Hedwig Courths-Mahler

__________________________

Szívem királynöje

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Hedwig Courths-Mahler: Du meine Königin

©Bastei-Veriag Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co. KG

Bergisch Gladbach

Fordította: KOHAJDA GIZELLA

I.

Von Kroneckné őnagysága alaposan végigmérte az előtte álló teremtést, aki kissé szorongva ugyan, de szemrebbenés nélkül állta a tekintetét. Ha őszinte akart lenni magához, be kellett vallania, hogy a jelentkezők közül Maria Jung nyerte el leginkább a tetszését, emellett a lehető legalacsonyabb munkabérrel is beérte. Nincs más választása, őt kell alkalmaznia, bár kissé idegenkedett a gondolattól, hogy a ragyogó szépségű, előkelő megjelenésű lányt befogadja a házába saját lányai mellé. Bölcsen elhallgatta persze, hogy eddig egyetlen kisegítő sem bírta náluk egy-két hétnél tovább,

Maria Jung mit sem sejtett ebből, de ha tudja, akkor sem utasítja vissza a felkínált állást. Titokban hálát adott az égnek, amiért sikerül végre elhelyezkednie.

Lehajtotta a fejét,

– Ha hajlandó próbaidőre felvenni, ígérem, mindent megteszek, hogy elégedett legyen velem a nagyságos asszony – mondta alázatosan. Hanghordozása élesen elütött előkelő megjelenésétől.

Habár Kroneckné magában már eltökélte, hogy alkalmazza, most nem állhatta meg, hogy ne tegyen néhány megjegyzést,

– Elvárom, hogy mindenben a segítségemre legyen. Csak akkor maradhat nálunk, ha szorgalmasan végzi a dolgát. Megjegyzem, merészség a részemről magát alkalmazni, hiszen eddig még nem dolgozott hasonló munkakörben,

– Kis igyekezettel mindent meg lehet tanulni, nagyságos asszony,

– Szóval azt mondja, eddig nem volt állandó munkahelye?

– Még soha. Az édesanyám sokat betegeskedett, nem hagyhattam egyedül. Más módon kellett megkeresnem a mindennapi betevőt. Gyerekeket tanítottam, s ha szükség mutatkozott, segítettem a házimunkában is ezeknél a családoknál. Bármilyen munkát elvállaltam, amivel pénzt lehetett keresni, és ami nem választott el hosszú időre az édesanyámtól. Sok mindenhez értek, remélem, a nagyságos asszony is elégedett lesz velem,

– Ki kezeskedik arról, hogy nem gondol egyet, és egykét hét múltán nem néz új állás után?

– Ettől nem kell tartania, nagyságos asszony. Örülök, hogy végre lesz állandó munkám, annál is inkább, mert számomra kétszeres gondot jelent az elhelyezkedés,

– Ugyan miért?

– Valamit el kell mondanom, még mielőtt végérvényesen leszerződtetne. Az is lehet, hogy utána meggondolja magát, és lemond a szolgálataimról.

Von Kroneckné őnagysága fészkelődni kezdett,

– Nos, hadd hallom, mi mondanivalója van? – kérdezte kelletlenül,

Maria Jung megfeszítette magát, mintha láthatatlan ellenséggel készülne megküzdeni. Finom metszésű arca elsápadt, ajka megremegett izgalmában,

– Be kell önnek vallanom, hogy olyan ember lánya vagyok, aki még ha ártatlanul is, de börtönben végezte,

Kroneckné magából kikelve kiáltott fel:

– Te jóságos Isten! Börtönben? Hiszen ez iszonyú!

– Igen, nagyságos asszony, valóban az – felelte Maria színtelen hangon,

– Hát mit követett el az édesapja?

– Vádat emeltek ellene gyilkosságért, és elítélték, mert egy szerencsétlen véletlen folytán bizonyítottnak látták a bűnösségét. Akkor én mindössze hatesztendős voltam, és csak homályosan emlékszem a szörnyű eseményekre. Később édesanyámtól hallottam a részleteket, A történtek őt is nagyon megviselték, még a halálos ágyán is apám ártatlanságát bizonygatta. Apám mindvégig ártatlannak vallotta magát, de amilyen kegyetlen a sors, a fegyházban testileg-lelkileg megtörten, fiatalon elhunyt. Akárcsak annak idején anyám, én magam is szilárdan hiszek az ártatlanságában,

– Hát ez… hm… mit is mondjak… még hallani is szörnyű…

Von Kroneckné agyában egymást kergették a gondolatok, A lány persze azt mond, amit akar. Magától értetődik, hogy ártatlannak hiszi az apját, ugyanakkor bírói tévedésről is gyakran olvasni az újságokban. Az önzetlen jótevő szerepében tetszelegve azt fontolgatta, hogy annál inkább megéri alkalmazni a lányt, hiszen mindenki másnál jobban rá van utalva az állásra, és nem fog olyan gyorsan megfutamodni, mint az elődei tették, ha nem tetszett nekik valami.

– Mondja el, kérem, röviden, hogyan keveredett gyanúba az édesapja!

Maria felsóhajtott,

– Igenis, nagyságos asszony – válaszolta engedelmesen. Még mindig egy helyben ácsorgott, Kroneckné ugyanis feleslegesnek tartotta hellyel kínálni,

Maria fojtott hangon fogott bele édesapja élettörténetébe,

– Édesapám a vasműveknél volt mérnök, amikor megnősült. Munkaadójának nagy megelégedésére kiválóan végezte a munkáját, ennek köszönhetően boldogan, gondtalanul éltek édesanyámmal, A közvetlen főnöke, Brinkmann főmérnök azonban szakmai féltékenységből kezdettől ellenségesen viszonyult hozzá. Apámnak ugyanis volt egy találmánya, amely iránt a vasművek tulajdonosa is élénk érdeklődést mutatott, és Brinkmann attól félt, hogy apámat ültetik az ő helyére, így ha csak tehette, borsot tört az orra alá. Apám hosszú éveken át egy gép prototípusán dolgozott, amely korszakalkotó felfedezésnek számított. A vasművek főigazgatóján kívül senki sem látta a prototípust, mert apám senkit nem engedett be a műhelyébe. Sikerét látva, Brinkmannt teljesen elvakította a düh. Tudta, hogy ha megvalósul a találmány, apám nagyot lép előre a ranglétrán. Kettejük viszonya egyre inkább elmérgesedett, anyám nem győzött könyörögni az apámnak, hogy ha csak lehet, őrizze meg a nyugalmát. Az üzemben nem volt titok a két mérnök ellenségeskedése, s az emberek apám mellé álltak, mert erőszakos jelleme, törtetése miatt senki sem szenvedhette Brinkmannt. A találmány elkészült, s apám már a napot is kitűzte, amikor majd bemutatja az új gépet a szakembereknek és a gyár vezetőségének, Brinkmann már nem is próbálta véka alá rejteni féktelen gyűlöletét. Egy nap azonban váratlanul megváltozott a viselkedése, rá sem lehetett ismerni. Feltűnően barátságosan beszélt az apámmal, és ha csak alkalma nyílt rá, mások jelenlétében is dicsérte. Apám gyanakodva figyelte főnöke pálfordulásán. Egy este Brinkmann közölte vele, hogy elutazik néhány napra, és szívélyesen elbúcsúzott.

Ezen az éjszakán a levegőbe repült a műhely, ahol apám a kísérleteit végezte. Élete nagy műve, a tervei, minden odaveszett! Apám magánkívül volt tehetetlen haragjában. Többen is hallották, és később megerősítették, hogy azt kiáltozta: „Ezt csak Brinkmann tehette! Ha megtalálom, esküszöm, megölöm a rühes kutyát!” Aztán elrohant Brinkmannhoz, aki egy közeli villában lakott, de ő persze nem volt otthon, hiszen mondta is, hogy elutazik. Fiatal felesége igyekezett megnyugtatni az apámat, hasztalan. Hangosan kiáltozott, átkokat szórt Brinkmann fejére, mert szilárdan hitte, hogy csakis ő követhette el ezt a gazságot, és tette tönkre egy élet munkáját, A gyár többi alkalmazottja is azon a véleményen volt, hogy a főmérnök színlelt elutazása csak arra szolgált, hogy elterelje magáról a gyanút.

Később, a nyomozás során kiderült, hogy egy munkás látta is azon az éjjelen a műhely közelében. Ám miután bekövetkezett a robbanás, Brinkmannt senki nem látta többé a városban. Anyámnak sikerült valamelyest lelket vernie az apámba, aki aznap nem akart látni senkit, még az anyámat is megkérte, hogy hagyja magára. Bezárkózott a szobájába, egész éjjel égett nála a lámpa. És ezen az éjszakán Brinkmannt megölték, a holttestét másnap megtalálták a villa közelében.

Apámat azonnal letartóztatták. Minden körülmény ellene szólt. Anyám hiába bizonygatta, hogy egész éjjel ki sem mozdult a szobájából, a nyomozók azon a véleményen voltak, hogy az ablakon keresztül is távozhatott. Az erős felindulásában, meggondolatlanul kimondott vészjósló szavak, fenyegetések is az ő bűnösségét támasztották alá, Brinkmannt senki nem sajnálta, annál inkább apámat, akit felelősnek tartottak a haláláért.

Apám ártatlannak vallotta magát. A tárgyalás során is mindvégig azt hangoztatta, hogy szürkület után már nem hagyta el a szobáját. Anyám az eskü alatt tett vallomásában megerősítette ezt, ennek ellenére elítélték. A büntetés kirovásánál enyhítő körülménynek számított, hogy a főnöke súlyosan megkárosította. Apám nem tudta elviselni a szégyent, hogy börtönbüntetésre ítélték, és a sok megpróbáltatás következtében lelkileg összetört, megbetegedett, és a börtönben meghalt. Halála óráján megesküdött ártatlanságára; de még akkor is kételkedtek benne. Egyedül édesanyáin hitt töretlenül az ártatlanságában, s az én szívemben is ő ültette el a hitet, hogy az apám nem volt gyilkos. De ő sem tudta kiheverni a családunkat ért csapást. Eladta mindenét, otthagyta a várost, és Berlinbe költöztünk. Nagyon szerényen éltünk. Anyám kevéske nyugdíjából éppen csak a lakásra és a fűtésre tellett, a megélhetéshez szükséges többi pénzt alkalmi munkákból teremtette elő. Apám egykori barátja, aki eltitkolta előlünk a kilétét, nagyobb összeget helyezett el számunkra az egyik banknál, de mi túl büszkék voltunk ahhoz, hogy alamizsnát fogadjunk el. A titokzatos barát először anyámnak ajánlotta fel a segítségét, az ő halála után pedig egyszer nekem is írt, de én is visszautasítottam a pénzt.

Amikor anyám ágynak esett, nekem kellett a helyére lépnem. Tizenhét éves voltam akkor. Kettőnkre kellett keresnem, miközben anyám ápolásra szorult, és hosszú időre nem hagyhattam egyedül. Minden felajánlott munkát elfogadtam, és a kevéske pénzből megéltünk valahogy. Ám egy idő múlva a családok, akiknél kisegítettem, egymás után mondtak le a szolgálataimról. Az egyik munkaadóm nyíltan rákérdezett az apámra. S bár addig hallgattam a szerencsétlenségünkről, hazudni semmiképpen nem akartam, inkább mindent őszintén bevallottam. A hölgy azonnal közölte velem, hogy tovább nem tart igényt a szolgálataimra. A többiek hamarosan követték a példáját. Súlyosan beteg édesanyám elől elhallgattam, milyen megaláztatás ért. Még abban az évben meghalt, és én egyedül maradtam, mint az ujjam. Anyám nyugdíját megvonták, én pedig nem kaptam munkát. Eladtam kevéske megmaradt bútorunkat, felmondtam a lakást, és egy olcsó panzióba költöztem, amelyben most is lakom. Megpróbáltam elhelyezkedni, de miután a bemutatkozó beszélgetéseken őszintén feltártam apám múltját, azonnal elutasítottak.

Most itt állok nincstelenül, nyolcvan márka az összes vagyonom. Ha ezt felélem, egyszerűen nem tudok mihez kezdeni. Semmilyen munka nem esik nehezemre, ha becsületesen meg tudom vele keresni a kenyerem. Ha segít rajtam, nagyságos asszony, én nagyon hálás leszek, és örömmel teljesítem a rám bízott feladatokat.

Hangja el-elcsuklott, mégis felemelt fejjel, büszkén nézett Kroneckné szemébe. Fiatal kora ellenére már megviselte ugyan az élet, de térdre nem kényszerítette.

A nagyságos asszonyt teljesen magával ragadta a lány elbeszélése. Határozott kiállása, előkelő viselkedése meggyőzően hatott rá. Akár vétkes volt az apja akár nem, közönséges bűnöző semmiképpen sem lehetett. Von Kroneckné úgy érezte, eljött az ideje, hogy engedjen „nemes lelkületének“. Lassan beszélt, külön hangsúlyozva minden szót:

– Igen kellemetlen és szomorú dolgok ezek. Ha figyelembe veszem kedvező tulajdonságait, a körülmények ismeretében még így is elég nagy vakmerőség a részemről, hogy beengedem a házamba. Remélem, kivételes szorgalommal és engedelmességgel hálálja meg jóságomat,

Maria szíve megtelt reménnyel, hogy végre rendes álláshoz jut. Tekintete hálásan felragyogott.

– Meglátja, elégedett lesz velem a nagyságos asszony! Bármilyen munkát szívesen elvégzek, nem fog hálátlannak tartani.

Von Kroneckné örömmel hallgatta. Ez a lány végtelenül odaadó és engedelmes lesz, és maradéktalanul teljesíti majd minden kívánságát. Nincs olyan helyzetben, hogy az elődeihez hasonlóan az első nehézségek után egyszerűen megfutamodjék.

Úgy érezte, okosan dönt, ha alkalmazza,

– Jól van – mondta –, felveszem, a feltételeket már az imént megbeszéltük. Amit elmondott, az természetesen köztünk marad, persze a férjem előtt nem tarthatom titokban. Arra viszont semmi szükség, hogy a személyzet többi tagja értesüljön róla, mert nem becsülnék, és csak megnehezítenék az életét. Mikor tud belépni?

– Akár azonnal,

– Jól van, akkor holnap délután várom. Felül a déli vonatra, az háromkor a birtok közelében fekvő állomáson van. A csomagját hagyja ott, bízza az állomásfőnök gondjaira, és mondja meg neki, hogy a kronecki tejesember majd elszállítja. Utána kigyalogol a birtokra. Küldenék kocsit, de most minden lóra szükség van földeken. Ha megérkezik, nálam jelentkezzen, mert én magam akarom megismertetni a munkakörével.

Miután megbeszélték a részleteket, Kroneckné leereszkedően elbocsátotta Mariát. Hanghordozásából következtetni lehetett a bánásmódra, amelyben új alkalmazottjának része lesz a birtokon,

Maria elhagyta a szállodát, és határozott léptekkel elindult a megálló felé. Meleg, napsütéses márciusi délelőtt volt, szívesen várt az omnibuszra, amellyel hazáig utazhatott. Úgy tett, mintha észre sem venné a rászegeződő férfitekinteteket, amelyek leplezetlen érdeklődéssel követték minden mozdulatát.

Egyszer csak egy átható tekintetű, szürke szempárra lett figyelmes. A jóképű, harmincas úr éppen újságot vásárolt, amikor észrevette Mariát, Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük, és a lány enyhén elpirult. Látásból ismerték egymást, s habár évek óta nem találkoztak, a felismerés fénye azonnal kigyúlt a tekintetükben. A fiatalember szeme elárulta, mennyire örül a viszontlátásnak. Tanácstalanul megtorpant, azon vívódott, vajon megszólíthatja-e. Ebben a pillanatban megérkezett az omnibusz és Maria felszállt. Helyet foglalt, és az ablakon keresztül még egyszer találkozott a tekintete a fiatalemberével, aki tétován ácsorgott tovább. A kocsi elindult, és az idegen lemondóan nézett utána, majd ő is folytatta útját,

„Bárcsak megtudhatnám, ki ez a lány! Három éve nem láttam, s most szebb, mint valaha!” – gondolta.

Az omnibusz közben bekanyarodott a Reichenberg utcába, Maria leszállt, és belépett jelenlegi lakhelye, a Steinmann panzió ajtaján. Felment a szobájába, letette a kabátját, és fáradtan leült.

Lehunyta a szemét, és az iménti találkozásra gondolt. Maga előtt látta az ismeretlen fiatalember arcát, akinek a tekintetéből melegség és derű sugárzott. Magának sem tudta megmagyarázni, miért gondol rá annyit, és miért nem tudja elfelejteni azóta, hogy először meglátta.

Évekkel ezelőtt történt. Éppen elbúcsúzott egyik tanítványától, és lefelé indult a város egyik előkelő bérházának lépcsőjén, amikor váratlanul szembetalálta magát a felfelé igyekvő fiatalemberrel. A férfi meglepetten kapta fel a fejét, és ugyanúgy felcsillant a tekintete, mint imént a megállóban. Udvariasan félreállt, de a pillantása fogva tartotta a lányt, s ő úgy suhant el mellette, mint aki nem is a valóságban jár.

Ezután még néhányszor megismétlődött a találkozás. A fiatalember valószínűleg abban a házban lakott, ahol Maria az óráit tartotta, mert a folyosón vagy a ház közelében, az utcán gyakran összefutott vele. Már-már az volt az érzése, vár rá.

A szíve a torkában dobogott, valahányszor sejtette, hogy összetalálkoznak. Érezte, hogy a férfi csak az alkalomra vár, hogy megszólíthassa, Maria is szívesen megismerkedett volna vele, de komoly, zárkózott arcát látva a fiatalember nem mert közeledni. Egy alkalommal Mariának az volt az érzése, hogy az ismeretlen szilárdan eltökélte, aznap ha törik, ha szakad, megszólítja. Szinte futva menekült ki a házból, bár vérzett a szíve. Azóta nem látta.

Három év telt el, s a férfi, aki néha álmában is megjelent, ma váratlanul ismét előtte termett.

II.

Másnap három óra körül a vonat befutott a kronecki birtok közelében fekvő állomásra. A lány átadta csomagcéduláját az állomásfőnöknek azzal a kéréssel, hogy a tejesember rakja fel este a bőröndjét a kocsira, és másnap vigye ki Kroneckbe,

Gyalog vágott neki az útnak, ahogy Kroneckné tanácsolta. Barátságos vidéken, erdőn át vezetett a gyalogösvény. A fák ágai még kopaszon meredeztek az ég felé, de a levegőt már belengte a tavasz illata, Maria mélyet szippantott a tiszta, balzsamos levegőből. Elképzelte, milyen gyönyörű lehet itt, amikor virágba borul a természet.

Félúton járt, amikor egy útkereszteződésnél jelzőtáblát pillantott meg. A bal oldali nyíl Freienwalde, a jobb oldali Kroneck felé mutatott.

Miközben a feliratokat olvasta, férfihangokra lett figyelmes. Két élénken társalgó úr közeledett az ösvényen. A szakállas, napbarnított arcú az öltözete alapján csakis erdész lehetett. A másik magasabb volt és karcsú, és ugyancsak sportos öltözéket viselt. Most megálltak, a magasabbik éppen háttal Mariának, aki így nem láthatta az arcát,

Épp tovább akart indulni, amikor a fiatalember megfordult. Mindketten összerezzentek, és hitetlenkedve néztek egymás szemébe,

Maria úgy érezte magát, mint aki a mesebeli rengetegbe került. Szinte el sem hitte, hogy itt, az erdő kellős, közepén váratlanul ugyanaz a férfi toppan elébe, akivel előző nap a buszmegállóban találkozott, akivel három évvel ezelőtt naponta összefutott egy előkelő bérház folyosóján, és aki olyan mély benyomást tett rá,

A férfi mozdulni sem tudott meglepetésében. A két szempár megbabonázva kapcsolódott egymásba hosszú másodpercekig, Maria arca kigyúlt, amitől még nagyobb lett a zavara. Amikor a férfi összeszedte magát, és egy lépést tett felé, hogy megszólítsa, gyorsan megfordult és elsietett.

Az idegen földbe gyökerezett lábbal nézett utána,

– Ismeri a hölgyet, erdész úr? – kérdezte fojtott hangon.

Az erdész megrázta a fejét,

– Nem, nem ismerem,

– Talán csak nem Kroneck úr egyik lányához volt szerencsénk?

– Biztosan nem! A kronecki kisasszonyok fekete hajúak, és egészen másként néznek ki. Ez az ifjú hölgy nem a környékről való, az egyszer biztos, mert errefelé mindenkit ismerek. Odaát a faluban, a fogadóban turisták szálltak meg a minap. Tudom, mert felverik az erdő csendjét, megfélemlítik a vadat. A kisasszony bizonyára közülük való,

– Ez az út a faluba vezet?

– Igenis, kérem, a kronecki birtokon keresztül. Ha végigmegy rajta, egyenesen a fogadónál köt ki. Megismeri az előtte álló hatalmas hársfáról, arról is nevezték el.

Az erdész, miután úgy érezte, elegendő felvilágosítással szolgált, ismét az erdőről kezdett beszélni, Kísérője azonban nem tudott többé odafigyelni rá, csak a szép ismeretlenre tudott gondolni, akinek távolodó alakját még sokáig lehetett látni. Eltökélte, hogy még aznap felkeresi azt a panziót. Az erdész pedig csak mondta tovább a magáét, de aztán észbe kapott, és mosolyogva megjegyezte:

– Úgy látom, az iménti ifjú hölgy jobban érdekli uraságodat, mint az erdő megóvásának kérdése. Látja, von Dornau úr, ez itt a sudnitzi erdő határa. Az út túloldalán az már Freienwalde, amögött húzódik a kronecki erdő. Innen vissza is fordulhatunk,

Hans von Dornau egy utolsó pillantást vetett a már messze járó lány után.

– Akkor hát induljunk haza! – mondta.

Maria gondolatai is az ismeretlen ismerős körül, forogtak. Szinte el sem tudta hinni, hogy ma váratlanul ismét egymás útjába vezette őket a sors. És éppen most, amikor ilyen nagy változások álltak be az életében. Valami azt súgta a lelke legmélyén, hogy ez a találkozás meghozza a szerencséjét.

A fák ritkulni kezdtek, és hamarosan kiért egy tisztásra. Onnan már jól látszott a kronecki uradalmi épület. Arrafelé vette útját, és bizakodó hangulatban lépkedett tovább.

Hatalmas, szürke épület elé érkezett. Az oszlopos bejárat két oldalán széles veranda húzódott, korlátját már zöldellő növények díszítették,

Maria tekintete végigfutott a hosszú ablaksoron. A bejárati ajtó tárva-nyitva állt, belátott a folyosóra, ahonnan számtalan újabb ajtó nyílt, de egy teremtett lelket sem talált, aki útbaigazítást adhatott volna, vagy bejelentette volna, von Kroneckné őnagyságánál.

Végre rászánta magát, hogy belép, amikor egy sötét, göndör fürtös fejecske bukkant elő a lépcsőkorlát mögül. A következő pillanatban merész ugrással egy törékeny, fiatal lány termett előtte.

– Maga az új kisegítőnk? – kérdezte fesztelenül.

– Maria Jung a nevem, nagyságos kisasszony,

– Hm, Egyáltalán nem ilyennek képzeltem. Sokan dolgozták már nálunk, de maga még csak nem is hasonlít rájuk. Mama mondta, hogy ilyentájt érkezik, én meg gyorsan meg akartam örökíteni a gyűjteményem számára.

Maria értetlenül nézett rá.

– Nem értem, milyen gyűjteményről beszél, nagyságos kisasszony,

– Nem vette észre, ugye, hogy amíg itt ácsorgott, lefényképeztem? Karácsonyra egy albumot szeretnék ajándékozni a mamának, amelyben benne lesz az összes kisegítő fényképe, aki csak megfordult nálunk idén. Résen kell lennem, ha nem akarok egyet sem elszalasztani, mert itt gyorsan jönnek-mennek a lányok, egyiknek sincs sokáig maradása a házban. Maga meg különösen úgy néz ki, mint aki már holnap elmegy,

E szavak hallatán Maria ajka megrándult.

– Von Kroneck kisasszonyhoz van szerencsém? – kérdezte.

Hilde von Kroneck okos, tágra nyílt szemmel meredt rá, aztán hirtelen elnevette magát.

– Ó, micsoda hangsúllyal mondta ezt! Hihetetlen! Akár egy hercegnő, aki a kastélya lépcsőjén méltóztatik fogadni egy koldust. Ilyet még nem pipáltam! Épp egy ilyen fenséges modorú kisegítőlány hiányzik a gyűjteményemből! Nos, Hilde von Kroneck vagyok, a család legifjabb sarja, egyszersmind e nemesi ház fekete báránya. Most már tudja, hányadán áll velem. Jöjjön, bevezetem a mamához, s egyúttal meg is kérdezem tőle, honnan vette a bátorságot, hogy ilyen gyönyörű kisegítőt alkalmazzon ebben a házban, ahol két közismerten csúf leány van,

Hilde mindezt olyan természetes közvetlenséggel mondta, hogy feszélyezettsége ellenére Maria alig tudta megállni nevetés nélkül,

– Arra kérem, nagyságos kisasszony, hogy ezt a kérdést ne tegye fel az édesanyjának. A külsőmről nem tehetek, és nagyon boldogtalan lennék, ha emiatt elbocsátana. Szeretnék itt maradni.

Hilde meglepetten hallgatta, majd szárazon, felnőttesen elnevette magát.

– Uramatyám! Hogy maga miket nem mond! Hát tudja meg, hogy Kroneckről még sohasem küldtek el egyetlen alkalmazottat sem, rövid vendégszereplés után mindegyik önszántából, szinte futva hagyta el a házat. Sajnos, magára is ez vár. Azért mondom, hogy sajnos, kedves Maria Jung kisasszony, mert maga határozottan tetszik nekem,

– Köszönöm, hogy ilyen jóságos hozzám, nagyságos kisasszony – felelte Maria.

– Az ég szerelmére, ne tápláljon túlzott reményeket, ami a személyemet illeti! Még hogy én jóságos! Kérdezze csak meg, miket mondanak rólam a faluban! Majd meghallja, milyen kiállhatatlan, kotnyeles, csúf kis béka vagyok, akit jobb messziről elkerülni. Ezt a hozzátartozóim is megerősíthetik, a kedves, jó öreg papa kivételével, aki előttem is érthetetlen okból imádja az ő kis csibéjét. Az embereknek persze igazuk van, tényleg kiállhatatlan vagyok. Alig várom, hogy valakivel a bolondját járathassam. Legszívesebben Klarissa nővéremet ugratom. Magának azért ünnepélyesen megígérem, hogy nem kell tartania tőlem, békén hagyom. De azért egy jó tanácsot fogadjon el tőlem! Vigyázzon a bátyámmal, Harryval! Mellette egyetlen szemrevaló lány sincs biztonságban. Jöjjön, bemegyünk a mamához!

A folyosón egy lovaglóruhás fiatalemberrel találkoztak. Csinos arca dacára egy cseppet sem volt rokonszenves. Élénk, fekete szemével szégyentelenül végigmérte Mariát, mintegy számba véve bájait,

– Harry, ő az új kisegítőnk, Jung kisasszony, Harry von Kroneck pimaszul elmosolyodott, Hilde határozott mozdulattal lekapta bátyja fejéről a sapkát, és a kezébe nyomta,

– Talán köszönnél – figyelmeztette,

A fiatalember az orrára koppintott a lovaglóostor nyelével,

– Viselkedj illedelmesen, kölyök! – vetette oda, majd hanyagul meghajolt Maria előtt, és elsietett, Hilde éles szemmel figyelte Mariát, Amikor látta, hogy a homlokát ráncolja, és nemtetszése jeléül összeszorítja a száját, helyeslően bólintott,

– Igen, pontosan úgy van, ahogy gondolja, Jung kisasszony,

Maria elpirult. Úgy látszik, az arcára van írva, mit gondol. Csakugyan nem volt hízelgő véleménye erről a faragatlan fiatalemberről,

Hilde jóízűen elnevette magát, és válaszra sem várva felszaladt az emeletre, Maria követte.

– Csak bátran, ne féljen, nem harapja le senki a fejét, kedves kisasszony! – bátorította Hilde, és határozott mozdulattal bekopogott egy ajtón.

Anyja hívó szavára benyitott,

– Mama, megérkezett Jung kisasszony!

Von Kroneckné idősebb lánya, Klarissa társaságában üldögélt a szalonban, Klarissa von Kroneck sovány teremtés volt, nem kimondottan szép, de szabálytalan arcvonásaiban volt valami, ami felkeltette az emberek figyelmét. Meglepetten, enyhe rosszallással mustrálta az igen előkelő megjelenésű, új alkalmazottat, Hilde az asztalnak támaszkodva figyelte nővére bosszús arcát, és kimondottan élvezte a helyzetet,

Kroneckné asszony leereszkedően üdvözölte Mariát, és felszólította Hildét, hogy mutassa meg neki a szobáját.

– Szóljon a szakácsnőnek, hogy készítsen magának valami uzsonnát, azután jöjjön vissza! Elmondom, mi lesz a teendője.

Maria fejet hajtott, és kiment Hildével.

Amikor Kroneckné ismét egyedül maradt idősebb lányával, Klarissa bosszúsan megjegyezte:

– Nem értelek, mama. Hogy alkalmazhattál ilyen csinos lányt? Ez a Jung kisasszony egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy cseléd, sőt inkább mintha úrilánynak született volna,

– Szó, ami szó, valóban csinos, megmondtam előre. De mit tehettem volna? Te is tudod, hogy manapság lehetetlenség cselédet kapni. Az a fontos, hogy szorgalmasan ellássa a munkáját, arról meg én kezeskedem, hogy ne kerüljön a vendégeink szeme elé. Nem kell tartanod tőle. Szerény és a végsőkig igénytelen,

– Csak nehogy tévedj, anyám! Szerintem inkább büszke, mint igénytelen,

– Bízd csak rám! Meggyőződésem, hogy jól választottam, habár,,, – Azt akarta mondani, hogy habár egy bűnöző lánya, de még időben észbe kapott, A férjén kívül senkinek sem akarta elárulni a rábízott titkot,

– Csak meg ne bánd, hogy idehoztál a házunkba egy ilyen feltűnő teremtést! – mondta Klarissa.

– Ne bosszants fel, lányom, az állandó akadékoskodásoddal! Örülök, hogy egyáltalán találtam valakit! Túl sok munka marad rám, mert nektek aztán Hűdével eszetek ágában sincs segíteni,

– Te is tudod, mama, milyen kevés az időm. A házimunkára egyáltalán nem futja.

– Igen, tudom, hogy minden percedet az irodalomnak szenteled. Sajnos, az az érzésem, teljesen hiábavaló az igyekezeted, semmi kézzelfogható nem származik belőle.

– Már megszoktam, hogy nem vagytok megértéssel az elhivatottságom iránt.

– Én csak a sikertelen próbálkozásaidat látom.

– Sikertelen? Édes Istenem, nem lehetek azonnal világhírű! Komoly munkára és időre van szükség, mire az ember megalkot valami hasznavehetőt. Te is tudod, milyen választ szoktam kapni a kiadóktól. Érdeklődéssel olvassák a beküldött írásaimat, de még nem elég kiérleltek a munkáim ahhoz, hogy megjelentessék. Előbb-utóbb úgyis célt érek, csak kérlek, ne sürgess! Kényszerből nem lehet alkotni. Egy nap meglátod, sikerül, és akkor sok pénzt fogok keresni. A jó regényekért óriási szerzői díjakat fizetnek.

Von Kroneckné tisztában volt vele, hogy ezek a bizonyos „óriási szerzői díjak milyen ritkák, és hogy kizárólag híres, befutott írókat illetnek meg. Azonkívül jól ismerte a lányát, tudta, hogy lusta, és nincsenek-meg a szükséges adottságai, bármily ígéretes tehetségnek hiszi is magát. Mégis szemet hunyt hóbortja felett, mert úgy vélte, így legalább nem töri más butaságon a fejét.

Von Kronecknét a nagy ház vezetése és az élénk társasági élet olyannyira igénybe vette, hogy alig maradt ideje a gyermekeire. Legtöbbször rájuk hagyta, tegyék, amit akarnak, így mindegyik ment a maga feje után, azt csinálta, amihez kedvet vagy hajlandóságot érzett, Harryból könnyelmű és önző fiatalember lett, önmagán kívül más nem érdekelte. Iskolái elvégzése után az apja elküldte világot látni, de utazgatásai során adósságot adósságra halmozott, ezért szigorúan hazarendelte. Ha már világlátott, tapasztalt embert nem is, de legalább dolgos, derék gazdát akart nevelni belőle.

A legfiatalabb gyerek, Hilde esetében szemlátomást még nem dőlt el, hogy a jó vagy inkább a rossz felé hajlik-e. A testvérek közül neki volt a legtisztább jelleme, sok jó tulajdonsággal rendelkezett, de ezeket úgy rejtegette mások elől, mintha szégyellné. Az évek során keserű tapasztalatokat szerzett, miután a testvérei gyakran visszaéltek jóhiszeműségével. Fájt neki, hogy a családon belül megszokottá vált a semmitmondó, hazug hangnem. Ez alól csak az édesapjával való kapcsolata volt kivétel.

A családfő agyondolgozta magát, virradattól napestig a földeket járta, hogy a családjának gondtalan életet biztosítson. Fáradozásáért mégsem mondott neki senki köszönetet, inkább a végsőkig kihasználták. Felesége zsarnokoskodott felette, két idősebb gyermeke pedig figyelembe sem vette, hacsak nem akartak éppen kikönyörögni tőle valamit.

Kroneckné, ha csak tehette, másra ruházta a gondokat és a feladatokat. Akárcsak a lánya, maga is imádta a csinos ruhákat és a vidám társaságot. A család anyagi lehetőségei azonban korlátozottak voltak, ahol csak lehetett, takarékoskodniuk kellett. Ez számtalan nézeteltérés forrása volt a családtagok között, mert mindenki csak a saját érdekeit nézte, Kroneckné jobb híján arról álmodott, hogy legalább a gyermekei előtt megnyílik majd egy jobb élet lehetősége, ha előnyös házasságot kötnek.

Harry számára máris igen kedvező lehetőség kínálkozott. A szomszéd birtok, Freienwalde urai gyermektelenek voltak. A Hallern házaspár nemrég magához vette árvaságra jutott unokahúgát, aki megboldogult édesanyja után csinos vagyont, kerek egymilliót örökölt. Az sem volt titok, hogy egy napon Elsa von Hallern lesz Freienwalde örököse, így remek partinak számított, Elsa nem volt sem szép, sem kedves, csak egy sápadt, beteges, unalmas teremtés, ami persze nem riasztotta el Kronecknét attól, hogy kiszemelje a fia számára. Harrynak sem volt ellenére a választása, mert esze ágában sem volt szerény anyagi körülmények között leélni az életét. Késznek mutatkozott hát habozás nélkül megkérni a dúsgazdag örökösnő kezét. Később majd azt tesz, amit akar, nem kell hűségesnek maradnia, gondolta. Tele van szépasszonyokkal a világ, akik készségesen megvigasztalnak egy boldogtalan férjet.

Klarissa számára is kínálkozott egy váratlan lehetőség, Kroneckék nemrég értesültek róla, hogy a szomszédos erdőgazdaságnak, Sudnitznak új tulajdonosa lett, mégpedig egy nőtlen fiatalember, Hans von Dornaunak hívták, és módfelett gazdag volt. Évekig tartó ázsiai és afrikai kutatóútról visszatérve, ezentúl kizárólag a kedvteléseinek és tanulmányainak akarta szentelni az idejét. Az erdei kastély karcsú tornyaival és díszes homlokzatával nemcsak impozáns látványt nyújtott, de számtalan értéket is rejtett. Von Kroneckné mindenről időben tájékozódott, sőt azt is tudta, hogy von Dornau úrnak van egy dúsgazdag nagybátyja, aki gyermektelen lévén szintén ráhagyja hatalmas vagyonát. Mindent összevetve, Hans von Dornaunál elképzelni sem lehetett megfelelőbb kérőt Klarissa számára. Elhatározta, hogy mindent megtesz, csak hogy mielőbb összeboronálja a fiatalokat, Klarissának ugyanis nem volt vesztegetni való ideje.

Vele már meg is beszélte a dolgot, és semmi ellenvetése nem volt, habár Klarissa még nem találkozott von Dornau úrral, és nem tudhatta, egyáltalán rokonszenvesnek fogja-e találni, így álltak a dolgok a kronecki birtokon, amikor Maria Jung először átlépte a ház küszöbét.

Miután anya és lánya megvitatták az új kisegítőlánnyal kapcsolatos véleményüket és aggályaikat, Kroneckné témát váltott:

– Majd elfelejtettem, von Dornau úr hamarosan ellátogat hozzánk. Légy okos, Klarissa! Azt hallottam, könyvet akar írni az utazásairól. Most az egyszer talán hasznot húzhatsz a firkálgatáshoz való hajlamodból. Ha a szomszédunk is hasonszőrű, akkor könnyebben szót értesz vele.

III.

Kisasszony, vegyen ki tiszta ágyneműt, kérem!... Számolja meg az ezüstöt, kisasszony! Merre van, kisasszony? Hová tűnt már megint, kétszer is csöngettem !... Igyekezzék, kisasszony! A nagyságos asszony kéreti,.. Azonnal el kell számolnia a tejesemberrel, kisasszony, nem tud várni.

A Kroneck-birtokon mást sem lehetett hallani egész nap, csak ezt, Maria fáradhatatlanul szaladgált ide-oda, pillanatok alatt ott termett, ahol éppen a legnagyobb szükség volt rá. Ha az alagsorban foglalatoskodott, felhívták az emeletre, ha pedig a házban akadt dolga, biztos, hogy a kertben találtak neki halaszthatatlan munkát. Mindenki igényt tartott rá, és ha valami rosszul sült el, ki más, mint a kisasszony volt az oka, A napjait hajnaltól napestig kitöltötte a sokféle feladat, szusszanásnyi ideje sem maradt. Reggel ő kelt fel elsőnek, este pedig ő jutott ágyba utolsónak. Amikor esténként felment a szobájába, olyan fáradt volt, hogy már alig állt a lábán.

Naphosszat tűrte a ház asszonyának gyakori kedélyváltozásait és Klarissa kisasszony rosszindulatú piszkálódásait, miközben igyekezett elhárítani a fiatalúr bizalmas közeledését. Nem volt könnyű dolga a birtokon, verejtékes munkával kereste meg a kenyerét.

Mariát kiskora óta nem kímélte a sors, s a nehéz évek megedzették. Az egyre szaporodó feladatokkal ereje, munkabírása is növekedett, s ő szelíd megadással viselte sorsát. Von Kroneckné elismeréssel adózott magának, amiért ilyen szorgos, szóra hajló, türelmes cselédet talált. Végre nyugodtan, kényelemben tölthette napjait, Maria levette válláról a terheket, mindig készséges volt és barátságos, úrnője zsarnokoskodását is szó nélkül tűrte. Von Kroneck úr csendes csodálattal adózott a fiatal lánynak, és nagyon megsajnálta, amikor látta, hogy a felesége kíméletlenül kihasználja, miközben a kegyes jótevő szerepében tetszeleg.

Teltek-múltak a hetek, Maria a megérkezése óta nem látta régi ismerősét. Nem is sejtette, hogy a férfi még aznap elment a hársfához címzett fogadóba, majd a falubelieket is kikérdezte, hátha sikerül a nyomára bukkannia, Maria mindennap gondolt rá, és ez segített elviselni a sok megpróbáltatást,

A másik dolog, ami fényt lopott a szürke hétköznapokba. Hilde egyre erősebb ragaszkodása volt. Ha csak tehette, ott téblábolt körülötte, és kíváncsian, őszinte csodálattal figyelte a szorgalmát, türelmét és már-már emberfeletti kitartását. Akaratán kívül rendkívül jó hatást gyakorolt Maria a kislányra, aki ugyan továbbra is nyers modorával és kihívó viselkedésével igyekezett bosszantani a környezetét, de ő hamar észrevette, hogy ez nem szívből jön, csak egy érzékeny lélek dacos válasza az érzéketlen külvilágra.

Egy nap is megjegyezte:

– Ne fáradjon, Hilde kisasszony, nekem hiába is komédiázik! Tudom én, hogy érző, nemes szíve van, és azért sáncolja el magát e csibészes modor mögé, mert attól fél, hogy sebezhetővé válik,

Hilde elfintorodott.

– Hogy maga milyen jóhiszemű, kedves kisasszony, még a fekete ördögfiókát is hófehér báránynak látja! De tudja, mit? Gondoljon rólam, amit akar! Ennek fejében én is azt gondolom magáról, amit akarok,

– Remélem, csak jókat!

– Akarja hallani a véleményemet? Hát ide figyeljen! Szerintem maga egy elátkozott királykisasszony, akinek cselédként kell szolgálnia, amíg meg nem törik a gonosz varázslat. Fel nem foghatom, hogy ellenvetés nélkül teljesít minden parancsot, és még a legalantasabb munka végzése közben sem veszít méltóságából. Mi mást gondolhatna az ember, mint hogy elvarázsolt királykisasszonnyal van dolga? Különben erre a lovam ébresztett rá.

Maria meglepetten kapta fel a fejét.

– A lova?

– Igen. Tudja, amikor megkaptam. Faládának neveztem el. Nem mond semmit ez a név?

– Nem.

– Jaj, nekem, de nehéz felfogású néha! Hát nem ismeri a libapásztorlány és a beszélő ló meséjét? A gonosz grófnő levágatta a beszélő ló fejét, ám az továbbra is mindennap megszólalt, „Ó, jaj, Faláda, vérzik a szívem, amiért lefejeztek!” – siratta őt a libapásztorlánnyá varázsolt királykisasszony, mire a ló így válaszolt: „Ó, jaj, királylány, szép hajadon, vérzik a szívem, amiért elkergettek! Ha édesanyád látna, meghasadna a szíve bánatában,” Akárhányszor dolgozni látom, mindig ez a mese jut eszembe. Ezért is neveztem el magamban királykisasszonynak.

– Tudja-e, hogy én meg nagyon érdekes felfedezést tettem, Hilde kisasszony?

– Éspedig?

– Rájöttem, hogy van érzéke az irodalomhoz,

– Badarság! Méghogy én és az irodalom… semmi közünk egymáshoz! Ebben a házban különben is a nővérem sajátította ki magának a literatúrai. Tudja, megpróbál felkapaszkodni a pegazusra, de az minduntalan leveti a hátáról.

Maria elfojtott egy mosolyt.

– Úgy hallottam, a nővére író.

– Pontosítok: csak szeretne az lenni, de már a fejére képzeli a babérkoszorút, mintha Isten tudja, milyen tehetség lenne! Csakhogy másként fest a dolog. Akárhányszor pontot tesz egy-egy „nagy mű“ végére, engem vesz elő, én vagyok az áldozat. Képzelje, ilyenkor elejétől a végéig meg kell hallgatnom költői ömlengéseit! Mit mondjak… rettenetes! Nemrég megtudta, hogy az új szomszéd, Dornau úr szintén író. Igaz, tudományos műveket ír, de Klarissa azért szeretne a kolléganő szerepében tetszelegni előtte. Hamarosan tiszteletét teszi nálunk, és kíváncsian várom, hogyan fogja a nővérem a műveivel lerohanni.

Maria mélyen belenézett kis barátnője szemébe.

– Talán nem szereti a nővérét?

– Hogy szeretem-e? Nem, már egy ideje nem. Régebben megpróbáltam, de tudja, Klarissa olyan érzéketlen volt! így hát feladtam. Gondolkodnom kell rajta, hogy szeretek-e egyáltalán valakit. Jaj, hát a drága, jó papát, őt nagyon! Mamát is szerettem, amikor még kicsi voltam. És néha úgy fájt, de úgy… na de hagyjuk ezt! Most viszont új szerelmem akadt. Ne ijedjen meg, nem férfi, akinek odaajándékoztam a szívemet Ha hiszi, ha nem, itt áll előttem, és a fehérneműt válogatja. Nem más, mint a szépséges királylány, akinek gyönyörű aranyszőke a haja, és átkozottul szép a szeme. Komolyan, figyelmeztetőn néz rám, de a tekintetéből süt a melegség, a szeretet, Úgy bizony, kedves királykisasszony, ilyenkor elszáll belőlem minden gonoszság. Szégyellem, hogy értem is dolgozik, míg én lopom a napot. Mást se hallani reggeltől estig: „Kisasszony, ide, kisasszony, oda, még ezt, még azt“ Arra sem képesek, hogy a nevén szólítsák. Ettől a kisasszonyozástól szinte megvadulok, mégis előfordul, hogy magam is így szólítom. Nem haragszik érte? Maria a fejét rázta.

– Nem, Tudom én név nélkül is, hogy nekem szól.

– De én akkor se mondom többé, mert olyan rideg és személytelen. Elhatároztam, hogy a jövőben úgy hívom, ahogy a szívem súgja: szépséges királylány.

– Édes kis hízelgő maga, Hilde kisasszony,

– Maga meg… jaj, ne legyen már ilyen jó hozzám, mert mindjárt valami rettenetes dolog történik!

– Nem ijedek meg tőle.

Hilde felugrott, és egy pillanatra Maria nyakába csimpaszkodott, aztán hanyatt-homlok kirohant a mosókonyhából,

Maria elmosolyodott. Olyan magányos, elhagyatott volt örök életében, hogy kimondhatatlanul jólesett szeretetre éhes lelkének a lányka kedves ragaszkodása, Hilde az ég ajándéka volt, az ő segítségével könnyebben átvészelte a nehézségeket. Nem volt könnyű élete a kronecki birtokon, de a legelviselhetetlenebbnek Harry pimasz, tolakodó viselkedését érezte. Annak ellenére, hogy minden alkalommal határozottan visszautasította a közeledését, mindig újra és újra próbálkozott. Tudta, hogy Hallern kisasszonynak teszi a szépet. Hilde elkottyintotta, hogy hamarosan megülik az eljegyzést. A fiatalember közeledése így még kínosabb és visszataszítóbb volt számára.

Befejezte a fehérnemű szétválogatását, és becsukta maga mögött a mosókonyha ajtaját. Elindult a hátsó kijárat felé, mert a gazdasági épületek körül akadt dolga. A folyosón egy urat pillantott meg, aki éppen a névjegyét adta át az inasnak, és kérte, hogy jelentse be a háziaknál.

Hatalmasat dobbant a szíve, mert azonnal felismerte a titokzatos idegent, akivel már annyiszor összehozta a sors anélkül, hogy egyszer is szót váltottak volna egymással. A férfi ámulva nézte, nem tudta leplezni boldogságát, hogy végre viszontlátja. Hetek óta hiába kutatott utána a környéken, és lám, most itt áll előtte, ahol a legkevésbé számított rá. Felcsillanó szemmel, tiszteletteljes meghajlással üdvözölte.

Maria biccentett felé, és sietős léptekkel haladt el mellette, majd eltűnt az alagsori lépcsőn.

Klarissa már az ablakból észrevette a vendéget, amikor autójával a bejárat elé kanyarodott. Izgatottan mondta:

– Mama, ez nem lehet más, mint Sudnitz új tulajdonosa!

A két hölgy kíváncsian nézegette a névjegyet, amit a belépő inas nyújtott át.

– Igazad van, Klarissa. Friedrich, vezesse, kérem, von Dornau urat a szalonba!

Hans von Dornau rövidesen megismerkedhetett a Kroneck család tagjaival. Hildének eredetileg be sem akarták mutatni, mert szokásához híven egyik elnyűtt ruháját viselte, de a tilalom ellenére bemerészkedett a szalonba. Semmi pénzért nem akarta elmulasztani a nagy pillanatot, amikor Klarissa első ízben találkozik von Dornau úrral. Nagy megelégedésére a fiatalember igen udvariasan, de tartózkodóan viselkedett, és hűvösen válaszolgatott Klarissa kérdéseire.

Hilde alig töltött néhány percet von Dornau úr társaságában, máris megállapította, hogy nála érdekesebb fiatalemberrel még sohasem találkozott. Tetszett neki csinos, napbarnított arca, becsületes, meleg pillantása, mesterkéletlen modora, és gyorsan a szívébe zárta a rokonszenves új szomszédot.

Hans von Dornau, miután udvariasan üdvözölte Hildét, nem vett róla tudomást többé. Az előnytelen öltözékű, hanyagul összefogott hajú, szögletes mozgású bakfis nem keltette fel az érdeklődését, annál is inkább, mivel gondolatai változatlanul a szép ismeretlennél időztek. No és a társaság többi tagja, Klarissával az élen, igencsak szóval tartotta.

Hildének volt alkalma bőven megfigyelni a vendéget és saját családtagjait a társalgás ideje alatt. Édesapja a maga egyszerű közvetlenségével üdvözölte az új szomszédot, Harry hanyag orrhangon beszélt, így akart imponálni nek. Klarissa úgy érezte, eljött a nagy pillanat, amikor megcsillogtathatja műveltségét.

– Azt hallottuk, kedves von Dornau úr, hogy író, és azért szándékozik visszavonulni a vidéki magányba, hogy egy nagy mű megalkotásának szentelje idejét. Tulajdonképpen kollégák vagyunk, magam is író vagyok – jegyezte meg mosolyogva.

A fiatalember udvariasan meghajolt.

– Hízelgő számomra, nagyságos kisasszony, hogy a kollégájának tekint, de téved, ami a foglalkozásomat illeti. Tulajdonképpen természettudós vagyok, míg a nagyságos kisasszony tollából bizonyára szépirodalmi művek kerülnek ki.

Klarissa élénken helyeselt. Esze ágában sem volt elárulni, hogy még egyetlen műve sem jelent meg nyomtatásban,

– Ennek ellenére sok a közös vonás bennük. von Dornau úr, és nagyon örülnék, ha időnként felkeresne bennünket, és elbeszélgetnénk. E vidéki magányban sajnos híján vagyunk minden szellemi ingernek. Utazásai során bizonyára számtalan páratlan élményben volt része.

– Sokat láttam és tapasztaltam. Azért keresem a vidéki nyugalmat, mert a városi élet elvonja a figyelmet az elmélyült munkáról. A társadalmi kötelezettségek elveszik az ember idejét az írástól.

– Remélem, nem arra utal, hogy remeteéletre akar berendezkedni a birtokán? – vetette közbe von Kroneckné édeskés mosollyal.

– Nem vagyok én remetének való. Éppen a mai látogatásom a bizonyíték rá, hogy szívesen érintkezem közvetlen szomszédaimmal. Néha jólesik kellemes társaságban eltölteni az időt.

– Remélem, gyakran ellátogat hozzánk.

– Szívesen élek a kedves meghívással, tisztelt nagyságos asszony, persze, ha nem zavarok.

– Természetesen nem zavar. Vidéken az ember sokszorta jobban Örül a vendégnek, mint a nagyvárosban.

– Egyedül él a sudnitzi birtokon, von Dornau úr? – érdeklődött Klarissa.

– Pillanatnyilag egyedül, de néhány nap múlva megérkezik a házvezetőnőm. Von Fuchsné asszony apám barátjának az özvegye, annak idején együtt szolgáltak a hadseregben. Amint kezébe veszi az irányítást, remélem, hamarosan vendégül láthatom önöket.

A házigazda is bekapcsolódott a beszélgetésbe:

– Az édesapja katonatiszt? – kérdezte érdeklődve.

– Igen, az volt, de már nem él. Nyolc évvel ezelőtt egy hadgyakorlaton tüdőgyulladást kapott, és ez az életébe került. Anyám két éven belül követte. Testvérem nincs, édesanyám fivére az egyetlen hozzátartozóm.

Klarissa ismét magához ragadta a kezdeményezést, és a neki tetsző irányba terelte a beszélgetést, Hilde a fülét hegyezte, nehogy bármiről lemaradjon. Nővére tovább játszotta a széplelkű írónőt, remélve, hogy ezzel felkelti Dornau úr érdeklődését maga iránt. De Hilde éles pillantását nem kerülte el a vendég szórakozottsága. Észrevette, hogy csak fél füllel hallgatja a házikisasszony tirádáit, és egyre csak az ajtót lesi. Azt azonban még az eszes, éles szemű Hilde sem sejtette, hogy kinek szól ez a nyugtalan várakozás. A fiatalember azt hitte, hogy a bájos leány, akit imént nagy örömére a folyosón viszontlátott, szintén a ház vendége. Türelmetlenül várta, hogy neki is bemutassák.

– A férfi kívánsága azonban nem teljesült. Már jóval túllépte az illendő látogatási időt, amikor végre rászánta magát az indulásra.

Von Kroneckné kedvesen kérte, hogy mielőbb látogasson el hozzájuk újra, Klarissa lángoló pillantása pedig beszédesebb volt minden szónál. Hans megköszönte a szívélyes meghívást, és megígérte, hogy a közeljövőben gyakran fog élni a család vendégszeretetével. Tudta, hogy a szíve gyorsan visszahúzza, és már alig várta, hogy alkalma nyíljon megismerkedni a szépséges ismeretlennel.

A házigazda kikísérte a kocsihoz. Ott Hans von Dornau tétován megállt, és a lehető leghosszabbra nyújtotta a búcsúzkodást, A tekintete közben nyugtalanul körbejárt, de a hőn áhított személy nem került elő. Honnan is sejthette volna, hogy a bájos ismeretlen időközben fehér kötényt kötött, és odalenn az alagsorban éppen a tej lefölözésével foglalatoskodik.

Maria ellenben jól látta a távozó vendéget. Szíve a torkában dobogott, és maga“ sem tudta, mitől lett olyan izgatott, „Ki ez a férfi? Legalább a nevét tudnám!” – gondolta, és a távolodó gépkocsi után nézett.

Kívánsága hamarosan teljesült. Árnyék vetődött az ablakra, és az öblös tejesköcsög mellett megjelent két himbálózó, pipaszár láb.

Maria felemelte a fejét, és megpillantotta az ablakban üldögélő Hildét.

– Jaj, hát maga az, Hilde kisasszony?

– Igenis, szépséges királylány, én vagyok az, teljes életnagyságban. Kedvem lenne jól megkevergetni a lábammal ezt a hófehér tejecskét.

Maria elnevette magát.

– Nem tenne maga ilyet, Hilde kisasszony.

– No, csak ne legyen olyan biztos benne! Egyedül az tart vissza, hogy nem akarok magának bosszúságot okozni.

– Mindezt hallva, Hilde kisasszony, azt hihetné az ember, hogy csínytevésen kívül más nem is jár a fejében. Persze én tudom, hogy időnként meglepően értelmes gondolatai vannak.

– Mindig az értelmemre hivatkozik, meg arra a csekélyke jóra, ami befészkelte magát koromfekete lelkembe. De két lélek lakozik, ó, e nemes kebelben!

– Téved, a keblében csupán egyetlen lélek lakozik, az a másik valami ott kísért abban az akaratos fejecskéjében,

– Szépséges királylány, jóságos rábeszélésének lehetetlen ellenállni! Ha akarom, ha nem, megnemesíti a gondolataimat és az érzéseimet. Már-már tehernek érzem! Egyébként látogatónk volt – váltott hirtelen témát, – Nem látta?

Maria még mélyebben hajolt a tejesköcsög fölé,

– Láttam egy urat elhajtani,

– Na, és jól megnézte?

– Csak futólag,

– Alaposabban meg kellett volna néznie, higgye el, megéri. Kivételes ember. Tudja, kicsoda?

Maria szíve nagyot dobbant,

– Nem,

– Haris von Dornau úr, Sudnitz új tulajdonosa. Nekem nagyon tetszik, szerintem remek fickó. Képzelje, beutazta egész Ázsiát és Afrikát, Természettudós, most éppen egy könyvön dolgozik. Ezért is vásárolta meg a sudnitzi birtokot, mert a munkához nyugalomra van szüksége. Azt hiszem, nagyon gazdag és,.. és okos. Hallania kellene, ahogy beszél! Azt mondja, a régi kőfejtőnél megkövesedett vízililiomot talált. És a kagylós mészkőréteg a hegyekben azt bizonyítja, hogy sok millió évvel ezelőtt a völgyben tenger hullámzott. Csupa furcsa dolgot mesélt, de hát ez magát nem érdekli, ugye?

– Dehogynem, Hilde kisasszony, nagyon is érdekel.

– Akkor jó, Klarissa egyébként nagyon unta, láttam rajta, de úgy tett, mint akit rettenetesen érdekel az ásványtan, és állandóan a szavába vágott! Szegény Dornau úr egyre csak az ajtót leste, mintha onnan várná a segítséget. Rajtam természetesen keresztülnézett, amit nem veszek tőle rossz néven, a helyében ugyanezt tettem volna. Elkészült már végre ezzel az unalmas munkával?

– Egy perc, és kész vagyok.

– Utána mit csinál?

– Átmegyek a varrószobába fehérneműt javítani,

– Brrr, szörnyű munka!

– Egyetlen munka sem szörnyű, amit jókedvvel végzünk,

– Mondja meg őszintén, maga tényleg szívesen végzi azt a rengeteg feladatot, amit itt a nyakába varrnak?

– Megmondom őszintén: igen,

– Hm, Es én mit csináljak? Úgy unatkozom,

– Nem érzi néha, hogy jó lenne valami hasznos elfoglaltság?

– De amikor az egész élet olyan sivár és unalmas! A legunalmasabb pedig egy olyan bárgyú időtöltés, mint a varrás.

– Téved, Nincs jobb az életben a munkánál. Minden csak hozzáállás kérdése.

Hilde megrázta a fejét.

– Na, viszlát, királylány, kezd unalmas lenni – felelte, majd ügyesen ki tornászta magát az ablakon, és eltűnt.

Maria a varrószobában foglalatoskodott, ölében egy halom siralmas állapotban lévő ágy és asztalneművel, amikor Hilde sötét fürtös fejecskéje megjelent az ajtónyílásban. Egy darabig onnan figyelte Maria szorgoskodását, aztán megszólalt:

– Nehéz a varrógépen dolgozni?

Maria mosolyogva megrázta a fejét.

Hilde habozott, igyekezett legyőzni zavarát,

– Szeretném én is megpróbálni. Megmutatná, hogyan kell?

– Szívesen.

Néhány perc múlva Hilde az igyekezettől kipirulva hajolt a varrógép fölé. Az asztalkán egy hosszú vászondarab feküdt, azon gyakorolta a varrást. Elégedetten nézte, amikor Maria egy igazi lepedőt helyezett elé. Néha ferdére sikerült a varrás, és ijedten állította meg a varrógépet, de aztán egyre jobban ment a munka. Hangosan ujjongott, amikor végre hibátlan lett a szeges, Maria nem győzte a keze alá adni az újabb és újabb darabokat. Olyan “ odaadással dolgozott, mintha nem lenne ennél érdekesebb munka a világon. Amikor elérkezett a vacsora ideje, elámult, észre sem vette, hogy elszaladt a délután. Szinte magának is restellte bevallani, milyen szórakoztatónak találta a varrást. Büszkén nézegette a lepedőket, amelyeket egyedül szegett be.

– Legyen szíves, szépséges királylány, ilyen lepedőt tenni az ágyamra, hadd élvezzem a munkám gyümölcsét!

Maria egyre nagyobb hatást gyakorolt a kislányra azzal, hogy jó példát mutatott. Hilde észre sem vette, ahogy lassan arra is rászoktatta, hogy több gondot fordítson az öltözködésre. Kezdték zavarni a ruháin található szakadások és foltok.

Néha eluralkodott még rajta régi, nyers modora. Szégyellte magát, amiért „megjavult“, és ellenszegült Maria gyengéd, intő szavának. De legvégül mindig a jobbik énje győzedelmeskedett,

Hilde napról napra jobban megszerette Mariát, és ő is mindinkább a szívébe zárta a kedves, nyíltszívű teremtést.

IV.

Beköszöntött a tavasz. A langyos levegő balzsamos illattal telt meg. Virágzott az orgona, és a verandán már messziről virított a piros muskátli.

Mariának vasárnap délutánonként akadt néhány szabad órája, amit legtöbbször a szobájában töltött Kihasználta az időt, hogy rendbe hozza a ruháit és a fehérneműjét. A Kroneck-házhan végzett munkájáért igen csekély bért kapott, abból nem futotta új ruhára, ezért nagyon vigyázott minden egyes darabra.

Ezen a vasárnapon mégis kicsalogatta a gyönyörű, tavaszi idő a természetbe. Nem bírta tovább a négy fal között, letette a varrást, és leszaladt a lépcsőn. A házban – csönd és békesség honolt: a Kroneck család a szomszédos Frienwaldére kocsizott, csak estére várták vissza őket.

Maria átvágott a réten, és az erdő felé vette útját Lassan lépdelt a puha fűben, és mélyen beszívta az illatos, tavaszi levegőt.

Kedvenc helye, az erdei tisztás felé igyekezett, ahol kristálytiszta vizű forrás fakadt a mohával belepett sziklák között. Leheveredett egy hatalmas bükkfa tövébe. Sóhajtva a feje alá tette a karját, és gyönyörködve nézte a szikrázó napsütésben fürdő lombokat.

Gondolatai visszarepítették a múltba. A sok szép emlék mellett mennyi fájdalom és szenvedés keserítette meg fiatal éveit! A sors mostohagyermekének érezte magát – a szülei is azok voltak, pedig jobb sorsot érdemeltek volna. Mi lenne most vele, ha Kroneckné nem fogadta volna be a házába? Hálát adhat ennek a rideg, kevély asszonynak, hogy becsülettel megdolgozhat a betevő falatért. Sokkal rosszabbul is járhatott volna. Ki kell tartania, még akkor is, ha az a szégyentelen Harry úrfi újra és újra bizalmaskodni próbál vele!

Lágy mosoly suhant át az arcán, mert eszébe jutott Hilde. Édes, kis bohó teremtés! Érezte a kislány szerető ragaszkodását, és jóleső érzés volt, hogy ő is egyre jobban a szívébe zárta. Csodák csodája, létezik egy ember ezen a világon, aki szereti!

A mosoly azonban hamar tovatűnt szép arcáról, hogy ismét átadja helyét a reménytelenségnek és bánatnak. Ha Hildének egy napon a fülébe jut, hogy gyilkosság vádjával ítélték el az apját, soha többé nem akar majd hallani róla, és becsapva érzi magát. Amikor ez eszébe jutott, fájdalmasan felsóhajtott.

Titokzatos csend vette körül, és Maria szentül meg volt győződve, hogy egyedül van az erdőben, pedig attól fogva, hogy leheveredett a fa alá, kíváncsi szempár figyelte minden mozdulatát.

Ezen a délutánon Hans von Dornau is az erdőt járta. Amikor észrevette a fa alatt pihenő lányt, megtorpant. A szürke szempár rajongással tapadt a csendesen merengő, bájos arcra.

Maria leengedte a karját, és az órájára pillantott. Egy negyedórát engedélyezett még magának, utána haza kell sietnie.

Az addig mozdulatlanul várakozó fiatalember tétova lépést tett felé. Egy faág megreccsent a lába alatt, Maria ijedten kapta fel a fejét, és a zaj irányába fordult. Nem akart hinni a szemének, amikor megpillantotta a férfit, és sötét pír futotta el az arcát.

– Elnézését kérem, nagyságos kisasszony, amiért megzavartam, de képtelen vagyok szó nélkül elmenni kegyed mellett, mint már annyiszor. Ne haragudjon rám, ha megijesztettem volna. A kronecki birtokon tett látogatásomkor sajnos nem volt alkalmunk bemutatkozni egymásnak. Megkérdezhetem, hogy a család vendégeként tartózkodik-e Kronecken?

Maria megtanult alkalmazkodni a váratlan helyzetekhez, most is hamar feltalálta magát.

– Nem, von Dornau úr, én nem vendég vagyok a Kroneck családnál – mondta nyugodtan,

A férfi közelebb jött, de illendő távolságban megállt,

– Tudja a nevemet, ismer tehát?

– Igen, Hilde von Kroneck kisasszonytól hallottam magáról.

– Ugye, emlékszik rám? Régi ismerősök vagyunk, habár még a nevét sem tudom. Berlinben találkoztunk egy nappal azelőtt, hogy a múltkor megpillantottam itt az erdőben. Akkor sajnos felszállt az omnibuszra. Ám az ismeretségünk még ennél is régebbi. Elfelejtette?

Maria ajka megrándult.

– Nem. Mindenre emlékszem. Régen volt.

– Három évvel ezelőtt történt, de én azonnal felismertem. Hosszú időre elutaztam, de kegyedet nem felejtettem el. Szívesen megismerkedtem volna akkor a nagyságos kisasszonnyal, de nem mertem megszólítani. Utána is üldözött a balszerencse, kétszer is elszalasztottam, ezért most megragadom a lehetőséget. Felesleges bemutatkoznom, hiszen von Kroneck kisasszonytól már tudja a nevemet.

– Igen, és én sem szeretném kétségek között hagyni a személyemet illetően. Téved, ha azt hitte, vendégként tartózkodom a Kroneck család birtokán. Ott dolgozom, kisegítek a háztartásban. Amikor abban az előkelő bérházban találkoztunk, akkor is munkából jöttem. Gyerekeknek segítettem a tanulásban.

Hans von Dornau hitetlenkedve hallgatta. Nagyon jól tudta, milyen szerepet tölt be úri családoknál egy háztartási alkalmazott. Találkozott már jó néhánnyal életében, de egyiket sem lehetett egy napon említeni ezzel a lánnyal. Nemcsak szép volt, de kifinomult és előkelő, amit nem lehetett nem észrevenni. A viselkedése, választékos beszéde, büszke fejtartása, egész lénye azt sugallta, hogy felsőbb társadalmi réteghez tartozik. Vajon mi késztethette arra, hogy elfogadjon egy ilyen állást?

– Bocsásson meg, de meg kell kérdeznem, miért vállalta ezt a munkát.

– Meg kell élnem valamiből, von Dornau úr, és mivel már hosszú ideje nem találtam munkát, nem maradt más választásom, mint hogy ezt elvállaljam. Örülök, hogy becsülettel meg tudom keresni a kenyeremet. Számomra ez sokat jelent – mondta Mária és felállt. Kerülte a férfi meleg, együtt érző pillantását, mert érezte, hogy elgyengül tőle.

– Nagyon, nagyon szomorú, amit mond – szólalt meg kisvártatva, fojtott hangon a férfi.

Maria megremegett. Összeszorított foggal, már-már nyersen vetette oda, pedig vérzett a szíve:

– Ha megengedi, vessünk véget a beszélgetésnek, von Dornau úr, és arra kérem, felejtse el, hogy egyetlen szót is váltottunk egymással. Gyakran megfordul a birtokon, én pedig nem tartozom a köreikhez. Ha találkozunk, kérem ne is vegyen tudomást rólam. Ellenkező esetben kellemetlenségekben lehet részem, ami csak megnehezítené a helyzetemet. Ön úriember, biztos vagyok benne, hogy megkímél ettől. Isten áldja!

A férfi olyan mozdulatot tett, mintha vissza akarná tartani. Sápadt arcát a lány még egyszer felé fordította, biccentett, azután sietős léptekkel elindult.

Hans von Dornau elgondolkodva nézett utána.

– Szegény teremtés! – suttogta maga elé.

Tétován megfordult, és elindult az ellenkező irányba. Hirtelen eszébe jutott, hogy most sem kérdezte meg a nevét.

Maria maga sem tudta, hogyan tette meg a hazafelé vezető utat. Úgy érezte magát, mint aki nem is a földön jár. Néha megállt, és zakatoló szívére szorította a kezét. Kusza érzések kavarogtak a lelkében.

Alighogy kis szobájába ért, az urasági kocsi begördült a ház elé. Gyorsan maga elé kanyarította a fehér kötényt, és lesietett a konyhába, hogy vacsoráról gondoskodjék.

Benyitott az éléskamrába, és Hilde kerek fejecskéjét pillantotta meg az ablakban.

– Nos, királylány, hogy töltötte a vasárnap délutánt?

– Kisétáltam az erdőbe – felelte Maria, de fel sem nézett a munkából

– Szép volt?

– Gyönyörű, Azt hiszem, sehol a világon nincsenek ilyen pompás zöld erdők, mint itt.

– – Igaza van. Bárcsak én is elkísérhettem volna! Halálosan unatkoztam Freienwaldén. Felfordult a gyomrom, mert kénytelen voltam végignézni, hogyan teszi a szépet Harry annak a beteges Hallern kisasszonynak. Már előre sajnálom szegényt, elég szamár, ha hozzámegy a bátyámhoz. De fülig szerelmes belé a szerencsétlen. Jaj, királylány, ha tudná, milyen olcsó vásári komédia az élet! Klarissa meg borzasztóan rosszkedvű volt, amiért Dornau urat nem hívták meg Freienwaldéra, mint ahogy remélte.

– Hilde kisasszony, most nagyon sietek, kicsit el vagyok késve a vacsorával.

– Vagy úgy. Segíthetek?

Maria hálásan pillantott rá.

– Köszönöm, de mindjárt megleszek,

– Szépséges királylány, talán csak nem sírt?

Ügyet sem vetve ünneplőruhájára, a kislány egyetlen ugrással átvetette magát az ablakpárkányon, és az éléskamrában termett. Átölelte Maria nyakát.

– Valaki megbántotta, Maria? – kérdezte gyengéden. Aki hallja, talán el sem hiszi, hogy a vadóc Hilde tud ilyen lágy hangon is beszélni.

Mariát annyira meghatotta ez a gyöngédség, hogy a szeme sarkából kibuggyant két kövér könnycsepp.

– Nem, senki – szipogta.

– De hát akkor miért sír? – kérdezte Hilde kétségbeesetten,

– Nem tudom elviselni, ha valaki jó hozzám, olyan jó, mint amilyen maga, Hilde kisasszony. Nem szoktam hozzá, ennyi az egész,,. Az Isten áldja meg érte!

Hilde nagyot nyelt. Nem sok hiányzott, hogy ő is elsírja magát.

– Miért szégyenít meg? Én senkihez nem vagyok jó. Magához szeretnék néha, de csak azért, mert maga is jó énhozzám. De most már ne sírjon! – Tekintete Maria arcát fürkészte. – Már régen észrevettem, hogy nyomasztja valami. Azt hiszem, nagy bánat ül a lelkén.

– Ne kérdezzen semmit, Hilde kisasszony, mert úgysem mondhatom el. Nem a maga fiatal, ártatlan lelkének való.

– Betöltöttem a tizennyolcat, nem vagyok már gyerek! Csak négy-öt évvel idősebb nálam, de úgy tesz, mintha legalábbis nagymamakorú lenne.

– Súlyos teher nyomja a vállam, mégis egyedül kell; cipelnem, nem oszthatom meg senkivel.

– Pedig én olyan szívesen segítenék!

– Nem lehet. De tudja, mit? Ha segíteni akar, többé ne kérdezze, és ne is beszéljen erről!

Hilde lopva végigsimított Maria haján,

– Hát jó, nem kérdezem. Ha tehetek valamit magáért... ha egyszer szüksége lesz rám, kérem, szóljon! Tűzbe mennék azért, akit szeretek. De most fátylat rá! A mama közeledik, már hallom a zsörtölődését. Viszlát, szép királylány !

Újra a régi bohókás gyerek volt, és már ki is surrant az ablakon.

Kisvártatva belépett von Kroneckné.

– Szóval itt van, kisasszony! Már mindenütt kerestem. Kész a vacsora?

– Azonnal, nagyságos asszony.

– Igyekezzen, kérem, szeretném egyéb tennivalókkal is megbízni.

Elidőzött még egy kicsit a konyhában, belekukkantott egy-két edénybe, belekóstolt a cukrozott földieperbe, és mindenben talált valami kivetnivalót.

Maria keze alatt égett a munka. Sietett, ahogy csak tudott, és csak akkor lélegzett fel, amikor Friedrich feltálalta a vacsorát.

Amikor mindennel végzett, bekapott pár falatot, felment a szobájába, és fáradtan leült a nyitott ablak elé.

Tekintete a messzeségbe révedt, oda, ahol a sudnitzi kastélyt sejtette,

A sétából hazatérő Hans von Dornaut egy távirat várta.

A nagybátyjától érkezett, és a következő állt benne:

„Nagyon beteg vagyok. Kérlek, gyere azonnal, fontos megbeszélnivalóm van veled, Justus bácsi“

Hans az órájára pillantott, majd utasítást adott, hogy álljon elő az autó. Ha késlekedés nélkül elindul az állomásra, még eléri az esti vonatot. Nem vesztegetheti az időt, nagybátyjának komoly baja lehet, különben nem táviratozott volna.

Néhány perccel később már az állomás felé robogott Az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy másnap Kroneckékhez hivatalos ebédre. Szólt a sofőrnek, hogy hazafelé jövet adja át az üzenetét, hogy nagybátyja váratlan betegsége miatt nem tud részt venni a másnapi ebéden.

V.

A város gazdagok lakta, előkelő negyedében egymás mellett sorakoztak az elegáns bérpaloták. Köztük egy ezer színben pompázó kert közepén kis villa bújt meg – különös színfolt a tekintélyes épületek között –, melyet az utca felől magas kőfal határolt, elfoglalva a járda egy részét. A villa tulajdonosa Justus Hartau volt, Hans von Dornau nagybátyja,

A szomszédságban sorra épültek a pazar emeletes házak, s a növekvő telekárak mellett égbe szöktek a lakbérek. Az öreg Hartaunak mindez nem okozott fejtörést, békében töltötte napjait a kőfallal elzárt, barátságos villa falai között. Sokan érdeklődtek már, nem akarja-e eladni a telket – néhányan hihetetlenül magas árat ígértek –, ám az öreg egyszer s mindenkorra kijelentette, hogy amíg él, háborítatlanul akarja tölteni napjait az otthonában, és nincs az a pénz, amiért megválna tőle.

Néhány nappal ezelőtt a város vezetősége azonban válaszút elé állította. Vagy eladja az ingatlant, vagy haladéktalanul beljebb viszi a kőfalat, hogy egy vonalban legyen a szomszéd telkeket határoló kerítéssel.

Ez az ultimátum annyira felbőszítette a különc agglegényt, hogy valósággal belebetegedett. Habozás nélkül táviratozott hát Hansnak,

Justus Hartau, aki hosszú ideje már csak idős házvezetőnőjét és inasát tűrte meg a házban, feldúltan fogadta unokaöccsét. Nem éli túl, mondta, ha idegenek teszik be lábukat a birodalmába, és megeskette Hansot, hogy szövetségese lesz a város ellen folytatott harcban,

Hans nyugtatgatta, és igyekezett rábeszélni, hogy egyszerűen hagyja ott a nagyvárost.

– Gyere velem a sudnitzi birtokra, Justus bácsi, ott békében élhetsz, senki sem fog háborgatni!

A költözés gondolata még inkább felzaklatta az öreget. Hagyja el a házát, üljön vonatra, és utazzon el egy teljesen ismeretlen vidékre, idegen emberek közé, amikor legalább tizenhat éve ki sem tette a lábát a házból, és képtelen lenne elviselni egyetlen idegen arc látványát is? Hagyják őt békén! Tizenhat éve él ebben a villában, amely egykor az édesapjáé volt, és itt is akart meghalni, akárcsak ő.

A megboldogult a közeli vasművek tulajdonosa volt, Justus neki köszönhette a vagyonát. Amikor megörökölte a gyárat, eladta, árát értékpapírokba fektette, és visszavonult az üzleti élettől. Ifjúkorában könnyelmű életet élt, csak a szórakozás érdekelte, sokat utazgatott, és híre kelt gáláns kalandjainak, amerre csak járt. Míg élt az édesapja, nem törődött az üzlettel.

Az idősebb Hartau halála után a vagyont Justus és á nővére, Hans von Dornau édesanyja örökölte, Justus, miután elrendezte a vagyonjogi ügyeket, beköltözött szülei üresen maradt villájába, ahol nővére, sógora meg a barátai legnagyobb csodálkozására igazi remeteéletet folytatott.

Nővérének szilárd meggyőződésévé vált, hogy Justust egy reménytelen szerelem tette boldogtalanná. Már édesapjuk temetésén furcsán viselkedett, és bevallotta neki, hogy megismerkedett egy asszonnyal, aki gyökeresen megváltoztatta az életét. Később letagadta az egészet, és dühbe gurult, valahányszor a nővére faggatni próbálta. Magányos, emberkerülő különc vált belőle.

Justus Hartau közölte tehát az unokaöccsével szilárd elhatározását, hogy nem engedi feldúlni a nyugalmát, és mindent elkövet annak érdekében, hogy ne háborgassák a birtokán. Kész volt tekintélyes összeget fizetni a városnak azért, hogy a háza és a kertje megmaradhasson eredeti állapotában.

Hans megígérte, hogy mindenben a segítségére lesz, mégsem sikerült megnyugtatnia. Maga sem hitte, hogy csupán pénzzel el lehet érni, hogy minden maradjon a régiben. Ekkor új ötlete támadt,

– Ajánlok valamit, Justus bácsi. Figyelj rám! Te most beteg vagy, nem mehetsz ki a házból. Itt maradok, amíg elkészül az új kerítés, amely egy vonalban lesz a szomszédokéval. A régit majd csak akkor bontjuk le, amikor az új már áll, ígérem, hogy egyetlen idegent sem fogsz látni, mindent megszervezek, és csak akkor hagylak magadra, amikor már befejeződtek a munkálatok. A sétáid megrövidülnek néhány méterrel, ennyi az egész, meglátod, gyorsan hozzászoksz majd.

Az öreg nem akadékoskodott tovább, így Hans habozás nélkül elindította a munkálatokat. Szeretett volna mihamarabb hazamenni, mert valami láthatatlan erő vonzotta Kroneckba.

A pénzen nem múlott, így hát gyorsan haladt az építkezes. Tíz nap alatt elkészült az új kerítés. Amikor az utolsó munkás is elhagyta a telket, Justus Hartau előmerészkedett szobájából, és unokaöccse karjára támaszkodva rövid sétát tett a megkurtított kertben. Nem győzött siránkozni, amiért ilyen nagy területet leszakítottak belőle.

Az izgalmak annyira kimerítették, hogy komolyan kezdett foglalkozni az elmúlás gondolatával. Közelgő halálát érezve komoly beszélgetésbe kezdett Hansszal.

– Mihelyt elutaztál, megcsináltatom a végrendeletemet. Természetesen téged teszlek meg örökösömnek, de tudnod kell, hogy van még valaki, akire nagyobb összeget akarok hagyni, hogy biztosítsam a jövőjét. Erről még beszélünk. Félmillióról lenne szó, ennyit, azt hiszem, tudsz nélkülözni.

Hans von Dornau mosolyogva bólintott.

– Emiatt ne fájjon a fejed, bácsikám! Van elég pénzem.

– Még egy dologra szeretném felhívni a figyelmedet. Ha meghalok, nyisd ki a páncélszekrényemet, találsz benne egy kis dobozt. Gyere, meg is mutatom!

Justus Hartau kinyitotta a falba süllyesztett vaskazettát, kivett belőle egy sima ezüstdobozt, és átadta a kulcsát Hansnak.

– Vigyázz erre a kulcsra, mint a szemed fényére! A doboz tartalmáról csak a halálom után értesülhetsz, és azzal, amit benne találsz, úgy járj el, ahogy azt meghagyom neked. A feljegyzéseimet tartom itt, amelyekből megérted, miért váltam emberkerülővé. Ha elolvasod, megtudod azt is, miért akarok ilyen nagy vagyont hagyni egy ismeretlen személyre. De nem hozakodtam volna most elő ezzel, ha nem lenne hozzád egy kérésem.

Justus Hartau fogta, és visszazárta a dobozt a páncélszekrénybe. Magába roskadtan meredt a semmibe, mintha valami rettenetes esemény játszódna le lelki szemei előtt, Hans döbbenten figyelte merev, hamuszínű arcát, elborult tekintetét.

– Mi van veled, bácsikám? Az öregúr összerezzent.

– Hogy?... Mit beszélsz? Mondtam valamit? Ne is figyelj rám, tudod, néha szokatlanul viselkedem.

– Nem mondtál semmit, Justus bácsi, csak olyan furcsán néztél.

– Miről is beszéltünk az imént?

– Egy bizonyos személyről, akire nagyobb összeget kívánsz hagyni.

Az öregúr megdörzsölte a szemét, s hideglelősen megborzongott.

– Ja, igen, Maria Jungról. Ő az a bizonyos ifjú hölgy, akinek a javára végrendelkezni akarok. Róla szeretnék beszélni veled. Tavaly még itt lakott a külvárosban az édesanyjával. Az asszony meghalt, az apja meg… – Elhallgatott, és ismét maga elé meredt, de aztán sikerült erőt vennie magán, és folytatta a történetet: – Szóval, a lány árva, nincs senkije, egyedül van, mint az ujjam. Édesanyja halála után eladta kevéske megmaradt bútorukat, és egy olcsó panzióba költözött. Alkalmaztam egy magánnyomozót, aki időről időre tájékoztatott a körülményeiről. Néhány hónapja aztán hirtelen eltűnt a panzióból. Megbíztam a nyomozót, hogy derítse ki, hová mehetett. Ügyes fickó, hamar utánajár a dolgoknak. Ha megtudom, hol a lány, értesítelek. Ha én már nem leszek, olvasd el a dobozban található írást, és tégy úgy, ahogy meghagyom neked. Megígéred?

– Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy teljesítsem a kérésedet, Justus bácsi.

– Jól van, köszönöm, megbízom benned, fiam.

– Nyugodt lehetsz, bácsikám.

– Ha úgy gondolod, hogy szívesen visszamennél a birtokodra, most már nem tartóztatlak.

Hans elbúcsúzott, és boldogan hazautazott Sudnitzra. A szíve tele volt vágyakozással. Nem tudott szabadulni a gyönyörű barna szempár emlékétől. Szüntelenül arra az elragadó, szőke hajú lányra gondolt, akinek még csak a nevét sem tudta.

A vonaton eszébe jutott nagybátyja különös kívánsága. El nem tudta képzelni, milyen feljegyzéseket őrizhet az ezüstdobozban, és vajon milyen titokra derül majd fény a halála után. Ki lehet az a Maria Jung, aki olyan fontos neki? Talán a lánya? Az is lehet, hogy reménytelenül szerelmes volt az anyjába, és ezért szeretné biztosítani legalább a leánya jövőjét, Maria Jung – a név kitörölhetetlenül beivódott az emlékezetébe.

Az állomáson autó várta, és hazarobogott vele. Meghagyta a sofőrnek, hogy várjon rá, azonnal átöltözik, és átmennek Kroneckre. Tudta hogy nyugodtan megjelenhet bejelentés nélkül, mivel a múltkori hirtelen elutazása miatt magyarázattal tartozik.

Negyedórával később már útban volt Kroneck felé. A családot a verandán találta, csak Hilde hiányzott, aki Faláda hátán kilovagolt. Kroneckék szívélyesen fogadták a vendéget, Klarissa és az anyja elégedett pillantást váltottak, amikor megtudták, hogy Hans csak az imént érkezett haza, és első útja hozzájuk vezetett, hogy elnézésüket kérje, amiért két hete nem tudott eleget tenni a meghívásuknak. Klarissa az eltelt időben rosszkedvű volt, nem találta a helyét odahaza. Most ragyogott a boldogságtól, és igyekezett kimutatni a vendégnek, menynyire örül a viszontlátásnak.

A férfi távollétében elkészült legújabb műve, egy elbeszélés. A főhősét róla mintázta. Rejtélyes mosollyal beszélt új írásáról, és hozzátette, hogy Hansnak is megengedi, hogy elolvassa, ha szépen megkéri rá.

– Természetesen sokat adok a véleményére, von Dornau úr, hiszen ön szakmabeli – mondta hízelegve,

A férfi kibúvót keresett, de persze nem bánthatta meg a házikisasszonyt.

– Nem vagyok biztos benne, hogy megfelelőképpen tudok elbírálni egy szépirodalmi művet.

– Én viszont meg vagyok győződve róla. Érdekelni fogja az elbeszélés főhőse. Azt hiszem, felfedez majd néhány ismerős vonást, sőt, az események is ismerősnek tűnhetnek.

Hans belátta, hogy nincs más választása, jobb, ha beletörődik a sorsába. Levéltárcájába süllyesztette a szerencsére nem túl terjedelmes kéziratot, közben vágyakozva körbekémlelt, hátha megpillantja a „kisasszonyt“. De a látogatás ideje alatt nem mutatkozott, Hans kénytelen volt elbúcsúzni anélkül, hogy viszontlátta volna. Von Kroneckné meghívta másnap ebédre. Boldogan mondott igent, azt remélve, hogy talán a „kisasszony“ is helyet foglal majd a családi asztalnál.

Mielőtt beszállt volna az autóba, még egyszer körbepillantott. Nem is sejtette, hogy a lány egy függöny mögül kilesve, dobogó szívvel nézte, amíg el nem hajt.

Az erdőben megállította a kocsit, és kiszállt. Úgy döntött, sétál egyet. Az emlékek visszahúzták arra a tisztásra, ahol nemrég találkoztak. Úgy érezte, itt, ezen a helyen biztosan viszontlátja a lányt.

Az erdő csendes volt, mintha nem is volna élet benne. Csak a lombok halk susogását és a léptei alatt itt-ott megreccsenő ágakat lehetett hallani. Üres volt a tisztás. Odament a bükkfához, amely alatt múltkor a leány időzött, és neki támasztotta a hátát.

Ahogy ott merengett, magába szállva, a fák közül egyszer csak egy lovas csörtetett elő. Azonnal megismerte Hildét, és szeretett volna észrevétlenül visszamenni az autójához. A lány azonban már felfedezte, és intett neki, így kénytelen volt üdvözölni.

Hilde barátságosan kezet nyújtott.

– Maga az, von Dornau úr, vagy szellemet látok?

Hilde kiválóan ülte meg a lovat, de napszítta, elnyűtt lovaglókosztümjében nem mutatott a legszebben, Hans el is csodálkozott, hogy egy Kroneck kisasszony hogyan viselhet ilyen hitvány öltözéket. A viharvert lovaglósapkát ráadásul úgy a fülébe húzta, hogy egyetlen hajtincs sem látszott ki alóla, és úgy nézett ki, mintha nem is lány, hanem egy kamasz fiú feszítene a nyeregben.

– Csak ma délben érkeztem haza – válaszolta a férfi előzékenyen.

– Ebben az esetben korszakalkotó újdonsággal szolgálhatok – otthon, ha ezt jelentem.

– Sajnálom, amiért elrontom az örömét, de éppen most jövök Kroneckről, ahol már volt szerencsém üdvözölni a háziakat – felelte a férfi hasonlóan tréfás hangnemben.

Hilde kimelegedett a lovaglásban, lekapta hát fejéről a szűk sapkát. Sötét haja borzasán omlott a vállára, s így mégis bajosabbnak hatott. Nővérével ellentétben egyáltalán nem viselkedett kihívóan. Csodálkozva kérdezte:

– Csak ma érkezett haza, és már volt nálunk?

– Háromkor jöttem meg, és rá egy órára mentem szomszédlátogatóba. Ha nem hiszi, nézze meg, mi van nálam! Nem más, mint kedves nővérének a legújabb eposza. Ez csak elég bizonyíték, hogy igazat beszélek? – Elővette a kéziratot a levéltárcájából, és fennhangon elolvasta a címét: – „Perzselő nap alatt“,

– Uramisten! – mondta nagyot sóhajtva Hilde.

Hans remekül mulatott magában.

– Mitől ijedt meg ennyire? – kérdezte.

– Megvallom, szívből sajnálom önt, uram. Mit vétett, hogy ezzel bünteti a sors?

– Maga szerint talán nem kitüntetésnek számít, ha a kedves nővére megengedi, hogy elolvassam legújabb művét?

Hilde elfintorodott.

– Még hogy kitüntetés! Nem, Isten csapása! Tudom, mit beszélek, hiszen minden egyes irományát ismerem. Mindig én vagyok az első áldozata, akit kínpadra feszít, és végig kell szenvednem azokat a rettenetes felolvasásokat!

Hansból most már hangosan kitört a nevetés.

– Ön nem fukarkodik, kisasszony, a vitriolos megjegyzésekkel.

– A féreg is összetekeredik kínjában, ha rálépnek. Szívből sajnálom, amiért át kell rágnia magát Klarissa „Perzselő nap alatt“ című szörnyszülöttjén. A nővérem ezúttal szőrén ülte meg a pegazust, és gyeplő nélkül hajszolta vad vágtára. Meglátja, megzavarodik, mire végigolvassa. Mi lenne, ha inkább röviden elmesélném a tartalmát? Megkímélhetném magát attól, hogy el kelljen elolvasnia azt a zöldséget.

Hansnak ismét nevethetnékje támadt, de igyekezett uralkodni magán.

– Módfelett kedves.

– Hagyja az udvariaskodást, von Dornau úr! Mondja meg nyugodtan a véleményét rólam! Tudom, kotnyeles, gonosz kis vakarcsnak tart, ne is tagadja. De ha csak egyszer is belekóstolt volna egy nagyreményű írónő teljesen jelentéktelen húgának a szerepébe, esküszöm, megértene! Klarissa ugyanis halálosan komolyan veszi ezeket a dolgokat, valóban istenáldotta tehetségnek tartja magát – Lemondóan legyintett, – Szóval már megjárta Kronecket. Mit nem adnék érte, ha tudnám, milyen mágnes vonzotta oda!

Hans titokzatos képet vágott,

– Okvetlenül lennie kell mágnesnek?

– Természetesen. Csak azt ne mondja, hogy Klarissa az! Nem azért megy oda, hogy azokkal a fércművekkel kínozza magát. Meglehetősen korlátolt szellemi képességekkel megáldott bátyám szintén nem érdekelhet egy olyan művelt férfit, mint ön. A jó öreg papa meg ki sem látszik a munkából, neki nincs ideje a vendégek szórakoztatására. Egyedül a mama maradt hátra, ő meg aztán tényleg híján van minden vonzerőnek.

– Önmagáról megfeledkezett, kedves von Kroneck kisasszony – incselkedett Hans.

Hilde nevetve vállat vont.

– Hát tudja meg, hogy távolról sem én vagyok a legérdektelenebb személy Kronecken!

– Nem is feltételeztem volna.

Hilde a levegőbe suhintott a lovaglópálcájával.

– Nézze, én legalább arra alkalmat adok az embereknek, hogy mérgelődjenek miattam. Ez is valami. Ha kevesen is, de azért akadnak, akik értékelnek. Úgy bizony! A szépséges királylány is éppen ma mondta, hogy arany-szívem van. És ha ő mondja, az felér egy kitüntetéssel.

– A szépséges királylány? – álmélkodott Hans.

A lány bólintott.

– Hát persze, természetesen fogalma sem lehet arról, hogy ki ő. Elátkozott királylány, akinek keményen kell dolgoznia, akárcsak a mesebeli libapásztorlánynak. Ismeri a mesét?

– Emlékszem, gyerekkoromban olvastam. És mondja csak, ilyen mesebeli királykisasszony él Kronecken?

– Igen, egy elvarázsolt királylány. Persze, rajtam kívül senki sem tudja, kicsoda valójában, arról pedig még nekem sincs fogalmam, miféle gonosz varázslat révén változott szolgálóvá. De hogy nincs nála érdekesebb és értékesebb ember egész Kronecken, azt elhiheti!

Hans szíve nagyot dobbant. Hilde szavai nyomán egy bájos arc jelent meg lelki szemei előtt. Szívesen megtudott volna többet róla, ezért úgy tett, mint aki a lány egyetlen szavát sem hiszi el.

– Lóvá akar tenni? Mesebeli lények márpedig nincsenek.

Hilde a lovaglóostorával játszadozott, nem vette észre a férfi feszült arckifejezését.

– Én meg azt mondom, hogy igenis itt járnak, közöttünk, és akinek jó szeme van, felismeri őket. Az én királykisasszonyom igazi mesebeli lény. Szegény, mint a templom egere, és Kronecken éli a háztartási alkalmazottak nehéz életét, én mégis észrevettem rajta, hogy királylány. Persze, ezt a többiek nem látják. Van fogalma róla, milyen sajnálatra méltó? Talán még a libapásztorlányénál is sanyarúbb a sorsa!

– Nem, ezt nem tudtam – felelte a férfi, Hilde tűnődve nézett maga elé.

– Nézni is szörnyű, hogy mennyit lót-fut reggeltől napestig, és soha nincs egy panaszszava, Kronecken nincs senki, akit egy napon lehetne említeni vele. Magam sem tudom, miért mondtam el mindezt, amikor valószínűleg nem is érdekli. De jólesik, hogy valaki meghallgat. Egyszerűen imádom a királylányt. Ha valaha is elviselhető ember lesz belőlem, csak neki köszönhetem. Őt szeretem a legjobban a világon – a papa után. Büszke vagyok, hogy a barátjának mondhatom magam. Maga meg gondoljon rólam, amit akar!

A férfi a szemébe nézett, és komolyan így szólt:

– Azt gondolom, hogy maga nagyszerű lány, Hilde kisasszony.

A lány szégyenlősen elpirult.

– Ugyan, dehogy! De az imént a szívemből beszéltem. Még senkinek nem vallottam be, milyen sokat jelent nekem a királylány barátsága. Számomra ő nem a „kisasszony“, akit Kronecken még csak nem is a nevén szólítanak, hanem egy igazi elvarázsolt királylány.

– Akkor csak abban reménykedhetünk, hogy egy napon eljön a herceg, aki megtöri a gonosz varázslatot – mondta a férfi félig komolyan, félig tréfásan.

Hilde megsimogatta Faláda sörényét.

– Ami azt illeti, alaposan rászolgált. Sajnos, manapság már nem léteznek mesebeli hercegek. Ha egy férfi nősülni akar, a pénzen kívül nemigen érdekli más.

– Talán mégis akadnak kivételek, nagyságos kisasszony.

– Szólítson egyszerűen Hildének, azt jobban szeretem. Lenne egy kérésem, ígérje meg, hogy senkinek sem árulja el, amit elmondtam! Ha mama megtudja mennyire szeretem a királylányt, talán képes megtiltani, hogy szóba álljak vele. Mama még arra sem méltatta, hogy a szokásnak megfelelően befogadja a családba. Valószínűleg Klarissa nem engedi, mert a királylány ezerszer szebb nála. Akkor hát nem árul el?

Hans a kezét nyújtotta.

– Becsületszavamra nem, Hilde kisasszony!

A lány melegen megszorította a kezét.

– Maga igazán bámulatra méltó, von Dornau úr. Most haza kell mennem.

– Kár, Olyan szívesen beszélgettem volna még magával.

– Komolyan mondja?

– Hát persze hogy komolyan.

– Én is magával. Akkor Isten áldja! Mikor látogat el hozzánk újra?

– Holnap hivatalos vagyok ebédre.

– Nagyszerű, Akkor hát a közeli viszontlátásra!

Még egyszer megszorította a férfi kezét.

Hans mosolyogva nézett utána. Ez a kedves, fiatal teremtés nem is sejtette, milyen jót tett vele. Végre megtudhat valamit a lányról, aki a szívét rabul ejtette.

VI.

Maria Hildétől értesült róla, hogy Dornau úr elutazott. Ma, amikor hosszú idő után ismét megpillantotta a szobája ablakából, nagyot dobbant a szíve. De nem merülhetett bele az álmodozásba, mert szólította a kötelesség.

Az ebédlőbe sietett a kiürült süteményes dobozért, hogy az éléskamrában újra megtöltse. Amint belépett, a szemközti ajtóban Harry jelent meg. Már egy ideje lesben állt, és Mariát várta, mert hallotta, amikor az anyja utasította, hogy töltse meg a dobozt. Mivel nem kellett a családtagok váratlan megjelenésétől tartania, elhatározta, hogy kihasználja az alkalmat, Maria hűvös, tartózkodó viselkedése csak még inkább felkorbácsolta szenvedélyét. Még egyetlen lány iránt sem érzett ilyen ellenállhatatlan vonzalmat, és kileste, amikor csak tehette. Mindamellett elővigyázatosnak kellett lennie, nehogy eljátssza az esélyeit Elsa von Hallernnél.

Bizalmas hangon megszólította a belépő lányt:

– Végre rám mosolygott a szerencse, hogy egyedül találom, Maria kisasszony! Mondja, mit vétettem, hogy mindig kerül?

– Nem kerülöm, von Kroneck úr – felelte Maria kimérten.

– Hogy lehet egy ilyen szép lány ennyire rideg? Hát nem tudja, milyen lángoló szerelemmel szeretem? – suttogta Harry izgatottan.

– Kérem, ne beszéljen így velem, von Kroneck úr! Már többször kértem, hogy a viselkedésével ne nehezítse a helyzetemet ebben a házban.

Fogta a süteményes dobozt, és el akart menni a férfi előtt, de az elállta az útját,

– Maria! Ó, gyönyörű Maria, a ridegségével őrületbe kerget! Legyen vége ennek, és ne kínozzon tovább!

A lány elsápadt, és haragosan villogott a tekintete.

– Minden egyes szava felér egy sértéssel!

– Ugyan már, édes Maria, hagyja ezeket a fellengzős szavakat! Semmi szükség rá, hogy tovább szítsa a tüzet, már így is a lábai előtt heverek. Kívánjon bármit, mindent megteszek!

– Hagyjon elmenni, kérem!

– És a vámmal mi lesz, édes kis Maria? Kérek egy csókot, csak egyetlen csókocskát... Legyen már egy kicsit kedvesebb hozzám!

Maria úgy állt ott, mint egy megriadt őzike. Hirtelen eszébe jutott, hogy a nappalin keresztül elmenekülhet. Gyorsan megfordult, és a nappali ajtajához ugrott. Harry egy pillanatra megdermedt, erre nem számított. Mire észbe kapott, és utána eredt, a feldúlt, önérzetében megsértett Maria már átrohant a nappalin, ki a folyosóra. A küszöbön Hildébe botlott, aki éppen ekkor érkezett haza a lovaglásból.

Azonnal átlátta a helyzetet. Szó nélkül kiengedte Mariát, majd becsukta utána az ajtót, és farkasszemet nézett a bátyjával.

– Félre az útból, ki akarok menni! – Ripakodott rá Harry.

– Nem ártana, ha udvariasabban viselkednél.

Harry idegesen toppantott.

– Ne tartóztass fel, te buta liba! Sietek!

Hilde gúnyosan nézett rá. Eltökélt szándéka volt, hogy addig nem ereszti ki, amíg Maria biztonságban nem lesz előle.

– Szerinted az udvariasság talán időpocsékolás?

– Eredj az utamból! – kiáltott rá most már tényleg nagyon dühösen a fivére, mire Hilde félrehúzódott.

– Tessék, szabad az út. De tudd meg, hogy amiért ilyen neveletlenül viselkedtél, nem adom át Elsa von Hallern üzenetét

Harry megtorpant.

– Hol találkoztál vele?

– A városba vezető úton. A nagynénjével bevásárolni mentek.

– Na, és mit mondott?

– Mi az, már nem is sietsz annyira? – feleselt a lány,

– Ne légy pimasz, Hilde!

– Na jó, de akkor kérj előbb bocsánatot.

Harry az ajkába harapott, de aztán mégiscsak nekidurálta magát,

– Jól van, bocsánatot kérek, amiért egy kicsit gorombább voltam veled. De ha egyszer siet az ember…

– Siet, no persze,.. – mondta Hilde csúfondárosan. – Elsa különben azt üzeni, hogy holnap délután négykor vár.

– Köszönöm, Mást nem mondott?

– De igen, mindenféléket, csakhogy az nem a te fülednek való, mert még jobban elbízod magad. El nem tudom képzelni, hogy szerethet beléd egy lány! Ráadásul Elsa azt hiszi, hogy te is szerelmes vagy belé.

Harry elnevette magát.

– Miért is ne! Ilyen gazdag lányon van mit szeretni! Hilde tágra nyílt szemmel, megvetően bámult rá. Aztán szó nélkül sarkon fordult, és faképnél hagyta.

Másnap Hans von Dornau a megbeszélt időben megjelent Kronecken. Klarissa tőle telhetően kicsinosította magát a fogadására, és divatos szabású, fehér ruhájában egészen jól mutatott.

Hilde is ünneplőbe bújt. Maria segített neki a fésülködésnél. Hans von Dornau meglepetten nézett végig újdonsült barátnőjén. Eddig bizony észre sem vette, milyen vonzó, finom teremtés. Lopva egymásra néztek, amikor a férfi visszaadta Klarissának az elbeszélés kéziratát.

– Már el is olvasta, von Dornau úr? – kérdezte Klarissa epekedő pillantással.

– Nagy érdeklődéssel olvastam, és meglepett, hogy jelentéktelen személyemből eszményi regényhőst faragott.

– Hát magára ismert?

Hans nem mert Hildére nézni, akinek a szája sarkában ott bujkált a kirobbanni készülő nevetés.

– Több helyen is feltűnt, hogy a főhőst rólam mintázta. Megjegyzem, meglehetősen elrugaszkodott a valóságtól, hiszen én csak egyszerű halandó vagyok.

– Túlságosan szerény halandó, von Dornau úr, Higgyen írói éleslátásomban, nekem nem kerüli el a figyelmemet az, ami esetleg másokét igen.

Hans már-már kétségbeesetten pislantott Hildére, akinek a szája remegett a visszafojtott nevetéstől, de azért gyorsan a férfi segítségére sietett.

– Én is azonnal magára ismertem, von Dornau úr, amikor Klarissa felolvasta legújabb elbeszélését. Szerintem teljesen élethű képet festett magáról, még a kifinomult ízlésre valló selyem nyakkendőjét sem felejtette el megemlíteni. Minden kétséget kizáróan ez a legsikeresebb írása. A címé találóbb nem is lehetne: „Perzselő nap alatt“. Mindjárt melegem lett tőle.

Hans csak feszengett, nem tudta, mit mondhatna. Szerencsére ebben a pillanatban feltárult az ebédlő ajtaja, és a társaság asztalhoz ülhetett.

A vendég a ház asszonya és Klarissa között kapott helyet. Vele szemben a házigazda ült, két oldalán Harryval és Hildével. Hans titkos vágya nem teljesült, az idegen kisasszony nem étkezett együtt a családdal.

Klarissa az ebéd alatt mindvégig azon fáradozott, hogy szóval tartsa, pedig Hans szívesebben beszélgetett volna Hildével, akit sokkal eredetibbnek és érdekesebbnek talált a nővérénél.

Hilde feltűnően csendes volt. Családi körben nem beszélhetett szabadon, és mivel irtózott a semmitmondó, üres fecsegéstől, inkább meg sem szólalt, ha nem kérdezték.

Ebéd után a társaság kivonult a verandára kávézni.

Klarissa hanyag mozdulattal, kihívóan egy fonott karosszékbe vetette magát, és felszólította Hans von Dornaut, hogy foglaljon helyet vele szemben.

Hilde figyelmét nem kerülte el nővére kacérkodása, és az sem, hogy a férfinak nincs ínyére a dolog, „Ami azt illeti, elég savanyú képet vág!” – gondolta kajánul.

Harry alighogy megitta a kávét, már búcsúzott is, mert teniszpartira várták Freienwaldén. Kroneckné már korábban kigondolta, hogy nagyobbik lányát kettesben hagyja a vendéggel, és meghagyta Friedrichnek, hogy valamilyen ürüggyel hívja be a házba. Amikor ez megtörtént, intett Hildének, hogy kövesse, de ő úgy tett, mint aki nem értette meg a mozdulatát.

Hans von Dornau szerette volna megkérdezni Hildétől, merre lehet a királylány, de nem nyílt rá alkalma. Végül mentő ötlete támadt. Az ebédnél Klarissa lelkesen beszélt egy könyvről, és most megkérte, hogy mutassa meg neki, Klarissa legszívesebben Hildét küldte volna érte, de aztán eszébe jutott, hogy bezárva tartja az íróasztala fiókjában, aminek a kulcsát nem szívesen adta ki a kezéből. Kelletlenül felállt hát, hogy maga menjen el érte.

Hilde és Hans végre kettesben maradtak a verandán,

– Látom, nagyon unatkozik, Hilde kisasszony – jegyezte meg a férfi mosolyogva,

– Ellenkezőleg, nagyon kellemes beszélgetést folytatok önmagammal,

– Nem túl egysíkú az a beszélgetés? – incselkedett Hans.

– Egyáltalán nem. A téma kimondottan érdekes.

Hilde Hans arcát leste, amely egyik a pillanatról a másikra várakozásteljes kifejezést öltött. Felegyenesedett, és tekintetét egy távolabbi pontra szegezte. A gazdasági épületek felől egy lány közeledett.

Hilde meglepetten, visszafojtott lélegzettel nyugtázta a férfi felcsillanó tekintetét, majd halkan megjegyezte:

– Ő az én szépséges királylányom, von Dornau úr, “Ugye, gyönyörű? Hát nem olyan, mint egy elvarázsolt királykisasszony?

A férfi végigsimított a homlokán.

– Igazán találó nevet adott neki.

– „Ó, jaj, királylány, szép hajadon, vérzik a szívem, amiért elkergettek! Ha édesanyád látna, meghasadna a szíve bánatában“ – szavalta Hilde oly érzelmes, lágy hangon, amilyet Hans még soha nem hallott tőle.

Maria megérezhette a sóvár tekintetet, mert felpillantott, és arcát elöntötte a pír. A férfi udvariasan fejet hajtott, mire ő ijedten pillantott körbe, és csak akkor biccentett válaszképpen, amikor meggyőződött róla, hogy rajta kívül csak Hilde tartózkodik a verandán. Ezután leszegett fejjel besietett a házba.

Hilde előtt hirtelen minden megvilágosodott, s a szíve hangosan vert izgalmában. Úgy érezte, hogy gyönyörű, felemelő pillanatokat élt át. Amennyire taszította bátyja viselkedése, amikor merő számításból a gazdag Elsának csapta a szelet, most olyan megindultan nézte az iménti sokatmondó némajátékot Maria és Hans von Dornau között.

Amikor Maria mögött becsukódott az ajtó, halkan megkérdezte:

– Ugye, már régebbről ismerik egymást, von Dornau úr?

A férfi összerezzent. Ösztönösen le akarta tagadni az igazságot, de amikor meglátta a tiszta szempárból sugárzó bizalmat, meggondolta magát.

– Igen, találkoztunk már néhányszor, de csak futólag. Még a nevét sem tudom. Árulja el, kérem, hogy hívják a kisasszonyt!

– Maria Jung,

A férfi felkapta a fejét. De hiszen a nagybátyja is ezt a nevet emlegette! Ő lenne az ismeretlen, akire a nagybátyja félmilliót akar hagyni a vagyonából?

– Maria Jung? – kérdezte döbbenten.

Hilde az arcát fürkészte.

– Mi a baj, von Dornau úr?

A férfi izgatottan simított végig a homlokán.

– Különös, felettébb különös! Hilde, említette magának Jung kisasszony, hogy nemrégiben veszítette el az édesanyját?

A lány bólintott,

– Már majdnem egy éve, hogy meghalt az édesanyja,

– Mielőtt a birtokra került volna, Jung kisasszony egy panzióban lakott a városban?

– Igen, mesélte, hogy mielőtt anyám alkalmazta, egy kis berlini panzióban bérelt szobát,

– Szóval ő az – szólt Hans eltűnődve, majd Hilde meglepett arcát látva, mosolyogva folytatta: – Tudom, különösnek találja a viselkedésemet, Hilde, de egyelőre nem szolgálhatok bővebb magyarázattal. Talán majd legközelebb, ha nyugodtabb körülmények között beszélgethetünk. Most csak annyit árulok el, hogy az ifjú hölgy minden valószínűség szerint az a személy, akinek a sorsát a nagybátyám titkon már régóta figyelemmel kíséri, magam sem tudom, mi okból. Azt hiszem, ismerhette a szüleit. De arra kérem, egyelőre tartsa titokban, amit hallott.

– Legyen nyugodt, von Dornau úr. Én is éppen arra akartam megkérni, hogy ne említse meg itt senkinek, hogy ismeri Maria Jungot, mert ezzel csak megnehezítené amúgy sem könnyű helyzetét.

– Isten őrizz, hogy ártsak neki! Azok után, amit a nagybátyámtól hallottam róla, mélyen megdöbbent, hogy ilyen rossz körülmények között találom. Azt hiszem, más élethez szokott.

Hilde bólintott,

– Ahogy megismertem, nekem is rögtön ez volt az érzésem. Igaz, végtelenül szerényen viselkedik, de csupa előkelőség minden mozdulata, a modora pedig kifogástalan.

Hans tűnődve hallgatta.

– Értesítenem kell a nagybátyámat, nagyon érdeklődik az ifjú hölgy iránt.

Hildének már a nyelve hegyén volt, hogy a férfi érdeklődése szemlátomást semmivel sem kisebb a nagybátyjáénál, de bölcsen hallgatott.

Már messziről meghallották Klarissa közeledő lépteit.

– A nővérem! – súgta oda a férfinak, A következő pillanatban már a javában virágzó muskátlikról áradozott, miközben gyengéden végigsimított a tűzpiros kis szirmokon,

Hans éppen válaszolt rá, amikor kezében a könyvvel, odalépett hozzájuk Klarissa, és rögtön átvette a szót. Nemsokára megjelent Friedrich, és kihívta Hildét,

Klarissa végre kettesben lehetett Hansszal, és rögtön bensőségesebb hangot ütött meg. Megpróbálta kihasználni az alkalmat, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz, de hasztalan volt minden igyekezete, mert a férfi igen szórakozottan viselkedett. Nemsokára el is búcsúzott, és magára hagyta a csalódott Klarissát,

A folyosón összetalálkozott Hűdével, aki nyilvánvalóan őt várta. Tőle is elköszönt, majd halkan hozzátette:

– Arra kérem, hogy Jung kisasszony előtt ne említse, amit a nagybátyámról mondtam, mert nem tudom, Justus bácsi mit szólna hozzá. Meg kell várnunk az ő utasításait. Úgy látom, fiatal kora ellenére maga nagyon értelmes és megbízható. Ami Jung kisasszonyt illeti, azt hiszem, lesz még bőven megbeszélnivalónk egymással,

– Szerintem is,

– Úgy fogom intézni, hogy minden délután négy és öt óra között kinn legyek az erdei tisztáson, ott, ahol tegnap találkoztunk. Örülnék, ha olykor időt szakítana, és eljönne oda.

– Elmegyek, megígérem. Addig is legyen nyugodt, ami elhangzott, a kettőnk titka marad.

– Köszönöm, Hilde, Isten áldja!

Búcsút intett, és beszállt az autóba, amely elrobogott vele. Útközben igyekezett rendezni a gondolatait Váratlan felfedezése, hogy a szép ismeretlen nem más, mint Maria Jung, akiről Justus bácsi olyan titokzatosan beszélt, nyugtalansággal töltötte el.

Amint hazaért, tollat ragadott, hogy levelet írjon a nagybátyjának.

„Kedves Justus bácsi!

A véletlennek köszönhetően ma megtudtam, hogy a szomszéd birtokon, Kronecken háztartási alkalmazottként dolgozik egy fiatal lány, aki a Maria Jung nevet viselt. Március óta tartózkodik Kronecken, egy éve veszítette el az édesanyját, és legutoljára Berlinben, egy kis panzióban bérelt szobát. Minden valószínűség szerint arról az ifjú hölgyről van szó, akit a végrendeletedben megemlíteni szándékozol, és akinek a tartózkodási helye után kutatsz.

Fontosnak tartom megemlíteni, hogy jelenleg igen siralmas és nyomasztó körülmények között él, állása igazán nem irigylésre méltó, és nem felel meg a képzettségének sem. Mivel a javára kívánsz végrendelkezni, talán már most tehetnél érte valamit. Nem sürgetlek, csak annyi felvilágosítással szolgálj vele kapcsolatban, amennyit jónak látsz. Remélem, az egészséged újra a régi. Szeretettel üdvözöl:

Unokaöcséd, Hans, “

Hans végzett a levélírással, majd megkereste a házvezetőnőjét. Von Fuchsné a nappaliban kézimunkázott, és mosolyogva fogadta a ház urát.

– Gyorsan visszaért a szomszédból, von Dornau úr.

Hans közelebb húzott egy széket, és leült.

– Túl korainak találja?

– Nem, dehogy. Örülök, ha itthon van.

– Mondja csak, nem túl magányos itt, nálam?

– Majd megszokom. A vidéki életnek is megvan a szépsége.

Nem volt ebben semmi panasz vagy önsajnálat, inkább csak a megfáradt, idős ember csendes belenyugvása,

– Itt az ideje, hogy vendégül lássuk a szomszédainkat, mindenekelőtt is a kroneckieket. Gondoskodnom kell róla, hogy jól érezze magát nálam, különben még gondol egyet, és faképnél hagy!

– Megígértem, hogy itt maradok, amíg csak meg nem nősül. Nyugodt lehet, tartom magam az ígéretemhez – felelte a jólelkű asszony.

És ebben Hans nem is kételkedett.

Legnagyobb meglepetésére másnap levelet kapott a nagybátyjától, aki nyilván még nem olvashatta az ő beszámolóját. A két levél egy időben íródhatott, és elkerülte egymást.

„ Kedves Hans!

Most értesített a nyomozó, akit felfogadtam, hogy Maria Jung kisasszony március óta egy Kroneck nevű birtokon áll alkalmazásban. Azon a környéken van, ahol Sudnitz is fekszik, írd meg, kérlek, hogy ismerős vagy-e azon a birtokon!

Ha közel van hozzád, kérlek, szaglássz körül egy kicsit, de csak óvatosan. Szeretném tudni, milyen körülmények között él ott Jung kisasszony. De óva intelek, hogy bármit is elárulj neki! Mindenáron titokban akarom tartani, hogy tudakozódom utána. Kérlek, értesíts, amint sikerült valamit megtudnod!

Szívélyes üdvözlettel:

Justus bácsikád“

E sorok olvastán Hansnak immár semmi kétsége nem lehetett afelől, hogy Maria Jung valóban a nagybátyja által keresett személy, íróasztalához ült, hogy azonnal megfogalmazza a választ.

„ Kedves Justus bácsi!

A leveleink elkerülték egymást. Most már tudod, hogy Kroneck a birtokom szomszédságában fekszik. Utolsó látogatásomkor találkoztam Jung kisasszonnyal. Gyönyörű lány, finom és előkelő jelenség, Kroneckék kisebbik lánya, aki jóban van vele, elmondta, hogy kitűnő nevelésben részesült, és a jelenleginél sokkal jobb állást is betölthetne. Mégis zokszó nélkül végzi a nehéz munkát. Olyan benyomást kelt, mint aki valaha jobb napokat látott, de aztán a sors nem volt túl kegyes hozzá. Kérlek, azonnal értesíts, van-e lehetőség rá, hogy már most könnyítsünk a helyzetén! Talán nem kéne tovább várnod vele. Látván kiszolgáltatott helyzetét, magam is sürgető vágyat érzek, hogy a segítségére siessek. Várom mielőbbi válaszodat, és egyben szívélyes üdvözletemet küldöm.

Unokaöcséd, Hans“

Justus bácsi válaszlevele így szólt:

„Kedves Hans!

Mindkét leveledet szívből köszönöm. Nagyon is fontos nekem, hogy segítsek az ifjú hölgynek, javítsak anyagi helyzetén, mert nincs még egy ember a világon, akinek jobban le lennék kötelezve. Kimondhatatlanul bánt, hogy koldusszegényen, méltatlan körülmények között tengődik. Azt, hogy mi az oka különös érdeklődésemnek iránta, csak a halálom után fogod megtudni. Ha segíteni akarsz, kérlek, tégy meg minden tőled telhetőt, hogy javíts az életkörülményein. Szabad kezet adok, és örömmel vállalom a költségeket, bármekkora összeg legyen is. Bizalmasan közlöm veled, hogy még az édesanyja életében megpróbáltam segíteni a két szerencsétlenén, akik a sors kegyetlensége folytán ártatlanul szenvedtek. Rendes havi járadékot ajánlottam fel nekik, és egy kis tőkét, amivel szabadon rendelkezhettek volna, A kilétemet természetesen titokban tartottam, és a levelet így írtam alá: »Egy régi barát, aki segíteni szeretne,« Postafordultával érkezett a válasz. Az asszony hálásan megköszönte a névtelen barát jóakaratát, de határozottan visszautasított minden segítséget azzal az indoklással, hogy szegénysége ellenére nem fogad el alamizsnát. Abban reménykedett, hogy elő tudja teremteni a maga és leánya megélhetéséhez szükséges pénzt. Amikor meghalt, a lányához fordultam, de ő is büszkén elhárította a segítséget. Azt írta, hogy ugyanúgy vélekedik, mint az édesanyja. Köszöni a felajánlott segítséget, de arra kér, hagyjam sorsára, egyedül kíván gondoskodni magáról, így nem maradt más lehetőségem, mint hogy a végrendeletemben megemlékezzek róla. Most azonban nagyon nyugtalanít, amit az életkörülményeiről írtál. Kérlek, tégy meg minden tőled telhetőt, hogy az ifjú hölgynek kellemesebb életet biztosíts. De arra esküdj meg, hogy az én nevemet nem említed! Talán sikerül segítened rajta anélkül, hogy az önérzetében megsértenéd. Tájékoztass folyamatosan az eseményekről, és kérlek, ne veszítsd őt szem elől!

Justus bácsikád“

Hans többször is átolvasta a levelet, és az egész ügyet egyre rejtélyesebbnek találta. Késlekedés nélkül megírta a választ:

„Kedves Justus bácsi!

Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy teljesítsem a kívánságodat. Talán sikerül elfogadhatóbb állást találnom Jung kisasszony számára. Nem csodálkozom, hogy visszautasította a segítségedet, kiszolgáltatott helyzete ellenére igen büszkének látszik. Adj egy kis gondolkodási időt, addig kitalálom, hogyan segíthetnék rajta.

Őszintén bevallom, szeretem Maria Jungot. Mit szólnál, ha egy napon feleségül venném? Igaz, még azt sem tudom, hozzám jönne-e egyáltalán. Kérlek, írd meg, hogy vélekedsz erről!

Szívélyes üdvözlettel:

Unokaöcséd, Hans”

Justus Hartautól postafordultával jött a válasz. Az öreg láthatóan kapkodva, izgatottan vetette papírra mondandóját.

„ Kedves Hans!

Azon a szent napon, amikor oltár elé vezeted Maria Jungot, én leszek a legboldogabb ember a földön, ha egyáltalán még létezik boldogság sivár, kisiklott életemben. Szívből kívánom, hogy így legyen, és áldani foglak, ha egy napon arról értesítesz, hogy feleségül vetted Maria Jungot.

Justus bácsikád“

VII.

Hans nap mint nap ellátogatott az erdei tisztásra, azt remélte, ott találja Hildét, Elhatározta, hogy titkos szövetséget köt vele, és együttes erővel próbálnak segíteni Marián. Ebben bizonyára a jó Fuchsné asszony támogatás-ára is számíthat.

Természetesen most még erősebben foglalkoztatta a kérdés, milyen titokzatos kapcsolat van a nagybátyja és Maria Jung között. Egy dologban biztos volt: nem a leány, inkább az édesanyja az, akinek a múltban valami módon köze volt a nagybátyjához.

Eljött a vasárnap, Hans kicsit késve kezdett el készülődni, és sietnie kellett, ha nem akart elkésni az erdei tisztásról. Röviddel négy óra után már meg is érkezett, és legnagyobb örömére Hildét pillantotta meg a forrás melletti mohos sziklán. Már messziről integetett, és amikor Hans odaért, vidáman nyújtotta neki a kezét.

– Csakhogy eljött, von Dornau úr! Ez életem első találkája, és már attól féltem, hogy rögtön az első férfi cserbenhagy. Remélem, tudja, hogy ezt sohasem bocsátottam volna meg, és odalenne a barátságunk. Pedig kár lenne érte, nem gondolja?

– Borzasztóan nagy kár, Hilde kisasszony! Én minden áldott nap itt voltam.

– Sajnálom, hogy hiába fáradt, de higgye el, tehetetlen voltam. Ha rajtam múlik, már másnap kijövök.

– Talán az időjárás nem engedte?

– Ó, az időjárás engem nem befolyásol. Esőben, szélben is gyakran kilovagolok. Egészen más okból maradtam el. Nagy dolgok vannak készülőben! Holnap maga is kap meghívót. A bátyám, Harry eljegyezte Elsa von Hallern kisasszonyt, és Freienwaldén nagy eljegyzési ünnepség lesz. Az elmúlt napokban emiatt aztán otthon is minden a feje tetején állt.

– Ez igazán jó hír, Hilde kisasszony.

A lány a térdére könyökölve maga elé nézett, és szomorú arccal válaszolt.

– Nekem ugyan nem, von Dornau úr. A mama persze ujjong, és mindenki arról áradozik, milyen boldogok lesznek a fiatalok, csak én gondolok keserű szájízzel a jövőre. Arról van szó, hogy borzasztóan régimódi vagyok, és… hát kimondom kereken, visszataszítónak találom, ha olyan emberek kötnek házasságot, akik nem szeretik egymást.

– A korához képest meglehetősen komolyan gondolkodik az élet dolgairól, Hilde kisasszony. Örülök, hogy ebben a kérdésben ilyen „régimódi”. A tisztelt bátyja talán nem szerelemből készül házasodni?

Hilde vállat vont.

– Én mondom magának, buta liba ez az Elsa! Fülig szerelmes Harryba, mert jóképűnek, csinosnak találja, de az igazi énjét nem ismeri. Talán ez a szerencséje. A bátyám viszont nem szereti, azt sem tudja, mit jelent őszintén szeretni valakit. De Elsa gazdag, ezért igyekszik elhitetni vele, hogy odavan érte. Engem taszít ez a komédia.

A férfi figyelmesen hallgatta, aztán bólintott.

– Sajnos, ezt sok férfi eljátssza, Hilde kisasszony.

– Bizonyára így van, és ezen nem lehet változtatni. Ne is beszéljünk róla! Egyetlen okból azért mégiscsak örülök a bátyám eljegyzésének. Remélem, legalább átmenetileg türtőzteti magát, és nem molesztál tovább egy számomra igen kedves hölgyet.

– Hans felkapta a fejét.

– Ki az, akit molesztál? – kérdezte rosszat sejtve.

– Jó nyomon van, éppen azt, akire gondol. Higgye el, nem ok nélkül teszem szóvá. Maria már azt sem tudja, hová meneküljön előle. Nem panaszkodott, de nekem éles szemem van, és néha olyan dolgokat is meglátok, amit mások nem.

Hansot elöntötte a harag.

– Miért nem hagyta már ott Maria azt a házat, ahol ilyen megaláztatásoknak van kitéve? – kiáltotta.

– Ez előttem is rejtély. Azt sem értem, egyáltalán miért fogadott el egy ilyen állást. Bizonyára a szükség vitte rá, talán nem talált jobbat. Kell itt lennie valami titoknak, ami nyomasztja és megköti a kezét. Mondom én, hogy olyan, mint egy elvarázsolt királykisasszony, akin valami átok ül.

Hansot kimondhatatlanul nyugtalanította, hogy Harry von Kroneck zaklatja Mariát, és neki nincs joga megvédeni.

– Akár akarata ellenére is be kell avatkoznunk. Ugye, segít nekem, Hilde kisasszony? – kérdezte nagyon komolyan.

– Ezer örömmel! Mariáért mindenre képes vagyok.

– Akkor is, ha meg kell válnia tőle? Ugye, belátja, hogy nem maradhat tovább Kronecken?

– Tudom. Maga nem is sejti, milyen boldogtalan az élete, nálunk mindenki csak kihasználja. Mondja meg, mi a dolgom, kész vagyok bármit megtenni érte!

A férfi elgondolkodott, és egy kis idő elteltével így válaszolt:

– Jung kisasszony nagyon büszke, hiábavaló próbálkozás lenne, ha anyagi támogatást ajánlanánk fel neki. A nagybátyám, aki előttem ismeretlen okból érdeklődik iránta, már többször megkísérelte ezt, de mindig elutasítást kapott. Mást kell kitalálnunk. Abban bizonyára nem gátolja meg a büszkesége Jung kisasszonyt, hogy elfogadjon egy jobb állást, ha ilyen adódna. Megvan hát a megoldás! Meg kell nyernünk valakit az ügyünknek, aki felkínál neki egy jobb állást. Megbeszélem von Fuchsnéval, hogy lépjen kapcsolatba ez ügyben magával. Az lesz majd a feladata, hogy közölje Jung kisasszonnyal, tud számára egy kitűnő állást, és beszélje rá, hogy megpályázza.

Hilde élénken csillogó szemekkel, izgatottan hallgatta.

– Azt hiszem, menni fog. Majd azt mondom Mariának, hogy von Fuchsné érdeklődött nálam, nem tudnék-e ajánlani valakit egy kitűnő állásra. Jó ötlet, ugye?

– Végtelenül hálás vagyok a segítségért, Hilde kisasszony! Meg kell beszélnünk, hogy mikor és hol találkozunk újra. Aztán meg lenne még egy kérésem. Szeretném, ha gondoskodna róla, hogy Jung kisasszony ne maradjon kettesben a bátyjával.

– Amennyire lehetett, eddig is vigyáztam rá, Harry rettenetesen dühös rám emiatt! Remélhetőleg most, hogy már vőlegény, egy kicsit visszafogja magát. Ha másként nem megy, megfenyegetem, hogy beárulom a menyasszonyánál. Ettől talán észhez tér. Boldogan felcsapok Maria védőangyalának!

Freienwaldén nagy pompával megülték Harry von Kroneck és Elsa von Hallern eljegyzését. A Kroneck család már kora délelőtt átkocsizott a szomszéd birtokra, így Mariának akadt végre néhány szabad órája.

Szép idő volt, kisétált hát az erdőbe. Vasárnap óta, amikor a tisztáson összetalálkozott Hans von Dornauval, nem jutott ideje arra, hogy mozogjon egy kicsit a szabad levegőn. Nehéz volt a szíve, már-már elviselhetetlennek érezte az életet. Nem a fárasztó kétkezi munka miatt, azt szívesen végezte, ellenvetés nélkül, hanem a többi kellemetlenség miatt, amiben nap mint nap része volt.

Von Kroneckné szeszélyes volt, akár az időjárás, ráadásul olyan hangnemben beszélt vele, amit egy közönséges cseléddel szemben sem engedett volna meg magának. Kíméletlenül kihasználta Maria kiszolgáltatottságát. Minél jobban igyekezett a lány a kedvére tenni, annál jobban sanyargatta, mert tudta, hogy bármit megtehet védtelen áldozatával. Klarissa semmivel sem viselkedett különbül, nem tudta megbocsátani neki, hogy sokkal szebb nála.

Maria úgy érezte, ezt még el is tudná viselni, de Harry von Kroneck szűnni nem akaró zaklatása már-már kétségbeesésbe kergette. Attól tartott, hogy az eljegyzés ellenére minden marad a régiben, nem tud megszabadulni tőle. Fegyvertelen volt Harry tolakodó, sértő viselkedésével szemben, és senkitől sem számíthatott védelemre. Az anyjánál ugyan hiába panaszolná be, biztosan azt mondaná, hogy miért ad okot viselkedésével a bizalmaskodásra.

Ma reggel is összefutott Harryval a lépcsőn, és olyan megjegyzést tett rá, ami az arcába kergette a vért. Ráadásul éppen az eljegyzése napján! Úgy látszik, semmi sem szent neki.

Maria fáradt volt, nem akart mélyen begyalogolni az erdőbe. Keresett egy félreeső helyet, és leült egy kidőlt fatörzsre. Fájó gondolataiba merülve maga elé meredt, Hans von Dornaura gondolt és arra, amiről mostanában suttogtak a házban. Azt beszélték, Klarissa kisasszony eltökélt szándéka, hogy mindenáron Dornauné lesz belőle,

Maria mélyet sóhajtott. Hogyan tudja majd elviselni, ha a férfi eljegyzi Klarissát, és neki félre kell állnia? Nem mintha bármi reménye lehetne arra, hogy valaha is beteljesül a szíve vágya, Klarissa, vagy valaki, más mindegy, mert ő soha nem lehet a férfié. Az örök boldogtalanságnak és lemondásnak már a gondolatába is belebetegedett. Tenyerébe temette az arcát, és keservesen felzokogott.

Annyira elmerült fájdalmában, hogy meg sem hallotta a közeledő lépteket, Hans a kocsiján Freienwaldéra tartott éppen, amikor á fák között távolról megpillantotta Mariát. Azonnal megállt és kiszállt. Nem tudott volna úgy továbbmenni, hogy ne váltson vele néhány szót, annyira vágyódott már utána. Mit érdekelte most az ünnepség Freienwaldén, meg a díszes vendégsereg, amikor a sors végre útjába vezette a szeretett lányt!

Egy fatörzsön gubbasztva, könnyek között találta. Egészen belemerülhetett a gondolataiba, mert amikor elébe toppant, összerezzent, és ijedten nézett fel rá. Feldúlt arca, könnyektől csillogó szeme láttán elszorult a férfi szíve.

Maria hirtelen felugrott, mintha menekülni akarna, de Hans tekintete fogva tartotta.

– Bocsásson meg, de nem tudtam részvét nélkül továbbmenni. Segíthetek? – kérdezte gyengéden.

Maria kapkodva felszárogatta a könnyeit. Lehajtotta a fejét, képtelen volt megszólalni.

– Ha odaadó barátra van szüksége, kérem, rendelkezzék velem! Fáj, hogy szenvedni látom – folytatta Hans olyan bensőséges, meleg hangon, hogy Maria beleremegett.

Nagy nehezen összeszedte magát, és a férfi szemébe nézett.

– Igazán kedves magától, von Dornau úr, hogy törődik velem, köszönöm – mondta visszafogottan.

– Hiába is tagadná, segítségre van szüksége, csak túl büszke ahhoz, hogy elfogadja – mondta Hans kissé szemrehányóan.

– Talán igaza van, von Dornau úr, de ha jól értettem, elvitatja tőlem a büszkeséghez való jogot.

– Ó, nem, távol áll tőlem! De ugyanúgy érzek, ahogy Hilde kisasszony, aki a szerencsétlen, elvarázsolt királylányt látja magában.

– Mint Hilde kisasszony? – kérdezte Maria meglepetten és egy kicsit ijedten, – Talán beszéltek rólam?

– Igen, sokat mesélt magáról, elmondta, mennyire szereti a szépséges királylányt.

Bánatos mosoly suhant át a lány arcán, ami a férfi szívébe markolt,

– Adja Isten, hogy soha ne róják fel neki, amiért barátian viszonyult hozzám.

– Milyen keserűen mondja ezt!

– Nem tehetek róla, von Dornau úr. De nem tartom fel tovább. Kérem, ne is törődjék velem!

– Ennyire terhes önnek a társaságom?

Maria arca lángba borult.

– Én... tudom, hogy már várják Freienwaldén.

– Mit számít az, amikor csak egy közömbös társasági kötelezettségnek kell eleget tennem! – Olyan különös volt a férfi tekintete, hogy Maria beleremegett, – Higgye el, Maria, számomra nincs fontosabb annál, mint hogy magával beszélgethetek!

A lány félénken nézett a szemébe.

– Kérem, ne beszéljen így velem!

– Miért ne? Hát nem érzi, mennyire aggódom magáért?

Maria könyörögve kulcsolta össze a kezét.

– Kérem, fejezzük be ezt a beszélgetést! Mi ketten nem érintkezhetünk egymással. Akkor tenne jót velem, ha azt is elfelejtené, hogy létezem. Erre szeretném megkérni.

Hans mélyet sóhajtott.

– Hogy várhatja el ezt egy embertől, aki szüntelenül magára gondol?

Maria egy pillanatra lehunyta a szemét, és a fatörzsnek tántorodott. A férfi ott termett mellette, hogy elkapja, de ijedten elhárította. Az izgalomtól fojtott hangon suttogta:

– Nem szabad,,, én ezt nem is akarom tovább hallgatni! Könyörgök, ne kínozzon! Áthidalhatatlan köztünk a szakadék, úgyhogy minden szava megaláztatás számomra.

A férfi értetlenül meredt rá. Talán csak nem hiszi, hogy Harry von Kroneckhez hasonlóan, tisztességtelen szándékkal közeledik hozzá? Fájdalmasan vádló tekintete a szívébe markolt.

– Gondoljon arra, milyen állást töltök be Kronecken – folytatta, – Nem vagyok méltó az érdeklődésére.

– Téved! Inkább az az állás nem méltó kegyedhez! – felelte Hans indulatosan.

– Tudja is maga, mi méltó hozzám és mi nem! – kiáltotta Maria, – Azt hiszem, Hilde kisasszony megfertőzte a romantikus képzelgéseivel. Téved, ha azt hiszi, több vagyok, mint aminek látszom. Ha tudni akarja, még ennél is kevesebb vagyok. Kerüljön el messziről, von Dornau úr, mindkettőnknek így lesz a legjobb!

– Nem tud eltántorítani! Úgy érzem, túlságosan próbára tette az élet, nyomasztja valami súlyos teher, de szent meggyőződésem, hogy maga semmiről sem tehet, Tagadja, hogy igazam van?

Maria lehajtotta a fejét.

– Nem, nem tagadom. Ártatlan vagyok, de ezt a sors nem kérdezi, bűnösökre, ártatlanokra egyaránt lesújt.

– Én viszont kérdezem, és azt szeretném, ha válaszolna rá.

A lány hevesen megrázta a fejét.

– Nem! Nem akarok én már semmit, csak azt, hogy békén hagyjanak!

A férfi komolyan, tágra nyílt szemmel nézett rá.

– Ezt nem tehetem, Maria Jung, most már nem.

– Miért nem? Mit akar tőlem? – kérdezte fojtott hangon a lány.

– Nem alkalmas a perc, hogy elmondjam, hisz tele a szíve keserűséggel. De eljön majd az én időm. Akárhová megy, akármit tesz, én mindig ott leszek, még akkor is, ha nem akarja. Ha azt mondja, hogy haragszik rám, vagy tolakodásnak tekinti a közeledésemet, akkor is.

– Menjen, hagyjon,,, kérem, legyen irgalmas hozzám!

Hans mélyen a szemébe nézett.

– És ha azt mondom, hogy szeretem magát?

Maria a szívére szorította a kezét. Egy pillanatra mennyei ragyogás gyúlt a tekintetében, amely elárulta a férfinak, hogy viszontszereti.

– Akkor annál inkább! – szakadt ki aztán kebléből a kétségbeesett kiáltás.

– Maria!

A férfit elragadta a szenvedély. Magához akarta ölelni, de a lány kitépte magát á karjából.

– Ne érjen hozzám, a tisztességemen kívül nekem már nincs mit veszítenem! – kiáltotta szinte magánkívül.

– Kérem, Maria, könyörgök, hallgasson meg! Félreérti a helyzetet. Távol áll tőlem, hogy megsértsem. Kérem, nyugodjék meg! – mondta Hans, és gyengéden megfogta a kezét.

Maria azonban hevesen megrázta a fejét, elrántotta a kezét, és elrohant.

Hans utána akart eredni, de belátta, hogy nincs értelme. Időt kell adnia a lánynak, és meg kell győznie tisztességes szándékáról. Amíg nem bízik meg benne feltétel nélkül, addig nem tud segíteni neki.

Meglehetősen lehangolt volt, és legszívesebben hazament volna, de akkor eszébe jutott Hilde, Meg kell beszélniük Maria új állásának ügyét, miután Fuchsnéval már meghányta-vetette a dolgot.

Az idős hölgy figyelmesen végighallgatta, amikor Hans elmondta neki, hogy a nagybátyjával és Hilde von Kroneckkel karöltve ki akarják szabadítani Mariát e méltatlan körülmények közül.

– Segítenie kell nekünk. Az lenne a legjobb, ha találnánk egy idős hölgyet, aki társalkodónőnek alkalmazná Maria Jungot. Valójában a vendége lenne, és a költségeket a nagybátyám állná – magyarázta Hans.

Von Fuchsnénak nem kellett sokat törnie a fejét.

– Ezt könnyen megszervezhetjük. A nővérem magányosan él, és már régen alkalmazott volna társalkodónői, ha az anyagi helyzete ezt lehetővé teszi. Sajnos, nagyon kicsi a nyugdíja, csak egy cselédet tud tartani. Kedveli a társaságot, sokan megfordulnak nála. Maga is okos, szellemes társalgó és nagyon kedves asszony, Hans izgatottan felugrott.

– Nagyszerű! Ennél jobb megoldást keresve sem találhatnánk! Kérem, írjon azonnal a nővérének! Amint kézhez kaptuk a beleegyezését, Hilde rábeszéli Jung kisasszonyt, hogy jelentkezzen az állásra. Hildét mindenbe beavattam, délután találkozom vele, és elmondom a tervünket. Azt hiszem, holnapután meghívom a Kroneck családot ebédre. Mit szól hozzá?

Von Fuchsné elmosolyodott.

– Legfőbb ideje.

Hans utolsónak érkezett meg Freienwaldéra. Miután Hallernék üdvözölték a vendéget, Klarissa azonnal kisajátította magának. Egyáltalán nem titkolta, hogy milyen izgatottan várta.

Hans rettenetesen unatkozott, de azért igyekezett udvariasan társalogni. Néha türelmetlenül végigjártatta tekintetét a sokadalmon, kis barátnőjét kereste. Később természetesen ő is a jegyespár elé járult, hogy kifejezze jókívánságait, de Klarissa akkor sem mozdult el mellőle.

A menyasszony sápadt, jelentéktelen teremtés volt, s ezt a méregdrága ruha sem tudta feledtetni. Egy kicsit mulatságos volt az a szerelmes, évődő hangnem, amellyel a jegyesét tüntette ki, aki igyekezett megjátszani a figyelmes vőlegényt, pedig igencsak nehezére esett. Elnézte a menyasszonyát és magában összehasonlította Maria Junggal, akire továbbra is forró vágyakozással gondolt. Legszívesebben hátat fordított volna az eljegyzési ünnepségnek, és visszasietett volna Kroneckre, ahol most végre egyedül találná!

– Hansnak nehezére esett kezet fogni a vőlegénnyel. Legszívesebben belevágott volna önelégülten vigyorgó képébe. Miközben gratulált az eljegyzéséhez, az járt a fejében, hogy nem átallja alantas vágyaival üldözni Mariát.

Nemsokára megpillantotta Hildét, futólag üdvözölte, és a fülébe súgta, hogy mondandója van számára. A lány bólintott, hogy megértette.

Amikor Klarissát végre lefoglalták a barátnői, a két szövetségesnek alkalma nyílt egy meghitt beszélgetésre. Kimentek a teraszra, és a korlátnak dőlve látszólag a kilátásban gyönyörködtek.

Hans beszámolt Hildének Fuchsné javaslatáról, majd így folytatta:

– Azonnal értesítem, mihelyt a házvezetőnőm nővére, von Klimschné beleegyezett, hogy befogadja Mariát a házába. Reményeim szerint már holnapután megérkezik a válasz. Aznap látom vendégül a családját a birtokomon, remélem, maga is eljön, Hilde kisasszony.

– Alig várom már, hogy újra láthassam a híres erdei kastélyt!

Hans elmosolyodott.

– Semmi újat nem fog ott találni. Nem láttam értelmét, hogy bármin változtassak. Szeretem az ilyen ódon épületek hangulatát, ahol a bútorok is évszázadok óta ugyanazon a helyen állnak,

– Örülök, hogy így vélekedik.

– Még valamit, mielőtt megzavarnának bennünket! Holnapután tehát megismerkedik majd a házvezetőnőmmel. Gondoskodni fogok róla, hogy alkalmuk legyen négyszemközt beszélgetni Ha hazamegy, megmondja Mariának, hogy von Fuchsné érdeklődött magánál is, nem tudna-e ajánlani valakit társalkodónőnek egy idős hölgy mellé. Maga természetesen azonnal rá gondolt, és mindjárt be is ajánlotta. Ráveszi Mariát, hogy jelentkezzék az állásra, a többi aztán már megy magától.

Hilde figyelmesen hallgatta.

– Meglesz, von Dornau úr, Maria kedvéért hajlandó vagyok erre a kis színjátékra. Anyám magánkívül lesz, ha elveszíti szorgalmas és birkatürelmű kisegítőjét. Nekem is vérzik a szívem, ha arra gondolok, hogy Maria messzire kerül tőlem, de el kell viselnem,

– Maga igazán nagyszerű, szeretetre méltó lány, Hilde – jegyezte meg a férfi melegen.

Hilde ráemelte a tekintetét, szeme gyanúsan csillogott.

– Ha arra gondolok, hogy elveszítem Mariát, legszívesebben elbőgném magam,,. De vigyázat, jön a nővérem!

Közömbös dolgokról beszélgettek tovább, Klarissa sóhajtva odalépett Hanshoz.

– Képzelje, addig nyúztak a barátnőim, amíg megígértem, hogy a bátyám esküvőjére írok egy jelenetet.

– Megfelelőbb személyt nem is találhattak volna rá -felelte a férfi udvariasan.

– Szerintem se – kottyantotta közbe Hilde kifürkészhetetlen arccal – Egy ilyen romantikus esemény, mint Harry és Elsa eljegyzése, kivételes költői teljesítményre ihlet.

Mérhetetlen hiúságában Klarissa a nyilvánvaló gúnyt sem vette észre.

VIII.

Maria felemás hangulatban érkezett haza az erdei sétából. Össze volt zavarodva. Hans vallomása boldogsággal töltötte el, mégis halálosan boldogtalan volt. Eddig csak neki kellett szenvednie, de ha Hans von Dornau tényleg szereti, akkor őrá is boldogtalanság vár.

Hans nem kérheti meg a kezét, de ha mégis megtenné, neki el kellene utasítania. Túlságosan szerette a férfit ahhoz, hogy saját tragédiájának szenvedő részesévé tegye. Legjobb volna elmenekülni előle és a szerelme elől! De hát hová menjen, kihez forduljon? Hol tudná megkeresni a kenyerét? Mennyi hiábavaló próbálkozás után alkalmazta Kroneckné.

Azon törte a fejét, hol húzhatná meg magát. A legsötétebb pillanatokban az is felötlött benne, hogy véget vet az életének, annyira vágyott már a nyugalomra. Ilyenkor eszébe jutott az édesanyja, aki a halála előtt így biztatta: „Légy kitartó, Mia, ne veszítsd el a fejed! Ha ártatlanul szenvedsz, viseld emelt fővel a sorsodat! A bűn az egyetlen dolog, ami porba sújthatja az embert.”

El kell mennie Kroneckről. Elhatározta, hogy újsághirdetés útján próbál új állást találni. Azt sem bánta, ha még nehezebb munka vár rá, és rosszabbak lesznek a körülményei a mostaninál, csak minél messzebbre kerüljön a sudnitzi birtoktól – és annak urától!

Akkor is elmegy, ha nem talál másik állást. Elsején beadja a felmondását, és a felmondási idő lejárta után elhagyja Kronecket”, akár lesz másik állása, akár nem.

Amikor megszületett benne az elhatározás, valamelyest megnyugodott. Azt várta, hogy könnyebb lesz a szíve, de csak végtelen szomorúságot és ürességet érzett.

Várnia kellett az alkalomra, amikor elküldik a faluba valamit elintézni, és egyúttal el tud menni a postára is. Jelentkezni akart néhány álláshirdetésre, de hazulról nem tehette, mert a postai küldemények Kroneckné kezén mentek át.

Az asszony másnap egy megbízással a lelkészhez küldte. Nem először fordult elő, hogy a rengeteg házimunka mellett még küldöncként is őt szalasztották el, ha sürgős üzenetet akartak küldeni.

Hilde az eljegyzés óta nem tudott négyszemközt beszélni Mariával. Az anyja, korábbi szokásától eltérően, állandóan a közelében akarta tudni. Nem sejtette, hogy e kitüntető figyelmet a bátyja mesterkedésének köszönheti, aki attól tartott, hogy ismét meghiúsítja Mariával kapcsolatos terveit, Harry ezért közölte az anyjukkal, hogy nem tartja helyénvalónak Hilde viselkedését, aki sülve-főve együtt van a személyzet egyik tagjával. Az asszonynak ez eddig fel sem tűnt, de amióta Harry felhívta rá a figyelmét, résen volt, és megakadályozta, hogy kisebbik lánya Mariával tölthesse az időt.

Amikor Hilde délután arra kérte, hogy elmehessen Mariával a lelkészékhez, szigorúan közölte vele:

– Megtiltom, hogy elkísérd! Nem illik együtt mutatkoznod a kisasszonnyal. Már Harrynak is feltűnt, milyen bizalmas a viszony köztetek.

Hilde gúnyosan elhúzta a száját Szóval Harry ármánykodása van a háttérben! Sejthette volna! Le akarta rázni, mert kényelmetlen volt számára. Jó lesz nyitva tartani a szemét. Elhatározta, hogy ezentúl még éberebb lesz.

Nyugtalanul figyelte Harry készülődését, aki röviddel Maria távozása után szintén elhagyta a házat. Ellenkező irányba indult, de Hildét nem tudta megtéveszteni. Észrevette, milyen vágyakozó szemeket meresztett az imént Mariára. Meg, mert volna esküdni rá, hogy forral valamit. Igaz, Mariának volt egy kis előnye, de Harry meglesheti a hazafelé vezető úton is.

Hilde kilopózott a házból, és egy kis kerülővel, a réten át az erdő felé vette útját. Mihelyt a fák takarásába ért, megfordult, és lépteit megszaporázva, a falu irányába indult tovább.

Jó negyedórája gyalogolt már, amikor megpillantotta a bátyját. Ahogy sejtette, ő is tett egy kerülőt, csakugyan az volt a terve, hogy megvárja a faluból hazafelé igyekvő Mariát, „A vesédbe látok!” – morogta dühösen Hilde, és ökölbe szorította a kezét. Fától fáig surranva követte a bátyját, egyetlen pillanatra sem veszítve szem elől.

Maria átadta az üzenetet a lelkésznek, a postahivatalban feladta a hirdetést egy sokak által olvasott lapban, és most hazafelé vette útját. Alig hagyta maga mögött a falut, amikor az erdőbe érve, hirtelen Harry von Kroneck toppant elébe. Mohó pillantása és kéjes mosolya Maria arcába kergette a vért.

– Végre, végre, szépséges Maria! Milyen szerencsés véletlen! Magam is éppen hazafelé tartok, legalább egy kicsit elbeszélgetünk útközben.

– Nekünk nincs mit beszélnünk egymással, von Kroneck úr. Egyébként is sietek.

– Ó, hát tudom én szedni a lábam, ha kell. Haragszik, amiért eljegyeztem Elsát? Édes kis Maria, hiszen ez csak formaság. Tudja azt maga nagyon jól, kié a szívem! Ne kételkedjék a szerelmemben, a rabszolgája vagyok. Ha akarja, olyan életet biztosítok magának, amilyenről álmodni sem mert. Semmi szükség rá, hogy agyondolgozza magát, kár lenne magáért. Ezt már régen meg akartam mondani. Ha hazaér, a szobájában, az asztalon talál egy kis csomagot a szerelmem bizonyítékául. Remélem, az majd meglágyítja a szívét.

Maria sietősre fogta lépteit. Remegett felháborodásában, Harry utolsó szavai hallatán pedig úgy érezte magát, mint akit arcul csaptak.

– Felment a szobámba, von Kroneck úr? – kiáltotta magánkívül.

– Igen, édes gyermekem. Felvittem az ajándékomat.

– Felháborító a viselkedése, von Kroneck úr! Kikérem magamnak!

– Édes Maria, miért ilyen elutasító továbbra is? Mi van abban, ha átléptem a szobája küszöbét? Nem látott meg senki, nagyon óvatos voltam. Hagyjon már fel, gyermekem, ezzel a buta ellenkezéssel!

Maria annyira kijött a sodrából, hogy legszívesebben felpofozta volna ezt az elkényeztetett, pimasz és tolakodó ficsúrt. Ebben a pillanatban meglátta a fák mögül előlépő Hildét, és megkönnyebbülten fellélegzett.

– Szervusz, Harry! – szólt Hilde, aki azonnal felmérte a helyzetet,

A férfi dühösen megfordult.

– Mit keresel te itt? Nem veszed észre, hogy mindig a legalkalmatlanabb időben zavarsz meg másokat?

– Sétáltam egyet az erdőben, és most hazafelé tartok. Azt hittem, a menyasszonyodnál vagy Freienwaldén.

– Hát nem vagyok ott.

– Vettem észre.

– Menj a pokolba! – sziszegte Harry.

Hilde ártatlan szemeket meresztett rá.

– Nem hallom,.. mit mondtál?

– Hát nem megtiltotta a mama, hogy a kisasszonyt kísérgesd? – ripakodott rá a bátyja.

– Valószínűleg a te tanácsodra tiltotta meg. Nem is a kisasszonnyal megyek, hanem veled. Vagy nem hazafelé tartasz?

– Mi közöd hozzá?

– Miért gorombáskodsz velem? Ha így folytatod, karácsonyra illemtankönyvet kapsz tőlem ajándékba.

– Ne pimaszkodj, te kölyök! Tudod, mi vagy te? Egy,.. egy,,, ah, hagyjuk!

– Mondd csak ki bátran! Majd elmesélem a menyasszonyodnak, milyen lovagias fivér vagy – jegyezte meg Hilde gúnyosan, azután a még mindig nagyon sápadt Mariához fordulta – Jól tenné, ha sietne, kisasszony. A mamának odahaza szüksége van a segítségére.

Maria hálás pillantást vetett rá, és elsietett, Hilde a bátyja karjába kapaszkodott.

– Ne siessünk annyira, Harry! Mama nem nézi jó szemmel, ha a kisasszonnyal társalgunk.

– Ez csak rád vonatkozik, rám nem – morogta Harry, és megpróbálta kiszabadítani a karját.

– Rád vonatkozik csak igazán!

Harry megtorpant.

– Tulajdonképpen mit akarsz elérni? – kérdezte fenyegetően, – Hogy merészelsz leselkedni utánam?

Hilde mélyen a szemébe nézett, és csak ennyit mondott:

– Szégyelld magad, Harry!

– Hogy beszélsz te velem? Ne pimaszkodj, mert kapsz egyet!

– Jaj, de megijedtem! Ha tudni akarod, azért kémkedek utánad, mert nem akarom, hogy megcsald a menyasszonyodat.

– Semmi közöd hozzá. Éretlen tacskó vagy. Ami pedig a nevelésedet illeti, a mama úgy istenigazából melléfogott!

– Na, veled sem dicsekedhetne – mormogta maga elé Hilde gúnyosan.

– Tartsd a szád! – förmedt rá Harry, és dobbantott egyet a lábával.

Lerázta magáról a húga karját, és dühösen elrohant,

Hilde hagyta, hadd menjen, Maria már biztonságban volt tőle.

Harrynak esze ágában sem volt lemondani Mariáról.

A felmerült akadályok csak még izgalmasabbá, kívánatosabbá tették számára. Azt remélte, hogy a drága ajándék, amit otthagyott a szobájában, végre engedékenyebbé hangolja a lányt.

A két testvér más-más úton érkezett haza. A verandán Elsa von Hallern üldögélt Klarissa és von Kroneckné társaságában. Harry kénytelen volt jó képet vágni és megjátszani a gyengéd vőlegényt.

A később érkező Hilde üdvözölte Elsát, majd elsomfordált. Kettesével szedve a lépcsőfokokat, pillanatok alatt Maria szobája előtt termett, és halkan bekopogott. Maria azonnal ajtót nyitott. Látszott rajta, hogy sírt, Hilde belépett, becsukta maga mögött az ajtót, és a nyakába borult.

– Maria, kedves, kérem, ne haragudjék rám, amiért a bátyám jelenlétében olyan leereszkedően beszéltem magához!

– Tudom, hogy jó oka volt rá. Hálás vagyok, amiért arra járt.

– Ha egyedül vagyunk, szeretném, ha tegeződnénk.

Maria megrázta a fejét.

– Nem, nem, Hilde, maga túl jó és kedves hozzám. Az édesanyja sem egyezne bele.

– Emiatt egyáltalán nincs lelkiismeret-furdalásom. És magának,,, nem, mától fogva neked sem kell emiatt aggódnod. Semmi rossz nincs abban, ha megpróbálom jóvátenni, amit mások vétenek ellened. Igen, bűnt követnek el! Csodálkozom, hogy még nem szedted a sátorfádat, és nem hagytál faképnél bennünket.

– Béklyóval a lábán nemigen tud elfutni az ember, kedves Hilde. Én már annak is örülök, hogy legalább fedél van a fejem felett.

– Annyira sajnállak, Maria! Bárcsak tudnám, mi az, ami a szívedet nyomja! Egy ilyen okos, szorgalmas lány számára akad ennél ezerszer jobb állás!

Maria megrázta a fejét.

– Már jó ideje nem kaptam munkát, amikor az édesanyád alkalmazott. Segített rajtam, és én hálás vagyok neki ezért. Nincs nekem itt semmi bajom, csak nem tudom elviselni a…

– A bátyám erőszakoskodását. Mondd csak ki nyugodtan! Én már régen észrevettem. Nem véletlenül bukkantam fel már annyiszor a kínos pillanatokban. Ma is éppen ez történt. Láttam, amikor a bátyám utánad osont. Nem tehettem mást, mint hogy a nyomába eredtem.

Maria megfogta a kezét.

– Ezer köszönet érte! Kedves Hilde, lenne egy kérésem. Az asztalon látsz egy csomagot, a bátyád hagyta itt nekem. Hozzá sem nyúltam. Vedd magadhoz, kérlek, add vissza a bátyádnak, vagy hagyd a szobájában, rád bízom. Csak engem szabadíts meg tőle!

Hilde elfehéredve meredt az ajándékcsomagra, majd átölelte Mariát, és majdnem sírva kérlelte:

– Maria, kedves, hagyd el a birtokot, amilyen gyorsan csak lehet! Harry viselkedése megbocsáthatatlan, helyette is szégyellem magam. Mihamarabb el kell menned innen!

– Igen, tudom, hogy nem maradhatok. Elárulom neked, hogy ma feladtam egy újsághirdetést Elhatároztam, hogy elsején felmondok. Akár találok másik állást, akár nem, innen minél hamarabb el kell mennem.

– Majdcsak adódik valami, ne félj! Nagyon fog fájni, ha elmész, de tudom, hogy nem tehetsz mást.

Hilde odament az asztalhoz, és kibontotta a szépen becsomagolt ajándékdobozt. Egy briliánssal és igazgyönggyel kirakott, értékes gyűrű volt benne. Nem szólt semmit, csak elgondolkodva nézegette, aztán visszacsomagolta anélkül, hogy Mariának megmutatta volna.

– Ezt elviszem, és gondoskodom róla, hogy Harry megkapja érte a magáét. Megsértett, és ezt nem úszhatja meg büntetés nélkül.

Kroneckék a másnap délutánt a sudnitzi birtokon töltötték, ahol Hans von Dornau vendégei voltak. Este, miután mindenki lepihent_, Hilde fellopózott az emeletre, és halkan bekopogott Maria ajtaján. A lány azonnal, beengedte.

– Végre nyugodtan beszélgethetünk, itt nem zavarnak meg bennünket. De csak halkan, mert a bátyám bármikor erre járhat. Az imént a könyvtárba akart menni, de szórakozottságában nem lefelé, hanem felfelé indult a lépcsőn – súgta Hilde látszólag minden célzás nélkül.

– Remélem, nem látott meg senki, mert abból kellemetlenséged származhat!

– Ne aggódj, Maria! Legfeljebb kapok egy kis fejmosást a mamától, de attól nem félek. Fontos mondanivalóm van a számodra.

Hilde suttogva beszámolt sudnitzi látogatásukról, és megemlítette von Fuchsné elejtett megjegyzését, hogy a nővére társalkodónőt keres.

– Természetesen azonnal rád gondoltam, Maria. Sikerült négyszemközt beszélnem vele, és első dolgom volt, hogy beajánljalak neki. Úgy vettem észre, nagyon megörült, és megkért, hogy mondjam meg neked, írjál azonnal a nővérének. Itt a címe. Ő majd szól az érdekedben, és biztos abban, hogy megkapod az állást. Nagyon, nagyon jó dolgod lesz ott. Hát nem nagyszerű?

– Édes Hilde, de jó lenne, ha tényleg sikerülne! Természetesen azonnal megírom a levelet.

Ami az új állást illeti, Maria nem volt annyira bizakodó, mint amennyire Hilde előtt mutatta. Nem mondhatta el neki, milyen átok ül a családján. Egy pillanatra kísértésbe esett: arra gondolt, hogy talán ezúttal okosabban tenné, ha elhallgatná azt a körülményt, hogy az édesapja börtönben halt meg. Miért szalassza el a legjobb álláslehetőséget? Aztán mégis elhessegette magától az efféle gondolatokat. Azoknak az embereknek, akikkel egy fedél alatt lakik, joguk van megtudni az igazat.

A két lány késő éjszakáig beszélgetett. Hilde Sudnitzról és Hans von Dornauről mesélt, és Maria boldogan itta minden szavát.

Hilde megölelte és megcsókolta búcsúzóul.

– Jól zárd be utánam az ajtót, Maria, sose hagyd nyitva! – figyelmeztette.

Amikor Maria egyedül maradt, még egyszer átgondolt mindent. Igaz, Hildének megígérte, hogy jelentkezik az állásra, de most meggondolta magát. Ha Klimschnének bevallja édesapja múltját, erről bizonyára a húga, Fuschné is értesül. Akkor pedig semmi nem menti meg attól, hogy Hans von Dornau fülébe is eljusson édesapja tragédiájának a híre, ami őrá is árnyékot vet. A férfi bizonyára iszonyattal fordulna el tőle és – ő azt nem élné túl!

Langyos nyáréjszaka volt, Maria kihajolt az ablakon, és Sudnitz irányába tekintett, „Istenem, add, hogy legalább ő boldog legyen!” – suttogta maga elé.

IX.

Maria Kroneckné megbízásából a városba utazott bevásárolni. Hilde most az egyszer nem aggódott miatt, tudta, hogy a bátyját várja a menyasszonya Freienwaldén.

Harrynak az erdőben történt találkozás óta nem volt alkalma bizalmasan, négyszemközt beszélni Mariával, Biztos volt a győzelmében. Csak Hilde ne lenne szakadatlanul a nyomában! Amint közeledni próbált Mariához, máris megjelent.

Hogy ezúttal biztosra menjen, ravasz tervet eszelt ki. Hilde jelenlétében felhívta a menyasszonyát, egy kicsit elbeszélgetett vele, aztán közölte, hogy ötkor átmegy, és vacsorára is Freienwaldén marad.

Hilde fültanúja volt a telefonbeszélgetésnek, és nem vette észre, hogy Harry megszakította a vonalat, még mielőtt a vacsorát említette volna. Miután Maria útnak indult, Hilde felnyergeltette a lovát, és megnyugodva az erdei tisztásra lovagolt, ahol Hans von Dornau már türelmetlenül várta.

Némi habozás után Hilde megemlítette neki Harry gyűrűjét.

– El sem tudom mondani, mennyire dühít, hogy nincs jogom rendreutasítani a bátyját – válaszolta a férfi komoran.

– Semmiképpen sem fajulhat ellenségeskedéssé a dolog. Szeretném, ha erre a szavát adná, mert különben meg lesz kötve az én kezem is, és nem tudok segíteni Mariának.

Hilde elmondta, hogy Maria ebéd után bement a városba, mert anyjuk rábízta a bevásárlást, A hatórás vonattal jön vissza, Harry miatt pedig nem kell aggódniuk, mert ma Freienwaldén vacsorázik a menyasszonyánál.

Elbeszélgettek még erről-arról, aztán Hilde ellovagolt, és Hans is hazament Sudnitzra. A dolgozószobájában azonnal munkához látott. De ahogy közeledett a hat óra, mindinkább elfogta a nyugtalanság. Egyre csak az járt a fejében, hogy Mariának az állomásról jövet át kell vágnia az erdőn, és ez egy magányos nőnek nem lehet kellemes. Amúgy meg miért ne ragadja meg az alkalmat, hogy „véletlenül“ találkozzon vele?

Felkerekedett, és az erdőn át kiment arra az útra, amelyen az állomás felől érkező Mariának el kellett haladnia. Az út szélén leült egy fatörzsre, és várt.

Néhány perc múlva távoli hangfoszlányokat hozott a szél. Fülelni kezdett, és egyre jobban ki tudta venni – két közeledő ember beszédét. De hiszen ez Maria hangja! Nagyon izgatott lehetett, mert szinte kiabált.

Hans felállt, és a lehajló ágak között megpillantotta Mariát – mellette pedig Harryt! Most már a beszédüket is értette.

– Édes, kis Maria, hogy lehet ilyen kegyetlen? Ne aggódjék, itt senki sem hall bennünket. Gondoskodtam róla, hogy a húgom se zavarhasson meg. Mondja meg, mit tegyek, hogy egy kicsit kedvesebb legyen hozzám? Megőrjít azzal, hogy nem enged közel magához!

– Ne tegyen ^:mást, csak engedjen utamra. Minden szava felér egy sértessél, a menyasszonyára nézve is!

– Aha, szóval féltékenyek vagyunk? Hát ezért ez a sok huzavona? De hisz megmondtam, hogy az eljegyzésem semmit nem változtat a magához fűződő érzelmeimen. Ne legyen már ilyen szívtelen hozzám, belehalok a vágyakozásba!

Az utolsó szavakat már az izgalomtól elfúló hangon suttogta. Közelebb lépett Mariához, és elállta az útját. A lány ijedten hátrált.

– Maria, szeretlek! Értsd meg, szeretlek és akarlak téged!

Szenvedélytől izzó tekintete láttán a lány még jobban megrémült és felsikoltott.

Mintha csak a földből nőtt volna ki, ebben a pillanatban Hans von Dornau termett előttük.

– Mi folyik itt? – kérdezte fenyegető hangon.

Harry elfehéredett. Az ördögbe! Kellemetlenül érintette, hogy Dornau ilyen kínos helyzetben találja. Vigyáznia kell, mit mond.

– Semmi különös, von Dornau úr. Összetalálkoztam a kisasszonnyal, és átadtam neki anyám üzenetét. Azt hiszem, megrándult a lába, azért kiáltott fel.

Maria elfehéredve, leszegett fejjel állt előttük. Ennek hallatán vajon mit gondol róla von Dornau úr? Miért is éppen őt vezérelte erre a sors! Végtelenül szégyellte magát előtte, mintha legalábbis takargatni valója lenne.

Hans karja megrándult, legszívesebben belevágott volna Harry arcába. De eszébe jutott Hilde, akinek a szavát adta, hogy ha egy mód van rá, elkerüli a nyílt összetűzést a bátyjával.

– Amennyiben hazafelé igyekeznek, engedje meg, von Kroneck úr, hogy csatlakozzam,.A faluba megyek – mondta látszólag egykedvűen.

Harry tanácstalan volt, nem tudta, mit tegyen. Kimondhatatlanul dühítette, hogy ismét keresztülhúzták a tervét.

Talán Dornau kihallgatta a beszélgetésüket? Nem, ez lehetetlen. Ha így történt volna, bizonyára továbbmegy. Urak között kötelező a diszkréció ilyen ügyekben. Vagy talán neki is szándékai vannak a lánnyal? Maria talán azért olyan elutasító vele szemben, mert Dornau is a kegyeit keresi? Még nem tudott választani kettejük között, előbb felméri, melyik kapcsolatból származhat több előnye? De talán máris van köztük valami,,. Azt semmiféleképp nem engedheti meg, hogy Dornau diadalmaskodjék felette. Az újabb akadály még inkább arra sarkallta Harryt, hogy mindenáron még ma egyezségre jusson Mariával. Ki kell gondolnia a következő lépést, ezért legokosabb, ha most önszántából meghátrál.

– Nem hazafelé megyek, von Dornau úr, hanem a menyasszonyomhoz, Freienwaldéra.

Hűvösen elköszöntek egymástól, és Hans elindult Maria után, aki otthagyta a két férfit, és előresietett. Amikor utolérte, látta, hogy könnyek peregnek végig az arcán. Nem állhatta meg szó nélkül.

– Maria, kérem, jogosítson fel rá, hogy megbüntessem ezt a nyomorult fickót! Engedje, hogy megvédelmezzem! – mondta feldúltan, – És ne sírjon, nem tudom elviselni, ha sír! A múltkor elszaladt, mielőtt még elmondhattam volna, ami a szívemet nyomja. De most már nem tudok tovább várni, Maria, kérem, ne kínozzon, beleőrülök az aggodalomba! Maria, értse meg, szeretem! A múltkor a tekintetéből láttam, hogy maga sem közömbös irántam. Nehogy azt higgye, hogy tisztességtelen szándékkal közeledem! Őszinte szeretettel és tisztelettel kérem: legyen a feleségem! Engedje, hogy védelmezzem, hogy könnyűvé, széppé tegyem az életét! Nyújtsa nekem a kezét, tegyen boldoggá!

A lány megrendülten hallgatta Hans szerelmi vallomását.

– Von Dornau úr... én... jaj. Istenem... mit is mondhatnék? Bocsásson meg, amiért visszautasítom… de… de higgye el, nem tehetek mást.

– Miért, Maria, miért? Hát nem szeret?

– Nem akarok hazudni, von Dornau úr. Őszinte kérdésére őszinte választ érdemel. Igen, szeretem teljes szívemből, de nem lehetek a felesége. Túl nagy a szakadék kettőnk között.

– Csupán ez az akadálya a boldogságunknak? A rang, a pénz? Ezek kicsinyes gondolatok. Maria, nem is tudom, hogy juthat ilyen az eszébe! Nincs nő, akit magánál jobban tisztelek. Nekem nem kell tekintettel lennem senkire. Egyetlen rokonom, az édesanyám bátyja már beleegyezett a választásomba, más meg nem érdekel. Kimondhatatlanul boldoggá tesz a tudat, hogy szeret. Legyen az enyém, Maria!

Át akarta ölelni, és magához szorítani, de a lány elgyötört arca láttán valósággal megdermedt.

– Könyörüljön rajtam! – rimánkodott Maria fojtott hangon, – Ne kérjen, ne faggasson, és ne kutasson utánam! Értse meg, nem szabad, nem lehetek a felesége!

– Maria, ebben az esetben csak egyre tudok gondolni. Mondja meg nyíltan, ha másik férfi van az életében!

De a lány megrázta a fejét.

– Nincs senkim, soha nem is volt más férfi az életemben. A szívem szabad volt, mielőtt magát megláttam. De még ha belehalok is a szerelembe, akkor sem köthetem az életemet a magáéhoz. Végzetes csapást mért rám a sors, amely örökre elválaszt bennünket egymástól.

– Nem értem. Magyarázza meg! – kérlelte Hans esdeklő tekintettel-.

– Ne kérdezzen! Elégedjék meg azzal, hogy sohasem lehetek tisztességes ember felesége.

– Nem, Maria, nem elégszem meg ennyivel. Mondjon el mindent! Nem bízik bennem?

– Nincs senki, akiben jobban megbíznék, de többet akkor sem mondhatok. Kérem, ne faggasson tovább! – kérlelte kétségbeesetten. Egész testében remegett a felindultságtól.

Hansnak majd megszakadt a szíve. Elhatározta, hogy megírja a nagybátyjának, milyen nehézségek merültek fel közöttük. Talán ez majd megtöri a hallgatását, és felfedi a titkot, amely beárnyékolja Maria életét.

– Nincs mit tennem, egyelőre be kell érnem ennyivel, Maria, kedves. De nehogy azt higgye, lemondok magáról! Ha megnyugszik, talán mégis elmondja, mi az, ami elválaszt bennünket egymástól, és hagyja, hogy ezek után magam döntsek a kettőnk dolgában. Ha nehezére esik beszélni róla, mi lenne, ha leírná?

– Nem akarom,,, és nem is tudom. Hagyjon, kérem!

– Maria, hiszen szeret engem, s én viszontszeretem. Maga tiszta és ártatlan, más férfi nincs az életében, a többi akadály meg könnyen legyőzhető. De nem akarom tovább kínozni, először nyugodjék meg.

– Köszönöm a megértését… a szerelmét és mindent, amit értem tett. Amíg élek, emlékezni fogok a szavaira, arra, hogy maga mellé akart emelni. Ez az emlék örökre beragyogja az életemet, soha többé nem leszek magányos, vigasztalan,.. Ég áldja!

A férfi ajkához vonta és megcsókolta a kezét, amelyet a sok nehéz munka edzett, mégis megőrizte finom szépségét.

– Én nem így búcsúzom. Viszontlátásra, Maria!

Maria maga sem tudta, hogyan tette meg a hazafelé vezető utat. Amikor a folyosón hirtelen szembetalálta magát von Kronecknével, alig tudta felidézni mindazt, amit az elvégzett bevásárlással kapcsolatban mondani akart neki.

Az asszony szemrehányásokkal fogadta,

– Hol marad ennyi ideig? Az állomás mindössze félórai járásra van innen, magának meg egy teljes óra kellett hozzá. Tudhatja, hogy várom. Persze ez magának mindegy,

– Bocsásson meg, nagyságos asszony, de… nem érzem jól magam.

– Az ég szerelmére, talán csak nem akar lebetegedni itt nekem?

Maria fásultan megrázta a fejét.

– Nem, csak a fejem fáj – mondta, és már sorolta is, mi mindent intézett a városban.

Kroneckné meghallgatta, aztán elhalmozta feladatokkal. A rosszullétéről egyszerűen nem vett tudomást.

Maria kimerülten vonszolta fel magát emeleti szobácskájába. Leroskadt az ágyra, és a párnába temette arcát. Egész testét rázta a zokogás. Vissza kellett utasítania Hans von Dornaut,.. nem tehetett mást! Honnan volt benne az erő, hogy ezt megtegye, miközben majd megszakadt a szíve?

Nem tudta, mennyi ideig feküdt ott a fájdalomtól letaglózva, szinte magatehetetlenül. Remegő térdekkel állt fel, mennie kellett, szólította a kötelesség. Gépiesen munkához látott.

Később az alagsorból jövet szembetalálta magát Hildével. A lány megrémült elkínzott arca láttán.

– Mi van veled, Maria? – kérdezte halkan.

– Semmi, csak a fejem fáj – felelte, és már ment is tovább.

Nemsokára hazaért Harry, Hilde a verandán állva jól hallotta, amikor odaszólt a lovászfiúnak:

– Holnap kora reggel átveszi a kertésztől a megrendelt rózsákat, aztán megkeres engem. A virágokat egy levéllel együtt elviszi Freienwaldéra, a menyasszonyomnak.

Hűdének eszébe jutott a gyűrű. Elérkezettnek látta az időt, hogy megvalósítsa tervét. Mindössze annyi dolga lesz, hogy holnap kora reggel elcsípje a lovászfiút. Vacsora közben Harryhoz fordult:

– Nem úgy volt, hogy von Hallernéknél maradsz vacsorára?

– Mi közöd hozzá? – vetette oda nyersen a férfi.

Kroneckné asszony felvonta a szemöldökét.

– Talán csak nem zördültetek össze Elsával, hogy ilyen hamar hazajöttél?

– Nem. Egyszerűen meggondoltam magam, és csak teára maradtam. Elsa egyébként üdvözöl benneteket.

Vacsora után a család együtt üldögélt a nappaliban, látszólag tökéletes egyetértésben. Bejött Maria, hogy megérdeklődje a ház asszonyának kívánságát a másnapi menüvel kapcsolatban.

Harry majd felfalta a tekintetével, és amikor kifelé indult, szemében mohó vágy lobbant. Hamarosan felállt, és elbúcsúzott, mondván, hogy ma korábban visszavonul.

Hilde gyanakvóan nézett utána, és fülelt, hogy valóban a közeli szobájába megy-e. Hallotta kinyílni, majd becsukódni az ajtót. Mivel Maria még odalenn volt a konyhában, nyugodtan ülve maradt. Mindenesetre elhatározta, hogy továbbra is éberen őrködik, amíg Maria biztonságban fel nem ér a szobájába.

Harry öt percre rá hangtalanul kisurrant a szobájából, és fellopódzott az emeletre. Azt tervezte, hogy észrevétlenül besurran Maria szobájába, és ott megvárja a lányt, de az-ajtót zárva találta. Dühösen dobbantott a lábával és azon tanakodott, mitévő legyen most. Egy órán belül a ház lakói. Mariát is beleértve, nyugovóra térnek. Ha nem akarja feladni a tervét, kénytelen lesz a folyosón várakozni. De aztán gondolt egyet, és besurrant a szomszédos ruháskamrába. Az ajtót résnyire nyitva hagyta, hogy lássa, amikor feljön a lány.

Türelmetlenül várta, hogy elcsendesedjen a ház, A szülei és a húga nemsokára nyugovóra tértek. Végre könnyű léptek közeledtek a lépcső felől.

Harry izgatottan figyelte, ahogy Maria megkereste kötényzsebében a kulcsot, és a zárba illesztette. Ebben a pillanatban halkan előlépett, és megállt közvetlenül mögötte.

A lány kinyitotta az ajtót, és felkapcsolta a villanyt. Harry egy ugrással a szobában termett, elkapta a karját, másik kezével átölelte karcsú derekát, és szenvedélyesen magához szorította. Lábával megpróbálta becsukni maga mögött az ajtót, de nem sikerült. Rekedten törtek föl ajkáról a szavak:

– Most végre az enyém vagy, és nem engedlek el többé!

Maria kővé dermedt rémületében. Segítségért akart kiáltani, de nem jött ki hang a torkán. Már arcán érezte a férfi forró leheletét, amikor a fülébe lihegte:

– A csókodra szomjazom, Maria!

Az iszonyat oly erővel tört rá, hogy hirtelen visszatért az erő a tagjaiba.

– Ki innen, vagy hívom az édesanyját! – sikoltotta, és teljes erőből belevágott ököllel Harry arcába.

A férfi megtántorodott, Maria kihasználta az alkalmat, és minden erejét összeszedve kilökte a szobából. Villámgyorsan becsukta az ajtót, és elreteszelte. Erőtlenül roskadt le a földre, és rémülten figyelt kifelé.

Harry odakünn teljesen összezavarodva a falnak dőlt, Maria kétségbeesésében hatalmas ütést mért a homlokára. Ám az ütésnél is jobban fájt neki a tudat, hogy visszautasították. Végre megértette, hogy nem remélhet. A foga is megcsikordult vad dühében, és az öklét rázta a csukott ajtó felé. Ezt nem felejti el neki soha!

Elhitette magával, hogy Maria csak azért dobta ki, mert már elfogadta Hans von Dornau közeledését. Tehát mégiscsak megelőzte őt, bizonyára még magasabb árat fizetett a kegyeiért. Bezzeg az ő gyűrűjét is elfogadta, ahhoz volt esze!

Maria iránti szenvedélyes érzelmei hirtelen kicsinyes, alantas gyűlöletbe csaptak át. Még egyszer dühödten megrázta az öklét.

– Ezért meglakolsz, boszorkány!

X.

Másnap reggel Harry első dolga az volt, hogy belenézett a tükörbe, Szerencsére a vörös folt eltűnt a homlokáról, hála a borogatásnak, amelyet az este rátett. Bosszúvágya azonban nem csillapult.

Lement reggelizni. A többiek már régen asztalhoz ültek. A családfő éppen végzett, elköszönt a feleségétől és gyermekeitől, mert már várta a munka a földeken.

Amikor felállt, Hilde belecsimpaszkodott a karjába, és kifelé menet pajkosan mosolyogva így szólt:

– Én is veled megyek, papa, meg akarom nézni Faládát. Tegnap sántított egy kicsit.

A zsebében ott lapult gyönyörűen becsomagolva, szalaggal átkötve a kis ékszeres doboz, benne Harry gyűrűje.

Harry az anyja és Klarissa társaságában megreggelizett. Amikor befejezte, így szólt:

– Szeretnék négyszemközt beszélni veled, mama.

Von Kroneckné csodálkozva, kissé kelletlenül kérdezte:

– Most rögtön, Harry?

– Kérlek, mama,

– Gyere fel hozzám!

Anya és fia kivonult az ebédlőből. A folyosón Mariával találkoztak. Gyümölcsöstálat tartott a kezében, éppen be akarta vinni az ebédlőbe. Harry még sohasem látta ilyen szépnek, mint ezen a reggelen. Mégsem tudott másként, mint haraggal gondolni rá.

– Beszélni szeretnék a nagyságos asszonnyal – mondta csendesen Maria.

– Most nincs rá időm. Bizonyára nem olyan sürgős – felelte Kroneckné, szokásos lekezelő modorában-.

– Ha lehetséges, még a délelőtt folyamán szeretnék sort keríteni rá.

– Jól van, majd hívatom.

– Köszönöm, nagyságos asszony.

– Harrynak kellemetlen érzése támadt. Szinte biztos volt benne, hogy Maria árulkodni akar. Még szerencse, hogy megelőzte az édesanyjánál, így önmagára nézve kedvező színben tüntetheti fel a történteket.

Helyet foglaltak egymással szemben az asszony kis szalonjában, aki rögtön rákérdezett:

– Nos, mit akarsz mondani, Harry?

Fia zavarában a körmeit nézegette, majd kibökte:

– Meg akarlak kérni, mama, hogy mondj fel a kisasszonynak.

– Hogy értsem ezt, fiam?

– Ahogy mondtam, mama. A kisasszonynak azonnal mennie kell,,, több okból is.

– Mindenre inkább számítottam volna, mint épp erre! Mi ütött beléd? Miért akarod, hogy elmenjen?

Harry az anyja szemébe nézett, és pimaszul kijelentette:

– Na, jó, bevallom, a csinos pofija megszédített. Tudod jól, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy szívem szerint házasodjak. Ezért kénytelen vagyok más módon kárpótolni magam.

Kroneckné méltatlankodva felhúzta a szemöldökét.

– No de Harry! – utasította rendre a fiát.

– Nem mondhatok mást, mama, ez az igazság. Teljesen belehabarodtam ebbe a lányba. Egy értékes gyűrűt adtam neki ajándékba, amit elfogadott, most megjátssza a szentet! Nem is terhelnélek ezzel az üggyel, ha nem tartanám más okból szükségesnek. Az a benyomásom ugyanis, hogy von Dornau úrra is kivetette a hálóját.

– Mit beszélsz? – kiáltotta magából kikelve az anyja.

– Jól hallottad, mama. Tegnap együtt láttam őket, a szomszédunk igencsak szerelmesen csüggött rajta. Mivel tudom, milyen reményeket táplálsz Klarissával és vele kapcsolatban, kötelességemnek éreztem, hogy figyelmeztesselek. Ami Dornaut illeti, szerintem nem több ez nála futó kalandnál, de elterelheti a figyelmét Klarissáról. Nem akartam őt nyugtalanítani, azért ragaszkodtam hozzá, hogy négyszemközt beszélhessek veled. Még semmi sincs veszve. Klarissa elég okos, sőt ravasz ahhoz, hogy jobb belátásra térítsen egy férfit, hiszen nem babra megy a játék. Mindent összevetve, a kisasszonynak mennie kell innen, miattam és Klarissa miatt is, de tüstént!

Von Kroneckné mellőzte a szemrehányásokat. Okos asszony volt, sejtette, hogy Maria visszautasította a fiát, aki sértettségében nem akarja tovább megtűrni a közelében. Ez nem is igazán érdekelte, inkább Klarissáért aggódott. Nem szabad megengedni, hogy Maria miatt meghiúsuljanak a reményei.

– Kár, hogy egy buta flört miatt le kell mondanom egy ilyen ügyes, rátermett lányról. Ha viszont veszélyt jelent a terveimre nézve, akkor egy percig sem maradhat tovább. Elbocsátom!

– Remélhetőleg még nem késő, mama. Úgy értem, Dornau talán még nem habarodott bele túlságosan.

Az asszony szeme hidegen megvillant.

– Bízd rám! Most az a legnagyobb gondom, hogyan szabadulhatnék meg gyorsan a lánytól. Ha annak rendje és módja szerint felmondok neki, akkor még egy hónapig meg kell tűrnünk a házban. Ahhoz, hogy azonnali hatállyal elbocsássam, kézzelfogható indokra van szükség. Mi is volt azzal a gyűrűvel? Nem azt mondtad, hogy elfogadott tőled egy értékes gyűrűt?

– A szobájában hagytam. Mivel nem adta vissza, feltételezem, hogy megtartotta.

– Ez mindenesetre elegendő indok lehet. Azért meglehetősen nagy könnyelműség tőled, fiam, hogy ilyen drága ajándékot veszel! Vissza fogom követelni tőle a gyűrűt. Máris hívatom, úgyis beszélni akart velem. Vajon milyen ügyben?

– Feltehetően engem akar bepanaszolni, mama.

Intett Harrynak, aki kiment, majd a szobalánnyal üzent Mariáért.

Karosszékében ülve fogadta a belépő lányt, és vesébe látó tekintettel végigmérte.

– Miért akart beszélni velem, kisasszony?

– Nagyságos asszony, az elbocsátásomat kérem.

– Az elbocsátását? – kérdezte megrökönyödve, – Fel akar mondani? És miért?

– Engedje meg, nagyságos asszony, hogy ne nevezzem meg az okát.

Az úrnő ujjai idegesen doboltak a szék karfáján, Maria viselkedése akarata ellenére tiszteletet keltett benne.

– Mikor akar elmenni? – kérdezte kurtán.

– Amilyen hamar csak lehet, nagyságos asszony. Legszívesebben azonnal.

Kroneckné kívánsága hamarabb teljesült, mint gondolta, most mégis dühítette, hogy Maria kész tények elé állította.

– Bizonyára új állás van kilátásban, vagy tévedek? – kérdezte kissé gúnyosan.

– Nincs új állásom, nagyságos asszony. Az ön előtt jól ismert okok miatt nem is lesz könnyű találnom. Mégis el kell mennem. Arra kérem, ne gördítsen akadályt a távozásom elé.

– Szerelmi ügybe keveredett? – szegezte neki a kérdést Kroneckné.

– Nem, asszonyom. De a szavaiból arra következtetek, hogy a fia már mindenről beszámolt. Ebben az esetben azt is tudnia kell, hogy a magam részéről mindent megtettem, hogy ne fajuljon idáig a dolog. Nem érzem magam hibásnak, mert amikor csak lehetett, kitértem a fia útjából. Tegnap este azért ütöttem meg, mert a viselkedésével rákényszerített. Rám tört a saját szobámban, és másként nem tudtam védekezni.

– Mit csinált? Megütötte a fiamat?

– Igen, nagyságos asszony, kénytelen voltam.

– Feltételezem, hogy a maga viselkedése bátorította fel. Miután elfogadott tőle egy értékes gyűrűt, nem kellett volna csodálkoznia, hogy jogot formál magára!

– Ez tévedés, én nem fogadtam el tőle ajándékot.

– A fiam egy gyűrűt hagyott a maga szobájában, és ezt közölte is magával.

– Ki sem bontottam a csomagot. Nem tudom, mi volt benne. Megkértem Hilde kisasszonyt, hogy adja vissza a bátyjának.

Von Kroneckné kelletlen arckifejezéssel méregette.

– Úgy? Akkor jó. Na és hová akar menni?

– Ezt csak akkor mondhatom meg – felelte Maria halkan –, ha a szavát adja, hogy senkinek sem árulja el.

– A szavamat adom.

– Visszamegyek Berlinbe, a Steinmann panzióba, amíg nem találok munkát.

– Jól van, elfogadom a felmondását. Jó bizonyítványt kap tőlem, és kifizetem egyhavi bérét. Csomagoljon össze, még eléri a déli vonatot. A poggyászát majd maga után küldöm.

– Köszönöm, nagyságos asszony.

Maria visszasietett a szobájába. A lépcsőn összetalálkozott Hildével, Mivel senki sem volt a közelben, megfogta a kezét, és mélyen a szemébe nézett. Hildét meglepte a gyengéd mozdulat, mert máskor mindig nagyon visszafogottan viselkedett.

– Mi történt, Maria? – kérdezte suttogva.

– Semmi, semmi. Csak meg szeretném köszönni az irántam tanúsított jóságodat és kedvességedet. Bárcsak sohase kellene megbánnod, amiért ilyen jó voltál hozzám!

– Tudom, hogy a bátyám tegnap megint zaklatott.

Légy nyugodt, segítek, hogy mihamarabb elkerülj ebből a házból.

– Köszönöm, Hilde, Hová indultál?

– Kisétálok az erdőbe. Ebédre hazaérek, tudod, hogy meghívtuk Hallernéket és von Dornau urat. Viszlát, ebédnél találkozunk!

Hilde elfutott, Maria pedig bement a szobájába. Ami kevés holmija volt, gyorsan becsomagolta a bőröndbe, a legszükségesebbeket pedig egy kézitáskába, hátha a bőröndöt csak később küldik utána. Éppen elkészült, amikor von Kroneckné komornája behozta a bérét meg a cselédkönyvét. Az asszony, ígéretéhez híven, elismerően írt a munkájáról, így reménykedhetett, hogy sikerül új álláshoz jutnia. Az órára pillantott. Maradt még annyi ideje, hogy búcsúlevelet írjon Hűdének, Nagy sóhajtással leült, és sietve papírra vetett néhány sort,

„Édes, drága Hilde!

Az előbb, amikor a lépcsőn találkoztunk, én már tudtam, hogy utoljára látjuk egymást Ne haragudj, nem volt hozzá erőm, hogy ezt megmondjam. Biztos faggattál volna, és nem akarom elárulni, hová megyek. Kérlek, ne légy rám dühös emiatt, és ne haragudj azért sem, hogy nem szegődök el Klimschnéhez, Nem tehetem meg, mert nem hallgathatok el előle egy személyemmel kapcsolatos körülményt, amit annak idején édesanyáddal is közöltem. Von Klimschné elmondaná Fuchsnénak, tőle pedig mások is megtudnák, amit titokban szeretnék tartani. Rossz csillagzat alatt születtem, nem lehetek boldog soha.

Egész múltamat, sanyarú sorsomat az apámtól örököltem, aki évekig bűnhődött, pedig ártatlan volt, akárcsak én. Többet nem mondhatok. Ha szeretsz, ne kérdezősködj, ne kutass a múltamban, és ne faggasd édesanyádat se! Isten áldjon, azt kívánom, légy nagyon boldog egész életedben, megérdemled. Gondolj néha rám, szentelj egy kis helyet aranyszívedben az én emlékemnek!

A te örökké hálás és boldogtalan

Mariád“

Letette a tollat, és összehajtogatta a levelet. Aztán fogta kevéske holmiját, és az ajtóhoz ment. Óvatosan kikémlelt, mielőtt elhagyta a szobát. Nem akarta, hogy bárki meglássa. Nehéz léptekkel lement a lépcsőn, benyitott Hilde szobájába, és az íróasztalra tette a levelet.

A hátsó ajtón át csendben elhagyta a házat.

XI.

Von Kroneckné az ablakból látta Hildét, aki az istállóból jövet átvágott az udvaron, és kiszólt neki, hogy azonnal beszélni akar vele. Amikor a lány megállt előtte, éles hangon ráripakodott.

– Ide hallgass, Hilde! A kisasszony azt állítja, rád bízott egy csomagot, amelyet oda kellett volna adnod Harrynak. Igaz ez?

– Igen, mama. A kisasszony hozzá sem nyúlt a csomaghoz, én nyitottam ki. Egy briliánssal és gyönggyel kirakott gyűrű volt benne.

– Azonnal vissza kellett volna adnod Harrynak! Elhiszem, hogy megtetszett, de akkor sem volt szép tőled, hogy megtartottad.

Hilde elvörösödött, és megbotránkozva hallgatta anyja pirongató szavait.

– Remélem, nem gondolod, mama, hogy magamnak akartam azt a gyűrűt?

– Magáért beszél a tény, hogy nem adtad vissza Harrynak. Légy szíves, hozd csak ide, majd magam adom oda neki.

– Nincs már nálam, mama.

– Hogyhogy nincs? Hát akkor hol van?

– Kézbesítettem a megfelelő címre. Harry valószínűleg tévedésből helyezte el a kisasszony szobájában.

Kroneckné gyanakodva fürkészte kisebbik lánya arcát, de az semmit sem árult el.

– Nem értelek.

– Ne kérdezősködj tovább, mama, ebéd után mindenre fény derül.

– Ugye nem csináltál semmi butaságot, Hilde?

– Éppen ellenkezőleg. Ezúttal kivételesen nagyon okosan jártam el.

– Remélem, tényleg így van, kislányom. Most menj a szobádba, és öltözz át! Mindjárt itt lesznek a vendégek.

A szobájába lépve Hilde tekintete azonnal az íróasztalon fekvő levélre esett. Sietve feltépte a borítékot, és elolvasta Maria búcsúsorait. Szemét elfutotta a könny, és hitetlenkedve roskadt le a székre, Maria elment! Valami váratlan dolog történhetett. Bizonyára az anyja rájött, hogy Harry a szerelmével üldözi, és azonnali hatállyal elbocsátotta. Azért tudott a gyűrűről is… igen, csak így történhetett!

Hilde csak most érezte át igazán, mit is jelentett neki Maria. Vajon mi akadályozhatta meg abban, hogy elfogadja az állást von Klimschné házában? Mi nyomaszthatja annyira, milyen súlyos titkot őriz, hogy inkább elbujdokol, de nem akarja, hogy kitudódjék? És mit szól majd mindehhez Hans von Dornau?

„Azonnal értesítenem kell a történtekről. Elmegyek hozzá“ – határozta el.

Az órára pillantott. Sietnie kell, nehogy itt, Kronecken értesüljön a férfi Maria távozásáról. Most azonnal meg kell tudnia!

A zsebébe gyűrte Maria levelét, és elrohant. A hátsó udvaron át, kerülővel ment az istállóba, hogy meg ne lássák. Felnyergelte Faládát, és a hátára pattant.

Szakadt lováról a tajték, úgy meghajszolta, hogy mihamarabb elérje a sudnitzi birtokot. Az erdei kastély előtt leugrott a nyeregből, és a gyeplőt odadobta az istállóból elősiető lovászfiúnak. Az ajtóban ácsorgó inas szájtátva nézte az igencsak zilált külsejű szomszéd kisasszonyt.

– Jelentsen be von Fuchsnénál! – szólt oda neki Hilde, és felszaladt a lépcsőn.

A házvezetőnő késedelem nélkül, kissé csodálkozva fogadta.

– Ne lepődjék meg a jövetelemen, nagyságos asszony, inkább hívassa azonnal von Dornau urat! Fontos közlendőm van a számára.

Az egyik inast elszalasztották a házigazdáért, aki hamarosan elő is került. Amikor belépett a szobába, von Fuchsné távozni akart, de Hilde megállította:

– Kérem, maradjon, nagyságos asszony! Önnek is hallania kell a hírt: Maria elment! – hadarta izgatottan.

Hans von Dornau elfehéredett.

– Elment?

– Igen, Olvassa el a levelet, amit a szobámban hagyott! – felelte Hilde, és átnyújtotta az írást.

Hans átfutotta, és a levél néhány sora égő fájdalommal vésődött a lelkébe:

„Rossz csillagzat alatt születtem, nem lehetek boldog soha. Egész múltamat, sanyarú sorsomat az apámtól örököltem, aki évekig bűnhődött, pedig ártatlan volt, akárcsak én.

Szóval erről van szó! Az édesapjával valami szégyenletes dolog történt, ez lett az ő terhes öröksége, amitől nem szabadulhat.

Újra átolvasta, ezúttal még figyelmesebben a levelet, és feltűnt neki, hogy Maria arra kéri Hildét, ne faggassa az édesanyját ezzel kapcsolatban. Ezek szerint von Kronecknét beavatta múltjának féltve őrzött titkába. Itt az ideje, hogy ő is megtudja az igazat! De legelőször is kimegy az állomásra, hogy megérdeklődje, hová utazott Maria, Hildét megnyugtatta, hogy nem hagyja sorsára a lányt, és máris a nyomába ered. Kikísérte az udvarra, és felsegítette a lovára Hildét, aki búcsúzóul csak ennyit mondott:

– Ma mindkettőnknek nehéz a szíve. Remélem, az állomáson megtud valamit.

– Azonnal indulok. A többit, remélem, ma délben megtudom az édesanyjától. Amint visszaértem az állomásról, sietek át Kroneckre. Majd beszélünk.

Az állomásfőnöktől Hans megtudta, hogy a kisasszony, aki a kronecki birtokról érkezett, Berlinbe váltott jegyet.

Hans fellélegzett, Berlin hatalmas város, mégsem veszhet el valaki csak úgy benne. Holnap maga is odautazik, de előtte választ kell kapnia von Kroneckné asszonytól a Mariával kapcsolatos kérdéseire. Ha nem sikerül, még mindig próbálkozhat a bácsikájánál. Meg volt győződve arról, hogy Justus bácsi mindent tud Maria titkáról.

Az állomásról feladott neki egy táviratot, amelyben jelezte, hogy másnap délben érkezik.

Von Kroneckné gyorsan megérezte szorgalmas alkalmazottjának hiányát, mert semmi sem ment úgy, ahogy szerette volna. Erélyesen kézbe kellett vennie a dolgokat, így aztán a vendégek érkezése előtt alig maradt ideje, hogy sebtében átöltözzék.

A Kroneck család felsorakozott a vendégek fogadására.

Harry a legszebb ruhájában feszített, és amikor Hallernék megérkeztek, magától értetődően átkarolta Elsa vállát. Az asztalhoz kísérte, ahol természetesen egymás mellett foglaltak helyet. Odahajolt hozzá, és a fülébe súgta nem túl eredeti bókjait. Mindenekelőtt a ruháját dicsérte.

Elsa mosolyogva fordult hozzá:

– Örülök, hogy tetszem. Nézd, viselem a tőled kapott ajándékot is, és szívből köszönöm neked.

Harry csodálkozva vonta fel a szemöldökét. Vajon milyen ajándékra gondol Elsa? Udvariasan megcsókolta ugyan az orra elé tartott kis kezet, de a lány ujján csillogó gyűrűt nem vette észre.

– Miről beszélsz, Elsa?

– Ugyan, ne tettesd magad! Nagyon megörültem a figyelmességednek. Mesésen szép ez a gyűrű!

– A gyűrű? – csodálkozott Harry, Időközben von Kroneckné is felfigyelt a beszélgetésre. Már éppen a fia segítségére akart sietni, amikor Hilde odalépett Elsához, és megfogta a kezét.

– Na hagyd magad félrevezetni, Elsa, látod, hogy csak ugratni akar. Ugye megmondtam, Harry, hogy ez a gyönyörű ékszer illik majd Elsához? Éppen az ő ujjára való.

Harrynak a meglepetéstől torkára forrott a szó. Az anyja szerencsére villámgyorsan átlátta a helyzetet, és Hilde mellé lépve, csatlakozott a kis színjátékhoz.

– Örülök, hogy tetszik, Elsa. A fiam nagy gonddal választotta.

– És odaadó szeretettel, nemde, Harry? – kérdezte Hilde.

Bátyja legszívesebben felpofozta volna. Nem elég, hogy nyilvánosan nevetségessé tette, ráadásul kénytelen részt venni ebben a vásári komédiában. Vajon hogy kerülhetett hozzá a gyűrű?

– Igen, Elsa, nagy gonddal és szeretettel választottam ki a számodra – nyögte ki végül, zavarát leplezve. – Örülök, hogy eltaláltam az ízlésedet.

Itt megszakadt a társalgás, mert az inas von Dornau úr érkezését jelentette be.

Klarissa az asztalnál természetesen Hans mellett foglalt helyet. Változatlan lelkesedéssel csüggött rajta, és igyekezett minduntalan magára vonni a figyelmét, A viselkedése nem hagyott kétséget afelől, hogy mindenáron meg akarja hódítani.

Igyekezete azonban nem sok sikert hozott. Bár Hans soha nem vétett az udvariasság szabályai ellen, továbbra is megközelíthetetlen volt Klarissa számára. Jól látta ezt von Kroneckné, aki titkon figyelte őket, és elérkezettnek látta az időt, hogy megvalósítsa tervét,

– Elnézést kell kérnem kedves vendégeinktől a kisebb-nagyobb fennakadásokért – mondta bocsánatkérő mosollyal – Váratlanul el kellett bocsátanom a kisegítőmet.

Hans von Dornaunak a szeme sem rebbent. Hilde bölcs előrelátásának köszönhetően nem érte felkészületlenül a háziasszony bejelentése. Tekintetében feszült kifejezés ült.

Hirtelen csend lett az asztal körül. Maga a házigazda is meglepetten kapta fel a fejét.

– Ilyen váratlanul? Mi történt? – tette fel von Hallern-né a kérdést, amely láthatóan a többi vendéget is foglalkoztatta.

Von Kroneckné színpadiasan felsóhajtott, és így válaszolt:

– Azt a döbbenetes felfedezést tettem, hogy Jung kisasszony apja börtönviselt ember volt! Gyilkosság vádjával ítélték el, és a börtönben halt meg.

Szavait kínos csend követte.

Von Hallern-né kötelességének érezte, hogy együttérzéséről biztosítsa vendéglátóikat.

– Ó, kedves Helene, micsoda szörnyűség! Rettenetesen sajnállak benneteket! Ki gondolta volna arról a lányról!

– Csakugyan nehéz elhinni róla – jegyezte meg Elsa őszintén megdöbbenve.

Klarissa lekicsinylően hozzátette:

– Kivált, hogy mindig úgy viselkedett, mint egy makulátlan úrinő!

Senkinek nem tűnt fel, hogy az a három személy, akit leginkább érintett a hír, mélyen hallgat. Harry kárörvendőben leste Hans von Dornau sápadt arcát, aki megrendülten és segélykérően nézett Hildére. De ő sem fogadta jobban a hírt. Anyja szavai hallatán úgy érezte magát, mint akit arcul csaptak. Magába roskadtan, merev, kifejezéstelen tekintettel nézett maga elé.

Hans szívéből Kroneckné bejelentése sem tudta kitörölni a Maria iránt érzett tiszta szerelmet. Vigaszként felidézte magában Hűdéhez írott levelének emlékezetes részletét: „Rossz csillagzat alatt születtem, nem lehetek boldog soha. Egész múltamat, sanyarú sorsomat az apámtól örököltem, aki évekig bűnhődött, pedig ártatlan volt, akárcsak én.“

Ártatlan! Ebbe az egy szóba kapaszkodott. Mélyet sóhajtott. Csak a jó Isten a megmondhatója, milyen sajnálatos körülmény tette tönkre Maria életét.

Nyugalmat kényszerített magára, és a háziasszonyhoz fordult.

– Valami közelebbit tud erről mondani, nagyságos asszony? Arra gondolok, tudja-e, miért lett gyilkos a kisasszony édesapja?

Von Kroneckné elmesélhette volna, amit Mariától hallott, de nem találta elég elrettentőnek a történetet, így mindössze csak ennyit mondott:

– Jung kisasszony édesapja mérnök volt, és megölte a főnökét. Többet én sem tudok.

A társaság idősebb tagjai ebéd után bevonultak a társalgóba, hogy feketekávé és cigaretta mellett folytassák a társalgást. A fiatalok a verandát választották, Elsa von Hallern kissé félrehúzódva enyelgett a vőlegényével. De szívesen tette volna Klarissa is ugyanezt Hansszal, csak-hogy Hilde nem tágított mellőlük. Éppen azon tanakodott, hogyan távolíthatná el a húgát, amikor von Hallern úr a következő szavakkal fordult hozzá:

– Kedves Klarissa, legyen kedves, döntse el a vitát köztem és az édesapja között. Belekontárkodtunk a klasszikus irodalomba, és nem tudunk dűlőre jutni. Egy idézetről van szó, nem tudjuk eldönteni, kitől származik. Jöjjön be egy percre, kérem, és segítsen rajtunk!

Klarissa kelletlenül bár, de követte. Legalább szól az édesanyjának, hogy hívja be a verandáról Hildét, gondolta.

Hilde és Hans végre magukra maradtak. A jegyespár a veranda másik végéből nem hallhatta, miről beszélnek.

– Látom magán, Hilde, hogy kínozza, amit Mariáról megtudott – szólalt meg Hans, – Mondja, hát már nem szereti a királylányt?

– Rosszul ismer, ha ezt gondolja. Akit én egyszer a szívembe zárok, nem felejtem el egyhamar. Még ha bűnös is az apja, hát tehet ő arról? Sajnálom szegény Mariát, nincs okunk rá, hogy elítéljük. És maga? Megváltozott róla a véleménye?

– Nem, Hilde, Semmi sem ingathat meg elhatározásomban, mindenképpen segíteni akarok rajta. Meg kell tudnom, hová mehetett. Majd megkérdezem az édesanyjától, ő biztosan tudja. Akkor nem kell időt vesztegetnünk a felkutatására,

– A csomagja még itt van. Azt hiszem, megkérte mamát, hogy küldje utána. Akkor pedig neki tudnia kell az új címét. Mégis azt tanácsolom, ne kérdezzen tőle semmit. Nem hiszem, hogy megmondaná.

– Lehet, hogy igaza van, Hilde. Csak azért gondoltam erre a megoldásra, mert így szereznénk a leggyorsabban tudomást Maria új tartózkodási helyéről.

– Majd én kiderítem, milyen címre küldi mama a csomagokat, efelől nyugodt lehet.

– Hát az bizony jó lenne. Ha sikerül, kérem, értesítsen azonnal! A berlini címemre írjon, mert még ma este, de legkésőbb holnap kora reggel elutazom. Felkeresem a nagybátyámat, okvetlenül beszélni akarok vele Jung kisasszonyról.

– Rendben van, adja meg a címét!

Hans közölte vele a szálloda nevét és címét, ahol meg szokott szállni.

– Tudja, mire gondoltam? – kérdezte halkan Hilde.

– Nos?

– Szerintem mama kezdettől fogva tudott Maria titkáról. Nem árulhatta el, hogy valójában miért kellett menesztenie Mariát, és ez most jó ürügy volt. Tudom, hogy Harry miatt mondott fel neki, vagy Harry maga volt az, aki ezt kieszközölte nála. Történt valami, amiből én kimaradtam. Mama a gyűrűről is tudott, meg arról is, hogy Harry a szerelmével üldözte Mariát.

Hans von Dornau sötét pillantást vetett Harry felé. Hilde ekkor minden átmenet nélkül a lováról kezdett mesélni, Hans csak ekkor vette észre, hogy Kroneckné közeledik. Nem teketóriázott sokat, Hildét egy megbízással beküldte a házba. Amikor nem sokkal ezután megjelent Klarissa, és helyet foglalt Hans mellett, a mama tapintatosan magukra hagyta őket, Klarissa minden női fondorlatot bevetett, csak hogy közelebb kerüljön hőn áhított céljához. Sajnálattal vette tudomásul, hogy Dornau igen szórakozott, és minden korábbinál hűvösebben hárítja el hódítási kísérleteit.

XII.

Hans még aznap este Berlinbe utazott, A pályaudvarról egyenest a szállodába vitette magát. Másnap reggel felhívta a Hartau-villát, hogy megérdeklődje, mikor tudja fogadni a nagybátyja. Justus Hartau azonnal magához kérette. A bácsikája láttán Hans őszintén megrendült. Múltkori találkozásuk óta sokat romlott az állapota. Vatelinnal bélelt, hosszú hálóköntösbe burkolózva, fázósan kuporgott a dolgozószobában, pedig a nyári nap melegen sütött be az ablakon. Beesett szemmel, fürkészőn nézte türelmetlenül toporgó unokaöccsét.

– Miről akarsz beszélni velem, Hans? Foglalj helyet, kérlek!

– Maria Jung kisasszonyról lenne szó, bácsikám.

– Gondoltam. Türelmetlenül várlak, amióta megírtad, hogy érdeklődsz iránta, és feleségül akarod venni. Remélem, az eljegyzésetek hírét hozod.

Hans megrázta a fejét.

– Sajnos nem, Justus bácsi.

– És miért nem? Hiszen szereted, nem azt mondtad?

– Az életemnél is jobban szeretem. Megkértem a kezét, de elutasított, pedig ő is szeret.

– Szóval szeret, és mégis nemet mondott?

– Igen. Azt mondta, sohasem lehet egy becsületes ember felesége. Most meg nyomtalanul eltűnt.

– De hát miért?

– Mondd csak, Justus bácsi, te tudsz valamit a múltjáról? Ismerted a szüleit?

– Csak futólag – vágta rá az öregúr sietve.

– Akkor azt is tudod, hogy az apját gyilkosság vádjával elítélték, és börtönben halt meg?

– Minek kérdezősködsz ennyit? – csattant fel Justus Hartau mérgesen.

– Azért, mert tőled szeretném megtudni, hogyan keveredhetett gyilkosság gyanújába.

Az öregúr hisztérikusan elnevette magát, úgy viselkedett, mint aki megtébolyodott.

– Vagy úgy! Tőlem vársz választ, éppen tőlem!

– Természetesen, persze, csak ha tudod, mi történt valójában – mondta Hans, aki egy cseppet sem lepődött meg nagybátyja furcsa viselkedésén. Mindig is különc hírében állott, és maga is tapasztalta olykor hirtelen kedély változásait, – Maria váltig állítja, hogy az apját ártatlanul ítélték el.

Hartau magába roskadt. A fejét ingatva, monoton hangon ismételgette:

– Ártatlanul,.. áratlanul... Én… én nem tudom, honnan is tudhatnám?

Hans nem adta fel.

– Azt tudtad, hogy gyilkosság vádjával ítélték el, ugye?

– Én,.. igen, azt tudtam, hallottam róla.

– És mégis azonnal beleegyeztél, hogy feleségül vegyem Mariát?

Az öregúr hirtelen megdermedt, aztán színtelen hangon felelte:

– Igen, beleegyeztem, mert,.. mert az apját magam is ártatlannak tartom!

– A bíróság mégis elítélte gyilkosságért, és a börtönben halt meg.

– Igen, sajnos így történt,,. Nagyon szereted azt a lányt?

– Igen, Justus bácsi, és ő is szeret engem. De amíg nem derül fény az apja ártatlanságára, mi ketten nem lehetünk boldogok. Maria nem nyújtja addig a kezét, amíg a múlt ilyen teherrel nehezedik rá, és amíg nem tudja emelt fővel viselni újra makulátlan nevét.

– Hát már megint tönkremegy valami? Csak azért? Tessék, a gonosztett visszaüt, átok ül rajtam! Azt mondod, oda a boldogságotok, ha nem derül fény Maria apjának ártatlanságára?

– Igen, Justus bácsi, ebben biztos vagyok.

– Mesélj róla, mindenre kíváncsi vagyok! Azt is mondd el, hogy néz ki!

Hans elmesélte különös találkozásaik történetét, ahogy a sors minduntalan egymás útjába vezette őket. Beszélt arról, milyen élete volt Mariának Kronecken, és hogy Harry erőszakos viselkedése miatt el kellett menekülnie.

A hallottak szemmel láthatóan nagyon megrázták Justus Hartaut. Hamuszínű arccal hallgatta Maria szenvedésének és megpróbáltatásainak történetét, végül csendesen megjegyezte:

– Isten útjai kifürkészhetetlenek. A gondviselés ajándéka, hogy éppen ezzel a lánnyal szerettetek egymásba.

– Nem akarod elárulni, hogy miért érdeklődsz annyira Maria Jung iránt?

Hartau dühösen felvetette a fejét.

– Mit akarsz tőlem tulajdonképpen?

Hans megismételte a kérdést.

– Mindent meg fogsz tudni, de nem most! Ma már elszenvedtem egy sorscsapást, ott van, ni, az újságban! Nagyon megrázott, amit Maria Jungról elmondtál, igen, és jogod van hozzá, hogy megtudd az igazat. De képtelen vagyok róla beszélni. A páncélszekrényben megtalálod az ezüstládikót. Ugye, nálad van még a kulcsa?

– Igen, bácsikám.

– Jól van. A feljegyzéseimből majd mindent megtudsz, ha eljön az ideje. Örök adósa vagyok annak a lánynak, és te leszel az, aki kiegyenlíted a számlát. A dobozban mindenre magyarázatot találsz. De nem ma! Először keresd meg a lányt! Menj el a nyomozóhoz, akit annak idején felfogadtam, és kérd a segítségét! Ha megtaláltad, jelentkezz nálam, megértetted?

– Igen, Justus bácsi.

– Jól van. Most menj, hagyj magamra, nyugalomra van szükségem. Sok szerencsét, fiam! Hadd fogjak még egyszer kezet veled! Mindig is kedveltelek.

Hans megindultan szorította meg nagybátyja csontos, jéghideg kezét. Aggódva nézte beteges arcszínét.

– Ne maradjak inkább veled, Justus bácsi?

– Nem, nem, menj csak! Olyan jó meleg, erős a kezed, nem tapad bűn hozzá. Meglátod, ezért tudod majd megragadni és megtartani a boldogságot! Isten veled!

Hans mélyen megrendülve, tétova léptekkel hagyta el a dolgozószobát.

Justus Hartau elgondolkodva nézett utána. Hosszú ideig szótlanul, mozdulatlanul ült, majd mély sóhaj szakadt fel a melléből, és a kezét imára kulcsolta.

„Mennyei Atyám, hadd vezekeljek a bűneimért, hogy megbocsátást találjak végre! Bölcsességedben és végtelen jóságodban egymáshoz vezetted ezt a két embert, hogy megjutalmazd az ártatlanokat, és megbüntesd a bűnösöket. Bocsásd meg nekem vétkemet! Az évek során megbűnhődtem érte, kérlek, nyújts feloldozást!”

Az imént emlegetett újság után nyúlt, széthajtotta, és szinte megkövülten meredt az egyik oldalra, ahol Melanie Brinkmann gyászjelentése állt, Melanie Brinkmann a már idestova tizenhét éve meggyilkolt Brinkmann főmérnök özvegye volt.

„Nézz le rám, Melanie! Vétkeztem, látod a kínjaimat és azt is, hogy mind ez idáig hűen szerettelek, és hogy mindenért megbűnhődtem. Gondoltál-e néha rám? Mi vár rám, mondd? Odafönn vajon viszontlátjuk-e egymást?”

Tenyerébe temette az arcát, és sírt, ahogy csak egy férfi tudja siratni elrontott életét.

Hans késlekedés nélkül felkereste a nyomozót. Elmondta neki, hogy Maria Jung elhagyta a kronecki birtokot. Megbízta, hogy derítse ki a hollétét, és azonnal értesítse, ha a nyomára bukkant.

A szállodába visszatérve egy távirat várta. Amikor átvette a portástól, rögtön látta, hogy Hildétől érkezett. Remegő kézzel hajtotta szét, és ezt olvasta benne:

„Maria lakcíme: Steinmann panzió, Reichenberg utca 34, Szívélyes üdvözlettel: Hilde”

Lám, a talpraesett kis Hilde máris kinyomozta Maria új lakcímét! Hans nem sejtette, milyen vad vágtában eredt a tejeskocsi után, amely Maria poggyászát vitte az állomásra.

Már későre járt, de Hans elhatározta, hogy másnap haladéktalanul felkeresi Mariát a Reichenberg utcában. Éjszaka sokáig forgolódott az ágyban, nem jött álom a szemére.

Másnap reggel éppen elfogyasztotta a reggelijét, amikor megérkezett a nyomozó.

Alacsony, mozgékony emberke volt, szemhéja vörös a sok éjszakai munkától. Fontossága tudatában, kissé terjengősen beszámolt arról, hogy máris a nyomára akadt Maria Jungnak, aki bejelentkezett a Steinmann panzióba.

Hans türelmesen végighallgatta. Nem árulta el, hogy időközben más forrásból már értesült Maria lakcíméről, mert nem akarta kisebbíteni az érdemeit. Megköszönte fáradozását, és gyorsan kifizette. A nyomozó búcsúzóul a lelkére kötötte, hogy ne hagyja magát félrevezetni, ha a panzióban majd azt állítják, hogy Maria nem lakik ott. A lány nyilvánvalóan kioktatta a személyzetet, hogy tagadják le, ha valaki érdeklődik utána, Hans megköszönte a jó tanácsot. Esze ágában sem volt tágítani, amíg nem beszélt Mariával.

Hamarosan útnak indult. Aggodalmában, hogy a lány esetleg újra eltűnik, szinte futva tette meg az utat a Steinmann panzióba.

XIII.

Maria kimerülten, kétségbeesve érkezett meg Berlinbe. Azonnal a Steinmann panzióba vitette magát, és kivette a régi szobáját. A fogadósné alig várta, hogy mindent elmondjon neki, de a lány értette a módját, hogyan hallgattassa el a kíváncsi asszonyt. Közölte vele, hogy senkit sem óhajt fogadni, és a lelkére kötötte, nehogy elárulja bárkinek is, hogy visszatért.

Így történt, hogy a Jung kisasszony után érdeklődő nyomozót kereken elutasították. Most viszont, amikor egy igen előkelő megjelenésű úr kívánt beszélni a hölggyel, a fogadósnénak sehogy sem jött a nyelvére a tagadó válasz. Fájlalta, hogy el kell utasítania a „fess fiatalurat“, és hebegett valamit, miközben leplezetlen érdeklődéssel nézegette finom ruháját, okos, nemes metszésű arcát.

A férfi észrevette tétovázását, és azonnal tudta, honnan fúj a szél.

– Tudom, hogy Jung kisasszony tegnapelőtt szobát vett ki önnél. Halaszthatatlan ügyben kell beszélnem vele. Engedjen be hozzá, kérem! Bizonyára van egy fogadószoba a házban, ahol zavartalanul beszélhetnék vele – mondta határozottan.

Steinmann-né örömmel fogadta a kövér bankjegyet, amelyet a markába nyomott, és erre egyből megeredt a nyelve.

– Nos, ha már úgyis tudja, hogy itt van, akkor fáradjon kérem, a szalonba! Szabad megtudnom a nevét?

– Adja át ezt Jung kisasszonynak! – felelte Hans, és egy levelet nyújtott át.

Az asszony bevezette a szalonnak kinevezett, barátságos kis szobába, aztán elment, hogy szóljon Mariának.

Bekopogott hozzá, és belépve látta, hogy lehajtott fejjel, gondolataiba merülve ül az ablaknál.

– Kisasszonyka, egy előkélő fiatalúr van itt, és beszélni óhajt magával.

Maria felkapta a fejét.

– Talán csak nem árulta el neki, hogy itt vagyok?

– Még hogy én? Hogy is gondolhat ilyet rólam? – mondta az asszony láthatóan megbántva. – A fiatalúr pontosan tudta, hogy itt van, és azt mondta, őt biztosan fogadja a kisasszony. Egy levelet is küldött.

Maria meg sem moccant, nem nyúlt a levélért. Elutasítóan közölte:

– Már megmondtam, hogy nem fogadok látogatókat. Közölje ezt az úrral, és adja vissza neki a levelet!

– No de kisasszonyka, nem lehet ennyire udvariatlan egy ilyen finom úriemberrel. Olvassa el előbb a levelet! Azt mondta, fontos közlendője van a maga számára.

Maria elsápadt, aztán elpirult. Tudta, hogy Hans von Dornau keresi, habár fogalma sem volt róla, hogyan jutott a nyomára. Tétován kinyújtotta kezét a borítékért. Remegő ujjakkal feltépte, és olvasni kezdte a levelet:

„Beszélnünk kell, Maria, most nem hagyom, hogy elutasítson. Mindent tudok. Von Kroneckné elmondta, milyen terhet rótt Magára a sors. Az édesapjáról szeretnék beszelni Magával Ha csakugyan nem követett el semmit, amiben biztos vagyok, módot kell találnunk rá, hogy bebizonyítsuk az ártatlanságát. Hadd legyen ez az én feladatom! Nagyon kérem, fogadjon! Szeretném átadni Hilde üzenetét is, aki szintén mindent tud, és szeretettel, aggodalommal gondol Magára, “ Odaadó híve:

Hans “

Maria nem tudta levenni a szemét a papírról. Először megrémült, amikor azt olvasta, hogy Hans mindent tud róla. De mire a levél végére ért, úgy érezte, nagy kő esett le a szívéről Hans mindent tud, és mégis eljött, mégis látni akarja!

Eltette zsebébe a levelet, és felállt,

– Én... igen... mondja meg von Dornau úrnak, hogy azonnal megyek.

Steinmann-né elégedetten távozott, megszolgálta a busás borravalót.

Maria egy pillanatig mozdulatlanul állt, a szívére szorított kézzel. Annyira izgatott volt, hogy egész testében reszketett, félt, hogy összecsuklik. Végül bizonytalan léptekkel elindult, lement a szalonba, ahol Hans várta.

A férfi odalépett hozzá, és megfogta hideg, remegő kezét.

– Maria! Istenem, Maria! Miért nem bízott bennem?

– Azt hittem, képtelen leszek elviselni a pillanatot, amikor majd így kell állnom maga előtt.

– Hiszen ártatlan, Maria, magának senki nem vethet semmit a szemére! Azt hitte talán, szerencsétlen sorsa miatt más szemmel nézek majd magára?

– Meg voltam győződve róla, hogy ha megtudja a titkomat, megvet, és örökre hátat fordít nekem.

– Csak azért, mert a sors kegyetlen volt magához? Mindent tudok, Maria, ennek ellenére arra kérem, legyen a feleségem.

Maria elrántotta a kezét, és hátrált egy lépést.

– Nem, ó nem lehet! Az Isten szerelmére, ne hozza fel ezt megint!

– Nyugodjék meg, Maria! Tudom, nem lenne boldog mellettem, amíg nyomasztja a múlt. Attól félne, hogy az én nevemen is folt esne, ha feleségül venném. Egyelőre azzal is megelégszem, ha a jó barátot látja bennem, aki a saját vágyáról lemondva igyekszik megoldani a maga gondjait. Engedje meg végre, hogy a segítségére legyek! Mondjon el mindent pontosan, mesélje el, hogyan került sor arra, hogy bíróság elé állították az édesapját. Jöjjön, üljön le, hiszen reszket! Nyugodjék meg, kérem, csak beszélgetni szeretnék.

Maria hagyta, hogy Hans egy karosszékhez vezesse. Engedelmesen leült, és végtelen nyugalom áradt szét benne. Az volt az érzése, hogy egy erős, jóságos kéz leveszi válláról a terhet, amelyet hosszú éveken át cipelt. Felbátorodva fogott bele családja történetébe.

Hans figyelmesen hallgatta, nem akart elmulasztani egyetlen szót sem, főleg, amikor Maria arról a szerencsétlen eseményről beszélt, amely végzetes következményekkel járt egész családjára nézve. Végül különös nyugalommal a hangjában megkérdezte, hogy melyik vasműben történt mindez, Maria megmondta.

– De hiszen ezt a gyárat a nagyapám alapította!

– És mégsem hallott soha a történtekről?

– Nem. Én a szüleimmel apám távoli állomáshelyén éltem. Anyám a gyártól rendszeresen kapta az évjáradékot, akárcsak én mind a mai napig. A nagybátyám, aki itt él Berlinben, szintén visszavonult az üzleti élettől most már idestova tizenhét esztendeje.

– Apámat is éppen tizenhét évvel ezelőtt ítélték el, mint Brinkmann főmérnök gyilkosát.

Hansnak szöget ütött a fejébe, amit Maria mondott.

– Nem hallott soha a nagybátyámról, Maria? Justus Hartau a neve.

– Annyit tudok, hogy a gyárat Hartau-műveknek hívták, de Justus Hartauról nem hallottam.

– Tudja, hogy a nagybátyám különös érdeklődést tanúsít a maga sorsa iránt? Névtelen levélben felajánlotta az édesanyjának, hogy gondoskodik magukról, de ő visszautasította a segítséget.

– Anyám valóban kapott ilyen levelet. Nem értem, mi vitte rá a nagybátyját a megírására.

– Feltételezem, hogy jó barátságban volt a szüleivel, és ő maga is meg volt győződve édesapja ártatlanságáról. A bácsikám megígérte, hogy hamarosan megtudom tőle a teljes igazságot. Még valamit szeretnék közölni, ami, tudom, nagyon meg fogja lepni. A nagybátyám végrendelete szerint maga félmillió márkát örököl utána.

Maria szeme elkerekedett, és másodpercekbe tellett, mire meg tudott szólalni,

– Hihetetlen! Ez nem lehet igaz!

– Tőle magától tudom. Már nagyon sokat törtem rajta a fejem. Arra gondoltam, Justus bácsi szerette a maga édesanyját, és ezért akar gondoskodni a lánya jövőjéről. Figyelemmel kísérte a sorsát, és örömmel töltötte el, amikor megmondtam neki, hogy szeretném feleségül venni, pedig tudta, mivel vádolták az édesapját. Ebből is láthatja, hogy feltétlenül hisz az ártatlanságában.

Maria mélyet sóhajtott, arcán végigfutottak a könnyek.

– Nem tudom, miért érdeklődik utánam Hartau úr, de az Isten áldja meg, amiért hisz apám ártatlanságában.

Hans megszorította a kezét.

– Most, hogy már tudja, örökölni fog a nagybátyámtól, engedje meg, hogy gondoskodjam magáról. Nem élhet tovább ilyen körülmények között. Bevallom, titkos összeesküvést szőttünk: Hilde, Fuchsné, Klimschné, a nagybátyám meg én. Mindenáron Klimschné védőszárnyai alá akartuk helyezni. Legalább ezt engedje meg!

– Klimschné asszony tudja, mivel vádolták az apámat?

– Nem.

– Akkor előbb meg kell mondanunk neki.

Hans elmosolyodott.

– Istenem, milyen büszke maga, Maria! Még ma elmegyek von Klimschnéhez, és mindent elmondok neki. Ha kész befogadni magát, kérem, azonnal menjen el hozzá. Adja a szavát, hogy így lesz!

– Megígérem.

– Hál istennek! Így legalább emiatt nem kell aggódnom.

Alig tudtak elszakadni egymástól, de Hans férfiasan erőt vett magán, és elbúcsúzott. A legközelebbi postahivatalba ment, hogy telefonáljon a nagybátyjának.

– Justus bácsi, csak azt szeretném mondani, hogy megtaláltam Mariát, éppen tőle jövök. Megmondtam neki, hogy hiszel az édesapja ártatlanságában, amiért ő rendkívül hálás neked.

– Ezt ő mondta?

– Igen, Justus bácsi. Ne haragudj, amiért beszéltem neki rólad.

– Nem haragszom, hiszen hamarosan úgyis mindent,.. mindent meg fog tudni. Mondd meg, hogy köszönöm neki.

– Mihelyt találkozunk, megmondom. Tudtad, hogy az apja a Hartau-műveknél dolgozott?

Nem érkezett válasz.

– Ott vagy, bácsikám?

– Igen… tudtam. De most már ne kérdezz többet! Gyere el hozzám, és akkor mindent megtudsz! Isten áldjon, Hans!

– Viszlát, Justus bácsi!

– Isten óvjon... téged is és Maria Jungot is. Legyetek boldogok! – suttogta Hartau a telefonba, majd letette a kagylót.

Hansnak feltűnt nagybátyja szokatlan viselkedése.

Olyan volt a hangja, mint akinek sírás fojtogatja a torkát.

Taxit hívott, és megadta a nagybátyja lakcímét, Alighogy kimondta, eszébe jutott, hogy Klimschné lakása éppen útba esik. Odaszólt a gépkocsivezetőnek, hogy álljon meg előbb ott.

Az idős hölgy örömmel üdvözölte. Hans őszintén elmondta neki, amit Maria édesapjáról tudott, és megkérdezte, hogy ennek ellenére hajlandó lenne-e befogadni a lányt.

A történet láthatóan mély benyomást tett Klimschnére, de annyira meglepte, hogy hirtelenjében nem tudta, mit is válaszoljon. Hans bizakodva beszélt arról, hogy remélhetőleg hamarosan sikerül bebizonyítani az apa ártatlanságát, és akkor végre feleségül veheti Mariát. Ezt hallván Klimschné is félretette a kétségeit, és közölte, hogy örömmel magához veszi a lányt.

Hans megköszönte a jóságát, és továbbindult a nagybátyja háza felé.

Már a kapun belépve észrevette a nagy zűrzavart. A lépcsőn nagybátyja öreg inasába ütközött. Rosszat sejtve kérdezte:

– Mi történt, Hermann?

– Szerencsétlenség… nagy szerencsétlenség, nagyságos úr.

– Beszéljen, ember! Mondja már, mi történt!

– A nagyságos úr meghalt. Néhány perccel ezelőtt lövést hallottunk. Berohantam hozzá, és holtan találtam!

Mindenkit félretolva Hans felrohant az emeletre, Bácsikáját ünneplő fekete öltönyében az íróasztalra borulva találta, A halántékán tátongó sebből vér szivárgott. Élettelenül lelógó karja mellett ott hevert a pisztoly a földön.

Hans megrendülten zárta le a halott szemét.

– Hívtak már orvost? – kérdezte.

– Nem, nagyságos uram, csak az imént történt a szerencsétlenség – válaszolta Hermann, aki követte őt a szobába. – Miután befejezte önnel a telefonbeszélgetést, az ünneplő öltönyét kérte, azt, amelyik már évek óta nem volt rajta. Kérte, hogy öltöztessem fel. Utána a következő szavakkal bocsátott el: „Von Dornau úr hamarosan megérkezik, majd vezesse be hozzám. Addig hagyjon magamra,” Nagyon ünnepélyesen beszélt, élénk volt és vidám, amilyennek már hosszú ideje nem láttam. Kifelé menet még egyszer visszafordultam, és akkor rám mosolygott. Az íróasztalnál ült, és levelet írt. Nem sok idő elteltével lövést hallottam a szobájából. Berohantam, és a nagyságos urat halva találtam!

– Küldjön orvosért, Hermann, és csukja be az ajtót!

Hans egyedül maradt a halottal. Nagybátyja volt az egyetlen rokona, akit bogaras természete ellenére őszintén kedvelt.

Odalépett az íróasztalhoz, és felvette a levelet. Széthajtotta, és olvasni kezdte:

„ Kedves Hans!

Maria Jung édesapjának ártatlansága előbb napvilágra kerül, mint hitted, habár már így is késő. Amikor elmentél tőlem, világossá vált előttem, hogy nem halogathatom tovább a vétkes megbüntetését. A jó Isten kegyes volt hozzám, megengedte, hogy utoljára jót cselekedjek, amikor felfedem az igazságot.

Az asszony, aki miatt éveken át hallgattam, halott. Tegnap az újságban bukkantam rá a gyászjelentésre. Most már nem akarok tovább hallgatni Mariát megtaláltuk, s nekem már nincs miért élnem. Az ezüstládikóban mindenre magyarázatot találsz. Tedd boldoggá Mariát, így talán meg tud bocsátani nekem, amiért a hallgatásommal vétkeztem az édesapja ellen. Keményen megbűnhődtem érte. Élj boldogan, Hans! Ne engedd, hogy a boldogság kicsússzon a markodból!

Justus bácsikád“

Hans szeméről lehullt a hályog: a bűntettet, amiért Maria édesapját elítélték, a nagybátyja követte el!

Határozott léptekkel a páncélszekrényhez ment, és kivette az ezüstládikót. Még egy búcsúpillantást vetett a halottra, aztán átment a nappaliba. Leült, letette maga elé az asztalra a dobozt, és felnyitotta a fedelét. Néhány összehajtogatott papírlap került elő belőle, „Vallomásom“ – ez állt a tetején, Hans elkezdte olvasni,

„Unokaöcsémnek meghagyom, hogy miután ezt az írást elolvasta, bocsássa Maria Jung rendelkezésére, akiről a végrendeletemben is megemlékeztem. Továbbá legyen a későbbiekben Maria Jung segítségére abban, hogy ezen vallomás alapján bebizonyítsa apja ártatlanságát.

Valaha könnyelmű fiatalember voltam. Anyagi jólétben nőttem fel, és hozzászoktam, hogy minden vágyam teljesül. Különösen nőügyekben viselkedtem meggondolatlanul. Szerencsém volt a nőknél, szerettek, talán túlságosan is. Ez lett a vesztem.

Egy nap megismerkedtem egy asszonnyal, aki iránt magam is őszinte szerelemre lobbantam. A gyárunk egyik alkalmazottjának, Brinkmann főmérnöknek a felésége volt. Melanie Brinkmannt a vasműnek jubileumi ünnepségén ismertem meg. Gyönyörű asszony volt, érzékeny, kifinomult, a férje azonban ellenszenves, durva fráter, akiről az a hír járta, hogy céljai eléréséhez bizony nem válogat az eszközökben. Soha nem kedveltem, de attól fogva, hogy beleszerettem a feleségébe, egyenesen meggyűlöltem. Napról napra jobban fájt látnom Melanie szomorú tekintetét, és egyre erősebb vonzalmat éreztem iránta. Életemben először ejtette rabul a szívemet egy asszony. Eleinte úgy gondoltam, gyorsan leveszem a lábáról, akárcsak a többi nőt, akit addig ismertem. De ő megtanított hinni az igaz szerelemben. Éreztem, hogy ő sem közömbös irántam, mégis ellenállt minden hódítási kísérletemnek. Addig rimánkodtam neki, míg bevallotta, hogy szeret, de megesketett, hogy nem keresem vele többé a találkozást.

Egy nap szemtanúja voltam, amikor a férje durván bántalmazta. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne rontsak rá, és ne üssem agyon, mint egy veszett kutyát,

Brinkmann-nak rengeteg ellensége volt. Zsarnoki természetével, irigységével maga ellen fordította Jung mérnököt is, akit munkatársai tehetséges szakembernek tartottak. Az a hír járta, hogy jelentős találmányon dolgozik a gyár vezetősége már el is döntötte, hogy főmérnökké léptetik elő, Brinkmann érezhette, hogy Jung veszélyezteti a pozícióját, ezért kitervelte, hogy tönkreteszi a találmányát. Erről én is csak a történtek után értesültem.

Hosszas könyörgésemre Melanie beleegyezett, hogy még egyszer találkozzunk, mielőtt örökre búcsút veszünk egymástól. Brinkmann üzleti ügyben elutazott pár napra, de mint később kiderült, valójában a városban maradt. Azon az éjszakán Jung műhelye a találmányával együtt a levegőbe repült. Én a saját gondjaimmal voltam elfoglalva, így nem is igen fordítottam figyelmet az eseményekre. Csak annyit hallottam, hogy Jung magánkívül volt dühében, amiért hosszú évek munkája megsemmisült, és hogy Brinkmannt gyanúsította a gaztett elkövetésével. Azt hajtogatta, hogy megöli, ha az útjába kerül.

Engem egyáltalán nem foglalkoztatott az ügy. Szívrepesve vártam az utolsó találkozást Melanieval. Elhatároztam, hogy még egyszer megpróbálom rávenni, váljon el a férjétől, és legyen a feleségem. Sötétedés után óvatosan a Brinkmann-villához lopakodtam, nem messze a vasműtől, Melanie akkor elpanaszolta nekem minden fájdalmát, és bevallotta, hogy teljes szívéből megveti a férjét. Addig könyörögtem neki, míg végre ráállt, hogy elváljon tőle. Megígérte, hogy a férje hazatérése után beszél vele, és megesketett engem, hogy csak akkor keresem fel újra, ha már szabad lesz. Miután ezt megbeszéltük, elbocsátott. Eddig a percig uralkodtam magamon, egyetlen ujjal sem értem az imádott asszonyhoz. De most, amikor olyan nehezemre esett az elválás, nem tudtam megállni, hogy ne öleljem magamhoz. Melanie nem ellenkezett, és viszonozta a csókom. Ez volt az első és utolsó csókunk.

Odakintről ekkor zajt hallottunk, és gyorsan elbúcsúztunk. Amikor becsuktam magam mögött a kertkaput, hirtelen egy sötét alak ugrott elém, és felismertem Brinkmann dühtől eltorzult arcát. Azonnal tudtam, hogy kihallgatott bennünket. Habozás nélkül rám rontott, és ütött, ahol ért. Dulakodni kezdtünk, ő sokkal erősebb volt nálam, már a nyakamon éreztem vasmarkának szorítását. Fuldokolni kezdtem. Ekkor a zsebembe nyúltam, kivettem a késemét, és beledöftem. Éreztem, hogy gyengül a nyakamon a szorítása. Megingott, a földre rogyott, én meg hanyatt-bomlott elrohantam.

Másnap reggel értesültem Brinkmann haláláról. Én voltam a gyilkosa.

Otthon szinte mozdulatlanul vártam a percet, amikor megjelenik a rendőrség, és letartóztat. Erre azonban nem került sor. Helyettem Jung mérnököt helyezték vizsgálati fogságba. Tudom, hogy jelentkeznem kellett volna a rendőrségen, de Melanie miatt hallgattam. Nem engedhettem meg, hogy a vallomásom miatt folt essék a szeretett asszony becsületén. Mindenáron meg kellett őt kímélnem ettől Mindenáron!

Biztosra vettem, hogy Jungot szabadon bocsátják. Csakhogy nem így történt. Börtönbüntetésre ítélték.

Most már nemcsak Melanie miatt kellett hallgatnom, hanem saját magam miatt is. Ugyan ki hinné el, hogy önvédelemből cselekedtem ?

Kimondhatatlanul szenvedtem, még Melaniehoz sem mertem közeledni. Gyötört a tudat, hogy hallgatásommal tönkretettem Jung főmérnök életét. Ezt soha nem bocsátottam meg magamnak, állandóan bűntudatom volt.

Melaniet soha többé nem láttam. Emberkerülő lettem, megvontam magamtól minden örömöt, mert másnak kellett ártatlanul bűnhődnie az én bűnömért. Megdöbbentett a hír, hogy Richard Jung nemsokára meghalt a börtönben. Elhatároztam, hogy valahogy megpróbálom jóvátenni, amit elkövettem. Anélkül, hogy feltártam volna kilétemet, anyagi támogatást ajánlottam fel a feleségének, de visszautasított. Bántott a lelkiismeret azért is, hogy ilyen szűkös körülmények között kell élniük. Néhány év múlva meghalt az asszony, s ekkor Maria Junghoz fordultam, de ő sem tartott igényt a segítségemre.

Kedves Hans, a Te kezedbe helyezem ezt az írást, kérlek, személyesen vidd el Maria Junghoz. Kérj tőle bocsánatot a nevemben, és legjobb tudásod szerint járj közben, hogy elfogadjad pénzt, amit örökül hagyok rá. Ennyivel tartozom az édesapjának. Ez tulajdonképpen az ő pénze, nincs oka rá, hogy visszautasítsa.

A többi vagyonom, kivéve az alkalmazottaimat megillető évjáradékot, a Tiéd, kedves Hans. Mondj el egy Miatyánkot a lelkem üdvösségéért!

Mindhalálig boldogtalan nagybátyád:

Justus Hartau “

Hans megrendülten tette le nagybátyja vallomását. Lám, fény derült a rejtélyre, még ha oly sok év után is!

Gondosan összehajtogatta a papírlapokat, és visszatette az ezüstládikóba, hogy majd abban adja át Mariának.

Justus Hartau öngyilkosságának kivizsgálására a rendőrség is kivonult a helyszínre. Arra a kérdésre, hogy tisztában van-e nagybátyja cselekedetének okával, Hans igenlő választ adott, és ígéretet tett, hogy néhány napon belül nyilvánosságra hozza az ügyet.

Amint szabadulni tudott, első útja Mariához vezetett. Steinmann-né régi ismerősként fogadta, és lehívatta szobájából a lányt. Amikor végre kettesben maradtak, Hans megkérte Mariát, hogy azonnal menjen vele von Klimschnéhez. Fontos közlendője van, és a panzió nem alkalmas zavartalan beszélgetésre.

Az idős hölgy nagy szeretettel fogadta a fiatalokat. Bevezette egy bensőséges hangulatú kis szalonba, és magukra hagyta őket.

Amikor Maria elolvasta Justus Hartau vallomását, keserves sírásra fakadt. A levél olvasása közben újra átélte a drámai eseményeket, és szegény szüleire gondolt, akik nála is többet szenvedtek. A sírástól megkönnyebbült, mintha mázsás súlytól szabadult volna a lelke.

Miután megnyugodott, Hans odahajolt hozzá, megfogta két kezét, és mélyen a szemébe nézett.

– Mondd, kedvesem, hajlandó vagy-e most már feleségül jönni hozzám?

Maria arcán földöntúli boldogság ragyogott, amikor így felelt:

– Örökre a tiéd vagyok, Hans, Olyan kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy még a nagybátyádra sem tudok haraggal gondolni. Kétszeresen megszenvedett azért, amit elkövetett.

Hans szenvedélyesen magához ölelte, és az ajkuk hosszú, szerelmes csókban forrt össze. Még sokáig ültek összebújva, és megosztották egymással szívük sok apró titkát, megvallottak végtelen szerelmüket egymás iránt. Maria a férfi biztonságot adó; erős karjába simult, és úgy érezte, soha többé nem érheti semmi baj.

Mielőtt elbúcsúztak egymástól, Hans megkérte, hogy írjon Hildének, és tájékoztassa a történtekről.

– Megérdemli az a bátor kislány, hiszen rengeteget segített. Megígértem neki, hogy örökös tiszteletbeli vendég lesz a sudnitzi birtokon, ha végre odaköltözöm az én imádott feleségemmel.

Maria önfeledt mosollyal szorította meg a kezét.

VÉGE

ISBN 978 963 9681 43 9

ISSN 1216-2140

ISSN 1589-1046

EX-BB Kiadói Kft,

1399 Budapest, Pf. 701/358

Telefon: [phone]

Felelős kiadó a kft, ügyvezetője

Sorozatszerkesztő: Simonits Erzsébet

Műszaki szerkesztő: Spolarich Miklós