A gazdagságért szerelmét is feláldozó Marianne és a tiszta szívű Käthe történetét beszéli el. Tízévi távollét után hazatér a férfi, aki egykor főszerepet játszott Marianne életében, és fellángol a régi szenvedély…

A Szeret, nem szeret…? hőse, a fiatal Bussa számára elérhetetlennek tűnik a boldogság, miután megtudja, hogy a rajongva szeretett férfi szíve egy színésznőért dobog…

Hewig Courths-Mahler

A wollini nővérek

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Hedwig Courths-Mahler: Seine Frau

© Bastei-Verlag Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co. KG

Bergisch Gladbach

Fordította: KISPÁL ANDREA

I.

Marianne Limbach lassan sétált a Wollinból Ressdorfba vezető kocsiút mellett kanyargó, keskeny ösvényen. Egyik legelegánsabb ruháját viselte: egy légiesen könnyű és csinos, ám nem éppen erdei sétára való darabot.

Az asszony általában sok ékszert hordott, és szeretett kiöltözni. Meg is tehette, hisz fiatal volt és szép, ráadásul olyan gazdag emberhez ment feleségül, hogy a pénz nemigen számított nekik. Fiatal lányként mindig az volt a célja, hogy jólétben éljen, máskülönben annak idején nem kellett volna eltitkolnia érzelmeit, hanem hű maradhatott volna a csinos, érdekes és oly vonzó Hans Ressdorfhoz, és nem kelt volna egybe - no igen - a szívének egy csöppet sem kedves férfival. Akkoriban sokat tépelődött a dolgon, még egy kicsit sírt is, és legalább nyolc napig nagyon szerencsétlennek érezte magát.

Ha Hans Ressdorf csak fele olyan gazdag lett volna, mint Kurt Limbach, akkor bizonyosan mellette marad, de hát… Nem, teljességgel lehetetlen volt. Pedig nehezére esett a kedves fiúnak csalódást okoznia, főleg miután kiderült, hogy a bácsikája öreg napjaira még egyszer megnősült, és így Hans nem örökölt semmit.

Ez nem sokkal azután történt, hogy a wollini parkban örök hűséget fogadtak egymásnak, szerencsére azonban a kisasszonynak volt elég lélekjelenléte, és azt kérte a férfitól, tartsák titokban az eljegyzést. Amikor aztán Hans nagybátyjának örököse született, és ezzel minden reményük elveszett, akkor kellett csak igazán észnél lennie.

Hogy is gondolhattak volna házasságra? Hansnak nem volt semmije, csak egy düledező ősi kastélya, ahol még az egerek is éhen haltak. És Marianne? Ő otthon is reggeltől estig csak a panaszkodást hallgatta a nehézségek miatt. Szülei elszegényedtek, Wollin, az apai birtok a csőd szélén állt, a hitelezők pedig el akarták árverezni, hogy a pénzükhöz jussanak.

És akkor jött Kurt Limbach, a nagyvárosi milliomos, hogy szemrevételezze Wollint, és esetleg meg is vegye. A férfi menthetetlenül beleszeretett a kisasszonyba, és feleségül kérte.

Mi mást tehetett volna Marianne? Hisz oly kimondhatatlanul félt a szegénységtől, no meg persze sajnálta a szüleit és a kishúgát is. Nem volt tehát más választása, kiadta Hans Ressdorf útját, és Limbach asszony lett belőle. Mindez tíz éve történt.

A szülei így nem jutottak koldusbotra, és békésen élhettek halálukig megszokott, gondtalan körülményeik között, Käthe pedig - nyolc évvel fiatalabb testvére - még ma is velük lakik Wollinban.

Marianne élete szerencsésen alakult, elégedett és boldog lehetett. Persze a jó Kurt kissé unalmas volt, és olykor nehezen viselte el rendíthetetlen, lángoló szerelmét, amelyet általában túl hevesen hozott felesége tudomására. Az asszony ugyanakkor örömét lelte abban, ha valami vagy valaki után sóvároghatott. Eleinte még álmodozva gondolt Hans Ressdorfra, és komolyan bebeszélte magának, hogy nagyon szereti.

A férfi annak idején haragtól és fájdalomtól űzve elhagyta ősei rozoga kastélyát, és elindult a nagyvilágba. Marianne úgy tudta, a tengerentúlon próbált új életet kezdeni. Ha Limbach asszony teljesen őszinte akart lenni önmagához, be kellett vallania, hogy Hans hosszú évekig eszébe sem jutott. Tíz év nagy idő, főleg ha az ember szép, gazdag, ünnepelt és imádott, mindezek ellenére előző este mégis a férfiról ábrándozott, és úgy érezte, sohasem felejtette el. Újból úgy ékesítette fel magát a régi szerelemmel, mely egykor tizenkilenc éves lényét megszépítette, akár egy gyönyörű estélyi ruhával, miközben kacéran azt vizsgálgatta, illik-e az arcához. Ah, hisz huszonnyolc évesen sokkal igézőbb, mint valaha! Ezt pontosan tudta, és nagyon szerette volna kipróbálni, milyen hatással van asszonyi szépségének teljes virágzásában egykori kedvesére.

Egy évtizednyi távollét után a férfi újra visszatért hazájába. Diesterfeld úr, a környék élő krónikása előző nap a vacsoránál mesélte a nagy újságot. Az asztal fölött szólt át az asszonynak:

- Mit szól hozzá, nagyságos asszonyom, az „elveszett” Ressdorf megkerült!

Diesterfeld fontoskodva ecsetelte, miszerint Hans éppoly szegény ördögként tért haza, mint ahogy elment. Meglehetősen ágrólszakadtnak látszik, és két hete ismét az omladozó kastélyban lakik, ahol eddig a család hűséges szolgálója, az öreg Gottfried élt a feleségével.

Marianne Limbachon kellemes bizsergés futott végig. Ressdorf hazatérése érdekes eseménynek számított kényelmes jólétének csendes napjaiban. Azt pedig, hogy volt udvarlója már tizennégy napja otthon van, és még nem látogatott el hozzájuk, két dologgal lehetett magyarázni: még mindig szereti egykori menyasszonyát, vagy pedig nagyon haragszik annak hűtlensége miatt.

Mindenképp ki kell derítenie, mi tartja vissza a férfit tőle és Wollintól, ahol korábban oly sokszor és szívesen időzött. Csábítóan kicsinosította magát, majd egyik új, Párizsból hozatott tavaszi ruháját vette fel, külön erre az alkalomra. Ebben a pillanatban tehát épp Ressdorf kastélya felé tartott.

Azzal az ürüggyel indult el otthonról, hogy Käthe elé megy, akinek a wollini tejgazdaságban kellett a haszonbérlővel valamit elintéznie. A majorhoz vezető út meglehetősen közel haladt a ressdorfi kastély mellett, és Marianne szinte még magának sem merte bevallani, hogy egy kicsit játszani akart a tűzzel. Igencsak unalmasan teltek ugyanis a napok Wollinban. Legutóbbi kalandját, a közeli állomáshely egyik csinos lovaskapitányát éppen akkor helyezték át, és így elkerült a közeléből.

Az asszony szíve úgyszólván szabad volt, Hans pedig eséllyel pályázhatott a kegyeire. Mindazonáltal, enyhe borzongás futott végig rajta annak hallatán, hogy Ressdorf szegényesen néz ki, mivel a rosszul öltözött embereket mindig is kellemetlennek találta. Persze az is igaz, hogy Diesterfeld örökké túlzott. Hisz Ressdorf ura mindig is szegény volt, az öltönyeit régebben sem a legjobb szabónál varratta, ennek ellenére nagyon jól festett bennük.

Limbachné mélyen gondolataiba merülve lépkedett a keskeny kis gyalogúton. Barna, arany ló szempillákkal ékes szeme kutatóan pillantott körül. Közel járt céljához, a fák zsenge májusi lombja közül ugyanis olykor-olykor elővillantak a vár szürke falai.

Végül elért egy másik ösvényhez, mely közvetlenül a kastélyhoz vezetett. Egy darabig tanácstalanul álldogált ott, majd eltökélten felszegte az állát. Szemével még egyszer végigpásztázta az erdőt, ám valami visszatartotta attól, hogy rálépjen a kastélyhoz vezető útra. Hirtelen visszahőkölt, és szinte földbe gyökerezett a lába: néhány lépésre tőle egy ember állt a fának támaszkodva, és őt nézte.

A férfi meglehetősen magas volt, sudár, izmos testalkatú, markáns arca pedig a friss levegőtől és a napsütéstől kissé lebarnult. Jellegzetes vonásait, kemény, hegyes állát, egyenes orrát és mélyen ülő szemeit puha nemezkalap árnyékolta be, mely nem volt sem új, sem elegáns. Jó szabása ellenére szürke lódenöltönye is hasonlóan nézett ki, viselője mégis előkelő benyomást keltett.

A fiatalember még azelőtt észrevette Mariannát, hogy az ránézett volna, így megfigyelhette a tétovázását. Hans tehát ennyi év után újra megpillantotta egykori szerelmét. Mintha távoli villámcsapás fénye cikázott volna végig az arcán, majd gunyoros mosoly kezdett játszadozni a szája körül. Mire a nő ráemelte tekintetét, vonásai kisimultak és megmerevedtek, miközben hűvösen mérte végig az előtte álló csinos hölgyet. Leengedte összefont karját, a kalapjához nyúlt, és némán meghajolt.

Marianne hirtelen elpirult. Ez jól állt neki - a férfi ismerte arcának gyors színváltását, mely könnyen izgalomba hozható természetről árulkodott. Egykoron, ó, mily elragadtatva figyelte a színek eme játékát, és természetesen mélyen érző szívet sejtett mögötte. Akkor azonban még Marianne von Wollinnak hívták az asszonyt, akkor még szerette, és eszményképét látta benne.

Milyen fiatal és ostoba volt annak idején! Most mindez hidegen hagyta, azt viszont nem tagadhatta, hogy Limbach asszony elragadóbban néz ki, mint valaha. Ennek ellenére nem állt szándékában a régi ismeretséget felújítani és tovább folytatni. Azt remélte, hogy a köszönését fogadva Marianne némán továbbmegy, de tévedett. Megállt, és kacér pillantással nézett a szemébe.

- Hans Ressdorf! Tényleg maga az? Végre visszatért hát hazájába! - szólt lágy hangon.

A férfi könnyedén meghajolt.

- Megtiszteltetés, hogy üdvözölhetem, nagyságos asszony.

Még mindig haragszik, gondolta a nő, és még igézőbben mosolygott. Szelíd szemrehányással a hangjában így folytatta:

- És ennek a találkozásnak itt kell történnie az erdőben, majdhogynem az utcán? Csak tegnap este tudtam meg Diesterfeld úrtól, hogy pontosan tizennégy napja itthon van.

Hans gúnyos mosolyra húzta a száját.

- Úgy látom, Diesterfeld úr még mindig nagyon jól értesült embertársai viselt dolgairól. Igen, így van, már két hete megint Ressdorfban vagyok.

- És meg sem látogatott bennünket - jegyezte meg Marianne duzzogva.

- Nem feltételeztem, hogy kívánatos lenne a látogatásom. Egyébként még senkinél sem jártam, és nem is áll szándékomban, egyelőre legalábbis nem.

Szerencsétlen ember, szeretné eltitkolni a szegénységét. Milyen nehéz lehet az élete! Az asszony együtt érzőén pillantott a férfi érdekes, markáns arcába, és kedvesen azt mondta:

- De velünk kivételt kell tennie, Ressdorf úr. Wollin mindig is az ön második otthona volt.

A férfi sötét pillantással nézett Mariannéra, és vészjóslóan ráncolta a homlokát. Tényleg veszi a bátorságot, és arra emlékezteti, mit jelentett neki egykor Wollin?

- Időközben néhány dolog megváltozott, nagyságos asszony - közölte hűvösen. - Ha jól hallottam, a szülei meghaltak, és a mostani tulajdonost, az ön férjurát nem ismerem. Mit keresnék akkor önöknél?

Marianne közelebb lépett. Kellemes illat áradt a ruhájából, miközben szépen kipirult arca szinte hozzáért Hans arcához.

- És én, Hans, én nem vagyok Wollinban?

A férfi egy pillanatra összeszorította a száját, hogy elnyomja gúnyos mosolyát.

- Ön biztosan talál jobb elfoglaltságot is, mint hogy egy fáradt vándorra pazarolja az idejét - mondta fagyosan.

- Ó, nem szabad így beszélnie, Ressdorf úr! - kiáltotta Marianne szemrehányóan.

- Dehogynem, nagyságos asszony, én nem szolgálhatok valami jó társasággal. Komoly, csendes férfi lettem, akitől sok mindent elvett az élet, habár adott is egyet s mást. Nem vagyok alkalmas egy ilyen szép hölgy szórakoztatására.

A nő nem vette észre a keserű felhangot, és kedves mosollyal nyugtázta a bókot.

- Erről azonban magam szeretnék meggyőződni, hisz biztosan érdekes dolgokat tudna mesélni az utazásairól.

- Olyan sokat, mint ön vélhetőleg gondolja, egyáltalán nem utaztam.

- De hát Amerikában volt, nem?

- Igen, de Amerikába ma már bárki eljuthat! Semmi újat nem tudok róla mondani, és az életem is meglehetősen unalmasan zajlott. Dolgoztam, ez azonban csak nekem érdekes, másnak nem.

- Dehogynem, engem is érdekel - felelte az asszony gyorsan, miközben egyre dühösebb lett a férfi szenvtelensége miatt. - Hans, miért olyan hűvös és tartózkodó? Hát már elfelejtette, mi kötött össze minket egykor?

Ressdorf egy pillanatra kijött a sodrából.

- Nem, nem felejtettem el semmit - szólt nyersen.

A nő szíve felujjongott. Szereti, még mindig szereti őt, s hűvösségével csak a vonzalmát akarja leplezni. Kérőén kinyújtotta felé fehér, gyűrűkkel ékesített kezét.

- Hans, ne haragudjon már rám tovább, csak mert kettőnk helyett is okos voltam! Biztosan nagyon nehéz élete lehetett odakint, de gondolja csak meg, ha még én is magára akaszkodom, mennyivel küzdelmesebb lett volna a létért vívott harc. Köszönettel tartozik nekem, hogy nem hátráltattam. Ha nem tévedek, nem lelte meg a boldogságot, amit keresett.

A férfi arca keservesen megvonaglott, pillantása azonban nyugodt maradt.

- A boldogságot? Nem, nem találtam meg. Talán nem is létezik a számomra.

Marianne felsóhajtott.

- Bárcsak segíthetnék önnek! Istenem, micsoda nyomasztó gondolat, hogy én ilyen dúsgazdag vagyok, mialatt ön… Ó, Hans, szörnyű, milyen igazságtalanul osztja el az élet a javakat.

- Nyugodjon meg, nagyságos asszonyom, egyáltalán nem bánt a szegénység, ennek a boldogságomhoz semmi köze - válaszolta Ressdorf.

Marianne bizonytalanul nézett rá. Különös, de a férfi egyszerre derűsnek és büszkének látszott, miközben töretlen életerőt sugárzott. Ah, micsoda érdekes ember! Régen is kedves, jóvágású fiú volt, ám most - most olyan ember lett, aki minden nő szívét képes meghódítani. Marianne korábbi tisztelői közül egyik sem léphetett a nyomába, még szegényes öltönye ellenére sem.

Vajon még mindig olyan izzóan gyengéd tudna lenni, mint régen? Az asszony akaratlanul eljátszott a gondolattal, mely megpezsdítette a vérét, miközben a tekintete minden szónál ékesebben beszélt. Ezt a férfi is észrevette, mire a pillantása újra szigorú és hűvös lett. Eszébe jutott, hogy néhány nappal ezelőtt, amikor egy borozóban ült a városban, a tisztek Limbachnéról beszéltek. Azt hallotta tőlük, hogy az asszony szíve boldogtalan, mivel legutóbbi szerelmét, Tattenbach lovaskapitányt áthelyezték. Akkor keserű gúnnyal gondolt arra, hogy hajdani szerelme olyan asszony lett, aki szeretet nélküli házassága unalmát kalandokkal próbálja elűzni. Ráadásul mostani viselkedése is azt mutatja, igencsak szeretne a régi emlékekre egy szép új pántlikát kötni. A fiatalember elhatározta, nem megy el Wollinba.

- Akkor tehát eljön hozzánk? - kérte Marianne. - Nagyon szeretném, csak az emberek miatt is. Diesterfeld már azon gúnyolódik, hogy még nem járt nálunk, és a férjem is csodálkozva mondta minap nekem: „Úgy tudom, Ressdorf úr jó ismerősötök volt. Miért nem nézett akkor még mindig felénk?” Régi barátságunkra tekintettel kérem, látogasson meg mihamarabb bennünket, különben, nos bizonyára megérti… A férjem esetleg gyanút foghat.

Hans rosszkedvűen szorította össze ajkait, a nő tolakodó viselkedése nem tetszett neki. Láthatólag nem vallotta be férjének a korábbi kapcsolatait. Ez azonban nem az ő dolga, és nem akart kényelmetlenséget okozni magának.

- El sem tudom képzelni, mi módon fogna gyanút a férjura. Mivel egyelőre nem tervezek sehová sem látogatást, nem tűnhet gyanúsnak, hogy Wollinba se megyek.

- De el kell jönnie, egyszerűen nem hagyom, hogy remeteként eltemesse magát Ressdorfban! - kiáltotta az asszony duzzogva.

Ebben a pillanatban egy fiatal lány éneke hangzott fel közvetlen közelről:

„Ki örömmel járja az erdőt,

azt vígan kíséri a nap sugara.”

Marianne Limbach gyorsan néhány lépést hátrált, arcán kelletlen kifejezés jelent meg.

- Itt jön a húgom. Éppen elé indultam, a tejgazdaságban járt - magyarázta izgatottan.

Hans Ressdorf felfigyelt a dalolásra. Ugyanezt a dallamot hallotta két órával ezelőtt az erdőből, ez űzte ki a szabadba. Akár a kikeleti varázslat, úgy érintette meg a szívét ez a meleg, kellemes hang. Hirtelen ráébredt, mily csodálatos a tavasz az erdőben, céltalanul kószált ide-oda, miközben hagyta, hogy az erdő varázslata és a május pompája beborítsa.

Most pedig újból hallja ezt a szép éneket, és Marianne azt mondja, hogy a daloló lány a testvére. A fiatalember csak homályosan emlékezett egy nyurga, körülbelül tizenkét éves, szögletes mozgású, hosszú copfos kamaszra. A kép, mely emlékezetében élt, egyáltalán nem illett ehhez a hanghoz, így hát várakozásteljesen nézett felé.

Käthe nemsokára ki is lépett a fák közül, mire Ressdorf szeme meglepetten csillant fel. A kis vadócból vonzó, bájos ifjú hölgy lett! Nem volt olyan ragyogó szépség, mint a nővére, a tagadhatatlan hasonlóság ellenére sem, üde, fiatal arcán azonban szelíd kifejezés ült. Szeme meleg fénnyel ragyogott, oly mélyen és tisztán, hogy Hans-nak különös forróság járta át a szívét.

Mintha maga a megtestesült tavasz sétált volna ki az erdőből. A lány meghökkent egy pillanatra, mikor meglátta a férfit, kutató tekintetétől kissé el is pirult, majd tétovázva megállt.

- Gyere csak, Käthe! - kiáltotta Marianne nevetve. - Nézd, kit találtam itt az erdőben! Egy régi, kedves barátunkat. Megismered még?

Käthe von Wollin odalépett a férfihoz. Barátságos mosollyal nyújtotta felé a kezét.

- Nahát, Ressdorf úr, rögtön felismertem.

A férfi melegen megszorította keskeny kis kezét.

- Tényleg? Oly sok év elteltével sem felejtett el? - kérdezte kétkedően.

A lány szeme nagyra nyílt, és őszintén tekintett rá.

- Ha nem így lenne, nem mondtam volna - válaszolta határozottan. - Ön egyáltalán nem változott sokat. Az arca talán kissé barnább és vékonyabb lett, a szeme is komolyabb, és eltűnt a hetyke kis katonabajusza.

Hans felnevetett.

- Még ezt is észben tartotta? Csodálom önt, nagyságos kisasszony.

- Ah - mosolygott Käthe boldogan -, ezen nincs mit csodálni. Van ugyanis egy fényképem, amelyen a csinos egyenruhájában feszít, és arra is emlékszem, hogy maga mindig nagyon tetszett nekem. Az első igazi katona volt, akivel megismerkedhettem. Igaz, annak idején nem bánt valami barátságosan velem, de ez biztosan abból eredt, hogy nagy zavaromban rendkívül neveletlenül és kiállhatatlanul viselkedtem. Remélem, nem rója ezt fel nekem.

A férfi nevetve nézett a lány szemébe, mesterkéletlen modora nagyon tetszett neki.

- Egész biztosan nem fogok szemrehányást tenni, ugyanis én egyáltalán nem emlékszem erre az állítólagos neveletlenségre - mondta melegen.

Käthe hamiskásan nézett rá.

- Persze hogy nem, az én jelentéktelen személyemet már biztosan rég elfelejtette.

- Talán mert nem volt egyetlen képem sem magáról, hogy az emlékezetembe idézhessem. Ön azonban őrzött egyet rólam, így könnyebb dolga volt.

Fürkésző pillantását a lányra szegezte. Käthe bólintott.

- Igen, és még mindig őrzöm, valószínűleg jogtalanul, ám most is ott tartom ifjúkori kincseim között. Biztosan ki fog gúnyolni, ha bevallom, hogy titokban emeltem el a családi fényképalbumból, és a barátnőimnek hencegtem azzal, hogy én egy tisztet ismerek. Nagyon irigyeltek érte. Tessék, most kinevethet.

Hans inkább úgy találta, hogy ez a kis hamisság elragadóan áll az ifjú hölgynek.

- Nem, kinevetni egész biztosan nem fogom, de nagyon elszomorít, hogy már rég nem vagyok az a nyalka hadnagy, akinek hajdan az ismeretségét élvezhette.

A lány könnyedén legyintett.

- Közben az ízlésem jelentősen megváltozott. Ki tudja, tetszene-e még egyenruhában.

- Valószínűleg nem - avatkozott közbe Marianne, aki egyáltalán nem volt hozzászokva, hogy a húga miatt mellőzzék. - Fiatal lány létedre egészen figyelemre méltó ellenszenvvel viseltetsz az uniformis iránt.

Käthe elkomolyodott, Ressdorf pedig keserű vonást vélt felfedezni a kisasszony arcán.

- Szoktam kivételt tenni, drága nővérem. Vannak nagyon kedves tisztek is, de legtöbbjüket, akik Wollinban megfordulnak, nem szeretem. Nem tettek rám kedvező benyomást - mondta némi éllel a hangjában.

Marianne mérgesen az ajkába harapott, hiszen neki pont a közeli helyőrség tisztjei közül kerültek ki a hódolói, és jól tudta, húga rosszallja ártatlan kis kalandjait. Käthe nevetségesen komolyan gondolkodott az ő szórakozásairól.

- Néha még igazi gyerek vagy - vetette oda neki könnyedén.

- Már majdnem huszonkét éves vagyok!

- Majdnem, de időnként nagyon gyermetegen viselkedsz. Egyáltalán nem tudsz uralkodni magadon, ha valaki nem tetszik neked, és egészen leplezetlenül kimutatod az ellenszenvedet.

Marianne a lovas hadnagyra gondolt, legutóbbi lovagjára, akinek húga világosan a tudomására hozta, hogy nincs ínyére a jelenléte. Käthe elpirult. Tudta, mire gondol a nővére, és kissé zavartan ellenkezett.

- Nem tudok barátságos és szívélyes lenni, ha valakit megvetek. Ennek semmi köze a fiatalságomhoz. Nemigen fogok megváltozni akkor sem, ha már öregasszony leszek. Ha pedig nem tudnék uralkodni magamon, akkor az ilyen emberekkel még jobban éreztetném az ellenszenvemet.

Ressdorf kifürkészhetetlen arccal hallgatta a testvérek szóváltását, majd érdeklődve Käthéhez fordult:

- Ilyen szigorúan, keményen ítéli meg az embereket?

A lány komolyan, nagy szemekkel nézett rá.

- Nem tudom - mondta elgondolkodva.

- Dehogynem, te mindenki felett pálcát törsz, aki nem tetszik neked - állította Marianne.

Käthe szépséges nővérére emelte tekintetét, majd kezét annak karjára tette.

- Nyugodtan lezárhatjuk ezt a témát. - Ressdorfhoz fordulva így folytatta: - Mivel ön minden bizonnyal gyakran meg fog minket látogatni Wollinban, saját maga győződhet meg arról, túl szigorúan ítélek-e. Igaz, hogy már két hete itthon van?

- Igen, nagyságos kisasszony.

- És miért nem jött még el hozzánk?

Hans és Marianne futó pillantást váltottak. Ezt Käthe is észrevette, és nyugtalanság ébredt a szívében. A nővére talán Ressdorf úr fejét is szívesen elcsavarná? Az biztos, hogy gyötrelmes gondolat volt ez a számára, ám még magának sem tudott számot adni arról, miért nem szeretné ezt a férfit Marianne hódolóinak sorában látni. Arról természetesen fogalma sem volt, hogy egykor titokban eljegyezték egymást.

- Éppen most tettem Ressdorf úrnak szemrehányást - válaszolt testvére a férfi helyett. - Képzeld csak, egyelőre egyáltalán nem áll szándékában látogatásokat tenni, ránk azonban ez természetesen nem érvényes. Ilyen régi barátokat nem kerül el az ember. Ugye már holnap meglátogat? Jöjjön el ebédre, hogy utána kényelmesen beszélgethessünk. A bemutatkozó látogatást egyszerűen elhagyhatjuk, ennek ezennel eleget tettünk.

Marianne varázslatos mosollyal nyomatékosította szavait. Húga észrevette ezt, mire keserű vonás jelent meg szelíd, fiatal arcán, és a nővére helyett is elpirult. Ressdorfnak feltűnt a kisasszony szégyenkezése, és arra kellett gondolnia, amit nemrég az asszonyról hallott a borozóban. Nem állították, hogy erkölcstelen, csak azt, hogy szívesen kacérkodik. Vajon Käthe von Wollinnak volt erről tudomása? Úgy tűnt, igen, és ez mindent megmagyarázott. Nyomasztólag hathat ez a könnyed játszadozás egy ilyen igaz jellemre, mint Käthe. Tehát már azt is tudja, miért találta Marianne a húga ítéletét szigorúnak és keménynek. Biztosan nem hallgatja el előle a véleményét.

Kezdte érdekelni ez az ifjú teremtés. Pár perccel ezelőtt még szilárdan eltökélte, hogy kerüli az érintkezést Wollinnal, ám most hirtelen megváltoztatta elhatározását.

- Nagy udvariatlanság lenne részemről, ha egy ilyen kedves meghívást elutasítanék. Tiszteletemet fogom tenni önöknél - mondta illedelmesen, miközben le sem vette Käthéről a szemét.

Mintha kihunyt volna a fény a lány tekintetében. Aggódva és kutatva nézett a férfira, majd a nővérére, akinek arcán győzedelmes mosoly jelent meg.

Ezután néhány szóval elbúcsúztak egymástól a másnapi viszontlátásig, majd a hölgyek elindultak haza. Ressdorf utánuk nézett. Kedves, meleg mosoly játszadozott az ajkán.

- Kicsi Käthe, őszinte kis Käthe, a világ minden kincséért sem tennék olyat, amivel rászolgálhatnék a megvetésedre - mondta félhangosan maga elé.

A válaszútnál Marianne még egyszer visszanézett, és intett neki, ám a férfi gyorsan elfordult, mintha nem venné észre.

II.

A nővérek hallgatagon ballagtak egymás mellett. Käthe összeszorította a száját, és időnként sötét, szomorú pillantást vetett testvérére, de nem szólt egy szót sem.

Marianne végül feleszmélt kellemes ábrándozásából, és egy kis dalt kezdett dúdolni. Ha valami újabb kaland került kilátásba, mindig jókedvre derült. Fürkészően nézett a húgára.

- Nos, mit szólsz Ressdorfhoz?

A lány riadtan tekintett rá.

- Mit szólhatnék?

- Hát, hogy milyennek találod.

- Nem tudom - mondta keserűen.

- Hogyhogy? Igazán különös vagy. Csak el tudod talán dönteni, hogy tetszik-e egy férfi vagy sem?

Käthe összeráncolta a homlokát, majd halkan így szólt:

- Marianne, az ő fejét is el akarod csavarni?

A szép asszony kényszeredetten nevetett.

- Te kis bolond! Hans Ressdorf csupán ifjúkori pajtásom, nem érzek iránta mást, mint őszinte barátságot.

- Mindig ezt mondod.

- És mindig ez az igazság, kis apácám. Micsoda unalmas alak is vagy te! Ha nem tudnám, hogy a szeretet beszél belőled, és csupán a lelkem üdvéért aggódsz, nagyon dühös tudnék rád lenni, amiért minden ártatlan kapcsolatomat megkeseríted az erkölcsi prédikációiddal.

Käthe felsóhajtott.

- Ha tudnád, mennyire féltelek! Gondold csak meg, mi lesz, ha a férjed tudomására jutnak a kacérkodásaid, ha észreveszi, hogy minden férfival kikezdesz, aki tetszik neked.

Az asszony nevetve meghúzta testvére fülét.

- Te félős kis nyuszi! Soha nem fog rájönni, mert meg van győződve róla, hogy én vagyok a legtökéletesebb és legártatlanabb feleség a világon.

- Annyira szeret téged, minden kívánságodat kiolvassa a szemedből. Olyan szomorú, hogy nem tudod úgy viszontszeretni, ahogy megérdemelné.

Marianne ajkán halvány mosoly játszott.

- Tudom, hogy Kurt túl jó hozzám. És bevallom neked, hogy épp a jósága az, ami visszatart attól, hogy nagyobb butaságot kövessek el. A világért sem csalnám meg! Tényleg nagyon kedvelem őt. De látod, az életem olyan mellette, mint egy kényelmes séta a hétköznapok egyhangú és eseménytelen útján. Néha le kell térnem jobbra vagy balra, bár az is igaz, hogy nem merek túl messzire menni tőle, nehogy eltévedjek, és hogy visszataláljak hozzá. A kellő pillanatban magamtól mindig visszajövök. És olyankor örülök, hogy ő oly rendületlenül megy a maga útján, és mindig szeretettel kézen fog… Ó, egek, hogy elkapott a költői hév! Micsoda ostobaságokat képes összehordani az ember! Nem gondolod, hogy Ressdorf a lehetetlen öltönye ellenére ragyogóan nézett ki?

Käthe csodálkozva pillantott fel.

- Lehetetlen volt a ruhája? Észre sem vettem. Csak azt tudom, hogy rám előkelő ember benyomását tette.

- Tehát tetszik neked?

- Külsőre igen. Egyébként nem tudok erre a kérdésre minden további nélkül válaszolni, ehhez több időt kellene vele töltenem.

- Természetesen, hiszen te mindenben nagyon alapos vagy. Míg nem látsz valakinek a veséjébe, addig nem alkotsz véleményt.

Eközben a nővérek kiléptek a park fái alól. Előttük magasodott a wollini udvarház, egy nagy, kétemeletes épület, melyet a házigazda, Kurt Limbach átépíttetett, miután megvette, és új homlokzattal látta el. Az építész megpróbált a háznak előkelő külsőt adni: homokkő díszítéssel, erkélyekkel és tornyokkal tette mutatóssá. A széles, virágokkal szegélyezett terasz és a hatalmas külső lépcső nagyon impozánsan festett. Első pillantásra szembetűnő volt, hogy a tulajdonos szereti a fényűzést, és ezt meg is engedheti magának.

Régen közvetlenül a főépület mellett egy nagy gazdasági udvar terült el, melyet istállók és ólak vettek körül. Mindez mostanra természetesen eltűnt, a rozzant viskókat lerombolták, s helyettük feljebb, a park mögött egy új bérgazdaságot hoztak létre, amelyen Limbach haszonbérlője élt a családjával. Ez a bérlő intézte Wollin gazdasági ügyeit. Nagyon ügyes és körültekintő volt, pontosan fizette a bérleti díjat, és minden terméket közvetlenül tőle vagy a majorság tejgazdaságából szállítottak az udvarházba.

Mikor a testvérek a lépcsőhöz értek, széles vállú, középmagas, talán negyvenéves úr lépett ki az egyik üvegajtón a teraszra, és eléjük sietett. Fiatalos, kerek arcán jóindulatú kifejezés ült. Szabálytalan, kissé durva vonásai ellenére rokonszenvesnek hatott, ahogy szinte kisfiúsán, boldogan mosolygott. Mosolya pedig, amit gyakran hangos nevetés váltott fel, mindenkire átragadt, akivel Limbach kapcsolatba került.

- Jöttök végre, ti csavargók? - kiáltotta jókedvűen a hölgyeknek, majd megfogta gyönyörű felesége kezét, és gyengéden az ajkához emelte.

- Ránk vártál? Már régen megérkeztél? - kérdezte Marianne, miközben kedvesen fogadta férje gyengédségét.

- Legfeljebb egy negyedórája, édesem, de tudod, menynyire hiányzol, ha nem vagy itt.

- Azt hittem, hogy csak később jössz haza, különben itt találtál volna.

- Drága kincsem, ez nem szemrehányás akart lenni, és már meg is jöttél. Bizonyára elfáradtál, gondolom, megint nagyon messzire elsétáltál. Käthe, nem kéne engedned, hogy a nővéred kifárassza magát. Mindig olyan rosszul lesz utána.

Sógornője kinevette.

- Menj már, Kurt! Marianne egyáltalán nem fáradt, csak szívesen hagyja magát kényeztetni tőled.

Limbach gyengéden megszorította hitvese karját.

- Igaz ez, egyetlenem? Szereted, ha kényeztetlek?

Felesége rátámaszkodott, és mosolyogva így szólt:

- Ne hallgass erre a kotnyeles csibére, aki tisztes házasembereken élcelődik.

- Örülök, ha Käthének igaza van, hiszen mindig szívesen járok a kedvedben.

Beléptek a nagy előcsarnokba. A mozaikpadlót vastag szőnyeg borította, középen nagy levelű növényekkel körülvett szökőkút csobogott.

Marianne megkönnyebbült sóhajjal ült le az egyik modern karosszékbe.

- Ma már nem teszek egy lépést sem - mondta siránkozva. - Erdei séta ezekkel a magas sarkakkal, köszönöm, nem kérek többé belőle. A lábam úgy ég, mint a tűz.

Erre Kurt erős karjaiba kapta az asszonyt, akár egy gyermeket, majd egy barátságos kis szalonba vitte, mely közvetlenül az előcsarnokból nyílt. Világos, szelíd színei méltó keretet adtak a nő szépségének. A férfi óvatosan letette Mariannát egy díványra, és lehúzta kecses kis cipőjét. Egy pillanatig a kezében tartotta, és csodálkozva nézegette.

- Ilyen liliputi lábbeliben senki emberfia nem tudna még tíz lépést sem tenni.

Käthe, aki nevetve követte a házaspárt, kivette a cipőt a kezéből.

- Szidd inkább össze Mariannát, amiért ilyen topánkát hord sétához. Erős csizmát kellene felhúznia, akkor nem fájna a lába. De te sosem okosodsz meg, és mindig tejbe-vajba fürösztöd a drága hitvesedet.

A férfi gyengéden megrázta sógornőjét a vállánál fogva.

- Te csak ne nevess ki engem! Inkább veled lenne elszámolnivalóm.

- Teremtőm! - kiáltotta a fiatal lány jól játszott ijedelemmel. - Mit vétett árva fejem?

- Na nézd csak! Tilalmam ellenére is ilyen ócska göncökben mászkálsz?

Käthe vidáman nézett végig magán.

- De kedves sógor, ez a ruha nagyon csinos, ezenkívül praktikus és kényelmes.

- Menj már praktikus ruha a cselédségnek való, nem a házam hölgyeinek. Mit szólnak az emberek, hogy a gazdag Limbach ilyen fösvény, és úgy járatja a sógornőjét, mint a mesebeli gonosz mostoha a Hamupipőkét!

Käthe csókot nyomott az arcára.

- Nicsak, ennyire félne a gazdag Limbach úr a rossz nyelvektől? - évődött vele.

- Te, én komolyan beszélek veled! Abba már beletörődtem, hogy úgy serénykedsz itthon, mint egy fizetett szolgáló. Nem is tudom, mi lenne velünk a segítséged nélkül, de legalább minden egyéb tekintetben családunk tagjának számítanál!

- Kedves Kurt, éppen a tejgazdaságból jövök, istállókban és tejeskamrákban mászkáltam. Tudod, ez gyerekkori kedvtelésem, ám oda nem lehet kiöltözni. És ha a konyhában vagy a pincében ügyelek a dolgok rendjére, az uszályos selyemruhák csak hátráltatnának. Munka közben praktikus dolgokat kell hordanom, különben kényelmetlenül érzem magam.

- Jól van, de most nem dolgozol, úgyhogy menj, szedd gyorsan egy kicsit rendbe magad!

Käthe pajkosan nézett rá.

- De hisz most fogunk teázni, és mivel az én drága sógorom azt méltóztatik állítani, hogy neki senki más nem tudja olyan jól elkészíteni a teát, mint én, akkor…

- Te kis betyár, csak veled ne kezdjen az ember!

- Ó, én csak megjegyeztem, hogy legalább egy fél órát kell még várnotok, ha azt kívánod, hogy ezt az igazán csinos ruhát egy neked megfelelőbb öltözékre cseréljem. Időközben azonban szegény feleséged teljesen eleped, olyan szomjas és éhes.

Limbach szinte ijedten nézett hitvesére.

- Igaz ez, Marianne?

- Hm - ismerte el az asszony panaszosan tényleg innék már valamit. Szörnyen meleg van odakint.

- Akkor siess, Käthe, hozd gyorsan az uzsonnát! - rendelkezett Kurt sürgetően.

Sógornője felnevetett.

- És a toalettem? - kérdezte évődve.

A férfi megfenyegette az ujjával.

- Menj már, te kis zsivány, úgyis mindig tiéd az utolsó szó. Milyen nehéz a nőkkel zöld ágra vergődni! Igyekezz inkább a teával, így is elég szemrevaló vagy.

A lány kacagva sarkon fordult.

- Úgy látszik, a Wollinok híres szépségéből azért nekem is jutott egy kevés.

Ezzel fürgén kiszaladt. Még látta, ahogy Kurt gyengéden a felesége fölé hajol, és odaadóan simogatja meggyötört lábait.

Miután intézkedett a teáról és némi harapnivalóról, Käthe gyorsan felsietett a szobájába, letette a kesztyűjét és a kalapját. A tükör előtt megfésülködött, majd éppen indulni akart vissza, ám az utolsó pillanatban tétován megállt, és bement a hálószobája melletti kis nappaliba. A hálóhoz hasonlóan ez is világos, fényes színekben pompázott, és nagyon csinosan, ízlésesen volt berendezve. A lány az íróasztalhoz lépett, és kihúzott egy fiókot. Egy ideig kotorászott a levelek, szalagok, valamint száraz virágok között, melyek a nevelőintézetben töltött éveire emlékeztették. Már rég nem gondolt életének ezen időszakára, aznap azonban nyugtalanul keresgélt valamit a régi holmik között. Nemsokára rá is lelt Hans Ressdorf fényképére.

Tűnődő tekintettel nézett le rá, és mosoly suhant át az arcán. Hirtelen egész gyermekkora megelevenedett előtte. Eszébe jutott, hogy rögvest befejezte az istállókban és a pajtákban való bolondozást, ha Hans megjelent Wollinban. Mindig szégyellte előtte rendetlen öltözékét, ezért gyorsan rendbe szedte magát, keresett egy szalagot, hogy legalább rakoncátlan hajtincseit összefogja. Ressdorf persze mindezek ellenére nem vette észre soha, és ez bizony mély fájdalommal töltötte el a szívét.

Vetett egy utolsó, álmodozó pillantást a képre, majd visszatette a fiókba. Gyorsan a testvéréhez és a sógorához sietett, akik már várták. Bájosan ellátta háziasszonyi teendőit, teát töltött, és süteményt kínált körbe, miközben jókedvűen figyelte, milyen gondosan fáradozik Kurt Marianne kényelméért: párnát tett a háta mögé, és leste minden kívánságát. Limbach valószínűleg megérezte, mire gondol éppen ifjú sógornője, és elmosolyodott.

- Igazad van, Käthe. Szinte szégyellem magam, ám tízévi házasság után is szerelmes vagyok a feleségembe. De hát mit lehet ez ellen tenni?

Kisfiús, boldog mosollyal nézett szíve hölgyére, és karosszékét közelebb húzta az övéhez.

Marianne nevetve simogatta meg Kurt arcát. A férfi ajkához emelte a kezét, miközben jóságos tekintete hálásan csüggött hitvesén, hisz nem volt éppen elkényeztetve szerelmes gyengédségének megnyilvánulásaitól. A tavaszi napsütés aranyló fénnyel vonta be a szobát, ők pedig derűsen csevegve teáztak.

Kurt éppen arról a látogatásról beszélt, amit reggeli után tett Schlomitten úr birtokára, ahová Diesterfeld úr is elkísérte. Évekkel ezelőtt szomszédja körülményei ragyogóan alakultak, így a ressdorfi erdő és szántóföld nagy részét megvásárolta, később azonban túl nagyok voltak a kiadásai, ezért arra kényszerült, hogy ezen tulajdonát pénzzé tegye.

Schlomitten úr Diesterfeldet kérte meg, hogy közölje Limbachhal eladási szándékát. Mivel a szóban forgó rész közvetlenül Wollin mellett terült el, Kurt hajlott a vásárlásra. Azért lovagolt ma át, hogy megírják a szerződést, ám ott arról értesült, hogy Schlomitten éppen előző nap tárgyalt Keller jogtanácsossal ebben az ügyben, akinek az ügyfele megvette az egész területet.

- Jaj, de kár - sajnálkozott Marianne, miután férje befejezte az elbeszélést. - De ki a vevő?

- Schlomitten nem adhatott erről felvilágosítást. Valószínűleg valami nagyiparos, aki a saját területén akar vadászni. A ressdorfi erdővel jól járt, de hogy a szántót miért vette meg, az kész rejtély számomra. A végén még valami üzemet fog ott építeni. A fekvése előnyös lenne, mert közvetlenül a vasútvonal mellett terül el.

- Ah, ez nagyon kellemetlen lenne!

- Ezen már nem tudunk változtatni, drágám.

- Hans Ressdorf biztosan nagyon szomorú emiatt. Még nem is meséltük, hogy találkoztunk vele az erdőben.

- Ejnye, ezt az érdekes hírt csak most hallom? Tehát Diesterfeldnek igaza volt, hogy visszatért?

- Igen, és meghívtam holnap ebédre - vetette oda Marianne csak úgy félvállról.

Limbach nagy szemeket meresztett.

- Valóban? És miért nem látogatott meg eddig minket?

- Még senkinél sem járt.

- Tényleg olyan rosszul mennek a dolgai, mint ahogy Diesterfeld állítja?

- Elképzelhető, különben nem kuksolna abban a rozzant odúban. Nem lehet valami kellemes egy ilyen helyen lakni. Egyébként nem tett rossz benyomást, eltekintve szerény, már-már szegényes öltözékétől.

III.

Mialatt a wollini udvarházban róla beszéltek, Hans Ressdorf otthon tevékenykedett. A Ressdorf-kastély egykor előkelő, büszke úri lak lehetett, most azonban minden festőisége mellett elég siralmas látvány volt. Egy megemelt középső részből és két oldalszárnyból állt, amelyet kerek tornyok szegélyeztek, a középső épületet pedig egész jó állapotban lévő, hatalmas kupola koronázta. A bal szárny sajnos igencsak pusztulásnak indult, a saroktorony félig leomlott, s üres ablakmélyedéseiben csupán a magány lakozott. Hosszú évek óta senki nem tett semmit az épület karbantartásáért.

A jobb oldali szárny még úgy-ahogy biztosan állt, itt a torony is láthatóan megpróbált dacolni az idővel. Ezt a részt sem lakták, és már évekkel ezelőtt lezárták. Az üres szobákba régóta nem tette be senki a lábát, és a néhol ép ablaktámlákat pókhálók fonták be. A középső épület ennek ellenére egészen lakályos volt. Ezen a részen Gottfried és a felesége rendet tudtak tartani, és amióta a kastély tulajdonosa hazatért, mindkét idős ember még nagyobb buzgalommal tett-vett.

Nem csak a földszinten lakó öregek ablakai, hanem az első emeletiek is tisztán csillogtak-villogtak. Itt rendezték be ugyanis Ressdorf úr lakását, ami három részből állt. A két hűséges cseléd minden zugot átkutatott még használható bútordarabok után, miután nagyra becsült uruk visszatérését jelezte. Az egyik szoba háló- és öltözőhelyiségként szolgált, a másikat dolgozószobának rendezték be, a harmadikat pedig étkezőnek. Meghatottan vette birtokba Ressdorf kicsiny lakosztályát, majd köszönettel rázta meg idős szolgálói kezét.

- Nem is gondoltam, hogy régi otthonomban ilyen kényelmes lakást tudhatok a magaménak. Egy ideig nyugodtan szeretnék itt élni - mondta.

Milyen büszke és boldog volt a két öreg! Hiszen tudták, mennyit köszönhetnek ifjú uruknak. Mielőtt hazatért, egy nagyobb összeget küldött nekik, hogy a legszükségesebb dolgokat beszerezzék. Óvatosan bántak a pénzzel, és csak nehéz szívvel adták ki új dolgokra, valamint néhány nélkülözhetetlen apróság beszerzésére. A kamrát viszont teljesen feltöltötték. Az ünnepi pecsenye és a kuglóf éppúgy nem hiányozhatott, mint a gazdag virágdíszítés, amit saját kertjükből szedtek.

Boldogságtól ragyogó képpel akarták a pénz nagy részét visszaadni gazdájuknak, de ő csak nevetve rázta a fejét.

- Tartsák csak meg kosztpénznek, Herbelein anyó!

- Ó, ilyen sokat hónapokig nem költök el, nagyságos úr. Van saját termésű krumplink és zöldségünk. Tyúkok is vannak, így akad mindig friss tojás és csirke is. Vajat, sajtot és tejet pedig olcsón kapunk a wollini tehenészetből.

- Jól van, de azért tegye csak el a maradékot! Ha elfogyott, szóljon! - ismételte meg Hans.

A férfi tehát már két hete kényelmes lakásában élt, és boldogan adta át magát otthona békés hangulatának, mintha valami különös álomba Süppedt volna.

A szobájában tett-vett kényelmesen, aztán lement a földszintre. Hátul egy ajtó nyitva állt, a konyhába vezetett, ahol Herbelein anyó szorgoskodott. Hans csendesen belépett, és egy ideig mosolyogva figyelte, ahogy az idős asszony teli tüdőből fújja a kemence parazsát.

- Jó reggelt, Herbelein néni, újra itt vagyok! - kiáltotta neki.

- Ejha! Épp jókor jön, nagyságos úr. Pont most sütöm az utolsó ostyákat. És a kávé is mindjárt készen lesz.

- Hm, friss ostya? Maga mindennap valami új, csábító finomsággal kedveskedik nekem. Hol van Gottfried?

- A kertbe ment, egypár fej korai salátát szed a nagyságos úr ebédjéhez.

- Csodálatos! Végre friss salátát ehetek! Mit kapok még?

- Sült csirkét és szalonnás omlettet.

Ressdorf szórakozottan mosolygott az igyekezetén.

- Ejnye, ha kiderül, micsoda tékozló életet folytatok én itt, akkor oda a nimbuszom.

Az öreg cseléd megcsóválta a fejét, és bizonytalanul nézett rá.

- Miféle dolog az a nimbusz, nagyságos uram?

A férfi elnevette magát.

- Az bizony nagyszerű dolog, Herbelein anyó! Nimbusznak nevezik a fénylő sugárkoszorút a fej körül. Persze csak tréfáltam. Ha az emberek tudnák, milyen jól megy itt nekem, nem tekintenének olyan együtt érzőén az elveszett fiúra, aki koldus szegényen és rongyokban tért vissza hazájába.

Erre már Herbelein asszony is elmosolyodott.

- Hála az égnek, nem ilyen rossz a helyzet. A nagyságos úr egyáltalán nem olyan koldusszegényen tért vissza, hiszen nekem is adott kétszáz márkát, ott van a szekrényben. Takarékoskodásról hallani sem akar, hol ezt vegyem meg, hol azt, a nehezebb munkákhoz pedig még takarítóasszonyt is hívjak a faluból. És micsoda gazdag ajándékokat hozott a nagyságos úr! Arany melltűt és selyemruhát nekem. Rettentő sok pénzbe kerülhetett! Tényleg nagyon bőkezű volt. Na és hogy rongyokban járna, erről szó sincs.

Hiszen majdnem egy fél napig pakoltuk ki Gottfrieddel a nagy bőröndökből a sok öltönyt, a finom fehérneműt és a többi holmit. Nem, nem. Nem elveszett fiúként tért haza a mi fiatalurunk.

- Na, na, Herbelein anyó, a fiatalúr egyszer s mindenkorra a múlté. Már harmincöt éves vagyok.

- Még egyáltalán nem öreg. Most van a legszebb, legjobb éveiben, csinos és daliás. Igaz, ebben a régi, agyonhordott öltönyben, amiben mindig mászkál, kissé szegényesen néz ki, persze erdei sétához ez is megteszi.

A férfi arca megrezzent.

- Én is ezt gondoltam. Így a jobb öltönyeimet megóvhatom későbbre - mondta szórakozottan.

- Úgy, úgy, nagyon okosan teszi, nagyságos uram. Az öltönyök sokba kerülnek. És ha együtt kell tartani a pénzt, amit kint olyan kínkeservesen keresett meg, akkor nem szabad pazarlónak lenni.

A férfi tiszta szívből felnevetett, és eközben különösen fiatalnak látszott. Az öregasszony láthatólag örült a vidámságának.

- No de ne fecsegjünk tovább, mert kihűl a kávé, és nem marad friss az ostya - figyelmeztette Hans jókedvűen.

- Az Isten szerelmére! - kiáltotta az asszony ijedten. - Majdnem elfelejtettem.

Hamar odasietett a tűzhelyhez, Ressdorf pedig nagy ugrásokkal felszaladt a lépcsőn. A lakosztályába érve levetette a bőrzekéjét. Utána arcot, kezet mosott, gyorsan felkapott egy elegáns házikabátot, a fehérneműs szekrényből tiszta selyem zsebkendőt vett elő, és lement az étkezőbe. Herbelein asszony épp ott sürgött-forgott, az asztalt terítette a kávéhoz. A nap melegen sütött, és minden olyan meghitten otthonos volt. Hans helyet foglalt, és csakhamar önfeledten élvezte a kávé és az ostya pompás zamatát. Herbelein anyó elégedett pillantással tipegett ki a szobából. Lent a konyhában már várta a félje, majd ők is falatozni kezdtek.

- Nevetett a fiatalúr, Gottfried, kétszer is egész hangosan, szívből nevetett! - mesélte az idős asszony boldogságtól ragyogó arccal. A férje is mosolygott, és sapkáját ide-oda tologatta kopasz feje búbján.

- Legyen is boldog ismét a hazájában! Biztosan agyondolgozta magát odakint, hogy egy kis pénzt keressen. Na és ismered a régi történetet, még biztosan nem felejtette el. Én azt kívánom, bár sose látnák többé egymást!

Herbelein anyó aggódva sóhajtott fel. Egy órával később az öreg Gottfried felment, hogy leszedje az asztalt. Valamivel tovább maradt, mint máskor szokott, és amikor végre belépett a konyhába, mély sóhajjal tette le a tálcát a konyhaasztalra, és a feleségére meredt.

- Tudsz valami újat? - kérdezte az asszony. - Apjuk, mondj már valamit!

Az öreg odalépett hozzá, az; arca szomorú volt.

- Holnap Wollinba megy az ifiúr, meghívták ebédre.

Herbelein anyó levegő után kapkodott.

- Édes Istenem, ebből nem sül ki semmi jó. Ettől féltem, hogy más feleségeként fogja Mariannát viszontlátni. Bár tudnám, van-e róla tudomása, hogy férjhez ment!

- Igen, bárcsak tudnánk! De a magunkfajta nem képes az uraságok dolgába belegondolni sem. És meg sem kérdezhetjük. Nem tehetünk mást, várunk. Nem szabad sejtenie, hogy hajdanán észrevettünk valamit, hogy láttuk őket a park kapujában. Jó ég! Ha arra gondolok, hogyan jött haza utolsó este Wollinból! Szinte magánkívül volt, fehér, mint a meszelt fal, s a nevetésétől futkosott az ember hátán a hideg! Azt hittem, megbolondul. Bárcsak ne menne most oda!

Herbelein anyó erőteljesen megrázta a fejét.

- Meglehet, ok nélkül aggódunk. Tíz év nagy idő. Valószínűleg nem menne Wollinba, ha nem lenne biztos a dolgában.

- Úgy véled? Remélem, igazad van. Szörnyű csapás lenne, ha megint boldogtalanságba taszítaná ez a nő.

Az asszony bólintott, végül lassan felderült az arca. Egy idő múlva mosolyogva azt mondta:

- Te, öreg! Wollinban ott van a kisasszonyka is. Tudod, ha én az úr helyében lennék, inkább őrá meregetném a szemem, mint a nővérére. Ilyen kedves kis teremtés nincs még egy a környéken. De csitt! Hallom, hogy jön le a lépcsőn.

Hans valóban feléjük tartott, és már a folyosóról odakiáltott Gottfriednek.

- Parancsol, uram? - sietett ki az öreg szolga.

Ressdorf barátságosan a vállára tette a kezét.

- Van egy kis időd, Gottfried?

- Természetesen.

- Jól van. Mondd csak, hol a régi istálló kulcsa?

- Mindig ezen a kulcscsomón tartom. Itt is van, nagyságos uram.

Hans hosszasan nézegette a kulcsot.

- Egészen fényes, mintha sokat használnák.

- Igen, szinte mindennap kinyitom és becsukom azt az ajtót,

- Tehát még sértetlen?

- Tökéletesen.

- Na gyere, közelebbről is meg akarom tekinteni.

Gottfried a gazdája mögött lépkedett az istálló felé. Míg kinyitotta az ajtót, Ressdorf megvizsgálta a falakat. Körbejárta az épületet, majd belépett. Kíváncsian nézett szét a hatalmas helyiségben.

- Mit gondolsz, tarthatnánk itt egy hátaslovat?

Gottfried az úrra bámult, mint aki nem hisz a fülének.

- Egy hátaslovat, nagyságos úr?

- Igen, azt. Ha itt akarok maradni, szereznem kell egy jó lovat. Nem zárkózhatok el örökre a látogatások elől, és ha újra érintkezni akarok a szomszédokkal, nem mehetek egyiktől a másikig gyalogszerrel. Mivel Ressdorfban nincs hintó, egyelőre szereznem kell egy lovat.

Szolgája nagyot sóhajtott.

- Igen, igen, de ez szép kis summa lesz - mondta aggódva.

Ressdorf nevetett.

- Ne félj, erre még futja, talán még egy kicsit többre is. És különben is, szokj le arról életed hátralévő részében, hogy ilyen rémült képet vágj. Érted? Nincs okod rá. Tehát mit mondasz, elfér itt egy szép csődör?

- Meg lehet csinálni, méltóságos úr. Még minden biztosan áll. A falak is jók, a tetőt pedig nemrég javítgattam ki egy kicsit. Pár bála szénát kell beszerezni, azt a wollini tanyáról megkapjuk. A régi jászol és az etető még itt van.

- Remek! Akkor megvehetem a lovat, amit kinéztem. Egy lovászfiú fogja idehozni, aki rögtön itt is maradhat. Egy szobácskát rendbe tudsz neki hozni?

Gottfried csak a sapkáját szorongatta. Szinte szédült.

- Egy lovászfiú, nagyságos uram? És itt is marad örökre?

- Igen, természetesen. Nem törődhetsz még a lóval is. Ellenkezőleg, mivel a lovász nem lesz egész nap az állattál elfoglalva, segíthet is neked. Helyünk van elég, hogy elszállásoljuk?

- Igen, igen, nagyságos uram. Helyből nincs hiány. - Az öreg szorongva bólogatott. Fejében körtáncot járt a ló és a lovászfiú gondolata.

- Akkor gondoskodj szénáról, és rendezd be a szobát! - utasította Hans, majd visszament a házba.

IV.

Käthe kipirult arccal jött ki a konyhából, ahol az ebéd körüli teendőket intézte, majd felment a szobájába átöltözni.

Ressdorfon kívül vártak még néhány vendéget Wollinba. Limbach igen szívélyes vendéglátó hírében állt, és bár az egyetlen birtokos volt a környéken, akinek nem nemesi vér csörgedezett az ereiben, szívesen jöttek hozzá.

A fiatal lány fürgén rendbe hozta dús, aranybarna haját, csinos, fehér vászonruhát öltött magára, karcsú derekára pedig fehér bőrövet kötött. Még egy utolsó pillantást vetett a tükörbe, a látvány megelégedésére szolgált. Szokás szerint gyorsan eltüntette tevékenységének minden nyomát, és lement az ebédlőbe, hogy még egyszer ellenőrizze a terített asztalt. A szolgálók épp elkészültek a munkával. Adott még néhány utasítást, röviden és határozottan, ám barátságosan, ahogy szokta. Utána kisétált a teraszra. A kőkorlátra könyökölt, fejét a tenyerébe hajtotta, és várakozóan nézett a park felé.

Nem sokkal később Marianne is kiment hozzá. Csodaszép ruhát viselt világosszürke, áttetsző anyagból, alatta pedig fehér, lágy esésű selyemből. Kecses nyakát igazgyöngysor ékesítette. Húga imádattal pillantott rá.

- Milyen szép vagy - suttogta.

A fiatalasszony derűsen mosolygott.

- Elégedett vagy velem?

- Nagyon jól tudod, a külsődet mindig is csodáltam.

- Annál jobban kifogásolod a sötét lelkemet - kötözködött Marianne.

Käthe kedvesen megcsókolta nővérét.

- Nem, a lelkedet nem, legfeljebb könnyelmű természetedet. Kurt még nem készült el?

- Dehogynem, már jön is.

Limbach kilépett a teraszra, és bíráló tekintettel méregette a hölgyeket. A feleségével, mint mindig, most is elégedett volt, Käthe egyszerűségét azonban ezúttal sem állta meg szó nélkül.

- Még csak egy vékonyka láncot sem viselsz. Mintha nem lenne elég ékszered!

Sógornője erre egy kissé felhúzta ruhája ujját, és győzedelmesen megmutatta a gyönggyel és drágakővel kirakott, csinos karkötőt.

- Nézz csak ide, és ne zsörtölődj már megint!

- Igen, de azért egy melltűt is feltehettél volna.

- Hagyd már, Kurt! - nyugtatta a felesége. - Egy vászonruhán fölösleges az ékszer.

- Akkor miért nem vettél fel valami mást?

- Mert abban reménykedem, hogy ebéd után találok megfelelő áldozatot, akit a teniszpályára vonszolhatok. Botho Schlomitten szerencsére mindig kész rá. Nicsak, már jön is Diesterfeld úr. Ha meglátja, milyen dühösen nézel rám, mindenhol azt a rémtörténetet fogja terjeszteni, hogy Wollin ura ártatlan árva gyerekeket reggelizik, és ő személyesen jelen volt, amikor éppen egyet fel akart falni.

Limbach hangos nevetésre fakadt, és Marianne is csatlakozott hozzá, majd elindultak, hogy köszöntsék a vendéget. Jól megtermett ember közeledett feléjük, talán negyvenéves lehetett, esetlenül mozgott, és buta, széles arcán hihetetlenül gőgös kifejezés ült. Kifogástalan öltönyt viselt egy virággal a gomblyukában, hozzá óriási méretű lakkcipőt és kesztyűt. Minden hatalmas és aránytalan volt rajta. Annál nagyobb meglepetést okozott ugyanakkor mindenkinek, amikor ez a kolosszális személyiség szóra nyitotta a száját, mely fölött keseszínű, keskeny bajusz ékeskedett. A hangja ugyanis nevetségesen vékonyan és csipogás szerűen tört fel széles mellkasából. Ha új emberekkel ismerkedett meg, gyakran megesett, hogy érteden, nevetéssel küszködő arcokkal találta magát szemben.

Ízetlen bókkal köszöntötte a háziasszonyt, és csókot lehelt a kezére. Ugyanezeket a mondatokat megismételte Kathének is, talán egy árnyalattal hangosabban, majd nehézkes mozdulattal a házigazdához fordult, és jobbját nyújtotta neki.

- Szervusz, drága Limbachom! Túlélted a tegnapi ügyet? Szörnyű, hogy Schlomitten nem várt meg, és az orrod előtt eladta a birtokot. Mit szól hozzá, nagyságos asszony? Talán egy meggazdagodott vaj- vagy sajtkereskedő akar köreinkbe férkőzni. Több közösségi szellem lehetett volna Schlomitten úrban.

- Az üzlet, az üzlet, Diesterfeld úr. Schlomitten jó árat kapott a területért - mondta Limbach enyhe vállrándítással.

- Hát nem járt rosszul, azt meg kell hagyni. De oda a szép vadászat, ha egy ilyen plebejus alak kezére jutott az erdő. Tán még puska sem volt a kezében.

- Nem várnánk ki előbb, hogy megtudjuk, ki vette meg a ressdorfi erdőt és szántóföldet, Diesterfeld úr? - kérdezte Marianne egy kicsit gúnyosan. - Nem kell feltétlenül vaj- vagy sajtkereskedőnek lennie.

- Márpedig ez szerintem teljesen bizonyos, az ilyen fickók szoktak a névtelenség álarca mögé bújni. Egyáltalán nem értem a nyugalmát, nagyságos asszonyom. Végül is a közvetlen szomszédságról van szó. Szörnyű lenne, ha egy ilyen kalmár terpeszkedne Ressdorf vadászterületein.

- Azt is el kellene fogadnunk - válaszolta Marianne akaratlanul is elpirulva. - Ön elfelejti, hogy az én férjem is kereskedő.

Diesterfeld érteden képet vágott, és feltette a monokliját.

- Ó, engedje meg, nagyságod, az egészen más! Az ön férjura úgyszólván… hm… egyéniség, minden elismerésem az övé. Ön és a testvérhúga pedig, kérem szépen, önök közénk tartoznak - dadogta zavarodottan.

Kurt Limbachot is bosszantotta Diesterfeld tapintatlan megjegyzése. Ugyanakkor örült is, amiért Marianne megmondta neki a véleményét, és büszkén kiállt kereskedő férje mellett.

Diesterfeld még mindig a monoklijával bíbelődött, mire a beálló csendet felhasználva Limbach megjegyezte:

- Egyébként ma Ressdorf úr is tiszteletét teszi nálunk.

A monokli leesett, Diesterfeld pedig levegő után kapkodott.

- Hogyan? Jól hallottam, az elveszett Ressdorf… az amerikai? Idejön?

- Igen, remélem, nincs ellene kifogása - mondta Käthe nagy, komoly szemekkel.

- Na de hogyhogy meghívták, nagyságos kisasszony? Úgy értem, remélem, nem vett fel valami rossz modort odaát. Nagyon alpári ország lehet. Tehát eljön. Ez felettébb érdekes. Azért ajánlatos némi óvatossággal kezelni a dolgot, he-he-he… jobb, ha az ember bebiztosítja magát.

Diesterfeld szerencséjére ebben a pillanatban új vendégek léptek be, különben Käthétől csattanós választ kapott volna.

Az újonnan érkezetteket szívélyesebben üdvözölték a háziak, mint Diesterfeld urat az előbb. Schlomitten úr érkezett feleségével és a fiával, Bothóval. Schlomitten asszony finom, szeretetre méltó hölgy volt, jóindulatú és szelíd, csendes modorú. Férje is megnyerő jelenségnek számított, aki okos, élénken csillogó szemével és mértéktartó előkelőségével mindenki szívébe belopta magát. Botho Schlomitten méltó fiuknak bizonyult, s így az egész család figyelemre méltó tiszteletnek örvendett. Botho huszonnégy éves múlt, és húsvét óta megint otthon tartózkodott, miután néhány évig katonáskodott. Csinos fiatalember lett belőle, mindenkit elszórakoztatott, és mindig beleszeretett valamelyik fiatal hölgybe. Tele volt mókával, vicces ötletekkel.

Käthe von Wollinnal gyerekkoruk óta tegeződtek.

Miután bizalmasan üdvözölte Limbachékat és némi tartózkodással Diesterfeld urat is, odament a lányhoz, akit épp akkor ölelt át az édesanyja nagy szeretettel.

- Most pedig a többiekkel is foglalkozzál, anyukám! Jó napot, Käthe! Úgy látszik, csak mi ketten vagyunk itt ilyen fiatalok, szerintem tartsunk össze! Asztalhoz vezethetlek? Vagy jönnek még szebb kisasszonyok is?

- Na de Botho! - méltatlankodott az édesanyja.

Käthe mosolyogva simogatta meg az asszony kezét.

- Nem szabad Bothót komolyan venned, Schlomitten néni. Ne aggódj, elbánok vele.

- Csodálatos, hogy ti ketten mennyire egy húron pendültök! No de új vendégek jönnek. Ott van Keller jogtanácsos felesége is, a legkedvesebb barátnőd, anyukám. A te szórakoztatásod ezennel el van intézve, menj oda hozzá, már integet neked. — Botho nevetve nézett az édesanyjára, szelíden odébb tolta, majd Käthéhez fordult. - Nos, kedves barátném, mellém ülsz az ebédnél?

A lány egy pillanatig habozott. Hans Ressdorf jutott eszébe, őt azonban Marianne biztosan lefoglalja majd. Tehát jobb, ha Botho lesz az asztalszomszédja, mint esetleg Diesterfeld.

- Miért nem. válaszolsz? Ne habozz, idejében üstökön kell ragadni a szerencsét!

- Milyen pimasz vagy ma! - nézett rá Käthe pajkosan.

- Csak azon tűnődtem, vajon a fiatalabb és szebb kisasszonyok útban vannak-e errefelé. Azt hiszem, nincs ma szerencséd. Nálam fiatalabb hölgy itt csak Keller kisasszony lesz, a jogtanácsos unokahúga.

Botho behúzta a nyakát ijedtében.

- Szent ég, őt azért mégsem választanám, inkább hű maradok hozzád.

- Ez megható.

- Ugye? Viszont azt az édes kis Susanne Niederhoffot meghívhattátok volna az édesapjával együtt a tiszteletemre.

Käthe tragikus képet vágott.

- Szegény Botho!

- Miért sajnálkozol?

- Susanne négy hétre egy intézeti barátnőjéhez utazott Bonnba, de az apja a vendégünk lesz, ha ez megvigasztal.

Botho mélyet sóhajtott.

- Nem, ez nem vigasztal meg. Niederhoff úré minden tiszteletem, ám a lánya sokkal kedvesebb a szívemnek.

- Ennek ellenére üdvözölheted a kedves papát, épp most jön be.

Időközben a vendégek szinte teljes létszámban megjelentek, már csak Ressdorf hiányzott. Érkezését a háziak jelezték, így mindenki érdeklődéssel várta, hisz a legtöbb jelenlévő ismerte régebbről.

Diesterfeld úr belerikácsolt a hirtelen beálló csendbe, miszerint az elveszett bárányt némi óvatossággal tanácsos fogadni. Nem lehet tudni, hogy „odaát” nem dolgozott-e pincérként, vagy ne adj isten, utcaseprőként.

Käthének mérgében az arcába szökött a vér. Az „elveszett bárány” elnevezés arcátlanságnak tűnt Diesterfeld részéről. Hát senki sem áll ki a jelenlévők közül Hans Ressdorfért?

Alig fogalmazta meg magában ezt a gondolatot, máris teljesült a kívánsága. Az idős Schlomitten úr felemelte tiszta, erős hangját:

- Szeretnék magának mondani valamit, Diesterfeld úr, hogy megnyugodjon. Ha Ressdorf odaát kényes helyzetében olyasmire kényszerült, ami egy nemesemberhez méltatlan, akkor bizonyára nem jelenne meg körünkben. Ő maga döntene így, ebben biztos lehet. Ismerem már kölyökkorától, az apja pedig jó barátom volt. Tűzbe merném tenni a kezemet, hogy kedves szomszédunkat fenntartás nélkül fogadhatjuk. Én a magam részéről szívből örülök, hogy újra láthatom.

Käthe legszívesebben a kedves, idős úr nyakába ugrott volna. Diesterfeld kissé csendesebb lett, ám ha valaki azt hitte, hogy egy efféle kioktatás féket tehet a nyelvére, az igencsak tévedett.

Mariannát idegesítették és elbizonytalanították a kaján megjegyzések. Már-már odáig jutott magában, hogy megbánta Hans meghívását. Hiszen tényleg nem tudhatták, mit művelt Amerikában. Az a gondolat pedig még kínosabb volt, miben fog vajon megjelenni. Azért kissé fellélegzett, amikor Schlomitten úr a védelmébe vette Ressdorfot.

Néhány perccel később jelentették Hans Ressdorf érkezését. Egy pillanatra néma csend lett, majd minden tekintet várakozásteljesen az ajtóra szegeződött. Csak az okos, szellemes jogtanácsos fordult az ajtó helyett Diesterfeld felé.

Hans Ressdorf belépett, kifogástalan társasági öltözékben - úriember volt tetőtől talpig: előkelő, visszafogott eleganciával öltözött.

Marianne szeme felragyogott, és Käthe is megkönnyebbülten nézett rá. Sajnálta volna, ha a férfi szegényes öltönyben jelenik meg, mert ő maga még csak napirendre térne a dolog fölött, de a többiek biztosan kerülnék az érintkezést vele. És ez fájt volna neki, bár nem tudta, miért.

Ressdorfot rögtön körülvették minden oldalról, s tartózkodás nélkül üdvözölték. Ha valaki esetleg fontolgatta is, hogy megszívleli Diesterfeld tanácsát, Hans elegáns külseje minden ellenérzést legyőzött. Csak Diesterfeld állt ki szilárd meggyőződése mellett. Kaján pillantását le sem vette a fiatalemberről, mely szavakba Öntve így hangzott volna: „Engem ugyan nem lehet átverni olyan könnyen. Mi a biztosíték, hogy a szabó számlája ki van egyenlítve?”

Marianne bemutatta Ressdorfot a férjének. A két férfi egy ideig egymással beszélgetett. Limbach szinte jelentéktelennek tűnt vendége mellett, ám jóindulatú tekintetéből olyan őszinte szívélyesség sugárzott, hogy Hans rögtön rokonszenvesnek találta.

Míg a házigazdával és Mariannával beszélgetett, pillantását mágnesként vonzotta egy karcsú, fehér leányalak, kinek gyémántként csillogó szemei melegen ragyogtak fel, mikor meglátta a férfit. Ez arra késztette, hogy sietve üdvözölje a lányt.

Botho Käthe mellett állt, aki bemutatta a két fiatalembert egymásnak. A Schlomitten név hallatán Hans örömmel kapta fel a fejét. Éppen kérdezni akart Bothótól valamit, amikor az öreg Schlomitten hozzájuk lépett, és kedvesen üdvözölte.

Élénk beszélgetésbe merültek. Ressdorfnak közben feltűnt, hogy Käthe és Botho tegeződnek. Egy pillanatra megrebbent a szeme. Talán jegyesek?

Ez a kérdés jobban kínozta, mint amennyire be merte vallani magának. Szüntelenül foglalkoztatta még akkor is, amikor Schlomitten úr a feleségéhez vezette, aki szelíd és jóságos mosollyal üdvözölte. Egy kicsit le kellett ülnie mellé, mire az asszony rögtön kedvesen megfeddte, amiért még nem járt náluk. Amikor elmesélte Hansnak, hogy a lányai férjhez mentek, Ressdorf nem türtőztethette tovább magát, és megjegyezte:

- A kedves fia is eljegyezte már magát, ha nem tévedek.

Az asszony csodálkozva nézett rá.

- Botho? Á, dehogy, nem gondol ő még a házasságra.

- Elnézést, azt hittem, hogy Wollin kisasszony…

Schlomittenné elmosolyodott.

- Vagy úgy, biztosan hallotta, hogy tegezik egymást. Ezt még gyerekkorukból tartották meg. Együtt nőttek fel, és még ma is jó barátok.

Ez a hír megnyugtatta és felvidította Ressdorfot.

Nemsokára leültek ebédelni. Ahogy Käthe előre látta, Marianne Ressdorfba karolt bele. Limbach Schlomitten-nének nyújtotta a karját, Botho pedig vidám kacsintással hajolt meg Käthe előtt pont abban a pillanatban, amikor Diesterfeld is odalépett, hogy az asztalhoz kísérje a lányt. A visszataszító férfi végül némi ingadozás után Keller jogtanácsos már kissé hervadó félben lévő unokahúgához fordult, aki megadóan tette kezét a karjára.

Az első perctől fogva kedélyes hangulat uralkodott az asztalnál. Marianne kitűnően értett hozzá, hogy vendégeit jókedvre derítse, különösen ha maga is boldog volt.

Käthe és Botho az asztal túloldalán gondoskodott a társaság szórakoztatásáról. Hans Ressdorf komoly arcán egyre többször suhant át derűs mosoly, amint a fiatalok beszélgetésének egy-egy részletét elkapta. Mintha valamiféle állandósult hadiállapot uralkodott volna közöttük. Käthe mókásan, anyaian korholta Bothót, ami ellen ő persze lázadozott. Néha egész pajkosan tárgyaltak meg egy-egy komoly témát. Hans hallotta, amint Botho így szól:

- Mondhatom neked, Käthe, sokkal nehezebb ügyes gazdának lenni, mint katonáknak parancsolni. Papa átkozottul rövid pórázra fog, és Schlomitten néha szerfelett unalmas. Ha ez így megy tovább, szörnyű tettre ragadtatom magam, csak hogy megszabaduljak az egyhangúságtól.

- Mit akarsz tenni? - kérdezte a lány.

- Megnősülök. Igazán körülnézhetnél egy nekem való feleség után.

Käthe elhárítóan emelte fel a kezét.

- Nem, köszönöm. Ezt a felelősséget nem vállalom.

A társalgás további részéről Ressdorf lemaradt, mivel Marianne, aki addig a másik szomszédjával csevegett, odafordult hozzá.

A férfi szíve régóta nem volt ilyen boldog és könnyű. Vajon ez abból adódott, hogy meggyőződött Käthe és Botho kapcsolatának ártatlan, pajtási voltáról?

Egy idő múlva, a beszélgetés szünetében Diesterfeld sipákoló hangján átszólt Hanshoz:

- Mondja csak, kedves Ressdorf, mi a csudát csinált maga tulajdonképpen a tengerentúlon? Bizonyára fenemód kényes dolgot, hm? A dollár ott sem az utcán hever.

Hans hűvösen pillantott a szemébe.

- Mire gondol, Diesterfeld úr?

Az „úr” nyomatékosabb kiejtésével egyenlítette ki Diesterfeld „kedves Ressdorfját”, ugyanis illetlen bizalmaskodásnak tartotta. Diesterfeld volt az egyetlen, aki ezt nem vette észre.

- Arra, hogy odakint biztosan nem válogathat az ember, ha pénzt akar keresni. A dollárhercegnők sem teremnek minden bokorban. Nem volt odaát szerencséje, mi?

Gunyoros mosoly játszott Ressdorf szája körül. Ekkor azonban hirtelen egy csillogó, barna szempárra tévedt a tekintete, mely óvón, ijedten kapaszkodott az övébe. A férfi szeme nagyra nyílt, mintha magába akarta volna szívni és megtartani ezt a pillantást, Käthe viszont már el is fordította a fejét. A férfi izmos teste megfeszült, ám nyugodtan válaszolt:

- Bizonyára azt szeretné tudni, Amerikában utcát sepertem-e, vagy valami efféle alantas dolgot műveltem-e, amivel megkereshettem a kenyeremet. E tekintetben megnyugtathatom. Szerencsére nem kellett elfelejtenem, hogy a nemesség kötelez, habár erről valószínűleg más nézeteket vallok, mint ön.

Diesterfeld rikácsolva felnevetett, és feltette a monokliját, hogy jobban lássa Hansot.

- He, he, he! Hiszek magának, kedves Ressdorf, hiszek magának. Akkor esetleg sikertelen aranyásó lett magából?

- Megint ki kell ábrándítanom. Aranyat sem ástam, egyszerűen csak dolgoztam.

Diesterfeld megint kurjantott egyet.

- Dolgozott. Rendben van, de ez igen tág fogalom.

Ressdorf továbbra is megőrizte higgadtságát, csak egy ér dagadt ki jobban a homlokán. Látta, hogy Käthe pillantása ismét rászegeződik, így inkább neki szánta a Diesterfeld kérdésére adott választ.

- Mivel oly buzgón érdeklődik, elárulhatom önnek, milyen munkát végeztem. A milliomos Mr. Rivers alkalmazásában álltam. Először könyvelőként, később mint személyi titkára.

Diesterfeld bután meresztgette a szemét.

- Vagy úgy… hm… ez nagyon érdekes. Micsoda szörnyű világban élünk! Egy német nemesember ilyen felkapaszkodott amerikainak az alattvalója kell hogy legyen! Nem csodálom, hogy nem maradt nála tovább.

- Megint csak téved. Mr. Rivers apja egy angol lord legkisebb fia volt, aki üzleti tehetségét nem akarta a hazájában veszni hagyni. Amerikába ment, és megalapította a ma már világhírű „John Rivers” céget. Fia hasonló tehetséggel folytatta tovább édesapja művét. Kellemes és megbecsült állásom volt a házában, semmi esetre sem olyan lealacsonyító, mint gondolja.

- Úgy, úgy. Ühüm. Akkor csodálkozom, hogy… Úgy értem…

- Úgy érti, hogy mégis feladtam az állást, és visszatértem a hazámba? - kérdezte Hans gúnyos udvariassággal.

- Igen, valami hasonlót akartam mondani, mivel a ressdorfi birtok úgyis idegen kézbe került.

- Azért nem egészen. A ház még áll, és az enyém. Van egy kis földem is, így a levesbe való zöldséget magam szedhetem le. Talán megérti, hogy tízévi kemény munka után honvágyat éreztem.

- Természetesen, tökéletesen igaza van, de egy ilyen szerény vidéki élethez is kell ám pénz. És tudja, mindannyiunknak küzdeni kell, hogy a felszínen maradhassunk. Mindenkinek megvan a maga gondja, és jelentős támogatásra, ugye érti, tőlünk nem számíthat, rossz idők járnak.

Ressdorf elvörösödött, szeme dühösen szikrázott, és kissé felemelkedett, mint aki kemény visszavágásra készül. Ebben a pillanatban azonban karján érezte Marianne kezét, az asztal túlsó felén pedig meglátta Käthe sápadt arcát. Rögtön megnyugodott. Megsemmisítő pillantást vetett Diesterfeldre, és éles hangon csak annyit mondott:

- Nem emlékszem rá, hogy öntől vagy bárki mástól valaha is segítséget kértem volna. És csak megnyugtatásul hozzátenném még, ez soha nem is fog megtörténni. Ezzel lezártnak tekintem a témát.

E szavak után Ressdorf fesztelenül, nyugodtan csevegett Marianne Limbachhal. Diesterfeld figyelmét a menü kötötte le, és csöppet sem szégyellte magát. Mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel. Diesterfeld tapintatlan viselkedése általános rosszallást váltott ki, viszont annál kellemesebben hatott a vendégekre Hans önuralma. Az összetűzés alatt akaratlanul is megszakadt minden társalgás, később azonban újra beszélgetni kezdtek. Csak a kellemetlenkedő óriáshoz nem szólt senki.

Asztalbontás után a kávét a teraszon szolgálták fel. Az urak így anélkül szivarozhattak, hogy a hölgyek társaságáról le kellett volna mondaniuk.

Limbach a korlátnak támaszkodott, és Ressdorffal beszélgetett. A házigazda a maga természetes modorában elmondta neki, mennyire örül, hogy felesége ifjúkori barátját vendégként üdvözölheti Wollinban. Majd arról a szándékáról is mesélt, hogy meg akarta venni a ressdorfi erdőt és a hozzá tartozó szántóföldet. Abban a pillanatban ment el előttük Keller jogtanácsos. Kurt megállította.

- Mondja csak, nem lehetne valahogy megtudni, ki vásárolta meg Schlomittentől az erdőt? Ressdorf urat ez különösen érdekelné.

A jogtanácsos csíptetőjén keresztül előbb Hansra, majd Limbachra nézett. Titokzatos mosollyal megvonta a vállát.

- Üzleti titok, uraim, jobban mondva hivatali titok. Egyelőre nem beszélhetek róla. Diesterfeld úr már jól meggyötört, hogy áruljam el a vevő nevét, de hiába törte magát, nem álltam kötélnek.

- Azt sem árulhatja el, mit tervez az új tulajdonos a földdel? Talán gyárat fog a szántón építtetni?

- Nem, efelől nyugodt lehet. Az erdőben valószínűleg csak vadászni fog, a mezőn pedig egy nagy, kertes villát akar emelni. Azt tervezi, hogy végleg ideköltözik. Diesterfeldnek nem említettem, de önöknek elmondhatom, az új tulajdonos szeretné megnövelni a birtokát. És mivel erre legjobban a bérbe adott területek felelnének meg, amelyek korábban Ressdorfhoz tartoztak, és később leválasztották őket, így máris kapcsolatban állok néhány haszonbérlővel az eladás ügyében.

Az utolsó kijelentést Diesterfeld is hallotta, aki ekkor lépett oda hozzájuk.

- A mindenit - sipákolta csodálkozva -, ennek az ügyfélnek nagyon sok pénze lehet, kedves jogtanácsos úr.

Keller Diesterfeldre pillantott.

- Minden bizonnyal - jegyezte meg, majd könnyed meghajlással távozott.

Diesterfeld tanácstalanul nézett utána, és kellemetlen mosollyal Hanshoz fordult.

- Szörnyű érzés lehet magának, kedves Ressdorf, hogy egy idegen terpeszkedik elveszett tulajdonán.

Miután ezt az újabb kedvességet is kiadta magából, Hans fenyegető tekintetétől kísérve odébbállt, hogy más társaság után nézzen.

Kurt Limbach elpirult.

- Végtelenül sajnálom, hogy a házamban Diesterfeld ennyire tapintatlanul viselkedik magával.

Vendége megrántotta a vállát.

- Nagyon kérem, emiatt ne mérgelődjön. Kedves szomszédunk jellemét már régről ismerem. Semmi sem lep meg a részéről.

Még egy kicsit elbeszélgettek egymással. Hans úgy találta, hogy Limbach nagyon rokonszenves, őszinte ember. Kurt pedig később ezeket mondta a feleségének, amikor egy pillanatra magukra maradtak:

- Drágám, ez a Ressdorf remek ember!

Hitvese mosolyogva szorította meg a kezét.

- Tudtam, hogy tetszeni fog neked, különben nem hívtam volna meg.

Ez nem felelt meg ugyan teljesen a valóságnak, de ebben a pillanatban Marianne maga is elhitte, amit mondott.

A szépasszony ugyanakkor nem találta meg teljesen a számítását. Még egy rövid, zavartalan együttlétre sem adódott alkalma Ressdorffal. Háziasszonyként a többi vendég nagyon igénybe vette, és Hansot is mindig lefoglalták.

Éppen a húga és Botho mellett ült, amikor a férje odalépett hozzájuk, és így szólt:

- Nos, Käthe, azt hittem, teniszezni akartál von Schlomitten úrral.

- Ah - mondta mérgelődve a lány Botho otthon hagyta a teniszcipőjét. Azt mondja, elfelejtette, de szerintem inkább csak lusta.

Botho fenyegetően nézett rá.

- Ezt vond vissza sürgősen!

- Egy feltétellel.

- Éspedig?

- Ha holnap délután átjössz játszani.

- Jól van. Eljövök, és akkor bebizonyítom neked, hogy nem vagyok lusta.

Mindenki nevetett.

- Ha megengeditek, én is játszanék - ajánlkozott Marianne, és mintha csak akkor találta volna ki, így folytatta:

- Most jut eszembe, Hans Ressdorf régebben nagyon jól teniszezett. Mi legyen, Käthe, megkérjük, hogy tartson velünk?

A lánynak tetszett az ötlet, noha átlátott a nővérén.

- Nincs ellenvetésem - mondta.

Kurt Limbach rögtön késznek mutatkozott, hogy felesége kívánságát teljesítse, és szólt Ressdorfnak, aki szívesen elfogadta a meghívást.

- Tehát a holnap délutáni viszontlátásra - mondta később Marianne Hansnak, amikor a vendégek elbúcsúztak, s közben forró, igéző pillantást vetett rá. Igyekezete azonban hatástalan maradt, a férfi ugyanis elnézett a feje fölött, és inkább az asszony húgának hamvas, kedves arcát kereste tekintetével.

V.

Eltelt néhány hónap. Ressdorf még mindig érdekes témának számított a társasági körökben, így Limbach példáját követve mindenhová meghívták, legtöbbször azonban Wollinban volt. Marianne mindent megtett azért, hogy újra a lábai elé kényszerítse volt vőlegényét, ám nem járt sikerrel. A férfit ugyanis minden kacérkodása és ügyeskedése hidegen hagyta.

Käthe félve figyelte nővére játékát. Bebeszélte magának, hogy csak Marianne miatt aggódik, szép csendben viszont új, addig ismeretlen érzés született a szívében.

Az asszony minduntalan azon mesterkedett, hogy egyedül maradjon Ressdorffal. Férje gyakran üzleti úton járt, Käthét pedig valamilyen ürüggyel mindig eltávolította a közelükből.

Ez korábban is előfordult időnként, amennyiben Marianne egyedül akart maradni kiszemelt hódolójával. Ilyenkor Käthe mindig gyorsan visszatért hozzájuk, és úgy tett, mint aki nem veszi észre nővére dühös pillantásait. Ezúttal másként volt. A fiatal leányt valami különös érzés, amiről még magának sem mert számot adni, arra késztette, hogy ne menjen vissza ilyenkor.

Kezdetben Ressdorf látogatásai meglehetősen hosszúra nyúltak. Nem vette észre, hogy Marianne szándékosan küldi el a testvérét, és Käthét várva tovább időzött. Az asszony mindeközben próbálkozott elcsábítani őt, még a régi szép emlékeket is felidézte, hátha legyőzi a férfi ellenállását.

Hans hűvösen állta az ostromot, de amikor rájött, hogy Marianne minden alkalommal eltávolítja a húgát a közelükből, és a lány sosem jön vissza, gyorsan elbúcsúzott.

Ha Käthe nem lett volna Wollinban, csak a legszükségesebbre korlátozta volna a látogatásait, ám így, ha csak egy napra is otthon maradt, égető vágy fogta el a fiatal teremtés után. Ilyenkor, még bokros teendői közepette is felállt, felnyergeltette Fafnert, és gyorsan átlovagolt a szomszédba. Így történt ez egy szép nyári napon is. Amikor elhaladt a wollini udvarház előtt, legnagyobb bosszúságára Diesterfeld urat pillantotta meg a teraszon a háziakkal. Diesterfeld vette észre először. Felugrott, monokliját a szemére biggyesztette, és a lovasra bámult.

- Na, mit szólnak? Itt jön az elveszett Ressdorf egy fantasztikus paripán! Hogy juthatott ilyen gyönyörű állathoz? - sipította izgatottan, majd ledöcögött a lépcsőn, hogy megnézze a hátaslovat.

Ressdorf elegáns mozdulattal leugrott a nyeregből, üdvözölte a teraszon ülő a hölgyeket és az urakat, de Diesterfeldről alig vett tudomást.

- Ördög és pokol! Mondja csak, kedves Ressdorf, honnan van ez a remek telivér? - kérdezte Diesterfeld kaján pillantással.

- Mit szólna, ha azt mondanám, hogy a prérin, loptam?

- Na ne vicceljen! Ez a paripa egy halom pénzbe kerülhetett, testvérek között is megér vagy háromezret.

- Csodálom az éleslátását, uram, pontosan háromezer márka és ötven pfennig az ára.

Ezzel otthagyta Diesterfeldet, és miután a szolgára bízta a lovat, felment a teraszra, ahol már nevető arcok fogadták, ők ugyanis hallották az iménti szóváltást.

Hans csillogó szeme először Käthét üdvözölte, habár az ő kezét fogta meg utoljára.

Diesterfeld egy darabig a fejét csóválva nézett a ló után, aztán fújtatva megmászta a széles lépcsőfokokat.

Megint kérdőre akarta vonni Ressdorfot, aki azonban olyan vicces, agyafúrt válaszokat adott, hogy a többiek alig bírlak visszatartani a nevetésüket.

Mivel Kurtnak a városba kellett utaznia, felszólította kellemetlenkedő szomszédját, hogy tartson vele. Diesterfeld szeretett autókázni, és mert ő nem tudott autót venni, szívesen megragadta a lehetőséget. Miközben Kurt elbúcsúzott a feleségétől, ezt súgta neki:

- Kedvesem, jól teszem, hogy eltávolítom ezt a szörnyű alakot?

Az asszony gyorsan arcon csókolta.

- Szegénykém! Most te vagy az áldozat.

- Nem számít, csak te megmenekülj tőle.

A két férfi útra kelt.

Käthe már várta, mikor küldik el megint. Tekintete egy pillanatra találkozott Ressdorféval, amelyben hasonló feszültség tükröződött, de megkönnyebbülésére félelme alaptalannak bizonyult. Úgy látszott, Mariannának nem volt ma kedve a kacérkodáshoz. Hármasban beszélgettek egy félórácskát, majd amikor Hans indulni készült, mindkét hölgy elkísérte a park kapujáig.

A férfi kantáron vezette a lovát, és csak akkor ült fel rá, miután elbúcsúzott a nővérektől. A lóról még egyszer intett nekik, miközben olyan ragyogó szemmel nézett Käthére, hogy a lány a haja tövéig elpirult. Marianne is észrevette ezt a pillantást, oldalról pedig látta húga pirulását. Egy pillanatra szíven ütötte a jelenet, ám aztán gyorsan el is felejtette.

VI.

Néhány nappal később Diesterfeld nagyon bosszúsan érkezett Wollinba. Ressdorfon kívül Botho Schlomittent is ott találta, ők a nővérekkel teniszeztek, azonkívül ott volt még a házigazda, az idős Schlomitten úr és néhány tiszt is. Épp teáztak.

A férfi rákvörös arccal, monokliját erősen a szemére szorítva azon nyomban kifakadt:

- Nagy újságot mondok, uraim, a ressdorfi mezőn építkezés folyik! Egész sereg munkás ássa a földet, és egy durva berlini építőmester úgy kommandírozza őket, mint a katonákat. Mit szólnak ehhez?

Mivel senki sem tudta, mit mondjon, és Diesterfeld nemkívánatos megjelenése is teljesen lehangolt mindenkit, nem szóltak egy árva szót sem.

- Most ugye szemük-szájuk tátva maradt a meglepetéstől? Természetesen odamerészkedtem a berlinihez, és egészen ártatlanul érdeklődtem afelől, mit építenek és kinek. Azt felelte, hogy egy villát a leendő tulajdonosnak. Mit szólnak ehhez, uraim? Ilyen arcátlanságot! Egy kicsit szúrósabban ránéztem a monoklin keresztül is, és megkérdeztem, tudja-e, kivel áll szemben. Erre a fickó gátlástalanul felnevetett, azt válaszolta, hogy van szerencséje Diesterfeld úrral beszélni, őt pedig Lossennek hívják. Ezzel otthagyott. Ő, engem! Na de kérem, uraim, mit képzel egy ilyen jöttment építőmester?

Kimerülten elhallgatott, egy karosszékbe roskadt, ami nagyot reccsent alatta. A jelenlévők magukban jót mulattak azon, hogy az építőmester ilyen alaposan elintézte a hiú férfit, de nem mertek hangosan nevetni. Válaszra azonban senki sem méltatta. Ressdorf félig lehunyt szempillái alól gúnyosan méregette, ami nagyon bosszantotta Diesterfeldet, és dühösen nekitámadt:

- Tudja, Ressdorf, nem értem magát! Ennyire hidegen hagyja, mit művelnek egykori birtokán? Az ön helyében én már rég kiderítettem volna, ki építtet ott.

- Én viszont egyáltalán nem vagyok rá kíváncsi - válaszolta Hans egykedvűen.

Käthe egy csésze teát nyújtott Ressdorftiak, mélyen a szemébe nézett, és egymásra mosolyogtak, mintha azt akarták volna mondani: nem szabad komolyan venni ezt a szószátyár alakot, különben elviselhetetlenné válik!

Diesterfeld a hűvös fogadtatás miatt érzett dühét néhány csésze teába fojtotta, amit azért a biztonság kedvéért bőségesen felöntött rummal is.

Mivel a szabadban hűvösebbre fordult az idő, mindnyájan bevonultak a nagy zeneterembe, ahol egy tiszt a zongorán eljátszott néhány részletet egy új operettből.

Käthe gondolataiba merülve kint maradt a teraszon, élvezte a lemenő nap utolsó sugarait. Ressdorf egy idő múlva kiment hozzá.

- Így meg fog fázni, kisasszony - szólt aggódva.

A lány összerezzent, ám mosolyogva megrázta a fejét, és ránézett. A férfi barnára sült arca egészségesen ütött el a hófehér teniszruhától.

- Egyáltalán nem fázom, Ressdorf úr.

- Ne hozzak egy kendőt?

- Nem kell, köszönöm. Anélkül is mindjárt bemegyek. Elfogott a vágy, hogy élvezzem itt kint egy kicsit a csendet. Ha Diesterfeld urat sokáig kell hallgatnom, mindig ideges leszek.

- Gyakori vendég önöknél?

Käthe mosolyogva sóhajtott.

- Sajnos, igen.

- Egyébként nem zavarja önt ez a nagy társasági élet itt, Wollinban? Több vele a munkája, mint amennyi élvezetet találhat benne.

- A munka örömet okoz nekem, szívesen látott vendégekért pedig boldogan fáradok.

- A szívesen látott vendégekért? Szabad olyan szerénytelennek lennem, hogy magamat is közéjük számítsam?

A lány kissé elpirult, de barátságosan, nyíltan nézett rá.

- Persze hogy szabad.

A férfi erre megfogta a kezét, és áhítattal az ajkához szorította, miközben olyan pillantást vetett rá, amitől Käthe szíve hevesebben kezdett dobogni. Tekintetük egymásba olvadt, mozdulatlanul álltak, mindent elfelejtettek maguk körül. Ekkor Marianne lépett a teraszra. Látta mindkettőjüket, az áhítatos kézcsókot és Käthe pirulását is. Összerezzent, hirtelen arcába szökött a vér. Mit jelentsen ez? Ressdorf múltkori búcsúpillantása jutott eszébe, amint a nyeregben ülve, távozóban még egyszer visszanézett. Käthe akkor is paprikapiros lett. Valami van kettőjük között? Ezért olyan tartózkodó Hans, amikor ő közeledni próbál hozzá? Szíve inkább a húgához húz? Különös, megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Elsápadt, hangja pedig bizonytalanul csengett, amint egy jelentéktelen megjegyzéssel hozzájuk fordult.

Marianne Limbach az elkövetkező napokban csendesebb volt, mint szokott, szemében töprengő kifejezés ült. Férjének már a legkisebb változás is feltűnt rajta, ezért szeretettel és aggódva tudakolta, van-e valami baja. Az asszony megnyugtatta, méghozzá szokatlanul kedvesen és szelíden. Kurt ettől teljesen meghatódott, és azt sem tudta, hogyan járjon a kedvében. Máskor a felesége mindig elhúzódott szerelme kissé heves megnyilvánulásaitól, most azonban egy könnyed mosollyal mindent megengedett. Egyszer csak két keze közé fogta férje fejét, magához húzta, és hosszan szájon csókolta. Házasságuk tíz éve alatt egyszer sem fordult elő, hogy szabad akaratából ily bensőségesen megcsókolja. A férfi először teljesen elsápadt, majd elpirult, végül ujjongva ugrott fel, és boldogan nevetett.

- Marianne, drága kincsem, ez egy igazi csók volt! Istenem, hisz enélkül is tiszta bolond vagyok a szerelemtől. Azt akarod, hogy teljesen megőrüljek?

A nő mosolyogva fonta karját hites ura nyaka köré, és szorosan hozzásimulva suttogta:

- Nem, Kurt, azt nem akarom, de egyszer szívből meg akartam neked köszönni a szeretetedet és a jóságodat.

A férfi megsimogatta a karját és a kezét, majd újra meg újra megcsókolta az ajkát anélkül, hogy az asszony elhúzódott volna tőle.

Mióta Marianne látta a húgát és Ressdorfot a teraszon, ráébredt, hogy hiába töri magát a férfiért. Életében talán először fordult ez elő vele. Egy ideig nagyon mérges volt rájuk, de a dühe nem tartott sokáig. Alapjában véve jó és lágy szíve legyőzte kicsinyes haragját. Ettől kezdve más szemmel nézett Hansra, és saját maga is meglepődött azon, hogy utolsó eltévelyedéséből akaratlanul is a férje karjaiba menekült.

Szeptember első napjaiban Kurt Limbachnak születésnapja volt, s ezt minden évben nagy pompával ünnepelték meg Wollinban. A vendégség előkészítését Käthe már hetekkel azelőtt elkezdte, ennek ellenére szakított időt arra is, hogy sógorának fessen egy képet ajándékba. Volt hozzá tehetsége, a tájképeket pedig különösen jó érzékkel és hangulatosan vitte vászonra. Ezúttal a wollini tó egy partrészletét választotta ki.

Rögtön ebéd után, amikor Marianne pihent, és Kurt is elfoglalta magát, a leány kivonult a tavacskához, és serényen dolgozott a művén. Egyik nap is épp ott ült munkájába mélyedve - ez talán augusztus közepe táján történt -, amikor megreccsent mögötte egy ág. Először azt hitte, valami állat okozta a zajt. Akaratlanul is hátrafordult, és nagyot dobbant a szíve. Hans Ressdorf állt előtte. Boldog meglepetés tükröződött a férfi arcán is.

- Nagyságos kisasszony, ezt nevezem szerencsének! Meg sem álmodtam volna, hogy itt találkozunk.

A lány gyorsan összeszedte magát.

- Meghiszem azt, Ressdorf úr. De én is meglepődtem, hogy itt látom a tónál.

Hans közelebb lépett.

- Kint jártam a mezőn, az építkezésnél.

- Ó, csak nem tette Diesterfeld úr kíváncsivá? - ékelődött Käthe.

Ressdorf megrázta a fejét, és lenézett a lány ragyogó, aranybarna hajára.

- Nem, egyáltalán nem vagyok kíváncsi - mondta mosolyogva -, ez nem tartozik számtalan rossz tulajdonságom közé.

- Tényleg olyan sok van? - kérdezte Käthe anélkül, hogy a munkájából felnézett volna.

- Szerény személyemnek épp elég - válaszolta a férfi, és közelebb lépett a festőállványhoz. Rövid hallgatás után így folytatta: - Csodálatosan ábrázolja a táj hangulatát! Csak úgy szikrázik a fény ezen a darab festett világon.

- Valóban jónak találja? - kérdezte a kis művész buzgón. - Vagy csak bókolni akar nekem?

- Nem, önnek sohasem mondanék üres bókot. Az ön lényében annyi őszinteség van, hogy a hízelgés szinte sértés lenne, hisz nyílt tekintete mindenkitől egyenes viselkedést követel. A kép igazán ragyogó.

A lány gyorsan ránézett.

- Ennek tényleg örülök, az ember ugyanis nem nagyon tudja a saját művét megítélni, és szeretném, ha a sógoromnak is tetszene.

- Tehát neki szánja a festményt?

- Igen, a születésnapjára.

- Hallom, nagy ünnepségre készülnek Wollinban, a hivatalos meghívást már megkaptam.

- Igen. A nővérem vezette be, hogy mindig a férje születésnapja legyen a legnagyobb ünnep nálunk. Kurt persze tiltakozik ellene, mert a felesége születésnapja természetesen fontosabb számára, mint a sajátja. De mivel az januárban van, és akkor az egyik divatos téli üdülőhelyen pihennek, engedelmeskedett, mint mindig, ha Marianne valamit akar.

Utolsó szavait pajkos mosollyal kísérte. Ezt a mosolyt a férfi olyan vonzónak találta, hogy azt is elfelejtette, mit akart mondani. Hirtelen az jutott eszébe, Käthe talán sejti, milyen kapcsolat fűzte őt egykor az asszonyhoz. Nyomasztotta, hogy nem lehet őszinte Käthéhez, de még ha ő maga legszívesebben felfedné előtte az igazságot, Marianne titkát akkor is meg kell őriznie.

- Egyébként találkoztam ma reggel Botho Schlomittennel, már előre örül az ünnepségnek - mondta Ressdorf egy kis idő múlva.

Käthe nevetett.

- Ah, ő áhítatosan és kitartóan örül mindennek az életben.

- Jó neki! - sóhajtotta Hans.

- Igen. Irigylésre méltó természet, de egyben kedves, csodálatos ember. Hol találkozott vele?

- Kint a villa építésénél, összebarátkozott Lossennel, az építőmesterrel.

- Nem fáj önnek, hogy egykori tulajdonán egy idegen építkezik? Ez mindig arra emlékeztetheti, amit elveszített.

- Amit nem birtokoltam, azt nem is veszíthettem el. Már akkor elúszott minden, amikor gyerek voltam, mert az apám nem tudta kifizetni hatalmas adósságait. Halálakor rám hagyta a düledező kastélyt és egy darab kertet, ezt hagyták meg neki a hitelezők. Ez engem akkoriban nem nagyon érdekelt. Megelégedtem azzal, hogy a régi, kedves házat megtarthattam. Akkor még bíztam abban, hogy nagybátyám örököse leszek, ám kései házassága minden reményemet romba döntötte.

Käthe ösztönösen kinyújtotta felé a kezét.

- A nővérem mesélt erről. De ugye már túltette magát ezen a szerencsétlenségen?

A férfi kezet csókolt neki.

- Mindent túléltem, és amióta megint itthon vagyok, az élet napos, csábító arcát mutatja nekem. Azt hittem, öreg és érzéketlen lettem ott kint, de mostanában gyakran előfordul, hogy újra fiatalnak és bizakodónak érzem magam, mintha még valami nagy szerencse várna rám valahol - szólt megindultan a lány kezét szorongatva, és forró pillantást vetett rá.

Käthe hirtelen édes ijedelemmel nézett a férfi felindult arcába, kezét gyorsan visszahúzta, és felemelkedett.

- Ah, azt hiszem, máris elkéstem, sietnem kell haza, Marianne vár rám a teával.

Gyorsan feltette a kalapját, Hans pedig segített neki a festőeszközöket összepakolni. A lány hiába tiltakozott, ő cipelt mindent hazáig.

- Ha átvágunk az erdőn, és a házam előtt megyünk el, rövidebb az út. Átvezetem önt a kertemen, így legalább tíz percet megtakaríthat. Elkísérhetem a wollini park kapujáig?

- Ha akarja…

A fiatalok beszélgetve vágtak át az erdőn, s néhány perc múlva már látták is a ressdorfi kastély hátsó falait, majd nemsokára beléptek a veteményeskertbe. Az öreg Gottfried is épp ott tett-vett, borsót szedett. Mikor meglátta őket, gyorsan letette a kosarát, és megemelte a sapkáját.

Käthe barátságosan intett neki, és a kastélyt figyelve egy pillanatra megállt.

- Tudja, hogy szívesen lefesteném a házát erről az oldalról? Főleg az a rész tetszik, a ledőlt toronnyal. Nagyon festői.

- Miért nem teszi akkor, nagyságos kisasszony?

- Először engedélyt kell kérnem - válaszolta Käthe huncutkodva.

- Ezennel ünnepélyesen megadom az engedélyt.

- Köszönöm. Mihelyt készen leszek a mostani képpel, és magam mögött tudhatom az ünnepséget, meg fogok jelenni itt a festőeszközeimmel.

Közben az öreg Gottfried néhány gyönyörű, bimbózó rózsát szedett a kertben. Gyorsan lekapta a sapkáját, odalépett a gazdájához, és átnyújtotta a virágokat. Hans mosolyogva vette át, és a lányhoz fordult.

- Kisasszony, a kertemben még rózsák is nyílnak. Önnek adhatom?

Käthe elfogadta a virágokat, és az övcsatjára erősítette1 őket.

- Nem ezek az első ressdorfi rózsák, amelyek engem ékesítenek - mondta, és amikor Hans kérdőn ránézett, így folytatta: - Gottfried és a felesége jó barátaim. Gyakran kaptam tőlük csokrot, ha erre jártam, míg ön külföldön volt.

Az öreg buzgón bólogatott.

- Igen, a nagyságos kisasszony volt olyan szives, és elfogadta.

Ressdorf barátságosan bólintott neki.

- Jól tetted, öreg.

- Üdvözlöm a feleségét, Gottfried, és köszönöm a rózsákat - szólt Käthe kedvesen.

Az öreg megemelte a sapkáját, a fiatalok pedig elindultak Wollin felé. Amikor a kert végében eltűntek a fák között, az öreg szolgáló beszaladt a házba, hogy a feleségének annak rendje-módja szerint mindent elmeséljen.

Ressdorf elkísérte a lányt a kapuig, utána lassan, elgondolkodva, pillantását a földre szegezve hazasétált.

Marianne már tényleg várta a testvérét. Kurt a városban járt, vendégek sem voltak, így kettesben fogyasztották el a teát a háziasszony kis szalonjában. Miközben Käthe kiszolgálta nővérét, tettetett közömbösséggel így szólt:

- Találkoztam Hans Ressdorffal a tónál.

Marianne kutató tekintettel méregette a húgát, s a szeme megakadt a rózsákon, amit még mindig az övébe bújtatva viselt.

- Miért nem hoztad magaddal teára? - kérdezte különös mosollyal.

- Nem voltam biztos benne, hogy örülnél neki.

- Őt mindig szívesen látjuk, ezt te is tudod.

Käthe nyugtalanul pillantott nővére szép, kissé sápadt arcára.

- Igen, túlságosan is kitünteted a kegyeiddel.

- És ez nem nagyon tetszik neked.

A lány összeszorította a száját, majd halkan így szólt:

- Nem. Nem szeretem, ha te… De ne is beszéljünk erről!

Nővére elmosolyodott.

- De ebben az esetben különösen kellemetlennek találod, igaz? - kérdezte lassan, minden szót hangsúlyozva.

Käthe összerezzent és elpirult.

- Mit akarsz ezzel mondani?

Marianne felemelkedett kényelmes helyzetéből, és pillantását egyenesen a húgára szegezte.

- Hogy mit? Csak azt, hogy évekkel ezelőtt Hans Ressdorffal titokban örök hűséget fogadtunk egymásnak.

Käthe csészéje nagyot csörrent, ahogy letette az asztalra. Egész testében megremegett, és sápadtan meredt a testvérére.

- Te a jegyese voltál?

- Igen. Nem jöttél még rá?

- Nem - mondta színtelen hangon a lány, és heves fájdalom szorította össze a szívét. - Honnan tudhattam volna, fogalmam sem volt az egészről.

Marianne testvére sápadt arcára nézett, hirtelen felállt, és kezét Käthe vállára tette.

- Te szereted Ressdorfot.

A lány megpróbálta kiszabadítani magát.

- Engedj, ne beszélj így velem, ezt nem tudom elviselni.

Marianne gyengéden húga arcához szorította az arcát.

- Käthe, kedves, buta kis Käthe! Hát ilyen rossznak tartasz engem? Azt hiszed, kínozni akarlak, mert felfedeztem a szerelmedet? Nem. Hallgass! Ne is tagadd! Mindennel tisztában vagyok. Te kis oktondi, jól tudod, menynyire szeretlek.

Húga könyörgő pillantást vetett rá.

- De ugye egy szó sem igaz az eljegyzésből? Csak meg akartál ijeszteni, nem? Ó mondd, hogy így van!

- Nem, ezt nem mondhatom. Tényleg őszintén beszéltem.

Käthe mélyen felsóhajtott, és szomorúan nézett maga elé.

- Akkor én Hansot teljesen félreismertem. Ha szeret téged, nem lett volna szabad betennie a lábát a férjed házába!

Marianne leült mellé, és átölelte.

- Nem szeret engem, Käthe, már rég nem szeret. Először én sem hittem, és amikor viszontláttam, azt gondoltam, csak a hűtlenségem miatt érzett dühe tette tartózkodóvá. Mikor legelőször az erdőben találkoztunk, nem akart eljönni Wollinba, csak miután téged meglátott, döntött úgy, hogy mégis ellátogat hozzánk. Most már tudom, hogy miattad jött. Ezt először vak hiúságomban nem vettem észre, és megpróbáltam fagyos szívét felolvasztani. Néha bizony hidegen és szigorúan nézett rám, ha kacérkodni akartam vele, és rögtön elment, ha te nem voltál ott. Nem, kishúgom, rám nem kell féltékenynek lenned.

Käthe a tenyerébe hajtotta a fejét.

- Miért váltatok el egymástól?

Marianne mindent elmesélt neki. Mikor a történet végére ért, a lány súgva megkérdezte:

- Tud Kurt erről a titkos eljegyzésről?

Nővére ijedten a szája elé kapta a kezét.

- Nem, Käthe, és nem is szabad megtudnia!

- De ez igazságtalanság, nem lett volna szabad eltitkolnod előle!

Marianne gyengéden megcsókolta testvérét, és mosolyogva elmagyarázta a helyzetet:

- Ha már annak idején is az én kis védőszentem lettél volna, valószínűleg bevallottam volna mindent, de akkor még gyerek voltál, és a nővéredet tökéletesnek láttad. Én pedig így okoskodtam: amiről nem tud az ember, az nem is bántja. Miért vettem volna el Kurt hitét, hogy ő az első, akinek a szívemet adtam? Ez fontosabb, mint a saját boldogságom. Eddig nem is kínoztam magam szemrehányásokkal, bár a te kisebb-nagyobb prédikációid majdnem megpuhítottak. Most már azonban ott tartok, hogy legszívesebben mindent elmondanék a férjemnek. Ő tényleg nagyon jó ember, és minél régebben vagyok a felesége, annál inkább becsülöm. Látod, épp ezért nem tudom meggyónni neki a bűneimet. Nagyon boldogtalanná tenném. Milyen szomorú lenne! Hidd el, csak őt szeretném kímélni, nem magamat.

- És ha egy nap mástól hallaná meg?

- Ez kizárt. Csak Ressdorf és én tudunk erről. Ő pedig úriember a szó legszorosabb értelmében, aki soha sem szégyenítene meg egy hölgyet. Különben veled szemben biztosan nem őrizte volna meg a titkát. És ahogy én ismerem, kínozza is rendesen, hogy nem lehet őszinte hozzád, hisz szeret téged.

Käthe hirtelen elpirult.

- Honnan tudod ezt ilyen pontosan?

Marianne felnevetett.

- Éles a szemem, és bár én gazdagabb férfit kívánnék neked, jobbat úgysem találsz. No meg végre valami jót is akarok tenni, ezért aztán szerelmetek védőszelleme leszek. Ressdorfot egykor becsaptam, ám most szeretném a boldogsághoz vezető útját egyengetni. Kurt nagyon gazdag, és azt teszi, amit mondok neki. Csak egy szavamba kerül, és nem lesz akadálya annak, hogy szegény ember felesége lehess. Nekünk nincs gyerekünk, akinek megrövidítenéd az örökségét.

- De még születhet kisbabád.

Marianne mélyen a szemébe nézett, arcán mérhetetlen fájdalom tükröződött.

- Nem, már egyáltalán nem hiszem. Talán ez a büntetés a könnyelműségemért, hogy nem lehetek anya. Nem vagyok elég önzetlen, nem érdemelhetem meg ezt a boldogságot.

Käthe rémülten ölelte át a nővérét. Most értette meg igazán, mi rejtőzik Marianne lelkének legmélyén!

- Testvérem, drága testvérem, minő balgaság ez!

Az asszony hevesen összerezzent, és mosolyt erőltetett az arcára.

- Ne fogd fel tragikusan a dolgot, én sem teszem. Nem kaphat meg mindent az ember. Ki tudja, mire jó ez. De nézd csak, ott jön Diesterfeld! Van olyan nap egyáltalán, amikor biztonságban érezhetjük magunkat tőle? Bárcsak a pokol fenekére küldené az Úr egyszer haragjában ezt a fecsegő szörnyeteget! Nézd, milyen nehézkesen jön fel a lépcsőn! Sugárzó arckifejezése viszont arról tanúskodik, hogy megint valami kellemetlenséget akar közölni embertársainkról. Legszívesebben elküldetném, de már észrevett bennünket.

Diesterfeld önelégültségében nem is sejtette, milyen kívánságok szállnak felé az elegáns szalonból, ahová nemsokára belépett. Nehézkes léptekkel, ugyanakkor kevélyen döcögött oda a hölgyekhez.

- Micsoda szerencsés fickó vagyok! Örömömre szolgál, nagysága, hogy üdvözölhetem. Tisztelettel megjegyzem, hogy fantasztikusan néz ki. A nagyságos kisasszony nem különben. Remélem, nem zavartam meg a társalgásukat, az szörnyen kellemetlen lenne, tisztelettel.

- Kérem, foglaljon helyet, Diesterfeld úr! Megkínálhatom egy csésze teával? - kérdezte Käthe.

- Igen, örömmel elfogadom, nagyságos kisasszony. Csak egy ház van a környéken, ahol tudják, hogy kell igazi teát készíteni. Köszönöm szépen. Épp Schlomittenéktől jövök, egy kis körsétát tettem a szomszédoknál. Tegnap igazán érdekes dolgot láttam, meg fognak lepődni!

Ezután a bevezető után a nővérek már tudták, megint valami pletykával házalt, amit most nekik is el akar mondani. Mivel nem tették meg neki azt a szívességet, hogy az izgalmas esemény után érdeklődjenek, Diesterfeld nyugtalanul dülöngélt előre-hátra a székén. Az természetesen csak növelte az élvezetét, ha mondanivalójára kíváncsiak voltak.

Käthe ösztönösen sejtette, hogy megint Hans Ressdorf-ról fognak valamit hallani. Ugyanis amióta a férfi hazatért, Diesterfeld árnyékként követte, és minél gyakrabban rázta le Hans hűvös fölényességgel, annál inkább a fejébe vette, hogy lehetetlenné teszi Ressdorfot.

Käthe sejtése beigazolódott.

Miután Diesterfeld kiürítette a csészéjét, belefogott a mondandójába:

- Képzeljék el, tisztelt hölgyeim, tegnap véletlenül épp a ressdorfi erdőben sétáltam, és mit látnak szemeim? Egy hatalmas szarvast. Az „elveszett Ressdorf épp akkor célzott, és piff-paff-puff, úgyszólván az orrom előtt lőtte le a kapitális bikát. Na, mit szólnak hozzá?

A két nő döbbenten nézett rá, de nem mondtak semmit. Diesterfeld nyerítve felnevetett.

- Szóhoz sem tudnak jutni, igaz? Tehát rögtön odamentem, a vállára tettem a kezem, és barátságosan megjegyeztem: „Egészségére, kedves Ressdorf! Vadorzunk, vadorzunk? Talán olcsó pecsenyét akar a konyhájára szállítani? Vagy a vadhúskereskedőhöz viszi a városba?” Azt hiszik, hölgyeim, hogy megijedt? Dehogy! Szerintem ez egy érzéketlen alak. Tetőtől talpig végigmért, a szeme csak úgy villogott. Kellemetlenül érezhette magát, ám a legnagyobb pimaszsággal azt mondta nekem: „Vadorzásról szó sincs, Diesterfeld úr, legkevésbé az én részemről.” És közben fenyegetően nézett rám. Természetesen át akart rázni. „Már ne is haragudjon - válaszoltam neki -, de a saját szememmel láttam, hogy lelőtte a bikát.” „Vannak, akik fegyver nélkül is képesek bakot lőni” - közölte rezzenéstelen arccal. „Ha-ha-ha! Ön mindenesetre fegyverrel lőtte.” „De a saját területemen” - állította végtelen nyugalommal. Kinevettem. „Az erdő már rég nem az öné, kedves Ressdorf.” Ekkor egy kissé elpirult, és úgy tett, mintha ezen elgondolkodott volna. Majd megint nagyon szemtelenül végigmért, és büszkén elment anélkül, hogy akár a kalapját megemelte volna, a válla fölött azonban még egyszer visszaszólt: „Sok sikert, Diesterfeld úr!” Ezzel otthagyott. Egyszerűen elakadt a szavam ekkora arcátlanságtól. Ezenkívül fegyvere volt, én meg fegyvertelenül álltam ott. A vadorzókkal nem szabad viccelni, de természetesen eldöntöttem magamban, hogy az első adandó alkalommal elszámolok vele. Nem lehet a körünkben egy vadorzót megtűrni! Igaz, hölgyeim? Ressdorf számunkra halott ember. Sejtettem, hogy jó lesz vigyázni vele!

Ezzel kimerülten elhallgatott, és előreugró, hideg békaszemeivel a nővérekre bámult, akik először tényleg nagyon megdöbbentek. Diesterfeld olyan bizonyossággal adta elő a mondókáját, hogy nem lehetett az igazában kételkedni. Ennek ellenére képtelenek voltak elhinni, hogy Ressdorf törvénytelenséget követne el. Ha jelen lenne, biztosan tudna valami magyarázatot adni.

Käthe érezte, hogy mindenképpen Hans védelmére kell kelnie. Diesterfeld kajánul vigyorgó képe olyan kiállhatatlan volt, hogy legszívesebben megpofozta volna. Mélyen a férfi szemébe nézett, és amilyen nyugodtan csak tudta, ezt mondta:

- Ha Ressdorf úr lelőtt egy szarvasbikát, akkor valamilyen úton-módon biztosan engedélyt kapott rá. Saját érdekében azt tanácsolnám önnek, Diesterfeld úr, hogy a „vadorzó” kifejezéssel óvatosabban bánjon.

Diesterfeld hatalmasat csapott a térdére.

- Csak tudnám, mit eszik mindenki ezen a Ressdorfon! Senki sem akarja elhinni nekem, hogy egy lehetetlen ember. Hisz kell-e ennél több bizonyíték arra, hogy ez egy sötét alak? Én mindig is éreztem, úgymond a hatodik érzékemmel. Jó orrom van az ilyesmihez, higgyék el! Az nincs ellenemre, ha egy magunkfajtát nem írunk le ok nélkül, de ebben az esetben az a legjobb, ha megszakítunk vele minden érintkezést. Mindenesetre a legközelebbi alkalommal tanúk előtt fogom kérdőre vonni.

Habár mindkét hölgynek rossz kedve lett, és a továbbiakban csak egyszavas válaszokra méltatták, Diesterfeld velük maradt, míg Limbach haza nem jött, ugyanis feltétlenül el akarta mesélni a ház urának is az esetet.

VII.

Diesterfeldnek már néhány nap múlva lehetősége nyílt arra, hogy Ressdorfot társaság előtt kérdőre vonja, ugyanis Schlomittenék meghívták a legközelebbi szomszédokat ebédre. Náluk mindig jó kedély és harmónia uralkodott, így aznap is jó hangulatban volt mindenki, míg a cérnahangú óriás meg nem jelent. Miután Hans Ressdorfon kívül mindenkit üdvözölt, odalépett hozzá is, és fennhangon, hogy mindenki hallhassa, így szólt:

- Na, maga kis vadorzó, biztonságba helyezte már az elejtett bikát?

Diesterfeld arckifejezése nagyfokú gonoszságról árulkodott.

Visszafojtott csend lett körös-körül, s minden szem a két férfira szegeződött. Csak Schlomitten úr és a felesége néztek mosolyogva egymásra, Botho pedig Kathéra kacsintott, mintha azt akarta volna mondani: „Na most figyelj, ilyet is ritkán láthatsz!”

A lány ugyan nem értette barátja jelzését, de látta Schlomittenék mosolyát. Hirtelen könnyű lett a szíve, és várakozásteljesen csüngött a tekintete Ressdorfon.

A fiatalembernek egy arcizma se rezdült. Nagy nyugalommal nézett ellenfelére, és éppoly hangosan, érthetően válaszolt:

- Igenis, Diesterfeld úr, biztonságban van.

- Vagy úgy. És hová tette?

- Bátorkodtam házigazdánk konyhájára szállíttatni, és elárulhatom, ma az ebédnél meggyőződhet arról, hogy elég puha és zamatos-e.

Nyugtalanság hullámzott végig a társaságon, mindenki kíváncsian fülelt.

Diesterfeld arca leírhatatlan volt, a szája szó szerint tátva maradt.

- Na ne mondja, tisztelt uram, a vadorzott szarvasbika Schlomittenék konyhájában van? Ezt mesélje be másnak!

- Nem akarok én senkinek semmit bemesélni. Schlomitten asszony tanúsíthatja, hogy igazat mondok.

- Feltétlenül - biztosította a háziasszony készségesen.

- Ressdorf úr volt olyan kedves, és elküldette nekem a szarvast. Lelkiismeret-furdalás nélkül ehet belőle, nem vadorzással jutottunk hozzá.

- Ezt nem nagyon értem, nagyságos asszonyom. Én magam láttam, ahogy Ressdorf úr az erdőben leterítette a bikát. Mi ez, ha nem vadorzás? Ki hatalmazta fel, hogy ott vadásszon? Teljességgel érthetetlen.

- A terület jelenlegi birtokosa - felelte Hans gunyoros mosollyal.

Diesterfeld megint csak ostobán meresztgette a szemét, majd végre derengeni kezdett neki, hogy most sem vehet Ressdorfon elégtételt, és nem tudja lehetetlenné tenni.

- A mostani tulajdonos? Hát ismeri? - kérdezte monoklijával bíbelődve.

- Van szerencsém - válaszolta Hans kurtán.

Diesterfeld megtörölte selyem zsebkendőjével a homlokát.

- Miért nem mondta ezt rögtön? Hallatlan, hogy félrevezetett minket.

- Ez ellen tiltakozom, én senkit sem vezettem félre. Ha tudom, hogy ennyire érdekli a „vadorzásom”, akkor talán rögtön felvilágosítottam volna - válaszolta Ressdorf némi éllel a hangjában, és az urak csoportjához csatlakozva faképnél hagyta a kukacoskodót.

Diesterfeld egy ideig dühöngve állt a szoba közepén, majd egy jelentéktelen kérdés ürügyén a háziasszonyhoz fordult, mintha mi sem történt volna.

Käthe nagyon elégedett volt az ültetési renddel, ugyanis Ressdorf jobbján foglalhatott helyet, és arca sugárzott a boldogságtól.

Nővére majdnem velük szemben ült, és néha-néha mosolygó pillantást vetett rájuk. Marianne mellett Botho Schlomitten gubbasztott Susanne Niederhoff-fal. Láthatólag nem volt a legjobb hangulatában, a csinos hölgy az oldalán inkább vegyes érzelmeket váltott ki belőle. Käthe tudta, hol szorít a cipő, barátja elárulta neki. Susanne szinte az egész nyarat Bonnban töltötte, és visszatérésének Botho örült is nagyon, ám a lány bizalmasan elmesélte neki, hogy az elkövetkező napok valamelyikén nyilvánosságra hozza az eljegyzését egy bizonyos Gansleben báróval.

- Mit szólsz ehhez? - kérdezte barátnéját. - Majdnem öt hónapig vártam hűségesen erre a kis betyárra, nem is néztem más lányra, most megjön ezzel a bejelentéssel!

Siránkozásán a lánynak nevetnie kellett.

- Botho, én teljesen nyugodt vagyok. Összetört ugyan a szíved, de nem fogsz belehalni - válaszolta.

Szóval szegény fickó ott ült bánatosan Gansleben báró jövendőbelije mellett, és megpróbált illedelmesen társalogni vele. Käthe tudta, hogy a dolog nem érinti igazán mélyen Bothót, mégis sajnálta. Újra meg újra vigasztalóan pillantott rá, bár a figyelme inkább Ressdorf felé fordult.

- Hogy halad a képpel, nagyságos kisasszony? - kérdezte Hans a beszélgetés folyamán.

- Remélem, holnap be tudom fejezni, legfőbb ideje lenne. Az ünnepség előtti utolsó napokban már nem lesz egy szabad percem se, hogy dolgozzak rajta.

- És mikor kezdi el a kastélyomat festeni?

- Rögtön az ünnepély után. Szeretnék készen lenni vele, mielőtt esőkkel és viharokkal beköszönt az ősz.

- Örülök neki - válaszolta Ressdorf halk, meleg hangon.

Befejezték az étkezést, a vendégek szétszéledtek a ház különböző termeiben. Käthét Botho foglalta le, s „összetört” szívét szerette volna kiönteni neki.

Limbach Schlomittenékkel és Niederhoff úrral merült komoly beszélgetésbe, Diesterfeldet pedig az építőmester szorította sarokba. Marianne egy idő múlva eltűnt a női divatról fecsegők csoportjából, és egy kis oldalsó szalonba húzódott vissza.

Leereszkedett egy fotelba, és álmodozva nézett maga elé. Szelíd, vágyakozó kifejezés jelent meg a tekintetében, mely szokatlan volt a szép, életvidám asszonytól.

Hirtelen felriadt álmodozásából, amikor Hans belépett a szobába, de nyugodt pillantással nézett fel rá.

- Ön is megszökött, Ressdorf úr? Itt fenséges csend és nyugalom uralkodik. Nézze csak ezt a viruló gazdagságot körös-körül! Schlomitten asszony tudja, hogy kell maga körül kényelmet teremteni.

A férfi olyan nyílt csodálkozással nézett rá, hogy az asszonynak nevetnie kellett, bár önmagának is kissé idegennek tűnt ebben az ismeretlen, új hangulatban, ami félelemmel, reménnyel és várakozással töltötte el a szívét.

- Igen, ez egy nemes hölgy otthona - mondta Hans komolyan.

Marianne bólintott, majd hirtelen kiegyenesedett, és szinte esdeklően így szólt:

- Kérem, maradjon itt velem egy kicsit! Valamit meg kell beszélnünk.

A férfi meghajolt, és tisztes távolságban leült egy karosszékbe.

- Mit tehetek önért, nagyságos asszonyom? - kérdezte udvariasan.

A nő előrehajolt, és könyörgő pillantást vetett rá.

- Ressdorf úr, legyünk barátok, igaz barátok! Én nagyon szégyellem magam az eddigi viselkedésem miatt, ízléstelen volt, és… De hagyjuk ezt! Ne kényszerítsen rá, hogy még jobban meg kelljen alázkodnom. Felejtsen el nagylelkűen mindent, ami köztünk történt. Egykor fájdalmat okoztam önnek, de hál istennek, már túltette magát rajta. Ne haragudjon rám, amiért az utóbbi hónapokban olyan balgán viselkedtem. A jövőben nem szeretnék más lenni, mint az ön igaz, hű barátja és… a testvére.

Hans meglepetten nézett rá. Az utolsó szónak talán különösebb jelentősége lenne? Sejti vajon, mit jelent neki Käthe? Az asszony szemében őszinte, nyílt kifejezés tükröződött, mely a húgára emlékeztette, és ez lefegyverezi e a férfit.

Marianne keze után nyúlt, az ajkához emelte, közben a szokottnál melegebb hangon szólt hozzá:

- Nagyságos asszonyom, köszönöm önnek ezeket a szavakat, és boldogan elfogadom az ajánlatát. Nem tudom, mi vitte rá erre a lépésre, de örülök, hogy igaz barátok leszünk.

Marianne mosolygott,

- Azt elárulhatom önnek, ki terelt a helyes útra. A húgocskám. Mióta felnőtt, élő lelkiismeretem és úgyszólván védőangyalom lett. Ismeri minden butaságomat, és szigorúan meg is büntet értük. Csak arról nem tudott, hogy én egyszer nagyon megbántottam önt, de azóta már mindent elmeséltem neki. Nem kíméltem magam, higgye el! Käthe pedig ráébresztett arra, hogy sajnálatos módon nagy hibát követtem el önnel szemben. Magamba szálltam és érzem, hogy minden vágyam a húgomat elégedettnek látni. A kis Käthének megvesztegethetetlen, őszinte jelleme van, titoktartásában azonban nem kételkedem. Higgye el, hogy legszívesebben mindent bevallanék Kurtnak is, ám ez a férjem nyugalmába és a boldogságába kerülne, amit nem érdemelne meg tőlem. Csak miatta hallgatok a jövőben is, és bár önt feloldozom a titoktartás alól Käthével szemben, a férjem miatt továbbra is számítok a diszkréciójára.

Ressdorf felsóhajtott.

- Erre bizton számíthat, nagyságos asszonyom, és köszönöm, hogy a testvérét a bizalmába fogadta, ez nagyon sokat jelent nekem. Hogy miért, azt majd később elmondom.

Marianne könnyes szemmel nyújtotta felé a kezét.

- Igen, ez így lesz a legjobb. Akkor legyünk igaz barátok! Akarja?

A férfi megcsókolta a kezét.

- Az igaz barátságra - szólt kedvesen.

A nő bólintott.

- És most menjen, kedves barátom! Nincs rá szükség, hogy egyedül találjanak itt minket. Diesterfeld úr csodálatra méltó figyelmet szentel önnek, nem hagyná ki egy kis pletykálás lehetőségét, ha együtt látna bennünket.

Ressdorf azonnal eleget tett a kérésének, és kisietett a szobából. A nő mosolyogva nézett utána, majd mélyet sóhajtott.

„Azt hiszem, öregszem! Ha egy nő elkezd lemondani a saját kívánságairól más boldogsága érdekében, az bizony intő jel. Vagy esetleg van bennem elég erő, hogy önzetlen legyek, önzetlen, akár egy anya?”

Kellemes borzongás futott át rajta, majd kezét szorosan összekulcsolta.

VIII.

A születésnapi ünnepély alkalmából Wollin nagyszámú vendégseregnek nyitotta meg a kapuit. A meghívottak már kora délután a kertben és a teraszon gyülekeztek, este pedig fényes bált rendeztek.

Kurt Limbach ilyenkor mindig úgy ujjongott, akár egy kisfiú, és valami ősi, gyermekien ártatlan érzés kerítette a hatalmába. Itt volt ez a gazdag ember, aki mindent megengedhetett magának, és a legkisebb ajándéknak is örült, ha szeretettel választották ki neki.

Már kora reggel majd kiugrott a bőréből, amikor Marianne és Käthe megajándékozta. A festménnyel körberohant az egész házban, a legjobb helyet akarta neki megtalálni. Saját kezűleg verte be a szöget a falba, amikor végre eldöntötte, hogy a dolgozószobájában akasztja fel.

Käthének még rengeteg tennivalója akadt, így reggeli után magára hagyta a házaspárt. Marianne a díványon feküdt, férje mellette ült, és a kezét simogatta.

- Kicsit sápadtnak látszol, kedvesem. Jól vagy?

Az asszony félig felemelkedett fektében, és hosszan, rejtélyesen nézett a szemébe.

- Igen, jól vagyok, Kurt, csak egy kicsit fáradtnak érzem magam. Az utóbbi néhány éjszaka nem sokat aludtam.

A férfi megijedt.

- És ezt csak most tudom meg? Nem ilyennek ismerlek. Nehogy beteg legyél nekem!

Az asszony mosolygott, és úgy elpirult, mint egy szende kislány.

- Nem, nem, nyugodj meg! Talán az örömtől nem tudtam aludni. Valami nyomja a szívemet, Kurt, és pont ma akartam neked elmondani, a születésnapodon. Meglepetésnek szántam.

A férfi várakozóan nézett rá.

- Marianne, drágám, szörnyen kíváncsivá teszel. Mondd gyorsan, látom rajtad, hogy valami jó hírt akarsz velem közölni, és az utóbbi időben olyan szokatlanul kedves voltál hozzám. Tehát hadd halljam!

Az asszony kinyújtotta felé a kezét, a férfi fejét magához húzva odaszorította égő arcát. Hatalmas könnycseppek peregtek a szeméből, és ezt suttogta:

- Kurt, drága Kurt, egy év múlva, ha Isten is úgy akarja, nem leszünk többé egyedül. Tavasszal kisbabánk születik.

A nagy, erős férfi szinte megbénult az örömtől. Hatalmas sóhaj szakadt ki a mellkasából, miközben némán szorította magához szépséges feleségét. Az asszony érezte, hogy a férje reszket, s ekkor valami forró a kezére hullott. Egy könnycsepp volt.

- Drágám - suttogta megindultan. - Melyik asszony tudná nyugodt lélekkel nézni, hogy a férje szeméből könny pereg?

Limbach hirtelen felkapta. Ujjongó féktelenségét visszafogva, szelíden, mint egy gyereket, körbevitte a szobában, csókjaival becézgette, de még mindig egy hang nélkül. Végül óvatosan újra letette. Ekkor végre feltörtek belőle a szavak.

- Marianne, drága Marianne, túl szűk most nekem ez a ház. Ekkora boldogságot, szeretett hitvesem! Ki kell mennem a friss levegőre, ne ijedj meg, ha egy kissé vad leszek, csak várj itt néhány percig, visszajövök mindjárt.

Megcsókolta az asszonyt, és kirohant a szabadba. A pázsit közepén megállt, és akkorát rikkantott, hogy még a szolgák is kíváncsian néztek ki az ablakon. Käthe is előjött a bálteremből, ahol éppen foglalatoskodott.

- Istenem, Kurt, mi történt? Miért ordibálsz ennyire? - kérdezte félig nevetve, félig ijedten.

A férfi sógornője felé fordította örömtől ragyogó tekintetét.

- Tudod, nagyon boldog vagyok, hogy születésnapom van! - kiáltotta neki.

A cselédek nevetve folytatták munkájukat, és Käthe is boldogan kacagott fel.

- Kurt, ha nem lennél, téged ki kellene találni - mondta fejcsóválva.

A férfi nagy léptekkel odarohant hozzá, megfogta a vállát, és addig forgatta körbe-körbe, míg a lány teljesen elvesztette az egyensúlyát.

- Könyörülj, kérlek! Elment az eszed? - nyögött fel.

Limbach mélyet sóhajtott, és boldogságtól sugárzó arccal nézett rá.

- Te lány! Van valami különleges kívánságod? Mondd csak el, máris teljesítem.

- Nem nekem van a születésnapom.

- De nekem igen. És még milyen! Áruld el, mit szeretnél, ma az egész világgal jót akarok tenni, s veled kezdem.

- Akkor légy olyan kedves, és engedj el! Még rengeteg dolgom van.

Kurt megcsókolta.

- Akkor fuss, kislány! És ha legközelebb Berlinbe utazom, elmegyek egy ékszerészhez, és a legcsinosabb dolgot, amit ott találok, elhozom neked. De most ne tarts fel tovább, vissza kell mennem a drága feleségemhez.

- Nem én tartalak fel téged, hanem te engem, te bolond!

A férfi még egy nagyot kurjantott, és átrohant a teraszon, vissza a hitveséhez.

- Így ni, egy kicsit levegőztem. Azt hittem, megfulladok az örömtől.

Marianne elsírta magát. Férje boldogsága elárulta neki, mennyire vágyott egy gyermekre. Kurt ijedten csókolta le a könnyeit.

- Megijesztettelek, drágám?

- Nem, nem, csak nagyon meghatódtam.

A férfi fellélegezve magához ölelte hitvesét.

- Ekkora boldogság szinte szétveti az embert, ha nem tudja kiadni magából! - Majd megindultan újra meg újra megcsókolta felesége szemét, száját és kezét.

Nyomban elkezdte tervezgetni a jövőt, s minden gondolata a gyerek körül forgott. Se vége, se hossza nem volt a mondanivalójának, Marianne pedig mosolyogva hallgatta, csak bólogatott, és olyan boldog volt, mint még soha életében.

Amikor délután a vendégek megérkeztek, örömtől sugárzó házigazdák fogadták őket. Marianne soha azelőtt nem viselkedett még ilyen elbűvölően, mire Botho Schlomitten elárvult szívét percenként a lábai elé helyezte, Limbach friss, fiatalos nevetése pedig még sosem volt olyan ragályos, mint azon a napon. Az egész ünnepély különösen vidáman zajlott le, mintha minden arcon a házaspár jókedve tükröződött volna vissza. Még Diesterfeld sem volt annyira elviselhetetlen, mint egyébként.

Käthe megtartotta ígéretét. Rögtön a születésnapi ünnepség után elkezdte az új képet a ressdorfi kastélyról. Festőeszközeit Gottfriednél hagyta, aki gondosan vigyázott rájuk.

Gyönyörű, meleg napok köszöntöttek be, a késő nyári napsütéssel aranyozta be a tájat.

Hans szinte mindennap megjelent, amikor Käthe a festőállvány előtt ült, és nem is hagyta ott, míg haza nem kísérhette.

Csodálatos órák voltak ezek mindkettőjüknek, és napról napra erősebben érezték, hogy nincs erő, amely elválaszthatná őket egymástól.

- Azt szeretném, ha sohasem lenne kész ez a kép - sóhajtott egy napon a férfi.

- Ennyire nem tetszik önnek?

Anélkül, hogy Käthe kérdésére válaszolt volna, Ressdorf halkan ezt mondta:

- Akkor megint egyedül leszek. Most egész nap örülhetek a jövetelének.

A lány megremegett a pillantásától. Tekintetük egymásba fonódott, lélegzetük forró lett és felgyorsult. Hirtelen eléjük lebbent egy hosszú, fehér fonal. Vénasszonyok nyara! Rászállt a lány aranybarna hajára, majd észrevétlenül rátapadt a fiatalember kezére.

- Käthe! - suttogta a férfi anélkül, hogy megérintette volna. A lány is mozdulatlanul ült, csak a szíve dobogott a torkában.

Ressdorf végül összeszedte magát, de alig bírt megszólalni.

- A természet befon minket a hálójával - mondta fojtottam - Maradjon nyugodtan, ezt a szálat nem szabad szétszakítani.

Gondosan levette a kezéről és a lány hajáról az ökörnyálat, összetekerte, és egy mellettük nyíló rózsa kelyhébe tette.

Käthe felugrott. Szeretett volna felkiáltani az örömtől, ám inkább magába fojtotta érzéseit. Csak amikor a férfi hétköznapi dolgokról kezdett beszélni, akkor ötlött fel benne először: miért nem mondja már ki a mindkettejük számára megváltó kérdést?

De nyomban el is felejtette, hisz boldoggá tette a férfi puszta jelenléte. Lassan összepakolta a holmiját. Hans gondolataiba merülve ült a füvön, és csak nézett rá szótlanul. Akkor tudatosult benne, hogy az előbb bizalmasan a keresztnevén szólította a lányt, és az bizonyára valami magyarázatot vár. Miért nem meri megmondani neki, mit érez iránta?

Még mindig önmagával viaskodott, amikor Gottfried jött ki a házból, hozzá sietett, és egy sürgönyt nyújtott át.

Ressdorf felriadt a gondolataiból. Feltörte a pecsétet, arca megfeszült, ajkai pedig ezt mormolták:

- Végre!

A távirat csak néhány szóból állt: „ ethel és én most érkeztünk berlinbe stop azonnal gyere stop rivers ”

Ressdorf összehajtogatta a sürgönyt, és a zsebébe süllyesztette. Käthe közben odaadta Gottfriednek a festőfelszerelését, és elindult haza. Hans természetesen most is elkísérte. Némán baktattak egymás mellett, holott annyi mondandójuk lett volna egymásnak. Käthe végre úrrá lett a bénító csenden.

- Remélem, nem kapott rossz hírt - szólt.

A férfi ekkor ébredt rá, hogy eddig hallgatott, és gyorsan összeszedte magát.

- Semmi kellemetlen, csak egy időre el kell utaznom.

A lány megrémült.

- Máris? - kérdezte halkan.

- Még ma. Berlinbe megyek.

- Sokáig marad ott?

- Remélem, nem, de ezt nem tudom pontosan megmondani.

- A sógorom is ma utazik Berlinbe.

- Igen, gyakran szólítják oda üzleti ügyei.

Mindketten érezték, hogy fölösleges most a beszéd, így csendben sétáltak a park kapujáig. Mikor elbúcsúzlak § egymástól, Käthe pillantása oly sokáig és oly nyugtalanul csüggött rajta, hogy megrendítette a férfit. Elszakíthatja-e magát tőle napokra vagy akár hetekre? Ki tudja, mikor jöhet vissza? Viselkedése bizonyára nyugtalanítja a lányt, és szenvedne, míg távol lesz. Kegyetlenség lenne tőle, ha most szó nélkül elmenne.

- Käthe!

Akarata ellenére megint kicsúszott a neve a száján. A lány gyémántként csillogó szemei felragyogtak, epekedőn ránézett, és remegés futott végig rajta. Hans minden önuralma odalett. Egy elfojtott kiáltással a karjába kapta szerelmét, mire ajkuk nyomban összeforrt.

- Käthe, drága kicsi Käthe, az enyém vagy, csak az enyém! - suttogta meghatottan.

A lány felnézett rá.

- Igen, örökre a tiéd - felelte őszinte áhítattal.

A férfi újra meg újra megcsókolta, forrón, bensőségesen. Mindent elfelejtett ezen a csókon kívül. Ami eddig elválasztotta ettől a drága teremtéstől, most jelentéktelennek látszott, és nemsokára az utolsó akadályt is le fogja győzni. Akár az örökkévalóság, úgy múltak a percek - egyetlen, röpke pillanatnak tűnt az egész világ.

Käthét még mindig szorosan magához ölelve Hans végül megszólalt:

- Most megyek, kedvesem, de csak rövid időre válunk el egymástól. Sok mindent szeretnék neked mondani, ám sietnem kell, különben nem érem el a vonatot. Ha visszajöttem, majd mindent bepótolok. Most légy jó, Käthe, drága Käthe!

A lány ragyogó szemekkel bólintott.

- Vigyázz magadra, Hans, és siess vissza!

Käthe úgy ment haza, mintha nem is a földön járna. Otthon a kis szalonban álmodozva ült egymás mellett a két testvér, mindketten édes titokkal a szívükben.

Marianne még nem mondta el a húgának, hogy anyai örömök elé néz, Käthe pedig nem akart beszélni arról, hogy Hans megcsókolta. Magának akarta megtartani ezt a boldog bizonyosságot, míg a férfi vissza nem tér.

Csendes, szemlélődő időszak következett a két nő életében. Nem sokkal később Limbach is elutazott Berlinbe, bár nagyon nehezen vált most el a feleségétől. Ezerszer is figyelmeztette, hogy kímélje magát.

Vendégeket nem fogadtak ezekben a napokban Wollin-ban, és véletlenül Diesterfeld is épp Berlinbe utazott. Schlomittenné nagymama lett, így férjével együtt elutazott, hogy az unokát meglátogassák. Botho egyedül vigyázott a házra, és irányította az őszi munkákat.

A két testvér tehát többnyire egyedül üldögélt a kényelmes nappaliban. Egy nap, miközben barátságtalan őszi vihar tépte a fákról a hervadt leveleket, Marianne elmesélte húgának, hogy tavasszal anya lesz. Käthét mélyen megindította a hír.

Végre távirat jelezte Kurt érkezését. Az autót kiküldték elé a pályaudvarra, és Marianne is menni akart, de a húga nem engedte, mert nagyon rossz volt az idő.

Limbach meg is dicsérte ezért sógornőjét, amikor belépett, és Mariannát teljes épségben magához szoríthatta.

Kurt az aggodalomtól és a vágyakozástól már teljesen magánkívül volt. Csak gyorsan átöltözött, és egy félóra múlva már asztalhoz is ültek. Ekkor egy kis tokot vett elő kabátja zsebéből, és odatolta Käthe elé.

- Itt van az ígéret, amit a születésnapomon tettem.

Käthe kinyitotta a dobozt. Egy gyönyörű, gyémánttal és zafírral kirakott karkötő feküdt előtte.

- Te pazarló! - korholta a lány inkább ijedten, mint örömmel. - Mi jut eszedbe, hogy ilyen drága ajándékot veszel nekem?

Limbach pajkosan nevetett.

- Ne szidj össze, ezzel tartoztam a lelkiismeretemnek. Úgymond Polikrátesz gyűrűje, de remélem, te kegyesebb leszel, mint a tenger, és megtartod az ajándékot.

Käthe felállt, és arcon csókolta a férfit.

- Így már szívesen elfogadom. Köszönöm szépen, kedves Kurt!

- Jól van, Käthe, jól van. De hordanod is kell, ne tedd el az ékszeres ládikád mélyére!

Ezzel belenyúlt a másik zsebébe, és a feleségének is adott egy kis dobozt.

- Ezzel is tartozol a lelki békédnek? - kérdezte Marianne mosolyogva.

- Természetesen, kedvesem. Rajta, nézd meg, tetszik-e!

Az asszony úgy tett, ahogy férje kívánta, és amikor kinyitotta a tokot, felkiáltott a meglepetéstől. Egy művészien kidolgozott nyakék feküdt előtte a világosszürke selyempárnán, két hatalmas gyémánttal díszítve. Kurt felvette, és a felesége nyakába tette. Úgy örült az asszony boldogságának, mint egy gyerek. Marianne kedvesen megcsókolta.

- Käthének igaza van, Kurt, te tényleg pazarló vagy.

- Csak azt mondd, tényleg tetszik-e!

- Ez csodálatos, gyönyörű.

- Akkor jól van. Most pedig éhes vagyok - mondta gyorsan, hogy elkerülje a további hálálkodást.

Hamar feltálaltak mindent egymás után, ahogy Limbach szerette. Míg a szolgák jelen voltak, csak közömbös dolgokról beszéltek, amikor azonban már mindhárman kényelmesen ültek a háziasszony szalonjában, Kurt hirtelen így szólt:

- Most pedig meglepő újdonságról kell beszámolnom. Csodálkozni fogtok. Kissé úgy érzem magam, mintha én lennék Diesterfeld, aki természetesen szintén jelen volt, és a „szép kis ügytől” teljesen kikelt magából.

- Ígéretes bevezetés - nevetett Käthe.

- Várj csak, majd nagyot fogsz nézni! Tehát mit gondoltok, kivel találkoztam Berlinben?

- Talán Ressdorf úrral? - kiáltotta Marianne.

Kurt bólintott.

- Úgy van.

- Ez a te meglepő újdonságod? - élcelődött Käthe, bár a szíve hevesen dobogott, amikor szerelméről hallott.

Limbach meghúzta a fülét.

- Nem, kotnyeles kisasszonyka. Még most jön a java, és fogadom, hogy elámulsz te is meg Marianne is. Tehát Ressdorfot először az operában láttam, méghozzá egy nagyon csinos, vonzó kis szőke hölggyel, aki még nagyon fiatal, talán húszéves lehet. Egyedül ültek egy páholyban, az előadás végén pedig kart karba öltve vonultak át az előcsarnokon, és beszálltak egy autóba.

A nővérek csodálkozva néztek rá, Käthe szívébe aggodalom költözött. Limbach szünetet tartott.

- Na, és? - tudakolta Marianne hevesen.

A férfi nevetett.

- Most már kezd érdekessé válni a dolog, igaz? Tehát a hotelhoz mentem, ahol megszálltam. Amikor megállt a kocsim, kit látnak szemeim felmenni a lépcsőn? Ressdorfot, ugyanazzal a hölggyel. Lassan és kissé kábultan mentem be az étterembe. Ekkor Diesterfeld izgatottan odarohant hozzám, az asztalához vonszolt, és elmesélte, hogy ő is látta Hansot a fiatal kisasszonnyal. Teljesen lázban égett. Leültünk, és megrendeltük a vacsorát. Épp mikor a pincér elment, kinyílt az ajtó, és Ressdorf lépett be karján a leányzóval és egy idős úrral. Anélkül, hogy ránk néztek volna, helyet foglaltak egy közeli asztalnál. Egész világosan hallottam, ahogy Ressdorf azt mondta: „Ethel, akarsz ide ülni?” Diesterfeld oldalba bökött, persze ő is hallotta. Hans csak akkor vett minket észre, amikor már egy ideje ott ültek. Láthatóan zavarba jött, de barátságosan üdvözölt bennünket. Diesterfeldet el tudjátok képzelni. Feltétlenül át akart menni az asztalukhoz, alig tudtam visszatartani. Azt viszont nem akadályozhattam meg, hogy a pincért megkérdezze, kik ezek az uraságok. És tudjátok, mit mondott a készséges pincér?

- Nos? - kérdezték a hölgyek.

Limbach előrehajolt.

- Kapaszkodjatok meg jó erősen! Az úr egy amerikai milliomos, Mr. Rivers, Ressdorf a veje, az ifjú hölgy pedig a lánya… tehát Hans felesége!

- Lehetetlen! - tört ki Marianne, és aggódva nézett Käthére.

A lány megdermedt, holtsápadt lett, és minden szín eltűnt az arcáról. Félig felemelkedett a karosszékéből, de erőtlenül visszaesett. Különös mosoly suhant át az arcán.

- A felesége! Nem, ez nem lehet igaz! - mondta fakó hangon.

Limbach a váratlan közlésnek tudta be a hölgyek döbbenetét.

- Na, nem megmondtam? Ez meglep benneteket, igaz? Én is teljesen elképedtem, és először tévedésnek tartottam, de hallgassátok tovább! Ressdorf felesége korán visszavonult, az urak még az étteremben maradtak, egy idő múlva átjöttek hozzánk, és Hans bemutatott minket egymásnak. Apósának nevezte Mr. Riverset, az idős úr pedig kedvesen így szólt: „A vejem már sokat mesélt önökről.” Pár percre helyet foglaltak az asztalunknál, és a beszélgetés alatt megtudtuk, hogy Mr. Rivers, aki felhagyott üzleti tevékenységével, a környékünkön akar letelepedni. A villa a ressdorfi mezőn neki épül. Keller titokzatos ügyfele pedig nem más, mint Ressdorf, ő vásárolta vissza Schlomittentől az erdőt. Úgy látszik, a pénz nem játszik nála szerepet. A kastélyt teljesen átépítik és berendezik, az egykori fényűzés visszatér a falai közé. „A vejem fiatal feleségével elődei házában fog lakni” - mondta Mr. Rivers mosolyogva. Diesterfeldet, gondolom, nem kell bemutatnom, el tudjátok képzelni, milyen képet vágott. Szinte sajnáltam szegényt, valószínűleg a butaságaira gondolt. Hisz Hans tényleg tudatlanságban tartott minket a körülményeit illetően. Egy erre célzó kijelentésemre nevetve azt felelte: „Talán elhiszi nekem, hogy nem akartam feltűnést kelteni. Kissé az is vonzott, hogy megtapasztaljam, ki hajlandó velem szerény körülményeim ellenére is szóba állni. Minden mást később még megmagyarázok.” Egy idő múlva az urak elbúcsúztak, Ressdorf szívélyes üdvözletét küldi nektek. Szerintem Diesterfeld azóta sem ocsúdott fel első meglepetéséből. Mindez tegnap történt, én pedig ma reggel elutaztam anélkül, hogy Ressdorffal még egyszer találkoztam volna.

Amikor Kurt a történet végére ért, Käthe hirtelen felemelkedett, és egy szó nélkül, bizonytalan léptekkel elhagyta a szobát.

- Käthe, de hát mi baj van? - kérdezte Limbach.

Felesége a karjára tette a kezét, sápadtan és értetlenül nézett rá.

- Hagyd, hadd menjen! Most egyedül kell lennie, ez nagyon kemény csapás volt neki.

- Marianne, mi történt?

A nő férje karjaiba vetette magát, és sírva mesélte el, hogy húga szereti Ressdorfot, és hitt érzései viszonzásában.

Käthe lassan, akár egy holdkóros, úgy ment fel a szobájába, ott erőtlenül az ágyra rogyott, és értetlenül meredt a semmibe. Lehetséges mindez, jól hallotta, nem pedig egy szörnyű álmot lát? Hans Ressdorf alávaló csaló lenne? Hisz mindenkinél jobban becsülte. Sem tisztességtelen gondolatra, még kevésbé tisztességtelen cselekedetre nem tartotta képesnek. És most? Kurt a saját szájából hallotta, hogy becsapta őket. Ha mindezt Diesterfeld meséli, kételkedett volna az igazában, de a sógora nem hazudik. Hinnie kellett neki, még ha meg is szakadt belé a szíve. Miért tette ezt Hans vele? Meg akarta bosszulni a fájdalmat, amit egykor a nővére okozott neki? Esetleg egyike azoknak a lelkiismeretlen férfiaknak, akik sportot űznek abból, hogy lányszíveket törnek össze? Vagy tényleg bűnös szerelmet érez iránta, holott másvalakinek a férje? Milyen jó, hogy nem árulta el Mariannának a csókjait. Senki sem tudhatja meg, milyen szörnyen elbánt vele. Mélyen magába akarta zárni ezt a titkot. A büszkesége majd segít, hogy összeszedje magát, és továbbra is elviselje az életet. De hogyan fog élni ezzel a gyógyíthatatlanul égő sebbel a szívében? Minden, ami jó és szép, felemelő és boldogító volt, örökre elveszett a számára. Hogy higgyen és bízzon meg valakiben ezek után?

Käthe sokáig feküdt ott kínzó fájdalmak közepette, végül kötelességtudata legyőzte kétségbeesését. Lassan felkelt, ólmos fáradtsággal a tagjaiban, mintha sokáig beteg lett volna. Gépiesen rendbe szedte a haját, száraz, égő szemekkel bámult a tükörbe, ahonnan sápadt, megkövült arc nézett vissza rá. Vigasztalan üresség és kétségbeesés költözött a szívébe, ám külsőre hidegen és nyugodtan hagyta el a szobát. Mielőtt belépett Mariannához, görcsösen összeszorította a fogát, mert félt nővére és sógora részvétteljes, fürkésző pillantásától. Mariannát kisírt szemmel, egyedül találta a szalonban, Limbach épp akkor vonult vissza, hogy néhány fontos levelet megírjon.

- Käthe, szegény, drága Käthe! - kiáltotta a testvére zokogva, és a karjaiba vonta a lányt. - Együtt szenvedek én is veled, bár tudnék valami vigasztalót mondani!

Käthe szelíden kiszabadította magát.

- A legtöbb, amit tehetsz értem, hogy hallgatsz. Kérlek, ne beszéljünk erről egy szót se többé! Nekem kell ezzel megbirkóznom. Mondd meg Kurtnak is, ne említse ezt előttem soha, nem bírnám elviselni.

IX.

Nyolc nap telt el azóta, hogy Limbach hazatért Berlinből. Rögtön ebéd után Käthe elindult a ressdorfi kastélyba, a festőeszközeit akarta visszahozni. A képet nem fejezte be, lehetetlennek tartotta, hogy akár egy ecsetvonást is tegyen rajta. Előző nap találkozott az erdőben az öreg Gottfried-del, aki kérés nélkül is elmondta, hogy a nagyságos úr még nem tért haza, és nem is hallatott magáról. Majd megkérdezte, hogy nem akarja-e befejezni a művét. A lány nyugodtan azt válaszolta neki, hogy most nincs rá ideje, de a képet már otthon is befejezheti, és majd később elmegy a felszereléséért.

Már másnap el is indult, hogy gyorsan mindent elrendezzen, amíg Hans haza nem ér. Így ha visszajön, már csak bottal ütheti a nyomát.

Lehorgasztott fejjel, lassan, fáradtan lépkedett az őszi színekben pompázó erdőben. Csakhamar előtte magasodtak Ressdorf szürke falai. A fák közül kilépve, a kis kertben visszahőkölt és bénultan megállt. Csilingelő női nevetést hallott, s rémülten pillantott a kastély felé. Ott állt Hans a hátsó kapunál, félig hátat fordítva neki. A folyosóról ekkor egy fehér ruhás, karcsú, világosszőke hajú, fiatal nő repült a karjaiba. Ressdorf nyaka köré fonta a karját, és nevetve újra meg újra megcsókolta. Élénk beszélgetést folytattak. Käthe nem értette, mit mondanak, de szinte felkiáltott a fájdalomtól. Nemsokára egy idősebb, keskeny arcú úr lépett ki a házból, és mosolyogva megállt mellettük. A két férfi láthatóan tanácskozott valamiről, és a bal oldali torony felé néztek. Egy idő múlva a fiatal lány odaszaladt a toronyhoz, és fel akart kapaszkodni a meredek lépcsőn. Käthe világosan hallotta, amint Ressdorf azt kiáltja neki:

- Várj, Ethel, először meg kell vizsgálnom, elég erős-e a lépcső!

Käthe úgy futott el onnan, mintha valami szörnyűség elől menekülne.

Másnap reggel hallotta, hogy Kurt azt mondja a feleségének:

- Ressdorf visszatért tegnap, Mr. Rivers pedig a lányával a városban szállt meg, a „Római Császárban”. Talán azért, mert a kastély nem elég kényelmes a fiatalasszonynak. Kíváncsi vagyok, hogy fog Hans velünk szemben viselkedni.

Marianne dühösen felkiáltott:

- Ha ide merészkedik, kiutasíttatom!

Käthe kimenekült a szobából, hogy ne kelljen ezt a beszélgetést tovább hallgatnia, fogta a kalapját, a kabátját, és kisietett a szabadba.

Céltalanul vágott át a parkon, be az erdőbe, miközben üres tekintettel meredt maga elé. Azt sem tudta, merre jár, nem figyelt az útra. Csak egyetlen gondolat lüktetett az agyában: „Bár soha többé ne kellene őt viszontlátnom! Mit tegyek, hogy ezentúl ne találkozzam vele?”

Minden menekülési tervet gondosan mérlegelt. Végül arra jutott, hogy az lenne az egyedüli megoldás, ha elhagyná Wollint, ha világgá menne.

Ahogy így képzelgett, hirtelen közeledő léptek zaja zökkentette ki a gondolataiból. Felkapta a fejét, és ott állt előtte Hans Ressdorf. A férfi ragyogó mosollyal nézett rá, kitárta a karját, mintha meg akarná ölelni.

- Käthe!

Szinte áhítattal ejtette ki a nevét.

A lány úgy rándult össze, mint akit megütöttek. Tényleg tovább meri űzni galád játékát? Milyen ártatlanul és nyugodtan áll ott! Hisz ha tegnap nem látja a saját szemével, hogy ölelte át a feleségét, azt hitte volna, ez az egész csak egy kínzó álom. A felháborodás azonban erőt adott neki, hogy összeszedje magát. A férfi becstelensége fölött érzett dühe segített megőrizni a tartását. Hidegen, büszkén nézett rá egy pillanatig, majd gyorsan megfordult, és szó nélkül elment.

Hans megkövülten állt ott egy ideig. Ajka görcsösen megrándult. Mi volt ez? Miért nem repült a lány vágyakozóan kitárt karjaiba? Miért fordított neki büszkén és megvetően hátat anélkül, hogy egy szóra méltatta volna?

Halántékára szorította a kezét. Tényleg nem álmodik? Hisz ő epekedve sietett Wollinba, mihelyt egy szabad órája volt, és szíve felujjongott, hogy már útközben találkoztak. És a lány csak így elszalad előle? Mi történt?

Ki kell derítenie, méghozzá olyan gyorsan, ahogy csak lehet. Haladéktalanul elindult az udvarházba. Amikor a komornyikkal bejelentette magát, legnagyobb megütközésére a háziak nem fogadták. Egy pillanatig tanácstalanul álldogált és gondolkodott, majd az inas kezébe nyomott egy bankót, és azt kérte tőle, közölje az uraságokkal, hogy fontos ügyben óhajt velük beszélni. A szolgáló bement, és átadta Ressdorf üzenetét. Limbach tanácstalanul nézett a feleségére.

- Marianne, ne hallgassuk meg mégis, mit akar mondani? - kérdezte halkan.

Az asszony hevesen megrázta a fejét.

- Nem, nem - közölte ridegen -, látni sem akarom.

Limbach habozva fordult a komornyikhoz.

- Mondja meg Ressdorf úrnak, hogy sajnáljuk, de nem áll módunkban fogadni.

Az inas átadta az üzenetet. Hans összeráncolta a homlokát, ez olyan sértés volt, amit más körülmények között nem hagyott volna annyiban, de most azt mondta magának: itt valaminek történnie kellett. Talán Limbach megtudott valamit a Mariannához fűződő egykori kapcsolatáról? Ez a férj viselkedését megmagyarázta volna, de Käthéét nem. Sötét arccal elővett egy névjegykártyát, és gyorsan ráírta: „Sürgősen beszélni szeretnék Önnel ”

Ezt a kártyát odaadta a szolgálónak.

- Kérem, vigye el ezt Wollin kisasszonynak.

Kis idő múlva visszatért az inas egy borítékkal a kezében, és Ressdorfnak átnyújtva azt mondta:

- A nagyságos kisasszony szintén sajnálja.

Hans homlokán kidagadtak az erek, de nyugalmat erőltetett magára, és átvette a küldeményt abban a reményben, hogy magyarázatot talál benne. A zsebébe dugta, majd kurta biccentéssel elhagyta a házat.

A parkba sietett, hátra sem nézett, csak a fák védelmében vette elő a borítékot és kinyitotta. Nem volt benne más, mint a saját kettétépett névjegykártyája. Lassan elindult hazafelé, miközben sötét gondolatok kavarogtak a fejében. Azon tépelődött, miért utasíthatták el Wollinban, és miért fordult el Käthe ilyen váratlanul tőle. Ekkor hirtelen megállt, és a homlokára csapott. Csak egy dolog lehetett. Azért haragszanak rá, mert nem tisztázta a helyzetét. Szegény emberként lépett fel, bár soha sem állította, hogy vagyontalan. Eltitkolta, hogy ő maga vásárolta vissza a ressdorfi erdőt. Csak Schlomittenéket avatta bizalmába. Azért tette mindezt, hogy ne úgy bámuljanak rá, mint egy amerikai nábobra, hiszen gyűlölt minden feltűnést. Később Käthe előtt is hallgatott, mert olyan jó érzés volt, hogy nem a pénzéért, hanem önmagáért szerette. Biztosan emiatt mérges rá, no meg azért, mert nem árulta el, hogy Rivers az apósa.

De hát ezért kellett olyan bántóan és megalázóan bánnia vele? Nem elég nagy a szerelme ahhoz, hogy megbocsásson? Akkor viszont nem is az a jószívű, okos kis teremtés, akinek hitte. Mindenáron kérdőre fogja vonni, és a lánynak magyarázatot kell adnia a viselkedésére, ha másképp nem megy, kényszeríteni fogja.

Hazaérve a folyosón találkozott Gottfrieddel.

- Wollin kisasszony befejezte a képet a távollétemben? - kérdezte.

- Nem, nagyságos uram, az ifjú hölgy vissza se jött, de tegnapelőtt találkoztam vele az erdőben, és akkor kijelentette, hogy a festményt otthon is befejezheti, a festőfelszerelését pedig ma akarja elvinni.

- Vagy úgy. Mondott még valami fontosat?

- Nem tudok róla, uram… de ha szabad megjegyeznem, a nagyságos kisasszony teljesen másként viselkedett, mint egyébként. Barátságosan beszélt ugyan velem, de mindig elnézett mellettem, és nagyon sápadt volt.

Ezeknél a szavaknál az öreg Gottfried aggódva nézett urára, és szemében kimondatlan kérdés ült. Ressdorf nem szólt egy szót sem. Összevonta a szemöldökét, és lassan felment a lépcsőn. A dolgozószobájában odalépett az íróasztalához, hogy rágyújtson. A cigaretta dobozán egy világosszürke női kesztyűt talált, a zsebébe tette. Ethel már megint elhagyott valamit, gondolta, majd lekiáltott, hogy nyergeljék fel neki Fafnert.

Nemsokára már a város felé lovagolt, elment a „Római Császárba”, és bejelentkezett Mr. Rivershez, aki rögtön fogadta is a szalonjában.

- Üdvözöllek, kedves Hansom, azt hittem, ma nem jársz felénk. Mi van? Nem jártál Wollinban? - érdeklődött az apósa. Jól beszélt németül, bár kiejtésén érződött az idegenség.

- Dehogynem, papa, de sajnos eredménytelenül. Nem fogadtak.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és egy karcsú, szőke hölgy viharzott be rajta.

- Helló, Hans! Látni az ablakból, hogy te jönni. Úgy örülni neked! De mi történt? Nem látszani valami boldognak. Nem sikerült elintézni a dolgodat? Ó, milyen szomorú az arcod!

Ressdorf erőltetetten mosolygott.

- Jó napot, Ethel. Nem ment olyan jól, mint reméltem.

- Ó, ez nagyon rossz hír. Nem akarod elmesélni, mi bántani?

A lány végigsimította Hans homlokát, és bátorítóan mosolygott rá.

- Nem történt semmi szörnyűség, csak nem fogadtak Wollinban. De ami késik, nem múlik. Minden jóra fordul, Ethel! Egyébként itt van a kesztyűd, az íróasztalomon hagytad.

A lány nevetve kézbe vette, és megpördült a sarkán.

- Ó, a te német rendszerető természeted megint elégedetlen lenni velem.

Mr. Rivers kutatóan nézett Hansra.

- Nem tartod különösnek, hogy nem engedtek be?

- De igen. Teljességgel érthetetlen.

- És mit akarsz csinálni?

- Holnap valószínűleg megismétlem a látogatásomat, de még nem tudom pontosan.

- Akkor ma lenni időd számomra! - kiáltotta Ethel boldogan, és összecsapta a kezét.

- Teljesen szabad vagyok - válaszolta Ressdorf.

A lány gyorsan megragadta a karját.

- Schlomitten úr is nemrég látni átlovagolni a téren, bement lent a borozóba. Szörnyen unatkozom, de papa - nem akar velem végigsétálni a régi városrészen, pedig ott mókás kis házakat lehet látni. Ma neked kell engem szórakoztatni, és jönni a jópofa Botho is, teszünk együtt egy sétát. Ugye, elhívod őt is? Nagyon kedvelem, a nevetésével mindig felvidít.

Ressdorf végül engedett a rábeszélésnek, és megígérte, hogy felkeresi a fiút, és megkéri, kísérje el őket a városba.

Botho szülei épp hazafelé tartottak, amikor véletlenül találkoztak Ressdorffal, Riversszel és Ethellel. Az út egy részét együtt tették meg, és nagyon jól szórakoztak. Botho a pályaudvaron várta a szüleit. A vonzó, fiatal amerikai hölgybe beleszeretni egy pillanat műve volt a számára, így naponta akadt valami tennivalója a városban, és persze a „Római Császárba” is mindig betért.

A fiatalember természetesen feltűnően gyorsan beleegyezett a sétába, és nagyon örült, hogy kitartását jutalom koronázta.

Mielőtt a három fiatal elindult, Mr. Rivers félrevonta a vejét, fürkészően nézett rá, majd így szólt:

- Látom, hogy valami nyomaszt téged, Hans. Nem akarsz a bizalmadba avatni? Talán segíthetek.

Ressdorf kedvesen megszorította a kezét.

- Nem, papa, nem tehetsz értem semmit. Valóban aggaszt valami, de még én sem tudom, hogy csak képzelődöm, vagy valódi akadályba ütköztem. Ha világos lesz számomra, mindent el fogok mesélni. Tudod, hogy senkiben sem bízom meg annyira, mint benned.

Mr. Rivers mosolyogva bólintott.

- Ezt jól teszed, hisz olyan kedves és drága vagy nekem, mintha a fiam lennél.

Útközben szinte kizárólag Ethel és Botho vitte a szót, Hans pedig gondolataiba merülve baktatott mellettük.

X.

Käthe leírhatatlan állapotban volt. Ressdorf vette a bátorságot, hogy kövesse és beszélgetésre kérje, és ez a merészség csak még jobban fokozta dühét, amit már az erdőben való találkozáskor érzett. Egész éjjel le sem hunyta a szemét, reggel pedig úgy kelt fel, mint akit kifacsartak, a lelke reszketett, bár a feje tűzforró volt. Rögtön reggeli után kimenekült a szabadba. Az utolsó szép, meleg napok egyikére ébredtek, ennek ellenére fázott a friss, hűvös levegőn. A feje azonban tisztább lett. A kertből nem akart kimenni, attól félt, hogy Ressdorffal találkozik. Lassan, fáradtan lépkedett, sápadt, szomorú arccal. A park kapujához érve épp vissza akart fordulni, amikor hirtelen Hans Ressdorf állta el az útját. Már reggel óta várt rá, mert elhatározta, hogy mindenáron beszél a lánnyal. Käthe összerezzent, és el akart szaladni mellette, de a férfi keményen megfogta a karját.

- Itt maradsz! - kiáltotta szigorúan, szeme vadul villogott, és elszánt kifejezés jelent meg az arcán.

A lány megpróbált kiszabadulni, és holtsápadtan, de nagyon dühösen nézett a férfira.

- Eresszen el, vagy segítségért kiáltok! - suttogta rekedten.

- Nem, nem engedlek el, még ha az egész világot hívod is ellenem segítségül. Először beszélned kell velem, és választ kell adnod, miért bánsz így velem azok után, ami kettőnk között történt. Visszajöttem, amilyen gyorsan csak tudtam, forrón vágyakoztam utánad, és ahelyett, hogy a karjaimba repülnél, mint ahogy vártam, büszkén és hidegen elfordulsz tőlem, szó nélkül. Követtelek, hogy magyarázatot kapjak különös viselkedésedre, de a rokonaid sértő módon elutasítottak. Miért? Nem engedlek el, míg nem adsz felvilágosítást. Nem hagyom, hogy még egyszer a bolondját járassák velem Wollinban.

A lány rámeredt, mintha nem fogná fel szavai jelentését. Fakó hangon így szólt:

- Nem tudom, mit csodáljak jobban, Ressdorf úr, a merészségét vagy az arcátlanságát.

A fiatalember homlokán hevesen lüktetni kezdett egy ér, arca elsötétült, s csak nehezen tudta fegyelmezni a hangját.

- Vigyázz magadra, egy férfinál is vannak határok, amit egyetlen nő sem léphet át.

- Engedjen el! - kiáltotta Käthe mérgesen.

- Nem - válaszolta Hans keményen.

A lány büszkén kihúzta magát.

- Azt kívánom, bárcsak a tisztelt felesége is láthatná, hogyan kényszerít engem válaszadásra. Talán érdekes lenne a számára - mondta metsző gúnnyal.

- A feleségem? - kérdezte Ressdorf döbbenten.

- Igen, Ethel, akit éppolyan gyalázatosan becsap, mint ahogy engem becsapott. Ó, Istenem, ez a szégyen elviselhetetlen! Most már nincs mit mondanom.

A férfi hirtelen elengedte a karját, a homlokára csapott, és elsápadva hátralépett.

- Tehát erről van szó? És te ezt hitted rólam? - hebegte értetlenül.

A lány úgy nézett rá, mint aki nincs észnél.

- Hogy azt hittem-e? Saját szememmel láttam, hogy megcsókolta a feleségét, ha esetleg a sógoromnak nem hittem volna! - kiáltotta fájdalmasan, és elindult vissza a házba.

Ám még meg sem tette az első lépéseket, a férfi megint mellette termett. Ezúttal szelíden fogta meg a kezét, és furcsa kifejezés tükröződött a szemében.

- Käthe, nézz rám még egyszer, csak egyetlenegyszer, és ismételd meg, hogy gazembernek tartasz!

A lány lelassította a lépteit, és fájdalmas pillantást vetett rá. Ekkor a férfi a karjába kapta.

- Käthe, kicsi Käthe, semmi sem igaz abból, amit gondolsz, még a saját szemednek sem hihetsz, ha valami mást lát, mint az én nagy, tiszta és őszinte szerelmemet irántad. Ez egy szörnyű tévedés, ó, Istenem, hogy erre a lehetőségre nem gondoltam! Ethel nem a feleségem, hanem a sógornőm, ez olyan igaz, mint ahogy szeretlek téged, te büszke, haragos, kedves leány. Nézz a szemembe! Ilyen rosszat hogyan tételezhettél fel rólam!

És ellenkezésével nem törődve újra meg újra megcsókolta a lányt, szorosan magához ölelte, majd azt mondta:

- Hogy is gondolhattam volna, hogy a sógorod Ethelt a feleségemnek fogja hinni! Ó, édes kis szívem, mennyire sajnálom, hogy eltitkoltam előled, mi minden történt velem Amerikában. Csak akkor akartam beszélni, amikor már minden világossá válik, de elragadtak az érzéseim, és nem tudtam elmenni tőled anélkül, hogy magamhoz láncoljalak, de akkor már túl késő volt, hogy mindent elmondjak. Most viszont hallhatod az egész történetet. Mindenekelőtt a legfontosabbat, hogy Ethel nővére, Maud volt a hitvesem két esztendeig, de már négy éve meghalt. Teljesen szabad vagyok, követhettem a szívemet, az pedig téged szeret, csak téged, szegény, büszke szerelmem. Ó, milyen szörnyű, hogy így szenvedtél miattam! Csak feküdj nyugodtan a szívemen, engedd, hogy tartsalak és csókoljalak, míg kedves, aranyló szemed újra a szokott fénnyel nem ragyog. Annyira szeretlek, olyan kimondhatatlanul!

A lány tehetetlenül hagyta, hogy Hans átölelje. Szavai és csókjai felkorbácsolták a lelkét, és csak egy dolgot fogott fel az érzelmek kuszaságában: nem érdemtelenül szerette a férfit, és nem bűn a karjaiban nyugodni.

Hideg ajkai lassan pirosak és forróak lettek, keze nem feszült már védekezően a férfi mellkasának. Hans azt sem tudta, hányszor csókolja meg, hogy a szenvedésekért kiengesztelje, majd amikor végre elengedte, Käthe a régi szerelemmel, a régi bizalommal pillantott rá. Lassan fel-alá sétáltak a parkban, miközben a férfi mindent elmesélt neki.

Mikor évekkel azelőtt Amerikába érkezett, nehéz volt megkeresnie a kenyerét, sok keserű csalódásban, kemény nélkülözésben volt része, így nagy szerencsének tartotta, hogy John Rivers cégénél alkalmazták kézbesítőként. Majdnem egy éve dolgozott ebben az állásban, amikor egy napon Mr. Rivers házába küldték egy üzenettel.

Az előcsarnokban kellett várnia. Ethel Rivers, aki akkor még gyerek volt, vadul lerohant a lépcsőn, és úgy nekiment, hogy majdnem feldöntötte. Mögötte jött egy szelíd, sápadt, fiatal hölgy, Ethel nővére, Maud, aki barátságosan elnézést kért tőle. Nemsokára hívatták Rivershez, és átadta a levelet.

Néhány nap múlva Mr. Rivers az irodájába kérette, és a körülményeiről érdeklődött. Végül megkérdezte, akar-e és képes-e lányainak német és francia társalgást tanítani.

Ezután nap mint nap megfordult a házukban, sőt a nyáron velük mehetett vidékre, ahol Rivers pompás villájában laktak. Ethel nem túl tanulékony, féktelen diák volt, de jószívű és vidám. Maud csendesebben, nagyon szelíden és finoman viselkedett. Mindig jóságosan bánt a férfival, akinek nem kerülte el a figyelmét, hogy a lány melegebben érzett iránta, mint amennyire mutatta.

Hans egy napon megmentette Maud életét. Csónakázás közben beleesett a vízbe, de szerencsére Hans kimentette. Azt persze elhallgatta, hogy eközben a saját életét is kockára tette.

Ezután John Rivers szinte üldözte a hálájával. Maud kedvenc gyermeke volt, talán törékeny, beteges alkata miatt. A baleset után a lány nagyon megbetegedett, és sohasem gyógyult meg teljesen.

Rivers személyi titkárává nevezte ki Ressdorfot, és őszinte rokonszenvet érzett iránta. Maudot ez nagyon boldoggá tette, és amióta a férfi megmentette az életét, alig tudta leplezni előtte az érzéseit. Hans azonban nem volt képes rá, hogy viszonozza ezt a szerelmet, mivel a törékeny, jólelkű teremtés iránt csupán tisztelettel vegyes sajnálatot érzett.

De akkor egy napon Mr. Rivers magához hívatta, és nagyjából a következőket mondta:

- Hosszú töprengés után úgy döntöttem, hogy kissé szokatlan ajánlatot teszek önnek. Orvosunk véleménye szerint idősebb lányomnak legfeljebb néhány éve van hátra, de az is lehet, hogy a telet sem vészeli már át. Nos, naponta látom, hogy az én szegény gyermekem milyen mély, forró érzésekkel viseltetik ön iránt. Bizonyára Ön is rég észrevette, milyen drága lett Maud számára, de mivel rendkívül egyenes jellemű, amit már régóta nagyra becsülök, nem használta ki a lányom érzéseit. Tudom, hogy nem szereti Maudot, ezt sajnos én is látom, és ha nem lenne olyan becsületes, talán csábítaná is a gondolat, hogy egy gazdag örökösnőt vegyen el. Meg tudom érteni szegény kislányomat, hisz én is szívből megszerettem magát. Mivel ismerem nemes jellemét, nem félek attól, hogy félreért, ezért úgy döntöttem, valami szokatlant teszek. Bátorkodom arra kérni, hogy ajándékozzon a gyermekemnek egy rövidke kis boldogságot! Örökké hálás lennék ezért. Nem lesz hosszú időre lekötve, Maud már tüdejében hordja a halál csíráját, ám még egyszer boldog lehetne, mielőtt meg kell halnia. Jelentős hozománya van, ami a halála után az öné lenne, ezt azonban nem akarom csábításként felhasználni, mert tudom, hogy nincs befolyása a döntésére. Csak mint üzletember jegyzem meg. Viszont egy feltételem van: Maud ne szerezzen tudomást erről a megbeszélésről. Úgy kell felfognia a dolgot, hogy ön szabad akaratából kéri meg a kezét, máskülönben örökre elűzi lelke békéjét.

Így beszélt hozzá Rivers, és Hans nem sokáig habozott: megajándékozta a szelíd, csendes Maudot a boldogsággal, melyre annyira vágyott.

Hans nem bánta meg, hogy elvette a lányt, mert azok után, amit Marianne művelt vele, élvezte felesége feltétel nélküli odaadását.

Két évvel az esküvő után Maud meghalt, és Ressdorf jogos örökségként egymillió dollárt kapott. Eközben ő és Mr. Rivers nagyon közel kerültek egymáshoz, az idős úr úgy szerette, mintha a fia lenne, és a közben felnőtt Ethel is a bátyjának tekintette.

Maud halála után felébredt benne a vágy a hazája után. Mióta egy német újságban ismert neveket olvasott, nem hagyta nyugodni a honvágy. Egy ideig elhallgatta érzéseit Rivers elől, míg egy nap ő maga a fejére nem olvasta, hogy kihalt belőle a hazaszeretet. Ekkor Hans nyíltan beszélt a honvágyáról, és legnagyobb örömére apósa azt mondta, hogy szívesen elkísérné őt Németországba. Rivers unta Amerikát, belefáradt a nagy hajszába, üzleti vállalkozásait amúgy is már betéti társasággá alakította, végre pihenésre vágyott. Ethel is lelkesedett Németországért, tehát úgy döntöttek, hogy Hans néhány hónappal előbb hazautazik, és mindent előkészít az érkezésükre.

- Látod, kedvesem - folytatta Ressdorf -, így jöttem haza, megláttalak téged, és az életem értelme lettél. Már rég szerettem volna megkérni a kezedet, de gondolnom kellett az apósomra is. Egyszerűen írtam volna meg, hogy a gyermeke helyébe valaki más lép? Inkább személyesen akartam neki elmondani, hogy a szívem új boldogságra lelt, ezért nyugtalanul vártam az érkezését. Épp amikor táviratban jelezte jövetelét, az iránta érzett hálám és az irántad érzett vonzalmam viaskodott szívemben. A kelleténél többet árultam el neked az érzéseimről, és láttam, hogy búcsúzáskor milyen aggódóan és kérdően néztél rám, mintha hallgatásom okát szeretted volna megtudni. Akkor nem bírtam magam tovább tartani, és a szívemre öleltelek. Berlinbe megérkezve kihasználtam az első zavartalan órát az apósommal, hogy érzéseimről beszéljek neki, és mint mindig, most is megértő, jó barátomnak bizonyult. Már értem, milyen szörnyű félreértés történt, ám arra nem gondoltam, hogy a sógorod és Diesterfeld a feleségemnek hiszik Ethelt. Drága, kicsi szívem, ez a tévedés nagy fájdalmat okozott neked. De ugye most már minden jóra fordul?

Milyen más lett most a világ Käthe körül, milyen boldogan és könnyen vert a szíve! Karját a férfi nyaka köré fonta, és mélyen a szemébe nézett.

- Bocsáss meg! De mit tehettem volna? Kurt elmesélte, hogy találkozott veled, a feleségeddel és az apósoddal, és amikor a festőeszközeimért mentem, véletlenül megláttam Ethelt a karjaidban. Sejtheted, mennyire szenvedtem.

- Hogyne sejteném, drágám, hisz én is pokoli kínokat álltam ki, amikor olyan hidegen elutasítottál. Tegnap belovagoltam a városba, sógornőm és az apósom már azt hitték, hogy boldog vőlegény vagyok Wollinban. Ehelyett rosszkedvűen érkeztem hozzájuk az elutasítás miatt, ma viszont türelmetlenül várnak a jó hírrel. Rivers kedves lányaként akar téged a szívére ölelni, és Ethel, a féktelen Ethel, aki egyébként már barátságot kötött Botho Schlomitten barátoddal, nagyon várja, hogy testvéreként üdvözölhessen. Amikor tegnap este elbúcsúztam tőle, azt suttogta a fülembe: „Holnap nem szabad ilyen szomorúan, a te arany Käthéd nélkül visszajönni.” Tudod, azért mondta ezt, mert sokat meséltem neki az aranybarna hajadról és az arany szikrákról a szemedben. - Hans ezzel végére is ért a történetnek, és még egyszer megcsókolta a lány égő ajkát.

Még sokáig andalogtak szorosan egymáshoz simulva a parkban, és vége-hossza nem volt a csókoknak és a mesélésnek. Csak akkor jutott eszükbe a külvilág, amikor a wollini udvarházból felhangzott az ebédre hívó gongszó. Käthe összerezzent.

- Istenem, de elszaladt az idő! Már ebédhez hívnak.

Hans karon fogta Käthét, és elindult vele a ház felé.

- Remélem, engem is meghívnak. Mindenesetre most be fogsz engem csempészni Wollinba, és ha megint kiteszik a szűrömet, felborítom a házi békét, és csak azért is maradok!

A lány boldogan mosolyogva megállt.

- A barátságos fogadtatást, legalábbis az első percekben nem garantálom.

Kifulladva értek a kastélyba, épp amikor a házigazdák az étkezőben helyet foglaltak, és Käthére vártak.

Kéz a kézben, örömtől sugárzó arccal lépett be a jegyespár. A következő jelenetet könnyű elképzelni. Először meglepett és dühös, majd boldogan mosolygó embereket lehetett látni. A leves kihűlt, Marianne egyszerre sírt és nevetett, Kurt pedig a legváltozatosabb becenevekkel illette magát az állatvilágból, amiért tévedésével ilyen galibái okozott.

Rögtön ebéd után Limbach beautózott a városba, hogy Mr. Riverset és Ethelt elhozza a szállodából. Az eljegyzést Wollinban akarták ünnepelni.

A hazaúton Kurt bevallotta nekik fatális tévedését, és Ethel Rivers nagyon mulatságosnak találta, hogy Ressdorf feleségének hitték.

- Ó, köszönni én az ilyen komoly férjet, mint sógorom, Hans. Nekem vidám uram lenni, aki sokat bolondozik, és nem szidni le, ha az ernyőm, a zsebkendőm vagy a kesztyűm elhagyom - mondta Ethel nevetve.

Wollinba érve minden további nélkül Käthe nyakába ugrott.

- All right, te lenni Hans szeretett Käthéje. Hadd nézzem, igazat mondani-e. Ó, igen, tényleg úgy ragyog szemed, mint lenni a napsütés. Ah, a német férfiak milyen különösek lenni, ha szívük választottjáról beszélnek.

Ezután Mr. Rivers foglalta le egy időre Käthét. Azt mondta neki, hogy szeretettel öleli keblére mint az ő Hans fia feleségét, és arra kérte, hogy a jövőben szorítson egy kis helyet neki a házában és a szívében. Ezalatt Hans bemutatta a sógornőjét Mariannának. Ethel csodálattal nézte a szép asszonyt.

- Ó, nem is beszélni nekem arról, hogy Käthének ilyen gyönyörű nővére van! - áradozott a lány.

Az ifjú amerikai hölgyet mindenki gyorsan a szívébe zárta vidám természete miatt.

- Mi nagyon fogjuk szeretni egymást, kedvesem, de elnézőnek kell lenni velem, mert nagyon sok butaságot csinálni, mindig mindent elfelejtek, és nem tudok hallgatni, ha valami az eszembe jut. Ami a szívemen, az a számon, ha jó, ha rossz - mondta Käthének, miután a lányt Mr. Rivers végre elengedte.

Ressdorf szívből örült, hogy Käthe Ethelnek és Riversnek is tetszett. Apósa lopva megszorította a kezét, és halkan azt mondta:

- Méltó követőjére találtál Maudnak, fiam. Ez a lány jó és nemes, látom a szemén.

Ezek után máris lázas tervezgetésbe kezdtek, melyben mindenki részt vett. Mr. Rivers még kisebb-nagyobb utazásokat akart tenni a lányával Európában. Azt beszélték meg, hogy a karácsonyt jó német szokás szerint együtt fogják megünnepelni Wollinban, utána pedig Ethel és az apja Olaszországban maradnak húsvétig.

Közben a villának el kell készülnie, hogy beköltözhessenek, és a berendezéséről is Ressdorfnak kell gondoskodnia. Riversnek és a lányának ugyanis ez lesz az állandó lakhelye.

A Ressdorf-kastély középső épületét és a még ép szárnyat fel kell újítani, hogy az ifjú pár májusban elfoglalhassa. A bal szárny felújításához csak ezután fognak majd hozzá.

Hans maga akarta kezelni a javait, hisz mindig is nagyon érdekelte a mezőgazdaság. Käthe pedig örült, hogy olyan hatásköre lesz, ahol hasznosíthatja erejét és tapasztalatát. Az is boldogsággal töltötte el, hogy Mariannánál maradhat, míg a baba meg nem születik, ám a nővére hallani sem akart róla, hogy a húga miatta elhalassza az esküvőjét. Käthe huncutkodva így szólt:

- Hans úgysem tud május előtt tetőt emelni a fejem fölé, addig még magad mellett kell tartanod.

- Ami azt illeti - ellenkezett Hans -, utazgathatnánk egy kicsit a világban.

Käthe a fejét rázta, és komolyan nézett rá.

- Nem, Hans, ne kürtöljük világgá a boldogságunkat - mondta halkan.

A férfi szorosan magához ölelte, és meghatottan csillogó szemmel nézett rá.

Limbach természetesen nem mulasztotta el, hogy nagy sietve egy kis ünnepséget rendezzen. Ressdorf és Ethel kívánságára követet küldtek Schlomittenbe, s az egész családot meghívták. Botho erősen szorgalmazta, hogy tegyenek eleget a meghívásnak, mert hallotta, hogy Ethel Rivers kisasszony és az apja is Wollinban vannak.

Schlomittenék nagyon örültek Käthe és Ressdorf eljegyzésének, csak Botho tettette betegnek magát, amiért a lány nem avatta őt a bizalmába.

- Tudod, Käthe, ez nem volt szép tőled. Én mindig mindenbe beavattalak - mondta, miután jókívánságai közepette majd szétmorzsolta a lány kezét.

Barátnője ránevetett, és azt súgta:

- Igen, Botho, pontosan huszonegyszer voltál először boldogan, majd boldogtalanul szerelmes.

A fiú gyorsan a szájára tette a kezét, és ijedten nézett Ethelre, aki éppen az apját ugratta.

- Hallgass, te! Ha Miss Ethelnek egy szót is szólsz erről, még az esküvőd előtt megfojtalak!

- Hát már megint, Botho?

A fiú sóhajtva bólintott.

- És ezúttal rosszabb, mint valaha, már aludni sem tudok.

- És a kis Susanne?

- Rég vége. De mondd meg őszintén, ez a Miss Ethel nem a legelragadóbb teremtés a földön?

- Igen, nagyon vonzó teremtés, szerintem jó feleség lenne.

- Hm! Úgy gondolod?

- Igen.

- Na, akkor majd igyekszem. Ezúttal talán szerencsém lesz.

Még egyszer megszorította Käthe kezét, és odament Ethelhez, aki nevetve üdvözölte a „mókás Schlomitten urat”.

Amikor később asztalhoz ültek, Botho maga mellett biztosított helyet az ifjú hölgynek, és mindketten nagyon jól szórakoztak. Épp elfogyasztották a levest, amikor az inas Diesterfeld úr érkezését jelentette. Ethelen kívül mindenki bosszúsan kapta fel a fejét.

- Ennek aztán jó orra van, biztosan kiszimatolta az eljegyzési lakomát - mérgelődött Botho.

- Elkerülhetetlen, mint az őszi nátha! - kiáltotta az apja is, sorsába beletörődve.

- Nem lehet megértetni vele, hogy ma fölösleges itt? - kérdezte Mr. Rivers nyugodtan.

- Kizárt dolog, papa, sziszifuszi munka lenne, az ilyesmit nem értené meg soha - ellenkezett Ressdorf.

- Ő az az úr, akinek olyan arca lenni, mint békának, s aki Limbach úrral vacsorázott Berlinben, a hotelban?

- Igen, Ethel, emlékszem, hogy már akkor belopta magát a szívedbe - incselkedett Ressdorf.

- Ó, az én szívem nem olyan könnyen nyílni meg, de ennek a Diesterfeldnek soha nem is fog.

Kurt és Marianne kényelmetlenül érezték magukat.

- Nem küldethetjük el, már biztosan észrevette, hogy vendégek vannak nálunk - mondta az asszony.

- Ah, jöjjön csak be! Nem hagyjuk, hogy elvegye a kedvünket - döntött végül Ressdorf.

Diesterfeld erre nehézkesen becammogott, ellenállhatatlan személyének minden varázsával.

- Jó étvágyat, uraim, nagyon kérem, ne zavartassák magukat. Fogalmam sem volt, hogy itt ilyen nagy társaságot találok. Csak egy kis hangulatos csevegésre ugrottam át, és egy egész csinos kis ünnepség közepébe csöppentem. Igen, igen, mindig mondom, hogy nem árt az embernek egy kis szerencse. Vidéken, hál istennek, nem kell senkinek sem zavartatnia magát, bárkinél megjelenhet egy kis beszélgetésre - sípolta nyájasan.

Ezután egyenként üdvözölt mindenkit. Amikor megállt Ethel Rivers előtt, mélyen meghajolt, és még mielőtt Ressdorf bemutathatta volna őket egymásnak, nagy száját összecsücsörítette, és elragadtatott pillantással nézett rá:

- Ah, óriási megtiszteltetés és szerencse számomra, hogy Ressdorf úr feleségét megismerhetem. El vagyok ragadtatva, őszintén mondom. - Hanshoz fordulva pedig így folytatta: - Na, maga gazember, jól átvert bennünket. Hehehe! Lepuffant egy hatalmas szarvasbikát a saját területén, és úgy tesz, mintha vadorzó lenne. Pompás szórakozás! És irigyen eldugta előlünk vonzó feleségét.

Ressdorf szeme villámokat szórt, ám Ethel ajka remegett az elfojtott nevetéstől.

- Sajnálom, Diesterfeld úr, hogy megint csalódást kell okoznom önnek. Jelenleg nincs feleségem, engedje meg, hogy bemutassam Ethel Rivers kisasszonyt.

Diesterfeld bután bámult rá.

- Rivers kisasszonyt… ? Ezt nem értem. Igazán felvilágosíthatna, hisz én úgy tudtam, hogy Mr. Rivers az ön apósa.

- Csakugyan.

- Tehát akkor mégis az ön nagyságos felesége a kisasszony.

- Nem, ő a sógornőm.

- Vagy úgy. Ördög és pokol! Elnézést kérek, akkor ez egy óriási tévedés volt… micsoda fatális félreértés!

Diesterfeld feltette a monokliját, még jobban megbámulta Ethelt, miközben azt gondolta: „Vonzó kis dollárhercegnő, egy kicsit becserkésszük, hátha még hasznunkra lehet a pénze!”

- Engedje meg, Diesterfeld úr, hogy közöljem önnel, ma eljegyeztem Käthe von Wollin kisasszonyt.

Szegény Diesterfeld tátogott, mint a partra vetett hal.

- Na ne mondja, ez nagyon rossz vicc. Felesége őnagysága ezt úgysem hagyná. Hehehe… maga lókötő, mindig mókázik.

Erre már teljesen összezavarodott, és olyan szánalmasan nézett ki, hogy Schlomittenné megsajnálta, és a helyére vezette. Hamarjában mindent elmagyarázott neki, majd amikor a férfi végre felfogta, miről van szó, valami hallatlan dolog történt. Bocsánatot kért, hogy ilyen rosszkor zavarta meg ezt a bensőséges ünnepet, és távozott.

Április elején erős, egészséges kisfiú látta meg a napvilágot Wollinban. Kurt Limbach örömében a legőrültebb dolgokat művelte, ám páni félelem fogta el, ha fel kellett vennie a fiát, mert attól félt, hogy összenyomja. Órákig is elüldögélt a csipkés kiságy mellett, nézte a csodát, és nem tudta eldönteni, hogy a feleségére vagy őrá hasonlít-e jobban.

Marianne fiatal anyaként szebb volt, mint valaha, és a meleg, csillogó tekintete elárulta, hogy lelke megtalálta a legteljesebb, legtisztább boldogságot. Nyoma sem volt már a hiú, tetszeni vágyó nagyvilági hölgynek. Nem volt más, mint boldog feleség és gyengéd, szerető anya.

Május közepén tartották Käthe esküvőjét, miután csodálatos időt töltöttek együtt Ressdorffal, aki naponta átjött Wollinba, hogy lássa a menyasszonyát.

A ressdorfi kastélyt teljesen újjávarázsolták, és Lossen építőmester rögtön el akarta kezdeni a bal szárny építését, miután befejezte a Rivers-villát. Käthe fogadására minden készen állt. Az öreg Gottfried és a felesége nagyon boldogok voltak, ráncos arcuk egész nap ragyogott az örömtől.

Az esküvőt Wollinban tartották, amit Limbach ragyogóan megrendezett. Ethel Rivers volt a koszorúslány és Botho Schlomitten a vőfély. Ethel az apjával már egy ideje a gyönyörű, új villában lakott, nagyon tetszett neki új hazája, és Mr. Rivers is éppolyan jól érezte magát, mint a lánya.

Botho tényleg mély, komoly érzésekkel viseltetett Ethel iránt, és a lány szeme a mókázások közepette is elárulta, hogy viszontszereti.

Mikor az esküvőn egy rövid ideig magukra maradtak Marianne kis szalonjában, Botho hirtelen mélyet sóhajtott.

- Miss Ethel, az esküvő szörnyű találmány.

A lány felháborodva nézett rá.

- Ó, szerintem önnek nem lenni igaza, ez nagyon szép ünnep.

- Igen, de nem akkor, ha az ember csak szemlélője a dolgoknak. Ha a saját esküvőm lenne, sokkal szebbnek találnám.

Ethel elpirult egy kicsit, és csintalanul nézett rá.

- Hát akkor csinálni magának esküvőt, Schlomitten úr!

Botho szomorú képet vágott.

- Ha ez olyan egyszerű lenne! Egyedül sajnos nem lehet, ahhoz ketten kellenek.

- Igen, ön és a menyasszonya - mondta nevetve a lány.

- De nekem sajnos nincs menyasszonyom.

- Akkor, hogy is mondják, szerezzen egyet magának!

- Vajon tetszene-e neki, ha csak úgy egyszerűen elébe állnék, hogy légy az enyém? - kérdezte a fiú, és nyugtalanul nézett az ifjú hölgyre.

Ethel zavartan nevetgélt.

- Talán meg kellene kérdezni tőle.

Botho egy pillanatig viaskodott magával, a lányra nézett, Ethel szeme azonban egyáltalán nem volt feddő vagy elutasító. Ekkor hirtelen a dereka köré fonta a karját, és szájon csókolta. Ethel felhevülten szabadította ki magát, miközben édes mosoly derítette fel az arcát.

- Hogy te milyen neveletlen lenni!

- Kérlek, én csak a te utasításod szerint járok el, és éppen menyasszonyt szerzek magamnak.

VÉGE

Szeret, nem szeret?

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Hedwig Courths-Mahler: Seine grosse Liebe

© Bastei-Verlag Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co.

KG Bergisch Gladbach

Fordította: MAROS MAGDOLNA

I.

Csend és magány borult a lován mozdulatlanul ülő fiatal nőre. Szomorú tekintettel nézett körül. Hatalmas síkság tárult elé rengeteg legelésző jószággal. Ez itt mind boldogult apjáé volt. Anyja kénytelen volt eladni, mert megbetegedett - belebetegedett a honvágyba. Most, hogy az ura, aki erős akaratával itt tartotta, nem élt már, azt remélte az asszony, hogy visszatérhet Németországba, és majd a hazai levegőtől meggyógyul. De nem így történt. Alighogy eladta a nagy állattenyésztő farmot, ő is ágynak esett. Fel sem kelt többé. Pár hét múlva ő is meghalt. Mintha az ura maga után rántotta volna a sírba - a férfi, aki olyan forrón szerette, hogy mindent feláldozott érte, és akivel azután mégis olyan boldogtalan lett a házassága. Az a régi szerelem támadt volna fel újra a férje halálos ágyánál, vagy miért esett össze az ura holtteste mellett eszméletlenül? Bussa nem tudta, de nagyon megrázta az anyja összeomlása. Magányosan nőtt fel elhidegült szülei között, egyiküknél sem talált megértésre, melegségre, szeretette, kisebb-nagyobb bánatában vigasztalásra. És amikor aztán az anyja eladta a gazdaságot, és mindenáron haza akart térni, nem mert neki ellentmondani. És most édesanyja is itt nyugszik apja mellett, a domb lábánál. Bussa úgy érezte, megszakad a szíve. „Utoljára látsz itt mindent - gondolta -, a szüleid sírját is. Holnap ilyenkor már messze jársz, úton az óhaza felé. Szüleidnek a társadalmi előítéletek miatt kellett elhagyni a hazájukat, mert nem tudtak lemondani egymásról. És egyetlen gyermeküket magányra kárhoztatták…”

Bussa von Nordecknek több nevelőnője is volt, de tőlük sem kapott szeretetet és melegséget. Ezeket a leányokat is megdermesztette a nagy udvarház jeges levegője. Tették a dolgukat, ameddig bírták, és fellélegeztek, amikor végre elmehettek a családtól.

Így élt Bussa, többnyire egyedül a szülőkkel és a személyzettel. Az alkalmazottak felerészben bennszülöttek voltak, felerészben az apja régi ragaszkodó hívei. Ezek követték Nordeck grófját és feleségét a német hercegségből ide, a keserű száműzetésbe. Mert a hajdani Ludwig herceget igenis száműzték büntetésből, amiért feleségül merte venni az anyja alacsony származású udvarhölgyét, Biberstein baroneszt. De az ifjú herceg olyan szerelmes volt választottjába, hogy a kedvéért inkább lemondott a rangjáról, jogairól és minden vagyonáról. Csak a magánvagyonát hozta magával, amely azért még mindig jó kétmillió márkát tett ki. Becsületszavát kellett adnia, hogy külföldre távozik, német földre többé nem teszi a lábát, és megszakít minden kapcsolatot a hercegi családdal.

Mindez 1912-ben történt. A herceg Délnyugat-Afrikát választotta emigrációjuk színteréül, ahol mint katonatiszt szolgált korábban egy rövid ideig. Vagyona felét egy gazdaságba fektette. Nordeck gróf néven élt itt a feleségével, az első években szertelen boldogságban.

Nagy házat vittek, állandóan tele vendéggel. Nordeck gróf a legszebb lovakat tartotta, nagyszámú személyzetet, és ahogy megszokta, nagy lábon élt. Fiatal felesége vakító szépség volt, vakmerő lovas, jártas minden sportágban, és olyan tökéletes társa az urának, amilyenről az mindig is álmodott… amíg tartott a nagy vagyonból.

Aztán egy napon Nordeck grófja észrevette, hogy tízszer annyit költött egy év alatt, mint amennyit megengedhetett volna magának. A Nordeck-farmon hirtelen úrrá lett a gond, a legközönségesebb, szürke, hétköznapi gond. A házaspár kijózanodott a boldogság mámorából, és kölcsönös szemrehányásokkal illette egymást.

Ekkor tört ki a háború, és a grófot internálták. A felesége nem tudta és nem akarta belátni, hogy takarékoskodnia kell. Változatlanul tékozlóan élt, és mire a grófot szabadon engedték, kiderült, hogy a csőd szélén állnak.

A két elkényeztetett embernek annyiból kellett megélni, amennyit a farm megtermelt. Takarékoskodniuk kellett, de nem értettek hozzá, mert sohasem tanulták. És ahol a gond beteszi a lábát az ajtón, ott a boldogság kiszáll az ablakon. A házaspár egyre kíméletlenebb szemrehányásokat tett egymásnak. És mikor egy különösen heves vitában a gróf az asszony szemébe vágta: „Ezt mind neked köszönhetem! Bárcsak meg se ismertelek volna!” - akkor a büszkeségében sértett grófné elátkozta a napot, amikor a férfié lett.

Ettől a naptól fogva kettejük viszonya valósággal ellenségessé vált.

Egyetlen gyermekük, Bussa házasságuk első évében jött a világra, amikor még forrón szerették egymást. De a felhőtlen boldogság éveiben ő még túl kicsi volt ahhoz, hogy érzékelje a szülei közötti szoros, bensőséges viszonyt. Ameddig csak vissza tudott emlékezni, ridegek és elutasítóak voltak egymással.

Azután meghalt az apa. Amikor a fiatal lánnyá serdült Bussa látta, hogy az anyja a fájdalomtól szinte eszét vesztve borul a halottra, csodálkozva kérdezte magától: „Miért volt anya olyan hideg apához, ha egyszer ennyire szerette, hogy a halála így összetörte?”

Ki fejthetné meg az emberi szív titkait? Abban a pillanatban, amikor Ludwig Nordeck, a hajdani Ludwig herceg felismerte, hogy meg kell halnia, akkor az ő szívét is elöntötte a régi szerelem. Kezét nyújtotta a feleségének, és ezt suttogta:

- Most magadra hagylak, Mária, és most tudom megint, hogy igenis a szerelem kötött össze bennünket, még ha közös életünket nem vezérelte is szerencsecsillag.

Ezek voltak utolsó szavai. És Maria nem is bírta már sokáig egyedül elviselni az életét.

Bussa magára maradt, és most egyedül készült Németországba. Fogalma sem volt, mi vár ott rá. Édesanyja árva lány volt, akinek nem voltak hozzátartozói, amikor férjét követte Afrikába, és Bussa tudta, hogy édesapja egy hajdani uralkodócsalád hercege volt, akit megtagadtak a rokonai, amikor feleségül vette a baroneszt. Az apja két fivére meghalt már, az öccse elesett a háborúban, a bátyja autóbaleset áldozata lett. Mindezt az anyjától tudta meg Bussa, aki az újságokban olvasta.

- Senkink nem lesz majd Németországban - mondta akkor az anyja -, de mégiscsak otthon leszünk!

És szegény mégsem ért haza soha többé! Bussa megrázkódott, mintha fázna. Most ért a szülei sírjához, és sóhajtva megállt előtte. Lágy, becéző mozdulattal végigsimított a sírhanton, aztán gyorsan visszaült a lovára. A lovára?

Nem, már a ló sem volt az övé, a farm minden eleven és holt tartozékával átszállt az új tulajdonosra. Holnap reggel utoljára száll nyeregbe, és ellovagol a kis vasútállomásra. A csomagjait már előreküldték.

Gyors vágtában tette meg az utat a szülőházáig, és ott azonnal a szobájába sietett, amelyet még másnap reggelig a rendelkezésére bocsátottak. Képtelen lett volna most az új gazdával találkozni, bármily szívélyesnek és vendégszeretőnek mutatkozott is iránta.

Bevackolta magát egy öblös fotel mélyére, és szomorú szemét búcsúzóul végigjáratta a szobán. Tekintete megpihent a szülei képén, amely még ott állt a fiókos szekrényen. Boldog korszakot idézett, amikor még nem borult árny a fiatal herceg és az udvarhölgy tiltott szerelmére. A gyönyörű fiatal nő kezében rózsát tartott, a viruló élet jelképét. És mi lett belőle!

Meddig ült így Bussa, nem tudta, de egyszer csak kopogtak az ajtaján. Ijedten ugrott fel. Egy pillantást vetett a tükörbe, nem akart rendetlenül mutatkozni a személyzet előtt. Újra kopogtak, és a leány kiszólt:

- Szabad.

Az egyik fehér inas lépett be. Kis ezüsttálcán levelet nyújtott át, amelyet Bussa meglepődve vett el. Aztán intett az inasnak, hogy távozhat.

Ki írhat neki? Nézte a merev, elefántcsontszínű borítékot. Német bélyeg és német postai pecsét volt rajta, és amikor megfordította, a hátoldalán megpillantotta a címer lenyomatát. Bussa önkéntelenül kihúzta magát. A tulajdon címere volt, megboldogult édesapjáé, a hercegi házé, amelyből származott. Félelem járta át a szívét. Mit akarhatnak tőle azok, akik ezt a címert használják?

Visszahanyatlott a karosszékbe, és kibontotta a levelet.

„Szeretett unokám, Bussa!” - olvasta. Nem merte folytatni. Ki nevezi őt szeretett unokájának? Így csak egyetlen ember szólíthatta a földkerekségen, de éppen az nem tenné meg soha…

Szinte félve fordította meg a lapot, hogy lássa az aláírást:

„Nagyanyád, Libussa von Nordeck.”

Különös érzés kerítette hatalmába a lányt. Tényleg a nagyanyja írt neki, akinek a nevét kapta meg a keresztségben az édesapjától! Vajon mi mondanivalója lehet az ő számára? Összeszedte magát, és olvasni kezdte a terjedelmes levelet.

„Szeretett unokám, Bussa!

Édesapád egyik régi barátjától - aki néhány éve Afrikában járt, és akinek mindent el kellett mesélni róla, amit csak tudott - értesültem a haláláról. Kedves gyermekem, hogy mit érez egy anya erre a hírre, attól őrizzen meg Téged mindörökre az ég! Nekem három fiút kellett elveszítenem. Az apád egyszer már meghalt a számomra, amikor kitépte magát a szívemből, hogy kövesse azt a nőt, akit szeretett. Megvallom neked, hogy gyűlöltem az anyád, mert miatta veszítettem el a fiamat. És ameddig élt, a gyűlöletem iránta tőled is elválasztott. Nem tudtam magam rászánni, hogy felvegyem vele a kapcsolatot, pedig közben Németországban megváltoztak az idők, és az új világ alaposan kiseperte a társadalmi előítéleteket. Minden megváltozott, én magam is egyszerű magánember vagyok és most, és hála Istennek, nem kényszerülök már a reprezentálásra. Azt a nevet vettem fel, amelyet apád is viselt attól kezdve, hogy tőlünk távozott. Amikor a címeket és rangokat eltörölték, sok nevünk közül ezt választottam. Talán az ég akart megbüntetni bennünket a gőgösségünkért azzal, hogy minden jogunk odalett, amely a hercegi címmel járt.

Bár engem ez nem sújtott le, én csak megkönnyebbültem tőle. És régi kastélyunkban, Nordeckben olyan nyugodtan és békében élek, amennyire csak lehet, miután a halál mindent elragadott tőlem, ami a szívemnek kedves volt.

Arnim fiam egy özvegyet hagyott hátra, aki második házasságában polgári férfiúhoz ment feleségül. Milyen könnyen megy manapság az ilyesmi! Apád kitagadtatott a családból, a hazájából, mert a szívét követte. De mindezt megbeszélhetjük előszóval, mert hallottam, hogy az anyád is meghalt, és most egyedül vagy a világon, olyan egyedül, mint én, kedves kisunokám. És ezért kérlek tiszta szívemből, gyere hozzám a nordecki kastélyba! Vágyódom utánad, és szeretném valamiképp jóvátenni azt, amit szegény édesapád ellen kellett elkövetnünk. Kellett, gyermekem, hidd el, a nemzetségünk törvényei szerint. Miért is nem törölték el ezeket a törvényeket, még mielőtt oda kellett értük adnom a fiamat? Gyere hozzám, Bussa, szeretett fiam gyermeke! Tárt karokkal fogadlak otthonomban.

Táviratozd meg, kérlek, melyik hajóval várhatlak. Elküldöm majd a komornámat eléd, aki elvezet hozzám. Ne habozz! Én már öreg vagyok és nagyon magányos. Szeretni fogjuk egymást, és kölcsönösen elviselhetővé tesszük egymásnak a magányt.

Ölel nagyanyád:

Libussa von Nordeck”

Bussa remegő kézzel ejtette ölébe a levelet. A távoli nagymama hívó szava balzsam volt magányos szívének. Félénk vágyakozás ébredt benne.

Igaz, a nagymama gyűlölte az anyját, de csak azért, mert elvette tőle a fiát, kiragadta örökre a családja köréből! Talán megbocsátható ez a gyűlölet?

Újraolvasta a levelet, lassan és megfontoltan. Ismeretlen nagymamája szavai megint különös módon megérintették a lelkét.

Felegyenesedett, és kisimította a haját a homlokából. Még egy ideig ábrándozva meredt maga elé, azután az íróasztalához ült, és sürgönyt fogalmazott: „május hatodikán indulok stop „wangonie” gőzössel stop hálás köszönetéin stop unokád Bussa ”

Fogta az írást, és lement, hogy megkérje az új birtokost, adja fel nevében a táviratot Libussa Nordeck grófnőnek, a németországi Nordeck kastélyába címezve.

II.

Nordeck kastélya Németország északnyugati részén épült. A késő reneszánsz stílusú épület egy magaslaton állt tekintélyt parancsolóan, festői környezetben.

Körülötte kiterjedt park terült el, azon túl lombos erdő borította a dombhátat. A kastély lábánál fekvő városka lakói ezt az erdőt használták vasárnapi sétáikra, és a park kerítéséhez érve kíváncsi szemmel lestek be rajta. Tudták, hogy a hajdani hercegné a férje halála óta teljes visszavonultságban él itt. Az ura csak egy évvel élte túl a detronizálását. Képtelen volt az új időkbe beilleszkedni, amikor nem voltak Isten kegyelméből uralkodók többé. Sértődötten és neheztelve volt kénytelen még mindig irigylésre méltó sorsába beletörődni. Ugyanis azon fejedelmek közé tartozott, akik nagy magánvagyon fölött rendelkeztek. Így a trónfosztás után is gondtalanul és kellemesen élhetett volna, de egész élete az udvarban telt, és azt hitte, hogy erről egyszerűen nem tud lemondani.

A Nordeck grófja nevet vette fel, de őt és a feleségét továbbra is „királyi fenségnek” vagy legalábbis „fenséges úrnak”, illetve „fenséges asszonynak” kellett szólítani.

Miután a herceg meghalt, sorban követték őt az udvari méltóságok, hisz mindannyian idős emberek voltak már. Az özvegy hercegnéről pedig kiderült, hogy őt egészen más fából faragták. Amennyire tudta, visszaszorította a kiüresedett udvari etikettet, leegyszerűsítette az egész életvitelt a kastélyban, és az így megtakarított pénzt arra használta fel, hogy a maga módján segítsen vele a népen. A kastélykonyhában kondérszámra főzette védenceinek a tápláló ételeket, szabókat és cipészeket fogadott fel, hogy a rászorulóknak ruhát, cipőt készítsenek, menyasszonyokat látott el kelengyével, és gondoskodott róla, hogy a szegény gyermekágyas anyák mindent megkapjanak, hogy ismét erősek és egészségesek legyenek.

Az öreg hercegné belekóstolt a szabadságba, és úgy találta, hogy most lenne csak igazán érdemes élni, ha nem lenne ilyen elhagyatott és magányos. Amikor azután írt az unokájának, türelmetlenül várta a választ. Belesápadt az örömbe, amikor megkapta Bussa sürgönyét, és kiszámította, hogy pár hét múlva karjába zárhatja az unokáját. Egyáltalán nem vette zokon elsőszülött fia özvegyétől, hogy második házasságánál csak a szívére hallgatott, és egy gazdag polgáremberhez ment feleségül. Menye második férjének az öccse az ő birtokos szomszédja volt. Hasselrode alig egy órányira feküdt Nordecktől. A menye házassága révén aztán Nordeck grófnő közelebbről is megismerkedett a szomszédjával.

Aznap, amikor megkapta Bussa táviratát, Will Wendland, mint oly gyakran, ismét látogatóban járt az idős hölgynél. A széles vállú, izmos, mégis karcsú alkatú férfiú érdekes jelenség volt. Energikus arcán meglátszott, hogy tudja, mit akar. És ez nem volt kevés.

A Wendland fivéreket legkorábbi ifjúságuk óta a természet, a mezőgazdaság vonzotta. Az apjuk gazdag ember volt, aki a vagyonát biztonságos befektetésekkel át tudta menteni az infláción is. Fiait széles látókörű emberekké nevelte, és eszébe sem jutott, hogy olyan hivatást erőltessen rájuk, amelyhez nincs kedvük. Megengedhette magának azt a fényűzést, hogy a fiúkra bízza, milyen mesterséget választanak, és különös módon mindketten azt kérték, hogy mezőgazdák lehessenek.

Egymás után végezték tanulmányaikat különböző agrárfőiskolákon. Eközben az apa birtokokat keresett a számukra, amelyeken a fiai majd gazdálkodhatnak. Ebben is szerencséje volt. Idősebbik fiának, Jürgennek a Rajna-vidékén vett egy nagy birtokot, a fiatalabbnak pedig az ország északnyugati részében. Így lett Will az egykori fejedelem birtokos szomszédja. Bátyja néhányszor meglátogatta, és megismerkedett Arnim herceg özvegyével. Hamarosan egymásba szerettek. Herta hercegnő, akit férjhez adtak a nála sokkal idősebb Arnim herceghez anélkül, hogy szerette volna, alkalmazkodott helyzetéhez, mint annyi sorstársa a letűnt korokban. Ennek ellenére szép házasságban éltek, és őszintén meggyászolta az urát, amikor egy halálos autóbaleset elragadta az élők sorából. Két évvel a herceg halála után ismerkedett meg Jürgen Wendlanddal, és szenvedélyesen beleszeretett. A szerelem, mint a szabadság mámora ragadta magával a még fiatal és bűbájos asszonyt. Mindaz, ami azelőtt képtelenség volt, most akadálytalanul ment: Herta hercegnő egészen egyszerű Wendlandné lett. Mindig jól megértették egymást az anyósával, a hajdani hercegnével, és miután másodszor férjhez ment, ez a jó kapcsolat változatlan maradt. Herta Wendland asszony meglátogatta az idős dámát, ahányszor csak tehette, és így arról is tudott, hogy anyósa magához akarta venni unokáját, Bussát.

Mindez Will Wendland előtt sem volt titok, aki mélységesen tisztelte az öreg Nordeck grófnét. Amikor ma belépett a szalonba, a kastély úrnője már kitárt karokkal sietett felé. Sugárzott a boldogságtól. Mosolyogva nyújtotta Bussa sürgönyét vendégének.

- Mit szól ehhez, Will öcsém?

A férfi vidáman elnevette magát.

- Azt szólom, Libussa néni, hogy az unokája igen gyorsan elhatározta, hogy elfogadja a meghívását. Úgy számítottam, hogy május harmadikán vagy negyedikén kaphatta meg méltóságod levelét, és május hatodikán már hajóra is szállt, a „Wangonie” fedélzetére. Tehát június hatodika körül kell Hamburgba érkeznie. Szívesen megérdeklődöm, hogy valaki érte mehessen.

- Kedves öntől, Will, köszönettel elfogadom a segítségét. A komornámat fogom Hamburgba küldeni. A jó öreg Flóriánt nehezen nélkülözném, de különben is túl roskatag már, és nem igazán alkalmas rá, hogy egy fiatal hölgyet kísérgessen.

Will elgondolkodott, aztán nyugodt, megfontolt modorában így szólt:

- Mégis az lenne a helyes, ha a grófkisasszony férfi kísérettel utazna ide Hamburgból. Hiszen a hajón minden magányos hölgy a kapitány védelme alatt áll, de amint elhagyják a fedélzetet, ennek vége.

Az idős úrnő eltöprengett ezen, majd mosolyogva így szólt:

- Akkor most az egyszer nem ártana, ha megmaradt volna legalább egy az öreg kamarás urak közül.

Will nevetett.

- De annak megint kellett volna valaki, aki utasítgatja, Libussa néni. De ajánlok valami mást. Majd elutazom én a komornával Hamburgba, és fogadom a grófkisasszonyt a hajó fedélzetén. Azt úgyis tudja, hogy nyugodtan rám bízhatja.

Libussa grófnő szeme felragyogott.

- Arról meg vagyok győződve, Will. Nagy kő esik le a szívemről, ha tényleg hajlandó erre. Köszönettel elfogadom az ajánlatát. De most, amikor annyi a dolog a gazdaságban, tud-e időt szakítani az utazásra?

- Nyugodt lélekkel elszabadulhatok egy-két napra. Hiszen itt a tiszttartóm.

A grófnő kezet nyújtott neki.

- Hálásan köszönöm, kedves öcsém.

Megbeszélték a tennivalókat, azután az idős dáma tovább kérdezősködött:

- Jött valami hír a bátyjától?

- Csak pár sor. Azt írja, minden rendben van, de állandóan aggódik Herta miatt, mert az állapota dacára olyan nyughatatlan, annyit jön-megy, hogy úgy kell rá vigyázni, mint egy kisgyerekre.

Összenéztek, és mindketten nevetésben törtek ki.

- Meghatóan aggódik Jürgen a feleségéért. Herta pedig ugyanúgy nevet rajta, ahogy mi, de alapjában véve nagyon boldog, hogy az ura így félti, babusgatja. Szívemből kívánom nekik ezt a boldogságot.

- Jóllehet Herta polgárembert szeret?

Az úrnő méltósággal utasította vissza Will csipkelődését.

- Tudja azt maga nagyon jól, Will! Bárcsak már előbb történt volna az életünkben ez a gyökeres változás! Akkor Ludwig fiam nem kényszerült volna száműzetésbe csak azért, mert a szíve választottja nem volt rangbéli hercegnő.

- Szó, ami szó, Libussa néni bámulatra méltóan alkalmazkodott a megváltozott időkhöz!

Az idős hölgy mosolyogva vonta meg a vállát.

- Mi a bámulatra méltó abban, hogy alkalmazkodtam, amikor nem volt más választásom?

- Fogadni mernék, hogy vissza sem kívánja a letűnt időket, amikor magasan trónolt a közönséges földi halandók felett!

- Ugyan már, Will öcsém, melyik herceg, császár, fejedelem állíthatja, hogy felette állt más halandóknak? Mind ugyanolyan emberek vagyunk, és sokan közülünk éppen azáltal követtek el bűnt, mert az képzelték, hogy magasan mások fölött állnak. Én ezt nem tettem sohasem. Mindig tisztában voltam a hibáimmal és gyengéimmel, és felnéztem nem egy emberre, aki pedig társadalmilag mélyen alattunk állt. És maga meg a bátyja a szememben azok közé tartoznak, akikre csak felnézhet az ember, akármelyik fokán állnak is a társadalmi ranglétrának.

Will homloka elvörösödött.

- A csodálni való emberek közé elsősorban ön tartozik, kedves néném. És ha a bátyám meg én rendes emberek lettünk, azért boldogult édesapánkat illeti az elismerés. Őt kellett volna ismernie, ő tényleg olyan ember volt, akire fel kellett nézni.

- Jó hallgatni, ahogy a szüléikről beszélnek, mert az édesanyjukról is mindketten csak szépet és jót mondtak.

Will szeme felragyogott.

- Édesanyám? Nagyszerű asszony volt… Libussa néni néha rá emlékeztet. Jürgen is ezt mondja. Ezért szerettük úgy meg.

A grófnő bólintott felé.

- Igazán vigaszt jelentett a magányomban, hogy maguk ketten törődnek velem néhanapján.

- Mostantól Bussa grófkisasszony fogja eloszlatni a magányosságát. Remélem, jól összeillenek majd.

- Én is remélem. Csak attól tartok, hogy túlzottan emlékeztet majd az anyjára.

Will komolyan nézett az idős dámára.

- Libussa néni mindenben annyira nagyvonalú, kivéve, ha Ludwig fia feleségéről van szó.

A grófné arca megrándult.

- Szidjon csak meg, Will, magam is tudom, hogy ebben a vonatkozásban kicsinyes vagyok. Éppen elég szemrehányást tettem már magamnak érte. De gondolja meg, hogy ez az asszony ragadta el tőlem a fiamat! Miatta kellett Ludwignak becsületszavát adnia, hogy nem tér vissza többé édes hazánkba, és megszakít velünk, a családjával minden kapcsolatot. Fel kellett áldoznom a fiamat miatta!

A férfi erélyesen megrázta a fejét.

- Nem. Az uralkodóház hagyományai miatt áldozta fel.

- Meg kellett tennem. Én sem szállhattam szembe a tradíciókkal. De ha ez a nő nem avatkozik a fiam életébe, akkor Ludwig megmaradt volna nekünk. Jól tudom, hogy az elválásunktól ő éppúgy szenvedett, ahogyan én. De annyira szerette ezt az asszonyt, hogy nem tudott róla lemondani. Lehet, hogy a gyűlöletem a menyemmel szemben kicsinyes, de nem tudok a gondolattól szabadulni, hogy megtarthattam volna a fiamat, ha ő nem szól bele a fiam életébe.

- És ezt vajon azzal a szándékkal tette, hogy elszakítsa őt az anyjától?

A hajdani hercegné meghökkent.

- Ezt nem mondhatnám. Hiszen én magam hoztam a közelébe azáltal, hogy udvarhölgyemmé választottam, nem tudván, milyen bajt okozok ezzel.

- Látja, látja! Mindezt a sors rendelte így. És ha az unokája most idejön, mindent el kell követnie, hogy ezt a gyűlöletet az anyja iránt legyőzze magában. Nagyon fájna neki, ha ezt megérezné.

- Bussa anyja nem él már, és halottakat nem gyűlöl az ember. De hát értse meg… mégiscsak azt szeretném, ha a fiamra és nem az anyjára hasonlítana. A fiaim Ludwig kivételével gyermektelenül haltak meg. Bussa az egyetlen unokám. Olyan nagy kívánság, ha arra vágyom, hogy az egyetlen unokám a fiamra emlékeztessen?

- Teljesen érthető, és ebből a szempontból szívből kívánom, hogy a kontesz hasonlítson az édesapjára. Hiszen a gyerekek rendszerint mindkét szülőjüktől örökölnek egyet-mást.

A grófné finoman elmosolyodott.

- Majd kiválasztom, mi az, ami a fiamra emlékeztet benne. Ezzel vegyük le a témát a napirendről! Elszórakoztat kissé magányos reggelimnél?

- Ha parancsolja, ezer örömmel.

És élénken csevegtek tovább. Reggeli után Will elköszönt, és megismételte az ígéretét: elutazik a grófkisasszony elé, és épségben hazaszállítja.

Amikor az öreg hölgy magára maradt, behívta Floriant. Ez a szolgája volt úgyszólván a jobbkeze, aki persze meg volt győződve róla - csakúgy, mint Amanda, a komorna -, hogy az úrnő nélküle mozdulni sem tudna.

Amikor az inas a hercegi ház egyszerű, de előkelő libériájában megjelent, tisztelettel meghajolt a grófnő előtt.

- Parancsol, fenséges asszony?

- Florian, mondja, mikor érti meg végre, hogy nem tartok igényt a fenséges címre?

- Kegyelem árva fejemnek, fenséges asszony, de ha már a „királyi fenségről” le kellett szoknom, mert fenséged nem akarta hallani… a fenségesből nem engedhetek! Tudom én jól, mivel tartozom fenségednek és saját magamnak.

A grófnő kis gúnyos mosollyal nézett felháborodott inasára.

- Mondja, Florian, tulajdonképpen libériástul megy aludni is?

Az inas meghökkenve nézett végig magán.

- Kegyes engedelmével, fenséges asszony, csak a szolgálatban viselem ezt a libériát.

- Pontosan így van, Florian, és ha letette a szolgálatát, örül, hogy ezt a merev livrét is levetheti, és helyette kényelmesebb gúnyába bújhat.

Az öreg szolga bizonytalan pillantást vetett úrnőjére.

- Ez bizony igaz, fenség.

- Na látja, Florian, a fenséges cím, különösen a királyi fenség volt az én libériám, a hivatali egyenruhám, és bár fenemód előkelő volt, de azért én is vágyom néhanap valami kényelmesebb gúnyára. És biztosíthatom, a grófi cím is éppen elég fényűző nekem. Igazán örülnék, ha a fenség végre örökre bekerülne a szekrénybe, a porlepte parádés egyenruhák közé. Gondoljon arra, Florian, mennyivel kellemesebb nekem a grófné, mint a fenség! Ebben sokkal szabadabban lélegzek.

Florian megdöbbenve nézett úrnőjére.

- Kegyes engedelmével, fenség, de mindannyiunknak annyira nehéz leszoknunk a fenséges titulusról.

Erre már kénytelen volt elnevetni magát az öreg hölgy, és csak tehetetlenül ingatta a fejét.

- Gyerekek vagytok mindahányan! - mondta. - Túlságosan élvezitek az ilyen csillogó csecsebecsét, még ha az ócska lomok közé való is. Hát ha ezen múlik a jó közérzetetek, akkor Isten nevében maradjatok meg a régi szövegnél! Majdcsak kibírom valahogy! De most másról akarok beszélni, Florian. Az unokám, Ludwig fiam lánya hamarosan eljön hozzám. Hozassa rendbe számára azokat a szobákat, amelyekben a menyem szokott lakni, ha itt van. Az én lakrészemmel szomszédosak, és szeretném, ha az unokám a közelemben lenne.

Az öreg inas szeme felcsillant.

- Kegyes engedelmével, ez ám az öröm Nordeck háznépének! Szabad-e beszélnem róla?

- Már hogyne beszélhetne, Florian! Csak nem fogom megfosztani attól az élvezettől, hogy világgá kürtölje a nagy újságot! Most pedig menjen, és küldje be Amandát!

Ritkán távozott Florian ilyen fürge léptekkel az úrnője szobájából!

És máris belépett a komorna. Amanda termetes asszonyság volt ősz hajjal, de még friss, pirospozsgás orcával. Szemöldöke szokatlanul magasra szaladt fel, s ettől az arca mindig kíváncsinak tűnt. Most aztán különösen, mert Florian, bár nem árulta el neki a nagy újdonságot, mert nem volt rá ideje, annyit azért odasúgott:

- Amanda, most aztán csodálkozni fog!

És már előre ámult-bámult. A grófnő jól ismerte az övéit, és mosolygott, ahogy odaadó komornáját meglátta.

- Tehát maga, kedvesem, június elején a képviseletemben Hamburgba utazik majd.

Amanda szemöldöke most már majdnem a haja tövéig szaladt fel.

- Fenséged parancsára… Hamburgba?

- Bizony, Amanda. A „Wangonie” nevű gőzös fedélzetéről elhozza az unokámat!

Amanda nyelt egy nagyot, mert az izgalomtól kiszáradt a torka.

- Fenséges asszony unokáját? Ez aztán a nagyszerű és örömteli esemény fenségednek!

- Remélem, mindannyiunknak az lesz, Amanda, ráfér egy kis fiatalítás a vén Nordeck-kastélyra. Éppen most közöltem Flóriánnál, mely szobákat készíttesse elő Bussa grófkisasszonynak. Maga is segíthetne neki, hogy minden szép, csinos legyen.

- Parancsára, fenség. És ha el kell utaznom Hamburgba, a fenséges asszony méltóztasson majd pontos utasításokkal ellátni.

A grófnő fellélegzett. Attól tartott, hogy sokkal körülményesebben megy majd a dolog, mert az öreg komorna az utóbbi években bizony kicsit berozsdásodott. Most barátságosan így szólt:

- Emiatt ne aggódjon, kedvesem. Nem utazik egyedül, Wendland úr majd elkíséri.

Amanda csakúgy, mint az öreg inas, lenézte Wendlandékat. Ezt persze nem mutathatták ki úrnőjük előtt. Csak amikor később kettesben maradt Floriannál, öntötte ki a szívét.

- Ha ez a Wendland azt hiszi, hogy Bussa konteszt olyan bugris polgári módon hozzuk el, akkor nagyon téved - mondta élesen. - Tudom én, mivel tartozom őfensége unokájának, a megboldogult Ludwig hercegünk lányának. Ha a házasságával meg is sértette hercegi házunk hagyományait, akkor is vérbeli herceg maradt, és a lánya következésképpen vérbeli hercegnő. Az ember ugye, tudja, mivel tartozik a társadalmi állásának.

- Nagyon igaza van, Amanda, a mi mélyen tisztelt fenséges asszonyunk ezeknek a polgári elemeknek a hatására némi szabadosságot enged meg magának. Annál inkább ügyelnünk kell nekünk arra, hogy a jövőben is rendjén menjenek a dolgok.

III.

A „Wangonie” kellemes út után, ragyogó napfényben futott be Hamburgba. Az első utasok már le is szálltak, amikor Will Wendland a komorna kíséretében a fedélzetre ért. Azonnal felkereste a kapitányt, és bemutatkozott mint Nordeck grófnő képviselője. Kérte, hogy a hajóskapitány kísérje őket Bussa von Nordeck konteszhez.

Ez azon nyomban meg is történt.

Bussa a kabinjában állt, körülötte a nagy bőröndök. Amikor bejelentették, hogy „Nordland hercegasszony őfenségének komornája” keresi - hiszen Amanda a világ minden kincséért sem mutatkozott volna be másképpen -, Bussa tágra nyílt, csodálkozó szemmel várta a találkozást. Amanda első pillantásra igazán kellemes benyomást gyakorolt rá.

- Kegyes engedelmével, fenség, az anyahercegnő megbízásából jövök.

Bussa ajka kissé megrebbent. Azonnal feltámadó rokonszenve sem tudta a nevethetnéket teljesen elnyomni benne, de fegyelmezte magát, nehogy megbántsa a fontoskodó öreg komornát.

Barátságosan biccentett.

- Örülök, hogy mindjárt megtalált. Itt a poggyászom.

Amanda meg volt nyugodva. Bussa hercegnő tudta, mi illik egy előkelő dámához, s ezzel egy csapásra meghódította a szívét. A megjelenése is büszke volt, előkelő, szép és mégis kedves, ahogy egy valódi hercegnőhöz illett.

- Kegyes engedelmével, az anyahercegnő őfensége megbízásából bemutatom Wendland urat, aki azért jött, hogy fenségedet hazakísérje.

Bussa meglepve nézett fel.

- Kérem, vezesse azt az urat hozzám… és kérem, ne fenségezzen! Én Bussa von Nordeck grófnő vagyok.

Amanda hevesen megrázta a fejét.

- Kegyes engedelmével, fenséged Ludwig herceg leánya és az én fenséges asszonyom, az anyahercegnő unokája, tehát mindannyiunk számára Bussa hercegkisasszony őfensége.

Amanda ezzel egyszer s mindenkorra le akarta szerelni Bussa minden ellenvetését. A leány egy apró mosollyal és finom vállrándítással lemondott a további vitáról, és csak ennyit mondott:

- Ezt majd megbeszélem a nagyanyámmal. Hát akkor hívja, kérem, Wendland urat!

Amandának tetszett az a hang, ahogy Bussa beszélt. Mindjárt látszott rajta az előkelő származás! Megnyugodva bókolt, kifelé hátrálva, majd odalépett a várakozó Will Wendlandhoz.

- Őfensége Bussa hercegkisasszony várja Wendland urat mint az anyahercegnő őfensége küldöttét.

Willnek csak üggyel-bajjal sikerült elfojtania a nevetést.

- Rendben van, Amanda, vezessen Nordeck konteszhez.

Az öreg kisasszony szúrós szemmel mérte végig.

- Bussa hercegkisasszonyhoz, kérem. - S miután a férfi csak nyugodtan intett, belépett előtte a kabinba, és szertartásosan bejelentette: - Wendland úr, fenség!

Bussa mozdulatlanul állt, és nagy szemeket meresztett a férfira.

- A nagyanyám küldte?

- Az a megbízatásom, kontesz, hogy elkísérjem a nordecki kastélyba.

Bussa kissé meghajtotta a fejét.

- Megkérdezhetem, milyen minőségben küldte hozzám a nagyanyám?

- Engedje meg, hogy bemutatkozzam, Nordeck grófnő birtokos szomszédja vagyok. Bátyám vette feleségül az ön elözvegyült nagynénjét, Herta hercegnőt. Így a sógorság jogán Libussa néninek nevezhetem az ön tisztelt nagyanyját, ő pedig Willnek hív engem.

A lány szeme felcsillant. Kecses mozdulattal nyújtotta oda a kezét.

- Akkor, ugye nekem is megengedi, hogy rokonként üdvözöljem?

A férfi kezet csókolt, aztán okos szemével megcsodálta a grófkisasszonyt, és mosolyogva felelte:

- Köszönöm kegyednek. Büszkévé tesz, hogy elfogad rokonának, pedig Will Wendland csak egyszerű polgár.

Will Wendland! A férfi neve Bussa szeme előtt hirtelen végzetszerű fényben ragyogott fel. Mély sóhaj emelte meg a keblét. Elragadó mosoly suhant át az arcán, s ezzel egyszeriben lefegyverezte a férfit.

Nemcsak a szépsége, az előkelősége és büszkesége hatott rá annyira, hanem az egyszerű, természetes viselkedése. És mindenekelőtt: a mosolya! A szeméből pedig kiolvasta fiatal szíve magányosságát.

- Nem tudom, Wendland úr, meg tudom-e különböztetni a nemesi vért a polgáritól. A szív nemessége gyakran a legegyszerűbb embereknél lelhető fel, miként azt fekete szolgáinknál is nemegyszer tapasztaltam. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem ismerem el a születési előjogokat, csakis az igaz emberi értékeket.

- Örülök, hogy így gondolkodik, grófkisasszony. Tisztelt nagyanyja örömét leli majd önben.

Bussa meglepődve nézett rá.

- Csak nem azért, mert úgy gondolkodom, ahogy az imént kifejtettem?

- Ezért is. No meg azért, mert amennyire megítélhetem, boldogult apjára hasonlít. Bár csak képről ismerem, de azt bízvást állíthatom, hogy a szeme az apjáé.

A leányt e szavakra valami ismeretlen, sohasem érzett melegség fogta el.

- Az biztos, hogy nagyon hasonlítok rá. És gondolja, nagyanyám ezért örül majd, ha meglát?

- Azt hiszem, igen.

Bussa elkomorult.

- És ha az édesanyámra hasonlítanék, nem tudna szeretni?

- Hát… nem is tudom…

- De én tudom! Gyűlölte anyámat, amíg csak élt. Ő maga írta meg nekem. Tehát örülhetek, hogy az apámra hasonlítok, különben éppúgy nélkülözhetném a szeretetet, mint eddig.

Will megrendült a leány tekintetétől, a hangjában rezgő fájdalmas lemondástól. A büszke, előkelő teremtés egy pillanat alatt változott át sajnálatra méltó, magányos gyermekké, aki részvétet ébresztett benne, és a szívébe lopta magát.

Bussa gyorsan összeszedte magát, és így folytatta:

- Kérem, közölje, mi a teendőm. Az irányítására bízom magam.

A férfi mosolyogva igyekezett felvidítani a gondjaira bízott hölgyet:

- Megfeledkezik Amandáról, a komornáról, akinek ugyancsak az a dolga, hogy elkísérje önt.

Bussa azonnal viszonozta a mosolyt.

- Tényleg ez a hang uralkodik a nagyanyám házában, ahogy a komorna beszélt? A világért sem akarta elfogadni tőlem, hogy nem vagyok hercegkisasszony.

Wendland elnevette magát.

- Amanda és a méltó párja, Florian, a főlakáj úgy vélik, hogy nekik kell a hercegi ház hagyományait életben tartani, mert úrnőjük túl engedékeny az új idők szelleme iránt. Nem is sejtik, micsoda mulatság forrásai ezzel a grófnő számára. Uralkodókat detronizálni lehetett, a személyzetüket nem. Florian és Amanda utolsó leheletükig életben tartják a dinasztiát.

Erre aztán már Bussára is átragadt a férfi nevetése. Willnek éppen ez volt a szándéka.

- Amanda és Florian tehát a legmagasabb fórumok úgyszólván?

- Pontosan így van, kontesz. Nagyanyja gyakran próbálta lebeszélni őket arról, hogy fenségnek titulálják, de eredménytelenül. Amilyen haladéktalanul teljesítik különben az utasításait, ezt egyszerűen meg se hallják. Azt jelentené számukra, hogy magukat fokozzák le, ha, nem ragaszkodnának görcsösen ehhez a címhez. És így készüljön fel rá, kontesz, hogy a hercegnői címet egyszer sem fogja megúszni.

Bussa végigsimította a homlokát.

- Volt már részem ennél rosszabban is, miért ne viseljem el az öreg szolgák gyengéit?

Will szívét ismét elöntötte a szánalom. Vajon mi mindent kellett már elszenvednie ennek a fiatal teremtésnek?

- Kontesz, kegyed bámulatra méltó - mondta ellágyulva.

Nordeck grófnő elegáns autója a vasútállomás előtt várakozott. Florian díszes libériában állt a peronon, két lépéssel egy fiatalabb inas mögött.

A vonat befutott az állomásra, és megállt. Florian azonnal észrevette az egyik fülke ablakából kihajoló és szertartásosan jelt adó Amandát.

Késve érkezett ahhoz, hogy Bussát kisegítse a vonatból, persze ez a plebejus Wendland úr előzte meg! Így nem maradt más hátra, mint hogy méltóságteljesen meghajoljon, és Amandától átvegye a poggyászszelvényt. Ezt mindjárt tovább is adta fiatalabb kollégájának. Az elsietett, hogy a „hercegnő” csomagjait elhelyezze az ugyancsak kinn várakozó teherkocsiban.

Will Wendland udvariasan a kocsiig kísérte Bussát. Florian és Amanda, sokatmondó pillantásokat váltva, tisztes távolból követte őket. Az autónál újabb inas állt, kinyitva az ajtót Bussa előtt. Will besegítette, majd hátralépett. Már előbb közölte a lánnyal, hogy nem kíséri a kastélyig. Nem akarta nagyanya és unokája első találkozását megzavarni. Ezért az állomásra rendelte a saját autóját, hogy azzal egyenesen a birtokára hajtson.

- Kérem, adja át szívélyes üdvözletemet Nordeck grófnőnek. Nagyon boldog és áldott bevonulást kívánok az ősi kastélyba.

Bussa kezet nyújtott.

- Önnek köszönhetem, hogy kissé könnyebb szívvel indulok erre az útra, Wendland úr. Remélem, hamarosan viszontlátom.

A férfi szeme felcsillant.

- Ha tudná, mennyire örülök jóságos szavainak, kontesz! Köszönöm a kedvességét, és én is így búcsúzom: a mielőbbi viszontlátásra!

Bussa még egyszer biccentett felé, majd hátradőlt a kocsi párnás ülésén. Will, kezében tartva a kalapját, addig állt ott, amíg a kocsi elsuhant mellette. Tekintetével követte még egy darabig, és úgy érezte, hogy valami széptől, kedvestől kellett megválnia. Azután nagyot sóhajtva odalépett saját autójához, és beszállt.

- Hazamegyünk! - szólt oda a sofőrjének.

Egész úton Bussánál jártak a gondolatai. Szívből kívánta, bárcsak megtalálná a kis árva lány a nordecki kastélyban azt, amire a szíve vágyott.

Eközben a hercegné kocsija Bussával Nordeck felé száguldott. A pompás épület láttán a lány szíve a torkában dobogott. Ez nem az a hercegi kastély volt, amelyről a szülei néhanap meséltek. Ez ősei réges-régi lakhelye, ahol a család már akkor is élt, mielőtt hercegi rangra emelték. Néha Nordeckről is mesélt az édesapja, azzal a fájdalmas felhanggal, ami Bussát mindig szíven ütötte. Érezte minden szavából az olthatatlan honvágyat.

Széles út vezetett a hegy tetejére. Bussa elragadtatva gyönyörködött a pompás tájban. Be szép is volt szülei német hazája! A délnyugat-afrikai terméketlen pusztasággal hasonlította össze a tájat, és egyszerre megértette szülei honvágyát. Szívét valami sohasem tapasztalt, ismeretlen érzés öntötte el. Hirtelen tudatára ébredt, hogy ez az ő hazája is, mintha hosszú tévelygés után hazatalált volna.

Az autó befordult a parkba, és egyenesen a kastély főkapujához hajtott. Bussa már messziről meglátta a kapuban álló magas, fehér hajú hölgyet.

Az autó megállt. Florian méltóságteljesen kinyitotta az ajtót. Bussa lassan, bizonytalanul lépett ki, és indult felfelé a széles lépcsőn… És egyszerre anélkül, hogy tudta volna, mi történt vele, már a nagyanyja karjaiban volt.

- Szeretett kislányom - suttogta az idős hölgy igen felindulva.

Bussa szíve megremegett, és egy csapásra megnyílt a nagyanyja előtt.

- Nagyanyám, kedves nagyanyám! De boldog vagyok, hogy nálad lehetek! - lehelte megrendülten.

A közelben álldogáló személyzet kíváncsian szemlélte a megható jelenetet, de senki nem sejtette, hogy két, sokat szenvedett női szív talált e pillanatban örökre gyengéden egymásra.

Nordeck grófnő gyorsan összeszedte magát, mint ahogy egész életében megszokta, hogy uralkodjon az érzésein, de a keze azért görcsösen kapaszkodott unokája kezébe. így vezette Bussát a kastély magas előcsarnokán keresztül a szobájába, és alig győzte kivárni, amíg Florian készségesen, mint mindig, becsukja mögöttük az ajtót, s odakinn méltóságteljes képpel kinyilatkoztatja a szolgahadnak:

- Őfensége, a hercegasszony mélyen meg méltóztatott rendülni. Oszoljunk, emberek, oszoljunk!

Pedig azt még Florian sem sejtette, mennyire megrendült az úrnője. Ott állt, vállánál fogva unokáját, és az arcába nézett. És ekkor kibuggyantak szeméből a könnyek, mintha soha nem tanulta volna, hogy elnyomja az érzéseit. Belenézett unokája szürke, szenvedésekről tanúskodó szemébe, és úgy tűnt, a fia szeme néz vissza rá, és ekkor felzokogva borult unokája vállára.

- Gyermekem, szeretett kislányom, mennyire hasonlítasz az édesapádra! - mondta elfúló hangon.

Bussának is könnybe lábadt a szeme. Az unoka és a nagymama sírva ölelte egymást, és sokáig nem tudott megszólalni. Percek teltek el, mire összeszedték magukat, és az asszony végre így szólt:

- Isten áldása kísérje bevonulásodat őseid házába,

Bussa. Köszönöm az égnek, hogy apád helyett legalább téged nekem adott. Magányos szívem most minden szeretetét reád áraszthatja.

- Köszönöm, drága nagymama! Milyen jó hozzám az ég, hogy hazát ad nekem és helyet a szívedben. Annyira féltem, hogy szeretsz-e majd? Ha Wendland úr nem biztosított volna róla, hogy örömödet leled majd bennem, kétségek között vergődve érkeztem volna hozzád.

Az idős dáma finoman elmosolyodott.

- Szóval Will bátorított fel! De jó is, hogy érted küldtem!

- Jaj, nagyon jó, nagymama. Ettől a fontoskodó komornától csak még jobban megijedtem volna.

A nagyanya elragadtatva fedezte fel a fiatal lány ajka körül megjelenő csibészes mosolyt. Istenem, de jól ismerte ezt a mosolyt! Hányszor kuncsorgott ki a fia éppen ezzel a mosollyal valamit, amit egyébként nem engedtek volna meg neki. Ez az emlék most megmelengette elárvult anyai szívét.

- Amanda tehát megrémített? Nem kell félned tőle. Apró gyengéi ellenére éppoly hűséges, jó lélek, mint Florian. Meg kell értened, kislányom, hogy ők nehezebben viselték el a társadalmi változásokat, mint mi magunk.

- Elhiszem, nagymama, de gondold meg, hogy én olyan országból jövök, ahol az effajta formaságokat egyáltalán nem ismerik. Wendland úr is hozzásegített, hogy mindjárt helyesen értelmezzem Amanda és Florian viselkedését. Nevetgéltünk kicsit a rovásukra.

- Ezt mindig megteheted, csak ne hagyd, hogy észrevegyék! Most a lakosztályodba kísértetlek, hogy lemoshasd az út porát, és azután együtt teázunk.

Még egyszer nagy szeretettel megölelték egymást, és a nagymama tekintete jólesően pihent meg Bussa szép, előkelő vonásain. Úgy történt, ahogy Will megjósolta: valóban tiszta szívéből örült az unokájának.

Florian megjelent a grófnő csöngetésére, és méltóztatott személyesen a szobáiba kísérni Bussát. Amanda már ott várakozott, hogy a „hercegkisasszony őfenségének” az öltözködésnél segítségére legyen. Mindez persze ismét roppant merev formaságok közepette történt, de Bussa fegyelmezte magát, és elviselte az udvari etikett rámért csapásait.

Ezt követően, ismét Florian vezetésével, lement abba a terembe, ahol a délutáni teához terítettek. Csaknem ugyanabban a pillanatban lépett be a másik oldalról a nagyanyja, és a két hölgy helyet foglalt a teázóasztalnál.

Uzsonna közben Bussának a Nordeck-farmról kellett beszámolnia. Elmondta, hogy édesanyja röviddel a halála előtt eladta a farmot, és hogy miért tette. A grófnő megrendülve hallotta, hogy Ludwig fiát bizony nem kímélték a köznapi élet gondjai, hogy minden vagyonukat felélték, és a farmot jelzáloggal terhelték meg.

Annál inkább örült most annak, hogy az unokáját legalább biztonságban tudhatta saját házában. O is beszámolt ezután Bussának arról, hogyan került sor a német fejedelmek trónfosztására, és hogy alapjában véve örül ennek.

Ezután Herta „hercegnőre” terelődött a szó. A grófnő sok szeretettel számolt be volt menyéről, és elmesélte, mennyire örül annak, hogy Herta a második férje mellett végre igazán boldog lett, miután első házasságában kénytelen volt magát a politika oltárán feláldozni.

- Ennek ellenére megértő társa volt Arnim fiamnak, és őszintén meggyászolta. De a régi rendszer bukása számára is megváltást hozott.

Elmesélte, hogy Herta most áldott állapotban van, és hogy milyen meghatóan aggódik érte a férje. Így magától értetődően szóba került Will meg a bátyja, és a grófnő ki nem fogyott a dicséretből.

- Willt gyakran látod majd itt. Nagyon szeretem, és ő, ha csak teheti, meglátogat. A bátyját, aki mindenben hasonlít hozzá, szintén meg fogod ismerni, amikor elutazunk a birtokukra a keresztelőre. Mert hogy a keresztelőn részt veszünk, az biztos! Will pedig kedves útitársként majd ismét elkísér.

Bussa örült ennek a hírnek, és eszébe jutott, hogy átadja Wendland úr szívélyes üdvözletét a nagyanyjának.

Az öreg hölgy mosolyogva biccentett.

- Ez jellemző Willre! Miután téged épségben hazakísért, visszavonul, hogy ne zavarjon bennünket. Tudja, hogy először meg kell találnunk egymás szívéhez az utat, és nem sejthette, hogy ez ilyen gyorsan megtörténik. Hamarosan meghívjuk, ha nincs ellene kifogásod.

- Ó, nagymama, Wendland úr olyan lovagias! És egyből bizalmat kelt az emberben.

- Úgy van, és biztosak lehetünk benne, hogy nem pazaroljuk a bizalmunkat méltatlan emberre. De mit szólnál hozzá, ha máris végigvezetnélek a kastélyon? Hiszen mostantól ez lesz az otthonod. Mint egyetlen unokám és örökösöm egy napon ennek a kastélynak az úrnője is te leszel. A Nordeck név kihal, ha egy napon férjhez mész.

- Sohasem megyek férjhez, nagymama - vágta rá gyorsan Bussa.

Nagyanyja fürkészve nézett rá.

- Olyan mélységes csalódás ért talán?

- Nem, nagymama, a szívem szabad még, és remélhetőleg örökre az is marad. Mások sorsán keresztül szereztem olyan keserves tapasztalatokat, amelyek megtanítottak rá, hogy féljek a házasságtól.

- Mások sorsán keresztül? Az ember csak a saját bőrén szerezhet tapasztalatokat, kedves kislányom.

- Vagy a hozzá közel állókén. A szüleim példáján szereztem ezeket a tapasztalatokat, drága nagymama és… De erről majd egyszer később mesélek, most ne rontsuk el egymásra találásunk örömét szomorú emlékekkel! Körül akartál vezetni a kastélyban?

A grófnőt bámulatra késztette unokája magabiztos fellépése és határozottsága. Ebből jó nevelésére következtetett. Bár a távoli Afrikából jött, így, ahogy volt, bármely társaságba be lehetett vezetni.

De a nagyanya gondolatai csak nem akartak eltérni attól, amit Bussa az imént megjegyzett. Miféle szomorú tapasztalatokat szerzett a szülei házassága révén, ami elriasztja őt attól, hogy valaha is férjhez menjen? Mégsem tért most vissza rá, hanem belekarolt az unokájába, és lassan végigjárta vele a kastélyt.

Florian árnyékként követte őket, nyitotta, csukta az ajtókat. Tiszteletteljesen távolságban állt meg tőlük, és minden jelzésre, intésre készséggel reagált, csak azt nem volt hajlandó észrevenni, hogy esetleg terhes a jelenléte. Pedig Bussa szívből kívánta, hogy hagyná végre őket magukra. De a nagymamája már úgy megszokta ezt a kissé tolakodó ragaszkodást az öreg lakájtól, hogy rá sem hederített.

Bussa elámult az épület lenyűgöző méretein, a számtalan szobán és termen, amely sorra feltárult előtte, s elkápráztatta a kastély régies pompája. Így értek egy tágas, kissé homályos helyiségbe, ahol Florian, nem is várva a felszólításra, azonnal felgyújtotta a villanyt. Ennek a teremnek minden falán az ősök, férfiak és nők képmásai függtek, csaknem teljes életnagyságban.

Bussa nagyanyja oldalán lassú léptekkel haladt végig e portrék hosszú sora előtt. Egyszer csak megállt, és tágra nyílt szemmel meredt édesapja fiatalkori arcmására.

- Nagymama, de hiszen ez az édesapám!

- Igen, Bussa. Néhány évvel azelőtt festették róla ezt a képet, hogy elhagyott minket, és mindenki kitűnőnek és teljesen élethűnek találta.

Bussa mélyen felsóhajtott, és a szeme könnybe lábadt.

- Milyen boldognak, milyen gondtalannak látszik! Jaj, nagymama, hogy lehetett ilyen napfényes természetű ember olyan nagyon boldogtalan? Ne ijesszen el a házasság gondolata, ha az ilyen hatással lehet az emberre?

A grófnőt mélyen felkavarta az a kétségbeesés, amely unokája szavaiból és tekintetéből áradt. Átölelte Bussa vállát, és magához szorította.

- Drága kislányom, nagyon elszomorít, hogy bánatosnak látlak. Szüleid boldogtalan házassága beárnyékolta az életedet. Hogy történhetett, hogy ez a túláradó szerelemmel induló, oly nagy áldozatok árán kiharcolt házasság ilyen boldogtalanul végződött?

- Ez számomra is örök rejtély maradt. De igazad van, mindez sötét árnyat vetített az én ifjúságomra is. Hiszen mindkét szülőmet szerettem, és tehetetlenül kellett végignéznem, hogy egyre jobban eltávolodtak egymástól. Olyan ridegek voltak hozzám is a szüleim! Néha egészen kétségbeesve vágyódtam rá, bárcsak magához ölelne, és szeretettel megsimogatna legalább egyszer valamelyikük!

A grófnő egy kézmozdulattal kiküldte a lakájt az ősök arcképcsarnokából, így végre kettesben voltak. És a nagyanya a rá oly jellemző melegséggel ölelte magához az unokáját. Gyengéden becézve simogatta Bussa aranybarna haját.

- Szegény kislányom! Sokat kellett szenvedned, pedig te ártatlan voltál. Ó, ha sejtettem volna, megtaláltam volna a módját, hogy kimenekítselek ebből a szomorú környezetből.

Bussa fájdalmas mosollyal rázta meg a fejét.

- Mindennek ellenére sohasem hagytam volna el a szüleimet, amíg csak éltek. Árulónak éreztem volna magam, mert mindig az volt a benyomásom, hogy csak miattam maradtak együtt. Meg tudod ezt érteni?

- Igen, kislányom, az ember gyakran kitart egy elveszett őrhelyen is, mert kötelességének érzi. Más vonatkozásban is nagyon megváltozott az apád?

- Azt mondták, hogy már nagyon rossz állapotban jött haza az internálótáborból.

A grófnő elsápadt.

- Erről egy tiszttől értesültem, aki járt nálatok Afrikában. A kérésemre mindenről részletesen beszámolt. Rólad is mesélt. Elmondta, hogy előkelő hölgy lett belőled. Anyádról lelkendezett, hogy milyen szép még mindig. Apádról azt mondta, hogy komor, megkeseredett ember… Ó, jaj, nem kíméltem magam, mindent tudni akartam, és ezeket a híreket, bármily keserűek voltak is, balzsamként szívtam magamba. És neked is sokat kell majd mesélned, semmit sem szabad elhallgatnod, érted? Mindenről tudni akarok, amit a fiam átélt, amit te átéltél. És most, hogy anyád nem él már, vele szemben is igazságos lehetek végre, nem gyűlölöm már mint szenvedésem okozóját. Nyilván neki is sokat kellett szenvednie.

- Igen, nagymama, még ha büszkén feltartott fejjel járt is, és senkinek sem mutatta, még nekem, az egyetlen gyermekének sem, hogy mit érez. Csak akkor értettem meg, mennyire szenvedett, amikor édesapám halálos ágya mellett összeroskadt. Apa halálának órájában, tudom, mindketten elfelejtették, ami elválasztotta őket. Soha nem fogom feledni azt a pillantást, amellyel apa anyától búcsút vett. Ez a búcsú összetörte a szívemet.

A grófnő gyorsan megtörölte a szemét.

- Szegény gyermekem!

Nem volt világos, kire értette, Bussára vagy a fiára, de a szavaiban mély fájdalom rezgett.

IV.

- Florian - szólt a grófnő másnap, miközben unokájával reggelizett -, telefonáljon át Hasselrodéba, és közölje Wendland úrral, hogy örülnék, ha átjönne, amennyiben az ideje engedi.

Az inas mély meghajlással távozott. Azonmód felhívta a szomszéd birtokot, igen méltóságteljes hangon a készülékhez kérette az uraságot, és amikor Wendland jelentkezett, így szólt:

- A hercegnő őfensége fogadni méltóztatik a kastélyban Wendland urat, mihelyt teljesíteni tudja az óhaját.

Will nevetett magában. Felvidulva felelte:

- Kérem, jelentse Nordeck grófnőnek, hogy bátorkodom ma délután a tiszteletemet tenni.

Bussa elpirult kissé, amikor Florian szó szerint megismételte a rábízott üzenetet. Örült a férfi látogatásának, de valami visszatartotta attól, hogy örömét nyíltan kimutassa.

Reggeli után a két hölgy visszavonult, hogy átöltözzön a tervezett sétához a parkban.

Bussa gyorsan elkészült. Végül elővette az ékszeres ládikáját, hogy egy kitűzővel rögzítse a fekete ruháját díszítő csipkegallért. Amikor kinyitotta a dobozt, elsőként édesapja levele ötlött a szemébe. Az íróasztalában találta, amikor elutazása előtt még egyszer végignézte az iratokat. A borítékon ez állt:

„Ha lehetséges, az édesanyámnak, Nordland hercegnőjének átadandó, a halálom után.”

Az anyja figyelmét nyilván elkerülte ez a levél, különben az ura halála után elküldte volna a címzettnek. De Bussa az ékszeres ládikájában megőrizte, és magával akarta vinni Németországba, hogy onnét küldje el a nagyanyjának. Most átadhatta személyesen. Kiemelte a borítékot, majd kiválasztott egy egyszerű, fekete gyönggyel díszített tűt. Összetűzte a gallérját, aztán visszatette az ékszeres ládikát a helyére.

A levelet a kézitáskájában vitte magával. Fel akarta készíteni rá a nagyanyját, mielőtt átadja.

A grófnő már jött is érte, és a két hölgy kisétált a csodás öreg parkba. Bussa elragadtatottan ismerkedett a szép fákkal, amilyeneket Afrikában sohasem látott. A grófnő elvezette magasabban fekvő kilátóhelyekre is, ahol a tekintet szabadon bejárhatta a völgyet egészen a háttérben magasodó hegyvonulatokig.

Bussa alig tudott betelni a látvánnyal. Végül nagyanyja felvitte egy magaslatra, ahol egy kerti lak állt. Itt helyet foglaltak. A grófnő napernyőjével a távolba mutatott.

- Az ott már Hasselrode, Will Wendland birtoka.

Bussa felállt, hogy jobban lásson. Amíg tekintetével a vidéket pásztázta, a szíve szokatlanul hevesen vert.

- Egy falut látok ott egy kis templommal, nagymama.

- Úgy is van, az Hasselrode falu, arról kapta nevét a birtok. A templomtól jobbra épületegyüttest látsz. A közepén torony magasodik, ez a kúria tornya. Szép régi birtok, és Will apja a fia számára felvásárolta a környező földeket is. Nagyon alapos ember, maga gazdálkodik a birtokán, a tiszttartójával karöltve. Azt pedig ő tanította be. Az udvarháza is szép, tágas. Amikor kikocsizom, néha felkeresem.

Bussa szeme felcsillant.

- Említette. És reméli, hogy a te társaságodban egyszer én is megtisztelem a látogatásommal.

- Meg is kell tenned, hiszen rokonok vagyunk. A bátyjának, Jürgennek ugyancsak pompás birtoka van a Rajna-vidéken. Még Herta esküvője előtt jártam ott vele, mert a kis menyem a tanácsomat kérte, hogyan rendezze be a lakrészét. És ha Isten is úgy akarja, és egészséges kisbabát hoz a világra, elutazunk majd hozzájuk a keresztelőre. Természetesen el kell kísérned, hogy megismerd Hertát és Jürgent.

- Jaj, nagyon szívesen, nagymama! Már alig várom, hogy lássam a Rajnát, amelyről annyi dal és monda szól.

- Bussa most visszaült az egyik bambuszszékre, és lenézett a retiküljére. - Nagymama, valamit át kell adnom neked, amit édesapám íróasztalában találtam, és ami nyilván elkerülte édesanyám figyelmét. De… nem tudom, nem zaklat-e majd fel túlságosan.

A grófnő elsápadt.

- Mi az, Bussa?

- Édesapám neked címzett levele. Röviddel az elutazásom előtt találtam egyéb iratok között az íróasztalában, és az ékszeres kazettámban őrizgettem számodra. Az imént akadtam rá, amikor ezt a kitűzőt elővettem. Most itt van nálam, és nem tudom, helyesen teszem-e, ha odaadom neked.

A grófnő remegve nyújtotta ki a kezét.

- Jaj, kislányom, add ide! Ezek a fiam utolsó szavai, melyeket hozzám intéz…

Bussa elővette táskájából a levelet, és az asztal fölött átnyújtotta.

A grófnő lenézett a címzésre, és dobogó szívére szorította, majd az ajkához emelte és megcsókolta. Bussának könnyeket csalt a szemébe nagyanyja mély megrendülése. De azután erőt vett magán az idős asszony, retiküljébe tette a levelet, és gyorsan felállt. Szeme lázasan csillogott sápadt arcában.

- Gyere, kislányom, menjünk vissza! Nagyon vágyom rá, hogy elolvassam a levelet, bármi áll is benne. De ehhez egyedül kell lennem.

Bussa tökéletesen megértette nagyanyja óhaját. Ő is felállt. Karját nyújtotta a nagymamának, hogy rátámaszkodhasson, és visszavezette a kastélyba. Egy szót sem szóltak egész úton. A grófnő a szobái előtt szívélyesen megcsókolta Bussát, türelmetlen mozdulattal intett az odasiető Floriannak és az ugyancsak felbukkanó Amandának, aztán eltűnt.

Bussa a két hű öreg felé fordult.

- Nagymama azt kívánja, hogy most senki se zavarja - mondta nyugodtan, és saját lakosztályába távozott.

Nordeck grófnő a szobájában erőtlenül hanyatlott le az egyik székre. Fia levelét görcsösen magához szorítva, lehunyt szemmel üldögélt egy darabig. Még mindig szép arca meg-megvonaglott a visszafojtott izgalomtól. Mi állhat a levélben? A fia szemrehányásai talán, amiért ő is elfordult tőle? Nem, az nem lehet! Hiszen Ludwig tudta jól, hogy nem volt más választása.

Végre összeszedte magát, feltette a szemüvegét, és kibontotta a levelet, amely így szólt:

„Szeretett Édesanyám!

Mostanában úgy érzem, hogy korán fogok meghalni. Valami titkos kór rágja az életem, amióta a lágerből, ahová a háború kitörése után internáltak, hazaengedtek. Mennél régebben élek távol tőled, drága Anyám, annál jobban vágyódom utánad, a szülőföld és mindaz után, amit örökre el kellett hagynom. És úgy érzem, még egyszer ki kell öntenem a szívemet előtted, mielőtt a halál elszólít.

A házasságom első évében a szerelmi boldogságunk, amely tőletek eltávolított, még oly mámorító volt, hogy mindenen túltettem magam. De aztán lassan kezdett a házasságom boldogtalanná válni. Egyikünk sem hibás ebben, sem Maria, sem én, de mindkettőnket marcangol az önvád, amiért nem voltunk elég erősek ahhoz, hogy idejekorán elengedjük egymást. Hogy örökre száműzetésbe kellett mennünk, ez mindkettőnknek súlyos csapás volt. Tudom, hogy Maria is ettől szenved, pedig nem beszélünk róla soha. Egyikünk sem tudott gyökeret ereszteni az idegen talajban. Megpróbáltuk a nagystílű társasági élettel, szórakozással elhódítani magunkat. Nem sikerült, és akkor hirtelen azzal szembesültünk, hogy elvetettük a sulykot, messze túlköltekeztünk a lehetőségeinken. De kitől is tanultunk volna meg beosztással élni?

Hogy a bátyám a háború utolsó évében elesett, azt véletlenül tudtam meg. Szegény Édesanyám, de nehéz lehet a szíved! Már a második fiadat kellett odaadnod, az egyiket elragadta tőled az élet, a másikat a halál.

Vajon elér-e valaha ez a levél hozzád? Remélem, ha az életem véget ér majd, Maria a leányunkkal, Bussával, akit rólad neveztem el, visszatér Németországba.

Szegény Bussám! Bárcsak hozzád küldhetném, Édesanyám! Csak senyved ebben a házban, súlyos teherként nehezedik rá szülei boldogtalansága, bár testileg egészséges, és szépen fejlődik. Tudom, hogy nálad végre boldog lenne.

Mit nem adnék érte, hogy csak egyszer is lássalak még, Édesanyám! Csak egyszer hallhatnám, hogy a nevemen szólítasz, úgy, ahogy csak Te tudtad azt kiejteni! Tudom, hogy Te is vágyódsz utánam, hogy nem vontad meg tőlem a szeretetedet. Ezt bizton érzem, és ez az egyetlen vigaszom. Ha hazamehetnék, akkor köztünk is rendbe jönne minden Mariával, mert mindennek ellenére a szerelmünk a hamu alatt tovább izzik, nem aludt ki. Csak egyikünknek sincs hozzá bátorsága, hogy ismét felszítsa.

Szeretett Anyám, most valamivel könnyebb lett a szívem, hogy mindezt megírtam neked. Úgy érzem, mintha jóságosan, szeretettel simogatnád a hajam, mint valaha régen.

Anyám, Édesanyám! Sohasem látlak viszont. Ég veled!

Fiad, Ludwig"

A grófnő sápadt arcán könnyek peregtek végig, miközben a levelet olvasta. Ó, micsoda jótétemény volt ennek a büszke asszonynak, aki egész élete során mindig fegyelmezni kényszerült az érzéseit, hogy ebben az órában végre szabad utat engedhetett a könnyeinek, hogy minden bánatát, minden fájdalmát egyedül, tanúk nélkül elsírhatta! Ugyanúgy sírt, mint minden anya, ha a gyermeke elpanaszolja neki a boldogtalanságát, akár fejedelemasszony, akár a nép egyszerű leánya. Az anyai könnyek mindig a lélek legmélyéről fakadnak.

Sokáig sírt, és a könnyei kimosták a szívére telepedett gyűlöletet is, amelyet Bussa anyja iránt táplált. Éppen azért, mert a menye sem lett boldog, és nem tudta a fiát boldoggá tenni, egyszerre szánnivalónak tartotta. Mennyit szenvedhetett ez a két ember!

Újra meg újra elolvasta a levelet, és remegő ajkaival csókolta minden szavát, mert ez volt minden, ami a fiából megmaradt neki.

Minden?

Felegyenesedett, és könnyáztatta szemében fény ragyogott fel. Nem, Ludwig hagyott hátra valami szebbet, jobbat, kedvesebbet is neki, a leányát! Akit oly szívesen adott volna az ő szerető karjaiba! Hiszen a kisunokája most mégiscsak elkerült hozzá, gondoskodó szeretetével jóváteheti azt, amit a fia ellen vétett.

Felállt, amennyire csak tudta, eltüntette arcáról a könnyek nyomát, és csöngetett az inasért, hogy behívassa Bussát. A fiatal lány kicsit félénken követte nagyanyja hívását, és amikor ott állt előtte, és látta kisírt szemét, mély együttérzéssel megcsókolta.

- Édesapa levele könnyekre fakasztott, ugye?

Az öreg hölgy bólintott, átnyújtotta Bussának a levelet, és halkan megszólalt:

- Olvasd el te is, kedves gyermekem, hogy megtudd, mennyit kellett szenvednie édesapádnak.

Bussa széthajtogatta a levelet, és elolvasta. Amikor a végére ért, szótlanul a nagyanyja karjaiba vetette magát, és mindketten érezték, milyen szorosan összetartoznak.

És amikor a grófnő megvallotta, hogy a könnyek, amelyeket fia levelére hullatott, kimosták szívéből végérvényesen a menye iránti gyűlöletet, Bussa fellélegzett.

- Ezzel boldoggá tettél, nagymama, mert még mindig attól tartottam, hogy az anyám iránti engesztelhetetlen haragod egy napon majd tőlem is elválaszt.

Az idős hölgy szeretettel nézett kisunokájára.

- Csacsiság volt félni ettől, Bussa. Aki a szeretett fiam szemével néz rám, ahogyan te, kislányom, az bennem csakis szeretetet ébreszthet.

Ismét megcsókolták egymást, és Bussának olyan jó érzés volt, hogy nem magányos, elhagyatott többé! Itt szeretet veszi körül, itt a nagymamája és… igen, itt van Will Wendland is.

Szeretettel gondoskodva nagyanyjáról kölnivizet és nyugtató italt adott neki, majd így szólt:

- A holmim között az imént találtam egy fényképalbumot, sok felvétellel a Nordeck-farmról. Áthozhatom? A szüleimről is mindenféle fotó van benne.

- Igen, igen, kérdezned sem kellett volna, hozd máris! Képzelheted, mennyire érdekel!

A leány átvitte az albumot, amelyben időrendben sorakozott a sok kép, és szemléletes magyarázattal látta el valamennyit. Egészen elmerültek a fényképek nézegetésében, és ijedten rezzentek fel, amikor Florian ünnepélyes hangon bejelentette, hogy közeleg az ebédidő, és a fenséges hölgyeknek már az átöltözésre kell gondolniuk.

Az ebéd mellett aztán a nagymama és unokája közömbös témákról csevegett, mert a személyzet is jelen volt, és csak az étkezés után, amikor Flóriánt a többi szolgálóval együtt elbocsátották, beszéltek végre meghitten mindarról, ami a szívüket nyomta.

A délutáni teához azután Will Wendland is megjelent. A grófnő kicsit megdorgálta, amiért biztatni kellett, hogy átjöjjön, de ő Bussára nézve, mosolyogva ezt felelte:

- Nordeck kontesznek először zavartalanul kettesben kellett lennie a nagymamájával.

- Hogy mondja, Will öcsém, Nordeck kontesz? Nos, ezt nem fogjuk bevezetni! Mivel engem Libussa néninek hív, az unokám nyilván megengedi, hogy Bussának szólítsa nem igaz, kislányom? Te pedig nevezheted bátyádnak, vagy egyszerűen Willnek. Ez így már sokkal fesztelenebb.

Will homloka elvörösödött, de amikor észrevette, hogy Bussa is elpirult, igyekezett a lányt kisegíteni zavarából.

- Szabad-e ezt a kegyet kérnem, Bussa kontesz? - kérdezte illedelmesen.

A leány nyugalmat erőltetett magára, kezét nyújtotta, és mosolyogva mondta:

- Akkor törölje is mindjárt a konteszt, Will bátyám, azt hiszem, elég rokonszenvesek vagyunk egymásnak ahhoz, hogy minden formaság nélkül érintkezzünk.

Will hálásan csókolt kezet a grófkisasszonynak, és ismét megcsodálta, hogy ártatlan gyermeki lénye mellett máris kész nagyvilági hölgy.

Ekkor jelent meg Florian a zsúrkocsival. Körbeadta a teáscsészéket és mindazt, ami hozzá tartozott. De ijedtében kis híján leejtette az ezüst kenyérkosarat, amikor meghallotta, hogy a kontesz ezt a „parvenüt” Will bátyámnak szólítja. Ezt már minden határon túlment, és legszívesebben „hivatalból” tiltakozott volna ellene. De tartván Hasselrode ifjú gazdájának csipkelődő modorától, fegyelmezte magát, és összeszorított szájjal hurcolta tovább keresztjét.

Miután a grófnő intésére Florian távozott, a beszélgetés ismét meghittebbé vált, és hamarosan igazi családias hangvétel alakult ki. A vendég elmesélte, hogy bátyja aznap reggel hívta fel. Meghatóan aggódik Hertáért. Sógornőjével is válthatott néhány szót, aki elmondta, hogy frissnek és vidámnak érzi magát, de elpanaszolta, hogy az ura egy lépést sem enged már neki egyedül megtenni. Mindketten rábízták a grófnőnek és Bussának szóló szívélyes üdvözleteiket. Herta ragaszkodott hozzá, hogy sógora részletesen írja le az újdonsült kis rokont.

- Na, és hogy írta le a mi Bussánkat, Will öcsém? - kérdezte nevetve a nagymama.

Will rásandított Bussára, és legszívesebben rajongva beszélt volna róla, úgy, ahogy a szíve diktálta, de aztán beérte annak a megismétlésével, amit Hertának mondott.

- Az igazságnak megfelelően azt mondtam neki, hogy Bussa nagyon szép, előkelő jelenség, és roppant szeretetreméltó. Herta reméli, hogy hamarosan megismerheti.

- Már én is alig várom - mondta mosolyogva Bussa.

Will ezután megkérdezte tőle, hogy kezdi-e már megszokni az új hazáját. Bussa így válaszolt:

- Csodálatos itt, Will bátyám. Nagymama igazán imádni való.

- Na de kérlek benneteket, ne tegyetek vénségemre önhitté! - hárította el nevetve a grófnő a dicséretet.

De kétségkívül örömmel látta, milyen jól megértik egymást a fiatalok. Öreg, magányos szívének jólesett, hogy ez a két szeretetre méltó ember veszi körül. Kérésére Willnek meg kellett ígérnie, hogy sűrűn ellátogat hozzájuk, nehogy Bussa unatkozzék.

- Nagymama csak azt akarja, hogy hízelegjek neki. Tudja ő azt nagyon jól, hogy sohasem fogok unatkozni a társaságában - mondta komolyan Bussa.

- Ezzel arra céloz talán, hogy mégsem akar olyan gyakran látni?

A lány arcát halvány pír futotta el.

- Tudja jól, hogy erről szó sincsen, Will bátyám. Biztos így akar kicsikarni belőlem valami bókot.

- Jaj nekem, most lelepleződtem! - mondta mókásan Will, és ezen aztán mindhárman jót nevettek.

Így alakult ki a két fiatal között az az élénk, csipkelődő hangnem, amely mögé elrejthették gyengédebb érzelmeiket.

Bussa ismét mindenfélét mesélt Afrikáról, az ottani társadalmi életről, de a farmerek kemény munkájáról is. Ezután Will a saját gazdaságát hozta szóba, és meginvitálta Bussát, hogy hamarosan látogasson át Hasselrodéba a nagyanyjával, hogy megtekintse a birtokot.

Bussát minden, ami a természettel és a mezőgazdasággal kapcsolatos volt, gyerekkora óta vonzotta, ezért alig várta, hogy szétnézhessen odaát. És mivel a birtok éppen Will tulajdona volt, csak annál jobban érdekelte. A nagymama pedig megígérte, hogy már másnap átkocsiznak. Ennek aztán Will is nagyon örült.

Így múlatta a kis társaság élénk csevegéssel néhány óra hosszat az időt, és amikor Will elköszönt, és a hölgyek magukra maradtak, még sokáig beszélgettek róla. Bussa alig tudott betelni a nagymama történeteivel. A grófnő azt is elmondta, hogy Will sokszor sietett a segítségére jó tanácsaival. Kicsit besegített a birtok tisztviselőinek az ellenőrzésébe is. Mivel ő semmit sem értett a mezőgazdasághoz, és csakis a tisztviselőire volt kénytelen hagyatkozni, nagyon örült, hogy Will alkalomadtán a körmükre nézett.

Bussa élénken felkapta a fejét.

- Megengednéd, nagymama, hogy tehermentesítselek egy kicsit? Magam is értek valamicskét a gazdasághoz, még ha nálunk egyet-mást valószínűleg másképpen is csináltak. Nagyon örülnék, ha valami komoly elfoglaltságom lenne, ha valamivel a segítségedre lehetnék. Nem akarnál bemutatni a tisztviselőidnek, és közölni velük, hogy ezután majd én foglalkozom a gazdálkodás ügyes-bajos dolgaival? Meglátod, milyen gyorsan belejövök a munkába, hogy elégedett lehess velem!

Nagyanyja kissé meghökkenve nézett rá. Ismét felszínre törtek benne az öröklött és belénevelt előítéletek. Az ilyesmivel csak nem foglalkozhat egy hölgy! Ez a férfiak dolga. És némi nyugtalansággal ki is nyilvánította ezt az aggályát. Erre Bussa nagy szeretettel átölelte.

- Nagymama - mondta gyengéden -, azt hittem, szakítottál az előítéleteiddel. Ha láttad volt azt, amit én Afrikában átéltem, hogyan dolgoztak ott az asszonyok, a párjuk oldalán! Az én anyám is lóháton nyargalt a marhalegelőkön, hogy ellenőrizze a gulyákat és az embereinkét. A farmunk túl nagy volt ahhoz, hogy édesapám mindezt maga elvégezhette volna, és tiszttartóra már nem tellett. Én is besegítettem alaposan, elhiheted. Kérlek, adj nekem feladatot, saját munkakört a gazdaságban!

A nagyanyja némileg elbizonytalanodva nézett rá.

- De Bussa, neked itt nem kell dolgoznod… hiszen kényeztetni, a széltől is óvni akarlak, és mindazt megadni neked, amit az édesapádnál kénytelen voltam elmulasztani.

- Sokkal boldogabbá teszel, ha megengeded, hogy bevessem a munkába ifjonti erőmet. Ugyan, mihez kezdjek itt egész álló nap, ha nem dolgozhatok?

A grófnő tusakodott még egy ideig magával, de végül Bussa szelíd erőszakkal elérte, hogy teljesítse a vágyát. Megállapodtak abban, hogy Will szerez egy jó hátaslovat Bussának. A grófnő fiatal korában maga is jó lovas volt, és megértette, hogy unokája alig várja a lovaglást. De az, hogy egyedül akar nyargalászni, már ellenkezett a felfogásával.

- Csak akkor lovagolj, ha Will ráér elkísérni.

- De drága nagymama, Will nem fog mindig ráérni, hogy engem kísérgessen. Ha megnyugtat, a tiszttartód vagy valamelyik embere társaságában járom majd az erdőt-mezőt. Ne aggódj egy csöppet sem értem! Ha tudnád, hogy száguldoztam gyakran órák hosszat a végtelen szavannákon!

- De biztosan nem egyedül?

- Dehogynem, nagymama, egyes-egyedül. Ugyan, ki kísért volna?

- Istenem, hiszen baleset is érhetett volna! És ha vademberekkel találkozol? Itt is vannak ám útonállók!

- A megnyugtatásodra, nagymama, majd itt, a békés Németországban is magammal viszem a revolveremet.

A grófnő elfehéredett.

- Ha egy csavargó utadat állná, lőnél is?

- De nagymama, sohasem kellett emberre lőnöm, ilyen esetekben éppen elég, ha az ember kezébe veszi a fegyverét.

- Egyáltalán tudsz a lőfegyverrel bánni?

Bussa nevetett.

- Legközelebb, ha sétálni megyünk a parkba, magammal viszem majd a fegyveremet, és te megmondod, mire lőjek. Eltalálom a madarat röptében, a hulló falevelet. Szükség esetén felléphetnék egy cirkuszban is mint céllövő artista.

A grófnő még jobban elsápadt.

- Jóságos ég, Bussa, csak nehogy valami balesetet okozz egyszer ezzel a lövöldözéssel!

- Emiatt aztán a legkevésbé se fájjon a fejed, nagymama! Aggódnál-e például, ha Will revolvert hordana magával?

- De ő férfi.

- Én pedig nő vagyok, és legalább olyan nagy a felelősségérzetem, mint egy férfinak.

- Édes Istenem, Bussa, micsoda eredeti nézeteid vannak!

Bussa mosolyogva simította hátra homlokából a haját.

- Manapság többé-kevésbé minden nő így gondolkodik, nagymama.

Az öreg hölgy megadóan sóhajtott fel.

- Édes Istenem, ha meggondolom, hogy az unokám, lány létére, egy revolverrel felfegyverkezve, lóháton száguldozik erdőn-mezőn, hogy ellenőrizze a gazdaságot!

- Nyugodj bele, nagymama! Meglátod, minden megy majd, mint a karikacsapás. Az embereid meglepődnek egy kicsit, de aztán beletörődnek, hogy egy nő néz a körmükre.

Most már a nagymamának is nevetnie kellett.

- Ebből kisebb forradalom lesz, Bussa.

- Vagyis beleegyezel?

- Isten nevében.

- És vehetek magamnak egy hátaslovat, a saját ízlésem szerint?

- Ahogy akarod.

- Ha már a vásárlásnál tartunk, szeretnék mindenféle apróságot beszerezni. Hol lehet azt errefelé elintézni?

- Odalenn, a városkában, hacsak nincs valami egészen különleges dologról szó, amit Amanda rendszerint Berlinből rendel meg. Csak össze kell írnod a kívánságaidat, és majd ő mindent elintéz.

Bussa nevetett.

- Jaj, nagymama, bevásárlásokat lebonyolítani Afrikában a legfőbb szórakozásaink közé tartozott. Ilyenkor kocsival bementünk Windhoekba, és végigjártuk az összes boltot. Amit ott megkaptam, azt biztosan megtalálom az itteni városkában is. Apróságokról van szó, amire okvetlenül szüksége van az embernek. Nem akarom ezt Amandára bízni. Kölcsönadod ugye, az autódat, hogy bemehessek a városba?

A grófnő nagyot sóhajtott. Bussa egyénisége úgy hatott rá, mint a forgószél, és tulajdonképpen csak most vette észre, mennyi gátlást hurcolt magával még mindig a régi időkből.

- Arra készülj fel, kislányom, hogy Amandával és Flóriánnál kisebb csatát kell majd megvívnod, ha észreveszik, hogy egyedül akarsz elmenni bevásárolni. A kétségbeeséstől égnek fog állni a hajuk.

- De ez sem segít majd rajtuk. Csak adj szabad kezet, hogy kellően rájuk ijeszthessek! Holnap Hasselrodéba készülünk, de holnapután bemegyek a városkába bevásárolni.

- Vidd legalább Amandát kísérőnek magaddal!

- Ha muszáj. Nem akarsz inkább te velem jönni, nagymama? Biztosan neked is szórakoztató lenne a bevásárlás.

- Jaj, kislányom, nem szívesen mutatkozom én manapság. Egészen más időket élünk, mint hajdanán, és az emberek olyan kíváncsian bámészkodnak, ha meglátnak.

- Valószínűleg csak azért, mert ritkán jelensz meg közöttük. Mindent természetesen kell venni, akkor könnyű az élet.

Az öreg hölgy újra nevetett, és a szeme felragyogott.

- Már látom, előbb-utóbb azt is eléred, hogy levetkőzzem a félelmemet a hajdani alattvalóim előtt. Adj egy kis időt! Holnapután bementek kettesben Amandával a városkába, aztán beszámolsz róla, hogy ment a dolog.

- Meglesz, nagymama, és egyúttal alaposan szemügyre veszem a hajdani alattvalóidat. Megpróbálok majd jó kapcsolatot kialakítani velük.

V.

Másnap Bussa meg a nagymama kocsin átvitette magát Hasselrodéba. Az udvarház kapujában Will jött eléjük, és örömtől sugárzó arccal üdvözölte őket. Az előcsarnokban a hölgyek letették a kabátjukat, Will egy szép fogadószobába vezette őket, ahol élénk beszélgetésbe merültek, amíg az inas be nem jelentette, hogy a teához tálalva van.

Bussa örömmel látta, milyen előkelő, ugyanakkor otthonos Hasselrode berendezése, és mosolyogva megjegyezte:

- Ahhoz képest, hogy legénylakás, igazán nagyon kényelmesen rendezkedett be, Will bátyám!

A férfi nevetett.

- Megteszi az ember, amit tud, vagyis inkább a házvezetőnőm teszi meg. De örülök, ha tetszik itt nálam, Bussa. Teázás után, meg kell ám néznie a házat! Libussa néninek megengedjük, hogy itt pihenjen addig, ő úgyis látott már mindent pincétől a padlásig.

- Igen, az jó lesz, Will öcsém. Ez az ifjú hölgy úgy tört be az életembe, mint a forgószél, és ráébresztett, hogy még mindig nagyon régimódiak a nézeteim. Képzelje, azt kéri tőlem, hogy engedjem át neki a birtok irányítását! A tisztviselők körmére akar nézni, utasításokat osztogatni, lovagolni, és azonkívül egyedül akar bevásárolni a városkában. Nagy nehezen tudtam csak rávenni, hogy legalább Amandát vigye magával kísérőnek!

Will érdeklődve fürkészte Bussa arcát, és a szeme találkozott a leány büszke, komoly tekintetével.

- Bizony, Will bátyám, ne döbbenjen meg! Szeretném, ha itt is lenne valami értelmes tennivalóm, ahogy odahaza megszoktam, és mindenekelőtt egy jó hátaslovat akarok venni.

Will ránevetett.

- Helyes, Bussa! Igaza van! Csak javára válik majd Nordecknek, ha a gazda szeme hizlalja ott is a jószágot. Hiszem, hogy megvan kegyedben a kellő elszántság, hogy keresztülvigye az akaratát. Ami pedig a hátaslovat illeti, talán a saját istállómban is találunk megfelelőt, bár egyik lovam sincs női nyereghez szoktatva.

- Férfinyeregben lovagolok - közölte a lány.

- Akkor biztosan talál megfelelő lovat nálam. Máris kimehetünk az istállóba, hogy megnézze a kínálatot.

- Tényleg úgy véli, Will öcsém, hogy rá kell hagynom ezeket a dolgokat Bussára?

- Azt hiszem, kár lenne, ha korlátozná őt, Libussa néni. Ne feledje, hogy olyan országból jött, ahol szabadabban élnek az emberek, és tágabb a cselekvési tér is.

Bussa csillogó szemmel nyújtotta kezét a férfinak.

- Köszönöm, Will bátyám. Örülök, hogy szövetségesre találtam önben.

A házigazda gyengéden viszonozta a leány pillantását.

- Remélem, hogy mindig is az maradhatok, Bussa.

Bussa már a teázás közben kifaggatta Willt egynémely mezőgazdasági kérdésről. Céltudatosan és okosan tette fel a kérdéseit, és Will azonnal látta, hogy a lány tudja, mit akar. És ez tetszett neki. Nem tartozott azokhoz a férfiakhoz, akik a nőket legszívesebben örök időkre a fazekak és bölcsők közé száműznék.

Miután elfogyasztották a teát, átmentek az istállóba. Alaposan szemügyre vették a rendelkezésre álló hátaslovakat, és Bussán meglátszott, hogy ért a lovakhoz. A legjobban egy félvér jószág nyerte el a tetszését, egy karcsú, sárga paripa.

- Nem könnyű lovagolni rajta, Bussa - figyelmeztette

Will erős kéz kell hozzá, és ha úgy adódik, finom ösztön és engedékenység.

Bussa közelebb lépett a lóhoz, felemelte a fejét, és megnézte a fogazatát. Aztán belemarkolt a sörényébe, gyengéden megpaskolta, és néhány szót súgott oda az állatnak. Az a fülét hegyezte, a lány felé fordította a fejét, és a vállára hajtotta. Will már mozdult volna, hogy félretolja, de Bussa mosolyogva leintette.

- Hogy hívják? - kérdezte nyugodtan.

- Aranyhercegnek.

Bussa szeme felragyogott.

- Nagyon szép ló, és milyen szép a neve! Eladja nekem, Will bátyám?

- Előbb próbáljon meg lovagolni rajta! Kegyednek szívesen adom el. Ha értőn bánnak vele, megbízható, és abban biztos vagyok, hogy kegyednél jó kezekbe kerül.

- Mennyit kér érte?

Will megmondta a ló árát, és Bussa kezet adott rá.

- Megegyeztünk. Aranyherceg az enyém. Ki sem kell próbálnom.

Visszamentek a házba.

A grófnőt kényelembe helyezték a teraszon, egy nyugágyon, és Will megmutatta Bussának a házat. Nem volt annyi terme, mint Nordeck kastélyának, de éppen elég egy nagy család és sok vendég elhelyezésére. A szobák korszerűbben voltak berendezve, mint Nordeckben. Bussa mindent dicsért, amit csak látott, őszinte örömet szerezve ezzel a háziúrnak.

- Tehát úgy gondolja, hogy egy asszony is jól érezné itt magát?

- Meg akar házasodni, bátyám? - kérdezte erre Bussa, és a férfi észrevette, milyen nyugtalanul várja a választ.

- Igen, amint megtalálom az igazit - mondta lágyan.

A lány elvörösödött, hamar elfordult, és az íróasztalhoz lépett. Néhány fotó állt rajta, középen egy kettős portré.

- Ez biztosan Jürgen és Herta - mondta.

Will bólintott. Ugyanakkor ijedten vette észre, hogy egy női képmás is áll az asztalon, kissé távolabb, amelyet szívesen elrejtett volna Bussa szeme elől.

De a lány már megpillantotta a képet. Valahogy megérezte, hogy nem kérdezheti meg, kit ábrázol. Ám első látásra felmérte, hogy a modellje feltűnően szép nő.

Ellépett az íróasztaltól, és kinézett az ablakon. Amikor egy idő múlva visszafordult, látta, hogy a Szépasszony képe eltűnt.

Ez a fénykép több mint egy éve ott állt Will íróasztalán. Egy hölgyet ábrázolt, aki közel állt hozzá mostanáig, de éppen ez idő tájt akart vele megszakítani minden kapcsolatot, méghozzá Bussa miatt. Amióta őt megismerte, tudta, hogy csak múló fellángolás kergette ahhoz az asszonyhoz.

De Bussa szíve, ha fegyelmezte is magát, hirtelen nagyon nehéz lett. Nem is értette, miért lett egyszerre ilyen rosszkedvű, amióta azt a női képmást az íróasztalon felfedezte. Miért rejtette el előle Will? Az ösztöne azt súgta, hogy megvolt rá a jó oka, és ettől legszívesebben sírva fakadt volna, maga sem tudta, miért. De belérögződött régen, hogy minden helyzetben fegyelmezze magát.

És Will, mert a lány látszólag teljesen nyugodtan, fesztelenül csevegett vele tovább, megkönnyebbülten lélegzett fel. Kínosan érintette volna, ha Bussa a kép kapcsán téves következtetéseket von le. Azt remélte, hogy a lány talán észre sem vette a fotót.

A fiatalok visszatértek kőrútjukról a grófnőhöz, és elbeszélgettek még egy ideig, aztán a hölgyek felszedelőzködtek. Will megígérte, hogy a közeli napokban átküldi a kastélyba Aranyherceget, és ő maga is átmegy, hogy Bussát rövid próbalovaglásra elkísérje.

Hazafelé Bussa meglehetősen csendes volt. Olyan szívesen mesélt volna a nagyanyjának a szépasszony képéről, és kifaggatta volna, tudja-e, ki a kép modellje, de nem merte megkérdezni.

Hiába próbálta elterelni a gondolatait, azok akarata ellenére mindig visszatértek a képre, és fájt a szíve. Nem akarta beismerni, hogy bizony féltékeny lett.

Végül is a grófnőnek feltűnt Bussa hallgatása, és aggódva érdeklődött az okáról.

Bussa magához szorította nagyanyja karját.

- Semmi jelentősége, nagymama.

- Akkor minden rendben. Már attól tartottam, hogy nem tetszett neked odaát, a szomszédban.

- Dehogyis, nagyon tetszett. Igazán szép birtok, és Will bátyám házigazdaként nagyon jó benyomást keltett.

- így igaz, de itt lenne az ideje, hogy asszonyt hozzon a házhoz. Kár, hogy ilyen sokáig halogatta a nősülést.

- Gondolod, hogy van már választottja? - tette fel Bussa szándékolt közönnyel a kérdést, amelyre a grófnő így felelt:

- Nem hinném. De az ilyesmit sohasem lehet tudni.

És a nagyanyában hirtelen felötlött a kérdés, vajon nem lehetne-e Bussából és Willből egy pár. Egyáltalán nem riasztotta az a lehetőség, hogy az unokája a polgárember Wendland úr felesége lehetne. Ezen már rég túltette magát.

Nem volt könnyű megértetni Amandával, hogy „őfensége Bussa hercegkisasszony” egyedül óhajt bevásárolni. Hiszen mindig is az ő tiszte volt, és őfensége a hercegasszony legkegyesebb megelégedésére intézte mindig is a komissiókat! A jólelkű grófnőt bántotta kicsit a dolog, és nem akart régi, hű komornájának csalódást okozni, de Bussa nyugodtan és határozottan kijelentette:

- Nem kételkedem benne, Amanda, hogy számomra is mindent kifogástalanul elintézne, de engem egyszerűen szórakoztat a vásárlás, és nem tételezem fel, hogy meg akar fosztani ettől az örömtől.

Ezzel persze Amanda elvesztette a játszmát. Csak nem mondhatta azt, hogy: „De nekem is élvezet, ha úgy szolgálnak ki a boltokban, mintha maga a fenség lennék. Egy cseppet sem tetszik, hogy ezután ne léphessek fel ebben a kellemes szerepben, és még kevésbé tetszik, ha itt újításokat vezetnek be.”

Nem, ezt igazán nem mondhatta Amanda, bármennyire is szerette volna. És miközben az utazáshoz készülődött, azon töprengett, hogyan adja majd a boltosok tudtára, hogy továbbra is jár neki a megszokott százalék a vásárlások után. Rosszkedvű volt. De Bussa ezzel nem törődve kacsintott pajkosan oda a nagymamának, amikor Amanda savanyú képpel áthaladt az előcsarnokon, ahol meg Floriantól érte a következő csapás. Az inas tragikus hangon adta tudtára, hogy a kishercegnő utasítására nem szükséges még egy inasnak is velük menni, így Amanda helye a kocsiban a sofőr mellett lesz.

Amikor Bussa ezt korábban közölte a nagyanyjával, az idős hölgy aggodalmasan csóválta a fejét. Neki sem volt mindig kellemes Amanda társasága, mert csak úgy dőlt belőle a boltosoktól ajándékba kapott parfümök illata, és a grófnő ezt ki nem állhatta. De nem vitte rá a lélek, hogy visszavonja az engedélyt komornájától, hogy mellette ülhet.

- Meglátod, magadra haragítod Amandát - mondta ijedten az unokájának.

Bussa nevetett.

- Nem ez lesz az utolsó alkalom, nagymama, de nincs szándékomban tétlenül nézni, ahogy Florian és Amanda zsarnokoskodik feletted.

- De mi lesz, ha felmondanak?

- Ne félj, nagymama, attól óvakodni fognak! Csak adj nekem szabad kezet, és hamarosan ebben a vonatkozásban is szabad ember leszel!

Ezek után a a grófnő inkább a szobájában maradt, és az ablakból figyelte, hogyan ül be Amanda szó nélkül, de észrevehető vonakodással a elfoglalta helyét, szemrehányóan gépkocsivezető mellé. Azt azonban már nem hallotta, hogy mielőtt megjegyezte Bussának:

- Őfensége a hercegasszony mindig maga mellé kegyeskedett ültetni!

- Ezentúl másként lesz, Amanda. Jól teszi, ha hozzászokik: mostantól én fogok a kocsiban a nagymamám mellett ülni.

Amanda mély, fájdalmas sóhajjal elhelyezkedett, és a kocsi elindult.

Hamarosan elérték a közeli kisvárost. Mivel nem volt nagy választék üzletekben, a bevásárlásokat hamar lebonyolították. Amanda természetesen mindenüvé követte Bussát, és a tőle megszokott módon fontoskodott. Annyira hangoztatta a fiatal hölgy rangját, hogy elérte: minden Bussa körül forogjon, akárha ő lenne a perzsa császárnő.

Bussa oly szerényen és egyszerűen viselkedett, hogy Amanda kénytelen volt megállapítani magában: nincs benne semmi, ami uralkodóház sarjára vallana. De a kereskedőket elbűvölte az ifjú hölgy természetes előkelősége.

Amandának már csak a grófnő varrónőjénél kellett egy megbízást elintéznie, és a kocsi egy csendes mellékutcában állt meg, egy kis ház előtt. Bussa észrevette, hogy a szomszéd ház előtt egy másik nagyon elegáns kocsi áll, és ahogy jobban szemügyre vette, úgy tűnt neki, hogy az Will Wendlandé. De pillanatnyilag csak a sofőr ült a kormánynál. Amikor Amanda elvégezte a megbízatását, és kilépett a varrónő házából, ő is felfedezte a másik autót. Bussa látta, milyen felháborodott képpel mustrálja, majd hangsúlyozott megvetéssel fordítja el a fejét. Ezután a grófi kocsihoz lépve beszámolt Bussának arról, mit üzent a megrendelt fehérnemű szállításáról a varrónő. A lány képtelen volt magába fojtani a kérdést, és előremutatott:

- Nem a hasselrodei autó ez, Amanda?

- Igen, fenséghez az. De fenséged ügyet se vessen rá!

Bussa meglepődve nézett rá.

- Miért ne?

A komorna megvetően lebiggyesztette az ajkát. Előrehajolva, bizalmasan odasúgta Bussának:

- Itt lakik Wendland úr kedvese, gyakran meglátogatja.

Bussát arculcsapásként érte a válasz.

- Gyorsan! Szálljon be és induljunk! - adta ki az utasítást hevesen, és hátradőlt a párnázott ülésen, mintha attól tartana, hogy a szomszéd házból megláthatják.

Amandának legalább megvolt az elégtétele. Ezt a számára olyan terhes Wendland urat sikerült a hercegkisasszony előtt hírbe hoznia! Ha sejtette volna, mekkora fájdalmat okozott ezzel Bussának, még nagyobb elégtételt jelentett volna számára.

A kocsi gyors tempóban elhagyta a környéket. Bussa sápadtan hanyatlott az üléspárnára, és megpróbálta összeszedni magát. Igyekezett úrrá lenni a fájdalmán, amelyet Amanda közlése okozott. Tehát Will Wendlandnak kedvese van. Mintha tőrt döftek volna a szívébe. Kétségbeesetten döbbent rá, hogy Will nem közömbös a számára.

Biztosan a barátnőjét ábrázolta az a kép, amelyet olyan gyorsan elrejtett előle. Tehát az iránta való tapintatból tüntette el! De jó, hogy legalább tudja, különben bolond szíve még beleszeretett volna! Mennyire fájt ez a felismerés! Tehát vigyáznia kell, meg kell keményíteni a szívét Willel szemben - az Isten szerelmére, nem lehet több a „bátyjánál”!

Nem akarta bevallani magának, hogy elkésett ezzel. Will képét már semmi sem törölhette ki a szívéből.

VI.

Ha Bussa tanúja lett volna annak a beszélgetésnek, amelyet Will Wendland a kedvesével folytatott, biztosan megnyugodott volna. Azért vitette be magát a városba, hogy szándékát véghez vigye, azaz tisztázza Lore Steinnel, hogy a kapcsolatuknak vége.

Szemben ült a nővel a csinos lakásban, amelyet ő rendeztetett be neki, amikor egy kisebb berlini színpadról, ahol jelentéktelen szerepeket játszott, ide hozatta. Lore Stein jóindulatú teremtés volt, alacsony sorból származott, senkije sem volt a világon, és nagy szerencsének tartotta, hogy a gazdag földbirtokos szeme megakadt rajta. Will soha nem áltatta azzal, hogy valaha feleségül veszi. Azt azonban megígérte, hogy gondoskodni fog róla, és ha valaha szakítana vele: tisztességes végkielégítést fizet. Ez nagy szerencse volt a tehetségtelen kis színésznőnek, és sokszor ábrándozott arról, hogy divatáruüzletet nyit majd a végkielégítéséből, ha Will egyszer elküldi magától.

Amikor tehát most Will közölte vele, hogy el kell válniuk egymástól, és az a kívánsága, hogy Lore költözzön vissza Berlinbe, elmorzsolt ugyan néhány könnycseppet, de okosan nem rendezett jelenetet, sőt szívből megköszönt minden jót, amit a férfi tett érte. Amikor Will még azt is közölte, hogy nekiadja a lakás csinos berendezését, és még a berlini költözést is ő fizeti a végkielégítés összegén felül, sőt, a szállodaköltséget is magára vállalja, amíg Lore megfelelő lakást talál, akkor valósággal repesett a boldogságtól sorsa ilyetén alakulásán. És mindez simán zajlott le, minden különösebb szívfájdalom nélkül. Csak a végén kérdezte meg:

- Más lányba szerettél bele, ugye, Will?

A férfi erre gyorsan felállt, összeráncolta a homlokát, és elutasítóan ennyit mondott:

- Erről ne beszéljünk, Lore! Ennek semmi köze a mi dolgunkhoz.

Búcsúzásul a kis színésznő Will nyakába akart borulni, hogy még egyszer megcsókolja, de ő elkapta a karját, és gyengéd határozottsággal eltolta magától.

- Ennek mindörökre vége, Lore. Élj boldogul!

A nő ráemelte jóságos szemét.

- Akkor úgy van, ahogy gondoltam: mást szeretsz - mondta. - Tiszta szívből kívánok neked sok boldogságot. Te olyan jó voltál hozzám, Will, hogy örökké hálás leszek neked.

Will Wendland egy fejbiccentéssel búcsúzott, és elhagyta a lakást. Beszállt a ház előtt várakozó kocsijába, és nem is sejtette, hogy ez a kocsi leplezte le.

Másnap először még alaposan belovagolta Aranyherceget, ellenőrizte, hogy minden rendben van-e, aztán egy lovászfiúval átküldte a kastélyba.

Jó óra múlva maga is felkerekedett, és éppen akkor ért Nordeckbe, amikor Bussa és a nagyanyja a lépcső előtt állva minden oldalról megszemlélte a paripát.

Will nevetve lépett a hölgyekhez.

- Új jellemhibát fedeztem fel Aranyhercegen: hiú! Nézze csak, Bussa, micsoda bókokat vág kegyednek, és hogy kelleti magát, mutatja, milyen szép paripa! - mondta, miután üdvözölte a hölgyeket.

Bussa éles fájdalmat érzett a szívében, amikor megpillantotta Willt. A férfi nem vette észre, hogy tartózkodóbb lenne vele, mint korábban, mert Bussa igyekezett ugyanolyan barátságosnak mutatkozni. Willnek nem volt szabad semmit sem megsejteni abból, ami a lelkét nyomasztotta.

- Arany herceg tudja, mi illik a hölgyekkel szemben. Will bátyám, lovaglóruhában, lóháton jött. Azt jelenti-e, hogy most kilovagolna velem?

- Pontosan. Szeretnék az első alkalommal jelen lenni, amikor megüli Aranyherceget. És azt remélem szerénytelenül, hogy gyakran elkísérhetem majd lovaglásaira.

Kedvesen kérlelő tekintetétől Bussa egészen elfehéredett. Büszkén kihúzta magát.

- Az ideje sokkal drágább, semhogy gyakran igénybe vegyem.

- Soha nem lesz annál drágább, mint amikor kegyednek szentelhetem.

Bussa szája fájdalmasan megrándult. Aztán hűvösen, szinte elutasítóan jegyezte meg:

- Köztünk a bóknak nincs helye, ne is vezessük be az ilyen haszontalan beszédet! Gyorsan átöltözöm. Addig szórakoztassa kicsit a nagymamát! Tíz perc múlva lenn vagyok megint.

És friss, ruganyos léptekkel felsietett a lépcsőn, és eltűnt. Will csillogó szemmel nézett utána, és a grófnő, hogy ne zavarja, meg sem rezdült. Úgy találta, hogy még sohasem látta Will tekintetében ezt az elragadtatott kifejezést, és ismét azt gondolta, milyen szép pár lenne kettőjükből. De amikor a férfi visszafordult, elkapta róla a tekintetét, s látszólag a lovat mustrálva megkérdezte:

- Ugye, nem kell féltenem Bussát ezen a lovon?

- Éppen ezt akarom ma megállapítani, Libussa néni.

Ekkor hozták le Bussa nyergét, és Will felügyelete alatt felnyergelték a lovat.

És már jött is Bussa. Régi, afrikai lovaglóruháját viselte. Erős, szürke szövetből készült, látszott, hogy szinte elnyűhetetlen. Kicsi lábán magas szárú lovaglócsizma feszült, és a fején puha, szürke, oldalt felcsapott karimájú kalapot hordott. Kezében, amelyre hosszú szárú kesztyű; simult, lovaglóostort tartott. A markolat gombja egy achátgolyó volt, arany tölgyfalombbal keretezve. A nagymama szemébe könnyek tolultak, amint megpillantotta. Nagyon is jól ismerte ezt a lovaglóostort, ez volt az utolsó ajándéka, amit Ludwig fiának adott. Remegő kézzel nyúlt érte, és ajkával érintette.

- Ez édesapádé volt, én magam adtam neki - mondta halkan.

Bussa átölelte.

- Igen, nagymama, az utolsó lovaglásáig használta, és amikor meghalt, drága emlékként én vettem magamhoz.

A nagymama megcsókolta Bussát.

- Menj csak, kislányom! - mondta, összeszedve magát.

Bussa odalépett a lovához. Szakértően ellenőrizte a nyerget és a szerszámozást. Még mielőtt Will megmozdulhatott volna, már fel is lépett a kengyelbe, és fellendült a nyeregbe. Lehajolt a ló füléhez, és odasúgta:

- Most aztán bátran, Aranyhercegem, mutasd meg, mit tudsz!

Aranyherceg büszkén vetette hátra a fejét, mintha megértette volna.

A két fiatal egymás mellett lovagolt a parkon át, és lekanyarodott a kocsiútra. Lassan poroszkáltak a folyón átívelő hídig, aztán tovább egy széles földúton, amely a folyó mellett vezetett.

- És most tempósabban, Will bátyám! Ezzel Afrikában ugyan nem jutottam volna messzire.

És rövid, szoros gyeplőrántással bátorította Aranyherceget, hogy mutassa meg, mit tud. A két lovas egymás mellett vágtatott. A távolban Bussa egy széles árkot fedezett fel. Egyenesen arra tartott. Aranyherceg elegáns szökelléssel ugrott át rajta.

- Bravó, Bussa! - kiáltotta oda Will a lánynak, amikor utolérte.

- Bravó, Aranyherceg! - kiáltotta nevetve a leány. Ahogy most Will oldalán száguldott, a szíve is megkönnyebbült kissé. Látta, milyen csodálattal néz rá a férfi, és ez mindennek ellenére boldoggá tette.

A távolban már feltűnt a hasselrodei kúria, és előtte a település néhány barátságos házacskája. Bussa megállította a lovát.

- Hány ember lakik odaát, Will bátyám?

- Harmincnyolc. Tíz család talált itt szállást.

- Szép látvány! A mi birtokunkon is vannak ilyen házak?

- Igen, kegyedéknél tizenöt családot helyeztek el hasonlóan. Átlovagolunk oda is egyik reggel?

Bussa gyors pillantást vetett a férfira.

- Nem tarthatom fel megint a munkájában.

- Maga mindent megtehet, Bussa - mondta Will szívből jövő mosollyal.

A lány visszafordította Aranyherceget, és közben hátrakiáltotta:

- Inkább nem fogom a szaván!

- Csak bátran!

A lány arca hirtelen zárkózott kifejezést öltött.

- Ezzel túllépném a jogkörömet, és az ön rokoni kötelességeit helytelenül értelmezném.

Will érezte szavaiban a visszautasítást, és elborult az arca. Bussa rögtön észrevette, hogy megbántotta a férfit. Miért kellett ezt tennie? Hiszen szegény Will nem tehet róla, hogy ő féltékeny haraggal gondol a kedvesére. Rokoni udvariassággal kezeli, jól nevelt és lovagias hozzá, ő pedig ilyen visszautasító szavakkal bántja meg. Nyugalmat erőltetett magára, és könnyedén megjegyezte:

- Most már vissza kell fordulnunk, Will bátyám. Nagymama aggódni fog, ha túl soká elmaradunk.

Egy ideig hallgatva lovagoltak egymás mellett. Aztán Will megkérdezte, mikor fogja a nagyanyja bemutatni neki a gazdaság alkalmazottait.

- Ma délutánra tervezzük.

- Akkor holnapután, ha megfelel, meglátogatjuk a települést, és mindjárt szétnézhetünk a földeken is. Amint látja, mindenhol a szénát kaszálják éppen. Ha az idő ilyen szép marad, kitűnő termésünk lesz. És akkor mindjárt a munka dandárjában ismerheti meg az embereket.

- Igazán elfogadhatom ezt öntől, Will bátyám? Hiszen biztosan a saját birtokán is nagy szükség van rá, hogy ellenőrizze az embereit a szénabegyűjtésnél.

- Majd úgy szervezzük, hogy a két birtok határán lovagoljunk, akkor szemmel tarthatjuk mindkét oldalt. Hiszen éppen az első időkben szeretnék kegyed mellett lenni a lovaglásain, hogy teljes biztonságban tudjam.

- Még nem vette észre, hogy biztonságban vagyok? Mutassak talán egypár lovasbravúrt?

Bussa pajkos nevetéssel kissé előrenyargalt, és valóságos bemutatót tartott Willnek a ló valamennyi járásmódjában, a könnyed galopptól a vad vágtáig, majd félig felemelkedve a nyeregben kényszerítette Aranyherceget, hogy a leggyengédebb gyeplőhúzásra is engedelmeskedjen, és valódi cowboy-kunsztokat mutatott be.

Végre nevető arccal visszatért.

- Ugye, megnyugtathatja ezek után a nagymamát?

A férfi tekintetétől Bussa elpirult, és mereven kihúzta magát.

- Megnyugtathatom Libussa nénit, és magam is megnyugodtam, Bussa. Kegyed bámulatra méltóan tehetséges lovas.

- Nincsen ezen semmi bámulatra méltó, Will bátyám - válaszolta hidegen Bussa. - Hiszen úgyszólván a nyeregben nőttem fel. És most tegyünk mindjárt egy második próbát! Nagymama attól tart, hogy nem tudok lőfegyverrel bánni. Itt a revolverem, amellyel éppen olyan jól lövök, mint bármely más fegyverrel. Látja ott azt a varjút, amelyik most rebbent fel?

A nyergére erősített fegyvertáskájából elővette a revolvert, röviden célzott, és a varjú máris holtan bukott a földre. Ezután Bussa körülnézett, és így folytatta:

- Ott az a fa. Látja azt a fehér foltot, ahol az ágat lefűrészelték? A közepét fogom eltalálni.

És ismét meghúzta a ravaszt. A lefűrészelt ág csonkjának közepébe csapódott be a lövedék. Will elismerően nézett a lány nevető arcába.

- Pompás! Kegyed felülmúlhatatlanul lő.

Megfogta Bussa fegyvert tartó kezét, és rászorította az ajkát.

- Rajta, Will bátyám, mutasson még egy célpontot, hogy eltaláljam.

Ekkor a férfi kivette a levéltárcájából a névjegyét, eltartotta magától, és nevetve így szólt:

- Ha arra kérném, hogy ezt a névjegyet lője keresztül, megtenné?

Bussa nevetve bólintott.

- Feltétlenül, ha megtartja nekem!

Will a megfelelő távolságban állt fel, és Bussa felemelte a pisztolyt, hogy célozzon. De hirtelen, ahogy a férfira nézett, elsápadva leengedte a kezét.

- Nem, erre nem vagyok képes. Kérem, erősítse a névjegyét oda, a fa törzsére, akkor eltalálom, de ha a kezében látom… akkor nem.

Will bizonyos mértékben a sorsra bízta egy kérdés eldöntését: Ha a lány rálő a kezében tartott papírlapra, akkor ez biztos jele lenne, hogy ő mint férfi, közömbös a számára. Most legszívesebben felujjongott volna, amikor Bussa elsápadva leeresztette a pisztolyt. Odalovagolt a fához, és ráerősítette a névjegyet. Aztán félrehúzódva nézte, ahogy a lány egyetlen lövéssel a fához szögezte a papírlapocskát.

Bussa visszatette fegyverét a pisztolytáskába. Még mindig sápadt volt, de már egészen nyugodtnak látszott. Abban a pillanatban, amikor fegyverét a férfi kezére emelte, egy benső hang így szólt: „Inkább meghalnál, semhogy erre a célra tüzelj. Hiszen történhet egy szerencsétlen véletlen, most az egyszer eltéveszted a célt, és eltalálod a kezét. Ez olyan volna, mintha a tulajdon szívedet találnád el.”

- Furcsa, gyakran lőttem ilyen kártyákra a fekete szolgáink kezében, akik mindig élvezték ezt a mutatványt - szólalt meg félszeg mosollyal -, de úgy látszik, nagy különbség, ki tartja azt a névjegyet. Nem voltam képes meghúzni a ravaszt.

Will mélyen fellélegzett, és fojtott hangon felelte:

- Pedig meg sem rezdültem volna. De mégis köszönöm… köszönöm, hogy nem tudott rám lőni. Ezt az átlőtt névjegyet pedig elteszem ennek az órának az emlékére. Ugye, megengedi?

Bussa megvonta a vállát, jelezvén, hogy neki ugyan mindegy, de Will látta rajta, hogy titkolni igyekszik megrendültségét.

Ismét hallgatva poroszkáltak egymás mellett, amíg el nem érték a kastélyt. Mielőtt Bussa felocsúdott volna, Will már leugrott a nyeregből, és ott állt előtte, hogy leemelje a lóról. Amikor a karjában tartotta, a lány mélyen elpirult. Willnek minden önuralmára szüksége volt, hogy ne ölelje szorosan magához. Gyengéden letette a földre, és csak nagyon lassan engedte ki a karjából.

Délután megjelentek a kastélyban a birtok gazdasági alkalmazottai, hogy bemutassák őket Bussának. A grófnő beszédet intézett hozzájuk, hangsúlyozva, hogy unokája, aki később Nordeck örököse lesz, Afrikában földbirtokos volt, és most itt, Nordeckben akarja ismereteit bővíteni, hogy majdan kezébe vehesse a birtok irányítását. Bussa figyelmét nem kerülte el, hogy az alkalmazottak egy részénél ez milyen megütközést keltett. De látszólag elfogulatlanul fogott kezet mindannyiukkal, és nyugodt, előkelő modorában így szólt:

- Remélem, mindannyian segítségemre lesznek, hogy mielőbb bedolgozzam magam az itteni viszonyokba. Együttesen igyekszünk majd erőnk legjavát adni, hogy Nordeck ismét felvirágozzék, mert most, amint tapasztaltam, ezt nem lehet éppen elmondani róla. A következő napokban a számvevőségben tartózkodom majd, ahol betekintek a könyvelésbe. Nagyanyám nem értett kellőképpen az ügyek intézéséhez, és Wendland úr, ha ideje engedte, csak szúrópróbaszerű ellenőrzést tarthatott. Ez meg fog változni, és ugye, megígérik, hogy mindannyian segítségemre lesznek ebben a munkában?

Bár legtöbben szívesebben folytatták volna a megszokott hanyagsággal a munkájukat, igyekezvén megtömni a saját zsebüket, most mégis mindarra, amit hallottak, kénytelen-kelletlen rábólintottak.

Két nap múlva Will újra eljött Bussáért, hogy együtt kilovagoljanak, és a fiatal úrnő megismerje a nordecki települést. A két birtok határán lovagoltak végig, s látták, amint a földeken az emberek szorgalmasan dolgoznak.

Míg egymás mellett poroszkáltak, Bussa azon gondolkodott, hogy tud Will ennyi időt szentelni neki. Nem tölthette volna el jobban ezt az időt a kedvese társaságában?

Mi késztette vajon erre? Félreérthetetlen volt, hogy a kegyeit keresi, de csak rokoni érzület volna emögött? Vagy… talán arra gondol, hogy mindennek ellenére megkéri a kezét? Talán azt forgatja a fejében, hogy őt feleségül veszi, és közben a kedvesével továbbra is fenntartja titkos viszonyát?

Az arcába szökött a vér erre a gondolatra. Megint olyan megközelíthetetlenné vált, hogy Willnek elnehezült a szíve. Képtelen volt rájönni, mi okozza időnként a lánynál ezt a rideg elutasítást.

Amikor aznap visszatértek a kastélyba, Jürgen sürgönye várt rájuk: „Kisfiunk született. Erős és egészséges. Herta is nagyon jól van. Örvendjetek velünk, boldog szülőkkel! Herta és Jürgen ”

Az öreg grófnő könnyes szemmel nyújtotta át Willnek a táviratot. O pedig felszabadultan sóhajtott fel, miután elolvasta.

- Istennek hála! Végre Jürgen is megnyugszik - mondta.

Azonnal feladtak egy választáviratot ezer jókívánsággal és gratulációval. Bussa is aláírta. És amikor a reggelinél ültek Willel együtt, odatelefonáltak. Jürgen vette fel a kagylót, és lelkesen beszámolt a grófnőnek a kisbaba születéséről. Araikor meghallotta, hogy az öccse is ott van, okvetlenül beszélni akart vele.

- Will, érdemes a fiunkat megnézni! És Herta hihetetlenül bátran viselkedett. Én kevésbé, borzasztóan meg voltam rémülve. Hidd el nekem, nehéz apává lenni. Te, Will, hallod-e, neked is meg kell nősülnöd végre, ezt át kell élni, enélkül nem teljes az élet. - És beszélt, beszélt, szinte levegőt sem vett közben, és Will alig jutott szóhoz. De végül csak elmondhatta, hogy gratulál, mire a bátyja belekiabálta a készülékbe:

- Hat hét múlva lesz a keresztelő, készüljetek! És természetesen Bussának is el kell jönnie!

- Nem akarod neki személyesen megmondani? Talán ő is gratulálni szeretne.

- Dehogynem, hívd csak ide!

Will úgy is tett, s odasúgta közben a lánynak:

- Készüljön fel rá, Bussa, hogy a bátyámat most nem fogja teljesen beszámíthatónak találni.

De ők azonnal megtalálták a közös hangot. Amikor pedig Bussa kis idő után letette a kagylót, könnyes volt a szeme.

- Milyen szerencsés kis emberpalánta ez, akinek a szülei ennyire örülnek! - mondta halkan.

Will legszívesebben a karjába zárta volna, hogy megvigasztalja, mert tudta, hogy Jürgen kicsi fiával magát hasonlítja össze. Ugyanezt gondolhatta a nagymama is, mert magához ölelte unokáját, és megcsókolta könnyes szemét. Ezután beszélgettek még egy ideig az örvendetes családi eseményről, majd Will elköszönt.

Délután átküldték Bussának a gazdasági könyveket, aki azonnal nekiült a tanulmányozásuknak. A grófnő aznap délután magára maradt, és kihasználta az alkalmat, hogy megbeszéljen egyet-mást Amandával a ruhatárával kapcsolatban. De Amanda ezúttal csak félszívvel vett részt a ruha-ügyek megtárgyalásában. Amikor megbeszélésükben szünet állt be, ő maga kezdeményezett más témát:

- Már régóta kétségeim vannak, hogy közölhetek-e Wendland úrral kapcsolatban valamit a fenséges asszonnyal - mondta jelentőségteljesen.

A grófnő éles pillantást vetett a komornára, aztán elfordult. Tudta jól, hogy nem szenvedheti a szomszédjukat.

- Nos, Amanda, mit vétett már megint az a szegény Wendland úr? - kérdezte könnyedén. - Tudom, hogy szálka a szemében.

- Kegyes engedelmével, fenséges asszony, erre minden okom megvan. Ha látja az ember, micsoda kegyben áll ez a Wendland úr itt minálunk, a hercegasszony őfensége és Bussa hercegkisasszony milyen szívélyesen fogadják Nordeck kastélyában, persze hogy felháborodik a magamfajta, ha azt tapasztalja, hogy ez a… ez az ember méltatlan minderre!

- Valóban? Hát mit követett el?

- Kegyes engedelmével, fenség, barátnőt tart.

A grófnő lassan Amanda felé fordította a fejét.

- Ennyi az egész? Barátnője van? És ezen háborodott fel ennyire? Mi kivetnivalót talál egyszeriben abban, hogy egyes fiatalemberek, amíg meg nem házasodnak, barátnőt tartanak? Mintha régebben talán nem így lett volna! Wendland úr ezzel egyáltalán nem lóg ki a sorból. Korábban maga sem háborodott fel az ilyesmin.

- De akkor az udvari nemes ifjakról volt szó - válaszolta Amanda meglepődve.

- Igen, ez igaz. Tehát úgy véli, hogy ez csakis a nemesuraknak jár?

- Kegyes engedelmével, fenséges asszonyom, régen a nemesurak az ilyesmit titokban tartották. A sötétség leple alatt keresték fel a kedvesüket. De Wendland úr képes fényes nappal a barátnője háza előtt váratni a kocsiját! A saját szememmel láttam!

A grófnő szája sarkában mosoly bujkált, amikor megkérdezte:

- Csinos legalább?

- Azt mondják. Lore Steinnek hívják, és állítólag színésznő. Wendland úr hozatta ide Berlinből. De kérem fenségedet, ne mondja el Wendland úrnak, mit közöltem fenségeddel, hiszen csakis fenséged érdekében tettem.

- De kedves Amanda, engem az ilyen dolgok nem érdekelnek, semmi közöm hozzájuk. Ha tehát azt akarja, hogy ne mondjam vissza Wendland úrnak, akkor kérem, egyszer s mindenkorra hagyjon ki engem az ilyen pletykálkodásból. És most vigye vissza a divatlapokat, és adja fel a megrendeléseket!

Így a grófnő meglehetősen kegyvesztetten bocsátotta el kotnyeles komornáját, de ezután még sokáig üldögélt ott, ezen a dolgon töprengve. Idáig úgy látta, hogy Will egyáltalán nem közömbös Bussa iránt, és azt is észrevette, hogy unokája, ha Will kerül szóba, elpirul vagy elsápad. Mit gondoljon most erről a szerelmi históriáról? Nem volt abban semmi rendkívüli, hogy egy egészséges fiatalember barátnőt tart, de ha Will most továbbra is fenntartja ezt a kapcsolatot, az már elgondolkodtató. A grófnő sokáig morfondírozott magában, és hirtelen mentő ötlete támadt. A telefonhoz lépett, és megkereste a telefonkönyvben Lore Stein nevét.

Gyors elhatározással meghívta a számot. Egy idő után a telefonközpont jelentkezett be, és a kisasszony azt a felvilágosítást adta, hogy Lore Stein múlt héten felmondta a telefon-előfizetését, mert Berlinbe költözött.

A grófnő mély megnyugvással tette le a kagylót, és az arcán csendes mosoly suhant át.

VII.

Teltek-múltak a hetek. Bussa napról napra otthonosabban érezte magát ősei kastélyában. Most is gyakran találkozott Willel, de a kapcsolatuk semmit sem változott. Rendszerint barátságos, rokoni hangnemben beszélgettek, de amint közeledni próbált a férfi, Bussa azonnal bezárkózott.

A nagymama figyelte a fiatalokat, és nagyon is jól látta, hogy mindkettőjük szívében harc dúl. Egy alkalommal megemlítette, hogy Bussa majd férjhez megy, és egy napon elhagyja őt.

- Ettől ne tarts, nagymama - felelte Bussa remegő hangon nem hagylak el, nem megyek férjhez soha, soha!

- De drága kislányom, hiszen ez butaság. Egyszer majd megszeretsz valakit, és ha megkéri a kezed, igent mondasz neki.

- Nem, nagymama, talán éppen akkor nem tudnék feleségül menni hozzá, ha megszeretném. A szüleim is szerették egymást, aztán valósággal ellenségekké váltak. Ha rám is ez várna, nem bírnám elviselni. Az olyan házasság, mint amilyen a szüleimé volt, maga a pokol, hidd el! Félek a házasságtól, igen, félek attól, hogy bilincsbe verjem a szívem.

Heves szenvedéllyel bukott ki belőle a vallomás. Az idős asszony kutatva nézett unokája szemébe. Ez a heves elutasítás arra vallott, hogy Bussa a tulajdon érzéseivel harcol. Magához ölelte a leányt, szeretettel nézett a szemébe, és megsimogatta a kezét.

- Nekem az lenne a legjobb, ha soha nem kellene megválnom tőled. De nem kívánhatom ezt önző módon. Egy napon el kell hagynom téged, hisz hamarosan hetvenéves leszek, és ezzel matuzsálemi korba értem. Soha nem tudhatom, mikor jön el a vég…

Bussa hevesen átölelte, mintha megoltalmazhatná a nagyanyját.

- Nem hagyhatsz magamra, nagymama, te jelentesz nekem mindent, hiszen senkim sincs a földkerekségen rajtad kívül!

- Éppen ezért nem szabad mindent egy kártyára feltenned.

Bussa nem akart ellentmondani, úgysem lenne semmi értelme, gondolta, csak felizgatná vele a nagyanyját. Nem mondhatta meg neki, hogy a szíve egy férfi felé fordult, aki mást szeret. Gyorsan elköszönt a nagyanyjától, mert az egyik erdésszel akart találkozni. Felnyergeltette Aranyherceget, és elnyargalt.

Bussa az idők során már egész elfogadható kapcsolatot alakított ki a birtokon dolgozó alkalmazottakkal. Minden haladt tovább a rendes kerékvágásban.

Aznap azt akarta megnézni, mely fákat kell kivágni, hogy helyükre fiatal csemetéket ültessenek. Will ebben a vonatkozásban is nagyon jó és használható tanácsokkal látta el, így az erdész előtt szakértő színben tűnhetett fel. Ez jótékonyan elterelte figyelmét a bánatáról.

Amikor hazafelé tartott, megállt egy magaslaton, ahonnan ellátott Hasselrodéba. Égő szemmel nézett a távolba. Észre sem vette, hogy egy lovas közeledik az erdőből. Will volt az. Amikor meglátta Bussát, megállította a lovát, és egy darabig észrevétlenül figyelte a leányt. Különös meghatottságot érzett: Bussa az ő házát nézte elmerengve! Némán álltak egymás mögött, amíg Bussa vissza nem fordította a lovát, és hirtelen szemközt nem találta magát a férfival. Will úgy tett, mintha abban a pillanatban ért volna oda. Egészen elfogulatlanul köszöntötte szép kuzinját.

- Jó reggelt, Bussa! Igazán szerencse, hogy itt találom, azt hittem, már régen hazaért.

Bussa összeszedte magát, és hűvösen így felelt:

- Éppen az imént köszöntem el az erdésztől, és itt egy pillanatra pihenőt tartottam, hogy élvezzem ezt a szép panorámát. Igazán festői látvány az alant kanyargó folyóval… de most aztán sietnem kell haza, mert elkésem az ebédről!

- Megengedi, hogy egy darabon elkísérjem?

- Hogy odahaza késse le az ebédjét?

- Az én magányos agglegény-ebédemet akármikor elfogyaszthatom.

És tovább ügetett a leány mellett.

- Hogy viselkedik Aranyherceg? Még mindig derék lovacska? - kérdezte, csak hogy valami beszédtémát keressen.

Bussa megcirógatta hátaslovát.

- Egyre derekabb lesz, nagyon jól összebarátkoztunk.

- Irigyeljem Arany herceget?

- Miért? Hiszen mi is jó barátok vagyunk - felelte, nyugalmat erőltetve magára.

Will fájdalmas tekintetet vetett Bussára.

- Néha kételkedem ebben. Igen, kénytelen vagyok, mert olyan hűvös elutasítással kezel - mondta és észrevette, hogy a lány elpirul.

- Nem tudatosan teszem - hangzott a kitérő válasz.

Will komoly, bánatos szemmel nézett a lányra.

- És mégis: éppen az imént is nagyon hűvös és elutasító volt. Nem mindig ilyen, van, amikor nagyon barátságos, de amint megörülnék ennek, a hangjában máris ott van megint az a rideg kifejezés, amely… tudja meg, fáj…!

Bussa a férfira emelte a tekintetét.

- Egyáltalán nem akarok magának fájdalmat okozni. Én úgy érzem, hogy nagyon kellemes, rokoni a kapcsolatunk.

Eközben a hangja kicsit megremegett, tekintete elbizonytalanodott és félénkké vált. A férfi észrevette Bussa nyugtalanságát, és nem akarta kínozni. Időt akart hagyni neki, hogy tisztázhassa magában az érzéseit.

- Be kell érnem ennyivel, Bussa.

- Mi újság közös utazásunkkal a keresztelőre? - kérdezte a lány gyorsan, hogy másra terelje a szót.

- Holnapután kocsival eljövök kegyedért és a grófnőért, és együtt megyünk ki a pályaudvarra. Libussa néni nem akar autóval utazni, túl megerőltető lenne neki az út.

- Én is kényelmesebbnek tartom a gyorsvonatot.

- Megtették már a szükséges úti előkészületeket?

- Mindennel megvagyunk. De van egy kis lámpalázam. Egyfelől az nyugtalanít, tetszem-e majd Hertának és Jürgennek, azután meg a keresztelő lesz az első alkalom, hogy a német társaságba bevezetnek. Remélem, nem fogok ügyetlenül viselkedni.

- Nagyon jól tudja, hogy attól nem kell félnie. Egyetlen hölgyet sem ismerek, aki mindig, minden helyzetben olyan kifogástalanul viselkedne, mint kegyed. Ragyogóan szerepel majd, és Herta és Jürgen természetesen el lesznek ragadtatva.

- Örülnék, ha rokonszenvesnek találnának. Máris megszerettem ezt a két embert, mielőtt még személyesen megismertem volna őket. A bátyja igazán meghatóan gondoskodó férj.

Mókás oldalpillantással, amelyben ugyanakkor volt valami rejtett sóvárgás, azt felelte Will:

- Egy szép napon magam is ilyen jó férj leszek.

Bussa kissé elsápadt, és a férfi figyelmét nem kerülte el, hogy fájdalmasan megvonaglott az arca. Nem talált rá magyarázatot, de feltűnt neki, hogy Bussa gyorsan másra tereli a szót.

- Nagymama nagyon örül a viszontlátásnak Hertával. Azt mondta, hogy két-három hetet töltünk majd náluk.

- Ha egyáltalán elengedik kegyedéket ennyi idő után. Nagy és vidám társaságot találnak majd ott, és meglátja, Bussa, nagyon csapják majd a szelet kegyednek.

A lány könnyedén felnevetett.

- És ezt muszáj tűrni?

- Bizony el kell majd viselnie.

- És ön meddig marad ott?

Will érezte a feszültséget a lány hangjában, és a szíve nyugtalanul vert.

- Ha nincs ellene kifogásuk, addig maradnék, ameddig kegyedék.

Bussa semmi másra nem tudott gondolni, mint hogy akkor a férfi ilyen sokáig nem látja majd a barátnőjét. Vajon nagyon fájdalmasan érinti ez?

- Az aratás kellős közepén ilyen hosszú időre el tud szakadni hazulról?

- Minden szükséges előkészületet megtettem már, és nem mindennap keresztelik az ember unokaöccsét. Különben is olyan csendesen és visszavonultan élünk itt, hogy az ember szívesen kikapcsolódik néha.

- Ugyan, túloz - vetette ellen mosolyogva Bussa. - Hiszen itt van a közelünkben a város, és oda biztosan gyakran eljár.

Will megrázta a fejét.

- Utoljára nem sokkal az ön az érkezése után voltam a városban, talán néhány nappal később. Azóta nem jártam benn, mert valóban sem időm, sem kedvem nem volt hozzá.

Mivel ezeknél a szavaknál egyenesen a lány szemébe nézett, észrevette, hogy egészen elsápadt. Szó, ami szó, Bussát nagyon felizgatta az, amit hallott. Hihet-e a férfinak? Olyan régen nem találkozott volna a barátnőjével? Will nem értette, miért sápadt el a lány, és aztán miért pirult el, amikor látszólag közömbösen megkérdezte:

- Időnként biztosan vannak vendégei Hasselrodéban?

Bussa azért pirult bele a kérdésébe, mert ezzel akarta kifürkészni, meglátogatja-e alkalomadtán a barátnője Willt a házában. Ám a férfi válasza e tekintetben is megnyugtató volt.

- Az üzletembereken, akikkel tárgyalnom kell, és kegyedéken kívül soha senki sem jár hozzám, őszintén megvallva nem is hiányzik, mert minden szabadidőm a kegyedé és Libussa nénié.

Bussa szíve hevesen kalimpált. Igazán elhiheti, hogy ilyen régen nem látta Will a barátnőjét? Olyan nyílt, őszinte képpel állította. De megint leszidta magát az ostobaságáért: biztosan nem kötné az orrára, ha meglátogatná a kedvesét. Szégyellte maga előtt is ezt a gondolatot, és hűvös modorát öltve magára, megjegyezte:

- Akkor nyilván fejest ugrik majd a társasági élet örömeibe, amivel Herta és Jürgen várja.

Willnek azonnal feltűnt, hogy a lány ismét elutasító lett. Rosszkedvűen megvonta a vállát.

- Talán el sem hiszi, ha azt mondom, hogy sokkal jobban örülnék annak, ha kegyedéken és a bátyámékon kívül senkivel sem kellene ott együtt lennem. Az úgynevezett társasági élet a számomra közömbös emberekkel mindig hidegen hagyott.

Bussa érezte, hogy ridegségével megint túllőtt a célon. Jóvá akarta tenni, és látható élénkséggel megjegyezte:

- El ne felejtse az unokaöccsét, Will bátyám, hiszen most ő a főszereplő!

Will megbékélve elnevette magát.

- Igaza van, róla nem feledkezhetem meg, különben még kiesem a bátyám és a sógornőm kegyeiből. Azáltal, hogy felkértek kettőnket keresztszülőknek, erkölcsi kötelességünk is, hogy e kis emberpalánta testi-lelki javával törődjünk.

- Nagyon büszke vagyok, hogy megtiszteltek a keresztanyasággal.

- Hiszen mi állunk hozzájuk úgyszólván a legközelebb. Libussa néninek meglett volna rá a jussa, de szerinte ő már túl öreg ahhoz, hogy vállalkozzon a keresztanyaságra.

- És helyette esett rám a választás. Van valami tennivalója az embernek ilyenkor?

- Kegyednek kell majd a kisembert a keresztvíz alá tartani, egyéb tennivalója nincs, leszámítva a keresztelői ajándékot. Azt pedig már Berlinből tudtommal meg is hozatta.

Bussa nevetve rábólintott.

- Ezt a kötelességünket már mindketten teljesítettük, most már csak ünnepélyesen át kell adnunk az ajándékainkat.

- Így igaz.

Békés egyetértésben beszélgettek tovább mindenféléről, aztán Will, Libussa néninek legalázatosabb tiszteletét küldve, elköszönt.

VIII.

Két nap múlva Will kocsiján bementek a városi vasútállomásra, ahonnan gyorsvonat vitte őket Kölnbe. Úgy állapodtak meg, hogy Kölnből gőzhajón utaznak tovább, hogy Bussa megismerje a vidéket.

Felfelé hajóztak a Rajnán, Koblenzet érintve, majd sok szép vár alatt haladtak el, amelyek a folyó kanyarulataiból bukkantak fel. Ezeket különös elragadtatással fogadta Bussa, mindegyiknek tudni akarta a nevét, és Willnek el kellett mesélnie, milyen monda fűződik hozzájuk. A Lorelei-szikla némi csalódást okozott a lánynak, mert a mesebeli szirénnek nyomát sem látta.

- A Loreleit csak a kiválasztottak láthatják - ugratta vidáman Will. - Én bezzeg látom! Látom az aranyhaját is, csodaszép, ahogy fémesen csillog a napfényben.

Bussa persze nagyon is jól tudta, hogy a férfi eközben őt nézi. Már megint fülig pirult, s hogy elterelje a figyelmét, visszakérdezett:

- Tehát bátyám a kiválasztottak közül való?

Will mélyen a szemébe nézett.

- Igen, tényleg az vagyok. Vasárnapi harangzúgás közben jöttem a világra, és ezért nagy boldogságot és szerencsét jövendöltek nekem. És ha úgy érzem, hogy az a nagy boldogság csak nem akar beteljesülni, akkor erre a jövendölésre gondolok.

Bussa attól tartott, hogy elárulja a zavarát, ezért gyorsan a nagyanyjához fordult, aki egy nyugágyon pihent mellettük.

A Lorelei után nem sokkal elérték úti céljukat, és a hajó kikötött. A parton, egy elegáns autó mellett sudár fiatalembert pillantott meg Bussa.

- Ez biztosan Jürgen. Annyira hasonlítanak egymásra! - kiáltott fel.

És Jürgen máris óriás léptekkel sietett feléjük, keményen kezet rázott az öccsével, kezet csókolt a nagymamának, aztán az ifjú hölgyet vette szemügyre.

- Ő tehát Bussa! Örülök, hogy végre megismerhetem. Herta mindenáron ki akart jönni velem önök elé, de nem engedtem. Nagyon könnyelmű, és ezzel sok izgalmat okoz nekem. Hát te, Will? Nem vagy valami jó színben. Mi van veled? Meg kell házasodnod, fiam, a magunkfajtának ez az egyetlen megoldás. Várj csak, majd elmagyarázza ezt neked Herta!

Will nevetett, és szeretettel nézett a bátyjára.

- Neked a házasság, úgy látszik, az örök ifjúság forrása lett. Pompás színben vagy! És mit csinál a trónörökös?

- Virul, napról napra nagyobb lesz. Most pedig gyertek!

Jürgen vígan a kocsijához kísérte a vendégeket. Útközben élénk terefere folyt. A büszke atya valóságos hőskölteményt zengett kisfiáról, és eldicsekedett vele, mennyit nőtt és erősödött már.

Közben Bussát szívből jövő bókokkal halmozta el. Megcsodálta a szemét, a haját, és látszott, hogy egészen el van ragadtatva tőle. De mindjárt azt is hozzátette:

- Te vagy a legszebb nő, akit ismerek, Herta után persze, és elcsavarod majd az összes férfi fejét.

Bussának nevetnie kellett, és pajkosan megígérte, hogy minden tőle telhetőt el is fog követni. A nagymama a kis jövevény nevét akarta tudni, mert ezt még nem árulták el. Jürgen nevetve nézett rá.

- Will-Ludwignak akarjuk keresztelni az öcsém és Bussa édesapja után.

Jürgen birtokai a Rajnáig terjedtek. Eleinte szőlőhegyek, aztán erdőségek, végül legelők és szántóföldek között vezetett az útjuk. Szépséges darabja volt a földnek, ahol Jürgen és Herta megtelepedett. Egy félórába sem telt, és a kúria már ott magaslott egy dombtetőn előttük. A szélben zászló lobogott az érkezők üdvözlésére. A széles teraszon már számos vendég gyűlt össze. Egy magas, karcsú nő vált ki közülük, és sietett le a lépcsőn. Herta Wendland volt az, szépséges, viruló asszony világosszőke hajjal, aranybarna szemmel, amely úgy csillogott, mintha szikrák táncolnának benne. Szívélyesen köszöntötte vendégeit, megölelte az idős hölgyet és Bussát, majd sógora nyakába borult. Bussa csodálattal nézte a szép fiatalasszonyt, és a házba menet így szólt Willhez:

- Most értettem meg, miért nem ült a Lorelei a szikláján. Hiszen itt várt ránk!

Will mosolyogva bólintott.

- Ezt el kell mondanom neki. Ugye, megengedi?

- Ha gondolja, Will bátyám, hogy nem haragszik meg érte.

- Örülni fog neki, a bátyám pedig rettentő büszke lesz!

Bemutatták a vendégeknek az újonnan érkezetteket. A házigazdákkal körülbelül egykorú hölgyek és urak voltak jelen egy idősebb házaspárt és néhány fiatal leányt leszámítva.

Az új vendégek először visszavonultak a szobáikba, hogy átöltözzenek.

Amikor Bussa a nagymamájával lejött, Will már a bátyjánál volt, aki büszkén mutatta meg neki a kisfiát. A kis emberpalántát természetesen azonnal elővezették Bussának és Libussa néninek. Herta tartotta a gyereket, és boldogságtól sugárzó arccal nézett rá. De Jürgen azonnal visszavette tőle, és a háttérben álló pesztonka kezébe tette.

- Túl nehéz neked Herta, kímélned kell még magad.

- Segíts, Will, a bátyád még a végén agyonkímél! Mozdulni sem enged, a legszívesebben beültetne a vitrinbe. Pedig hála Istennek, teljesen friss és erős vagyok.

Jürgen gyengéd szeretettel ölelte át a feleségét.

- A magadfajta kincsre nagyon kell vigyázni, édesem - mondta gyengéden.

Bussa felnézett a boldogságtól sugárzó párra, és a szemét elfutotta a könny. Mennyire szeretik egymást, és milyen irigylésre méltóan boldogok!

Will azonnal észrevette Bussa szemében a könnyet, és arra gondolt, de szívesen tenné ugyanilyen boldoggá Bussát, mint Hertát a bátyja! Olyan szívesen megmondta volna ezt neki, de nem merte.

Egyelőre senki sem pihent le, nagy volt a sürgés-forgás. Vagy két tucat vendég volt jelen, és a házigazdák gondoskodtak a szórakoztatásukról.

Will és Bussa nemigen tudott zavartalanul beszélgetni. A lány körül máris legyeskedni kezdett néhány fiatalember, és Will is megismerhette a féltékenység gyötrelmeit.

Herta szemmel tartotta Bussát és a sógorát, és okos tekintetét nem kerülte el egyetlen megrebbenő pillantás, hirtelen elsápadás vagy pirulás sem. Egyre vidámabb lett, és egyszer-másszor összenézett a férjével.

Amikor vacsora után a társaság még kisétált a parkba, Herta Jürgen mellé surrant, és odasúgta neki:

- Figyeld meg, Will és Bussa még egymásra talál!

- Ne igyál előre a medve bőrére, drágám! Én úgy látom, hogy Bussa az összes többi férfihoz barátságosabb, mint Willhez.

- Éppen azért! - bólintott Herta, azzal már tovább is állt, ezúttal Bussához csatlakozott.

Jürgen fejcsóválva nézett a felesége után. Nem nagyon hitt a jóslatában.

A keresztelőre másnap került sor. A ház legnagyobb termét az alkalomhoz illő ünnepi díszbe öltöztették. A csöppség bámészkodva forgatta a fejét. Legélénkebben azzal a bájos fiatal hölggyel foglalkozott, aki a karjában tartotta. Bussa meghatóan szép látvány volt, ahogy lehajtott fejjel a pólyás fölé hajolt. Will le nem vette róla a szemét. És amikor a lelkész prédikációját tartotta, a kisemberke a maga módján versenyt csacsogott vele. Talán keresztanyjának akarta elmesélni, hogy mindennel, ami itt most történik, nagyon elégedett. Bussa egészen ellágyult, és elképzelte, milyen érzés lehet, ha az ember egy ilyen édes csöppséget a sajátjának tudhat.

Egészen belemerült az ábrándozásba, s hirtelen felocsúdott, amikor a keresztelő után átvették tőle a babát. Tekintete találkozott Willével, és halálosan megrettent, a férfi szeme olyan forrón, olyan esdeklőn kapcsolódott az övébe. S mint aki a saját érzései elől is menekül, igyekezett minél távolabb húzódni tőle.

A keresztelő ünnepségre a környékről még egy sereg vendég érkezett, akiket nem kellett a házban elszállásolni. Körülülték a hosszú ünnepi asztalt, ahol egyik pohárköszöntő követte a másikat, temérdek jót kívánva az új kis emberpalántának.

Az ünnepi lakoma után táncoltak is. A házigazda nyitotta meg a bált asszonyával. És Will már ott is állt Bussa előtt, hogy felkérje az első táncra. A lány szíve megremegett, és legszívesebben világgá szaladt volna. De nem feledkezett meg magáról, tudta, mi illik.

A férfi karján suhant kecsesen, könnyedén, és Will érezte karcsú testének remegését. Szívét sohasem tapasztalt boldogság járta át. A legszívesebben többé el sem engedte volna a lányt. Aranybarna hajának egy fürtöcskéje az arcához libbent, s Will lopva megcsókolta. Bussa nem vette észre, mint ahogy semmit sem abból, ami körülötte történt, csak azt érezte, hogy Will a karjában tartja. Szívét öröm és fájdalom öntötte el, és inkább meghalt volna, csak ne kelljen az erős, ölelő karokból kibontakozni többé.

Amikor a zene elhallgatott, egy pillanatig mozdulatlanul álltak, Will nem engedte még ki szoros öleléséből a lányt. Egymásra néztek, mint akik álomból ébrednek, és Will egy pillanatra olyan önfeledt kifejezést fedezett fel Bussa szemében, hogy majdnem felujjongott örömében. De a grófkisasszony már megint büszkén és hűvösen kihúzta magát, és megtört a varázs.

Will némán meghajtotta magát, és a helyére vezette táncosnőjét. Később nem tudta már felkérni, mert a fiatal urak kézről kézre adták. Nem hagytak időt Bussának arra, hogy tisztázza magában, ami a lelkében háborgott. Forró vágy fogta el, hogy ismét Will erős karjának biztonságát érezze, újra az ő szíve dobbanjon párban az övével.

Vágya találkozott Willével, és az végre meglehetősen erőszakosan keresztültörtetett Bussa hódolóinak gyűrűjén, és ismét táncba vitte. Lélekben eközben megvallotta neki a szerelmét.

Erezte vajon Bussa? Erezte, hogy a férfi minden szívdobbanása az övé? Ezért feledkezett bele ezúttal Will karjában minden ellenállás nélkül a testét-lelkét átható boldogságba - egy gyönyörű álomba, hogy minden másképpen lehet, hogy a férfi igazán szereti őt, és az a másik nő nem is tartozik az életébe? Micsoda boldogság lenne, ha hihetne benne, ha a szerelméről meg lehetne győződve!

És amikor a táncnak vége lett, megint riadtan eszmélt fel. Will egy dologról immár szilárdan meg volt győződve: Bussa e két tánc alatt lélekben eggyé vált vele, és bármi késztette is arra, hogy utána azonnal hűvös és megközelíthetetlen legyen, az nem szívből jött. Egyetlen szót sem váltottak tánc közben, a lelkük mégis bensőségesen összekapcsolódott. Nem táncolhattak többet egymással, mégis érezte a férfi, hogy Bussa egész idő alatt rá gondolt, ahogyan ő is a lányra.

Ha senki más nem is vette észre, mi játszódott le kettejük között, egy meleg, barna szempár belelátott a szívükbe. Herta szilárdan meg volt győződve róla, hogy ez a két ember szereti egymást, csak valami közéjük állt, amiről ő nem tudhatott.

A legtöbb vendég már a keresztelő másnapján elutazott. És Will fájdalmasan érezte, hogy Bussa ismét kétszeres ridegséggel zárkózik el tőle.

Ebéd után Jürgen kivitte Bussát a szőlőültetvényekre, a nagymama elvonult megszokott sziesztájára, így Will Hertával üldögélt a kis szalonban. Senki nem zavarta őket, mert az a néhány vendég, aki még ott maradt, visszavonult az éjszaka fáradalmait kipihenni.

Herta nem köntörfalazott, egyenesen rákérdezett arra, ami oly erősen foglalkoztatta:

- Mondd, mikor akarsz végre megházasodni? Ezt a remek alkalmat is elszalasztanád?

- Mire gondolsz, Herta?

- Tudod jól, mire gondolok. Bussa nem mindennapi ember. Szép, kedves és jó. El ne szalaszd ezt a lányt, Will, mert nem találsz olyat, aki jobban illene hozzád.

Sógora égő szemmel nézett rá.

- Én… én félek, hogy nem szeret.

- Én meg azt hiszem, annyira szeret, hogy fél megadni magát.

A férfi megremegett az izgalomtól.

- Gondolod?

- Igen. Szeret téged, de valami okból fél ettől a szerelemtől.

- Nem akar férjhez menni, mert retteg a házasságtól.

- Tudom, ezt már a nagyanyja is mondta. De ez ostobaság. Ha egy nő szerelmes, elmúlik a házasságtól való félelme. Másféle gátlásai lehetnek.

- Őszintén szólva, Herta, magam is ettől tartok. Nem szeretnék előled semmit sem eltitkolni, olyan okos, éles szemed van. Szeretem Bussát, az első naptól fogva, hogy megláttam. És őszintén igyekszem elnyerni a kegyeit. Néha egészen közel érzem magamhoz, de aztán ridegen, büszkén visszautasít, mint aki a saját érzései ellen is küzd.

- Mégis szeret téged, más férfit meg sem lát, és amikor nem veszed észre, követ a tekintetével. A szerelmes nők viselkednek így…

- Bárcsak igazad lenne! Annyira bánt, hogy nem tudok közelebb kerülni hozzá, olyan boldoggá tenne, ha a feleségem lenne. Sokat vagyunk kettesben, együtt lovagolunk ki, számos alkalommal találkozunk. De éppen akkor a legzárkózottabb, ha kettesben maradunk. Ilyenkor érzem a nyugtalanságát, hol elpirul, hol elsápad, ahányszor csak ránézek… És mégis kitér előlem.

- Talán túl könnyen inadba száll a bátorságod. Miért nem kérdezed meg egyszerűen, akar-e a feleséged lenni? Akkor kénytelen színt vallani.

Will megcsókolta sógornője kezét.

- Megpróbálom, Herta! És köszönöm a megértésedet.

A többi vendég már elutazott, Jürgennek újra a gazdasággal kellett foglalkoznia, míg a grófnő és Herta minden szabad percét a kis Will-Ludwig bölcsője mellett töltötte, így történt, hogy Will és Bussa többnyire kettesben maradt. A férfi szívből örült minden ilyen alkalomnak, nem így Bussa, aki attól félt, hogy a férfi előbb-utóbb nyilatkozni fog. Will mind nyugtalanabb lett. És egy szép napon, amikor éppen az erdőben sétáltak kettesben, hirtelen megállt a lány előtt, és vágyakozó tekintettel nézett rá.

- Bussa, meddig akar még kínozni? Hiszen tudnia kell, hogy arra vágyom, hogy a feleségem legyen. Már rég megmondtam volna, de ha egyik nap remélnem engedi, hogy elnyerhetem a kezét, akkor másnap olyan visszautasító, hogy minden reményem elszáll. Ez így nem mehet tovább. Tiszta vizet kell öntenünk a pohárba. Meg kell mondania, remélhetek-e vagy sem. Szívesen adok még időt kegyednek… Illetve ez nem igaz: nem szívesen, de megteszem, ha azt mondja, nem tud még határozni, férjhez menjen-e. De azt legalább meg kell mondania, remélhetem-e, hogy egy napon az enyém lesz. Kérem, mondja meg, mit várhatok.

Bussa sápadt volt, karja erőtlenül csüngött az oldalán.

- Miért nem kímélt meg ettől mindkettőnket, Will? - kérdezte fakó hangon.

A férfi kiegyenesedett, és végigsimított a homlokán.

- Mást szeret?

Bussa nyíltan, őszintén nézett a szemébe.

- Nem, Will, nem szeretek mást, soha nem is szerettem. Jaj, Will, annyira örültem, hogy magában jó barátra leltem, nem maradhat-e köztünk minden úgy, ahogy eddig volt?

Olyan könyörögve nézett a férfira, hogy annak minden önuralmára szüksége volt, hogy ne kapja a karjába. Mit tegyen? Megfogta a lány kezét, és lassan, áhítatosan megcsókolta.

- Bussa, éppen ez az, amit nem tudok tovább elviselni! Itt, a bátyáméknál vált világossá előttem, mennyire vágyom már rá, hogy úrnőt vezessek az otthonomba. Nem is sejti, mit szenvedek magányomban, amikor vágyaim asszonyát, magát, Bussa, oly közel tudom magamhoz! Nem élhetek minden reménység nélkül a közelében. Ha visszautasít, akkor a jövőben el kell kerülnöm.

Látta, hogy Bussa remeg, és még jobban elsápad. Lehajtotta a fejét, mint akit súlyos teher nyomaszt. Hirtelen kezébe temette az arcát, és sírva fakadt… és sírt, sírt, feltartóztathatatlanul és kétségbeesetten.

Will forró, vágyakozó szemmel nézte. Most még rejtélyesebbnek tűnt számára, mint valaha. Miért sírt? Mert kerülni akarja mostantól? Hát nem arra kérte éppen, hogy maradjon vele örökre? Lehet, hogy ez mégiscsak a lányos félelem a házasságtól és nem más?

Gyengéden levette Bussa kezét kisírt szeméről.

- Hát olyan sokat jelent az én barátságom kegyednek?

A lány bólintott, és könnyes szemmel nézett fel rá. Will még sohasem látta ilyen szépnek.

- Akkor most, miután ilyen kegyetlenül kikosarazott, mondja meg, mit kíván, mit tegyek?

Bussa lenyelte a könnyeit, és lágy, könyörgő hangon mondta:

- Legyen jó barátom, és minden maradjon köztünk a régiben!

Ez a gyermeki alázat meghatotta a férfit, éppen azért, mert mindig olyan büszkének, megközelíthetetlennek ismerte a lányt. De egy kicsit mégis mosolyognia kellett a kívánságán.

- Hány éves maga, Bussa?

- Huszonkettő - felelte szipogva, mint egy kisgyerek.

Will megcsókolta a kezét.

- És még mindig ilyen nagy gyerek! Szelíd barátjává akar tenni anélkül, hogy a legcsekélyebb reménnyel biztatna. Hogy képzeli ezt? Tudja egyáltalán, mit kér tőlem?

- Pedig milyen szép lenne, Will - tette Bussa a kezét kérlelőn a férfi karjára -, nem kellene elveszítenem, és nem kellene mindig ilyen elutasítóan viselkednem magával. Hiszen csak azért voltam ilyen, mert féltem ettől a pillanattól, féltem, hogy megkéri a kezemet.

A férfi hosszan, kitartóan fürkészte a vonásait.

- Nézzen a szemembe, Bussa! - kérte esdeklőn.

A lány engedelmeskedett, és abban a pillanatban pipacspirosra gyűlt az arca. És ekkor Willt mégis elöntötte a boldogság mámora. Mondhat ez a lány, amit akar buta félelmében, szereti, csak valami okból nem akarja beismerni. És lágyan így szólt hozzá:

- Rendben van, jó barátok maradunk. Kérem, most már nyugodjon meg! És soha többé ne viselkedjen ilyen gőgösen és visszautasítóan, hiszen most már ne táplálok hiú reményeket, ha barátságos hozzám. Most pedig sétálunk egyet - karolt bele a lányba -, amíg a szeme nem árulkodik már kiontott könnyeiről.

Este Will beszámolt a sógornőjének arról, hogyan zajlott le a leánykérés. Herta nevetve rázta a fejét.

- Meg kellett volna ragadnod a fejét, és szenvedélyesen megcsókolnod, akkor minden ellenállást feladott volna, erről biztosítalak. Valami egészen erős gátlással állunk itt szemben, és én nem adom fel a reményt, hogy egy szép napon a feleséged lesz.

- Én is újra reménykedem, Herta. Annyira boldogtalan volt, amikor meg akartam vonni tőle a barátságomat! Tapasztalatlanságában biztosan elképzelte, hogy mint jó barátja élek majd az évek hosszú során át Hasselrodéban, és hű kutyaként függesztem a szemem Nordeckre. Hogy egy férfinak ez nem elég, azt nem tudja.

- Várj csak, majd én segítek neked! Kipuhatolom, mit szólna hozzá, ha más asszonyt vinnél a házadba.

Will meghányta-vetette magában az ötletet, végül megjegyezte:

- Rendben van, Herta. Tudom, tapintatosan teszed majd próbára, hogy ne vegye észre mögötte a szándékot. De most hagyjál neki néhány napot, hogy megnyugodjon! És aztán mindenről be kell ám számolnod, tudni akarom, mit szólt hozzá, hogyan fogadta.

- Ez magától értetődik, Will. Bízd csak rám, egészen finoman és gyengéden fogom átvilágítani a szívét. Ilyesmire csak egy asszony alkalmas, ti férfiak kétbalkezesek vagytok szívügyekben!

IX.

Két hét is eltelt, mire Herta hozzáfogott terve végrehajtásához. A nagymama visszavonult szokásos ebéd utáni sziesztájára, a fivérek hosszabb üzleti megbeszélést folytatlak, így a két fiatal nő kettesben volt.

- Nincs kedved tovább nálunk maradni, Bussa? - kérdezte kedvesen a háziasszony. - Nagymama jövő héten szeretne hazautazni Nordeckbe. És Willnek is vissza kell térni már a birtokra. De te igazán itt maradhatnál néhány hétig, részt vehetnél a szüretünkön. Az itt mindig nagyon kellemes, vidám esemény. Megint tele lesz a házunk vendéggel.

Bussa számára elviselhetetlen volt a gondolat, hogy ilyen hosszú időre elszakadjon Willtől, és ezért gyorsan rávágta:

- Elfelejted, Herta, hogy Nordeckben kötelességek is varnak rám. Nagyon szívesen itt maradnék, de nagymamával együtt haza kell már mennem.

- Ó, be kár! Örültem volna, ha Will is itt marad a szüleire. Nagy szüksége volna egy kis vidámságra! Egészen besavanyodik nagy magányában, és én merényletre készülök a szabadsága ellen. Meg kell házasodnia. Nagy kár lenne, ha agglegény maradna. Ő is, akárcsak Jürgen, arra termett, hogy egy asszonyt boldoggá tegyen. És szilárdan el határoztam, hogy karácsonyra beköttetem a fejét.

Herta, amíg ezt előadta, élesen figyelte Bussa minden rezdülését, és megelégedve vette tudomásul, hogy kis komaasszonya nagyon sápadt lett. Nem válaszolt Herta szavaira semmit, de olyan szerencsétlen arcot vágott, hogy Herta tudta, amit tudni akart. Látszólag zavartalanul folytatta:

- Neked kellene ebben egy kicsit segítened, Bussa. Hiszen sokat vagytok együtt, egy kicsit megdolgozhatnád. A nagymamát is megkérem majd ugyanerre. Összeesküszünk a szabadsága ellen. Te, nagymama meg én: hárman csak rávesszük, hogy döntsön végre! Nem gondolod?

Bussa fájdalmas tekintettel meredt maga elé, és az izgalomtól egészen berekedt. Meg kellett köszörülnie a torkát, mielőtt megszólalt:

- Nem hiszem, hogy hagyná magát rábeszélni.

- Nem kérdezzük, hogy hagyja-e! Miért ne tegyünk boldoggá egy helyes, kedves nőt azzal, hogy ilyen jó férjet szerzünk neki? Szerintem nem is kell majd Willt nagyon győzködnünk, hiszen régóta érett a házasságra. Már múlt évben mondogatta, hogy szívesen megnősülne, csak nem találta még meg az igazit. Szóval okvetlenül meghívom újra a szüretre, és gondoskodni fogok róla, hogy a legbájosabb lányok között válogathasson. Amiatt nem fáj a fejem, vajon bármelyik is beleszeret-e majd Willbe.

- És gondolod, hogy belemegy ebbe a játékba?

- De gyermekem, nem kell az orrára kötni, milyen merényletet tervezünk ellene! Köztünk szólva, én tulajdonképpen azt gondoltam, hogy te lennél a hozzá való asszony, de nagymama azt mondja, elhatároztad, hogy egyáltalán nem mész férjhez. Komolyan ez a szándékod?

Bussa csak bólintott, beszélni képtelen volt. Herta megfogta a kezét.

- Csak arra gondolhatok, hogy szeretsz valakit, akitől valami akadály választ el, és ezért nem akarsz férjhez menni. Mert a szüleid boldogtalan házassága csak nem ok arra, hogy vénlányságra kárhoztasd magad!

Bussa elfordította a fejét, és elkínzott hangon csak annyit mondott:

- Talán úgy van, ahogy gondolod.

A fiatalasszony együtt érzőn átölelte.

- Szegénykém, most már értek mindent. Nem lehetne azt az akadályt valahogy elhárítani?

- Nem, Herta, ez sajnos nem megy. Kérlek, ne gyötörj tovább! Hidd el, hogy nagyon szerencsétlen vagyok. Az én jellemem nem képes megalkuvásra. De kérlek, maradjon ez köztünk!

Herta kutató pillantást vetett Bussa lehajtott arcára. Hogyan segíthetne rajta? Most még inkább meg volt róla győződve, hogy Will az a férfi, akit Bussa szeret. Mi választja hát el őket egymástól? Csakis Bussa támaszthatta az akadályt, mert Will boldogan nyújtotta volna a kezét.

- Akkor hát, drága szívecském, mivel te nem jöhetsz számításba, segíts nekem egy másik nőt találni Will számára! Majdcsak megszeret valakit, csak alkalmat kell rá adnunk. Hiszen odahaza rajtatok kívül senkivel sem jön össze.

- De ha… ha a szíve nem szabad már? Hátha nála is vannak bizonyos akadályok?

- Majd kiderül. Tehát megígéred, hogy rábeszéled: jöjjön el hozzánk szüretre? És beszéld rá arra is, hogy nősüljön meg.

Bussa hirtelen felugrott, alig bírta a könnyeit visszatartani.

- Rám úgysem hallgat, semmi értelme nem volna. És azt sem ígérhetem, hogy megpróbálom befolyásolni. Nekem ez valahogy nem megy.

Ez olyan elkeseredetten hangzott, hogy Herta nem akarta tovább kínozni. Máris témát váltott, és Bussa lassan megnyugodott.

Will sógornőjétől értesült az egész beszélgetésről. Herta elmesélte, milyen zavarban volt a lány, és hogy nem volt hajlandó megígérni, hogy segít a férfit megházasítani.

- Én mondom, Will, csakis téged szeret. Csak valami őrült rögeszme miatt gyötrődik, valami akadályt érez kettőtök között. Nem adom fel a reményt, hogy vagy maga megpróbálja ezt az akadályt elhárítani, vagy ennek ellenére megtalálja az utat hozzád. Ne veszítsd el a türelmed! Udvarolj neki, mert Bussa nagyon értékes ember. Más az ő helyében megígért volna mindent, legfeljebb nem tartotta volna be. De ő, ha megígér valamit, állja is a szavát.

És Willnek ennyivel be kellett érnie. Következő hétvégén a hölgyekkel együtt hazautazott.

Nordeckben minden folyt tovább a megszokott mederben. Will kísérgette Bussát, ha kilovagolt, és a hangnem baráti, szívélyes volt köztük. Mindketten megpróbáltak úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

De a nagyanya aggódott Bussáért, egyáltalán nem volt vele megelégedve. Gyakran változott a hangulata, és ha faggatta, mi bántja, mindig kitalált valami magyarázatot a viselkedésére.

Will egyik nap éppen akkor érkezett, amikor Bussa a gondnokságon volt, hogy elszámoljon a tisztviselőkkel.

- Be kell velem érnie, Will, jó ideig eltarthat, amíg Bussa megjön - fogadta az öreg grófnő.

- Levelet kaptam Hertától, Libussa néni. Azt kérdezi, elmennénk-e hozzájuk szüretre. Ezt szerettem volna megbeszélni önökkel.

Az idős hölgy kutató pillantást vetett rá.

- Hiszen eldöntött tény volt, hogy egyedül utazik a szüretre, Will.

Most ő nézett ugyanolyan fürkésző tekintettel.

- Biztosan tudja Hertától, hogy ez csak ürügy volt.

A grófnő komolyan bólintott.

- Igen, Herta mindent elmondott nekem. De a mi részvételünkről a szüreten szó sem esett. Hídja azt Herta jól, egyhamar nem szánom megint rá magam a hosszú útra.

- Én sem, mert semmi értelme, hogy ilyen eszközökkel próbáljunk hatni Bussára - felelte Will. - Hertát a jó szándék vezérli, szent meggyőződése, hogy Bussa mégiscsak szeret engem.

- Nekem éppen olyan szent meggyőződésem, Will, de én sem értem az unokámat. Aggódom a gyerekért. Valami súlyos teher nyomja ifjú lelkét.

- Tehát Libussa néni is azt hiszi, hogy nem közömbös irántam?

- Közömbösségről szó sem lehet. Nem ismerném jól az unokámat, ha nem látnám, hogy a szíve régóta a magáé. Nem is sejti szegénykém, milyen sokszor elárulja az érzéseit. Bármiről van szó, nála mindig maga a kezdet és a vég. Ha tudja, hogy átjön hozzánk, egészen megelevenedik, az arca kipirosodik, úgy várja magát, mint a megváltót. De ha távol van, mintha minden erő elszállna belőle. Tegnap Florian a városban járt, és beszámolt róla, hogy látta a kocsiját elsuhanni a miénk mellett.

- Igen, a városban volt dolgom.

- Amikor ezt Florian elmondta, Bussa holtsápadtan, félájultan hanyatlott vissza a székére, majd elszaladt, mint akit üldöznek. Meg tudja ezt nekem magyarázni?

Will elgondolkodva meredt maga elé.

- Bárcsak rá lehetne venni, hogy árulja el, mi bántja! Semmi kétség nem fér hozzá, hogy szenved, de ez még jobban megnehezíti a helyzetemet.

- Bussa mélabús természetű ember, Will öcsém, nem szabad elfelejtenünk, milyen környezetben nőtt fel. De valami más is nyomasztja fiatal lelkét, és meg kell próbálnom kideríteni, mi az. Ez így nem mehet tovább, hiszen látom én jól, Will öcsém, hogy maga is gyötrődik.

A férfi eltöprengett azon, miért rázta meg annyira Bussát, hogy Florian látta őt a városban. Csak nem ígérte meg ugyanakkora, hogy látogatóba jön Nordeckbe, és megfeledkezett róla? Felállt, és megkérte a grófnőt, hogy Bussa elé mehessen a gondnokságra. A nagymama szívesen beleegyezett, és Will távozott.

Már félúton összefutott Bussával, és örült, amikor a lány tekintete felragyogott.

- Máris itt van, Will bátyám!

- Igen, Bussa, egy ideje már Libussa néninél üldögéltem, és most elindultam kegyedért. Már megint dolgozott?

- Csak egy kicsit. Sietek vissza a nagymamához, hogy együtt teázzunk. Velünk tart?

- Örömmel, ha szabad.

- Hiszen ez csak természetes. Tegnap nem mozdult ki otthonról?

Will gondolkodott, elmondja-e, hogy a városban volt dolga. És mert nem tudta, helyes-e, ha erről beszél, végül csak ennyit mondott:

- Üzleti ügyeket intéztem. Ezért jöttem viszont ma korábban át. Levelet kaptam Hertától. Emlékeztet, hogy elvárnak a szüretre, és azt kérdezi, hogy kegyed és Libussa néni is velem tartanak-e.

Bussa csak azt hallotta, hogy elhallgatja a tegnapi városi útját előle. Nyilván nem ez volt az első eset.

Will látta szemében a riadt kifejezést.

- Na és… elutazik? - kérdezte a lány reményvesztett hangon.

- Herta a levelében nagyon biztat. Jó szórakozást és kellemes társaságot ígér. Jól tudom, hogy meg akar házasítani.

Bussa lehajtotta a fejét.

- És elutazik? - kérdezte újra rekedten a visszafojtott izgalomtól.

- Ha maga csak a leghalványabb reménnyel kecsegtetni-, Bussa, hogy egy szép napon mégis meghallgat, nem aláznék el.

A leány esdeklőn nyújtotta ki kezét a férfi felé, és a szemében megint leplezetlenül látszott, hogy mit érez.

- Ne utazzon, Will… kérem! Az ember ne házasodjon szerelem nélkül, és Herta makacsul a fejébe vette, hogy mindenáron megnősíti.

Will elkapta a leány kis kezét, és megcsókolta. Mosoly suhant át az arcán.

- Herta hiába fáradna, Bussa, vagy kegyed lesz a feleségem, vagy senki.

Hiába is igyekezett visszafojtani, a lányból kitört a zokogás. Will a karjába vonta, és nyugtatóan simogatta.

- Mondja meg őszintén és nyíltan, Bussa, miért nem akar a feleségem lenni? Ha tudnám az okát, talán mindkettőnkön segíthetnék.

Bussa már visszanyerte önuralmát, és mosolyt erőltetett az arcára.

- Már minden rendben van. Ha… ha nem utazik el - mondta, és még mielőtt Will felocsúdott volna, elszaladt előle, a kastély irányába.

A férfi lassan megindult utána.

A nagymama teázóasztalánál találkoztak. Látszólag könnyedén csevegtek, mintha mi sem történt volna. Amikor Will egy óra múlva felkerekedett, megkérdezte:

- Elintézhetek a hölgyeknek valamit a városban? Holnap délután megint be kell mennem. De csak holnapután tudnám áthozni a rendelésüket, mert biztosan nagyon későn jövök haza.

Egy ismerősétől kapott üzenetet, hogy üzleti ügyben a városkában tartózkodik, és örülne, ha egy estét együtt tölthetnének. Will szívesen találkozott a rokonszenves úriemberrel.

A grófnő megköszönte, de mint mondta, semmire sincs szüksége. Amikor mindketten Bussához fordultak, a leány sápadtan, elfehéredett ajakkal ült a székén, a szeme lehunyva. A nagymama ijedten hajolt fölé.

- Mi bajod, kislányom? Ijesztően sápadt vagy!

Bussa némán rázta a fejét. Az zakatolt egyre az agyában, hogy Will másnap már megint bemegy a városba.

A férfi aggódva távozott. El nem tudta képzelni, vajon mi változtatta meg Bussát ilyen nagy hirtelen?

Miután a hölgyek magukra maradtak, a grófnő nyugtalanul így szólt:

- Mi van veled már megint, kislányom? Mostanában nagyon nem tetszel nekem. Mégiscsak el kell hívatnom az orvost.

Bussa elszántan igyekezett uralkodni magán, de egyszer csak kibuggyantak a könnyei, és görcsös zokogás rázta. Minden tartását elvesztve borult térdre a nagymama előtt, és arcát az ölébe temette.

- Nem bírom tovább, nagymama, nem bírom! El kell mennem innen, oda, ahol nem látom többé, nem találkozom vele… - buktak ki belőle a szavak.

Az idős hölgy ijedten tette a kezét Bussa lehajtott fejére.

- Kislányom, szegénykém, mi bajod van?

Bussa egész testében remegett.

- Nem mondhatom meg, nem mondhatom! - panaszolta kétségbeesetten.

- De Bussa, az öreg nagyanyádban talán csak megbízhatsz. Mondd el, kislányom, oszd meg velem a bánatodat, engedd, hogy megvigasztaljalak! Régóta látom én, hogy valami bánt, valami miatt gyötrődsz. Öntsd ki a lelked! Jót fog tenni.

Bussa átölelte nagyanyját, és elkínzott arccal nézett fel rá.

- Olyan szívesen elmondanék neked mindent, nagymama, de meg kell ígérned, hogy köztünk marad! Ígérd meg!

- Ígérem, kislányom. Willel kapcsolatos a dolog?

Bussa szégyenkezve temette a fejét ismét a nagyanyja ölébe.

- Jaj, nagymama, hiszen úgy szeretem!

Az idős hölgy megkönnyebbülve lélegzett fel.

- Drága kis bolondom, emiatt ugyan nem kell boldogtalannak lenned. Akkor meg miért kosaraztad ki?

Bussa egyre mélyebben rejtette arcát nagyanyja ölébe.

- Nagymama, ha tudnád, megértenél… Will nem szeret, csak feleségül akar venni. Mert egyszer csak neki is meg kell már házasodni.

- Drága kislányom, ha ő téged nem szeret, akkor egyáltalán nem ismerem ki magam az emberi lelkeken.

De Bussa konokul rázta a fejét.

- Ha tudnád, nagymama! De nem akarom előtted befeketíteni… meg kell ígérned, hogy nem gondolsz róla semmi rosszat, mert az nagyon fájna nekem.

- Rajta hát, öntsd ki a szíved, hogy megértselek. ígérem, semmi sem bírhat arra, hogy Willről rosszat gondoljak, annál sokkal jobban ismerem. Mi nyomja hát a szívedet, áruld el!

Bussa belekapaszkodott az öreg grófnő kezébe, kétségbeesett tekintettel meredt rá, és olyan halkan ejtette ki a szavakat, mintha félne attól, hogy a nagyanyján kívül más is meghallhatja.

- Nagymama… drága nagymama… neki… édes Istenem… neki barátnője van. Az övé a szíve.

A nagyanya ijedten kapta fel a fejét.

- Bussa! Hát erről van szó? Ez a te szomorú titkod? Szegény kislányom, mennyire gyötrődhettél! Hogy tudtad meg?

Bussa megint magába roskadt.

- Amanda mondta, nagymama. Amikor először mentem be vele a városba, és megálltunk a varrónődnél, ott állt a szomszéd ház előtt Will kocsija. És akkor mondta Amanda, hogy a barátnője lakik abban a házban, akit mindig meglátogat. Aznap is éppen nála járt. Most már tudod, miért vagyok olyan kétségbeesett, ha bemegy a városba. Senki nem segíthet rajtam, nem tudom kitépni a szívemből ezt a szerelmet. És ráadásul most még Herta is meg akarja házasítani. Akkor végleg elveszítem őt! Így legalább a jó barátom, beszélgethetek vele, láthatom. És mindig olyan kedves és jó hozzám. Biztosan megbecsülne, ha a felesége lennék, de én nem tudok osztozni azzal a másik nővel, nagymama, erre nem vagyok képes! Övé a szíve, nekem be kellene érnem a nevével. Jaj, nagymama, te biztosan megértesz!

Az öreg hölgy megsimogatta, és mosolyogva mondta:

- Annyira megértelek, hogy legszívesebben lekennék egy pofont Amandának a fecsegéséért. Ez a szerencsétlen teremtés! Mit művelt az ostoba pletykálkodásával!

- De hiszen jó, hogy megmondta, különben hozzámentem volna Willhez, és ha aztán később véletlenül a tudomásomra jutott volna, hogy barátnője van… Jaj, nagymama, akkor éppen olyan boldogtalan lett volna a mi házasságunk, amilyen a szüleimé volt.

Nos, ezt Isten nem akarta, szívecském, ellenkezőleg, én remélem, hogy nagyon boldog lesz a házasságod Willel.

Bussa ijedten nézett rá.

- No de nagymama, csak nem akarsz rábeszélni, hogy mindezek ellenére feleségül menjek hozzá?

Ekkor az öreg hölgy az ölébe ültette Bussát, mint egy gyereket.

Tartózkodom attól, hogy bármire is rábeszéljelek. De köszönöm az égnek, hogy végre legalább előttem megnyitottad a szíved. Mert én segíthetek neked, kislányom, hogy mindennek ellenére higgyél Will szerelmében.

Bussa félénken emelte rá nagy, kérdő szemét.

- Hogy képzeled, nagymama?

- Hátt ide hallgass, Bussa! Amanda rémes pletykafészek hozzám is bejött akkor, és elújságolta, hogy Willnek barátnője van, akit nem restell fényes nappal meglátogatni. Kislányom, akkor még nem tudtam, hogy bele fogsz szeretni, és oda sem hederítettem volna a szóbeledre, mert a nőtlen fiatalembereknél bizony előfordul efféle kapcsolat. Hidd el, az ilyesminek rendszerint semmi köze a szívügyekhez. És hogy Will szívének biztosan nem volt hozzá köze, azt mindjárt bebizonyítom neked. Persze, azért foglalkoztatott az ügy. Talán már arra is gondoltam akkor, hogy belőletek egyszer egy pár lesz. Mindenesetre felhívtam ennek az asszonynak a számát, és megtudtam, hogy Lore Stein lemondta a telefont, mert Berlinbe költözött. Azonnal megvilágosodtak előttem az összefüggések: te már akkor mély benyomást gyakoroltál Willre, és a Hamburgból való hazaérkezésetek után néhány nappal felkereste az addigi barátnőjét, valószínűleg végkielégítést adott neki, és visszaküldte Berlinbe. Valami kis színésznő vagy kórista volt, és lefogadom, hogy a legkisebb szívfájdalmat sem okozta neki a szakítás. Az ilyen viszonyoknak semmi közük a szerelemhez. Hidd el nekem, Bussa! És ha tudtam volna, hogy Amanda ezt neked, tapasztalatlan fiatal leánynak kifecsegte, akkor nem úszta volna meg szárazon. De ezt nyilván ő is sejtette, mert erről bezzeg hallgatott! Tehát légy egészen nyugodt: ha Will holnap bemegy a városba, akkor annak az égvilágon semmi köze sincs egykori kedveséhez.

De szívesen hagyta Bussa, hogy a nagymama meggyőzze! Egyszeriben szertefoszlott minden fájdalma, minden félelme, s oly ragyogóan tűnt fel előtte az élet! Odabújt a nagyanyjához, minden búját, baját kisírta a szívéből, és tűrte, hogy a nagymama cirógassa, vigasztalja.

- Jaj, nagymama, bárcsak előbb lett volna merszem, hogy mindezt meggyónjam neked!

- Az talán jobb lett volna, de most már ne bánd, mert minden igaz szerelemhez hozzátartozik egy kis szenvedés. Csak a szenvedés mélyíti el, és égeti bele a szív közepébe kitörölhetetlenül a szerelmet. Bárcsak Willt is megszabadíthatnám máris szerelmi bánatától, mert megint nagyon nehéz szívvel távozott.

Bussa mélyen felsóhajtott.

- Nem is tudom, megbocsát-e nekem?

- Ki nem bocsátana meg neked, Bussa? Eleget szenvedtél, és ahogy Willt ismerem, megtalálja majd a módját, hogy kedvesen megvigasztaljon, és boldog lesz, hogy ez a kínzó rejtély végre megoldódott. De elég keményszívű vagyok ahhoz, hogy holnaputánig még szenvedni hagyjam. Mert időt kell hagynunk neked, hogy összeszedd magad, és újra üde és egészséges légy. Különben talán már nem is fogsz tetszeni neki, amilyen sápadt és letört voltál az utóbbi időben.

Bussa riadtan nézett rá.

- De ha eljön, semmit sem szabad ám elárulnod abból, amit most meggyóntam neked!

- Nem mondom el neki, megtartom a szavam. De elmesélem majd neki, hogy mi jutott a fülembe Amandától. Will tudni fogja, mit tegyen, hogy minden jóra forduljon.

X.

Willnek természetesen sejtelme sem volt róla, milyen kedvezően alakultak a kilátásai. Ahogy Nordecket elhagyta, egyre azon tépelődött, mitől sápadt el Bussa, miért tört le oly hirtelen? Gondolatban visszaidézte a vele folytatott beszélgetést. Ismét maga előtt látta, ahogy könyörögve kiterjesztette felé a karját: „Ne utazzon el, Will!” És aztán, ahogy hirtelen elfutott, valósággal elmenekült… előle és saját maga elől.

Így ért haza csendes, magányos Hasselrodéjába. A házvezetőnője gondosan elkészített vacsorát tálalt elé, mint mindig, ha otthon étkezett. De olyan magányos volt a lelke! Milyen szép is lenne, ha Bussa ott ülne szemben vele, és szeretettel nézné. Tudta, hogy az élete Bussa által nyerné el a legszentebb tartalmát, legfőbb értékét. Az nem lehet, hogy legyőzhetetlen akadály válassza el őket mindörökre egymástól! Hinni akart benne, hogy egy szép napon minden jóra fordul.

És a vágya gondolatban Bussához repítette, ahogy a lány lelke is hozzá szállt.

Másnap legszívesebben megint átlovagolt volna a szomszédos Nordeckre. Mit érdekelte már az a régi ismerőse, aki vele akart a városban vacsorázni! Számára csak Bussa létezett. De már megígérte, és magától értetődően állta a szavát. Az este azonban nagyon lassan telt el.

Amikor ismerősétől elvált, úgy érezte, elvesztegette az időt, és útban hazafelé aggódva töprengett, vajon hogy érzi magát Bussa, másnap is olyan sápadt lesz-e még, mint amikor előző nap elbúcsúztak.

Másnap reggel csak a legszükségesebb teendőket intézte el, és amint elérkezett a vizit ideje, már úton is volt

Nordeckbe. Valami különös érzés kerítette hatalmába, mintha Bussa hívta volna.

Amikor a kastélyba ért, csak Libussa nénit találta otthon. Lágy mosollyal fogadta, és azt mondta:

- Be kell érnie velem, Bussa kilovagolt.

A férfin meglátszott a csalódottság.

- Azért még nem dől össze a világ, kedves öcsém! Nagyon is jó így, hogy Bussa nincs itthon, úgyis van valami megbeszélnivalóm önnel. Kérem, üljön ide hozzám!

Will helyet foglalt a grófnővel szemben.

- Jobban érzi már magát Bussa? Tegnapelőtt este szánalomra méltó állapotban volt.

- Igen, de ma reggel semmivel sem lehetett a munkájától eltántorítani. Tehát Will, röviden a lényeg: tudom, miért nem akar Bussa a felesége lenni, pedig majd belehal a szerelembe.

A férfi hirtelen felegyenesedett.

- Libussa néni, mi az oka? Kérem, beszéljen, szabadítson meg a gyötrelemtől!

- Nos, Will, tudjon meg mindent! Tehát Bussa valósággal belebetegedett, valahányszor megtudta, hogy maga a városban készül, vagy ott járt.

Will értetlenül nézett az idős hölgyre.

- Azért, mert bementem a városba? De hát miért izgatta ez?

- Csak gondolkozzon! Volt ott valakije. És Bussa egy napon, nem sokkal a megérkezése után, amikor Amandával a városban járt, meglátta a maga autóját egy bizonyos ház előtt parkolni.

Will egyetlen lendülettel ugrott fel, és rémülten meredt a grófnőre.

- Istenem! Ez hát az oka rejtélyes viselkedésének?

- Igen, Will.

Halálsápadtan, döbbenten meredt a grófnőre.

- Libussa néni, becsületszavamra, azon a napon szakítottam azzal a nővel, mert megismertem Bussát, és első pillanattól fogva mély benyomást gyakorolt rám. Attól féltem, hogy nem tudok szabadon, nyíltan a szemébe nézni, amíg ezt az ifjúkori botlásomat egyszer s mindenkorra le nem zárom. Az illető már másnap visszatért Berlinbe, becsületes módon elrendeztem az ügyet, örökre. Kérem, higgyen nekem!

A grófnő nagyvonalúan intett.

- Semmi kétségem nem volt efelől, Will. Egy véletlen folytán a tudomásomra jutott, hogy az illető elutazott, és sejtettem, hogy azért akart tiszta helyzetet teremteni, mert Bussát meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt.

- Köszönöm a megértését. Pontosan így történt.

- Nos, rendben van, Will, én, tapasztalt asszony mindezt megértettem. De Bussa nem tudta felfogni. És azt sem tudta, hogy maga azonnal pontot tett az ügy végére, és azóta is kétségbeesetten gyötrődött, ha magának valami dolga akadt a városban, mert azt hitte, hogy minden alkalommal azt a személyt látogatja meg. Tapasztalatlanságában azt képzelte, hogy a szíve azé a színésznőé, és neki csak a nevét adhatja.

Will felsóhajtott, és forró homlokára szorította a kezét.

- Kemény büntetés volt ez a könnyelműségemért, Libussa néni. Most már mindent értek. Tehát ezért utasított vissza. Hogy értessem meg vele, hogy semmi közöm ahhoz a nőhöz? Hogy csak őt szeretem, és nem mertem volna hozzá közeledni, ha nem vagyok egészen szabad?

- Ne izgassa fölöslegesen magát, Will, most már minden elrendeződik. Amint megtudtam, mi az oka a bánatának és vonakodásának, megmagyaráztam neki, hogy az ilyen viszonyban nincs semmi rendkívüli. Azt is megmondtam, hogy a Hamburgból való megérkezésük után maga azonnal szakított azzal a személlyel. Most már tudja, milyen jelentéktelen volt ez a kapcsolat, és csakis addig tartott, amíg vele meg nem ismerkedett.

- És hogyan fogadta mindezt? - kérdezte aggodalmasan Will.

- Ahogy egy szerelmes nő a vallomást, mely megváltja kínjaitól.

Will a grófnő keze fölé hajolt, és hálásan megcsókolta.

Nyugtalanul várta, hogy Bussa visszatérjen. Ha tudta volna, hol keresse, vissza sem lehetett volna tartani. A grófnő jól látta, milyen lázas izgalommal lesi az ajtót, hogy mielőbb tisztázhassa a helyzetet. És természetesen ő hallotta meg elsőnek azt is, hogy Bussa hazaért. Felállt, hogy elébe siessen, de a grófnő mosolyogva visszatartotta.

- Még pár percig legyen türelemmel, kedves öcsém! Úgy volna jó, ha négyszemközt beszélhetne most Bussával. Kérem, engedje, hogy mindent elrendezzek!

Utasította az egyik inast, hogy közölje a kontesszel, a szalonba kéreti, miután átöltözött.

Bussa felsietett a lakosztályába, levette lovaglóruháját, és egyik otthoni, puha pamutruhájába bújt.

A grófnő meghagyta Willnek, hogy várjon a szalonban nyugodtan, ő maga visszavonul. Ha tisztázták egymással a helyzetet, menjenek át hozzá, a nagy nappaliban várja őket. Szívélyesen kezet nyújtott a fiatalembernek.

- Minden jót, Will öcsém! - Ezzel kiment a szobából.

Will nyugtalanul járkált fel-alá. Örökkévalóságnak érezte az időt, amíg Bussa megjelent. De végre nyílt az ajtó, és a karcsú teremtés ott állt a szobában.

Ijedten nézett Willre, hiszen nem is tudta, hogy megjött. És mint mindig, ha váratlanul pillantotta meg, a vér az arcába szökött.

- Már itt van, Will bátyám? És hol a nagymama?

- Mindjárt jön, csak kegyesen megengedte, hogy rövid időre kettesben maradhassak önnel, Bussa. Mondanom kell valamit.

A lány összekulcsolta a kezét, és leplezetlen szerelemmel nézett Willre.

- Mit… mit akar nekem mondani, Will? - kérdezte hevesen kalimpáló szívvel.

A férfi megragadta a kezét, forró szerelemmel nézett rá, és fojtott hangon így beszélt:

- Bussa, amióta csak ismerem, nem szerettem más nőt, kegyedre kellett gondolnom mindig, reméltem, hogy szerelemmel egyszer elnyerhetem a szívét. Bussa, szeretlek… úgy szeretlek, ahogy soha korábban egyetlen nőt sem, és ahogy soha többé más nőt nem fogok szeretni! Forró vágyakozással várom a napot, amikor végre egészen az enyém leszel.

Bussa nem tudott mindjárt megszólalni, de nem húzta el a kezét, és egyenesen Will szemébe nézett. A tekintete mindent elárult.

Will szorosan magához ölelte, és végre… végre csillapíthatta vágyát, megcsókolhatta puha, piros ajkát, amire oly régóta sóvárgott. Bussa csendesen bújt meg a karjában, és most már tudta, hogy Will szereti, csak őt szereti forrón és bensőségesen. Hosszú ideig nem szólalt meg egyikük sem, csak ölelték és csókolták egymást. Megfeledkezve a világról, végre eggyé váltak az önfeledt boldogságban.

Rossz álomként hagyták maguk mögött mindazt, amit idáig elszenvedtek.

Bussa végre kibontakozott a férfi öleléséből, és máskor oly büszke arca ellágyult a szerelemtől. Felnézett a férfira.

- Jaj, de boldog vagyok, Will! Annyira fájt, hogy nem volt szabad szeretnem téged. Mindig azt hittem, hogy a szived egy másik nőé. És nagyon irigyeltem azt a másikat.

Will gyengéden simogatta meg a haját.

- Szegény, kicsi Bussám, mennyi gyötrelmet kellett elszenvednünk mindkettőnknek! Hát nem tudtad elképzelni, hogy az a férfi, aki a kezedért folyamodik, tiszta szívből szeret?

- Néha magam is ügy éreztem, de aztán újra meg újra szembe kellett néznem azzal, hogy nem vagy az enyém. Valahányszor bementéi a városba, majd megszakadt a szívem… Jaj, ne is gondoljunk rá soha többet, egyes-egyedül a boldogságunkra!

Így is tettek, és megint hosszú időre megfeledkeztek mindenről. Bussának végül eszébe jutott a nagyanyja.

- Will, oda kell mennünk hozzá, hogy megmondjuk, minden jóra fordult köztünk. Az ő közbenjárása nélkül talán sohasem találunk egymásra.

- Segített nekünk. De azt ne hidd, hogy különben örökre lemondtam volna rólad! Egy szép napon mindenképpen a karomba kaptalak volna, és akkor hinned kellett volna végre a szerelmemben. De még sokáig gyötrődtünk volna, és amiért Libussa néni ettől megmentett bennünket, egész életünkben hálásak lehetünk neki.

Átmentek a nappaliba. Itt üldögélt az öreg grófnő összekulcsolt kézzel, és mosolyogva várta jöttüket.

Bussa odaszaladt hozzá, és letérdelt elé.

- Ó, nagymama, igazad lett. Will megtanított rá, hogy higgyek a szerelmében, és nagyon boldog vagyok. Add ránk áldásod, drága nagymama!

Az öreg hölgy magához ölelte, és megcsókolta.

- Fogadjátok áldásomat, kedveseim! - mondta megindultam - AdasSék meg nektek kétszeresen az a boldogság és áldás, amiben a szüleidnek nem lehetett részük, gyermekem. Kedves Will, most már egészen hozzánk tartozol, olyan vagy nekem, mint az unokám. Csak egy kérésem van hozzátok: ne hagyjatok egészen magamra! Tudod, Will, hogy egykoron Bussa örökli majd Nordecket. Mindkettőtöknek legyen gondja rá, hogy itt rendben menjenek a dolgok. - E szavakkal szeretett unokáját Will karjába vezette. A férfi megcsókolta menyasszonyát, majd kezet csókolt az idős hölgynek.

- Nagymama, nyugodt lehetsz, mindketten fiatalok vagyunk, és erősek, örömmel levesszük a terhet a válladról. És nem akarom, hogy magányos legyél életed alkonyán. Bussa nem kerül messze tőled, ha Hasselrodéba jön velem. Mindennap látni fogunk, és neked is át kell jönnöd hozzánk, amikor csak teheted.

- Így lesz, Will fiam, köszönöm.

Még sokáig együtt maradtak, és minden szükségeset megbeszéltek. Willt ott tartották ebédre is. A nagyanya étkezés után be akarta mutatni a jegyespárt a gazdasági alkalmazottaknak és a személyzetnek.

- Jó lesz, Will fiam, ha mindannyian leendő gazdájukat látják benned, ha tudják, hogy a gyeplő ismét férfikézbe kerül.

És ekkor Willnek eszébe jutott a bátyja.

- Nagymama, bejelenthetek egy telefonbeszélgetést? Szeretném Hertával és Jürgennel közölni az eljegyzésünket.

A grófnő egyetértően bólintott. Will a készülékhez ment és tárcsázott. Hamarosan kapcsolta a központ a számot. Először Herta jelentkezett. Will, hogy kicsit ugrassa sógornőjét, megjátszott közömbösséggel így kezdte:

- Herta, ma reggel feladtam neked egy levelet a hírrel, , hogy nem megyünk a szüretre.

-Jaj, Will, igazán sajnálom, de előre sejtettem. Nagymama nem akar már megint utazni, Bussa pedig nem akarja magára hagyni. Te meg biztos nem jössz Bussa nélkül, aki nem szívesen engedne el.

- Nem, Bussa egész biztosan nem enged el.

- Hogy értsem ezt, Will? Olyan különös a hangod, olyan… hogy is mondjam…

- Segítek kitalálni. Talán úgy hangzik, mint egy boldog vőlegényé?

-Will! Ez igaz? Te meg Bussa…?

- Igen! Végre sikerült meghódítanom.

- Nordeckben vagy?

- Igen, és Bussa itt áll mellettem.

- Hívd a készülékhez, de nagyon gyorsan!

Will átadta a kagylót menyasszonyának.

- Itt Bussa, kedves Herta.

- Nahát, még egy ilyen boldog hangot hallok! Bussa, hát igaz? Te meg Will?

- Igen, Herta, végre beláttam, hogy nagyon ostoba voltam. De most már megint okos vagyok… illetve, dehogy is: a boldogságtól még az a maradék kis eszem is elment!

- Fogadjátok hát mindketten legjobb kívánságaimat! Akkor most együtt jöhetnétek a szüretre!

- Nem lehet, Herta, hiszen te más menyasszonyjelöltet akarsz Willnek kommendálni - ugratta Bussa.

- Jaj, te kis csacsi, eszembe sem jutott volna! Nem vállalkozom kilátástalan dolgokra. Tudod, Will már a múltkor megmondta nekem: vagy te, vagy senki más. Csak egy kicsit féltékennyé akartalak tenni, mert azt hittem, ezzel segítek Willnek.

- Látod, ez sikerült is! De várj, nagymama akar beszélni veled.

- Rögtön… Jürgen itt áll mellettem, és nem tudja, miről van szó. Engedd Willt a telefonhoz, hadd mondja el ő a nagy újságot a bátyjának! Aztán nagymama jön sorra.

Will nevetve szólt bele a telefonba:

- Öreg, itt egy mátkapár, és a gratulációdra áhítozik.

- Te, Will? Csak nem Bussával?

- Ki mással? Más szóba sem jöhet!

- Nahát, milyen okos kis feleségem van! Herta tudta előre. Milliónyi szívből jövő jókívánságom, Will! És természetesen Bussának és a nagymamának is. Úgy tűnik, a Wendland fiúkon kitört a nagyzási hóbort. Okvetlenül muszáj mindegyiknek vérbeli hercegnőt feleségül venni. Hála Istennek, legalább birodalom nem jár már velük móringba!

- Ez becsületbe vág, Jürgen, csak nem fogok lemaradni mögötted! Most nagymamán a sor, engedjük végre szóhoz jutni!

Az öreg hölgy mosolyogva vette át a hallgatót.

- Jürgen, meg kell ünnepelnünk a mátkapárunkat. Nem tudnátok idejönni az eljegyzésre?

- Jaj, nagymama, mihez kezdjünk Will-Ludwiggal? Egyedül nem hagyhatjuk, és elvinni képtelenség. Várj csak, nagymama, Herta beszélni akar veled!

Herta pedig azt mondta:

- Nagymama, ez tényleg lehetetlen, de van egy javaslatom. Mégis eljöttök a szüretre, és itt üljük meg az eljegyzést. Odahaza megünneplitek szűk körben, bensőségesen, itt aztán a jegyespárt fényes ünnepség közepette köszöntjük fel.

- Megbeszélem Willel és Bussával, és majd értesítünk benneteket.

A nagymama elbúcsúzott, letette a kagylót, és mindent megbeszélt a jegyespárral. Bussa és Will mosolyogva nézett össze.

- Mit szólsz hozzá, Will?

- Nagyon szívesen ünnepelnék a bátyámékkal. De akkor nagymamának újra vállalkozni kell erre a megerőltető utazásra.

- Azzal ne törődjetek! Majdcsak túlélem!

- Akkor hát, nagymama, ha mindenáron áldozatot akarsz hozni értünk, egyezzünk bele!

- Ez egyáltalán nem áldozat - szabadkozott az idős dáma.

Will megcsókolta a kezét.

- Ígérem, nagymama, olyan kényelmessé tesszük számodra az utazást, amennyire csak lehet. Úgy örülök, hogy Jürgennel és Hertával együtt ünnepelhetünk! De megragadom az alkalmat, hogy mindenkit emlékeztessek rá: Herta megesküdött, hogy karácsonyra már házasember leszek. Mondd, nagymama, beteljesülhet Herta esküje?

- Ezt inkább Bussától kellene megkérdezned - felelte az öreg hölgy mosolyogva.

Will ránézett a menyasszonyára, aki elpirulva a vállára hajtotta a fejét.

- Akarod, Bussa? Hazavihetlek karácsonyra Hasselrodéba?

Bussa a nagymama tekintetét kereste, aztán halkan így szólt:

- A szentestét szívesen tölteném még veled és nagymamával Nordeck kastélyában. Nem akarom, hogy ezen az estén nagymama egyedül legyen. Aztán karácsony első napján megtarthatjuk az esküvőt, Will, és ha kérhetem, teljes csendben, minden felhajtás nélkül.

Ezzel Will is, a nagyanya is egyetértett. Megbeszélték, hogy az ifjú pár csak rövid nászútra megy, hogy még újév előtt visszaérjen Hasselrodéba. Bussa nem akarta a nagyanyját túl hosszú időre magára hagyni.

Időközben a grófnő utasítására összegyűltek az alkalmazottak és a belső személyzet tagjai a nagy csarnokban. Természetesen Amanda és Florian állt a csoport élén. A grófnő ekkor unokájával és Willel a megjelentek elé lépett, és az úrnő szokott barátságos módján bejelentette:

- Örömmel tudatom mindannyiukkal, hogy Bussa unokámat ma eljegyezte Will Wendland úr. Will Wendland lesz tehát egy napon Nordeck ura, és ezennel felhívom a figyelmüket arra, hogy mostantól ugyanúgy engedelmességgel tartoznak neki, mint nekem. Mindannyiuk számára kis ünnepséget rendezünk karácsony másnapján, miután az első ünnepnapon szűk családi körben megtartjuk az esküvőt. És most távozhatnak.

Az emberek jókívánságaikat fejezték ki, majd szétszéledtek. Ki-ki ment a maga dolgára. Florian és Amanda is gratulált természetesen. Kétséges volt ugyan, hogy a szívükből fakadt-e, de ez a boldog mátkapárt már nem érdekelte.

Másnap este tartották a kastélyban az eljegyzést, és bár a jegyespáron és a nagymamán kívül más nem volt jelen, azért nagyon hangulatos kis ünnepség volt. A jegyesek szeméből határtalan boldogság áradt.

Néhány nap múlva hajóra szálltak, és újra megtették az utat a Rajnán. Jürgen és Herta nagy örömmel fogadta őket.

A háziasszony aznap este még egy órácskát kettesben elbeszélgetett Bussával, és ekkor tudta meg, mi volt az az akadály, amely elválasztotta a szerelmeseket.

A szüretre rögtön az eljegyzési ünnepség után került sor, és Will szerint az volt benne a legjobb, hogy sikerült hébe-hóba a menyasszonyával kettesben maradnia. Mindjárt szüret után elutaztak. Jürgen és Herta megígérte, hogy az esküvőre feltétlenül átruccannak Nordeckbe. Arra a kis időre majd rábízzák a kis trónörököst a dajkára.

Hazatérésük után hozzáfogtak Bussa kelengyéjének összeállításához és az esküvői előkészületekhez. A hátralévő néhány hét még a türelmetlenül vágyakozó vőlegény számára is gyorsan elszállt, mert neki is bőven akadt teendője, hogy mindent időre elrendezzen Bussa fogadására.

A szentestét aztán nagymamával együtt nagyon meghitten ünnepelték meg. Másnap megérkezett Herta és Jürgen. A fiatal párt a kastély nagytermében eskették össze. Jürgen és a grófnő jegyzője volt a két tanú. Más vendéget nem is hívtak. Mindjárt az esküvői ebéd után elutazott az ifjú pár. Jürgen és Herta hamarosan szintén hazaindult. Vágyódtak a kisfiúk után.

Will és Bussa néhány napot egészen egyedül töltött, bensőséges boldogságban. Tudták, hogy immár mindörökre egymáshoz tartoznak, és csak a halál választhatja el őket egymástól. Keservesen harcolták ki a boldogságukat, de az annál erősebben és tisztábban ragyogott szívükben.

VÉGE

ISBN 963 7042 05 9

ISSN 1216-2140

ISSN 1589-1046

EX-BB Kiadói Kft.

1399 Budapest, Pf. 701/358

Telefon: [phone]

Felelős kiadó a kft. Ügyvezetője

Sorozatszerkesztő: Simonits Erzsébet

Műszaki szerkesztő: Spolarich Miklós

Nyomta és kötötte a debreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Bördős János igazgató

---