Hedwig Courths-Mahler

Mind bűnösök vagyunk

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Hedwig Courths-Mahler: Wir sind allzumal Sünder

© Bastei-Verlag Gustav H. Lübbe GmbH & Co.

Bergisch Gladbach

Hungarian translation © Várnai Péter, 2001

Fordította: VÁRNAI PÉTER

I.

Az óra már az éjfélt is elütötte, de Rudolf Werder, az ismert ingatlan- és tőzsdeügynök még mindig az íróasztalánál ült, és állát a tenyerébe támasztva a könyvei fölött görnyedt. Éppen végzett az üzleti év lezárásával. Lelkiismeretesen feljegyezte összes bevételét, a tulajdonaiból származó jövedelmét, a kamatokat és tőzsdei nyereségeit is. Mindezt bevezette a naplófőkönyvbe, amelynek már a terjedelme is elárulta, hogy tulajdonosa kiterjedt üzleti tevékenységet folytat.

Feküdt előtte azonban egy másik könyv is. Ennek az oldalain ugyancsak számoszlopok sorakoztak, de ezek nem tőzsdei nyereségeket és nem is üzleti bevételeket jelentettek. Egyedül Rudolf Werder mondhatta volna meg, mit tart nyilván ebben a könyvben, mivel csak ő tudta, hogy van egy másik, titkos élete is. Senki nem sejtette, mivel foglalkozik, amikor éppen nem pénzügyi szakértő vagy barátságos, bár kissé betegesnek tűnő magánember.

Évekkel ezelőtt Rudolf Werder nagyon közel állt a teljes anyagi csődhöz. Mint akkoriban sokakat, őt is tönkretette a végzetes infláció, és már a nélkülözés, az ínség fenyegette. Akkoriban veszítette el a feleségét, aki mindennél drágább volt neki. A sors legalább az asszonyt megkímélte attól, hogy megélje a teljes összeomlást.

Lányukat, boldog házasságuk egyetlen gyümölcsét, aki felesége korai halála után egyedüli szeme fénye maradt, a férfi akkor nevelőintézetbe küldte. Őt mindenképpen meg akarta óvni a nehézségektől, ezért vagyona maradékából előre kifizette az intézeti díjat. Nagyon nehéz volt elválnia attól, aki egyedül még fontos maradt számára, de nem tehetett másként. Nemcsak azért, mert tudta, hogy neki magának egy ideig biztosan szűkösen kell majd élnie, hanem azért is, mert úgy döntött, rossz útra tér, és így tesz szert megint pénzre, vagyonra. Annak pedig mindenképpen elejét akarta venni, hogy gyermeke megtudja, csődbe jutott apja a bűnözők életét választotta.

Rudolf Werder hidegfejű, számító ember volt, aki mindig is tudta, hogyan állíthatja szolgálatába a szerencsét. Immár kettős életet élt, ám ezt ügyességének köszönhetően teljes homály fedte, úgyhogy még halvány gyanút sem ébresztett soha a rendőrségben, és továbbra sem pártolt el mellőle a szerencse. Ha nem így lett volna, nem is válhatott volna belőle köztiszteletnek örvendő, kifogástalan hírű üz­letember.

Rudolf Werder megvonta élete mérlegét. Az első, bűnös úton szerzett pénzt sikeresen megsokszorozta a tőzsdén, a haszonból pedig új, tisztes tevékenységbe kezdett. Továbbra is különbséget tett azonban törvényes és törvénytelen között. Tisztes munkával szerzett jövedelmét külön bankszámlán gyűjtötte, és lánya, Joan örökségéül szánta az ott őrzött pénzt. Hogy mi lett a piszkos ügyletekből származó bevételeivel? Azokat egy másik banknál egy másik számlára fizette be, gyűjtögette, de soha nem nyúlt hozzá.

Vajon miért? Miért különítette el munkával szerzett és rablott vagyonát? És miért írhatta titkos, senki által nem ismert naplófőkönyve első oldalára ezeket a rejtelmes szavakat: „Végrendeletem értelmében felhasználandó”

Ezekre a kérdésekre valószínűleg maga Rudolf Werder sem tudott volna egyértelmű választ adni. Berlin elegáns elővárosában, a Wannsee partján állt gyönyörű villája. Már a feleségével is ebben lakott, és amikor megint volt miből, akkor visszavásárolta. Szépen, boldogan éldegélt itt lányával, és igazán elégedett lehetett a sorsával, időről időre mégis nyugtalanság fogta el.

Nem tudott nevet adni annak az ismeretlen hatalomnak, ami ilyenkor arra kényszerítette, hogy visszatérjen a kalandor élethez. Nem akarta megtenni, szeretett volna boldog lenni a gyermekével, akit távol kívánt tartani sötét mesterkedéseitől, ám minduntalan legyűrte az az ismeretlen erő, hogy visszakergesse... a bűnbe.

Igen, Rudolf Werder, a kifogástalan úriember, akit az üzleti életben mindenki nagyra tartott becsületességéért, ez a Rudolf Werder bűnöző volt. Hiába akarta, nem tudott megálljt parancsolni magának, és nem létezett többé számára visszaút. Valósággal szenvedélyévé vált a bűnözés, és csúnya kárörömmel élvezte gyengének bizonyult áldozatai tehetetlenségét.

Mindeddig sikerült megőriznie titkát, és továbbra is közmegbecsülésnek örvendő ingatlanügynök volt, akit üzletfelei tiszteltek, a lánya pedig valósággal istenített. Rudolf Werder ügyelt arra, hogy szeme fényének, Joannak semmi köze ne legyen a sötét ügyletekhez. Az ő jövőjét kizárólag tisztes úton szerzett pénzből akarta megalapozni. Gyakran kínozta magát azzal a gondolattal, hogy gyermekét is veszélybe sodorhatja, és magával ránthatja a bűn mocsarába. Jó előre gondoskodott ugyan arról, hogy másik arcát akkor se ismerhessék meg, ha egy napon cserbenhagyná a szerencse, de ez sem nyugtatta meg. A lánya ettől nem lesz boldog.

„Hagyj fel a kettős élettel, Rudolf Werder! Még nem késő” – figyelmeztette egy belső hang. És ő valóban véget is akart vetni annak, amiért szégyellnie kellett magát. Örökre fel akart hagyni vele.

A lánya tizenhét éves volt, amikor újra magához vette, és Joan azóta betöltötte a huszonegyet. Apát és gyermekét mély, őszinte szeretet fűzte egymáshoz. A férfi leste gyermeke kívánságait, és valamennyit teljesítette, Joan pedig, aki a keresztanyja, néhai édesanyja angol barátnője után kapta a nevét, odaadó gyengédséggel rajongott az édesapjáért.

Amikor Rudolf Werder titkos útjait járta, leánya mindig azt hitte, hogy üzleti ügyei szólítják el otthonról, és semmi különöset nem talált ebben. Csak azt sajnálta, hogy hosszú hetekre el kell válniuk egymástól, és nagyon örült, amikor az édesapja végre hazatért.

Hogy Joan ilyenkor se legyen egyedül, Rudolf Werder felfogadott egy idősebb hölgyet, aki a háztartásukat vezette, és ereje szerint a leány édesanyját is pótolta. A gyermektelen és megözvegyült Melanie Reichert asszony kapva kapott az álláslehetőségen, és nagyszerűen teljesítette is a feladatait. Joant már-már lányaként szerette, és a fiatal nő is ragaszkodott hozzá.

Rudolf Werder házában tehát gondtalanul, békében teltek a napok, és a férfi bármikor magára hagyhatta lányát Reichert asszony oltalmában. Ráadásul nemcsak ők ketten maradtak olyankor a villában, hiszen ott élt még Stübbke is, aki egy személyben volt kertész, portás, sofőr és a hölgyek védelmezője. A személyzethez tartozott még két szobalány. Egyiküknek a konyhán is segédkeznie kellett, mivel Reichertné maga főzött, mégpedig remekül. Rudolf Werder soha nem hívott vendégeket, ők viszont minden évben elutaztak kettesben néhány hétre, hogy Joan világot lásson, és társasági életet élhessen.

A lánynak volt néhány fiatal barátnője, akikkel gyakran összejárt, egyébként a villában nem fogadtak látogatókat. Rudolf Werder mindenkivel elhitette, hogy rossz egészségi állapota miatt nem rendezhet társas összejöveteleket.

Hogy miféle betegségben szenved, azt senki sem tudta pontosan. Még a lányának sem mondta meg, amikor egyszer rákérdezett. Érdeklődésére csupán annyit válaszolt, hogy nem a legjobb az egészsége, ezért kímélnie kell magát. Leginkább a szíve rendetlenkedik, és ha nem vigyáz magára, annak szívszélhűdés lehet a vége. Ebből egyébként egy szó sem volt igaz, a férfi csak azt akarta elérni, hogy Joant ne érje felkészületlenül, ha egyszer váratlanul el kell veszítenie őt, ami bármelyik kalandos vállalkozása során bekövetkezhet.

Valójában makkegészséges volt, amit senki sem gondolt volna róla, aki látta, milyen nehézkesen mozog botjára támaszkodva, sötét szemüvegben. Most, hogy egyedül volt, levette a szemüveget, és az is ott feküdt előtte az asztalon. A lányán kívül soha senki nem láthatta így a ház lakói közül. Ősz, fénye vesztett hajáról sem sejtette senki, hogy festés eredménye. Rudolf Werder csak a halántékán őszült egy kicsit, de különleges, kizárólag borszeszes oldattal lemosható szerrel már évek óta hófehérré varázsolta a haját. Mint mindenki, Joan is csak így ismerte.

Az íróasztalon álló óra halkan, ezüstös csilingeléssel elütötte a hajnali egyet. A férfi felriadt a töprengésből, felállt, kinyújtóztatta tagjait, és végzett néhány tornagyakorlatot, olyanokat, amelyek komoly testi erőre engedtek következtetni. Minden reggel és minden este tornázott a szobájában, zárt ajtók mögött. Ilyenkor mindig derű ragyogta be az arcát, és ősz hajával is legalább tíz évvel fiatalabbnak látszott, mint egyébként.

Miután alaposan megmozgatta minden porcikáját, megfeszítette karcsú testét, ami látni valóan megtelt erővel, energiával. Torna közben csodálatra méltóan ruganyosak és erőteljesek voltak a mozdulatai, amikor pedig nyugodtan állt, úgy hatott, mint egy kőszobor. Tökéletesen uralta a testét, így az egyébként mindig bottal közlekedő, fáradtnak tűnő, ernyedt tartású férfiból senki ki nem nézte volna, hogy akár tornászbajnok is lehetne.

Éjszakai testedzése után vállára terítette a zakóját, és mindkét naplófőkönyvet gondosan elzárta a falba épített acélkazettába, amelyben értékpapírokat és készpénzt is őrzött. A kulcsokat a zsebébe süllyesztette, majd a hálószobájába indult. Levetkőzött, átment a szomszédos fürdőszobába, és hűs fürdőt vett, mint minden este. Utána addig dörzsölte magát a törölközővel, míg ki nem pirult a bőre, majd visszabotorkált a hálóba. Mindig vigyázott, hogy elesettnek látsszék. Így senki sem feltételezte róla, hogy képes megtenni, amit titokzatos útjain oly sokszor véghezvitt, és nem is gyanakodhattak rá.

Eszébe jutott, hogy már megkezdődött a szilveszter, az év utolsó napja. Vagyonmérlege alapján megengedhetné magának, hogy nyugalomba vonuljon. Kalandor életének, ha úgy akarná, véget vethetne. Nagyon jól tudta azonban, hogy nem lenne értelme megint efféle fogadalmat tennie. Nem egyszer megtette már, egy kis ideig mindig ki is tartott, és jólesően sütkérezett lánya szeretetében. Ám aztán megint elfogta a bűnös vágy. Elég volt csak hallania vagy olvasnia valamit, amit csábítónak talált, és máris érezni akarta a fenyegető veszély számára oly édes ízét, és újra megszállta az ördög.

Igen, eddig mindig így történt, ennek ellenére le kellene végre zárnia életének ezt a fejezetét. Meg is teszi, csak előbb még egyszer utoljára átadja magát a sötét hatalmak ellenállhatatlan erejének.

Ezzel az elhatározással aludt el.

Reggel arra ébredt, hogy a szomszédos fürdőszobában zubog a víz. A szobalány készítette számára a fürdőt. Ideje volt, hogy felkeljen, gyorsan elvégezze a tornagyakorlatait, megfürödjön és felöltözzön, különben még elkésik a reggeliről. Joan pedig minden rábeszélése ellenére sem lát neki az evésnek, amíg ő le nem ül mellé az asztalhoz.

Miután mindennel végzett, a tükör elé lépett, hogy még egyszer ellenőrizze a megjelenését. A tükörből beteges kinézetű, idősödő úr nézett vissza rá. Határozott vonású arcának fáradt kifejezést kölcsönzött a sötétkék, a szemét teljesen elrejtő szemüveg. A férfi elmosolyodott. Halvány jele sincs annak, hogy valójában erős, egészséges ember.

A nagy ebédlőben már megterítettek a reggelihez. Az asztal mellett karcsú ifjú hölgy állt. Fehér pamutruhája lágyan körülölelte szép alakját. Szelíd fürtökben omlott vállára világosbarna haja, ami most, hogy ráesett a nap fénye, meleg aranyszínben ragyogott. A szeme is barna volt, nagy és csodálatosan eleven tekintetű. Arcáról csak úgy áradt a kedvesség.

Joan a lépcsőhöz sietett, amint meglátta, hogy édesapja elindult lefelé. Csókkal és szívélyes öleléssel üdvözölte, majd a karját kínálta, hogy rátámaszkodhasson. A férfi gyengéden megsimogatta a kezét, de nem fogadta el a segítségét.

– Nem kell elkényeztetned, Joan. Annyi erőm azért még van, hogy ne kelljen rád támaszkodnom.

– De én nagyon szívesen segítek neked, apám. Jól aludtál az éjszaka?

– Pompásan, Joan. Alighanem te is, hiszen frissnek és vidámnak látszol.

– Az is vagyok. Te viszont sokáig fent voltál. Éjfél után egyszer felébredtem, és hallottam, hogy járkálsz.

– Remélem, nem zavartalak nagyon.

– Nem, azonnal vissza is aludtam.

– Kivételesen tovább dolgoztam egy kicsit, mert be akartam fejezni az éves zárást.

– Miért nem szóltál, hogy segítsek? Minek végeztem el akkor több szemesztert a kereskedelmi főiskolán?

– Azért, hogy egyedül is kezelni tudd a vagyonodat, amikor én már nem leszek neked.

A lány elsápadt, és megragadta a férfi kezét.

– Egy szót se erről, apám!

– Mindannyian halandók vagyunk, gyermekem, és bátornak kell lenned, amikor majd rám is sor kerül.

– Bátor leszek, de kérlek, ne emlékeztess arra, hogy egyszer ez is elkövetkezik.

A férfi gyengéden arcon csókolta imádott gyermekét.

– Reméljük, még sokáig megkímél bennünket ettől a sors, Joan. Egyébként igazad van, ne beszéljünk erről többet. Kérlek, szólj, hogy hozhatják a reggelit.

– Mindjárt itt lesz. Reichert asszony azonnal kisietett a konyhába, amint nyílt a szobád ajtaja.

Nemsokára megjelent a szobalány, és mindent szépen elrendezett. Reichert asszony is bejött, és helyet foglalt az asztalnál.

Miután asztalhoz ültek, Joan elvette édesapjától a botot. Mind a hárman kedélyesen iszogatták a kávéjukat, és aki most látta a lánya mellett ülő Rudolf Werdert, annak eszébe sem juthatott, hogy előző este még komor gondolatok kergették egymást a fejében, és nehéz elhatározásokkal kellett viaskodnia.

Joan derűsen beszámolt a legújabb hírekről, és lelkesen ecsetelte a tél szépségeit is.

– Januárban néhány hétre megint elutazunk St. Moritzba vagy a bajor hegyekbe, hogy újra hódolhass a téli sportoknak, és fiatalokkal lehess együtt – szakította félbe Rudolf Werder a lányát.

Joan arca felragyogott.

– Jaj de örülök! St. Moritzba menjünk, ha kérhetem. Neked is nagyon jót tesz az ottani levegő, és biztosan találkozunk régi ismerősökkel, köztük a korábbi években megismert sporttársaimmal és barátnőimmel. Biztosan remekül fogjuk érezni magunkat, papa. Ma pedig itthon, szűk családi körben ünnepeljük a szilvesztert. A drága Reichert asszony fánkot süt nekünk, és pompásan mulatunk majd barátságos otthonunkban. – Joan úgy nevetett, mint egy kisgyerek, aki nagyon szép ajándékot kapott éppen.

Rudolf Werder büszkén és boldogan nézte ezt a nagyszerű teremtést, a gyermekét, akit mindenekfölött szeretett, s aki néhai feleségére emlékeztette nap mint nap. Ám aztán hirtelen elgondolkodó lett az arca.

Joan aggódva nézett rá. Komoly lenne a betegsége? A lány elhatározta, hogy ezentúl még jobban odafigyel majd rá.

Miután megreggeliztek, Rudolf Werder kiment a villa kertjébe a lányával, és egészen a tópartig lesétáltak. A férfi mosolyogva hallgatta Joan meleg, lágy hangját, és magához szorította a karját. Mérhetetlenül boldoggá tette, hogy ilyen remek gyermeke van, aki ráadásul egyre jobban hasonlít megboldogult édesanyjára. Rudolf Werder ezekben a percekben mindenről megfeledkezett, ami titokban kínozta és nyugtalanította. Most semmi más nem volt, csak boldog és gyengéd édesapa.

– Na tessék, most meg kép helyett kéépet írtam! Láttál már ilyet, Gunter? Ez az átkozott írógép születésétől fogva álnok és alattomos szerkezet. Egyetlen, valamennyire is épeszű embernek sem jutna eszébe, hogy a kép szót két é-vel írja, de ez a masina még ennél nagyobb őrültségekre is képes. Mit nem adnék, ha egyszerűen kihajíthatnám az ablakon!

– Azt inkább ne tedd, Gundi! Biztosan kilehelné a lelkét, hiszen már így is roskatag – mondta Gunter Bertram nagyot sóhajtva, és megsimogatta a húga haját.

A lány elkapta a kezét, és ránevetett.

– Igazad van, Gunter, hálátlan perszóna vagyok. Drága, jó kis írógépem! Látod, becézem és simogatom, hogy azt higgye, igazán értékes darab. Ez talán megerősíti egy kicsit, és kitart, amíg meg nem ütjük a lutrin a főnyereményt. Ha addig élek is, ma, szilveszterkor jelentős összeget áldozok erre a nemes célra fejedelmi munkadíjamból, persze csak akkor, ha azonnal kifizetik. Remélem, legalább száz márkát nyerek majd. Fiacskám, akkor olyan szilvesztert csapunk, amilyet eddig csak álmodban láttál! Savanyított hering, bécsi virsli, fánk, persze ananászos is. És jóféle puncs is kerül az asztalunkra. Az Úr igazán megajándékozhatna egy aprócska nyereménnyel.

Gunter szája árulkodóan megrándult, és a fiatalember sietve félrefordult. Megint szembe kellett néznie azzal a gyötrő ténnyel, hogy nem biztosíthat jobb életet a húgának. Gundi lopva rálesett. Nagyon jól tudta, mi megy végbe szeretett bátyjában. Lendületes mozdulatokkal elrakta a gépelt lapokat, és ferdén a fejébe nyomta apró sapkáját.

– Pá, Gunter! Jövök, amilyen gyorsan csak tudok.

Bátyja felriadt merengő gondolataiból.

– Állj! Előbb megiszol szépen egy csésze teát, és eszel pár falatot, különben még összecsuklasz nekem, bátor kis húgom.

Nem engedte útjára, hanem teát töltött neki, és egy szelet vékonyan megvajazott kenyeret is beleerőltetett.

Gundi nagyokat nevetett, de a fiatalember látta, hogy megható gondoskodása könnyeket csalt a szemébe.

– Ha miattad teletömöm itt a hasamat, bátyuskám, nem marad hely benne a fánknak! Nem mondhatnám sportszerűnek az eljárásodat – korholta a lány Guntert, és közben megpróbálta leküzdeni a megindultságát.

A fivére magához szorította.

– Ne aggódj, Gundi, ha esetleg nem fizet most rögtön a megbízód! Fánkot akkor is kapsz. Én magam fogom beszerezni.

A lány csodálkozva nézett rá.

– Csak nem nyertél máris a lutrin, bátyuskám?

– Azt nem, az órámat viszont zálogba csaptam.

– Apa óráját? Jaj, Gunter!

– Ne szomorkodj, majd kiváltom. Holnap viszont lakbért kell fizetnünk, és szénre is szükségünk van, hogy legalább az egyik díszes szobánkban befűthessünk. Most már mehetsz, Gundi, én majd mindent előkészítek a szilveszteri ünnepséghez.

A lány bólintott, aztán fogta a csomagját, és gyengéden megsimogatta a bátyja kezét.

– Viszlát, Gunter!

Gundi után nem sokkal fivére is elhagyta a Plüschke asszony tulajdonátképező lakást, amelynek két kis szobáját bérelték. Gunter szorosan összehúzta magán vékony kabátját, hiszen tapasztalatból tudta, hogy üres gyomorral hamarabb fázni kezd az ember.

Joan Werder elegáns sportkocsijával végighajtott Berlin utcáin. Szilveszter volt, és még szeretett volna beszerezni egyet-mást az estére tervezett, kellemesnek ígérkező otthoni ünneplésre. Az egyik igen forgalmas utcában állt meg. Egy nagy bank székháza mellett volt az a könyvesbolt, ahonnan az édesapja által megrendelt könyvet akarta elhozni.

Ruganyosan és elegánsan kiszállt a kocsiból, becsapta maga mögött az ajtót, majd elindult a könyvkereskedés felé. Egyszerre azonban földbe gyökerezett lábbal megállt, és ereiben megfagyott a vér.

A szomszédos banképületből heves kiáltások, szitkozódás és sikoltozás hallatszott.

– Fogják meg! Segítség! Rendőrt!

És már nyílt is a nagy szárnyas ajtó. Kétségbeesett szökelléssel egy férfi rohant ki rajta. Felpattant egy ott álló motorbiciklire, és teljes gázzal elszáguldott, mielőtt még a bankból kitóduló üldözői vagy a döbbenettől mozdulatlanná dermedt járókelők közül bárki is feltartóztathatta volna. A másodperc törtrésze alatt eltűnt a nagy forgalomban.

Joannak remegett a lába, és forgott vele a világ. Nagyon távolról jutott csak el hozzá a körülötte állók izgatott kiáltozása. A lányt ájulás környékezte. Az a férfi, aki az előbb revolverrel a kezében kimenekült a bankból, elképesztően hasonlított az édesapjára. A fiatal nő úgy állt ott, mintha sóbálvánnyá vált volna. Bárhová nézett, mindenütt hangosan beszélő vagy kiabáló embereket látott.

Tucatnyian, de talán még többen vettek körbe egy alacsony, hevesen gesztikuláló férfit aki a bankház egyik alkalmazottja lehetett. Joan alig látott és hallott valamit. Fejében viharos gyorsasággal kergették egymást a gondolatok, és lelki szemeivel egyre csak a menekülő férfit látta.

„Nem, ez nem lehet igaz! Nem lehet! Nem szabad, hogy igaz legyen” – kiáltotta a lelke. Görcsös kétségbeeséssel maga elé idézte az édesapja, az idősödő, beteg üzletember képét. Nem, képtelenség, hogy ő lett volna az. Hogyan is lehetne bankrabló? Ő nem tudna ilyen gyorsan futni, és motorkerékpárt sem vezetett soha életében. Ugyan már, ostoba volt, és rémeket látott! Idegességében, mert megrémítette a menekülő hirtelen felbukkanása.

Igen ám, csakhogy nagyon közel állt hozzá, és rohantában is ki tudta venni a vonásait. Kétségei csak nem akartak eloszlani. Gondolatai önálló életet éltek, miközben még mindig dermedten, már-már süketen és vakon állt a bankrablást taglaló emberek tömegében. A banktisztviselőtől szerzett, igen szerény értesüléseket a többiek azóta szorgalmasan kiszínezték, és már gondosan megtervezett, nagyszabású akcióról beszéltek, amelyet lőfegyverekkel felszerelkezett álarcosok hajtottak végre.

Joanra hirtelen ólmos fáradtság tört rá. Elindult vissza a kocsijához, hogy hazamenjen. Látnia kell az édesapját, meg kell győződnie arról, hogy tévedett, amikor felismerni vélte a bankrablóban. Már csak néhány lépésnyire járt az autótól, amikor lába felmondta a szolgálatot, és megint forogni kezdett vele a világ.

Összeesett volna, ha Gunter Bertram gyorsan oda nem ugrik hozzá, és el nem kapja.

A fiatalember éppen a cukrászdába tartott, hogy keservesen megszerzett pénzecskéjéből fánkot vegyen a húgának, ahogy megígérte. Joanhoz hasonlóan ő is szemtanúja volt a kalandos eseménynek, őt azonban nem annyira az emberek kiabálása és izgatott gesztikulálása késztette maradásra, mint inkább Joan látványa. Így aztán észrevette, mikor a lány hirtelen elsápadt és megtántorodott. Így időben ott teremhetett mellette, és megóvhatta az eleséstől.

Most pedig a karjában tartja. Másodpercekig úgy érezte, hogy megállt a szívverése. Megmámorosodott az elbűvölő lány közelségétől. Földöntúlian szépnek látta, és alighanem kissé erősebben szorította magához, mint ahogy szükséges volt. Aztán körülnézett, és azt kereste, hová vihetne az eszméletlen teremtést.

Ebben a pillanatban azonban Joan kinyitotta a szemét. Pír öntötte el az arcát, amikor belenézett a fiatal férfi aggódó szemébe. Kiszabadította magát az öleléséből, ő pedig óvatosan talpra segítette.

A lány zavartan megint Gunterre nézett, és a két fiatal tekintete egymásba mélyedt, mintha mind a ketten a másik lelkébe akarnának látni. Most már Gunternek is arcába szökött a vér, és minden önfegyelmére szükség volt, nehogy elárulja, milyen érzések támadtak benne ez iránt az elbűvölő szépség iránt. A bankház előtt állók még mindig élénken beszélgettek, úgyhogy senki sem vette észre ezt a kis jelenetet.

Joan közben úgy-ahogy összeszedte magát.

– Köszönöm a segítségét. Csak a hirtelen ijedség árthatott meg... a bankban történtek miatt – magyarázkodott zavartan –, de most már semmi bajom. Azért szívből köszönöm, hogy vigyázott rám.

Matatni kezdett kis kézitáskájában, mintha pénzzel akarná meghálálni a segítséget Gunternek, akinek markáns arcán nagyon jól látta a gondok és a nélkülözés nyomait. A fiatalember megérezhette, mire készül az ifjú hölgy, mert hirtelen kihúzta magát, megmerevedett és elvörösödött.

Joan megijedt. Nem, ennek az embernek nem kínálhat pénzt, bármilyen viseltes is az öltözéke. A szeme elárulja, hogy lovagi szolgálatának mindenfajta megjutalmazását határozottan visszautasítaná. Így hát a lány inkább csak kedvesen rámosolygott.

– Szívből köszönöm, uram – mondta még egyszer.

A férfinak felragyogott az arca, meghajtotta magát, és hátralépett. Joan Werder beszállt a kocsijába, becsukta az ajtót, és még egyszer visszafordult. Gunter Bertram ugyanott állt, ahol az előbb, és hatalmasra kerekedett szemmel őt nézte, mintha olyasvalami történt volna vele, ami a lelke mélyéig felkavarta.

A lányt is különös érzések kerítették hatalmukba a férfi pillantásától. Hevesen vert a szíve, és valami azt súgta neki, hogy nagy hatással lesz még az életére a mai futó találkozás ezzel a magasra nőtt fiatalemberrel. A megjelenése igénytelen és szerény, a vonásai mégis örökre Joan emlékezetébe vésődtek, és szégyenpír öntötte el az arcát, amikor eszébe jutott, hogy pénzt akart kínálni neki. Nem úgy fest, mintha dúskálna a földi javakban, mégis erős személyiség benyomását kelti.

Gunter most feléje fordította az arcát. Köszönni ugyan nem mert, a szemében azonban volt valami, amiről Joan azonnal tudta, hogy soha nem tudja majd elfelejteni. A fiatalember fájdalmas lemondásról árulkodó tekintete szíven ütötte. Amikor beindította a motort, üdvözlésül biccentett kicsit a fejével. Az ismeretlen szeme erre boldogan felragyogott. Levette a kalapját, és tiszteletteljesen meghajtotta magát. Rezzenéstelenül nézett a kocsi után, amíg csak látta.

Akkor felriadt, mintha álomból ébredne, és elindult a cukrászdába. Gondolatban ugyan leteremtette magát a könnyelműségéért, mégis négy fánkot vett, kettőt ananászos töltelékkel. Kincsként vitte tenyerén a süteményt, és mert még mindig az elragadó ifjú hölgy hatása alatt állt, egy csokor virágot is vett a húgának egy utcai bódéban.

Az egyik téren rengetegen álltak körül egy sorsjegyárust. Gunter halványan elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy Gundi is lutrit akar venni. Micsoda remények töltik el a szelvényvásárlókat, és milyen kevés teljesedik be közülük! A sok kis összeg azonban munkához segít olyanokat, akik már régóta várnak rá. Ő maga is közéjük tartozik.

Éveken át küszködött, nélkülözött, hogy elvégezhesse a főiskolát. Húga áldozatkészen támogatta azokban az időkben, ő pedig abban a reményben fogadta el a segítségét, hogy mindent bőségesen viszonozhat majd, ha az államvizsga letétele után jó álláshoz jut.

Hogy a megélhetéshez okvetlenül szükséges pénzt előteremtse, mindenféle munkát elvállalt. Szerencsére több tanítványt is sikerült szereznie. Szorgalmasan korrepetálta őket, bár a lusta csirkefogók igencsak megkeserítették az életét. Karácsony előtt kevéssel azonban diákjai szülei közölték vele, helyzetük nem engedi meg, hogy továbbra is fizessék az óradíját.

A csapás súlyos volt, de Gunter mindent megpróbált, hogy pótolja a kiesett bevételt. A végén még újságot is árult az utcasarkon, karácsony hetében pedig kifutófiúként dolgozott egy nagyáruháznál, és csomagokat szállított házhoz. Ez arra a hétre kisegítette őket, és legalább kifizethette a decemberi lakbért. Utána azonban megint üres volt a zsebe, és végül zálogba kellett adnia utolsó értékes tulajdonát, az édesapjától örökölt aranyórát. Ki tudja-e majd váltani egyáltalán?

Remélhetőleg Gundi megkapja a munkadíjat a két példányban legépelt kéziratért, amit egy író rendelt meg tőle. Húga úgy számolta, hogy nyolcvan márka lesz a bevétele, ha minden jól megy. Akkor, ha összehúzzák magukat, a jövő hónapban még meglesznek valahogy. És utána?

Gunter már-már minden reményét elveszítette, és ekkor jött ez a felkavaró találkozás egy szép és elragadó mosolyú ifjú hölggyel, aki először pénzt akart adni neki, ám aztán boldoggá tette a biccentésével... Nagy isten, más sem hiányzik neki, mint az, hogy egyik percről a másikra beleszeressen egy ilyen bűbájos teremtésbe! Első pillantásra és mindjárt akkora erővel, hogy elég csak rágondolnia, és máris hevesebben dobog a szíve.

Megállt, lehunyta a szemét, és tudta, hogy soha nem fogja elfelejteni azt a lányt. Ki lehet? Végül is mindegy, semmi köze hozzá. Számára nem lehet más, mint mesebeli tündér. Csakis így szabad visszagondolnia rá.

Szaporán folytatta az útját. Egy sportszerbolt kirakatában egyszer csak egy tábla vonta magára a figyelmét. „Kifutófíút keresünk” – állt rajta.

Gunter megtorpant. „Mit szólnál ehhez a karácsony és újév között igazán kifizetődőnek ígérkező tevékenységhez, te okleveles mérnök?” – gondolta keserűen. Aztán bement az üzletbe, ahol egy testes úr sietett elébe.

– Mivel szolgálhatok, uram?

A fiatalember zavartan forgatta kezében a kalapját.

– Elnézést kérek, én azért jöttem be, mert olvastam a kirakatba kitett táblán, hogy kifutót keresnek. Megtudhatom, hogy betöltötték-e már a helyet?

A terebélyes úr kissé megütközve vizsgálgatta az előtte álló okos, értelmes arcát.

– Még van felvétel, de csak nem akarja azt mondani, hogy...

– De igen, nagyon szívesen elvállalnám a munkát. Dolgozni akarok – jelentette ki Gunter, akit kicsit megijesztett az úr csodálkozó ábrázata. – Amíg nem sikerül a végzettségemnek megfelelő állást találnom, addig bármit elvégzek, amivel akár csak egy márkát kereshetek. Nem szeretem a tétlenséget. Kérem, uram, alkalmazzon kifutónak.

A szélte-hossza egy uraság kissé kellemetlenül érezte magát. Úgy ítélte meg, hogy erre a fiatalemberre valójában komolyabb feladatokat is rá lehetne bízni. Kérlelő tekintete azonban meghatotta, és egyébként is szent meggyőződése volt, hogy hamarosan a végzettségének megfelelő álláshoz jut majd ez az ifjú úr, aki minden bizonnyal diplomás ember, de eddig valamiért balszerencséje lehetett, addig meg miért ne segíthetne rajta? Így aztán felajánlotta neki, hogy felveszi kifutófiúnak havi nyolcvanmárkás fizetéssel, amihez a téli sportok szezonjában egészen biztosan tisztes borravaló is jön majd még.

Tíz perccel később Gunter Bertram egy sportszerüzlet kifutófiújának tudhatta magát. Boldogan, elégedetten köszönt el új főnökétől, Krause úrtól. Abban állapodtak meg, hogy január másodikán áll munkába, és a csomagok kihordása mellett más kisebb feladatokat is elvégez.

Gunter örömébe azért üröm is vegyült. Hosszú évekig tanult, és közben elköltötte azt a hatezer márkát, ami édesapjuk hagyatékának elárverezése után maradt meg neki és akkor tizennégy éves húgának. Most tehát háromezer márkával tartozik Gundinak, aki ragaszkodott ahhoz, hogy az ő örökrészét is fordítsa a tanulmányaira. Ehhez képest itt áll havi nyolcvan márka fizetéssel! Nem volt könnyű jó képet vágnia a dologhoz, de elszántan összeharapta a fogát. Az orrlógatásnak semmi értelme. A gazdasági válság súlyos sebeket ejtett az országon, és nagyon sok vele egykorú, egyetemet végzett embernek kellett évekig várnia, amíg kereseti lehetőséghez jutott. Ő maga kitűnő eredménnyel tette le az államvizsgáit, és biztos volt abban, hogy egyszer majd még igazi mérnöki munkát végezhet.

Gondolatban rendre intette magát, és megszaporázta lépteit. Albérletük szerencsére nincs messze a Krause-féle üzlettől, így legalább útiköltségre nem kell pénzt kiadnia. Krause úr közölte vele, hogy az árukihordáshoz csomagtartós motorkerékpárt bocsát a rendelkezésére. Leendő főnöke szemlátomást elégedetten vette tudomásul, hogy Gunter tud bánni a motorral, noha azt természetesen nem sejthette, hogy egyetemista korában mindenféle motorfajtával behatóan foglalkozott.

Amikor hazaért, Gundi még nem volt otthon. Leszedte hát az asztalt, friss abroszt terített fel, és kirakta a fánkokat a szüleiktől rájuk maradt készlethez tartozó egyik színes tányérra. A virágcsokrot egy karcsú vázában a fánkok mellé tette. Utána a legjobb darabjaikkal, tányérokkal, csészékkel, tálakkal és evőeszközökkel megterített maguknak, abban a reményben, hogy húga is bevásárol az ünnepi alkalom tiszteletére.

Éppen elégedetten végignézett a művén, amikor csomagokkal megrakodva hazaérkezett Gundi. Nevetve nézett a bátyjára, aki meg az ő csomagjait bámulta meredten.

– Valóban játszottál a lutrin?

A lány aprót sóhajtott, és árnyék suhant át bájos kis arcán.

– Játszani ugyan játszottam, csak éppen nem nyert a szelvényem. Teljesen azért nem hagyott el a szerencse. Nagylelkű szerzőm éppen most kapta meg egy művéért a honoráriumot, és nyolcvan márka helyett kilencvenet adott. Én pedig úgy gondoltam, hogy a váratlanul jött tíz márkából igazán szép szilveszterestet rendezhetünk. Az utolsó fityingig el is költöttem a talált pénzt. Szilveszterkor az ember könnyelműbb lehet, mint máskor, nem igaz? Nézz csak ide! Ez a kis üveg pezsgő egy márka huszonötbe került. Mind a kettőnknek jut belőle egy-egy pohárral. Véletlenül meghallottam, hogy egy úr azt mondta egy másiknak: soha nem lesz jómódú az, aki szilveszterkor nem koccint pezsgővel. Mivel pedig nekünk leghőbb vágyunk, hogy meggazdagodjunk, megfogadtam ezt a bölcsességet, és beszereztem egy negyedliteres kis pezsgőt. Lenyűgöző, ugye?

A fiatalember elnevette magát, és Gundi elé tolta a virágot meg a fánkokat.

– Mint láthatod, én is könnyelmű voltam.

Összeborultak és nagyot nevettek, igaz, közben könny csillogott a szemükben.

– Jaj, Gunter, ma komolyan úgy érzem, hogy jobbra kell fordulnia a sorsunknak. Képzeld csak, a szerzőm beajánlott az egyik írótársának, aki éppen befejezett egy művet, amit másolatokkal akar legépeltetni. Azonnal fel is hívta az urat, aki már január másodikára magához rendelt, hogy elhozzam a kéziratát. Ő is leadáskor fizet. Februárban pedig megint a szerzőmtől kapok munkát. Ezek után se vessen még szét az öröm?

– Nekem is nyomós okom van a derűlátásra, Gundi. Először is ma találkoztam egy valódi mesebeli tündérrel. Kisebb lovagi szolgálatot tehettem neki, amit ő barátságosan megköszönt. Másodszor pedig főállású kifutó lettem a H. C. Krause-féle cég sportszerüzletében. Január másodikán állok munkába. Havi nyolcvan márka a fizetésem, de fejedelmi borravalókra is bizton számíthatok. Ehhez mit szólsz?

Húgának elkerekedett a szeme. Belesápadt az elfojtott izgatottságba, aztán hirtelen zokogva Gunter karjába vetette magát.

– Jaj, bátyuskám! Ha tudnád, mit érzek! Hát már annak is örülnünk kell, hogy ilyen alantas álláshoz jutottál? Ez... borzasztó!

A fiatalember szorosan magához ölelte Gundi fejét, és csitítóan simogatta barna haját, bár közben gyanúsan csillogott szép, kifejező szürke szeme, ami ugyanolyan volt, mint a húgáé. Tökéletesen tisztában volt azzal, mi megy végbe a lányban, de azt is tudta, hogy jobb kedvre kell derítenie.

– Ne sírj, Gundikám! Ez csak a kezdet, és minden kezdet nehéz. Gondolj arra, hogy máris feljebb jutottam a szamárlétrán! Nemrég még alkalmi újságárus voltam, de most már alkalmazott vagyok. Ha továbbra is így haladok felfelé, akkor a végén elégedettek lehetünk.

A lány erőt vett magán.

– Ne is törődj velem, Gunter! Buta liba vagyok. Örülnöm kellene, én ostoba meg siránkozom itt neked. Lehet persze, hogy csak örömömben könnyeztem. Most pedig segíts kibontanom ezeket a csábító csomagocskákat! Ez itt egy kis doboz füstölt hal, istenien friss, és csak húsz pfennigbe került. A doboza ráadásul jó lesz tüzelőnek. Akad itt még sonka, két pár bécsi virsli, kis fej majonézes saláta... Nekem máris összefutott a nyál a számban. Hát ebből meg mi kerül elő? Vagy úgy, fűszeres felvágott az ünnep utáni szűkebb napokra! Alma, narancs, ez meg kis üveg rum. A teádba, de puncsot is készíthetünk belőle. A végére maradt a legeslegszebb: egy doboz cigaretta az én drágalátos bátyámnak! Gyere, Gunter, élvezzük, hogy ma jól élünk!

Gundi két pezsgőspoharat is elővett a szekrényből, és egy óra múlva valóban ünnepien megterített és megrakott kis asztalhoz ülhettek le. Ők is kicsinosították magukat, már amennyire kopottas ruhatáruk megengedte. A lány két gyertyát is beszerzett. Porcelán gyertyatartóba állította őket, azt pedig a gyönyörű virágcsokor mellé helyezte az asztalra.

Miközben jóízűen falatoztak a régóta nélkülözött finomságokból, a régi idők szilvesztereiről beszélgettek, amelyeket még együtt ünnepelhettek a szüleikkel. Gunternek a mesebeli tündérről is mesélnie kellett, amit szívesen megtett, részletes beszámolójából azonban kihagyta a saját érzéseit.

– Kár, hogy józan korunkban már nincsenek mesebeli tündérek! – mondta utána Gundi mosolyogva és kissé ábrándosan. – Mégis tündér volt, akivel találkoztál, és szinte észre sem vettük, de máris csodát tett. Ünnepi asztalnál ülünk, neked állásod van, engem pedig elhalmoztak megbízásokkal. Hát nem éppen elég ez kezdetnek? Holnap kifizethetjük a lakbért, és valószínűleg a következő elsején sem kell haladékot kérnünk Plüschke mamától. Holnapután első dolgom lesz, hogy brikettet rendeljek, és akkor januárra már el leszünk látva. Azt hiszem, nyugodtan elmondhatjuk, hogy ez az év is jól kezdődik.

Bátyja jóságos mosollyal megfogta és megcsókolta a kezét.

– Édes, bátor kis küzdőtársam!

– Nagyon jó, hogy legalább mi itt vagyunk egymásnak, Gunter!

Miután végeztek a vacsorával, a lány leszedte az edényt, és az asztalra tette a pezsgőskelyheket, mellé pedig a fánkokat és a gyümölcsöt. Egészen addig ott üldögéltek, amíg nagy lett a zsivaj odakint. Az új esztendő petárdadurrogással és az utcagyerekek kurjongatásával jelezte érkezését. Gunter kinyitotta az ablakot, hogy bevegye a párkányról a hűlni kitett pezsgőt. Ügyesen kinyitotta, lassan teletöltötte a poharakat, aztán várták, hogy a közeli templom órája elüsse a tizenkettőt.

Az utolsó kongatásra szótlanul felvették az asztalról a poharukat, és koccintottak, miközben másik kezük szorosan összefonódott. Egyetlen szót sem szóltak, de a tekintetük elárulta, hogy tökéletesen értik egymást. Tudták, hogy mindketten a lehető legjobbat kívánják a másiknak.

Áhítatosan félig megitták a pezsgőjüket, majd kart karba öltve, pohárral kezükben a nyitott ablakhoz léptek, és az ünnepi forgatag zajait hallgatták.

Gunter gondolatai ismét visszatértek ahhoz az ifjú hölgyhöz, akivel ma hozta össze jó sora. Lassan az éjszakai ég felé emelte a poharát, szíve minden jót kívánt Joan Werdernek, és az ő egészségére fogyasztotta el maradék pezsgőjét. Gundi is kiitta az italát, és ő is valami ismeretlen, nagy és szép dologról álmodott, mint a fiatalok szoktak ilyen különleges pillanatokban.

Vajon Joan Werder megérezte-e esetleg, hogy egy ember őszinte vonzódással gondol rá, amikor ő az édesapjával szintén a nyitott ablakban áll, teli pezsgőspoharat tart a kezében, és a sötét tó fölött az égboltot nézi, mintha a csillagokból akarná kiolvasni, hogy mit hoz számára az új esztendő? Igen, ezen az éjféli órán a lány is arra a fiatalemberre gondolt, aki lovagiasan a segítségére sietett, s akinek a pillantását akkor sem felejthette volna el, ha úgy akarta volna.

És újra felelevenedett benne a délután emléke. Most már csak mosolygott azon, hogy a bankház előtt felismerni vélte az édesapját. Amilyen gyorsan csak tudott, hazarobogott sportkocsiján, és besietett a házba. Berontott az édesapja dolgozószobájába, ahol...

Sötét szemüvegében ott ült az apja. Könyvet tartott a kezében, mintha olvasna, és megütközve nézett a lányára. „Beléd meg mi ütött” – kérdezte a pillantása.

Joan halkan felsikoltott, és átkulcsolta az édesapja nyakát.

– Jaj, papa, annyira aggódtam miattad! – kiáltotta boldogságtól ragyogó arccal.

– De hát miért, gyermekem?

Rudolf Werder ügyesen uralkodott a vonásain. Valóban jó színész volt. Nyoma sem volt rajta a délután kiállt izgalmaknak. Kedves, jóságos atyai arcának egyetlen rezdülése sem árulta el, hogy ma először elhagyta a szerencse, és nem sikerült végrehajtania a bankrablást. Tudta, hogy Joan meglátta, mert menekülés közben ő is észrevette a lányát. Szorongva töltötte az időt a hazaérkezéséig, és most megkönnyebbült. Ezek szerint mégsem ismerte fel. Mégsem pártolt el tőle egészen a szerencse, hiszen senki, még Joan sem tudja, hogy ő volt a kudarcot vallott bankrabló.

Nagyot sóhajtott, amikor a lánya elmondta neki, hogy „maga sem tudja, miért”, de egyszer csak szörnyen aggódni kezdett érte. A férfi érezte, hogy Joan azért nem akar a gyanújáról beszélni, mert nem szeretné megsérteni őt.

Most pedig itt állnak, és a csendes, békés éjszakát kémlelik. Ezen az órán Rudolf Werder megfogadta, hogy végleg szakít kalandor életével, és ezentúl csak a gyermekének él. Gondoskodik róla, és megőrzi a nevük tisztességét.

Joan gondolatai még mindig annál a fiatalembernél időztek, akit a sors az útjába vetett. Talán intő jel volt, hogy találkozott valakivel, aki valamikor esetleg többet jelent majd számára futó ismeretségnél.

De nem, ennyire azért nem volna szabad előre rohannia az időben! Tudta, hogy így van, mégsem sikerült elterelnie a gondolatait arról a fiatal férfiról. Komoly, büszke, mégis mély érzésű szeme nem eresztette. És az arca sem, ami küzdelmekről, nélkülözésről mesélt, de erőről és méltóságérzetről is.

Édesapjának még nem tett említést erről a találkozásról, ám most, hogy szüntelenül ő járt a fejében, úgy érezte, mindenképpen mesélnie kell neki a fiatalemberről.

– Különös kalandban volt részem ma délután, papa, és most megint erősen foglalkoztat.

A férfi maga mellé vonta a kanapéra, és kérdőn nézett rá. A lány egy kicsit módosított a történteken. Azt mesélte, hogy miközben kiszállt a kocsijából, elveszítette a kézitáskáját, de egy fiatalember felvette és visszaadta neki.

– A megjelenése alapján olyan ember volt, apa, akinek nem telik rendes ruhákra. Pénzt akartam adni neki, hogy megjutalmazzam, de úgy nézett rám, hogy azonnal meggondoltam magam. A tekintetéből és határozott, de gondoktól gyötört vonásaiból kiolvastam, hogy ezt a férfit nem sérthetem meg alamizsnával. Azóta viszont szüntelenül az kínoz, hogy nem segíthettem rajta más módon. Különös, nem, papa?

Rudolf Werder feszült figyelemmel hallgatta a lányát. Ismerte és látta rajta, hogy mélységesen felkavarta ez a találkozás. Tudta és örült neki, hogy Joannak eddig egyetlen férfiért sem dobogott hevesebben a szíve. Bizonyára minden apa nehezen engedi át egy idegennek a lányát, de neki kétszeresen is nehéz lesz az az óra. Egészen különleges embernek kell lennie annak, akiért ő hajlandó lesz elválni egyetlen gyermekétől. Szavaiból most először érezte, hogy lángra gyúlt valakiért a szíve.

– Tudod, ki volt az a férfi? Korábban is láttad már?

– Nem, egészen biztosan nem. Sajnálom is, hogy semmit sem tudok róla. Különben megkértelek volna, hogy légy a segítségére.

– Kár, hogy nem teljesíthetem ezt a kívánságodat, Joan. Egy nap talán majd viszontlátod azt az urat.

– Itt, a hatalmas Berlinben, apa? Az olyan volna, mintha tűt kellene keresnem egy szénakazalban.

– Vannak különös véletlenek. Bízzunk benne, hogy a sors még egyszer utunkba veti azt a fiatalembert! Igaz is, mennyi idős lehetett?

– Úgy harmincöt. Sokszor idősebbnek látszik a koránál az, akinek az arcára barázdákat véstek a gondok.

A férfi oldalról fürkészőn méregette a lányát, aki úgy nézett maga elé, mintha most is ott látná az ismeretlent.

– De mindenképpen fiatal még? – kérdezte Rudolf Werder könnyedén.

Joan bólintott, és halk sóhaj hagyta el az ajkát.

Az idős férfi most már egészen biztos volt abban, hogy a lánya szívét elrabolták. Boldog szerelmet kívánt neki, bár fájdalommal töltötte el a gondolat, hogy osztoznia kell valakivel a szeretetén.

– Bizonyára azok közé tartozik, akiket elsodortak az utóbbi évek viharai. Reméljük, nem viselte meg annyira, hogy ne maradt volna hű önmagához.

– Nem, apa, egészen biztos, hogy ő nem olyan! Azt ki lehet olvasni az emberek szeméből.

A férfi arcát halvány pír öntötte el. Vajon az ő szeme is elárulja, hogy... Még szerencse, hogy többnyire sötét szemüveg takarja, és Joan csak ritkán nézhet bele!

– Az első benyomás nem mindig bizonyul helyesnek, különösen akkor nem, ha csupán futó találkozásról van szó – mondta rekedten.

– Annak az embernek a szeme igazat beszélt, apa.

– Akkor hát bízzunk abban, hogy mihamarabb találkozunk vele! Szívesen segítünk rajta, ha tisztességes, rendes ember.

Joan és az édesapja nemsokára nyugovóra tért, de a sötét villa két szobájában még sokáig égett a villany. Mindketten napközben szerzett élményeiket idézték fel magukban. A lánynak szüntelenül Gunter Bertramra kellett gondolnia, édesapja viszont pár perccel korábbra ment vissza az időben. Úgy érezte, az óév utolsó napján a bankban ő is utolsó figyelmeztetést kapott, ami végre letérítheti a bűn útjáról. Rudolf Werder, a hideg szívű akarnok, aki senkire és semmire nem volt tekintettel, és érzései is csak a lánya iránt voltak, ez az ember hosszú-hosszú évek után ezen az éjszakán imádkozott először, ahogyan kisfiúként tette a szülői házban, amikor édesanyja szeretettel az ágya fölé hajolt. Olyan férfit kért az égtől a lánya mellé, akinek tiszta a jelleme, és a tisztességét megőrizve is képes megbirkózni az élet nehézségeivel.

Aztán a feleségére gondolt, akire Joan ma már megszólalásig hasonlít. Tárcájából elővette a megboldogult kissé már halvány fényképét. Miközben kedves vonásait nézegette, csalhatatlanul érezte, hogy bűnös mesterkedéseivel az ő emlékét is beszennyezte. Sokáig nem tudta róla levenni a szemét.

– Bocsáss meg nekem! – kérte aztán halkan.

II.

Gunter Bertram munkába állt új helyén. Minden területen ügyesnek bizonyult, és a Krause cég boltvezetőnője maradéktalanul elégedett volt vele. Egyébként is rokonszenvesnek találta a finom vonású, okos arcú fiatalembert, sőt egyenesen tisztelettel nézett rá, miután a főnökétől megtudta róla, hogy egyetemet végzett, de a szakmájában nem sikerült elhelyezkednie, és ezért tartja el magát így.

Az új kifutófiú semmilyen munkától nem riadt vissza, bármit kötelességtudóan és lelkiismeretesen elvégzett, amit rábíztak, és csomagtartós motorkerékpárján mindig nagyon gyorsan kiszállította az árut. Amikor azzal megvolt, és éppen sehová nem kellett kimennie, akkor más elfoglaltságot keresett magának. Egy idő múlva már mindig hozzá fordultak, ha a cégnél valahol szorított a cipő. Krause úr egyre kellemetlenebbül érezte magát, hogy csak igen keveset fizet neki, és már február elsejétől felemelte a fizetését.

Igaz, abból még így is kizárólag a legszükségesebbekre futotta. Borravaló éppen csak csordogált, bár Gunter már nem volt annyira szégyenlős, mint kezdetben, és mindig elfogadta, ha adtak neki.

Gundi az utolsó megbízás teljesítése után sajnos nem kapott másikat. Szerzője még nem készült el új művel. A bátyja örült, hogy a lány pihenhet egy kicsit, arra pedig, ami nélkülözhetetlen, az ő jövedelméből is telt.

Február elején egy újrahúroztatott teniszütőt kellett kiszállítania a tulajdonosának, aki a Wannsee partján lakott egy villában. Motorkerékpárra pattant, és nemsokára ott is állt már a kertkapu előtt. A névtáblán a Rudolf Werder nevet olvasta, de ebből persze nem sejthette, hogy ebben a gyönyörű házban él az a szép ismeretlen, akire újra meg újra gondolnia kell.

Meghúzta a csengőt, és a kertkapu azonnal kinyílt, mintha láthatatlan kéz mozgatta volna. Joan a nappali ablakánál ült, és kézimunkázott. Most felpillantott, hogy megnézze, ki kér bebocsátást. Ijedten összerezzent, amikor meglátta a ház felé igyekvő küldöncöt. Nemrégiben szemügyre vette a teniszfelszerelését, és úgy találta, hogy újra kell húroztatnia az egyik ütőjét. Tudta, hogy a sofőrjük a H. C. Krause céghez adta le, de most, amint a kifutófiúban felismerte a szilveszterkor látott ismeretlent, nem akart hinni a szemének.

– Apa! – kiáltotta csodálkozva és izgatottan.

– Mi baj, Joan? – A férfi látta, hogy a lány arcából kifutott a vér.

– Látod azt a küldöncöt, papa? Ő az.

Rudolf Werder felállt, és kinézett az ablakon. Tisztán ki tudta venni Gunter Bertram vonásait, és azonnal úgy gondolta, hogy ez a fiatalember nem lehet egyszerű kifutófiú.

Joan izgatottan felugrott, és hevesen dobogó szívére szorította a kezét. Gunter nem láthatta, mert eltakarta a vastag függöny.

– Papa, kedves papa, azt mondtad, hogy segítesz rajta – mondta halkan, erősen uralkodva az izgatottságán.

A férfi nyugodtan visszaültette a karosszékébe.

– Tartani is fogom az ígéretemet. Egyelőre azonban nem lépünk kapcsolatba vele. Úgy látom, hogy ezt a fiatalembert a szükség kényszerítette olyan állásba, amelynél sokkal többre termett. Most már tudjuk, hol találjuk meg. Mind a ketten ismerjük a H. C. Krause céget és a tulajdonosát. Ott mindent megtudhatunk róla, de neki nem kell megsejtenie, hogy tőlünk, pontosabban tőled érkezik a segítség. Alighanem kellemetlenül érintené, hogy szorult helyzete miatt egy ifjú hölgynek tartozik köszönettel.

A lány nagyot sóhajtott. Szívesen találkozott volna Gunter Bertrammal, de belátta, hogy az édesapjának igaza van.

– Erre nem is gondoltam, de egyébként tökéletesen egyetértek veled.

– Egészen biztos vagy abban, hogy ezzel a fiatalemberrel találkoztál szilveszterkor?

– Biztosabb már nem is lehetnék a dolgomban, papa. Ezer közül is felismerném.

– Jól van, Joan. Amilyen gyorsan csak lehet, kézbe veszem az ügyet. Bízhatsz bennem, minden a legnagyobb rendben lesz. Utána majd elmondom, mit intéztem.

– Ugye tapintatos leszel, apa, és nem fogod megsérteni?

– Megígérem, hogy elégedett leszel velem.

– Érdekelne, hogyan került ilyen helyzetbe.

– Azt is meg fogod tudni, Joan.

– Szegény, biztosan sokat szenved – jegyezte meg a lány csendesen, és megint kikukucskált a függöny mögül.

Gunter Bertram éppen kilépett a házból. A motorkerékpárjához sietett, felpattant rá és elviharzott. Régi bőrdzsekijét viselte, és örült, hogy nem kell a cég egyenruháját hordania. Még nagyobb lett volna persze az öröme, ha sejtette volna, ki lesi őt a villa egyik ablakából.

Apa és lánya egy kis ideig szótlanul üldögélt. Végül Rudolf Werder törte meg a csendet.

– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha délután benézek a Krause céghez. Ott megtudhatom, hogyan lehetünk leginkább a fiatalember segítségére.

– Igen, papa, az nagyon jó volna. Biztos vagyok abban, hogy elővigyázatosan jársz majd el.

– Ne aggódj, úgy lesz.

A férfi délután valóban bement a városba. Mint mindig, most is sofőrje segítségével szállt ki az autóból a Krause-féle üzlet előtt. Botjára támaszkodva, szemét sötét szemüvege mögé rejtve lépett be a tágas eladótérbe. Mindjárt megpillantotta Gunter Bertramot, aki sí cipőket rakott ki a polcra a helyiség hátsó felében. Rudolf Werder közölte, hogy sícipőt szeretne vásárolni. Az elárusítónő odaszólt a segédnek, hogy hozzon előre néhányat.

A fiatalember azonnal teljesítette a kérést, és igen figyelmesen végezte a feladatát. Fáradhatatlanul ment hátra az újabb és újabb darabokért.

Rudolf Werder kiválasztott még néhány apróságot, Gunter pedig visszavitte a helyükre azokat az árukat, amelyeket a vevő nem kért.

– Nagyon ügyes segédjük van – mondta az idős úr ekkor az elárusítónőnek. – Ez a fiatalember éppolyan készséges, mint amilyen rátermett.

– Igen, uram. Csak kifutó nálunk, de látszik rajta, hogy iskolázott, értelmes ember. Szorult helyzetbe került, azért vállalta el ezt az állást. Egyetemet végzett, csak nem talált a képzettségének megfelelő munkát. Ráadásul a húgáról is gondoskodnia kell, aki egyébként maga is igyekszik hozzájárulni a költségekhez, és gépírást vállal.

– Igazán? Nagyon érdekes! Legyen szíves, ezt mind küldesse el a szállodámba! A lányom majd ott kiválasztja, amit szeretne. Csak azt kell majd kivinni a Wannsee melletti villámba. Felesleges lenne, hogy a küldönc kétszer tegye meg a hosszú utat. Először tehát a szállodámba jöjjön! Estig biztosan ott leszek.

Az elárusítónő feljegyezte a hotel nevét.

Rudolf Werder meg akart ismerkedni Gunter Bertrammal, hogy elbeszélgethessen vele, és közben próbára is tegye. A terv már készen volt a fejében.

Tudta, hogy a lányára nagy hatással volt ez a fiatalember. Találkozásuk óta Joan egészen megváltozott. Apja úgy döntött, alaposan megnézi magának ezt a különös kifutófiút, mielőtt beleegyezne, hogy a fiatalok újra találkozzanak.

Miután a vevő távozott, az elárusítónő szólt Gunternek, hogy hamarosan el kell vinnie az imént kiválasztott holmikat az egyik szállodába. Az úr estig lesz ott, és a lányát is odarendelte, hogy saját maga választhassa ki a sílécek közül azt, amelyik a legjobban tetszik neki.

Gunter megértette a feladatot, és amint a boltban nem volt rá tovább szükség, elindult a megadott címre.

Rudolf Werder helyet foglalt a hotel előcsarnokában, teát hozatott magának, és türelmesen várta a H. C. Krause cég küldöncét. Meghagyta a portásnak, hogy azonnal szóljanak neki, ha keresnék.

Még egyszer alaposan, minden részletre kiterjedően végiggondolta tervét. Ezermárkást vett elő a levéltárcájából, és összehajtogatva a mellényzsebébe tette. Aztán kinyitotta az újságot, és elmélyedt az újságíróbálról szóló tudósítás olvasásában. Joannal együtt ő is ott volt a vendégek között, és nem kerülte el a figyelmét, hogy a lánya nemigen mutatott érdeklődést a színes forgatag iránt. Szemlátomást másutt jártak a gondolatai. Hogy hol, azt az édesapjának nem volt nehéz kitalálnia. Gunter Bertram-nál, a H. C. Krause sportszerüzlet kifutófiújánál...

Azt sem lehetett nem észrevenni, hogy Joan már egyáltalán nem várja örömmel közelgő St. Moritz-i utazásukat. Nyilván azért, mert valami, helyesebben valaki itt tartja Berlinben. Az a bizonyos valaki pedig... Rudolf Werder arcán mosoly suhant át, amikor megint csak ugyanahhoz a fiatalemberhez kanyarodtak a gondolatai.

És most a véletlen útjába vezette azt, akire Joan oly sokat gondol mostanában. Rudolf Werder már-már a sors intésének vélte, hogy így alakultak a dolgok. Az már az ő dolga, hogy próbának vesse alá a fiatalembert.

Gondolataiba merülve üldögélt a karosszékében, és hamarosan meglátta, hogy a várva várt küldönc sílécekkel meg egy nagy csomaggal a kezében belép az ajtón, és elindul a recepció felé.

Rudolf Werder felpattant, de azonnal észbe kapott, és már a botjára támaszkodva ballagott oda Gunterhez.

– Gondolom, engem keres.

– Igen, uram. Meghoztam a megvásárolt és a kiválasztásra iderendelt árut.

Rudolf Werder elkérte a szobakulcsát, aztán megint a fiatalemberhez fordult.

– Legyen szíves jöjjön fel velem! A lépcsőn megyünk, mert a hosszú sílécekkel nem férne be a felvonóba.

Gunter elindult az idős úr után, aki nagyon lassan ment, ezért ő sem siethetett. Amikor maguk mögött hagyták az első lépcsőfordulót, észrevette, hogy egy bankjegy esett a lába elé. Csakis az előtte baktató férfi ejthette el, de nem vette észre. Gunter ösztönösen az úr után szólt, hogy elvesztett valamit, aztán a csomagjaival küszködve, nagy nehezen lehajolt, hogy felvegye a pénzt. Megrémült, amikor látta, hogy egy ezermárkást tart a kezében.

Reggel éppen azon gondolkodtak otthon a húgával, hogy miből vásárolhatnának tüzelőt a következő hónapra. Gundi még vékony kabátkáját is felvette, mert fázott a rosszul fűtött szobában. És erre most hirtelen ezer márka hever a lába előtt, és a tulajdonosa nem vette észre, hogy elhagyta! Ez a pénz őket hosszú időre az összes gondjuktól megszabadíthatná, Werder úr viszont bizonyára meg sem érezné a hiányát. Mi lenne, ha megtartaná, és nem szolgáltatná vissza?

„Az lopás volna” – gondolta, és erősen küzdött önmagával. Ám aztán megjelent előtte vacogó húga képe, amint a hideg szobában üldögél szegény. „Csak igazságosabbá tenném kicsit a világot – győzködte magát gondolatban. – Ennek a gazdag embernek valószínűleg semmit nem jelent ezer márka, Gundi viszont kaphatna belőle egy új, meleg télikabátot, és szenet is vásárolhatnánk.”

Gunter nem tudott ellenállni a kísértésnek, és bőrdzsekije zsebébe csúsztatta a bankót. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és ajkába harapott.

Nem sejtette, hogy Rudolf Werder szándékosan ejtette el a pénzt, és bár nem fordult hátra, hanem látszólag nyugodtan ment tovább, pontosan tudta, mi történik mögötte. Hallotta, hogy a fiatalember utána szólt, amikor elejtette a bankjegyet, szeme sarkából látta, hogy lerakta a síléceket, majd felvette az ezrest, és érezte, hogy önmagával tusakodik. Annak idején ő is ugyanezt tette, mielőtt letért volna a helyes útról. Fájt neki, hogy a fiatal férfi nem állta ki a próbát. Igaz, elszántan harcolt önmagával, de a végén vesztett.

Guntert mélységesen mély és keserű szégyenérzés töltötte el, miközben Rudolf Werder mögött lépkedett. Nem örült a zsebében lapuló ezermárkásnak, gyötörte a lelkiismeret-furdalás, de most már késő volt ahhoz, hogy visszaadja a pénzt. Meg aztán így Gundinak nem kell fáznia, és nem fog olyan szomorúan nézni rá azzal a gondterhelt szemével.

Rudolf Werder tudta, hogy a fiatalember helyében ő is elgyengült volna. Joant viszont csakis olyan férfi kaphatja meg, aki mindig, minden körülmények között erős marad.

Guntert figyelte, aki éppen kioldozta a síléceket összetartó zsineget.

– Ugye maga járt ma délelőtt a házamban? Odakint a Wannsee partján? – kérdezte mintegy mellékesen.

A fiatalember felnézett, és örült, hogy az idős úr szemét elrejti a sötét üveg. Különben minden bizonnyal azonnal meggyónta volna, hogy megtalálta a pénzét.

– Igen, uram, én voltam ott.

– Láttam az ablakból, és már akkor feltűnt, hogy nagyon más, mint a küldöncök lenni szoktak. A boltban aztán megtudtam az elárusító kisasszonytól, hogy... egyetemre járt.

Gunter arcát sötét pír lepte el, és az ezermárkás egyre jobban égette a zsebét. Visszaadni azonban éppolyan nehéz lett volna, mint megtartani.

– Igen, főiskolát végeztem. Okleveles mérnök vagyok.

Rudolf Werder érdeklődve felkapta a fejét.

– És nem talált magának más állást?

– Nem. Végszükségben ezt is elfogadtam. Nemcsak magamról kell gondoskodnom, van egy húgom is.

Az idős úr a szemüvege mögül is jól látta, hogy a fiatalember arcán meg-megrándul egy izom.

– Őt is maga tartja el?

– A helyzet még ennél is rosszabb. A testvéremmel hatezer márkát örököltünk, de az mind elment a tanulmányaimra meg a megélhetésünkre. Mindenfélével próbálkoztam, órákat adtam, újságot árultam, és ami csak jött. A keresetem azonban magamnak is éppen csak elég volt. A kis húgom egy ősrégi írógépen kéziratokat gépelt egy írónak, és majdnem többet keresett, mint én. Aztán megkaptam ezt a kifutói állást... havi nyolcvan márka fizetéssel. Már egy hónap után felemelték, és most száz márkát viszek haza minden hónapban. Most viszont a húgomnak nincs megbízása, úgyhogy a százasból most ketten élünk, ami bizony nagyon nehéz. De kérem, bocsássa meg, hogy a gondjaimmal terhelem. Magam sem értem, miért mondtam el mindezt éppen önnek.

Valójában nagyon is jól tudta. Nyomorúságos helyzetének ecsetelésével bűnbocsánatot akart nyerni. Rudolf Werder könnyedén belelátott a fiatalember lelkébe. Ő ugyanígy szorongott, gyötrődött, amikor először hagyta el a helyes utat. Abban pedig egészen biztos volt, hogy Gunter életében a bankjegy eltulajdonítása volt az első ilyen lépés.

– Ne bánja, hogy bizalommal volt irántam! Érdekelt, amit elmondott, és... Várjon, kérem! Csöng a telefon.

A portás volt az. Azt akarta megtudni, hogy kiadhatja-e másnaptól a szobát, mert tele van a hotel, és éppen befutott egy foglalási igény.

– Semmi akadálya – válaszolta Rudolf Werder, aztán visszament a fiatalemberhez. – Éppen most tudtam meg, hogy a lányom nem jöhet ide, és nem választhatja ki a számára megfelelő sílécet. Arra kell kérnem, hogy holnap hozza ki őket a villámba.

Joan édesapja elgondolkodott. Vegye le a kezét a fiatalemberről, vagy a lánya megnyugtatására mégis legyen valamilyen módon a segítségére? Esetleg folytassa a vizsgáztatását?

„Holnapig majd kitalálom” – döntötte el végül. Két öt-márkást húzott elő a zsebéből, és odanyújtotta Guntemek, aki közben újra összekötözte a síléceket.

– Fogadja el a fáradságáért!

A fiatalember a két méretes ezüstérmére meredt. Szinte már fájt neki az idős úr nagyvonalúsága, és hirtelen rádöbbent, hogy semmiképpen sem tarthatja meg az ezermárkást, még Gundiért sem. Ez a tíz márka elég lesz szénre, ő pedig nem veszti el a becsületét, és megszabadul az egyre nagyobb súllyal ránehezedő lelki tehertől.

Megtörölte felforrósodott homlokát, elszántan kihúzta magát, aztán elővette a zsebéből az ezermárkást, és Rudolf Werder elé tette az asztalra.

– Ezt elveszítette, uram, amikor felfelé jöttünk a lépcsőn. Bocsássa meg, hogy eltettem. Nem hallotta meg, hogy szóltam, én meg... a húgomra gondoltam. Csak egy vékony kis kabátja van, amiben mindig fázik. A tüzelőnk is elfogyott. Az édesapánktól emlékül rám maradt órámat már zálogba adtam, és nem szeretném elveszíteni. Ekkor jött a kísértés, és én... nem tudtam ellenállni neki. Eltettem a pénzt, de... úgy égeti a zsebemet, mint az eleven tűz, amióta itt állok ön előtt. Sokáig viaskodtam magammal, meg akartam tartani az ezrest, de... nem megy, nem lehet. Bármennyire szégyellem is magam, be kell vallanom a bűnömet. Inkább ez, semmint a becstelenség. Még egyszer kérem, bocsásson meg nekem.

Rudolf Werder sokáig szótlanul vizsgálgatta a fiatalember arcát, aztán megfogta és megszorította a kezét.

– Nem, nem, nekem kell a maga bocsánatát kérnem – mondta – Szándékosan vittem a kísértésbe, mert... Nos, mert a boltban az elárusító kisasszonytól megtudtam, hogy nehéz helyzetben van, és valahogy a segítségére szerettem volna lenni. Előbb azonban próbának akartam alávetni. Ha elment volna a pénzzel, többé nem foglalkoztam volna magával, elvégre ezer márkával máris kisegítettem. Örülök, hogy végül győzött a tisztességérzete, és most... komolyabb segítséget ajánlok. Üljön le, beszélni akarok magával.

Gunter fellélegezve végigsimított a homlokán.

– Nem is sejti, Werder úr, mennyivel könnyebb lett a szívem. Nem tudtam volna többé a húgom szemébe nézni. Bátor lány, soha nem csügged el, és nem értette volna meg, hogyan követhettem el becstelenséget.

Rudolf Werder egy pillanatra levette a szemüvegét, és elismerően nézett a fiatalemberre, aki hirtelen összerezzent. Különös hatással volt rá az egyszeriben sokkal fiatalabbnak látszó férfi arckifejezése.

– Nagyon könnyű bűnbe esni, fiatalember – mondta Rudolf Werder, és sietve megint feltette a szemüvegét.

Gunter iszonyúan szégyellte magát.

– Nem mondhatnám, hogy könnyű volt. Soha nem éreztem még magam olyan rettenetesen, mint az alatt a rövid idő alatt, amíg a zsebemben lapult az ezermárkás. Inkább tovább nyomorgok, de megmaradok becsületesnek. Örök tanulság lesz ez a számomra.

Rudolf Werder könnyed kézmozdulattal helyet kínált a fiatalembernek. Őszinte örömmel töltötte el, hogy mégiscsak helytállt. Az pedig, ahogyan a húgáról beszélt, lelki jóságát bizonyítja.

Gunter fellélegzett, és leült a felkínált fotelba.

– Talán egy másik hölgyre is gondolt, amikor elgyengült, és nem csak a húgára. Van már menyasszonya? – kérdezte tőle az idős úr.

– Nincs, uram. Úgy érzem, önnel egészen őszinte lehetek, és olyasmit is elmondhatok, amit senki nem tud még. Szilveszter napján találkoztam egy fiatalasszonnyal, de az is lehet, hogy lány még, akinek a szolgálatára lehettem, és... – Gunter elvörösödött, mint egy csínytevésen ért iskolás kölyök. – Soha nem fogom elfelejteni.

Elmondta, hogy mély szerelmet érez az ismeretlen fiatal nő iránt. Amíg él, más nőt nem lesz képes szeretni, – jelentette ki, bár tudja, hogy álma soha nem teljesedhet be. A hölgy ugyanis, – magyarázta panaszos sóhajjal –, számára elérhetetlen körökből származik, és a sors aligha vezeti még egyszer az útjába.

Biztosan egy szót sem szólt volna minderről, ha csak sejti, hogy Rudolf Werder máris elhatározta, besegít egy kicsit a sorsnak, és még egyszer összehozza a lányát ezzel a nagyszerű fiatalemberrel, hogy kiderítse, összeillenek-e.

Az idős férfi felismerte, hogy Gunter igaz szerelmet táplál Joan iránt, és jó emberismerő lévén, a lánya érzései sem maradtak titokban előtte. Tudta, mit kell tennie. Ha két ilyen remek ember egymásra talál, ő nem állhat az útjukba. Hogy élete kedvező fordulatát alapjában véve Joan-nak köszönheti, azt ennek a büszke ifjú férfinak egyelőre nem kell megtudnia.

Amit viszont Gunter a következő fél órában megtudhatott, az valósággal lehengerelte, és annyira boldogító, de felfoghatatlan is volt számára, hogy hosszú ideig csak döbbenten ült jótevőjével szemben. Rudolf Werder ugyanis magántitkári állást ajánlott neki. Tudta, hogy megbízhat benne. Egyszer ugyan elgyengült, de volt bátorsága, ereje ahhoz, hogy kirántsa magát a bűn karmai közül, és beismerje a hibáját. Neki pedig éppen ilyen emberre van szüksége.

Guntert annyira váratlanul érte az ajánlat, hogy csak nagy sokára sikerült megtalálnia a hangját.

– Bárcsak biztos lehetnék abban, hogy rendelkezem az álláshoz szükséges ismeretekkel! Azt kérdi, Werder úr, elvállalom-e? Jóságos ég, ezt a kérdést fel sem kellett volna tennie!

– A titkáromként a házamban kell laknia, hogy mindig a közelemben legyen. Mi lesz akkor a húgával?

A fiatalember nagyot sóhajtott.

– Már többször is beszéltünk arról, hogy egy napon majd el kell válnunk egymástól. A testvérem nagyon bátor, talpraesett lány, és biztosan most is megértő lesz. Én pedig remélem, hogy támogathatom, és időnként láthatom is.

– Nagyon szeretik egymást?

– Igen, Werder úr, eddig jóban-rosszban összetartottunk. Akkor lennék a legboldogabb, ha segíthetnék rajta.

– Mennyi idős a húga?

– Maholnap huszonegy.

– Az nem kerülhető el, hogy el kelljen válniuk, de a tőlem kapott fizetéséből a testvérét is támogathatja. Bizonyára talál majd számára olyan helyet, ahol biztonságban tudhatja.

– Igen, azzal nem lesz gond.

– Talán nekem is eszembe jut valamilyen jónak ígérkező megoldás. Magától értetődik, hogy a húga bármikor meglátogathatja, és magának is lesz szabad ideje, amit úgy és ott tölt el, ahogyan és ahol óhajtja. A testvére egyébként ugyanannyi idős, mint a lányom. Meglehet, megkedvelik egymást, és a húga időnként társaságot biztosíthat majd Joan számára. Meggyengült egészségem miatt meglehetősen visszavonultan élünk, és a lányomnak nemigen nyílik alkalma a szórakozásra. Nos, majd meglátjuk.

Gunter úgy gondolta, tudja, miért érdeklődött Werder úr behatóan az ő „szívügyei” iránt. Nyilván nem akarja, hogy túlságosan közel kerüljön háza ifjú hölgyéhez. Ettől azonban nem kell tartania. Nem, hiszen ő a mesebeli tündérbe szerelmes, és más nőről hallani sem akar. Egészen biztos, hogy azt a nagy szerencsét is a mesebeli tündérnek köszönheti, ami itt és most érte.

A derék fiú nem is sejtette, hogy valóban rátapintott az igazságra.

A nap azonban további jó híreket is tartogatott még a számára. Werder úr közölte vele, hogy a lányával három nap múlva St. Moritzba utazik, ahova újdonsült titkárának is el kell kísérnie.

St. Moritzba? A téli sportok paradicsomába? Gunterben gyerekkori emlékek elevenedtek fel. Akkoriban sokszor síelhetett a bajor hegyekben élő rokonoknál. Járatos a téli sportokban, – felelte elragadtatottan Werder úrnak, úgyhogy nyugodtan rábízhatja a lányát.

Az idős úr Gunter rendelkezésére bocsátotta az ominózus ezermárkást, hogy rendbe hozathassa a ruhatárát az utazásra, és a szükséges sportszereket is megvásárolhassa. A fiatalember tehetetlennek érezte magát e nagyvonalú ajánlattal szemben.

Rudolf Werder végül felszólította, hogy mondjon fel a Krause-féle cégnél. Nyugodtan hivatkozzon rá, mivel régi és megbecsült vásárlója a cégnek. Aztán derítse ki, hogyan juthatnak el a legkényelmesebben St. Moritzba, két nap múlva délelőtt tizenegy órakor pedig jelenjen meg egy utolsó megbeszélésre a villájában. Aztán előre kell majd utaznia a síparadicsomba, hogy mindent előkészítsen, mire ő megérkezik a lányával.

– Maga tanult ember. Főiskolai végzettsége elegendő biztosíték számomra, hogy okos és intelligens. Emellett megbízható is, így hát biztosan jól kijövünk majd egymással.

Gunter Bertramot meglepte, hogy a betegesnek és elesettnek látszó öregúr ilyen gyorsan, magabiztosan hozza meg a döntéseit. Amit mondott, annak mindig volt eleje és vége, szavai erőről, határozottságról tanúskodtak. A fiatalembernek össze kellett szednie magát, hogy tartsa vele a lépést. Mindezzel együtt nagyszerű embernek találta és csodálta új főnökét. Szilárdan eltökélte, hogy nem fog csalódást okozni neki.

Megígérte, hogy Werder úr minden kívánságát teljesíti, és megkérdezte, szabad-e esetleg telefonon jelentenie, ha dűlőre jutott jelenlegi munkaadójával. Az idős úr közölte vele, hogy ennek semmi akadálya, sőt örülni fog neki, aztán Gunter elköszönt és távozott.

Miután kilépett az utcára, megállt, hogy rendet rakjon zavaros gondolatai között. Jó időbe telt, amíg sikerült. Akkor felkacagott, mint egy boldog kisfiú, és szaporán indult vissza a sportszerüzletbe.

Rudolf Werder eközben gondolataiba merülve ült egyetlen napra bérelt szállodai szobájában. Alkalmas lesz-e ez a Gunter Bertram arra, hogy a segítségével ő visszatérhessen a helyes útra? És arra is, hogy jóvátegye helyette mindazt, ami a lelkiismeretét terheli?

Utolsó rablási kísérletének kudarca, de még inkább a gyermekéért érzett aggodalom megváltoztatta. Egészen más ember lett, mint eddig volt. Soha többé nem fog görbe utakon járni, nem, soha! És ez nem elég, vezekelni is fog azért, amit már elkövetett. Jóvá kell tennie a bűneit.

Nem volt könnyű meghoznia ezt a döntést, de azt akarta, hogy megint bele tudjon nézni a tükörbe. Bárcsak ne jutott volna el idáig! De ez most már mindegy. Ha Gunter Bertram valóban az az ember, aki boldoggá teheti Joant, akkor az az ember is ő lesz, aki helyette elintézi, amit kötelessége megtenni, aztán pedig egyetlenként ezen a világon megtudhatja, hogy Rudolf Werder hosszú-hosszú évekig kettős életet élt.

Addig azonban még el kell telnie némi időnek. Rudolf Werdernek mindenesetre új erőt adott, hogy máris megtette az első lépést, és a legjobb szándékokkal tért haza otthonába.

III.

Joan érthetően nyugtalanul töltötte a délutánt. Megpróbálta lekötni magát, hogy elterelje a figyelmét, és ezt-azt előkészített az utazáshoz, de újra meg újra megállt és fülelt. Édesapja hazaérkezését várta, aki este hétkor végre meg is jött.

Rudolf Werder úgy döntött, hogy csak azt mondja el a lányának, amit mindenképpen tudnia kell. Az ezermárkással végrehajtott próbatételt mindenképpen megtartja magának.

– Jó sokáig elmaradtál, papa. Nem fáradtál el nagyon? – kérdezte Joan, miközben együtt beléptek a nappaliba.

A férfi elmosolyodott.

– Tökéletes munkát akartam végezni, gyermekem, hogy elégedett lehess velem.

– Szóval sikerrel jártál? – kérdezte a lány türelmetlenül, és helyet foglalt az édesapjával szemközt.

Rudolf Werder kis ideig gyönyörködött üde lányában, és némi szomorúsággal gondolt arra, hogy az ő szerepe talán nemsokára véget ér az életében.

– Beszéltél vele, papa? – sürgette Joan.

– Meglehetősen hosszú beszélgetést folytattunk. Megtudtam, hogy a fiatalember okleveles mérnök, és kizárólag szorult helyzete miatt szegődött el kifutófiúnak, mert nemcsak sajátmagát kell eltartania, hanem még fiatal húgát is. Később majd mindent részletesen elmesélek, de legelőbb is megbeszélésünk végeredményét kell megtudnod, hogy elégedett légy jó apáddal. Egy szó, mint száz: új lakótársunk lesz. Sok már nekem a munka, elkel a segítség, ezért hát szerződtettem magam mellé egy személyi titkárt.

Miközben beszélt, levette a szemüvegét, és Joan minden rezdülését megfigyelte. Nem csalódott, az történt, amit várt. Lánya arca szempillantás alatt színt váltott.

– Apa, csak nem...

– De igen, Joan. Alkalmaztam Gunter Bertramot, mivel derék, szorgalmas és megbízható ember. Kívánságodnak megfelelően segítek rajta, egyszersmind azonban komoly támaszom is lesz. Elégedett vagy?

A lány lehajtotta a fejét, és tenyerébe temette az arcát. Apja látta rajta, hogy feldúlt és meghatott. Gyengéden megsimogatta a fejét.

– És... mikor költözik ide? Tudod, hogy nemsokára St. Moritzba utazunk.

– Így igaz, és ott máris hasznát vehetem újdonsült titkáromnak. Te sokat fogsz sportolni, de én nemigen tarthatok veled a sípályákra. Ezért hát arra gondoltam, jó volna, ha az ifjú Bertram már erre az útra is elkísérne bennünket.

– Elengedik ilyen hamar a mostani helyéről?

– Azzal nem lesz gond. Azonnal telefonál, amint megállapodott Krause úrral. Aztán előre utazik St. Moritzba, és ott vár minket. Arról természetesen sejtelme sincs, hogy ismeritek egymást, mert te voltál az az ifjú hölgy, akinek apró lovagi szolgálatot tett. Nem akartam, hogy úgy kelljen éreznie, egy nőnek köszönheti az állásajánlatomat. Ezen a téren mi, férfiak nagyon érzékenyek vagyunk. Ha majd ott leszünk, neked sem szabad elárulnod, hogy tudtad, ki vár ránk a titkáromként St. Moritzban.

– Ez magától értetődik, papa. Én... én majd nagyon meglepődöm, és semmiről sem fogok tudni – mondta a lány az izgatottságtól kipirult arccal. – Egyébként talán meg sem ismer, ha meglát.

– Azt nem hiszem, Joan. Téged nem olyan könnyű elfelejteni. Ráadásul az ifjú úr, mivel rákérdeztem, elmondta, hogy a húgán kívül nincs olyan nőnemű lény az életében, akitől nehezére esne az elválás. A testvérét azonban nem lesz könnyű magára hagynia. Miután hazajöttünk, alkalomadtán megnézhetnéd magadnak, és ha elnyeri a tetszésedet, időnként meghívhatnád. Állítólag vidám, derűlátó teremtés. Azt még nem tudom, őt hogyan kárpótolhatnánk a bátyja elvesztéséért. Anyagi gondjai nem lesznek, az ifjú Bertram olyan ember, aki ezt soha nem engedné meg, és én is tekintettel voltam erre a körülményre a fizetése megállapításakor. Mivel nálunk kosztot és kvártélyt is kap, magára nem kell majd sokat költenie.

Joan elgondolkodott.

– Mi lenne, papa, ha megkérnénk az ifjú hölgyet, hogy költözzön ide, amíg mi távol leszünk? Reichert asszony már panaszkodott, hogy egészen egyedül lesz, ha mi elutazunk, így egyszerre segítenénk rajta is és Bertram kisasszonyon is.

– Remek ötlet! Azonnal el is mondom Gunter Bertramnak, amikor jelenti, hogy elengedték a mostani helyéről. Nyilván örül majd, hogy távollétében biztos helyen tudhatja a húgát. És még valami, Joan! Holnapután tizenegy órára idejön az ifjú Bertram, hogy még egyszer beszéljünk az utazásunk előtt. Én azonban azt szeretném, hogy veled csak St. Moritzban találkozzon. Ezért arra kérlek, menj el itthonról, vagy maradj a szobádban, amíg itt lesz.

– Majd akkor megyek elköszönni a barátnőimhez.

– Nagyszerű! Így legalább nem rémítjük meg azonnal a fiatalembert.

– Minden úgy lesz, papa, ahogy óhajtod. Már csak azért is, mert te is teljesítetted a kívánságomat.

Továbbra is együtt üldögéltek, és mindenféléről beszélgettek, amíg Reichert asszony asztalhoz nem hívta őket. Éppen ekkor a telefon is megszólalt.

– Ez Bertram lesz – mondta Rudolf Werder mosolyogva, és odament a készülékhez.

Joan várakozón a helyén maradt.

Gunter boldogan jelentette, hogy máris elbocsátották a Krause cég szolgálatából. Főnöke nem szívesen vált meg tőle, de Werder úr régi, jó vevője volt, és ő maga is azt kívánta a derék fiatalembernek, hogy színvonalasabb munkát végezhessen, ezért hát nem akart az útjába állni.

Rudolf Werder elmondta újdonsült titkárának, mit talált ki Joan a húga számára, mire hangos kurjantást hallott a vonal másik végéről. Gunter Bertram alig bírt magával, annyira örült. Aztán olyan hálás szóáradatot zúdított leendő főnökére, hogy az egykettőre véget vetett a beszélgetésnek, bár melegség öntötte el a szívét, és magában jót mosolygott ennek a „pompás kölyöknek” a féktelen boldogságán. Előtte azonban még a testvérén keresztül arra kérte Gundit, hogy másnap délután feltétlenül keresse fel az otthonában.

Gunter futólépésben tette meg hazáig az utat. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, és nemsokára zihálva állt Gundi előtt, aki az éppen csak fűtött szobában a lámpa alatt ült és varrogatott. Bátyja talpra rántotta, és viharosan megcsókolta.

– Rakj rendesen a tűzre, húgocskám, ha az utolsó brikettünk rámegy, akkor is! Három nap múlva beköltözöl egy Wannsee-parti villába. Holnap pedig elmegyünk, és meleg télikabátot veszünk neked, de mindenféle mást is, nekem meg szmokingot és elegáns sportöltözéket. Mi lesz a vacsora? Faljuk fel, amink csak van, mert már farkaséhes vagyok!

A lány döbbenten bámult rá.

– Elmentek otthonról, bátyuskám? Összesen három szem brikettünk van, ennivalónk meg annyi, amennyit itt látsz az asztalon.

A fiatalember fülig érő szájjal, csillogó szemmel nézett végig a három vékony szelet kenőmájason, a darabka sajton és a porcelántartóban „terpeszkedő” maradék kis vajon.

– Ez mind a tied lehet, Gunter. Én már ettem.

Bátyja gyengéden megsimogatta a lány karját.

– Hazudsz, Gundi! Tudom, hogy egy falatot sem ettél. Várj egy kicsit! Mindjárt hozatok utánpótlást.

Már ki is szaladt, és sztentori hangon a házinénijüket hívta. Plüschke mama ijedten előszaladt a konyhából, Gunter pedig a markába nyomta a Werder úrtól kapott két ötmárkás egyikét.

– Legyen szíves, hozzon most mindjárt a sarki vendéglőből két adag vadas marhát zsemlegombóccal! Azt mondják, ott remekül készítik. Magának is vegyen, ha szereti, és pár üveg sört is hozzon!

– Jézus és az összes szentek! Megütötte a főnyereményt, Bertram úr?

– Valahogy úgy! De kérem, igyekezzen, mert nagyon éhesek vagyunk. Jaj, amíg el nem felejtem, egy kevés brikettet is hozzon, legyen olyan jó!

Ezzel visszament a húgához, lehúzta maga mellé a roskatag kanapéra, és megfogta a kezét. Gundi aggódva kémlelte az arcát.

– Mi van veled, Gunter? Egészen kifordultál önmagádból.

A fiatalember megsimogatta a kezét.

– Egyszer minden rossz véget ér, Gundi, nekem elhiheted. Nem ment el az eszem, és ostoba vicceket sem csinálok. Figyelj jól! Felmondtam Krause úrnál, mert állást kaptam a Wannsee partján lévő Werder-villában. Személyi titkár vagyok. Holnapután pedig St. Moritzba utazom, hogy szobákat foglaljak Werder úréknak és egyet magamnak is. Valószínűleg addig maradok ott, amíg Werder úr és a családja. Hogy az ki mindenkiből áll, azt még nem tudom. Egy lánya biztosan van, mert őt nekem kell kísérnem, amikor a téli sportoknak kíván hódolni. Werder úrnak ugyanis nem tökéletes az egészsége, de egyébként határozott, céltudatos személyiség, aki minden csodálatot megérdemel. Ha majd hazajövünk, a villájában fogok lakni, a koszton és kvártélyon felül havi háromszáz márka fizetést kapok, úgyhogy annyi lehet belőle a tied, amennyit csak akarsz. Remek dolgunk lesz, Gundi, csak... az nem jó, hogy el kell válnunk, de majd összeszorítjuk a fogunkat. Nem lehet másként, és így legalább nem kell aggódnom miattad, mert a távollétem idejére odaköltözhetsz Werder úrék házvezetőnőjéhez a villába, úgyhogy biztonságban leszel. Később pedig majd csinos, kényelmes lakóhelyet keresünk neked valahol a villa közelében. Jaj, Gundi, ne nézz már rám olyan rémülten, mintha kétségbe vonnád, hogy ép az elmém. Amit mondtam, az az utolsó szóig igaz. Azt még nem is meséltem, hogy szépen fel is kell ruházkodnom, a munkaadóm költségére. Tessék, itt van rá a pénz! Ez az ezer márka...

Egyszeriben megrohanta az ellopott pénz miatt kiállt félelem és gyötrődés emléke. Arca elé kapta a kezét, és felzokogott.

Gundi most már egészen biztos volt abban, hogy a bátyja beteg, és erősen uralkodnia kellett magán, hogy ne veszítse el a fejét.

– Gyere, Gunter, le kell feküdnöd, mert... beteg vagy. De hát ez az ezermárkás... Istenem, honnan szerezted?

A fiatalember rádöbbent, hogy ügyetlenül fogott a dologhoz, és halálra rémítette a testvérét. Most akkor nyugodtan, szép sorjában el kell mesélnie mindent, azt is, hogy majdnem letévedt a helyes útról, de végül sikerült megmaradnia tisztességesnek. Megfogta a húga kezét, és mélyen a szemébe nézett.

– Nyugodj meg, Gundi! Ne félj, és ne aggódj, nincs semmi bajom. Csak összezavarodtam egy kicsit, tudod, nem szoktam ennyi örömhöz. Maradj szépen ülve, makkegészséges vagyok, nem kell ágyba dugnod. Elmondom sorban, mi minden történt velem, hogy te is elhidd, óriási szerencse ért bennünket.

Amikor beszámolója végére ért, Gundi zokogva a nyakába vetette magát.

– Gunter, édes bátyám! Mérhetetlen hálával tartozunk az égnek, hogy megóvott téged a bűntől, Werder úrnak pedig a jóságáért és a nagylelkű megértéséért. Hát vannak még ilyen jó emberek, és nekünk is lehet ekkora szerencsénk? Ó, mennyire örülök, elsősorban persze miattad. El sem tudod képzelni, mennyire fájt a szívem, ha eszembe jutott, miféle munkát kell végezned. Bár az új állásod sem mérnöki feladat, de biztosan kamatoztatni tudod majd az ismereteidet. És még én is részesülhetek ebből a nagy boldogságból! Ez maga a csoda, Gunter!

Megint könnyek buggyantak ki a szeméből, de ezek már az öröm könnyei voltak, amelyek szíve minden szorongó bánatát elmosták.

A boldogságos kábulat kellős közepébe érkezett vissza Plüschke mama és vele a két hatalmas adag zsemlegombócos vadas marha. Gundi úgy meredt rá, mint aki nem hisz a szemének. Aztán a bátyjára emelte kérdő tekintetét, ő pedig csak mosolyogva bólintott. A házinéni brikettet meg száraz fát is hozott, és nemsokára vidáman lobogott a tűz a kályhában.

Az asztalnál Gundi ezer és egy kérdést tett fel a bátyjának, akinek a legapróbb részletről is be kellett számolnia. Húga még mindig nem akarta elhinni, hogy ekkora csoda történt.

– Aztán nehogy felébredjünk a végén, és kiderüljön, hogy mindent csak álmodtunk! – mondta csendesen.

– Ez egészen biztosan nem álom, Gundi.

– Ha így van, akkor megint hinni fogok a mesékben, Gunter. Talán mindent annak a sportautós jó tündérnek köszönhetünk.

A két testvér másnap már korán talpon volt. És most már Gundinak is be kellett látnia, hogy nem álmodott, hanem mindez megtörtént velük.

Átgondolták, mi mindent kell elintézniük, aztán a tettek mezejére léptek. Gunter legelőször édesapja óráját váltotta ki, és büszkén visszacsatolta a karjára. Utána közös bevásárló körútra indultak, és annyira örültek új szerzeményeiknek, hogy szinte a föld felett jártak. Gunter jó minőségű és elegáns öltözékeket szerzett be utazásra, tár­sasági alkalmakra és sportoláshoz, és Gundi is kapott egy egyszerű, de csinos ruhát, meleg kabátot és fehérneműt. Ötszáz márkának hágtak a nyakára, és Gunter némi lelkifurdalással nyugtázta ezt a „pazarlást”. Azzal vigasztalta magát, hogy apránként majd levonatja a fizetéséből, mert nem kívánt túlságosan visszaélni Werder úr jóságával.

Már dél is elmúlt, indulniuk kellett haza, hogy Gundi kicsinosíthassa magát a délutáni látogatásra. És valóban nagyon bájos volt az új ruhájában. Behívta gyorsan bátyját, megmutatta magát, és együtt örültek életük csodálatos fordulatának. A világ mégiscsak gyönyörű, és csoda jó, hogy ők még fiatalok, és megint boldogan nézhetnek a jövőbe!

Aztán Gunter elkísérte húgát a villamoshoz. Hazafelé menet megvette a vacsorára valót, odahaza pedig gondosan becsomagolta a bőröndjét. Egyszer csak megállt a keze a levegőben, szórakozottan az ablakhoz lépett, és felnézett a szürke téli égboltra. Gondolatai újból a szilveszterkor látott varázslatos ifjú hölgyhöz repültek, és ifjú szerető szíve megint hevesen lüktetett.

Gundi megérkezett a Werder-villához, és hangosan dobogó szívvel állt meg a csukott kertkapu előtt. „Voltaképpen merészség tőlem, a munka nélküli gépírónőtől – gondolta –, hogy megzavarom ennek az előkelő háznak a békéjét. Nem csodálkoznék, ha néhány semmitmondó szó után udvariasan kitennék a szűrömet. Nagyon is mesébe illő, amit Gunter az itt lakókról mondott. Ám ha már eljöttem, akkor összeszedem a bátorságomat, és meghúzom ezt a fránya csengőt. Mégsem volna jó, ha a bátyámnak feszengenie kellene, mert a húga gyáva nyúl. Végül is mi bajom származhat abból, ha bemegyek?”

Megrántotta a csengőt, és rémülten hátraugrott, amikor a kapu azonnal kinyílt, méghozzá magától. Végül mégis bátran belépett, és elindult a ház felé. A bejárati ajtón közben kilépett Stübbke, aki szokásos feladatain kívül ma az inas munkakörét is ellátta.

A lány félénken nézett rá.

– Jelentené, kérem, Werder úrnak, hogy Gundi Bertram megérkezett? Ma délutánra rendeltek ide.

Stübbke élvezettel nézegette a lány bűbájos, bár most kissé ijedt arcát.

– Parancsoljon, fáradjon be, kisasszony! Már várják.

Gundi kicsi szíve majd kiugrott a helyéről, de nyugodtnak mutatta magát. Felsietett a lépcsőn, és az udvariasan félrehúzódó inas mellett bement a tágas, elegáns előcsarnokba. Az egyik szemközti ajtón éppen kilépett egy ifjú hölgy, és rámosolygott az érkezőre.

– Bertram kisasszony?

Gundinak máris sokkal könnyebb lett a szíve.

– Igen, méltóságos kisasszony, én vagyok. Voltam olyan merész, és eleget tettem Werder úr kedves hívásának.

Joan kezet adott Gundinak, aki ugyanazzal a szép, szürke szemmel nézett rá, mint a bátyja szilveszterkor, és azonnal belopta magát a szívébe.

– Édesapám már várja, Bertram kisasszony. Elnézését kéri, hogy nem jöhetett ki ön elé, de kissé nehezen mozog.

– Emiatt igazán nem kell szabadkoznia, méltóságos kisasszony. Már az is nagyon kedves, hogy ön itt fogad. Őszintén szólva... szörnyen féltem belépni ebbe a nagy házba. Betolakodónak éreztem magam.

Joan halkan felnevetett.

– Hát ennyire ijedős? A tisztelt bátyja az ő bátor kis húgáról beszélt édesapámnak.

– Ha baj van, akkor mindig összeszedem a bátorságomat, de... jót és szépet eddig inkább csak a bátyámtól kaptam.

A megható vallomás hallatán Joan a legszívesebben magához ölelte volna a törékeny teremtést.

– Jobb lesz, ha megszokja, hogy mástól is számíthat kedvességre, Bertram kisasszony, nemcsak a fivérétől. De kérem, legelőbb is tegye le a kabátját. Stübbke, legyen szíves!

Az inas odaugrott, és lesegítette a kabátot Gundiról, aki magában hálát adott az égnek, hogy rendes ruhát visel alatta. Joan kedves buzdítására nem igazán csinos kalapjától is megszabadult, és nagyot sóhajtott. Mi minden várhat rá itt? Egy kicsit azért még mindig szorongott.

Joan azonban mosolyogva megfogta a kezét, és bevezette abba a szobába, ahol Rudolf Werder az ablaknál üldögélt, de most a botjára támaszkodva felemelkedett a fotelból.

– Kérem, miattam igazán ne fáradjon! – tiltakozott Gundi ijedten.

A ház ura azonban mosolyogva kezet nyújtott.

– Istennek hála, annyira azért nem vagyok roskatag, hogy ne üdvözölhetném a vendégeinket! Isten hozta nálunk, Bertram kisasszony! Örülök, hogy megismerhetem új titkárom húgát. Parancsoljon, foglaljon helyet!

– Bertram kisasszony az előbb bevallotta nekem – vette át a szót Joan –, hogy félt belépni a házunkba. Nem szokott hozzá, hogy jók és kedvesek legyenek vele, és csak akkor bátor, amikor nagy a baj.

– Igazán? – Rudolf Werder is elmosolyodott. – Ezek szerint nincs más hátra, segítenünk kell Bertram kisasszonynak abban, hogy olyankor is megtanuljon bizakodónak lenni, ha jó történik vele. A fivére bátor és vidám leányzónak írta le.

– Ezt mondta? Nos, tegnap este, amikor hazajött, sem bátor, sem vidám nem voltam. Gunter rettenetesen izgatott volt, és összevissza beszélt, csupa hihetetlen dolgot. Már attól féltem, hogy beteg a feje. Teljességgel valószínűtlennek tűnt ugyanis, amit mesélt. De most már tudom, hogy igaz volt, és mégiscsak léteznek igazán jó emberek.

– Eddig nem hitt ebben?

A lány aprót sóhajtott.

– Inkább úgy mondanám, nem hittem, hogy vannak, akik jót tehetnek másokkal, mivel a legtöbb ember önmagával és a saját bajával van elfoglalva. Mindenesetre örülök, nagyon-nagyon örülök, hogy megismerhettem önöket.

– Ne becsüljön túl bennünket! Merő önzésből tesszük, amit teszünk – tréfálkozott a ház ura, akinek igen-igen megtetszett ez az eredeti teremtés.

Gundi előbb rá, aztán Joanra pillantott.

– Ha az önzésnek jóság az eredménye, akkor semmi kifogásom ellene – közölte.

Rudolf Werder elnevette magát. Joan örült, hogy nevetni látja, és hálásan nézett Gundira.

– Nem veszi rossz néven tőlünk, Bertram kisasszony, hogy elszakítjuk a fivérétől? – kérdezte, mert nagyon szeretett volna Gunterról hallani.

– Ellenkezőleg, szívből örülök, hogy a bátyám végre a képességeinek megfelelő álláshoz jutott. Sokszor nagyon elkeserített, hogy minden igyekezete dacára sem vitte többre, és kifutónak kellett állnia. Ő persze örült, hogy egyáltalán sikerült munkát szereznie, de ahhoz nem kellett volna főiskolát végeznie, méghozzá kitüntetéssel!

– Nekem ezt nem is árulta el.

– Inkább leharapja a nyelvét, semmint jót mondjon saját magáról. Nem kell aggódnia, Werder úr. Minden tekintetben elégedett lesz majd vele, Gunter nagyon derék fiú.

– Maga pedig nagyon büszke rá, igaz? – kérdezte Joan.

– Igen, méltóságos kisasszony, büszke vagyok rá, és nagyon szeretem. A nehéz időkben töretlenül összetartottunk, és Gunter mindig a védelmezőm, a legjobb barátom volt.

Rudolf Werdernek roppantul tetszett, hogy a lány ilyen buzgón támogatja a fivérét, de a fiatal nő büszkesége és tettereje is elnyerte a tetszését. Természetesen Joan is örömmel hallotta, hogy Gundi szeretettel és csodálattal beszél Gunterról, akit akkor sem tudott volna elfelejteni, ha úgy akarta volna.

Így aztán a ház ura és a lánya szívélyesen felajánlották ifjú vendégüknek, hogy távollétük idejére költözzön ide a villába, és oszlassa el Reichert asszony magányát. Végül teára is meghívták, és Joan megkérte, hogy meséljen még magáról és a fivéréről.

– A szüleik már nem élnek? – kérdezte.

– Nem, méltóságos kisasszony, sok-sok éve meghaltak. Gunter azonban szerető gondoskodásával mindkettőjüket pótolni igyekezett számomra.

Gundi már fesztelenül csevegett, és olyan megindító bájjal mesélt az életükről, hogy apa és lánya egyre nagyobb érdeklődéssel és figyelemmel hallgatta. Többek között elmondta, hogyan ünnepelték a szilvesztert, és délelőtti bevásárló kőrútjukról is szemléletes beszámolót tartott.

– Ezt is Gunter vette nekem – mutatott a ruhájára –, és kabátot is kaptam tőle, hogy rendesen jelenhessek meg önöknél. Borzalmasan sokba került ám! Nyolcvan márkát adtunk ki rá, de a bátyám azt mondta, majd megkéri Werder urat, hogy az elköltött pénzt vonja le a fizetéséből. Félt, hogy túl sokat elvertünk, de nekem mindenképpen kellett ruhát vásárolnia, hogy ne keltsem rossz hírét. Apránként le fogja dolgozni, mert nem akar visszaélni az ön jóindulatával, Werder úr, és nem szeretné, ha meg kellene bánnia, hogy alkalmazta.

– A fivére mindig csak Gundiként emlegette. Mi a teljes neve, kisasszony? – akarta tudni Joan.

– Soha nem értettem, hogy tehettek velem ilyet a szüleink, de Adelgunde a becsületes nevem. Akit így hívnak, annak valójában fenemód tekintélyes személyiségnek kellene lennie. Úgy képzelem, hogy egy Adelgunde legalább két méter magas, szőke hajfonatai a térdét verdesik, és méteres uszályt húz maga után. Én meg egyszerű kis gépírónő vagyok. A válláig sem érek a bátyámnak, és ahelyett, hogy méltóságteljesen, jambusokban szavalnék, folyton sületlenségeket beszélek. Szerencsére a testvérem hamar megtalálta a megoldást, mert a keresztelőm után mindjárt elnevezett Gundinak, ha pedig nagyon kedves akar lenni, akkor Gundikának szólít.

Joan elnézést kért néhány percre, mert valamit meg akart beszélni Reichert asszonnyal. A ház ura kis időre kettesben maradt Gundival, aki kihasználta a kedvező alkalmat, hogy szóljon néhány jó szót a bátyja érdekében. Nem tudta ugyan, hogy Werder úr nem mesélte el a lányának az ezer márka történetét, Joan jelenlétében mégsem lett volna képes szóba hozni. Most azonban nagy levegőt vett, és belekezdett.

– Ön nagyon jó ember, Werder úr, ezért meg merem köszönni, hogy nem vonta meg Guntertől a bizalmát, miután... nos... mert az az ezermárkás...

– Szóval meggyónta magának?

– Igen. Rettenetesen szenvedett, és úgy gondolta, könnyebb lesz a lelke, ha valakinek elmondja, mit tett. Kérem, higgye el nekem, hogy csupán néhány percre gyengült el, és akkor is csak azért, mert nagyon aggódott értem. Utána pedig azt hitte, már késő van ahhoz, hogy beismerő vallomást tegyen. Ön azonban annyira jó volt hozzá, hogy végül csak összeszedte a bátorságát, és visszaadta azt a pénzt. Köszönöm, hogy a jóindulatával bátorságot csepegtetett a fivérembe. Élete végéig szenvedett volna, ha ezzel a bűnnel kell együtt élnie, mert a történtek ellenére is tisztességes, becsületes ember.

– Nem alkalmaztam volna, ha nem lennék meggyőződve erről. Ne aggódjon tovább, és felejtsük el, ami történt! Nagyon jól tudom, hogy óriási bátorság kellett annak a kis kisiklásnak a beismeréséhez. Megbotlott, de fel tudott állni, és ettől csak nőtt a szememben. És... a lányomnak nem kell tudnia erről. A fiatalok szigorúbban ítélnek, mint a tapasztalt öregek, és én tudom, hogy nagyon könnyű bűnbe esni.

Gundi gyorsan Rudolf Werder keze fölé hajolt, és megcsókolta, mielőtt a férfi még ijedten elránthatta volna. A lány azonban olyan hálásan nézett rá, hogy most meg ő simogatta meg kedvesen a kezét.

– Furcsa – jegyezte meg Gundi –, hogy a tapasztalt öregek közé sorolja magát. A hangja nagyon fiatal, egyáltalán nem illik az ősz hajához.

A férfi elgondolkodva méregette a lány arcát. Ez a majdnem gyerek megsejtette, hogy messze nem annyi idős még, mint amennyinek álcázza magát!

– Nem vagyok nagyon öreg, csak a betegségem miatt látszom többnek a koromnál – válaszolta végül nyugodtan.

Nemsokára visszajött Joan, és Reichert asszonyt is magával hozta, Stübbke pedig zsúrkocsin betolta a teát.

Gundit bemutatták a házvezetőnőnek, aki már tudta, hogy a fiatal nő ideköltözik hozzá a villába, amíg a ház ura és leánya St. Moritzban lesznek. Hamar átragadt rá Gundi derűje.

Mindenféléről beszélgettek, és végül abban is megállapodtak, hogy a háziak és Gunter hazatérése után Gundi átköltözik Reichert asszony egyik sógornőjéhez, aki a közelben él, és így a Bertram testvérek nem lesznek majd messze egymástól.

A lány félve megjegyezte, hogy neki túl drága ez a környék, de Joan hamar eloszlatta az aggodalmait. Ezt már csak azért is könnyen megtehette, mert korábban megbeszélte Reichert asszonnyal, hogy a költségek egy részét ő vállalja magára.

Aztán már ideje volt, hogy Gundi a hazaindulásra gondoljon. Búcsúzáskor még egy meglepetés várta. A házvezetőnő egy kis csomagot nyomott a kezébe, amelybe süteményt készített össze.

– A bátyjának – mondta mosolyogva.

A lánynak felragyogott a szeme.

– Most már elhiszem, hogy Gunter valóban jó tündérrel találkozott szilveszterkor.

Apa és lánya összenézett. Joan arcát finom pír lepte el.

– Gyakran jön össze a fivére tündérekkel és más, varázserejű lényekkel? – kérdezte a ház ura tréfálkozva.

– Általában nem, szilveszterkor viszont úgy jött haza, mintha elvarázsolták volna. Azt mondta, mesebeli tündérrel találkozott. Igaz, autót vezetett, de hát a tündérek köztudomásúan bármit megtehetnek.

Gundi nem sejtette, hogy Joan arca az ő szavai hatására öltött bíborszínt. Rudolf Werder nem akarta, hogy a lánya még jobban zavarba jöjjön, ezért sietve másra terelte a szót.

– Akkor hát Bertram kisasszony holnapután délelőtt beköltözik hozzánk, kedves Reichertné.

– Ezt örömmel hallom, Werder úr.

Amint Gundi és a házvezetőnő mögött becsukódott az ajtó, Joan megfogta az édesapja kezét.

– Azt hiszem, senkinek sem ártana, ha időnként szót váltana egy ilyen szerény és igénytelen teremtéssel. Ilyenkor döbbenünk csak rá, hogy milyen jó dolgunk is van valójában. Sok mindent magától értetődőnek találunk az élet kellemetes dolgaiból, és egyszerűen csak élvezzük, mintha mi sem lenne természetesebb. Az is boldoggá tesz, hogy segíthetünk két ilyen remek emberen, mint ez a testvérpár. Attól tartok, igen keserves évek vannak mögöttük.

– Igen, Joan – szólalt meg az édesapja rövid hallgatás után –, nagyon nehéz dolguk lehetett, és azt hiszem, a legjobbkor érkezett a segítség.

– Ugye, neked is ugyanúgy tetszik a kis Gundi, mint a fivére, papa?

– Bátor kis teremtés.

– Bűbájos lány, és a szép szürke szeme egészen mint a bátyjáé.

Rudolf Werder szája árulkodón megrándult, és bár rábólintott Joan megjegyzésére, valami azt súgta neki, hogy veszélyes irányt vett a beszélgetésük. Nagyon óvatos volt, ha Gunter Bertram került szóba közöttük, mert nem akarta elveszíteni gyermeke bizalmát. Természetesen észrevette, hogy Joan elpirult, amikor Gundi mit sem sejtve a mesebeli tündérről beszélt.

A férfi csendesen mosolygott magában. Megnyugtató volt hallania, hogy Gunter rajongva számolt be otthon szilveszteri különös élményéről. Minden jel arra vall, hogy azon ritka férfiak közé tartozik, akik nem váltják aprópénzre az érzéseiket.

És nemsokára egy fedél alatt él majd velük. A két fiatal az ő vigyázó szeme előtt megismerheti egymást, a többit pedig, – gondolta Rudolf Werder –, majd elrendezi a sors.

Joan nem szorul rá arra, hogy úgynevezett jó partit csináljon. Ő gazdag, és arra a vagyonra, amit egyszer majd a gyermekére hagy, tisztességes úton, becsületes munkával tett szert.

Meg kell bizonyosodnia arról, hogy valóban szerelem az, amit Joan és Gunter egymás iránt érez. Ha beigazolódik a reménye, akkor nem tartja meg tovább a szolgálatában a fiatalembert, hanem olyan álláshoz segíti, amelyben jobban hasznosíthatja a képességeit és megszerzett ismereteit, mint személyi titkárként. Talán átengedi majd neki a vagyona egy részét, hogy önálló vállalkozásba foghasson.

Joan semmit sem sejtett édesapja terveiről. Egyelőre még azt sem értette, mi az, ami őt a szilveszterkor látott büszke ismeretlenhez vonzza. Csak azt tudta, hogy minduntalan rá kell gondolnia, és újra meg újra megdobogtatja a szívét. Leírhatatlanul örült, hogy ezentúl mindig itt lesz a közelében, egy házban fognak lakni, és egy asztalnál fognak étkezni.

Megnyugtatta, boldoggá tette, de a lelke mélyéig fel is kavarta ez a gondolat.

Miközben kedvességével és életszeretetével Gundi belopta magát Werderék szívébe, bátyja egyre türelmetlenebbül várta haza. Nyugtalanul fel-alá járkált a lakásban. Nem létezik, hogy a húgát ilyen sokáig ott tartják a villában! Csak nem esett baja? Túl sok szerencse érte őket az utóbbi napokban, és minden jó után jön valami rossz...

Ha csöngettek, Gunter azonnal rohant ajtót nyitni, de mindig csak küldöncök érkeztek, akik az előző nap vásárolt holmikat hozták meg. Gundinak híre-hamva sem volt. Már megterített vacsorához, és a teát is kitöltötte, de a húga még mindig nem jött meg. A fiatalember végül nem bírt megmaradni a lakásban. Kabátot, kalapot vett, és le­sietett a villamosmegállóba.

Éppen odaért, amikor Gundi leszállt a beálló szerelvényről. Gunter arca felderült, amikor belenézett húga csillogó szemébe. Azonnal tudta, hogy őt is szívébe zárta a Werder család, nevetése pedig elárulta, hogy kellemes órákat töltött a villában.

Vidáman belekarolt, és a lány már hazafelé menet sorolni kezdte szebbnél szebb élményeit.

– Jaj de jó, hogy itt vagy végre! – mondta Gunter már otthon. – Rettenetesen aggódtam érted.

– Gondoltam, bátyuskám, de túlságosan is szép volt a villában, és nem jöhettem el korábban. Nagyon kedvesek voltak hozzám. Eleinte féltem egy kicsit, de hamar elmúlt. Még jól is lakattak friss teasüteménnyel meg ízletes szendvicsekkel. Azt sem tudtam, melyiket egyem inkább! A végén neked is csomagoltak a süteményből, mert sajnáltam, hogy te kimaradtál a lakomából. Werder úr rokonszenves, megértő ember, és közel sem olyan öreg, mint amilyennek első látásra gondolnád. Kár, hogy egyszer sem vette le sötét szemüvegét! Egy ilyen jó embernek biztosan nagyon kedves a szeme. És a lánya! Joannak hívják. Ha meglátod... nyakamat rá, hogy attól kezdve szürke kisegérnek fogod gondolni a híres mesebeli tündéredet. Gyönyörű teremtés, és örülhetsz, hogy állandóan együtt leszel majd azzal a két jóságos emberrel. Kis időre kettesben maradtam Werder úrral... és akkor szóba hoztam... tudod, az ezermárkás dolgát. Meg akartam értetni vele, hogy csak miattam engedtél a kísértésnek.

A lány látta, hogy Gunter önkéntelenül összerezzent, és sietve megnyugtatta.

– Azt mondta, éppen azért becsül nagyra, mert volt bátorságod visszaadni a pénzt. Egyébként a lányának nem beszélt erről, és nem is akarja, hogy tudjon róla.

A fiatalember szívéről súlyos kő gördült le.

– Azt is megfigyeltem, Gunter, hogy Werder úr közel sem tűnik öregnek, amikor nevet. Kimondottan fiatalos a nevetése. Na de most már kifogytam a szuszból a sok beszédtől.

Gunter örömmel hallotta, hogy a húgát ilyen szívélyesen fogadták a Werder-villában.

– Fújd ki magad, Gundikám! Túl felindultnak látszol.

– Már hogy lennék nyugodt, amikor ilyen élményben volt részem? Rengeteg mesélnivalóm van még, de előbb üljünk asztalhoz, ha már ennyi finomságot összevásároltál, te pazarló! Én viszont azonnal kicsomagolom a teasüteményt. Okvetlenül meg kell kóstolnod. Édességnek, persze, csakis a göngyölt hering után.

Gundi alig evett egy-két falatot, amikor máris újra dőlt belőle a szó.

– El sem hiszed, milyen hálás volt nekem Joan kisasszony, mert sikerült egy kicsit jobb kedvre derítenem az édesapját. Úgy láttam, apa és lánya nagyon ragaszkodik egymáshoz. Legalább annyira, mint mi ketten.

És ez így ment tovább. Gundi csak nem fogyott ki a szóból. Beszámolt a kertben tett sétájukról, Stübbkéről és arról az ajánlatról is, hogy költözzön Reichert asszony sógornőjéhez.

– Erre azonban még nem mondtam határozott igent, Gunter. Két szobám lenne ott, és az pazarlás. Nekem egy is elég. Reichert asszony szerint ugyan a sógornője kettőért sem kérne sokat, de...

– Mind a kettőt kiveszed – vágott a szavába a bátyja, és megfogta a kezét. – Ilyen jó lehetőség nem kínálkozik mindennap, és legalább a szállásod miatt nem kell aggódnom. A lakbér pedig biztosan elviselhető lesz.

A lány bizonytalanul nézett rá.

– Én nagyon szeretném, csak... attól tartok, túl nagy teher lenne ez neked.

– Oktondi kis Gundi! Tisztes fizetést kapok, ráadásul a szállásomért és a kosztomért sem kell fizetnem, úgyhogy nemigen költök majd magamra. Ne felejtsd el, hogy az adósod vagyok! Úgyhogy, mint már mondtam, kiveszed a két szobát, és szépen berendezkedsz, mire megjövök. Időd bőven lesz rá. Azt akarom, hogy te is a mennyországban érezd magad, ne csak én egyedül.

Gundi felnevetett.

– Ne aggódj, nekem is bejárásom lesz oda! Megkértek, hogy látogassam meg őket gyakran, mert jó hatással vagyok Werder úrra.

– Nagyon megkedvelhettek. Remélem, nekem is sikerül majd a kegyeiket elnyerni.

A lány buzgón bólogatott.

– Bárcsak ne hordana Werder úr olyan sötét szemüveget, és legalább egyszer belenézhetnék a szemébe! – mondta aztán tűnődőn. – Lehet, hogy ugyanolyan, mint gyönyörű lányáé.

– Az övé milyen?

– Barna, de egészen különleges árnyalatú. Olyan, mint a barna bársony, amikor ráesik a fény. Néha meg, ha valami mélyen megérinti, egészen sötét lesz.

Gunter elgondolkodva maga elé nézett. Ő is ismert egy barna, fénylő szempárt, ami időnként titokzatosan sötétre váltott...

– Magasabb nálam, pompás az alakja és csodaszép a keze. Egyidősek vagyunk, de ő nagyon komolynak látszik. Valószínűleg az édesapja állapota aggasztja. Mi baja lehet?

A testvérek még sokáig beszélgettek Werderékről, akik nagyot fordítottak az életük kerekén. Aztán Gunter büszkén megmutatta a húgának becsomagolt bőröndjét. Gundi érdeklődéssel vette szemügyre a tartalmát.

– Nagyon jól festesz majd, bátyuskám! Én meg roppant büszke leszek rád.

– Ruha teszi az embert, Gundi. Neked is ki kell egészítened a ruhatáradat.

A lány lelkesen bólintott.

– Most bőven lesz időm, majd varrok magamnak egypár darabot. Kiárusításkor a szép anyagokat is olcsóbban adják. Majd meglátod, elégedett leszel velem. Annyiból, amennyibe ez az egy ruha került, én hármat kihozok. Ez is nagyon csinos, de Werder kisasszonyéhoz képest ócska rongy. És hogy állt rajta! Joan Werder egyébként is kész csoda. Gyönyörű az arcbőre, festék egy szem sincs rajta, még rúzst sem használ.

Gunter elmosolyodott.

– Egészen elvarázsolt a kisasszony, húgocskám.

– Téged is el fog, várd csak ki! Még szerencse, hogy neked ott van a mesebeli tündéred, és nem fogsz beleszeretni a főnököd lányába.

A fiatalember határozottan megrázta a fejét.

– Légy egészen nyugodt, Gundi, az nem történhet meg. Nincs még egy nő a világon, aki olyan kedves és szép lenne, mint az én mesebeli tündérem.

Másnap délelőtt Gunter pontban tizenegykor meghúzta a Werder-villa kertkapujánál a csengőt, és néhány perccel később belépett a ház urának dolgozószobájába. Joan valóban bement a városba, hogy felkeresse az ismerőseit, így hát a két fiatal nem találkozott, amint Rudolf Werder kívánta. Azt szintén a lánya lelkére kötötte, hogy majd St. Moritzban is legyen elővigyázatos, mert az ifjú Bertramnak nem szabad megtudnia, kinek köszönheti valójában új állását.

– Egészen biztosnak kell lennie abban, Joan, hogy neked ebben semmilyen szereped nem volt. Komédiáznod kell egy kicsit – mondta. A lány pedig megígérte, hogy így lesz.

Gunter mély meghajlással lépett az íróasztalánál ülő Rudolf Werder elé.

– Nos, titkár úr, mindent előkészített az utazáshoz, és annak sincs akadálya, hogy elfoglalja nálam a helyét? – kérdezte az idős férfi mosolyogva.

– Minden szerencsésen alakult, Werder úr, és bármikor útnak indulhatok. Ezt pedig önnek hoztam – válaszolta a fiatalember, és az asztalra tette az előző napi beszerzések számláit. – Négyszázötven márka megmaradt, az is itt van, tessék, parancsoljon! El nem tudja képzelni, milyen jól éreztem magam, amikor felváltottam az ezermárkást, és nem kellett többé látnom. Nem felejtettem el, ami történt, de... Higgye el, mindig összerezzentem, ha csak megpillantottam vagy megérintettem azt a bankót!

Rudolf Werder felnézett rá, és hellyel kínálta.

– Akkor talán inkább örök időkre meg kellett volna tartania, mintegy elrettentésül.

Gunter elsápadt.

– Arra már nincs szükség, Werder úr. Amit azokban a percekben kiálltam, amikor tűzként égette a zsebemet az az ezres, arra életem végéig emlékezni fogok. Szavamra mondom, inkább meghalok, de még egyszer nem engedek efféle kísértésnek.

Az idős úr nagy sóhajjal felemelte a fejét.

– És ha egy hasonló félrelépéssel megóvhatna egy szeretett lényt, mondjuk a húgát, a nélkülözéstől és az éhezéstől?

– Csak a húgom van nekem, Werder úr, de... Ő a legnehezebb körülményeket is elviselné velem együtt, semmint elvárja vagy eltűrje, hogy megint gyengének bizonyuljak.

– A húga remek ember.

– Örülök, hogy ön is így gondolja.

– Említette magának, hogy lakást találtunk a számára?

– Úgy gondolta, túl nagy teher volna nekem, ha két szobát bérelne ki. Nyilván megérti, Werder úr, hogy az ő helyzetén is javítani szeretnék, hamar nekem ilyen jó dolgom van, ezért határozottan kijelentettem, hogy igenis ki fogja venni azokat a szobákat. Háromezer márkával tartozom neki, és leghőbb vágyam, hogy kiegyenlítsem az adósságomat. És ha már a pénzről beszéltünk, kérem, tegye el, ami megmaradt az ezresből.

– Hagyja csak! Használja fel az utazásra! Hálókocsijegyre, ennivalóra, csomagszállításra és effélékre. Talán még a húgocskájának is vehet belőle valamit, amire nagy szüksége van.

Gunter felállt. Arcán megrándult egy izom.

– Bárcsak meghálálhatnám önnek valahogy ezt a sok-sok jót! – mondta fojtott hangon.

Rudolf Werder a tenyerébe támasztotta az állát, és sötét szemüvegén át újdonsült titkárára nézett.

– Egy napon majd a szaván fogom, Gunter Bertram – mondta jelentőségteljesen.

A fiatalember ebben a pillanatban úgy érezte, hogy ennek a dúsgazdag férfinak egyszer valóban szüksége lesz az ő hálájára és segítségére.

– Boldog leszek, ha igénybe veszi a szolgálataimat.

Főnöke kezet nyújtott neki, és a két férfi jobbja hosszú másodpercekre erős szorításban forrt össze. Aztán mindent megbeszéltek az utazással kapcsolatban, és Werder úr közölte, hogy az Európa Szállodában foglaljon szobát nekik és saját magának is. Korábban már laktak ott, és ismerik őket.

– Mint már említettem, örömömre szolgálna, ha a lányom rendelkezésére állna. Joan szenvedélyes síelő, és szívesen tesz nagy túrákat, rám pedig sem ebben, sem abban nem számíthat. Ha kedvem úgy tartja, kisebb kirándulásokra én is vállalkozom majd, de nem akarom, hogy a lányomnak vissza kelljen fognia magát az elesettségem miatt.

– Csupa kellemes kötelesség lesz számomra, mivel ifjú koromban nagy odaadással hódoltam a téli sportoknak.

– Akkor hát bizonyára élvezni fogja a következő heteket. A lányom bement a városba, hogy elköszönjön a barátnőitől, ezért nem mutathatom be neki, de ez végül is ráér, amikor együtt leszünk St. Moritzban. Joan idehaza csak a barátnőivel érintkezik, ezért is szeretném, hogy Svájcban minél több társas rendezvényen vegyen részt. Nekem sajnos szinte valamennyiről le kellett mondanom, csak színházba, hangversenyre és moziba megyünk el időnként együtt. Ezért aztán a lányom miatt is nagyon örülök annak, hogy magával és a kedves húgával gazdagodik a mi szűk kis körünk. Most azonban nem tartom fel tovább, hogy együtt tölthessen még néhány órát a testvérével. Bertram kisasszony beköltözésének semmi akadálya. Reichert asszony már rendbe hozta számára az egyik csinos, tóra néző vendégszobát. Adja át neki legszívélyesebb üdvözletünket, legyen szíves! Pihenjen sokat, amíg házunk vendégszeretetét élvezi, hogy mihamarabb elfelejthesse a nehéz időket!

Még egy barátságos kézszorítás, aztán Gunter távozhatott.

Miután magára maradt, Rudolf Werder visszaült az íróasztalához, és egy titkos rekeszből elővett egy kék mappát, amelyben újságkivágásokat őrzött. Felettébb érdekelhették, mert időről időre újra elolvasta őket. Sötét szemüvegét azonnal levette, amint Gunter elment, és csak akkor tette fel megint, amikor meghallotta, hogy a lánya autója megállt odalent.

Elzárta a kék mappát, aztán felállt, és kinyitotta szobája eddig kulcsra zárt ajtaját. Botjára támaszkodva Joan elé ment, aki kedves öleléssel üdvözölte, és beszámolt a látogatásairól.

– A barátnőim voltaképpen egytől egyik nagyon unalmasak. Gundi Bertrammal egyiküket sem lehet összehasonlítani.

Édesapja mosolyogva bólintott.

– Én sem hiszem, hogy bármelyikük felvehetné a versenyt a titkárom derék kishúgával. Ha megint itthon leszünk, olyan gyakran élvezheted a társaságát, amilyen gyakran csak akarod.

A nappaliban folytatták a beszélgetést, ahol a férfi elmesélte, hogy miben állapodott meg Gunterrel.

– Örömömre szolgál, Joan, hogy a titkárom állandó kísérőd lesz. Vele nyugodt szívvel elengedhetlek, hogy hódolhass imádott téli kedvteléseidnek. Ő maga is sportember, és az estélyeken is a táncosod lesz, hacsak nem kötsz mindjárt az első napokban új ismeretségeket. Mert abban egészen biztos vagyok, hogy táncolni is akarsz majd.

A lány kissé elpirult arra a gondolatra, hogy Gunter Bertram lehet a lovagja.

– Hát még arra is volt gondod, hogy ne kelljen petrezselymet árulnom, papa?

Az idős úr elmosolyodott.

– Természetesen nem kell vele táncolnod, ha nem akarsz. Egyébként sem kell attól tartanunk, hogy senki nem kér majd fel.

Egy kis ideig csend volt a szobában.

– Egyébként hogy vagy ma, papa? – szólalt meg végül Joan.

– Pompásan! A kis Gundi tegnap olyan frissítő hatással volt rám, hogy ma sokkal jobban érzem magam, mint általában.

– Nagyszerű, papa! Ha Bertram kisasszony társasága ilyen jót tesz neked, akkor gyakran meg kell hívnunk.

– Attól is sokat várok, hogy nap mint nap együtt lehetek Bertram úrral. Ráadásul azokat a feladatokat is átveszi tőlem, amelyeket egyre nehezebben tudtam ellátni. Remélem, ezentúl az erőnlétem is jobb lesz.

Joan kedvesen átölelte.

– De szép is volna, papa! Nagyon-nagyon hálás lennék a Bertram testvéreknek, ha levennék a terheket a válladról.

A lány hamarosan visszavonult a szobájába, édesapja pedig még sokáig nézett tűnődve maga elé. Szándékosan hozta szóba, hogy talán javul majd az egészségi állapota, hiszen szentül eltökélte, hogy felhagy a kettős élettel, méghozzá egyszer s mindenkorra. A rablott pénzre rég nem szorul már rá, tisztességes úton szerzett vagyona elég nagy ahhoz, hogy őt és a lányát minden gondtól megóvja.

Egyelőre testi és szellemi képességei teljes birtokában van, de megeshet, hogy egy napon cserbenhagyja az ereje, elvégre ő sem lesz fiatalabb. Akkor pedig könnyen rajtaveszthet egy kalandos vállalkozáson. A kudarccal végződött bankrablás épp elég volt figyelmeztető jelnek.

Önmaga ügyes elmaszkírozásával szerencsére gondoskodott arról, hogy a legrosszabb esetben se derüljön ki, a lebukott rabló azonos Rudolf Werderrel, Joan Werder édesapjával. Méreg mindig volt nála, úgyhogy végül ismeretlen tettest temettek volna el egy jeltelen sírba. Rudolf Werdernek pedig egyszerűen nyoma veszett volna, és soha többé nem került volna elő. Abban persze nem lehetett biztos, hogy Joannak nem lennének utána nehézségei, és ma már inkább gondolni sem akart erre.

Tegnap, amikor az a derék kislány bepillantást engedett a maga és a bátyja gondokkal teli, mégis bátran elviselt életébe, hallatlanul erős vágy ébredt benne arra, hogy néhány évig kifogástalan életet éljen. Már akkor szégyellnie kellett magát, amikor Gunter Bertram páratlan bátorsággal bevallotta a pénz eltulajdonítását.

Rudolf Werder újra elgondolkodott az életén. A múltat el akarta felejteni. A sors kegyes volt hozzá, és nem engedte, hogy rá is lesújtson a rend ellen vétőkkel szemben kíméletlenül fellépő törvény. Részben bosszúszomja csillapítására, részben kalandvágyból és a veszély édes ízének élvezetéért elkövetett tetteivel egész sor ismert üzletembert, leginkább bankárokat szabadított meg nagy összegektől, de egyikük sem benne kereste a tettest. Tudta, érezte, hogy bűnt vett magára, és minden bűne büntetlen maradt.

Ki lenne azonban annyira bátor, hogy önként a földi igazságszolgáltatás kezére adja magát, amikor boldog, szép és legfőképpen tisztességes élet vár még rá? Úgy döntött, hogy lassanként egyre egészségesebbnek mutatja majd magát, hiszen többé nem kell az időnek előtte megöregedett, beteg embert alakítania. Joannal nem lesz nehéz elhitetnie, hogy a Bertram testvérek visszahozták az életkedvét, és ettől még az állapota is sokat javult. Utána megint nagy kanállal merít majd az élet örömeiből, és sütkérezni fog gyermeke, Gunter és a kis Gundi ifjonti derűjének melegében.

Ezzel a gondolattal játszott el a legszívesebben. Szívébe zárta a fiatalembert, és még nála is jobban a húgát. Titkos vágya teljesülne be, ha Joan és Gunter életre szólóan egymásra találnának. Úgy gondolta, Gunter az az ember, aki egyszer majd tovább építheti azt az életművet, amit tisztességes munkával és cselekedetekkel alapozott meg, boldoggá teheti a lányát, és talán még a bűneit is jóváteheti.

„Gyáva vagy, Rudolf Werder! Te tartozol jóvátétellel, neked kell vezekelned. Be kell vallanod a tetteidet. Ha életed kockáztatásával volt bátorságod elkövetni őket, akkor most tedd kockára a kecsegtető szép öregkort, és lakolj meg a vétkeidért!”

Ám aztán egy másik hang is megszólalt a lelkében. „Bolond lennél megtenni, amit éppen kigondoltál – mondta gúnyosan. – Csak annyit érnél el vele, hogy tönkretennéd magad, és a lányodat is magaddal rántanád a feneketlen szakadékba.”

A férfi arca lángba borult, és elnehezedett a légzése. Sok idő eltelt, mire sikerült valamelyest megnyugodnia, és döntésre jutott. Nem, nem fogja önként odakínálni a nyakát a késnek. Másféle úton-módon is rendezheti számláját az éggel.

Úgy fogja jóvátenni a vétkeit, hogy becstelenül szerzett vagyonát teljes egészében a nyomorgó szerencsétleneket segítő jótékony szervezeteknek adományozza. Miután ezt elhatározta, egyszeriben nagyon könnyűnek érezte magát, mintha hatalmas tehertől szabadult volna meg.

Gundi ragaszkodott hozzá, hogy kikísérje Guntert a gyorsvonathoz.

– Azt hiszed, lemondanék arról, hogy felszállni lássam a bátyámat egy elegáns hálókocsiba, ami aztán elrepíti egy előkelő síparadicsomba? St. Moritzba, ahol a leggazdagabb és legfinomabb hölgyek és urak adnak egymásnak randevút! Nem, ezt nem hagyhatom ki.

Így aztán együtt mentek ki a pályaudvarra. Gunter útközben még adott száz márkát húgának a Werder úrtól kapott pénzből, hogy vegyen belőle magának fehérneműt és ruhára való anyagot.

A fiatalember könnyű szívvel indult útnak, mert Gundi nagy nehezen beleegyezett abba, hogy később visszafizesse neki azt a háromezer márkát, amit a tanulmányai befejezéséhez bocsátott a rendelkezésére.

Az expresszvonat már bent állt a pályaudvaron. Gundi gyorsan felszállt, mert soha életében nem látott még belülről hálókocsit. „Bárcsak én is elutazhatnék!” – villant át az agyán, ám aztán elnevette magát. Az utóbbi napokban nagyon sok jó történt vele, a telhetetlenség pedig nem szép tulajdonság.

A testvérek megölelték, megcsókolták egymást.

– Nagyon vigyázz magadra, Gundikám! – mondta Gunter gyöngéd szeretettel. – Holnap mindjárt reggel menj ki szépen a Werder-villába, és írj gyakran, hogy mindig tudjam, mi van veled!

A lány könnyes szemmel bólintott.

– Rád biztosan nagyobb élmények várnak, de valószínűleg nem lesz majd időd arra, hogy részletesen beszámolj róluk. Akkor hát szerencsés utat!

Még egyszer kezet szorítottak, aztán Gundi leszállt a vonatról. Gunter még kihajolt az ablakon.

– Remélem, jól alszol majd a hálókocsiban – kiáltotta fel neki a húga.

– Eszemben sincs! Az út minden percét élvezni akarom. Isten áldjon, Gundikám, és minden jót!

– Neked is, Gunter! Ég óvjon, gyere haza épen, egészségesen!

A vonat elindult. Amikor a bátyja már nem láthatta, Gundi szeméből csak kibuggyantak a könnyek. Egyszeriben magányosnak és elhagyatottnak érezte magát. Hamar jobb belátásra tért. „Mit bőgsz itt, te buta tyúk? – korholta magát gondolatban. – Hova lett az a híres bátorságod?”

Határozott mozdulattal megtörölte az arcát, és még bosszúsan dobbantott is egyet a lábával.

– Ejnye, ejnye, hát mit vétett az a szegény peron? – hallott egyszer csak egy vidám férfihangot maga mellett.

Ijedten odafordult, és pillantása egy mosolygós, huncut szempáron akadt meg. Sietve lenyelte könnyeit, és rendreutasító pillantást akart vetni a derűs tekintetű szempár ifjú tulajdonosára, de próbálkozása csúfosan félresikeredett, és végül mind a ketten elnevették magukat. Gundi azonban továbbra sem válaszolt a fiatalembernek.

– Azért igazán nem kellene sírnia, mert elutazott a kedvese. Majd visszajön – mondta az ismeretlen.

A lány visszautasítóan nézett rá.

– Nem vagyok kíváncsi a véleményére, és bár semmi köze hozzá, tudja meg, hogy a bátyámat kísértem ki! – mondta nem is kicsit pökhendin.

„Ez aztán a jó hír!” – gondolta Hans Roland, az ifjú ügyvéd.

– Nem hittem volna, hiszen nagyon is gyengéden búcsúzkodtak – folytatta fennhangon. – Már ha valóban a bátyja volt...

Gundi úgy döntött, hogy erre már nem is válaszol. Még egyszer lesújtó pillantást vetett a fiatalemberre, aztán sarkon fordult, és elindult kifelé.

Hans Rolandot azonban nem olyan fából faragták, hogy csak úgy elengedjen egy ilyen édes kis teremtést. Első látásra elbűvölte, pedig egyébként nemigen foglalkozott a nőkkel. A sportolás, az egyetem, újabban pedig nemrég megnyitott ügyvédi irodája minden idejét és gondolatát lefoglalta. Ennek a kicsikének a társaságában azonban szívesen eltöltött volna néhány órát.

És már megint ott volt mellette.

– Bocsánatáért esedezem, kisasszony. Kissé tiszteletlen voltam az előbb, de kérem, ne vegye komolyan tréfásnak szánt megjegyzésemet – mondta, miközben ragyogó, kisfiús mosoly áradt szét napbarnított arcán, és elővillantak hófehér fogai.

Gundi voltaképpen szívesen elbeszélgetett volna vele. Biztosan érdekes és izgalmas lenne ezzel a kellemes úrral társalogni, akiről ráadásul még azt is tudja, hogy tetszik neki, ami kétségkívül hízeleg a hiúságának. De nem, nem szabad. Elkapta róla a tekintetét, és elszántan folytatta az útját.

„Ha nem, hát nem, kedvesem! – nevetett magában Hans Roland. – Megszökni viszont akkor sem fogsz előlem.” Udvariasan megemelte a kalapját, de kissé lemaradva követte a lányt, és látta, hogy villamosra száll.

Futásnak eredt, és felugrott arra a kocsira, amelyikben Gundi ült. A lány egyszer csak felnézett, és bűbájos arca paprikapiros lett, amikor újra meglátta az ismeretlent. A rendíthetetlenül derűlátó Hans Roland ebből arra következtetett, hogy nem áll rosszul a szénája a kicsikénél.

A lánnyal együtt ő is leszállt, és ólálkodva a nyomába eredt. Így aztán megtudta, hol lakik.

Hiába ravaszkodott azonban, mert Gundi így is észrevette, hogy követik. Viszont nagyon ügyesen úgy tett, mintha semmit sem gyanítana, bár nyugtalanul kalapált a szíve. „Szemtelen a fickó, de azért édes pofa” – gondolta.

Hans Roland alaposan megnézte magának azt a házat, amelyikben a lány eltűnt. A kapu mellé cédulát tűztek ki. „Két szoba kiadó” – állt rajta. Úgy látszik, Fortuna istennő a kegyeibe fogadta. Így majd lesz mire hivatkoznia, ha holnap visszajön, hogy körülszimatoljon itt egy kicsit. Talán még ezzel a bűbájos teremtéssel is összefut.

Hazafelé menet dr. Hans Roland gondolatai nagyon hamar más irányt vettek, és gyorsan elfelejtette a kis Gundit. Azért volt ott a pályaudvaron, mert koros és legfőképpen tehetős bácsikáját kísérte ki a vonatához. Az öregúr megtekintette az ifjú ügyvéd irodáját, és késznek mutatkozott arra, hogy később jelentős összeget bocsásson unokaöccse rendelkezésére. Búcsúzáskor mindemellett megjegyezte, hogy leendő örököse jól tenné, ha igazán alaposan körülnézne, és gazdag lányt keresne magának feleségnek.

Hans Roland éppen ekkor látta meg a peronon azt a lányt, aki tőle nem messze az állítólagos bátyjától vett érzékeny búcsút. Nos, ha az a bizonyos gazdag lány is ilyen édes teremtés lenne, akkor... miért ne? Bár a pályaudvari tündérke akkor is szóba jöhet, ha szegény, mint a templom egere.

Holnap majd okosabb lesz.

Már rég otthon volt, de még mindig azon töprengett, hogy a véletlen a nagy Őt sodorta-e az útjába.

Gundi az ablakból lenézett az utcára, hogy kiderítse, ott ácsorog-e még a ház előtt az ismeretlen. Nagyon tetszett neki, és vad dobogásba fogott a szíve, amikor újra meglátta a villamoson. Új, ismeretlen és furcsa érzés volt ez a húszéves lánynak, aki eddig még nem került közelebbi kapcsolatba ifjú urakkal. Gunter ugyan időnként elhívta magához a diáktársait, de Gundi számára egyikük sem jelentett többet jó ismerősnél.

Ez a fiatal férfi azonban nagy hatással volt rá. Aztán mégis hosszú prédikációt tartott magának, hogy észhez térjen. Hogy ébreszthette fel egyáltalán az érdeklődését olyasvalaki, akivel alig váltott két szónál többet, és akit ráadásul igencsak tolakodónak talált? Semmi kétség, nagyon vidám volt a szeme, és voltaképpen kár, hogy illet­lenség lett volna elbeszélgetni vele. Egyszerű öltözködése dacára eddig is gyakran felkeltette a férfiak érdeklődését, de mindegyiküket kíméletlenül a helyére tette, ha tolakodóan léptek fel. Ezt a sportos, magabiztos urat viszont talán mégsem kellett volna olyan gorombán elutasítania...

Másnap reggel mindent előkészített a költözéshez. A bútorait egyelőre Plüschke asszonynál hagyta megőrzésre. Még gyorsan leszaladt az áruházba, hogy anyagokat és kiegészítőket vásároljon a megvarrni tervezett ruhákhoz. Odahaza aztán mindent betett két bőröndjébe, és végül elérkezett a pillanat, amikor búcsút kellett vennie a minden nyomorúságuk ellenére megszeretett lakástól. Az eszébe sem jutott, hogy bérautót hívjon.

Plüschke mama könnyezve engedte útjára, és még az ablakból is leintegetett neki. „Minden a zsemlegombócos vadas marhával kezdődött” – állapította meg magában bánatosan, és tudta, élete végéig nem fogja elfelejteni, hogy Bertram úr neki is spendírozott egy adagot.

Nagy sóhajjal ellépett az ablaktól, miután Gundi eltűnt a szeme elől, és éppen ki akart menni a konyhába, amikor csengettek. Egy fiatal úr állt a bejárati ajtó előtt. Hans Roland volt az, aki hiába határozta el, hogy reggelre elfelejti azt a bájos ifjú hölgyet, aki összezavarta a fejét meg a szívét. Olyannyira nem járt sikerrel, hogy ma még jobban vágyott a viszontlátásra, mint az este.

– Önnek van két kiadó szobája, asszonyom? – kérdezte udvariasan.

– Igen, uram – sietett a válasszal Plüschkéné. – Két csinos, barátságos szoba. Óhajtja megtekinteni?

– Igen, ha szabad. Másik bérlője is van?

– Nem, csak ezt a két szobát adom ki. Eddig egy testvérpár lakta, de a fiatalúr munkát talált magának, és tegnap elutazott Svájcba, a húga pedig éppen most költözött ki. Meghívták egy előkelő villába, odakint fog élni a Wannsee mellett.

Az asszonyt igen büszkévé tette, hogy ilyen finom dolgokról mesélhetett. Ráadásul úgy látta, hogy a fiatal férfit igencsak érdekli, amit hall.

Hans Roland most már egészen biztos volt abban, hogy a tegnapi bűbájos ifjú hölgy azonos a ma kiköltözött húggal.

Plüschke asszony megmutatta az egymásba nyíló szobákat, amelyek egyszerűségük ellenére patyolattiszták voltak, és barátságos tapéta borította a falaikat. A házinéniből közben megállíthatatlanul dőlt a szó, és Hans Roland mindent megtudott, amit csak megtudhatott.

Plüschke mama őszinte elismeréssel nyilatkozott Bertram úrról, aki okleveles mérnöknek „tanult”, mégis elszegődött kifutófiúnak a Krause-féle sportszerüzletbe, hogy előteremtse a húgának és magának a kenyérre valót.

– Egyébként Gundi kisasszonyt sem kellett félteni, mert ő is szorgalmasan dolgozott. Hosszú regényeket gépelt egy írónak. Rendes, kedves emberek voltak, és a lakbérrel is csak egyszer várakoztattak meg, egyébként mindig pontosan fizettek. Az meg egyenesen megható, ahogyan egymáshoz ragaszkodnak. Most meg mind a ketten egyszerre hagytak itt. Majd kisírtam a szemem. Gundi kisasszonynak még pár perce integettem az ablakból. Két nagy bőrönddel igyekezett a villamoshoz. Ezek itt az ő bútorai, és március elsejéig maradnak nálam. A lakbért is addig fizették ki.

És ez így ment a végtelenségig, és Hans Roland fáradhatatlanul hallgatta a szűnni nem akaró szóáradatot. Miközben szemügyre vette a két szobát, feltűnés nélkül megpróbálta kiszedni a szállásadónőből, hogy hova költözött Bertram kisasszony.

Mivel Gundi a biztonság kedvéért meghagyta új címét, az ügyvéd azt is megtudta, de közel sem csak ezt. Plüschke asszonyság nagy igyekezetében mindent kifecsegett, amit tudott.

Végül azonban még ő is kifogyott a mondanivalóból. Nagy levegőt vett, és megkérdezte, hogy elnyerték-e a szobák a fiatalúr tetszését.

– Nagyon sajnálom, kedves asszonyom, de túl kicsik nekem. Nem tudnám elhelyezni bennük a bútoraimat. Mindenesetre köszönöm a kedvességét. Roppant érdekes volt, amit mesélt. Remélem, megint kedves albérlőket talál majd.

Hans Roland kis idő múlva meglehetősen kábultan lépett az utcára, és megállt a kapu előtt. Érdemes még kimennie a pályaudvarra? Gundi Bertram valószínűleg már rég úton van Wannsee felé. De hátha mégsem. Próba, szerencse!

Az állomáson azonban nyoma sem volt az ifjú hölgynek.

A fiatal ügyvéd hirtelen elnevette magát. Mi más ez, ha nem a sors elrendelése? A szülei is a Wannsee partján laknak, és minden vasárnap meglátogatja őket. Ma pedig péntek van. Vasárnap majd körülnéz kicsit a Werder-villa környékén. Plüschke asszony szóáradatából az nem derült ki, hogy ki és miért hívta meg oda a lányt.

Hans Roland ennek ellenére elégedett lehetett nyomozása eredményével. A mérnök báty Svájcban talált magának állást, a kicsikét Gundinak hívják, ami egyébiránt édes, aranyos név, ráadásul még azt is megtudta, hol találhatja meg, és ez mindennél fontosabb. Eddig nagy szerencséje volt, és remélhetőleg ezentúl sem hagyja el.

Most azonban legfőbb ideje, hogy bemenjen az irodájába. Talán befutott egy ügyfél, akit a hivatalsegéd fontoskodó arccal leültetett a váróban, és közölte vele, hogy várnia kell kicsit, amíg „rá kerül a sor”. A várakozó, már ha van persze, azt hiszi majd, hogy igen keresett ügyvédre bukkant, és ennek ő csak a hasznát veheti.

Hans Rolandot ma valóban pártfogásába vette a szerencse. Már öt perce várt rá egy izgatott úr, aki válni akart, miután rájött, hogy csalja a felesége. Ez pedig nem afféle tyúkper lesz, hanem már-már igazi nagy ügy!

IV.

Gunter megérkezett St. Moritzba. Már a pályaudvaron bábeli volt a nyelvzavar, és óriási a tömeg. Francia hangok keveredtek dallamos olasz szavakkal; szájukban az elmaradhatatlan pipával hórihorgas angolok enyelegtek alacsony, tüzes déli hölgyekkel; hófehér alapú, tarka díszítésű, gyönyörű síruhák vonultak el vastag és nehéz téli öltözékek mellett. Vontatott amerikai beszéd elegyedett a norvégok ritmusos hanglejtésével, és sok-sok német nevetgélt, tréfálkozott egymással.

Gunter úgy érezte magát, mintha mesebeli birodalomba került volna. Kilépett a pályaudvarról, és néhány lépésnyire felfedezte az Európa Hotel londinerét egy szán mellett, s ez a szán aztán pár perc alatt elrepítette a pompás palotaszállóba.

Eleinte kissé kényelmetlenül érezte magát a tágas, fényűző előcsarnokban, ám a főportás addigi merev udvariasságának azonnal nyoma veszett, amint kiejtette a száján a Rudolf Werder nevet. Miután kiderült, hogy az ő személyi titkáraként és megbízásából érkezett, egy szempillantás alatt tekintélye lett a szálloda személyzete körében.

Megfürdött, hogy lemossa magáról az út porát, majd „vasárnapiasan kiöltözködött”, ahogyan odahaza mondta volna Gundinak. Miután elkészült, lement az étterembe, ahol nem egy és nem két érdeklődő szempár fordult felé. „Hiába, ruha teszi az embert” – gondolta. Amikor még szerencsétlen éhenkórász volt, ezek a nagyvilági hölgyek futó pillantásra sem méltatták volna.

Igen előzékeny kiszolgálásban részesült. A szálloda alkalmazottai messzemenő udvariassággal tájékoztatták a sportolási lehetőségekről, a nagyobb rendezvényekről, a közeli síparadicsomokba induló járatokról és minden egyébről is. Gunter minél többet meg akart tudni, hogy mindennel tisztában legyen, hiszen csak úgy láthatja el kielégítő módon titkári teendőit, ha Werder úr másnap este megérkezik leányával.

Másnap reggel gyakorlásképpen síelt egy keveset, és elégedetten állapíthatta meg, hogy tökéletes kondícióban van. Egy-két nap edzés, és megint olyan ruganyos lesz a mozgása, mint régen.

Este már korán kint volt a pályaudvaron, és izgatott kíváncsisággal várta Werder úr lányát, akinek mostantól hosszú időn át ő lesz a kísérője. Nyugtalanul fel-alá járkált a peronon, amíg befutott a vonat. Akkor azonnal meglátta Werder urat, akit mindig könnyen fel lehetett ismerni sötét szemüvegéről. Gunter odasietett a kocsihoz, és lesegítette a főnökét, aki szívélyesen üdvözölte.

– Legyen szíves, segítse le a lányomat! – kérte aztán, majd a háta mögött álló karcsú ifjú hölgyhöz fordult. – Joan, mindjárt be is mutatom neked Gunter Bertram urat, a titkáromat, St. Moritz-i sporttársadat – mondta előírásosan, és közben éberen figyelte a fiatalember arcát.

Joan tökéletesen ura volt önmagának, hiszen őt nem érte felkészületlenül a találkozás. Azért így is kigyúlt az arca, amikor barátságosan megbiccentette a fejét.

Gunter viszont krétafehér lett. De hiszen ez... Nem, ez nem lehet igaz! Ez az ifjú hölgy lenne Rudolf Werder lánya? Hiszen ez itt az ő mesebeli tündére!

Egy pillanatra még a szívverése is kihagyott. Csak állt ott, és meg sem próbálta lesegíteni a vonatról a lányt. Valósággal megbénította az örömteli rémület és a határtalan ámulat. Lelkében üdvözítő boldogság váltakozott a hirtelen rátörő szégyenkezéssel, zavarodottság és viharos öröm küzdött egymással.

Joan Werder kezet nyújtott Gunternek.

– Jó estét, Bertram úr! Örülök, hogy megismerhetem. A fiatalember hihetetlen erőfeszítések árán összeszedte magát, és nagy zavarában dadogott valamit, maga sem igazán tudta, mit. Főnöke kérdéseire is összefüggéstelen válaszokat adott, vagy meg sem hallotta őket.

Az ő mesebeli tündére? Erre igazán nem volt felkészülve. Hogyan is lehetett volna?

Rudolf Werder elégedett volt azzal a hatással, amit a meglepetés újdonsült titkárára gyakorolt.

Miközben végre lesegítette a lányt a lépcsőn, Gunter fejében kellemetlen gondolatok fogalmazódtak meg. „Ha Werder kisasszony megemlíti, hogy velem találkozott szilveszterkor, és én voltam a szolgálatára, akkor az édesapja megtudja, hogy ő az a mesebeli tündér, aki mély benyomást tett rám, és utána... azonnali hatállyal elbocsát az állásomból.”

Joan azonban csak megköszönte a segítségét, ugyanazon az édes, kedves hangon, mint első találkozásukkor, de a pillantását azért kerülte. Édesapja mellé lépett, belekarolt, és csak keze enyhe remegése árulta el, hogy mennyire izgatott.

Gunter azt hitte, hogy a lány nem ismerte fel, és megkönnyebbülten fellélegzett, bár el is szorult a szíve. Ostoba volt, amikor úgy gondolta, hogy ez az ifjú hölgy emlékezni fog arra a szegényes külsejű, jelentéktelen férfira, aki egyszer valami apró szolgálatot tett neki.

Miközben a saját érzéseivel viaskodott, észre sem vette, hogy értelmetlen válaszokat ad a kérdésekre. Werderék úgy tettek, mintha mi sem történt volna. Joan azonban egyre erősebben szorította az édesapja karját.

Gunter hálát adott az égnek, amikor végre megérkeztek a szállodába, mert egy kissé magára maradhatott, amíg apa és lánya elfoglalta a szobáját. Arról, hogy Rudolf Werder tökéletesen tisztában van lelkiállapotával, szerencsére sejtelme sem volt.

Joan a kisszalonban állt, szívére szorította a kezét, és lehunyta a szemét. Gunter Bertram pillantása a lelke legmélyéig felkavarta, amikor úgy meredt rá, mintha földöntúli lény jelent volna meg előtte. Ő azonnal felismerte, bár időközben nagyon megváltozott. Új öltözékében elegáns, érdekes ifjú úr volt, aki alig-alig emlékeztetett arra a sápadt, rosszul öltözött fiatalemberre, aki a berlini bankház előtt a segítségére sietett.

Joan abban állapodott meg az édesapjával, hogy az ő jelenlétében egyelőre úgy tesz, mintha nem ismerte volna meg Guntert. Ha majd egyszer kettesben maradnak, megemlíti a fiatalembernek, hogy ismerősnek találja, és úgy érzi, valahol találkoztak már, de csak akkor. Rudolf Werder hivatalosan nem akart értesülni arról, hogy a lánya azonos Gunter imádott mesebeli tündérével. Úgy gondolta, ha nem így tenne, a fiatalember nyugtalankodni kezdene az állása miatt, hiszen nagyon sokat elárult a szilveszterkor látott ifjú hölgy iránti érzéseiről.

Joan végre felriadt a merengésből, és sietve átöltözött, hogy ne várakoztassa meg az édesapját. Előbb teáznak, utána pedig először fog egy asztalnál ülni apja új magántitkárával....

Nem kerülte el a figyelmét, mekkora hatással volt Gunterre váratlan megjelenése és az a felismerés, hogy ő a főnöke lánya. Észrevette, hogy a fiatalember összerezzent, elsápadt, és feltűnően szétszórt lett. Mostanra mindketten túl vannak az első ijedtségen, és a lány feszült kíváncsisággal várta, hogyan lesz ezután. Ő mindenesetre a lehető leghamarabb elmondja Gunternek, hogy ismerősnek találja.

Erre igen hamar alkalma is nyílt. Amikor kilépett a szobájából, a lépcsőkorlátnál várakozó ifjú titkár odalépett hozzá, és közölte vele, hogy édesapja kérésére el kell kísérnie hozzá.

Joan úgy tett, mintha mit sem gyanítana.

– Olyan érzésem van, mintha láttam volna már magát valahol – jegyezte meg.

Hogy megőrizze az állását, Gunter a legszívesebben mindent azonnal letagadott volna, mégsem tette, mert nagyon-nagyon boldog volt, hogy mesebeli tündére, ha csak halványan is, de emlékszik rá.

– Tavaly szilveszterkor találkoztunk, amikor ön egy könyvkereskedés előtt állt meg a kocsijával, és egy kis időre elvesztette az eszméletét – válaszolta végül. – Biztosan emlékszik, mennyire megrémült a közeli bankban történtek miatt.

Joan felnézett rá, és látta, hogy sápadt arca idegesen megrándul.

– Igen, most már tudom! Maga kísért vissza az autómhoz. Különös, hogy itt találkozunk újra.

– Akár a mesében – mondta a férfi csendesen. Lementek a lépcsőn, aztán Gunter hirtelen a lány elé lépett.

– Méltóságos kisasszony, legyen szabad arra kérnem, hogy az édesapjának ne említse meg múltkori röpke találkozásunkat. Tudom, vakmerőség ilyesmit kérnem, de Werder úrnak talán nem tetszene, hogy... Őszintén szólva... aggódom, hogy elveszíthetem az állásomat, ha az édesapja tudomást szerez futó ismeretségünkről. Kérem, engedje el nekem, hogy részletesebb magyarázattal is szolgáljak.

Joan látta, hogy a fiatalember nagyon izgatott, csak azt nem tudta, miért. Annak mindenesetre örült, hogy szeretné megtartani az állását. Nyugodt szívvel megígérhette, hogy egy szóval sem fogja megemlíteni az édesapjának a találkozásukat, hiszen már rég megtette.

– Meggyőződésem, hogy nem veszítené el az állását, hiszen édesapám nagyra tartja magát, ám ha ez megnyugtatja, hallgatni fogok.

A férfi hálás megkönnyebbüléssel meghajtotta magát.

– Igen jó hozzám, méltóságos kisasszony. Fogadja köszönetemet! Apróságról van szó csupán, nem kell különösebb jelentőséget tulajdonítania a kérésemnek. Rendkívül boldoggá tesz, hogy az édesapja szolgálatában állhatok. Önnek aligha kell megmagyaráznom, miért.

A lány kedves mosollyal bólintott.

– Tudom, mire gondol. Egyébként hol van az édesapám?

– Lement a kis teázóba.

– Igen, apa felettébb kedveli a teaszobákat.

Gunter felsegítette Joanra a szőrmekabátkát, amelyet eddig a karján tartott, aztán elindultak egymás mellett, és beszélgetés közben mind a ketten elfogulatlan hangot igyekeztek megütni.

A teázó előtt számtalan síléc állt a falhoz támasztva, és az odabent ülők nagy része is sportöltözéket viselt. Az alpesi házak stílusában berendezett barátságos, fagalériás helyiségben gombostűt sem lehetett volna leejteni. A sportolásból visszatért vendégek az összes asztalt elfoglalták, és az egyiknél már ott ült Rudolf Werder. Eddig a jelenlevők nézegetésével múlatta az időt, amit sötét szemüvege mögül feltűnés nélkül megtehetett.

Amikor Joan és Gunter belépett, feléjük fordult, és mindkettőjük arcáról izgatottságot olvashatott le. A két szép fiatal ember megjelenése nagy feltűnést keltett. Édesapja is büszkén nézett Joanra és jó kiállású kísérőjére, akit máris a szívébe zárt, és nem csupán a titkáraként tekintett rá. Amíg egyedül várakozott itt, gondolatban összehasonlította a körülötte üldögélő fiatalokat és az ő... Igen, majdnem úgy fogalmazott magában, hogy a gyermekeit.

Ki merné azt mondani, hogy nem Joan arca a legkifejezőbb, nem az ő szeme a legtisztább, a legőszintébb az összes jelen levő szépségé között? Akad-e egy is még, akiből annyi melegség árad, mint őbelőle?

Megjelenését tekintve Gunter talán elmarad egyik-másik fiatal úr mögött, de a többiek arca, tartása elárulja, hogy nekik bizony kivétel nélkül gondtalan gyermekkor jutott. Frissek, elegánsak, sportosak és magabiztosak, ám annak nyoma sincs rajtuk, hogy elszánt küzdők lennének, akiket megacélozott a talpon maradásért vívott harc. Hiányzik belőlük az a bizonyos valami, ami Gunter Bertramot egyéniséggé és hihetetlenül rokonszenvessé teszi.

Valójában elképesztő, hogy ez a fiatalember néhány napja még kifutófiú volt egy sportszerboltban, most pedig, miután bekerült a felső tízezer, a társaság krémjének világába, páratlanul lenyűgöző személyiségével kelt feltűnést. Védence valóban megérdemli a támogatást.

És ő maga? Rudolf Werder előtt újra leperegtek élete filmkockái. Akarta, vágyta a sikert, mindenáron. A legnehezebb munkától sem riadt vissza, és valóra váltotta az álmait. Ám sötét múltjából, titkolt másik életéből is felvillantak előtte képek.

Mi segítette a győzelem kivívásában? A saját kíméletlensége és a többiek gyávasága, – válaszolta meg a kérdését gondolatban, és gúnyos mosolyra húzta a száját. Ha fegyverrel a kezében áldozatai elé lépett, jéghideg hangon rájuk kiáltott, és kérlelhetetlenül a szemükbe nézett, akkor bizony senki nem akadt, aki ne teljesítette volna a követelését. Amint azt hitték, hogy az életükért kell reszketniük, egyszeriben nyoma sem volt többé a máskor mellüket döngető urak bátorságának. Óriásnak képzelték magukat, ám az emberpróbáló percekben törpének bizonyultak.

De... Rudolf Werder arca hirtelen elkomorult. Van-e oka, joga arra, hogy rablókalandjai okán rendkívüli bátorságával és hősiességével kérkedjen? Nem választják-e el tőle világok Gunter Bertramot? Neki is súlyos küzdelmeket kellett megvívnia, és... mindvégig megmaradt győztesnek! Nem járt görbe utakon, és nem engedett a csalfa kísértéseknek. Az ezer márkát sem tartotta meg... még a legnagyobb nélkülözések közepette sem.

Rudolf Werder úgy érezte, hogy mélységesen mély szégyenében lángra gyúlt az arca.

Gunter és Joan éppen odaértek az asztalához. A fiatalember könnyedén meghajolt, aztán leült. Boldoggá tette, és megtiszteltetésnek érezte, hogy főnöke és annak leánya társaságában tartózkodhat. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy Joan közelsége veszélyes lehet rá, de úgy hitte, sikerül majd uralkodnia az érzésein. A jövőre nem akart gondolni, csak a boldogító jelent kívánta maradéktalanul élvezni.

Kiváló társalgónak bizonyult. A teremtő neki is sokat juttatott abból az eredeti humorból, ami a húgát ellenállhatatlanná tette. Okos, szellemes ember volt, és úgy gondolta, akkor lehet leginkább apa és lánya szolgálatára, ha nem rejti véka alá tudását.

– Miközben odafent átöltöztem – fordult egy idő múlva az édesapja Joanhoz –, jó időre letettem a szemüvegemet, és képzeld, a szemem szinte jótéteménynek érezte azokat a perceket. Ezentúl nem fogok aggályosan ragaszkodni a sötét szemüveghez.

– Jaj de örülök, apa! De nem lesz baj abból, ha éppen itt nem viseled?

– Én is óvatosságra inteném, Werder úr. A hó mindig erősen vakít, napsütésben meg különösen, és még az egészséges szemet is megviseli – jegyezte meg Gunter aggodalmasan.

Rudolf Werder elmosolyodott.

– Odakint mindig viselni fogom, elvégre mások is hószemüvegben síelnek. Itt viszont árnyékban vagyunk, és már alkonyodik is, úgyhogy most azonnal újabb kísérletet teszek.

Ezzel levette a szemüvegét, és maga elé tette az asztalra. Rámosolygott a lányára, ő pedig megszorította a kezét. Mindig nagy boldogsággal töltötte el, ha az édesapja rajta nyugtatta a tekintetét.

A férfi aztán Gunterre nézett, akit furcsa módon felkavart az éber és kifejező szempár pillantása. Úgy érezte, főnöke belelát a szívébe. Egészen biztosan megrémült volna, ha csak sejti, hogy Rudolf Werder tökéletesen kiigazodik az ő érzései között. Tapasztalt, jó megfigyelő volt, Gunter viszont nem szokott a színleléshez. Felragyogott a szeme, valahányszor Joanra nézett, és minden szava, amit hozzá intézett, a legapróbb mozdulata is elárulta az apának, hogyan érez ez az ifjú úr a lánya iránt. Joant is sokkal jobban ismerte, mint a lánya hitte volna.

Rudolf Werder úgy döntött, hagyja, hogy a dolgok menjenek a maguk útján. Ő megtette, amit megtehetett, a többit most már a sorsra bízhatja. Neki csupán lehetőséget kell biztosítania a két fiatalnak arra, hogy megismerhessék egymást, mielőtt esetleg életre szóló kapcsolat alakulna ki közöttük.

A helyiségben felkapcsolták a lámpákat, de a férfi most sem vette fel a szemüvegét. Később sem akarta hordani, bőven kiszolgálta már az idejét. Valójában soha nem volt szüksége rá. Csak elővigyázatosságból viselte, hogy ezzel is hihetőbbé tegye meséjét a betegségéről, és elrejtse a világ elől titkos énjét.

Ezentúl azonban semmi nem emlékeztethet kalandor életére, csakis az a kék mappa, amelynek létezéséről rajta kívül senki nem tud. Ha úgy kellett, mindig egy kis berlini lakásban maszkírozta el magát, amit kizárólag erre a célra bérelt. Álnéven jelentkezett be, és hamis papírokkal igazolta magát. Szinte semmi nincs, ami így vagy úgy elárulhatná. Az újságkivágásokat is meg fogja semmisíteni, ha egyszer majd rászánja magát, és valakinek meggyónja bűneit, hogy aztán legördüljön szívéről a mázsás kő.

Bár lelkiismerete újra meg újra megszólalt, egyelőre nem akarta feladni magát a hatóságoknál. Aminek meg kell lennie, az egyszer biztosan meglesz, de úgy, hogy sem őt, sem a lányát ne tegye lehetetlenné a világ előtt.

Másnap az Európa Szálloda kifinomult fényűzéssel berendezett előcsarnokában két úr üldögélt a mély bőrfotelokban. Egyikük, egy negyven körüli férfi, újságot lapozgatott. Arca kedvetlenségről és csalódottságról árulkodott. Szemlátomást elrontotta a hangulatát az, amit olvasott.

– Itt áll feketén-fehéren – morogta. – Mint várható volt, a nyomozás semmiféle eredményt nem hozott.

Ezzel odanyújtotta a lapot a vele szemben ülőnek, egy fiatalembernek, aki ápolt és sportos megjelenése ellenére sem igen illett ebbe a csillogó-villogó környezetbe. Az éles szemű megfigyelőnek feltűnhetett, hogy dolgozni jött ide, és aki elkapta a helyiséget pásztázó pillantásait, az megsejthette benne a detektívet. És valóban az volt.

Miközben a nyomozó elmélyült a cikk olvasásában, társa, Mr. Francis James, a nemzetközi bank- és tőzsdevilág ismert személyisége unatkozva nézett maga elé. Zsíros, puhány arca elárulta, hogy soha nem kellett megismernie nehéz idők gondját-baját. Húsos arcának kissé elmosódott vonásai mégis erőről, határozottságról árulkodtak, és arra engedtek következtetni, hogy tulajdonosuk hidegvérű, kíméletlen, számító, sőt érzéketlenül cinikus ember. Nem véletlenül emlegették a nevét inkább félelemmel, semmint tisztelettel a pénzvilágban. A leggátlástalanabb üzletemberek közé tartozott, aki nemrégiben egy nagy német vállalkozásban is megszerezte a többségi tulajdont. Ám akkor bekövetkezett „az a csúfság”, ahogyan ő nevezte azt az esetet, amellyel az újságcikk is foglalkozott, és ami arra indította, hogy egy időre hátat fordítson Berlinnek.

Fritz Heller, a berlini magándetektív, aki ebben a minőségében jelentős sikereket mutathatott már fel, letette a hírlapot.

– Nagyon nehéz lesz megtalálni azt a férfit, Mr. James. A kollégák a berlini bűnügyi rendőrségnél nem minden alap nélkül feltételezik, hogy ez az ügy ugyanannak a fickónak a lelkén szárad, aki az utóbbi években több ismert bankár és tőzsdei befektető ellen követett el támadást. A különbség csupán annyi, hogy ön volt az első és eleddig az egyetlen ember, aki szembe mert szállni vele, és ezzel lerombolta a nimbuszát.

– Más egyebet is csináltam volna vele, ha csak sejtem, hogy az ellenállás láttán azonnal gyáván megfutamodik – válaszolta Francis James, akinek kifogástalan német beszédét hallva senki nem gyanította volna, hogy amerikai.

Aztán megvetően elhúzta a száját, és megint a szálloda bejárata felé fordult. Éppen elegáns, hófehér síruhát viselő hölgyek léptek be az előcsarnokba.

– Na, annak a kicsikének aligha lehet könnyen a közelébe férkőzni. Pompás teremtés, az alakja mesés, az arca izgalmas. Minden bizonnyal a földije, kedves Heller. Berlinben csupa ilyen lány él?

A detektív dörmögött valami válaszfélét a bajusza alatt, aztán ismét az újságcikkre terelte a szót. Mi köze neki a bankár nőügyeihez? Az ő megbízása arra szól, hogy megvédje Francis Jamest az esetleges támadásoktól, gondoskodjon a biztonságáról, és próbálja megtalálni a berlini Népbankban történt rablási kísérlet mindeddig ismeretlen elkövetőjét, aki rászegezett pisztollyal nagyobb pénzösszeg átadására akarta kényszeríteni a bankárt.

Francis James azonban hidegvérrel rátámadt a behatolóra, aki úgy jutott be a bankház belső helyiségeibe, hogy az üzletfelének adta ki magát. A rabló erre futásnak eredt, és a szemtanúk egybehangzó állítása szerint motorkerékpáron menekült el. Ennél többet nem tudtak megállapítani. Ez tavaly szilveszterkor történt, és azóta Mr. James kizárólag a magándetektív kíséretében tette ki a lábát az utcára.

Most is vele érkezett St. Moritzba, hogy kipihenje a megerőltető és zaklatott tőzsdei munka fáradalmait. Pihenése azonban pusztán abból állt, hogy kora reggeltől késő estig a tőzsdei jelentéseket tanulmányozta, sürgönyöket küldött a világ minden részébe, rejtélyes személyekkel folytatott szigorúan titokban tartott megbeszéléseket, no meg állandóan flörtölt a St. Moritz-i téli szezon nagyvilági hölgyeivel.

A szebbik nem kiváló ismerőjének figyelmét már egy napja egy fiatal német szépség kötötte le. Közeledési kísérletei azonban eddig kivétel nélkül sikertelenek maradtak. A német lányt szemlátomást nem bűvölte el húsos arcával, zömök testével és fölényes, erőszakos modorával.

Ez az ifjú hölgy egészen más volt, mint a többiek, és éppen ezért nemcsak Francis Jamest, hanem az egész férfitársaságot lázba hozta. A szalontigrisek és a nők fásult kedvencei azonban néhány percre sem tudtak megzavarni derűs jókedvét. Úgy tűnt, őt egyes-egyedül a kísérője érdekli. Ezt Francis James is azonnal észrevette, hiszen na­gyon jól ismerte azokat a pillantásokat, amelyeket a lány fiatal kísérőjére vetett. A bankár nem egyszer mindennek elmondta magában azt az éretlen tacskót, hogy szabad folyást engedjen kudarcai miatt érzett haragjának, de ez sem segített rajta. És most megint olyan pillantásokat küldött a lány felé, amelyekkel szinte mindenki másnál biztos győzelmet aratott volna.

A fiatal német hölgy sugárzó mosollyal két férfi felé fordult, akik éppen odaléptek hozzá. Francis James nem akart hinni a szemének, és izgatottan felugrott foteljából. Az idősebbik úr... Ez az a férfi, aki Berlinben megtámadta!

Vagy talán téved?

Ámulatában egyetlen szót sem tudott kinyögni. Csak megbökte a mellette ülő detektívet, és Rudolf Werderre mutatott, aki éppen a lányát üdvözölte.

V.

Reichert asszony nagyon kedvesen fogadta Gundit. Felvezette a ház legfelső emeletén kialakított vendégszobába, amelynek ablakából a lány legnagyobb örömére káprázatos kilátás nyílt a tóra, a körülötte elterülő erdőkre és a parton sorakozó elegáns villákra. Gundi boldog volt, hogy egy ideig itt élhet, mégis kissé bánatosan gondolt vissza Plüschke mama aprócska, de barátságos szobáira.

– Csodaszép ez a hely, Reichert asszony! Valóban itt fogok lakni? El sem hiszem! – mondta végül, és tényleg úgy érezte, hogy álmodik.

– Pedig bátran elhiheti, kedves gyermekem. Joan kisasszony így akarta, és mindent szépen el is rendezett.

Gundi hitetlenkedve nézett körül. Ebben az elegáns környezetben nem állhat neki ruhákat varrni. A házvezetőnő azonban hamar megnyugtatta. A padlástérben varrószobát is berendeztek, mesélte, ő maga is ott szokott varrogatni, de ketten is elférnek majd.

A lány még mindig ámulva ingatta a fejét. Túl sok volt ez a jóból ahhoz, hogy egyszerre felfoghassa. Amikor bepillantott a kék csempékkel borított fürdőszobába, úgy el volt ragadtatva, hogy majdnem hangosan felkiáltott.

Azonnal berendezkedett új szobájában, és aztán újabb nagyszerű élményben lehetett része. Nemsokára asztalhoz szólították, és olyan finom vacsorát kapott, hogy egyik ámulatból a másikba esett.

Reichert asszony azt javasolta, hogy már másnap keressék fel a sógornőjét az albérleti szobák ügyében. Akkor legalább ez is rendben lesz, mire Werder úr és Joan kisasszony hazatér. Gundi elárulta, hogy attól fél, túl drága lesz neki az a két szoba, de a házvezetőnő ezúttal is megnyugtatta.

– Emiatt ne fájjon a feje! A sógornőm nem akar meggazdagodni magán. Neki sokkal fontosabb, hogy kellemes lakótársat kapjon.

Vasárnap délelőtt Reichert asszony megmutatta Gundinak a kertet, de nemsokára magára hagyta, mert a konyhába szólította a kötelesség. A lány lesétált a tóig, amelyet keskeny gyalogút választott el a kerttől. A kerítés egyik tartóoszlopára támaszkodott, és kezére hajtotta a fejét. Így állt ott, és elmerült a tó és a túlpart látványában.

Arra a fiatalemberre gondolt ábrándosan, aki a pályaudvaron megszólította, és önkéntelenül elmosolyodott. Nagyon merész volt az az ifjú úr, de... kicsit sem szemtelen. Aztán meg nagyon kedvesen az elnézését kérte, és... Gundi hirtelen csodálkozva felkiáltott.

A keskeny gyalogúton egyszerre csak, mintha odavarázsolták volna, ott állt az a fiatal férfi, akiről éppen álmodozott. A lány arcából minden csepp vér kifutott, annyira meglepődött.

Hans Roland már jó ideje a Werder-villa körül ólálkodott, és látta a Reichert asszonnyal a kertben sétálgató Gundit. Amikor az idős nő visszament a házba, a lány pedig elindult ide, a tóhoz, ő is erre vette az irányt. Osonva próbált közelebb jutni, és egyszer csak váratlanul egészen közel megpillantotta az édes arcot.

Sietve összeszedte magát, lekapta a kalapját, és meghajolt.

– Jó reggelt, Bertram kisasszony! Gyönyörű a kilátás, nem találja? – kérdezte, mintha nap mint nap itt állnának, és elbeszélgetnének egymással a kerítés fölött.

Gundi annyira megdöbbent, hogy nem tudott válaszolni, csak értetlenkedve meredt a férfira.

– Maga? – sikerült végre megszólalnia. – Hát ez azért kicsit erős! Mit akar itt? És honnan tudja a nevemet?

A fiatalember még mindig kezében tartotta a kalapját, és csak úgy ragyogott az arca.

– Plüschke asszonytól – válaszolta gyorsan, gondolkodás nélkül.

Gundi elvörösödött, és el akart menekülni, de a férfi közelebb lépett hozzá, és könyörgőn nézett rá.

– Ne! Az ég szerelmére, ne fusson el már megint, amikor kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy végre megtaláltam. Hans Roland a nevem, ügyvédként keresem a kenyeremet, bár egyelőre nincs komolyabb ügyfélköröm, az előéletem viszont makulátlan. A múltkor azért voltam kint a pályaudvaron, mert kikísértem vagyonos nagybátyámat, akinek várhatóan én leszek az örököse. A szüleim élnek még, és ők is itt laknak a Wannsee partján, egészen közel ide. A sors rendelésének tartom, hogy ön éppen a Werder-villába költözött Plüschke asszonytól. Szépen kérem, ne haragudjon rám, mert voltam olyan szerencsés, hogy megtaláltam. Láthatja, a Jóisten is úgy akarta, hogy mi ketten találkozzunk még. Ebben a pillanatban, ahogy a szemébe nézek, a mesebeli Szerencsés Jánosnak érzem magam.

A lány nevetéssel küszködött. A kerítés mögött biztonságban érezte magát, de egy kicsit bosszantani akarta, bosszantania kellett ezt a... ezt a... Maga sem tudta, minek nevezze, de mégis.

– Semmi akadálya, uram, hogy folytassa a sétáját – jelentette ki igencsak magas lóról.

– Hideg, mint egy jól megrakott jegeskocsi! Megengedi nekem, hogy egy kis ideig a társaságában élvezhessem a tó nagyszerű látványát?

– Ahhoz meg kell fordulnia, mert háttal nemigen láthatja.

– Legalább annyit megenged, hogy itt maradjak egy kicsit?

– Nincs szüksége az engedélyemre. Közterületen tartózkodik.

A férfi kérlelőn nézett rá.

– Mélyen tisztelt kisasszony, ne legyen már ennyire fagyos! Egyszerűen nem tudtam elfelejteni, ezért aztán tegnapelőtt visszamentem ahhoz a házhoz, amelyben eltűnt a szemem elől. Mivel köztudomásúan Szerencsés János vagyok, Fortuna istennő elvezetett Plüschke asszonyhoz, akinek éppen volt két kiadó szobája. A bájos, jóságos hölgy alighanem leolvasta az arcomról, mit szeretnék megtudni, mert igen sokat mesélt önről és a fivéréről. Igen-igen megnyugtató volt hallanom, hogy valóban a bátyja az a fiatalember, akitől oly bensőségesen búcsúzott el a vonatnál. Kérdeznem sem kellett, mégis megtudtam, hogy korábbi házinénijétől a Werder-villába költözött. Most hát semmi akadálya, hogy elbeszélgessünk. Látom, megint menekülésen jár az esze, de nagyon szépen kérem, ne tegye. Ne szaladjon el előlem újra! Úgy érzem, nagyon sok mindent kell elmondanom önnek.

A lány szívét kellemes melegség öntötte el, amikor a férfi tiszta, esdeklő szemébe nézett, mégis hűvös, távolságtartó hangon válaszolt.

– Most magára kell hagynom, doktor úr. Várnak a házban, és mivel csak vendég vagyok itt, illik alkalmazkodnom a helyi szokásokhoz.

– Milyen kár! Sajnálja legalább egy kicsit?

Gundi elnevette magát a férfi kétségbeesett ábrázata láttán.

– Ha sajnálom, ha nem, így kell lennie – válaszolta sejtelmesen – További szép napot, doktor úr!

– Várjon egy pillanatra! Láthatom valamikor, nagyságos kisasszony? Jövő vasárnap ugyanitt, ugyanekkor?

– Túl sokat kér, doktor úr. Jó napot!

A lány elindult a ház felé.

– Legalább azt mondja, hogy a viszontlátásra! – nevetett a férfi.

Gundi még egyszer megfordult, és rámosolygott a fiatalemberre.

– Majd az égiek eldöntik, találkozunk-e még. Legyen meg az Úr akarata!

Hans Roland fellélegzett. Ez nem volt egyértelmű visszautasítás, és aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli. Legyen az Úr akarata szerint? Nos, ő szerencsére jó viszonyban van Istennel, úgyhogy biztosan ezúttal is a segítségére lesz majd.

Gundi legnagyobb örömére a házban senki sem vette észre, hogy egy idegen férfival beszélgetett a kerítésnél. Az acélkék szemű ifjú ügyvéd egyre jobban tetszett neki. Kedves, incselkedő a modora, de cseppet sem udvariatlan, és... sok-sok melegség van a hangjában. Nyílt tekintete is arra vall, hogy jó és becsületes ember.

Reichert asszony mindjárt ebéd után megkérte Gundit, hogy öltözzön át, mert nemsokára indulnak a sógornőjéhez, aki a villától nem messze, egy barátságos, háromlakásos házban él. Az első emeletet a ház tulajdonosa, egy nyugalomba vonult titkos tanácsos lakta, a másodikat pedig Reichert asszony sógornője. A házat kis kert vette körül.

Gundinak tetszett itt minden, és úgy érezte, szívesen élne ebben a házban. Felnézett rá, és kis híján felkiáltott, mert az első emelet egyik nyitott ablakában nem más cigarettázott, mint... Hans Roland. Ő is meglátta a lányt, aki fülig vörösödött, és sietve elkapta a tekintetét. A fiatalember felnevetett, de már nem üdvözölhette Gundit, mert a hölgyek közben beléptek a kapun.

A lánynak torkában dobogott a szíve. Az első emeleti lakás bejáratán csak annyi állt a névtáblán, hogy „Roland”, de Gundi ennyiből is kitalálta, hogy itt élnek Hans Roland szülei.

Breuer asszony szívélyesen üdvözölte őket. Gundi első látásra rokonszenvesnek találta a középmagas, barátságos hölgyet, aki hellyel kínálta őket.

Gundi elmondta, mi járatban vannak. A háziasszony készségesen azonnal megmutatta két üres, a ház másik oldalára nyíló szobáját. Egyiket sem lehetett volna tágasnak nevezni, de mindenképpen nagyobbak voltak, mint Plüschke asszonyéi. Miközben Gundi megcsodálta a szép kilátást, a két idős hölgy egyetértően összenézett. Reichert asszony már korábban rövid levelet írt a sógornőjének, és elmesélte neki, kicsoda, micsoda ez a lány, és miért kellene hozzá költöznie.

Igen hamar megállapodtak. Gundi örömmel hallotta, hogy itt sem kell majd többet fizetnie, mint amennyit Plüschke mama kért. Megbeszélték, hogy a reggelijét és az esti teáját elkészítheti magának a konyhában, ebédelni pedig a házinénijével fog.

Miközben még erről-arról csevegtek, bejött a cselédlány, és jelentette, hogy Roland doktor úr szeretné tiszteletét tenni a nagyságos asszonynál. Breuerné mosolyogva bólintott Gundira, akinek azonnal lángba borult az arca, szerencsére senki nem figyelt.

A háziasszony barátságosan fogadta a fiatal férfit, aki illedelmesen üdvözölte a hölgyeket, majd elmondta, hogy szülei igen tisztelt lakótársának hogyléte felől kívánt érdeklődni. Sajnálja, ha zavar, de nem sejtette, hogy vendégei vannak, tette hozzá szabadkozva.

Gundi közben összeszedte magát, és hűvösen, kimérten biccentett, amikor bemutatták neki a fiatalembert.

Szerencsés János, ahogyan Hans Roland egy ideje nevezte magát, jól neveltnek bizonyult, és nem akart sokáig zavarni.

– Remélem, jól fogja érezni magát a szüleim házában, nagyságos kisasszony – mondta kedvesen mosolyogva, amikor elbúcsúzott a lánytól. – Sok szerencsét a beköltözéséhez!

Gundinak erre már legalább egy köszönő szót ki kellett préselnie magából. Bosszantotta, de kicsit örült is annak, hogy az ügyvéd okosan megint előnyére fordította a helyzetet. Hogy csakis miatta jött fel ide, afelől a lánynak szemernyi kétsége sem volt.

Miután távozott, Gundi szinte valóságos dicshimnuszokat hallhatott doktor Hans Rolandról. Dolgos, szorgos ember, megbízható, törekvő, és kitüntetéssel végezte a jogi egyetemet. Egy napon pedig majd ő lesz gazdag nagybátyja örököse.

A fiatal nő, bár úgy gondolta, mindehhez semmi köze, éberen figyelt. Önkéntelenül elmosolyodott, amikor rádöbbent, hogy szinte akarata ellenére erősen foglalkoztatja doktor Hans Roland múltja és még inkább a jelene. Nagyon furcsa, hogy útjaik újra meg újra keresztezik egymást...

Nem mintha kellemetlennek érezné a fiatalember közelségét, akinek derűs kedélye látni valóan szorgos, becsületes és nyílt jellemből fakad. Nem, kicsit sem kellemetlen a társasága, sőt! Gundi Bertram önmaga előtt nem tagadhatta tovább, hogy egy kicsit azért már szerelmes.

Amikor Reichert asszonnyal hazaindultak, a kertkapuból még egyszer lopva visszafordult. Amit remélt, abban nem kellett csalódnia, Hans Roland valóban ott állt az ablakban! Rámosolygott Gundira, és sugárzó arccal, kedvesen biccentett. Reichert asszony nem vette észre, a lány azonban megint fülig vörösödött.

Az első St. Moritz-i hét valósággal elrepült. Gunternek számtalan alkalma nyílt arra, hogy Joan kísérője legyen. Kitűnő társaságnak bizonyult, és az is kiderült róla, hogy körültekintő, hozzáértő síoktató és korcsolyaedző.

A két fiatal többnyire kettesben szórakozott. Rudolf Werder időnként csatlakozott hozzájuk, ha csak kisebb kiruccanásokat tettek a környéken, nagyobb túrákra azonban nem vállalkozott. Olyankor ő mással töltötte az időt. A fiatalok mindig örültek, amikor az idős úr felfrissülve tért vissza állítólagos rövid sétáiról a szállodába.

Valójában Rudolf Werder is nagyobb utakat tett meg a szabad ég alatt. Ezeken a túrákon mindig próbára tette testi erejét, de ezt eddig elhallgatta a lánya és a titkára előtt.

Egyik nap, amikor nagyobb túrát tettek Sils-Mariába, Joan és Gunter a lány édesapjáról beszélgetett.

– Úgy látom, hogy Werder úr egészen felfrissült itt – jegyezte meg a fiatalember. – Csak egy hete érkeztünk, de ő mintha minden nappal egy évet fiatalodna. Már-már csodáról beszélhetünk.

– Maga is így találja? Én ugyanerre jutottam magamban. Azon a napon kezdődött a változás, amelyen a kedves húga először jött el hozzánk, Bertram úr. Édesapám hosszú idő után akkor nevetett először szívből. Miután pedig Gundi kisasszony távozott, megjegyezte, hogy pezsdítő lénye úgy hatott rá, mintha nagyot kortyolt volna a fiatalság életadó vizéből.

– Ezt nem nehéz elhinnem. Az én kis Gundim nagyon tudja, hogyan derítheti fel az embereket, és miként feledtetheti el velük az összes gondjukat-bajukat. Nekem is mindig hűséges kenyeres pajtásom volt. Egyébként mióta betegeskedik az édesapja?

– Gyerekkoromban nagyon keveset láttam, mert nem sokkal édesanyám korai halála után, amikor éppen elvégeztem az első elemit, intézetbe kerültem. Azokból az időkből egy daliás férfi képét őrzi róla az emlékezetem, ám mire sok év múlva visszatértem a szülői házba, egészen megváltozott, és időnek előtte megöregedett ember lett belőle. Már akkor olyan volt, mint amilyennek maga is megismerte. Azért is zártam azonnal szívembe a húgát, mert neki köszönhetően kezdett el javulni édesapám állapota. Remélem, hazatérésünk után gyakorta élvezhetjük majd Gundi kisasszony társaságát.

– Azt hiszem, a húgom nevében máris megígérhetem, hogy így lesz. Mindkettőnket örömmel tölt el, hogy jóságos és szeretetre méltó embereket ismerhettünk meg az ön és a tisztelt édesapja személyében.

Az ösvény erősen elkeskenyedett, ezért Gunternek a lány mögött kellett mennie. Gondosan ügyelt arra, hogy Joan a kitaposott nyomon haladjon, és ne érhesse baj. Boldoggá tette, hogy védelmezheti, vigyázhat rá, és annak is nagyon örült, hogy a lány elfogulatlanul, jó barátjaként bánik vele.

Ha együtt voltak, titokban gyakran elragadták az érzései, ám arról, hogy Joan mit érez iránta, sejtelme sem volt. A lány még nem vallotta be magának, hogy szereti Guntert. Azt azonban megsúgták az ösztönei, hogy a fiatalember sem közömbös iránta.

Hosszú órákig voltak úton. Amikor hazaértek, megtudták, hogy Rudolf Werder még nem jött meg a kirándulásról. Joan nyugtalankodni kezdett, és ijedten nézett Gunterre.

– Csak nem esett baja? Ugyanakkor indult el, mint mi, csak másfelé. Hogyhogy ilyen sokáig sétál?

Nem mentek fel a szobájukba, hanem sietve újra elhagyták a szállodát, és elindultak arra, amerről Rudolf Werdernek vissza kellett érkeznie. Gunter éles szeme a távolban egyszer csak magas, karcsú férfit pillantott meg, aki sílécen közeledett feléjük.

– Ott jön! – kiáltotta megkönnyebbülten.

Joan is fellélegzett, és ámulva nézte az édesapját, aki frissen és szélsebesen siklott a havon, majd nevetve állt meg előttük.

– Ne szidj meg, Joan, amiért elkéstem! Pompásan éreztem magam. Messzebbre mentem, mint terveztem, de aztán sietve megfordultam, és úgy repültem lefelé, ahogy csak bírtam.

Gunter segített lecsatolni Werder úr síléceit, a lánya pedig belekarolt.

– Nagyon aggódtam érted, papa. Mi is csak most értünk vissza, és azt hittem, te már rég a szállodában vagy.

A férfi ránevetett Joanra, és megköszönte Gunternek a segítséget. Aztán elmesélte, hogy három teljes óráig úton volt, de egyszer sem pihent meg.

Gunter meghökkent. Három óra pihenés nélkül? Ez már-már... hihetetlen. Óvakodott azonban attól, hogy hangot adjon csodálkozásának. Ellenkezőleg, még védelmébe is vette a főnökét, amikor Joan megkérdezte tőle, hogy nem vállalt-e túl sokat.

– Örüljön inkább, hogy az édesapja ennyire bízott az erejében! – mondta. – Ennél ékesebb bizonyíték nem is kell arra, hogy egyre jobb az egészsége.

– Örülök én, csak még mindig munkál bennem a régi félelem, hogy megerőltetheti magát. Most pár napig okvetlenül pihenned kell, papa. Ha pedig síelni támad kedved, akkor legközelebb inkább tarts velünk!

Werder úr jókedvűen megrázta a fejét.

– Hogy aztán tíz lépésenként megkérdezd, bírom-e még! Nem, nem, Joan. Engedelmeddel úgy szeretném itt tölteni az időt, hogy senkire se kelljen tekintettel lennem, és engem se intsenek óvatosságra aggódón. Vissza akarom nyerni az önbizalmamat. Legközelebb átsíelek Malojára. Most pedig menjünk teázni! Szomjas vagyok, és meg is éheztem – jelentette ki.

Gunter el akarta venni tőle a síléceit, ám ő nevetve elhárította a segítséget.

Bementek kedvenc teázójukba. Az ott tartózkodó „úriemberek” közül néhányan igencsak illetlenül hangoskodtak. Egy ifjonc kinyújtott hosszú lába útjában volt Joannak, amikor le akart ülni az egyik fotelba, de a fiatal világfi meg nem mozdult, hogy helyet adjon az ifjú hölgynek.

Gunter már éppen határozottan félre akarta tolni az akadályt képező lábat, amikor Rudolf Werder fotelostul felemelte és arrébb rakta a pimasz frátert. A jelenlevők egyhangúlag felhorkantak ilyen komoly teljesítmény láttán. A megrendszabályozott ifjonc sértett képet vágott, az viszont nem jutott eszébe, hogy elnézést kérjen. Részben valódi, részben megjátszott unottsággal maradt ott, ahová Rudolf Werder áthelyezte. Társaságának tagjai mindenesetre hangfogót tettek a szájukra, mert megérezték, hogy a rendreutasítás nekik is szólt. Gunter ámulva nézett a főnökére.

– Nem is tudom – mondta, miután helyet foglaltak –, hogy csodálatomnak adjak-e hangot, vagy inkább gratuláljak a testi erejéhez, Werder úr. Jókora súlyt emelt meg és helyezett át az imént.

Mind a hárman jót nevettek a mókás mutatványon.

– Ezek a fickók már tegnap is bosszantottak – morogta Rudolf Werder. – Most legalább tanultak egy kevés jó modort.

Gunter elcsendesedett. Erősen foglalkoztatta, amit az utóbbi percekben látott. Az még csak érthető, hogy Rudolf Werder kipihente magát St. Moritzban, ám az a lendület, amellyel az előbb leviharzott a hegyről, és aztán még az erőgyakorlat a fotelban ülő ficsúrral... Hogy az a férfi, akit ő nemrég még szánt az elesettsége miatt, most minderre képesnek tartja magát, és meg is tudja csinálni, ez már-már...

Guntert megijesztették saját, hirtelen támadt gondolatai. Óriási ellentmondást fedezett fel, amelyre nem talált magyarázatot. Olyan érzése volt, hogy súlyos, sötét titok nyomára bukkant. Sejtelmes felfedezése elbizonytalanította, töprengésre késztette, és ijedten összerezzent, amikor apa és lánya felemelkedtek az asztaltól, hogy visszatérjenek a szállodába.

A fiatalember elköszönt tőlük, mert vacsora előtt még el akart intézni néhány sürgős üzleti ügyet. Werder úr már jó ideje valamennyit rábízta, ő pedig örült, hogy főnöke mindig elégedett volt a munkájával.

Vacsora után még felkerestek egy táncos éjszakai mulatót. Joan elragadóan festett hófehér estélyi ruhájában, amelyhez értékes, széles, kecses arany nyakláncon függő medált viselt. Ez az aranyba foglalt, pompás, ritka nagy füsttopáz volt az egyetlen ékszere.

Gunter nem állta meg, hogy ne adózzon csodálattal a medálnak és elragadó viselőjének. Joan kiemelte ruhája kivágásából a topázt, és odamutatta a fiatalembernek.

– Vegye szemügyre alaposabban! Érdemes, noha csak füsttopáz. Viszont mesés a metszése, és én egyébként is kedvelem a féldrágaköveket.

Gunter magában megállapította, hogy a topáznak ugyanolyan meleg, csillogóan barna a színe, mint a lány szemének. Joan észrevette, hogy a fiatalember hol a követ, hol meg az ő szemét nézi, és elpirult, amikor kitalálta, mi járhat a fejében.

– Jól látom, hogy éppen a lányom szemével hasonlítja össze a topázt, Bertram úr? – kérdezte Werder úr mosolyogva.

Gunter zavartan bólintott, és ő is fülig vörösödött.

Másnap reggel hosszú levelet kapott Gunditól, aki a maga pajkos stílusában a legapróbb részletekig elmesélte, mi mindent csinált, mi történt vele az elmúlt napokban, és nem győzte hangsúlyozni, hogy remekül érzi magát a Werder-villában.

„A leveledből kiolvastam, hogy te is nagyon élvezed az utazást. Életünk jobbra fordulását mind a ketten Werder úrnak köszönhetjük, és mi soha nem leszünk olyan hálátlanok, hogy elfelejtsük az irántunk tanúsított jóságát. Remélem, gyógyító hatással lesz rá a pihenés. Egyébként újra meg újra arra kell gondolnom, hogy sötét szemüvege mögött valójában még igen fiatal ember bújik meg. Azt szoktad mondani, hogy én bárkit képes lennék jobb kedvre deríteni. Bárcsak nála is sikerrel járnék! Tudom, hogy az a lányát is nagyon boldoggá tenné. Ugye, hogy kicsit sem túloztam, amikor a szépségét és a kedvességét dicsértem? Most már nyilván te is beláttad, hogy csodálatos teremtés, és nincs az a mesebeli tündér, aki felvehetne vele a versenyt.”

És ez így ment még nagyon sokáig. Gundi csak doktor Hans Rolandról nem ejtett egyetlen szót sem a levelében. Ezt a titkát egyelőre elrejtette a szíve legmélyére.

Gunter éppen végzett az olvasással, amikor apa és lánya is helyet foglalt az asztalnál, hogy együtt reggelizzenek. A fiatalember nekik is megmutatta a húga levelét. Rudolf Werder felvonta a szemöldökét, amikor arról olvasott, hogy sötét szemüvege mögött bizonyára fiatal férfi bújik meg. „Amit a komoly, érett emberek nem látnak, azt megérezte egy gyermeki lélek” – gondolta.

Gunter megígérte, hogy válaszlevelében tolmácsolja apa és lánya üdvözletét, aztán el kellett intéznie néhány hivatalos ügyet. Eközben Werder úr és Joan lementek a faluba a tóhoz, hogy megnézzék a fakutyázókat. A testre simuló, fehér sportöltözetet, hetyke kis sapkát, prémszegélyes szoknyát és magas szárú cipőt viselő lányt csodáló tekintetek kísérték az utcán. Az az alacsony, széles vállú, térdnadrágos és napszemüveges férfi sem tudta levenni róla a szemét, aki inkább nevetségesnek tűnt, semmint sportosnak, miközben meglehetősen hangos zihálással cipelte zsíros testét.

– Na tessék, végre nincs vele a tacskó, de most meg éppen azzal az emberrel sétál! – fordult oda fiatal kísérőjéhez. – Én azonban nem adom fel. Ne legyen Francis James a nevem, ha nem csípem el egyszer egyedül a kicsikét!

Egy órával később Gunter is megérkezett a tóhoz a saját meg Joan korcsolyájával, és hamarosan elegáns figurákat mutattak be a tükörsima jégen. A parton állók elragadtatva nézték a gyönyörű párt. Kart karba öltve siklottak, aztán elváltak, és külön-külön futottak egy darabig, majd megint összefonódva mutattak be szédítő forgásokat. Ezekben a vidám percekben megszűnt számukra létezni a világ. Amikor abbahagyták a korcsolyázást, alkalmi közönségük megtapsolta őket, amit Joan kedves mosollyal köszönt meg.

Rudolf Werder közben átsétált a bobpályához. Hazafelé menet így aztán megint ő került szóba a lánya meg Gunter között, és Joan sokat mesélt róla. A fiatalember feszült érdeklődéssel hallgatta, és minél többet megtudott az életéről, annál jobban tisztelte a jóságos, melegszívű férfit... és természetesen a kedves, drága, édes lányát is. Leghőbb vágya az volt, hogy gondtalan, napsütéses életet kínálhasson Joannak, akit teljes szívéből szeret. Bárcsak elmondhatná, megvallhatná neki, miről álmodik itt, miközben mellette lépked!

De nem, mégsem. Elbizakodott merészség lenne tőle, ha megtenné.

Eközben Rudolf Werder a bobpálya fölött átívelő egyik híd lábánál álldogált. Ma nem volt olyan nyugodt, mint máskor, mert lelkében újra meg újra megszólalt egy hang. „Siess, egyenlítsd ki a számládat! – figyelmeztette. – Itt az idő, cselekedj, mielőtt még késő lenne!”

Miért kínozzák efféle gondolatok? Talán azért, mert álmatlanul töltötte az éjszakát? Meglehet.

Igen, – eldöntötte, hogy megteszi, amit meg kell tennie. De hogyan? Dobja el magától az életet, azt a gyönyörű, szép életet, amelyet visszakapott itt, a fenséges fehér hegyek között, és így vezekeljen a bűneiért?

Tegye? Ne tegye?

Nem, nem úgy! Más utat kell találnia, másként kell jóvátennie a vétkeit. A rablással szerzett zsákmányt maradéktalanul jó célra fogja fordítani, hogy könnyeket szárítson fel vele, és így hallgattassa el háborgó lelkiismeretét. Nem követ el öngyilkosságot, és börtönben sem akarja végezni, mert nem eshet folt a nevén, ha nem akarja, hogy a lányának szenvednie és nélkülöznie kelljen miatta.

Nem, azt már nem. Soha!

Sokáig bolyongott az elhagyatott utakon. Egyre erősebb késztetést érzett arra, hogy megtegye végre, amit már rég elhatározott. Valakit a bizalmába kell fogadnia, és ez a valaki nem lehet más, csakis Gunter Bertram. Ő majd megérti, és a segítségére lesz.

Mire visszaért a szállodába, Rudolf Werder újra teljesen önmaga volt. Joan már az előcsarnokban várta. Az egyik klubfotelban üldögélt, és egy társasági lapot olvasott.

Édesapja mosolyogva odalépett hozzá, üdvözölte, és leült mellé egy kis beszélgetésre. Tekintete közben bejárta a tágas helyiséget, ám egyszer csak kihagyott a szívverése, és arcából minden csepp vér kifutott. Nagyon hamar összeszedte azonban magát, és hűvös nyugalommal nézett a lányára.

Eközben alig húsz lépésre tőle ott ült Francis James, az a férfi, aki tavaly szilveszterkor meggátolta a rablásban. Arcáról leolvashatta, hogy a bankár is felismerte őt, és a mellette ülő férfiról is azonnal tudta, kicsoda-micsoda.

Megkezdődik hát a harc. A sors nem adja meg számára a vágyva vágyott nyugalmat.

VI.

Gundi hosszú levelet kapott a bátyjától. Mindennek örült, amiről Gunter hírt adott. Többször is elolvasta a beszámolóját, amelynek alapján boldognak kellett gondolnia, és mégis mintha csendes bánatról is olvasott volna a sorok között. Talán azért bánatos, mert beleszeretett Joan Werderbe? És ha igen, beteljesülhet-e valaha is reménytelen szerelme?

Vagy talán az nyomasztja, hogy túlságosan kevés a komoly, valódi feladata, és Werder úr adósának érzi magát?

Gundi a váratlan és cseppet sem kellemetlen találkozás óta nem beszélt Hans Rolanddal. Vasárnap nem ment le a tóhoz, de távolról látta a férfit, aki a parton sétált, és szüntelenül a villa kertjét fürkészte. A lány magában jót nevetett hiábavaló fáradozásán. Tudta, hogy illetlenséget követne el, ha rendszeresen randevúzna odalent, a kerítésnél.

Így jött el a harmadik vasárnap. Gundi izgatottan találgatta, hogy doktor Roland ma is elsétál-e a villa kerítése előtt. De jó is volna, ha megint megleshetné! Kapóra jött hát neki, amikor Reichert asszony azt javasolta, hogy járjanak egyet a kertben.

Kart karba öltve éppen leértek a kerítéshez, amikor Hans Roland is felbukkant a gyalogösvényen.

– Szabad szép jó reggelt kívánnom önöknek, tisztelt hölgyeim? – kérdezte Reichert asszonytól nevetve.

A házvezetőnő megállt.

– Hogyne, doktor úr! Ma is a kedves szüleit látogatja meg?

– Szerencsés János vagyok, aki minden vasárnap az édesanyja főztjét eheti.

A férfi abban a reményben társalgott Reichert asszonnyal, hogy Gundi is bekapcsolódik majd a beszélgetésbe. Azonban a máskor oly eleven leányzó ezúttal nagyon csendes volt.

– Mikor költözik át Breuer asszonyhoz, nagyságos kisasszony? – szólította meg végül a fiatalember.

– Még nem tudom pontosan.

– De ugye nem gondolta meg magát, és ott fog lakni?

– Igen, ott.

Hans felsóhajtott, és szemében titkos szemrehányással nézett a lányra. Gundi ebben a pillanatban nagyon bánta, hogy nem kettesben vannak.

– Nos, akkor nem is tartom fel tovább a hölgyeket. Átadhatom esetleg a sógornőjének az üdvözletét? – fordult megint Reichert asszonyhoz.

– Nagyon kedves lenne, ha megtenné.

– Ön nem üzen valamit leendő házinénijének, nagyságos kisasszony?

– Adja át neki szívélyes üdvözletemet, ha kérhetem.

– Át fogom adni – válaszolta Hans Roland, és jókedvűen folytatta sétáját.

– Kedves, rokonszenves fiatalember – jegyezte meg Reichert asszony, miközben ők is továbbindultak.

Gundi nem adott hangot egyetértésének, mert attól tartott, hogy akkor menthetetlenül elárulná valódi érzéseit. Reggeli után azonban szinte repült le megint a tóhoz, ahol arra indult el, amerre Hans Roland távozott. Hamarosan meg is látta, hogy ott ül egy padon. A lány vissza akart fordulni, de a fiatalember addigra már felpattant, és odalépett hozzá.

– Szerencsés János vagyok, vagy sem? Éppen tovább akartam sétálni, de akkor megláttam, és mindjárt örvendezni kezdett a szívem.

– Igazán? – nyögte ki Gundi nagy nehezen, és iszonyúan bosszantotta, hogy buta módon csak ennyit sikerült válaszolnia.

– Úgy érzem, okvetlenül meg kell osztanom magával egy érzésemet – folytatta a férfi.

– És mi lenne az?

– Az, hogy igen mostohán bánik velem, nagyságos kisasszony. Múlt vasárnap órákig kószáltam itt abban a reményben, hogy láthatom, de maga nem mutatkozott. Ma meg szinte észre sem vett. Reichert asszony sokkal kedvesebb volt hozzám. Higgye el, Gundi kisasszony, hihetetlenül boldoggá tesz, ha csak egy kis időre is kettesben beszélgethetünk. Kegyed viszont galádul megnehezíti a dolgomat.

– Maga meg olyan arcátlan, hogy meg sem kérdi, akarok-e kettesben társalogni uraságoddal!

A válasznak elutasítóan kellett volna hangoznia, de Hans Roland és Gundi olyan mulatságos komolysággal nézett egymásra, hogy végül mind a ketten hangos nevetésben törtek ki.

– Beszéljünk már végre értelmesen! – javasolta a fiatalember. – Hogy van a kedves bátyja?

– Köszönöm, remekül.

– Elégedett az állásával?

– Igen, nagyon.

– Vasutat épít Svájcban?

– Ez meg hogy jutott eszébe?

– Plüschke asszony említette, hogy mérnök, remek állást kapott, és már el is utazott Svájcba. Én pedig összeraktam a kockákat. Mit szól a találékonyságomhoz?

Gundi felkacagott.

– Ezúttal nem sokra ment vele.

Hans Roland sértett képet vágott.

– Igaz, hogy végzettségére nézve mérnök, de személyi titkárként dolgozik Werder úrnál, és jelenleg vele meg a leányával tartózkodik St. Moritzban – magyarázta a lány. – Kielégítettem a kíváncsiságát?

– Köszönöm, most már tisztán látok. Hamarosan hazatér a kedves bátyja?

– Igen, talán már a napokban.

– Ez aztán a jó hír!

Gundi kissé megütközve nézett rá.

– Miért örül maga ennek?

– Mert nemsokára megismerhetem azt a rokonszenves urat. Ön akkor átköltözik a szüleim házába, ahol bizonyára gyakran meglátogatja majd a fivére, én pedig könnyen kapcsolatba kerülhetek vele.

Az örök optimista Hans Roland már jó ideje szentül hitte, hogy megnyeri magának ezt az édes, kedves lányt, aki ugyan ridegnek mutatja magát, de sokáig úgysem lesz képes ellenállni neki.

Gundi megszaporázta a lépteit, bár maga sem tudta, miért teszi. Talán fél? Nem, azt azért nem, valamiért mégis erre késztette ennek a széles vállú, szüntelenül mosolygó és jóságos férfinak a közelsége, akinek tiszta tekintetéből a fiatal nő azt olvasta ki, hogy erős akaratú, becsületes emberrel van dolga.

– Vissza kell fordulnom, ha nem akarok elkésni – szólalt meg nagy sokára a lány.

Mintha mi sem volna természetesebb, Hans Roland is elindult visszafelé.

– Akkor hát hátra arc! – mondta.

Gundinak ez ellen már nem volt fegyvere. Ezt az alakot semmivel sem lehet kibillenteni az egyensúlyából!

Ő viszont már rég összezavarodott. Ha az uraság egy icipicit bátrabb lenne, akkor ő bizony...

Nem fejezte be a gondolatát, csak még jobban meggyorsította a lépteit.

A kertkapunál szívélyesen elbúcsúztak egymástól. A lány már sem elutasító, sem rideg nem volt. Hans Roland sokáig szorongatta keskeny kis kezét.

– Mikor látom megint? – nevetett rá.

– Nem lehet. Nem szabad, vagyis... Biztosan érti, mire gondolok. A bátyám... a Werder család... Felejtse el, hogy ma sétáltunk, és ne is gondoljon többet erre!

Mintha pontosan tudta volna, hogy a kis Gundinak minden szava hazugság volt, mintha megérezte volna, hogy a lány szíve egészen mást mondana, mint a szája, csak még nem tud mit kezdeni ismeretlen érzéseivel, Hans hirtelen magához rántotta, és szájon csókolta. Aztán elengedte, még egyszer megszorította a kezét, és elsietett, mielőtt még Gundi felfoghatta volna, mi történt vele.

– A mihamarabbi boldog viszontlátásra! – kiáltott vissza Hans Roland a parti útról.

– Pimasz alak! Édes pimasz alak – dünnyögte a lány zavartan maga elé, aztán a kerten át visszament a házba.

Az ifjú Roland addig nézett utána, amíg el nem tűnt a szeme elől, és akkor ő is továbbindult. Maradéktalanul elégedett volt azzal, amit elért. Nem kis lépést tett előre, főleg nem ennél a hihetetlenül tartózkodó teremtésnél. Akiben neki egyébként éppen a tartózkodása tetszik olyan nagyon.

Gundi izgatottan és nyugtalanul lépett be a Werder-villába. Egyre csak azon töprengett, miért keresi ilyen nagyon a kegyeit a fiatal ügyvéd. Tudnia kell róla, hogy nincstelen, és mint mondják, ő maga is csak a nagybátyja támogatásával végezte el az egyetemet. Mit akar hát egy szegény kis ügyvéd egy magafajta ágrólszakadt lánytól?

Gundi szívében vágy ébredt, de elszántan küzdött ellene. Nem szabad ellágyulnia, és azzal sem menne semmire, ha az egereket itatná. Már holnap megkérdezi az írójától, hogy nincs-e számára új megbízása. A semmittevéstől ostoba gondolatai támadnak az ember lányának. Itt, a házban meg nem engedik, hogy bármit is dolgozzon. Folyton csak pihennie kell.

Szobájában a tükör elé lépett, és bírálón szemügyre vette magát. Arra jutott, hogy jó színben van, friss, kipihent, és majd kicsattan az egészségtől. Ez persze nem csoda, amikor úgy él itt, mint egy királykisasszony.

Aztán halk sóhaj hagyta el az ajkát. Voltaképpen kár, hogy nem gazdag. Élete boldogsága talán éppen azért nem teljesedhet be soha, mert vagyontalan. Hans Roland egészen biztosan nem vehet feleségül szegény lányt.

Önmagára bosszúsan ellépett a tükör elől, és lement ebédelni. Az asztali örömök kis időre elfeledtették vele a rokonszenves ifjú ügyvédet és minden búját-baját. Élete mostanában egyébként is túl szép ahhoz, hogy felesleges aggodalmakkal csúfítsa el.

Francis James megosztotta magándetektívjével a gyanúját, ami valójában már határozott meggyőződésévé vált. Fritz Hellernek egy óra sem kellett ahhoz, hogy kiderítse, ki az, akit a megbízója felismerni vélt.

– A legjobb akarattal sem oszthatom ezt a nézetét, Mr. James – közölte aztán. – Az urat tisztességes, becsületes üzletembernek ismerik Berlinben. Sokszor hallottam a nevét, és bizonyára az ön számára sem ismeretlen. Azért persze kapcsolatba lépek a berlini rendőri szervekkel, és minden eshetőségre számítva, ezentúl rajta tartjuk a szemünket Werder úron. Óriási siker lenne, ha éppen mi derítenénk fényt azokra a bűntettekre, amelyek már hosszú ideje komoly fejtörést okoznak a rendőrségnek.

– Ezer dollárban fogadok egy lyukas kalap ellenében, hogy ez a tiszteletre méltó Mr. Werder szegezett rám pisztolyt. Azóta megváltozott, én mégis egészen biztos vagyok abban, hogy ő volt a rabló. Intézkedjen, én pedig szemmel tartom a fickót. Meg kell ismerkednem vele, és úgy talán csinos lánykájával is összejöhetek.

Miközben Fritz Heller kábelpostán információt kért Rudolf Werderről a berlini hatóságoktól, Francis James nem mozdult a szálloda előcsarnokából, és vadászkutyaként figyelt.

Rudolf Werder ezalatt Joannal üldögélt kettesben a szobájában, mert Gunter éppen a főnöke számára érkezett hivatalos levelekre írt válaszokat.

– Miért akarsz máris elutazni? – folytatta a lány az édesapjával korábban megkezdett beszélgetést.

– Kedves gyermekem, okvetlenül vissza kell mennem Berlinbe, mert fontos elintéznivalóim vannak. Szívesen itt hagynálak még egy ideig Bertrammal, de lásd be, hogy azt nem lehet. Kérlek, ne haragudj rám. Semmiképpen sem maradhatok.

– Már hogy haragudnék rád, papa? Van azonban valami, amire igencsak kíváncsi lennék. Miért nem akarta Gunter Bertram, hogy meséljek neked a szilveszteri találkozásunkról? Azt mondta, hogy akkor talán elveszítené az állását. Mivel már tudtál róla, lelkifurdalás nélkül megígérhettem, hogy hallgatni fogok, de nem egészen értem az okait.

– Csak akkor válaszolhatnék a kérdésedre, Joan, ha visszaélnék a titkárom bizalmával. Azt pedig te sem akarhatod.

– Nem, apa, dehogy!

– Gondoltam. Akkor hát ne törd tovább ezen a fejed! Előbb vagy utóbb mindenre fény derül. Talán ő maga szolgál majd magyarázattal neked. Mindenképpen megtudod, vagy tőle, vagy tőlem. Jó lesz így?

A lány beérte ezzel a válasszal. Egy darabig csendben üldögéltek egymással szemben, aztán Joan ösztönösen megragadta az édesapja kezét.

– Tisztában vagy azzal, papa, hogyan érzek a lelkem legmélyén Gunter Bertram iránt?

A férfi bólintott.

– Igen, gyermekem. Tudom, hogy övé a szíved, csak nem akartam beszélni erről, amíg magadtól nem hozod szóba. Ebből is láthatod, hogy nincs ellenvetésem. Azt teheted, amit a szíved diktál.

Joan megkönnyebbülten hallotta, hogy édesapja mindent tud, és nem akar a boldogsága útjába állni. De vajon Gunter szereti-e ugyanúgy, ahogyan ő érez iránta?

– Köszönöm, apa. Igen, szeretem Gunter Bertramot. Remélem, egy napon több is lehet számodra alkalmazottnál. De ne beszéljünk többet erről, az idő majd mindent elrendez.

Odakint időközben feljött a hold, és beragyogta a békés vidéket. Apa és lánya kéz a kézben gyönyörködött a varázslatos képben. Egyikük sem beszélt, mindketten átadták magukat gondolataiknak.

Végül aztán bejöttek az erkélyről, és lementek az előcsarnokba. Gunter elébük sietett, röviden elmondta, mit intézett, és közölte, hogy előkészítette az elküldésre váró leveleket.

Főnöke bólintással nyugtázta a hallottakat, majd bevonult vele a kisszalonba, hogy aláírja, amit kell. Joan közben visszament a szobájába.

Az urak igen hamar végeztek a hivatalos ügyekkel.

– Menjen ki a szabadba, kedves Bertram – mondta Rudolf Werder, miután letette a tollat –, és élvezze kicsit a holdfényes táj szépségeit! Mi is ezt tettük eddig Joannal. A természetben soha nem kell csalódnunk.

– Valóban, a természet még soha senkinek nem okozott csalódást. A világ mindenütt tökéletes, ahova az ember még nem hurcolta be a kínokat és a szenvedést.

– Maga még fiatal ahhoz, hogy legyűrjék a nehézségek.

– Fiatalon talán mindent, a fájdalmakat is mélyebben átéljük. Bocsásson meg, nem akartam szomorú gondolatokkal terhelni.

– Maga soha nincs a terhemre, Bertram. Remélem, én sem leszek a magáéra, ha egyszer majd megtudja, mi nyomja a szívemet.

– Ha elmondja, azt csakis feltétlen bizalma megtisztelő jelének fogom tartani, Werder úr.

– Az is lesz. Most pedig ne lógassa itt tovább az orrát, hanem nézze meg a hold fényében fürdőző tájat! Remélem, vacsoránál már megint jó lesz a hangulata.

Ezzel kezet nyújtott Gunternek, akit egyre többre tartott, már-már csodált.

A fiatalember engedett főnöke biztatásának, és sokáig gyönyörködött a varázslatos estében. Közben ezer és egy ellentmondásos kérdés fogalmazódott meg benne. Mit tenne vajon Rudolf Werder, ha megtudná, mit érez titkára a lánya iránt? Megértőnek bizonyulna, vagy azonnal megtalálná a módját, hogy elválassza őket egymástól?

Gunter elképzelhetetlennek tartotta, hogy a főnöke valaha is beleegyezzen a kapcsolatukba. Hogyan is bízhatná rá a lányát egy magafajta szegény ördögre? Semmi kétség, kezébe kapná a felmondólevelét, már csak azért is, mert akkor ki kellene derülnie, hogy Joan sem teljesen közömbös iránta.

– Joan, édes Joan! – suttogta maga elé, ám aztán sietve összeszorította a száját.

Nem szabad ellágyulnia, nem lehet gyenge. Szíve legmélyére kell rejtenie a szerelmet.

Vacsora után átsétáltak a táncterembe. Ugyanúgy táncoltak és beszélgettek, mint máskor, most mégis mintha minden más lett volna. Gunter hiába igyekezett megszabadulni a levertségétől, és Joan nevetését sem hallotta olyan csengőnek, mint eddig mindig, bár valószínűleg ennek is csak az ő hangulata volt az oka.

Apa és lánya a szokottnál korábban visszavonult. Két férfi tekintete követte őket az előcsarnokból, miközben felfelé mentek a lépcsőn.

– Lesz még nekünk egy-két szavunk egymáshoz! Ez olyan biztos, mint az, hogy Francis James a nevem – dörmögte az egyik úr maga elé, miközben tekintete tetőtől talpig sóváran bejárta a lány karcsú testét.

– Elképzelni sem tudom, hogy ez az ember bankrabló lenne – jegyezte meg Fritz Heller, aki még mindig nem vette le a szemét Rudolf Werderről.

Gunter eközben belépett a szálloda irodájába, hogy bejelentse, Werder úr és kísérete másnap elhagyja a hotelt.

– Máris? – nézett rá igencsak csodálkozva az ügyeletes alkalmazott.

– Igen, Werder úrnak üzleti ügyben sürgősen Milánóba kell utaznia.

– Megrendeljem a vonatjegyeket?

Az ifjú titkár megrázta a fejét.

– Köszönöm, de én már mindent elintéztem. Visszaúton talán újra itt szállunk majd meg – válaszolta.

A szálloda tisztviselőjének semmi köze ahhoz, hogy már zsebében lapulnak a Berlinbe szóló menetjegyek. Főnöke oda kíván mihamarabb visszatérni, és azt is ő akarta, hogy mindenki úgy tudja, Olaszországba távozik.

Reggel mindhárman rosszkedvűek voltak. Véget értek számukra a St. Moritz-i szép napok. Gunter elnehezült szívvel állapította meg magában, hogy soha nem volt még annyira boldogtalanul boldog, mint itt. Fájt arra gondolnia, hogy holnaptól mindez már nem lesz több szép emléknél. Csak rövid időre szakadhatott ki a gyötrelmes mindennapokból.

Délelőtt ki sem látszott a munkából. Minden elintéznivaló az ő nyakába szakadt, még a csomagokat is neki kellett feladnia, mert Werder úr utasítására senki más nem tudhatta meg, hogy valójában nem Milánóba, hanem Berlinbe utaznak.

Joan sápadt és zavarodott volt. Felkavarta az édesapjával előző nap folytatott beszélgetése, de még inkább az, hogy a szokatlanul hallgatag Gunter nyílt, őszinte arcáról az este egyértelműen leolvashatta, milyen mélyen érez iránta. Az is aggasztotta, hogy az apja az utóbbi napokban feltűnően nyugtalan lett, és egyszeriben sürgetni kezdte a hazautazást.

A legnagyobb terhet azonban Rudolf Werdernek kellett cipelnie, már csak azért is, mert ő senkivel sem oszthatta meg gondjait, és senkitől sem várhatott megértést. Nem akarta feladni a küzdelmet, meg akarta nyerni a boldogságáért vívott harcot.

Jóvá kívánta tenni a bűneit, de nem azon az áron, hogy tönkretegye a saját és a lánya életét. Fejében már készen volt a terv. Elhatározta, hogy hazaérkezésük után azonnal elrendezi az ügyeit, utána pedig kiönti a lelkét Gunternek. Addigra remélhetőleg megvallják egymásnak az érzéseiket Joannal, és a fiatalember, immár azzal a teherrel a vállán, amelyet neki kell ráraknia, az örökébe léphet.

Utána pedig... senki nem fogja tudni, hová tűnt. Valahol külföldön rejtőzik majd el.

Rudolf Werder mindent alaposan meggondolt, megfontolt, és úgy vélte, kellőképpen előrelátó volt ahhoz, hogy kívánságai szerint alakuljanak majd a dolgok.

Mindhárman időben kiértek a pályaudvarra. A hatalmas tömegben aligha tűnhetett fel valakinek, hogy nem a milánói, hanem a berlini vonatra szálltak fel. A szerelvény elindult velük, és St. Moritz még egyszer elvonult a szemük előtt. Emlékek elevenedtek fel bennük, ám az expressz nagyon hamar az Alpok más tájain száguldott, hegyek között, vakmerő viaduktokon át.

Miután a vonat kigördült a pályaudvarról, Fritz Heller is elhagyta a peront.

– Mégiscsak Berlinbe mennek – közölte kicsit később a pályaudvar előtt várakozó megbízójával. – Egyre valószínűbb, hogy helyes volt a sejtése, Mr. James. Mintha az emberünk nem lenne egészen tiszta, és már nem érezte volna itt magát biztonságban.

A magándetektív a szálloda titkárától már korábban megtudta, hogy Werder úr Milánót adta meg úti céljaként. Ők azonban nem fogják szem elől téveszteni, és Berlinben talán meglepő viszontlátásra is sor kerül majd.

Gundi időközben átszállíttatta Breuer asszony lakására az addig Plüschke mamánál tárolt bútorait, és a Guntertől kapott pénzből kicsinosította leendő szobáit. A Werderék hazatérte előtti szombaton aztán beköltözött új birodalmába, hogy ne legyen útban a villában, ha összes lakója itthon lesz megint.

Miután berendezkedett, még egyszer visszament a Werder-házba. Visszatérte után új lakhelyén gyönyörű, harmatosan friss rózsacsokor várta az asztalon. Breuerné-től megtudta, hogy a virág odalentről, Roland titkos tanácsos úréktól érkezett. A lány kitalálta, hogy csakis Hans küldhette, és nagyon örült a kedves figyelmességnek.

A rózsák közé dugta orrocskáját, beszívta az illatukat, és ábrándosan elmosolyodott. Hát ennyire komolyak a doktor úr szándékai? Nem, az nem lehet! Gundi nem hitte, nem hihette, hogy bimbózó kapcsolatuk tartós boldogsághoz vezethet.

Új lakóhelyén mindenesetre úgy érezte magát, mint a mesében. Reichert asszonytól már reggel elbúcsúzott, és még aznap délután értesítést kapott attól az írótól, akinek korábban többször is dolgozott, hogy újabb kézirat legépelésével kívánja megbízni. Gundi jó előjelnek vette, hogy új otthonában azonnal új munkába is kezdhet. Mindjárt neki is látott, hogy az ablak elé tolja kis gépasztalát, és új szalagot is fűzött a jó öreg írógépbe. A szerzőtől tudta, hogy egy nagy történelmi regényt kell majd több példányban legépelnie. A dolgos lány kecsegtetőnek érezte a kilátásait, és jókedvűen, derűlátón nézett a jövő elébe.

Vasárnap délelőtt is szorgalmasan verte az írógépet, de közben sűrűn ki-kilesett az ablakon, és szemmel tartotta a kertkaput. Ennek ellenére ijedten összerezzent, amikor egyszer csak megpillantotta Hans Rolandot, aki hosszas keresgélés nélkül az ő ablakára emelte a tekintetét. Felmosolygott rá, megemelte a kalapját, és még oda is integetett neki. Örült, hogy odafent jó helyen tudhatja a szívének oly drága teremtést.

Régi szobája, ami szüleinél tett látogatása során még mindig a rendelkezésére állt, éppen Gundié alatt volt. Ha csendben maradt, lehallatszott hozzá az írógépkopogás, de ez őt persze egy kicsit sem zavarta. Elnyúlt a fotelban, a mennyezetre szegezte csillogó szemét, és máris közös jövőjüket tervezgette. Amit kínálhat, az ugyan nem fényűző, de mindenképpen elfogadható élet.

A szerencse még mindig nem pártolt el tőle. Az az úr ugyanis, akinek a válóperét intézte, igen elégedett volt a képességeivel és a szorgalmával. Elmondta, hogy a nagy részvénytársaság, amelynek ő az elnöke, az utóbbi időben komoly terjeszkedésbe kezdett, ezért egyre több szerződést kell kötniük, és megkérdezte Hanstól, volna-e kedve elvállalni a jogi képviseletüket. Ő természetesen két kézzel kapott a lehetőségen.

És nem ez volt az egyetlen örvendetes esemény az irodában. Új ügyfeleket is szerzett, és immár tisztességesnek mondható állandó jövedelemmel rendelkezett, ami az évek során biztosan emelkedni is fog még. Miután nem függ többé a bácsikájától, gazdag feleségre sem kell szert tennie, és egyre bizakodóbban nézett a jövő elé. Szentül hitte, hogy Gundi hozta meg a szerencséjét, mert első találkozásuk óta csupa-csupa jó történik vele.

Éppen vidáman dudorászott, amikor belépett hozzá az édesanyja.

– Ej, de jó a kedved! – jegyezte meg Roland asszony.

– Az ám, mama, és minden okom megvan rá!

És magyarázatul mindjárt részletesen beszámolt szakmai sikereiről.

– És mindezt az én jóságos angyalomnak köszönhetem – közölte befejezésül.

– A jóságos angyalodnak? Ez meg mit jelentsen?

– Azt, mamácskám, hogy angyal az a lány. Azóta fordult minden jóra az életemben, amióta őt ismerem.

– Csak nem vagy szerelmes, Hans?

– Az nem kifejezés, mama! Feleségül fogom venni az én bűbájos angyalomat.

– Egy szót sem értek, ha rébuszokban beszélsz, Hans. Mondd el végre értelmesen, mi történt veled.

– Egészen pontosan úgy fogalmazhatok, mama, hogy szerelmes vagyok, nemsokára vőlegény leszek, aztán pedig megnősülök. Most már mindent értesz?

– Nem én!

– Nehéz veletek, egyszerű földi halandókkal! Szívem csücske egyébként nemcsak elragadó, édes kislány, de bátor és derék teremtés is. Nem volt könnyű élete, ám a bátyjával összefogva megbirkózott a nehézségekkel.

Hans most már mindent készségesen elmesélt, amit csak Gundiról és a testvéréről tudott. Roland mamának eleinte nemigen tetszett, hogy ez a gyerek, ahogy még mindig nevezte felnőtt fiát, ostoba módon szegény lányt akar elvenni, a szerelmes fiatalember szavai azonban maradéktalanul meggyőzték. A végén még arra is hajlandó­nak mutatkozott, hogy részt vállaljon a titkos tanácsos előítéleteinek eloszlatásában, és mindent meg akart tudni fia választottjáról a haja meg a szeme színétől, a magasságán át egészen a nevéig.

– A nevét még nem árulom el, mama – mondta Hans, miután a többi kérdést lelkiismeretesen megválaszolta. – Azt majd tényleg csak akkor tudhatod meg, ha már bírom az ígéretét.

– Micsoda? Hát még nem tartasz ott?

– Nem, mama, de ne aggódj, az is meglesz hamar.

VII.

Rudolf Werder, Joan és Gunter Bertram visszaérkezett Berlinbe. A fiatalember a villának abba a szobájába költözött be, amelyben nemrégiben még a húga lakott.

Werder úr a visszatérésüktől kezdve egyre inkább beavatta titkárát üzleti ügyeibe. Bár Gunter St. Moritzban is sok mindent elintézett, azért még volt mit tanulnia. Az első napokban ezért csak az étkezéseknél találkozott Joan-nal, egyébként minden idejét a munka vette igénybe. Most, hogy mindent megtudott Rudolf Werder tőzsdeügyleteiről és ingatlanokkal kapcsolatos vállalkozásáról, a fiatalember hiteles képet alkothatott magának munkaadója hatalmas vagyonáról és kiterjedt üzleti tevékenységéről.

Főnöke már a második este elébe tette a két méretes naplófőkönyvet, és megkérte, hogy azt, amelyiken a „ Végrendeletem értelmében felhasználandó” felirat szerepel, gondosan zárja el.

– A legutolsó bejegyzés nagyon régi, és több nem is kerül bele. Hogy mire kell felhasználni azt a tőkét, ami ebben a könyvben van nyilvántartva, azt majd később hozom tudomására. Bár talán hamarabb, mint gondolná.

Rudolf Werderben felmerült, hogy akár most rögtön megszabadulhatna lelki terhétől, és kis híján bele is fogott a vallomásba, ám aztán hirtelen inába szállt a bátorság.

– Ebben pedig – mondta rövid szünet után, és kezébe vette a másik vaskos könyvet – az összes olyan bevételem szerepel, amelyre azóta tettem szert, amióta a sors arra kényszerített, hogy mindent elölről kezdjek. Amim van, az egyszer majd mind a lányomé lesz. Úgy akarom, hogy ez a pénz soha ne legyen holt tőke, hanem dolgozzon tovább, és ne csak leendő tulajdonosának, hanem a társadalomnak is hasznot hajtson. Azt hiszem, ezzel minden lényegeset elmondtam üzleti tevékenységemmel és vagyoni helyzetemmel kapcsolatban. Örülnék, ha teljes áttekintése lenne az ügyeimről, hogy önállóan is intézkedhessen. Az levenné a terheket a vállamról, és megnyugtató lenne tudnom, hogy megbízható férfi áll majd a lányom mellett, akinek a segítségére és a tanácsaira minden téren számíthat, ha nekem távoznom kell az élők sorából. Ne, ne tiltakozzon, nagyon kérem. Én is halandó vagyok, mint mindenki más.

Gunter nem értett mindent, voltaképp azt sem, hogy miért kellett mindezt végighallgatnia. Valami azt súgta neki, hogy a magyarázat kimondatlanul maradt.

– Természetesen azon leszek, hogy mihamarabb mindenbe beletanuljak – válaszolta. – Később esetleg visszatérhetek majd az eredeti foglalkozásomhoz, de akkor is csak hasznomra válhat, hogy üzleti ismeretekre tettem szert.

A fiatalember valóban belevetette magát a munkába, és minden másról elfeledkezett, kis híján még önmagáról is. Joan számára alig maradt ideje, Gundiról már nem is beszélve.

A következő napokban lezárult egy bonyolult üzleti akció, amelyet Gunter még St. Moritzból indított el, és végül jelentős nyereséget hozott Rudolf Werdernek.

– Nagyszerűen bedolgozta magát, kedves Bertram! – dicsérte meg a főnöke. – Mivel a maga éberségének köszönhetően csinos összeggel gyarapodott a vagyonom, úgy járja, hogy részesüljön a haszonból.

Gunter elvörösödött.

– Arról szó sem lehet, Werder úr! – tiltakozott. – Ezt nem fogadhatom el. Csupán a kötelességemet teljesítettem, amikor felhívtam a figyelmét egy kedvező lehetőségre.

– Ha így gondolkodik, soha nem lesz magából gazdag ember, kedves Bertram. Nem én találtam ki, hogy egy alkalmazottnak prémium jár az elért nyereségből, sok helyütt már rég ez a gyakorlat. Érdekeltté teszi magát a nagyobb haszon elérésében, abból pedig nekem is csak előnyöm származik.

– Én e nélkül is arra törekszem, hogy minél magasabb legyen a haszon.

– Tudom, de ettől még nem kell álszerénynek lennie. Nyilván többre akarja vinni, és nem arra vágyik, hogy élete végéig megmaradjon személyi titkárnak. A húgáról se feledkezzen meg! Az ő életét is kellemesebbé teheti, ha többet keres. Úgyhogy vágja csak zsebre ezt a csekket! Az elért haszon tíz százalékáról állítottam ki. Ezentúl mindig ennyi illeti meg.

– Sajnálom, Werder úr, de nem fogadhatom el.

– Az ég szerelmére, édes fiam, ne tegyen már úgy, mintha alamizsnával akarnám megsérteni! Becsülettel megdolgozott ezért a pénzért, és magának, de magamnak is azt kívánom, hogy nagyon gyakran kelljen ilyen összegeket kifizetnem.

Ezzel Gunter kezébe nyomta a csekket. A fiatalember nagyot sóhajtott.

– Már most látom, hogy soha nem tudom leróni önnek a hálámat – mondta fátyolos hangon.

– Ha ez megnyugtatja, megígérem, hogy valószínűleg igen hamar nagy szolgálatot kérek majd magától, és attól fogva én leszek örök időkre az ön adósa.

– Ha beváltja az ígéretét, Werder úr...

– Szavamra, úgy lesz! Most pedig rámoljon el mindent! Fél óra múlva asztalhoz kell ülnünk. Ugye nem felejtette el, hogy ma a húga is velünk vacsorázik?

– Nem, dehogy! Kérem, legalább azt engedje meg, hogy előbb még egyszer köszönetemet fejezzem ki önnek, már csak a húgom miatt is, aki szintén boldog lesz, hogy én ennyi pénzt... kerestem.

– Ne féljen kimondani, hiszen valóban megdolgozott ezért a pénzért! Mit gondol, eljutottam volna odáig, ahol ma tartok, ha én is ilyen aggályosan intéztem volna az ügyeimet a tőzsdén?

Gunter odafent a szobájában elővette a tárcáját, hogy áttegye az esti öltönye zsebébe, és még egyszer előhúzta a kétezer-négyszáz márkáról szóló csekket. Ez neki sok, nagyon sok pénz. Hogy fog örülni Gundi!

Erről megint eszébe jutott, hogy a hazatértük óta olyan érzése van, mintha a húga nagyon megváltozott volna, amíg ők St. Moritzban időztek. Többnyire most is vidám, és a humorérzéke sem hagyta el, de néha váratlanul elkomolyodik, és merengve néz maga elé. Talán azért, mert most már egyedül él, és saját magán kívül nincs kiről gondoskodnia? Ezt biztosan meg kell még szoknia. Ráadásul mostanság ki sem látszik a munkából, állandóan az írógép fölött görnyed, és az bizony igencsak fárasztó. Vasárnap mindenképpen meglátogatja, és elbeszélget vele.

Gunter sietve átöltözött, aztán elindult vissza a földszintre. Már a lépcsőn hallotta, hogy a húga nagyokat kacag, és Joan Werder is együtt nevet vele.

Miután belépett a szalonba, előbb illedelmesen a ház ifjú úrnőjét üdvözölte, és csak aztán a testvérét, akinek nagyon jól állt a fekete kisestélyi. Joan tudta, hogy Gundi náluk vacsorázik, ezért visszafogottan öltözött fel, de egyszerű szabású, fekete-fehér selyemruhájában is gyönyörű volt.

Nemsokára a ház ura is megérkezett.

– Minél többször találkozunk, Werder úr – jegyezte meg Gundi, miután üdvözölték egymást – annál fiatalabbnak látom. Ma már szinte hihetetlen, milyen betegnek és elesettnek tűnt, mielőtt Svájcba utaztak.

– Öregember lévén, talán már nem kell elpirulnom a bókja hallatán.

– Öreg? Ezt senkivel sem tudná elhitetni. Nincs ember, aki negyvennél többnek mondaná.

– Pedig már az ötvenet is betöltöttem, Bertram kisasszony. Most pedig engedje meg, hogy viszonzásul kijelentsem, önre is öröm ránézni. Mintha szintén előnyére változott volna.

– Apának igaza van, Bertram kisasszony – szólt közbe Joan. – Valami nagyon megváltoztatta.

– A bőségtálak! Reichert asszony konyháján kigömbölyödtem, és Breuerné sem engedi, hogy koplaljak. Emellett megint van munkám, jól keresek, és nem gyötörnek gondok.

Asztalhoz ültek, és Gundi jókedve ezúttal is mindenkire átragadt.

– Meg kell engednie, hogy a keresztnevén szólítsam – fordult hozzá Werder kisasszony vacsora közben. – És ön is hívjon Joannak!

Gundi kérdő pillantást vetett a bátyjára, mintha tőle akarná megtudni, hogy szabad-e még ezt is elfogadnia. Rudolf Werder azonban kijelentette, hogy a titkár úrnak ebben a kérdésben nincs szavazati joga. Így aztán a két ifjú hölgy ettől fogva Gundinak és Joannak szólította egymást.

Gunter jól látta, hogy a húga csendesebb és komolyabb lett, mint azelőtt. És ez így is volt, mert a fiatal lányt több minden is nyomasztotta. Leginkább az, hogy időközben rádöbbent, Hans Rolandé a szíve, ám kilátástalannak tartotta szerelmét. Az is bántotta, hogy a bátyja leghőbb kívánsága sem teljesülhet be soha. Gunter ugyan egy szót sem szólt legbensőbb érzéseiről, szemének és pillantásainak azonban nem parancsolhatott, és a húga nagyon jól tudta, mi, illetve ki tölti be a szívét. Semmi kétség, szereti Joant.

„De szép is volna, ha minden álmunk valóra válhatna! – gondolta Gundi, de mindjárt rendre is intette magát. – Te csak ne emészd magad, és ne veszítsd el a reményt! Ha Isten eddig segített, ezentúl is segíteni fog.”

Hogy megszabaduljon nyomasztó gondolataitól, átengedte magát a kellemes este hangulatának, és olyan tréfás, annyira szórakoztató volt, hogy mindenkit megnevettetett az asztalnál.

Még Rudolf Werdert is felderítette a beszélgetés, pedig már-már azt hitte, hogy ez vele soha többé nem történhet meg. Nagyon jól érezte magát, és elmondhatatlanul hálás volt a fiatal lánynak. Elhatározta, ereje szerint mindent megtesz, hogy gondtalan életet biztosítson neki. Ezt a szándékát persze csak kerülő úton, a bátyján keresztül valósíthatja meg.

Lassacskán eljött az ideje, hogy Gundi elköszönjön. Gunter hazakísérte, és útközben elmondta neki, hogy vasárnap meglátogatja, mert örömhírt szeretne megosztani vele.

Rudolf Werder még órákig ült az íróasztalánál, és írt, egyre csak írt. Több hosszú levelet is megfogalmazott.

Az egyikben, amelyet az illetékes rendőrhatóságnak címzett, töredelmesen bevallotta az összes bűnét, és tisztességtelen úton szerzett vagyonát teljes egészében a hatóságok rendelkezésére bocsátotta, azzal a kéréssel, hogy jótékony célokra használják fel, és így tegyék jóvá az általa okozott károkat. Ugyanebben az írásban kijelentette, hogy egyéb vagyonának kezelésével Gunter Bertramot bízza meg.

A többi levél azokat az utasításokat tartalmazta, amelyekkel a lánya és Gunter jövőjét kívánta biztosítani.

Úgy gondolta, megtette, amit megítélése szerint meg kellett tennie. Megkönnyebbülten fellélegzett, amikor az utolsó levéllel is elkészült. Egyvalami azonban továbbra is aggasztotta. Elég ideig tapogatóznak-e majd még a sötétben az üldözői, hogy minden elintéződjön, amit most útjára indított, és közben ő is elhagyhassa az országot?

Még kicsit reménykedett, és nem sejtette, hogy máris elkésett.

Ugyanezen az estén ugyanis Francis James és Fritz Heller felkereste Hempel rendőrfelügyelőt, és rablótámadás elkövetésének alapos gyanújával hivatalos feljelentést tettek Rudolf Werder ellen.

Vasárnap délelőtt Gundi örömmel várta a bátyját, aki megígérte, hogy elviszi sétálni. Gunter tizenegyre ígérkezett, de a fiatal lány már tíz perccel korábban türelmetlenül pillantott az órára. Nagyon vágyott egy kis felüdítő mozgásra, mert az utóbbi időben csak akkor állt fel az írógép mellől, amikor már szinte leragadt a szeme.

Az óra mutatója nagyon lassan ugrott egyet-egyet a számlapon. Még öt perc, már csak négy...

Itt van!

Gundi összerezzent, amikor odalent megszólalt a csengő. Ez a bátyja lesz. Az ablakhoz sietett, és látta, hogy Gunter belép a házba. De hol marad ilyen sokáig? Miért nem jön már?

Kis idő múlva újra megpillantotta, de már nem volt egyedül. Hans Rolanddal lépett ki a kapun, és a két férfi járkálni kezdett a kertben. Ez meg mit jelentsen?

Gundi nem tudta a választ a kérdésre, de a szíve nyugtalan kalapálásba kezdett.

Nem sokkal korábban Gunter felfelé szaladt a lépcsőn, amikor az első emeleten Hans Roland lépett elébe.

– Elnézését kérem – szólította meg –, Bertram úrhoz van szerencsém?

– Személyesen hozzá – nézett Gunter meghökkenten a számára ismeretlen úrra.

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam! Hans Rolandnak hívnak, a háztulajdonos fia vagyok, foglalkozásomra nézve ügyvéd. Kérem, ne ijedjen meg, nem hivatalos, hanem személyes természetű ügyben szeretnék beszélni önnel, méghozzá tanúk nélkül. Legyen olyan jó, és jöjjön ki velem a kertbe néhány percre!

Gunter rokonszenvesnek találta a vele nagyjából azonos korú fiatalembert.

– A tisztelt húgáról van szó – kezdte Hans, amint kiléptek a kapun.

– A húgomról?

– Igen, róla, Bertram úr. Hogy ne tartsam fel szükségtelenül, ajtóstul rontok a házba. Szeretem a húgát, és ezennel engedélyét kérem arra, hogy hivatalosan Gundi kisasszony kezéért folyamodhassam.

Gunter megállt, és döbbenten nézett a fiatal ügyvédre.

– Ez... nagyon meglepett, doktor úr. A húgom mondta önnek, hogy forduljon hozzám?

– Jaj, dehogy! Ő meg sem engedné, hogy ezt az ügyet szóba hozzam előtte. Büszke, megközelíthetetlen, és talán kicsit félénk is. Akárhogy próbálkozom, nem sikerül arra terelnem a szót, ami nekem a legfontosabb. Így hát arra gondoltam, az lesz a legjobb, ha előbb önnel beszélek. – Hans röviden elmesélte, mi történt eddig közöttük Gundi-val. – Az a legrosszabb, hogy Gundi kisasszony azt hiszi, számomra ez csupán játék, pedig komolyabban már nem is gondolhatnám. Szeretem a húgát... azóta, hogy először megpillantottam.

– És én miben segíthetnék? – kérdezte Gunter zavarodottan, bár most már értette, miért változott olyan nagyot Gundi.

– Csupán annyit kérek, közölje a húgával, hogy illően a bátyjától megkértem a kezét, ön pedig megengedte, hogy kiöntsem előtte a szívemet. Győzze meg, kérem, a kisasszonyt, hogy alkalmat kell adnia nekem. Egyedülálló hölgy, ezért a lakásán nem kereshetem fel, de ön talán rá tudja beszélni, hogy ajándékozzon meg egy sétával, és ne csupán öt perc erejéig. Úgy gondoltam, mi, férfiak, könnyebben egyezségre juthatunk.

– Fel kell hívnom a figyelmét arra a nem mellékes körülményre – válaszolta Gunter habozva –, hogy a húgom teljesen vagyontalan.

– Ezt már régóta tudom, és én sem vagyok Krőzus. Az irodám azonban fellendülőben van, egy nagy részvénytársaság megbízott a jogi képviseletével, és egy kiadói csoportnál is jogtanácsosként dolgozom. Az anyagi helyzetem tehát biztos. A szüleim segítségére jelenleg ugyan nem számíthatok, de ezt a házat öröklöm majd tőlük. Most már ismeri a viszonyaimat. Gondolja, hogy a húga beérné ennyivel?

Gunter ösztönösen megszorította Hans kezét.

– Gundi sokkal kevesebbel is beérné, feltéve persze, hogy szereti önt. Nem tudom, így van-e, mert ezt a titkát nem osztotta meg velem. A kedves szülei egyébként mit szólnak a választásához?

– Édesanyám az én pártomon áll, és apámat is meg fogja nyerni.

Egy darabig szótlanul álltak egymással szemben. Végül Gunter törte meg a csendet.

– Rendben van, beszélek Gundival – mondta nagy sóhajjal –, és ha... nincs ellenére, hogy megkérje a kezét, akkor ma délután négy órakor a Werder-villa és a tó közötti gyalogúton fogja várni önt. Ha nem lesz ott... Nos, abból tudni fogja, hogy fel kell hagynia a próbálkozással. Ennél többet nem tehetek. Jó lesz így?

Hans teljes erőből megszorította az ifjú Bertram kezét.

– Az nem lehet, hogy egy olyan mély és igaz szerelem, amilyen az enyém, viszonzás nélkül maradjon!

Az urak elköszöntek egymástól, és Gunter visszasietett a házba. A lépcsőn felfelé menet arra gondolt, hogy Roland doktor igen egyszerű megoldást választott ügye elintézésére. Szentül hiszi, hogy szerelmének viszonzásra kell találnia. „Bárcsak én is hihetném, hogy Joan viszontszeret!”

De nem, neki most más feladata van, itt és most nem az ő érzései a legfontosabbak.

Gundi nyugtalanul sietett elé.

– Láttalak odalent a kertben... Roland doktorral. Mit akart tőled?

Bátyja megfogta kis húga karját, és fürkészőn a szemébe nézett.

– Röviden és velősen: annak rendje és módja szerint megkérte tőlem a kezedet.

Gundi arca bíborszínt öltött, és fivére vállába fúrta az arcát.

– Jaj, Gunter, hogy tehetett ilyet? Hiszen mi szegények vagyunk – mondta csendesen.

A fiatalember gyengéden megsimogatta a húga haját, és boldogan elmosolyodott. Most már tudta, hogy Hans Rolandnak biztos helye van a kis Gundi szívében.

– Ez számára nem lenne akadály, csak az aggasztja, hogy te esetleg nem éred be annyival, amennyit ő kínálhat neked.

– Én viszont nem akarom, hogy kolonc legyek a nyakán!

– Nem olyan embernek tűnik, mint akit könnyen el lehet téríteni a szándékától. Abból, amit elmondott, úgy gondolom, jól indult és egyre szebben alakul a pályája. Az édesanyja egyetért a választásával, és az apja sem zárkózik el már mereven a házasság gondolatától, a bácsikája véleményét pedig a nősüléssel kapcsolatban nem kell kikérnie. A szegénységed nem riasztja el. Most már csak az a kérdés, hogy te hozzá akarsz-e menni.

– Azt is elmondta neked, hogyan ismerkedtünk meg?

– Igen, és minden egyebet is, az első találkozásotoktól egészen máig.

– Te milyennek találod?

– Természetes és rokonszenves embernek.

– Szerinted mit tegyek?

– Amit a szíved diktál.

– Az igent mond, ezerszer is igent!

– Akkor hát ma délután négy órakor légy ott a part körüli gyalogúton, ahol a legutóbb találkoztál vele.

– Látom, nem túloztál, amikor azt mondtad, hogy mindent elmesélt neked.

Egy kis ideig hallgattak.

– A dolgok szerencsés egybeesése – szólalt meg végül Gunter –, hogy éppen most adhatom meg azt a háromezer márkát, amivel tartozom neked.

– Honnan van ennyi pénzed, Gunter?

A fiatalember elmondta a Werder úrtól kapott jutalék történetét, húga pedig örvendezve a nyakába borult.

– Komolyan elfogadhatom?

– El kell fogadnod, Gundi.

A lány nagyot sóhajtott, és megölelte a fivérét.

– Te már... rég elfelejtetted a mesebeli tündéredet? – kérdezte utána félénken.

Előbb csak keserű nevetés volt a válasz.

– Nem, Gundi – mondta aztán Gunter. – Tudod, ha egyszer a szívembe zárok valakit, annak örökre ott a helye.

– Ezek szerint tévedtem. Azt hittem, hogy szereted Joan Werdert.

– Így van, mert ő az én mesebeli tündérem – felelte a fiatalember egészen higgadtan. – De most már egy szót se többet erről!

– És én így hogy örüljek a boldogságomnak, édes bátyuskám?

– Azt hiszed talán, jobban érezném magam, ha te is boldogtalan lennél? Kicsi Gundi, húgocskám, ragadd meg a pillanatot, és légy nagyon-nagyon boldog!

Amikor Gunter lefelé ment a lépcsőn, megint kinyílt az első emeleti lakás bejárati ajtaja, és Hans Roland lépett ki rajta várakozásteljes arccal.

– Nem bírnám ki, hogy ne tudjam meg, remélhetek-e. Ha délután négy óráig kellene várnom, egészen biztosan belepusztulnék a türelmetlenségbe.

Gunter mosolyogva megszorította a kezét.

– Gundi négykor ott lesz a tónál.

Az ifjú ügyvéd megkönnyebbülten sóhajtott.

– Örök hálám, kedves sógor! Soha nem felejtem el, amit értem tett.

Gunter kedvesen bólintott.

– Most sajnos sietnem kell, de úgy tűnik, hamarosan koccintunk a sógorságunkra. A viszontlátásra!

Délután Hans Roland már jóval négy előtt ott volt a sétaúton. Nyugtalanul fel-alá járkált, és újra meg újra nyugtalanul az órájára pillantott. Aztán végre meglátta, hogy bátortalan léptekkel közeledik feléje az, akit oly nagyon vár. Ajkán boldog mosollyal sietett elé, gyengéd pillantást vetett rá, és megfogta a kezét. Egy kis ideig szótlanul lépdeltek egymás mellett, és mindketten rendkívül izgatottak voltak.

Hans talált rá először a hangjára.

– Gundi, édes Gundi, mennyire örülök, hogy eljöttél!

– Nem tehettem másként azután, hogy Gunter mindent elmondott.

– Ezek szerint nagyszerűen képviselte az érdekeimet. Örökre hálás leszek neki.

– Ó, Hans! Valójában óriási könnyelműség tőlünk, hogy máris házasságra gondolunk.

Az aggodalmaskodó leány olyan elbűvölő volt, hogy a férfi nem tehetett mást, viharosan a karjába zárta, és megcsókolta. Ezúttal hosszan és szenvedélyesen.

– Szerintem nem könnyelműség, Gundi. Ennek egyszerűen így kell lennie, mert nem tudnék tovább nélküled élni. Remélem, neked is fontos, hogy a feleségem légy.

– Csak a szüleid ne nehezteljenek meg rád!

– Engem az is hidegen hagyna, ha az egész világ közénk akarna állni. Édesanyám egyébként már beleegyezését adta.

– És az édesapád?

– Ő eleinte a villámokat földre küldő Zeuszt alakította, de a mama alaposan megdolgozta. Ma, amikor elindultam ide, drága jó atyám azt mondta, esztelennek tartja ugyan a lépésemet, mégsem akarja, hogy az engedélye nélkül tegyem meg. Amint meglát téged, egészen biztosan azonnal a szívébe zár majd. Ne ijedj meg, ha kissé mogorva lesz, amikor később elviszlek hozzá.

Gundi arca rémültté vált.

– Már ma el kell mennem a szüleidhez?

– Hát mit gondoltál? Nem Isten szabad ege alatt akarom megünnepelni az eljegyzésemet, hanem úgy, ahogy illik, odahaza. Édesanyám alighanem már most izgatottan szaladgál a lakásban, és öröksége legszebb darabjaival teríti meg kávéhoz az asztalt. Te kapod majd a menyasszonyi csészét, amiből a mama is ivott, amikor apám megkérte a kezét.

– Az nagyon jó lesz, Hans! Rám is maradt egy-két gyönyörű darab a szüleimtől, még a régi szép időkből.

– Ha ezt elmeséled, mindjárt belopod magad édesanyám szívébe. Nagyon ragaszkodik az efféle emlékekhez, éppen azért, mert ő is szegényen ment férjhez. Semmi okod a szorongásra, Gundi. – Hans még egyszer gyorsan megcsókolta a lányt. – A nagybátyámnak pedig megsürgönyözöm, hogy teljesítettem a kívánságát, és máris eljegyeztem magam. Bővebbet levélben. Ennyit írok neki, semmi többet. Mit szólsz, milyen diplomatikus vagyok?

– Szóval ez volt a kívánsága?

– Igen, az, hogy minél előbb nősüljek meg. Úgy gondolja, hogy egy nőtlen ügyvédben nemigen bíznak meg az emberek. Teljes lelki nyugalommal fogom kijelenteni, hogy te vagy számomra az elképzelhető legjobb parti. A lényeg, hogy azt higgye, minden az ő kívánságai szerint alakult. És ha majd megismerkedtek, akkor egy röpke óra alatt egészen az ujjad köré csavarod.

– Túlbecsülsz!

– Tapasztalatból beszélek. Most merd azt mondani, Gundi, hogy nem vagyok Szerencsés János!

– Ne kiabáld el, Hans!

A fiatalember sorra megcsókolta a lány ujjait.

– Nem mondom még egyszer, csak magamban fogom gondolni. Azt azért szabad?

Gundinak felragyogott a szeme.

– Adja az ég, hogy maradéktalanul boldoggá tehesselek, Hans! Teljes szívemből ezért fogok imádkozni.

A férfi ismét magához vonta, és addig csókolta, amíg a végén már egyikük sem kapott levegőt. Aztán máris a közös jövőjüket tervezgették. A lány elmondta, hogy fehérneműt és ruhákat vásárolhat magának a kelengyéjéhez, mert Gunter éppen ma visszafizette neki a háromezer márkát.

– És két szobára való bútorom is van – tette hozzá.

– Mondom én, hogy ragyogó partit csinálok, Gundi! Az irodám mellett van egy kis lakásom a városban, bebútorozott szalonnal, hálóval, és édesanyám a konyhát is mindennel felszerelte. A szomszédom épp a minap említette, hogy szívesen átengedné nekem két üresen álló szobáját. Mindjárt holnap megállapodom vele. Azokba a helyiségekbe költöztetem az irodámat meg a tárgyalómat, nekünk tehát megmarad a négy másik. A konyha mellett pedig cselédszoba is van.

– Cselédlányra nem lesz szükségünk, Hans. Egyedül is boldogulok a háztartással.

– Szó sem lehet róla, hogy halálra dolgozd magad! Mindenképpen lesz cselédlányunk. Holnap délelőtt édesanyámmal eljössz, körülnézel nálam, és megmondod, tetszik-e, amit látsz. Saroklakás, és egy gyönyörű parkra nyílnak az ablakok. Azt hiszem, tetszeni fog neked.

– Veled bárhol jól érezném magam. Ahhoz pedig nagyon értek, hogy a legszerényebb lakásból is kellemes otthont varázsoljak. És főzni is tudok!

– Pompás!

– És... az esküvőnkig azért még dolgozhatom?

– Amibe belekezdtél, azt be is kell fejezned, de aztán más dolgod lesz. A pünkösd előtti szombaton ugyanis egybekelünk.

– Azt nem lehet!

– Túlságosan hosszúnak találod a várakozást? Rendben van, akkor előbbre hozzuk az esküvőt.

– Nem így gondoltam, hanem pont fordítva! Pünkösdig nagyon kevés már az idő.

– Ha tudnád, én milyen soknak érzem! Egy perccel sem várok többet. Édesanyám szemelte ki a napot. Úgy gondolja, nem volna illendő, ha ennél is rövidebbre szabnánk a várakozási időt. Ám legyen, pünkösdig türelemmel leszek, aztán szabadságra megyek, és elutazunk valahova.

Hans oldalról Gundira pillantott, hogy lássa, tiltakozni akar-e, ő azonban felhagyott az ellenkezéssel.

– Nagy rohanás lesz – válaszolta csupán sóhajtva.

– Nem hiszem, elvégre majdnem két teljes hónapunk van még. Szerinted meddig kellene várnom az esküvővel, amikor elmondhatatlanul szeretlek, édes Gundi?

Egy újabb csók után Hans az órájára pillantott.

– Most már haza kell mennünk a szüleimhez. Ne rémüldözz, kézen fogva vezetlek elébük, és nem engedem, hogy bántsanak – mondta nevetve.

Kéz a kézben indultak el. A Werder-villa előtt elhaladva látták, hogy Gunter a kerítésnél álldogál. A szerelmeseket várta, és tessék, már ott is állnak előtte, egymás kezét szorongatva.

– Gunter sógor, engedje meg, hogy jegyespárként is bemutatkozzunk önnek!

– Várjatok egy percet! Kimegyek egy pillanatra.

A kiskapuhoz sietett, aztán az ifjú párhoz szaladt, és megölelte, megcsókolta a húgát.

– Sok boldogságot, Gundikám!

A lány átkulcsolta a nyakát.

– Bárcsak neked is megadatna a boldogság! Akkor kétszer annyira örülnék a magaménak – súgta a fülébe.

– Örülök, hogy jó kezekben tudlak. Hans derék, jóravaló ember.

Gunter kezet nyújtott leendő sógorának.

– Sok boldogságot! Becsüld meg magad és a húgomat, mert megérdemli!

A két fiatalember erősen megszorította egymás jobbkezét.

– Át tudsz jönni ma este egy órára a szüleimhez, Gunter? – kérdezte aztán Hans. – Most elviszem hozzájuk Gundit, hogy kisebb eljegyzési ünnepséget tartsunk, és megbeszéljük a legszükségesebbeket.

– Rendben van, szabaddá teszem magam. Hány órára menjek?

– Amint lehet. Minél előbb, annál jobb.

– Hétkor ott leszek.

– Örömmel fogunk várni.

– Minden jót nektek, és az esti viszontlátásra!

Gunter ezzel visszasietett a kertbe, Hans és a fiatal lány pedig kart karba öltve folytatta az útját.

Egy kis idő múlva Gundi az izgatott várakozástól sápadtan lépett be leendő anyósa és apósa lakásába. Hans aggódva figyelte.

A fiát féltőn szerető édesanya már mindent előkészített, és Gundi megjelenése a kétkedés utolsó ráncait is elsimította a titkos tanácsos úr homlokán. Kedvesen, előzékenyen viselkedett a lánnyal, a felesége pedig azonnal a szívébe zárta. Nagyon is megértette, miért éppen őt választotta élete párjául Hans.

A teánál Gunter beszámolt Rudolf Werdernek és Joannak a húga eljegyzéséről, és engedélyt kért arra, hogy este elmehessen a kis családi ünnepségre.

Apa és lánya örömteli csodálkozással fogadták a hírt, és kifejezték abbéli reményüket, hogy mihamarabb megismerhetik az ifjú vőlegényt.

– Legyen szíves, közölje a jegyespárral, hogy még a héten mindenképpen el kell jönniük hozzánk vacsorára! – kérte a titkárát Rudolf Werder.

Miután elmondta, mennyire örül Gundi boldogságának, Joan nagyon elcsendesedett. Tekintete többször is találkozott Gunterével, akinek össze kellett szorítania a fogát, hogy megőrizhesse nyugalmát.

Kevéssel hét óra előtt elköszönt, és elindult Rolandékhoz. Apa és lánya kettesben maradt.

– Miért vagy ilyen szomorú? – fogta meg Werder úr a lánya kezét.

– Nem vagyok igazán szomorú, apa, csak arra gondoltam, hogy gyönyörűséges érzés lehet, ha szerelemmel szeretik az embert. Nem gondolod, hogy ebből a szempontból a szegény lányoknak sokkal könnyebb dolguk van, mint a gazdagoknak?

– A tehetős lányoknak fel kell készülniük arra, hogy a pénzükért akarják elvenni őket, vagy pedig ennek éppen az ellenkezője történik velük, mint a te esetedben is, és a vagyonuk már-már akadályt jelent a szerelem útjában.

– Mire gondolsz, papa?

– Arra, hogy Gunter Bertram soha nem merné kinyújtani utánad a kezét, éppen azért, mert gazdag vagy.

Joan mélyet sóhajtott.

– Én is erről beszéltem. Ha szegény volnék, talán már rég feleségül kért volna.

– Nem biztos, mert akkor esetleg meg azt nem akarná, hogy osztoznod kelljen a gondjain. Rendkívül felelősségtudó ember, és szeret téged, Joan. Ebben egészen biztos vagyok.

– Honnan tudod?

A férfi egy pillanatig habozott.

– Tőle magától és a viselkedéséből is – válaszolta aztán nyugodtan.

– Ő mondta neked?

– Igen, mielőtt még tudta volna, hogy a lányom vagy.

– Ezt meg kell magyaráznod, papa.

Rudolf Werder elmesélte, hogy annak idején a szállodában megkérdezte Guntertől, szabad-e még a szíve, mire ő bevallotta, hogy nem, már nem az, mert szilveszterkor örökre elrabolta egy mesebeli tündér.

Az édesapja most már azt is elárulta, miért kellett Joannak úgy tennie, mintha nem ismerné a fiatalembert, és miért kérte őt Gunter arra, hogy hallgassa el az apja elől, milyen körülmények között találkoztak először.

– Attól tartott, azonnal elcsapnám a magántitkáromat, ha megtudnám, hogy szerelmes a lányomba. Most már kezded érteni?

– De hát ez butaság, papa! Miért gondolta, hogy te ezért elbocsátanád?

– A legtöbb apa ezt tenné, gyermekem. Én másként gondolkodom, de ő ezt nem tudhatta.

– Te túl okos és bölcs vagy ahhoz, hogy ilyen szamárságot művelj, apa! Neked csak az a fontos, hogy a te Joanod boldog legyen.

– Így igaz, kicsim. Amikor elmondtad, hogy a Krause-féle sportszerbolt kifutófiújában felismerted azt a fiatalembert, akivel szilveszterkor találkoztál, és arra kértél, segítsek neki, én mindjárt tudtam, hogy elrabolta a szívedet.

– Én még akkor nem voltam tisztában az érzéseimmel.

– Édesapád annál inkább! Azért alkalmaztam a titkáromnak, és vittem el St. Moritzba, hogy jobban megismerhessétek egymást. És persze én is meg akartam figyelni az ifjú urat. Tudni akartam, kinek engedem majd át egy szép napon a lányomat.

– És most már tudod?

– Igen, gyermekem. Gunter Bertram rendes, becsületes ember.

– De ha nem mer közeledni hozzám?

– Ezt bízd rám! Kicsit még légy türelemmel, aztán beteljesedik leghőbb vágyad, mert tudom, hogy szereted, és ő is szeret téged.

Apa és lánya ezután csendesen üldögélt együtt, és egyikük sem szólt egy szót sem. Így telt-múlt az idő.

VIII.

Francis James és Fritz Heller éppen egy hosszabb beszélgetést fejezett be a rendőrségen Hempel felügyelővel. Arról folyt köztük a szó, hogy az az ember, aki szilveszterkor megtámadta az amerikait, és akiről ő váltig állítja, hogy azonos Rudolf Werderrel, ugyanaz a személy-e, akinek az évek óta felderítetlen rablások és zsarolások is a terhére írhatók.

– Biztosan ő az – jelentette ki Francis James. – Heller is osztja a véleményemet.

A bankárt dühítette, hogy a felügyelő nem hisz neki minden további nélkül.

Hempel megsimogatta kis kecskeszakállát, ami nála mindig azt jelezte, hogy erősen összpontosít.

– Uraim, amit elmondtak, az mind szép és jó, de nagyon gyenge lábakon áll, és végső soron nem több gyanúnál.

– Nem több? – háborodott fel az amerikai. – Talán nem ugyanúgy követték el az összes támadást? De igen! Akkor meg miért nem kézenfekvő, hogy az elkövető is egy és ugyanaz a személy?

– Lehetséges, de nem biztos.

– Megismétlem, amit egyszer már elmondtam. Werder szántszándékkal komédiázik. Botra támaszkodva vonszolja magát, hogy az embernek a szíve szakad, ha látja, és éjjel-nappal sötét szemüveggel védi az állítólag beteg szemét. Ám amikor menekülnie kellett a bankból, fürge volt, mint a nyúl, a pillantásától meg a legbátrabbak is megtanulhattak félni. Mi alapos ok a gyanúra, ha ez nem az? St. Moritzban pedig... ott...

Nem fejezte be a mondatot, csak morgott még valamit, aztán ingerült pillantást vetett a mellette ülő magándetektívre, aki most először vette át a szót.

– Felügyelő úr, én sem zárhatom ki azt a feltételezést, hogy Werder már évek óta szándékosan álcázza magát. Az ismerőseinek szinte kivétel nélkül feltűnt, hogy óriási ellentmondás feszül testi elesettsége és az üzleti életben tanúsított gyors, rugalmas intézkedései között. Az is figyelemre méltó körülmény, hogy a St. Moritzban töltött rövid idő alatt a szánalmas emberi roncsból makkegészséges, erőtől duzzadó férfi lett. A leghatározottabban úgy gondolom, hogy ez a látszólagos csoda nagyon is határozott célt szolgált. Werder azt hiszi, hogy már nincs mitől tartania, vagy pedig úgy érzi, felismerték, és mindent egy lapra feltéve éppen így akarja újra összezavarni azokat, akik esetleg gyanakodnak rá.

Hempel felügyelő az előtte ülő férfiakra nézett.

– Teljes egészében biztos abban, hogy felismerte magát St. Moritzban? – kérdezte aztán a bankártól.

– A tiszteletre méltó Werder úr nagyon jól tudja, hogy ütött az órája. Erre akár ezer dollárban is fogadok egy lyukas kalap ellenében.

– Felügyelő úr – vette át a szót megint Fritz Heller –, Rudolf Werder egészen egyértelműen megrémült, amikor megpillantott bennünket. Megítélésem szerint kétség sem férhet ahhoz, hogy felismerte Mr. Jamest. Ezért utazott el fejvesztve, és adott meg hamis úti célt. El akar tűnni a szemünk elől, és a ravasz rókája a végén még sikerrel is jár, ha sokáig habozunk, ahelyett hogy lecsapnánk rá. Sok egyebet is megtudtam, ami arra vall, hogy Werder lába alatt egyre forróbb a talaj.

– Mindent alaposan átgondolok, uraim – ígérte a rendőrfelügyelő. – Azt azonban ne feledjék, hogy semmiféle bizonyíték nincs a kezünkben. Legelőbb is bekérem és áttanulmányozom az elmúlt évek felderítetlen ügyeinek az aktáit, hogy a kihallgatáson esetleg ellentmondásba keverhessem és beismerésre kényszeríthessem Rudolf Werdert. Magától értetődően addig is változatlanul megfigyelés alatt tartjuk, és feltételezem, hogy önök sem tévesztik szem elől.

Francis James és a magándetektív ebből megértették, hogy a megbeszélés véget ért, és távoztak.

Miután egyedül maradt, Hempel felügyelő azonnal szólt a munkatársainak, hogy gyűjtsék össze és hozzák be neki a titokzatos rablótámadások aktáit.

– Lehetőleg most azonnal, de legalábbis még ma, ha kérhetem.

Letette a telefont, felállt az asztalától, és járkálni kezdett az irodájában. „Kacifántos história, hogy az ördög vinné el!” Sehogyan sem ment a fejébe, hogy Rudolf Werder, a köztiszteletnek örvendő üzletember valóban az, amivel vádolják: bűnöző. Az a rabló és zsaroló, aki után évek óta eredménytelenül nyomoz a rendőrség. Egy és más, főleg az, amit Fritz Hellertől hallott, elgondolkodtatta, egészében mégis teljességgel valószínűtlennek tűnt számára ez a történet.

Ám ha mégis beigazolódik az amerikai bankár gyanúja, akkor nagyon óvatosan kell eljárniuk Rudolf Werder-rel. A jelek szerint hihetetlenül ravasz és elég ügyes ahhoz, hogy az utolsó pillanatban elmeneküljön azok elől, akik le akarnak csapni rá.

Később majd esetleg bejelenti magát a Werder-villában, hogy... Talán csak azért, hogy kérdéseket tegyen fel, ám ha esetleg már bizonyíték is lesz a kezében, akkor házkutatási engedélyt is visz magával.

Amikor Gunter a Rolandéknál tartott kis eljegyzési ünnepségről visszatért a villába, meglátta, hogy főnöke szobájában a kései óra ellenére is ég a villany. Felment hát hozzá, mert meg akarta kérdezni, történt-e valami, hogy még mindig ébren van.

– Jó, hogy látom! – fogadta Werder úr. – Beszélnem kell magával, bár tudom, igencsak későre jár már.

– Parancsoljon velem, Werder úr! Állok rendelkezésére.

Gunter érezte, hogy főnökét erősen nyugtalanítja valami. Szemlátomást nemigen tudta, hogyan fogjon bele abba, amit el akar neki mondani.

– Kedves Bertram, mondja meg egészen nyíltan, hogy maradéktalanul kielégíti-e a mostani munkája! – vágott aztán mindjárt a közepébe. – Vagy esetleg szívesebben dolgozna mérnökként egy motorgyárban?

A fiatalembernek leesett az álla. Minden másra számított, csak erre a kérdésre nem.

– Már hogy ne lennék elégedett a helyzetemmel, Werder úr? Álmomban sem gondoltam soha, hogy valaha is ilyen jól megy majd a sorom. Mindemellett természetesen nem adtam fel azt a reményt, hogy egyszer majd mérnökként dolgozhatom. Ha meghallom egy motor zúgását, vagy repülőgépek, versenyautók és hajók motorjainak csúcsteljesítményéről olvasok, mindig elfog a vágy az acélszerkezetek és kemény, dallamos zakatolásuk után.

Rudolf Werder figyelmesen hallgatta a választ.

– Szóval ezért olyan szomorú néha, mintha súlyos bánat gyötörné. Én meg azt hittem, hogy boldogtalan szerelemtől szenved!

Gunter felpattant ültéből.

– Honnan tudja, Werder úr, hogy reménytelen szerelem emészt?

– Még mindig azé a nőé a szíve, akit valamikor mesebeli jó tündérének nevezett?

Főnöke éles, fürkésző pillantása szinte keresztüldöfte a fiatal férfit.

– A minap a húgom ugyanezt kérdezte tőlem, és önnek sem válaszolhatok mást, csak azt, amit neki mondtam. Mi, Bertramok olyanok vagyunk, hogy örökre helyet adunk a szívünkben annak, aki előtt egyszer megnyitottuk. Soha nem lennék képes elfelejteni azt a nőt, Werder úr, különösen azért nem, mert... Bocsánat, már így is túl sokat beszéltem.

– A húga tudja, hogy ki az a bizonyos mesebeli tündér?

– Vasárnap óta igen – felelte Gunter rövid habozás után.

– Tehát ő is a beavatottak közé tartozik... akárcsak én?

A fiatalember kisimította kósza fürtjeit a homlokából.

– Gundi talán valamivel többet tud, de önt nem szeretném a magánügyeimmel terhelni.

– Nem hiszem, hogy a húga többet tudhat nálam.

Gunter döbbenten meredt az idős férfira, aki barátságos bólintással erősítette meg iménti kijelentését.

– Bizony, bizony, én is tudom, hogy hívják a maga mesebeli tündérét. Már akkor tudtam, amikor először mesélt róla.

– Az nem lehet. Akkor nem fogadott volna a szolgálatába és a házába.

– Talán éppen azért tettem.

– Kegyetlen játékot játszik velem, uram!

– Ne ilyen hevesen, fiatal barátom! Eszemben sincs, hogy játsszam magával.

– Bocsásson meg, Werder úr, de én... Nem is tudom... Ez elképzelhetetlen!

– Üljön szépen vissza a helyére, aztán mindent megmagyarázok. Bertram úr, maga nagyon jól tudja, hogy a lányom mindenkinél és mindennél fontosabb nekem. Bizonyára megérti hát, hogy igazán boldognak akarom tudni egy férfi oldalán. Komolyan tartanom kellett azonban attól, hogy sokan közelednek majd hozzá olyanok, akiknek csak a pénze számít, és nem ő maga, a boldogsága, ettől pedig meg akartam kímélni. Most pedig felteszek magának egy kérdést. Még mindig szereti a lányomat, szereti-e annyira, hogy akkor sem mondana le róla, ha szegény volna?

– Bárcsak úgy lenne, Werder úr! Akkor bátran elébe állhatnék, és megvallhatnám neki igaz, mély szerelmemet, így azonban... Nem tudhatom, szeret-e engem, a szegény ördögöt, és hozzám jönne-e. És egyébként is, ha minden a vágyaim szerint alakulna, ön, Werder úr valószínűleg soha nem adná a beleegyezését a házasságunkhoz.

– Komolyan mondom, hogy ennél sokkal jobb emberismerőnek gondoltam, kedves fiam. Mivel érthetetlen gátlásai miatt nem akarja elhinni, amit pedig nyilván érez és sejt, nekem kell felnyitnom a szemét. Felcsapok hát házasságszerzőnek, maga büszke, konok és... pompás fickó! – mondta az idős férfi.

Nem nézhetett meghatódottság nélkül a fiatalember boldogságtól ragyogó szemébe. Ha eddig nem tudta volna, most végképp meggyőződhetett arról, hogy Gunter Bertram mindenkinél jobban szereti Joant, és ő lesz számára az igazi társ.

– Komolyan gondolja, amit mondott, Werder úr? De hát hogyan állhatnék oda az üres zsebemmel a leánya elé, hogyan beszélhetnék neki szerelemről? Én, aki néhány hónappal ezelőtt még bolti kifutófiú voltam, ezer márka miatt kis híján elvesztettem a becsületemet, és csak önnek köszönhetem, hogy talpra álltam?

– Ezt még én magyarázzam el magának, Bertram? Tudom, hogy maga nagyszerű ember. Azt sem felejtettem el, ki volt, mi volt, és az ezer márkát is azért csempésztem a kezébe, hogy próbára tegyem. Tisztában vagyok azzal, hogy sokra képes, bár alábecsüli magát, és soha nem kérkedik a tudásával. Ismerem a lányom iránt táplált érzéseit, és Joanéit még inkább. Éppen azért akartam a közelemben tartani, hogy kiderítsem, olyan ember-e, akire életre szólóan meg lehet bízni. Úgy gondolom, nem kell tovább magyaráznom, miért kerültünk mi ketten össze. Vagy maga talán még mindig hisz a csodás véletlenekben? Valóban mesebeli tündérnek gondolja Joant, és nem ugyanolyan szerelmes földi halandónak, mint saját magát?

Gunter a legszívesebben felugrott volna, hogy most azonnal Joanhoz rohanjon, és megvallja neki a szerelmét. Rudolf Werder azonban nem hagyott időt arra, hogy rendet teremtsen zavaros gondolatai és érzései között. Még egy, az eddigieknél sokkal megrázóbb élményt tartogatott a számára. Tudta, hogy határtalanul boldog, és most mindent rózsaszínben lát. És éppen ezzel a fiatalos derűlátással, romlatlan, tiszta jellemmel kell rendelkeznie annak, akire ő rábízza a titkát és saját magát.

– A lányom már lepihent. Vele holnap vagy a napokban mindent tisztázhat. Most azonban én kérek magától valamit. Gyakran megkérdezte, hogyan róhatná le irántam érzett háláját. Nos, hálát nem várok, csak egy kérésem van. Segítenie kell, segítségemre kell lennie abban, hogy vezekelhessek a lelkemet terhelő súlyos bűnökért.

Gunter megrémült.

– Bármit megteszek önért, Werder úr, ha ennyi bizalommal van irántam.

– Gunter Bertram, egy napon te veszed kezedbe a lányom sorsát, te felelsz a boldogságáért, és te fogod kezelni a vagyonomat, de a bűneimért is neked kell vezekelned, mert én... nem vagyok képes rá.

A fiatalember bénultan meredt Rudolf Werderre. Meghatotta, hogy váratlanul tegezni kezdte, és valóban mindent kész volt megtenni érte.

– Házasságom első éveiben, röviddel a nagy infláció előtt dúsgazdag ember voltam – folytatta a főnöke. – És nemcsak gazdag, hanem leírhatatlanul boldog is. A feleségem volt számomra a világon a legdrágább kincs, a boldogságom, a mindenem. Jobban megértesz, ha elmondom, hogy Joan az édesanyja szakasztott mása. A gazdasági válság alatt, mint annyian, én is elveszítettem a vagyonomat. Ez súlyos csapás volt, de végképp csak a feleségem váratlan halála tört össze. Megmaradt vagyonkámat, ami az időközben megerősödött márkában úgy háromezret tett ki, a kegyetlen sorscsapástól leverten és elkeseredetten egy ismerős bankárra bíztam. Ő azonban rászedett, és aztán már szinte semmim nem maradt. Abból a kevésből elhelyez­tem a kislányomat egy intézetben, én pedig visszamentem Berlinbe, és egy hajléktalanszállón laktam. Annyi pénzem még mindig volt, hogy revolvert vegyek. Azt is beszereztem, ami ahhoz kellett, hogy elmaszkírozhassam magam. Elhatároztam ugyanis, hogy törvénytelen úton ugyan, de visszaszerzem azt a pénzt, amit elvettek tőlem, vagy meghalok.

Az idős férfi rövid szünetet tartott.

– Néhány nap múlva, éjnek évadján betörtek ahhoz a bankárhoz, aki csalással kihúzta a zsebemből az utolsó háromezer márkámat – mesélte aztán tovább élete történetét. – A rabló, aki szemlátomást ismerte a házban a járást, pisztollyal a kezében hatolt be a dolgozószobájában tartózkodó bankárhoz, és közölte vele, hogy vagy átad neki egy kirívóan magas összeget, vagy megöli. Az áldozat teljesítette a követelést, az álarcos rabló pedig megkötözte, betömte a száját, aztán elmenekült. Másnap óriási volt az izgalom Berlinben. Mindenhol kutattak utána, mégsem találták meg az ismeretlen tettest. Szinte hihetetlen volt, de a megtámadott bankár nem terelte rám a gyanút. Én voltam ugyanis a fegyveres rabló.

Rudolf Werder egy pillanatra sem vette le a szemét a fiatalemberről, miközben beszélt.

– Attól kezdve menthetetlenül rabja lettem a kalandor élet különös varázsának. Hiába nem akartam, rabolnom kellett, embereket fenyegetnem, elvennem a pénzüket. Az első rablással zsákmányolt pénzt befektettem, és tisztességes, szorgos munkával egyre feljebb küzdöttem magam. Becstelen úton szerzett pénzeimet egy másik bankban helyeztem el, és külön könyvben tartottam nyilván. Mentségemül csupán annyit hozhatnék fel, hogy azok az emberek, akiknek a pénzét elvettem, maguk sem becsületes munkával jutottak hozzá, hanem szegény kisemberek kifosztásával. Hogy senki ne gyanakodjon rám, a világ előtt eljátszottam a beteges, korán megöregedett embert. Néhány év múlva megint magamhoz vehettem a lányomat. Boldogan, elégedetten éltünk, és Joan soha nem tudott meg semmit a másik életemről. A város túlsó felében béreltem magamnak lakást, és évekig nem ismert fel senki. Egyetlen embernek sem jutott eszébe, hogy Henler, a hamis papírokkal jól ellátott utazó ügynök azonos lehet Rudolf Werderrel. A rendőrség sem fogott gyanút soha.

Az idős férfi megint elhallgatott egy kis időre, és megtörölte gyöngyöző homlokát. Gunter nem szólalt meg, mert nem akarta megzavarni.

– Sokszor elhatároztam már – folytatta Rudolf Werder –, hogy felhagyok a kalandor élettel a lányom miatt és azért, hogy megőrizhessem a nevem tisztességét. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb nem kerülhetem el a lebukást. Amikor azonban meghallottam, hogy Francis James, az amerikai pénzember Berlinbe érkezett, elszántam magam egy utolsó nagy dobásra. Ezúttal ráadásul fényes nappalra időzítettem a rablást. Alig változtattam valamit a külsőmön, és úgy mentem motorkerékpáron a bankhoz. Sikerült kiderítenem, hol tartózkodik az épületen belül Mr. James, és be is jutottam hozzá. Megfenyegettem, de ő védekezni kezdett. Összes áldozatom közül csak neki volt bátorsága ahhoz, hogy szembeszálljon velem. Hevesen ellenállt, és mert nem szerettem volna használni a fegyveremet, inkább a menekülést választottam. Nyakamba kaptam a lábam, és szerencsém volt. Sikerült kereket oldanom. Éppen a bank előtt azonban ott állt a lányom autója, amelyből Joan csak néhány perccel korábban szállhatott ki. Láttuk egymást, ő azonban szerencsére nem ismert fel.

Gunter arca krétafehér lett. Most már tudta, miért veszítette el Joan akkor az eszméletét. Mégiscsak felismerte az apját. Később azonban kétségei támadhattak, leginkább nyilván azért, mert kételkedni akart abban, amit látott, de talán az apja rendületlen nyugalma is megingatta.

– Akkor – mesélt tovább Rudolf Werder – végleg megfogadtam, hogy nem piszkítom be még egyszer a kezem. És hogy képes voltam erre, azt nem utolsósorban neked köszönhetem. Hiába nézel rám csodálkozva, ez az igazság. Amikor ellenálltál a kísértésnek, és visszaadtad az ezermárkást, megértettem, hogy a becsület mindennél előbbre való. Te is szegény voltál, Gunter, mint én az első bűncselekményem elkövetésekor. Később már nem szorultam rá a bűnnel szerzett pénzre, nem a szegénység kényszerített arra, hogy letérjek a helyes útról. Éppen ezért sokkal súlyosabbak a vétkeim, és bármelyik evilági bíró kemény büntetést szabna ki rám.

Az idős férfi mélyen Gunter szemébe nézett.

– Most, hogy meghallgattál, nyilván nem tudod, hogy tisztességes embernek tarts-e, aki eddig voltam a szemedben, vagy pedig gonosztevőnek. Hidd el, sokszor magam sem tudtam, ki és mi vagyok. Aki állandóan álarcot hord, az a végén már elfelejti a valódi arcát. De elég a bölcselkedésből! Bevallom, csak akkor értettem meg igazán, mekkora boldogság tisztességben és elégedetten élni, amikor megismertelek téged és a húgodat. Joannak nem is kívánhattam volna jobbat, mint azt, hogy ti hárman egymásra találjatok, ezért hát a háttérből tudatosan ebbe az irányba terelgettelek benneteket. Amióta te és Gundi vagytok nekem, megint örömömet lelem az életben. Újra folttalan, tiszta lett körülöttem minden, túl szép ahhoz, hogy erőm volna lemondani róla. Felébredt bennem a vágy, hogy csodálatos éveket tölthessek még a gyermekeim körében, vagyis Joannal, veled és a kishúgoddal. Ne ítélj meg szigorúan azért, mert nincs erőm és bátorságom a bűnhődéshez! Te nem tudhatod, milyen gyötrelmes arra gondolni, hogy egyszer csak el kell tűnnöd a börtönfalak mögött, mindenkitől elzárnak, és mindenről le kell mondanod, amit a világ még nyújthatna neked. Meg tudod érteni, mit jelent az egy apának, ha az ő bűnei miatt egyetlen gyermekének is becstelen nevet kell viselnie?

Rudolf Werder megköszörülte a torkát, mert kifárasztotta a hosszú beszéd.

– Pontos tervet dolgoztam ki – folytatta máris. – Miután Joannal tisztáztátok, hogyan éreztek egymás iránt, mindaz, ami ma még az enyém, a tiéd lesz, és te viszed végbe, amit én elkezdtem, hogy tisztességesen szerzett vagyonomból biztosítsd a magad és a lányom jövőjét. A rablott és kizsarolt pénzt azonban teljes egészében jóté­kony célra kell fordítanod. Semmit sem tarthattok meg belőle. Úgy gondoltam, halálom után beismerő vallomásomat, amelyet a hagyatékomban találtál volna meg, majd eljuttatod a hatóságokhoz. Ők mindent megtudhatnak, Joan viszont semmit. A sors azonban másként akarta. St. Moritzban utolért a végzet. Belebotlottam abba a pittsburgi bankárba, akit szilveszterkor ki akartam rabolni. Egy magándetektív is volt vele. Láttam, hogy Francis James felismert, és ezért adtam meg hamis úti célt a szállodában. Ők azonban így is meg fognak találni, és természetesen a nyakamra küldik a rendőrséget. Tudom, hogy elvesztettem a játékot. Már csak azt akarom elrendezni, aminek okvetlenül meg kell lennie, aztán eltűnök valahol külföldön, ahol senki nem ismer. Nos, Gunter, most már mindent tudsz, és neked kell eldöntened, mit teszel. A helyemre léphetsz, és jóváteheted, amit elkövettem, de a hatóságokhoz is fordulhatsz, hogy... Érted te, mire gondolok. Cselekedj belátásod szerint, csak... a gyermekem boldogságát mentsd meg!

Rudolf Werder befejezte hosszú vallomását. Hatalmas sóhajjal az ablakhoz lépett, és kinézett a sötét éjszakába.

Gunter dermedten ült a helyén, és ellentmondásos érzések viaskodtak egymással a lelkében. Egyelőre nem sikerült rendet teremtenie a gondolatai között. Csak akkor riadt fel, amikor Rudolf Werder elébe lépett azzal a kék mappával, amelyet még ő zárt el valamikor anélkül, hogy ismerte volna a tartalmát.

– Ebben mindent megtalálsz arról, amit az előbb elmondtam.

Az idős férfi hangja mintha nagyon messziről érkezett volna hozzá. Ott állt előtte az az ember, akit eddig mindenkinél jobban tisztelt, és aki most fenntartás nélkül az ő kezébe tette a sorsát. Pillantásuk összetalálkozott, és egyikük sem tudta levenni a szemét a másikról. Az íróasztalon hangosan ketyegett az állóóra. Perc perc után lett az örökkévalóságé.

Gunternek hosszú-hosszú idő után végre sikerült megszólalnia.

– Én ezt nem értem... fel nem foghatom. Képtelenség, hogy önt... ilyen alantas ösztönök hajtották... Az nem lehet, hogy valóban... bűnöző.

Rudolf Werder nem válaszolt. Nagyon jól tudta, hogy az előtte ülő férfinak súlyos harcot kell megvívnia önmagával. Érezte, hogy most nem szabad megszólalnia. Gunternek egyedül kell eldöntenie, hogy segít rajta vagy elítéli. Vallomásával útvesztőbe kergette, de a kijáratot csak ő találhatja meg.

Odakint az éjszakai szél meg-megzörgette a fák leveleit. A tó zsongítóan morajlott, és tisztán hallani lehetett a parthoz csapódó hullámok hangját. Valahol éleset rikoltott egy éji madár. Minden olyan volt, mint szinte minden este, és mégis egészen más.

Gunter egyszer csak felriadt.

– Werder úr! Amit a tudomásomra hozott, az nagyon megrázott. Időre van szükségem ahhoz, hogy magamra találjak. Egyvalamit azonban már most meg kell tudnia. Önért és a lányáért, akinek a sorsát és a boldogságát ma az én kezembe tette, kész vagyok kitartani ön mellett, akkor is, ha mindenki más elhagyja és elítéli.

A két férfi kezet szorított.

Guntert megrémítette, hogy Rudolf Werder egyszeriben megváltozott. Igen, egészen más ember lett a jótevője, megmentője, pártfogója... Maga sem tudta, minek kellene neveznie.

Rudolf Werder hirtelen elengedte a kezét, és bizonytalan lábon elhagyta a szobát.

Másnap reggel Gunternek rengeteg levelet kellett megírnia, de most valahogy nem haladt a munkával. Erősen foglalkoztatta, ami előző este rázúdult. Kissé türelmetlenül várta főnöke megjelenését, mert több olyan ügy is elintézésre várt, amelyben nem mert egyedül dönteni.

Rudolf Werder csak kilenc órakor lépett be a dolgozószobába. Sápadt volt, és látszott rajta, hogy nemigen aludt. Egész éjjel nem érezte jól magát, kínozta a szíve, és szorongó gondolatai sem hagyták nyugodni. Őt is megviselte az esti beszélgetés.

Mint mindig, főnök és titkára most is nyugodtan, szakszerűen intézte a felmerülő ügyeket. Senki nem vehette észre rajtuk, hogy más hangon beszélnek egymással, mint korábban.

Vagy talán mégis? Igen, volt valaki, akinek feltűnt a változás. Joan, aki a félig nyitva hagyott ajtón keresztül látta és hallotta őket a szomszéd szobából, egyszer csak felfigyelt arra, hogy édesapja tegezi ifjú alkalmazottját.

A lány szíve hevesen dobogni kezdett. Ez talán azt jelenti, hogy közeledik az a pillanat, amikor Gunter és ő végre egymásra találnak?

Estére vacsoravendégeket vártak, Gundit és a vőlegényét. Rudolf Werder abban reménykedett, hogy látogatásuk néhány könnyed, vidám órával ajándékozza majd meg. Hans Rolanddal hivatalos ügyben is beszélni kívánt.

A jegyespár pontosan a megbeszélt időben érkezett a Werder-villába. Valamennyien helyet foglaltak a kandalló előtt megterített asztalnál, és jókedvűen társalogtak.

Joan vidámsága azonban nem a szívéből fakadt. Természetesen nem sajnálta Gunditól a boldogságot, de azért irigység is motoszkált benne. Miért nem engedi a sors, hogy ő is olyan boldog lehessen, mint kis barátnője?

Rudolf Werder egyszer csak a két lányhoz fordult.

– Kérem, ifjú hölgyeim, nézzék el nekem, hogy kis időre megfosztom önöket az urak társaságától. Kedves Bertram, kedves Roland, hivatalos ügyben szeretnék beszélni magukkal. Legyenek olyan jók, és fáradjanak át velem a dolgozószobámba! Ígérem, nem élek vissza sokáig a türelmükkel.

Ezzel mosolyogva felállt az asztaltól. Hans és Gunter követték a példáját. Mindketten érezték, hogy nem mindennapos dologról lehet szó.

Miután becsukódott mögöttük az ajtó, Werder úr hellyel kínálta őket. Ő maga az íróasztalához lépett, és egy irattartóból két levelet vett elő. Az egyiket Gunternek, a másikat Hans Rolandnak nyújtotta oda.

– Legyenek szívesek, olvassák el ezeket az írásokat, és gondolják át alaposan a tartalmukat! Szeretném, ha még ma este egyezségre juthatnánk.

A két fiatalember meglepődött, de szolgálatkészen elvették a leveleket. Gunter hamar végzett az olvasással, és lángolt az arca, amikor felemelte a fejét. Nem akart hinni a szemének. Ami a papíron állt, az betetőzése volt mindannak, ami ebben a házban történt vele, pedig már azt sem mondhatta csekélységnek.

A levelet, amelyet Rudolf Werdernek küldtek, a Seidel & Tsa. Motorművek tulajdonosa és jelenlegi vezetője, Bruno Seidel írta alá.

„Igen tisztelt Werder Úr!

Nagy örömömre szolgál, hogy igen hamar és mindkét fél megelégedésére fejezhettük be a tárgyalásainkat. Ennek értelmében jövő hónap elsejével lemondok a motorművek vezetéséről.

Ezúton is megerősítem, hogy megállapodásunknak megfelelően cégem az ön tulajdonába megy át, és jövő hó elsejétől ön nevezheti ki új vezetőjét. Remélem, szerencsés kézzel irányítja majd a vállalkozást, és sikerrel folytatja évtizedes munkámat. Üdvözlendőnek tartanám, ha már a napokban kapcsolatba léphetnék a megbízottjával, hogy megismertethessem az üzemmel és a folyó ügyekkel.

Cégem iránt tanúsított érdeklődését és előzékeny hozzáállását még egyszer hálásan köszönve, maradok kiváló tisztelettel

Bruno Seidel”

Gunter izgatottan nézett a főnökére.

– Szeretnéd átvenni a motorgyár vezetését? – kérdezte tőle Rudolf Werder.

– Hogy én vezessem a Seidel Műveket? Hogy ott dolgozzam, sőt az ön nevében irányítsam a céget? Igen, ezerszer is igen, Werder úr! A Seidel Műveknél töltöttem a gyakorlataimat, ismerem a gyártmányaikat, kisebb találmányaimat is elfogadták, sőt alkalmazzák is őket a Seidel-féle motoroknál.

A fiatalember a legszívesebben felugrott volna, hogy megölelje a főnökét, ő azonban olyan komolyan nézett rá, hogy végül moccanni sem mert.

– Megvásároltam a gyárat, és te fogod vezetni nekem és Joannak, s ha a napokban elkészített végrendeletem érvénybe lép, akkor majd magadnak és a gyermekeiteknek. Leendő sógorod segítségünkre lesz az ügylet hivatalos részének intézésében. Amit ma megtehetünk, azt nem halasztjuk holnapra. Már a napokban kapcsolatba léphetsz Seidel titkos tanácsos úrral, hogy mihamarabb beletanulj a cég vezetésébe.

Hans Roland kezébe Rudolf Werder azt a levelet adta, amelyben eddigi jogtanácsosa arra kérte, hogy másik, nála fiatalabb jogászt bízzon meg vállalkozásai képviseletével. Őt sajnos röviddel ezelőtt szélütés érte, ezért megbízásai nagy részét vissza kell adnia. A levél aljára Rudolf Werder is írt néhány sort ceruzával.

„Kedves Roland Doktor!

Elvállalja az én, a lányom és leendő utódom jogi képviseletét, valamint a jogtanácsosi munkakört a most már tulajdonomat képező Seidel Motorműveknél, amelynek Gunter lesz a vezetője? Hálás lennék, ha igent mondana az ajánlatomra.”

Hansnak is szüksége volt némi időre, hogy felocsúdjon első döbbenetéből. Ez még a magafajta Szerencsés Jánosnak is sok volt egyszerre.

Végül azért mind a két fiatalember megnyugodott annyira, hogy Rudolf Werder mindent megbeszélhetett velük, és írásban is rögzítették a megállapodásukat.

Amikor visszamentek a szalonba, Gundi és Joan pajkos kurjantással üdvözölte őket, ám aztán belenéztek Gunter és Hans visszafogott örömtől, sőt inkább boldogságtól csillogó szemébe, és mindketten megérezték, hogy olyasmi történt odaát, ami egész életükre hatással lesz.

Igencsak későre járt már, amikor Gundi és Hans elköszönt a háziaktól. Az ifjú ügyvéd mosolyogva visszafordult a küszöbről.

– Még egyszer szívből köszönök mindent, Werder úr – mondta. – Azon leszek, hogy maradéktalanul elégedett lehessen velem. Minden erőmmel és tudásommal támogatni fogom a munkájában.

A férfiak erős kézszorítással búcsúztak el egymástól. Gunter és Joan a kertkapuig kísérte az ifjú jegyeseket, aztán visszafordultak, de Joan megkérte a fiatalembert, hogy sétáljon el vele a tóhoz.

A bokrok és a fák első rügyei már a tavaszt hirdették a kertben. Varázslatosan békés volt az éjszaka. A két fiatal sokáig mozdulatlanul állt, és a sejtelmesen kéklő messzeséget kémlelte.

– Joan!

Gunter halkan, visszafogottan mondta ki a lány nevét. Hangjában azonban benne rezgett mindaz, ami hónapok óta szunnyadt már a szíve legmélyén, amiről eddig nem volt szabad beszélnie, és azt kellett hinnie, hogy soha nem teljesülhet be.

– Gunter!

A lány ajkát elfojtott örömujjongásként hagyta el ez az egyetlen szó. Aztán a férfi nyaka köré fonta a karját, és hosszú, forró csókban forrtak össze. Gunter újra meg újra megcsókolta imádottja száját, szemét, haját. Egyszerűen nem tudott betelni vele, és csak nagy sokára sikerült megszólalnia.

– Joan – suttogta –, többet jelentesz számomra, mint minden más együtt ezen a földön! Eleinte csak a gondolataimban, az érzéseimben, de mindig velem voltál, amióta először megláttalak – tette hozzá, és megint csókokkal borította be az arcát.

Végül a lány finoman kibontakozott az öleléséből.

– Gyere, Gunter, menjünk édesapámhoz! Együtt fog örülni velünk, mert tudja, hogy én sem felejthettelek el téged attól a pillanattól fogva, hogy először néztem a szemedbe.

Rudolf Werder felállt a kandalló elől, amikor a fiatalok beléptek az ajtón, és elébük ment. Nem kellett megkérdeznie, mi történt, hiszen a két ifjú, sugárzó arc mindent elmondott neki. Szeretettel megfogta a lánya és Gunter kezét.

– Így van ez jól, gyermekeim – mondta. – Kapaszkodjatok erősen a boldogságotokba, és ne engedjétek, hogy bárki is elrabolja tőletek! Gunter, ezennel rád bízóm a gyermekemet. Biztosíts számára szép, boldog életet! Te pedig, Joan, segíts annak, akit szeretsz, hogy megtaláljátok és megőrizzétek a boldogságot, és támogasd őt annak a folytatásában, amit én elkezdtem! Isten áldása kísérjen benneteket minden utatokon! Most pedig menjünk, és még ma éjjel emeljük poharunkat a boldogságotokra!

Késő éjszaka volt már, amikor apa és gyermekei elváltak egymástól.

IX.

Hempel rendőrfelügyelő névjegyet nyomott a Werder-villa szobalányának kezébe, aki szolgálatkészen ajtót nyitott a csengetésre.

– Jelentsen be az úrnál, legyen szíves! – mondta.

Néhány perccel később kinyitották előtte Rudolf Werder dolgozószobájának ajtaját.

– Hempel, a bűnügyi rendőrség felügyelője – mutatkozott be a megtermett, vállas férfi, és kissé meghajtotta magát a ház ura előtt.

Rudolf Werder szálegyenesen, rezzenéstelen arccal állt előtte.

– Parancsoljon, foglaljon helyet! – mutatott az egyik fotelra.

Miután Hempel eleget tett a szíves felszólításnak, ő is leült. Idegei pattanásig feszültek. Tudta, hogy meg kell őriznie a tartását, mert most minden ezen múlik. Megkezdődött a döntő ütközet. Bármi vár is rá, helyt kell állnia, különben...

A felügyelő azonban nem hagyott neki időt arra, hogy kigondolhassa, hogyan háríthatná el leginkább a fenyegető veszélyt. Hempel pontos tervvel a fejében érkezett ide. Tapasztalt nyomozó volt, aki nem alaptalanul bízott abban, hogy pengeéles logikával kidolgozott keresztkérdéseivel és ravaszul felállított csapdáival sikerül majd összezavarnia a vele szemközt ülő úriembert, ha valóban az ő számlájára írhatók a mindmáig felderítetlen rablások és zsarolások.

Kíméletlenül munkához is látott, és szemhunyásnyi szünetet sem engedélyezett a gyanúsítottnak, aki egyre jobban belegabalyodott a kivetett hálóba.

Rudolf Werdernek nem volt ereje ahhoz, hogy lépést tartson kihallgatójával. Az utóbbi hetek belső nyugtalansága, a kiállt félelmek, a gyermeke boldogsága miatti aggódás túlságosan megtépázták az idegeit.

Gunter nyugtalanul, rettegve járkált a szomszéd szobában. Nagyon jól tudta, mit jelent ez a látogatás, és tökéletesen tisztában volt lehetséges következményeivel.

Kegyelmes Isten!

Ez meg mit jelentsen? Kivágódott az ajtó, és feldúlt arccal, izgatottan a rendőrfelügyelő rontott be rajta.

– Orvost! – kiáltotta. – Hívjon azonnal orvost!

– Mi történt?

– Werder úr hirtelen rosszul lett.

Rudolf Werder a szokott helyén ült, de nem úgy, mint máskor, hanem az íróasztalára borulva. Feje kinyújtott karján feküdt. Mi lehet vele? Elájult? Gunter odalépett mellé, és felemelte a fejét. De hiszen...

A fiatalember elsápadt, és ereiben megfagyott a vér.

Rudolf Werder már nem élt.

A felügyelő segítségével Gunter a díványra fektette az elhunytat, aztán a telefonhoz sietett, és orvost hívott, aki percek alatt megérkezett, és rövid vizsgálat után megerősítette, amit a két másik férfi már egyébként is tudott.

– Meghalt. Szívroham vitte el.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Joan lépett be rajta. Nem tudta mire vélni a különös látogatást, nyugtalankodni kezdett, és meg akarta tudni, mi történik a dolgozószobában.

Odarohant a díványhoz, és édesapja holttestére borult. A három férfi szótlanul állt mögötte. Kétségbeesett fájdalma láttán még a megkérgesedett lelkű rendőrfelügyelőnek is csak nagy nehezen sikerült visszatartania a könnyeit.

Gunter óvatosan odalépett a zokogó lányhoz, és gyengéd erőszakkal felemelte a megboldogult mellől.

– Gyere, Joan, hagyd őt békében pihenni! Azon leszek, hogy pótoljam számodra drága halottunkat.

Kitámogatta a szobából a meg-megtántorodó lányt, és megkérte az odakint várakozó, feldúlt Reichert asszonyt, hogy vegye a gondjaiba. Aztán a felügyelőhöz fordult, és félrevonta a szoba sarkába, miközben az orvos még egyszer megvizsgálta az elhunytat.

– Én vagyok az egyetlen ember, felügyelő úr, aki minden részletében ismeri Rudolf Werder élettörténetét. Néhány napja meggyónta nekem a vétkeit, és megkért, hogy tegyem jóvá mindazt, amit elkövetett. Ez a mappa őrzi a beismerő vallomását. Sokáig vívódott, mert nem tudta eldönteni, hogy feladja-e magát a hatóságoknál, vagy érje be ezzel a vallomással és azzal, hogy jóvátételképpen alapítványokon keresztül jelentős összeget biztosít jótékony célokra. Végül a második lehetőséget választotta, elsősorban a gyermekéért érzett aggodalom miatt, de talán más okból is, amiről most engedelmével nem beszélek, felügyelő úr. Rendelkezésére bocsátom Werder úr írásos vallomását és azt a naplófőkönyvet, amelyben különleges célt szolgáló bevételeit tartotta nyilván. Cserébe viszont kérek öntől valamit. Az elhunyt leányának, aki a menyasszonyom, semmit ne áruljon el abból, amit megtudott és még megtud! Akadályozza meg, hogy a lapok olyasmit közöljenek az elhunytról, ami beszennyezhetné az emlékét! Én magától értetődően minden kérdésére készséggel válaszolok, csupán arra kérem, hagyjon meg egy fiatal, ártatlan gyermeket abban a hitében, hogy az édesapja tiszteletre méltó, becsületes ember volt.

Nagyon sokáig csend volt a szobában. Gunter Bertram egyre nyomasztóbbnak érezte a csendet, és összerezzent, amikor Hempel felügyelő végre megszólalt.

– Hivatalból minden tőlünk telhetőt el fogunk követni annak érdekében, hogy a Werder-esetből semmi ne kerüljön nyilvánosságra. Erre szavamat adom, Bertram úr. Máshonnan sem igen fenyeget veszély, már csak azért sem, mert Mr. James időközben elhagyta Berlint. Bizalmasan elárulom, hogy nem egészen önszántából távozott, hanem egy meglehetősen kínos nőügy miatt, amivel behatóan kellett volna foglalkoznunk, ha az úr nem tűnt volna el okosan és villámgyorsan.

Gunter megszorította a felügyelő kezét.

– Teljes szívemből köszönöm. – Ennyit válaszolt csupán, de hangja és tekintete minden szónál többet mondott.

– Hivatásom megköveteli, hogy szigorú legyek – mondta Hempel nagyon komolyan. – Kérlelhetetlennek, sőt könyörtelennek kell lennem azokkal, akik nem tisztelik a törvényt, és kárt okoznak embertársaiknak. Higgye el, nem mindig könnyű a dolgom, de jog és törvények nélkül kifordulna sarkából a világ. Bíró azonban nem vagyok, és ebben az ügyben sem kívánok ítélkezni. A halál megmentette a megtévedettet attól, hogy a földi igazságszolgáltatás előtt is számot kelljen adnia a tetteiről... és hát valójában mind bűnösök vagyunk.

A felügyelő még egyszer kezet fogott a fiatalemberrel, és távozott. Gunter az ablakhoz lépett, és látta, hogy a nyomozó beszáll az odakint várakozó kocsiba, és elhajt.

„Mind bűnösök vagyunk” – visszhangzott a lelkében. Bárcsak mindenki felett irgalmasan ítélne az Isten, amikor eljön az ideje!

Egy évvel Rudolf Werder halála után Gunter Bertram és ifjú felesége a Wannsee-parti villa kertjében álltak, és a tavat nézték. Arra az emberre gondoltak, aki már nem osztozhat velük a boldogságukban.

– Bárcsak itt volna még a papa! – mondta ki csendesen Joan mindkettőjük gondolatát. – Többet nem is kérnék az égtől.

Gunter nem válaszolt. Megértette, hogy Joannak hiányzik az édesapja, de tudta, mindenkinek úgy volt a legjobb, ahogyan történt. A halál sok szörnyűségtől kímélte meg a lányt, amikor elragadta tőle az édesapját, egy pillanattal azelőtt, hogy minden összeomlott volna.

Az ifjú Bertram beváltotta Rudolf Werdernek tett ígéretét, és hűségesen teljesítette a kívánságait. A megboldogult súlyos bűnöket követett el, Guntert mégis soha el nem múló hálára kötelezte.

VÉGE

ISBN 963 8248 52 1 0

ISBN 963 296 495 0

Bastei Budapest Kiadói Kft.

1539 Budapest, Pf. 629

Szerkesztőség: 1088 Budapest, Bródy Sándor u. 30/b

Telefon: [phone]

Felelős kiadó: a kft. ügyvezetője

Felelős szerkesztő: Simonits Erzsébet

Műszaki szerkesztő: Spolarich Miklós

Nyomta az Alföldi Nyomda Rt.

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 2640-4901

Készült Debrecenben, a 2001. évben