Hochstetten kereskedelmi tanácsos szépséges leánya, Renáta szép is, gazdag is, okos is: nem csoda hogy nyüzsögnek körülötte a kérők. A makrancos leány azonban, valamennyiükkel szívtelenül, kegyetlenül bánik, sorra kikosarazza őket, s fennen hangoztatja, csak olyan férfi oldalán tudja elképzelni az életét, aki az o akaratát is képes megtörni: ám ilyen férfi nem létezik. A szomszéd földbirtokos, a daliás ifjú Letzingen báró, ki régen szemet vetett Renátára, elhatározta, megtöri a makrancos leány ellenállását.

Hogy célhoz érjen, különös tervet eszel ki...

HOCHSTETTEN kereskedelmi tanácsosnak sikerült keresztülvinnie, hogy az új szárnyvasút megálljon Letzingen báró birtoka és az o villamostelepe közt és ez az állomás sok embernek hasznára vált Az a sokszáz munkás, akit Hochstetten a gyáraiban és villamos telepén foglalkoztatott, csak nem mind a közeli L...g városban lakott Most tehát nem kellett többé naponta gyalog tenniök meg az utat, hanem olcsó munkásjeggyel utazhattak a vasúton.

Sőt a számtalan környékbeli birtokos is hasznát látta az állomásnak. A gazdaság termékeit kényelmesen szállíthatták be a városba, ahol a kétszázezer főnyi lakosság hűséges vásárlójuk volt

Főképpen azonban Letzingen báró járt jól, mert neki volt legnagyobb szüksége az állomásra. A környék birtokosai, akik csaknem kivétel nélkül régi nemes urak voltak, valamennyien hálásak lehettek Hochstettennek, aki nagyszabású vállalataival valósággal áldása lett az egész környéknek- Mióta a konzervgyára nagyobb méreteket öltött, mintha friss áramlat került volna a pangó mezőgazdasági viszonyokba.

Villanytelepe nemcsak a saját üzemeinek szolgáltatott erőt és világítást, hanem jutányos áron kapott áramot a vasúti állomás is, meg sokan a birtok lakói közül

Habár Hochstetten polgári származású ember volt, a nemes birtokos urak mégis mind megfordultak a házában. Ezt azonban csupán önző okok alapján tették, hogy üzleti összeköttetésben állhassanak vele. Egymás között pedig sokat gúnyolódtak fölötte, mert a kis, jelentéktelen emberke éppen nem volt elegánsnak mondható, mindamellett, hogy mindig kifogástalanul öltözködött Durvavonású arcán csak két okos barna szeme és domború, karakterisztikus homloka volt említésre méltó. Túlságosan sokat dolgozott világéletében, semhogy elsajátíthatta volna a könnyed, biztos társalgási hangot Mint üzletember energikus, munkabíró és óvatos volt Társaságban ellenben hallgatag, esetlen és gyámoltalan szokott lenni.

Ez a magaviselete adott aztán alkalmat apró hibákra, amik fölött a többiek - akik pedig oly sok hálával tartoztak neki - nem mindig siklottak keresztül a kellő finomsággal. Mivel azonban üzleti ügyekben való fölényességét mindenki érezte és sok millióra rúgó vagyona irigységet keltett a létért küzdő régi nemesek körében, ezek kicsinyes módon abban találtak kárpótlást, hogy a kákán is csomót keresve, felfújták minden apró-cseprő hibáját

És még többet gúnyolódtak a testvérén. Josephine néni, mint ahogy általában hitték, nagyon sok gúny és tréfa céltáblájául szolgált Mint öccse, o is egyszerű nevelésben részesült, és sógornője halála óta vezette a Hochstetten házat

O maga is özvegy volt már évek óta. A különben kedves és dolgos asszonyt megszállta az előkelőség vágyának nagy betegsége. Rajongott a nagyúri társaságért és magánkívül volt örömében, hogy öccse házánál megfordultak a környék előkelőségei és a L...-ban állomásozó két ezred tisztjei.

Hochstettennek egyetlen leánya volt: Renáta. A fiatal lány igen jó nevelésben részesült

Renáta karcsú, nyúlánk termetet, gyönyörű, dióbarna hajat, szép keskeny kis kezet és kedves, bájos arcocskát örökölt korán elhalt édesanyjától. Apjára csak nagy, okos barna szeme és magas, tiszta homloka hasonlított Szép és okos kislány volt és mivel egyedüli örököse volt apjának, sok kérő versengett kegyeiért

Renáta azonban akaratos, kiszámíthatatlan teremtés volt Miután visszatért a nevelőből és végignézett apja házán, a kedves, gondtalan, vidám gyermek teljesen megváltozott Szívét keserűség fogta el és őszintén megvetette a körükbe tolakodó embereket

Édesapját és Josephine nénit szívéből szerette. Az o figyelmét se kerülte ugyan el az a sok apró hiány, ami a viselkedésükben mindig érezhető volt, de tudta, hogy mind a ketten igen jószívű és jó tulajdonságokban bővelkedő emberek.

Nem kerülhette el sólyomtekintetét, hogy az előkelőségek egymás közt mennyit gúnyolódtak fölöttük. Hol egy megjegyzés, hol egy gúnyos mosolygás ötlött a szemébe. Ugyanazok a férfiak, akik neki alázattal hódoltak, hogy kegyeit elnyerjék, megvetően nézték le a szerencse fiát, aki pedig oly sok jót tett velük. Eleinte mindig vad harag támadt a Renáta szívében, és legszívesebben az arcukba vágta volna ezeknek az embereknek, hogy milyen nyomorultak. Sok forró könnyet sírt emiatt titokban. Igen gyakran megsértették finom érzéseit, és o nemsokára megtanulta megvetni az embereket és kezdett bosszút állni a kiállott megaláztatásokért.

Szeretetének minden melegével apját és nagynénjét árasztotta el, de ellágyulásairól nem tudott senki, mert mélységesen rejtegette mindenki elől. Szeszélyes, gúnyos és számítóan okos teremtésnek mutatta magát, sőt kacér is tudott lenni, ha valami alkalmatlan kérőt akart lerázni a nyakáról.

Így aztán szívtelen, kacér teremtés hírébe jutott És bár sokan csalódva mondtak le kezéről, gazdagsággal párosult szépsége mindig új és új kérőket vonzott hozzá. Mindegyik azt remélte, hogy o lesz az az egy, aki elnyeri a hideg leány szerelmét és kezét. így lett Renáta huszonkét esztendős, anélkül hogy komolyan gondolt volna a férjhezmenetelre.

A hozzájuk járó fiatalemberek közt csak egyetlenegy volt, aki nem törte magát Renáta után: Letzingen báró. A fiatal lány gőgösebbnek és büszkébbnek tartotta a bárót a többieknél és érezte, hogy az csaknem megvetéssel néz el a feje fölött Sose kereste a Renáta társaságát, sose mondott neki egyetlen bókocskát se, amit pedig az unalomig hallott a többiektől. És Renáta ot tartotta a legkiállhatatlanabbnak az összes fiatalemberek közt, akiket csak ismert. Heinz Letzingen igen gyakran fordult meg Waldburg-ban. Így hívták azt a kastélyszerű épületet, amelyet Hochstetten még évekkel ezelőtt építtetett a Letzingen birtoka és a saját gyárai közt A gyönyörű, nagykiterjedésü park, amely körülvette Waldburgot, eredetileg a letzingi birtokhoz tartozott Hochstetten jó pár évvel ezelött még az öreg Letzingen bárótól, a Heinz apjától vette azt a darab erdöt A tetemes összeg segített az öreg bárónak rendbe hozni a tönkremenő-félben lévö birtokot Igen okosan tette, hogy ezt az erdőrészt föláldozta, mert ezzel megmentette a birtok többi részét

Ehhez hozzájárult még a Hochstettennel való üzleti összeköttetése, ami igen hasznos volt a báróra nézve. Mikor az öreg úr két évvel ezelőtt meghalt, rendezett viszonyok közt lévő és csaknem teljesen adósságtól mentes birtokot hagyott a fiára. Heinz Letzingen még ma is igen élénk üzleti összeköttetésben állott a kereskedelmi tanácsossal. Ezért volt olyan gyakori látogató Waldburgban.

Ez a szép, reneszánsz stílusban épült palota igen tágas és minden kényelemmel fölszerelt épület volt Hochstetten állandóan ott lakott a családjával. Mindig élénk társas élet folyt a gyönyörű termekben, amelyeknek berendezését hozzáértőkkel készíttette el Hochstetten. Csaknem mindennap voltak vendégek Waldburgban.

Renátának egyetlen barátnője volt, akivel még a nevelőben ismerkedett össze. Ursula Ranzow gyakran heteken át ott vendégeskedett Hochstettenéknél.

Ma is kiment érte Renáta a vasúthoz. A két fiatal leány aztán Josephine nénivel együtt teázott a Renáta kis szalonjában és utána kissé lesétáltak a parkba.

Ursula bárókisasszony jelentéktelen, sápadt kis teremtés volt, de keskeny arcocskáját igen bájossá tette egy kedves kék szempár. Szegény árvaleány volt és egy igen szívtelen, rosszindulatú nagynénjétől függött, akiknél némiképp a kegyelem kenyerét ette.

Testvérbátyja, Rolf, mint tiszt L...g-ben állomásozott és gyakran járt ki Hochstettenékhez. ö volt Renátának egyik legbuzgóbb kérője!

Ursula mindig kimondhatatlanul örült, valahányszor meghívták Waldburgba. Ott élte át élete legszebb napjait Mindent ragyogónak látott, ha ott időzhetett Szerette és csudálta Renátát és rajongott érte. Vele szemben Renáta is olyannak mutatta magát, amilyen a valóságban volt A kereskedelmi tanácsos meg Josephine néni is nagyon szerették a csendes, szerény leányt és mindig örültek a jövetelének. Karöltve haladt a két fiatal lány a parkban. Világos ruhájuk kellemesen ütött el a pázsit zöldjétől. Renáta összehasonlíthatatlanul szebb, üdébb és elegánsabb volt, mint barátnője, akinek egyszerű ruhácskája tisztán rávallott az olcsó házi szabónőre. Mikor kifáradtak, leültek egy lócára és tovább beszélgettek.

Észre se vették, hogy egy harminc év körüli fiatalember lépett a sűrű csalit közé, és mikor őket megpillantotta, még beljebb ment, mintha csak nem akart volna találkozni velük. Úgy látszott, kellemetlenül érinti a fiatalembert, hogy a hölgyek közvetlenül a bozót mellett foglaltak helyet Egy darabig határozatlanul tétovázott, hogy elmenjen-e előttük, vagy ott maradjon rejtekhelyén. Az arca elárulta, hogy elengedte volna ezt a találkozást

Mielőtt azonban elhatározta volna magát akár a maradásra, akár arra, hogy nekiindul, egyszerre csak a saját nevét hallotta emlegetni, mire akaratlanul is figyelni kezdett Ursula beszélt:

-Letzingen báró természetesen most is gyakori vendégetek?

- Hogyne, ö éppen olyan gyakran jön hozzánk, mint a többiek - felelte Renáta gúnyosan.

A báró e szavak után semmi esetre se mehetett el a fiatal hölgyek elött Mert Renátát hideg és kacér teremtésnek gondolta ugyan és ha csak lehetett, kitért az útjából, de lovagiassága nem engedte, hogy megszégyenítse. És mivel észrevétlenül már nem távozhatott, inkább ott maradt állva és abban reménykedett, hogy a hölgyek hamarosan eltávoznak onnan.

Igazán kínos volt neki, hogy a következő beszélgetésnek akaratlanul is fültanújává kellett lennie.

- És imádóid közül még egyet se szerencséltettél a kezeddel? - tréfált Ursula.

- Nem bizony, és azt hiszem, ez nem is fog sohase megtörténni.

- Ej, nem hiszem én azt!

Renáta keserűen nevetett, mint ahogy fájószívű emberek szoktak kacagni.

- Nem is kell, hogy elhiggyed, kis Ursulám. Ne higgye senki! Minek ringassa magát bárki is abban a kellemes reményben, hogy egy szép napon megkapja a pénzemet, mert hiszen nem a személyemre vágynak, és nekem az elégtételül szolgál, hogy egyiket a másik után kikosarazzam, éppen, mikor már biztosak a dolgukban.

- Ó, Renáta, ezt nem szeretem hallani. Ez nem te vagy. Ha így beszélsz, azt hinné az ember, igazuk van azoknak, akik kacér és szívtelen lánynak mondanak.

Renáta harsányan fölkacagott.

- Hidd el, Ursula, hogy igazuk van. Szívtelen vagyok az emberekhez - és az is akarok lenni!

- Dehogy, ezt csak elhiteted magaddal és másokkal. De énvelem ugyan nem, mert én sokkal jobban ismerlek. Hogy is jut ilyesmi az eszedbe?

Renáta izgatottan ugrott föl és közvetlenül barátnője elé állt:

- Elmondom, Ursula. Apámat akarom megbosszulni ezeken a kiállhatatlan majmokon, akik arra se érdemesek, hogy a cipője szalagját megoldják. Te ismered apát, tudod, milyen jólelkű és csupa szív ember. Azt is tudod, mi mindent tett ö itt az emberekért, hiszen valamennyiüknek hálásaknak kellene lenniük. Ehelyett azonban kicsúfolják a legkisebb külső hibáját is és gúnyt űznek belőle. Igaz, hogy ö nem tudja olyan eleganciával viselni a frakkot, mint ők, nem tudja a monoklit úgy a szemébe vágni és olyan mulya arcot vágni hozzá, mint ök. És nem tud olyan nonchalance-szal beszélni semmiségekről és a legzöldebb junker is jobban üli meg a lovát, mint ö. Hát kérdezlek, nem gonoszság-e ez, amit gúnnyal kell ostorozni? Fáznak tőle a nemes urak és hölgyek, ha apámmal kezet kell fogniuk, mert az ö becsületes keze nem fehér és puha, mint a semmittevőké, mivel neki fiatal korában keményen kellett dolgoznia- De a pénzét kicsikarni tőle - nem, ez nem bántja érzékeny lelküket Ó, mindig dühbe jövök, ha azokra a gúnyos megjegyzésekre és pillantásokra gondolok, amit én az én éles szememmel mindig észreveszek. Mindez rosszá tesz engem - érzem és én rossz is akarok lenni és hasonlóval akarok fizetni!

Kimerülten roskadt vissza a padra.

Ursula megsimogatta a kezét

- Hála Istennek, hogy nem tudsz igazán az lenni, Renáta. Kár lenne a kedves, jóságos lelkedért Mert én nem hiszek benne, bárhogy hangoztatod is.

Renáta mélyen fölsóhajtott.

- Jobb is, ha gyerekes hited mögé rejtőzöl, kis rajongó!

- Sokat joggal szidhatsz, Renáta, bevallom, de valamennyien nem lehetnek olyan rosszak. Majd csak lesz egy, aki saját magadért fog feleségül kérni, meglátod.

- Eh, meglátnád, milyen értéktelenné lenne hirtelen Renáta Hochstetten, ha egyszerre csak szegénnyé válna. Senki se törődne többé velem!

- De olyan valaki, aki szegény volna hozzá, hogy vagyon nélkül elvehessen téged, mélységesen sajnálná, hogy le kell mondania rólad.

Renáta kutatóan nézett barátnőjére.

- Igen, tudom, Ursula - Rolf bátyádra gondolsz.

Ursula elpirult

- Hidd el, hogy nagyon szeret téged.

- Lehet, hogy csak képzeli. De tudom, azért nem szakad meg a szíve, ha le kell mondania rólam. Sose búsulj miatta, kap ö asszonyt, aki jobban hozzáülik majd, mint én. Nem hiába hívják a szép Ranzownak. A fiatal leányok mind odavannak érte. Vele szemben becsületesen viselkedtem és nem kacérkodtam vele. A te kedvedért Nem akarom vele az én rendes kis játékaimat űzni, mert a te bátyád. És kérlek is, mondd meg neki, mihelyt alkalma lesz rá, hagyjon föl azzal a fáradsággal, hogy engem mindenáron rávegyen, hogy kosarat kelljen adnom neki. Mert téged semmiképp se akarlak elveszíteni, kis Ursula!

-Efelöl nyugodt is lehetsz. Annyira szeretlek, Renáta, hogy az én barátságomat semmi se rendítheti még. Rolffal pedig fogok beszélni, hiszen én régen tudtam már, hogy az ö kívánsága nem fog beteljesedni. Nekünk, Ranzowok- nak, nem szokott szerencsénk lenni.

- Ugyan, hát az szerencse volna, ha a testvéred egy szívtelen, kacér teremtést venne feleségül? - kérdezte Renáta keserű gúnnyal.

- Én jobban ismerlek. És tudod, ha szabad őszintének lennem, te túlságosan jó vagy mindazokhoz képest, akik érted versengenek. Egyiknek se szánnálak - legföljebb Letzingen bárónak mert az igazán derék ember.

Renáta gyorsan fölállt Az arca lángolt, a szeme haragosan villámlott.

— Az, az a legkiállhatatlanabb valamennyi között! Gyűlölöm azt a gőgös elbizakodottságát Szereti éreztetni velem, hogy én csak parvenünek a leánya vagyok, aki irányában nem köteles egyébbel, mint a legfagyosabb udvariassággal, Ó, sokért nem adnám, ha ö is kérőim sorába vegyülne. Kétszeresen aláznám meg! De, sajnos, neki nincs szüksége rá, hogy gazdag asszony után vadásszon, az ö viszonyai megengedik neki, hogy elnézzen a fejem fölött És ezért mert olyan büszkén lenézni rám a magasból. A többiek is így tennének, ha nem volna olyan égető szükségük pénzre, hogy korhadt címerüket megaranyozzák vele. És ö is éppúgy körülhízelegne, mint a többiek, ha szüksége volna rá.

Ebben a tekintetben a büszke nemes urak mind a legsiralmasabbul jellemtelenek. És ilyen embert válasszak én?! Köszönöm szépen! Akit én szeretni tudnék, annak acélból kellene lennie.

Egyenesen és törhetetlenül le kellene igáznia az akaratomat Hogy ha csak rám pillant, meg kelljen tennem, amit kíván. Mert nem tudom látni az alázatos férfiakat De bocsáss meg, Ursula, ma megint nagyon rossz vagyok. Beszéljünk másról.

Ursula szerető aggódással nézett barátnője arcára. Milyen szép volt még haragjában is. Szép és gazdag - és mégse boldog sznob. Renáta átkarolta barátnőjét - Szidjál csak, kis Ursulám, látod, meghívlak, mert egynéhány kellemes hetet akarok szerezni neked, hogy kissé magadhoz térj Eleonora nénéd kemény viselkedésétől, és ehelyett minden haragomat a te ártatlan fejedre zúdítom. Igazán csúf egy teremtés vagyok! De azért légy jó hozzám, kicsikém, és szeress, szükségem van rá.

A hallgatódzó fiatalember a bozót mögött csodálkozva nézte a lágy, gyöngéd leányarcot Lehetséges, hogy ez ugyanaz a Renáta, akinek érzéstelen, kacér lényétől mindig igyekezett távol maradni? Hogyan került annyi melegség és érzés abba a hangba, amelytől eddig csak gúnyos és kemény szavakat hallott?

Gyakran elgondolta: hogyan is tud ez a gyönyörű teremtés ilyen szívtelen lenni. És most íme hallotta, hogy az édesapja kigúnyolása fölött érzett fájdalom keseríti úgy meg és az ébresztette föl lelkében a dacot is. Szabad-e ezért elítélnie a fiatal leányt? Hiszen Renátának, mint nőnek, nem volt más fegyvere apja megbosszulására, mint amit a természet adott neki. Ugyan ki ítélné el azért, hogy élt ezzel a fegyverrel?

A fiatalember úgy vélekedett, hogy Renáta rosszul ítélte meg egynémely ismerősét. Még öt - Letzingen bárót - is rosszul ítélte meg, egészen rosszul. De nem vehette rossznéven tőle, mert bizonyára nem tett semmi olyat, aminek révén jobb véleményre hangolja maga iránt a fiatal lányt. Éppen annyi joggal tartotta öt Renáta gőgösnek és önhittnek, mint ahogyan ö szívtelen és kacér lánynak hitte öt

Figyelmesen nézte Renátát

Egészen idegennek látta és hirtelen újra ezek a szavak csengtek a fülébe.

„Akit én szeretni tudnék, annak acélból kellene lennie

Ezekben a szavakban volt valami, ami ingerelte a fiatalembert. És Renáta Hochstetten általában melegen kezdte érdekelni.

Végre eltávozott a két fiatal lány. Heinz Letzingen elgondolkozva nézett utánuk. Csak egypár perc múlva indult neki, hogy folytassa útját Waldburg felé.

A kereskedelmi tanácsot kereste az imént odaát az elektromos műveknél. Ott azt a választ nyerte, hogy a tanácsos úr hazament, így aztán gyalog vágott neki a parknak, mert lovát a gyárban hagyta.

Vajon nyerhetett volna-e valaha ilyen mély bepillantást a Renáta lelkébe, ha nem rejtőzik a bozótba - hogy ne kelljen összetalálkoznia vele? Bajosan.

Egyetlen másodpercet se sajnált, amit ott töltött el, és még napok múlva is sokat foglalkozott gondolataiban azzal, amit Renátától hallott

A következő vasárnap körülbelül tizenöt vendég volt hivatalos Waldburgban. Néhány tiszt L...g-böl, köztük Rolf Ranzow is, Ursula bátyja és Renáta legbuzgóbb imádója, meg a kis Hans Redwitz hadnagy. Aztán Frankenstein grófné is két fiával, Jürgennel és Dolffal, akinek a birtoka a környéken terült el. A grófné erösen reménykedett, hogy valamelyik fia majdcsak meghódítja a milliomos kisasszonyt Frankenstein már az öreg gróf életében nagyon eladósodott volt és a grófné most már régóta csak a kereskedelmi tanácsos segítségével tudja fenntartani. Biztosra vette, hogy egy szép napon mégiscsak elhatározza magát Renáta, hogy Frankenstein grófné legyen. Meghívott vendég volt még Udo Brachs- tetten, egy meglehetősen boromissza agglegény, aki negyven esztendeje ellenére is erősen pályázott a Renáta kisasszony kezére. Nem egyedül jött, vele volt már szintén nem fiatal húga, egy éppen nem szeretetreméltó hölgy, aki olyan volt, mintha szürke pókháló fedné tagjait. Megjelenésén valami árnyékszerű színtelenség vonult végig, amit csak fokozott még a régimódi szabású szürke selyemruha.

Letzingen bárón kívül, aki most első ízben tett örömmel eleget a Hochstettenék meghívásának, ott volt még egypár nagybirtokos, egyik- másik feleségestül. Jelen volt még a villamosművek igazgatója, Bogenhart dr. főmérnök, aki csaknem minden^ vasárnap Hochstettenéknél ebédelt

A fiatal urak meg a tisztek mind lóháton jöttek. Mivel egyelőre csak hideg imbiszt tálaltak föl és még jó két órájuk volt az ebédig, Renáta rövid sétalovaglást ajánlott a vendégeknek.

Az urak azonnal beleegyeztek. Csak a kereskedelmi tanácsos aggodalmaskodott és könyörögve nézett a leányára. Renáta azonban nem vette észre ezt a tekintetet, mert éppen kutatóan nézte Heinz Letzingen. A báró a kandallóhoz támaszkodott és egyetlen szóval se helyeselte a javaslatot A fiatal lány szeme ingerülten csillogott

- Hát ön, Letzingen báró, nem szavaz a lovaglásra? - szólította föl nyilatkozatra a bárót

- A többség mellé állok - felelt a fiatalember udvariasan és hűvösen, mint rendesen, és nem követve a többiek példáját, nem ragadta meg a kedvező alkalmat, hogy bókoljon a szép lánynak. Csak a szeme villant meg egy pillanatra.

Renáta nyersen elfordult tőle.

- Hát akkor induljunk, uraim. Tíz perc múlva készen vagyok.

Még egypár bókot kipasszírozott a maga gúnyos modorában, aztán gyorsan távozott, hogy' átöltözzön a lovagláshoz.

Josephine néni éppen a télikertből jött ki Ursula Ranzowval és Frankenstein grófnéval. A télikertben ugyanis egész nyáron át is gyönyörü pálmák állottak, és a grófné, aki nagyon érdeklődött a pálmák iránt, meg akarta nézni a friss hajtásokat

A három hölgy most értesült csak a tervbe vett lovaglásról. Josephine néni aggódva kereste tekintetével a bátyját, de a tanácsos éppen távozott a szobából, hogy fölkészülődjön a sétalovaglásra. Josephine néni fölsóhajtott Ha ö jelen lett volna a tervezésnél, bizonyára meg tudja akadályozni, hogy kilovagoljanak, mert szegényke mindig félt, hogy valami baj találja érni bátyját vagy Renátát De Renáta szinte bolondja volt a lovaglásnak. Nem éppúgy játszhatott volna teniszt vagy krokettet, ha mozogni akart?

Renáta büszkén és elegánsan ülte meg a lovát és még az előkelő hölgyek között se volt senki, aki hozzá hasonló lett volna. Ami pedig a merészségét illeti, akármelyik férfival fölvehette volna a versenyt

De a tanácsos! Az nem szeret lovagolni és Josephine néni tudja ezt jól. Csak nem akarja a kedvét szegni Renátának, azért nem mondja meg neki.

A grófné és Ursula a többi hölgyek közé telepedtek. Mellettük foglalt helyet Josephine néni is és azon erősködött, hogy egy divatos hosszúnyelű lorgnonnal minél előkelőbbnek lássék. A száját hegyesre csücsörítette és időnként nevetve rázta a fejét

Frankenstein és Brachstetten grófné nagyon haragudtak Renátára, mert az urakat mind magának foglalta le. Josephine nénivel és a csendes kis Ranzow-lánnyal pedig halálra unhatja magát az ember!

Mindamellett nem árulták el bosszúságukat, hanem sok kedves bókot mondtak Josephine néninek a szép, az elragadóan bájos unokahúgára.

Ezalatt Frankenstein grófné vizsgálódó tekintettel szemlélte a jelenlevő urakat Összehasonlította őket a két fiával és az eshetőségeket számítgatta.

Rolf Ranzow az utóbbi időben föltűnően távol tartotta magát Renátától és nagyon lehangoltnak látszott Bizonyára értésére adta neki a húga, hogy itt nincs mit remélnie. A kis Redwitz nem jön komolyan számításba. Hiszen Renáta egy fél fejjel nagyobb nála - azonfelül Redwitz csak közönséges kurta nemes. A kereskedelmi tanácsos pedig bizonyára többet akar a millióiért Akkor már az ö fiai sokkal jobban hatnak a grófi titulusukkal, de meg különben is nyúlánk, magas fiúk és igen előkelő külsejük van. Igaz, hogy Dolf kissé selypít - a rossz nyelvek azt mondták róla, hogy dadog Jürgen pedig alig két esztendővel volt idősebb, mint Renáta. De azért nem valószínű, hogy habozna a választásban, ha egyszer Frankenstein grófné lehet. Udo Brachstetten a borvirágos orrával és máris elég kopasz fejével nem is jöhet számba.

Az egyetlen, aki valamelyest esélyes lehetett, az Heinz Letzingen. De öt - hála Istennek - Renáta ki nem állhatja és viszont, a báró se szívelheti a fiatal lányt Ezt már a vak is láthatta.

Így hát tulajdonképpen teljesen nyugodt lehetett a grófné. Hogy Jürgen-e vagy Dolf, mindegy - egyik csak elnyeri a Renáta kezét Igen ám, de már legfőbb ideje volna, hogy válasszon a leány. Frankenstein közel áll a katasztrófához, sokáig már nem tarthatják. Míg ilyen gondolatok foglalkoztatták az előkelő öreg hölgyet és Josephine néni is csak fél füllel hallgatott a társalgásra, az urak szemmel láthatóan jókedvűen - de csak halkan - csevegtek egymással

A kis Redwitz a kereskedelmi tanácsos lovaglótudományán mulatott - Megint úgy fog lógni a nyeregben, mint egy érett alma, minden pillanatban készen a lepottyanásra - jegyezte meg gúnyosan.

- Ostoba ötlet az öregtől, hogy mindig velünk tart - szólt közbe Jürgen Frankenstein gróf. - Mégis csak velünk kell tartania a leányörző sárkánynak. Az egyszer szent, hogy nem mulatságból ül a nyeregbe. Birkaszelíd vén lovától való félelme mindig verejtéket csal a homlokára.

- Csitt, Brachstetten, Josephine néni reánk figyel - szólt figyelmeztetően Redwitz.

- Ej, azt teljesen elfoglalja a lornyonja. És ha ö az előkelőséggel küzd, akkor nem hall és nem lát mást maga körül.

- Ugyan, hagyjátok békén Josephine nénit!

Ma én vezetem asztalhoz, akkor csak jól fogok mulatni - nevetett Redwitz.

- Az öregnél akarja behízelegni magát, hogy aztán a húgánál lássa hasznát - vetette oda Dolf Frankenstein.

Csak Létzingen tartózkodott, szokása szerint, minden megjegyzéstől. Sokkal jobb ízlésű ember volt, semhogy kigúnyolt volna valakit, akinek a vendégszeretetét élvezi.

És ma különösen kellemetlen volt az efajta beszédeket hallgatnia, mert még frissen a fülébe csengtek a Renáta panaszos szavai.

Hogy ne kelljen ezt az ízetlen beszédet tovább hallgatnia, odalépett Ursula Ranzowhoz, aki Bogenhart doktorral beszélgetett a villamosságról.

Éppen akkor lépett a szobába Renáta.

- Kész vagyok, uraim, indulhatunk, apa már vár bennünket! - kiáltott oda az uraknak. Aztán elbúcsúzott a hölgyektől.

A grófné anyai mozdulattal veregette meg a fiatal leány arcát

- Ki ne melegedjen, gyermekem, az árt az arcbőrnek.

-Az Isten szerelméért, ne lovagolj megint olyan vadul, Renáta! Gondold meg, mennyire aggódom érted - kérte húgát Josephine néni.

Renáta lopva kezet nyújtott nénjének és nevetve rázta a fejét

Brachstetten kisasszony bizalmasan hátba vágta Udo bátyját, mert az szívesebben maradt volna ülve kényelmes karosszékében. Testvérének inkább csak érthető, mint szerető figyelmeztetésére fölugrott és lassan a többiek után ballagott

Ursula a Renáta karjába öltötte kezét és kikísérte. Aztán a lépcsőről nézte az indulást

A nyeregbe szállásnál Jürgen gróf akart segíteni Renátának, de hirtelen előtte termett Heinz Letzingen és ö segítette föl a lóra a fiatal hölgyet

Renáta egy pillanatig meglepetten nézett a báró szemébe, s az arca kipirult Aztán fölintett Ursulának és sietve elvágtatott

Kétoldalt Redwitz hadnagy és Dolf Frankenstein grófnak sikerült a helyet elfoglalni. Brachstetten, Jürgen gróf és még két másik tiszt a nyomukban lovagoltak. A kis társaságot Letzingen báró és Bogenhart doktor tette teljessé és kettőjük közt a lováról szinte lecsüngő kereskedelmi tanácsos léptetett

Csakugyan nagyon rosszul festett lóháton. A máskülönben nyugodt, céltudatos férfi arca világosan kifejezte bizonytalanságát és aggodalmát

Letzingen szándékosan ment lassú lépésben, hogy Hochstettent támogathassa.

Ezalatt Renáta gúnyos mosollyal védte ki a számtalan bókot, amivel Dolf Frankenstein és Redwitz hadnagy elhalmozták. De egyszerre aztán megunta ezt a foglalkozást és lovát gyorsabb lépésre nógatva, egyenesen egy széles ároknak tartott Tüzes telivér lovával egy szökéssel előreugratott a pázsitos ösvényen és a meglepett urak alig bírták nyomon követni. Közismert volt, hogy merész meggondolatlansággal szokott lovagolni. A legjobb lovasokkal is bátran felvette a versenyt Renáta tudta jól, hogy „Wotan"-ban bátran megbízhatok. Semmivel nem törődve adta' át magát a gyors lovaglás gyönyörűségének. Egészen megfeledkezett róla, hogy mögötte többek között ott lovagol az apja is. Mert ha hátrapillant, bizonyára megfékezte volna lovát

Hochstetten akaratlanul is fölkiáltott aggodalmában, mikor Renáta úgy előreszöktette a lovát Az urak utol akarták érni a fiatal leányt és bár önkéntelenül, de Letzingen is megsarkantyúzta a lovát A kereskedelmi tanácsos csak most vette észre, hogy leánya az ároknak tart. Tudta, hogy Renáta Wotannal a legmerészebb lovas bravúrra is képes, ha egyszer elragadja a szenvedélye.

- Az Isten szerelmiért, át akarja ugratni az árkot! - nyögte a tanácsos és segítségért könyörögve nézett Letzingenre.

A báró megrezzent és a szeme különösen kezdett csillogni.

- Tessék csak nyugodtan itt maradni Bogenharttal, tanácsos úr. Én egykettőre utolérem a kisasszonyt és megakadályozom az ugrásban - szólt gyorsan a fiatalember, aztán megsarkantyúzta a lovát

Mint a szél, repült Renáta után. Az ö lova is olyan telivér paripa volt, mint Wotan és ö, aki annakidején az ulánusoknál szolgált, elsőrangú lovas volt Mialatt a többiek agyonhajszolták magukat, hogy utolérjék Renátát, Letzingen egy-két szökéssel már elébük is került A lovas elegáns, nyúlánk termete mintha egybenőtt volna a lovával és merész profilja bátran emelkedett a levegőbe. Máskor olyan hideg és hanyagul néző, mélyen fekvő szemében energikus fény lobbant meg.

Még egy jó darab földdel az árok előtt utolérte Renátát, habár az még jobban megsarkantyúzta Wotant, mikor meghallotta, hogy valaki

Utána jött

Egy gyors oldalpillantás és megismerte Letzingent. Újra föllángolt a tekintete.

- No lám, Letzingen báró - kiáltott föl gúnyosan.

A báró most egészen a leány mellé léptetett

- Kisasszony, remélem, nem akar átugratni az árkon! - kiáltott a fiatalember.

Renáta vállat vont, de esze ágában se volt meglassítani a tempóját

- Ugyan miért ne?

- Mert az árok nagyon is széles.

- Eh, Wotan játszva átugorja. Ha maga fél az ugrástól, maradjon itt - válaszolt ironikusan.

- Én ulánus vagyok és Ukas legalábbis annyira képes, mint az ön Wotanja. De önnek nem szabad átugratnia.

- Ugyan ki tiltja meg?

-Én.

Renáta gúnyosan fölkacagott Az arca sötétvörösre pirult Letzingen még közelebb szorította paripáját

- Kisasszony, Wotannak és Ukasnak csekélység az egész árok, sőt a többi urak lovai is bizonyára át bírják ugrani, de az ön édesapjáé nem. Ha a tanácsos úr ideér, vagy szerencsétlenség történik, vagy ki fogják nevetni...

Renáta megijedt és akaratlanul is megrántotta a lova kantárját

Hátranézett és apját kereste.

- ó, apára nem is gondoltam - szólt halkan.

De a báró mégis meghallotta. És abban a másodpercben, mikor Renáta megfordította a lovát, ö olyan szorosan mellé állt a magáéval, hogy Wotan kénytelen volt egészen megfordulni.

Renáta bosszúsan föl akart pattanni, mikor észrevette, de amint tekintete a fiatalember szemére esett, gyorsan elharapta a még ki nem mondott szót A szilárdan csillogó szemben volt valami, ami lezárta a fiatal lány ajkát. Lassan léptetett tovább a báró mellett Egyikük se szólt többé egy szót se. Nemsokára odaértek a többiek, is és Letzingen szó nélkül tűrte, hogy két úr közrevegye Renátát, ö maga pedig, mintha semmi se történt volna, úgy lovagolt tovább Hochstetten mellett, akinek a homlokán még ott gyöngyözött az aggodalom verejtéke.

Renáta futólag hátrafordult az apjához és intett neki.

Pillantása csak egy rövid percecskére lágyult gyöngédre, akkor, mikor apjára tekintett De Letzingen fölfogta ezt a pillantást, és szeme elgondolkozva pihent a karcsú lovason. Vajon észrevette-e, hogy az urak a szemükkel intettek egymásnak, hogy egyik a másikat figyelmeztesse a tanácsos úrra?

Szívéből szánta a fiatal lányt és legszívesebben keményen rendreutasította volna a többieket!

Renáta nem hallotta, amit két kísérője beszállt hozzá, bár gépiesen felelgetett nekik. A Letzingennel való jelenetre gondolt. Vajon miért követte öt, miért akadályozta meg az átugratásban? A saját impulzusát .követté-e, vagy pedig édesapja kérte föl rá? Titokban ö is kigúnyolta - enapját, mint a többiek?

Keserű szemrehányást tett magának, amiért figyelmen kívül hagyta édesapját

De aztán újra haragba lovalta belé magát, hogy eltűrte a Letzingen gyámkodását Milyen kiállhatatlanul gőgös volt az az ember! Úgy parancsolgatott neki, mint valami iskolás leánynak. Most hátul lovagol és kiállhatatlanul hidegen, közönyösen néz maga elé, mint rendesen. Mint már sokszor, most is fellángolt Renátában a vágy: bár megalázhatná a bárót, akinek nyugodt fölénye mindig kihozta a sodrából.

Szótlanul léptetett gavallérja mellett, sőt még a visszatérésük után is, mikor a többiek jókedvűen beszélgettek, Renáta elgondolkozva hallgatott Tekintete kerülte Letzingent, aki vele szemközt, Ursula Ranzow mellett ült

Jürgen gróf kereste az alkalmat, hogy négyszemközt lehessen Renátával, de a fiatal lány véletlenül éppen felfogta a Jürgen anyjának egy pillantását, amivel az a fiát akarta figyelmeztetni. És most már tudta, hogy hányadán áll a dolog. De most, éppen most idegesítette ez az örökös harc. Szégyellte magát önmaga előtt, amiért ilyen ostoba játékkal rászedette magát Hirtelen mozdulattal faképnél hagyta Jürgent és Ursula mellett foglalt helyet

-Szívecském, nagyon kérlek, maradj most mellettem - szólt halkan barátnőjéhez.

- Mi bajod, Renáta? Olyan sápadt vagy és izgatottnak látszol - felelt Ursula éppoly halkan.

- Ó, az fáraszt ki, hogy jelen kell lennem, mikor egy förtelmes pók a hálójába csalja zsákmányát - a legyet Tedd meg a kedvemért, ne kérdezz semmit ma este. Azt hiszem, kissé ideges vagyok, annyi azonban bizonyos, hogy kedvem volna hangosan sírni, akár valami kisgyerek...

Ursula megfogta barátnője kezét.

- Hála Istennek, újra megtaláltad önmagadat Renáta. Tudtam, hogy nem soká fog tetszeni neked az a - pók.

Renáta védekezni akart az ellágyulás ellen.

- Ó, te kis csacsi, azt hiszem, borzasztóan túlbecsülsz!

Ugyanaznap este, mikor a vendégek már eltávoztak, Renáta bement apja dolgozószobájába.

A tanácsos az íróasztalnál ült és mosolyogva nézett szép leányára. Renáta izgatott volt és ez meglátszott kipirult arcán és szeme csillogásán.

A tanácsos gyöngéd szeretettel simogatta meg a fiatal lány finom fehér kezét

- Nos, fiacskám, mi szél hozott hozzám? Van valami különös kívánságod talán?

Renáta hízelegve szorította arcát az apjáéhoz.

- Mintha te hagynál teljesítetlen kívánságot!

Édes, jó apám, hidd el, nem érdemlem én meg, hogy te mindig csak reám gondolj!

- Nem érdemled? No már én akkor - Istennek hála - jobban ismerlek, gyermekem.

- Éppen ma is érdemtelen voltam rá, apa.

- Ugyan miért?

- Mert olyan önző voltam. Mikor délelőtt ki lovagoltunk, egészen megfeledkeztem rólad. Dolf Frankenstein meg a kis Redwitz annyira fölbosszantottak bókjaikkal, hogy át akartam ugratni az árkot, anélkül hogy terád gondoltam volna...

Hochstetten komolyan és jóságosan nézett leánya bánatos arcába.

- Emiatt ugyan sose tégy magadnak szemrehányást, Renáta. A fiatalság nagyon könnyen elfelejti, hogy tekintettel kell lennie a korra. Hanem, édes fiam, az én kedvemért fölhagyhatnál ezekkel a vad lovas bravúrokkal, mindig borzasztóan aggódom érted. Ha egyszer le találnál bukni a lóról, ha valami bajod esnék, nem bírnám elviselni.

- Ó, emiatt nem kell aggódnod, apa. A Wotan hátán szilárdan és erősen ülök, akár ezen a széken!

- A legjobb lovast is érte már baleset Tudom, hogy szeretsz afféle lovas bravúrokat csinálni Wotannal, de nyíltan szólva, csudállak, mert ami engem illet, én mindig olyan kényelmetlenül érzem magamat lóháton.

- Ó és én még ilyeneket csinálok! Szidjál csak össze alaposan, apuskám.

- Elvégezted azt már te magad - nevetett Hochstetten és gyönyörködve nézte leánya elragadóan szép arcát - De hiszen minden jól végződött, mert Letzingen báró még az ugrás előtt utolért

A Renáta homlokán halvány redő jelent meg.

- Te kérted föl rá?

- Nem mondhatnám, hogy egyenesen fölkértem. De ö látta, mennyire aggódom. Tudod, Letzingen előtt nem szégyellem magam, mert ö nem nevet ki, mint a többiek, ha valamit nem úgy teszek, ahogy kellene. Különben is Letzingen igazán előkelő ember és sose érezteti velem, hogy nem tekint magával egyenrangúnak.

Renáta összehúzta a homlokát és a levegőbe bámult

- És Letzingent kivételnek tartod? Azt hiszem, ö csak jobban tudja elrejteni, amit gondol, mint a többiek. Mindenesetre azonban gőgösebb és önhittebb, mint a többi valamennyi - jelentette ki keserűen.

-Azt nem hiszem, kislányom.

- ó, tudom, Letzingen a te gyengéd. No de emiatt nem fogunk összeveszni. Beszéljünk inkább valami másról. Mért ülsz még most, vasárnap este is a könyveid közt? Hát sose szánod rá magadat, hogy egy kicsit pihenj?

- Arra ráérek majd, ha már nem bírok dolgozni, de akkor majd csak fele annyit fog érni az életem, mert úgy szeretek dolgozni, mintha a munka valami pompás élvezet volna. Valaha, fiatal koromban azért dolgoztam fáradhatatlanul, hogy mindene meglegyen szegény édesanyádnak, aki gyöngéd és finom lelkű asszony volt Mikor aztán élete virágjában elveszítettem öt, a munkában kerestem vigasztalást Azután örömömre szolgált, hogy szorgalmam kellemes életet biztosíthat a számodra, és most annyira egy lettem a munkával, hogy önként nem tudnék lemondani róla.

Renáta gyöngéden megsimogatta apja homlokát:

- Szinte irigyellek - mondta elmélázva. - Az én életem, látod, senkinek sincs hasznára...

A férfi magához vonta leányát

- Hogy mondhatsz ilyet, édes gyermekem? Hiszen te vagy számomra a napfény, ami éltet és boldoggá tesz. És Josephine néni is imád, ez neked mind semmi? És eljön majd az a nap is, mikor komoly feladatok várnak reád, majd ha férjhez mész.

Renáta a fejét rázta.

-Nem akarok megválni tőled, apa. Engem nem szerethet úgy senki, mint ahogy te szeretsz. És ha a napsugarad vagyok, hogy hagyjalak árnyékban? mondta félig komolyan, félig tréfásan.

- A napsugár messziről is melegít és világít, fiam. De tréfán kívül. Idővel meg kell barátkoznod evvel a gondolattal. Huszonkét esztendős vagy...

- Meg akarsz szabadulni tőlem?

- Nem, szívecském, hanem szeretnélek boldog asszonynak látni. Olyan férj oldalán szeretnélek tudni, mint - Letzingen.

Renáta a semmibe bámult

- Már megint Letzingen - mondta halkan. - Szeretnéd, ha mágnáshoz mennék feleségül, ugye, apa? De miért?

Hochstetten a kezére hajtotta a fejét és okos, jóságos szemével nézett a lányára.

- Mert te magad is nemes lény vagy, Renáta. Nem - ne nevess! Apád nemhiába fegyverkezik föl modern kifejezésekkel. Polgári származásod ellenére is nemes vagy, mint ahogy a nemesek közt is akad egy-egy plebejus.

- Te az apai szeretet rózsás fényén át látsz engem...

- Az én szemem áthatol ezen az eléggé erős ragyogáson is, fiam. És teljesen nyitott szemmel is szeretnélek nemes férfi oldalán látni téged. De annak nemcsak születése szerint kellene ám nemesnek lennie, hanem a szíve szerint is. Ez lenne az én álmaim netovábbja, annak ellenére, hogy én csak a nép egyszerű gyermeke vagyok. És én csak egyetlenegy ilyen férfiút ismerek, aki az ilyen nemes lovag minden föltételének meg

felel és az: Letzingen. Az éppen olyan nemes, mint te vagy.

Renáta idegesen végigsimította a homlokát

- Szegény apa! Ilyen nemes férfiú bajosan fog énutánam vágyakozni. Ebbe bele kell törődnöd neked is - nekem is. Valószínűleg lány maradok egész életemben. Kérőim közül nekem nem tetszik egy se, az pedig, aki kedvemre való lenne, annak én nem kellek. Ebben a tekintetben, úgy látszik, nagyon nagyok az igényeim. Mindegyiken találok valami kivetni valót Hát még Letzingen bárón! Ha tudná, hogy te ilyen vonatkozásban gondolsz rá, csak megvetően vonogatná a vállát

- Nem, Renáta, te alaposan félreismered Letzingen Igaz, hogy büszke - és joggal, minden igazi férfiúnak van oka a büszkeségre. De az nem áll, hogy gőgös volna és önhitt, mint ahogy te állítod. A többieknek, akik nénédet és jómagamat kinevetnek a hátunk mögött, azoknak megvan ez a hibájuk, de Letzingennek nincs.

A fiatal lány szeme sötéten villant meg.

- ó, hogy gyűlölöm és megvetem én ezeket a zsákmányra éhes nemes urakat! Micsodák ők hozzád képest? Hiszen te isteni magasságban állsz fölöttük, és ők azt hiszik, hogy mivel véletlenül nemes szülök gyermekei, már fölkapaszkodhatnak melléd. Pedig a legtöbbjénél a szüle

Késükkel aztán kimerül minden érdemük. És itt nem keresnek mást, csak hogy megkaparinthassák a pénzedet Ahhoz elég jó vagy nekik, hogy a zsebüket megtöltsd. Engem csak mint alkalmatlan ráadást fogadnának el a vagyon tetejébe. Pfuj!

Fölugrott és izgatottan "járt föl és alá a szobáiban.

- Ne légy olyan heves, kislányom - intette Hochstetten Renátát - Nem szabad olyan keményen megítélni embertársainkat

Renáta gyöngéden megölelte apját - Te nagy vagy és jó. De én nem tudok úgy gondolkozni, mint te.

- Mert még fiatal vagy és nem ismered az életet Minél jobban öregszik az ember és minél jobban be tudja látni, hogy nincsen ember hiba és bűn nélkül, annál elnézőbb lesz a mások megítélésében. Azért ugyan el ne keseredjél, Bácskám, amiért vannak, akik azért furakodnak a közeledbe, mert a vagyonodra áhítoznak. Ez nemcsak a te sorsod, hanem minden gazdag emberé.

- De hiszen akkor tulajdonképpen nem is boldogság gazdagnak lenni, apa.

-Van azért a gazdagságban is boldogság. Csak arról gondoskodj mindig, hogy a hasznodra fordítsd a gazdagságodat

- Mintha az olyan könnyű volna - sóhajtott Renáta.

Hochstetten megsimogatta a leánya arcát

- Megjön az majd magától, gyermekem. Hála Istennek, helyén van a szíved, csak attól őrizkedjél, hogy elkeserítsd magad. Meglátod, hogy ha szívedet elajándékoztad egy férfiúnak, azontúl a szerelem lesz a tanítómestered.

Renáta a fejét rázta.

-Nem hiszek benne, hogy ilyen szerelem kerüljön belé az életembe.

Hochstetten mosolygott

- Nono, eljön majd a te napod is. Talán már nincs is messze.

Renáta egy darabig elgondolkozva nézett maga elé, aztán összeszedte magát

- De most már megyek és nem zavarlak tovább, apám, mert különben nagyon későn jutsz ágyba. Úgyse engeded meg magadnak azt a luxust addig, míg feladatodat el nem végezted. Jóéjszakát, édes, jó apám.

- Pá, kislányom. Aludj jól.

Néhány hét telt el. Letzingen báró mostanában még gyakrabban járt Waldburgba, mint azelőtt. És míg azelőtt mindig az irodájában kereste föl Hochstettent, ha valami üzleti megbeszélni valója volt, most leginkább olyankor jött, mikor a tanácsos urat az otthonában találta, így aztán gyakran összetalálkozott a hölgyekkel is.

Mindig udvarias volt és hűvös. Csak a szeme nézett olykor kutatóan Renátára, aki csaknem neveletlenül viselkedett vele szemben. Midőn egyszer hevesen, féktelenül válaszolt a bárónak egy udvarias, hűvös kérdésére, észrevette, hogy az könnyedén elmosolyodott Ezt a mosolyt gúnynak érezte és elpirult haragjával.

Ha a báró jött, Renáta legtöbbnyire távozott a szobából valamilyen ürügy alatt Egynéhányszor találkozott is a báróval, mikor nagy kíséretével kilovagolt Olyankor a fiatalember udvariasan köszönt, pár szót beszélt az udvarlók seregével, de nem csatlakozott hozzájuk.

Jürgen gróf csaknem mindennap átjött anyja kíséretében. Renáta jól látta, hogy mesterkedik az öreg dáma, hogy négyszemközt hagyja Jürgennel. De a fiatal lány meghiúsította ezeket a fáradságokat és kérésére Ursula is segítségére volt.

Azt se tartotta titokban, hogy Jürgennek nincs reménykednivalója, amit végül is megértett az öreg grófné, úgy, hogy Jürgen aztán lassan-lassan visszavonult és a helyébe a tartalékba várakozó Dolf lépett.

Azelőtt mulatott volna Renáta az ilyen szabályszerű ostromon, most azonban kínosan, le verően érintette. Hogy miért, azt maga se tudta volna megmondani.

De rajta kívül Heinz Letzingen is észrevette az öreg báróné és két fia fáradságos munkálkodását Gyakran segítségére sietett Renátának valami jelentéktelen kérelemmel, mikor a grófné a fiával magára akarta hagyni a fiatal leányt

Renáta nem is álmodta, hogy Letzingen ezt szántszándékkal teszi. De Frankenstein grófné ideges lett, és Letzingent is meg Ursulát is odakívánta, ahol a bors terem.

Josephine néni az ö jámbor lelkével nem vett észre az egészből semmit. Büszke volt, hogy a grófné olyan gyakori látogatója Waldburgnak és hozzá őhozzá olyan barátságosnak látszik.

Az Ursula Ranzow látogatását eredetileg csak négy hétre tervezték, és a fiatal lány fájdalmasan gondolt a szép napok végére. Nem szívesen tért volna már most vissza nénjének egyhangú, komor házába.

Egyszer ott üldögélt éppen a kastély elragadó kis toronyszobácskájában, ami szalonképpen állt rendelkezésére egy bájos kis hálószoba mellett Eleonóra néninek írt, hogy jelezze hamarosan bekövetkező hazatérését.

Egyszerre csak nyílt az ajtó mögötte.

- Kis Ursulám, szabad bejönnöm? Vagy fontos államügyekben dolgozol?

Ursula a fejét rázta.

- Tessék, gyere csak be, Renáta. Ez a levél ráér, úgyis nehezemre esik^ megírni. - Hát miféle kellemetlen levelet firkálsz, szívecském? - kérdezte Renáta barátnője széke mögé lépve.

- Csak azt akarom tudatni Eleonóra nénivel, hogy a hét végén otthon leszek. Renáta a megkezdett levélre pillantott Aztán kinyújtotta a kezét, megfogta a levelet, összetépte és a papírkosárba dobta.

- így ni, ezt elláttam, Ursula. Még az kéne csak. Hiszen szükségem van rád, kedvesem, nélküled nem tudnám a torkuknál fogva távol tar- tani magamtól ezeket a rabiátus, grófi csemetéiket Rettenetes Eleonóra nénéd talán nem fog az utánad érzett vágyakozásba beléhalni. Annyi azonban bizonyos, hogy legalábbis hat hétig itt kell még maradnod. Ursula boldog is volt, meg is ijedt - Szent isten; Rena, édes egyetlen Renám, olyan soká csak nem lehetek a terhedre! - Terhemre? Ó, te kis csacsi lány, te! Még megérem, hogy azért is bocsánatot fogsz kérni, amiért a világra merészkedtél jönni. Leültek a díványra, Ursula fölsóhajtott, de boldogan nézett Renátára.

- ó, te drága, te egyetlen. Te nagyon is jó vagy hozzám...

- Csacsikám, te a szerénységedben túl sokra becsülöd a legtöbb embert és főképp engem. Hidd el, én igazán nem vagyok jó...

- Énhozzám mindig az voltál.

- No az nem nagy dolog, te buti kis Ursula. Rád ember nem képes haragudni.

Ursula sóhajtott.

- Ha ezt Eleonóra néni hallotta volna!

- Kedvem volna ezt írásban adni neki. Nagyon rosszlelkű egy asszony lehet, ha olyan csúnyán bánik veled.

Ursula nevetve rázta a fejét

- Nem szabad igazságtalannak lenned, Rena. Nézd, én mégiscsak nagyon terhére vagyok a néninek, ö maga se gazdag és még énrám is sokat kell költenie. Ha legalább én is kereshetnék valamit! De néném az efféle célzásra elősorolja tizenhat ősömet és ezt a gondolatot, mint valami nagy bűnt utasítja vissza. Inkább kész még nélkülözni is. Igazán nem vehetem rossz néven tőle, ha gyakran megszid, hiszen nekem is megvannak a magam hibái és gyengéi.

- Hogyne, mindenekelött a túl nagy szerénységed.

Ursula lemondóan nevetett

-Úgy beszélsz, mint vak a színekről. Mit tudsz te az életről, hisz te csak a fényt és ragyogást ismered belőle, mert máskülönben megértenéd, hogy legszívesebben elbújnék akár valami egérlyukba is a szerénység elöl. Örülj, hogy neked nem kell ilyesmire rászorulnod... Renáta forrón magához ölelte kis barátnőjét, - Tudom én azt, Ursula. De nézd, fiacskám, te olyan valamivel rendelkezel ám, amit én sose tudnék elérni.

Ursula tágra nyitotta a szemét

- Ej, mi lehet az? Erre már igazán kíváncsi vagyok.

Renáta nevetett De aztán ünnepies arcot öltött és mély hangon szólalt meg: - Az ön tizenhat ősét, Ranzow bárónő és egy gáncsolhatatlan feudális családfát Ursula mélyen fölsóhajtott - Jóságos istenem, mit érek vele? Ha legalább eladhatnám az őseimet! I Elnevette magát erre a gondolatra, aztán tovább folytatta: v

-Úgy ezer márkát ha kaphatnék darabjáért, akkor mégiscsak érnének valamit, így azonban csak utamban vannak mindenfelé. Renáta szívéből kacagott Te, szívecském, ha ezt Rolf bátyád hallotta volna! Ezt ugyan meg nem bocsátaná soha. - Ó, hiszen az ö büszkesége csak látszólagos ám. Csupán azért tartja olyan nagyra a családfánkat, mert ez az egyedüli tulajdona, és mert abban reménykedik, hogy ősi neve majd jó partihoz segíti. Hiszen neked bevallhatom. Tudod, azt hiszem, ö is szívesen odaadná valamennyi ősét, vagy tizenhatezer márkáért, ha rákerülne a sor.

- Azt hiszed?

- Egész bizonyos vagyok benne.

- Nos, reméljük, hogy ősi neve segítségével sikerül neki gazdag és boldog házasságot kötnie. Hiszen nagyon kedves és csinos fiú.

Ursula sóhajtott

- Nem nagyon bízom benne. Nekünk, Ranzowoknak nemigen szokott szerencsénk lenni.

- Ez bolond beszéd, kicsikém. Mintha a szerencse vagy balszerencse valamilyen névvel volna összefüggésben. No, gyere, keressük föl Josephine nénit Ezóta már bizonyára befejezte délutáni szunyókálását. Új édességek érkeztek. Kiveszünk egy dobozzal és lemegyünk vele a parkba, hogy ott költsük el az édes zsákmányt

És magával húzta Ursulát

Josephine néni a régi szobáját egy eldugott kis szobával cserélte föl a kastélyban, de régi bútorait magával vitte. Ezek a bútorok nem voltak se valami szépek, se értékesek, hanem kényelmesek. Ebben a szobácskában töltötte

Josephine néni szabad idejét Itt ö nem volt más, mint ö maga, egy kedves, barátságos, jószívű kis asszony. Előkelőségét kívül hagyta ezen a szobácskán. Plüss díványa fölött ott függött megboldogult férje arcképe és egyetlen gyermekéé, akit hatesztendős korában ragadott el tőle a halál. Az ablaka mindig tele volt virággal és az ablaknál kis varróasztalka állott nagy, kényelmes karosszékkel.

Ebben a karosszékben szokott szunyókálni Josephine néni, miután előbb átböngészte az újságot Itt nem használt az olvasáshoz lornyont, hanem jó, szilárd pápaszemet tett az orrára, amely alvása alatt is rajta maradt A tornyon azonban minden eshetőségre számítva, mindig ott volt a varróasztalon.

Most is itt üldögélt éppen Josephine néni, mikor a két leány belépett hozzá.

Az öreg hölgy ijedten ugrott föl és amint megpillantotta Ursulát, hirtelen a lornyon után kapott, de Renáta mosolyogva mondta:

- Hagyd azt az ostoba lornyont, néném. Sose Ksenírozd magad Ursula előtt!

Ursula csodálkozva nézett körül a kis szobában, ahol még nem járt soha.

- Ó, de kedves itt magánál, Josephine néni.

Lám csak! Milyen szépek a virágai! De a legkedvesebb ön maga, Josephine néni! Milyen bájos azzal a pápaszemmel!

Josephine néni még egyszer megpróbálta magára ölteni az előkelőséget, el akarta venni lor- nyonját Renátától, de a fiatal lány hátulról megfogta az öreg asszonykát és jobbról-balról megcsókolta.

- Ej, nénikém, Ursulának igaza van. Sokkal jobban illik neked ez a pápaszem, mint az az ostoba lornyon! Tudod, mit csinálok? Egész egyszerűen a földhöz vágom...

Az öreg hölgy ijedten ugrott föl és aggodalmasan kapott a veszedelemben levő szerszám után.

- Renáta, az Isten szerelmiért! Hiszen a mi előkelő társaságunk előtt csak nem jelenhetek meg pápaszemmel az orromon! Az olyan közönséges valami! Frankenstein grófné is lornyont használ.

- De hát istennek nem vagy Frankenstein grófné és igazán nem kell efféle előkelő szokásokkal kínoznod magadat

- Hja, gyermekem, az nem megy másképp. Nekem kötelességem apád házához méltónak lennem, és én tudom, mivel tartozom az állásának és vagyonának. Nem vagyunk mi csak olyan akármilyen emberek...

Renáta fölsóhajtott és fanyar vonás húzódott a szája köré.

- Nem, mi nem vagyunk akármilyen emberek. Kereskedelmi tanácsosok vagyunk, azonkívül Waldburg és egy egész csomó gyár tulajdonosai. Nagy vagyonunk van, automobillal, ekvipázzsal és lovakkal rendelkezünk. De nekünk mindez nem elég. Nem, mi többnek akarunk látszani, sokkal többnek és egy igazi grófnéval akarjuk fölvenni a versenyt. Ej, néném, hát nem veszed észre, hogy ezzel szegénységi bizonyítványt állítasz ki magadról? Legyen bátorságod hozzá, hogy te temagad légy! Nem tudsz úgy gondolkozni, mint én, hogy: ez vagyok én, nem több és nem kevesebb, akinek nem tetszik, fel is út, alá is.

Elkeseredett és haragba lovalta magát Josephine néni kissé zavartan nézett rá, de cseppet se látszott meglepettnek.

- Fiam, teveled egészen másképp áll a dolog. Te más nevelésben részesültél és mindig tudod, mit hogyan kell tenned. Az már vérré vált benned. Én azonban mindig bizonytalanságban vagyok és mindig körül kell néznem, vajon mit csinálnak egyes alkalmakkor az előkelő urak és hölgyek.

Renáta elfojtotta kitörni akaró válaszát. Ezt akarta mondani:

- És ebben a nagy igyekezetben egyik bakot a másik után lövöd, anélkül hogy észrevennéd. Mindezt elkerülhetnéd, ha volna hozzá bátorságod, hogy természetesen és fesztelenül viselkedjél.

Nem - elharapta ezeket a szavakat hiszen nem volna se értelme, se célja és a szegény nénit csak hiába kínozná vele.

Ursula némán hallgatta ezt a párbeszédet. Ami öt illeti, Renátának adott igazat, de azért az öreg hölgy álláspontját is megértette. Mosolyogva ölelte meg a nénit:

- Higgye él, Josephine néni, maga sokkal előkelőbb a szívében, mint igen sokan a mágnások közül.

- Igen, igen gyermekem, de azért mégiscsak másképp kell egy grófnéval érintkezni, mint egy egyszerű polgárasszonnyal.

Renáta nevetve simogatta meg az öregasszony haját.

- Jól van, nénikém, tégy hát úgy mindent, mint ahogy megszoktad. Ha majd a magad valóságában akarlak látni, mindig bejövök hozzád kicsiny szentélyedbe...

- Remélem, olyankor szabad nekem is veled tartanom? - kérdezte Ursula.

Josephine néni bólintott

- Mindig szívesen látlak, kislányom. Itt szívesen sutba dobok mindenféle etikettet.

- Azt meg is követeljük ám! És most igen édes kívánságokkal fordulunk hozzád, néném.

Pusztítást szeretnénk véghezvinni az új cukorka-küldeményben. Adsz-e belőle a magad jószántából?

Josephine néni nevetve vette elő a kulcscsomóját

- Ó, ti kis nyalánk cicák, azt hiszem, itt nincs pardon, teljesítenem kell a kívánságotokat.

A két fiatal lány nevetve vette közre Josephine nénit és együtt távoztak, Renáta magányos sétalovaglásra indult Áthaladt a gyönyörű bükkfaerdőn, ami a Letzingen báró tulajdona volt és az egész környéken a legszebb erdőnek volt mondható.

Az eszébe se jutott, hogy tulajdonképpen a Letzingen birtokán jár.

Lassan haladt át Wotannal a lágy pázsiton és álmodozva ült a nyeregben.

Egyszer csak Wotan hirtelen félreugrott, mert megijedt egy férfi alakjától, aki az egyik ösvényről a főútra lépett Renáta is fölijedt álmodozásából és Letzingen bárót látta maga előtt A báró vadászruhában volt és vállán puska lógott Udvariasan emelt kalapot

- Bocsánatot kérek, kisasszony, éntőlem ijedt meg Wotan.

Renáta szótlanul bólintott és büszkének, megközelíthetetlennek látszott Tovább akart menni, de ez a bárónak szemmel láthatóan nem volt ínyére, hanem azon volt, hogy folytassa a megkezdett beszélgetést, amiben Renáta eddig csupán egy fejbólintással vett részt

- Igazán ritka ez a szerencsés pillanat Waldburg ifjú úrnője egyedül, hűséges vazallusai nélkül látható - szólt a gúny halvány árnyalatával.

Mint ahogy várta is, a Renáta arca egyszerre megélénkült Az ajka megrándult és a szeme föllángolt.

- Éppen nem ritka pillanat, báró úr. Csaknem minden reggel egyedül lovagolok ki...

A báró udvariasan meghajolt

- Nekem mindenesetre új, mert először van szerencsém látni. Mert én valahányszor találkoztam önnel, mindig követte önt az imádók serege.

Renáta vállat vont és az ajka körül megjelent az a fanyar vonás, amit a báró mindenkor érdeklődéssel nézett a fiatal leány arcán.

- Igazán nem mindig volt az ínyemre - jegyezte meg Renáta hidegen. A báró úgy mosolygott, mintha kétségét akarná kifejezni. Nagyon tetszett neki a fiatal hölgy. Egyetlen szót se felejtett el abból, amit Renáta a barátnőjének mondott a parkban, és azóta öntudatlan vágy ösztönözte, rávenni a fiatal lányt, hogy a maga igaz formájában mutatkozzon előtte.

- Egy mindenesetre van köztük, akinek a jelenléte kellemes önre nézve. Úgy értem, hogy köztük van az is, akit majd egy szép napon boldoggá tesz ez a kis kéz, amely a Wotan kantárját fogja.

Renáta érezte, mint szökik az arcába a vér a fiatalember pillantásának hatása alatt - Talán mégis téved, báró úr - szólt megvetően mosolyogva. - Nekem ugyanis minden szándékom, hogy soha nem megyek férjhez! A báró csodálkozva nézett rá, aztán elmosolyodott

- No már azt nem hiszem! Renáta hirtelen büszkén fölegyenesedett - Pedig elhiheti, mert gyűlölöm és megvetem őket valamennyiüket!

És elfojtott fájdalommal, szenvedélyesen folytatta:

- Mit is akarnak tőlem ezek a vazallusok és imádók, ahogy maga nevezi őket? A pénzemet, vagy hogy nagyot mondjak, a szépségemet Mert mi mást tudnak rólam? Semmit, mert még egyiküknek se mutattam meg, mi vagyok!

A férfi egy fatörzshöz támaszkodott és kutatva nézett a fiatal lány szép, elkeseredett arcába. Erre a pillantásra föleszmélt Renáta. Hirtelen összeszorította az ajkát és komor tekintette^ nézett a zöld bükkfák sötétjébe. Volt valami az arcában, ami meghatotta a fiatalember szívét és hirtelen úgy tűnt föl neki, mintha hallaná, amint Renáta így szól:

„Akit én szeretni tudnék, annak acélból kellene lennie! Egyenesen és törhetetlenül le kellene igáznia az akaratomat

És egyszerre tudatára ébredt, hogy azóta, mióta ezeket a szavakat hallotta, milyen gyakran kellett erre gondolnia. És ugyanakkor valami bizonytalan vágy fogta el, végtelen vágyakozás, hogy ezt a szép, elkeseredett teremtést meglágyíthassa és odaadóvá tegye!

Lassan közelebb lépett hozzá és rászegezte nagy, biztos nézésű szemét És mintha e tekintetnek hatalma lett volna, a fiatal lány ráemelte szemét a báróra.

- De nekem megengedte, hogy egy pillantást vethessek a szívébe, ami sokat elárult Mert nekem éles szemem van, és az, amit láttam, csaknem annyira elbájolt, hogy kedvem volna imádói sorához csatlakozni.

Renáta összerezzent Nemrég még diadalmasnak érezte volna magát e szavak hallatára és rajta lett volna, hogy a bárót is tőrbe csalja kacérságával, mint ahogyan a többiekkel tette. Hogyne, hisz ez jó alkalom lett volna rá, hogy megalázza a fiatalembert, ami pedig vágyainak netovábbja volt De most mintha varázslat szállta volna meg a lelkét, szinte tehetetlennek érezte magát a férfi tekintete alatt Védekezni próbált és erővel akarta lerázni magáról ezt a varázslatot Gúnyosan fölkacagott, de az ajka megremegett Mintha fájdalom kínozta volna, összeszorította a száját és a fanyar vonás még mélyebb lett ajka körül.

- Megkímélheti magát ettől a fáradságtól, Letzingen báró, mert úgyis hiábavaló - mondta maró gúnnyal.

A báró még egyre mozdulatlanul nézte a lányt. Most azonban odalépett a lóhoz és keskeny, arisztokratikus kezével végigsimította a nemes állat sörényét És a szemében acélos fény csillant föl.

- Talán mégse - felelte halkan.

Volt valami ezekben a szavakban, aminek hallatára hirtelen a szívébe tolult a fiatal lánynak minden vére, de azért büszkén hátravetette a fejét:

- Ezen a ponton nincsen semmiféle „talán" - mondta nyersen.

A férfi azonban mozdulatlanul állt és a tekintete is szilárdan itta be a szép, makacs lányarcot.

-Amit akarok, azt keresztül is viszem! - mondta a fiatalember félig hangosan és halk szavaiban vasenergia érzett. \

Renáta lassan megremegett Egy pillanatig úgy érezte, mintha a levegőben lebegne. Elsápadt és alig tudott levegőhöz jutni. És mégis valami gyönyörűséges érzés remegett át egész valóján. De csak egy pillanatig tartott az egész, aztán vadul le akarta rázni ezt az érzést, ami valami bénító aggodalomhoz hasonlóan fogta el, és csupán egyet látott tisztán: hogy a báró meg akarta öt alázni fölényes viselkedésével. És egyszerre fellángolt benne az a forró óhaj, hogy ezt minél előbb visszafizethesse neki. Gúnyos, rekedt nevetésbe tört ki.

- Ej, ez aztán büszkén hangzik! Csak az a kár, hogy szavai némi kétséget támasztanak bennem. Lehet, hogy ön igen erősakaratú ember, báró úr, de én is tudok ám nagyon „akarni!

- Majd elveszíti az akaratát, ha szerelmes lesz, éppen, mint a többi asszonyok - jegyezte meg a férfi nyugodtan, mintha valami megdönthetetlen tényt konstatálni

A lány haragosan nézett rá a nagy, sötét szemével.

- Ha szerelmes leszek! De én nem leszek ám szerelmes soha! Annyi bizonyos, hogy még eddig nem ismerek olyan férfit, akit szeretni tudnék. Valószínűleg nem is él olyan. Nagyon is hideg és szívtelen vagyok ahhoz, hogy szeretni tudjak.

A báró mosolygott, mintha gyerek beszédjét hallgatná.

-A barátnője, Ranzow kisasszony mondta nemrég, hogy ön szeret szívtelennek és hidegnek föltűnni, a valóságban azonban jóságos, kedves és nagylelkű teremtés.

Renáta vállat vont, de mélyen elpirult

- Eh, Ursula olyan mesét talált föl önnek, amiben talán ö maga hisz csupán, ö különben is olyan szentimentális kis ábrándozó és szeret efféléket elhitetni önmagával és másokkal. A báró egy darabig némán és fürkészően nézett a fiatal lányra, aztán újra felragyogott a szeme:

- Attól eltekintve, amit Ranzow kisasszony mondott, a természet nem hazudik. Az olyan nő, mint maga, szerelemre termett ön szeretni fog, forrón, kimondhatatlanul, minden erős akarata ellenére is! Ezt megjósolom önnek. És ha akarom, az a szerelem az enyém lesz! I Renáta összerezzent, mintha ütés érte volna. Vadul és haragosan rázta meg a kantárszíjat, úgy, hogy Wotan fölágaskodott

Letzingen nem hátrált Mint az ércszobor, úgy állt a lány előtt Renátában valami vad makacsság lángolt föl. Mit nem adott volna érte ebben a pillanatban, ha alkalma lett volna kinevetni a férfit! De a torka mintha kiszáradt volna. Ej, mivel is alázhatná meg ezt az önhitt mágnást!

- A szerelmem ugyan nem, hanem a gyűlöletem igen! Gyűlölöm önt, még jobban gyűlölöm, mint a többieket! - kiáltott végre szinte magánkívül haragjában és lovaglókorbácsával nagyot vágott a levegőbe.

Aztán hirtelen visszarántotta Wotant és elvágtatott vele az erdőbe. Minden szabadkozás mellett is bizony nagyon hasonlított ez a dolog a meneküléshez...

Letzingen utánanézett egy darabig. A szeme szinte szikrázott és mosoly játszott a szája körül.

Gondolataiba mélyedve haladt át az erdőn. Egyszerre megállt, az arcán lágy kifejezés ült és még egyszer visszanézett, mintha újra láthatná a fiatal lányt.

- Meg foglak fékezni, büszke nemes sólyom! - szólt félhalkan.

Azzal gyors léptekkel távozott, anélkül, hogy még egyszer körülnézett volna.

Renáta vad galoppban tette meg az utat hazafelé, mintha önmaga elöl menekülne.

Mikor hazaért, rögtön bezárkózott a szobájába.

Szinte megmerevedve állt egy darabig. Mozdulatlanul és komoran nézett maga elé. Még egyszer átvillant az agyán mindaz, amit Letzingennel beszélt és szívét égő harag fogta el a báró és önmaga ellen. Hogyan is veszíthette ö el nyugodt iróniáját? Hiszen a báró öt bizonyára ingerelni akarta és egyben megalázni is. Amit akarok, azt keresztül is viszem!"

Hogy mondta ezt és hogy nézett rá, míg ezt mondta!

Összeszorította az öklét, mintha mindjárt neki akarna menni a fiatalembernek.

Hogy merészelt úgy nézni rá az az ember! Talán azt hitte, hogy mivel polgárleánnyal van dolga, nem kell megerőltetnie magát holmi külsőségekkel? És tulajdonképpen miért is volt ma olyan más, mint máskor szokott lenni? Már régen érezte ö, hogy a fiatal báró mostanában többet? foglalkozik vele, mint azelőtt Ugyan mit jelenthet ez? Mit akar tőle? Újra maga előtt látta Letzingent Látta keskeny, energikus arcát, karcsú, büszke termetét és finom, ideges kezét Látta a szemét, melynek a kifejezése úgy megváltozott, a szemét, amely eddig mindig hidegen és hanyagul pihent meg őrajta.

A fiatal lány elhajította a kalapját és lovagló ostorát és a tükörhöz lépett Hosszan nézte magát, mintha valami idegen arcot vizsgálgatna. És egyszerre mélységes, vad fájdalom remegett át a szívén.

A díványra vetette magát és arcát a kezébe rejtette.

„És ha akarom, az a szerelem az enyém lesz - így mondta.

- A szemtelen, a vakmerő! - sziszegte a foga közt Renáta és keserű könnyek gördültek végig az arcán.

Másnap reggel lemondott Renáta a megszokott sétalovaglásáról. Inkább bejárta Ursulával a parkot, sőt később kézimunkát is vett elő, hogy eltöltse az időt Pedig ez olyan nagyon ritka eset volt, hogy Ursula elnevette magát

- Nem tehetek róla, Renáta, de nagyon furcsa egy látvány, ha te hímzést veszel a kezedbe. Látszik rajtad, hogy nem szoktad meg ezt a foglalkozást

Renáta nevetve dobta félre a hímzést

- Úgy is van, kis Ursulám. Gyűlölök minden kézimunkát És igazán nem tudom megérteni, honnan veszel annyi türelmet, hogy a finom hímzés művészi munkáit olyan szépen elkészítsd?

-A türelem különben se tartozik legfőbb erényeid közé - nevetett Ursula.

- Nekem csak hibáim vannak, szívecském, azt jegyezd meg magadnak egyszer s mindenkorra. És nagyon kérlek rá, angyalom, tedd meg a kedvemért és ne beszélj senkinek az én „erényeimről*. Mert azt hiszem, ez igen kedves foglalkozásod.

Ursula zavarba jött

- ó, azt hiszem, talán arról hallottál valamit, amit Letzingennel beszéltem. Tudod, addig ingerelt, míg el nem zengtem a dicséretedet. Igen, így volt..

Renáta látszólag egykedvűen nézett le a gyűszűjére.

- De hát mivel ingerelt, kis Ursulám?

- Mivel? Ó, valahogyan olyan hitetlenül tud nézni, hogy az embert a szó szoros értelmében buzgóság fogja el, hogy meggyőzze a szóban levő dologról.

- Már az bajosan sikerül, ha jót beszélsz rólam.

- Igen, egyenesen fölháborító, hogyan néz. Csak a végén, mikor már nagyon dühös voltam, akkor mondta nevetve:

-Sose fáradjon tovább, kedves kisasszony, minden szavát elhiszem. - Ügy, hogy aztán nem tudtam, komolyan mondja-e, vagy tréfál.

Renáta felkacagott

- Mit bánod, higgyen, amit akar. Beszéljünk valami másról. Akarsz szívességet tenni nekem?

- Mindent, kivétel nélkül mindent!

- Akkor menj át ma délután Josephine nénivel Frankensteinba. A grófné teára vár bennünket, de nekem nincs kedvem elmenni. A grófi csemeték bizonyára megint készenlétben tartják ajánlataikat Hiába beszélek akármilyen nyíltan, ügy látszik, éppenséggel nem tudják felfogni szavamat Ezért akarom távollétemmel dokumentálni, hogy cseppet se érzem magamat otthonosan Frankensteinban: Egyedül nem szívesen menne Josephine néni, még így is bajos dolog lesz rávenni öt, hogy engem itthon hagyjon. Nem lesz más hátra, kénytelen leszek borzasztó fejfájással előállni.

- Jól van, Renáta, ha kívánod, szívesen elmegyek. Dolf meg Jürgen tehát hiába fogják kinézni nefelejcskék szemüket utánad, és ami a grófnőt illeti, nem lesz a legrózsásabb hangulatban, ha a főszemély hiányzik...

- Eh, az az asszony igazán idegessé tesz azzal, hogy örökösen az én szabadságomra vadászik!

- Úgy mondják, hogy Frankenstein már az ebek harmincadján van. Tegnap hallottam dr. Bogenharttól.

- Ez már régen így megy. Apa mindent meg tesz, ami tőle telik, hogy a grófnét megmentse a bukástól.

- Ezt Bogenhart is mondta. Azt hallanád csak apádról beszélni, csak úgy repesne a szíved örömében!

Renáta kedvesen bólintott

- Bogenhart nagyon derék ember, igazán mindnyájan szeretjük.

Az Ursula arcát valami titkos öröm festette pirosra.

- Vajon miért nem házasodott még meg? Hiszen már a harmincas évei végén van.

- Azt hiszem, nehéz fiatalsága volt. Apa beszélte, hogy, jelentéktelen külseje miatt otthon mindenben elébe helyezték a ragyogó szépségű öccsét. Ez az öccse később rossz társaságba keveredett és agyonlőtte magát Az anyja állítólag így kiáltott föl kedvenc fia holttesténél: „Egek ura, mért ezt vetted el tőlem, mért nem inkább a másikat!" - Ursula sápadt, tágra nyitott szemmel nézett barátnőjére.

- -És ö hallotta ezt?

- Bizony, hallotta.

Az Ursula szemét könny lepte el.

- Szegény, milyen rosszul eshetett neki!

- Annyi bizonyos, hogy agglegény maradt

Kár pedig, mert azt hiszem, boldoggá tudna tenni egy derék, egyszerű asszonyt - mondta Renáta, és hirtelen olyan gondolat villant át az agyán, amely egészen meglepte. Kutatva nézett az Ursula szomorú, résztvevő arcába. Ez a két ember - Ursula meg Bogenhart - csakugyan, ezek nagyszerűen összeillettek volna, mind a ketten mély érzésű, tartalmas emberek, akiknek jelentéktelen külseje igazi kincseket rejt magában. És nagyon szimpatikusak is voltak egymásnak. Szerettek együtt beszélgetni és sok közös nézetük volt Hogy ez a gondolat még sose jutott eszébe! Pedig micsoda nagy szerencse volna ez a kis Ursulára nézve, ha egy olyan férfi venné a kezébe a sorsát, mint Bogenhart!

Hallgatva ült egymás mellett a két fiatal lány. És mikor kisvártatva belépett a szobába Josephine néni, nevetve rezzentek föl.

Nemsokára hazajött a kereskedelmi tanácsos is. Üdvözölte a hölgyeket, eltréfált kissé Ursulával meg Renátával és kényelmesen telepedett le egy karosszékbe. Kivételesen nem voltak vendégek és a tanácsos úrnak ilyenkor mindig jókedve volt Ursula előtt teljesen levetkezte minden félénkségét, mert úgy tekintette Ursulát, mint aki a családhoz tartozik.

Mikor Josephine néni asztalhoz kérette őket, tréfás grandezzával nyújtotta karját a két lánynak, úgy vezette be őket az ebédlőbe. Nagyon jókedvű és elégedett tudott lenni, mikor nem kellett kritikus szemtől tartania.

Délután egyedül ült kint Renáta a teraszon egy vászonponyva alatt. A falombok kezdtek már sárgulni, de a nap még mindig forrón tűzött le.

Renáta fehér ruhát viselt, ami nagyszerűen kiemelte gyönyörű termetét. Hanyagul heverészett egy kényelmes, fonott székben és nyitott könyvet tartott a kezében, de nem olvasott. Mellette könyvekkel és folyóiratokkal megrakott asztalka állott Mielőtt Ursula elindult Josephine nénivel Frankensteinbe, egy egész határ olvasnivalót halmozott föl barátnöjének, hogy el ne unja magát

De Renátának csepp kedve se volt most az olvasáshoz. Gondolatai, újra csak visszatértek a Letzingen báróval való találkozásához.

És mintha testet öltöttek volna ezek a gondolatok, egyszerre csak meglátta Letzingent, amint lóháton hozzájuk érkezik. A fiatalember láttára az az érzése támadt, hogy el kell rejtőznie előle. Akaratlanul is fölállt, mintha el akarna szaladni. De abban a percben megpillantotta öt a báró és felköszönt a teraszra.

Így aztán ottmaradt, mintha megbabonázták volna. Ugyanakkor titkos várakozás töltötte el egész valóját, hogy vajon hogy fog a férfi viselkedni a tegnapi jelenet után.

Miután egy istállófiú gondjaiba vette a jövevény lovát, a vendég nyugodt léptekkel jött fel hozzá a teraszra. Renátának volt tehát ideje, hogy alaposan szemügyre vegye a fiatal báró karcsú, elegáns megjelenését

Letzingen úgy üdvözölte öt, mintha semmi se történt volna. Finom, előkelően tartózkodó modorban köszönt, ami most is, mint mindig, fölháborította a fiatal lányt

- Engedje meg, kisasszony, hogy érdeklődjem, hogyan végződött tegnapi sétalovaglása. Fájdalom, ma reggel nem volt szerencsém önnel találkozni - tette hozzá látszólag éppolyan udvariasan.

Renáta akarata ellenére mélyen elpirult és újra a megszokott, gúnyos modorával akarta elsáncolni magát

- És ez borzasztó fájdalmasan hatott magára, ugye, báró úr?

A báró elmosolyodott

- Férfiasan elviseltem ezt a fájdalmat, kisasszony. Szabad tiszteletemet tennem kedves nénje önagyságánál?

- A néni Ranzow kisasszonnyal Frankenstein-ba ment

- És maga nem tartott velük? No már akkor nekem különb szerencsém van, mint a grófnénak, aki bizonyára szerette volna önt látni.

Renáta érezte, hogy vendége arra céloz, hogy a grófné mennyire szeretné öt menyéül megnyerni.

- Majd csak elviseli ö is ezt a fájdalmat - idézte a fiatal lány a báró előbbi szavait, amit ez éppolyan gúnyosan meghajlással nyugtázott

- De az édesapja sincs itthon, pedig szerettem volna üzleti ügyben beszélni vele.

- Apa fent van a dolgozószobájában. Tanácskozása van a gyárak vezetőivel.

- Akkor nem szabad megzavarnom, míg vége nincs a tanácskozásának. Talán megengedi, kisasszony, hogy addig itt maradjak az ön társaságában?

- De az még soká tarthat ám - próbálta meg Renáta lerázni a vendéget.

A báró újra mosolygott. - Ráérek.

A fiatal lány érre már mégiscsak helyet mutatott a vendégének. A báró leült, Renáta pedig hanyagul tette le az asztalra a könyvét, amibe mostanáig se igen nézett bele.

- Remélem, nem valami érdekfeszítő olvasmányban zavartam meg, kisasszonyom.

- Majd befejezem később, ha már vendéglátó kötelességemnek eleget tettem. Szolgálhatok valami frissítővel?

- Köszönöm, nem kérek. Nem akarom megnehezíteni háziasszonyi tennivalóit

Szünet állt be. Renáta érezte, hogy a báró szüntelenül öt nézi, és az arca csak úgy lángolt e tekintet alatt.

- Tulajdonképpen miért is látogat meg bennünket olyan gyakran, báró úr? - kérdezte.

A bárónak egyetlen arcizma se rándult meg erre a váratlan kérdésre. Tudta, hogy a fiatal lány csak zavarba akarja hozni.

- Miért? Minden látogatójának fölteszi ezt a kérdést?

A lány elpirult.

- Nem én - felelte élesen. - A többieknél annyira biztos vagyok jövetelük céljában, hogy nem kell megkérdeznem.

Letzingen a térdére könyökölt és előrehajolt.

- Üzleti összeköttetésben állok az édesapjával.

-Az üzleteket azelőtt mindig az irodában bonyolították le. Most pedig mindig itt keresi föl apát a lakásán.

- Milyen pontosan ellenőriz!

- Csak mert feltűnik...

- És azt hiszi, valami különös okom van rá?

- Persze, mert hiszen maga sokkal büszkébb és önhittebb, semhogy ok nélkül járjon egy egyszerű polgári családhoz, mert azt csak föl se tehetem, hogy magával egyenlő rangúaknak tart bennünket

> - Ki mondta ezt, kisasszony?

Renáta haragosan pattant föl:

- Ej sose tagadja, kérem! Maga nagyon lekicsinyel bennünket, bár sokkal jobb nevelésű ember, semhogy ezt kimutassa. De én azért érzem, hogy nem sokra becsül minket, mert nincsen nemesi diplománk. De mondja, akkor miért érintkezik velünk az üzleti ügyeken kívül?

- Talán mert látom, hogy milyen nem szívesen lát, ez ingerel - mondta a fiatalember különös hangsúllyal, aminek hallatára a fiatal lány újra elpirult.

- Ön teljesen félreismer engem, kisasszony - folytatta aztán a báró komolyan. - Én nemcsak üzletileg állok közel az édesapjához, hanem igaz tisztelője vagyok neki és sokkal többre becsülöm, mint igen sok embert a magam fajtájabeliekből. Az olyan emberrel mindig szívesen érintkezem, akitől csak jót tanulhatok. Csodálom és bámulom öt, mert nagyot cselekedett és mert minden irányban mindig jót tesz. Ugyan melyik dicsekedhet el hasonlóval az én osztályombeliek közül? És micsoda csúf hálátlanság volna tőlem bármi rosszat is mondani arról az emberről, aki hosszú évek előtt talán a tönkremenéstől mentette meg Letzingent, aki már annak idején apámnak is segítségére volt szóval és tettel és aki még ma is támogat engem és mellettem áll.

Renáta fokozódó izgalommal hallgatta ezt a kis beszédet Lélegzetét visszafojtva nézte a komoly férfiarcot. Úgy érezte, mintha hirtelen valami nagy, titkos félelemtől szabadult volna meg. Legszívesebben kezet szorított volna a fiatalemberrel és forró szavakkal megköszönte volna, amit apjáról mondott. De eszébe jutott a tegnap reggeli jelenet az erdőben, és ez az emlékezés lezárta ajkait és visszafojtotta ezt az ösztönszerű érzését

-Nem győzök csodálkozni rajta, hogy így hallom beszélni, báró úr. Amit apa önért tett, ugyanazt sok már emberért is megtette, akik azonban gúnnyal és kinevetéssel hálálják meg jóságát, csak azért mert a külsőségekben nem állhatja meg a versenyt velük és mivel apa a nép egyszerű gyermeke.

- Azért, azt hiszem, nem én vagyok az egyedüli, aki megadja a kellő tiszteletet az édesapjának. Ha ön arra a rossz tapasztalatra jött, amit az imént említett azt hiszem, azok a neveletlenségek csupa nagyon fiatal, éretlen emberektől származtak.

Renáta a kezére támaszkodott

- Sajnos, még egyetlen kivételt se találtam. Maga az első, akit így hallok beszélni apáról.

- És engem még a többieknél is igazságtalanabbnak tartott, úgy-e? - kérdezte Letzingen halkan.

-Igen...

A báró még mindig előrehajolva ült és kutatóan nézett a fiatal leányra.

- Azért, mert gyűlöl.

Renáta összerezzent és ijedten nézett a báróra. Ebben a percben nem jutott eszébe, hogy tegnap ö maga használta ezt a kifejezést

És a fiatalember most már jól ismerte öt és csaknem tisztán leolvasta az arcáról minden gondolatát Renáta látta, hogy különös fény villant meg a férfi szemében, mintha valami titkos öröme volna. Azt hitte, hogy Letzingen mulat rajta. Mereven állt fel és elfordult

- Meglehet, hogy azért - felelte könnyedén, mintha unná már a dolgot

A férfi arcán átvillant valami.

Mégis meg foglak szelídíteni - gondolta és gyönyörködve nézte a kedves teremtést

- Tulajdonképpen miért is tisztelt meg ezzel a megsemmisítő gyűlölettel, kisasszony? - kérdezte vidáman.

Renáta bosszúsan harapdálta az ajkát.

- Miért? Mert maga kiállhatatlanul elbizakodott és fölényes. Mert nagyon kellemetlennek tartom az önhitt viselkedését, mert - ó, minek is soroljam föl mindezt - elégedjen meg magával a ténnyel.

A báró gúnyosan meghajolt

- Tökéletesen megelégszem vele. Kérem, ne fáradjon jeles tulajdonságaim felsorolásával. Teljesen meggyőződtem róla, hogy ön gyűlöl, mélységesen gyűlöl. De most hogy ismerem irányomban táplált érzéseit, most kezd csak igazán ingerelni az a vágy, hogy csatlakozzam számtalan imádójához. Akkor csakugyan lesz okom, hogy gyakrabban megjelenhessek a tanácsos úr házában. Nem igaz?

Renáta nyugtalanul nézett a Letzingen arcába.

- Ez már sok - mondta fölháborodva.

- De kedves kisasszony...

- Hallgasson, nem akarok egyetlen szót se hallani erről a témáról!

Letzingen meghajolt és látszólag kényelmesen visszaült a helyére. Aztán összekulcsolta a kezét és malmozni kezdett a hüvelykujjával.

- Szép időnk van ma - szólt aztán fontoskodva.

Renáta csodálkozva nézett rá.

- Igazán szellemes megjegyzés - gúnyolódott.

- Sajnos, ebben a pillanatban semmi okosabb nem jut az eszembe. Vagy parancsolja talán, hogy inkább a szántás-vetésről vagy marhatenyésztésről beszéljek? Vagy esetleg politikáról?

Renáta felállt

- Nem akarom mélyreható idevizsgálásában zavarni, báró úr. Egyébként pedig hallom, hogy az urak távoznak apám szobájából, mindjárt bejelentetem önt

Kurtán bólintott egyet és gyorsan bement a házba.

A báró szótlanul nézett utána, de a szeme föllángolt Renáta Hochstetten most már nagyon kívánatos volt előtte. Tudta, hogy kell küzdenie érte, hisz a leány maga jelölte ki a hódítás útját és ö szilárdan akart ezen az úton haladni. Mert ezt a büszke, akaratos teremtést nem lehet ám a mindennapi módszer szerint meghódítani!

A báró ismeri az asszonyokat..

Renáta a szobájában állt és borzasztóan haragudott önmagára és Letzingen báróra. Keze idegesen cibálta kis csipkekendőjét

- Ó, a szemtelen! - kiáltott fel éppen, mint tegnap.

De mégse haragudott úgy, mint tegnap. Amit a férfi az édesapjáról mondott, az jólesett a szívének. És ezt nem felejtette el, bárhogy akarta is elhitetni magával, hogy gyűlöli öt!

Egynéhány hét telt el. Az ősz megsárgította, sőt részben le is hullatta a faleveleket

Ursula Ranzow még mindig Waldburgban időzött mert Renáta hallani sem, akart barátnője elutazásáról.

Jürgen Frankenstein gróf Berlinben tartózkodott. Az anyja belátta, hogy Jürgen fia nem sokat remélhet Renátától, hát inkább elküldte, hogy a fővárosban próbáljon szerencsét Dolf azonban még nem adott fel minden reményt éppen, mint a többi imádók, akikkel Renáta újra csak kacérkodott mert meg akarta mutatni Letzingennek, hogy minden fáradsága hiábavaló lenne.

Heinz Letzingen okosan hátul maradt tartalékban. Renáta most nagyon is lóhátról nézett le rá, neki tehát meg kellett várnia, míg újra biztos helyen tudja magát mielőtt újabb attakba kezd. Alapjában véve Renáta kissé csalódottnak érezte magát hogy a báró nem ad neki alkalmat a visszautasításra...

Az l...g-i tisztek és a környékbeli birtokosok együttesen tervezgettek egy Hubertus-napi vadászatot.

A találkozót a letzingeni pásztorkunyhóba tűzték ki. Mindenféle kocsikban érkezett meg a sok néző. Ez egyszer a kereskedelmi tanácsos is kényelmes hintójában jelent meg. Mellette Ursula foglalt helyet és a hátsó ülésen Frankenstein grófné és Josephine néni ülték.

A grófné két okból fogadta el a Hochstettenék kocsijába való meghívást. Először is a saját fogata igen kétes állapotban volt, aztán el akarta ijeszteni a Renáta kérőit azzal, hogy olyan látszatot adjon az együttlétüknek, mintha már ö is egészen a családjukhoz tartozna.

Renáta a Wotan hátán ült ismerős tiszti asszonyok között, akik, éppúgy, mint ö, részt akartak venni a vadászatban.

Körös-körül vidám nyüzsgés töltötte be a levegőt Nemsokára forró bólét szolgáltak föl, hogy a vadászokat fölmelegítsék és nekitüzeljék, mert a reggel bizony meglehetősen hideg volt. A mezőt már mindenütt dér borította.

A fiatalság már most igyekezett lefoglalni magának táncosnőt az este megtartandó kaszinói bálra, mert a rókavadászatot minden évben fényes bál szokta bezárni.

Mivel elég soká tartott, míg valamennyien összegyülekeztek, a lovasok mind leszálltak paripáikról, hogy a nemes állatok pihenhessenek még. Sőt nagyrészt a kocsikban ülök is kiszálltak és a lovasok közé vegyültek.

Ursulának sikerült odaküzdenie magát Renátához. Most aztán egymás mellett ültek egy kidűlt fatörzsön. Hans Redwitz éppen elragadtatva ürített ki egy palackot, amelyet Renáta az ajkával érintett Brachstetten és Dolf a fiatal lány mellett levő helyért veszekedtek, amit Ursula szabadon hagyott

A Renáta gondolatai pedig távol voltak innen. Tekintete mindig kutatva siklott végig a tömegen. Letzingen még nem volt itt bárha ö lakott legközelebb a találka helyéhez. Afelől azonban bizonyos volt Renáta, hogy a báró nem mond le a vadászaton való részvételről.

Most Josephine néni közeledett a grófnéval. Az utóbbi gyöngéd anyai szeretettel simogatta meg a Renáta arcát és kérte, hogy ne lovagoljon olyan merészen. Redwitz Josephine nénit kerítette hatalmába és erőnek erejével belediktált egy pohár bólét. A néni kényeskedően nevetett és kérette magát. Renáta észrevette, hogy a körülöttük állók hogy mulatnak a jeleneten, de csudálatos módon most nem bosszankodott rajta, mint azelőtt Attól a naptól kezdve felülemelkedett az ilyesmin, mióta Heinz Letzingen báró azt mondta neki, hogy ö nem vállal közös nézetet rangtársaival, akik gúnyolódnak az ilyesmi fölött Kedvesen mosolyogva nézett nénjére. - Gyere, nénikém, menj vissza Ursulával a kocsiba. Mindjárt útnak indulunk és akkor nehéz lesz kijutnod ebből a tömegből.

- Engedje meg, kisasszony, hogy kedves nénjét a helyére kísérjem - kérte Redwitz, mintha e kívánsága beteljesedésétől függött volna mennybéli üdvössége.

Renáta olyan pillantással nézett rá, hogy a tiszt lesütötte a szemét.

- Ne fáradjon, Redwitz. Ranzow kisasszony elkíséri a nénit és ez teljesen elég.

Redwitz meghajolt és hogy zavarát palástolja, hangosan felkiáltott:

- Na, végre itt jön Letzingen. Azt hiszem, most teljes a létszám és indulhatnánk.

Renáta nem fordult az érkező felé, mint a többiek, hanem még egyszer megnézte, hogy rendben van-e minden a nyergen és kantáron. Ebben a pillanatban mellette termett Letzingen.

- Jó reggelt, kisasszony.

Renáta fejbólintással üdvözölte a bárót.

- Engedjen meggyőződnöm róla, hogy rendben van-e minden a nyergen. Megígértem az édesapjának, hogy utánanézek.

- Ne fáradjon, kérem, minden rendben van - felelte Renáta kurtán. De a báró mégis nyugodtan és lelkiismeretesen végigvizsgálta a lovat és szerszámait. Aztán nyeregbe segítette a fiatal lányt, bár Renáta előbb haragosan más segítség után nézett körül.

Mellettük egy kis hadnagyné búcsúzott fiatal férjétől, mintha évekre kellene elválniuk.

- Isten veled, kis uram.

- Viszontlátásra, csibém.

Renáta gúnyosan nézte a fiatal párt, sőt a báró is elmosolyodott ennek az érzékeny búcsúnak a láttára.

- Hej, ha majd mi is ilyen szerető pár leszünk - szólt félig halkan Renátához.

A fiatal lány megrántotta lova kantárát és elfordult, hogy arca hirtelen pirosságát elrejtse. Letzingen hallotta a halkan mondott „szemtelenét, de azért nyugodtan ment oda Ukas-hoz, felszállt és egyenesen Renáta mellé léptetett

A fiatal lány másik oldalán Dolf Frankenstein gróf lovagolt A kocsik utat törtek maguknak. Utasaik közül néhányan helyet cseréltek. Josephine néni meg a grófné kedvesen integettek Renátának. Most Ursula is odafordult és ugyanakkor a kereskedelmi tanácsos is arra nézett. Hochstetten kérő pillantást vetett a báróra, mire ez néma fejbólintással válaszolt A tanácsos úr ugyanis felkérte volt a fiatal bárót hogy vigyázzon Renátára és lehetőleg maradjon folyton mellette.

Pedig erre a kérésre nem volt szükség, mert Letzingen enélkül se tágított volna a fiatal lány mellől.

A kocsiktól jobbra most már zárt sorokban haladt tova a lovascsapat A nap keresztülhatolt a ködön és tiszta fénnyel tűzött le a mezőre. A tisztek egyenruhái közt fel-felcsillant egy-egy piros frakk. A kutyák eleinte nem találtak rá a nyomra, azért csak lassan haladtak előre. A kocsik lépést tartottak a lovasokkal.

De egyszerre vége lett az egész rendnek.

A kutyák nyomra jöttek és a lovasok hirtelen vad ügetésbe kezdtek. Csakhamar ungon- berken túl jártak és eltűntek az erdő belsejében.

Renátát is magával ragadta az általános izgalom. Vadul száguldott mindig a nyom után. Egyszer, amint éppen egy árkot ugratott keresztül, futó pillantást vetett maga mellé és látta, hogy Letzingen most ott van közvetlenül mellette. A vér az arcába szökött. Lovagvesszője a magasba emelkedett, egy ütés, és Wotan mint a szélvész száguld tova, de Ukas se marad ám el az oldala mellől. Dolf Frankenstein azonban hátramarad és a többiek se bírják Renátát és Letzingent követni. A fiatal hölgy egyre csak hajszolja a lovát De hiába, a fiatalember nem tágít mellőle!

Hallali!...

Vége a vadászatnak. Letzingen lett a győztes.

Egészen a végén Wotan kissé elbágyadt és elmaradt. De Letzingen ennek ellenére is udvariasan felajánlotta a róka farkát Renátának, a fiatal lány azonban határozottan visszautasította a figyelmet. Erre Letzingen - látszólag egykedvűen - a saját vállára kötözte a zsákmányt

A tisztek kissé szégyenkeztek, hogy nem közülük került ki a győztes, de tulajdonképpen Letzingen is ulánus volt és nevezetes volt róla, hogy milyen kitűnő lovas. Körülfogták a bárót és kezet szorítottak vele. Renáta félreállt Nagyon bosszankodott amiért Letzingen még most se veszítette el megszokott hűvös hanyagságát Kis idő múlva, mikor az üdvözlök már elszéledtek mellőle, Letzingen odalépett a fiatal lányhoz.

- Nem tudná mélységes gyűlöletét legalább formális szerencsekívánattá legyűrni, kisasszony? - kérdezte halkan.

A fiatal lány vállat vont.

- Minek? Fontos az magának?

A férfi komolyan nézett Renáta szemébe.

- Fontos, mert ez a győzelem szimbóluma volt egy másik győzelemnek, amit csak ezután remélek elnyerni.

Renáta mindjárt tudta, miről van szó, de úgy tett mintha az egészből egy szót se értene.

- Ha ahhoz szükségesnek tartja formális szerencsekívánatomat, hát gratulálok, báró úr - mondta gúnyosan.

- Nyújtson kezet, mint ahogy becsületes ellenségekhez illik.

Renáta habozva nyújtotta a kezét, amit a fiatalember erősen megszorított és gyorsan megcsókolt

Renáta haragosan rántotta vissza a kezét mintha valami megégette volna.

- Volna még egy szabad tánca a számomra, kedves kisasszony? - kérdezte a báró.

Renáta szeme most diadalmasan villant meg.

- Nincs, mindent odaígértem már - felelte kurtán.

A fiatalember egykedvűen bólintott

- Gondoltam - mondta nyugodtan.

Renáta az ajkába harapott. A báró bizonyára szándékosan várt míg ö valamennyi táncát odaígéri, hogy még a kötelességszerű egyetlen táncot is lerázza a nyakáról. így gondolkozott Renáta; elég következetlenül, mint minden haragos nő.

Nemsokára hazafelé kezdtek készülődni. Elöl a zene haladt, utána pedig tömött sorokban lovasok és kocsik most már vegyes összevisszaságban.

Redwitz és Udo Brachstetten a kereskedelmi tanácsos fogata mellett haladtak. Rolf Ranzow a Funkenburg ezredes kocsija mellett lovagolt Az ezredesné mellett az ezredesnek egy unokahúga ült, Magda Soltenau, aki hetek óta L...g- ben van látogatóban. A csinos, vidám, fiatal lánynak, mint egy gazdag földbirtokos egyetlen gyermekének és egy ezredes unokahúgának, nem volt hiánya udvarlókban. De szemmel láthatóan kitüntette Rolf Ranzowot a többi felett aki mint az ezredes adjutánsa, gyakran összejött velük.

Mivel Ursula a bátyjának nyíltan megmondta, hogy Renátánál nincs mit remélnie, Rolf kitért a Renáta útjából és csakhamar rájött hogy annak rendje és módja szerint belészeretett a csinos szöke lányba.

Renáta az utolsó pillanatig tétovázott mielőtt csatlakozott volna a menethez. Azt remélte, hogy Letzingen mégiscsak elveszti a türelmét és otthagyja öt, de a báró nem tágított mellőle, éppen, mint Frankenstein gróf, akinek ismét sikerült elnyernie a fiatal lány másik oldalát

Végre is így hármasban érték utol a menetet Közvetlenül előttük két fiatal hadnagy lovagolt akik unatkozva baktattak előre és olykor-olykor át-átpillantottak Renátára. Mikor a fiatal lány végre elszánta magát hogy követi a többieket olyan pillantást vetett Letzingenre, mintha azt mondaná:

- Mit akarsz még most is tőlem?

A báró, mintha csak hangosan tették volna fel a kérdést, udvariasan meghajolt és azt mondta:

- Megígértem az édesapjának, hogy az egész vadászat alatt ön mellett maradok.

Renáta összeráncolta a homlokát.

- De a vadászatnak már vége.

-A pásztorkunyhónál megszabadul majd a jelenlétemtől.

Frankenstein értelmetlenül és nem egészen szellemesen mosolygott ezen a kis szóharcon.

Hochstettennek hazatérése előtt el kellett vinnie a grófnét Frankensteinba.

Renáta úgy határozott, hogy egészen a parkig együtt marad a lovascsapattal. De Wotan egyszerre csak megbotlott egy kiálló fagyökérben, úgy, hogy a hirtelen lökés csaknem kidobta Renátát a nyeregből.

Azonnal segítségére siettek a fiatal lánynak, de elsőnek Letzingen ugrott ki a nyeregből, és még mielőtt a többiek segítségére lehettek volna, ö már ott volt a fiatal lánynál és szelíden, vigyázva visszaemelte a nyeregbe. Mikor átkarolta a karcsú termetet, kissé elsápadt

- Megsérült valahol, kisasszony?

Renátának hevesen sajgott a lába, de nem

akarta, hogy észrevegyék.

- Kár volt fáradnia, báró úr. Hiszen a többi urak is segítettek volna.., -Az én tulajdonomhoz senki másnak nem szabad nyúlnia - suttogta a fiatalember izgatottan.

Renáta mélyen elpirult és hevesen vissza akart vágni, de azalatt odaértek a többi urak is.

Az urak aggódva kérdezték, hogy fáj-e valamije.

-A lábam megsérült, nem tudok ráállni - felelt Renáta.

Letzingen minden teketória nélkül újra odalépett hozzá és leemelte a lóról. Pár lépést vitte a könnyű terhet és óvatosan tette le egy fatörzsre.

Két tiszt közben Wotant vezette arrébb.

Renáta sápadt volt és fájdalmában összeszorította az ajkát Letzingen nem törődve a fiatal lány tiltakozásával lehúzta a szorosra fűzött cipőcskéjét ízületben nagyon fájt és erősen megdagadt a Renáta lába.

- Nincs más hátra, kisasszony, várnia kell itt, míg kocsit tudok szerezni, ami érte jöjjön. Lovagolni így se, úgy se tud a sérült lábával - mondta Letzingen.

Renáta csak bólintott a beleegyezése jeléül.

Letzingen most Dolfhoz fordult

- Kedves grófom, magam egész közel lakom ide. Legyen olyan jó, lovagoljon haza és küldjön valami kocsifélét ide.

Dolf sokkal szívesebben maradt volna Renáta mellett, de nem volt szabad vonakodnia. Lóra kapott és elvágtatott.

Mikor túl volt a szemhatáron, Letzingen a két ott várakozó fiatal tiszthez fordult.

- Az urak közül az egyik lesz szíves, ügy-e Waldburgba lovagolni és bejelenteni a balesetet, hogy mindent elkészítsenek, mire a kisasszony hazaér. A másik úr pedig legyen olyan jó és amilyen gyorsan csak lehet, rendeljen oda orvost Waldburgba.

A fiatalemberek siettek eleget tenni a felhívásnak.

Most hát egyedül volt Letzingen Renátával. Wotan és Ukas eleséget keresve poroszkált

Letzingen egy fához támaszkodva állt Renáta előtt

- Nem fázik, kisasszony?

- Nem.

- Nagyon fáj a lába?

- Ha nem mozgatom, nem fáj.

- Most majd egy jó időre le kell mondania ezekről a vad lovaglásokról.

- Fájdalom.

- Nem ez az egyetlen jó az ön baleseténél.

- Mit bánja maga az én lovaglásomat?

- Mert nem szeretem, ha asszonyféle olyan szilajul lovagol Majd ha a feleségem lesz, ezt úgyis megtiltom önnek.

Renáta haragtól villámló szemmel nézett a fiatalemberre.

- Engedje meg, hogy nevessek.

- Kérem, méltóztassék. Mégis a feleségem lesz, ha úgy akarom, ha majd komolyan akarom. Egyelőre még ráérek.

Renáta a zsebkendőjébe harapott

-Szabad talán aziránt érdeklődnöm, hogy mikor fogja akarni? - kérdezte maró gúnnyal.

Letzingen sokáig nem felelt Szinte akaratlanul letérdelt a fiatal lány elé. Renáta megremegett és nem bírta a tekintetét kiragadni a fiatalember pillantása alól.

Végre félig hangosan mondta Letzingen:

- Majd szólok önnek, ha ott tartunk.

Renáta idegesen felnevetett

- Nem tudom, mit csudáljak jobban, báró úr, az ön önérzetét vagy... vagy...

- Vagy a vakmerőségét mondja csak ki egész bátran. Úgyis minden gondolatát leolvasom az arcáról.

- Ott ugyan nem sok hízelgőt talál.

- Hátha mégis - a sorok közt is tudok olvasni. De különben is egész jól elviselem az igazságot

- Akkor legalább azt vallja be, hogy hallatlan módon visszaél az én gyámoltalan helyzetemmel.

Letzingen nyugodtan nézte a remegő lányt

- Igaz, hiszen most a harcmezőn vagyunk. Márpedig küzdő ellenfelek nem szoktak szelídek és figyelmesek lenni. Mivel ön amúgy is mélységesen gyűlöl, az már nem is tesz számot nagyobb-e az a gyűlölet vagy kisebb.

- És noha tudja, hogy gyűlölöm, mégis merészkedik arra gondolni, hogy én a felesége leszek?

- Még nem akarom egészen, kisasszony. De azt mondom, hogy vigyázzon majd magára, mert ha akarni fogom, keresztül is viszem!

- Félni? Ez már nevetséges!

- Hát nem fél? Annál jobb. Köszönöm.

- Micsodát

- Hogy nem fél a feleségemmé lenni. Már ez nagy haladás.

Renáta lehunyt szemmel hajolt hátra. Min- den vad kavarodásban forgott körülötte. Egy pillanatra megingott ott ültő helyében.

Letzingen ijedten ugrott mellé és föléje hajolt.

- Engedje meg, hogy támogathassam.

Renáta összerezzent Csak némán rázta meg a fejét és mereven felegyenesedett

Letzingen visszalépett és újra a fához támaszkodott de lágy, meleg tekintetét nem vette le a halvány leányarcról.

Renáta lopva vetett a báróra egy pillantást És még mindig azt a lágy, gyöngéd tekintetet látta, amely egyre az ö arcán pihent Akár örökké is elüldögélt volna ott az erdőben és nézte volna a férfi arcát De szinte megkönnyebbülten lélegzett fel, mikor végre kocsi robogást hallott - és ezzel vége volt a varázslatnak.

Dolf Frankenstein sietett, amennyire csak bírt, sőt a rozzant vén Frankenstein-féle ekvipázst érte a nagy tisztesség, hogy elvigye a fiatal Hochstetten kisasszonyt

Mikor megállt a kocsi, Letzingen ismét átkarolta Renátát és odavitte a kocsihoz. A leány szíve vadul vert érzékei egészen megzavarodtak. De hirtelen érezte ruháján keresztül, hogy a férfi szíve éppolyan hevesen dobog, mint az övé. Szinte aléltan pihent a férfi karjaiban.

Mikor Letzingen beültette a kocsiba Renátát ijedten vette észre, hogy a fiatal lány elájult Egy pillanatig tanácstalanul nézte a fehér, nyugodt arcot. Legszívesebben életre csókolta volna forró, gyöngéd csókjaival - de a kocsi másik oldalán megjelent a Dolf Frankenstein arca.

- A kisasszony elájult. Kérem, hozza ide azt az üveget.

Dolf bosszúsan ment az üvegért Mi is jut eszébe ennek a Letzingennek, hogy így rendelkezik vele és így feltolja magát a fiatal lány védőjéül?

Még nem ért oda a lóhoz, mikor Renáta ismét kinyitotta a szemét. Nem tudta, hol van és mi történt vele. Édes, álmodozó mosolygás futott át az arcán, sötét szeme pedig magafeledten sütött oda a Letzingen arcára. A férfi nagyokat lélegzett és lehajolt a beteghez. Akkor nyúlt be éppen Rolf a bőrrel bevont kis üvegért a kocsiba.

Renáta egyszerre magához tért Az arca piros lett. Nyersen felegyenesedett A mosolygás eltűnt az arcáról és vele együtt megsemmisült a ragyogó tekintete is.

Az üvegcsét visszautasította.

- Köszönöm, már elmúlt Nagyon köszönöm a szíves fáradságát, kedves gróf.

Dolf sietett biztosítani a kisasszonyt igaz örömére szolgált hogy segítségére lehetett.

- Kényelmesen ül így, kisasszony? - kérdezte Heinz Letzingen aggódva.

- Köszönöm, jól ülök. Most már ne fáradjanak tovább.

- Majd én kísérem a kocsit és magammal viszem Wotant Waldburgba - szólt Letzingen ellentmondást nem tűnő hangon.

-Én is önnel tartok, kisasszony - sietett Dolf biztosítani Hochstetten kisasszonyt.

Az urak hamarosan nyeregbe szálltak és útnak indultak a nyitott kocsi mellett Letzingen betakarta a fiatal lány vállát hogy meg ne fázzon.

Aggódva és kutatva nézett az arcára, vajon nem okoz-e fájdalmat neki a kocsi rázása.

Renáta csendesen, csukott szemmel ült a kocsi párnáira dűlve.

Letzingen pedig akarva, nem akarva egyre a fiatal lány édes mosolyára és felvillanó tekintetére gondolt. Ez a mosoly meg ez a tekintet tisztán elébe tárták a valóságot amelyet már- már régóta sejtett: hogy Renáta szereti öt, és csak azért bújik meg mondvacsinált gyűlölete mögött hogy el ne árulja magát

Ez a tudat egészen ellágyította a bárót és gyöngéd érzések lopóztak a szívébe.

A Renáta lába erősen megdagadt mire az orvos megérkezett Josephine néni a lovaglás ellen általánosságban és egyenkint is kikelt és azt állította, hogy ö már régen sejtette, hogy baj lesz belőle. Az orvos mosolyogva nyugtatta meg és biztosította róla, hogy hideg borogatás, később enyhe masszázs, mindenekfölött azonban egy ideig teljes nyugalom, tökéletesen rendbe hozzák a megsérült lábacskát.

Hochstetten ott ült a díványon Renáta mellett

Renáta megsimogatta apja kezét

- Igazán nincs semmi komoly baj, édesapám. Még csak nem is fáj.

Hochstetten mosolyogni próbált

- Csakhogy mindig az jár az eszemben, mi történt volna, ha szerencsétlenebbül esel? Ha ezután még egyszer lóháton látlak, kétszer annyira fogok aggódni.

Renáta elgondolkozva nézett maga elé. A Letzingen szavaira gondolt:

„Nem szeretem, ha asszonyféle olyan vadul lovagol...*

- ígérem, hogy többet nem feledkezem meg magamról és nem eresztem szabadjára Wotant apa. Hogy ne aggódjál - tette hozzá kedvesen. Természetesen szó se lehetett róla, hogy el- menjen a bálba, és ami azt illeti, a lemondás cseppet se esett nehezére. Mikor azonban Ursula kijelentette, hogy ö is otthon marad, Renáta energikusan visszautasította.

- Egy álló hétig nem szólok hozzád egy kukkot se, ha nem mégy el a bálba. Még csak az kellene, hogy énmiattam itthon maradj!

- De drágám, nézd, olyan szívtelen valamit hogy én most mulatni menjek és egyedül hagyjalak téged.

- Csacsi, én elmegyek egy egész csomó bálba tenélküled és eszembe se jut, hogy emiatt szemrehányást tegyek magamnak. Ne légy olyan bolond, kis Ursulám. Szépen elmégy a bálba; Josephine néni elkísér. Ha vonakodtok nélkülem menni, meglátjátok, nekirugaszkodom és felkelek, hogy elbicegjek veletek. De mit is akartok itthon csinálni? Nekem semmi szükségem nincs rátok. Apa elég társaság nekem. És veletek mehet Bogenhart dr. is, hogy ne legyetek egészen férfikísérő nélkül. Légy olyan jó, apa és telefonálj mindjárt Bogenhartnak, hogy előbb idejöjjön, mintsem a bálba megy, hogy ezt a két kis hajót vontassa el magával.

És keresztülvitte, amit akart Josephine néni és Ursula Bogenharttal együtt beautóztak L...g- ba, a kaszinóbálra.

Hochstetten Renáta mellett maradt míg csak azt nem mondta a fiatal lány, hogy fáradt

De azért nem aludt el, mikor egyedül maradt. Nyitott szemmel meredt a mennyezetre és Letzingenre gondolt

Miért is nem utasította vissza energikusan azt a kíméletlen teremtést? Senki más nem mert volna olyan módon közeledni hozzá, mint ahogy ez tette, és még soha egyetlen férfi se merészelt ilyen hangot megengedni magának ővele szemben ! Bizonyára csak meg akarja öt alázni! Vissza akarja fizetni, amit ö, Renáta mondott neki: gyűlöllek! Mert ezt még senki se merte az arcába vágni a büszke, gőgös junkernek és ezt nem is tudja megbocsátani soha. Ezért akarja öt kínozni és megalázni. Nos jó, szemet szemért! Ö is visszaadja a kölcsönt a gőgös bárónak. Nem ajándékoz neki semmit! Vajon meddig akarja az még ezt a játékot űzni?

Ezen igen soká elgondolkozott Aztán újra egy meleg, gyöngéd tekintet jelent meg előtte gondolatban. Milyen ritkán lehetett ezt a tekintetet ott látni az arcán. Most olyan volt az az arc, mintha minden büszkeség, minden gőg kihalt volna róla. Nem, nem akart többé erre a tekintetre gondolni. Ki tudja, talán csak zavarba akarta öt hozni ezzel a nézéssel, hogy könnyebb legyen a játék. De jó lesz vigyázni, mert neki is vannak efféle fegyverei! Majd ha ö rákezdi a maga módján, majd úgy kezd vele is kacérkodni, mint a többivel...

Egészen elmélyedt ezekbe a gondolatokba, de aztán a kezébe rejtette az arcát. Nem, azt mégse tudná megtenni vele szemben, mert van valami a férfi szemében, ami mindjárt az arcába kergeti a szégyenpírt!

Ursula másnap reggel hűségesen beszámolt a mulatságról. Nagyon szép és igazán ragyogó volt a bál és Ursula fényesen mulatott Bogenhart vezette asztalhoz és nagyszerűen elszórakoztak egymással.

Valamennyi ismerősük kifejezte sajnálkozását a Renáta távolléte miatt Az urak, akiknek egy-egy táncot ígért nagyon elszomorodtak. Frankenstein grófné pedig valósággal vigasztalhatatlan volt és igen korán hazatért Dolf fiával együtt.

Letzingen meg egyáltalában nem jelent meg.

Ennél az újságnál valami elégtételfélét érzett Renáta.

Aztán még jókedvűen elmondta Ursula, hogy Rolf egész este milyen bolondul csapta a szelet a kis Soltenau-leánynak.

Renáta kacagott

- Látod, Ursulácskám, ez aztán hamar megvigasztalódott a rólam való lemondás miatt Egyébként a kis Magda édes és üde teremtés és jobban is illik hozzá, mint én.

- Istenem, az a kislány csakugyan bájos, és úgy látom, Rolf bátran remélhet Magda nagyon kedves volt és bizalmas hozzám és mindig csak Rolfról beszélgettünk* Tudod, vannak az embernek amolyan szabadkőműves-jelei. Különben biztosra veszem, hogy a kislány szereti Rolfot

- No, majd kérjük az Istent, hogy Rolf csakhamar boldog vőlegény legyen.

Ursula fölsóhajtott

-Az valóságos áldás lenne ránk, Renáta. Amellett bevallom, kissé önző is vagyok, mert úgy gondolom, hogy ha Rolf gazdag feleséget kap, akkor reám is gondolhat és áldozhat valamit Akkor nem függnék többé olyan rettenetesen Eleonóra nénitől és szívesen lemondanék az alamizsnájáról. Talán össze tudnék hozni annyit hogy egy szerény kis otthont teremtsek magamnak és ne kelljen az idők végtelenéig a néni kegyelemkenyerét ennem.

- De, kis Ursulám, úgy beszélsz, mintha máris valami vénkisasszony-otthonba akarnál bebújni. Hiszen még fiatal vagy. Hát nem akarsz férjhez menni?

Ursula lemondóan mosolygott

- Nem az akaratomon múlik, Renáta. Azt hiszem, még egy kocsishoz is feleségül mennék, ha el akarna venni.

Renáta jóízűen felnevetett és Ursula vele kacagott

- Csaknem egészen komolyan mondom - folytatta aztán Ursula. - Olyan gyönyörű dolog lehet az - férjhez menni. De hát nézz meg jól. Hogyan fogjak én meg valakit az én külsőmmel? Tömpe orr, színtelen bőr, nagy szám és hozzá a jelentéktelen termet- Mit kezdjek ezekkel a bájakkal? Gondolod, hogy belém szerethet valaki ezek láttára? Igen, ha gazdag volnék, akkor megeshetik. De akkor nem tudna ám boldoggá tenni senki.

Renáta meghatva nézte kis barátnőjét Nem, Ursula csakugyan nem volt szépnek mondható. Csak a szeme volt szép és nagy és szép fehér fogai voltak, amelyek mindig ki-kivillantak beszéd vagy nevetés közben.

- Édes kis Ursulám, ha tudnák a férfiak, hogy milyen drága kincseket rejtegetsz! Hidd el, hogy bámullak. Én nem tudnék ilyen szerény és igénytelen lenni, mint te vagy!

Ursula nevetett

- Ó, az a te szép, büszke megjelenésedhez nem is illenék. Teneked pompázatos, aranyos keret kell, mint egy drága festménynek. De én, én csak egy kifakult pasztell képecske vagyok, vagy talán csak egy fekete papirosból kivágott sziluett. Énhozzám csak egyszerű, sima fakeret illik.

Renáta sóhajtva dűlt hátra.

- A szerencsénk nem a bennünket körülvevő kerettől függ. Már régen akartam valamit indítványozni neked, Ursula. De meg kell ígérned, hogy nem haragszol meg érte.

- Megígérem.

Renáta megfogta barátnője kezét.

- Maradj mindig itt velünk, Ursula! Miért is mentél volna vissza abba a szeretetlen otthonba! Mi valamennyien szeretünk téged- És mindnyájan örülnénk, ha itt maradnál nálunk.

Ursulának könny szökött á szemébe és hevesen megszorította Renáta kezét

- Te édes, te jó, hogyan is köszönjem meg a jóságodat... De el nem fogadhatom, kedvesem, mert az ügy tűnne fel, mintha visszaélnék vele... És aztán, ki tudja, meddig maradsz te még Waldburgban? Egy szép napon úgyis csak férjhez mész.

- Akkor kétszeresen jó lenne, ha itt maradnál apával meg a nénivel.

- Nem, nem, kedves, jó Renátám. Ne vigyél a kísértésbe. Hiszen úgy szeretek Waldburgban lenni. Te nem is tudod, mit jelentenek nekem az itt töltött hetek. De egy idő múlva egyik, vagy másik okból terhedre találnék lenni és akkor megint csak vissza kellene térnem régi otthonomba. És ezt nem bírnám ki.

- Ez már ostobaság, Ursula, hidd el, arra nem kerül sor, hogy neked haza kelljen menned. És meglátod, mindennap foglak csábítgatni, míg csak belé nem egyezel indítványomba. Biztos vagyok benne, hogy itt maradsz. A karácsonyt velünk kell töltened, télen különben is minden olyan csendes nálunk, semmi esetre se tudlak nélkülözni. Közben talán a bátyád is eljegyzi magát és akkor Waldburgban ütheted föl tanyádat, azt a bizonyos „aggszűz-otthont", odafent a toronyszobácskában, ahol most is lakol. Mit szólsz hozzá?

- Hogy te nagyon kedves, jólelkű teremtés vagy, Renáta, és hogy csaknem sírni tudnék a meghatottságtól.

- Ó, te kis szentimentális csacsi, te! Az én tervem csupa önzésen alapszik. Először is szeretjük a társaságodat, meg aztán a neved is pompásan hangzik a mi házunk vendégeképpen. Ezután ha valaki látja Waldburgot az ö új, ragyogó, de polgári pompájával, fölvezetem az illetőt a kis toronyba és azt mondom: „Itt lakik Ursula, uraim, Ranzow bárókisasszony az ö hamisítatlan tizenhat ősével, akiket a fiatal hölgy életének egy sötét órájában darabonkint ezer márkájával hajlandó lett volna eladni. Büntetésül arra ítéltük, hogy élete fogytáig feudális nimbusszal kell körülvennie ezt a polgárias házat

Ursula kacagott, de két könnycsepp gördült le az arcán. Renáta megölelte és forrón, szeretettel csókolta meg.

A délelőtt folyamán nagyon sok virágot hoztak Renátának. A kísérő névjegyeken a virágok küldői kifejezték mély sajnálatukat a fiatal leány balesete fölött, és reményüknek adtak kifejezést, hogy csakhamar jobban lesz és lábra áll megint.

Frankenstein grófné azonban személyesen jött át Waldburgba, és apróra elmondta, hogy Dolf fiát mennyire leverte a Renáta balesete.

Ez meglehetősen kellemetlenül érintette Renátát és elég hűvösen jelentette ki, hogy a balesete egészen jelentéktelen. Mikor a grófné végre - nagy sokára - eltávozott, a fiatal lány megkönnyebbülten lélegzett föl.

Dél felé gyönyörű sötétvörös rózsacsokrot hoztak Heinz Letzingen-től Renátának. Kicsiny kártya volt hozzáerősítve a virághoz, amelyen a báró neve alatt ez a két szó ékeskedett kemény, férfias írással:

„Most akarom!"

Sötét vérhullám borította el a Renáta arcát Gyorsan elrejtette a névjegyet hogy meg ne lássa senki. És nem tudta, hogy tulajdonképpen sírjon-e vagy nevessen.

Renáta meglehetősen unatkozott Kiállhatatlannak tartotta ezt a félig ülő, félig fekvő nyugodt helyzetet

Ursula majdnem egész nap mellette volt sőt Josephine néni és a tanácsos is minden szabad órájukat vele töltötték.

Nemsokára azonban annyira meggyógyult a lába, hogy rövid időre fel is kelhetett és székre támaszkodva végigmehetett a szobán. Kis idő múlva már a levegőre is szabad volt kimennie.

Mikor Ursulára és Josephine nénire támaszkodva először kisétált a parkba, éppen akkor lovagolt arra Heinz Letzingen.

- Igazán örvendek, hogy újra szolgálatba lépett a lába, kisasszony - szólt Renátához és jelentőségteljesen nézett a fiatal leány szemébe. Ám Renáta állotta a pillantását.

A báró kedvesen beszélgetve kísérte körül a hölgyeket a pázsitos utakon. Mikor aztán Renáta kifáradt és bágyadtan roskadt le a széles kőlépcső első fokára, Letzingen mellette termett .

- Engedje meg, hogy fölvigyem, kisasszony, különben még meg találná erőltetni a lábát

Renáta a leghevesebben akart tiltakozni, de még mielőtt ideje lett volna rá, már meg is fogta és gyöngéden, vigyázva vitte föl, mint valami gyereket.

Mielőtt a fiatalember fönn letette volna, halkan, hogy csak Renáta érthette, így szólt hozzá:

- Most akarom, Renáta Hochstetten!

És erősen a szemébe nézett

A fiatal lánynak megvonaglott a szája és az arca még fehérebb lett, mint volt. A szeme sötéten, haragvóan villant meg.

Josephine néni megijedt, mikor meglátta.

-Az Isten szerelméért, milyen sápadt vagy, gyermekem. Biztosan megerőltetted magad! - kiáltott aggódva.

Renáta mosolyogni próbált.

- Légy nyugodt, néném. Az az egész, hogy már elszoktam a friss levegőtől - felelte a fiatal lány látszólag nyugodtan.

Karon fogta Ursulát és átment vele az ebédlő mellett levő kis szalonba, ahol a teát szokták elkölteni. Josephine néni Letzingennel együtt követte őket Barátságosan meginvitálta a bárót egy csésze teára.

Letzingen sietett elfogadni a szíves meghívást.

A kis szalonban Renáta közelében foglalt helyet. Egy inas csakhamar begördítette a teaasztalt Ursula házikisasszonyi tisztét végezve megtöltötte a csészéket és először is Renátát szolgálta ki végtelenül gyöngéden és szeretettel.

Kisvártatva belépett Hochstetten a főmérnökkel. Bogenhart most igen gyakori vendég volt Waldburban és csaknem mindig Ursulával volt elfoglalva. A zömök, vállas férfi igazán nem volt valami kiváló megjelenés.

Waldburgban nagyon szerették a mérnök urat, mert kellemes társalgó volt Sokat látott sokat tapasztalt és tapasztalatait érdekesen tudta előadni.

De úgy látszott legkellemesebben az Ursula társaságában érzi magát

Renáta titkos terveket és reményeket táplált e két emberre vonatkozólag, de titkos gondolatait megtartotta magának. Az nem tűnt fel senkinek, hogy Bogenhartot mostanában milyen gyakran hívta meg Waldburgba.

Ma este azonban nem sokat törődött velük. Ursula csakhamar élénk beszélgetésbe mélyedt Bogenharttal. De Renáta magával és Letzingen- nel volt elfoglalva, aki mindig újra meg újra bele akarta vonni a társalgásba a fiatal lányt de az mindig csak kurtán-furcsán felelgetett neki.

Josephine néni, aki ezen nagyon bosszankodott, elhatározta, hogy később megmossa húgocskája fejét A grófnéhoz se volt olyan kedves, mint kellett volna. Egyszer már igazán meg kell mondania Renátának, hogy ez nem járja, mit is gondolnak majd róla, ha így viselkedik?

Még maga a kereskedelmi tanácsos is kutatóan nézett Renátára.

És most először jött arra a gondolatra, hogy talán Letzingennel van összeköttetésben a Renáta különös viselkedése. Sikerült is egy-egy pillantást felfognia. Annyit világosan látott hogy Renáta és Letzingen közt történt valami, amiről senki nem tudott rajtuk kívül. De Hochstetten okos ember volt, tudta, hogy nincs egyéb tennivalója, mint várni. Nem jó, ha egy harmadik beleártja magát az ilyen szívügyekbe, különben is az effélét minden ember saját maga tudja legjobban elintézni. Mert bármilyen sokra képes is a szülői szeretet, a gyermekeket saját élettapasztalataiktól nem óvhatja meg.

Két hét telt el azóta, hogy Renáta először kiment a levegőre. Azóta már leesett az első hó is.

Mióta egészséges volt, újra nagy vendégjárás volt Waldburgban. Dolf Frankenstein és az anyja a végsőkig fokozták a Renáta idegességét. Valóságos ostromállapot fejlődött ki közöttük. Ursula már úgyis régen magára vonta a grófné haragját, mert amíg Dolf Waldburgban volt, ö - Ursula - egyetlen pillanatra se tágított barátnője mellől. Az éltes hölgy már többször tett célzást Josephine néninek, hogy vajon nem alkalmatlan-e az olyan hosszú ideig tartó szállóvendégség? Egyre nyíltabban kezdett beszélni a grófné és kifejtette, mennyire sajnálja, hogy Ursula olyan nagyon igénybe veszi Renátának minden percét, hogy senki se beszélhet vele zavartalanul. Ezt már aztán megértette a néni! És előkelő barátnéja kedvéért szólt is Renátának ebben az irányban. A fiatal lány kedvesen átölelte nénjét, mintha a szíve megkönnyebbült volna és nevetve mondta:

- Tudom, édes néném, hogy boldogságod a tetőpontra hágna, ha feleségül mennék Dolf grófhoz. Ebből azonban soha nem lesz semmi, ezt biztosra veheted. Ursula az én kifejezett kívánságomra marad mindig velem, ha itt van a gróf, mert - a te kedvedért - meg akarom gátolni a vallomását. Különben kosarat kellene adnom neki és akkor te nagyon hamar elveszítenéd grófi barátnődet

- Istenem, Renáta, én olyan szépen gondoltam el az egészet Képzeld csak el, grófné lennél, igazi grófné! Még talán az udvarnál is bemutatnának. Erre, azt hiszem, nem is gondoltál. Vagy talán a grófnak az a kis nyelvhibája riaszt vissza? Akkor esetleg a bátyját választhatnád...

Renáta hevesen rázta a fejét.

- Nem, nem, néném, én nem a gróf nyelvhibájától irtózom, hanem az egész famíliától, úgy, ahogy van...

- De kérlek, Renátám, hiszen a grófné igazán kedves, bájos egy asszony.

- Azt nem is akarom elvitatni, édes néném. Arra azonban felkérlek, vedd tudomásul a leghatározottabban, hogy soha, soha Frankenstein grófné nem leszek!

Josephine nénit nagyon leverte ez a beszéd. Azóta igen lehangolt volt mindig és legszívesebben bocsánatot kért volna a grófnétól.

Renáta a nénjével való beszélgetése napján Ursulával meg a nénivel együtt bent üldögélt a kis szalonban és a karácsonyi előkészületekről tanácskozott velük. Közben egyikük se vette észre, hogy kocsi állt meg a ház előtt.

A kocsiból Letzingen báró szállt ki kifogástalan fekete ruhában. Bejelentette magát a kereskedelmi tanácsosnál és meghagyta az inasnak, hogy a hölgyeket ne értesítse az ö jöveteléről, míg csak erre megbízást nem ad.

Hochstetten a dolgozószobájában fogadta Letzingen bárót abban a hiszemben, hogy valami üzleti dologról lesz szó. De amint megpillantotta a fiatalembert fekete ruhában és ünnepies magatartásával, mindjárt sejtette, hogy itt valami rendkívüli esemény forog fenn.

Aztán sokáig és komolyan beszélgetett egymással a két férfi. Letzingen kissé sápadt is volt de az arcának egyetlen izma se rezdült meg és a szemében az az acélos fény villant meg, amely a meghajlíthatatlan akarat jele szokott lenni.

A Hochstetten arca ellenben egyre derűsebb és derűsebb lett, mintha valami igaz, mélységes öröm érte volna.

Beszédjük végén melegen kezet szorítottak.

-Teljesen, tökéletesen megbízom önben, kedves báró. Ha kissé különösnek látszik is az, amit mondott, eléggé ismerem önt, hogy tudjam, mennyire megbízhatom önben minden tekintetben. Már megtettem megjegyzésemet és ön megadta rá a kellő választ Legyen nyugodt hogy ha sikerül a terve, senki se lesz boldogabb, mint én. Hogy hogyan viszi keresztül, azt egészen önre bízom - mondá Hochstetten melegen.

Újra kezet fogtak, aztán mély sóhajjal állt föl.

- És most mit csinál legelőször?

- Kérem alássan, méltóztassék a kedves leányát azonnal idehívatni, anélkül hogy bármit is megtudjon az én jelenlétemről. Aztán kérem, tessék bennünket magunkra hagyni, míg én nem szólok. Nagyon szeretném, ha szíves lenne itt várni rá a mellékszobában.

Hochstetten válasz helyett csengetett és a belépő inasnak kiadta a kívánt parancsot, aztán átment a másik szobába.

Letzingen pedig sápadtan, elszánt tekintettel nézett az ajtóra, ahol Renátának be kellett lépnie.

Pár pillanat múlva előtte is állt a fiatal lány.

Renáta összerezzent mikor olyan váratlanul maga előtt látta Heinz Letzingent és akaratlanul is a szívéhez kapott

- Hol van apa? Idehívatott - mondta szinte hangtalanul

Letzingen odalépett hozzá. A szemében megint ott villogott az a kifejezés, amely erős akaratát árulta el

Gyorsan és erősen fogta meg a leány kezét Aztán szilárdan és nyugodtan szólalt meg:

- Éppen az imént mondtam meg édesapádnak, Renáta, hogy szeretjük egymást és hogy egymáséi akarunk lenni egy egész életre. Ideígérte a kezedet és a mellékszobában várja, hogy hívjuk, hogy megáldjon bennünket Te most már a menyasszonyom vagy.

Renáta úgy meredt rá a férfira, mintha azt hinné, hogy az megörült De még mielőtt egy szót is szólhatott volna, a báró átölelte és olyan forrón és olyan bensőségesen csókolta meg, hogy a lány végigremegett egész testében, és egy pillanatig csukott szemmel és szinte aléltan feküdt ott a férfi mellén:

De aztán visszatért az eszmélete. Fölfogta a szörnyűséget ami vele történt és vadul visszalökte a fiatalembert

- Ez már hallatlan, ez már...

Heinz forró, szenvedélyes tekintettel nézett a szemébe és megragadta a fiatal lány csuklóját

- Azt akarom, hogy a feleségem légy, Renáta, akarom! - szólt félig halkan és rekedten az izgalomtól, de mégis ura maradt önmagának.

- Apád odabent vár - folytatta aztán, mikor Renáta szótlanul meredt rá. - Ö boldog és odavan örömében, hogy a feleségem leszel. Senkinek se ad olyan szívesen, mint éppen nekem. Tudom, mert mondta. Eljegyző csókomat megkaptad, karomba szorítottalak, szívemre zártalak. Átmennél-e most apádhoz, hogy azt mondd neki: „Letzingen megcsalt téged, apám, mikor azt mondta, hogy szeretem öt Gyűlölöm, gyűlölöm és ö tudja ezt mert többször is hallotta tőlem! Utasítsd ki a házadból, mert a legnagyobb sértést követte el velem szemben: megölelt és megcsókolt akaratom ellenére. Ezt a gyalázatot vérrel kell lemosnod, öld meg öt, mert gyűlölöm és megvetem !"

Ezt mondva eleresztette a leány kezét és hátralépett

- Menj, ha meg akarod bosszulni, amit tettem - szólt rekedten és mélyen a szemébe nézett Renátának.

Renáta egy székhez támolygott és kezét az arcára szorította.

A báró a kályhához lépett és összefont kézzel támaszkodott hozzá. Izgalommal leste, mitévő lesz a leány. Mindent egy lapra tett fel. Azt tudta, hogy szereti öt Renáta. Ha most felhagy a makacsságával és egy szóval vagy pillantással tudtára adja, hogy szívében nem gyűlölet, hanem szerelem lakozik, akkor ö is rögtön leveti álarcát De ha hideg és közönyös marad továbbra is, akkor még nem jött el az ideje, hogy fölmutassa kártyáit Renáta urat akart tudni maga fölött és csak azt a férfit tudná szeretni, aki le tudja törni az ö akaratát Ha a kelleténél előbb megereszti a kantárszárát, akkor semmit nem ér az egész módszerrel. ?Acélból" kell lennie, míg csak meg nem hódol a makacs kislány. Ha beleegyezik eljegyzésükbe, anélkül hogy kimutatná szerelmét, akkor Heinz megnyerte az első ütközetet És ma még nem is várt többet. Ha azonban nem egyezik bele és bepanaszolja az apjánál, akkor elveszítette a játékot akkor tévedés volt azt hinni, hogy Renáta szereti öt De ezt egy pillanatig se hitte. Meglehetősen biztos volt a maga dolgában.

Renáta sokáig ült egy helyben összehúzódva. Az arcába tudott volna ütni a férfinak azért, amit vele tett. Pedig a csókja alatt valami olyan érzésnek jött tudatára, ami egész lelkét édes melegséggel töltötte el. Kimondhatatlanul szégyellte ezt az érzést és igyekezett megnyugtatni magát De mért is tette mindezt a báró? Miért akarta öt feleségül venni? Hiszen nem szereti, mert ha szeretné, csak másképpen bánna vele? De hát akkor miért űzi vele ezt a merész játékot? Meg akarta talán alázni, megbosszulni azért, amiért azt mondta neki, hogy „Gyűlöllek"!?

Vagy talán csak meg akarta szégyeníteni a csókjával? Tudta talán, hogy az ö válasza az lesz: nem leszek a feleséged? Bizonyára erre számított csak.

De mi is volt az, ami olyan akaratnélkülivé tette öt a férfivel szemben?

Gondolkozott, egyre törte a fejét, de nem tudott végire járni a dolognak.

Egyszer lopva odapillantott a fiatalemberre.

Tessék, mozdulatlanul áll ott összekulcsolt kézzel és egy csöppet se törődve az ö nagy kínjával. Talán azt várta, hogy ö majd felháborodással odakiáltja neki:

- Nem, sohase leszek a feleséged...

Akkor hűvös meghajlással távozna és arcán ott látná megint azt a gúnyos, hideg mosolyt, amit úgy ki nem állhatott És itt hagyná megalázó csókjával az ajkán. Sose jönne többé még csak a tájékára se Waldburgnak, és semmi baj nem érné, amiért öt úgy, olyan nagyon megsértette.

- Nem, nem, ez nem lehet!

Nem volt-e szép ö és kívánatos? Mint menyasszony nem szedheti elő ezer apró kacér fogását, hogy magába bolondítsa? Igen, igen, így lesz és majd ha igazán belészeret a báró, akkor jön az ö órája, a diadalmas leszámolás nagy pillanata!

Nem akarta bevallani magának, hogy szereti Heinzet

Mennyire megijedne Letzingen, ha ö most odaállna elé és azt mondaná: Akarok a feleséged lenni! Ezt bizonyára nem várja. Letzingen az ö gyűlöletére alapította tervét és biztosra vette, hogy ö vonakodni fog és nem akar a felesége lenni. Igen ám, de elszámította magát!

Hirtelen felállt és levette a kezét sápadt arcáról. A báró sose látta még ilyen szépnek és elbájolónak, mint most, mikor mélységes fájdalom vonaglott a szája körül és a szeme fátyolosan csillogott A szék karjára támaszkodott és sötéten nézett a fiatalemberre.

- Elfogadom az ajánlatát báró úr - mondta szilárdan.

Letzingen mélyen föllélegzett és olyan mozdulatot tett mintha a karjába akarná kapni a fiatal leányt de Renátának egy pillantása még idejekorán magához térítette és nem történt semmi baj. A báró nagyon sápadt volt az izgalomtól. Renáta észrevette ezt és a maga módja szerint értelmezte. Ö ugyanis ijedtségnek magyarázta a fiatalember halványságát és diadalmaskodni akart amiért gyanúját beigazoltnak látta- De ugyanakkor égő fájdalom reszketett át a szívén. Vagy talán csakugyan mást remélt volna ö?...

- Köszönöm, Renáta - mondta Heinz legyőzve indulatát

Renáta ökölbe szorította a kezét.

- Megtarthatja a köszönetét Csak azért egyezem bele, mert nem tűröm, hogy jövendő férjemen kívül bárki is elmondhassa, hogy engem valaha is megölelt és megcsókolt. És meg is mondom önnek nyíltan, hogy mindig azon leszek, miképp bosszulhassam meg magán, amit tett velem, mert most is éppúgy gyűlölöm, mint annak előtte. De meg akarom apámat kímélni egy keserű csalódástól. Ö ugyanis gentlemannek tartja és sokra becsüli önt és maga azt mondta egyszer, hogy sokra becsüli apát és sók hálával tartozik neki. Nos, most már tudom, hogy példátlan önkényével végrehajtotta egy elbizakodott önhitt szeszélyét és beletörődöm. De hiszem, hogy eljön még az idő, mikor ön megbánja majd, amit most tett

Letzingen a leányhoz lépett és hirtelen átkarolta, de ügy, olyan szorosan, hogy moccanni se bírt.

- Sose fogom megbánni, Renáta, mert te igazán boldoggá fogsz tenni, te vad, büszke kislány, te! - mondta a fiatalember szenvedélyesen és újra megcsókolta a sápadt, remegő ajkat...

És a csók közben érezte, mint remeg karjai közt a lány, és forró részvét fogta el. Most azonban nem volt szabad kiesnie szerepéből.

Így hát engedte, hogy a fiatal lány kibontakozzon az ölelésből.

- Kikérem az efféle bizalmaskodásokat - tört ki Renáta és nagyot dobbantott a lábával.

Heinz mosolygott.

- De Renáta, hiszen jegyesek vagyunk.

- Ha magunkban vagyunk, egészen fölösleges ez a komédia! Úgyis tudjuk, hányadán vagyunk egymással.

- No, most talán hívjuk be édesapádat, Renáta - mondta a báró, mintha minden a legnagyobb rendben volna.

Letzingen az ajtóhoz ment és kitárta.

Hochstetten nyugtalanul várakozott a másik szobában. Jövendő veje hívására nyomban megjeleni

Most aztán a szokásos meghatódások és szerencsekívánatok következtek. Ezek rendes kísérői minden eljegyzésnek.

Aztán mindhárman átmentek Josephine nénihez és Ursulához. A néni szinte magánkívül volt meglepetésében. Ezt már nem várta, de azért mégis szívből örült húga boldogságának. Ha már egyszer Renáta semmi áron nem akar Frankenstein grófné lenni, nos, Letzingen báróné se hangzik éppen rosszul.

Az arca csak úgy sugárzott örömében. Hát még mikor az előkelő, büszke báró nevetve átölelte és arra kérte, hogy engedje meg neki is a Josephine néni megszólítást, ó, akkor a néni egészen magánkívül volt! Az fel se tűnhetett senkinek, hogy Renáta milyen csendes és halvány menyasszony...

- Ej, kislányom, hogy tetteted magad! Még nemrég hogy haragudtam rád, amiért hidegen bántál a vőlegényeddel - mondta izgatottan.

- ó, az mind csak tettetés volt, Josephine néni. Renáta nem akarta észre vétetni senkivel, hogy szeret - mondta Letzingen.

Renáta nem felelt De Ursula, aki mellette állott nevetve jegyezte meg:

- No már akkor nekem élesebb szemem van, Josephine néni. Én már régóta tudom, hogy hányadán áll Renáta, bárhogy titkolta is!

Renáta önkéntelenül is olyan mozdulatot tett mintha meg akarná akadályozni Ursulát a beszédben, de aztán gúnyosan elmosolyodott

De Letzingen már élénken fordult oda Ursulához.

- Ez nagyon érdekes dolog, Redves kisasszony. Ha nagyon kérném, elmondaná-e, hogy mit vett észre éles szemecskéjével? Mondott erről önnek valamit Renáta?

- Nem, egyetlen bizonyos jelet sem tudnék mondani, Renáta se árulta el magát egyetlen szóval se, sokkal zárkózottabb annál. Sőt ellenkezőleg, éppen nem beszélt semmi jót önről.

- És ebből következtette kegyed, hogy szeret? - kérdezte Letzingen csalódottan, míg Renáta gúnyos pillantást vetett rá. De aztán mélyen elpirult, mikor Ursula így folytatta mondókáját:

- Nem, természetesen ebből nem lehetett azt következtetnem. De az összes mostanában kapott virágok közül mindig csak a Letzingen bokrétájából való piros rózsákat vitette a szobájába, és az egyik ilyen rózsaszálat gondosan megőrizte az ön névjegyével együtt a kis ékszerszekrényében.

Letzingen megszorította az Ursula kezét, de olyan nagyon megszorította, hogy a fiatal lány csaknem felsikoltott fájdalmában.

- Hálásan köszönöm közléseit, kedves kisasszony.

Renáta egy pillanatig szinte kábultan állt a helyén. Valamennyien mosolyogva néztek rá.

- Képzelje, Ranzow kisasszony - szólt aztán a báró újra Ursulához képzelje, Renáta azt állítja, hogy csak gyűlöletből mondott nekem igent

Mindezt könnyed, tréfás hangon mondta.

Ursula fölkacagott

- Mindenesetre eredeti ok az eljegyzésre. De igazán nem tudnék csodálkozni rajta, ha Renáta csakugyan effélét állítana, mert ö szereti gonosz szavakkal palástolni legmélyebb és legmelegebb érzéseit

Letzingen le nem vette a szemét Renátáról, aki idegesen lapozgatott egy albumban.

-Az csak úgy látszott kisasszony. Már én akkor tudtam, milyen nemes mag rejtőzik a kemény héj mögött

Letzingen ott maradt ebédre.

Renátának hősiesen össze kellett szednie magát hogy legyőzze izgatottságát Letzingen észrevette, hogy a fiatal lány idegei erős izgalomban vannak, és meg akarta könnyíteni helyzetét.

Josephine néni öntudatlanul segítségére volt ebben, amennyiben behatóan kezdte tárgyalni a Frankenstein-féle dolgot Kérte, hogy lehetőleg kíméletesen adják tudtára a grófnénak - barátnőjének - a Renáta eljegyzése hírét

Az öreg hölgy szomorúan nézett húgára.

- De hát végre is csak egy emberhez mehetsz feleségül! - kiáltott aztán izgatottan.

Erre mindnyájan elnevették magukat

- Sose törd a fejed, édes húgom, majd csak elviseli a grófné ezt a kis csalódást. Ami engem illet, mindent megteszek, hogy megvigasztaljam - nyugtatta meg Hochstetten Josephine nénit

Ebéd után az urak Hochstetten szobájába vonultak vissza, hogy egy-egy cigarettát elszívjanak és megbeszéljenek egyet-mást.

- Elnyerted a Renáta „igen"-jét fiam, és én is azt hiszem, hogy szeret Becsületszavadat adtad, hogy egész szíveddel szereted egyetlen gyermekemet Ismerem Renátát, de ma nem látszik valami boldog menyasszonynak. Nem mondanád meg, mi történt köztetek? Talán segíthetnék rajtatok...

Letzingen megfogta leendő apósa kezét

- Még egyszer kérlek, bízzál bennem és ne kérdezz semmit őszintén szólva, igen, van még valami köztünk, de én magam, egyedül akarom elhárítani ezt az akadályt. Tudom, milyennek képzelő a boldog házaséletet és hogy ezt a megálmodott boldogságot megszerezhessem neki, még végig kell küzdenem vele egy kis harcot

- Mikorra gondolnád az esküvőt?

- Mondjuk: február közepén, semmi esetre se később.

- És ha Renáta ellenzi?

-A legjobb lesz, ha csak mint befejezett tényt adjuk tudtára, hogy az esküvőt február tizenötödikére tűztük ki. Engedd meg, kérlek, hogy én közöljem ezt vele.

- Jól van, mindenben a te pártodon vagyok - jelentette ki Hochstetten. - Szüksége van olyan emberre, akit maga fölött tudjon, aki visszaadja az emberi nemes lelkűségbe vetett hitét Udvarlói közül egy se imponált neki, mert minden szeszélyét vakon teljesítették, csakhogy elnyerjék a gazdag örökösnőt Te mindig imponáltál neki, bár nem ismerte be soha. Hát menj csak, vezéreljen az Isten, édes fiam és boldogok lesztek.

Letzingen megszorította a tanácsos kezét.

- A Renáta boldogsága az enyém is, apám. Én őérte, meg magamért küzdök és győzni akarok!

Csudálatos mátkaság volt a Renátáé. Vőlegénye nem jött gyakrabban Waldburgba, mint azelőtt A többiek jelenlétében egészen udvarias és figyelmes vőlegénynek mutatkozott és Renáta, ha kelletlenül is, de mégis csak elfogadta kedveskedéseit

Ha azonban akármilyen rövid időre is magukra maradtak, akkor mereven és a formát megtartva ültek le szemben egymással. Renáta mindig a szoba másik sarkába telepedett Heinz pedig - mintha ez a világ legrendjénvalóbb dolga lenne— látszólag igén egykedvűen vette az egészet

Eljegyzésük napja óta többet nem csókolta meg menyasszonya száját de Renáta most is úgy érezte, mintha még mindig égne az ajka attól a csóktól! Mások jelenlétében mindig kezet csókolt neki vőlegénye, de minden más gyöngédséget mellőzött

Renáta sok töprengés után végre rájött, hogy vőlegénye ezt a hideg, tartózkodó viselkedését is csak azért tanúsítja irányában, hogy még jobban kínozza öt. Kimondhatatlanul lealázónak érezte, hogy mindig csak Letzingennel kellett foglalkoznia. Többször oda-odaállt a tükör elé és vizsgálgatta magát, mert női hiúságát nagyon sértette, hogy vőlegénye láthatólag nem vett tudomást a szépségéről

Micsoda fényes diadal is lenne, ha forró szenvedélyt tudna ébreszteni a fiatal báróban. Midőn akkor a karjába vette és megcsókolta, vajon csakugyan olyan érzéketlen marad? Nem, nem, a csókja úgy égetett olyan forró volt mint amilyen csak az igazi csók lehet. Akkor egy pillanatra elveszítette a férfi a hidegvérű hanyagságát

... Vajon, ha ö okosan viseli magát, nem jöhetnének-e vissza ezek a pillanatok? Csakugyan lehetetlenség volna leszállítani a büszke férfit gőgje magaslatáról?

Ezt kérdezte Renáta önmagától, hogy öntudatra ne keljen benne az az érzés, hogy ö semmi mást nem akar, csak vőlegénye szerelmét elnyerni, mert a szíve követelte azt.

Így aztán játékba kezdett a fiatalemberrel, anélkül hogy tudatában lett volna.

Ettől az időtől fogva sokkal több gondot fordított toalettjére és tekintete gyakran kereste a férfi forró pillantását. Sokszor megesett, hogy Renáta magányos sétákra hívta vőlegényét Ilyenkor a karjába kapaszkodott és érezte a férfi karjának a szorítását.

De még tovább merészkedett

Egyszer a többiek jelenlétében arisztokratikus tartózkodásával kezdte ingerelni a bárót

- Igazán korrekt vőlegény vagy, Heinz. Aki nem tudja, hogy jegyesek vagyunk, bátran gondolhatná, hogy semmi közünk egymáshoz - mondta Renáta, mikor Josephine nénivel és Ursulával üldögéltek a kis szalonban.

Letzingen már régen keresztüllátott menyasszonya játékain.

- Komolyan azt hiszed, hogy ilyesmit gondolhatnának? - kérdezte és nagyon csodálkozott.

Renáta a maga régi, gúnyos modorában bólintott Ez még jobban fölingerelte a férfit.

Hirtelen, még mielőtt Renáta körülnézhetett volna, már mellette termett.

-No, azon ugyan rögtön segíthetünk! - mondta izgatottan.

Ezzel gyorsan átölelte a lányt és tüzesen, forrón megcsókolta és csókolta-csókolta, míg csak mind a ketten ki nem fogytak a lélegzetből.

Azután Heinz ránézett a piros arcra. Egybevillant a két szempár.

De aztán Heinz legyőzte izgatottságát és elbocsátotta a lányt. Aztán odafordult a két hölgyhöz, akik nevetve nézték ezt a jelenetet:

- Nos, hölgyeim? - kérdezte választ várva.

- Azt az egyet mondhatom - szólt Josephine néni megelégedetten hogy ez volt az első okos csókotok, amit tapasztaltam kettőtök közt

- Rendszerint a nyilvánosság kizárásával szoktunk csókolózni, úgy-e, Renáta? De neked igazad van.

Renáta nem mert fölpillantani vőlegényének még mindig az izgalomtól csillogó szemébe. Remegő kézzel simította el haját a homlokából.

- Az efféle kegyet előbb ki kellene érdemelned - mondta, azon igyekezve, hogy el ne árulja hangja remegését.

- Nem akarom, hogy ezentúl bármi panaszod is lehessen rám, édes, szép Renátám - suttogta a fiatalember Renáta fölé hajolva.

Az esküvőt február tizenötödikére tűzték ki és Renátának nem volt ellene semmi kifogása.

Éppen, mint vőlegénye, ö is titkos mellékgondolatokkal telve várta ezt a nagy napot Esküvője napján le akart számolni Heinz Letzingennel, hogy visszafizethessen neki minden lealázta- tást. Ha aztán majd alázatos bocsánatért esedezik, akkor talán megbocsát neki - de csak talán! Ezzel áltatta önmagát Szíve legmélyebb rejtekén azonban nem vágyott egyébre, mint arra, hogy legyen alkalma megbocsátani neki.

És bár gyakran forrón föllángolt Heinz tekintete, az nem lehetett egyéb, mint csúf komédia! Természetesen, mert hiszen, ha egyedül voltak, vőlegénye újra csak a régi hideg és hanyag modorú fiatalember volt így tehát ez a jegyespár megfordítva cselekedett, mint ahogy a rendes mátkapárok szoktak.

Frankenstein grófné sok mással egyetemben igen kellemetlenül lepődött meg Renátának Letzingen báróval való eljegyzése hírére. Ezt legkevésbé várta volna a grófné, erre nem is gondolt. Éppen Letzingent tartotta a legveszélytelenebbnek. Nosza, hallott aztán Dolf gróf kedveskedő és hízelgő szavakat az édesanyjától! A grófné fia ügyetlenségének tudta be, hogy más kaparintotta meg Renátát

Dolf izgatottan dadogta, hogy hiszen ö sose volt négyszemközt Renátával. Az a Ranzow- lány" mindig közéjük tolakodott

Ezt a kifogást nem fogadta el a grófné.

- Semmi máshoz nem értetek, csak ahhoz, hogyan kell pénzt kiadni! És én nem tudom már, honnan szedjek elő pénzt Kétségbeejtő, igazán kétségbeejtő! - kiáltotta magánkívül.

- Talán segít rajtunk még egyszer Hochstetten, mama - merészelte Dolf előadni indítványát

Az asszony vállat vont

- Bajosan! Frankenstein már anélkül is annyira meg van terhelve, hogy alig bírná kiadni még magát az adósságot is.

E beszélgetés után nehéz szívvel indult el Waldburgba. Kesernyés szeretetreméltósággal fejezte ki szerencsekívánatait aztán Josephine néninek bizalmasan bevallottá, hogy szegény Dolf fiát egészen megtörte az eset és minden kérés-könyörgés ellenére is komoly szándéka az öngyilkosság.

Josephine néni szerfölött megijedt. Idegesen és ügyetlenül hadonászott a lornyonjával és megígérte, hogy szól egy jó szót érdekében a bátyjának.

Hochstetten csakugyan segített is rajta még egyszer, még pedig alaposabban, mint valaha, amennyiben azt az ajánlatot tette neki, hogy megvenné tőle a birtokához tartozó egyik külső erődöt.

Ennek a borzasztóan elhanyagolt erődítésnek különben se vette a grófné semmi hasznát De Hochstetten új munkáskolóniát akart belőle csinálni. Ez a változtatás cseppet se volt ínyére a grófnénak. Olyan sok „közönséges ember" kerül aztán az ember közelébe. Mivel azonban Hochstetten igen tetemes összeget ajánlott fel, és a grófnénak azonfelül se volt más választása, Isten neki - belement az üzletbe.

Jürgen Frankensteint olyan örömmámor fogta el ennek az örvendetes helyzetnek a hallatára, hogy különböző pezsgőket rendelt és jókedvű társaság részvételével költötte el.

Pár nappal karácsony előtt Josephine nénivel meg Ursulával Berlinbe utazott Renáta, hogy karácsonyra bevásárolják a szükséges ajándékokat

Ursula még sose volt Berlinben, és nem győzött csodálkozni a nagy sürgés-forgás láttára. Renátának örömet okozott hogy mindent megmutogathatott barátnőjének. Elmentek az Operába, a Deutsche Theaterbe és a Lessingtheater- be. Az Unter der Lindenen ebédeltek és ott költötték el vacsorájukat is. Meglátogatták a múzeumokat és elmentek a nagy áruházakba. Ursulának mindez nagy gyönyörűséget okozott és úgy tetszett mintha az Ezeregyéjszaka elevenedne meg a szeme előtt Soha, soha míg él, el nem felejti ezeket a csodaszép napokat!

Renáta mosolygott öt hidegen hagyta Berlin. Ismerte Párizst Bécset és Rómát hónapokat töltött Nizzában és ismerte az összes nagyobb világ fürdök luxuséletét Neki semmi újat nem nyújtott Berlin - nem úgy, mint a tapasztalatlan kis Ursulának.

És visszavágyott Waldburgba. De nem merte bevallani önmagának, hogy nem az otthon után vágyakozik a szíve, hanem Heinz Letzingen után epekedik titkon, forrón...

Mint minden esztendőben, úgy az idén is összegyűjtötte Renáta apja munkásainak a gyermekeit az egyik gyár nagytermébe. Ursula nagy hévvel segített barátnőjének és gyönyörűséggel nézte a bámészkodó gyereksereget Bogenhart doktor mindig Ursulát nézte, amint kedvesen tett-vett beszélgetett az apróságokkal. A kedves, nagyszerű, egyszerű fiatal lány láttára valami melegség költözött a szívébe és visszagondolt a maga gyermekkorára. Bizony meglehetősen jómódban nőtt fel, a szülői házban semmiben se volt hiánya - csak a szeretetet kellett nélkülöznie. Apja szigorú, szűkszavú ember volt az anyja szívében pedig nem volt hely az ö számára a ragyogó szépségű, nagytehetségű

testvérbátyja mellett Azt istenítette az anyja, mert értett a hízelgéshez és vissza tudott élni istenadta adományaival. Aztán meghalt az apjuk és megszűnt a nagy fizetés. Most már takarékoskodniuk kellett és össze kellett húzódniuk. Ehhez aztán nem értett a szép fiú. Föltartóztathatatlanul futott lefelé a lejtőn és végül egy ólomgolyóval fizette ki összes adósságait.

Az anyja egészen megtört. Sose fogja elfelejteni, hogy fájdalmában mit mondott az anyja: „Miért ö - miért nem inkább a másik?" Nem sokkal élte túl kedvenc fiát. Most már egyedül állt a világon Bogenhart évek óta, és csendben, magába vonultan élte munkás életét Sose járt asszonyféle után, mert úgy vélekedett hogy ha a saját édesanyja nem szerette, akkor egy asszony se tudná öt szeretni. Csak mióta Ursula Ranzowot megismerte, azóta költözött valami melegség a szívébe.

A gyerekek boldogan nevetve mentek haza a kapott kincsekkel. Mielőtt távoztak, Ursula még mindegyiknek teletömte a zsebét édességgel. Mikor az utolsó tipegő lábacska is elhagyta a termet Ursula szenvedélyesen megölelte barátnőjét:

- Te boldog halandó, hogy ennyi embernek örömet okozhatsz! - mondta megindultan.

És Bogenhart hallotta ezt és a szíve édes melegséggel telt meg...

Este Letzingen bárón, Ursulári és Bogenhar- ton kívül nem volt vendég Waldburgban. Hochstetten legszívesebben szűk családi körben szerette megülni a karácsonyestét.

A nagy teremben halmozták föl a cselédségnek szánt ajándékokat. Miután mindenki megkapta a magáét, a kis család és három vendége számára is megkezdődött a meghitt ünnepség.

Renáta és Ursula saját kezűleg díszítették fel a karácsonyfát

A kereskedelmi tanácsos maga gyújtotta meg a gyertyácskákat, aztán csengetett hogy kezdődik az ünnep. Erre beléptek a szobába, és a házigazda mosolyogva vezette mindegyiket a maga helyére. De egyikük se örvendezett a saját ajándékának, mert valamennyien Ursulával voltak elfoglalva. A fiatal lány ugyanis szótlanul bámult a gazdag ajándékra, amelyet neki juttattak, de aztán sírva-kacagva ugrott a Renáta nyakába, zokogva borult a Josephine néni karjaiba és izgatottságában megcsókolta a Hochstetten -orrát

Elragadtatásának tárgya egy gyönyörű nyest- garnitúra volt. ó, legfőbb vágya teljesedett! Nem tudott lecsillapodni és a többiek meghatva nézték örömét - főleg Bogenhart nem tudott betelni a nézésével, és legszívesebben a karjaiba kapta volna a bájos teremtést

Renáta csuda szép nyakláncot kapott Letzingentöl. A Letzingenek családi ékszereiből való volt és a Heinz anyjának legkedvesebb nyakéke volt valaha. Renáta csodálattal szemlélte a pompás köveket, amiknek a foglalata maga is valami különös művészettel volt kidolgozva.

- Hadd tegyem a nyakadra, Renáta - kérte Heinz menyasszonyát.

- Majd megpróbálom magam - kísérelte meg Renáta lerázni magáról vőlegényét.

- Nem, kérlek, engedd, hogy először én adjam rád. Régi hagyomány fürödik ehhez a nyakékhez. Minden Letzingennek boldog lesz a házassága, ha egy karácsonyestén maga csatolja fel menyasszonya nyakára ezt a nyakéket így van megírva családi krónikáinkban...

Renáta remegő kézzel nyújtotta át vőlegényének a nyakláncot

A fiatalember lassan rácsatolta a láncot menyasszonya karcsú, fehér nyakára, amelyet szabadon hagyott a fehér bársonyruha szerény kivágása.

Renáta érezte a férfi kezét a nyakán és az érintésre végigremegett Mikor Heinz elkészült, gyorsan megcsókolta a szép, fehér nyakat

- Ez is a hagyományhoz tartozik talán? - próbált tréfálni Renáta, de nem mert vőlegényére pillantani.

- Nem, ezt csak a többiek kedvéért tettem - felelte Heinz gyorsan és olyan halkan, hogy csak a lány értette.

Most aztán Renáta vezette vőlegényét az ajándékaihoz, ö csak egy szép lovaglóostorral lepte meg vőlegényét Arany fogója van, amit - egy golyó tetején - óriási sas karom fogott körül. Ez volt a Letzingenek címere. A család színeit, a kéket és sárgát ez az aranygolyó meg egy gyönyörű zafír-golyócska képviselt Az ostor nyelére aranyszalag csavarodott amin a Letzingenek családi jelmondata volt olvasható: „Örizd meg a magadét.*

Letzingen sokáig elnézte az elmés ajándékot Tudta, hogy menyasszonyának mennyire belé kellett merülnie ebbe a gondolatba, hogy ezt így megcsináltassa.

- „őrizd meg a magadét* - olvasta különös hangsúlyozással. - Meg fogom őrizni, Renáta - tette aztán hozzá. - Annyira meg fogom őrizni, hogy soha többé ki nem siklik a kezemből, ha egyszer megfogtam.

Renáta hallgatott de Heinz látta, hogy ma valami lágy engedékenység ömlik el a fiatal lány egész valóján, és ezt szebbnek, bájosabbnak látta, mint minden más vonását Micsoda kincs is lehet ez a nő arra a férfire nézve, akit szeret ha minden harag, gyűlölség és gúny elszáll a szívéből és csak szeret és szeret Hála Istennek, nemsokára vége lesz a próbaidőnek, és nemsokára szabad folyást engedhet szerelme ezer jelének a fiatal lánnyal szemben.

Miután mindenki átvette a neki szóló ajándékokat valamennyien átmentek a kis ebédlőbe. Josephine néni nagyszerű menüt állított össze, a tanácsos pedig a legjobb borait hordatta fel az ünnepi vacsorára.

A gyönyörűen díszített szobában vidám hangulat uralkodott Renáta meg Ursula olyan jókedvűek voltak, mint két iskolásleány. Sok bohóságot vittek véghez és jókedvük átragadt a többiekre is. Letzingen le se vette a szemét Renátáról. Még sose látta ilyen jókedvűnek szépséges menyasszonyát

Mikor befejezték a vacsorát Ursula nem állotta meg tovább, be kellett futnia a szalonba, ahol még égtek a karácsonyi gyertyák és meg kellett győződnie arról, hogy gyönyörű ajándékai a valósághoz tartoznak és nem csak álom volt az egész gyönyörűség.

Bogenhart doktor egy darabig nyugtalanul feszengett a székén. De aztán hirtelen fölállt és követte Ursulát a kis szalonba. Erre Letzingen is fölállt - Ne mennénk vissza valamennyien? - kérdezte gyanútlanul.

De Renáta nevetve fogta meg a kezét:

- Hagyjuk őket kissé magukra odabenn.

A többiek értelmetlenül néztek rá.

- Ursula és Bogenhart? - kérdezte halkan a kereskedelmi tanácsos.

Renáta nevetve vonogatta a vállát.

- Csak sejtem, gyanítom az egészet., de kérlek, maradjatok itt még egy darabig.

Letzingen visszaült a helyére és újra beszélgetni kezdtek.

... Ursula csillogó szemmel állt kincsei előtt mikor Bogenhart a szobába lépett

- Mit szól ehhez, doktor úr? - kérdezte a fiatal lány sugárzó arccal. - Látott már valaha ilyen gyönyörű nyest-garnitúrát?

Bogenhart nagyon nyugtalan volt és a szemében szokatlan vágy égett

- ön nagyon is szerény, kedves kisasszony - mondta mellé lépve. - És mivel ezt már többször észrevettem, engedje meg, hogy most karácsony estéjén bevalljak önnek valamit Én egyszerű és ügyetlen ember vagyok, Ranzow kisasszony és eléggé jövedelmező állásomon kívül semmiféle vagyonom nincs. De azért kellemes és gondtalan életet tudnék biztosítani egy szerény és jóravaló asszonynak. Nagy igényeket természetesen nem tudok kielégíteni, de önt olyan nagyon, olyan mélyen és igazán szeretem, Ursula kisasszony, hogy mindennek ellenére is meg merészelem kockáztatni azt a kérést, hogy legyen a feleségem! Az ön szerény gondolkozása bátorított föl erre a merészségre. Vajon megad- ja-e rá az annyira óhajtott választ?

Ursula előbb csodálkozott, aztán izgatottan hallgatta a férfit Hitetlenül, ijedten - és mégis édes örömmel szívében nézett föl reá. Talán csak álmodik? íme, egy becsületes férfi áll itt és az ö szívét és kezét kéri, az övét, a szegény, jelentéktelen Ursuláét, aki szűkkeblű rokonai kegyelemkenyerére van utalva. Neki ezentúl saját otthona lenne; ahol minden az övé lenne, ahol nemcsak megtűrnék, hanem szeretnék, becsülnék...

Ez a gondolat erősebb volt, mint ö. Izgalmában magához szorította az új nyestprémet, és míg könnyei végigfolytak az arcán, elfogultan mondta:

- ó, Istenem, Istenem, ez csak álom lehet...

- Hát nem utasít vissza? - kérdezte, megfogva az Ursula kezét.

Ranzow kisasszony sírva-nevetve pillantott föl a mérnökre.

- Én, Istenem... hogy én visszautasítanám?!

És felzokogott. Bogenhart most magához vonta és karjába zárta a görcsösen prémeibe burkolódzó, zokogó leányt

- Tudnál-e egy kissé szeretni, Ursula?

- Egy kissé? ó ha megengedi,., nagyon... nagyon szeretem... Hogy hogy lesz, azt el se tudom képzelni... valaki az én szerelmemet kéri... akkor talán én is vagyok valami az ö szemében.

- Minden vagy, Ursula. Én magányos ember vagyok és az egész szívemet néked adtam.

És forrón megcsókolta a fiatal lányt. Ursula mélyen elpirult, de áhítatosan hallgatott

Mikor aztán kibontakozott az ölelésből, aggodalmasan kérdezte vőlegényétől.

- Hát nem vagyok nagyon csúnya és jelentéktelen ahhoz, hogy szeretni tudjon?

A férfi boldogan nevetett

- Nekem a legszebb vagy, a legjobb vagy és a világ legkívánatosabb teremtésének tartalak. Mióta jobban ismerlek, látom, milyen tartalmas, derék lány vagy és megszerettelek... és remélem, hogy te se haragszol énreám - hegyes orrom ellenére se?

Ursula boldogan nevetett föl.

Végre visszatértek a többiekhez az ebédlőbe. Ursula nem állotta meg tovább, hogy ne adja tudtára boldogságát Renátának. Renáta megölelte barátnőjét és a szemébe könny csillogott:

- Kicsiny Ursulám, most aztán sutba dobhatd az aggszűzotthonodat! És faképnél hagyhatod tizenhat ősödet, hogy egyszerű Bogenhart doktorné lehess - mondta nevetve, hogy elrejtse meghatottságát

Ursula melegen megcsókolta barátnőjét

- Alapjában véve ezt a nagy-nagy boldogságot is neked köszönhetem, Rena.

- Ó, csacsikám, már megint bolondokat beszélsz!

-Nem, dehogy. Nézd csak: Ha nem hívtál volna meg... akkor... ö... kérlek, még a keresztnevét se tudom... - tört ki megzavarodva.

- No, azon segíthetek, kis Ursula. Fritznek hívják - szólt Hochstetten nevetve.

- Ah... Csakugyan... Fritz? - kérdezte pajkosan a kis menyasszony.

Bogenhart mosolyogva intett Valamennyien nevettek kedvesen furcsa zavarán.

- Mit is akartam mondani? Ja igen..., hogy ha nem tartóztattál volna itt olyan sokáig, akkor bizonyos, hogy most nem lennék boldog, nagyon boldog menyasszony.

- De talán jó volna, ha itt a melegben letennéd azt a meleg prémet - szólt oda pajkosan Renáta.

Ursula csodálkozva nézett végig magán.

- Ni, erről hogy megfeledkeztem. Megyek és visszateszem a helyére.

- Mindnyájan átmegyünk a szalonba, hogy még elbeszélgessünk egy órácskát a karácsonyfa alatt Renáta mostanáig nem engedte meg, hogy átmenjünk, hogy meg ne zavarjuk önöket - jegyezte meg Letzingen.

Ursula bámulva nézett Renátára.

- Hát te tudtad?...

- Sejtettem, szívecském. Vőlegényed nagyon elszántnak látszott mikor utánad ment Azt pedig, hogy nem haragszik rád, régóta tudom.

Bogenhart doktor másnap reggel fölkereste Rolf von Ranzowot hogy közölje vele Ursulával való eljegyzését Rolf őszintén meg volt lepve. Nem sok reményt fűzött hozzá, hogy húga valaha is férjhez menjen. Bogenhart aztán leendő sógorával tért vissza Waldburgba. Ursula ujjongva futott bátyja elébe. Mintha valami szürke fátyol hullott volna le a fiatal leányról. Bizony igaz, hogy a boldogság szépít Ursula pedig a szó szoros értelmében sugárzott az örömtől és boldogságtól.

Boldogsága csak fokozódott mikor Rolf a legnagyobb titokban elmondta neki, hogy a múlt estét Frankenburg ezredeséknél töltötte, és megértették egymást Magda Soltenauval. Megbeszélte vele, hogy karácsony másodnapján elutaznak a Magda szüleihez, hogy beleegyezésüket kérjék a házasságukhoz.

Ursula nem tudta, hová legyen örömében és boldogságában.

- Te Rolf, hallod-e, most már nem hiszek benne, hogy a Ranzowoknak nincs szerencséjük! - mondta boldogan.

A Renáta esküvője előtti napok gyorsan és mindenféle készülődés közepett teltek el. A jegyesek egymáshoz való viszonyában semmi változás se történt, legalább külsőleg nem. Titokban mindegyik forrón vágyakozott már a nagy nap után, persze mindegyikük más-más okból.

Letzingennek egyre nehezebb volt a vállalt szerep. Renáta el akarta bájolni, és ez nagyon is jól sikerült neki. Bár észrevette a fiatalember, hogy menyasszonyának van még valami hátsó gondolata is, de azt is biztosan érezte, hogy a fiatal lány szerelme napról-napra mélyebbé és bensőségesebbé válik. Mások jelenlétében, mikor mind a ketten komédiáztak, mindegyikük a saját énjét adta és a szíve szavát mondta ki. A Heinz csókjai egyre forróbban égtek a lány ajkán és szorosan, vadul ölelte szilajul dobogó szívéhez.

Renáta jól látta, hogy vőlegénye már cseppet se mondható közönyösnek. Azt hitte, hogy kacérságaival szédítette meg, és nem is sejtette, hogy Heinz már akkor is forrón, mélyen szerette, mikor még nem is voltak jegyesek.

A Renáta mellékgondolatai mind jobban és jobban elhalványultak lelkében. Arról álmodozott, hogy átadja magát határtalan szerelmének, és meg-megfeledkezett a megtorlásról. De ez csak egy-egy elfogódott, vágyakozó hangulat eredménye volt és mikor elmúlt, Renáta szörnyen szégyellte magát és újra ellenséges, bosszút lihegő hangulatba lovalta bele magát, mert úgy érezte, hogy meg kell aláznia azt az embert, aki az ö érzéseivel nem törődve, nyers, erőszakos eszközökkel szerezte öt meg magának...

Letzingen érezte, hogy Renátában forr valami, ami nemsokára kitörni készül. Ó, de szívesen levetette volna az álarcot, hogy őszintén, nyíltan elmondjon neki mindent De attól tartott, hogy amilyen heves és dacos teremtés Renáta, képes lenne öt faképnél hagyni. Ha pedig egyszer már a felesége, akkor nem futhat el tőle, ha meggyón is neki mindent így hát minden a régiben maradt

Az esküvőt a legnagyobb pompával készültek megülni. Nagy sereg vendéget hívtak meg az ünnepségre, Frankenstein grófné is megígérte két fiával együtt, hogy jelen lesz, bár az asszony még mindig haragudott. Jürgent hazacitálta Frankensteinba, mert meghallott valamit fiának egy kis színésznővel való liaisonjáról. Hatalmas erkölcsi undorodással tért vissza a tékozló fiú, és anyja jónak látta fiacskájának minél gyakrabban megmosni a fejét

A grófné még mindig el-eljárogatott Waldburgba, mert volt annyi esze, hogy ne szakítson Hochstettennel. „Ki tudja, mire lesz még jó a vele való barátság" gondolta, de azért már nem volt olyan kedves, mint azelőtt Josephine néninek néha adott egy-egy kis szúrást és nem nevezte többé „kedves barátnőmének. Renátán is igen sok kivetni valót talált a megsértett dáma. A régi sok jó tulajdonságot és erényt ezentúl mint megannyi hibát és helytelenséget látta meg.

Nos és aztán Ursula Ranzow! Ezt egyenesen gyűlölte a grófné, mert biztosra vette, hogy Renáta mégiscsak hozzáment volna egyik fiához, hogy ha „az a kiállhatatlan Ranzow-lány" nem tolakszik egyre közéjük.

Josephine néni mindent türelmesen viselt el. Sokkal jobb indulatú volt semhogy védekezett volna, azonfelül némiképpen ludasnak érezte magát hogy a grófné anyai kívánsága meghiúsult Renáta titokban nagyszerűen mulatott rajta és régi udvarlóin, akik elpártoltak tőle és Magda von Soltenau zászlója alá sorakoztak. Mióta ö menyasszony lett alig-alig jelent meg közülük egy-egy Waldburgban. Mikor azonban újesztendőre Rolf Ranzow eljegyezte Magdát az régi imádók hűségesen visszatértek a Josephine néni pompás ebédjeihez és vacsoráihoz, meg a kereskedelmi tanácsos jó boraihoz.

A Renáta esküvőjére mindannyian a legnagyobb ünnepséggel akartak megjelenni. Mert utóvégre a leendő Letzingen bárónéval jó lesz fenntartani a jó barátságot, hogy biztosíthassák helyecskéjüket Letzingenben.

Rolf Ranzow és menyasszonya szintén hivatalosak voltak az esküvőre.

Ursula még mindig Waldburgban volt, és úgy határoztak, hogy ott is marad egészen az esküvőig, amit majd húsvétkor tartanak meg. Bogenhart már buzgón építette új otthonát Letzingen báró átengedte neki egyik kerti házát amely már évek óta lakatlanul állott A mérnök aztán renováltatta a házacskát Ursula pedig odavolt az elragadtatástól, mikor először megpillantotta a vadregényes helyen álló kis házat. Valamelyik Letzingen építette a lakocskát egyszer? özvegy édesanyjának özvegyi hajlékul. Négy szoba volt benne meg egy nagy konyha és egy tágas, üvegfalú veranda. Ursula szebbnek találta, mint a büszke palotákat És az a tudat hogy a Renáta közelében fog lakni, csak fokozta boldogságát Annyi bizonyos, hogy hetedhét országon nem volt boldogabb menyasszony, mint a kicsiny Ursula!

Letzingenben minden készen várta az ifjú úrnőt

Renáta energikusan kikelt a nászutazás ellen, aminek Letzingen csak örülni tudott

Renáta nagyon halvány volt, mikor a gratulációkat fogadta. Állhatatosan kitért fiatal férje tekintete elöl. Heinz azonban mégis érezte, hogy kis asszonykája nagyon izgatott A szeme égett és kis keze hideg volt, mintha minden vére a szívébe tolult volna. A nászlakoma alatt nagyon jókedvűnek látszott A felköszöntéseket látszólag a legnagyobb figyelemmel hallgatta végig.

A vidám társaságtól való búcsúzást minél későbbre halasztotta. De aztán eljött az a pillanat, mikor már nem lehetett tovább halogatni a válást mert már a kocsi is előállott és a lovak türelmetlenkedni kezdtek.

Röviden elbúcsúzott apjától és Josephine nénitől, aztán férje karján távozott Heinz gondosan adta rá kis feleségére a prémes gallért, lent pedig besegítette a kocsiba, aztán maga is beszállt.

Renáta némán húzódott meg a kocsi sarkában. A félóránál tovább tartó úton keresztül nem szólt egy árva szót se... Férje kérdésére, hogy nem fázik-e, kényelmesen ül-e és a többi, csupán bólintott egyét vagy a fejét rázta.

Letzingen maga is sokkal izgatottabb volt, semhogy sokat tudott volna beszélni. Érezte, hogy fiatal felesége meg-megremeg az izgalomtól. Tekintetével mindenáron át akart hatolni a vak sötétségen, hogy kifürkéssze a Renáta arcvonásait - de hiába.

Végre-végre megállt a kocsi a Letzingen kastély előtt. Igen előkelő, szép stílusú, arányos épület volt. A széles homlokzat fölött két karcsú torony emelkedett s a kapu fölött ott ékeskedett a Letzingen családi címere.

Heinz egy szökéssel kiugrott a kocsiból, és mikor Renáta le akart szállni, átkarolta és felvitte a ház küszöbéig.

- így foglak őrizni és a tenyeremen hordozni, míg csak élek! - mondta halkan a meghatottságtól.

Renáta nem tudott felelni. A vesztibülben vasárnapi ruhájában sorakozott a cselédség, hogy üdvözölje ifjú úrnőjét.

Letzingen kézen fogva vezette el előttük a fiatal asszonyt

- Isten áldása legyen idejöveteleden - mondta hangosan és szilárdan.

Renáta halálsápadt volt

„így foglak őrizni és a tenyeremen hordozni, míg csak élek!" Ezek a szavak csengtek egyre a fülébe, s a végtelen boldogság megnyilatkozása

Miképpen. Erővel el kellett űznie lelkéből az elfogódottságot, és nagy fáradságába került, míg rá bírta venni magát, hogy arra gondoljon, amit ma véghez kell vinnie. Végre sikerült elűznie ellágyulását és a megsértett asszony egész büszkeségével vértezte fel magát.

Nyugodtan és barátságosan viszonozta a cselédség üdvözletét. Aztán férje karján felhaladt a lépcsőn az első emeletre.

Ott sorakoztak az ö és férje szobái egymás mellett Egy kis, semleges szalon választotta el vagy kötötte össze őket ahonnan jobbra a Renáta, balra pedig a Heinz szobái nyíltak.

Ebbe a szalonba mentek be. Renáta már mindent ismert itt, mert az utóbbi időben gyakran ellátogatott ide Josephine nénivel meg Ursulát val hogy megmondja, mit hogyan kíván.

A fiatalasszony még nem tette le bundácskáját csak kikapcsolta, és a prémes gallér nyitva lógott le válláról.

Letzingen szó nélkül levette róla és egy székre tette. Cseppet se volt pirosabb vagy kevésbé izgatott, mint a fiatal asszonyka.

Renáta az izgalom tetőpontján állott a szoba közepén. Halvány arcában csupán két nagy szeme látszott elevennek. Letzingen odalépett ifjú feleségéhez és megfogta a kezét

- Renáta, végre, végre az enyém vagy - mondta félig elfojtottan az izgalomtól.

Renáta indulatosan visszahúzta a kezét és hátralépett. Büszkén és vadul vetette hátra szép fejét és mereven nézett az urára.

- Szükségtelen végigmondanod. Tovább nem kell komédiáznunk. Te elérted a célodat, én is. Nem felejtettem el, nem én egy pillanatra se, hogy mennyire megaláztál. Szeszélyes akaratosságoddal és erőszakkal csikartad ki belőlem az igent, csak mert gőgöd vissza akarta fizetni, hogy azt mondtam: „Gyűlöllek!" Tudom, hogy neked nem az a fontos, hogy a feleséged vagyok- e, vagy sem, hanem az, hogy megalázhass! Ez legyen a büntetésem. De én nem az az asszony vagyok ám, aki büntetlenül engedi, hogy kínozzák és sértegessék! Lánykérésed sértés volt, mert nem szerettél. Most azonban rajtam a megtorlás sora! A világ előtt a feleséged vagyok ugyan, de köztünk nem lesz semmi, ami összekössön bennünket egymással. Ha ez nem tetszik, akkor, akkor, tessék, elválhatsz tőlem, de akkor, fogadom, mindenki megtudja majd, hogy szerzett magának feleséget Letzingen báró!

Heinz félbe akarta szakítani a fiatalasszonyt, de Renáta szenvedélyes mozdulattal leintette és beszélt tovább, egyre ömlött ajkáról a szó, mint ha félne, hogy nem tud mindent elmondani, amire pedig olyan régóta készült.

- Nem, hallgass, hadd mondjam el, amit még el kell mondanom, hogy minden tisztán álljon kettőnk között. Mátkaságunk alatt el kellett tűrnöm színeskedő gyöngeségeidet, és mondhatom, hogy ennek az órának a kedvéért viseltem el! Most, hogy a nevedet nekem adtad, szégyenem áthárult reád. Mától kezdve azonban, esküszöm, hogy nem nyúlsz hozzám szerelem nélkül. Még ha belehalnék, se tudnám elviselni többé. Készen vagyok. Nincs több mondanivalóm.

E szavak után gyorsan elhagyta a szobát, még mielőtt Heinz megakadályozhatta volna benne és átment a szomszédos budoárba. És Letzingen hallotta, hogy gyorsan magára zárja az ajtót.

Renáta félig ájultan dőlt az ajtónak és figyelte, hogy vajon mihez kezd az ura. Azt megtette, amivel a büszkeségének tartozott, de amit várt, az elégtétel jóleső, megnyugtató érzése csak nem akart beköltözni a szívébe. Forrón és hatalmasan lángolt fel szívében a szerelem, ami minden lázadozás ellenére is mélyen befészkelte magát a szívébe.

Lélegzetét visszafojtva szorította fülét az ajtóhoz. Még most se szólítja öt? Mi az? Még mindig nem könyörög a bocsánatáért?...

Semmi se mozdult, és a fiatalasszony lelkében egyszerre csak föllobbant egy biztos tudat; ez az ember nem hajol meg. Hiszen éppen azt szereted benne, hogy olyan, mintha acélból volna, hogy le tudott győzni téged, a te dacos akaratod igába tudta hajtani...

így állt ott Renáta félelem és remény közt vergődve, és nem tudta, mitől fél és mit remél.

Vagy nem hagyott-e férje számára aranyhidat, kibúvót, amin visszatérhet hozzá? Hiszen azt mondta neki: „Szerelem nélkül nem szabad többé hozzám nyúlnod!* Csak annyit kell Heinznek mondania: „Szeretlek, Renáta, megtanultalak szeretni*, és akkor minden rendben van, akkor - ha Heinz kéri - meg is bocsát neki...

Vagy minden hiábavaló lett volna? A férfi forró, égő csókjai csakugyan nem voltak egyebek alávaló komédiánál? Vajon elvesztette-e hát a játékot? Akkor igazán nem marad más hátra, mint az az élet, amit nagy büszkén ö festett le a férje előtt...

Letzingen egy darabig nyugtalanul meredt az ajtóra. Ezt nem várta, örült, hogy végre ledobhatja álarcát és még ebben az órában be akart vallani Renátának mindent, mindent! Azt tudta, hogy asszonykája tervez valamit és meg akarta előzni, de erre a jelenetre nem volt elkészülve.

Megpróbálta emlékezetébe idézni a Renáta szavait, de csak az utolsó szavak csengtek a fülébe: „Szerelem nélkül többé soha ne merj hozzám nyúlni!" És erre gondolva halvány mosoly futott az arcán keresztül. Igen, ezekben a szavakban minden ott volt, amit az asszonyka titokban remélt és óhajtott. Nem azt mondta csupán, hogy „nem szabad hozzám nyúlnod", nem, ez az eskü nem jött piros ajkaira, hanem: szerelem nélkül nem szabad hozzám nyúlnod! Ez asszonyi büszkeség és egyben vágyó reménység volt Ó, jól ismerte ö az ö büszke, vad leánykáját, tudta, hogy milyen fegyvereket tart mindig készenlétben a saját ellágyulásai ellen...

- Nem, nem szerelem nélkül, te isteni teremtés, többé nem lesz panaszra okod - gondolta megindultan.

És már-már fölállt hogy az asszonyka ajtajához menjen és megkérje, hogy hallgassa meg, amit mondani akar, de hirtelen átvillant az agyán egy gondolat

„Akit én szeretni tudnék, annak acélból kellene lennie! Egyenesen és törhetetlenül le kellene igáznia az akaratomat!"

Így mondta annak idején Renáta Ursula Ranzownak, mikor a fiatal lány hideg, gúnyos álarca alatt először ismerte föl igazi karakterét „Acélból!"

És most megtorpanjon egyszerre és gyáván az ajtaja elé álljon szerelmet koldulni? Hát azért adta-e mostanáig az erős akaratú zsarnokot, hogy az utolsó pillanatban aztán hajótörést szenvedjen? Ez csak nem leigázás!"

Nem.

Még egyszer fel az álarcot - csak a komédia utolsó jelenetéhez -, aztán az övé lesz a diadal örökre! A fiatalasszony iménti viselkedése dacos büszkeségének utolsó föllángolása volt, és ha most erős marad, akkor annak mindörökre vége!

Az arca megelevenedett és a szeme újra fényleni kezdett Hátravetette a fejét és olyan erősen nézett az ajtóra, mintha át akarná fúrni a tekintetével. Eléggé ismerte Renátát, hogy tudja, az most az ö könyörgésére vár. De csak hadd várjon! Csak így marad ö a helyzet ura, és az olyan asszony, mint Renáta, csak úgy lehet boldog és úgy tud boldogítani, ha erős akaratot érez maga fölött

Elszántan egyenesedett ki, jó hangosan félretolta a széket, mintha csak most állt volna föl, aztán fütyörészve ment át a saját szobájába, aminek az ajtaját hangosan csapta be. De odabent rögtön lehajolt a kulcslyukhoz... Szerette volna kinevetni magát de mégiscsak meg akarta tudni, mit csinál odaát az asszonyka...

Lélegzetét visszafojtva állt lesbe. A kulcslyukon át egyenesen a Renáta budoárjába vezető ajtót láthatta.

Alig telt el néhány másodperc, mikor odaát halkan nyílt az ajtó és a hasadékban a Renáta halvány, zavart arca vált láthatóvá. Kutatóan nézett körül a szobában, aztán kimondhatatlanul fájdalmas pillantást vetett arra az ajtóra, ami mögött vadul dobogó szívvel leskelődött az uracskája...

Szinte erőtlenül támaszkodott a félig nyitott ajtó félfájához és a kezébe rejtette arcát És Heinz látta, mint remeg végig a hangtalan zokogástól. Ezt a látványt mégse bírja el! Fölegyenesedett és kinyitotta az ajtót hogy átszaladjon a szalonba és a karjába kapja az asszonykát. Most már nem utasítaná el, afelől biztos volt!

Igen ám, de mikor ö idebent kinyitotta az ajtót Renáta hangtalanul eltűnt a szalonból. Már csak azt hallhatta, amint a kulcs újra megfordul a zárban. Hát még mindig azt reméli Renáta, hogy legyőzi öt?

Erre látszólag lelke mélyéig nyugodtan lépett be a szalonba és leoltotta a villanylámpát Úgy, mintha csak azért tért volna vissza. Ha Renáta úgy leskelődik ki a szobájából, mint ahogy ö tette, másra nem is gondolhatott

Renáta nem sokat pihent ezen az éjszakán. Milyen másképp képzelte ö el ezt az egészet!

Diadalmaskodni akart, és íme, jobban le van alázva, mint bármikor volt! Pedig milyen biztosra vette, hogy Heinz a lába előtt fog bocsánatért esedezni. És tessék, fütyörészve, közönyösen megy ki a szobából, mintha minden rendben volna.

Hát meg se próbál közeledni hozzá, meg se kísérli kiengesztelni, hát nem ér ö neki semmit?

Fájdalmasan remegett meg erre a gondolatra, mikor odaát becsapódott az ajtó. Mondhatatlan fájdalom tépte a szívét. Csak most jött tudatára, milyen nagyon szereti férjét és hogy titokban mennyire remélte, hogy talán Heinz is meg fogja szeretni öt

A szíve vadul vert Lassan, fáradtan vetkezett le, anélkül hogy igénybe vette volna komornája segítségét Egyedül akart lenni a fájdalmával. Égő szemmel meredt a tükörre. Hát nem szép-e, nem kívánatos-e ö? És Heinz megveti mégis...

Mikor kibontotta hosszú haját amely köpenyként omlott le a hátán, hirtelen eszébe villantak Heinznek az iménti szavai:

„így foglak őrizni és a tenyeremen hordozni, míg csak élek", aztán meg „Renáta, végre, végre az enyém vagy!"

Végigremegett. Milyen bensőségesen, milyen igazán hangzottak ezek a szavak, mintha igaz érzés sugallta volna őket. Abban a percben biztosra vette a fiatalasszony, hogy nem közönyös már az ura előtt és azt hitte, hogy diadalmaskodott fölötte.

De úgy látszik, hogy hazudott, szavai hozzátartoztak a hazug komédiához, éppen mint mátkaságuk alatt az összes gyöngédségei.

És most mi lesz? Mit kezdjen ezzel az élettel? Micsoda sivár jövő vár reá a Heinz oldalán? Borzasztó fájdalommal jött rá, hogy mennyire szereti az urát és hogy... mindig is szerette igazán, forrón. Gyűlölete nem volt egyéb, mint a makacsság küzdelme a szerelem ellen. Csak most érezte igazán, hogy milyen mélyen lealázták, makacs vadsága már nem ágaskodott ellene, hanem alázatosan lehajtotta a fejét, hogy el tudja viselni nehéz sorsát.

Másnap reggel, mikor Renáta, komornája segítségével, befejezte toalettjét, a komorna jelentette neki, hogy a báró úr lent várja a bárónét az ebédlőben, hogy együtt reggelizzenek.

Renátának le kellett mennie, ha nem akart feltűnést kelteni.

Mikor sápadtan és kissé tétovázva belépett az ebédlőbe, Heinz már az asztalnál ült. Ügy látszott, hogy nagyon elmélyedt az újságba...

Mikor megpillantotta Renátát, udvariasan felállt és kifogástalan meghajlással üdvözölte, anélkül hogy hozzáért volna a kezéhez. Aztán széket tolt oda a fiatalasszonynak és kérte, hogy foglaljon helyet Az inas behozta a reggelit aztán eltávozott.

Mostanáig egyikük se szólt egy árva szót se. Most aztán, hogy magukra maradtak, Letzingen nyugodt társalgó hangon szólalt meg:

- Remélem, jól aludtál az első éjszakán, amelyet Letzingenben töltöttél.

- Köszönöm - felelte Renáta kurtán.

- Kérlek, szolgáld ki magad. Nem szeretem, ha idebent van a cselédség. De ha van valami rendkívüli kívánságod, add ki azért a legszükségesebb parancsokat.

Renáta csak a fejét rázta, és egy csésze teát vett oda maga elé. De a keze remegett Heinz suttyomban vizsgálgatni kezdte a fiatalasszony sápadt arcát és a szíve úgy dobogott, mintha megbolondult volna. De legyőzte magát férfiasan, és tovább fűzte a beszélgetést:

- Különben, hogy még egyszer visszatérjek a tegnap estére, fölösleges volt úgy fölizgatnod magad. Sajnos, olyan gyorsan eltűntél, hogy időm se volt utánad kiáltanom, hogy természetesen beleegyezem abba az életmódba, amilyet óhajtottál. Magától értetődik, hogy szigorúan respektálom kívánságodat és becsületszavamra jelentem ki, hogy soha többé hozzád nem nyúlok szerelem nélkül, ha csak a cselédség vagy mások jelenléte nem teszi szükségessé, hogy fenntartsuk azt a látszatot, mintha házastársak volnánk.

Renáta összekulcsolta remegő kezét Végre rekedten, szinte hörögve az izgatottságtól, azt kérdezte:

- Tulajdonképpen miért is vettél feleségül?

Heinz különösen pillantott a fiatalasszonyra.

- Miért? Azt majd akkor mondom meg, ha te megvallottad, hogy miért gyűlölsz?

Renáta lehunyt szemmel dűlt hátra a székén. A férfi látta, hogy két nagy könnycsepp gördül végig az arcán.

Erre fölugrott és a karjaiba zárta az asszonykát Lecsókolta könnyeit és ajkával az ö száját kereste. Renáta megijedt és védekezni akart, de Heinz erősen tartotta.

- Csitt meg ne moccanj, te makrancos kis jószág! Most nézz ide a szemembe és ügy mondd: „Heinz Letzingen, gyűlöllek!"

Renáta ránézett, hitetlenül, ijedten és mégis reménykedve.

- Nos, nem mondod?

Renáta a fejét rázta.

-Nem? Nem akarod? Nos, akkor nem is eresztelek ki a karjaimból! Akkor a szívemhez szorítalak. Még hogy sose érjek hozzád szerelem nélkül! Hát észreveszed-e valahára, hogy mennyire szeretlek? Te vad, makacs kislány, megszelídültél-e már?

És újra magához szorította és megcsókolta a fiatalasszonyt Aztán újra a szemébe nézett azzal a forró pillantásával.

- Még mindig nem mondod: „Gyűlöllek?"

Renáta csendesen pihent a férje vállára borulva és megint csak a fejét rázta.

- Hát nem? No akkor én se hiszek ám neked, sőt sohasem is hittem! Hiszen olyan régóta szeretsz már, csak mindig rejtegetted az ostoba gyűlölet mögé. De nekem éles szemem van, és az én koponyám még a tiednél is keményebb. Már akkor, mikor azt vágtad az arcomba, hogy gyűlölsz, már abban a percben elhatároztam, hogy a feleségem leszel. És minden harcod és makacsságod ellenére is keresztülvittem akaratomat Most próbáld meg aztán még egyszer megtiltani, hogy hozzád nyúljak? Én megőrzöm, ami az enyém és azt hiszem, nem bánod egy cseppet se! Különben már régen azt mondtad volna: „Gyűlöllek!"

Renáta hirtelen megragadta a férfi fejét és szenvedélyesen belenézett lángoló szemébe.

- Te, te! Meg tudnálak ölni, annyira gyűlöllek! - mondta szenvedélyesen és önként megcsókolta férje száját.

Heinz fölkacagott és magasra emelte asszonykáját

- Mit csináljak most veled? Borzasztó büntetéseket fogok kigondolni, amiért tegnap olyan rosszul viselted magad!

- Ó, hisz az több fájdalmat okozott nekem, mint neked! Fütyörészve mégy ki a szobából, én meg sírva fakadtam.

- És búbánatodban az ajtónak támaszkodtál, mert az urad - úgy látszik - készpénznek vette szavaidat és csakugyan eltűnt

- Honnan tudod?

- No mert nem csak úgy egyszerűen „fütyörészve" mentem ki a szobából, hanem szívdobogva lestelek a kulcslyukon át..

Renáta mélyen elpirult és arcát elrejtette a férje mellén.

- Miért nem kértél bocsánatot? Hiszen annyira megkínoztál azzal a móddal, hogy menyasszonyoddá tettél!

-Az csak a megérdemelt büntetésed volt azért a „gyűlöllek"-ért És ha fájdalmat okoztam neked, hidd el, hogy csak szerelemből történt Amit azonban a férfi szerelemből vét azt az igazi asszony kérés nélkül is megbocsátja.

- Te büszke, hajlíthatatlan Heinz, annál jobban szeretlek, mert szilárd maradtál! - mondta boldogan nézve férjére.

A fiatal férj újra megcsókolta kis feleségét

- Annyi bizonyos, hogy nem volt könnyű dolgom. A szívem mindig ágaskodott a büszkeségem ellen. De még annyira soha, mint tegnap. Hanem egyszer meglestelek, mikor Ursula barátnőddel a parkban rólam beszéltetek. És te azt mondtad akkor:

Akit én szeretni tudnék, annak acélból kellene lennie T

Ezt megjegyeztem magamnak. De ugyanakkor azt is megjegyeztem, hogy a látszólag olyan szívtelen, kacér Renáta Hochstetten tulajdonképpen melegszívű, jóságos kis teremtés. És ettől a perctől kezdve minden úgy történt, ahogyan én akartam.

- És ilyen soká tartóztattad, késleltetted a boldogságomat? Ó, te gonosz ember!

- Te is az enyémet, édesem. Makrancos természeted nem akart engedni, így aztán nekem még keményebbé kellett lennem. Mert annak a férfinak, aki akaratos feleséget szerez magának, annak nem szabad hajolnia!

Renáta a férjéhez simult

- Sose leszek többé akaratos és makrancos veled szemben.

- Megígéred?

- Ezer örömmel... ó, Heinz, milyen édes dolog, ha te legyőzöd akaratomat és uralkodok fölöttem!

Heinz magához ölelte feleségét és megcsókolta szép piros száját

Aztán a helyére vezette a fiatalasszonyt

- Úgy ni... és most üljünk le és költsük el együtt az első reggelinket. A szerelem étvágyat gerjeszt

Renáta boldogan nevetett és betöltötte férje teáját Heinz kezet csókolt érte és ezer apró bolondságot űztek egymással.

Közben elmondták egymásnak kölcsönösen, mit éreztek az egész idő alatt, meg mit reméltek és mitől féltek. És vége-hossza nem volt a visszaemlékezéseknek.

És a szívükben napsugaras boldogság ütött tanyát.