbent volna, ha most bepillanthat a szívébe.

Heves tiltakozása, miszerint sohasem lesz Joachim herceg felesége, felébresztette Renatéban a gyanút, hogy e húzódozásban Schlegell báró is szerepet játszhat. Ismét - emlékezetébe ötlött a parkbeli kis jelenet, amikor kézen fogva látta a húgát meg a fiatalembert. Már akkor is átvillant az agyán, hogy ezek ketten szerelmesek. Azóta csak az alkalomra várt, hogy kivallathassa Lolót. Mivel az a dolog Birkhuhn kisasszony háta mögött zajlott, a nevelőnő cinkosságára egy percig sem gyanakodott. Most mindenesetre kapóra jött ez a kis romantikus közjáték, amelyet a báró nyilván nem kíván folytatni, hiszen elutazott. Lolo azonban, amilyen érzelgős, hűséges akar maradni, balga fejjel inkább lemond a herceg kezéről és mindarról, ami azzal jár.

Olyan, akár égy jöttment polgárlány. Szikrányi önérzet sem szorult belé, hiába folyik az ereiben fejedelmi vér is, az anyjáé erősebb, gondolta Renate elégedettén, egyszersmind gyűlölködve.

XI.

A hercegnői lakban felgyorsultak az események. Már másnap délután, amikor Lolo Birkhuhn kisasszonnyal a parkban sétált, Renate pedig a szalonjában dúlt-fúlt a díványon, expresszküldemény érkezett a postáról, mindjárt kettő is. Renate felkelt, és maga vette át a leveleket. Az egyiket neki címezték, a másikat a húgának. Aláírta a kézbesítőfüzetet, majd miután magára maradt, egy ideig tanácstalanul forgatta a két borítékot. Az övé hivatalosnak tűnt, a húgáén viszont schwarzenfelsi postabélyegző és hercegi koronás viaszpecsét díszelgett.

Dölyfös mosoly torzította el Renate arcát.

„Nyilván ez a Joachim herceg írt. Ilyen sürgős neki, hogy bebiztosítsa magának a menyasszonyt, vagy épp ellenkezőleg, a hajlandóságától fél? Talán egyezkedni akar” - morfondírozott, és egyelőre félretette ezt a levelet.

Ezután felbontotta a sajátját, benne a megkereséssel, hogy elvállalná-e az Erzsébet Császárné Alapítvány kuratóriumának elnökségét. Az írás szemlátomást jobb kedvre derítette. Szemében rátarti fény gyúlt. Már rég ácsingózott erre a hercegi ranghoz méltó és busás javadalmazással járó hivatalra. Úgy érezte, a sors tartozik néki ezzel az elégtétellel a csapás után, amely irigy szívét tegnap érte. Gondolkodás nélkül papírra vetette és postára adatta az elfogadó választ.

Kevélyen emelt fővel járkált fel-alá a szobában. Menjen csak férjhez Lolo a félmilliójával ehhez a Schlegell báróhoz, ha amannak tényleg komolyak a szándékai; az Erzsébet Alapítvány elnöknőjeként semmiben sem marad el mögötte, és főként nem keli a továbbiakban egyedül nyomorognia ebben a porfészekben. Mert a büszkesége nem engedte volna, hogy egy fillért is elfogadjon a húgától, noha éveken át gátlástalanul kisajátította a jövedelmét. Azt ugyanis születése jogán természetesnek tekintette. Most némileg oldódott benne a görcs, újra szabadon lélegezhetett, nem fojtogatta már a gyűlölettel vegyes irigység.

Amint diadalittas járkálása közben az asztal mellett elhaladt, ruhája ujjával földre sodorta a Lolónak címzett levelet. Lehajolt, fölemelte, ismét minden oldalról szemügyre vette, és ekkor felébredt benne a vágy, hogy elolvassa, mielőtt továbbadná a húgának. Tudnia kellett, mit ír Joachim herceg, mert egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy ő a feladó.

Nem sokat tétovázott, az ajtóhoz sietett, és kulcsra zárta, majd az oldalán óvatosan, nehogy a pecsétet megsértse, felnyitotta a borítékot. A ragasztós felületek csak lazán tapadtak egymáshoz, nem okozott különösebb nehézséget a szétválasztásuk.

Ezután megtapogatta a küldemény tartalmát. Úgy tűnt, a levélhez fényképet is mellékeltek. Renate gúnyosan elmosolyodott.

Nicsak, milyen sietős a hercegnek, hogy jövendő hitvesének megmutassa magát, gondolta, és kihúzta a fotográfiát. Ám döbbent értetlenséggel meredt Schlegell báró jól ismert vonásaira. A képen látható férfi ugyan uniformist viselt, de ez mit sem változtatott a lényegen.

Renate még magához sem tért megrökönyödéséből, amikor pillantása a kép aláírására esett:

„Joachim hercegtől az ő imádott hercegkisasszonykájának”.

Felordított, dühösen elhajította a portrét, majd reszkető kézzel hajtogatta szét a levélpapírt. Hideg szemében szinte tébolyult tűz lobbant, amikor a megszólítást olvasta: „Drága, imádott Hercegnőm, édes, egyetlen Lolóm!” A szöveg így folytatódott:

„Ha egy pillantást vet a mellékelt képre és annak aláírására, részben már ismeri is vallomásomat. Hamis néven loptam be magam az otthonába, és - leghőbb reményem szerint - a szívébe is. Hogy miért alakult így, drága, egyetlen Lolóm, azt beszélje el ez az írás, mert én sajnos egyelőre nem siethetek, Magához. Boldogan mentem. Volna, hogy szavakba öntsem azt, amit tekintetem, egész viselkedésem bizonyára amúgy is elárult: teljes szívemből szeretem, és végtelenül boldoggá tesz, ha imádott kis kezét bizalommal az enyémbe helyezi. Tudom, bizton számíthatok erre, drága Lolo, mert napsugárszeme már megsúgta, hogy viszontszeret, a Maga tiszta tekintete nem tud hazudni. A keze is meghitten, szerelmesen nyugodott az enyémben. Ismerem annyira az én szeretett hercegnőmet, hogy habozás nélkül lemondana Falkenhausen gróf busás örökségéről, ha azzal együtt Joachim herceget is el kéne fogadnia - mivel nem tudja, hogy a herceg nem más, mint Schlegell báró. Édes egyetlenem, ha nem félnék, hogy elutasítóan nyilatkozol, nem bíztam volna érzéseimet és reményeimet a lélektelen papírra. Amint helyzetem engedi, rohantam volna hozzád, hogy a karomba zárjalak, és élőszóval mondjam el mindazt, amit most kénytelen vagyok leírni. Augusztus nyolcadikáig semmi esetre sem szabadulhatok el innét, pedig majd elepedek utánad. Istenem, mennyire semmitmondó egy ilyen levél! De a válaszért már magam megyek - a szemedből, az ajkadról olvasom le. Most csak annyi a dolgod, hogy, Hofer doktornak ekképpen nyilatkozz: »Elfogadom Joachim herceg kezét.« Ha ez megtörtént, futok a menedékkunyhóba, mihelyt tudok, az én kicsi menyasszonyomért."

Ezután részletes vallomás következett, miért és miképpen került a herceg Weissenburgba, a hercegnői lakba

Schlegell báró képében. A levél szerzője még egyszer hangot adott hő szerelmének és hűségének, majd így írta alá: „a Te Joachimod”.

Renate magatehetetlen dühveé olvasta a sorokat, Leírhatatlan érzések tomboltak a keblében, most már semmi sem vethetett gátat a lelkét marcangoló irigységnek. Nyögve omlott egy fotelba, erőtlen kezéből kicsúszott a levél. Így ült egy ideig, majd hirtelen ismét talpra szökkent.

- Nem! Nem, ezt nem engedhetem! Ezt nem élném túl, belepusztulnék - sziszegte összeszorított foga között.

Űzött vadként rohangált a szobában, mintha saját ijesztő gondolatai elől menekülne.

Ez az álnok kígyó a háta mögött összeszűrte a levet a „báróval”. Ő pedig tétlenül tűrje, hogy ez a könnyelmű teremtés féleségül menjen a herceghez, aki lopva férkőzött be ide?

Azt már nem!

De miképpen akadályozza meg? Mit csináljon? Mindenáron meg kell hiúsítania ezt a frigyet, még akkor is, ha…

Megtorpant, összerázkódott. Közvetlenül a lába előtt feküdt a herceg fotográfiája. Az életvidám szempár egyenesen ránevetett. Renate gyűlölködve döfte át a tekintetével, aztán gondolatai vadul rajzottak tovább.

Tehát jól sejtette, Lolo el akarja utasítani a herceget, hogy hűséges maradhasson a bárójához. Nem sejti, hogy Schlegell azonos a herceggel. Ha nem kapja kézhez ezt a levelet, kitart az elhatározása mellett. A férfi pedig azt hiszi, nem viszonozza a szerelmét, és akkor…

Fölkapta a képet meg a levelet, és reszkető kézzel visszatette a borítékba. Gépies mozdulattal visszanyomkodta a ragasztást, amennyire csak bírta.

Sokáig meredt a lezárt levélre, s közben eltorzult vonásai az érzelmek egész skáláját tükrözték. Hirtelen olyan va4ul dobta el a borítékot, mintha égetné a kezét.

A levél átrepült a szobán, és a szemközt álló szekreter alá csusszant. Az öreg bútort, amely a fél falat elfoglalta, egykor a hercegnők édesapja használta íróasztalként és könyvespolc gyanánt. A szalon egyetlen értékes berendezési tárgya volt, nem csoda, hogy Renate ezt is kisajátította. Egyáltalán nem illett ugyan a helyiségbe, mégis bizonyos előkelőséget kölcsönzött környezetének. Joachim herceg levele most e súlyos bútordarab alatt rejtőzött, mintha soha meg sem érkezett volna.

Renate figyelte, ahogy eltűnik, és dermedten bámuló szeme diadalmasan felcsillant. A sors maga döntött - neki a kisujját sem kell mozdítania, elég, ha rejtekhelyén hagyja a levelet, amely ki tudja, mikor kerül ismét napvilágra. A mázsás bútort még nagytakarításkor sem szokták elmozdítani a helyéről.

„Én sohasem kézbesítem, az biztos. Csak hadd pihenjen ott, ameddig akar. A határidő lejárta előtt semmiképpen sem bukkanhatnak rá” - gondolta megkönnyebbülten. Történjék bármi, ő már bosszút állt. Hogy voltaképpen mit is kellene megtorolnia, azon nem akadt fenn, de bebeszélte magának, hogy jogosan haragszik, mivel Lolo becsapta őt. így próbált lelkiismeretlen tettére mentséget találni.

Néhány órával később Renate a húgával és Birkhuhn kisasszonnyal teázott. Büszke elégtétellel számolt be arról, hogy az Erzsébet Császárné Alapítvány kuratóriumának elnökévé választották.

Lolo szívből kívánt sok szerencsét. Az őt ért boldogság elfeledtette vele, mennyi bántódásban volt része a, kénjétől.

- Nagyon örülök, Renate, hogy számodra is vége a szűkölködésnek. Természetesen én szívesen juttatok neked a sajátomból, de…

Nem folytathatta, mert a nővére felháborodva förmedt rá.

- Szót se többet! Csak nem képzeled, hogy alamizsnát fogadok el? Még ha nem ajánlották volna föl nekem ezt a fényes pozíciót, akkor is sértésnek tekintenék holmi könyöradományt.

Lolo tűzpiros lett, segélykérő pillantást vetett Birkhuhn kisasszonyra.

- Bocsáss meg, nem akartalak megbántani.

A nevelőnő a homlokát ráncolta, ami nála a legnagyobb felindulás jelének számított. Szívesen őfoméltósága szemébe vágta volna: „Azt bezzeg nem találtad lealacsonyítónak, hogy éveken át elvetted a húgodtól, ami az övé.”

De uralkodott magán, pedig igen harcias kedve kerekedett.

Renate leereszkedő pillantással megbocsátott, még egy halvány mosolyfélét is megengedett magának, és kérkedve kezdte részletezni a hallatlan rangot, amelyet új megbízatása jelent. Diadalittasan villogó szeméből önteltség áradt. Beszélgetés közben azután a húgának szegezte a kérdést:

- Alapos megfontolás után is komolyan úgy gondolod, hogy elutasítod Joachim herceget?

Lolo mélyet sóhajtott.

- Igen, ez a szándékom.

- Én persze nem akarlak sem rábeszélni, sem lebeszélni róla, ez kizárólag a te dolgod. Mindamellett elég különös, hogy lemondasz egy ilyen ragyogó házasságról. Akkor még csak megérteném, ha… mondjuk ki nyíltan: ha más irányban kötelezted volna el magad. De hát ez nálad nem feltételezhető.

A hercegkisasszonyka tüstént elpirult, s ezzel elárulta magát.

- Egyszerűen nem akarok a herceghez menni. Egyáltalán nem is ismerem… kitartok az elhatározásom mellett.

- Jó, mint mondottam, ez a te dolgod. És hogyan tervezed a további életedet? Nekem néhány nap múlva el kell foglalnom a helyemet az Erzsébet Alapítványnál, és előtte még Berlinben is időzöm egy-két napot, hogy beszerezzek ezt-azt.

- Én egyelőre itt maradok, vagy gondolod, hogy Albert herceg másnak szánja a hercegnői lakot, miután megváltozott körülményeinkről értesül?

- Aligha. Mit képzelsz, ki kívánkozna ebbe a nyomorúságos viskóba?

- Nekünk mégiscsak az otthonunk volt, Renate, örültünk, hogy meghúzódhattunk itt.

- Ugyan! Meglehet, hogy te jól érezted magad benne a te pórias igényeiddel. Én annál kevésbé! De hagyjuk ezt. Megnyugtatlak, a herceg nem fog kilakoltatni, ameddig maradni akarsz. Egyébként most, hogy tőkepénzes lettél, ennél különbre is futja neked. Jut eszembe: mivel a továbbiakban nincs szükségem Birkhuhn kisasszonyra, veled maradhat mint gardedám.

Ilyen kényelmes módon kívánt túladni őfőméltósága alkalmazottján, aki az ő fáradhatatlan szolgálatában vénült meg.

Lolo legszívesebben magához ölelte volna az ő szeretett Birkhuhnkáját, de a nénje rideg szeme előtt megbéklyózta a régi félelem. Így hát higgadtan csak ennyit mondott:

- Birkhuhn kisasszony természetesen velem marad. Annyi éven át minden erejével bennünket szolgált, nem maradhat hajléktalanul öreg napjaira, amikor már nem tud annyi hasznot hajtani, mint régen. Ha zokszó nélkül viselte velünk együtt a szegénységet, megérdemli, hogy a jobb napokból is részesedjék.

A burkolt rendreutasítás hallatán őfőméltóságának arcába szökött a vér. Egyrészt Lolo bátor fellépése bosszantotta, másrészt restellte magát, mert jól tudta, mennyire kihasználta az idős hölgyet. Szokás szerint azonban minden mást legyőzött benne legmegrögzöttebb jellemvonása, a határtalan önzés. Saját személye mellett minden egyéb lényegtelenné törpült. Mit érdekelte őt a vénkisasszony búja-baja, további boldogulása! Ami vagy aki már nem kellett neki, azt irgalmatlanul félrelökte.

De azért leplezni próbálta alantas felfogását.

- Neked mindenesetre kétszeresen illik kárpótolnod Birkhuhn kisasszonyt - vetette oda élesen -, mivel elsősorban a te nevelőnőd volt. És tanúsíthatom, hogy ezzel nem kis terhet viselt, mint ahogy én is a legszebb éveimet áldoztam arra, hogy veled vesződjek. Most már szeretnék végre a saját javammal törődni.

Lolo szótlanul meredt a nővérére. A dolgoknak ez az olvasata meglepő újdonságként hatott rá, hiszen Birkhuhn kisasszonyt mindig is elsősorban Renate kiszolgálása vette igénybe. Megfelelő választ azonban hirtelen nem talált.

Az vénkisasszonyban viszont föllángolt a harci szellem. Töpörödött arca kipirult. Azt még nyugodtan elviselte volna, hogy őfőméltósága eldobja, akár egy használt kesztyűt, de mivel nem átallott önfeláldozásról szónokolni, holott gátlástalanul kihasználta a húga fiatalságából adódó védtelenségét, kíméletlenül elnyomta szegényt, és mindent magának harácsolt össze, ez már ennek a végtelenül jámbor léleknek a tűrőképességét is meghaladta. A küszöbönálló szabadság előérzete fellázította eddigi rabtartója ellen. Farkasszemet nézett Renatéval, és visszafojtott haragtól reszketve megszólalt:

- Főméltóságod iménti szavai nem egészen helytállóak. Szeretném megjegyezni…

Hogy mit akart megjegyezni, az már nem derült ki.

Renate ugyanis a lornyonján át olyan hihetetlenül felháborodott, megrökönyödött és vérlázítóan kihívó pillantással bűvölte Birkhuhn kisasszonyt, hogy szegény pára egészen megsemmisült. Harciassága egy csapásra semmivé vált, ismét félénkén összehúzta magát.

- Ugyan mit szeretné megjegyezni, kedvesem? - kérdezte őfőméltósága fagyosan fennhéjázó hangon, miközben égy másodpercre sem vette le a tekintetét áldozatáról. - Ez mégiscsak túlzás, úgy látszik, elfelejti, milyen minőségben tartózkodik ebben a házban! Bizonyára a húgom nyakába szakadt örökség állította hirtelen a pártjára! Hát csak tessék, keresse a kedvét, ahogy ismerem őt, értékelni is fogja.

Birkhuhn kisasszony porig alázva és saját merészségétől megriadva ült a széken, de Lolo felpattant, odalépett mellé, és oltalmazó mozdulattal átkarolta a vállát. Büszkén felszegte a fejét: elérkezett a pillanat, hogy leszámoljon Renatéval. Egyszerre felidéződött benne mindaz a sok bántás, amit a nővérétől elszenvedni kényszerült.

Tökéletesen higgadt, tisztán csengő hangon megszólalt:

- Tévedsz, Renate, nem az örökség állította a pártomra Birkhuhn kisasszonyt, hanem a védtelenségem, amely éveken át kiszolgáltatott a te gátlástalan önkényeskedésednek. De a gonoszságod kudarcot vallott, Isten jóra fordította. Birkhuhn kisasszony felismerte, mennyire sivár, örömtelen az életem, mennyire nélkülözöm a szeretetet és mindazt, ami még a legszegényebbek mindennapjaiba is fényt, meleget visz. Ez a hűséges, gondoskodó lélek titokban védőernyőt terjesztett fölém, csak neki köszönhetem, hogy. nem váltam megkeseredett, szánalmas emberronccsá. Nem most állt mellém, kezdettől fogva második édesanyámként vigyáz rám.

Magához szorította az idős hölgyet, majd így folytatta:

- Csak azért lepleztük egymás iránti szeretetünket, mert féltünk a zsarnokságodtól. Különben megfosztottál volna ettől a védelemtől, ettől a támasztól is, és menthetetlenül áldozatul estem volna a gyűlöletednek. Igen, Renate, egyszer ki kell mondanom, amit mindig is éreztem. Hamarosan elválnak útjaink, talán örökre. Tudom, hogy gyűlöltél, amiként édesanyámat is gyűlölted, amíg idő előtt el nem ragadta a halál. Hallgass, most én beszélek, és nem hagyom, hogy félbeszakíts, amíg el nem mondtam mindent. Elraboltad tőlem apám szeretetét, mértéktelen gőgödben addig uszítottad ellenem, mígnem szégyellni kezdett engem és anyámat. Ne hidd, hogy nem tudok mindent! Fiatalságom ellenére átláttam a mesterkedéseiden. Amikor aztán apánk meghalt, és itt új otthonra leltünk, szó sem volt részedről semmiféle áldozatról, miként állítod. Nem, inkább eltulajdonítottad azt is, ami jog szerint engem illetett volna. A levetett ruháidban járattál, hogy te büszkén páváskodhass, Szinte mindent magadnak sajátítottál ki, miközben én tisztességesen jól sem lakhattam egy olyan életkorban, amelyben a test kiadós táplálékot kíván. Ha nem támaszkodhatom Birkhuhn kisasszonyra és más rendes emberekre, akiknek megesett rajtam a szíve, testileg-lelkileg megnyomorodtam volna. Ők azonban titkon félretették számomra az ennivalót. Nem a te érdemed, hogy ma erősen, egészségesen állok előtted, áldozatot meg végképp nem hoztál. Rég vártam ezt a percet, de most végre a szemedbe mondhatom az igazat. Talán még most is hallgattam volna, ha nem vetemedsz arra, hogy becsméreld ezt az igaz embert, és ilyen aljas indítékokat tulajdoníts neki. Ezt nem hagyhattam szó nélkül. Nincs több mondanivalóm számodra.

Az izgalomtól kimerültén hanyatlott vissza a székére. A nővére néhányszor megpróbálta elnémítani és tekintetével megfélemlíteni, de mindhiába. Úgy zúdultak rá e vádló szavak, mint a gátját átszakító, megvadult patak. Sötét harag és leplezetlen gyűlölet torzította el az arcát. Talpra ugrott, és metsző jeges pillantással végigmérte a húgát.

- Jellemző a közönséges felfogásodra, hogy cselédekkel adod össze magadat. Ez a nagyhangú vádaskodás mindenesetre lerántotta a leplet az összeesküvésről, amelyet a személyzettel szőttéi ellenem. Persze egyáltalán nem lep meg; megtalálja a zsák a foltját. A rágalmaidra egy szót sem vesztegetek, azt méltóságon alulinak tartom. Magad szolgáltattál bizonyítékot, hogy még sokkal szigorúbban kellett volna fognom téged. Na de a természetedet és alantas gondolkodásmódodat ismerve, valószínűleg az sem használt volna. Ezzel végeztünk egymással. Egyszer s mindenkorra.

Birkhuhn kisasszony felé fordult.

- A maga szolgálatait egy másodpercig sem veszem igénybe tovább. Ilála istennek, már csak néhány napig kell olyanokkal egy fedél alatt élnem, akik éveken át szégyentelenül Összejátszottak ellenem.

Az idős hölgy a goromba támadástól ismét magára talált. Vissza akart vágni, de mielőtt egy szót szólhatott volna, Lolo szorosan átölelte.

- Hallgass, Birkhuhnkám, kár a szóért. Én már elmondtam, amit kellett. Ne nyújtsuk tovább ezt a kínos jelenetet!

Renate dölyfös, gyűlölködő arckifejezéssel kiviharzott,. és bevágta maga mögött az ajtót.

A nevelőnő egész testében reszketett.

- Eressz, gyermekem, lesz, ami lesz, de nem akarom, hogy diadalmaskodjék fölötted. Hadd rántsam le róla ezt a gőgös álarcot, amellyel a gazságait takargatja. A szemébe akarom vágni az igazságot, aztán majd elgondolkodhat, melyikőtök az alantasabb.

Lolo azonban visszatartotta.

- Maradj itt, és nem izgasd föl magad! Ülj csak le ide, hozom a cseppjeidet, hiszen csak úgy remegsz. Le akarsz betegedni? Nem tudod, mennyire szükségem van rád? Felejtsük el ezt az utálatos vitát! Úgysem igen találkozunk már Renatéval, abban a néhány napban, amelyet még itt tölt, könnyen kitérhetünk az útjából. Nyugodj meg, nincs semmi más dolgod, mint magadat kímélni.

Birkhuhn kisasszony zaklatottsága könnyekben jutott kifejezésre.

- Jaj, gyermekem, édes, kedves gyermekem, hogy te milyen aranyos vagy. Mennyivel nemesebb és jobb, mint a nénéd! Ő nyugodt lélekkel az utcára lökött volna, mert nincs már rám szüksége. De te, te angyal vagy, igazi angyal.

Lolo hercegnő egyszerre sírt és nevetett.

- Ej, te nevelőnők gyöngye, talán hiúvá és elbizakodottá akarsz tenni?

- Nem, dehogy akarlak, de megszakad a szívein, ha nem mondhatom ki, amit gondolok.

A hercegkisasszonyka kivette reszkető kezéből a zsebkendőt, és felszárítgatta a könnyeit.

- Nézzenek oda, micsoda butuska viselkedés! Rontom-bontom, tessék azonnal megnyugodni! Most szépen lefekszel, és pihensz egy órácskát. Átmegyek Bielkéhez, és megkérem, segítsen egy kicsit a ház körül, hogy Meta a nővérem rendelkezésére állhasson. Képzeld, az öreg majd megveszett örömében, amikor tegnap leendő milliomosként mutatkoztam be neki. Azt hiszem, este felöntött a garatra, mert énekelve és kicsit dülöngélve közlekedett a parkban. Az ablakból láttam, mert az örömtől nem bírtam elaludni. Újra meg újra arra gondoltam, milyen csodaszép, hogy az ínséges időknek vége.

Így fecsegett, hogy elterelje idős nevelőnője figyelmét az iménti kellemetlenségekről, pedig a visszhangjuk még benne is ott rezgett.

Miután lefektette Birkhuhn kisasszonyt egy díványra, elkomolyodott.

- Holnap temetik Falkenhausen grófot. Tudod, szívesen elmennék, hogy a sírjánál imádkozzam, de nyilván fényes társaság gyűlik össze a gyászszertartásra, és félszegségemben azt sem tudnám, mihez kezdjek. Inkább itt imádkozom, és tiszta szívből hálát rebegek a jóságáért. Egy csapásra megváltozott az egész életem. Azt szokták ugyan mondani, hogy a pénz nem boldogít, de ezt bizonyára olyanok találták ki, akik nem ismerték a nyomort. Lásd, ha Schlegell báró vagyontalan, és emiatt nem vehet el szegény leányt, márpedig ki tudja, nem így áll-e a dolog, akkor ez az örökség most mégis boldogsághoz segítene. Mit gondolsz, hamarosan hallat magáról?

- Reménykedjünk, gyermekem! Azért kár, hogy a herceg nincs ínyedre.

Lolo mosolyogva megcsókolta az idős hölgyet.

- De ha egyszer nem tudom szeretni!

Ezzel kisietett, és bájos, ifjú arca vágyakozva ragyogott fel.

Lolo hercegnő felelőssége tudatában, nagy műgonddal fogalmazta meg a Hofer doktornak szóló írást, amelyben kijelentette, hogy lemond a Joachim herceggel kötendő házasságról. A lemondó nyilatkozatot ajánlott levélben küldte el, Birkhuhn kisasszony segédletével maga adta postára.

Ugyanaznap utazott el Renate, mégpedig újonnan szegődtetett komornája kíséretében. Egyéb személyzetről az alapítványnál gondoskodtak számára. Őfőméltósága lázas készülődéssel töltötte ezeket a napokat. Mindenféle megbízással szüntelenül ide-oda ugráltatta a szakácsnét, Bielkét meg a cselédlányt. Az utazóládáit már az új komorna csomagolta be.

Az étkezéseket a szobájában költötte el, s ha a parkban egyszer-egyszer véletlenségből a húgába vagy Birkhuhn kisasszonyba botlott, egyszerűen keresztül nézett ezeken az embereken, akik a szemébe merték mondani az igazságot. Elutazása előtt csupán-egy rövid és hűvös beszélgetésre került sor a nővérek között, amely azonban külsőségekre szorítkozott.

Renate diadalittasan nézett Lolo után, amikor a Hofer doktornak szánt levéllel a postára indult. Tudta, hogy a kocka el van vetve. Joachim herceg levele még a szekreter alatt lapult. Ha egy szép napon rátalálnak, senki sem bizonyíthatja, hogy ő juttatta oda. Joachim herceg a házasság elutasítását a levelére adott válaszként értelmezi majd, és azt hiszi, hiába reménykedett, szerelme mégsem nyert viszonzást. Lolo titkolózásából ítélve nyílt kötelezettségvállalásra vagy akár szerelmi vallomásra nem kerülhetett sor, így a férfi most majd csalódottan tudomásul veszi, hogy tévedett. Nem kétséges, hogy hamar talál magának másik arát, Lolo pedig hasztalan várja, hogy Schlegell báró visszatérjen, vagy legalább hírt adjon magáról. Ha egyszer mégis előkerül az az írás, addigra már késő bánat.

Ha netán őt akarná majd felelősségre vonni a levél eltűnéséért - ugyan, kérem, nem köteles mindenkinek a küldeményeire vigyázni. Nyilván szórakozottságból elkeverte valahová, és elfeledkezett róla.

Hogy került a szekreter alá? Talán csomagolás közben esett be oda.

Így morfondírozott magában Renate. Elégtétellel töltötte el, hogy fájdalmat okozhat a testvérének. Ha azon a napon, amikor a levelet elrejtette, maradt volna benne egy szemernyi bizonytalanság, az maradéktalanul szertefoszlott a húgával és Birkhuhn kisasszonnyal folytatott szóváltás után. Lolo kemény szavaitól, melyek a színtiszta igazsággal szembesítették, magasba csapott benne a gyűlölet. Elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy bosszút állhatott.

Az elutazása előtti beszélgetés végén kimérten biccentett, s már el akarta hagyni a szobát" amikor Lolo hirtelen odalépett hozzá.

- Ne váljunk el így, Renate! Borítsunk fátylat a múltra! Búcsúzzunk harag nélkül, békével. Add a kezed! Szeretnék sok szerencsét kívánni - mondta sápadtan, remegő hangon.

Renate hidegen, elutasítóan mérte végig.

- Hagyjuk a komédiát! Nem tudok olyasmit színlelni, amit nem érzek. A szerencsekívánataidat pedig megtarthatod, nélkülük is boldogulok.

- Renate! Apánk emlékére kérlek… hiszen testvérek vagyunk…

Őfőméltósága szemében felizzott a gyűlölet.

- Ne merj apámra emlékeztetni! Te meg az anyád közénk furakodtatok. Gyűlöllek! - sziszegte fogcsikorgatva, és sietve távozott.

Lolo dermedten állt, kezét riadtan kalapáló szívére szorította. Azután hallotta, amint a kocsi elrobog Renatéval. Ekkor egy székre rogyott, és keserves sírásra fakadt. Minden haragjával együtt sem vetette ki szívéből a nővérét, egyetlen jő szó mindent eltörölt volna, amit az elkövetett ellene. De Renate faképnél hagyta, gyűlölködő szavakkal az ajkán búcsúzott tőle, s ez végtelenül fájt neki.

Birkhuhn kisasszony feldúltan sietett be a szobába, és könnyek között találta védencét. Remegve simított végig aranyhaján.

Renate hercegnő tőle is a legkomiszabb módon vált el, és ez a szívébe mart. Pedig akárcsak Lolo, ő is mindent, készséggel elfelejtett és megbocsátott volna.

Most hát ott könnyeztek összeborulva, és sajgott a szívük e lelketlen búcsúzás miatt.

XII.

Miután Falkenhausen grófot örök nyugalomra helyezték, Joachim herceg visszatért rezidenciájára, de nap nap után megbeszéléseket tartott Hofer tanácsossal még a falkenhauseni, neuendorfi és schaffenSteini birtok intézőivel. Mindenütt Falkenhausen jövendő urának tekintették, mivel tudták, hogy szándékában áll teljesíteni a testamentum rendelkezéseit. Augusztus nyolcadika délutánjára méltó ünnepséget terveztek a falkenhauseiii kastély pompás reneszánsz épületében, amellyel egyrészt az elhunyt gróf emlékének kívántak adózni, másrészt beiktatták volna jogaiba a birtok új gazdáját.

Joachim és Lolo sorsdöntő nyilatkozata az előre meghatározott időben Hofer doktor kezéhez érkezett, aki ezt követően nyomban Falkenhausenbe indult. Most ott várakozott - ünnepélyesen frakkba öltözötten - a birtok vezető tisztviselői körében, hogy a kastély nagytermében fogadják Egon herceget, Joachim herceget és Sibylle hercegnét. A rangos uraságok három órára jelezték érkezésüket.

A két udvari hintó pontos időben gördült az üveggel fedett kocsifelhajtóra, és megállt a csodálatos ódon kapuzat előtt, amely fölött a Falkenhausen grófok kőbe vésett címere ékeskedett.

Az első kocsiban az uralkodó herceg ült Sibylle hercegnével. A másodikban Joachim mellett a fejedelem szárnysegédje, Heller báró foglalt helyet. Az uradalom fő tisztségviselői tiszteletteljesen üdvözölték az érkező kiválóságokat. Őfensége nyájasán nyújtott kezet az igazságügyi tanácsosnak és Seltmann jószágkormányzónak. Sibylle hercegné néhány barátságos szót váltott a házvezetőnővel, aki sok éve állott a Falkenhausen grófok szolgálatában. De minden szempár Joachim herceg rokonszenves, nyílt arcára szcgeződött. A fiatalember valamivel komolyabbnak tűnt, mint máskor, s tekintetében titkos, mély boldogság honolt, hiszen azt remélte, néhány percen belül Hofer doktor szájából hallhatja, ami boldogságát beteljesítheti - a nyilatkozatot, miszerint Lolo hercegnő kész egy életre a kezét nyújtani neki. Miután az ünnepélyes üdvözlés elhangzott, Hofer doktor arra kérte őfenségét és Joachim herceget, hogy az utolsó formaságok elintézése végett fáradjanak a néhai gróf dolgozószobájába.

Sibylle hercegné eközben a házvezetőnővel bejárta az egész kastélyt. Megtekintette a szemlátomást igényesen, költséget nem kímélve kialakított termeket, amelyeknek előkelő, méltóságteljes berendezése arról tanúskodott, hogy a Falkenhausen grófok vagyona művészetkedvelő és műértő kezekben forgott. A sok drágaság ellenére az egész épület túlzásoktól mentes, mértéktartó eleganciát sugárzott. Az ősök arcképcsarnokában nemes, szellemdús fejek, bájos asszonyportrék villantak fel. Sibylle hercegné öniróniával, kissé fanyar mosollyal vetette össze a látottakat a schwarzenfelsi kastély kopottas berendezésével. Micsoda különbség! Itt minden fejedelmi gazdagságról regélt - amott pedig restellkedő szegénység lakott.

Joachim majd gondoskodik róla, hogy a schwarzenfelsi-kastély is méltó külsőt kapjon, gondolta mosolyogva, és bár előszeretettel tett bíráló megjegyzéseket a hercegségben uralkodó állapotokra, ő is örült a várható változásoknak.

Ezalatt a három úriember a gróf dolgozószobájába ért, ahol Hofer doktor először is bemutatta Joachim hercegnek Lolo hercegnő írását.

- Lokandia Wengerstein hercegnő e jogilag kifogástalan lemondása következtében főméltóságod az általános örökös, szabadon rendelkezik a falkenhauseni grófsággal, a neuendorfi és sehaffensteini uradalommal, topábbá a teljes készpénzvagyonnal, leszámítva az egyes hűséges alkalmazottakra hagyott összegeket, valamint azt, amely lemondás esetén a családi ékszerekkel együtt Wengerstein hercegnőt illeti.

Joachim megrökönyödött. Napbarnított arca elsápadt, hitetlenkedve meredt Hofer doktorra.

- Engedelmet, tanácsos úr, ez csak valami tévedés lehet. Wengerstein hercegnő nem dönthetett így.

- Győződjék meg róla főméltóságod: íme, a hercegnő saját kezű írása!

A herceg a levél után kapott, és izgatottan olvasta el azt. A tiszta vonalvezetés és a gondos fogalmazás jelezte, hogy a feladó világos, egyértelmű kifejezésre törekedett. Szavai csakis azt jelenthették, hogy a hercegnő mindenképpen lemond a Joachim herceggel kötendő házasságról.

A fiatalember leeresztette a papírt, lesújtottan fordult atyja felé.

- Te érted ezt, papa?.

Egon herceg is elolvasta a nyilatkozatot, amely bizonyos mértékig őt is meghökkentette.

- Csak annyit látok, hogy ez nyilvánvaló lemondás. Az okát még kevésbé értem, mint te, mivel nem ismerem a hercegnőt, s így nem alkothatok véleményt róla.

Hofer doktor a maga szakszerűen tárgyilagos módján elmondta, hogy Loló hercegnő már a végrendelet felolvasásakor a leghatározottabban úgy nyilatkozott, sohasem óhajt Joachim herceghez feleségül menni.

Joachim megtapogatta a homlokát.

- Ez érthető is, tanácsos úr, akkor jó okkal húzódozott a házasságtól, már amennyire meg tudom ítélni. De ez a mostani állásfoglalás mindenképpen tévedés.

A jegyző vállat vont.

- A nyilatkozat mindenesetre kötelező érvényű, ennélfogva főméltóságod mostantól korlátlan úr itt.

Joachimnak össze kellett szednie magát, hogy eleget tudjon tenni kötelezettségeinek. A hivatalos részletek tisztázása közben azonban mindegyre az járt a fejében, miért utasította el őt a leány, vajon tényleg a levelére adott válaszként értelmezze-e ezt.

Nagy erőfeszítések árán összpontosította figyelmét az üzleti ügyekre. Csak most érezte át a maga teljességében, milyen kimondhatatlanul kedves és drága neki Lolo. Mindeddig sziklaszilárdan hitt abban, hogy a hercegnő a jegyzőnek küldött nyilatkozatában örömmel elfogadja a házasságot. Nem sejtette, hogy a levele el sem jutott Lolo kezéhez, így ez a lemondás épp a leány szerelmének cáfolhatatlan bizonyítéka.

Egon herceg a tanácsossal és az intézőkkel folytatott tárgyalás közben időnként fürkész pillantást vetett fia arcára. Bántotta, hogy Joachim vonásairól eltűnt a napsugaras derű. Ő is hasztalan töprengett, miért utasította el a frigyet Lolo hercegnő, mert még ha nem is szereti Joachimot úgy, amint azt a herceg áhította és remélte - a házassággal együtt a fejedelmi birtokról is lemondott. Ehhez pedig még egy idealizmusra hajlamos ifjú hölgynek is nyomós ok kell.

Apa és fia estig nem tudtak háborítatlanul szót váltani egymással. Az üzleti megbeszélést díszvacsora követte a kastély gazdagon berendezett ebédlőtermében. Ezen őfenségén, Sibylle hercegnén és Joachim hercegen kívül az uradalmi intézők, a házvezetőnő és dr Hofer is részt vettek.

Joachim fellélegzett, amikor az étkezés véget ért, és egy órára visszavonulhatott az édesapjával. Az asztalnál Sibylle hercegné is újra meg újra aggódva kémlelte kedvence arcát. O is megütközéssel vette tudomásul Lolo hercegnő lemondó nyilatkozatát. Mialatt a hercegek elvonultak, hogy elszívjanak egy cigarettát, Sibylle hercegné Hofer doktorral meg a házvezetőnővel sétát telt a nevezetes falkenhauseni parkban, amelynek szépségéről Lolo is áradozott. A séta közben az asszony azon törté a fejét, ugyan mi indíthatta a hercegnőt erre a meglepő elhatározásra.

Arra jutott, hogy természetesen csakis a szerelem - valaki más iránt. Ha egy nő ilyen ésszerűtlenül cselekszik, az mindig szerelemből fakad. De ha nem Joachimot szereti, akkor kit?

Újra meg újra ezt a kérdést tetté föl magának. Miután Egon herceg magára maradt a fiával, megfogta a vállát.

- Fel a fejjel, Joachim! Úgy festesz, mint akit szerencsétlenség ért, holott most iktattak be ebbe a pazar örökségbe. A hercegségemet is odaadnám ezért a grófságért. Irigylésre méltó helyzetbe kerültél, nem szabad ennyire elhagynod magadat a hercegnő elutasítása miatt.

Joachim feleszmélt merengéséből.

- Papa, te nem tudod, milyen fontossá vált számomra néhány röpke hét alatt, mennyire megszerettem. Nem ismered őt, nem érezheted azt a fájdalmat, amit én.

- Mégiscsak tévedned kellett, amikor feltételezted, hogy viszonozza az érzelmeidet. Nyilván valami határozott ok késztette arra, hogy visszautasítson, különben nem mondott volna le erről a frigyről.

A herceg idegesen törölgette a homlokát. .

- Egészen biztos voltam a dolgomban, feltétel nélkül hittem benne. A tekintete minden szónál ékesebben beszélt arról, amiről a szája hallgatott. Az lehetetlen, hogy csalfa játékot űzött velem. Miért is tette volna?

- Miért, miért? Sose kérdezz ilyet az asszonyoktól, mert a legritkábban kapsz választ. A férfiembert gyakorta éri csalódás. Szeretjük elhinni, amire áhítozunk. Talán csak barátsággal fordult feléd, miközben a szívét már másnak ígérte.

- Nem hiszem... az nem lehet dacoskodott Joachim.

Ebben a pillanatban lépett be Sibylle néni.

- Mi a véleményed Lolo hercegnő döntéséről? - kérdezte sógornőjét a herceg.

Az asszony Joachim mellé állt, és megsimogatta a fiatalember fejét.

- Hogy mi a véleményem? Megmondom én: az, hogy Joachimnak azonnal Weissenburgba kell utaznia, és meg kell kérdeznie azt a kis hercegnőt, miért utasította el.

- Joachim most semmiképpen nem mehet el innét. Hetekre el van látva tennivalóval.

Sibylle hercegné egy ideig elgondolkozva szemlélgette őfensége cipőjének orrát, majd - még mindig tűnődve unokaöccséhez fordult.

- Valóban szilárd meggyőződésed, hogy Lolo hercegnő szeret téged?

A fiatalember felemelte a fejét.

- Nem vagyok önhitt bolond, Sibylle néni, aki saját magát is becsapja.

- Hm! Azt a levelet ajánlva küldted?

- Expressz ajánlva. Biztosra akartam menni.

Az idős hölgy ismét eltöprengett, azután fürkész tekintettel kérdezte:

- Mondd csak, Joachim: a hercegnő nem vehette rossz néven az álarcosdit? Mármint azt, hogy álnéven mutatkoztál be?

- Nem tudom elképzelni, Sibylle néni. Hiszen ő is megtévesztett, amikor megismerkedtünk!

Az asszony leült.

- Hát tudod, Joachim, furcsa népség vagyunk mi, nők. Olykor örömünket leljük abban, ha valami szeszéllyel alaposan megnehezítjük az életünket. Kivált azok, akik fiatalok és szerelmések. Nem tudom, nem ilyen komplikált lélek-e a te hercegnőd is.

- Nem, nem, Sibylle néni, olyan egyszerű, természetes és életvidám, nyoma sincs tenne efféle hajlamoknak.

- No, igen, magam is így gondoltam a leírásod alapján. Valami akkor is lappang e mögött a história mögött, erre esküdni mernék. Azt is tudom, micsoda: szenvedélyes, izzó szerelem, ez nem vitás. Már csak az a kérdés, hogy ki e szerelem tárgya.

Formás kezével pattogó indulót dobolt a szék karfáján, mint mindig, ha valami lázba hozta. Aztán sötét szemé felcsillant. Fiatalos fürgeséggel felpattant, és Joachim előtt termett.

- Egyet mondok, kettő lesz belőle. Már rég kedvem támadt, hogy megnézzem magamnak azt a kis hercegnőt. Tudod, mit csinálok? Holnap reggel Weissenburgba utazom az én Broschimmal, aztán fölkeresem a kicsikét. Ismerhetsz, milyen nagy diplomata vagyok. Majd én felderítem, mi a helyzet, és rögtön tudni fogod, hányadán állsz.

Joachim felugrott, és fellélegezve szorongatta az asszony kezét.

- Ez az! Köszönöm, Sibylle néni! A te ügyes kezedbe teszem le az életem boldogságát.

- No, akkor nagyon vigyázok majd rá. Légy egész nyugodt, tudom már, mi a teendő, máris kész a tervem. Mihelyt a végére jártam, miért nem kellesz neki, tüstént értesítelek.

- De táviratilag, nénikém.

- Ez magától értetődik, hisz tudom, hogy számolgatod a perceket.

-  Te angyal vagy, Sibylle néni.

Az asszony kacagott.

- Csak őfensége meg ne hallja, neki ugyanis nem ez a véleménye.

Egon herceg lovagiasan kezet csókolt.

- Angyal, hála istennek, nem vagy, Sibylle, kár is lenne érted. Ilyen tűzrőlpattant angyalok nem léteznek. Éles eszű, értelmes asszony voltál mindig, és, szerető pótmamája a fiaimnak.

Sibylle elpirult, s ettől hihetetlenül megfiatalodott.

- Jaj, menj már, ne szégyeníts meg! Mintha nem pirítottál volna rám számtalanszor, amiért rossz példát mutatok a hercegeknek a forrófejűségemmel.

A fejedelem sóhajtott.

- Ami Alexandert illeti, természetesen nem buzdíthattalak. Egy uralkodó nem lehet túl lobbanékony. De Joachimnál mindenkor szabad kezet kaptál.

Sibylle hercegné oldalra döntötte a fejét, és hunyorítva szemügyre vette a herceget, aztán nevetve az apjára nézett.

- Igaz, ami igaz, eléggé rám ütött. Valld be, hogy neked is így tetszik.

Az uralkodó szemében atyai büszkeség villant, de nem válaszolt, csak még egyszer megcsókolta sógornője kezét.

Később, amikor Joachim kikísérte a kocsikhoz az apját meg Sibylle nénit - ő maga Falkenhausenben maradt, amely ettől a naptól kezdve otthonává lett -, még némi útmutatást akart adni nagynénje küldetéséhez. Amaz azonban csak legyintett.

- Nyughass, ne mondj semmit! Én már kifundáltam, mit tegyek, és épp eléggé ismerem a te szépséges románcodat is. Legfeljebb egy üdvözletet küldhetsz a hercegnődnek.

- Nem egyet, nénikém, ezret! - sóhajtotta a fiatalember.

- Jaj szegény fejemnek! Hogy induljak útnak ekkora poggyásszal! - tréfálkozott az asszony.

Azután a kocsiból még egyszer kezet nyújtott unokaöccsének. Az uralkodó herceg barátságosan intett a külső lépcsőn felsorakozott intézőknek és szolgáknak, majd sógornője társaságában elhajtatott kétórányira lévő székhelye felé.

XIII.

Lolo hercegnő a nyilatkozat postára adása és nővére elutazása után kissé nyugtalanul várta, mit hoz a sors.

Először is - már másnap - levél érkezett Hofer doktortól. A jegyző nyugtázta a lemondás kézhez vételét, és néhány napi türelmet kért a további ügyintézéshez. Azt ígérte, amint Falkenhausenben a legszükségesebbeket elrendezték, bátorkodik ismét személyesen tiszteletét tenni a hercegnő őfőméltóságánál, hogy a még hátralévő dolgokat tisztázzák. Addig is a hercegnő azonnali rendelkezésére bocsát egy összeget egy közelebbről megjelölt wcissenburgi bankban, ahonnét bármikor felvehet, amennyit csak óhajt.

Lolo a levéllel Birkhuhn kisasszonyhoz sietett.

- Na, Birkhuhnkám, vége a garasoskodásnak. Nézd, ezzel a papírral csak a bankba kell mennem, és máris annyi pénzt kapok, amennyit akarok. Jaj, Birkhuhnkám, meg kell tanulnunk finoman költekezni! Ha már a finomságnál tartunk, Barigemann asszonnyal borjúcombot süttetek ebédre. Utána pedig csokoládépudingot nassolunk! Mit gondolsz, ne vegyek egy új ruhát Schwendtnél… esetleg mindjárt kettőt? Tudod, olyan elegáns angol szövetkosztümöt, amilyet mindig is szerettem volna. Meg egy fehéret is, olyan habkönnyű anyagból, mint Renate új alkalmi ruhája. Schwendt szalönja elég drága ugyan, de mindig tart kész holmikat.

Birkhuhn kisasszony azonnal tűzbe jött.

- Hát persze, gyermekem, néhány rendes holmi igazán rád fér Ideje, hogy tisztességesen felruházkodj.

- Jaj, te - sóhajtott fel a hercegnő a boldogságtól szédelegve -, olyan furcsa lesz csupa új ruhában járni! Természetesen te is kiöltözöl. A fekete selymet amúgy is már csak a szentlélek tartja össze. Aztán egy szép fekete szövetruhát is kapsz, jó meleget. Új kalapot is veszünk magunknak, meg cipőt meg kesztyűt.

- Lassabban, gyermekem, ne akarj egyszerre elszórni mindent! Előbb meg kell tudnunk Hofer doktortól, mennyit adhatsz ki évente. Mert nekem fogalmam sincs.

- Hát, azt hiszem, borzasztó sokat: tízezer márkát vagy még többet. Persze talán egy kicsit kevesebbet. De arra mindenképpen telik, hogy fölruházkodjunk. Kezdetben egy kicsit könnyelműen kell költekeznünk, hogy rájöjjünk az ízére. Máris beruccanunk a városba. Mit gondolsz, elsőre mennyit vegyünk ki a bankból? Mondjuk, ezer márkát?

Birkhuhnkám elszömyedt.

- Ezer márkát? Gyermekem, hisz az egy vagyon!

De aztán osztottak, szoroztak - meg akarták örvendeztetni a szakácsnőt, Bielkét meg a cselédet is, és a hercegnő annyira boldog volt, hogy végre egyszer ajándékot vásárolhat -, és belátták, hogy ezer márkából épphogy futja.

- Biztosan nem túlzás, Birkhuhnkám, mert gondold csak el, egy félmilliót kapok Az ötször százezer márka - büszkélkedett Lolo.

Így hát elvonultak a bankba, és fölvettek ezer márkát. Úgy ment minden, mint a karikacsapás. A bankár egy pillanatig sem akadékoskodott, és nem győzött eleget hajbókolni. A jó weissenburgiak között híre ment már, hogy Lolo hercegnő nagy vagyont örökölt, Renate pedig elutazott. A polgárok mind az ablakban lógtak, vagy egyenesen kiszaladtak az utcára, hogy láthassák a kedves hercegkisasszonykát, esetleg oda is köszönhessenek neki.

Lolo hercegnő alaposan kiélvezte az első bevásárlókörút minden mozzanatát, mint egy önfeledt gyermek. Mialatt Birkhuhn kisasszonnyal egyik üzletből a másikba sietett, egyre újabb kívánságok merültek fel. Néhány új bútordarabot is okvetlenül be kellett szerezni, aztán Bangemann asszonynak a konyhába gáztűzhelyet, amelyre már régóta fájt a foga. Bielkének bőrhuzatú karosszéket néztek ki, a kanárijának pedig új kalitkát. Csinos kötényt és bóbitát vásároltak a szakácsnénak meg a cselédlánynak, továbbá arany melltűt Bangemann asszonynak, végül a pipabarát parkőrnek hosszú szárú csibukot Bismarck arcképével.

Kiderült, hogy az ezer, márka bizony nem elég, vissza kellett menniük a barikba.

A hercegkisasszonyka félősen kérdezte, kaphat-e még ezer márkát. A banktisztviselő biztosította, hogy minden nehézség nélkül kifizetheti akár a tízszeresét is. Birkhuhn kisasszony azonban riadtan tiltakozott. Mindazonáltal újabb kétezer márkával felfegyverkezve hagyták el az épületet.

- Gyermekem - nyögte az idős hölgy ez már összesen háromezer.

Lolo gondtalanul nevetett.

- Hiszen láttad, hogy ez nem probléma. Jaj, olyan jó csak úgy válogatni a sok szép holmi közt. Nem, ma hiába is akarsz józanságra inteni. Most pedig elmegyünk a Zumpe-féle cukrászdába, és képviselőfánkot eszünk. Valami felségesen csinálják, Renate egyszer elvitt oda. És forró csokoládét iszunk hozzá, igen, azt, messze még az ebéd. Aztán pedig veszünk a szobádba egy szép pamlagot meg új függönyt is. Nekem megfelel Renate szalonja. És bundacipőt is veszek neked Sandersnél, hogy télen ne fázzon folyton a lábad.

Birkhuhn kisasszony tiltakozása mit sem számított. Igaz, hogy nem is nagyon erőlködött a drága lélek, mért az ő vén fejét is megrészegítette a hirtelen jött gazdagság. Lolo hercegnő négy képviselőfánkot habzsolt be, és közben azt fontolgatta, mi mindent vásároljon még. Ma csak a „legfontosabbakat” óhajtotta beszerezni, elvégre holnap és holnapután is lesz nap. Egyszer csak elandalodva nézett ki a főtérre.

- Vajon hamarosan hírt kapok-e felőle, Birkhuhnkám? Nem gondolod, hogy már hallatnia kellett volna magáról?

De, Birkhuhn kisasszony is úgy gondolta, s egy darabig egyesült erővel légvárakat építgettek.

Aztán újra kedvük szottyant egy kis vásárlásra, és felkerekedtek.

Holtfáradtan és gyermeteg jó kedvvel - a szokottnál egy órával később tértek haza ebédre. Szerencsére Bangemann asszony számított a késésre, így a pazar borjúpecsenye tökéletes állapotban, frissen sülve került az asztalra. Krémes sütemény ide, tejszínhabos kakaó oda, a hercegkisasszonyka derekasan belakmározott. Még a csokoládépudingnak is jutott hely.

Lolo ezután izgatottan várta a boltokból hazaküldetett holmik érkezését.

Ebéd után Birkhuhn kisasszonnyal sétált egyet a parkban, de előbb még meghagyta, hogy valamennyi csomagot az étkezőbe hordják be. A vásárolt bútorokat csak a következő napokban szállították.

A hercegnő szokás szerint a kispad felé vette az irányt.

A tűző nap felmelegítette a levegőt, s az idős hölgynek jólesett a délutáni szunyókálás a szabadban, az árnyas bükkfa alatt. Lolo ezután egyedül indult tovább, és felkereste a deszkakunyhót.

Merengve tekintett ki az ablakon a parkra. Arra gondolt, hogy ma nem rikkant rá a vidám férfihang: „Szép jó napot, Lolo hercegnő!” Jaj, vajon mikor hallhatja már? Csüggedten és Vágyakozva dobbant meg a szíve. Itt, a menedékkunyhóban lélekben közelebb érezte magát szerelmeséhez. Hiszen mégiscsak itt töltötte el vele élete legboldogabb óráit.

Vajon mikor jön vissza? - merült fel benne ismét a kérdés, mint már annyiszor.

Birkhuhn kisassony épp előző nap vetette fel: „De mi lesz, ha színét sem látod többet, te lány, ha csak játszott veled?”

Akkor fájdalmasan összeszorult a szíve. Nem, az nem lehet. Akkor elveszítené az emberekbe vetett hitét. Hiszen a báró azt ígérte, vagy visszajön vagy üzen. Nem hazudhatott neki. Ebbe a reménybe akart kapaszkodni, de a leikébe mégis befészkelte magát a csüggedés. Hány igaz szerelmet, hány hűséges szívet megcsaltak már! Nehogy rá is ez a sors várjon!

Felugrott, s ijedten előrenyújtotta a kezét, mint aki valamit elhessent magától. Hamvas, fiatal arcán fájdalmas vonás jelent meg, amely szorongást és sóvárgást tükrözött.

- Édes istenem - fohászkodott teljes áhítattal, és két kezét a szívére szorította, mintha attól félne, hogy a határtalan szerelem szétfeszíti a keblét he hagyd, hogy elfelejtsen vagy eláruljon, nem, azt nem engedheted! Olyan kimondhatatlanul szeretem. Ha nem hallat többé magáról, akkor én… akkor az egész világ fabatkát sem ér. Csak ezt az egy embert hagyd meg nekem, mennyei Atyám, ezt az egyetlenegyét vezesd vissza hozzám, könyörögve kérlek!

Aztán ismét becsukott ajtót-ablakot, és a parkon át visszaballagott.

Amint a pad közelébe ért, Bielke sietett elébe izgatottan.

- Hercegkisasszonyka, hercegkisasszonyka! Látogató jött, tessék gyorsan bejönni a házba!

Lolo a pad felé mutogatott, hogy csendre intse.

- Ne kiabáljon úgy, Bielke, még felébreszti nekem Birkhuhn kisasszonyt! Látogató érkezett? Csak nem hozzám?

- De, de, a hercegkisasszonykához.

- Kicsoda, Bielke?

- Jaj, istenem, nagyot tetszik majd nézni, egy rangos, nagyúri dáma. A haja fehér, a szeme meg fekete. Valami személyzet is jött vele, és azt az utasítást adták, hogy Sibylle Von Schwarzenfels hercegnét jelentsem be.

A leány megrökönyödött.

- Sibylle hercegné? Az lehetetlen - rázta a fejét izgatottan.

- De, hercegkisasszonyka, ezt mondta a hölgy. Most a szalonban vár. Meta persze nem tudta, mit kezdjen ilyen előkelő látogatóval, még szerencse, hogy kéznél voltam. Rögtön azt mondtam: „Főméltóságú asszonyom, kegyeskedjék a szalonba fáradni és helyet foglalni. Lolo hercegnő őfőméltósága pillanatnyilag a parkban tartózkodik, azonnal értesítem. Bizony, ezt mondtam, mire őfőméltósága megveregette a vállamat, rám nevetett a fekete szemével, és azt mondta: „Helyes, kedves Bielke, hívja csak ide őfőméltóságát!” Komolyan így szólított: „kedves Bielke”! Nem értem, honnét tudhatta a nevemet. Igazán fura, nagyon fura. Ja, igen, aztán még megkérdezte, hogy Renate hercegnő őfőméltósága elutazott-e már. Én meg erre azt feleltem: „Köszönöm érdeklődését, el, hál' istennek.” Erre a főméltóságú asszony nevetett és intett, hogy mehetek, úgyhogy most itt volnék.

Lolót kicsit megzavarta a hír. Mit jelent ez a látogatás? Sibylle hercegné itt; Weissenburgban, a szerény hercegnői lakban?

Összeszedte magát.

- Bielke, eredjen oda, költse fel Birkhuhn kisasszonyt, de kíméletesen, nehogy megijedjen! Mondja meg neki, hogy jöjjön utánam, és álljon készenlétben, hátha hívatom. Én előremegyek, nehogy őfőméltóságát fölöslegesen megvárakoztassuk.

- Igenis, hercegkisasszonyka, bízza csak rám magát nyugodtan! - válaszolta a parkőr, és lábujjhegyen óvakodott a padhoz, nehogy túl durván ébressze fel szendergéséből az idős hölgyet.

Lolo besietett a házba, közben gyors pillantást vetett ruházatára. Tulajdonképpen nem készült arra, hogy ilyen magas látogatót fogadjon. Egyszerű rakott szoknyát és vászonblúzt viselt, mint odahaza mindig, átöltözni azonban most nem maradt ideje. Az előszobában Broschingerné ült a fehérre lakkozott fapadon. Meta jött elő, és újfent jelentette Lolo hercegnőnek a látogatót. Broschingerné sietve felemelkedett és térdet hajtott, amikor hallotta, hogy a szerény öltözetű ifjú hölgyet „főméltóságú” - nak szólítják.A hercegnő barátságosan biccentett az idős asszonynak, az előszobafogasra akasztotta ócska szalmakalapját, és a tükör előtt sietve rendbe hozta a haját, majd belépett a szalonba, amelynek ajtaját Meta kinyitotta előtte.

Egy pillanatra tétován, kalapáló szívvel állt meg a küszöbön. Az idős hölgyből áradó derű, a fehér hajjal keretezett jóságos arc azonnal mély benyomást tett rá, mint mindenkire, aki ezzel a különleges egyéniséggel találkozott. Udvarias meghajlással üdvözölte.

- Remélem, főméltóságod megbocsátja, hogy megvárakoztattam. Nem sejtettem, hogy… elnézést… egy kicsit váratlanul ért a megtiszteltetés…

Sibylle hercegné csillogó tekintettel mustrálgatta a hercegkisasszonykát.

Aranyos teremtés, nem csoda, hogy Joachim belészeretett, gondolta jóindulatúan, majd a leányhoz lépett, és megragadta a kezét.

- Jaj, hagyjuk a szertartásoskodást, Lolo hercegnő. Annyira örülök, hogy megismerhetem! Alighanem csodálkozik, látom azon a szép szemén, de nem bírtam legyőzni a kíváncsiságomat, meg kellett kukkantanom a hercegkisasszonykát, aki nem restellt elutasítani egy herceget meg egy busás örökséget. Nem mindennap esik meg ilyesmi.

Lolo egészén elpirult, de a szeme máris lelkesedést mutatott. Érezte, hogy Sibylle hercegnében rokon lélekré talált.

- Főméltóságod engedelmével nincs rajtam semmi különös látnivaló. Egyszerű, jelentéktelen leány vagyok, de annál inkább örülök, hogy főméltöságod megtisztelte szerény hajlékomat. Sok szépet és jót hallottam már önről.

Sibylle derűs arcot vágott, majd miután Lolo invitáló kézmozdulatára egy fotelba telepedett, mosolyogva megkérdezte:

- Ejnye, hát ki fecsegett rólam összevissza, hercegkisasszonyka?

A leány is helyet foglalt vele szemben, és még mindig pironkodva, kissé félszegen válaszolt:

- A közelmúltban Schlegell báró időzött itt, hogy megörökítse a parkot. Sok szépet mesélt főméltóságodról.

Az idős hölgy szeme felszikrázott. Mivel Lolo Schlegell báróról beszélt, megerősítette Sibylle gyanúját, miszerint nem tudja, hogy Schlegell báró és Joachim herceg ugyanaz a személy. Tehát nem kapta meg a levelet. A hercegné alig tudta leplezni örömét.

- Vagy úgy, szóval Schlegell báró. Látja, hercegkisasszonyka, épp ő mesélt nekem is mindenféle kedveset magáról.

Lolo erre még inkább elpirult.

- Nahát, említést tett rólam főméltóságodnak? Mennyire örülök!

A két nő egy pillanatra mély rokonszenvvel nézett egymásra.

- Tehát örül, hercegkisasszonyka? Schlegell báró pedig balgán azt képzeli, maga megorrolt rá, tudni sem akar róla. Kimondom kereken: azért küldött ide, hogy megkérdezzem, haragszik-e rá a hercegkisasszonyka.

A leány meghökkent.

- Hogy haragszom-e? Jaj, dehogy, miért is haragudnék? Ó… talán azért, mert nem küldött üzenetet? De hát ez még nem ok a haragra.

Sibylle hirtelen előrehajolt, és elkapta Lolo két kezét.

- Mit mond? A báró nem is üzent magának, amióta elment? Még csak egy levélkét sem küldött? - faggatta.

A leány megrázta a fejét.

- Nem, eddig semmit. Bizonyára nem jutott rá ideje.

Az idős hölgy odahúzta magához az aranyfürtös fejecskét, és szívélyesen arcon csókolta Lolót.

- Ne vegye zokon, hercegkisasszonyka, de nem bírtam megállni, meg aztán… no, mit is akarok mondani, szóval tulajdonképpen azért jöttem, hogy megkérjem a kezét a báró számára. Bizony, azt vette a fejébe a fiatalember, hogy a hercegkisasszonyka lesz az ő édes kicsi felesége. Nem mondom, elég merész dolog… mármint a végrendeleti história után, de hát az a helyzet, hogy aggódott is, hátha a hercegkisasszonyka inkább az unokaöcsémet, Joachim herceget választja, természetesen az örökség miatt.

Lolo nyílt, becsületes tekintettel nézett a rangos hölgy vidáman csillogó szemébe.

- Emiatt nem kellett volna aggódnia.

- Na, úgy látszik, kicsit féltékeny a lelkem, úgy értem, Joachim hercegre.

A leány arca felragyogott.

- Nem kell féltékenykednie senkire a világon. De remélem, most már tudja, hogy nem kívánok Joachim herceggel házasságot kötni?

Sibylle ismét megcsókolta a gyanútlan teremtést.

- Hát persze hogy tudja. Azért küldött gyorsan ide ezzel a megbízással. El kell rabolnom magát

- El kell rabolnia?

- El, mert a báró most nem szabadulhat Schwarzenfelsből, viszont majd eleped magáért, ezért megkért, hogy vigyem a hercegkisasszonykát Schwarzenfelsbe. Meghívom magamhoz vendégségbe.

- Jaj, istenem… főméltóságod végtelenül jóságos. De nem is tudom, elmehetek-e csak úgy, minden további nélkül.

- Már miért ne?

Lolo igyekezett leküzdeni zavarát, aztán eltökélte magát, és egyenesen a hercegné szemébe nézett.

- Főméltóságod bizonyára megérti, hogy készületlenül ért a meghívás. Őszintén szólva, nincs megfelelő ruhatáram ahhoz, hogy főméltóságod közvetlen környezetében tartózkodjam. A nővéremmel ez idáig igen szerény kegydíjból éltünk. A néném most az Erzsébet Császárné Alapítvány elnöke lett, én pedig váratlan örökséghez jutottam. De fel kellene ruházkodnom, mielőtt elfogadhatnám főméltóságod szíves invitálását.

Sibylle elmosolyodott.

- Ez az egyetlen akadály? Ó, ebbe nem halunk bele. Gyorsan kerítünk valami gúnyát, a többit meg beszerezzük Schwarzenfelsben, vagy elhozatjuk Berlinből.

A hercegkisasszonykát felvillanyozta a javaslat.

- Jaj, de jó! Két kosztümöt már vettem is, meg különféle kiegészítőket.

- Pompás, akkor minden rendben. Az esti vonat indulásáig még maradt öt óránk. Azt szeretném kihasználni, mindent megbeszélünk és előkészítünk. Szükség esetén a komornám is besegít.

Lolo boldogan felsóhajtott.

- Főméltóságod gondolja, hogy megoldható a dolog?

- Miért ne gondolnám? A hercegkisasszonyka nélkül egyszerűen nem utazom. A báró soha nem bocsátaná meg nekem, ha egyedül térnék vissza. Ő most nem jöhet, Joachim herceggel Falkenhausenben kell rostokolnia, rengeteg az intéznivaló az örökség miatt. Schwarzenfelsbe viszont könnyen átugorhat egy órácskára, az nincs olyan messze.

- Schlegell báró együtt van Joachim herceggel? - érdeklődött a leány.

Sibylle hercegné csippentett a szemével. Látszott rajta, mennyire élvezi a mókát.

- De mennyire! Egészen elválaszthatatlanok. Nem is tudta?

- Schlegell báró csak annyit mondott, hogy jó barátok Joachim herceggel, amiként korábban Georg Fallcenhausennel is.

- Így igaz. A báró és Joachim herceg létezni sem tudnának egymás nélkül. Bizony, hercegkisasszonyka, elég nagy kalamajkát okozott ez a tervezett házasság, de most már minden rendbe jön.

- Joachim herceg nem fog neheztelni rám, amiért elutasítottam?

- Ő aztán biztosan nem, mert nagyon a báróhoz húz a szíve. Örülni fog, hogy maga a barátját akarja boldoggá tenni. Egyet máris megmondhatok, hercegkisasszonyka: ha férjhez megy Schlegell báróhoz, többé Joachim hercegtől sem szabadulhat.

A hercegné rettentően élvezte a tréfát, és újra meg újra kedélyesen megcsókolta Lolo pirospozsgás arcát.

- Ez nagyszerű! - ujjongott a leány. - Olyan az egész, mint egy gyönyörű, csodálatos álom. Nem szoktam hozzá, hogy így elkényeztessen az élet. Egyszerre minden csupa napfény és derű… valami kellemes melegség vész körül.

Sibylle hercegné megsimogatta a kezét,

- Isten segítségével így is marad. Én pedig engedelmével megpróbálom egy kicsit pótolni korán megboldogult édesanyját, jó? Nekem nincs gyermekem, magának meg anyukája nincs, úgyhogy segítünk egymásnak, rendben?

- Örömmel! Ó, de még milyen nagy örömmel! Ahogy megláttam főméltóságod jóságos arcát, azonnal átmelegedett a szívem, és határtalan bizalmat ébresztett bennem.

Az idős hölgy hirtelen felindulásában magához ölelte a hercegkisasszonykát.

- Akkor hagyjuk a titulusokat! Semmi helye ilyesminek két bizalmas viszonyban álló ember között. Mától fogva egyszerűen Sibylle néni vagyok neked, te meg az én kedves kis Lolóm. Megegyeztünk?

A hercegkisasszonyka mélyen megindulva megcsókolta a jóságos kezet, amely ilyen szép ajándékot hozott neki.

- Sibylle néni… jaj, kedves Sibylle néni!

Az asszony elérzékenyülten mosolygott.

- Így mindjárt más. Végtelenül örülök, hogy mostantól mindig magam körül láthatom ezt a kedves, becsületes arcot. Meglátod, milyen jól megértjük majd egymást, gyermekem. Hanem most jut eszembe: hol bujkál a te Birkhuhnkád? Csak nem ment el a nénéddel az alapítványhoz?

- Nem, nem, velem maradt, és sohasem hagy el.

- Helyes, kicsim. Egy ilyen hűséges társat az ember sosem enged el maga mellől.

- Behívathatom?

- Persze, hívasd csak szaporán, égek a vágytól, hogy megismerhessem. Bielkével már találkoztam. El ne felejtsem: a menedékkunyhót okvetlenül meg kell mutatnod, azt semmiképpen nem szeretném kihagyni.

A hercegkisasszonykának örömében könnybe lábadt a szeme.

- Hát arról is tudsz, Sibylle néni?

- Még szép, a báró másról sem locsogott.

Lolo egyszerre sírva és nevetve borult az idős hölgy nyakába.

- Nagyon kedveled őt?

- Mi az, hogy! Hiszen olyan, mintha a saját fiam lenne, pöttöm korától ismerem. Mivel korán elveszítette az édesanyját, egy kicsit azt is helyettesítettem.

Meghitten összeölelkeztek.

Azután hívatták Birkhuhn kisasszonyt, aki addigra kutyafuttában magára öltötte a fekete selyemruháját. A csipkefőkötő csáléra állt kicsi fején, és ez meglepően kackiás külsőt kölcsönzött neki. Izgalmában kipirult az arca. Mélyen meghajolt Sibylle hercegné előtt. Amaz barátságos mosollyal a kezét nyújtotta.

- Nagyon örvendek, hogy megismerhetem, nagyságos kisasszony. Schlegell báró sok szépet és jót mesélt Önről. Azért jöttem, hogy elszöktessem a védencét. Egyelőre néhány hétre.

Birkhuhn kisasszony kissé zavartan, gyámoltalanul tekintett a rangos vendégre. Lolo azonban átfonta a nyakát.

- Na, nem kell úgy megszeppenni, Birkhuhnkám, csak rövid időre válunk el. Jaj, kedves Birkhuhnkám, olyan boldog vagyok! Képzeld, Schlegell báró küldte hozzánk a hercegnét. Mindent elmesélt neki. Most pedig Schwarzenfelsbe kell mennem, mert a báró nem jöhet, és viszont akar látni. Jaj, istenem, forog velem a világ. Mit szólsz, Birkhuhnkám?

Birkhuhn kisasszony egyelőre szóhoz sem jutott. Csak nyelt nagyokat, mert feltörni készülő könnyei a torkát szorongatták, és nem győzött csodálkozni.

A hercegkisasszonyka nevetve helyére igazította a főkötőjét, megcsókolta, majd ujjongva megperdítette a vénkisasszonyt.

Sibylle néni elégedetten figyelte a jelenetet.

Aranyos kis teremtés, gondolta ismét, ráadásul eleven és vidám. Háia istennek, mégiscsak Joachim felesége lesz.

Nyugodtan megvárta, míg Birkhuhn kisasszony felocsúdott meglepetéséből, és. megkérdezhette a főméltóságú asszonyt, hogy a hercegnői lakban óhajt-e teázni. Természetesen ott óhajtott.

- Úgysem szabadulnak meg tőlem, amíg Lolót magammal nem vihetem. Uzsonna után kisétálunk a kis kunyhóhoz, mert azt még meg kell csodálnom.

Jó időbe tellett, mire Birkhuhn kisasszony tényleg felfogta, mi is történt tulajdonképpen. Eléggé szótlanul, elképedve gubbasztott az uzsonnaasztalnál. Bielke nagyúri eleganciával - ámbár két számmal nagyobb fehér kesztyűben - szolgálta fel a teát. A hercegkisasszonyka sebtében kicsomagolta a délelőtt vásárolt aprósüteményt, Bangemann asszony pedig a megváltozott körülményekre való tekintettel kirukkolt egy tál szendviccsel, majd hamarjában egy kis ostyát is sütött.

Lolo nagy élvezettel majszolgatott, s nagyon mulatságosnak találta magát a vendéglátó szerepében. Sibylle hercegné sugárzó arccal ült, kimondhatatlanul szórakoztatta ez az eredeti uzsonna, kivált, hogy közben elképzelte, milyen képet vágnának a schwarzenfelsi udvari méltóságok, ha ebben a környezetben figyelhetnék meg őfensége jövendő menyét. Ő a maga részéről kifejezetten jól érezte magát ezeknek az embereknek a körében.

Broschingerné ezalatt egy másik szobában fogyasztott el egy csésze teát meg néhány falatot. Ő persze nem tudta, mit keres az úrnője ebben a szegényes kastélyfélében. Mivel azonban már hozzászokott váratlan és meglepő ötleteihez, higgadtan nézett a fejlemények elébe.

Tea után a hölgyek Birkhuhn kisasszonnyal egyetemben felkeresték a menedékkunyhót. Amikor visszatértek, a hercegkisasszonyka látogatója jelenlétében kicsomagolta a vásárolt holmikat, és megajándékozta hűséges embereit. Csillogó tekintettel fogadta hálájukat.

- Sohasem tudom viszonozni, amit értem tettetek - felelte meghatottan.

Csakugyan aranyos kis teremtés, állapította meg magában immár harmadszor a hercegné.

Végül a hercegkisasszonyka felpróbálta az új ruhákat. Hiába, nem tagadhatta le, hogy ő is Éva lánya. Gyönyörködött a jól szabott darabokban, a mutatós, finom kelmékben. Olyan elragadóan festett, hogy öröm volt ránézni.

Sibylle hercegné gondolatban máris szebbnél szebb öltözékeket aggatott Lolára, s előre örült, hogy ő állíthatja össze a ruhatárát.

Még sok mindent megbeszéltek, miközben Meta és Broschingerné előkészítették a hercegnő poggyászát. Birkhuhn kisasszonynak Lolo távollétében bizonyos változtatásokat kellett eszközölnie a szobákban, és rá várt az új bútorok elhelyezése is. Sibylle hercegné magában mulatott azon, ahogy Lolo háziasszonyi fontossága tudatában intézkedett.

- Egy darabig nemigen térsz vissza ide, kicsikém - jegyezte meg mosolyogva.

- Nincs mit tenni, ha már egyszer megvettem a bútorokat. Nem sejthettem, hogy ilyen hamar megváltozik a sorsom - felelte a hercegkisasszonyka, és gyorsan megölelte előbb újdonsült nénikéjét, aztán a jó Birkhuhnt. A vénkisasszony biztosította róla, hogy mindent szépen elrendez majd. Előbb-utóbb úgyis hazajön a hercegkisasszonyka, elvégre egészen az esküvőig mégsem élvezheti őfőméltósága vendégszeretetét.

Sibylle hercegné sejtelmesen mosolygott.

- Majd meglátjuk, hogy alakul. Mindenesetre rendezkedjék csak, kisasszony, úgy gyorsabban telik az idő, és nem hiányzik annyira a kis kedvence.

Birkhuhn kisasszony nagyot sóhajtott.

- Most válunk meg egymástól először, amióta a hercegkisasszonyka nevelőnője lettem. A főméltóságú asszony nem is képzeli, milyen érzés ez.

A hercegné vigasztalóan paskolta meg a kezét.

- Ne búsuljon, nem tart örökké a távoliét, és ez az elválás nemcsak az első, hanem az utolsó is. Ha a hercegkisasszonyka tovább marad nálunk, akkor az ő kedves Birkhuhnkája is követi. Aztán majd a többiek is Schwarzenfelsbe jönnek, mért ilyen hűséges emberekre ott is nagy szükség van.

Amikor elérkezett az indulás ideje, Lolo mutatós szövetkosztümben meg az új, kacér kis kalapban állt Sibylle elé. A hercegné jóleső érzéssel mérte végig. Ebben az egyszerűségében is előkelő, csinos öltözékben bátran bevonulhatott Schwarzenfelsbe.

A leány könnyes búcsút vett Birkhuhn kisasszonytól meg a többiektől, majd a hercegnével és Broschingernével beszállt az odarendelt bérkocsiba.

Az ablakon át még egyszer szívélyesen kezet rázott Bielkével.

- Nézzen el a menedékkunyhóhoz, Bielke - kérte azt hiszem, elfelejtettem becsukni az ablakokat.

- Igenis, hercegkisasszonyka, ahogy parancsolni tetszik - felelte buzgón az öreg.

Lolo párás tekintettel nézett vissza, és zsebkendőjével integetett, amíg csak a pityergő Birkhuhn kisasszony el nem tűnt a szeme elől.

A vonaton Sibylle jóízűen aludt. Broschingerné is eleibóbiskolt egy órácskára, csak Lolo virrasztott a jövő titkain tűnődve.

Hajnalhasadáskor értek Schwarzenfelsbe. Sibylle még a weissenburgi állomásról táviratozott, hogy küldjenek értük kocsit.

Egy óra múltán Lolo hercegnő széles, baldachinos ágyban feküdt, hogy a hercegpalotában pótolja be az éjszakai mulasztást:

Mielőtt elszenderedett, még egyszer megcsípte a fülét, hogy nem álmodik-e.

XIV.

Sibylle hercegné is aludt még egy-két órát, de a szokott időben felkelt, és azonnal küldöncöt menesztett Falkenhausenbe a Joachim hercegnek szóló alábbi levéllel:

„Kedves Joachim!

Sürgönyöznom nem is kellett, mert rögvest összepakoltam a hercegkisasszonykát, és magammal hoztam Schwarzenfelsbe. Még édesdeden alszik, és az ő szeretett Schlegell bárójáról álmodik. Nem is sejti, hogy a báró nem más, mint Joachim herceg, akihez ő semmi pénzért sem akar férjhez menni. Fogalmam sincs, miképp alakult így, csak annyi biztos, hogy szeret Téged, aranyos kis teremtés, és máris összebarátkoztunk.

Gondolom, felkeresel bennünket, mihelyt az ügyintézés közben néhány órát szakíthatsz. Öcsém, én majd megbolondulok örömömben! A boldog viszontlátásig!

Sibylle nénéd”

Joachim herceg zúgó fejjel ült a paksaméták között, amikor a levelet kézhez kapta. A szokatlan munka, új birodalmának irányítása, a számtalan döntés és intézkedés, az egész nagyarányú gépezet olajozott működtetése nem kis nehézségek elé állította. Jóllehet tisztviselők és szolgák egész hada segítette, még sok mindent kellett megtanulnia, illetve begyakorolnia. Komolyan vette új feladatait, becsületbeli ügynek tekintette, hogy úgy gazdálkodjék Falkenhausenben meg a többi birtokon, ahogy azelőtt maga Falkenhausen gróf. Úgy érezte, tartozik ennyivel az elhunytnak.

Értelmes, nyitott gondolkodásmódja és határozott jelleme reményt adott, hogy hamar megbirkózik a nehézségekkel. Egy ízben mosolyogva mondta az apjának: „Akinek Isten hivatalt ad, észt is ad hozzá.” Tagadhatatlanul kellemes érzéssel vette tudomásul, hogy szerény hadnagyi rangját odahagyva, másodszülött hercegből e fejedelmi birtok urává és parancsolójává vált. Már csak egy dolog árnyékolta be boldogságát. Teljes szívéből szerette Lolo hercegnőt, ezért kimondhatatlanul fájt neki, hogy a leány elutasította. Emellett az is nyugtalanította, hogy nem látta a döntés okát. Az aktacsomók fölött újra meg újra megjelent az aranyfürtös leányfej, az igézőén - de még milyen igézőén! - csillogó szempár.

Ebben a hangulatban futott be a küldönc Sibylle hercegné levelével. Egy inas adta át azzal a megjegyzéssel, hogy a küldönc a választ várja. Joachim csodálkozva nézett a borítékra, Ezek szerint Sibylle néni mégsem utazott el tegnap?

Sietve átfutotta a sorokat, azután felugrott, és karját felszabadultan széttárva, sugárzó arccal szívta teli a tüdejét, majd újra elolvasta az üzenetet.

- Hercegnőm, édes, kicsi hercegnőm, hiszen tudtam én, hogy a szemed nem hazudhatott !

Aztán elkomorult az arca. „Miért nem kapta meg a levelemet? - töprengett. - Csak nem az a drágalátos Renate avatkozott a sorsába? Gyűlöli a húgát, és nyilván irigyelte tőle a boldogságot. Hála istennek, ha így történt is, a gondviselés nem feledkezett meg rólunk.”

Mosolyogva harmadszor is végigolvasta a levélkét, és az alábbi választ írta:

„Legimádnivalóbb Sibylle néném!

Ezerszer ölellek a jó hírért. Végtelenül boldoggá tettél, nincs is nálad jobb és okosabb asszony az egész hercegségben. Most már ne is áruld el a titkunkat az én hercegkisasszonykámnak - majd magam mondom el, ki vagyok. Remélem, mindjárt ebéd után elszabadulhatok, s akkor négy órára odaérek. Csak vigyázz, nehogy hálából agyonszorongasson

a Te boldog Joachimod.”

A levelet átadta a küldöncnek, azután folytatta a munkáját. Valósággal megtáltosodott, a szíve pedig vadul kalapált izgalmában.

Lolo hercegnő álomittasan nézett körül, amikor a reggeli verőfény felébresztette a széles, mennyezetes ágyban. A nap átsütött az összehúzott ablakfüggönyön, és széles aranypászmát terített a virágos selyempaplanra. Az aranysáv lassan felkúszott a falon, és megvilágította a kis Watteau-képet, amelyen abroncsszoknyás rokokó dáma üldögélt egy domboldalon, a lábánál gavallérja hevert, és a hölgy ölebecskéjével játszott.

A hercegnő jó ideig bámulta a festményt, aztán egyszerre felült az ágyban. Most már teljesen felébredt. Gyorsan felkelt, és szokás szerint minden segítség nélkül felöltözködött. Csak új ruhája nyakán a kapoccsal nem boldogult. Csengetett.

A hívásra Broschingerné jelent meg, arcán barátságos mosollyal. A hercegné időközben elárulta régi bizalmas szolgálójának, mi a tényállás a hercegkisasszonykával.

Lolo megkérte, hogy csatolja be a ruháját. A komorba fürgén és ügyesen teljesítette a kívánságát.

- Őfőméltósága fölébredt már? - tudakolta közben a leány.

- Már a reggelizőben várja főméltóságodat - hangzott a felelet.

Broschingerné végigkísérte a vendéget a hosszú, szőnyeggel fedett folyosón. Az egyik ajtó előtt lakáj állt. Amikor odaértek, kinyitotta előttük az ajtót. Lolo hercegnő empire bútorral berendezett, tágas, napfényes szobába lépett. A fekete ébenfát halványzöld huzat egészítette ki, az ablakokon ugyanolyan függönyök, a padlót egészen beborította a világosszürke alapon sötét empire-mintás szőnyeg. A mély, zárt erkélyen ízlésesen terített asztalnál ült a hercegné, Lolo jöttére félretette az addig olvasott újságot, és a jobbját nyújtotta felé.

- Kialudtad magad, gyermekem?

Lolo kezet csókolt, de az asszony odavonta magához a szőke fejet, és megcsókolta.

- Pompásan aludtam, Sibylle néni. Azt sem tudtam, hol vagyok, amikor felébredtem.

- Boldog ifjúság! A te korodban az ember könnyen alszik, akár öröm éri, akár bánat.

- Te talán nem aludtál jól?

- Köszönöm, nem panaszkodhatom. Az ember érje be azzal, amit kap. De most már ülj le, hadd nézzelek meg! Nincs kellemesebb, mint ha az ember mindjárt reggel ilyen üde, fiatal arcot lát. A bárónak nagyon szépen kell kérnie, különben sose engedlek át neki. Most pedig lássunk hozzá, csak rád vártam.

Egy lakáj feltálalta a reggelit, s a hercegné intésére ismét eltűnt. Lolo kedvesen kiszolgálta az idős hölgyet, aki mosolyogva hagyta. Közben vidáman tereferéltek. Őfőméltósága szellemes megjegyzésekkel fűszerezve ismertette a hercegség életét, Lolónak pedig a sajátjáról kellett mesélnie.

Az ifjú hölgy hirtelen felugrott, és a kandallóhoz sietett, A párkányon Joachim herceg nagyméretű, egyenruhás fényképe állt.

- Nahát, hiszen ez Schlegell báró uniformisban! Még nem is láttam így.

Sibylle hercegné ijedten megrezzent, dé azonnal összeszedte magát.

„Jesszusom, kis híján dugába dőlt az egész meglepetés! - gondolta. - Még szerencse, hogy Joachim nem írta alá a fotót.”

- Jobban tetszik egyenruhában? - tudakolta mosolyogva.

- Azt nem mondhatnám, nekem civilben is nagyon tetszik.

- Akkor jó, mert le akarja vetni a mundért.

- Elment a kedve a katonáskodástól?

- Nem, csak maga akar gazdálkodni a birtokain.

- A birtokain? Hát vannak neki? Jaj… hisz oly keveset tudok róla, vagyis az életviteléről.

- Mégis feleségül akarsz menni hozzá?

- Nekem ő maga a legfontosabb.

Sibylle hercegné nevetett.

- Úgy, szóval ő a legfontosabb. Hallod, elég könnyelmű teremtés vagy! Elutasítasz egy herceget, aki mesés vagyont örökölt, hogy összeházasodhass egy férfival, akiről azt sem tudod, el tud-e tartani.

Lolo vonakodott elszakadni Joachim herceg fiatalosan derűs arcának látványától.

- Jaj, Sibylle néni, hiszen most már nekem is annyi a pénzem, mint a pelyva, és ha nem úgy lenne… egyszerű élethez szoktam. Őmellette a legnagyobb nyomorban is boldog lennék.

- Te kis ábrándos lelkű! Mégiscsak szerencse, hogy jól mész férjhez. A nyomorral nem szabad ám tréfálni.

- Csak nehogy túl fényes körülmények közé jussak! - szontyolodott el a hercegkisasszonyka.

- Attól meg miért félsz?

- Nem ilyen egyszerű, félszeg teremtésnek való az. Aztán, ha nem boldogulnék, ő pedig elégedetlen lenne velem…

- Ugyan már, Lolo, ne nevettesd ki magad! Egy ilyen okos, ügyes lány mindenütt boldogul. Majd én kezelésbe veszlek. Tudod, kincsem, még ma elviszlek az uralkodó herceghez és a trónörökös párhoz.

Lolo elszörnyedt.

- Szűzanyám, muszáj?

- Hát persze hogy muszáj.

- Úgy félek.

- Félsz? Ezt a szót töröljük a szótárunkból. Tudom én, hogy van benned kurázsi. Majd meglátod, hogy őfensége is örömét leli benned. Ne aggódj, nem fog ott nyüzsögni az egész udvar, majd szűk családi körben mutatlak be.

- Kedves Sibylle néni, én tényleg nem szoktam gyáván megfutamodni, de azért egy kicsit félénk vagyok, Nem szoktam hozzá, hogy ilyen nagyurakkal társalogjak.

- Botorság, hiszen Wengerstein hercegnőnek születtél, és ezek a nagyurak is emberek. Egon herceg halk szavú, barátságos úriember, egy kicsit talán szórakozott, mivel az egész hercegség kormányzásának a gondja az ő vállára nehezedik. A trónörökös is nagyon komoly és megfontolt.

- Joachim herceg is komoly és csöndes?

Sibylle hercegné felkacagott.

- Joachim? Dehogy, csupa tűz. Olyan vidám fickó, mint Schlegell báró. Akár össze is téveszthetnéd őket, annyira hasonlítanák egymásra.

Lolo tekintete ábrándossá vált.

- Vajon hamarosan eljön?

- Mármint kicsoda? A báró?

A hercegkisasszonyka nevetett.

- Hiszen tudod, hogy rá gondoltam, látom a szemeden.

- Te csitri, hát mit tudsz te az éri szememről?

- Azt, hogy huncut. Igen, Sibylle néni, csupa huncutság a szemed. Meg jóság és szeretet. Schlegell báró is mondta, hogy aki csak rád pillant, tüstént megszeret, akire pedig te nézel, elfelejti minden bánatát. Csodálatos asszony vagy.

Sibylle hercegné a fehér haja tövéig elpirult, és szemében a pajkos fényt elhomályosította a meghatottság.

- Nicsak, a kis tökmagot már megcsapta az udvar szele, máris bókol és hízeleg - korholta nevetve.

- Ami a szívemen, a számon - mondta kezet csókolva a leány.

- Kézcsók helyett, add inkább azt az aranyos kis pofidat! Nem csodálom, hogy megzavarod a férfiak fejét, ha még engem, tapasztalt öregasszonyt is az ujjad köré csavarsz. De most már térjünk észre, és fejezzük be a reggelinket! Azután kikocsizunk és bevásárolunk. Ki kell egy kicsit stafírozzalak, mielőtt bemutatlak az udvarnál. Hadd méregessék a szemüket!

A hercegkisasszonyka csak kapkodta a fejét. Megint üzletről üzletre jártak, mint előző nap Weissenburgban, és most sem keveset költöttek.

Az egyik divatáruboltban - Schwarzenfels legjobb cégénél - rögtön egy elegáns, fehér szövet látogatóruhára bukkantak. A tulajdonos biztosította őket, hogy most érkezett Párizsból. A párizsi modell úgy állt Lolón, mintha ráöntötték volna. Sibylle hercegné úgy rendelkezett, hogy azonnal küldjék a hercegpalotába, azután hazahajtattak.

Broschingernének kellett felöltöztetnie Lolót.

Végre elkészült a hercegkisasszonyka. Alig ismert magára a fehér ruhakölteményben. Szőke hajára csinos kalap került, finom, fehér kezére elegáns dán kesztyű.

Sibylle hercegné elégedetten vizsgálgatta védencét.

- Most pedig irány a kastély! Őfensége le lesz sújtva, hogy nem akartál a menye lenni - tette hozzá hamiskásan.

Már épp kocsira szálltak volna, amikor visszaért a küldönc Joachim herceg válaszlevélkéjével. Sibylle gyorsan átolvasta, és mosolyogva, szó nélkül eltette.

Ahogy a kastélyba indultak, Lolóból egyszeriben elszállt minden félsz és bizonytalanság. Elegáns látogatóruhájában egyáltalán nem érezte esetlennek magát.

Sibylle hercegné jól sejtette, Lolo minden vonalon azonnal győzelmet aratott. Lopva jelt adott őfenségének, hogy Lolo hercegnő mégis a menye lesz, de még ne árulja el neki. Egon herceg el volt ragadtatva a bájos ifjú hölgytől, le sem vette róla a szemét. A trónörökös és hitvese rendkívül barátságosan fogadták Sibylle néni vendégét. A trónörökösné kíváncsian fürkészte a jövevényt. Ez tehát az a Wengerstein hercegnő, aki az örökséggel együtt visszautasította az ő sógorát! Noha nem sejtette az összefüggéseket, egy szóval sem érintette a kérdést, egyszerűen a néni vendégének tekintette Lolót, csak azt nem értette, miért hívta meg az ifjú hölgyet Sibylle. Hiszen Joachim számára mégiscsak kínos lehrt, ha találkozik vele.

Az idős hercegné később, mialatt őfensége egy régi festményt nézegetett a hercegkisasszonykával, szerét ejtette, hogy felvilágosítsa a helyzetről a trónörökös párt. Ezután Alexanderek kétszeresen kedvesen bántak a vendéggel.

A látogatás tehát zökkenőmentesen és minden érintett szempontjából örvendetesen folyt le. Miután ismét kocsira szálltak, Sibylle hercegné évődve kérdezte:

- No, gyermekem, nagyon rossz volt?

Lolo a fejét rázta.

- Egyáltalán nem. De mondd meg őszintén: nagyon ügyetlenül viselkedtem?

- Nem mondok semmit, nehogy elbízd magad! - évődött vele Sibylle néni.

- Igazán elégedett vagy velem?

- Maradéktalanul.

- Tudod, mi a felfoghatatlan?

- No?

- Az, hogy mindannyian… te meg őfensége meg a trónörökös pár… olyan kedvesen és barátságosan bántok velem, mintha hozzátok tartoznék.

- Nos, bizonyos fokig ez is a helyzet, mivel Schlegell báró a jövendőbelid.

- Ilyen sokat jelent nektek a báró?

Sibylle néni szeme felszikrázott.

- Hát persze, saját fiunkként szeretjük.

- Ha ezt mind tudom - sóhajtotta a leány -, azt hiszem, egyáltalán nem mertem volna…

- Mit nem mertél volna? A bárónak adni a szívedet?

- Lehet, hogy a szívem megmakacsolta volna magát, és nem hallgat rám. Már nem is tudom, mit mondjak, annyira összezavarodtam.

A hercegné megsimogatta a kezét.

- Kicsit sok volt ez ilyen hirtelen, bogaram, de majd minden kialakul, ne félj!

Egy ideig hallgattak, aztán Lolo hercegkisasszony hirtelen felnevetett.

- Mi olyan mulatságos, Lolo?

- Eszembe jutott, mit művelt volna izgalmában Birkhuhnkám, ha megtudja, hogy fogadtak az udvarnál.

Ezen Sibylle hercegnének is nevetnie kellett.

- Igen, ez a Birkhuhn fura egy teremtés, nagyon eredeti, de nagyon kedves.

- Hát még ha majd jobban megismered, mert most kissé meg volt illetődve a jelenlétedtől. Mindig végtelenül kedves és jó hozzám. Sohasem akarok megválni tőle. Bárhová vet is a sors, mindig biztosítok számára helyet a házamban, ahol nyugodtan, gondtalanul élhet. Ennyivel tartozom neki és saját magamnak.

- Ez derék dolog, hercegkisasszonyka, a szívemből szóltál!

A kocsi megállt a hercegpalota előtt. Sibylléék nyomban asztalhoz ültek. Ezúttal még Sassenheim kisasszony is lejött ebédelni, mivel valamelyest javult az állapota.

Sibylle hercegné ismét arra gondolt, Birkhuhn kisasszony kicsit elszórakoztathatná az ő szegény Sassenheimjét, és elhatározta, hogy Schwarzenfelsbe hozatja a kisasszonyt, mihelyt Joachim és Lolo ügye egyenesbe jött.

XV.

Joachim herceg ebéd után a legtüzesebb falkenhauseni paripákat fogatta be, hogy a fejedelmi székhelyre kocsizzon. Türelmetlenségében azonban még azokat is túl lassúnak érezte.

Egyenesen a hercegpalotához hajtatott. Lolo hercegnő e pillanatban épp a kertre néző kisszalon ablakában állt, így nem láthatta a hintó érkezését, és azt sem tudta, hogy a herceget azonnal Sibylle hercegné szobájába vezették.

Broschi úrnője parancsára az ajtó előtt őrködött, nehogy Lolo váratlanul belépjen, amíg Joachim odabent tartózkodik.

A nagynéninek és unokaöccsének rengeteg megbeszélnivalója volt, de rövidre fogták, mert Joachim természetesen égett a vágytól, hogy viszontláthassa az ő hercegkisasszonykáját. Többé semmi kétsége sem maradt afelől, hogy a Lolónak szánt levél elsikkasztása Renate műve volt.

Mindazonáltal elhatározta, hogy Lolónak nem tesz említést gyanújáról.

Mihelyt a legszükségesebbeket tisztázta nagynénjével, felemelkedett, és kezet csókolt neki.

- Most pedig rohanok hozzá, nénikém. Hol találom?

Az idős hölgy útbaigazította, ő pedig sietve elhagyta a szobát, és átvonult a szalonba, ahol Lolo tartózkodott.

Amikor a herceg belépett, a leány még mindig ábrándos gondolataiba merülve álldogált az ablaknál. Lassan megfordult, aztán megbabonázva, zavartan, égő arccal meredt a férfira.

Joachim vágyakozva tárta szét a karját.

- Hercegkisasszonykám! Drága Lolo!

Szerelmese már repült is a karjába. Szorosan magához ölelte, és ajkuk az első hosszú csókban egymásra talált.

Sokáig álltak ott összefonódva, s néma boldogságban egymás szemébe néztek. Végül Joachim ismét megtalálta a hangját, kissé eltartotta magától a leányt, és megigézve gyönyőrködött benne.

- Tényleg az én szegény kis hercegnőm ez az elegáns dáma? De szép vagy, Lolóm, milyen csodálatosan illik szőke hajadhoz ez a fehér ruha!

A leány fénylő szemmel nézett rá.

- Ha tudnád, mennyire hiányoztál! - folytatta szenvedélyesen Joachim, és ismét magához ölelte. - Ha tudnád, mit éreztem, amikor úgy kellett eljönnöm, hogy nem köthettelek magamhoz.

Lolo reszketve hozzábújt.

- Magadhoz kötöttél… megbonthatatlan kötelékkel - rebegte.

A férfi újra meg újra megcsókolta, aztán maga mellé ültette a kanapéra.

- Mi újság otthon, szerelmem? Mit csinál Birkhuhnkád? Hát Bielke? Nem féltek elengedni téged?

A hercegnőnek megoldódott a nyelve, s vége-hossza nem volt a mesélésnek, nevetgélésnek és becézésnek. Miután Joachim ismét a karjába vonta, Lolo önfeledten ragyogó arccal megkérdezte:

- Áruld el végre, hogy hívják a boldogságomat!

A herceg meghökkent.

- A boldogságodat?

- Hát persze! Elvégre nem hívhatlak örökké Schlegell bárónak! Talán nem tudod, hogy még mindig nem ismerem a keresztnevedet?

A herceg elragadtatottan megcsókolta a leány szemét, azután a tekintetét fürkészve megszólalt:

- Joachimnak hívnak.

Lolo összecsapta a kezét.

- Joachimnak! Nahát, te mindenben ehhez a Joachim herceghez hasonlítasz, még a nevetek is ugyanaz.

Joachim vidáman hunyorított;

- Bizony, még a nevünk is ugyanaz!

- Milyen különös. Szóval mégis Joachim lesz a férjem?

- Az - felelte kópés mosollyal. - így volt megírva, édes kicsi Lolo. Senki sem kerülheti el a sorsát. És ez még nem minden. Hiába hadakoztál a végzet ellen, mégis feleségül kell menned Joachim herceghez.

A leány elszörnyedve tapasztotta be a herceg száját,

- Ne tréfálj ezzel, Joachim! Jaj, drága Joachim, ne gondoljunk most a hercegre!

A fiatalember méltatlankodva húzta ki magát.

- Már megbocsáss, de folyton-folyvást őrá kell gondolnod. Tetszik, nem tetszik, a felesége leszel. Ő nem mond le rólad. Ilyen csodás, aranyos hercegnő nem akad minden bokorban.

Lolo hirtelen elsápadt, kibontakozott a herceg karjából.

- Hallgass, jaj, hallgass, ez borzasztó, nem bírom tovább!

Joachim erre egészen gyengéden magához ölelte, és csókot lehelt bánatos szemére.

- Kicsi Lolo, hát még mindig nem érted?

A leány szomorúan rázta a fejét.

- Kedvesem, ha Schlegell bárót szereted, akkor Joachim herceget is szereted, és ha Schlegell báróhoz akarsz férjhez menni, akkor Joachim herceg felesége leszel.

Nézd csak, ezt a csókot Schlegell bárótól kapod… ezt pedig Joachim hercegtől.

Lolo megdöbbent.

- Te vagy… Joachim herceg?

A fiatalember bólintott.

- Én ám! A sajnálatra méltó Joachim herceg, akivel a gonosz kicsi Lolo nem akar egybekelni. Jaj, te buta kis hercegkisasszonyka!

- De hát hogy lehetséges ez? - álmélkodott a leány.

Joachim kedvesen megcibálta a fülcimpáját.

- Éppen úgy, ahogy egy bizonyos tréfás kedvű hercegkisasszonyka az orránál fogva vezette Schlegell bárót.

Lolo nevetett, de rögtön újra elkomolyodott.

- De miért nem mondtad meg, mielőtt a nyilatkozatot elküldtem?

A herceg némi tétovázás után válaszolt.

- Miért? Hát… talán próbára akartalak tenni, talán azt akartam tudni, eléggé szereted-e a bárót, hogy a herceggel együtt a mesés örökségről is lemondj.

A leány a fejét rázta.

- Nem, efféle próbára nem volt szükséged, hiszen ismertél.

Joachim megcsókolta.

- Igen, szerelmem, ismertelek, és bíztam benned. Egyszer majd elmesélem, miért alakult mégis így. Egy komisz véletlennek kis híján áldozatul esett a boldogságunk. Most már ne is gondoljunk rá, csak arra, hogy szeretjük egymást, és hamarosan, nagyon hamarosan végleg összetartozunk majd. Ugye, most már nem utasítod el Joachim herceget?

Lolo a férfi mellkasára hajtotta a fejét.

- Nem, dehogy, bárki vagy is, téged szeretlek. Csak most kezdek érteni mindent, ami olyan csodálatosnak és felfoghatatlannak tűnt: Sibylle néni jóságát, őfensége barátságos közvetlenségét, a szívélyes fogadtatást a trónörökös párnál. Ők már mindannyian tudták.

- Igen, tudták, és Sibylle néni segített kézre keríteni az ellenszegülő hercegkisasszonykát.

A leány boldogan felnevetett.

- Jaj, szerelmem, mekkora szemeket fog majd mereszteni Birkhuhnkám! Rá akart beszélni, hogy hagyjam Schlegell bárót, és a hercegét válasszam.

Joachim nevetve újra megcsókolta.

- Még ma táviratozunk neki: „Joachim herceg és Lolo hercegkisasszony üdvözletüket küldik mint jegyespár.”

Lolo megrettent.

- Az ég szerelmére, akkor végképp nem értene semmit. Legalább annyit szúrjunk közbe: „Joachim herceg alias Schlegell báró”. Különben még belebetegszik nekem az izgalomba.

Sajnos egykettőre elröppentek az együttlét órái. Sibylle hercegné teára magához kérette őket. Ekkor újabb érzelmes jelenetre került sor. A boldog ifjú pár viharos szeretetével és hálálkodásával majd' megfojtotta az idős hölgyet.

Joachim hercegnek hét órakor már vissza kellett indulnia Falkenhausenbe, s előtte még rövid kihallgatást kért az uralkodótól, hogy eljegyzését hivatalosan jóváhagyassa. Búcsúzáskor megígértette a hölgyekkel, hogy másnap kikocsiznak Falkenhausenbe.

- Közösen kell meggyőződnünk róla, hogy a falkenhauseni park bükkfái valóban szebbek, mint a weissenburgiak - magyarázta mosolyogva.

A szerelmesek még néhány másodpercig élvezhették egymás társaságát, azután el kellett válniuk.

Másnap Lolo Sibylle hercegnével a reggelinél ült, amikor levél érkezett Birkhuhn kisasszonytól. Lolo csodálkozva ingatta a fejét a vastag és nehéz küldemény láttán. Mosolyogva bontotta fel, s a borítékban egy másik, szintén neki címzett levelet talált, valamint néhány sort Birkhuhn kisasszony keze írásával.

„Kedves Gyermekem!

A mellékelt, neked szánt levelet ma találtam a nénéd szalonjában, a nagy szekreter alatt, amelyet azért húzattam el, mert másik bútor kerül a helyére. Minthogy a levél pecsétje érintetlen, még bizonyára nem olvastad. Tapintásra olyan, mintha fotográfia is lapulna benne. Meta azt mondja, épp ilyesforma levél érkezett egy másik, Renate hercegnőnek szóló levél társaságában azon a napon, amikor a nénédet az alapítvány elnöknőjévé nevezték ki. Meta az előszobában évődött a kézbesítővel, mielőtt az bement Renate hercegnőhöz, hogy átadja a küldeményeket. Beszélgetés közben megnézegette a leveleket, és még csodálkozott is a vastag borítékon. Talán fontos üzenetet tartalmaz ez a levél, ezért máris továbbítom. Itthon mindannyian jól vagyunk, csak rettentően hiányoljuk a mi hercegkisasszonykánkat. Sokszor csókol:

a Te Birkhuhnkád”

A leány most a mellékelt borítékot vette kézbe.

- Milyen különös, Sibylle néni! Birkhuhnkám rendezkedés közben az egyik szekrény alatt ezt a nekem címzett, levelet találta. Kíváncsi vagyok, mi lehet benne.

A hercegné felkapta a fejét.

- Ideadnád egy pillanatra azt a levelet, Lolo?

Lolo gyanútlanul mosolyogva átnyújtotta neki. Sibylle rögtön látta, hogy csakis Joachim levele lehet. Árgus szemmel vizsgálta meg a pecsétet. Sértetlennek találta, a boríték ragasztott szélén viszont észrevette, hogy azt felnyitották. Fontolgatta, mit tegyen. Eltitkolhatja a hercegnő elől, mi a helyzet ezzel a levéllel?

Nem, úgy ítélte meg, hogy semmit sem takargathat előle, ha nem akarja elveszíteni a bizalmát. Hadd olvassa csak el a levelet.

Visszaadta hát Lolónak, és komolyan így szólt:

- Ez Joachim pecsétje és kézírása.

A leány elpirult.

- Joachim küldte… nekem?

- Igen. Olvasd csak el, mit akart közölni veled, bár egy kicsit késve jutott el hozzád.

- Igen, Birkhuhnkám azt írja, a cselédünk szerint napokkal ezelőtt egy másik levéllel együtt a nővéremnek adta át a kézbesítő. Renate bizonyára elfelejtette továbbítani nekem… vagy… hiszen haragudott rám… talán…

Hirtelen kihúzta magát, és megnézte a boríték hátoldalát.

- Sibylle néni, az imént olyan figyelmesen vizsgálgattad ezt a levelet. Miért? Mit tudsz róla?

Az asszony egyenesen a szemébe nézett.

- Ezt a levelet valaki felbontotta, és meglehetősen hanyagul visszaragasztotta.

Lolo elsápadt. Aztán reszkető kézzel feltépte a borítékot. Joachim herceg fényképe hullott ki belőle. Halk sikollyal a keblére szorította, majd elolvasta a levelet. Az arca közben többször is színt váltott. Miután befejezte, lehunyt szemmel hátraszegte a fejét. Szeméből kibuggyantak a könnyek. Mindent megértett.

Sibylle hercegné felemelkedett, és átfogta a vállát.

- Ne sírj, kincsem, ne sírj, hiszen minden jóra fordult.

A hercegkisasszonyka vad fájdalommal a karjába vetette magát.

- A boldogságunk forgott kockán, Sibylle néni, az enyém és Joachimé. Fel tudod ezt fogni? Idáig kergethet a gyűlölet egy testvért? És te… tudtad ezt?

- Csak sejtettem, kicsi Lolo, és mivel Joachim nagyon boldogtalan volt, amiért az ő hercegkisasszonykája nem kíváncsi rá, elmentem hozzád. Tisztán akartam látni. Már az első szavaidból világossá vált, hogy nem kaphattad meg a levelét. Rögtön gondoltam, hogy a nénéd keze van a dologban. Tudtam, mennyire gyűlöl téged, így hát nem volt nehéz kitalálni, hogy irigyli a szerencsédet. Joachimmal együtt meg akartunk kímélni ettől a fájdalmas felismeréstől, de most minden kiderült. Most már ne sírj! Mit fog szólni Joachim, ha ilyen kisírt szemmel állítasz be Falkenhausenbe?

Lolo felszárította a könnyeit.

- Sibylle néni, úgy érzem magam, mintha most veszítettem volna el egészen a nővéremet. Rettenetesen gyűlölhet, ha ilyen méltatlan cselekedetre ragadtatta magát!

- Ne is gondolj erre többet! Mindenesetre ezek az utolsó könnyek, amelyeket a nővéred gonoszsága miatt hullattál. Ha a jó Isten igazán jó hozzám, akkor még egyszer összehoz a nénéddel, hogy alaposan megmondjam neki a véleményemet. Már alig várom. No, most pedig nézd meg a te Joachimodat, hogy nevet rád a képről azzal a betyár szemével! Ettől mindjárt elfelejtesz minden bút-bajt. Ő majd kárpótol mindenért, nekem elhiheted. És mi, többiek is segítünk neki.

A leány a hercegnéhez simult, és megcsókolta Joachim fényképét.

- Drága Sibylle néni, milyen jó vagy hozzám! Igazad van, gondolnom sem szabad arra, mivé fajulhatott volna ez a dolog. És képzelem, hogy fogadta Joachim, amikor ez után a levél után elutasítottam a házasságot.

Sibylle hercegné mosolygott.

- Szó, ami szó, lógatta az orrát, rá sem ismertem az én vadócomra. De hát mégis vasárnapi gyerek, sosem hagyja cserben a szerencse.

Délután a hölgyek Falkerihausenbe utaztak, és Joachim herceg az utolsó árnyakat is lecsókolta a hercegkisasszonyka arcáról. Amikor ilyen szép a világ, és az ember szíve csordultig telik - akkor könnyen elfelejti, milyen I borús volt korábban az ég. A falkenhauseni parkban pedig igazán szépen énekeltek a madarak, és hét ágra sütött a nap. Tombolt a nyár, miközben a boldog pár kéz a kézben sétált a lombos fák alatt.

Három hónappal később Lolo hercegnő és Joachim herceg örök hűséget esküdött egymásnak. A lakodalmon Sibylle hercegné kitett magáért. A hercegkisasszonyka egyébként többé vissza sem térhetett Weissenburgba. Birkhuhn kisasszony, Bielke és Bangemann asszony szintén új otthonra találtak Falkenhausenben. Az egykori nevelőnő két meghitt, napfényes szobába költözött a toronyépületben, amelyből pompás kilátás nyűt a parkra; Bielke parkfelügyelői álláshoz jutott, amelyet kellő méltósággal töltött be. Bangemann asszony élvezettel ténykedett a csodálatosan fölszerelt kastélykonyhában. A főzést ugyan abbahagyta, mert arról több szakács meg egy konyhafőnök gondoskodott, viszont rábízták az éléstár kulcsait.

Meta, a cselédlány megkapta a hercegnői lak bútorait, és férjhez ment - a levélhordóhoz. A holmik egy részét eladta, a többit magával vitte. Lolo hercegnő csak néhány darabot tartott meg emlékül, köztük a menedékkunyhó kezdetleges berendezését.

Egon herceg továbbra is elragadtatottan nyilatkozott menyéről. A fejedelmi rezidencia megkopott pompája a múlté volt már, teljes bútorzatát, szőnyegeit és függönyeit felújították.

Renate hercegnő nem jelent meg a húga menyegzőjén, amit nagyon helyesen tett. Csak rontotta volna a hangulatot, ha gyűlölettől izzó szemével irigykedve lesi a menyasszony aranyfürtös fejét. Egyébként Sibylle hercegné sem ért volna rá, hogy jól megmondja neki a véleményét. Minden idejét igénybe vette, hogy méltó módon megszervezze és lebonyolítsa az ünnepséget.

A hercegségben még évek múltán is csodákat regéltek Joachim herceg esküvőjéről. És amerre attól fogva Lolo hercegnő megfordult, az emberek mosolyogva bámulták. Boldogságtól ragyogó arca éltető napsugárként hatott a kedélyekre. Tudták, hogy egyszer majd Sibylle hercegné nyomdokaiba lép, s azonnal ugyanúgy a szívükbe zárták. Sibylle hercegné gyakran megfordult Falkenhausenben, és minden ilyen együttlét az ifjú párral a felhőtlen vidámság jegyében zajlott.

VÉGE

ISBN 963 8248 52 1

ISBN 963 296 231 1

Bastei Budapest Kiadói Kft.

1539 Budapest, Pf. 629 Szerkesztőség: 1137 Budapest, Radnóti M. u. 34. Telefon: [phone]

Felelős kiadó: Oroszlán László

Felelős szerkesztő: Simonits Erzsébet

Műszaki szerkesztő: Hörömpő Gabriella

Szedés: Bastei Budapest Kft.

Nyomta az Alföldi Nyomda Rt.

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 6402.66-14-2

Készült Debrecenben, az 1998. évben

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Hedwig Courths-Mahler: Prinzess Lolo

© Bastei-Verlag Gustav H. Lübbe GmbH & Co. Bergisch Gladbach

Hungariqn translation © Komáromy Rudolf

Fordította: KOMÁROMY RUDOLF

---