A szép Melanie grófnő egykor hűtlenül elhagyta az urát és gyermekeit, akik most - apjuk halálát követően - hazatérnek afrikai száműzetésükből. Az apa kívánságára Harald nem árulhatja el a húgának, mi űzte el őket hajdanán a szülőföldről. Hallgatásával azonban akaratlanul is veszélybe sodorja Jutta boldogságát…

Hedwig Courths-Mahler

Vissza a szülőföldre

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Hedwig Courths-Mahler: Wer wirft den ersten Stein

© Bastei-Verlag Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co.

KG Bergisch Gladbach

Fordította: MAROS MAGDOLNA

I.

- Nos, van-e már valami híre Afrikából, jogtanácsos úr?

- Igenis, méltóságos grófnő. Ma reggel érkezett ez a sürgöny, s amint látja, azonnal kisiettem önhöz, ide Nordeggbe. Hiszen tudom, milyen türelmetlenül méltóztatik várni…

- Igazán kedves magától - bólintott Nordegg grófnő, majd helyet foglalt az egyik karosszékben. Fekete özvegyi ruhájának uszálya sötét árnyként terült el az értékes perzsaszőnyegen. Hollweg jogtanácsos az asszonnyal szemben telepedett le, irattáskáját a köztük álló asztalkára tette.

- Kíváncsian várom a mondandóját, jogtanácsos uram - nézett rá várakozásteljes pillantással Melanie.

- Elhiszem, méltóságos grófnő - mosolyodott el a férfi. - Hiszen alaposan próbára tettem a türelmét. De tudja, egyáltalán nem könnyű a nyomára bukkanni valakinek, akiről mindössze annyit tudunk, hogy közel húsz éve Délnyugat-Afrikába ment a családjával. Mivel ez idő alatt méltóságod nem kapott hírt felőle, tulajdonképpen nem volt kiindulási pontom a nyomozáshoz. De végül mégiscsak siker koronázta a munkámat: mostanra kiderítettem mindazt, amit Nordegg jövendő uráról tudnunk kell.

- Kérem, jogtanácsos úr, a jelenlegi uráról…

- Nos, igen - hajolt meg a jogász. - Harald Nordegg gróf az ön hitvestársának elhunytával csakugyan Nordegg ura lett. Ezen az a körülmény sem változtat, hogy ő maga mit sem tud az örökségről, és még nem vette át a hitbizományt.

A grófnő hirtelen felegyenesedett.

- Harald grófot mondott? - kérdezte megütközve, s éjfekete szeme értetlenül meredt az ősz hajú férfira. - Nyilván téved! Hiszen az uramat Georg gróf követi a majorátusban.

Ám a jogtanácsos a fejét rázta.

- Nem, méltóságos grófnő. Georg gróf két éve meghalt. Jelenleg tehát egyetlen fia, Harald a hitbizomány örököse.

A grófné elsápadt, és egy pillanatra hátradőlt a karosszékben. A jogtanácsos, mintha mi sem történt volna, folytatta a beszámolót:

- Georg Nordegg két évvel ezelőtt, a délnyugat-afrikai német gyarmaton lévő birtokán, egy bizonyos Sassneck nevű farmon hunyt el. A farmot még akkor vásárolta, amikor húsz esztendeje Afrikába érkezett. Eleinte csak magára számíthatott, szívós munkával művelte meg és gyarapította a birtokot. Tekintélyes vagyonát főleg az eredményes állattenyésztéssel alapozta meg. Később a fia, Harald is segített neki, a farm pillanatnyilag az övé. Természetesen azonnal értesítettem az ön férjének haláláról. Tudattam vele, hogy mivel az önök fia, Malte gróf, isten nyugosztalja szegényt, már két évvel korábban elhunyt, mint az édesapja, ő a hitbizomány egyedüli örököse. Egyúttal arra kértem, mielőbb táviratozza meg, hazajön-e Németországba, s hogy addig is milyen intézkedéseket hozzunk.

A grófné felsóhajtott, és mintha csak el akarna valamit hessenteni, végigsimított a homlokán.

- Ez mindenesetre meglepő hír. Gondolhatja, hogy felkavart… - mondta vontatottan, nehezen találva a szavakat. - Esetleg sikerült megtudnia valami közelebbit is Georg grófról meg a családjáról?

- Sajnos nem szolgálhatok több hírrel, méltóságos grófné - felelte a jogtanácsos, miközben az arcán enyhe zavar tükröződött. Az asszony egy ideig nem szólt semmit, ám az ujjai ideges dobolásba kezdtek a szék karfáján.

- Kérem, mondjon el mindent! Mindent, amit megtudott, érti?! - szólalt meg kisvártatva izgalomtól fojtott hangon. - Ne gondolja, hogy kímélnie kell! Hiszen mint családunk régi tanácsadója, jól tudja, milyen sajátságosán alakultak nálunk a viszonyok… Ismeri a kínos ügyeket, és azt is tudja, milyen kapcsolat fűz engem Georg… hm… Georg gróf családjához. Ha kíméletből el akar titkolni valamit, azzal csak meggyötör.

- Ahogy óhajtja, méltóságos grófné - hajtotta meg magát a férfi. - Semmit sem fogok eltitkolni ön elől… De valóban nagyon keveset sikerült csak megtudnom. Nos, amint az mindnyájunk számára köztudott, Georg gróf… hogy is mondjam, szóval, nem éppen gazdagon vándorolt ki Afrikába. Az évek során aztán, hála szorgalmának és kitartásának, bizonyos jólétre tett szert. A fia, Harald gróf most harmincöt éves lehet, a megbízottam beszámolója szerint éveken át tisztként szolgált a gyarmati hadseregben. A helyi viszonyok kiváló ismerője, beszéli a bennszülöttek nyelvét, és állítólag néhány lázadás leverésében is kitüntette már magát. Négy évvel ezelőtt lépett ki a szolgálatból, hogy betegeskedő apja segítségére legyen a farm vezetésében. Az idős gróf halála után, feltehetőleg a megboldogult végakaratának megfelelően, vevőt keresett a farmra. Mint mondják, megígérte az édesapjának, hogy eladja az afrikai birtokot, és visszatér Németországba. Georg gróf a bennszülöttekkel való összecsapásban szerzett súlyos sérülésbe halt bele.

A grófné üres tekintettel bámult maga elé.

- És a gróf két leányáról nem hallott semmit? - kérdezte aztán fojtott hangon.

A jogász arca összerezzent.

- Nem, a konteszekről nem tudtam meg semmit.

A grófné hirtelen mozdulattal felállt, és az ablakhoz lépett. Az arca sápadt volt, s mintha egyszeriben minden fény kihunyt volna a szemében.

A jogtanácsos együtt érzően nézett a büszke asszonyra, akinek karcsú alakja most sötét sziluettként magasodott a világos ablak előtt. Arra kellett gondolnia, milyen szenvedélyeket ébresztett valaha ez a még most is gyönyörű asszony két férfi keblében. Unokafivérek voltak és elválaszthatatlan barátok, akik azután elkeseredetten gyűlölték egymást, mivel mindketten ezt az asszonyt szerették mindenekfelett.

Vajon a múltra gondolt Melanie grófné is, miközben üres tekintettel nézett ki a széles kastélyteraszon túl elterülő parkra? Odakint meleg tavaszi napfényben fürdött minden. Bár még nem zöldelltek a fák, sem a bokrok, ám a kipattanni készülő rügyekben már áradt az éltető nedű.

A grófné szívéig azonban nem hatolt el a tavasz mindent megújító, varázslatos üzenete. Ő most csak a férfira gondolt, aki immár valahol a távoli Afrikában nyugszik, egy hant alatt.

Georg Nordegg gróf volt Melanie első férje. Özvegy ember volt. Első felesége nagyon rövid házasság után belehalt Harald fia születésébe. A gróf majdnem tizenkét évig gyászolta, és kizárólag a gyermekének élt. De azután megismerkedett Melanie von Hartensteinnel, és beleszeretett. Boldogságát csak fokozta, hogy Melanie-nak sikerült kisfia rajongó szeretetét és tiszteletét is kivívnia. Otthonába vezette Melanie-t, és közben nem is sejtette, hogy a leány csak azért ment hozzá, mert szabadulni akart a rokonaitól, akiknél kegyelemkenyéren élt. A fiatalasszony házassága első két évében boldog volt, és urát két szép leánygyermekkel ajándékozta meg.

Georg gróf imádta őt, mostohafia, Harald valósággal istenítette, és fiatalos hévvel a lovagjául szegődött. Túláradó érzelmeiből bőségesen jutott két kis féltestvérének is.

Minden szépnek és jónak tűnt, mígnem egyszerre sötét felhők tornyosultak a csendes családi boldogság fölébe.

Alig egyesztendős volt a kisebbik leány, amikor meghalt a nordeggi hitbizomány ura, Georg gróf egyik nagybátyja. A gróf unokafivére, Joachim, aki addig egy uralkodó herceg szárnysegédjeként járta a világot, éppen akkor érkezett haza. Kilépett a szolgálatból, hogy betöltse a hitbizomány fejeként rá váró tisztet.

Joachim gróf az elhunyt majoreszkó temetésén ismerte meg unokabátyja feleségét, a szép Melanie grófnét. Első pillanattól kölcsönös erős vonzalom támadt bennük egymás iránt. Joachim gróf, a csinos, megnyerő modorú gavallér olyan mindent elsöprő szenvedélyt ébresztett Melanie szívében, hogy a fiatalasszony végül behódolt neki.

Melanie grófné néhány hónap múlva elhagyta az urát és gyermekeit, hogy szíve választását kövesse. A gróf lelke mélyéig megsebezve úgy határozott, hogy a gyarmatokra megy, és magával viszi a gyermekeit is.

Melanie grófné hiába kérlelte több levélben is, hogy bocsásson meg neki, és adja át legalább egyik kislányát. A férje még csak nem is válaszolt. A válást a grófné hibájából mondták ki.

Melanie Joachim Nordegg gróf felesége lett. Új férje mindent elkövetett, hogy fájdalmát enyhítse. Amikor pedig egy év múlva Melanie örökössel ajándékozta meg az urát, minden anyai szeretetével e kisfia felé fordult. Kényszerítette magát, hogy ne gondoljon többé a leányaira, ami az évek múltával részben sikerült is neki. De éjszakánként sokszor riadt fel lidérces álmaiból. Gyerekhangokat vélt hallani, amint sírva hívogatták. Ilyenkor kétségbeesetten felugrott a fekhelyéről, és fiacskája kiságyához menekült, ott keresve megnyugvást. Amikor meghallotta a gyermek békés szuszogását, az ő fájdalma is elcsitult.

Tíz év múlva véletlenül tudta meg, hogy Georg gróf a gyermekeivel Délnyugat-Afrikába vándorolt ki. Arról is értesült, hogy pártában maradt sógornője szintén velük tartott, s ez valamelyest megnyugtatta. Úgy gondolta, hogy leányai a szeretetre méltó nagynéni mellett jó kezekben vannak.

Válása és második házassága természetesen nagy vihart kavart. Még sokáig éreztette vele az előkelő társaság, hogy rossz véleménnyel van a tettéről. Legtöbbükben persze az is sajnálkozást váltott ki, hogy imigyen a nordeggi kastély vendégszeretetéről is kénytelenek lemondani. Miután azonban Miksa herceg egyszer mégiscsak elfogadta egykori szárnysegédje meghívását egy nordeggi vadászatra, s ezzel a házasságot úgyszólván szentesítette, minden visszatért a régi kerékvágásba. Fátyolt borítottak a múltra. így telt Melanie grófnő második házassága. Pompában élt és hitvesi boldogságban, s közben igyekezett elnémítani magában a kebléből fel-feltörő lelkiismeret hangját. Egész anyai szeretetével fiát halmozta el.

A fiatal gróf eközben szép ifjúvá serdült, szülei büszkén tekintettek reá. Egy napon azután Melanie grófné boldogsága egy csapásra összeomlott. Nordegg és a szomszédos haidenaui hercegi birtok határán volt egy tó. Egy tavaszi napon ebből a tóból húzták ki a fiatal Malte grófot. Két parasztgyereket akart kimenteni, akik csónakjukból a vízbe estek. Az egyik gyereket sikerült is partra vinnie, majd visszaúszott a másikért. Ehhez azonban már nem volt elég ereje. Az ifjú gróf belefulladt a tóba.

Holttestét a kastélyba vitték.

Joachim gróf és felesége összeomlott. Fiukkal együtt minden ragyogó reményüket eltemették. Visszavonultak kastélyuk magányába, és a csapást soha többé nem tudták kiheverni.

Két évvel a szerencsétlenség után halt meg Joachim gróf. Szívszélhűdés okozta korai halálát. Melanie grófné immár hat hete özvegy volt.

Amióta tudta, hogy Georg gróf lett az örököse második férjének, úgy rettegett megérkezésétől, mint az ítélet napjától. Ugyanakkor felébredt benne a régóta elfojtott anyai vágyakozás a leányai után. Viszontlátja-e most őket? Vajon eljönnek-e a fivérükkel Nordeggbe?

A Nordegg család házi szabályzata értelmében Melanie kénytelen volt élete hátralevő napjait a birtokon lévő özvegyi lak vigasztalan magányában lemorzsolni. A szerény házikót csak a park választotta el a kastélytól.

Ahogy most kibámult a ragyogó tavaszi napsütésbe, szívébe jeges kézzel markolt a félelem. Vajon hogyan fogadják majd a leányok anyjukat, tette fel magának szorongva a kérdést, és fájdalmasan felsóhajtott. Borzalmas lesz számára, ha tekintetükből megvetést kell kiolvasnia!

Harald grófra is csak nagy szorongással tudott gondolni. Emlékezett rá, annak idején milyen mélyen megrendítette őt is, amikor szeretett mostohaanyja elhagyta az édesapja házát. Az akkor kiskamasz Harald mély fájdalommal, néma szemrehányással nézett rá, s neki úgy tűnt, mintha egyszerre éveket öregedett volna a gyermek. Vádló tekintetét sokáig nem tudta elfelejteni.

A grófné végigsimított a homlokán, és visszafordult a jogtanácsoshoz.

- Mindenesetre köszönöm a közlését, jogtanácsos úr. Ezek a hírek nagyon fontosak voltak számomra. És nagyon kérem, hogy a továbbiakban is folyamatosan tájékoztasson mindenről, amit megtud.

- Ez csak természetes, méltóságos grófné - állt fel az idős úr, és illedelmesen meghajtotta magát. - Amint újabb hírek jutnak a birtokomba, azonnal kijövök méltóságodhoz.

- Nagyon kérem rá. Természetesen mire Harald gróf megérkezik, én már odaát leszek az özvegyi lakban.

Az öregúr ismét meghajolt, és elhagyta a szobát.

II.

A nordeggi hitbizománnyal határos hercegi birtok Herbert Landa herceg tulajdona volt A kastélyt tíz évvel fiatalabb húgával, Rowena hercegnővel lakta. Nagyapjuk még uralkodó fejedelem volt, de édesapjuk lemondott a trónról. A kis fejedelemség a porosz uralom alatt legalább olyan biztos lábakon állt, mint annak idején a hercegi család jogara alatt.

Herbert herceg édesapja a leköszönte után is tevékeny életet folytatott a birtokain. Felesége ezzel nagyon elégedett volt, és férjével együtt melegszívű emberekké nevelték két gyermeküket. Örültek, hogy megszabadultak az ezerféle kötelezettségtől, amelyeket annak előtte a fejedelmi cím rótt rájuk.

Haidenau kastélyát azért továbbra is belengte egy kis udvari szellem, mégpedig az egykori udvarhölgynek, Storkau bárónőnek köszönhetően.

Mennél szerényebben viselkedtek ugyanis a fejedelmi testvérek, annál görcsösebben igyekezett Storkau bárónő az egykori kamarás von Bredow úr támogatásával az udvari ceremóniákhoz ragaszkodni. Szűnni nem akaró viszály dúlt közöttük és von Lauenstein főerdész között, aki családjával a herceg közeli vadászkastélyában élt.

A főerdész hivatala egyébiránt cseppet sem volt felesleges. Lauenstein tiszte volt, hogy Landa herceg kiterjedt erdőségeit igazgassa, s ő ennek szellemében nap mint nap kora hajnaltól késő estig dolgozott. Így - ellentétben a bárónővel és von Bredow úrral - nem ért rá arra, hogy az udvari élet külsőségeivel bajlódjon. Ez a tagbaszakadt, életerős ember egyébként sem lett volna erre alkalmas.

Neki is csakúgy, mint csinos feleségének és bájos, tizennyolc éves leányuknak, ami a szívén, az a száján. Nem mérlegelte aggodalmasan, hogy szavai nem ütköznek-e holmi illemszabályokba, ha valami mondandója volt. Ugyanakkor sosem fecsegett feleslegesen, ha mondott valamit, annak mindig volt veleje. Nem csoda hát, ha a hercegi testvérpár őszintén kedvelte őt és a családját, miközben a bárónőt és Bredow urat, igyekezvén jó képet vágni a pózolásukhoz, épp csak elviselte.

Éppen aznap, amikor Melanie Nordegg grófné a jogtanácsossal tárgyalt, Herbert herceg a délutáni tea idején belépett húga szalonjába. A hercegkisasszony az ablaknál ült egy magas támlájú széken. Dús, hullámos haja aranylóan tündökölt a napfényben.

- Isten hozott, Herbert! - fordította bájos arcát a bátyja felé, és mosolyogva kezet nyújtott neki. - Jó, hogy jössz. Kedves bárónőnk már epekedve szemezett a duruzsoló teáskannával. Éppen hat és fél percet késtél.

Storkau bárónő csukaszürke selyemruhában ült a hercegnő mellett. A leány szavaira tiltakozó mozdulattal felemelte a kezét, majd felállt, és mély bókkal köszöntötte a herceget.

A fiatalember főhajtással viszonozta a köszönést, majd elővette a zsebóráját.

- Valóban! Azóta már hat és háromnegyed perc is elmúlt! - ingatta a fejét tettetett rosszallással. - Bocsánatot kérek a hölgyektől. A főerdész kissé feltartott. Őt is el akartam hozni a teára, de tartott kegyedtől, bárónő, mivel a csizmája a puha erdei földdel került érintkezésbe. Úgy vélte, ha Rowena őkegyelmessége még el is nézné neki ezt a kis toaletthibát, a bárónő bizonyosan felháborodna.

A hercegnő csintalan tekintetet vetett az egykori udvarhölgyre.

- Ettől ugyan átjöhetett volna a főerdész, nemde, kedves bárónő? - fordult kihívóan az egykori udvarhölgyhöz a hercegnő, átvéve a bátyja csipkelődő modorát.

A bárónő leírhatatlanul fensőséges arcot vágott.

- Megbocsát fenséged, de a főerdész ez esetben helyesen döntött. Hogy is merészkedhetett volna tisztátalan lábbelivel fenséged makulátlan szalonjába!

A testvérpár összenézett, és alig állták meg nevetés nélkül.

- Igaza van, kedves bárónő, erről szó sem lehet! - felelte aztán komoly képpel a hercegkisasszony.

Herbert herceg karját nyújtotta a húgának.

- Megengeded, hogy a teázóasztalhoz vezesselek, Rowena?

- Óh igen, kedves Herbert - bólintott a lány, majd, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami, ismét az asszonyhoz fordult: - De hol van Bredow úr, kedves bárónő? Én balga lélek, csak most veszem észre távollétét.

- Elnézését kéri fenségteknek. A foga fáj szegénynek, s ezért sürgősen be kellett mennie a városba a fogorvoshoz.

- Szeretnék holnap átmenni Nordeggbe, hogy meglátogassam a grófnőt - váltott hirtelen témát a hercegkisasszony. - Elkísérsz, Herbert?

- Hát persze, Rowena, örömmel.

- Nem hallottál még semmit a hitbizomány új gazdajárol? Szeretném tudni, mikor érkezik. Tudod, alig várom, hogy megismerjem, elvégre a jövőben a szomszédunk lesz.

- Útközben Hollweg jogtanácsossal találkoztam. Elmesélte, hogy éppen az imént közölte Nordegg grófné- val a hírt: Georg gróf, a megboldogult Joachim unokafivére nem él már. Következésképpen nem Georg, hanem a fia, Harald az új majoreszkó.

- Nahát! Ez aztán a meglepetés!

Másnap Herbert a húgával átkocsizott Nordeggbe. Melanie grófné nagyon kedvesen fogadta őket. A bárónő is elkísérte a testvérpárt.

A beszélgetés az új földesúrra terelődött. De a grófné egyetlen rezdülésével sem árulta el, mit érez. Az évek során megtanulta fegyelmezni magát. Közben nem is sejtette, hogy a hercegkisasszony ma milyen különös érdeklődéssel lesi minden szavát.

III.

A Sassneck-farm, amelyet Georg Nordegg gróf húsz évvel azelőtt vásárolt, az ország belsejében, lóháton úgy tizennyolc óra járásra feküdt Windhuktól.

A grófi család lakóháza körül tágas legelők húzódtak, ameddig a szem ellátott. Természetesen sok minden megváltozott azóta, hogy Georg gróf itt letelepedett. A főépület tíz éve készült el, a hajdani kisebb lakóházat ma már csak gazdasági célokra használták. Az új épület éppen elég tágas volt, a bejárat két oldalán széles veranda övezte. Oldalvást helyezkedtek el az istállók és a fekete személyzet kalyibái.

A grófi család két évtizedes afrikai tartózkodása alatt megtanulta, hogyan kell a színes bőrű őslakossággal bánni. Egészen jól elboldogultak a helybeliekkel, a szükséges szigor mellett jóságosan, barátságosan kezelték őket. De ha lázadások törtek ki az országban, ami elég sűrűn megesett, akkor a farmon élő feketék is felkeltek uraik ellen. Gyakoriak voltak a rajtaütések, támadások. De ezekben a csetepatékban soha komoly kár nem esett, egészen az elmúlt két évig.

Sassneckre egy nap váratlanul ellenséges bennszülött törzs rontott, kihasználva az urak távollétét. Apa és fia ugyanis fontos ügyeket intéztek éppen Windhukban.

Éjnek évadján rontottak rá a felkelők a farmra, a két grófkisasszonyt ágyából kirángatva magukkal hurcolták. Hű fekete szolgájuk, Hullahi hiába igyekezett kiszabadítani a kisasszonyokat. Amikor nem ért célt, inkább lóra pattant, és a windhuki úton elnyargalt, hogy gazdáit segítségül hívja.

Azok közben a városban értesültek a lázadásról, és azonnal visszafordultak egy csapat katona kíséretében. Hullahi Sassneck érintése nélkül, egyenesen a lázadók hátába vezette őket, hiszen ismerte a rejtekhelyüket. A katonák parancsnoka, Krassnick főhadnagy az idősebb grófkisasszony vőlegénye volt. Leendő apósával és sógorával együtt, a két leány életéért aggódva, lóhalálában vágtatott a megjelölt helyre.

De bárhogy siettek, mégis elkéstek. Amikor a lázadók táborát bekerítették, ádáz tusa kezdődött. A harc közben Harald gróf az egyik sátorból női sikoltást hallott. A jajkiáltást követve talált rá húgaira, akiket a sátorban cölöpökhöz kötözve tartottak fogva.

Odakiáltott az édesapjának, aki azonnal követte, miközben a katonák az utolsó felkelőket is foglyul ejtették. Apa és fia megtalálta a konteszeket, és kiszabadította őket.

De elkéstek. Maria grófnő, az idősebbik nővér a gyalázattól való félelmében egy üvegcseréppel felvágta az ütőerét. Már nem tudták megmenteni. Jutta grófkisasszonyt eszméletlenül találták.

Maria már haldoklott, amikor visszavitték a farmra. Juttát bekötözték, őt még sikerült megmenteni. De még egy áldozat várt a grófi családra. Amikor az apa haldokló lányát kihozta a sátorból, a hátát golyó érte, ami a tüdejébe hatolt. A gróf összeesett, épp csak annyi ereje maradt, hogy az odasiető Hans von Krassnick karjába adja át Mariát. Harald látta apját összerogyni. Ájult húgát egy tiszt gondjaira bízta, ő maga pedig apja segítségére sietett.

Szomorú út volt ez hazáig! Harald gróf sápadtan lovagolt haldokló apja és húga hordágya mögött. Mellette Jutta grófkisasszony, aki annyira magához tért már, hogy lóra tudott szállni, és megtartotta magát a nyeregben.

A haldokló Maria oldalán, ugyancsak halálsápadtan, vőlegénye, Hans von Krassnick főhadnagy lovagolt.

Így értek vissza feldúlt otthonukhoz. A hűséges Hullahi ráparancsolt a szolgákra, hogy gyorsan teremtsenek rendet, és Harald segítségére volt, aki apját és húgát egymás mellé fektette.

Alig értek haza, Maria grófkisasszony anélkül, hogy még egyszer eszméletre tért volna, vőlegénye karjában kilehelte a lelkét. Az édesapjuk egy órával később halt meg. Néhány szót tudott még fiával váltani, és meg- ígértette vele, hogy eladja a farmot, és húgával visszatér Németországba.

IV.

Azóta két éve telt el, ám Harald grófnak csak most sikerült a farmra vevőt találni. Kénytelen volt áron alul eladni a birtokot, ám a húga miatt most már nem késlekedhettek: mielőbb el kellett hagyniuk Afrikát. Juttának a katasztrófa óta egyetlen nyugodt perce sem volt.

A két testvér kapcsolata ez idő alatt még szorosabbá vált. Csak egymásért éltek, hiszen nem volt már senkijük Hans von Krassnickon kívül. Ő, amikor csak tehette, ellátogatott hozzájuk. Anna néni, Georg gróf nővére már négy évvel korábban meghalt.

Most végre bejelentkezett a birtok vevője, hogy Harald gróffal megkösse az adásvételi szerződést.

Aznap reggel, amikorra várták, Harald a veranda felől lépett be a meghitt nappaliba. Jutta csodás sötét szemével komolyan és szomorúan nézett fel bátyjára. Azonnal észrevette, hogy valami nyugtalanítja.

- Csak nincs valami baj, Harald? - kérdezte aggodalmasan.

Az ifjú gróf átkarolta húga vállát.

- Légy nyugodt, Jutta, semmi ok az aggodalomra! Igaz, hogy két meglepő újságot hozok, de mindkét hírem jó. Először is, Hans megígérte, hogy ma idejön ő is, ami pedig az igazi meglepetés: elkísér bennünket Németországba!

- Akkor tehát mégis sikerült szabadságot kapnia? - A grófkisasszony arcán örömteli mosoly suhant át.

- Igen. Az országban most béke van, így hosszabb időre szabadságolták. A magam részéről nagyon örülök annak, hogy velünk tart!

- Ó, ennek én is örülök! Hiszen szegény Máriánk után csak ő maradt nekünk. De két újdonságot említettél. Mi a másik?

- Halljad hát! Németországból nagyon meglepő hírt kaptam.

- Németországból?

- Igen, és ez a hír bizony alaposan felkavart. Képzeld csak: bizonyos Hollweg jogtanácsos közli velem, hogy Joachim Nordegg gróf, a hitbizomány feje elhunyt. A fia két évvel ezelőtt halálos balesetet szenvedett. Mivel édesapánk nincs már az élők sorában, most én lettem a nordeggi majoreszkó. Vagyis éppen most, amikor itt felszámoljuk régi otthonunkat, kínálkozik új a számunkra. Doktor Hollweg azt kéri, táviratozzam meg neki azonnal, akarok-e Nordegg kastélyába menni, és magam gazdálkodni a birtokon.

- Vagyis te lettél a hitbizomány ura? - markolta meg a bátyja karját izgatottan Jutta, aki hirtelenjében nem is merte elhinni, amit hallott.

- Igen, húgocskám, Németország egyik legnagyobb és leggazdagabb hitbizományáé. Nem kell már új hazát, új egzisztenciát keresnünk, van hova mennünk. Egy gyönyörű kastély s hozzá gazdag birtok vár ránk, oly csodás környéken, amely biztosan tetszeni fog neked is.

- Ó, Harald, ha ezt édesapa és Maria megérhették volna! - simult oda a grófkisasszony boldogan a bátyjához. - Istenem, mennyire örültek volna!

A fiatal férfi arca egy pillanatra elkomorult.

- Maria nagyon örült volna. Mindig is visszavágyott Németországba, itt Afrikában sohasem érezte magát igazán otthon. Mintha megérezte volna a tragédiát…

E szavaknál Harald szorosan magához ölelte a húgát, mintha még most is meg kellene óvnia a veszedelemtől. Jutta fejecskéje a bátyja keblén nyugodott, arca sápadt volt.

Harald gyengéden megfogta a kezét, és megcsókolta csuklóján a vörös sebhelyet, amely a két évvel ezelőtti rettenetes napra emlékeztetett.

- Jutta, ez lesz az utolsó napunk itt a farmon. Németországban új haza vár ránk. Holnap reggel útra kelünk, és mához tizennégy napra behajózunk Swakopmund kikötőjében. Ahogy megbeszéltük, a még hátralevő időt Windhukban töltjük, hogy elbúcsúzzunk a barátainktól és ismerőseinktől.

Jutta fellélegzett. Végre elhagyhatja ezt a megátkozott helyet, ahol el kellett veszítenie a nővérét és az édesapját.

- Gyere, Harald, keressük fel a halottainkat! Ha a nyughelyüket itt is kell hagynunk, a szeretetük mindenüvé elkísér majd.

Felálltak, és kart karba öltve kimentek a szobából. A veranda lépcsőjén egy fekete szolga sütkérezett a napfényben. Amint észrevette a testvéreket, nyomban felpattant és elébük sietett. Fehér fogai villogtak, sötét szeme melegen ragyogott rájuk, akár egy hűséges kutyáé. A testvérek megálltak előtte.

- Mi lesz most Hullahival, ha elhagyjuk Sassnecket? - kérdezte Harald a húgát.

- Nem jöhetne velünk, Harald? Nem szeretnék megválni tőle. Meg aztán, úgy érzem, örök hálával tartozunk neki… - felelte Jutta.

Harald ránézett a fekete szolgára.

- Úr és úrnő elmegy holnap, Hullahi, messze-messze, Németországba - mondta komolyan, lassan tagolva a szavakat. Hullahi nem látszott meglepettnek.

- Hullahi menni vele, uram. Maradni mindig úrral és úrnővel - mindössze ennyit mondott a lehető legtermészetesebb hangon.

- De Németország messze van, és ott fázni fogsz.

- Hullahi itt is fázik hideg éjjeleken. Bebújni akkor szalma vagy meleg pokróc.

- Kapsz tőlem egy bundát, Hullahi, hogy ne fázzál. De nem fogsz majd félni, ha csak fehér arcokat látsz?

- Nem, uram, Hullahi szeretni úr és úrnő fehér arcát.

Jutta mosolyogva bólintott.

- Elviszünk magunkkal, Hullahi. Meglátod, jól megy majd sorod Németországban. Fázni sem hagyunk majd. Hű szolgánk vagy.

Hullahi nevetett, és nagyot ugrott örömében.

A testvérpár karon fogva haladt tovább a liget felé, amelynek fái alatt három sírt fogott körül egy alacsony kerítés. A két fiatal magas, büszke termete elárulta nemesi származásukat. Harald a durva szövésű sportöltönyben is előkelően hatott, s a grófkisasszony ugyancsak elbűvölő jelenség volt az egyszerű szabású kötényruhában is. Napbarnított arca elárulta, hogy sokat és szívesen tartózkodott a szabadban. Finom metszésű szája körül azonban alig észrevehető fájdalmas vonás húzódott. Amikor odaértek a sírokhoz, egy padra ültek.

- Tulajdonképpen miért jött apa ide velünk, Afrikába, miért nem maradt Németországban? Te tudod ezt, Harald?

Harald vonásai megkeményedtek. Most ismét komornak látszott, a szeme acélosan megvillant.

- Ne kérdezd ezt tőlem, Jutta! Nem felelhetek a kérdésedre. Érd be annyival, hogy apát rossz tapasztalatok űzték el szülőföldjéről. Bár tudom az okát, de szavamat adtam neki, hogy sem neked, sem Mariának nem árulom el. Hallgatást parancsolt. És halála előtt már nem oldozhatott fel adott szavam alól. így továbbra is hallgatnom kell, bár most, hogy visszatérünk Németországba, jobb lett volna, ha mindenbe beavathatlak.

- Akkor soha nem fogom megtudni?

- Tőlem nem, Jutta. De talán Németországban a sors akaratából megtudod majd mástól. Én mindenesetre hallgatásra vagyok kötelezve.

Jutta bátyja vállának támasztotta a fejét.

- Ígérem, soha többé nem foglak ezzel gyötörni, Harald. Inkább kérdezek tőled valami mást, amire biztosan felelhetsz. Apának feltettem egyszer ezt a kérdést, mire ő elsápadt, és kiment a szobából, anélkül hogy válaszolt volna. Ezért aztán soha többé nem mertem újra előhozakodni vele. Most mondd meg te: mikor és hogyan halt meg anyánk?

Harald gróf az édesapja sírjára meredt, mintha onnét kellene választ merítenie. Húgai sohasem tudták meg, hogy anyjukat nem a halál, hanem az élet ragadta el tőlük, miként azt sem, hogy Harald csak a féltestvérük.

Most tanácstalan volt, mit feleljen erre a kérdésre. Hazudni nem akart. Ezért rövid hallgatás után, habozva ennyit mondott:

- Pontosan magam sem tudom már, Jutta. Lehet, hogy Nordeggben mindenre választ kapsz majd, most érd be ennyivel!

- Hát jó - bólintott megadóan Jutta. - Tulajdonképpen nem is olyan fontos az egész. Itt nyugszik az a három ember, aki a legkedvesebb volt számunkra, és úgysem tudjuk őket magunkkal vinni.

- Hagyd őket békében nyugodni, Jutta! Szeretetük elkísér bennünket, bárhová kerülünk is. De nézd csak mintha Hullahi ide tartana. Vajon mit akar?

Hullahi az új fehér gazda érkezését jelentette. A farm vevője, Wilhelm Sundheim úr időközben csakugyan megérkezett.

A testvérpár visszament a házba, és üdvözölte a vendéget. A farm leendő gazdája jó harmincas, szemlátomást vidám, tetterős férfi volt. Már néhány hónapja itt élt Afrikában, ide-oda utazgatva, hogy minél jobban megismerkedjen a helyi viszonyokkal. Mivel az utóbbi hetekben többször is járt már a farmon, a testvérek jó ismerősként üdvözölték. Az sem volt titok számukra, hogy vevőjük egy fiatal német hölgyet készül rövidesen az oltár elé vezetni, aki orvos fivérével Windhukban él.

Az üzleti ügyeket gyorsan elintézték. Jutta ismét arra kérte Sundheim urat, hogy gondoztassa a kis temetőben a három sírt. Harald ezt az adásvételi szerződés egyik záradékába is bevette. Sundheim becsületszavára megígérte, hogy gondját viseli a nyughelyeknek, és kezet adott rá.

Amikor éppen helyet akartak foglalni az asztalnál, befutott Hans von Krassnick is egy tiszttársával. Előtte való este indultak el lóháton Windhukból. Hans Harald- ért és Juttáért jött, és mindenekelőtt a menyasszonya sírjától akart búcsút venni. Bajtársa azért kísérte el, hogy elköszönjön a grófi testvérpártól. Wenkhaus hadnagy nagyon víg természetű fiatalember volt, és mint mindig, most is ő gondoskodott az asztalnál a jó hangulatról.

Harald bejelentette vendégeinek, hogy ő lett a hitbizomány feje Nordeggben. Hans szívből jövő örömmel szorította meg a kezét, majd Juttához fordult:

- Miattad még jobban örülök ennek. Így mindjárt lesz otthonod, mégpedig nem is akármilyen! Szülőföldünk egyik legszebb vidéke Nordegg.

- Teringettét, kedves grófom, ez igazán pompás! - csettintett nyelvével a másik hadnagy. - Akkor hát könnyű szívvel mondhatnak búcsút Sassnecknek. Ilyen majorátust bizony én is szívesebben elfogadnék bármelyik afrikai farmnál!

Gratuláltak Haraldnak, majd a fiatalurak egy kis szíverősítővel is koccintottak az örömteli eseményre.

Amikor asztalt bontottak, Jutta a fiatal tiszthez lépett.

- Nagyon örülök, Hans, hogy velünk jössz Németországba.

A férfi megcsókolta a leány kezét.

- Amúgy is ki akartam venni a szabadságom, s azt hiszem, ennél ragyogóbb alkalom nem is adódhatott volna.

- Meddig kaptál szabadságot, Hans?

- Egyelőre fél évet kértem.

- És azután? Komolyan vissza akarsz térni ide?

Hans tekintete a távolba révedt, majd megpihent az ablakon át Maria sírhantján.

- Magam sem tudom még - felelte komolyan.

Harald lépett oda hozzájuk.

- Mindenesetre néhány hétre okvetlenül el kell jönnöd hozzánk Nordeggbe! Add a szavad rá! - nyújtotta kezét a barátja felé.

- Szíves-örömest megígérem, Harald - adott kezet mosolyogva Hans.

V.

A jogtanácsos megkapta Harald gróf sürgönyét, és azonnal kikocsizott Nordeggbe, Melanie grófnéhoz. Az özvegy elolvasta a táviratot. Sápadt orcáin halvány pír futott át az izgalomtól.

- Köszönöm az értesítést, jogtanácsos úr. Nos, akkor május végén kiköltözöm az özvegyi lakba. Ugye, megteszi, hogy értesít, amint Harald gróf jelzi az érkezését?

- Úgy lesz, méltóságos grófné.

- Kár, hogy a gróf táviratában nem közli, vajon a húgai vele jönnek-e.

- Méltóságodnak meg kell gondolnia, hogy táviratilag csak a legfontosabbat tudatja az ember - adott hangot vélekedésének a jogtanácsos.

A grófné bólintott.

- Nem tehetek mást, mint hogy türelmesen várok.

Ám a türelem már nagyon nehezére esett. Egyre nyugtalanabbul leste a híreket, ám ez a mostani távirat például szinte semmit sem mondott arról, ami a leginkább érdekelte. A hosszú évek során, amióta elhagyta a lányait, talán sosem gondolt reájuk ilyen elevenen, mint az elmúlt hetekben. Szívében minden egyéb érzést háttérbe szorított a gyermekei iránti elfojthatatlan vágyódás.

Hogy a figyelmét valamivel mégis elterelje, máris elkezdett készülődni az átköltözéshez. A futónövényekkel benőtt, fagerendás verandát tavaszi virágokkal díszítették fel, a házat kiszellőztették és kitakarították.

A grófné mindig megborzongott, ha megállt ez előtt a ház előtt. Úgy érezte, ez a szerény kerti lak élete minden reménységének kriptája lesz. Még ha a leányai Nordeggbe jönnek is, nemigen fogják élete alkonyát szeretetükkel bearanyozni. Idegenül állnak majd vele szemben.

A sorstól most visszakapja, amit gyermekei ellen vétett. Ahogy annak idején elhagyta a leányait, olyan elhagyatott és magányos lesz ő is.

Hogy szomorú gondolatait elűzze, délután átkocsizott Haidenau kastélyába. Rowena hercegnő, mint mindig, most is nagy szeretettel sietett elé. Bár a bátyjától tudta, hogy a grófnő valaha elhagyta a leányait, ő maga még túl fiatal volt ahhoz, hogy felfogja Melanie grófné tettének súlyát. Rowena bocsánatos bűnnek tartotta a grófné cselekedetét, mivel tudta, hogy azt a szerelem vezérelte.

Mint minden hozzá hasonló fiatal leány, a hercegkisasszony is hajlott a romantikára, épp ezért nemhogy elítélte, de kifejezetten érdekes egyéniségnek látta a grófnőt.

Ma Melanie elmesélte neki, hogy Harald Nordegg május végére jelentette be érkezését. A hölgyek kettesben beszélgettek. A házikisasszony részvéttel pillantott vendége meggyötört arcára.

- Akkor tehát hamarosan kiköltözik az özvegyi lakba? - kérdezte.

- Igen, fenség, már mindent előkészítettem.

- Nem akarná előbb megvárni, amíg az új gazda megérkezik?

A grófné mélyet sóhajtott.

- Nem, fenség, nem merek vele találkozni. Hiszen biztosan ön is tudja, hogy valaha a mostohafiam volt, s biztosra veszem, hogy szívében éppen olyan engesztelhetetlen gyűlölet ég irántam, mint az apjáéban hajdan.

A hercegnőt megrendítette az asszony szavaiból ára dó fájdalom.

- Talán téved, kedves grófné. Olyan sok év telt el az. óta. Ennyi idő alatt sokat felejt az ember.

- Sokat, de nem mindent. És ha tudnám, hogy egye. dűl érkezik, akkor talán lenne hozzá bátorságom, hogy elébe álljak. De… a húgait is magával hozza.

A hercegnő megfogta az özvegy kezét.

- Nem lenne mégis jobb éppen ezért maradni?

- Nem, azt hiszem, hogy tényleg nem… - mondta csendesen a grófné, miközben végigsimított a homlokán. - Nem bírnám elviselni, hogy tekintetükből olvassam ki az ítéletemet. Hiszen fenséged jól tudja, hogy ők az édeslányaim, és én eljátszottam anyai jogomat a sze- retetükre. Okkal kárhoztatnak engem…

- Gyermekek ne ítéljék meg és ne kárhoztassák a szüleiket! És ha a leányai meglátják, mennyire szenved még ma is a gondolattól, hogy egykoron elhagyta őket, megbocsátanak majd - mondta komolyan a hercegkisasszony.

- Nem érdemiem meg a bocsánatukat, fenség - ingatta a fejét reményvesztetten az özvegy.

- Isten majd segít, hogy visszanyerje gyermekei szeretetét.

A grófné kezébe temette az arcát.

- Annyira vágyom rá, hogy lássam őket, és mégsem merek a szemük elé kerülni - sóhajtotta.

A hercegnő egy ideig némán nézte a máskor büszke, egyenes tartású asszonyt, aki most megtörten gubbasztott előtte.

A grófnő végre kihúzta magát, és halkan így szólt:

- Bocsásson meg, fenség, nem lett volna szabad a gondjaimról és szorongásaimról beszélni kegyednek. Ez nem az ön fiatal lelkének való. De mivel mindig olyan kedves és barátságos hozzám, s ha látom, mindig az jut eszembe, hogy a leányaim hasonló korúak… és… és anya nélkül kellett felnőniük… Ilyenkor kétszeresen furdal a lelkiismeret, milyen súlyosan vétkeztem ellenük.

- Kérem, nyugodjon meg, kedves grófné! Hiszen mindannyian követünk el hibákat!

A beszélgetést e percben Storkau bárónő zavarta meg. Egy ideje már ott hallgatózott az ajtóban.

- Őfensége a herceg éppen most tért haza - jelentette méltóságteljesen, s a következő pillanatban csakugyan Herbert lépett a szalonba.

Szokott, szeretetre méltó módján üdvözölte a grófnét. Még pár percig beszélgettek, azután a vendég elköszönt. Herbert herceg kikísérte a kocsijához. A bárónő ellenségesen nézett a gyászruhájában is még mindig szép asszony után.

Amikor a herceg visszatért, nem bírta megállni egy gonoszkodó megjegyzés nélkül.

- Fenségednek nem szabadna megengedni, hogy a fenséges kisasszony távollétemben fogadja Nordegg grófnét - közölte kioktató hangon.

- Vagy úgy! - csattant fel bosszúsan Rowena, mielőtt a bátyja felelhetett volna. - Azért maradt szándékosan a szobájában, bárónő, mert azt hitte, hogy távollétében nem fogadom a grófnőt. Ugye eltaláltam?

A bárónő elpirult, hiszen csakugyan ez volt a szándéka.

- Hogy gondolhat ilyet, fenség! Csak átmenetileg akadályoztatva voltam, ezért nem tudtam azonnal a vendég fogadására sietni. De amikor beléptem, még így is hallottam, hogy a grófnő olyasmikkel zaklatta önt nem éppen makulátlan múltjából, ami nem fenséged fülének való.

Rowena büszkén felvetette a fejét, tekintetét egyenesen a bárónő arcára szegezte.

- Nyugodt lehet, bárónő, a grófné nem zaklatott semmivel -jelentette ki hűvösen. - Sokkal tapintatosabb annál, semhogy ilyet tenne.

- Hiszen hallottam, fenség, hogy a múltjáról és a vétkéről beszélt.

- Csakis az én biztatásomra. És amit a grófné nekem bizalmasan elmondott, azt nem a kegyed fülének szánta. Egyébként bízza csak rám nyugodtan, hogy eldöntsem, illendő-e vagy sem, amit nekem mondanak.

A bárónő sértett arccal meghajtotta magát. A hercegnő szavainak csakugyan volt bizonyos éle, és most történt először, hogy ilyen kurtán és határozottan visszautasította a hajdani udvarhölgy okvetetlenkedését.

Herbert herceg jóságosán avatkozott közbe:

- Tisztelt bárónő, bizonyára jót akart, de kegyed a húgomat féltve óvná minden kis szellőtől. Erre igazán semmi szükség. Előkelő családból származó fiatal leányoknak sem árthat, ha megtudják, milyen könnyen bűnbe eshet az ember. Ráadásul a húgom fiatal kora dacára erős, határozott jellemmel bír, és különbséget tud tenni jó és rossz között. Emlékszik még, mit szokott felejthetetlen emlékű édesapám mondani? Tanuljuk meg a magunk és a mások kárán, hogyan legyünk jók. Remélem, a húgom ezt mindig meg fogja szívlelni. Ha a grófné bánatával a testvéremhez jött, akkor az bizalmának a jele, és nem zaklatás.

A bárónő arca megvonaglott. Ez egyszer mégis jobbnak látta, ha nem szól semmit. Összeszorította az ajkát, és meghajolt.

VI.

Harald Nordegg gróf és a húga Hans von Krassnick és Hullahi kíséretében, kellemes tengeri hajóút után érkezett meg Brémába. Itt egy szállodába hajtattak. Harald feladott egy táviratot Hollweg jogtanácsosnak, amelyben közölte, hogy harmadnap déltájban a lakásán fogja felkeresni, hogy megbeszéljék a legfontosabb tennivalókat. Ahogy eddig, most sem említette a húgát. Az érkezés napját még Hans társaságában töltötték, aki másnap szívélyes búcsút vett tőlük, majd elutazott Rajna menti szülőföldjére, a rokonaihoz. Ezt követően a testvérpár Hullahi kíséretében Berlinbe utazott.

Brémában sajátságos ruházatuk és néger kísérőjük ellenére sem tűntek fel különösebben. Ebben a kikötővárosban megszokták az emberek a sokszínűséget. Berlinben viszont már keltettek némi feltűnést.

Jutta nagy, csodálkozó szemmel nézte a nagyváros szüntelenül lüktető forgatagát. Harald az első napra bérelt egy kocsit, s a szolga kíséretében körutat tett a húgával a fővárosban.

- Nem szeretnék itt élni, Harald! Milyen lármás, milyen zaklatott itt minden! És ez a rengeteg ember! - Juttának cseppet sem tetszett a nagyvárosi nyüzsgés. De Hullahi a maga kötélidegzetével csak mosolyogva szemlélte a járókelőket, és olyan jól érezte magát, mint hal a vízben. Haraldra Berlin úgy hatott, mint rég látott jó ismerős, aki kissé megváltozott ugyan, de vonásai azért a régiek maradtak. Városnéző kőrútjuk közben döbbent rá, hogy ők maguk bizony nem illenek bele ebbe az elegáns, modern világba, és elhatározta, hogy most azonnal tetőtől talpig kiruházkodnak. Hullahi számára is európai libériára volt szükség. A nordeggi hitbizomány ura nem vonulhatott be vademberként a birtokára.

Juttának nem volt kifogása az ötlet ellen.

- Én is észrevettem - mondta -, hogy nem illünk ebbe a világba az öltözékünkben. Ami Afrikában helyénvaló volt, az itt kétségkívül kirívó.

Elhatározták, hogy még aznap körbejárják a szükséges üzleteket, és annak rendje-módja szerint felöltözködnek. Így is lett. Először Hullahi kapott egy csinos inasruhát. Úgy örült neki, mint egy gyerek.

Azután Harald következett. Őt egyszerű volt divatosan felruházni.

Amit készen nem kaptak meg, azt megrendelték. Majd utánuk küldik Nordegg kastélyába. Két óra múltán immár nem különbözött ruházatában az utcán járó többi úriembertől. Arányos, délceg termetét persze továbbra is sokan megcsodálták.

Jutta számára azonban már nem találtak olyan könnyen megfelelő ruhákat. Bár karcsú, fiatal alakján minden remekül állt, mégsem érezte jól magát a szalagokkal, selyemvirágokkal felcicomázott divatkölteményekben. Megszokta az egyszerű, praktikus viseletet. Nehezen törődött bele, hogy erről most már le kell mondania, és neki is alkalmazkodnia kell az épp uralkodó divathoz. Végül, bár vonakodva, még néhány kalapot is beszerzett.

- Azért remélem, hogy az otthonunkban, Nordeggben semmiféle fejfedőt nem kell majd hordanom. Legfeljebb egy könnyű szalmakalapot a nap ellen, amit eddig is viseltem. De figyelj csak, Harald! Szerintem a mi durva csizmáink sem illenek ebbe a környezetbe. Nézd csak, milyen kecses cipőcskékben tipegnek itt a hölgyek! Sassneckben természetesen nem tudtam volna ezekben járni, de itt valóságos élvezet lehet ilyen könnyű topánkákban lépkedni. A mi lábbelinken meglátszik, hogy a gyarmatokról jöttünk.

- Helyes, vegyünk elegáns cipőket is, akkor aztán tetőtől talpig kiruházkodtunk, és senki nem néz már telepeseknek bennünket - helyeselt Harald.

VII.

Hollweg jogtanácsos a dolgozószobájában ült, amikor bejelentették Nordegg grófot és grófkisasszonyt. Mivel már várta őket, nem kellett félbehagynia a munkát, nyomban felállt, és a testvérek elé sietett.

Miután Harald gróffal megtárgyalták, amit kellett, a jogtanácsos felajánlotta, hogy elkíséri Nordeggbe a testvéreket.

- Gróf úr, amikor értesített az érkezéséről, telefonon iderendeltem egy kocsit Nordeggből. Odakint áll a ház előtt. Máris indulhatunk.

Útközben Harald mellékesen megkérdezte a jogtanácsost:

- Laknak még a kastélyban?

A jogtanácsos csiptetős szemüvegén át fürkészve nézett rá. Sejtette, hogy ez a kérdés Melanie grófnéra vonatkozik. Az is feltűnt neki, hogy a gróf csak az egyik húga társaságában érkezett. De nem tette szóvá.

- Tegnapelőtt Melanie grófné még a kastélyban lakott. De már átköltözött az özvegyi házba. Így jelenleg csak a személyzet tartózkodik a kastélyban. Egyelőre nem bocsátottak el senkit. Ön dönti el, hogy maradjanak-e, vagy esetleg változtatni óhajt a személyzet összetételén.

Harald gróf köszönete jeléül némán meghajtotta a fejét.

Egyébként is meglehetősen csendben telt az utazás, az új ismerősök közt nem alakult ki élénkebb társalgás. A testvérek megszokták, hogy nem fecsegnek jelentéktelen dolgokról, és mert a jogtanácsos is hallgatag természetű volt, nem indult meg a beszélgetés. Csak Hullahi locsogott rossz németséggel a gépkocsivezetővel.

Amikor az autó lelassított, majd befordult a magas fákkal szegélyezett erdei útra, egy elegáns homokfutó tűnt fel velük szemben. Karcsú fiatal hölgy hajtotta, sötétzöld kosztümben. Aranybarna haján kis kalapot viselt, karcsú kezére hosszú szárú bőrkesztyű simult. Lazán tartotta a gyeplőt, mögötte összefont karokkal egy inas ült.

Hatalmas, ibolyakék szeme érdeklődéssel mustrálta a testvérpárt. Egy pillanatra találkozott a tekintete Haraldéval.

Hollweg doktor mély tisztelettel köszöntötte a hölgyet, aki ezt kedves mosollyal viszonozta. Erre Harald gróf is illemtudóan kalapot emelt előtte.

Miután elhaladtak a fogat mellett, a gróf visszafordult a bájos teremtés után. Tündérország királykisasszonya, gondolta önkéntelenül, és érezte, hogy a szíve szaporábban ver. A bűbájos teremtés mély benyomást tett rá. A jogtanácsosra nézett, aki megértette a szemében ülő néma kérdést.

- Őfensége, Rowena Landa hercegnő, az utolsó uralkodó fejedelem unokája. Az édesapja, lemondva a fejedelmi trónról, már egyszerű birtokosként élt haidenaui kastélyában. Ott lakik most a hercegkisasszony is a bátyjával, Herbert herceggel. A birtokaik közvetlenül határosak az önök birtokaival. Mindjárt egy tisztásra érünk, ahonnét a tavon túli dombon meglátjuk a hercegi kastélyt.

A tündérkirálylány kastélya, gondolta Harald, az aranyhajú, kék szemű tündérkisasszonyé. Ez a szokatlanul álmodozó hangulat merőben idegen volt a gyakorlatias Haraldtól.

Ábrándozásából a jogtanácsos hangja riasztotta fel.

- Odaát, abba a nagy tóba fulladt bele a fiatal Malte Nordegg gróf, amikor két parasztgyereket akart kimenteni.

Harald nagy szemeket meresztett a jogtanácsosra.

- Nagyon fiatalon halhatott meg.

- Igen, alig múlt tizenhét éves.

Egy ideig megint hallgattak. Aztán Jutta szólalt meg:

- A hercegnőnek kedves, jóságos arca van.

Bátyja élénken rábólintott.

- Én is úgy láttam.

- Így igaz, maga a megtestesült jóság - erősítette meg a jogtanácsos. - A hercegnőt és a bátyját mindenki szereti, de erről majd önök is meggyőződnek, ha személyesen megismerkednek velük.

Harald gróf ismét elmerengett. A mesebeli hercegnő és egy Afrikából ideszakadt vadember… Nevetséges, gondolta fanyar öngúnnyal, és hirtelen hátravetette a fejét.

- Erre aligha lesz alkalmunk - jelentette ki szinte dacosan. - A húgom meg én teljesen visszavonultan fogunk élni, ahogy eddig is.

A jogtanácsos bölcsen mosolygott.

- Ez majd kialakul, gróf úr. Bár azt hiszem, közvetlen szomszédaikkal elkerülhetetlen lesz, hogy összeismerkedjenek. Melanie Nordegg grófné bizonyára megtalálja majd a módját, hogy bemutassa önöket a hercegi testvérpárnak. Nagyon szoros a kapcsolata velük.

Harald vonásai megkeményedtek, az arca szokatlanul zárkózott kifejezést öltött.

- Nordegg grófnéval sem vesszük fel a kapcsolatot - jelentette ki elutasítóan.

A jogtanácsos döbbenten nézett rá, és válaszolni akart, de a gróf tekintete az ajkára fagyasztotta a szót. Jobbnak látta, ha hallgat.

Nordegg kastélya hamarosan kibontakozott az erdő zöld lombsátrából. Jutta tágra nyílt szemmel bámulta a sok tornyos, meseszép épületet.

- Gyönyörű! - kiáltott fel, és megragadta a bátyja kezét, aki elérzékenyülten válaszolta:

- Az új otthonunk, Jutta.

Harald kisfiú korából ismerte a kastélyt, most valahogy mégis büszkébbnek, impozánsabbnak találta, mint ahogy az emlékezetében élt.

A jogtanácsos nem zavarta a testvéreket. Csak meleg érdeklődéssel nézte a két fiatal arcát, az ifjú kemény, büszke vonásait s a lány bájos, merengő tekintetét. Ezeken az arcokon visszatükröződik a sorsuk, az élet nem múlt el nyomtalanul felettük, gondolta a tapasztalt ember.

A kocsi a teraszra vezető, széles lépcsősor előtt állt meg. Itt sorakozott fel a személyzet, hogy új urát köszöntse. Harald gróf a kocsiban felállva viszonozta a szolgák köszöntését, Jutta pedig barátságosan megbiccentette a fejét. Hullahi önfeledten ránevetett az összegyűltekre, akik meglepődve bámulták fekete ábrázatát.

Közben senki sem vette észre a karcsú, fekete ruhás nőalakot, aki a park szélénél, a bokrok rejtekéből égő szemmel nézte a testvérpárt.

Melanie grófné volt az. Nyugtalansága űzte ki özvegyi lakából. Csak távolról szeretett volna egy pillantást vetni a leányaira. Ám az új földesúr délceg alakja mellett csak egy fiatal hölgyet látott…

Csak egyet… De miért csak egyet? - ismételgette a kérdést mindegyre. Vajon hol lehet a másik? Egyszeriben vacogni kezdett, egész testét rázta a hideg. Szinte eszét vesztve kapaszkodott egy fa törzsébe. Legszívesebben odarohant volna, s karjaiba zárja a karcsú leányt. De egy lépéssel sem mert közelebb menni - csak állt bénultan, reszkető térddel, üres tekintettel. Amikor aztán a testvérpár eltűnt a kastély magas kapuboltozata alatt, Melanie grófné a fatörzs mellett térdre rogyott. Tompa, fájdalmas sóhaj szakadt ki elgyötört lelkéből.

A kastély előcsarnokában a jogtanácsos bemutatta a testvéreknek a hitbizomány alkalmazottait, tisztviselőit, majd végigvezette őket azokon a szobákon és termeken, amelyeket egyelőre számukra kijelölt.

- Legjobb szándékom szerint intézkedtem, gróf úr. Hiszen utóbb önök majd elhatározhatják, mely szobákat kívánják használni. Remélem, pillanatnyilag egyetértenek választásommal - mondta.

Harald megköszönte a jogtanácsos fáradozását. Mialatt a testvérek lemosták magukról az út porát, a jogtanácsos Harald kérésére gondoskodott Hullahi elhelyezéséről is.

Később az ebédlőben találkoztak ismét. A tisztségviselőket is meghívták az első étkezéshez. Az asztal mellett néhány sürgős üzleti ügyet is megbeszéltek, majd Harald gróf emelkedett szólásra, és közölte a jogtanácsossal, valamint a tisztviselői karral, hogy mielőbb meg kíván ismerkedni a rá háruló kötelezettségekkel. Bár a körülmények itt teljesen idegenek számára, vélekedett, mégis reméli, hogy hamarosan képes lesz áttekinteni a feladatait. Ehhez hivatalnokai segítségét és támogatását kérte. Ugyanakkor megígérte, hogy mindenkor igazságos uruk lesz.

Az étkezés után elköszönt az alkalmazottaktól. Hollweg jogtanácsos megígérte, hogy másnap ismét ellátogat a kastélyba. Mielőtt visszament volna a városba, még felkereste az özvegyi lakot. Szerette volna üdvözölni a grófnét, s gondolta, beszámol neki a legfrissebb eseményekről is.

Az özvegy már a parkban elébe sietett.

- Megtudott valamit arról, miért csak az egyik húgával érkezett haza Harald gróf? - kérdezte mindjárt, amint a férfi közelébe ért.

- Erről sajnos nem tudok felvilágosítással szolgálni, méltóságos grófné. Az ifjú gróf nagyon hallgatag, zárkózott fiatalember, nehéz szóra bírni.

- Az idősebb vagy a fiatalabb húga kísérte el?

- Ezt sem tudom megmondani önnek. Mindössze annyit tudok, hogy a gróf úr Juttának szólítja a testvérét.

A grófné nagyot sóhajtott.

- Vagyis a kisebbik lányom…. Vajon hol maradhatott Maria? - kérdezte tanácstalan arccal nézve maga elé.

- Talán később jön utánuk Maria grófkisasszony… - vélekedett a jogtanácsos.

A grófné gondterhelt tekintetet vetett a jogászra.

- Beszéltek rólam a testvérek? - kérdezte aztán fojtott hangon.

A jogtanácsos habozott, szemlátomást nem tudta, mit válaszoljon erre a kérdésre.

- Ne titkoljon előttem semmit, jogtanácsos úr! - könyörgött az özvegy - Kérem, legyen őszinte hozzám, s mondjon el mindent!

Így aztán Hollweg doktor nagy nehezen bevallotta, hogy Harald gróf nem kíván érintkezni a grófnéval. Melanie egy pillanatra lehunyta a szemét. A szívébe nyilallt a fájdalom. Hiszen nem várt mást, hiszen tudta, tudta előre, hogy kerülni fogják. Mégis sajgott a szíve, amiért ezt ilyen könyörtelenül ki is mondták.

- És… és a lányom mit szólt hozzá? - tolult sápadt ajkára a kérdés.

A jogtanácsos együtt érzőén nézett rá.

- A kontesz hallgatott - felelte, s gondterhelten felsóhajtott.

Fájdalmas, keserű mosoly jelent meg az özvegy szája körül.

A kontesz hallgatott… De hát mit is mondhatott volna? Nyilván tudni sem akar az anyjáról, aki annak idején eldobta magától. És a bátyja sem engedi, hogy érintkezzen vele. A kontesz hallgatott! A lánya viselkedése izzó parázsként égette a lelkét. Sápadtan nyújtotta kezét a jogtanácsosnak:

- Nagyon köszönöm, doktor úr, hogy volt szíves hírt hozni. De most már nem szeretném tovább feltartani. Bizonyára rengeteg elintéznivaló vár még magára. Ég önnel!

VIII.

Ezen az estén Harald gróf a húga társaságában ott ült a gazdagon megterített asztalnál, a fényűzően berendezett, magas mennyezetű ebédlőben. A házvezetőnő még a délután folyamán megtudakolta, mit és hogyan óhajtanak majd az új uraságok enni. Harald az egyszerűség kedvéért azt felelte, főzzenek továbbra is úgy, ahogy eddig. így a testvérpárnak most valóságos ünnepi lakomát tálaltak fel.

- Azt hiszem, Jutta, az ilyen bőséges étkezéseket nem fogjuk soká bírni - jegyezte meg elnéző mosollyal Harald.

- Hát, én is attól tartok - mosolyodott el a húga is. - Csak rajtunk múlik, hogy változtassunk ezen.

- Lehet, hogy idővel hozzászokunk - vonta meg a vállát a bátyja, majd a poharát megemelve, egyszerre ünnepélyes hangra váltott: - Ezt a poharat arra akarom üríteni, Jutta, hogy boldog legyél itt Németországban!

- Én pedig a te boldogságodra ürítem a poharam, Harald - nézett rá szeretettel a húga. Kiitták poharaikat, és egymásra mosolyogtak.

- Hogy tetszik itt neked? - fogta meg gyengéden a lány kezét Harald.

Jutta ábrándosán nézett maga elé.

- Még mindig olyan hihetetlen az egész - mondta elgondolkozva. - Mintha csak álmodnám, és ha felébrednék, újra a farmunkon találnám magam, Afrikában. Csodás ez a kastély. És milyen óriási! Attól tartok, időbe fog telni, amíg otthonosan tudom érezni magam benne.

- Ne aggódj! Hamarosan megszokod az itteni körülményeket, és pompásan fogod érezni magad. S ami a legfontosabb: itt biztonságban vagy.

Jutta fellélegzett.

- Igen, hál' istennek, már nem gyötör az a szorongás, mint Afrikában. Végre szabadon lélegezhetem, és nyugodtan alhatom. Milyen különösen alakult a mi sorsunk! Ugye, most nagyon gazdagok lettünk, Harald?

- Bizony - bólintott a bátyja. - Földi javakban nem szenvedünk többé hiányt. A hitbizomány nagy jövedelmet biztosít számunkra. Ezért is határoztam úgy, hogy a teljes sassnecki vételárat biztos értékpapírokba fektetem a számodra. Ez a pénz legyen a tiéd, Jutta.

Húga tágra nyílt szemmel nézett rá.

- Az egész pénz? Csak az enyém?

- Igen, húgocskám.

- De hiszen nekem nincs szükségem pénzre. Mit kezdjek vele? Hiszen mindenem megvan itt nálad.

- De talán nem akarsz majd örökre nálam maradni. Talán hamarosan megszeretsz itt egy férfit, akivel össze akarod kötni a sorsodat. Akkor pedig jó lesz, ha saját vagyonod van. Nordegg majoreszkójaként ezt a pénzt igazán nélkülözni tudom, és azt akarom, hogy a tiéd legyen. Ezt akarná édesapánk is. És te se tiltakozz ellene!

- Nem tiltakozom, Harald - szorította meg a bátyja kezét hálásan Jutta. - De nem hiszem, hogy valaha is elhagynálak. Mi közöm lehetne egy idegen férfihoz? Úgy senkit sem fogok szeretni, mint téged.

- Erre majd megtanít az idő, Jutta.

- Ugyan már - rázta meg a fejét mosolyogva a leány.

- Mi itt úgysem fogunk senkivel sem érintkezni. Hiszen megmondtad a jogtanácsosnak…

Az ifjú gróf elgondolkodva végigsimított a homlokán. Lelki szemei előtt megjelent a bájos hercegkisasszony képe - a mesebeli hercegnőé, ahogy magában nevezte, akivel útközben találkoztak.

- Tényleg ezt mondtam, Jutta, mert nem akartam hogy a jogtanácsos elkezdjen közvetíteni köztünk és szomszédaink között. Természetesen nem élhetünk majd remeteéletet, bizonyos kapcsolatok maguktól kialakulnak, anélkül hogy mi kezdeményeznénk. Ezt már csak miattad is kívánatosnak tartom.

- Ugyan, miattam nincs rá szükség. De… szerettem volna tőled még valamit megkérdezni. A jogtanácsos jelenlétében nem akartam erről beszélni. Azt mondtad, hogy Nordegg grófnéval sem fogjuk tartani a kapcsolatot. De hát ez szinte kivitelezhetetlen! Az egyik szolgálótól hallottam, hogy az özvegy grófné odaát él az özvegyi lakban, a park túlsó végében. Elkerülhetetlen, hogy találkozzunk vele. Egyébként is a rokonunk, hiszen az ura édesapánk unokabátyja volt. Nem kellene mégis levizitelnünk nála?

Harald gróf homloka elvörösödött, a tekintete tele lett elutasítással.

- Nem, Jutta, ezt nem fogjuk megtenni.

- De miért nem?

Harald megtörölte a homlokát, mert érezte, hogy kiveri a veríték.

- Meg kell mondanom neked… Csak hogy megértsd… - szólalt meg aztán habozva -, hogy édesapánk Nordegg gróffal és a feleségével ellenséges viszonyban volt. Az okát nem árulhatom el, mert köt apánknak adott szavam. De annyit tudnod kell, hogy a grófnő az oka annak, hogy édesapa kivándorolt velünk Afrikába. Apánk emlékét sértenénk meg, ha felkeresnénk.

Jutta döbbent arccal nézett a bátyjára.

- Most már értelek. Aki apa ellensége volt, azzal természetesen nekünk sem szabad barátkozni. De mi történik, ha a grófné keres fel bennünket, vagy más módon megpróbál kapcsolatba kerülni velünk? Mit tegyek akkor? Kérlek, adj tanácsot, hogy tudjam, miként viselkedjek!

Harald elgondolkodva nézett maga elé. Feltette magának a kérdést, vajon az édesapjuk, ha élne, elvárná-e, hogy Jutta örökre idegenként viselkedjen az anyjával? Nem talált választ a kérdésre. Így aztán saját belátása szerint döntött:

- Ha erre sor kerülne, Jutta, cselekedj az érzéseid szerint, úgy, ahogy a szíved diktálja.

Jutta lehajtotta a fejét.

- Ehhez tartom magam, Harald.

- Ne sétáljunk végig a kastélyon? - állt fel később Jutta, miután elköltötték a vacsorát.

- Remek ötlet, húgocskám. Induljunk!

Karon fogva sétáltak végig a termek hosszú során. Mindenütt rend uralkodott és tisztaság. Körsétájuk során elértek egy hosszú, keskeny terembe, amelyből magas üvegajtók nyíltak a teraszra. A szemközti falon sűrűn egymás mellett függtek az elhunyt majoreszkók és feleségeik arcképei. A testvérek végignézték az ősi arckép- csarnokot. Némelyik kép mosolyra késztette őket. Elmúlt idők fura divathóbortjait itt megőrizte a festő ecsetje.

Végül három képhez értek, amelyek Jutta érdeklődését különösen felkeltették. Ezek Joachim grófot, feleségét, Melanie grófnét és fiukat, Maltét ábrázolták. Az utolsó képen egy karcsú, szép ifjú volt látható, a királyi apródok viseletében. Büszke, mégis barátságos arckifejezéssel nézett le a testvérekre.

- Látod, Harald, ez Joachim gróf fia, aki a tóba fulladt!

Harald bólintott.

- Igen, ő Malte gróf, akinek apja halála után örökölnie kellett volna a hitbizományt. A sors másképp rendelte.

Jutta ekkor megszorította bátyja karját.

- Nézd csak! - mondta.

- Mit nézzek, húgocskám?

Egy kis táblára mutatott a kép alatt, amelyen - hasonlóan a többihez - a portré modelljének neve, születési és halálozási dátuma volt olvasható.

- Nézd csak, Harald! Malte gróf május 20-án halt meg. Akárcsak apánk és Maria!

Harald elkomorult tekintettel olvasta a dátumot. Arca megvonaglott.

- Ugyanazon a napon? Micsoda különös fintora ez a végzetnek! Mintha a sors bosszúja volna - mondta gondolataiba mélyedve.

- Hogy érted ezt? - kérdezte megütközve Jutta, s lélegzet-visszafojtva várta a bátyja válaszát.

Harald felrezzent.

- Ó, semmi, csak egy kósza ötlet volt. De gyere, menjünk tovább! - tette hozzá sietve, azzal el akarta húzni a kép elől a húgát. Ekkor azonban Jutta tekintete Melanie grófné arcképére tévedt. Összerezzent, és közelebb lépett a festményhez.

- Nézd csak, Harald, milyen különös!

- Mire gondolsz, Jutta?

- Ez az arc… nem veszel észre semmit? - suttogta izgatottan.

Harald idegesen beharapta az ajkát, és odalépett mellé.

_ Mit kellene észrevennem? - kérdezte fojtott hangon.

- Istenem, hát nem látod, hogy szakasztott a mi Mariánk? Ugyanolyan a szeme, a haja, a keskeny orra és a finoman ívelt szája. Jaj, Harald, azt hihetnénk, hogy a kép Maria testvérét ábrázolja - hadarta Jutta, majd nem várva meg a testvére válaszát, izgatottan odaszaladt az egyik magas tükörhöz, amelyet a terem keskenyebbik falán helyeztek el. Kritikus szemmel nézte meg a saját vonásait, aztán visszasietett Melanie grófné portréjához.

- Ez a kép rám is hasonlít, csak nem annyira, mint Mariára. Az én hajam nem olyan sötét, és a szememnek is más a kifejezése. De hozzám is hasonlít.

Harald összeszedte magát. Átkarolta a húga vállát.

- Miért izgat ez annyira, Jutta? Egyszerű a hasonlóság oka, hiszen Melanie grófné a rokonunk.

- Igen, de csak a házassága révén és nem vér szerint.

- Akkor ez véletlen, Jutta. Gyere, menjünk tovább!

Harald belekarolt a húgába, és elvezette a képektől.

A leány még egyszer visszanézett Melanie grófné arcára, amely annyira emlékeztette szeretett nővérére. Nem is sejtette, hogy most, ezen a festményen látta először az édesanyját.

Harald aggodalommal gondolt arra, mi lesz, ha majd egy napon Jutta mégiscsak megtudja, ki is a grófné valójában.

IX.

Néhány hét eltelt már azóta, hogy Harald gróf és húga megérkezett Nordeggbe. Hamarabb szokták meg az új körülményeket, mint gondolták volna. Harald gróf rengeteg munkát talált, és noha nagy tapasztalata volt mát a gazdálkodásban, mégis akadt az új környezetben némi tanulni valója.

Juttának nem volt kedve ölbe tett kézzel ülni, amíg a bátyja szorgoskodik. Bár a nordeggi háztartásban ment minden, mint a karikacsapás, a fiatal hölgy mégis úgy tartotta természetesnek, ha saját kezébe veszi a háztartás irányítását. A bátyját is gyakorta elkísérte, amikor az kilovagolt a földekre és az azokon túl elterülő erdőségekbe.

A tisztviselőkön, a személyzeten és a jogtanácsoson kívül egyelőre senkivel sem találkoztak ezekben a hetekben. Csak Harald futott össze útközben kétszer is Rowena hercegkisasszonnyal. Egyszer látta, amikor a hölgy elvágtat mellette, másodszor az erdőben pillantotta meg egy fatönkön ülve és könyvet olvasva, habkönnyű, bájos tavaszi ruhában. A hercegnő mindkétszer tágra nyílt, kérdő szemmel nézett a grófra. Ha Harald erre a ragyogó, mélykék szempárra gondolt, a szíve mindig lázasabban dobogott.

Egyébként a két testvér ugyanúgy élt, mint ahogy Afrikában megszokta, csupán egymás társaságára utalva.

Nem látták még Melanie grófnét sem, bár az özvegy nyugtalan kísértetként bolyongott nap mint nap a parkban, és vágyakozva kémlelt a kastély irányába, hogy megpillanthassa a konteszt. És ha a lány egyedül vagy a bátyja társaságában kisétált a parkba, akkor a grófné a közelébe lopódzott, és titkon égő szemmel figyelte az ágak közül. De nem mutatkozott a lánya előtt.

Az első napokban lázas nyugtalansággal várta, nem jön-e Harald gróf és a húga legalább egy udvariassági látogatásra el hozzá. De hiába várta. Nem is sejtette, hogy Jutta azt hiszi: az édesanyja meghalt, és nem tudja, kit tiszteljen a grófnéban.

Egy reggel Melanie grófné szokása szerint ismét nyugtalan léptekkel rótta a park útjait. Amikor az egyik bokrokkal benőtt részt megkerülve be akart fordulni egy mellékútra, váratlanul, mintha a földből nőtt volna ki, Harald gróf állt előtte. A parkon keresztül éppen a gazdasági épületek felé tartott. A grófné összerezzent, és megszédülve egy fa törzsének támaszkodott. Harald is megijedt, amikor a fekete ruhás asszonyt meglátta. Először került szembe a mostohaanyjával azóta, hogy az örökre elhagyta az édesapját. Természetesen azonnal megismerte.

Pedig Melanie azóta nagyon megváltozott. Ez már nem az a győzedelmes, gyönyörű nő volt, akiért az ő kamaszszíve hevük. Sötét hajába ősz szálak vegyültek, s bár vonásai emlékeztettek a hajdani szépségre, az idő nem múlt el nyomtalanul felette. Megtört tekintete tele volt fájdalommal és gyötrelemmel, amit Harald azelőtt sosem tapasztalt nála.

Az iménti harag, ami az asszony megpillantásakor szinte azonnal feltámadt benne, egyszeriben elcsitult a szívében. Ha életerősen, önérzetes büszkeséggel állt volna előtte a grófné, bizonyára új tápot kapott volna a haragja, ám ennek a szerencsétlenségtől megbélyegzett asszonynak a pillantása kioltotta lelkében a gyűlöletet.

Egy ideig farkasszemet néztek. A grófné félénken és riadtan fürkészte a büszke férfiarcot. Azután, mintha bírája előtt állna, lesütötte a szemét, és karját bénultan leeresztette. Nem vette észre, hogyan enyhült meg hajdani mostohafia arcának kemény kifejezése. Amikor aztán a fiatalember továbbindult, anélkül hogy egyetlen szót is szólt volna, Melanie újra felnézett rá. Mondani szeretett volna neki valamit, de a hangszálai nem engedelmeskedtek.

Harald némán megemelte a kalapját, és elsietett. A grófné meghajtotta a fejét, és kezét görcsösen összeszorította. Beleharapott az ajkába, mintha fájdalmas kiáltást kellene visszafojtania.

Üres szemmel nézett a gróf után. Majd tett néhány bizonytalan lépést, mintha követni akarná. Könyörgő mozdulattal emelte égnek a karját. Szerette volna megkérdezni, hol van Maria, hogy egészséges-e, jól megy-e sora? Csak ennyit akart kérdezni, csak ezt akarta tudni. Hiába, nem volt képes megszólalni. Mielőtt sikerült volna összegyűjteni a bátorságát, Harald már el is tűnt a szeme elől.

Ezen a reggelen Jutta felnyergeltette a lovát, és az erdőbe lovagolt. Szerette ezt a csodás erdőt, a vastag törzsű faóriásokat. És mert tudta, hogy bátyjának odaát van dolga a gazdasági épületekben, mint annyiszor, most is egyedül indult útnak.

Így poroszkált egyre mélyebben az erdőben, amíg csak oda nem ért a tó partjára, amely már a hercegi birtokkal volt határos. Felfedezett itt egy idilli helyet, ahol szívesen megpihent.

Leugrott a lováról, s a gyeplőt odakötötte egy fatörzshöz. Becézgetve veregette meg a ló karcsú nyakát. Szép, nemes állat volt. Haraldtól kapta.

Közvetlenül a tó partján, egy puha pázsittal borított lankán telepedett le. Térdét összekulcsolta a kezével, és álmodozva nézte a tavat. Nagy, kiterjedt víztükrére a partján magasodó nád csak keskeny belátást engedett, éppen annyit, hogy a túlparti hercegi kastélyt látni lehetett.

Jutta szeretettel emlékezett a bájos, fiatal Rowena hercegnőre, akivel megérkezésükkor találkoztak itt az erdőben. Azóta nem látta újra. De tudta, hogy odaát lakik, a tó túlsó partján emelkedő kastélyában, amely még Nordeggnél is nagyobb volt. Milyen szép is lenne, ábrándozott, ha ezzel a rokonszenves, ifjú hölggyel barátságot köthetne.

Vajón adódik-e majd alkalma megismerni a hercegnőt?

Nem is sejtette, milyen hamar beteljesül a vágya. A magas nád eltakarta a szeme elől a keskeny evezős csónakot, amely egyenesen felé siklott a tavon.

Hirtelen nagyon megrémült. Egyik pillanatról a másikra ugyanis szétnyílt előtte a nád, és a csónak orra a partnak ütközött. A padon a fiatal hercegkisasszony ült, akire éppen az imént gondolt, és egy magas, karcsú fiatalember, aki az ő bátyjával lehetett egyívású. Világos pantallót és sportos inget viselt, amely szabadon hagyta napbarnított nyakát.

Boldogan nevetve ugrott fel.

- Megérkeztünk, Rowena - mondta, és kiugrott a csónakból. Jutta olyan közel ült hozzá, hogy ha kinyújtja a kezét, akár el is érhette volna. Ám ő csak nagy, csodálkozó szemeket meresztett az ifjúra.

Herbert herceg most vette csak észre az ifjú hölgyet Egy pillanatig döbbenten nézett rá, azután illedelmesen meghajolt.

- Bocsánatát kérem, nagyságos kisasszony - mondta zavartan.

Jutta elpirulva biccentett. A herceg pillantása megdobogtatta a szívét. Rowena hercegnő a bátyja segítségével kiugrott a partra, és kedvesen mosolyogva tekintett le Juttára.

- Bocsásson meg, ha megzavartuk! Ha nem csalódom, Nordegg grófkisasszonyhoz van szerencsénk?

Jutta felállt.

- Így igaz, fenség.

A hercegnő nevetett.

- Ezek szerint ön is tudja már, ki vagyok. Akkor közöttünk már nincs is szükség bemutatásra. De ugye, megengedi, hogy a bátyámat, Herbert Landa herceget bemutassam? Kedves Herbert, ez Nordegg grófkisasszony.

A herceg érdeklődéssel szemlélte Juttát. A fiatal leány vonásai elárulták neki, hogy bizony nem lehetett könnyű sorsa szegénynek, a gyönyörű szempár feltehetőleg nem egy tragédiát látott már.

Herbert herceg, noha már sok szépasszonyt hozott elé a sorsa, eddig még nem adta oda a szívét senkinek. Nem talált még olyan nőt, aki rendelkezett volna azokkal a tulajdonságokkal, amelyeket elengedhetetlennek tartott, akinek természetadta szépsége igazi szívjósággal párosult volna. Egy szép, de üres arc sosem nyűgözte le, Jutta kisasszony szeme azonban olyan komolyan, oly lelki gazdagságról tanúskodva tekintett reá, hogy a szívét melegség járta át.

Jutta meghajtotta a fejét, amikor a hercegnő bemutatta a bátyját.

- Az érkezésünk napján, amikor az erdőben összetalálkoztunk, Hollweg jogtanácsos említette fenséged nevét - jegyezte meg egyszerűen, miután sikerült leküzdenie a zavarát.

Rowena hercegnő bólintott.

- Gondoltam. Mindenesetre szívből örülök, hogy a csónakunk segítségével, ha nem is az etikett szigorú szabályai szerint, de összeismerkedtünk.

- Én is örülök, fenség - felelte Jutta, és félénken elmosolyodott. A herceg most még elbűvölőbbnek találta.

- Őszintén bevallom kegyednek, kisasszony, hogy Herberttel már alig vártuk, hogy megismerhessük. Mindennap reméltük, hogy a tisztelt fivérével szomszédi látogatást tesznek nálunk. Sajnos, mostanáig hiába - vette át a szót ismét a hercegnő.

Jutta orcáin, aki rég társalgott már hozzá hasonló, előkelő fiatalokkal, az izgalom rózsái jelentek meg.

- Fenséged bizonyára hallotta, hogy egyenesen a vadonból csöppentünk ide - szólalt meg aztán csendesen, s mégis megőrizve a tartását, nyugodt méltóságát. - Megszoktuk a magányt, hiszen mindig is a külvilágtól elvonulva éltünk. Ráadásul nem nagyon ismerjük az itteni társadalmi élet szokásait és illemszabályait sem. Talán ezért sem merészeltük senkire sem ráerőszakolni a társaságunkat.

A hercegnő őszinte érdeklődéssel nézett a másik fiatal hölgyre.

- Maga egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki bárkinek is terhére lehetne a társaságával - mondta szeretetre méltóan. - Éppen az ellenkezőjéről győzött meg. Helytelenül tették, hogy legalább minket, a közvetlen szomszédaikat nem kerestek fel. Hiszen tulajdonképpen jogunk van rá, hogy megismerjük önöket. Sajnos az úgynevezett jó modor tiltja, hogy mi menjünk első vizitbe valahová, ezért meg kell várnunk, amíg felkeresnek bennünket.

- És remélem, méltóságos grófkisasszony, hogy ez hamarosan bekövetkezik - erősítette meg a herceg is húga szavait.

Jutta ismét elpirult. Szép, mély tüzű szemével a hercegre nézett, s annak ismét melegség járta át a szívét.

- Vagy talán terhükre van, hogy találkozzunk? - kérdezte szelíden, attól tartva, hogy az imént talán kissé tolakodóan viselkedett.

Lágy mosoly fénylett fel Jutta arcán.

- Jaj, dehogy, fenség, ezt nem szabad gondolnia. Megmondom a bátyámnak, milyen barátságosan szólított fel a jószomszédi kapcsolat felvételére.

- És hamarosan meglátogatnak, ugye? - kérlelte a hercegkisasszony.

- Megkérem a bátyámat, hogy hamarosan kísérjen át a haidenaui kastélyba, fenség. Remélem, teljesíteni fogja a kérésemet.

- Mi is reméljük. De kérem, kedves kontesz, üljön csak vissza nyugodtan oda, ahol az imént pihent! Igazán nem akarjuk zavarni - mondta a herceg.

- Nem zavarnak. Már amúgy is hazafelé indulnék - felelte Jutta, és eloldotta a lova gyeplőjét a fatörzstől.

- Megengedi, hogy a nyeregbe segítsem? - lépett hozzá a herceg.

A leány elpirult.

- Nem akarom fárasztani, fenség, megszoktam, hogy segítség nélkül szálljak fel.

- De én nem szoktam meg, hogy jelenlétemben a hölgyek a segítségem nélkül szálljanak lóra - mondta kedvesen. Lehajolva odatartotta egyik kezét, hogy Jutta a lábát ráhelyezze. A leány ezt egy nagyvilági hölgy biztonságával meg is tette. Erőteljes mozdulattal lendült a nyeregbe.

Rowena hercegnő is odalépett, és mosolyogva nyújtotta a kezét.

- Akkor tehát viszontlátásra nálunk, grófnő!

Jutta elfogadta a felé nyújtott kezet.

- Viszontlátásra, fenség.

- Kérem, ajánljon bátyjaura szíves figyelmébe, méltóságos kontesz - kérte a herceg.

- Megteszem - hajtotta meg Jutta a fejét, majd ügetésre fogta a lovát.

Most már szeretett volna egyedül lenni. A hercegi testvérpárral való megismerkedés felkavarta, bár maga sem tudta, miért. Csak azt érezte, hogy soha életében nem gyakoroltak rá idegenek ilyen mély benyomást, mint ez a két fiatal.

Vagy csak a herceggel történt megismerkedés zaklatta fel ennyire? Erre a gondolatra mélyen elpirult, a szíve gyorsan és hangosan vert. Nem válaszolt magának, de úgy érezte, ebben az órában valami mélyen felkavaró, sohasem tapasztalt érzelem kerítette hatalmába.

A hercegi testvérpár a szép lovas leány után nézett, amíg el nem tűnt a szemük elől.

- Remekül lovagol - vélte a hercegnő.

A bátyja lassan fordult a távolodó után. Szemében szokatlan tűz lobogott.

- Tulajdonképpen nem csoda. Afrikában nyilván sokat kellett nyeregben ülnie.

Végül ugyanoda telepedtek le, ahol az előbb Jutta ült

- Hogy tetszik a kontesz, Herbert? Ugye, nem túloztam, amikor azt mondtam, hogy leginkább egy szép, egzotikus virágra emlékeztet?

- Bizony, nem túloztál. De nem hasonlít az anyjára annyira, ahogy a leírásod alapján elképzeltem. Ennek a leánynak a tekintetéből valami olyasmi sugárzik, ami az anyjáéban nincs és nem is volt soha: a nagy akaraterőé és szilárd jellemé.

- Igen, én is úgy érzem. És most arra is nagyon kíváncsi vagyok, hogy tetszik majd a fivére. Feltétlenül érdekes ember benyomását kelti. Valamiért az az érzésem, hogy szorosabb kapcsolat is kialakulhat közöttünk, mint a felszínes szomszédi ismeretség. Azért tartok tőle, hogy nem lesz könnyű megközelíteni őket. A konteszt kissé félénknek és tartózkodónak találom. A bátyja arca szigorú, zárkózott, nagyon konok embernek nézem. Ennek ellenére roppant vonzónak találom.

Herbert herceg mosolyogva tekintett a húgára.

- Úgy látszik, nagyon alaposan szemügyre vetted a grófot.

A hercegnő bólintott.

- Így igaz. Gondolhatod, hogy érdekel a vadon fia. Végre valaki, aki nem olyan, mint az itteni kikent-kifent úrfiak, akik udvari modorban raccsolnak, és úgy viselkednek, mint az esztergált fabábuk.

- Hát, udvari modorban nem fog Nordegg grófja érintkezni velünk, az egyszer biztos! - nevetett fel a herceg. - Reméljük, hogy a hazug udvariaskodást nem is ismeri.

- Majd meglátjuk! Egyébként micsoda különös véletlen, hogy a kontesz éppen az én kedvenc helyemet kereste fel.

- Roppant meglepett, amikor egyszer csak itt ült előttem.

- Engem is. De örülök ennek a véletlennek. Nagyon bájosnak találom a grófkisasszonyt.

A herceg ábrándos tekintettel nézett maga elé.

- Amióta láttam, nem tudom megérteni, hogy tud ilyen kemény és engesztelhetetlen lenni az anyjával - mondta később. - Hiszen annyi jóság sugárzik a tekintetéből, nőies érzékenység, ugyanakkor valami mélabús komolyság is. Nem tűnik sem kőszívűnek, sem felszínesnek. Éppen ezért nem értem, hogyan képes hetek óta Nordeggben élni anélkül, hogy az anyját egy szóra, egy üdvözlésre méltatná. Amikor tegnap a grófné ezt elpanaszolta nekünk, mintha jeges kéz markolta volna meg a szívem. Azok után, amit mesélt, egészen másképp képzeltem el a konteszt. Most viszont, ha lehet, még kevésbé értem a viselkedését…

- Talán a fivére nem engedi, hogy felkeresse az anyját - mondta elgondolkozva a hercegnő, miközben letépett egy fűszálat, s az ujjara csavarta. - Hiszen hallottad a grófnétól, milyen megjegyzést tett a fiatal majoreszkó a jogtanácsosnak. Csakugyan keménynek és hajlíthatatlannak látszik, vagyis joggal feltételezhetjük, hogy ő áll a háttérben.

- És emiatt ellenszenvesnek találnád? - kérdezte a herceg.

A húga töprengett egy ideig, s csak azután válaszolt nagyon határozottan:

- Igen, ellenszenvet éreznék iránta. Egy férfi legyen kemény és határozott, de sohase kegyetlen! És mégsem szabad elítélnünk azt, amit nem értünk. Talán annyira szerette az édesapját és a húgait, hogy képtelen elfelejteni, amit a grófné ellenük vétett. Bárhogyan történt is, a magam részéről szívesen lennék közvetítő a testvérek és a grófné között. Na és szeretném tudni azt is, hol van Melanie grófné másik lánya. Szegény asszony nagyon nyugtalankodik miatta.

- Erre is előbb-utóbb fény derül majd. De hogyan akarsz az ellenséges felek között közvetíteni?

- Azt még nem tudom.

- Megértem, hogy szívesen teremtenél békét, húgocskám, csakhogy ez nem könnyű feladat!

- Talán nem is olyan nehéz, mint ahogy képzeled. Ha Nordegg gróf meg a húga már bejáratosak lesznek hozzánk, egyszer úgy intézem, hogy véletlenül összetalálkozzanak a grófnéval.

- Azt megteheted. De kérdés, mit érsz el vele?

- Mindenesetre próbáljuk meg!

X.

Miután Jutta hazatért, azonnal felkereste a bátyját, és elmesélte neki, hogy találkozott a hercegi testvérpárral. Harald gróf rezzenéstelen arccal hallgatta a beszámolót.

- Azt óhajtod tehát, hogy leviziteljünk Haidenauban? - kérdezte mosolyogva, amikor Jutta befejezte a mondókáját.

- Igen, Harald - bólintott a lány.

- Rendben van, legyen az óhajod szerint. De adj még néhány nap haladékot! Most annyi a dolgom. Nyakunkon a szénakaszálás, és minden nap akad valami, amit sürgősen el kell intézni. De a jövő hét végén sort kerítünk rá. Akkor átkocsizunk Haidenauba. Végül is egy ilyen látogatás nem kötelez semmire, attól még később nem muszáj tartanunk velük a kapcsolatot.

Jutta boldogan bólintott.

Teltek, múltak a napok. Harald ki sem látszott a munkából. Egyik reggel kilovagolt a földekre. Hogy lerövidítse az utat, egy darabon átvágott a haidenaui birtokon, egy meseszép bükkös ligeten. Kedvtelve nézegette a sűrű fakoronákat. Amikor tekintetét ismét az útra fordította, hirtelen meglátta Rowena hercegnőt, ugyancsak lóháton.

Mostanra már a lány is észrevette a grófot. Bár szívesen elnézte a karcsú, izmos termetű lovas valósággal lenyűgöző alakját, most mégis elfelhősödött a tekintete, és büszkén, hűvösen pillantott a férfira.

Haragudott rá, amiért nem fogadta el a meghívását.

A férfi köszönt, ő azonban épp csak biccentett, és elfordította a fejét. Harald önkéntelenül megérezte, hogy megsértette a hercegnőt. Szívesen bocsánatot kért volna de nem merte megszólítani.

Így lovagoltak el egymás mellett, szótlanul. Harald gróf egy idő múltán visszafordult, és a hercegnő után nézett. Csodálattal bámulta a szép, karcsú alakot, ahogy biztos, büszke tartással ült a lován. Látta, ahogy a ló néhányszor idegesen oldalra szökell, mintha érezné, hogy hanyag kézzel, figyelmetlenül irányítják.

„Ezek után igazán nem halogathatom tovább a látogatást Haidenauban, különben a hercegnő még bárdolatlan afrikai vadembernek tart” - gondolta és elhatározta, hogy másnap mindenképpen átmennek a szomszédaikhoz.

Lépésre fogta a lovát, és továbbindult. Hamarosan kiért az erdőből, és ismét saját birtokán lovagolt.

A mezőn éppen új gőzgépet próbáltak ki. Harald ott találta a tiszttartóját. A rétek itt egy széles, mély szurdokig nyúltak, amelynek bozóttal benőtt fala meredeken ereszkedett alá. Ezt a mintegy tizenöt méter mély és tíz méter széles szurdokot nevezték Ördögároknak. Az alját kövek és sziklák borították. Ez a szakadék volt a nordeggi hitbizomány és a hercegi birtok határa.

Harald gróf a tiszttartójával kissé félrehúzódott. A gőzgépet most akarták beindítani. Harald ebben a pillanatban vette észre az erdőből kilovagoló hercegkisasszonyt. Az erdőszélen poroszkált végig, szemmel láthatóan gondolataiba merülve. Lazán tartotta a gyeplőszárat. A lova lépésben haladt.

Harald le nem vette róla a szemét, és csak szórakozottan hallgatta a tiszttartó beszámolóját. Aggódva vette észre, hogy a hercegnő lova valamitől megzavarodva, idegesen vetette hátra a fejét. Ugyanebben a pillanatban ő is összerezzent. A gőzgép hirtelen hangos, éles füttyöt hallatott, mire Harald lova megugrott. Gyorsan megzabolázta, és ismét a hercegnő felé fordult. Látta, hogy az ő lova is megriadt, és vad száguldásba kezdett. A mezőn át, egyenesen az Ördögárok felé nyargalt.

Mielőtt a tiszttartó és a vadul kiáltozó emberek felfogták volna, mi történt, Harald már megfordította a lovát, és elvágtatott. A lova tüzes telivér volt, ő maga párját ritkító lovas. Afrikában a legvadabb lovakat törte be, és lovagolta nyereggel vagy csak úgy szőrén ülve. Úgy száguldott most, mint a villám, átlósan fordulva arra az útra, amerre a hercegnőt megbokrosodott lova elragadta. Látta, hogy a lány már alig tudja magát a nyeregben tartani.

Összeharapta a fogát, és felmérte a szakadék távolságát. Mindenáron meg kellett előznie a hercegnőt. Még jobban hajszolta a lovát. Az állat patkói alig érintették a földet. Eközben a hercegnő lova megvadulva vágtázott a szakadék felé. Rowena a biztos halált látta maga előtt, és rémülten hunyta le a szemét.

Ám ekkor hirtelen elszáguldott mellette valami. Mintha sűrű ködfátyolon át látta volna a másik lovast, aki még gyorsabb iramban nyargalt a szakadék felé. Rowenát az ájulás környékezte.

Harald gróf közvetlenül az Ördögárok előtt visszarántotta a lovát, leugrott róla, és a hercegnő paripája elé futott. Izmai megfeszültek, mintha acélból lettek volna, a szeme felizzott, minden figyelmét a veszettül vágtató lóra összpontosította. Úgy állt ott, a mező szélén, mintha a földből nőtt volna ki, ugrásra készen.

- Tartsa magát! - kiáltotta oda hangosan a hercegnőnek, majd a rákövetkező pillanatban odaugrott a lóhoz határozott mozdulattal elkapta a gyeplőt, és ereje megfeszítésével visszarántotta.

Harald gróf lett a győztes. Sikerült megállítania az állatot. A ló hátsó lábára csuklott, és egész testében remegett.

A hercegnő az erős rántás következtében kiesett a nyeregből. Lecsúszott a lováról, a lába fennakadt a kengyelben.

- Tartsa magát még egy kicsit, amíg az állat megnyugszik! - zihálta a férfi.

Rowena azonban ezt már nem hallotta. Az ijedségtől és az izgalomtól elájult.

Amikor már nem kellett attól tartani, hogy a ló újra megvadul, a gróf odalépett az ájult lányhoz, és kiszabadította veszélyes helyzetéből. Úgy emelte fel, mint egy gyermeket, és karjában vitte néhány lépéssel odébb, ahol óvatosan lefektette a fűre.

Aggódva hajolt fölé, és nézte sápadt arcát. Rowena lehunyt szemmel feküdt, fehér homlokán keskeny csíkban vér szivárgott. Harald gyengéden hátrasímította az alélt hölgy aranybarna haját, hogy megvizsgálja a sebet. Testét szokatlan borzongás járta át, ahogy megérintette a lágy, illatos női hajat.

Gyorsan levetette a lovaglókabátját és összetekerte, hogy felpolcolhassa vele a leány fejét. A hercegnő zsebéből fehér, csipkés szélű zsebkendő kandikált ki. Harald kihúzta, és a sebre akarta helyezni, de meggondolta magát. Felugrott, és a nyeregtáskájából kis bőrtokot vett elő. Ebben mindig hordott magánál némi kötszert.

Gyorsan bekötözte a sebet, amely szerencsére nem volt mély. Bizonytalan kézzel oldotta meg a hercegnő gallérját összefogó arany melltűt, szabaddá téve Rowena karcsú, fehér nyakát, hogy könnyebben lélegezhessen. Az erős férfi valósággal megremegett. Tekintete újra a csipkés zsebkendőre esett. Gyorsan utánanyúlt, és ingének zsebébe rejtette. Lágyan simogatta a leány barna haját, és gyengéd, szelíd tekintettel nézte a sápadt, édes arcot.

- Szegény kicsi hercegkisasszony - suttogta.

Mintha csak meghallotta volna, Rowena mélyet sóhajtott, és felnyitotta a szemét. Hitetlenkedve nézett a teljesen megváltozott férfiarcra, amelyből minden keménység, minden büszkeség tovatűnt.

Ez a rövid pillanat mindkettőjük életében döntő jelentőségű lett. Erezték, milyen gyorsan, hangosan ver a szívük. A hercegnő halovány arcát hirtelen pír lepte el, miközben Harald az izgalomtól elsápadt.

- Hogy érzi magát, hercegnő? Fáj valamije? - kérdezte.

Rowena a férfi segítségével felült, és mint aki álmodik, édes mosollyal pillantott maga elé. Ekkor fedezte fel néhány lépésnyire a szakadékot. Foga vacogni kezdett, és lehunyta a szemét.

- Nordegg gróf, ön megmentette az életemet - suttogta. - A segítsége nélkül odalenn hevernék.

- Ne is gondoljon erre, hercegnő! Csak azt mondja meg, fáj-e valamije?

- Nem. Csak olyan fáradt vagyok…

- Hozassak egy kocsit, vagy elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy hazalovagoljon? - kérdezte Harald. - Természetesen elkísérem.

Rowena hátrasimította a homlokába hullott tincseket

- Tudok lovagolni. De a kíséretét köszönettel elfogd dóm.

A férfi ellenőrizte a ló szerszámozását, és meggyőződött róla, hogy minden rendben van.

Eközben az egyik mezei munkás odaért hozzájuk, kezében tartva a hercegnő kalapját, amelyet a vad vágta közben elhagyott. Az ifjú hölgy köszönettel átvette tőle.

- Kérem, Nordegg gróf, adjon egy kis pénzt! Nincs semmi nálam - mondta olyan bájos mosollyal, amellyel elbűvölte megmentőjét.

A férfi átnyújtotta neki az erszényét, és Rowena kivett egy pénzdarabot belőle.

- Most adósa vagyok a szó szoros értelmében is - mondta. Ezután odanyújtotta a munkásnak a pénzt. Az lekapva a sapkáját, és hálás mosollyal meghajolt.

- Nagyon szépen köszönöm, fenséges kisasszonyka.

- Álljon fel, fenség! - nyújtotta a lánynak a kezét Harald.

Rowena megpróbált felállni, de még gyengének bizonyult. Erre Harald szó nélkül erős karjába kapta, és a nyeregbe ültette.

- Így jó lesz, fenség? - kérdezte az izgalomtól kipirulva, szaporán dobogó szívvel.

A leány mosolyogva bólintott. De az ő szíve is hevesebben dobogott, és csak nagy erőfeszítéssel sikerült lepleznie a zavarát.

- Nagyon jó. De olyan vad vágtára, mint az imént, nem vállalkozom többet. Ahhoz nincs elég erőm.

Harald átnyújtotta a gyeplőt a hercegnőnek, és a saját lova után nézett. Gyorsan felpattant rá, és a leány mellé léptetett. Eleinte nem beszéltek, szótlanul, ki-ki a maga gondolataiba mélyedve lovagolt a friss tavaszi erdő felé.

- Elmesélte a húga, hogy nemrég megismerkedtünk? - kérdezte később a hercegnő.

Harald mintha álmából riadt volna fel.

- Igen, Jutta közölte, hogy fenségtek oly szívesek voltak, és meghívtak bennünket szomszédi látogatásra.

- De ön, Nordegg gróf, nem tett ennek a meghívásnak eleget - mondta a hercegnő szemrehányóan.

A férfi megrázta a fejét.

- Csak nem tudtam még időt szakítani rá, annyi a dolgom.

- Tehát eljönnek?

Harald bólintott.

- Megszokták már Nordegget? - kérdezte Rowena, hogy a beszélgetés el ne akadjon megint.

- Jobban, mint gondoltam volna - válaszolta a férfi.

A hercegnő ekkor megpillantotta a bátyját, aki lóháton közeledett feléjük egy mellékúton. Amikor az a húgát Harald gróf oldalán meglátta, nagyon meglepődött. Megsarkantyúzta a lovát, és gyors vágtában ért oda hozzájuk.

- Már régóta kereslek, Rowena!

A lány bemutatta egymásnak a két fiatalembert. Különösen festettek így egymás mellett: egyikük a herceg, az elegáns, nagyvilági úriember, másikuk a vadon fia, aki mégis előkelőnek, nemesnek tűnt.

- Istenem, mi történt veled, Rowena? - kérdezte rémülten Herbert, amikor felfedezte a kötést a húga homlokán.

- Hogy élve látsz viszont, Herbert, azt csakis Nordegg grófnak köszönheted. Nélküle a lovammal együtt összezúzva hevernék az Ördögárok alján - felelte Rowena, és feldúltan elmesélte a történteket.

Bátyja ijedten hallgatta végig, és mintha még most is meg kellene őt óvnia a veszélytől, aggodalmasan szorongatta a karját.

- Nordegg gróf, egész életünkre lekötelezett - nyújtott aztán kezet Haraldnak. - Hogyan köszönjem meg önnek?

Harald arcán zavar tükröződött. Látszott rajta, hogy a herceg hálálkodása kínosan érinti.

- Felséged eltúlozza azt, ami magától értetődő. Pusztán a véletlen műve volt, hogy segíthettem.

A hercegnő is odanyújtotta kezét megmentőjének:

- Nem találok szavakat a hálám kifejezésére, és sohasem felejtem el, amit ma értem tett.

Az erős férfi egy pillanatra melegen megszorította a törékeny kis leánykezet, majd meghajolt és gyorsan elvágtatott.

XI.

- Most már én is megismerkedtem a herceggel meg a húgával - jegyezte meg Nordegg grófja délben, az ebédnél mintegy mellékesen. - Egy kis szívességet tehettem a kisasszonynak. A lova megbokrosodott, és én megfékeztem. Utána találkoztam a herceggel is.

Jutta csillogó szemmel nézett a bátyjára.

- Neked is tetszettek, Harald? - szaladt ki a száján a kérdés, majd mélyen elpirult.

Bátyja elmélyülten tanulmányozta a tányérját, mintha kerülné a húga tekintetét.

- Mindketten nagyon szeretetre méltóak, és magas rangjukhoz képest örvendetesen egyszerűek és természetesek. Most már valóban át kell látogatnunk Haidenau-ba. Azt gondoltam, holnap délután átmehetnénk, ha neked is megfelel.

- Igen, Harald, persze - bólintott élénken a húga. - Alig várom már a találkozást. Bájos a hercegnő, ugye?

- Igen, nagyon szép - felelte a bátyja, majd gyorsan másról kezdett beszélni.

Másnap a testvérek tényleg átkocsiztak Haidenauba. Harald gróf először öltözött ki ünnepélyesen. Jutta újra meg újra megbámulta.

- Olyan idegennek tűnsz, Harald. Eddig csak sportos zekéidben vagy az egyenruhádban láttalak, amíg tiszt voltál. Ebben az öltönyben alig ismerek rád.

- Nem is érzem túlságosan jól magam ebben a divatos gúnyában, elhiheted - nézett végig magán Harald. - Alig várom, hogy átessünk ezen a viziten, és visszabújhassak a lovaglóruhámba.

Jutta bűbájos volt könnyű nyári ruhájában és széles karimájú, fehér csipkekalapjában.

A haidenaui úton a két testvért egyre fokozódó izgalom kerítette hatalmába. Keveset beszéltek, a szívük nyugtalanul dobogott, s a szemükben örömteli fény játszott. Bár egyébként nem volt titkuk egymás előtt, arról mégsem beszéltek, ami a hercegi testvérpárral történt megismerkedésük óta a lelkűkben zajlott.

Herbert herceg a testvére szalonjában tartózkodott, amikor a vendégeket bejelentették.

- Jól vagy már, Rowena, tudod fogadni a látogatókat? - kérdezte aggodalmasan a húgától, aki az izgalom hatására alig aludt az éjjel, s most kissé fájt a feje. Mégis gyorsan rávágta bátyja kérdésére:

- Okvetlenül fogadnunk kell Nordegg grófját és a húgát, Herbert, mert esetleg nem jönnek el újra. Gyere, ne várassuk meg őket!

A herceg karját nyújtotta a húgának, és átvezette a fogadóterembe.

Herbert szeme felragyogott, amikor Jutta grófkisasszonyt megpillantotta. A habos nyári ruhában még bájosabbnak látta, mint múltkor, a lovaglóöltözetben.

Harald grófnak minden önfegyelmére szüksége volt, hogy megőrizze nyugalmát, amikor meglátta a hercegnőt. Elefántcsontszínű, hosszú uszályos selyemruhát viselt, mely lágy redőkben fogta körül karcsú termetét. Mégsem látszott büszke fejedelmi sarjnak, minden előkelősége mellett is egyszerű és nőies maradt.

Annál inkább érzékelte a hercegnő aznap Harald grófban a büszkeséget és a lenyűgöző erőt. A sötét, ünnepélyes öltöny még jobban kiemelte előkelő és egyenes tartását.

- Nagyon örülök, hogy betartotta az ígéretét, Nordegg gróf - mondta Rowena.

A vendég meghajolt.

- Megengedi fenséged, hogy megkérdezzem, milyen ma a közérzete? Remélhetőleg nem voltak súlyos következményei a tegnapi balesetnek?

- Leszámítva egy kis fejfájást, egész jól érzem magam - válaszolta a lány.

Helyet foglaltak, és a herceg Juttához fordult.

- A bátyjaura tegnap egész életemre lekötelezett, méltóságos grófkisasszony. Elmesélte kegyednek, ugye?

Jutta meglepődve nézett a fivérére.

- Csak azt mondta, hogy alkalma nyílt egy apró szolgálatot tenni a fenségnek, minekutána összeismerkedtek.

A hercegnő erre elmesélte Juttának, hogy s mint történt az eset, majd így szólt:

- Látja tehát, kontesz, hogy szó sincs holmi apró szívességről, hanem a legnagyobbról, amit egyik ember a másiknak tehet.

Jutta szeme büszkén ragyogott, ahogy a bátyjára nézett. De szerényen csak ennyit mondott:

- Örülök, hogy a bátyámnak módjában állt megakadályozni egy szerencsétlenséget.

- Nem is reméltük, hogy már ma otthonunkban üdvözölhetjük kegyedéket - kapcsolódott Harald herceg a beszélgetésbe. - Annál jobban örvendünk látogatásuknak. Gondolom, nagyon elfoglalt, kedves gróf úr.

- Bizony, rengeteg a teendőm, és hozzá kell szoknom az új körülményekhez.

- El tudom képzelni. Az ilyen nagy birtok sok kötelességet ró az emberre, ezt magam is tapasztalom. Felénk kicsit másképpen folyik a mezőgazdasági munka mint afrikai gyarmatainkon, nem igaz?

- Ahogy mondja. Mi például a farmunkon főleg állattenyésztéssel foglalkoztunk.

Mialatt az urak gazdasági témájú eszmecserét folytattak, Rowena és Jutta barátkozni kezdett. Amikor egy idő után a bárónő beviharzott, a fiatal hölgyek már a legnagyobb egyetértésben beszélgettek.

Harald a bemutatkozáskor nem csókolta meg a bárónő kegyesen felé nyújtott kezét, amit a sértődött hölgy hiányos neveltetésének számlájára írt. Ezután Juttának nyújtotta a kezét csókra. De a fiatal hölgy is beérte egy kézszorítással.

Ezeknek a testvéreknek igen különös és lehetetlen a modoruk, gondolta felháborodva a bárónő, semmi keresnivalójuk egy főúri szalonban. Rowena hercegnő és a bátyja leolvasták arcáról a gondolatait, s magukban jót mulattak rajta.

A vizit tovább húzódott, mint ahogy az első látogatáshoz illett volna. A bárónő idegesen babrálta a lornyonját, és nem tudta, hogyan közölje ezekkel a „vademberekkel”, hogy ideje lenne végre távozniuk. Szemrehányóan nézett Harald grófra. Bár az nem igazán értette a pillantását, de mintha hipnotizálta volna a bárónő, felállt, hogy jelt adjon húgának az indulásra.

- Nem akarunk tovább zavarni. Fenséged nem érzi jól magát, és máris túl soká feltartottuk látogatásunkkal - mondta illedelmesen a hercegnőnek.

- A fejfájásomnak se híre, se hamva, amióta önökkel beszélgetek, biztosan azért, mert közben nem is gondoltam rá - mondta Rowena mosolyogva.

- Ennek igazán örülünk, fenség, és reméljük, végleg eltűnt az a csúnya fejfájás - vetette közbe, ugyancsak felállva Jutta.

A házigazdák is követték a példájukat. Elbúcsúztak egymástól.

- Hamarosan viszonozzuk a látogatásukat, kontesz - szorította meg a hercegnő őszinte barátsággal Jutta kezét. - És ha nem találtak nagyon ellenszenvesnek minket, akkor sűrű jószomszédi érintkezést kell kialakítanunk. Remélhetem, hogy kegyedék ugyanígy gondolják?

A bárónő fel volt háborodva. Véleménye szerint a grófi testvérpárnak alázatosan kellett volna folyamodnia a kegyért, ahelyett hogy őfensége kínálja fel a barátságot.

Jutta szeme felragyogott.

- Nagy öröm lesz számunkra, fenség.

Ebben a pillanatban a hercegnő tekintete a leány csuklóján lévő sebhelyre esett.

- Ó, miféle sebhely ez?

- Talán hasonló baleset emléke, mint ami Rowenával történt tegnap? - kérdezte Herbert herceg.

Jutta gyorsan elkapta a kezét. Előbb elpirult, majd elsápadt, egészen ijesztő módon. Megrázkódott, s a szeme, mintha valami iszonytatót látna, a semmibe meredt.

Harald védelmezően karolta át a vállát.

- Jutta, húgocskám! - szólongatta aggódva.

Erre a lány végigsimította a homlokát, és mosolyt erőltetett az arcára.

- Ez a sebhely, fenség, életem legszörnyűbb órájának emléke - mondta halkan.

- Bocsásson meg, úgy látszik, akaratlanul fájdalmat okoztunk tapintatlan kérdésünkkel - kért elnézést a herceg, mert mélyen megindította Jutta sápadt arcának, remegő ajkának látványa.

A lány azonban a fejét rázta.

- Nincs mit megbocsátanom. Hiszen nem is sejthették, milyen emlékeket idéznek fel ezzel.

A vendégek ezután gyorsan elköszöntek és távoztak. A házigazdák annyira meglepődtek, hogy egy ideig csak szótlanul néztek utánuk.

- Mi volt ez? - kérdezte végül a herceg.

Húga tanácstalanul nézett rá. Csakúgy, mint a bátyja, ő is észrevette a testvérek arcán azt a gyötrelmes feszültséget.

- Mennyire meglátszik a fiatal uraságokon, hogy a civilizált világtól távol nevelkedtek - jegyezte meg a bárónő szemrehányó hangon.

- Bizony, kedves bárónő, nagyon is meglátszik rajtuk - felelte a hercegnő gúnyolódva.

- Meglehetősen neveletlennek találom őket - tódította a bárónő.

- Én viszont sokkal érdekesebbnek és rokonszenvesebbnek a legtöbb társaságbeli embernél, tisztelt bárónő. És örülök ennek a friss, eleven hatásnak, amit új szomszédaink gyakoroltak rám. Valóságos jótétemény volt ez, végre valami más, mint a megszokott üres szalonfecsegés. Örüljön velünk kegyed is, kedves báróné, hogy ilyen kellemes emberek lettek az új szomszédaink.

Két nap múlva a hercegi testvérpár viszonozta a látogatást Nordegg kastélyában, s ettől kezdve a szomszédok rendszeresen és kölcsönösen felkeresték egymást. Az is igaz azonban, hogy ezt elsősorban a herceg és a húga szorgalmazta. Rendszerint ők kezdeményezték a következő találkozást. Harald és Jutta idővel másokkal is megismerkedtek Haidenauban, többek között von Lauenstein főerdésszel és melegszívű, határozott feleségével, valamint bájos leánykájukkal, Ursulával.

Harald gróf nem tiltakozott a Rowena hercegkisasszonnyal történt egyre sűrűbb találkozások ellen. Valami szinte mágnesként vonzotta a közelébe. Ha egy találkozásuk után magára maradt, akkor belső zsebéből előhúzta a Rowenától elorozott csipkés keszkenőt, és szenvedélyesen az ajkához szorította.

Rowena hercegnő is érezte, hogy Harald gróf egyre jobban veszélybe sodorja a lelki nyugalmát. De azt hitte, a férfi közömbös iránta. Ezért érzéseit mélyen a szívébe rejtette, és nyugodt, barátságos hangnemben érintkezett Haralddal.

Hasonló volt Jutta és Herbert herceg kapcsolata is. Mindkettőjük szíve kereste a másikét, és egyre közelebb kerültek egymáshoz, Jutta azonban szemérmes tartózkodása mögé rejtette szerelmét, és a herceget kétségek gyötörték, mit is érezhet iránta igazából a leány?

Melanie grófné napjai eközben keserves kínok között teltek. Mindinkább kereste a Rowena hercegnővel való találkozást, mert vele a gyermekeiről beszélhetett. Egyre azt kérdezte tőle, nem hallott-e a másik leányáról, Mariáról. Rowena azonban nem tudott felvilágosítással szolgálni. A hercegkisasszony hiába próbálta rábeszélni a grófnét, hogy adja fel tartózkodását, és keresse fel ő a grófi testvéreket. Melanie csak csüggedten rázta a fejét

- Nem merem megtenni. Egyszer találkoztam Harald gróffal a parkban, rettenetes volt. Egyetlen szót sem szólt szinte pillantásra sem méltatott.

- Hogy lehet ilyen könyörtelen a gróf, kedves grófné! Ha kegyedre néz, láthatja, mennyire szenved - mondta a hercegnő, és a szíve összeszorult. Micsoda kemény férfi, gondolta, könyörtelen és hajlíthatatlan, és ő mégis szereti, s igyekszik mentő körülményeket keresni a viselkedésére.

A grófné mélyen felsóhajtott.

- Megérdemlem. Tovább kell vezekelnem a bűnömért -jegyezte meg halkan.

A hercegkisasszony megcirógatta az özvegy kezét.

- Csak még egy kicsit legyen türelmes! Talán minden jóra fordul. Amint alkalom adódik, igyekszem megtudni valamit Mariáról.

- Kegyed olyan jó hozzám, fenség. - A grófné hálásan nézett a hercegnőre. - Bocsássa meg, hogy egyre csak a fájdalmammal terhelem.

- Szó sincs róla.

- De, így van, csakhogy senkim sincs kegyeden kívül, akivel minderről beszélhetnék.

- Képtelenség végignézni, hogy kínlódik a grófné - jelentette ki Rowena szenvedélyes hevességgel, amikor aznap találkozott a fivérével.

Herbert herceg nem válaszolt, csak némán nézett maga elé. Ha Jutta magatartásában ez az egyetlen zavaró jelenség ott nem lett volna, már régen fenntartás nélkül nekiajándékozta volna a szívét. Ám ez a megmagyarázhatatlan viselkedés mindig visszariasztotta. A nő, akit a párjául választ, nem lehet ilyen kőszívű senkivel sem.

A hercegnő felugrott.

- Valamiképp megtalálom a módját és rákényszeríteni őket, hogy szembesüljenek az anyjukkal, Juttát is és Harald grófot is. Akkor majd elválik, milyen is valójában ez a két ember! Muszáj tisztán látnom ebben az ügyben!

A herceg megfogta a húga kezét.

- Rowena, mi késztet rá, hogy ebben a kérdésben ilyen szenvedélyesen foglalj állást?

Rowena tágra nyílt szemmel nézett a bátyjára.

- Nem szeretnék gonosz kételyeket táplálni azok iránt, akiket a legszívesebben fenntartás nélkül szeretnék, akikben bízni akarok. Tudnom kell, hogy a Nordegg testvérek nagyvonalúan gondolkodó, melegen érző emberek-e, vagy kicsinyesek és lelketlenek. Ameddig nem szembesültek Melanie grófnéval, nem ítélkezhetünk felettük. Az is lehet, hogy bizonytalanok, és ezért nem keresik fel az özvegyet. De ha itt nálunk találkoznának vele, akkor színt kellene vallaniuk, és meglátnánk, milyenek valójában.

- Igazad van. Tisztán kell látnunk - bólintott a bátyja. Most már tudta, hogy a húga, akárcsak ő, mélyebb érdeklődést tanúsít a testvérpár iránt.

XII.

Jutta grófkisasszony a parkban sétált, amikor nem sokkal odébb, a fák között egy fekete ruhás hölgyet pillantott meg. Az asszony, ahogy észrevette őt, gyorsan irányi változtatott, és az özvegyi lak irányába sietett. Jutta elment már néhányszor a magányosan álló kis ház mellett, és mindannyiszor titkolt érdeklődéssel tekintett fel ablakaira. De eddig még egyszer sem találkozott a grófnéval. Ma, amikor az özvegy szinte elmenekült előle, a kontesz azt gondolta, bizonyára nem is akar velük találkozni. „Biztosan éppolyan ellenségesen érez irántunk, mint édesapánk iránt annak idején - gondolta. - Mégis sajnálom. Elvesztette az urát és a gyermekét, ráadásul kényelmes kastélyát elhagyva a kis özvegyi lakba kellett visszavonulnia. Bennünket akkor is betolakodónak tartana, ha nem lettek volna haragban édesapánkkal. Milyen magányosnak, milyen elhagyatottnak látszik! Bizonyára nemigen lehet társasága. Senkije sincs, aki segítené a kikapcsolódásban és néha kicsit felvidítaná. Alapjában véve nem tartom természetesnek, hogy mi, akik rokonságban állunk vele, ilyen idegenül éljünk mellette. A kastély nagy, neki is jutna hely benne bőven. Még ha édesapával szemben valaha vétett is, most magányos, és a részvétünkre szorul. Milyen jó is lenne megtudni, mi az, ami közénk állt! De hát nem gyötörhetem ezzel örökké Haraldot.”

Így töprengett Jutta, ahogy a távozó grófné után nézett. Ma borúsabb volt a hangulata, mint az utóbbi hetekben. A bátyja miatt aggódott. Harald nagyon megváltozott mostanában, ő, aki mindig határozott és céltudatos volt, most hirtelen szeszélyes és kiszámíthatatlan lett. Valami biztosan bántotta, erről Jutta meg volt győződve, hiszen majdnem olyan jól ismerte a fivérét, mint önmagát.

Amikor a bátyja a szénakaszálásból egész napi távollét után fáradtan és kimerülten hazatért, elébe szaladt, és ahogy régen, gyerekkorukban is szokta, a nyakába csimpaszkodott.

- Harald, nem akarod elmondani, mi nyomaszt? - kérdezte kedvesen, mert a világért sem szeretett volna tolakodónak tűnni. - Annyira megváltoztál. Aggódom érted. Az az érzésem, hogy szomorú vagy valami miatt. Nem érzed jól magad itt Nordeggben? Visszavágyódsz Afrikába?

Bátyja odahúzta magához húga fejecskéjét, és megcsókolta.

- Nem, Jutta, nem vágyom vissza Afrikába, hiszen olyan szép itt. Ne aggódj értem! Kicsit túlhajszoltam magam, ennyi az egész.

- Még sohasem tapasztaltam, hogy a munka kimerített volna - simogatta meg Jutta a bátyja erős szálú haját. - Mindig frissnek és vidámnak láttalak, bármennyi volt is a tennivalód. Mostanában viszont néha úgy meredsz magad elé, mintha valami jelenést látnál. Aggódom érted, Harald. Ha nyomaszt valami, oszd meg velem is, kérlek!

- Igazán nincs miért aggódnod, elhiheted. Csak annyi minden jár a fejemben… - felelte szomorú mosollyal a férfi, és átkarolta a húga vállát.

- Akkor jó, Harald. Képzeld, milyen ostoba vagyok. Néha olyan nehéz a szívem, és attól tartok, valami szerencsétlenség leselkedik ránk.

Most Haraldon volt a sor, hogy a testvére haját cirógassa.

- Szegény kis Juttám, még mindig nem szabadultál meg a lidércnyomástól? Amit ott Afrikában átéltünk bizony nem könnyű kitörölni az emlékezetünkből. De nem szabad, hogy ez a szorongás ismét elhatalmasodjon rajtad!

Jutta bizalmasan hozzásimult.

- Igazad van, Harald. Igyekezni fogok elfelejteni a rossz emlékeket. Talán csak azért vagyok ma szomorú, mert Melanie grófnét láttam. Valahogy olyan nehéz lett a szívem, amikor ránéztem.

- Megszólított? - kapta fel a fejét nyugtalanul Harald.

- Nem, sőt úgy tűnt, valósággal elmenekült előlem.

- Az bizony meglehet - lélegzett fel a bátyja. - Azt mondják, nagyon visszavonultan él.

- Te nem láttad még?

- De, egyszer… futólag.

- Nem hasonlít még most is a mi Mariánkra?

- Nem tunt fel nekem - vágta rá némi habozás után a fiatalember. - Nagyon ősz a haja, legalábbis a halántékán. De most jut eszembe, olyan hírem van a számodra, Jutta - tett egy levelet a húga elé, csak hogy a figyelmét ; elterelje -, aminek örülni fogsz. Nézd csak, kitől érkezett ez a levél!

Jutta elolvasta a feladó nevét.

- Nahát, ezt Hans írta! - kiáltott fel örömmel.

- Igen, arról értesít minket, hogy hamarosan ide látogat.

- Ó, de örülök neki, Harald! Nem is reméltem, hogy ilyen hamar eljön!

- Azt írja, hiányzunk neki. A rokonainál nem tudott igazán megmelegedni…

- Akkor hát jöjjön, mégpedig minél hamarabb!

Harald fürkészve nézett a húgára.

- Tehát örülsz a jövetelének?

- Hát persze. Hiszen úgy szeretjük, mintha a fivérünk volna.

- Néha arra gondolok, nem lehetne-e Hans számodra több is testvérnél…

Jutta megütközve nézett a bátyjára.

- Nem, ez szóba sem jöhet. Soha! - rázta meg a fejét hevesen, miközben tekintete a távolba révedt.

Harald meglepve nézte a húgát. Hirtelen úgy vette észre, mintha Jutta szemébe új kifejezés költözött volna. És milyen élénken és határozottan tiltakozott az imént! Vajon mire vélje mindezt? Lehet, hogy Jutta már másnak adta a szívét? De kinek? Hiszen itt senkivel nem találkozik, aki szóba jöhetne. Herbert herceget kivéve egyetlen fiatal férfival sem érintkezik.

Herbert herceg?

Harald összerezzent a gondolatra. Vajon tényleg Herbert herceg lenne? Lehet, hogy a húga belészeretett? Lehet, hogy azért tiltakozott ennyire határozottan, mert közben a hercegre gondolt? A fiatalember sötét tekintettel nézett maga elé. Őszintén aggódott a húgáért. Mi lesz ebből, ha Jutta - akárcsak ő - fejedelmi sarjra veti a szemét? Ugyanaz a gyötrődés várna szeretett húgára, amely az ő nyugalmát is elrabolta?

XIII.

Másnap délben Jutta kinn ült a teraszon, és egy könyvet olvasott, amelyet Herbert herceg ajánlott neki. Amint lapozás közben felnézett a könyvből, hirtelen egy lovagló alakot pillantott meg, aki a parkon át sietve közeledett a kastély felé. Rowena hercegnő volt az.

Jutta felugrott, és leszaladt elé a lépcsőn. Közben odakiáltott Hullahinak, aki szokásához híven most is a terasz mellvédjének támaszkodva sütkérezett, hogy jelentse a bátyjának a hercegkisasszony érkezését.

Hullahi elsietett, és Jutta nagy örömmel köszöntötte a vendégét.

- Inkognitóban jöttem, kedves grófkisasszony, és csupán öt percre. A bárónő semmi szín alatt nem tudhatja meg, hogy így akarom megszerezni a kegyed és a kedves fivére beleegyezését, hogy holnap este a vendégeink legyenek.

Leugrott a lováról, és belekarolt Juttába.

- Miért nem tudhatja ezt a bárónő, fenség? - kérdezte kíváncsian Jutta.

A hercegnő huncut képet vágott.

- Ó, kedves kontesz, a bárónő egyszerűen nem engedi, hogy pár kedves emberrel kötetlen formában, meghitten összejöhessünk. Ha vendégséget rendezünk, azt mindig a szükséges, vagyis sokkal inkább szükségtelen pompával kell nyélbe ütnünk. De attól tartottam, ha kegyed kézhez kap egy ilyen merev meghívást, talán el sem jön. Ezért elcsentem a meghívót, útközben egyszerűen kivettem a küldöncünk kezéből, és magam hoztam el.

- Ez igazán kedves fenségedtől.

- De lám! Itt jön már a bátyjaura is. Nordegg gróf, remélem, nem valami fontos teendőjében zavartam meg.

- Fenséged sohasem zavar - hajtotta meg magát a vendég előtt illemtudóan Harald.

- Ha akarom, elhiszem… - felelte huncut mosollyal a hercegnő. - Tehát, amint éppen az imént mondtam kedves húgának, szeretném arra kérni kettőjüket, hogy néhány barátunkkal együtt holnap este vacsorázzanak nálunk. Csak egészen szűk körről van szó, és feltétlenül számítunk a jövetelükre.

- Ha fenségtek óhajtják, nagyon szívesen. Ugye te is így gondolod, Jutta?

- Persze, szívesen elmegyek, ha az idegenektől tartok is egy kissé.

- Nincs mitől tartani. Önökön kívül legfeljebb ha tízen hivatalosak. Köztük vannak Lauensteinék, akiket már ismernek.

- Ok igazán kedves emberek!

- Igen, valóban tiszta szívű, becsületes emberek. Tehát ne féljen! Csak egyszerűen elhatároztam, hogy kastélyuk magányából kicsalogatom önöket.

- Nagyon hálásak vagyunk fenségednek, hogy ilyen szeretetre méltó érdeklődést tanúsít irántunk - mondta a gróf illedelmesen.

Rowena nagy szemeket meresztett rá.

- Megtanult frázisokat pufogtatni, Nordegg grófja?

- Igyekszem alkalmazkodni az itteni modorhoz.

- Erre nincs szüksége - rázta meg a fejét a hercegnő.

- De igen, fenség. Storkau bárónő legutóbbi haidenaui látogatásunkkor világosan tudtomra adta, hogy ezen a téren még sok a tanulnivalóm.

A hercegnő jóízűen felnevetett.

- Jaj, kedves gróf, vigasztalódjon a mi példánkkal! A bárónő a bátyámon és rajtam is nagyon sok kivetnivalót talál e tekintetben. Sehogy sem akarja elfelejteni, hogy elődeink egy miniatűr trónon székeltek, s ő a nagyapám idejében a főudvarhölgy fényes állását töltötte be.

- És fenséged? - nézett fürkészőn a lány arcába Harald. - Talán fenséged már teljesen elfeledte, hogy uralkodóházból származik?

Rowena ösztönösen megrázta a vállát, mintha valami nehéz terhet vetne le magáról.

- Hála Istennek, azóta sok idő eltelt már, és sem a bátyám, sem én nem szeretjük, ha lépten-nyomon a származásunkra emlékeztetnek minket.

- Pedig ez, gondolom, gyakran megesik. - Harald grófnak szemlátomást sehogy sem akaródzott elszakadni a témától. - Származásuk kötelezettségekkel jár, és bizonyára nem rendelkezhetnek önmagukkal olyan szabadon, mint más közönséges halandók.

- Hogy érti ezt? - kérdezte a vendég most már némi távolságtartással.

A házigazda homloka elvörösödött.

- Úgy értem, nyilván házastársuk megválasztásánál kénytelenek lesznek családjuk múltjára tekintettel lenni.

A hercegkisasszony mintha meglepődött volna. Először nagyon tanácstalanul nézett a férfira, arcát enyhe pír öntötte el. De azután elmosolyodott.

- Szóval erre gondolt! Nem, hál' Istennek, erre nem kell tekintettel lennünk. És főleg ezért vagyunk szívből hálásak az édesapánknak, hogy lemondott a fejedelmi trónról. - Ha bármelyikünk házasságot köt, szabadon követheti a szíve választását.

Amikor ezt Rowena kimondta, megrémült Harald gróf fel izzó tekintetétől. S talán még inkább attól, hogy Milyen vadul ver az ő szíve is.

XIV.

Hullahi ünnepi libériájában várakozott, hogy a gazdáit Haidenauba kísérje. Harald gróf a tükör előtt selyemköpenyt terített húga vállára.

- Nem vagy lámpalázas? Elvégre ez az első európai társasági szereplésünk - kérdezte viccelődve, hogy old. ja a különös helyzetből adódó feszültséget.

Jutta kedves mosollyal nézett rá, amelyben mintha csöppnyi mélabú is bujkált volna.

- Valóban félek egy kicsit, Harald, de ígérem, bátran fogok viselkedni.

- Így helyes, Juttám - karolt bele a fivére. - Elvégre bátraké a szerencse!

A kocsihoz vezette a lányt, és segédkezett neki a beszállásnál. Hullahi becsukta az ajtót, és emelt fővel, az ünnepi alkalomhoz illő egyenes tartással helyet foglalt a kocsis mellett. A meleg nyári estén gyorsan szaladt velük a hintó. Még világos volt, amikor megérkeztek Haidenauba.

Herbert Landa herceg és Rowena hercegnő a tőlük megszokott kedves, természetes modorban köszöntötték a vendégeket.

Ám a hercegkisasszony a lelke mélyén nagyon nyugtalan volt és izgatott. Egyszerre mégis túl merésznek érezte, hogy mindenáron össze akarta hozni a Nordegg testvéreket az özveggyel. Tervébe természetesen nem avatta be egyik felet sem.

A grófnét egy fél órával korábbra hívták, mint a többieket. Melanie asszony először tiltakozott az ellen, hogy társaságban mutatkozzék.

_ Nincs már kedvem az ilyesféle ünnepségekhez, fenség, és a gyászom is tartózkodásra kötelez. Hagyjon meg a magányomban, kérem - mondta színtelen hangon.

De a hercegnő oly soká kérlelte, míg Melanie végül beadta a derekát. Így, amint azt Rowena eltervezte, csakugyan első vendégként érkezett meg. A hercegnő négyszemközt fogadta, és így szólt hozzá:

- Kedves grófné, merényletet tervezek ön ellen. Ne haragudjon érte!

- Merényletet, fenség? Hogy érti ezt? - kérdezte csodálkozva az özvegy.

A hercegnő nagy levegőt vett, mielőtt folytatta:

- A vendégsereg körében itt lesz ma Harald Nordegg gróf és Jutta grófkisasszony is.

- Jaj, fenség, akkor én nem maradhatok! - sápadt el a grófné, és egész testében megremegett. - Kérem, könyörgöm, hívassa a kocsimat! Képtelen vagyok rá, hogy találkozzam velük.

A hercegnő megnyugtatóan átkarolta az idős hölgyet.

- Maradnia kell - mondta határozottan. - Ez a helyzet tarthatatlan, és kegyednek kimondhatatlanul gyötrelmes. Nem tudom és nem is akarom tovább nézni, hogy emészti magát. A leányával való kapcsolata természetellenes, Bármi volt is, ami önöket elválasztotta, végre tiszta vizet kell önteni a pohárba!

Az özvegy felitatta zsebkendőjével a homlokán gyöngyöző verítéket.

Ebben a pillanatban lépett be a házigazda. Hallotta húga utolsó szavait, és miután kezet csókolt a vendégüknek, így szólt:

- Nagyra becsült grófné, a testvéremnek igaza van, ez így nem mehet tovább. Nem térhet ki örökké előlük Mivel ön nem akar a gyermekeihez elmenni, és ők sem akarják önt felkeresni, nincs más kiút, egy semleges helyen kell találkozniuk, méghozzá kötetlenül, természetes módon. Most majd meglátjuk, hogyan viselkednek a testvérek kegyeddel.

Az özvegy görcsösen összekulcsolta a kezét. Már érkeztek is az első vendégek, akik többnyire részvéttel köszöntötték a grófnőt.

A főerdész és családja máris gondoskodott a jó hangulatról.

Hamarosan megérkezett a Rinkleben bárói házaspár, szeretetre méltó, negyvenes éveik derekán járó emberek. Elkísérte őket az asszony fivére, Plessentin báró is, a házigazda régi jó barátja. Az ifjabb és idősebb Tracht gróffal és Droll bárónővel vált teljessé a vendégkoszorú.

Aztán a Nordegg testvérek is megérkeztek. Minden tekintet az ajtóra szegeződött, hiszen a jelenlévők mind tudták, milyen különös a kapcsolatuk az özvegy grófnéval. Amikor a grófi testvérpárt bejelentették, a házikisasszony odasúgta a főerdésznének és leányának:

- Kérem, maradjanak a grófné közelében, nehogy elszigetelődjék.

Látszólag elfogulatlanul köszöntötték a Nordegg testvéreket, majd a többi vendéghez vezették őket. Körükben ült Lauensteinné és annak leánya mellett Melanie grófné is. Az arca viaszfehér, az ajka vértelen, és látható volt, hogy görcsösen igyekszik megőrizni a tartását.

A soron következő bemutatkozás közben a herceg éppoly élesen figyelte a konteszt, mint Rowena Harald grófot.

A herceg bemutatta az új vendégeket. Végül Melanie grófnéhoz ért, és ezt mondta:

- Melanie Nordegg grófnét ugye nem kell bemutatom önöknek?

Harald az özvegy előtt éppolyan kifogástalanul hajolt meg, mint a többi vendég előtt. Arca nyugodt maradt, egyetlen vonása sem rezdült. A szeme csak egy pillanatra szikrázott fel, és szorosan tartotta húga karját, mintha készen állna a védelmére.

Herbert herceg látta, hogy Jutta jól nevelten és udvariasan bókol a grófnő előtt, éppen úgy, mint amikor egy vadidegennek először köszön az ember. Egyetlen kérdő pillantást vetett a bátyjára. Amikor Harald nyugodt, rezzenéstelen arcát meglátta, ugyanúgy üdvözölte a grófnét ő is, mint a fivére. De a szívét éles fájdalom járta át, amikor meglátta a grófné szemében a kétségbeesést.

A társaság átvonult az ebédlőbe. Herbert herceg vezette Melanie grófnét az asztalhoz, ahol éppen Juttáva! átellenben ültek le. A fiatal lány tekintete mindegyre az özvegy sápadt, elkínzott arcára tévedt. Kereste rajta a nővérére emlékeztető rokon vonásokat, de most már nem érezte olyan határozottan a hasonlóságot, mint a festmény láttán. Juttában különös nyugtalanságot keltett az idős hölgy szemének fájdalmas kifejezése. De érzelmeit nem mutatta ki, és látszólag élénken és érdeklődve csevegett Plessentin báróval.

Harald grófot mostohaanyja jelenléte kínosan érintette, elsősorban Jutta miatt. Nem tudta, hogy a házigazdák, illetve a vendégek mennyire ismerik a családjuk szomorú történetét. Mindenesetre minden pillanatban attól tartott, hogy elhangzik egy szó, amely elárulja Jurtának, ki is a grófnő. A lehetőség nagyon feszültté tette, és sajnos még afeletti örömét is megkeserítette, hogy a házikisasszony mellett foglalhatott helyet.

Feltűnt neki, hogy Rowena időnként fürkészve rápillant, mintha valamit várna tőle. Tekintetével mintha sürgetve figyelmeztetni akarta volna valamire, amit sehogy sem tudott megfejteni.

A vacsora végeztével a társaság elhagyta az ebédlőt, és kivonult a teraszra. Csodálatos, virágillattól terhes nyári este borult föléjük.

A vendégek kisebb csoportokat alkotva kényelmesen elhelyezkedtek a selyempárnákkal bélelt fotelekben és kanapékon. Jégbe hűtött eperbólét szolgáltak fel, a lakájok nesztelen léptekkel hordták körbe a gyöngyöző itallal teli poharakat. A házikisasszony átkarolta az özvegy grófnét, és maga mellé ültette.

- Könyörgöm, fenség, kérdezze meg Harald gróftól, mi van Maria leányommal - suttogta a grófné, s titkon megszorította a hercegkisasszony kezét.

Rowena rábólintott.

Harald gróf figyelte ezt a különös jelenetet, és nem talált rá magyarázatot.

Herbert herceg Juttát az anyjával szemközti székhez vezette. Eközben ő is jelentőségteljes pillantást váltotta húgával. Harald ezt is észrevette. Hirtelen olyan érzése támadt, mintha a házigazdák láthatatlan fonalakkal hálóznák be őt meg a testvérét. Nem tudta mire vélni különös viselkedésüket.

Herbert odahajolt Juttához:

- Hogy szórakozott a vacsoránál, méltóságos kontesz?

Jutta felnézett rá szépséges, mélabús szemével.

- Nagyon jól. Plessentin báróval a gyarmatokról társalogtunk.

- Ez a téma honvágyat ébresztett kegyedben Afrika iránt?

Jutta alig észrevehetően összerezzent, és úgy simította végig csuklóján a vörös sebhelyet, mint akinek a gondolatai messze járnak.

- Soha, soha nem akarok oda visszatérni - felelte aztán fojtott hangon. - Oda csak harcos természetű emberek valók, én pedig nem tartozom közéjük.

Harald gróf hallotta ezeket a szavakat. Védelmezően lépett húga mellé, és gyengéden a karjára tette a kezét.

A leány rámosolygott, és arcával bátyja karjához simult. Olyan meghatóan szeretetteljes volt a mozdulat, hogy ezt látván Herbert herceg izgatottan sóhajtott fel. Olyan varázslatosnak látta most a lányt, hogy egyszeriben még fájdalmasabban égette szívét a tudat, milyen rideg az édesanyjához.

A hercegnő és a grófné is megfigyelte ezt a kis közjátékot, és a házikisasszony, gyorsan megragadva az alkalmat, így szólt:

- De a kedves bátyja, ő aztán harcra termett férfi, nemde, kontesz?

Jutta mosolygott.

- Bizony, a bátyám olyan erős és határozott, mint csak kevesen. De ő sem vágyik vissza Afrikába, noha elsősorban miattam jött el onnan.

A hercegnő ismét jelentőségteljesen nézett a grófnéra, és kezét a karjára tette, hogy megnyugtassa. Harald gróf ezt mind figyelmesen végignézte. Azt is látta, milyen feszült lett hirtelen Rowena arckifejezése, hogyan húzza ki magát és hajol előre.

- És a testvérük, Maria kontesz? Nyilván ő is harcos természetű leány. Nemde, ő kinn maradt Afrikában? - szegezte a hercegnő Juttának a kérdést, hogy az özvegy végre megnyugtató választ kapjon a leánya sorsát illetően. De alighogy kimondta, megrémült. Harald és Jutta egyszeriben elsápadtak, s mintegy ösztönösen, görcsösen egymásba kapaszkodtak.

Harald gróf látta a hercegnő szemének kutató fényét, s ahogy a grófnéra pillantott, ugyanezt a fényt látta az ő szemében is felvillanni. Lelkébe villámcsapásként hatolt a felismerés, hogy a két hölgy összebeszélt, és ez a kérdés nem véletlenül hangzott el. Fájó gyanú ébredt a szívében.

Hát csak ezért hívták őket Haidenauba, hogy a grófnénak módot adjanak a velük való találkozásra? Ürügyül szolgált csak a hercegi testvérpár szomszédi, baráti érdeklődése irántuk, hogy idecsalják őket, és az özvegynek ezáltal szívességet tegyenek?

A vonásai hirtelen megdermedtek, olyan volt most, mintha kőből faragták volna az arcát. Mereven kihúzta magát, a tekintete metsző lett és hideg.

Akkor nyerte vissza a nyugalmát, amikor megérezte Jutta kezének remegését a tenyerében. Hát jó, döntötte el egyszerre, hadd tudja csak meg a grófné, amit akar. Ha megbízta Rowenát, hogy ezt a kérdést feltegye Juttának, ám kapja meg rá a választ!

Gyengéd érintéssel simított végig húga haján. Ettől a kemény férfitól ez a mozdulat kétszeresen is megható volt. Azután mélyen fellélegzett, és határozottan így szólt:

- Engedje meg fenséged, hogy én feleljek a húgom helyett erre a kérdésre, úgy, ahogy hallani óhajtja. A testvérem képtelen rá, hogy nyugodtan gondoljon a nővérére, még kevésbé, hogy beszéljen róla.

- Kérem rá, Nordegg gróf - felelte gyorsan a hercegnő.

Harald végigsimított a homlokán.

- Azt kérdezte fenséged, hogy Maria testvérünk harcias természet volt-e, és vajon ott maradt-e Afrikában. Mesélek Mariáról, hogy ezt a kérdést maga dönthesse el.

Mindenki figyelmes lett, közelebb húzódtak a beszélőhöz. Herbert herceg is helyet foglalt. Csak Harald gróf állt a húga széke mellett. Jutta arcán leírhatatlan fájdalom tükröződött, és kezét a piros sebhelyre szorította.

- Mindannyian nagy érdeklődéssel hallgatjuk, Nordegg gróf - mondta halkan a hercegnő, megborzongva a férfi hűvös, gőgös pillantása alatt.

Harald néhány másodpercig valahova a távolba révedt, elmélázva nézett el a jelenlévők feje felett. Majd mély, férfias hangján belefogott az elbeszélésbe. A vendégek lélegzet-visszafojtva hallgatták végig.

- Még aznap, 1911. május 20-án meghalt az édesapám és a húgom, Maria - fejezte be végül Harald a történetet, s a grófnő, aki eddig mozdulatlanságba dermedve, égő tekintettel leste minden szavát, hirtelen felegyenesedett és felsikoltott. Kezét a szívére szorította, majd elveszítette az eszméletét.

A sikolyra Jutta kinyitotta a szemét. Látta, amint néhány hölgy és úr az ájult grófnéval foglalatoskodik, majd beviszik a szobába. Megfogta a bátyja kezét, aki még mindig ott állt mellette, és komor képpel a grófné után nézett.

Rowena hercegnő először az ájult grófné után akart szaladni. De amikor látta, hogy mindenfelől a segítségére siettek, ő maga sápadt arccal a testvérpár előtt állt meg. Küzdött magával, mondani akart valamit, és még sem volt képes egyetlen szót sem kiejteni.

Herbert herceg is a testvérekkel maradt. A két páron kívül mindenki izgatottan bevonult a teraszról a szalonba. Mélységes hallgatás nehezedett a négy fiatalra.

- Gyere, Jutta, hazamegyünk - mondta halkan a gróf és a hercegnőhöz fordulva, fojtott hangon így folytatta: ~ Fenséged most már láthatja, hogy túl merész ötlet volt ráerőszakolni bennünket a vendégekre. Sajnáljuk, hogy megzavartuk a jó hangulatot. Kérem, ajánljon az uraságok kegyes jóindulatába… - mondta kimérten, s meghajolt a hercegi testvérpár előtt.

Herbert herceg önkéntelenül olyan gesztust tett, mintha vissza akarná tartani Juttát. De a leány fénytelen tekintete megbénította.

A hercegkisasszony is úgy állt ott, mintha letaglózták volna. Képtelen volt egy szót is felelni Haraldnak. Úgy érezte, kiáltania kellene, hogy a lelkét felszabadítsa a rá nehezedő béklyó alól.

Harald átkarolta a húga vállát, és szeretettel támogatta. Utasítást adott a lakájnak, hogy a kocsijuk azonnal álljon elő. Gondosan beburkolta Juttát a köpenyébe, és a kocsihoz vezette.

Eközben a herceg úgy-ahogy visszanyerte az önuralmát, és a testvérek után sietett.

- Nordegg gróf, méltóságos grófkisasszony, igazán haza akarnak már menni? - kérdezte feldúltan.

A gróf komor tekintettel nézett rá. i

- Igen, fenség, a testvérem képtelen most arra, hogy gondtalanul társalogjon. Nem tudtam megóvni őt attól az órától, amikor kénytelen voltam ismét felébreszteni lelkében azt, amit amúgy sem hevert még ki. És most muszáj megnyugodnia.

A herceg égő tekintettel nézett Jutta arcába.

- Bátorkodni fogok holnap a hogyléte iránt érdeklődni, méltóságos grófkisasszony.

Jutta némán lehajtotta a fejét. A férfi látta, hogy szemét ellepik a könnyek, és már alig bírja magát tartani.

A két úr komolyan és udvariasan elköszönt egymástól, s a hintó tovagördült. Herbert herceg addig nézett utána, amíg csak el nem tűnt az éj sötétjében.

XV.

A herceg kételyei nem oszlottak el. Ő maga tudta csak mit érzett a gróf elbeszélése alatt. Szíve leírhatatlan fáj dalommal telt meg, amikor hallotta, mi volt Jutta kezén annak a vörös csíknak a története. Legszívesebben karjába kapta volna a leányt, hogy minden bajtól megóvja Forrón, hevesen lángolt fel benne a szerelem. De amikor aztán a grófné elájult, és a kontesz alig vett róla tudó- mást, csak nézett maga elé a legkisebb részvét nélkül ezzel ismét lehűtötte lángoló érzelmeit.

Visszasétált a testvéréhez. Rowena még mindig mozdulatlanul állt, és hallgatta a távolodó hintó zörgését.

Ma este a vacsoránál elkapta Nordegg gróf pillantását, amelybe beleborzongott, s amely a lelke mélyéig felkavarta. És most milyen ridegen, hidegen búcsúzott tőle a férfi!

Ennyire bántotta volna, hogy megszervezte ezt a találkozást a mostohájával?

- Nagyon boldogtalan vagyok a történtek miatt - mondta a hozzálépő Herbertnek.

- Ne beszélj így, húgocskám, hiszen nincs rá semmi okod!

A hercegnő komolyan nézett a bátyjára.

- Fogalmad sincs, mennyire bánt, hogy Nordegg gróf így távozott tőlünk.

- Rowena, hát te is? - Herbert fürkészve nézett a testvérére.

Rowena elpirulva félrefordította a fejét.

- Ne kérdezz, ne beszéljünk most erről! Most vissza kell térnünk a vendégeinkhez.

A herceg belekarolt a húgába. így mentek abba a szobába, ahová az ájult grófnét vitték. Lauenstein asszony és leánya fáradozásának köszönhetően az özvegy éppen most nyitotta ki újra a szemét. Sápadt, riadt arccal nézett körül.

A férfiak átvonultak a szomszédos szalonba. A hercegnő megkérte a hölgyeket, hogy fáradjanak ki ők is. A főerdészné és a hercegkisasszony egyedül maradtak Melanie asszonnyal.

- Hol a lányom? - kérdezte suttogva a grófné.

- Harald gróf hazahajtott a húgával. A kontesz nagyon fel volt dúlva.

A grófné mereven bámult maga elé.

- Én is szeretnék menni, fenség. Bocsássanak meg! A gyengeség úrrá lett rajtam. Hát nem vezekeltem még eleget?

Szívet tépő fájdalom hatotta át e szavakat.

- Kérem, kedves von Lauenstein asszony, szóljon a bátyámnak, állíttassa elő a grófné kocsiját. Utána pedig jöjjön ide! Ugye, lesz olyan szíves, és kiment bennünket a vendégeinknél, amíg a grófnét a hintójához kísérjük? - kérte Rowena a főerdésznét.

A főerdész felesége felállt, hogy eleget tegyen a kérésnek.

Kisvártatva belépett a herceg. A húgával együtt kísérték a grófnét a kocsijához. A herceg egészen hazáig vele akart menni, de Melanie asszony a fejét rázta.

- Köszönöm, fenség. Hagyjon magamra, higgye el, ez a legjobb, amit most értem tehet. A szenvedéshez nincs szükség tanúkra - mondta kimerülten, azzal hátradőlt a kocsiban, amely kigördült vele a kastélyparkból.

XVI.

Harald és a húga némán tették meg a hazavezető utat

Amikor megérkeztek, a gróf a lakosztályába kísérte Juttát. Jó éjszakát kívánt neki, ám ő hirtelen megfogta karját, és kérdőn nézett rá.

- Harald, miért tetted ezt?

Bátyja zavartan kérdezett vissza:

- Mit tettem, Jutta?

- Beszéltél arról, ami akkor történt. Miért?

A gróf ijedten nézett húga megvonagló arcába.

- Fájdalmat okoztam neked, kishúgom?

Válaszul Jutta a tenyerébe temette az arcát.

- Bocsáss meg, kérlek! Miattad nagyon sajnálom, ami történt. Nem rád gondoltam eközben, a szavaim az egyik vendégnek szóltak, ne kérdezd, melyiknek! Egy napon majd megérted és megbocsátod nekem.

- Máris megbocsátottam, Harald. Ha megvolt rá az okod, akkor biztosan úgy volt helyes, ahogyan cselekedtél. Ez a ma este nem sikerült valami fényesen. De nemcsak a mi számunkra. Vajon miért ájult el Nordegg grófné?

- Talán, mert édesapánk és nővérünk ugyanazon a napon halt meg, amikor a fiát elveszítette. Amikor a dátumot megemlítettem, akkor esett össze - felelte csendesen Harald.

- Valóban, erre nem is gondoltam - emlékezett vissza egyszerre Jutta.

- Pihenj most le, húgocskám! És ne gondolj többé arra, ami ma este történt!

- Megpróbálom. De még valamit meg kell kérdeznem: ha még egyszer összetalálkozom Nordegg grófnéval. beszélhetek vele? Képzeld, a vacsora közben mindig olyan különös, könyörgő tekintetet vetett rám, mintha azt várná, hogy megszólítsam. És én bizony szívesen teljesítettem volna ezt a néma kérést, ha nem tudtam volna, hogy ellenzed. Képtelen vagyok ellenséges érzülettel gondolni a grófnéra. Olyan szomorúnak látszik, hogy szeretném megvigasztalni. Vétkeznék édesapánk ellen, Harald, ha barátságosan közelednék hozzá, ha ismét összetalálkozom vele?

- Nem, Jutta, nem vétkeznél. Ne kényszerítsd magad gyűlöletre senki ellen, semmilyen okból. Aminek meg kell történnie, az ellen úgysem tehetünk semmit.

- Tényleg az volt az érzésed, hogy a hercegnő szántszándékkal hozott össze bennünket a grófnéval?

- Sőt, úgy éreztem, hogy csakis azért biztatott a jószomszédi viszony ápolására, hogy ezzel a grófnénak tegyen szívességet.

- Gondolod, hogy ez neki valamiért fontos?

- Nem tudom. Mindenesetre ezek után ostobaság lenne azt képzelnünk, hogy a hercegnő érdeklődése nekünk szólt. A mi személyünk közömbös neki. Csak elfogadtak bennünket. Azt hiszem, jobb lesz, ha a jövőben elkerüljük Haidenau kastélyát.

Jutta döbbenten nézett a bátyja komor, elkeseredett arcába.

- Nem - mondta határozottan. - Ez egyszer tévedsz, Harald. Ha a hercegnő a grófnénak tényleg szívességet tett is, ezzel még nem merült ki az érdeklődése irántunk.

- Biztos vagy ebben? - kérdezte a fivére elbizonytalanodva.

- Biztosra veszem, hogy mindketten őszintén rokonszenveznek velünk. És annyira hálásak neked, amiért megmentetted a hercegkisasszony életét! Hát már elfelejtetted?

- Igen, erről meg is feledkeztem.

- De ők nem, hidd el nekem, Harald! Bizonyosan félreismered őket.

Harald égő szemmel nézett a húgára. Hirtelen átölel- te és megcsókolta.

- Jó éjt, kishúgom! - köszönt el hirtelen, és kisietett a szobából.

Jutta az ablakhoz lépett. Egy idő múlva megpillantotta odakinn a fivérét: a rátörő érzések űzték ki a szabadba.

XVII.

Herberbert herceg és a húga másnap délelőtt átkocsizott Nordeggbe. A hercegkisasszony nem akart bemenni a kastélyba. Különös szorongás fogta el arra a gondolatra, hogy a gróffal találkozzék. Az este történtek elbizonytalanították, és nem tudta, hogyan viselkedjen, ha meglátja a férfit.

De az özvegyet mindenképpen meg akarta látogatni, hogy érdeklődjön a hogyléte felől. Arra kéne a bátyját, tegye ki a kocsiból az özvegyi háznál, ahol majd eltársalog a grófnéval, amíg Herbert érte jön.

Melanie grófnénak szörnyű éjszakája volt. Nyughatatlanul rótta a szobákat, míg végül a díványon erőtlenül összerogyott. A komornája hiába kérlelte, hogy feküdjön ágyba. A grófné csak némán rázta a fejét.

Gondolatai szüntelenül Máriánál jártak. Hiszen számára a leánya csak most halt meg.

És magát hibáztatta a haláláért. Leírhatatlanul szenvedett. A haja ezen az éjjelen, a gyásznak és kínnak ezen az éjszakáján egy csapásra hófehér lett.

A komorna reggel rémülten vette észre a változást. Amikor figyelmeztette rá úrnőjét, az fáradtan a tükörbe pillantott, és halkan, mintegy magának megjegyezte:

- A szívem halott, miért ne őszült volna meg a hajam is?

Mozdulatlanul ült, és maga elé meredt. A szolgáló nem tudta, mitévő legyen, nem csoda, ha megörült, amikor egyszer csak betoppant a hercegkisasszony.

- Kedves grófné, drága grófné - szólongatta Rowena megrendülten idős barátnőjét.

- Megijedt a hajamtól, fenség? Bennem és körülöttem temetői csend. Második gyermekemet veszítettem el, és az én bűnömért kellett meghalnia. Ezért vette el ugyanaznap tőlem az ég a fiamat, amikor a leányomat Mindketten az én vétkem miatt haltak meg.

A hercegnő megrendültem karolta át az özvegyet.

- Kedves grófné, ne töprengjen ezeken a borzasztó dolgokon! Véletlen volt, véletlen csupán.

A grófné a fejét rázta.

- Nem véletlen, Isten büntetése. Most már megértem, hogy Jutta leányom ilyen könyörtelenül elítél. Szerette a nővérét, az látszik. És bennem látja életük megrontóját. Miattam kellett a leányaimnak odaát olyan nehéz életet élni. Hosszú éveken át némítottam el lelkemben a vádló hangot. Friss, kierőszakolt boldogságomba kapaszkodtam görcsösen, és a leányaimtól megvont szeretetemet is a fiamra testáltam. Már amikor hazahozták szegénykémet holtan, a lelkemben azt kiáltotta egy hang: ez a büntetésed! És tegnap ezt a hangot hallottam újra, és ez szólt, vádolt egész éjszaka. Három gyermekemből csak egy maradt, ő pedig elfordul tőlem.

- Nyugodjon meg, kedves grófnő! Jutta kontesz nem maradhat örökké ilyen keményszívű és kegyetlen.

- Ó nem, Jutta egyáltalán nem keményszívű, és nem is kegyetlen. Lágy, szerető szíve van. Nem látta-e, hogyan szenvedett a testvére miatt? És mennyire szereti a bátyját. Igaz, a fivére meg is érdemli. Legszívesebben a kezét csókoltam volna meg, amikor láttam, milyen szeretettel simogatta a lányom haját, milyen gyengéd aggodalommal vette körül. Védőn, oltalmazóan állt ott mellette. Mindketten jólelkűek, csak tőlem zárkóznak el. Teljes joggal…

Rowena megrendülten cirógatta a boldogtalan nő ősz haját

- Kedves grófné, igen súlyosan vezekel. Nagyon sajnálom, hogy hiába igyekeztem segíteni kegyeden.

A grófné megrázta a fejét.

- Nem hiába történt. Hiszen rászolgáltam arra, amit kaptam. És most már legalább a legnehezebben túl vagyok. Szemtől szemben álltam a leányommal. Ha majd egy kissé lenyugodtam, odamegyek Harald grófhoz, megmondom neki, milyen súlyosan kellett bűnhődnöm, és megköszönöm, hogy a leányaim mellett ilyen szerető fivérként őrködött.

A hercegnő csak nézett maga elé fájó szívvel, de tanácstalanul.

- Gondolja, hogy egyáltalán képes szeretni? Olyan szigorú, olyan büszke a tekintete…

Az özvegy felsóhajtott.

- Talán én is hibás vagyok abban, hogy büszkeség és hidegség mögé rejti az érzékeny lelkét. Valaha olyan gyengéd tisztelettel viseltetett irántam. Ha vér szerinti fiam lett volna, sem szerethetett volna jobban. Ifjú lelkének eszményképe voltam. És ezt az ideált romboltam össze benne. A hozzá hasonló érzékeny lelkeknél az ilyesmi nem marad következmények nélkül. Csak elsáncolja magát a büszkesége és ridegsége mögé. A szívében az maradt, aki volt. Tegnap este láttam a szemében egy halovány fényt, amely a régi Haraldra emlékeztetett. És ez, fenség, akkor történt, amikor kegyedre nézett.

A hercegnő összerezzent, és a haja tövéig elpirult.

- Énrám?

- Igen, fenségedre. Szereti, higgye el nekem! És ha nem tudja viszonozni a szerelmét, tartsa távol magától! Kímélje! Ismerem Haraldot. Az ő érzései egész életére szólnak. Olyan, mint az apja volt. Szeretném megóvni attól, hogy ő is belepusztuljon a viszonzatlan szerelembe. Ezért kérem, legyen vele kíméletes. Ebben az erős férfiban egy gyermek könnyen sebezhető lelke él. És szereti fenségedet.

Rowena tágra nyílt szemmel nézett maga elé.

- Nem felejtem el a szavait. Higgye el, én nem fogok Nordegg grófnak szenvedést okozni. Ne is beszéljünk erről többet! De az, amit most mondott, arra késztet, hogy eláruljak valamit. Biztos vagyok, benne, hogy bízhatok a titoktartásában. Nos, a magam részéről meg vagyok róla győződve, hogy a bátyám megszerette Jutta konteszt. De ellentétes érzések gyötrik. Juttának kegyed iránt tanúsított ridegsége bizonytalanítja el.

A grófné megszorította vendége kezét.

- Őfensége ne ítélje meg tévesen a leányomat! Nem látta fájdalmát, kínlódását? Ha valaki ennyire szereti a testvéreit, az igazán nem a ridegség jele. Ne tévessze meg a fivérét, hogy Jutta tőlem idegenkedik. Ki tudja, mit érez a szíve mélyén!

XVIII.

Herbert herceg továbbhajtott a kastélyig. Bejelentette magát az uraságoknál, de csak Harald fogadta.

- Azért jöttem, hogy a kontesz hogyléte felől érdeklődjek, kedves gróf úr. Remélem, a kisasszony ismét jól érzi már magát - mondta a herceg.

- Egészségileg rendben van - válaszolta Harald de a lelki egyensúlyát még nem nyerte vissza teljesen. Sajnálja, hogy ma nem üdvözölheti fenségedet.

A vendég fürkésző pillantást vetett a házigazdára.

- Ezt őszintén sajnálom. A grófkisasszony tegnap este nagyon felizgatta magát.

- Valóban. A húgom roppant érzékeny alkat. A nővére halálának felidézése még most is megrázza. Utólag szemrehányást tettem magamnak, miért mentem bele, hogy a jelenlétében azokról az eseményekről beszéljek.

- Így minden érthető. A kontesz iszonyatos dolgokat élt át annak idején.

- Észrevettem, hogy a hercegnő őfensége Nordegg grófnénak akart segíteni, hogy megtudjon valamit a leányáról, Mariáról. Úgy véltem, nem titkolhatom el előle, hogy a leánya nem él, s hogy milyen körülmények között halt meg. Mivel semleges területen találkoztunk, élni akartam az alkalommal. Eközben nem gondoltam arra, menynyire megviseli majd a húgomat a tragédia felidézése.

A herceg szívdobogva hallgatta Haraldot. Most meghajolt.

- Bármennyire is jót akart a húgom, talán mégis helytelen volt tőle, hogy kierőszakolta ezt a találkozást. Ma keserves szemrehányásokkal illeti magát érte.

Harald arca enyhén megrándult.

- Őfensége azt hív meg a házába, akit akar. Emiatt senki sem illetheti szemrehányással. Értettem én azt hogy őfensége szívességet akart tenni a grófnénak, és feltételezem, hogy csakis emiatt hívtak meg bennünket Haidenauba. Ha így van, kérem fenségedet, mondja meg őszintén. Ez esetben a húgom meg én nem alkalmatlankodunk többé a kastélyukban.

- Nordegg gróf! Hogy gondolhat ilyet? - nézett rá megütközve a herceg.

- Sajnos azt hiszem, ez az igazság.

- A testvérem vigasztalhatatlan lesz, ha elmondom neki, hogyan értelmezte őszinte és jószándékú törekvését, hogy köztünk jószomszédi viszony alakuljon ki.

Harald fürkészőn pillantott vendégére.

- Ha tévesen következtettem volna, úgy elnézését kérem - mondta zavartan.

- Igen, teljesen tévesen következtetett, kedves grófom. Az igazat megvallva, nagyon meglepett, amit mondott. Hát nem érezték, milyen őszinte érdeklődéssel fordultunk önök felé? Nem is képzelik, micsoda öröm számunkra, hogy az önök személyében végre olyan ismerősökre akadtunk, akik természetesen viselkednek, akikkel nem csak társalogni, de értelmesen beszélgetni is lehet. Elfelejtette volna, mit köszönhetünk önnek? Hiszen ön megmentette a testvérem életét! Ez akár akarja, akár nem, összekapcsol bennünket örökre!

- Fenség, köszönöm, amit mondott. Kérem, bocsássa meg a kételkedésemet - mondta rövid gondolkodás után Harald, egyenesen a herceg szemébe nézve.

- Élek pillanatnyi előnyömmel, és kihasználom a megbánását. Engedje meg, hogy kérjek öntől valamit ezen az órán: legyen a barátom, Nordegg gróf, ahogy én az öné óhajtok lenni! - szólalt meg ekkor komolyan Herbert herceg, s kezét nyújtotta a másik fiatalember felé. - A barátságot én nagyra tartom, és nem könnyen ajánlom fel senkinek. De az ön esetében ezt parancsolja a szívem. Akar-e a barátom lenni, igaz, őszinte barátom?

A két férfi egy ideig mélyen, erősen farkasszemet nézett, majd bensőségesen kezet szorított.

- Pecsételjük meg a barátságunkat azzal, hogy mostantól nem tituláljuk fenségnek, grófnak egymást! És tegeződünk, rendben? - tette még hozzá Herbert.

- Így legyen! - bólintott Harald. - Akkor erre iszunk egy pohárkával.

Csengetett, és utasítást adott az inasnak. Az kisvártatva bort hozott be, és az urak koccintottak újdonsült barátságukra.

Ezután a herceg felállt.

- Most pedig indulok, Harald. Hál' istennek, tisztáztuk a félreértést, a jövőben pedig mindig mindent nyíltan megbeszélünk. Átmegyek a testvéremért az özvegyi lakba. Rowena a grófné hogyléte iránt akart érdeklődni. Szegény húgomat nagyon megijesztetted tegnap a kurta-furcsa elrohanásoddal. Nem is mert ma eljönni hozzátok.

A gróf homloka elvörösödött.

- Otrombán viselkedtem. Mondd meg őfenségének, bocsánatáért esedezem.

Herbert az özvegyi házhoz hajtott, ő is megrémült a grófné ősz hajának láttán. Megdöbbenve csókolt kezet a boldogtalan hölgynek.

Később, már a kocsiban ülve, a herceg beszámolt húgának a Haralddal folytatott beszélgetésről. Rowena szíve elszorult, amikor meghallotta, miként vélekedett felőlük a gróf. Ám annál fényesebben ragyogott fel a szeme amikor a bátyja beszámolt az imént kötött baráti szövetségről.

- Ennek szívből örülök, Herbert. Most már nem fogja azt hinni Nordegg gróf, hogy csak azért hívtuk meg őket, mert szívességet akartunk tenni a grófnénak. Hogy is juthatott eszébe ilyesmi!

A hercegkisasszony ábrándos szemekkel nézett maga elé. Amit a grófné Haraldról mondott, ott zakatolt nyugtalan lelkében, és megerősítette abban, amit örömtől eltelve maga is érzett már: nem közömbös a grófnak.

XIX.

Eltelt néhány nap, s Jutta még mindig nem tudta magát rászánni, hogy a bátyjával átkocsizzanak Haidenauba. Nem nyerte még vissza a nyugalmát. Egy reggel magányosan lovagolt ki az erdőbe. Amikor elhaladt az özvegyi lak mellett, a verandán gyászruhás, fehér hajú asszonyt pillantott meg. Amint jobban szemügyre vette, rémülten ismerte fel benne a grófnét.

Amikor néhány nappal ezelőtt Haidenauban találkoztak, az asszony sötét hajában alig volt néhány ősz szál. Erre jól emlékezett. És most hirtelen ősz hajú matróna lett belőle…

A grófné felpillantott, és ekkor valami különös dolog történt. Felugrott a székéről, kezét a szívére szorította, és fájdalmasan, esdeklő tekintettel nézett a szép, ifjú hölgyre.

Jutta fiatal szíve bensőséges részvétre gerjedt a boldogtalan asszony iránt. Néma köszöntésül meghajtotta a fejét. Az özvegy erőtlenül a veranda egyik pillérének támaszkodott, és a szeméből kövér könnycseppek gördültek végig az arcán. Egy pillanatra könyörgőn a lány felé nyújtotta a kezét, majd erőtlenül leeresztette. Juttát feldúlta a furcsa közjáték, s elgondolkodva folytatta az útját. Vajon mi történhetett annak idején az édesapjuk és Joachim gróf, illetve annak felesége között? Miért voltak olyan ádáz ellenségei egymásnak?

Gondolatai nem tudtak az ősz hajú asszonytól szabadulni.

Eközben alig ügyelt az útra, és nem is volt tudatában, hogy szívét követve egyszerűen csak hagyta, hogy a ló arrafelé vigye, ahol először találkozott a herceggel, és először beszélt vele.

Amikor elért a tóparton oda, ahonnan látni lehetett Haidenau kastélyát, megállította a lovát, és ábrándos tekintettel nézett a túlsó partra. Azután leugrott a nyeregből, a kantárt kikötötte az egyik fához. Pár lépéssel odébb, a földön egy sérült vörösbegyet fedezett fel, amely keservesen próbált elrepülni. Lehajolt a remegő kis jószág, hoz. Úgy látszott, eltört a szárnya. Óvatosan a tenyerébe vette, majd leült a bokrok tövébe, s ölébe ágyazta a kis sebesültet.

Elővette zsebkendőjét, és keskeny csíkokra szaggatta. Hozzáértő kézzel támasztotta meg egy ággal a törött szárnyat, és kötözte be a vászoncsíkokkal. Nem is sejtette, hogy ténykedését egy férfiszempár figyeli. A nádasban rejtőzött a csónak, amelyben Herbert herceg bújt meg.

Nem először hozta ide a remény, hogy itt találja Juttát. És most végre tényleg eljött a lány!

Nem bírta tovább a rejtekhelyén. Csónakját a nádasban a leány kuckójáig kormányozta, majd közvetlenül előtte kiugrott a partra.

A kontesz megriadt, és legszívesebben elszaladt volna. De a beteg madárka még mindig ott pihegett az ölében, így nem pattanhatott fel azon nyomban.

- Méltóságos grófkisasszony, kérem, bocsássa meg, hogy megijesztettem - szólította meg Herbert herceg a lányt, aki zavarában lehajtotta a fejét, s most szinte bénultan ült előtte. - Errefelé csónakáztam, és láttam, hogy ön is ide tart. Ám mielőtt még üdvözölhettem volna, kegyed már a kismadár megmentésével foglalatoskodott, és nem akartam megzavarni, amíg el nem látta szegénykét.

Egy ideig hallgattak, majd ismét csak a fiatalember szólalt meg.

- Tudja, kedves kontesz, hogy a bátyjával barátságot kötöttünk? - kérdezte halkan, mert még a hangjával sem szerette volna megriasztani ezt a törékeny, félénk teremtést.

Erre már Jutta is felpillantott. Szeme meleg fénnyel és örömmel ragyogott a férfira.

- Igen, fenség. Harald elmesélte nekem. Nagyon örülök neki. A bátyám igazán méltó fenséged barátságára, hiszen ő olyan jó, olyan nagylelkű ember.

- Nagyon szereti a bátyját, ugye?

Jutta bólintott.

- Igen, egész szívemből.

- És… a nővérét… az édesapját is ilyen bensőségesen szerette?

A kontesz elpirult, homlokát kissé összeráncolta.

- Ott a vadonban ők hárman, az édesapám és a testvéreim jelentettek számomra mindent. Nagyon ragaszkodtunk egymáshoz. A nővéremet szerettem talán legjobban. Maria csodálatos lány volt! Soha, soha nem fogom az elvesztését kiheverni…

A herceg leült Jutta lábához, és állhatatosan nézett rá. Érezte, hogy a lány szavai lelke legmélyéből fakadnak, olyan ember lelkéből, aki erős, mély érzelmekkel viseltetik a szerettei iránt.

- Tudja-e, Jutta kontesz, hogy kegyed számomra valóságos rejtély? - szaladt ki Herbert száján a régóta fogalmazott kérdés, ám az első pillanatban mintha maga is meglepődött volna az őszinteségén.

A leány csodálkozva nézett rá.

- Én… én önnek rejtély vagyok?

- Nem haragszik meg, ha nyíltan beszélek?

- Sőt, kérem rá.

A fiatalember kicsit közelebb húzódott, majd halkan így szólt:

- Jó, elárulom, miért találom rejtélyesnek. Szívből igazán szereti a fivérét. Ugyanígy szerette az apját és a nővérét is. Minden tettéből kiragyog érző, meleg szíve. Most is, amikor a madárkát vette gondjaiba, egész lénye nagy szívjóságról tanúskodott. És mindezzel szemben áll jellemének egyetlen kemény, kegyetlen vonása: egy emberrel szemben ridegnek és érzéketlennek tűnik. Ez számomra érthetetlen.

- Nem értem fenségedet. Kiről beszél? - Jutta most már végképp tanácstalan volt.

A herceg lassan felegyenesedett, és mélyen a szemébe nézett:

- Az édesanyjáról, kontesz - mondta ki egyszerre.

Jutta szemében értetlen csodálkozás tükröződött.

- Az édesanyámról? Mert keveset beszélek róla, vagy mert soha nem említem? Gondolja meg, hogy még nagyon fiatal voltam, alig egyéves, amikor elveszítettem anyámat. Azután alig-alig hallottam róla valamit. Mariának és nekem Anna néni, apa testvére pótolta anyánkat. Anyám, igazi édesanyám sohasem volt.

A férfi végigsimította a homlokát, mintha kimelegedett volna.

- Azt értem, hogy az édesanyja idegen maradt a kegyed számára, amíg ide nem jött. De most, hogy már hetek óta itt laknak, és látja, miként kínlódik és szenved Nordegg grófné, most a szívében mégis meg kellene szólalnia egy hangnak, egy hívó szónak, amely az édesanyja felé fordítja…

Jutta riadtan nézett rá.

- Az édesanyám felé? Bár érteném, mit akar tőlem, fenség! Nordegg grófné teljesen idegen a számomra. Bárha édesapámmal ellenséges viszonyban voltak, amiről a bátyám nem akar közelebbit elárulni, a szerencsétlenségéért mégis sajnálom. De mi köze mindennek az édesanyámhoz?

A herceg hirtelen felugrott.

- Kontesz, hogy kérdezheti ezt? Hogy állhat ilyen idegenül ezzel az asszonnyal szemben? Még ha az apját el is hagyta, ha nem is törődött magával és a testvérével, akkor is az anyja volt, és az is maradt, akitől az életét kapta, és aki keményen és súlyosan bűnhődik.

Erre meg a kontesz pattant föl, és elsápadva meredt rá.

- Mit beszél? Hogy Nordegg grófné lenne az édesanyám? Nem, az én anyám halott, röviddel a születésem után hunyt el, és apámat éppen az efölötti fájdalma űzte ki Afrikába - kiáltotta szinte magánkívül Jutta, s közben reszketett a felindulástól.

- Istenem, kontesz… kegyed nem tudta, hogy Melanie Nordegg grófné az édesanyja? - A herceget villámcsapásként érte a felismerés, s egyszeriben nagyon megrémült. - Hát eltitkolták kegyed elől? Azt hitte, nem él az anyja? Végre értem a viselkedését. Most már minden világos.

A kontesz szinte szédelegve egy fának támaszkodott.

- Drága kontesz, úgy látom, hogy gyanútlanul egy titkot tártam fel kegyed előtt, amelyet nem akartak a tudomására hozni. Nem is tudom, sajnáljam-e, hogy ezt tettem. De mindenesetre további magyarázatot nem tudok és nem is akarok kegyednek adni. Erre csak a bátyjának van joga, és kötelessége is, hogy ezt megtegye.

Jutta kihúzta magát. A szeme lázasan csillogott, és még mindig nagyon sápadt volt.

- Igaza van fenségednek. Ezzel a kérdéssel a bátyámhoz kell fordulnom, méghozzá azonnal.

A lovához sietett. A herceg követte, és felsegítette a nyeregbe. Nyugtalan tekintettel nézett a leányra.

- Lehet, hogy nagy ügyetlenséget követtem el, kontesz. De végre tudom, hogy nem szívtelen, nem kegyetlen.

Jutta odanyújtotta remegő kis kezét. Most vette csak észre a madárkát, akiről az imént teljesen megfeledkezett, s aki még mindig ott gubbasztott szárnyaszegetten a fűben.

- Jaj, kérem, vigye most haza magával a vörösbegyet! Meg kell etetni és itatni.

A herceg óvatosan felemelte a madárkát.

- Mindennel ellátom a kis védencét, és legközelebb átviszem majd Nordeggbe.

Jutta köszönetül megbiccentette a fejét, és ellovagolt.

Amikor Herbert Landa herceg hazaért Haidenauba, először a kismadarat vitte a szobájába, ahol ellátta élelemmel és vízzel.

Azután a húgát kereste fel. Felindultan mesélte el neki a történteket. Rowena lélegzet-visszafojtva hallgatta, és amikor fivére az elbeszélés végére ért, így szólt:

- Számodra ezzel megoldódott egy kínzó rejtély, Herbert, nekem viszont a sors egy újabbat adott fel.

XX.

A grófkisasszony leírhatatlan izgalomban ért haza. Lelkében vihar tombolt. Bár még mindig nem hitte el igazán, hogy Melanie grófné az édesanyja, most mégis számtalan apróság jutott eszébe, amelyet eddig nem értett, s amely most egyszeriben magyarázatot nyert a számára. így például az ősök arcképcsarnokában a portré hasonlatossága Mariával és vele magával, aztán a bátyja különös viselkedése a grófnéval szemben, s az özvegy vágyakozó tekintete! Most mindez más színezetet nyert.

Na és az estély Haidenauban, s a grófné ájulása Maria halálhírének hallatán! Azon az estén őszült meg a grófné. Igazán ő lenne az édesanyja? És miért titkolták el vajon előle és a nővére elől, hogy él még az édesanyjuk? Mert egész biztos, hogy Maria sem tudta. De Harald? Igen, neki tudnia kellett.

A kastélyba érve egyenesen a bátyja dolgozószobájába sietett. Harald az íróasztalánál ült. Jutta odaszaladt hozzá, és görcsösen belekapaszkodott.

- Harald, igaz, hogy Melanie Nordegg grófné az anyám? - kiáltotta magánkívül.

- Landa herceg mondta, igaz? - Harald aggodalmasan fürkészte a húga feldúlt arcát. - Igen, Jutta, igaz. Most, hogy mástól tudtad meg, nem szegem meg a szavam, ha megerősítem ezt neked. Hál* istennek, te is tudod végre! Édesapánk megesketett rá, hogy soha nem árulom el sem Mariának, sem neked, hogy az anyátok él még.

Jutta tágra nyílt szemmel meredt rá.

- De hát miért?

- Hogy meg ne tudjátok anyátokról a szomorú igazságot: egy idegen férfi kedvesebb volt neki a gyermekeinél. Édesapa nem hitte, hogy valaha találkoztok még vele. Úgy vélte, jobb, ha halottnak hiszitek, mintha megtudjátok, mit vétett ellenetek. Ezért kellett fogadalmat tennünk Anna nénivel, hogy soha nem áruljuk el, hogy édesanyátok él.

Jutta sápadtan belekapaszkodott a szék támlájába.

- És te, Harald? Hiszen Melanie grófné nem lehet a te anyád is, ahhoz ő még túlságosan fiatal. Hát nem vagy a bátyám?

Harald megsimogatta Jutta kezét.

- De, kishúgom, a bátyád vagyok. De csak az édesapánk volt közös. Az én anyám volt az első felesége, és meghalt, amikor én a világra jöttem. Anyád lett a mostohám. Tehát csak féltestvéred vagyok. Kevésbé szeretsz emiatt?

Jutta a nyakába borult.

Harald egyszerűen és világosan elmagyarázott mindent a húgának, amit tudnia kellett. Eközben tőle telhetően igyekezett védeni a grófnét. Amióta látta az özvegyet eszméletlenül összeesni, mély részvét ébredt benne iránta, és kihunyt szívében a harag utolsó szikrája is.

Jutta sápadt arccal nézett maga elé.

- De miért nem köszöntött anyám, amikor idejöttünk, mint édeslányát? - kérdezte.

- Nyilván azt hitte, hogy tudni sem akarsz róla… Miből is gondolhatta volna, hogy te nem is sejted, ki ő.

Jutta hallgatott egy ideig, majd halkan így szólt:

- És most mit tegyek, Harald? Hogyan viselkedjem anyámmal a jövőben?

Bátyja komolyan nézett rá.

- Ahogy a szíved diktálja, húgocskám.

- Vagyis nem akadályoznál meg abban, hogy felkeressem, és mindent elmondjak neki?

- Nem, ezt semmiképp sem tenném. Kövesd a szived parancsát, Jutta!

- Akkor máris megyek hozzá.

XXI.

- A kontesz? Jutta… a leányom? - ugrott fel Melanie grófné rémülten a karosszékéből, amikor a komornája Christine jelentette a vendég érkezését.

Christine bólintott. Az özvegy szívére szorította a kezét aztán összeszedte magát, és átment a fogadószobába.

Jutta az ablaknál állt. Amikor a grófné belépett, tett felé néhány bizonytalan lépést. Anya és leánya egy ideig szótlanul álltak egymással szemben. A grófné tusakodott magával. Beszélni akart, de egyetlen szót sem bírt kiejteni. Végül keserves zokogás szakadt fel a kebléből, s erőtlenül egy székre rogyott.

Halkan, fojtott hangon szólalt meg Jutta:

- Anyám… édesanyám, eljöttem, hogy megmondjam: most tudtam csak meg, hogy az édesanyám vagy.

A grófné felegyenesedett.

- Nem tudtad? Fogalmad sem volt róla? - tört fel a kiáltás ajkáról, s gyermeke felé nyújtotta reszkető kezét.

- Nem, édesanyám, nem tudtam - felelte csendesen Jutta, s tenyerébe fogta az erőtlen kezet. - Csak ma reggel mondta el nekem Landa herceg, hogy te vagy az anyám. Haraldnak édesapánk óhajára nem volt szabad elárulnia.

A grófné, mintha szédült volna, görcsösen kapaszkodott a lánya kezébe.

- És most, hogy tudod már, ki vagyok, szabad elhatározásodból jöttél hozzám?

- Igen, anyám.

Melanie keservesen felzokogott.

- Gyermekem, édes, drága gyermekem, meg tudsz bocsátani anyádnak, tudod egy kicsit szeretni? - kérdezte esdekelve, könnyáztatta arcát leánya kezébe temetve, Juttát megrendítette a fájdalma. Gyengéden az asszony fölé hajolt, megsimogatta ősz haját, és átkarolta a vállát.

- Szegény anyám! Hogyan is tagadhatnám meg tőled a bocsánatomat, a szeretetemet, amikor így látlak!

- Édes gyermekem, kislányom… - zokogta az asszony, s a szívét kimondhatatlan hála és rég nem érzett boldogság töltötte el.

Jutta letérdelt anyja mellé.

- Nyugodj meg, édesanyám! ígérem, soha többé nem leszel magányos! Nem kell itt maradnod az özvegyi házban, kérlek, gyere vissza hozzánk, lakj velünk a kastélyban!

A grófné magához ölelte a leányát.

- Istenem, hogy megérinthetlek, hogy legalább te megmaradtál nekem! Hogy is tudtam tőletek távol elviselni az életet?

Jutta feléledő gyengédséggel csókolta meg az édesanyját.

- Ne gondolj rá többet! Felejtsük el, s inkább adjunk hálát az égnek, hogy végül mégis egymásra találtunk!

- Képes leszel egy kicsit szeretni, Jutta? - firtatta még mindig szorongva a grófné, ám a Jutta arcán felfénylő gyengéd, megbocsátó mosoly végre eloszlatta a kételyét.

Anya és leánya még hosszú ideig együtt maradt. Hiszen annyi mondanivalójuk volt egymás számára!

Amikor Jutta visszatért a kastélyba, első dolga volt, hogy felkeresse a bátyját, s beszámoljon neki a látogatásáról.

- Harald. szeretném, ha az édesanyám velem lehetne itt a kastélyban - tette hozzá végül. - Megengednéd hogy itt lakjon? Olyan nagy ez a kastély, s annyi szoba áll benne üresen. Nagyon rossz lenne nekem, ha anyámnak ezek után is az özvegyi lakban kellene élnie egyedül.

- Minek erre ennyi szót vesztegetni? - mosolyodon el Harald. - Hiszen természetes, hogy együtt élj az édesanyáddal. És én is békét akarok kötni vele.

Jutta szeme boldogan felragyogott.

- Ebéd után átmegyünk hozzá, s elhívjuk, hogy kiválassza a neki megfelelő szobákat - javasolta a gróf, s miután elköltötték az ebédjüket, csakugyan együtt jelentek meg Melanie grófnénál.

- Magammal hoztam Haraldot, anyám. Ő maga akar átkísérni a kastélyba.

Az özvegy remegve nyújtotta ki a kezét nevelt fia felé.

- Te is meg tudsz bocsátani nekem, Harald?

A gróf megfogta mostohája kezét, és ajkához vonta.

- Borítsunk fátylat a múltra! Gyere vissza hozzánk!

Erre omlani kezdtek a könnyek az ősz hajú asszony szeméből.

- Olyan jók vagytok hozzám! Köszönöm, Harald.

Egy ideig még hármasban beszélgettek arról, ami a szívüket nyomta. Azután a grófné utasította a komornáját, hogy csomagoljon össze, és küldesse vissza a holmiját a kastélyba.

Harald és Jutta kétfelől belekaroltak a grófnéba, így sétáltak át a parkon. Amikor később hármasban üldögéltek a kastélyban, távirat jött Hans von Krassnicktól, amelyben aznap estére bejelentette érkezését. A testvérek szívből örültek a vendégnek.

- Hans von Krassnick volt Maria jegyese - mondta Harald a grófnéra pillantva.

Az anya lehajtotta a fejét.

- Jutta már elmondta. Biztosan nagyon meglepődik majd, ha meghallja, hogy ki vagyok, ráadásul itt lakom veletek Nordeggben.

Harald megrázta a fejét.

- Nem fog meglepődni. Apa elmondta neki rólad az igazságot, mielőtt eljegyezte Mariát. De Hansnak, akárcsak nekem, szintén hallgatást kellett fogadnia.

A grófné fellélegzett.

- Örülök, hogy megismerhetem azt a férfit, aki szerette a leányomat, és akit a leányom viszontszeretett.

Harald felállt.

- Most magatokra hagylak benneteket. Átnézek Haidenauba, hogy a hercegnek és a húgának beszámoljak a történtekről. Nem szeretném, ha továbbra is azt hinnék, hogy Jutta szívtelen, rossz lánya az anyjának.

Húga arcát e szavak hallatán élénk pír futotta el. Anyja észrevette ezt, és a bátyjának ugyancsak feltűnt.

A grófné megértően elmosolyodott.

Amikor Harald megérkezett Haidenauba. arról értesült, hogy a herceg házon kívül van. Mivel lovaglóruha volt rajta, és ismerte Storkau bárónőnek az etikettre vonatkozó szigorú követelményeit, nem mert bejelentkezni a hercegkisasszonyhoz. Dolgavégezetlenül, csalódottan ült vissza a lovára. Lassan poroszkált hazafelé, reménykedve, hogy útközben talán mégis találkozik Herberttel. Amikor már majdnem kiért a haidenaui kastélykertből, váratlanul Rowena termett előtte. A lány, akárcsak ő, szintén egyedül volt.

Elpirult, ahogy a grófot meglátta.

- Haidenauban volt, Nordegg gróf? - kérdezte, torkában dobogó szívvel.

- Igen, fenség. Azt reméltem, otthon találom a bátyját.

Rowena megrémült a férfi forró, szenvedélyes pillantásától . Moccanni sem bírt, úgy állt ott, mint akit megbabonáztak.

- A bátyám legkésőbb fél órán belül hazajön - szólalt meg aztán, valahogy erőt véve a bénultságán. - Ha van annyi ideje, kérem, várja meg. Talán addig beéri az én társaságommal.

Lassan lépkedtek egymás mellett. A gróf kantárszáron vezette a lovát.

Rowena megsimogatta az állat nyakát.

- Az ön Emírje csodálatos. Neki is hálával tartozom. Ha annak idején nem vágtatott volna olyan derekasan, nem tudott volna megmenteni.

Míg ezt mondta, úgy mosolygott a grófra, hogy azt menten ellepte a forróság.

- Ne dicsérje annyira, fenség, mert még fejébe száll a dicsőség.

A lány nevetett.

- A gazdája után ítélve, nem hinném! Egyébként a bátyám örülni fog, hogy visszatartottam. Herbert ma egész nap nagyon nyugtalan, azt hiszem, Nordeggből vár valami hírt türelmetlenül. Bizonyára tudja, hogy reggel a tónál találkozott a húgával.

- Igen, fenség. És éppen ezért jöttem át hozzá, ahogy barátok között illik.

- Igen, tudom, hogy Herbertnek fel kellett ajánlania a barátságát, hogy ön ne kételkedjék tovább a jó szándékunkban.

- Bántották a kételyeim?

- Kicsit bántottak. Nem szabad rögtön kételkednünk másokban. Most például nekem is lenne okom rá, hogy kételkedjem önben, mégsem teszem.

- Szabad megkérdeznem, mi oka lehetne rá?

- Megmondom. Nos, azok után, ami történt, minden további nélkül feltételezhetném, hogy maga kegyetlen és szívtelen. Hiszen eltitkolta Jutta elöl, hogy Nordegg grófné az édesanyja, és szegény lánynak azt is megtiltotta, hogy érintkezzen vele. Csakhogy én azt mondtam magamnak: talán nyomós oka volt rá, hogy így cselekedjen.

Harald olyan lángoló tekintetet vetett Rowenára, hogy a hercegkisasszony beleborzongott.

- Boldoggá tesz, fenség, hogy nem ítél el anélkül, hogy meghallgatna. Azért jöttem ma át kegyedékhez, hogy mindent elmagyarázzak. Hiszen Herbert herceg is azt feltételezte, hogy a húgom szívtelen teremtés, ezért tartja távol magát az anyjától. De higgye el, mindketten ártatlanok vagyunk ebben.

Mielőtt Rowena bármit felelhetett volna, Storkau bárónő bukkant fel.

- Hazaért már a fivérem, kedves bárónő? - kérdezte Rowena gyorsan.

- Nem, őfensége érkezését még nem jelentették - válaszolta az udvarhölgy mereven.

- Akkor nekünk kell Nordegg grófot szóval tartanunk, kedves bárónő, amíg a bátyám hazaér.

Ezután mindhárman bementek a kastélyba, és mire helyet foglaltak a teraszon, megérkezett a herceg.

- Te itt vagy, Harald! Nagyon örülök.

A bárónő a döbbenettől elkerekedett szemmel hallgatta, amint a gróf és a herceg bizalmasan tegeződnek.

- Megkérhetlek, hogy fogadj négyszemközt… vagy nem is… helyesebb, ha a hercegnő őfensége is jelen van a beszélgetésnél - magyarázta Harald.

A bárónő leírhatatlan képet vágott. Fel volt háborodva, hogy ez a félvad afrikai őt feleslegesként egyszerűen kirekeszti a társalgásból.

A herceg mosolyogva nézett rá.

- Tisztelt bárónő, akkor kegyed most egy időre visszavonulhat. Kérlek, Harald, kövess bennünket a szobámba! - fordult a vendég felé, majd a karját nyújtotta Rowenának.

A dolgozószobájába érve előbb odatolt egy széket a testvérének, majd hellyel kínálta a Haraldot, akivel szemben végül maga is helyet foglalt.

- Így, Harald, most nem zavar bennünket senki. Bevallom, már roppant nyugtalanul vártalak. Legszívesebben magam mentem volna át hozzátok, de nem tudtam, nem vagyok-e alkalmatlan. Nyilván értesültél róla, hogy a testvéreddel ma reggel találkoztam, és gyanútlanul kifecsegtem előtte egy titkot. Valószínűleg ebben az ügyben jöttél most hozzánk.

Harald bólintott.

- Így, igaz, Herbert. Mindenekelőtt meg akarom köszönni, hogy ezzel a közléssel úgyszólván átvágtál egy gordiuszi csomót.

- Hisz ezt te is megtehetted volna - vélte a herceg. Harald kihúzta magát.

- Nem tehettem, Herbert - rázta meg a fejét, majd a feszülten figyelő testvérpárnak elmesélte, mi kötelezte hallgatásra.

- Ebéd után átmentünk a húgommal az özvegyi lakba - fejezte be elbeszélését. - Megbékéltem a mostohámmal, és visszahoztuk a kastélyba. Most nagyon boldog és nem győz hálát adni a sorsnak, hogy végül mégis minden jóra fordult. A húgom pedig életében először érezheti az igazi anyai szeretetet.

A hercegi testvérpár ragyogó szemmel szorította meg a kezét, majd Harald mosolyogva így szólt:

- Most minden terhet letettem a szívemről, így nem is akarok tovább zavarni.

- Dehogy zavarsz, maradj csak! - marasztalta a herceg.

- Igen, Nordegg gróf, ne menjen még! - kérlelte a hercegnő is.

A vendég meghajolt.

- Nagyon köszönöm jóságos marasztalását, fenség, de sajnos nem élhetek vele. Sietnem kell haza, hogy aztán időben kiérjek kocsival a vasútállomásra. Ma este vendégünk érkezik - magyarázta, majd miután vetett egy pillantást az órájára, s látta, milyen későre jár már, gyorsan elbúcsúzott.

Amikor a hercegkisasszony feléje nyújtott kezét az ajkához emelte, érezte, hogy az melegen megszorítja az övét. Mint éltető áram járta át ez a kézszorítás. Rowena szeme sokat ígérő csillagpárként ragyogott felé. Ekkor Harald forrón rátapasztotta ajkát a kis kacsóra, majd szinte lóhalálában távozott, mintha maga elől is menekülne.

Herbert herceg másnap délelőtt átkocsizott Nordeggbe hogy a kis vörösbegyet visszaadja Juttának. De nem talált senkit sem otthon, csak az özvegy grófnét. Tőle tudta meg, hogy a gróf a földeket járja, Jutta pedig a ház vendégével, Krassnick kapitánnyal sétálni ment.

Sajnos, a grófné elmulasztotta hozzáfűzni, hogy a kapitány volt megboldogult Maria lánya vőlegénye. Nem sejtette, hogy a herceg lelkébe elültette a féltékenységet, A grófné átvette a kismadarat, és hálásan megköszönte, hogy Herbert herceg elárulta Juttának, ki is valójában az édesanyja.

- Ezért nem jár köszönet, méltóságos grófnő. Én csak eszköz voltam a gondviselés kezében. Mindenesetre a húgom meg én nagyon örülünk, hogy kibékült a gyermekeivel.

- Nagyon-nagyon boldog vagyok.

Még beszélgettek egy ideig, és a grófné figyelmét nem kerülte el, hogy a vendég mind sűrűbben nézeget az ajtó felé. Azt azonban már nem sejtette, hogy Herbertet egyre inkább valami meghatározhatatlan féltékenység kerítette hatalmába. Nyugtalan szívvel érkezett ide, abban a reményben, hogy láthatja Juttát, és végre beszélhet vele. Ám a lány nem volt itt, ehelyett ki tudja, miféle fiatalemberrel sétálgatott az erdőben.

Végül nem bírta tovább a várakozást, jobbnak látta, ha feláll és elköszön.

- A gyermekeim nagyon fogják sajnálni, fenség, hogy nem tudtak személyesen beszélni önnel. Harald biztos nem ér haza ebédig. De a leányommal talán találkozik hazafelé menet a parkban - vigasztalta a gróf-

Herbert herceg szeme erre felcsillant.

- Remélem, lesz olyan szerencsém, kedves grófné. Gyalog fogok a parkon átsétálni, és majd csak a kijáratnál szállók be a kocsimba.

Elindult hát a parkon át vezető úton. Vágyakozva, fürkészve kereste Juttát.

Hans és Jutta csakugyan a parkban üldögéltek egy pádon, s Mariáról beszélgettek. A kapitány a térdére könyökölt, fejét a tenyerébe támasztotta. Nagyon szomorúan nézett maga elé.

- Jutta, te érthetsz meg legjobban, mennyire szíven ütött Maria elvesztése. Ha arra gondolok, hogy akkor csak egy nyomorult órát késtem, és ezért nem menthettem meg, minden felkavarodik a lelkemben - mondta elkeseredve.

Jutta együtt érzően hallgatta. Nem vette észre, hogy Herbert herceg a bokrok takarásában közeledik feléjük. És a férfi is csak akkor fedezte fel őket, amikor meg akarta kerülni a bokrokat.

Amikor meglátta őket, megtorpant, és nyugtalan tekintettel nézett rájuk. Látta, amint Jutta átkarolja a mellette ülő fiatalembert, és gyengéden kisimít egy tincset a homlokából.

- Ne légy olyan szomorú, kedves Hans! - hallotta most meg a hangját is. - Veled érzek. Nem vigasztal egy kissé, hogy szívből szeretlek? Hozzánk tartozol. Harald szeretett fivérének tekint, anyám kedves fiának. Ne búsulj, fáj, ha azt látom, hogy szenvedsz.

A fiatalember ekkor felegyenesedett, megfogta Jutta mindkét kezét, és az ajkához vonta.

- Kedves Jutta, igazad van. Hálátlanság tőlem, hogy a sorssal perlekedve csak magamra gondolok. Köszönöm, amit mondtál!

Herbert herceg úgy érezte, menten meghasad a szíve Jutta gyengéd, testvéri gondosságát szerelemnek vélte, s úgy gondolta, hogy ennek a tegnap érkezett Krassnick kapitánynak vele szemben előjoga van a konteszra. Hiszen minden bizonnyal még Afrikából ismerték egymást. Most pedig biztosan azért jött a férfi, hogy titkos jegyességüket nyilvánosságra hozzák.

Csak most érezte a herceg, milyen kimondhatatlanul szereti Juttát. Egy ideig úgy állt ott, mintha földbe gyökerezett volna a lába, és a feltételezett mátkapárra meredt. Aztán nekiindult. Ahogy érkezett, csendesen és észrevétlenül, úgy távozott. Egy oldalösvényen sietett a park kijáratához rendelt kocsijához. Elkeseredetten levetette magát az ülés sarkába, és hazahajtatott.

Amikor belépett a kastély előcsarnokába, a hercegnő sietett elébe. Rowena megrémült a bátyja sápadt, zavart arcát látva.

- Mi történt, Herbert? - fogta meg a fivére kezét, s nyugtalanul behúzta őt magával az egyik félreeső szobába.

- A bátyád nagy szamár volt, Rowena - mosolyodott el keserűen a herceg. - Addig-addig töprengett, valódi drágakő-e a kincs, vagy hamis, amíg kiderült, hogy már régen a másé.

Rowena rémülten nézett rá.

- Herbert, kiről beszélsz? Jól értettelek, Jutta konteszról van szó?

- Jutta mást szeret - bólintott a férfi. - Krassnick kapitány a vőlegénye, valószínűleg még Afrikából ismeri.

A hercegnő döbbenten rázta a fejét.

- Biztos, hogy nem tévedsz, Herbert?

- Nem. Saját szememmel láttam, hogy ölelte át, hallottam, hogy kedves Hansnak nevezte, és azt mondta neki, Harald szeretett fivérének, anyja pedig kedves fiának tekinti. Akaratlanul lettem szemtanúja a parkban a jelenetnek.

A hercegnő óvó szeretettel karolta át a bátyját. Nagyon szomorú volt. Herbert fájdalmas csalódása az ő reményeire is sötét árnyat vetett.

XXII.

Rowena a szobájában ült, és vágyakozva, türelmetlenül gondolt Haraldra. Lehunyt szemmel ábrándozott. Bele- borzongott a felismerésbe, hogy Harald Nordegg gróf a végzete, és az ő kezében van élete boldogsága vagy boldogtalansága.

Azóta, hogy itt járt, nem kapott újabb hírt felőle. Odaát éppen ilyen vágyakozva vártak valami jeladást Haidenauból. Jutta búsult, hogy elkerülték egymást Herbert herceggel. Azóta nem látta, hogy az édesanyjáról beszélt vele.

A harmadik napon aztán Rowena hercegnő felnyergeltette a lovát. Amikor az állat egy óra lassú poroszkálás után egy erdei forrásnál megállt, és beleszimatolt a levegőbe, Rowena felrezzent álmodozásából, és leszállt a nyeregből. Odavezette a lovat a forráshoz, megitatta, majd kikötötte egy öreg tölgyfához. Ő maga kissé távolabb, egy fatönkön keresett magának pihenőhelyet.

Sokáig üldögélt itt a gondolataiba merülve. Az erdő csendjét hirtelen egy ló prüszkölése törte meg. A hercegnő felriadt álmodozásából, és Harald Nordegg grófot pillantotta meg.

A férfinak felragyogott a szeme, amikor felismerte a hercegkisasszonyt. Nyomban leugrott a lováról. Rowena látta rajta, hogy nagyon izgatott, s az ő tekintete is tele volt nyugtalan várakozással, ahogy a férfira nézett.

- Ne nézzen így rám, fenség! Kérem, ne feledje, hogy a vadonból jöttem. Ha így néz rám, hinni fogok a pillantásának, s ha az mégis hazudna, úgy engem ez a hazugság megölne.

Harald nehezen mondta ki ezeket a szavakat. A hercegnő felugrott, és lángoló arccal állt meg előtte.

- Nordegg grófja, merészen fogalmaz - mondta izgalomtól remegő hangon.

- Túl merész voltam, hercegnő? Talán túlságosan is soká fegyelmeztem magam, s próbáltam leplezni a lelkemben tomboló vihart. És egyre nehezebben tudom az érzéseimet féken tartani. Ezért kérem, ne játsszon velem! Nem szoktam hozzá az effajta játékhoz.

Vadul, mindenre elszántan áradtak a szavak a férfi ajkáról, és Rowena ujjongó lélekkel hallgatta. Az ereiben száguldva lüktetett a vér. Tágra nyílt szemmel nézett a férfira, és fojtott hangon így válaszolt:

- Én bizonyosan nem játszom önnel, Nordegg gróf. Amit a szememből kiolvas, az az igazság.

A férfi megremegett. A vér a halántékába tolult.

- Rowena! Rowena! - A lány neve kiáltásként bukott ki kebléből.

A hercegnő rámosolygott, mindenről elfeledkezve, odaadóan.

- Rowena! - Harald egyszeriben a karjába kapta, és a szerelmes férfi szenvedélyével nézett a szemébe. Az ajkuk összeforrt az első szerelmes csókban. Mintha tűz áramlott volna át mindkettőjükön. Szorosan átölelték egymást, és érezték a másik szívének vad kalapálását. Harald újra meg újra megcsókolta a hercegkisasszony ajkát, míg végül Rowena kibontakozott az öleléséből.

- Most elég lesz! Igazán a vadon fia vagy! - korholta kedvesen a szerelmét.

A férfi szeme ragyogott.

- Túl sok volt, drágám?

- Jaj, dehogy! De haza kell mennem. Már biztosan aggódnak értem.

- Lovagoljak azonnal Haidenauba, hogy megkérjem a kezed Herberttől? Mit gondolsz, beleegyezne?

- Jaj, Harald, Herbertről egészen megfeledkeztem - borult el egyszeriben Rowena arca.

- Mi a baj, Rowena? Attól tartasz, hogy megtagadja tőlem a kezedet?

- Nem, a bátyám örülni fog a boldogságunknak de… milyen sebzett szívvel, Harald!

- Sebzett szívvel? Mi történt vele?

- Ő sajnos nem lehet olyan boldog, mint én.

- Miért nem?

- Mert a lány, akit szeret, már másé.

Harald felfigyelt.

- Akit szeret, az… az mást választott? - kérdezte nyugtalanul.

- Igen, Harald. Talán az lesz a legjobb, ha mindent elmondok, hogy megérts. Bátyám szíve Jutta húgodért repes, mint az enyém teérted. Szereti és azt remélte, hogy a szerelme viszonzásra talál…

A lány elbizonytalanodott. Hirtelen nem tudta, jót tesz-e azzal, ha éppen Jutta bátyjának mondja el a fivére szerelmi bánatát.

- És? Folytasd, Rowena! Kérlek, bízzál bennem! Mindent tudnom kell, már csak a húgom miatt is.

A leány egy pillanatig habozott. Aztán határozottan így szólt:

- Nos, tudd meg a teljes igazságot! Jutta Krassnick kapitány urat szereti, aki nálatok vendégeskedik, és úgy tűnik, titokban már el is jegyezték egymást. - Rowena elmesélte, amit a fivérétől hallott, miután az hazaért Nordeggből.

Amikor befejezte, Harald fellélegzett.

- Ez megint azt mutatja, milyen könnyen tehet boldogtalanná két embert egy félreértés - mondta elgondolkozva. - Nagyon jó, hogy ezt elmondtad nekem, Rowena. A bátyád téved. Krassnick megboldogult nővérünk jegyese volt. Jutta meg én testvérünkként szeretjük.

A hercegnő izgatottan nézett rá.

- Nem lehet, hogy mégis valami gyengéd érzelem alakult ki közte és Jutta között?

- Nem - mondta Harald. - Az igazat megvallva, régebben az én fejemben is megfordult, hogy Jutta talán vigasz lehetne Hans számára Maria elvesztéséért. De amikor a múltkor felvetettem a húgomnak ezt a lehetőséget, ő határozottan kijelentette, hogy Hansot mindig is úgy fogja szeretni, mint a testvérét. Valószínűleg most is csak vigasztalni igyekezett szegény fiút. Herbert félreértette a helyzetet. Ha ez az, ami a bátyádat keseríti, akkor megszabadíthatod a bánatától.

A hercegkisasszonynak nagy kő esett le a szívéről.

- Gyorsan, Harald, segíts fel a lovamra, Herberthez kell sietnem - határozta el magát nyomban a cselekvésre.

A férfi felemelte a nyeregbe, majd maga is felpattant a lovára, hogy elkísérje.

Amikor megérkeztek Haidenauba, a bárónő ott ült a teraszon. Kedvetlenül nézett a boldogságtól sugárzó párra. Amikor Harald leemelte a nyeregből a hercegnőt, és magához ölelte, a bárónő feldúlt ábrázattal viharzott le a teraszról, és elébük állt. De a hercegnő nem engedte szóhoz jutni.

- Kedves bárónő, kérem, szórakoztassa Nordegg grófot egy kis ideig, szeretném a bátyámat értesíteni, hogy itt van.

- Őfenségének üzleti tárgyalása van, és meghagyta, hogy senki se zavarja - mondta a bárónő, hűvösen viszonozva Harald üdvözlését.

Rowena elnevette magát.

- Ne aggódjon, bárónő, Nordegg gróf sosem zavarja a bátyámat. Tehát, kedves gróf, ha megbocsát, kis időre itt hagyom a bárónő szeretetre méltó társaságában - kacsintott pajkosan Haraldra, és elsietett.

A bátyja dolgozószobájában csakugyan ott találta még a jószágigazgatót, a főerdészt és Bredow urat, Rowena gondolkodás nélkül odalépett az urakhoz.

- Uraim, arra kell kérnem önöket, fejezzék be a tárgyalást. Fontos és halaszthatatlan családi ügyek kényszerítenek arra, hogy megkérjem önöket, hagyjanak magunkra a bátyámmal - mondta jelentőségteljesen.

Az urak felálltak. Herbert herceg meglepetten nézett a húgára.

Amikor kettesben maradtak, Rowena a bátyja nyakába ugrott, és mindenről beszámolt neki.

- És ki mondta mindezt neked, Rowena? - kérdezte Herbert.

Ekkor a hercegnő pipacspiros lett. Átölelte a bátyját.

- Kedves Herbert, miután megszabadítottam szívedet ettől a tehertől, még valamit elárulok neked. Éppen most jegyeztük el egymást Harald Nordegg gróffal. Magammal is hoztam mindjárt, egyenesen az erdő széléről, hogy megkérje tőled a kezem. Megtagadod-e tőle?

A herceg szorosan magához ölelte a testvérét. A szeme csillogott.

- Már miért tagadnám? Tudom, nála biztos kezekbe teszem le a boldogságodat.

Rowena fellélegzett, majd mosolyogva így szólt:

- Ideje megszabadítanom Haraldot a bárónő társaságától. Biztosan fejére olvasta már szegénynek, hogy illendő kíséret nélkül, csak így egymaga hozott haza.

Megpördült, és már szaladt is.

A teraszon a gróf meg a bárónő csakugyan mereven, szótlanul ült szemben egymással. Rowena nevetve lépett oda hozzájuk.

- Nordegg gróf, a bátyám a dolgozószobájában várja.

Harald felállt, meghajtotta magát, és amikor a hercegnő a kezét nyújtotta, gyengéd csókkal illette. A bárónő figyelmét természetesen ez sem kerülhette el. Amikor aztán a gróf előtte is meghajolt, ő is kézcsókra nyújtotta a kezét, de csalódnia kellett.

A bárónő elállta Rowena útját, aki ugyancsak elindult a maga lakosztálya felé.

- Fenség, volna szíves meghallgatni? - kérdezte méltóságteljesen.

- Most nem, kedves bárónő, sietnem kell átöltözni. Később rendelkezésére állok. Tartsa addig magában a prédikációját! - felelte szemrebbenés nélkül az elképedt úrhölgynek, majd elsietett.

Harald belépett a herceghez, aki sugárzó tekintette) várta. Egyszerre nyújtották ki a kezüket egymás felé. Harald egyszerű szavakkal, amint a szíve diktálta neki, adta elő leánykérését.

- Tisztában vagyok vele, hogy Rowena rangban leereszkedik hozzám, Herbert, de a szívemben mindig királynő marad - fejezte be végül a mondókáját.

A herceg fenntartás nélkül áldását adta a frigyre.

- Mindketten jól választottatok, Harald - mondta komoly, ünnepélyes arccal. - Ezennel a testvérem sorsát a te kezedbe teszem le.

- Köszönöm, Herbert.

- Rowena az imént mondta meg, hogy elárulta neked szívem titkát, Harald - szólalt meg aztán nyugtalanságtól hajtva ismét a herceg. - Igen, szeretem a húgodat. Ez a néhány nap, amikor azt hittem, hogy Jutta Krassnick kapitány jegyese, számomra maga volt a pokol. Most mondja Rowena, hogy tévedtem, de ettől még nincs biztosítva a boldogságom Kérlek, engedd meg, hogy megkérjem a húgod kezét. Hamarosan megkérdezem tőle, hogy szabad-e remélnem.

- Örömmel áldanám meg a frigyeteket, Herbert, és remélem, hogy hamarosan meg is tehetem. Ha nem ismerem teljesen félre a testvéremet, akkor szeret téged. Sok apró jellel elárulta már magát előttem.

- Köszönöm, Harald. Csak akkor lehetek boldog, ha Jutta lesz a feleségem. Magam fogok vele beszélni, ha lehet, még ma. És kérlek benneteket, jöjjetek át mindannyian ma délután Haidenauba. Természetesen Krassnick kapitány urat is hozzátok magatokkal! Szűk családi körben egy kis eljegyzési ünnepséget akarunk tartani.

Még néhány dolgot megbeszéltek, amíg a hercegnő be nem lépett. Hófehér csipkeruhájában oly szép és szűziesen bájos volt, és olyan de olyan boldog, hogy Karaidnak a karjába kellett kapnia és összecsókolnia.

Herbert gratulált a mátkapárnak, majd mosolyogva így szólt:

- A bárónőnek most rögtön mint jegyespárt szeretnélek benneteket bemutatni. Nem vagyok biztos benne, hogy Harald képes annyira türtőztetni magát, hogy az ő sasszeme semmit se vegyen észre.

Harald mulatva nézett végig magán:

- Egy lovaglócsizmás kérő! Te jóságos ég, csak ezt kibírja a bárónő!

Időközben a herceg már utasítást adott inasának, hogy Storkau bárónőt kéresse a dolgozószobájába. A hölgy azonnal eleget tett a hívásnak. Már a folyosón jövet elhatározta, hogy megkéri a herceget, végre oktassa ki alaposan a húgát. Erre a prédikációra azonban most nem került sor.

A bárónő úgy megdöbbent, hogy egy ideig szólni sem tudott, nemhogy illemórát tartani. Végül aztán csak megemberelte magát, s nagy üggyel-bajjal még néhány jókívánságot is képes volt kinyögni.

XXIV.

Harald gróf még soha életében nem volt ilyen önfeledten boldog, mint most, amikor leánykérő útjáról hazatért Nordeggbe.

Leugrott a lováról, a jószágot rábízta egy lovászfiúra, ő maga pedig felszaladt a lépcsőn a teraszra. Hamarosan előkerült Jutta és Hans, s így hármasban bementek a grófnéhoz.

- Kedves mama, kedves kishúgom, Jutta, drága barátom, örömteli hírt kell közölnöm veletek. Röviddel ezelőtt eljegyeztem Rowena hercegnőt - mondta ünnepélyesen Harald, majd miután Melanie grófné, Jutta és Hans elhalmozták szívből jövő szerencsekívánságaikkal, a húgához fordulva így folytatta mondókáját: - Neked pedig, Jutta, leendő sógorom személyes üdvözletét tolmácsolom. Általam üzeni, hogy örömmel vár ma délutánra mindannyiunkat Haidenauba.

Délután aztán mindannyian áthajtattak a szomszéd birtokra.

A hercegi testvérpár és a bárónő a kapuban fogadták a vendégeket. A kis kerti pavilonban meghitt hangulatban teáztak, és egyszeriben rengeteg megbeszélnivalójuk akadt.

Rowena érezte, hogy fivére türelmetlenül várja az alkalmat, amikor kettesben maradhat Juttával, és elhatározta, hogy a segítségére lesz.

Miután a teát elfogyasztották, először is Bredow urat és a bárónőt távolította el. Félrevonta a kamarást, és megkérte, hogy készítse elő a teraszon a bólét, amihez olyan remekül ért, a bárónőt pedig azzal hívatta el, hogy személyesen rendezze el estére a virágdíszítést.

- Talán érdekelné kapitány urat a kastély? - lépett oda aztán kedves mosollyal Hanshoz. - Ha meg akarja tekinteni, szívesen körbeviszem. Kedves mama, ugye velünk tartasz?

Elmenőben még vetett egy pillantást Haraldra, és jelt adott neki, hogy kövesse őket. A gróf azonnal megértette. Jutta is fel akart állni, ám a herceg megfogta a kezét:

- Drága kontesz, még nem volt módom megkérdezni, megbocsátotta-e, hogy képes voltam szívtelen leánynak tartani.

Jutta felnézett rá.

- Nincs mit megbocsátanom, fenség. Hiszen a látszat ellenem szólt.

Herbert égő szemmel nézett rá.

- Különben is, nagy szamár voltam, kontesz. Képzelje, amikor a múltkor a beteg kismadarat átvittem Nordeggbe, azt mondta az édesanyja, hogy talán a parkban még találkozhatom kegyeddel. Ott sétál a kapitány úrral. Nem tudtam, hogy Krassnick kapitány volt a vőlegénye Mariának, és kegyed kedves bátyjaként szereti. Kiértem a parkba, és megláttam magukat egy padon ülve. Kegyed éppen átkarolta a kapitányt, és úgy látszott, vigasztalja. Hallottam, hogy tegezi, és a keresztnevén szólítja. Mindebből arra következtettem, hogy a jegyese.

Jutta ijedten ugrott fel, és tágra nyílt szemmel nézett a hercegre.

- Fenség!

Herbert fellélegzett.

- És ekkor nagyon nehéz lett a szívem, mert szeretem kegyedet. Jutta. egész szívemből szeretem, és csak akkor lehetek boldog, ha viszontszeret Képes erre, Jutta?

A leány arca lángba borult. Lassan felemelte a tejét, és félénken, mégis végtelen gyöngédséggel nézett a férfira.

- Szeretem, az első perctől fogva, ahogy megismertem.

- Jutta, édes Juttám, de boldoggá teszel! - lépett hozzá Herbert, és szenvedélyesen a keblére vonta, majd forrón. bensőségesen megcsókolta. A kontesz megremegett a karjaiban, de boldog bizalommal simult hozzá.

Még akkor is így álltak, összesimulva, amikor a többiek visszaértek. Jutta kibontakozott az ölelésből, és a fivéréhez szaladt.

- Harald, kedves bátyám! - ugrott a bátyja nyakába, akár egy boldog gyermek.

A herceg az édesanyjához lépett.

- Méltóságos grófné, rám bízza-e egy életre Juttát?

Az özvegy két kezét nyújtva, könnyezve telelte:

- Kedves fiam, tegye boldoggá a gyermekemet!

Jutta most az anyját is megölelte.

- Drága anyám, olyan boldog vagyok!

- Maradj is boldog, kislányom, egész életedre! - mondta megilletődve a grófné, és megcsókolta a leányát.

Néhány nappal rá Haidenauban megtartották a kettős eljegyzést. Ezt az ünnepséget a bárónő nagy megelégedésére végre kellő fénnyel és pompával ülték meg. úgy, ahogy az egy ilyen nem mindennapi eseménynél dukál. Sok-sok vendéget hívtak, akik között természetesen ott volt Lauenstein főerdész is a hitvesével és bájos leányukkal, Ursulával.

A fiatal lány már tudta Rowenától. hogy Krassnick kapitány, a bús tekintetű gyarmati tiszt egykor a megboldogult Maria kontesz jegyese volt. A férfi tragikus sorsa mélyen megrendítette.

Melanie grófné rögtön észrevette, milyen gyengéd szeretettel néz Ursula az ifjúra, amikor vele társalog. El is határozta, hogy amint módjában áll, megteremti az alkalmat, hogy közelebb hozza egymáshoz a két fiatalt.

Három hónappal az eljegyzés után tartották meg a kettős esküvőt. A lakodalmi vacsorán a főerdész szólásra emelkedett, és bejelentette Ursula leánya eljegyzését Hans Krassnickkal.

Miután a két ifjú pár elindult nászútjára, Ursula és Hans karöltve sétált a haidenaui kastélyparkban, és nem vágytak senki társaságára.

Melanie grófné ekkor elhagyta Haidenaut, és csendben hazatért Nordeggbe. Felkereste a fia sírját, a hantot friss virágokkal borította.

Lelke holt gyermekeinél időzött.

Néhány nappal ezelőtt ismét visszavonult az özvegyi lakba, bár a fiatalok tiltakoztak ellene. Ő azonban megkönnyebbült szívvel ment át a kicsi házba. Gyermekei szeretete kísérte, s most már vele maradt mindörökre.

VÉGE

ISBN 963 9681 12 1

ISSN 1216-2140

ISSN 1589-1046

EX-BB Kiadói Kft.

1399 Budapest, Pf. 701/358

Telefon: [phone]

Felelős kiadó a kft. ügyvezetője

Sorozatszerkesztő: Simonits Erzsébet

Műszaki szerkesztő; Spolarich Miklós

Nyomta és kötötte a debreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Bördős János igazgató

---