Hozzád megyek feleségül

Ria el sem tudja képzelni, hogy máshoz menjen feleségül, mint gyerekkori jó pajtásához, akinek szent fogadalmat tett. Ám apjának egészen más tervei vannak vele. Fiúgyermeke nem lévén, unokaöccsére akarja hagyni a Bredow-birtokot, akit máris leendő vejének tekint.

Mélykék, felhőtlen égbolt borult a szántóföld fölé. Szénakaszálás ideje volt, s az óriási Bredow-birtok apraja-nagyja munkalázban égett. A betakarítással nem lehetett késlekedni.

Kari Hartmann napszámos és a felesége mindenkinél szorgalmasabban iparkodott. Derék, tisztességes emberek voltak mindketten, rendesen megfogták a munka végét, A többi munkástól kissé távolabb dolgoztak, ők rakták föl a szénakötegeket a szekérre. Végül biztonságosan ráerősítették a hatalmas szénahalmot.

Hartmannéknak egy szem gyerekük volt, eleven, erős fiúcska. Akárcsak a többi gyerek, ő is a keményen dolgozó felnőttek körül sürgölődött, és igyekezett hasznossá tenni magát. Épp most hozott ki az úri házból egy kanna hideg kávét a szüleinek.

Sauberlich mamzell, Bredow-ék házvezetőnője nagyon kedvelte Fritzet és a szüleit is. A kávé mellé nagy marék aszalt gyümölcsöt adott a fiúcskának az útra, aki a csemegét el is majszolta, a kávét kézbesítette, s most mehetett pihenni. Leheveredett hát a lekaszált rét szélén, a szüleitől úgy ötven lépésnyire.

Hason feküdt, az állát öklére támasztva. Elgondolkozva rágicsált egy szál szénát, s nagy, tiszta szemét merőn a falucska ódon templomtornyára szegezte. Eleven, mozgékony arcán látszott, hogy feszülten gondolkodik. Végre aztán hangot is adott a gondolatainak, félhangon maga elé kezdett mormolni:

- Ez nekik templomtorony... nahát! Ha én templomtornyot építek, az égig ér majd, és csipkés lesz a teteje, mint egy bástyáé, és arany kereszt lesz a csúcsán, csak úgy csillog majd, ha rásüt a nap, és...

Ám a világ nem tudhatta meg, milyen kiválóságokkal dicsekedhet még Fritz leendő templomtornya, mert a fiú egy hirtelen mozdulattal a másik oldalára hengeredett, és az országutat kezdte bámulni. A távolban óriási porfelleget pillantott meg.

- Jön az úr! - kiáltott oda a szüleinek. Fölpattant, s izgatottan nézett a közelgő kocsi elé. Ez volt az egyetlen automobil messze a környéken. És a tulajdonosa, Hein-rich Bredow az egyetlen jómódú birtokos a szegény parasztok lakta vidéken.

Fritz szülei a fiuk hangjára csak egy pillanatra néztek föl a munkából. Megállás nélkül rakodták tovább a szénát. Nekik nem volt idejük automobilokat bámulni. A szekér elé fogott lovak viszont nyugtalanul kapkodták a fejüket.

Kari Hartmann fölkapaszkodott a szekér tetejére, hogy letapossa a fölhalmozott szénát, a felesége pedig új köteget nyújtott föl a vasvillával. Hangos motorzúgással száguldott feléjük az autó, üveg és króm vakítón villant a napfényben. A lovak egyszer csak vadul fölágaskodtak, s rémült nekirugaszkodással az út közepe felé rántották a szekeret. A sofőr ki akart térni, fékezett is, de már nem kerülhette el az ütközést. Az autó a következő pillanatban szörnyű recsegés-ropogás közepette derékba találta a szénásszekeret.

A sofőr és Bredow úr kizuhantak ugyan a kocsiból, de sérülés nélkül megúszták a dolgot. A napszámost azonban a becsapódás ereje nagy ívben leröpítette a szekér tetejéről, és olyan szerencsétlenül ütközött fejjel egy fatörzsnek, hogy azon nyomban szörnyethalt. Ám ezzel még nem ért véget a katasztrófa.

Hartmann-né ugrott volna, hogy a férje segítségére siessen, ám megcsúszott, és az ütközésből visszacsapódó, nehéz szénásszekér kereke alá került.

A borzalom sikolya szakadt föl a körülállókból. A szörnyű szerencsétlenségnek mindenki szemtanúja volt, aki csak a mezőn dolgozott. A kis Fritzből szívszaggató kiáltás tört fel, amikor végig kellett néznie a rettentő balesetet.

A napszámosok egy pillanatig bénultan álltak. Aztán hirtelen fölbolydult a tömeg. Rohanvást jöttek mindenfelől segíteni, menteni, ami még menthető. Fritz Hartmann legelöl. Apja testére vetette magát, és szívet tépő-en jajongott. Aztán az anyjához ugrott, akit épp most húztak elő a szekér alól.

- Anyuskám, drága jó anyuskám!

Az anya talán meghallotta gyermeke jajkiáltását. Kinyitotta a szemét, és felnyögött. Kezével a fiúcska fejét kereste. Megrendülten álltak az emberek, cserzett, napbarnított arcukon könnyek csorogtak.

Bredow azonnal föltápászkodott, és odament a szerencsétlen asszonyhoz. Az elgyötörten nézett föl rá egy pillanatig. Aztán továbbvándorolt a tekintete, mintha keresne valamit, s végül a jajgató kisfiún pihent meg. Utolsót sóhajtott, egy utolsó rándulás futott végig erős testén, majd vér buggyant ki a száján, és meghalt.

Fritz Hartmann egyszerre mindkét szülőjét elvesztette.

A földbirtokos sápadtan lépett vissza a sofőr mellé, aki zavarodottan matatott az autón.

- Lehetne orvost hozni ezen a kocsin, vagy teljesen tönkrement? - kérdezte bizonytalan hangon.

- Megy ez még, Bredow úr.

- Akkor rajta, siessen!

A sofőr riadt pillantást vetett a két áldozat felé.

- Nem tehettem róla, Bredow úr, a lovak egyenesen belerohantak a kocsiba! - hebegte.

Bredow csak némán legyintett. A baleset színhelyén két ember vérbe fagyva feküdt, a lovak súlyos sérüléssel az út szélén, ahova az ütközés ereje penderítette szerencsétlen párákat. Csodával határos módon csak ő és a sofőr maradtak épségben. Nyomasztó bűntudat szorongatta a torkát. Ha nem hajtanak olyan gyorsan, akkor talán elkerülhető lett volna a baleset.

A munkások sápadtan, némán vették körül a két halottat és a jajveszékelő fiúcskát, és sötét, szemrehányó tekintettel méregették Bredow-t. Egy siheder, aki még nem tanulta meg, hogy lakatot tegyen a szájára, félhangon megjegyezte:

- Az a nyomorult autó! Az átkozott masina, az az oka mindennek!

Meghallotta tán a földesúr a megjegyzést, vagy csak a sötét tekintetek bosszantották? Hirtelen kihúzta magát.

- Munkára, emberek! A szénát be kell hordani! Éjszaka zivatar jöhet. Elég, ha az öreg Martin itt marad. Ketten fussanak el a faluba két lóért meg egy kocsiért, amivel ezeket a szerencsétleneket hazaszállíthatjuk. És az állatorvost is hozzák, nézze meg a lovakat.

Az emberek némán, meglehetősen vonakodva szétszéledtek. Csak az öreg Martin maradt ott. Levette a sapkáját, és zavartan gyűrögette a kezében.

- Mit lehet itt mán tenni, Bredow úr - mondta. - Oda van mán az a két szegény ember. Hanem hát a kis Fritz-cel mi lesz?

Bredow tanácstalanul nézte a fiúcskát, aki még mindig az anyja tetemére borulva zokogott.

- Fritzet hagyja csak rám, Martin, magammal viszem. Nem az én bűnöm ugyan, hogy a lovak megbokrosodtak, de azért gondoskodom a gyerekről. Nálunk maradhat az udvarházban.

Az öreg alázatosan bólogatott.

- Nagyon jól van, uram, ott osztán jó helyt lesz. A falubelieknek maguknak is több pulyájuk van a kelleténél.

Esetlenül lehajolt, s kedveskedően fogta meg a fiú vállát.

- Na, kislegény, ugyan kelj föl, ne ríjj mán olyan nagyon. Az uraság magához vesz a kastélyába! Ott lesz oszt' aranyélet! Hallod, Fritz? Ne ríjj mán úgy, az nem segít...

A kisfiú fölnézett, szívfacsaró volt a kisírt szempár pillantása.

- Anyuskámmal maradok! - zokogta.

Bredow odalépett hozzá, s leküzdve a holttesttől való irtózását, fölsegítette a fiút.

- Gyere, no, Fritz, beláthatod magad is, hogy itt nem maradhatsz. A házamba viszlek, jó dolgod lesz, ne félj.

Fritz kitépte magát a kezéből, és dacosan meredt rá, majd hevesen megrázta a fejét.

- Anyámnál maradok! - mondta keményen.

Ekkor az öreg Martin lépett oda hozzá, kedvesen a lelkére beszélt, s fehér pöttyös, nagy, vörös kendőjével megtörölgette az arcát. Egyszerű szavai utat találtak Fritz szívéhez. A fiú lassan megnyugodott, s mikor az öreg leült egy köteg szénára, s őt is maga mellé vonta, szép csöndben megült mellette. A sírástól és az izgalomtól végsőkig kimerülve, lassacskán álomba zokogta magát. A fiatal léleknek a természet a segítségére sietett, hogy élete legszörnyűbb óráját átvészelhesse.

Végre megérkezett a két orvos. A doktor már csak a Hartmann házaspár halálát tudta megállapítani. Az állatorvos ezalatt kezelésbe vette a lovakat. A kocsit is meghozták a faluból. Az emberek szalmát szórtak az aljába, és ráfektették a két holttestet, majd egy nagy lepellel letakarva őket, lassú tempóban megindultak a falu félé. A komor némaságot egyetlen hang sem törte meg.

Az öreg Martin egész idő alatt mozdulatlanul őrködött az alvó Fritz mellett. Mikor a tetemeket elszállították, Bredow intett neki, hogy hozza a kisfiút. Az öreg szinte atyai gyöngédséggel vette karjába a gyermeket.

Az uraság egyetlen intéssel dologra küldte embereit, majd beült az autóba Fritz mellé, és halkan odaszólt a sofőrnek:

- Induljunk!

Az elegáns, szőke Maria Bredow kedvenc fonott karosszékében ült a verandán, és olvasgatott.

Az udvarház homlokzata az erdőig elnyúló, csodálatos kertre nézett. Hátsó frontján álltak a gazdasági épületek, a cselédszállás, a csűrök és az istállók. A raktárak, kamrák és a konyha, vagyis az egész alagsor Säuberlich mamzell birodalma volt. A rnamzell huszonöt éve állt Bredow-ék szolgálatában. Már a mostani uraság szüleinek a háztartását is ő vezette.

Mikor aztán az öreg uraság meghalt, s a fiatal Maria Bredow lett a ház úrnője. Säuberlich mamzell végképp átvette az irányítást. Maria asszonynak ugyanis fogalma sem volt a gazdálkodásról, de nem is törődött vele; egész napját a fotelben vagy nyugágyon heverészve töltötte, és regényeket olvasott. Egy szalmaszálat sem tett keresztbe, elvárta, hogy az ura eltartsa. Fel sem merült benne, hogy férje gondjaiban osztozzék.

Säuberlich mamzell annál rátermettebben és buzgóbban igazgatta a házat. Megbízható, szorgos teremtés volt, s szívvel-lélekkel hű az urasághoz. Jelenléte, munkálkodása áldás volt a Bredow-birtokon, nélküle megállt volna az élet.

Bredow úr tisztában volt ezzel, és ha egyáltalán volt olyan alkalmazottja, akit becsült valamire, hát Säuberlich mamzell biztosan köztük volt. Még azt is megengedhette magának, hogy néhanapján véleményt mondjon erről-arról.

Maria asszony is nagyra becsülte a mamzellt, hisz az minden kellemetlen kötelezettséget levett a válláról, s fáradhatatlanul gondoskodott a rendről és mindenki jólétéről. A mamzellnek hála, az óriási birtokon minden olajozottan működött. Most is az ő erős hangja csendült föl az alagsori konyhából, s az ablakban megjelent szürke hajú, jóságos, ám szerfölött erélyes ábrázata.

Maria Bredow mellett egy csinos kisleány üldögélt, a nagyságos asszony egyetlen gyermeke. Bájos arcocská-ját göndör fürtök keretezték, nagy szeme az ég színét tükrözte vissza. Világos dirndliruhát viselt kék köténykével, fehér térdharisnyát és lapos sarkú cipőt.

Mariának keresztelték az anyja után, de a szülei csak Riának hívták, és ezt a megszólítást mindenki átvette a Bredow-birtokon. Säuberlich mamzell olykor „Kiskirálylánynak" is becézgette, és mindenki egyetértett vele, hogy a kislány valóban rászolgál erre a névre. Bájos, jólelkű kis teremtés volt, aki képtelen elviselni, hogy a környezetében valaki szomorú vagy akár csak borús kedvű legyen.

Amint meghallotta a mamzell erőteljes hangját, fölmászott a veranda korlátjára, és kihajolva lekiáltott az alagsori ablak felé:

- Mérges vagy, mamus?

- Dehogy, Riácska! - felelte erre kedvesen a mamzell.

- Akkor jó! Mamus, hoznál nekem egy kis tejszínhabos epret?

- Már megint, te kis torkos? - nevetett a mamzell.

Ria vígan lóbálta a lábát a korláton.

- Naa, mamus! Olyan szörnyű sokáig tanultam máma, rám fér egy kis vigasztalás!

- Hja vagy úgy! Az mindjárt más. De várnod kell egy kicsit, míg fölverem a habot. Máris viszem.

- Csudajó! De tegyél ám cukrot is az eperre!

- Még szép. Te viszont ne hajolj ki annyira, mert még leesel!

- Na és aztán? - nevetett Ria. - Legfeljebb a nagy tejesköcsögbe pottyanok!

- Betyár kölyök! Ha sokat feleselsz, várhatod ám az epredet! - fenyegetőzött a mamzell.

Ria csókot dobott neki.

- Jó leszek, ígérem! Csak hozd már azt az epret, mamus ! - Ezzel lecsusszant a korlátról, a mamzell pedig eltűnt a konyha mélyén.

Ria az anyjához lépett.

- Anya, epret kértem, akarsz te is? - kérdezte vidáman.

Bredow-né kelletlenül pillantott föl a könyvéből.

- Gyermekem, ne zavarj állandóan, nem látod, hogy olvasok?

- Mindig azok a csúnya könyvek! Mindig csak olvasol, soha nincs időd a szegény Riára! - fancsalodott el a kislány képe.

Maria asszony összevonta a szemöldökét.

- Miért vagy ilyen nyughatatlan, Ria? Tanulj meg végre viselkedni! Nemsokára visszajön a nevelőnőd, amint meggyógyult az anyja.

- És ha még sokáig nem gyógyul meg?

- Akkor új nevelőnőt kapsz.

- Ujat? És az is fog velem teniszezni meg lovagolni?

- Az nem olyan fontos. Az a lényeg, hogy elkezdj végre komolyan nyelveket tanulni, meg olvasni.

- Juj, csak ezt ne halljam! Borzasztó állandóan azokat a rémes betűket böngészni!

- Kotnyeles vagy, Ria - rántotta föl a szemöldökét Bredow-né. - Ó, hál'isten, jön végre a mamzell! Kedves mamzell, Ria már megint lehetetlenül nyüzsög. Öt percig sem képes elfoglalni magát.

A mamzell zsúrkocsit tolt maga előtt. Ezúttal magára vállalta, hogy ő szolgálja föl a teát is. Sürgős volt a betakarítás, mindenki kinn munkálkodott a földeken. Megerőltető időszak volt ez a birtokon élők számára, s a mamzell is alaposan kivette részét a munkából.

Üvegtálkát vett le a zsúrkocsiról, és egy kis asztalra tette. Ebben volt az ínycsiklandóan illatozó, habos eper.

- Riácska már csak ilyen, nagyságos asszonyom. Mindig tevékenykedik, mindig kérdezősködik. Szüksége van rá, hogy foglalkozzanak vele. Az ő korában még nem lehet órákra magára hagyni.

- Hja, bizony... - sóhajtotta Maria asszony. - Épp elég baj, hogy a kisasszonynak haza kellett utaznia. Nem kellett volna elengednem!

- Na de nagyságos asszony, hisz súlyos beteg az édesanyja, s nincs más, aki ápolja! Csak nem lehetett itt tartani szegényt.

- Nem hát. Csak éppen ennek is én látom kárát. Folyik a betakarítás, és nincs, aki Riával foglalkozzék, ezért aztán egész nap itt lábatlankodik körülöttem.

- Nem tart már sokáig, nagyságos asszony! - bizonygatta a mamzell, és megsimogatta a lelkesen falatozó kislány rózsás arcocskáját.

- Nos, hát sokáig már nem is vagyok hajlandó eltűrni. Ha a kisasszony nem tér vissza egyhamar, akkor mást fogadok föl helyette. Riának még nagyobb szüksége van nevelőnőre, mint más gyerekeknek.

- Igaza van, nagyságos asszony. Ámbár tulajdonképpen Riácska idősebb már annál, hogy nevelőnő foglalkozzék vele...

- Másképpen pedig nem lehet vele boldogulni, kedves Säuberlich!

A mamzell ezerszer is hallotta már az elkényeztetett asszony panaszait. A nagysága korántsem volt jó anyja eleven, melegszívű kislányának.

- Hallod, Ria - fordult Säuberlich mamzell a kislányhoz -, hamarosan folytatódik a tanulás! Most pedig nyughass egy kicsit, és ne zavard folyton a mamát!

Ria bólintott. De aztán hirtelen fölkapta a fejét, hallgatózott, és már le is csusszant a székről.

- Hallod, mamus? Papa kocsija jön!

A mamzell is hallgatózni kezdett, sőt még Bredow asszony is letette a könyvét, és a lánya mellé lépett a veranda korlátjához.

- Igaza van Riának. Jön a férjem. Mamzell, szóljon, hogy itt szolgálják föl a teát.

Az idős asszony előbb meggyőződött róla, hogy valóban Bredow úr érkezik.

- Ma mindent magam csinálok, nagyságos asszony. Mindenki kinn van a földeken - mondta.

Amikor azonban az autó a veranda elé érkezett, és meglátta a kis Fritz Hartmannt az úr mellett, földbe gyökerezett a lába. Bredow-né is döbbenten nézte az autóból kikászálódó mezítlábas fiúcskát.

- Istenkém, Heinrich, hát te meg kit hozol? - csóválta a fejét.

- Nahát, Fritz! - bökte ki a mamzell. Nagyon elképedt azon, hogy a napszámos Hartmann fiát az autóban látja.

Bredow úr anélkül, hogy felelt volna a feleségének, közelebb terelgette a fiút, miközben a sofőr bekanyarodott a kocsival a ház mögé.

Fritz félénken, vonakodva lépdelt az uraság mellett. A nemrég átélt szörnyűségek most megint fölidéződtek benne, és könnyek csorogtak végig az arcán, hiába igyekezett legyűrni a sírást.

Az úr intett neki, hogy kövesse, és elindultak fölfelé a veranda lépcsőjén. Bredow kezet csókolt a feleségének, és megsimogatta Ria fejecskéjét. Aztán Sáuberlich mamzell hez fordult.

- A fiú itt marad a kastélyban, mamzell. A szüleit szörnyű baleset érte. A szekér elé fogott lovak megbokrosodtak, és belerohantak az autóba. Hartmannék szörnyethaltak mindketten. A sofőr meg én csodával határos módon menekültünk meg.

Bredow-né rémülten kapaszkodott a férje karjába, s a zsebkendőjét remegő ajkára szorította.

- Istenem, milyen szörnyűség! - kiáltotta.

A mamzell arcából kifutott a vér, elszörnyedve bámult az uraságra.

- Hartmannék... mindketten... hát ez... nem... hisz ez lehetetlen! Hisz még délben láttam őket, épen, egészségesen! - hebegte, és megrendülten hajolt a zokogó Fritz

fölé

- Pedig sajnos igaz - vágta rá türelmetlenül Bredow.

- Jézusom, Heinrich, de hát hogyan történt? - dadogta a karosszékbe roskadva a felesége.

Bredow pár szóban összefoglalta a történteket, s a következő szavakkal zárta kényszerű beszámolóját:

- De most aztán ne gyötörjetek további kérdésekkel! Fájdalmas dolog ez, és sokért nem adnám, ha nem történt volna meg!

Ria odasimult az apjához, és félénken sandított Fritz felé.

- Papa, miért sír az a fiú?

Bredow elég nyersen taszította el magától a gyereket.

- Ne kérdezz annyit, Ria! - szólt rá keményen, majd erőt vett magán, és a mamzellhez fordult.

- Természetesen gondoskodni fogok a fiúról, míg meg nem áll a maga lábán. Magára bízom, mamzell. A házunkban marad, kérem, helyezze el. Ellakhat valamelyik cselédszobában, vagy ahol jónak látja. Legyen meg mindene, kapjon eleget enni, inni, öltöztesse rendesen, ahogy a szülei tennék. Az iskola pedig... nos, azt még meglátjuk. Elég messze van ide a falu, télen ez gondot okozhat. Csak találunk majd valami megoldást. Tehát magára bízom a fiút, gondja legyen rá, hogy ne terheljenek ezzel a jövőben!

A mamzell reszkető kézzel simogatta a kisfiú kurtára nyírt haját. Szíve összeszorult a bánattól és a részvét

tői. Nagyon szerette a szorgalmas, derék Hartmann házaspárt. Szegény kis Fritz, most egy csapásra teljesen elárvult! A mamzell ajka gyanúsan megremegett.

Bredow úr nagyon feszengett.

- Ne álljon már itt, mint a sóbálvány! Ezen már nem lehet segíteni! - mondta végül keményen, és sarkon fordult. Bement a felesége szobájába, melynek ajtaja a verandára nyílt.

Maria asszony fölállt a karosszékből, és követte. A mamzell fölzokogva nézett utánuk.

Ria félénken odalépett Fritzhez, és megsimogatta a karját. Részvéttel nézett föl a fiúra.

- Mamus, miért sír? - kérdezte halkan.

- Nincs már neki se apja, se anyja.

- Szörnyethaltak, ugye? - tudakolta Ria tágra nyílt, ijedt szemmel.

- Igen, kislányom.

- Akkor a mennyországban vannak?

- Az biztos.

- Hogy hívják a kisfiút?

- Fritz a neve - simogatta meg szeretettel a mamzell a fiúcskát.

. - Kedves Fritz, ne sírjál olyan nagyon! A szüleid a mennyországból látnak téged. És nagyon-nagyon fáj a szívük, ha azt látják, hogy sírsz! - mondta a kislány, s közben gyöngéden simogatta Fritz karját.

Fritz úgy bámulta a bájos kislányt, mint aki csudát lát. Régebben is látta már nemegyszer, de csak messziről, ahogy a kocsival elsuhant az úton. Hanem most olyan jó volt, olyan kedves, hogy a fiú egy pillanatra még a nagy ffljilalimáról is elfeledkezett. Könnyei elapadtak, csak •íty-egy ziháló zokogás tört még föl belőle.

- Szeretnél itt maradni, Fritz? Adok neked a tejszínhabos eperből is!

A mamzell meghatódva nézett a kislányra.

- Riácska, ma még hagyd szegény Fritzet. Súlyos dolgok történtek vele, most biztos nem lesz kedve epret enni.

- Ó, hát majd én fölvidítom! Ahhoz én nagyon jól érlek, majd meglátod!

- Naná, hogy értesz hozzá, Kiskirálylány! - csókolta meg Riát a mamzell. - De azért ma még Fritznek nyugalomra van szüksége. Nagyon szomorú szegény.

Ria megsimogatta a fiú arcát.

- Ugye, holnap már nem leszel szomorú? És akkor egész nap együtt leszünk, jó?

Fritz bólintott. Nyugodtan, szótlanul fogadta a puha kis kezek gyöngéd, becéző érintését. A mamzell aztán elvezette a fiút, Ria pedig befutott még egy percre a szüleihez.

- Mama, most már nem is kell nevelőnőt hozni, mert Fritz velem lesz holnap, és azután is mindig! - kiáltotta ujjongva.

Boldog volt, hogy végre lesz játszótársa.

Säuberlich mamzell a saját szállására vezette Fritzet. Szobája az épület legfölső szintjén volt a női cselédek kamrácskáival együtt. A lakájok, inasok és a többi férficseléd odaát lakott a személyzeti szálláson. A mamzell szobája meglehetősen tágas, barátságosan berendezett helyiség volt, amelyhez külön hálófülke is tartozott.

Hófehér ágy, csipketerítőkkel díszített dívány, jókora ruhás- és fehérneműs szekrény, mosdóállvány, egy kerek asztal négy székkel meg egy komód - ebből állt az otthonos szoba berendezése.

A mamzell legelső dolga az volt, hogy alaposan megmossa Fritz maszatos arcát. Közben olyan gyöngéd hangon beszélt hozzá, amit senki nem feltételezett volna erről az erélyes, határozott teremtésről.

Fritz csodálkozva pillantott a mamzell még mindig sápadt arcára. Arra gondolt, hogy az idős asszony mindig jó volt hozzá. Mennyi almát, vajas kenyeret kapott tőle, sőt, a jó lélek még egy-két garast is dugott a zsebébe, ha vásár volt a közeli városban. De ilyennek, mint ma, még soha életében nem látta.

Az anyja, csak ő bánt vele ilyen kedvesen, ő gondoskodott így róla esténként, mikor aludni ment, ő vigasztalta, ha valami bánata volt. Igaz, még nem is fájt soha ennyire a szíve, mint ezen az estén. Megint előtört a fiúból a szívet tépő zokogás, és addig sírt, míg végül alig állt a lábán a kimerültségtől. A mamzell el is küldte vetkőzni, és azonnal ágyba dugta.

- Jól van, Fritz, aludd ki magad, nyugodj meg végre egy kicsit. Hidd el, holnap már jobban fogod magad érezni. Bredow-ban pedig aranyéleted lesz, cseppet se lélj, erről én kezeskedem! - És a jó öregasszony gyöngéden megigazgatta a párnát a kisfiú feje alatt.

Fritz pár perc múltán már aludt is. Ez volt a legjobb módja, hogy szegény kis gyermekszíve valahogy megbirkózzék a szörnyű fájdalommal.

A mamzell elgondolkozva üldögélt az ágy szélén, s nézte a gyerek kisírt arcocskáját. Különös érzés ébredezett a szívében. Nem ment férjhez, sosem volt senkije, igazán senki sem tartozott őhozzá. Mindeddig nem is igen tűnődött el ezen, ideje sem akadt rá. Most viszont, ahogy az alvó gyermeket elnézte, hirtelen rádöbbent, milyen magányos is az élete. És a szíve megtelt sóvárgással. Fölébredt benne az anya, aki gyermek után vágyik.

Nem fogalmazta meg ilyen pontosan az érzelmeit, de mikor Fritz álmában fordult egyet, átölelte a nyakát, és ezt mormolta maga elé: „Anyuskám, édes jó anyuskám!", akkor a mamzell szemét elöntötte a könny, és megcsókolta a fiú kerek arcát.

- Szegény kis drágám, igen, úgy lesz, mától fogva az anyád leszek, és úgy gondoskodom rólad, mint a saját véremről, Isten engem úgy segéljen! - suttogta.

Aztán csöndesen kilopódzott a szobából, mert még rengeteg tennivalója volt. Lent a hallban Ria jött vele szembe.

- Mamus, hol az a szegény fiú?

- Odafönt a szobámban, lefektettem, hadd aludjon.

- Miért kell ilyen korán ágyba mennie? Nem olyan kicsi!

- Annyit sírt szegény, hogy egészen elfáradt belé.

- Igen? Hát akkor hadd aludja ki magát. De képzeld, mamus, anya nem akarja, hogy vele játsszam! Azt mondja, hogy Fritz csak egy szolgagyerek, és nem illik, hogy én vele legyek! Hát te érted ezt?

A mamzell harciasan kihúzta magát.

- No, majd én beszélek a szüleiddel! Ők nem ismerik Fritzet úgy, mint én, és azt hiszik, hogy nem elég illemtudó. Csakhogy én tudom, hogy nagyon is derék és okos fiúcska. ígérd meg nekem, hogy nagyon-nagyon kedves leszel hozzá!

Ria komolyan bólintott.

- ígérem! Mit gondolsz, adjam neki a tacskómat?

- Játszhattok vele együtt is. De most gyere, először is a szüleiddel kell szót értenem, meg kell engedniük, hogy Fritzcel játszhass.

Ria megfogta a kezét, és komolyan lépkedett mellette a szülők szobája félé. Közben izgatottan csevegett az új játszótársról. Egyszerre csak megállt.

- Figyelj, mamus, most már tudom, mit adok neki!

- Na, mit?

- Az új cipőmet, azt a rózsásat. Akkor nem kell mezítláb szaladgálnia.

- Te kis butus - nevetett a mamzell. - Jó, ha a nagylábujja belefér! Hiszen Fritz sokkal nagyobb nálad!

- Jaj, de kár - mondta a kislány elszomorodva. - De tudod mit? Megkérem anyát, hogy vegyen neki cipőt!

Bredow-ék még az asszony szobájában üldögéltek, mikor Sáuberlich mamzell, Riát kézen fogva, benyitott hozzájuk.

Gyakorlati kérdésekben mindig meghallgatták és megbecsülték az asszony véleményét. O pedig mindig szerény, tapintatos volt, de egyszersmind nagyon is egyenes és szókimondó. Ma is minden köntörfalazás nélkül beszélte meg velük, hogy mi is legyen Fritz további sorsa. Bredow úr szerint magától értetődő, hogy a gyereket ugyanolyan szerény körülmények közt kell tovább nevelni, mint eddig, a szüleinél. Az uraság azt tartotta rendjén valónak, ha valaki abban a körben marad, amelybe beleszületett. A suszter maradjon a kaptafánál - ez volt a jelszava. A mamzell pedig tisztelettudóbb volt annál, hogy bármiben is ellenkezzék, no meg jobban is hitt a gazdája ítélőképességében.

Hogy a fiúnak jól menjen a sora, arról ő maga kívánt gondoskodni. Biztos, hogy Fritz sem kívánkozik magasabbra a szüleinél, bőven elég, ha derék, jóravaló ember lesz belőle, vélte.

Ezután az iskola kérdése került sorra. Hiszen télen Fritz semmiképp sem járhat le a faluba. Így hát a mamzell a lehető legszerényebben, de megkockáztatta a kérdést, nem volna-e lehetséges, mivel Riának úgyis van házitanítónője, hogy Fritz is részt vehessen az órákon. Ez talán Riának is jót tenne, hiszen ha lesz tanulótársa, még fölébredhet benne a nemes versengés szelleme!

Erről először hallani sem akartak Bredow-ék. Meg voltak győződve róla, hogy a parasztfiúk mind bárdolatlanok. Ebben a kérdésben azonban védence érdekében a mamzell rettenthetetlenül síkra szállt.

- Ez a Fritz nagyon rendes és illedelmes kis fickó! Ha annyit mondok neki, te Fritz, vigyázz ám a Riára, nehogy valami baj érje, akkor a nagysága meg a nagyságos úr biztosak lehetnek, hogy Riácskának a haja szála sem görbül! Higgyék el nekem, én aztán ismerem a Fritzet! Nagyon is jól nevelték. Most, amíg nincs ki vigyázzon a kis Riára, nagyságos asszonyom, igazán tehetnénk egy próbát Fritzcel. Akkor a nagyságos asszonynak is meglenne a nyugalma. Fritz aztán elszórakoztatná Riát naphosszat!

Ez az utolsó érv végül is hatott. Bredow-né beleegyezett, de azzal a föltétellel, hogy Fritz mindig legyen tiszta és jól öltözött, és soha többé meg ne lássa mezítláb.

- Hisz már Riácska is neki akarta adni az új cipőjét! - nevetett a mamzell. A szülők vele nevettek, és megsimogatták a kislányt.

- Nos hát, kiscicám, szeretnéd, ha Fritz lenne ezentúl a játszótársad? - kérdezte Bredow.

- Borzasztóan szeretném! - kiáltotta lelkesen Ria. -De mit gondolsz, ő is szívesen játszik majd velem?

- De hát ez csak természetes, kiscicám! - felelte az apja, mert fel sem merült benne, hogy a dologról Fritz-nek más lehet a véleménye. Úgy vélte, hogy a fiú számára a legnagyobb megtiszteltetés, ha az előkelő Bredow úr lányával játszhat. Lassan visszatért Bredow úr jókedve. Úgy érezte, sokszorosan kárpótolta Fritzet a szülei haláláért.

- Nos, jól van, mamzell. Tegyünk hát egy próbát ezzel a Fritzcel! Hozassa el az ünneplőruháját. Azt elhordhatja, amíg lesznek új ruhái, természetesen az én költségemre. Egyebekben pedig szabad kezet adok. Tudom, hogy sok a dolga, de ahogy én magát ismerem, lesz ide-je arra is, hogy nevelje a fiúcskát. Én nem vállalhatom ezt a feladatot, a feleségemet pedig természetesen nem lehet ilyesmivel terhelni.

- Úgy lesz minden, ahogy parancsolja, Bredow úr -bólintott lelkesen a mamzell. - Bennem megbízhat!

- Biztos is voltam benne, kedves mamzell - veregette meg a vállát jóindulatúan az úr.

Pár nap múlva eltemették Fritz Hartmann szüleit. Csekély kis hagyatékukat Säuberlich mamzell eladta, s az érte kapott pénzt a közeli járási székhelyen takarékba tette.

- Ez lesz a vésztartalékod, érted, Fritz? - szólt a védencéhez, mikor a takarékkönyvet a komódfiókba zárta. És meg is mondta, mennyi pénz van a takarékban.

Fritz nagy szemeket meresztett: életében nem látott még ekkora összeget.

- Hallgass ide, mamus - ő is így hívta a mamzellt, ahogy Ria -, ha elvégzem az iskolát, gyönyörű házat építek ebből a pénzből, még sokkal szebbet, mint ez itt... Tornyai lesznek, meg óriási ablakai, csak úgy csillog rajtuk a napfény, és te laksz ott majd velem, meg Ria!

Azt hitte, a takarékkönyvéért a fél világot megveheti.

Fritz már két hónapja lakott Bredow-éknál. Persze még gyakran volt bánatos a szülei miatt, de idővel a fájdalma enyhült. Jól érezte magát az új környezetben, s ez főként Säuberlich mamzell érdeme volt. És néha olyan boldog volt, hogy még a szüleiről is elfeledkezett egy pillanatra: ez pedig Ria műve volt. A kislány odaadó gyöngédséggel csüngött új pajtásán. Végre volt valakije, aki mindig ráért!

A napokban várták Ria új tanítónőjét, aki majd mindkét gyerekkel foglalkozik. Az eltelt két hónap alatt Bre-dow-ék alaposan megfigyelhették Fritzet, és megállapították, hogy valóban illemtudó, jól nevelt gyerek, és nagyon figyelmesen, okosan bánik Riával.

A mamzell végtelenül boldog volt, mikor Bredow-né közölte vele, hogy Fritz a továbbiakban is Ria társa maradhat. A fiú parasztos beszéde, amely kezdetben annyira bosszantotta Bredow-nét, mostanra szinte teljesen eltűnt, és egyszerű, de csinos, új ruháiban Fritzet alig lehetett megkülönböztetni előkelő társaitól. Tartása önérzetes és büszke volt, az arca pedig nemes vonású.

Az új ruhákban és új környezetben Fritz önkéntelenül is hozzászokott, hogy kimértebben, fegyelmezettebben mozogjon. Kezdetben feszélyezte is a dolog, úgy érezte, mintha mindennap vasárnap volna. Amikor azonban a mamzell megsúgta neki, hogy csak a viselkedésétől függ, maradhat-e Ria mellett, akkor nagyon összeszedte magát, és végül egészen a magáénak érezte az új, előkelő stílust.

Fritz mindig a m imzellel együtt étkezett, a nagy cselédasztalnál. Ez az_; uraság szigorú parancsa volt, aki adott rá, hogy Fritz, mindig tudja, hol a helye: nem az uraságok, hanem a cselédség közt.

Aludnia viszont fiern odaát, a szolgák között kellett, hanem a mamzell szobája melletti hálófülkében. A szegény, magányos szívjj asszony mindig átjött hozzá esténként, és elbeszélgetett vele elalvás előtt, ugyanúgy, mint az anyja annak idején, régen.

A mamzell égés* nap kínosan ügyelt rá, hogy ne mutassa ki az érzelmeit. Nem akarta, hogy észrevegyék, mennyire szereti ez^az árva fiúcskát, de esténként aztán annál jobban kifejezte a szeretetét. Hamarosan igen bensőséges, csaknem ariya-fiú kapcsolat alakult ki közöttük.

Fritz érezte, milyen kincsre lelt a mamzellben, hálás volt neki, és - Ria r íellett - őt szerette a legjobban a világon.

Bredow-ék, miután megnyugodhattak abban, hogy a fiú megfelelő társa lesz a lányuknak, többé nemigen vettek róla tudomást. Bredow urat túlságosan is lefoglalták a birtok és a gazdaság gondjai, a felesége pedig saját magán kívül nem törődött semmivel.

A napszámosfiú az uraságok szemében csak egy eszköz volt, amit pillanatnyilag jól tudtak használni, és félresöpörhették, ha már nem kellett.

Végre megérkezett az új tanítónő, egy sápadt, karcsú, harminc év körüli hölgy. Haller kisasszonynak hívták, nem volt sem szép, sem csúnya, de a szeme jóságos volt, és egész lénye rokonszenves.

Látszott rajta, nem volt könnyű élete, de az is, hogy emiatt nem veszítette el az életkedvét: vidám és tevékeny maradt. Ria és Fritz kissé félénken fogadták, de aztán nagyon hamar összebarátkoztak vele. Haller kisasszony értette a módját, hogy tanulásra és munkára buzdítsa a növendékeit, s fölébressze bennük a becsvágyat.

- A munka a legszebb dolog az életben - mondogatta. - Idővel ti is belátjátok majd. Csak az várhatja el, hogy megbecsüljék, aki maga is szorgalmasan tevékenykedik. Nincs szebb dolog a világon, mint mikor a jól végzett munka után abban a tudatban pihen meg az ember, hogy megtette a kötelességét.

A kisasszony hamar megbarátkozott az öreg Säuberlich mamzellel, és gyakran vele is elbeszélgetett a munka áldásairól. A mamzell teljes szívéből helyeselt új barátnőjének.

- En bizony a világ minden kincséért sem volnék hajlandó lustálkodni, kedves Haller kisasszony! Boldogtalan is volnék, ha nem dolgozhatnék többé.

Bredow úr a legelső napon hosszú megbeszélést tartott Haller kisasszonnyal. Közölte vele, hogy Riának alapos oktatást kell kapnia mindenből, de legelsősorban az angol és francia nyelvet kell gyakorolnia. Fritz Hart-mann okítását viszont nem kell túlzásba vinni. Tanulja csak ugyanazt, amit a falusi iskolában is megtanult volna. Haller kisasszony beszéljen az ottani tanítóval, kérje el tőle az utolsó tanévek órarendjét. Olvasás, írás, számolás, hittan - ennyi bőven elég! Többre nincs szüksége, hiszen úgyis egyszerű munkás lesz belőle.

Haller kisasszony közbeszólás nélkül, figyelmesen végighallgatta. Jól ismerte a világot, az embereket, s tapasztalt szeme gyorsan föltérképezte új környezetét is.

Bredow úr jelleme a hosszas beszéd után nyitott könyv volt előtte. Látta jól, hogy az uraság milyen szigorú különbséget tesz gazdag és szegény, úr és szolga között. A kisasszonynak sok fájdalmas megaláztatásban volt már része a gazdagok rideg gőgje miatt. Ám, mivel szegény és kiszolgáltatott volt, elítélő véleményének sosem adhatott hangot. Mindenesetre érdeklődés ébredt benne Fritz iránt. Bredow úrnak csak annyit mondott, hogy amennyire tőle telik, tartani fogja magát az előírásokhoz.

„Amennyire tőle telik" - ennyit ígért meg, nem többet. Le is ment a jó félórányi járásra lévő faluba, s a tanítótól elkérte az ottani iskola órarendjét. És kezdetét vette a tanítás.

Az okos és melegszívű kisasszony azonnal észrevette, Fritz személyében milyen intelligens, tehetséges tanítványa akadt, és mekkora tudásszomjjal veti magát a tananyagra. Legmeglepőbb a fiú csodálatos nyelvtehetsége volt. Hihetetlen sok ragadt rá csak abból, hogy odafigyelt, mikor a kisasszony Riát tanította. Ezen föllelkesülve szabadidejében a tanítónő különórákat adott neki. Roppant élvezettel okította a kisfiút angolra és franciára, majd pedig, kitűnő előmenetele láttán a latin nyelvtanba is bevezette. A mamzell is ott üldögélt az esti különórákon, s majd szétvetette az anyai büszkeség.

- Jaj, kedves kisasszony, csak nehogy baj legyen belőle! Nehogy a nagyságos úr megtudja, mire tanítja maga a kis Fritzet! - aggodalmaskodott.

Vígan csillant meg erre Haller kisasszony szeme.

- Kedves mamzell, a mai világban egyszerűen elképzelhetetlen, hogy egy ilyen tehetséget elnyomjanak! Nem élünk már a középkorban... Fritz rendkívüli adottságú, és bár napszámosok gyereke, nem egy előkelő csemeténél sokkalta okosabb. Azokba sokszor még annyi tudást is csak nagy nehezen lehet belecsöpögtetni, amennyivel a vizsgán átmehetnek. Ne fosszon meg attól az örömtől, hogy Fritzet taníthatom! Annyira szorgalmas, és olyan gyors fölfogású, hogy vele foglalkozni valódi élvezet. Ki tudja, mire viheti még az életben!

A mamzell fölsóhajtott anyai büszkeséggel, mégis aggodalmasan.

- Ez mind nagyon szép és jó, hanem hát a nagyságos úr...

Haller kisasszony mosolyogva simogatta meg Fritzet, aki az izgatottságtól kipirult arccal hallgatta végig beszélgetésüket.

- Nézzen csak rá, kedves mamzell, hogy süt a szeméből a tudásvágy! Nem, ebbe nem tűrök beleszólást, még az úrtól sem! Itt egyes-egyedül a képesség számít. Hála a jó Istennek, most már éppen úgy tanulhat a napszámos gyereke, mint a hercegé. Ez ellen jog szerint Bredow úrnak sem lehet kifogása. Meg aztán olyan keveset törődik Fritzcel, hogy észre sem fogja venni, mennyire kibővítettem a gyerek tanrendjét. De ha észre is veszi, majd én megvédem. Ne féljen, kedves mamzell! Jól tudom, mennyire szereti Fritzet. Csak nem akarja megakadályozni, hogy tanuljon?!

A mamzell tágra meresztett szemekkel hallgatta.

Ugyancsak szokatlan volt ez a hang Bredow-ban! Valahogy mégis meggyőzően csengett...

- Jaj, édes Istenkém, jaj, kedves kisasszony... hát a Fritz... hát az olyan nekem, mint a sajátom! Dehogy akarnám én... bármiben akadályozni! Csak hát... végső soron mit is használ neki az a sok tanulás? Urasági inas lesz belőle legföljebb, annál többre semmiképp sem viheti! A nagyságos úr megmondta, hogy nem juthat a szüleinél magasabbra... biztosan így is van jól.

A kisasszony hevesen rázta a fejét.

- Egyáltalán nincs jól! Az ember örökké fölfélé törekszik. Annyi nagy ember van, aki alacsony sorból küzdötte föl magát! Maguk itt Bredow-ban igencsak elmaradtak a világtól, drága mamzell. Odakint új szelek fújnak, nekem elhiheti.

Egészen belepirult a lelkesedésbe, s Fritz is csillogó szemmel hallgatta. Säuberlich mamzell egyszerű észjárásának viszont magas volt ez a fennkölt gondolkodás.

- Csak senki másnak ne beszéljen itt effélékről - intette aggodalmas fejcsóválással a kisasszonyt, de az csak kacagott ezen.

- Cseppet se féljen, kedves mamzell! Nem akarok bajba keveredni. A véleményemet pedig szépen megtartom magamnak. Csak magához voltam őszinte, mert tudom, hogy szereti Fritzet, engem is kedvel, és nem pletykás természetű.

A mamzell megszorította a kezét.

- Haller kisasszony, maga becsületes ember, én is az vagyok. Éppen ezért megértjük egymást, még ha másképp látjuk is a világot.

Pár napra rá az egész napos eső a szobába száműzte a két gyereket. Különféle játékokkal töltötték az időt, míg a kisasszony az ablaknál üldögélt kézimunkájával.

- Légy szíves, Fritz, rajzolj nekem valami szépet! Mondjuk egy igazi várkastélyt! Tessék, papír, meg ceruzát is adok... na, légy szíves! - kérlelte Ria a fiút.

Fritz, mint mindig, készséggel teljesítette Ria kívánságát. Leült az asztalhoz, és nekilátott a rajzolásnak. Ria a válla fölött áthajolva kíváncsian leste a magabiztos mozdulatokat, melyek nyomán lassan kirajzolódott a „mű". Miután Fritz elkészült, és letette a ceruzát, a kislány fölujjongott:

- Jaj, de csodás! De gyönyörű! Nézze csak, Haller kisasszony, micsoda várkastélyt rajzolt nekem Fritz! -Fölkapta a papírt, s odatartotta a kisasszony elé.

A nevelőnő jóindulatú érdeklődéssel nézett föl a kézimunkáról. Ám amikor a rajzot megpillantotta, döbbent csodálkozással meredt rá. Félretette a kézimunkát, és maga elé vette a papírlapot, hogy alaposabban szemügyre vegye.

- Ezt most rajzoltad, Fritz? Ezalatt a rövid idő alatt?

- Igenis, Haller kisasszony - felelte illedelmesen a fiú.

- O, még sokkal szebbeket is tud! Egész képeskönyvet csinált már nekem! - kiáltotta büszkén Ria.

A kisasszony lecsapta a kézimunkakosár fedelét.

- Hol az a képeskönyv, hadd lássam! - kiáltotta izgatottan.

A kislány sietve előkotort a szekrényéből egy nagy-iilakú füzetet, és büszkén letette az asztalra. A kisasz-ixony nagy érdeklődéssel lapozta végig, Ria pedig a vállához bújva figyelte.

- Ugye, milyen szépeket rajzol a Fritz? - kérdezte, s rajongva nézett játszótársára.

Haller kisasszony sokáig egy szót sem szólt. Egyre fokozódó csodálattal nézte ő is a rajzokat. Mély meg-rendültség fogta el. Itt-ott még éretlen, ügyetlen volt a technika, mégis mindegyik vonás istenadta tehetségről árulkodott. A kisasszony becsukta a füzetet, s hosszasan nézett Fritz szemébe.

- Gyere csak ide hozzám - kérte megindultan.

A fiú odalépett elé.

- Ki tanított téged ilyesmire?

Fritz elképedten bámult rá.

- Senki, kisasszony kérem. Azt hiszem, ezt soha nem is tanultam, hanem mindig tudtam.

- De valahol csak láttál ilyen várakat, kastélyokat, templomokat!

Fritz elpirult, mintha nagy komiszságot készülne bevallani.

- Egyszer láttam a nagytiszteletű úrnál egy képet, azon volt ilyen templom - mutatott az egyik rajzra. -Meg aztán odalent az előcsarnokban is vannak képek arról a két Rajna-parti várról, Rheinsteinről és Stolzenfels-ről. De a legszebb kastélyokat éjszaka látom, álmomban. Mindig ilyenekről álmodom - hebegte.

- Milyen különös - suttogta Haller kisasszony, s újból a füzetet kezdte lapozgatni. Csak akkor csukta be, mikor a gyerekek már rég megfeledkeztek az egészről, s megint belemerültek a rajzolgatásba. Sejtelmük sem volt róla, miféle gondolatok foglalkoztatják a tanító kisasz-szonyt, mint ahogy azt sem tudhatták, hogy sorsuk hamarosan fordulóponthoz érkezik.

Aznap este, miután Ria lefeküdt, Haller kisasszony Fritz-cel a mamzell szobájába ment, hogy latinórát tartson neki. De mieiőtt hozzáláttak volna a tanuláshoz, hirtelen a fiúnak szegezte a kérdést:

- Mondd csak, tulajdonképpen mi akarsz lenni, ha felnősz?

- Legszívesebben építőmesternek tanulnék, kisasz-szony. Házakat építeni, az csodálatos volna! Csakhogy... - Fritz arca elborult - ...csakhogy Bredow úr azt akarja, hogy amint konfirmáltam, álljak be istállófiúnak.

- Értem, értem... És nincs kedved hozzá?

- Mamus szerint ilyet gondolni sem szabad. Azt mondja, mindennek úgy kell lennie, ahogy az úr parancsolja - felelte Fritz, és letörten elnémult. Ám egy pillanat múlva már élénk pír öntötte el az arcát, és csillogó szemmel, hevesen fölkiáltott: - De én építőmester akarok lenni! Ezt akarom! És ha az uraság nem engedi, hát akkor elmegyek Bredow-ból, világgá megyek, ha kell!

Haller kisasszony mosolyogva simogatta meg a fejét.

- Na, na, azért nem muszáj mindjárt világgá futni, te vadóc! Halálra ijeszted az embert!

- Á! - sóhajtott föl Fritz. - Hiszen úgysem tudnám elhagyni a Kiskirálylányt - suttogta.

- Na látod - bólogatott elégedetten a kisasszony. -

Ilancm most figyelj rám, Fritz! Ha az ember igazán akar vnlamit, és meg is tesz érte minden tőle telhetőt, akkor H7, a dolog valóra válik! És ha te szívből akarod és szilár-ilnn elhatároztad, hogy építőmester leszel, akkor el is f'rcd a célod. Csakhogy sok minden kell ám ehhez. Munka, szorgalom, kitartás, akarat, ész és szív... nem lesz könnyű.

Fritz lángoló arccal, tágra nyílt szemekkel, lelkendezve így felelt:

- Jaj, én annyira szeretnék tanulni... és dolgozni! Úgy tudok akarni! Ezen nem múlhat a dolog!

- Jól van akkor - bólintott a kisasszony. - Ez már magában is nagy dolog. Én pedig segíteni fogok, ahogy erőmből futja. Mindenre megtanítalak, amit én tudok. Később pedig, ha még mindig tovább akarsz tanulni, és bátorságod is lesz hozzá, meglátjuk majd, mit lehet tenni.

A következő szavaknál merően Fritz szemébe nézett.

- Van egy unokabátyám, neki jó barátja egy neves müncheni építész. Ő talán megmondhatná, van-e tehetséged az építészethez.

Fritz egészen belesápadt az izgalomba.

- Kisasszony, jaj, drága kisasszony... én... ki sem tudom mondani, mit érzek most! Megengedné, hogy vessek egy cigánykereket?

- Csak rajta, ha ez helyrebillenti a lelkedet! - nevetett a kisasszony.

Fritznek sem kellett kétszer mondani, vidáman hányta a cigány kereket.

- No, akkor most már lehet veled értelmesen beszélni?

- Igenis, kisasszony! - vágta magát haptákba, csak a szeme nevetett.

- Rendben, akkor kezdhetünk is tanulni. De jól jegyezd meg, minden szabad időnket ki kell használnunk. Riát nem rövidíthetjük meg, neki ugyanannyit kell tanulnia a jövőben is, ezt biztosítani kötelességem. És még valami: nehogy valaha egy szót is ejts az úr előtt arról, hogy építőmester akarsz lenni. Nem tűrné el.

- Semmiképp sem szólok neki róla. És senki másnak sem.

Ezzel le is zárták az ügyet. Nagy fontosságú döntés született ma, ezt mindketten tudták. Később, amikor Fritz aludni ment, a kisasszony odaadta Sáuberlich mamzell-nek a fiú rajzait.

- Nézze csak meg ezeket, mamzell! - mondta suttogva, nehogy fölébressze a gyereket. A mamzell körülményesen előkotorta a szemüvegét, az orrára biggyesztette, és kinyitotta a füzetet.

- Ó, a Fritz rajzai - mondta értetlenül. - Mit akar velük?

- Hát látta már ezeket a rajzokat, kedves mamzell?

- Hogyne. Éjjel-nappal efféle kastélyokról álmodozik a fiú. Egyszer meg egyenesen azzal állt elő, hogy építőmester akar lenni. Hogy mit össze nem fantáziál egy ilyen gyerek!

- Ennek az álomnak pedig valóra kell válnia, ha Isten is úgy akarja. A rajzokból látni, hogy Fritz óriási tehetség, nekem elhiheti. És hajót akar a fiúnak, akkor maga is segít!

A mamzell rémülten csapta össze a tenyerét.

- Jézusom, kisasszonyka, ugye, csak tréfál? Hát hogy Jün ahhoz egy szolgalegény, hogy akkora uraság legyen belőle?!

- Talán inkább azt szeretné, hogy akarata ellenére lovászt csináljanak a gyerekből?

- Hát Istenkém, ezt már csak az úr határozza meg! Neki biztosan igaza van...

- Biztos, hogy nincs igaza - jelentette ki erélyesen a

kisasszony. - Az ember sorsát egyedül az határozhatja

/

meg, hogy mire képes, hogy van-e benne tehetség! Es nem a születés, ami puszta véletlen.

- Jaj, Istenkém - sóhajtozott a mamzell. - Ez nekem tényleg túl magas, kisasszonykám, én az ilyesmit nem érem föl ésszel.

- De Fritzet szereti, és csak jót akar neki!

- Isten látja lelkemet...

- Nahát, akkor előbb-utóbb maga is be fogja látni, hogy mi válik a javára. Egyelőre a végleges döntéssel még várhatunk. Hanem mondja csak, kedves mamzell, Fritz nem örökölt esetleg valamit a szüleitől?

- De igen, hagytak rá egy kis pénzt. Betettem a takarékba. És amit én összespórolgattam, majdnem kétezer márkát, az is az övé lesz egyszer.

Haller kisasszony megsimogatta a mamzell ráncos kezét.

- Azon biztos áldás van, amit ez a két dolgos kéz előteremtett. És remélem, hogy áldás lesz belőle Fritznek is.

így hát már két buzgó és elszánt pártfogója is akadt Fritz Hartmann-nak. Saját szülei sem támogathatták volna lelkesebben. És ott volt még az öreg Martin, aki a baleset után olyan kedvesen vigasztalta az elárvult kisfiút. Az öreg minden vasárnap, istentisztelet után megjelent az udvarházban, hogy védence iránt érdeklődjék. És mindig hozott valami apró, maga készítette ajándékot is: bodzafa sípot, papírsárkányt, pörgettyűt.

Eleinte csak Fritznek hozott efféle apróságot. De a fiúval együtt Ria is mindig jött, hiszen csak akkor vált meg tőle kis időre, ha a szülei hívták. És a kislány örült az öreg ajándékainak, sokkal, de sokkal jobban, mint a szüleitől kapott drága holmiknak. így hát az öreg Martin a kislánynak is rendszeresen hozott valami apróságot.

Ria ilyenkor illedelmesen kezet nyújtott, így köszönte meg az ajándékot. Az öreg pedig előhúzta nagy, vörös kendőjét, és gondosan megtörölgette a tenyerét, mielőtt a kicsiny, finom, rózsás kezecskét nagy óvatosan megfogta, mintha attól félne, hogy eltöri. A gyerekek aztán boldogan elfutottak, hogy vadonatúj kincseikben gyönyörködhessenek, az öreg pedig a konyhába ment Säuberlich mamzellhez, aki már kikészítette az asztalra a saját főzésű borovicskát.

Martin kihörpintette a pompás italt, jólesően megsimogatta a gyomrát, és felkiáltott:

- A szentségit, mamzell, ez osztán az istenáldás! Még a lelkit is megmelengeti az embernek!

- Hanem szentségelni azért még nem kell, Martin!

- Ne legyék mán olyan szigorú, mamzell! Véletlenül kiszaladt a számon.

- Alighogy kijött a templomból!

- Hát, az mán igaz, elég csúf szokás az az átok szentségelés... De a szentségit, mamzell! Az Úristen csak tud-ju, hogy nem gondoltam komolyan! Hanem, mit is akartam kérdezni... jól van a Fritz gyerek?

Erre Säuberlich mamzell beható részletességgel tudósította őt közös védencük dolgairól. Végezetül kiadósan elbeszélgettek a közös ismerőseikről.

Teltek-múltak az évek, de Ria és Fritz szívbéli barátságán nem fogott az idő. Ha Ria komolyan elgondolkozott volna azon, kit is szeret legjobban a világon, végül bizonyosan Fritzet nevezte volna meg. Tán még a szüleinél is jobban szerette őt, és ez tulajdonképp nem is volt nagy csoda.

Bredow-né egyre betegesebb, nyűgösebb és idegesebb lett, egyre ritkábban tűrte meg maga mellett az eleven kislányt akár csak egy órácskára is. Bredow urat pedig nagyon igénybe vették az üzleti ügyei, és jobbára ő is rosszkedvű volt. Igaz, néha mostanában is magához ölelte és megcsókolta Riát, de aztán megint csak elsötétült az arca. Eleresztette a kislányt, és felsóhajtott:

- Milyen kár, hogy nem vagy fiú!

Ria egy ízben komolyan így felelt erre a sóhajra:

- Hát miért nem öltöztetsz fiúruhába, miért nem vágatod le azt az utálatos hosszú hajamat, akkor fiú lennék!

Ő valóban ilyen egyszerűen látta a dolgot, de Bredow úr jobban tudta, mi nyomasztja. Elnevette magát a kislány mulatságos buzgalmán, de aztán csak még keservesebben sóhajtozott. Valóban mélységesen elkeserítette, hogy nincs fia. Elviselhetetlen volt számára a gondolat, hogy a halála után nem egy Bredow lesz a birtok ura. Hiszen a vejére kell majd hagynia! Halálos seb volt ez Bredow úr családi büszkeségén.

Ahogy öregedett, ahogy egyre bizonyosabbá vált, hogy a felesége nem ajándékozhatja meg többé fiúörö-kössél, úgy lett egyre keserűbb Bredow úr szíve. Mind Uyakrabban töprengett elkomorult arccal azon, hogy egy idegen ember számára építi-szépíti a birtokot.

Ez még Maria asszony figyelmét sem kerülte el, pétiig ő többnyire csak önmagával volt elfoglalva. És tűnődni kezdett, hogy is segíthetne férje nagy bánatán. Egy szép nap aztán jó ötlete támadt. Mivel ezt azonnal meg akarta osztani az urával is, a beszélgetést ügyesen úgy irányította, hogy szóba hozhassa tervét.

- Ugye, van egy unokafivéred, aki szintén a Bredow nevet viseli? Emlékszem, ott volt az esküvőnkön a feleségével együtt.

- Hogyne, Hans Bredow - bólintott a férje. - Miért kérdezed?

Az asszony odaült melléje.

- Nos... csak azért, mert úgy tudom, hogy ennek a te kuzinodnak van egy fia, aki legalább öt évvel idősebb Riánál.

- Igen, így van - felelte kelletlenül Bredow.

Maria asszony elgondolkodó arccal folytatta:

- Miért is nem tartjuk velük a kapcsolatot?

- Hogy miért? Valójában sosem szíveltük egymást. Hans elég könnyelmű fickó, és ha nem tartanám távol magamtól, akkor állandóan pumpolna.

- Nincs semmi vagyona?

- Á, a felesége hozott valamennyit a házasságba, de úgy tudom, azt már eltékozolták. Tulajdonképpen miért érdekel egyszeriben ez a rokon?

- Megmondhatom - mosolygott a felesége. - Arra gondoltam, hogy ha ennek a Hansnak a fia elvenné a mi

Riánkat, akkor a jövőben is Bredow-k lennének a birtok urai. Tudom jól, mennyire bánt téged, hogy idegenre kell hagynod a birtokot!

- Pompás ötlet! - kiáltotta Bredow. - Valóban, ez a megoldás! Hogy magamtól nem jöttem rá! Köszönöm, Maria!

Kezet csókolt az asszonynak, aki fáradtan mosolygott

rá.

- Nem adhattam meg neked a várva várt örököst, hát másképpen kell segítenem. Azt hiszem, érdemes volna ezt a tervet megfontolni.

- Az biztos! Még egyszer átgondolom az egészet, és aztán fölveszem a kapcsolatot Hans Bredow-val. Nem hiszem, hogy kifogása volna! Bredow örökösnőjénél keresve sem találnak jobb partit.

A beszélgetés után Bredow úr érezhetően jobb kedvű és derűlátóbb lett. A puszta gondolat, hogy a veje is Bredow lehet, új reményt öntött belé. Mielőtt azonban kezébe vehette volna a dolgok irányítását, a sors közbeszólt.

Talán egy hét telt el az emlékezetes beszélgetés óta, amikor váratlanul gyászkeretes levelet hozott a posta.

A levelet Melanie írta, Hans Bredow felesége, s következőképpen hangzott:

„ Kedves, jó rokon!

Nagy szorongattatásomban fordulok Önhöz. Tegnap elhunyt szegény uram, és rendkívül szűkös helyzetben hagyott hátra bennünket. Alfréd fiammal a nyomor küszöbén állunk, s ha nem kapunk segítséget, nem tudom, mi lesz velünk.

Nem titkolom Ön előtt, hogy Hans saját kezével vetett véget életének, mivel becsületbeli adósságát - kártyaadósságról van szó - nem tudta kiegyenlíteni. Vagyonom utolsó maradékából fizettem ki ezt a követelést, még a bútorainkat is el kellett zálogosítanom. Hans fölöttébb könnyelmű ember volt, Isten legyen hozzá irgalmas.

És ezért nekem és szegény gyermekemnek kell bűnhődni! Önön kívül senkit nem ismerek, akihez segítségért folyamodhatnék. Más rokonaink nincsenek. Esedezve kérem, könyörüljön meg rajtunk! Juttasson nekünk egy talpalatnyi helyet Bredow-ban, legalább addig, míg módot találok rá, hogy magamat és gyermekemet eltartsam.

Kérem, válaszoljon mielőbb az Ön boldogtalan rokonának,

Melanie Bredow-nak! "

Bredow a levéllel a kezében a feleségéhez lépett.

- Nézd csak, Maria!

Átnyújtotta az írást. Az asszony elolvasta, majd merően a férjére nézett.

- Nos hát, mi a véleményed? - kérdezte Bredow türelmetlenül.

Maria a tenyerébe támasztotta az állát.

- Alig ismerjük Melanie-t meg a fiát - mondta elgondolkodva így hát nem tudjuk eldönteni, tanácsos-e a házunkba fogadni őket. De én mégis úgy érzem, a sors intő jele ez a levél. Mintha egyenesen válasz volna a minapi beszélgetésünkre!

- Nekem is rögtön ez jutott az eszembe. Nézd csak, ha Alfréd itt lesz mellettem, akkor a jellemét nyilván úgy alakíthatom, úgy nevelhetem a fiút, hogy aztán a birtoknak méltó ura lehessen.

- Nagyon igaz. Meg aztán Riával is összeszokhatnak egy kissé. Apránként értésükre adhatjuk, hogy egymásnak szánjuk őket.

- Helyes. Akkor azonnal meg is írom Melanie-nak, hogy várjuk őket. Végtére is kötelességünk, hogy befogadjuk a rokonainkat!

Bredow úr még aznap írt az özvegynek.

„Kedves kuzinom!

Megkaptam levelét. Gyászában mély részvéttel osztozunk. Szent kötelességemnek érzem, hogy gondoskodjam Önökről. Magam és hitvesem nevében is kérem, hogy költözzék hozzánk Alfréd fiával együtt.

Remélem, hamarosan otthon érzik majd magukat Bredow-ban.

Szívélyes üdvözlettel

Heinrich Bredow "

Pár napra rá már meg is érkezett Bredow-ba Melanie és a fia, Alfréd.

A ház ura személyesen ment fogadásukra a vasúthoz. Figyelmesen vizsgálgatta az asszonyt és fiát.

Melanie csinos, elegáns asszony volt,. Kissé rideg, fegyelmezett arcáról erély sugárzott. Ajka gőgös vonását ellensúlyozta az eleven, sötét szempár, bőrének élénk színe és a kedves mosoly, amely szinte beragyogta az arcát. Igazán nem úgy festett, mint egy megtört, vigasztalhatatlan özvegyasszony. Lopva feszült, vizsla pillantásoké vetett Bredow úrra.

I Alfréd, akit anyja csak Fredynek hívott, magas, karcsú fiú volt, egy-két évvel tán idősebb Fritz Hartmann-tiúl. Csinos arcán kihívó, pökhendi kifejezés ült, pedig Jelenlegi helyzetében nem sok oka volt a fennhéjázásra. Am ez a tulajdonság a leggyakrabban épp azoknál figyelhető meg, akiknek nincs rá semmi jogcímük. A valóban nemes érzésű ember sosem dölyfös. Fredy jellemében azonban nyoma sem volt nemességnek: léha, önző, liidegszívű, olykor kíméletlen és önhitt fiú volt.

Ám alantas jellemét ügyesen leplezte könnyed, nyájas modora. Fiatal kora dacára már mestere volt a képmutatásnak. Most is példásan viselkedett, amikor a nagybátyja elé kellett lépnie. Bredow az első pillanattól fogva el volt ragadtatva tőle. Szívében jó előre gyökeret vert a vőnek és utódnak kiszemelt fiú iránti szeretet, s így teljesen vak volt annak hibáival szemben.

Az új rokonok igen hamar behízelegték magukat nála. Bredow nem is sejtette, hogy Melanie határozott céllal érkezett az udvarházba. Az idevezető úton fiával alaposan meghányta-vetette, milyen előnyöket és kilátásokat várhatnak az új helyzettől. Hideg számítással fölkészítette Alfrédét arra, aminek érdekében ezentúl mindent meg kell tennie: hogy egykoron Heinrich Bredow veje lehessen. Melanie nem is sejtette, hogy ez jár Bredow urának is az eszében! Pedig rendkívül boldoggá tette volna, ha tud erről.

Ria Fritzcel teniszezett. Egy órával a rokonok érkezése előtt éppen egy izgalmas játszmába merültek, mikor Haller kisasszony megjelent a kertben.

- Gyere, Ria, még át kell öltöznöd. Mindjárt megjön Melanie néni meg az unokafivéred, szépnek kell lenned, amikor fogadod őket!

Ria, aki ugyanolyan elbűvölő jelenség volt, mint kislány korában, hátradobta dús hajfürtjeit, és bájosan kérlelni kezdte a kisasszonyt:

- Jaj, kisasszony, olyan jól játszunk! Nem érdekel a néni meg a kuzin! Nem maradhatnék inkább Fritzcel?

- Nem, Ria, azt nem lehet. Különben is már abba kellett volna hagynotok. Fritznek meg kell csinálnia a leckéjét! Te szabadnapot kapsz mára.

Ria a hóna alá csapta az ütőt.

- Pompás, ma nincs leckém? De akkor Fritznek se kelljen tanulnia, mert így nekem csak fél öröm!

Haller kisasszony nevetve simította ki a rakoncátlan fürtöket Ria homlokából.

-Te lustaság! Fritz bezzeg szeret tanulni, igazam van?

- Ha nem lehetek együtt Riával, akkor a legjobban tanulni szeretek - felelte a fiú. - Úgy gyorsabban múlik az idő, és hamarabb lehetünk megint együtt.

- Jaj, gyere te is, köszöntsük együtt a néniéket! - kiáltotta Ria.

-Nem lehet, Ria. Édesanyád úgy kívánja, hogy egyedül jöjj - szólt közbe a kisasszony.

Ria mindkét karjával átölelte Fritzet.

- Miért, ő miért nem jöhet? Én azt akarom, hogy velem legyen.

i - Nem lehet, kislányom. Fritz nem tartozik a családhoz.

- De énhozzám igen! Ugye, Fritz? Sokkal jobban Keretem, mint azt az idegen kuzint. Őt egyáltalán nem szeretem.

A kisasszony megint megsimogatta Riát.

- De hát még nem is ismered a kuzinodat. Nem helyes ilyet mondani arról, akit nem ismersz. Gyere már, ne szomorítsd Fritzet. Hát azt hiszed, 6 nem szeretne inkább veled maradni? De látod, ő engedelmeskedik.

- Ó, Fritz mindig jobb, mint én!

A fiú nagyot nyelt.

- Nem úgy van az, Kiskirálylány. Nem vagyok én jobb, csak józanabb. Én már értem, hogy minket nem mérnek egyenlő mércével.

Ria komolyan nézett rá.

- Amint elengednek, visszajövök hozzád - ígérte vigasztalóan. És magával húzta a fiút a házba.

Fritz a tanulószobába ment, és a leckéjébe merült. Ria pedig, miután átöltözött, az anyjához sietett az új rokonokat fogadni.

Melanie lármásan üdvözölte a kislányt, bájos, elbűvölő gyermeknek nevezte, és úgy elhalmozta gyöngéd csókjaival, hogy Ria önkéntelenül visszahőkölt. Melanie modora taszította. Kérdően nézett a szüleire, de azok csak úgy ragyogtak a boldogságtól.

A máskor oly közvetlen kislány most félénken, bizalmatlanul tekingetett Melanie sötét szemébe. Fredy behízelgő, sima modora is mélységes ellenszenvvel töltötte el.

Mellette ült az asztalnál, de egyáltalán nem élvezte a társaságát. Előkelősködő viselkedését magában egyszerűen „idétlen majomkodásnak" titulálta. Ám mint jól nevelt kisasszony, tudta, hogy az ember nem mindig mondja ki, amit érez.

Bredow-néra az új rokonok a lehető legjobb benyomást tették. Elbűvölte Fredy tüntető lovagiassága, ahogy a jóvágású fiú kezet csókolt „mélyen tisztelt nénjének", ahogy zsámolyt hozott a lába alá, ahogy kendőt terített a vállára, és egyéb figyelmességekkel vette körül. Melanie pedig azonnal fölismerte, mennyire befolyásolható a gyönge Maria.

Az első nap végére Ria szülei már bizonyosak voltak benne, hogy Fredy a szívük szerint való vőjelölt, Melanie pedig kellemes lakótársnak ígérkezik. Ria, nagy bánatára, egész délután nem térhetett vissza Fritzhez. Szüleivel és új rokonaival kellett maradnia. Pedig rettentően unatkozott.

Fredy nagyvilági csevejét csak félig-meddig értette. Mikor a fiú a legutóbbi derbiről és az utolsó nyakkendődivatról kezdett volna értekezni, Ria hatalmasat sóhajtott.

- Hát te csak ilyen butaságokról tudsz beszélni? -kérdezte türelmetlenül.

Fredy fölkacagott, mint aki a legjobb viccet hallja.

- Nocsak, kuzinkám, hát humorod is van?

Ria meglepetten meredt rá.

- Egyáltalán nem viccnek szántam. Mondd csak, máshoz igazán nem értesz?

- Például mire gondolsz?

- Hát... bármire, mindenfélére... Tudsz például erőd-meg kastélymodelleket építeni?

- Ilyesmihez nem ereszkedem le - felelte Fredy dölyfösen.

- Jesszus, de buta vagy! - kiáltotta Ria őszintén.

Fredyt igencsak fölbosszantotta a „pimasz kis béka".

Legszívesebben alaposan megmondta volna a véleményét, de anyja intelmeire gondolt, úgyhogy inkább tréfásan megcibálta Ria haját.

- Csodaszép a hajad, tudod-e - mondta.

Ria hevesen hátrarázta göndör fürtjeit.

- Ah, csak útban van! Mondd, neked tényleg nem tetszik a házépítés?

- Előkelő ember nem foglalkozik ilyesmivel. Erre valók a mesteremberek - magyarázta kissé fensőségesen a fiú.

De Riának ezzel nem imponált.

- Na hallod, neked aztán gőzöd sincs az egészről! Nekem Fritz pontosan elmagyarázta. Először is kell hozzá egy építész, aki az egész házat megtervezi. Az építészek pedig nagyon okos emberek, érted?

- Az építész is csak amolyan jobbfajta mesterember - vonogatta a vállát Fredy.

Ria hangosan fölkacagott.

- Jaj, hát te tényleg ilyen buta vagy? Az építész művész, ha nem tudnád. Fritz mondta.

- Na és ki ez a mindentudó Fritz? - mosolygott gúnyosan Fredy.

Ria fölkapta a fejét.

- Fritz az én legjobb, legeslegjobb barátom - vágta rá.

- Aha, és milyen Fritz, ha szabad kérdeznem?

Ria meghökkent.

- Hogy milyen Fritz? Hát Fritz, na... hogy is hívják...?

Egy darabig erősen gondolkozott, de aztán elmosolyodott, és így szólt:

- Tudod mit, kérdezd meg tőle! Ha kedves leszel, akkor holnap teniszezhetsz velünk. Holnap vasárnap, és ilyenkor már kora reggel kimegyünk a pályára.

Fredy unottan simított végig hullámos, sötét haján, amelyre szerfölött büszke volt.

- Tenisz? Na de Ria, olyan korán reggel?

A lányka bírálóan méregette.

- Fritz mindig játszik velem, amikor csak kedvem van!

- És ez a Fritz mindig itt van Bredow-ban? - kérdezte kelletlenül Fredy.

- Hát hogyne - ragyogott föl a kislány arca. - Fritz itt lakik! Idetartozik!

Fredy megmozgatta az orrcimpáit, amitől arca igen unott kifejezést kapott. Fölöttébb bosszantotta, hogy mekkora hűhót csap Ria az ismeretlen Fritz körül. Nem látta még ezt a fiút, de máris erős ellenszenvet táplált iránta.

Ria szülei és Melanie asszony kisvártatva visszatértek kőrútjukról, amelynek során megmutatták a vendégnek a házat. Bemutatták neki Säuberlich mamzellt és Haller kisasszonyt is. Melanie, miközben pár szót váltott velük, mindkettejüket hosszú, átható pillantással méregette. A mamzellt Maria asszony korábban úgy írta le, mint a ház jó szellemét, ezért Melanie igyekezett őt kezdettől fogva megnyerni. Haller kisasszonyról a háziasz-szony nem emlékezett meg ilyen kitüntetően, úgyhogy itt Melanie is beérte egy-két hűvösen udvarias szóval.

Másnap ragyogó napsütésre ébredtek. Ria és Fritz a teniszpályán kezdték a napot, mint vasárnaponként általában. Bredow asszony sokáig szeretett aludni, így aztán a ház lakói sosem reggeliztek együtt, hanem ki-ki, amikor épp akart.

A család csak a villásreggeli idejére jött össze. Itt már Riának is jelen kellett lennie. Ám a máskor tanulással töltött kora reggeli órákat vasárnaponként a tenisznek szentelhette.

Ma igen sok meséinivalója volt, hisz tegnap óta nem látta Fritzet.

- Te, Fritz, hát a Fredyn egyszerűen muszáj nevetni! Olyan idétlen! - kacagott a kislány. - Képzeld, így járkál... és ilyen arcot vág hozzá... és loknis a haja, mint valami lánynak... és így csinál beszéd közben!

És Ria mulatságosan utánozta Fredy finomkodó modorát. Fritz jót mulatott azon, ahogy Ria kifigurázta az unokafivérét, és örült, hogy újra együtt lehet a kislánynyal. Ám öröme nem tarthatott sokáig.

Alig egy órája játszhattak, mikor Fredy megjelent a teniszpályán. A legújabb divat szerint készült, elegáns, sötét öltönyt viselt, és fensőségesen méregette a tiszta és takaros, de cseppet sem divatos öltözetű Fritzet.

Ria anélkül, hogy a játékot félbeszakította volna, odaköszönt neki.

- Nahát, Fredy! Akarsz játszani? Nézd, ez itt Fritz.

Fredy összecsapta a bokáját, és szertartásosan meghajolt, ahogy az ő köreikben szokás volt.

- Bredow - mutatkozott be előírásszerűen.

Fritz egyszerűen, kedvesen nyújtotta a kezét.

- Akarsz velünk játszani?

Fredy nem vette tudomásul a tegezést, sem Fritz kinyújtott jobb kezét.

- Kérem, a nevét nem értettem pontosan - mondta orrhangon, és úgy állt ott, mint aki nyársat nyelt.

Fritz értetlenül meredt rá.

- Fritz Hartmann vagyok - felelte még mindig gyanútlanul.

- Hartmann? A düsseldorfi Hartmannok közül, ugyebár?

- Nem, én egyszerűen Fritz Hartmann vagyok. A szüleim napszámosok voltak, de meghaltak, és Bredow úr akkor magához vett a házába.

Fredy arcára mélységes megvetés ült ki, és gyorsan ellépett a fiútól. Egy fának vetette a hátát, és elnézett Fritz feje fölött, mintha az a másik ott sem lenne.

Ria eközben a meglazult hálót próbálta feszesebbre húzni, így észre sem vette a szóváltást. Most odakiáltott Fritznek:

- Gyere, segíts, ki kell feszíteni a hálót!

Fritz kisimította haját a homlokából. Fredy viselkedése nagyon sértette, egészen belepirult, de sehogyan sem tudott védekezni ellene. Most megkönnyebbülten hajolt le Riához, hogy segítsen. A nagy igyekezetben egészen megfeledkeztek Fredyről.

De a rátarti fiatalember nem volt hozzászokva, hogy

mmibe vegyék. Alattomos pillantást vetett Fritzre, majd hatóan megköszörülte a torkát. Ria fölpillantott.

- ó, hát te még itt vagy? Ha szeretnél játszani, gyere!

- Cselédekkel nem játszom! - vágta rá Fredy, s gyűlölködve méregette Fritzet.

Ria is Fritzre nézett. A fiú arca bíborszínt öltött. Ria ösztönös mozdulattal, mintegy védelmezően belekarolt.

- Tudd meg, hogy Fritz a legjobb barátom. Ha nem akarsz játszani vele, akkor fel is út, le is út.

Fredynek ezt is le kellett nyelnie.

- Te még nem ismered a világot, kedves Ria - felelte, legyűrve haragját. - Nem vagy tisztában azzal, hogy mi illik, mi nem. Az anyám sosem engedné, hogy effélékkel játsszam!

Fritz elsápadt. O azonnal megértette, mit akar Fredy: őt megalázni, megsérteni. Nem először tapasztalta a kíméletlen dölyföt és fennhéjázást. Nehezen szedte a levegőt, a keze ökölbe szorult. Ria még sosem látta ilyennek. Rémülten kapaszkodott a karjába.

- Ne is törődj vele, Fritz! Téged sokkal, de sokkal jobban szeretlek, mint őt - mondta gyöngéden. Majd Fredy felé fordult. - Eredj innen! Utálatos vagy! Ne zavarj minket!

Fredy bosszúsan sarkon fordult, és az anyjához futott. Elpanaszolta neki, mi történt a teniszpályán, és arra kérte, érje el Bredow-éknál, hogy tiltsák el Riát Fritztől.

Melanie asszony figyelmesen hallgatta, aztán elgondolkozva felelt:

- Meglátjuk, mit lehet tenni, Fredy. Légy okosj ne

vessz össze azzal a kölyökkel! Ki kell még puhatolnom, milyen a helyzete a háznál.

- Valami árva gyerek. Nem tudom, kinek képzeli magát, csak mert Bredow bácsi irgalmas volt hozzá!

- Hagyd ezt rám, légy türelemmel! Ha ez a cselédgyerek akadályozza a terveinket, megtaláljuk a módját, hogyan állítsuk félre.

- Azt azért, remélem, nem kívánod, hogy érintkezzem is vele?

- Addig viselkedj okosan és semlegesen, amíg el tudjuk fordítani tőle Riát. Majd én elintézem. Maria néni igazán könnyen irányítható, és Heinrich bácsi... nos, egy okos nő sok mindent elérhet... még a legokosabb férfinál is.

Míg anya és fia a történteket tárgyalták, Ria és Fritz látszólag gondtalanul játszott tovább. Ria igyekezett elfelejteni a kínos esetet, Fritz azonban képtelen volt rá. Egyre nehezebb lett a szíve. Nyomasztó sejtés ébredt benne, hogy bensőséges barátságuknak Riával hamarosan véget vetnek.

Fritz okos fiú volt, sejtette, hogy nem csak Fredynek vannak előítéletei, nem csak ő gondolkodik így a világon. Nem táplált magában túlzott reményeket.

A következő napokban Fredy kedvesen bánt Riával, és került minden összeütközést Fritzcel. A jóindulatú kislány azonnal megbékült, és egy szép napon mosolyogva szólt a fiúhoz:

- Tudod, Fredy, most sokkal jobban tetszel, mint azelőtt, most már igazán megkedveltelek.

Melanie árgus szemekkel figyelte az eseményeket.

Hamarosan úgy behízelegte magát a háziasszonynál, hogy jóformán nélkülözhetetlenné tette magát, Bredow urat pedig mindig fölélénkítette és elszórakoztatta a társasága. Rég nem volt már ilyen kedélyes és vidám a légkör Bredow-ban.

A ház ura most állandóan a legjobb hangulatban volt, Fredyt pedig annyira kedvelte, hogy Melanie asszony igazán elégedett lehetett. Ám ez a hölgy nem kizárólag az uraságokat akarta hatalmába keríteni. A személyzetet is igyekezett megnyerni magának.

Säuberlich mamzellel fölöttébb könnyű dolga volt. A becsületes, egyszerű lélek nem fogott gyanút, és tiszteletben tartotta kenyéradó gazdáinak vendégét. Melanie a maga módján kedvelte is ezért. Másként járt viszont Haller kisasszonnyal. A tanító kisasszony éles, okos pillantása kellemetlenül érintette Melanie asszonyt. Úgy érezte, keresztüllátnak rajta. És az sem kerülte el a figyelmét, hogy a kisasszony nem szíveli Fredyt. Ez pedig éppen elég volt ahhoz, hogy titkos, ám annál hevesebb ellenszenvével tüntesse ki a tanítónőt.

Haller kisasszony érezte az ellenséges indulatot, ám nem hagyta magát megfélemlíteni. A kötelességét mindig teljesítette, így aztán - úgy gondolta - senki nem tehet ellene semmit. Ő legalábbis azt hitte.

Bredow űr még nem döntötte el, hogy Fredyt mezőgazdasági főiskolára küldje, vagy maga mellett tartsa, hogy gyakorlatban készüljön föl a birtokon való gazdálkodásra. Inkább arra hajlott, hogy Bredow-ban marasztalja a fiút, hisz az volt a legfontosabb, hogy jó gazda váljék belőle.

így hát a kisasszonyra hárult a kötelesség, hogy Fredyt könyvelésre okítsa. Hamar rájött, hogy a fiú lusta, és nem is érdekli a tanulás. Fritz hiába volt két évvel fiatalabb, mint Fredy, sokkal többet tudott nála. A kisasszony figyelmét az sem kerülte el, hogy a két fiú között elfojtott feszültség lappang. Ez aggodalommal töltötte el, és szorongva intette védencét:

- Kérlek szépen, légy óvatos! Kerüld a veszekedést, térj ki mindig Fredy elől! Az a gyerek rosszindulatú és alattomos, sokat árthat neked!

Fritz megígérte, hogy tőle telhetően uralkodni fog magán.

Haller kisasszony kínosan vigyázott rá, hogy Fritz jelenlétében sose dorgálja Fredyt lustaságáért, figyelmetlenségéért. Fredy mégis hamar fölfigyelt rá, hogy a tanító kisasszony többre becsüli Fritzet. És ez fölöttébb ingerelte. Egyre-másra fölpanaszolta az anyjának, hogy Haller kisasszony kivételezik Fritzcel, és úgy körülugrálja, mintha legalábbis az uraság fia volna. Ezek a hírek igencsak kapóra jöttek Melanie asszonynak. Elhatározta, hogy megindítja a sorsdöntő támadást Fritz és Haller kisasszony ellen.

Egy délután együtt üldögéltek Bredow-ékkal a kis szalonban. Behozták a teát, és Melanie asszony kedves figyelmességgel szolgálta föl a Bredow házaspárnak. Közben szokott könnyed modorában élénken csevegett. És miközben épp egy újabb csésze gőzölgő teát nyújtott át a ház urának, váratlanul így szólt:

- Már rég szerettem volna megkérdezni... tulajdonképpen helyénvalónak tartjátok, hogy Ria olyan sokat van együtt ezzel a Fritz Hartmann-nal? Igazán nagylelkű tett volt, hogy befogadtátok a házatokba, de nekem úgy tűnik, nem megfelelő társaság a mi drága Riánknak!

Bredow-né közönyösen vállat vont.

- Hja, Istenem, ha már egyszer itt van az a fiú. Igazán olyan kedvesen törődik Riával. A kislány szívesebben tanul vele együtt.

Melanie finoman elmosolyodott.

- Hát igen, a fiatalok még nem ügyelnek a különbségekre! De egy olyan finom érzésű asszony, mint te, drága Mariám, bizonyosan kellemetlennek találja, hogy a gyermeke egy parasztfiúval játszadozik!

Maria ugyan puszta kényelemből már rég megfeledkezett egykori fenntartásairól, de Melanie szavai most fölkeltették benne a régi emlékeket.

- Igazad lehet, Melanie. Én sem szívesen egyeztem bele annak idején, hogy együtt játsszanak. De hát vidéken nincs valami nagy választék, jó, ha egyáltalán talál a gyerek játszótársat. És Ria annyira hozzászokott már Fritzhez.

- Hisz épp emiatt veszélyes a dolog, Mariám. Egyre jobban hozzászokik, és közben elszokik attól, hogy ügyeljen a társadalmi különbségekre, pedig azok kétségtelenül megvannak. És akkor egy szép nap könnyen megtörténhet a legrosszabb. Tudod, ugye, mire gondolok. Mondhatom, Fredynek ugyancsak nehezére esik, hogy ezzel a Hartmann-nal kell érintkeznie. Ráadásul az a parasztfiú még Riát is ellene fordítja. Valahányszor nézeteltérés támad köztük, Ria mindig Fredy ellen fordul. Szerintem ez eléggé sokatmondó tény, és komoly okot ad az aggodalomra, nem gondoljátok?

- Még csak az kéne! - fortyant föl Bredow. - Na majd én megmondom a magamét annak a suhancnak!

- Heinrich, az Istenért! - emelte föl a kezét Melanie. - Semmiképp sem akartalak a fiú ellen fordítani! Szegény árva gyerek, igazán megérdemli, hogy jók legyetek hozzá. Csak annyit akartam mondani, hogy azért vannak különbségek, nemdebár?

- Természetes, Melanie, ebben teljesen igazad van. Magunk közt szólva, inkább csak kényelemből hagytuk, hogy a dolog ide fajuljon. Ria nagyon ragaszkodik a fiúhoz. Meg aztán sokkal jobban is tanul, ha mellette lehet, ezt Haller kisasszony is mindig megerősíti.

Melanie asszony azonnal lecsapott a kínálkozó lehetőségre. Látszólag ártatlanul tette fel a kérdést:

- Egyébként ezt a Haller kisasszonyt megfelelő személynek tartjátok?

- Milyen különös kérdés, Melanie - nézett föl Bredow meglepetten. - Bevallom, nagyon elégedettek vagyunk vele.

- Hm. Hát akkor még nem tűnt föl, hogy milyen különös a gondolkodásmódja? Meg aztán, úgy látszik, erősen kivételez ezzel a Fritz Hartmann-nal, nemcsak Fredy, de még Ria rovására is!

Melanie asszony árgus szemekkel figyelte szavai hatását, mielőtt áskálódását folytatta volna:

- Ezt a Fritzet valósággal bálványozza. Mindenki akkora fölhajtást csinál körülötte, mintha bizony a ti fiatok volna! Még a mamzell is bolondul érte, pedig ő egyébként nagyon értelmes asszony.

Bredow űr meglehetősen savanyú képet vágott, Maria asszony viszont ezúttal ellentmondott:

- Jaj, hát a mamzellnek aranyszíve van. Azt gondolja, árva fiú, hát akkor jónak kell lenni hozzá!

- Igen, igen, és ez nagyon szép tőle - kapott a szón Melanie. - Hisz ő, ugye nem is olyan művelt teremtés, mint Haller kisasszony. Annak viszont tudnia illenék a különbséget a mi gyerekeink és egy cselédfiú között! Valóban a ti kívánságotokra foglalkozik olyan komolyan Fritzcel, hogy angolra, franciára, sőt még latinra is tanítja?

Melanie-t elégedettséggel töltötte el, hogy Bredow-ék döbbenten kapják föl a fejüket ennek hallatán.

- Hová gondolsz, Melanie! Bizonyára tévedsz. A fiú talán fölcsípett egy-két szót, amikor Haller kisasszony Riát és Fredyt tanította! - felelte Bredow mély meggyőződéssel.

Ám Melanie határozottan megrázta a fejét.

- Gondolhattam volna, hogy az egész a hátatok mögött zajlik! Olyan óvatosak mindketten, mintha titkolnának valamit. De annyit mondhatok, hogy Fritz Hartmann folyékonyan beszélt franciául a kisasszonnyal, mikor tegnap este épp az ajtaja előtt mentem el. És Fredy látta Fritz füzeteit is. Angol, latin és francia gyakorlatok voltak bennük, és a kisasszony mindegyiket kijavította. Fredy már régóta panaszkodik, hogy semmit sem tanul a kisasszonynál. Tulajdonképpen egyedül Fritzcel foglalkozik.

Bredow fölpattant a helyéről.

- A teremtésit, ez már aztán több a soknál! Határozottan utasítottam, hogy a fiúnak nincs többre szüksége, mint amit a falusi iskolában tanítanak. Ha igaz, amit most mondasz, akkor a kisasszony ellene szegült a parancsomnak!

- Okvetlenül beszélned kell vele! - fűzte hozzá Maria asszony, akit a hír ugyanúgy fölháborított.

- Meg is teszem, méghozzá igen határozottan, arról biztosíthatlak. Mit akar az a suhanc az idegen nyelvekkel? Se kocsisnak, se lovásznak nincs szüksége ilyesmire!

Bredow földesúri büszkeségét sértette a gondolat, hogy valaki a parancsának ellenszegülni merészelt.

- Hiszen ez... na várjon csak! Kénytelen leszek... hát akkor nincs más hátra - morfondírozott hangosan - nem tűrhetem meg tovább Bredow-ban!

- Megengednéd, hogy egy tanácsot adjak, kedves kuzin? - kérdezte Melanie szelíden, s alig tudta leplezni szemének elégedett csillogását.

- Természetesen - hajolt meg előzékenyen Bredow.

- Általában véve is helyesebb volna, ha elbocsátanád Haller kisasszonyt, és inkább egy tanárt fogadnál helyette. Mint voltál szíves beavatni a terveidbe, Fredy képzését magad kívánod felügyelni, tehát nem akarod, hogy visszatérjen az iskolába.

I - Ez a szándékom, mivel ha teljesülnek bizonyos re-■ ményeim, amelyekről most még korai lenne beszélni, V akkor fontos, hogy Fredy jó gazda legyen. Éppen ezért I legjobb, ha itt marad, ha hozzászokik a földhöz. Szeres-J se meg, verjen itt gyökeret!

Melanie ujjongott magában. Ilyen nyíltan még sosem árulta el Bredow, hogy ugyanazt a tervet dédelgeti, amit 6. Megragadta a férfi kezét, és bensőséges hangon így szólt:

- Heinrich, én annyi hálával tartozom neked! De a leghálásabb azért vagyok, hogy így gondoskodsz a fiamról. És ő is ugyanilyen hálás a jóságotokért, és nagyon szeret benneteket. Ha visszatérhetnék egy pillanatra a javaslatomhoz: Haller kisasszony nem alkalmas rá, hogy továbbra is tanítsa Fredyt. És Riának sem tenne rosszat egy új tanár, aki alaposabb, és főként nem foglalkozik többet egy cselédfiúval, mint vele!

Maria asszony egyetértését fejezte ki.

- Legjobb lesz, ha azonnal elbocsátod Haller kisasz-szonyt. És egyszersmind tanácsos volna, ha megtiltanád Riának, hogy ezentúl Fritzcel érintkezzen.

- Mert gondold el - érvelt ügyesen Melanie -, mivé fajulhatnak itt a dolgok! Én bizony nem tudnám nyugodtan nézni, ha ez a viszony továbbra is fönnállna!

Bredow-ék rémülten néztek egymásra.

- Az Isten szerelmére, Melanie! Megrémítesz! - sóhajtozott Maria asszony.

Heinrich megcsókolta Melanie kezét.

- Köszönöm neked. Élesebb szemmel látod ezt az ügyet, mint mi, mert a te ítéletedet nem tompította el a

megszokás. Mi nem is gondoltuk át ezt a dolgot, csak úgy alakult minden. De igazad van, legfőbb ideje, hogy tegyünk ellene. Ma még nem késő. El kell választanunk Riát Fritztől, nem igaz, Maria?

- De még mennyire! Amilyen gyorsan csak lehet! Nem volna többé nyugalmam!

- Kérlek, csak ne siessetek el semmit - kérte szelíden Melanie. - Csak lassan, fokozatosan, nehogy Ria gyanút fogjon. Mert akkor ellenkezni kezd, és az nem jó ilyenkor! Óvatosnak kell lenni... szívesen segítek én is!

- Ó, igen, kérlek szépen, Melanie! Nagyon hálásak lennénk érte!

Melanie gyöngéden rájuk mosolygott.

- O, micsoda öröm, hogy én is tehetek értetek valamit, még ha csak ilyen apróságot is!

És megtanácskozták, hogyan is fogjanak a dologhoz.

Bredow még aznap beszélni akart a kisasszonnyal, hogy kiderítse, milyen messzire ment el a parancsmegtagadásban. Melanie leszögezte, hogy Fritz alattomos jellem, mert különben hogy vezethette volna orruknál fogva a jótevőit éveken át? És Bredow-ék minden további fontolgatás nélkül elfogadták Melanie okoskodásait.

Eldöntötték, hogy Riát fokozatosan eltávolítják Fritztől, és a fiút visszaszorítják az őt megillető keretek közé. Ezentúl a cselédszálláson fog lakni a szolgákkal, hisz oda való. Riát pedig igyekeznek más elfoglaltságok felé terelni, és legfőképpen minél gyakrabban összehozni Fredyvel,

Egy óra múlva Bredow úr a dolgozószobájába hívatta a tanítónőt. Az íróasztalánál ült, s csak akkor fordult meg, mikor a kisasszony belépett a szobába. » - Kérem, foglaljon helyet, beszédem van önnel.

Haller kisasszony leült munkaadójával szemközt. Sejtelme sem volt róla, micsoda égiháború fenyegeti. Bredow átható pillantással méregette egy darabig, aztán ridegen ráförmedt:

- Hogy képzeli, hogy másra oktatja Fritzet, mint amit megparancsoltam?

A kisasszony kissé elpirult, de félelem nélkül nézett rá.

- Bocsásson meg, Bredow úr, a tanulásnak aligha lehet határt szabni.

- Azt mindenesetre világosan megmondtam, hogy Fritz csak azt tanulja, amit a falusi iskolában is tanult volna!

- Igen uram, ezt megmondta - bólintott Haller kisasszony. - De aztán megkérdeztem önt, hogy a fiú jelen lehet-e Ria nyelvóráin. És ön megengedte.

f - Mert azt állította, hogy Ria jobban tanul úgy!

- Ezt állítottam, mert ez az igazság - felelte nyugodtan a kisasszony.

i - Á, ne próbáljon meg kibújni a felelősség alól! - fortyant föl Bredow. - Vagy tagadja, hogy angolt, franciát, sőt latint tanít Fritznek?

- Semmit sem tagadok. Most, hogy megkérdezte, nyíltan elmondok mindent.

-Áhá!

- Fritz rendkívüli nyelvtehetség, és egyébként is fölöttébb jó képességű fiatalember. Mióta ezt észrevettem, rendszeresen tanítom idegen nyelvekre és egyéb tárgyakra is.

Bredow fölpattant a székéről, és öklével az íróasztalra sújtott.

- De kisasszony, hát mi az ördögöt képzelt?! Minek az ilyesmi egy cselédnek? Csak arra jó, hogy lehetetlenül magas igényei támadjanak, amiket eszem ágában sincs kielégíteni!

- A tanulás még soha senkinek nem ártott meg - felelte higgadtan Haller kisasszony.

- Badarság! Lovász lesz belőle, vagy ha nagy szerencséje van, kocsis, esetleg sofőr! Mit kezdjen akkor az idegen nyelvekkel?

A tanítónő összekulcsolta a kezét. Egy pillanatig habozott még, de aztán elszánta magát. Eljött a döntő perc, most kell föllépnie védence érdekében.

- Bocsásson meg, uram - kezdte szilárd hangon de Fritzet kár volna efféle foglalkozásra adni. Ilyen tehetséges és szorgalmas embert nem szabad egy istállóba zárni!

Bredow metsző hangon fölkacagott.

- Ugy látom, kissé elragadta a ló, kisasszony! Túl nagy igényeket táplált a fiúba! Ezzel csak azt éri el, hogy elégedetlenkedni fog. Nem ezért fogadtam fel önt. Sajnos, nagyot csalódtam. Az ön kötelessége elsősorban az volt, hogy a lányomat tanítsa.

- És ezt a kötelességet mindig is teljesítettem. Soha egy perccel sem rövidítettem meg Riát! Szabadidőmben tanítottam Fritzet, mivel meg voltam győződve róla, hogy ezzel jót teszek.

- Nevetséges kifogások! Világosan megmondtam, miit kívánok öntől, és mégsem úgy cselekedett!

- Fritzcel főleg esténként dolgoztunk, mikor Ria már lefeküdt. Nappal csak annyit tanítottam neki, amennyit ön parancsolt. Nem érzem hibásnak magam.

- Hagyja már ezeket a kifogásokat, hisz csupa valótlanság! Az unokaöcsém elmondta, hogy a közös órákon szinte kizárólag Fritzcel foglalkozott, és jobban figyelt rá, mint akár Fredyre, akár Riára!

Haller kisasszony villogó szemekkel egyenesedett ki. Tehát Fredy panaszolta be, neki köszönheti ezt a kínos kihallgatást.

- Ha a fiatalúr ezt mondta, akkor hazudott - jelentette ki keményen.

- Kikérem magamnak! - csattant föl Bredow. - Egy Bredow sohasem hazudik! Azzal nem tudja tisztára mosni magát, ha megrágalmazza az öcsémet!

A kisasszony fölkelt a székéről, és határozottan kihúzta magát.

- Nincs rá szükségem, hogy bárkit megrágalmazzak, sem arra, hogy tisztára mossam magam. Igazat mondtam önnek. Kérdezze ki nyugodtan Fritzet és Riát.

- Van eszemben holmi nyomozást tartani! Az igazság az, hogy ön összeesküdött Fritzcel, hogy kijátsszanak engem. Erre pedig csak egy válasz lehet: január elsejére nézzen új állás után.

Haller kisasszony erejét megfeszítve igyekezett megőrizni a nyugalmát. Az elbocsátás nagy csapás volt számára. Megint kereshet új állást, megint új embereket kell megszoknia. Nem volt már elég fiatal ahhoz, hogy könnyedén vegye ezeket a nehézségeket. És el kell hagynia azokat, akiket annyira megszeretett, Fritzet, Riát, Säuberlich mamzellt. Tovább kell mennie az élet nagy vándorútján. Kis híján könnyekre fakadt, de szerencsére sikerült megőriznie a tartását. Sápadtan, remegő szájjal hajtotta meg a fejét.

- Ahogy óhajtja, Bredow úr. Január elsejéig elhagyom a házát. Engedelmével távozom.

- Kérem.

És a kisasszony merev léptekkel kiment a szobából.

Aznap este Säuberlich mamzell ott üldögélt Haller kisasszony szobájában, és vigasztalni próbálta szegényt. A kisasszony hősiesen mosolygott.

- Hagyja el, kedves mamzell. Ez már csak így van. Hozzá kell szoknom a gondolathoz, hogy máshová költözöm, más gyerekeket fogok tanítani. Ez a sorsom, mint ahogy annyi más kollégámé is. Egyvalami nyomja csak a szívemet: Fritz. Higgye el, belőle igazán nagy ember lehetne. Tudja, mi volna jó?

- Na mi?

- Ha az úr őt is elűzné, éppúgy, mint engem.

- Jaj, édes Istenem! - riadt meg a mamzell. - Hogy is mondhat ilyet, kisasszony! Hisz maga is szereti a fiút!

- Éppen azért kívánom ezt, mert szeretem, és jót akarok neki. Ha elküldenék innen, ha nem élvezné tovább a Bredow-ék kétes jótékonyságát, akkor szabad volna. így viszont megbilincselik a hálával, amit az uraság iránt kell éreznie. És végül nyomorult, elfuserált életre kényszerítik! Ha szabad volna, tudom is, mit tennék!

- Mit? - kérdezte aggodalmas arccal a mamzell.

¹ - Elvinném őt egy neves építészhez, aki az unokafi-remnek jó barátja. Megmutatnám neki Fritz rajzait, és azt mondanám, mester, csináljon ebből a fiúból igazi , ítészt!

- Jaj, Istenkém, kedves kisasszony! - sóhajtotta a amzell, s a szeme könnybe lábadt. - És miből éljen Fritz

addig, míg nem keres pénzt? Sokba kerül ám a tanulás! A kisasszony szeme fölcsillant.

- Fritz képes volna kikoplalni azt az időt. Mások is megcsinálták már. Meg aztán ott az a kis pénze a takarékban. Az elég volna a kezdéshez. És maga, mamzell, tán nem rá akarja hagyni a kis spórolt pénzét? Muszáj ezzel várni, míg meghal?

Säuberlich mamzell a beszélgetés folyamán elég kényelmetlenül érezte magát, ám a kisasszony nem tágított.

- Mondhatom, kedves mamzell, hogy ha Fritz taníttatására adja ki a pénzét, busásan megtérül! Én is fölajánlom a magam filléreit erre a célra!

- De ha mégis balul üt ki a dolog, ha sosem éri el a célját? - kérdezte kétségek között a mamzell.

- Attól sose féljen - mosolygott magabiztosan Haller kisasszony. - Fritz mindenre képes. Kemény, szorgalmas és céltudatos. Meg aztán szívós, egészséges, jó paraszti vér van benne.

Egy darabig még csöndben elüldögéltek, mindketten a gondolataikkal voltak elfoglalva. Aztán jó éjszakát kívántak egymásnak, mert már nagyon későre járt.

A mamzell visszatért a szobájába, és bepillantott a hálófülkébe. Fritz már aludt, de a szája körül valami keserű vonás feszült. A mamzell hosszan elnézte csinos, barna arcát, erélyes állát, magas homlokát.

Nagyon sajgott a jó mamus szíve. Könnyedén, nehogy fölébressze a fiút, végigsimított az ágytakarón.

- Szegény jó kisfiam, most átküldenek a cselédszállásra. Nem ülhetek többé az ágyadra esténként, nem beszélgethetünk. Hiszen tartoznál csak hozzám, lenne rá valami jogom, azt hiszem, akkor megpróbálnánk ezt az építész dolgot!

így töprenkedett nagy szomorúan, majd visszament a szobájába, és nyugovóra tért. De bizony nem aludt sokat ezen az éjszakán. Álmatlanul forgolódott az ágyán, és egyre csak Fritz sorsán töprengett.

Nehéz napok jöttek most Fritzre. Fredy kedvére kínozta, megalázta, amikor csak alkalma adódott rá, és észrevétlenül megtehette. Riát pedig egyre jobban igyekeztek eltávolítani tőle.

A nyelvórákon többé nem vehetett részt. Ria először fölháborodott ezen, de aztán telebeszélték a fejét, hogy ő már nagylány, nem illik, hogy egy cselédfiúval érintkezzék. Ria elbizonytalanodott, és már nem tudta, mi a helyes. Haller kisasszony pedig tartózkodott attól, hogy állást foglaljon az ügyben.

Fredy bevetette minden tudományát, hízelgett Riának, csak hogy elfeledtesse vele Fritzet. A lány valóban egészen megkedvelte az unokafivérét, de azért még változatlanul ragaszkodott Fritzhez. Csakhogy vele már nem találkozhatott nyíltan.

Észre sem vette, és a családja viselkedése rászorította, hogy titkolózni kezdjen, pedig ez egyáltalán nem illett nyíltszívű lényéhez. Amikor csak tehette, titokban kiosont Fritzhez, aki most a cselédszálláson lakott, és szinte az egész napot az istállóban töltötte.

így történt ez egy komor, ködös téli reggelen is. Fritz az istállóban üldögélt a lovak közt, és búsan merengett a régi szép időkön. Váratlanul puha karok ölelték át a nyakát, és egy kedves hang suttogott a fülébe:

- Kedves Fritz, kérlek, ne nézz olyan szomorúan!

Fritz fölriadt töprengéséből, és ragyogó szemmel nézett Ria kedves arcába.

- Jaj, de jó, hogy végre itt vagy!

Ria odaszorította hozzá az arcát.

- Nem szabadna. Most már nem engednek hozzád. Melanie néni meg Fredy csúnyákat mondanak rád. De én nem hiszek nekik, mert szeretlek, még a szüleimet sem szeretem jobban, mint téged!

Fritz, aki jóval érettebb volt a bájos kislánynál, nehezen szedte a levegőt, és elhúzódott tőle. Ria azt hitte, mérges, és buzgón csitítani kezdte:

- Ne búsulj, kérlek, tudod, hogy az mennyire fáj nekem! És nézz csak ide, mit hoztam: süteményt az ebédről! Tessék, ez a tied!

Apró csomagot varázsolt elő, és a fiú térdére tette. Fritz hosszú idő óta először érezte magát boldognak. Ha Riával lehetett, minden bántást és sérelmet elfelejtett. Elfogadta a süteményt, nehogy megbántsa Riát, de csak azzal a feltétellel, hogy megfelezik.

így üldögéltek a jászolnál, kettesben, mint a régi szép időkben, és kedélyesen lakmároztak meg csevegtek. A lovak időnként feléjük fordították a fejüket, és békésen szuszogtak.

A két fiatal kapcsolata lassan, észrevétlenül átalakult. A titkolózás nagy szerepet kapott ebben. Ria gyakran lopódzott ki az istállóba, ha tudta, hogy Fritz egyedül van ott, az ő családja pedig mással van elfoglalva. És nem tudatosodott egyikükben sem, hogy a titkos találkák örömét egyre mélyebb és gyöngédebb érzések táplálják a szívükben.

Egy szép reggelen, nem sokkal karácsony előtt Ria megint kilopódzott Fritzhez.

A fiú már sokat beszélt neki vágyálmáról, hogy építész legyen. Ma is erről volt szó. Ria figyelmesen hallgatta, s a végén ezt mondta:

- Tudod, én szentül hiszem, hogy tényleg építész leszel egyszer. És akkor... megmondjam, mi lesz? Akkor eljössz értem, és elviszel magaddal, és a feleséged leszek, jó?

Fritz szeme fölragyogott, s az arcát enyhe pír öntötte el. Olyan erősen szorította Ria kezét, hogy fájt a lánynak, mégsem húzta el.

- Sajnos, ez lehetetlen - mondta halkan Fritz.

- De hát miért? - lepődött meg Ria.

- Mert neked egy előkelő úrhoz kell majd hozzámenned.

Ria dacosan rázta fürtös fejét.

A fiú koránál és helyzeténél fogva is sokkal jobban értette a világ dolgait, mint elkényeztetett kis barátnője.

- Tudod, mit gondolok erről a dologról? Azt hiszem, Fredyhez akarnak majd adni téged.

- Fredyhez? - kacagott Ria. - Na, azt várhatják, hogy én hozzámenjek! Egy ilyen majomparádé legyen a férjem? Soha! Mi tagadás, kedves mostanában, nagyon is igyekszik a kedvemben járni, de valahogy mégsem szívelem igazán. Olyan hideg van itt - mutatott a szívére -, ha vele beszélgetek. Nem úgy, mint mikor veled vagyok. És ha egyszer komolyan és becsületszóra mondom, hogy hozzád megyek feleségül, akkor elhiheted! Még ha százszor a fülembe duruzsolják is, hogy úrilánynak nem illik cselédekkel érintkezni.

Fritz nem vitatkozott tovább, bár jobban ismerte a világot, hisz nem csak évei számát tekintve volt tapasztaltabb RiánáJ. De olyan jó volt hallgatni a lány édes csacso-gását!

Elálmodozott, mi volna, ha hirtelen csoda történne, ha a napszámos fia herceggé változna, s az istálló fényűző palotává. És akkor kézen fogná Riát, odavezetné az arany trónszékhez, térdre ereszkedne előtte, és...

- Riácska! Siess, gyorsan, téged keresnek! - A mam-zell erélyes hangja vetett véget álmodozásának. Ria leugrott a jászolról, és kirohant. Fritz pedig elragadtatva bámult utána, és váratlanul a mamzell nyakába borult.

- Édes mamus! Építésznek kell lennem! - kiáltotta.

A mamzell megsimogatta a fejét.

- Kisfiam, csak szomorítod magad és engem is! Látod, hogy nem lehet - mondta nehéz szívvel.

Másnap Haller kisasszony elhagyta a birtokot. Karácsony hetében amúgy sem lett volna tanítás, és mivel szerette volna az ünnepet egy barátnőjénél tölteni, Bredow úr hamarabb útjára bocsátotta.

Az új tanárt január elsejére várták.

A kisasszony kénytelen volt az istállóba kimenni, hogy búcsút vehessen Fritztől. Titokban egy nagy halom könyvet is hagyott nála.

- Nézd, Fritz, ezekből még sokat tanulhatsz. Nem szabad kiesned a gyakorlatból. Nem adom föl a reményt, hogy egyszer még kiszabadulsz innen!

Erősen megszorították egymás kezét, és a kisasszony mély meggyőződéssel folytatta:

- És akkor... de nem, most még nem akarok erről be-7.élni. Csak egyet: ezen a papíron a barátaim címe van, " ikhez most megyek. Azt is fölírtam, hogy lehet oda a legkönnyebben eljutni. - Szinte könyörgően nézett a fiúra. - Jól jegyezd meg! Ha egyszer eljössz Bredow-ból, őket keresd föl! A közelükben találtam állást egy nagykereskedőnél. Azonnal értesíteni fognak engem az érke-¹ zésedről. És akkor sietek hozzád, és megbeszéljük a továbbiakat. Megértettél és megjegyeztél mindent?

Fritz lélegzet-visszafojtva leste a szavait.

- Mindent, Haller kisasszony, minden szót. Semmit nem felejtek el, és... minden áldott nap imádkozni fogok azért, hogy kikerülhessek innen - hebegte izgatottan. -És higgye el, kisasszony, hamarosan ott leszek! Mert ki akarok szabadulni, igen, akarok!

És lángoló tekintettel nézett a tanító kisasszonyra ez a szenvedélyes, ragyogó tehetségű fiatalember. Haller kisasszony a vállára tette a kezét, és mélyen, komolyan a szemébe nézett.

- Isten áldjon, kedves jó Fritzem - mondta megindultan -, és ne csüggedj el soha! Nemhiába áldott meg az ég ilyen csodálatos tehetséggel. Hiszem, hogy viszontlátjuk egymást, nem is nagyon sokára, és hogy mindennek ellenére eléred a célodat!

Fritz hősiesen leküzdötte meghatottságát.

- Én is hinni szeretnék ebben, kedves kisasszony! És hálásan köszönöm a sok jót, amit értem tett. Leghőbb vágyam, hogy valaha viszonozni tudjam!

Haller kisasszony mosolygott a könnyein át.

- Remélem, hogy tehetek érted még többet is, fiam. Most ég veled, írj gyakran! Isten óvjon!

Megölelték egymást, aztán a kisasszony elsietett. Neki ugyan már senki sem parancsolt ezen a birtokon, de a fiút nem akarta bajba keverni.

Fritz pedig gondosan elrejtette drága kincseit: az új könyveket.

Vigasztalanul telt el a tél. Fritz szinte ki sem lépett az istállóból. Ria is egyre ritkábban és csak pillanatokra tudott kiszökni hozzá. A fiú ezeknek a pillanatoknak élt, csak ezek a találkák hoztak egy kis fényt szomorú életébe.

Január elején megérkezett az új házitanító. Kiefernek hívták, és igen hamar behízelegte magát az uraságék, Melanie és Fredy jóindulatába. Csak Ria nem szenvedhette, meg a mamzell igyekezett minél nagyobb ívben elkerülni: taszította őt a tanár csúszómászó modora.

Azt azonban csak Fredy tudta, hogy Kiefer mennyire nem veszi komolyan hivatásbeli kötelességeit. Persze esze ágában sem volt ezt bárkinek elárulni. Tanár és tanítvány mindenben egy húron pendült, és cinkos szövetséget kötött.

Munka, tanulás helyett lustán terpeszkedtek a tanulószobában, és sikamlós francia regényekkel múlatták az időt. Ezeket a könyveket Kiefer úr csempészte a házba. Ami romlottságra még magától nem kapott rá Fredy, arra ez a lelkiismeretlen ember most megtanította. Bárminek inkább alkalmas lett volna, mint tanárnak. Tanítványát még titkos éjszakai kiruccanásaira is magával vitte.

Éjjelente elhagyták a házat, és az erdő szélén várakozó bérautóhoz lopództak. A városba hajtattak, sorra látogatták a kétes hírű lokálokat, ittak és szerencsejátékokat játszottak. Hajnalhasadás előtt visszahozta őket az autó az erdőhöz, és visszaosontak a házba, Kiefer úr gondoskodott kulcsmásolatokról, így aztán Bredow-ban egy lélek sem sejtette, hogy nem az ágyukban töltik az éjszakát. Kicsapongásaikat természetesen Fredy finanszírozta. És Kiefer úr sosem kérdezte, honnan telik rá a fiatalúrnak.

Nem csoda, hogy másnap aztán nem fűlött a foguk a tanuláshoz. Fredy nem értette, miért is kéne ilyesmivel bíbelődnie. Tudta, hogy egy szép napon Ria férje és a birtok örököse lesz. Ehhez pedig épp elég okosnak tartotta magát.

Az uraságnak Kiefer persze szebbnél szebb dolgokat mondott tanítványa előmeneteléről, dicséretes szorgalmáról és tudásvágyáról. Fredy pedig egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy Bredow-ék előtt a tanárát méltassa. így hát ez a két díszpinty mindenkit az orránál fogva vezetett.

Kiefer egyetlen valódi munkája az volt, hogy Riát tanította. A lány pedig könnyen és szívesen tanult, úgyhogy nem volt vele nehéz dolga. A tiszta szívű Ria szerencsére nem is sejtette, hogy különös „tanárának" mi jár az eszében, míg szemben ül vele a tanulószobában.

Telihold ragyogott a tavaszi égbolton. Fritz szobatársa rettentő horkolásától megint nem tudott aludni. Fölkelt hát, és az ablak elé telepedett. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy nyílik az udvarház ajtaja, amelyre éppen rásütött a hold.

Két alak jelent meg: Fritz fölismerte Fredyt és Kiefer tanár urat. Macskaügyességgel lopództak ki a nagy vaskapuhoz, óvatosan kinyitották, kiosontak, és hang nélkül betették maguk után.

Fritz kihajolt az ablakon, és élénken fülelt. Hallotta, hogy egy kocsi indul az országúton. Nem tudta mire vélni a történteket, és eltöprengve meredt ki az éjszakába, mígnem az ablakpárkányra dőlve elnyomta az álom.

Nem tudta, mennyit szunyókálhatott így ültében, míg szobatársa hangos horkantása fölriasztotta. Csodálkozva dörzsölgette a szemét. Álmodta volna, hogy látta Fredyt és Kiefert?

A hold sarlója már kifehéredett, ahogy keletről lassan pirkadni kezdett. És még mielőtt eldönthette volna Fritz, hogy álmodott-e, a távolból újból meghallotta a motor-zúgást. Izgatottan kiegyenesedett, és a kapura szegezte tekintetét.

Igen, a kapu kinyílt. Fredy és a tanár beosont. Mint a betörők, gondolta önkéntelenül Fritz. De mi van ezekkel? A két alak egymásba kapaszkodva tántorog, mint a részegek. Arcuk a hajnali derengésben fáradtnak, nyú-zottnak látszik. Semmi kétség, ezek ketten csúnyán felöntöttek a garatra.

Fritz még mindig ott állt sóbálvánnyá meredve, mikor a két lopakodó már rég eltűnt a házban. Nem fért a fejébe, amit az imént látott. Arca keserű fintorba torzult.

Félóra múlva megelevenedett a cselédszállás, és kezdetét vette egy újabb nap. Fritz is tette a dolgát, és megtartotta magának, amit látott.

A következő hónapokban nemegyszer szemtanúja volt, amint tanár és tanítvány részegen tántorgott haza. Végül úgy döntött, mamussal is megtárgyalja a dolgot. Az idős asszony gondterhelten hallgatta, és bólogatott.

- Bizony, Fritz, már magam is tettem hasonló megfigyeléseket. Egy pillanatig sem bíztam meg ebben a Kie-fer úrban. Sunyi egy fráter. Csak rosszat tanulhat tőle a fiatalúr. De az uraságék nagyra becsülik, és ha panaszt teszek ellene, csak magamat hozom kínos helyzetbe. Semmi kedvem megütni a bokámat!

így tehát hallgattak mindketten, és lelkükre súlyosan nehezedett a bűn, amiért hallgatásukkal maguk is cinkosokká váltak.

Hetek múltak el így. Egy szép, derűs vasárnap délután aztán, mikor a nap felhőtlen égboltról ragyogott a világra, Bredow háza-népe templomba ment. Az uraságok közül egyedül Ria maradt otthon. Teniszezés közben megrándította a bokáját, úgyhogy földagadt a lába, s nem húzhatott cipőt. A napos verandán, egy fonott nyugszék-ben pihent.

Fritz is otthon maradt, mivel ő volt beosztva aznapra az istállóba. A mamzelltől hallotta már, hogy Riának fáj a lába, és aggódott érte. Tudta, hogy a verandán pihen, és forró vágyakozás öntötte el a szívét, hogy láthassa, beszélhessen vele. Ki tudja, mikor adódik megint ilyen jó alkalom.

Nem bírt megmaradni az istállóban. Kiosont, óvatosan lépkedve ormótlan bakancsában megkerülte a házat, és a kertből fölnézett a verandára. A tejeskamra ablaka előtt állt meg, és halkan szólongatta a lányt.

Ria meglepetten kapta fel a fejét.

- Te vagy az, Fritz? - kiáltotta felcsillanó szemmel. -Gyere föl hamar, én nem nagyon tudok menni! Gyere gyorsan, nincs itt senki!

Fritznek nem kellett kétszer mondani. Ripsz-ropsz már föl is kapaszkodott a veranda korlátján. Vad öröm öntötte el a szívét, hogy láthatja a lányt. Térdre ereszkedett mellette, és a kezét csókolgatta. Ebben a pillanatban megértette, hogy szereti Riát. A lány gyöngéden simogatta a haját. Az ő szíve is vadul kalapált. Egy darabig hallgattak mindketten, aztán Ria csöndesen kérdezte:

- Hogy megy a sorod, kedves Fritz?

Fritz lángoló tekintettel pillantott föl rá.

- Most nagyon jól. Boldog vagyok, hogy veled lehetek. Szeretsz még?

- Örökké, Fritz, örökké - felelte Ria mély meggyőződéssel. Különös érzés szorította össze a szívét, mintha az élet komolysága érintette volna meg, mintha szent esküvést tett volna. Ez az ünnepélyesség volt az első felnőtt érzés gyermeki szívében. Arcát a fiúéhoz simította, és megszorította a kezét.

Nem voltak gyermekek többé.

Ifjú szívüket csordultig töltötte valami hatalmas, gyönyörű sejtelem. Végre Fritz fölemelkedett, mintha nem bírná már tovább a tiltott együtüét végtelen édességét. Gyöngéden kérdezte, csak hogy valami másról beszéljen:

- Nagyon fáj a lábad?

Ria megdörzsölte a homlokát.

- Nem, ha nyugodtan fekszem, nem is érzek semmit. És most nagyon örülök, hogy itthon kellett maradnom, mert így láthatlak!

- Gondolsz néha rám?

- Majdnem mindig - bólintott komolyan Ria. - Jaj, most nem valami vidám az élet nálunk. Mama beteg, és papa csak olyankor jókedvű, ha Melanie nénivel meg Fredyvel lehet. Figyelj csak!

Ria félénken körülnézett, aztán Fritz füléhez hajolt, és úgy súgta:

- Melanie néni álszent és gonosz, nekem elhiheted.

- Tett ellened valamit, Kiskirály lány? - kérdezte gondterhelten a fiú.

- Nem, ó, dehogy - rázta a fejét Ria. - Szörnyű kedves hozzám mindig. Csakhogy a szeme... az gonosz. Úgy villog néha, hogy egészen megfélemlít. És Fredy-nek is ugyanolyan a szeme. Azért nem is hiszem soha a szép szavait. Jaj, Fritz, tudod, mi volna jó?

-Na mi?

- Az, ha Melanie néni és Fredy sosem jöttek volna Bredow-ba, akkor minden jobb volna. Akkor biztos megengednék most is, hogy együtt legyünk, és a kisasszonynak sem kellett volna elmennie. És nem volna itt ez a borzalmas Kiefer! Gonosz ember, hidd el, Fritz!

A fiú összeharapta a száját, nehogy elkottyintsa, amit éjjelente tapasztalt. A torkát fojtogatta a keserűség. Forró vágyakozás töltötte el, hogy kiszabadulhasson, ki a világba, és végre valami értelmes munkát végezhessen.

- Ria, ha elmennék innen egyszer... akkor elfelejtenél?

- Soha! Hogy is felejthetnélek el! Mindig rád gondolnék, és imádkoznék érted, még ha ezer évig maradnál is távol!

Fritz elmosolyodott.

- Ezer év! Ki él ezer évig, te?!

És gyerek módra nevettek mindketten. Aztán hosszasan elbeszélgettek még erről-arról, gondtalanul, boldogan. De végül elkomorodott Ria arca.

- Jaj, Istenem, Fritz, hallom már a kocsi zörgését... siess, fuss innen! Nem láthatnak meg itt!

Fritz szomorúan nézett rá. Milyen kár, hogy ennek a kislánynak is meg kellett tanulnia az alakoskodást! De közben már föl is pattant mellőle.

- Isten veled, ne felejts el, őrizz a szívedben!

Ria félénk gyöngédséggel nézett utána, ahogy ügyesen átvetette magát a korláton, és leugrott a kertbe.

Durva, szöges bakancsa - jól kivehető nyomokat hagyva hátra - belemélyedt a kert puha talajába. Ügyet sem vetett rá, sietve eltűnt. Nem sejthette, milyen sorsdöntő szerepük lesz még e nyomoknak.

Másnap reggel Sáuberlich mamzell a kamrában üldögélt az ablaknál, előtte a pénzes doboza, amelyben a városba szállított tejért kapott pénzt tartotta. Keddenként számolt el vele Bredow úrnál. Ezen a hétfőn átnézte a könyvelést, és épp a bevételt akarta újraszámolni.

Évek óta ugyanazon a helyen, a tejeskamrában álló szekrényben tartotta a pénzt. A szekrény kulcsát pedig óriási kulcscsomójára akasztotta.

Egyre jobban nekipirulva számolta át újra meg újra a bankókat, és értetlenül, zavarodottan rázta ősz fejét. Konokul nekiveselkedett még egyszer. Hiába. Az eredmény ugyanaz volt: száztizenkét márka hiány.

Az utóbbi hetekben egyszer-másszor hiányoztak már kisebb összegek. A mamzell abban a hitben volt, hogy bizonyára ő tévedett a könyvelésnél, és a hiányzó pénzt nagy sóhajtozva a saját zsebéből pótolta. De most akkora summa hiányzott, hogy ez már nem lehetett tévedés.

Valaki meglopta. És most már tudta a mamzell, hogy régebben is meglopták. Ahogy törte a fejét, eszébe jutott, hogy pár héttel ezelőtt eltűnt a kulcscsomója. Igyekezett minél pontosabban fölidézni a történteket. Hogy is volt? Mindenütt kereste a kulcsait, még a konyhába is lement, hátha ott felejtette valahol, pedig ilyesmi még sosem fordult elő.

Ám a kulcs nem volt odalent, és a mamzell megint fölfelé indult, hogy még egyszer átkutassa a szobáját. Ahogy fölért a padlásra, hát Fredy állt előtte. A mamzell nem hallotta a lépteit, így aztán nagyon megijedt, mikor a fiú fölbukkant.

- Jesszus, fiatalúr, de megijesztett! Hát hogy kerül ide a padlásra? - kérdezte, levegő után kapkodva.

- Csak a kamrában voltam, megnézni, nincsenek-e ott a régi könyveim - felelte a fiú kissé akadozva. Mivel a mamzell gondolatai csak a kulcscsomó körül forogtak, szórakozottan azt felelte, hogy a könyvek a könyvtárszobában lesznek, az oldalsó szekrényben. Fredy tőle szokatlan kedvességgel köszönte meg a segítséget, sőt még egy tréfát is elsütött. A mamzell pedig a szobájába ment, hogy tovább folytassa a keresést.

És az első dolog, amit a szobában meglátott, éppen a kulcscsomó volt: a kosárkában hevert, amelyben a mamzell mindig is tartotta, ha éppen nem hordta magánál. Csóválgatta a fejét szegény mamzell, hogy is lehetett ennyire szórakozott. De most, hogy fölidézte magában mindezt, igencsak melege lett a gondolattól. A hiányzó pénz... az eltűnt és váratlanul megkerült kulcsok... Fredy érthetetlen megjelenése a padláson... mindez egyszerre riasztó összefüggésbe került a fiú meglepő viselkedésével.

Fredy éjszakai kiruccanásai a tanárral... azok aztán sokba kerülhetnek. És kulcsmásolatot is kellett szerezniük az ajtóhoz meg a kertkapuhoz is!

Kulcsmásolatot? Bizony, a kulcscsomó... Fredy a padláson... és a költséges éjjeli kalandozások! A mamzell megtörölgette izzadó homlokát.

- Jóságos Istenem! Bűn még csak gondolni is ilyet, de... most mégis mennem kell az úrhoz, s jelenteni, hogy pénzt loptak tőlem.

Ezzel fogta a pénzes dobozt meg a pénztárkönyvet, és indult Bredow úrhoz.

A hallban Fredybe botlott. A fiatalember elsápadt, mikor meglátta a kezében a könyvet és a dobozt. De erőt vett magán, és megszólította:

- Hová-hová az államkincstárral, kedves mamzell?

Az idős asszony rendkívül komoly és kutató tekintettel nézett a szemébe.

- Az úrhoz. Tolvaj van a házban.

Fredy erőltetetten mosolygott.

- Mesebeszéd! Bredow-ban ilyen nem létezik! Itt mindenki becsületes.

Ám a mamzell szigorú tekintete nem eresztette.

- Eddig nem is fordult elő lopás, fiatalúr - felelte különös nyomatékkal, és faképnél hagyta Fredyt.

Az villogó szemmel nézett utána, és bosszúsan csettintett az ujjával.

- A keservit, sejt valamit a vénség! Most kell észnél lennem! - mormolta, és fürgén besurrant a szobájába.

Egy dobozkából valami apró tárgyat vett elő, és óvatosan kilopódzott a házból. Megkerülte az épületet, és az erdő mentén a cselédszállás felé tartott. Ott egy árva lélek sem volt ilyenkor.

Fredy fölsietett a lépcsőn, és belépett Fritz hálókamrájába. Az ágyhoz ugrott, és a kezében szorongatott apró tárgyat a szalmazsák alá dugta. Gondosan elrendezte az ágyat, lesimította a pokrócot. Végül elégedetten kiosont, s visszatért az udvarházba. Senki nem vette észre távollétét. Szobájába érve könyvet kapott elő, s úgy tett, mint aki a nagy tanulásban se lát, se hall,

A mamzell eközben belépett az úr szobájába, aki meglepetten kapta föl a fejét.

- Mit akar azzal a dobozzal, mamzell? Hisz még csak hétfő van!

A mamzell fölösleges szószaporítás nélkül előadta, hogy már nemegyszer hiányoztak kisebb összegek a dobozból, és most nem kevesebb, mint száztizenkét márkával rövidítették meg.

Bredow összevonta a szemöldökét.

- És biztos benne, hogy nem számolta el magát?

- Semmiképpen, Bredow úr, nézze csak meg a könyvelést, és számolja át a pénzt!

Bredow ugyanarra az eredményre jutott, mint a házvezetőnő.

- Hm, és a szekrénye zárján nem vett észre semmi furcsát?

- Nem, rendben volt, mint mindig.

- Hát akkor jöjjön velem, mamzell - kapta Bredow a kalapját. - Ennek utána kell nézni! Még csak ez hiányzott! Tolvaj Bredow-ban!

Visszamentek a tejeskamrába, és Bredow úr alaposan megvizsgálta a zárat. A mamzell pedig azon töprengett, vajon szóljon-e az eltűnt kulcscsomóról. A ház ura kiegyenesedett.

- A zárral nincs semmi baj, mamzell - jelentette ki. - Ha valaki ki is nyitotta a szekrényt, hát csakis a maga kulcsával, vagy pedig másolattal tehette.

- Hogy jutott egyáltalán a kamrába? Ha házbeli, akkor az ajtón át is bemehetett. De jöhetett az ablakon is, hisz éjjel-nappal nyitva áll.

- Várjon csak, mamzell, nézzük meg, mi van odakint! És kimentek a kamra előtt elterülő kertbe. Bredow

éles szeme azonnal megállapodott Fritz szöges bakancsának nyomain, amelyek ott, ahol a fiú a verandáról a kertbe ugrott, jól láthatóan kirajzolódtak. Bredow halkan füttyentett.

- Nézze csak, mamzell! Gyanúsak ezek a nyomok! És mindketten gyanakodva lehajoltak. Sáuberlich

mamzellnek kis híján megállt a szíve, mikor Bredow úr így szólt:

- Itt csak egyvalaki hord szöges bakancsot, és az Fritz. A mamzell falfehér lett. Nem vették észre, hogy az

első emeleten nyílik az ablak, Fredy jelenik meg odafönt, és feszülten hallgatózik.

- Bredow úr... - dadogta a mamzell. - Az Isten szerelmére, csak nem akarja azt a szegény fiút gyanúsítani?

Bredow sötét tekintettel nézett rá.

- Gyanúsítani éppen nem akarok senkit. De hát mondja meg nekem, hogy kerülnek ide ezek a nyomok? Fritz -nek errefelé semmi keresnivalója!

A mamzellnek Fritz még előző este elmondta, hogy fölkereste Riát a verandán. De nem akart szólni erről, nehogy bajba keverje a két fiatalt.

- Nem tudom, de az biztos, hogy Fritz nem lehet tolvaj ! - felelte keményen.

- Hja, hát igen, magának gyöngéje ez a fiú. Csakhogy én már többször is alattomosságon értem, hát akkor miért ne lehetne enyves a keze is? Vagy talán mást gyanúsít, kedves mamzell, hogy olyan biztos a fiú ártatlanságában?

Szegény mamzellt a rémülettől kiverte a víz. Előadta gyorsan a saját fölfedezéseit, az eltűnt kulcscsomót és Fredy gyanús megjelenését a padláson.

Fredy összerezzent az emeleti ablakban.

Az úr azonban fenyegetően kiegyenesedett, és zord tekintettel méregette az idős asszonyt.

- Tartsa féken a nyelvét, mamzell! Sokat elnézek magának, mert tekintettel vagyok rá, hogy annyi éven át hűséggel szolgált. De a Bredow nevet ne próbálja bemocskolni! - sziszegte.

- Hisz én csak azt mondom, ami valóban megtörtént - felelte boldogtalanul a mamzell.

- Igen, igen, csakhogy az unokaöcsém nevét összefüggésbe hozta ezzel a tolvajhistóriával! Számomra egy pillanatig sem kétséges, hogy Fritz a tolvaj. De lássa, hogy igazságos vagyok. Jöjjön a szobámba, kihallgatjuk mindkettőjüket, Fritzet és az öcsémet is. Ezt az ügyet tisztázni kell.

Bementek a házba.

Fredynek épp csak annyi ideje volt, hogy összeszedje magát, és vidám, gondtalan arckifejezést öltsön. Máris hívatták a nagybátyjához. A szobába lépve szokott behízelgő modorában köszöntötte az urat, és barátságosan biccentett a mamzell felé.

- Mit parancsolsz, kedves bátyám? - kérdezte előzékenyen.

- Ülj csak le, Fredy, és várj egy percet - mondta nagyon komolyan Bredow. - Megtudod mindjárt, miről van szó.

Fredy mosolyogva foglalt helyet a mamzellel szemközt. Kisvártatva szerényen kopogtak az ajtón. Bredow beszólította Fritzet, és szúrósan a szemébe nézett.

- Tolvaj van Bredow-ban - mondta élesen, és a szemét nem vette le Fritzről. - A mamzell dobozából többször is kisebb összegek tűntek el, ma éjjel pedig éppen száztizenkét márka.

Szünetet tartott. Fredynek - akit a mamzell szemmel tartott - egy arcizma sem rezdült. Fritz viszont megrémült az úr fenyegető tekintetétől. Sejtette, hogy Fredy forral valamit ellene. Mint valami látomás, rémlett most föl előtte a tanár oldalán hazatántorgó fiú képe. Az ilyesmi pénzbe kerül, nem is kevésbe...

Az izgatottságtól lángba borult az arca, de egy szót sem szólt.

- Nos tehát, mindketten hallgattok - folytatta Bredow, szinte elégtétellel nyugtázva Fritz pirulását. - Akkor hát meg kell mondanom, hogy mindketten elkövethettétek a lopást.

Fredy fölpattant a székéből, arcán a legtisztább föl-háborodás tüzével.

- Bátyám, elfelejted, hogy egy Bredow-val beszélsz!

Az öregúr csitítóan fogta meg a karját.

- Hisz csak a rend kedvéért említettelek meg, Fredy. A mamzell úgy gondolta, hogy lehetett valami közöd az eltűnt kulcscsomójához. De én tudom, hogy ártatlan vagy. A tolvaj itt áll! - És Fritzre mutatott.

A fiú megtántorodott, holtsápadt arccal, egész testében remegve. Bredow a mamzellre nézett, és gúnyos mosollyal szólt, Fritzre mutatva:

- Hát nézzen rá, mamzell, nem olyan, mint a rossz lelkiismeret eleven szobra?

Fritz próbált erőt venni magán.

- Nem igaz! Nem vagyok tolvaj! - mondta elcsukló hangon. Porba sújtotta a gyanú rettentő súlya.

- Hallgass! Ne hazudozz! Le vagy már leplezve! Jól láttuk a lábnyomaidat a veranda alatt, éppen a tejeskamra ablakánál, ahol a lopás történt! Hát mi más dolgod lehetett ott?

Fritz megremegett. Az előző napi találkozásukra gondolt Riával. De inkább vállalt bármi megaláztatást, semhogy elárulja a szeretett lányt. Elkínzott arccal nézett a halálsápadt mamzellre.

Az idős asszony tekintete mintha azt sugallta volna: „Valld be, hogy Riánál jártál!" De Fritz összeszorította a fogát, és fölvetette a fejét.

- Semmi - felelte elfulladva.

Bredow úr úgy bólintott, mintha azt mondaná: „Magam is pontosan így gondoltam."

A mamzell erősen vívódott, nem volna-e tán mégis kosabb elárulnia, hogy Fritz Riánál járt, de még mielőtt elszánhatta volna magát, Fredy így szólt a nagybátyjához:

- Kedves bátyám, semmiképp sem maradhat rajtam a tolvajlás leghalványabb gyanúja sem. Követelem, hogy

ionnal kutasd át mindkettőnk szobáját és ruháit, Fritz 'artmannét, és az enyémet is. Valami bizonyítékot csak lehet találni!

Fredy nyugodtan javasolhatta ezt, hisz a lopott pénzt éjszaka Kieferrel már elmulatta, az egyetlen bizonyítékot pedig elhelyezte Fritz szalmazsákja alatt.

- Énnekem nem kell bizonygatnod az ártatlanságodat - bólintott Bredow. - De a kívánságodat természetesen teljesítem.

Először Fredy szobájába mentek. Nem találtak semmi gyanúsat, pedig Fredy fölszólította a nagybátyját, hogy vizsgáljon át mindent, az ágyat és a szekrényeket is.

Aztán a cselédszállásra mentek. Útközben Fritz odasúgta a mamzellnek:

- Ne áruld el, hogy Riánál voltam! Az ártatlanságom így is kiderül.

Az idős asszony a fejét csóválta, de nem tudott ellenállni a fiú könyörgő tekintetének.

Fritz hiába bízott úgy az igazság erejében. A szalmazsákja alatt kulcsot találtak, és a tüzetes vizsgálat kiderítette, hogy az pontos mása a mamzell szekrénykulcsának!

Bredow Fritz orra elé tartotta a kulcsot, és így kiáltott:

- Hát itt a bizonyíték, te szégyentelen! Szép kis csirkefogó, mondhatom! Ezt érdemli az ember a jóságáért!

Fritz rábámult a kulcsra, de nyomban Fredyre fordult a tekintete, és ököllel rontott a fiúnak.

- Ez a maga műve, nyomorult gazember!

Fredy megvetően hátrébb lépett.

- Bátyám, a védelmedet kérem. Tudod, hogy gyűlöl engem ez a fickó, hazugságba akar keverni!

Bredow megmarkolta Fritz gallérját, és gorombán megrázta a fiút.

- Semmirekellő, hálátlan ripők, hazug, tolvaj, alattomos fráter, vége a türelmemnek! Ki innen! Ki az út szélére, oda való az ilyen!

Olyan dühösen lökte el magától Fritzet, hogy az a földre esett.

- Nem mocskolom be veled a kezemet! Mamzell, pakolja össze a holmiját! Nem akarom látni többé. Hálát adhat az Istennek, hogy futni hagyom, és nem jelentem föl. Délig hagyja el a birtokot! Gyerünk, Fredy, nincs itt több keresnivalónk!

Bredow a fiatalember vállára tette a kezét, úgy vezette ki a szobából. Az ajtó becsapódott mögöttük.

- Mamus, én ezt nem viselem el! Fredy lopta el a pénzt, hisz a ház kapuihoz is van kulcsmásolata! Biztosan ő csempészte az ágyamba azt a kulcsot.

A mamzell sápadt arccal hajolt le hozzá.

- Tudom, fiam. - A szája körül szokatlanul kemény vonás rajzolódott ki. - Nyugodj meg! Föl a fejjel, fiam, szabad vagy végre! Az Úristen akarta így! Az emberek rosszat akarnak neked, de Isten jóra fordítja. Ő tudja, mit akar.

Fritz szemében reménysugár csillant.

- Akkor most elmehetek, és lehet belőlem építész?

- Igen, fiam, én áldásomat adom rád! Haller kisasz-szony elmondta, mit kell tenned. Indulj hát el az utadon, Isten áldásával.

Fritz boldogan a nyakába borult.

- Mamus, egyetlen drága mamus! - kiáltotta remegő hangon.

Az öreg gyöngéden kisimította a homlokából a kócos fürtöket.

- Ne feledd el a nagyvilágban a te öreg mamusodat!

- Édes jó mamusom, hisz a második anyám voltál, hogy is felejthetnélek el! És ugye mindent elmondasz Riának, ha elmegyek? Ő ne higgye azt, hogy tolvaj vagyok!

- Úgy lesz. fiam, ezt bízd csak rám - bólintott a mam-zell. - Egy nyugodt percem nem lesz addig, míg le nem fülelem az igazi tolvajt. De most gyorsan, szedd össze a holmidat! Megyek, hozok neked pénzt az útra. Ha már tudod, hogy hol fogsz lakni, és mihez kezdesz, akkor írj, és küldöm a többi pénzt. Minden a tiéd, amim csak van.

Fritz lázas sietséggel pakolta össze a holmiját. Vasárnapi ruháját vette föl. Hamar ment minden. A mamzell egy kis elemózsiát is készített neki az útra.

Két órával a kínos jelenet után Fritz már ki is lépett a Bredow-birtok udvari kapuján. Hátizsákjában vitte minden földi vagyonát. Megkerülte az udvart, s habozva lépdelt el a kert fala mellett, hátha megláthatja még utoljára Riát, ha csak messziről is. Biztos a verandán pihen a fájós lábával. Hirtelen majdnem megállt a szíve. A fal tetején, egy kukucskálónyílásban Ria feje jelent meg. Fölcsendült a kedves hang, és a nevén szólította Fritzet.

- Ria! Hát te hogy kerülsz ide a fájós lábaddal?

A lány kihajolt, hogy közelebb legyen hozzá.

- Elbicegtem idáig. Odabent csupa rosszakat mondanak rólad. Azt állítják, tolvaj vagy. Nem bírtam elviselni, kijöttem, meg akartalak várni, hogy elbúcsúzhassam tőled. Fritz, édes Fritz, sohasem hiszem el, hogy tolvaj vagy! Soha nem hiszek el rólad semmi rosszat!

Fritz merően nézte a lányt, mintha utoljára még emlékezetébe akarná vésni minden kedves vonását.

- Ártatlan vagyok, Ria.

- Tudtam - zokogott föl fojtott hangon a lány. - És akkor most világgá mégy, ugye?

- Igen.

- És nagy építész leszel!

- Igen. Minden erőmmel azon leszek!

- Akkor el is éred.

- És te, Ria, nem fogsz elfelejteni?

Ria komolyan meghajtotta bájos fejecskéjét.

- Várok rád, amíg vissza nem jössz, hogy feleségül vegyél. De ugye, megígéred, hogy igyekezni fogsz?

Fritz könnyes szemmel bólintott.

- Tessék, drága Fritz, ezt emlékbe adom. Másom nincsen.

, Egy rózsát nyújtott felé. Fritz a földre dobta a hátizsákját, hogy ráállva elérhesse Ria kezét. Meghatottan vette át a rózsát, és megcsókolta a gyöngéd kis kezet, melytől annyi simogatást kapott. Most is végigfutottak a finom kis ujjak a haján.

- Isten veled, drága Fritz.

- Isten áldjon! És köszönöm a rózsát! A talizmánom lesz. És ha igaz, hogy várni fogsz rám, akkor éjt nappallá téve dolgozom majd, hogy minél hamarabb elérjem a célomat!

A rózsát a szíve fölé rejtette, és még egyszer gyöngéden megcsókolta a lány kezét.

Ria riadt pillantást vetett a kert felé.

- Fuss el, gyorsan! Melanie néni jön, ne lásson meg

itt!

Fritz fölkapta a csomagját.

- Isten veled!

- Isten veled, Fritz, vigyázz magadra!

Még egy utolsó, könnyes búcsúpillantást váltottak, aztán eltűnt a fejecske a fal tetejéről, és Fritz sietve továbbindult, mintha attól tartana, hogy vissza akarják to-loncolni.

Útközben újra és újra megérintette a rózsát, és a szemében csöndes tűz lobogott.

Fritz életében először tette ki a lábát a szülőfalujából. Ha Haller kisasszony nem ír föl mindent olyan gondosan, és nem mesél neki annyit utazásairól meg a nagyvárosi életről, akkor aligha boldogult volna egymagában.

Ijesztően szokatlan érzés volt, ahogy pillanatról pillanatra változott a táj, és a vonat ismeretlen falvak és városok mellett suhant el. Fritz tágra nyílt szemmel bámulta a gigászi épületeket, amelyek mellett még Bredow-ék tekintélyes udvarháza is eltörpült. Talán három órát tartott az út, aztán buszra kellett átszállnia. Haller kisasz-szony azt is fölírta, a sok járat közül melyikkel utazzon tovább. A rázúduló új benyomásoktól kábultan zötykölődött, míg a kalauz rá nem szólt, hogy le kell szállnia.

Kapta a hátizsákját, leugrott, s tanácstalanul forgolódni kezdett. Nem tudta, hogyan találja meg a tengernyi ház közül azt az egyet, ahová igyekszik. Ekkor egy rendőrt pillantott meg nem messze. Odament hozzá, hogy a segítségét kérje. A rendőr barátságosan útba igazította.

Fritz szíve kissé riadtan kalapált, míg fölkapaszkodott a barátságos, tiszta ház harmadik emeletére. Az egyik ajtón ott virított a keresett név: „Dr. Franz Mengert, gimn. tanár". Ő volt Haller kisasszony barátnőjének a férje.

Fritz szorongva állt meg az ajtó előtt, és meghúzta a csengőzsinórt. Kis cselédlány nyitott ajtót. A fiú megkérdezte, otthon van-e Mengert úr.

A cseléd egy szfík szobácskába tessékelte. Itt ült Mengert tanár úr, és dolgozatokat javított. Kérdően pillantott föl az előtte fekvő füzetből.

T

- Mit óhajt, uram?

Fritz a sapkáját tisztelettudóan a kezében szorongatta, a hátizsákot az előszobában hagyta.

- Fritz Hartmann vagyok. Haller kisasszony mondta, hogy önökhöz jöjjek, ha a városba érkezem.

Barátságos mosoly ömlött el dr. Mengert arcán. Föl-: kelt, és kezet nyújtott Fritznek.

- Ó, hát ön Haller kisasszony kedvenc tanítványa? Isten hozta, Hartmann úr!

A szomszédos nappali szobába vezette Fritzet. A var-I róasztalnál csinos, szőke asszony dolgozott.

- Lizám, megérkezett Haller kisasszony védence -mondta dr. Mengert a meglepetten fölpillantó asszonynak.

Erre Mengertné élénken fölpattant a helyéről, és kedvesen köszöntötte a fiút. Fritz még magához sem tért, máris egy kényelmes kanapéhoz tessékelték, kiadós uzsonnát tettek elébe, és unszolták, hogy lásson hozzá.

Mengertéknek nem volt gyermekük, és örültek, hogy kicsit gyámkodhatnak a csinos képű fiú fölött. Fritz elfogódottsága hamar fölengedett, és bátran beszélt új ismerőseinek a terveiről, álmairól. Csak azt nem említette, mivel gyanúsították meg Bredow-ban. Szégyellte, hogy tolvajlás gyanújába keverték.

Érkezéséről azonnal értesítették Haller kisasszonyt, aki megüzente, hogy estére eljön Mengertékhez.

Úgy is lett. A tanárék az üdvözlések után kettesben hagyták a védencével. Fritz végre mindent elmondhatott, ami Bredow-ban történt. Haller kisasszony figyelmesen hallgatta. Ő sem kételkedett abban egy percig sem, hogy

Fredy lopta el a pénzt, s ő volt, aki a kulcsot Fritz ágyába rejtette. Végül szeretettel megsimogatta Fritzet.

- Oda se neki, fiam, előbb-utóbb úgyis kiderül az igazság! Fredynek biztos nem ez volt az utolsó gazsága, és valamikor majd ő is megkapja méltó büntetését. Nem szabad így kétségbeesned! Az Úristen nem feledkezett meg rólad. Inkább örüljünk, hogy ennek a szerencsétlenségnek az árán mégiscsak elnyerted a szabadságodat. Holnap el is megyünk az építészhez, akiről beszéltem neked,

Fritz egyre növekvő lelkesedéssel hallgatta a kisasz-szony szavait:

- Az unokaöcsémtőt már régen kértem egy ajánlólevelet hozzá, csak hogy biztosan meglegyen, mire megjössz. A munkaadóimtól pedig szabadságot kaptam holnapra. Nagyon kedvesek hozzám. Holnap majd mindent elrendezünk.

Teltek-múltak az órák, s ők ketten csak nem fogytak ki a beszédből. Később Haller kisasszony behívta a barátait, s nekik is előadta, milyen tervei vannak Fritzcel, Mengertné erre előállt azzal, hogy Fritz lakjék náluk. Igaz, csak egy szűkös udvari szobácskát ajánlhatnak föl neki, de talán beéri azzal is.

Fritz és a kisasszony azt sem tudták, hogyan köszönjék meg ezt a nagyszerű lehetőséget. Megegyeztek abban, hogy Fritz ellátást is kap náluk, méghozzá baráti áron.

Mengert úr, gimnáziumi tanár lévén, sebtiben „levizsgáztatta" a fiút, s végül meggyőződéssel kijelentette, hogy ilyen tudással bizonyosan fölveszik az esti iskolába, és nem lesz nehézsége az érettségivel.

A legfontosabb azonban az építész véleménye volt. Másnap délelőtt a kisasszony eljött Fritzért meg a rajzaiért, hogy Werner professzor úr elé járuljanak. A professzor fölöttébb elfoglalt ember volt, de az ajánlás megtette a magáét: azonnal fogadta őket.

A kisasszony egyenesen a tárgyra tért. Minden fölös szószaporítás nélkül, egyszerű, világos szavakkal adta elő, hogyan fedezte föl a nincstelen, árva fiú rendkívüli tehetségét. Csillogó szemmel beszélt arról, mennyire bízik abban, hogy Fritz el fogja érni a célját, és hogy a mamzell is meg ő is hajlandók keservesen összespórolt pénzecskéjüket a fiú tanulmányaira áldozni. Csak a professzor legyen olyan jó, és nézze meg ezeket a rajzokat, ítélje meg, vajon valóban olyan tehetséges-e a fiú, mint ő gondolta. Ebben az egyben ő maga nem mer ítéletet mondani.

Werner professzor nyugodtan végighallgatta a kisasszonyt. Hosszú ujjaival olykor elgondolkozva szántott végig őszülő haján, míg tiszta szeme átható tekintettel szegeződött hol a kisasszonyra, hol Fritzre.

Mintha a saját ifjúkori képe elevenedne meg előtte! Ő is egyszerű parasztfiú volt, s az ő tehetségét is az eke szarvához akarták kötni. Ám becsvágyó szelleme nem tűrte az elnyomást, és egy szép napon kitört ebből a szűkös világból. Anyja testvéréhez ment, aki haragban volt a sógorával, s ezért befogadta őt, sőt taníttatta is, csak hogy a sógor orra alá borsot törjön. Ám hamarosan sajnálni kezdte rá a pénzt, és igyekezett a támogatást a lehetőségek határáig csökkenteni. így aztán a fiatal Wer-nernek is keményen meg kellett küzdenie álmaiért.

Elnézte Fritz erőt sugárzó arcát, magas homlokát, erélyes állát, tiszta tekintetét, és meghatottság vett erőt rajta.

Mikor a kisasszony beszámolója végére ért, a profesz-szor nyugodt hangon, amely cseppet sem árulta el megindultságát, így szólt Fritzhez:

- Jöjjön közelebb, kedves fiam, és mutassa csak azokat a rajzokat!

Fritz remegő ujjakkal bontotta ki a csomagot. A professzor lapozgatni kezdett a rajzok között. És minden egyes lapnál kerekebbre nyílt a szeme. Amikor végre az utolsó lapot is megvizsgálta, lassan kiegyenesedett, és különös pillantással méregette Fritzet.

- Ezt mind egyedül rajzolta... segítség nélkül... senki sem adott önnek instrukciókat?

- Senki, professzor úr - felelte Fritz tisztelettudóan.

- És építész akar lenni?

Fritz nagy levegőt vett.

- Igen, professzor űr, szeretnék... akarok! Erre teszem föl az életem! Építész akarok lenni!

A professzor megsimogatta Fritz fejét, s így felelt:

- Bravó! Nagyon helyes! Ha az ember hivatást választ, akkor arra föl is kell tennie az életét. Egyedül magától függ, fiam, hogy jó építész lesz-e. Minden adottsága megvan hozzá.

- Professzor úr úgy ítéli meg, hogy Fritz eléggé tehetséges? - pattant föl izgatottan Haller kisasszony.

- Hogy eléggé tehetséges-e? - fordult felé az öregúr. - Mélyen tisztelt kisasszony, kegyed egy zsenit fedezett föl! A rajzok itt-ott persze még esetlenek, de micsoda képzelőerőre vallanak! Mennyi ötlet, mennyi eredeti elgondolás van bennük! Istenáldotta tehetség ez a fiú!

Fritz nem mert hinni a fülének. Kábulatban itta a professzor szavait. Szólni nem tudott. Áhítatos pillanat volt ez: amikor az öreg mester fölismeri egy fiatalban a leendő nagyságot!

A professzor Fritz vállára tette a kezét, és most először tegezve szólt hozzá, ahogy attól fogva mindig:

- A tanítványom leszel... és egyszer talán az utódom

is!

Fritz nagy lelkesedésében kezet akart csókolt a professzornak, aki ezt mosolyogva hárította el, és a tanítónőhöz fordult:

- Kedves kisasszony, kegyed és a derék Sáuberlich asszony, akinek úgyszintén őszinte tisztelettel adózom, olyan sokat tettek már ezért az ifjú tehetségért, hogy szégyenemre válna, ha magam tétlen maradnék. Én vállalom a taníttatását, és vigyázok is rá, amennyire tőlem telik. Az ilyen tehetség nagy kincs, óvni kell!

Haller kisasszony azt sem tudta, hová legyen örömében. A professzor ajánlata igazán ékesszólóan tanúskodott Fritz tehetségének nagyságáról. Elfúló hangon rebegett köszönetet, Fritz pedig úgy nézett az öregúrra, mint a Messiásra.

Az építész gondosan összerendezgette a rajzokat.

- Ezek nálam maradnak, megőrzésre. Még egyszer szeretném átnézni őket, és nem kerülhetnek illetéktelen kezekbe, mert rengeteg kiaknázatlan kincs van bennük!

Fritz úgy érezte, mintha rózsaszín felhőkön lebegne. Szívét szinte szétvetette a boldogság. Aznap este, mikor aludni tért, áhítatosan megcsókolta Ria rózsáját. És azt álmodta, hogy egy csodálatos, büszke kastélyba vonulnak be kéz a kézben, és rózsák záporoznak rájuk mindenfelől.

Fritz már másnap jelentkezett az esti gimnáziumba, s ha lehet, még jobb eredményeket ért el, mint ahogy dr. Mengert jósolta. Tanárai elégedettek voltak vele, a professzor napról napra jobban kedvelte kitűnő fiatal védencét, Mengerték pedig úgy kényeztették, mintha a saját édesfiuk volna. Mamus szorgosan írogatta a megindító leveleket, melyekből sosem hiányzott Ria üdvözlete sem.

Haller kisasszony minden második vasárnap megjelent Mengertéknél, hogy barátai körében tölthesse szabad óráit.

Az első hónapokban Fritz erősen lefogyott és megsápadt. Nem vált javára a városi levegő, de főként az erőltetett munkatempó. Wemer professzor egy szép napon fülön fogta, és nevetve intette:

- Lazíts egy kicsit, Fritz! Máról holnapra nem lehet belőled építész! Szorgalmasnak kell lenned, ez igaz, de semmit nem szabad túlzásba vinni, mert a végén még teljesen kimerülsz, és elakadsz félúton.

Fritz megszívlelte a baráti intelmet, és igyekezett a szükséges pihenőket betartani. Maga is belátta, hogy kiegyensúlyozottabb tempóban jobban tud haladni. A professzor bölcsen irányította a fiú fejlődését. Nem akarta megkímélni őt a nehézségektől sem, és boldogan látta, hogy védence azoktól sem riad vissza. A kemény kihívások nem bénították meg Fritzet, sőt csak növelték buzgó tettvágyát.

A fiú nem vesztegette az idejét hiába. Az esetlen pa-ztfiúból hamarosan jó kiállású férfi lett. De a nagyváros csábításai ebben a hűséges szívben sosem vetettek árnyékot Ria tündöklő képére.

Évek teltek el azóta, hogy Fritz elhagyta Bredow-t. Valóban építész lett belőle, és Werner professzor alkalmazásában dolgozott. A derék, kiváló fiatalember valósággal nélkülözhetetlen segítsége és támasza lett az öreg professzornak.

Az öregúr rendkívül büszke volt tehetséges tanítványára, s az volt a terve, hogy ha majd nyugalomba vonul, Fritz veszi át a munkáját.

Fritz már egy éve takaros lakást bérelt, s igen szépen, ízlésesen be is rendezte. Volt egy hálója, egy dolgozószobája, kicsi nappalija, étkezője, no meg egy kis szalon, Haller kisasszony számára.

Igen, amióta ebben az új lakásban lakott, Fritz a tanító kisasszonyt magához vette. Most Ő vezette a háztartását, mert Fritz mindenképpen gondoskodni akart róla.

Mamust is szerette volna magához venni. Nagyon vágyott rá, hogy meghálálhassa ennek a drága léleknek azt a sok jót, amit kapott tőle. A mamzell nagyon örült, és büszke is volt védence sikereire, az ajánlatot mégis visz-szautasította:

„Nem lehet, kedves jó Fritzem. Mert látod, én nagyon is tevékeny természet vagyok, nem fűlik a fogam a lustálkodáshoz. A Te kis háztartásodban pedig jó, ha a kisasz-szonynak akad elég tennivalója. Na és a fő dolog: nem mehetek el Bredow-ból, mert a birtokon amúgy is fenekestülfölfordult minden.

Hisz tudod, mi történt. Először a nagysága halt meg, aztán, három évre rá Melanie Bredow nagyságos asz-szony. És aztán jött a nagyságos úr balesete azzal a nyomorult autóval, amelyik a szüleid halálát is okozta. Most szegény Bredow úr magatehetetlen nyomorék, tolószékben ül.

És a fiatalúrnak szabad a vásár! Elképzelheted, mi megy itt... Jaj, Istenem, meglásd, az a fiú egyszer rossz véget ér! Nemhogy a birtokkal törődne, csak mindenféle léha szórakozásra pazarolja az idejét. Most is az a Kiefer a cimborája.

De az úr nem vesz észre semmit, á dehogy, rajong most is mindkettőért! És ráadásul - hát Istenem, egyszer csak muszáj elárulnom! - hozzá akarja adni Riácskát ahhoz a hitvány alakhoz! A fiatalúr persze már most úgy viselkedik, mintha Bredow úr veje volna.

Riácska viszont azt mondja, inkább a folyónak megy, mint hogy Fredy felesége legyen. Ismeri a jómadarat, éppúgy, mint én. De ő sem tehet semmit, mert a nagyságos úr senki másban nem bízik most már, csakis Fredy Bredow-ban.

Látod, kisfiam, nem hagyhatom egyedül a Kiskirálylányt.

Amint kiszoríthatok magamnak egy-két szabadnapot, azonnal meglátogatlak Téged és a kisasszonyt. Hisz még egyszer sem ölelhettem meg a büszke építész urat!

Hja, és a Riácska is küldi szívélyes üdvözletét - mostanában mindig szépen belepirul ebbe!"

Ezt írta a mamus, és Fritz a válaszában arra kérte, semmi áron ne hagyja egyedül Riát, és azonnal sürgönyözzön neki, ha bármi történnék, s ha Ria az ő segítségére szorulna.

Fritz már régen szeretett volna visszatérni Bredow-ba, hogy megkérdezhesse Riát, nem akarja-e beváltani réges-régi ígéretét. De valami mindig visszatartotta, úgy érezte, még nem jött el az ő ideje, még nem nyújthat eleget Riának. És Bredow úr sosem egyeznék bele, hogy a lánya egy napszámos fiához menjen feleségül.

Ő pedig egyelőre nem kínálhat neki olyan életet, amit megszokott, s ezért nem akarta, hogy miatta összeütközésbe kerüljön az apjával.

Dolgozott hát szorgosan tovább, és minden reményét a jövőbe vetette, Ria pedig megsejtette távolmaradásának okát. Időközben a kis kamaszlány feltűnő szépséggé serdült, és forgolódtak is volna körülötte a kérők, ha Fredy nem híreszteli el mindenütt, hogy Ria titokban már elígérkezett neki. Fredyn aztán biztosan nem múlott, hogy a lány nem volt már régen a felesége. És Bredow úron sem múlott, aki a lányának eléggé érthetően tudtára adta, mi a kívánsága ebben az ügyben.

Ria azonban éppoly szilárdan ellenállt az apja határozott óhajának, mint Fredy tüntetően kimutatott szerelmének.

Világosan látta a gazdaság rohamos züllését, és hogy nagybátyja javainak Fredy hűtlen kezelője, s erkölcstelen, léha életet él. Ám hiába célozgatott erre egyszer-kétszer az apjának, semmit nem ért el.

- Fiatalság, bolondság, Ria. Forrófejű gyerek, hadd tombolja ki magát! A jóvérű fiú mind rakoncátlan. Kerüljön csak egy értelmes asszony mellé, akkor rendben lesz minden. Te új embert faraghatsz belőle.

Bredow úrnak az volt a leghőbb vágya, hogy Ria végre beleegyezzék a házasságba. És ha magától nem akar, hát akkor rá kell parancsolni. Holmi női szeszély miatt nem mehetnek füstbe legszebb álmai! Egyelőre azonban reménykedett még, hogy Ria hajlik majd a jó szóra. Ám teltek-múltak a hónapok, és a lány még mindig nem került közelebb Fredyhez. Sőt, egyre inkább elzárkózott előle.

És Fredyt ez mérhetetlenül ingerelte.

Valóságos szenvedély ébredt benne a szép rokon lány iránt, hisz nem volt hozzászokva, hogy ne kapja meg azonnal, amit megkíván.

Egyébként is legfőbb ideje volt, hogy végre eljegyezze Riát. A hitelezői már nagyon szorongatták. Biztosítékot akartak afelől, hogy valóban ő lesz a Bredow-vagyon örököse, és csak ezzel a feltétellel voltak hajlandók további kölcsönöket folyósítani.

Mert Fredy kicsapongó élete horribilis összegeket emésztett föl! Szenvedélyes játékos volt, ám többnyire veszített. Egyetlen éjszaka nyolcezer márka becsületbeli adósságot csinált! A pénzt valahonnan elő kellett teremtenie. Ám senki sem volt már hajlandó kölcsönözni, amíg hivatalosan közzé nem teszik az eljegyzést.

így hát a nagybátyjához futott, hogy rávegye a végső lépésre. Előadta, mennyire szereti Riát, és hogy nem képes tovább így élni mellette. Bácsikája parancsoljon rá a lányra, hogy adja föl végre a tartózkodást, és nyújtsa neki a kezét. Bredow úr meg is ígérte, hogy véget vet a huzavonának.

Még aznap hívatta a lányát, és ellentmondást nem tűrve közölte vele, mi a kívánsága: Ria a közeljövőben lépjen frigyre Fredyvel.

Ria holtsápadt lett. Kedves arcára kiült a rémület és a szomorúság. Rég tudta, hogy az apja erősen szorgalmazza ezt a kapcsolatot, de ilyen nyíltan még sosem mondta ki a kívánságát.

Pedig ő sosem lehet más férfié, a legkevésbé pedig ezé a gyűlöletes Fredyé! Az ő szíve Fritz Hartmannért dobog, és soha nem fog lemondani róla. Igaz, az utóbbi években egy szó sem esett köztük szerelemről, csak üdvözleteket küldtek egymásnak a mamzell leveleiben, Ria mégis tudta, hogy Fritz ugyanolyan hűséges a szerelmükhöz, mint ő.

Élénk érdeklődéssel követte a fiatal építész karrierjét, és Fritz Hartmann minden sikere büszke örömmel dobogtatta meg a szívét. Tudta, hogy a fiú egy nap visszajön, és számon kéri rajta azt a gyerekkori ígéretet, és Ő akkor - minden akadály ellenére is - állni fogja a szavát.

Most pedig az apja félreérthetetlenül megparancsolta, hogy menjen hozzá Fredyhez! Tudta, nem úszhatja meg küzdelem nélkül, pedig oly szívesen megkímélte volna szenvedő apját a csalódástól. De ebben az egy dologban nein engedhetett neki.

Összeszedte hát minden bátorságát, és halkan így felelt:

- Kedves papa, én mindig is engedelmes lányod voltam. Hidd el, nem akarlak elszomorítani, de nem lehetek Fredy felesége, nem akarok hozzámenni. Nem szeretem.

- Badarság, Ria! - fortyant föl Bredow. - Ostoba, kislányos fantáziákat dajkálsz a szerelemről! Megjön az a házasságban majd magától. Fredy igazán rendkívül jóképű fiatalember, nem létezik, hogy ne tessen egy fiatal lánynak! És ő lesz az örökösöm is. A Bredow-birtok ura halálom után is egy Bredow legyen! És mivel fiam nincsen, hát a te férjed lesz Bredow.

Ria megragadta az apja kezét.

- Drága papa, csak nem akarod, hogy boldogtalan legyek? Nem tudom szeretni Fredyt, és ami sokkal rosz-szabb, még csak tisztelni sem! Hidd el végre, hogy becsap téged, nem az igazi arcát mutatja neked!

- Hagyd már ezt a zagyvaságot! Ostoba csitri!

- Pedig én jobban ismerem őt, mint te. Hitvány, alantas jellem, nem volna méltó utódod!

Bredow úr arca lassan bíborszínt öltött a méregtől.

- Már megint ezzel a női nyavalygással jössz nekem? Fredy heves vérű fiatalember, és kiélvezi az életet, már ahogy az egészséges fiatal férfiak szokták a mi köreinkben. De megváltozik, ha megnősül, és az már a te dolgod lesz, hogy megneveld.

- Hogy megneveljem? Ezt hogy érted, papa?

- Okos asszony mindig neveli a férjét, de úgy, hogy az észre se vegye. A kényeskedéseddel nem fogod keresztülhúzni az alaposan átgondolt terveimet! Úgy látszik, nem jól ismersz. Az én türelmem is véges! Röviden: eljegyzed magad Fredyvel, és negyedév múlva megtartjuk az esküvőt. Akkor nyugodtan hunyhatom majd le a szememet.

Ria kétségbeesetten rimánkodva kulcsolta össze a kezét.

- Nem lehet, papa, képtelen vagyok rá! Ha ismernéd

Fredyt, ha úgy ismernéd, ahogy én, sosem kívánnál tőlem ilyet!

- Nohát, a teremtésit, hát mi az ördögöt csinált az a Fredy, hogy így utálod érte?

- Becsap téged. Mikor azt hiszed, hogy a földekre lovagol, hogy utánanézzen a munkáknak, akkor a városba megy, és züllött társaságban tivornyázik!

- Vigyázz, Ria! Ezt bizonyítani is kell ám!

- Majd minden éjjel részegen jön haza, és ráadásul kártyázik is, nagy összegekbe. És az a volt tanár a cimborája, aki állítólag könyvel nálunk, hogy ürügye legyen a birtokon élni!

Bredow sötéten meredt a lányára, aki nem hagyta magát megfélemlíteni, hanem emelt hangon folytatta:

- Nem bízom bennük, tisztességtelenek... és azt hiszem, még meg is lopnak, mert... Fredy lopott már egyszer, akkor régen, mikor Fritz Hartmannt gyanúsították meg helyette.

Bredow metszően fölkacagott.

- Micsoda badarságokat képesek a nők kieszelni! Hát persze, ez a mamzell hangja! Ő szeretné az imádott Fritzét tisztára mosni, te pedig balga vagy, és hagyod magad befolyásolni. Hát nem lepleződött le félreérthetetlenül az a Fritz? Nem én magam találtam meg az ágyában azt a kulcsmásolatot?

- Papa, azt a másolatot olyasvalaki tette oda, aki Fritz-nek akart ártani - felelte komolyan Ria.

- Lárifári, micsoda romantikus mese! Más bizonyíték is volt a bűnösségére: a lábnyomok a tejeskamra előtt. Semmi keresnivalója nem volt Fritznek arrafelé!

Ria összeszedte a bátorságát, s az apja szemébe nézve, így felelt:

- Papa, már rég meg kellett volna mondanom... Fritz az előző napon, mikor ti templomba mentetek, feljött hozzám a verandára. És amikor hazaértetek, átugrott a korláton, nehogy nálam érjétek. Épp a tejeskamra előtt ért földet.

Bredow egy pillanatra meghökkent, de aztán csak konokul megrázta a fejét.

- Akárhogy is, az a fickó a rémült viselkedésével elárulta magát. És ha építész lett is abból a napszámoskö-lyökből, én akkor is mint tolvajt űztem el a házamból!

- De ártatlanul, papa, teljesen ártatlanul! - kiáltotta Ria, s két kezét a szívére szorította. - Fredy volt a tolvaj, hidd el végre!

Bredow tomboló dühvel az asztalra sújtott.

- Hallgass! - förmedt a lányára. - Ne merészeld még egyszer kimondani! Egy Bredow nem lehet tolvaj! -Hangja elfulladt a dühtől. Nyakán és homlokán ijesztően kidagadtak az erek.

Ria látta, milyen mérhetetlenül fölizgatta magát az apja, s nem merte tovább védelmezni Fritzet. Rettegett a beteg ember életéért, s inkább összeharapta a száját.

Bredow sötéten meredt rá.

- Ez az utolsó szavam: mához négy hétre kihirdetem az eljegyzéseteket. Addig még eszedhez térhetsz.

- Papa! - esdekelt Ria, s könyörgően emelte összekulcsolt két kezét az apja felé.

- Hallgass! Egy szót se többet! Úgy lesz, ahogy mondtam! És most hagyj magamra!

Ria fölkelt. Akart volna még mondani valamit, de az apja erre olyan heves kézmozdulatot tett, hogy inkább némán kilépett a szobából.

Bredow közölte Fredyvel a döntését. Ám ezzel még Fredy nagy gondja nem volt megoldva. Még ha a többi hitelezőt meg is tudja nyugtatni a hírrel, azt a bizonyos nyolcezer márka becsületbeli adósságot másnapig elő kell teremtenie! Nincs mit tenni, valahonnan pénzt kell szereznie.

Az utóbbi napokban nagy tételekben adtak el gabonát, és Fredy jól tudta, hogy Bredow úr páncélszekrényében legalább negyvenezer márka készpénz hever. A fiatalember már korábban is elemelt innen kisebb Összegeket, ám ezeket később visszatette, vagy hiányukat hamis számlákkal leplezte. Az utóbbi időben ráadásul egyre gyakrabban kapta kezébe a szekrény kulcsát, mivel nagybátyja feltétel nélkül megbízott benne.

Ám most egész nap nem adódott alkalma rá, hogy észrevétlenül közel férkőzhessen a páncélszekrényhez, így hát éjszakára kellett halasztania a terv véghezvitelét. A kulcsot ugyan meg kellett még szereznie a nagybátyjától, na de ez nem jelenthetett neki akadályt!

Éjjel egy óra volt.

Ria még nem feküdt le. Olyan zaklatott volt, amúgy sem bírt volna aludni. Egyre azon rágódott, miként odázhatná el a gyűlöletes eljegyzést. Nyitott ablaka előtt üldögélt a sötétben, és gondterhelten bámult a csöndes nyári éjszakába. Ám egyszer csak halk nesz ütötte meg a fülét. Mintha lopakodó léptek közeledtek volna.

Ria ajka megvető mosolyra húzódott. Fredy nyilván most indul szokásos éjszakai útjára. Ria fölkelt, és gyorsan az ajtóhoz lépett. Lélegzet-visszafojtva fülelt ki a folyosóra.

Nem, a lopakodás nesze nem a kapu felé távolodott, hanem a ház urának dolgozószobája felé. Ria halkan kinyitotta az ajtót, és kilesett. A hold fényénél Fredyt pillantotta meg a folyosón. Ott állt a dolgozószoba előtt, épp megfordította a kulcsot a zárban, és a következő pillanatban besurrant a szobába.

Ria hirtelen elhatározással kilépett a folyosóra, s hangtalanul a fiú után eredt. A dolgozószoba ajtaja előtt megállt, és belesett a kulcslyukon. Épp a páncélszekrényre látott, amelyet most egy zseblámpa fénye világított meg. Fredy előtte állt, és óvatosan kinyitotta. A lány hirtelen elhatározással föltépte az ajtót. Fredy éppen egy köteg bankót süllyesztett a zsebébe. Rémülten perdült sarkon, s elejtette a zseblámpát. Halálra váltan meredt Riára. Most már csak a holdfény világította meg a szobát.

- Mit csinálsz te itt? - hebegte a fiatalember.

Ria közelebb lépett hozzá.

- A saját szememmel akartam meggyőződni róla, hogy Alfréd Bredow valóban tolvaj. Ismerd el végre, hogy akkor is te voltál az, aki kilopta a pénzt a mamzell dobozából, és Fritz Hartmann ágyába tette a kulcsot, csak hogy gyanúba keverje őt!

Fredynek sikerült némiképp összeszednie magát.

- Mit képzelsz? - hördült fel kevélyen. - Még hogy én tolvaj?

Ria megvető pillantással mérte végig.

- Azt hiszem, benned tényleg van annyi pimaszság, hogy letagadd, pedig rajtakaptalak, hogy pénzt vettél ki apám páncélszekrényéből.

Fredy gőgösen kihúzta magát.

- Kikérem magamnak! Csak a pénztárkönyvbe akartam még valamit beírni!

- Éjszaka, titokban, ugye? Még cipőt sem húztál! Sokkal jobb mulatságokkal szoktad te tölteni az éjszakát! Nem munkával. Hiszen fogalmad sincs arról, mi fán terem a munka!

Ria látta, hogy Fredy elbizonytalanodik, s egyre bátrabban folytatta:

- Engem aztán ne próbálj becsapni, kiismertelek régen! Engem nem téveszt meg az álszent viselkedésed! A saját szememmel láttam, hogy a mellényzsebedbe dugtad a pénzt! Utolsó, aljas tolvaj vagy, és végre leleplezlek, véget vetek az üzelmeidnek! Mert azóta hagyta el házunkat a béke és a nyugalom, mióta te betetted ide a lábad!

Utolsó szavait olyan szenvedélyesen kiáltotta a fiú szemébe, hogy észre sem vette, amint kinyílik az apja hálószobájába vezető ajtó. Bredow úr a botjára támaszkodva üggyel-bajjal átbicegett a dolgozószobába. Föl-kattintotta a villanyt, úgyhogy nappali világosság árasztotta el a helyiséget.

- Mi történik itt éjnek évadján? - kérdezte döbbenten, ahogy fölismerte Fredyt és Riát.

A fiú szólni akart, de Ria parancsoló mozdulattal emelte föl a kezét.

- Hallgass! Majd én elmondom az igazat apámnak! Papa, nem akartad elhinni, hogy Fredy tolvaj. Hát most magad is meggyőződhetsz róla! Rajtakaptam, hogy egy köteg pénzt vett ki a páncélszekrényből. Megtalálhatod nála. A mellényzsebébe tette.

Bredow meredten bámult Fredy sápadt, eltorzult arcába. Közelebb lépett hozzá, s az arca ijesztően elszíneződött.

- Fredy... ez... igaz?

A fiú színpadias mozdulattal térdre roskadt előtte.

- Bocsáss meg, bátyám... becsületbeli adósság... nyolcezer márkára volt sürgős szükségem! Bocsáss meg!

- Loptál... - tántorodott hátra Bredow, és nehezen forgó nyelvvel formálta a szavakat. - Loptál... akkor... hisz akkor... te voltál az akkor is... a mamzelltől... te... tolvaj... tolvaj.... egy Bredow, aki lop!

A lelkében tovább visszhangoztak a rettentő szavak: „Egy Bredow, aki lop... lop... lop!" Egyszerre kicsúszott kezéből a bot, melyre támaszkodott, megtántorodott, görcsösen a levegőbe markolt, és a földre zuhant.

A szívroham azonnal végzett vele.

Ria sikoltva vetette magát az élettelen testre.

- Papa, drága papa!

Fredy iszonyodva bámulta a halott arcot. Egyetlen dolgot látott világosan: ha ebben a pillanatban nem tudja megnyerni Riát - a történtek ellenére akkor végérvényesen vesztett. Ezért szégyentelenül komédiázni kezdett. A bűnbánó szerepében, térden állva közelebb csúszott hozzá.

- Ria, bocsáss meg! Ó, bocsáss meg... szeretlek... kimondhatatlanul! Ne hagyj el, könyörgök! Ne taszíts a kétségbeesésbe! Légy az enyém! Csak te tudod, mit követtem el, ne fordulj el tőlem! Könyörgök! Ments meg! Bocsáss meg nekem, légy az őrzőangyalom, csak egyedül te tudsz megmenteni! Örökké hálás leszek, örökké imádni foglak!

Ria fölemelte könny áztatta arcát a holttestről, s végtelen megvetéssel húzódott el Fredytől.

- Eridj! Hozz segítséget! Segítséget, apámnak!

Fredy átölelte.

- Nem megyek, amíg meg nem ígéred, hogy hallgatni fogsz a tettemről! - hörögte rekedten.

Ria kitépte magát a karjai közül.

- Nem fogok egy Bredow-t kipellengérezni! Eridj! Hívd a mamzellt, meg az apám inasát! Küldjenek orvosért, hátha meg lehet még menteni szegény papát!

Fredy fölpattant. Gyorsan ráfordította a kulcsot a páncélszekrényre, a zsebébe csúsztatta, majd kirohant.

Säuberlich mamzell hamarosan megjelent, kissé zilált öltözékben.

- Kicsikém, Riácskám, mi történt, az Isten szerelmére? - pihegte kétségbeesetten, s átölelte a lányt.

Ria egy pillanatra a vállára hajtotta a fejét.

- Ó, jaj, ne is kérdezd, mamus. Csak annyit mondhatok, hogy Fritz Hartmann ártatlansága bebizonyosodott. És az apám is megtudta, mielőtt meghalt. Nézd meg te is... valóban halott? Akkor egyedül maradtam a világban!

A mamzell megsimogatta az összetört lányt. Aztán az úr mellé térdelt, s a mellkasára hajtotta a fejét. De nem hallott szívverést. Könnyes szemmel nézett a kifejezéstelen arcra, s gyöngéden lezárta a halott szemét. Ebben a pillanatban megbocsátott neki minden igazságtalanságot.

- Meghalt, Riácskám. Most nagyon bátornak kell lenned!

Bredow inasa lépett a szobába, akit Fredy csak nehezen tudott fölrázni mély álmából. A mamzell segítségével fölemelte a holttestet, és a szobában álló kanapéra fektette. Megérkezett az orvos is, de már csak annyit állapíthatott meg, hogy Bredow úr szívrohamban meghalt.

Fredy nem mert visszatérni a szobába. Kint ácsorgott a hallban. Mikor aztán a mamzell elvezette mellette a még mindig halkan zokogó Riát, félénken húzódott el az útjukból. A mamzell öreg volt ugyan, de igen éles szemű. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a Bredow-t sújtó legújabb szerencsétlenségben is valahogyan benne volt Fredy fiatalúr keze.

A fiú nem is állta a tisztességes, idős asszony tekintetét, legalábbis ebben a pillanatban nem. Zavartan sandított jobbra-balra. Becsületére váljék, egyáltalán nem érezte jól magát a bőrében. Szinte égette az oldalát a lopott pénz.

Ám az élet kényszere erősebbnek bizonyult a tisztesség gyöngécske hangjánál. Kora hajnalban Fredy már a város felé tartott, hogy a lopott pénzzel rendezhesse „becsületbeli" adósságát. Útközben azt forgatta a fejében, hogyan vehetné mégiscsak Riát feleségül.

Eltelt egy-két nap. Heinrich Bredow-t örök nyugalomra helyezték a családi kriptában, a felesége mellett. A gyászszertartáson Fredy úgy helyezkedett, hogy mindig Ria mellett legyen, és a vendégekkel szemben is a leendő urat játszotta.

Ria hagyta, nem tette szóvá. Egyrészt túlságosan hatalmába kerítette a fájdalom, és örült, hogy Fredy átvállalja a kellemetlen kötelezettségeket, másrészt a Bredow nevet sem akarta bemocskolni. De elhatározta, hogy a temetés után Fredynek mennie kell. Nem akarta tovább megtűrni a házban, hisz nemcsak a tolvajt látta benne, hanem apja hirtelen halálának okozóját is.

A gyászszertartás után a vendégek elhagyták a birtokot. Ria gondolkozni kezdett, miként adja Fredy tudtára, hogy nem tűri tovább a jelenlétét. A fiú ugyanis semmi jelét nem adta annak, hogy önszántából távozna.

Ria ebben is alantas gondolkodásának újabb bizonyítékát látta. Jellemes ember a helyében már rég elhagyta volna azt a házat, ahol ilyen szégyenbe keveredett. A lány belátta, hogy kénytelen lesz nyíltan felszólítani a távozásra.

Pár nappal a temetés után meg is üzente neki, hogy beszéde van vele. A kis szalonban fogadta, amely korábban édesanyja kedvenc tartózkodási helye volt. Mielőtt még bármit mondhatott volna, a fiatalember megfogta a kezét, és kifogástalan meghajlással az ajkához emelte. Aztán egy fotelbe ereszkedett, és gyorsan beszélni kezdett, nehogy Ria a saját mondandójával megelőzze.

- Azért hívattál, drága Ria, hogy megbeszéljük, mikor és milyen formában tesszük közhírré az eljegyzésünket? - Lopva figyelte a lány feltűnően megváltozott, elszánt arcát, és sietve folytatta: - A gyászra, ugye, kénytelenek vagyunk tekintettel lenni, de ahogy a dolgok most állnak, nem halogathatjuk tovább! Neked védelmezőre van szükséged, a birtoknak meg új földesúrra. Ezért úgy vélem, hogy négy hét múlva szétküldhetnénk az értesítőket. A különleges körülmények különleges eljárást követelnek.

Ria nem akart hinni a fülének. Sóbálvánnyá meredve nézett a nyugtalanul vibráló szempárba, aztán határozottan fölegyenesedett.

- Nem vagyok olyan hangulatban, hogy kedvem volna tréfálkozni - szögezte le jegesen.

Fredy is fölállt, és a fotel karfájához támaszkodott.

- Bocsáss meg, de eszemben sincs tréfálni.

- Akkor nem értem, miről beszélsz! - vágta rá csípősen Ria. - Úgy beszélsz, mintha az eljegyzésünk eldöntött tény volna. Erre nem jogosítottalak fel semmilyen formában!

- Az apád annál inkább feljogosított rá. A szavát adta, hogy négy héten belül a menyasszonyom leszel, három hónap múlva pedig a feleségem. Én ehhez tartom magam.

Riát szinte megbénította a fölháborodás.

- Még te merészelsz az apámra hivatkozni? Tán nem emlékszel, hogy a te gaztetted kergette a halálba? - dadogta remegő hangon, és az arca lángolt.

De Fredy csak mosolygott sátáni ábrázattal. Rettegés szorította össze Ria szívét. Lehet, hogy nincs menekvés előle?

- Hagyd már ezeket a tragikus pózokat, kedves Ria, nem kell azt a meggondolatlanságot így fölfújni! Köny-nyelműség volt, belátom, hogy szorult helyzetemben kölcsönvettem egy kicsit abból a pénzből, ami úgyis az enyém lesz egyszer. De természetesen mindent meggyóntam volna az apádnak, és nyilván meg is bocsátott volna, ha te a meggondolatlan közbelépéseddel nem csinálsz tragédiát az ügyből. Az apád csak azért jött át, mert olyan hisztérikusan kiabáltál! Valójában ez izgatta föl annyira szegény apádat, hogy szívrohamot kapott. Ha tehát azt állítod, hogy én okoztam a halálát, akkor ugyanilyen joggal mondhatom én is ezt rólad!

Ria elszörnyedve kapott a torkához, de Fredy könyörtelenül folytatta:

- Ha már egyáltalán bűnösségről lehet szó, hát akkor közös a felelősségünk. És mivel a legszorosabb kötelék a közös bűn, mi ketten egymáshoz tartozunk.

- Soha! - sikoltotta eszelősen Ria. - Soha nem lesz közünk egymáshoz!

- Elfelejted, hogy az apád a szavát adta nekem?

Ria védekezően emelte maga elé a kezét, de a férfi

tovább ostromolta kegyetlen szavaival.

- Az apád úgy akarta, hogy a halála után egy Bre-dow-é legyen a birtok, és én vagyok az utolsó Bredow!

Ria összeszedte minden erejét. Védekezz! - sikoltotta a szívében egy belső hang.

- Ezt akkor határozta el, amikor még nem tudta, hogy becstelen tolvaj vagy. Sosem kívánta volna tőlem, hogy egy bűnözőhöz menjek feleségül - jelentette ki hidegen.

Fredy közelebb lépett hozzá, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak:

- Ilyen hangon ne beszélj velem, Ria! Térj észhez, lásd be végre, hogy a legegyszerűbb és legtermészetesebb megoldás, ha minél hamarabb egybekelünk!

Ria hátrált a férfi elől.

- Már megmondtam! Soha!

Fredy szeme félelmetesen villogott.

- Remélem, jobb belátásra térsz. Követelem a jogaimat, és ragaszkodom hozzá, hogy beváltsd apád ígéretét!

- Soha, semmi áron! Nem vagyok hajlandó!

- Ne légy ilyen könyörtelen, egyszer mindenki hibázhat! Te leszel az én őrangyalom, Ria! Szeretlek, és nincs hőbb vágyam, mint hogy az enyém legyél - váltott hízelgőbb tónusra Fredy.

Ria szívét csordultig töltötte a keserűség.

- Hallgass, te hazug! Ne komédiázz! A te hő vágyad az, hogy Bredow a tied legyen! Csakhogy elszámítottad magad. Még ha életben maradt volna az apám, és soha nem ismerte volna fel a hitványságodat, akkor sem mentem volna hozzád! Mert én mindig átláttam rajtad, és soha mást nem éreztem irántad, csakis ellenszenvet és undort!

A férfi meg akarta fogni Ria kezét, ám ő kitért előle, és büszkén kihúzta magát. Ebben a pillanatban önmaga fölé nőtt ez a gyenge, törékeny teremtés.

- Még egyszer, utoljára mondom: soha, de soha nem leszek a feleséged. És most téijünk végre a tárgyra. Azért hívattalak, hogy közöljem, Bredow-ban nem maradhatsz. El kell menned, amilyen gyorsan csak lehet.

Fredy ökölbe szorította a kezét, és sötét, fenyegető tekintettel nézett rá.

- És azt hiszed, hagyom, hogy így elbánj velem? Az apád úgy nevelt, hogy én leszek az örököse, és most azt hiszed, kidobhatsz, mint valami koldust?

Ria fáradtan legyintett. A szeme elhomályosult a könnyektől. Undorodott az egész beszélgetéstől. De nyugalmat kényszerített magára, mert a nevének tartozott azzal, hogy kerülje a botrányt.

- Nem úgy küldelek el, mint egy koldust - felelte, erőt véve gyengeségén -, bár megvolna rá a jogom. Szerény életjáradékot adok neked, ami megóv a nyomortól. Ha persze a mostani költséges életmódodat akarod folytatni, akkor meg is kell keresned rá a pénzt.

- Alamizsna! - kacagott föl gúnyosan Fredy. - Meghalni sok, megélni kevés! Azok után, hogy éveken át minden erőmmel a birtokot szolgáltam!

- Hát nem sül le a bőr a képedről, hogy erre hivatkozol? Az erőidet egészen másra fordítottad éjszakánként a cimboráiddal! Ismerem a viselt dolgaidat, és ismerem Kiefer urat is. Mióta apám nem tudott maga utánanézni a dolgoknak, lezüllesztetted a birtokot! Esztelen és hátrányos szerződéseket kötöttél, csak hogy pénzhez juss apám tudta nélkül. Ó, tudom én jól, mi mindent tettél Bredow-ért! Jó, hogy nem jutottunk máris koldusbotra a te hibádból!

Fredynek éreznie kellett, hogy vesztett. Összeszorított szájjal, némán bámulta Riát, aki tovább szónokolt.

- Most én vagyok Bredow úrnője, és felelős vagyok a birtokért. Sok-sok ember jóléte függ attól, hogy vissza tudom-e állítani a régi állapotokat. Mindent meg fogok tenni ennek érdekében. - Nem törődött sem Fredy gúnyos mosolyával, sem fenyegető pillantásaival, és kemény hangon megismételte: - Felszólítalak tehát, hogy még ma, de legkésőbb holnap utazz el Bredow-ból. Az életjáradékodat a bankom majd átutalja. És most kérlek, fejezzük be a beszélgetést.

Fredy hátradőlt, és a mellén keresztbe fonta a karját. A szemében alattomos fény csillant.

- Tegyük föl, hogy elfogadom az ajánlatodat. Milyen évjáradékot állapítanál meg a számomra?

Ria végigsimított a homlokán.

- Évi háromezer márkát - felelte kurtán.

Fredy gúnyosan felkacagott.

- Borravaló! Ebből éljen egy Bredow?!

- Nem lesz más választásod - vágta rá Ria.

Fredy teste megfeszült, és fenyegetően magasodott Ria fölé.

- Nagyon tévedsz, szép húgocskám, ha azt hiszed, hogy ilyen olcsón megszabadulhatsz tőlem. Enyém vagy, és az enyém Bredow! És hajószántadból nem akarsz a menyasszonyom lenni, hát majd kényszerítelek! - mondta rekedten. És mielőtt még Ria észbe kaphatott volna, magához rántotta, hogy megcsókolja.

Ria sikított, ahogy a torkán kifért, s ebben a pillanatban fölpattant az ajtó. Mamus rontott be rajta. Aggódott Riáért, ezért a nagy, nehéz húsklopfolóval felfegyverkezve már egy ideje a küszöbön állt, készenlétben. Most veszélyben látta Riát, hát nem teketóriázott, püfölni kezdte Fredyt.

- Nesze neked! Nesze Fritzért, nesze a rablógazdálkodásért, nesze a legújabb hitványságodért! - fűzte hozzá nagy elégtétellel.

Fredy elengedte Riát, és a mamzellre vetette magát. Kitépte kezéből a klopfolót, és már ütni készült, amikor Ria közéjük ugrott.

- Csak azt próbáld meg! Azonnal föllármázom az egész házat, rendőrt hívok rád, és elvitetlek mint tolvajt! Jól jegyezd meg: csak akkor leszek tekintettel a Bredow névre, ha azonnal eltakarodsz. Ma estig el kell hagynod a házat! Kifelé, aljas gazember!

Fredy vérben forgó szemekkel mérte végig a két nőt, akik szorosan összekapaszkodva álltak, mintha egymást akarnák megvédeni. Keze ökölbe szorult, fogait vadul csikorgatta. Ám Ria fenyegetése visszatartotta a további erőszakoskodástól. Lassan elindult az ajtó felé. Arca félelmetesen eltorzult.

Még egyszer visszapillantott rájuk, és a tekintetétől Ria megborzongott. Aztán becsapódott mögötte az ajtó. Ria fölzokogva borult az asszony nyakába.

- Mamus, ez borzalmas volt, el sem tudom mondani, mennyire irtózom ettől a szörnyetegtől!

Mamus gyöngéden simogatta a fejét.

- Szegény kislányom! Nyugodj meg végre...

Egy kényelmes fotelhoz vezette Riát, aztán a konyhába futott nyugtatóporért.

Ria idegei végsőkig kimerültek, s szinte félájultan hevert a fotelben. A mamzell hűségesen őrködött a szomszéd szobában. Időközben már föladott egy sürgönyt Fritznek az alábbi szöveggel:

„Riának védelemre és segítségre van szüksége. Mamus"

Fredy a szó szoros értelmében leírhatatlan lelkiállapotban jutott el a szobájáig. Távol állott tőle, hogy sorsának alakulásáért magát tegye felelőssé; szívében nő tton-nőtt a kérlelhetetlen gyűlölet Ria iránt. Elbizakodottan egy lapra tett föl mindent, mint egy lelkiismeretlen és gátlástalan hazárdjátékos, és most vesztett. De vajon minden veszve van?

Föl-alá járkált, mint a ketrecbe zárt vadállat. Hát nem, azt nem tűrheti, hogy holmi alamizsnával küldjék el onnan, ahol pedig korlátlan úrként akart kormányozni! Szívében sötét bosszútervet forralt.

Váratlanul Kiefer lépett be, földúlt lelkiállapotban.

- Mit jelentsen ez, Fredy? Bredow kisasszony az imént kiadta negyedévi fizetésemet, s azt üzente, hogy azonnal hagyjam el a birtokot!

- Ez azt jelenti, derék barátom, hogy vége a dalnak. Kiebrudalnak minket Bredow-ból! Téged is, engem is.

- Hát nem veszed el ezt a Bredow-lányt? - sápadt el Kiefer.

Fredy cigarettára gyújtott, megjátszottan közönyös arckifejezéssel.

- Hát, úgy látszik, nem. Nem hajlandó a szép leányzó. És mondhatom, igencsak erélyes tud lenni, ha akar. Fel is út, le is út, öreg fiú. Gyerünk pakolni, elcsapott a nagysága!

Kiefer fölháborodottan kapkodta a levegőt, és már-már kitört belőle a tiltakozás, de Fredy egy kézlegyintéssel elhallgattatta.

- Addig örülj, amíg más bajod nincsen! És belőlem nem fogsz kipréselni fájdalomdíjat, arra ne is számíts! Padlón vagyok. De hajó leszek, kapok majd valami kegyes alamizsnát. No, ha szabad kérnem, hagyj végre magamra. Pakolnom kell. Az éjszakai vonattal elmegyek. Agyő, derék barátom, vigasztaljon a régi szép időkre való emlékezés, mikor bevezetted szorgalmas tanítványodat a züllés rejtelmeibe. Agyő!

De Kiefer még mindig ott állt, földbe gyökerezett lábbal. Fredy végképp kijött a sodrából, és rárivallt:

- Ki innen, az ördögbe is! Takarodj Isten hírével, a soha viszont nem látásra!

Kiefer végre kibotorkált.

Fredy a gondolataiba merülve rótta a köröket a szobájában. Végre úgy érezte, kész a terv. Kulcscsomót halászott elő egy dobozkából, és tüzetesen átvizsgálta. Volt kulcsmásolata minden ajtóhoz, ami csak érdekelhette a birtokon. És persze a páncélszekrényhez is.

Zsebébe süllyesztette a kulcscsomót, s az arcán sátáni vigyor játszott.

Nagy sietve összecsomagolta a holmiját, majd írt pár sort Riának, s az egyik szolgával el is küldte neki.

„Kedves Ria!

Felindultságomban arra ragadtattam magam, hogy megfenyegesselek. Kérlek, bocsáss meg ezért. Büntetésből önként száműzöm magamat, és csak írásban búcsúzom el tőled. Kérlek, bocsásd rendelkezésemre a kocsit, hogy kivigyen az állomásra!

Fredy"

Ria hívatta a sofőrt, megkönnyebbülve, hogy Fredy újabb jelenetek nélkül távozik Bredow-ból. Egy borítékban kétezer márkát küldött neki az inassal, a bankját pedig utasította, hogy ezentúl rendszeresen folyósítsák unokafivérének a háromezer márka évjáradékot.

Félóra múlva Fredy elhagyta Bredow-t. Kiefer úr már egy órával korábban távozott. Az állomáson Fredy föladta a csomagját Münchenbe, s magának is müncheni jegyet váltott. Ám rögtön az első megállónál leszállt a vonatról. Szándékosan indult olyan személyvonattal, amely minden állomáson megáll.

Félórányi járásra lehetett Bredow-tói. Fredy sietősen, magabiztosan lépdelt el a szolgálattevő vasutas mellett, aki nem sejtette, hogy a fiatalúr már nem lakik Bredow-ban, és csak azon csodálkozott, miért is nem küldtek elébe kocsit. Fredy az országút felé vette az irányt. Sötét volt már, mégis komótosan lépdelt, mivel csak éjfél után akart Bredow-ba érni. Amikor elérte az erdőt, egy vaskos fatörzsre telepedett, és várakozóan tekingetett az udvarház felé.

- Ilyen könnyen nem rázod le Fredyt, drága szép kuzinkám! - mormolta magában. - Szemet szemért, fogat fogért!

Riának nagy kő esett le a szívéről ezen az estén. Boldogan tért nyugovóra, hogy végre eltűnik a házból a bajkeverő, végre a régi békesség és nyugalom költözik Bre-dow-ba. Egyszersmind forró vágyakozás ébredt benne Fritz iránt. Vajon eljön a fiú, ha megtudja, mi történt vele? így, Fritz képével a szívében aludt el.

Nem is sejtette, hogy éjfél után egy sötét alak lopódzott a házhoz, besurrant a kapun, és az előcsarnokon át a megboldogult dolgozószobájába osont nesztelenül.

Néma csönd volt mindenütt, mélyen aludt az egész ház. Egyedül szegény Säuberlich mamzell forgolódott az ágyában. Rémálmok kínozták, nem volt nyugalma egész éjjel.

Fredy Bredow - mert 5 volt a besurranó - sokáig fülelt, mielőtt betette volna maga után a dolgozószoba ajtaját. Ezúttal különös gonddal kellett eljárnia. Igaz, hogy álcázott elutazásával sikerült megtévesztenie Riát és a mamzellt, de azért nagyon óvatosnak kellett lennie, nehogy véletlenül rajtakapják. Ezzel a mai lopással semmiképp se lehessen őt gyanúsítani! Úgy érezte, erről gondoskodott is kellőképpen.

Amikor meggyőződött róla, hogy a házban egyetlen lélek sincs ébren, hangtalanul kinyitotta a páncélszekrényt. Ma nem sütött a hold, szinte tapintható volt a sötétség. Fredy zseblámpát ragadott, s bevilágított a szekrénybe. Harmincezer márka hevert még ott készpénzben; ezt azonnal zsebre vágta. Egy kisebb csomagot is talált a következő felirattal: „Értékpapírok ötvenezer márka értékben." Ezt is magához vette. A pénztárkönyveket leszámítva más nem volt a szekrényben. Elégedetten csukta vissza a páncélajtót.

Mindezek után könnyű fabútort, papírokat, kelméket rakott halomba. Egy doboz gyufát is a kupac tetejére szórt. Végül a kabátzsebéből petróleumos palackot húzott elő, melyet még a délután folyamán szerzett be. A palack tartalmát szétlocsolta, aztán több oldalról is meggyújtotta a máglyát.

Kilopódzott hangtalanul, akár egy macska, s ugyanolyan észrevétlenül, ahogy jött, elhagyta a házat. A kertfalon túl megállt, és diadalittasan nézte, ahogy egyre magasabbra csapnak a lángok az udvarházban.

Futólépésben sietett vissza a városba. Az állomáson épp elérte a müncheni gyorsot.

Éjjel két óra lehetett, amikor Säuberlich mamzell olyan rettentőt álmodott, hogy ijedtében föl is ébredt. Fölült az ágyban, átizzadt haját igyekezett kisimítani a homlokából, és szívet tépően sóhajtozott:

-Nem is értem, hogy lehet ilyen iszonyút álmodni! -Aztán hirtelen magasra kapta az orrát, - Á! Füstszagot érzek! Ez még az álom, vagy ébren volnék már?

És bizalmatlanul szimatolva kikászálódott az ágyból.

- Muszáj megnézni, valaminek itt tényleg füstszaga van - motyogott maga elé, míg magára kapkodott egykét ruhadarabot.

Lámpát ragadott, kinyitotta az ajtót, de úgy tántorodott vissza, mintha mellbe vágták volna. A lámpa kialudt, és sűrű, vastag füst csapott az arcába.

A mamzell először felsikoltott, aztán kiáltozni kezdett:

-Tűz van! Tűz van! - Föltépte az ablakot, s a cselédszállás felé is elkiáltotta: - Tűz van!

Egyszeriben megelevenedett az udvarház. Hangok feleltek a mamzell vészkiáltására. A szobája melletti padlásszobácskákból is előbújtak a cselédek hiányos öltözetben, épp csak hónuk alá kapva a többi szükséges ruhadarabot.

- Tűz van, tűz van!

A vészkiáltás mind hangosabban zengett. A mamzell és a cselédek rémülten szaladtak le a lépcsőn. Ám az első szinten a füst is sűrűbb volt, marta a szemüket, és alig kaptak levegőt. A mamzell egyre tudott csak gondolni:

Ria veszélyben van! A fojtogató füstben félig vakon tapogatózott a lány szobája felé. Feltépte az ajtót, és Ria nevét harsogta. Gyönge sóhaj jött válaszul. Ria hálóruhában a padlón hevert, félig eszméletlenül.

A mamzell az ablakhoz szaladt, és kinyitotta.

- Létrát, emberek, ide gyorsan! - kiáltotta az alant gyülekező szolgáknak, akik épp hozzákezdtek az oltáshoz. Aztán az ablakhoz cipelte Riát, és kidugta a fejét a szabadba.

A friss szellőtől magához tért a lány.

- Gyerünk, gyorsan, kislányom, ki kell másznunk az ablakon! A lépcsőn már nem juthatunk le!

Ria összeszedte a bátorságát. Már ott is volt a létra az ablak alatt. Az öreg béres fölmászott, és lesegítette a kisasszonyt, aztán a mamzellt is, aki előbb még kihajított néhány ruhadarabot Ria számára.

Fiatal úrnőjüket azonnal körülvették a cselédek, akik még a folyosón át tudtak kimenekülni. Ria elmondta, hogy a fojtogató füsttől ébredt föl, s kitámolygott az ágyból, hogy felöltözzék. Ekkor eshetett össze, és csak az idejekorán megjelenő mamzell mentette meg a biztos haláltól.

Hál' istennek, más emberélet nem forgott veszélyben a birtokon. Ám a tűz úgy elharapódzott, hogy hiába érkezett több tűzoltóegység is a szomszéd falvakból meg a városból, az udvarházat már nem lehetett megmenteni.

Amikor Ria kissé magához tért, és meggyőződött róla, hogy senkinek az élete nem forog veszélyben, következő gondolata természetesen a páncélszekrény volt. Ám ahhoz most lehetetlen volt hozzáférni. Éppen a dolgozószobában tombolt legvadabbul a tűzvész. Apja szobáiból már semmi sem volt menthető.

Az első órák megfeszített munkájában, amikor még remélhették, hogy a háznak legalább egy részét megmenthetik, Ria és a mamzell is ott állt az emberek között a hosszú láncban, és segített az oltásban. De aztán nyilvánvaló lett, hogy a házról le kell mondaniuk, és minden erővel a melléképületeket kell menteni.

Ria és az idős asszony kimerülten egy kerti padhoz támolyogtak. Leroskadtak rá, s egymást átkarolva bámulták a gomolygó füstöt s a mohó lángnyelveket, amelyek mindent elemésztettek, ami az útjukba került.

Izgatottan találgatták, mi lehetett a tűz oka. Az világosan látszott, hogy a megboldogult Bredow úr valamelyik szobájában volt a tűzfészek, innen terjedtek tova a lángok. Képtelenségnek tűnt, hogy a tüzet véletlen vagy gondatlanság okozta. Säuberlich mamzell immár harminc éve minden áldott este, lefekvés előtt végigjárta az egész házat, ellenőrizte, hogy minden rendben van-e.

A cselédszobákban nem törhetett ki tűz, sem Riánál, sem a mamzellnél. Kiefer és Fredy pedig még alkonyat előtt elhagyták a házat. És mégis, amikor Fredy neve elhangzott köztük, a két nő önkéntelenül is összenézett. A mamzell végül halkan kibökte:

-Én még ezt is kinézem belőle...

- Nem, nem! Jaj, mamuskám... ez nem lehetséges! Ember nem lehet ennyire gonosz! - Ria lehunyta a szemét, és összerázkódott a borzalomtól.

- Nincs olyan gazság, amire egy rossz ember ne volna képes - sóhajtotta keserűen a mamzell.

Ria boldogtalanul meredt az égig csapó lángokba.

- Nem hiszem, nem akarom elhinni... amíg bizonyíték nincs rá! És mamuskám, könyörgök, soha egy szót se senkinek erről a gyanúról! Amíg csak lehet, meg akarom kímélni a Bredow nevet attól, hogy beszennyezzék. Ezzel tartozom apám emlékének.

- Persze, kislányom. Nekem ezt mondanod sem kell. Harminc éve Bredow-hoz tartozom, ez a hely nekem is az otthonom!

Iszonyú recsegés-ropogás remegtette meg a levegőt: a tető és az emelet nem bírta tovább, leszakadt. Hatalmas por-, füst- és szikrafelleg emelkedett föl, és a Bre-dow-kastélyból nem maradt más, csak egy óriási törmelékhalom. Ám ezzel a végső fellobbanással ki is merült a tűz ereje, és lassan elhamvadt.

A melléképületek, a jószág és a raktárak meg voltak mentve. Reggel felé már csak azért jártak a locsolócsövek és a vödrök, hogy a legkisebb parazsat is elfojtsák.

Säuberlich mamzell a cselédszálláson a nőcselédek élén szorgoskodott, hogy átmeneti szállást teremtsen az egész háznépnek. Egy-két megmentett bútordarabbal Ria számára egész barátságosan berendezett két emeleti szobát. Saját magának egy szomszéd szobácskát foglalt le. A földszinten konyhát és étkezőt alakítottak ki az egész háznépnek. A szolgák és béresek, akik eddig a cselédszálláson laktak, most kénytelenek voltak a szénapadlással beérni. Ria szeretett volna segíteni a berendezkedésben, de a mamzell kiküldte a szabadba.

- Eridj, kislányom, itt most nem tudsz segíteni, meg vagyunk is elegen. Borzasztóan nézel ki, sétálj inkább egy kicsit a friss levegőn! Összeütünk valami reggelit, neked kiviszem majd a lugasba.

Riát a kiállott viszontagságok miatt migrén kínozta, úgyhogy engedelmeskedett. Még világosan gondolkozni sem volt ereje. Lassú léptekkel bandukolt hát a lugas felé.

A mamzell hosszan nézett utána, aztán az órájára pillantott.

- Két órán belül megérkezhet Fritz. A sürgönyömet már tegnap este meg kellett kapnia. És, ahogy én ismerem, nem fogja húzni az időt, ha Riácskának segítségre és védelemre van szüksége! Jaj, drága Istenkém, hogy megrémül majd szegény, ha romokban látja a kedves, régi házat! - így morfondírozott magában, míg a távolodó lány után nézett. Aztán sietett vissza a teendőihez.

Talán két óra telt el. Az országúton száguldva közeledett egy bérautó a város irányából. A hátsó ülésen magas, jó kiállású úriember ült, elegáns utazóruhában. Intelligens arca napbarnított volt, mint azoké, akik sokat tartózkodnak a szabadban. A tekintete jóságról, lelki gazdagságról tanúskodott; erélyes álla, magas homloka mutatta, hogy eszes és határozott jellem.

Ez az úr Fritz Hartmann volt, aki a mamzell sürgönyét kézhez kapva azonnal útnak indult. Szemében nyugtalanság és aggodalom tükröződött.

Fritz még a városban hallott róla, hogy a Bredow-bir-tokon tűz ütött ki az éjjel. Képzelhetjük, mit érzett a hír hallatán. Nem is sejtette, hogy alig néhány méterre tőle, egy újságosbódé mellett, ott áll Fredy Bredow, és egészen másfajta érzelmekkel olvassa ezt a hírt.

Az némiképpen megnyugtató volt, hogy emberáldozatról, sérültekről nem esett szó. Fritz mégis alig várta, hogy elérje a birtok határát. Az erdőnél kiszállt, és kifizette a sofőrt. Nem lett volna ínyére kocsin a kastély elé hajtani.

A fűst szaga az egész vidéket belengte, a nyári szellő még nem űzhette el a tűzvész szörnyű emlékét. Fritz sietősen szaporázta lépteit az udvarház felé vezető keskeny gyalogösvényen. Még néhány lépés, és ott állt a porig égett épület előtt. A törmelékhalom fölött elláthatott a lecsupaszított udvarig, látta a cselédszállást és a csűröket.

Földbe gyökerezett a lába, s önkéntelenül levette a kalapját.

Egyetlen gondolata volt: Ria. Bénultan szemlélte a pusztítást.

Hová lett a kedves kép, melyet álmaiban annyiszor látott! Hol a virágos, szép veranda, hová lettek a ragyogó ablakok, a mamus tisztaság- és rendszeretetének ékes bizonyítékai? Egy pillanatra megrendülten takarta el a szemét. De aztán fölemelte a fejét, és körülnézett. Itt vannak még azok a helyek, ahol boldog volt gyerekkorában, ahol Riával játszott, ahol annyi derűs órát töltöttek együtt. És a levegő is otthoni, bár most füst szaga hatja át.

Otthon! Milyen gyönyörű szó!

Fritz lelki szemei előtt végigperegtek a távol töltött évek. Megvetett tolvajként, kitaszított árvaként távozott innen, és mindenért keservesen meg kellett küzdenie. És most tisztelt, megbecsült emberként tér vissza! Állhatatos szorgalommal, fáradhatatlan küzdelemmel már fiatalon sikerült elérnie a magasra tűzött célt. Előtte áll az élet, tettvággyal, harci kedvvel eltelve néz elébe, és csak egy dolog hiányzik a teljes boldogsághoz, az üdvösséghez: Ria igenje.

A büszke kastély romokban hever, Ria éppolyan hontalan most, mint ő maga. Vajon merhet-e most elébe állni, és emlékeztetni régi ígéretére: „Hozzád megyek feleségül"?

Szívét hevesen megdobogtatta a gondolat. Sietős léptekkel indult a romhalmazt megkerülve, az udvar felé.

Az udvarban jókora tumultus fogadta. Minden szolga és cseléd ott sürgölődött, hogy a káoszban legalább a rend látszatát helyreállítsák. Egy nyitva álló földszinti ablakból Säuberlich mamzell erélyes kommandói harsogtak.

Fritz önkéntelenül elmosolyodott, a szwe megtelt melegséggel. Ó, a jó öreg mamzell! Ez a friss, határozott asszonyhang, amelyen az öregedésnek nyoma sem volt, megerősítette benne az érzést, hogy hazaérkezett.

A háznép ámulva nézte az elegánsan öltözött úriembert. Volt pedig közöttük, aki régről ismerte, de most senki nem ismert rá.

- Nyilván a biztosítótól jött - véite az öreg béres, és elindult felé, hogy megkérdezze, mi járatban van.

Fritz azonban az ablakhoz sietett, ahonnan a mamzell hangját hallotta.

- Mamus! - kiáltott be hozzá.

A mamzell fölsikoltott örömében, és rohant, bukdácsolt ki a házból, ahogy csak a lába bírta. Sírva-nevetve borult a tekintélyes fiatalember nyakába. A háznép hökkenten nézte a furcsa jelenetet.

- Jesszus, megzavarodott a mamzell! - szólt megrökönyödve az Öreg béres, és izgatottan gyűrögette a sapkáját egyik füléről a másikra.

Végre csillapodott kissé a mamzell örömujjongása. Kibontakozott Fritz karjai közül, és köténye csücskével megtörölgette a szemét. Aztán nevetve mérte végig az ámuló cselédeket.

- Na, meg vagytok lepve, ugye, hogy Säuberlich mamzell, se szó se beszéd, nyakába ugrik egy ilyen jóképű fiatalúrnak? Hát nézzétek már meg magatoknak! Christian, Gottlieb, Trina, nektek igazán illenék fölismerni! Franz, Gustav, nektek is! Na, hát ki lehet, mondjátok már!

Az emberek habozva közeledtek. Fritz odalépett hozzájuk, ennek is, annak is kezet adott, s a nevén szólította. Mégsem jöttek rá a kilétére, csak Fritz egykori szobatársa vette ki a pipát a szájából, és fölkiáltott:

- A hétszázát, itt nyeljen el a föld, ha ez nem a Fritz!

Fritz nevetve szorította meg a kezét.

- Még mindig olyan bolondul horkolsz, öreg Peter?

- Abbizony! Ezen mán nem lehet segíteni. Hanem belőled micsoda finom uraság lett, a hétszázát neki!

Általános álmélkodás, fejcsóválgatás közepette elkezdődött az igatott kérdezősködés. A háznép körülvette Fritzet, sehogy sem akarták elereszteni. A mamzell végül visszazavarta őket a munkába.

- Rajta, emberek, rengeteg dolgunk van, lásson mindenki a feladatához! Gyere, Fritz, beszédem van veled.

Fritz követte, de a tekintete kutatóan pásztázta a környéket.

- Hát a Kiskirálylány hol van?

- Odaát a kerti lugasban, ahol annak idején annyit játszottatok - mosolygott az idős asszony. - De most még nem eresztelek hozzá, egyet-mást előbb el kell mondanom.

- Jól van, mamus. Csak egyet árulj el gyorsan! Hol van Alfréd Bredow?

A mamzell mély lélegzetet vett.

- Eltakarodott... örökre!

Kéz a kézben léptek be az egyik szobácskába, melyet már sikerült rendbe hozni. Leültek, és a mamzell dióhéjban elmondta az utolsó napok eseményeit, de mindenekelőtt azt, hogy Bredow úr a halála előtt még megtudta, milyen igazságtalanul bánt Fritzcel egykor.

A fiú feszülten hallgatta. Ő is azonnal gyanút fogott, hogy Fredy lehetett a gyújtogató, talán bosszúból, talán azért, hogy egy másik gazság nyomait eltüntesse.

Mikor a mamzell végzett a beszámolóval, Fritz fölkelt, és megszorította a kezét.

- Ne haragudj, drága mamus, de most már nem bírom tovább, muszáj találkoznom Riával, meg kell győződnöm az érzelmeiről.

- Menj csak, édes fiam, áldásom kísérjen!

Fritz sietve átvágott a kerten a kiskapuhoz, amely az erdőbe vezető útra nyílt. A kapu mellett állt a lugas, ahova Ria visszahúzódott pihenni.

Ahogy közeledett, mind erősebben kalapált a szíve. A lugashoz érve egy pillanatra megállt. Feketébe öltözött, karcsú leányalakot pillantott meg. Az asztalra könyökölve, tenyerébe hajtotta arcát, csak a napfényben csillogó haját és szép, fehér kezét lehetett látni. És Fritz mégis úgy érezte, mintha a világ minden szépsége ebbe a képbe sűrűsödött volna. Lassan közelebb lépett.

- Kiskirálylány - szólította meg halkan.

Ria fölkapta a fejét: Tágra nyílt, ijedt szemekkel nézett a magas, napbarnított férfira. Bájos arcocskáját finom pír öntötte el.

- Ria, drága Riám, hát nem ismersz meg? - kérdezte Fritz fojtott hangon, és a szeme csak úgy ragyogott.

Ria a rátörő érzelmektől elgyengülve a lugas falához tántorodott, és megindítóan gyámoltalan mozdulattal nyújtotta két kezét a fiú felé.

- Fritz... te... ön az? Nem lehet igaz... Istenem! Fritz!

- Ria, kérlek, tegezz továbbra is! - felelte halkan a férfi, megfogta a lány kezét, és áhítatosan az ajkához emelte. - Kiskirálylány, azért jöttem, hogy szavadon fogjalak. Azt mondtad régen: „Ha építész lesz belőled, hozzád megyek feleségül." Hát építész lettem, és várom a válaszodat. A napszámosfiúból építész lett, és feleségül kéri Bredow örökösét. Akarsz az enyém lenni, Ria? - kérdezte, és magához vonta a lányt.

- Ó, Fritz, drága Fritz! Bredow örököse most szegény, jóformán hontalan, nem tudja, hogy maradt-e egyáltalán egy talpalatnyi földje, s hogy a romokból ki lehet-e menteni a vagyonának legalább egy töredékét!

Fritz még jobban magához szorította.

- Sose bánd, ha szegény vagy és hontalan. Mert én erős vagyok és bátor! Új otthont teremtek neked! Csak azt mondd meg, hogy szeretsz-e!

Ria a könnyein át rámosolygott.

- Szereüek. Szeretlek, amióta az eszemet tudom. Először a játszótársat szerettem benned, aztán a szegény, elnyomott, árva fiút, később a bátor, törekvő férfit, és most... - Pirulva elhallgatott.

- Most azt a férfit szereted, aki mindenét a lábad elé teszi, és akinek nincs hőbb vágya, mint hogy téged boldoggá tegyen! - felelte Fritz, és ajkát a lány remegő ajkára szorította. Sokáig álltak összeölelkezve, csókban összeforrva.

Aztán leültek a padra, és Fritz átkarolta imádott Kiskirálylányát. így ültek sokáig, hisz annyi, de annyi mondanivalójuk volt egymásnak múltról és jövőről, és nem tudtak betelni a boldogsággal, hogy végre egymáshoz tartozhatnak.

Talán egy óra telt el, mire Sáuberlich mamzell megjelent a lugas felé vezető úton, dúsan megrakott tálcával a kezében. Messziről látta az egymáshoz simuló szerelmeseket, s a szeme megtelt könnyel, a keze pedig úgy remegett, hogy csak úgy csörömpöltek az edények. De hősiesen leküzdötte meghatottságát, és nevető arccal lépett oda a boldog párhoz.

- Gyerekek, még éhen haltok itt a nagy boldogságtól! Úgy látszik, nekem kell gondoskodnom rólatok - mondta gyanúsan remegő hangon. De még végig sem mondhatta, már kétfelől borultak a nyakába.

- Mamus, édes jó mamus!

A mamzellnek megint nagyokat kellett nyelnie.

- Jól van no, gyerekek, még a végén összetöritek nekem az edényeket! Na... most szép rendesen megreggelizünk. Ma még egy falatot sem ettünk! Tessék, friss tej, tojás. Na meg felvágott, sonka, neked, fiam. Még jó, hogy a füstölőkamra nem a házban volt, így legalább húsunk van elég.

És a három ember olyan boldogan, derűsen falatozott, mintha minden bajt, nyomorúságot örökre száműztek volna az életükből.

Fritznek mesélnie kellett magáról, és nem felejtette el átadni Haller kisasszony üdvözletét sem. Még aznap sürgönyözni akart a kisasszonynak meg Werner profesz-szornak, hogy hírül adja eljegyzésüket.

Elüldögéltek hármasban egy jó órát, aztán a mamzell ment a dolgára, a fiatalok pedig átballagtak az erdőn, le a faluba. Meglátogatták a Bredow-kriptát, ahol pár nappal előbb örök nyugalomra helyezték Ria apját.

- Bocsásd meg neki az igazságtalanságot, Fritz! Elvakult volt, nem tudta, mit cselekszik! - kérlelte Ria.

Fritz magához ölelte.

- A te apád volt, drágám, és én egy pillanatig sem akarok rá nehezteléssel gondolni. Ne aggódj, nekem már nem fáj a múlt. Mindenért kárpótol a te szerelmed, a mamus hűsége és az, hogy végül apád is elismerte az ártatlanságomat.

- Köszönöm, drágám, köszönöm!

Kéz a kézben tértek vissza Bredow-ba, ahol már mindenki arról suttogott, hogy eljegyezték egymást. Az emberek Fritz személyében új urukat látták, és sokkal nyugodtabban, elszántabban dolgoztak.

Ria minden döntést és parancsnokságot Fritz kezébe helyezett - ezzel akarta jóvátenni a fiút ért méltánytalanságokat.

- Te drága, te aranyszívű! - ölelte magához Fritz. -Minden szenvedésemet eltörli a te szerelmed! Egész életemben hálás leszek érte!

Pár hétre rá Ria már Fritz Hartmann boldog felesége volt. Egy hamarjában felépített nyári lakban éltek átmenetileg, ám Fritz újjá akarta építeni a Bredow-kastélyt. Kiderült, hogy Ria félelmei, hogy a tűz minden vagyonát felemésztette, nem voltak egészen megalapozottak. A páncélszekrényt ugyan Fredy kirabolta, ám az épület és berendezése biztosítva volt, és a birtokot nem terhelte adósság.

Ügyes, rátermett intézőt fogadtak föl, a mamzell mellett pedig Haller kisasszony segédkezett ezentúl. A két

derék hölgy pompásan megértette egymást, és boldogan sütkéreztek „gyerekeik" boldogságában.

Werner professzor gyakori vendég volt Bredow-ban, érdekelte, hogy halad az építkezés. Megígérte, hogy a jövőben mindig az ifjú párnál tölti nyári szabadságát, de csak akkor... bizony csak akkor, ha Fritz ezután is együtt dolgozik neves tanárával. Fritz boldogan mondott igent.

Két nappal az esküvő után kapták kézhez az értesítést, hogy Alfréd Bredow agyonlőtte magát Monte-Carlóban. Végzett magával, miután a rablott pénzt is eljátszotta.

VÉGE

ISBN 963 7042 86 5 ISSN 1216-2140 ISSN 1589-1046

EX-BB Kiadói Kft. 1399 Budapest, Pf. 701/358 Telefon: [phone] Felelős kiadó a kft. ügyvezetője Sorozatszerkesztő: Simonits Erzsébet Műszaki szerkesztő: Spolarich Miklós

Nyomta és kötötte a debreceni Kinizsi Nyomda Kft. Felelős vezető: Bördős János igazgató