Hedwig

Courths-Mahler

Napsugár

Kisasszony

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Hedwig Courths-Mahler: Fraulein Sonnenschein

© Bastei-Veriag Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co. KG Bergisch Gladbach

Fordította: SCHNEIDER RÓZA

I.

– Mama, leveled jött! Ez a mulatságos ákombákom alighanem Selma néni írása.

E szavakkal nyitott be Lena a nappaliba, és odaszaladt az ablak előtti karosszékben ülő édesanyjához. Hartwig asszony letette kezéből a varrást, amin éppen dolgozott, és lánya arcát látva elmosolyodott. Lenáról csak úgy sugárzott a jókedv és a derű.

– Mutasd csak! Hát persze, ez Selma nénéd írása. Lássuk, mit akar!

Felbontotta a levelet, és hangosan felolvasta:

„Drága Johannám!

Tegnap megint elővett régi nyavalyám, és kényszerű tétlenségre kárhoztat. Gondolhatod hát, hogy az ágyat nyomva nem éppen rózsás a hangulatom. Ha az ember ilyen magányosan él, egyetlen háztartási alkalmazott társaságára utalva, akkor bizony kettős teher a betegség. S most már azt hiszem, sejted is, miért ragadtam tollat. Egyszerűen szeretném Lena mindig jókedvű, mosolygós arcát látni. Mondhatjuk, hogy ő e szerteágazó família hivatásos gondűzője. Ha vidáman csillogó szemével rám nevet, mindjárt fele olyan rossz csak minden. Ha tehát egy órácskára nélkülözni tudod a kisasszonyt, akkor küldd el hozzám, kérlek, hálás lennék érte. Tudom, hogy nektek is szükségetek van Lenára, és gyanítom, hogy más rokonok is igénylik a jelenlétét, amint valahol baj, betegség vagy szomorúság üti fel a fejét. Mégis megkockáztatom a kérést, hogy engedd el hozzám látogatóba. Ha csak bekukkant az ajtón nevető arcával, ha csak meghallom vidáman csengő kacagását, tudom, máris félig meggyógyulok! Kérlek hát, drága Johanna, „add kölcsön” Lénát, ha nélkülözni tudod egy kis időre. Előre is hálásan köszönöm.

Ölel benneteket magányos sógornőd:

Selma „

Hartwig asszony mosolyogva pillantott fel a levélből.

– Mit szólsz ehhez, Lena?

A lány gyengéd szeretettel átkarolta édesanyját.

– Természetesen meglátogatom, amint lehet. Szegény nénikém, nagyon sajnálom őt! Tudod, akár indulhatnék is, hisz minden munkámat elvégeztem. Nem nehéz elképzelnem Selma nénit, amint szomorúan fekszik a betegágyban, s minduntalan az ajtót lesi, hogy jövök-e már. Akkor hát, mama, máris indulok hozzá, és nem hagyom, hogy tovább búslakodjon.

Johanna halkan felsóhajtott. Legidősebb lányának felvidító társaságára éppenséggel neki is szüksége lett volna, hisz az ő szíve is nehéz volt a sok gondtól. De Selma bizonyára még jobban rászorul egy kis vigasztalásra, gondolta önzetlenül.

Lena tényleg az egész rokonság gondűző jó tündére volt. Senki sem tudott oly részvétteljes melegséggel közelíteni mások gondjaihoz, mint ő, és senkibe nem szorult oly szertelen és üdítő életvidámság, mint ebbe a törékeny lánykába. És e kivételes tulajdonságok mindenkire jótékony hatást gyakoroltak.

– Jól van, kincsem, menj hát! Villamossal tíz perc múlva Selma néninél lehetsz. Most tizenegy óra van, gondolom, kettőre hazaérsz. Tudod, hogy nem hiányozhatsz az ebédlőasztal mellől, hisz édesapának is nagy-nagy szüksége van rá, hogy vidám arcok vegyék körül.

Lena buzgón bólogatott.

– Nyugodt lehetsz, mama, időben itt leszek. De te, drága mamikám, te is igencsak gondterheltnek látszol.

– Jaj, kicsim, rettentően aggódom – sóhajtott fel Johanna asszony.

Lena gyengéden megsimogatta édesanyja arcát.

– De mama! Felsoroljam, mennyi okod lehet örülni? Először is, Istennek hála, mindannyian egészségesek vagyunk. Másodszor Hansunk tegnap a legjobb eredménnyel léphetett felsőbb osztályba, harmadszor Fritz vidám levelet küldött haza. Negyedszer a mi kis Benjáminunk, Ria elvégezte az iskolát, konfirmált, így végre egy új, derék segéderőnek örvendhetünk a háztartásban. Ötödször mi mindannyian szívből szeretjük drága jó édesanyánkat, hatodszor a napocska végre beküldi hozzánk az ablakon át fényes, melengető sugarait. A tavasz hírnöke itt van a szobában! Látod, mama? Mind egy-egy ok arra, hogy örüljünk. Hát nem csodálatos? S ezzel szemben csak egyetlen gond van, az, hogy édesapát a munkahelyén sok kellemetlenség és bosszúság éri. Ez tényleg nem jó, de miért is kell mindezt elviselnie? Mert büszke, becsületes és egyenes ember, aki kitart a meggyőződése mellett, és nem ért ahhoz, hogyan kell a feljebbvalók előtt színlelni és hajbókolni. De ha ezt a tényt ilyen szemmel nézed, tán nem ad okot ez is az örvendezésre? Hát nem lehetünk tiszta szívből büszkék édesapára? Ó, mama, én pont ilyennek szeretem őt, soha ne legyen más, még akkor sem, ha ezzel feljebb kerülhetne a hivatali ranglétrán. Szerintem tökéletesen igaza van. S tudom, hogy szerinted is, mama! Látod, már újra csillog a tekinteted!

Johanna asszony gyengéd büszkeséggel nézett a lányára, és magához ölelte.

– Igazad van, Lena. Nem volna szabad kishitűnek lennem és elcsüggednem. Ha ne adj' Isten, a legrosszabb bekövetkezne, és apa elveszítené az állását, azt is ki fogjuk bírni. Csak bátorság!

– Igen, anya, bátorság! Meg akarjuk könnyíteni mindezt apa számára, hisz leginkább ő szenvedne egy ilyen csapástól. De nem, ez képtelenség! Nem lehet, hogy a konszern épp egy olyan kitűnő és szorgalmas munkatársat bocsátana el, mint ő. Csak azért, mert önálló véleménye van, és a meggyőződésének hangot mer adni?

– Sajnos, édesapádnak ellenségei is vannak.

– De drága mama! Ugyan mit tehetnek, ha a Jóisten az igaz emberek mellett áll? Így hát aggodalomra semmi ok. De most már sietek, hogy minél előbb Selma néninél legyek. Minden jót! Mosolyogj már, legalább még egyszer a kedvemért!

Hartwig asszony – Lena megelégedésére – végre tényleg, szívből elmosolyodott.

– Kérlek, add át Selmának szívélyes üdvözletemet, és mielőbbi gyógyulást kívánok neki!

– Rendben, átadom! – kiáltotta a lány és elsietett. Gyorsan felkapta a kosztümkabátját. Kis kalapja, melyet a rakoncátlan hajfürtök tetejébe nyomott, nagyon jól állt neki. Kesztyűt húzott, és kinyitotta a konyhába vezető ajtót.

Ott épp szorgos sürgés-forgás közepette lelte Minnát, a szakácsnét. Az ablak melletti padon ült Maria, Lena húga, akit mindenki csak Riának becézett. Az igyekezettől kipirult arccal, de kissé még ügyetlen ujjakkal épp a leveszöldséget tisztította.

Ria nagyon hasonlított Lenára, és neki is gyönyörű szeme volt. Csak rajta még minden kissé éretlennek tűnt, és szögletes mozdulatai egyelőre minden kecsességet nélkülöztek. Szeméből sem sugárzott annyi életöröm és jókedv – de talán csak azért, mert szívderítőbb időtöltést is el tudott képzelni, mint a zöldségtisztítást! Mióta az iskolai szünet tartott, bizony kénytelen volt hasznossá tenni magát a házimunkában. S a tanulópénzt megfizetni sosem kellemes dolog.

– Viszlát! – rikkantott be Lena a konyhába is.

– Csak nem mész el? – kérdezte Ria csodálkozva.

– De igen, Selma nénihez indulok. Beteg, és szeretném egy kicsit megvigasztalni. Na, és a zöldségekkel boldogulsz már?

– Ne is mondd! – Ria fájdalmas sóhaja a követ is meglágyította volna. – Rém utálatos munka.

– Előbb-utóbb ezt is meg kell tanulni, te kis zöldfülű.

– Majdcsak belejövök, más választásom úgysincs. Lena nevetve bólintott, és becsukta maga mögött az ajtót. Könnyű léptekkel szaladt le a lépcsőn, s a kapun kilépve a következő sarkon lévő villamosmegállóba sietett. Szerencsére nem kellett sokat várakoznia.

Kevesen voltak a villamoson, ülőhelyet is talált. Egy fiatalasszonnyal szemben ült le, aki az ölében tartotta kétéves forma fiacskáját. Az édesanya egyik kezén hatalmas kötést viselt, s szabadon maradt karjával alig tudta tartani az eleven kicsit. Valahányszor a bekötött kezére csapott a fiúcska, az asszony sápadt arca fájdalmasan megvonaglott.

Lena nem nézhette ezt tétlenül. Barátságos, de határozott szavak kíséretében átvette a nyugtalan kis fickót, és élénk tiltakozása ellenére az ölébe ültette. Rögtön megtalálta vele a hangot. Beszélt hozzá, tréfálkozott vele, amíg a kicsinek már semmi kifogása nem volt a pótmama ellen.

A fiatalasszony hálás volt Lenának a segítségért, és elmesélte, hogy épp az orvostól jön, aki összevarrta a kezén lévő sebet. A gyereket közben nem volt kire hagynia otthon.

A következő megállóban egy jól öltözött fiatalember szállt fel, hóna alatt egy irattáskával. Helyet foglalt a fiatalasszony melletti ülésen, és amikor felnézett, barátságos mosollyal megemelte a kalapját.

– Jó napot, Hartwig kisasszony! Alig ismertem magára… ebben a megejtő madonnapózban – tette hozzá tréfásan.

Lena barátságosan kezet nyújtott.

– Jó napot, Steinau úr! Teljesen véletlenül kerültem ebbe a helyzetbe, amit ön oly találóan jellemzett. Ezzel az eleven kis lurkóval egyszerűen nem bírt az édesanyja a bekötözött kezével, ezért kölcsönadta nekem. Nézze, milyen szép gyerek!

Norbert Steinau joggyakornoknak, aki üzleti ügyben sűrűn megfordult a Hartwig-házban, fogalma sem volt róla, hogy a gyerek szép-e, vagy sem, abban viszont biztos volt, hogy Lena Hartwig vonzóbb, mint valaha. Arca még jobban felderült, s szürke szemével meleg pillantásokat küldött a lány felé.

– Nem csodálom, Hartwig kisasszony, hogy irgalmas szamaritánusra valló elfoglaltság közben találom éppen. Nem először esik meg. De a fiúcska biztos nehéz önnek, hadd vegyem én az ölembe!

– Nem, a világért sem adom ki a kezemből! Egyáltalán nem nehéz, és ön, nos… kissé mulatságos dajka volna!

Mindketten jóízűen kacagtak, és a kicsi is részt követelt magának a mulatságból vidám gőgicsélésével. Az édesanya mosolygott, arcán nyoma sem volt már a fájdalomnak.

Ugyanabban a megállóban szálltak le. Lena a járdaszigetről a biztonságos gyalogjárdára vitte át karján a kicsit. Ott óvatosan letette, hadd álljon a saját lábára.

– Így ni, most pedig áll a baba! – mondta melegen. Megigazította fején a kis sapkát, és megkérdezte az édesanyától, hogy messze lakik-e. De azt a megnyugtató választ kapta, hogy pár lépés csak az út hazáig.

A fiúcska huncut szemmel lesett ki az édesanyja szoknyája mögül, s még utoljára integetett a kedves fiatal lánynak, azután elköszöntek egymástól.

Norbert elkísérte a lányt Selma néni közeli házáig. Lena a fiatalember édesanyjának egészsége felől érdeklődött. Steinau asszony ugyanis gyakorta elkísérte a fiát, amikor az a Hartwig-házba volt hivatalos, és Lena édesanyjával egészen jól összebarátkoztak.

Norbert szívélyesen megköszönte az érdeklődést, és így folytatta:

– Ma délután sétálni viszem a mamát. Ilyen gyönyörű időben vétek otthon maradni.

– Így igaz. Kérem, adja át szívből jövő üdvözletemet!

A férfi meghajtotta magát.

– Elmondom neki, milyen foglalatosság közepette találkoztam kegyeddel a villamoson. Örülni fog.

– Fölösleges erre szót vesztegetnie – válaszolta Lena kissé elpirulva. – Magától értetődő volt, hogy segítek annak a fiatalasszonynak.

Norbert szeme felcsillant.

– Igen, és épp ez benne a szép, hogy önnek magától értetődik az ilyesmi. Fogadni mernék, hogy száz másik nőnek eszébe sem jutott volna, hogy segítsen. A kisasszonyt viszont már számtalanszor láttam efféle szolgálat közben. Édesanyámnak biztos nagy örömére szolgál majd, ha ezt elmesélem neki.

– Ha örömet szerzünk vele, az más, akkor én is csak helyeselhetem. E nemes cél szentesíti az eszközt – szólt a lány, és kezet nyújtott. – Minden jót, Steinau úr! Köszönöm, hogy elkísért.

– Viszontlátásra, Hartwig kisasszony! Kérem, jelentsen be az édesanyjánál. A napokban szeretném a tiszteletemet tenni nála, ha megengedi.

– A szüleim örömmel látják – válaszolta Lena vidáman, és elindult az utca túloldalán álló ház felé.

Norbert jó hangulatban ment tovább, és teljesen átadta magát a gondolatainak, amelyek egyre csak e bájos őrangyal körül forogtak. Lena pedig a Selma néni házában levő virágbolt felé irányította lépteit, ahol hóvirágot látott a kirakatban. A kis csokorral a kezében felszaladt a lépcsőn, és becsengetett nagynénje lakásába.

Selma Jakob özvegyasszony volt. Gyereke nem lévén, egyedül élt háromszobás lakásában szerény nyugdíjából. Egy mindenes lány volt a segítségére, most is az nyitott ajtót. Lena pár szót váltott vele, miközben letette a kalapját, retiküljét és a kosztümkabátot, és már sietett is a hálószobába. A törékeny kis öregasszony félig ülő helyzetben pihent felpolcolt párnáin. Keskeny, sápadt arcán csöndes szenvedés nyomait viselte. Eléggé beteges volt szegény, gyakran hetekig nyomta az ágyat.

Lena odalépett hozzá, és megfogta a kezét.

– Jó napot, drága nénikém! Ilyen szikrázó tavaszi napsütésben te ágyban fekszel? Micsoda dolog ez? –mondta tréfásan dorgáló hangon.

Az idős hölgy megsimogatta az arcát.

– Ó, gyermekem! Ahogy nevető szemedet látom, és kedves hangodat hallom, már félig meg is gyógyultam. Nagyon kedves tőled, hogy eljöttél – mondta.

– Ez csak természetes, Selma néni. De nézd csak, mit hoztam neked!

– Az első hóvirág, de szép! Lassan kitavaszodik… és ez a kis csokor… igazán kedves tőled.

– Azt gondoltam, a nagynénémnek szüksége van e bájos hírnökökre, hogy elhiggye, beköszöntött a tavasz, kikelhet az ágyból – folytatta Lena tréfásan. – Várj csak, keresek egy vázát! Az éjjeliszekrényedre teszem a csokrot emlékeztetőül, hogy gyógyulj meg minél hamarabb!

Már szaladt is a konyhába, ahol megtöltött vízzel egy kis vázát, és elrendezte a virágokat.

– Így ni! – mondta elégedetten. – És most kinyitom az ablakokat, hadd áradjon be a fény és a melengető tavaszi napsugár!

E szavakkal a beteghez lépett, és ráterített egy vastag takarót. Szélesre tárta az ablaktáblákat, majd helyet foglalt az ágy mellett.

– Fáj, Selma néni?

– Most éppen nem.

– Auguste panaszkodott nekem, hogy tegnap reggel óta egy falatot sem ettél. Tudod, hogy ez így nem mehet. Ha koplalsz, teljesen elhagy az erőd. Ugye, az én kedvemért nem utasítasz vissza egy csésze tejet és egy friss lágy tojást? Auguste azonnal elkészíti.

– Jaj, gyermekem, nincs nekem most étvágyam. A lány üdén felnevetett.

– Remélem, azért mégiscsak lemegy valami a torkodon! Egy csésze tejhez és egy tojáshoz nem kell farkaséhesnek lenni! És ma finom tyúklevest is kapsz, Auguste épp azt főzi. Az illata fenséges, én mondom neked. És desszertnek felverek egy tojássárgáját egy pohárka Madeirával. Az valóban mennyei! Biztos vagyok benne, hogy jót tesz majd neked. A beteg elnevette magát.

– Amilyen csábítóan ecseteled, még nekem is megjön az étvágyam! És különben is: ha csak látlak, rögtön jobban vagyok, és visszaköltözik belém a remény. A friss levegő meg a napfény pedig tényleg csodát tesz.

– Na látod!

Auguste nemsokára megjelent a kései reggelivel, és Lena becsukta az ablakot. Majd megigazította a párnákat, hogy a beteg jobban felegyenesedhessen ültében, így kényelmesebben fogyaszthatta el a tejet és a tojást egy kis vajjal.

Lena maga is elcsodálkozott azon, hogy szemlátomást máris javult a beteg állapota. Mindez őt is felvidította, csak úgy sugárzott szeméből az öröm. Auguste is elégedetten távozott az üres edényekkel. Lena megint kitárta az ablakot, egy kicsit még beszélgettek erről-arról, de a lánynak lassan indulnia kellett haza.

– Holnap megint eljövök, Selma néni. És sokkal jobb állapotban szeretnélek látni, hallod-e? Várj csak, hozok neked a nappaliból valami vidám könyvet!

Hóna alatt egy kis olvasnivalóval tért vissza a hálószobába.

– Tessék, drága nénikém. Azt hiszem, egyelőre el vagy látva mindennel. Képzeld azt, hogy csak úgy pihenésképpen fekszel! Ebéd előtt nyugodtan szundíthatnál egyet. Az alvás a beteg, fáradt szervezet legjobb gyógyszere. Jaj, majd' elfelejtettem! Búcsúzóul elmesélek még egy történetet Riáról és arról a csibész Hansról.

Olyan mókásan adta elő a minapi esetet, hogy Selma néninek szívből kacagnia kellett. Hálás szemekkel nézett a távozó leány után. „Drága kis búkergető. Mi lenne velünk nélküled? – gondolta, amikor becsukódott Lena mögött az ajtó. – Nincs még egy ilyen kedves, üde teremtés! Valóságos istenáldása ez a lány.”

II.

Lena épp időben ért haza. Gyorsan rendbe szedte magát, és megigazította a haját. A tükör előtt állva az utolsó simításokat végezte ruházatán, amikor belépett Ria, akivel közös szobában lakott.

– Kérlek, Lena, fésülj meg engem is, te olyan ügyes vagy!

– Szívesen. Gyere, ülj csak le!

Ria helyet foglalt a fésülködőasztal előtt, és panaszosan felsóhajtott:

– Hát ez szörnyű, már megint olyan a fejem, akár egy szénaboglya! Szeretném tudni, hogyan csinálod, hogy te mindig olyan rendezett és elegáns vagy?

– Ma este kipróbálunk neked egy másik frizurát. Majd hátrafésüljük a hajadat.

– Igazad van – bólintott Ria örömmel. – Mindig neked vannak a legjobb ötleteid, Lena!

– Nana, azért ne túlozz! Így ni, ezzel meg is volnánk. Gyere, siessünk az ebédlőbe, és nézzük meg, hogy a terítésnél minden rendben van-e! – Lena belekarolt a húgába, és együtt léptek ki a szobából.

Az étkezőben mindent a legnagyobb rendben találtak. A szolgáló csak a sóról feledkezett meg, de Lena gyorsan pótolta ezt a kis hiányosságot. Ekkor érkezett haza Hans, a harmadik testvér, és azonnal bekukucskált a félig nyitott ajtón.

– Papa megjött már? Ehetünk?

– Még nem ért haza – felelte Lena.

– És mi lesz ma ebédre?

– Mennyei csemegék! Rizsfelfújt lesz például a desszert.

– Hát ez remek!

– Akkor igyekezz! Mossál kezet, és szedd rendbe egy kicsit magad!

– Jaj! – nyögött fel a fiú panaszosan. – Erre igazán nem szükséges figyelmeztetned. Tudom, mi illik egy úriemberhez.

A lányok összenevettek, és vidáman néztek a komisz kölyök után. Nemsokára belépett a ház asszonya.

– Selma néni üdvözöl, mama! – újságolta Lena. – Megígértem neki, hogy holnap is átszaladok hozzá. Steinau úrral is összefutottam, tisztelettel szeretné bejelenteni magát valamelyik napra.

Hartwig asszony arca felderült.

– Ennek igazán örülök – mondta. – Kiváló fiatalember, apa is sokra tartja.

Lena bólintott.

– Igen, mama, tényleg. Apa azt mondta, hogy Steinau úr azon ritka emberek egyike, akik nagyrabecsülést és bizalmat érdemelnek. Fiatal kora ellenére tudja, mit akar, és csak olyasmit tesz, amiért felelősséget is tud vállalni. És látod, mama, ha apa mondja ezt valakiről, az felér egy nemeslevéllel.

– Szerintem is remek ember – erősítette meg Ria.

Nemsokára Hans is megjelent, és mindannyian türelmetlenül várták a családfő hazatérését. Lena és Hartwig asszony az ablakhoz lépett, hogy kikémleljen az utcára.

– Ott jön apa! – kiáltott fel Lena boldogan.

Hans és Ria az ablakhoz szaladt, hogy szokás szerint integessen a papának, aki azonban ma fel sem pillantott. Fáradt, ólmos léptekkel közeledett, nyoma sem volt benne a megszokott frissességnek és lendületnek. Fejét lehorgasztotta, válla meggörnyedt valami láthatatlan, súlyos teher alatt. Lena és az édesanyja önkéntelenül megszorították egymás kezét. A látványtól bizony mindketten megijedtek.

– Mi történt apával? – kiáltott fel Ria értetlenül.

Baljós feszültség telepedett a szobára. Mindenki az ajtóra meredt, és várta a családfő érkezését. De az ajtó csak nem akart kinyílni. Lélegzet-visszafojtva füleltek. Hallották a folyosón elhaladó, súlyos lépteket, majd egy ajtó nyílt valahol, s a zár tompa kattanását lehetett hallani.

Johanna asszony megrázkódott, s egyszeriben felengedett a tagjait gúzsba kötő bénultság.

– Megyek apához – mondta halkan, és kisietett.

Lena még egy ideig a szívére szorított kézzel állt az ablak mellett. Hans és Ria csodálkozva néztek egymásra.

– Mi van a papával? Miért nem ül asztalhoz? – kérdezte Ria.

Lena igyekezett nyugalmat erőltetni magára.

– Attól tartok, apa vállát súlyos gondok nyomják, ígérjétek meg, hogy legalább ti nem tetézitek újabbakkal! Bármit hallotok is majd, viselkedjetek bátran! A papának nem szomorú arcokra van szüksége.

A testvérek mély felindultsággal néztek egymásra.

– De Lena – szólalt meg Ria rémülten –, mégis mit gondolsz, mi történt?

Nővére egy pillanatra elgondolkodott. Megmondja nekik, hogy valójában mitől tart? Egyszer úgyis meg kell tudniuk, s talán jobb, ha a bejelentést felkészülten fogadhatják. Bizonyára jobban uralkodnak majd magukon, amikor a szülők közlik a rossz hírt. Vizsgálódó tekintetét a testvéreire függesztette, majd komoly hangon megszólalt:

– Megígéritek, hogy felnőtthöz méltó módon fogtok viselkedni?

Hans hetykén megrándította a vállát.

– Talán csak elviselek annyit, mint egy lány! Tehát ki vele, Lena!

Ria is bólintott.

– Jaj, szörnyen aggódom! Úgy érzem, valami nagy sorscsapás ér bennünket.

– Nem, nem! – tiltakozott Lena. – Rossz ugyan, de azért távolról sem nevezhető sorscsapásnak. Inkább csak nehézségnek. Apa képtelen bármi olyat tenni, amit nem tud összeegyeztetni a meggyőződésével, s ez persze nem mindig tetszik a főnökeinek. Sok ellenséget szerzett magának azzal, hogy sosem rejtette véka alá a véleményét, az alakoskodás pedig végképp nem a kenyere. Attól félek, bekövetkezett, amitől tartott, és elbocsátották. Most már tudjátok, mi fenyeget.

Ria megkönnyebbülten sóhajtott fel:

– Ó, hát csak erről van szó? Ez nem is olyan nagy baj – mondta.

Hans jobban meg tudta ítélni e közlés horderejét. Egészségtől kicsattanó arca kissé elsápadt.

– Látszik, hogy nem fogtad fel a lényeget, Ria. Ha

apa munka nélkül marad, az nagyon nagy baj az egész családra nézve, ezt nyugodtan állíthatom.

– De miért? Nagyon is jó lenne, ha apa egész nap itthon lenne, és végre velünk is foglalkozna.

– Hát nem érted, hogy akkor sokkal kevesebből kellene megélnünk, mint most? – oktatta Hans a húgát.

Lena összeráncolta a homlokát, és közbeszólt:

– Még nem is ez a legnagyobb baj, Hans!

– Hát akkor mi?

– Az a legrosszabb, hogy az igazságtalan elbocsátás lelkileg viselné meg apát. Megsebezné az önérzetét, hiszen érzi magában az erőt, a tenni akarást és a képességet arra, hogy kifogástalan teljesítményt nyújtson, és erre szégyenteljes visszavonulásra kényszerítik. Steinau úr mondta a minap, hogy apánk oly tehetséges és rátermett ember, amilyen kevés akad. Már régóta ez a véleménye a papáról. Gondoljátok csak el, milyen hatása lesz annak, ha ereje teljében tétlenségre kárhoztatják! Tudom, milyen komolyan vette a munkáját. Ha megfosztják szeretett hivatásától, félek, hogy összeroppan. Nagyon fog neki hiányozni a munkája, feleslegesnek fogja érezni magát, és mi aligha tudunk majd segíteni neki. Minden szeretetünk kevés lesz hozzá… Bizony, ez a legszörnyűbb az egészben…

Hans és Ria elfogódottan néztek nővérükre. Éretlenek voltak még ahhoz, hogy belelássanak apjuk lelkébe, de már az is ijesztő volt, hogy máskor mindig vidám testvérük ilyen komoly hangon beszélt velük.

– Jaj, Lena – eszmélt fel lassan Ria –, most már értem, milyen szerencsétlenség vár ránk.

Lena azonban egy szempillantás alatt összeszedte minden bátorságát.

– Nem, nem! Ki se ejtsük ezt a szót! Nem csüggedhetünk el! Ez apát a kétségbeesésbe sodorná. Ígérjétek meg, hogy a segítségemre lesztek abban, hogy eltereljük a figyelmét borús gondolatairól, ha tényleg bekövetkezett az, amitől tartok. Mutassatok vidám arcot és bizakodást apa és anya előtt! Kezet rá, hogy összefogtok velem! Bízom bennetek.

Húga és öccse egyazon szilárd elhatározással szorítottak kezet Lenával. Egy pillanatra csend lett. Mindannyian megpróbálták legyűrni magukban a félelmet, és persze apjuk szobája felé füleltek, de onnan semmi nesz nem szűrődött ki.

Ekkor Lena határozott léptekkel az ajtóhoz ment.

– Nem győzöm tovább ezt a tétlen várakozást. Megyek anyáékhoz – mondta.

A dolgozószobába sietett, és habozás nélkül benyitott. Apja az íróasztalnál ült, arcát csüggedten a kezébe temetve. Mellette a felesége, sápadt és rémült arccal, karját vigasztalóan a férfi nyaka köré fonva.

Lena megértette, hogy tényleg bekövetkezett az, amitől félt. Becsukta maga mögött az ajtót, és a szüleihez lépett. Anyja felpillantott. A szemében könnyek csillogtak.

Az apa meg sem mozdult. Amióta hazatért, úgy ült ott, mintha kővé vált volna a fájdalomtól. Ziháló melléből néhány szó szakadt fel:

– Azt ajánlották, hogy rögtön kérjem az elbocsátásomat… Elküldtek, mint a munkája végzésére alkalmatlan hivatalnokot…

Johanna asszony képtelen volt egy szót is szólni. Csak állt az asztal mellett, s remegő kezével újra meg újra megsimogatta férje lehajtott fejét. Mélységesen átérezte az őt ért igazságtalanságot és megaláztatást, és vele együtt szenvedett. Egyikük sem gondolt most az apró-cseprő, mindennapos gondokra.

Amikor Lena belépett, az asszony szavak nélkül is félreérthetetlenül jelezte, hogy segítséget vár tőle. Szemük egy pillanatra összevillant, s ez elég volt ahhoz, hogy megértsék egymást. A lány letérdelt apja mellé, s mindkét karjával átölelte.

Az elkínzott arcú férfi ráemelte komor tekintetét.

– Mit akarsz, Lena? Hagyj magamra! Még hozzá kell szoknom a gondolathoz, hogy haszontalan és felesleges vagyok – mondta fojtott hangon.

Lena tekintete valósággal simogatta a szeretett édesapa nemes vonású arcát.

– Ó, nem, drága papa! Ne mondd ezt! Se haszontalan, se felesleges nem vagy! Szükségünk van rád! Mamának, a gyermekeidnek, hisz a te válladon nyugszik itt minden – mondta meleg hangon.

A férfi az ajkába harapott, s csak hosszú szünet után válaszolt:

– Az régen volt. Ma egy szánalmas roncs vagyok csupán. El fognak bocsátani az állásomból. Apád egy feladata elvégzésére alkalmatlan hivatalnok. Semmi okotok, hogy büszkék legyetek rám úgy, mint azelőtt.

A lány megcsókolta apja kezét.

– Tévedsz, apa! Kétszeresen is büszkék lehetünk rád, hisz tudjuk, hogy nem vagy alkalmatlan a hivatalod betöltésére, hanem a szűkkeblűség és a kicsinyes irigység áldozata lettél . Féltek a nagyságodtól, s egyszerűen ártalmatlanná akartak tenni. Tudjuk, milyen okos és erős vagy, ezek a kisszerű emberek nem érnek fel hozzád. Ennek a tudata kell, hogy átsegítsen a nehézségeken, amit még el kell viselned. Mi nagyon bízunk benned! Nézd, milyen büszke rád anya! És mi, a gyerekeid nem kevésbé. Nem fogunk elcsüggedni, ugye, te sem? Mama, mi tudjuk, milyen nagy kincs nekünk a papa, ugye?

Johanna asszony sugárzó arccal bólintott, és forró szeretettel nézett férje megtört szemébe.

– Látod, drágám? Mi mindannyian tudjuk ezt. Lena minden szava, akárha az én szívemből fakadt volna.

A magába roskadt férfi lassan felegyenesedett. Pillantásuk találkozott, miközben kezét áldó mozdulattal Lena fején nyugtatta.

– Hogy ez a megalázó óra nem sújt a porba, azt csakis nektek köszönhetem. Nem tudjátok, milyen szörnyű érzésekkel jöttem ma hazafelé. Régóta látom már a közelgő katasztrófát, igazán hozzászokhattam volna. Mégis villámcsapásként ért, amikor valósággá vált. Alkotóerőm teljében vagyok kénytelen felhagyni a munkámmal, de a legelviselhetetlenebb számomra mégis az, hogy így csak szűkös megélhetést tudok nyújtani nektek.

Lena heves mozdulattal az arcához szorította apja kezét.

– Majd másutt kamatoztathatod a képességeidet. Előbb-utóbb biztos adódik olyan munka, ahol megint valami hasznosat tehetsz. Miattunk pedig ne fájjon a fejed! Anya és én már rég számot vetettünk azzal a lehetőséggel, hogy a jövedelmed esetleg csökken. Kicsit össze kell húznunk magunkat, igaz, de szűkölködni nem fogunk. Amíg együtt vagyunk, számíthatunk egymásra. Meglátod, menni fog. Elbocsátjuk a szakácsnőt, és anyával felváltva főzünk majd. Ria már most komoly segítség a háztartásban, s a cselédlánnyal együtt mindent kényelmesen elvégezhetünk. És ha már nem kell tekintettel lennünk a beosztásodra, kibérelhetjük azt a kisebb lakást, amely üresen áll itt, a házban. S te is bizonyára találsz más munkát. Ki tudja, mire lesz még jó az, amit most ránk mért a sors. Ezért nem is fogunk szomorkodni. Látod, apa, a baj feleakkora sincs, mint amilyennek első ijedségedben láttad. És jöjjön bármi, együtt, szeretetben elviseljük azt, amit nem tudunk megváltoztatni.

Így húzta ki Lena vigasztaló szavaival a tüskét apja szívéből. A férfiba erőt öntött lánya bátorsága és a felesége szeméből sugárzó hűséges szerelem. Életkedve lassan visszatért, bár az igaztalanul elszenvedett sérelem még mindig emésztette a lelkét. Átölelte szeretteit, és felsóhajtott:

– Ha ti nem lennétek…!

Mindketten megcsókolták a férfit, s szeretettel megcirógatták, majd Lena kedvesen az asztalhoz hívta szüleit.

– Hans és Ria éhesek. Nem szabad tovább várakoztatnunk őket – szólt mosolyogva.

Amint beléptek az ebédlőbe, a két kisebb gyereket az ablaknál ülve találták. Rögtön felugrottak, s Lena jelzésére apjuk karjába vetették magukat, aki megindultan a keblére szorította őket.

– Ma sokáig kellett várnotok – mondta, nehezen uralkodva hangja remegésén.

Lena csöngetett, hogy tálalhatják a levest. Fáradozásainak köszönhetően valamelyest vidámabb lett a hangulat. A családfő is több reménykedéssel tekintett a jövőbe. Már azt fontolgatta, hogyan találhatna új munkát.

Így vészelték át az első megrázkódtatást, bár a fenyegető, sötét fellegek még távolról sem vonultak el a fejük fölül.

III.

A gond és baj soha nem jár egyedül. Nem volt könnyű kevesebb pénzből kijönni, hisz a gyerekek sokba kerültek. Az apának minden fáradozása ellenére sem sikerült megfelelő állást találnia. Újra meg újra próbálkozott, de a szerencse nem szegődött mellé. A Hartwig családnak minden erejét össze kellett szednie, ha el akarta kerülni a kétségbeesést.

A barátok jó része feltűnő hirtelenséggel visszahúzódott a szerencsétlenség után. Attól féltek, hogy netán segítséget kell nyújtaniuk. A leggyorsabban Hartwig régi munkatársai szakítottak meg minden kapcsolatot volt kollégájukkal. Mivel a felsőbbség haragja miatt kellett távoznia, félő volt, hogy „odafönt” nem nézik jó szemmel, ha valaki továbbra is barátságban marad vele. A legóvatosabbak még az utcán is igyekeztek elkerülni a bukott embert, s ha mégis összefutottak vele, elfordították a fejüket, nehogy üdvözölniük kelljen. Nagy keserűség ez egy büszke, egyenes embernek!

De tán még hihetetlenebb volt az, hogy némely rokon látogatásai is igencsak megritkultak. Amikor egyszer a családfő száján kicsúszott egy megjegyzés e szomorú jelenséggel kapcsolatban, Johanna asszony vidáman így szólt:

– Annyi baj legyen! Most legalább kiderül, ki az igazi barát. A többiért pedig nem kár! Nem lesz nehéz nélkülözni őket.

A bajban is kitartó, hűséges barátok közé tartozott Norbert Steinau és az édesanyja. Az ifjú joggyakornok éppoly gyakran kereste fel Hartwigékat, mint azelőtt, és segített Lenának jobb kedvre deríteni az apját. Nyíltan kimutatta, milyen nagyra becsüli továbbra is. Ha Hartwig egy órácskát beszélgetett Norberttel, sikerült elfeledkeznie szomorú helyzetéről, és egészen felélénkült.

Egyik vasárnap délután épp egy ilyen beszélgetés kellős közepén voltak. Kicserélték a gondolataikat, beavatták egymást a terveikbe.

– Hát igen, az ön helyzete sokban hasonlít az enyémre – mondta Norbert. – Én is szívesen feladnám a hivatali előmenetelt, szívem szerint inkább ügyvédként dolgoznék tovább.

– Akkor miért nem teszi? Minden adottsága megvan hozzá, hogy ezt a munkát is kitűnően végezze.

– Igen, néha magam is azt hiszem. Csak egy fontos apróság, a szükséges pénz hiányzik hozzá.

– No igen – bólintott Hartwig. – Ez a hiányosság nem ismeretlen sajnos számomra sem. De önnek nem eshet nehezére, hogy az induláshoz szükséges tőkét összegyűjtse. Édesanyja említette egyszer, ha nem tévedek, hogy az ön egyik nagybátyja milliomos.

– Ez igaz – erősítette meg Steinau. – De tőle szeretnék a legkevésbé pénzt kérni. Összevesztem vele. Nehezen viselem az ilyen uralkodni vágyó típust. A rokonság többi tagja persze hajbókolva körüludvarolja őt és a feleségét a gazdag örökség reményében. Mindegyik túl akar tenni a másikon. Visszataszító a tülekedésük a pénzért! Alapjában véve sajnálom a nagybátyámat, hisz végül is nem rossz ember. Valamikor nagyon kedveltem, s az hiszem, ez az érzés kölcsönös volt. Amikor a többiek ezt látták, megrémültek, hogy esetleg megfosztom őket jövendő szerencséjüktől. Megindult az áskálódás ellenem. Elkezdték mondogatni, hogy alattomos módon igyekszem a vagyon közelébe férkőzni, és a bácsikámék sajnos, mint afféle bizalmatlan öreg emberek, hittek nekik. Nagybátyám egyszer csúnya jelenetet rendezett, és örökségvadásznak nevezett. Én se maradtam adósa a válasszal, és a gyanúsítás miatti haragomban magam is kemény, sértő szavakat használtam. Kijelentettem, hogy amíg az alaptalan és sértő vádaskodás miatt bocsánatot nem kér, nem lépem át a háza küszöbét. Azóta – és ennek már három éve – sem a nagybátyámat, sem a nagynénémet nem láttam, minden kapcsolat megszakadt közöttünk. Röviddel ezután édesanyámmal ide költöztünk. Most már ön is láthatja, hogy ilyen körülmények között lehetetlen épp tőlük pénzt kérnem.

Lena, aki szintén jelen volt, meggyőződéssel bólintott.

– Az ön helyében én sem tenném! Inkább kérjen kölcsön idegenektől! A nagybátyja vajmi kevéssé ismerheti, ha képes ilyen alantas számítást feltételezni önről!

Norbertnek jólestek a szavai, és mosolyogva így válaszolt:

– Kedves Lena kisasszony, tudja, ilyen nagy összeg megszerzése nem olyan egyszerű, mint gondolja. Nem tudok garanciát nyújtani a hitelezőnek.

– Már hogyne tudna!

– Milyen garanciára gondol?

– Hát az ön becsületes személyére. Az csak elegendő biztosítékot jelent, nem?

Steinau és Hartwig jóízűen összenevettek, majd a fiatalember így szólt:

– Erre száz márkát sem adna senki, nemhogy tízezret, amire nekem szükségem volna.

– Talán meg kellene próbálnia!

– Ön talán az én becsületes fizimiskám láttán kölcsönözne nekem tízezer márkát? – kérdezte Steinau félig-meddig tréfásan.

– Igen, habozás nélkül – bólintott rá a lány meggyőződéssel –, ha lenne ennyi pénzem.

– Ilyen jó véleménnyel van rólam?

Lena és Norbert tekintete összekapcsolódott.

– Igen, gyakornok úr, a legjobb véleménnyel.

Steinau elpirult, s melegen megszorította a lány kezét.

– És mivel szolgáltam meg ezt a nagyrabecsülést?

– Azzal, hogy olyan, amilyen. Hogy becsületes és megbízható. Papa is nagyra tartja önt, s az ő véleménye számomra mértékadó. Csak az ég szerelmére, Steinau úr, nehogy a fejébe szálljon a dicsőség, és a hiúság hibájába essen! Ez a kis fogyatékosság a női nem kiváltsága, férfiaknak rosszul áll.

– Csak nem hiú ön is, Lena kisasszony? – folytatta a csipkelődést a férfi.

A lány nevetve bólintott.

– Természetesen az vagyok! Nem is vette észre? – replikázott, mert látta, hogy az apját mulattatja a vidám szópárbaj.

– Nem, egyáltalán nem tűnt fel.

– Ó, bizonyára értek hozzá, hogy jobb színben tüntessem fel magam a valóságosnál.

A férfi erre szívből felnevetett.

– Ez kizárt, Lena kisasszony! Azt hiszem, kegyed olyan, mint egy kristály. Oly tiszta, áttetsző. Egyetlen hibáját sem tudtam még felfedezni.

– Ajaj! Hisz épp most akar hozzásegíteni, hogy a hiúság hibájába essem. Hallod ezt, apa? Ugye, milyen fondorlatos Steinau úr?

Lena gyengéden átkarolta apját, aki atyai büszkeséggel nézett rá.

– A nőknek nem is árt egy kis hiúság – felelte jóságosan.

A lány erre csak nevetett.

– Mit gondol, gyakornok úr, milyen hiú lehetek például frissen tanult konyhaművészetemre? Amióta nincs szakácsnőnk, igazán elismerésre méltó teljesítményt nyújtok. Ma például gombaleves, sült hús és krumplisaláta lesz ebédre.

Norbert csettintett a nyelvével.

– A kedvenceim! – füllentette.

– Szívesen lenne a vendégünk? – kérdezte Hartwig szívélyesen.

– Nem szabad kísértésbe vinniük – mondta Steinau, de ennek épp az ellenkezőjét lehetett kiolvasni csillogó szeméből.

– Velünk tartana? – kérdezte Lena izgatottan.

A férfi azonnal bólintott.

– Nagyon szívesen, ha szabad.

– Örülök, hogy elfogadta a meghívásunkat. Csak attól félek, mégsem fog ízleni a főztöm.

Norbert sugárzó arccal oszlatta el az aggályát.

– Ettől nem kell tartania. De hadd hívjam fel gyorsan édesanyámat, ne várjon rám hiába.

Az ebéd vidáman telt, s Lena boldog volt, hogy láthatóan ízlett a főztje. Steinaut sem kellett sokat kínálgatni, jóízűen evett mindenből, s Lenával együtt gondoskodott róla, hogy a legfontosabb fűszer, a nevetés se hiányozzék. S végre a családfő is gondtalanul vidámnak látszott – lánya nagy örömére.

Amikor az ifjú Steinau elbúcsúzott, meg kellett ígérnie, hogy következő vasárnap délután édesanyjával együtt ellátogatnak egy kávéra. Maria Steinau asszony ötvenes éveiben járó, kedves hölgy volt. Fiával irigylésre méltó harmóniában éltek. Kicsiny, kétszobás lakásuk valóságos ékszerdoboz volt. Minden csillogott a tisztaságtól, s az ablakokat virágok díszítették. Az öreg bútorok, meghálálva a gondos ápolást, kitűnő állapotban voltak, és meghitt otthonosságot árasztottak. Lena gyakorta megfordult Steinau asszonynál, aki hamar a szívébe zárta. Amikor a lány Selma nénit látogatta, sosem mulasztotta el, hogy egy rövid beszélgetésre Norbert édesanyjához is benézzen.

Ám az ilyen gondtalan órák egyre ritkábbak lettek a Hartwig-házban. Mind szigorúbban kellett takarékoskodniuk, minden fillérre szükségük volt. És csak nem adódott olyan állás, amelyet a családfő betölthetett volna.

Lena nyitott szemmel járt a világban, és egyre többet tűnődött, miképp tudná tehermentesíteni szüleit. Egyre erősödött benne a meggyőződés, hogy a legjobb volna valami állást keresni, és a saját lábára állni. Mindezt jó ideig titokban tartotta, és csak akkor hozta szóba szülei előtt, miután alaposan tájékozódott. Nyugodt és határozott hangon tárta eléjük szándékát, hogy állás után akar nézni. Apja és anyja először megrémült. Hallani sem akartak róla, hogy „gondűző tündérüktől” megváljanak. De Lena tudta, hogyan győzze meg őket:

– Hadd próbáljak meg a saját lábamra állni! Most igazán nélkülözhető vagyok itthon, Ria szinte tökéletesen képes helyettesíteni. És miért ne hasznosíthatnám az erőmet? Ahogy a dolgok idehaza állnak, egyetlen „haszontalan kenyérpusztító” is túl sok. Látom, hogyan gyötritek magatokat, hogyan fáradoztok, és segíteni szeretnék. Ria még túl kicsi ahhoz, hogy elmenjen hazulról. Hans és Fritz kénytelenek lesznek kitartani, amíg el nem érik a céljukat. Én viszont már eleget tanultam ahhoz, hogy társalkodónőként megkeressem a kenyeremet. Kérlek, ne akarjatok lebeszélni erről, mindent alaposan végiggondoltam.

A szülők nehéz szívvel bár, de végül a beleegyezésüket adták.

Lena hirdetést jelentetett meg az egyik napilapnál, és Steinau asszonnyal is beszélt, hátha az ő rokonsága révén álláshoz juthat. Maga is írt apja Frankfurtban élő unokahúgának, aki egy jogtanácsoshoz ment feleségül. Arra kérte, gondoljon rá, ha megfelelő munkalehetőségről hall.

S épp ez a levél segítette álláshoz a bátor szívű lányt. Schlender jogtanácsosné ugyanis néhány hét múlva így válaszolt:

„Kedves Lena!

Leveledre máris kedvező választ adhatok. A véletlen a kezemre játszott, hogy állást ajánlhassak neked. Férjem egyik kollégája, dr. Zorn a jelenlétemben futólag megemlítette, hogy Vollmer vezérigazgató Mainzban fiatal társalkodónőt keres. A doktor úr Vollmerék jogtanácsosa és ügyvédje. A Vollmer család egyébként egy gyönyörű villában lakik a városszélen, a Rajnától nem messze. Kocsiszín és istállók tartoznak a birtokhoz, s természetesen megfelelő személyzet. A házaspár gyermektelen, a férfi magas kora miatt visszavonult az üzlettől. Az asszony is hatvan körül járhat, két mogorva, kedvetlen ember. Egy kis fiatalos frissesség bizony elkel abban a házban, ami felvidíthatná őket. Ennek pedig, drága Lenám, úgy tudom, Te vagy az avatott szakértője. Ezért azonnal rád gondoltam. Vollmerék nagyon jó fizetést ajánlanak, s pénzügyekben alighanem egyébként is eléggé nagyvonalúak. Semmiben sem fogsz hiányt szenvedni náluk.

Ha tehát nem ijedsz meg egy kis mogorvaságtól, rögtön írhatsz nekik. Dr. Zorn – kérésemre – már beszélt velük rólad, s úgy tűnik, Vollmeréknek nem lenne ellenükre a dolog. Ha komoly a szándékod, jelentkezz mielőbb, engem pedig mindenképp értesíts!

Sokszor csókollak benneteket, drága szüléidet és testvéreidet is!

Anna nénéd”

Lena megmutatta szüleinek a levelet, s értésükre adta, hogy meg akarja pályázni ezt az állást. Mindenekelőtt a jó fizetés csábította. Az öregek mogorvaságától egy cseppet sem ijedt meg. Az ilyesmi ellen mindig boldogan szállt harcba. Ezt a szüleinek is megmondta, akik kételyeiknek adtak hangot. A döntés tehát megszületett, és Lena azonnal írt Vollmeréknek. Postafordultával jött a válasz: fényképet és önéletrajzot kértek tőle.

Lena azon nyomban elküldte ezt is, és nem kellett sokat várnia a válaszlevélre. Vollmer úr megírta, hogy ő ugyan túl fiatalnak találja, de mert oly szívélyesen ajánlották, s mert az arcképe olyannyira elnyerte a felesége tetszését, hajlandó e körülménytől eltekinteni. Komoly fizetést ajánlott, és arra kérte Lenát, hogy mielőbb keresse fel őket.

Lena levélben bejelentkezett május elsejére. Munkaadói azt kérték még, hogy írja meg, melyik vonattal érkezik Mainzba, hogy autót küldhessenek elé az állomásra. Ettől kezdve eldöntött tény volt, hogy Lena elhagyja a szülői házat. Mindez olyan gyorsan történt, hogy Hartwigék alig tudtak felkészülni a küszöbönálló változásra.

Amikor Norbert Steinau a következő vasárnap meglátogatta őket, meglepődve hallotta, hogy Lena állást keresett magának, és hamarosan elutazik. Fájdalommal töltötte el a gondolat, hogy egyhamar nem láthatja viszont, s ezt nem is igen tudta titkolni.

– Mindenképpen el kell hagynia bennünket, Lena kisasszony? – kérdezte, s a tekintetében nyugtalanság bujkált.

Lena azonban bátran nézett a szemébe.

– Igen, ennek így kell lennie!

– És a kedves édesapja mit szól hozzá? – faggatta tovább a fiatalember.

Lena végigsimított a homlokán, mintha egy kínzó gondolatot kellene elhessegetnie.

– Kedves Steinau úr! Ha beszél erről édesapámnak, kérem, ne tegye szegény szívét még nehezebbé, mint amilyen. Ugyanolyan nehezen válik meg tőlem, mint az édesanyám. De mindannyian nyögjük ezt a szükséghelyzetet, és ilyenkor nincs jelentősége, hogy valamit szívesen teszünk-e, vagy sem.

Norbert elnyomott egy sóhajt magában.

– És mikor utazik el? – kérdezte, miközben arra gondolt, hogy a lány távozásával eltűnik életéből a napsugár.

– Május elsején lépek be – válaszolta Lena csendesen, és a szíve bizony neki is fájt, ha nem is mutatta.

– Olyan hamar? – kiáltott fel a férfi.

– Mához két hétre már Mainzban töltöm a vasárnapot.

A fiatalember csodálkozva kapta fel a fejét.

– Mainzba megy? Tudja-e, Lena kisasszony, hogy ott töltöttem a gyermekkoromat?

– Nem, fogalmam sem volt róla. És mondja, szép város Mainz?

– Az én véleményem túlságosan elfogult, hisz az otthonunkat mindig szépnek látjuk. És Mainz a Rajna partján fekszik, azt hiszem, ez önmagáért beszél.

– Már előre örülök a Rajnának. Apa néhány félévet tanult a bonni egyetemen, s mindig elérzékenyül, ha a Rajna kerül szóba.

– Majd ön is megérti, ha látja. De megkérdezhetem, melyik családnál helyezkedik el? Három éve nem jártam Mainzban, és apám halála után egyébként is megritkultak a látogatásaim, mégis majdnem minden házat ismerek ott.

– Vollmeréknél kaptam állást – felelte a lány.

– Micsoda?! – ugrott fel hirtelen Norbert Steinau.

Feldúlt arca egészen megrémítette Lénát.

– De hát mi történt, gyakornok úr?

– Vollmer a nagybátyám, akiről nemrég meséltem önnek.

– Ez aztán a különös véletlen – mondta Lena csendesen.

A férfi idegesen törülgette a homlokát.

– Ha elképzelem magát a napsugaras természetével abban a sivár, temetői csendet árasztó házban…! Ó, Lena, nem is sejti, mire vállalkozott! Nem szabad odamennie! Itt melegség és szeretet veszi körül, ott csak idegenség és jéghideg szívek várnak magára. Nem önnek való az a lélekölő környezet!

De Lenát nem lehetett egykönnyen megijeszteni.

– Minden új helyen idegen emberek vesznek majd körül, ebbe bele kell törődnöm. Az pedig, hogy szerető szíveket hagyok itt, inkább vigasztal, semmint elcsüggeszt. A mogorvaságtól pedig nem ijedek meg, ettől még nem fogok világgá szaladni, ki tudja, talán épp az ön nagybátyja házában van valami feladatom. Jó jelnek tartom, hogy a rokonaihoz vezérelt a sors. Isten útjai kifürkészhetetlenek! Ne vágjon már ilyen kétségbeesett képet! Elvégre nem emberevők közé megyek. Erre már a fiatalembernek is nevetnie kellett.

– Tényleg nem. Talán valóban sikerül felderítenie a nagybátyámék kedélyét. Ez sem lehetetlen, hisz kegyed kész varázsló. És ha belegondolok, rosszabb helyre is kerülhetett volna. A bácsikám és a felesége minden hibájuk ellenére alapvetően nemes lelkű emberek, és az alkalmazottaikkal mindig példamutatóan bántak. Édesanyám elámul majd, ha meghallja, hová megy, Lena kisasszony.

A lány torkát fojtogatta a sírás, de vitézül ellenállt, s amikor Norberttől elbúcsúzott, már újra mosolygott.

– Viszontlátásra, Steinau úr! Látjuk még egymást, mielőtt elutazom?

– Remélem, Lena kisasszony! Lesz még egy órácskája számunkra is?

– Talán vasárnap. Több búcsúlátogatást is tervezek akkorra. Kérem, adja át szívélyes üdvözletemet az édesanyjának!

Alig távozott Norbert Steinau, megérkezett Selma néni, aki útközben összefutott a gyakornokkal, s megtudta, hogy május elsején Lena Mainzba megy. A törékeny kis öregasszony átölelte a lányt, és szívszaggatóan zokogott.

– Hogy leszünk meg nélküled, kicsi szívem? El sem tudom képzelni, hogy magunkra hagysz bennünket. Jaj, édes Istenem, lennék csak gazdag, dehogyis engednélek el! Ezt az állást nálam kellene betöltened!

– Ejnye, nénikém! – feddte meg Lena tréfásan. – Nem szabad felizgatnod magad! Megint beteg akarsz lenni?

– Isten ments! Ha arra gondolok, hogy nem tudsz meglátogatni, már csak félelemből sem betegedem meg.

Erre Lena vidáman felkacagott.

– Ez bizony csodálatos volna! Így végre egyszer s mindenkorra megszabadulnál minden bajtól. Hogy erre eddig nem gondoltunk!

Az utolsó napok a lázas készülődés jegyében gyorsan teltek. Lenára még sok tennivaló várt. Édesanyja és húga segítségével hamar elkészült néhány blúz és egyszerű, de csinos háziruha varrásával is.

Utolsó otthon töltött vasárnap délelőttjén sorra látogatta a rokonokat és ismerősöket. Utoljára Selma nénit és Steinauékat hagyta. Selma néni persze sírt. Mikor Lena már távozóban volt, nagynénje így szólt:

– Szerdán még egyszer benézek hozzátok. Csütörtökön utazol, nem igaz?

– De ugye tudod, hogy nálunk nem szabad sírnod? Erősnek kell lenned, különben anya is sírni kezd veled, azt pedig nem tudom elviselni. Kérlek, csak akkor gyere, ha nyugodtan tudsz viselkedni.

Selma néni bólintott, és gyorsan felszárította a könnyeit.

Lena innen Steinauékhoz ment. A cselédlány nyitott ajtót, és rögtön Maria asszonyhoz vezette. A lány otthonosan mozgott a lakásban, ahol mindent jól ismert. Varázslatos érzés volt, hogy Norbert Steinau gyermekkorának emlékei veszik körül s szólnak hozzá az anyai szeretet beszédes nyelvén.

Steinau asszony már hosszú évek óta özvegyen élt.

Férje, egy mainzi nagyvállalat igazgatója, tekintélyes jövedelemmel rendelkezett. Tizenkét éves volt a fiuk, amikor a családfő egy balesetben meghalt. Ettől kezdve Maria asszonynak takarékos életvitelre kellett berendezkednie. Becsülettel helytállt, és tisztességben felnevelte a fiát, akin anyai szíve forró szeretetével csüggött. Az asszony ölelésre tárt karokkal fogadta Lenát.

– Úgy örülök – mondta meleg hangon –, hogy meglátogat bennünket, kedves Lena! Csak az szomorít el, hogy búcsúlátogatásra jön. Kerüljön beljebb, gyermekem, és foglaljon helyet! Remélem, nem sajnál tőlem egy órácskát, bár jól tudom, hogy nincs sok ideje. A fiam azonnal itthon lesz, remélte, hogy még itt találja magát.

Lena helyet foglalt Steinau asszonnyal szemben, az ablak előtti kényelmes ülősarokban.

– Ide jöttem utoljára, és mindenütt megtakarítottam néhány percet az önök számára. Egyig maradhatok.

– Hát igaz, valóban el akar hagyni bennünket?

– Nem akarom, de el kell hagynom az otthonomat.

– És milyen különös véletlen, hogy éppen Vollmerékhez kerül! A fiamat éppenséggel nem nyugtatja meg, hogy ön ott fog dolgozni.

Lena nevetett.

– Igen, rám akart ijeszteni, de az nem megy olyan könnyen! Meg aztán különben sem változtathatok a dolgon.

– Nem is kell! Nyíltan megvallom, egyáltalán nem tartom olyan rossz gondolatnak, hogy éppen oda megy, ellentétben a fiammal. Könnyű biztos nem lesz a helyzete, de az ön személyisége olyan, hogy bármilyen nehézség adódjék is, legyőzi azt. És ki tudja, mit tartogat a jövő a maga számára, gyermekem. Ó, bárcsak egy kis napfényt tudna varázsolni e megkeseredett, szegény gazdagok lelkébe! Maga is látni fogja, milyen nagy szükségük lenne rá. Képzelje majd bele magát ezeknek az embereknek a helyzetébe, ha búskomorsággal és ingerültséggel találkozik, és ha megérti őket, nem fogja olyan hamar elhagyni a türelme! Vollmerék alapjában véve nemes gondolkodású emberek, csak módszeresen megkeserítették őket. Aki azt a tülekedést látja maga körül, az egy idő után már senkiben sem bízik. Ráadásul gyakran gyengélkednek, bár szerintem inkább csak beképzelik maguknak a különféle betegségeket. A rokonok egymással versengve bizonygatják, milyen szörnyen aggódnak a drága egészségükért, miközben epedve várják a haláluk napját. Noha a fiam és én néhány éve végleg szakítottunk velük – gondolom, Norbert elmondta az okát –, ennek a két magányos öregembernek a sorsa mégiscsak nyomja a szívemet. Mert tudom, hogy jó emberek. Ezért is örülök, hogy hozzájuk kerül. A maga életkedve, gyermekem, csodákat művelt már. Talán száműzni tudja a szomorúságot abból a csendes rajnai házból, és egy kis örömet csempészhet a két öreg vigasztalan életébe.

Lena, aki eddig figyelmesen hallgatta az asszonyt, most lelkesen bólogatott.

– Ígérem, derűs kedvvel látok hozzá a feladatomhoz, kedves Steinau asszony. S ha valamit jóakarattal és bizakodással kezdünk, az már fél siker!

Hamarosan Norbert is hazaért, és amikor az előszobában letette a felöltőjét, a cselédlány jelentette neki, hogy Hartwig kisasszony van az édesanyjánál látogatóban. A férfi sietve benyitott a nappaliba.

– Hát tényleg megtartotta a szavát, Lena kisasszony! – mondta, miközben kezet szorítottak.

– Nos, remélem, nem feltételezte rólam az ellenkezőjét.

– Szó sincs róla! Tudom, hogy az adott szó kegyed számára is szent.

Hármasban beszélgettek tovább, míg Lenának lassan indulnia kellett.

– Ha megengedi, Lena kisasszony, elkísérném – ajánlkozott készségesen Norbert.

A lány arcát halvány pír futotta el.

– Nem akarom az édesanyját megfosztani a társaságától. Hisz úgy örül önnek mindig!

– Ez igaz – szólt közbe Steinau asszony –, de egy kis időre igazán szabadságolhatom a fiamat, kedves Lena. Kivált ilyen nemes cél érdekében. Egyébként van még egy kis dolgom. Hadd kísérje el Norbert, hisz hosszú ideig úgyis ez az utolsó alkalom, hogy lovagi szolgálatot tehet önnek.

Lena kezet csókolt vendéglátójának, aki szeretettel magához húzta, és megcsókolta a homlokát.

– Minden jót, drága Steinau asszony – mondta a lány –, csak még egy kérést engedjen meg! A közeljövőben legyen olyan kedves minél sűrűbben elnézni édesanyámhoz. Alighanem szüksége lesz néhány biztató, baráti szóra.

– Ezt egyébként is megtettem volna. Nagyon is jól tudom, mit érez most. Ugye, Lena, csütörtökön utazik?

A lány erre csak bólintani tudott, hisz minden erejére szüksége volt, hogy leküzdje a feltoluló búcsúkönnyeket.

– Akkor még aznap délután sort kerítek egy vigasztaló látogatásra.

– Köszönöm, nagyon köszönöm.

Meleg tavaszi idő volt, szikrázóan sütött a nap. A házak előtti kertek zöldellő oázisokként, színpompás virágokkal voltak telehintve. Norbert és Lena csendesen beszélgetve sétáltak egymás mellett. Nem akarták, hogy az elválás borongós hangulata uralkodjék el rajtuk, ahhoz túl szép volt ez a rövid együttlét. Tudták, hogy egyhamar úgysem lesz részük hasonló élményben, vagy talán soha többé. Amikor elbúcsúztak, egy ideig kéz a kézben, komolyan nézték egymást, mintha örök időkre emlékezetükbe akarnák vésni a másik arcvonásait. A csendet végül Lena hangja törte meg:

– Minden jót! Búcsúzóul még egy nagy kérésem volna önhöz. Beszélgessen el néha édesapámmal! Nagyra tartja önt, s nem kell mondanom, milyen nagy szüksége van alkalmasint egy kis felüdülésre. Hisz tudja, mennyire szenved szegény az őt ért méltánytalanság miatt.

– Igazságtalanul bántak vele, Lena kisasszony. S ennek biztos tudata neki is vigaszt és erőt kell adjon.

– Köszönöm önnek e szavakat!

Norbert Steinau Lena szemébe nézett, amelyből a tavaszi ég üde kéksége sugárzott. Gyorsan megszorította a kezét, és halkan csak ennyit mondott: – Minden jót!

Lena bement a házba. A férfi sajgó szívvel nézett utána, amíg eltűnt a lépcsőfordulóban.

IV.

Lena szeme előtt Németország legcsodálatosabb tájai vonultak el. A hegyormokon itt-ott felbukkanó várakból a német történelem tekintett le rá. Egy idős hölgy, akivel egy fülkében utazott, mindegyiket megnevezte, mindegyikről tudott egy-egy színes történetet. A lány érdeklődéssel hallgatta, és csak azt sajnálta, hogy nem oszthatja meg szeretteivel ezeket a csodálatos élményeket.

Frankfurtban a nagynénje, Schlender jogtanácsosné várta, akivel egy kellemes órát töltöttek el a váróteremben, amíg Lena vonata el nem indult Mainzba. Anna néni életrevaló, energikus asszony volt. Nagy sietve jó tanácsok valóságos özönét zúdította Lenára. Időnként helyet szorított egy-egy, a szülőket és a rokonság többi tagját érintő kérdésnek is. Mesélt egy keveset a férjéről és két fiáról, akik szintén Frankfurtban éltek. A másik két fia még egyetemre járt. Szívélyesen meghívta magához Lenát, leendő szabadnapjai egyikén.

– Elvégre Mainzból Frankfurt csak egy ugrás, s telefonon be is jelentkezhetsz, hogy biztosan itthon találj bennünket – biztatta Anna néni.

Még megittak egy kávét, azután Lenának szedelőzködnie kellett, nehogy lekésse a vonatot.

A lány ekkor látta életében először a Rajnát. Tágra nyílt szemekkel állt a vonat ablakában, és megigézve nézte a széles medrében hömpölygő, fenséges folyót.

De nem sokáig gyönyörködhetett a látványban, mert a vonat hamarosan befutott Mainzba. Lena odaintett egy hordárt. Átadta neki a poggyászjegyét, és megkérdezte, nem tudja-e véletlenül, hol állhat Vollmerék kocsija. A férfi megmutatta, melyik kijárat előtt van a magánautók számára fenntartott parkolóhely, s azt mondta, egyenesen odaviszi a bőröndöket.

A kijárat előtt Lena egy igen elegáns autót pillantott meg, amelynek nyitott ajtaja mellett sofőr feszített barna libériában, és gondosan végigmustrált minden érkezőt. Lena odalépett hozzá.

– A Vollmer-házból küldték? – kérdezte.

– Igenis. Hartwig kisasszonyhoz van szerencsém, nemde?

Lena bólintott.

– Kérem, szálljon be – mondta a férfi udvariasan –, és adja ide a poggyászjegyét!

– Az imént fogadtam egy hordárt, aki máris hozza a bőröndjeimét.

A sofőr meghajolt, és besegítette a kocsiba a kisasszonyt. Hamarosan megérkezett a poggyász. A lány kifizette a hordárt, a sofőr beszállt, és az autó kigördült a Rajna mellett vezető, széles útra. Lena kíváncsian forgatta a fejét, nem győzött betelni a sok újdonsággal.

A kocsi egy dombra futott fel, amelynek a tetején elragadó villaépület emelkedett, Vollmerék otthona. Micsoda pompás birtok, gondolta a lány, miután áthaladtak a művészien megmunkált kovácsoltvas kapun. A parkot magas, rácsos vaskerítés zárta körbe. Apró kaviccsal felszórt, széles út vezetett a parkon át a villa bejáratához. A világosszürke homokkő homlokzat vakítóan csillogott a napsütésben. A környéken uralkodó csendet csak a kerekek surrogása és a madarak vidám éneke törte meg. Lenának úgy tűnt, mintha egy mesebeli kastélyba érkezett volna.

A kocsi megállt, és a sofőr kinyitotta az ajtót. Lena barátságos mosollyal megköszönte a segítségét, majd megállt a bronzveretes, kétszárnyú tölgyfa kapu előtt. Ebben a pillanatban, mintha láthatatlan kezek mozgatnák, kinyílt az egyik kapuszárny. A megjelenő inas meghajolt, és kézmozdulattal jelezte, hogy lépjen be.

Elegáns előcsarnok tárult Lena szeme elé, akinek minden bátorságát össze kellett szednie, hogy eleget tegyen a néma felszólításnak. Alighogy belépett, egy negyven év körüli asszonyt látott lejönni a vörös szőnyeggel borított márványlépcsőn. Szürke ruhája felett vakítóan fehér kötényt viselt, és szigorúan hátrafésült, sötét haját fehér főkötő takarta. Komoly arccal Lénához lépett.

– Hartwig kisasszony, ugye? – kérdezte kimért udvariassággal.

A lány torkán az izgalomtól egyetlen hang sem jött ki, így csak némán bólintott. A ház komorsága nyomasztóan rátelepedett amúgy mindig víg kedélyére.

– Heinemann-né vagyok, a házvezetőnő. Vollmer asszony megbízásából először is megmutatnám a szobáját. Kérem, kövessen! A csomagjait rögtön hozzák.

Lena újra csak szótlanul biccentett, majd Heinemann-né oldalán felment az első emeletre. A hosszú folyosó legvégén az asszony kinyitott egy ajtót, és intett neki.

– Kérem, fáradjon be! A szoba és a hozzá tartozó hálófülke az öné.

Lena meglepetésében majdnem felkiáltott. A tágas, világos helyiség barátságos hangulatot árasztott. A függöny, a bútorhuzat és a terítők tarka kartonanyagból készültek. A tapéta ugyanilyen virágmintás díszítést mutatott, és pompás összhangban állt a világosszürkére festett fabútorokkal.

– Köszönöm, Heinemann asszony. Meg tudná mondani, mikor mutatkozhatom be Vollmer úrnak és a kedves feleségének? – kérdezte barátságosan.

– A nagyságos úrék egyelőre nem érnek rá. Nyugodtan kicsomagolhat, és felfrissítheti magát – válaszolta a házvezetőnő rezzenéstelen arccal és cseppet se melegebb hangon. – Teaidő van, és a nagyságos úrék vendégeket fogadnak. Most nem lehet őket zavarni. Máris hozatok magának valami harapnivalót, és kérem, hét óra körül legyen készenlétben. Van még valami kívánsága?

– Nem, nincsen, nagyon köszönöm – válaszolta Lena, miután mélyet sóhajtott. – Egy kis uzsonnáért viszont tényleg hálás lennék.

– Ha mégis eszébe jut valami, nyomja meg ezt a csengőt, és valamelyik szobalány készséggel a rendelkezésére áll – mutatott az ajtó melletti gombra Heinemann asszony.

Lena még egyszer megköszönt mindent. Miután a házvezetőnő távozott, hevesen dobogó szívére szorított kézzel megállt a szoba közepén, és lassan körbetekintett új otthonán. Így biztatta magát: „Csak bátorság! A fejemet csak nem harapják le. Szégyelld magad, gyáva nyúl! Az első szokatlan dolog láttán rögtön inadba száll a bátorságod? No szép, mondhatom! Mit szólnának az otthoniak, ha így látnák az ő bátor Lenájukat? Tehát fel a fejjel, és csak semmi csüggedés, hisz eddig minden simán ment. A szoba szép és barátságos. Vedd birtokba új otthonodat, te szamár!”

E röpke elmélkedés végeztével levette a kalapját és a kosztümkabátját. Már hozta is az inas a csomagokat, majd a lány ismét egyedül maradt a szobában. Az ablakhoz lépett, s a távolban megpillantotta a méltóságteljesen hömpölygő Rajnát. A kora tavaszi zsenge lombok fölött pompás kilátás nyílt a folyóra. „Ha az otthoniak látnák, milyen gyönyörű helyre kerültem, biztos könnyebb lenne a szívük” – gondolta. Egy sóhajjal elfordult az ablaktól, és nekilátott, hogy kicsomagoljon, és berendezkedjék új otthonában.

A munka kellős közepén tartott, amikor tálcával a kezében megjelent egy szobalány. Teát és egy kis uzsonnát hozott neki.

– Heinemann asszony kérdezteti, hogy a kisasszonynak szüksége van-e a segítségemre a pakolásnál – mondta meglehetősen mogorván.

– Nem, köszönöm – hárította el Lena –, egyedül is boldogulok. Nem kell fáradnia miattam.

A szobalány bólintott, az arca megenyhült, és bizalmaskodó hangon folytatta:

– Annál jobb, kisasszony. Nem mintha nem segítenék szívesen magának, de tudja, ebben a házban egész nap nincs megállás. Heinemann asszony nem tűri, hogy akár csak egy negyedórácskára megpihenjen az ember.

Lenának kedve lett volna visszautasítani ezt a tolakodó bizalmaskodást, de nem akart túl nyersen viselkedni. Annál is kevésbé, mert új helyzetében még eléggé bizonytalanul érezte magát. Nyílt tekintetét a szobalányra emelte, és higgadtan csak ennyit mondott:

– Egy nagy házban mindig sok a munka. Nem kérem a segítségét, de nagyon szeretném, ha jól megértenénk egymást.

A másik arcán csalódottság tükröződött. Gúnyos pillantást vetve az „új kisasszonyra”, sarkon fordult és távozott. „Felesleges megjátszania magát!” – gondolta a folyosóra lépve.

Lena befejezte a rámolást, és félreállította az üres bőröndöket. Majdcsak akad egy szolgálatkész lélek, aki elhelyezi valami raktárféleségben. Ezután nekilátott, hogy elfogyassza az ízletes uzsonnát. Miután jóllakott, gyorsan átöltözött. Abba a csinos ruhába bújt, amit maga varrt indulás előtt. Fürkésző tekintettel vizsgálta tükörképét, és igazán elégedett lehetett. Egy karcsú lány nézett vissza rá, üde és kedves arccal, várakozásteli, fénylő szemekkel.

Mélyet sóhajtva elővette a szüleiről és a testvéreiről készült fényképeket, s az ablak melletti íróasztalra állította. Kissé elérzékenyülve nézte egyiket a másik után, s halkan el is beszélgetett velük:

– Nézzetek körül nálam! Hát nem csinos az új birodalmam? És a kilátás ebből az ablakból ugye nektek is tetszik? Jól járt a ti Lenátok, igaz-e? Nem kell aggódnotok érte.

Odalent, a földszinti fogadóhelyiségben Vollmerék a vendégeikkel, Hammerstein professzornéval és a lányával beszélgettek. Thusnelda, vagy ahogyan mindenki hívta, Nelda huszonöt év körüli, örömtelen, már-már hervadt arcú hajadon volt. Anyja szerette éretlen bakfisként kezelni abban a hiszemben, hogy így fiatalabbnak tűnhet a koránál. De egy ilyen állandó fintorba rántott, savanyú arc, mint amilyen Neldáé volt, még egy virágzóan fiatal lányt is öregített volna.

Amikor bejelentették a látogatókat, Vollmerék a márványkandalló mellett üldögéltek karosszékükben. Noha a villát még fűtötték, és egyébként is kellemes hőmérséklet volt kint és bent is, az úrnő szőrmével bélelt bársonykabátkát viselt szürke selyemruhája fölött. Vollmer úr pedig vastag pléddel takarta be a lábát. Hatvanöt esztendős volt, öt évvel idősebb a feleségénél. Alapvetően jó erőben lévő, energikus ember benyomását keltette. Dús, őszbe csavarodó haja a kopaszodásra való hajlam legcsekélyebb jelét sem mutatta. Boltozatos homloka alól barátságtalan, komor szempár nézett farkasszemet a világgal.

Felesége apró, törékeny teremtésnek látszott mellette. Sápadt, ideges arca volt, s ajkát úgy szorította össze, mintha állandóan fájdalom gyötörné. Valamikor szép lehetett ez az arc, még most is fel lehetett fedezni rajta a finom, nemes vonásokat, de ezek sehogy sem illettek a fehér hajhoz és az összepréselt ajkakhoz. Sötét szemei szintúgy kedvetlenséget sugároztak, mint a férjéé.

A vendégek bejelentésekor egyetlen rezdüléssel sem árulták el az érzéseiket, csak a szemükben villant árnyalatnyi gúny.

– Már megint – dörmögte maga elé Vollmer, miközben felesége némán intett a komornyiknak.

A Hammerstein hölgyek máris megjelentek az ajtóban. A lány szakasztott mása volt anyjának, s a ruházatuk kivételével minden tökéletesen egyezett rajtuk. Kitárt karokkal és negédes mosollyal siettek az öreg házaspárhoz.

– Jó napot, drága Theodor! Szép jó napot, kedves Klothilde! Micsoda öröm, hogy viszontláthatunk benneteket! Már két hete nem jártunk nálatok. Igazán annyira sajnálom, de rettenetes volt az idő, és a villamosvégállomástól idáig bizony igencsak hosszú az út. Ma is holtfáradtak vagyunk, Neldácska és én is. De a viszontlátás vágya hajtott bennünket, valósággal kiűzött otthonról. Olyan csodásan süt a nap, mondtam Neldácskának, ma meglátogatjuk a drága nagybácsit és a drága nagynénit. Ugye, Neldácska?

– Igen, mama, pontosan ezt mondtad – erősítette meg a lány, s közben végtelen tisztelettel kezet csókolt a drága Klothilde néninek.

– Mindennap reméltük – folytatta az anya –, hogy elkülditek értünk az autót, de talán ti nem is vágyakoztatok utánunk – mondta csendes szemrehányással, miközben nem szűnő mosollyal, buzgón szorongatta Vollmerék kezét.

– Tényleg nem vágyakoztunk, Klara – válaszolta az öregúr meglehetősen harapósan. – És ha hosszúnak találod az utat, igazán felesleges olyan gyakran megerőltetned magad.

– De kérlek, drága Theodor! Hiszen nem így gondoltam! Az ég szerelmére, ne érts félre! Tudod, hogy ünnepnapnak számít, ha meglátogathatunk benneteket, Neldácska is szörnyen örült. A férjem sajnos nem tudott elkísérni, mert fontos tárgyaláson kell részt vennie. De amint tud, ő is siet utánunk, s addig is szívélyes üdvözletét küldi. De hamar a legfontosabbat: hogy vagytok?

– Köszönjük, rosszul – morogta az öreg barátságtalanul, amihez a felesége még szenvedő arccal hozzáfűzte:

– Igen, nagyon rosszul, mint mindig.

– Ó, szegények! Olyan fáradtnak és elgyötörtnek látszol, Klothilde!

– Sajnos. De foglaljatok helyet végre! – szólt rájuk türelmetlenül Vollmerné.

A két hölgy sietve lehuppant egy-egy fotelba.

– Ó, bocsáss meg, édes Klothildém! És mit mond az orvos?

Az öregek arcán kaján mosoly suhant át.

– Meghalni azért még nem fogunk. Akár a száz évet is megérhetjük nyomorúságos állapotunk ellenére – válaszolta Vollmer nem is titkolt kárörömmel.

Hammersteinné keserédes mosolyt erőltetett az arcára, Neldácska pedig gyerekesen összekulcsolva két kezét, az égre emelte tekintetét.

– Hála Istennek! – fuvolázta.

– Igen, hála a jó Istennek! Én is mindig ezt mondom – helyeselt az anyja. – Neldácska minden este imádkozik az egészségetekért. Kimondhatatlanul szeret és tisztel benneteket! Vigasztalhatatlanok lennénk, ha rosszabbodna az állapototok.

– Csak semmi aggodalom, minden tőlünk telhetőt elkövetünk, hogy még sokáig a drága rokonaink örömére szolgálhassunk – mondta a ház ura gúnyosan.

A professzorné hideg arcát enyhe pír futotta el, lánya pedig elbizonytalanodva félrekapta kifejezéstelen tekintetét. Arcátlan hízelgésükben tetten érve, mégsem gondoltak egy pillanatig sem arra, hogy levonják a tanulságot.

– Hihetetlen, mennyire hasonlít rád Nelda – váltott témát Vollmer. – Szinte össze lehet téveszteni benneteket.

Hammerné elhatározta, hogy bóknak veszi a szavait, és szemérmesen elmosolyodott.

– Bizony ezt gyakran hallom. Sokan egyenesen testvéreknek néznek bennünket. Ugye, Theodor, alig változtam valamit leánykorom óta? Emlékszel még, amikor a táncórán csaptad nekem a szelet? Már megbocsáss, Klothilde, ez még azelőtt volt, hogy megismerkedtetek. Theodor úgy harmincéves lehetett, hisz tizennégy évvel idősebb nálam.

Vollmerné arcáról semmit sem lehetett leolvasni.

– Nem vagyok féltékeny – mondta –, nyugodtan felmelegítheted a régi emlékeket, ha ez örömet okoz neked.

Anya és lánya idétlenül vihogtak, majd Nelda szólalt meg évődve:

– Igen, a mama mesélte, hogy Theodor bácsi volt az első szerelme, és hogy a bácsi udvarolt is neki.

Vollmer arcán őszinte döbbenet ült, ahogy most Hammersteinnére nézett.

– Erről, bevallom, nem tudok. Alighanem tévedsz, tán összekeversz valakivel.

Klara asszony szégyenlősen összecsapta a tenyerét.

– De drága Theodor! Hát nem emlékszel rá, amikor egyszer nagy társasággal Assmannshausenbe utaztunk gőzhajón? Fehér ruha volt rajtam, és te felkértél táncolni. Aranyoskámnak szólítottál, és azt akartad, hogy megcsókoljalak.

Az öreg megütközve meredt a professzornéra, mint aki nem hisz a fülének.

– Ha így volt, akkor igencsak felönthettem a garatra. Mindenesetre nem emlékszem hasonló történetre.

A professzorné kuncogva folytatta:

– De én nem felejtettem ám el! Ha meggondolom, milyen fess fiatalember voltál! Minden lány teutánad epekedett, velem együtt.

– Mostanra viszont sikerült elég sokat változnom, méghozzá hátrányomra – jegyezte meg Vollmer epésen.

– Nem, nem! Még ma is igazán daliás férfi vagy? –hízelgett tovább Hammersteinné, akit egyszerűen nem lehetett ettől eltántorítani.

Az öreg erre türelmetlenül megrándította a vállát.

– Mondd inkább, hogy rozoga, vén csont! Az legalább igaz. És az is kifejezetten örömömre szolgálna, ha abbahagynád végre ezt az ostoba fecsegést. Engem nem szórakoztat.

– De Theodor – szólt közbe Vollmerné metsző gúnnyal –, Klara csak egy kicsit hízelegni akart neked.

– Köszönöm, nem kérek belőle – utasította vissza a férfi mogorván.

Nelda kisasszony most megmutathatta, hogy nehéz helyzetekben is feltalálja magát. Ügyesen témát váltott.

– Drága nénikém, Heinemann-né nagy újsággal fogadott minket. Elárulta, hogy egy fiatal hölgyet alkalmazol társalkodónőnek. Igaz ez?

– Igen. Talán van valami kifogásod ellene, Nelda?

A lány helyett anyja ragadta magához a szót:

– Dehogyis, édes Klothilde! Nem szabad félreértened Neldácskát! Ő csak nagyon szomorú, hogy nem őrá gondoltatok, amikor ez a társalkodónői munka felmerült. Csak egy szavatokba került volna, és ezer örömmel siet hozzátok.

Vollmerék rémülten egymásra néztek, mintha azt mondták volna: „Már csak ez hiányozna!” De ezúttal megtartották maguknak a véleményüket, s az öreg szűkszavúan csak ennyit mondott:

– Nelda nem lett volna alkalmas erre a munkára.

– Na de kérlek, Theodor, Neldácska mégiscsak közelebb áll hozzátok, mint egy idegen! Benne megbízhattok.

A kisasszony páni félelemmel nézett anyjára. Egy ilyen munka a nagybátyja házában nem volt éppen álmai netovábbja. Sőt, a Vollmer-villában teendő látogatásoktól mindig is félt, ugyanis nem tartoztak a kellemesnek mondható elfoglaltságok közé. Valójában a rokonság valamennyi tagja tartott az efféle vizitektől, mégis egyformán ragaszkodtak hozzá. Féltékenyen ügyeltek rá, nehogy valaki is közülük gyakoribb vendég legyen az idős házaspárnál.

– Osztom Theodor véleményét – mondta Klothilde néni nyomatékkal. – Nelda nem a megfelelő személy, aki társaságot jelenthet számunkra. Lorenz kisasszonyt inkább el tudnám képzelni.

Az utolsó szavaknál Vollmerné szeme összevillant a férjéével, aki rögtön megértette, miről van szó, s gúnyos mosoly terült el az arcán. Hammersteinné elvörösödve ugrott fel a helyéről. Käthe Lorenz ugyanis Klothilde egyik unokatestvérének a lánya volt, s a gondolat, hogy megvetheti lábát a Vollmer-villában, rémülettel és vad haraggal töltötte el a számító professzornét.

– Kizárt dolog! Teljes képtelenség, édes Klothildém! Az a lármás fruska rögtön az idegeitekre menne!

– Ugyan, ő legalább mindig jókedvű, és nekünk arra van szükségünk, hogy valaki felvidítson.

Hammersteinné figyelmeztető pillantást küldött Nelda felé, aki erre minden ok nélkül, idétlenül nevetgélni kezdett.

Nemsokára Hammerstein professzor is megérkezett, és a maga kissé körülményes módján üdvözölte a háziakat. A professzor úr a papucsférjek mintapéldánya volt. Mindenben alávetette magát energikus felesége akaratának, s a szakmáján kívül semmilyen kérdésben nem nyilváníthatott önálló véleményt. Alapjában véve jó ember volt, és igencsak nehezére esett az örökségvadászt játszani, ám felesége ebben sem adta meg neki a választás lehetőségét. Feszengve ült le a felesége és a lánya közé, és tényleg derekasan fáradozott, hogy belekapcsolódjon az alapvetően érdektelen beszélgetésbe.

Szemmel láthatóan megkönnyebbült, amikor eljött végre a búcsúzkodás ideje. Vollmer úr a kocsiján vitette haza a professzor családját. Így volt ez mindig. Sose küldött autót rokonaiért, hisz látogatásaikat egyetlen porcikája sem kívánta, de készségesen vitette haza őket, annál is inkább, mert így legalább ő határozhatta meg a távozás időpontját.

A vendégektől megszabadulva, a házastársak mélyet sóhajtva egymásra néztek. Ajkuk körül még ugyanaz a gunyoros mosoly játszott.

– Ó, a drága rokonaink! Repes az ember szíve, ugye Klothilde, ennyi szeretet és ragaszkodás láttán! – mondta Vollmer keserű iróniával.

Felesége lemondóan legyintett.

– Ne is mondd, egyszerűen rettenetes! Szeretném látni, mit szólnának, ha egyik napról a másikra elvesztenénk a vagyonunkat.

Az öreg kelletlenül megvonta a vállát.

– Én nem. Bár bizonyára mókás lenne – dörmögte, és fázósan beburkolózott takarójába. Felesége is összehúzta magán a bundabéléses kiskabátot.

Rövid hallgatás utána az asszony törte meg a csendet.

– Na, Theodor, nem kéne idehívatni a lányt?

– Nem bánom – bólintott Vollmer. – Kíváncsi vagyok, ebből is milyen csalódás fog kisülni, mert jó aligha várható.

– Majd meglátjuk – felelte az asszony, és megrázta a csengőt.

Egy inas jelent meg az ajtóban.

– Kapcsolja fel a villanyt – utasította az asszony –, aztán szóljon Hartwig kisasszonynak, hogy kéretem!

Az inas felkattintotta a csillár kapcsolóját, és elsietett.

Néhány perc múlva újra nyílt az ajtó, és Lena Hartwig lépett be. A fény körülölelte karcsú alakját, és csak úgy szikrázott selymes fényű, dús haján. Üde, szívderítő látványt nyújtott. A legszebbek talán vidáman csillogó szemei voltak, melyekkel bátran nézett az öreg házaspárra.

Enyhén meghajolt, majd szerényen megállt az ajtó közelében.

Vollmerék egy ideig fürkésző pillantásokkal méricskélték a jövevényt, majd egymásra néztek. Meg akartak bizonyosodni arról, hogy a másiknak is ugyanolyan kedvezőek-e a benyomásai. Ennyi év után szavak nélkül is értették egymást.

– Kérem, jöjjön közelebb, Hartwig kisasszony? – szólt az asszony.

Lena néhány lépést tett felé, és Vollmerné üdvözlésre nyújtott kezét illedelmesen megcsókolta, a férfi felé pedig még egyszer meghajolt.

– Kérem, foglaljon helyet – mondta Vollmer, és egy fotelra mutatott.

– Nagyon köszönöm – felelte a lány, és nem érződött rajta megilletődöttség. A házaspár nem hatott rá rémisztően, egyáltalán nem tartott tőlük.

– Jól utazott? – kérdezte az idős hölgy, egy pillanatra sem véve le szemét Lena arcáról.

– Köszönöm, csodálatos út volt. Annyi újat és szépet láttam! Legutoljára a Rajnát, az volt a legszebb.

Mindez olyan őszintén és lelkesen hangzott, hogy Vollmerék rögtön felfigyeltek.

– És hogy tetszik itt magának, a házunkban? – érdeklődött az öregúr.

– A villa gyönyörű, olyan, mint egy mesebeli kastély. Boldogok lehetnek, hogy mindez az önöké! A szobám is pompás, nagyon köszönöm. A legszebb benne talán a kilátás a Rajnára.

A leány hangja melegen csengett, igazán jóleső volt hallgatni.

– Nem fog hiányozni az otthona, Hartwig kisasszony? – faggatta tovább Vollmer.

– Jaj, dehogyisnem! – mondta Lena őszintén. – Hisz ott vannak a szeretteim. De ezen a helyzeten úgysem tudok változtatni, és mától fogva csak arra akarok gondolni, miként tehetem hasznossá magam az önök házában. Szeretném kiérdemelni a megelégedésüket, de az első időben, kérem, legyenek türelemmel és belátással irántam. Mint tudják, még sohasem dolgoztam, ez az első állásom, és otthon az ember minden mozdulatát szerető tekintetek kísérik. De eltökélt szándékom, hogy mindent megtegyek, ami csak erőmből telik, hogy megfeleljek az elvárásaiknak. Kérem, rögtön szóljanak, ha valamit rosszul csinálok, hogy kijavíthassam a hibámat.

Az öregek kérdő pillantással néztek egymásra: „Hát neked hogy tetszik?” – kérdezte a tekintetük. Majd újra csak hallgatták ezt az ismeretlen melódiát, mely kellemesen simogatta kérgesedő szívüket. Mindaz, amit ez a fiatal teremtés mondott, oly egyszerűnek és őszintének tűnt, és nyílt tekintetéből becsület és szívjóság sugárzott. Mintha ez az üde hang fagyos szívükön kopogtatott volna, bebocsátást kérve.

Egy kis időre csend támadt. Majd Vollmer úr, mintha csak védekezni akarna e varázslat ellen, magára öltötte megszokott gúnyos mosolyát, és megkeményítette a vonásait.

– Na jó, majd meglátjuk, hogy komoly-e a szándéka, Hartwig kisasszony. De annyit máris elárulhatok önnek, hogy nem könnyű kijönni velünk. Mindketten betegek vagyunk, és emiatt gyakorta ingerültek. Ez alighanem visszariasztja majd attól, hogy mindenben a kedvünkre tegyen.

Lena erre csak nevetett, azzal az önfeledt, boldog nevetéssel, amivel minden szívet megnyert magának.

– Ettől nem ijedek meg – felelte vidáman. – Megszoktam, hogy beteg emberekkel törődöm, és eddig még a legkedélytelenebbel is sikerült elbánnom.

– Elbánnia? Ez igencsak magabiztosan hangzik!

– Valóban, de kiterjedt rokonságunkban mindig engem hívtak, ha valaki beteg volt. Sem a türelmemet, sem a jó hangulatomat nem szoktam elveszíteni. És ha páciensem mégoly erősen tiltakozott is, jókedvre derítettem, úgyhogy el is felejtette, hogy beteg. Remélem, hogy önöket is sikerül „meggyógyítanom”, ha megengedik nekem.

– Ejha, Hartwig kisasszony, önnek aztán van önbizalma! – vetette közbe Vollmerné, akit Lena bizakodása akaratlanul is jókedvre derített.

A fiatal lány vidáman a szemébe nézett.

– Csak a Jóistenbe vetett hit és a becsületes jóakarat bátoríthat fel erre. És úgy érzem, hogy én mindkettővel rendelkezem, asszonyom.

Hosszú évek óta talán most először suhant át a két öreg amúgy mindig mogorva arcán egy szívből jövő mosoly. De az öregúr megint felöltötte gunyoros ábrázatát.

– Jó, jó, majd meglátjuk. Ám csodát, minden bizakodása ellenére, még ön sem művelhet.

– Én nem is – hagyta rá Lena –, de a Jóisten igen. Ha valaki beteg, annak először is szilárdan akarnia kell a gyógyulást. Ez az akarat minden másnál előbbre való. Sok beteget ápoltam, akik teljesen elcsüggedtek. Meggyőztem őket, milyen könnyen visszanyerhetnék az egészségüket, csak igazán akarniuk kell. És általában sikerült is, tényleg legyűrték a kórt.

Az idős házaspár arcán újra átfutott egy jóleső mosoly. Lena vidám beszéde tetszett nekik, noha még tele voltak kétséggel.

A komornyik lépett be, és jelentette, hogy a vacsora tálalva van. Vollmerné közölte Lenával, hogy ezentúl velük fog étkezni.

A komornyik odament az urához, hogy levegye róla a takarót, és felsegítse. Lena felállt, és mintha magától értetődő volna, az idős hölgyhöz lépett.

– Segíthetek? – kérdezte kedves mosollyal. – Kérem, támaszkodjék nyugodtan a karomra.

Klothilde asszony meglepetten nézett rá. Általában ő is a komornyik segítségét vette igénybe, s most kellemesen érintette a lány előzékenysége.

Az ebédlőbe lépve Lena nem győzte csodálni a finom ízlésről tanúskodó berendezést. Középen nagy, kerek asztal állt, körülötte magas támlájú, faragott székek. A hófehér damasztabroszon porcelántányérok és ezüst evőeszközök társaságában kristálypoharak ragyogtak, mintha ünnepi lakomához volna megterítve. Egyvalami mégis hiányzott az asztalról: a friss virág, ami otthon a vacsoraasztal elmaradhatatlan kelléke volt. Lena elhatározta, hogy a jövőben a virágdíszről ő fog gondoskodni. Valami csak akad ebben a hatalmas kertben, amit vázába rakhat!

Három teríték volt az asztalon. A ház asszonya rámutatott az egyikre:

– Ez itt az ön helye, Hartwig kisasszony!

Lena köszönettel meghajolt, és megállt a széke mögött. Megvárta, amíg az öregek helyet foglaltak, s ő csak azután ült le.

Nagyon finom ételeket hordtak fel. Lena Vollmerék után szolgálta ki magát, és nagyon csodálkozott rajta, hogy az öregek csak étvágytalanul turkálják az ínycsiklandó konyhaművészeti remekeket. Pedig ma még többet is ettek, mint egyébként, mert Lena egészséges, jó étvágya, vidámsága őket is jobb kedvre derítette.

Vacsora után átvonultak a könyvtárszobába, és helyet foglaltak a kis asztal körül felállított, kényelmes fotelokban. A mennyezetig érő polcokon körös-körül könyvek sorakoztak.

– Ha nem túl fáradt a hosszú út után, felolvashatna nekünk – mondta Klothilde asszony.

– Örömmel – felelte Lena –, egyáltalán nem vagyok fáradt.

Vollmer úr kiválasztott egy könyvet, és megmutatta, mely részletet szeretnék meghallgatni. Miután az inas meleg takarót hozott neki, elhelyezkedett a felesége mellett, egy öblös fotelban. A lány velük szemben foglalt helyet, és szépen, kifejezően olvasni kezdett.

Vollmerék szívesen hallgatták kellemes hangját.

Csendes és békés nyugalom áradt szét bennük. Olykor-olykor összenéztek és mosolyogtak, mintha azt mondanák: „Igazán kedves, tetszik nekünk.”

Este a hálószobájukban, már a lefekvéshez készülődve, Klothilde asszony megkérdezte:

– Milyennek találod a kislányt, Theodor?

A férfi szája szögletében mosoly bujkált, mely végre sem gúnyos, sem csúfondáros nem volt.

– Remek teremtés! Csodálom, hogy egyáltalán létezik ilyen ezen a világon. Neked is tetszik?

Felesége bólintott.

– Nagyon tetszik. Egyszerűen olyan, hogy az ember kénytelen jónak lenni, ha akarja, ha nem. Azt hiszem, nagy szerencse, hogy felfogadtuk.

– Szerintem is.

Egymásra néztek és elmosolyodtak. A lelki nyugalom oly ritka fénye csillogott a szemükben.

V.

Lena lassanként megismerte a rokonokat is, akik mind szörnyen kíváncsiak voltak a jövevényre. Hammerstein professzorné ugyanis szélsebesen riadoztatott mindenkit, hogy Vollmerék meglepő módon felfogadtak egy társalkodónőt.

Lena elsőként a kétgyermekes Lorenz családdal találkozott. A fiú gimnazista volt, Käthe pedig huszonkét esztendős, vidám, csinos, de egy kicsit beképzelt kisasszony, akinek hideg tekintete nem sok szívjóságról árulkodott. Az anya, Vollmerné unokatestvére negyvennyolc éves, apró termetű, de roppant energikus asszony volt. Kerekded arca alatt már tekintélyes tokát eresztett. Hallatlan lendülettel beszélt, s mivel asztmában szenvedett, kapkodva szedte közben a levegőt. Szívesen hordott feltűnően élénk színű ruhákat.

Férje hatalmas termetű ember volt, kevéssé megnyerő arccal. Mindig igyekezett előtérbe kerülni, és határtalanul élvezte, ha mindenki őt hallgatta. Hermann Lorenz úrnak bőrgyára volt, de az üzlet nem ment jól, és költekező életmódjuk megrendítette a család anyagi helyzetét. Így egyetlen reménységük a Vollmer-örökség maradt, melyre már régóta sóvár szemekkel tekintettek.

A Lorenz család legközelebbi látogatásakor a Vollmer házaspár éppen Lenával teázott. A hívatlan vendégek éppolyan rideg fogadtatásban részesültek, mint Hammersteinék, de őket legalább teával kínálta Klothilde asszony. Hermann úrból máris dőlt a szó. Meglehetősen csapongó monológja minden témát érintett, amit egy közepes színvonalú napilapban olvasni lehetett: a politikai vezércikktől a pletykarovatig.

A házigazdák egyre idegesebb arccal hallgatták ezt az üres szócséplést, mígnem Vollmer megunta a dolgot.

– Elég, Hermann! A többit megtarthatod magadnak. Hartwig kisasszony mindezt már felolvasta nekünk a reggeli újságból.

A férfi erre sértődötten elhallgatott.

Lena körbehordta a teletöltött csészéket. Emilie Lorenz asszony barátságtalan pillantást vetve rá, az unokanővéréhez fordult, és fennhangon kijelentette:

– Ezt a feladatot Käthe is elláthatja, drága Klothilde. A kisasszony pillanatnyilag felesleges itt.

Ám az asszony ezt határozottan visszautasította.

– Azt gondolom, Emilie, hogy a saját házamban nyugodtan átengedheted nekem a döntést.

Lena ijedten pillantott asszonyára. Noha Lorenzné szavai arcába kergették a vért, mégis megrettent a nyers hangnemtől, ahogy Vollmerné rendreutasította a kellemetlenkedő rokont. Azt hitte, Emilie asszony vérig sértődik majd, de ő csak megalázkodva mosolygott.

– Bocsáss meg, drága Klothilde! Eszembe sem volt ezt a jogot elvitatni tőled, csak azt gondoltam, zavartalanabbul beszélgethetnénk alkalmazottak jelenléte nélkül. Käthe szívesen megtölti a csészéket, nem igaz?

– Ó, hogyne! – hangzott azonnal a készséges válasz. – Csak szólnod kell, egyetlen, drága Klothilde néni!

Lenát sértette az, hogy Lorenzné egyszerűen a személyzet tagjai közé sorolta, de mert Vollmerné barátságosan intett felé, nyugodtan a helyén maradt.

– A lány senkit sem zavar – közölte Vollmerné erélyesen, s tüntető szívélyességgel kérte meg Lenát, hogy töltsön neki még egy csésze teát. Így Lena továbbra is szokott kedvességével láthatta el asztali teendőit.

Käthét bosszantotta, hogy a „kisasszony” egyszerű öltözete dacára is olyan csinos és előkelő. Nyilvánvaló leereszkedéssel beszédbe elegyedett vele, mint egy elegáns nagyvilági hölgy, aki tökéletesen tisztában van vonzó mivoltával.

Lena udvariasan felelgetett neki. Semmi alázat nem volt a hangjában, amint okos, művelt fiatal hölgyhöz méltóan társalgott. Käthe erre még dühösebb lett. Mindenáron meg akarta szégyeníteni Lenát, világosan éreztetni akarta, hogy az ő szemében a „kisasszony” nem egyenrangú vele.

– Kérem, kisasszony, hozzon egy pohár vizet. Olyan meleg van itt – mondta inkább utasítva, mintsem kérve.

Lena összeszorította az ajkát, de azonnal felkelt, hogy teljesítse Lorenz kisasszony kívánságát. Ekkor azonban Vollmer úr, aki mindeddig inkább a szótlan megfigyelő szerepére korlátozta jelenlétét, megragadta Lena karját.

– Kérem, Hartwig kisasszony, maradjon itt! Hermann, csengess az inasnak, hogy a lányod elmondhassa neki, mit óhajt. Eltévesztette a címzést.

Hermann Lorenz azonnal felpattant és csengetett. Käthe elvörösödött nagybátyja rendreutasító hangjától. Amikor a komornyik belépett, valósággal rákiáltott:

– Egy pohár vizet kérek! – s közben dühösen nézett Lenára, mintha az ő bűne volna, hogy megrovásban részesült.

A teaidő feszélyezett hangulatban telt. Az öregek különösen sértő és szeszélyes módon viselkedtek, míg a Lorenz család megpróbált a legszeretetreméltóbbnak mutatkozni, hogy visszaszerezze az elvesztett kegyet.

Ők is villamossal, illetve a végállomástól gyalogolva tették meg az utat a villáig, ami Emilie asszony számára tényleg súlyos megpróbáltatás volt. De őket is autó szállította haza.

A következő napokban újabb rokonok érkeztek. Többek között Halden ezredes és a fia, Benno, aki a mainzi bíróságon dolgozott. Az ezredes annak idején Vollmer egyik rokonát vette feleségül, aki azonban néhány éve meghalt.

Apa és fia mindig együtt érkeztek. Felesége halála óta Halden nem tűnt oly kíméletlenül örökséghajhásznak, annál inkább a fia. Akárcsak a többi oldalági rokon, ő is nagy reményeket fűzött az örökséghez. Úgy gondolta, az öreg Vollmer számára is okosabbnak tűnhet egy Haldenre hagyni a pénzét, mint a professzorokra vagy a „megbízhatatlan Lorenz családra”. Az egyetlen személy, akitől tarthatott, Norbert Steinau volt, az apja ugyanis nemcsak unokatestvére volt Vollmernek, de fiatal korában jó barátja is. Norbertet azonban – hála a család közbelépésének – még időben sikerült ártalmatlanná tenni. Többé nem kellett tartani tőle, legalábbis ezt gondolták mindannyian.

Halden ezredes fellépése sokkal büszkébb és magabiztosabb volt, mint a rokonság többi tagjáé. Természetesen ő is hízelgett, míg a fia szívesen tetszelgett a nagynéniért fáradhatatlanul tüsténkedő unokaöcs szerepében. Őt az a régi bölcsesség vezérelte, hogy „amit az asszony akar, azt akarja maga a Jóisten is”.

Benno egyébként könnyedén, a gazdag örökség reményében talán túlságosan is meggondolatlanul élt. Kellemes megjelenésű fiatalember volt, bár csinos arca nem tanúskodott kiemelkedő értelmi képességekről. Halványkék szeme önhitten és magabiztosan tekintett a világba, ahol meggyőződése szerint az alacsonyabb rendű teremtmények hada nyüzsgött.

Theo Vollmer keresetlen egyszerűséggel „ostoba fajankónak” nevezte Bennót, és különösen hajókedvében volt, szívesen élcelődött unokaöccse rovására.

Lenát természetesen az uraknak is bemutatták, akik délelőtt érkeztek, és ebédre is ott maradtak. Az ezredes könnyed meghajlással tisztelte meg a lányt, míg Benno szemlátomást érdeklődve, bizonyos arcátlansággal szemrevételezte a „legdrágább kisasszony kát”.

A leplezetlen mustrálástól Lenának arcába szökött a vér, s büszkén elfordult a férfitól. Megállt asszonya széke mögött, mintha ott keresne menedéket a fiatal rokon tolakodó pillantásai elől.

Lena kenyéradói ezekkel a rokonokkal szemben sem tanúsították a legcsekélyebb szívélyességet sem.

A Mainzban élő hozzátartozók közül utolsóként Adelheid Vollmer kisasszony, Theodor bácsi pártában maradt unokahúga jelent meg a színen, néhány nappal később. A hölgy egyébiránt egy pletykafészek vigasztalan életét élte, s e minőségében sokkal inkább rettegett, mintsem kedvelt személy volt.

Roppant erőszakos és idegesítő módon árasztotta el a legújabb „hírekkel” az öregeket, akik megadóan és egyre csüggedtebben hallgatták. Adelheid kisasszony roppant fontos személyiségnek képzelte magát, és úgy gondolta, hogy a hallgatósága lélegzet-visszafojtva lesi minden szavát. Végül még az ő szinte kimeríthetetlen hírforrása is kiapadni látszott, így elhallgatott.

– Szinte hihetetlen, Adelheid – mondta Klothilde asszony elcsigázva –, mi mindenről tudsz te mesélni! Azt kell hinnem, hogy nap mint nap mást sem csinálsz, mint házról házra járva gyűjtőd a híreket.

Adelheid kisasszony bólintott.

– Úgy bizony, és bármi történjék is a városban, az nem kerülheti el a figyelmemet. Nekem mindig nyitva van a szemem és a fülem – felelte büszkén.

– Ennyi fáradság, embert próbáló munka és vesződség után igazán megszolgáltál már egy érdemrendet? – bólogatott az öregúr.

Csakhogy a buta vénkisasszony még a gúnyt sem vette észre, és így sóhajtott fel:

– No igen! A férfiak minden csip-csup apróságért kitüntetést kapnak. Bezzeg mi, asszonyok! A világ tele van igazságtalansággal!

Adelheidről jóindulattal sem lehetett azt állítani, hogy kellemes teremtés, ezt Lenának is tapasztalnia kellett. A korosodó kisasszony ugyanis a családi viszonyait és eddigi életét firtató kérdések özönét zúdította rá. Lena udvariasan válaszolgatott, persze egy bizonyos határig csak, de szemei félreérthetetlenül elárulták, milyen kínosan érinti a tapintatlan kíváncsiskodás.

Végül Vollmer asszonynál betelt a pohár.

– Kedves Adelheid, mit szólnál, ha Hartwig kisasszony tenne fel neked ilyen bizalmas kérdéseket? – vetette fel éles hangon.

Az idős hajadon meghökkenve meredt rá.

– Már megbocsáss, drága Klothildém, de az egészen más volna! Nekem van némi jogom a kisasszony viszonyai felől érdeklődni, elvégre nem mindegy, kit hoz az ember a házába!

– Úgy vélem – jegyezte meg Vollmer gorombán –, hogy Hartwig kisasszony a mi házunkban lakik és nem a tiedben!

– Igen, de azt csak megértitek, hogy aggódom értetek? Tudnom kell, hogy a kisasszony valóban méltó-e a bizalmatokra.

– Talán ennek megítélését ránk bízhatnád, Adelheid!

A pletykás vénkisasszony harcra készen hátravetette a fejét, kezével idegesen dobolt a térdén. Végül mégis visszafogta magát, és kelletlenül bár, de témát váltott.

Néhány nappal Adelheid kisasszony után a Hammerstein család bukkant fel újból a Vollmer-villában, így Lena őket is megismerhette. Ezek, noha minden ellenséges megnyilvánulástól óvakodtak, éppoly kevéssé nyerték el a lány tetszését, mint a rokonság többi tagja. És persze ők is észrevették, hogy Vollmerék „elgondolkodtató módon” kitüntető szeretetben részesítik az új kisasszonyt.

Emilie Lorenz asszonyt ez egyenesen arra indította, hogy a következő vasárnap vacsorára hívja meg az egész rokonságot, természetesen Vollmerék kivételével, ők amúgy sem fogadtak el efféle meghívásokat.

Mindenki eljött, egybekötötte őket a szilárd akarat: ellenintézkedéseket kell tenni. A napirend egyetlen pontja az „új kisasszony” volt, azt vitatták meg, miként viszonyuljanak hozzá.

Egymás szavába vágva bizonygatták, hogy a kisasszony körmére kell nézni, és félreérthetetlenül a tudtára kell adni, hogy a jelenléte nem kívánatos a számukra. Eközben mindegyikük azt forgatta a fejében, hogy a többiek háta mögött, titkon megpróbálja majd lekenyerezni. Elvégre ez a kellemetlen perszóna mégiscsak a gazdag rokon kegyeibe férkőzött, s ha némi befolyásra is szert tesz, akkor még hasznos is lehet. Ki-ki ezt gondolta magában, és okosabbnak hitte magát a többinél.

Lenának természetesen sejtelme sem volt róla, hogy ekkora fontosságot tulajdonítanak személyének a Vollmer rokonság körében. Buzgón teljesítette kötelességét, és csak az járt a fejében, hogyan tehetné ezt minél jobban.

Reggeltől estig fáradhatatlanul kitartott a posztján. A legkedvesebb leánygyermek türelmével és gyengédségével gondozta az idős házaspárt, még ha zsémbes hangulatuk olykor vissza is tért. Az első időkben ez viszonylag gyakran megesett, de Lena vidám mosolya mindig megálljt parancsolt zsörtölődéseiknek. Derűs ékesszólással újra meg újra csak az életöröm himnuszát zengte, az életkedvét, mely az öreg, beteg szíveket is képes fiatallá varázsolni. A búskomor öregek arca minduntalan felderült ennek a friss, fiatal lánynak a szavaira, akinek napsugaras természete fényt és melegséget árasztott, s minden mogorvaságot képes volt legyőzni.

De Lena jelenléte nemcsak itt fejtette ki áldásos hatását. Befolyása hamarosan az egész háznépre kiterjedt. Heinemann asszony levetette savanyú ábrázatát, és nevetett, ha Lena kedves szavai felvidították. A többi alkalmazottat is megfertőzte Lena életöröme. A sivár, csendes házba élet költözött.

A rokonok természetesen lankadatlan szorgalommal zarándokoltak továbbra is a Vollmer-villába. Csak ámultak, mekkora változáson mennek keresztül az öregek Lena hatására.

Kényszeredett mosollyal bizonygatták Vollmeréknek, hogy egyre fiatalabbnak és frissebbnek látják őket. A házaspár pedig tényleg azt a benyomást keltette, mintha száz évig akarna érni.

Rokonaikkal szemben némileg elnézőbbek lettek. Mérsékelték sértő, kemény hangú kritikáikat. E tekintetben is csodával felérő módon hatott Lena angyali természete.

A rokonság csendben, de annál nagyobb hévvel dühöngött a jótékony befolyás miatt, amit Lena Vollmerékre gyakorolt, ám ő ezt nem is sejtette. Hogy is sejthette volna, hisz a nyájas rokonok egymással versengve azon fáradoztak, hogy a kegyeibe férkőzzenek.

Nelda Hammerstein kisasszony még teára is meghívta magához. Megkérte, hogy látogassa meg, ha egyszer a városban lesz dolga. Lena ugyanis szívesen nézelődött, vásárolgatott a mainzi üzletekben, ezért az apróságok beszerzését mindig rábízták.

Egy ilyen alkalommal Lena udvariasságból a Hammerstein-házba is ellátogatott, ahol túláradó örömmel fogadták. Véletlenül Käthe Lorenz is ekkor toppant be a professzorokhoz. Anyja határozott kívánságának engedelmeskedve, ő is igen nyájasan viselkedett Lenával. Most tapasztalhatta, hogy Hammersteinék ugyanolyan előrelátóak, ami a „kisasszonnyal” szembeni barátságos magatartást illeti, mint az ő családja. Sőt ezzel a meghívással némi előnyre is szert tettek, amit a rokonság persze nem nézhetett tétlenül. Käthe okos teremtés volt, és azonnali cselekvésre határozta el magát. Addig maradt, míg Lena, hogy együtt távozhassanak.

– Elkísérem egy darabig, kedves Hartwig kisasszony – mondta.

Lena nem utasíthatta vissza, így Käthe beszállt mellé a kocsiba, melyet a mainzi bevásárolókörútra bocsátottak Vollmerék a rendelkezésére.

Käthe így két legyet ütött egy csapásra. Azt remélte, hogy sikerül behízelegnie magát Lenánál, és egyben nagybátyja autójában mutatkozhat a mainziak előtt. Minden boltba elkísérte a kisasszonyt, és csak akkor vett búcsút tőle, amikor Lena hazafelé indult. Egyben arra kérte, hogy ha legközelebb a városban jár, feltétlenül látogassa meg őket is. Lena ezt is megígérte. A Vollmer rokonság e hirtelen támadt szívélyességet nem tudta mire vélni, hisz először kifejezetten ellenségesen viselkedtek vele. Azt azonban érezte, hogy ez a mézesmázos hízelgés nem őszinte, s nem kellett sokat várnia, hogy megtudja, mi rejlik mögötte.

Amikor következő alkalommal a városban járt, felkereste a Lorenz családot, ahol talán még kedvesebben fogadták, mint Hammersteinéknél. Egészen feltűnő módon körüludvarolta őt a család valamennyi tagja. Ezután Emilie asszony, hite szerint „diplomatikusan” rátért a valódi mondanivalójára:

– Kedves Hartwig kisasszony! Nem is hiszi, menynyire örülök, hogy ön mostanság a mi drága és mélyen tisztelt rokonaink házában tartózkodik. Őszinte örömmel látjuk, milyen gyógyító hatást gyakorol rájuk. Valóságos csoda, ahogy előnyükre megváltoztak. Nem, tényleg – folytatta Lena tiltakozó mozdulata láttán –, ön egy igazi varázsló!

– Kérem, nagyságos asszonyom, ön túlbecsüli a befolyásomat! – hárította el Lena a dicséretet.

– Nem, nem, ezt mi jobban meg tudjuk ítélni, mint ön. Hisz annyira szeretjük és tiszteljük a mi drága rokonainkat, hogy nyíltan megmondhatjuk önnek, bizony gyakran szenvedtünk a gorombaságuk miatt. Csak az a remény vigasztalt, hogy mindez a rossz egészségi állapotukból és nem a szeretet hiányából fakad.

– Bizonyára – helyeselt udvariasan Lena. – Aki nem érzi jól magát, az nemigen tud kedveskedni. Ezt kár volna a szívükre venni!

– Hogyne, nem is vettük. És amióta ön itt van, sokat javult ez is. Vollmerék nem olyan zárkózottak, mint annak előtte. És mivel látjuk, milyen befolyásra tett szert náluk, kedves kisasszony, egy kéréssel szeretnénk önhöz fordulni. Próbálja egy kicsit a mi érdekünkben kamatoztatni a befolyását. Ajánlja drága rokonaink figyelmébe, mennyire a szívünkön viseljük a sorsukat, és milyen őszintén ragaszkodunk hozzájuk! Számíthatunk önre, ugye, Hartwig kisasszony? Ön sem fogja megbánni, érti ugye, ha egy kicsit értünk is fáradozik. Tudja, Hammersteinék, a két Halden és Adelheid Vollmer odafurakodnak az öregekhez, és behízelgik magukat náluk. De távolról sem szeretik őket úgy, mint mi, tiszta szívünkből! Viszont nem maradhatunk le mások mögött, ugye, megérti? Tiszta szívből kívánunk Vollmeréknek hosszú, egészséges életet, de nem tudjuk igazán kimutatni az érzéseinket. Ezért önnek mellettünk kell állnia, a mi érdekünkben kell szólnia. Érti? Mint mondottam, nem fogja megbánni. A legnemesebb módon fogjuk kifejezni a hálánkat ön iránt, érti, drága kisasszony?

Lorenz asszony mindezt egy szuszra darálta el. Lena megértette, ó igen, nagyon is jól értette, miről van szó! Gyorsan elbúcsúzott, ne kelljen tovább hallgatnia ezt a képmutató népséget.

Amikor be akart szállni a ház előtt várakozó kocsiba, egyszeriben Hammerstein asszony és Nelda termett mellette.

– Nahát, micsoda véletlen! – lelkendezett Nelda, megjátszott örömmel összecsapva a kezét.

Véletlenről persze szó sem volt. A professzor úr vitte meg a hírt, hogy látta Vollmerék Mercedesét befordulni abba az utcába, ahol Lorenzék laknak. Anya és lánya azon nyomban felkerekedtek, és a közeli kapualjból lestek, mikor tűnik fel Lena.

Meg sem várva a lány invitálását, beszálltak mellé az autóba. Ott a következő beszélgetés zajlott le:

– Olyan szívesen társalgunk önnel – kezdte Nelda Hammerstein –, kedves Hartwig kisasszony. Lebilincselően tud mesélni! Nagy örömünkre szolgál, hogy a hajóállomásig önnel tarthatunk. Ugyanis épp Biebrichbe indultunk, egy kis kirándulásra.

Lenát már nem lepte meg, hogy ezektől is ugyanazt az ajánlatot kapja, majdnem ugyanazokkal a szavakkal, mint az imént a Lorenz családtól. Alig tudta leplezni a felháborodását e sértő szavak hallatán, de úgy érezte, nincs joga rendreutasítani ezeket az embereket. Szíve hirtelen eltelt részvéttel az öreg házaspár iránt. Tényleg olyanok, amilyennek Norbert Steinau édesanyja lefestette őket: szegény, szánalomra méltó emberek – minden gazdagságuk ellenére. Hisz egyetlen szívdobbanásnyi szeretetet sem kaptak soha ezektől a rokonoktól. S az egyetlen embert, aki valóban őszintén érzett irántuk, Norbert Steinaut beteges gyanakvásukban eltaszították maguktól!

Lenának nehezére esett udvariasan elbúcsúzni Hammersteinéktől. Gondolataiba merülve utazott hazáig. Azon tűnődött, milyen könnyen pokollá teszik az emberek egymás életét. Minderről természetesen egy szót sem szólt Vollmeréknek. Annyit mondott, hogy meglátogatta Lorenzéket, és találkozott Hammersteinékkel.

Lenának egyik rokon sem tetszett, de legkevésbé Haldenékat volt képes elviselni. Különösen Benno viselkedett vele úgy, hogy rögtön az arcába szökött a vér. Ez a fajankó pedig, mérhetetlen hiúságában, tökéletesen félreértette pirulásait. Azt hitte, kitüntető érdeklődése hízeleg Lenának.

Kétségtelenül felhívta magára Lena figyelmét, de éppen a tolakodásával, sértő bizalmaskodásával. Minduntalan hódító pillantásokat küldött felé, s ha elmentek egymás mellett, hízelgő szavakat suttogott a fülébe. Lena nem volt hozzászokva, hogy a fiatalemberek így kezeljék, és védtelen volt vele szemben. Nyilvánosan panaszkodni nem akart, az csak rossz vért szült volna.

Egyik nap a két Halden megint a Vollmer-villában tette tiszteletét. Mivel gyönyörűen sütött a nap, a háziak a kertben fogadták őket. Vollmerné beküldte Lénát a házba.

– Kérem, mondja meg Heinemann asszonynak, hogy a teát a pavilonban szolgálja fel! Olyan jó meleg van ma. De azután siessen vissza!

Lena teljesítette a megbízást. Már visszafelé tartott, amikor a kertben Benno Halden jött vele szemben. Hódító mosollyal az arcán elállta a lány útját.

– Drága, tüneményes Lena kisasszony! Végre megadatott, hogy néhány szót válthatok önnel, négyszemközt.

Lena kipirult arccal, elutasítóan nézett rá.

– Fogalmam sincs, mi beszélnivalója lehet velem, Halden úr, amit ne mondhatna el mások jelenlétében.

Ki akarta kerülni, de Benno ismét elébe állt, és pimaszul az arcába bámult.

– Nocsak, nocsak! Miért ilyen elutasító? Pirulása nemegyszer elárulta, hogy a szíve nem olyan kegyetlen, mint amilyen ridegek a szavai. Régóta tudja, hogy mély benyomást tett rám, Lena kisasszony. Imádom magát!

A lány riadtan hátrált, de Benno nem tágított.

– Itt, a házban – folytatta nagy hévvel – csak lopva tudok a közelébe férkőzni. A világ minden kincsét odaadnám, ha egyszer lehetővé tenné, hogy a házon kívül találkozhassunk.

Lena büszkén hátravetette a fejét.

– Uram, ön rosszul választja meg a hangnemet velem szemben. Visszautasítom az efféle bizalmaskodást, és ha még egyszer zaklatni merészel, Vollmer asszony védelmét fogom kérni!

Halden leforrázva állt ott. Szerette volna elcsavarni Lena csinos fejecskéjét, hogy szóljon a háziaknál néhány szót az érdekében. Eddig meg sem fordult benne, hogy a közeledése ne tenné boldoggá a lányt. Mostani viselkedése mélységesen megdöbbentette, de gyorsan észbe kapott. Igyekezett jóvátenni a ballépését.

– De tisztelt kisasszony, ön félreértett. Miért ilyen dühös rám? Igazán tisztelem magát, és tényleg van olyan mondanivalóm, amit a nagybátyám és a nagynéném jelenlétében nem oszthatok meg önnel. Talán egy szerencsés véletlen hozzásegít majd, hogy egy kicsit hosszabb időt egyedül tölthessek önnel, és tisztelettel előadjam a kérésemet. Úgyhogy édes Lena kisasszony, legyen megint jó hozzám!

Lena továbbra is komoly és elutasító maradt.

– Hartwig kisasszonynak hívnak, Halden úr! – mondta fagyosan. És mielőtt Benno felocsúdhatott volna, elsietett mellette.

A következő napok egyikén Adelheid Vollmer kisasszony is lecsapott a kedvező alkalomra, amikor Lena közelébe férkőzhetett. Hízelgő szavakkal ő is arra kérte, hogy támogassa Vollmeréknál. Lena legszívesebben nevetett volna az örökségvadászok álnok próbálkozásain, de a keserűség nagyobb volt benne. És minél visszataszítóbbnak tűntek a rokonok, emlékeiben annál fényesebben ragyogott Norbert Steinau képe. Újra és újra arra kellett gondolnia, hogy az egész díszes famíliában csak Norbert meg az anyja volt becsületes Vollmerékkal szemben.

VI.

Lena rendszeres levelezésben állt szeretteivel, ami enyhítette honvágyát. Anna néni is többször írt már neki, hogyléte felől érdeklődve, és sosem mulasztotta el, hogy meghívja magához Frankfurtba.

Egy napon újabb levél érkezett tőle. A nagynéni úgy gondolta, hogy mivel Lena lassan hatodik hónapja dolgozik megszakítás nélkül, Vollmerék igazán adhatnának neki néhány nap szabadságot. Lena már sokszor elhatározta, hogy kér pár szabadnapot, de tudta, hogy az öregek milyen nehezen nélkülöznék. Így azután csak halogatta a dolgot.

Ma végre összeszedte minden bátorságát, és rögtön a reggelinél engedélyt kért, hogy Frankfurtba utazhasson. Vollmeréket ez láthatóan elkedvetlenítette, de Klothilde asszony összeszedte magát, és barátságosan így szólt:

– Természetesen, gyermekem, holnap utazhat. Igazán önzőek vagyunk, hogy még egyszer sem kérdeztük meg, nem akarja-e meglátogatni a nagynénjét. Tehát holnap reggel az autó a rendelkezésére áll, és természetesen haza is hozza majd.

Lena megköszönte, és reggeli után nyomban telefonált Frankfurtba, hogy bejelentse másnapi látogatását. Estig a Vollmer házaspár jóformán egy percre sem engedte el maga mellől. Mintha előre kárpótolni kellene magukat a másnapért, amelyet „napsugaruk” nélkül kell eltölteniük.

Reggel Lena csakugyan elutazott Frankfurtba. Nagynénje örömtől sugárzó arccal fogadta. Lénának részletesen be kellett számolnia, hogyan él a Vollmer-villában. Ebédre Anna néni férje és Frankfurtban élő fiai is megérkeztek. A legidősebb Schlender fiú jogászként apja irodájában dolgozott. Sokat kellett még tanulnia, hogy majdan a helyébe léphessen, és átvehesse tőle az iroda vezetését. Öccse egy helyi laboratóriumban dolgozott kémikusként. Mindketten szabaddá tették magukat délutánra, hogy Lena társaságát élvezhessék. Oly elragadónak találták fiatal rokonukat, hogy rövidesen bensőséges barátságot kötöttek vele. Legszívesebben meg sem váltak volna tőle, és egymással versengve igyekeztek a kedvében járni.

Este közösen kísérték ki az autóhoz. Lena vidáman integetett nekik, és boldog elégedettséggel utazott vissza Mainzba. Csak amiatt nyugtalankodott egy kicsit, hogyan telt az öregek napja.

Vollmerék kevésbé örömteli órákat tudhattak maguk mögött. Hiányzott nekik Lena, egyedül érezték magukat nélküle. Miután egy ideje már szótlanul üldögéltek a nappaliban, Klothilde asszony felsóhajtott.

– Nem is tudom, Theodor, valósággal árvának érzem magam. Nagyon hozzászoktunk a gyerekhez.

Az ura bólintott.

– Ahogy mondod, Klothilde. Hartwig kisasszony nélkülözhetetlenné vált a számunkra, mint az áldott napsütés. És hogy éppen velünk történik meg az ilyesmi! Egy ember, aki minden hátsó gondolat nélkül, önzetlenül kedves hozzánk… szinte hihetetlen!

– El tudod képzelni, hogy egy napon újra nélküle kell majd élnünk?

– Nem, erre nem is akarok gondolni. Magányos és szomorú volt az életünk, mielőtt hozzánk került, de azóta minden megváltozott! Öreg napjainkra még egyszer megtanultuk tőle, hogyan találhatunk örömet az életben.

Klothilde asszony helyeslően bólogatott.

– Sosem tudtam elképzelni, milyen is lehet, ha az embernek gyereke van. Most már tudom. Néha olyan boldog a szívem, ha a mi Lenánk vidám arcát láthatom. Tényleg úgy gondolom, hogy rajtad, no és talán Norbert Steinaun kívül senkit nem szerettem ennyire, mint ezt a kedves teremtést, aki pedig alapjában véve idegen.

Amikor az asszony Norbert nevét kiejtette, Vollmer összerázkódott, és a tekintete elkomorult.

– Ne beszélj Norbertről, Klothilde! – sziszegte összeszorított ajakkal, és végigsimított a homlokán, mintha valami kínzó gondolatot akarna elhessegetni.

De a felesége megint felsóhajtott, és így felelt:

– Magunk vagyunk, Theodor, és egymás előtt nem titkolhatjuk, mennyire szeretjük őt. Sokkal jobban, mint az összes többit együttvéve. És ha következetesek akarunk lenni, be kell vallanunk magunknak, hogy igazságtalanul bántunk vele. Tulajdonképpen sose fért a fejembe, amit a rokonok el akartak hitetni velünk.

Vollmer szomorúan nézett maga elé.

– Nem! Ő tényleg nem örökségvadász! Tudtam én ezt akkor is, amikor olyan csúnyán összevitatkoztunk. A bizalmatlanság falat emelt közénk… épp azért, mert annyira fájt volna, ha ő is olyan, mint a többiek! De az egész rokonság egyöntetűen állította ugyanazt, és mi engedtünk a befolyásuknak… Amikor olyan önérzetesen szembeszállt velem, már akkor láttam, hogy igazságtalanul cselekedtem. Ha igaz lett volna, amit mondtak rá, meghunyászkodott volna, mint ez a többi talpnyaló, csak hogy ki ne tagadjam. De ő emelt fővel távozott. „Sosem lépem át önként a küszöbötöket többé, amíg bocsánatot nem kértek e gyalázatért!” – ezt mondta annak idején. És tartani fogja a szavát, Klothilde, az biztos.

– Igen, igen. Keményfejű, akár az apja. Nagy kár, hogy elkergettük. Azóta is olyan sokszor eszembe jut…

– Nekem is, Klothilde, még ha nem is beszélek róla. Megmakacsoltam magam, el akartam felejteni az egész kínos históriát… De tudod, amióta Lena itt van, úgy érzem, más ember lett belőlem. Egyszer csak rájöttem, hogy nekem is érző szívem van, és tud fájni… De hagyjuk ezt, nem vezet ez sehova! Hiszen még azt sem tudjuk, hol él most Norbert, mi lett vele. Lenával kapcsolatban pedig pont úgy érzek, ahogy te. Meleg, apai érzéseket keltett bennem. Nem jó, ha öregségünkre ennyire ragaszkodunk hozzá. Ki tudja, meddig marad mellettünk? Egyszer úgyis el kell őt engednünk, és akkor fájdalmas űr támad a helyén.

– Valahogyan meg kellene próbálni magunkhoz láncolni őt, Theodor. Én már arra is gondoltam, hogy talán örökbe fogadhatnánk.

– Ugyan mit segít az, ha egy napon férjhez megy? Ez ellen nincs orvosság, kedvesem. Elég csinos ahhoz, hogy könnyen észrevegyék. Amúgy sem hiszem, hogy a szülei beleegyeznének. Amint az édesapja helyzete valamelyest javul, rögtön hazaviszi a lányát. Nem is értem, hogyan válhattak meg a szülők egy ilyen gyerektől.

– Kénytelenek voltak, Theodor.

– Igen, bizonyára nem jószántukból tették. És Lena, amint teheti, alighanem örömmel megy haza, noha úgy gondolom, minket is megszeretett már egy kicsit. Esetleg óvatosan puhatolózhatnék egyszer, hogy állnak a dolgok odahaza.

– Mindenesetre próbáld meg, Theodor – biztatta Klothilde asszony. – Talán mégis van rá mód, hogy valami módon magunkhoz kössük.

Kilenc óra felé járt az idő, amikor Lenát meghozta az autó. Örömmel fogadták, és tudni akarták, hogy telt a napja.

– Ó, de szép is a világ! Akármerre megy az ember, mindenütt gyönyörű dolgokat látni. Az úton többször eszembe jutott, bárcsak a nagyságos úrék is ott lennének, biztos megörvendeztetné a szívüket az a sok szép látnivaló.

Vollmerék mosolyogva hallgatták.

– Igazán gondolt erre a két vén csontra? – kérdezte az öreg szokatlan komolysággal.

Lena bólintott, és nyugodtan állta a kérdő, töprengő pillantást.

– Igazán. A gondolataim gyakran röppentek át ide Frankfurtból is. Most reggeliznek, vajon Klothilde asszony a sétára magával vitte-e a vállkendőjét? Most van az ebéd utáni szunyókálás ideje, most a teát szolgálják fel. Aggódtam egy kicsit, hogy minden jól menjen, és hogy semmi kényelmetlenségük vagy bosszúságuk ne legyen. Na igen, mindenkinek megvan a maga gondja.

Az utolsó szavakat huncut mosollyal, mókás fontoskodással ejtette ki.

– Nagy nyűgöt vett a nyakába velünk, igaz-e? Talán meg is bánta már – mondta Vollmer asszony.

A lány erre megrázta a fejét.

– Nem, dehogy! Szép, ha az embernek hasznát vehetik valahol. Édesanyám mondta mindig, hogy gondok nélkül csak fele ilyen jó volna élni ezen a világon.

Az öregek szíve körül kellemes melegség áradt szét. Lena szavai boldoggá tették őket.

Vollmer úr Lena apjára terelte a szót, és tapintatosan tudakozódott a helyzete felől. A lány először mesélt nekik az apja elbocsátását követő nehéz időkről. Élénken ecsetelte a szeretett apa erényeit, szorgalmát, tehetségét és egyenes, becsületes jellemét, a gyermeki szeretet megkapó bizonyítékát adva. Az emlékektől túláradó szívvel beszélt Riáról és a fiúkról is. Akaratlanul is gyönyörű képet festett egy család harmonikus életéről. Végül még Selma néninek és a rokonság többi tagjának is fel kellett vonulnia a dicső tablóra.

Vollmer úr arról érdeklődött, milyen állást tölt be most az apa. Buzgóságában Lena öntudatlanul is egy érzékeny pontot érintve, így szólt:

– Steinau joggyakornok úr, aki tisztában van édesapám képességeivel, azt mondta nekem egyszer, hogy szerinte a legmagasabb, legfelelősségteljesebb posztok betöltésére is alkalmasnak találja. Nem más okozta a tragédiáját, mint a szilárd jelleme és megvesztegethetetlen igazságszeretete, amitől a kollégái rettegtek.

Norbert Steinau neve aznap másodszor hangzott el, és Vollmer most is összerezzent, amikor meghallotta. De most a felesége is meghökkent. Nagy szemeket meresztve néztek mindketten Lenára.

– Norbert Steinau, a joggyakornok? Őt említette, Hartwig kisasszony?

Lena megrémült.

– Jaj, bocsássanak meg, önkéntelenül szaladt ki a számon! Nagyon sajnálom, mert tudom, hogy nem szívesen hallják ezt a nevet – mondta teljes nyíltsággal.

– Ki mondta ezt önnek, gyermekem? Honnan tudja, hogy a Steinau név különös jelentőséggel bír számunkra? – kérdezte Klothilde néni feldúltan.

Lena nagyot sóhajtott. Hazudni nem tudott és nem is akart. Bizonyára a Jóisten rendelte így, hogy végül mégiscsak kiejtette ezt a nevet a száján. Így hát elhatározta, hogy minden kérdésre őszintén válaszolni fog.

– Igen – kezdte –, Norbert Steinauról beszéltem, szándékom ellenére csúszott ki a neve a számon. Tőle magától és az édesanyjától tudom, hogy önök rokonok, de sajnos elidegenedtek egymástól.

Vollmer hirtelen támadt bizalmatlansággal fürkészte a lány arcát, és rossz előérzete támadt. Ám ez csak addig tartott, amíg bele nem nézett Lena nyílt, becsületes tekintetébe. A rossz érzése rögtön elmúlt.

Egy időre csend lett. Lena látta, hogy az öregek arca furcsán megremeg. Azután Vollmer lassan, mintha úgy kellene kipréselnie magából minden szót, megkérdezte:

– Norbert abban a városban lakik, ahol ön?

– Igen, az édesanyjával együtt – felelte Lena.

– S ők ketten tudták, hogy megpályázta nálunk ezt az állást? – folytatta az öreg.

– Ó, nem! Csak akkor értesültek róla, miután már megkaptam. Steinau úr, miként oly gyakran, meglátogatott minket az utolsó vasárnapon, amelyet még otthon töltöttem. Akkor mondtam meg neki, hogy hamarosan elmegyek hazulról. Azt is elárultam neki, hogy Mainzba készülök. Erre rögtön felfigyelt, és elmesélte, hogy Maiz a szülővárosa, és sok embert ismer ott, noha már évek óta nem járt arrafelé. Aztán megkérdezte, hová, melyik családhoz szegődtem el. Amikor kiejtettem az önök nevét, felugrott, és ezt kiáltotta: „Az a nagybátyám háza!” Hát így történt.

Kis időre megint csend ereszkedett a szobára, majd Klothilde asszony kérdezett tovább:

– És mit szólt hozzá, hogy maga idejön dolgozni?

Lena erre legszívesebben nem válaszolt volna, ezért kérlelő hangon így szólt:

– Feltétlenül el kell mondanom? Nem szívesen tenném.

– Mondja csak el teljesen nyíltan, ne szépítsen rajta semmit!

A lány erre még nagyobbat sóhajtott, igyekezett emlékezetébe idézni Norbert szavait.

– Azt mondta, nem nézi jó szemmel, hogy az önök házába jövök. Úgy emlékszem, ezeket a szavakat használta: „A bácsikámék alapvetően jó emberek és nagyon szánalomra méltóak is egyben, mert egyetlen őszinte lélek sincs körülöttük. De magának, Lena kisasszony, nem szabad odamennie. Itt a legmelegebb szeretettel veszik körül, ott csak ridegség és idegenség vár önre. Nem megfelelő légkör az egy fiatal lánynak.” Erre azt válaszoltam, hogy nem vagyok ijedős, és egy kis mogorvaság miatt nem fogok meghátrálni. Egyébként sem változtathatok a dolgon, és a Jóisten biztosan tudja, miért vezérel engem az önök házába. Nem is próbált meg többé lebeszélni, csak annyit mondott még, hogy talán az önök hasznára lehetek, és legalább egy becsületes ember lesz a környezetükben. Steinau asszony pedig biztatott, hogy jól teszem, hogy idejövök, mert egy kis napfényt hozok ebbe a házba.

Lena, miután ilyen szépen belemelegedett, elhatározta, hogy összeszedi minden bátorságát, és nyíltan lándzsát tör Norbert Steinau mellett. Előadta, milyen nagyszerű, értékes és becsületes ember, és hogy az édesapja is igen nagyra tartja.

– Bárcsak ismernék őt igazán – folytatta szenvedélyes hangon –, akkor nem adtak volna hitelt az alaptalan rágalmaknak! Tiszta szívéből szereti mindkettejüket, bár nem tudja elfelejteni, hogy mélyen megbántották. Csak azok az önző és számító emberek hitethették el önökkel, hogy Steinau úr az örökségre spekulál, akik minduntalan itt törleszkednek szégyentelenül. Tudom, mit tartsak róluk, de erről nem akarok beszélni, ez nem az én dolgom. De a barátaim mellett minden erőmmel kiállók! Norbert Steinaunak és édesanyjának oly sok köszönettel tartozom, mert nem hagyták magukra a szüleimet a bajban. S minderről csak azért beszélek ilyen nyíltan, hogy önök is igazságosan ítélhessenek. Hisz mindketten nemes lelkűek, és senkivel sem akarnak szándékosan méltánytalanul bánni. Legkevésbé olyasvalakivel, aki szereti magukat. Esedezem, ne nehezteljenek tovább Norbertre és Maria asszonyra! Igazán nem érdemlik meg.

Vollmerék feszült figyelemmel hallgatták a lányt. Szavainak igaz és őszinte voltát nem kérdőjelezhették meg.

Egy ideig mindnyájan szótlanul, a gondolataikba mélyedve merengtek. Egyszer csak az öregúr, ajkán szokatlanul lágy mosollyal, így szólt:

– Nem kell ennyire felizgatnia magát. Rég nem haragszunk már Norbert Steinaura, és belátjuk, hogy igazságtalanul bántunk vele. Ő viszont haragszik ránk, mégpedig joggal, mert azt vágtam a fejéhez, hogy örökségvadász. Amióta magából kikelve elhagyta a házunkat, nem adott életjelt magáról. A mai napig azt sem tudtuk, hol telepedett le az édesanyjával. Amit most róla mesélt, az sokkal mélyebben érint bennünket, mint gondolná. De megcsontosodott öregemberek vagyunk, fel kell még dolgoznunk magunkban a hallottakat. Hagyjuk hát ezt most! De úgy látom, még sok jóban lesz részünk öntől, Lena kisasszony. Áldott volt az óra, amikor a házunkba jött. Na gyere, Klothilde! Szemedből látom, hogy a szíved szerint szóltam. Nem szabad túlságosan felzaklatni magunkat, takarékoskodni kell az erőnkkel. Szeretnénk egyet aludni a dologra. Ön is fáradt lehet ilyen hosszú nap után, Lena kisasszony.

Mindhárman felálltak, s szívből jövő „Jó éjszakát!” kívánva egymásnak, ki-ki a szobájába vonult.

De hiába akartak aludni, Theodor Vollmer és felesége szemére nem jött álom. Fél éjszakán át beszélgettek még a hálószobájukban. Másnap reggel pedig egy levél hagyta el a Vollmer-villát – „Norbert Steinau Úrnak” címezve.

VII.

Maria Steinau asszony a cselédlány segítségével megterített a reggelihez. Virágcsokor is került az asztal közepére, ünnepi hangulatot teremtve. A váza mellett friss kuglóf mosolygott, illata elvegyült a virágok és a kávé illatával. Amint elkészültek a terítéssel, csengettek. A szolgáló kiszaladt, hogy behozza az újságokat és a postát. Steinau asszony anélkül, hogy átnézte volna, fia csészéje mellé tette a leveleket.

Az ajtóban frissen, vidáman megjelent Norbert.

– Jó reggelt, mama! Hmm… micsoda tobzódása az illatoknak! Virág és kuglóf: költészet és próza! – tréfálkozott.

Maria asszony szeretettel megölelte a fiát.

– Jó reggelt, születésnapos kisfiam! Isten éltessen sokáig, minden jót kívánok! Legközelebb már a harmincadikat ünnepelheted. A kisfiú felnőtt férfivá érett.

– De mindig a kisfiad marad, mama! – mondta Norbert, és gyengéden megcsókolta édesanyját.

Kéz a kézben léptek az asztalhoz, és leültek. Steinau asszony teletöltötte a csészéket, és felvágta a süteményt, majd egy kis díszdobozt tolt Norbert elé.

– Ajándékom is van számodra, remélem, örülni fogsz neki.

A férfi felnyitotta a doboztetőt. Egy briliánssal és gyönggyel díszített nyakkendőtűt pillantott meg. Örvendezve nézett anyja könnyektől csillogó szemébe.

– Apa nyakkendőtűje! – kiáltott fel boldogan.

– Már régóta neked szántam, hisz nem vagyok abban a helyzetben, hogy drága ajándékokat vehessek. Tudtam, hogy örülni fogsz neki.

– De még mennyire! – felelte Norbert, és kezet csókolt édesanyjának.

– Most pedig, kérlek, nézd át a postát!

Jobbára jelentéktelen levelek voltak, melyeket Norbert rögtön félre is tett. Ám amint az utolsó a kezébe akadt, valósággal megdermedt.

– Mama!

Steinau asszony meglepődve nézett rá.

– Mi az, Norbert? Csak nem valami kellemetlen? De ő csak szótlanul édesanyja elé tartott egy hosszú, keskeny borítékot, mire ijedtében az asszony is összerezzent.

– Ez Theodor bácsi írása!

– Igen, mama, és a levél Mainzból jött.

– Hát akkor nyisd ki hamar!

Norbert izgatottan feltépte a borítékot, és belemélyedt a levél olvasásába.

„ Kedves Norbertem!

Valószínűleg különösen fog érinteni, hogy oly hosszú hallgatás után épp ma írok neked. Engedd meg, hogy – miként a régi szép időkben – születésnapod alkalmával tiszta szívből minden jót kívánjak a magam és Klothilde nénéd nevében! Egyben azt a reményemet is szeretném kifejezni, hogy elfelejtetted és megbocsátottad mindazt, ami az elmúlt időben éket vert közénk. Régóta tudom, hogy igazságtalan voltam veled. Konokságomban és mélységes keserűségemben eddig nem akartam ezt belátni, de nemrég egy fiatal lány érkezett magányos házunkba. Napfényt sugárzó nevetése, aranyló vidámsága szívünk legeldugottabb sarkaiba is fényt varázsolt, és egyszeriben sok minden megvilágosodott előttünk. Végre felébredtünk már-már a lelki tetszhalálra emlékeztető állapotunkból. S most újra virágzik a lelkünk, mint egy csúnya zivatar utáni nyári mező. Rájöttünk, hogy érző szívű emberek vagyunk.

Erre az új életre termékeny magként hullott a Te neved, melyet Lena Hartwig ejtett ki előttünk. Szülei révén alighanem sok mindent megtudtál rólunk az utóbbi hónapokban. Lena valóságos kis varázslóként avatkozott bele magányos és megkeseredett életünkbe, amelybe visszalopta a napfényt. És még valamit adott nekünk: a benned való hitet. Tőle tudjuk, hogy Te sem haragszol engesztelhetetlenül, és csak a büszkeséged tart vissza attól, hogy újra közeledjél hozzánk.

Drága Norbertem! Én már öregember vagyok. Ne engedd, hogy hiába kérjelek! Mindig is szerettünk Téged, és én elhamarkodva, elkeseredésemben illettelek oly méltatlan váddal. Ezennel töredelmesen visszavonom. Kérlek, tekints el a további magyarázkodástól, és gyere vissza hozzánk. Klothilde nénéd és én alig várjuk, hogy mellettünk legyél.

Kérlek, add át üdvözletünket Édesanyádnak, és tudasd vele, hogy őt is szívesen látnánk, ha rászánja magát az utazásra. Az ő anyai szívét talán nehezebb kiengesztelni.

Ne várass sokáig a válasszal, ha lehet!

Szívből üdvözöl:

Theodor bácsi”

Norbert nagyot sóhajtva nyújtotta át édesanyjának a levelet, hogy ő is elolvashassa. Aztán szótlanul, elgondolkodva ültek egy ideig, mígnem Maria asszony mély megindultsággal így szólt:

– Ezt Lena Hartwignak köszönhetjük. Igaza volt a drága gyermeknek, mikor azt mondta: „a jó Isten biztosan tudja, miért intézte így a dolgot.” Az volt az érzésem, hogy Lena elszegődése a Vollmer-villába nem véletlen volt, hanem a gondviselés műve. Szívből örülök neki, hogy Theodor bácsi belátta, milyen igazságtalanul bánt veled.

– Én is, mama. Ez az összekülönbözés mindig is súlyos lelki teherként nehezedett rám.

– És most mit akarsz tenni?

– Természetesen azonnal válaszolok neki. És amint szabaddá tudom tenni magam, Mainzba utazom.

– Igazad van, kisfiam.

Reggeli után Norbert rögtön tollat ragadott. Gyorsan megszületett a levél, amely még az aznapi postával elment:

„Drága Klothilde néni és Theodor bácsi!

Teljes szívemből köszönöm születésnapi jókívánságaitokat. Theodor bácsi levele mélységes örömmel töltött el. Végre minden rendbe jött közöttünk. Boldog vagyok, hogy életetek újra napfényes és vidám. Hogy Lena Hartwig kisasszony a legkilátástalanabb szomorkodót is jókedvre deríti, akár a ragyogó napsugár, azt itt számtalanszor volt alkalmunk tapasztalni. Édesanyámmal szinte előre láttuk, milyen jótékony hatást fog nálatok is kifejteni a jelenléte. Azt pedig, hogy újra összehozott bennünket, hálásan köszönöm neki. Kínzott és nyomasztott a tudat, hogy olyan csúnyán félreismertél, alantas szándékokat feltételezve rólam. De mindig is tudtam, hogy mindez nem Te benned fogant meg, hanem mások ültették el a szívedbe a kételkedés magvait. Nagyon örülök, hogy beláttátok a vádak alaptalanságát, és újra a bizalmatokba fogadtok.

A közeljövőben szeretnélek meglátogatni benneteket, ha csak egyetlen napra is. Hosszabb tartózkodásra egyelőre nem gondolhatok, mert most nem kérhetek szabadságot, ám túlságosan hosszú ideig sem akarlak váratni benneteket. Én is vágyom már a mielőbbi viszontlátásra, és boldogsággal tölt el, hogy a régi szeretettel gondoltok rám.

Édesanyám szívélyes üdvözletét tolmácsolva kérlek, üdvözöljétek a nevünkben Hartwig kisasszonyt is! Mondjátok el neki, milyen hálásak vagyunk, hogy segített bennünket újra egymásra találni.

Ölel benneteket igaz szeretettel unokaöcsétek,

Norbert.”

Vollmerék nagyon örültek Norbert levelének. Üdvözletét és köszönő szavait híven tolmácsolták Lenának, aki ezt pironkodva el akarta hárítani.

– Hiszen én semmit sem tettem! – mondta szerényen.

– No, ezt mi jobban meg tudjuk ítélni, Lena kisasszony! Ugye, ön is örül, hogy viszontláthatja egy otthoni jó barátját? – kérdezte Klothilde asszony, a nőkre szerelmi ügyekben oly jellemző, alig leplezett kíváncsisággal.

– Ó, igen. Közös az örömünk.

– Csakhogy a mi drágalátos rokonaink közül egy sem fog örülni! Kérem, egyelőre maradjon ezt köztünk! Jobb, ha nem tudják, hogy kibékültünk Norberttel. Később akarjuk meglepni őket ezzel a hírrel.

Lena szívből jövő, vidám nevetéssel válaszolt:

– Ígérem, hogy nem szólok egy árva szót sem!

Ebben a pillanatban lélekszakadva nyitott be az inas a hírrel, hogy Heinemann asszony egy fazék vízzel leforrázta a lábát. Nagy az ijedelem a konyhában, és senki sem tudja, mitévők legyenek. Vollmer azonnal telefonáltatott a háziorvosért. Lena is felajánlotta a segítségét mondván, tudja, miként kell ellátni az égési sérülést.

– Akkor csak menjen, házidoktorkám! – biztatta az öregúr, és a lány, Klothilde asszonnyal a nyomában, leszaladt a földszintre.

A házvezetőnő sápadtan, szenvedő arccal ült a konyhában, és halkan nyögdécselt. A személyzet többi tagja tanácstalanul álldogált körülötte.

Lena gyorsan letérdelt mellé, és először a harisnyát távolította el a sérült lábról, ami persze nem ment fájdalom nélkül. A seb nagyon csúnya volt.

– Hogyan történt, kedves Heinemann asszony? – kérdezte Vollmerné gyámoltalanul.

De a kérdezett egyetlen szót sem tudott szólni a fájdalomtól, a többiek számoltak be a történtekről.

Lena semmit sem kérdezett. Fürgén és ügyesen előkészített egy fájdalomcsillapító borogatást, amelyhez szerencsére mindent készen talált a házi patikában. Így szegény asszony megkönnyebbült kissé. Ezután két ember a szobájába vitte, és ott Lena segédletével óvatosan lefektették a szerencsétlent.

Vollmerné, aki az ijedtségtől és a részvéttől maga is holtsápadt volt, megkérdezte Lenát, hogy segíthet-e valamit, de ő megrázta a fejét.

– Nyugodtan felmehet, a borogatás enyhítette a fájdalmat. Én itt maradok, amíg az orvos megjön.

Szegény Heinemann-né számára nehéz napok következtek. Noha a heves fájdalmak hamarosan csillapultak, a mindig sürgő-forgó asszonynak igazi gyötrelem volt az, hogy nyugton kell maradnia. Meg volt győződve róla, hogy nélküle minden a feje tetejére áll a házban.

De Lena rátermettsége ebben a helyzetben is megmutatkozott. Szerető türelemmel ápolta a beteget, tréfával és nevetéssel enyhítette a gondjait. Végül, amikor átvette a kulcscsomót, komoly arccal katonás pózba vágta magát.

– Nos, Heinemann asszony, akarom mondani tábornok úr, szárnysegédje ezennel szolgálattételre jelentkezik. Ön itt ül a parancsnoki dombon, én meg majd le-föl ügetek, továbbítom a parancsait. Elvégre egy egész hadsereg áll készen, hogy megküzdjön a háztartás ügyes-bajos teendőivel. Látja, milyen pompásan megy minden? Akkor hát először is lássuk a konyhai teendőket! Kérem, diktáljon, és én mindent feljegyzek az utolsó vesszőig.

Erre a házvezetőnő is csak mosolyogni tudott, és elkezdte tollba mondani mindenre kiterjedő utasításait. Lena tárgyilagos hangon mindent elismételt, majd sietve távozott. Úgy vette át a háztartási teendők irányítását, hogy Heinemann asszony egy pillanatig se érezze magát nélkülözhetőnek. Ebbe ugyanis tényleg belebetegedett volna.

Vollmer úr és hitvese így természetesen sokkal kevesebb időt tölthetett a társalkodónővel. Amikor Heinemann-né újból szolgálatba léphetett, az öregek öröme legalább akkora volt, mint az asszonyé.

Közben lassan elmúlt a szeptember is. Hűvös, őszies napok jártak. A lombok tarka színekbe öltöztek, s a Rajna-part sem nyújtott már olyan vidám, életteli képet, mint nyáron. Az öreg Vollmer házaspár azért még mindennap, reggeli után szokásos kerti sétájára indult, ha az időjárás megengedte.

Október első napjaiban levél érkezett Norbert Steinau-tól, melyben látogatását jelezte a következő hétvégére azzal, hogy hétfőn kora reggel már vissza is kell utaznia. Vollmeréket igencsak jókedvre derítette a várható vendég, Lenát nemkülönben, akivel rögtön megosztották az örömhírt.

Norbert szombat este hét órára jelezte érkezését. A pályaudvaron őt is a nagy Mercedes várta. Theo és Klothilde nyugtalanul ültek a nappaliban, Lena pedig az ablakban állva leste, mikor érkezik meg az autó. Szíve az izgatott várakozástól hevesen kalimpált.

A kocsi végre begördült a kapun. A lány örömtől csillogó szemmel jelentette Norbert érkezését az öregeknek, majd csendben kisurrant a szobából. Érezte, hogy a rokonok első találkozásánál, az újbóli egymásra találásnál ő felesleges.

Gyorsan átvágott a földszinti előcsarnokon, hogy megkeresse Heinemann asszonyt. Meg akarta kérdezni, nincs-e szüksége segítségre, mivel a házvezetőnőnek még kímélnie kellett a lábát. Amint elindult lefelé, az alagsorba vezető lépcsőn, megpillantotta Norbert magas, nyúlánk alakját a bejárati ajtóban. A fény élesen megvilágította a férfi arcát. Lena önkéntelenül is zakatoló szívére szorította a kezét. Megremegett az örömtől, hogy újra láthatja Norbertet. Soha ilyen erővel nem érezte még, mennyire szereti. Üde arca elsápadt kissé.

Egy szempillantás alatt a lépcső alján termett, nehogy a férfi észrevegye. Nem volt abban a lelkiállapotban, hogy nyugodtan találkozzék vele, de azt még tisztán hallotta, amikor a komornyik megkérte a vendéget, hogy kövesse, a méltóságos úrék már várják.

Lena egészen különös megindultsággal hallgatta rejtekhelyéről Norbert mély zengésű, meleg hangját. A férfi hamar letette a kalapját és a kabátját, majd követte a komornyikot, aki kinyitotta előtte a nappali ajtaját.

Norbert belépett feszes, büszke tartásban, az arca sugárzott az örömtől.

Theodor és Klothilde csak nézték, majd boldogan engedve az érzéseiknek, kitárt karokkal várták, hogy magukhoz szoríthassák. Remegő térdük nem engedelmeskedett, képtelenek voltak felállni.

Norbert odasietett hozzájuk, de még egyetlen szó sem hangzott el. Az öregek megindultan magukhoz ölelték, és jobbról-balról megcsókolták. Végre remegő hangon köszöntötték unokaöccsüket, aki meghatott szavakkal fejezte ki örömét, hogy ilyen jó színben láthatja őket viszont. Egészen más volt ez a hang, mint amit Vollmerék a többi rokontól megszoktak. Nem volt benne semmi túlzás, semmi hízelkedés, csak valódi, meleg szívélyesség és szerény, meggyőző őszinteség.

A két öreg szíve repesett az örömtől, hogy visszakapták Norbertet, akit mindenkinél jobban szerettek, és hogy végre összebékültek vele.

– Az elmúlt években, amióta nem láttunk, csak még hasonlatosabbá váltál apádhoz. Mintha csak ő állna előttem fiatalsága virágjában – kezdte Theodor bácsi, akinek a viszontlátás örömében igencsak megeredt a nyelve.

Oly sok mondanivalójuk volt egymásnak, hogy észrevétlenül elröppent egy teljes óra. Végül Klothilde néni mosolyogva így szólt:

– No, de lassan ideje asztalhoz ülnünk. A nagy izgalomban el is feledkeztünk róla, hogy Norbert bizonyára megéhezett a vonatozásban. Nézd csak, hol marad a mi Lenánk?

Csodálkozva tapasztalták, hogy a találkozás lázas örömében még azt sem vették észre, hogy a lány elhagyta a szobát.

– Elszökött! Hívjuk csak ide gyorsan! – Vollmerné azon nyomban csengetett a szolgálónak, hogy kéreti Lenát. A lány pár perc múlva meg is jelent.

Mint egy ezerszer megálmodott kép, úgy állt Norbert előtt. Kedves mosolyával nyújtotta a kezét, s a férfi szívét nyugtalan forróság öntötte el. Végtelen gyengédséggel fogta meg a törékeny kis kezet, s a két sugárzó pillantás mintha nem is itt, ezen a földön találkozott volna egymással.

– Jó napot, Lena kisasszony! – mondta Norbert bensőséges örömmel.

– Örülök, hogy láthatom – felelte a lány, a tőle telhető legnagyobb nyugalommal. – Hogy vannak otthon az enyéim?

– Hála Istennek, minden a legnagyobb rendben van. Egy teherautó-rakománnyal felérő jókívánsággal jövök. Csak Riától százezer üdvözlet átadására van megbízásom, és Hans, buzgóságában, már millió csókról beszélt. Édesapja és édesanyja nem küldött ilyen sokat, de gondolom, hogy az ő jókívánságaikból egyetlenegy is felér milliónyi másikkal. Ha mindehhez hozzáteszem, amit édesanyám és Selma néni üzent, akkor csodálom, hogy túlsúly miatt nem kellett pótdíjat fizetnem – tréfálkozott Norbert, hogy egy kis időt nyerjen, és összeszedje magát.

Lena nevetett, de a szeme gyanúsan csillogott.

– Köszönöm, hogy mindezt hiánytalanul leszállította nekem.

Vollmerék csendben nézték a megható jelenetet. Ahogy a két fiatal szempár egymásba kapaszkodott, ők is önkéntelenül megfogták egymás kezét. Úgy tűnt, mintha aranyló fényesség vonná be a fiatalok alakját, és mint valami varázslat, láthatatlan szálak kötnék egyre szorosabban egymáshoz tiszta szívüket.

A két öreg nevetve összekacsintott.

Nemsokára asztalhoz ültek. Annyi mindent kellett megbeszélniük, hogy alig szenteltek némi figyelmet a válogatott finom falatoknak. A beszélgetés vacsora után is folytatódott, mintha a mesélnivaló sosem akarna elapadni.

VIII.

Másnap igazi ünnepet ültek a Vollmer-házban. Norbert és Lena áhítattal élvezték e nap minden percét. Az öregek természetesen a rokonság többi tagjáról is beszélgettek unokaöccsükkel. Elmondták neki, hogy senki sem tud a kibékülésükről, sem arról, hogy most itt van.

– Hacsak valamelyikük be nem toppan véletlenül a nap folyamán, és meg nem lát téged, akkor egyelőre minden titokban marad. Egy kis meglepetést tartogatok a számukra. Karácsonykor mindannyian összejönnek az ajándékozásra, hadd lássanak itt téged akkor az édesanyáddal! Ugye, eljöttök az ünnepre, hisz akkor szabad vagy.

– Természetesen, bácsikám, örömmel, ha szívesen láttok bennünket.

– Még kételkedsz benne? – kérdezte a nagynéni.

Norbert kézcsókkal előlegezte meg a választ.

– Nem, Klothilde néni. És örülök, hogy akkor majd több időt szentelhetünk egymásnak, mint most.

– Igen, igen – sóhajtott fel Vollmerné –, ez a mostani látogatásod nagyon szűkre szabott.

Amikor az öregek elérkezettnek látták az időt szokásos délutáni szunyókálásukra, Lena és Norbert, kihasználva az alkalmat, sétára indultak kettesben a Rajna parton. Az otthoniakról beszélgettek, majd arról, hogyan él Lena a Vollmer-villában. A lány mindenről részletesen beszámolt, és nyíltan beszélt azokról a különös ajánlatokról is, melyekkel titkon mindegyik rokon előállt. Csak Benno Halden tolakodó magatartásáról hallgatott, mert attól félt, hogy szavai rossz vért szülnének az unokafivérek között.

Norbert felháborodott az otromba megvesztegetési kísérletek hallatán. Hát még Bennóra milyen dühös lett volna! Egyébként fenntartások nélkül helyeselte, hogy Lena minderről egy szót sem szólt Klothilde néninek és Theodor bácsinak. Csak mérgelődtek volna, vagy bántotta volna őket a dolog.

A fiatalok így lassan mindenkiről és minden fontos dologról szót ejtettek, egyet, mégpedig a legfontosabbat kivéve: hogy megszerették egymást. Tudták, hogy a másik hiánya ezentúl kínzó vágyakozást fog kelteni a szívükben. A Rajna-parti séta minden percét különös kincsként akarták őrizni az emlékezetükben, mert tudták, hogy sokáig ezzel kell majd beérniük.

Mire hazaértek, az öregek már várták őket. Hiába, ma nem leltek nyugalmat. A még hátralevő kis idő túl értékesnek tűnt ahhoz, hogysem alvásra fecséreljék. Lena finoman korholta őket ezért, mert a sziesztát feltétlenül fontosnak tartotta egészségük szempontjából.

Erre Vollmer nevetve így szólt Norberthez:

– No, most végre te is képet alkothatsz magadnak Lena kisasszony zsarnokoskodásáról! Érthetetlen, hogy közben mégis jól érezzük magunkat.

– Én viszont nagyon is értem – mondta a férfi, és Lenára mosolygott.

Mivel a rokonok közül senki sem bukkant fel aznap, a kibékülés és Norbert látogatása is titokban maradt – legalábbis egyelőre.

Amikor Lena egy kicsit hosszabb időre elhagyta a szobát, Vollmer a lány apjára terelte a szót. Norbert lelkesedéssel és mély tisztelettel beszélt Hartwigról. Végül sajnálkozva megjegyezte:

– Nagy kár, hogy kimagasló tehetségét, munkaerejét és rátermettség nem kamatoztathatja! Nagy dolgokra lenne képes, és égbekiáltó igazságtalanság, hogy egy ilyen embert szélnek eresztenek, miközben a legjobb állásokban ott pöffeszkedik a középszer. Mióta Hartwig urat elbocsátották, nekem is elment a kedvem attól, hogy alkalmazott legyek. Egyre nagyobb kedvem van az önálló ügyvédi munkához, hisz éppoly kevéssé vagyok alkalmas engedelmes beosztottnak, mint ő.

Az idős férfi tűnődve nézett unokaöccsére.

– Igen, magam is úgy gondolom, hogy amilyen forrófejű vagy, tényleg nem a legmegfelelőbb helyen dolgozol most. De miért nem nyitsz ügyvédi irodát?

Norbert megrántotta a vállát.

– Tudod, hogy nincs felesleges pénzem. Néhány ezer márka alaptőke nélkül nem is gondolhatok ilyesmire.

– No, és nagybátyád sincs, akitől kérhetnéd a szükséges összeget? – kérdezte Vollmer mosolyogva.

– Kedves bácsikám – mondta Norbert nyílt tekintettel –, eddig bármit inkább vállaltam volna, semhogy hozzád forduljak egy ilyen kéréssel.

– És most?

A férfi mélyet sóhajtott.

– Most? Először is hozzá kell szoknom a gondolathoz, hogy Theodor bácsikámban nem támad fel a régi gyanú, és egy ilyen kérés esetén nem gondolna arra, amiről tudja, hogy beteggé tesz engem. Talán egy napon lesz elegendő bátorságom ahhoz, hogy kölcsönt kérjek tőle.

– És ha én máris felajánlom neked ezt a pénzt?

A fiatalember felugrott a helyéről, és a kezével heves elutasító mozdulatot tett.

– Ne, most még ne! Először győződj meg róla, hogy valóban teljesen megbízhatsz-e bennem! Én pedig addig mindent komolyan át akarok gondolni, hogy tényleg érdemes-e belevágnom. Ha az ember más pénzét kockáztatja, sokkal elővigyázatosabbnak kell lennie, mintha a sajátját költené. Én eddig még csak eljátszottam a gondolattal, most viszont mindent alaposan és körültekintően meg akarok fontolni. Ha neked is megfelel, karácsonykor visszatérhetünk a dologra.

Az öregúr elégedett pillantással nézett Norbert szemébe, és kezet nyújtott.

– Irántad érzett bizalmam soha többé nem fog megrendülni, ezt elhiheted. Tetszik nekem, hogy először mindent fontolóra akarsz venni. Előbb mérlegelni, azután cselekedni! Ez a siker záloga. Hartwigért pedig közbenjárok majd. Az ilyen emberekért tényleg kár.

A hátralevő idő gyorsan elröppent. Másnap reggel Norbert szívélyes búcsút vett rokonaitól. Lena kezét meleg és gyengéd szorítással tartotta sokáig, és rajongó tekintettel csüggött rajta.

– Minden jót, Lena kisasszony! Ha Isten is úgy akarja, karácsonykor újra látjuk egymást. És addig is maradjon e ház napsugara!

A lány könnyesen csillogó szemmel mosolygott vissza rá.

– Igyekezni fogok! Kérem, adja át szívélyes üdvözletemet szeretteimnek, kedves édesanyjának is! Örülök, hogy karácsonykor őt is viszontláthatom önnel együtt. Minden jót, a viszontlátásra!

Norbert elutazását követő napokban, a feleségével folytatott hosszú és komoly beszélgetések hatására Vollmer úr hívatta Zorn közjegyzőt. Végrendeletet készíttetett vele, amit aztán a bíróságnál letétbe helyeztek. Ennek értelmében Norbert Steinau lett az első számú örökös. Bizonyos összegeket leszámítva őt illette a teljes készpénzvagyon, különböző földbirtokok és mindenekelőtt a Vollmer-villa.

A többi örökös, Hammerstein professzorné, Emilie Lorenz asszony, Adelheid Vollmer és Benno Halden csak meghatározott összeget kaptak. Ugyanennyi jutott a hála és köszönet jeléül Lena Hartwignak, amiért szeretetteljes gondoskodásával még egy kis fényt hozott az örökhagyók napjaiba életük alkonyán. Heinemann-né és a személyzet néhány, hosszú évek óta náluk dolgozó tagja szintén adományban részesült.

Miután végrendeletük ügyét ily módon elrendezték, Theodor így szólt a feleségéhez:

– Most már megnyugodva nézhetünk szembe a véggel. Mindenünk felosztva, ahogy szerettük volna. Norberten kívül valamennyi dicső rokonunk rászolgált ugyan, hogy kifelejtsük ebből az okiratból, ilyen kegyetlenek azért mégsem voltunk. Valami kis fájdalomdíjat ők is kapnak. Egyébként is elég keserűséget okoz majd nekik, ha megtudják, hogy minden igyekezetük ellenére Norbert lesz az általános örökös.

Vollmer a következő hetekben szorgos levelezésbe kezdett. Régi barátait, üzleti partnereit kereste meg, hogy kihasználja befolyását Lena apjának érdekében, és felhívja néhányuk figyelmét erre a tehetséges emberre.

Lena ebből mit sem sejtett. Fogalma sem volt róla, hogy miről is beszélgettek oly elmélyülten Zorn közjegyzővel, még kevésbé arról, milyen eredményesen vetette latba ismeretségét, kapcsolatait Vollmer úr az ő édesapja érdekében.

Igaz, egyelőre minden fáradozás ellenére sem sikerült megfelelő állást találnia Hartwig számára. De az illető urak biztosították a közbenjárót, hogy feltétlenül a kedvére akarnak tenni, s amint valahol üresedés támad, nyomban értesítik. Ennél többet egyelőre ő sem remélt, tudta, hogy a jó állást ki kell várni. A legjobb kezekben tudta az ügyet, és meg volt győződve róla, hogy előbb-utóbb akad valami.

Így telt el az ősz. Odalent, a Rajna partján minden egyre csendesebb lett, csak a teherhajók és a megrakott uszályok szelték a habokat változatlanul.

Egyik reggel Lena arra ébredt, hogy mindent friss, fehér hótakaró fed. Fiatal szíve nyugtalanul megdobbant. Itt a tél, nemsokára karácsony, gondolta, miközben vágyakozó tekintettel meredt a távolba.

Theo és Klothilde is vidáman üdvözölték az első havat, mielőtt a reggelihez ültek volna.

– No, lassan komolyan hozzá kell látnunk a karácsonyi előkészületekhez – szólt Vollmerné.

Lena ragyogó szemmel bólintott.

– Igen, Heinemann asszony már korán reggel teleírt egy cédulát a tennivalókkal, és azon sok minden a karácsonyi süteményekre utal.

Lázas sürgés-forgás kezdődött, s az egész ház hamarosan egy felbolydult hangyabolyra emlékeztetett.

Heinemann-né nagyszabású karácsonyi sütésbe kezdett, és Lena – szabad óráiban – szívesen segített neki. Mennyei csemegék születtek a házvezetőnő gyakorlott kezei alatt: marcipános desszert, mézeskalács és sok egyéb ünnepi finomság. A ház minden zugát betöltötték a pompás illatok.

Az idős házaspárt is egyre jobban magával ragadta a karácsonyi hangulat, és örömtől sugárzó arccal jártak-keltek a házban.

Lenának szinte mindennap vásárolnia kellett valamit, s néhányszor maga Vollmerné is elkísérte Mainzba. Nemcsak a háztartás szükségletei nőttek meg az ünnepi előkészületek idején, de az ajándékok beszerzése sem volt kis feladat, mivel az alkalmazottak számára is gondoskodni kellett valami személyre szóló, hasznos és kedves meglepetésről.

Klothilde asszony egy alkalommal a férjével együtt ment be a városba. Amikor visszahozta őket a kocsi, vidáman újságolták Lénának, hogy a télapónál jártak, és elmesélték neki, milyen szeretetreméltó teremtés az ő Lenájuk. A lány csak nevetett.

– Ha ugyan elhiszi a télapó! Nem hagyja magát egykönnyen félrevezetni – viszonozta a tréfát.

Időközben Norbert Steinau értesítette nagybátyját, hogy édesanyjával együtt december huszonharmadikán érkeznek, és január ötödikéig maradnának.

Hogy dobogott Lena szíve, amikor Vollmerék közölték vele a jó hírt!

Ettől kezdve minden áldott nap, amikor az öregek már aludni tértek, ő még ébren maradt, hogy ajándékokat készíthessen szeretteinek. Többek között a ház asszonyának is. Neki egy művészi hímzést szánt, szeretete és tisztelete jeléül.

Vollmerék már-már gyerekes izgalommal dolgoztak a karácsonyi előkészületeken. Hosszú idő óta most megint a szeretet ünnepe látszott közeledni. A szentestét csak Norberttel, édesanyjával és Lenával akarták tölteni. Úgy tervezték, hogy az alkalmazottak szokásos megajándékozása után ebben a szűk körben fognak ünnepelni.

A rokonság többi tagja számára, akiket mindig nagyon gazdag meglepetésben részesítettek, az ünnep első napját tartották fenn. Szenteste ki-ki szűk családi körben ünnepelt, idén sem történt ez másként.

Végre elérkezett a december huszonharmadika. Erre a napra várták Norbertet és az édesanyját. Lena megkérte Vollmeréket, hadd menjen ki eléjük a pályaudvarra. Néhány perccel a vonat érkezése előtt már a vágány mellett állt, tele várakozással. Végre begördült a szerelvény, s Lena a leszállók között azonnal észrevett két jól ismert alakot. Sietve indult feléjük.

Norbert látta meg előbb a lányt, és sugárzó pillantásával már messziről üdvözölte. A következő perc Lenát már Steinau asszony karjaiban találta. Mindketten sírtak és nevettek egyszerre a nagy boldogságtól. Lassan elindultak, Maria asszony a fiataloktól közrefogva lépdelt a várakozó gépkocsihoz.

Miután beszálltak, Steinauné megszorította a lány kezét.

– Drága Lena! Annyira örülök, hogy ilyen jókedvűnek és egészségesnek látom!

– Jól megy a sorom. Vollmer úr és a felesége nagyon-nagyon kedvesek hozzám. És hogy vannak az otthoniak?

– Hála Istennek, mindannyian egészségesek és vidámak. A karácsonyi ajándékokat pedig itt hozzuk a bőröndökben – válaszolta az asszony mosolyogva.

Lena arca ragyogott a boldogságtól, Norbert le sem tudta venni róla a tekintetét. Az út sajnos túlságosan hamar véget ért. Amint az autó a villa bejáratához kanyarodott, a kapu már nyílt is.

A fényesen megvilágított előcsarnokban álltak Vollmerék, és mintha feledtetni akarnák a hibájukból megromlott kapcsolatot, rendkívül szívélyesen köszöntötték a vendégeket. Ezzel Steinau asszonyt is sikerült megbékíteniük, aki a fiát ért sérelmet annak idején igencsak zokon vette.

Beköszöntött a karácsonyest. Amint besötétedett, megkezdődött az ajándékozás, először az alkalmazottak számára. Ezután Vollmerék a vendégekkel és Lenával a kis szalonba vonultak vissza, ahol tovább folytatódott az ajándékok átadása.

Itt azután az adakozók valóban két kézzel szórták a pompásabbnál pompásabb meglepetéseket. Azt sem tudták, hová legyenek jókedvükben.

Lena nem merte elhinni, hogy a fenséges ajándékok, melyeket a saját helyén pillantott meg, valóban őrá várnak. Nem csoda hát, hogy bizony könnyek szöktek a szemébe. Hálásan kezet csókolt az öregeknek, és újra csak ezt hajtogatta:

– Ez túl sok, túl sok! Ezt nem szolgáltam meg.

Klothilde asszony meghatottan magához ölelte a lányt, Theodor Vollmer pedig mosolyogva megpaskolta a kezét.

– Egyáltalán nem sok, Napsugár kisasszony, inkább túlontúl kevés. Ezekkel a dolgokkal, legyenek mégoly értékesek is, nem tudjuk meghálálni mindazt, amit értünk tett. De ma hadd mondjuk ki mi, öregek, hogy szívünk minden melegével szeretjük, és legszívesebben el sem eresztenénk magát, ameddig csak élünk. Mert ittléte első napjától fogva áldás a számunkra. Életvidám természetének köszönhetjük, hogy újra visszataláltunk az élet örömeihez. Azért is magának tartozunk hálával, hogy a mi drága Norbertünk és édesanyja is összebékültek velünk, és most már újra szeretetben élhetjük meg a karácsony szent ünnepét. Ne mondja, hogy nem szolgálta meg hálánk e néhány apró jelét, különben életünkben először komolyan megharagszunk magára. Nem igaz, Klothilde?

Vollmerné átkarolta Lena vállát.

– Igen, drága gyermekem, férjem minden egyes szavát aláírom. Még nagyon sok köszönettel tartozunk magának, és majd csak a jövő mutatja meg, hogy mindezt valaha is törleszteni tudjuk-e.

Lena zavarában lesütötte a szemét, majd mintha mágneses vonzásnak engedelmeskedne, Norbert Steinaura pillantott, akinek a szeméből mély, bensőséges gyengédség áradt felé. Egész testében megremegett, nem tudott úrrá lenni a lelkét elöntő forró érzelmeken, és fejét erőtlenül Vollmerné keblére hajtotta.

– Megszégyenít! – suttogta remegő hangon.

Klothilde asszony mosolyogva megcsókolta a lány homlokát, majd Steinau asszony is magához ölelte Lenát.

– Én is köszönettel tartozom magának, kedvesem, amiért ma itt állhatunk, a fiam és én. Hosszú évek nyomasztó terhétől szabadult meg a szívünk.

Norbert egy szót sem szólt, csak az arcához szorította Lena kezét. A pillantása azonban elárulta gondolatait és mély érzéseit. Lenát valósággal megigézték a szeretett férfi beszédes szemei. Ünnepi csend támadt a szerelmesek körül. Az öregek, mint templomi áhítatban, szótlanul nézték a kiviruló boldogságot. Lena ajka körül édes mosoly játszott. Norbert végül egy gyengéd kézszorítással elengedte a kezét.

Elfogódott hangulatban ültek asztalhoz, ahol Lena számára további ajándékok sorakoztak. Ott voltak a szülők és a testvérek küldeményei. Mindegyik csomaghoz egy-egy levél is tartozott, melyeket Lena egyelőre félretett. Este a szobájában egyedül akarta elolvasni őket.

Vollmerék meghitt ünnepi órákat töltöttek még együtt a feldíszített fenyőfa mellett vendégeikkel. Lena karácsonyi dalokat énekelt, s Norbert erőteljes baritonjával csatlakozott hozzá. Végül az öregek is dúdolni kezdtek, szívükben a régi idők örömteli emlékeivel, amikor ők is vidáman daloltak szenteste.

Az est folyamán a házigazda egyszer csak karon fogta Norbertet, és így szólt hozzá bizalmasan:

– Ne tétovázz, fiam! A mi Lenánk egy igazgyöngy, ne hagyd elveszni, ha a tiéd lehet.

Norbert csodálkozva emelte fel a fejét.

– Te tudod, Theodor bácsi, hogy szeretem Lenát?

– Kiolvastam a szemetekből – bólintott az öreg. – És amit láttam, igazán boldoggá tesz. Remekül összeilletek. Ezért mondom neked: rajta, fiam!

A fiatalember nagyot sóhajtott.

– Még nem tehetem, Theodor bácsi. Először el kell jutnom addig, hogy a saját erőmből gondtalan életet biztosíthassak egy asszony számára.

– Helyes, az ilyet szeretem! No és hogy állsz az önálló ügyvédeskedés tervével?

Norbert komolyan az öreg szemébe nézett.

– Ha még mindig szándékodban áll felajánlani a szükséges összeget, akkor ma nem mondok nemet. Érett megfontolás után elhatároztam, hogy kilépek az állami szolgálatból, és magánpraxist nyitok. Amint családalapításra gondolhatok, megkérdezem Lenától, akar-e a feleségem lenni.

– Hm. De nem rabolhatod ám el tőlünk! Nem teheted ezt meg velünk, oly nagy szükségünk van rá, mint az áldott napfényre. Nem, még ne mondj semmit, hallgass előbb végig! Azt ajánlom tehát, hogy telepedj le itt, Mainzban. Így a közelünkben vagy, és talán tehetnék egyet s mást, hogy klienseket szerezzek neked. És ha feleségül akarod venni Lena Hartwigot, hát lakhattok itt nálunk az esküvő után. Elég nagy a ház mindannyiunk számára. Már nem áll hosszú élet előttünk. Hadd tartsuk meg Lenát arra az időre, ami még hátra van, hisz akárha a lányunk volna, úgy a szívünkhöz nőtt. Gyere hozzánk te is, hogy öreg napjainkra ne legyünk újra magányosak! Édesanyádnak is itt a helye, végtére is egy napon úgyis a tied lesz a villa. Az irodát Mainzban vagy Wiesbadenben nyithatnád meg. Talán mégis inkább Wiesbadent ajánlanám, ott több az ipari üzem. Ha azután a feleségeddel itt laksz majd, autóval járhatsz dolgozni. Így az utazás nem rabol el annyi időt.

Norbert sugárzó arccal nézett nagybátyjára.

– Csábító képet festesz számomra, Theodor bácsi.

– Csak rajtad áll, hogy valósággá váljék. Akarod?

– Ezer örömmel és szíves köszönettel.

– Akkor hát kezet rá!

És a két erős férfikéz meleg szorítással pecsételte meg a megállapodást.

– De mindez egyelőre köztünk marad, ugye, Norbert? – folytatta az öregúr.

– Kérni is szeretnélek rá, Theodor bácsi.

– És mikor hagyod ott az állami szolgálatot?

– Gondolom, hogy húsvétra el tudok szabadulni.

– Jó, jó. Nagyon helyes. Mikor értesíted minderről édesanyádat?

– Amint hazaértünk.

Vollmer unokaöccse vállára tette a kezét.

– Örülök, hogy ezt megértem, kedves Norbertem.

Lena nem is sejtette, hogy ebben az órában született döntés a sorsáról. Ő csak azt tudta, hogy szereti Norbert Steinaut, teljes szívéből. Nem is akart messzebbre gondolni, a jelen tökéletes boldogsággal töltötte el.

IX.

Másnap reggel, amint Lena felébredt, első gondolata ez volt: „Norbert itt van!” Sietve felkelt és felöltözködött, majd nemsokára megjelent a reggelizőszobában. Norbert az ablaknál állt, és a csendes hószállingózásban gyönyörködött.

– Jó reggelt! – köszöntötte a lány vidáman.

A férfi gyorsan megfordult. Szemében túláradó boldogság csillogott.

– Jó reggelt, Lena! Nézze csak ezt a pompás hóesést! Hát nem igazi karácsonyi időjárás?

Lena odalépett mellé, és bólintott.

– Csodálatos! Ha a testvéreim itt lennének, hatalmas csatát vívnánk hógolyókkal. Vajon otthon is havazik?

– Talán még ennél is szebben. És egy kis hógolyózásban magam is szívesen benne vagyok.

A lány nevetett.

– Ne hívja ki maga ellen a sorsot! Jól tudok célozni!

– Annál jobb! Tehát reggeli után találkozunk a harcmezőn.

– Rendben, állok elébe – válaszolta Lena, majd a reggelihez megterített asztalhoz lépett, és ellenőrző pillantást vetett rá.

– Nos, kis háziasszony, minden rendben? – tréfálkozott Norbert.

– Csak a fenyőág hiányzik. Gyertyának és karácsonyfadísznek is kell lennie az asztalon, hogy érezzük az ünnepi hangulatot.

A szomszéd szobából Lena gyorsan behozott mindent, és fürge ujjakkal elrendezte az asztaldíszt. Miután Norbert segítségével elhelyezte középre a kis alkotást, az ajtóban megjelent előbb Steinau asszony, majd a Vollmer házaspár.

A szívélyes üdvözlések után helyet foglaltak. Norbert elmondta, hogy reggeli után Lenával kimennek a kertbe hógolyózni.

– Azt nekünk is látnunk kell! – mondta a háziúr.

És tényleg mindannyian az ablaknál álltak, amikor a kertben kezdetét vette a vidám ütközet.

Lena önfeledt kacagása messzire szállt. Az öregek tűnődve hallgatták, és gyönyörködtek a kecses leány és az erőteljes férfi játékában.

– Ifjúság, ó, arany ifjúság! – szólt Theodor, hangjában csendes vágyakozással.

Délután Vollmer elküldte a rokonokért a kocsit a városba. A nagy szalonban, ahol előző este az ajándékozás zajlott, a rokonság számára tartogatott meglepetések sorakoztak. Mint minden évben, most is csupa értékes tárgyat rejtettek a díszes dobozok.

Amikor az autó a villa elé kanyarodott, Vollmer úr megkérte Steinauékat, hogy egyelőre foglaljanak helyet a szomszédos szobában, amíg hívja őket. Hadd gyűljenek össze a rokonok először teljes számban, hogy az ajándékosztásnál mindannyiukat egyszerre érje majd a meglepetés. Theodor mindent hatásosan kitervelt, s amint a közelgő jelenetre gondolt, szája szögletében a régi, gunyoros mosoly bujkált.

Szinte egyazon pillanatban léptek be valamennyien, ünnepi díszbe öltözve, „áhítatos” lélekkel. Az öregek élénken üdvözölték őket. Amikor túlestek a köszöntéseken, a házigazda mosolyogva így szólt:

– Ha nektek is megfelel, akkor az ajándékosztással kezdhetnénk. Minden készen áll, átmehetünk a szalonba.

Mindannyian helyeseltek. A korábbi évekből tudták, hogy gazdag meglepetésekre számíthatnak, s már türelmetlenül várták.

A menet méltóságteljesen megindult. A nagy szalonba érve mindenkinek megmutatták a helyét. Lena, úrnője intésére, a zongorához ült, és eljátszott egy szép karácsonyi dalt. A vendégek közben kibontották és megcsodálták az ajándékaikat, és titkon irigykedő pillantásokkal hasonlítottak össze másokéval.

Käthe Lorenz és Nelda Hammerstein ezután átnyújtotta a házigazdáknak az állítólag saját kezűleg hímzett kézimunkát, akárcsak a megelőző években. A professzornénak sikerült leszakítania az utolsó pillanatban még az árcédulát, és titkon dühös pillantást vetett lányára. Sajnos a keserűen mosolygó Klothilde asszony figyelmét mindez nem kerülte el, ám látta, hogy Neldácska maga is majd elsüllyed szégyenében, ezért nem tette szóvá a dolgot.

Herbert Lorenz szokás szerint egy hosszú költeményt szavalt el, amely Hammerstein professzor időnkénti ihletett óráinak gyümölcse volt. A műremek a drága Theodor bácsi és szeretve tisztelt Klothilde néni iránt érzett mély háláról és köszönetről szólt.

A szokásos évi rituálé elengedhetetlen kelléke volt az is, hogy Adelheid Vollmer egy saját kezűleg festett képet nyújtott át a drága Klothildénak. Igazság szerint egy rajnai tájat kellett volna felismerni a vásznon.

Végül Benno nyújtotta át az öregeknek a saját magáról készült legújabb fotót, mely pompás keretbe foglalva ábrázolta daliás alakját. Arcáról a képen és a valóságban is a szokásos elbizakodott és ellenállhatatlannak hitt mosoly sugárzott.

Az öregek méltósággal vettek át mindent, majd Theodor bácsi megköszörülte a torkát, és emelt hangon megszólalt:

– Nos, én még egy különleges meglepetést tartogatok számotokra. A szeretet ünnepe idén egészen rendkívüli örömet okozott nekünk a feleségemmel. Remélem, hogy ti is szívesen megosztjátok velünk.

Minden szem izgatottan szegeződött Theodorra, aki a szomszédos szobába vezető ajtóhoz lépett, és kinyitotta. A következő pillanatban kézen fogva vezette be Norbert Steinaut és az édesanyját.

Lenán és a ház asszonyán kívül valamennyi jelenlevő rémülten hátrahőkölt. A sápadt arcokról lerítt a döbbenet, a düh és a rossz lelkiismeret. Alig palástolt gyűlölettel nézték Maria asszonyt és a fiát. A teremre halotti csend ereszkedett.

Ekkor Theodor előlépett, és gúnyos hangon beszélni kezdett:

– Amint látom, meglepetésem fényesen sikerült. Erre bezzeg nem számítottatok, és még kevésbé vágytatok, igaz-e? Nem akarom most felfrissíteni az emlékezeteteket, miként is történt, hogy néhány évig békétlenség uralkodott Norbert és köztem. Azt sem akarom kutatni, hogy kinek a rovására írható ez. Régen tudom, hogy súlyos igazságtalanságot követtem el vele szemben. Szörnyen bántott, hogy a becsületében megsértettem. És éppen őt, akit feleségemmel együtt oly nagyon szerettünk. Éveken át hiába vágyakoztunk utána, és bántuk, hogy bár jó okkal, mégis távol tartja magát tőlünk. De túlságosan megkeseredtünk ahhoz, hogy bűnbánatot tanúsítva visszahívjuk. Ám amióta Lena Hartwig a házunkba került, más emberekké váltunk, s minden jó és tiszta érzés, mely elrejtve élt a szívünkben, napvilágra tört. Békejobbot nyújtottam Norbertnek, visszahívtam, és minden újra a régi köztünk. Ezennel figyelmeztetlek benneteket, hogy a házam mindenki előtt zárva lesz, aki ellenségeskedni fog Norberttel. Nos, ha ti is úgy gondoljátok, akár asztalhoz is ülhetünk.

Vollmer a karját nyújtotta Maria Steinau asszonynak, és az étkezőbe vezette. A többiek – egyelőre döbbent némaságban – követték őket.

Az asztal körül rendkívül feszélyezett volt a hangulat. A meghívottak minden figyelmüket az étkezésnek szentelték. Csak néhány kínkeservesen kipréselt, udvarias közhely hangzott el az ételek felszolgálásakor.

Lassanként mégiscsak elmúlt a meglepetés kínos hatása, és az asztalszomszédok beszélgetni kezdtek hétköznapi dolgokról. Magukban mindannyian végiggondolták, hogy nincs más hátra, le kell nyelni ezt a békát, nehogy még több bajt hozzanak a fejükre. Azt is világosan látták, hogy jóban kell lenniük Norberttel, ha vissza akarják hízelegni magukat a Vollmer házaspár kegyeibe. Elsőként Benno Halden találta meg a megfelelő hangot. Ő ugyanis, mivel akkortájt más városban lakott, távol maradt az unokaöcs ellen szőtt intrikáktól. Természetesen be kellett látnia, hogy Norbert visszatérése után már nem számíthat arra, hogy ő lesz az első számú örökös. De talán, ha sikerül behízelegni magát, megosztják a vagyont kettejük között, s a többieknek morzsákkal kell majd beérniük. Mindenesetre jobbnak látta beszüntetni az ellenségeskedést, és ezért egy világfi modorában igyekezett beszélgetésbe elegyedni Norberttel.

– Hát hol is ütöttél tanyát, édes öcsém?

– Berlinben élünk az édesanyámmal – felelte udvariasan Norbert.

A többiek sem akartak elmaradni Benno mögött, s előbb-utóbb mindegyikük bekapcsolódott egy-egy megjegyzéssel a társalgásba. Először Käthe Lorenz és Nelda Hammerstein kezdtek kokettálni a jogaiba visszahelyezett unokafivérrel, noha amaz nem látszott különösebben lelkesednek. Így lassanként élénk beszélgetés alakult ki, de az elhúzódó ünnepi vacsora mégiscsak kínos órákat jelentett valamennyi résztvevő számára.

Végre-valahára asztalt bontottak, és átmentek a szomszéd szobába, ahol a feketét szolgálták fel.

Klothilde asszony az ablak melletti fotelben telepedett le. Lena gyorsan a vállára terített egy kendőt. Az idős asszony mosolyogva bólintott a lány felé, és gyengéden megcirógatta a kezét.

Amint ezt Hammerstein professzorné észrevette, negédes mosollyal, sietve helyet foglalt a „drága Klothilde” mellett. Eközben nem mulasztotta el, hogy néhány ellenséges pillantást küldjön Lena felé. „Ez a lány rendkívül veszélyes” – gondolta.

Mindenki ugyanígy érzett. Sokért nem adták volna, ha valahogy kiutálhatnák őt a Vollmer-házból.

Lena a szomszéd szobában, az ablaknál állva nézett ki már egy ideje a sötétbe. Egyszer csak Norbert és Benno lépett be. Könnyed társalgásukat azonnal megszakították, amikor meglátták a lányt.

– Olyan magányos itt, Napsugár kisasszony – szólította meg Norbert. – Megengedi, hogy szórakoztassuk egy kicsit?

Benno Halden sajátos arckifejezést öltött, és vizenyős szemét várakozással Lenára emelte.

– Nem ajánlom, édes öcsém, hogy Hartwig kisasszonyt becézgesd, ha nem akarod kivívni a haragját – mondta sokat sejtető hanghordozással.

Norbert azonnal felfigyelt a kellemetlen hangsúlyra, ám Lena teljes lelki nyugalommal nézett Benno szemébe.

– Ez csakis attól függ, Halden úr, hogyan gondolja az illető. Steinau úrnak egész biztosan nem tiltom meg, hogy így szólítson.

Benno erre pimasz csodálkozással nézett a lányra.

– Ejha, milyen különös! Nekem nem engedte meg, pedig már régóta, hogy is mondjam… van szerencsém ismerni önt, s az unokaöcsémnek, akit csak ma látott először, neki minden további nélkül megengedi?

Lena büszkén kihúzta magát, és elutasítóan nézett az arcátlan fiatalemberre.

– Téved, Halden úr, már évek óta ismerem Steinau urat – vágta rá önérzetesen.

Benno igencsak meglepődött, és gyanakvó tekintetét ide-oda járatta Norbert és Lena között.

– Ó, hát ez rendkívül érdekes – mondta, jelentőségteljesen elnyújtva a szavakat.

Norbert szigorúan nézett rá.

– Tévedsz, Benno. Ez a tény semmi esetre sem fontos abban az értelemben, ahogy gondolod. Volt szerencsém a kisasszonyt még otthon, szülei házában megismerni.

Halden megrökönyödve nézett Steinaura. Feszült arcvonásain látszott, hogy erősen töri a fejét.

– Nahát! Ejha! Ez tehát egy… hm, mindenesetre… no igen, alighanem egy egészen különleges véletlen, hogy ön, Hartwig kisasszony épp ebbe a házba jött dolgozni. Mert ugye véletlenről van szó?

Norbertet csaknem szétvetette a düh, de Lena kérő pillantására hagyta, hogy a lány válaszoljon nyugodt, megfontolt hangon:

– Nagyon helyesen mondja, véletlen volt.

– Hm… És tudta ön, hogy Steinau gyakornok úr Vollmerék rokona? Igen, vagy nem?

Lena szeme erre hamiskásan felcsillant. Ahogy Norbertre nézett, a tekintete azt mondta: „A fiatalúr azt hiszi, hogy most valami kapitális felfedezést tett!” Norbert rögtön megértette, miről van szó, s a lány jókedve őrá is átragadt. Ettől kezdve nem vette komolyan Benno Haldent.

– Igen, Halden úr – folytatta Lena vonakodva, zavart és bűntudatot színlelve, ugyanakkor nagyszerűen mulatott magában a komédián –, ismeretes volt előttem, amikor ebbe a házba léptem.

A lány kitalálta Benno gondolatait, és kedve támadt megleckéztetni.

– Drága öcsém – vette át a szót Norbert –, engedd meg, hogy egy baráti megjegyzést tegyek! Úgy látom, igencsak különös vallatásnak vetetted alá Hartwig kisasszonyt – mondta, s jelentőségteljes pillantást váltott Lenával.

Benno észrevette a cinkos összekacsintást, de teljesen félreértelmezte.

„Aha – gondolta –, itt egy valóságos összeesküvés nyomára bukkantam. Úgy látszik, hogy Norbert öcsém mégiscsak örökségvadász, csak éppen megpróbált ennek a Hartwig kisasszonynak a háta mögé bújni. Ezért volt hát a lány olyan elutasító velem szemben. No nézd csak! Ezt érdemes egy kicsit tüzetesebben szemügyre venni!”

Egy inkvizítor tekintetével fürkészte Norbertet és Lenát, úgyhogy azok ketten csak nagy nehezen tudták megőrizni komolyságukat.

– Megengeded, öcsém, hogy még valamit kérdezzek az ifjú hölgytől? – kérdezte Benno minden szót erősen hangsúlyozva.

Mielőtt Norbert felelhetett volna, Lena megelőzte:

– Semmi kifogásom ellene, Halden úr, csak rajta!

– Tehát meg tudná-e véletlenül mondani nekem, hogy Vollmer úr és a neje sejtettek-e valamit is erről… hm… az ismeretségről, amikor ön idejött?

Lena, mint egy igazi színésznő, elfogódottságot mímelt. Lesütött szemmel nézett maga elé, nehogy nevető tekintete elárulja. Végül alig hallhatóan rebegte:

– Nem, Halden úr, nem tudták. Szántszándékkal elhallgattam előlük, s ezennel önt is arra kérem, hogy a legszigorúbban őrizze meg ezt a titkot.

Benno megsemmisítő pillantást vetett a lányra.

– Sajnálom, de ez esetben szó sem lehet titoktartásról. Kötelességem felvilágosítani a nagynénémet és a bácsikámat, milyen alattomosan becsapta őket, kisasszony. Most már mindent értek.

Miután Benno befejezte mondókáját, összecsapta a bokáját, és elrohant. Egyenesen az apjához sietett, aki épp a második csésze kávét töltötte magának.

– Apa, egy szóra! Kérlek, gyere át velem a szalonba, mondanom kell valamit! – súgta.

Halden csodálkozva látta fia feldúlt arcát. Otthagyta a kávéját, és Benno után indult.

– Mi történt? – kérdezte, miközben mindketten, mintegy véletlenszerűen, az ajándékokkal megrakott asztalhoz léptek.

– Papa, képzeld, gyalázatos összeesküvést fedeztem fel! – kezdte fontoskodva a fiatalember. – Felfedeztem, hogy Hartwig kisasszony és Norbert Steinau már évek óta ismerik egymást, ám Theodor bácsi és Klothilde néni mit sem sejtenek erről. Hartwig kisasszony elárulta magát, és amikor Norbert jelenlétében vallatóra fogtam, mindketten szemmel láthatóan zavarba jöttek. Végül a kisasszony arra kért, hogy egy szót se szóljak az egészről. A nyakamat teszem rá, hogy ezt a lányt Norbert csempészte be ide, hogy a segítségével megkaparintsa az örökséget. Ezért igyekezett tehát a kisasszony olyan hihetetlenül gyorsan behízelegni magát Theodor bácsiéknál. Norbert talán házasságot is ígért a lánynak, ha sikerül elérnie a célját.

Az idősebb Halden feldúltan hallgatta a beszámolót.

– Ez az agyonmagasztalt családi Napsugaracska, úgy látszik, nagyon is sötét dolgokra készül. Ezt nem tűrhetjük, azonnal és határozottan közbe kell avatkoznunk! – közölte elszántan.

– Igen, papa, én is így vélem. Csak előbb veled akartam megbeszélni. Hajónak látod, azonnal bele is vágok, és feltárom Theodor bácsiék előtt ezt a szélhámosságot. Remélem, hogy akkor Norbert egyszer s mindenkorra repülni fog innen, őnagyságával együtt!

Bennóban csak úgy buzgott a tettvágy. Apja megfontolt lassúsággal simogatta egy darabig a szakállát, majd bólintott.

– Rendben, Benno. Gyere, azonnal felkeressük Theodor bácsit! Aztán majd a nyilvánosság előtt felfedheted ezt a bűnszövetséget, senki se mondhassa később, hogy titokban áskálódunk Norbert ellen.

Komoly arccal, harcra készen, villámló szemekkel tértek vissza a többiekhez.

Norbert és Lena a két kisasszonnyal beszélgetett éppen. Herbert az egyik sarokban telepedett le, egy csésze kávé és egy tányér sütemény mellett. Klothilde néni, Steinauné és Hammerstein asszony a városi híreket vitatták meg, Adelheid Vollmer, a professzor és Emilie Lorenz pedig magasröptű eszmecserét folytattak egy közeljövőben megrendezésre kerülő koncertről. Vollmer úr a kandallónak támaszkodva, az unalomtól elgyötört arccal hallgatta Hermann Lorenz szűnni nem akaró szóáradatát. Ekkor a két Halden odalépett a ház urához.

– Bocsáss meg, kedves Theodor – kezdte az idősebbik fennhangon. – Kérlek, hallgasd meg Bennót, aki egy számodra is rendkívüli fontossággal bíró felfedezést tett.

Mindannyian hallották az utolsó szavakat, és azonnal félbeszakadt a társalgás. Minden szem Haldenék felé fordult, látták feldúlt arcukat, és izgatott kíváncsisággal várták a folytatást.

Lena is felpillantott. Tekintete összevillant Norbertéval, s a titkos egyetértés mosolya suhant át arcukon.

– A hadjárat kezdetét vette – súgta a lány.

– Halljam, mi mondanivalód van számomra? – kérdezte a ház ura, mire Benno öntudatosan kihúzta magát.

– Drága bácsikám! Mélységesen fájlalom, hogy egy olyan tényt kell a tudomásodra hoznom, amely bizonyára elszomorít majd. Ámde kötelességemnek tartom, hogy beszámoljak felfedezésemről, mely fel fogja nyitni a szemedet, hogy végre magad is észrevedd a körülötted folyó szélhámosságot.

Vollmer egy lépést tett előre, arca elsötétült.

– Milyen felfedezésről beszélsz? Már megint meg kell zavarnia valakinek a családi békét?

– Távol áll tőlem minden rossz szándék, Theodor bácsi, de közlöm veled, hogy épp az imént jöttem rá: Hartwig kisasszony és Norbert Steinau évek óta ismerik egymást, és szemmel láthatóan igen jó barátságban vannak. Kézenfekvő, hogy ő csempészte be hozzátok a kisasszonyt azzal a szándékkal, hogy újra a kegyeitekbe férkőzzék. Remélhetőleg levonod a megfelelő következtetést, Theodor bácsi, és nem vesztegeted tovább a bizalmadat olyan emberekre, akik aljas komédiát űznek, hogy téged és Klothilde nénit megtévesszenek. Úgy tesznek, mintha nem ismernék egymást, miközben igencsak bizalmas kapcsolatban vannak.

Érdekes volt megfigyelni a jelenlevők arcát eme bejelentés hallatán. Lorenzék, Hammersteinék és Adelheid Vollmer fülének reményteljes muzsika volt ez. Klothilde asszony csak csóválta a fejét, és értetlenül nézett a férjére, Maria Steinau asszony izgatottan felugrott, és alig tudta magába fojtani felháborodását. Ám Norbert rendíthetetlen nyugalommal állt, és büszkén nézett farkasszemet vádlójával.

Az öregúr szája szögletében megint csak a jól ismert gúnyos mosoly bujkált. Lenára és Norbertre nézett, látta nyugodt mosolyukat, s mivel okos ember volt, hamar megsejtette az összefüggéseket.

Benno felé fordult, és emelt hangon beszélni kezdett:

– Kedves Bennóm, látom már, hová akarsz kilyukadni. Norbertre akarod bizonyítani megint, hogy örökséghajhászó. Talán ez alkalommal, becsületedre legyen mondva, jóhiszeműen. Úgy tűnik azonban, hogy téged alaposan becsaptak. Ártatlan tényekből, Isten tudja, mi mindent fantáziáltál össze, hisz a vágy a gondolatok szülőanyja. De légy nyugodt, senki sem vezetett minket az orrunknál fogva. Klothilde nénéd és én régóta tudjuk, hogy Norbert baráti viszonyban állt a Hartwig családdal. Nagy buzgalmadban óriási tévedésbe estél, és nem vizsgáltad meg elég alaposan a helyzetet. Túl hamar kész voltál gyanúba keverni Norbertet, elvégre mindenki magából szokott kiindulni… De most már végre nyugalmat szeretnék, ideje, hogy véget érjen a családi hadiállapot. Ezért elmondom nektek, hogy az én jó Klothildémmel egyetértésben végrendelkeztem. A testamentum szövege immár megváltoztathatatlan. És hogy az utolsó kétségektől is megszabadítsalak benneteket, ismertetném a tartalmát. – Theodor Vollmer körbehordozta tekintetét a feszülten várakozó hallgatóságon, és pillanatnyi szünet után így folytatta: – Nem kevésbé kíváncsian várjuk mi is a bejelentés hatását. Ám előrebocsátom, hogy sem most, sem a jövőben nem kell semmiféle érzelmet hazudnotok irántunk. Hogy barátságosan vagy ellenségesen viszonyultok-e hozzánk, ez végakaratunk egyetlen sorát sem változtatja meg. Így legalább megtaláljuk a magunk nyugalmát, nektek pedig nem kell többé színlelnetek előttünk. Tehát figyelem! Emilie Lorenz, Klara Hammerstein, Adelheid Vollmer és Benno Halden halálunk után fejenként ötvenezer márkát kapnak. E kétszázezer márkán és néhány kisebb, az alkalmazottaknak szánt adományon kívül mindent, amit pénz, értékpapír vagy birtok formájában hátrahagyunk, Norbert Steinau örököl. Nos, minden világos, többé felesleges túllicitálnotok egymást. Végre-valahára nyugalmat akarok.

Döbbent csend követte a bejelentést. Lorenzék, Hammersteinék, a két Halden és Adelheid Vollmer elsápadtak. Megnyúlt arcuk világosan mutatta a hatalmas csalódást. Hát mindössze ennyi volna a milliós örökségből rájuk eső rész? És ez a gyűlöletes Norbert lett az első számú örökös? S talán tízszer annyit is kap, mint ők itt együttvéve? Nem, ehhez lehetetlen volt jó képet vágni!

Norbert Steinau és édesanyja arcából is kiszaladt minden csepp vér. Komoly, tágra nyílt szemmel néztek egymásra. Hogy mekkora jelentősége van számukra ennek az örökségnek, azt jól tudták. Ez a két ember sosem törekedett önző módon a Vollmer-vagyon után, soha nem is számoltak vele. Sőt az elmúlt években természetesnek vették, hogy Norbertet kitagadták, hisz keményen szembeszállt a bácsikájával, és haraggal hagyta el a házát. És most azt hallhatták, hogy az öregek mégis őt teszik meg legfőbb örökösüknek! Ez bizony óriási meglepetés volt számukra is.

Még sokáig súlyos csend nehezedett a teremre. A „kisemmizett”, csalódott rokonok egymásra néztek, és a szemekben itt-ott fellobbant a harag szikrája. Benno zuhant a legmélyebbre a képzelt mennyországból, őt érintette legkeményebben ez a kiábrándító döntés. Közel húszezer márka adósság nyomta már a vállát, amit majdani öröksége terhére vett magára.

Hosszú másodpercekig tartott a feszült csend. Akkor viszont hirtelen teljes erőből kitört a vihar.

– Ezt nem hagyjuk annyiban!

– Nem, semmi esetre sem! Ez égbekiáltó igazságtalanság!

– Azonos jogokat követelünk valamennyiünk számára!

– Ugyan miért előbbre való nálunk Norbert Steinau? Mit tett, amiért ennyire kivételeztek vele?

– Még hogy nem örökségvadász!

– Minden világos! Ő és a cinkosa megpuhítottak titeket! Ezt nem tűrjük!

– Nem bizony!

Így kiabáltak össze-vissza, egymás szavába vágva. Az öregek keserű gúnnyal néztek a felbolydult rokonságra. Igen hamar eltűnt álszent arcukról a tettetett nyájasság, gondolták.

Theodor Vollmer egy darabig szabadjára engedte tombolásukat, de aztán felállt, és parancsolóan felemelte a kezét.

– Elég! – kiáltotta. – A saját házamban nyugalmat követelek!

Mindenki önkéntelenül is behúzta a nyakát, és elhallgatott. Kénytelenek voltak belátni, hogy túl messzire mentek. Csak az öreg Halden kurjantotta bele a csendbe:

– Igazságosságot követelünk!

Vollmer megvetően elhúzta a száját.

– Igazán? Igazságosságot? Akkor még az ötvenezer márkás hagyatékot is vissza kellene vonnom, és mindnyájatokat ki kellene tagadnom. Ha nektek úgy jobban tetszik, le is mondhattok az örökségről. Semmit sincs jogotok követelni, egyetlen fillért sem. Érthető? Azt teszünk a vagyonunkkal, amit akarunk, annak adjuk, akinek kedvünk tartja. De nem veszek elégtételt dőre magatartásotok miatt, inkább a csalódásotok számlájára írom. Mind azt reméltétek titkon, hogy ti álltok majd Norbert helyén. Akkor persze nem kiáltottatok volna igazságosság után. Norbert az egyetlen közöttetek, aki nem vetett szemet visszataszító módon a vagyonunkra. És mindenekelőtt szeretjük őt, s ő is így érez irántunk, minden hátsó gondolat nélkül. A ti szívetekben egyetlen szikrányi őszinte érzés sincs. Torkig vagyunk már számító és hazug hízelgésetekkel, és meg akarunk szabadítani benneteket ettől a kényszertől. Ezentúl nyugodtan megmutathatjátok a valódi arcotokat. És ezzel vége, ezt az ügyet egyszer s mindenkorra lezártuk.

A rokonok lógó orral álltak körös-körül. Mindegyikük megpróbált valamiképp úrrá lenni mérhetetlen csalódottságán.

Egy szót sem szóltak többé Norberthoz, aki kissé sápadt, komoly arccal állt az egyik ablakmélyedésben. Még egy köszönő szót sem szólt nagybátyjához és nénjéhez ezek előtt az irigy s a gyűlölettől valósággal megszállott emberek előtt. Édesanyja szintén szótlanul, ölébe eresztett kézzel ült mellette. Lena már-már szoborrá merevedett Klothilde asszony fotelje mögött. Máskor oly vidám arcán most mérhetetlen komolyság ült. Teljes szívéből örült, hogy Norbert Steinau lett Vollmerék első számú örököse, de azt is felmérte, mit jelent, hogy a férfi egy napon többszörös milliomossá válik. Ennek tudata mintha láthatatlan falat vont volna közéjük. Hisz eddig azonos szinten álltak, ám nagybátyja végrendelete beláthatatlan magasságba emelte a férfit. Elérhetetlenné tette számára, s ez fájó sebet ütött a szívén. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, amint rá is jócskán záporoztak az ellenséges pillantások.

A csalódott rokonság rövidesen szedelőzködni kezdett. Eredetileg az egész estét a Vollmer-villában akarták tölteni, de most már képtelenek lettek volna erre. E bejelentés hatását valahogy fel kellett dolgozniuk, s legalább otthon, a négy fal között szerették volna kiadni mérgüket.

Az öregúr fellélegzett, amikor Steinauékkal és Lenával végre magukra maradtak.

– Csakhogy magunk közt lehetünk újra! Ne hagyjuk hát, hogy elhatalmasodjon rajtunk az előbbi csapnivaló hangulat!

Norbert gyorsan az öregekhez lépett.

– Még nem is tudtam köszönetet mondani nektek! A többiek jelenlétében képtelen voltam rá. Ez a jelenet szörnyen kellemetlen volt számomra. Igazán nagylelkűen gondoltatok rám, kedves néném és bácsikám, de úgy érzem, érdemtelenül részesítettetek előnyben. Istenemre mondom, jobb lett volna számomra, ha a végrendeletetekben pont úgy kezeltek engem is, mint a többieket. Igaz ugyan, hogy szeretetetek és bizalmatok eme ékes bizonyítékáért nagyon hálás vagyok.

– Nekem is ez a véleményem – erősítette meg komoly szavakkal Steinauné. – Bárcsak ne kellett volna megérnem ezt a kínos jelenetet!

Vollmer átkarolta Norbert vállát, s gyengéden megszorította Maria asszony kezét.

– Ne tagadjátok meg tőlünk, öregektől ezt az örömet, hogy követhetjük szívünk szavát! Te, drága Norbert, szeretettel és hűséggel vagy irántunk. Bizonyára megértitek, hogy annak a kezében szeretnénk tudni a vagyonunkat, aki a legméltóbbnak tűnik rá.

Norbert nagyot sóhajtott.

– Köszönöm nektek, Theodor bácsi. De mégis… anyának igaza van. Csúnya jelenet szemtanúi lehettünk. Egészen lehangolt az a tudat, hogy mind azt gondolják rólam, kiügyeskedtem magamnak ezt az örökséget.

Klothilde asszony mosolygott.

– Tudjuk, hogy nem tetted, és csak az igazság számít! Vigasztaljon a tudat, hogy Lena kisasszonyt pont így meggyanúsították. Igaz, Lena, önt nem bántja ez?

A lány közelebb lépett. Ő kezdettől felvértezte szívét e fájó érzés ellen.

– Nem, nem bánt, mert tiszta a lelkiismeretem. És ön, Steinau úr, ön is tudja, hogy teljesen ártatlan e vádakban. A többiek épp azt akarták önre bizonyítani, amit saját maguk követtek el. Ezt nálam jobban senki nem tudhatja.

Theodor ekkor leültette maga mellé Lenát, és hogy oldja a hangulatot, tréfásan így szólt:

– Most pedig rajta, maga kis csintalan, kezdheti a gyónást! Nagyot tévednék, ha azt gondolnám, hogy az én unokaöcsémmel szövetkezve szedték rá szegény Bennót?

Lena felnevetett felszabadult, szívből jövő nevetéssel, ami a nyomott hangulatnak még az árnyát is elkergette. Azt csak ő tudta, hogy mégsem volt teljesen őszinte ez a vidámság, mert új aggodalom szorította össze a szívét.

– Igen, elismerem, hogy bűnös vagyok – felelte. – Tudatosan félrevezettem Halden urat, hogy megbüntessem, amiért folyvást zaklatott tolakodó, ostoba hízelgésével.

– Igencsak tette magának a szépet, a vak is láthatta! No, de kérem! Egy ilyen fajankó nem érdemli meg a mi Lenánkat! Másnak tartogatja őt a sors… – Vollmer sejtelmesen félbehagyta a mondatot, és Norbertre pillantott.

Lena elpirult.

– Énekeljek valamit? – kérdezte, hogy másra terelje a szót.

– Igen, gyermekem, valami vidám dalt, hogy a lelkünk végre tényleg megkönnyebbüljön!

Lena a zongorához lépett, és hamarosan felcsendült tiszta éneke. A többiek elragadtatva hallgatták. Norbert úgy ült, hogy láthassa az arcát. Egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Szíve egyszeriben könnyűvé és szabaddá vált.

X.

Norbert elutazott az édesanyjával. Vollmer úr egy levelet küldött vele Lena apjának, amelyben közölte, hogy egy nagy frankfurti vegyipari konszern jogtanácsosi állása megüresedett. Ha Hartwig úr megpályázná, ő támogatni tudná, és kezeskedik érte, hogy meg is kapja azt az állást.

A hír leírhatatlan örömöt okozott Lena családjában. Az apa haladéktalanul benyújtotta pályázatát, és minden a lehető legjobban alakult.

Az egész család, Selma nénivel együtt, már február végén átköltözött Frankfurtba. Hartwig elfoglalta állását a vegyipari részvénytársaságnál, és feladatát, mint azt várni lehetett, kiválóan ellátta. Ismét tetterős lett, telve energiával, hogy végre neki való tevékenységgel biztosíthat gondtalan életet családja számára.

Ezt követte egy másik költözés: Norbert és Maria asszony Wiesbadenben rendezkedett be, ahol a férfi most már valóban irodája mielőbbi beindításán munkálkodott.

Húsvét vasárnap anya és fia Mainzba érkeztek az ünnepi ebédre, hogy eleget tegyenek Vollmerék meghívásának. Amikor étkezés után a vendéglátók és Steinau-né alig észrevehetően biccentettek, Norbert egy Rajnaparti sétára hívta meg Lenát.

A nap vidáman szórta sugarait a tavaszi illatot árasztó földre. Lena levette könnyű kis kalapját, s a karjára akasztotta, hogy a friss szellők szeszélyesen játszadozhattak rakoncátlan fürtjeivel.

Egy ideig csendben lépkedtek egymás mellett, majd megálltak a rügyező fák alatt, s tekintetük a csillogó víztükörre siklott.

Ekkor Norbert kézen fogta a lányt, és bensőséges hangon megszólalt:

– Édes, drága Lena! Ugye, már régóta tudja, hogy a szívem az öné? Tudja, igaz-e, egyetlen Lenám?

A lány arcát enyhe pír futotta el, de állta Norbert tekintetét.

– Igen, tudom – felelte halkan.

A férfi erre magához ölelte.

– És te is viszontszeretsz engem, azt meg én tudom, édes Lenám! Mondd, szeretnél hozzám tartozni? Feleségül jönnél hozzám?

Lena mélyen felsóhajtott, és a szeme könnyesen csillogott.

– Nem tehetem, kedvesem.

– De hát miért nem?

– Nem való egy magamfajta szegény lány hozzád, aki immár milliós vagyon örököse lettél.

– Hát elválaszthat ez bennünket egymástól? Mit gondolsz, mit szól majd Theodor bácsi, ha a pénzével épp téged, te drága, téged tesz boldogtalanná? Jobb, ha nem vonod magadra a haragját. Mondj igent, Lena, kérlek! Mondj rögtön igent! – S oly könyörgő szemekkel nézett rá, hogy a lány félelmei egy csapásra semmivé foszlottak.

– Igen, Norbert, a feleséged akarok lenni – hangzott szilárdan.

A férfi gyengéd csókja érintette Lena ajkát, lehunyt szemét, majd újra az ajkát, s ő odaadóan simult az ölelő karokba. Egyszerre mindenről, az egész világról elfeledkeztek, mintha csak ők ketten álltak volna a világmindenség kellős közepén.

Később, amikor kart karba öltve hazafelé tartottak, Lena fájdalmasan felsóhajtott.

– Mi a baj, kedvesem? – kérdezte Norbert.

– Ó, Norbert – kezdte Lena a férfihoz fordulva –, valami beárnyékolja a boldogságomat. Hálátlanság volna, ha elhagynám a bácsikádat és a nagynénédet. Oly sokat tettek értem és az enyéimért! Tudom, mekkora fájdalmat okozna nekik, ha elhagynám, s többé nem dédelgetném, nem vidítanám fel őket.

Norbert gyengéd mosollyal átkarolta a lányt.

– Ne aggódj, kedvesem. Mindezt már régen megbeszéltem Theodor bácsiékkal. Tudják, hogy szeretlek, és feleségül akarlak venni. Meg kellett ígérnem nekik, hogy nem rabollak el a házukból, hogy nem teszem magányossá őket. Náluk lakhatunk, miután összeházasodtunk.

És mindent elmesélt, amit bácsikájával megbeszéltek. Lena csak ekkor lett igazán, teljes szívéből boldog. Mire hazaértek, a Hartwig család is megérkezett Frankfurtból, így Norbert, annak rendje-módja szerint megkérhette Lena kezét. Azon nyomban megkapta az örömteli szülői beleegyezést.

– Nálad kedvesebb vőt el sem tudnánk képzelni magunknak, kedves Norbert! – mondta az örömapa.

Steinau asszony nem kevésbé boldogan fogadta menyévé Lenát. Rögtön meg is tartották az eljegyzést, mialatt Selma néni persze elmaradhatatlan könnyeivel öntözte zsebkendőjét.

Másnap szétküldték az eljegyzési értesítéseket. El lehet képzelni, milyen érzésekkel vették kézhez a Vollmer rokonság tagjai ezt a postát! Utolsó felbuzdulásukban még megpróbálták szétválasztani a fiatalokat, mindhiába.

A következő hét vasárnapján rendezték a hivatalos eljegyzési ünnepséget, amelyre a forma kedvéért a csalódott és dühöngő rokonságot is meghívták. Ám ők egyhangúlag lemondták a részvételt, ami persze nem szegte kedvét az ünneplőknek.

Az ünnepi asztal mellett Theodor bácsi vidám pohárköszöntőt mondott. Azzal fejezte be, hogy Lena boldogságot sugárzó szemei valósággal megfiatalították, és az esküvőjén együtt fogja ropni a táncot a feleségével, aki szintúgy ivott a fiatalság forrásából.

Lena édesapja viszont mély meghatottsággal emelkedett szólásra:

– Isten tartsa meg áldott jókedvedet, drága gyermekem, nagy kincs az. Családod jótevőjévé váltál általa, sok emberen segítettél. Erre a napsugaras lélekre, mely remélhetőleg késő öregségedig elkísér majd, boldogságot teremtve neked és a tieidnek, erre ürítsük poharunkat!

VÉGE

ISBN 978-963-9896-53-6

ISSN 1216-2140

ISSN 1589-1046

© EX-BB Kiadói Kft.

1397 Budapest,

Pf. 523

Telefon: [phone]

Felelős kiadó a kft. ügyvezetője

Sorozatszerkesztő: Simonits Erzsébet

Műszaki szerkesztő: Spolarich Miklós

Nyomta és kötötte a debreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Bördős János igazgató

Hedwig Courths-Mahler (1867-1950)

Nagyon egyszerű körülmények közül származott, Lipcsében eladónőként dolgozott, és tizenhét évesen írta első regényét. Pályafutása a szórakoztató irodalomban egyedülálló: 208 regény, milliós példányszámban, több nyelvre lefordítva. A világhírű német írónő művei töretlen népszerűségnek örvendenek napjainkban is.

Hedwig Courths-Mahler

Napsugár kisasszony

A család kedvence, az örökké vidám, kedves és segítőkész Lena elszegődik társalkodónőnek egy dúsgazdag, idős házaspárhoz. Szerelméről, a szegény joggyakornokról kiderül, hogy Vollmerék unokaöccse, aki a többi rokon áskálódása miatt kényszerült megszakítani velük a kapcsolatot. Az örökségért tülekedő, pénzéhes rokonok Lena életét is megkeserítik…