Lena Warnstettent apja kényszeríti a gazdag földbirtokossal, Borkenhagennel kötött házasságba. A lány ezzel a lépéssel szeretett anyját akarja megkímélni a gyalázattól és nyomorúságtól, amelybe apja léha életmódja taszította a családot. Pedig a szíve másé: a vagyontalan Heinz Romittent szereti…

Hedwig Courths-Mahler

Vezeklés

I.

Lena Warnstetten holtsápadtan állt az édesapja előtt. Minden ízében reszketett, és rémülten nézett a fölébe magasodó férfira. Valóság ez, nem álom, ami most vele történt? Jól hallotta? Feleségül kell mennie valakihez, akit sohasem szeretett, aki mindig is ellenszenves volt neki? Férjhez kell mennie, hogy a családját megóvja a teljes anyagi összeomlástól? Ő legyen az áldozat, mert élvhajhász apja elherdálta a vagyonukat, lezüllesztette Warnstettent, és még a házasságát is sárba rántotta?

- Nem, papa, erre képtelen vagyok - hebegte sápadt ajakkal.

Warnstetten úr komor pillantást vetett rá.

- Kénytelen vagy! Csak te menthetsz meg bennünket. Gondolj az édesanyádra és a bátyádra! Hiszen annyira szereted őket. Magamról nem beszélek, értem nem kellene megtenned. Azokért kell áldozatot hoznod, akiket szeretsz.

A fiatal nő kihúzta magát, tekintete elhomályosodott. Sohasem kapott szeretetet az apjától, mindig csak gúny és csúfolódás jutott osztályrészéül, mert más volt, mint az apja, és mert rajongó szeretettel csüggött az édesanyján. A mama! Lena összerezzent. Hőn szeretett anyja most mozdulatlanul, sápadtan fekszik a sebész kése alatt. Ki tudja, kibírja-e a nehéz és fájdalmas műtétet? És az apja pont most hozakodik elő szörnyű ötletével, amikor anyja a híres professzor klinikáján élet és halál közt lebeg.

Lena előtt már régóta nem volt titok, hogy Warnstettenben nagy a baj, és azt is tudta, hogy ezért egyedül az édesapját terheli a felelősség. A lány nyitott szemmel járt-kelt, így tisztában volt vele, hogy az összeomlás már nem késhet soká. Az sem volt titok előtte, hogy apja csak a pénze miatt vette el az édesanyját. Ennek a vagyonnak aztán éppúgy a nyakára hágott, mint korábban a sajátjának. Imádott édesanyja, ez a sápadt, törékeny asszony mártírsorsra kényszerült a férje mellett. Már régen esedékes lett volna, hogy alaposan kikúrálja magát, ám Warnstettenben hamar elfolyt a pénz. A családfő berlini kéjutazásaira természetesen mindig jutott. Drága borokra és a legfinomabb szivarokra is tellett, csak a szegény beteg asszonyra nem.

- Becstelenségre kényszerültem, hogy előteremtsem a műtéthez elegendő összeget. Ha nem leszel Borkenhagen felesége, akkor ti koldusbotra juttok, én meg börtönbe.

Lena tudta, hogy az apja hazudik. Nem a felesége érdekében veszítette el a becsületét, hanem a tulajdon gyarlósága, kéjsóvársága miatt. Azzal is tisztában volt, hogy az operációt és a kórházi tartózkodást még nem fizették ki, sőt, e célra egyetlen fillér sem volt a családi kasszában. Az apja már mindent elköltött magára, még Lena bátyja számára is alig tudta biztosítani a tanulmányai befejezéséhez szükséges csekélyke összeget. Warnstettenben mindent jezálog terhelt, a terméstől az erdő legapróbb facsemetéjéig. Lena meg az édesanyja hajnaltól napestig robotoltak, maguk varrták a legolcsóbb pamutszövetből a ruháikat is, és minden garast félretettek. De apja még ma is francia pezsgőt ivott, osztrigát, drága külföldi csemegéket hozatott magának, és alig törődött a gazdasággal.

És most még képes feláldozni a lányát is. Hozzá kell mennie a gazdag Borkenhagenhez, aki már régóta üldözi házassági ajánlatával. Jaj, csak ezt ne! Hiszen ő mást szeret!

- Nos, döntesz végre? - sürgette az apja nyugtalan tekintettel.

Lena erőtlenül roskadt egy fotelba. Amit most hallott, minden erejétől megfosztotta. Gondolhat-e magára most, amikor körülötte minden összeomlik? Apja elveszíti a becsületét, családjuk nevét sárba tiporják, a fivére életpályája kettétörik, és imádott édesanyja élete még nagyobb veszélybe kerül. Csakis rajta múlik, hogy mindezt megakadályozza. De milyen áron!

Apja nyugtalanul leste a szeme sarkából. Mit tesz most vajon a lánya? Hajlandó-e megmenteni? Őt biztosan nem, ezt érezte a léha ember. Most sajnálta először, hogy nem nyerte el a lánya szeretetét. De az ő sorsa egybeforrott a feleségéével és a fiáéval is. Vajon szereti-e annyira Lena a két embert, hogy értük meghozza ezt az áldozatot? Arra az apa egy pillanatig sem gondolt, milyen nehezére eshet ez Lénának. Hermann Warnstettent a világon semmi más nem érdekelte, mint a saját jóléte.

Lelkiismeret-furdalás nélkül hárította át gondjait a lányára. Nagy örömmel fogadta Borkenhagen lány kérését. Ez a házasság egyszerre megszabadítaná minden nyomasztó anyagi gondjától.

Borkenhagen nemcsak azt ígérte meg, hogy rendezi az adósságait, hanem még egy csinos összeget is kilátásba helyezett, amellyel leendő apósa folytathatja könnyelmű életvitelét. Ezzel megszabadulhat a végzetes váltóügytől is, amely most még Damoklész kardjaként lebeg a feje fölött. Mindenáron pénzre van szüksége, és semmilyen más forrás nem áll már a rendelkezésére. Hiszen ha másképpen tudott volna segíteni magán, nem írta volna alá a fedezetlen váltót. Nincs más kiút: Lénának fel kell áldoznia magát! Meg kell tennie.

Fenyegetően nézett a lányára:

- Nos?

Lena erőtlenül hanyatlott az asztal fölé.

- Képtelen vagyok rá!

Apj a hozzálépett, és a szemébe nézett.

- Mert az ágrólszakadt Romittenbe vagy szerelmes - sziszegte hidegen.

- Honnan tudod? - rezzent össze Lena.

- Nem volt nehéz rájönnöm - rándította meg Warnstetten megvetően a vállát. - Mi másért legyeskedne folyton körülötted? Anyád érthetetlen módon tűrte ezt az ostoba, holdfényes rajongósdit. Mit akarsz Romittennel? Szegény ördög, még saját magát is alig képes eltartani azon a tenyérnyi birtokon! Rá hiába vársz.

- Tudom - felelte a lány halkan.

- Akkor légy okos! Borkenhagen feleségeként irigylésre méltó társadalmi helyzetbe kerülsz. Milliói vannak, Borkenhagen közel s távol a legpompásabb birtok, és akkor még nem is szóltam arról a csinos nyereségről, amit a konzervgyárai hoznak. Fényes partit csinálhatnál!

Lena ajka kétségbeesett mosolyra húzódott.

- Csakhogy engem ez nem lelkesít. Undorodom Borkenhagentől, nem akarom, hogy ő legyen a férjem. Nem akarom!

- És anyád, akit annyira szeretsz? Azt akarod, hogy el kelljen hagynia Warnstettent, és nyomorúságra jusson?

A lány úgy nézett az apjára, hogy a férfinak ki kellett térnie a pillantása elől.

- Nyomorúságra? Nem ismeri máris túlontúl a nyomort? Édesanyám volna az első, aki azt mondaná, hogy ne tegyem, ne adjam el magam.

- Ostobaság! Érzelgősség, semmi más. Van valami, ami mindannyiunkat engedelmességre kényszerít. Ez pedig a szükség. Mindnyájunkat oda akarsz dobni áldozatul? Ha anyád a műtét után hazatér, pihenésre és nyugalomra lesz szüksége. Veszélyeztetni akarod az életét? Hiszen annyira szereted! Vagy talán mégsem olyan erős az a te nagy szereteted, és képtelen vagy érte erre az áldozatra?

Lena reszketve felemelkedett.

- És ha anya meghal… ha már túl késő… ha nem sikerül a műtét? - kérdezte tompa hangon.

- Van egy bátyád is!

- Ő férfi, és tud magán segíteni. Majd összehúzza magát egy kicsit.

- Elfelejted, hogy a nevünk tisztessége is kockán forog?

- Apa! - A fiatal nő a kezébe temette az arcát. - Miért tetted ezt velünk? - kiáltott fel.

Warnstetten szomorú képet vágott.

- Már mondtam: pénzt kellett előteremtenem, hogy anyádat megoperálhassák. Szükség volt a műtétre, és én tudok áldozatot hozni - fejezte be fennhéjázóan.

Lena megint olyan pillantást vetett rá, amitől a férfi lesütötte a szemét. A lány lassan az ajtóhoz ment, de mielőtt távozott volna, még egyszer visszafordult, és elfúló hangon válaszolta:

- Gondolkodom, mielőtt döntenék. Először is tudni akarom, hogy anya él-e még. Ma meg kell érkeznie a sorsdöntő sürgönynek, utána majd válaszolok.

Ezzel elhagyta a szobát. Az apja nem tartóztatta, csak leírhatatlan arckifejezéssel nézett utána.

Lena a szobájába ment és bezárkózott. Fáradtan lerogyott az egyik fotelba, s égő szemmel nézett maga elé. Fejében vadul kergették egymást a gondolatok. Kiutat keresett szorult helyzetéből, ám mindhiába.

Hirtelen segélykérőén nyújtotta ki a kezét.

- Anyám! Édesanyám!

Nagyon hiányzott neki az édesanyja, de jobb volt így. Ezt a harcot egyedül fogja megvívni. A legdrágább édesanyát meg kell kímélnie a szenvedéstől, már eddig is túl sok szomorúságban volt része.

Lena tovább emésztette magát.

Hirtelen megjelent előtte Borkenhagen durva, pirospozsgás képe, pufifadt ajka és kéjsóvár szeme. Már a puszta gondolatra is kirázta a hideg, hogy hozzá kell mennie ahhoz a férfihoz, akit állandó hangoskodása, a szemében lobogó vad, érzéki tűz miatt mindig is visszataszítónak talált. Hiszen ő Heinz Romittent szereti szívből, igazán! Heinz Romitten! Ökölbe szorította a kezét, és vadul kalapáló szívére szorította. Most érezte csak szíve egész hevével, mennyire szereti a férfit.

Soha egyetlen szó sem esett köztük szerelemről, a lány mégis tisztában volt vele, hogy Heinz viszonozza az érzéseit. Nem volt szükségük szavakra, hogy mindez világossá váljék. Pontosan tudták egymásról, hogy összetartoznak, ha egyelőre az áthághatatlan szegénység el is választotta őket.

Mit gondol majd róla Heinz Romitten, ha megtudja, hogy hozzáment Borkenhagenhez? Megveti-e? Elvégre hűtlen lesz hozzá, bár a döntő szót még nem mondták ki. Ám hiába, Borkenhagen mindenkit a kezében tart. Övé a pénz, övé a hatalom. Élet és halál ura. Feláldozhatja-e az anyját és a fivérét? Nem kötelessége-e, hogy feláldozza magát értük? De ennek a házasságnak még a gondolatától is iszonyodott.

Kénytelen lesz ezt a súlyos lépést megtenni, és nagyon fog szenvedni, mert nem elég lelketlen ahhoz, hogy csak magára gondoljon. Apja iránt egyre erősebb haragot érzett, mivel ilyen kínos helyzetbe hozta, mint ahogy eddig is minden nehézségnek és szomorúságnak ő volt az oka. A lány sem szeretni, sem tisztelni nem tudta. Szenvedélyes düh öntötte el, amikor azt látta, milyen rosszul bánik az édesanyjával, hogyan alázza meg és alacsonyítja le. Ha ilyenkor védőn átölelte a törékeny asszonyt, mindkettejüknek kijutott a családfő gúnyolódásából. Egymás iránti szeretetüket szirupos érzelgősségnek nevezte, aztán rájuk vágta az ajtót.

Most pedig mindennek a tetejébe újabb becstelenséget követett el. Olyasmit, ami miatt mindannyian pellengérre kerülnek, hacsak nem egyezik bele, hogy Borkenhagen felesége lesz. Szabad-e tétlenül végignéznie, hogy még ez a szenvedés is az édesanyjára zúdul?

Lena hirtelen felpattant. Nem! Az édesanyjának sohasem szabad megtudnia, hogy a férje becstelen ember. Ha a Jóisten életben tartja, ha sikerül a műtét, akkor meg kell hoznia érte ezt az áldozatot.

Aggodalom lett úrrá rajta, amikor Heinz Romitten jutott az eszébe. Biztosan megveti majd, ha a fülébe jut, hogy feleségül akar menni Borkenhagenhez. Meg fogja vetni, de szörnyen szenved majd miatta. Bizonyára megrémül, ha eljut hozzá a hír. A lány megremegett, és hirtelen elhatározásra jutott. Heinz senki mástól nem tudhatja meg a dolgot, csakis tőle magától. Ő fogja neki elmondani, miért kell e keserű kényszernek engedelmeskednie.

Lena hosszú órákon át a szobájában maradt. Apja súlyos, döngő léptekkel járt fel és alá a házban és az udvaron. Várta, hogy hírt kapjon a feleségéről. Életében most először aggódott az asszony egészségéért, ám nem szerelemből, csupán azért, mert félt. Attól tartott, ha az asszony belehal a műtétbe, Lena nem megy feleségül Borkenhagenhez. Márpedig akkor ő nem kerülheti el a sorsát…

Végre, hosszú órák keserves várakozása után megpillantotta az udvaron a táviratkihordót. Gyorsan eléje szaladt, és kitépte kezéből a mindent eldöntő papírt, s remegő kézzel nyitotta fel a borítékot.

„Az operáció sikerült. A beteg üdvözletét küldi. Bővebbet holnap.”

Warnstetten fellélegzett, majd letörölte homlokáról a kövér verítékcseppeket. Visszasietett a házba, és leányát hívatta.

Lena hamarosan meg is érkezett. Sápadt volt, elgyötörtnek látszott. Szeme alá mély, sötét árkokat vont az aggódás. Máskor oly sugárzó tekintete fénytelen volt. Elolvasta a sürgönyt, és a papírlapot görcsös mozdulattal szorította a szívéhez. Szép, sötét haját egy mozdulattal hátrasimította, és nagy, kék szemét apjára vetette.

- A Jóisten visszaadja nekem anyát! Nem vagyok önző, hogy csak saját magamra gondoljak. Fred és a mama nem válhatnak a pusztulás áldozataivá - mondta tompa hangon.

Az apját nem említette. Ennél világosabban aligha jelezhette volna, milyen keveset jelent neki. Warnstettent azonban most mindez cseppet sem izgatta. Megnyugodva fellélegzett.

- Akkor hát beleegyezel? Hozzámégy Borkenhagenhez? - kérdezte rekedten.

Lena fáradtan leroskadt az egyik fotelba.

- Ha semmi más kiút nincs, hogy megmenekülj a szégyentől, akkor igen. De van egy feltételem.

Warnstetten nyugtalanul pillantott a lányára. Lena viselkedése megijesztette. Úgy érezte, egyszerre szerepet cseréltek. Ő hirtelen határozatlan és bizonytalan lett, és a lánya állt most elszántan vele szemben. Rádöbbent, hogy teljesen ki van szolgáltatva Lénának.

- Feltételed? - kérdezte bizonytalanul.

- Igen. Tudod, hogy Heinz Romittent szeretem. A viselkedésem alapján joga van feltételezni, hogy viszonzom az érzelmeit. Nem akarom, hogy megvetéssel gondoljon rám. Márpedig ezt tenné, ha meghallaná, hogy beleegyeztem a Borkenhagennel kötendő házasságba. Mielőtt igent mondok Borkenhagennek, követelem, hogy négyszemközt beszélhessek Romittennel. Küldess érte, hogy jöjjön ide még ma.

Warnstetten felpattant.

- Csak nem fogsz kiszolgáltatni neki? Mindent el akarsz mondani?

- Tudomására kívánom hozni, miért leszek Borkenhagen felesége. Nem akarok neki fájdalmat és csalódást okozni.

- Úgy beszélsz, mintha biztos volnál a szerelmében - jegyezte meg alattomosan az apja.

Lena felemelte a fejét, fájdalmas tekintete a messzi távolban kalandozott.

- Igen, egészen biztos vagyok benne.

- Úgy? Szóval volt mersze szerelmet vallani neked, holott tudja, hogy közietek szó sem lehet semmiről? - kiáltotta Warnstetten dühösen.

A fiatal nő megint azzal a nyugodt pillantással nézett rá, amit a férfi képtelen volt elviselni.

- Nem, nem tett ilyet. Heinz Romitten tisztességes ember, neki szent az én lelki békém. Egyébként sem volt szüksége szavakra, hogy elmondja, mennyire szeret.

Azt is pontosan tudja, hogy az érzéseit viszonoztam. Hívd át, és ha beszéltem vele, megviheted a hírt Borkenhagennek, hogy igent mondtam. Előbb azonban nem.

Szavai komoly elszántságról tanúskodtak, az apja érezte, hogy teljesítenie kell a kérését.

- Meg kell ígérned, hogy semmit nem árulsz el Romittennek mindabból, amit szorult helyzetemben megvallottam neked!

- A becsületed nagyobb biztonságban volna nála, mint saját magadnál - válaszolta Lena az apja mellett elnézve.

A férfi felugrott, és ütésre lendítette a kezét. Lena is felpattant, és mélyen apja szemébe nézett. Warnstetten nehezen lélegzett. Hát nem az ő engedelmes kislánya áll előtte, aki az anyjával együtt mindig tűrte, hogy zsarnokoskodjék fölöttük? Csak nem csúszott ki a kezéből a gyeplő, amikor elmondta neki a vétkeit?

Megpróbálta menteni a menthetőt.

- Valamit valamiért - mondta. - Idehívatom Romittent, ahogyan kívánod, te meg azt mondasz neki, amit akarsz. Csak semmi olyat ne árulj el, ami a becsületemet érinti!

Lena keserű fájdalommal elmosolyodott.

- Megkíméllek, ne férj! Nem akarok rád panaszkodni, bár biztos vagyok benne, hogy Heinz a kedvemért megőrizné a titkot.

Apja felhördült.

- Kihasználod a gyengeségemet, hogy meggyóntam neked egy botlásomat. De ha azt hiszed, hogy így legyőzhetsz…

- Semmi sem áll tőlem távolabb. Végtére is az apám vagy. Csak hát… Még egy dolgot szeretnék tőled kérni. Ne nehezítsd meg még jobban, hogy apámként tisztelhesselek! Bizonyos tekintetben élek a lehetőséggel, amelyet a sors a kezembe adott. Az elkövetkezőkben légy jobban tekintettel szegény anyára! Nem tűröm tovább, hogy kínozd és megalázd.

A férfi rekedten, zavartan felnevetett. Életében most először mert valaki nyíltan fellépni ellene. Ráadásul a saját lánya. Ez aztán már… Nagy nehezen magába fojtotta a feltörő indulatot, mielőtt felelt volna.

- Úgy beszélsz, mintha legalábbis emberevő volnék. Mit vétettem anyádnak, hogy fogadatlan prókátorává szegődsz? Nos?

Lena nagy kék szemében néma, súlyos szemrehányás csillogott.

Warnstetten most sem volt képes állni ezt a vádló tekintetet. Sietve elfordult.

- Rendben van, mától kezdve kesztyűs kézzel bánok majd az anyáddal. Tekintetbe veszem az érzéseiteket, noha olcsó szenvelgésnek tartom, semmi többnek - morogta bosszúsan.

- Akkor hát máris elküldesz valakit Romittenért, ugye?

- Jó, legyen! Te viszont szavadat adod, hogy igent mondasz, ha Borkenhagen megkéri a kezed.

- Igen.

Lena lassan, fáradtan ment át a szegényesen berendezett nappaliba. Csendesen leült varróasztalkájához, és gépiesen újra dolgozni kezdett. De gondolatai messze szálltak. A szíve nehéz volt, mint a kő.

II.

Heinz Romitten éppen hazaért a földekről, miután körutat tett, hogy utánanézzen, rendben megy-e mindenhol a munka. Szüntelenül résen kellett lennie, mert Romittent majdnem annyi adósság terhelte, mint a szomszédos Warnstettent. Apja, aki a háború óta betegeskedett, igen elhanyagolta a gazdaságot. Amint Heinz elég idős lett ahhoz, hogy átlássa a dolgokat, fiatal erejét megfeszítve igyekezett megállítani a hanyatlást. Határozottsága és hihetetlen szorgalma egyelőre megakadályozta, hogy bekövetkezzék a végső összeomlás.

A birtok felvirágoztatásához szükséges pénz azonban hiányzott.

Lassanként elmondhatta, hogy a munka legnehezebb részén már túljutott. Apja a halála előtt gyakran unszolta, hogy nézzen gazdag feleség után, csakhogy Heinz már évek óta szerelmes volt Lénába, és képtelen lett volna bárki máshoz közeledni. Mindeközben tudta, hogy az anyagi helyzetük reménytelenné teszi a szerelmüket. Mióta az édesanyja után néhány évvel az apja is meghalt, a fiatalember egyedül lakott Romittenben. Olyan szerény körülmények között élt, mint egy parasztgazda, és többet, keményebben dolgozott, mint a saját béresei. Fáradhatatlanul munkálkodott gazdasága fellendítésén, és erősen remélte, hogy néhány év múlva feleségül veheti Lenát.

A lány egyszerű, igénytelen életet élt, így talán hajlandó lesz követni őt Romittenbe.

Heinzben néha felmerült, hogy azonnal meg kellene kérnie a szerelme kezét. Mellette sem lenne rosszabb sorsa, mint otthon. De hogyan is állhatna jövendőbeli apósa elé? Mit felel, ha Warnstetten megkérdezi, milyen egzisztenciát tud nyújtani a lányának?

Nem, várnia kell, amíg javulnak akilátásai. Éppen be akart menni a házba, amikor befutott a Warnstetteni küldönc, és egy levelet nyújtott át. A férfi szíve hevesen kalapált. Minden hír, ami Warnstettenből jött, összefüggött a szerelmével. Gyorsan feltépte a borítékot, és olvasni kezdett.

„Kedves Romitten!

Kérem, amint tud, jöjjön át Warnstettenbe, ha lehet, még ma. A lányom sürgősen beszélni szeretne Önnel egy bizonyos ügyben, ami uraságodat is érinti. Kérem, közölje a küldönccel, mikorra várhatjuk.

Üdvözlettel

Warnstetten”

Heinz izgatottan felsóhajtott. Mi történt? Mit akarhat tőle Lena? Megmondta a hírhozónak, hogy egy órán belül Warnstettenben lesz.

Miközben kutyafuttában bekapta szerény ebédjét, szüntelenül ezek a gondolatok foglalkoztatták. Eszébe jutott Lena édesanyja, aki súlyos műtét előtt állt. Csak nem érkezett róla rossz hír? Nem, akkor Warnstetten nem hangsúlyozta volna, hogy a lánya akar beszélni vele. A fiatalember a türelmetlenségtől hajtva hamarosan elindult.

A rövidebb utat választotta, Borkenhagen erdején vágott át, amely a birtokát Warnstettentől elválasztotta.

Általában elkerülte az erdei utat, nehogy találkozzon Borkenhagennel. Bár ifjúságuk óta jószomszédi viszonyban voltak, csakúgy, mint Freddel, Lena bátyjával, Heinz mégis igyekezett a nyers, nagyhangú, gazdag birtokos útjából kitérni.

Ma azonban a lehető leggyorsabban Warnstettenbe akart érni. Nem is találkozott Borkenhagennel útközben.

Csak messziről látta a konzervgyár piros téglás épületét elővillanni a fák közül.

Felsóhajtott. Ha lett volna elég pénze, ő ugyanígy feldolgozta volna földjének termését. így azonban kénytelen volt zöldségét, gyümölcsét, gabonáját olcsón eladni, és a nagy nyereséget másoknak átengedni.

Warnstettenben Lena apja fogadta. A házigazda nyugtalanul fürkészte a fiatalember megnyerő arcát, markáns vonásait. Gondolatban összevetette Franz Borkenhagennal. Nem csoda, hogy Lena Heinz Romittent választotta. Heinz karcsú, magas, erős termete, határozott mozgása sokkal elegánsabb volt Borkenhagen köpcös alakjánál, nehézkes mozgásánál. Heinz Romitten nemes arcéle, szürke szeme őszinteségről, emelkedett lélekről tanúskodott, tekintete okos és energikus férfira vallott. Ha a két férfit összevetjük, természetesen Borkenhagen húzza a rövidebbet. De mit ér a kellemes megjelenés pénz nélkül? Mit volt mit tenni, Lénának bele kell törődnie a helyzetbe.

A köszönés után Heinz kérdőn nézett a szomszédjára

- Jöttem, amint tudtam.

- Köszönöm, hogy így sietett. Tudja, kedves Romitten, maga mindig szívesen látott vendég nálunk. Rólam nem is szólva… A feleségem úgy szereti, mint a tulajdon fiát, Freddel testvérekként nőttek fel, a lányom pedig… Nos, erről talán felesleges is beszélnem.

A fiatalember a füle tövéig elpirult. Nemcsak azért, mert Lenára gondolt, hanem mert rádöbbent: valóban mindenkivel jó barátságban van Warnstetten lakói közül, kivéve a ház urát. Túlságosan jól ismerte a viszonyokat ahhoz, hogy kevéske rokonszenv is maradjon a lelkében iránta.

- Mindig hálás szívvel vettem tudomásul azt a barátságos, meleg és szívélyes fogadtatást, amelyben itt részem volt - hadarta gyorsan, hogy a kötelező udvariaskodás után végre megtudja, miért hívták.

Warnstetten kérkedőn és magabiztosan felelt, mintha bizony neki szólt volna a dicséret.

- Hát igen, kedves Romitten, a nehéz időkben mindannyian összekovácsolódtunk. De természetesen nem azért szólítottam el a munkájától, hogy ezt közöljem önnel. Ezt nyilván tudja.

- Magától értetődik. Uraságod azt írta, hogy a kedves lánya óhajt beszélni velem.

- Hm… nos, igen. Lena a nappaliban tartózkodik. Ismeri a járást, de előbb mondanék még valamit. Kérem, adja a becsületszavát, hogy mindarról, amit most tőle hall, senkinek nem szól egyetlen szót sem. A legjobb lesz, ha azt sem említi, hogy egyáltalán beszéltek.

Heinz megütközve nézett Warnstettenre, az arcán egyre növekvő nyugtalanság tükröződött.

- A szavamat adom, hogy hallgatni fogok - felelte gyorsan.

Warnstetten most már elégedett volt. Lénában nem bízott meg teljesen. Az asszonyok soha nem elég megbízhatóak, ha titkot bíz rájuk az ember. Ezért akarta megszerezni Romitten becsületszavát is, s miután megkapta, biztonságban érezte magát, és fellélegezhetett.

III.

Lena még mindig örömtelen munkája mellett ült, amikor Heinz a szobába lépett. A fiatal nő felugrott, és leejtette a foltoznivalót. Ott állt lecsüngő karral az ablak előtt, a nyári nap sugara körülölelte sudár alakját. Heinz megrémült, amikor meglátta, milyen sápadt, milyen gyötrődő a tekintete.

Odasietett, és megfogta a kezét.

- Lena kisasszony! Valami szörnyűség történt, látom magán. Csak nem a kedves édesanyja?

A leány szívet tépő pillantást vetett rá.

- Az édesanyám megmenekült, Romitten úr. A műtét sikerült.

Heinz az ajkához emelte Lena kezét.

- Hála istennek! Nagyon aggódtam érte. Ezek szerint más nyomja a lelkét. Beszélni óhajtott velem. Szabad felajánlanom a szolgálataimat? Tudja, hogy nálam hűségesebb barátra nem számíthat.

A lány kihallotta Heinz szavaiból a gyengéd aggódást. Arcát enyhe pír futotta el.

- Igen, ezt jól tudom. Ön több is nekem, mint barát - tette hozzá csendesen.

- Lena!

A fiatal nő egy pillanatra lehunyta a szemét, majd kérőn felemelte a kezét.

- Ne, kérem, ne mondjon semmit! Egy szót se, amíg nyugodtan végig nem hallgatott! Tudom, mit érez irántam, ezért hívattam ide. Azt akartam, hogy ne mástól, hanem tőlem tudja meg… Én… holnap eljegyzem magam Borkenhagen úrral - suttogta színtelen hangon, vértelen ajakkal Lena.

A férfi felugrott, de olyan görcsösen szorította széke karfáját, mintha darabokra akarná tömi. Napbarnított arcából kiszaladt a vér. Óriási akaraterővel lett úrrá megdöbbenésén. Nagy nehezen sikerült kinyögnie:

- Azért hivatott, hogy ezt tudtomra adja?

Lena hátrahajtotta a fejét. Látszott rajta, hogy minden ereje elhagyta, és a legszívesebben meghalna.

- Igen, magam akartam elmondani önnek.

Heinz élesen felnevetett.

- Azt azért ugye, nem óhajtja, hogy illendően még sok boldogságot is kívánjak? - kérdezte, és hangjában maró gúny keveredett a fájdalommal.

Lena jól látta, mennyire szenved a férfi, és Heinz fájdalma elhomályosította saját gyötrelmét… Úgy nézett rá, hogy pillantása a lelke mélyéig felkavarta a férfit.

- Ne így, Heinz, könyörgöm! Szerencsekívánatokra semmi szükség, úgyis hatástalanok volnának.

Heinz gyorsan Lénához lépett, és megragadta a kezét. A lány szavai egy csapásra kioltották keserűségét, iróniáját. Szívét elöntötte az együttérzés.

- Lena, tudja, mit tett velem?

- Igen - nézett fel rá a lány. - Szívem legmélyéig átérzem ennek az órának minden kínját. Ne szóljon egy rossz szót sem, Heinz, ne vádoljon szíve mélyén hűtlenséggel. Isten a tanúm, milyen nehezemre esik ez a lépés. De meg kell tennem, nincs más választásom.

- És ki kényszeríti rá, hogy feleségül menjen Borkenhagenhez?

Lena megragadta a fiatalember kezét.

- Senkit sem szabad vádolnom. Csupán annyit mondhatok: az édesanyám élete, Fred jövője, és annak az embernek a becsülete forog kockán, akinek a nevét viselem. Ezért kell áldozatot hoznom. Nem gondolhatok csak magamra, bármennyire is nehezemre esik ez a lépés.

Heinz könyörögve szorította meg a kezét.

- Lena, jól meggondolta? Nem tudja, mit vállal. Borkenhagen nem az a férfi, aki mellett egy finom érzésű nő boldog lehetne.

- Boldog? Ó, Heinz, ugyan hol találnék már én boldogságot ezek után?

- Nem akarom elhinni, hogy nincs semmi más megoldás! Nem hagyom, hogy önként rohanjon a boldogtalanságba.

A lány fájdalmasan felsóhajtott.

- Gondolja, ha volna más lehetőségem, nem azt választanám? Ha nem megyek feleségül Borkenhagenhez, mindannyiunknak el kell hagynunk Warnstettent, és szánalmas földönfutók leszünk. Gondoljon csak szegény, drága édesanyámra! Vajon engedhetem-e, hogy még ezt is el kelljen szenvednie, amikor módomban áll megakadályozni?

Romitten lerogyott az egyik fotelba, és száját összeszorítva némán meredt maga elé.

- Miért kell ilyen szegény ördögnek lennem? - tört ki belőle a kétségbeesés. A lányra nézett, és úgy beszélt tovább, hogy egy pillanatra sem vette le róla a tekintetét. - Tudja, drága Lena, hogy mennyire szeretem? Inam szakadtáig dolgoztam, hogy Romittent felvirágoztassam, csak azért, hogy egy napon kegyed elé állhassak, és azt mondhassam: Gyere hozzám! A házamban és a szívemben mindig találsz majd egy meleg zugot.

Lena reszketett ültében, arcát minden csepp vér elhagyta. Szemében kihunyt a fény, mintha nem is élne.

- Igen, tudom, nagyon jól tudom, hogy így van. A szívem csak úgy tudta elviselni a sanyarú jelent, hogy közben szüntelenül egy boldog jövőben reménykedett. Most mindennek vége. Holnaptól már gondolnom sem szabad rá.

- Lena! Lena! Nyugodtan nézzem végig, hogy tönkreteszi magát? Kegyed és Borkenhagen? Képtelenség! Ennek nem szabad megtörténnie.

- Meg kell történnie - mondta Lena tompa hangon, majd nagy nehezen felállt. - Heinz, miért kínoz? Sokkal jobban aggódom önért, mint saját magamért. Rettenetes, hogy fájdalmat kell okoznom magának. Kérem, segítsen, könnyítse meg mindazt, amit a sors rám mért. Könyörgöm, ne omoljon össze! Nem lehetünk egymáséi, adja meg nekem legalább azt a vigaszt, hogy elfelejti a történteket, és nem gondol rám haraggal.

Heinz az ajkához emelte a fiatal nő kezét, és csókokkal borította el.

- Édes, drága Lena, mindent megteszek, hogy enyhítsek a fájdalmán. Miattam ne aggódjon, majd csak túlélem valahogy. Bárcsak a kegyed sorsa felől is ennyire nyugodt lehetnék! Tapasztalatlanságában nem is sejti, mekkora terhet akar vállalni.

- Nem akarom… - hebegte a lány, könnyeivel küszködve -, hanem kénytelen vagyok.

- Nem akar mindent elmondani, drága Lena? - kérdezte a fiatalember. - Hátha találok kiutat, hátha én segíthetek!

- Nem rázta fejét csüggedten a lány -, nem szabad elmondanom, miért kényszerülök erre az áldozatra Magam sem tudom még, miként fogom majd elviselni. Csak azt tudom, hogy el kell indulnom azon az úton, amelyet a sors jelölt ki számomra.

Heinz kissé távolabb lépett Lenától, mert attól félt, hogy nem sokáig bíija már türtőztetni magát.

- Az édesanyja tudja már, hogy kegyed Borkenhagen menyasszonya lesz?

- Nem, és most még nem is szabad megtudnia. Csak megijedne és felizgatná magát. Hiszen a mama tudja, hogy a szívem a magáé, együtt reménykedtünk a boldogabb jövőben.

- Ezek szerint tehát az édesapja kényszerítette ki ezt a lépést - találgatott a férfi komoran.

Lena görcsösen összeszorította a kezét.

- Ne kérdezzen többet! - kérlelte Lena. - Nem akarok, és nem is szabad válaszolnom.

Heinz úgy érezte, képtelen tovább nézni a lány sápadt, szomorú arcát.

- Kérem, engedje meg, hogy távozzam. Isten önnel! Köszönöm, hogy öntől tudhattam meg, amit meg kellett tudnom.

Ajkához emelte Lena kezét, majd lassan elindult az ajtó felé. A lány fájdalommal teli pillantással követte. Az ajtónál Heinz még egyszer megfordult. Egy ideig némán álltak egymással szemben. Lena keservesen felsóhajtott, és a következő pillanatban már repült is a férfi felé. Heinz magához ölelte a karcsú ifjú nőt. Ajkuk önfeledt csókban forrt össze, majd még egyszer mélyen egymás szemébe néztek.

- Minden jót, szeretett kis Lenám, minden jót! - dadogta a fiatalember elfúló hangon.

- Neked is, Heinz!

A férfi kiszakította magát Lena ölelő karjából és elviharzott.

A lány fájdalmasan szerelmese nevét kiáltotta, majd erőtlenül térdre rogyott. A földet markolászta tehetetlenségében.

Lena sikolya még a férfi fülében visszhangzott. Zavarodottan rohant el Hermann Warnstetten mellett, anélkül hogy észrevette volna. Meredten bámult, arca remegett a felindulástól.

Lovára pattant és elnyargalt.

Warnstetten értetlenül nézett utána, majd halkan káromkodott. Nagyon kínosan érezte magát.

Heinz Romitten azt sem tudta, merre viszi a lova. Fájdalmába merülve nem is ügyelt az útra Most arra sem gondolt, hogy kímélje az állatot. Még ez sem számított. Csak a szívét szorító tompa kétségbeeséstől szeretett volna szabadulni valahogy. Most érezte át teljes súlyában, hogy mit jelentett számára Lena, mit veszített vele.

Iszonyodott hazatérni magányos otthonába. Tudta, hogy menthetetlenül rátör majd a fájdalom. Egy szerre értelmetlennek érezte az életét. Minek küzdjön, dolgozzon tovább? Kiért? - Addig vágtatott céltalanul, amíg beesteledett. Sötétben ért haza. Összetörve roskadt fekhelyére.

Franz Borkenhagen eközben a Warnstettenből érkező híreket várta. Reggel, amikor odaát járt, hogy megkérje Lena kezét, a lány nem volt otthon. Az apja hálát adott az égnek e szerencsés véletlenért, mert joggal tartott tőle, hogy Lena előzetes felkészítés nélkül gyorsan kosarat adna a férfinak.

Warnstetten számára a lánykérés azt jelentette, hogy megmenekül a legrosszabbtól. Elhatározta hát, hogy minden követ megmozgat, és kikényszeríti Lena beleegyezését. Borkenhagennek azt mondta, a lánya biztosan elfogadja majd a megtisztelő ajánlatot. Hogy örömmel-e, az a legkevésbé sem érdekelte. Felajánlotta, hogy személyesen viszi majd meg a választ.

A kérő öntelt mosollyal hallgatta leendő apósát. Számára semmi kétség nem fért ahhoz, hogy a koldusszegény Lena Warnstetten boldogan mond igent. Borkenhagen tisztában volt saját, számokban kifejezett értékével. Soká habozott, amíg a döntő szót kimondta Nagyra becsülte a függetlenségét, nem könnyen adta fel. De végül a karcsú, gyönyörű lány iránt érzett szenvedélye legyőzte a szabadságvágyát. Megszokta, hogy mindig, mindent megszerezzen, amire kedve támad.

Miért ne teljesülne akkor éppen ez a kívánsága? Hiszen kétségtelenül számos előnyösebb partit köthetett volna már! Franz Borkenhagen úgy képzelte, előtte minden lányos ház ajtaja megnyílik. De éppen Lena Warnstetten volt az, aki felkorbácsolta szenvedélyes vágyát, és mennél hűvösebben bánt vele a lány, annál hevesebben kívánta, hogy az övé legyen.

Most végre kimondta a döntő szót, sőt, nagylelkűségi rohamában még azt is megígérte Warnstettennek, hogy kihúzza az anyagi slamasztikából.

Beesteledett, mire Warnstetten megérkezett. A pompás Borkenhagen-birtok ura az elegánsan berendezett dohányzószalonban fogadta jövendő apósát. Viselkedésében a kissé hanyag udvariasság keveredett a jól színlelt egykedvűséggel, csak a szemében villant meg néha a nyugtalanság szikrája.

Hellyel kínálta vendégét, kerekes dohányzóasztalkát gurított elé, és ő is új cigarettára gyújtott. Utána belevetette magát a mély klubfotelba, és hanyagul keresztbe rakta a lábát, hogy elegáns selyemharisnyája kivillanjon. Dölyfös mosollyal nézett Warnstettenre.

- Nos, jövendőbeli apósom, meghozta végre a hőn áhított boldogító igent Magdalenától? Korábbra vártam.

Warnstetten kelletlenül fészkelődött a székén.

- Jöttem volna már előbb is, de tudja, hogy a feleségem Krause professzor klinikáján fekszik.

- Valóban, hiszen mondta ma reggel. Addig nem tudtam róla, különben vártam volna a lánykéréssel.

- Ugyan, ilyen időkben nagyon jól jön egy kis bátorítás. Csupán azért említettem, hogy megmagyarázzam, miért jöttem ilyen későn. Amikor Lena hazajött, végre megérkezett a távirat is, amelyből kiderült, hogy a műtét jól sikerült.

- Fogadja őszinte jókívánságaimat!

- Nagyon köszönöm. Tehát, mint mondtam, megjött a távirat. A lányom magánkívül volt az örömtől, így aztán vámom kellett, hogy valamelyest megnyugodjék. Hihetetlenül ragaszkodik az anyjához. Csak késő délután tudtam vele közölni uraságod megtisztelő ajánlatát. Most pedig itt vagyok, hogy eláruljam: Lena igent mondott.

Borkenhagen arcán elégedett mosoly áradt szét, miközben hátradőlt széles foteljában.

- Ugye, meglepődött egy kicsit? - kérdezte. Az arca olyan volt, mint azé az emberé, aki tisztában van vele, milyen értékes ajándékot ad.

Warnstetten hosszan szippantott a cigarettájából, majd mosolyogva válaszolta:

- Az nem kifejezés, kedves fiam! Először azt sem tudta, mit mondjon. Még most is zavarban van.

Borkenhagen felnevetett. Apró, vizenyős szeme mohón felcsillant.

- Hát igen, erre biztosan nem számított. Büszke is lehet, senki másért nem áldoztam volna fel ilyen könnyen a szabadságomat. Drága apósom, mesélje el részletesen, hogyan fogadta a kicsike a hírt! Oldódik-e már a jég a drága szívecskéjén?

- Tudja, Lena meglehetősen fura teremtés. A feleségem befolyása alatt áll. Túlságosan merev, óvatosnak kell vele lennie. Nem szívesen mutatja ki szíve rejtett érzéseit, és hidegebbnek látszik, mint amilyen valójában.

Borkenhagen cinkosan kacsintott.

- Majd megoldjuk, legyen nyugodt! Jó sora lesz nálam. Párizsi ruhák, briliánsok, utazás, minden, amit csak megkívánhat. Ismerem én a fehémépet, az ilyesmire mind harap. - Hangosan felnevetett, és megcsapkodta beszélgetőtársa térdét.

Warnstetten tegnap még ugyanígy vélekedett volna, de ma már nem bízott benne, hogy lányát elszédíti kérője vagyona. Tegnapi összecsapásuk rádöbbentette, hogy alábecsülte Lenát. Ez nem a régi engedelmes, érzelmes gyerek. A törékeny ifjú nő megmutatta apjának a saját akaratát. Na, majd Borkenhagen megneveli a makrancos hölgyet, ahogy rászolgál. Ez már az ő dolga lesz. Biztosan nem is kerül majd nagy fáradságába.

Hermann Warnstetten mindig is nagyra értékelte a könnyed életet, a gazdagságot. Lassan hinni kezdte, hogy Lena boldog lesz Borkenhagen feleségeként, és hamar elfelejti majd azt a kis románcot Romittennel. Könnyen-gyorsan meggyőzte magát, hogy semmi oka a lelkifurdalásra Amikor pedig Borkenhagen jégbe hűtött pezsgőt hozatott, hogy leendő apósával megigya az áldomást, Warnstetten teljesen felszabadult. Előadott egy történetet arról, hogy Lena csodálkozással, ugyanakkor örömmel fogadta a leánykérést.

Borkenhagen szemében sóvár tűz lobogott.

- Ennek igazán örülök. A kicsike alaposan befűtött nekem. Az utóbbi időben egészen elvesztettem miatta a fejem. Köztünk szólva, apósuram, nem akartam én ezt az egészet, védekeztem is ellene, csakhogy a minap megláttam az erdőben… Valami ócska rongy volt rajta, de az ördögbe is, olyan volt, mint egy királynő! És az alakja! Ilyesmi nem terem minden bokorban. Ha elképzelem párizsi toalettben… Pompás! Mindenkinek elcsöppen a nyála, ha meglátja.

Warnstetten savanyú képet vágott. Hát finomnak aztán végképp nem mondható ez a Franz Borkenhagen. Kínos volt ilyen szavakat hallapia a saját lányáról, de hallgatott, és kényszeredett mosollyal tűrte.

Búcsúzáskor abban állapodtak meg, hogy Borkenhagen másnap átmegy Warnstettenbe, és menyasszonyaként köszönti Lenát.

Dél körül meg is érkezett pazar kocsiján. Most is a legújabb divat szerint készült ruhában feszített. Kicsit nehézkesen előcihelődött a hintóból, és cammogva felmászott a kúria lépcsőjén.

A házigazda színlelt kedvességgel ment elébe, majd bevezette az ódivatúan bútorozott szalonba, ahol Lena már várt rájuk.

A lány sápadtan, de méltósággal fogadta a vőlegényét. Most is a múltkori egyszerű fehér ruhát viselte, amelyben a földbirtokos nemrég az erdőben látta. Ékszer ezúttal sem volt rajta.

Borkenhagen vagyont érő virágcsokrot nyújtott át, majd megcsókolta a kezét.

- Kimondhatatlanul boldoggá tesz, drága Lena , hogy feleségül jön hozzám - mondta esetlen udvariassággal. A lány viselkedése feszélyezte kissé, így valamelyest mérsékelte szokásos harsányságát.

Lena hamar visszahúzta a kezét, a virágot pedig hanyag mozdulattal félretette.

A férfi szenvedélyes pillantással méregette menyasszonyát. A szíve olyan hevesen vert, hogy majd szétfeszítette a mellkasát. Bár azzal a szándékkal érkezett, hogy Lenát a karjába kapja, és forrón megcsókolja, a lány tartózkodása most mégis arra késztette, hogy vad ösztöneit féken tartsa.

IV.

Warnstetten még egy utolsó, fenyegető pillantást vetett a lányára, majd kiment a szobából. A jegyesek kettesben maradtak. Lena a vőlegénye felé fordult.

- Borkenhagen úr, elfogadtam az ajánlatát, bár nyíltan be kell vallanom, nem azt érzem ön iránt, amit szerelemnek szokás nevezni. Kérem, legyen velem türelmes - kezdte a lány halkan, és komolyan nézett a férfi szemébe.

A fiatal nő szavai másképpen hangzottak, mint ahogy Borkenhagen előre elképzelte. Ez a megfontoltan józan kicsike annyira bájos volt, hogy a javakorabeli vőlegény oda sem figyelt, mit mond, mert a bizonyosság, hogy hamarosan az övé lesz, mindent feledtetett vele. Hirtelen magához ölelte Lenát, és cuppanós csókokkal borította a lány vértelen ajkát.

- Majd én megtanítlak rá, hogy mi a szerelem - lihegte.

Lena az irtózattól megdermedt vőlegénye karjai közt. Leírhatatlan kínjában legszívesebben felsikoltott volna, de nem jött ki hang a torkán. Határtalanul megalázottnak érezte magát. Szédelegve tapogatta ki a legközelebbi karosszéket, és lerogyott rá.

Borkenhagen mosolyogva méregette mátkáját. Milyen ennivaló lányos zavarában! Az újdonsült vőlegény ezzel magyarázta Lena viselkedését.

Kissé távolabb lépett tőle, hogy időt engedjen Lénának a feloldódásra, és mert mag# is vissza akarta nyerni szokásos fölényét.

Ekkor siklott tekintete a figyelmetlenül félredobott csokorra

- Nem nyerték el tetszésedet a csodálatos virágok, édes kis Lenám?

A lány erőszakkal legyűrte fájdalmas érzéseit. A virágok valóban nem tehetnek róla, hogy olyan lovagtól kapta őket, akit nem szeret.

- Dehogynem tetszenek - felelte. - Csak túl szép és drága csokor ez nekem.

A férfi felnevetett, és megpaskolta a lány kezét.

- Franz Borkenhagen menyasszonyának semmi sem lehet túl drága!

- Bocsásson meg egy pillanatra, hozok vizet az egyik vázába.

- Ejnye, ejnye! - tartotta vissza Borkenhagen. - Hogy szólítja egy jó kislány a vőlegényét?

A fiatal nő minden ízében remegve kiszabadította magát.

- Engedd meg, hogy a virágokat…

- Ne, maradj még! A váza ráér.

Lena az ajtóhoz sietett. Úgy érezte, muszáj fellélegeznie odakinn, legalább egy percre, különben nem bírja tovább. Szerencsére az apja éppen ebben a pillanatban lépett be, így ő kisurranhatott a szalonból. Odakint a félhomályos tornácon, az elszáradt aratókoszorúk között az egyik ablakhoz lépett, és az üveghez szorította a homlokát.

- Istenem, segíts! - nyögött fel kétségbeesetten.

Így állt egy ideig, majd összeszedte magát, és a konyhába ment, hogy vizet eresszen egy vázába. Az öreg szakácsnő kérdezett tőle valamit az ebéddel kapcsolatban, amire Borkenhagent is meghívták. Lena válaszolt, bár a kérdés alig hatolt el a tudatáig, aztán visszament a szalonba. Letette a vázát, majd gépiesen elrendezte a virágokat

Borkenhagen ott állt mellette, és egy percre sem vette le róla szerelmes pillantását Tekintetével majd felfalta Lena karcsú, arányos alakját, komoly arcát, lesütött szemét. A leány emésztő kínjai ellenére elragadóan bájos maradt. Borkenhagen gyönyörködve figyelte, milyen ügyesen igazgatja a virágokat Lena szép, kecses kezével.

Teljesen hatalmába kerítette a lángoló szenvedély. Megfogta a lány karját, és meg akarta csókolni, ám Lena elfordította a fejét, így a mohó vőlegény csak egy puszit nyomhatott az arcára. Elmosolyodott a lány szégyenlősségén, merthogy ő annak vélte a viselkedését, majd Warnstetten felé fordult. A házigazda kényelmetlenül érezte magát, és mereven ült a kanapén.

- Az én galambocskám szerény és félénk, apósuram. Még meg kell tanulnia, mekkora hatalma van felettem - jegyezte meg Borkenhagen gyengédnek szánt hangon.

Lena, hogy ne kelljen a férfira néznie, még mindig a virágok elrendezésével bíbelődött. Franz le nem vette a szemét róla, és képzeletben azt színezgette, micsoda gyönyör lesz a lány ellenállását legyőzni. Bár már a felesége volna!

Micsoda élvezet lesz úrrá lenni hűvös tartózkodásán, addig csókolni sápadt, remegő ajkát, amíg kipirul, és viszonozza a csókjait! De szép is Lena lányos tartózkodásában! A fiatal nő így sokkal jobban lenyűgözte, mintha gyengéd közeledését adakozóan viszonozná. A kis huncut. … Okos és óvatos, ellenáll, hogy annál szorosabban láncoljon magához. Pedig erre semmi szüksége, hiszen máris fülig szerelmes vagyok belé - gondolta gyanútlanul az öntelt gavallér, nem is sejtve, mit érez iránta kényszerű menyasszonya.

- Lenácska, annyira dísztelen a ruhád, nem akarod a csokromból legalább egy szállal felékesíteni? Nézd ezt a félig nyílt rózsát! Az övedre tűzöm. Ma reggel nem tudok neked egyéb ékességet adni, de holnap elhalmozlak ékszerekkel. Olyan szép és értékes ékköveket teszek a lábad elé, amelyek méltóak hozzád.

A lány elhúzódott tőle.

- A virág hamar elhervadna.

- Micsoda szép halál a te kebleden elhervadni - ugratta a vőlegénye. - Szerezz nekem örömet azzal, hogy kitűzöd a virágomat!

- Megfeledkezel arról, hogy édesanyámat csak most műtötték. Amíg a mama beteg, nem viselek virágot - felelte Lena halkan, elutasítóan.

Warnstetten véget vetett a jelenetnek, mert attól tartott, hogy Lena elárulja Borkenhagen iránti ellenszenvét.

Ha a vőlegény nem lett volna olyan öntelt, észrevette volna már, hányadán áll Lénával. De Franznak semmi kifogása nem volt mátkája magatartása ellen, és gyanútlanul élvezte saját boldogságát.

- Gyerekek, mehetünk ebédelni - mondta az örömapa, hogy másra terelje a szót.

Borkenhagen a karját nyújtotta Lénának.

A leány csak ujja hegyével érintette, de Franz nevetve fogta meg arája kis kezét, és határozott mozdulattal a karjára helyezte.

- Különben még elveszítelek, Lenácskám. Érezni akarom, hogy hozzám tartozol - mondta, lángoló pillantásokkal méregetve a sápadt fiatal nőt.

Lena ezután vértelen arccal és csendesen ült vőlegénye mellett, s csak nagy kínnal gyűrt le néhány falatot.

Borkenhagen szegényesnek és nagyon rossznak találta az ebédet. Azzal vigasztalta magát, hogy a menyasszonya hamarosan más életet élhet a házában, a feleségeként. Közölte, azt szeretné, ha minél előbb megtartanák az esküvőt. A lány mereven nézte a tányérját.

- Míg édesanyám teljesen fel nem gyógyul, addig erről nem határozhatok. Először mindent meg kell vele beszélnem. Ugy-e, megérted, hogy most semmivel sem szabad felizgatnunk? Az eljegyzésemről is csak akkor szerezhet tudomást, ha majd hazajön - hadarta

Borkenhagennek egyáltalán nem volt ínyére, hogy Lena iránti vágyát meg kell zaboláznia. Azzal vigasztalta magát, hogy az idős hölgy remélhetőleg hamarosan felgyógyul.

- Megértelek, Lenácska - bólintott beleegyezően. - Néha az örömteli izgalom is megárthat. Mérsékelem hát magamat, és az igen tisztelt mamának mielőbbi gyógyulási kívánok.

- Kedves fiam - szólt közbe Warnstetten -, nem teszik túl hosszan próbára a türelmét. Nagyon biztató híreket kaptam ma a professzortól.

- Annál jobb, drága apósuram. De nem törölhetnénk egymás között ezt a merev önözést?

- Dehogynem. Akkor hát, szervusz, drága fiam!

Annak rendje-módja szerint megitták a pertut.

Borkenhagen ezután Warnstettenék anyagi helyzetéről kezdett kérdezősködni. Óriási összeget bocsátott leendő apósa rendelkezésére, amivel persze a gazdagságát is szerette volna fitogtatni. Ezután megint megpaskolta Lena kezét.

- Igen, igen, Lenácska, Borkenhagenben annyi a pénz, mint a pelyva. Ha bármilyen kívánságod van, csak szólj! Az eljegyzésünket a legfényesebb pompával ünnepeljük meg, ha majd édesanyád is itthon lesz.

A lány összerezzent

- Szeretném, ha a kedvemért lemondanál a hivatalos ünnepségről - jegyezte meg halkan.

- De Lenácska, ennek így kell lennie! Zajos mulatságot akarok csapni az én szép menyasszonyommal. Minden szomszédot meg kell hívni, a járási székhely színe-javának ott a helye. Aki csak számít, a vendégem lesz feleségestül. Szilárd meggyőződésem, hogy a kormányfő is megtisztel majd a jelenlétével. Ne légy ilyen félénk, drága kincsem! Franz Borkenhagen nem akárki, a menyasszonya pedig a társaság legfényesebb csillaga lesz!

Lena lemondóan magába roskadt. Valójában minden mindegy volt már neki. Apja szemében viszont kigyúlt a kéjes tűz. Máris maga előtt látta az új pompában csillogó Warnstettent, és el is felejtette, hogy mindennek a lánya boldogtalansága az ára.

Az asztal mellett az urak még összeállították a meghívandó vendégek listáját. Lena kihasználta az alkalmat, hogy egy órácskára visszavonulhasson. Borkenhagen szerette volna maga mellé láncolni, de a fiatal nő fejfájásra hivatkozva kimentette magát.

Amikor az urak magukra maradtak, apja mentegetni próbálta lánya viselkedését:

- Meg kell bocsátanod Lenának, kedves Franz. Gondolatai még egyre beteg édesanyja körüljárnak, és a természete amúgy is kissé rideg.

Borkenhagen felnevetett.

- Ne is törődj vele, kedves papa Nincsen rózsa tövis nélkül. Nekem így sokkal kedvesebb, mintha folyton a nyakamon lógna Én valami különlegesre, egy egészen eredeti asszonykára vágyom! Idáig éppen ellenkező oldalukról ismertem a nőket. Az én feleségemnek legyen tartása, ébresszen mindenkiben tiszteletet. Hidd el, nekem Lena éppen így tetszik. Ne aggódj egy cseppet sem, kedves papa, majd én megnevelem.

Lena eközben már az ágyán feküdt, és a párnák közé fúrta a fejét. Átadta magát a teljes kétségbeesésnek.

- Ezt nem bírom ki, nem bírom elviselni - hajtogatta

Az emberi szív azonban sok mindent átvészel. Egy óra múltán Lena látszólag nyugodtan lement a lépcsőn, a konyhában megrendelte a kávét, és hamarosan ő maga szolgálta fel az uraknak.

V.

Hetek teltek el. Aznapra várták haza Warnstettenbe a ház úrnőjét a klinikáról. Lena az egész házat feldíszítette virággal, és már kora reggel izgatottan futkosott fel-alá. Apja még előző nap beutazott a járási székhelyre, hogy a feleségét hazahozza. Önként ugyan nem vállalkozott erre az útra, de Lena kérte rá, és olyan komolyan, olyan könyörögve nézett az apjára, hogy annak nem volt mersze visszautasítani. Különös volt, hogy milyen erős hatást gyakorolt az édesapjára lánya tekintete, amióta eljegyezte magát Borkenhagennel. Bármennyire berzenkedett is a szokatlan erő ellen, Warnstetten nem tudott változtatni rajta. Talán azon múlt, hogy bevallotta botlását Lénának abban a sorsdöntő órában, talán azon, hogy Borkenhagen menyasszonyaként nagyot nőtt az apja szemében. Mindenesetre apa és lánya kapcsolata alaposan megváltozott. Hermann Warnstetten többé nem fog zsarnokoskodni Lena felett…

Borkenhagen melegháza legkülönösebb, legpompásabb virágait küldte át leendő anyósa fogadására. Különben is elárasztotta menyasszonyát gáláns és nagyvonalú ajándékaival. Naponta átment Warnstettenbe, és valamivel tapintatosabban viselkedett, mint amit eleinte Lena feltételezett róla. A lány hamarosan megérezte, mekkora hatalma van a férfi fölött, és okosan élt vele, hogy vőlegénye érzelemkitöréseit kordában tartsa. Ha barátságosan rámosolygott Franzra, a kisujja köré tekerhette. A férfi úgy élvezte jegyességüket, mint az az ínyenc, aki a lakoma végére tartogatja a legjobb falatokat.

Azt tervezte, hogy ha Lena a felesége lesz, és legyőzi már lányos zavarát, akkor ellenállhatatlan, izzó szenvedélyével magával ragadja.

Lena lassanként eltompulva beletörődött helyzetébe. Csak a jövőre nem gondolt, mert akkor szorongani kezdett. Szerencséjére sok tennivalója akadt. Apja - leendő veje óhajára és költségére - felújíttatta a házat, és kicserélte az elavult berendezést is. Azt tervezték, amint az édesanya teljesen megerősödik, fényes kézfogót tartanak. Lena anyja egyelőre nem tudott leánya eljegyzéséről, Ő akarta kíméletesen közölni a hírt a mamával, mert jól tudta, hogy ezzel nem fog örömet szerezni.

Az ablaknál állt, és a kocsit leste, amellyel szülei az állomásról érkeznek. Tekintete a távolban kalandozott. Az erdőn túl ott van Romitten. Ott aggódik kedvese hűséges szíve érte. Ott küszködik és robotol örömtelenül az a magányos férfi, mert ő kénytelen volt megfosztani élete céljától. Lena szívére szorította a kezét. Csak ne gondoljon erre! Nem szabad, mert most már Borkenhagen jegyese. Amióta elbúcsúztak, nem látta Heinzet. A férfi nem jött többé hozzájuk, csak néha küldte át a béresét, hogy Lena édesanyja iránt érdeklődjön. Ma reggel pedig egy kis rózsacsokrot küldött. A mellékelt névjegyen néhány sorban teljes gyógyulást kívánt a szomszéd birtok úrnőjének, akit gyermekkora óta szinte anyjaként szeretett és tisztelt.

Végre feltűnt a fogat.

Lena kisietett. Mire kinyitotta a bejárati ajtót, a kocsi már meg is állt a ház előtt. A következő percben anya és lánya forrón összeölelkezett.

Lena egyszerre sírt és nevetett a szeretett arc láttán. Tekintetéből gyengédség és féltő aggódás sugárzott.

- Végre itt vagy, mama! - zokogta, és szorosan magához ölelte az édesanyját.

Anna Warnstetten még sápadt és törődött volt, de szemében már ott csillogott az egészség.

Nagy, gyengéd, jóságos szempárja egészen olyan volt, mint a kislányáé. Anna Warnstetten ötven felé járt. Középtermetű volt, és szép, dús hajában itt-ott már megcsillantak az első ezüstös szálak. Bár a súlyos operáció után még óvatosan mozgott, egyénisége máris tiszteletet parancsolt.

Gyengéd szeretettel nézett lánya szemébe, majd engedte, hogy bevezesse a virágdíszben pompázó nappaliba. Lena figyelmesen kényelmes karosszéket tolt oda édesanyjának. A szobalány és a szakácsnő is ott termett, hogy gyógyulása alkalmából üdvözölje szeretett úrnőjét. Warnstetten asszony a maga szelíd, jóságos módján megköszönte érdeklődésüket, aztán dolgára küldte a személyzetet, mert tudta, hogy az ura fölöslegesnek tartja az ilyesfajta jeleneteket.

Hermann Warnstetten azonnal a szobájába sietett. Nem akart a tanúja lenni, hogyan ünnepli anya és lánya „érzelgősen” a viszontlátást.

Így a két nő kettesben maradt. Az anya mosolyogva nézett körül a nappaliban.

- Milyen ünnepélyesen feldíszítettél itt mindent, kicsi Lenám. Alig ismerek a házra ebben a virágözönben! - mondta magához ölelve a lányát.

Lena édesanyja lábához telepedett a földre.

- Kedves anyuskám, minden szomszéd és barát küldött neked virágot. Most pedig mesélj! Nagyon rossz volt? Sokat szenvedtél? Teljesen meggyógyultál?

- Igen, gyermekem, szerencsére teljesen. Még néhány napig pihenek, azután ismét a régi szorgalommal j láthatok munkához. Igazán nem szenvedtem sokat. De rajtad látom, hogy nagyon aggódtál értem. Sápadt és meggyötört az arcocskád, kislányom. Sokat dolgoztál, ugye? Képzelem, apa milyen morózus volt. Túl sok teher nehezedett gyenge váltadra, kicsim. De mostantól nem leszel egyedül! Segítek megint.

Aggódó pillantással fürkészte a lányát, majd hirtelen kiegyenesedve, két kezébe fogta Lena arcát.

- Mi van veled, kislányom? Valami ismeretlen, fájdalmas vonást látok rajtad, és a tekinteted sem a régi. Nagyon rossz volt apával? Vagy valami más nyomaszt?

Lena anyja ölébe rejtette az arcát. Megremegett. Nagy erőfeszítésébe került, hogy legyűrje feltörő könnyeit, és nyugodtnak látsszon. Kíméletesen kellett édesanyjával közölnie azt, amit nem halogathatott tovább. Összeszedte magát, és mosolyfélét erőltetett az arcára.

- Igazán rendbe jöttél, drága anyuskám? - kérdezte.

- Igen, kislányom, sőt, egészségesebb vagyok, mint bármikor az utóbbi években. De ismerlek, te valamit titkolsz. Valami új gond nyomja a lelked. Történt valami, amíg távol voltam? Ó, Istenem, úgy érzem, valami ismeretlen szörnyűség vár rám! Apával függ össze? Sok pénzt kellett fizetnie a professzornak. Jaj, kislányom, hogy aggódtam a pénz miatt… Beszélj végre! Tudom, hogy újabb csapás leskelődik ránk!

Lena gyengéden megcsókolta.

- Nyugodj meg, anyuskám, árt neked, ha izgatod magad!

- Dehogyis, csak a bizonytalanságot nem bírom elviselni. Tudod azt te nagyon jól. Ha már látom, milyen szerencsétlenség sújt, nyugodtabb vagyok, mint amikor csak sejtem. Csak nem Freddel történt valami?

- Dehogyis, anyuskám. Fred a napokban hazajön látogatóba, hogy viszontlásson. Nyugodj már meg! Elmondok mindent. Ne ijedj meg, szó sincs szörnyűségről. Csak azt akartam, hogy tőlem tudd meg.

Édesanyja nehezen szedte a levegőt.

Lena látta, mennyire fél az anyja, és ez megkétszerezte az igyekezetét, hogy bátran viselkedjen.

- Anyuskám - kezdte, miközben mosolyogni próbált -, ne vágj már ilyen ijedt arcot! Végül is semmi baj nem történt, csak… eljegyeztem magam.

Anna Warnstetten fellélegzett, de még mindig félve ölelte át a lányát.

- Csak nem Heinz Romitten a vőlegényed? Ó, ti balga fiatalok! Számítottam rá, de mind a ketten nagyon szegények vagytok. Apád beleegyezett? Meglásd, a Jóisten megsegít benneteket, a szerelem pedig mindent legyőz.

Lena kibontakozott az anyai ölelésből, és halottsápadtan hátrább lépett. Magára kényszerített mosolyából még mindig maradt egy kevés.

- Nem Romittennel jegyeztem el magam. Az lehetetlen volt, és megfontoltan kellett cselekednünk…

Anna asszony látta, hogy Lena mosolya nem őszinte.

Elszorult a szíve, mert tudta, mennyire szereti a lánya Romittent.

- Megfontoltnak kellett lennetek? Ha valaki szerelmes, akkor a szívében kevés hely marad a megfontoltságnak. Amikor régebben erről beszéltem, hallani sem akartál róla. Most meg te mondsz ilyeneket, arcodon kényszeredett mosollyal. Mi történt?

Lénának elfogyott az ereje. Kezébe temette az arcát, és keserves zokogás rázta a testét. Warnstetten asszony rémülten karolta át.

- Lena! Biztosan apád van a dologban. Ugye, ő segített, hogy megfontolt légy?

- Mama - szipogta a lány -, ne törődj a buta könnyekkel!

Anna asszony Lena fejére tette a kezét, és hirtelen fájdalom áradt szét az arcán.

- Szóval az apád - mondta keserűen. - Biztosan megfelelő vőlegényről gondoskodott, akinek tele a tárcája.

A lány ijedten nézett édesanyja szemébe. Idegenül csengett a hangja, és a tekintetében hideg, kemény kifejezés jelent meg. Nyoma sem volt szemében a megszokott gyengédségnek.

- Anya! - kiáltott fel Lena.

Édesanyja aggódóan átölelte.

- Látom, mennyire szenvedsz. Én mindent türelemmel elviseltem, amit apád tett velem, de a gyerekeimet nem teheti boldogtalanná csak azért, hogy néhány kellemes órát szerezzen magának. Ezt már én sem tudom türelemmel nézni. Ki vele, kinek adott el?

Lena rémülten kapaszkodott az anyja kezébe.

- Nyugodj meg, anyuskám! Úgy aggódom érted!

Anyja lázas nyugtalansággal fürkészte.

- Beszélj, Lena ! Ki a vőlegényed?

- Franz Borkenhagen - suttogta Lena

- Szóval ő! - mondta Anna asszony szokatlanul ijesztő hangon. - Ő aztán tényleg apád ízlése szerint való ember! Durva, élvhajhász alak, mint ő, és gazdag, nagyon gazdag… Azt reméli, hogy majd neki is csurran-csöppen valami. Először saját magát tette tönkre, aztán nyakára hágott az én vagyonomnak is, most meg áruba bocsátja a lányát! Nem, ezt már nem tűröm el! - kiáltott fel élesen, majd némán maga elé meredt, mintha hirtelen élete minden nyomorúsága elvonult volna előtte.

- Anyukám, kíméld magad, a végén még megint megbetegszel - mondta a lány.

Anna asszony összerezzent, mintha rossz álomból ébredne.

- Nem, Lena, ez az eljegyzés érvénytelen. Nem kérték ki a beleegyezésemet. Fogalmad sincs, mit vállalsz.

- De igen… és nagyon félek ettől a házasságtól.

- Ezt apádnak is megmondtad, igaz? Mégis azt követelte, hogy egyezz bele. Nem volt bátorságod, hogy ellentmondj neki? Itt már véget ér a gyermeki engedelmesség, a te életedet neked kell élned. Az én engedelmességemnek is van határa, hiszen a gyermekem boldogságáról van szó. Ehhez nekem is lesz egy-két szavam. Nem tűröm, hogy Borkenhagen felesége légy. Ehhez az én lányom túlontúl értékes.

Lena lemondóan lecsüggesztette a fejét.

- Ezen már nem lehet változtatni, mama.

Warnstetten asszony harciasan felpattant. Máskor oly szelíd tekintetében most villámok cikáztak.

- Már hogyne lehetne? Kész vagyok harcolni a boldogságodért, szegény kislányom! Szinte hallom, mivel gyötört az apád. Bemesélte, hogy a birtokot hamarosan dobra verik, ha te nem mented meg. Azzal zsarolt, hogy értem, mindannyiunkért kell meghoznod ezt az áldozatot. Csakhogy én akár ma felkötöm a koldustarisznyát, és ha kell, elköltözöm innen. Nem vagyok hajlandó végignézni, hogy belekényszerítenek egy ilyen házasságba.

A lányt megdöbbentette, hogy az édesanyja egyszeriben ennyire megváltozott.

- És Fred? Rá nem gondolsz? Vele mi lesz?

Warnstettenné a szívéhez kapott, és leroskadt az egyik fotelba Valóban, egészen megfeledkezett a fiáról. Fájdalmasan felnyögött, de azután erőt vett magán.

- Majd csak eljut valahogy a vizsgáig. Ezt még érte sem szabad vállalnod.

Lena megsimogatta az édesanyja arcát.

- Ne vedd a szívedre, én már belenyugodtam. Örülök, hogy segíthetek rajtatok, meg aztán Borkenhagen sem olyan szörnyű, mint gondolod. Jó hozzám és szeret. Ha már nem lehetek Heinz Romitten felesége, akkor úgyis mindegy, kihez megyek hozzá. Légy nyugodt! Látod, én is derekasan, nagy önuralommal viselem a dolgot.

- Derekasan? Önuralommal? Szegény kislányom, mekkor erőfeszítésedbe kerülhet ez a látszólagos nyugalom! Ha valaki, én aztán ismerlek! Nem, ezt nem tűrhetem. Nem tudod, micsoda terhet veszel a válladra Hozzámenni valakihez, miközben mást szeretsz… Elképzelni sem tudod, milyen boldogtalan leszel. Nem engedhetem, de nem is akarom megengedni! Ismerem az életet, tudom, mi vár rád.

Lena felsóhajtott. Hogyan győzhetné meg az édesanyját ennek az eljegyzésnek a szükségességéről úgy, hogy közben egy szót sem ejt az apja bűnéről?

- Barátkozz meg a gondolattal, édesanyám! Gondolod, hogy kényszerítő ok nélkül beleegyeztem volna ebije a házasságba? Gondolod, hogy magamra gondolva elnézném, hogyan omlik itt össze minden, holott csak egy szavamba kerül, és segíthetek? Ne nehezítsd meg a dolgomat, most már úgyis késő. Már szétküldtük az eljegyzési meghívókat.

Anna asszony élesen felnevetett.

- De sietős volt! Lehetetlenné akarták tenni, hogy tiltakozzam, kész helyzet elé akartak állítani. De tévedtek! Inkább egy felbontott eljegyzés, mint egy elrontott élet. Eressz, kislányom - pattant fel eltökélten -, megyek apádhoz. Számot kell adnia nekem, mit művelt a hátam mögött. Amíg az erőmből futja, harcolni fogok a szabadságodért. Egy nyugodt órám sem lenne többé, ha tétlenül nézném, hogy feláldozod magad.

Mielőtt Lena megakadályozhatta volna, az asszony már ki is ment, és a következő pillanatban benyitott a férje szobájába. Szeme villámokat szórt, miközben emelt hangon közölte vele, hogy nem egyezik bele Lena eljegyzésébe, és ragaszkodik hozzá, hogy nyomban bontsák fel.

Warnstetten meghökkenve nézett a feleségére. Könnyekre, sóhajtozásra és panaszáradatra számított, nem ilyen határozott fellépésre. A vádakra nem tudott mást felelni, mint gorombasággal.

- Ha mindenáron tudni akarod, miért kényszerítettem Lenát erre a lépésre, akkor megmondom. Váltót hamisítottam, hogy állni tudjam a kórházi költségeket Ha Borkenhagen nem adott volna pénzt, akkor most börtönben ülnék, a fiadnak pedig oda lenne a jövője. Az összes! pénzforrásom kiapadt. Most már mindent tudsz. Elégedett vagy? Belátod végre, hogy szó sem lehet az eljegyzés felbontásáról?

Anna Warnstetten halottsápadtan hátrahőkölt.

- Hát erről van szó! - kapott a szívéhez. - Ezzel csikartad ki a szegény kislány beleegyezését… Így nem segíthetek rajta - hebegte fakó hangon, majd hirtelen szorosan a férje mellé lépett. - Te gazember! - sziszegte az arcába. - Nem miattam kellett váltót hamisítanod. A professzor várt volna, amíg fizetni tudsz. Nem is lett volna sietős. Magadra és az alávaló szórakozásaidra kellett a pénz. Ó, nagyon jól ismerlek. Némán, egyetlen zokszó nélkül tűrtem mindent melletted. Sosem gondoltál a családod boldogulására, mindig te voltál az első. Magadnak bezzeg előteremtettél mindent: méregdrága utazásokat, a legfinomabb borokat, szórakozást és olcsó kis kalandokat. Lénával közben minden fillért kínosan be kellett osztanunk, a fiad nyomorúságos zsebpénzét egyre kurtítottad. Te bezzeg nagy kanállal habzsoltad az élvezeteket. A legszükségesebbekre sem jutott, a termést nevetséges áron elkótyavetyélted, a legszebb fákat kivágattad, ha pénz kellett a mulatozásaidhoz. Ne szólj közbe, végig akarom mondani. Hadd szabaduljon meg a szívem a terhektől, amelyek hosszú évek óta nyomászónák! Most már betelt a pohár. Gyűlöllek. A jövőben semmi közünk sincs egymáshoz, mától fogva idegen vagy a számomra. Semmi más nem köt hozzád, mint az, hogy tekintettel akarok lenni a gyerekeimre. A legszívesebben soha többé nem látnálak. Ha nem lennének a gyerekek, még ma elköltöznék a házadból. Gyűlöllek, mert a lányodra hárítottad a bűneidet, hogy zavartalanul ugyanúgy élhess, mint eddig. Undorodom tőled, és szívem mélyéből megvetlek!

A szenvedélyes vádbeszéd feltartóztathatatlanul áradt az asszony ajkairól. Halkan beszélt, egyetlen szó sem hallatszott ki a szobából. Szavainak éppen ezért csak még nagyobb volt a hatása. Férje megpróbálta néhányszor félbeszakítani, de sikertelenül. Amikor azután Anna asszony befejezte a mondandóját, sarkon fordult és kiment. Kérlelhetetlen dühe cseppet sem csillapodott. A szoba küszöbét már egy új asszony lépte át.

Hermann Warnstetten sokáig nézett utána megdöbbenve. Nem készült fel arra, hogy a felesége ennyire megváltozik. Az asszony legyőzte. Eltartott egy ideig, mire sikerült felocsúdnia a meglepetésből. Kinyújtóztatta a tagjait, és rágyújtott egy igen finom cigarettára, majd hozatott magának egy üveg bort.

Amikor a legutolsó poharat is kitöltötte, csettintett az ujjával.

- Asszonyharag, szalmaláng. Nem hagyom, hogy elrontsa a hangulatomat.

Anya és lánya együtt töltötte a nap hátralévő részét a női szalonban. A boldogtalan asszony a férjével folytatott szörnyű összecsapás után visszatért Lenához, és némán gyötrődve magához ölelte?

Másnap megjelent Borkenhagen, hogy tiszteletét tegye jövendőbeli anyósánál. Warnstettenné a lánya kívánságára ellenségesség nélkül fogadta, de szívélyesnek mutatkozni azért nem tudott. Borkenhagennek, aki cseppet sem volt finom érzésű, meg sem fordult a fejében, hogy Lena édesanyja az eljegyzés hírére mást is érezhet, mint kitörő örömöt.

Kettejük között ezután látszólag békés volt a viszony. Anna asszony belátta, hogy csak fokozná Lena szenvedését, ha barátságtalanul viselkedne Borkenhagennel.

Borkenhagen naponta küldözgette Lénának a legpompásabb virágkölteményeket, és elárasztotta értékes ajándékokkal. Menyasszonya mindezt udvarias egykedvűséggel fogadta, és minden alkalommal arra kérte, ne küldjön több ajándékot. A csokrokat lelkiismeretesen vízbe tette, és feldíszítette velük az újonnan berendezett szalont. Igaz, Lénának a drága bútorok rideg pompájukkal idegennek, sőt csúnyának tűntek. Az értékes ékszer küldeményeket betette a művészi kivitelű ládikába, amelyet szintén Franztól kapott. De soha nem vett fel egyetlen darabot sem a csillogó kollekcióból.

A férfi egyszer csodaszép gyűrűvel állított be, közepén hatalmas smaragdkővel, körülötte kisebb briliánsokkal. Mátkája megköszönte, és egy kazettába, a többi ajándékhoz tette.

Amikor másnap Borkenhagen ismét átjött, és kézcsókkal köszöntötte menyasszonyát, megragadta Lena finom ujjait, fürkészve rászegezte a tekintetét.

- Nem tetszett a gyűrű, Lenácska? - kérdezte, alig hogy fegyelmezve csalódottságát.

- Dehogynem, nagyon szép - felelte a lány nyugodtan, és visszahúzta a kezét.

- Akkor miért nem hordod?

Lena a karikagyűrűjére mutatott:

- De hiszen ezt viselem, Franz.

- Igen, igen, de én azért hordom neked ezeket a csinos csekélységeket, hogy ékesítsd magad velük! Egyetlen darabot sem hordasz. Az emberek nagyon fukar vőlegénynek tarthatnak. Meg kell mutatnod a világnak, hogy a gazdag Borkenhagen menyasszonya vagy!

- Ha már a feleséged leszek, a megjelenésemmel mindig reprezentálom majd a gazdagságodat. De egyelőre még az elszegényedett Warnstetten család lánya vagyok. ízléstelennek tartanám, ha értékes ékszerekkel aggatnám tele magam.

Franz magához szorította jegyese karjáts szerelmesen nézett fel rá.

- Teremtettét, Lenácskám, te aztán talpraesett lány vág} ! Rendben, nem sértem meg többé a büszkeséged. Adj egy puszit, beérem egyelőre ennyivel! - cuppanós csókot nyomott Lena szájára.

A lány minden alkalommal úgy érezte, kileli a hideg, amikor vőlegénye ajka érinti. Hallotta izgatott lihegését, és a nyakán érezte szuszogását.

Szerencsére édesanyja ebben a percben hozta be a frissítőt Borkenhagen számára. Az apa is megjelent a szalonban. Már csak az étkezéseknél vagy vendégek jelenlétében találkozott a család nőtagjaival.

Egy hét múlva hazavárták Fredet, és másnapra tervezték az eljegyzést. Megbeszélték a fényes ünnepség részleteit.

Warnstetten úr Heinz Romittennek is küldött meghívót, amelyre külön is írt néhány sort.

„Nyomatékosan kérem, kedves Romitten, hogy tei gyen eleget a meghívásnak. Ha nem volna jelen, az mindenféle szóbeszédre adna okot, hisz uraságod egyébként gyakori és szívesen látott vendég volt nálunk.”!

Heinz sokáig tusakodott saját magával. Félt attól, , hogy Borkenhagen menyasszonyaként kell Lenát vi- szontlátnia, de belátta, hogy Warnstetten aggodalma nem alaptalan. El kell mennie, hogy megóvja Lena jó hírét. Nehéz szívvel, de mégis meghozta ezt a fájdalmas döntést.

Másnap megérkezett Fred Warnstetten. A sudár termetű egyetemista nagyon örült, hogy rajongva szeretett édesanyja meggyógyult. Lénával azonban mintha visz- szafogottabb lett volna, mint egyébként. A lány ezt rögtön észrevette, mivel mindig bensőséges viszonyban volt a testvérével. Azt is tudni vélte, mi az oka a fiatalember megváltozott viselkedésének. Fred alighanem sejtette, hogy a húga közel áll Romittenhez, aki neki magának testi-lelki jó barátja volt. Fred kissé neheztelt a testvérére, mert azt hitte, hogy a pompa és a csillogás miatt fogadta el Borkenhagen ajánlatát.

Ebéd után a testvérek együtt maradtak. Lena az ablak mellé telepedett a kézimunkájával, a bátyja pedig lovagló ülésben foglalt helyet az egyik széken.

- Nagyon meglepett a hír, hogy eljegyeztétek egymást Borkenhagennel. Nem mondhatnám, hogy örültem neki. Igaz, Heinz Romitten szegény ördög, Borkenhagen viszont többszörös milliomos - mondta a fiatalember gúnyosan.

Lena komolyan, szemrehányóan nézett a szemébe.

- A testvéred pedig jéghideg, számító perszóna, aki többre becsüli a csillogást a szívbéli hűségnél és becsűidnél, igaz? - kérdezte keserűen.

Fred felállt, odalépett hozzá. Volt valami a húga hangjában, ami szíven ütötte.

- Eddig nem ez volt a véleményem, Lena. De mit jelentsen ez az eljegyzés? Tudom, hogy sosem szenvedhetted Borkenhagent. Heinz viszont közel áll hozzád. Magyarázd meg ezt az ellentmondást!

A lány szomorúan nézett a bátyjára.

- Mi sem egyszerűbb, Fred. Az összeomlás közvetlen közelében vagyunk, semmi más nem segíthet rajtunk, mint ez a házasság. Különben koldusként kellene elhagynunk Warnstettent, vagy talán még ennél is rosszabb történne. Nem vagyok önző, hogy csak magamra gondoljak. Mi lenne anyából, és mi lenne belőled, ha bekövetkezne a csőd?

Fred pirospozsgás arca hirtelen holtsápadtra változott.

- Ilyen rosszul állunk? - kérdezte fakó hangon.

- Sokkal rosszabbul, mint gondolod, Fred.

A fiatalember csókot lehelt a húga kezére.

- Bocsáss meg, drága Lena, hogy kételkedtem benned. Szegénykém!

A lány megszorította a bátyja kezét.

- Ne is beszéljünk róla többet!

- Tehetek érted valamit, Lena?

- Értem nem - felelte Lena , miközben tekintete a messzi távolban kalandozott de esetleg törődhetnél egy kicsit Heinz Romittennel, amíg itt vagy. Nagy szüksége van egy igaz barátra.

- Ezek szerint jó volt a megérzésem. Volt valami közted és Heinz között?

Lena a tenyerére támasztotta az állát, és egyre csak az erdő felé nézett.

- Szerettük egymást - felelte kertelés nélkül de kénytelenek voltunk lemondani az álmainkról.

Fred az egykedvű hang ellenére is érezte, hogy a húga szenved.

- Szegénykém!

A húga látszólag nyugodtan újra munkához látott.

- Beszéljünk másról, Fred! Mit szólsz anya állapotához?

- Sokkal frissebbnek látszik, mint az elmúlt években, de mintha megváltozott volna, főleg a papával kapcsolatban.

Lena bólintott

- Ne kérdezd meg tőle, miért. Csúnya jelenet játszódott le közöttük. A mama magánkívül volt, amiért apa belekényszerített ebbe az eljegyzésbe, és elfogyott a türelme. Nem hajlandó tovább eltűrni a papa ügyeit, azóta keményen és hidegen viselkedik vele. Azt hiszem, néhány csúnya dolgot is a fejéhez vághatott. Egy szót sem beszélnek egymással, ha nincsenek jelen mások is.

- Rettenetes állapot! - sóhajtott fel Fred. - Köztünk szólva, apánkkal nem jártunk túl jól. Ha te és anya nem

U-nnétek, talán haza sem jönnék. Amióta átlátom a viszonyokat, bizony egyre erősebb, gyermekhez cseppet som illő dühöt érzek apa iránt. Sajnálom, de nem tehetek róla.

Lena lopva felsóhajtott, de nem válaszolt.

Lena kedvéért a bátyja is igyekezett udvariasan beszélgetni leendő sógorával. Nem tehetett egyebet, hiszen ö is a családhoz tartozott. A férfiak - ilyen esetekben amúgy sem olyan érzékenyek, mint a nők. Fred ugyan szívből sajnálta a húgát és Heinz barátját, de mivel segíteni nem tudott, beletörődött a megváltoztathatatlanba.

A Warnstetten-birtokon hosszú évek után először rendeztek ünnepséget.

Borkenhagen átküldte Warnstettenbe a francia szakácsát egy kisebb hadseregre való személyzet kíséretében, akik mindent fenekestül felforgattak.

Anna asszony borús tekintettel nézte az előkészületeket. Mire ez az egész idegen csillogás? Neki és Lénának inkább gyászolni lett volna kedve, Borkenhagent azonban nem lehetett lebeszélni arról, hogy fényes ünnepséget rendezzen. Azt akarta, hogy körülrajongják, és irigyeljék szép menyasszonyáért…

Megérkeztek az első vendégek. A ház asszonya férje oldalán fogadta őket, aki mellett talán még kisebbnek és törékenyebbnek tűnt, mint amilyen valójában volt. A mindent elárasztó pompa ellenére is azt az egyszerű, fekete selyemruháját viselte, amelyet az utóbbi időben mindig, ha nem tudta elkerülni, hogy részt vegyen egy-egy ünnepségen. Hallani sem akart arról, hogy Borkenhagen új toalettet vegyen neki.

Máskor oly finom, szelíd arcán most furcsa, kemény kifejezés ült.

A vendégek meglepve figyelték Anna asszonyt, és nem tudták, mire véljék ezt a gyökeres változást. A hölgyek súgtak-búgtak. Volt, aki úgy vélte, a háziasszonynak a fejébe szállt lánya eljegyzése a gazdag Borkenhagennel. Különben is akadt elég téma a pletykára éhes rosszmájúaknak. Lena eljegyzése Borkenhagennel nem egy birtokos família titkos reménységét törte derékba. Ha a vőlegény nem is volt közkedvelt, számos környékbeli lányos házban mégis szívesen látott kérő lett volna. Most végre nyugodtan elmondhatták róla, hogy „kiáll- hatatlan alak”, és a „szegény Lena” nem igazán látszik boldog menyasszonynak. Nemegy hölgynek jutott eszébe, hogy a házikisasszony régebben nyíltan kitüntette kegyeivel Heinz Romittent… De persze… a körülmények… Lena nem tehetett okosabbat, mint hogy a gazdag kérőt választotta. Az ifjú mátkára kíváncsi, rosszalló és együtt érző pillantások szegeződtek.

Lena, akárcsak az édesanyja, szintén egyszerű, dísztelen ruhát viselt. Az anyaga fehér selyem volt. Borkenhagen azt kívánta, hogy fényes öltözéket csináltasson, és rossz néven vette, hogy a menyasszonya határozottan megtagadta óhaját. De Lena ebben az egyszerű ruhában is oly csodaszép és varázslatos volt, hogy amikor meglátta, Franz az elragadtatástól először meg sem tudott szólalni.

- Lenácskám, olyan vagy, mint egy mesebeli tündér! Teringettét! Elakad a lélegzetem!… Legszívesebben összeszorongatnálak, úgy szeretlek. De hallod-e, egy szívességet meg kell tenned: legalább azt az igaz- gyöngysort vedd fel, amelyet tegnap hoztam!

Lena ösztönös ellenállását legyűrve szót fogadott. elővette a ládikából a gyöngysort, és be akarta kapcsolni. Mivel már kesztyű volt a kezén, nem boldogult vele. Vőlegénye elvette tőle a pompás ékszert, lassan, körülményeskedve feltette a leány nyakába. Lénának olyan őrzése támadt, mintha a hűvös zsinór megfojtaná. Amikor a férfi keze megérintette a nyakát, Lenát valósággal hideg lelte. Hirtelen Franz vastag érzéki ajkát érezte a lurkóján. Megborzongott, haragosan, lángvörösen fordult hátra.

- Ne merészeld! - kiáltotta hevesen.

Vőlegénye zavartan heherészett.

- Ne veszekedj, galambocskám. Miért vagy ilyen ingerült? Édes kis kópém, nagyon rövid kötélen tartasz!

Lena nem méltatta válaszra, karját nyújtotta, és együtt léptek be a díszterembe. A menyasszony észvesztőén szép és bájos volt, ebben minden vendég egyetértett, elsősorban az urak. A hölgyek között akadt azért, aki kajánul úgy vélte, Lena számításból vett fel ilyen dísztelen öltözéket az eljegyzésére.

A lány Borkenhagenbe karolva fogadta a vendégsereg jókívánságait.

Úgy érezte magát, mintha kínzócölöphöz kötötték volna, a gyöngysor pedig egyre szorosabban tekeredne a nyakára, szinte fojtogatná. Néha már úgy érezte, nem bírja tovább. Ilyenkor rémült pillantásokat vetett az anyja felé. Valahányszor találkozott a tekintete aggódó édesanyjáéval, bátorítást vélt kiolvasni belőle. Ilyenkor erőre kapott, kihúzta magát, és mosolyogni próbált. Tudta, hogy Romitten is eljön. Apja elmondta neki, hogy ne érje készületlenül a találkozás. Lena titkolt félelemmel várta Heinz érkezését. Bízott benne, hogy nyugodtabb lesz, ha túlesik az üdvözlésen.

A fiatalember végre megérkezett. Először Lena szüleit üdvözölte, majd néhány udvarias szóval a jegyespár felé fordult. A három fiatal izgatott és kíváncsi pillantások kereszttüzébe került, de Heinz Romitten tudta, hogy nagy a tét. Kifogástalanul viselkedett, és Lénának is sikerült nyugodtnak mutatkoznia. Igaz, néha úgy érezte, hogy a terem kísérteties körtáncban forog körülötte.

Tekintete csak egyetlen pillanatra találkozott Romittenével, de így is tudta, hogy a férfi ugyancsak átérzi e szomorú óra minden gyötrelmét.

Heinz csupán néhány közömbös szót váltott Borkenhagennel. Lena segélykérőén nézett körül, és szerencsére meglátta Fredet. Bátyja rögtön megértette a helyzet kínosságát. Gyorsan odalépett Romittenhez, hogy üdvözölje, és valami ürüggyel félrehívta

Borkenhagen gúnyosan nézett utánuk.

- Unalmas, nyársat nyelt alak ez a Romitten! Sosem szenvedhettem az ilyen szentfazekakat. Mindig ezek rontják el a legjobb mulatságot a savanyú ábrázatukkal. Most is olyan a fizimiskája, mintha nem eljegyzésen lenne, hanem temetésen - mondta Lénának.

A lány magába fojtotta keserű gondolatait.

- Ne feledd, hogy ő nem a szerencse gyermeke, mint te! Keményen kell dolgoznia, hogy el ne veszítse a birtokát.

- Igaz, hogy a helyzete nem rózsás, de ettől még nem kellene mindenkinek az idegeire mennie azzal, hogy örökké savanyú képet vág. Kedveled őt, Lenácska?

- Tudod, hogy a bátyám legjobb barátja, és mindannyian szeretjük - felelte a lány tompán.

- Ízlés dolga, arról pedig nincs mit vitatkozni. Nekem viszont nem az esetem. De ne rontsuk el miatta a hangulatunkat! Egyébként - pillantott Borkenhagen az órájára - a miniszterelnöknek hamarosan be kell futnia. Micsoda szemeket mereszt majd, ha meglát téged! Azt mondják, igencsak ért az asszonyi szépség megítéléséhez. Átkozottul büszke volnék, ha tetszenél neki.

Fred eközben bevonszolta Romittent az egyik ablakmélyedésbe, hogy egy időre elrejtse a kíváncsi tekintetek elől. Nagyon jól tette, mert barátja arca valósággal eltorzult a visszafojtott izgalomtól. Fred hetet-havat összehordott, hogy a fiatalember kicsit összeszedhesse magát.

Végül Heinz is felismerte, mire megy a játék, és bágyadt mosollyal megszorította Fred kezét.

- Köszönöm, cimbora!

Barátja zavartan elhárította a köszönetét.

- Ugyan, hagyd már! El tudom képzelni, mi játszódhat le most benned. Csak egyre kérlek: ne gondolj rosszat Lénáról! Nem tehetett mást, hisz tudod, milyen rosszul állnak a dolgaink.

Heinz barátja férfias, napbarnított arcába nézett.

- Túlságosan becsülöm ahhoz a húgodat, hogy kételkedjem cselekedete tisztességében.

-Nagyon jól teszed. Köztünk szólva, attól félek, hogy

Lénának ebben a házasságban nem lesz rózsás a helyzete, hiába sugall most mást a csillogás. Ő és Borkenhagen? A nézeteik és az érzéseik reménytelenül különböznek. Franz talán nem is annyira rossz fiú, mint gondoltam, apámmal igazán nemesen viselkedett, de hát Lena mégsem illik hozzá.

Heinz letörölte homlokáról a verítékcseppeket, ám mielőtt még válaszolhatott volna, odalépett hozzájuk Lena édesanyja. Jóságos tekintettel fordult az ifjú Romitten felé.

- Köszönöm, hogy eljött, kedves Heinz - Anna asszony már kisfiú kora óta a keresztnevén szólította a férfit. - Sajnáltam volna, ha ma nem váltunk néhány bizalmas szót. Tudom, hogy szívesebben maradt volna távol, de a saját fájó szíve elől úgysem rejtőzhet el az ember. Itt sem szenvedhet jobban, mint otthon.

- Nagyságos asszony, ön jóságos, mint mindig - mondta Romitten az illedelmes kézcsók után.

Anna asszony keserűen felnevetett.

- Jóságos? Szó sincs róla. Jóságosnak lenni azt jelenti, hogy mindenkit körülveszünk a szeretetünkkel. Márpedig én nem teszem ezt. A szörnyű helyzet, amelybe a lányom került, megtanított szeretet helyett gyűlölni - fakadt ki keserűen, és a szemében megjelent az a kemény, jéghideg csillogás, amelyet egyre gyakrabban lehetett benne felfedezni.

Romitten megrendülten nézett az asszonyra. Nagyon megváltozott ez a máskor oly szelíd, szeretetre méltó teremtés.

- Drága nagyságos asszony… - hebegte.

Warnstettenné sietve összeszedte magát, és nyugalmat erőltetett az arcára.

- Hagyjuk ezt a témát! Nem való ebbe a nagy vidámságba - jegyezte meg keserűen.

Eközben a társaságban egy idős dáma így szólt a másikhoz:

- Mégsem lehet igaz, hogy Lena Warnstettennek valami köze volt Romittenhez. Nézze csak, Heinz milyen élénken beszélget a háziasszonnyal és a fiával!

A másik hölgy lornyonján figyelte a csevegő hármast.

- Persze hogy nem volt köztük semmi. Ez csak Sat- tenfeld asszony rosszindulatú pletykája. Most gyűlölködik, mert Borkenhagen nem az ő Meta lányát kérte meg.

- Osztom a véleményét, kedvesem. Ami azt illeti, nekem is sokkal jobban tetszik Lena, mint a Sattenfeld lány. Végtére is ilyen vagyonos ember, mint Borkenhagen minden ujj ára különbet kaphat, mint az a szerencsétlen, kellemetlen paszulykaró!

- Így igaz, drága barátnőm. De tudja, kedvesem, azért az én szépérzékemnek mégis jobban megfelelt volna, ha Lena Warnstetten Romitten párja lett volna.

- Kedvesem, akkor azután együtt nyelhették volna az éhkoppot! Warnstettenéknek nagyon kellett már ez a fényes parti! Persze, azt nem állítanám, hogy a vőlegény szép ember, és ha igaz a pletykabeszéd, léha, mulatós legény is. De tudjuk, hogy egy okos asszony ráncba szedi az urát. Mondja csak, kedvesem, igaz, hogy idevárják ma estére a miniszterelnököt is?

- Igaz bizony. Sattenfeld asszonytól hallottam, és az ő fia, mint tudja, a miniszterelnök legközelebbi munkatársa. Ki akarják tüntetni Borkenhagent, mert ismét hatalmas összeget adományozott a járási székvárosban épülő klinika javára.

- Persze, persze! Pénzért minden eladó.

- A belügyminiszter is el akart jönni az eljegyzésre, de meghűlt, és most lázasan fekszik otthon.

- Mit nem mond, kedvesem! Nos, Warnstettenéknek nagy szerencséjük van ezzel az eljegyzéssel. Igazán ideje volt már!

- De még mennyire, drága barátnőm. Biztos forrás- ból hallottam, hogy Warnstettenék a csőd szélére jutottak. De figyeljen csak: hintózörgést hallok! Ez a miniszterelnök lesz!

Suttogva adták szájról szájra a hírt: az államférfi megérkezett! Minden szempár kíváncsian szegeződött az ajtóra, ahonnan az előkelő vendéget várták. Végre belépett a titkára, Sattenfeld kíséretében. A terem úgy morajlott fel, mint amikor a szél a vetést borzolja A miniszterelnököt mindenki meghajolva, alázatos mosollyal fogadta.

A politikus komor tekintettel nézett végig a szertartásosan hajlongó szőke és barna, fekete és ősz fejeken. Gúnyos félmosolyát alig tudta elfojtani. Már az apja is tekintélyes politikus volt, ő maga szilárd, megvesztegethetetlen jellem. Gyűlölte a szolgalelkűséget. Szerette a nyílt, őszinte beszédet, a férfias tartást. Alárendeltjei körében nem örvendett különösebb népszerűségnek. A gerinctelen hajbókolást éles, szellemes szavakkal tette nevetségessé. A szolgalelkek ezért titkon hálát adtak a sorsnak, hogy a sokkal inkább ínyükre való Sattenfeldet felsőbb helyről a miniszterelnökre kényszerítették. De természetesen az urak őrizkedtek attól, hogy hangot is adjanak véleményüknek. A miniszterelnök a nép kóréhen annál nagyobb népszerűségnek örvendett.

A magas rangú urat illő tisztelettel köszöntötték, ő pedig gratulált a mátkapárnak, és elismerő tekintettel csodálta a szép menyasszonyt. Borkenhagen nagy elégtétellel vette tudomásul a díszvendég méltató pillantását.

De a vőlegényt már kritikusabban figyelte a miniszterelnök. Lena előkelő nyugalma mellett Borkenhagen szervilis hajbókolása még visszatetszőbb volt.

Ezért aztán a miniszterelnök csak a szép házikisasszonnyal beszélgetett, vőlegényéről tudomást sem véve.

Hamarosan elszabadult a pokol. A társaság tagjai mind ott lökdösődtek a miniszterelnök körül, hogy legalább egy szavát, egy futó pillantását elkaphassák. Ő viszont unottan elnézett a tülekedő tömeg fölött, majd tekintete egy magányos alakon állapodott meg. Heinz Romitten az egyik oszlopnak támaszkodva, borús pillantással nézte a balga nyüzsgést.

A miniszterelnök figyelte őt egy ideig, majd karon fogta Fred Warnstettent, aki véletlenül éppen mellette állt.

- Csak nem Heinz Romitten az ott? - intett fejével a férfi felé. - Kérem, Warnstetten úr, vezessen oda hozzá - mondta Fred igenlő válasza után.

A Warnstetten fiú és a magas rangú vendég kart karba öltve átvágtak a nyüzsgő vendégseregen.

- Ugye, mi már ismerjük egymást, Romitten úr?

Heinz felegyenesedett kissé hanyag testtartásából, de továbbra is nyugodtan, minden kényszeredettség nélkül állt a miniszterelnök előtt.

- Igen, kegyelmes uram. A múlt ősszel az a megtiszteltetés ért, hogy a stettendorfi hajtóvadászaton bemutattak önnek.

- Így igaz. S ha jól emlékezem, pompásan elbeszélgettünk - tette hozzá a miniszterelnök, és félreérthetetlen jóindulattal nézett Romitten határozott metszésű, férfias arcára. - Azonnal megismertem. Bíztam benne, hogy egyszer megint összetalálkozunk, de magát sehol sem lehet látni.

- Nem vagyok abban a helyzetben, hogy gyakran vehessek részt a társasági életben. Talán méltóztatott hallani, hogy Romittenre mostanság nehéz idők járnak. Keményen kell dolgoznom, hogy magamat és örökölt birtokomat felszínen tarthassam.

A miniszterelnök érdeklődve nézett a fiatalemberre.

- A járás többi birtokosa sincs jobb helyzetben, ha jól tudom.

- Sajnos, így igaz. Csak nagyon kevesen tudták tartani a szintet. Nehéz idők köszöntöttek a mezőgazdaságra

- No, én azért úgy gondolom, Borkenhagen úr példája az ellenkezőjét bizonyítja.

- Igen, mert az elődei és ő idejekorán belefogtak mezőgazdasági termékeik ipari feldolgozásába.

- A többi birtokos nem tehetné meg ugyanezt?

- Sajnos, legtöbbünknek nincs elegendő tőkénk, hogy belevágjunk egy ilyen kísérletbe.

- Kár! Bárcsak segíthetnék! Erről azonban majd más alkalommal szeretnék önnel bővebben elbeszélgetni. Ugye, Romitten itt fekszik a közelben?

- Warnstettent és Romittent csak egy erdő és a nagy borkenhageni tó választja el egymástól. Kegyelmes uramnak idefelé el kellett haladnia Romitten előtt.

- Igazán? Agglegényként telnek a napjai, vagy a kedves feleségét is itt üdvözölhetem?

A fiatalember arca egyszeriben elkomorult. Cseppet sem találta kellemesnek ezt a beszélgetést, mert hirtelen ő lett a társaság érdeklődésének a középpontja.

- Nőtlen vagyok.

Heinz már első találkozásukkor jó benyomást tett a miniszterelnökre, aki most nem akarta elszalasztani az alkalmat, hogy közelebbről is megismerkedjék vele.

- Mivel uraságodnak nincs ideje eljönni hozzánk, szabad-e egyszer meglátogatnom Romittenben? De kérem, semmi formaság, magánemberként jönnék. Nyíltan megvallom, hogy már Stettendorfban rendkívül rokonszenvesnek találtam. Eljöhetek?

A két férfi fürkésző pillantással méregette egymást. Romitten elpirult. Jól tudta, milyen megtiszteltetés érte. A körülöttük álló társaság görcsösen vigyorgó tagjai a legnagyobb áldozatokra is hajlandóak lettek volna, hogy a miniszterelnök őket részesítse ilyen kegyben. Heinz pedig semmit sem tett ennek érdekében. Annak idején, a stettendorfi vadászaton szeszélynek tartotta, hogy a politikus elbeszélgetett vele. A miniszterelnök most komolyan, őszintén nézett a szemébe. Heinz meghatódott.

- Ha szándékában áll, hogy megtisztel a látogatásával, kegyelmes uram, nagy örömömre szolgál, ha szerény és önhöz méltatlan hajlékomban ilyen magas rangú vendéget fogadhatok.

- Mi az, hogy méltatlan? Csak nem akar díszlövésekkel meg fehér ruhás szüzekkel fogadni? - mosolyodott el a miniszterelnök, és Heinz úgy érezte, viszonoznia kell az államférfi vidám, őszinte mosolyát.

Az egész társaság nevetgélt, mindenki a miniszterelnököt és Romittent leste a szeme sarkából. A tanácsos úr, Sattenfeld Őméltósága szemöldöke idegesen rándult össze, és előkelően elutasító képet vágott, mintha ezzel akarna tiltakozni nagyúri gazdája viselkedése ellen. Freddel állt néhány lépésre a főnökétől. A miniszterelnök azonban ügyet sem vetett rá, hanem oldottan beszélgetett tovább Romittennel.

- Akkor hát tiszteletemet teszem uraságodnál, mégpedig a közeli napokban. Mondjuk, holnapután. Ha megígéri, hogy kerüli a szükségtelen felhajtást, akkor szívesen meghívatnám magam reggelire.

Erre Sattenfeld egyenesen olyan arcot vágott, mint aki vackorba harapott. Hihetetlen, hogy a főnöke képes ennyi ideig ezzel az ágrólszakadt, hétszilvafás birtokossal csevegni, sőt ilyen… hm… közönségesen kacarászni! A magafajta előkelő közhivatalnoknak ez aztán minden volt, csak nem kellemes szórakozás!

Így aztán, miközben Freddel felszínes csevegést folytatott, félig lehunyt szempillája alól mindent megfigyelt. Az arca egyre rémültebbnek látszott, pedig még jó ideig eltartott, míg azok ketten megállapodtak a közös reggeliben holnaputánra, és elbúcsúztak egymástól.

Heinz barátságosan viszonozta a miniszterelnök kézszorítását, majd tekintete egy pillanatra összevillant Lenáéval. A lány a többiekhez hasonlóan figyelemmel kísérte a jelenetet. Örült, hogy a szeretett férfinak ekkora kitüntetésben van része, s talán még ennél is nagyobb boldogság volt látnia, hogy Heinz nyugodtan, büszkén viselkedik. Most, amikor találkozott a tekintetük, Lena keblét fojtott sóhaj hagyta el. Aztán a vőlegényéhez fordult, aki csak nehezen tudta türtőztetni a dühét. Bosszantotta, hogy a díszvendég ennyire kitünteti Romittent, miközben őt figyelemre sem méltatja. Pedig nem Romitten tette le azt a szép kis összeget a klinika megalapításához.

- Hallatlan, hogy mennyire kitüntetik ezt a fickót! Azért jött ide, hogy ő legyen a társaság középpontja? Ez esetben igazán eltekinthettünk volna a meghívásától.

Lena pirulva nézett Franz dühös arcába.

- Kérlek, szedd össze magad! Mindenki látja rajtad, hogy megsértődtél - súgta oda neki.

- Hadd lássák. Mégiscsak hallatlan, hogy ez a Romitten a középpontba tolakszik!

- Ez nem igaz. Sokkal visszafogottabb volt, mint bárki más. Ő nem az az ember, aki kegyért könyörögne - vágott vissza Lena reszkető hangon.

Borkenhagenben enyhe gyanú ébredt.

Lena izgatottan csillogó szemével csodaszép volt ebben a percben. A férfi pillantása féltékenyen izzott fel, és durván megragadta jegyese karját.

- Igencsak hevesen fogod a pártját. Ez nem tetszik nekem, hallod-e? Mi közöd ehhez az emberhez?

A lány egy kissé elsápadt.

- Kérlek, engedj el! Ez fáj! Azért kellett a pártját fognom, mert igazságtalan voltál vele.

Franz elengedte.

- Na és? Miért érdekel ez téged? Mit törődtök ti folyton ezzel a templom egerével?

- Romitten a család barátja, te is tudod. Kérlek, mérsékeld magad! Már figyelnek.

Borkenhagen haragtól izzó szemmel nézte Lena sápadt, nyugodt arcát. A szépsége megbabonázta, és nagy nehezen megálljt parancsolt a dühének.

- Jól van, Lenácska, már megnyugodtam. Kitüntetheti Romittent a miniszterelnök, ahogy akarja, az enyém viszont a világ legszebb és legbájosabb asszonya. Észvesztően csinos vagy ebben az egyszerű, fehér ruhában. Ilyen öltözetben csak az járhat, akinek olyan királynői alakja van, mint neked. - Megfogta, és lopva megsimogatta Lena karját.

A lány hátán végigfutott a hideg. Ki akarta szabadítani a karját, erre izgalmában a másik kezével olyan erővel szorította a legyezőjét, hogy hangosan ropogtak a vékony pálcikák.

- Ne védekezz már ennyire, Lenácska, és ne vágj megint ilyen elutasító arcot! Talán nem szabad megcsodálnom az én gyönyörű menyasszonyomat? Miért fordulsz el tőlem? Engedd, hogy megrészegítsen a szépséged, te drága!

Lena testén reszketés futott végig.

- Franz, kérlek! Tudod, mennyire zavarba hozol, ha így beszélsz.

- Igen, igen. Olyan vagy, mint egy riadt madárka. Na, csak legyél a feleségem! Akkor minden másként lesz. Biztosan azt hiszed, azért kell fukarkodnod a kegyeiddel, hogy rád ne unjak. Ne aggódj, kicsikém, jól megfogtál, a rabod vagyok. Ennyire még senki sem érlelte a módját, hogy a rabszolgájává tegyen. Büszke és tartózkodó hűvösséged csak még jobban felszítja lelkemben a lángot. Látod, mindenki irigyel miattad, mindenki! Mit gondolsz, mit nem adna ez a Romitten, ha a helyemben lehetne?

A fiatal nő üres tekintettel elnézett a vőlegénye melleit, csak az ajka remegett meg. Úgy érezte, képtelen tovább hallgatni a szavait. Segélykérőén körbenézett, és egyszer csak felbukkant mellette az édesanyja. Már figyelte őket egy ideje.

- Jól érzed magad, Lena? Nagyon sápadt vagy.

A lány mélyet sóhajtott, majd mosolyfélére húzta színtelen ajkát.

- Meleg van itt, mama.

- Kimenjek veled egy kicsit a kertbe, Lenácska? - ajánlkozott Borkenhagen.

Lena szorosan belekarolt az édesanyjába, és rászegezte könyörgő tekintetét.

Warnstetten asszony megértette.

- Lehetetlen, kedves Franz. Hamarosan asztalhoz ülünk - mondta, és ott maradt a fiatalok mellett, míg jelezték, hogy tálalva van.

Borkenhagen egyáltalán nem örült Anna asszony jelenlétének. „Még szerencse - gondolta -, hogy a lány nem hozza az anyját is a kelengyéjével. Mindig akkor bukkan fel ez a leendő anyós, amikor éppen kedveskedni akarok a menyasszonyomnak. Mintha Lenácska gardedám nélkül nem is tudna magára vigyázni. Nos, az egyszer biztos, hogy nem engedem soká halogatni az esküvőt!” - Ezek a gondolatok jártak Franz Borkenhagen fejében, miközben a két hölggyel csevegett.

Anna asszonyt a miniszterelnök vezette az asztalhoz. A magas rangú úr másik oldalán a jegyespár ült. A híres vendég élénk beszélgetésbe kezdett a hölgyekkel, és most már Borkenhagennek is jutott néhány elismerő szó „nagylelkű alapítványával” kapcsolatban.

A férfi diadalittasan nézett körül. Romitten végre körön kívül került. Olyan messze ült tőlük, hogy a miniszterelnök nem tudott vele szót váltani, ami elégtétellel töltötte el Borkenhagent. Már kamaszkoruk óta gyűlölte Romittent, mert érezte, mennyivel értékesebb ember nála a vagyontalan fiú, és főleg azért, mert Heinz sohasem rejtette véka alá, mennyire lenézi. Azt azért nem tudta megakadályozni, hogy a miniszterelnök étkezés után újabb - hosszú beszélgetéssel tüntesse ki Romittent. A díszvendég még arra is megkérte Heinzet, hogy kísérje haza.

- Úgyis Romitten mellett visz el az utam. Ha nem akar hosszabban itt időzni, kellemesebbé tehetnénk az unalmas utazást - szólt kedvesen a fiatalemberhez.

Heinz boldog volt, hogy elszabadulhat az ünnepségről. Örömest igent mondott, és nyomban el is köszönt. Úgy érezte, képtelen lenne tovább nézni Lena elkínzott arcát. Tudta, mibe kerül a lánynak a kötelező mosoly. Búcsúzáskor Lena jéghideg keze egy pillanatra megpihent az övében, szemében pedig ott égtek el nem sírt könnyei.

Sattenfeld úr, akinek már az apja is a miniszterelnök mellett dolgozott, kelletlenül fintorgott, amikor megtudta, hogy egy kocsiba kell szállnia Heinz Romittennel.

Ám hiába volt minden húzódozás. Főnöke élénk beszélgetésbe kezdett útitársával. Ráadásul Romitten bosszantóan nyugodtan viselkedett, és nem mutatta, ahogyan illett volna, hogy rendkívül megtiszteli ez a nagy kegy.

- Ez az eljegyzés mintha a kölcsönös érdekek alapján jött volna létre - kezdte a miniszterelnök. - Rég nem láttam ilyen össze nem illő jegyespárt, mint ez a büszke, gyönyörű lány és ez a kellemetlen fickó… Tud valami közelebbit erről a frigyről?

Heinz örült, hogy a kocsi gyér világítása miatt az arca árnyékban maradt.

- Sajnos, nem adhatok felvilágosítást - felelte Heinz.

A miniszterelnök felfigyelt a különös válaszra, s néhány pillanatig éles tekintettel fürkészte a fiatalember sápadt arcát. Megérezte, hogy akaratlanul is fájó sebet érintett a kérdésével, ezért gyorsan témát váltott.

Az éj sötétjében csendesen meghúzódó Romitten- udvarház előtt szívélyes búcsút vettek egymástól.

A miniszterelnök megismételte, hogy holnapután eljön reggelire. Nem kerülte el a figyelmét, milyen rémült arcot vág kellemetlen beosztottja.

- Szedje össze magát, Sattenfeld, ez még nem a világvége - tréfálkozott enyhe gúnnyal, amikor a kocsi elindult.

Titkára biztosította, hogy nem venné magának a bátorságot főnöke döntését bírálattal illetni, ámbár, ugye, ez a Romitten úr, ha megengedheti magának a megjegyzést, ilyen magas kegyre…

- Jól van, elég volt, kedves Sattenfeld. Pontosan tudom, mit akar mondani. De ne aggódjon! Mindig vállaltam a felelősséget a döntéseimért és a tetteimért. Azt hiszem, megengedhetem magamnak, hogy egyszer pusztán barátságból meglátogassak valakit, minden protokolláris kötelezettség nélkül. Romitten ott állt kúriája homokkő bejáratánál a széles lépcsőn, amíg a kocsi elhajtott. A ház öreg mindenese, Gustav a kapuban várta gazdáját.

- Uramisten - hebegte a derék öreg -, hiszen ez… egy kormányhintó volt!

Romitten nevetve tuszkolta be az ajtón Gustavot.

- Csak igyekezz a házba, öregem, különben megint elkap a reuma, és nem lehetsz jelen, amikor a miniszter- elnök holnapután nálunk reggelizik.

Szolgája döbbenten nézett Heinzre.

- A miniszterelnök? Nálunk reggelizik? Ugye, csak tréfál a nagyságos úr?

Heinz sóhajtva nézett körül a lepusztult, málló falú tornácon.

- Pedig komolyan beszélek, öregem! Sok öröme nem lesz az előkelő úrnak ebben a rogy adózó épületben. Kényelemről régen nem beszélhetünk minálunk. Remélem, az öreg bőrkanapé odabenn, a nappaliban merő tiszteletből nem fog összecsuklani, amikor a vendég leül rá. De hát, huncut ember az, aki többet mutat, mint amije van. Eredj öregem, feküdj le! Ne virrassz ilyen soká! Holnap kicsit rendbe kell szednünk a házat, hogy a miniszterelnököt méltóképpen fogadjuk. Mert tudod, ez a mi vendégünk nemcsak magas rangú úr, hanem melegszívű, becsületes ember is. Szerintem ez minden címnél, rangnál fontosabb.

Az öreg szolga értetlenül csóválta a fejét.

- De Romitten úr, hiszen üres a ház, még egy kis vadhúsunk sincs. Úristen, Wangemann kisasszony halálra rémül majd.

Heinznek nevetnie kellett.

- Dehogy rémül! A kisasszonyban sokkal több a kurázsi. A vendég szalonnát és kenyeret óhajt reggelire. Abból pedig nincs hiány a kamrában. Talán akad még egy fiatal csirke meg egy üveg befőtt. Bármilyen rossz idők járnak is ránk, ilyen ünnepi alkalomra ezt még megengedhetjük magunknak.

- Jaj, ha húsz évvel ezelőtt jött volna a magas rangú vendég…

- Ne sírd vissza örökké a régi jó időket, Gustav! A mi vendégünk nem vár el olyan különleges fogadtatást, amilyenre nem telik. De most aztán tessék lefeküdni, öregem! Jó éjt!

VI.

A miniszterelnök pontosan érkezett Romittenbe. A formaságokat mellőzve kényelmesen elhelyezkedett a kopott bőrkanapén. Egyszerűen, kedvesen viselkedett. Jókora szeletet kanyarított a rózsás szalonnából. A gyenge csibehúst és a finom befőttet ugyancsak jó étvággyal fogyasztotta. Augusta Wangemanh saját kezűleg szolgálta fel a villásreggelit, a legjobb fekete selyemruhájában. Másképpen nem is lett volna hajlandó a magas rangú vendég színe elé lépni. Csak a feje reszketett kissé, részben a büszkeségtől, hogy ilyen nagyúr lépte át a kúria küszöbét, részben pedig, mert a fekete gálaruhát az évek során kihízta, és minden varrás recsegett-ropogott, azzal fenyegetve, hogy szétpattan.

A vendég egyedül érkezett. Tapintatosan otthon hagyta Sattenfeldet is, mert attól tartott, hogy a tanácsos úr gúnyolódna Romitten szerény körülményein. Ő maga egyszerűen, közvetlenül viselkedett, semmi póz nem volt a megjelenésében. Heinz is oldott hangulatban volt így hát ezen a csendes reggeli órán zavartalanul lerakhatták egy őszinte barátság alapjait.

Ettől kezdve, ha a miniszterelnök kikapcsolódásra vágyott, kiment Romittenbe. Néha csak a földeken akadt rá a vendéglátójára, de ez cseppet sem zavarta. Ha sikerült egy órácskát beszélgetnie Romittennel, már elégedett volt.

Sattenfeldet rettenetesen bosszantotta ez az „illetlen barátság”, és gondoskodott arról, hogy a tartományi kormány is értesüljön a kapcsolatról egy elfogult és rágalmaktól hemzsegő levélből. De ezzel csak azt érte el, hogy a főnöke még kevésbé törődött a véleményével. Ez a barátság természetesen semmit sem változtatott Heinz anyagi helyzetén. Talán még keményebben dolgozott, mint azelőtt. Felejteni szeretett volna, és a munkában keresett menedéket. Warnstettenbe többé nem ment át. Fred megint elutazott, de előtte egy este még meglátogatta a barátját. Szomorúan számolt be arról, hogy a szülei viszonya rosszabb, mint valaha.

Anna Warnstetten teljesen megváltozott. Minden szeretetét Lenára összpontosította, aki csendes bánatban töltötte a napjait. Az urával viszont hideg, sőt néha egyenesen nyers volt az asszony.

Némán, zokszó nélkül tűrte hosszú évekig, hogy a férje női büszkeségében megalázza, fájdalmat okozzon neki, de most, hogy gyermeke sorsának megrontóját látta benne, kérlelhetetlenül meggyűlölte a gazembert. Önpusztító volt ez a gyűlölet. Mindaz, amit az utóbbi időben Anna asszonynak el kellett szenvednie, a súlyos műtét, a lánya sorsáért érzett aggodalom és házassága végleges megromlása, ismét aláásta amúgy is ingatag egészségét. Gyenge volt, nyomorultul érezte magát, és bár ezt nagy erőfeszítéssel igyekezett lánya elől titkolni, tudta, hogy nem soká bírja már.

Warnstetten, ha csak lehetett, kerülte a feleségét, akinek a tekintete mindig jéghideg fenyegetést árasztott felé, mintha nemcsak Lena boldogságáért, hanem saját tönkretett életéért is elégtételt akarna venni.

Lena nyugodtnak látszott. Csupán akkor lett ideges, és kereste félve édesanyja társaságát, ha Borkenhagen jött hozzájuk látogatóba. Egyre világosabban és kétségbeesettebben látta, hogy sohasem lesz képes bensőségesebb kapcsolatot kialakítani a férfival. Kimondhatatlanul szenvedett vőlegénye nyíltan hangoztatott nagy szerelmétől, ugyanakkor bántotta, hogy képtelen ezt az érzést viszonozni. Az sem vigasztalhatta, hogy sohasem hazudott szerelmet Franznak. Azt valóban megmondta: „Nem vagyok szerelmes beléd” - de azt elhallgatta előle, hogy: a szíve másé. Néha már rászánta magát, hogy megvallja az igazat, de azután félt a férfi szenvedélyének vad kitörésétől. Abban biztos volt, hogy jegyese nem nyugodna, amíg meg nem tudná, ki a vetélytársa. Mivel Borkenhagen amúgy is ellenséges érzéseket táplált Heinz Romittennel szemben, ebből a vallomásból csak baj származhatott volna így azután Lena továbbra is hallgatott.

Anna asszony, amennyire csak lehetett, igyekezett megakadályozni, hogy a fiatalok kettesben maradjanak. Úgy gondolta, így megvédheti Lenát vőlegénye gyengédségi rohamaitól. Borkenhagennek ez persze kellemetlen volt, és erősen sürgette az esküvőt. Nem akart karácsonynál tovább várni, és a hölgyeknek igen sok rábeszélésébe került, hogy a határidőt végül kitolták február közepére.

Közben eltelt a nyár és az ősz is. Korán megjött az első fagy, és a hó sem váratott sokáig magára. Karácsonyra már kemény jégpáncélba burkolózott a világ.

Fred néhány nappal az ünnep előtt érkezett Warnstettenbe. Még az ő derűs természetét is alaposan próbára tette a házban uralkodó rosszkedv.

Húgával nagy sétákat tettek, és szánkázni jártak. Csaknem naponta kimentek a borkenhageni tóra korcsolyázni. Ez a tó választotta el egymástól Warnstettent és Borkenhagent. Lena vőlegénye a tó nagy részét bérbe adta egy jégkitermelő társaságnak. A nagy táblákban, szekéren, szalma között jeget szállító munkások a tó nagy részén hatalmas lékeket vágtak csákányaikkal, de így is bőven maradt még hely a korcsolyázásra.

Ezek a kirándulások nagyon jót tettek Lena testi-lelki egészségének. A fiatal lány szerette a testmozgást a szabad levegőn, de egyedül mostanában nem merészkedett messzire hazulról, nehogy beleszaladjon vőlegényébe, és kénytelen legyen kettesben lenni vele. Édesanyja a gyengesége miatt nem tudta elkísérni, így bátyja hazaérkeztéig a hosszabb sétákról le kellett mondania.

Annál jobban élvezte most a Freddel töltött időt.

A két testvér talán még közelebb került egymáshoz, Fred megértette, hogy Lena nemcsak az édesanyjukért, hanem őérte is vállalja az áldozatot. Igyekezett is kimutatni húgának szívbéli háláját.

Már csak egy nap volt hátra szentestéig. Fred és Lena szerették volna kihasználni a pompás téli időt. Egy keskeny, letakarított ösvényen jutottak a tóhoz, és hamarosan hatalmas köríveket rajzoltak korcsolyájukkal a befagyott víztükörre.

Először kéz a kézben haladtak, majd szétváltak, és fogócskázni kezdtek, mint a kisgyerekek. Lena száguldott elöl. Nagy sietségében nem vette észre a facölöpöket, amelyeket azért vertek le, hogy a befagyott terület határát jelezzék. Onnan már csak vékony jégréteg fedte a vizet.

Lena túlságosan közel merészkedett ehhez a helyhez. Nem figyelt eléggé, mert gondolatai a messzi múltban kalandoztak. Milyen gyakran korcsolyázott itt velük Heinz Romitten! Nem láthatja többé a férfit, és ez talán jól is van így… Hirtelen rémült kiáltást hallott a háta mögött.

- Lena!

A lány megriadt és felpillantott.

- Óvatosan! - kiáltott újra Fred. - Az isten szerelme re, kanyarodj jobbra!

A fiatal nő csak ekkor vette észre, hogy a lék közvetlen közelébe ért. Ösztönösen lefékezett, és térdre esett. Ebben a pillanatban Fred már mellé is ért, és gondterhelt: arccal átölelte.

- Nem vetted észre a cölöpöket? - kérdezte megrovóan.

Lena felnézett bátyja sápadt arcába. Ajka körül különös mosoly játszott.

- Nem, nem figyeltem.

- Micsoda könnyelműség! Még egy lépés, és beszakad alattad a jég.

- Igen - mondta a lány alig hallhatóan, és egyre csak a vékony jéghártyát nézte. - Most odalent feküdnék. Biztosan hamar meghaltam volna a jéghideg vízben.

- Lena! - kiáltotta Fred szemrehányóan.

A húga összerezzent, majd felkelt.

- Ennyire megijedtél? Én nem látom ilyen szörnyűnek a dolgot. Jól érezném magam ott a mélyben, mintha puha ágyon feküdnék. Ha anya nem lenne, komolyan foglalkoznék a gondolattal…

Bátyja jó erősen megrázta Lena karját. Megijesztette a viselkedése.

- Gyere! - mondta szigorúan. - Az ijedség elvette az eszedet.

A lány megdörzsölte a szemét, aztán mosolyogva megfogta a testvére kezét.

- Korcsolyázzunk még egy kicsit! Ne is törődj vele, milyen butaságokat fecsegtem össze!

Tovasiklottak, és Lena szinte már erőltette a vidám társalgást, hogy valamiképp enyhítse a történtek hatását. Fred belement a játékba, de időnként aggódva pillantott ii húgára. Szavai jéghideg abroncsként szorították össze a szívét, egy pillanatra beleláthatott Lena legtitkosabb gondolataiba. Nem ment ki a fejéből, hogyan mondta az imént a húga: „Jól érezném magam odalenn!”

Egy ideig szótlanul siklottak a jégen. A part mellé érve egyszerre csak észrevettek egy szánt, amely Romitten felöl közeledett az úton. Két utasát is megismerték: Heinz és a miniszterelnök volt. A két férfi is felismerte a testvéreket, és megállították a lovakat. Leszálltak, hogy egy kicsit nézzék a korcsolyabemutatót.

Fred feléjük vezette Lenát.

- Oda kell mennünk - győzködte. - Nagy udvariatlanság lenne, ha nem üdvözölnénk az urakat.

A lány elsápadt, mivel ő is meglátta Heinz Romittent. Némán bólintott, majd követte a bátyját. A szíve vadul kalapált, de összeszedte magát. Az eljegyzése óta nem látta a férfit, és most összehozza őket a véletlen.

A miniszterelnök azért vette fel a szánjára Romittent, hogy körbeutazzák a borkenhageni tavat. Heinz remélte, de tartott is tőle, hogy esetleg találkozhat Lénával. Fred ugyanis néhány nappal ezelőtt meglátogatta, és elmesélte neki, hogy naponta jár korcsolyázni a húgával.

Lenát büszkeséggel töltötte el, amiért a miniszterelnök a barátságával tüntette ki Heinzet. Vőlegényétől szinte naponta hallott erről dühös megjegyzéseket. Franz borzasztóan irigyelte Romittentől ezt a kitüntető rokonszenvet.

Amikor a két testvér kiért a partra, a miniszterelnök szívélyesen üdvözölte őket, Lena kezére még csókot is lehelt.

- Nagy élvezet volt nézni, ahogy korcsolyázni méltóztatott, nagyságos kisasszony.

- Még nagyobb élvezet siklani! Tükörsima a pálya - felelte a lány, és Heinzre pillantott, de olyan keserűen, hogy hirtelen a másik két férfi tekintete is rászegeződött. Romitten arca megrándult az elfojtott fájdalomtól, és o is sápadt volt, akárcsak a szépséges fiatal lány.

A miniszterelnök ekkor már tudta, hogy az eljegyzésről hazafelé tartva véletlenül rátapintott Heinz Romitten fájó pontjára. Most titkon mély együttérzéssel figyelte a fiatalokat. Közben látszólag élénk érdeklődéssel hallgatta Fred beszámolóját arról, hogyan szokták kitermelni a jeget a tóról. Heinz és Lena így egy ideig kettesben maradt.

- Nagyságos kisasszony - kezdte a fiatalember fojtott hangon -, karácsonytól március elejéig valószínűleg nem leszek Romittenben.

A lány szomorú szemmel nézett rá.

- Hová utazik?

- A miniszterelnök úr meghívott vadászni az Eifel-hegységbe.

Lena lesütött szemmel tovább érdeklődött.

- Ilyen sokáig távol maradhat a birtokáról?

- Télen megoldható - felelte Heinz. - Meg aztán - tette hozzá jelentőségteljesen -, így legalább februárban nem leszek itt.

A fiatal nő a füle tövéig elpirult. Jól tudta, mit akar mondani a férfi. Azt, hogy így nem kell ott lennie, amikor ő máshoz megy feleségül.

- Jobb is így - felelte halkan, és kétségbeesett tekintete egy pillanatra találkozott Heinzével. - Ó, bárcsak megszökhetnék! - suttogta akadozva, és kezét görcsösen összeszorította.

Heinz egészen közel lépett hozzá, s most már ő is suttogóra fogta.

- Lena, még nem késő!

A lány beleremegett.

- De igen. Már kifizették a vételárat értem - felelte alig hallhatóan.

- Akkor csak azt kívánhatom, Lena , segítsen a Jóisten! - sóhajtotta a férfi elkeseredetten. A lány merev arccal a távolba nézett. Hirtelen felemelte a fejét. Meglátott valamit, amitől megborzadt. Heinz követte a leány tekintetét, és a távolban ő is észrevett egy szánt.

- Ez Borkenhagen - mondta Lena , és úgy nézett Heinzre, mintha azt sugallná… - Eredj, kímélj meg tőle, hogy a jelenlétemben találkoztok!

Ugyanekkor fedezte fel Fred is a közeledő szánt.

- Itt jön Borkenhagen sógor - jelentette ki jó hangosan, hogy figyelmeztesse a húgát.

A miniszterelnöknek semmi kedve nem volt ahhoz, hogy találkozzon Borkenhagennel. Nem rokonszenvezett a gazdag birtokossal.

- Jöjjön, kedves Romitten, átfázott a lábam.

Az urak kissé sietősen elköszöntek, de udvariasan üdvözletüket küldték Borkenhagennek.

Aztán Lena és Heinz még egyszer egymásra pillantott.

A lány tudta, hogy már csak Borkenhagen feleségeként láthatja viszont Romittent. Szívét kimondhatatlan fájdalom szorította össze. „Bárcsak mégis ott feküdnék a tó fenekén, ott, ahol a legmélyebb!” - gondolta kétségbeesetten. Körbenézett, mintha vigasztalást várt volna valahonnan, ám mindenütt csak ürességet látott. Mintha fehér halotti lepel borult volna a világra…

A miniszterelnök szótlanul ült Romitten mellett a szánban, és figyelte sápadt, zavart arcát. Úgy gondolta, most megtalálta Heinz gyakori mélabús hangulatának a kulcsát. Hirtelen elhatározással megragadta a kezét.

- Azt hiszem, kedves barátom, jót tesz majd önnek, ha kicsit kimozdul hazulról.

Heinz felrezzent gondolataiból, és zavartan nézett a miniszterelnökre. A politikus olyan őszinte együttérzéssel nézett rá, hogy Romittennek nem volt lelke visszautasítani.

- Én is úgy hiszem, és nagyon hálás vagyok a meghívásáért az Eifel-hegységbe.

- Nézze, én azt remélem, hogy együttlétünk javára szolgál mindkettőnknek.

Borkenhagen szánja eközben odaért a testvérekhez. Megállíttatta a lovakat, és elegáns, drága bundájában nehézkesen lekászálódott a járműről. Nagy örömmel üdvözölte Lenát.

- Nahát, Lenácskám, ez ám a szerencse! Már megint itt vagytok a tavon! Látva, hogy mennyire szereted ezt a sportot, igazán sajnálom, hogy kisfiú korom óta nem volt korcsolya a lábamon. Adjon isten, Fred! Kivel beszélgettetek az előbb?

Fred leendő sógorát üdvözölve, így felelt:

- A miniszterelnök volt, Romitten társaságában.

Borkenhagen arca eltorzult a gyűlölettől.

- Ez igazán úgy fest, mintha zavartam volna.

- Ugyan már, kit zavarnál? - kérdezte elfogulatlan hangon Fred.

- Pedig nem nehéz erre a következtetésre jutni. Szinte futva távoztak, amikor észrevették.

- Ha jobban figyeltél volna - fogta tréfára a választ Fred -, észreveszed, hogy mindketten alaposan átfáztak az álldogálásban. - Azután, hogy másra terelje a szót, a húgához fordult. - Futunk még egy-két kört, Lena?

Mielőtt még a lány felelhetett volna, Borkenhagen éles hangon közbeszólt:

- Éppen Warnstettenbe tartok, és látogatásom természetesen elsősorban Lénának szól.

- Vagy úgy. Akkor hazamegyünk veled.

Fred megszabadította Lenát a korcsolyáitól. Borkenhagen rosszkedvűen a szája szélét harapdálta.

- Az urak üdvözletüket küldik, Franz - próbálta Lena ösztönösen megbékíteni jegyesét.

A férfi gúnyosan hajolt meg.

- Micsoda megtiszteltetés! Hálásan köszönöm. Ami azt illeti, a nagy uraknak különös szeszélyei vannak. Szeretném tudni, mit eszik a miniszterelnök ezen az ágrólszakadt Romittenen?

Lena haragosan nézett rá.

- Romitten talpig tisztességes úriember, bár akárcsak mi, elszegényedett. Lehet, hogy a birtoka lepusztult, ő maga erkölcsileg akkor is támadhatatlan maradt. A miniszterelnök nem is választhatott volna nála méltóbb barátot - jelentette ki határozottan és elszántan.

- Lénának igaza van, Franz. Jó barátom Heinz Romitten, nagyon jól ismerem, és ha valaki, akkor én igazán tudom, milyen értékes ember - erősítette meg húga szavait Fred is.

Borkenhagen gúnyosan meghajolt.

- Akkor természetesen bele kell nyugodnom az ítéletetekbe. Ketten egy ellen, ez egyenlőtlen küzdelem. Ha- zavihetlek benneteket?

- Inkább hazasétálnék - tört ki idegesen Lena. Kínos volt számára a gondolat, hogy a szűk szánban Borkenhagen mellé préselődjön be. Azonkívül ismerte vőlegénye lusta természetét. Azt remélte, a gyaloglástól visszariad.

Franz valóban megpróbálta lebeszélni a sétáról.

- De Lenácska, biztosan elfáradtál a korcsolyázástól. Gyere, szállj fel a szánomba!

- Nem, köszönöm. Meg is fáznék. Kimelegedtem a korcsolyázástól, és rajtunk nincs bunda, mint rajtad.

- Legyen, ahogy akarod. Induljunk el gyalog. - Belekarolt menyasszonyába.

- Veled sétálni is kellemes - jelentette ki.

Az ösvény keskeny volt, így Frednek, Lena nagy bánatára, hátra kellett maradnia mögöttük. Borkenhagen keservesen sóhajtozott nehéz bundája súlya alatt. Megint az előbbi téma jutott eszébe, és ismét felhergelte magát.

- Nagyon haragszom, Lena ! - Csak akkor nem becézte mátkáját, ha dühös volt.

Lena nem nézett rá.

- Miért?

- Mert mindig Romittent pártolod!

A lány egy pillanatra összeszorította ajkait.

- Csak akkor, ha igazságtalanul belekötsz.

- De én elvárom, hogy akkor is nekem adj igazat, ha nincs igazam.

- Soha, ha családunk egy barátját sértegeted.

- Ugyan már, barát vagy nem barát! Néha már arra gyanakszom, hogy neked ez a Romitten túl fontos! Ez az alak, úgy látszik, mindenkit az ujja köré teker!

Lena nem méltatta válaszra.

- Mi az, némasági fogadalmat tettél? - kérdezte türelmetlenül Borkenhagen. Átkarolta menyasszonya derekát.

- Lenácskám, olyan féltékeny vagyok, mint Othelló - lihegte a lány fülébe. - A szépséged és az ellenállásod még őrületbe kerget

Lena megpróbálta kiszabadítani magát a férfi öleléséből.

- Engedj el, nem vagyunk egyedül.

- Egyedül? Hiszen sohasem vagyunk egyedül, Lena. Az anyád örökké a sarkunkban van. Úgy őriz bennünket, mint egy strázsa. Már nem bírom elviselni. Szeretnék végre kettesben egy szót szólni hozzád, szeretnélek istenigazából összecsókolni. Nem érted ezt meg?

A lány összerezzent.

- Hagyj békén, mit gondol majd Fred?

- Ugyan már, kis makrancos hölgy, azt hiszed, a bátyád nem tudja, mire vágyódik a szerelmes ember?

Lena megremegett.

- De én nem vagyok szerelmes beléd! - szakadt ki| belőle a kétségbeesett kiáltás. - Megmondtam már!

Franz izzó tekintettel nézett menyasszonya sápadt arcába.

- Hallod-e, ne vidd túlzásba a tréfát! - jelentette ki fenyegető hangon. - Talán inkább az ilyen Romitten féle éhenkórászhoz mennél feleségül? Lehet, hogy titokban ő jár a fejedben? - suttogta szenvedélyesen.

A kétségbeesés bátorságot öntött a lányba.

- És ha úgy lenne? Lemondanál rólam?

A férfi annyira magához szorította menyasszonya karját, hogy fájdalmat okozott vele.

- Nem én, hallod-e, az ő kedvéért különösen nem! Az enyém vagy, az is maradsz!

Lena elcsüggedt, harci kedve egy csapásra odalett.

- Kérlek, ne szoríts úgy, fáj! - jelentette ki sírós hangon.

Franz könnyeket fedezett fel mátkája szeme sarkában.

- Lenácska, komolyan beszéltél az előbb vagy tréfáltál?

- Természetesen csak tréfáltam.

- És tréfálkozás közben könny csillog a szemedben?

- Mert annyira nyomorgatod a karomat!

Franz megcirógatta választottja arcát.

- Szegény kicsi Lenám! Látod, hamarosan ilyen erős urad lesz! Tudod, én nem tréfáltam, halálosan komolyan gondoltam, amit mondtam. Senkinek a világon nem engednélek át, kicsi Lenám, a legkevésbé Romittennek. Életre-halálra küzdenék érted. Fogalmad sincs róla, milyen őrülten szeretlek. Ha akarsz, az ujjacskád köré lekérhetsz. Ha végre a feleségem leszel, majd megszeretsz, meglátod. Minden kívánságodat teljesítem. Úgy élsz majd, mint egy hercegnő. Csak már velem lennél Borkenhagenben! Elragadó kis fészket építek neked. Január végére minden elkészül. Akkor átjössz majd az édesanyáddal, és megnéztek mindent. Ha valami esetleg nem nyeri el a tetszésedet, azonnal átalakíttatom a gusztusod szerint.

Lena kényszeredetten elmosolyodott.

- Olyan jó ember vagy, Franz.

Vőlegénye elnevette magát.

- Jó ember… Lenácskám, csak az ostoba fráterek jók. De azt akarom, hogy neked jó sorod legyen mellettem, mert nekem az lesz a legnagyobb öröm, ha a szép kis feleségemnek olyan életet biztosíthatok, mint egy hercegnőnek. Hiszen azért veszem el.

Fred észre sem vette, mit zajlott a mátkapár között. Gondolatait még mindig az előbbi jelenet foglalkoztatta, amikor Lena olyan elkeseredetten meredt a tó vékony jegére. Még a fülében csengtek húga szavai: „Jól érezném magam a mélyben, mintha puha ágyon feküdnék.” Olyan súlyos teher ez az eljegyzés a testvére számára, hogy megváltásnak képzeli a halált? Nagyon aggódott Lena miatt, és fájt a szíve, hogy nem tud rajta segíteni. Fred is elidegenedett az apjától, hiszen tudta jól, hogy ő hozott minden bajt Warnstettenre.

VII.

A karácsony csendben telt. Warnstetten asszony fáradtnak érezte magát, és a nap nagy részét a díványon pihenve kellett töltenie. A lánya ragaszkodott hozzá, hogy fogadjanak fel egy házvezetőnőt, mert ha elköltözik, és nem tud többé segíteni, a háztartás vezetése túl sok lesz az édesanyja számára.

Borkenhagen méregdrága ajándékokkal halmozta el Lenát, amivel csak még nagyobb szenvedést okozott. Mit kezdjen a sok-sok csillogó ékszerrel? Mintha mindegyik csak gúnyt akart volna űzni belőle.

Borkenhagen menyasszonya családtagjait is elhalmozta drága, hivalkodó ajándékokkal. Frednek pompás telivér hátaslovat küldött, és a megajándékozott igazán örült a meglepetésnek. De Borkenhagen kivételével mindenki fellélegzett, amikor az ünnepnapok elmúltak.

Újévkor Fred elutazott, Lena és az édesanyja pedig most már kénytelen volt komolyan hozzáfogni a kelengye összeállításához. Borkenhagen ki sem látszott a munkából, a házát csinosította, hogy méltó módon fogadhassa ifjú feleségét.

Január végére minden elkészült, így a férfi egy reggel átkocsizott Warnstettenbe leendő feleségéért és anyósáért, hogy tekintsék meg az udvarházát, és ha volna még valamilyen kívánságuk, közöljék vele.

Borkenhagen impozáns épület volt, bár a homlokzata meglehetősen zsúfoltnak tűnt. Még Franz nagyapja, a fejedelmi vagyon megalapítója építtette. Ő alapította a birtok területén az első gyárakat. Az épület előtti hatalmas gyepszőnyeget virágágyak és szökőkutak ékesítették. A bejárathoz széles lépcsősor vezetett, amelynek fordulóján hatalmas kandeláberek álltak őrt. Az előcsarnokban mindenütt márvány csillogott. Szobanövények buja dzsungele és drága szőnyegek gondoskodtak arról, hogy a helyiség mégse hasson túlságosan ridegnek. Innen süppedős szőnyeggel borított márványlépcső vitt tovább a felső szintre. A korlát míves, gazdagon aranyozott, de szintén kissé túldíszített kovácsoltvas munka volt.

Az előcsarnok közepén virágokkal körülvéve egy divatos szobrász fehér márvány Ariadne-szobra díszelgett.

A földszinten helyezkedtek el a pompás dísztermek és társasági helyiségek. Mindegyikben aranyozás, hatalmas faliképek és freskók, megannyi hivalkodó dísz. Az első emeleti nappalit és a hálószobákat ugyanilyen szertelen pompával rendezték be. Sehol egy nyugodt sarok, sehol némi elegáns egyszerűség.

A legdíszesebben a Lénának szánt szobákat rendezték be. Ahol egy szabad hely akadt a bútorokon, oda méregdrága, de szerencsétlen kézzel kiválogatott nippek kerültek. Csipke, damaszt, vastag szőnyegek, állatbőrök, intarziás bútorok. Nyomasztó pompát árasztott minden.

Lena úgy érezte, hogy nem kap levegőt. A berendezést sem szépnek, sem előkelőnek nem találta, csupán pazarlónak és szörnyen hivalkodónak.

Franz izgatottan figyelte a hölgyeket. Úgy viselkedett, mint egy kisfiú, aki azt akarja, hogy megdicsérjék valami hőstettét.

A fiatal nőnek nem volt szíve, hogy bármit is kifogásoljon. Végül is teljesen mindegy, hova viszik, hol kell majd szenvednie. Ezért csak annyit mondott, hogy itt minden túlságosan drága és pompázatos neki, és alighanem nehéz lesz majd hozzászoknia új otthonához.

- Túl nagy a különbség Warnstetten és Borkenhagen között - fejezte be.

- Ennek így kell lennie, Lenácska - mosolyodott el Borkenhagen. Jólesett neki a megjegyzés. - Te leszel az igazgyöngy ebben az aranytengerben.

A házigazda jövendő anyósától is szeretett volna némi dicséretet hallani. Szegény asszony nagy nehezen kipréselt magából egy-két elismerő szót. Az utazás és az udvarház megtekintése teljesen kimerítette. Úgy érezte, ismét szívroham kerülgeti, mint már annyiszor az utóbbi időben. Lena aggódva hajolt fölé.

- Drága anyuskám, csak nem érzed rosszul magad?

- Ne aggódj, kicsim, mindjárt elmúlik.

Borkenhagen féltékenyen figyelte a gyengédséget, amely Lena hangjából áradt. Vele sosem beszél így! Ő sokkal kevesebbet jelent neki, mint az édesanyja. Meg is mondta, hogy nem szereti. Most még! De majd megtanulja, meg kell tanulnia szeretni. Franz Borkenhagen eddig mindent elért, amit csak akart. A szerelem úgy is csak a házasságban alakul ki, vigasztalta magát. És mert szerette volna, hogy így legyen, el is hitte.

Miután Warnstettenné kissé kipihente magát, Borkenhagen a kisebbik étkezőbe vezette a vendégeit, és jelt adott, hogy tálalják fel a fejedelmi reggelit. A személyzet tagjai a díszes libériában sokkal előkelőbben festettek, mint uruk. Mindegyikük jól képzett volt, és tudták, hogy a birtok jövendő úrnője áll előttük.

Borkenhagen nagy bánatára a hölgyek alig ettek valamit a válogatott ínyencfalatokból.

- Olyan keveset eszel, Lenácska, mint egy kismadár.

Vigyázol az alakodra, vagy talán nem ízlik az étel? - kérdezte sértődötten.

- Reggelire csak néhány falatot szoktam enni, az ilyen nyalánkságokhoz pedig nem vagyok hozzászokva.

- Na, majd megtanulod ezt is, és még sok minden mást Borkenhagenben. De mondd csak, ugye, minden a kedvedre való itt? Vagy talán hiányzik valami?

- Nem, dehogy. Minden tökéletes.

Reggeli után még megtekintették a parkot, majd Borkenhagen hazakísérte a hölgyeket.

Lena belépett szerény, csendes kis leány szobájába, az egyszerű bútorok közé, és úgy érezte, mintha hosszú sivatagi út végén pihenne meg egy oázisban. Bárcsak itt maradhatna és szabad lehetne! Igen, szabad! Akkor boldog lenne, gondolta, majd kimerülten végigfeküdt az ágyán.

Nem is sejtette, hogy az édesanyja néhány szobával arrébb ájultan esett össze. A szíve felmondta a szolgálatot. Sem Lena, sem ő maga nem tudta, milyen komoly a betegsége. Orvossal nem beszélt, mert azt hitte, mindennek a sok lelki szenvedés az oka.

VIII.

Tekintettel az édesanyja állapotára, Lena ragaszkodott ahhoz, hogy csendes esküvőt tartsanak. Azt kérte, hogy a falusi kis templomban rendezzék meg a szertartást. A nagy mulatságról pedig, amelyet Borkenhagen annyira szeretett volna, hallani sem akart. Szándékától még az ifjú vőlegény sűrű szemrehányásai sem tántoríthatták el.

- Ha nem mondasz le a hangos ünnepségről - mondta határozottan akkor vámunk kell az esküvővel, amíg édesanyám teljesen felgyógyul.

- De Lenácska, addig nem bírom ki! Elemészt a vágy. Ha mindenáron így akarod, akkor engedelmeskedem. Majd az esküvő után rendezünk egy nagy mulatságot Borkenhagenben. Talán jobb is lesz így. Itt úgyis felemás dolog lenne a nagy lakodalom.

Anna asszony állapota azonban csak nem akart javulni, ezért eldöntötték, hogy a legszűkebb családi körben tartják az esküvőt. Ha Lenát nem foglalják le annyira a saját gondjai, talán jobban meg tudta volna ítélni az édesanyja állapotát…

Így virradt fel az esküvő napja. Az éjszaka zúzmara ereszkedett a tájra, a fehér fátyolba burkolt fák és bokrok pazar látványt nyújtottak. Amikor a láthatáron feltűnt a napkorong, hirtelen az egész táj megtelt csillogó gyémántokkal. A nap áldott melege hamar felolvasztotta a kis ékköveket, és a házak ereszeiről lecsüngő jégcsapok alján kisvártatva megjelentek az első vízcseppek. A fehér hótakaróba fekete vonalakat rajzolt az itt-ott újra előbukkanó föld. A tél minden pompája mellett is érezni lehetett, hogy a tavasz ma üzen először hadat a fagynak.

Lena még egyszer leszaladt az édesanyjához, mielőtt felvette volna menyasszonyi ruháját.

Anna asszony fáradtan feküdt, a szeme lázasan csillogott.

- Drága anyuskám, hogy vagy?

- Jól, kicsim, egész jól. Csak ne érezném ezt az ólmos fáradtságot a tagjaimban! Szeretnék pihenni egy keveset, mielőtt felveszem a templomi ruhámat.

A törékeny fiatal nő átölelte az édesanyját, és kebléhez szorította az arcát.

- Mama, teljesítenéd egy nagy kérésemet?

Az asszony szomorúan nézett lánya sápadt arcába.

- Hát persze, kicsikém.

- Kérlek, ne gyere el a templomba - bökte ki Lena.

Warnstettenné reszkető kézzel kisimított egy rakoncátlan tincset lánya homlokából.

- Csak nem azt kéred, hogy hagyjalak egyedül életed sorsdöntő pillanatában, és ne kísérjelek el az oltárig?

- De igen, mama! Nyugodtabb lennék, ha itthon maradnál.

Anna asszony kissé felemelkedett, a könyökére támaszkodott, és két kezébe fogta a lánya arcát.

- Ó, Lena, bárcsak meghalhatnánk! - lehelte kétségbeesetten.

A fiatal nő mosolyt erőltetett az arcára.

- Anyuskám, nem kellene ennyire aggódnod értem! Látod, én sokkal nyugodtabb vagyok, mint te. Franz igazán jó hozzám. Ki tudja, a végén még talán boldog leszek vele.

Warnstettenné fáradtan visszahanyatlott a párnájára. Ezek a kegyes hazugságok! Ismerte a lányát, úgy olvasott a vonásaiból, mint egy nyitott könyvből, de azért ő is úgy tett, mintha nem volna izgatott.

- Igazad van, Len . Fel a fejjel, a Jóisten majd megsegít!

- Teljesíted a kérésemet?

- Ha akarod, itthon maradok. Itt is imádkozhatom érted.

- Jól van. Ha megjöttem a templomból, szeretném I az áldásodat kérni, mielőtt átmegyünk Borkenhagenbe.

A szertartás után azonnal indulunk is. Odaát a személyzet már felkészült az ünnepélyes fogadásomra.

- Igen, igen, kislányom. Vidd magaddal már most az áldásomat! Ha a templomba nem is, legalább a házunk ajtajáig elkísérlek.

Anya és lánya bensőséges csókot váltott, majd Lena elindult, hogy felkészüljön a nagy hazugságra…

Fred már reggel megérkezett. Mivel az esküvő szerénynek ígérkezett, csak egyetlen napra tette magát szabaddá. Most apjával együtt a nappaliban ült és várt. : Egyetlen szót sem váltottak.

Warnstetten bosszúsan bámult kifelé az ablakon.

A csendes esküvő neki éppolyan kellemetlen volt, mint jövendő vejének. Senkivel sem tudott annyira szót érteni, mint Borkenhagennel. Franz nem tartott bűnnek minden apró élvezetet, mint az ő családja. Való igaz, jobban is gazdálkodhatott volna, és talán tényleg sokat költött magára, de Warnstetten lezüllésében nemcsak ő volt a hibás. A nehéz idők, főleg azok voltak a felelősek. Szidta is őket, mintha mindenért a rút kort akarta volna okolni.

Lena eljegyzése óta Warnstetten pedig igencsak kényelmetlenül érezte magát. Nem akart visszajönni az életkedve, amióta állandóan két sápadt, elkeseredett női arcot látott maga körül.

- Vigye el az ördög az egészet! Micsoda bolond ötlet ez a szegényes esküvő! - szitkozódott.

Fred kezére támasztotta az állát.

- Megértem Lenát, hogy nem akar zajos ünnepséget - mondta sóhajtva

- Átkozott búskomorság! Még csak az hiányzik, hogy te is nyavalyogni kezdj! Hagyd az asszonyokra az efféle érzelgősséget! Lena bután viselkedik. Ahelyett, hogy térdre borulna, és hálát adna az égnek, hogy ilyen fényes partit csinálhat, úgy jár-kel itt, mint egy áldozati bárány. Ráadásul az anyád még támogatja is, ahelyett hogy észhez térítené.

Fred felállt.

- Megjött Franz! - mondta, hogy elterelje a szót.

Ebben a pillanatban gördült be a ház elé Borkenhagen kocsija. A polgári esküvőt is röviden, az egyházi szertartás előtt akarták megejteni a községházán.

IX.

A boldog vőlegény csakhamar belépett a szobába leendő sógorához és apósához. Tetőtől talpig kifogástalanul elegáns volt, a mirtuszvirág sem hiányzott a gomblyukából, mégis, ma is közönségesnek és csúnyának tűnt puffadt, vörös arcával. Üdvözölte az urakat, majd Lenáról érdeklődött.

- Öltözködik még, Franz - felelte Warnstetten.

Franz idegesen az órájára pillantott.

- Még van tíz percünk. Ez aztán a remek esküvő, kedves papa. Bármelyik alkalmazottam kikérné magának, ha hasonló körülmények között kellene örök hűséget esküdnie élete párjának - próbált tréfálkozni, hogy elrejtse izgatottságát.

- Így legalább valami egészen különlegeset teszel. Mégiscsak eredeti, ahogy a gazdag Borkenhagen házasságot köt - tette hozzá Warnstetten mosolyogva.

- Eredeti, annyi szent. Legalábbis más, mint ahogy képzeltem. Te, Fred, én mondom neked, bolond egy érzés! Mégsem kis dolog, hogy az ember feladja a szabadságát.

Fred kényszeredett mosollyal nézett Borkenhagenre.

- A húgom mellett aligha fogod súlyosnak érezni a bilincseidet.

Negyedóra múlva Lena a vőlegénye karján elhagyta a házat. Édesanyja sápadtan, szobormereven állt a folyosón, úgy követte a tekintetével. Szemében kimondhatatlan fájdalom tükröződött. A lánya még visszafordult az ajtóból, és olyan kétségbeesetten nézett az, édesanyjára, hogy Anna asszony szívébe belemarkolt a kín.

Miközben Lenát felsegítették a kocsiba, anyja testén remegés futott végig. Valamit mondani szeretett volna, de csak artikulátlan hebegés hagyta el a torkát. Segítség után kapott, de keze csak a levegőt markolta. Fred a fiatalokat kísérte ki, így csak Hermann Warnstetten volt tanúja a jelenetnek.

Odakint becsapódott a kocsi ajtaja.

Szinte ugyanabban a pillanatban Anna Warnstetten ajkai közül furcsa, gurgulázó hang tört elő. Az arca hamuszürkére változott. A férje odaugrott, hogy segítsen. Találkozott a tekintetük, és Hermann Warnstetten úgy érezte, hogy ereiben nyomban megfagy a vér. Az asszony eszméletlenül esett össze.

A férfi még idejében odakapott, óvatosan lefektette a földre, és a szobalányért kiáltott. Aztán kirohant a fiához, aki már várt rá a másik kocsiban.

- Fred - lihegte, menj egyedül! Anyád elájult. Lenának ne szólj egy szót sem, ha más kérdezi, valahogy magyarázd ki, miért nem vagyok ott! Küldd az orvost, úgyis ott mentek el a háza előtt. Jöhet ezzel a kocsival.

Fred némán bólintott, Warnstetten pedig visszasietett a házba. A fiatalember megadta a kocsisnak a szükséges utasításokat, majd nagyot sóhajtva hátradőlt az ülésen. Nehéz volt a szíve. Túlságosan szerette az édesanyját és Lenát ahhoz, hogy ne tudta volna átérezni a szenvedésüket.

Amikor Warnstetten megint odalépett a feleségéhez, az asszony még mindig mozdulatlanul feküdt a földön! A szobalány segítségével átvitték a szobájába, és lefektették a díványra. A férfit kiverte a hideg veríték, amikor meglátta a felesége arcát. Furcsán merev volt a pillantása, a szeméből iszonyatos kifejezés áradt feléje. Warnstetten kissé felemelte az asszony karját, majd elengedte, mire az élettelenül visszahanyatlott. Ezután fölé hajolt, hogy a szívverését meghallgassa, de semmit sem hallott, és csend volt, rémítő csend. A férfit páni félelem kerítette hatalmába. Csak nem halt meg? Warnstetten homlokán kövér veríték cseppek jelentek meg.

Az új házvezetőnő, aki már sok mindent látott életében, odalépett úrnője mellé, és fölébe hajolt.

- Nagyságos uram, ez nem ájulás, ez halál - mondta csendesen.

Warnstetten felpattant, kezét védekezőn kinyújtotta, és úgy meredt a házvezetőnőre.

- Csendet! Ki beszél itt halálról?

- Én, nagyságos uram. Nézze ezt a megtört tekintetet.

A férfi félve az asszony szemébe nézett. Amit látott, az felért a legszörnyűbb vádbeszéddel. Kétségbeesetten tenyerébe temette az arcát.

- Nem - hebegte -, ez nem lehet… Bár már itt lenne az orvos! Hozzon hideg vizet, gyorsan! Magához kell térnie.

A doktor már csak a halál beálltát tudta megállapítani. Anna Warnstetten megszabadult a lánya miatt érzett gyötrő szívfájdalomtól.

Warnstetten egy ideig szinte megbénult a döbbenettől. Amikor magához tért, első gondolata Lena volt. Ha csak sejtené, mi történt idehaza! Ezt nem tudhatja meg, még akkor sem, amikor hazaér a templomból. A férfi lánya iszonyatos fájdalomkitörésétől tartott. Okosabb lesz Lenát abban a hitben hagyni, hogy az édesanyja alszik. Amúgy is a szertartás után a férje mindjárt elviszi haza, Borkenhagenbe. Ott majd az ő feladata lesz, hogy tapintatosan felvilágosítsa a tragikus eseményről. Talán majd csak holnap. Warnstetten most azon törte a fejét, hogyan tudná ezt ügyesen megszervezni. Mindenekelőtt szigorú titoktartást parancsolt a személyzetnek. Az orvost is megkérte, hogy menjen haza, nehogy Lena gyanút fogjon, ha meglátja.

- Megérti, kedves doktor, a lányom eszméletlenül esne össze, ha megtudná, hogy az anyja, éppen akkor, amikor ő esküdött, meghalt…

Az orvos megértette az apa aggodalmát, és elköszönt, hiszen úgysem tudott már segíteni. Lefogta a halott szemét, és mellén összekulcsolta a kezét. Anna asszony most úgy feküdt csendes nyoszolyáján, mintha csak aludna

X.

Eközben Lena ott állt az oltárnál Borkenhagen oldalán. Remegett a térde, a szeme pedig izzott a kétségbeeséstől. Nem is hallotta, miről beszél a pap. A szavak üresen kongtak a fejében.

- Tégy csodát, édes Istenem, tégy csodát! - fohászkodott áhítatosan magában. - Segíts, édes Istenem… Ne engedd, hogy hamisan esküdjek, tégy csodát! Vedd el inkább az életemet, de válts meg!

A torkát fojtogatta a kín. Már-már azt hitte, mindjárt felsikolt. Úgy érezte, menten megfullad. Szívét a jövőtől való félelem és irtózat szorította össze. És ekkor az anyjára gondolt, szegény anyuskájára, akinek vele együtt kell átélnie minden szenvedését. A gondolatai összezavarodtak, mereven nézett az öreg papra, mintha az segíthetne rajta.

De az öregúr rövidlátó tekintete nem vette észre a menyasszony szeméből felé sugárzó segélykérést.

És Lena ismét csodáért fohászkodott a szíve mélyén. De ugyanúgy járt, mint sok ezer más szerencsétlen lélek, aki csodáért rimánkodik. A varázslat elmaradt.

Az igent is égő, kiszáradt ajakkal rebegte el. A végzetes szó elhangzott, a pap pedig tette a dolgát. Az alig hallható igenhez tartotta magát, bár Lena szemében ott kiáltott a rémült nem. Az öreg tisztelendő azonban ezt nem vette észre. Még ha felfigyelt volna is rá, akkor sem törődhetett volna vele. Számára csak a kimondott igen volt érvényes, semmi más.

Miközben Borkenhagen a kis templomból a kocsihoz vezette ifjú hitvesét, Lena úgy érezte, mintha mindez csak lidérces álom volna. Észre sem vette a szájtáti falusi fiúkat, akik elkerekedett szemmel bámulták a szép menyasszonyt. Azt sem látta, hogy az édesapja nincs ott a templomban. Fred jókívánságai éppen úgy elrepültek a füle mellett, mint a férje szenvedélyes suttogása Öntudatlan gépiességgel cselekedett. Akkor sem védekezett, amikor Franz a kocsiban csókkal borította el az ajkát, és nem látta meg, mennyire örül engedelmességének a férfi…

Amint megérkeztek Warnstettenbe, Lena rögtön a szobájába ment, hogy átöltözzék. A házvezetőnő levette róla a mirtuszkoszorút és a fátylat, s azt mondta neki, hogy az édesanyja alszik. Lena egy szót sem szólt, csak intett az asszonynak, hogy távozhat. Remegő kézzel magára zárta az ajtót, és végigdőlt a heverőn. Arcát kezébe temette.

Sokáig feküdt így, majd nagy nehezen fölkelt, és fáradt mozdulatokkal levetette a menyasszonyi ruhát.

Eközben az idős Warnstetten, Fred és Borkenhagen lázas megbeszélést folytatott. Fredet mélyen megrázta az édesanyja halála, ugyanakkor Lénáért is aggódni kezdett. Rettenetes lesz, amikor megtudja a szörnyű hírt! Mégis elutasította apja ötletét, hogy a húga elől egyelőre hallgassák el a szomorú valót.

- Soha nem bocsátana meg nekünk - jelentette ki Fred határozottan.

Borkenhagen ideges volt. Ez a haláleset soha rosszabbkor nem történhetett volna, bár különösebb szívfájdalmat nem érzett. Ellenkezőleg, azt remélte, Lena most majd, hogy nincs többé az anyja, jobban fog hozzá ragaszkodni. De most az esküvői hangulatban ez a haláleset hátborzongató volt. Ugyan mi öröme lesz ifjú asszonyából, ha egész nap anyja holtteste mellett jajveszékel majd? Pedig az imént már olyan kedves, olyan odaadó volt, mint egyszer sem jegyességük ideje alatt. Lena gyengeségét magyarázta Borkenhagen odaadásnak. Ne használja ki, hogy Lenácska végre ellágyult? Ne igyekezzen most elnyerni a szerelmét?

Hosszas ötölés-hatolás után, Fred tiltakozása ellenére a két férfi abban egyezett meg, hogy egyelőre eltitkolják Lena elől a dolgot, és csak másnap hozzák kíméletesen a tudomására, hogy az édesanyja a nap folyamán elhunyt.

Ezután a legsürgetőbb feladat Lena ajtajának az őrzése volt. Tudták, hogy hamarosan elkészül az átöltözéssel. Borkenhagen az ajtó előtt posztolt, Warnstetten pedig vésztartalékként a lépcsőnél várakozott.

Fred eközben bement az édesanyjához. Mélységes fájdalommal nézte a halott arcát. Mennyi szeretetet, mennyi jóságot sugárzott egy életen át! Milyen derekasan, egyetlen zokszó nélkül viselte nehéz sorsát! Ám most, amikor a gyermeke került reménytelen helyzetbe, j az anyai szív felmondta a szolgálatot. A fiú elmormolt egy halk imát, majd lement a többiekhez. Nagyon aggódott Lena miatt. Amikor elment a húga ajtaja előtt, látta, hogy Borkenhagen ott őrködik.

- Elkészült már Lena? - kérdezte.

Az ifjú férj a fejét rázta. Bár vihetne már Borkenhagenbe a feleségét! Fred továbbment, ő pedig bekopogott.

- Lenácska, elkészültél már? - kérdezte gyengéden.

- Azonnal jövök - érkezett rövid hallgatás után a válasz.

Néhány perc múlva a fiatalasszony ott állt a küszöbön elegáns, világosszürke kosztümben. Most érvényesült csak igazán fejedelmi termete, ebben az első osztályú szalonból kikerült, méret után készült kosztümben. Eddigi maga varrta egyszerű ruhácskáiban soha nem hatott ilyen elegánsan.

Borkenhagen azonnal minden másról elfeledkezett.

Magához ölelte a feleségét, és hevesen megcsókolta remegő ajkát.

- Gyere, drága Lenácska, a kocsi már vár. Haza akarlak vinni végre.

Lena lassan, mintha még mindig egy rossz álom hatása alatt állna, kibontakozott az ölelésből.

- Előbb a mamához akarok menni. Még nem búcsúztam el tőle. Menj csak előre, rögtön jövök én is.

- Édesanyád nagyon fáradtnak érezte magát és elaludt. Csak nem akarod zavarni?

Lena a fejét rázta.

- Egész halkan fogok bemenni hozzá, és megcsókolom a kezét. Nem hagyom el úgy a szülői házat, hogy nem búcsúzom el az édesanyámtól.

Férje erőltetetten nevetett.

- De Lenácskám, éppen úgy teszel, mintha világ körüli útra indulnánk, pedig éppen te akadályoztad meg, kis önfejűm, hogy nászútra menjünk. Minek itt most búcsúzkodni? Hiszen csak Borkenhagenbe megyünk. Holnap reggel újból átjössz látogatóba az édesanyádhoz.

Lena lefejtette magáról férje ölelő karját.

- Engedj el, Franz. Megígértem édesanyámnak, hogy még benézek hozzá, és biztosan nem hagyom el úgy a házat, hogy ne tartsam be az ígéretemet. Hogy kívánhatod ezt tőlem?

Borkenhagent félelmében kiverte a hideg veríték. Warnstetten odasietett hozzá, hogy segítsen a vejének. A lépcső mellől minden szót hallott.

- Lena, anya nagyon fáradt volt. Hagyd most békén, ne zavard! Majd én átadom neki az üdvözletedet.

A fiatalasszony meghökkenve nézett a két férfira. Ebben a pillanatban a lépcsőfordulón felbukkant Fred. Sápadt, zavart volt az arca. Lénán hirtelen szörnyű félelem vett erőt. Ki akarta tépni magát Franz karjából, ám hasztalanul.

- Fred! - kiáltotta. - Mi van anyával? Valamit el akarnak titkolni előlem. Miért nem engednek hozzá?

A bátyja képtelen volt válaszolni, a visszatartott könnyek összeszorították a torkát.

Lena megremegett, és a testvére felé nyújtotta a kezét.

- Fred! A mama!

A testvérek egyetlen szót sem szóltak, csak némán meredtek egymásra. Lena úgy érezte, hogy jeges kéz markolja a szívét. Minden szenvedéséről elfeledkezett, annyira aggódott az édesanyjáért. Hirtelen lerázta Franz karját, és Anna asszony szobájához szaladt. Mielőtt bárki megakadályozhatta volna, belépett. Még az ajtót is magára zárta.

A következő pillanatban velőtrázó sikoly hallatszott odabentről.

Fred az ajtóhoz rohant, és kétségbeesetten rimánkodott bebocsátásért, de hiába. Mindhárom férfi visszafojtott lélegzettel hallgatózott, és kétségbeesetten nézett össze. Fred a fülét a kulcslyukra szorította, és halk, szívet tépő suttogást hallott. Ismét a húgát szólította, de az ajtó nem nyílt ki. Borkenhagen haragosan rágta a szája szélét, az apa idegesen túrt a hajába. Nem tudták, mihez kezdjenek.

Lena lerogyott a földre halott édesanyja mellé. Száját, lehunyt szemét, összekulcsolt kezét csókjaival borította. Szenvedélyesen becézgette, és halovány arcát cirógatta. Feltérdelt, és megbabonázva nézett anyja örökre elnémult arcára, mintha onnét várná a rejtély megoldását. Lena szeme különös, lázas fényben ragyogott fel. Vonásai megelevenedtek.

- Igen, mama - hebegte. - Megmutattad az utat… Most végre szabad vagyok, szabad! Senki sem tart vissza.

Lassan felkelt, s önkéntelen mozdulattal lesimította a ruháját. Körülnézett a szobában, majd dühös tekintetét az ajtó felé fordította.

- Tudta! - sziszegte. - Tudta, és el akart vinni magával. A halott édesanya nem illett a nászi örömökhöz.

Megrázkódott az iszonyattól, majd megint körülnézett a szobában. Tekintete egy kis rejtekajtón állapodott meg. Kinyújtotta a kezét, mintha saját magának akart volna utat mutatni. Gyorsan visszaszaladt anyja holttestéhez, szájon csókolta, és rekedten súgta:

- Jövök, édesanyám!

A következő pillanatban már el is tűnt a keskeny rejtekajtón át. Leszaladt a lépcsőn, aztán a hátsó ajtón ki a kertbe. Úgy, ahogy volt, sapka és kabát nélkül futni kezdett. Senki sem látta, hogy elmenekült, nem gondoltak a rejtekajtóra. Könnyű léptekkel suhant az olvadó havon az országút felé, majd a szántóföldön át a tó irányába.

Egyre gyorsabban szaladt. Könnyű kis cipője átázott. Észre sem vette. Zavarodott tekintete egyre csak céljára szegeződött, ajka úgy mozgott, mintha mondana valamit. Senkivel sem találkozott, senki sem tartotta fel, zavartalanul rohanhatott tovább, egyre messzebb. Már ott csillogott előtte a tó. Megkettőzte lépteit. Körül sem nézett, csak rálépett a vékony jégre, amelyen itt-ott már tócsákban állt a víz. Jól látszott, hol vannak azok a helyek, amelyeket már csak leheletvékony jégréteg fed. Lena arrafelé indult.

Felnézett, és mindkét kezét az égre emelte.

- Mama, jövök már - suttogta.

Rálépett a vékony jégre, amely azonnal beszakadt alatta. Egyetlen hang nélkül elmerült a vízben…

XI.

A három férfi sokáig tanácstalanul álldogált a zárt ajtó előtt. Fred hallotta, hogy Lena halott édesanyjukhoz beszél, és viszonylag nyugodt volt. Egy ideje azonban rémitő csend honolt a szobában. A fiatalemberen megmagyarázhatatlan félelem vett erőt. Vadul dörömbölni kezdett az ajtón.

- Lena, kérlek, nyisd ki! - kiabálta, de a szobában semmi sem mozdult.

Ezután Borkenhagen próbálkozott.

- Lenácska, nyiss ajtót, nagyon aggódom érted!

Megint semmi válasz.

- Lena! Lenácska!

Mindhiába. Titokzatos, ijesztő csend volt odabent.

- Talán elájult. Be kell jutnunk - mondta Fred határozottan.

- De hogyan?

- Nincs idő töprengésre. Fel kell feszítenünk a zárat.

A lépcső alján megjelent a kíváncsi cselédség, de a gazda kizavarta őket.

Borkenhagen durván megragadta a kilincset, majd teljes erejével ránehezedett. A zár nem bírta sokáig. Egy reccsenés, és mind a hárman betódultak a szobába. Fred és Borkenhagen volt elöl, Warnstetten riadt arccal követte őket.

A halott asszony ugyanúgy feküdt az ágyon, ahogyan otthagyták. Lénának azonban nyoma veszett.

Fred megsimogatta anyja hideg arcát, körülnézett, és hamarosan a rejtekajtóra tévedt a tekintete. Mielőtt apja és Franz felocsúdhatott volna a meglepetésből, a fiú feltépte a kis ajtót, és lenézett a keskeny lépcsőn.

- Lena!

Semmi válasz.

Gyerekkorukban gyakran bújtak el ebben az eldugott kis lépcsőházban közös játékaik során. Fred tudta, hogy a lépcső alján keskeny ajtó nyílik a kertbe. Lena tehát ott ment ki, és ezzel egyszeriben az is világossá vált, hol kell keresnie.

Eszébe jutott, mit mondott a karácsony előtt napon a húga a tó partján. Szavai kínos pontossággal vésődtek emlékezetébe. „De jó is lenne lenn a csendes ágyban. Ha anya nem lenne…”

A fiatalember elgyengült az emléktől, de erőt vett magán.

- Gyorsan! Az isten szerelmére! Gyorsan a tóhoz! - kiáltotta az izgalomtól rekedt hangon.

A két férfi értetlenül bámult rá, de azért lélekszakadva rohantak a nyomában. Szerencsére az indulásra kész kocsi ott állt a ház előtt. Mind a hárman felugrottak rá.

- A tóhoz lóhalálában! - ordította Fred a kocsisnak.

Útközben Borkenhagen kérdésekkel ostromolta sógorát.

De Fred csak a fejét rázta, összeszorított szájjal hallgatott.

- Várd ki a végét! - szólalt meg végül elfúló hangon. Apjára nem nézett. Warnstetten a kocsi sarkában ült, összekuporodva, sápadtan, meggyötört képpel.

Rémülten pislogott, és lelkében felébredt a lelkiismeret-furdalás.

- Te tetted, te tetted! - vélte a kerekek zakatolásából kihallani a puha hóban.

Most nem volt hozzá ereje, hogy védekezzen a vád ellen. Állandóan felesége utolsó, szörnyű tekintete rémlett fel előtte, amely minden szónál jobban vádolta.

Fred jobbra-balra kémlelt, nem látja-e valahol a húgát. Lena már tetemes előnyt szerezhetett. De a szökevény gyalogosan vágott neki a havas tájnak, talán utolérik még a tó előtt. Abban egy pillanatig sem kételkedett, hogy helyes nyomon járnak. Borkenhagenra is átragadt Fred szótlan rettegése. Felsóhajtott:

- És ez az esküvőm napja! - Arcán kövér verejtékcseppek patakzottak végig. Ugyanis bármennyire hirtelen indultak el, ő belebújt vastag bundájába. Viszont sem Fred, sem az apja nem vette fel a nagykabátját. Fejfedő egyikükön sem volt. Warnstetten dideregve húzta térdére a meleg kocsitakarót.

Végre megpillantották a víztükröt.

Fred már a hintó kilincsét fogta, fél lába a lépcsőn volt. Amikor kihajolt, felkiáltott. Meglátta Lenát, aki a befagyott tavon a lékek felé szaladt…

- Állj! - kiáltotta a kocsisnak.

Hatalmas lendülettel ugrott ki a hintóból, és eszeveszett iramban a testvére után eredt. Egyszer elcsúszott és elesett. Gyorsan feltápászkodott és, továbbrohant. Kiáltani akart, aztán mégsem tette, mert arra gondolt, Lena meggyorsítja a lépteit, ha rájön, hogy üldözik. Ha elesne - és bárcsak úgy lenne! -, akkor beérnék. Fred nem törődött a többiekkel, azt sem tudta, követik-e. Hangtalanul rohant boldogtalan húga után. Lena a szeme előtt merült el a jeges vízben. Fred futás közben ledobta magáról a felöltőjét. Már csak néhány lépés volt köztük a távolság… Ekkor meglátta, hogy testvére ruhája a felszínre emelkedik, ugyanott, ahol a múltkor beszakadt alatta a jég. Szerencsére a tó nem örvénylett. Fred a még ép jégen villámgyorsan hasra feküdt, és a lék felé kezdett kúszni. Megragadta Lena ruháját, és görcsösen szorította. Lassan maga felé húzta az eszméletlen lányt. Közben az apja és Franz is odaért.

Most már hárman próbálták kétségbeesetten kihúzni a lányt. Az olvadófélben lévő jégtakarón, amit a szitáló köd csak még síkosabbá tett, ez nem is volt egyszerű feladat.

Az élettelen testet némán vitték a kocsihoz. A kocsis leszállt a bakról, és zavartan felajánlotta a segítségét. Fred odafordult hozzá.

- Fogja ki az egyik lovat, és nyargaljon a faluba az orvosért! Mondja meg neki, hogy azonnal jöjjön. Én majd hajtok!

- Hová menjen az orvos?

- Warnstettenbe.

Borkenhagen felfortyant:

- Szó sem lehet róla! Hozzám, haza!

- Nem volna jobb, ha egyelőre hozzánk vinnénk Lenát, Franz? - kérdezte Fred szorongva, hiszen tudta, a húga inkább a halált választotta a borkenhageni udvarház helyett.

Franz arca eltorzult a haragtól.

- Lena a feleségem, hozzám tartozik - jelentette ki ellenségesen, majd nyugodtabban hozzáfűzte. - Borkenhagenben jobban tudjuk ápolni, kényelmesebb a ház is, és különben is, közelebb van ide, mint a ti birtokotok.

Ezt Fred is belátta. Ha egyáltalán van még segítség, akkor most minden perc számít.

Közben a kocsis már elnyargalt az egyik lovon.

A három férfi, amennyire tudta, kényelembe helyezte Lenát a kocsiban. Nem tudták, egyáltalán él-e még. Az apja, aki idáig meg sem szólalt, csak mereven bámult Lena sápadt, élettelen arcába, most mellé telepedett, Fred pedig felült a bakra. Mialatt a lovat hajtotta, a másik két férfi megpróbálta Lenát eszméletre téríteni. Abban reménykedtek, hogy ilyen rövid idő alatt nem fulladhatott meg, talán csak elájult. Vagy szívroham érte? Nem lehetetlen, hiszen a rohanástól felhevült testtel ugrott bele a jéghideg vízbe.

Borkenhagen reszkető kézzel törölte le ifjú felesége arcáról a vízcseppeket, amelyek a homlokába lógó tincsekről minduntalan odacseppentek. Testén hideg borzongás futott végig. A megrázó látvány egyszeriben minden önző vágyat kioltott a szívében. Az elkényeztetett, élvhajhász férfit először érintette meg az emberi élet tragikuma. El nem tudta képzelni, miként dönthet valaki úgy, hogy önként megválik az élettől, amely pedig annyi örömöt kínál. A hitetlenkedő ámulat keveredett lelkében a tisztelettel, miközben Lena élettelen arcát nézte. Most először érzett olyan mély fájdalmat, hogy könnycseppek jelentek meg a szemében.

De tétova érzéseinél hangosabban dörömbölt lelkében a kérdés: Miért? Miért akarta Lena a halált választani? Olyan határtalanul imádta az anyját, hogy a halála után ő sem akarta többé elviselni az életet? Vagy pillanatnyi elmezavar kerítette hatalmába, amikor váratlanul szemben találta magát halott anyjával? Vajon hogyan jött rá Fred hirtelen, hogy Lena a tó felé futott, miért sápadt el a sógora a rémülettől, amikor felfedezte a nyitott mellékajtót…? Miközben Lenát igyekezett ápolni, ezek a gondolatok ártak a fejében.

Hermann Warnstettent sem rázták meg kevésbé a történtek, mint a vejét. Neki azonban nem kellett rejtélyeken töprengenie, ő jól tudta, mi hajtotta Lenát a halálba Édesanyjáért képes lett volna meghozni élete legnagyobb áldozatát, mert az iránta érzett szeretet erőt és vigaszt nyújtott neki. Ám mivel ő nincs többé, Lena áldozatkészsége is odalett. Most már szabadon úgy döntött, megszabadul attól, amit rákényszerítettek.

Rákényszerítettek? Te, Hermann Warnstetten, te raktad ezt az elviselhetetlen terhet a lányod vállára! Te kergetted a halálba - zakatoltak a fejében a kínzó gondolatok. - A feleséged korai halála is a te lelkeden szárad, utolsó pillantása legalábbis ezt mondta. Gyilkos vagy Hermann Warnstetten, kétszeres gyilkos, ha a lányod nem nyitja ki többé a szemét! Egyetlen bíróság sem ítélne el, de a hang, amely most megszólalt a szívedben, nem hallgat el soha már. Szüntelen vádolni fog. Soha nem felejted többé feleséged utolsó, szemrehányó tekintetét, és azt a pillanatot sem, amikor a lányodat láttad a sötét tó vizében elmerülni. Földi élvezetekben és kéjsóvárságban megkeményedett szíveden most Isten ujja kopogtatott. El kell döntened, hogyan tovább! Hajszold csak, mint eddig, az élvezeteket! Minden falat megkeseredik a szádban, minden csepp ital, amelyet felhajtasz, kénesőként ég majd az ereidben, és minden női mosolyban a feleséged haldokló képmása mered majd rád.

XII.

Borkenhagen ifjú úrnőjének bevonulása új otthonába szomorúra sikerült. Az udvarházat zászlóerdő ékesítette, és az egész személyzet ott sorakozott a bejáratnál. Amint meglátták uruk sötét tekintetét, hangtalanul szétrebbentek.

Lenát a számára jól előkészített hálószobába vitték. Az idős házvezetőnő és a francia szobalány, akit Borkenhagen a felesége számára szerződtetett, levetkőztették az élettelen testet. A vizes ruha helyett az előzőleg odakészített csipkés hálóinget adták rá.

A két asszony igen rémült arccal nézett egymásra, de egyikük sem szólt egy szót sem. Borkenhagen egyre csak siettette őket a szomszéd szobából.

Warnstetten ugyanabban a helyiségben, Lena öltözőszobájában várt, és az ablakon át egyre csak az utat kémlelte. Azt fürkészte, jön-e végre az orvos.

Alig készültek el az asszonyok úrnőjük levetkeztetésével, befutott a doktor. Fred a másik lovon eléje ment, mert attól félt, a kocsis nem fogja eléggé sürgetni. De már a park kijáratánál összetalálkoztak, és együtt tértek be az udvarházba. Fred gyorsan elmondta a történteket, így az orvos felkészülten lépett a betegágyhoz. Lena még mindig nem adott életjelet. De a tapasztalt orvos gyorsan megállapította, hogy csupán mély ájulásról van szó. Azt mindenesetre nem zárhatta ki, hogy az eszméletlen állapotot nem követi-e esetleg halál.

Lázas igyekezet vette kezdetét. A házvezetőnő és a szobalány meleg kendőkbe burkolta úrnőjük testét, miközben az orvos mesterséges légzést alkalmazott. Fred, Franz és Warnstetten az öltözőszoba ajtajánál állt, és lélegzet-visszafojtva leste, mi történik.

A feszült csend után végre mély sóhaj hagyta el Lena ajkát. A három férfi összerezzent, és egymásra nézett. Szemükben erős bizonytalanság és remény tükröződött. Az orvos anélkül, hogy a munkáját egy pillanatra is abbahagyta volna, intett nekik, hogy húzódjanak vissza.

Borkenhagen Fred nyakába borult örömében. Máskor oly gondtalan arcán kövér könnycsepp gördült végig. Fred szemében is megcsillantak a könnyek, sógora megindultsága őt is meghatotta Ebben a percben sok mindent megbocsátott neki.

Warnstetten erőtlenül rogyott az egyik fotelba, és a tenyerébe temette az arcát. Hosszú évek óta először imádkozott újra mély őszinteséggel. Megfogadta, hogy amennyire csak az erejéből telik, mindent jóvátesz.

Megfogadta, hogy mától kezdve gyökeresen megváltozik, alkotni, dolgozni akart, takarékoskodni. Gondoskodni fog arról, hogy ősi birtokukat megmentse a széthullástól, és fiára rendezett körülmények között hagyja örökül. Lénának pedig még a gondolatát is lesni fogja Talán nem késő még, hogy a gyermekei szeretetét visszanyerje, Lena talán boldog lehet még Borkenhagennel. Hiszen a férje annyira szereti, és olyan jó hozzá. És ő minden lehetségesei megtesz, akkor talán nem áll a felesége emléke fenyegető kísértetként előtte, akkor egy szép napon emlékezetéből örökre kitörölheti Anna iszonyatos, vádoló utolsó pillantását…

Lenát visszahozták az életbe, de egyelőre azt sem tudta, hol van. Az orvos az ápolónőn kívül, akit azonnal idehívtak, senkit sem engedett a betegágy mellé.

Amióta az eszét tudta, Franz Borkenhagen most először aggódott egy szeretett ember életéért. A történtek egész lényét felkavarták, lehullott róla sóvár szenvedélyének önzése. Az anyai szeretethez hasonló gyengéd érzelem ébredt a szívében. Egyszeriben elmélyültebb, nemesebb lett a jelleme. Ehhez hasonlót soha egyetlen nő iránt nem érzett, ahogy Lenát megszerette. Az anyját korán elvesztette, és apja is hamarosan követte a sírba feleségét. Franzot a nagyapja nevelte fel, egy nagyon eszes, de rideg, érzéketlen öregember. A fiatalember jó korán megtanulta, hogy mindent megkaphat az élettől, de arról fogalma sem volt, hogy adnia is kell, neki is áldozatot kell hoznia. Fiatalon önálló lett, fejedelmi vagyon és sok alárendelt teljhatalmú gazdája. Körüldongták, hízelegtek neki, mert gazdag volt, és minden az ölébe hullt, ami után csak kinyújtotta a kezét. így vált léha, felelőtlen élvhajhásszá. Lena Warnstetten először szépségével ejtette rabul az érzékeit. A lány elutasító viselkedése és megközelíthetetlenségé felkeltette Borkenhagenben a vágyat, hogy megszerezze akár azon az áron is, hogy lemond érte függetlenségéről. Egy pillanatig sem volt kétsége afelől, hogy Lena örömmel fogadja lánykérését. Amikor azután rá kellett döbbennie, hogy Lena az eljegyzésük után is éppen olyan hűvös és elutasító maradt, valami félelemfélét kezdett érezni. Amikor a lány azt mondta: „Nem vagyok beléd szerelmes”, alig vette komolyan, de lassanként rádöbbent, hogy ez az igazság. Annál jobban kívánta, és semmi áron nem engedte volna át másnak. A menyasszonya iránt érzett szerelem azonban lassan elmélyült a szívében, és ha Lena rámosolygott, vagy megköszönt valamit, boldogabb lett, mint eddig bármikor életében. És most, az esküvőjük után, Lena elmenekült előle, a halálba. De miért…?

Erre nem talált választ. Önző vágyaitól megtisztult, amióta látta Lenát a tó vizébe merülni. Szerelme elmélyült és lehiggadt, leghőbb vágya az volt, hogy kis feleségét egészségesnek és boldognak lássa. A sorstól sokkal inkább Lena boldogságát kérte, mint a sajátját.

Fred még néhány nap szabadságot kért, hogy utolsó útjára kísérhesse az édesanyját. Már a halála estéjén megírta Heinz Romittennek, mit történt a családjukban.

Lena kétségbeesett cselekedete és az általa végtelenül tisztelt asszony halála annyira megrázta Romittent, hogy lerövidítette a miniszterelnöknél esedékes látogatását. Mindenképpen szerette volna megadni Anna asszonynak a végtisztességet, és határtalanul aggódott Lena miatt. Frednek minden erejére szüksége volt, hogy visszatartsa, nehogy átmenjen Borkenhagenbe.

A temetés alatt Lena súlyos lázálomban feküdt. Borkenhagen nem volt hajlandó elmozdulni mellőle. Warnstetten és Fred minden este és reggel átjöttek hozzájuk, hogy Lena állapota felől tájékozódjanak. Mindig ugyanazt a választ kapták: magas láza van, öntudatlan, és vad lázálmok gyötrik.

Borkenhagen elhívott egy híres professzort is a fővárosból, de ő sem tudott mást mondani, mint tapasztalt falusi kollégája:

- A helyzet nem teljesen reménytelen, de aggasztó.

Heinz minden alkalommal az erdőszélen várta Warnstettenéket. Már messziről figyelte a két férfit, hogy mielőtt bármit is mondanának, leolvassa az arcukról, milyen állapotban van Lena .

Nehéz, vigasztalan idők voltak ezek mind a négy férfi számára, akik Lénáért aggódtak.

Borkenhagen kierőszakolta az orvostól, hogy a betegszobában maradhasson. Gyakran töltött hosszú órákat az ágy mellett mozdulatlanul. Hallgatta, mit mond Lena vad lázálmában. A lány a leggyengédebb hangon szólongatta az édesanyját, és néha kiabálva panaszolta, hogy nem engedik hozzá. Időnként halk szavakkal vádolta az apját, amiért arra kényszerítette, hogy a vízbe ölje magát. Olykor zavaros mondatokban arról beszélt, mennyire fáj neki, hogy el kell mennie az édesanyja mellől egy idegen emberhez, akitől fél és iszonyodik.

- Anyuskám, nem akarok Borkenhagen felesége lenni, segíts, anyuska, annyira félek, hogy össze fog törni - jajongta, úgy, hogy férje sóhajtva és görcsösen temette az arcát tenyerébe. Ennyire félt tőle, ennyire rettegett a házasságuktól?

Franz fájdalmában legszívesebben ordított volna. Ennyire ne volna semmi szeretetre méltó benne…?

Mintha csak megértette volna a fájdalmas kérdést, Lena keze megrebbent a takarón, és megrendítően könyörögve így szólt:

- Olyan jó ember vagy, Franz, sokkal jobb, mint hittem volna… Vedd vissza, kérlek, a zöld köves gyűrűt és a gyöngysort… fojtogat a lánc. Jaj, ne légy olyan jó hozzám… ne légy… ez fáj… nagyon fáj…

Franz arcán könnyek peregtek. Mit bánta, hogy az ápolónő látja. Gyengéden, finoman simogatta Lena lesoványodott kezét, amelyen a drága jegygyűrű csillogott.

- Jóságos Franz… engedj el… anyuskámnál akarok maradni… anyuskánál… nézd, milyen sápadt, milyen csendes… pszt! pszt! …a mama alszik, ne ébreszd fel!… most vége, mindennek vége… itt a víz… lenn, a tó mélyén… ott fekszik a menyasszony… a sápadt mátka… csak csendesen… alszik a menyasszony… anyuska is szunnyad… így szép… így jó… béke, csend, nyugalom…

így kiáltozott rémálmában, amíg ki nem merült. Azután elcsendesedett, és ott feküdt lehunyt szemmel, de éberen. A lehunyt szemhéjak alatt a pupillák meg-meg- rezdültek, az ifjú nő sovány keze lázasan matatott a takarón.

A beteg gondolatai egyre csak halott édesanyja, az irtózott esküvő és a tóhoz vezető szörnyű út körül forogtak, Sem a fivérét, sem Heinz Romittent nem említette soha. Az esküvőtől való félelem alighanem minden mást kiszorított a lelkéből.

Így aztán Franz Borkenhagen nem tudta meg, ki az a férfi, akit Lena szeret. Azt hitte, más iránt sem érzett szerelmet, annyira kötődött az édesanyjához.

Az ifjú férj elhatározta, ha felesége életben marad, minden erejével azon lesz, hogy boldoggá tegye. Akkor is így fog cselekedni, ha ennek az az ára, hogy háttérbe kell szorítania saját magát. Csak Lena maradjon mellette, engedje, hogy gondoskodjék róla, és legyen végre megint vidám!

Vidám?… Franz most döbbent rá először, hogy sohasem hallotta Lenát nevetni. Néha szomorúan elmosolyodott, és ez a különös mosoly mindig szíven ütötte a férfit. Csak nem tudatosodott benne mostanáig, hogy ez az édes ifjú nő boldogan, önfeledten, felszabadultan sohasem nevetett. Ő űzte volna el a kacajt kedves ajkáról? Vagy a szülői ház nyomasztó körülményei fagyasztották le róla már korábban a nevetést? Elgondolkodott Lena és az apja kapcsolatán is. A lány nem szerette az öregurat, Fred is hűvösen és idegenként kezelte az apját. Warnstetten mintha nem is tartozott volna a családhoz. Miért? Talán mert könnyelműen és kéjsóváran a nyakára hágott a vagyonuknak? Franz mostanáig magához hasonlónak látta az apósát. Lehet, hogy azért nem szereti Lena őt sem, mert a jellemét az apjáéhoz hasonlítja? Így töprengett Borkenhagen. Eddigi életében még sohasem gondolkodott el úgy saját magán és az élet nagy kérdésein, mint most, fiatal felesége betegágya mellett. Fred mindig meghatódott, valahányszor csak látta, milyen gyengéden sürgölődik ifjú hitvese körül ez a nehézkes, ügyetlen ember. Romittennek fis beszélt erről, aki vegyes érzelmekkel fogadta Borkenhagent dicsérő beszámolóit. Bűnnek érezte, hogy még mindig szereti Lenát. Ha a férje kemény és szigorú lenne hozzá, akkor talán nem bántaná a lelkiismeretét, hogy a régi szerelemmel gondol rá, de miután Fred részletesen leírta, Borkenhagen milyen gyengéd és gondoskodó, érzései már-már jogtalannak tűntek. Jogos volt-e avagy jogtalan, valójában nem számított, hiszen a szerelem nem törődik ilyesmivel. Amióta tudta, hogy Lena inkább az öngyilkosságot választotta csak hogy ne legyen Borkenhagené, a szerelme még mélyebb és fájdalmasabb lett. Hogyan él majd tovább a lány ekkora boldogtalansággal a lelkében? Mi lesz vele, ha lázálmaiból visszatér a valóságba?

Annyira szenvedett ettől a gondolattól, hogy képtelen volt bármi mással foglalkozni. Csaknem egész nap céltalanul ődöngött a birtokán, és csak március elején, amikor a tavaszi munkákat nem lehetett tovább halogatni, akkor feledkezett meg kissé sötét gondolatairól, a teendőibe temetkezve.

A miniszterelnök is visszatért, és ismét rendszeresen látogatta Romittent. Hallott a Warnstetteni tragédiáról, és sejtette, hogy mennyire megviselte ez Heinz barátját.

Borkenhagenbe is ellátogatott, hogy Lena állapota felől személyesen érdeklődjön. Régebben a házigazdát ilyen magas vendég érkezése büszke örömmel töltötte volna el, és mindent elkövetett volna a látogatás emlékezetessé tételére. Most szórakozott udvariassággal felelgetett a nagyúrnak, és magában alig várta, hogy mihamarább elmenjen.

Nem hangoskodott, nem volt tolakodó, csak aggódva számolt be Lena hogylétéről. Amikor a miniszterelnök távozott, Borkenhagen megkönnyebbülve lélegzett fel, és gyorsan visszatért felesége betegszobájába

Lena hálószobájának pazar függönyein átsütöttek a márciusi nap sugarai. Az egyik ablak nyitva volt, és az üdítő tavaszi levegő akadálytalanul áramlott be a szobába A beteg a gyötrő lázálmok után először merült mély, gyógyító álomba. Amikor másnap reggel az orvos a szokásos vizitre Borkenhagenbe érkezett, Lenát végre láztalanul, nyugodt szendergésben találta. Örömmel súgta oda Borkenhagennek:

- Megmenekült! Most már csak arra van szükség, hogy addig aludjon, amíg jólesik neki.

Az udvarházban és környékén Borkenhagen parancsára ezért teljes csend honolt.

Az orvos után nem sokkal Warnstetten és a fia is megérkezett. Örömmel hallották, hogy Lena végre egészséges álomba merült. Megkönnyebbült szívvel tértek haza, és útközben Romittennel is tudatták a jó hírt.

Mindazonáltal még nem lehettek teljesen nyugodtak. Nem tudhatták, hogyan viseli majd Lena az életet, amelybe akarata ellenére hozták vissza.

Franz Borkenhagen most is nyugtalan szívvel ült Lena ágya mellett. Azon tűnődött, mit mond majd a feleségének, ha végre felébred. Legfőképpen azon törte a fejét, miként érhetné el, hogy az asszony bízzon benne, hogy elhiggye, megváltoztak az érzései.

Tekintetét egyre csak ifjú feleségén nyugtatta. Lena kinyújtózva, kisgyerek módjára feküdt a csipkés selyempárnán. Csipkék zizegtek finom, lesoványodott karján, és most már egyenletesen emelkedő keblén. Súlyos, sötét hajfonatai kissé ziláltan fonták körül az alvó fiatal nő arcát. Tiszta vonásainak szépsége semmit sem veszített az erejéből.

Arca kissé lesoványodott, de a mélységes béke jelei mutatkoztak rajta. Borkenhagen megindultan nézte, milyen szép és bájos is az ő kis felesége. Mintha nem éppen most esett volna át egy nagyon súlyos betegségen. De a férfit nem vad, érzéki vágyak mozgatták. Semmi önzés nem hajtotta már, hacsak azt nem lehet önzésnek tekinteni, hogy Lenát boldoggá akarta tenni, és a felesége boldogságát akarta élvezni.

A férfi elküldte az ápolónőt, hogy végre ő is kialudhassa magát. Így azután már órák óta kettesben volt Lénával, és csendben hallgatta egyenletes szuszogását.

Délután három óra körül járt az idő, amikor Franz észrevette, hogy a felesége egyre nyugtalanabbul alszik, mint az az ember, aki hamarosan felébred. Az aggódó férj mozdulatlanul ült a fotelben. Lena egyszer csak kinyújtotta a karját, és ásított egyet. Néhány pillanat múlva kinyitotta a szemét.

Franz nem mert megmozdulni, de a szeme felragyogott örömében. Lena még alig ocsúdott fel álmából. Lassan körülpillantott a szobában, és szemlátomást jól érezte magát csupa selyem ágyában. Ezután lassan a férje felé fordult, kérdőn nézett rá, de még mindig nem szólalt meg. Csak fokozatosan tért magához, és lassanként enyhe pír futotta el az arcát. A tekintete értetlenségről és növekvő nyugtalanságról árulkodott.

Franz lassan fölébe hajolt, és megfogta a kezét.

- Lenácska, drága Lenácskám!

- Te vagy az, Franz? - kérdezte a fiatalasszony lassan eszmélve.

A férfi szemét elfutotta a könny.

- Igen, kicsikém, én vagyok. Hogy érzed magad?

- Nagyon rosszat álmodtam - mondta Lena félig még öntudatlanul.

- De most már felébredtél - suttogta a férfi, és gyengéd szeretettel megcsókolta a felesége kezét. Bőven áradó könnyeiből az apró, fehér kacsóra is jutott.

- Franz - fordult feléje Lena -, te sírsz? Mi történt?

Borkenhagen képtelen volt válaszolni, csak a fejét rázta.

Lénának hirtelen minden eszébe jutott. Néhány rövid perc alatt újra átélte az esküvője napját, a pillanatot, amelyben elbúcsúzott az édesanyjától, hogy elinduljon a templomba, és szinte érezte, amint elmerül a tó vizében. Megrándult a keze, majd hirtelen mozdulattal a levegőbe markolt.

- Én… mi történt velem? Hol vagyok?

- Csitt, Lenácska! Ne is gondolj rá, rossz álom volt, semmi több.

- Nem, szó sincs álomról. Most már mindenre emlékszem. - Lena tágra nyílt, aggódó szemmel nézett a férfira - A mama meghalt, ugye?

- Ne is gondolj erre, szegény kicsikém! Kímélned kell magad, ne idegeskedj!

- Én… Jobb is így. Most már nyugodtan alhat szegény mama - mondta fáradtan.

Franz heves mozdulattal letörölte a könnyeit.

- Furcsa, hogy sírsz - mondta a felesége. - Mintha megváltoztál volna.

- Így is van - suttogta a férfi, és közben egyre csak szépséges asszonya kezét simogatta. - Az a Franz, aki megijesztett és gyötört téged, nincs többé. Hát olyan nagyon féltél tőlem? Ennyire nem bíztál bennem? Kicsikém, drága kicsikém! Szeretlek. Végtelenül szeretlek. Légy nyugodt, soha többé nem foglak gyötörni, soha többé! Semmi mást nem akarok, mint vidámnak és boldognak tudni téged. Hallod? Bízz bennem! Mondd el, mi nyomaszt, mondd el, mire vágyódsz! Legszívesebben lehoznám neked a csillagokat az égről. Semmi egyébre nem vágyódom, mint hogy minden vágyadat teljesítsem. Szeretnélek a tenyeremen hordozni.

Lena egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatta a férfi szavait. Még nem tért teljesen magához, túl fáradt volt ahhoz, hogy világosan gondolkodjék. Valami azonban máris biztosnak tűnt számára: nem kell félnie a férjétől. A szeme nem villogott már kéjsóváran, és nem ijesztgette Lenát. Most gyengéden nézett rá, jóságosan. Lena természetesnek találta, hogy Borkenhagen itt ül, az ágya mellett. Mintha minden fájdalmát, a férfival kötött házasságtól való félelmét felemésztette volna a láz, mintha már lecsitult volna benne az ellenállás és a nyugtalanság. Testének tompasága lelkére is kihatott.

- Te jó ember vagy, Franz, mindig is tudtam, hogy jó vagy.

- Mégis elmenekültél előlem. Inkább a halált választottad - tört fel a férfiból a fájdalom.

Lena egy pillanatra elgondolkodott.

- Féltem a házasságtól - felelte aztán csendesen, lassan eszmélve. - Egyszer csak a mama ott feküdt holtan, hideg, merev arccal. És te nem engedtél oda hozzá, hanem el akartál hozni ide, pedig anyuskám halott volt. Ó, mennyire gyűlöltelek! Gyűlöltem az egész életet, elegem volt belőle… Valami hajtott, űzött kifelé. El akartam magamtól dobni az életet, mert… mert…

Hirtelen elhallgatott. Azt akarta mondani, hogy azért választotta a halált, mert Heinz Romittent szerette, és csak kényszerből készült feleségül menni Franzhoz, de inkább lenyelte a mondat végét. Tudta, hogy nagy fájdalmat okozna ezekkel a szavakkal. A férje szereti, ő pedig mindeddig önző módon csak a saját fájdalmára gondolt. Most már tudta, mennyit szenvedett a férfi miatta, és hogy ennek még most sincs vége. Szánalom ébredt a lelkében. Hát mit tehet Franz arról, hogy más, mint ő? Vajon nem volt-e igazságtalanság tőle, hogy folyton csak magára gondolt? Franz mindig is gyengéden beszélt vele, és meg akart adni neki mindent, amit csak adhatott. Ő pedig mindezt ellenszenvvel és undorral hálálta meg…

Ha Franz az iránta érzett szerelemtől ennyire megváltozott, akkor nagyon kell, hogy szeresse. Ő pedig most már Borkenhagenné, a felesége. Az ura egy szóval sem tett neki szemrehányást azért, amiért a halálba akart előle menekülni. Legyőzte tulajdon természetét, és csak az ő boldogságát tartja szem előtt. Visszautasíthatja-e ezek után, kíméletlenül a szemébe vágva: Mást szeretek! Erre Lena nem volt képes.

Borkenhagen szüntelenül, némán, meghatottan cirógatta az asszony kezét.

- Beszélj csak, Lenácska! - bátorította megindultan. - Mondj el mindent! Ugye, azért történt ez az egész, mert durva és ellenszenves voltam? Nem volt türelmem kivárni, amíg elfogadsz. Gyötörtelek a zabolátlan lényemmel, te meg féltél tőlem. Ugye, ezért akartál a halálba menni? Nagyon rosszul tettem, hogy nem akartalak odaengedni halott anyádhoz. Túlságosan közel éreztem magam a célhoz, és közben majdnem megöltelek.

Féltékeny voltam anyádra, mert éreztem, mennyivel jobban szereted nálam. Pedig, ugye, megérdemelte? De mivel érdemeltem volna én ki a szeretetedet? Semmivel a világon, semmivel! Ékszereket aggattam rád, és az emberek előtt büszkélkedni akartam szépséges mátkámmal. De tudod, Lenácskám, hozzád hasonló nőt még sohasem ismertem. Vadul, neveletlenül cseperedtem fel, hiszen nem is ismertem az édesanyámat, és csak ki kellett nyújtanom a kezem bármi után, amire vágytam, és máris az ölembe hullott. Ilyen finom, ilyen kedves jószággal nem tudtam mit kezdeni, amilyen te vagy, édesem, a durva mancsommal. És hajszál híján összetörtelek, szegény kis Lenám. De most mindent megértettem, és kivárom szép csendesen, amíg kiérdemlem a bizalmadat. Úgy akarlak gondozni, kényeztetni, mint szülő a gyermekét. Szeretném pótolni elveszített édesanyádat. Ugye, mellettem maradsz, és most már nem félsz tőlem?

Lena gyengéden megsimogatta a férfi haját.

- Meg kell tanulnunk jobban megérteni egymást. Sokat vétettem ellened, de szeretnék mindent jóvátenni. Csak egy kis türelmet kérek.

A simogatásra Borkenhagen megborzongott. Lena most először volt hozzá önként gyengéd. A férfi úgy érezte, felemeli, megnemesíti ez az érintés. Szemében túláradó szerelemmel nézett a feleségére.

- Lenám, édes kicsi Lenám!

A fiatalasszony bágyadtan elmosolyodott.

- Fáradt vagyok. Aludni szeretnék.

- Nem ennél valamit? - kérdezte a férfi, miközben megigazította a párnát Lena feje alatt.

- Nem. Majd ha kialudtam magam.

Lena másnap reggelig fel sem ébredt. Amikor kinyitotta a szemét, megint Borkenhagent pillantotta meg. A férfi ugyanúgy ült az ágya mellett, mint előző nap, az ápolónő pedig az ablak mellett állt.

Lena meleg mosollyal üdvözölte a férjét.

- Éhes vagyok - tette hozzá.

Franz máris behozatta az orvos utasításai alapján összeállított diétás reggelit. A nővér egy tálcán odanyújtotta az ételt, a férfi pedig áhítattal figyelte a feleségét.

- Ízlik, Lenám? - kérdezte jó néhányszor.

Lena bólintott, de egy pillanatra sem zavartatta magát, folytatta az evést. A lábadozó gyerekekhez hasonlóan természetesnek vette, hogy kényeztetik.

Nincs annál nagyobb öröm, mint amikor a nagybeteg lábadozik! A szervezet megköveteli a jussát, és mennél súlyosabb volt a betegség, annál inkább gondoskodik az elveszített energia pótlásáról.

Mire a fiatalasszony befejezte az étkezést, megérkezett Fred és az édesapja is. Egy pillanatra beengedték őket a beteghez. Lena kissé nyugtalanul fogadta látogatóit.

Fred magánkívül volt az örömtől, így hamar ki is küldték, hogy ne zavarja a húga nyugalmát. Warnstetten szelíd, esdeklő pillantással nézte megmenekült gyermekét. Lena némán kezet nyújtott, mert egyetlen hang sem jött ki a torkán. Az édesapja is hamarosan távozott.

Lena egyre gyorsabban gyógyult. Az orvos, Borkenhagen kívánságára, még mindennap vizitelt nála, de Lénának tulajdonképpen már nem is volt rá szüksége.

A doktor kijelentette, hogy Lena valószínűleg annyira megrendült halott édesanyja láttán, hogy pillanatnyi elmezavarában ment a víznek. Ezt a magyarázatot adták a személyzetnek és a szomszédságnak is, amely értesült az eseményekről. Az nem derült ki soha, elhitte-e mindenki ezt az indokot. De ha akadtak is kétkedők, nem verték nagydobra a gyanújukat. Az pedig tény volt, hogy az új házasok nagyon harmonikusan éltek.

Franz Borkenhagen megtartotta a szavát. Mindent megtett, hogy teljesítse a felesége valamennyi kívánságát. Amíg Lénának feküdnie kellett, ritkán távozott az ágya mellől. Felolvasott neki, mindenféléről mesélt, amiről úgy gondolta, hogy érdekelheti az asszonyt. Lelkiismeretesen gondoskodott arról, hogy erőre kapjon.

Fred közben megint elutazott, de előtte Borkenhagen egy órára kettesben hagyta a testvéreket. Lena megtudta a bátyjától, milyen áldozatkészen viselkedett a férje.

Az asszonyka halkan azt is megkérdezte, hogyan mentették meg. Fred mindent elmondott, még azt is elmesélte, hogy Romitten szíve majd megszakadt az aggódástól.

Ezt hallva Lena megremegett, az arca pedig mélypiros színt öltött.

- Kérlek, Fred, menj el hozzá, és mondd meg, hogy nem kell már aggódnia értem. El akarom viselni az életet, és legalább a férjemet szeretném boldoggá tenni, ha már én magam nem lehetek az. Ha valóban tenni akar valamit, hogy megkönnyítse a sorsomat, akkor viseljen el mindent férfihoz méltó módon. Megteszed, Fred?

- Szívesen. Még valamit el kell mondanom, húgocskám. Apa a szörnyű nap óta nagyon megváltozott. Abbahagyta a dáridózást és a tivornyákat, reggeltől estig fáradhatatlanul dolgozik. Anya halála és a miattad érzett rettegés jótékony hatást gyakorolt rá. Azt mondta, lezárta a múltat, és megpróbálja felvirágoztatni Warnstettent. Franz a segítségére lesz. Ne légy engesztelhetetlen, ha felkeres. Próbáld te is ösztönözni a jóra, most óriási hatalmad van fölötte. Megígéred, hogy így lesz?

- Légy nyugodt, Fred! Önhittségem nagy részét sikerült elhagynom. Mindannyian szegény, esendő emberek vágjunk. Már nem haragszom apára Bekövetkezett, aminek jönnie kellett. Bárcsak élne még anya! Akkor boldog megelégedettséggel élném az életem. Tudod, hogy halt meg?

A bátyja elmesélte.

Lena fájdalmasan, halkan sírt.

- Annyira féltett, hogy megszakadt a szíve. Erősebbnek kellett volna lennem, és vidámabb arcot kellett volna vágnom. Így az én szenvedésemet a sajátjával együtt viselte, és ezt már nem bírta el. Szegény, drága anyuska!

- Ne sírj, Lena, kérlek! Franz még megöl, ha meglátja, hogy megríkattalak. Hihetetlen, mi lett ebből az emberből a hatásodra. Életemben senkin sem láttam még ekkora változást.

A húga halkan felsóhajtott.

- Sokkal jobban szeret, mint gondoltam. Tudom, hogy bármit elérhetek nála. Ez súlyos kötelességet ró rám, aminek életem végéig hűségesen eleget akarok tenni.

XIII.

Amikor Lena már elhagyhatta a betegágyat, Borkenhagen úgy hordozta mindenhová a karjában, mint egy kisgyereket. Szinte sajnálta, hogy ifjú felesége hamar visszanyerte az erejét, és lábra állt.

Az ápolónőt elbocsátották, a komorna szolgálta ki ettől kezdve úrnőjét. Borkenhagen átalakulásához hasonlóan Lena jótékony hatására lassanként az egész birtok megváltozott. Tapintatosan, hogy férje igyekezetét ne bántsa, apránként figyelmeztette Franzot arra, mi a hivalkodó, mi a felesleges cicoma az egyes termek berendezésében. Maga látott hozzá a kúria egyszerűsítéséhez, és ezzel egyszeriben elérte, hogy környezete nemesebben, előkelőbben hatott.

Férjét leírhatatlan örömmel töltötte el, hogy asszonykáját érdekli új otthona csinosítása, és egyáltalán nem sértődött meg azon, hogy ezzel az ő korábbi ízlésbeli ficamait korrigálja. Mindent helyeselt, amit a felesége tett, neje minden óhaját teljesítette. Lénának nemcsak az úri lak berendezését sikerült megváltoztatnia, hanem egy-egy jó szóval, kérő tekintettel csiszolta férje megjelenésének, viselkedésének faragatlanságát is. Franz a felesége kedvéért lármás beszédmódját halkabbra cserélte, leszokott a hencegésről, és nem csámcsogott már olyan hangosan. Mindezek csekélységek voltak csupán, és az elkényeztetett férfit szeretettel kellett figyelmeztetni rossz szokásaira, hogy felhagyjon velük. Lena megtalálta ehhez is a megfelelő hangnemet.

- Lenácskám, csak mondd meg bátran, ami kivetnivalót találsz bennem, mert én mindent el akarok követni azért, hogy megszeress - mondta egyszer Borkenhagen, amikor az asszonyka elnézését kérte bírálatáért.

- Még hogy én haragudjak rád, Lenácskám, hová gondolsz? Annál sokkal jobban szeretlek. És bármit teszel, bármit mondasz, annyira tetszik, hogy semmit sem változtatnék rajta.

Teltek-múltak a hetek. Közben a tavasz színpompásan bevonult a vidékre. Az udvarház előtti virágágyások egyik napról a másikra tarka színt öltöttek.

Lena már naponta néhány órát kint tölthetett a szabadban. Ahol csak megtetszett neki, Borkenhagen kényelmes padokat állíttatott fel. Gyermeki öröme nem ismert határt, ha Lena köszönetét mondott a figyelmességéért. Kimeríthetetlen találékonyságról tett tanúbizonyságot, ha a feleségét meglephette valamivel.

Lena is sokkal jobban feltalálta magát az új körülmények között, mint korábban lehetségesnek tartotta. Néha még körüllengte ugyan a búskomorság finom fátyla, olykor hatalmas erővel rohanta meg a régi szenvedés, ám bármennyire is szerette volna eltitkolni, Borkenhagen mindig észrevette. Ilyenkor olyan bánatos arcot vágott, hogy a felesége elszégyellte magát, amiért nem tudott jobban uralkodni magán.

Ha ezért vádolta magát, férje azonnal hevesen a védelmébe vette.

- Csak ne erőltess semmit, kicsi Lenám. Ha rosszkedvű vagy, sírhatnékod támad, ne törődj velem, hallod-e? Sírd csak ki magad bátran!

Erre aztán a fiatalasszony elmosolyodott, és megcirógatta az ura arcát.

- Jóságos Franzom, kedves jó Franz, mit tegyek, hogy megháláljam a szeretetedet?

- Semmit, Lenácskám, az égvilágon semmit. Hiszen annyira boldoggá tesz, hogy jól érzed magad itt, nálam, ügye, már nem olyan nagy a baj? Ugye, nem félsz már tőlem?

- Bizonyosan nem, Franz!

Odahaza a férje kedvéért Lena már nem járt feketében.

- A gyászruha olyan szomorú, Lenácska. Úgy érzem, feketében nem is lehetsz igazán boldog - jegyezte meg egyszer a férfi.

Lena erre levetette a gyászruhát, és fehérbe öltözött. Hiszen szívében tovább gyászolta szeretett halottját, ez nem a ruhán múlik. Miért ne szerzett volna örömet a férjének?

Borkenhagen a legpompásabb fehér toaletteket rendelte a feleségének. Amikor az asszony már arra kérte, ne árassza el az újabb és újabb modellekkel, így felelt:

- Ugyan, ne bánts már ezért, Lenácskám. Hidd el, az én legnagyobb örömem, ha ékesíthetlek. Minden új ruhádban szebbnek látlak. Azt hiszem, a betegséged óta még nőttél is.

Lena elmosolyodott.

- Ezt a látszatot a hosszú uszályok keltik, Franz. Odahaza mindig csak térdig érő ruhákat hordtam.

- Meglehet. De azt szeretném, ha ezután mindig ezekben a hosszú ruhákban járnál. Olyan vagy bennük, mint egy királynő. Én melletted otromba, csúf alaknak tűnök.

- Addig nem nyugszol, amíg beképzelt, hiú némber nem lesz belőlem - ellenkezett férjét ugratva Lena.

- Te sohasem leszel olyan, kincsein!

Warnstetten hetente néhányszor átjött Borkenhagenbe. Lena a tőle telhető legnagyobb szeretettel fogadta. A régi időkről egyetlen szót sem ejtettek, a fíatalasszonyt annál jobban érdekelte, hogy mivel foglalkozik az apja mostanság. Megkérte a férjét, segítsen, nehogy az öregúr megint elveszítse a munkakedvét. Borkenhagen valósággal égett az igyekezettől, hiszen ezzel a felesége kívánságát teljesíthette. Megbeszélte Warnstettennel, hogyan lehetne célszerűbben bevetni a földeket, és megígérte, hogy a teljes zöldségtermést felvásárolja a konzervgyárai számára.

Warnstetten a híren felbuzdulva úgy döntött, hogy spárgát termel, méghozzá nagyban. A jövő igazolta döntése helyességét, mert a spárga kitűnően megélt a földjén. Kiderült, Hermann Warnstetten valóban azon fáradozik, hogy előbbre jusson. Lena megkérte, hogy minél gyakrabban látogasson át Borkenhagenbe. Nem akarta, hogy a magányos esték hatására az apja visszaessen régi rossz szokásaiba. Maga is gyakran ment át Warnstettenbe, hogy gondozza az édesanyja sírját. A férje legtöbbször elkísérte. Amikor először haladtak el a tó mellett, Lena tágra nyílt, komoly szemmel nézte a napfénytől csillogó víztükröt.

Borkenhagen megszorította a kezét, mintha attól félt volna, hogy megint elmenekül előle. Észrevette, hogy a felesége megremeg.

- Ne gondolj rá, Lenácska! - kérlelte félve.

- Csak hadd gondoljak rá! - rázta a fejét Lena. - Nem akarom elfelejteni, milyen balga voltam, Franz. Gyógyító hatással van rám.

- Balga? Most már úgy gondolod, hogy az voltál, Lenácska? - kérdezte a férfi, és visszafojtott lélegzettel várta a választ.

- Igen, az, sőt bűnös.

- Már nem bánod, hogy visszahoztunk az életbe?

- Nem, Franz, az nagy hálátlanság lenne…

- Ó, kicsim, nem is tudod, mennyire örülök! Ez mégiscsak azt jelenti, hogy nem vagy túlságosan boldogtalan mellettem.

- Egyáltalán nem, hidd el!

- Drága, kicsi Lenám!

Az ehhez hasonló jelenetek egyre gyakrabban ismétlődtek az ifjú házasok között. Bármilyen nyugtalanul fürkészte is Hermann Warnstetten a lánya tekintetét, semmi mást nem talált benne, mint elégedettséget. Ettől sokkal könnyebb lett a teher, amely a felesége halála óta nyomta a lelkét.

XIV.

Lena lassan teljesen meggyógyult és kivirágzott. Szebb volt, mint valaha. Borkenhagen azt javasolta, utazzanak el, hogy megmutathassa neki a nagyvilág szépségeit. Lena beleegyezett. Nemcsak azért, mert örömet akart szerezni a férjének, hanem mert azt remélte, így könnyebben úrrá lesz mindenen, ami még nyomasztja a lelkét.

Heinz Romittent nem látta viszont, és becsülettel azon igyekezett, hogy még a vele kapcsolatos gondolatai is lehiggadjanak. Csak ritkán hallott róla.

Férje egy alkalommal arról mesélt neki, hogy küszöbön áll a miniszterelnök eljegyzése. Azt is megemlítette, mégpedig minden irigység nélkül, hogy a magas állású úr szoros barátságot tart fenn Romittennel.

- Látod, Lenácska - jegyezte meg kedvesen -, ezt a hibámat is elfeledtetted velem. Felőlem akár tegeződhetnek is, nem irigylem tőlük, mert nekem meg királynő a feleségem. Kívánom Romittennek is, hogy mielőbb nősüljön meg szerencsésen, és ne lógassa annyira az orrát.

Lena érezte, hogy minden csepp vére az arcába tolul. Elfordult, hogy Franz ne vegye észre, és kezét hevesen kalapáló szívére szorította.

Aznap este sokáig hánykolódott az ágyán. Elkerülte az álom, égő szemmel nézett a sötétbe. Hogy Heinz Romitten és egy másik asszony? Még a gondolatot is elviselhetetlennek érezte. Lehetséges lenne? Saját érzésein mérhette le, mekkora fájdalmát jelenthet Romitten számára, hogy más feleségeként kell őt látnia.

A fél éjszakát átvirrasztotta, így másnap reggel sápadtan és elcsigázva ébredt. Borkenhagen vigasztalhatatlan volt, amikor meglátta. Lena azt mondta, hogy sokáig gondolkodott az útiterven, ezért nem aludta ki magát. Sikerült is elterelnie a férje figyelmét. Franz útikönyveket szedett elő, és felesége kívánságai felől érdeklődött.

A fiatalasszony kíváncsi volt Velencére, Milánóra. Érdekelte a francia Svájc, Genf, Montreux és természetesen Párizs.

Borkenhagen nyomban nekilátott, hogy megtervezze a körutazást. Lena ott is hagyta a nagy halom menetrend fölött görnyedve. Kalapot vett, ernyőt fogott és elbúcsúzott.

- Itt úgysincs rám szükséged. Az utazáshoz cseppet sem értek. Inkább sétálok egy órácskát.

- Rendben van, Lenácska. De ne menj túl messzire, nehogy nagyon elfáradj. A tónak meg a közelébe se menj! Megígéred?

- Nem, Franz, oda nem megyek - simított végig Lena aggódó férje homlokán. - A szavamat adom.

Borkenhagen elengedte az asszonyt, de az ablakból nézte, ahogy karcsú alakja eltűnik a park fái között. Ezután visszatért a tervezgetéshez.

Lena elsétált a nagy, kovácsoltvas kapuig, majd az erdőnek vette az útját. Romitten felé igyekezett. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy a távolból búcsúpillantást vessen a házra, amely egykoron oly nagy szerepet játszott a vágyaiban és a reményeiben. Hamarosan hosszabb időre elutazik. A legjobb, ha megbarátkozik a gondolattal, hogy Heinz Romitten házába valamikor egy másik fiatal nő fog beköltözni.

Elérte az erdő szélét. Letelepedett egy kivágott fa tönkjére, és borúsan, gondolataiba mélyedve nézett Romitten felé. Az udvarház békés képet mutatott a szikrázó napsütésben.

Mozdulatlanul ült, karját a térdére támasztotta, arcát a kezében pihentette. A régi szenvedés megint teljes erővel úrrá lett a szívén, az elérhetetlen utáni vágy könnyeket csalt a szemébe.

Annyira belemerült a fájdalmába, hogy nem vette észre, a keskeny ösvényen Heinz Romitten közeledik feléje. Csak akkor látta meg, amikor a fiatalember megállt előtte. Ijedten felpillantott, és szótlanul néztek egymásra, mint két szomjazó, aki az élet vizének forrásához érkezett.

- Lena, akarom mondani Borkenhagen asszony… elnézést… megijesztettem?

Lena észrevétlenül gyorsan kitörölt egy könnycseppet a szeme sarkából, felállt, és megpróbálta összeszedni magát.

- Sétálni indultam, de elfáradtam, és pihentem egy kicsit - mondta halkan.

A férfi bólintott, mintha elhinné a magyarázatot. Akaratlanul mégis olyan szavak hagyták el az ajkát, amelyeket nem akart kimondani.

- El kellene kerülnie ezt az utat. Sokszor van erre dolgom.

- Egyhamar nem jövök ide - sóhajtotta Lena. - Néhány napon belül hosszú hetekre elutazunk. Csak egy utolsó pillantást akartam vetni az otthonára.

Heinz a háza felé fordult.

- Igen, innen valóban jól látni Romittent.

Néhány pillanatra csend lett, majd megint a fiatalember szólalt meg.

- Hogy van, Lena?

- Lassan megbarátkozom ajándékba kapott életemmel - felelte az asszony.

Heinz összerezzent, és odalépett Lena mellé.

- Hogy követhette el azt a szörnyűséget? Rám nem gondolt?

- Nem - bólintott az asszony, és bűnbánóan lehajtotta a fejét. - Csak azt tudtam, hogy nem bírom elviselni az életet, és el akarom dobni magamtól. Igazságtalan voltam, meg gyáva is, úgy éreztem, nem bírom ki, amit rám mért a sors.

Heinz nekidőlt az egyik fatörzsnek, és együtt érzőén nézett Lenára.

- És most? Hogy viseli az életet?

- Ahogyan a kötelességeinket szokás teljesíteni. Sokkal tartozom a férjemnek. Leírhatatlanul jó hozzám. Nem ismerne rá. Megkönnyíti az életemet, és nagy hálátlanság volna a részemről, ha nem mondanék neki köszönetet.

- Ez az ön befolyása, Lena.

- Igen. Bármit elérhetek nála. Vigyáznom is kell, nehogy visszaéljek vele.

- Ahogy kegyedet ismerem, ez sosem fog bekövetkezni.

Lena felállt.

- Vissza kell mennem. Ám ha már találkoztunk, volna egy kérésem.

- Hallgatom.

- Látogasson meg minket, mielőtt elutazunk! A férjem csodálkozik, miért nem látjuk soha. Tudja, hogy azelőtt közeli barátságban voltunk. Egyszer már gyanakodott magára, nem akarom, hogy új erőre kapjon a gyanúja. Kérem, viziteljen le nálunk. Csak egyszer, aztán úgyis hosszabb ideig távol leszünk.

Heinz rezzenéstelen arccal meghajolt.

- Holnap ott leszek.

- Köszönöm. Elmondom a fékemnek, hogy találkoztunk, és figyelmeztettem a barátságból adódó kötelezettségére.

A fiatalember megint meghajolt.

- Isten önnel, Heinz Romitten! - nyújtotta felé Lena reszkető kezét.

Hosszú, forró kézcsók volt a válasz, majd a férfi némán hátralépett. Lena lassan, nehéz szívvel bandukolt hazafelé.

Még mielőtt a parkot elérte volna, meglátta az urát. Franz eléjött. A fiatal nő önkéntelenül összehasonlította magában férje tagbaszakadt termetét, mackós mozgását Heinz magas, vállas megjelenésével, kisportolt mozgásával. A férje arcát most ismét kellemetlenebbnek érezte, mint az utóbbi időben. Bántotta a dolog, de nem tudott segíteni rajta. Erejét megfeszítve igyekezett fegyelmezni magát.

Ideje, hogy elkerüljek innen, gondolta, és igyekezett barátságosan mosolyogni.

- Nos, kicsi Lenám, nem fáradtál el a nagy sétában?

- Nem, megpihentem útközben. Tudod, kivel találkoztam? - kérdezte közömbös hangon.

- Kivel, szívecském?

- Heinz Romittennel.

A férje feszült figyelemmel kémlelte felesége vonásait. Lena tudta ezt, noha nem nézett a férjére, ezért nyugalmat erőltetett magára.

- Úgy, Romittennel? Annak is réges-régen illett volna levizitelni nálunk.

- Én is ezt mondtam neki, Franz. Erre aztán mindjárt holnapra bejelentkezett.

- Miért nem jött előbb?

- Nem tudta, nem zavar-e.

Franz hallgatott egy darabig. Arca érezhetően elkomorult.

Lena megsajnálta. Sejtette, hogy az ura öntudatlanul is féltékeny Heinzre.

- Úgy elcsendesedtél, Franz.

A férfi összerezzent, és kissé zavartan felnevetett.

- Romittenre gondoltam, Lenácskám. Ugye tudod, hogy sohasem szívelhettem igazán?

- Miért nem? - kérdezte Lena halkan.

- Régebben azért, mert ösztönösen éreztem, hogy különb nálam… Tudod, kisebbrendűségi érzésem volt mellette, és ez nagyon bosszantotta a kiállhatatlan, gazdag Borkenhagent.

Lena bizalmasan belekarolt az urába.

- De most már nem vagy az a kiállhatatlan, gazdag Borkenhagen. Mi baja van még a jóságos, nagyon is szeretetre méltó Borkenhagennek Heinz Romittennel?

Férje ragyogó mosollyal nézett rá.

- Igazán szeretette méltónak találsz, Lenácskám?

Asszonykája rámosolygott.

- Nagyon!

Férje megszorította a kezét.

- Lenácskám, olyan ez nekem, mint valami magas kitüntetés! Annyira büszkévé tesznek a szavaid. Most már azt is bevallom, miért nem tudok Romittennel kedvesebb lenni. Mindig az volt az érzésem, hogy nagyon szereted.

Lena hallgatott, és lehajtotta a fejét

Franz szívdobogva nézett rá.

- Lenácskám, mit felelnél, ha most megkérdeznélek, igaz-e a gyanúm?

Lena komoly, tágra nyílt szemmel nézett a férjére.

- Ha egyenesen kérdezel, mindig csak az igazat fogom válaszolni. De könyörögve kérlek: sohase faggass ilyesmiről. Nézd, ha valóban szeretnék valakit, és arról kérdezgetnél, vagy nagy fájdalmat okoznék neked, vagy hazudnom kellene. Akár így, akár úgy, nagyon fájna. Te mindenben olyan jóságos és kedves vagy hozzám. Légy ebben is az. Ne gyötörj soha ilyesfajta kérdésekkel.

Franz nagy levegőt vett.

- Jaj, Lenácskám, ha így nézel rám, én még az üdvösségemről is lemondanék a kedvedért. Miért ne teljesítsem ezt a kérésedet? Megígérem neked, hogy nem gyötörlek tovább. De azért egy kérdésemre válaszolj. Ha most azt mondanám: Menj, ahová a szíved vezérel, szabad vagy, mit tennél?

Lena falfehér lett, de tiszta, jóságos mosollyal a férje karjára támaszkodott, és nyugodtan felelte:

- Veled maradnék, Franz, mert önként még egyszer a halált nem keresem, és más út nincs Lena Borkenhagen számára, ha az urát elhagyja.

Franz visszafojtott ujjongással megcsókolta a felesége kezét.

- Édes Lenácskám! Ezer köszönet és hála ezért a szavadért: Most már bátran átjöhet Romitten, nem félek többé tőle.

- Sohasem kellett volna félned tőle, ő tisztességes ember.

- Azt tudom, Lenácskám.

- És ugye, holnap, ha eljön, nagyon szívélyesen fogadod?

A férfi nevetett.

- Be akarod mutatni, hogyan szelídítetted meg a medvédet?

- Nem, azt akarom megmutatni, hogy különb vagy a hírednél.

- Hát olyan rossz hírem van? - kérdezte Borkenhagen panaszosan.

Lena szája körül pajkos mosoly játszadozott:

- Szerény igényekhez képest elég rossz.

Férje elragadtatva nézett asszonya pajkos szemébe.

- Jaj, jaj, Lenácskám, akkor tisztáznod kell engem.

A fiatalasszony halkan felnevetett.

- Megpróbálom!

Az ura hirtelen megtorpant, és sugárzó mosollyal a karjába zárta.

- Te nevettél, Lenám!

A feleségének ezen még jobban kellett nevetnie.

- Úgy teszel, mintha ezzel valami hőstettet vittem volna véghez.

A férje beleremegett a válaszba.

- Amióta ismerlek, most először hallottalak nevetni - mondta meghatottan.

Lena könnytől csillogó szemmel nézett fel rá.

- Én jó uram, ennek örülsz ennyire - mondta meghatottan.

- Boldoggá tesz, Lenácskám, őrülten boldoggá.

Lena , hogy a férje figyelmét elterelje, megkérdezte, milyen útitervet állított össze.

Franz beszámolt az utazás előkészületeiről, és a legszebb színekkel ecsetelte a rájuk váró szép élményeket, így értek haza a legnagyobb egyetértésben, ahol a virágdíszes teraszon már várta őket Lena apja.

Együtt uzsonnáztak, és Borkenhagen a tervezett utazásról mesélt. Warnstetten egyre csak lánya arcát leste. Érezte Lénán, hogy örömmel készülődik az útra.

Warnstetten ezen az éjszakán aludt el először úgy, hogy álmában nem üldözte haldokló feleségének vádoló tekintete.

Heinz másnap csakugyan meglátogatta Borkenhagenékat. A házigazda barátságosan, sőt szívélyesen fogadta. Lena és Romitten nagyszerűen uralkodott magán. Fesztelenül, régi barátok módjára beszélgettek, és amikor búcsúzáskor kezet fogtak, ez a gesztus sem volt melegebb, mint amit az illendőség megkíván.

Délután Borkenhagen még megbeszélt néhány üzleti ügyet a gyárigazgatóival. Utána bekocsizott a városba, hogy egyet-mást elintézzen. Másnap készültek útnak indulni Lénával. A városban megerősítették a miniszterelnök küszöbönálló eljegyzésének hírét. Franz, ha a járási székhelyen járt, általában benézett abba a borozóba, amely az állami hivatalnokok és földbirtokosok törzshelye volt. Ott találta Sattenfeldet és még néhány tisztviselőt, akik az eljegyzésről tereferéltek.

Ezek az urak alaposan kivesézték Romitten és a miniszterelnök kapcsolatát is. Ez a barátság ugyanúgy szóbeszéd tárgya volt a városban, mint a kormányfő eljegyzése. Mindannyiuk nagy meglepetésére Borkenhagen lándzsát tört Romitten mellett. Utána abban a jóleső tudatban folytatta útját, hogy Lena szellemében cselekedett.

Sattenfeld gonoszkodva nézett utána.

- Úgy látszik, ez a Borkenhagen nem lát a szemétől - jelentette ki gúnyosan. - Hiszen éppen neki volna rá a legkevesebb oka, hogy kiálljon Romitten mellett.

A többiek némi kétkedéssel fogadták szavait. A tanácsos hírhedt volt rosszmájúságáról.

- Azt hiszem, Sattenfeld, téved. Romittennek semmi köze nem volt ahhoz a históriához. Na, hiszen tudják… amikor a fiatalasszony vízbe akart ugrani… - jegyezte meg az egyik úriember.

Sattenfeld a vállát vonogatta.

- Ön első kézből szerezte az információit? - kérdezte gúnyosan.

- Mindenesetre magától a férjtől. Az ifjúasszony pillanatnyi elmezavarában kísérelte meg az öngyilkosságot, amikor az esküvője napján, a templomból hazaérve az édesanyját holtan találta.

Sattenfeld csettintett az ujjával.

- Akkor valóban első kézből származik az értesülése - jegyezte meg.

- Ön remélhetőleg nem kételkedik a hír megbízhatóságában.

- Isten mentsen! De nekem is megvannak a forrásaim. Jó napot, uraim! - vonult ki a borozóból Sattenfeld.

A többiek elkedvetlenedve néztek utána.

- Valamibe bele akarja Romittent rántani, ez nem kérdéses - morgott iménti vitapartnere.

- Természetesen. Szálka a szemében. Amúgy is kényelmetlen főnöke és Romitten barátsága.

- Egészségünkre - emelte fel poharát az egyik alacsony kövér tisztviselő a többiek felé. - Végül is, mi közünk az egész históriához!

Eliramodott a tavasz, majd hamarosan a nyár is. A fák lombjain itt-ott már rozsdaszínű foltok jelentek meg, az égen csapatostul vonultak a költöző madarak.

Több hónapos távollét után hazavárták a Borkenhagen házaspárt.

Fred és Warnstetten az udvarházban fogadta őket. Mindketten álmélkodva nézték, mennyit változott Lena az utazás során. Arcvonásain néha még fel lehetett fedezni a régi komorság nyomait, de a vidámság sugarai ott csillogtak már a tekintetében, a mosolyában.

Franz Borkenhagen számára egyvalaki jelentette élete értelmét: ifjú felesége. Mindaz, amit az élet még kínálhatott ennek a férfinak, akit pedig igencsak elkényeztetett a sors, csak Lena miatt nyert értelmet.

Ritkán látható egyetértés uralkodott a házasok között. Lena saját kívánságainak és vágyainak feladásával hálálta meg mindazt a jót, a szerelmet, amit a férjétől kapott. Látszólag minden úgy történt, ahogyan az asszony akarta, csakhogy Lena jól ismerte Franz legrejtettebb vágyait is, és ezeket aztán sajátjaiként tárta elé.

Amikor Fred kis időre kettesben maradt a testvérével, hangot is adott a csodálkozásának.

- Ha az ember rátok néz, egy pillanatig sem kételkedhet abban, hogy ezt a házasságot a kölcsönös, gyengéd szerelem alapján kötötték.

Lena elgondolkodva a tenyerére támasztotta az állát.

- Ki tudja, hogy egy szerelmi házasság olyan jól sikerülne-e, mint a miénk? Aki szeret, az önző.

- Én úgy látom, hogy a férjed remek ellenpélda erre. Semmi mást nem akar, mint teljesíteni minden kívánságodat.

- Mert értem a módját, hogy mindig csak azt kívánjam, ami neki kellemes.

- Szóval ez a sikered titka? - pillantott fel Fred.

- Legalábbis ezzel biztosítom a sikerem állandóságát, ahogyan te nevezted. Az esküvőm, nem is, a gyógyulásom óta olyan ember lett belőlem, akinek nincsenek többé saját vágyai.

- Ez meglehetősen lemondóan hangzik egy fiatalasszony szájából.

- Az ember békésen, sőt kellemesen élhet együtt a szomorú lemondással. Amíg nem töprengek saját magamon, addig boldog vagyok. Ezért amennyire csak tudok, nem foglalkozom magammal.

- Valóságos filozófus vált belőled, Lena.

Az asszony felsóhajtott.

- Aki fél lábbal már átlépett a túlvilág kapuján, az megtanulja, hogy mindent át kell értékelnie. Nem is olyan nehéz lemondani saját vágyainkról.

- Szívből kívánom, hogy ez mindig könnyű is maradjon számodra. Ha már a vallomásoknál tartunk, nekem is van mit mondanom. A közeljövőben eljegyzek egy lányt.

Lena odafordult hozzá, és megfogta a kezét.

- Csak ne szerelem nélkül, Fred! Csak anélkül ne! - tört ki belőle könyörögve.

Meggondolatlanul kiejtett szavai elárulták, hogy mégsem mondott le olyan könnyen a vágyairól. Fred észrevette, de nem tette szóvá a dolgot.

- Nem, Lena, szerelmes vagyok a kislányba.

- Mesélj csak! - kérte a húga kíváncsiságtól csillogó szemmel.

Fred elmesélte a románcot. Elmondta, hogy leendő menyasszonya nem teljesen vagyontalan, és szívesen élne vidéken. A fiatalember úgy tervezte, abbahagyja a tanulmányait, és sokat segít apjának a gazdálkodásban.

A hozományból biztosan sikerül majd talpra állítani a birtokot.

Lena figyelmesen hallgatta.

- És mit szól ehhez apa? - kérdezte, amikor Fred beszámolója véget ért.

- Nagyon örül, hogy nem fog egyedül lakni az udvarházban.

Lena csókot nyomott a bátyja arcára.

- Szívből kívánom, hogy boldog légy, Fred. Bárcsak megint vidám napok köszöntenének Warnstettenre! Mikor hozod el hozzánk a menyasszonyodat?

- A közeli napokban. Húsvétkor tartjuk az esküvőt. Egyébként Käthének hívják.

- Meséld el, milyen!

Fred egy fényképet húzott elő a levéltárcájából.

- Tessék, az illusztrált leírás!

Lena sokáig nézte a vidám, nyílt leányarcot.

- Szőke, kedves, és gödröcske van az állán. Jókedvű teremtésnek látszik.

- Így igaz - nevette el magát a bátyja. - Egész nap mosolyog, dúdolgat, és mindig kész a tréfára.

Lena szeretettel megsimogatta a képet.

- Jót tesz majd a mi öreg Warnstettenünknek, Fred. Gyerekkorunk óta senki sem nevetett jóízűen a vén falak között. Isten tartsa meg Kathe vidámságát! - adta vissza könnyes szemmel a fényképet.

Ebben a pillanatban odalépett hozzájuk Borkenhagen és Warnstetten. Franz rögtön észrevette, hogy a felesége szeme furcsán csillog.

- Lenácska, mi történt? Csak nem sírsz?

- Ezek az öröm könnyei, Franz. Fred megnősül! Hamarosan asszony költözik Warnstettenbe.

Franz örömében hevesen megrázta a sógora kezét.

- Hát ez pompás! - kiáltotta. - Gratulálok! Ezt meg kell ünnepelni. Mit szólnátok egy kis őszibarackbóléhoz? Az Lena kedvence.

Fred és Lena cinkos mosollyal nézett össze. Lám, Lena az őszibarackbólét is saját kedvencének tüntette fel a férje kedvéért.

XV.

Sattenfeld asszonynál nagy hölgykoszorú gyűlt össze uzsonnára Az idősödő hölgy egy szerény, de takaros villában lakott a kormányzati negyed tőszomszédságában. A fián kívül itt élt már jócskán elvirágzott lánya, Meta is. Férje, az előző miniszterelnök bizalmasának halála óta Sattenfeldné sokkal visszavonultabban élt, aminek elsősorban jövedelme megcsappanása volt az oka. Az asszony azonban így is kitűnően értette a módját, miként Őrizze meg társasági befolyását.

Sem őt, sem Métát, sem Sattenfeldet nem kedvelték, de mindenki óvakodott attól, hogy ezt nyíltan kimutassa. Sattenfeld asszony és a gyermekei éles nyelvükkel bárkinek az életét megkeserítették, és ügyesen azt a látszatot keltették, hogy szavuk sokat nyom a latban a felsőbb körökben, amiről természetesen szó sem volt.

Meta Sattenfeld mindeddig hiába próbálkozott a férj-fogás nehéz műveletével. Annyira csúnya és oly kevéssé szeretette méltó volt, hogy a partiképes fiatalemberek fejvesztve menekültek a közeléből. Franz Borkenhagen a múlt télen a véletlennek köszönhetően néhányszor az asztalszomszédja volt, amit a házasságra éhes lány közeledési kísérletnek fogott fel. Gyakran fintorgott a fiatalember nyers természete miatt, mégsem volt hőbb vágya, mint hogy a felesége legyen. Félreérthetetlenül jelezte is, hogy meghallgatásra lelne nála.

Csakhogy a férfinak esze ágában sem volt, hogy hallgasson erre a többé-kevésbé határozott jeladásra. Talán észre sem vette.

Amikor kihirdették Borkenhagen és Lena eljegyzését, Meta először is átesett az ilyenkor elengedhetetlen sírógörcsön, aztán olthatatlan gyűlölet ébredt a szívében a szépséges Lena iránt. Anyjától és bátyjától, akik szintén reménykedtek a gazdag kérő színre lépésében, csak támogatást kapott ez a gyűlölet. Szerintük Borkenhagen a Warnstetten lány csábító hadműveleteinek következtében tántorodott el Métától. Anya és gyermekei ezért a boldog vetélytársnőt látták és gyűlölték benne.

Mindezt sem Lena, sem Borkenhagen nem sejtette. Igaz, hogy Franz az eljegyzése előtt nem vetette meg a flörtöt és az apróbb kalandokat, de Meta Sattenfeld eszébe sem jutott. A Lénáról keringő szóbeszédek kivétel nélkül Sattenfeldné szalonjából indultak ki.

A mai uzsonna alkalmával is ő volt Sattenfeldék heves támadásainak a célpontja. Nem tartott sokáig, és a hölgyek alaposan leszedték róla a keresztvizet.

Megint Lena és Romitten „tisztázatlan viszonya” volt a fő téma. Természetesen az asszony öngyilkossági kísérletéről sem feledkeztek meg. Az is megsemmisítő bírálat tárgya lett, hogy Lena részt kíván venni a miniszterelnök közelgő esküvőjén, „pedig szegény édesanyja, aki a lánya miatti búbánatba halt bele, még nem is egészen egy éve pihen a föld alatt”.

- Ez a perszóna érti a módját, hogyan láncolhatja magához a legelőkelőbb uraságokat.

- Na de drágám! Ebben természetesen Romitten keze van. Borkenhagenék elutazása előtt szinte naponta megfordult a házukban. A fiam mindenről tud - vette át Sattenfeldné a szót. - Most, hogy hazajöttek, a látogatásai bizonyára folytatódni fognak.

- Nem értem - szólt közbe az egyik hölgy hogy tűrheti ezt Borkenhagen?

- Ugyan már! - hangzott a készséges felvilágosítás. - Az ilyesmit mindig a férj tudja meg legutoljára.

- Na hallod, ha egy menyasszony az oltártól egyenesen a tónak szalad, azon már elgondolkodhatna a vőlegény is.

- Borkenhagent nem áldotta meg sok ésszel a sors - vetette közbe Meta gyűlölködve. - Ki tudja, mivel magyarázta Lena tettét.

És ez így ment tovább. A hölgyek eleinte csak erkölcsi felháborodásuknak adtak hangot, majd a hangulat lassanként harciassá fokozódott.

Újabb beszédtémát jelentett, amikor másnap megtudták, hogy a Borkenhagen házaspár Heinz Romitten társaságában sétált a piactéren. Sőt, együtt is ebédeltek a város legelegánsabb szállodájában, a Rajnai Udvarban.

Hogy mindez ártatlan véletlen volt csupán, azt senki sem hitte, pedig erről volt szó. Romitten véletlenül futott össze Borkenhagenékkel, akik a küszöbönálló ünnepségek előtt lakosztályt akartak foglalni a hotelben, hogy este ne kelljen Borkenhagenbe utazniuk.

Lena még egy-két apróságot szeretett volna vásárolni, és amikor férje oldalán kilépett az egyik üzletből, Romitten éppen arra járt.

Borkenhagen remek hangulatban volt, és a maga ellentmondást nem tűrő módján meghívta Heinzet ebédre.

Nem sejtették, mit pletykálnak róluk, ahogyan azt sem, minő tápot kapott a szóbeszéd ártatlan ebédjük révén.

Romittent mindannyiszor elöntötte a forróság, ahányszor csak Lena bájos alakjára tévedt a tekintete. Boldog volt, amikor a desszert után valamilyen ürüggyel elbúcsúzhatott.

A fiatalasszony nagyon elcsöndesedett, miután Heinz távozott. Borkenhagen azonban igen beszédes kedvében volt, és nem vette észre felesége hangulatváltozását.

- Ide hallgass, Lenácska! Amikor holnap belépsz a terembe, olyan leszel, mint a libák közé keveredett hattyúkirálynő.

- Rendkívül hízelgő összehasonlítás a társaság többi hölgyére nézve - vetette közbe Lena , és mosolyt kényszerített az arcára.

- Nem túl hízelgő, ám annál találóbb. Mai látogatásaim meggyőztek arról, hogy valamennyien halálosan irigykednek a szépséged miatt. A szívük jéghideg és kemény, mint a kő. Ha egyetlen apró kivetnivaló is lesz a toaletteden, nem fogja elkerülni a figyelmüket. Az irigység vezeti őket. Jól ismerem az ilyesmit.

- Mi, asszonyok - felelte Lena elnézően -, néha bizony igencsak kicsinyesek vagyunk.

- Csakhogy az én feleségemet ki kell ám hagynod ebből a többes számból.

- Nem, magamat is közéjük számítom. Kicsit félek is az ünnepségtől.

- De Lenácska! Franz Borkenhagen feleségének senkitől és semmitől nincs félnivalója

A fiatalasszony halkan felsóhajtott.

- Tudod, miért olyan hűvösek a hölgyek?

- Nos?

- Mert nem felejtették el… amikor az esküvő órájában, anyám halála után… amikor én a tóba…

A férfi elsápadt, és ijedten megfogta a felesége kezét.

- Lenácska, hogy gondolhatsz ilyet? Senki sem lehet olyan gonosz, hogy ezért ferdén nézzen rád.

- Pedig ez az érzésem, Franz.

Borkenhagen megcirógatta Lena kezét.

- Csak azt merészeljék! A sok buta liba mit tud az életről? Ha mégis így volna, bánkódnál?

- Magam miatt nem, de ha veled éreztetnék, hogy a feleséged olyat tett, amit nem lehet az illemszabályokba beskatulyázni…

A férfi megkönnyebbülten felnevetett.

- Ha csak ez nyomaszt, kicsim, akkor megnyugodhatsz. Egy olyan rendkívüli asszonyt, mint te, nem lehet beskatulyázni a hétköznapok szűk keretei közé. Minél kevésbé ért meg téged az a sok liba, annál büszkébb vagyok rád. Most már nem izgulsz?

- Nem, Franz, egyáltalán nem. Hiszen itt vagy nekem te, és nálad mindig védelmet találhatok.

A férje szeme felcsillant.

- Amikor ilyen szépeket mondasz, örömömben legszívesebben elsírnám magam, mint egy iskolás fiú. Sose feledd, legnagyobb büszkeségem, hogy a védelmeződ lehetek. Jaj annak, aki ferdén mer rád nézni!

- Csak ne ilyen harciasan, Franz! - csóválta meg Lena mosolyogva a fejét.

A férfi megint elnevette magát, bár komolyan gondolta, amit a felesége védelméről mondott. Ezután másra terelte a szót.

- Te Lenácska, ez a Romitten alapjában véve rendes fickó. Csak közelebbről kell megismerni. A legtöbb ember nagy feneket kerítene annak, ha így kitüntetné a miniszterelnök. Ő azonban csendes és szerény. Most már be kell látnom, hogy korábban meglehetősen alábecsültem.

- Igen, Heinz valóban remek ember.

- Remélem, a télen gyakran megfordul majd nálunk.

Lena az asztal alatt kétségbeesetten összeszorította a kezét, de egyébként nyugodtnak látszott.

- Azért ne kényszerítsd erre! Nem társasági ember. Hagyni kell, hadd járjon a maga útján.

A férfi elbizonytalanodva pillantott a feleségére.

- Azt hittem, örömet szerzek vele neked, ha megkérem, legyen kicsit gyakoribb vendég nálunk. Hiszen Warnstettenben sűrűn felkeresett benneteket.

- Csak akkor, amikor a bátyám otthon volt. Ha Fred most majd Warnstettenbe költözik, Romitten biztosan szívesebben tölti vele a szabad estéit, mint a mi társaságunkban. Ne nógasd, kérlek, mert a végén még kényszernek fogja érezni.

- Jól van, nem erőltetem a dolgot. Remélem, azért nem leszel nagyon magányos.

- Ó, dehogy! Már előre örülök a csendes napoknak. Az elmúlt hónapokban alig volt nyugalmunk. Tudod mit? Kényelmesen begubózunk, és együtt olvasgatunk a hosszú téli estéken. Apa és Fred majd nálunk tölt egykét estét. Igazán kellemes lesz. Ezen a télen nem kellene sűrűn részt vennünk a társasági eseményeken. Nekem ez az ünnepség is elég, már csak a mama miatt is. Természetesen, csak ha te is így akarod.

- Pompás, Lenácska, igazán! Alig várom a nyugodt estéket.

- Még volna egy kívánságom, Franz.

- Ki se mondd, máris úgy veheted, hogy teljesítettem.

- Nono, csak lassan a testtel! Nagyon szeretném, ha az eljegyzés után Fred menyasszonya egy kis időre Borkenhagenbe jönne. Szeretnék egy kicsit közelebb kerülni hozzá. A bátyám is biztosan örülne, ha néhány hétig a közelben tudná a szíve választottját. Meghívhatnám?

- Ez csak természetes! Elvégre te vagy Borkenhagen úrnője.

- Csak olyasmit akarok tenni, ami neked is kedvedre való.

- Szavamra, örülnék neki. Vidám kislány lehet ez a Käthe. Legalábbis annak alapján, amit Fred mesélt róla. Meg aztán így két csinos hölgy lovagja lehetek. Ugye,

Lenácska, azért nem leszel féltékeny? - ugratta egy kicsit a feleségét.

A fiatalasszony megrázta a fejét.

- A féltékenység nagyon csúnya dolog. Közöttünk szóba sem jöhet. Túlságosan jól ismeijük egymást.

A férfi csókot lehelt a felesége kezére.

- Igazad van, Lenácska Ezt a rút szót már töröltük is a szótárunkból - helyeselt teljes komolysággal.

XVI.

A Sattenfeldékhez járó hölgyek egy emberként hadat üzentek Lénának, és látogatásai alkalmával valamennyien nagyon hűvösen fogadták. Hamar alábbhagyott azonban az eltökéltségük, amikor azt látták, hogy a kormány első embere kitüntető figyelemben részesíti a vetélytársnőjüket. Az állhatatos amazonok elhagyták Sattenfeldék zászlaját, és hódolni kezdtek Lénának. A fiatalasszony magával ragadó, sugárzó szépsége minden vonalon elsöprő győzelmet aratott.

Az esküvőn Lena Borkenhagen királynői tartásban állt a fiatalasszony előtt. Az újdonsült miniszterelnökné fekete, értelmes szemében rokonszenv csillogott.

- Remélem, kedves Borkenhagen asszony - mondta éppen -, gyakran felkeres majd bennünket átél folyamán.

- Nagylelkű a meghívás, de én még gyászolom az édesanyámat, és csak erre az alkalomra adtam fel az ilyenkor illendő, visszahúzódó életmódot. Más ünnepséget a télen nem óhajtok meglátogatni.

Az újdonsült asszonyka a férjétől már ismerte Lena történetét. Érdeklődve és jóindulattal tekintett a sugárzó szépségű fiatal nő komoly arcába, és azt kellett látnia, hogy a szeméből még mindig nem tűnt el teljesen a csendes bánat.

- Remélem, azért a legszűkebb körben, egy teára eljön majd hozzám.

- Szívesen, kegyelmes asszony.

Ekkor lépett oda hozzájuk a miniszterelnök.

- A tervezett teázó hölgykoszorú újabb taggal gyarapodott! Borkenhagen asszony épp most mondott igent - mondta a felesége vidáman és elég hangosan. A közelben álló hölgyek közül jó néhányan hallották. A hír villámgyorsan elterjedt, így szegény Lena körül csak még magasabbra csaptak az irigység hullámai.

Borkenhagen és Romitten a közelben beszélgettek. Franz szeme felragyogott, amikor meghallotta, mekkora kitüntetésben részesült Lena. Diadalittasan nézett a hölgyekre, akik annak idején kimérten merészelték fogadni a feleségét. Nagy elégtételül szolgált számára, hogy most versengve udvarolták körül Lenát.

A fiatalasszony boldog volt. Hálát érzett vendéglátói iránt, amiért viselkedésükkel megszilárdították helyét a társaságban. Jól tudta, kinek köszönheti a kedves meghívást. Főleg a férje miatt fájlalta volna, ha a magasabb körök nem fogadják be őket. Arról viszont fogalma sem volt, hogy a hölgyek tudnak Heinz Romitten iránti vonzalmáról, hiszen mindig is szíve mélyén őrizte ezt az érzést. De hát mi maradhat rejtve a kíváncsi és botrányra éhes szemek előtt? Lena azt sem sejtette, hogy öngyilkossági kísérletét is összefüggésbe hozták Romittennel. Azt hitte, csupán e tettéért közösítették ki a társaságból.

Franz Borkenhagen elégedett lehetett. A Sattenfeld család annál kevésbé. Lena sikere egyértelműen háttérbe szorította őket. Természetesen észrevették a hangulat megváltozását, ami mértéktelenül felerősítette bennük a Lena Borkenhagen iránti gyűlöletet. Meta fejében egymást kergették a bosszúszomjas gondolatok. Hazaérve a bálról, hosszú idő után először ismét sírógörcsöt kapott.

Lena a nagy siker ellenére boldog volt, amikor férje oldalán végre hazatérhetett Borkenhagenbe. Kínszenvedést jelentett számára, hogy gyakran kellett találkoznia Romittennel. Sápadtan, kimerültén ült Franz mellett a kocsiban. Az urának annyira jólesett Lena társaságbeli sikere, olyan büszke volt rá, hogy fel sem fogta: az asszony örült, hogy túlestek a nagyvilági eseményen.

- Ugye, szép volt az estély, Lenácskám? Ugye, jól mulattál?

Felesége kényszeredetten, fáradtan elmosolyodott.

- Nagyon szép volt, Franz. De most annak örülök, hogy végre hazatérünk. Az a sok ember és a szorongás, hogy valaki belém köt, idegessé tettek.

- Csak merjen valaki beléd kötni! Eszébe sem jutott senkinek, Lenácskám. Versengve hízelegtek, úgy dongtak körül, mint a méhek a lépes mézet. A házigazdák példája ragadós volt. Én pedig büszke voltam rád, Lenácskám, határtalanul büszke. Micsoda bókokat hallottam én is a szép feleségemről. Milyen meseszép voltál ma este a gyönyörű toalettedben! Senki sem volt hozzád fogható, még a miniszterelnökné sem, pedig igazán szép és előkelő jelenség.

- Te hiú ember! Ne beszélj többet erről, mert igazán megharagszom. Mindig olyan fontosnak tartod a külsőmet. Mit számít bármilyen szépség? Olyan múlandó! És mi marad, ha már elszállt?

- Te magad maradsz meg, Lenácskám! Éppen erre vagyok olyan büszke. Az emberek hódolattal adóznak a szépségednek. Én pedig titkos örömmel tudom, hogy ezeknek fogalmuk sincs arról, ami benned a legszebb és a legjobb. Az ugyanis csakis az enyém. Mert én ismerem a belső szépségedet, és az dacol a múló idővel.

Az asszony csendesen felsóhajtott.

- Túlbecsülsz, Franz.

Borkenhagen boldogan nevetett.

- Ezt a hitemet nem veszed el, akárhogy sóhajtozol is. Tudod, milyen beszélgetést hallgattam ki véletlenül az estélyen?

-Nos?

- Ide figyelj! Az egyik kis hivatalnok odaszólt Sattenfeldnek: Ha olyan csúf lennék, mint Borkenhagen, és olyan szép feleségem volna, mint az övé, bizony, aggódnék. Azt sajnos, nem értettem, mit felelt rá Sattenfeld. De bármilyen csúf vagyok is, nagyot nevettem magamban. Nekem nem kell aggódnom, ugye, édes Lenácskám? Ugye, te sohasem lennél hűtlen hozzám, mint egyes könnyűvérű társaságbeli asszonyok?

Lena beleremegett, úgy megfájdult a szíve. Arcát a férje vállához szorította.

- Nem, Franz, inkább meghalnék, mint megcsaljalak.

- Látod, Lenácskám, ebben biztos voltam. Ha a vonzalmadat lépésről lépésre ki is kell harcolnom, a hűségedben annyira bízom, hogy a világon semmi sem tudná megingatni a hitemet benned. És ugye, ha csúf is a külsőm, már nem vagyok ellenszenves neked?

Lena meghatottan cirógatta a férje kezét, a szeme könnybe lábadt.

- Én nem tartalak csúnyának, Franz. Látom az aranyszívedet, amely az én kedvemért tisztult meg minden salaktól. Annyira megszerettelek, hogy nem lenne egy nyugodt órám sem, ha visszaélnék a szerelmeddel és a hűségeddel.

Franz gyengéden átkarolta asszonykáját.

- Édes kicsi Lenám, milyen boldoggá teszel! Hidd el nekem, megváltoztattál, különb embert faragtál belőlem. Minden óra, amelyet melletted töltök, felér egész léha, korhely addigi életemmel.

- Mindez benned gyökerezett már, Franz. Ha nem szunnyadt volna benned a jóságra és szépségre való hajlam, a leghatalmasabb varázs sem keltette volna életre.

XVII.

Néhány otthon töltött nyugodt nap alatt Lena visszanyerte lelki egyensúlyát. Hamarosan megérkezett Käthe Schlegel, Fred menyasszonya. A tréfára mindig kész, törékeny, szőke lány gondoskodott arról, hogy a házból ne vesszen ki a nevetés. Mulatságos lelkesedéssel biztosította Lenát, hogy ő a világ legbájosabb, legkedvesebb sógornője. Sokat ugratta Borkenhagent, eleven lénye betöltötte az egész udvarházat. Elragadtatottan szaladgált az ezernyi színben pompázó park virágai közt, és életkedve mindenkit elért. Ha Fred átjött látogatóba, ujjongva a karjába vetette magát, és jövendő apósával tréfálkozott. Olyan bájos volt, hogy Lénának folyvást mosolyognia kellett rajta, ami módfelett tetszett Borkenhagennek. Ha a felesége derűs volt, rögtön rózsaszínben, látta a világot.

Kathe egyik nap Franz tacskóját fésülködő köntösbe és főkötőbe öltöztette. Szegény kutya hasztalan próbált lépdelni a szokatlan öltözékben. Lénának a könnyei potyogtak, úgy kacagott.

- Te kis vadóc! - szólalt meg nagy nehezen. - És még belőle lesz nemsokára egy udvarház úrnője! A házad népe alighanem megpukkad majd a nevetéstől, ha így osztogatod a parancsaidat.

Käthe viharos mozdulattal átölelte jövendő sógornőjét.

- A parancsolgatáshoz értek, abban nem lesz hiba Fred azt mondta, maradjak ilyen, mert neki így tetszem. Ideje, hogy Warnstettenben végre megint úgy nevessenek, hogy leszakadjon a mennyezet. Erről szíves örömest gondoskodom. Tudod, Lena, igazán elbűvölőnek találom, ahogy nyugodtan és előkelően viselkedsz, de én már csak ilyen fékezhetetlen „vadmacska” vagyok, ahogy a papa szokta mondani. Márpedig - sóhajtott fel tettetett aggodalommal - nincs is remény arra, hogy megváltozzam. Add meg magad a sorsnak, amiért ilyen sógornővel vert meg.

Lena kedvesen megcsókolta a lányt.

- Türelemmel fogom viselni a sorsomat, Käthe. Isten tartsa meg sokáig a vidám nevetésedet!

Káthének egy kormányfőtanácsos egyetlen lányaként békés, kiegyensúlyozott gyermekkora volt. Szülei nem nyomták el fiatalos vidámságát, és ezt igen okosan tették.

A csendes és komoly Fred, aki csaknem mindig gondterhelt arccal járkált, egészen felfrissült a zabolátlan jókedv hatására. Annak idején első látásra beleszeretett Käthe mosolygós szemébe.

Egy szép napon, amikor Fred hazakísérte a lányt a teniszpályáról, útközben zivatar lepte meg őket. Az erdő mélyén egy kis kunyhóban kerestek menedéket. A fiú itt vallotta meg a szerelmét. Kathe arca sötétvörösre változott, de most is huncutul nézett a férfira.

- Régen tudom már, mit érez, Warnstetten úr, és magam is nagyon kedvelem uraságodat. De kérem, szíveskedjék kölcsönadni a zsebkendőjét. Az enyém már átázott, az eső meg pont az arcomba csöpög.

Fred megtörölte a lány arcát, és utána elcsattant az első csók is. Az önfeledt szerelem fittyet hányt az esőre. Kathe szeme körül a leggondosabb törlés ellenére is maradt egy-két csepp víz. Mit lehetett tenni, Fred kénytelen volt az ajkával letörölni…

Lena hamar felfedezte, hogy leendő sógornője nemcsak vidám, de érző, melegszívű teremtés is.

A fiatal lány maga mondta neki:

- Tudod, Lena, ha a szívemre hagyatkoznék, úgy elolvadnék, mint az írósvaj a napon. Éppen ezért határozottan elnyomom magamban a szentimentális hajlamot. Amíg mások könnyárban úsznak, én csak nevetek. Nem gyengülhetek el, mert tudod, ha én egyszer bőgni kezdek, egy közepes hegyi patakot megtöltenek a könnyeim.

Lena felkacagott:

- Akkor jobb, ha bele sem fogsz a pityergésbe, nehogy a végén árvizet okozz!

Käthe három hét szabadságot kapott a szüleitől, így lassan készülődnie kellett a hazatérésre. Borkenhagenék szívesen tartóztatták volna, de ő hevesen rázta a fejét.

- Nem maradhatok, bármennyire jól érzem is magam nálatok. A szüleim már csak húsvétig tudhatnak maguk mellett, és ezt á rövid időt egyetlen órával sem szeretném megkurtítani. Úgyis nehéz lesz az elválás. A papa és a mama nehezen boldogul majd nélkülem. Ne nevessetek, ez tényleg így van. Hogy is lennének meg az én csínytevéseim nélkül a kormányfőtanácsosék? Ki fog titkon vizet csempészni a mama erős kávéjába, amit szenvedélyesen szeret, ám a gyomra mégsem bírja? És ki rendez ökölvívó-mérkőzést a papával, hogy jobb legyen az emésztése? Beláthatjátok, engem nem lehet csak úgy nélkülözni.

- Igen, Käthe, belátjuk. Ilyen érvekre kénytelenek vagyunk letenni a fegyvert Nem igaz, Franz?

- De bizony! Magam is így gondolom, Lenácska.

- Na látjátok! - fordult Käthe a férfi felé. - Most pedig, ti belátó házaspár, indulás Warnstettenbe! Megígértem Frednek, hogy odaát töltöm a délutánt.

- Anélkül, hogy minket megkérdeztél volna? És ha nincs is kedvünk? - ugratta Franz.

Käthe hangosat csettintett az ujjaival.

- Lénának van kedve. És ha őt elszöktetem tőled, akkor tudom, ki lesz az, aki kétségbeesve rohan utánunk.

- Te kis betyár!

Käthe másnap elutazott, és Borkenhagenben egyszeriben megint nagy lett a csend.

XVIII.

Néhány nap múlva Borkenhagenék meghívást kaptak a miniszterelnökné teadélutánjára.

Lena félt, hogy találkozik Romittennel, de a férfi nem volt jelen. Nyomatékosan megkérte ugyanis a miniszterelnököt, hogy soha ne hívják meg Borkenhagenékkel együtt. Kérése meghallgatásra lelt, indokát megértették.

Heinz Romitten egyébként gyakori vendég volt ebben a körben. Az ifjú háziasszony nagy jóindulattal viseltetett férje barátja iránt, és minden alkalmat megragadott, hogy kitüntető figyelemben részesítse.

Sattenfeldet, akit a fiatalasszony cseppet sem kedvelt, szörnyen bosszantotta Heinz kivételezett helyzete. Ha csak tehette, igyekezett tönkretenni a jó hírét gonosz megjegyzéseivel. Állandóan együtt emlegette a szép Borkenhagennéval. Mivel nemigen adtak hitelt a szavainak, a titkár óvatlanabb lett.

Egy napon aztán kihallgatta főnöke és Romitten beszélgetését.

- Meg kell nősülnie, kedves barátom - mondta a miniszterelnök. - Csak így szabadulhatna meg Borkenhagenné iránti szerencsétlen vonzalmától.

- Képtelen vagyok rá - felelte Heinz. - Becstelenség lenne, ha szívemben ezzel a szerelemmel valaki mást kérnék feleségül. Egy éhként sem kényszerít semmi a nősülésre.

Sattenfeld gondosan elraktározta emlékezetében ezeket a szavakat. Bízott benne, hogy valamikor majd a hasznát veheti. Alantas jelleméből következően azt hitte, bizonyítékot szerzett, hogy Romitten és Lena Borkenhagen tiltott viszonyt folytat, és ez hallatlan örömmel töltötte el. Úgy gondolta, értesülése lehetővé teszi, hogy egy szép napon egyszerre álljon bosszút Romittenen és Borkenhagenen. Tapasztalatai alapján úgy vélte, nem lesz nehéz elintéznie, hogy párbajra kerüljön sor a két férfi között. Az pedig, a kimenetelétől függetlenül lehetetlenné tenné Romittent, ő pedig megbosszulná a sérelmet, amelyet a húga volt kénytelen elszenvedni Borkenhagentől.

Néhány nappal a miniszterelnöki teadélutánt követően Lena egy kényelmes karosszékben üldögélt a kandalló mellett és olvasott. A férje odalent volt a gyárban, üzleti tárgyalást folytatott az igazgatókkal.

Amikor Franz hazaért, felesége nyomban letette a könyvet, és mosolyogva fordult feléje.

- Nos, vége a tanácskozásnak? - kérdezte.

- Igen, Lenácska, de sajnos megint egyedül kell hagyjalak. Muszáj bemennem a városba, hogy megbeszéljek néhány dolgot az ügyvédemmel. Remélem, estére már hazaérek, és közben te sem fogsz túlságosan unatkozni.

- Új könyveket kaptam. Eltöltőm az időt, amíg hazajössz. Különben is, apa és Fred átnéznek, amint besötétedik. Nem kell sietned.

- Jól van, Lenácska. Örülök, hogy lesz társaságod, ha esetleg mégis tovább kellene elmaradnom. Mindenképpen még ma hazajövök.

- Megvárlak, bármilyen későn jössz is.

- Kedves tőled.

Borkenhagen gyengéden búcsút vett a feleségétől. Az asszony még integetett utána az ablakból, nézte, ahogy beszáll a kocsiba, aztán eltűnt a szeme elől.

XIX.

Lena lassan visszament a szobájába, és leült szokott helyére. De nem olvasott, hanem elgondolkodva a kandalló sistergő parazsába bámult. Mélyet sóhajtott, majd hirtelen kezébe temette az arcát és felzokogott.

- Uramisten, töröld ki a szívemből, ami nem odavaló! Segíts, hogy elfeledjem azt a másikat, hogy nyugodtan tudjak rágondolni. Franz olyan jó hozzám, segíts, hogy viszonozhassam a jóságát, hogy olyan boldoggá tehessem, ahogy megérdemli. Válts meg a kíntól, Uramisten, amely nem engedi megnyugodni árva szívemet!

Így imádkozott magában ájtatosan. Bárhogy igyekezett is, nem tudta száműzni a lelkéből Heinz Romittent. Akármennyire is megkedvelte a férjét, bármennyire is megindította Franz szerelme és jósága, a szíve hangja nem némult el.

XX.

Franz Borkenhagennek sok megbeszélnivalója akadt az ügyvéddel, így aztán a fogadóóra leteltével meghívta őt egy üveg borra, hogy ami még hátravan, azt fehér asztal mellett tárgyalják meg.

Átmentek a város egyik ismert borozójába, ahol éppen csak néhány vendég tartózkodott. Borkenhagen és az ügyvéd az egyik elfüggönyözhető fülkében foglalt helyet, hogy nyugodtan beszélgethessenek. Egy óra múlva újabb vendégek érkeztek.

Kisvártatva feldúlt arccal Sattenfeld is belépett. A többiek ugratni kezdték.

- Miért lógatja az orrát, Sattenfeld? Mostanában mindig rémes hangulatban van. A főnöke nem lehet az oka, hiszen ő éppen a mézesheteit tölti.

- Jaj, Sanden, hagyjon már békén! Nem jó a nagy urakkal egy tálból cseresznyézni, még akkor sem, ha a mézesheteiket töltik. Amióta Romitten a kegyeibe férkőzött, alig lehet bírni a miniszterelnökkel. Minden a nagyságos Romitten úr kívánságai szerint történik. Ez pedig cseppet sincs ínyemre.

- Kösse be Romitten fejét! - tréfálkozott a nyakigláb Schlieben. - Ha megnősülne, akkor nem tenne több kárt.

- Ugyan, eszében sincs, hogy megnősüljön - vetette közbe Sattenfeld csípősen. - Borkenhagenné sosem engedné meg neki. Nem fogja mással megosztani a szeretőjét. Bárcsak valaki felnyitná Borkenhagen szemét! Akkora botrány kerekedne, hogy…

Mielőtt Sattenfeld befejezhette volna a mondatot,

Franz feltépte a fülkét záró függönyt, és dühtől eltorzult arccal Sattenfeldnek rontott, torkon ragadta, vasmarokkal rázta, mint egy kutyát. A haragtól reszketve kiáltotta:

- Becstelen, nyomorult rágalmazó! Vond vissza az ocsmány hazugságot vagy agyonverlek!

Sattenfeld a rémülettől összecsuklott, mint egy bicska. A többiek felugrottak, hogy megnyugtassák Borkenhagent. Lefogták, hogy meg ne üsse Sattenfeldet.

- Engedjenek el, uraim! Ez a gazember megsértette a feleségemet, pedig ő olyan tiszta és ártatlan, mint a frissen hullott hó. Ez itt arra sem méltó, hogy Lena nevét a szájára vegye. Agyonverem, ha nem vonja vissza, amit az előbb mondott.

- Elment az esze, Borkenhagen? Nyilvános helyen vagyunk, nyugodjon meg! Elintézzük a dolgot, ahogyan az a mi köreinkben szokásos.

Franz ökölbe szorította a kezét.

- Kifelé, te aljas rágalmazó! - ordította.

Sattenfeld megpróbálta összeszedni magát. Rendkívül kellemetlen volt számára az összetűzés. Nem így képzelte a dolgot. Nem magát, hanem Romittent akarta Borkenhagen pisztolya elé állítani, most meg ő keveredett párbajba. Borkenhagen kitűnő lövő hírében állt, ő pedig távolról sem volt az.

- Még hallani fog rólam - préselte ki vértelen ajkai közül a szavakat.

Borkenhagen remegett dühében.

- Rendben. Tízig a Rajnai Udvarban leszek - sziszegte, és vette a kalapját.

Sattenfeld odakint hamar megnyugodott. A többiek körülvették, és az együttérzésükről biztosították, noha úgy érezték, végre azt kapta, amit megérdemelt. Miért nem tesz lakatot a szájára?

Franz Borkenhagen gyorsan felhajtott még egy pohár bort.

- Elintézem, hogy soha többé ne keverjen bajt a rágalmaival - mondta aztán vészjóslóan. - Hát semmi sem szent előtte? Nem szégyelli magát, hogy meggyaláz egy olyan tisztességes asszonyt, mint a feleségem? Kérem, holnap ugyenebben az időben gondoljanak arra, amit mondtam! Elintézem a fickót, mindegy, hogy én elesem-e vagy sem.

Ezzel vette a kalapját és a kabátját.

- Jöjjön, ügyvéd úr! Kérem, kísérjen el a szállodába. Azt hiszem, néhány fontos ügyet még meg kell beszélnünk.

Elköszönt az uraktól, és már indult is. Az ügyvéd követte…

XXI.

Este tíz óra lett, mire Franz Borkenhagen a hazatérésre gondolhatott. Sokáig elhúzódott megbeszélése a segédeivel. A párbajt másnap reggel nyolc órára tűzték ki, a Borkenhagen és Warnstetten közötti útelágazásnál álló nagy tölgyfánál. A legszigorúbb feltételekben állapodtak meg.

Időközben Franz minden eshetőségre felkészülve lediktálta az ügyvédnek a végrendeletét.

Ezután végre hazaindult. A hold ezüstkorongja magasan tündökölt az égen, sápadt fénybe borítva a tájat. Borkenhagen komoly tekintettel pillantott végig a békés környéken. Nehéz sóhaj szakadt föl a melléből. Vajon él-e még, amikor holnap a hold megint felkúszik az égre? Lenára gondolt, és egy forró könnycsepp gördült végig az arcán. Egy pillanatig sem kételkedett szeretett felesége tisztaságában, de Sattenfeld szavai felébresztették benne a régi kételyt. Lehet, hogy Lena valóban szerette Romittent, és miatta akarta eldobni az életét? Semmire sem vágyott jobban, mint hogy világosan lásson ebben a kérdésben.

De hogyan kaphatna választ? Kérdezze meg Lenát?

Emlékezetébe idézte a Romitten látogatása előtti beszélgetésüket. Már akkor szeretett volna választ kapni Lenától, de az asszony arra kérte: „Sohase kérdezz ilyesmit tőlem. Nézd, ha valóban szerettem volna valakit, vagy fájdalmat kellene okoznom, vagy hazudnom kellene. Akár így, akár úgy lenne, nagyon fájna nekem.” - Mintha most is a fülében csengene asszonykája gyengéd, könyörgő hangja, és maga előtt látta Lena nagy, komoly szempárját. Lena megmondaná az igazat, ha nekiszegezné a kérdést, de bizalmatlanságnak fogná fel a faggatózását, és ha aztán holnap értesülne a párbajról, akkor… Úgy döntött, nem kérdez semmit. Ha túléli a holnapi napot, talán akkor… akkor megkérdezi, szereti-e még azt a másikat. Akkor joga lesz rá, hogy feltegye ezt a kérdést, és Lena őszintén fog rá válaszolni.

Hirtelen forró szerelemmel gondolt a feleségére. Újra átélt minden percet, ami azóta telt el, hogy az oltár előtt a pap összeadta őket. Felidézte magában a szörnyű virrasztásokat Lena betegágya mellett, amikor jellemének minden durvasága feloldódott az asszony iránti aggódásban. Azután pompás napok következtek. Lépésről lépésre elérte, hogy felesége a bizalmába fogadja, és megengedje, hogy visszavezesse az életbe, mint egy beteg gyermeket. Mély, nehéz sóhaj hagyta el az ajkát. Most mindennek vége?

Gondolataiba merülve nem is érezte az idő múlását.

A park kapujához érve észrevette, hogy az apósa és a sógora lovagol vele szemben. Megállította a kocsit és kiugrott. A két férfi vidáman üdvözölte.

- Nem győztünk várni, már éppen hazaindultunk. A feleségedet bizony magára hagytuk. Azt hittük, a szállodában maradsz éjszakára Lena azt mondta mindenképpen megvár.

Franz odalépett hozzájuk.

- Legyetek szívesek, szállj átok le. Szeretnék veletek valamit megbeszélni - mondta nyugodt hangon. A holdfény ebben a pillanatban megvilágította az arcát.

A két férfi megijedt.

- Az ég szerelmére, Franz, csak nem vagy beteg? Történt valami? - tudakolták, és nyomban leugrottak a nyeregből.

Borkenhagen kissé odébb hívta őket, hogy a kocsis ne hallja, mit beszélnek, aztán elmesélte összetűzését Sattenfelddel.

Warnstettenék rémülten hallgatták. Az öregúr fáradtan nekidőlt az egyik fának. Nem volt még elég a szörnyűségből…? Most újabb rémség fenyeget? Honnan tudja egyáltalán Sattenfeld, hogy a lánya és Romitten között volt valami…?

Freddel együtt ő is szilárdan hitt Lena ártatlanságában. Jól ismerte a lányát és Romittent ahhoz, hogy akár egy pillanatra is kétségei legyenek. Sattenfeld feltételezése nyomorult rágalom, semmi több. De egyáltalán, hogyan került kapcsolatba Lena neve Romittennel?

Borkenhagent már nem érdekelik a két férfi. Hiszen várta a felesége. Szerette volna még egyszer a karjában tartani, mielőtt holnap talán végleg elbúcsúzik tőle. Még megkérte Warnstettent, hogy másnap minden eshetőségre felkészülve jöjjön át Borkenhagenbe. Meglehet, hogy szükség lesz a segítségére. Fred megígérte, hogy reggel ott lesz a tölgyfánál.

Ezután néma kézszorítással elbúcsúztak.

Néhány perc múlva Borkenhagen belépett Lenához a kis szalonba. Az asszony boldog mosollyal fogadta.

- Már attól féltem, haza sem jössz ma.

A férfi szíve vadul kalapált, amikor magához ölelte.

- Hazahajtott a vágy, hogy lássalak, Lenácska Nagyon fáradt vagy?

- Nem, egy cseppet sem.

- Akkor beszélgessünk még egy félórácskát! Kimondhatatlanul szomjazom a társaságodra.

A fiatalasszony elmosolyodott, de tekintetébe némi aggodalom is vegyült.

- Nagyon sápadt vagy, Franz. Kellemetlenség ért?

- Üzleti vesződségek, Lenácska.

- Téged is érhet ilyesmi? Úgy tudtam, az igazgatóid leveszik válladról a gondokat

- A legtöbbet igen. Az igazgatók derék, szorgos emberek, és mindent rendben tartanak. Néha azonban nekem is jut egy kis munka és idegeskedés. De erről most egy szót se többet! Mit csináltál, amíg távol voltam? - vonta maga mellé feleségét a díványra.

- Nem sok mindent. Lánykoromhoz képest bűnösen ellustultam. Először olvasni akartam, de nem ment. Feléd kalandoztak a gondolataim.

A férfi gyengéd csókot lehelt Lena ajkára.

- Rám gondoltál?

- Igen.

- És mi jutott eszedbe?

- Ami mindig. Hogy nem tudom eléggé kifejezni a köszönetemet a jóságodért és a szerelmedért.

- Ó, drágám! - A férfi szorosan magához ölelte Lenát. - Ha hirtelen meg kellene halnom - folytatta aztán csendesen -, úgy érezném, hogy gazdag és teljes életet éltem, mert te az enyém voltál.

Lena finom mozdulattal kisimított egy tincset a férje homlokából. Gyengédsége, mint mindig, most is visszafogott, inkább testvéri volt.

- Minden úgy lesz, ahogyan Isten akarja, de remélem, hogy még szebb, még teljesebb lehet ez az életünk.

- Ha Isten úgy akarja, akkor igen. Ugye, fájna, ha most meghalnék?

- De Franz! Ilyesmivel nem szabad játszani! Hogyne fájna? Elvégre életem részévé váltál, hozzám tartozol. Ha egy ilyen erős kötelék elszakad, az mindig fájdalmas. De ne beszéljünk többet ilyenekről! Tudod, hogy ijedős lettem, és sokszor álmodom szörnyűségeket.

- Igazad van, Lenácska. Beszéljünk vidámabb dolgokról…

Franz másnap már pirkadat előtt felkelt. Levelet akart írni Lénának arra az esetre, ha nem térne haza élve. Ezután csendesen odalopózott a felesége ágyához, és sokáig nézte az asszony arcát túláradó gyengédséggel. Csak a hajára lehelt egy forró csókot, hogy ne ébressze fel, aztán amilyen csendben jött, távozott.

Amikor Franz kocsija kigördült a parkból, Lena félálomban nyugtalanul a másik oldalára fordult. Aztán újra elaludt…

A nagy tölgyfánál Borkenhagent már várták a segédei, egy orvos és Fred Warnstetten. Franz átadta sógorának a Lénának szóló levelet. Ha meghalna…

Ebben a pillanatban megérkezett Sattenfeld kocsija is. A segédein kívül vele is jött egy orvos.

Az előkészületek gyorsan, a legnagyobb csendben történtek meg. A békítési kísérletet mindkét fél visszautasította.

Az ellenfelek elfoglalták a helyüket egymással szemben.

Néhány perc múlva Borkenhagen tüdőlövéssel feküdt a földön. Sattenfeldnek az alsó állkapcsát roncsolta szét a golyó. Franz azt akarta, hogy örökké maradjon rajta a bélyeg: gonosz rágalmazó.

Az orvosok a sebesültek körül tüsténkedtek.

Borkenhagen még eszméleténél volt, és kérdőn nézett az orvosra.

- Haza - szólalt meg azután szép halkan, és intett Frednek.

Sógora felugrott a lovára, és előresietett, hogy Lenát kíméletesen előkészítse, és utasítást adjon a sebesült fogadására.

Útközben találkozott az édesapjával, aki szintén Borkenhagen felé tartott. Az öreg elsápadt, amikor a fiára nézett, és meg sem merte kérdezni, mi lett a párbaj kimenetele.

Nyelve a szájpadlásához tapadt.

Az éjjel nem jött álom a szemére. Egyre haldokló feleségét látta maga előtt. „Te tetted! Te tetted!” -visszhangzott a fülében.

Fred anélkül, hogy lassított volna, röviden beszámolt apjának a történtekről. Szótlanul ügettek tovább Borkenhagen felé.

Amikor Lena felébredt, meglepődve hallotta a szobalánytól, hogy a férje már lement a gyárba. Franz meghagyta a személyzetnek, hogy ezt a felvilágosítást adják a feleségének.

Házasságkötésük óta most először fordult elő, hogy Franz ilyen hamar útra kelt. Miközben a komorna Lena haját fésülte, és előkészített egy kényelmes délelőtti ruhát, az asszony egyre csak férje esti szokatlan viselkedésén töprengett. Komoly teher nyomhatja Franz vállát, ezt nyomban megérezte. Talán veszteségek érték? Elhatározta, hogy amint hazajön, megkérdi tőle, mi a baj. Elvégre a gondjait is meg kell osztania a feleségével…

Gondterhelten ült a reggelizőasztalnál, amikor Fred és az apja befutottak, de azért örömmel üdvözölte őket.

- Már ilyen korán Borkenhagenben? Velem tarthatnátok, épp reggelizni készültem. Franz agyárban van, és egy kicsit egyedül érzem magam. Gyere, papa, ülj ide, Fred, te meg hozz egy széket! Csak kettőre téríttettem. Mindjárt hozatok még egy terítéket.

A bátyja azonban állva maradt.

- Hagyd csak. Lena, már reggeliztünk. Azt akarom mondani… Franz nemsokára itt lesz.

- Találkoztál vele?

- Igen, de nem a gyárban volt.

- Nem? - nézett föl a húga csodálkozva, majd hirtelen felugrott, és rémülten megragadta a testvére karját.

- Mi történt? Miért vagy ilyen… zavart? Hol láttad Franzot?

- A nagy tölgyfánál. Tudod… egy kis baleset… megsebesült.

Lena elsápadt, és a szívéhez kapott.

- Baleset a nagy tölgyfánál? Ilyen kora reggel? Hogy került oda Franz? És ti?

- Ne ijedj meg. Most nagy szükség van a nyugalmadra és a lélekjelenlétedre. Csupán néhány perc és itt lesz Franz. Gondoskodnod kell róla, hogy azonnal ágyba kerüljön.

Lena reszkető kézzel végigsimított az arcán.

- Miért hagytad egyedül, ha egyszer megsérült?

- Az orvos és Rönnicken báró vele van.

Az asszonyon úrrá lett a rettegés. Megragadta Fred vállát, és szinte keresztüldöfte a tekintetével.

- Párbaj? - kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon.

Fred képtelen volt hazudni.

- Igen - ismerte el megadóan.

- Miattam?

- Én… nem tudom.

- Ne hazudj, Fred! Miattam, igaz? Az öngyilkossági kísérletemet emlegette valaki, és ezt ő nem akarta eltűrni. Már a téli estélyeken ettől rettegtem. Ugye, Fred, így történt?

- Nyugodj meg! Reszketsz, mint a nyárfalevél.

- Mondd meg az igazat, Fred! Mondj el mindent, akkor majd megnyugszom.

- Megígéred?

- A szavamat adom rá.

- Nos, Sattenfeld tegnap a borozóban azt mondta, hogy Romitten a szeretőd, és te nem engeded, hogy megnősüljön. A férjed, aki az ügyvédjével egy elfüggönyözött kis fülkében ült, mindent hallott. Vadul rárontott Sattenfeldre. Aljas gazfickó, nyomorult rágalmazó - ilyeneket vágott a fejéhez, úgy kellett őket szétválasztani. Párbaj lett a dologból. Franz lövése szétroncsolta Sattenfeld alsó állkapcsát.

Lena holtsápadtan hallgatta a beszámolót, majd megremegett, és kétségbeesetten levegő után kapkodott.

- Megígérted, hogy megnyugszol, és értelmesen viselkedsz - mondta Fred.

A húga nagy nehezen kihúzta magát.

- És Franz? Vele mi történt? Él?

- Igen, de súlyosan megsebesült. Komoly tüdőlövést kapott.

Lena mélyet sóhajtott, majd leverten Fredre nézett.

- Én csak bajt hozok mindenkire, akit szeretek. Bárcsak belefulladtam volna a tóba! - fakadt ki.

A bátyja megcirógatta az arcát.

- Szedd össze magad, húgom!

Warnstetten, aki eddig szerényen meghúzódott a sarokban, most keservesen felnyögött.

- Az én bűnöm ez is! Az egyik szüli a másikat - mondta rekedten.

Lena erőt vett magán és odament hozzá.

- Mindnyájan esendő emberek vagyunk, én sem érzem magam bűntelennek. Esküszöm nektek, semmi becstelen nem történt köztem és Romitten között.

- Tudjuk, Lena, és Franz is meg van győződve az ártatlanságodról!

Az asszony nagyot sóhajtott.

- Ó, szegény Franz! Annyira szeretett! Hagyjatok most, magam szeretném előkészíteni az ágyát. - Ezzel kitámolygott a szobából.

Félóra múlva Borkenhagen már a saját ágyában feküdt. Elveszítette az eszméletét.

Lena megcsókolta férje sápadt kezét, és közben hullott a könnye, mint a záporeső.

Az orvos még egyszer alaposan megvizsgálta a sebesültet. Végül áthívta Lenát a szomszéd szobába, ahol Fred és az édesapja várakozott. A doktor nyíltan megmondta, hogy a sérült állapota reménytelen. Néhány óra, talán még egy nap, legfeljebb ennyi ideje lehet hátra. Meghagyta a család tagjainak, hogy ezt semmiképp se közöljék vele, ha visszanyerné az öntudatát. Az ilyen esetekben nincs segítség.

Fred és Warnstetten mély megrendüléssel fogadta a hírt. Lena furcsán nyugodtnak látszott, de testén borzongás futott végig.

- Hagyjatok magamra vele! - kérte reszkető hangon,, majd visszatért a betegágyhoz.

Csak nézte, nézte a férfi halottsápadt arcát. Nehezen, nagy-nagy erőfeszítések árán lélegzett,

Lena újra meg újra megfogta és csókjaival borította el a kezét. Maga sem tudta, mennyi ideig ült fájdalmába temetkezve. Tér és idő elveszítette számára a jelentőségét. Úgy érezte, minden e világi köteléktől megszabadult, azt az egyet kivéve, amely halálra sebzett férjéhez köti.

Végre megrezdült Franz szempillája. Körülnézett.

Lena fölébe hajolt és megcsókolta.

- Franz! Kedvesem!

A férfi arcán érezte a forró könnyeket.

- Lenácska, ne sírj! Hisz élek.

Az asszony gyorsan letörölte a könnyeit, és bátorítóan rámosolygott.

- Igen, drágám. Fájdalmaid vannak?

- Nem komolyak. Nemsokára minden rendbejön.

Lenát megrázta a férfi bizakodása. A legszívesebben

hangosan felkiáltott volna, de fegyelmezte magát. Egyetlen felhőnek sem szabad beárnyékolnia Franz utolsó óráit. Nem sejtheti meg, hogy kikerülhetetlen a vég. Szerelmet akart neki adni, amit mindeddig elmulasztott. Most szerette volna mindezt összesűríteni arra a néhány órára, ami férje életéből még hátra volt.

- Hát persze hogy rendbejön, kedvesem. Köszönöm, lelkem legmélyéből köszönöm, hogy kételkedés nélkül hittél nekem.

A férfi elmosolyodott, de azután elkomorult.

- Ezt meg kitől tudod?

- Fred mindent elmondott. Ugye, egyetlen percig sem hitted, hogy alapja lehet a rágalomnak?

- Tudom, hogy tiszta vagy, mint a nap. De… csak egy kérdés, Lenácska. Felelned kell rá, jogom van tudni. Mi volt közted és Romitten között?

Lena odaszorította arcát a férfiéhoz.

- Mindent hallani akarsz? Elmondhatok mindent?

- Igen, most már semmi tisztázatlan nem maradhat köztünk.

- Igazad van. Olvasnod kell a lelkemben, mintha nyitott könyv volna.

Kéz a kézben, arc az archoz simulva, így mondott el Lena mindent a férjének. Mesélt a Romitten iránt érzett szerelméről és a reményről, hogy minden szegénységük ellenére a felesége lehet. Elmondta, miként kényszerítette az apja váltóhamisítása bevallásával arra, hogy őt ne kosarazza ki. Nem hallgatta el a férfival folytatott, mindent eldöntő beszélgetését és a szerelmes búcsúcsókot sem, amely az első és az utolsó volt egyszerre. Ecsetelte, mennyire félt a házasságtól, és mennyire aggódott az édesanyja miatt. Azt is bevallotta, mekkora igazságtalanság volt tőle, hogy Franz szerelmét és jóságát gyötrelemnek érezte.

- De nem volt merszem hozzá, hogy feltárjam előtted a szívemet. így álltam az oltár elé veled, szinte tébolyul- tan a félelemtől. Aztán otthon halott édesanyám látványa fogadott. Összezavarodtak a gondolataim…. Égi jeladást láttam a történtekben, és valami benső hang hatására rohantam a víznek… És azután… de hiszen a többit már tudod. Hogyan ismertelek meg alaposabban, hogyan múlt el a félelem… Megszerettelek, és nyugalomra leltem melletted. Csak azért hallgattam el előled, mi történt köztem és Romitten között, mert nem akartam fájdalmat okozni, nem akartalak nyugtalanítani. Csak egyetlenegyszer találkoztam négyszemközt Romittennel, röviddel az elutazásunk előtt. Magam kértem rá, hogy viziteljen nálunk, nehogy félreértsd a távolmaradását. Hiszen éreztem, hogy sejtesz valamit korábbi kapcsolatunkról, és fájt a nyugtalanságod…

- Látod, Franz, ez minden, amit eltitkoltam előled. Azóta egyetlen szót sem váltottam Romittennel, csakis a te jelenlétedben. Kérlek, higgy nekem. Sokkal jobban szeretlek annál, semhogy fájdalmat okozzak neked.

Franz szemében áhítat csillogott, amikor felpillantott.

- Most már minden tiszta köztünk, Lenácska, most már mindent tudok. Amikor kimentettünk a tóból, és aléltan feküdtél az ágyadon, akkor a te boldogságod sokkal többet számított nekem, mint a magamé. Épp ezért szeretnék feltenni még egy kérdést. Esküdj meg, hogy erre is csak az igazat mondod, mint az előbb!

- Esküszöm.

A férfi égő szemmel nézte a feleségét.

- Boldogabb lennél, ha most azt mondanám, menj Romittenhez, és légy a felesége? Ha azt kérném, hogy ne légy rám tekintettel? Esküszöm, nem akadályoznám meg, ha menni akarnál. Az a fő, hogy te boldog légy. Kérlek, mondd meg az igazat!

Lena a szívére szorította a férfi kezét. Mélyen a szemébe nézett, és közben forró könnycseppek gördültek le az arcán.

- Melletted maradok, Franz. Sehol sem tudnék boldogságot találni úgy, hogy közben elrabolom a tiedet. Szeretlek, és a te boldogságod az enyém is.

A fiatalasszony igazat mondott. Ebben a nehéz órában tökéletesen elfelejtkezett Heinz Romittenről. Lelke minden rezdülése a férjéé volt, aki érte szenvedett. Szentül megfogadta magában, hogy ha Franz az orvos kijelentése ellenére mégis felépülne, szívé egyetlen gondolata sem téved többé ifjúkori ideálja felé. Úrrá akart lenni az érzésein, és tudta, hogy úrrá is lesz.

- Lenácska, drága kis feleségem! Köszönöm. Nem is tudod, milyen kimondhatatlanul szeretlek.

- De igen, Franz. Sosem találnék mást, aki ennyire szeretne, mint te. Igaz szívemből köszönök mindent - mondta az asszony, és reszkető ajkával megcsókolta a férfit.

Hosszú csend következett. Franz egyre nehezebben lélegzett. Lena a kezét simogatta, Borkenhagen pedig le nem vette a szemét ifjú feleségéről.

Egy idő után Lena észrevette, hogy a férfi tekintete elhomályosul.

Franz még egy szer magához tért.

- Csókolj meg, mielőtt elaludnék! - kérte.

Lena szenvedélyesen megcsókolta. Még tartott a forró hitvesi csók, amikor Borkenhagen elveszítette az eszméletét. Ez a csók volt az utolsó, amit magával vitt az örökkévalóságba.

Franz Borkenhagen aznap este meghalt anélkül, hogy visszanyerte volna az eszméletét.

Romitten Fredtől értesült a történtekről. Magánkívül volt a fájdalomtól, amiért Sattenfeld arra vetemedett, hogy bemocskolja Lena becsületét.

Még aznap bejelentkezett a miniszterelnökhöz, és mindent elmesélt neki, ami közte és Lena között valaha is lejátszódott. Elmondta, hogy Sattenfeld gonoszul eltorzította kettejük kapcsolatát.

A miniszterelnök már jóval korábban értesült a párbajról, arról viszont sejtelme sem volt, mi lehetett az oka. Sietve együttérzéséről biztosította a barátját, és megígérte, hogy minden lehető módon támogatni fogja az özvegyet. Feleségével együtt részt vett a temetésen, és a házaspár hamarosan módját ejtette, hogy meglátogassa Lenát. A társaság ezt úgy fogta fel, hogy a miniszterelnök Lena tisztessége mellett voksolt. Minden jóakaratú ember sietett követni a magas rangú férfi példáját.

Lena jó híre maradéktalanul helyreállt. Ráadásul mindazok, akik szemtanúi voltak a végzetes összezördülésnek, elítélték Sattenfeldet.

A jó társaság most egyszerre rosszindulatú rágalmaknak könyvelte el a Sattenfeld-szalonban évek óta keringő pletykákat.

A rágalmazó elnyerte méltó büntetését. Borkenhagen előre megmondta, hogyan akarja örökre megbélyegezni. Sattenfeld valóban igen súlyos büntetésben részesült. Az egyébként is csúnya seb egy megmagyarázhatatlan vérmérgezés következtében elmérgesedett. Sattenfeld nyelve felpuffadt, és néhány nappal a párbaj után szörnyű kínok közt lelte halálát.

Gonosz rágalmazókat nem mindig ér utol a jól megérdemelt büntetés. Sattenfeld esetében mindenki istenítéletnek tekintette a dolgot.

Romitten csak Sattenfeld felgyógyulására várt, hogy most már ő kényszeríthesse pisztolya elé a gazfickót. A rágalmazó halála azonban felmentette a bosszúállás lovagias kötelessége alól.

Sattenfeldné és Meta hamarosan elhagyta a várost. Lehetetlen helyzetbe kerültek, és nagyon nehezen viselték azt a sorsot, amit ők hívtak ki maguk ellen.

Borkenhagen a végrendeletében Lenát tette meg általános örökösének. A gyárigazgatók a helyükön maradtak. Azt a tőkét, amit Franz a Warnstetten-birtok felvirágoztatására az apósának adott kölcsön, Fred megtarthatta ajándékba. Néhány arra érdemes alkalmazott és a személyzet egy-egy tagja is kapott valamit, egyébként minden Lenára szállt.

A temetés után Fred átadta a húgának Franz levelét. Lena mély megrendüléssel és fájó szívvel olvasta a sorokat.

A levél így szólt:

„Forrón szeretett Feleségem!

Egy becstelen gazember bemocskolta a jó híredet. Megyek, hogy megküzdjek érted. Nem tudni, meghalok-e vagy sem. Csak azt tudom, hogy bízom benned, ahogy az irántad érzett szerelmemben. Akkor kapod meg ezt a levelet, ha elesem a párbajban, így ezek a sorok egy halott végakaratának tekinthetőek. Lenácskám, volt néhány dolog az életemben, amit ebben az órában szívesen kitörölnék belőle. Mielőtt feleségül vettelek, olyan életet éltem, amelyben csak az élvezetek lelkiismeretlen hajszolásának jutott hely. Te tanítottál meg arra, hogy sok szebb és magasztosabb dolog is van, mint a gyönyör kérgetése. Amióta az enyém lettél, rájöttem, mennyi mindent kell jóvátennem. Ha a rágalmazó fegyvere eltalál, akkor az néhány régi vétek kiegyenlítése lesz csupán. Mindezt azért írom, mert attól félek, határtalan érzékenységedben még magadat vádolnád a halálomért…

Mindent nekem adtál, amit csak lehetett. Tudom, hogy szívből meg fogsz gyászolni. Tartottam tőle, hogy a szíveddel valaki mást ajándékoztál meg, de mindig úgy éreztem, hogy egy napon majd én is elnyerem a szerelmemmel. Ha úgy hozza a sors, meghalok, de mindaz, amit tőled kaptam, felejthetetlen. Köszönet érte. Ha a szíved Romittené, akkor azt kívánom, légy boldog vele. Illetek egymáshoz. Ezt tekintsd végakaratomnak.

Nehéz ezt kimondanom. Életem legnehezebb cselekedetei közé tartozott, hogy ezt most leírtam. Nem kell szégyenkezned miattam. Aki képes magát legyőzni, csak az a talpig férfi.

Minden jót, drágám! Tartozol nekem annyival, hogy boldog légy, ezt sose feledd!

Holtig hű férjed,

Franz”

Már a második nyár köszöntött be Borkenhagen halála óta. Lena kint ült a virágdíszbe öltözött teraszon, és álmodozva fürkészte a messzeséget.

A nagy meleg volt az oka, hogy most először levetette a gyászruhát, és szellős, fehér ruhát öltött. Komolysága ellenére az arca selymesen fiatalnak, csaknem kislányosnak látszott.

Franz halála óta alig mozdult ki Borkenhagenből. Még a bátyja esküvőjéről is távol maradt.

Fájt volna emberek közé mennie.

Vendégeket is ritkán fogadott. Heinz Romitten nem merte felkeresni, pedig vágyakozva állandóan csak rá gondolt. Egyetlenegyszer futott össze vele az erdőben. Ott álltak egymással szemközt, de a férfi álmai asszonyát a fekete ruhában és a szomorú szemével komornak, már-már idegennek találta. Látszott Lénán, hogy még mindig őszintén gyászolja a férjét, noha már csaknem egy esztendeje meghalt. Az asszony egyetlen szó nélkül el akart menni Romitten mellett, de Heinz fájdalmasan a nevét kiáltotta. Lena összerezzent, és lelassította a lépteit. Megrázta a fejét, és fekete ruhájára mutatott. Heinz megértette a jelzést.

- Lena, türelmesen várok, amíg hívsz - mondta halkan, és már ment is tovább.

Most már csaknem két év telt el Franz Borkenhagen halála óta, de Lena csak nem hívta. Lelke mélyén még nem tudott elszakadni a férjétől, még nem jutott eszébe a saját boldogsága…

Warnstettenben eközben igencsak vidámra fordult az élet. Käthe derűje valósággal beragyogta az ősi birtokot. Az esküvő után pontosan egy esztendővel megérkezett a trónörökös is. A kis lurkó hamar megtanulta, hogyan csavarja az ujja köré a nagyapját, pedig Warnstetten atyai érzéseiből a saját gyerekei nem sokat tapasztalhattak annak idején.

Lena még mindig ott ült ábrándozva a teraszon, amikor egy hirtelen bekanyarodó kocsiból habos világoskék nyári ruhában viruló fiatalasszony bukkant elő nagy kacagással.

A következő percben Käthe Warnstetten boldogan ugrott a sógornője nyakába.

- Na végre! Csakhogy levetetted azt a szörnyű gyászruhát! Végre nem kell könyörögnöm. Szeretnélek megszöktetni, drágám. Át kell jönnöd Warnstettenbe, ma ugyanis nevezetes nap köszöntött ránk.

Lena mosolyogva nézett életvidám sógornője pirospozsgás arcába.

- Azért csak nyugodtan vegyél levegőt, Käthe. Miért olyan nevezetes ez a nap?

- Augusztus nyolcadika van!

Az asszony csak a fejét rázta.

- Ez a dátum nem mond nekem semmit.

Käthe szemrehányóan összecsapta a kezét.

- És még te lennél jó nagynéni? Nyolcadika van! A kicsi április nyolcadikén született, tehát ma négy hónapos.

Lena elnevette magát.

- Minden hónapban megünneplitek a kis trónörökös születésnapját. Nem sok ez egy kicsit?

- Á, dehogy! Egy ilyen kis tündérnek, mint a miénk, naponta meg kellene ülni a születésnapját.

- Azért az nem volna túl jó. Napi egy esztendőt öregedne, és ma már matuzsálemi korban lenne.

Käthe felnevetett.

- Ugyan menj már, ne légy olyan savanyú! Gyere, végy kesztyűt, kabátot! Viszlek magammal így, ahogy vagy. Fred már keveri is a bólét, az erdőben még találtunk egy kis epret. Odahaza mindenki rád vár.

- Csak elrontanám a hangulatot.

Käthe letelepedett a szék karfájára, és komolyan nézett a sógornőjére.

- Szégyelld magad! Hogy gubózhat be valaki ennyire egy ilyen örömtelen életbe? Ha a férjed ezt látná, magánkívül lenne a méregtől. Két éve úgy élsz itt, mintegy apáca Az élet szép, és odaát, az erdőn túl egy hűséges szív csak érted dobog. Maga Isten tette szabaddá előttetek az utat, hogy végre összetartozhassatok. Igencsak rosszul teljesíted Franz végakaratát, mondhatom. Ő azt kívánta, hogy boldog légy. Vedd már végre a bátorságot, és nyújtsd ki utána a kezedet! Az élet olyan rövid, minden napot ki kell használni. Szedd össze magad, és hagyd abba az erőtlen merengést! Arra sem gondolsz, mennyire szenved szegény Romitten? Mindennap, minden percben azt reméli, hogy végre jelt adsz neki. Vagy talán már nem szereted?

Lena szeméből könnycseppek buggyantak elő.

- Már hogy ne szeretném? Csak félek a boldogságtól.

Käthe nagyot nyelt. A legszívesebben együtt sírt volna a sógornőjével, de erős maradt, és nevetve felhúzta Lenát a székből.

- Na gyere, te oktondi! Majd én ki gyógyítalak ebből az átkozott búskomorságból. Az édesapád és Fred egyre csak azt hajtogatja, hogy legyek veled kíméletes. Csakhogy most már elég volt. A végén még zárdába hajszolunk a nagy kíméletességünkkel - fejezte be, majd energikusan csengetett a szobalánynak.

- Marié, kérem, hozzon kesztyűt és kalapot a nagyságos asszonynak. De gyorsan ám!

Lenának nevetnie kellett.

- Mondhatom, te aztán jól elbánsz velem.

- Igenis, méghozzá a legcsekélyebb kímélet nélkül. Csipkerózsika, ébresztő!

Lénának engedelmeskednie kellett. Maga sem tudta, hogy történt, de hamarosan Käthe kocsijában ült.

Warnstettenben nagy örömmel fogadták a hölgyeket. A nagypapa jött elöl, karján a trónörökössel, aki mulatságosan gőgicsélve üdvözölte a nagynénjét.

Fred előbb lopva összekacsintott a feleségével, majd abba a szobába vezette a húgát, ahol annak idején búcsút vett Romittentől.

- Menj csak be, mi is rögtön jövünk - mondta, aztán betuszkolta a testvérét, majd becsukta mögötte az ajtót.

Lena körülnézett a szobában, amelyet erre az alkalomra pompás virágdíszbe öltöztettek. Ám nem ez volt, amitől földbe gyökerezett a lába.

Az ablaknál ott ült Heinz Romitten, aki azonnal rémülten felpattant, amint meglátta Lenát.

Néhány pillanatig szótlanul néztek egymásra, majd a férfi eszmélt elsőként.

- Te itt? Én nem tudtam… Fred hozott ide…

- Engem meg Käthe. Valósággal kirángatott Borkenhagenből. Én sem tudtam… - Elakadt a szava.

A férfi szemében izzó vággyal nézte.

- Mindennap vártam, hogy hívsz. Miért gyötörsz? Már nem szeretsz?

Lena a füle mögé simított néhány hajtincset. Remegve, szerelmes szívvel állt a férfi előtt. Végre halkan megszólalt.

- Hívni nem tudlak. Ha magadtól nem jössz…

Heinz közelebb lépett, és szenvedélyesen átölelte.

- Itt ezen a helyen búcsúztunk el egymástól. De most már megtartalak. Mindörökre!

Az asszony mosolyogva bólintott. A férfi megcsókolta, és izzó ajka felébresztett Lénában minden halottnak vélt szenvedélyt. Sokáig álltak némán, egymást átkarolva

- Végre az enyém vagy! - mondta aztán Heinz. - Végre ránk köszönt a boldogság, drágám. Soha többé nem hagyom elszökni.

Lena odasimult a férfihoz.

- Megint meg kell tanulnom boldognak lenni.

- Ez igazán nem lesz nehéz - nevette el magát Heinz. - Majd együtt megtanuljuk.

Kis idő múlva, amikor a két szerelmes még mindig összefonódva állt a szoba közepén, egy szőke fej jelent meg az ablakban, aztán egy mosolygós, világoskék szempár nézett be a szobába. A következő pillanatban már el is tűnt a csintalan kukucskáló, de csak azért, hogy karján a kisfiával benyisson az ajtón. Szabad kezében virágcsokrot lengetett.

- Gratulálunk mind a négyen - kiáltotta vidáman.

Käthe nyomában Fred és Warnstetten is benyomult a szobába. Romitten és Lena mosolyogva megfordult.

- Összeesküvők! - szólalt meg először Lena.

- Na hiszen! - nevetett Käthe. - Ha én nem segítettem volna a gondviselésnek, akkor öregasszony lett volna belőled, mire megváltod szegény Romittent a további szenvedéstől. Márpedig az ilyen kínlódást keresztény ember képtelen tétlenül nézni.

Heinz boldogan kezet csókolt az asszonynak.

- Ezer köszönet!

Az ifjú Warnstettenné minden különösebb teketória nélkül megcsókolta a férfit.

- Szervusz, sógor!

- Szervusz, drága sógorasszony!

Warnstetten odalépett a lányához.

- Ugye, most már minden jóra fordul?

- Igen, apám.

Fred ekkorra már tele is töltötte a poharakat bóléval.

- Éljen mindaz, amit szeretünk!

Lena és Romitten koccintott. Amikor találkozott a tekintetük, szemükben újra megcsillant a régi fény. Végre lezárult a múlt.

Lena mindörökre megőrizte jó emlékezetében az első férjét, de lassan az igazi boldogságot is megismerte.

VÉGE

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Hedwig Courths-Mahler: Lena Warnstetten

© Bastei-Verlag Gustav H. Lübbe GmbH & Co.

Bergisch Gladbach

Hungarian translation © Maros Magdolna

Fordította: MAROS MAGDOLNA

ISBN 963 296 524 8

ISSN 1216-2140

Bastei Budapest Kiadói Kft.

1539 Budapest, Pf. 629

Szerkesztőség: 1088 Budapest, Bródy Sándor u. 30/b

Telefon: [phone]

Felelős kiadó: a kft. ügyvezetője

Felelős szerkesztő: Simonits Erzsébet

Műszaki szerkesztő: Spolarich Miklós

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt.

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 3528-49.01

Készült Debrecenben, a 2002. évben

---