Hedwig Courths-Mahler

Kegyes hazugság

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Hedwig Courths-Mahler: Eine fromme Lüge

© Bastei-Verlag Verlagsgtuppe Lübbe GmbH & Co KG

Bergisch Gladbach

Fordította: Maros Magdolna

I.

Heinzet a szalonban fogadta a mostohaanyja. Alig pár napja temették el az édesapját, s azóta, hogy a fiú hazajött, tulajdonképpen most nyílt először alkalmuk arra, hogy kettesben maradjanak. Gertrud asszony mindössze négy évvel volt idősebb a mostohafiánál, aki nemrég töltötte be a harminchetet.

- Beszélni óhajtottál velem? - nézett várakozásteljesen a fiatalemberre, miután hellyel kínálta egy karosszékben.

- Igen, meg kell beszélnünk egyet-mást, ami nem tűr további halasztást - felelte nyugodtan Heinz.

- Hallgatlak - bólintott az asszony, s merőn a fiatalember szemébe nézett.

Heinz állta a pillantását. Karcsú, izmos kézfejét a szék karfájára tette, s közben arra gondolt, milyen régóta várta már ezt a beszélgetést. Tulajdonképpen azóta, hogy elment.

- Kezdjük a legfontosabbal - mondta lassan, s megköszörülte a torkát. - Azt tudod, hogy az évszázados múltra visszatekintő Frank és fiai cég a teljes összeomlás előtt áll...

- Ezt apád halálának napján már közölted velem. - Gertrud arca rezzenéstelen maradt.

- Talán túl nyersen fogalmaztam. Nézd el nekem, hogy nem tudtam magam fegyelmezni. Apám halála nagyon megviselt - szabadkozott a fiatalember.

Az asszony vállat vont.

- Kíméletes bánásmódot nem is vártam tőled. Gondolom, keserves lehetett egy csődbe jutott vállalatot találni, amikor hosszú évek után magad is üres kézzel tértél haza a nagyvilágból - jegyezte meg gúnyosan, hogy a mostohafia homloka kivörösödött.

- Ez most nem tartozik ide - mormogta bosszúsan.

Az asszony ismét megvonta a vállát.

- Csak leszögeztem a tényt. Tudniillik annak idején megesküdtél, hogy befutott emberként térsz haza, ha egyáltalán valaha visszajössz. Apáddal kifizettetted az anyai örökrészedet, amit a vállalat pénzéből kellett kivennie szegénynek. Csak azért, hogy megvalósíthasd a kalandos terveidet...

A fiatal férfi visszanyerte nyugalmát.

- Igaz, hogy az anyai örökségemet, negyvenezer márkát kifizettettem magamnak, de ezt apa akkor könnyen nélkülözte. És egyáltalán nem azért, hogy megvalósítsam kalandos terveimet, ahogy mondtad. Távol a hazámtól kellett megalapoznom az egzisztenciámat.

- Kellett volna... Ám te nem gyarapítottad a vagyont, hanem felélted, és apád utóbb hiába remélte, hogy segíteni tudsz rajta.

- Nos, nem erről akartam veled beszélni - jegyezte meg hűvösen Heinz Frank. - Apám halála valószínűleg üzleti összeomlásának következménye volt. Belepusztult a tudatba, hogy az elődeitől örökölt céget csődbe vitte. A halála előtt, miután kibékültünk, bevallotta, hogy ez a marcangoló önvád emésztette el. Amit persze még fokozott az aggodalma, hiszen nem tudta, mi lesz veled és Juttával. Bepillantást nyertem az üzleti könyvekbe. Szegény apa hatalmas összegeket vett ki az üzletből, de te minden pénzt elherdáltál. Az apám nem volt tékozló, egyedül te vagy a hibás! Neki nem voltak eltúlzott igényei, csakis te hajszoltad bele a költekezésbe. Elérted, hogy minden kívánságodat teljesítse, bár mindezt legjobb meggyőződése ellenére tette.

Az asszony arca idegesen összerándult.

- Valóban? Igazán tájékozott vagy...

- Apa vallotta meg nekem a halálos ágyán - felelte a fiatalember, s egy pillanatra lesütötte a tekintetét. - Ő maga mondta, hogy az irántad érzett határtalan szerelme vitte rá, hogy minden vágyad teljesítse. Közben tudta, hogy ezzel tönkreteszi a céget.

- Fogalmam sem volt róla, hogy apád a lehetőségein felül költekezett - harapta be Gertrud zavartan az ajkát.

- Nem apa költekezett a lehetőségein felül, hanem te. Ő csak gyenge volt veled szemben. De hagyjuk ezt! Ezen már úgysem tudunk változtatni. Most inkább azzal a ténnyel kell szembenéznünk, hogy fel kell számolnunk a Frank és fiai céget, hacsak... Hacsak nem találunk valakit, aki ad háromszázezer márka tőkét, amivel kielégíthetnénk a hitelezőink elkövetkező hetekben esedékes követeléseit. Csak így lehetne a csődöt elkerülni. Apámnak, ott a halálos ágyánál, megígértem, hogy minden tőlem telhetőt elkövetek a vállalat megmentésére. Be fogom tartani az ígéretemet! Apám egyetlen fiaként én lépek az örökébe, és bármi lesz is, nem fogom veszni hagyni az elődeinktől örökölt vállalatot.

- De mi lesz, ha majd senkit sem találsz, aki megelőlegezné neked ezt a hatalmas összeget? - kérdezte Gertrud.

- Ezt csak bízd rám! Akárhogy is, de előteremtem azt a pénzt, s akkor pedig nem nyugszom addig, amíg a Frank és fiai cég vissza nem nyeri régi hírnevét.

- Mondd, nem akarsz te túl sokat? - biggyesztette le az özvegy gúnyosan az ajkát.

- Sosem szoktam többre vállalkozni, mint amennyit meg is tudok valósítani - felelte higgadtan a fiú.

- Mindig szeretted a nagy szavakat. Remélem, nem haragszol, de nekem megint csak az jutott eszembe, hogy eredetileg gazdag, befutott emberként akartál hazajönni. Annak idején fennen hangoztattad, hogy soha nem térsz vissza a szülői házba, hacsak apád nem kér meg rá. És tessék, most mégis itt vagy.

A fiú szemében elfojtott indulat villant.

- Sőt, meg is esküdtem, hogy hívatlanul nem jövök vissza - felelte aztán mégis fölényes nyugalommal.

- Megesküdtél? - vonta fel a szemöldökét a mostohaanyja.

- Igen, és meg is tartottam az eskümet. Pedig nem volt könnyű kivárni apám hívását. Nagyon sokáig kellett várnom... Persze, te nem tudtad, hogy apámnak, miután megbetegedett, mennyire fontossá vált a fia. Még nálad is fontosabbá... Hazahívott, azt szerette volna, hogy hazajöjjek, mielőtt a halál lezárja a szemét.

- Hazahívott? - rezzent össze idegesen az asszony, és kihúzta a derekát. - Hogyan hívhatott volna, mikor azt sem tudta, merre jársz?

- Valóban nem tudta. Csakhogy amikor tizenöt évvel ezelőtt elhagytam ezt a házat, megüzentem az apámnak, hogy a barátom, Lothar Bredow, mindig tudni fogja, merre járok. A hosszú évek alatt mindvégig be is tartottam a szavam, vagyis kapcsolatban maradtam vele. Lothar néhány éve Berlinben ügyvédi irodát nyitott. Amikor apa néhány hónapja megbetegedett, és mindenáron látni akart engem, őhozzá fordult segítségért. Lothar utánam küldte apa levelét, én pedig, amilyen gyorsan csak tudtam, útra keltem. Egyedül te voltál az oka, hogy apa nem hívott már előbb haza. Te akadályoztad meg benne, tudom, ne is tagadd!

- Én? - mormogta az asszony, és zavarában elpirult, lesütötte a szemét, mert képtelen volt állni a fiú vádló tekintetét.

- Igen, te! - bólintott Heinz. - Nagyon gyűlölhettél, ha képes voltál apámtól erőszakkal elválasztani. Szegény végül csak titkon mert hazahívni. Nagyon siettem, de végül majdnem későn érkeztem. Hosszú utat kellett megtennem, nagyon hosszút. Hála istennek, még életben találtam, és apa végül abban a szilárd meggyőződésben hunyta le a szemét, hogy igazságtalanságot követett el velem szemben, amikor tizenöt évvel ezelőtt tolvajnak bélyegezve zavart el a háztól.

Az özvegy elsápadt, a tekintete idegesen rebbent egyik helyről a másikra.

- De hiszen a lopást rád bizonyították - bökte ki végül rekedten.

- Igazán? - ugrott talpra a fiatalember, s most közvetlenül az asszony előtt állt. - Valóban így történt? És mégis milyen bizonyítékok alapján? Csak azért, mert te azt állítottad, hogy láttál éjszaka kilopódzni abból a szobából, ahonnan apa levéltárcáját húszezer márkával ellopták! A tárcát persze másnap, már a távollétemben, üresen meg is találták az egyik öltönyöm zsebében. Ez lett volna az állítólagos bizonyíték a bűnösségemre! Akkor nem tudtam tisztázni magam. Apa jobban hitt a te mesédnek, mint nekem. Elérted, hogy elzavarjon a szülői házból. Kezdettől fogva szálka voltam a szemedben, mert én tudtam, hogy mást szeretsz, és apámhoz csak számításból mentél.

Erre már az asszony is felugrott.

- Hallgass! - kiáltotta elsápadva, s a szeme villámokat szórt. - Még mindig ezt a régi mesét fújod? Kit akarsz ezzel ijesztgetni? Mindig is gyűlöltél engem! Máig sem tudom, miért. Talán, mert a testvéredet a világra hoztam... Nyilván attól tartottál, hogy egyszer majd osztoznod kell vele az örökségen. Mert akkor még nagy örökségre számíthattál.

- A kishúgomat szerettem - vonaglott meg keserűen a fiú ajka. - Elvégre nemcsak a te lányod volt, hanem apáé is. A vádaskodásod lepereg rólam. Magad sem hiszed, amit mondasz. Amilyen jól tudtad, hogy annak idején nem én vettem el a húszezer márkát, olyan jól tudod azt is, hogy más bajom volt veled.

Az asszony arcából hirtelen kiszállt a vér, de aztán ismét felcsattant a hangja:

- Tévedsz, még ma is szent meggyőződésem, hogy a húszezer márkát te emelted el! Biztosan a világ körüli utadhoz kellett! Saját fülemmel hallottam, amikor egyszer azt mondtad Lothar Bredow-nak: „Ha leérettségiztem, fel is út, le is út, világgá megyek. Idehaza túl szűkös nekem minden.” Nos, az érettségin már túl voltál. Azért vetted el a pénzt, hogy el tudjál indulni. Ebben biztos vagyok!

- Szóval meggyőződésed, hogy én voltam a tolvaj? - kérdezte furcsa, fölényes pillantással a mostohafia.

Gertrud kihúzta magát.

- Persze! Ki más vihette volna el? Senki másnak nem volt bejárása apád szobájába, ahol a levéltárca volt.

- Ahogy mondod: csak nekem és neked!

- Vagyis? - vetette oda a nő kihívóan.

- Vagyis kettőnk közül valaki a tolvaj, vagy te, vagy én.

- Apád az öltönyödben találta meg az üres levéltárcát - sütötte le az asszony ismét a tekintetét.

- Persze! Miután meggyőzted róla, hogy kötelessége átkutatni a holmimat. A zakóm zsebében aztán tényleg megtalálta a levél tárcáját.

- Ennyi bizonyíték csak elég?!

- Talán mégsem. Valaki más rejtette a távollétemben a tárcát az öltönyömbe. Ez az igazság.

Az asszony ujjai idegesen doboltak a széktámlán.

- Ugyan, ki tette volna?

- Te! - hajolt előre hirtelen Heinz, a mostohája szemébe mélyesztve a tekintetét. Szavai korbácsütésként csaptak Gertrud arcába.

- Mit merészelsz? - rikácsolta felindulástól rekedten az asszony.

A fiatalember kiegyenesedett.

- Néha valóban nagy merészség kell az igazság kimondásához, de most még erre sincs szükség. Nem szaporítom a szót: tudom, hogy annak idején te loptad el a húszezer márkát.

Az asszony felugrott, és feszesen kihúzta magát a mostohafia előtt.

- Pimasz! - sziszegte elfehérült ajakkal.

- Hiába sértegetsz, akkor is ez az igazság. Ne hidd, hogy gyűlöletből vagy bosszúvágyból teszem, amit teszek! Nem, erről szó sincs. Egyszerűen csak védekeznem kell ellened. Ne aggódj, kettőnkön kívül soha senki nem fogja megtudni, amíg te nem próbálsz a becsületembe gázolni. A harmadiktól, aki még tudott a lopásról, már nem kell tartanod. Kurt Vollmer halott.

Gertrud asszony holtsápadtan rogyott le a székre, s egy pillanatra lehunyta a szemét.

- Kurt Vollmer halott? - suttogta színtelen hangon, s Heinz még meg is sajnálta egy röpke másodpercre.

- Tudom, hogy szeretted - nézett együtt érzően a mostohájára-, és csak azért szakítottál vele, mert mindketten szegények voltatok. Azért mondtál apának igent, hogy gondtalan, fényűző életet élhess. De Kurt Vollmer gazember volt. Irigyelte tőled a jólétet, s valahogy ő is részesülni akart belőle. Megzsarolt, hogy átadja apámnak a hozzá írott szenvedélyes leveleidet, ha nem fizetsz neki húszezer márkát. Mivel másképpen nem tudtad felhajtani a pénzt, elloptad, amikor a véletlen úgy hozta, hogy éppen ennyi pénz volt apám tárcájában. Ezzel visszavásároltad a leveleket. Kurt elfogadta tőled a pénzt, pedig nagyon jól tudta, hogy loptad. Mindezt ő mesélte el nekem.

- Kurt Vollmer? - kérdezte megtört hangon az asszony, aki most egészen magába roskadva gubbasztott a széken.

- Igen! Az utazásom során egy napon összehozott vele a véletlen. Lényegtelen, hol történt. Rosszul ment a sora. Lezüllött, olyan nyomorúságosan nézett ki, akár egy útszéli koldus. Akkoriban én elég jól álltam. Vollmer felismert, amikor véletlenül meghallotta a nevemet, s aztán felkeresett. Bizonyítékokat kínált az ártatlanságomra, nevetségesen kis összegért, ami éppen útiköltségre lett volna elég neki, hogy hazajöjjön. Én azonban meg akartam akadályozni, hogy visszajöjjön, és újból zsarolni kezdjen téged. Ezért havi részletekben folyósítottam neki a pénzt, amit mindig ott kellett felvennie, távol a hazától. Beleegyezett, és cserébe kiszolgáltatta a bizonyítékokat.

- Miféle bizonyítékokat? - simított végig a homlokán Gertrud.

- Két leveledet. Mindössze néhány sorosak, és már azután írtad őket, hogy a húszezer márkával megvetted tőle a kompromittáló leveleket. Bizony, ostoba dolog volt tőled ennek az embernek újabb terhelő bizonyítékokat szolgáltatni magad ellen. Tessék, itt vannak. Nézd csak meg őket! - dugta oda a leveleket az asszony orra elé.

- A nyomorult! - nyögte Gertrud futó pillantást vetve a két papírra.

- Valószínűleg nagyon megkeserítette volna vele az életedet - mondta Heinz, s kényelmesen hátradőlt a széken. - Bizonyára megzsarolt volna ezekkel is. Az volt a szerencséd, hogy nem volt pénze útiköltségre. Aztán pedig, amint már említettem, ott tartottam őt, a világ túlsó végén. Ennek már idestova három éve. Egy évre rá meghalt. Én temettettem el.

Gertrud irtózva és rettegve nézett a mostohafiára.

- Megmutattad ezeket a leveleket apádnak? - kérdezte aztán elcsukló hangon.

- Nem - rázta meg a fejét a fiatalember. - Minek okoztam volna fájdalmat neki? Hála istennek, így is hitt nekem. Talán maga is sejtette, hogy te vetted el azt a pénzt. Nem mondta, de arra kért, ne nyomozzak tovább a tettes után.

Hallgattak egy ideig, majd az özvegy nagyot sóhajtva felállt.

- És most mit akarsz tenni? - kérdezte félénk pillantást vetve a levelekre. Heinz összehajtogatta őket.

- A továbbiakban nincs rájuk szükségem, teljesítették a céljukat. Csak azt akartam, hogy te is lásd őket. Most már tudod, hogy nem csaphatsz be, ismerem a vétkedet. Hallgatni fogsz arról, ami történt, ahogy én is hallgatni fogok. Tessék, visszaadom a leveleidet, semmisítsd meg őket magad! A Frank névhez nem tapadhat ilyen szégyen!

Az asszony egy ragadozó mozdulatával kapta ki a fiú kezéből a leveleket, majd remegő kézzel összetépte, és a fellobbanó kandallótűzbe dobta őket.

Azután hallhatóan fellélegzett.

- Köszönöm! - mondta megkönnyebbülve, amikor ismét visszafordult a fiatalemberhez. - Nem érdemeltem meg a jóságodat. Kérlek, bocsáss meg!

- Soha többé nem beszélünk róla - felelte a fiú. - Térjünk vissza az üzlethez! Nos, amint lehet, átveszem az örökségemet, és mostantól fogva én irányítom a Frank és fiai céget. Mindent el fogok követni, hogy talpra állítsam a vállalatot.

- De mi lesz, ha nem kapod meg a szükséges pénzt?

- Fel fogom hajtani - felelte a fiú, kerülve az asszony tekintetét. - Az utam során összebarátkoztam egy dúsgazdag úrral, aki megbízik bennem. Hozzá fogok fordulni.

- De mi lesz Juttával és velem? - sóhajtott fel szorongva az özvegy.

- Jutta a testvérem - felelte Heinz ismét az asszony szemébe nézve. - Ameddig szüksége van rám, mellette állok. Remélem, megtarthatom ezt a házat, bármilyen áldozatba kerüljön is. Jutta nem veszítheti el az otthonát! És az anyja számára is jut benne hely a jövőben is.

- Tehát maradhatunk? - csillant fel nyomban az asszony szeme. Nagy kő esett le a szívéről.

- Remélem. Persze csak akkor, ha Jutta és te hajlandóak vagytok betartani az utasításaimat. A jövőben én határozom meg, hogyan vezessék itt a háztartást. Vége a pazarlásnak! Elég volt belőle tizenöt évig! Rajtad múlik, elfogadod-e a feltételeimet.

Gertrud beletörődve simított végig a haján.

- Csak örülhetek, ha nekem és a lányomnak fedél lesz a fejünk felett. Hiszen semmink sincs. Álmomban sem gondoltam volna, hogy teljesen tönkrementünk. Alávetem magam az utasításaidnak.

- Rendben van. Még ma elbocsátom a két inast, és te is kénytelen leszel komorna nélkül boldogulni. A lovakat és a fogatokat eladjuk, és felmondok a kocsisnak. Elég lesz a kis autó is, amelyen apa járt ki a gyárba. Én csak arra fogom használni, amire apa, egyébként a rendelkezésetekre áll.

- Össze kell húznunk magunkat - bólogatott megadóan az asszony.

Heinz gúnyosan elmosolyodott.

- Nézd, ha többről nem kell lemondanod, ezt valahogy csak kibírod. Még mindig marad egy szakácsnőnk és a két mindenes lány, akik segítenek a házimunkákban. Azonkívül eljött velem hűséges jávai szolgám. A Szunda-szigeteken, ahol évekig éltem, még a legszegényebb európainak is van egy inasa. Sarida úgy vélte, hogy idehaza sem boldogulok nélküle, ezért velem tartott. Nagyon ügyes és készséges, megtanult tőlem valamennyire németül, és az autót is megbízhatóan vezeti. Jelenleg a hotelban vár rám, ahol megszálltam, de még ma átköltözik ide. Légy szíves egy szobát kijelölni a számára!

- Meglesz.

- A vendégeskedések most, a gyász idején, úgysem időszerűek. Persze később sem rendezünk olyan fényes mulatságokat, mint amilyeneket szoktatok. A szerény társas összejöveteleket nem tiltom meg nektek, de én fogom megszabni a kereteket.

- Mondtam már, hogy mindenben alávetem magam az akaratodnak. Csak tényleg megkapd a barátodtól azt a pénzt! Mert valljuk be őszintén, azért ez meglehetősen bizonytalan tőkebefektetés lenne számára.

- Hidd el, a barátom úgy megbízik bennem, akár saját magában - mondta meggyőződéssel Heinz, s az ajka körül mosoly bujkált. - Szavamat adtam apámnak, hogy megoltalmazlak titeket. Juttát és téged. Betartom a szavam. De nektek is okosan kell viselkednetek! Juttának is alkalmazkodnia kell az új körülményekhez. Apa igen gondterhelten utalt rá, hogy a húgom milyen könnyelmű, s csak a pillanatok múló örömeinek él. Ebből mindenképpen ki akarom őt gyógyítani.

- Miből akarsz kigyógyítani, Heinz? - kérdezte egyszerre egy vidáman csilingelő leányhang. Jutta Frank észrevétlenül lépett be a szobába.

Heinz és a mostohája egyszerre fordultak felé. A fiatalember kicsit zavarba jött.

- Nos, szóval... a szavaimat nem neked szántam, Jutta - mondta akadozva.

- De rám vonatkoztak. Amikor beléptem, tisztán hallottam, hogy ki akarod gyógyítani valamiből a húgodat. Akkor most vallj színt, Heinz: miből akarsz kigyógyítani? - kérdezte izgatottan a lányka.

- Talán a túlzott kíváncsiságból.

Jutta durcásan nézett a bátyjára.

- Nem vagy valami lovagias, Heinz! Ezt nem tanítják a Szunda-szigeteken? Talán mégis igaza van Ella Helmernek? Szerinte a fivéreink úgy tekintenek ránk, a húgaikra, mintha legalábbis semleges neműek lennénk. Egyáltalán nem úgy bánnak velünk, mint ahogy hölgyekkel illik.

- Lovagiatlan voltam?

- Azt hiszem, igen. Legalábbis nem szép tőled, hogy nem akarod elárulni, mit mondtál rólam. Áruld el, légy szíves!

Heinz komoly, jóságos pillantással nézett végig Juttán. Szerette a húgát, most is érezte, hogy ellágyul a szíve.

- Rendben van. Ha annyira szeretnéd, elárulom, miről beszéltem az édesanyáddal. De nem szabad kifecsegned! Ígérd meg!

- Ígérem, Heinz - bólogatott buzgón a lány. - És amit egyszer megígérek, azt be is tartom.

- Dicséretes tulajdonság. Nos, Jutta, a Frank és fiai cég szénája nagyon rosszul áll. Szerencsére ezt egyelőre még csak kevesen tudják, és remélem, senki más nem is értesül róla. Sajnos apa halálával szegény lány lett belőled, és ha nem tudom felhajtani a szükséges összeget, amivel megakadályozhatnám a csődöt, akkor anyáddal együtt el kell hagynotok ezt a házat, és nincstelenek lesztek.

- Az isten szerelmére! - rebegte halotthalvány arccal Jutta, s lerogyott egy székre.

Heinz megsimogatta a fejét. Szándékosan beszélt ilyen nyíltan a húgával. Bár tudta, hogy fáj a lánynak, mégis úgy gondolta, hogy neki is tisztában kell lennie drámai helyzetükkel. Így folytatta:

- Nyugodj meg! Minden erőmmel azon leszek, hogy gondoskodjak rólad és az édesanyádról. Ígérem, mindent elkövetek annak érdekében, hogy megtarthassátok az otthonotokat. De sok mindenről le kell mondanod, ami idáig természetes volt számodra. Ezt beszéltem meg anyáddal. Ha megbocsátotok, most mennem kell. Van még néhány fontos üzleti megbeszélésem.

Heinz gyengéden kezet szorított a húgával, meghajolt a mostohája előtt, és távozott.

II.

Először is a szállodába vitette magát, ahol utasította az inasát, Saridát, hogy haladéktalanul szállíttassa át a holmiját a Frank-villába.

- Sarida megtenni minden, Mynheer - felelte komolyan Sanda.

Heinz mosolyogva bólintott, majd szemügyre vette a fiút. Sarida olyan büszkén feszített európai ruhájában, akár egy hiú gyermek.

- El ne felejtsd felvenni a nagykabátodat! Nehogy megfázz nekem! - emlékeztette őt az itteni zord időjárásra a gazdája.

- Hideg, vizes itt, Mynheer - mutatott ki az ablakon Sarida a feltámadó hózáporra. - De Sarida nem fázni. Jó meleg ruha van neki - tette hozzá nevetve.

- Rendben van, ne is fázz, derék Saridám. És el ne felejtsd, mit mondtam! Senkinek ne beszélj arról, ami Szumátrán volt. Ha kérdeznék, azt feleled: nem tudok semmit.

Sarida szélesen elmosolyodott, hogy csak úgy villogott hófehér fogsora.

- Nem tudni semmit, Mynheer, Sarida nem mondani semmit.

- Jól van. Tudom, hogy állod a szavad. Most végezd el, amit rád bíztam, majd pedig várj a Frank-villában!

- Sarida várni, Mynheer.

Heinz abban a meggyőződésben, hogy Sarida inkább leharapná a nyelvét, semhogy válaszoljon egy olyan kérdésre, amelyre nem szabad, az apja kis kocsiján kihajtatott a városon kívül fekvő gyárba. Odaérve máris behívatta az irodájába a két cégvezetőt. Röviden üdvözölte őket, majd rögtön a tárgyra tért:

- Nos, uraim, visszatérve az elmúlt napokban folytatott tárgyalásainkra, ezennel közlöm önökkel a döntésemet: a Frank és fiai cég folytatja működését. A szükséges tőkét néhány napon belül átutalják a bankszámlánkra, s akkor azonnal rendezhetjük a függőben lévő ügyeinket.

A két cégvezető arca felragyogott, ami nem csoda, hiszen az ő megélhetésük is kockán forgott. Őszinte örömmel gratuláltak fiatal főnöküknek, hogy a vállalatot végül mégis sikerült a csődtől megmentenie.

- Nagyon kedvezőtlen körülmények között veszem át a vállalat vezetését - folytatta Heinz -, mégis kedvvel és szeretettel látok munkához. Magától értetődőnek tartom, hogy minden alkalmazott legjobb tudása szerint támogatja a munkámat. Hiszen a saját megélhetésük is ezen múlik. Segítsenek, és bízzanak bennem! Talán nem túlzott vakmerőség azt ígérnem, hogyha minden erőnket latba vetve dolgozunk, hamarosan visszakerülhetünk a csúcsra. Nos, uraim, számíthatok az együttműködésükre?

A két vezető gondolkodás nélkül kezet nyújtott Heinznek. Megígérték, hogy minden erejüket a vállalat felvirágoztatásának szentelik.

- Rendben van! - bólintott a fiatalember. - Hogy a konkurenciával szemben megálljuk a helyünket, változtatásokra van szükség. Mindenekelőtt a szőnyegeink és a bútorszöveteink terén kell újítanunk. Már tárgyalok egy tehetséges tervezővel, akiről azt mondják, egyformán járatos mind a klasszikus, mind a modern stílusban. Úgy döntöttem, leszerződtetem. Azt akarom, hogy olyan mintákat tervezzen nekünk, amelyekkel az összes vetélytársunkat lepipáljuk - magyarázta csillogó szemmel.

- Bámulatos, Frank úr! - jegyezte meg elismerően Wendt, a cégvezető helyettes. - Örömünkre szolgál, hogy ilyen hosszú távollét után ekkora lendülettel veti bele magát a munkába.

A fiatal főnök arcán mosoly suhant át.

- Tudja, Wendt úr, nekem ez a gyár az életem. Itt nőttem fel, és már kisfiú koromban is jobban érdekelt az itt folyó termelés, mint az iskolai feladataim.

- Feltételezem, Frank úr, hogy a távolléte alatt is megmaradt a szakmánál - jegyezte meg Brand, kérdő pillantást vetve az újdonsült igazgatóra.

Heinz megrázta a fejét.

- Téved, Brand úr, akkoriban egészen más dolgokkal voltam elfoglalva. Persze a szőnyegszövés mindig érdekelt, és akármerre jártam, mindenütt tanulmányoztam a helyi módszereket. Tanultam is egyet-mást, ami most hasznunkra lehet. Olyan termékek gyártását tervezem, amelyek felvehetik a versenyt a legszebb perzsaszőnyegekkel. De, amint mondtam, a távollétemben mással foglalkoztam. Inkább az üzleti élet terén tevékenykedtem. Meglehetősen felelősségteljes állásom volt...

- És csak úgy otthagyta az állását, amikor az édesapja hazahívta? - kíváncsiskodott Wendt.

- Amikor apám üzenete utolért Szumátrán, már amúgy is vissza akartam térni Európába - felelte Heinz, és elgondolkozva nézett maga elé. - Hosszú távon nem tesz jót nekünk, európaiaknak a trópusi éghajlat. Bár a szigeteken még egészen elviselhető a folytonos hőség, s hál' istennek a szervezetem is meglehetősen ellenálló. Meg aztán időről időre átruccantam néhány hónap pihenésre Európába. Egy telet Norvégiában töltöttem, egyet Angliában és egyet Hollandiában. Csak Németországba nem jöttem egyszer sem a hosszú idő alatt...

Sokáig beszélgetett még a két cégvezetővel. Utána végigjárta velük a gyárat, s közben számos utasítást adott nekik. A cégvezetők láthatták, hogy az új főnök valóban érti a dolgát. Már dél felé járt az idő, amikor elköszönt tőlük, és visszaautózott a Frank-villába.

III.

Sarida pontosan végrehajtotta a gazdája utasítását. Éppen akkor végzett a pakolással, amikor Heinz hazaérkezett. A fiatalember első útja Sarida szobájába vezetett, hogy meggyőződjön róla, rendesen befűtötték-e.

- Elégedett vagy, Sarida? - kérdezte mosolyogva a kis szerecsentől, érezve a szobában szétáradó kellemes meleget.

- Nagyon elégedett! Sarida nem fázik, Mynheer - bizonygatta a fiú.

Heinz a mostohájával és a húgával ebédelt. Ebéd után Jutta a szomszéd szobában felszolgálta bátyjának a feketét, miközben Gertrud asszony háztartási teendőire hivatkozva magukra hagyta a testvéreket.

Heinz mosolyogva vette át húgától a kávéscsészét.

- Ha szeretnél, gyújts rá nyugodtan - mondta neki a lány.

- Megengeded?

- Persze. Esetleg engem is megkínálhatsz...

Heinz mosolyogva megcsóválta a fejét, de azért nem ellenkezett. Kényelmesen elhelyezkedtek egymással szemben a két karosszékben.

- Nagyon hangulatos így, a kandallótűz mellett - jegyezte meg a fiú.

- Örülök, hogy tetszik. A meghitt környezet jókedvre deríti az embert. És én tényleg azt szeretném, ha jókedvű lennél, mert... mert kérni akarok valamit. Valamit, ami nagyon fontos számomra.

- Szóval csak ezért szeretnéd, hogy jól érezzem itt magam? - kérdezte kissé csalódottan a bátyja, s próbálta kifürkészni a lány gondolatait..

- Ó nem, dehogy! Kérlek, ne így fogd fel! Egyébként is örülök neki, ha jókedvű vagy.

- Így már mindjárt más. Nos, mi az a nagy kérés, hadd hallom!

- Arra akarlak kérni - hajolt előre a lány, s közben kacér mosoly játszott az ajkán -, hogy a jövőben is engedélyezd a páholybérletet a színházba. Mama azt mondta, hogy korlátozni kell az igényeinket, de legalább színházba szeretnék elmenni néhanapján. Ne hidd, hogy a papát olyan gyorsan elfelejtem! Borzasztóan hiányzik, mert olyan angyali jó volt hozzám, és minden kívánságomat teljesítette.

Heinz letette a márványasztalkára a kiürült csészét.

- Igazán csak ezért hiányzik neked édesapánk? - kérdezte komolyan.

- Hogy kérdezhetsz ilyet! - pirult el szégyenkezve Jutta. - Nemcsak ezért hiányzik. Csak azt akartam mondani, hogy a papa nagyon jó volt hozzám, és most úgy érzem, te léptél a helyébe.

- Ennek igazán örülök, Jutta. De amint már mondtam, én nem fogom minden további nélkül teljesíteni a kívánságaidat. Előbb minden esetben eldöntöm, javadra válik-e, amit kérsz.

- Vagyis nem engedélyezed a színházi páholyt? - kérdezte durcásan a lány, s az arcán nyoma sem volt már az iménti hálás mosolynak. - Megmondanád, mihez kezdjek itt álló nap? Se vendégség, se színház? Halálra unom magam!

- Sohasem próbáltad komoly dolgokkal eltölteni az idődet? - Heinz megpróbált Jutta lelkébe látni. A lány szinte rémülten nézett rá.

- Komoly dolgokkal? Ezt meg hogy érted? Talán főzzek? Esetleg port törölgessek? Vagy a gyárban kellene dolgoznom?

- A portörlést ráhagyhatod a cselédekre - felelte Heinz úgy, hogy közben arcizma sem rándult. - Szakácsnénk is van, aki megfőzi az ebédet. De talán az irodai munkára alkalmas lennél...

Jutta elsápadt.

- Az isten szerelmére, csak nem gondolod komolyan? Képes lennél bedugni abba a poros gyárba? Az borzasztó lenne!

- Voltál már ott valaha is? Körülnéztél legalább egyszer az üzemben?

- Nem, de papa nem is kívánt tőlem ilyesmit.

- Talán örömet szereztél volna neki, ha egy kicsit is érdeklődsz a munkája iránt.

Jutta elkerekedett szemmel nézett a bátyjára. A hangja reszketett az aggodalomtól.

- Úristen, Heinz, halálra rémítesz! Mik a terveid velem?

A fiatalember elmosolyodott, tenyerébe vette a lány kezét, és meleg szeretettel a szemébe nézett.

- Tudnod kell, hogy szeretlek, kishúgom. A hosszú évek során, amíg odakinn jártam a nagyvilágban, egyre arra a szőke kislányra gondoltam, aki gimnazista koromban jött a világra a szülőházamban. Gyakran képzeltem magam elé, hogyan fejlődhetett. Néha azt gondoltam: Frank vér folyik az ereiben, és igaz, becsületes ember lesz belőle. Máskor meg azt képzeltem: talán nem úgy nevelkedik, ahogy szeretném. De mindig eltöltött a szeretet, ha rád gondoltam. Elöljáróban ezt el kellett mondanom, hogy bízzál bennem. Nem kell olyan riadtan kérdezned, hogy mik a terveim veled. Csak a javadat akarom! Szeretném a kishúgomat a helyes útra terelni.

A fiatalember szavai bizonyára nem maradtak hatástalanok, ám Jutta felszínes örömökhöz szokott lénye berzenkedett az ellen, hogy valaki megnevelje.

- Csak nem akarsz megnevelni, Heinz? Felnőtt ember vagyok, köszönöm, de nincs szükségem nevelőre!

A fivére megrázta a fejét.

- Nem a nevelőd, hanem a barátod és tanácsadód akarok lenni, Jutta. A javadat akarom neked, akkor is, ha nem teljesítem gondolkodás nélkül minden kívánságodat. Higyj nekem, kérlek! Ha elbizonytalanodsz, csak mondd azt magadban: a bátyám a javamat akarja.

Jutta elmosolyodott.

- Szóval nem dugsz be az üzembe? - kérdezte fellélegezve.

- Nem.

- És a páhollyal mi lesz? Tovább fizeted a bérletünket? Nézd, kell valami az embernek, aminek örülhet. Ha reggel felébredek, és aznap semmi örömteli eseményre nem számíthatok, legszívesebben fel se kelnék.

Heinz belátta, hogy ezt a fiatal lelket csak lassan és óvatosan szabad formálnia, máskülönben sosem fog elérni a célba.

- Rendben van, meglesz a páholyod. És a többi napokra is találunk valamit, aminek örülhetsz, ha nem is felszínes mulatságokat. De ígérd meg, hogy elkísérsz holnap a gyárba, és végigjössz velem a műhelyeken. Fogadok, hogy Frank lány létedre még azt sem tudod, hogy készül a szőnyeg.

- Nem, tényleg nem tudom. De szívesen veled megyek a gyárba.

- Ennek örülök. Majd elmagyarázom, hogyan szövik Keleten a legcsodásabb szőnyegeket, és azt is, hogyan fogom átalakítani a gyárat, hogy mi is hasonlókat állíthassunk elő. Van még egy órám, ha gondolod, máris elkezdhetlek beavatni a műhelytitkainkba.

- Igen, igen, mesélj - egyezett bele lelkesen Jutta. - Úgysem tudom, mihez kezdjek a szabadidőmmel!

Heinz mesélni kezdett. A húga lenyűgözve itta a szavait. Színes, érdekes világ tárult fel előtte, úgy hallgatta bátyja elbeszélését, mint egy tündérmesét. Heinz értette a módját, hogy érzékletesen, elevenen számoljon be sok szép és érdekes élményéről. Valósággal röpült az idő.

- De kár, hogy nem mesélsz tovább! - sajnálkozott a lány, amikor a fiatalember félbeszakítva az elbeszélését felállt. - Milyen sokfelé megfordultál! Különös, hogy sehol sem állapodtál meg, mindig továbbmentél.

- Eleinte valóban így volt, a fél világot bejártam. Aztán kerestem egy helyet, ahol úgy gondoltam, hogy egzisztenciát teremthetek magamnak.

- A Szunda-szigeteken? Ott telepedtél le, ugye?

- Igen.

- És mostanáig ott is maradtál?

- Igen, tizenöt évig. De közben is sokat utazgattam. Üzleti ügy vitt el Indiába, Japánba, Kínába... Ilyen volt az állásom.

- Állásban voltál?

- Igen.

- És csak úgy hipsz-hopsz fel tudtad adni az állásodat, amikor papa hazahívott?

Ezt aznap már másodszor kérdezték Heinztől. Egy pillanatig habozott, majd így felelt:

- Már akkor megtettem, amikor apám betegségéről értesültem; éppen üdülni indultam volna Európába.

- És most? Vissza kell még menned?

- Nem tudom. Lehetséges, hogy rövid időre vissza kell utaznom, hogy elrendezzem, amire akkor a nagy sietségben nem jutott időm. De az is lehet, hogy innen is el tudom intézni ezeket az ügyeket. Most viszont mennem kell vissza a gyárba.

- Kérlek, várj még egy percet! Szeretnék bevallani neked valamit.

- Nagyon ünnepélyesen hangzik... Vajon mi lehet az? - mosolygott a húgára bátorítóan Heinz.

- Tudod, szeretném neked megmondani, hogy teljesen hamis képet alkottam rólad.

- Valóban? És milyennek hittél?

- Azt hittem, hogy elzüllöttél, hogy ostobaságokat műveltél, és a papa emiatt tagadott ki. De amikor megláttalak, rögtön tudtam, hogy sosem lennél képes semmiféle tisztességtelen dologra. Röstellem magam, amiért ilyen butaságot tételeztem fel rólad. Hát... ezt akartam meggyónni neked. Most haragszol rám?

- Nem, kishúgom, nem haragszom - simogatta meg a fiatalember a lány fürtökben leomló, selymes szőke haját. - Inkább örülök neki, hogy jobb véleménnyel vagy rólam.

- De még mennyire! - nézett felcsillanó szemmel a fivérére Jutta. - Tudod, Heinz, ha nem a bátyám volnál, biztosan beléd szeretnék. Így viszont nagyon büszke vagyok rád, az én okos és jóképű bátyámra. - Heinznek most már tényleg mennie kellett volna, ám Jutta hirtelen megragadta a kezét: - Gyere fel velem, légy szíves, a szobámba! Szeretnék mutatni valamit, aminek örülni fogsz! Gyere, gyere már!

Valósággal magával vonszolta a bátyját a lányszobába.

- Nézd csak! - állt meg egy finom ezüstrámával bekeretezett arckép előtt, amely Heinz édesanyját ábrázolta.

A fiatalember meghökkent, amikor a kis képet meglátta.

- Honnan vetted ezt a képet, Jutta? - kérdezte megrendülten.

- A papától. Annyira megtetszett, amikor egy napon felfedeztem nála! S mivel remekül illik a rámája a bútoraimhoz, kikönyörögtem tőle. Először nem akarta ideadni, és azt mondta, neked őrzi, mert az édesanyádat ábrázolja. De megígértem neki. hogy vigyázok rá, és megőrzöm a számodra. Szeretnéd, hogy most odaadjam?

Heinz óvatosan leemelte a falról a kis képet, és elmélyülten szemügyre vette a halovány női arcot.

- Édesanyám! Milyen fiatalon halt meg... Igen, Jutta, kérlek, add nekem ezt a képet! Az íróasztalom fölé akasztom, ugyanoda, ahol apa tartotta régebben. Te pedig a megürült helyre kapsz tőlem egy másik képet.

- Nagyon szeretted az édesanyádat, ugye? - kérdezte együttérzéssel a hangjában a húga.

Heinz némán bólintott.

- És ezért bánsz a mamával olyan ridegen?

- Ne, kérlek, ne kérdezz erről! - rázta meg a fejét Heinz, és elfordította az arcát.

Jutta erre átkarolta.

- De én szeretlek téged, Heinz, és tudom, hogy te is szeretsz engem! Érzem, itt, a szívem legeslegmélyén, és annyira örülök, hogy hazajöttél!

Heinz komolyan nézett a testvérére, és meglepődött, hogy Jutta tekintete milyen meleg és gyengéd lett egyszerre.

- Tartsd meg irántam testvéri szeretetedet, Jutta, és bízzál bennem! - mondta halkan, és megölelte a lányt.

- Úgy lesz, kedves bátyám.

Heinz még egyszer megszorította a húga kezét, majd sietős léptekkel távozott. Jutta megindultan nézett utána. Aztán másfelé kalandoztak a gondolatai. Őszintén szólva, az efféle felnőttesen komoly beszélgetések nem szokták túlságosan mélyen megérinteni. Nagyon fiatal volt még, és nem elég állhatatos. Heinz szavai azonban mintha mégiscsak jótékony hatással lettek volna rá...

IV.

Heinz már hónapók óta vezette a Frank és fiai céget, mégpedig nagyon eredményesen. Joggal volt elégedett a munkájával.

Ragyogó májusi reggel volt, s ő a dolgozószobája íróasztalánál ült a szőnyeggyárban. Ki-kinézett az ablakon egy közelben húzódó keskeny erdősávra. A friss, üde zöld szemet gyönyörködtetően tárult elé. Hosszú évek után most élvezhette először idehaza a tavaszt, nem csoda, ha nem tudta kivonni magát a varázsa alól.

Előtte az asztalon egy levél feküdt, amit az imént fejezett be, s amelyen most ismét végigfutott:

,,Kedves Lothar barátom!

Ma végre hozzájutok, hogy kimerítően írjak neked. Az utóbbi hónapokban mindig csak kutyafuttában adtam hírt magamról, mert tényleg nem volt egy szabad órám sem a levélírásra. De már túl vagyok ezen a kezdeti nehéz időszakon, és végre szeretnék pontosan beszámolni neked mindenről.

Azt már tudattam veled, hogy sikerült a gyárat az utolsó pillanatban megmentenem a csődtől. Megtartom az ígéretem, amit édesapámnak a halálos ágyánál tettem. Rajtad kívül csak őt avattam be a titkomba, hogy gazdag emberként tértem haza, és a cég megmentéséhez szükséges tőke tőlem származik. Itt senkinek sincs sejtelme róla. milyen az anyagi helyzetem a valóságban.

Az egész, háztartásunkat átalakítottam. Azt akarom, hogy a húgomnak és az anyjának a jövőben is kellemes, gondtalan élete legyen, de tisztában kell lenniük azzal, hogy ők is felelősséggel tartoznak a cégért. Ha eljön az ideje, feltárom előttük az igazságot.

Szeretném tudatni veled, hogy nem kell visszautaznom Szumátrára. Szerencsére itthonról is el tudom rendezni a még hátralevő üzleti ügyeimet, aminek szívből örülök, mert a szülőföld erős kötelékekkel tart itthon.

Amint mondtam neked, a két utolsó ültetvényemet Szumátrán még szeretném eladni. Már meg is bíztam a feladattal az ottani üzletvezetőmet, akivel, hála neked, zavartalanul kapcsolatban maradhattam, anélkül hogy bárki bármit észrevett volna. Mivel egész levelezésem rajtad keresztül bonyolódik, itt legfeljebb azon csodálkoznak, hogy Te és én milyen sűrűn váltunk egymással levelet. Pedig többnyire nem is neked írtam, rendszerint csak közvetítőnek használtalak, amiért a hálámat még lerovom. Ígérem.

A kishúgommal nagyon jó a viszonyom. Úgy érzem, hatni tudok rá, a gondolkodása napról napra fejlődik, aminek szívből örülök. Roppant bájos teremtés, de persze nem töltheti ki az életemet. Előbb-utóbb megértő társat, feleséget kell keresnem, aki velem szárnyal a magaslatokba, s ha úgy hozza a sors, velem száll alá a mélységekbe is. Most biztosan mosolyogsz rajtam, hiszen idáig a nők csak másodlagos szerepet játszottak az életemben. Talán azért, mert az egyetlent, az Igazit még nem találtam meg. Engem is meglep, de néha már kifejezetten vágyom erre a nagy Őre. Efféle érzések persze csak egy ilyen vérpezsdítő májusi reggelen fogják el az embert, különösen, ha már régen nem volt része az itthoni tavaszban. Most biztosan mosolyogsz rajtam, de nem baj.

Gondolom, ez már kimerítő beszámoló volt. Talán túlságosan is az... Kérlek, nézd el nekem! Remélem, hamarosan eljutok néhány napra Berlinbe. Akkor viszont látjuk egymást, és végre kibeszélgethetjük magunkat. Még annyit, hogy nagyon hálás vagyok, amiért Walradot ajánlottad. Ez az ember zseni, megfizethetetlen kincs a számunkra!

Búcsúzóul add át, kérlek, szíves üdvözletemet és kézcsókomat ifjú feleségednek! El sem hiszed, mennyire irigyellek, hogy Te már megtaláltad az igazit! Vajon én is rátalálok-e egyszer arra, akit nekem szánt a sors? Ez a bolondos tavasz csalja ki belőlem ezeket az érzéseket... Nevess csak ki nyugodtan! És fogadd szívélyes üdvözletemet!

hű barátod: Heinz”

Heinz fellélegezve tette le a tollat. Hátradőlt székében, tekintete a távolba révedt. Mintha a pillantása kutatott volna valamit, mintha a jövőt akarta volna kifürkészni.

A tetterős, céltudatos fiatalembertől általában távol állt az álmodozás, de ma valahogy nem tudott úrrá lenni az érzelmein.

Hirtelen hangos kopogtatás riasztotta fel az ábrándozásból.

- Igen - szólt ki sietősen, s megköszörülte a torkát.

- Szabad-e bejönni a Frank és fiai cég szigorú főnökéhez? - dugta be mosolygó fejecskéjét a résnyire nyitott ajtón Jutta.

Heinz gyorsan felegyenesedett, és lezárta a levelet.

- Te vagy az, Jutta? Gyere csak be! Mivel szolgálhatok? - állt fel aztán, és készségesen a húga elé sietett.

- Eljöttem megnézni, milyen új mintákat talált ki Walrad úr, a te zseniális művészed.

- Igazán kedves tőled. Tudod, mennyire örülök mindig, ha látom, hogy érdeklődsz a munkánk iránt.

- A te érdemed, hogy felkeltetted az érdeklődésemet. Már megint olyan szépek, eredetiek Walrad úr tervei?

- Bizony, megint csak ámulni fogsz. Mindjárt felviszlek a műterembe. Ismét pompás mintákat álmodott meg a barátunk! A nyakamat rá, hogy elsöprő sikerünk lesz vele!

Jutta szeme furcsán felragyogott.

- Nagyon, nagyon kíváncsi vagyok rá.

- És mi szépet művelt ma az én húgocskám? - váltott témát Heinz.

Jutta az ujjain számlálta végig:

- Egy órát teniszeztem, utána egy órát muzsikáltunk Kathe Schrottal, és, és... nos: kitaláltam egy új szőnyeg-mintát. Két szőnyegtervet és, egy új bútorszövetmintát hoztam neked. Nézd meg őket, kérlek! - tette le a bátyja elé félig huncut, félig zavart mosollyal a kezében szorongatott papírtekercset.

- Mutasd! - kapott érte kíváncsian Heinz.

Kisimította az összetekert rajzlapot, s az íróasztalán egymás mellé fektette a vázlatokat. Hosszan, elmélyülten nézte őket. Rajzuk, színezésük itt-ott gyakorlatlanságot árult el, de a mintázatuk tetszetős volt. Az utóbbi hónapokban Jutta szorgalmasan figyelte a műtermekben a munkát, és ellesett egyet-mást. Most várakozóan nézett bátyjára.

- Tulajdonképpen csak semmiség... - mondta zavartan, amikor Heinz még mindig csak hallgatott.

Erre bátyja odafordult hozzá, megölelte és megcsókolta.

- Gratulálok, húgocskám! A vázlataid finomak és érzékenyek, kifejezetten női szobákba illő minták. Meg fogjuk szőni mindegyiket. Komolyan mondom, egészen bámulatos a stílusérzéked!

Jutta arca felragyogott.

- Igazán? Tényleg használhatóak?

- Hát persze. Megveszem őket tőled.

A fiatal lány összecsapta a kezét, és örömében egészen elpirult.

- Ó, Heinz! Micsoda pompás érzés, hogy pénzt kereshetek! Mennyit fizetnél értük?

- Ugyanannyit, mint másnak - felelte Heinz roppant hivatalos képet vágva. - Kivételes árat, sajnos, neked sem fizethetek.

- Nem is szeretném, ha kivételeznél velem!

Heinz megnevezte az árat, s Jutta szeme hatalmasra kerekedett.

- De hát ez rengeteg pénz! Bárcsak naponta támadnának ilyen jó ötleteim!

Heinz összetekerte a vázlatokat, s közben lopva elmosolyodott. Nagyon örült, hogy a húga végre értelmet talált addigi haszontalan életének, mégpedig pontosan úgy, ahogyan ő szerette volna. Múltkoriban ugyanis ő javasolta a lánynak, hogy próbálja meg kamatoztatni a rajzkészségét.

- Valóságos Krőzus lenne belőled, igaz? - mondta tréfálkozva, majd elővette a csekkönyvét, sietősen kiállította a csekket, és átnyújtotta Juttának: - Tessék, itt a honoráriumod. Fizettesd ki a pénztárban! Megkérdezhetem, mihez kezdesz a pénzzel? A cukrászdába viszed, esetleg a kalaposhoz?

Jutta eltette az utalványt, és határozottan megrázta a tejét.

- A saját keresetemet nem fogom elpazarolni. Idáig egy fillért sem költöttem el abból, amit kaptam tőled. Tizenöt tervemet vetted meg eddig. Igaz... huszonegyet használhatatlannak találtál, és visszautasítottál.

- Csak azt vettem meg, amit fel tudok használni - felelte komolyan Heinz.

- Éppen ezért vagyok büszke és boldog, ha átveszel valamit. Először azt hittem, csak örömet akarsz szerezni vele. De aztán láttam, hogy tényleg kivitelezteted a terveimet. Ezzel nagyon boldoggá tettél.

- Mindig örömmel tölti el az embert, ha képes valami jó dolgot létrehozni. Hiszen Frank vér folyik az ereidben, és az őseink egytől egyig derék, munkaszerető emberek voltak. Dolgozz csak tovább szorgalmasan! Ami használható, arra mindig vevő vagyok.

Jutta felsóhajtott.

- Bárcsak többet tanultam volna! Walrad úr csodaszép munkáira gondolni sem merek, különben csak szégyenkeznék.

- Ugyan, Jutta, ne feledd, hogy Walrad a maga területén zseni. Azonkívül éveken át tanulta a szakmát. Az ő munkája nem mindennapi. Tudod jól, hogy a legszorgalmasabb, leggyakorlottabb rajzolóink tervei sem versenyezhetnek az övéivel. Az persze csakugyan kár, hogy nem volt módod komoly tanulmányokat folytatni, amelyek során még jobban kibontakoztathattad volna a tehetséged. Talán belőled is nagy művész lett volna... De hidd el, én így is szívből örülök, hogy egyre komolyabban veszed a tervezést. És hogy még jobban ösztönözzelek, forgalom utáni jutalékot kínálok neked.

- Az mi?

- Minden általad tervezett szőnyeg eladása után egy kis nyereségrészesedést fogsz kapni. Az összeget a hozományod betétszámlájához írjuk.

- Ugyan már, manapság egy szegény lányt úgysem vesznek feleségül! - sóhajtott fel gondterhelten Jutta.

- Gondolod?

- Igen, mamától nap mint nap ezt hallom.

- Csak várd ki a végét! Egyelőre úgysem sürgős... Vagy igen?

- Tudomásom szerint nem - kacagott fel csengő hangon a lány.

- Na látod! De most gyerünk a műterembe! Utána hazaviszlek, lassan ideje lesz ebédelni is.

Heinz magához vette a vázlattekercset, majd gyengéden átkarolta a húga vállát, és az ajtó felé tessékelte. Kinn a lépcsőházban beszálltak a liftbe, amely a legfelső emeletre vitte őket. A felvonóból kiláttak a tágas raktárhelyiségre, ahol a nagy szőnyegbálák sorakoztak. Messziről a szövőszékek egyhangú kattogása hallatott. Ezt a zajt Jutta már jól ismerte. Amióta bátyja lett ti főnök, nagyon sokszor járt kinn az üzemben.

A műteremben hosszú asztalok mellett egy sereg rajzoló ült. Itt készültek a mintarajzok a szövéshez. A tágas helyiség közvetlenül a tető alatt helyezkedett el, így felülről kapta a fényt. Egyik sarkában katedrálüveg fal választotta el azt a kisebb helyiséget, ahol Georg Walrad ült és alkotott.

Amikor a főnök a húgával belépett, a művész felállt, gyors mozdulattal lesimította munkaköpenyét, és meghajolt. Jutta barátságos mosollyal üdvözölte a férfit, akinek felcsillanó szeme láttán azonmód el is pirult.

- Jó reggelt, Walrad úr! A húgom szeretné az új terveit megcsodálni - üdvözölte az ifjú mestert Heinz.

- Igen, nagyon örülnék, ha megmutatná - erősítette meg a bátyja szavait Jutta.

Walrad az egyik polcról hatalmas rajztömböt emelt le, és a rajzasztalra fektette.

- Kitüntetés számomra, kisasszony, ha megmutathatom - felelte, és felnyitotta a mappát.

Egyik vázlatot a másik után tette a testvérek elé. Jutta élénk érdeklődéssel vette szemügyre, és lelkendezve dicsérte az új terveket.

- Gyönyörűek, igazán gyönyörűek! Ön újból és újból felülmúlja önmagát! Bárcsak én is képes lennék ilyesmire!

Heinz Walradhoz fordult.

- A testvéremnek megint volt néhány igazán eredeti ötlete, Walrad úr. Kérem, nézze meg a mintákat, és mondjon őszintén véleményt róluk!

Jutta ijedten kapott a rajzai után.

- Jaj, kérem, ne! Az ön tervei láttán szégyellem az én hevenyészett vázlataimat!

De már késő volt. Walrad már kibontotta a tekercset.

- Megengedi? - mondta, és figyelmesen szemügyre vette a vázlatokat.

Jutta rettentően zavarban volt.

- Igazán kár, kisasszony, hogy nem képezteti a tehetségét. Tele van jobbnál jobb ötletekkel, igen, kétségkívül egészen eredeti ötletekkel. De a kivitelezésük nem tökéletes. Okvetlenül rajzleckéket kell vennie, meg kell tanulnia bánni az ecsettel és a ceruzával.

Jutta visszasimította egy makrancos fürtjét a csinos kis szalmakalap alá, és zavarában bájosabb volt, mint valaha.

- Szóval mégsem használhatók ezek a vázlatok? - mormogta restelkedve.

- Dehogynem! Attól tartok, félreértett! Mindössze arról van szó, hogy egy rajzolónak precízebben kell kivitelezni őket. A lényeg az alapötlet, ami ragyogó mindhárom esetben. Csak éppen érezhető, hogy a kivitelezésnél még nehézségei vannak.

- Igen, ez pontosan így van. Nem könnyű elkészítenem a rajzokat, mégis annyi örömöm telik bennük.

- Még sokkal több örömet is találhatna a tervezésben, ha a technikai tudása biztosabb lenne. Könnyebben papírra vethetné az ötleteit. A kegyed tehetsége mellett már néhány hónap tanulás is elegendő lenne. Egy jó tanárt kellene keríteni, aki azonnal felismerné, hogy miben kell segíteni.

Jutta kétkedve nézett a bátyjára.

- Mit szólsz hozzá, Heinz?

- Volna kedved komolyan elkezdeni a tanulást?

- Olyan sok örömem telik benne! - kulcsolta össze a kezét Jutta. - Ha megérné a fáradságot, szívesen csinálnám.

- Ez nagyszerű! Akkor hát legyen! Járj rajzórára, tanuld meg az eszközhasználat csínját-bínját!! De honnét vegyünk tanárt, ráadásul olyat, aki mindjárt felismeri, mi okoz számodra problémát?

Walrad szeme felvillant. Néhány másodpercig még tétovázott, de aztán csak kibökte, ami eszébe jutott:

- Ha megengedik, szívesen felajánlom tanári szolgálataimat a kisasszonynak. Persze, csak munkaidőn kívül érnék rá tanítani.

Jutta elpirult. Szíve a torkában dobogott.

- Vagyis este hét óra után? - kérdezte.

- Ahogy mondja, kisasszony. De hát ilyenkor tavasszal, aztán meg nyáron, úgyis egyre később sötétedik. De ha jobban megfelel, rendelkezésére állhatok vasárnap délelőttönként is.

- Nekem így is jó lesz! - felelte lelkesen Jutta, s a bátyjára nézett. - Mit gondolsz, Heinz, elfogadhatjuk Walrad úrtól ezt a szívességet? Terhelhetjük még ilyesmivel is?

Heinz elmosolyodott. Rokonszenvezett a fiatalemberrel, és becsülte.

- Ha Walrad úr maga ajánlotta fel, elfogadhatjuk tőle. A feltételeket illetően majd megegyezünk, Walrad úr.

- Itt nincsenek semmiféle feltételek, Frank úr - simított végig a művész a homlokán. - Kérem, ne tekintse ezt üzletnek. Csupán segítségére szeretnék lenni a kedves húgának.

Heinz kezet nyújtott neki.

- Hát rendben, így is elfogadjuk, Walrad úr. Fogadja köszönetemet baráti gesztusáért! A leckéket tarthatják odahaza, a villában. Azt kérném, hogy heti két alkalommal adjon rajzórát a húgomnak. És amikor az este hátralévő részére nincs más programja, szívesen látjuk vacsorára.

Miután mindenben megállapodtak, elköszöntek a művésztől.

Jutta eközben nem nézett a férfi szemébe.

Amikor Georg Walrad magára maradt, hirtelen nagyon melege lett.

- Jörg, Jörg, ne csinálj ostobaságot! Legyen helyén az eszed! - mormogta maga elé. Aztán hátravetette a fejét, és kedvenc dallamát kezdte fütyülni A nürnbergi mesterdalnokokból, majd lázas igyekezettel visszatért a munkájához.

Amikor a gyári sziréna az ebédszünetet jelezte, a tervező az asztalán álló tartóból kivett egy levelezőlapot, és megcímezte az édesanyjának.

Utána megfordította, és ezt írta a hátoldalára:

„Anyuskám, az élet mégis szép. Az orgona illatozik, a madarak csicseregnek, hogy bele lehet zavarodni. Sokszor csókol bolondos fiad,

Jörg.”

V.

Miután elhagyták a rajztermet, Jutta és Heinz hazaindultak. Sarida az üzem bejárata előtt várta őket az autóval. Kitűnően érezte már magát ebben a távoli országban, a gazdája hazájában. Különösen azóta örült az életnek, amióta a szíve sem volt már magányos. A Frank-villa szomszédságában szolgáló házvezetőnő, egy csinos, tűzrőlpattant teremtés fülig beleszeretett az egzotikus jövevénybe, és Sarida egyre komolyabban foglalkozott a házasság gondolatával.

Mielőtt beszállt volna a húga mellé, Heinz váltott pár szót az inasával. Aztán a két férfi is beült az autóba, amely néhány perc múlva egy nagy telek előtt állt meg.

- Kérlek, várj meg itt, rögtön visszajövök - szólt oda Heinz a lánynak, azzal kiszállt.

Jutta kíváncsian nézett utána. Tudta, hogy itt egy ismert lókereskedő lakik.

- Minek jöttünk ide, Heinz? - kérdezte a bátyjától, amikor az kisvártatva visszatért.

- Vettem egy hátaslovat, és most intézkedtem, hogy holnap reggel a rendelkezésemre bocsássák.

- Hátaslovat? Lovagolni akarsz?

- Igen. Évek óta megszoktam, hogy naponta néhány órát a nyeregben töltök. Már nagyon hiányzott, így megint el akarom kezdeni. Legalább reggelente, mielőtt kimegyek az üzembe, szeretném alaposan megmozgatni a tagjaimat.

- De nem kerül ez túl sok pénzbe, Heinz? - nézett rá meglepetten a lány.

A bátyja csak mosolygott.

- Nem olyan vészes, húgocskám - mondta aztán könnyedén. - Egyébként pedig tartozom ennyivel az egészségemnek.

- Azt mondtad, hogy régebben sokat lovagoltál?

- Igen.

- A munkádhoz tartozott?

- Ahogy mondod.

- Miféle állásod volt tulajdonképpen? Mi volt a dolgod?

- Ültetvényeken kellett felügyelnem a munkát.

- Vagyis afféle gazdatiszt voltál?

- Igen, mondhatjuk így is...

- Szóval inkább mezőgazdasággal foglalkoztál és nem kereskedelemmel, jól sejtem?

- Nem, én elsősorban mindig kereskedő maradtam. Ugyanakkor a munkám során mindkét tevékenységet egyesítenem kellett.

- Ezt egyszer részletesen is elmesélhetnéd!

- Ha érdekel, nagyon szívesen.

- Holnap reggel tehát kilovagolsz?

- Igen.

- Nagyot fognak nézni a környékbeli lányok, az egyszer biztos! Mondd csak, bátyuskám, senki sem tetszik neked a barátnőim közül?

- Hohó, kislány, miben mesterkedsz? Csak nem akarsz ki házasítani?

- Miért ne? De tényleg, nem tetszik egyikük sem?

- Komolyra fordítva a szót: nem. Úgy, ahogy te gondolod, egyikük sem tetszik.

- Kár! Talán van már valakid? Amilyen titokzatos vagy, lehet hogy egy menyasszonyt is hagytál a Szunda-szigeteken?

- Nem, húgocskám, sem itt, sem ott nincs senkim. De már haza is értünk.

Az autó megállt, és Heinz kisegítette a húgát. Amikor beléptek, az egyik szobalány jött eléjük.

- Nagyságos úr, a dolgozószobájában egy hölgy várja, aki beszélni akar önnel. Azt mondta, hogy a nagyságos úr rokona, és kizárólag önnel óhajt beszélni.

Heinz meglepve nézett a szolgálóra.

- Rokonom? Biztosan félreértette - csóválta meg a fejét, majd a húgához fordult: - Én legalábbis nem emlékszem rá, Jutta, hogy rajtad és anyádon kívül nőrokonom lenne.

Jutta megvonta a vállát.

- Lehet, hogy az illető ezzel a trükkel akarja elérni, hogy szóba állj vele. Talán valami kérelmező. De ha már odabent van a dolgozószobádban, nincs más választásod, kénytelen leszel meghallgatni. Viszontlátásra az ebédnél!

Heinz biccentett a húgának, és bement a szobájába.

VI.

Amikor belépett, a fotelból nagydarab, negyven év körüli hölgy cihelődött fel. Elegáns ruhát viselt, ám az a fajta olcsó elegancia volt ez, amely túl feltűnő ahhoz, hogy természetesen hasson. Az arca nem volt kifejezetten csúnya, de a vonásai valahogy mégis közönségesnek hatottak, s a tekintete rideg és számító volt.

- Heinz Frank? - tárta szét a karját, s megindult Heinz felé. - Hát persze, te vagy az, drága Heinz! A szívem megsúgta, hogy csak te lehetsz az! - kiáltotta színpadiasan.

Heinz rossz érzéssel fürkészte a sosem látott asszonyt.

- Bocsásson meg, de nem tudom, kihez van szerencsém.

- Tényleg nem tudod? - mosolyodott el az asszony. - Igazán nem emlékszel a te Helene nénédre?

Heinznek homályosan rémleni kezdett valami. Igen, Helene néni, - ködlött fel a név gyerekkorából. Arra azonban nem emlékezett, miféle rokona is volt ez az asszony.

- Meg kell bocsátania... Bár gyerekkoromból rémlik, hogy volt egy Helene nevű néném, de... Nem segítene egy kicsit?

- Hát persze hogy segítek, kisfiam - ragadta meg Helene néni üdvözült mosollyal a házigazda kezét. - A fiatalok bizony könnyen felejtenek... Te meg, egészen aprócska gyermek voltál, amikor utoljára láttalak. De arra csak emlékszel, hogy az édesanyádnak volt egy Helene nevű unokatestvére?

Heinz erőlködve kutatott az emlékezete mélyén, s végre nagy nehezen eszébe jutott, hogy gyerekkorában tényleg volt egy bizonyos Helene néni, akinek a becézgetése ellen kézzel-lábbal tiltakozott.

- Igen, igen, most már emlékszem - mondta gyorsan, miközben igyekezett elhessegetni a kellemetlen emléket, és hellyel kínálta a hölgyet.

- Az édesanyád meg én lánykorunkban elválaszthatatlanok voltunk - folytatta Helene néni. - Miután mindketten férjhez mentünk, már csak ritkán találkoztunk. Aztán én az urammal Spanyolországba mentem. Egy ottani kereskedőcégnél kínáltak neki állást. Amikor az utazásunk előtt tőled és édesanyádtól elbúcsúztam, akkor találkoztunk utoljára. Évek múlva, az uram halála után hazatértem Spanyolországból, de szegény anyád sem élt már, te pedig világgá mentél, senki sem tudta megmondani, hová. Itt, az édesanyád helyét új asszony foglalta el. Apádnak a második házasságából egy kislánya született, mint megtudtam. Ami azt illeti, nem fogadtak túl barátságosan ebben a házban. A mostohád nem nézte jó szemmel az elődje unokatestvérét, és apád sem örült nekem különösebben. Így aztán nem is jöttem el többé, különösen azután nem, hogy a lányommal Hannoverbe költöztem.

Heinznek nem volt igazán ínyére Helene néni nyájaskodása.

- Bocsáss meg, Helene néni - szabadkozott zavartan -, amiért olyan idegenül fogadtalak, de bevallom, nem emlékeztem rád rögtön. Bejelentkezhettél volna a mostohaanyámnál.

Helene asszony a fejét rázta.

- Nem, kisfiam, isten őrizz! Én csak téged akartalak látni, beszélni veled pár szót. Csak a kedvedért utaztam ide Hannoverből.

- Ezek szerint tudtad, hogy hazajöttem?

- Igen, időközben értesültem szegény édesapád haláláról, majd arról is, hogy hazatértél. Azt is tudom, hogy te lettél a Frank és fiai cég új vezetője. Annyira szerettelek volna viszontlátni!

- Most Hannoverben élsz?

- Igen, a lányommal, Felizitasszal. Szerény kis nyugdíjból élünk kettecskén a drágámmal. Hannover borzasztó drága város. Már régen elhatároztam, hogy hazaköltözöm a szülővárosomba. Eddig csak húztam-halasztottam a dolgot, most azonban komolyra fordult a dolog. Ugye, számíthatok rád, kisfiam? Ugye, ha arra kerül a sor, nem tagadod meg a segítséget két magányos hölgytől, drága Heinz?

Heinz udvariasan meghajolt. Még mindig nem tudott szabadulni attól az érzésétől, hogy egy idegen kérelmező áll előtte.

- Természetesen, Helene néni, szívesen állok rendelkezésetekre, ha szükséges.

Az asszony megszorította a kezét.

- Köszönöm, drágám, el sem mondhatom, mennyire jólesik a kedvességed. Látszik, hogy az anyád fia vagy, ő maga volt ilyen jámbor, önzetlen teremtés. Nos, úgy döntöttem, hogy ezt a látogatást rögtön összekötöm a lakáskereséssel. Képzelheted, szegény kis Felizitas is mennyire örül, hogy megismerkedhet az unokafivérével. Istenem, ha az ember ilyen magányos, mint mi, akkor bizony minden elveszettnek hitt rokon meglelése ajándék az égtől! - ájtatoskodott Helene néni. - A féltestvéred és a lányom talán összebarátkozhatnának. Felicitas kissé furcsa teremtés, magányos, csendes gyermek. Tudod, mindent a szívére vesz. Azt hiszem, többet kellene fiatalok között forognia.

- Ha majd itt laktok, ezen könnyen segíthetünk - felelte udvariasan Heinz. - A házunk természetesen nyitva áll előttetek. Amit tudok, megteszek értetek.

Az asszony meghatottan törölgette a könnyeit.

- Igazi jótétemény számunkra, hogy itt vagy nekünk, drága Heinz! Örömkönnyeket hullattam, amikor értesültem a hazatértedről, és azonnal elhatároztam, hogy mi is ide költözünk, ahol szegény megboldogult édesanyáddal az ifjúságomat töltöttem. Talán felfrissítek majd néhány hajdani ismeretséget is... Nem is tudod, mennyire jólesett ez a kedves fogadtatás! Köszönöm, kisfiam, köszönöm, drágám!

Heinz elszégyellte magát. Tudta jól, hogy egyáltalán nem fogadta kedvesen ezt az égből pottyant rokont. Ám úgy látszik, az asszonynak nem voltak nagy igényei. Még néhány tervéről beszámolt Heinznek, aki ezt követően bemutatta őt a mostohájának és a húgának. Természetesen azt sem hallgatta el előlük, hogy Helene néni ide szándékozik költözni a közelükbe.

Gertrud Frank persze nem volt különösebben elbűvölve ettől a rokonságtól. Jutta pedig jót mulatott magában a vidéki néni szóáradatán és olcsó eleganciáján. Végül mégis meghívták, hogy maradjon ott ebédre. Helene természetesen egy percig sem kérette magát. Nagyon otthonosan viselkedett, szemlátomást az volt a meggyőződése, hogy a rokonai házában ő is otthon van. Még arra is rávette Heinzet, hogy ebéd után adja kölcsön a kocsiját a lakáskereséshez. Mindannyian megkönnyebbültek, amikor az új rokon a megfelelő lakás mielőbbi felkutatása végett, nyomban ebéd után felállt és távozott.

Heinz egy darabig még együtt maradt mostohájával és a húgával. Egyetlen bíráló megjegyzést sem tett a bőbeszédű nagynénire. Juttát is leintette, amikor az csúfolódni kezdett.

- Bizonyára a két hölgynek nem megy valami fényesen a sora. Senkijük sincsen, aki gondoskodhatna róluk. Ezért egyeztem bele, hogy a jövőben ápoljuk velük a rokonságot.

Később elmondta, hogyan képzeli fogadni Helene nénit és a lányát, és Jutta jóindulatúan azonnal beleegyezett.

- Talán a lánya rokonszenvesebb nála - mondta bizakodóan.

A beszélgetés folyamán Gertrud asszony is megtudott két újdonságot: egyrészt, hogy Jutta rajzórákat fog venni Walrad úrtól, másrészt pedig, hogy Heinz vett magának egy hátaslovat.

A lóval kapcsolatban megtartotta magának lesújtó véleményét. A lánya rajztanulásához azonban, úgy érezte, feltétlenül hozzá kell szólnia:

- Micsoda ostobaság ez, Jutta! - jegyezte meg lekicsinylően. - Mégis mire jó ez?

- Egyszerűen szeretnék megtanulni jobban rajzolni, mama - felelte nyugodtan a lánya.

- Ennek az ég adta világon semmi értelme! Egykettőre úgyis férjhez mész, és akkor egyéb dolgod is lesz, mint a rajzolás.

- De mama, hiszen éppen te hajtogatod állandóan, hogy az olyan szegény lányoknak, mint én, nem sok reményük van a férjhez menésre.

Gertrud asszony fölényesen elmosolyodott.

- Nos igen, rendszerint tényleg így van. De hogy te férjhez fogsz menni, méghozzá jól fogsz férjhez menni, azt bízd csak rám. Máris van kilátásban számodra egy ragyogó partim. Csak rajtad áll a dolog.

Jutta értetlenül bámult az anyjára, és Heinz is szerette volna kifürkészni, mi jár a mostohaanyja fejében.

- Ezek szerint tartogatsz nekem egy partit? Jaj, mama, ez csak tréfa lehet!

- Egyáltalán nem, kicsikém! Fényes parti! Meg leszel velem elégedve.

- Kíváncsivá tettél. Mégis miféle parti? Kit szemeltél ki nekem, mama?

- Hát jó, legyen, ha annyira szeretnéd, megmondom - húzta ki magát büszkén az anyja. - A szomszédunk az, Heilmann úr, a nagy gépgyár tulajdonosa. Gyermektelen özvegyember, és többszörös milliomos.

Jutta felkacagott.

- De mama, hiszen az az ember legalább negyvenöt éves!

- A legszebb férfikor, drágám. Szeret téged, a minap világosan tudtomra adta a szándékait.

Jutta megkövülten nézett az anyjára.

- Mama, te most komolyan beszélsz? - kérdezte rosszat sejtve.

- Hát persze! Az ilyesmivel nem tréfál az ember. Gondolom, minden okod megvan rá, hogy örülj, ha ilyen parti kínálkozik - utasította rendre az anyja szigorú arccal.

- Mama, az istenért, hiszen erre még gondolni is rossz! Nem szeretem azt az embert, és soha nem is fogom szeretni. Gondold csak el, az apám lehetne!

- Majd megjön a szerelem is a házasságban! Amit ti, fiatal lányok annak képzeltek, csak ábrándozás. Nagyon helyesen mondtad, hogy a szegény lányoknak nincs esélyük a férjhez menésre. Talán vénkisasszony akarsz maradni? Boldog lehetnél, hogy ilyen tekintélyes ember, mint Heilmann úr feleségül kér. Barátkozz meg a gondolattal, kislányom, és döntsél józanul! Nos, majd még beszélünk róla. Most vissza kell vonulnom, bocsássatok meg - zárta le önkényesen a témát Gertrud asszony.

És Jutta? Vajon milyen gondolatok kavarogtak a fejében, ahogy ott ült magába roskadva a széken, két kezét az ölében nyugtatva? Hát persze hogy szeretett volna kellemes körülmények között, gondtalanul élni! Ám ha Heilmann úr tokájára és apró disznószemére gondolt, a hideg rázta ki.

A félelemtől remegve ragadta meg a bátyja kezét.

- Heinz, mi lesz, ha mama ezt komolyan gondolja?

- Mármint ezt a Heilmann-féle házasságot? - kérdezte nyugodtan a fivére. - Talán nem akarsz hozzámenni, Jutta? Hiszen milliomos, és te szereted a fényűzést! Gondold csak meg!

- Nem, nem! Nem akarom, semmi szín alatt sem!

- Akkor egyszerűen csak nemet kell mondanod - felelte a bátyja mosolyogva, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Jutta azonban még mindig nagyon esdeklően nézett rá.

- Jaj, Heinz, édes bátyám, segíts! Mama téged respektál, ezt mostanában gyakran észrevettem. Ne engedd, hogy hozzáadjon Heilmannhoz! Iszonyodom tőle. Inkább elemésztem magam, de sosem leszek a felesége.

Heinz megsimogatta a lányka haját.

- Kicsi, csacsi Juttám, senki sem fog hozzákényszeríteni ahhoz, akit nem szeretsz. Nyugodj meg! Ha édesanyádnak mégis ez lenne a szándéka, én itt vagyok, és megvédelek.

VII.

Helene asszonynak szerencséje volt. Nem kellett soká keresgélnie a megfelelő lakást. A barátságos kis ház egy nagy kertben állt. Egy tanár özvegye lakott benne, aki szívesen kiadta az emeletet a két magányos hölgynek. Neki magának bőven elegendő volt az alsó szint is.

A lakás üresen állt, és a háztulajdonosnő készségesen beleegyezett, hogy a hölgyek máris beköltözzenek, noha a lakbért csak július elsejétől számította fel. Helene néni elégedetten utazott vissza Hannoverbe, miután „kedves unokaöccsének” részletesen beszámolt a sikeres ügyletről.

Odahaza a pályaudvaron a leánya várta.

Felizitas mindenben szöges ellentéte volt az anyjának. Nádszálvékony, törékeny leány, ovális arcát finom, nemes vonások tették előkelővé. Barna őzikeszemében különös aranyfény játszott, ám mégis komoly, szinte szomorú volt a kifejezése. Szépen ívelt szája is csendes beletörődésről árulkodott. Talán emiatt tűnt első pillantásra idősebbnek, érettebbnek a koránál. Felizitas alig múlt huszonkét éves.

Anya és lánya úgy üdvözölte egymást, mint két összeszokott ember, akiket a körülmények egymáshoz láncoltak, de sok mondanivalójuk nincs egymásnak. Az asszony persze büszke volt szép lányára, és már évek óta gazdag vőlegényt keresett neki.

Egy nappal azelőtt, hogy útra kelt, egy külföldi bélyegekkel teliragasztott, vastag levelet kapott. Ez a levél valami igen fontos hírt tartalmazhatott, mert a címzett, azaz Helene néni, szemlátomást nagyon elgondolkodott rajta.

- Tudod, Felizitas - mondta később a lányának -, az utóbbi napokban alaposan meghánytam-vetettem a dolgot, s végül arra jutottam, hogy talán mégis az lesz a legjobb, ha visszaköltözünk a szülővárosomba. Egyrészt ott olcsóbban megélnénk, másrészt itt úgysincs semmi kilátásunk hozzád illő férjet találni.

- Ahogy akarod, mama - felelte nyugodtan a lány.

- Jól van, kislányom, tényleg így akarom. Méghozzá több okból is. Már említettem neked, hogy az unokaöcsém, Heinz Frank az édesapja halála után átvette a Frank és fiai cég irányítását. Az ő segítségével a legjobb körökbe lehetnénk bejáratosak.

- Nem értelek, mama. A múltkor még azt mondtad, hogy a Frank cég a csőd szélén áll, és semmi értelme felvennünk az unokafivéremmel a kapcsolatot, hiszen hamarosan maga is teljesen tönkremegy.

Az anyja kicsit zavarba jött.

- Hála istennek, mindez már a múlté. Azóta úgy hallottam, a cég ismét talpra állt. Tudod, hogy szegény megboldogult édesapád révén mind a mai napig tartom ezekkel az üzleti körökkel a kapcsolatot, így előbb-utóbb hozzám is eljutnak a legfontosabb hírek. Egy szó, mint száz, nyugodtan odaköltözhetünk, méghozzá hamarosan. Talán akad ott neked is egy parti. Feltéve, hogy létezik olyan férfi a föld kerekén, aki jó parti is, és neked sincs ellene ezer kifogásod.

Felizitas nem válaszolt, mert tudta, hogy a „jó parti” az anyja vesszőparipája. Hányszor felelte már ilyenkor az anyjának, hogy nem hajlandó áruba bocsátani magát, s ha a szíve nem készteti egy kapcsolatra, inkább hajadon marad. Hányszor kérte már arra is, hogy engedje meg, hogy pályát válasszon, tanuljon és végül a saját lábára állhasson. Nem és nem hajlandó eladni magát szerelem nélkül valakinek, csak azért, hogy eltartsa.

Ám ezeket az érveket az anyja újra meg újra határozottan visszautasította. Egy dolgozó nő minden vonzerejét elveszíti a férfiak szemében, és sohasem fog férjhez menni, - felelte ilyenkor többnyire.

Így aztán Felizitas kedveszegetten morzsolta tovább tartalmatlan életét. Főleg azzal töltötte napjait, hogy anyja kis háztartását lelkiismeretesen vezette, délutánonként pedig művészi kézimunkákat, hímzéseket készített. De mindez nem tette boldoggá, ahogy az sem, hogy az anyja mindenben olyan értetlen vele.

Helene asszony a pályaudvarról hazafelé menet nagy hévvel számolt be a lányának arról, milyen tündéri lakást bérelt, és hogy milyen szeretetreméltóan fogadta az unokaöccse.

- Minden vonatkozásban felkarol majd bennünket, Felizitas, és nagyon örül, hogy odaköltözünk a közelébe. Meg fogsz lepődni, ha meglátod. Komoly, jóvágású férfi lett belőle. Kért, hogy adjam át az üdvözletét.

- Köszönöm, mama, és örülök, hogy sikeres volt az utad - felelte a lány. Biztosra vette, hogyha az anyjának ennyire tetszik az unokabátyja, neki biztosan nem lesz rokonszenves. Hiszen eddig is homlokegyenest ellenkező volt mindenről a véleményük.

Helene asszony a nap folyamán többször is szóba hozta az unokaöccsét. Alig tudta magát fegyelmezni, hogy el ne árulja a lányának a tervét, mármint hogy Heinzet nézte ki jövendőbeli vejének. Néhány hónapja eszébe nem jutott volna, hogy Heinz Frank lenne a megfelelő parti. Épp ellenkezőleg: amikor a Frank cég nehézségeiről értesült, legfőbb gondja volt, hogy mennél távolabb tartsa magukat ettől a rokonságtól. Még attól is félt, hogy esetleg hozzá fordul a fiú segítségért. De aztán megjött az a bizonyos levél a külföldi bélyegekkel, s ő egy csapásra megváltoztatta a véleményét.

A levelet egy régi ismerőse írta, egy kereskedő felesége, aki, akárcsak annak idején maga is, mindenüvé elkísérte a férjét. Évek óta leveleztek. Most a következőkről számolt be az asszony:

„Egy ideje Szumátrán élünk. Annyira tetszik nekünk, hogy elhatároztuk, veszünk itt egy ültetvényt. Kínálnak is egyet megvételre. Itt a leggazdagabb ültetvénytulajdonosok egyike egy bizonyos Frank nevű német fiatalember, aki már tizenöt éve itt él, és óriási vagyonra tett szert. Jelenleg Németországban tartózkodik, és az a hír járja, hogy ott akar maradni. Az apjának Németországban híres szőnyeggyára van. Talán ismeri, hiszen megboldogult ura is szakmabeli volt. Férjem nagyon komolyan foglalkozik a gondolattal, hogy az egyik Frank-féle ültetvényt vegye meg. Támogatom ezt a szándékát, mert az ültetvények pénzt fialnak. Frank úr az övéin alig tizenöt év alatt milliókat keresett.”

A levélnek ez a része különösen elgondolkodtatta az özvegyet. Szinte azonnal biztosra vette, hogy az a bizonyos Heinz Frank csakis az unokahúga fia lehet. Izgatottan töprengett, mit tegyen. Eldöntötte, hogy barátnője információját a maguk javára fordítja.

Valójában azért utazott el a szülővárosába, hogy megbizonyosodjon felőle, csakugyan Heinz élt-e a Szunda-szigeteken. Persze egyetlen szóval sem árulta el a fiatalembernek, hogy tudja, milyen gazdag ember lett belőle.

VIII.

Aznap, amikor a hölgyek beköltöztek új otthonukba, Heinz Frank üdvözlésképpen virágot küldetett nekik. A mellékelt névjegyre ezt írta:

„Isten hozta a Hölgyeket új otthonukban. Kérem, tudassák, mikor tehetném tiszteletemet, hogy személyesen is köszönthessem Önöket. Szívélyes üdvözlettel:

Heinz Frank”

Felizitas lázas igyekezettel rendezte be az új lakást. Közben számtalanszor kinézett az ablakon a gyönyörű kertre, amely így a nyár derekán teljes virágpompájában tarkállott előtte. A szép környezet olyan örömmel töltötte el, hogy egészen felélénkült tőle. Eközben az anyja egyre sóhajtozott, milyen rengeteg a dolga, pedig ha csak tehette, áthárította a lányára a feladatokat. Felizitas, akinek így szinte minden munka a nyakába szakadt, amely egy lakás berendezésével jár, mégis friss volt és vidám.

Néhány nap kellett hozzá, és minden a helyére került. Helene asszony elégedetten üldögélt karosszékében az ablaknál.

- Hála istennek, hogy elkészültünk a munkával! - mondta nagyot sóhajtva. - Mindenesetre igazán bájos otthonunk lett. Most már megüzenhetjük Heinznek, hogy szívesen látjuk.

Heinz tehát hamarosan kézhez kapta Helene néni meghívóját. Elhatározta, hogy mindjárt másnap meglátogatja a hölgyeket.

Aznap este Georg Walrad, mint már hetek óta, ismét ellátogatott a Frank-villába, hogy megtartsa a rajzórát Juttának. A lány meglepően jól haladt a tanulmányaiban. Nem csoda, hiszen mind a tanár, mind a tanítvány nagy igyekezettel dolgozott.

Gertrud asszony viszont változatlanul rossz szemmel nézte a rajzórákat. Egyáltalán nem volt ínyére, hogy a fiatal művész már olyan otthonosan mozog náluk.

Ráadásul hiába igyekezett Juttát rábeszélni, hogy fogadja el Heilmann úr ajánlatát, s menjen hozzá az idős, ámde dúsgazdag gyáriparoshoz. Ez az oktondi gyermek makacsul ellenállt, Gertrud asszony persze mindezt Georg Walrad befolyásának tudta be. Gyanakodva figyelte a művészt és a lányát, akiknek gyakori találkozása egyre jobban bosszantotta.

- Nagy ostobaság volt tőled, hogy engedélyezted Juttának ezeket a rajzórákat - mondta aznap is dühösen a vacsora előtt Heinznek. - Magad is láthatod, milyen közel kerültek egymáshoz!

Heinz rámeredt, és csak ennyit kérdezett:

- Gondolod?

- Istenem, hát nem veszed észre, milyen szemeket mereszt az a férfi a lányomra? Jutta meg csak irul-pirul a tekintete alatt. Biztosra veszem, hogy ez a te zseniális művészed mindenféle ostobasággal tömi a fejét. Meg mernék rá esküdni, hogy Walrad miatt nem hajlandó Heilmann közeledését elfogadni.

Heinz fürkészőn nézett mostohája szemébe.

- Boldog voltál apámmal a házasságotokban? - kérdezte aztán majdhogynem szigorúan.

- Hogy érted ezt? - kérdezett vissza Gertrud, s a hangja megremegett.

- Úgy értem, hogy senki sem lehet boldog, ha szerelem nélkül köt házasságot. Gondolom, azt szeretnéd, ha a lányod boldog lenne. Ha Heilmannhoz adod hozzá, tönkreteszed vele.

Az özvegy beleharapott az ajkába.

- Már megbocsáss, de ez ostobaság! - sziszegte dühösen. - Heilmann a tenyerén hordja majd, minden kívánságát teljesíteni fogja, ahogy az apád tette velem. Én mindig elégedett voltam a sorsommal.

- Igazán?

Gertrud mélyet lélegzett.

- Tudom, mire célzol, de szavamra mondom, elégedett voltam, és nem kívántam jobb sorsot magamnak. Gondolod, hogy Kurt Vollmerrel talán boldogabb lettem volna?

- Azzal a züllött alakkal biztosan nem. De Walradot más fából faragták. Tudja, hogy Jutta szegény. Ha udvarol neki, csak azért teszi, mert őszintén szereti.

Walrad emlegetése végképp kihozta Gertrudot a sodrából.

- Ezt komolyan gondolod? - kérdezte felcsattanó hangon. - Ha egy kicsit is szeretnéd a húgodat, nem mondanál ilyet! Hiszen ennek az embernek nincs semmije! Miből fognak megélni, mit gondolsz? Nem, anyai kötelességem, hogy megakadályozzam ezt az esztelenséget!

- Walrad fényes jövő előtt áll, ezt biztosra veszem. Ő az a fajta férfi, akire bármelyik nő nyugodtan rábízhatja a sorsát. Már most olyan a fizetést kap tőlem, amiből könnyedén eltarthatja a feleségét.

- De nem Juttát! Az én kislányomnak igényei vannak!

- Ki tudja? Szerintem Jutta még sokat fog változni, s talán magad is meglepődsz egy szép napon, milyen okos, érett nő lett belőle. Mindenesetre nem látom okát, hogy a találkozásait Walraddal korlátozzam. Nem haboznék, hogy Walrad fizetését megkétszerezzem, ha ezt követelné. A tudása ugyanis nélkülözhetetlen a cég számára. Nagyrészt neki köszönhetjük a vállalat gyors fellendülését. Hajlandó lennék további juttatásokban is részesíteni, csak hogy megtarthassuk. Már gondoltam rá, hogy a nyereségből is részesedést fizetek neki.

- Amivel a cég számláját egykettőre le fogod apasztani - sóhajtott fel gondterhelten Gertrud.

- Ezt csak bízd rám! - mondta kurtán és határozottan Heinz, bár magában dühös volt az asszony értetlensége miatt.

Nem folytathatták a beszélgetést, mert ebben a pillanatban Jutta és Walrad léptek a szobába. Véget ért a mai lecke, az est hátralevő része a szórakozásé.

Vacsora után a fiatalok átmentek a zeneszobába. Walrad és Jutta megtanult néhány duettet. A férfi baritonja és Jutta tiszta, csengő szopránja szépen szólt együtt. Ezen az estén is énekeltek, és Heinz kísérte őket zongorán.

Gertrud asszony nem ment be hozzájuk, csak a szomszéd szobából fülelt kényszeredetten. A legszívesebben persze berontott volna közéjük, hogy szétugrassza őket, ám szinte bénultan ülve maradt.

Walrad és Jutta tekintete éneklés közben egymásra talált, és önfeledten fonódott össze. Amit egyébként elhallgattak, azt elárulta az hangjuk hullámzása és csillogó szemük.

Csak amikor Heinz felállt, és lecsukta a zongora fedelét, akkor ocsúdtak fel a különös kábulatból, és sütötték le zavartan a szemüket.

- Üljünk még ki egy órára a teraszra beszélgetni - javasolta a házigazda.

Jutta és Walrad követték. Gertrud asszony is kiment utánuk. Egy kerek asztal körül ültek elegáns székeken. A keleti selyemernyős állólámpa sejtelmes fénybe vonta a társaságot. Heinz elküldte Saridát, hogy hozzon fel a pincéből egy üveg bort fel. A kellemesen savanykás nedű aranyszínben csillogott a kristálypoharakban. A társaság élénken csevegett, és közben két fiatal szív titkon egymásra talált.

IX.

Másnap Heinz Helene néniék új lakásához vitette magát Saridával. Előre bejelentkezett a két hölgynél, s a nénje már várta a kis szalonban. Valóságos szóáradatot zúdított unokaöccsére, úgy köszönte meg csodás virágküldeményét. Közben mintha állandóan kifelé fülelt volna, a tekintete nyugtalanul repdesett.

- Sajnos Felizitas e percben nincs itthon. Elment bevásárolni, de hamarosan hazajön. Mindenképpen meg kell várnod őt! Szeretném, ha végre megismerkednétek. Alig várja már, hogy bemutassalak neki.

- Természetesen szívesen megvárom. Ugyanakkor nem szeretnék zavarni - hajolt meg udvariasan Heinz.

- Te soha nem zavarsz minket, drága Heinz.

- Hogy ment a költözködés? Nem járt sok kényelmetlenséggel? - kérdezte a vendég, csak hogy valamiről társalogjanak.

- Nekem nem sok gondom volt vele. Az én drága kisleányom mindent levett a vállamról. Nem is képzeled, mennyi erő, mennyi élet lakozik ebben a lányban! Mindig keres valami elfoglaltságot. A szobákat is egymaga rendezte be, nekem nem volt semmi beleszólásom. Tudod, az ízlésünk egy kissé különbözik. Persze Felizitas egyébként is különös teremtés...

Heinz körülnézett a szobában, amely kifejezetten tetszett neki. A terítők, képek, az apró csecsebecsék a berendező finom érzékére, jó ízlésére vallottak. Kezdett kíváncsi lenni a kis „kuzinra”, mert Helene asszony nemegyszer hangsúlyozta a rokonságot.

Néhány perc múlva csakugyan megérkezett a lány. Hallották, hogy kint beszélget a szobalánnyal. Lágy, kellemes hangja volt. Heinz növekvő érdeklődéssel fordult a feltáruló ajtó felé.

Felizitas belépett a szobába. Az egyszerű, fehér nyári ruha lágy redőkben simult tökéletes alakjára. Úgy állt a vendég előtt, mint fényből szőtt jelenés, komoly tekintetét kutatva szegezte rá.

Heinz Franknak a meglepetéstől egy pillanatra elállt a szava. Hihetetlennek találta, hogy ez a csodálatos fiatal teremtés lenne Helene néni lánya. Gyorsan erőt vett magán, és felállt. Mielőtt nénikéje bemutathatta volna, meghajolt, és meleg hangon így szólt:

- Engedje meg, Felizitas, hogy mint unokabátyja, bemutatkozzam. Heinz Frank vagyok.

A lány arcát halvány pír futotta el, tekintete melegen felfénylett. Természetes mozdulattal nyújtotta a kezét.

- Örülök, hogy megismerhetem. Üljön csak vissza, kérem!

Köznapi szavak voltak, Heinz fülében mégis úgy csengtek, mint a legszebb muzsika. Anélkül, hogy tekintetét levette volna a lányról, visszaült a helyére. Felizitas vele szemben foglalt helyet.

Az özvegy árgus szemekkel figyelte a két fiatalt, és természetesen nyomban magához ragadta a szót.

- Nem, drágáim, ezt nem engedhetem, hogy ilyen szertartásosan magázódjatok! Hiszen rokonok vagytok!

Felizitas szája alig észrevehetően megvonaglott.

- Szabad a rokoni jogommal élnem, Felizitas? - nézett rá kérdőn a vendég.

Felizitas úgy érezte, hogy a férfi a szívébe lát, amitől aztán ezt a máskor oly tartózkodó, megközelíthetetlen teremtést különös nyugtalanság kerítette hatalmába.

- Szívesen beleegyezem - mondta halkan, s nyelt egy nagyot.

- Akkor hát tegeződjünk, ahogy az rokonok közt szokás.

- Rendben van, bátyám.

Heinz gyengéden megfogta a lány kezét, és ajkához vonta.

- Köszönöm - mondta, s úgy érezte, mintha valami nagyon értékes ajándékot kapott volna.

Felizitast is nagyon furcsa érzés kerítette hatalmába, ahogy ott ült az unokafivérével szemben. Még sosem érzett hasonlót, s persze nem is tudott rá hirtelen magyarázatot találni. Úgy érezte, mintha a nap fényesebben ragyogna, mintha az élet százszorta, ezerszer szebb lenne, mint azelőtt. A hangja élénk volt és dallamos, egyáltalán nem olyan halk és színtelen, mint amikor az anyjával beszélt.

Helene asszony nagyon elégedett volt a két fiatal első találkozásával. Elég jól ismerte a lányát ahhoz, hogy tudja, Felizitas rendkívül rokonszenvesnek találja újonnan felbukkant unokafivérét. Éles tekintetét az sem kerülte el, hogy Heinznek is nagyon tetszik a kuzinja.

A fiatalember jóval tovább maradt, mint eredetileg szándékozott. Végül mégiscsak felállt, és elnézést kért, hogy ilyen soká zavarta a hölgyeket. A legszívesebben persze még tovább is ott maradt volna.

Lelke mélyén Felizitas is sajnálta, hogy a vendég távozik. A szívét soha nem érzett melegség öntötte el, amikor Heinz indulás előtt így szólt:

- Hamarosan ismét találkozunk. Remélem, Felizitas, nincs ellenedre, ha sűrűn összejövünk, amint az jó rokonokhoz illik. A húgom és az édesanyja is levizitel még nálatok a nap folyamán. A napokban pedig sort kerítünk egy hosszabb együttlétre is.

- Hát persze, drága Heinz öcsém, a legnagyobb örömmel! - kottyantott közbe Helene asszony.

Unokaöccse meghajolt előtte.

- Ha bármiben szolgálatotokra lehetek, kérlek, rendelkezzetek velem!

- Köszönöm, kedves öcsém. Ha egyszer segítségre szorulunk, bizalommal fordulunk majd hozzád - felelte kenetteljesen az idős hölgy.

- Részemről a megtiszteltetés - hajolt meg a fiú. - Viszontlátásra, Helene néni! Viszontlátásra, Felizitas!

Heinz különös hangulatban ment le a lépcsőn. Sarida odalent várta az autóban, és széles mosollyal fogadta gazdáját.

- Hazamegyünk, Sarida! - utasította Heinz, miután beszállt.

Merengő tekintettel nézte az elsuhanó házakat, de nem látott mást, csak mindvégig Felizitas arcát. Egyszerűen képtelen volt másra gondolni. Még soha nem találkozott hozzá hasonló lánnyal, aki első látásra ilyen mély benyomást tett volna rá. Érezte, ahogy szétárad benne az a szokatlan melegség, amely akkor öntötte el, amikor Felizitas átlépte a szalon küszöbét, és szép szemével először pillantott rá.

Rábeszélte Juttát és Gertrudot, hogy a rokon hölgyeket még aznap meglátogassák, és meghívják következő vasárnap ebédre.

Anya és lánya vasárnap meg is érkeztek. Felizitas finom lénye talán most még a múltkorinál is nagyobb hatást gyakorolt Heinzre. A lány vele szemben nem volt olyan tartózkodó, mint egyébként lenni szokott. Ha ránézett az unokafivérére, a szeméből mindannyiszor meleg fény sugárzott, s egész lényéből szelíd bensőségesség áradt a férfi felé.

Hamarosan mindennapossá vált a kapcsolat a Frank-villa lakói és az újonnan hazatelepült rokonok közt. Bár jellemük nagyon különböző volt, Felizitas és Jutta remekül megértették egymást.

Helene asszony is roppant elégedett volt a lányával. Felizitas nyitottabb lett és közvetlenebb, ami kétségkívül előnyére szolgált. A lánya végre friss volt és eleven, olyan, amilyennek mindig is szerette volna.

Heinz minden alkalmat megragadott, hogy együtt legyen szép unokahúgával. Egy napon aztán azzal a javaslattal állt elő, hogy a hét bizonyos napjain töltse a két hölgy az estét a Frank-villában. Azokra a napokra gondolt, amikor Walradot is vendégül látták.

Fülledt júliusi este volt. Helene néniék és Waldrad aznap is a Frank-villában vacsoráztak. Szélesre tárták az ebédlő verandára nyíló, szárnyas ajtaját.

Heinz ma valahogy különösen jó hangulatban volt.

- Nem ma szüreteltük le az epreskertünket? Amikor hazajöttem, láttam a szakácsnét egy tál eperrel a konyhába menni. Valami azt súgja nekem, hogy ma eperbólét iszunk...

- Remek ötlet, Heinz! - tapsolt vidáman Jutta. - Kiszaladok a konyhába, és hozom az epret. Te addig gondoskodj a borról!

Néhány perc alatt mindent kivittek a verandára, ami az eperbóléhoz kell, Sarida felbontotta az üvegeket, Heinz és Walrad pedig tréfálkozva, nevetgélve összekeverték a jeges vödörben álló, öblös kristály tálban a hozzávalókat. A bólé pompásan sikerült. Heinz az első poharat az inasának nyújtotta.

- Idd meg e ház lakóinak egészségére, Sarida! - mondta barátságosan.

Sarida átvette a poharat, és a gazdájára nézett.

- Sarida inni és köszönni, Mynheer - mondta, nyugodt kortyokkal kiitta az italt, majd távozott.

Gertrud gúnyosan elmosolyodott.

- Túlságosan elkényezteted az inasodat, Heinz! Szerintem nem helyes dolog - mondta okoskodva.

- Sarida több egyszerű inasnál - felelte Heinz a mostohaanyja gúnyosan megvillanó szemébe nézve. - Tűzbe menne értem.

- Hát persze, csakhogy kötve hiszem, hogy ilyesmire sor kerülne. Szerencsére... - gúnyolódott tovább az özvegy.

- Ó, mama - ellenkezett a lánya -, igazán nem veheted Saridát egy kalap alá a közönséges szolgákkal. Meggyőződésem, hogy gondolkodás nélkül kockáztatná az életét Heinzért, már csak azért is, mert egyszer Heinz is megmentette az ő életét.

Heinz homloka kivörösödött, amikor látta, hogy Felizitas szeme felcsillan.

- Ne gondold, hogy olyan nagy hőstett lett volna, húgocskám! Csak Sarida nagyítja fel a dolgot. Vitorlás jachton mentem ki a nyílt tengerre, egy zátonyra futott vitorláshoz. Az elsők között voltam, aki odaért a szerencsétlenül járt hajóhoz. Egyszer csak észrevettem, hogy egy keskeny deszkán egy ember hányódik a hullámokon. Kihalásztam a deszkát. A férfi, aki egy szíjjal kötözte hozzá magát, eszméletlen volt. Azonnal kioldottam a szíjat, és áthúztam a hajótöröttet a jacht fedélzetére. Sarida volt az eszméletlen férfi. Ő persze ezt azóta is úgy meséli, mint valami nagy hőstettet.

- Heinz, te fontos részleteket hallgatsz el előlünk - kotyogott közbe a húga. - Sarida részletesen elmesélte, hogyan történt az eset. Te a viharos tengeren vitorláztál ki a süllyedő hajóhoz, azt remélve, hogy emberi életeket menthetsz meg. Saridán kívül még négy tengerészt húztál ki, akik a te gyors segítséged nélkül vízbe fulladtak volna. Rajtad kívül senki sem merészkedett ki a vad hullámok közé. Az is egy hajszálon múlt, hogy te magad ott nem vesztél. Látnod kellene Sarida szemét, amikor elmeséli! „Ezért Sarida örökké maradni Mynheernél, mert Sarida élete most már Mynheeré”, ezt mindig hozzáteszi a végén.

Heinz csaknem haragosan vonta meg a vállát.

- Sarida jobban tenné, ha nem fecsegne annyit. Azt persze nyilván elhallgatta, hogy utána két ízben ő mentette meg az én életemet.

Jutta meglepetten nézett a bátyjára.

- Ezt valóban nem említette.

- Nem mesélné el, Frank úr, hogyan történt? - kapta fel a fejét kíváncsian Walrad.

- Előbb koccintsunk! - javasolta a házigazda, és a poharát odaérintette Felizitaséhoz.

A lány szeme úgy fénylett, akár a gyémánt.

- Igyunk az életre, ami gyönyörű! - mondta Heinz túláradó jókedvében, s a poharak összecsendültek. Amikor visszatették őket az asztalra, el kellett mesélnie, hogyan mentette meg kétszer az életét Sarida.

Az első eset az volt, amikor az inas az utolsó pillanatban lőtt le egy tigrist, amely a hintaágyban gyanútlanul szundikáló Heinzre akarta vetni magát. Másodszor pedig akkor mentette meg gazdája életét, amikor egy kígyó kúszott felé az indák között. Sarida egy jól irányzott, hatalmas ütéssel teljesen szétroncsolta a bestia fejét.

- Így végeredményben a javamra szolgált, hogy megmentettem Sarida életét. Különben aligha térhettem volna haza... - fejezte be a beszámolóját mosolyogva. Melegen Felizitas szemébe nézett, és a szíve hevesen megdobbant. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a lány hol elpirult, hol meg elsápadt, miközben a beszámolóját hallgatta.

Felizitas hirtelen felállt, és odalépett a veranda korlátjához. A szíve még mindig vadul kalimpált, és nem tudta, mi rendítette meg ennyire.

Heinz odalépett hozzá.

- Merre járnak a gondolataid, kedves húgom? - kérdezte halkan a lánytól.

Felizitas lassan felé fordította a fejét. Arckifejezése komoly volt, mégis megindítóan gyengéd.

- Magam sem tudom. Talán a végtelent kutatják...

Heinz fürkészve pillantott a leány bájos arcába.

- Szeretnék valamit kérdezni, Felizitas. Szabad?

- Hogyne, kérdezz csak - hangzott a válasz.

Heinz nagy levegőt vett, mielőtt belefogott.

- Azt szeretném megkérdezni tőled, miért nézel gyakran olyan komolyan, szinte komoran magad elé. Amikor azt hiszed, hogy senki sem figyel, olyan mélabús szokott lenni az arckifejezésed, mintha valamilyen nagy bánatod lenne. Megkérdezhetem, hogy mi bánt?

Felizitas szája széle megremegett.

- Megkérdezheted, mert tudom, hogy nem tolakodásból teszed, hanem az őszinte együttérzés vezérel. Csakhogy nem tudok felelni, mivel nincs megmagyarázható oka a szomorúságnak, amely néha úrrá lesz rajtam. Amióta itt vagyunk, szerencsére egyre ritkábban fordul ez elő.

- Igen, észrevettem, hogy Jutta jókedve rád is átragad, és ennek szívből örülök. De annál inkább feltűnik aztán, ha szomorú vagy. Attól tartok, hogy a szívedre valami titkos bánat nehezedik, amelytől nem bírsz szabadulni.

Felizitas egy ideig késlekedett a válasszal, majd halkan megkérdezte:

- El tudod képzelni, mennyire gyötör a léhaság, hogy az égvilágon semmi hasznosat nem csinálhatok?

- Semmi hasznosat? - kérdezte Heinz kissé előredőlve, és együtt érzően nézett unokahúgára. - Nézd csak azokat a viruló rózsákat! - mutatott le a kertbe. - Semmi hasznuk ne lenne? Akárcsak azok, nem örvendezteted-e meg az embereket te is már csak a puszta léteddel? Az édesanyádat például... Rólunk nem is beszélve!

Felizitas ajka körül halvány mosoly jelent meg.

- Hiszen csak most találtunk rátok, s én gyakran még most is úgy érzem, csak álmodom, hogy vannak, akik szívesen látnak. Ifjúságom óta magányos vagyok. Már gyerekkoromban is legtöbbször egyedül voltam. A szüleim Spanyolországban mozgalmas társasági életet éltek, rám kevés idejük jutott. Apám legfeljebb az étkezéseknél váltott pár szót velem, és anyám is csak pillanatokra jött be a gyerekszobámba. Amikor pedig az édesapám halála után hazahozott Németországba, itt is mindenki idegen volt számomra. Legtöbbször csak anyámmal voltunk ketten... És lásd, nyomasztja a lelkem, igen, tudom, hogy bűn, amit érzek... Keserves szemrehányásokat teszek magamnak, mégsem tudok változtatni rajta, hogy szenvedek anyám lényétől. Tökéletesen idegenek vagyunk egymás számára, nem értjük meg egymást, mintha más-más nyelvet beszélnénk. Ez végtelenül elkeserít! Senki másnak nem mondanám ezt el rajtad kívül, neked is csak azért, mert megkérdezted, és érzem, hogy te megértesz.

Heinz melegen, szeretettel nézett rá.

- Igen, Felizitas, megértelek. Talán jobban, mint bárki más. Én is magányos voltam az édesanyám halála után. Nem tudtam beilleszkedni az új családomba, folyton összetűzésbe kerültem az apámmal és a mostohámmal. Végül inkább elmenekültem itthonról. Ám akárhová vetett a sors, a lelkem mélyén mindig magányos maradtam. Pedig vágyódtam egy társra, akinek őszintén feltárhatom a szívemet mardosó kétségeket. Odakinn a nagyvilágban nem találtam meg ezt a társat. Közben a magány engem is komollyá tett, de nem boldogtalanná. Mindig is szent meggyőződésem volt, hogy egy szép napon megtalálom azt, akivel szívem magányát megoszthatom, s aki majd kárpótol minden lelki nélkülözésért.

Felizitas ajkáról halk sóhaj reppent fel.

- Meg fogod találni, Heinz - mondta komolyan. - Te férfi vagy, te nyugodtan keresheted a hozzád illő társat.

- Te nem teheted ugyanezt, Felizitas? - kérdezte Heinz nyomatékosan.

A lány olyan édes mosollyal rázta meg a fejét, hogy Heinznek ellágyult a szíve.

- Nem, Heinz, én nő vagyok, és mi nők nem kereshetjük a párunkat. Minket meg kell találni...

Miközben Heinz Felizitasszal beszélgetett, és a két anya visszahúzódott a szobába, Jutta és mestere egy vázlatkönyvet tanulmányozott. Walrad a lány kérésére hozta magával, aki szerette volna megnézni a művész legújabb rajzait.

Jutta nagy érdeklődéssel lapozgatta az albumot. Tájképvázlatok voltak benne, amelyeket Walrad kirándulásain készített. Az utolsó lapokon aztán a lány néhány arcképtanulmányra bukkant.

- Ó, ön arcképeket is készít, Walrad úr? - kérdezte felélénkülve.

- Az ember már csak ilyen. A legjobban azt szereti csinálni, ami nem az ő dolga. A portréfestés az én reménytelen szerelmem. Valaha arról ábrándoztam, hogy arcképfestő leszek, de lemondtam róla, és inkább belevetettem magam az iparművészetbe. Egy jó iparművész többet ér egy rossz portréfestőnél!

- De hiszen ezek nagyon érdekes arcképtanulmányok! Na lám: ez itt a bátyám! Nagyon hasonlít rá, igen, kitűnően sikerült!

- Egy ilyen jellegzetes arcot nem nehéz eltalálni.

Jutta továbblapozott, és kisvártatva egy finom vonású idős hölgy képére bukkant.

- És ez a hölgy? Ő kicsoda? - kérdezte.

- Az édesanyám!

- Kedves, jóságos az arca. A szeme tele van vidámsággal, nevetéssel!

- Igen, boldog és jóságos volt világéletében, pedig nem jutott könnyű sors neki. Eddig ő volt az egyetlen nő, akit szerettem. Amíg ide nem kerültem, nem akadt vetélytársa.

- És most már van? - szaladt ki Jutta száján a kérdés.

A férfi bólintott, és mintha hirtelen melege lett volna, mélyet lélegezve megtörölte a homlokát.

- Igen, most már van valaki, aki határozottan kiszorítja drága jó anyámat a szívem közepéből. Amit persze jó fiú módjára mindjárt meg is gyóntam neki - tette hozzá mosolyogva.

- És mit szólt hozzá az édesanyja? - kérdezte halkan a lány.

- Azt írta a levelében, hogy „Nagyon helyes, kisfiam! Legfőbb ideje volt már, hogy új lakót keress a szívedbe, nehogy üresen maradjon, ha anyuskád egyszer már nem él! De kedvesnek és jónak kell lennie a választottadnak, aki engem kiszorít onnét, és olyan őszintén kell, hogy szeressen, ahogy én szeretlek. Csak persze másképp..”

- És megmondta már annak a lánynak? - kérdezte Jutta nagyot nyelve.

Walrad mélyen a szemébe nézett.

- Igen, megmondtam.

A lány lesütötte a szemét, és tovább akart lapozni. Walrad azonban hirtelen kivette a kezéből a vázlatkönyvet.

- Több rajz nincsen benne - mondta sietve.

- Valamit el akar sikkasztani előlem, igaz? - vonta fel a szemöldökét pajkosan a lány. - Szerintem van még egy rajz az albumban, méghozzá egy arckép.

- Igen, van még egy portré a vázlatkönyvemben - bólintott megadóan a férfi. - De nem akarom, hogy bárki lássa.

- Nocsak, talán éppen az édesanyja vetélytársnőjét ábrázolja? - ugratta Jutta, s izgalmában elcsuklott a hangja.

A férfi ismét bólintott.

- Eltalálta!

A lány erre aztán komolyan nyugtalan lett. Féltékenység gyötörte. Lehet, hogy tévedett? Mást szeret Georg, nem őt?

- És ezt a képet nem akarja megmutatni nekem?

- Nem.

- Ez nem szép magától - mondta duzzogva.

- Ha megmutatnám, miután már elárultam, hogy a szívem hölgyét ábrázolja, haragudna érte.

- Miért haragudnék? Annak adja a szívét, akinek akarja - felelte kurtán a lány.

Georg boldogan állapította meg magában, hogy a lány féltékeny. Legszívesebben hangosan felujjongott volna, de mivel ez lehetetlen volt, inkább eldúdolt néhány taktust a versenydalból.

Jutta erre már csakugyan megsértődött. Fel akart állni, ám Walrad elkapta a kezét, és visszahúzta maga mellé.

- Mégis látnia kell azt a portrét! Még akkor is, ha esetleg megharagszik rám a vakmerőségemért.

A lány kérdő tekintetet vetett Georg könyörgő szemébe, és minden féltékenység elillant a szívéből.

- Nem fogok megharagudni, ígérem.

Walrad visszaadta az albumot. Most ő maga állt fel, és odalépett a veranda korlátjához, Heinz és Felizitas mellé. Égő tekintetét közben le nem vette Juttáról.

A lány kinyitotta a vázlatkönyvet, és addig lapozott, amíg az utolsó rajzot meg nem találta. A saját arcképe volt az! Walrad a tudtán kívül lerajzolta, amikor egyszer az üzemben állt, a fivérére várva. A műterem üvegablakán át ráláthatott, onnan skiccelte le titokban.

Juttának arcába szökött a vér. Lecsapta a könyvet az asztalra, és befutott a szobába. Odaült a zongorához, s a következő pillanatban mint ujjongó szerelmi vallomás csendült fel ujjai alatt a dal:

„Rád vártam én, csak rád vártam én, a szívem örökké tiéd...”

Walrad édes ígéretként hallgatta Jutta énekét. De a dal a többieket is becsalogatta a szobába.

Heinz Felizitashoz fordult.

- Te nem szoktál énekelni, Felizitas? Valamiért azt képzelem, hogy szép, lágy alt hangod lehet.

- Nagyon sokat muzsikálok, de csak ha egyedül vagyok - felelte mosolyogva a lány.

- De még milyen szépen énekel az én kislányom! - húzta ki magát büszkén Helene asszony.

- Énekelj nekünk valamit, Feli! - mosolygott a lányra bátorítóan a zongora mellől Jutta.

- Ne is próbálj ellenkezni! Idáig mindig csak hallgattad a házimuzsikát, most hadd hallgassunk meg mi is téged! - tréfálkozott Heinz.

- Szívesen megteszem - ment oda lassan a zongorához Felizitas. - Kérlek, nézzétek el nekem, ha nem tökéletes a technikám. Akarjátok, hogy Hugo Wolftól elénekeljem Weyla dalát?

- Ilyen nagy fába vágod a fejszédet? - kérdezte kétkedve Heinz.

Felizitas elmosolyodott.

- Ez csak a dilettáns vakmerősége... Minden feladatra vállalkozom, amely igazi kihívást jelent a számomra.

Lehajtotta a fejét, odaült a zongorához, és belefogott a játékba. Azután a hangja lágy, sötét csengéssel felszárnyalt, és édes harmóniával töltötte be a termet. A forró vágyakozás nemcsak a dal a szövegéből áradt, de egyenesen a szíve mélyéből.

Amikor a dal véget ért, egy ideig nem szólt senki. Az egész társaságot lenyűgözte Felizitas éneke. Egyedül az anyja lelkét nem érintette meg, őt csupán büszkeséggel töltötte el a lánya sikere.

Heinz végre erőt vett magán, és odalépett az unokahúgához.

- És képes voltál idáig ezt az élvezetet megtagadni tőlünk? Bizony nem volt helyes tőled - mondta komolyan.

Felizitas csaknem ijedten nézett rá.

- Igazán élvezetet jelentett? Sosem folytattam zenei tanulmányokat - mondta zavartan.

- Te a szíveddel, lelkeddel énekelsz. Leírhatatlan gyönyörűség hallgatni téged. Kérlek, énekelj még nekünk valamit!

- Ha gondoljátok...

- Megengeded, hogy kísérjelek?

- De nincs itt a kottám.

- Talán találsz valami megfelelőt az enyémek között - javasolta Jutta, és egy rakás kottát tett Felizitas elé a zongorára.

- Keressünk ki valamit! Segíthetek, Felizitas? - kérdezte Heinz.

A lány mosolyogva lehajtotta a fejét.

- Válassz te, azt fogom énekelni, amit te szeretnél.

Heinz lapozgatott a kották között, és hamarosan megtalálta, amit hallani akart. Odatette unokahúga elé a lapot.

- Ezt a dalt énekeld nekem. Felizitas!

Felizitas megnézte a kottát, és arcát finom pír futotta el. Nem nézett a férfira, csak rábólintott egyetértése jeléül a választására.

Heinz leült a zongorához, és játszani kezdett. Lelkében minden szóval, amit unokahúga énekelt, növekedett a vágy.

„Rád gondolok, ha nap fényét füröszti a tengerár; rád gondolok, forrás vizét, ha festi a holdsugár. Téged látlak, ha szél porozza távol az utakat; s éjjel ha inog a kis palló a vándor lába alatt. Téged hallak, ha tompán zúg a hullám, és partra döng, ligetben ha néma csönd borul rám, téged köszönt. Lelkünk egymástól bármi messze válva összetalál. A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára. Ó, jössz-e már!"

Áhítatos csönd ereszkedett a kis társaságra. Amikor a dal az „összetaláló lelkeket” idézte ujjongva, Jutta és Walrad pillantása összefonódott, és egy ideig el sem engedték egymás tekintetét. Gertrud asszony nagyon is jól látta ezt. Úgy érezte, a hangulat egyre veszélyesebbé válik, és sietve megszólalt:

- Az eperbóléról, úgy látszik, mindenki megfeledkezett. Ott áll árván, mellőzve a verandán.

- Igaza van, nagyságos asszony, visszahelyezzük jogaiba az isteni nedűt - mondta Walrad, és kiment a poharakat újratölteni. A többiek követtek, és még egy jó órát töltöttek a bólé körül üldögélve, beszélgetve. De a korábbi fesztelen hangulat nem tért vissza többé. A négy fiatal lelkét feldúlta az elfojtott vágyakozás.

X.

Heinz autóval vitte haza Felizitast és az édesanyját. Odahaza a hölgyek először is levették az est során meg gyűrődött ruhájukat, s kényelmes pongyolába bújtak. Miközben öltözködtek, Helene asszony egyre-másra a lánya ábrándos arcát fürkészte. Ki tudja, miért, egyszeriben elfogta a türelmetlenség, és megfeledkezett minden addigi elővigyázatosságáról.

- Még nem is mondtad, Felizitas, hogy tetszik az unokabátyád. Zárkózott vagy, mint mindig. Pedig nagyon szeretném tudni, milyen benyomást tett rád.

Felizitas elpirult, de aztán úrrá lett a zavarán.

- Egész kellemes ember - felelte a maga nyugodt, tárgyilagos hangján.

- Istenem, kislányom, hát hal vér folyik az ereidben?! - csattant fel az anyja idegesen, mert ezt már tényleg nem állhatta tovább. - Ha még ezt a férfit is csak ilyen langyos elismerésben részesíted, igazán azt kell hinnem, hogy nincs is szíved!

Felizitas meglepetten nézett az anyjára.

- Mit idegeskedsz úgy, mama? Inkább örülnöd kellene, hogy nem zavarta meg a lelki békémet. Heinz messze nem az a gazdag, fényes parti, amilyet keresel nekem!

Helene asszony ravasz mosollyal nézett a lányára.

- Csak ne alakoskodj! Hiszen már régen észrevettem, hogy nem egészen közömbös neked. Csak nem tartod ostobának az anyádat? Szeress bele nyugodtan, ahogy a szíved diktálja!

Felizitas összerezzent.

- Mama, kérlek, ne beszélj így hozzám!

- Ugyan, mi bajod, te furcsa lány! Miért pirulsz mindjárt fülig? Egyszerűen csak örülök, hogy nem közömbös számodra a fiú. Azt hiszed, ok nélkül sürgettem úgy a költözést? De nem ám! Jó okom volt rá, elhiheted!

Felizitas hátravetette a haját, mintha hirtelen melege lenne.

- Nem értelek, mama. Egyáltalán hogy beszélhetsz így velem? - rázta meg a fejét sértődötten.

Az anyja csak nevetett magában.

- Mindjárt meg fogsz érteni, kicsikém, ha megmondom, amit eddig elhallgattam. Nos, hogy te is tudd: Heinz Frank többszörös milliomos. Csak úgy látszik, nem akarja, hogy ez itt kitudódjék.

- Egyre rejtélyesebben beszélsz, mama - felelte elkínzott arccal a lány.

- Pedig éppenséggel azt szeretném, hogy mindent tudj. Értesültem róla, hogy Heinz Szumátrán hatalmas vagyonra tett szert, ugyanakkor azonnal észrevettem, hogy ezt itthon eltitkolja valamiért. Természetesen nem árultam el neki, hogy tisztában vagyok az anyagi helyzetével. Hiszen világos, hogy ha meg akar nősülni, olyan nőt keres, aki magáért szereti, nem a pénzéért. Éppen ezért okosnak kell lenned, és úgy kell viselkedned, mintha mit sem tudnál a millióiról. De légy észnél, használd ki az alkalmat! Élénken érdeklődik irántad. Ha okosan viselkedsz, könnyen megfoghatod magadnak!

Felizitas fáradt mozdulattal leengedte a karját. A szeme újból bánatos lett, a szája körül megjelent a jól ismert fagyos, megkínzott mosoly.

- Ezt nem kellett volna elmondanod, mama. Soha többé nem tudok hozzá elfogulatlanul közelíteni.

Az anyja magánkívül volt.

- De Felizitas! Istenem, micsoda hóbortos teremtés vagy! Az ember sohasem tudja, hányadán áll veled!

Felizitas nem válaszolt. Sietve elkészült éjszakára, és ágyba bújt. Soká feküdt ébren, égő szemmel meredve maga elé a sötétbe. Úgy érezte, az anyja szavai a legszentebbet, a legszebbet, a legtisztábbat mocskolták be, ami valaha is a szívében élt.

Másnap eljött hozzá Jutta. Szemérmes büszkeséggel számolt be arról, hogy Heinz ismét megvett néhányat a tervei közül.

- Így ebben a hónapban megint kerestem néhány száz márkát...

Felizitas sóhajtott.

- Irigylésre méltó vagy, Jutta. Bárcsak nekem is lenne ilyen tehetségem, amivel pénzt kereshetnék!

- Szó, ami szó, isteni érzés! Ki tudja, nem szunnyad-e benned is valamiféle tehetség, amelyet csak fel kellene ébreszteni? Egyszer meg kellene beszélned a bátyámmal, hogyan találhatnál valami hasznot hajtó elfoglaltságot. Mi ez a kézimunka?

- Egy szőnyeget hímzek. Oda szánom az íróasztal elé, ha elkészül.

Jutta szétterítette a félig kész munkát.

- Ez bűbájos minta! Honnét vetted?

- Én találtam ki.

- Remek! A színeket is te választottad?

- Persze.

- Nagyon szép, tényleg! Ha ezt Heinz meglátja, megveszi tőled.

- Kötve hiszem! - Felizitasnak nevetnie kellett.

- Ki tudja! Először én sem tartottam lehetségesnek, hogy használni tudja a terveimet. Egyébként már emlékszem is rá, hogy Heinz nemegyszer dicsérte a színérzékedet.

Felizitas kíváncsian kérdezte:

- Tényleg dicsérte?

- Csak nem képzeled, hogy füllentek? Ha komolyan gondolod, hogy pénzt akarsz keresni, beszélj a bátyámmal! Nagyszerű ember, és mindenre tudja a megoldást.

Felizitas elgondolkozott a hallottakon.

Erősebben, mint valaha, ébredt fel benne a vágy, hogy a maga lábára álljon, s valamiféle hasznos munka révén önállósítsa magát.

Az anyja csak akkor tért haza a városból, amikor Jutta már elment. Felizitas nagy bánatára visszatért az előző esti témára. Újból arról győzködte a lányát, hogy el ne szalassza a kedvező alkalmat.

Felizitas végül megelégelte. Életében először hevesen kifakadt anyja ellen.

- Hallgass már végre! Kimondhatatlanul gyötörsz vele. Hát nem látod, milyen elviselhetetlen nekem, hogy örökké ezzel a jó partival traktálsz? Még ha melegen érdeklődnék is Heinz iránt, ezek után képtelen lennék elfogulatlanul közeledni felé. Te kényszerítettél rá, hogy mostantól kerüljem a társaságát!

Még sohasem látta őt ilyen feldúltnak az anyja. Hirtelen elakadt a szava, és döbbenten nézett rá. Felsejlett benne, hogy szavaival az ellenkező hatást váltotta ki, mint amit akart.

Felizitas már szégyellte magát az iménti kifakadás miatt, s most csendesen, magába fordulva ült az ablaknál a hímzésével. Megint Jutta szavai jártak a fejében. Vajon tényleg lehetséges, hogy önálló keresethez jusson, s így szabadabban és önállóbban éljen?

Végül elhatározta, hogy alkalomadtán felkeresi Heinzet az üzemben, és megbeszéli vele ezt az ügyet. Tudta, hogy a Frank cég asszonyok százait foglalkoztatja, talán neki is tudna munkalehetőséget biztosítani, mindegy, hogy milyen munkakörben.

Ettől a gondolattól megnyugodott, és most már képes volt újra a megszokott, hétköznapi dolgokról beszélgetni az anyjával. Megpróbálta kettőzött gyengédséggel jóvátenni az előbbi hevességét. Helene asszony egyetlen szó nélkül tudomásul vette lánya igyekezetét. A gondolatai közben akörül forogtak, hogyan tehetné jóvá a baklövését.

XI.

Következő szerda este Juttának megint rajzórája volt. Walrad fél hétkor szokott a Frank-villába megérkezni. A lány már türelmetlenül várta.

Végre megjelent Walrad. Gertrud asszonyt kézcsókkal, a kisasszonyt illedelmes meghajlással köszöntötte.

- Nem jött ma később, mint szokott, Walrad úr? - kérdezte Jutta hűvösen és tartózkodóan, hogy el ne árulja magát.

- Elnézését kérem, nagyságos kisasszony. A kedves bátyjával volt megbeszélésem, amely kissé elhúzódott. Ő maga azt üzeni a hölgyeknek, hogy ma egy félórával később jön haza, mert még egy fontos üzleti tárgyalása van. De kéri, hogy várják meg a vacsorával.

Jutta anyja biccentett.

- Köszönöm, Walrad úr. Mindjárt szólok a konyhában, hogy félórával később ülünk asztalhoz.

Ezzel felállt és kiment.

Walrad szeme felcsillant. Most pár percre kettesben maradt Juttával, és ki akarta használni az időt.

Odalépett a lány mögé, aki közben már rajzolni kezdett.

- Nagyságos kisasszony!

Jutta nem nézett fel. Minden táncolt a szeme előtt.

- Igen? - kérdezte alig hallhatóan.

Georg végigsimított gyöngyöző homlokán. És miközben Jutta azt várta, hogy valami sorsdöntőt mondjon, a férfi rosszallóan megcsóválta a fejét, és odabökött a papírra:

- Ezt itt teljesen elrajzolta! Ez így nem lesz jó.

Jutta megijedt. Zavarában tényleg egyre jobban elrontotta a rajzát. A radír után nyúlt, hogy eltüntesse a hibát.

- Megcsúszott a ceruzám - mondta.

A mester nem felelt, hanem mélyet sóhajtott. Hogy érjen célba, ha a lány nem néz rá?

- Miért sóhajtozik olyan keservesen? - kérdezte Jutta, buzgón radírozva.

- Mert úgy látom, hogy kegyvesztett lettem.

- Kegyvesztett? - kérdezte a lány.

- Igen. Megharagudott rám a vakmerőségemért, hogy lerajzoltam. Jutta kisasszony, ha nem félnék, hogy az édesanyja visszajön, térden állva kérnék bocsánatot kegyedtől. Nagyon haragszik?

- Egyáltalán nem haragszom.

Georg szívéről nagy kő esett le.

- Igazán nem? - kérdezte Jutta fölé hajolva, aki végre felé fordította kipirult arcocskáját.

Csak nézték egymást, visszafojtott lélegzettel, megfeledkezve mindenről, ahogyan a szerelmesek. Végül Georg átölelte a lányt, és felhúzta magához.

Így álltak hosszú percekig, szorosan összeölelkezve, bensőséges csókban összeforrva. Végül Jutta erélyesen kibontakozott a férfi öleléséből.

- Eressz el! Ha mama visszajön, óriási botrány lesz.

A férfi fölényesen fölkacagott.

- Ugyan, dehogy! Eljegyzés lesz! Énfelőlem most már nyugodtan jöhet a kedves mamád.

Jutta félve pislogott az ajtó felé.

- Ne hidd, hogy ilyen könnyen megy! Mama nem akarja, hogy a veje légy.

- Nem? Majd meggondolja magát. Mi kifogása van ellenem?

- Hogy nem vagy milliomos! - vágta rá mókás fintorral a lány.

- Ugyan már! El tudom én tartani a munkámmal a feleségemet. Van két kezem, van fejem, ráadásul még használni is tudom őket! Egyébként nem is olyan ágrólszakadt koldust kapsz férjedül. A bankban körülbelül százezer márkás betétem van. A nagybácsikámtól örököltem. Idáig nem nyúltam hozzá, mert mindig többet kerestem, mint amennyire szükségem volt. De most márványkastélyt építtetek belőle, kincsem, neked, drágakövekkel kirakva!

Jutta felnevetett.

- Atyaisten, mégiscsak jó partit csinálok!

- Bizony, azt csinálsz! - húzta ki magát büszkén a fiatalember. - Kérdezd csak meg anyuskámat, majd ő elmondja neked, milyen remek legény vagyok! De most elfecsegtük az időt, pedig fontosabb dolgunk van!

- Ugyan mi?

Georg csókja adta meg rá a választ. Jutta egy darabig békésen tűrte, de azután határozottan kiszabadította magát az ölelésből. Visszaült a helyére, és tiszta lapot tett maga elé.

- Most pedig dolgozni fogunk, Georg.

- Ne nevezz Georgnak, szívecském. Anyuskám is csak akkor szokott így hívni, ha valamilyen csínytevés miatt meg akarja mosni a fejemet.

Jutta ismét elnevette magát

- És ha jó kisfiú vagy, hogyan hív az anyuskád?

- Jörgnek, Jörg úrfinak.

- Ez tényleg illik rád! Pompás!

Jörg lehajolt hozzá, és megcsókolta a ruhakivágása fölött izgatóan kivillanó, kecses nyakát.

- Hallod-e, most már észnél légy! Ha mama visszajön, és észrevesz valamit, lesz neked nemulass!

- Nem félek, a legszigorúbb anyós sem ijeszt el. Egyszer úgyis meg kell tudnia, miért ne tudhatná meg most rögtön?

Jutta félve ellenkezett.

- Nem, most még ne. Azt tanácsolom, légy óvatos!

- De kincsem, könyörülj meg rajtam! Ha visszajön anyád, magázzalak újra, és szigorú tanárként álljak mögötted?

- Nincs más választásunk, Jörg úrfi. Ennek így kell lenni.

A férfi felsóhajtott.

- A bátyádnak elárulhatom legalább, hogy eljegyeztük egymást?

- Igen, ő tudhat róla. De engedd, hogy előbb én mondjam meg neki. Még ma sort kerítek rá. Te pedig beszélhetsz vele holnap odakint az üzemben. Ő majd segít nekünk, mert szeret és becsül téged.

- Hát, jól van, kincsem. Nem szeretném, hogy nyugtalankodj, így engedelmeskedem. Holnap délelőttig hallgatni fogok. Csak anyuskámnak gyónom meg még ma este, neki tudnia kell, hogy boldog vagyok.

- Mondd meg neki, Jörg, hogy szeretem, mert a te édesanyád, és hogy téged olyan nagyon szeretlek, mint ő, csak egy kicsit másképp.

- Megmondom. Tudom, örülni fog neki.

- Hallgass, a mama lépteit hallom. Mit is rajzoljak gyorsan?

Már nyílt is az ajtó, és szigorú arccal valóban Gertrud lépett a szobába.

Walrad is összeráncolta a homlokát.

- Kisasszony, ez képtelenség! Teljesen elrontotta ezt a rajzot! Olyan vadul radírozott, hogy kilyukasztotta a papírt. Új lapot kell kezdenünk - mondta hűvösen, s rosszallóan megcsóválta a fejét.

Gertrud asszonynak fogalma sem volt róla, hogy rövid távolléte alatt megtörtént, amit mindenáron meg akart akadályozni. Fürkészőn nézett a lányára.

- Úgy látszik, ma nagyon figyelmetlen vagy, Jutta. Valószínűleg elment már a kedved az egésztől. A magam részéről sosem vettem komolyan ezt a hóbortot.

- Én viszont komolyan veszem, most ugyanúgy, mint eleinte, csak ma egy kicsit ideges vagyok.

- Akkor mára hagyd inkább abba! Látom, hogy Helene asszony meg a lánya éppen most ért be a kertbe. Amíg Heinz haza nem ér, nekünk kell őket szórakoztatnunk.

Ezt Jutta megkönnyebbülve vette tudomásul. Ma igazán nem volt türelme a rajzoláshoz, és attól félt, Walrad még valami butaságot csinál, amellyel mindkettőjüket elárulja. Gyorsan félre is tette a rajzeszközöket.

- Jöjjön, Walrad úr, menjünk ki Felizitas elé! Amíg a bátyám megjön, sétáljunk vele a kertben. Helene nénit beküldjük hozzád, mama - mondta.

Még mielőtt az anyja bármit felelhetett volna, kisiettek.

- Hála istennek, kincsem! - mondta Walrad odakinn fellélegezve, és gyorsan rászorította ajkát Jutta piros kis szájára.

De a lány már húzta is ki magával a kertbe. Köszöntötték Felizitast és az anyját, akit beküldtek a háziasszonyhoz. A fiatal lány velük maradt a kertben.

Jutta levágott néhány félig kinyílt rózsát. Hármat átnyújtott Felizitasnak, hármat ő tűzött a ruhájába.

- Tessék, csinosítsd ki magad, Felizitas, úgy ünnepélyesebben festesz. Úgy, ahogy én - mondta közben.

- Ünnepelünk valamit, Jutta? - kérdezte Felizitas, aki ma ismét nagyon komoly volt.

Jutta csillogó szemmel nézett Walradra.

- Igen, de ez még titok, nem szabad semmit sem kérdezned, csak csinosítsd ki magad az én ünnepem tiszteletére! Itt egy rózsabimbó önnek is, Walrad úr, ön sem maradhat hoppon.

És Jutta a rózsabimbót Walrad gomblyukába tűzte. Érezte közben, hogy ver a férfi szíve. Amikor Felizitas egy kivirult rózsa fölé hajolt, hogy belélegezze az illatát, Walrad gyorsan odahajolt Jutta kezére, és ajkával gyengéden megérintette.

Heinz, aki ebben a pillanatban hajtott be kocsiján a kertkapun, észrevette ezt, és elmosolyodott. Utána felcsillanó szemmel sietett Felizitashoz, és nagyon kedvesen köszöntötte.

- Már rózsák ékesítenek, Felizitas? Akkor úgy látszik, elkéstem. De itt van még egy különösen szép virág, ezt feltétlenül oda kell tűznöd a többihez!

Ezzel letört egy rózsát, és átnyújtotta a lánynak.

Felizitas elfogadta a virágot, ám sokkal hűvösebben és tartózkodóbban köszönte meg, mint ahogy azt egyébként szokta.

Heinznek ez rögtön feltűnt, mégsem szólt semmit, hanem üdvözölte húgát és Walradot.

- Régóta vártok rám? És a vacsora? Gertrud tálaltatott már?

- Hogyne - felelte Jutta.

- Akkor hát gyere, Felizitas! - karolt bele a vendégbe gyengéden Heinz. Érezte, ahogy a lány egész testében megremeg, majd mintha legalábbis megdermedt volna, fagyos elutasítással elhúzódott tőle. De azért engedte, hogy a házigazda az asztalhoz vezesse.

Jutta és Walrad követte őket. Kezüket lopva összekulcsolták.

A kis társaság körülülte az asztalt. A hangulat élénk volt, csupán Felizitas volt csendesebb a szokásosnál.

Vacsora után ismét házimuzsika következett, de a vendég kisasszony aznap nem énekelt. Képtelen volt rá. Leírhatatlanul fájdalmas érzés szorította össze a torkát. Észrevétlenül kilopódzott a szobából, és kiment a verandára.

Heinz észrevette, felállt és követte.

A lány egy fonott karosszékben ült, fejét a kezére támasztotta, és szomorúan nézett maga elé. Amikor a fiatalember odalépett hozzá, bizonytalanul pillantott fel rá.

- Mi van ma veled, Felizitas? Rossz a hangulatod? - kérdezte Heinz nyomban, ám cseppet sem tolakodóan.

A leány elpirult, és úgy felelt, hogy közben nem nézett Heinzre.

- Annyira látszik rajtam?

- A többieknek talán nem tűnt fel, de én azonnal észrevettem.

Felizitas kisimította a haját a homlokából.

- Nincs semmi bajom.

- De igen - makacskodott Heinz -, feltűnően megváltoztál.

- Kérlek, ne törődj vele! - felelte a lány csaknem nyersen.

A férfi döbbenten nézett rá.

- Felizitas, úgy látom, velem van valami bajod. Megharagítottalak talán?

A lány megijedt, ám nem engedhette, hogy Heinz ezt meglássa rajta.

- Tudom, butaság, hogy olyan könnyen elromlik a kedvem. Semmi különös az egész, csak nézeteltérésem volt mamával.

A férfi ámulattal figyelte Felizitas finom arcélét, majd az ablakon át, a szobában ülő Helene nénire siklott a pillantása. Mennyire különbözik anya és leánya!

- Az édesanyád egészen másmilyen, mint te vagy. El tudom képzelni, hogy nagy ellentétek lehetnek köztetek.

Együtt érző hangja árulkodón Felizitas arcába kergette a vért, ami Heinzet boldoggá tette, pedig a lány majdnem nyersen jegyezte meg:

- Beszéljünk másról! Nem akarsz inkább valamit az utazásaidról mesélni?

- Érdekel?

- Nagyon. Ha férfi lennék, utaznék, mint te, járnám a nagyvilágot. Jó a férfiaknak, előttetek nyitva áll az egész világ! Nekünk, nőknek még a ház is alig.

Heinz nem kérette magát tovább. Elkezdett mesélni élményeiről, amelyeket a nagyvilágban szerzett.

Felizitas éberen figyelte minden szavát, úgy hogy közben még arról is megfeledkezett, ami nyomasztotta. Megint nyíltabban és természetesebben viselkedett.

XII.

Másnap Heinz épp csak befejezte szokásos ellenőrző körútját az üzemben, amikor Walrad belépett a dolgozószobájába.

- Van a számomra néhány perce, igazgató úr? Magánügyben keresem.

Heinz kezet nyújtott neki.

- Jutta már tegnap este beszélt velem, kedves Walrad.

Georg fellélegzett.

- Remélhetem, hogy beleegyezik a húga választásába? - kérdezte fojtott izgalommal a művész.

- Sőt, teljes szívemből támogatom! Ez alatt a néhány hónap alatt, amióta itt együtt dolgozunk, önt derék, megbízható embernek ismertem meg. Nincs sok szóra szükség köztünk. Röviden és velősen: itt a kezem! Testvéremmé fogadom!

Walrad elpirult az örömtől. Úgy megszorította főnöke kezét, hogy az felszisszent.

- Leghálásabb köszönetem! Jutta sohasem fogja megbánni, hogy rám bízta magát, higgye el!

- Elhiszem. De hagyjuk a formaságokat. Szeretném, ha mostantól kezdve tegeződnénk. Szervusz, Georg! - adott kezet a tervezőnek újból Heinz.

- Igazán hálás vagyok, amiért ilyen jóindulattal viseltetsz irántam, Heinz.

- Most foglaljunk helyet, és szívjunk el egy szivart! Közben minden szükségeset megbeszélhetünk.

Leültek és rágyújtottak. Ezután Heinz így kezdte:

- Jutta anyjának más tervei vannak a lányával. Számíts rá, hogy nehézségeket fog okozni nektek.

- Ezt már tudom Juttától. De mivel te a mi oldalunkon állsz, nem félek ettől sem.

- Remélem, hogy beleegyezik, ha ezt megkönnyíthetjük neki. Mivel Juttának nincs vagyona, az anyja igazolva érezné tiltakozását egy vagyontalan férfival kötendő házasság ellen.

- Remélem, mindig képes leszek a feleségemet eltartani. A fizetésemen kívül százezer márkás tőkével rendelkezem. Ha netán az üzem bővítéséhez szükséged volna rá, csak szólj nyugodtan! - mondta tréfálkozva.

- Talán majd egyszer később... - felelte komoly képpel Heinz, s az ajkán mosoly suhant át. Egyelőre nincs rá szükségem. Tehát ha Jutta nem is hoz pénzt a házasságba, nyugodt szívvel nézhetnétek a jövőbe. De szeretném némi hozománnyal ellátni a húgomat. Téged pedig, Georg, szeretnélek végérvényesen a céghez kötni. Társulok veled, és a tiszta nyereségen egyenlő arányban osztozunk.

Walrad nagy szemeket meresztett.

- Ez nagylelkű ajánlat, Heinz, és nem tudom, hogy elfogadhatom-e.

Heinz a leendő sógora vállára tette a kezét.

- Hagyd el, Georg, nyugodtan elfogadhatod. Kiváló munkaerőt biztosítok ezáltal a cégünknek, ráadásul a húgom is jól jár. És még valamit tudnod kell. Apám jelentős jelzálogkölcsönt vett fel a Frank-villára. Ezt időközben teljes csendben visszafizettem. Ehhez is rendelkezésemre bocsátották a szükséges tőkét. A ház most már az enyém, és Juttának adom nászajándékba teljes berendezésével. Mivel Jutta anyját nem utasíthatjátok ki a házból, azt javaslom, hogy a később hozzáépült bal szárnyat, amely a közlekedőajtó befalazásával nagyon könnyen leválasztható, ajánljátok fel neki. Akkor szépen szeparálva lesztek.

Walrad döbbenten tette le a szivarját.

- De mi lesz veled, Heinz? Te hol fogsz lakni?

- Emiatt ne fájjon a fejed! - nevetett fel Heinz. Gondolom, nem akartok mindjárt ma vagy holnap megesküdni.

- De hát nem űzhetünk ki az otthonodból! Ez lehetetlen! Ez ellen Jutta éppen olyan hevesen fog tiltakozni, mint én!

Heinz újból nevetett.

- Itt semmiféle tiltakozás nem használ! De komolyra fordítva a szót: ne aggódj feleslegesen! Valamit elárulok neked. Odafenn, a városi parknál akarok egy saját villát építtetni magamnak. Az alapkövét már egy ideje lerakták. Legkésőbb karácsonyra lakható lesz.

Walrad még jobban meglepődött.

- Új villát építtetsz? Megbocsáss, de honnét veszed hozzá a tőkét? A cég még évekig nem fog megtermelni annyit, hogy te kockázat nélkül ilyen kiadásokra vállalkozhatnál.

Heinz felállt, és fel-alá kezdett járkálni a szobában. Azután mosolyogva megállt leendő sógora előtt.

- Ne aggódj emiatt, Georg! Nem vagyok könnyelmű fráter, aki csak él bele a világba, és légvárakat épít. Karácsonykor, amikor beköltözöm az új villámba, majd mindent elmondok. Addig, vagy legalábbis amíg ezt kérem tőled, hallgatnod kell arról, amit az új villáról elárultam neked! Még Juttának sem mondhatod meg. Senki sem sejti, hogy az a villa odafent nekem épül. Még az építész is azt hiszi, hogy egy barátomnak építtetem.

Walrad tanácstalanul megvonta a vállát.

- Én ugyan nem értem ezt az egészet. De végül is olyan ember vagy, aki tudja, mit akar. Egyelőre nem bizonyíthatom semmivel sem jobban a hálámat, mint hogy feltétel nélkül alávetem magam mindennek, amit elhatároztál.

- Rendben van. Most már csak Gertrudot kell rábírnunk, hogy egyezzen bele a házasságotokba. Azt javaslom, engedd, hogy előbb én beszéljek vele!

Walrad felpattant.

- Nem, ezt nem fogadhatom el. Helytállok én egyedül is a magam ügyéért!

- Ebben nem kételkedem. De hidd el, békésebben zajlik le, ha én veszem a kezembe a dolgot. Jutta kedvéért pedig lehetőleg kerüljük el a felesleges összetűzéseket és izgalmakat. Kérlek, engedd, hogy elsőnek én szálljak harcba.

Erre már a kezét nyújtotta neki Georg.

- Tégy, amit helyesnek tartasz, én alkalmazkodom. Sosem fogom elfelejteni, hogyan fogadtál az imént. Micsoda alkotókedv buzog bennem! Meglásd, csodákra leszek képes! A vevők verekedni fognak a szőnyegeinkért és bútorszöveteinkért.

Ezen az estén Heinznek hosszú tárgyalása volt a mostohájával. Gertrud persze magánkívül volt, amikor meghallotta, hogy Jutta és Walrad egymásra talált. Hevesen tiltakozott ellene, és megtagadta a beleegyezését. Heinznek nem volt könnyű dolga. Egy ideig tűrte az asszony hisztérikus kitöréseit, amelyek részben őellene irányultak. Csak akkor tárta fel a terveit, amikor mostohája valamelyest lecsillapodott.

Amikor közölte Gertruddal, hogy Walradot beveszi társnak a cégbe, az asszony gúnyosan felkacagott.

- Az üzem még téged is alig tart el, hogyan tartana el a társadat!

- Ezt csak bízd ránk! Annyi mindkettőnknek jut, hogy kényelmesen megéljünk belőle - vágta rá a mostohafia.

Az özvegy vállat vont.

- Kényelmes élet? Ez nagyon tág fogalom. Soha nem lesztek képesek Juttának azt nyújtani, amit Heilmanntól megkapott volna. Gondolod, hogy jól érzi majd magát egy háromszobás lakásban?

- Jutta itt marad a Frank-villában.

- És te? - kapta fel a fejét meglepetten Gertrud.

- Majdcsak találok magamnak valami lakásmegoldást. A legrosszabb esetben egy ideig itt maradok Juttánál.

- És velem mi lesz? - kérdezte izgatottan az asszony.

- Te a villa bal szárnyában laksz majd, és kapsz tőlem egy határozott összegű életjáradékot, amelyből kényelmesen megélsz, ha továbbra is ilyen ésszerűen rendezed be az életedet, mint az utóbbi hónapokban.

Erre már Gertrud szemlátomást nyugodtabb lett.

- Csak azt nem tudom, honnan fogod mindehhez előteremteni a pénzt - mondta később.

- Azelőtt sohasem törted rajta a fejed, honnét teremtette elő apa a pénzt a kívánságaidra. Az lesz a legjobb, ha mindent szépen rám bízol, és nem törődsz semmivel.

Gertrud ezek után már nem mert szót emelni Jutta és Walrad eljegyzése ellen. Nem volt más választása, mint beleegyezését adni hozzá.

XIII.

Másnap délelőtt Heinz értesítette Walradot, hogy Jutta és az anyja várja.

- Minden rendben, Georg. Hazamehetsz, hogy felvedd az ünneplődet, és felfegyverkezz egy virágcsokorral. Remélem, még ott talállak ebédkor, és ma este megünnepeljük az eljegyzéseteket, egyelőre csak a legszűkebb családi körben. Csak Helene néniék lesznek ott rajtunk kívül.

Georg igyekezett egy sürgős munkát befejezni, amivel fél óra alatt el is készült. Utána hanyatt-homlok rohant haza.

Heinz szokásos ellenőrző körútja végeztével üzleti értekezletre hívta össze a cégvezetőit. Alighogy az urak távoztak, belépett egy irodaszolga, és közölte a főnökkel, hogy egy hölgy keresi.

- Egy hölgy? - csodálkozott Heinz.

- Igen, egy fiatal hölgy. Tessék, a névjegye!

Heinz átvette. Meglepődve rezzent össze. A névjegyen ez állt: „Felizitas Rosenberg”.

- Kéretem - bólintott, majd megigazítva a nyakkendőjét, a belépő Felizitas elé sietett. A szeme csillogott, ahogy kinyújtotta felé a kezét.

- Te itt, Felizitas? Micsoda váratlan öröm! Mi vezetett hozzám?

A lány félszegen nézett rá.

- Bocsáss meg, ha zavarlak. De a mondanivalóm bizonyos mértékben üzleti jellegű, amit itt tudok veled legjobban megbeszélni. Van pár perced számomra?

- Amennyit akarsz, Felizitas. Kérlek, foglalj helyet! Nem akarod letenni a kabátodat?

A lány megrázta a fejét.

- Nem, hagyd csak. Nem akarlak soká zavarni.

- Igazán nem zavarsz! Te soha nem zavarsz.

A férfi szavaiból őszinte melegség áradt felé. Felizitas mégis hűvös, üzleti tárgyaláshoz illő kifejezést erőltetett az arcára. A kezét görcsösen összekulcsolta az ölében, és nagyon sápadt volt. Nagy levegőt vett, azután megbicsakló hangon belekezdett a mondókájába.

- Nagyon nehezemre esett, hogy eljöjjek hozzád, és éppen téged zavarjalak az ügyemmel. Soká haboztam, hogy megtehetem-e. De senkit sem ismerek rajtad kívül, akihez fordulhatok, és benned megbízom. Hiszen tudod, hogy mama a kis özvegyi nyugdíjából éldegél. Azt a kis vagyont, amely apám után maradt, néhány ezer márka kivételével feléltük. Ha anyám egy napon meghal, megszűnik a nyugdíja, és én itt állok majd minden jövedelem nélkül. Ezért évek óta könyörgök neki, engedje meg, hogy valami foglalkozás után nézzek. Szeretnék a magam lábára állni, és végre magam mögött tudni ezt a haszontalan semmittevést. Hanem ő ilyenkor mindig hevesen ellenzi, hallani sem akar róla. Én azonban egyre világosabban látom, hogy ez így nem mehet tovább. Vágyom rá, hogy a képességeimet valamilyen hasznos tevékenység szolgálatába állítsam. Őszinte irigységgel hallottam Juttától, hogy rávetted a képességei kamatoztatására. Ugyanis beszélgettem vele erről a kérdésről, és ő tanácsolta, hogy forduljak hozzád. Talán nekem is tudnál ajánlani valami munkát itt a gyáradban.

Mondókája végére érve Felizitas fellélegzett és elhallgatott.

Heinz furcsán nézett rá.

- Megértem a kívánságodat, Felizitas, és szívesen segítenék rajtad úgy, ahogy gondoltad. Bizonyosan találhatnánk neked valamilyen állást. Mindig szükségem van munkaszerető és igyekvő emberekre. De én...

Felugrott, mert a szenvedély elhatalmasodott rajta, és végigsimította a homlokát. Képtelen volt a megkezdett mondatot folytatni. A leány szorongva nézett rá.

- De te nem akarod egyik rokonodat az üzemben alkalmazni? Ezt akartad mondani, ugye?

Heinz megrázta a fejét. Forró szerelem izzott a tekintetében.

- Dehogyis, nem erről van szó... Valami más hivatalt ajánlanék neked... más elfoglaltságot, élethivatást, olyat, ami egész embert kíván.

Heinz izgalma nem kerülte el unokatestvére figyelmét, de nem tudta, mire vélje.

- Miféle hivatalra gondolsz?

Heinz erre megragadta a lány kezét, és könyörögve nézett rá.

- Felizitas, hát nem érzed, mennyire fontos vagy nekem? Mindenkinél a világon jobban szeretlek! Akarsz a feleségem lenni? Ezt a hivatalt, ezt az élethivatást szánom neked.

A lány megremegett. Haja tövéig elpirult. Milyen kimondhatatlanul boldog lehetett volna most, ha az anyja durva szavakkal meg nem szentségtelenítette volna szíve féltett titkát. Ha most Heinz vallomását elfogadja, azt kell, hogy mondja: „Tudom, hogy gazdag ember vagy, az anyám elárulta.” Ha ezt nem vallja be, hazugsággal a lelkében kezdi el mellette az életet. De ha megmondja, akkor az talán rossz fényt vet rá. Azt a gondolatot sem bírta elviselni, hogy az anyja valószínűleg így szól majd hozzá: „Okos voltál, hogy kihasználtad az alkalmat!”

Ezektől a gondolatoktól kínos, fájdalmas izgalom lett úrrá rajta. Bármilyen boldogan is mondott volna igent, úgy érezte, nincs hozzá joga.

Heinz aggodalmasan figyelte.

- Nos, Felizitas, semmit sem felelsz? Nem tudsz szeretni, nem tudsz igent mondani? - kérdezte nyugtalanul.

Felizitas a szívére szorította a kezét. Minden vér kifutott az arcából. Azután megkínzott tekintetet vetett a férfira, és hirtelen elhatározással felállt.

- Mindez olyan gyorsan, olyan váratlanul ért, nem tudok most válaszolni neked.... ebben az órában nem! Légy türelmes! Mérhetetlenül meg vagyok rendülve! Viszontlátásra!

Még mielőtt Heinz bármit felelhetett volna, kimenekült, és az ajtó bezárult mögötte.

A férfi utána akart sietni, hogy visszatartsa, de azután mégis inkább ott maradt. Úgy állt ott, mint akit leforráztak.

Mi volt ez? Hogyan magyarázza ezt a rémült menekülést? Szereti Felizitas, vagy nem szereti? Ha szereti, miért menekült el előle? Ha meg nem szereti, miért nem közölte nyíltan?

„Ostoba vagy - mondta magának. - Ha nem szeretne, megmondta volna, olyan nyugodtan és jóságosan, amilyen a természete. Nem szökött volna el, és nem hagyott volna bizonytalanságban. Felkeresett tanácsért és segítségért, te meg váratlanul lerohantad. Időt kelleti volna hagynod neki, gyengéden és szeretettel előkészíteni.”

Ilyen meggondolással nyugalmat erőltetett magára. De amikor ismét az íróasztalnál ült, képtelen volt a munkájára összpontosítani a figyelmét. Csak nézett maga elé. Végül félredobta a tollat.

Izgatottan járkálni kezdett fel-alá a szobában. Kövesse Felizitast, keresse fel otthon? De ott van az anyja! Helene néni jelenlétében képtelen lenne tisztázni Felizitasszal, hányadán áll vele. Mit tegyen? Várjon? Nem, erre ő képtelen! Cselekednie kell! Mindenáron négyszemközt kell beszélnie a lánnyal. Tehát valami ürüggyel el kell távolítania az anyját.

Amint ezt eldöntötte, felszabadultabban lélegzett. Gyorsan elintézett még néhány üzleti teendőt, majd felkerekedett.

Felizitas leírhatatlanul feldúlva hagyta el az üzemet, és szállt fel a villamosra, hogy visszatérve a városba, hazamenjen. Félt az anyjával való találkozástól, erről szívesen lemondott volna. De Helene asszony már jött is elébe, méghozzá feltűnően izgatottan.

Felizitas nem vette észre, hogy ez az izgalom csak jól megjátszott komédiázás volt. Anyja azt hitte, rájött a módjára, hogyan tegye jóvá múltkori ostobaságát.

- Csakhogy itt vagy, Felizitas! Hol voltál ilyen sokáig? Borzasztó izgatott vagyok, és nagyon türelmetlenül vártam már, hogy hazagyere.

Felizitas letette a kalapját és kesztyűjét.

- Mi történt, mama, miről beszélsz? - kérdezte szórakozottan.

- Hogy mi történt? Hála istennek, nem a legrosszabb, de az is történhetett volna, ha kivételesen rám hallgatsz.

Felizitas csodálkozva nézett az anyjára.

- De mama, egészen kijöttél a sodrodból! Mi történt?

- Hála istennek, hogy nem hagytad magad rábeszélni, hogy fogadd el Heinz Frank udvariasát! Képzeld, éppen most kaptam ezt a levelet, amely határtalanul felizgatott!

Megmutatott a lányának egy külföldi bélyegekkel teliragasztott levelet, de nem vette ki a borítékból.

- Miféle levél ez, mama?

Ugyanolyan levél volt, mint amilyet az anyja az átköltözés előtt kapott, amelyben Heinz Frank gazdagságáról értesült.

- Betty Kramer írta, a barátnőm, aki most Szumátrán él. Hiszen mondtam neked nemrég, hogy azt írta, Heinz Frank gazdag ember lett. Képzelheted, hogy megrémültem, amikor ma ebből a levélből megtudtam, hogy a milliomos csak névrokona a mi Heinzünknek. Azt írja a barátnőm, hogy az ültetvényes, milliomos Frank néhány hete visszatért Szumátrára, és véglegesen ott is marad. Tehát nem lehet ezzel a Heinz Frankkal azonos, és én tévedtem, amikor azt hittem róla, hogy gazdag ember. Kislányom, belátom, hogy ezúttal okosabb voltál anyádnál! Mit is kezdenél egy szegény emberrel, aki csak nagy kínnal-keservvel tudja a gyárát fenntartani! Jaj, istenem, még minden tagom reszket az izgalomtól!

Ezzel Helene visszatette a táskájába a levelet, és kimerülten a fotelba rogyott.

Felizitas mintha valami gyötrő, gonosz álomból ébredt volna fel. Egyszerre úgy érezte, hogy mázsás kő hullott le a szívéről.

- Tehát Heinz nem azonos a milliomossal? - kérdezte elcsukló hangon, és a szeme boldog örömmel csillant fel.

- Nem, nem, sajnos nem ő az! Az isten szerelmére, tartózkodj tőle! Ha lehet, még jobban, mint azelőtt! Semmi áron nem fajulhat odáig a dolog, hogy megkérje a kezedet. Amennyire most átlátom a helyzetet, Frankék egyik napról a másikra élnek. Ha ezt sejtettem volna, sohasem költözünk ide.

Felizitas hitt anyja kétségbeesett jajongásának. Hogyan is gondolhatta volna, hogy csak komédiázik!

Legszívesebben felujjongott volna, de csak titkon kulcsolhatta össze a kezét. Istennek hála, most már minden meggondolás nélkül hozzámehet Heinzhez! Az, hogy a férfi szegény, egy csapásra tárgytalanná tette, amit az anyja nemrég mondott. Most már bátran vállalhatta a szerelmét.

Gondolataiból a folyosó végéről felhangzó csengő riasztotta fel. Sarida volt az, aki Helene asszonynak hozott levelet. Ez állt benne:

„Kedves Helene néni! Kérlek, ha lehetséges, gyere át azonnal hozzánk, fontos közölnivalónk van. Add át üdvözletemet Felizitasnak is! Viszontlátásra! Bocsánat a kapkodásért:

Jutta”

Az özvegy azonnal felállt.

- Máris fel kell kerekednem, Felizitas. Tessék, olvasd! Jutta vár. Add ide gyorsan a kalapom és a kabátom! Vajon mit akar mondani?

Felizitas felsegítette az édesanyjára a kabátját, átadta a kalapját és a kesztyűjét. Helene asszony kutyafuttában elköszönt, és már ment is. Nem sejtette, hogy Jutta csak elcsalta hazulról.

Heinz kérte meg a húgát a levél megírására.

- Mondd neki, ha eljön, hogy eljegyezted magad, és kéred, hogy Felizitast is hozza el este egy szűk körű eljegyzési ünnepségre. De tartsd fel, lehetőleg sokáig, még akkor is, ha terhetekre van. Ne engedd el egy óránál hamarabb!

Ezt mondta a húgának, aki kótyagos boldogságában nem ért rá, hogy bátyja valódi szándékain törje az okos fejét.

Amint Helene asszony elhagyta a házukat, a túloldalról, egy kapualj árnyékából egy alak vált ki. Heinz volt az. Amint Helene néni eltűnt a szeme elől, a ház felé sietett. Néhány perc múlva már ott állt a hölgyek nappalija előtt.

Bekopogott. Felizitas azt hitte, az anyja jött vissza, mert otthon felejtett valamit. Amikor a hímzéséről felnézett, Heinz állt előtte. Ijedten ugrott fel, a kézimunka leesett az öléből.

- Heinz! - szakadt ki halkan belőle, miközben arcát elöntötte a pír.

A férfi odasietett hozzá.

- Bocsáss meg, Felizitas, hogy így rád törtem. Én csaltam el hazulról az édesanyádat, mert négyszemközt kell beszélnem veled. Nem tehettem másképpen, tudnom kell, miért menekültél el előlem.

Felizitas megrendülten állt előtte, és igyekezett visszanyerni a lélekjelenlétét. Heinz megragadta a kezét.

- Felizitas, ugye megrémítettelek a vallomásommal? Bocsáss meg! Az egyszerűen lehetetlen, hogy forró, mély szerelmemet ne viszonozd...

Felizitas pillantásától megremegett a férfi szíve.

- Jaj, Heinz, olyan bolond voltam! Nem tudom, mi történt velem, olyan váratlanul ért az egész, valósággal megbénított. Fel sem tudtam fogni. Erre elszaladtam, különben még valami bolondságot követtem volna el - hebegte.

A férfi szeme felragyogott.

- Te félénk, finom lélek! Túl hevesen rohantalak le? De te is rám ijesztettél azzal, hogy elszaladtál. Azt hittem, azt jelenti, kikosarazol.

Felizitas megrázta a fejét. Édes mosoly jelent meg ajka körül.

- Tévedés volt, Heinz!

- Vagyis mégis szeretsz, Felizitas?

A lány tekintete felragyogott.

- Igen, Heinz, szeretlek, amióta először megláttalak! De nem sejtettem, hogy viszonzod a szerelmemet. Amikor azután bevallottad, úgy éreztem, hogy kicsúszik a talaj a lábam alól! A boldogság, amelyet felkínáltál, túl nagynak tűnt ahhoz, hogy azonnal bátorságom lett volna elfogadni.

Erre Heinz szorosan magához ölelte.

- Édes, egyetlen szívem! - mondta gyengéden. - Veled kiteljesedett az életem.

Felizitas a férfi szavaitól megremegett. Mélyen egymás szemébe néztek, és ajkuk hosszan tartó, bensőséges csókban forrt össze.

Heinz, amikor elengedte a lányt, így szólt:

- Ha tudnád, milyen boldog vagyok, hogy csak magamért szeretsz!

Felizitas hálás volt a sorsnak, hogy e szavak hallatán szabadon és nyíltan tudott a férfi szemébe nézni. Anyja szavai már nem álltak fenyegetően kettőjük között.

- Szeretlek, és érzem, hogy te vagy az igazi, akire vártam - mondta ünnepélyesen.

Heinz elmosolyodott.

- Nem fogok csalódást okozni neked, drágám? Én is csak ember vagyok, és megvannak a hibáim és gyengéim. Ne láss ideált bennem!

Felizitas csupa szeretettel nézett fel rá.

- A hibáidat és gyengéidet is szeretnivalónak fogom találni, mert hozzád tartoznak. Édes Heinzem, igazán létezik ilyen ragyogó boldogság, mint amit most érzek?

Heinz újból gyengéden, forrón megcsókolta.

- Mi ketten vágyakozva kerestük egymást, még mielőtt megismerkedtünk volna. Pontosan olyannak álmodtam meg azt a lányt, akit egykor társamul választok, amilyen te vagy. Most itt fogom megvárni, amíg anyád hazatér. Egy óránál hamarabb biztos nem jön meg, erről gondoskodtam. Annyi kedveset, szépet akarok mondani neked, hogy egy óra nem is lesz elég rá. És ha anyád visszajött, azonnal beleegyezését kérem az eljegyzésünkhöz. Remélem, megadja.

Felizitas arcán árnyék futott át. Roppant gyengéden bújt oda a férfihoz.

- Ettől az órától kezdve te meg én elválaszthatatlanok vagyunk. Mamának bele kell egyeznie.

- Akkor ma este kettős eljegyzést ünnepelünk!

- Kettőset?

- Igen, a mienket és Juttáét.

- Juttáét? Walraddal? - kérdezte Felizitas.

- Igen, vele. Észrevetted talán titkolt szerelmüket, hogy mindjárt Walradra gondoltál?

- Amikor legutóbb nálatok voltunk. Jutta célzott valami titkos ünnepre. És magát, engem, de még Walradot is rózsákkal díszítette fel. Ők ketten olyan különösen néztek egymásra, hogy megsejtettem valamit.

- Igen, szeretik egymást. Jómagam segítettem nekik megtörni Gertrud ellenállását. Még egy kicsit irigyeltem is a boldogságukat. De most a karomban tartalak, és egy királlyal sem cserélnék.

A szerelmespár észre sem vette, hogy elszállt az idő. Helene nagyon meglepődött, amikor hazaterve Heinzet ott találta. Felizitasnak vadul dörömbölt a szíve. Attól félt, hogy anyja tiltakozni fog az eljegyzésük ellen.

Meglepetésére az édesanyja kifogástalan modorban fogadta Heinz leánykérését. Bár az izgalom az özvegy arcába kergette a vért, de minden további nélkül beleegyezett leánya házasságába. Végül roppant pátosszal még áldását is adta a gyermekek frigyére.

Még egy ideig elbeszélgettek hármasban, majd Heinz elköszönt.

- Viszontlátásra ma este, Felizitas! - mondta halkan, mélyen menyasszonya szemébe nézve.

Amikor Heinz távozott, Felizitas felkészült rá, hogy minden bátorságát összeszedje a nyilván rázúduló vádak ellen. Az anyja biztosan heves szemrehányásokkal halmozza majd el, hogy figyelmeztetése ellenére eljegyezte magát Heinzcel. De amitől félt, az elmaradt. Az anyja csak különös tekintetet vetett rá, és így szólt:

- Te igazán furcsa lány vagy, Felizitas! Amikor azt tanácsoltam, hogy légy kedves Heinzhez, hűvösen és megközelíthetetlenül viselkedtél. Miután meg óva intettelek, hogy légy vele tartózkodó, ripsz-ropsz eljegyzed magad vele.

Felizitas fellélegzett.

- Szeretem őt, s éppen ezért elviselhetetlen volt számomra, hogy azt várod, azért biztassam, mert gazdag. Most, hogy már tudom, nem az a gazdag ember, akivel okvetlen össze akarsz boronálni, követhettem a szívemet.

Az anyja óvakodott attól, hogy bevallja, csak komédiázott. Titokban nevetett magában, és azt gondolta: „Hála istennek, hogy ez a kiút még idejében eszembe jutott!”

XIV.

Csodálatos időszak köszöntött a két mátkapárra, akiknek boldogságát semmi sem zavarta meg.

Walrad és Jutta olyan volt, mint két féktelen, pajkos gyermek, és gyakran kergetőztek kacagva és ujjongva a kert fái közt. Heinz és Felizitas azonban mélyen a szívében hordta boldogságát. Mindenben megértették egymást, és mindig ugyanúgy éreztek, és egyformán gondolkodtak.

Jutta folytatta rajztanulmányait vőlegénye irányításával. Ez a két kicsattanóan jókedvű ember ezt az egyet nagyon komolyan vette. Jutta egyre jobban összefonódott a Frank céggel.

Heinznek az üzembeli elfoglaltságán kívül még volt valami teendője, ami teljesen kitöltötte az idejét. Senki nem tudta leendő sógorán kívül, hogy naponta fellovagol a városi parkhoz, ellenőrizni új villája építkezését. A falak álltak, Heinz már a belsőépítészeti kialakítást irányította. A villa teljes elkészültekor akarta meglepni vele Felizitast. November végére el kellett mindennek készülnie, és a kettős esküvőt december elejére tervezték. Csak rövid nászutat akartak tenni. Mindkét pár már a saját otthonában szándékozott a karácsonyt megünnepelni.

Mindezt megbeszélték családi körben, csak az új villáról nem árult el Heinz egyetlen szót sem.

Felizitas magában csodálkozott, hogy Heinz egy szóval sem említi, hol fognak fészket rakni. Egy szép napon fel is vetette:

- Heinz, ideje lesz lakást keresnünk. Az esküvőnk időpontja egyre közeledik, és még nem tudjuk, hol fogunk berendezkedni. Mama mindennap megkérdezi, hogy intézkedtünk-e már.

Vőlegénye válaszul a karjába zárta, és mosolyogva válaszolta:

- Ne aggódj! Már építem a meghitt fészkünket, és ha elkészült, megleplek vele. Bízd csak rám!

Felizitas nem faggatta tovább vőlegényét, de azért kicsit aggódni kezdett. Magában már kiszámította, hogy Heinznek most sokkal több pénzre lesz szüksége. A hosszú évek során jól megtanulta anyja mellett, hogyan kell kevéske pénzből gazdálkodni.

Helene asszony kicsi vagyonkája maradékát készségesen áldozta fel Felizitas kelengyéjére. Lánya ellenvetéseit mosolyogva utasította vissza.

- Én egyedül kényelmesen kijövök a nyugdíjamból, és neked legalább tisztességes kelengyéd legyen.

Anya és lánya egy napon a közös nappaliban üldögélt együtt. Körös-körül fehérneműhalmok tornyosultak.

Felizitas kissé ijedten szemlélte a fehérneműt díszítő finom, drága csipkéket, hímzéseket.

- Mindezt túl költségesen válogattad össze, mama. Igazán kedves tőled, de jobban kellett volna takarékoskodnod. Az egész vagyonkádat elköltötted a kelengyémre. Igazán szerényebb is lehetett volna, hogy maradjon valami kis megtakarított pénzed.

Helene asszony büszkén simította végig a finom fehérneműt. Azzal a ravaszkás mosollyal nézett Felizitasra, amelytől a lánya úgy viszolygott.

- Hagyd csak! Neked, mint Heinz Frank feleségének mindenből kijár a legfinomabb. Ha egyszer megszorulnék, majd az uradhoz fordulok. Ő kisegít, meglátod.

Felizitas gondterhelten felsóhajtott.

- Jaj, mama, Heinzen úgyis annyi a teher. Néha el fog a félelem, hogy nem lesz képes helytállni.

Erre Helene asszony felnevetett.

- Nahát, ez hihetetlen! Te bolondos lány, teljesen elvakított a boldog menyasszonyság? Nem látsz a szemedtől?

Felizitas meglepve nézett az anyja szemébe.

- Hogy érted ezt, mama?

Helene nem bírta tovább magában tartani a titkát. Arról is szentül meg volt győződve, hogy most már nyugodtan felvilágosíthatja a lányát. Hiszen már Heinz menyasszonya, hamarosan megtartják az esküvőt is. Miért hagyja továbbra is tévedésben, hogy szegény lány feleslegesen aggódjon?

Nevetve nézett Felizitasra.

- Hogy értem? Nézd, lányom, kénytelen leszel beletörődni, hogy mégiscsak egy milliomos lesz a férjed. Heinz jól őrzi a titkát, de hamarosan színt kell vallania. Ne aggódj a pénzügyi helyzete miatt, igazán gazdag ember, és mégis ő az a milliomos ültetvényes. Az eljegyzésetek napján félrevezettelek, a te érdekedben! Azt csak úgy kitaláltam, hogy Frank úr visszatért Szumátrára. Kétséget kizáróan tudom, hogy a mi Heinzünk ez a milliomos, még ha a jelek szerint itt ezt nem is sejti senki. Tudtam én, mit csinálok, amikor a finom fehérneműt beszereztem!

Felizitas nem szólt egy szót sem. De a szíve hangosan, hevesen vert. Vagyis az anyja csak komédiázott. Micsoda szégyen! Úgy érezte, mintha maga is bűnrészes lett volna.

A szeme elhomályosodott. Az anyja elorozta lelke nyugalmát, megsemmisítette napfényes boldogságát. Kínzó félelem fogta el a legközelebbi találkozásuktól. Kénytelen lesz alakoskodni, megjátszani magát, hiszen csak nem mondhatja el Heinznek az igazságot! Jó időbe telt, míg úgy-ahogy összeszedte magát, s az anyjának megint alkalma nyílt a lánya „bolondos” természetén mérgelődni.

Amikor ezután találkozott a vőlegényével, a férfinak azonnal feltűnt, hogy mátkáját, bármennyire fegyelmezi is magát, nyomasztja valami. Aggódva nézett rá.

- Mi van veled, Felizitas? Olyan bánatos a szemed, és olyan sápadt vagy. Nem érzed jól magad?

A lány mosolyt erőltetett magára.

- Semmi baj, Heinz, csak a fejem fáj.

Óriási önuralomra volt szüksége ahhoz, hogy megőrizze a nyugalmát. Leírhatatlanul szégyellte magát.

Szerencsére a két vőlegényt most még jobban lefoglalta a munkája, mint addig. Valamelyest előre kellett dolgozniuk arra az időre, amikor mindketten távol lesznek, amikor ki-ki nászútra megy majd a párjával. Heinz jelenlétére az új villájában is egyre nagyobb szükség volt, mert az utolsó simításokat végezték, s ezeket már mindenképpen személyesen kellett irányítania. Titokban már a szükséges személyzetet is szerződtette, akik hamarosan fel is vették a munkát. A garázsban elegáns kocsi állt, és mellette istálló, ahol bőven volt hely hátaslovak és parádés lovak számára.

A garázs és az istálló a parkban valamivel messzebb épült, egy kisebb ház mögé rejtve, amely a villa stílusjegyeit viselte. A kőház földszintjén a kertészkedéshez szükséges eszközök raktára volt. Emeletén három csinos szobát alakítottak ki konyhával. Ezeket a helyiségeket Heinz szerényen, csinosan be is rendeztette.

Azon a napon, amikor az új személyzet munkába állt, Sarida kocsin fuvarozta fel az új villához gazdáját. A garázsba állította be az autót, az új, elegáns kocsi mellé, amelyet minden oldalról megcsodált.

Heinz nevetve figyelte hű inasát.

- Nos, Sarida, ugye, szívesebben szállítasz majd az új autón, mint ezen a régin? - kérdezte.

Sarida szélesre húzta száját, kivillantva ragyogó fogsorát.

- Új autó jobban illik Mynheerhez, mint régi, ezért örül Sarida.

- Akkor ma még nagyobb öröm vár rád, derék Saridám! Gyere, mutatok neked valamit.

Sarida követte urát, aki a szép kis ház felé indult. Hallgatva léptek be, és mentek fel a lépcsőn.

Az emeletre felérve Heinz sorban kitárta az előszobából nyíló három szoba és a konyha ajtaját.

- Nézz csak ide be, Sarida! Itt laksz majd a fiatal feleségeddel! Te is megülheted a lakodalmadat!

Sarida mozdulatlanul állt. Sárga arcán remegés futott végig, mintha minden izma indulatban volna. A szeme úgy villogott, mint egy gyermeké, akinek a Jézuska a leghőbb vágyát teljesítette. Sapkáját gyűrögette, mintha valamiben meg kellene kapaszkodnia.

Hirtelen térdre borult gazdája előtt, és megcsókolta a kezét. Zokogva hebegett köszönetet.

Heinz meghatottan, mosolyogva nézett le rá.

XV.

Aznap este Heinz meglátogatta menyasszonyát és annak édesanyját. Olyan jókedvű volt, szinte alig bírt magával. Közben nem vette észre, hogy Felizitas erőlteti csak a vidámságot. Nem tudta kínzó gondolatait elfelejteni, bármennyire uralkodott is magán.

A beszélgetés során Heinz így szólt a menyasszonyához:

- Drágám, holnap elviszlek sétálni. Olyan szép most az idő, és te belesápadtál a kelengyebeszerzés gondjaiba. Holnap rögtön ebéd után érted jövök. Kocsin megyünk a városi erdőig, ott kiszállunk és járunk egyet.

Felizitas gyanútlanul beleegyezett.

Heinz másnap eljött érte a megbeszélt időben. Megint remek hangulatban volt, és most a lányt is magával ragadta vőlegénye jókedve.

Sarida a város széli kiserdőig szállította őket, és mosolyogva nézett a szép pár után. Tudta, hogy gazdája szép menyasszonyát ma éppen olyan örömteli meglepetés éri, mint őt tegnap.

A kiserdőn lélek sem járt. Heinz a szerpentinen, ahol csak gyalog lehetett közlekedni, felvezette menyasszonyát a magaslatra. Pompás kilátás tárult a szemük elé.

Hirtelen ott álltak a nyílt fennsíkon. Előttük a napfényben fürdő, bűbájos kis kastély magasodott.

- Nézd csak, Heinz, ott az a ház milyen csodálatosan emelkedik ki az őszies lombok hátteréből! Akár egy mesebeli kastély!

Heinz szeme csillogott.

- Nem láttad még ezt a villát sosem? - kérdezte.

- Nem, az utóbbi hónapokban nem sétáltam erre. De mindenkitől hallottam az új villa hírét. Mégsem képzeltem, hogy ilyen gyönyörű.

Vőlegénye magához szorította a lány karját.

- Örülök, hogy tetszik. Ez nekünk való fészek lenne, Felizitas, hozzád méltó otthon. Mit szólsz hozzá?

A lány szinte ijedten nézett vőlegényére.

- Jaj nem, ez nem való nekünk, ilyen magasra nem szárnyalnak a vágyaim.

Heinz odavezette a lányt a kerítés mentén a villához, és a főbejárattal szemközt, a kapuban megállt.

- Nézd csak, ott a főbejárat fölött áll, a homokkőbe vésve a villa neve - mutatta.

Felizitas jobban megnézte, és meghökkent.

- „Felizitas-villa” - olvasta hangosan. - Milyen különös, Heinz, hogy a ház az én nevemet viseli!

A férfi megint megszorította a karját.

- Nincs ebben semmi különös, drágám. A villa tulajdonosa úgy gondolta, hogy szép házához szép név illik. Van-e ennél szebb név? Felizitas annyit tesz: a boldog! Ezzel akarta a háza számára a boldogságot biztosítani, különösen, mert így hívják a szíve hölgyét.

- Honnét tudod? - nézett a szemébe meglepetten a lány.

Heinz nagy levegőt vett, mielőtt válaszolt volna.

- Tőle magától, Felizitas - mondta aztán. - Én vagyok a gazdája ennek a villának, és te leszel az úrnője. Ezért kapta a nevedet.

A vér hirtelen a lány arcába tolult, majd rögtön ezután ijesztően elsápadt.

- Heinz, jaj, Heinz! - kiáltott fel, és erőtlenül lehullott a karja.

A férfi, nem sejtve, mi megy végbe menyasszonyában, boldogan nevetett.

- Most biztosan arra gondolsz, honnét veszi ehhez Heinz a pénzt? Ezért sápadt el így szívem hölgye? Azt hiszed, hogy hozomra építkeztem, azt képzeled, hogy könnyelmű fráter vagyok? Ugye, így van?

Felizitas legszívesebben sírva fakadt volna, mert nem mondhatta el az igazat, mert a csúf hazugság közéjük állt. Nem mondhatta a vőlegényének: „Tudom, hogy gazdag ember vagy, aki megengedheti magának, hogy ilyen villát építtethessen”. A hazugság kényszerét valóságos testi fájdalomnak érezte.

Keservesen préselt ki magából néhány szót:

- Igen, ezért ijedtem meg. Heinz.

De alighogy ezt kimondta, összeszorult a szíve.

„Most hazudtál a kedvesednek először, tudatosan hazudtál neki! Idáig a hallgatásoddal csak eltűrted a hazugságot, de most már ki is mondtad! Ez egész életedben gyötörni fog!”

Heinz nem sejtette, milyen kín emészti menyasszonya lelkét. Mosolyogva vezette be a kertkapun. A széles, fehér kaviccsal borított úton, a nagy rózsaágyások között a főbejárathoz kalauzolta.

- Lépj be, egyetlenem. Ez a ház lesz ezentúl az otthonod.

A kaput egyszerű, de előkelő libériát viselő inas nyitotta ki előttük. Vörös rózsacsokrot tartott a kezében, amelyet átnyújtott a leendő úrnőnek.

Felizitas átvette a virágokat, és megvonagló arcát a rózsák mögé rejtette.

- Köszönöm - mondta halkan.

Az inas távozott, és a jegyespár egyedül maradt a csodaszép előcsarnokban.

Felizitas kerekre tágult, égő szemmel nézett körül. Nehezen szedte a levegőt, mintha kemény abroncs szorította volna össze a mellkasát.

Vőlegénye mosolyogva vezette az előcsarnokból a fogadószobába. Ott gyengéden leültette egy székre, majd magának is odahúzott egy másikat. Megfogta mátkája kezét, és megcsókolta.

- Most pedig, Felizitas, valamit meg kell gyónnom neked. Téged is, ahogy az egész környezetemet, idáig abban a tévhitben tartottalak, hogy szegényen tértem szülőhazámba vissza. Nem így van. A Szunda-szigeteken nagy vagyont szereztem. Különböző okokból hallgattam ezt el a hazatérésem után, részben, hogy a kéregetők ne rohanjanak meg, részben, hogy a mostohám pazarlási kedvének ne adjak újabb tápot. Csak az édesapámnak árultam el a halálos ágyán, hogy ne nyomassza az aggodalom a cégért, Jutta és a felesége jövőjéért. Előled is eltitkoltam, Felizitas. Édes volt számomra az a tudat, hogy csakis saját magamért szeretsz. El akartam titkolni előled, amíg ez a ház el nem készül, amely boldogságunk fészke lesz. Ha tudom is, hogy gazdag emberként sem jelentek többet neked, mintha szegény lennék, csak most tudok igazán örülni a vagyonomnak, mert lehetővé teszi, hogy mindazzal elhalmozzalak, ami az életet megszépíti. Csendes meghatottsággal vettem észre, hogyan aggódtál titkon jegyességünk hónapjaiban, ha újabb kiadásokra kényszerültem. Amikor pedig azt kérdezted, hol fogunk fészket rakni, megcsókoltam a szemed, és azt gondoltam: „Várj még egy kis ideig, egyetlenem, hamarosan minden gondtól megszabadulsz!” Most ezt is megértük! És az én Felizitasom sápadtan, rémülten ül előttem. Hát olyan szerencsétlenség, drágám, hogy egy milliomos felesége leszel? Néha azt hittem, átlátsz a szitán. Igazán teljesen gyanútlan voltál?

Felizitas szó nélkül hallgatta végig vőlegénye vallomását. Összeszorította a száját. Mázsás súly nehezedett a keblére.

„Tovább kell hazudnod!” - kiáltott egy belső hang a lelkében.

- Igen... gyanútlan voltam... és úgy meglepődtem... én nem is tudom... türelmesnek kell lenned hozzám... még fel sem fogtam... - hebegte.

Heinz megcsókolta Felizitas kezét, szemét, ajkát.

- Én félénk mimózám! Mindent annyira a lelkedre veszel. Úgy látszik, még a vagyonomtól is megijedsz, amelynek segítségével leveszem a válladról a terheket.

A lány arcán csüggedt mosoly suhant át.

- Bizony, megijeszt, Heinz. Bárcsak ne lennél gazdag ember!

A férfi fölényesen nevetett.

- Gyorsan meg fogod ezt a gondolatot szokni, és akkor nem lesz ijesztő számodra. Gyere, elvezetlek most a garázshoz és az istállóhoz és ahhoz a kis házhoz, amelyet Saridának és a feleségének építtettem. Látnod kellett volna tegnap Sarida örömét, amikor megmutattam neki az új otthonát!

Felizitas az arcára szorította Heinz kezét.

- Olyan jó vagy, olyan leírhatatlanul jó, Heinz!

Vőlegénye szorosan magához ölelte, és megcsókolta.

- Könnyű úgy jónak lenni, ha az ember gazdag. De most gyere! Meg akarom neked mutatni a szép kocsit, amit neked vettem, és az új hátas lovadat.

- Az én lovamat? - kérdezte meglepődve Felizitas.

Vőlegénye mosolyogva bólintott.

- Igen, Felizitas, azt akarom, hogy tanulj meg lovagolni, hogy együtt barangolhassuk be a környéket. A vagyonom mindenekelőtt arra szolgáljon, hogy minden vágyadat teljesítsem.

Erre Felizitasnak kicsordultak a könnyek a szeméből. A férfi vállának támasztotta a fejét, és sírt. „Bárcsak mindazt elmondhatnám neki, ami a szívemet nyomja” - gondolta. De nem merte meggyónni a titkát. Mit gondolna Heinz, ha most azt mondaná: „Tudtam, hogy gazdag ember vagy, de nem beszélhettem róla, hogy ne kelljen lelepleznem az anyámat.”

Nem, ez lehetetlen volt, nem mondhatta meg neki.

Heinz meghatva nézett menyasszonyára.

- Kis mimózám, te könnyeket ontasz az új otthonodban? Le kell csókolnom őket, nehogy beárnyékolják a boldogságunkat - mondta, és szenvedélyes gyengédséggel csókolta meg Felizitast.

A Frank testvérek kettős menyegzője december ötödikén volt. Az egész várost felbolygatta az esemény. A személyzet pletykái révén híre ment, hogy a városi park szélén épült új villa Heinz Franké, aki multimilliomosként tért haza.

A kettős lakodalomra Jutta anyjának kívánságára számos meghívót küldtek szét.

A templom zsúfolásig megtelt. Mindenki látni akarta a két boldog mátkapárt. És mindenki egyetértett abban, hogy Frank úr menyasszonya úgy festett, mint egy angyal, fehér ruhájában, és Jutta szeméből a boldogság ragyogó napsugara kacagott.

XVI.

Heinz és ifjú felesége már hónapok óla élt a Felizitas-villában. Heinz maradéktalanul boldog volt, és Felizitas is megtalálta az utat a boldogsághoz. Napról napra inkább visszanyerte belső békéjét. Érezte, hogy boldoggá teszi Heinzet, és ezzel feloldozta magát lelkiismeret-furdalásai alól. Csak akkor fogta el újra a rémült emlékezés, ha az anyja néhanap eljött látogatóba a Felizitas-villába, vagy ha Walradéknál összefutott vele. De utána szeretett férjével kettesben maradva gyorsan elszállt a nyugtalansága, és újra ragyogó boldogság töltötte el.

Így múlt el a tél és a tavasz, majd rózsa- és jázminillattal a nyár is megérkezett a tájra. Minden virult. Kora reggel Heinz és Felizitas szokásos sétalovaglásából hazaérve a villa teraszán reggelizett.

Szemük előtt terült el a virágzó kert és a pompásan zöldellő kiserdő. Csodás volt a panoráma a Felizitas-villából. Odaát a kis házban, amelyben Sarida lakott a feleségével, éppen most búcsúzkodtak, mert a derék szolga indult a garázsba. Az új autóból aztán még egyszer visszaintett asszonykájának, aki nevető arccal állt az ablaknál. Sarida a főbejárathoz hajtott.

Heinz mosolyogva nézett az órájára.

- Ideje, hogy elinduljak az üzembe. Magadra kell, hogy hagyjalak, drágám - mondta felállva.

Felizitas is felállt, és kikísérte urát az autóig. Barátságosan üdvözölte Saridát, megkérdezte, hogy van a felesége, és elköszönt hitvesétől, aki most is éppen olyan komolyan vette a Frank és fiai cég irányítását, mint annak idején, amikor átvette a gyárat.

Az üzemben Heinz köszöntötte a sógorát, aki új terveivel fogadta. Érdeklődve vette sorra a rajzokat.

- Te megint felülmúltad önmagadat. Jörg! - mondta végül elismeréssel. - Jól döntöttem, amikor társultam veled.

Walrad nevetett.

- Ha csakugyan így gondolod, akkor jó! De itt vannak Jutta új munkái is! Nézd csak, milyen biztonságosan, gyakorlottan vázolja most már fel az elképzeléseit! Lassan tartanom kell tőle, hogy a vetélytársam lesz.

Heinz a húga vázlatait is átnézte.

- Nagyszerű! Ugye, hogy Jutta őstehetség?

- Az bizony! Egyáltalán, az én feleségemhez senki sem fogható, legfeljebb Felizitas.

- Örülök, Jörg, hogy így beszélsz Juttáról. Tudod, amikor annak idején visszatértem a szülői házba, kicsit aggódtam miatta. Apa azt mondta, hogy az anyja nagyon befolyásolta, és könnyelmű, felszínes teremtés lett belőle. Eleinte én is úgy láttam, hogy apának, sajnos, igaza volt. De aztán hamarosan észrevettem, hogy a húgocskám alapjában véve nemes lélek és fejlődőképes. Felráztam, és megtanítottam rá, hogy a komolyabb oldaláról nézze az életet. Amit én elkezdtem, az a te hatásodra teljesedett ki. Büszke lehetsz a feleségedre.

- Az is vagyok!

- Most pedig nézzük át a postát, Jörg.

- Ezt ma egyedül kell elintézned. Holnapig okvetlenül el kell készülnöm a megrendelt templomi szőnyegek terveivel, mert be kell mutatnunk, őket.

- Rendben van, Jörg, akkor egyedül nézem át a leveleket.

Baráti kézfogással váltak el. Walrad a liften felment a műtermébe, Heinz pedig felkereste a dolgozószobáját.

Egy nagy halom üzleti levél tornyosodott előtte az íróasztalon. Egy részüket a két cégvezető már felbontotta, átnézte, és jegyzetekkel látta el. A még felbontatlan levelek személy szerint Heinznek szóltak.

A levelek közül feltűnt neki egy külföldi bélyegekkel teleragasztott boríték. Azonnal felismerte, hogy Szumátráról érkezett, és az ottani hírek még mindig különösen érdekelték. Ezért ezt a levelet bontotta fel elsőnek, és ezt olvasta benne:

„Igen tiszteli Frank úr!

Örülök, hogy az utolsó eladó ültetvényét megvehettem. A feleségemmel már beköltöztünk a szép lakóházba, és nagyon jól érezzük magunkat. Időközben eljutott hozzánk az Ön házasságának a híre, nagy érdeklődést váltott ki, és nyilván több gratulációt is kapott már az itteni társaságból. A hír legjobban a feleségemet érdekelte, mert nemcsak az Ön anyósát ismeri, hanem ifjú nejét is, még kislány korából. De erről mindenáron ő akar Önnek írni. Azt hiszi, én nem tudom eléggé kimeríteni a témát. Tehát beérem azzal, hogy tiszta szívből boldogságot kívánjak az ifjú párnak. Ha kicsit későn kapja is kézhez ezt a gratulációt, annál őszintébben gondoljuk. Örvendenénk, ha megint egyszer hallanánk Önről. Mi itt megtartjuk jó emlékezetünkben. Szívélyesen üdvözli tisztelője:

Peter Kramer”

Heinz ezután mosolyogva húzta elő az asszony levelét, és a következőket olvasta:

„Mélyen tisztelt Frank úr!

Ezt meg sem álmodtam volna, hogy Ön éppen az én keresztlányomat, Felizitas Rosenberget fogja feleségül venni! Ugyanis közel huszonkét éve én tartottam Spanyolországban keresztvíz alá, amire ő persze már nem emlékszik. De az édesanyja biztosan nem felejtette el. Gondolom, Helene már elmesélte Önnek, hogy Spanyolországban néhány évet együtt töltöttünk, és a mai napig levelezünk. Persze, most már jó egy éve nem kaptam levelet tőle, és magam sem értem rá írni, mert itt a megváltozott körülményeim miatt túl sok dolgom volt. Utolsó levelemet még Hannoverbe küldtem neki. Nyilván elmesélte Önnek, hogy abban tudattam vele, hogy éppen az Ön egyik ültetvényét szándékozzuk megvenni, és azon kívül is beszámoltam kicsit az itteni körülményeiről. Hiszen sejtelmem sem volt róla, hogy a komaasszonyomékkal Ön valahol összejön majd. Válaszul Helene csak annyit írt, hogy a lányával Hannoverből visszaköltözik a szülővárosába. Azóta nem hallottunk egymásról. Kérem, mondja meg kedves anyósának, hogy adjon már újra hírt magáról, és igazán értesíthetett volna a keresztlányom eljegyzéséről a jól ismert Frank úrral, hiszen éppen róla írtam neki utolsó levelemben. Ön tapasztalatból tudja, mennyire örül itt az ember a hazulról érkező leveleknek. Kérem, adja át üdvözletemet kedves anyósának és ifjú nejének! Tiszta szívemből kívánok az ifjú párnak áldást, boldogságot.”

Miután Heinz végigolvasta a levelet, fejét a kezére támasztotta, és összeráncolt homlokkal, elgondolkodva nézett maga elé. Hogy is volt ez? Az anyósa ismerte az ő körülményeit? Különös...

Felugrott, és idegesen járkálni kezdett fel-alá. Hirtelen görcsbe rándult a gyomra. Lehetséges, hogy Felizitas is tudott a vagyonáról?

Az egyik pillanatban melege volt, a másikban már a hideg rázta ettől a gondolattól.

Nem, ez nem lehet, ez felfoghatatlan, elképzelhetetlen! Az ő Felizitasa, ez a félénk, finom lélek, akinek olyan kifinomult érzéke van a jóhoz és rosszhoz, ő nem hazudhatott neki!

Tovább töprengett. Gondolatban végigpergette minden óráját annak a napnak, amelyen leleplezte gazdagságát menyasszonya előtt. Újra emlékezetébe idézte, amit annak idején Felizitasnak mondott, és a lány válaszait az ő szavaira. Aztán pedig ennek a napnak az estéjére kellett gondolnia, amikor a Frank-villában feltárta valóságos vagyoni helyzetét. Mindenki meg volt lepve, de a leghangosabban, legfeltűnőbben az anyósa ámult-bámult! Tehát szándékosan hazudott neki!

És Felizitas? Hogyan is volt? Hogyan fogadta ő azt a bejelentését, hogy gazdag ember?

Idegesen simította ki a haját a homlokából. Nem, azt egyszerűen nem bírja elhinni, hogy Felizitas is hazudott neki. Ha ő hazudni képes, akkor már tényleg senkiben sem bízhat meg a világon!

A lelkét mardosta a kétely. De most már nem hagyhatta annyiban! Most már végig kellett gondolnia ezt az egészet! Az az egy biztos volt, hogy az anyósa komédiázott előtte! És a felesége? Vajon ő is becsapta? Ezt mindenképpen tisztáznia kellett.

Sehogy sem tudta elhessegetni magától a szörnyű kételyt. Elszántan nyúlt Betty Kramer asszony levele után, és betette a felöltője zsebébe. Majd vette a kalapját, s pár perc múlva már haza is ért a Felizitas-villába. Az inas, aki elvette a kalapját, azt mondta, a nagyságos asszony a nappaliban van. Az ajtó előtt megállt egy pillanatra, nagy levegőt vett, s csak azután nyitott be.

Amikor belépett, Felizitas az asztalnál állt, és éppen friss virágot rakott a vázába. Fehér ruha volt rajta. A nyitott ablakon át beáradó napsugár aranyló fénnyel játszott a haján. Heinznek nem először tűnt fel, hogy az asszony lényéből valami fény, valami sugárzás árad.

Nem bírt betelni a gyönyörű látvánnyal. „Nem, ez lehetetlen. Ő nem hazudhatott” - gondolta, és megkönnyebbülten lélegzett fel.

- Heinz? Ilyenkor, itthon? Ez valami rendkívüli!

Gyorsan odalépett Felizitashoz.

- Haza kellett jönnöm. Valami leírhatatlanul nyugtalanított és feldúlt.

Az asszony aggódva nézett férje sápadt arcába.

Heinz megragadta, megszorította a kezét.

- Kérdeznem kell valamit, és kérlek, válaszolj akkor is, ha a kérdésem sértene.

Az asszony nyugtalan lett. Hazugsága miatt soha egészen el nem alvó lelkiismeret-furdalása újult erővel támadt fel benne.

- Mit akarsz kérdezni? - szakadt ki belőle elcsukló hangon.

Az ura fojtottan lélegzett.

- Meg kell kérdeznem tőled, hogy mint anyád, te is tudtad-e, mielőtt én megmondtam, hogy gazdag vagyok.

Felizitas úgy érezte, megnyílik alatta a föld. A szörnyűség, amelyet hazugságával előidézett, bekövetkezett! Most hull darabokra a boldogsága, ezt halálos biztonsággal érezte. Minden vér kiszökött az arcából. Az ajka hangtalanul mozgott, hiába erőlködött, nem jött ki hang a torkán. Úgy állt a férje előtt, mint a testet öltött rossz lelkiismeret, képtelenül arra, hogy egyetlen szót is szóljon a mentségére.

Az ura ránézett, és megmagyarázhatatlan félelem lett úrrá rajta.

- Felizitas! - kiáltotta magánkívül.

Az asszony kezei erőtlenül lehullottak. Úgy hajtotta le a fejét, mintha a hóhér bárdjának kínálná oda. Rekedten és fojtottan felelte:

- Igen, tudtam.

Heinz kebléből rettenetes sóhaj szakadt fel. Meg kellett kapaszkodnia az asztal szélében, mert úgy érezte, menten összerogynak a lábai.

- Vagyis hazudtál nekem, te, akinek a becsületére úgy építettem, mint a Szentírásra? - kérdezte.

Felizitas úgy állt az ura előtt, mint egy elítélt. A térde remegett, úgy érezte, hogy bármelyik pillanatban összecsuklik.

- Igen, hazudtam neked.

- Ezt... ezt tetted velem! - sziszegte összeszorított foggal Heinz, s öklével verte a tulajdon mellét.

Aztán hirtelen hátat fordított feleségének, mintha látni sem bírná tovább, és elrohant.

Felizitas megsemmisülten állt, és hallgatta férje távolodó lépteit. Amikor odakint tompa zajjal bevágódott a kapu, eszméletlenül a padlóra zuhant.

XVII.

Maga sem tudta, milyen sokáig feküdhetett a földön, amikor magához tért. A virágok mellette hevertek a szőnyegen, és úgy illatoztak, mintha könyörögnének, ne engedjék elhervadni őket. Ám Felizitas most ügyet sem vetett rájuk. Keservesen feltápászkodott, és üres tekintettel bámult maga elé.

A szégyen teljesen letaglózta. Biztos volt benne, hogy többé sosem látja viszont az urát. Hiszen nincs annyi ereje, hogy még egyszer bűnösként vádoló tekintete elé álljon. Annak sem volna értelme, ha megpróbálna védekezni. Mivel egyszer hazudott neki, többé úgysem hinne a szavainak.

Ólmos léptekkel ment fel lakosztályába, és bezárkózott. Fénytelen tekintettel nézett körül a pompás termeken, amelyeket Heinz szerelme díszített fel számára. Nyugalmat erőltetett magára. Mit tehet, mit kell tennie? Hogyan rejtőzzön el az ura tekintete elől?

,,El kell mennem, most rögtön! Nem maradhatok itt!” - zakatolt a fejében egyre a gondolat.

De hová menjen? Vissza az anyjához? Nem, semmi szín alatt sem! Hozzá, aki az egész szörnyűség okozója! Juttához? Nem, oda sem mehet. Kérdezgetné, faggatná, és nem tudna mit felelni. Hová menjen akkor?

Mindegy, hová, csak el innen, valahová, ahol elbújhat előle!

Felig ösztönösen bedobálta egy útitáskába a legszükségesebb holmikat. Letépte magáról a fehér ruhát, sötét, egyszerű úti kosztümre cserélte. Magához vette minden pénzét és az ékszereit is. Hiszen kellett neki a legközelebbi időre, megélhetésre, legalább amíg képes lesz gondolkodni és cselekedni.

Amikor elkészült, fáradt tekintettel nézett körül. Csak el innen! De kellett néhány sort hagyni az urának, nehogy aggódjon miatta, hová lett.

Rogyadozó térddel átment a szomszéd szobába, és az íróasztalhoz ült. Ezt írta:

„Kedves Heinz!

El kell hagynom a házadat, soha többé nem tudnék a szemedbe nézni. A szégyen megölne. Nem tudsz jobban elítélni, mint ahogy én elítélem magam. Bár hazudtam neked, ártatlan vagyok. Nem volt más választásom, és iszonyúan kínlódtam miatta. És tudom, nincs semmi, amit mentségemre felhozhatnék. Hiszen úgysem hinnél többé nekem. Bocsásd meg, hogy fájdalmat kellett okoznom neked, én vagyok a legboldogtalanabb miatta! Még nem tudom, hová megyek, valahol majdcsak befogadnak. Ha megnyugszom kicsit, hírt adok Juttának. Isten áldjon, és bocsáss meg!

Boldogtalan Felizitasod”

Ezt a levelet borítékba zárta, és megcímezte a férjének. Becsengette a szobalányt, és utasította, hogy küldje hozzá Saridát. Közben vállára terített egy könnyű köpenyt, és felvett egy szolid kalapot.

Amikor Sarida belépett, nyugalmat kényszerítve magára, így szólt hozzá:

- Sarida, azonnal ki kell vigyen a pályaudvarra. Egy rövid utazásra indulok, az anyám épp az előbb telefonált. Vigye le rögtön az útitáskámat, de siessen! Itt ez a levél, vegye magához, és adja oda az úrnak, ha délben kimegy érte a gyárba.

Sarida átvette a levelet, és zsebre tette. Hű szemével fürkészve figyelte fiatal úrnője sápadt vonásait, akihez éppen olyan híven ragaszkodott, mint gazdájához.

- Sarida mindent elintéz - nyugtatta meg az asszonyát, felvette az útitáskát, és kiment.

Felizitas búcsúzva járta végig szobáit. Végigsimított a bútorain, mintha eleven jószágok lennének. A könnyek fojtogatták.

Mindenképpen el kell mennie? Nem gyónhatna meg mindent Heinznek, és nem várhatja-e ki, hogy igazán elküldi-e magától? Nem bocsátana vajon meg neki? Nem kell-e megbocsátania?

De aztán csüggedten megrázta a fejét, és gépies léptekkel lement a lépcsőn, beszállt az autóba.

Égő szemmel meredt maga elé, amíg a kocsi a vasúthoz vitte. Ott kiszállt. Sarida titkon leste, mit tesz úrnője. Úgy érezte, valami nincs rendben. Meg akarta váltani asszonya vonatjegyét, de ő visszautasította, hiszen maga sem tudta, hová utazzon. Átadta az útitáskáját egy hordárnak.

- Sarida, hajtson csak haza nyugodtan, és ne feledkezzen el átadni a levelet az úrnak - mondta.

- Sarida nem felejteni el. - Bár tudta, mi a kötelessége, egy ideig még habozott az indulással. Tett-vett a kormánynál, és tekintetével ifjú úrnőjét követte. Megfigyelte, milyen bizonytalan léptekkel megy az állomáscsarnokon át a jegypénztárhoz, és vált ott menetjegyet.

Nem tudta, mit tegyen, végül mégis elindult a kocsival. Nagyon nyugtalanította asszonya sápadt arca, szomorú szeme. Elgondolkodva vezetett hazáig. Csak akkor határozta el, mit tegyen, amikor már beállította a garázsba a kocsit.

XVIII.

Heinz Frank úgy rohant el a feleségétől, mint egy eszelős. Nem is volt tudatában, mit cselekszik, úgy ért vissza a gyárba. Ült mozdulatlanul az íróasztalánál, s komoran bámult maga elé. Csak akkor ocsúdott fel sötét töprengéséből, amikor Saridát kapcsolták neki.

- Ki beszél? - kérdezte gépiesen.

- Itt Sarida, Mynheer! Sarida csak akar jelenteni, hogy fiatal úrnő most elutazni. Úrnő Saridának levél adni Mynheer számára, és nézni ki betegnek. Sarida aggódni úrnőért. Vinni levél Mynheernek Sarida.

Heinz összerándult. Felizitas elment? Ez magához térítette sötét tépelődéséből.

- Gyere gyorsan a levéllel, Sarida! - utasította, és nyugtalanul járkált fel-alá, amíg az inas megérkezett.

Átvette a borítékot, és megparancsolta, hogy Sarida várjon a kocsiban.

Amikor egyedül volt, felbontotta a levelet, és elolvasta. Aztán tenyerébe temette az arcát, és fájdalmasan felsóhajtott, Az iménti kétségbeesett düh és fájdalom, amiért Felicitas hazudott neki, most átadta a helyét az aggodalomnak. Vajon hová szökhetett?

Még egyszer átolvasta a levelet, és tekintete ezeknél a szavaknál állt meg:

„...Bár hazudtam neked, ártatlan vagyok. Nem volt más választásom, és iszonyúan kínlódtam miatta...”

Hirtelen ezekbe a szavakba kapaszkodott, mint a vízbe fúló a szalmaszálba.

„Ártatlan vagyok”, biztosította őt Felizitas egyszerűen és világosan, úgy, ahogy egész lényét kezdettől fogva ismerte. Nem próbálta igazolni magát, vagy őt megengesztelni, csak szégyenkezve elbújt előle.

Heinz felugrott, lekapta kabátját, kalapját a fogasról, és elrohant. Lent megkérdezte Saridát:

- Láttad, hogy az űrnő elutazott?

- Nem, Mynheer, Sarida csak látni úrnő vonatjegyet venni, csomag hordárnak adni.

- A pályaudvarra, Sarida, gyorsan!

Sarida a leggyorsabb tempóban hajtott, mintha tudná, hogy nincs vesztegetni való idejük. De a pályaudvaron híre-hamva sem volt már Felizitasnak.

Heinz a forgalomirányítótól megkérdezte, milyen vonatok indultak előzőleg. Három vonat háromfelé is elhagyta az állomást az elmúlt másfél órában.

Vajon melyikre szállt fel Felizilas?

A pénztárhoz lépett, és megpróbált a feleségéről pontos személyleírást adni, hogy megtudja, hová váltott jegyet. De a jegy pénztáros bambán nézett rá, és csak a vállát vonogatta. Rengeteg jegyet adott el, és nem nézegette közben az utasokat.

Sarida látta, hogy a gazdája kétségbeesetten jön vissza.

- Mynheer, Sarida látni hordár odaát, aki úrnő kofferét vitte - mutatott az egyik csomaghordóra.

Heinz odaszaladt a férfihoz, aki csakugyan emlékezett a hölgyre. A brémai vonattal utazott el.

- Brémába?

Heinz gondolkodott, mit tegyen. Először is megkérdezte, mikor indul a legközelebbi vonat Brémába. Csak késő este volt még egy.

Így egyelőre nem tehetett mást, hazament. Kétségbeesetten, szörnyű hangulatban lépett be a házába. Szinte gúnyolta a kapu fölött a boldogságot sugárzó „Felizitas-villa” felirat.

- Te nem mondasz senkinek semmit, Sarida - fordult az inasához. - A feleségem egy időre elutazott a barátnőjéhez.

Sarida gondterhelten nézett gazdája sápadt arcába.

- Sarida hallgatni, Mynheer.

Heinz a felesége szobájába ment. Itt semmi sem utalt a szökésre, csak az egyik gardróbszekrény ajtaja maradt nyitva, és egy sebtében felakasztott fehér ruha látszott ki belőle. Megismerte. Ez volt ma reggel a feleségén. Arcát a puha kelméhez szorította, és felsóhajtott.

Sarida közben beállította a kocsit a garázsba. Amikor be akart menni a lakásába, látta, hogy Jutta Walrad a kiserdő felől közeledik. A fiatalasszony reggeli sétát tett, és üdvözölni akarta Felizitast.

Sarida elébe sietett. „Talán ő tud az uramon segíteni” - gondolta.

- Jó reggelt, Sarida. Otthon van a sógornőm?

- Nem, nagyságos úrnő, csak Mynheer lenni itthon.

Jutta meglepődve nézett rá.

- A bátyám nincs az üzemben?

- Nem. Mynheer most jönni haza.

- Hol találom?

- Sarida mindjárt megnézni, nagyságos úrnőnek megmondani.

- Nem szükséges, Sarida, megtalálom egyedül is.

Ezzel Jutta besietett a házba. Egy inas közölte vele, hogy a nagyságos úr a felesége lakosztályában van.

Jutta bekopogott, és bár nem kapott választ, benyitott. A szoba üres volt. De a szomszéd szobában felfedezte a bátyját egy fotelba roskadva, sápadtan, zavarodott tekintettel bámulva maga elé. Ijedten szaladt hozzá, és átkarolta.

- Heinz, az istenért, hogy nézel ki! Mi van veled?

- Semmi, semmi - hárította el a fivére.

Húga aggódva nézett rá.

- Úgy festesz, mint akit valami nagy szerencsétlenség ért. Aggódom érted! Hol van Felizitas?

A férfi újra magába roskadt. Miért titkolja el Jutta elől, mi történt? Előbb-utóbb úgyis meg kell tudnia.

- Felizitas? Elment örökre! - nyögte rekedten.

Jutta megrémült. A fivére arcán tükröződő kétségbeesés megrendítette. Együtt érzően letérdelt mellé, és átölelte.

- De hát ez lehetetlen, Heinz! Istenem, hát mi történt? Hiszen tegnap még zavartalan volt a boldogságotok. Most meg ilyen szörnyűséget mondasz? Drága, édes bátyám, amióta hazatértél, minden gondommal bizalommal hozzád fordultam, most te mondd el nekem, mi nyomaszt! Talán egyszer én is tudok neked segíteni.

A bátyja végigsimította a homlokát.

- Tessék, olvasd el ezt a levelet!

Átnyújtotta Kramer asszony levelét.

Jutta figyelmesen végigolvasta. Amikor a végére ért, felemelte a fejét.

- És te ezután kételkedsz Felizitas becsületességében? Azt hitted, ő is tudta, akárcsak az anyja, hogy gazdag ember vagy, csak nem árulta el?

Bátyja sóhajtva bólintott.

- De Heinz, ennyire nem ismered Felizitast? Képtelen hazudni!

A férfi arcán keserű mosoly jelent meg.

- Én is azt hittem. Megkérdeztem tőle, és bevallotta, hogy hazudott.

Jutta elsápadt.

- Ó, istenem! Ez lehetetlen! Ha Felizitasban csalódnom kellene, hogyan hihetnék bárki másban ezután?

A fivére szaggatottan lélegzett, a hangja megbicsaklott.

- És mégis hazudott nekem. Amikor bevallotta, mint egy elmeháborodott, elrohantam. A távollétemben elhagyta a házat, és elutazott. Ezt a levelet hagyta nekem.

Átnyújtotta húgának Felizitas levelét.

Jutta elolvasta, és mindjárt nyugodtabb lett.

- Jaj, Heinz, ki tudja, mi történt, hogy történt? Hiszen itt azt írja, hogy ártatlan, és nem tehetett mást. Tudd meg előbb, miért tette! Előfordul néha, hogy valaki kényszerhelyzetben hazudik. Ezt a legbecsületesebb emberek sem kerülhetik el!

Heinz lelkében kigyúlt egy halvány reménysugár.

- Ha igazad lenne, Jutta, ha tényleg ártatlan lenne! De nem lehet, akkor nem vallotta volna be, hogy hazudott nekem.

Jutta egyre határozottabban igyekezett meggyőzni a bátyját.

- Nem ismersz kényszerhazugságokat, amelyek tisztességesebbek az igazságnál? Felizitas magát vádolja be, és száműzi magát a közeledből. Nem bizonyítja-e finom érzéseit? A hazug nőket nem ilyen fából faragták! Tudod, mit gondolok?

- Mit?

- Azt, hogy az anyja áll e mögött a história mögött, káros befolyásával. Te tudod legjobban, mennyire szenvedett Felizitas az anyja természetétől. Talán ő kényszerítette a lányát hazugságra. „Nem tehettem mást”, írta. Ezek a szavak elárulják, hogy kényszer alatt cselekedett. Tudod, mit tennék a helyedben?

Bátyja félelem és remény között ingadozva, kérdőn nézett rá.

- Mit tennél, Jutta?

- Azonnal felkeresném az anyját, megmutatnám neki a komaasszonya levelét, és egyenesen megkérdezném, milyen szerepe volt Felizitasnak ebben az ügyben. Talán megtudod az igazságot.

Bátyja felállt. A kétségbeesését újra a határozottság váltotta fel.

- Igazad van, ez az egyetlen módja annak, hogy tisztán lássak. Az anyósomnak tisztáznia kell mindent. Azonnal kocsiba ülök, és odasietek. Ha megtudtam valamit, eljövök hozzád. De Jörgön kívül senkinek se beszélj erről! Abban maradunk, hogy Felizitas elutazott egy barátnőjéhez.

Jutta bólintott.

- Ne aggódj, Heinz, és bízzál! Remélem, minden tisztázódik, hogy megbocsáthass Felizitasnak, és visszahozhasd.

Helene asszony kényelmesen üldögélt a nappalijában, és nem is sejtette, micsoda veszedelem fenyegeti lánya boldogságát.

Amikor a veje belépett, meglepve nézett fel. Heinz mostanában szinte sohasem jött már hozzá, legfeljebb nagy ritkán Felizitas társaságában.

- Ez aztán a ritka öröm, Heinz! Hozott isten, foglalj helyet! Egyedül jöttél? Felizitas utánad jön?

Így üdvözölte vejét, szokott szószátyár módján.

Heinz leült szemben vele. Most, hogy az ablakon beáradó fény az arcára hullt, Helene megrémült.

- Az isten szerelmére, Heinz, csak nem vagy beteg? Hiszen ijesztően sápadt vagy.

A férfi fújtatva lélegzett.

- Nem vagyok beteg, mama, csak valami kibillentett az egyensúlyomból. Kellemetlen dolog hozott hozzád. Kínos helyzetben vagyok, de nem kímélhetlek.

Helene rosszat sejtve nézett rá.

- Mi történt, Heinz? Olyan különös vagy.

Veje elővette Kramer asszony levelét a tárcájából.

- Először arra kérlek, olvasd el ezt!

Helene csodálkozva nyúlt érte. Amikor Betty barátnője kézírását felismerte, megrándult. Olvasás közben egyre vörösebb lett.

Amikor a végére ért, körülményesen összehajtogatta a levelet. Elbizonytalanodva nézett a vejére.

- Ugye azért jöttél, hogy a szememre hányd, amiért úgy tettem, mintha nem tudnék a vagyonodról? De hát tiszteletben kellett tartanom a titkodat! Hiszen észrevettem, hogy a többiek előtt rejtegetni akarod.

- Tényleg ez volt a szándékom. De ez most nem fontos. Azt szeretném tudni, hogyan reagált Felizitas arra, amikor felfedted előtte, hogy gazdag vagyok.

Az anyósa a vállát vonogatta.

- Hiszen ismered. Bolondos volt, mint az ilyen dolgokban mindig. Nyilván elmesélte neked is, micsoda jelenetekre került köztünk sor emiatt.

Heinz összeharapta az ajkát. Fürkészve nézte az anyósa arcát.

- Arról egyelőre hallgatok, hogy ő mit mondott. Azért jöttem, hogy tőled tudjam meg az igazságot, a teljes igazságot. Kérlek, szépítés nélkül mondj el mindent!

Helene lesimította a ruháját.

- Nos, ha Felizitas gyónt neked, tudod a teljes igazságot.

- Tőled akarom hallani! - förmedt rá nyersen Heinz.

- Akkor hallj mindent, és vesd egybe Felizitas gyónásával! Hiszen nyilván ez a szándékod!

- Tételezd fel, hogy ez.

- Ám legyen.

Helene belekezdett a történetbe. Részletesen elmesélt mindent, és így fejezte be:

- Ha én nem segítek kicsit a gondviselésnek, akkor Felizitas ostobaságában talán mégis kikosarazott volna, amikor megkérted a kezét. Tőle minden kitelik!

Heinz a legnagyobb izgalomban hallgatta végig.

Óriási kő hullott le a szívéről. Boldogan ismerte fel Felizitas ártatlanságát. Hiszen csak azért tett úgy, mintha nem tudna a vagyonáról, hogy az anyját kímélje.

Most már minden világos volt előtte. Azt is megértette, miért futott el a lány először, amikor házasságot ajánlott neki, azután meg miért mondott oly örömest igent. Mennyit szenvedhetett büszke becsületességében, hogy hazudni kénytelen neki! Ezért nem tudott tiszta szívből örülni azon a napon, amikor megmutatta neki a Felizitas-villát!

És mennyire szenvedhet most, amikor önként száműzte magát!

Kétségbeesett ettől a gondolattól. Megrendülten temette az arcát tenyerébe.

Anyósa szorongva nézett rá.

- Most meg mi a baj, Heinz? Olyan rosszat tettem? Csak Felizitast akartam boldoggá tenni! - sopánkodott.

Heinz végre kinyögte:

- Felizitas elment.

Az anya megrémült.

- Elment? Mit jelent ez? Hová ment?

- Nem tudom - válaszolta a veje. Aztán idegesen elmesélte, mi történt. Végül megmutatta, mit írt neki Felizitas.

Az anya megdöbbenve csóválta a fejét.

- Ez egyszerűen hihetetlen! Az ember azt hiszi, végre letette a gyereke gondját, ehelyett megint nyakig benne van. Látod most már, micsoda bolondos teremtés? Csak úgy elrohan az urától, beleszalad a szerencsétlenségbe egy ilyen csekélység miatt! Az ilyesmi minden házasságban előfordul. Ki veszekszik magukat, kibékülnek, és minden rendben.

Heinz válasz nélkül hagyta anyósa lamentálását. Visszatette levéltárcájába Felizitas írását, és megkérdezte:

- Bárcsak tudnám, hová mehetett! Nincs valami sejtelmed?

Anyósa a fejét rázta.

- Honnét sejteném? Hiszen a hetedik mennyországból zuhantam le! Istenem, hová mehetett? Biztos, hogy elutazott? Nincs Juttánál?

- Nincs. Elutazott, azt már kiderítettem, hogy a brémai vonattal. A következő vonattal utána megyek.

- Brémába? Mit keresne ott Felizitas? De várj csak! Ugye, az a vonat Hannoveren megy keresztül?

- Igen.

- Akkor biztosan Hannoverbe ment. Máshol nem ismerős.

- Lehetséges, hogy ott ismerősöket keres fel? Vannak ott barátaitok, akiknél esetleg megszállhat?

Helene gondolkodott. Azután határozottan megrázta a fejét.

- Nem, olyan közeli barátságba senkivel sem került ott a lányom. De lehet, hogy egy szállodába ment. Hannoverben legalább könnyen eligazodik. Meg mernék rá esküdni, hogy ott kiszállt.

- Ez elképzelhető. Mindenesetre Hannoverbe utazom. Megnézem ott az érkezettek névsorát, remélem, megtalálom.

- De talán hamarosan hírt ad magáról. Hiszen azt írta a levelében, hogy Juttát értesíteni fogja. Jobb lenne, ha kivárnád.

Heinz hevesen megrázta a fejét.

- Képtelen vagyok ölbe tett kézzel várakozni, nem bírom ki! Borzasztó lelkiállapotban lehet. Bocsáss meg, hogy most itt hagylak, de intézkednem kell még, hátha hosszabbra nyúlna a távollétem.

- Legalább annyit mondj, hogy nem haragszol - kérlelte félénken az anyósa.

Heinz idegesen leintette.

- Nem haragszom rád. Végül is mégis neked köszönhetem, hogy Felizitas a feleségem lett. Sietnem kell, ég veled!

Gyorsan elköszönt és távozott.

- A Frank-villába! - kiáltotta oda Saridának.

Jutta már izgatottan várta.

Bátyja elhadarta, mit tudott meg az anyósától. Jutta fellélegzett, amikor bátyja befejezte a beszámolóját.

- Istennek hála! Én tudtam! Ha Felizitas hazudott, csak kényszerűségből tehette. Nem akarta leleplezni az anyját. Súlyos kő esett le a szívemről. Rád persze még keserves napok várnak, amíg Felizitas hírt ad magáról. Gyötrelmes idő lesz.

Heinz felugrott.

- Amit természetesen nem fogok ölbe tett kézzel kivárni. Az anyósom feltételezi, hogy Felizitas Hannoverbe ment, és remélem, igaza van. Mindenesetre még ma odautazom.

XIX.

Felizitas valóban Hannoverbe váltott menetjegyet, mert ott legalább ismerős volt. Vigasztalan állapotban érkezett meg, és ült bérkocsiba a pályaudvaron, hogy egy ismert szállodába menjen.

Fáradtan és kimerülten töltötte ki a portán elé tett bejelentőlapot. Amikor egyedül maradt, leroskadt egy székbe, és lehunyta a szemét. Még a kabátját, kalapját sem vetette le.

Csak amikor besötétedett, eszmélt fel komor gondolataiból. Fáradt tagokkal állt fel. Bár nyári meleg áradt be az ablakon, Felicitas fázott a kimerültségtől.

Forró teát hozatott. Megitta. Enni képtelen volt, úgy érezte, a torkát vasmarok szorítja össze.

Nyugtalanul rótta fel-alá a hotelszoba hosszát. Szívét fájdalmas vágyakozás gyötörte Heinz után. Nem tudta, hogy tud majd élni tőle távol. Túl nagy volt eddig a boldogsága!

Gondolkodott, mihez fogjon.

Vajon ha részletesen meggyónna mindent az urának, nem kellene-e akkor Heinznek megbocsátania? Nem követett el semmi rosszat, csak egy átkos kényszer alatt állt! Meg kell bocsátania, ha nem igazságtalan. Márpedig az ő férje nem az.

Halvány reménység lopódzott a szívébe, de aztán ismét lemondóan megrázta a fejét. Soha többé nem lesz, nem lehet olyan, mint azelőtt volt. Heinz, ha mindent elmondana neki, megbocsátana, de felejteni nem tudna! Éppen, mert minden nőnél többre tartotta őt, biztosan nem tudná túltenni magát azon, hogy hazudott neki.

A legjobban az a gondolat gyötörte, hogy Heinz szenved. Mert azt tudta, hogy az ura nem kevésbé gyötrődik, mint ő. Ruhástul, fáradtan lerogyott az ágyra. De ezen az éjszakán nem jött álom a szemére, a kétségbeesés és a fájdalom prédája volt.

Amikor pirkadni kezdett, hideg vízzel felfrissítette magát, felöltözött, és odaült az ablakhoz.

Nézegette az utcán siető járókelőket. Akad-e egy is köztük, akinek olyan nehéz a szíve, mint az övé? Újból azt latolgatta, mit tegyen. De csak nem talált megoldást. Amikor a szobalány megjelent és megkérdezte, takaríthat-e, bólintott. Kabátot, kalapot vett fel, és kiment a szabadba. De néptelen és csendes utat választott, és attól tartva, hogy ismerőssel találkozhat, lefátyolozta az arcát.

Egy óra múlva olyan érzéssel tért vissza a szállodába, mintha mérföldeket gyalogolt volna.

Visszaült az ablakhoz, fejét a kezére támasztotta, és vigasztalanul meredt maga elé. Közben észre sem vette, hogy odalenn a téren egy úr állt meg, és felnézett az épületre. Meghökkent, amikor felfedezte őt az ablakban, és a következő pillanatban már futott is a szálloda bejáratához.

Heinz volt az. Amikor előző este, csaknem éjféltájban Hannoverbe érkezett, már semmit sem tehetett, hogy kinyomozza, a városban van-e a felesége. Reggel előbb az idegenrendészet hivatalába sietett. Ott azt a választ kapta, hogy az előző napi bejelentéseket még nem dolgozták fel, jöjjön vissza később.

Nyugtalanul rótta az utcákat, és valahány szálloda előtt elment, felnézett rá, mintha a sok ablak mögött kellene megkeresni a feleségét.

Amikor hirtelen meglátta asszonya sápadt, szenvedő arcát, először azt hitte, csak a képzelete játszik vele. Nem ismerte fel biztosan Felizitast, de azt tudta, hogy annak a nőnek ott az ablaknál ugyanolyan a hajszíne, frizurája, mint a feleségéé.

Mégis tettetett magabiztossággal megkérdezte a portást:

- Melyik szobában lakik a feleségem? Tegnap délután érkezett.

- Kérem, hogy hívják a hölgyet? - kérdezte hivatalos hangon a portás.

- Felizitas Frank asszony.

- Első emelet, kilences szoba.

Heinznek torkában dobogott a szíve. Felrohant a lépcsőn. Az első emeleten megállt a kilences szoba előtt, és nyugalmat kényszerített magára. Azután kopogott.

Felizitas azt hitte, a szobalány kér bebocsátást. Halk hangon kiszólt:

- Szabad.

Heinz mélyet lélegezve lenyomta a kilincset, és belépett.

Felizitas fájdalomba süppedve várta, hogy a szobalány megszólítsa. De hirtelen megrázkódott. A nevén szólították.

- Felizitas.

Remegve, halotthalványan fordult hátra. Heinz odalépett hozzá, ugyanolyan feldúltan és sápadtan.

- Felizitas! - kiáltotta ismét.

Az asszony fájdalmasan felzokogott, és szégyenében eltakarta az arcát.

De addigra az ura már ott volt mellette, a karjába kapta, és szorosan magához ölelte.

- Felizitas, egyetlenem, mennyit szenvedtél! Bocsáss meg, hogy a látszat alapján elítéltelek, hogy elrohantam tőled, és magadra hagytalak kétségbeesésedben.

Eközben gyengéden lefejtette asszonya kezét az arcáról, és szerető aggodalommal nézett rá.

Felizitas felnézett a férjére, mintha fel sem fogná, hogy az ura itt van nála, a karjában tartja, és kedves szavakkal becézi.

- Én... bocsássak meg... neked? Ó, istenem, mit bocsássak meg neked? Te nem vétettél ellenem, én vagyok a vétkes - suttogta fájdalmasan.

Heinz gyengéd csókkal zárta le az ajkát. Aztán fellélegezve felelte:

- Vétkes? Hát nem te írtad, hogy ártatlan vagy? Most már mindent tudok, szegény, drága kis szívem. Anyád elmondott mindent. Mennyit szenvedhettél kegyes hazugságod miatt, drága Felizitasom! Semmi olyat nem követtél el, ami miatt szégyenkezned kellene. Én viselkedtem eszelősen, elvesztettem a józan ítélőképességemet, amikor azt mondtad, hogy hazudtál nekem. Olyan kimondhatatlanul fájt, hogy árnyék vetült tiszta lényedre, hogy egy pillanatra elvesztettem az önuralmamat. Bocsáss meg!

Felizitas úgy nézett rá, mint aki kegyelmet kapott, mint aki az életét nyerte vissza. Azután lehunyta a szemét, átkarolta az ura nyakát, és halkan, megrázó őszinteséggel így szólt:

- Tartsál, fogjál szorosan, egyetlenem! Attól félek, csak álmodom, hogy itt vagy, megbocsátasz, és szeretsz még.

Heinz mélyen megrendülve csókolta felesége szemét, száját, és becézte édes, gyengéd szavakkal. Felizitas áhítatos boldogsággal hallgatta, és megborzongva jelentette ki:

- Keserűbb volt a halálnál, hogy el kellett hagynom téged.

Az ura gyengéden megcirógatta a haját.

- Túlságosan szeretjük egymást ahhoz, hogy fájdalom nélkül elválhatnánk, még ha vétkesnek találtalak is volna. Ezt éreztem, amikor beléptem az üres házunkba, ahol téged már nem találtalak. Azt kívánom, soha többé ne kelljen ilyen leírhatatlan kínt átélnem.

Felizitas boldogan simult hozzá.

- Nem bánom ezeknek a nehéz óráknak a kínját, mert végre eltűnt kettőnk közül a hazugság, amely olyan kimondhatatlanul gyötört. Csak most lett tökéletes a boldogságom.

Mélyen egymás szemébe néztek.

- Többé ne álljon semmi közénk, édes Felizitasom!

Ezután a fiatalasszony részletesebben, mint az anyja, elmesélte a történetet. Egész lelkét feltárta az ura előtt, mindazt, amin valaha keresztülment. És összehasonlíthatatlan gyönyörűség volt, hogy most már semmit sem kellett eltitkolnia.

A férje meg csak hallgatta, és folyton a kezét csókolgatta. Amikor pedig Felizitas elmesélte neki, mit érzett, amikor a leánykérése elől elszaladt az üzemből, Heinz mosolyogva így szólt:

- Mit tettél volna, ha anyád nem játssza el neked azt a komédiát, mielőtt utánad mentem?

- Nem tudtalak volna kikosarazni, sokkal jobban szerettelek annál. De meg kellett volna mondanom, hogy tudok a vagyonodról. És akkor talán nem lettél volna olyan boldog, mert nem tudhattad, mennyire szeretlek, hogy veled inkább vállaltam volna a gondot és nélkülözést, mint mással a fényűző életet.

Még soká üldögéltek kettesben, annyi mindent kellett elmondaniuk egymásnak! De akkor Heinznek eszébe jutott, hogy a húga aggódva vár hírt tőle.

- Táviratoznunk kell Juttának, Felizitas. Bátran kiállt melletted, és nem veszítette el a hitét benned.

Együtt mentek a főpostára. Nagyszerű érzés volt Felizitasnak, hogy ismét biztonságban lépdelhetett az ura oldalán.

Másnap, amikor a déli vonattal hazaérkeztek, Jutta és Jörg virággal várták őket az állomáson. A két asszony szeretettel csókolta meg egymást, és a sógorok csillogó szemmel ráztak kezet. Saridának fülig ért a szája, amikor urát és úrnőjét az autóhoz közeledni látta.

„Mynheernek fényes a tekintet, minden jóra fordult” - gondolta.

A két házaspár együtt szállt be az autóba, és vidáman beszélgetve tették meg az utat hazáig. Amikor Walradék a Frank-villa előtt elköszöntek Heinztől és Felizitastól, Heinz így szólt:

- Ma este vendégeink vagytok a Felizitas-villában egy eperbóléra. Arra koccintunk majd, hogy az idők végezetéig joggal viselje ezt a nevet.

- Számíthatsz ránk! - felelte Jutta, és nevetve integettek a boldog pár után.

Heinzék pedig, szorosan összesimulva a hátsó ülésen, továbbautóztak gyönyörű otthonuk felé. Szívükben ragyogott a boldogság.

VÉGE

ISBN 963 7042 82 2

ISSN 1216-2140

ISSN 1589-1046

EX-BB Kiadói Kft.

1399 Budapest,

Pf. 701/358

Telefon: [phone]

Felelős kiadó a kft. ügyvezetője

Sorozatszerkesztő: Simonits Erzsébet

Műszaki szerkesztő: Spolarich Miklós

Nyomta és kötötte a debreceni Kinizsi Nyomda Kft

Felelős vezető: Bördős János igazgató

---