Hedwig Courths-Mahler

Gonoszok és tiszták

19. Regényfüzet, II. kiadás

Megjelent: 2004.11

Sokan versengenek a Falkner Művek tulajdonosának a kezéért, Mona szíve azonban régóta gyermekkori pajtásáé. Hans Römer testvéreként szereti a lányt, de a szenvedély a szépséges Gloria karjába hajtja, és őt veszi feleségül. Mona eltemeti magában boldogtalan szerelmét, és a daliás Meiningnek nyújtja a kezét, nem sejtvén, milyen megpróbáltatások várnak rá...

– Ott leszel ma este a bálon a Harmóniában, Mona?

– Nem, Gloria, korainak tartanám. Még egy éve sincs, hogy meghalt az édesapám.

– Akkor már majdnem letelt a gyászév.

– De nem nekem. Én nem tudok ilyen éles határt szabni a gyásznak.

– Nem értek egyet veled. Ebben sem, mint annyi másban. – Gloria Lindner gúnyosan elmosolyodott, és megvonta, a vállát. – Igaza volt Richard Römernek, amikor azt mondta rólad, hogy unalmas vagy – tette hozzá.

Mona kissé megrezzent, és szomorúság csillogott a szemében.

– Richard tényleg ezt gondolja rólam?

– Hát persze, különben nem mondanám. Gyerekkori barátok vagytok, ezért beszélhet ilyen nyíltan veled kapcsolatban.

– Alighanem igaza van. Hozzád képest kétségtelenül unalmas vagyok.

Gloria kinyitotta a táskáját, és apró tükröt húzott elő, púderpamacsával végigpaskolta az arcát, aztán elégedetten szemrevételezte az eredményt.

– El nem tudod képzelni, mennyire belém habarodott, pontosabban szólva, szenvedélyesen szerelmes belém. Ha akarom, azonnal megkéri a kezem. – Utolsó szavainál tükröcskéje fölött kihívóan Mona sápadt arcára nézett.

A másik lány azonban tökéletesen megőrizte önuralmát.

– Érthető, hiszen nagyon szép vagy – mondta nyugodtan.

Gloria öntelten felnevetett, bár bosszantotta, hogy nem sikerült fájdalmat okoznia Monának.

– Féltem, hogy esetleg megbántalak ezzel a hírrel – lódította. – Azt hittem, szerelmes vagy Richardba.

Monának sikerült büszkén elmosolyodnia.

– Mint látod, tévedtél. Richard Römerrel csupán ártatlan gyermekkori barátság fűz össze. Tudod, hogy a szülei baráti kapcsolatban voltak az enyéimmel, és szinte naponta találkoztunk. Richard idősebb nálam, és gyerekes csínyeinkben mindig ő vitte a prímet. Édesapám halála óta csak ritkán láttam, ez azonban nem jelent törést a barátságunkban.

– Egészen addig, míg meg nem nősül. A felesége aligha fogja jó szemmel nézni a barátságotokat.

Monának még mindig sikerült megőriznie a nyugalom látszatát.

– A mi barátságunkon Richard leendő felesége sem változtathat. Talán megtiltja majd, hogy találkozzunk, s mindketten leszünk olyan okosak, hogy ehhez tartsuk magunkat. Régi barátságunkat azonban– ez sem rombolhatja le.

Gloriát dühítette, hogy még mindig nem sikerült Monát kihozni a sodrából. Tudta, hogy a lány szereti Richard Römert, ezért kiagyalta, hogy ravasz szerelmi mesterkedéssel magához láncolja a fiatalembert. A fő ok azonban Richard gazdagsága volt. Gloria ugyanis vagyontalan családba született, és két fivére sem keresett még.

Gloria földig akarta rombolni Mona reményeit, így hát pillanatnyi lelkifurdalás nélkül közölte vele, hogy Richard elítélően nyilatkozott róla. Valójában a fiatalembernek álmában sem jutott eszébe ilyesmi. Nagyon is jó véleménnyel volt Monáról, igaz barátjának tartotta magát. Ezzel a lány is tisztában volt. Mégis fájt neki, hogy a fiú szerelmes Gloria Lindnerbe. Az ő gyermekkori barátsága ugyanis már régóta mély és erős vonzalommá érett. Mona azonban a világ minden kincséért sem árulta volna el barátnője előtt valódi érzéseit.

Gloria elrakta a púderpamacsot és a tükröt, lefújta a ruhája ujjára szóródott port, és kritikus pillantást vetett Monára.

– Jót tenne, ha felraknál némi púdert, és kihúznád a szemöldöködet. Az olyan arcoknak, mint a tiéd, nem árt az ilyesmi – mondta.

– Sem szebb, sem vonzóbb nem lennék tőle, ezért inkább lemondok róla – felelte a másik lány hűvösen.

Barátnőjét bosszantotta, hogy Monának mindenféle segédeszköz nélkül csodálatos volt az arcszíne, míg neki különféle kenceficékkel kellett segítenie a természetnek. A másik lány ugyan nem volt olyan ragyogó szépség, mint ő, de azért Monát is megnyerő jelenségnek mondták. Szépsége csendesebb és finomabb volt, mint Gloriáé, ám ő egyáltalán nem tartotta magát szépnek.

Gloria Lindner életét csak a számítás irányította. A rideg természetű lány szilárdan eltökélte, hogy mindent megkap, ami az életben csak megkapható. Elsősorban a pénzszerzés vezérelte. Kizárólag a vágyva vágyott gazdagságot hajszolta, amit azonban mindeddig megtagadott tőle a sors. Richard Römert gazdagnak hitte, ezért elhatározta, hogy meghódítja. A fiatalember cseppet sem nehezítette meg a dolgát, mert valóban fülig szerelmes volt belé.

A lány azonban nem érzett Richard iránt mély és valódi szerelmet. Más kapta meg azt, amit Gloria lelke egy férfinak megadhatott. Annak a fiatalembernek a természete sokkal jobban hasonlított az övéhez. Ugyanolyan szegény volt, mint a lány, és hozzá hasonlóan ő is házasság révén akarta vagyonossá tenni magát. Hubert Meiningnek hívták, és viszonya volt Gloriával. Szívesen összeházasodtak volna, de sajnos, mindkettejüknek tehetős házastársra kellett vadászniuk. Viszonyukat egészen addig folytatták, amíg Gloria meg nem ismerte Richard Römert. Még aznap felhívta Hubert Meining figyelmét arra, hogy Mona Falkner, a gazdag örökösnő lenne számára a megfelelő feleség.

Hubert valódi férfiszépség volt, és képesnek tartotta magát arra, hogy meghódítsa Monát. Köreik azonban nagyon távol estek egymástól, ezért Gloria felajánlotta, hogy összehozza a fiatalembert volt iskolatársnőjével.

Néhány nappal ezelőtt így is történt, Meining megkérte Gloriát, vegye rá Monát, hogy menjen el a Harmóniába arra az estélyre, amely egy ideje már lázba hozta a vidéki városka lakóit.

Gloria nagyon csalódott volt, amikor Mona közölte vele, hogy nem vesz részt a bálon. Nem tudta, mivel vehetné rá a barátnőjét arra, hogy megváltoztassa a szándékát.

Sokáig törte a fejét, aztán így szólt:

– Richard Römer nagyon szomorú lesz, ha nem jössz el az estélyre. És Hubert Meining is. Tudod, az a fiú, akit a napokban mutattam be neked. Te, Hubert első pillantásra őrülten beléd szeretett.

– Hogy jut eszedbe ilyesmi?

– Ami a szívet nyomja, azt nem lehet sokáig eltitkolni. Áradozva beszélt rólad. Hihetetlen, mi mindent nem talált elragadónak rajtad!

Mona vállat vont.

– Ezek szerint egészen másként ítél meg, mint a többiek.

– Igen, de hát ízlések és pofonok már csak különbözőek. Tényleg, neked hogy tetszik Hubert?

– Őszintén szólva, még nem alkottam róla magamnak véleményt.

– Jézusom, Mona, te aztán tényleg kis mamlasz vagy! Meining csodaszép, egyenesen elragadó férfi.

– Valóban? Meg sem néztem rendesen, hiszen csak futólag találkoztunk.

– Minden nő odavan érte. És erre tessék, pont te vagy rá ekkora hatással. Nem győzte dicsérni a mély érzésekről árulkodó szemedet, a csodaszép hajadat és a harmatos arcodat.

– Hadd áradozzon! – mondta Mona nyugodtan.

– Hubert nagyon örült, hogy a bálon megint találkozhat veled. Tényleg nem akarsz eljönni? Biztosan remekül szórakoznánk négyesben.

Monának eszébe jutott, hogy megint végig kellene néznie, hogyan teszi a szépet Richard Römer Gloriának. Közel sem ez lenne az első eset, és a lány tudta, ez már az ő erejét is meghaladná.

– Hallottad a véleményemet – mondta nyugodt és határozott hangon. – Még nem tudom rászánni magam arra, hogy ünnepségeken vegyek részt.

Gloria látta, hogy barátnője döntése végleges, és megint elgondolkodott.

– Te bármikor meghívhatod szép otthonodba is azokat az embereket, akiknek a társaságára vágysz – mondta aztán. – A magunkfajták azonban kénytelenek beérni a nyilvános rendezvényekkel. Elvégre mindenki szeretne időnként együtt lenni másokkal.

– Megértelek, Gloria.

A megszólított a tenyerébe csapott, mintha éppen nagyszerű ötlete támadt volna. Miért nem hívsz meg egyszer bennünket magadhoz egy hangulatos vacsorára? Richard Römert, Hubert Meiningot és engem. Több vendégre nem is lenne szükség. A társalkodónőd úgyis mindig itt van. Tedd meg, drága Mona, hadd szórakozzam én is egy kicsit!

A lány nem tudta, hogyan bújhatna ki ügyesen a dolog alól. Kénytelen volt igent mondani.

– Ha ez neked ennyire fontos, szívesen.

– Akkor rögtön meg is egyezhetünk egy estében. Ma szombat van, holnap ki kell pihennünk a bál fáradalmait. Bizonyára későn kerülünk majd ágyba. Mit szólnál a hétfő estéhez? Megfelelne?

Mona a legszívesebben nemet mondott volna, de jól ismerte a barátnőjét, és tudta, hogy nem tágítana.

– Rendben van, hétfőn nyolckor várlak benneteket – mondta hát megadóan. – Gondolom, megteszed, hogy ma este szólsz róla a két úrnak.

Gloria sugárzó tekintettel átkarolta.

– Hát persze! Pompás lesz, Mona, máris boldoggá tettél. Most azonban mennem kell. Le szeretnék pihenni néhány órára, különben nem leszek elég friss és üde estére, Isten veled, Mona, és viszontlátásra hétfő este!

A lány udvariasan, ám cseppet sem melegen búcsúzott el Gloriától. Komoran nézett távozó barátnője után.

Fájt a szíve. Richard Römer egy nap Gloria férje lesz, neki pedig ezernyi fájdalmat kell majd elszenvednie. Nem csupán azért, mert szereti a fiatalembert, sokkal inkább amiatt, mert tudja, hogy Richard nem lehet sokáig boldog egy olyan nővel, mint Gloria. Keserves kiábrándulásban lesz része, ha majd igazán megismeri a feleségét, és nem nézi többé rózsaszín szemüvegen át, mint most.

Mona félelemmel gondolt az előtte álló hétfő estére. Soha nem kedvelte Gloria modorát, most azonban egyenesen elviselhetetlennek tűnt számára. Érezte, hogy barátnője lépten-nyomon gúnyolódik vele. Azzal is tisztában volt, hogy Gloria sejti, mit érez Richard iránt, és szántszándékkal okoz neki újra és újra fájdalmat.

Nagyot sóhajtva ellépett az ablaktól, és átment a szomszéd szobába, ahol Richter asszony, a társalkodónője szorgoskodott.

– Elment a látogatója, Mona kisasszony? – kérdezte az idős hölgy mosolyogva.

– Lindner kisasszony rá akart beszélni, hogy menjek el a bálba, a Harmóniába.

– Kegyed azonban nem kívánkozik oda, igaz?

– Nem kedvelem ezeket a rendezvényeket. Kárpótlásul azonban hétfő estére meghívtam vacsorára Lindner kisasszonyt, Römer urat és az ön által még nem ismert Meining urat. Kérem, állítson össze egy kellemes menüt!

– Szívesen. Van valamilyen különleges óhaja?

– Nincs, Richter asszony, teljesen magára hízom. Most pedig kimegyek a gyárba. Az igazgató szeretne velem megbeszélni valamit, és a két cégvezetővel is el kell intéznem egyet s mást.

Az igazgatósági épületben vezető alkalmazottai várták Monát. Fontos ügyeket akartak megbeszélni vele. A lány alaposan ismerte az üzletmenetet, ezért mindig megfontoltan és határozottan döntött ilyen esetekben.

Mona néhány nappal ezelőtt betöltötte huszonegyedik életévét, s ezzel nagykorú lett. Az igazgató közölte vele, hogy ezzel kapcsolatban is beszélniük kell. A kedves, ötvenes évei vége felé járó férfi, aki már sok-sok éve a cégnél dolgozott, az üzleti ügyek elrendezése után így folytatta:

– A kisasszony édesapja, egykori tisztelt főnökünk rövid záradékot fűzött a végrendeletéhez azzal, hogy azt ön csak nagykorúsága elérésekor ismerheti meg. Az ön üzletkötési jogáról van benne szó. A záradék azt mondja ki, hogy a kisasszony csak a két cégvezetővel és velem egyetértésben dönthet, mégpedig azután, hogy a kérdéses ügyet megtanácskoztuk, és abban egyező véleményre jutottunk. Édesapja – minden bizonnyal abból indult ki, hogy kegyed még fiatal és kevés tapasztalatot szerzett ahhoz, hogy egymaga hozzon döntéseket. Ezért kell ennek a kisasszony nagykorúsága után is így maradnia. Remélem, egyetért ezzel.

– Mint minden mással, amit édesapám jónak látott elrendelni – bólintott Mona. – Hálás leszek, ha ezentúl is a segítségemre lesznek.

– Ebben biztos lehet, nagyságos kisasszony. Aztán van itt még egy záradék arra az esetre, ha férjhez menne. Az ön leendő férje is csak velünk egyetértésben köthet üzleteket. A kisasszony éves járadékát meghaladó nagyobb összegeket is csak akkor igényelhet, ha mi azt aggodalom nélkül bocsáthatjuk a rendelkezésére. Ez afféle elővigyázatossági rendszabály volt az édesapja részéről.

Mona egyetértően bólintott.

– Édesapám szerető gondoskodását ismerem fel ebben. Meg akart óvni attól, hogy a vagyonomat illetően túlságosan kiterjedt jogokat biztosítsak esetleg könnyelmű férjemnek.

– Ön rendkívül bölcs és megértő.

A lány eltűnődve maga elé nézett. Richard Römert elveszítette, másik férfira pedig még csak nem is gondolt.

– Lehet, hogy soha nem megyek férjhez. Édesapám intézkedései azonban helyesek. Éves illetményemet egyébként is igen magas összegben szabta meg. Aligha fordulhat elő, hogy nagyobb igényeket támasztanék a pénztárral szemben.

– Ebben biztos vagyok, ami önt illeti, nagyságos kisasszony. Ám ha egyszer mégis férjhez megy, talán más lesz a helyzet. Mindenesetre ne feledkezzék meg arról, hogy éves járadékát is csak az aláírása ellenében fizethetjük ki, mégpedig negyedévenként, ahogyan eddig is tettük. A férje tehát csak akkor kaphatja meg ezt az összeget, ha öntől nyugtát hoz róla. A negyedéves részleteknél több pénz beleegyezésünk nélkül nem folyósítható. Az lesz a legjobb, ha a rendkívüli összegekről mindig személyesen tárgyal velünk.

A lány figyelmesen végighallgatta az igazgatót, aztán mosolyogva felnézett a három férfira.

– Örülök, hogy anyagi tekintetben semmiféle ostobaságot nem követhetek el.

Az urak meghajoltak, és hűséges odaadásukról biztosították Monát. Aztán az igazgató letette elé az édesapja által megfogalmazott, aláírt és a végrendeletéhez csatolt szerződést. Mona ekkor még csak nem is sejtette, milyen fontos szerepet játszik majd ez a záradék későbbi életében.

A Harmónia dísztermei korán megteltek. Csak a jelentős összegek ellenében lefoglak asztalokhoz nem érkeztek még meg a vendégek.

Richard Römer páholyt foglalt abban a reményben, hogy Gloria Lindnerrel és Mona Falknerral töltheti majd az estét. A fiatalembert őszintén elszomorította a hír, hogy Mona megjelenésére nem számíthatnak. Ezért aztán Gloria kérésére készségesen felajánlott Hubert Meinignak egy helyet a páholyában.

Richard kellemes megjelenésű férfi volt, ha Hubert Meininggal nem is vehette fel a versenyt. Annak feltűnő szépsége sok lány és asszony epekedő kíváncsiságát felkeltette. A fiatalember öntelt mosollyal vett tudomást erről az élénk érdeklődésről. Richard viszont meglehetősen unalmasnak és kellemetlennek találta a férfit. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy Mona tetszését megnyerte volna ez a hódító tekintetű fiatalember.

Meining csalódottan vette tudomásul, hogy Gloria nem tudta elcsalni Mona Falknert a bálra, de vigasztalónak találta, hogy a jelen lévő hölgyek valósággal körülrajongták. Gloriával ma nem foglalkozott, mert tudta, hogy a lány a vagyonos Römer urat akarja meghódítani.

Richardot valóban lángra lobbantotta a szép lány, aki minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy megkaparintsa magának a fiatalembert. Tánc közben Gloria női fortélyainak teljes eszköztárát bevetette, hogy kiszemelt áldozatában felszítsa a tüzet. Ha Richardot nem vakítja el a lángoló szerelem, alighanem visszataszítja ez a buzgalom. Gloriának egy időre még az üres télikertbe is sikerült kicsalnia a fiatalembert. Richard szíves örömest követte a lányt, akinek aztán következő vágya is teljesült: az ifjú Römer szenvedélyesen megcsókolta. Gloria készségesen átengedte magát gyengéd közeledésének, s úgy tett, mintha őt is szenvedély űzné hozzá.

Azonnal el is jegyezték egymást. Gloria diadalmasan ujjongott magában. Úgy intézte a dolgot, hogy áldozata még aznap este többeknek a menyasszonyaként mutassa be. Most már semmitől sem kellett tartania, végérvényesen sikerült magához láncolnia Richard Römert.

Hubert Meining mosolyogva fogadta az eljegyzés hírét, és megjátszott szívélyességgel minden jót kívánt a jegyespárnak.

Amikor azonban egy pillanatra kettesben maradt Gloriával, lopva odasúgta neki:

– Ugye, milyen nagyvonalú vagyok, hogy átengedlek neki?

A lány ugyanolyan halkan válaszolt:

– Visszaadom a kölcsönt, Hubert, ha majd Mona Falkner vőlegénye leszel.

– Hozzásegítesz? – kérdezte Meining tüzes pillantással.

Ez a pillantás jobban izgatta a lányt Richard Römer minden szerelmi vallomásánál.

– Segíteni fogok. Csak ne felejtsd el, miben állapodtunk meg?

– Nem felejtem, édes Gloria, és állom a szavamat.

Richard aligha fogadta volna sugárzó boldogsággal a mindenfelől érkező gratulációkat, ha csak sejti ennek a megállapodásnak a létezését. Újdonsült menyasszonya és Hubert Meining abban egyezett meg, hogy kölcsönösen vigasztalják majd egymást a szerelem nélküli házasság gyötrelmeiért.

Minél jobban előrehaladt az idő, annál csendesebb lett Richard. Azon töprengett, hogy nem cselekedett-e elhamarkodottan. Egyszeriben úgy érezte, hogy jegyese már nem varázsolja el oly határtalanul, mint korábban. Több minden nem tetszett neki Gloria viselkedésében, de meggyőzte magát arról, hogy mindez csak a bál hatása. Holnap majd megint a régi, varázsos fényben látja szerelmét.

Gloria már kevéssel érkezésük után közölte vele, hogy Mona hétfő este elvárja őket vacsorára. Meiningnak is átadta a meghívást. Hubert öntelt mosollyal fogadta a hírt, amit Richard visszataszítónak talált. De még csak el sem gondolkodott azon, hogy miért nyerte meg ily kevéssé a tetszését Meining.

Mivel már ma este sikerült tető alá hoznia az eljegyzését, Gloria számára nem volt többé különösen fontos a hétfői vacsora. Elégtétellel gondolt arra, mennyire bosszantja majd Monát a hír. Szilárdan eltökélte magában, hogy Hubertet hozzásegíti a fiatal örökösnő kezéhez.

Másnap Richard reggeli közben bejelentette az édesapjának, hogy előző este eljegyezte Gloria Lindner kisasszonyt.

Az idősebb Römer felháborodott döbbenettel meredt a fiára.

– Lindner kisasszonyt? Az isten szerelmére, Richard! Az a lány szegény, akár a templom egere.

– Semmi jelentősége, hogy neki nincs vagyona, apám, hiszen én olyan helyzetben vagyok, hogy minden további nélkül gondoskodhatok a feleségemről.

Az idős úr a halántékát dörzsölte.

– Meddig még, Richard? Semmiképpen nem egyezhetem bele ebbe az eljegyzésbe. Azt reméltem, hogy Mona Falkner lesz a feleséged.

A fiatalember elkerekedett szemmel nézett édesapjára.

– Mona? Erre még soha nem gondoltam. Én... kedvelem, mindig is jó barátok voltunk. De álmomban sem jutott eszembe, hogy feleségül vegyem.

Édesapja zavartan hátradőlt a karosszékében.

– Ő volt az egyetlen reményem!

Richard megütközve nézett rá.

– A reményed? Mire, apám?

– Arra, hogy megmenekülünk. Ameddig lehetett, elhallgattam előled, hogy így áll a helyzet. Bizony, inog a lábunk alatt a talaj. Az utóbbi években sok súlyos veszteséget szenvedtem el. Amikor tisztába kerültem azzal, hogy a csőd szélén állunk, már csak abban reménykedtem, hogy elveszed Monát, ő elég gazdag ahhoz, hogy átsegítsen bennünket a pillanatnyi válságon. Ha korábban elmondod, hogy Lindner kisasszony kezét akarod megkérni, már rég beavattalak volna szomorú helyzetünkbe.

Richard végig simított a homlokán.

– Elkéstél, apám. Szavamat adtam Gloriának, és sok közös ismerősünk máris értesült a jegyességünkről. Becsületes ember vagyok, nem léphetek vissza.

– Akkor nem tudom, mit tehetünk.

– Annyira azért nem lehet rossz a helyzet, apám.

– De az, fiam. Közel a vég.

Egy darabig szótlanul ültek egymással szemben. Richard szedte össze magát először.

– Lehet, hogy túlságosan sötéten látsz, apám. Biztosan találunk módot és lehetőséget arra, hogy elkerüljük az összeomlást. Reggeli után kimegyünk a gyárba, és átnézzük az üzleti könyveket. Mindenről tájékoztatnod kell. Neked nem jutott eszedbe megoldás, de talán majd én kitalálok valamit. Tizenegy óráig ráérek, akkor Gloria édesapjához kell mennem, hogy megkérjem a leánya kezét.

Az idős úr felpattant, s ingerülten fel-alá járkált a szobában.

– Attól tartok, Richard, te sem találsz majd kiutat szorult helyzetünkből Abban azonban igazad van, hogy minden részletbe be kell avassalak. Rendben van, máris induljunk a gyárba!

A fiatalember úgy tervezte, hogy délelőtt meglátogatja Mona Falknert, és tájékoztatja az eljegyzéséről. Őszinte barátság fűzte össze őket, Richard természetesnek tartotta, hogy a lány tőle és ne újságközleményből értesüljön a nagy eseményről. Erre azonban most már nem lesz ideje.

A gyárba érve azonnal abba a helyiségbe mentek, ahol egy páncélszekrényben az üzleti könyveket őrizték. Az idősebb Römer kinyitotta a szekrényt. Elővette, fia elé tette a könyveket, és részletes magyarázatba fogott.

Richard tanult üzletember lévén hamar átlátta, miről van szó. Tekintélyes összegre lett volna szükségük ahhoz, hogy minden gondon úrrá lehessenek.

De honnan vegyék? Richard összevont szemöldökkel ült ott, jegyzeteket készített, újra eltűnődött és édesapjára nézett, aki gondterhelt arccal ült vele szemben. Aztán nagyot sóhajtva így szólt:

– Az összes tartalékunkat meg kell mozgatnunk, hogy kimásszunk a csávából.

– Már minden lehetőséget számba vettem, de semmire sem jutottam.

– Kérlek, apám, ne légy már ilyen csüggedt! Kell lennie megoldásnak. Ott kezdjük, ahol legjobban szorít a cipő. Légy szíves, hallgass végig! Először is eladjuk a villánkat.

Édesapja megütközve nézett Richardra.

– A villánkat? És hol fogunk lakni?

– Te is tudod, hogy az irodák fölötti emelet üresen áll. Nem használjuk, amióta, a nagy fészert átalakítottuk áruraktárrá. Ezt a hét helyiséget fogjuk lakássá kiépíteni. Majd azt mondjuk, hogy nem akarunk naponta olyan sokat utazni, mint eddig tettük. Már vevőt is tudok a villára. Schellhorn kereskedelmi tanácsos megfelelő házat keres a lányának, mert a kisasszony készül férjhez menni. Felkínáljuk neki a miénket. Holnap el is megyek hozzá. Aztán ott van még a Rosa nénémtől rám maradt kis örökség is. Eddig nem nyúltam hozzá. Az is közel harmincezer márka. Anya ékszereit is felhasználhatjuk. Nem adjuk el, csak zálogba tesszük őket. Tudod, hogy sokat érnek, harmincezer kölcsönt biztosan kapunk rájuk. Ezekből össze is jön annyi, amennyi kell. Ha befolyik valamennyi a kintlevőségeinkből, először anya ékszereit váltjuk ki, azokat egyszer majd Gloria kapja meg. Sajnos, már tegnap szóba hoztam, hogy milyen szépen mutatnának rajta. Mindegy, azt fogom neki mondani, hogy az ékszerésznél vannak, mert előbb rendbe kell hozni őket. Ezzel időt nyerünk.

– És mivel fogod megmagyarázni a kisasszonynak, hogy eladtuk a villánkat?

– Azzal, hogy túl messzire volt a gyártól, itt pedig üresen álltak a hatalmas helyiségek.

Az öregúrban halvány remény ébredt.

– Biztosan tudod – mondta sóhajtva –, milyen nehezen válok meg a villától. Sok szép évet töltöttünk ott együtt édesanyáddal.

Richard felemelkedett, és elszántan összecsukta az üzleti könyvet. Száját keskeny vonallá szorította össze, arca megkeményedett, amitől idősebbnek és érettebbnek tűnt a koránál.

– Most nem szabad ellágyulnunk, apám. Azzal semmire sem megyünk. Ne csüggedj, és kérlek, a jövőben oszd meg velem minden gondodat!

Édesapja megragadta Richard kezét.

– Ebben az órában bebizonyítottad, hogy ember vagy a talpadon, fiam. Ezentúl jó barátként és bajtársakként mindent megosztunk egymással, és együtt küzdünk a bukás ellen.

Richard bátorítóan mosolygott.

– Meglátod, mindent rendbe hozunk, apám. Most pedig indulok lány kérőbe. Visszavigyelek a városba?

– Igen, légy szíves. De előbb még kérdeznék tőled valamit, Teljességgel lehetetlen, hogy megszabadulj ettől az eljegyzéstől?

A fiatalember homlokát pír lepte el.

– Ha nem akarom elveszíteni jó híremet, akkor az, apám.

– Szóval meg kell lennie! Adja isten, hogy Gloria Lindner a nehéz időket is megossza veled!

– Meg fogja, apám! Szeretjük egymást, és a szerelem mindent legyőz.

Magabiztos szavai ellenére Richardon különös érzés lett úrrá. Vajon tényleg alkalmazkodik-e Gloria a szerényebb körülményekhez?

Gyorsan elhessegette magától ezt a gondolatot. „Nem lesz semmi baj” – mondta magának.

Visszament a városba, és a Lindner család lakásához hajtott. Gloria öccse, a serdülőkora legszebb éveit taposó, tizenöt esztendős Peter, szemlátomást őt várta a ház előtt. A bejárati ajtónak támaszkodva állt, s azonnal eltűnt, amint meglátta Römer kocsiját. Valószínűleg az érkezését ment jelenteni.

Odafent ünnepélyesen fogadták a fiatalembert. Egy vasárnapiasan kiöltözködött szobalány jött elé, aki Peter Lindnert gyorsan oldalba bökte, így adva értésére, hogy tűnjön el a konyha melletti kamrában. A kamasz azonban csak addig maradt ott, amíg Richard belépett a fogadószobába, aztán megint lesietett a lépcsőn, hogy szakértő szemmel minden oldalról szemügyre vegye „sógora” autóját.

Eközben a fogadószalonban Richard kertelés nélkül megkérte Gloria kezét az édesapjától.

Lindner úr illő méltósággal fogadta a lánykérést. Kissé körülményesen és mereven beleegyezését adta, aztán behívták Gloriát. A lány édesanyja kíséretében érkezett.

Richard kijózanodva vette szemügyre leendő anyósa hétköznapi vonásait. Nem értette, kitől örökölhette báját és szépségét a menyasszonya.

Gloria illően lesütött szemmel üdvözölte Richardot, aki kézcsókkal köszöntötte jegyesét. Most nem lett volna képes arra, hogy átölelje és megcsókolja, ahogy a lány ezt talán elvárta volna tőle. Lindnerné üdvözlésében volt némi anyósokra jellemző bizalmasság. Az asszony mögött Peter Lindner idősebb, ám cseppet sem mutatósabb kiadása jelent meg. A szeplős Franz meghajlással köszöntötte elegáns sógorát.

Mintegy végszóra, kezében tálcával, rajta félig töltött borospoharakkal belépett a szobalány. Ittak a jegyespár egészségére. Gloria pedig kettőzött kedvességgel igyekezett elleplezni mindazt, ami szerinte esetleg nem nyerné meg Richard tetszését. Bármilyen csinos is volt azonban az ünnepi alkalomra vásárolt fehér ruhájában, szépsége ma valahogy közönségesebbnek tűnt a fiatalember szemében.

Richardot felszólították, hogy maradjon velük ebédre. Ő azonban kimentette magát, mondván, hogy édesapja hazavárja. Bejelentését szemlátomást mindannyian örömmel fogadták, még Gloria is. Aztán egy időre magukra hagyták az újdonsült jegyeseket. A lány olyan szenvedélyesen vetette magát Richard karjába, hogy a fiatalember már-már túlzásnak érezte ezt a hevességet. Nem szerette, ha a nők túlságosan fesztelenül viselkednek. Mégis újra fellángolt benne a régi szenvedély, amikor karjában tartotta a szép lányt.

Gloria néhány szenvedélyes csók után szabadkozni kezdett jegyese előtt szerény otthoni viszonyaik miatt. A fiatalember azonban sietve leintette:

– Felesleges emiatt mentegetőznöd, Gloria. Nekem tökéletesen mindegy, milyen körülmények közül viszlek el magamhoz. Te te vagy, én pedig téged szeretlek. Tudom, hogy te is szeretsz engem, minden egyéb mellékes.

– Hogyan fogadta édesapád a jegyezségünket, Richard?

– Egyetért vele, és örül, hogy hamarosan közelebbről is megismerhet téged. Eljöhetek érted délután, hogy hármasban teázzunk nálunk?

A lány azonnal készségesnek mutatkozott Aztán elmondta, hogy édesanyja a héten valamelyik este kisebb eljegyzési ünnepséget készül rendezni. Természetesen csupán szerény ünneplésről lehet szó.

Richard hamarosan elbúcsúzott menyasszonya hozzátartozóitól.

Gloria a folyosóig kísérte.

– Ma mindent szűknek és kicsinyesnek érzek itt – mondta elfogódottan. – Bárcsak máris nálad lehetnék!

Olyan szívhez szólóan beszélt, hogy a fiatalember magához vonta és megcsókolta.

– Hamarosan ott leszel, Gloria.

– Holnap este pedig Monához megyünk. Alig várom, hogy ott legyünk. Az ő körülményei illenének igazán hozzám. Mona túlságosan jelentéktelen, én sokkal jobban mutatnék abban a környezetben. Egyetértesz?

Richard a lányra nézett, és elgondolkodott a szavain. Különös, hogy Gloria mindig ilyen becsmérlően beszélt Monáról!

– Kettőtök közül kétségtelen te vagy a csillogóbb jelenség. Ám ő is előkelő, finom hölgy, és tökéletesen beleillik a környezetébe.

– Soha nem hagyod őt bántani, Richard!

A fiatalember elkomolyodott.

– Nehezemre is esne. Jó barátok vagyunk, és nagyra, becsüljük egymást.

A lány mutatóujjával tréfásan megfenyegette vőlegényét.

– Nincs ebben némi szerelem is mindkét fél részéről?

Az ifjú Römer összeráncolta a homlokát, és szinte önkéntelenül kibontakozott Gloria öleléséből.

– Ilyesmit, soha többé nem mondasz, ha nem akarsz megbántani.

Menyasszonya nevetve magához húzta Richard fejét, és megcsókolta a száját.

– Hát téged már ugratni sem szabad? – kérdezte aztán.

– Dehogynem, Gloria, hogyne lehetne. Mona nevét azonban nem szabad belekeverned a tréfáidba, ahhoz ő túlságosan sokat jelent nekem.

Meglehetős sietséggel elbúcsúzott, és elindult lefelé a lépcsőn.

A lány bosszúsan nézett utána, aztán vállat vont, és visszament a szalonba, hogy boldog menyasszonyként ünnepeltesse magát.

Richard odalent a kocsijához sietett. Peter még mindig ott ácsorgott, és éppen ahhoz gyűjtötte magában a bátorságot, hogy meg merje kérni a sofőrt, hadd dudáljon egyet.

Römernek megtetszett valami a kamasz arcában. Egészséges, csinos fiúcska volt, kissé szemtelen ábrázattal, de hát végül is mikor legyen az, ha nem ebben a korban?

Richard mosolyogva kezet nyújtott neki.

– Üdvözöljük egymást rokonokként, Peter! Hamarosan a sógorod leszek.

A fiú lelkesen odanyújtotta nem egészen tiszta kezét.

– Tudom, reggel óta másról sem beszéltek. Nekem kellett figyelnem, hogy mikor érkezik meg.

– Ismertél már korábbról?

– De még mennyire! Gloria egyszer megmutatta magát, és azt mondta; Látod Peter, ő lesz a sógorod!

– A nővéred előre tudta, hogy így lesz?

Peter vállat vont.

– Ő mindig eléri, amit akar.

A fiatalembert kellemetlenül érintették ezek a szavak.

– Akarsz egy kicsit autókázni? – kérdezte mégis a fiútól. – Engem letesztek otthon, téged meg visszahoz a sofőröm.

– Pompás! Tényleg megengedi?

– Magától értetődik.

Útközben Peter szakértő megjegyzéseket tett a kocsiról, aztán így szólt:

– Glóriát szét fogja vetni a büszkeség, ha mindennap ebben a finom autóban feszíthet. Már előre örül neki. Azt mondta, hogy nekem a koszos csizmámmal kívül a helyem. Most mégis itt ülök!

Richard élvezte a lurkó társaságát.

– A nővéred néha majd magával visz, amikor kikocsizik.

– Rosszul ismeri Gloriát, ha így beszél, sógor uram! Az még a levegőt is sajnálja másoktól. Pedig mindent ő kapott meg, amit csak a szüleink elő tudtak teremteni. Merthogy a kisasszony szép, és jól kell férjhez mennie. Most, hogy elérte, aligha lehet majd kibírni mellette. Egyvalamit azért mondanék magának, sógor uram. Szorosan kell tartania a gyeplőt, különben egykettőre fejére nő a nővérem. Úgy beszélek magával, mint férfi a férfival. Sógor uram első látásra megtetszett nekem. Az pedig egyenesen nagyszerű, hogy még autókáznom is szabad!

Richard vegyes érzésekkel hallgatta a fiú szavait, őszinteség csendült ki belőlük, és az is egyértelművé vált, hogy Peter nincs túl nagy véleménnyel a nővéréről. A fiatal Römer, látván a szülői házat, egyáltalán nem tartotta elképzelhetetlennek, hogy Gloria nevelésének fő célja a fényes parti volt. Peter szavai nem tűntek üres fecsegésnek, kamasz sokkal inkább arra akarta velük figyelmeztetni leendő sógorát, hogy jó lesz, ha vigyáz.

Rajta azonban mindez már nem segíthet. „Vajon elállok-e az eljegyzéstől, ha Peter hamarabb beszél velem, mint férfi a férfival?” – töprengett magában Richard. Volt azonban valami, amit a fiatalember maga sem tudott megnevezni, és ez a titokzatos erő ellenállhatatlanul Gloriához kötötte. Majd megneveli jövendőbelijét, s egy fiúcska fecsegésének amúgy sem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítani.

Némi szorongással gondolt arra, hogy mit szól majd az édesapja, ha megismeri Lindnerék körülményeit. Ez azonban, sajnos, elkerülhetetlen.

Mona Falknernek vasárnap délelőtt látogató érkezését jelentették. Hubert Meining volt a vendég.

Mivel társalkodónője nem tartózkodott otthon, a lány megkérte a komornyikot, hogy közölje az úrral, sajnálatára nem fogadhatja.

A komornyik azzal az üzenettel jött vissza, hogy az úr igen fájlalja a dolgot, és kéri, hogy a kisasszony fogadja háláját a másnapi meghívásért.

Mona barátságos biccentéssel elbocsátotta az inast. Ma délelőttre valójában Gloria Lindnert várta, méghozzá némi félelemmel. Barátnőjétől ugyanis bizonyára részletes beszámolót kap arról, hogy milyen szorgosan tette neki a szépet Richard Römer. Ő maga is gyakran meglátogatta Monát vasárnap délelőttönként, ma azonban nem jelentkezett.

Mona hirtelen nem is tudta, miért számított a látogatásukra. Gloria nyilván holnap estére tartogatja a beszámolóját, Richardnak pedig sejtelme sincs arról, hogy ő epekedve várja.

Eltelt hát a nap, s Mona különös nyugtalansággal és kedvetlenséggel tért nyugovóra.

Másnap délelőtt apróbb bevásárlásait intézte a városban. Egy ékszerészt is fel kellett keresnie, mert az egyik karkötőjén némi javítanivaló akadt. Kiszállt a kocsiból, s csodálkozva látta, hogy Römerék autója áll az övé előtt. Ebben a pillanatban Richard lépett ki az ékszerésztől, akinél éppen édesanyja aranyait zálogosította el. Szó nélkül megkapta a kívánt harmincezer márkát azzal a feltétellel, hogy három éven belül ugyanennyiért kiválthatja az ékszereket. A fiatalember az eljegyzési gyűrűket is megvette Gloriának és magának.

Úgy tervezte, hogy innen Monához megy rövid látogatásra. Négyszemközt akart neki beszámolni az eljegyzéséről. És erre ki áll itt a kirakat előtt? Mona Falkner!

Richard szívélyesen üdvözölte a lányt.

– Éppen hozzád készültem, Mona – mondta aztán. – Tegnap, sajnos, akadályoztatva voltam szokásos vasárnapi látogatásomban.

A lány mosolyogva nézett Richardra.

– Hiányoltalak is. Remélem, nem kellemetlenség tartott távol. Azt hittem, túl sokáig báloztál, és ki kellett aludnod magad.

– Valóban későn értem haza, de ez engem sohasem zavar. Kellemetlennek sem mondanám a dolgot, éppen ellenkezőleg. De nem itt, az utcán szeretnék neked beszámolni róla. Elvinnél egy darabon a kocsiddal? Bizonyára az ékszerészhez készülsz. Utána visszakísérlek ide. A sofőröm addig majd itt vár.

– Természetesen, Richard. A kocsimban zavartalanul beszélgethetünk.

Monát már tegnap óta meghatározatlan félelem tartotta hatalmában, s most is szorongva várta, mit akar neki mondani a fiatalember. Pedig sokszor beszélgettek komoly dolgokról, s általában olyasmibe is beavatták egymást, amit senki mással nem osztottak volna meg.

Egymással szemben foglaltak helyet az autóban.

– Tényleg fontos mondanivalóm van számodra – hajolt előre Richard. – Röviden, velősen: eljegyeztem magam Gloria Lindner-rel.

A fiatalember maga sem értette, miért ilyen feszélyezett. Az azonban ennél is jobban meglepte, hogy szavai hallatán Mona arca falfehér lett, s a lány megsemmisülten hátradőlt a párnázott ülésen. Monán csak egyetlen pillanatra lett úrrá a gyengeség. Gyorsan összeszedte magát, és még elkínzott mosolyt is sikerült magára erőltetnie. Sietve kezet nyújtott Richardnak. A fiatalember érezte, hogy a lány finom keze remeg.

– Egész szívemből kívánom, hogy boldog légy – mondta Mona halkan.

Richard nagyon jól ismerte a lányt. A holtsápadt arc és a remegő kéz elárulta neki, mit akar Mona ilyen rémülten elrejteni előle. Egyszeriben rájött, hogy a lány lelkében szerelemmé érett az odaadó barátság. A fiatalembert szíven ütötte ez a felismerés. Úgy érezte, mintha valamilyen drága és nagyszerű dolgot veszített volna el éppen. Mintha lehajolna egy üvegszilánkért, de a mellette fekvő gyémántot otthagyná a földön. Aggódó, szinte már zavart tekintete összetalálkozott a lányéval, s Monának egy pillanatra le kellett sütnie a szemét, nehogy elárulja magát?

Csak akkor jött rá, hogy ez már megtörtént, amikor Richard hirtelen rémülettel mellkasához szorította reszkető kezét, s az elfojtott izgalomtól rekedten felkiáltott:

– Mona, mi van veled?

A lányban felülkerekedett a büszke szégyenkezés, s egyúttal az aggodalom, hogy meg kell nyugtatnia a barátját.

– Gondolhatod, hogy majdnem elájultam a meglepő hír hallatán. Nem mindennapos dolog, ha azt kell hallanunk, hogy a legjobb barátunk eljegyezte magát! Fogadd hát még egyszer szívből jövő jókívánságaimat!

A fiatalember lehajolt, kezet csókolt Monának, s tudta, hogy olyan lány kezét csókolta meg, aki teljes szívéből szereti őt.

– Köszönöm a jókívánságaidat, Mona. Ugye, azért köztünk minden marad a régiben?

A lány megint elkínzott mosolyt erőltetett sápadt arcára.

– Amennyiben a feleséged megengedi, Richard. Ám az is lehet, hogy ellenezni fogja a barátságunkat, s akkor alá kell vetnünk magunkat az óhajainak.

Az ifjú Römer megütközve nézett Monára.

– Nem, Gloria soha nem kívánhat ilyet. Tudja, hogy régi barátok vagyunk.

– Hagyjuk rá a döntést! Vissza is értünk az ékszerészhez. Most már sietnem kell. S ha szabad ilyet kérnem, kérlek, ne szólj róla Gloriának, hogy már beavattál. A menyasszonyod bizonyára személyesen akarja majd este bejelenteni nekem, hogy eljegyeztétek egymást.

Richard megint féltő aggódással nézett a lányra. Monának arcába szökött a vére.

– Úgy lesz, ahogy óhajtod – mondta a fiatalember fojtott hangon. Érezte, hogy most nem szabadna magára hagynia a lányt, ugyanakkor úgy hitte, hogy Mona egyedül, szeretne maradni. Kisegítette hát a kocsiból, sietve elbúcsúzott tőle, s a maga autójával gyorsan elhajtott.

A lány később nem tudta volna megmondani, hogyan jutott be az ékszerész üzletébe, hogyan adta le a rendelését, s miként ért haza. Hálát adott Istennek, amikor végre egyedül maradt a szobájában. Ott aztán összeroppant. Szinte elviselhetetlennek érezte, hogy Richard Römer most már Gloria Lindnerhez tartozik. Ám ennél is jobban megviselte, hogy a fiatalember észrevett valamit, mert ő első rémületében elárulta magát. Azon töprengett, hogyan ingathatná meg Richard meggyőződését, amit aggódó tekintetéből olvasott ki, „Nem szabad azt hinnie, hogy szeretem!” – gondolta Mona elszántan. Tudta, hogy ez a felismerés bántaná a barátját. El kell hitetnie vele, hogy tévedett. A büszke lány a kínok kínját állta ki. Nagyon fájt neki, hogy Richard tudja, szerelmes belé.

Mivel bizonyíthatná be a barátjának, hogy tévedett, amikor azt hitte, a visszautasított szerelem súlya alatt roppant össze?

Sokáig törte ezen a fejét, aztán hirtelen felegyenesedett. Már tudta, mit kell tennie. Amilyen gyorsan csak lehet, férjhez kell mennie valakihez, aki hajlandó elvenni. Nem szenvedett hiányt tisztelőkben, aligha kell majd sokáig keresgélnie. Itt van mindjárt ez a Meining úr, aki tegnap meg akarta látogatni. Gloria azt mondta, áradozva beszélt róla.

Ma este ő is eljön. Ha úgy tesz, mintha Meining nagy hatással lenne rá, ha eljátssza, hogy beleszeretett, akkor Richard semmiképpen nem hiheti azt, hogy őt szereti. És Gloria sem, merthogy ő sem sejthet semmit.

Richard Römer legalább ekkora lelki gyötrelmeket állt ki, amikor rádöbbent, hogy Mona nemcsak a barátját, hanem a szerelmét is látja benne.

Lelkében vegyes érzelmekkel lépett be este Gloriával a Falkner-villába. Alig tették le kabátjukat és kalapjukat az előszobában, amikor Hubert Meining is megérkezett. Tetőtől talpig elegáns volt, s ajkán ott ragyogott az a hódító mosoly, amelyet Richard mindig is visszatetszőnek talált.

A három vendég belépett a nagy fogadószobába, ahol Mona és Richter asszony üdvözölte őket. Richard Monát fürkészte, s csak ő vette észre, hogy a lány sápadt, büszke arca kissé megrándult. Helyet foglaltak, s Gloria nem bírta tovább magában tartani a nagy újságot. Ajkán hamis mosollyal Mona felé fordult, és így szólt:

– Készülj fel, mert meglepetést fogsz hallani, drágám! Szombaton eljegyeztük egymást Richarddal.

Gloria nem érte el a remélt hatást.

– Valóban megleptél – mondta Mona fegyelmezetten. – Mindkettőtöknek szívből gratulálok.

Kezet fogott a jegyesekkel, s Richard most is úgy érezte, hogy a lány ujjai remegnek. Egyébként azonban semmi sem látszott rajta. Azonnal Hubert Meininghez fordult, aki éppen afelől érdeklődött, hogy mit ábrázol a falat díszítő gobelin.

Mona a férfival együtt odalépett a falkárpithoz, kedvesen rámosolygott Hubertre, és elmagyarázta neki az ábrázolt jelenetet. Aztán ügyesen beszélgetést kezdeményezett vele. Meining szellemi képességei semmivel sem maradtak alul testi adottságaival szemben. Mona megállapította magában, hogy Hubert nemcsak valódi férfiszépség, hanem okos és szellemes társalgó is. Dacos büszkeséggel arra gondolt, hogy ezzel a férfival nem is lesz olyan nehéz elfelejtenie beteljesületlen szerelmét.

Richard kissé idegenkedve figyelte Mona viselkedését. Mégiscsak tévedett volna délelőtt? Barátnője cseppet sem látszik boldogtalannak vagy csalódottnak. Talán soha ezelőtt nem csevegett ilyen élénken és vidáman, s életében nem festett még előnyösebben, mint éppen ma. Újdonsült menyasszonya szépsége szinte elhalványult mellette.

Gloria azt hitte, hogy Mona fülig beleszeretett Hubertbe. Bár maga akarta, hogy így legyen, most mégis feltámadt benne a féltékenység. Ezen az estén Meining volt az egyetlen elégedett ember. Természetesen azonnal észrevette, milyen gyorsan lépre ment a gazdag örökösnő. Az okát azonban még csaknem is sejtette.

Másnap reggel Richard felkereste Schellhorn kereskedelmi tanácsost, s megvételre felkínálta neki a családi villát. A tanácsos nagyon kedvesen fogadta, és érdeklődéssel hallgatta az ajánlatát. A fiatalember előadta, hogy édesapjával a gyár egyik emeletét alakítják ki maguknak lakásnak, mert kettejüknek túl nagy a villa.

A kereskedelmi tanácsos meglehetősen jól ismerte a Römer-villát, s egyáltalán nem volt ellenére, hogy leánya számára megvegye az épületet. Megígérte, hogy egy szakemberrel már másnap elmegy Richardékhoz.

A fiatalember felszabadította szerény örökségét is. Ezzel és a zálogba tett ékszerekért kapott pénzzel sikerült kiegyenlítenie a legégetőbb adósságokat. A hitelezők megnyugodtak, és egyelőre felhagytak a sürgetéssel Apa és fia természetesen tisztában volt azzal, hogy csak rövid időt nyertek, remélhetőleg azonban hamarosan rendelkezésükre áll a villa ellenértéke. Azzal pedig túljuthatnak a nehezén.

Meglepően gyorsan sikerült eladniuk a villát. A kereskedelmi tanácsos kilencvenezer márkát kínált érte, méghozzá készpénzben az asztalra téve, ahogyan ő fogalmazott. Richard látszólag rezzenéstelen arccal fogadta az ajánlatot, belül azonban rettenetesen megkönnyebbült.

Szép lassan az üzlet is kezdett fellendülni.

A fiatalember számára kínszenvedés volt az eljegyzési vacsora. Lindnerék csak néhány rokonukat hívták meg. Lindnerné azon a véleményen volt, hogy egy eljegyzést családi körben szokás megünnepelni. Richard örült, hogy neki nincsenek hozzátartozói. Vacsora közben néha lopva az édesapjára pillantott, ő azonban egyetlen másodpercre sem feledkezett meg a jó modorról. Szívélyesen viselkedett Lindnerékkel, miközben pontosan tudta, hogy érzi magát a fia ezekben az órákban.

Nyárspolgári és tapintatlan volt a társaság. Az olcsó bor hatására hamarosan jókedvre derültek, és egyre-másra kétértelmű célzásokat tettek. Richard úgy gondolta, hogy menyasszonyát sérteni fogják a többé-kevésbé ízetlen tréfák, ám döbbenettel kellett látnia, hogy Gloria remekül mulat rajtuk.

Kínos volt az este. Richard Römer valamennyi jelenlévő közül csak ifjú sógorát, Petert találta rokonszenvesnek. Kamaszos műveletlensége egyenesen üdítőnek hatott ebben a társaságban.

– Úgy sejtem, félve gondolsz arra, hogy közelebbi kapcsolatba kell kerülnöd a családommal – mondta a fiú szinte együttérzően, amikor egy pillanatra kettesben maradt Richarddal. – Ne törődj vele, nem kell nap mint nap élvezned a társaságukat! Meg azért Gloria nem egészen olyan, mint ők.

– Ne vedd tőlem rossz néven, Peter, hogy nem nyerték meg igazán a tetszésemet! Ha választhatok, szívesen belemegyek abba, hogy te képviseld a családot, a szüleidet és a bátyádat kivéve, természetesen.

– Miattam őket is nyugodtan kihagyhatod. Nem valók hozzád. Mama is így gondolja. Mondta is Gloriának, hogy mi nem illünk a vőlegényhez, és nem is fogunk titeket háborgatni. Anya szerint a nővérem jól eligazodik a te köreidben, mert kitűnő iskolái voltak, mi azonban jobb, ha nem zaklatunk benneteket.

Richard leendő anyósára nézett. Milyen belátó, – gondolta, aztán megint Peterhez fordult.

– És mit szólt ehhez Gloria? – kérdezte rövid hallgatás után.

– Természetesen egyetértett a mamával. Nem tölti el büszkeség, amiért a Lindner családba kellett beleszületnie. Ne aggódj, ha a feleséged lesz, senkit sem enged közülünk túlságosan közel hozzád! Még engem sem.

Richard megveregette a kamasz vállát.

– Én azonban azt akarom, hogy gyakran meglátogass bennünket.

Peter felkapta a fejét.

– Komolyan mondod?

– Hiszen barátok vagyunk!

A kamasz görcsösen megszorította jövendő sógora kezét.

– Mindent szeretnék megtanulni tőled, amire otthon és a gimnáziumban nem tanítanak meg. Ez pedig nem kevés.

– Örülök, hogy tanulni akarsz. Csak a tudás biztosíthatja a szabadságunkat.

Peter csillogó szemmel bólintott.

– Olyan férfi szeretnék lenni, mint te vagy.

– Ennyire elégedett vagy velem? – kérdezte Richard tréfálkozva.

– Hát... egyenesen tisztellek, jó ám, hogy van valaki, akit tisztelhetek.

– Azért csak ne becsülj túl engem, Peter! Nekem is van számos hibám, és én is szeretnék néhány dolgot meg nem történtté tenni.

A fiú elkerekedett szemmel nézett rá.

– Aha, értem! Például az eljegyzésedet, azt szívesen visszacsinálnád.

– Hogy jut eszedbe ilyesmi, Peter?

– Hagyd csak, azért én is hallom, hogy nő a fű! – legyintett a kamasz. – Most már vissza kell mennünk az ünnepi asztalhoz. Nem tudnád kimenekíteni apádat? Látom, hogy ő sem érzi magát jól nálunk.

Richardot meglepte, milyen éles szemű megfigyelő a fiú. Vállára tette a kezét és visszatértek a többiekhez. A társaság időközben még pityókosabb lett. Az idősebb Römer kényszeredett jókedvvel ült közöttük. Fia azonnal felismerte, milyen kínos perceket él át az édesapja.

– Peter, hazakísérnéd kocsin az édesapámat, s szórakoztatnád kicsit útközben? – kérdezte Richard félhangosan a fiútól.

– Hogyne, ha megtisztelsz ezzel a feladattal.

Az ifjú Römer odalépett az idős úrhoz.

– Legfőbb ideje, hogy lepihenj, apám. Peter majd hazakísér.

A többiek élénk tiltakozásba fogtak, mondván, hogy most lesz csak igazán pompás a hangulat.

Gloria odasimult a vőlegényéhez.

– Édesapád remek társalgó – turbékolta. – Máris megfosztanál tőle bennünket?

– Apámnak pihennie kell, hogy nappal bírja a megerőltető munkát.

– Munkát? Édesapád a főnök, ugyan miért kellene neki dolgoznia?

A lány a Lindner család munkáról vallott felfogásának adott hangot. Szerintük csak az dolgozik, aki rákényszerül. A munka öröme ismeretlen fogalom volt számukra.

Gloria meglepődött, amikor Richard így válaszolt a kérdésére:

– Mindig a főnöknek kell élen járnia a munkában, mert övé a legnagyobb felelősség.

A fiatalember nevelni szerette volna a menyasszonyát ezekkel a szavakkal, ő azonban hencegésnek vette.

Richard kiszabadította édesapját a harsányan vigadozó társaságból, és rábízta Peter gondjaira. Az öregúr görcsösen megszorította fia kezét. Tudta, hogy a legszívesebben ő is kereket oldana.

Mona kedden délelőtt az egyik múzeumban találkozott Hubert Meininggal. A fiatalember cikket írt az itt rendezett képkiállításról egy kisebb lapnak. Nagyon büszke volt rá, hogy nyomtatásban látta a nevét, s kiszemelt áldozatának is imponálni akart vele.

A lány figyelmesen hallgatta szavait, s pillanatnyi kétkedés nélkül elhitte, hogy Meining kiválóan képzett férfiú. Még csak nem is sejtette, hogy hencegő széptevője nem több üres okoskodónál. A fiatalembernek még azt is volt képe kijelenteni, hogy írói talentumot fedezett fel önmagában. Néhány terve már készen is van, ám mindez a jövő zenéje.

– De ne is beszéljünk tovább ilyesmiről! Túlságosan boldog vagyok ahhoz, hogy komoly dolgokon törjem a fejem. Kegyed nem is tudja, nagyságos kisasszony, mit érzek, mekkora megtiszteltetés és öröm számomra, hogy az ön társaságában lehetek. Boldogság árad szét a bensőmben, ha elmélyedhetek a kegyed finom arcvonásaiban, ami számomra a természet legszebb műalkotása. Ha nem lennék ilyen szegény ördög, akinek nincs mersze felnézni az ön magasságaiba... Ó, kérem, ne engedje, hogy erről beszéljek!

Mona a fiatalember minden szavát készpénznek vette, igaz és valódi érzelmeket vélt belőlük kihallani. Lehet, hogy eljön majd a nap, amikor nem fog többé Richard Römer után vágyakozni? Túl kell tennie magát az iránta érzett szerelmen, hiszen az sohasem találhat viszonzásra.

Hubert Meining a múzeumlátogatás során nagy lépéseket tett kitűzött célja, a gazdag örökösnő behálózása felé. Egyébként sem szépnek, sem kívánatosnak nem találta áldozatát. A fiatalember csupán erőtlen érzelmekre volt képes, s azokkal is a szépséges Gloriát ajándékozta meg, akivel hasonszőrűek lévén, nem volt mit egymás szemére vetniük.

Meining arról álmodozott, hogy Mona férjeként lusta és kényelmes életet élhet majd, természetesen felesége pénztárcájának terhére. Házasemberként sem akart semmiféle élvezetet megtagadni magától, még azt sem, hogy titkos szerelmi viszonyt folytasson Gloriával, akit akkor már Gloria Römernek fognak hívni.

Monától tökéletesen idegen volt ez az életfelfogás, őt egészen más vezette. Belátta, hogy a szerelemben nem lelheti meg a boldogságot, abban óhajtott hát némi vigasztalást találni, hogy támogatja egy tehetség kibontakozását. Hubert Meining pedig elhitette vele, hogy ő támogatásra méltó talentum.

A lány abban reménykedett, hogy Hubert beéri majd a látszatházassággal, ha megmondja neki, hogy segíteni kívánja a kibontakozásban. Tudta, hogy ő maga már nem találhatja meg az igazi boldogságot, mert nem lehet a szeretett férfi felesége. Meininget nem kívánta magához láncolni, s ennek fejében meg akarta őrizni önmagát önmagának. Úgy tervezte, hogy jó barátokként élnek majd együtt, és cserében minden földi javát megosztja a férjével.

Fejében ezekkel a gondolatokkal szótlanul ballagott Hubert Meining oldalán. Titokban még sajnálta is a férfit, mert nem viszonozhatja iránta érzett szerelmét, amelyet valóságosnak hitt.

Hubert a kocsijához kísérte a lányt, aki barátságosan megkérdezte, hogy ne vigye-e magával.

A férfi szemében láng gyúlt e szavak hallatán.

– Boldog vagyok, ha csak néhány percig is nézhetem. Valóban megengedi, hogy kegyeddel tartsak?

A lány mosolyogva helyet szorított Hubertnek. Előbb hazavitette magát, aztán utasította a sofőrjét, hogy vigye oda Meining urat, ahová ő kívánja.

Két hét telt el a múzeumlátogatás óta. Hubert most is, mint szinte már mindennap, Monánál teázott. Richter asszony odaadóan teljesítette gardedámi kötelességét, jól látta azonban, mi megy végbe a szeme előtt, s valamilyen ürüggyel kis időre magára hagyta a fiatalokat. Meining azonnal kihasználta a kínálkozó alkalmat. Hirtelen Mona keze fölé hajolt, és ajkához szorította, mintha nem bírná kordában tartani az érzéseit. A lányt kínosan érintette ez a féktelen, viselkedés, Hubertnek azonban mesteri módon sikerült mély izgatottságot színlelnie. Volt is némi igazság ebben, hiszen számára igen komoly volt a tét.

Izzó szerelmi vallomást kényszerített az ajkára, s forrón és bensőségesen esedezett Mona kezéért. A lány arra gondolt, hogy legalább boldoggá tehet valakit, ha már ő maga soha nem lehet az.

Megkérte a fiatalembert, hogy üljön vissza a foteljába, aztán halkan így szólt:

– A felesége leszek, Hubert Meining, ha azután is így óhajtja, miután néhány dolgot elmondok magamról.

A férfi újra csókokkal borította el Mona kezét, aztán visszaült a helyére, és a meghatottat adta.

– Mondjon el mindent, drága Mona! Határtalanul boldog vagyok, mert abban a kegyben részesít, hogy a feleségem lesz. Kegyed nélkül üres és tartalmatlan lenne az életem.

– Előbb hallgasson végig, Hubert Meining! A felesége leszek, de nem szerelemből. Másik férfit szeretek.

A fiatalember látványosan összerezzent, s Mona elhitte, hogy Meiningot szíven ütötte a vallomása. Önkéntelen mozdulattal, csitítóan megsimogatta a kezét.

– Ne aggódjék, a férfi, akit szeretek, nem tud arról, mit érzek iránta. Soha nem is fogja megtudni. Kizárt dolog, hogy valaha is egymáséi lehessünk. Félek azonban a magánytól, és feladatot tűztem ki magam elé. Önt akarom segíteni abban, hogy művészi tehetsége az élet minden gondjától-bajától szabadon kibontakozhassék. Maga szeret engem, én azonban nem viszonzom és soha nem is viszonozhatom a szerelmét.

– Ó, a szerelmem el fogja érni, hogy kegyed megtanuljon szeretni engem. Hatalmas és erős ez az érzelem, s egy napon majd kivívja magának a viszonzást. Már a lehetőség is boldogsággal tölt el, s hiszek benne, hogy így lesz.

– Akkor sem áll el a lánykéréstől, ha elmondom, hogy valószínűleg soha nem leszek képes más férfi iránt érezni?

Hubert Meining arra gondok, hogy semminek sem örülne jobban, mint annak, hogy Mona nem igényli a szerelmét. Hangosan azonban epekedve ezt mondta:

– Türelmesen fogok várni, s mindenben alávetem magam a kegyed akaratának, ha jogom lesz a feleségemnek nevezni.

– Megadom magának ezt a jogot, s minden egyéb jogot is, amelyek férjemként megilletik. Kivéve azt az egyet, hogy igényt formáljon a szerelmemre.

– Tudom, hogy egy szép napon azzal is meg fog ajándékozni – mondta Meining, bár magában, arra gondolt, hogy számára cseppet sem sürgős a dolog. Egyébként is ismeri a nőket, és biztos benne, hogy túlontúl hamar el fogja nyerni Mona szerelmét.

Richter asszony még vissza sem tért, s ők ketten már is eljegyezték egymást. Hubert Meining még azt is elérte, hogy a lehető leghamarabb megtartsák az esküvőt. Monának valójában ez is mindegy volt. Tudta, hogy semmi olyanra nem kell majd rákényszerítenie magát, amit a szíve nem kíván, hiszen bírja Meining ígéretét. Minél hamarabb férjhez megy, annál könnyebben meggyőzheti Richardot arról, hogy szerelmes Hubertbe.

Amint a társalkodónő visszatért, Mona azonnal vőlegényeként mutatta be neki a fiatalembert. A lány ajkán halovány mosollyal fogadta Richter asszony jókívánságait.

Két nappal később Richard reggeli közben kapta meg Mona és Meining eljegyzési értesítését. A fiatalember holtsápadt lett, miközben elolvasta a kártyát. Ebben a pillanatban egyértelművé vált számára, hogy Monát szereti.

A legszívesebben azonnal felpattant volna, hogy hozzá siessen és megmondja neki, nem szabad megtennie. Nem szabad hozzámennie ahhoz a férfihoz, akiről Richard minden ösztöne azt súgja, hogy nem lehet Mona férje. „Nem tudod, mit teszel” – beszélt gondolatban a lányhoz. De milyen jogon szóljon bele az életébe? Féltette, végtelenül féltette Monát, s ez ébresztette rá, milyen drága számára a lány. Richardot mélyen bántotta, hogy Mona neki is nyomtatott eljegyzési értesítést küldött, mint bármelyik ismerősének.

Végre sikerült annyira összeszednie magát, hogy átnyújtsa édesapjának a kártyát.

Az idős úr elolvasta a rövid értesítést, aztán csodálkozva felnézett.

– Ki ez a Hubert Meining? Ismered? – kérdezte.

– Csak futólag, apám.

– Sajnálom, Richard. Szerettem volna, ha te töltheted be az ő helyét.

– Tudom, apám, és... Hagyjuk, ne is beszéljünk erről!

– Igazad van, most már semmi értelme sem lenne.

A két férfi felállt az asztaltól, hogy dolgozni induljanak. Richardnak azonban más sem járt az eszében, mint Mona eljegyzése. Ugyanannyira vágyott arra, hogy elmenjen hozzá, és személyesen fejezze ki jókívánságait, mint amennyire félt is a találkozástól. Nem tudta sikerülne-e megőriznie az önuralmát.

Írni sem írhat a lánynak, mert Mona olyasmit is olvashatna a sorai között, amiről nem szabad tudnia. Végül úgy döntött, hogy felhívja a lányt.

A társalkodónő vette fel a kagylót.

– Beszélhetek Falkner kisasszonnyal, Richter asszony?

– Hogyne, Römer úr. Azonnal szólok neki.

Néhány másodperc múlva Mona hangja szólalt meg a vonal másik végén.

– Te vagy az, Richard? – kérdezte színlelt vidámsággal.

A fiatalember érezte, hogy a lány csak magára kényszerítette a jókedvet.

– Rendkívül fontos lépésedről nyomtatott kártyán értesítettél, Mona, mintha nem jelentenék többet számodra távoli ismerősnél – mondta komolyan, alaposan megfontolva minden szavát. – Fájdalmat okoztál vele.

– Nem akartalak megbántani, Richard. Csak... az utóbbi napokban túl nagy volt a felfordulás. A... jegyesem erősen lefoglal, ezért nem jutottam hozzá, hogy írjak neked. És... nem akartam, hogy később értesülj a hírről, mint mások.

– Ez is valami – jegyezte meg keserűen a fiatalember.

– Még mindig sokkal barátibban cselekedtem, mint te, Richard. A te eljegyzésedről igen sokan hamarabb értesültek nálam.

– Így igaz. Ám csupán azért történt így, mert nem jelentél meg a bálon, Mona. Különben te lettél volna az első, akinek elmondom.

Egy darabig mindketten hallgattak, aztán a lány más hangot kényszeríted; magára, és így szólt:

– Ne haragudj, Richard, de egy menyasszonynak sok egyéb is jár a fejében!

– Gondolom, azt várod, hogy most sok boldogságot kívánjak neked.

– Természetesen! Vagy talán meg akarod tagadni tőlem a jókívánságaidat?

A fiatalember nem válaszok azonnal.

– Jól meggondoltad, mit teszel? – kérdezte aztán. – Eléggé ismered azt a férfit, akire ily sok jogot ruházol rá?

Ha látta volna, hogy Mona összerezzen, sápadtan lehunyja a szemét, és magában hálát ad Istennek, amiért Richard csak a hangját hallhatja, a fiatalember talán mégis odasiet hozzá, hogy megóvja a szerencsétlenségtől.

– Szeretem Hubertet, Richard – mondta a lány színlelt jókedvvel. – Minden más mellékes.

Az ifjú Römer szerette volna azt kiáltani: „Hazudsz, nem szereted! Hozományvadásznak szolgáltatod ki magad.” Ehelyett azonban ő is tréfálkozva válaszolt.

– Hát ez bizony nyomós érv. Ha szerelemből cselekszel, akkor... akkor mindent megértek.

– Ugye, egyetlen percig sem hitted, hogy nem szerelemből mondtam igent Hubertnek? – Már a kérdés sem hangzott túlságosan meggyőzően.

– Nem, persze hogy nem – felelte Richard megrendülten. – Ilyesmit csakis szerelemből tesz az ember.

Monát szíven ütötték ezek a szavak, mégis sikerük könnyed hangon megszólalnia.

– Mint ezt saját tapasztalatodból is tudhatod. Kitűztétek már az esküvőtök napját Gloriával?

– Nem, hiszen nincs miért sietnünk. Előbb ki kell alakítanunk a lakásunkat a gyárépületben, ahol egy egész emelet üresen áll.

– Ó! Nem az édesapáddal fogtok együtt lakni a villában?

– A villa már nem a miénk, Mona.

A lány megrémült.

– Hogyhogy?

– Mert szükségünk volt a pénzre, amit kaptunk érte. Kisebb átmeneti válság állt be a cégnél Ezt azonban csak neked mondom, Mona. Senki más nem tud róla.

– Nem segíthettem volna nektek, Richard? Miért nem jöttél el hozzám?

– Nem, Mona. Egy nőtől nem fogadhatunk el pénzt.

– Ebben az esetben nem nő lettem volna, hanem a barátod – mondta Mona felindultan.

– A barátomtól sem fogadhattam el pénzt, mert nem tudtam, sikerül-e kilábalnunk a válságból. Ugye, nem gondolod rólam, hogy valaha is ártanék a barátaimnak?

– Jaj, Richard, és túljutottatok már a válságon?

– Valamennyire igen. Most már azt hiszem, megússzuk. De kérlek, ez maradjon közöttünk!

– Mi sem természetesebb. De ígérd meg, ha megint pénzzavarba kerültök, akkor hozzám fordulsz!

„Hozzád aztán soha! – szerette volna Richard kiáltani. – Soha, mert te nem a barátom vagy, hanem az a nő, akit szerelemmel szeretek, bár azt hittem, másé a szerelmem.” Ezt azonban nem mondhatta el.

– Nem lesz rá szükség, most már biztosan magunk is elboldogulunk – felelte ehelyett rekedt hangon. – De azért szívből köszönöm a segítőkészségedet.

– Magától értetődik, hogy bármikor számíthatsz rám. Szóval a gyárépületbe költöztök? Az édesapád is veletek megy?

– Igen, ő is.

– Elég hely van ott?

– A konyhán és a mellékhelyiségeken kívül hét nagy szoba. Kitűnően megleszünk.

– Mit szólt ehhez Gloria?

– Még nem tudja. Nem volt alkalmam rá, hogy kettesben beszéljek vele. Bizonyára csalódott lesz.

– Igen. Mindig rajongva beszélt a villátokról.

– Sajnálom, hogy csalódást kell neki okoznom, de a sajnálatommal bizony nem megyünk sokra.

Megint hallgattak egy darabig.

– Remélem, a jövő héten látjuk egymást az eljegyzési vacsorámon – mondta aztán Mona halkan. – Majd kaptok meghívót. Sokan leszünk, mert úgy illik, hogy a gyár vezető munkatársait a feleségükkel együtt hívjam meg. Ennek ellenére biztosan válthatunk majd néhány szót egymással kettesben is. Most be kell fejeznem. Ég áldjon, Richard, és a viszontlátásra!

– Viszontlátásra, Mona! Természetesen örömmel teszünk eleget a meghívásotoknak.

Letették a kagylót, és mindketten eltűnődve a készülék mellett maradtak. A lány szívére szorította a kezét, és mélyen elgondolkodva lehunyta a szemét. Richard a halántékát dörzsölgette, mintha kínzó fájdalomtól igyekezne megszabadulni.

Még mindig ugyanott állt, amikor kopogtattak, és kinyílt az ajtó. Peter Lindner lépett be rajta.

Richard sietve összeszedte magát.

– Te itt? Nem az iskolában kellene lenned?

– Tulajdonképpen igen, de elmaradt egy óránk, mert megbetegedett az egyik tanár.

– Valami nyomja a szívedet?

Peter beletúrt a hajába, és fojtott hangon válaszolt.

– A barátom vagy, Richard, és... figyelmeztetni szeretnélek.

A fiatalember újra ura volt önmagának. Az íróasztal melletti fotelba nyomta a kamaszt, ő pedig vele szemben foglalt helyet.

– Halljuk, Peter, miről van szó?

– Tudod, Richard, nem voltam egészen biztos abban, hogy mindent elmondhatok-e neked, mert akkor... visszaélek a nővérem bizalmával. Tegnap este, sajnos, már túl késő volt, nem jöhettem el hozzád, de... – A fiú izgalmában nagyot nyelt, és körülnézett a szobában. – Ugye, még nem járt itt?

– Nem, Peter. Gloria soha nem jön ki a gyárba. Küldönccel levelet juttatott el hozzám, és azt írta, hogy ma délben mindenképpen beszélnie kell velem. Megkért, hogy menjek el hozzátok.

– Aha. Akkor most kezdődik a haddelhadd! Jó lesz, ha előre felkészülsz. Gloria este valamilyen pletykapartiról jött haza. Bőgött, és azt kiabálta, hogy ezt nem viseli el, meg hogy alávaló dolgot műveltél a háta mögött.

– Miféle alávalóságot műveltem volna a nővéred háta mögött?

Peter a kézfejével letörölte homlokáról az izzadságcseppeket.

– Megtudta, hogy eladtad a villátokat.

– Vagy úgy, erről van szó! Ezt az alávalóságot valóban elkövettem, csak nem tudtam, hogy így kellene neveznem. A villa először is az édesapámé, másodszor pedig azért kellett eladnunk, mert az üzlethez szükségünk volt az árára.

– Nekem nem kell megmagyaráznod, Richard. Nem akarok a bizalmadba férkőzni. Csak arra gondoltam, hogy tehetetlen leszel, ha nem készülsz fel Gloria dührohamára. Nagyon megörültem, amikor kiderült, hogy elmarad egy óránk. Most viszont már vissza kell mennem az iskolába. Engedd, hogy a nővérem kitombolja magát, aztán eláll a vihar. Csak azért van magánkívül, mert már a villa úrnőjének látta magát.

Richard felállt, megsimogatta Peter fejét, és kezet rázott vele.

– Köszönöm, hogy szóltál. Most már felkészülten, várom Gloria kitörését. Sajnálom, hogy nem válhatnak valóra a villával kapcsolatos álmai, de már nem változtathatok a dolgon. Most pedig irány az iskola, nehogy intőt kapj! Várj csak! Inkább visszavitetlek a kocsimmal.

Az ifjú Römer az ablakból követte tekintetével a távozó fiút. Már nem tudott Monára gondolni. Azon törte a fejét, mivel magyarázza meg Gloriának, hogy eddig elhallgatta előle a villa eladását.

Hivatkozzék arra, hogy attól tartott, a lány esetleg jelenetet rendez? Vagy inkább mondja azt, nem akarta megfosztani időnek előtte attól az álomtól, hogy egyszer majd a villában lakhat a feleségeként?

Mindkét magyarázatban volt némi igazság. Gloriának mégsem szabadott volna alávalóságnak neveznie a hallgatását. Szemtől szembe persze biztosan nem is fogja ezt a szót használni. Richard mindeneset re örült, hogy Peter felkészítette a kitörni készülő viharra.

Mielőtt ebédidőben elindult volna Gloriához, még egyszer felment a felső emeletre, ahol már meglehetősen előrehaladtak az átalakítással. Az édesapja és Richard hálószobája egy ideje készen volt, s mindketten el is foglalták új lakhelyüket. A villából átszállított bútorok egyelőre egy hatalmas raktárban álltak. Úgy tervezték, hogy a jövő héten kerülnek fel a lakásba, amely valóban takaros és tágas lett. Az idős Römer közölte, hogy ő beéri egy hálóhelyiséggel és egy nappalival, nehogy fia ifjú feleségének szűkösködnie kelljen.

Richard némileg megnyugodva indult el a menyasszonyához. A szobalány mogorva képpel a fogadószobába vezette. Gloria könnyezve ült az egyik fotelban.

A férfi szinte még be sem lépett, amikor a lány kiabálva rátámadt.

– Igaz, hogy eladtátok a villát?

Richard körülnézett az ízléstelenül berendezett helyiségben. „Ehhez képest palota, amit én tudok kínálni neki” – gondolta magában. Aztán megfogta Gloria karját, s nyugodt, határozott hangon így szólt:

– Először is arra kérlek, hogy változtass a hangnemeden.

– A hangnememmel vagy elfoglalva, amikor becsaptál? Alávalóság!

A férfi elsápadt a dühös kifakadás hallatán.

– Légy szíves, mérsékeld magad! Mire gondolsz?

– Arra, hogy a hátam mögött eladtad a villát.

– Tudhatnád, hogy a ház nem az enyém volt, hanem az édesapámé.

A lány nagyot toppantott.

– Miért tettétek?

– Mert így kellett, lennie. Tőkét kellett felszabadítanunk a gyár számára.

Gloria tágra nyílt szemmel meredt vőlegényére.

– Ilyen rosszul álltok? – nyögte levegő után kapkodva.

– Nem kell ahhoz rosszul állniuk a dolgoknak, hogy egy gyárban készpénzre legyen szükség. Emiatt feleslegesen aggódsz. Az ügy a villa eladásával megoldódott.

A lányt némileg megnyugtatta ez a bejelentés. Kisimította arcából a haját.

– De hát... hol fogunk lakni?

– Rendbe hozatom a gyárépület egyik emeletét, javában folynak a munkák, édesapámmal néhány napja már oda is költöztünk.

– Nekem miért nem szóltál erről egy szót sem?

– Csupán azért, mert egész idő alatt nem volt alkalmam arra, hogy kettesben beszéljek veled.

– Igen, de így a barátnőimtől kellett megtudnom ezt az ocsmány történetet.

– Meglehetősen furcsa kifejezéseket használsz.

Gloria belátta, hogy túl messzire ment, és megszokott hízelgő mozdulatával vőlegénye nyakába vetette magát.

– Jaj, Richard, el tudod képzelni, mennyire nevetségesnek éreztem magam, mert nem tudtam, amiről már mindenki értesült?

– Légy őszinte, Glona? Ilyen sokat jelentett neked a villa? Talán még nálam is többet?

A fiatalember szíve heves kalapálásba kezdett. Arra gondolt, talán a lány emiatt szakítani fog vele.

– Istenem, Richard, hogy kérdezhetsz ilyen butaságot? Hiszen tudod, mennyire szeretlek. Csak azért voltam ilyen dühös, mert azt hittem, titkaid vannak előttem. De elmondtad, hogy mindent szerettél volna megosztani velem, és nincs is többé semmi baj. Ugye, most már a gyáratok miatt sem kell aggódnom?

– Semmi okod rá. Mindenhol előfordulnak ehhez hasonló kisebb fennakadások. Biztos lehetsz benne, hogy nagyon szép és kényelmes lakásod lesz, még ha a gyár épületében kell is majd laknod.

A lány ugyan még mindig sajnálta a villa elveszítését, de sikerült meggyőznie magát arról, hogy így is szép otthona lesz. Újra megölelte és megcsókolta Richardot.

– Akkor hát minden a legnagyobb rendben van. Kérlek, bocsásd meg a felindultságomat! – Megint a férfihoz simult. – Tudod, Richard, azért is volt az egész, mert kicsit haragudtam rád. És nemcsak a villa miatt.

– Hanem miért?

– Nehéz erről beszélnem. Szóval... bánt, hogy eddig egyetlen szót sem ejtettél arról, hogy mikor tartjuk meg az esküvőnket.

A férfinak megrándult az arca, és pír lepte el a homlokát. Menyasszonyának igaza volt, még nem tudta rászánni magát arra, hogy a lánnyal és szüleivel kitűzzék a házasságkötés napját.

– Őszintén szólva, Gloria, mostanában sok minden igénybe vett, és előbb még a lakást is ki kellett alakíttatnom a gyárban. Valamennyi bútorunkat magunkkal visszük. Nagyon kényelmes helyed lesz, ha minden elkészül. Utána azonnal megbeszéljük a szüleiddel az esküvőnk időpontját.

A lány ügyesen adta a szemérmest.

– Nagyon nehezemre esett, hogy erről beszéljek, Richard.

Vőlegénye újra meghatódott. Megsimogatta Gloria haját, és így szólt:

– Becsüllek is érte, mert el tudom képzelni, milyen nehéz volt ez neked. Ezért igyekszem is elfelejteni valamennyi kemény szavadat. Megint minden rendben lesz közöttünk. Egyetértesz?

Gloria viharosan megcsókolta a fiatalembert. Örült, hogy meglehetősen jól sikerült irányítania a dolgokat.

– Igen, Richard, megint minden rendben van. Nélkülöznöm kell a villát, de édesanyád gyönyörű ékszerei majd kárpótolnak érte.

Jobban tette volna, ha hallgat. Richardot kínosan érintette ez a megjegyzés. Kiderült belőle, hogy menyasszonyának fontosabbak a külsőségek, mint az ő szerelme.

– Ne felejtsd el, Gloria, hogy édesapám egyelőre még saját tulajdonának tekintheti az ékszereket! A beleegyezése nélkül nem adhatom neked.

A lány bosszúsan ráncolta a homlokát, s egy pillanatra igen közönséges lett. Gyorsan meggyőzte azonban magát arról, hogy most nyugodtnak kell maradnia, nem engedheti meg, hogy Richard még jobban belelásson a lapjaiba.

– Ki fogom hízelegni az édesapádtól – mondta. – Rendkívül kedves az öregúr. Ezzel egyébként is ráérünk, míg a feleséged leszek.

Richard fellélegzett. Sikerült időt nyernie. Csak most jutott eszébe, hogy Gloriával még nem is beszélt Mona eljegyzéséről.

– Gondolom, te is megkaptad reggel az eljegyzési értesítőt – mondta könnyedén. – Mit szólsz hozzá?

A lány csodálkozva nézett rá.

– Ki jegyezte el magát? Semmiféle értesítést nem kaptam.

– Akkor te most fogsz úgy meglepődni, ahogyan én reggel meglepődtem. Mona Falkner eljegyezte magát Hubert Meininggal.

Gloria előbb elvörösödött, aztán elsápadt. Beteljesült, amit ő indított útjára, most mégis heves fájdalmat érzett. Hubert igencsak sietve tör kitűzött célja felé!

Gyorsan összeszedte magát, és így szólt:

– Na nézd csak, az én kis barátnőm, az a kis jégcsap, ilyen hamar beleesett Meiningba?

– Te is csodálkozol rajta? – kérdezte Richard.

– Láttam, hogy ez lesz a vége. Mona egyszerűen nem tudott ellenállni egy ilyen szép férfinak. Szemlátomást fülig beleszeretett. Már akkor észrevettem, amikor Hubertet először elvittük Monához. Azonnal lenyűgözte, és az eljegyzési értesítés is ezt bizonyítja. Hozzám vajon miért nem jutott el? Te mikor kaptad meg?

– Ma reggel, az első postával.

– Akkor hozzám biztosan a délutánival érkezik.

„Szóval mégis hamarabb kaptam meg másoknál” – gondolta Richard. Elnehezült a szíve, de összeszedte magát, elmosolyodott, és elbúcsúzott Gloriától.

A délutáni postával valóban megérkezett Gloriához Mona eljegyzési értesítése. A lány azonban már ezt megelőzően beszélt telefonon Hubert Meininggal.

– Végre beszámolhatok neked a fejleményekről, Gloria – mondta a férfi nevetve. – Néhányszor már hívtalak, de mindig más vette fel a kagylót. Örülök, hogy most elcsíptelek. Szóval a dolog jól halad. Ma vagy holnap megkapod az értesítést az eljegyzésünkről.

– Már tudok róla. Az egyik szemem sírt, a másik nevetett, amikor hírét vettem. Lenne mit mondanom neked. Mikor találkozunk?

– Ma és holnap nem, édesem. Borzalmasan leköt a lovagi szolgálat. – Hubert Meining túlságosan hiú volt ahhoz, hogy bevallja, Mona nem szerelmes belé.

– Akkor holnapután. Megfelel? Részletesen el kell mesélned a történteket. Holnap pedig elmegyek Monához, hogy minden jót kívánjak neki.

– Jól van. Lehet, hogy én is éppen ott leszek. Mikorra tervezed a látogatást?

– Úgy tizenegy tájban.

– Akkor még ott érlek, ha fél tizenkettő felé odamegyek. Alig várom, hogy legalább láthassalak.

– Elhiheted, hogy én is vágyom utánad, Huby. Akkor hát holnapután, a szokott időben.

Gloria másnap délelőtt tizenegykor, virágcsokorral felfegyverkezve beállított Monához. Barátnője kezébe nyomta a bokrétát, aztán nevetve így szólt:

– Te kis csalafinta! Hogy okozhattál nekünk ekkora meglepetést? Soha nem hittem volna rólad, hogy valaha is fülig beleszeretsz valakibe. Na persze, Hubert Meining csodaszép férfi, minden nő meregeti rá a szemét.

Mona barátságosan, de hűvösen elmosolyodott.

– Meglepődtél, Gloria?

– De még hogy! Meg kell mondanom, már akkor feltűnt, hogy sokat foglalkozol Meininggal, amikor nálad vacsoráztunk. Egyébként sokáig azt hittem, Richard Römert szereted.

A másik lány félrefordult, és egyszeriben a Gloriától kapott csokron talált igazítanivalót. Aztán gyorsan összeszedte magát, és megcsóválta a fejét.

– Hogy neked micsoda ostobaságok jutnak eszedbe!

– Tudod, az olyan bensőséges barátságot, mint amilyen köztetek volt, általában nem választja el sok a szerelemtől.

– Nos, a mi esetünkben egészen távol van tőle. De miért beszélsz a volt barátságunkról? Én azt hiszem, még mindig barátok vagyunk Richarddal. Vagy... talán meg akarod tiltani, hogy továbbra is fennmaradjon közöttünk ez a kapcsolat?

– Tudod, mi a véleményem ezekről a dolgokról. Most már neked is vőlegényed van, Richard pedig hamarosan nős ember lesz. Attól kezdve pedig nem sok maradhat meg a barátságotokból.

Monának torkában dobogott a szíve, mégis sikerült nyugodtan válaszolnia.

– Egyszer már megmondtam neked, hogy mi örökre barátok maradunk Richarddal. Legfeljebb majd csendesen szívünkbe zárjuk a barátságunkat, ha neked és Hubertnek kifogásotok lesz ellene. Ez a kapcsolat azonban akkor is fennmarad, ha nem beszélünk róla.

Gloria nem akarta kenyértörésre vinni a dolgot. Mona végül is gazdag, és a házában időnként feltűnés nélkül találkozhat Hubyval.

Szemében azonban gonosz fény csillant meg, amikor így szólt:

– Majd meglátjuk, Mona. Nem áll szándékomban, hogy a férjem szívében rajtam kívül még egy nő számára biztosítsak helyet. Akkor sem, ha csupán barátságról van szó. A mindene akarok lenni Richardnak. Téged pedig a vőlegényed akar majd teljes valódban a magáénak tudni.

– Bízom benne, hogy a jegyesem belátóbb lesz nálad ebben a tekintetben. A magam részéről mindenesetre a legnagyobb visszafogottságra fogok törekedni.

– Ugyan, hisz mindez csak tréfa, Mona! Most azonban apróra el kell mesélned, hogyan jegyeztétek el egymást ilyen gyorsan Hubert Meininggal. Az a szépfiú talán azt képzeli, hogy túl könnyen sikerült megkaparintania téged.

Mona hellyel kínálta barátnőjét, aztán ő is leült vele szemben.

– Talán a verebek csicseregtek neked valamit Hubert véleményéről? – ütött meg ő is látszólag tréfálkozó hangot.

– Nem, dehogy. Csak tudod, alig két hete ismeritek egymást, s máris jegyesek vagytok. Cseppet sem nehezítetted meg a dolgát.

Mona mosolyogva megrántotta a vállát, bár a legszívesebben elsírta volna magát.

– A szív már csak ilyen önfejű. Nem hallgat az értelem szavára.

– Megértelek, Mona. Hubert Meining megérdemel téged.

– Hamarosan megtartjuk az esküvőt. – A lányból büszkesége kényszerítette ki ezt a mondatot. El akarta hitetni Gloriával, s rajta keresztül Richarddal, hogy nála senki sem sürgeti jobban a mihamarabbi esküvőt.

– Ó, már ki is tűztétek a napját?

– Még nem egészen pontosan. Két hónapnál azonban semmiképpen sem akarunk többet várni.

– Hogy te milyen szerencsés vagy! Mi, sajnos, még nem állapodtunk meg az időpontban. Richard rendkívül elfoglalt. A gyárban is támadt némi zavar, ami miatt el kellett adniuk a villájukat.

– Tudom, már hallottam róla.

– Kitől?

– Richardtól.

Gloriának elkerekedett a szeme.

– Igen? És mikor beszéltetek erről?

– Tegnap vagy tegnapelőtt. Amikor felhívott, hogy gratuláljon az eljegyzésemhez.

– Velem csak tegnap közölte, amikor a fejére olvastam, hogy mit tett.

– Richard bizonyára azért hallgatta el előled a dolgot, amíg csak tudta, mert sejtette, hogy rosszul fogod viselni a villa elvesztését.

– Hogyne viselném rosszul? Boldogan vártam, hogy ott lakhassam. Mindegy, ezen már nem segíthetünk. Majd az édesanyja mesés ékszereivel vigasztalódom.

– Ismerem azokat az ékszereket. Nagyon szépek, főleg a régi foglalatok miatt.

Gloria türelmetlenül megrántotta a vállát.

– Ugyan már, kit érdekelnek az ósdi foglalatok? – mondta lebiggyesztett szájjal. – Hozzád jobban illenének, magad is kissé régimódi vagy. Én viszont...

Mona nem bírta megállni, hogy ne nevessen fel. Gloria mindig örömmel mondott neki kellemetlen dolgokat, ő azonban nem vette fel barátnője szurkálódásait.

– Hízelgő, amit mondasz, Gloria.

– Hogyhogy? – kérdezte a másik lány csodálkozva.

– Tudod, örülök, hogy régimódinak tartasz.

– Jóságos ég! A végén még azt akarod, hogy úgy éljünk, mint anyáink? Gúzsba kötve?

– Az okos nők mindig is meg tudták őrizni önmagukat. A modern asszonyok vívmányai közül feltétlenül támogatom az önálló munkához való jogot. Neked persze eszedbe sem jut, hogy kenyérkeresettel biztosítsd az önállóságodat. Te elégedetten élsz szűk családod körében, amit viszont én tartok régimódi felfogásnak.

Gloriának dühében arcába szökött a vére. Érezte, hogy veszített.

– Nem értem, miért ragaszkodsz ahhoz, hogy továbbra is dolgozz a gyáradban, amikor felvet a pénz – mondta aztán a vállát vonogatva. – Épp elég alkalmazottad van, akik mindent elvégezhetnének helyetted.

– És közben kivennék a zsebemből a pénzt. A munkám tesz gazdaggá, és az biztosítja a szabadságomat is.

– Hálás lennék a sorsnak, ha én is kedvtelésből dolgozhatnék, mint te.

– Ezt elhiszem, hiszen akkor sem dolgoztál, amikor rászorultál volna.

– Ugyan mi a csudát csinálhattam volna?

– Felajánlottam, hogy légy az igazgatónk titkárnője. Némi akarattal és elszántsággal bedolgozhattad volna magad abba a munkába, és eltarthattad volna magad a fizetésedből.

– Hogy lenézhess, mert az alkalmazottad vagyok! Na, köszönöm szépen! – háborgott Gloria.

– Senki sem nézett volna le, én a legkevésbé.

– Gondolod, hogy alkalmazottként is sikerült volna fényes partit csinálnom? Azt hiszed, hogy Richard akkor is megkérte volna a kezemet?

– Miért ne, ha szeret?

Gloria dühösen legyintett.

– Soha többé ne hozd szóba ezt a dolgot, Mona, mert csak elromlik tőle a hangulatom! Egyébként sincs semmi kedvem a robotoláshoz.

– Csak arra akartam felhívni a figyelmedet, hogy sokkal kevésbé érted az idő szavát, mint én. Minden alkalmat örömmel megragadsz, ha rosszat mondhatsz rám. Most először fordult elő, hogy visszavágtam. Cseppnyi örömömet sem lelem ugyanis abban, hogy mindig nyugodtan eltűrjem a támadásaidat. Ezentúl majd igyekszem válaszolni rájuk. Mindössze ezt szerettem volna tisztázni veled.

Gloria értetlenül állt a helyzet előtt. Semmi sem lephette volna meg jobban, mint az, hogy Mona határozottan megvédte magát. Elképedve meredt rá, és kissé megilletődött volt a hangja, amikor végre megszólalt.

– A jó barátnők időnként válthatnak egymással néhány őszinte szót.

Mona a legszívesebben tiltakozott volna az ellen, hogy ők ketten jó barátnők lennének, ő egészen mást értett barátság alatt, mint Gloria.

Aztán azonban könnyedén így szólt:

– Természetesen. Ez a jog azonban semmiképpen sem lehet egyoldalú. A jövőben magam is élni kívánok vele.

A társalgás alighanem még kellemetlenebb irányt vesz, ha ekkor nem lép be Hubert Meining. A férfi ezúttal is remekül festett. Mona akarata ellenére kénytelen volt elismerni, hogy vőlegénye a divatlapok bármelyik férfiszépségével felvehetné a versenyt.

Gloria viszont egyenesen „kábítónak” találta Hubyt. Mona bosszantására azonnal ki is sajátította magának a fiatalembert.

Hubertnek nagyon is ínyére volt szeretője odaadása. Fel nem foghatta, miért viselkedik vele Mona ilyen hűvösen és tartózkodóan. Gloriával sokkal könnyebb dolga volt.

Barátnője legnagyobb bosszúságára azonban úgy tűnt, hogy Mona nagyon is biztos a dolgában. Meg sem próbálta magára vonni Hubert figyelmét. Nyugodtan ült a helyén, és hagyta, hadd társalogjon a vőlegénye Gloriával, míg a lány végre felkerekedett és távozott.

Hubert rögtön odafordult a menyasszonyához.

– Lindner kisasszony meglehetősen fárasztó teremtés. Mindig ő akar a középpontban lenni – mondta rosszallást színlelve. Nem akarta, hogy Mona esetleg gyanakodni kezdjen.

A lány megrántotta a vállát.

– Minden jelentéktelen ember keresi a feltűnést.

Hubert szívesen vette volna, ha Mona is a jelentéktelenebb emberek közé tartozik. Kínosan érintette, hogy a lány szellemi téren fölötte áll.

Az esküvőig azonban mindenképpen el kell érnie, hogy ez ne derüljön ki.

Úgy beszélték meg, hogy Hubert ma választja ki a házban leendő szobáit. Mona jövendőbelije kívánságai szerint kívánta berendezni őket.

Korábban úgy tervezte, hogy leendő férje édesapja egykori szobáit fogja majd lakni, de ez az elképzelt férj akkoriban még Richard Römer vonásait viselte. Őt szívesen látta volna a számára oly kedves helyiségekben, Hubert Meiningot azonban nem. Erről szó sem lehet. Más szobákat mutatott meg hát neki, és a fiatalember hármat ki is választott közülük. Hálószobája mellett külön fürdőszoba volt, emellett öltöző- és dolgozószoba tartozott majdani lakrészéhez. Hubert maga sem tudta, minek neki a dolgozószoba. Dolgozni aztán ott sem fog, annyi szent! Széles heverő és néhány kényelmes bőrfotel is volt azonban benne, azokban majd elálmodozik néhány órát, miközben Mona azt hiszi, hogy dolgozik. Az öltözőszobának viszont akkora fontosságot tulajdonított, akár egy divathölgy. Magas tükröket kell majd meg felelően elhelyezni, – mondta, hogy minden oldalról szemügyre vehesse magát. Miközben erről beszélt, észrevette, hogy Mona szája gúnyosan megrándul.

Gyengéden kezet csókolt a menyasszonyának.

– Látom, csodálkozol, hogy ekkora gondot fordítok a tükrök elhelyezésére – mondta. – Ki nem állhatom, ha valaki nem törődik a külsejével. Hogyan vívhatnám ki a szerelmedet, édes Monám, ha nem igyekszem mindig a lehető legkifogástalanabbul megjelenni előtted?

A lány komolyan nézett fel rá.

– Egy férfinál nem fontos, hogy szép-e vagy sem. Azt pedig már tudod, mert előre megmondtam, hogy soha nem fogod kivívni a szerelmemet.

– Akkor sem adom fel a reményt, Mona. Legalább azt hagyd meg nekem!

„Meining a vőlegényem, és a világ előtt hamarosan a férjem lesz. Ezzel teljesítette is a feladatát. Senki, még Richard sem fog kételkedni abban, hogy ez a daliás férfi meghódította a szívemet. Ez minden, amit tőle akarok” – töprengett magában a lány.

A jegyesek Richter asszony kíséretében visszamentek a tágas, szépen berendezett nappaliba, s arról kezdtek beszélgetni, hogy ki mindenkit hívjanak meg az eljegyzési vacsorára. Mona vőlegénye ismerősei és barátai felől érdeklődött. Kiderült, hogy Meiningnak nincsenek barátai.

– Mindig is magamnak való voltam – mondta nagyot sóhajtva. Hogy nincsenek rokonai, arról már akkor beszélt a lánynak, amikor az eljegyzési értesítéseket címezték. Mona nem tudta, hogy ez sem igaz, mert jövendőbelijének igenis voltak távoli hozzátartozói. Ezek azonban igen szerény körülmények között éltek, és Hubert semmiféle közösséget nem vállalt velük.

A lány megsajnálta vőlegényét. Utóvégre ő is magányos, ám amíg Richard Römer jó barátja volt, addig ezt soha nem érezte.

Gloria másnap egy külvárosi, közel sem előkelő vendéglőben találkozott az ő Hubyjával. Itt nem kellett attól tartaniuk, hogy valamelyik ismerősük együtt látja őket.

Egy csöndes kis szobában üldögéltek. Miután a pincér behozta a rendelést, senki sem zavarta őket, és annyit csókolóztak, amennyit csak akartak. A lány ma a szokottnál is szebb volt, csak Huby kócolta össze rézvörös haját gyengéd ölelései során. A fiatalember annyira szerette a lányt, amennyire csak képes volt szeretni. Gloria pedig minden érzését erre a férfiszépségre pazarolta. Eközben cseppet sem zavarta Meining felületessége.

Először duzzogott egy kicsit, amiért Huby ilyen sietve eljegyezte magát, ő azonban gyengéd csókok között nevetve így szólt:

– Kicsim, sürgősen pénzre volt szükségem, mert az utolsó garasomat is eljátszottam! Teljes gőzre kellett kapcsolnom.

– És kaptál tőle pénzt, Huby?

A férfi szerelmesen megcibálta Gloria fülcimpáját.

– Édes, kicsi barikám, gondolod, hogy Monának elő lehetne állni ilyesmivel az esküvő előtt? Azzal mindent elrontanék. De kukkants csak bele a levéltárcámba! Dagad a százasoktól. A milliomos Mona Falkner vőlegénye annyi hitelt kap, amennyit csak kér.

Gloria sóváran nézte a duzzadó levéltárcát.

– Szerencsés flótás vagy. Ennyi pénz egyszerre! Bárcsak az enyém is dugig lenne vele!

A férfi elmosolyodott, és három százmárkást tett a lány elé.

– Rakd el, Gloria! Csekélyke előleg a házasságszerzésért. Később többet is kapsz. Ha a férjed túl rövid pórázon tart majd, akkor fordulj csak hozzám! Ebből meg vegyél magadnak csinos apróságokat, amiket ti nők annyira szerettek!

Hubert eltette a levéltárcát, Gloria pedig pillanatnyi habozás nélkül táskájába dugta a bankókat.

– Jó is az, Huby! Finom érzés, ha az ember tudja, elég pénz lapul a táskájában. Otthon, sajnos, nagyon szűkmarkúak velem.

– Ettől kezdve nem kell emiatt bánkódnod, drágám. Várd csak ki, hogy kulcsom legyen Mona pénzszekrényéhez! Akkor aztán hamarosan több is lesz, mint elég.

– Te, ugye őrülten beléd esett?

A szép Meiningnak meg sem fordult a fejében, hogy őszintén válaszoljon. Somolyogva fekete bajuszkáját simogatta.

– Úriember nem beszél ilyesmiről, Gloria.

A lány ránevetett a szeretőjére.

– Komolyan gondolod, hogy sikerülhet annyi pénzt meglovasítanod, amennyi kettőnknek is bőven elég lesz?

– Légy egészen nyugodt! Legalább félmilliót megszerzek, ha nem többet. Aztán eltűnünk valahol külföldön, és kedvünkre élünk a kamatokból.

Gloria eltűnődött.

– És ha a rendőrséggel fog kerestetni?

– Inkább meghal, semmint ilyet tegyen. Ennyire már ismerem. Ne aggódj! Sajnos, majd kicsattan az egészségtől, különben csak meg kellene várnunk, hogy meghaljon, és minden az ölembe hullna.

A Hubert arcán megjelenő vadállati kifejezéstől még Gloria is megijedt. A férfi gonoszul csillogó szemmel maga elé meredt, és arra gondolt, hogy talán segíthetnének egy kicsit a sorsnak, ha a dolog nem lenne annyira veszélyes. Hangosan azonban nem mondta ki, mi jár a fejében,

Izzó tekintetük egymásba fúródott, ajkuk csókban forrt össze, aztán egymásra néztek, és egyszerre nevettek fel.

– Hogy miket össze nem hordunk mi itt ketten! Minden odalenne, ha Richard hallana bennünket.

– Tulajdonképpen nem is volna nagy kár. Most már annyi pénzünk lesz, mint a pelyva, ő meg amúgy sem túl fényes parti.

– Hallottál talán valami közelebbit?

– Csak amit te is elmondtál idefelé az úton. Mindenesetre, ha már a villát is el kellett adnia, nem lehet túl biztató a helyzet.

– Azért a gyár még megvan, és az üzlet is újra jól megy. Na meg aztán ott vannak az ékszerek. Te, azokat elvihetnénk magunkkal külföldre!

Gloria félig tréfálkozva beszélt, a férfi azonban rögtön lecsapott a lehetőségre.

– Mesés ötlet! Minél több, annál jobb, drágaságom. Meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok. Néhány évet biztosan ki kell bírnunk rabságban. Tényleg, kitűztétek már az esküvőtök napját?

– Még mindig nem! Előbb a lakásnak kell elkészülnie a gyárépületben. Tulajdonképpen már semmi kedvem hozzámenni, otthon viszont minden borzalmasan szűkös és szegényes.

Hubert Meining gúnyosan felnevetett.

– Csak azért beszélsz így, mert nem ismerted az én otthonomat! Az még szörnyűbb volt! Szentséges ég, micsoda veréseket kaptam az apámtól, ha leitta magát! Anyámat sem kímélte, ő belehalt a sok ütlegelésbe, én viszont erős voltam, és megléptem anyám halála után.

– Szegény Huby!

– Hagyd csak, Gloria! Az ilyesmi megedzi az embert.

– Hová mentél édesanyád halála után?

– Egy vándorcirkusszal bejártam a fél világot. Aztán helyre fickó lett belőlem, és futni kezdtek utánam a nők. Egyszer fenn, egyszer lenn. Nos, ennek most örökre vége.

Gloria megragadta a karját.

– Te, ha ezt Mona tudná!

A férfi gúnyosan felnevetett.

– Majd hátrahagyom neki ezt a szemérmes vallomást, kárpótlásul mindazért, amit elviszek tőle. Nem is butaság! Akkor biztosan nem akarna visszahozatni.

– Kívánom neki! – mondta Gloria. Az irigy embernek a jóval szemben érzett haragja fűtötte indulatos szavait. Mona csendes fölénye mindig is tüske volt a szemében, bár a lány soha semmiben nem ártott neki.

Eljött a búcsú ideje. Óvatosnak kellett lenniük, ezért Gloria távozott elsőként. Meining kifizette a számlát, s néhány perc múlva ő is kilépett az ajtón. Mindenképpen el kellett kerülniük, hogy rajtakapják őket titkos találkáikon.

Mégsem maradt titokban, hogy Gloria ferde utakon jár. Peter furcsa felfedezéseket tett. Azzal kezdődött, hogy ugyanaz a férfihang többször is bizonytalanul téves kapcsolásra hivatkozott, ha ő vette fel otthon a telefont. Aztán egyik este egy ismeretlen férfival látta a nővérét a városi parkban, és kileste őket, amint bensőségesen búcsúzkodnak. Gloria ma megint azzal az ürüggyel tűnt el otthonról, hogy a barátnőjéhez megy, az öccse azonban most már gyanakodva fogadta a bejelentést. Követte a lányt, látta, hogy felszáll a villamosra, és óvatosan körülkémlel. A kamasz meghökkent, aztán gyors elhatározással felugrott az első peronra, és ügyesen elbújt a felnőttek között. A kocsi bensejéből biztosan nem lehetett észrevenni.

A villamos egészen másfelé ment, mint amerre Gloria barátnője lakott, akihez a lány állítólag készült. Peter nővére a végállomáson szállt le, és a keskeny utcán sietve egy vendéglő felé indult. A fiú a barátaitól tudta, hogy ezt a meglehetősen rossz hírű házat jobb elkerülni. És tessék, Gloria egyenesen odatart!

Peter titkon, a fák árnyékába húzódva követte a lányt. Már alkonyodott, Gloria árnyékként suhant előtte. Odaért a házhoz. A bejárat fölött gyengén pislákoló lámpa lógott. Gloria sietve eltűnt az ajtó mögött.

A kamasz tétován megállt, aztán mégis közelebb ment a vendéglőhöz. Az épület egyik szobájából halvány fény szűrődött ki. Az ablakot vászonfüggöny takarta, amelyen át nem lehetett belátni, De nézd csak! Az ablakkeret és a függöny között keskeny rés maradt. Peter előrehajolt, és belesett a szobába. Odabent egy férfi ölelgette Gloriát, méghozzá ugyanaz az alak, akivel a városi parkban is együtt látta. Csókolóztak és ölelkeztek!

Peter hátrahőkölt. Nővére, aki az általa barátjaként tisztek Richard menyasszonya, egy elegáns férfival találkozik és csókolózik egy külvárosi lebujban.

A kamasz zavarodottan visszabotorkált az útra, és kimerülten az egyik fának vetette a hátát. Égő szemmel nézett a vendéglő felé. Szégyen és fájdalom kínozta, s nem tudta, mit tegyen. Menjen el Richardhoz, és mesélje el neki, mit látott? Valójában ez lenne a kötelessége. Ám az is kötelessége, hogy a nővérét megkímélje könnyelműsége szörnyű következményeitől. Mondjon el mindent a szüleinek, hátha ők közbe tudnának lépni? Peter keserűen elmosolyodott. A szülei nagyon gyenge emberek. Biztosan esedezni kezdenének, hogy maradjon csendben, senkinek se szóljon a felfedezéséről, különben Gloria elesik a fényes partitól. Igen, a fényes parti! Ők csakis ezt az értéket látták meg Richardban.

Töprengései közepette Peter időnként a gyengén megvilágított szoba felé lesett, ahol a nővére biztosan még mindig azzal az ismeretlen férfival enyeleg. A fiú nem tudott dönteni. Mindegyik megoldásról az a figyelmeztetés jutott eszébe, hogy nem szabad beleavatkoznia a felnőttek sorsába. Nem vádolhatja be Gloriát csak azért, hogy a barátjának segítsen. Becsületes lelkét düh és kín feszítette. Úgy érezte, nővére viselkedése őt is beszennyezte.

Petert lelkifurdalás gyötörte a következő napokban, mintha legalábbis ő tért volna le a helyes útról. Kerülte Richardot, mert úgy érezte, nem tudna a szemébe nézni. Gloria viszont szemlátomást gondtalan volt, amit az öccse egyszerűen fel nem foghatott.

Akkor találkozott újra leendő sógorával, amikor Richard eljött menyasszonyáért és annak szüleiért, hogy együtt menjenek Mona eljegyzési vacsorájára.

A fiú egy pillanatra előjött a szobájából, kezet fogott Richarddal, és halkan így szólt hozzá:

– Sok leckém van, máris vissza kell mennem tanulni. Kellemes estét kívánok!

A fiatalember ma este annyira el volt foglalva saját magával, hogy nem tűnt fel neki Peter viselkedése. Most először találkozik Monával azóta, hogy a lány menyasszony. Méghozzá egy másik férfi menyasszonya, akit ő szívből gyűlöl. Azt persze nem sejthette, hogy Peter is hallatlanul dühös ugyanarra a férfira. Amikor szülei a jegyespárral elhagyták a lakást, a kamasz az ablakhoz lépett, homlokát az üveghez nyomta, és lenézett az utcára, hogy lopva még egy pillantást vethessen a barátjára.

A kocsi megérkezett a Falkner-villa elé. Richard először leendő anyósát, utána Gloriát segítette ki az autóból, végül a lány édesapjának is segédkezett a kiszállásban. Ezután utasította a sofőrt, hogy hozza el az édesapját a gyárból.

Nem ők voltak az első vendégek. Mona jegyese mellett a nagy fogadószalon nyitott ajtajában állt, és előkelő tartózkodással üdvözölte az érkezőket. Richard úgy érezte, megáll a szívverése. Mona csodálatosan mutatott fehér selyemruhájában. Ékszerként mindössze egyetlen gyöngysort viselt a nyakán. Szép, keskeny kezén gyűrű csillogott, amelyet apró briliánsoktól körülvett gyöngy díszített.

Mona csak most vette észre Richardot, és érezte, hogy hirtelen elsápad. Szíven ütötte a férfi tekintete, s nagy erőfeszítésébe került, hogy mosolyogva kezet nyújtson neki.

A fiatalember figyelmét nem kerülte el, mennyire küzd önmagával Mona. Képtelen volt megszólalni, csupán némán kezet csókolt a lánynak.

Hubert Meining mint mindig, most is elegánsan állt jövendőbelije mellett, és mindenkit ugyanazzal a betanult mosollyal ajándékozott meg. Csak akkor lángolt fel a pillantása, amikor Gloriát üdvözölte. Hirtelen mindketten megérezték, mennyire nem illenek ebbe a társaságba.

Végre valamennyi vendég megérkezett, és az asztalhoz szólították a hölgyeket és urakat.

Mona szépséges királykisasszonyként a hosszú asztal közepén foglalt helyet, mellette Meining ült. Richard helyét a menyasszony másik oldalán jelölték ki. Mindketten szerencsésnek és gyötrelmesnek érezték egyszerre, hogy ilyen közel kerültek egymáshoz.

Gloria és Hubyja pillantása időnként gúnyos egyetértésben összevillant, de azért óvatosak voltak.

Véget ért a vacsora, s a szomszédos helyiségben feketekávé, szivar, cigaretta és többféle likőr várta a vendégeket. A legmohóbban Lindner papa vetette rájuk magát, neki ugyanis ritkán volt része ilyen élvezetekben. Az öregúr gyorsan be is csiccsentett, mire Lindner mama elővigyázatosságból néhány csésze erős kávét töltött a férjébe.

Időközben kiürítették az ebédlőt, hogy helyet csináljanak a tánchoz. Sok fiatal volt a társaságban, akik örömmel fogadták a lehetőséget. Gloriát is fellelkesítette, hogy táncolhat az ő Hubyjával.

Felcsendültek a muzsika első hangjai. Meining a karját nyújtotta Monának, s átvezette a másik terembe, hogy megnyissák a táncot. Remek táncos volt, és jól vezette partnerét, menyasszonya azonban már az első kör után megállt, és mosolyogva így szólt hozzá:

– Foglalkozz a többi hölggyel is, Hubert! Nekem az urakkal kell táncolnom.

A fiatalember izzó tekintettel nézett rá.

– Muszáj, Mona? A legszívesebben csak veled táncolnék.

A lány a fejét csóválta.

– Ízléstelen dolog lenne. Megnyitottuk a táncot, be kell érnünk ennyivel.

Máris ott termett Richard, és mélyen meghajolt Mona előtt. Hubert elindult, hogy a következő tánchoz megszerezze magának Gloriát.

Az ifjú Römer Monára emelte a tekintetét.

– Jobb szeretném, ha tánc helyett inkább beszélgetnénk. Úgy érzem, lenne egymás számára mondanivalónk.

A lány előre megérezte, hogy ma este sor kerül erre. Úgy hitte, lesz elég ereje ahhoz, hogy belemenjen egy ilyen beszélgetésbe. Igyekezett a lehető legnyugodtabban válaszolni.

– Előbb forduljunk egyet a parketten, Richard! Aztán még eleget kell tennem néhány kötelező táncnak. Egy óra múlva találkozhatunk a kisszalonomban.

A férfi átkarolta Monát, s az elfojtott izgalomtól rekedten így szólt:

– Köszönöm, hogy táncolhatok és beszélhetek veled.

A lány megpróbált tréfálkozva válaszolni.

– Jézusom, Richard, csak nem fogsz ezentúl az illemtankönyv előírásai szerint társalogni velem?

– Nem, Mona. Veled szemben sohasem lennék erre képes.

Tánc közben mindketten úgy érezték, lebegnek. Csodálatosan szabadnak tudták volna magukat, ha messze repülhetnek a sok érdektelen embertől, oda, ahol senki más nincs, csak ők ketten. Nem tudták, mióta táncolnak már, amikor elhallgatott a zene. Hirtelen visszazuhantak a földre.

Richard egy darabig még nem mozdult a lány mellől. Ártatlan dolgokról csevegtek, de aztán odalépett egy úr, és a következő táncot kérte Monától. A fiatal Römer visszavonult tehát, és ettől kezdve válogatás nélkül kérte fel sorjában a hölgyeket. Úgy látta, Gloria kiválóan szórakozik, és nem is hiányolja a vőlegényét.

Iszonyatos lassúsággal telt el ez az óra. Richard fellélegzett, amikor végre körbeért a mutató. Kisétált a teremből, és átment Mona kisszalonjába, ahol beszélgetve gyakran elüldögéltek, mint két jó barát.

Amikor a lány belépett az ajtón, Richard elébe sietett, és melegen, megszorította a kezét.

– Köszönöm, hogy eljöttél, Mona. Gyere, üljünk le ide, mint annyiszor, amikor kiöntöttük egymásnak a szívünket.

– Jaj, Richard, mennyire fognak hiányozni azok a bizalmas órák! Gloria, sajnos, már közölte velem, hogy ő akar lenni az egyetlen nő az életedben, s még csekélyke helyet sem engedélyez a barátságunknak a szívedben.

A férfi arca megrándult.

– Gloria időnként rendkívül ostobán viselkedik. Nem gondolhatta komolyan, s egyébként sem mondanék le soha a barátságodról.

– Én is ezt mondtam neki. Megakadályozhatja, hogy találkozzunk, de azt nem, hogy megőrizzük egymás iránti rokonszenvünket.

– Köszönöm, hogy ezt mondod. Már nem is olyan nehéz a szívem. Nyugodtabb leszek, ha hűséges barátként vigyázhatok rád. Őszintén szólva, nem értem, hogyan jegyezhette el magát egy olyan értékes ember, mint te, ezzel a Meining úrral. Semmit sem akarok mondani a vőlegényed ellen, de az biztos, hogy nem illik hozzád. – Megfogta a lány gyűrűs kezét. – Érzem, hogy valami nincs rendben.

Mona apró keze remegett a férfiéban.

– Ne felejtsd el, Richard – mondta minden büszkeségét összeszedve –, hogy a szerelem sok mindent elsimít. Én ugyanígy éreztem, amikor eljegyezted Gloriát, aki épp annyira nem illik hozzád, mint Meining hozzám. Ne gondold, hogy nem tudom, mennyire különbözünk egymástól. Tisztában vagyok azzal, hogy bőven van áthidalnivalónk.

Richard szemében aggódás jelent meg.

– Bárcsak hihetném, hogy mindennek tudatában vagy, és nem ringatod magad rózsaszín álmokban! Aggódom érted, Mona, bár magam sem tudom, mi aggaszt ennyire. Soha, de soha ne feledd, hogy azonnal hozzád sietek, ha bármikor tanácsra vagy segítségre lenne szükséged! Úgy érzem, veszély leselkedik rád, s egyszer majd szükséged lesz rám, Mona. Azonnal hívj, könyörgöm, azonnal! Senki sem állhat melléd odaadóbban nálam. Ígérd meg, hogy így lesz, különben egy percig sem lehetek nyugodt!

Olyan melegen és szívhez szólóan beszélt, hogy a lány alig bírta visszafojtani feltörő könnyeit. Görcsösen megszorította a férfi kezét.

– Köszönöm, Richard, szívből köszönöm. Szavamat adom: ha szükségem lesz rád, azonnal hívlak. Most azonban fejezzük be a beszélgetést, mert... nekem... Igen, vissza kell mennem a vendégeimhez.

Az ünnepség folytatódott. A menyasszonyon és Richard Römeren kívül mindenki elégedetten távozott. Már nagyon későre járt, mire az utolsó vendégek is hazaindultak.

Végre Mona is a hálószobájába mehetett. Sokáig állt összekulcsolt kézzel, mélyen elgondolkodva. Fülében még mindig ott csengtek Richard szavai. Mennyi jóság és együttérzés csendült ki belőlük, milyen hűséges barátságról árulkodtak! Ó, miért is ígérte oda másnak a kezét? Annak, aki ma idegenebb és közömbösebb volt számára, mint bármikor, amióta igent mondott neki! Lehet, hogy Richardnak igaza volt, amikor óvta Hubert Meiningtól? Valóban veszély fenyegetné? S ha igen, vajon miféle?

Mona számára gyötrelmes egyhangúságban, mégis túl gyorsan telt el az esküvőjéig hátralevő két hónap. Minél jobban megismerte, annál kevésbé tetszett neki Hubert Meining.

Ahhoz azonban kevés volt az idő, hogy teljesen megismerje a férfit, s így beláthassa önmaga ostobaságát. Az esküvő előtt túl sok volt az elintézni- és elrendeznivaló.

Hubert fel nem foghatta, hogyan képes menyasszonya az íróasztalánál hosszú órákat komoly és beható munkával tölteni.

Egyszer, amikor éppen a lány dolgozószobájában tartózkodott, nem bírt tovább a kíváncsiságával.

– Miért szorgoskodsz ennyit, Mona? Mire valók akkor az alkalmazottak!?

– Te munka nélkül szeretnél élni, Hubert?

A fiatalember rádöbbent, hogy megfeledkezett magáról. Kihúzta magát, és fontoskodva így szólt:

– Én? Én férfi vagyok. Azt viszont nem értem, hogyan robotolhat ennyit egy nő.

– Számomra a munka nem robot, hanem öröm.

– Asszonyként szeretnélek imádni, Mona, és nem a Falkner Művek üzemvezetőjeként!

– Erről akkor sem mondanék le, ha a férjem minden üzleti dologban helyettesíteni tudna. Tőled viszont egészen távol áll ez a munka, és íróként bizonyára sokkal jobban megállod a helyedet. Épp ezért bele kell törődnöd, hogy én továbbra is teljesítem a kötelességemet. Ráadásul még élvezem is.

– Akkor természetesen, nem foszthatlak meg tőle. Gondolom, megérted, hogy az én csapongó szellemem soha nem szokná meg ezt a száraz munkát.

Ekkor Mona még nem kételkedett abban, hogy jövendőbelijét valóban „csapongó képzelettel” áldotta meg a sors. Ezért nyugodtan így felelt:

– Megértelek, Hubert. Nem is kell száraz munkára kényszerítened magad. Szebb és nagyobb dolgokat várok el tőled, mint egy tisztviselőtől vagy kereskedőtől. Én egyébként, s ez kettőnk között a különbség, egyáltalán nem találom száraznak a munkámat.

– De én féltékeny vagyok a munkádra, mert teljesen lefoglal, és rám alig marad időd!

– Észre sem fogod venni, ha te is nagy fába vágod a fejszédet, s komolyabb műbe kezdesz. Sohasem foglak írás közben zavarni.

Hubertnek ilyesmi meg sem fordult a fejében. Alig várta, hogy túlessenek az esküvőn, és egészen más hangot üthessen meg.

Minél jobban közeledett a házasságkötés napja, annál lehangoltabb lett Mona. Több mindent felfedezett, ami nem tetszett neki jövendőbelijében. Kényszerítette magát, hogy ne foglalkozzék ezekkel a dolgokkal, hiszen már úgysem lehet változtatni semmin. Alig pár nappal az esküvőjük előtt nem bonthatja fel az eljegyzést. Bele kell törődnie a sorsába. Mindenesetre feltűnt neki, hogy a férfi az idő előrehaladtával egyre kevesebbet beszél iránta érzett szerelméről. Mona persze cseppet sem búslakodott emiatt. Okos lány lévén észrevette, hogy a férfi soha nem érzett iránta igazán mélyen.

Ha Hubert időnként mégis szerelemről kezdett beszélni, a lány higgadt elutasítással felemelte a kezét.

– Hagyd ezt, kérlek! – mondta. – Nekem éppoly kevéssé fontos, mint neked. A mi kapcsolatunkban teljesen felesleges a színlelés.

A férfi egyrészt örült, hogy Mona így gondolkodik, másrészt viszont attól tartott, hogy talán mégsem sikerül majd teljesen a markában tartania a feleségét, ha az továbbra is ilyen hűvös és visszautasító marad. Elhatározta, hogy az esküvő után nem törődik többé az ellenállásával. Olyat még nem látott a világ, hogy ő ne tudna ebből a hűvösségből lángoló szenvedélyt szítani. Nincs nő, aki azzal dicsekedhetne, hogy ellen tudott állni neki.

Most azonban még visszafogta magát. De legyenek csak úton, amit amúgy is kettesben töltenek, akkor nem kell sok idő, és betöri Monát.

A lánynak sejtelme sem volt arról, hogy Meiningnak ilyesmi jár a fejében. Azt azonban megsejtette, hogy vőlegénye pénzt kölcsönzött az eljegyzésükre hivatkozva. Mona túlságosan finom érzésű volt ahhoz, hogy ezt most szóba hozza. Elhatározta azonban, hogy az esküvőjük után nyugodtan megkérdezi Huberttől a hitelezői nevét, mert ki szeretné egyenlíteni a tartozásait. Eddig a járandósága feléből is megélt, a másikat majd megkapja a férje. Abból valamennyi józan kívánságát kielégítheti, s ezzel minden rendben is lesz. Mona legalábbis így gondolta.

Mennyire másként képzelte viszont Hubert az életét egy milliomosnő férjeként!

Így érkezett el az esküvő napja. Ezúttal is sok vendéget hívtak. Mona kötelességének érezte, hogy a gyár tulajdonosaként kitegyen magáért.

Szívesen lemondott volna a templomi szertartásról. Már akkor is nagyon elnehezült a szíve, amikor előző nap az anyakönyvvezetőnél új nevén, Mona Meiningként kellett aláírnia az anyakönyvet. Még bele is borzongott.

Mona Meining. Milyen furcsán hangzik!

Hirtelen úgy érezte, hogy Mona Falkner meghalt, s most egy vadidegen nő áll a férje mellett, aki iránt semmi mást nem érez, csupán elnéző türelmet.

Richard Römer és a gyár igazgatója voltak a tanúik. Richard nagyon sápadt volt, alig bírt uralkodni magán. Miközben Mona aláírta a nevét, úgy érezte, el kell rántania annak a piperkőcnek az oldaláról. Meining öntelten mosolyogva állt Mona mellett, s amikor újdonsült felesége beírta nevét a nagy könyvbe, megkönnyebbülten fellélegzett, Mona most már az ő tulajdona. Földesúri jogok illetik meg, hitte, s ami eddig a feleségéé volt, az most már az övé is. Hál’ istennek, ez is megvan!

Richard viszont úgy érezte, hogy segédkezett a számára legkedvesebb és legdrágább nő feláldozásában. A polgári esküvő után csak szótlanul megcsókolta Mona kezét, többre nem volt képes. Amikor azonban az ifjú asszony szemébe nézett, az összerezzent a tekintetéből kiolvasható mélységes kétségbeeséstől. Miért ilyen sápadt Richard? Ez már nem egyszerűen baráti aggódás... hiszen ez... „Nem, nem szabad arra gondolnod, amire gondolsz – figyelmeztette magát Mona szigorúan. – Nem olvashattál ki szerelmet Richard szeméből! Alighanem elment az eszed, hogy így értelmezted a tekintetét!”

Mona újra Richardra nézett, s megint ugyanaz a tekintet fúródott a szemébe. A lány hirtelen összeroppant, és életében először elájult.

Az anyakönyvvezető által kevéssel ezelőtt férjének nyilvánított férfi inkább csodálkozva, semmint ijedten nézett le rá. Mielőtt azonban felfoghatta volna, mi történt, Richard már felemelte az alélt testet, az anyakönyvvezető pedig kinyitotta a szomszédos kis helyiség ajtaját.

– Fektesse a hölgyet a kanapéra! Sok fiatalasszony feküdt már ott ájultan. Az esküvő előtti izgalmak időnként idegi zavarokat okoznak – mondta bátorítólag.

Richard gyengéden a kanapéra helyezte Monát, aztán felegyenesedett és körülnézett. Egy kis asztalon víz és pohár állt.

Teletöltötte a poharat, és Mona ajkához tartotta. Az ifjú férj még mindig értetlenül állt ott. Nem tudta, mit kellene tennie.

– Hívjak orvost, Römer úr? – kérdezte a gyárigazgató.

Richardnak végre sikerült összeszednie magát.

– Ne, várjon még! Nyilván csak múló rosszullétről van szó. Az idegei mondhatták fel a szolgálatot. De kérem, Meining úrral együtt hagyják el a helyiséget. Az lesz a legjobb, ha senkit nem lát itt, amikor magához tér, csak engem, gyermekkori jó barátját.

Hubert Meining boldogan engedelmeskedett. Nem kedvelte az ilyen helyzeteket.

Richard hálát adott Istennek, hogy néhány percig kettesben maradhat Monával. Bevizezte a lány homlokát. Mona mélyet lélegzett, és felnyitotta a szemét.

Körülnézett, és látta, hogy csak Richard van vele. Aggódva tekintett a férfi szemébe, ebbe a szeretett szempárba, amely most nem tudta eltitkolni, mi megy végbe Richard szívében.

Mona újra, s most már csalhatatlan bizonyossággal ráébredt arra, hogy Richard szereti. Szerelemmel szereti! Biztos, hogy nem téved. Férfi így csak arra a nőre néz, akit szeret. Talán kínozza és kétségbeesésbe kergeti ez a szerelem, de mélyek és bensőségesek az érzései.

Egyenesen a fiatalember szemébe nézett, és megszólalt:

– Igaz ez, Richard?

A férfi Mona hideg kezére tapasztotta az ajkát.

– Igen. Szeretlek. Csak téged. Gloria érzéki csalódás volt csupán.

Mona szeme felcsillant, mintha egyszeriben kiderült volna fölötte az ég.

– Akkor csak a jó Isten segíthet rajtunk, Richard. Eltévedtünk. Én is szeretlek téged, csak téged. Azért menekültem ebbe a házasságba, hogy ezt elrejtsem előled.

A fiatalember Mona kezére fektette a homlokát.

– Nem engedhetlek át annak a férfinak – nyögte.

A lány gyengéden megsimogatta Richard haját.

– Soha nem leszek az övé. Megegyeztem vele, hogy csak a világ előtt leszünk házasok.

A férfin látszott, hogy hatalmas kő gördült le a szívéről.

– Ez igaz?

– Esküszöm, Richard, esküszöm a szerelmemre. És... jöjjön bármi, végtelenül boldog vagyok, mert tudora, hogy szeretsz.

A fiatalember átkarolta és felsegítette. Mona egy pillanatra hozzásimult, és lehunyta a szemét.

– Túl szép lett volna... Ekkora boldogságot aligha tudnék elviselni – mondta halkan.

– Mona! – szakadt fel a férfi kebléből.

A lány megpróbált elmosolyodni. Imádnivalóan festett.

– Legyünk erősek, Richard, hogy legalább a barátomnak megmaradhass! Szükségem van a barátságodra, ennél többet nem jelenthetünk egymásnak. Soha nem fogjuk elfelejteni ezt az órát. Mindennek ellenére gazdagon hagyom el ezt a szobát. Gyere, menjünk! Hálás vagyok azért, hogy egy pillanatra megfeledkeztél magadról. Különben szegény lenne az életem. Most pedig egy szót se többet erről! Teljesítjük a kötelességünket, és hűek maradunk magunkhoz.

Mennyire vágyott rá Richard, hogy megcsókolja Mona ajkát, csak egyetlenegyszer, de tudta, hogy nem szabad megtennie. Erősnek kell lennie, a lány miatt.

– Bocsásd meg, hogy túl későn értettem meg, mit jelentesz nekem.

Mona arcát elragadó mosoly tette átszellemültté.

– Az a fontos, hogy végül is felismerted. Igaz, későn, de nem túl későn. Lelkemben csendes, tiszta boldogsággal távozom innen. Esküszöm, hogy az a másik soha semmit sem fog számomra jelenteni. Gyere, Richard! Nem várakoztathatjuk tovább a többieket.

A férfi a karját nyújtotta, s közben Mona nevét suttogta, mint egy imádságot.

Odakint az előszobában Hubert Maining és a gyárigazgató a többiektől kissé távolabb állt. Mona sápadt mosollyal az igazgató felé nyújtotta a kezét.

– Remélem, nem ijesztettem meg, kedves igazgató úr. Magam sem tudom, miért gyengültem el hirtelen.

– Hál’ istennek, hogy túl van rajta, nagyságos asszony. Engedje meg, hogy gratuláljak házasságkötése alkalmából.

Richard hátrébb húzódott, és hősiesen küzdött önuralma megőrzéséért.

Hubert Meining a karját nyújtotta ifjú feleségének.

– Engem is megijesztettél, Mona. Annyira zavart voltam, hogy azt sem tudtam, mit tegyek. Még szerencse, hogy Römer úr itt volt, és a segítségedre sietett.

– Igen, nagy szerencse volt! Rengeteget segített.

Richard tudta, hogy ezek a szavak csakis neki szóltak. Egy pillanatig azt mérlegelte, nem kellene-e kézen fognia Monát, s vele együtt elmenekülni innen. Bárhová, ahol zavartalanul boldogok lehetnek. Tudta azonban, hogy Mona nem az a nő, ő pedig nem az a férfi, aki lopva szerzi meg magának a boldogságot. Lassanként visszanyerte az önuralmát. Szemét azonban továbbra sem vette le az előtte lépkedő légies alakról.

Az ifjú pár már korábban meghívta a két tanút villásreggelire, Mona azonban most azt kérte, hadd vonulhasson vissza. Mindenképpen egyedül kellett maradnia, hogy háborgó lelke megnyugodjék kissé. Megkérte az urakat, hogy reggelizzenek nélküle. Férjének is szólt, hogy a nap hátralevő részére magára hagyja. Ki kell pihennie magát, – mondta, mert a holnapi ünnepséghez minden erejére szüksége lesz.

Hubert Meining felkísérte feleségét a lépcsőn a szobájához, de azonnal vissza is tért, Richard közben már távozott, az ifjú férj így az igazgatóval kettesben fogyasztotta el a pompás reggelit. Meining remek hangulatban volt, felesége ájulása egy pillanatig sem foglalkoztatta. Annál inkább az, hogy az igazgatónál óvatosan Mona vagyoni helyzetéről tudakozódjék.

A férfi azonban nem szenvedhette Meiningot. Nem értette, hogyan dőlhetett be okos főnöknője ennek a közönséges fickónak. Az ifjú férj, legnagyobb bosszúságára, egyetlen szót sem tudott kihúzni belőle. Erre egyre dühösebb lett, s elhatározta, hogy megnehezíti a cseppet sem készséges igazgató életét, Mona férjeként végül is ő a Falkner Művek ura, s aki neki nem tetszik, annak fel is út, le is út. Ez a pökhendi alak lesz az első, aki kézbe veheti a felmondólevelet.

Mona bezárta maga mögött az ajtót. Egyszeriben minden ereje elhagyta, s lerogyott a heverőre, Richard szemére gondolt, és a belőle áradó gyötrelmes szerelemre, amellyel ránézett.

– Richard! Richard! Milyen vakok is voltunk! Én is, te is – suttogta.

Bárcsak lemondhatná legalább a holnapi templomi esküvőt! Egyenesen bűnnek érezte, ha megtenné. Hogyan bújhatna ki alóla? Töprengett, terveket szőtt, aztán sorban elvetette őket. Egyvalamit azonban percről percre világosabban látott: ezzel a férfival nem állhat oltár elé, és nem esküdhet meg neki Isten és ember előtt arra, hogy szeretni fogja, míg a halál el nem választja őket egymástól. Az anyakönyvvezető előtt úgy érezte magát, mintha üzleti szerződést írna alá. Ezt még megtehette. Most azonban, hogy olyasmit olvasott ki Richard szeméből, amitől boldogságában erőtlenül a földre omlott... Nem, most már nem léphet Hubert Meininggal Isten oltára elé.

Nem lesz egyszerű, de akkor is le kell mondania. Muszáj! Lázas igyekezettel törte a fejét, aztán elszántan felkelt a heverőről. Most már tudta, mit kell tennie. Soha nem bújt ki semmi alól betegségre hivatkozva. Most először mégis megteszi. Ez a legegyszerűbb és legártatlanabb kifogás. Elvégre, ha beteg, sem egyházi szertartásról, sem esküvői ünnepségről nem lehet szó.

Sietve levetkőzött és csengetett. Mielőtt komornája megérkezett, Mona gyorsan ágyba bújt. Egy pillantást vetett a tükörbe, s látta, hogy szánalomra méltóan sápadt az arca. Senki sem fog kételkedni abban, hogy valóban beteg.

– Kérem, szóljon Richter asszonynak. Jöjjön fel hozzám, beszélnem kell vele!

A lány ijedten nézett úrnőjére. Aztán szó nélkül lesietett a lépcsőn, és Mona szobájába küldte a társalkodónőt.

Mona bágyadtan szólalt meg, amikor az idős hölgy belépett hozzá.

– Kedves Richter asszony, nagyon rosszul érzem magam. Alighanem már a házasságkötő teremben bujkált bennem valami, és ezért ájultam el. Kizártnak tartom, hogy holnap kibírnám az egyházi szertartás és az estély fáradalmait. Nincs más megoldás, le kell mondanunk a vendégeket, s értesítenünk kell a tiszteletes urat és minden más érintettet.

Az idős asszony megütközve nézett le Monára.

– De kedvesem, ez rendkívül kellemetlen meglepetés lenne.

– Még mindig jobb, mintha az ünnepi percekben összeomlanék. Komolyan nem bírnám. A polgári esketés utolsó erőmet is igénybe vette, és... a legfontosabbat azzal el is intéztük. Számos házasságot kötnek meg egyházi áldás és nagy ünneplés nélkül. Miért ne tehetnék én is így? A betegség minden kötelezettség alól felment.

Richter asszony bebizonyította, hogy váratlan helyzetekben sem veszíti el a fejét. Tudta, hogy nem szabad felizgatnia a beteget, és ennél semmi sem lehet fontosabb. Egyébként pedig sejtette, hogy Monát valami más késztette erre a lépésre.

A rá jellemző tapintattal csak ennyit mondott:

– Igaza van, a betegség minden kötelezettség alól felment.

– Hatalmas terhet rakok ezzel a nyakába, kedves Richter asszony. Ahol lehet, ott telefonon kell lemondania a meghívásokat. Közölje a vendégekkel, hogy a házasságkötő teremben elájultam, majd megbetegedtem, s minden továbbitól el kell tekintenünk.

– Azonnal hozzálátok a vendéglista alapján. De legelőször is a szállodát kellene értesítenünk, jól gondolom?

– Természetesen, ez a legfontosabb. Mondja meg nekik, hogy azokat a már beszerzett dolgokat, amelyeket nem tudnak másra felhasználni, kifizetem. Küldjék el nyugodtan a számlát!

– És mi lesz a nászúttal?

Mona megsimogatta sajgó homlokát. Valóban nem érezte jól magát.

– Kérem, értesítse az utazási irodát, hogy egy időre el kell halasztanunk az utazást. Ha meggyógyultam, majd pótoljuk, amit elmulasztottunk.

– És... Meining urat személyesen kívánja tájékoztatni a kisasszony?

– Nem, feltétlenül pihennem kell. Mondja meg Meining úrnak... a férjemnek, hogy az utazáshoz sem érzem eléggé jól magam, de remélem, hogy nem kell túl sokáig halogatnunk az indulást.

– A tiszteletes úrnak mondhatom azért, hogy az egyházi szertartásra később sor kerül?

– Én... egyelőre lemondok róla.

A két hölgy mindent alaposan megbeszélt, még azt is, hogy mi történjék az esküvői ruhával.

– Csomagolja el, Richter asszony! Mindez külsőség csupán. És még valamit! Römer úr jelen volt, amikor elájultam. Mint tudja, gyermekkorunk óta jó barátok vagyunk. Bizonyára aggódik az állapotom miatt. Kérem, őt is hívja fel, és mindenekelőtt azt mondja el neki, amiről most beszéltünk. Drága Richter asszony, kérem, kezelje megértéssel kissé szokatlan helyzetemet, és hozzon mindent rendbe!

– Legyen egészen nyugodt, drága... nagyságos asszony. Majdnem Falkner kisasszonyt mondtam. Szóval mindent elintézek. Benézhetek újra önhöz, ha mindennel megvagyok? Talán jobb lenne, ha orvost hívnánk.

Mona hevesen megrázta a fejét.

Richter asszony távozott, hogy teljesítse könnyűnek egyáltalán nem nevezhető feladatát. Tudta, hogy sokakat kellemetlenül fog érinteni a lemondás. Mindenkivel megtalálta azonban a kellő hangot. Az emberek sajnálkoztak, és jobbulást kívántak Monának.

Richard Römernek természetesen részletesebb beszámolót kellett tartania, ám ez cseppet sem esett nehezére. Nem is sejtette, hogy úrnője állapota igencsak összefüggésben áll a fiatalemberrel. Richter asszony célzásokat tett arra, hogy Mona betegsége inkább lelki természetű, s azt is elmondta, hogy egyelőre nem kívánja egyházi áldással szentesíttetni a házasságát.

Richard nagyon is megértette Monát. Úgy érezte, szerelmét ez a betegség bizonyos értelemben kimenekítette a veszélyzónából.

Köszönetet mondott Richter asszonynak a beszámolóért, s megkérte, hogy folyamatosan tájékoztassa barátnője hogylétéről. Képtelen volt arra, hogy Meining asszonynak nevezze Monát. Számára továbbra is Mona Falkner, és az is marad.

A társalkodónőnek Hubert Meininggal volt a legnehezebb dolga. A férfi nem akarta elhinni, hogy lemondták a fényes ünnepséget, amelynek szerinte természetesen ő lett volna a hőse. Tényleg ennyire rosszul érzi magát a felesége? Lehet, hogy holnapra már jobban is lesz. Mindenképpen meg akarta látogatni Monát, hogy rábeszélje, szedje össze magát, biztosan ki fogja bírni. Richter asszony azonban nem csinált lelkiismereti kérdést abból, hogy éppen az ifjú férj előtt fesse le legaggasztóbbnak úrnője állapotát.

Gloria is megnehezítette a társalkodónő dolgát. A lány sápítozva fogadta az ünnepség elmaradását. Pedig már új estélyit is csináltatott! Hogy történt a dolog? Nem látogathatná meg mégis Monát? Richter asszony azonban nála is elérte, amit akart, s néhány óra alatt mindent elintézett.

Visszament úrnőjéhez, aki ugyan még mindig nagyon sápadt volt, de már sokkal nyugodtabbnak tűnt, és beszámolt neki arról, hogy mit intézett.

Mona megkönnyebbülten felsóhajtott. Richter asszony elmondta azt is, hogy Meining úr megkérdezte, nem foglalhatná-e el lakrészét a házban, ő azonban azt felelte, hogy a szobák még nincsenek készen.

Mona a társalkodónő kérésére evett néhány falatot, majd megkérte, hogy hagyja magára. Most már zavartalanul gondolhatott Richard Römerre. Richter asszonytól tudta, hogy aggódik miatta, és mélységesen együttérez vele. Az idős asszony nem hallgatta el, hogy rokonszenvesnek, megbízhatónak és lovagiasnak találja a fiatalembert. Monának persze semmi újat nem mondott ezzel.

Hubert Meining jelenlegi lakásába tért vissza Mona villájából. Első dolga volt, hogy felhívja Gloriát. Nem tűnt fel neki, hogy alaposan megbámulta egy kamasz, amikor kilépett a Falkner-villa kapuján. Peter Lindner látásból már régóta ismerte Monát. Bár soha nem beszélt vele, a büszke, előkelő lány mindig is imponált neki. Bezzeg eltátotta a száját, amikor a Falkner Művek igazgatójával együtt azt a férfit látta kijönni a házából, akivel Gloria abban a lebujban randevúzott!

Peter egy fa mögé bújt, s megvárta, hogy a két úr átvágjon az előkerten. Az igazgatót ismerte már látásból, és tudta, hogy Mona Falknernek ma volt a polgári esküvője. Csak nem az a gyűlöletes férfi volt a tanúja, akivel a nővére kocsmákban enyeleg? Képtelenség! A kamasznak majd kifúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy ki lehet ez a „kinyalt széltoló”.

Itt az alkalom, hogy utána eredjen! Elhatározta, hogy észrevétlenül követi, és kideríti, hol lakik.

Meining, nem is sejtve, ki követi, hazament. Peter most már tudta, hol lakik az ismeretlen férfi. Elhatározta, ha a nővére valamelyik este megint elmegy otthonról, utánaered és megnézi, ehhez az alakhoz jön-e.

Sokkal könnyebb dolga lenne, ha még a nevét is tudná. Megszaporázta lépteit, és a Römer cég gyárépülete felé vette az irányt. Miután odaért, egyenesen Richard irodájába indult. Az ifjú Römer ma nem tudta rávenni magát a munkára, csakis Mona járt a fejében. Rettenetesen aggódott miatta.

Elgyötörten meredt maga elé, amikor Peter belépett a szobájába. Richard ma nem igazán figyelt oda fiatal barátjára.

Csak akkor kapta fel a fejét, amikor a kamasz így szólt:

– Milyen volt ma a házasságkötő teremben, Richard? Véletlenül a Falkner-villa felé vitt az utam, de csak azt láttam, amikor a gyárigazgató és egy másik úr kilépett a kapun.

– Én már korábban eljöttem. Mona Falkner, sajnos, elájult a házasságkötő teremben, és nem vett részt a villásreggelin. Ezért nem maradtam tovább.

– Elmaradt az esküvő?

– Nem, a kisasszony utána lett rosszul.

– Sajnálom Mona Falknert. Jaj, mit beszélek! Hogy is hívják most?

– Mona Meiningnak – felelte Richard igen nyersen, ami nem kerülte el a kamasz figyelmét.

– Igazán kedvelem Monát. Legalább rendes férjet kapott?

Az ifjú Römer felsóhajtott.

– A legkedvesebb nők bizony gyakran mennek férjhez kiállhatatlan férfiakhoz. A fordítottjára is sok példa akad. Mona választottja nem az én ízlésem szerint való, s a barátjaként azt kívántam volna, hogy jobb ember legyen a férje.

– Szóval nem az?

– Nem!

A szó élesen és metszőn szakadt ki Richardból. Petert azonban túlságosan lekötötte azon igyekezete, hogy megtudjon valamit a kikent-kifent ficsúrról, s nem tűnt fel neki semmi.

– Mondd csak, ki lehetett az a férfi, aki a gyárigazgatóval együtt jött ki a villából? Kis fekete bajsza van, afféle piperkőc divatmajom.

Richard lassan a fiú felé fordult.

– Találó a leírásod. Megmondhatom, ki az a férfi. Mindjárt jobban fogod érteni, miért kívánnék jobb férjet Monának. Csakis Hubert Meining lehetett, Mona újdonsült férje.

Peter arcából kifutott a vér, holtsápadt lett és összerezzent, mintha megütötték volna.

– Jaj, ne!

Az ifjú Römer fürkészőn nézett rá.

– Mi történt veled, fiú? Zavartnak látszol.

Peter nagy nehezen összeszedte magát.

– Tudod, igencsak mellbe vágott, amit mondtál. Ez a... ez a piperkőc Mona Falkner férje... Nem lehet igaz! – Alig bírt uralkodni az izgatottságán.

Richard a vállára tette a kezét.

– Bizony, ennek a férfinak a megítélésében is egyetértünk.

Peternek zúgott a feje.

– A Mária út 11-be ment a villából – mondta.

– Igen, véletlenül tudom, hogy ott lakik.

A fiú olyan volt, mintha fejbe kólintották volna. Az a kiállhatatlan alak, akivel Gloria titokban randevúzott, ölelkezett és csókolózott, az a férfi Mona Falkner vőlegénye volt akkor, s ma már a férje! Hogy lehetséges ez? Milyen romlott a nővére, hogy a barátnőjét és saját vőlegényét ezzel az alávaló fickóval csapja be és csalja meg! Jóságos ég, most mit tegyen? Hogyan szabadulhatna meg ettől az óriási lelki tehertől? Hagyja, hogy két tisztességes embert ilyen galádul rászedjenek?

Ríchardnak feltűnt a fiú zavarodottsága.

– Mi van veled? Nagyon furcsa vagy ma.

– Csak az iskola miatt. De most már mennem kell... Viszontlátásra, Richard!

Megszorította a férfi kezét, és kiviharzott a szobából, mintha kergetnék. Menekült is. Saját maga és a tisztessége elől, ami arra késztette, hogy mindent mondjon el a barátjának.

Leírhatatlan hangulatban ért haza, röviddel vacsora előtt. Gloria az asztalnál csak úgy mellékesen megemlítette, hogy este egyik barátnőjével színházba készül. A lány ajándékba kapta a jegyeket, s felajánlotta neki az egyiket. Színház után pedig barátnője szüleivel találkoznak az egyik kávéházban. Valószínűleg csak későn jön haza.

Huby már korábban felhívta Gloriát, és elmesélte neki, mi történt a nap folyamán. Mivel a fiatalembernek így szabad volt az estéje, elhatározták, hogy kettesben tartják meg Meining lakásán a „legénybúcsút”.

Peter gyanakodni kezdett. Nemigen hitte a színházlátogatásról és a kávéházi találkozóról szóló mesét. Asztalbontás után azonnal lement a közeli trafikba. A telefonkönyvből kikereste Gloria barátnőjének a számát, és felhívta a lányt.

Női hang jelentkezett.

– A nővérem azt kérdezteti, hogy mikor kezdődik a színház – kezdte Peter bemutatkozás nélkül.

– Miféle színház?

– Hát ahová este mennek a nővéremmel.

– Alighanem félretárcsázott. Ez a Hermann lakás, és semmiféle színházlátogatásról nem tudok.

– Jaj, bocsásson meg! Téves – tette le a fiú sietve a kagylót.

Természetesen szó sem volt téves kapcsolásról. Peter most már bizton tudta, hogy Gloria megint csak ürügyül használta a színházlátogatást arra, hogy titokban randevúzhasson. Ha így van, ha a nővére ma megint azzal a fickóval találkozik, akinek újdonsült hitvese betegen fekszik otthon, ha Gloria olyan romlott, hogy képes megszentségteleníteni barátnője esküvőjének a napját, akkor istenére beszélni fog, mert beszélnie kell! Akkor nem kímélheti tovább Gloriát, akkor mindent el kell mondania Richardnak.

Peter délután a leckéit biflázta, s időben el is készült velük. Bátyja nem volt otthon, mert sörözni ment egyetemi évfolyamtársaival, így a kamasz kellőképpen felkészülhetett az akcióra. Elhagyta a lakást, még mielőtt Gloria elindult volna. Most az sem érdekelte, hogy édesanyja, ha majd észreveszi az eltűnését, neheztelni fog, amiért engedély nélkül ment el otthonról.

Nem kellett sokáig várakoznia a szemközti kapualjban. Gloria hamarosan kilépett a házukból, és sietve jobb felé indult. A fiú vadászkutyaként a nyomába eredt. A sarkon túl a lány beszállt a városban még működő néhány konflis egyikébe. Peter fürge, ügyes fiú volt. Mi előtt a nővére befejezte volna a megbeszélést a kocsissal, ő már felugrott a konflis hátuljára, s meglehetősen nyaktörő módon elhelyezkedett rajta.

Még hallotta, hogy Gloria beszállás előtt odaszól a kocsisnak:

– A Ludwig és a Nyíl utca sarkán álljon meg!

A kamasz megörült, hogy nem mennek messzire. Hosszabb utat aligha bírna ki ebben a helyzetben. Mindegy, ha esetleg le is kell ugrania, most már tudja, merre kell keresnie a nővérét. Görcsösen kapaszkodott. Már éppen fogytán volt az ereje, amikor a kocsi megállt. Gloria kiszállt, és kifizette az utat.

Rosszul megvilágított környékre érkeztek. Peter óvatosan lecsúszott a konflisról, és kikémlelt a kocsi mögül. Gloria az egyik új épület felé indult. Szerencsére volt néhány fa a közelben, a fiú elbújhatott a törzsük mögé. Amikor a nővére eltűnt a ház kapujában, ő fürgén utánaeredt. Halkan kinyitotta a súlyos kapuszárnyat, és befelé fülelt. Hallotta, hogy a folyosón megszólal egy csengő. A nővére tehát valamelyik földszinti lakásba készül.

Hangtalanul kinyílt, aztán becsukódott egy ajtó, Peter besurrant a házba. Három lakás volt a földszinten. Úgy sejtette, hogy Gloria a lépcső mellettibe ment be. A másik két ajtón volt névtábla, ezen azonban nem. Valószínűleg itt nem lakott senki. A kamasz óvatosan az ajtóra tapasztotta a fülét, és halk kacarászást hallott bentről. Igen, ez Gloria nevetése! A nővére ebben a lakásban van!

Méghozzá nem egyedül, mert egy férfi most ezt mondta:

– Mesés, Gloria!

Az ismeretlen nem beszélt hangosan, Peternek azonban jó füle volt, és tisztán hallotta a szavakat. A nővére tehát megint egy férfival randevúzik. Nem lehet más, csak az a nyomorult Meining! A fiú vigyázva felegyenesedett, s hirtelen Gloria hangja ütötte meg a fülét:

– Vigyázz, Huby! Levered a kalapomat!

Most mind a ketten nevettek.

Peter már eleget tudott. Afelől sem volt kétsége, hogy Gloria sokáig itt marad. Kiosont a házból, és úgy rohant Römerék gyáráig, mintha az ördög kergetné vasvillával. A legelső emeleten fényt látott. Tudta, hogy ott van a frissiben kialakított lakás. Több szobában is égett a villany.

Peter szájába dugta az ujját, és elfütyülte azt a dallamot, amellyel már többször jelzett Richardnak. A fiatalember hamarosan meg is jelent az egyik ablakban. Kinyitotta és kihajolt.

– Beszélnem kell veled, Richard. Azonnal! – kiáltotta fel neki a kamasz.

– Te vagy az, Peter? – hallatszott odafentről. – Azonnal lemegyek.

Az ablak becsukódott. Pár perc múlva fény gyúlt a gyárépület előcsarnokában, és Richard jelent meg a kapuban. Komoly arccal nézett a fiúra.

– Történt valami? – kérdezte, a kamasz zavart tekintete láttán.

– Valamit el kell mondanom neked, Richard. Az utóbbi hetekben szörnyen becsaptalak. De hidd el, nem voltam könnyű helyzetben! Soha még nem éreztem ilyen nyomorultul magam. Nem az iskolától féltem, egészen más nyomasztott.

A fiatalember csitítóan megsimogatta a kamasz szőke üstökét.

– Nyugodj meg, Peter! Mit akarsz elmondani nekem?

A fiú megragadta barátja kezét.

– Nem magam miatt hallgattam, Richard, neked nem akartam fájdalmat okozni. Rettenetes kutyaszorítóban voltam, és... Most már nem bírom tovább, ki kell pakolnom. Különben tényleg rászolgálok, hogy megvess... De ezt nem teheted, még azon az áron sem, hogy Gloriát kíméld.

Richard összerezzent.

– A nővéreddel kapcsolatos a dolog, Peter?

– Igen. Gloria nem lehet a feleséged. Megcsal téged... Mona Falkner férjével.

Richard izgatottan vállon ragadta Petert. Arca holtsápadt lett.

– Igazat beszélsz?

A kamasz nem értette, hogy mi megy végbe Richardban. Azt azonban észrevette, hogy barátja magánkívül van a döbbenettől.

Bátran állta a tekintetét, és bólintott.

– Igen, igazat mondtam. Gyere velem, és győződj meg róla a saját szemeddel! Még biztosan együtt vannak.

A fiatalember megdörzsölte a szemét, mintha valami zavarná a látásban, aztán kihúzta magát.

– Várj egy kicsit, Peter!

Richard visszament az édesapjához, aki még mindig a félbehagyott sakkparti fölött töprengett.

– El kell mennem, apám. Kérlek, ne kérdezd, hová, és ne is várj meg!

– Nem kérdezek semmit. Csak annyit árulj el, fiam, hogy aggódnom kell-e miattad!

– Nem, apám, nem.

Richard néhány perc múlva már lent is volt Peternél. Szótlanul a garázshoz siettek, s a fiatal Römer kihozta a kocsit. A kamasz ezúttal nem ifjonti büszkeséggel, hanem titkolt nyugtalansággal ült be mellé.

Hamar odaértek a kétes hírű környékre. Richard a háztól kissé távolabb állította le a kocsit. Bezárta az ajtókat, aztán elindult Peter után. A kérdéses szobában még mindig égett a villany, fény szűrődött ki a lehúzott redőny résein keresztül. A fiú a két ablakra mutatott, Richard pedig bólintással jelezte, hogy mindent ért.

– Te most menj haza, Peter! És semmiről se tudj! Így akarom – suttogta.

A fiú kezet szorított vele, és távozott. Előbb lassan, tétován indult el, aztán megszaporázta a lépteit.

Richard a fák takarásában maradt, és a szemközti két ablakot nézte. Tudta, hogy előbb nyugalmat kell erőltetnie magára, s ki kell találnia, mit tegyen. Mindenképpen el akarta kerülni a botrányt, nemcsak Gloria, hanem elsősorban Mona érdekében. Őt most semmivel sem szabad felizgatni. Amíg beteg, jobb, ha nem tud a történtekről.

Ami pedig őt illeti, szinte megváltásnak érezte, hogy elfogadható indokkal szakíthat Gloriával. Egyelőre azonban, még a vőlegénye, s így jogában áll, hogy menyasszonya csábítóját méltóképpen megbüntesse.

Lassan elindult a ház felé. Belépett a kapun, felkapcsolta a villanyt a lépcsőházban, és a névtábla nélküli ajtó elé lépett. Egy darabig azt mérlegelte, bekopogjon-e vagy várja meg, amíg azok kijönnek. Ám ki tudja, meddig kéne itt rostokolnia.

Éppen eldöntötte, hogy bekopog, amikor hangokat hallott odabentről. Azonnal felismerte őket. Most már azt is tudta, hogy nincs előszoba, az ajtó egyenesen a szobába nyílik.

– Hubykám, lassan haza kell mennem – duruzsolta Gloria. Szavait a lépcsőházban is jól lehetett érteni.

Ugyanilyen érthető volt, amit Meining mondott.

– Van még időd, drága kincsem. Ne felejtsd el, hogy ez a legénybúcsúm! Ki kell élveznünk az időt.

Richard dühbe gurult. Ököllel néhányszor határozottan az ajtóra csapott. Odabent egy pillanatra csend lett. A párocska nyilván megijedt.

Aztán izgatott pusmogást lehetett hallani, majd Meining méltatlankodó hangja hallatszott:

– Ki az?

– Nyissa ki! – szólt vissza hangosan és szigorúan Richard.

Síri csend lett, aztán újra izgatott sutyorgás következett.

Römer megint bedörömbölt.

– Ha nem nyitják ki azonnal, rendőrt hívok!

Halk sikoly, majd ismét suttogás. Aztán Meining résnyire nyitotta az ajtót. Amint felismerte Richardot, azonnal be is akarta csapni, ő azonban a résbe tette a lábát, és feltépte az ajtót.

A két férfi farkasszemet nézett. Gloria vőlegénye láttán az asztal mögé bújt.

– Mit akar itt? – kérdezte Meining erőltetett nyugalommal.

Richard felemelte az öklét, és kétszer a férfi arcába csapott.

– Ezt – felelte velősen.

Gloria halkan feljajdult. Meining Richardra akarta vetni magát, ő azonban úgy vágta állon, hogy a csábító megtántorodott és térdre rogyott. Kis időre még az öntudatát is elvesztette.

Richard a lány felé fordult.

– Hozd magad rendbe, és azonnal tűnj el innen! Nem akarom, hogy botrányba keveredj. Az, hogy itt találtalak, elegendő ok az eljegyzésünk felbontására. Tudom, hogy jegyességünk kezdete óta megcsalsz, a rokonaidat azonban meg akarom kímélni a botránytól. Igyekezz! Még tárgyalnom kell ezzel a gazfickóval, ha magához tér. Rád viszont ahhoz már nincs szükségem.

A lány kapkodva rendbe szedte magát. Nem mert ellenkezni, csak a könnyei potyogtak.

– Ne bántsd őt még jobban! Én... igen, szeretem ezt a férfit! Bocsáss meg nekem, és ne öld meg, kérlek!

Richard vállat vont.

– Nem lenne kár érte. Mégse aggódj, csak néhány szót szeretnék vele váltani.

Gloria útra kész volt, csak a kesztyűjét nem vette még fel, Richard merev arccal odanyújtotta neki.

– Semmidet nem találhatják meg itt, Most pedig menj!

A lány zavartan, a rémülettől félholtan kisietett. Most mi lesz vele?

Vőlegénye bezárta mögötte az ajtót, s odalépett az asztalhoz, amelyen a szemlátomást bőséges vacsora maradványai és félig kiivott pezsgőspoharak álltak. Megborzongott az undortól. Mit érzett volna vajon, ha tényleg úgy szereti Gloriát, ahogy egykor képzelte magáról!

Nyugodt tekintettel, a részvét minden jele nélkül lenézett a földön fekvő Meiningra. Ismerte ökle erejét, és tudta, hogy áldozata hamarosan magához tér. Kisebb kábultságon kívül nem lesz semmi baja. Milyen üres és ellenszenves az arca! Olyan, mint egy viaszbáb, amelynek az arcáról lemosták a színeket.

Meining megmozdult, és Richardra meredt. Aztán fel akart ugrani, Römer azonban rezzenéstelen arccal így szóit:

– Még nem fog sikerülni. Várjon néhány percet, akkor már képes lesz felfogni, amit mondok.

Meining nagy erőfeszítések árán mégis felült.

– Megtudhatnám végre, miért támadt rám útonállóként? – kérdezte dühösen.

Richardnak arcizma sem rándult.

– Igazán kíméletesen büntettem meg, amiért olyan helyzetbe hozta a volt menyasszonyomat, amilyenben találtam magukat. Hogy Mona Meining asszony a történtek után hogyan viszonyul majd magához, az az ő dolga. Mihelyt felépül, mindent meg fog tudni.

Meining megpróbált felállni.

– Semmi köze hozzá, hogyan intézem az ügyeimet a feleségemmel – nyögte ki. – Tudnia kell, hogy egészen különleges feltételekkel kötöttünk házasságot. A feleségem teljes szabadságot biztosít nekem. Minden tekintetben szabadon kiélhetem magam, mert... Szóval egy bizonyos okból.

– Nem kívánom megismerni ezt az okot. Azt viszont elvárom, hogy addig ne terhelje vallomásokkal a feleségét, amíg beteg szegény. Ha meggyógyul, tőlem majd mindent maradéktalanul megtud. Természetesen a lehető legkíméletesebben.

Meining elgondolkodott. Arra az eredményre jutott, hogy alighanem az lesz a legokosabb, ha elfogadja ezt a feltételt. Elvégre boldog lehet, hogy ennyivel megússza. Egyébként pedig mi baja származhatna belőle?

Közölni fogja Monával, hogy az ő hidegsége kényszerítette rá, hogy szeretőt tartson. Hiszen a napnál is világosabban értésére adta, hogy azt tesz, amit akar. Így is lett. A házasságukon ez mit sem változtat, még mindig hozzájuthat felesége vagyonához. Egyenesen jól jön neki, ha néhány napig zavartalanul intézkedhet. Valahogyan pénzhez, méghozzá sok pénzhez kell jutnia. Ha Mona állapota olyan rossz lenne, hogy... szóval, hogy esetleg meg kellene halnia, hát az lenne a legjobb megoldás. Korábban ugyanis ravaszul kiszedte a feleségéből, hogy halála esetén ő lesz az egyedüli örököse.

Nem kellene-e kicsit segíteni a sorsnak?

Szemében gonosz fény gyúlt. Richard észrevette és résen volt, mert azt hitte, Meining rá akar támadni. Annak fejében azonban másfajta gondolatok kavarogtak. Egy aprócska csomagra gondolt, amelyet egy részeges, öreg gyógyszerésztől vásárolt valamikor jókora összegért. Akkoriban azért vette meg, mert sejtette, hogy egyszer még szüksége lehet rá. Pontos útmutatást is kapott a használatáról, hogy semmi nyom ne maradjon utána. Naponta egy pirulát kell beadni, az ötödik naptól kettőt, a tizediken pedig hármat. Másra nincs is szükség, a lebukás pedig kizárt. Tíz nap kell hát ahhoz, hogy özvegy legyen belőle.

Meining felriadt a töprengésből, és körülnézett, mint aki fél, hogy hangosan gondolkodott.

Richard kérdőn nézett rá.

– Egyetért? – kérdezte metsző hangon.

– Felőlem! Hallgatok, amíg maga nem beszél. Most azonban hagyjon magamra! Csúnyán elintézett.

– Közel sem elég csúnyán – mondta Richard. Még egyszer körülnézett a szobában, amely túlságosan is egyértelmű nyomait viselte az elmúlt órákban itt történteknek, aztán távozott.

Meining gyűlölködve nézett utána.

„Várj csak, barátocskám! Lekapcsoltam a menyasszonyodat, szent igaz, ráadásul Mona Meiningnak is régi, gyermekkori barátja voltál. Mona Meining! Milyen jó, hogy így hívják, és hogy már itt tartunk!”

Másnap délelőtt Lindner papa irodájában megjelent Richard. Leendő apósa a kölcsönös üdvözlés után hellyel kínálta, aztán izgatottan így szólt:

– Milyen fontos ügy hozott ide, Richard? Remélem, nem valami, kellemetlenség.

A fiatalember komoly tekintettel nézett rá. Lindner kezdett rosszat sejteni.

– Sajnos, nincs jó hírem – vágott bele Richard –, nagyon kínos dolgot kell előadnom neked. Nem kívánom sokáig húzni-halasztani, elvégre férfiak vagyunk, és ezt is el kell viselnünk. Röviden és velősen arról van szó, hogy kénytelen vagyok felbontani Gloriával kötött eljegyzésemet.

– Nem beszélhetsz komolyan!

– De igen. Olyasmi történt közöttünk, ami lehetetlenné teszi, hogy elvegyem Gloriát.

– Az isten szerelmére, mi volt az?

– Csak annyit mondok, hogy Gloria mást szeret. Levontam a szükséges következtetést, és kilépek ebből a kapcsolatból. Hidd el, hogy tisztességes ember lévén nincs más választásom.

– Már csak ez hiányzott vén fejemnek! Valóban komoly a szándékod, Richard?

– Nincs más megoldás.

– Kérlek, magyarázz meg mindent!

– A lényeget már tudod. A többit majd Gloria elmondja, ha jónak látja. Kérlek, mondd meg neki, hogy a nyilvánosság előtt közös megegyezéssel bontjuk fel az eljegyzésünket. Az emberek így azt fogják hinni, hogy nem jöttünk ki egymással, s elég okosak voltunk ahhoz, hogy emiatt lemondjunk a házasságról. Ez minden, amit tehetek értetek, hogy megkönnyítsem a helyzeteteket.

– Mit kell még megérnem! Ezt kapja az ember öregségére a gyerekeitől!

– Kérlek, nyugodj meg! Ma még tegezlek, míg el nem válnak útjaink. Túl kell esnünk ezen. Ne hidd, hogy nekem könnyű megtennem azt, amit meg kell tennem! Egyébként semmi különleges nincs egy felbontott jegyességben. Sokkal jobb időben szakítani, mint boldogtalan házasságban élni.

– Szerencsétlen gyermekem! Hogyan is hihette, hogy jobb férjet talál magának nálad?

– Erről ne beszéljünk! A szerelmeseknél soha nem az értelemé a döntő szó. Hacsak lehet, ne ítélkezzünk!

Richard e szavaknál arra gondolt, hogy ő is sokkal szívesebben vett volna mást feleségül Gloria helyett, bár emiatt soha nem hagyta volna el a menyasszonyát. A legmesszebbmenőkig belátó akart lenni.

– Mindent elmondtam, amit ebben a dologban el akartam mondani – közölte, miközben felállt. – Most pedig magadra hagylak. Lehet, hogy soha többé nem találkozunk, ezért egy dologra még megkérnélek. Engedd meg, hogy Peter továbbra is kapcsolatban maradjon velem! A kettőnk közötti korkülönbség ellenére összebarátkoztunk. Erre a fiadra büszke lehetsz. Sokkal több van benne, mint sejtitek. Örömmel támogatnám a fiút, és segíteném az előrejutását. Derék, megbízható ember lesz belőle. Arra kérlek, ne állj közénk. Engedd, hogy meglátogasson, ha kedve tartja.

– Örülök, hogy ilyen jó véleménnyel vagy Peterről. Előttem eddig kevéssé nyílt meg, de az is lehet, hogy én nem figyeltem rá kellőképpen. Csak megköszönhetem, ha szándékodban és módodban is áll támogatni.

Richard kezet nyújtott Lindnernek.

– Még egy kérésem lenne. Ne ítélkezz azonnal szigorúan Gloria fölött! Lehet, hogy csak a szíve szavát követte, és nem is cselekedhetett másként.

– Kicsoda... Ki az a másik?

– Ezt csakis Gloria mondhatja el neked. Az ő döntésétől függ, hogy elárulja-e annak a férfinak a nevét, vagy sem.

Richard elbúcsúzott, s örült, hogy ezen is túl van. Délelőtt érdeklődött Mona hogyléte felől. Jó, hogy lemondták az esküvőt, – felelte Richter asszony, mert Mona állapota nem javult. Az az érzése, hogy a panaszai inkább lelki, semmint testi eredetűek. Mona asszony sem találkozni, sem beszélni nem óhajt senkivel, még a férjével sem, pedig ő már többször is kereste telefonon. Meining úr megértő és nem erőszakoskodik, de levelet kíván küldeni a feleségének. Szavát adta arra, hogy semmi olyanról nem ír, amivel felizgatná a beteget, csupán kérdéseket tesz fel neki életük további alakulásáról.

Richard megkérdezte Richter asszonytól, hajlandó-e Monának átadni egy üzenetet. Az igenlő válasz után így folytatta:

– Legyen szíves, mondja meg neki, nagyon szépen kérem, hogy rendkívül fontos ügyben fogadjon, amint felépül.

– Megmondom, Römer úr.

– Nagyon szépen köszönöm, Richter asszony.

Richardot némileg megnyugtatta a társalkodónőtől kapott ígéret. Visszament a gyárba, beszámolt az édesapjának a történtekről, aztán visszavonult az irodájába.

Kis idő múlva Peter jelent meg nála. Tágra nyílt, ijedt szemmel nézett felnőtt barátjára.

Richard elvette az iskolatáskáját és diáksapkáját, aztán szelíd erőszakkal az egyik fotelba nyomta a fiút.

– Ezernyi kérdést olvasok ki a szemedből, Peter.

– El sem tudod képzelni, milyen nyomorultul érzem magam!

– Erre semmi szükség. Megnyugtatásodra elmondhatom, minden sokkal jobban alakult, mint talán hitted. – Részletesen elmesélte, mi történt előző este. Azt is megemlítette, hogy Mona még semmit sem tud az ügyről. – Tudod, Peter, Mona asszony beteg. De mindenről értesül majd tőlem, ha felépült.

– Ez így helyes, Richard.

– A nővéredet is kímélni kell, amennyire csak lehet. Ezt már az édesapádnak is megmondtam.

– Apa hogy fogadta a hírt?

– Nem túl nagy örömmel, de higgadtan, férfi módjára.

– Gondolom, megkönnyítetted a dolgát. Fogadd érte a köszönetemet, Richard! A te helyedben nem mindenki lett volna ennyire nagyvonalú.

– Én sokkal többet köszönhetek neked, Peter. Sokkal többet, mint most gondolod. Ezért támogatni szeretném az előrejutásodat, amennyire csak tudom.

A kamasz nagyot nyelt, és könnyes lett a szeme.

– Kérlek, ne légy ennyire jó hozzám, Richard, mert még elsírom magam. Pedig nem szeretnék gyengének látszani.

A fiatalember jólelkűen bólintott.

– Ne hidd, hogy egy férfinak árt, ha akkora szíve van, hogy időnként nedves lesz a szeme. Fel a fejjel, Peter! Most pedig igyekezz, alighanem szükség van rád odahaza!

– El tudom képzelni, mi van otthon. Gloria valószínűleg mindent töviről hegyire meggyónt a mamának. A nővérem pontosan tudja, hogy édesanyánk sohasem ítélkezik túl szigorúan az ő szép kedvence felett. Apa meg! Majd magába fojtja a bosszúságát. Talán mond néhány kemény szót Gloriának, de aztán anyával együtt mindent megtesznek majd azért, hogy kihúzzák a csávából. Azt még nem tudom, hogyan. És persze én is segíteni fogok nekik, amennyire csak tudok, elvégre én indítottam el a lavinát. Legszívesebben megmérgezném azt a piperkőcöt!

– Még szerencse – mondta Richard –, hogy egyetlen pfennigért sem kapsz patkánymérget, meg hogy Meining amúgy sem nyelné le!

Erre már Peter is elnevette magát.

– Még mindig felforr a vérem, ha eszembe jut az a fickó! Ilyen rettenetes fenyegetőzésekkel próbálok meg könnyíteni a lelkemen. No, akkor most hazamegyek. És... nagyon örülök, hogy a jövőben is meglátogathatlak.

– Amikor csak akarsz, barátom! Előtted bármikor nyitva lesz az ajtóm.

A kamasz sokkal könnyebb szívvel indult haza.

Talán még soha nem látta ilyen izgatottnak a családját. Lindner papa annyira elragadtatta magát, hogy még egy pofont is lekevert világszép lányának. A mama idegesen toporgott közöttük, míg Franz igyekezett nyugtatgatni. Így ment ez egy jó órán keresztül, aztán elcsitultak az izgalom hullámai: Hosszas töprengés után arra az elhatározásra jutottak, hogy Gloriát néhány hétre elküldik vidékre, amíg elül a szóbeszéd.

Mona sápadtan feküdt az ágyában, és csendesen ábrándozott. Richter asszony átadta neki Richard üzenetét, s ő azt felelte, hogy a következő napokban kész fogadni Römer urat.

Időközben Meining beígért levele is megérkezett. Ez állt benne:

Drága, szegény Monám!

El sem tudod képzelni, mennyire sajnálom, hogy megbetegedtél, s le kellett mondanunk az ünnepségeket. Fájlalom, hogy engem sem kívánsz látni, néhány dolgot mégis tisztáznunk kell. Először is megkérlek, intézkedj arról, hogy berendezzék a házadban a szobáimat. Mint tudod, június elsejével felmondtam mostani lakásomat. Holnap be szeretnék költözni a házadba, amely mostantól már a miénk.

A következő ügy rendkívül kínos nekem. Nem titok előtted, hogy szegény ördög vagyok. Jegyességünk alatt tízezer márka adósságot kellett csinálnom, mivel volt néhány korábbi kötelezettségem is. Nem szeretném, ha Téged zaklatnának, ezért arra kérlek, állíts ki számomra meghatalmazást, hogy pénzt vehessek fel a gyár pénztárában. Tegnap már megpróbáltam rávenni az igazgató urat, hogy kiutaljon számomra egy összeget, ő azonban azt mondta, hogy ehhez az aláírásodra van szüksége. Cseppet sem volt velem előzékeny rendkívüli módon sértett a viselkedése. Kérlek, utasítsd rendre és közöld vele, hogy ezentúl ugyanúgy kell engedelmeskednie nekem, mint neked. Mélységesen elkeserít, hogy nem láthatlak. Vágyom utánad, miként a virág vágyakozik az éltető napsugárra. Még valamivel terhelnélek, Mona. Kérlek, add utasításba, hogy a kocsid mindaddig rendelkezésemre álljon, míg én is beszerzek egyet Azt mondtad, ezentúl minden szükségletemet a Te kasszádból fedezhetem. Tudod, hogy szegény vagyok. Semmi mást nem kínálhatok cserébe csak magamat és izzó szerelmemet.

Mihamarabbi választ várok. Leginkább a meghatalmazásodra van szükségem, mert holnap délelőtt fel kívánom keresni az igazgatót.

Szerencsétlenül érzem ma magam, mert Téged, szeretett feleségem, betegnek tudlak. Gyógyulj meg hamar, hogy újra láthassalak! Az utánad vágyódó, és Téged imádó

Hubert

Mona sápadt arcát lángba borította a felháborodás. Rendkívül tapintatlannak találta a pénz és a szerelem ilyetén összekapcsolását. Úgy érezte, hogy Meining szerelmes szavai ellenére igencsak követelődző és elbizakodott hangot ütött meg. Nem értette, miként juthatott a férfi eszébe, hogy saját autóra tartson igényt, amikor az övé is bármikor a rendelkezésére áll. Valóban azt mondta neki, hogy személyes szükségletei fedezésére vehet fel pénzt, a gépkocsi azonban már túllépi ezt a határt. Nehéz időket élnek, mindenkinek szorosabbra kell hoznia a nadrágszíjat. Mona felesleges fényűzésnek érezte, hogy még egy kocsit tartsanak. Sokkal jobb lenne, ha ehelyett újabb munkásokat vennének fel a gyárba.

Szállást azonban mindenképpen adnia kell a férjének. Richter asszonynak holnapra beköltözhető állapotba kell hoznia Meining szobáit. Az autóval kapcsolatban majd ír neki, a pénzügyeket pedig rendezze el az igazgatóval. A lány már korábban megbeszélte vele, hogy fizesse ki Meiningnak, amit ő tavaly megtakarított. Ezentúl férje veheti fel a neki járó illetmény felét, de csak negyedéves részletekben. Ez alighanem csalódást fog neki okozni. Ha máris tízezer márka adóssága van, nem sok marad meg az első kifizetésből. Mona a pazarlás minden fajtáját gyűlölte. Ez nem mehet így tovább! Az igazgató nyilván nem fogja elhallgatni Meining előtt, hogy ő is ezen a véleményen van.

A fiatalasszony csöngetett, íróeszközt kért, és behívatta Richter asszonyt. Közölte vele, hogy Meining úr holnap beköltözik a számára kijelölt szobákba.

A társalkodónő távozott, hogy teljesítse a feladatot, amelyet cseppet sem tartott örvendetesnek. Úgy érezte, kellemetlenségekkel jár majd, ha együtt kell élniük az új urasággal.

Mona megírta a válaszlevelet.

Kedves Hubert!

A szobáid holnap délre elkészülnek. Mellékelem az igazgató úrnak szóló meghatalmazást, hogy a magánszámlámról a teljes összeget felvehesd. A továbbiakról majd az igazgató úr tájékoztat. Egyébként alig hiszem, hogy elvétette volna veled a hangot. Ami az autódat illeti, kérlek, mondj le róla! Természetesen használhatod az enyémet. A jelenlegi nehéz időkben pazarlásnak érezném, hogy két kocsit tartsunk. Minden rendelkezésre álló tőkénket munka szerzésére kell használnunk, hogy senkit ne kelljen elbocsátanunk.

Arra szeretnélek kérni, hogy az üzleti ügyekbe ne keverj bele szerelmes szavakat, mert nem helyénvalóak. Kínosan érint, ha eltérünk a megállapodásunktól. A világ előtt úgy fogunk viselkedni, ahogyan kell, kettőnk között azonban az én kikötéseim a mérvadóak.

Átmenetileg Richter asszony gondoskodik majd rólad. Különben saját tetszésed szerint élhetsz, rám csak a nyilvánosság előtt kötelező tekintettel kell lenned.

Mona

Letette a tollat, és fellélegzett. Most legalább tisztázott lesz a viszony közte és a között a férfi között, akinek csak azért biztosított jogokat az életében, hogy elrejtse a szerelmét a másik elől, akit szeret. Meining holnap beköltözik a házába, egy fedél alatt fog élni vele, de a férjének ettől fogva tisztában kell lennie azzal, hogy a követeléseinek határai vannak. Mona felhívta az igazgatót a gyárban, és utasításokkal látta el, hogyan viselkedjék a Meininggal folytatandó másnapi megbeszélésen.

Hubert Meining elégedett volt, miután megkapta és elolvasta felesége levelét. Mona bűvös, már-már rideg hangneme sem zavarta. Gondoljon róla, amit akar! A lényeg, hogy belátása szerint rendelkezhet a folyószámlájával, s negyedévente ezután is felveheti a járadékát. Arról még nem tájékoztatták, hogy mekkora ez az összeg. Mindenesetre igen magasnak hitte. Ám ennél is fantasztikusabb elképzelései voltak a gazdag örökösnő magán számlájáról. Számított rá, hogy egy napon majd rendkívül gyorsan el kell tűnnie, ezért elhatározta, hogy Mona ékszereit is megszerzi. Tudta, hogy felesége a dolgozószobájában tartja őket, az egyik kép mögötti titkos rekeszben. Valahogy majd csak hozzájut a kulcsához.

Hubert másnap délelőtt rendkívüli gondossággal öltözködött fel. A bőröndjeit egy küldönccel elküldte a Falkner-villába, ő maga pedig a gyárba indult. A ház elé rendelte Mona autóját. A nagyurat adva utasította a sofőrt, hogy vigye az irodaépülethez.

Az igazgató már várta. Udvariasan hellyel kínálta, aztán megkérdezte:

– Miben lehetek a szolgálatára, Meining úr?

– A feleségemtől még nem kapta meg a parancsot?

Az újdonsült férj igencsak magas lóról beszélt. Az igazgató halványan elmosolyodott.

– A főnöknőm soha nem szokott nekem parancsolgatni. Néhány utasítást azonban kaptam tőle az ön látogatását illetően.

– Beszélt a feleségemmel?

– Csak telefonon.

– Helyes. Akkor nyilván tudja, hogy az ő meghatalmazásával jogom van arra, hogy pénzt vegyek fel a számlájáról. Ne csodálkozzék, ha rögtön a teljes összeget a saját bankszámlámra utaltatom át. Mindkettőnk dolgát megkönnyítené, ha nem kellene állandóan iderohangálnom.

Meining felfuvalkodottsága lepergett az igazgatóról. Csupán hűvösen meghajolt, átolvasta a meghatalmazást, aztán közölte, hogy semmi akadályát nem látja a dolognak. Meining úr oda utaltatja át a pénzt, ahová óhajtja. Megkérte, nevezze meg a hitelezőit, s mondja meg, kinek mennyivel tartozik, hogy egyenesen innen küldhessék el nekik az összegeket.

– Erről természetesen szó sem lehet. A kötelezettségeimet magam fogom rendezni.

– Bocsásson meg, Mona asszony határozottan úgy rendelkezett, hogy nekem kell kifizetnem Meining úr adósságait, mielőtt a számláját a rendelkezésére bocsátanám.

Hubertet rendkívül kellemetlenül érintette a dolog, ugyanis esze ágában sem volt, hogy kifizesse a tartozásait. Egyelőre azonban kénytelen volt alávetni magát felesége kívánságainak.

Gúnyosan megrántotta a vállát, ám aztán elővette a jegyzettömbjét, és megadta hitelezői nevét.

Az igazgató jegyzetelt, aztán közölte a végösszeget.

– Ez csak négyezer-kilencszázkilencvennyolc márka, Meining úr. A nagyságos asszony azonban tízezerről beszélt.

– Valóban, magam is csodálkozom, hogy csupán ennyiről van szó. Ennek azonban most nincs jelentősége.

Az igazgató sejteni vélte, miért tévedett ekkorát Meining, de azért csak bólintott, és így szólt:

– Még ma kifizetem az itt feltüntetett összegeket, s a maradékot átutaltatom önnek. Melyik bankba parancsolja?

Hubert Meining leereszkedően közölte, hogy a pénzt a Deutsche Bankhoz kéri átutalni. Egy kisebb összeggel valóban nyitott is ott számlát. Az igazgató ezt is felírta.

– Szolgálhatok még valamivel? – kérdezte aztán, udvariasan.

– Lenne még néhány kérdésem magához. A feleségem ugyanis nem kíván velem üzleti ügyekről tárgyalni. Azt mondta, magától minden felvilágosítást megkaphatok.

– Így is van.

– Akkor tegnap délelőtt miért nem válaszolt a kérdéseimre?

– Mert a főnököm akkor még nem hatalmazott fel rá.

– Most azonban már igen. Közlöm magával, nem tűröm, hogy még egyszer úgy beszéljen velem, mint tegnap. Igyekezzen más hangot megütni, különben gondom lesz rá, hogy ne sokáig legyen itt igazgató!

Az idős férfi szája körül észrevétlen mosoly játszott.

– Először is megkérem, hogy ön is használjon velem szemben más hangnemet. Ezenkívül bátorkodom kijelenteni, hogy meglehetősen leplezetlen fenyegetése nem ijeszt meg. Senki sem bocsáthat el a Falkner Műveknél betöltött igazgatói állásomból, még az ön felesége sem. A főnöknőm elhunyt édesapjával megkötött szerződésem szerint ugyanis életem végéig töltöm be ezt a tisztet.

Hubert Mening elsápadt a dühtől.

– A feleségem erről nekem egy szót sem szólt – nyögte ki nagy nehezen.

Az igazgató aprót biccentett.

– Lehet, hogy nem beszélt róla, ám attól még így van. Elhunyt főnökünk azért kötötte ezt a szerződést velem és a két cégvezetővel, nehogy a lánya jövendőbeli férjének esetleg eszébe jusson, hogy a nagy tapasztalattal rendelkező munkatársakat kitegye a vállalattól. Éppolyan jól tudta ugyanis, mint mi, hogy Meining asszony megbízik és mindig is meg fog bízni az irányításunkban.

Hubert mértéktelen dühében legszívesebben felugrott és tombolni kezdett volna, az idős úr nyugalma azonban visszatartotta ettől. Ezért gúnyosan csak ennyit mondott:

– Magának mekkora szerencséje van! Hogy ez a gyárra nézve is szerencse-e, azt majd meglátjuk. Tehát akkor kezdjük! Mekkora összeg van a feleségem magánszámláján?

Az igazgató elővett egy aktát, egy darabig lapozgatott benne, aztán nyugodtan így szólt: – Tizenötezer-háromszáztizenkét márka.

Hubertnek elkerekedett a szeme. Úgy meredt a másikra, mint aki rosszul hall.

– Mennyi?

Az igazgató megismételte az összeget, aztán így folytatta:

– Ebből tehát az ön adósságaira levonunk négyezer-kilencszáz kilencvennyolc márkát. A maradék tízezer-háromszáztizennégy márkát tesz ki.

Hubert elkínzott arccal felpattant.

– Képtelenség! A feleségem gazdag örökösnő. Hogy lehetne csupán ilyen szerény összeg a folyószámláján?

Az igazgató higgadt maradt.

– Úgy látom, több pénzre számított. A dolgok állása szerint a feleségének azonban nem lehet nagy összegű magánszámlája. Minden pénzt a gyárba fektettünk, s ez ezentúl is így lesz. Felesége őnagyságának általában még ennél is kevesebb pénz van a számláján, ő azonban takarékos asszony. Édesapja halála óta csak éves járadéka felét költötte el. Abból maradt meg ez a bő tizenötezer márka is.

– Micsoda őrültség ez? Egy gazdag nő, akinek szinte semmi rendelkezése sincs a vagyona fölött! Ezen változtatni kell.

– Felesége őnagysága, ha úgy adódna, természetesen tetszése szerint vehetne fel pénzt. Ám csak abban az esetben, ha mi hárman, a két cégvezető és én, előzetes tanácskozás után valóban elfogadhatónak találjuk, hogy nagyobb tőkét vonjunk ki a gyárból.

– A feleségem tehát mindenben magától és a cégvezetőktől függ?

– Fogalmazzunk inkább úgy, hogy előrelátó mérlegelésektől. Falkner úr, néhai tisztelt főnökünk nagyon okos ember volt. Meg akarta előzni, hogy a lányát egy lelkiismeretlen férj esetleg könnyelmű kiadásokra vegye rá. Egyébként éves járadékot kap, amelynek a felét nagylelkűen az ön rendelkezésére bocsátja, míg a háztartási költségeket ő fedezi a maga feléből. Önnek tehát július elsején ismét joga lesz arra, hogy felvegye a negyedévre járó néhány ezer márkát. Abból egyetlen ember, ráadásul teljes ellátás mellett, kényelmesen megélhet.

Hubert visszahuppant a foteljába. Szeme ijesztően csillogott, az arca eltorzult. Az igazgató elborzadt tőle.

Meining végül felegyenesedett, és így szólt.

– Nem kértem ki a véleményét, hogy mennyiből kellene egy évben megélnem. Idegenkedem azonban attól, hogy a feleségemnek, a Falkner Művek tulajdonosának, egy hatalmas vagyon birtokosának az alkalmazottai írják elő, mire költsön és mire ne.

– Téved. Nem az alkalmazottai írják alá. Bölcs előrelátással Mona asszony édesapja rendelkezett így. Azt hiszem, nagyon elégedett lenne, ha visszatérhetne közénk – felelte az igazgató, mi közben hűvös nyugalommal nézett Hubertre.

Meiningnak minden erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy uralkodjék magán. Mi lesz a terveivel? Az egész hatalmas vagyonból tízezer márkával akarják kifizetni, miközben ő háromszázezerre számított! Ez a szemérmetlen igazgató még szemlátomást örül is, hogy neki be kell érnie ezzel az alamizsnával. Mit kezdjen koszos tízezer márkával? Ennyiből nem élhetnek úgy Gloriával, ahogyan megálmodta. Ezért vállalta ezt a rengeteg kellemetlenséget?

Iszonyú haragra gerjedt. Most már csak egyet tehet. Micsoda jótétemény volna számára, ha hirtelen ő lenne Mona egyedüli örököse! Akkor aztán megmutatná ennek az öntelt alaknak, hogy ki itt az őr, és két marokkal szórná a pénzt.

Arca láttán az igazgató újra megborzongott. Meining szeme izzott, vonásai eltorzultak. Az igazgató egy pillanatig arra gondolt, hogy figyelmeztetnie kellene ifjú főnöknőjét. Igen, de mit mondjon neki? Nyugtalanítsa még jobban a fiatalasszonyt, aki – úgy tűnik – egyéb ként sincs könnyű helyzetben?

Hirtelen Ricnard Römer, főnökasszonyának gyermekkori barátja jutott eszébe. Az öreg Falkner egykor így szólt hozzá: „Ha lányom olyan férfihoz menne majd feleségül, mint az ifjú Römer, akkor minden óvintézkedés felesleges volna”.

Az igazgató elszántan felpillantott. Igen, figyelmeztetnie kell Richardot, hogy vigyázzon a fiatalasszonyra.

Meining időközben némileg lecsillapodott. Tudta, hogy uralkodnia kell magán, nehogy gyanúba keveredjék, ha véghez akarja vinni a tervét. Így hát könnyedén így szólt:

– Elgondolkodtam a hallottakon. Érthető módon kissé felkészületlenül ért ez az egész, a feleségem ugyanis nem tájékoztatott a dolgok valódi állásáról. Pénzügyekről még szinte nem is váltottunk szót. Várok vele, míg a feleségem felépül. A pénzt nem is kell átutalnia a bankhoz. Küldje el nekem holnap futárral, miután kifizette a tartozásaimat! Ugye, ezzel egyelőre mindent meg is beszéltünk?

– Azt hiszem, igen, Meining úr – felelte az igazgató, aki észrevette, hogy a fiatalember közben összeszedte magát. A szemében azonban még mindig ott volt az a gonosz fény. Az öregúr nagyon aggódott Mona miatt.

Amikor Meining végre eltávozott, az igazgató egy darabig eltűnődve állt a szoba közepén. Aztán határozottan a telefon után nyúlt, és a Römer Gyárat kérte. Richard hamarosan jelentkezett, s megkérdezte, mit óhajt tőle az igazgató.

– Kedves Römer úr – mondta az idős férfi, mélyet sóhajtva –, különös ügyben keresem, amelyről azonban nem szeretnék telefonban beszélni. Szabaddá tudná magát tenni negyedórára, hogy eljöjjön hozzám? Mona Meining asszony boldogságáról van szó.

– Csak nem történt vele valami?

– Nem, csak az a furcsa érzésem támadt, hogy még történhet. A félelmeimet szeretném megosztani önnel.

– Azonnal megyek – vágta rá Richard.

Tíz perc múlva már az igazgató irodájában volt.

– Miről van szó? – kérdezte felindultan.

Az idős úr figyelmét nem kerülte el, mennyire sápadt és izgatott a fiatalember.

– Kérem, foglaljon helyet! Lehet, hogy feleslegesen fárasztom... Nem is tudom. Az ösztöneim mégis azt súgják, hogy figyelmeztetnem kell önt. Legyen szíves, hallgasson meg! – Azzal előadta, miről tárgyalt az imént Meininggal, s részletesen kitért annak különös viselkedésére is. Utoljára hagyta Meining szemének gonosz csillogását, majd ezzel fejezte be: – Az az érzésem támadt, hogy az ifjú asszonyra veszély leselkedik. Szabályosan megborzongtam, ha csak Meiningra néztem, bár nem tudnám megfogalmazni, miért. Ritkán fordulok meg a Falkner-villában, így nemigen lehetek Mona asszony segítségére. Önnek több alkalma lenne arra, hogy a tolakodás látszata nélkül szükség esetén beavatkozzék.

Richard izgatottságát elfojtva, figyelmesen hallgatta. Miután az igazgató befejezte, a fiatalember rekedt hangon így szólt:

– Rendkívül hálás vagyok, hogy mindezt elmondta. Ígérem, hogy amennyire csak tudok, vigyázni fogok Mona asszonyra. Egyébként Richter asszonytól úgy értesültem, hogy Meining úr ma átköltözik a Falkner-villába. Ettől kezdve nem lesz olyan egyszerű bejutnom a házba, mint eddig. Számítanom kell arra, hogy az a férfi kiutasít a villából, főként ha észreveszi, hogy figyelek és őrködöm. Mindenesetre majd beavatom Richter asszonyt, s megkérem, hogy Meiningot ne engedje be Mona asszony szobájába. Rögtön fel is hívnám, ha megengedi.

Az igazgató kézmozdulattal jelezte, hogy ennek természetesen semmi akadálya. A Falkner-villában Richter asszony jelentkezett.

– Egyedül van, asszonyom? – kérdezte tőle Richard.

– Pillanatnyilag igen, de Meining úr bármelyik pillanatban itt lehet. Már a házban van. Isten legyen hozzánk irgalmas! Az úr rémuralmat készül itt bevezetni.

– Kérem, hallgasson meg, de ne mondja ki a nevemet! Senki sem tudhat arról, amit most önnek elmondok. Megértett?

– Hogyne érteném, nagyságos asszony.

– Ügyes, ez teljesen ártatlanul hangzott. Kérem, könyörgök, kedves Richter asszony, mindenképpen akadályozza meg, hogy... egy bizonyos úr talákozzék Monával. Egy percet sem lehetnek kettesben. Később majd mindent megmagyarázok. Intézze úgy, hogy Mona senkit se legyen hajlandó fogadni! Mondja meg neki, hogy a férjét semmiképpen ne engedje be a szobájába! Ha mégsem tudná tőle távol tartani, Mainingot, azonnal hívjon fel.

– Legyen egészen nyugodt, nagyságos asszony! A szükséges utasításokat már meg is kaptam, egyébként pedig minden az ön kívánságai szerint fog történni.

– Hála istennek! Kérem, éjszaka is mindig legyen az asszonya közelében.

– Az ágyamat már át is vitettem a szomszédos szobába. Majd nyitva hagyom a kettőnk közötti ajtót. Ezt már korábban kitaláltam. Talán ugyanabból az okból, amely miatt ön is nyugtalankodik. Ám ne aggódjon, az inas is a közelben van!

– Helyes, és nagyon szépen köszönöm. Ha lehet, kérem, kapcsolja át a telefont egy pillanatra a nagyságos asszonyhoz. Mondja azt neki, hogy az igazgató úr kíván beszélni vele!

– Meglesz.

Egy pillanat múlva már jelentkezett is Mona. Richard átadta a kagylót az igazgatónak.

– Beszélni óhajt velem, igazgató úr? – kérdezte Mona.

– Igen, nagyságos asszony. Megtörtént az a bizonyos megbeszélés kegyed férj urával, jelentenem kell, hogy az úr rendkívül sértően és felindultan viselkedett. Nyomatékosan arra kérem önt, hogy a következő napokban ne találkozzék vele. Hadd tombolja ki magát előbb!

– Nem kell aggódnia, kedves igazgató úr. Nem áll szándékomban, hogy találkozzam vele. A betegségem megfelelő ürügy erre. Ha felépültem, jelentkezni fogok önnél. Akkor meglátogathat, és részletesen tájékoztathat.

– Úgy lesz, nagyságos asszonyom.

Ezzel le is tették a kagylót. A két úr még megbeszélte, melyikük mit tudott meg az imént, s már nem voltak annyira nyugtalanok.

Richter asszony erősen elgondolkodott. Különös nyugtalanság lett úrrá rajta. Ő is észrevette Meining szemében a gonosz csillogást, s abból, ahogyan a fiatalember a személyzettel beszélt, arra is rájött, hogy majd szétveti a düh. Vele is barátságtalanul viselkedett. Az idős hölgyet egy belső hang arra figyelmeztette, hogy Monára veszély leselkedik.

A társalkodónő ebédnél találkozott legközelebb Meininggal, és csodálkozva állapította meg magában, hogy egészen megváltozott.

Rendkívül udvariasan viselkedett, s egyszer csak így szólt:

– Nem szabad rám haragudnia, ha az utóbbi időben kissé ideges lettem volna. Nagyon megvisel, hogy a feleségem beteg, és még látnom sem szabad. Nem mehetnék be mégis hozzá?

Az idős hölgy okosabbnak találta, ha nem mutatja ki ellenséges érzelmeit a férfival szemben.

– Sajnos, teljesen kizárt, hogy felesége őnagysága fogadja önt – mondta ezért csitítóan. – Nem tehetjük ki újabb idegroham veszélyének.

– Bizonnyal tudja, mennyire boldogtalan vagyok emiatt. Az orvos mit mond?

– Mona asszony nem kíván orvost hívni. Az a véleménye, hogy úgysem tudna rajta segíteni.

Meining fülének muzsika volt ez a hír, de azért aggódó képet vágott.

– Szörnyű, hogy a súlyos betegek sohasem akarnak orvoshoz fordulni!

– Már én is többször győzködtem, hogy hívjuk ki a doktor urat. Mona asszony azonban csak felizgatja magát, és hallani sem akar erről.

– Az a legfontosabb, hogy rendesen táplálkozzék, őszintén szólva, a házasságkötő teremben is nyilván csak azért ájult el, mert nem evett rendesen. Tényleg, mostanában mit eszik?

– Sajnos, nagyon keveset. Ma még csak tyúkhúslevest és néhány falat csirkehúst evett. Kora reggel pedig egy szelet kétszersültet teával.

– Tessék, hát nem megmondtam? Legalább iszik néha egy-egy pohár bort?

– Nagyon ritkán.

– Ragaszkodnunk kell hozzá, Richter asszony, hogy Mona naponta megigyék egy pohár bort. Tudom, hogy van jófajta régi portói a pincében. Kérem, azonnal hozasson fel egy üveggel. Töltünk belőle egy pohárkával, és rögtön be is viheti a betegünknek. Próbálja meg elérni, hogy még azelőtt megigya, mielőtt ön kijön tőle! Különben biztosan ez is érintetlenül marad.

Richter asszony eddig nem értette, mi lehet az oka ennek a hirtelen jött aggódásnak. Most azonban úgy hitte, hogy választ kapott ki nem mondott kérdésére. A fiatalúr gusztust kapott a remek portóira, amelyből csak rendkívüli alkalmakkor került az asztalra.

A társalkodónő is azon a véleményen volt, hogy Monának most már tényleg tennie kellene valamit gyógyulása érdekében, ezért tüstént felhozatott egy üveg bort. Meinig saját maga nyitotta ki a palackot. Poharat vett elő a tálalószekrényből, a fény felé tartotta, majd az asztalra tette, és még egyet állított mellé. Teletöltötte a második poharat, kiitta, majd bólintott, és így szólt Richter asszonyhoz: – Ettől biztosan jobban lesz. Azonnal vigye fel hozzá, és mondja meg neki, nyomatékosan arra kérem, hogy mától minden délben igyon meg belőle egy pohárral!

Miközben beszélt, a társalkodónőnek háttal tett-vett a tálalónál Richter asszony csak annyit látott, hogy Meining teletölt egy poharat. Azt azonban nem vette észre, hogy közben egy pirulát is beledobott az italba. Aztán óvatosan egy kristálytányérkára helyezte a poharat, és átnyújtotta Richter asszonynak.

– Így ni? – Meining azt hitte, hogy szokásos igéző pillantásával néz az idős hölgyre, ő azonban figyelmeztetést olvasott ki a szeméből. Hamis, alattomos és ijesztő volt a férfi tekintete.

Richter asszony erőt vett magán, rámosolygott Meiningra, aztán a pohárral elindult az emeletre. A lépcsőn önkéntelenül beleszagolt az italba, hogy beszívja a portói illatát, amelyet jól ismert, hisz olykor-olykor maga is megivott egy pohárkával a jóféle borból. Hirtelen megállt, és gyanakodva szemügyre vette a poharat. Milyen furcsa szaga van ma ennek az italnak! Lehet, hogy nem volt rendesen lezárva a palack? Olyan ez a szag, mintha... Tényleg, milyen is? Az idős hölgy megállt a lépcső tetején, és még egyszer beleszagolt a pohárba.

Különös! Egészen más az illata, mint máskor.

A fény felé tartotta a poharat, és a szokottnál sötétebbnek találta a bort. Azonnal tudta, hogy úrnőjének nem szabad meginnia ezt az italt.

Belépett a lépcső melletti szobába. Egy kristályüvegcsét vett elő a szekrényből, és beleöntötte a portóit. Nem vette észre, hogy egy kevés véletlenül a padlóra cseppent. Miután lezárta, visszatette a helyére az üvegedényt.

Alaposan kimosta a poharat, még el is törölte, s könnyű vörösbort töltött bele. Ebből állandóan volt nála egy üveggel, hogy az orvos tanácsára időnként egy-egy korttyal erősítse magát.

Megkönnyebbülten indult Monához az újratöltött pohárral. A fiatalasszony félig fekve egy könyvet olvasott, amikor társalkodónője belépett hozzá.

– Meining úr megbízásából egy pohár bort hoztam önnek, nagyságos asszony. Az úr úgy véli, jót fog tenni, ha megissza. Ő egyébként a régi, nehéz portóiból töltött, én azonban kicseréltem a kedvenc, könnyű asztali borunkra. Tudom, hogy mindig ezt választja, ha már bort iszik. Itt kell maradnom, míg el nem fogyasztja az italt, Meining úr azt mondja, nagyon aggódik önért, és hogy mihamarább erőre kell kapnia.

Mona lerakta a könyvet, és vállat vont.

– El nem tudom képzelni, hogy bármiféle bortól erőre kapnék. Mindig rosszul leszek, ha szeszt iszom. Mindenesetre biztosan jó szándék vezérelte a férjemet. Legyen szíves, mondja azt neki, hogy itt maradt, míg megittam. Arra kérem, Richter asszony, fogyassza el helyettem a bort, elvégre az orvos is erre buzdította.

Az idős hölgy megadó mosollyal, lassan kiitta poharát.

– Arra, hogy ön mihamarabb felgyógyul! – mondta közben. – Most pedig visszamegyek, és Meining úrral együtt elfogyasztom az utóételt.

Richter asszony alig lépett be az ebédlőbe, Meining máris sietve odafordult hozzá:

– Nos, megitta a bort?

– Az utolsó cseppig!

Elfogyasztották az édességet, aztán még elbeszélgettek egy darabig. Amikor a társalkodónő vissza akart vonulni, Meining így szólt hozzá:

– Egy órát dolgozom, aztán a feleségem autójával kikocsizom. Kérem, mondja meg neki, ha érdeklődne felőlem.

– Megmondom, Meining úr.

Egymásba nyíló szobák hosszú során haladt át Meining, mire felesége dolgozószobájába ért. Jobb kéz felől hatalmas íróasztal állt az ablaknál, baloldalt pedig egy másikon könyvek sorakoztak. Az egyik falat ugyancsak könyvek borították, szemközt pedig tavaszi tájat ábrázoló festmény függött.

E mögött rejtőzött a titkos rekesz, benne az ékszerekkel.

Ám hol lehet a kulcsa? Meining tudta, hogy felesége minden kulcsát, köztük a páncélszekrényét is egyetlen karikán tartja. A férfi tekintete kutatva bejárta a szobát, aztán odalépett az íróasztalhoz. Azon nem voltak a kulcsok. Talán valamelyik fiókban vannak? Kihúzta az írólap alatti három legfelsőt, de csak papírt és íróeszközöket talált bennük. Kulcsoknak nyoma sem volt.

Az ajtóval lezárt alsó fiókokhoz nem lehetett csak úgy hozzáférni. Meining lehajolt, kivette az egyik felső fiókot, és felülről benyúlt az alatta levőbe. Mielőtt azonban átvizsgálhatta volna, Richter asszony lépett be a szobába.

A férfi hátrafordult, és kissé zavartan felnevetett.

– A feleségem kulcsait keresem. Nem akartam ezzel is önt terhelni, mert azt hittem, lepihent egy kicsit.

Richter asszony gyorsan összeszedte magát. Gyanúsnak találta, hogy Meining a felesége íróasztalában kotorászik, de nem mutatta ki viszolygását.

– A nagyságos asszony valószínűleg felvitte magához a kulcsait – mondta.

A fiatalembernek újabb ötlete támadt.

– Azért lenne rájuk szükségem, mert a feleségem az utazásra összekészített bőröndjeink kulcsait is a többi mellé tette a karikára. Ki szeretném nyitni a kofferomat, hogy kivehessek belőle valamit. Kérem, intézkedjék, hogy egy időre megkaphassam a feleségem kulcskarikáját.

A társalkodónő elindult, hogy maga teljesítse a kérést. Kifelé menet észrevette, hogy a tájkép ferdén lóg a falon. Meining mozdította el, mikor a titkos rekesz után kutatott.

Az idős hölgy szája megvetően megrándult, miközben felfelé ment a lépcsőn. Biztos volt benne, hogy Meiningnak nem a bőrönd kulcsaira van szüksége. A páncélszekrénybe szeretne bejutni, annak a kulcsát akarja megkaparintani.

Richter asszony halkan belépett a még mindig olvasó Monához. Közölte vele Meining kérését, de arról egy szót sem szólt, hogy min kapta rajta a férfit a dolgozószobában. Izgatottan várta asszonya válaszát. Ő nyugodtan kivette egy kosárkából a kulcskarikát, és az összes kulcsot odanyújtotta társalkodónőjének.

– Nem tudom, melyik nyitja a férjem bőröndjét – mondta. – Keresse ki ő a kulcsát!

Monának eszébe sem jutott, hogy veszélyes lehet, ha átadja Meiningnak a kulcsokat. A társalkodónő azonban annál inkább résen volt. Könnyelműségnek tartotta a dolgot, és elhatározta, hogy ezentúl még jobban nyitva tartja majd a szemét.

A fiatalember még mindig Mona dolgozószobájában volt, amikor a társalkodónő visszament a földszintre. Meining zsebre dugott kézzel állt az ablaknál. Azonnal megfordult, amint az idős hölgy belépett. Richter asszony színlelt nyugalommal átadta neki a kulcsokat, aztán távozott. Odakint a folyosón azonban megállt, amikor meghallotta, hogy a kulcs belülről megfordul a zárban. Mi szükség van erre?

Richter asszony habozás nélkül belépett a szomszédos zeneszobába. A puha szőnyegen az ajtóhoz osont, és belesett a kulcslyukon. Innen éppen azt a falat láthatta, amely a titkos rekeszt rejtette. Meining ott állt előtte. A képet már levette a helyéről, és kinyitotta a széf ajtaját. A társalkodónő jól látta, amint kiveszi és felnyitja az ékszeresládikát.

A nap fénye megcsillant a köveken. Richter asszony megijedt Meining sóvár tekintetétől. Aztán látta, hogy a férfi mindent visszatesz az ékszeres ládikába, azt pedig elzárja a titkos rekeszbe. A karikáról csak egy-két kulcsot vett le, valószínűleg azokat, amelyek a bőröndjeit nyitják, a többit pedig az íróasztal egyik fiókjába tette.

Az idős hölgy gyorsan visszahúzódott az ajtótól, és a nappaliba sietett. Innen kifigyelte, hogy Meining a szobájába ment. Az asszony elgondolkodott. Mit tervez ez az ember ifjú úrnője ellen? Miért vette ilyen alaposan szemügyre az ékszereit? Lehet, hogy titokban pénzzé akarja tenni? És a bor? Miért olyan fontos neki, hogy a felesége mindennap igyon belőle?

Richter asszony úgy érezte, olyan felelősséget ruháztak rá, amelyet egyedül nem képes, de nem is akar viselni. Monával egyelőre nem beszélhet a gondjairól. Vagy a gyárigazgatót kell felhívnia, vagy Richard Römert. Igen, ő a megfelelő ember!

Elhatározta, hogy megvárja, amíg Meining elmegy otthonról, aztán felhívja az ifjú Römert. Mindenekelőtt azonban a kulcsokat kell magához vennie, hogy Meining ne férhessen megint, hozzá a titkos rekeszhez.

Még ráér azzal, hogy felhívja Richardot, ezért visszament a szobájába. Belépett, és azonnal feltűnt neki valami. A padlóra cseppent bor körül öt döglött legyet számolt meg.

A társalkodónő döbbenten nézte a furcsa látványt, aztán egész testében megremegett. Kora tavasszal nem hullanak el csak úgy a legyek. Ez az öt valószínűleg belekóstolt a portóiba, s az életével fizetett érte. Igen ám, de ha a legyekre halálos volt a bor, akkor...

Richter asszony lehajolt, hogy eltakarítsa a legyeket és a borfoltot, ám aztán meggondolta magát. Nem, maradjon csak minden így, ahogy van! Majd megmutatja Richard Römernek, hogy mi történt, s aztán ő eldönti, mit tegyenek. Az idős hölgy felegyenesedett, és hálaadó imára kulcsolta a kezét. Micsoda szerencse, hogy nem ezt a bort itatta meg ifjú úrnőjével! Kivette a szekrényből a kristályüvégesét, és a fény felé tartotta. Úgy tűnt, hogy a bor az eltelt idő alatt még sötétebb lett.

A társalkodónő leült az ablakhoz, és onnan figyelte, mikor áll elő az autó. Nem kellett sokáig várnia. Meining hamarosan kilépett a házból. Richter asszony fellélegzett, amikor a kocsi elindult.

Pillanatnyi habozás nélkül felhívta Richard Römert.

– Feltétlenül sürgősen találkoznom kell önnel, Römer úr. Magam keresném fel, de sajnos, nem mehetek el itthonról. Telefonon viszont nem mondhatom el, ami a szívemet nyomja.

Mély sóhaj hallatszott a vonal túlsó végéről, aztán Richard közölte, hogy azonnal odamegy.

Tíz perc múlva már Richter asszony szobájában ültek. Az idős hölgy úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha itt beszélnek egymással. Röviden és érthetően előadta tehát a megfigyeléseit.

Richard arcából minden szín eltűnt. Görcsösen összeszorította a kezét.

– Kérem, adjon nekem néhány percet, hadd gondoljak át mindent alaposan! Hol az a bor? És hol vannak az elpusztult legyek?

Az idős hölgy megmutatta őket Richardnak, aztán elővette a bort a szekrényből.

A férfi kihúzta a dugót, beleszagolt az italba, s megrázta az üveget.

– Valami ezzel nincs rendben. Magammal viszem, és átadom egy vegyésznek, hogy vizsgálja meg. Ha Meining holnap délben megint egy pohár bort ad önnek, hogy vigye fel Monának, tegyen úgy, mintha teljesítené a kérését. Az italt azonban töltse megint egy tiszta üvegbe! Ha a vegyész igazolja a gyanúnkat, akkor inasnak álcázott detektívet csempészünk a házba, aki majd szemmel tartja Meiningot. Ha tehát egy bizonyos Karl Müller jelentkezik önnél azzal, hogy inasként szeretne elhelyezkedni, vegye fel! Az ékszereket pedig most azonnal kivesszük a széfből. Elviszem és megőrzésre átadom őket a Falkner Művek igazgatójának. A ládikát értéktelen vacakokkal töltjük meg, hogy nagyjából ugyanolyan nehéz legyen, és visszatesszük a helyére. A kulcsot szintén átadom az igazgatónak. Ha Meining el akarja lopni az ékszereket, kénytelen lesz az egész ládikát magához venni.

Lementek Mona dolgozószobájába. Richard jegyzéket vett fel az ékszerekről, aztán az aktatáskájába tette őket.

Richter asszony üres cukorkásdobozokat hozott az ebédlőből. Telerakták őket értéktelen limlommal, aztán az egész bekerült az ékszeresládikába.

Richard ezután egy vegyészhez hajtott. Átadta neki az üveg bort, s megkérdezte, mikor jöhet vissza a vizsgálat eredményéért. Azt a választ kapta, hogy másnap délre biztosan meglesz.

A fiatalember innen Mona gyárába ment. Az igazgatóra bízta az ékszereket és a ládika kulcsát, s beszámolt neki a Richter asszonytól hallottakról. Különös módon az igazgató is lehetségesnek tartotta, hogy Meining felesége életére tör, hogy özvegyként az egész örökség az ölébe hulljon.

Richard sietve elbúcsúzott, mert még fel akarta keresni egy ismerősét, aki magándetektívként kereste a kenyerét.

Szerencsére otthon találta. Richard előadta, milyen gyanú hajtotta hozzá. A detektív Karl Müller néven még aznap este munkára jelentkezett Richter asszonynál, aki alkalmazta is az új „inast”. Az idős asszony boldog volt, hogy rajta kívül még valaki őrködik a házban.

Richard másnap a megbeszélt időben megjelent a vegyésznél. A szakember közölte vele, hogy a portói egy általa ismeretlen, de véleménye szerint valószínűleg indiai eredetű mérget tartalmaz. Az italban talált dózis patkányok és egerek elpusztítására elegendő, egy embert azonban legfeljebb időlegesen béníthat meg. Azt azonban nem tartotta kizártnak, hogy a méreg ismételt fogyasztása esetén halál is beállhat.

Richard ettől kezdve még jobban aggódott Monáért.

– Máris beigazolódott a gyanúnk – közölte Richter asszonnyal telefonon. – Kérem, amint lehet, küldje el hozzám Karlt, hogy további utasításokkal láthassam el.

A detektív egy óra múlva meg is jelest nála. Richard átadta neki a vegyész szakvéleményét. A nyomozó halkan füttyentett, miután elolvasta az írást.

Meining aznap délben is kieszközölte, hogy Richter asszony vigyen egy pohárral Monának a portóiból. Miközben a társalkodónőnek háttal állva a tálalónál tevékenykedett, az inasnak álcázott detektív egy tükörből kileste, hogy Meining elővesz valamit a mellényzsebéből, s lopva a borba ejti.

A társalkodónő lejött az emeletről, és jelentette, hogy Mona azonnal megitta a portóit. A nyomozó kérésére azt is hozzátette, hogy a beteg rendkívül gyenge, mozdulni is alig bír. Meining elégedetten hallgatta Richter asszony beszámolóját.

Így telt el néhány nap. A vegyész a folyamatosan szállított borokban időközben kétszer annyi mérget mutatott ki, de még mindig nem tudta megmondani, mi lehet a hatóanyag. További kísérleteket végzett patkányokon és egereken. Boncoláskor azonban nemigen lehetett a szervezetükben kimutatni a méreg nyomát.

Egyik este a detektív kileste, hogy Meining három pirulát dug zsebre. Ekkora mennyiség még egy ember életét is kiolthatja!

A nyomozó tudta, hogy egy percig sem késlekedhet, és megtette a szükséges előkészületeket.

Amikor Meining másnap a borba csempészte a három pirulát, hirtelen vasmarok ragadta meg a kezét. A detektív macska módjára osont, mögéje, s most pisztolyt szegezett rá.

Hívására ebben a pillanatban a gyárigazgató, Richard és két másik nyomozó lépett a helyiségbe. Valamennyien Meiningra szegezték a fegyverüket. Az fakó arccal rájuk meredt, s felismerte, hogy vesztett.

Hirtelen rántással kiszabadította magát. Az ablakhoz szaladt, feltépte és kiugrott rajta. Szerencsétlenségére azonban, elvétette az ugrást. Feje egy kőnek csattant, és ő azonnal szörnyethalt.

Richard elszállíttatta a holttestet.

Richter asszony közben felsietett ifjú úrnőjéhez. Amikor közölte, hogy Richard szeretne vele beszélni, Monának arcába szökött a vére.

– Vezesse Römer urat a kis nappali szobámba, Richter asszony! De kérem, ügyeljen rá, hogy ne találkozzanak a... férjemmel.

Mona pár perc múlva kissé félénken lepett be a nappaliba. Richard elébe sietett, és mindkét kezét megragadta.

A fiatalasszony ráemelte fájdalmas, de tiszta tekintetét.

– Hogy van Gloria? Kitűztétek, már az esküvőtök napját?

A férfi az egyik fotelhoz vezette Monát, és párnát tolt a háta mögé. Aztán odahozott egy széket, és ő is leült.

– Nem, Mona. Soha nem veszem feleségül Gloria Lindnert, felbontottam az eljegyzésünket.

A fiatalasszonynak elkerekedett a szeme.

– Miattam tetted, Richard? – kérdezte fojtott hangon.

– Nem, nem miattad. Viseltem volna a keresztemet, de Gloria maga vetett véget a jegyességünknek. Mást szeretett, és nem volt hű hozzám.

– Fájt neked, hogy így történt?

– Nem!

Monának könnyes lett a szeme.

– Jaj, Richard, bárcsak felvettem volna a harcot a büszkeségem ellen! Bárcsak ne siettem volna ennyire a házassággal! Alighanem a sors akarta, hogy így legyen. Te most szabad vagy, én pedig a magam kovácsolta láncokat viselem.

– Elég erősnek érzed magad ahhoz, hogy meghallgass egy felkavaró hírt?

– Mindenhez, elég erős vagyok, Richard.

– Akkor közlöm veled, hogy az a férfi, akivel Gloria megszegte a hűséget, nem más, mint Hubert Meining.

Mona kábultan nézett a fiatalemberre.

– Ő? A... férjem?

– Igen, ő. Az esküvőtök estéjén, félreérthetetlen helyzetben kaptam rajta Gloriával, és leütöttem. Az eljegyzésemet pedig felbontottam.

– Mondd, Richard, miért tették ezt velünk?

– Mert mindketten szegények voltak, és könnyűszerrel akartak pénzhez jutni.

– És... mi lesz most Gloriával?

– Ő az első gondolatod? Veled mi lesz, Mona?

– Tovább cipelem a keresztemet.

– Nem kell többet szenvedned! Szabad vagy, Mona. Senki sem akadályozhatja meg, hogy egymáséi legyünk.

A fiatalasszony fel akart ugrani, Richard azonban nem eresztette el a kezét.

– Maradj, Mona! Édes Monám, ne félj! Isten nem akarta, hogy feláldozd magad, és megszabadított a szenvedéstől, Hubert Meining már nem él.

Mona döbbenten meredt a férfira.

– Ó, Richard! Hogy történt?

– Hosszú sora van annak. Nem tudom, elég erős vagy-e már ahhoz, hogy végighallgasd a történetet.

– Mondj el mindent! Mi történt? Hogyan halt meg Meining? Istenem, ilyen fiatalon! Nem lehettek volna boldogok Gloriával?

– Nem, Mona, Meining odáig süllyedt, hogy gonosztevő vált belőle.

A fiatalasszony egész testében remegett.

– Most már mindent hallani akarok! Nem szorulok kíméletre, egyáltalán nem is voltam beteg. Csak féltem… együtt lenni vele.

– Teljes joggal, Mona. Köszönd meg Istennek, hogy így tettél, különben alighanem rosszabb vége lett volna az egésznek. Szörnyű veszélyben voltál. Meining az életedre tört. Az örökösöd akart lenni.

Mona megrendülten hallgatta, míg Richard előadta neki az utóbbi napok történéseit. A fiatalasszony egyik döbbenetből a másikba zuhant.

Richard szerető aggodalommal átölelte. Mona a vállára hajtotta a fejét, és reszkető hangon így szólt:

– Előbb mindennek le kell nyugodnia bennem. Isten jó volt hozzám. Hálás vagyok neked és a többieknek. Sohasem fogom elfelejteni, hogy hűségesen vigyáztatok rám.

Richard gyengéden megcsókolta, hogy megnyugtassa.

– Türelmesen várni fogunk, Mona, amíg minden szörnyűséget feledve boldogok lehetünk. Hisz tudjuk a legfontosabbat, hogy szeretjük egymást.

Egy darabig szótlanul néztek egymás szemébe, aztán Richard így szólt:

– Bocsáss meg, hogy rajtad kívül másra is gondolok. Értesíteni szeretném Gloriát arról, hogy mi történt itt. Tudom is, kire bízhatom rá az üzenetet. Majd Peter megviszi neki a hírt. Remek fickó, és ha kell, gyengéd is tud lenni. Már most szólok, Mona, hogy egy napon majd jó helyet kell biztosítanod neki a gyáradban. Sokat tett értünk, nélküle minden másként alakul.

– Milyen jó kezekben voltam egész idő alatt, miközben semmiről sem tudtam!

Richard felhívta Petert, és azonnal elküldte érte a kocsiját. A kamasz férfi módjára teljesítette feladatát. Megbízója maradéktalanul elégedett volt vele.

Öccse óvatosan adta elő Gloriának a történteket. A szenvedélyes lány először úgy tett, mint akinek eszét vette a fájdalom. Peter azonban megértette vele, milyen szörnyű sorstól menekült meg. Egy méregkeverő feleségeként boldogtalan élet várt volna rá.

A testvérek egymásra találtak ebben a nehéz órában, és Peter ezentúl szeretettel vigyázott a nővérére.

Az ügy természetesen nagy port vert fel, a szörnyű részleteket azonban sikerült eltitkolni a nagy nyilvánosság elől. Amennyire csak lehetett, kímélték Monát, s hamarosan el is csitultak körülötte a hullámok.

Egy év múlva Mona feleségül ment Richard Römerhez. Közös boldogságukat soha többé nem zavarta meg semmi, véget ért a nehéz küzdelmek ideje.

Peter Lindner minden vasárnap Römerék-nél ebédelt. Imádta Monát és a férjét, ám ezt igyekezett ifjonti nyers modora mögé rejteni.

A fiatalasszony és Richard időnként megsimogatta a fiú szőke üstökét. Peter ilyenkor úgy érezte magát, mintha lovaggá ütötték volna, és arra gondolt, hogy egyszer majd ő is olyan szeretne lenni, mint Richard. Ha pedig megnősül, a felesége olyan asszony lesz, mint Mona Römer.

VÉGE