Hedwig Courths–Mahler

Ártatlanul vezekelve

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

Hedwig Courths–Mahler Unschuldig schuldig

(c) Bastei–Verlag Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co KG

Bergisch Gladbach

Hungarian translation © Kohajda Gizella, 2002

Fordította KOHAJDA GIZELLA

ISBN 963 9480 17 7

ISSN 1216–2140

ISSN 1589–1046

EX–BB Kiadói Kft

1399 Budapest, Pf 701/358

Telefon [phone]

Felelős kiadó a kft ügyvezetője

Sorozatszerkesztő Simonits Erzsébet

Műszaki szerkesztő Spolarich Miklós

Nyomta és kötötte a debreceni Kinizsi Nyomda Kft Felelős vezető Bördós János igazgató

I.

Maria Lassberg a szekrényben pakolgatott. Legféltettebb kincseit őrizte benne, csupa olyan apróságot, ami a régi, boldog időkre emlékeztette. Munka közben megfakult menyasszonyi fátyla és koszorúja került a kezébe. Ahogy kinyitotta a dobozt a keze megremegett, és megtapogatta a finom selymet. A koszorúról már lepotyogott néhány levél, ott hevertek árván a könnyű fehér szöveten.

Az asszony arcvonásai hirtelen megkeményedtek, tekintete elsötétült. Kivette a fátylat a dobozból, de ujjai akaratlanul is olyan görcsösen markoltak bele a finom kelmébe, hogy az elszakadt. Maria egykedvűen, keserű mosollyal nézegette a szakadást.

− Nocsak, hát már ennek is vége? Akárcsak a boldogságomnak… − suttogta maga elé.

Ugyan miért őrizgeti még most is ezeket a holmikat? Hiszen csak a keserű csalódásra emlékezteti, amit e boldogtalan házasság hozott neki.

Sóhajtva összehajtotta a fátylat és a koszorút, majd elszántan a kandallóhoz lépett, és mindkettőt bedobta. Remegő ujjakkal gyufát gyújtott, és a fátyolhoz tartotta a lángocskát. Fellobbant a tűz, az esküvői emlékek helyén pedig hamarosan csak egy marék hamu maradt.

Maria testén borzongás futott végig.

− Bárcsak mindenről megfeledkezhetnék, ami kapcsolatban van a fátyollal és a koszorúval − sóhajtotta, és a hamura meredt.

A szomorúság olyannyira a hatalmába kerítette, hogy meg sem hallotta a folyosó felől közeledő gyors léptek zaját. Csak az ajtónyitásra ocsúdott fel. Herbert állt előtte. Az asszony bánatos szemmel nézte férje szép, de kialvatlan és feldúlt arcát.

− Mit csinálsz te itt? − kérdezte a férfi, hol az asszonyra, hol a kandallóra pillantva.

Maria hűvösen végigmérte.

− Elégettem a menyasszonyi fátylamat, meg a koszorúmat. A férfi gúnyos pillantást vetett rá.

− Ilyen szívtelenül bánsz ezekkel a szent ereklyékkel?

− Egyedül neked köszönhetem, hogy számomra elveszítették az értéküket. De hagyjuk ezt. Inkább azt mondd meg, mit keresel a szobámban?

Férje szeme újra gúnyosan villant.

− Bocsáss meg, hogy engedély nélkül lépem át a „szentély" küszöbét, de sürgősen beszélnem kell veled.

− Miről? − kérdezte az asszony hűvösen. Herbert kényszeredetten elnevette magát.

− Nem találod nevetségesnek, hogy a hites uradat ilyen kihallgatásnak veted alá, ha az bemerészkedik a szobádba?

Az asszony tiltakozóan emelte fel a kezét.

− Egyáltalán nem tartom nevetségesnek. De kérlek, fejezzük be ezt a beszélgetést. Miről akarsz beszélni velem?

Herbert Lassberg egy pillanatig habozott, ajkát harapdálta, de aztán nekidurálta magát, és gőgös–nyersen kibökte:

− Pénzről!

Maria megvetően vállat vont.

− Gondolhattam volna! − jegyezte meg epésen. A férfi felhorkant.

− Pénzre van szükségem, hallod? És ezúttal nem hagyom, hogy valami nevetséges összeggel szúrd ki a szemem. Sok pénz kell… becsületbeli adósságom van.

Az asszony büszkén, hidegen mérte végig.

− Becsületbeli adósságod van? Már megint? Elég furcsa elnevezés az ilyenfajta adóssághoz.

− Ezt majd később megvitatjuk. Elég az hozzá, hogy pénzre van szükségem.

− Tudod jól, hogy az apám már csak a legszükségesebb kiadásainkat tudja fedezni.

A férfi tiltakozóan emelte fel a kezét.

− Én most nem holmi aprópénzről beszélek.

− Több pedig nincs, és tudod, hogy ezekben a nehéz időkben az apámra sem számíthatunk.

A férfi habozott. Egy pillanatig úgy tűnt, megszólal benne a lelkiismeret, de aztán könyörtelenül folytatta:

− Hát az ékszereid? Ide kell adnod mindet, hogy törleszthessem az adósságomat. Átkozottul balszerencsés voltam. Legközelebb majd behozom a veszteséget, de addig is szükségem van az ékszerekre. Add ide, ami van!

Az asszony elsápadt, s undorodva nézett a férfira.

− És ha nem teszem? − kérdezte halkan.

Herbert a falhoz lépett, amely kis páncélszekrényt rejtett magában, és kisvártatva egy kulcscsomót húzott elő a zsebéből.

− Látod, én már felhoztam a kulcsaidat is, hogy neked ne kelljen lefáradnod értük. A férjed vagyok, jogosan rendelkezem a vagyonoddal!

Maria olyan mélységes megvetéssel nézett Lassbergre, hogy az nem állhatta a tekintetét. Még közelebb lépett a páncélszekrényhez, de ebben a pillanatban Maria ott termett mellette, és mire a férfi feleszmélt volna, egy hirtelen mozdulattal kitépte kezéből a kulcsokat.

− Add vissza! − sziszegte Herbert, mikor magához tért meglepetéséből.

Az asszony előbb tetőtől talpig végigmérte, majd bátran megszólalt:

− Már így is éppen eléggé szégyellem magam, amiért feleségül mentem hozzád, semmi szükség rá, hogy mindennek tetejébe még meg is lopj.

Maria gyors mozdulattal kinyitotta a páncélszekrényt, kivette belőle a kis ékszeres ladikot, és letette a férje orra elé.

− Itt van, fogd! Odaadom, hogy ne kelljen ellopnod.

A férfi szinte ügyet sem vetett rá, remegő kézzel emelte fel a ládikó fedelét. Mohón beletúrt, és egymás után szedte ki belőle az értékesebbnél értékesebb nyakékeket, karkötőket, gyűrűket, majd megtömte velük a zsebeit. A nagyobb dobozokat egyszerűen a hóna alá csapta. Végül becsukta az üres ladikot.

− Ne aggódj, mindössze egyetlen szerencsés este a játékasztal mellett, és mindent visszanyerek. Kárpótlásul még többet is kapsz! Most pedig sietnem kell. Adieu, Maria! − Leereszkedő mosollyal biccentett felesége felé, majd hanyatt–homlok elrohant otthonról.

Az asszony döbbenten nézett utána. Felsóhajtott, hisz tudta, soha többé nem látja viszont ékszereit. De nem is emiatt szorult el igazán a szíve. Sokkal, de sokkal jobban bántotta, hogy ilyen nagyot kellett csalódnia a férjében, sőt mi több, kénytelen megvetni, pedig annak idején mennyire szerette, álmai lovagját látta benne.

Nem akart elérzékenyülni. Összeszorította a fogát, és az üres ékszeres ladikot visszazárta a páncélszekrénybe. Senkinek sem szabad megtudnia, hogy üres, főleg szegény édesapjának nem.

Megsemmisülten rogyott bele egy karosszékbe. Úgy érezte, elhagyta minden ereje. Hogy éljen tovább ezzel a szégyennel? Pedig az oltár előtt szent fogadalmat tett, hogy hűséges lesz Herberthez, és mindent elvisel, „amíg a halál el nem választ".

Mariát nem olyan fából faragták, aki könnyen megszegi a szavát, ahhoz túl lelkiismeretes volt. Most azonban ismét elfogta a kétségbeesés, amiért becstelen emberrel kötötte össze a sorsát.

Teltek–múltak a hetek. Maria szótlanul viselte sorsát, és a munkájában keresett menedéket. Ügyes, tehetséges festő volt.

Azon a napon éppen egyik modellje volt nála. Munka közben kicsit megfeledkezett a nyomasztó gondokról.

− Jól van, Gréti, mindjárt mehetsz. Csak a fényeket kell még ráfestenem a vászonra.

− Aztán megnézhetem végre a képet, Lassberg asszony?

− Igen, Gréti, megígértem, hogy mihelyt elkészülök vele, megnézheted.

− Alig várom! Még soha nem festett le senki. Nem hittem volna, hogy elég szép vagyok modellnek.

− Meglátod, Gréti, sokszor hallod még az életben, hogy csinos vagy. Egyelőre túl fiatal vagy ahhoz, hogy máris ilyeneket mondjanak.

− Hogy érti ezt?

− Úgy, hogy gyorsan a fejedbe szállna a dicsőség. Igen, igen, Gréti, máris túl büszke vagy rá, hogy lefestettelek.

Gréti elpirult.

− Nem is igaz, csak örülök, amiért lefestett, és hogy éppen egy hableányhoz ülhettem modellt, ráadásul ebben a gyönyörű áttetsző fátyolban. Mindig ilyet szeretnék hordani.

Maria Lassberg elmosolyodott.

− Ami azt illeti, elég mókásan festenél benne Berlin utcáin. Nemigen akadnak itt hableányok, akik éppen az erdei forrás vizéből bukkannak fel. De a fátylat neked adom, varrass belőle báli ruhát, majd ha első balos leszel. Remélem, szerencsét hoz. Csak azt ígérd meg, hogy nem leszel hiú. Az ember nem büszkélkedhet a szépségével, hiszen az nem az ő érdeme, hanem Isten adománya.

− Ez bizony igaz. Ígérem, nem leszek hiú. Csakugyan nekem adja ezt a szép fátylat?

− Igen, Gréti, már le is vetheted. A kép elkészült, megnézheted. A házmesterek Grétije odalépett a festőállványhoz, amelyen

egy színes olajvázlat állt. A kép a konyhaszéken ülő Grétit ábrázolta hableányként, áttetsző fátyolban, mintha egy erdei forrás mellett, a nedves kövön üldögélne.

− Gyönyörű, nagyságos asszony, de hol van ez az erdei forrás? Maria Lassberg felsóhajtott.

− Bárcsak tudnám, Gréti! Valahol csak létezik egy ilyen gyönyörű, napos erdei tisztás, ahol tiszta vizű forrás ered. Mielőtt felhasználnám a rólad készített vázlatot egy igazi olajfestményhez, meg kell találnom ezt a forrást. Azután szükségem lesz még egy modellre. Egy hős lovagot szeretnék megörökíteni a lovagkorból, ahogy kilép az erdő sűrűjéből, és megpillantja a forrás mellett üldögélő kis hableányt.

Gréti vihogott.

− Milyen érdekes történeteket talál ki mindig, Lassberg asszony! Ilyeneket mesélt addig is, amíg modellt ültem, hogy nyugton maradjak!

− Mert különben elfutottál volna, te kis rakoncátlan! De most menj le az édesanyádhoz, bizonyára szüksége van a segítségedre. Ne felejtsd el magaddal vinni a fátylat!

− Dehogy felejtem! Nemsokára betöltöm a tizenhatot, és akkor bálba megyek édesanyámmal. Nagyon szépen köszönöm, Lassberg asszony. Ha pedig újra festeni akar, csak szóljon, jövök, és modellt ülök, ha kell.

− Jól van, Gréti, a szavadon foglak. Viszontlátásra!

− Viszontlátásra, nagyságos asszony!

Ezzel Gréti karján a fátyollal kisuhogott a szobából.

Maria Lassberg elrakta festőszerszámait, a jól sikerült vázlatot pedig felakasztotta száradni. Letette a festőkötényét, és átment az öltözőbe. Másik ruhát húzott, megigazította a haját, s a tükörből máris szép, karcsú fiatalasszony nézett vissza rá. A tükörképe láttán sóhajtott egyet, majd a nappali felé indult. Leült egy karosszékbe, és szomorú szemmel nézett maga elé. Magukkal ragadták a búskomor gondolatok, szeme megtelt könnyel. Ahogy már annyiszor, most is boldogtalan házasságát siratta. Fiatalon tört össze a szíve.

Nyílt az ajtó, az inas lépett a szobába, és jelentette, hogy Maria édesapja érkezett látogatóba. Az asszony kapkodva felitatta könnyeit, és mosolyt erőltetett az arcára. Édesapja belépett, és őszinte aggodalommal fordult leánya felé. Hiába volt Maria minden igyekezete, Georg Tornau figyelmét nem kerülte el a kisírt szempár.

− Mi az, megint egyedül vagy, Maria?

− Igen, apám, Herbert elment hazulról.

− Sírtál, ugye? − kérdezte az öreg halkan, és lánya tekintetét fürkészte.

A fiatalasszony mosolyogni próbált.

− Ne is törődj velem, apám, buta liba vagyok, nem tehetek róla, hogy mindenért rögtön sírva fakadok.

Georg Tornau gyengéd mozdulattal Maria álla alá nyúlt, fölemelte a fejét, és komolyan, hosszan nézte a bársonyosan csillogó, szép, barna szempárt.

− Te, buta? Édes gyermekem, nincs még egy nő a világon, aki nálad kevésbé szolgált volna rá erre a névre. Láttam, milyen bátran helytálltál olyan pillanatokban, amikor más nők tehetetlenül csak a könnyeiket ontották volna. Ha sírsz, akkor komoly okod van rá, ebben biztos vagyok. Azt is tudom, mi bánt, de ha nem akarod, ne beszéljünk róla, érzem, sértené a büszkeségedet. Talán hallgatnom kellene, hogy megkíméljelek bizonyos dolgoktól, de néha már forr bennem a düh a férjed miatt, aki egykor égre–földre esküdözött, hogy a tenyerén hordoz majd téged.

− Fölösleges miattam aggódnod, éppen elég bajod van anélkül is. Hidd el, bizalommal fordulok majd hozzád, hiszen te vagy a legjobb barátom és tanácsadóm, ha… ha már nem tudom elviselni, amit a sors rám mért. De most beszéljünk inkább a te gondjaidról!

Az öreg a homlokát ráncolta.

− Azzal, hogy beszélek róluk, sajnos még nem oldottam meg őket, Maria. Csupán annyit érek el vele, hogy téged is elszomorítlak.

Maria tágra nyílt szemmel hallgatta.

− Tudom, hogy megkönnyebbülsz, ha megosztod velem a gondolataidat. Jogomban áll mindent tudni, ami veled történik. Emellett a szeretetedet bizonyítod vele, ha beavatsz a titkaidba. Ahogy korábban megosztottam veled a boldogságot és a jólétet, most segíteni akarok cipelni a keresztet, amit a sors ránk mért.

− Talán jobb is, ha tisztán látsz, kislányom. Ez az infláció olyan, akár egy falánk szörnyeteg, az utolsó morzsáig mindent felfal, semmit sem hagy a vagyonomból. Hiába dolgoztam egész életemben, mindenem ebek harmincadjára jut. Akármibe is fogok, minden hiába, egyre inkább csúszik ki a talaj a lábam alól, hacsak nem fogok holmi kétes üzelmekbe. Ha pedig valaki egész életében becsületes, törvényes úton járt, az öregkorában sem szívesen szegi meg a törvényeket, legyenek azok akármilyen értelmetlenek is néha.

E szavak hallatán Maria forrón megszorította édesapja kezét.

− Örülök, hogy így gondolkodsz. Még a vagyonunk elvesztésénél is jobban fájna, ha az apám eljátszana a becsületét.

− Csakhogy a férjednek egészen más erről a véleménye. Eleinte burkoltan, de aztán már nyíltan is a szememre vetette, amiért ilyen tehetetlen vagyok. Azt mondta, hogy mások is úgy segítenek magukon, ahogy tudnak, és nekem sem kellene ennyire válogatnom az eszközökben. Nem titkolta elégedetlenségét, amiért nem tudok már annyi pénzt adni, hogy gondtalanul élhessen a kedvteléseinek.

Maria elsápadt.

− Ezt mondta… ezt merészelte mondani, és éppen neked?

− Ó, már nem egyszer, sőt nem is ezekkel a szavakkal! A vagyonom fogy, és minél kevesebb pénzt adhatok belőle, ő annál világosabban érezteti velem, hogy bizony gyengeelméjűnek tart.

Maria nem tudta leplezni felháborodását. Kétségbeesetten kapaszkodott édesapja kezébe.

− Sajnálom, hogy ezt kellett megérned miattam. Látod, még ettől sem tudlak megkímélni! − mondta halkan és felsóhajtott.

− Azt mondta, rossz apa vagyok, pedig Isten a tanúm, Maria, hogy az életemnél is drágább vagy nekem, és egyetlen vágyam, hogy megóvjalak a szenvedéstől és a nélkülözéstől. Mégsem tartok járhatónak egyetlen utat sem, csak a becsületeset, és képtelen vagyok rá, hogy megkerüljem a törvényt, csak hogy megmentsem, ami még menthető. Talán neki van igaza, és jó családapához méltón nem kellene ilyen szigorú elvekhez tartani magam, hiszen a mai bolond világban megváltozott az értékrend. Nem lehet többé építeni arra, amit eddig helyesnek, jónak tartottunk. Egykori jelentős vagyonom egyszerűen kifolyik az ujjaim közül. Amikor néhány hónappal ezelőtt eladtam a villát, ami az utolsó nagyobb érték volt, azt reméltem, hogy az árából gondtalan életet biztosíthatok nektek. Csakhogy az infláció tovább nőtt, s mint egy lavinát, magával ragadott mindent. Olykor elfog a rémület, mert nem tudom, mi lesz veletek pénz nélkül. Én magam is már a lehető legszerényebben élek. Csak egy példát mondok, hogy lásd, miről is van szó: a márka értéke tegnapról mára a felére csökkent. Ezt a lakást sem tudom már sokáig fizetni. Tanácstalan vagyok, Maria, hidd el, még életemben nem voltam ennyire tanácstalan. Már nemegyszer szemrehányást tettem magamnak, amiért a háború után olyan könnyelműen eladtam a gyáramat, de akkor úgy láttam jónak. Ha ügyesebb vagyok, talán sikerült volna áthidalni a nehézségeket, és fellendült volna az üzlet. Én meg mit csináltam? Amikor csak pénzre volt szükségem, mindig eladtam valamit, ahogy a szükség megkívánta. No, de mindez most már nem fontos, engem csak az érdekel, hogy veled mi lesz, gyermekem. Maria megrendülten hallgatta édesapját, és amikor az öregúr befejezte, gyengéden átölelte a vállát, és bátorító pillantást vetett rá, pedig ő maga sem tudta, hogyan tovább.

− Miattam ne aggódj, apám! Fiatal vagyok, egészséges, tudok és akarok is dolgozni. Tudod, mi lesz az első dolgunk? Felszámoljuk a lakásodat, és ideköltözöl hozzánk. Mindig is kínzott a gondolat, hogy sokkal szerényebb körülmények között élsz, mint mi. Ezentúl másként lesz, majd én viselem a gondodat. Így megtakarítunk egy lakbért, te pedig velünk étkezel. Egy cselédlányon kívül minden szolgát elbocsátok, szükség esetén megleszünk segítség nélkül. És egyszer majdcsak vége lesz az inflációnak.

Georg Tornau megsimogatta a lánya haját.

− Bátor lány vagy, Maria, örülök, hogy nem csüggedsz, és hogy nem teszel szemrehányást a történtek miatt.

Maria meglepetten kapta fel a fejét.

− Szemrehányást? Amikor feláldozod magad értünk? Remélem, nem gondolod komolyan, hogy képes lennék rá. Nem lehetsz ilyen rossz véleménnyel rólam.

− Csak azt nem tudom, mit szól majd hozzá a férjed. Abban igazad van, hogy így pénzt takarítanánk meg, de mi lesz, ha Herbert nem egyezik bele.

Maria szeme dühösen villant. Egy pillanatig maga elé meredt, majd határozottan kijelentette:

− Egy szót se többet! Ennek a háznak te vagy az igazi ura, hiszen te fizetsz mindent, te gondoskodsz mindenről. Ha Herbertnek nem teszik, hogy meg kell húznunk magunkat, akkor talán elmehetne végre dolgozni. Elég nagy szégyen így is, hogy te tartasz el bennünket!

Georg Tornau meglepetten hallgatta. Még soha nem látta ilyennek a lányát, eddig egyszer sem beszélt így a férjéről.

− Maria! − kiáltott fel döbbenten.

De az asszony nem figyelt rá, hanem elszántan folytatta:

− Most hallom először, hogy Herbert ahelyett, hogy hálás lenne, szemrehányást' tesz, amiért nem adhatsz több pénzt. Ez már mindennek a teteje! Hidd el, apa, ha nem is szóltam eddig erről, nekem már rég megváltozott a véleményem róla. Szinte gyermekként habarodtam bele, mert igazi hőst láttam benne, aki a hazáért harcolt a háborúban. Szerelemnek hittem, amit iránta éreztem, és könnyűszerrel hódította meg a szívem. Amikor a hőstetteiről mesélt, meg sem fordult a fejemben, hogy kételkedjek benne. Az utolsó szóig mindent elhittem neki! Tizennyolc évesen elköteleztem magam mellette, mert egyre csak azt bizonygatta, hogy nélkülem nincs értelme az életének. Rövid ideig azt hittem, tényleg így van, de sajnos hamar rá kellett jönnöm, hogy csak a pénzem az, ami igazán érdekli. Feltettem magamnak a kérdést, vajon férfias viselkedés–e, hogy tétlenségben tölti napjait, és hagyja, hogy te tartsd el. Először azt hittem, a háború az oka mindennek. A fronton töltött idő talán annyira megviselte, hogy időbe telik, mire újra visszatalál önmagához, és elkezd dolgozni. Később rájöttem, hogy a kisujját sem mozdítja ennek érdekében. Te és én elegendő időt hagytunk neki, hogy kiheverje a háborús viszontagságokat. Bőségesen elláttad mindennel, mert nem akartad megzavarni a boldogságomat. Egy nap meglátogatta a barátja, akit sohasem szíveltem, ezért elrejtőztem a szomszéd szobában, hogy ne kelljen üdvözölnöm. És ekkor… kiderült a keserű igazság… Herbert sem tudta, hogy a szomszéd szobában vagyok. Hallottam, amint a barátjával azzal büszkélkednek, hogy nekik aztán mindig sikerült remekül ellavírozgatni. Soha életükben nem voltak a fronton. A vaskereszthez is csalással jutottak hozzá. A hőstetteket, amikről Herbert mesélt, valójában véghez sem vitték, a férjem hazudott nekem. Azért találta ki az egészet, hogy elámítson vele egy buta, hiszékeny fiatal lányt.

Az idős úr együttérzéssel, hitetlenkedve hallgatta lánya szenvedélyes szavait.

− Szegény kislányom, nagyon fájdalmasan érinthetett a felismerés, hogy a férjed félrevezetett.

− Igen, fájt, nagyon fájt. Ha azonnal megmondja az igazat, minden másként alakul. De azon a napon hallottam mást is, mint például, amikor arcátlanul megjegyezte: „A fiatal asszonykák szeretik hősként tisztelni a férjüket." Azért találta ki az összes hőstettet, mert nem akart lemaradni a „ragyogó partiról". Ezen mindketten jót nevettek, és én… én pedig mélységesen szégyelltem magam, amiért egy ilyen ember felesége lettem. Attól a naptól fogva a házasságunk csak papíron létezik. Elmondtam neki, hogy mindent hallottam az utolsó szóig, és a szemébe vágtam, hogy ezek után nem érzek mást iránta, csupán megvetést. Egyszerűen kinevetett, jelentéktelen apróságnak próbálta feltüntetni az egészet, és képtelen volt felfogni, hogy számomra örökre idegenné vált, akivel már az égvilágon semmi sem köt össze. Nagyon csúnya jelenet volt. Láttam, hogy nem veszi komolyan az egészet, mert a végén tréfálkozva, gúnyosan bocsánatot kért, és buta libának nevezett. És majd amikor végül kijelentette, hogy magam vagyok a hibás a történtekért, hiszen én akartam hőshöz feleségül menni, egyértelmű lett, hogy nem tudom őt szeretni többé, mert teljesen idegen a számomra. Azelőtt sem őt magát szerettem, hanem a képet, amilyennek magamban lefestettem. Amióta felnyitotta a szemem, és elvesztettem a bizalmamat iránta, rájöttem, milyen alantas a jelleme. Erről 'azóta is mindennap megbizonyosodhatok. A csalódásomat elrejtettem a külvilág elől, de elsősorban előled, édesapám, mert tudtam, hogy velem szenvednél, ha tudnád. Csupán megjátszottam előtted a boldog feleséget.

A fiatalasszony vallomása meglepte Georg Tornaut.

− Megmondom őszintén, én már hónapok óta nem hiszek a boldogságodban, kislányom. Gyakran láttalak kisírt szemmel, de azt hittem, amiatt szenvedsz, hogy Herbert elhanyagol, és hogy az anyagi körülményeink is megváltoztak. Egyszer megkérdeztem a vőmet, miért vagy mindig szomorú. Azt válaszolta, azért, mert nélkülözöl. Vérzett a szívem, amikor ezt hallottam.

Maria zokogva borult édesapja mellére.

− Drága jó édesapám, hát hogy hihettél neki? Eddig hallgattam, mert nem akartam, hogy megtudd, milyen keservesen csalódtam. Úgy látom, eljött az ideje, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba. Kérlek, ne hagyd magad tovább megalázni, állj a sarkadra! Mondd meg neki nyíltan, hogy nem vagy köteles őt eltartani! Ne hagyd, hogy tovább zsaroljon!

Az öreg együttérzéssel simogatta meg a kezét.

− Szegény gyermekem… szegény, drága gyermekem!

− Hagyd csak, apa, túl vagyok rajta. Már nem fáj miatta a szívem, de amíg élek, szégyellem, hogy ilyen embernek vagyok a felesége. Örülök, ha nem látom. A délelőttöket átalussza, az éjszakákat pedig házon kívül tölti. Az sem érdekel már túlságosan, hogy egy másik nő is van az életében.

− Ezt honnan veszed?

− Éppen ma találtam a földön egy levelet, valószínűleg elejtette. Valami külföldi nő írhatta neki, angol vagy amerikai.

Ezzel az íróasztalhoz lépett, és a fiókból elővette a levelet. Odanyújtotta az édesapjának, aki tüstént olvasni kezdte:

„Kedves barátom!

Akarom Magával ma elmenni operába. Várjon meg engem Adlonban. Opera után ott vacsorázik velem, mi ketten csak. Ugye, örül, hogy már ilyen jól tudom írni német nyelvet? Szeretem, mert Maga anyanyelve. Good by!

Maga Gladyse "

A levél megremegett az öreg kezében.

− A gazember! − kiáltotta feldúltan. Maria elkapta a kezét.

− Ne izgasd fel magad, apám, engem már nem érdekel, mit művel Herbert.

− Ismered ezt a bizonyos Gladyst?

− Nem. Csak annyit tudok, hogy néhány héttel ezelőtt Herbert egy barátja révén megismerkedett néhány amerikaival. Nekem azt mesélte, hogy jó üzletkötési lehetőség van kilátásban. Ezzel magyarázza azt is, hogy olyan sokat van távol. A levélből is látszik, hogy hazudott, itt nem üzleti kapcsolatról van szó, annyi szent. Nem szeretném, ha felizgatnád magad emiatt. Felesleges, látod, én is megőriztem a nyugalmam.

Georg Tornau felpattant.

− Csakhogy én ezt nem tűröm! Beszélek a fejével. Úgy látom, megfeledkezett róla, hogy mivel tartozik neked.

Maria magába roskadva hallgatta. Sápadt arca megindítóan gyámoltalan kifejezést öltött. Fénytelen szemmel nézett az édesapjára.

–Kérlek, édesapám, ha csak lehet, kerüld az ilyen jeleneteket, úgysincs semmi értelme. Már így is éppen elég gond nehezedik a válladra. Csak azért meséltem el az egészet, hogy megértsd, Herbertnek nem áll jogában bármit is a szemedre vetni.

− Igazad van, valóban nincs semmi értelme. Ha már a kezdet kezdetén ilyen szégyentelenül félrevezetett, mástól sem riad vissza –jegyezte meg Tornau, ám magában azért mégis elhatározta, hogy beszél a vejével.

Néma csend támadt a szobában. Georg Tornau csak nagy sokára szólalt meg ismét.

− Kérdezhetek valamit, Maria? Ezek után nem volna okosabb, ha elválnál tőle?

− Hidd el, semmit sem szeretnék jobban, mint hogy végre megszabaduljak ettől az embertől, és nyugodtan élhessem az életem. Csakhogy én a te lányod vagyok, akit mindig arra tanítottál, hogy minden körülmények között álljam a szavam, főleg, ha azt az oltár előtt még esküvel is megerősítettem. Sohasem értettem azokat az embereket, akik könnyedén házasságot kötnek, majd ugyanolyan könnyedén el is válnak. Én nem meggondolatlanul mentem férjhez, hanem azzal a becsületes szándékkal, hogy boldoggá teszem Herbertet. Csak azért fordultam el tőle, és költöztem külön szobába, mert megtudtam, hogy nem szeret igazán, és csupán számításból vett feleségül. De hogy megszegjem a szavamat, az eskümet… nem, ezt nem tudom megtenni. Persze, ha ő akar elválni tőlem, az más, akkor nem tarthatom vissza, sőt megkönnyebbülést jelentene számomra. Arra azonban, hogy magam tépjem szét a köteléket közöttünk, képtelen vagyok. A házasság szentsége sérthetetlen számomra. Zokszó nélkül elviselek mindent, amit a sors ebben a házasságban rám mér, csupán a hozzám való jogát vontam meg a férjemtől. Az apa megrendülten hallgatta.

− Maria, még csak huszonhárom éves vagy, így akarod leélni az életed?

− Ez a sorsom, apám, ezt kell viselnem. Most, hogy kiöntöttem a szívem, minden könnyebb lesz.

Georg Tornau felsóhajtott.

− Csak legalább a vagyonom maradt volna meg! Akkor valamelyest könnyíthetnék az életeden.

− Ne kínozd magad ezzel! Jöjjön, aminek jönnie kell, ha együtt leszünk, könnyebben elviseljük, nem igaz? Olyan boldog vagyok, hogy ideköltözöl!

Georg Tornau mélyet sóhajtott.

− Derűlátásod engem is vigasztal. No meg az, hogy annak idején bőségesen megajándékoztalak ékszerekkel. Szükség esetén lesz mihez nyúlnod.

A fiatalasszony arca olyan lett, akár a viasz.

− Jaj, apa, mondhatok valamit?

Georg Tornau, aki nyugtalanságában eddig föl–alá járkált, most hirtelen megtorpant, és kérdő pillantást vetett leányára.

− Maria! Csak nem azt akarod mondani, hogy… Most jut eszembe, hogy édesanyád gyűrűjén kívül már jó ideje nem látok rajtad egyetlen ékszert sem.

Maria lehajtotta a fejét.

− Apa, az ékszerek már nincsenek meg.

Az öreget áramütésként érték ezek a szavak.

− Hogyhogy nincsenek meg?

− Herbert elkérte őket, hogy elzálogosíthassa, mert sürgősen pénzre volt szüksége. Kártyaadóssága volt, becsületbeli ügy, tudod. Olyan szánalmas volt, hogy nem nézhettem tovább. Helyette is szégyelltem magam, és inkább odaadtam neki az ékszereket, semhogy végignézzem, ahogy egyszerűen elveszi tőlem. Azt ígérte, mindet visszakapom, mihelyt pénzhez jut, de sajnos nem így történt. Utólag bevallotta, hogy nem is a zálogházba vitte, hanem eladta őket. A pénz meg, mint már annyiszor, szinte észrevétlenül kifolyt az ujjai közül. Ezt a gyűrűt is kérte, de nem tudtam megválni tőle, pedig napokig nyaggatott miatta. Jaj, édesapám, úgy nyomasztott már ez az egész, rettegtem tőle, hogy egyszer be kell vallanom!

Georg Tornau sápadtan hallgatta. Megsemmisülten nézett maga elé, de egyetlen szóval sem tett szemrehányást Mariának a történtek miatt. Mindössze ennyit mondott:

− Ez volt az utolsó szalmaszál, amiben megkapaszkodhattunk volna. Azt hittem, az ékszerek révén megmenekülhetünk a legrosszabbtól.

Maria felzokogott.

− Bocsáss meg, édesapám, nem tehettem mást!

− Bocsássak meg, de hát miért? Édes gyermekem, neked nincs mit megbocsátanom, de a férjed, az bizony alapos munkát végzett! Még az inflációt is túlszárnyalja, olyan hamar koldusbotra juttat bennünket.

Maria kicsit ijedten nézett az édesapjára, de aztán odalépett hozzá, és gyengéden átölelte.

− Örülök, hogy végre alkalmam volt mindent meggyónni neked. Nagy kő esett le a szívemről. Azt mondom, költözz ide hozzánk, amilyen gyorsan csak lehet, hely, az van bőven! így pénzt takarítunk meg. A szolgákat elbocsátom, csak a cselédlányt tartom meg. Majd magam főzök, mindig is szerettem a konyhában sürgölődni. Herbertnek megmondjuk, hogy többé egyetlen vasat sem kap tőled. Minden pénzünket a háztartásra költjük, ő pedig örülhet, hogy egyáltalán fedél lesz a feje felett, és az ételre sem lesz gondja. Már ez is jóval több, mint amit megérdemel. A szórakozásait pedig ezentúl egyedül kell fedeznie. Nem értem, hogyhogy nem szégyelli, hogy te tartod el. Miattam meg ne aggódj! Tanultam ezt–azt, ezenkívül fiatal vagyok és egészséges. Ha nem sikerül a festészettel pénzt keresnem, majdcsak akad valami más munka helyette.

Az apa arcán fáradt mosoly suhant át.

− Én már tapasztaltam, milyen nehéz manapság megkeresni a betevő falatra valót. Szüntelenül állás után érdeklődöm, hiszen szorgalmas, tapasztalt kereskedő vagyok, és akárcsak te, folyékonyan beszélek franciául és angolul. Csakhogy mindenütt elutasítanak. Az a baj, hogy benne vagyok már a korban, és az idősekre nemigen van szükség sehol.

− De én fiatal vagyok, apám, és nem adom fel a reményt. Te meg én valahogy majdcsak kilábalunk ebből a szorult helyzetből.

A férfi érezte, hogy a lánya gondolatban már ki is zárta a férjét az életéből, s ez szomorúsággal töltötte el.

− Mindent el tudok nézni Herbertnek, a lustaságát, a könnyelműségét, a kíméletlenségét, de azt, hogy elvette tőled az ékszereidet, ami az utolsó mentséget jelenthette volna számodra, nem tudom neki megbocsátani. Ráadásul félrevezetett, és gátlástalanul megcsal most is. Egyszerűen szóhoz sem jutok ekkora önzés láttán.

− Ne is törődj vele, gondolj arra, hogy lélekben már elfordultam tőle. Papíron is csak azért maradok a felesége, mert az oltár előtt örök hűséget fogadtam neki. Kérlek, ne aggódj miattam, inkább költözz hozzám minél hamarabb, hogy ne legyél egyedül a gondjaiddal.

− Kétségtelen, hogy ehhez Herbertnek is lesz egy–két szava. Természetesen nem örül majd a hírnek.

Maria szeme megvillant, s büszkén hátravetette a fejét.

− Ezt a lakást te fizeted, amink van, tőled kaptuk. Őt egyszerűen meg sem kérdezzük, hogy mit szól a döntésünkhöz. Berendezem neked Herbert dolgozószobáját lakhelyül, ő úgysem használja soha. A hálószobád pedig a nagy vendégszobában lesz, oda bármikor visszavonulhatsz, ha úgy tartja kedved. Minél hamarabb ideköltözöl, annál jobb. Igazi megváltás lesz számomra, ha nem kell egyedül asztalhoz ülnöm. A férjemmel hosszú ideje már csak elvétve találkozunk.

− Jól van, kislányom, ha neked szükséged van rám jövök én örömest. A férjed véleménye pedig, tudod mit, nem is érdekel.

Maria boldogan felsóhajtott, és megcsókolta idős édesapját. Még a szeme is ragyogott, amikor megszólalt:

− Most pedig megvacsorázunk. Jaj, de jó lesz veled kettesben! Herbert nem fog zavarni bennünket, az Operába ment azzal a Gladysszel, utána meg az Adlonban vacsorázik. Hogy honnan van pénze rá, valóságos rejtély előttem!

Mindezt olyan keserű hangon mondta, hogy édesapja szívébe belehasított a fájdalom.

Míg Maria a konyhában intézkedett, fejében egymást kergették a gondolatok.

− Szóval az Adlon szállóban! Majd én kiderítem az igazságot, és egyúttal megnézem magamnak azt a Gladyst is. No, persze a vőm uramhoz is lesz egy–két keresetlen szavam − mormogta maga elé.

II.

Herbert Lassberg az Adlon szálló előcsarnokában üldögélt. Gladys Boverleyt várta, aki a szálloda egyik előkelő lakosztályát bérelte. Amikor felüzent érte, a hölgy még öltözködött. Nem ment éppen gyorsan a dolog, a férfi meglehetősen sokáig várt rá, ami persze nem okozott neki gondot, hiszen volt ideje bőven. Unottan körülnézett az előcsarnokban, átfutotta az újságokat, majd gondosan ápolt körmeit nézegette. Herbert jóképű, csinos férfi volt. Zavaróan hűvös tekintete azonban csak akkor csillant fel, amikor olyan hölgyre figyelt fel, akit érdemesnek vélt meghódítani. Mivel ezúttal mindössze néhány vendég tartózkodott az előcsarnokban, nem volt miért igyekeznie.

Mrs. Boverley végre kilépett a liftből. Olyan feltűnően divatos, merész szabású ruhát viselt, hogy minden szem rá szegeződött. Az asszony még mindig csinos volt, de ha alaposabban megnézte az ember, már mutatkoztak rajta a hervadás első jelei. Herbert Lassberggel egy közös ismerősük révén találkozott. A társaság többi tagja visszautazott Amerikába, de Mrs. Boverley még maradt, mert szerelmes természeténél fogva azonnal lángra lobbant a jóképű német gavallér iránt. Hertbertnél senki sem ismerte jobban a női lélek rejtelmeit, pontosan tudta hát, mi az, amivel elkápráztathatja őket. Kellemes modorával mindenütt gyorsan perzselte a női szíveket, de arra ügyelt, hogy ő maga ne kötődjön érzelmileg senkihez.

Amikor a fűiébe jutott, hogy Gladys Boverley egy dollármilliomos özvegye és egyben egyedüli örököse, agya lázas iramban számolni kezdett. Elhatározta, hogy beveti minden vonzerejét, hátha sikerül kihasználnia az életvidám özvegyet. Ha pénzről volt szó, sohasem válogatott az eszközökben. Még az sem állt tőle távol, hogy visszaéljen a női szívekre gyakorolt hatásával, ha ebből anyagi előnye származott.

Annak idején Maria Tornaut is ezzel a szándékkal környékezte meg, hiszen a lány gazdag családból származott. Az igazsághoz tartozik, hogy Maria volt az egyetlen nő, akihez az anyagi érdekek mellett őszintén vonzódott is, legalábbis egy rövid ideig. Aztán beütött az infláció, ráadásul Georg Tornaunak is volt néhány téves üzleti fogása. Ennek következtében a nagy vagyon apadni kezdett, s vele együtt Herbert rajongása is ifjú felesége iránt. A házasság már csak teher volt számára, mert megakadályozta, hogy tőkét kovácsoljon a nők körében aratott sikereiből. Nemegyszer szemrehányást tett magának, amiért ilyen könnyelműen elkötelezte magát.

Ezek az érzések csak még inkább elhatalmasodtak rajta, amióta észrevette, hogy Mrs. Boverley szerelmes belé. Azt hazudta az asszonynak, hogy fiatalkorában meggondolatlanul olyan nőhöz kötötte az életét, akit sohasem szeretett, és aki nemcsak csúnya, hanem ráadásul kibírhatatlan természetű is. Csak azért vette feleségül, mert jó szíve megesett a lányon, aki őszintén ragaszkodott hozzá. Azt is bevallotta a hölgynek, hogy amióta vele megismerkedett, ez a házasság még inkább teher a számára.

A férfi szinte mindennap találkozott Gladys Boverleyvel. Egyre csak szította a szerelmes asszony rajongását, miközben megjátszotta, hogy őrülten szenved, amiért nős, és nem kérheti meg azonnal a kezét. Valójában nem érzett iránta semmit, hanem hidegen, számítóan figyelte, viselkedése milyen hatást gyakorol a nőre.

Ezen az estén is, amikor végre megpillantotta az asszonyt, felugrott, és forrón az ajkához emelte a feléje nyújtott hófehér kacsot. Mrs. Boverley kacéran elmosolyodott.

− Várt nagyon sokat rám, kedves barátom? − kérdezte. Törte a németet, de ragaszkodott hozzá, hogy Herberttel az anyanyelvén beszéljen.

− Gyorsan elrepült az idő, Mrs. Gladys, mert végig kegyedre gondoltam.

A hölgy mosolyogva folytatta:

– Most isszuk teát, aztán megyünk Operába, addig van sok idő.

Átmentek a szomszédos teázóba, és helyet foglaltak az asztalnál. A férfi bókokkal és apró figyelmességekkel árasztotta el az asszonyt, és kitűnően játszotta a hősszerelmest. Olyan lángoló szenvedéllyel udvarolt, hogy Gladys Boverley nem tehetett mást, mint hogy még jobban beleszeretett. Felforrósodott a vére, és vágytól csillogó szemmel nézett a férfira. Amikor azonban Herbert felbátorodott, és bizalmaskodni kezdett vele, gyengéden a kezére csapott.

− Maga nagyon veszélyes férfi, kedves barátom! Nem szabad mondani ilyen szavakat nekem. Csak szavak… semmi más, csak szavak.

Herbert az asszony keze után kapott, és az ajkához szorította, miközben igyekezett tekintetével megbabonázni őt.

− Ezt mondja nekem, Gladys, édes, gyönyörű Gladys! Bárcsak a szívembe látna! Megrémítené a forró vágy, ami bennem lobog.

− Ó, én nem vagyok ijedős, mint maga gondol.

− Olyan kegyetlen hozzám… a szánalom legkisebb jele nélkül nézi, hogy szenvedek.

− No, én szívem sem nyugodt… szenvedek, mint maga. Nekem is van vágy… de magának van feleség. Mit lehet csinálni?

A férfi csábító pillantást vetett rá.

− Csak egy szót mondjon, édes Gladys… és én máris szabaddá teszem magam! − suttogta izgatottan. Megrészegítette a gondolat, hogy megszerezheti a milliomos nőt. Persze nem az asszony érdekelte, sokkal inkább a pénze, a vagyona után áhítozott.

Mrs. Boverley tekintete szenvedélyesen felcsillant. A férfi még nem hódította meg teljesen a szívét, lázadó érzékei felett továbbra is józan esze uralkodott.

− Ó, nem tudok kimondani az szót… ó, nem… de nagyon, nagyon sajnálom, hogy maga nem szabad ember.

− És… és ha az lennék, Gladys?

Az asszony a kesztyűjével játszadozott, nem nézett a szemébe.

− Akkor… akkor kellene jönnie velem New York… kellene lenni velem, for ever… örökre.

− Komolyan mondja, Gladys?

− Amit én mond, mindig komoly, nem tréfa.

Herbert ismét megragadta a kezét, és forró csókokkal borította azt.

− Szeretem, őrülten szeretem, Gladys! Nem tudok kegyed nélkül élni! − hadarta fojtott hangon.

Az asszony belekortyolt a teájába, és szerelmes pillantást vetett rá.

− / love you… I love you − dudorászta kacéran.

− Kegyed csak játszik velem, Gladys. Mondja, miért ilyen kegyetlen hozzám? − panaszkodott Herbert, kétségbeesést színlelve.

Az asszony hamiskás mosollyal nézett a szemébe_,

− Mit csináljak? Magának van feleség, mit tegyek mást? Én is… oh, yes… én is akarok komolyt csinálni játékból. De feleség? Hogy ajándékozzak szívemet nős férfinak?

Herbert megragadta a kezét.

− Egyetlen kívánságom van csupán: szabad akarok lenni… hogy a kegyedé lehessek, Gladys! Akkor ugye remélhetek? Ugye elkísérhetem New Yorkba? De nem, ó, én boldogtalan, még erről is le kell mondanom. Velem is elbánt az infláció, szegény lettem, akár a templom egere!

Herbert Lassberg, akinek csak tehette, elpanaszolta, hogy az infláció kiforgatta minden vagyonából. Végül már ő maga is kezdte elhinni, amit mond.

Természetesen Gladys Boverleynek is így tálalta a dolgot. Azt persze bölcsen elhallgatta, hogy amióta megnősült, az apósa nyakán élősködik. Semmi olyanról nem ejtett szót, ami nem illett bele a tervébe.

Gladys legyintett.

− Hagyjuk buta pénzt! Ha maga lesz szabad, jön velem. Pénz nem kell, az lesz én dolgom!

Több se kellett Herbertnek, pontosan ezt akarta hallani. Most, hogy az asszony végre kimondta, mámorosan nézett a szemébe, és újult erővel folytatta az udvarlást. Örömmel látta, hogy a lady is egyre türelmetlenebb. Herbert annyira hiú volt, hogy azt hitte, bárkit levehet a lábáról.

Meg volt győződve, hogy ami Mrs. Boverleyt illeti, nyert ügye van. Sikerélménye annyira elvakította, hogy óriási tévedésbe esett az amerikai hölgy igazi jellemét illetően. Gladys Boverley csakugyan beleszeretett, de érzelmei korántsem voltak olyan mélyek, mint ahogy azt a férfi hitte. Herbert biztosra vette, hogy mihelyt szabad lesz, sikerre viszi a dolgot Gladysszel, éppen ezért agya lázasan kereste a megoldást, hogyan szabaduljon meg Mariától.

Közben elérkezett az indulás ideje. Gladys autója útra készen állt a szálloda előtt. Herbert a tőle telhető legszerelmesebb mozdulattal terítette a hölgy vállára a drága szőrmebundát. Óvatosan a kocsihoz vezette, végig igazi gavallér módjára a legodaadóbb udvariassággal bánt vele. Amint kettesben maradtak, azonnal megragadta a lady kezét, forró csókot lehelt rá, majd a karját is végigcsókolta egészen a könyökéig. Közben szenvedélyesen így suttogott:

− Te vagy a legszebb, a leggyönyörűbb nő, akit valaha is láttam! Édes Gladys, szeretlek, megőrülök érted!

A hölgy lehunyt szemmel ült a kocsiban, s mivel nem tiltakozott, a férfi nekibátorodott, karjába kapta, és vadul szájon csókolta.

Szótlanul, szorosan összeölelkezve tették meg a hátralévő utat az Operáig. Gladys Boverley kimondhatatlanul élvezte, hogy valaki végre ilyen hévvel imádja, mert szegény megboldogult férje annak ellenére, hogy szerette, bizony nem halmozta el efféle gyöngédségekkel.

Özvegysége alatt nem Herbert Lassberg volt az első udvarlója, sőt a férje életében sem idegenkedett soha egy kis flörttől. Gladys természeténél fogva gyorsan szerelemre lobbant egyik-másik férfi iránt, de ez nem volt más, mint szalmaláng. A vad szenvedélyt gyors kijózanodás követte. Azok közé tartozott, akik állandóan valami elérhetetlen után vágyakoztak, a behódolt szívek nem érdekelték többé. Herbertet is főleg azért találta vonzónak, mert nős lévén elérhetetlen volt a számára. Úgy döntött, addig nem nyugszik, amíg el nem veszi a feleségétől, és nem teszi rabszolgájává. Kettejük románcára nem is igen került volna sor, ha Gladys nem egy viszonzatlan szerelem elől menekült volna éppen. Azért indult el erre ez európai körútra is, hogy elfelejtse az imádott férfit, hiszen nem maradt más választása, miután semmiféle fortéllyal sem sikerült meghódítania. Az asszony számára nála kívánatosabb férfi nem volt a világon, valószínűleg éppen azért, mert teljes érdektelenséget mutatott iránta.

A csillogó szemű, kipirult Gladys csak akkor bontakozott ki Herbert öleléséből, amikor az autó lefékezett az Opera előtt. Herbert folytatta a színjátékot, úgy tett, mint akit egészen hatalmába kerített a féktelen szenvedély.

− Imádlak, édes, kívánatos, gyönyörű Gladys! − hebegte, mintegy túlfűtött érzelmektől vezérelve. Még egyszer jelentőségteljesen az asszony szemébe nézett, majd óvatosan kisegítette a kocsiból.

Csak a páholyban szólaltak meg újra. Gladys észrevette, hogy a férfi vágyakozva nézi, mire odasúgta neki:

− Csináltunk nagyon helytelen dolgot.

− Ugyan, dehogy, mindössze az történt, hogy végre megtettem, amit már régóta szerettem volna. Imádlak, gyönyörű Gladys, és nem tudok élni nélküled! Mondd, hogy te is szeretsz, édes egyetlenem!

− Oh, yes… én is szeretek téged, de most csitt, nem szabad hallani senki, amit te mondsz nekem! –jelentette ki aggodalmas képpel Gladys.

Herbert odahajolt hozzá, és a fülébe súgta:

− Akkor hadd beszéljen a tekintetem helyettem, onnan kiolvashatsz mindent, amit csak érzek irántad.

Egyikük sem figyelt különösebben az előadásra, pedig a Turandot volt műsoron, s az énekesnő igazán nagyszerűen énekelt. A zene lágy hullámzása közepette Herbert lázasan tervezgetett, egyre csak azon törte a fejét, hogyan kaparinthatná meg legkönnyebben a gazdag hölgy vagyonát, Gladys Boverley pedig azt latolgatta, hogyan láncolhatná magához a férfit anélkül, hogy le kellene mondania a saját szabadságáról.

Az asszony a játékszerévé akarta tenni Herbertet, akárcsak az elődeit. Annyira kívánta a jóképű, csinos férfit, hogy képtelen volt tovább mással osztozni rajta, kizárólag magának akarta.

Herbert és Gladys tervei egyetlen pontban találkoztak. Mindketten úgy érezték, hogy Maria Lassberg akadályozza őket céljaik elérésében, ezért nincs más hátra, mihamarabb ki kell iktatni a játékból. Gladys nemigen gondolt a jövőre, de Herbert Lassberg annál inkább − minden erejével azon mesterkedett hát, hogy biztosítsa helyét e gazdag hölgy oldalán. A millióktól megrészegülve, bizony egy csöppet sem esett nehezére, hogy megjátssza a hősszerelmest.

Az előadás végét meg sem várva, visszakocsikáztak az Adlonba.

Mrs. Boverley a szálloda éttermének egyik meghitt szegletében foglaltatott asztalt kettejük számára. A személyzet nagy gonddal terített, hiszen tudták, mivel tartoznak a gazdag vendégnek. A pincérek megtiszteltetésnek érezték, ha kiszolgálhatták, hiszen az asszony mindig busás borravalóval hálálta meg igyekezetüket.

Herbert és Gladys helyet foglaltak egymással szemben, és elfogyasztották a finom falatokat, amit a hölgy rendelt.

− Én vagyok itt háziasszony, te meg vagy vendégem − mondta.

A férfi örömmel egyezett bele. Nem érintette kellemetlenül a dolog, hiszen amióta az amerikai társaság hazautazott, mindig az asszony látta őt vendégül. Ha nem így történik, Herbert igazán kínos helyzetbe kerül, hiszen amióta az apósa ilyen „szűkmarkúan" bánt vele, még az apróbb kiadások, mint olykor a borravaló, virág és egyebek, is gondot okoztak neki.

Herbert meg volt győződve róla, hogy az apósa, ha lett volna egy kis sütnivalója, megmenthette volna a vagyonát. Emiatt gyakran burkolt szemrehányást is tett neki. Nem volt lelkiismeret–furdalása amiatt, hogy nem dolgozott, és az apósa nyakán élősködött. Éppen ellenkezőleg, még ő érezte becsapva magát, amiért holmi csekély kis hozományért elkötelezte magát.

Még az sem terhelte a lelkiismeretét, hogy a feleségét megfosztotta az ékszereitől. Csupán azt sajnálta, amiért olyan olcsón kellett megválnia tőlük, és hogy a kapott pénz olyan gyorsan kifolyt az ujjai között.

Még azt is rendjén valónak találta, hogy a gazdag Gladys meghívta vacsorára, hiszen mint gáláns lovagnak, így is éppen elég kiadása volt. Az asszony tudta, hogy az inflációnak köszönhetően „elszegényedett", s csupán abban az esetben tudja követni a kedvteléseiben, ha ennek költségeit ő fedezi.

Herbert jó érzéssel merült el az élvezetekben, amit Gladys pénze biztosított számára, de közben nem feledkezett meg róla, hogy az asszony is megkapja, amit akar.

Felesége csak annyiban jutott eszébe, hogy egyre azon törte a fejét, hogyan szabadulhatna meg tőle, és hogyan eszközölje ki a lehető leggyorsabban a válást.

Georg Tornau és Maria ezen az estén kettesben vacsoráztak. Az öreg úgy tíz óra tájban elbúcsúzott, de nem hazafelé vette útját, hanem villamosra ült, és az Oprea felé indult, hogy megnézze, vége van–e már az előadásnak. Akkor érkezett meg, amikor éppen az utolsó látogatók hagyták el az épületet. A vejét sehol sem látta, így joggal feltételezte, hogy már az Adlonban van.

Határozott léptekkel indult meg a hársfák alatt a szálloda felé. A bejárat előtt egy pillanatra megtorpant, de aztán elszántan lenyomta a kilincset. A régi szép időkből pontosan emlékezett a szálloda belső beosztására, így azonnal az étterem felé indult. Mivel bizonytalanságnak nyoma sem volt rajta, senki nem állta útját. A személyzet azt hitte, hogy az előkelő megjelenésű úr a szálloda éttermében kíván vacsorázni.

Georg Tornau belépett az étterembe, és tekintetét lassan végigjártatta a vendégeken. Már–már azt hitte, hiába jött, amikor az egyik sarokasztalnál megpillantotta a vejét, aki éppen egy feltűnően csinos hölgy kezét csókolgatta.

Meghökkent, de aztán határozott léptekkel elindult a kis sarokasztal felé. Herbert Lassberg éppen felemelte a pezsgőspoharát, hogy koccintson Gladys Boverleyvel, amikor az apósa váratlanul megszólalt mellette:

− Jó estét, Herbert! Ugye, nem zavarok?

Herbert összerezzent, és megütközve bámult rá.

Erre Gladys Boverley is letette a poharát, és zavartan pislogott, mert a kemény, szigorú hangnem őt is megijesztette. Meglepetésükben egyikük sem jutott szóhoz..

− Hát be sem mutatsz a hölgynek, Herbert? − kérdezte Georg Tornau higgadtan.

Herbert igyekezett legyőzni zavarát, és látszólag nyugodtan szólalt meg:

− Ó, kedves papa, micsoda meglepetés, hogy itt találkozunk! Erre igazán nem számítottam.

− Azt meghiszem. Az utóbbi időben nemigen járok sehová. De hát kérlek… !

Ezzel udvariasan meghajolt Gladys előtt, mintegy rákényszerítve Herbertet, hogy bemutassa őket egymásnak.

− Engedje meg, Mrs. Boverley, hogy bemutassam az apósomat, Georg Tornau urat. Papa, a hölgy Mrs. Boverley, kedves amerikai ismerősöm.

− Örülök, hogy megismerhetem, asszonyom. A vejem már említette, hogy egyik barátja révén amerikai üzletemberekkel találkozott. Igaz, azt hittem, nagyobb társaságról van szó… Ugye megengedi, hogy leüljek? Nem zavarok sokáig. Ha megérkeztek a többiek, Herbert majd hazakísér.

Gladys és Herbert lopva egymásra néztek. Lassberg kapva kapott az ötleten, és hadarni kezdett:

− Mrs. Boverleyvel csakugyan egy nagyobb társaságot várunk ide, de úgy látszik, késnek.

Gladys, aki közben összeszedte magát, kezdte élvezni a játékot. Szeme sarkából kárörvendően figyelte a teljesen összezavarodott Herbertet és az idős úr szigorú arcát.

− Ó, hát maga apósa Mr. Lassbergnek, nagyon örülök. Foglaljon helyet, uram!

Georg Tornau ebből azonnal leszűrte, hogy nem titok előtte Herbert családi állapota. Ezek után természetesen nem is tudott már őszinte tisztelettel nézni az asszonyra. Ha egy hölgy ad magára, nem irkál nős férfiaknak olyan leveleket, mint amilyet Herbert kapott tőle.

Gladys széles mozdulattal a székre mutatott, amit Herbert zavarában gyorsan közelebb tolt az asztalhoz. A férfinak csak most tűnt fel, hogy a kis asztal körül, amely mellett mindössze két szék állt, el sem férne egy nagyobb társaság. Az apósa ezek után világosan láthatta, hogy Gladysszel nem számítottak semmiféle nagyobb társaságra. Zavara elpárolgott, helyette bősz haragot érzett az idős férfi iránt, aki a megjelenésével alkalmatlanságot okozott neki.

Georg Tornau ügyet sem vetett Herbertre, nyugodtan helyet foglalt az asztalnál, és néhány udvarias szót váltott Gladys Boverleyvel angolul. Herbert alig szólt közbe, egyre csak azon tanakodott, hogyan szabadulhatna meg Tornautól. Mielőtt még bármit is kiagyalt volna, az öreg megszólalt:

− Örülök, hogy összefutottunk, Herbert. Épp Mariától jövök. Nincs valami jól, talán az lenne a legjobb, ha hazasietnél. Szívesen itt maradok Mrs. Boverleyvel, hogy ne üljön egyedül, amíg megérkeznek a többiek.

Gladys elvörösödött, Herbert pedig nyugtalanul feszengeni kezdett a széken. Mielőtt még bármit is mondhatott volna, Gladys megmentette a helyzetet:

− Oh, no, nem akarom tartani, vagyok én is nagyon fáradt, és megyek fel szobámba. Ismerősök késnek, nem várok. Maga is menjen vejével, Mr. Tornau, nem akarok fáradjon miattam.

Georg Tornau udvariasan meghajolt.

− Nagyon kedves öntől, Mrs. Boverley, hogy nem ragaszkodik a társaságunkhoz. Tényleg aggódunk a lányom miatt. Most elkísérjük a lifthez, utána pedig, ha megengedi, ajánljuk magunkat.

Ezzel felállt és megindult, hogy helyet csináljon a hölgynek az asztalok között. Herbert dühös pillantásokat küldött utána. Amikor aztán végre kettesben maradtak egy pillanatra, gyorsan kezet csókolt Mrs. Boverleynek, és odasúgta neki:

− Vigasztalhatatlan vagyok, édes, imádott Gladys!

Az asszony gúnyosan nézett a szemébe.

− Ó, jött dajka, hogy vigye kicsi boyt haza feleséghez –mondta csúfondárosan. Látszott rajta, hogy ingerült.

− Bocsáss meg, Gladys, meg kell tennem a kedvéért, de hidd el, magamon kívül vagyok, amiért éppen most kell elmennem. Holnap délelőtt meglátogathatlak?

Mrs. Boverley lekicsinylő pillantással méregette.

− Ó, te szegény Herbert! Te vagy rabszolgája feleségednek. Well, holnap várok délelőtt tizenegykor, de dajkád nélkül.

Herbert felháborodást színlelve, forrón kezet csókolt a ladynek, és kifakadt:

− Ígérem, ez nem fordul elő többé! Igazad van, rabszolga vagyok, de nem sokáig, mert hamarosan ledobom a láncaimat. Szeretsz, Gladys?

Az asszony most még jobban kívánta, mint valaha, mert megérezte, hogy a szigorú tekintetű, előkelő, ősz hajú úr el akarja őket választani egymástól.

− Well, well! I love you, my darling.

− Édes Gladys, bárcsak nálad maradhatnék! Jó éjszakát, álmodj velem! Gyere, elkísérlek a lifthez.

Miközben így sugdostak, Georg Tornau odaért az étterem kijáratához, és bevárta őket. Némán fejet hajtott, amikor Gladys Herbert oldalán elhaladt mellette, majd szótlanul ő is megindult utánuk. A hallban várakozott, amíg Gladys el nem tűnt a liftben. Amikor veje sötét arccal odalépett hozzá, odaszólt neki:

− Elfelejtetted rendezni a számlát.

Herbert enyhén elpirult, de aztán hanyagul odavetette:

− Mrs. Boverley majd elrendezi, ugyanis az ő vendége voltam.

Most Georg Tornau vörösödött el. Szégyellte magát a veje helyett. Szívből örült, hogy Maria nem tudja, mire képes: hagyja, hogy egy nő hívja meg vacsorára. Georg Tornau megértette, hogy ez nem ezen az estén fordult elő először, de nem szólt semmit. A két férfi szótlanul lépett ki az utcára. Herbert, aki nem tudta tovább leplezni haragját, dühösen kifakadt:

− Elárulnád végre, hogy mi a csudának kémkedsz utánam?

− Megtiltom, hogy így beszélj velem! Azért jöttem, hogy felvilágosítsalak: nős ember vagy, nem kaphatsz holmi szerelmes levélkét idegen hölgytől, és főleg nem vacsorázhatsz vele kettesben!

− Ami történt, megtörtént, változtatni már nem lehet rajta. Ha tudni akarod, üzleti megbeszélésről van szó. Fogalmam sincs, miért nem tárgyalhatok vacsora közben üzleti ügyekről egy szabad amerikai hölggyel.

Georg Tornau keserűen elnevette magát.

− Úgy látom, megfeledkezel a levélről, amit kaptál. Ami azt illeti, nem éppen üzleti hangnemben íródott… Különben is, ahogy udvaroltál, és ahogy kezet csókoltál Mrs. Boverleynek, egyáltalán nem arra vall, hogy csupán üzleti kapcsolatban álltok egymással.

− Megcsókoltam a kezét, de csak azért, hogy kimutassam, mennyire hálás vagyok, amiért felajánlott egy jövedelmező állást. Mint ahogy már említettem, nagyobb társaságot vártunk, csupa amerikait, akiktől jelentős üzletet remélek. Te viszont jól elrontottad a dolgot azzal, hogy így rám törtél!

− Vagy úgy?! Szóval nagyobb társaságot vártatok? Mondd csak, nem volt ahhoz túl kicsi az az asztal? Azt is láttam, hogy két személyre volt megterítve. No és a levél? Mrs. Boverley világosan megírta benne, hogy kettesben akar veled vacsorázni.

Herbert egy pillanatra kiesett a szerepéből, de aztán dühösen förmedt az apósára:

− Megtiltom, hogy kémkedj utánam!

− Csak a lányom jogait védem. Te itt holmi feslett nőszemélyekkel enyelegsz, a feleségedet meg elhanyagolod.

− Ugyan ki merészeli Mrs. Boverleyt feslett nőszemélynek nevezni?

− Én! Leveleket írogat, és vacsorázni hív, amikor tudván tudja, hogy feleséged van. Remélem, ő legalább nincs férjnél.

− Özvegy. De úgy látom, továbbra sem értesz semmit: mondom, hogy kizárólag üzleti ügyekről tárgyaltunk.

− Akkor ez lenne az első alkalom, hogy te üzleti ügyekkel foglalkozol. Fölöttébb érdekes, hogy éppen véletlenül egy csinos, fiatal özvegyasszony társaságában.

− Csak annyit mondok, hogy Mrs. Boverley felkínált egy igen kedvező állást.

− Miféle állást?

− Egyelőre maradjon ez az én titkom! Üzletről akkor beszél az ember, ha már megköttetett. Persze kérdéses, hogy a történtek után lesz–e belőle valami. Éppen akkor csaptál le rám, amikor azon fáradoztam, hogy megnyerjem magamnak a hölgyet. Viselkedéseddel valószínűleg magunkra haragítottad.

− Gondolod? − kérdezte Georg Tornau gúnyosan, majd dühösen folytatta: − Mondok én neked valamit: ha ez üzleti megbeszélés volt, akkor nem volt miért megsértődnie. Légy szíves, kímélj meg a dajkameséidtől! Maria mindent tud, mondom, hogy megtalálta a levelet.

− Aha, szóval Maria beteges féltékenységének köszönhetem a ma esti találkozásunkat. Hát ez nagyon érdekes!

− Kötve hiszem, hogy Maria féltékeny lenne, mindenesetre nem hagyom, hogy bántsd. Elvárom, hogy most azonnal hazamenj. Itt elválnak útjaink, én is hazamegyek. De még előtte kihasználom az alkalmat, és közlöm veled, hogy a napokban hozzátok költözöm. Az infláció olyan méreteket öltött, hogy le kell mondanom szerény lakásomról. Ha legalább a tiéteket meg akarjuk tartani, újabb takarékossági intézkedéseket kell bevezetnünk. Maria elbocsátja az inast meg a szakácsnőt, csak a szolgáló marad a házban. Ki tudja, így is meddig húzhatjuk ki! Herbert úgy állt ott, mint akit leforráztak.

− Hát ez gyönyörű! Köszönöm! − sziszegte dühösen.

− Sajnos, nem tehetünk mást. A lakbéren és a kosztpénzen kívül nem tudok biztosítani semmit, és hogy ezt is meddig tehetem, az inflációtól függ. A saját személyes kiadásaidat mától neked kell fedezned.

Herbert élesen nevetett fel.

− Mondhatom, gyönyörű kilátások! Hát ezért áldoztam fel a szabadságomat?

− Hallgass! − ripakodott rá az öreg. − Eltűrtem a dölyfösségedet, amíg a lányom boldogságáért aggódtam. Miatta kíméltelek, bevételem nagyobb részét egyedül miatta vándoroltattam a zsebedbe. Ennek egyszer és mindenkorra vége. Ha nem veszítettem volna el a vagyonomat, akkor is így döntenék. Jókora részed van abban, hogy ilyen gyorsan elszegényedtem. Maria nem is sejti, milyen hatalmas összegeket zsaroltál ki tőlem. A legszánalmasabb, hogy az ékszereit is kicsaltad tőle, pedig végig abban reménykedtem, hogy azok majd megóvják őt a legrosszabbtól. Erről is csak ma szereztem tudomást. Ezzel végleg kihúztad a feleséged lába alól a talajt, s méltóképpen fejezted be, amit elkezdtél.

− Az utóbbi időben alig kaptam tőled pénzt, valahogy fel kellett találnom magam.

− Igen, hogy kifizethesd a kártyaadósságodat, és fedezni tudd fényűző kedvteléseid költségeit. Legalább egyszer megfordult már a fejedben, hogy micsoda szánalmas szerepet játszottál hosszú éveken keresztül? Még soha nem jutott eszedbe, hogy a férfinak dolgozni kell, mert különben nem tudja eltartani a feleségét?

Herbert csodálkozott, hogy a máskor oly jóindulatú és engedékeny apósa most ilyen szigorú hangnemben beszél vele. De inkább gyorsan Gladys Boverleyre gondolt, és sikerült megőriznie a nyugalmát.

− Ma is megzavartál, pedig éppen a jövőmet építgettem –mondta gőgösen.

− Hagyjuk ezt, jó? Tehát megértettél, ugye? Odaköltözöm hozzátok, és a háztartáshoz nélkülözhetetlen pénzösszegen kívül nem adhatok többet. Abban meg biztos lehetsz, hogy mától nyitva tartom a szemem, és nem hagyom, hogy megbántsd a lányomat. Jó éjszakát!

Ezzel Georg Tornau hátat fordított, és határozott léptekkel elindult hazafelé. Herbert Lassberg kényszeredett mosollyal nézett utána.

− Vén szamár! − mormogta maga elé, és arra gondolt, milyen jó, hogy éppen most futott össze Gladys Boverleyvel, és hogy az asszony beleszeretett. Enélkül bizony elég siralmas sors várna rá. Felsóhajtott, cigarettát kotort elő a zsebéből, és odaintett egy taxit. A kocsiban elővette a pénztárcáját, és gyorsan megszámolta megmaradt vagyonát. Nos, anyagi helyzete nem volt valami fényes, talán ha három napra elegendő pénze maradt. Sajnos, az apósára sem számíthat többé. Cifra káromkodás hagyta el a száját, arca kemény, elszánt kifejezést öltött. Nincs több tétovázás, meg kell szabadulnia a kötelékektől, amelyek a vagyontalanná vált Mariához kötik. Csak így válhat szabaddá előtte az út, hogy magához láncolhassa a gazdag asszonyt. Senki sem kényszerítheti arra, hogy a feleségével és az apósával közösen egy aprócska lakásban szorongjon. Ugyan mit számít, hogy el kell hagynia Mariát?

Kicsit azért mégis fájt neki az elválás, hiszen Maria volt az egyetlen asszony, aki iránt saját számító természete ellenére ifjúkorában némi érzelem ébredt a szívében. Az asszony büszke szépsége még most is kívánatosabbnak tűnt előtte, mint Gladys Boverley hervadó bája. Csakhogy erről le kell mondania, mert elérkezett az idő, hogy elhagyja a süllyedő hajót. Gladys viselkedésével már elkötelezte magát mellette, neki meg esze ágában sem volt elengedni többé. Semmi sem tántoríthatta el szándékától, hogy a lehető leggyorsabban megszabaduljon a számára teherré vált Mariától.

A kocsi megállt a lakásuk előtt. Kiszállt, fizetett, a cigarettacsikket messzire pöccintette, és felnézett az ablakukra. A nappaliból világosság szűrődött ki, ezek szerint Maria még nem feküdt le. Annál jobb, gondolta, így legalább azonnal tiszta vizet önthet a pohárba.

III.

Maria, miután kikísérte az édesapját, elhelyezkedett az állólámpa alatti kényelmes, párnázott karosszékben, és könyvébe mélyedt. Olvasmánya annyira lekötötte a figyelmét, hogy teljesen megfeledkezett szomorú sorsáról. Amikor meghallotta, hogy a férje megérkezett, ijedten összerezzent. Még nem várta haza, különben rég visszavonult volna a szobájába. Nem szeretett találkozni Herberttel olyankor, amikor hazaért a szórakozásból. Kissé nyugtalanul pillantott fel, amikor a férje belépett a szobába.

− Jó estét, Maria!

− Jó estét! Ma korán hazajöttél… − szólt az asszony, de nem tette le a könyvet.

− És ez annyira kellemetlen neked? − kérdezte a férfi, és közben azon töprengett, hogyan kezdje a veszekedést. − Hamarabb hazajöttem, mert beszélni akarod veled.

Egészen közel hajolt feleségéhez, és az asszony arcát fürkészte. Lopva összehasonlította Gladys Boverleyvel, és azonnal látta, mennyivel szebb nála. De hát, mit ér a szépsége, ha anyagilag teljesen tönkrement? Gladys Boverley milliói mindenért kárpótolják majd.

Egy karosszékben foglalt helyet, és hanyagul keresztbe vetette a lábát.

Maria félretette a könyvet, és kérdőn pillantott fel. Az állólámpa fénye vöröses, fémes csillogást kölcsönzött aranyszőke hajának, és megvilágította finom, kedves arcát. Herbert még sohasem látta ilyen szépnek, mint éppen ebben a pillanatban. Milyen nemes az arcéle, tökéletes vonalú a homloka, a halántéka. Szép szeme fölött finoman ívelt a szemöldöke, a hosszú pillák pedig puhán, félhold alakban árnyékolják az arcát. A férfi csak most fedezte fel, hogy felesége határozott, gömbölyű álla erőről, elszántságról tanúskodik. Talán az utóbbi nehéz évek rajzolták rá az egykor gyermekien lágy arcra a keményebb vonásokat. Ez a fiatalasszony… aki az ő felesége… valóban varázslatos, bájos teremtés. Mellette Gladys Boverley teljesen szokványosnak tűnt. Kár, hogy kettejük közül nem Maria a milliomos! − állapította meg magában Herbert alapos, hideg megfontolással.

− Mit akarsz mondani? − kérdezte Maria komolyan, mire a férfi gyorsan lesütötte a szemét, mert szinte égette az asszony tekintete.

Óvatosan elhúzódott a lámpafényből, hogy Maria ne láthassa az arcát. Egy ideig habozott, majd nyersen megkérdezte:

− Minek küldted utánam az apádat?

Maria olyan meglepetten pillantott fel, hogy a férfi rögtön megértette, nem volt tudomása róla, hogy az édesapja megkereste őt az Adlonban.

− Én? Hova küldtem én az apámat?

− Hát az Adlonba.

− Apa elment az Adlonba?

− El ám, és ennek te vagy az oka, mert megmutattad neki a levelet, amit találtál.

Maria kihúzta magát ültében, és büszkén, elutasítóan válaszolt:

− Igaz, odaadtam apámnak a levelet, de tévedsz, ha azt hiszed, én kértem meg rá, hogy menjen utánad az Adlonba. Tudom, hogy találkád volt valakivel. Ha apa odament, akkor azt önszántából tette.

− Jobb lett volna, ha a fenekén marad.

− Jót akart ő biztosan. Szegény, talán azt hitte, még rendbe jöhet köztünk minden. Hát, ami azt illeti, megtakaríthatta volna magának a fáradságot! − mondta hűvösen.

Herbert elbizonytalanodott.

− Nagyon érdekes! Szóval az a véleményed, hogy köztünk vége mindennek?

− Pontosan! − a szó áthághatatlan kőfalként magasodott közéjük.

A férfi nevetni próbált.

− Hát ez nagyszerű! Tehát semmi esélyem sincs nálad, még akkor sem, ha minden igyekezetemmel azon lennék, hogy rendbe hozzam a dolgainkat?

− Amit te olyan tapintatosan esélynek nevezel, attól valóban mindörökre megfosztottad magad nálam. Évekig nem vetted magadnak a fáradságot, hogy tudomást vegyél megváltozott viselkedésemről. Különben talán feltűnt volna, hogy már jó ideje idegenként kezellek.

Herbertet dühítette az asszony nyugalma, sértette a hiúságát.

− No és mióta… ha szabad kérdeznem?

− A pontos dátumra már nem emlékszem. Mindenesetre akkor kezdődött, amikor akaratlanul tanúja lettem annak a bizonyos beszélgetésnek a barátoddal.

− Vagy úgy! Szóval, amikor megtudtad, hogy nem vagyok álmaid véres kezű lovagja − csúfolódott a férfi.

− Nem, hanem amikor megtudtam, hogy minden szavad hazugság volt, és hogy közben jót szórakoztál az érzelgős bolond lányon, aki vakon hitt benned. Akkor megértettem, hogy soha nem szerettél, és csak a vagyonomért vettél feleségül. Tudtad, hogy az apám majd eltart, és így nem kell dolgoznod. Amikor ezt végiggondoltam, rájöttem, hogy tulajdonképpen idegen vagy számomra, és nem is beléd voltam szerelmes, hanem abba az álomképbe, amit magamban festettem rólad.

− Hagyd ezt az érzelgős badarságot! − vágott közbe Herbert dühösen.

− Nem érzelgős badarság, hogy olyan férfival kötöttem házasságot, akit becsületesnek, szorgalmasnak és hűségesnek hittem, csakhogy ezen jelzők egyike sem illik rád. Sajnos arra is rá kellett jönnöm, hogy egyetlen olyan tulajdonsággal sem rendelkezel, aminek láttán megbékélhetnék a gondolattal, hogy a feleséged lettem. A szép arcod, termeted olyan, mint valami romlott mag körüli díszes csomagolás. Miután felismertem a tévedésemet, idegenné váltál számomra. Csakhogy olyan kötelék fűz hozzád, amit nem oldhatok fel, hiszen a szavamat adtam. Remélem, legalább azt észrevetted, hogy azóta csak papíron vagyok a feleséged.

A férfi szemtelen pillantása Maria arcába kergette a vért.

− Nem, nem vettem észre… , az embernek annyi minden jár a fejében.

Az asszony azonban komoly pillantást vetett rá, amely elbizonytalanította.

− Akkor ma kimondom: a házasságunk már csak a külvilág számára létezik − felelte az asszony nyugodtan.

− Ez csak megkönnyíti a dolgot! − vágta oda gúnyosan Herbert.

− Milyen dolgot?

− Éppen erről akartam veled beszélni. Szóval, durva közbelépésével az apád ma este megzavart egy igen fontos üzleti megbeszélést, amit Mrs. Gladys Boverleyvel folytattam.

Az asszony felkapta a fejét.

− Ő írta azt a levelet, ugye?

Hűvös, kimért szavai hallatán Herbert dühbe gurult. Egy cseppet sem tetszett neki, hogy Maria ilyen közömbös, ez meglehetősen sértette a hiúságát.

− Igen, ő írta.

− És vele volt üzleti megbeszélésed? − kérdezte az asszony egykedvűen, tárgyilagosan, mintha nem is a férjéről lenne szó.

Dölyfös, öntelt mosoly suhant át Herbert arcán.

− Igen, ugyanis érdeklődik irántam.

Maria ajka megrándult. Ismét elöntötte a szégyen, amiért feleségül ment ehhez a szánalmas, hitvány emberhez. Kimondhatatlanul sértette a büszkeségét, hogy egy ilyen érdemtelen alakkal kötött házasságot.

A férfi látta az arcán az izgatottságot, és tévesen értelmezte. Diadalittasan nézett maga elé − lám, Maria mégsem annyira közömbös, mint amilyennek mutatja magát! Eszébe sem jutott, hogy talán jobb lenne, ha Mariát hidegen hagyná a személye, hiszen épp most készül elhagyni. Hiúságától vezérelve azt szerette volna, hogy fájjon neki, ha elhagyja. Azért is kerítette hatalmába a győzelem érzése, mert azt hitte, így van.

− Kímélj meg, kérlek, a részletektől! − szólt rá az asszony nyersen.

Herbert elégedetten folytatta:

− Meg kell hallgatnod, ha meg akarod érteni, miről van szó. Szóval, Gladys Boverley, aki egy dollármilliomos özvegye, érdeklődik irántam, és felajánlott egy ragyogó állást New Yorkban.

Maria döbbenet helyett álmélkodva kérdezte:

− Állást?!

− Úgy van, méghozzá olyan jól fizető állást, ami majd kiránt ebből a nyomorúságos helyzetből, amibe az apád jóvoltából kerültem. Nehezemre esne erről beszélni, ha az imént nem biztosítottál volna afelől, hogy már nem érzel semmit irántam, és ha nem egyeztetek volna meg apáddal, hogy ide költözik, amit én természetesen felháborítónak tartok.

− Takarékoskodnunk kell, ezt te is tudod, és egyébként sem látom értelmét, hogy apám is, én is magányosan éljünk. Nagyon örülnénk egymás társaságának, téged pedig bizonyára nem zavarna.

Herbert felugrott.

− De még mennyire, hogy zavarna! Állandóan egymásba botlanánk, és ahogy én ismerem, minden kiadott garas miatt naphosszat sopánkodna. Ezt nem tűröm, megértetted? − kiabálta, és mivel Maria nem válaszolt, dühösen folytatta: − És egyáltalán, azért vettelek el, mert azt hittem, gazdag örökség vár rád, nálam ugyanis csak gazdag nők jöhetnek számításba. Tönkrementetek, te is meg az apád is, de én nem fogok szegénységben tengődni, erre mérget vehetsz. Mint már említettem, Mrs. Boverleynél nagyszerű állásom lenne, de a hölgynek van egy feltétele: az állást kizárólag egyedülálló férfi töltheti be. És ezzel eljutottam a lényeghez: kérlek, engedj el, hagyd, hogy újra kezdjem elfuserált életemet! Ki akarok kerülni ebből a kutyaszorítóból, mert ha nem, megfulladok.

Herbert most tényleg izgatott volt. Elfogta a félelem, hogy Maria esetleg megpróbálja visszatartani. Éppen ezért úgy gondolta, jobb, ha mindjárt az elején erélyesen lép fel. Arra számított, hogy az asszony elveszíti a fejét, és félredobva minden büszkeségét, rimánkodva a nyakába borul. Már jó előre felvértezte magát a jajveszékelése ellen.

Csakhogy semmi ilyen nem történt. Maria felállt, kihúzta magát, arca sápadt volt, de a tekintete nyugodt és hűvös. Hangja szinte közömbösen csengett, amikor kisvártatva megszólalt:

− Szabad vagy, nem tartalak vissza!

Herbert elképedve kapta fel a fejét.

− Te… te beleegyezel a válásba? − kérdezte meghökkenve.

− Igen − felelte az asszony hűvösen.

Herbert félelme, hogy nem tud majd egykönnyen megszabadulni Mariától, most sértődöttségbe csapott át, amiért az ilyen könnyen hajlandó lemondani róla.

− Úgy látom, téged aztán nemigen érdekel, hogy vége a házasságunknak!

Maria mély lélegzetet vett.

− Ó, dehogynem, nagyon is érdekel! Alig hiszem el, hogy végre megszabadulok a rabláncaimtól anélkül, hogy a kisujjamat is mozdítanom kellene. Csak azért tartottam ki melletted, mert az oltár előtt megesküdtem, hogy halálomig hűséges maradok hozzád. Tudod jól, hogy nem szoktam játszani az ígéreteimmel. De ha te akarsz elválni tőlem, az egészen más, ezzel engem is szabaddá teszel, amit szívből köszönök. Igen, köszönöm, hogy visszaadod a szabadságomat anélkül, hogy meg kellene szegnem a szavamat, az eskümet, amit Isten színe előtt tettem.

Herbert elképedve hallgatta. Semmi se sérthette volna jobban a hiúságát, mint Maria megkönnyebbült sóhaja, amikor meghallotta, hogy válni akar. Szerette volna, ha könyörög neki, ha kérleli, hogy maradjon mellette. Fölöttébb sértőnek találta, hogy nem így történt.

Villogó szemmel, fenyegetően nézett Mariára.

− Szóval így állunk? Boldog vagy, amiért el akarok válni tőled? És én balga még azon izgultam, hogyan fogadod, ha előhozakodom vele!

Az asszony büszkén kihúzta magát.

− Amint látod, nem rokkantam bele. Herbert élesen felnevetett.

− Ó, ti nők! Szívtelenebbek vagytok a legszívtelenebb férfinál. Neked még annyira sem fáj, hogy elválunk, mint nekem.

− Igazad van, s ez magáért beszél − felelte megfontoltan az asszony. − Ismerlek már annyira, hogy tudjam, büszkeséged nagy csorbát szenvedett, amiért nem könyörgök kétségbeesetten, hogy ne hagyj el. Természetesen akkor is elmentél volna, csak éppen sokkal elégedettebben, mint így, hogy ennyire megkönnyítettem a döntésedet. Boldog vagyok, hogy ilyen könnyű szívvel beleegyezhetek a válásba. Persze ne hidd, hogy akkor is ilyen nyugodt voltam, amikor rájöttem, köztünk mindennek vége. Valójában akkor ért véget a házasságunk, nem most. Egykor hittem neked, fiatalos rajongásomban álmaim lovagját láttam benned, s bizony keserű fájdalmat okozott, hogy el kellett temetnem az érzéseimet. Irántad érzett szerelmemnek mindörökre vége, hiszen sohasem tudnék olyan férfit szeretni, akit nem becsülök semmire. Ezek után nincs mit mondanunk egymásnak.

Herbert arcvonásai megkeményedtek.

− Még egy apróság. Természetesen hajlandó vagyok beleegyezni, hogy a házasságunkat az én hibámból bontsák fel. Azt viszont előre kijelentem, egyelőre nem leszek olyan helyzetben, hogy anyagilag gondoskodjam rólad. Ha mégis ezzel állnál elő, a tárgyaláson szóvá teszem, hogy te kényszeríttettél a válásra azzal, hogy külön hálószobába költöztél.

Maria a felháborodástól szinte magánkívül hallgatta Herbert jellemtelenségének újabb megnyilvánulását, majd viaszfehér arccal így válaszolt:

− Sohasem kaptam tőled egyetlen vasat sem, téged is végig az apám tartott el! Csak nem képzeled, hogy éppen most fogadnék el bármit is tőled?! Inkább elmegyek koldulni, mintsem a te kenyeredet egyem. Nem kell tőled semmi, efelől nyugodt lehetsz! De most aztán tényleg legyen vége! A többit beszéld meg apámmal és az ügyvédemmel! Most pedig; kérlek, hagyj magamra.

− Hát ennyire sietsz megszabadulni tőlem? − kérdezte Herbert, s igyekezett gúnyt vinni a hangjába, de csak félig sikerült neki.

Maria szeme megvillant.

− Igen! Nem tudom többé elviselni a látványodat! Menj, halálosan szégyellem magam, amiért eddig is a feleséged voltam!

A megalázott asszonyi lélek minden keserve és büszkesége benne volt ezekben a szavakban. Herbert nem tehetett mást, kiment, és szó nélkül becsukta maga mögött az ajtót.

A férfi nem sokat aludt ezen az éjszakán. Miután kiheverte szégyenletes vereségét, és a dühe is alábbhagyott, terveket kovácsolt. Szeretett volna minél hamarabb, elválni Mariától, hogy bebiztosítsa magának Gladys Boverleyt. Tudta, hogy az asszony gazdag, mérhetetlenül gazdag. Ha frigyre lép vele, ez sokkal többet hoz majd a konyhára, mint a Mariával kötött házassága. Maria apja is vagyonos ember volt, de a gazdagságát nem lehetett egy napon említeni Gladys Boverleyéval.

Herbert még soha életében nem volt ilyen szegény, mint most. A szülei, akik mérhetetlenül elkényeztették, csekély vagyont hagytak rá, amivel megalapozhatta volna a jövőjét, ha szorgalmasan dolgozik. Csakhogy neki soha nem fűlött a foga a munkához. Mivel szerette megjátszani a nagyurat, vagyonát néhány év alatt elherdálta. Kitört a háború. Herbert módfelett ravasz volt, mindig értette a módját, hogyan alkalmazkodjon az új helyzetekhez. A háborúban sem történt másként. Gyorsan rájött, hol van a legnagyobb biztonságban, hol élhet a lehetőségekhez mérten kényelmes életet. A háború befejeztével elhatározta, hogy előnyös külseje révén gazdag feleséget szerez magának, akinek a költségén tovább folytathatja mihaszna, léha életmódját. Az meg sem fordult a fejében, hogy becsületes munkával keresse meg a kenyerét, nem volt elegendő tudása sem, amelynek köszönhetően állást szerezhetett volna magának. Igaz, angolul és franciául kiválóan beszélt, hiszen a szülei gyermekkorától fogva nagy gondot fordítottak a neveltetésére. Elsőrendű teniszjátékos volt, ügyes táncos és szórakoztató beszélgetőtárs is, aki legalább néhány mondat erejéig bármilyen témához hozzá tudott szólni. Ezenkívül semmilyen más képesítése nem volt. A legjobban azonban a nőkhöz értett. Olyan kedvező fényben tudta feltüntetni magát, hogy könnyűszerrel rabul ejthette a szívüket. Maria Tornaut is így sikerült meghódítania.

Maria édesapja kezdettől fogva ellenszenvesnek találta Lassberget, de a lánya kedvéért mindent megtett annak érdekében, hogy megkönnyítse veje életét. Szorgalmas, rátermett ember lévén nem tudott megértést tanúsítani Herbert viselkedése, mérhetetlen lustasága iránt. Kezdetben megpróbált kényelmes, jól jövedelmező munkahelyet keresni neki, de bármit is javasolt, Herbert talált benne valami kivetnivalót. Nem is akart állásba menni, mert akkor keményen dolgoznia kellett volna, ehhez pedig semmi kedve sem volt. Mindig újabb kifogásokat talált ki, és a végén természetesen nemet mondott mindegyik állásajánlatra.

Herbert másnap reggel szokás szerint egyedül ült reggelihez, pedig most időben felkelt. Különös érzés kerítette hatalmába, ahogy körülnézett a szépen berendezett, kényelmes lakásban, amelyet most el kell hagynia. Mi lesz, ha Gladys Boverley nem állja a szavát? Mi lesz, ha elutasítja, és nélküle tér vissza Amerikába?

Kevéske megmaradt pénzére gondolt, és megborzongott. Mi lesz, ha Gladys cserbenhagyja, most, amikor már minden hidat felégetett maga mögött?

Felugrott − elment az étvágya. Visszament a hálószobába, hogy rendbe hozza magát indulás előtt. Megállt a hatalmas öltözőtükör előtt, és szemügyre vette a tükörképét. Magabiztosan elmosolyodott. Az ördögbe, lehetetlen, hogy egy ilyen fickónak ne legyen sikere a nőknél! Maria csak elbizonytalanította azzal a fene nagy büszkeségével.

Sietett elkészülni, hiszen Gladys Boverley tizenegyre várta.

Különben sem szeretett volna összefutni az apósával. Először jó lesz bebiztosítania magát Gladysnél, aztán még mindig marad ideje az utolsó, elkerülhetetlen vitára az öreggel. Ha Gladysszel nyert ügye van, akkor itthon is jobban kivágja majd magát.

Sebtében firkantott pár sort Mariának arról, hogy nemsokára hazajön, és reméli, hogy akkor itt találja az édesapját. Majd vele megbeszéli a válással kapcsolatos teendőket.

Tizenegy óra előtt öt perccel belépett a szálloda előcsarnokába. Várt öt percet, és pontban tizenegykor felküldte a névjegyét Mrs. Boverleynek.

A hölgy azonnal magához kérette. Herbert nem tudta mire vélni a viselkedését, mert megszokta, hogy mindig megvárakoztatja.

Gladys Boverley kényelmes karosszékében hátradőlve fogadta. Valódi csipkével díszített, rózsaszínű selyem neglizsét viselt. Titokzatos mosollyal nyújtotta csókra kissé kövérkés, gyűrűkkel ékesített kezét, amit a férfi lelkesen az ajkához emelt.

− Drága, imádott Gladys! Kegyed ma is gyönyörű! Csodálatos ebben a finom, rózsaszínű selyemben. Akár a megtestesült tavasz! − lelkendezett, és tüzes pillantásokat küldött az asszony felé–

Magában pedig megjegyezte: rózsaszínűt egyáltalán nem szabadna viselnie − főleg nappal nem. Azt is észrevette, hogy az asszony nappali megvilágításban jó tíz évvel idősebbnek néz ki, mint egyébként. Kizárt dolog, hogy huszonnyolc éves, mint ahogy állítja.

Herbertnek igaza volt. Gladys Boverley a harmincnyolcadik évében járt, de minden erejével azon igyekezett, hogy valami úton–módon megállítsa az idő múlását, és legalább tíz évvel fiatalabbnak látsszék a koránál.

Herbert hízelgése, a forró pillantások, a hódolatteljes kézcsók tökéletesen kielégítette a hiúságát, mégsem mulasztotta el, hogy csúfolkodva meg ne jegyezze:

− Oh, kicsi boy kapott szabadságot szigorú feleségtől! Most nem viszi haza dajkája?

Túlcsorduló érzelmektől vezérelve Herbert térdre rogyott előtte, és szenvedélyesen átölelte.

− Gladys, szabad vagyok, szabad! Leráztam a rabláncokat teéretted! Nem tudnám elviselni, hogy még egyszer elválasszanak tőled. Most itt vagyok, szabad vagyok, de csak addig, amíg nem teszel boldog rabszolgáddá.

Gladys önelégült mosollyal nézte végig a színjátékot. Még sohasem látta Herbertet ilyen izgatottnak, persze ennek igazi okát nem sejthette. Két tenyerébe fogta hát a férfi arcát, és megkérdezte:

− Igaz ez, kedves barátom: te vagy szabad? Hogy kell érteni?

− Megmondtam a feleségemnek, hogy el akarok válni tőle, mert a szívem immár egy másik asszonyé, akit úgy imádok, hogy nem tudok élni nélküle. Beleegyezett a válásba, mert megfenyegettem, hogy főbe lövöm magam, ha visszatart. Szabad vagyok, édes Gladys, rendelkezz velem.

Az asszony a fejét rázta.

− Hogy mondhatsz, főbe lövöd magad? Remélem, nem komolyan gondolsz, ilyen rossz dolgot nem akarom hallani.

− Ha nem fenyegetőzöm, nem adta volna vissza a szabadságomat, Gladys − felelte Herbert, majd viharos gyengédséggel átölelte az asszonyt, és csókokkal borította az ajkát.

Gladys egy ideig élvezettel átengedte magát a férfi megjátszott szerelmes gyengédségének, de aztán mégis az esze győzött a szenvedélye felett. Kibontakozott az ölelésből, s miután kisimított egy hajtincset tűzforró arcából, megjegyezte:

− Te vagy nagyon heves ember, Herbert Lassberg, alig kapom levegőt! Nem kell lenni ilyen viharos.

− Jaj, Gladys, hát hogyan lehetnék most nyugodt? Mondd, hogy szeretsz!

− Yes, én szeretlek, nagyon. Te vagy vonzó férfi, csinos és szép, amilyen én szeretek.

Herbert kezet csókolt neki.

− Ugye, édes, gyönyörű Gladys, most már a feleségem leszel?

Ha most Mrs. Boverley alaposabban szemügyre veszi Herbertet, talán feltűnik neki, milyen türelmetlenül lesi a választ. Gladys azonban maga is kerülte a másik pillantását, inkább álmodozva végigsimított a homlokán. Végül mosolyogva szólalt meg:

− Te vagy nagyon heves! Ne beszélj erről még! Hogy kérhetsz meg valakinek kezét, ha még régi feleségtől nem elváltál? Kell várni, ha elválsz, akkor beszélünk erről.

No, ez már egy csöppet sem tetszett Herbertnek. Azért persze szenvedélyesen megcsókolta az asszonyt, és mámorosan a fülébe súgta:

− Én már most a feleségemnek tekintelek, Gladys. Ebben a pillanatban örökre eljegyeztük egymást.

Gladys nevetve tűrte, hogy a férfi tovább csókolja.

− Később beszélünk erről, ha vagy teljesen szabad.

− Jól van, de azért ugye magaddal viszel Amerikába, ahogy ígérted?

Mrs. Boverley elgondolkodva nézett maga elé, miközben Herbert nyugtalanul fészkelődött. Végre bólintott, és nagy kegyesen megszólalt:

− Yes, megyünk ketten. Utazol velem New York, vagy nekem útvezető és titkár, akitől tanulom németet.

Herbert hátrahőkölt

− Titkár?!

Gladys pajkosan megfricskázta a férfi finom metszésű orrát.

− Yes, titkár. Ah, te vagy, mint gyerek, úgy csodálkoz! Hát mit gondolsz? Nem lehet vigyelek magammal, mint szeretőm. New Yorkban emberek maradik, nem lehet semmit erkölcs ellen, nem szabad tudni senkinek. Bemutatlak mint titkárom, akkor van forma. Senki sem gondol… hogy is mondjam… botrányos, érted? És te maradsz velem mint útvezető és titkár, ameddig leszel szabad, és válás meglesz. Így minden jó.

Herbert ezt egyáltalán nem találta annyira jónak. Teljesen összezavarodott, mert másként képzelte a jövőjét.

− Nem volna okosabb, kedvesem, ha mindjárt úgy mutatnál be odaát, mint a vőlegényedet? Mit szólnak majd az ismerőseid, ha feleségül mész a titkárodhoz?

Gladys olyan képet vágott, ami gondolkodásra adott volna okot, ha Herbert nincs túlságosan elfoglalva a saját csalódottságával.

− Ó, Amerikában titkár is ember, mint többiek. Barátaim nem szólnak semmit. De addig meglátjuk. Csak ne legyél ideges, my boy, minden jön úgy, hogy jó lesz. Mindig utazol velem, mint titkár. Neked is lesz kényelmesebb, mintha utaznál, mint szeretőm. Kell lenni rendes fizetés, akkor nem muszáj venned el pénzt egy asszonytól. Felveszlek munkába, ingyen utazol, minden lesz ingyen, és ehhez még jön fizetség. Mennyit kérsz? Titkáromnak eddig volt teljes ellátás, ő volt nagyon szorgalmas, és kapott tőlem fizetség ötszáz dollár. Te leszel tökéletes titkár, kapsz te is teljes ellátás, ingyen utazás és ezer dollár. Well, my boy? − s ezzel nevetve két kezébe fogta a férfi arcát, és szájon csókolta.

Herbertet kellemetlenül érintették a hallottak. Neki nem ilyen tervei voltak, de Gladys utalása, miszerint nem illik pénzt elfogadni hölgyektől, belefojtotta a szót. Nem mutathatta ki előtte, hogy neki egyáltalán nem okoz gondot pénzt elfogadni tőle, kivált, hogy úgyis nemsokára a felesége lesz. Azzal vigasztalta magát, hogy a havi ezer dollár, ingyenes utazás és teljes ellátás mellett nem megvetendő, habár Gladys mérhetetlen vagyonához képest elenyésző összeg. Puszta udvariasságnak vélte az asszony részéről, hogy nem ajánlott fel többet, csakhogy ebben tévedett. Gladys gyakorlatias gondolkodású amerikai hölgy volt, aki semmiért sem fizetett többet, csak annyit, amennyit neki megért. Úgy ítélte meg, hogy havi ezer dollár, teljes ellátás mellett nagyon jó fizetés egy titkár számára.

Herbertnek, habár egyáltalán nem volt megelégedve a hallottakkal, be kellett látnia, hogy rosszabbul is járhatott volna. Természetesnek vette, hogy Gladys titkáraként nem sok tennivalója akad majd.

Nemsokára azonban ráébredt, hogy az asszony pénzügyekben sajnos igencsak megfontolt. Egyelőre szó sem volt semmiféle „ami az enyém, az a tiéd is" megegyezésről, pedig ő, mi tagadás, valami ilyenről ábrándozott.

Persze az efféle gondolatoknak nem adott hangot. Lehajolt, és kezet csókolt Gladysnek, majd fölsóhajtott:

− Ha tudnád, milyen kínosan érint, hogy nem utasíthatom

48

vissza a fizetséget, amit felajánlottál. Nem szokásom bármit is elfogadni hölgyektől. Olyan megalázó érzés! Az asszony játékosan megcibálta az orrát.

− Oh, yes, neked nehéz, igen. De mit csinálj? Semmit! Megkapsz bért, minden lesz okay. Money engem nem érdekel, csak legyen itt, amikor kell. És ha neked kevés bér, mondasz nekem. Most már hagyjuk money, csak legyen love. Yes, te mondasz nekem sokat szerelemről, amikor vagyunk kettesben. Ha van sok ember, szolgák, te vagy mindig korrekt, és csak beszélsz business meg ilyenek. És mondd nekem mindig „Ms. Boverley" én mondom neked „titkár úr". Well, my boy, soha nem elfelejted ezeket. Ali right, my boy?

Herbertnek nem volt mit tennie, továbbra is meg kellett játszania a tüzes szeretőt. Gladys szomjasan hallgatta becéző szavait, hagyta, hogy megcsókolja, és évődjék vele.

Amikor az asszony ráunt a játékra, felkelt a karosszékből, és erélyesen összeütötte a tenyerét.

− Most írsz levél barátnőmnek. Maud Brandon, tudod − Ott íróasztalon találsz minden, ami kell. Én diktálom. Gyorsan, gyorsan! Ebben levélben mindjárt bemutatlak barátaimnak New York, ne csodálkozzon, ha útról viszek magammal titkár.

Herbert felállt. Tulajdonképpen boldog volt, hogy végre lélegzethez jutott. Csupán az bosszantotta, hogy az asszony így parancsolgat neki. Elhelyezkedett az íróasztalnál, papírt vett elő, és várakozva Gladysre nézett, aki angolul diktálni kezdett:

„Kedves, drága jó barátnőm, Maud!

Igaz, már jó ideje nem adtam hírt magamról, de hát ismersz, drágám, sosem voltam valami jó levélíró. Emlékszel, hogy a titkáromat, én balga, indulás előtt elbocsátottam, mert nem akartam magammal hozni Európába. Éppen ezért most úgy határoztam, hogy újra felveszek valakit, aki egyúttal utimarsallom is lenne. Tudod, az utazás során sok minden adódhat, amivel egy magamfajta asszony nehezen birkózna meg egyedül. Kihasználom az alkalmat, hogy mindjárt be is mutassam az illetőt: Lassberg úrnak hívják, már ezt a levelet is ő írja, nekem csak tollba kell mondanom, ami igazán kellemes − nemcsak nekem, hanem neked is, mert így majd gyakrabban kapsz hírt felőlem Lassberg úr velem jon New Yorkba Igazi úriember "

Herbert felpillantott.

− Ragaszkodsz hozzá, hogy ezt is beleírjam? Az asszony nevetve bólintott

− Well, ezt kell leírni Maud nagyon kíváncsi, akarja megismerni titkáromat. Folytasd'

„ Igazi úriember, olyannyira, hogy ezt le sem akarta írni Magától értetődik, hogy csupán kifogástalan úriembereket tűrök meg magam korul Tudatom veled, hogy nemsokára elutazom Berlinből A város nagyon tetszik, de már régóta itt vagyok, és Európában akad még rengeteg látnivaló Körülbelül két hónap múlva érkezem New Yorkba Most először Svájcba, azután pedig Olaszországba utazom, ahonnan majd gyakrabban jelentkezem, hiszen ezentúl lesz, aki megírja a leveleimet Üdvözölj a nevemben mindenkit, elsősorban a férjedet A leveleidet február 25–éig Montreux–be, március 3–áig Velencébe, április 25–éig pedig Rómába küldjed Azután már felesleges írnod, hiszen megyek haza Még nem tudom, melyik kikötőből indulok, mindenesetre csak német vagy angol gőzös jöhet számításba Előre örülök a kozeli viszontlátásnak, majd mesélek¹

Szeretettel csókol barátnőd Gladys "

Herbert borítékba tette a levelet, majd az órájára pillantott, és megszólalt:

− Szeretnék most elbúcsúzni, Gladys. Nehéz beszélgetés vár rám az apósommal, és össze is kell csomagolnom, mert ezek után természetesen nem akarok egy fedél alatt maradni a feleségemmel.

Az asszony csillogó szemmel nézett rá.

− No, no.. nem is kell. Te rendezel mindent. Mennyi időt tart ez neked?

− Gondolom, három–négy óra elegendő lesz. Egyúttal felkeresném az ügyvédemet is a válás ügyében.

− Well. Addig én csinálok magamnak toilette, és aztán megyek egyedül to lunch. Holnaptól te vagy nekem társaság minden étkezésnél. Ma este is leszünk együtt, jó?

− Parancsolj velem, édes Gladys.

− Ma este megbeszélem utazást új úrvezetővel. Kell intézned, mert jövő héten te és én indul.

Herbert lehajolt, hogy búcsúzóul kezet csókoljon neki, de az asszony odahúzta magához, és szájon csókolta.

− Vagy boldog, my boy?

− Drága Gladys, úgy érzem, álmodom. Boldog vagyok, hogy ezentúl mindig veled lehetek.

− Well, álmodjál te csak, szép álmodni. Én is álmodok veled. Mától laksz itt mellettem hotelban. Azonnal intézek a szobát új titkárnak.

Herbertnek nem volt ínyére, hogy hivatalosan Mrs. Boverley alkalmazottjaként tartják majd nyilván. Kapcsolatukat egészen másként képzelte el, hogy pontosan hogyan, ő maga sem tudta. Sehogy sem tetszett neki a szerep, amelybe ez a határozott asszony belekényszerítette, pedig nem is sejtette, milyen józan megfontolásból tette.

Gladys Boverley jól tudta, hogy Herbert a kezére pályázik, csakhogy neki esze ágában sem volt föladni a szabadságát. Akármilyen szerelmes is volt Herbert Lassbergbe, meg sem fordult a fejében, hogy örökre hozzá kösse az életét. Túlságosan ismerte önmagát, tudta, mennyire állhatatlan, nem tart ő ki sokáig egyetlen férfi mellett sem. Mindent megtett, hogy ezt a csinos, érdekes férfit elszakítsa a feleségétől, és magához láncolja, hiszen a tiltott gyümölcs mindig is csábította. Annak ellenére, hogy magával ragadta a szerelem, nem veszítette el a fejét. Azért döntött úgy, hogy titkárként alkalmazza a férfit, mert ha ráun, így bármikor elbocsáthatja. Mi tagadás, volt némi gyakorlata ebben, férje halála óta nem Herbert volt az első hódolója, akivel hasonló módon bánt el.

Annak ellenére, hogy fülig szerelmes volt Herbert Lassbergbe, igencsak józanul ítélte meg annak jellemét. Elég hiú volt ahhoz, hogy azt higgye, valóban tetszik a férfinak, de abban is biztos volt, hogy a vagyona sem hagyja hidegen. Már megszokta, hogy férje halála óta mindegyik udvarlója a pénzére pályázott. Ettől függetlenül egy csöppet sem vetette meg Herbertet, ehhez ő maga is túlságosan gyakorlatias volt. De hogy feleségül menjen hozzá? Ez bizony meg sem fordult a fejében.

IV.

Egyetlenegy férfi létezett a világon, akinek a kedvéért Gladys azonnal lemondott volna szabadságáról, de sajnos éppen ez a férfi nem mutatott iránta egy csöppnyi érdeklődést sem. Normann Westnek hívták az illetőt, németországi születésű volt ő is, de New Yorkban élt. Huszonegy éves korában vándorolt ki Amerikába, mert volt egy zseniális találmánya, amivel karriert akart csinálni. Vegyésznek készült, de szülei halála után lehetetlenné vált számára a továbbtanulás. Amit a szülei ráhagytak, éppen csak arra volt elég, hogy a ragyogóra sikeredett érettségi után valahogy fenntartsa magát. Kísérletező szellemének és előtanulmányainak köszönhetően jelentős tudományos felfedezést tett.

Németországban nem talált senkit, aki hitt volna a fiatal tehetségben. Ahová csak bekopogott, hogy némi támogatást szerezzen találmányának teljes kidolgozásához, az emberek a vállukat vonogatták. A fiatalember megértette, hogy amíg nem árulja el találmánya lényegét, senki sem vállalja a pénzelését. Ő viszont éppen ezt nem akarta megtenni, hiszen jogosan tartott tőle, hogy a végén valaki kisajátítja nagyszerű ötletet. Végül úgy határozott, Amerika az egyetlen hely, ahol fiatalsága miatt talán nem ütközik ellenállásba. Így aztán találmányával, merész tervekkel és őszinte elszántsággal, ami a valóságosnál idősebbnek mutatta, New Yorkba utazott. Amerikában nem volt senkije, de ez cseppet sem szegte kedvét. Fáradságot nem ismerve dolgozott, míg néhány sikertelen próbálkozás után a véletlen összehozta Mr. Boverleyvel, Gladys néhai férjével, akinek azonnal megtetszettek Normann West tervei. Az öregnek csalhatatlan volt az üzleti érzéke. West nagy vonalakban megismertette találmányával, de a titkát nem árulta el neki sem. A tapasztalt üzletember óriási jövedelmet szimatolt a dologban, és természetesen nem engedte ki a kezéből a fiatal Normann Westet.

Normann úgy érezte, végre emberére akadt, hiszen felismerte Mr. Boverley jó üzleti érzékét és ügyességét. Először mindketten várakozó álláspontra helyezkedtek, s megpróbálták felmérni a másikat. A gazdag amerikai üzletember eleinte azt hitte, köny–nyen elbánhat a „zöldfülű" német feltalálóval. A végén mégis csalódnia kellett, mert nem sikerült potom pénzért megvásárolnia a fiatalember találmányát. Normann West olyan megfontoltan járt el, ahogy egy magafajta külfölditől nem várná el az ember. Boverley ajánlatára így válaszolt:

− Ha az lenne a célom, hogy jól rászedjenek, ezt otthon is megtehetem, ezért még nem kellett volna Amerikába jönnöm. Kérem, ne is próbálkozzék! Vagy tisztességes üzletet kínál, vagy nem tárgyalunk tovább.

Olyan határozottan védte jogait és álláspontját, hogy Mr. Boverley kénytelen volt nagyobb tisztelettel kezelni a zöldfülűnek hitt németet, és csakugyan komoly tárgyalásba kezdett vele. A végén Mr. Boverley a fiatalember találmányára alapozva céget nyitott, amelyet egyenrangú üzlettársként ketten irányítottak. Mivel Westnek nem volt saját tőkéje, találmányával szállt be az üzletbe. Az anyagiakat Boverley biztosította. Az ötlet bevált, a részvénytársaság sikere pedig, amelyet a találmány anyagi előnyeinek kiaknázására hoztak létre, minden várakozást felülmúlt. Még a kitűnő üzleti érzékkel megáldott amerikaiak is a csodájára jártak.

Amikor kitört a háború, Normann West haza akart utazni Németországba, hogy eleget tegyen hazafias kötelességének. A cégnél éppen találmánya kidolgozásán fáradoztak. Mivel csak nehezen tudták volna nélkülözni Westet, egyszerűen megakadályozták a hazautazását. Nem válogattak az eszközökben, hanem skrupulusok nélkül keresztülhúzzák Normann terveit. Nem volt más választása, maradnia kellett. Boverley tanácsára felvette az amerikai állampolgárságot, és makacs elszántsággal belefogott a találmány alapos kidolgozásába.

Normann West hamarosan felküzdötte magát a gazdagok közé, vagyona évről évre ugrásszerűen nőtt. Ügyességének, szorgalmának és kitartásának köszönhetően nemsokára figyelemre méltó pályafutást mondhatott magáénak.

Sohasem felejtette el, hogy Boverleyvel kölcsönösen hálával tartoznak egymásnak. Annak ellenére, hogy Boverley majd húsz évvel idősebb volt nála, a két tehetséges ember között bizalmas barátság szövődött, amit a közös érdekek csak még jobban megerősítettek.

Normann West sűrűn megfordult Boverleyék házában. Gladys nemcsak azért látta szívesen vendégül, mert jelentős szerepet játszott férje üzleti életében, hanem azért is, mert nagyon tetszett neki, sokkal jobban, mint addig bármelyik férfi.

Amikor néhány évvel ezelőtt a férje elhunyt, Gladys eltökélte, hogy Normann West lesz az utóda. Igaz, két évvel fiatalabb volt nála, de Gladys kétségbeesett elszántsággal igyekezett megőrizni fiatalságát. Minden évben többet és többet tagadott le a korából, s a végén már szinte maga is elhitte, amit mond. Nem látta akadályát, hogy boldog legyen Normann Westtel, de legnagyobb sajnálatára a férfi fölöttébb tartózkodóan viselkedett.

Normann sohasem érzett semmit iránta, ő csak elhunyt barátja özvegyét tisztelte benne, és kétségkívül jobban átlátott rajta, mint a férje valaha is. Nagyon jól tudta, hogy Gladys sohasem vette igazán komolyan a házastársi hűséget, és még férje életében jó néhányszor félrelépett.

Ha nem ismerte volna ilyen jól az asszonyt, West akkor is közömbös maradt volna iránta, ugyanis egy csöppet sem szívelte az amerikai nőket. Felületesnek és érzéketlennek tartotta őket, olyanoknak, akik csak a flörtölésen és a szórakozáson törik a fejüket, a férfiban pedig az igavonót látják, akinek kutya kötelessége biztosítani számukra a jólétet, és ezért még csak hálával sem tartoznak neki.

West nem ilyen asszonyról ábrándozott. Az volt minden vágya, hogy egyszer német nőt vegyen feleségül: mély érzésűt, tiszta szívűt, nemes lelkűt, egyszóval olyat, aki a sírig hűséges lenne hozzá.

Természetesen voltak kalandjai, hiszen fiatal volt, egészséges, és nem tért ki az élet nyújtotta örömök elől. Házasságra azonban mind ez ideig nem gondolt. Feltett szándéka volt, hogy egyszer visszatelepül Németországba, és ott keres magának feleséget. Esze ágában sem volt örökre Amerikában maradni. Habár gyakorlatias, ügyes üzletember vált belőle, megmaradt érző, ábrándos léleknek. Környezetét túl ridegnek találta, úgy erezte, megdermed a szíve, ha sokáig Amerikában marad. Ahogy múltak az évek, úgy erősödött benne a honvágy szülőföldje után. Gazdag volt, bármit megengedhetett magának, és mint az általa létrehozott vállalkozás főrészvényese, állandó biztos jövedelemre számíthatott, még akkor is, ha ő maga kilép az időközben óriásivá növekedett cégből, amelynek még mindig ő volt a hajtóereje, de már nem okozott volna gondot más vezetőt állítani a helyére. Maradt még néhány elintéznivalója, de már nem akarta sokáig húzni az időt. A lehető leggyorsabban szeretett volna visszatérni Németországba, hogy ott szíve szerint válasszon házastársat magának. Arról ábrándozott, hogy vásárol egy szép birtokot, ahol végre kedvére gazdálkodhat. Mindig is ehhez lett volna kedve, de annak idején más szakmát kellett választania, mert saját földbirtok híján csak alkalmazottként dolgozhatott volna valahol. Most, hogy már volt pénze elég, elérkezettnek látta az időt, hogy megvalósítsa régi álmát.

Eddig a munka töltötte ki egész életét, így továbbra sem akart tétlenül élni, habár hatalmas vagyonának köszönhetően akár ezt is megtehette volna. Olyan munkát szeretett volna végezni, amiben örömét leli, ezért is döntött a gazdálkodás mellett.

Amerikai üzlettársai és barátai nem tudtak semmit a terveiről. Normann azért nem árulta el nekik, mert tudta, hogy megpróbálnák visszatartani. Úgy döntött, az lesz a legjobb, ha kész tények elé állítja őket. Gladys Boverley sem sejtette, hogy mit forgat a fejében, mert amikor néhány hónappal ezelőtt elbúcsúzott tőle New Yorkban, titokban azt remélte, hogy hosszú távolléte alatt a férfi talán meggondolja magát kettejük ügyében. És neki is jót tesz majd az utazás, hátha sikerül elfelejtenie a férfit. Indulás előtt Gladys a következő szavakkal búcsúzott el tőle:

− Előre örülök a viszontlátásnak, Mr. West. Most elutazom Európába, hogy megnézzem a szülőföldjét.

A férfi illedelmes meghajlással válaszolt:

− Isten áldja, Mrs. Boverley, szerencsés utat!

Olyan közömbös volt a hangja, hogy Gladys úgy érezte, menten megszakad a szíve. Habár a férfi viselkedése sértette a hiúságát, szokásához híven gyorsan túltette magát a történteken. A luxushajón, amellyel átkelt az óceánon, megismerkedett egy nálánál tíz évvel fiatalabb angollal, aki kétségkívül a millióira pályázott. Miután eltöltött vele pár kellemes hetet Londonban, Gladys szenvedélye gyorsan alábbhagyott, és nélküle indult tovább Párizsba. A francia fővárosban nem akadt udvarlója, ezért Berlinbe folytatta útját, ahol forró szerelemre gyúlt a jóképű Herbert Lassberg iránt.

Már a kezdet kezdetén tisztában volt vele, hogy ez a szerelem sem lesz örök életű, még ha a szokásosnál tartósabbnak is bizonyult. Az asszony úgy érezte, hosszú távon csakis Normann West tudná lekötni a figyelmét, hozzá talán még hűséges is tudna lenni, de hiába, ha az nem szereti. Azért is Normann a hibás, hogy ő, Gladys nem képes túltenni magát a csalódáson, és egyik férfi karjából a másikéba rohan.

Az asszonyt nem zavarta, hogy akárcsak West, Herbert Lassberg is fiatalabb volt nála. Amiatt sem érzett lelkiismeret–furdalást, hogy véget vetett egy házasságnak − annál is inkább, mivel nem kerülte el a figyelmét, hogy ez a házasság boldogtalan.

Amikor Herbert magára hagyta, Gladys felhívta a szálloda igazgatóságát, és szobát rendelt titkára számára. Kívánságára a férfi az övéhez legközelebb eső szobát kapta.

Ezzel az asszony egyelőre elintézettnek tartotta az ügyet. Unottan ásított, s magában megállapította, hogy a Herbert Lassberggel való viszonyának legérdekesebb szakasza lezárult. A tükör előtt mókás fintort vágott. Lassberg szabad volt, s ha akarja, bármikor a lába elé veti magát. Tulajdonképpen unalmas, hogy ezentúl bármikor rendelkezhet vele. Az egyetlen izgalmat az jelentette, hogy a férfi még nem vált el a feleségétől. Amint erre sor kerül, Herbert bizonyára ostromolni kezdi, hogy menjen hozzá feleségül. Gladys már előre tudta, mi következik.

Felállt, csengetett a komornának, aki azonnal megjelent, hogy felöltöztesse. Gladys elújságolta neki, hogy felvett egy titkárt, aki egyben az úti kísérő tisztét is ellátja. Elpanaszolta, hogy az utóbbi időben már nem tudta kézben tartani levelezését, ezenkívül az utazás alatt bármikor jól jöhet a férfiúi védelem.

Az okos komorna, aki jobban ismerte úrnőjét, mint az hitte, lelkesen helyeselt. Tapasztalatból tudta, hogy Mrs. Boverley új titkárának köszönhetően egy ideig elégedett lesz és jókedvű. Úrnője ezúttal eltalálta az ízlését, hiszen a délceg, jóképű Herbert Lassberg az ő tetszését is elnyerte. A tükörben alapos vizsgálatnak vetette alá Mrs. Boverley arcát, s titokban összehasonlította a sajátjával. Az eredmény nagyon is kedvére való volt, úgy érezte, bármikor felveheti úrnőjével a versenyt − a komorna fiatal volt, Gladys bájait viszont a dollármilliók növelték meg jelentősen.

Úrnő és komornája élénk beszélgetésbe kezdtek. Azon tanakodtak, vajon milyen ruhát viseljen aznap Gladys. A döntés hord–erejének köszönhetően a tanácskozás meglehetősen hosszúra nyúlt.

Reggel, miután Herbert elment hazulról, Maria Lassberg felhívta az édesapját, és megkérte, hogy minél előbb keresse fel. Egy óra sem telt bele, és Georg Tornau bekopogott hozzá. Nagyon nyugtalan volt, el sem tudta képzelni, mi történhetett Mariával. Megkönnyebbülten fellélegzett, amikor végre megpillantotta.

− Történt valami, Maria? − kérdezte izgatottan.

− Semmi, amiért nyugtalankodnod kellene, apám. Arról van szó, hogy Herbert tegnap este közölte velem, szeretné visszakapni a szabadságát, mire én beleegyeztem a válásba.

− Szegény gyermekem!

Az asszony megrázta a fejét.

− Ugyan, apa, nincs miért sajnálkoznod. Hidd el, nem okozott vele fájdalmat. Ne felejtsd el, hogy Herbert már régóta idegen számomra, s nem köt hozzá semmi, csupán a kötelességtudat. Neked viszont nem kellett volna tegnap este elmenned az Adlonba, tudom, hogy ott voltál. Herbertet akartad figyelmeztetni a kötelességére, és engem megkímélni a csalódástól. Biztosítalak, hogy ezen a téren már nem tud nekem bánatot okozni, mert túltettem magam az egészen. Amióta bejelentette, hogy válni akar, úgy érzem magam, mint aki újjászületett. Szabad lehetek, anélkül, hogy bármit is tennem kelljen érte. Hálás vagyok a sorsnak, amiért nem kényszerít arra, hogy életem végéig viseljem fiatalkori meggondolatlan döntésem következményeit, és hogy mindennap keserű szájízzel gondoljak mások boldogságára.

Az apa vizsgálódva figyelte lányát.

− Maria, nem csak azért beszélsz így, hogy engem megnyugtass? − kérdezte gyanakodva.

A fiatalasszony kedves mosollyal rázta meg a fejét.

− Nem, apám, amióta feltártam előtted a lelkem, nincs helye színlelésnek többé. Valóban nagy kő esett le a szívemről. Herbert is elégedett volt, amiért nem tartóztattam. Azt hiszem, kicsit megsértettem a hiúságát, amiért olyan könnyen visszaadtam a szabadságát. Majdhogynem szemrehányást tett, amiért első szóra lemondtam róla. Nem tehetek róla, de csakugyan könnyebb volt ezt megtennem, mint továbbra is együtt élni vele. Herbert nemsokára hazajön, hogy megbeszélje veled a részleteket. Kérlek, ne izgasd fel magad, rendezz el vele mindent higgadtan, és tedd olyan könnyűvé számomra a válást, amennyire csak lehet! Remélem, minden nehézség nélkül megegyeztek, végül is nincs köztünk vita e tárgyban.

− Csodállak, Maria, látom, a büszkeséged erőt ad hozzá, hogy ilyen nyugodtan viselkedj. Pedig egykor úgy szeretted…

58

Az asszony enyhén elpirult.

− Szégyellem is magam érte. Én tulajdonképpen nem Herbert Lassbergbe voltam szerelmes, hanem abba a férfiba, akit őt megismerve megálmodtam magamnak. Ugyan mit tudhat egy olyan fiatal teremtés, mint amilyen én voltam, a szerelemről! Az igazi szerelem mindent eltűr, mindent elvisel, mindent megbocsát. Amikor Herbert megmutatta igazi arcát, én már csak undorral tudtam rágondolni. Képtelen vagyok elnézni neki, hogy kíméletlenül becsapott és hogy olyan szégyenletes komédiát játszott velem. Sohasem tudom neki megbocsátani, hogy millió hazugsággal magához láncolt és kicsikarta, hogy a felesége legyek. Szégyellem magam, amiért a felesége voltam, megalázott, belegázolt a büszkeségembe. Beláthatod apám, ha csakugyan szerettem volna Herbertet, most nem tudtam volna ilyen közönyösen fogadni a döntését, és nem érezném őt ennyire idegennek. Akkor fájna és kimondhatatlanul nyomasztana, hogy el akar válni tőlem. Ezzel szemben én úgy érzem magam, mint aki újjászületett, s hálás vagyok, hogy nem kell az oldalán leélnem az életemet. Nyugodj meg hát, nincs semmi baj. Megkönnyítenéd a helyzetemet, ha szenvedélymentesen, higgadtan beszélnéd meg vele a részleteket. Nemsokára hazaér, ezért visszavonulok a szobámba. Ha nem okvetlenül szükséges, nem szeretném viszontlátni. Kérlek, gondoskodj róla, hogy mihamarabb elhagyja a házat.

Georg Tornau felállt, és magához ölelte egyetlen leányát.

− Megnyugtat, hogy ilyen józanul viselkedsz, gyermekem. Légy egészen nyugodt, én majd mindent elintézek, neked nem kell törődnöd semmivel!

Nemsokára hazaérkezett Herbert Lassberg, mire Maria azonnal visszavonult a szobájába. Georg Tornau az úgynevezett dolgozószobában fogadta, ahol veje soha életében nem dolgozott semmit. Azonnal rátért a lényegre:

− A lányomtól hallom, hogy fel akarjátok bontani a házasságotokat.

− Úgy van − válaszolta Herbert. − Elfogadom a titkári és útimarsalli állást, amelyet Mrs. Boverley ajánlott fel, és már a jövő héten elutazom vele Berlinből. Szeretném, ha addig elintéződne a dolognak legalább azon része, ahol nélkülözhetetlen a jelenlétem.

− Elintéződik, ha teljesíted a feltételeimet, amelyeket mint Maria édesapja szabok ki a számodra.

Herbert Lassberg meghökkent.

− Miféle feltételeket?

− Hát amilyeneket ilyenkor szokás. Először is, természetesen elismered, hogy a házasságot a te hibádból kell felbontani.

Herbert büszkén kihúzta magát.

− Kérlek, ez úri becsület kérdése, természetesen beleegyezem. Apósa megvető pillantása láttán kicsit elbizonytalanodott. A szeméből olyasmit vélt kiolvasni, ami kizökkentette magabiztos, öntelt nyugalmából. Tétován folytatta:

− Ha gondolod, elmehetünk együtt az ügyvédhez, hogy megbeszéljük vele a részleteket.

− Ilyen esetben úgy szokás, hogy mindkét félnek meglegyen a saját ügyvédje. Te fordulj a tiédhez, én meg majd felkeresem dr. Veidtot. Ők ketten elintéznek mindent. Ha egyik félnek sincs ellenvetése, akkor a válás tudtommal nem ütközik különösebb akadályba. Addig is szeretném, ha összepakolnád a holmidat, és minél hamarabb elhagynád a házat.

− Azonnal összecsomagolok. Ideiglenesen az Adlonban foglaltattam magamnak szobát, és…

Apósa szigorú pillantása láttán torkán akadt a szó.

− Ez már egyáltalán nem érdekel. Én csak a lányomat szeretném megkímélni a jelenlétedtől.

Herbert habozott egy pillanatig, majd megkérdezte:

− Megengeded, hogy elbúcsúzzam Mariától?

Georg Tornau talpra ugrott, és ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette:

–Nem!

A szó pofonként csattant Herbert arcán.

− Maria óhaja, hogy búcsú nélkül távozzam? − kérdezte hitetlenkedve.

− Nem kíván elbúcsúzni tőled.

Herbert habozott még egy pillanatig, aztán rántott egyet a vállán. Szép arcát eltorzította dühös fintora.

− Hát akkor nem! Ebben az esetben, kérlek, add át neki az üdvözletemet.

Georg Tornau nem szólt semmit, csak komoly, elgondolkodó pillantást vetett rá. Herbert meghajolt, majd szó nélkül hátat fordított, és kiment. Megparancsolta a személyzetnek, hogy csomagolják össze a holmiját, és küldjék az Adlon szállóba. Néhány apróságot mindjárt magához is vett, és elindult, hogy felkeresse az ügyvédet.

Az inas sokat sejtető pillantást vetett utána, majd kiszaladt a konyhába, hogy a szakácsnővel és a cselédlánnyal megvitassa a történteket. Abban mindhárman egyetértettek, hogy valami készülődik a házban.

Nem sokáig maradtak bizonytalanságban, mert alighogy Herbert Lassberg elhagyta a házat, Georg Tornau is elbúcsúzott leányától. Minél előbb beszélni akart dr. Veidttal. Miután elment, Maria a konyhába indult, ahol a három cseléd izgatott arccal fogadta.

Nyugodtan, a tőle megszokott kedves hangnemben közölte a szakácsnővel és az inassal, hogy nem tart igényt a szolgálataikra, mert megváltoztak a körülményei. Aztán a cselédlányhoz fordult:

− Ha maradni akar, Marta, nyugodtan megteheti. Ezentúl nagyon egyszerűen élünk. A főzést vállalom, ezenkívül a háztartási munkából is kivenném a részem, ha kell. Ha magának így megfelel, rendben, ha nem, akkor keresek valaki mást.

Marta habozott. Megértette, hogy ebben a házban egyszer és mindenkorra vége a fényűzésnek. Semmi kedve sem volt szűkölködni, és még több munkát vállalni. Így végül kijelentette, hogy inkább ő is elmenne a többiekkel együtt.

Maria tulajdonképpen nem is bánta. Úgy gondolta jobb, ha új cselédlányt alkalmaz, aki nem ismeri a család korábbi körülményeit, és akinek nem kell magyarázkodnia, hogy zátonyra futott a házassága.

Mariának a történtek után nehezére esett a cselédség elé állni. Sejtette, hogy azok már levonták a következtetéseket abból, hogy Herbert szállodába költözött. A szakácsnő együtt érző tekintete láttán arcába szökött a vér. Gyorsan visszament a szobájába, hogy ott várja meg az édesapját.

Amikor Georg Tornau visszatért, beszámolt a lányának az ügyvédnél tett látogatása eredményéről. Az ügyvéd szerint a válás nem ütközik akadályba. Megemlítette, hogy Herbert elfogadta a titkári és útimarsalli állást Mrs. Boverleynél, de azt bölcsen elhallgatta, hogy ő maga miként vélekedik erről. Semmi szükség rá, hogy Maria még jobban megutálja Herbertet, már így is éppen eléggé megveti.

Amikor mondandója végére ért, felsóhajtott.

− A márka árfolyama egyre csökken, csak most még gyorsabb ütemben, mint eddig. Nem tudom, mi lesz velünk!

Maria gyengéden átölelte.

− Drága, jó édesapám, nincs elég bajod, még én is csak gondot okozok neked! Légy nyugodt, a Jóisten majd megsegít bennünket! Alig várom, hogy ideköltözz hozzám. A cselédeknek már felmondtam. Talán sikerül kiadni néhány szobát. Hallottam, hogy Selton titkos tanácsosné lánya, aki felettünk lakik, szívesen átvenné édesanyja lakását, ha találna neki a közelben egy kisebb lakást vagy legalább egy kiadó lakosztályt. Anya és lánya nem szeretnének távol kerülni egymástól, mert a tanácsosné sokat gyengélkedik az utóbbi időben. Azt hiszem, kapóra jönne nekik, ha kiadnék néhány szobát az idős hölgynek.

Apja gondterhelt arccal nézett Mariára. Kimondhatatlanul aggódott lánya jövőjéért, hiszen látta, hogy a vagyona menthetetlenül elúszik. Rosszat sejtve várta a holnapot, amely nem hozhat mást, csak nélkülözést. Talán már az sem használ, ha kiadják a felesleges szobákat, és amennyire csak lehet, összehúzzák magukat. Ezzel szemben Maria megőrizte bátorságát. Amióta Herbert Lassberg visszaadta szabadságát, mintha lepattant volna róla a lelkét összeszorító, bénító bilincs. Egyre azon törte a fejét, hogyan javíthatna életkörülményeiken. Végiggondolta, milyen tudással, ismerettel rendelkezik, amivel pénzt kereshetne. Szégyenkezve állapította meg, hogy nyelvtudásán és a festészetben való némi jártasságán kívül nincs semmi olyan képzettsége, amiből gyakorlati haszna származhatna. Tisztában volt vele, hogy ezekben a nehéz időkben az emberek nemigen vásárolnak képeket, főleg nem tőle, aki annak ellenére, hogy tehetséges, mégsem kész művész. Nyelvtudással pedig annyian próbálják megkeresni a kenyerüket, hogy a nagy versengésben neki szinte semennyi esélye sincs. Ennek ellenére nem veszítette el bátorságát, bizakodva, vidáman nézett az édesapjára.

Aznap este apa és lánya a nappaliban üldögéltek. Georg Tornau váratlanul megjegyezte:

− Ha tudnád, Maria, mennyire sajnálom, hogy annak idején eladtam a gyárat! Kikészültek az idegeim, ennyi volt az egész, pedig kitarthattam volna.

Maria szeretettel nézett édesapjára.

− Tudom, hogy ezzel is csak jót akartál. Ha nem így teszel, lehet, hogy még nagyobb veszteségek érnek bennünket. Nem tudhattad előre, hogy olyan idők jönnek, amikor képtelenség lesz okosan gazdálkodni. Nemrég a bankban jártam, ott mondta valaki, hogy manapság bármibe fog az ember, úgyis rosszul jár. Ha nem adtad volna el a gyárat, talán még hamarabb tönkrementünk volna.

− Az lehet, de ha már eladtam, megvehettem volna azt a birtokot, amit olcsón kínáltak. Akkor most nem fájna a fejem, mert akármilyen szelek is fújnak, a föld mindig érték marad. Bezzeg az unokatestvéremnek, Albertnek nincsenek ilyen gondjai! Hatalmas birtokán minden megterem, egyedül él, nincs se felesége, se gyereke, akikről gondoskodnia kellene.

− Mégsem lehet boldog, ha hátat fordított a világnak, és remeteként él, ahogy mesélted.

− Hát igen, az biztos, hogy nem boldog. Fogalmam sincs, mi van vele, semmi hír felőle, nem tartja a kapcsolatot senkivel. Elutasította még az én közeledési kísérleteimet is.

− Sajnálom, hogy nem ismerem, pedig ő az egyetlen rokonunk, ugye?

− Igen, rajtam kívül ő az egyetlen Tornau. Valamikor barátságos, jólelkű, eszes ember volt. Nem valami szépség, az igaz, óriási termetű, arcvonásai durvák, mintha a szobrász, aki vésőjével kifaragta, félbehagyta volna, még mielőtt a finom megmunkáláshoz nekikezdett volna. Esetlen és kétbalkezes volt örök életében, de aranyszíve van. Fiatalkorában vesztére beleszeretett egy vékonycsontú, törékeny lányba. Feleségül kérte, s mivel a lány igent mondott, megtartották az eljegyzést. Albert volt az egyik leggazdagabb földbirtokos a környéken, a weidenhofi birtok, amelyet az apjától örökölt, mintagazdaságnak számított. Albertnak már az édesapja is^ boldogtalan ember volt. Teljes szívéből szerette a feleségét, de az asszony egy nap váratlanul elhagyta egy másik férfi kedvéért. A fiához hasonlóan ő is óriási termetű volt. Albert mindenben rá hasonlít, tőle örökölte a jó szívét is, amely oly szöges ellentétben áll előnytelen külsejével. Mély benyomást tett rá apja szenvedése, akit nagyon megviselt felesége hűtlensége. A gyermek Albert rajongott az édesanyjáért, aki viszont nem szerette őt igazán, hiszen annak a férfinak a gyereke volt, akihez nem fűzték érzelmi szálak. Ha igazán szereti Albertet, nem hagyja el. Albert már ifjúkorában visszavonultan élt kedélybeteg édesapjával Weidenhofon. Az öreg halála után egyetlenegyszer próbált közeledni valaki máshoz, s ez lett a végzete. Éppen úgy imádta a menyasszonyát, ahogy valaha az édesapja az édesanyját. A szerelem feloldotta Albert gátlásait, s végre kibontakozhatott igazi jelleme. Ha láttad volna, ahogy az a tagbaszakadt óriás körülugrálta a lányt, a tenyerén hordozta, leste minden kívánságát! Úgy látszott, semmi sem állhat a boldogságuk útjába. Édesanyád azonban, aki szívből kedvelte Albertet, előre aggódott. „Istenem, bárcsak boldogok lennének! Albert nem ismeri igazán Trudét, istennőként imádja, pedig csak egy hiú, önző teremtés, igazi belső értékek nélkül. Szerintem meg sem érdemli Albertet, attól félek, nagyon megkínozza" − mondta nekem egyszer. És igaza lett. Egy nap Albert egy idegen férfi karjában találta a menyasszonyát. Hallotta, ahogy a lány elpanaszolta neki, hogy csak a szülei kívánságára megy hozzá Alberthez, akik azért kedvelik a fiút, mert gazdag. Amikor Albert sápadtan megjelent előtte, és színtelen hangon, nyíltan rákérdezett az igazságra, az a szívtelen perszóna egyenesen az arcába vágta, hogy igenis mást szeret, és hogy örül, hogy ezek után nem kell hozzámennie feleségül, mert irtózik tőle. Ennek hallatán mondanom sem kell, hogy a szegény fiú úgy érezte magát, mint akit leforráztak. Szégyenében otthagyott csapot–papot, meg sem állt a család weidenhofi birtokáig, és ettől fogva senkit sem engedett magához. Írtam neki, arra kértem, ne temetkezzen bele ennyire bánatába, Trude nem érdemelte meg a szerelmét. Könyörögtem, szedje össze magát, és nézzen valami olyan elfoglaltság után, ami majd elfeledteti vele a csalódást. Azt válaszolta, hogy ha Istent ismerek, hagyjam őt békén önként vállalt magányában, és eszembe ne jusson felkeresni, mert engem sem hajlandó fogadni. Kijelentette, hogy ő nem erre a világra való, ahol az emberek kinevetik, irtóznak tőle, miközben hízelgő szavakat suttognak a fülébe. Elveszítette az emberekbe vetett bizalmát, és jobbnak látja, ha soha többé nem hagyja el Weidenhofot. Nem akarja kitenni magát újabb csalódásnak. Azt tanácsolta, húzzam én is ki az élők listájáról, vegyem úgy, mintha meghalt volna. Ami megmaradt belőle, nem más, mint csúnya, esetlen teste, amivel nem kíván többé undort kelteni senkiben. Igazi remete lesz belőle, aki gyűlöli az embereket, és nem akar látni senkit, még engem sem, pedig tudja, hogy mindig őszinte barátja voltam. Arról pedig, hogy valaha is asszonyszemély kerüljön a szeme elé, hallani sem akar, mert szeretné megkímélni a hölgyeket önmaga förtelmes látványától. Maria őszinte együttérzéssel hallgatta a történetet.

− Ó, szegény ember, mennyit szenvedhetett!

Georg Tornau bólintott.

− Látom, nagyon együtt érzel Alberttel. Hogyne tennéd, amikor téged is hasonló keserves csalódás ért, gyermekem. Mindenesetre az már annak idején sem ment a fejembe, hogyan bánhatott el egy könnyelmű, üresfejű lány azzal a nagyszerű emberrel.

Egy idő múlva újra írtam neki. Szívélyes hangvételű, buzdító levelem azonban felbontatlanul jött vissza a címemre, Albert nem volt hajlandó átvenni. Írtam neki még néhányszor, de a leveleim egytől–egyig ugyanerre a sorsra jutottak. Végül felhagytam a próbálkozással. Belátom, tolakodóan viselkedtem, de nagyon sajnáltam azt a szegény fiút.

− Azóta nem is hallottál róla?

− De igen. Néhány évvel ezelőtt egy üzletfelem mesélt róla, azt mondta, ugyanolyan remeteségben él, mint eddig. Az emberek különcként és nőgyűlölőként tartják számon, de elismerik rátermettségét, ami a gazdálkodást illeti. Nincs nála ügyesebb földbirtokos a környéken, emlékszem, már az apja is ilyen volt. Albertnek hatalmas vagyona van, de ő maga igen szerényen él. A birtokot nem hagyja el, igaz, elég nagy ahhoz, hogy megfelelő mozgásszabadságot biztosítson a számára. Weidenhof környékén állítólag furcsábbnál furcsább pletykák keringnek róla. Ennyit tudok, de mióta ez a bizonyos üzletfelem meghalt, semmi hírt nem kaptam felőle. Sajnálom Albertet, kár érte, mert világéletében értékes ember volt.

Maria elgondolkodva nézett maga elé.

− Miért van az, édesapám, hogy mindig a jó emberek szenvednek a legtöbbet az életben? − kérdezte csendesen.

Maria sokáig nem tudott megfeledkezni Albert bácsi történetéről. Mély együttérzéssel gondolt az ismeretlen rokonra, hiszen ő maga is eleget szenvedett. Átérezte a magányos ember minden keserűségét, s őszintén sajnálta, amiért ekkorát csalódott az életben. Eszébe jutott, hogy amikor rájött, milyen alávaló gazember Herbert, Albert bácsihoz hasonlóan ő is legszívesebben elbujdosott volna.

Elég későre járt az idő, amikor Georg Tornau elbúcsúzott a lányától. Még otthon is, amikor nyugovóra tért, Albert Tornau foglalkoztatta. Egy gondolat szöget ütött a fejében…

Albert az unokatestvére, az egyetlen rokona. Gazdag, hatalmas birtoka van, se felesége, se gyereke. Mi lenne, ha nála keresne menedéket maga és leánya számára, ha bekövetkezik, amitől a leginkább fél, és az infláció felemészti minden vagyonát? Hosszú évek óta most először gondolt unokafivérére, és egy távoli terv, ami eddig meg sem fordult a fejében, nem hagyott békét neki. Nem saját maga miatt törte a fejét a megoldáson, az eszébe sem jutott, hogy esetleg egyszer ő legyen Albert örököse. Maria miatt volt az egész, érte aggódott. Miatta jutott eszébe az örökség is, ami eddig nem érdekelte. Hirtelen elszégyellte magát. Nem, nem akar az örökséggel foglalkozni, még Maria érdekében sem, csupán menedéket szeretne találni a számára, ha még ínségesebb idők köszöntenek be.

Nyugtalanul forgolódott az ágyban, sehogy sem jött álom a szemére. Amikor végre elaludt, álmában Mariát látta virágzó fák alatt Weidenhof teraszán. Arca boldogságtól sugárzott, kipirult volt és egészséges, éppen olyan, mint lány korában.

Ettől a naptól fogva az öregúr gyakran gondolt magányába temetkezett unokatestvérére. Mariának nem szólt egy szót sem titkos reményeiről, mert nem akart hiú ábrándokat ébreszteni benne.

Ahogy múlt az idő, még inkább elszegényedtek. A nélkülözés közepette Tornau gondolatai egyre csak az utolsó mentsvár körül forogtak. Az ínséges időkben apa és lánya még közelebb kerültek egymáshoz. A szegény édesapa agyába belefészkelte magát a gondolat, hogy csakis unokatestvére segítségével menekülhetnek meg a legrosszabbtól. Lelki szemei előtt gyakran szinte oázisként jelent meg Weidenhof képe.

V.

Gladys Boverley új titkárával utazott el Berlinből. Pontosan tartotta magát az útvonalhoz, melyről barátnőjének, Maudnak is beszámolt.

Herbert Lassberg ragyogó útimarsallnak bizonyult. Már korábban is sokat utazott, szinte minden európai országot ismert, és mindig a legelőkelőbb szállodákban szállt meg. Gladys vaskos pénztárcájának köszönhetően most sem kellett takarékoskodnia, és így az asszonynak olyan kényelemben volt része, amiről nem is álmodott. Herbert az utazás megszervezésében felülmúlhatatlannak bizonyult, és Gladys szerelmi viszonyuktól függetlenül is boldog volt, hogy ilyen jó vásárt csinált vele. Az utazás csak most vált igazán élvezetessé számára.

Herbert Lassberg imádta a kényelmet, ezért tulajdonképpen jól érezte magát új „állásában". Végre nem kellett lázasan számolnia, keservesen beosztania a pénzét, mint ahogy az utóbbi hónapokban tette. Nála senki sem értett jobban hozzá, hogyan kell nagyurak módjára költekezni. Olykor nehezére esett Gladys előtt megjátszani a gyengéd szeretőt, de belátta, hogy ez elkerülhetetlen. Legalább az esküvőjük napjáig ki kell tartania.

Mindig felüdülést jelentett számára, ha nem kellett kettesben lennie Gladysszel. Örült, ha mások jelenlétében hűvösen, udvariasan viselkedhetett, s nyomatékot adhatott titkári mivoltának.

Mrs. Boverley egyelőre maradéktalanul elégedett volt vele. A férfi elhalmozta bókokkal, apró figyelmességekkel, sikerült teljesen megbabonáznia az asszonyt, talán éppen azért, mert valójában nem érzett semmit iránta. Mivel alaposan kitanulmányozta már a női jellemet, és ismerte a nők minden gyengéjét, Gladysen is átlátott. Csupán egyet nem tudott: azt, hogy az asszonynak esze ágában sem volt feladni a függetlenségét. Herbertnek hiúságában ez meg sem fordult a fejében. Úgy gondolta, hacsak nem követ el valami végzetes hibát, Gladys hozzámegy feleségül, mihelyt kimondják a válást. Meg volt győződve arról, hogy a markában tartja, annál is inkább, mivel az asszony jó híre forgott kockán.

Egyelőre nagy odaadással élvezte a luxusutazás minden örömét. Szinte megrészegült, amikor látta, hogy Gladys két kézzel szórja a pénzt, s hogy az anyagiak szemmel láthatóan nem játszanak szerepet nála. Az asszony átadta neki az utazásra szánt pénzösszeget, amiből ő gátlástalanul fedezte saját kiadásait is, úgyhogy a béréhez hozzá sem kellett nyúlnia. Nem sejtette, hogy mindez nem kerülte el munkaadója figyelmét. Gladys nem tette szóvá észrevételét, inkább magában jót nevetett Herbert magabiztosságán, aki azt hitte, lóvá teheti. Gladys Boverley rafinált asszony volt, aki a férjétől egyszer s mindenkorra megtanulta, hogyan tegyen különbséget pénz − és szívügyek között. Úgy döntött, egyelőre mindent ráhagy Herbertre, mert szórakoztatta a férfi ügyeskedése. Gladys szó nélkül fedezte a költségeket. Szívesen felemelte volna a férfi bérét is, de nem akarta megalázni. Bizonyára meglepte volna, ha tudja, Herbert pénzügyekben milyen gátlástalan.

Csak a látszat kedvéért látta el a férfit titkári teendőkkel. Leveleket íratott, felolvastatott vele, elvárta tőle, hogy intézze az utazással kapcsolatos ügyeket. Herbert ellenőrizte és fizette a szállodai számlákat, autót bérelt, és ott segített az asszonynak, ahol tudott.

− Ó, milyen szorgalmas titkár vagy nekem, my boy! Vagyok nagyon elégedett veled. Nincs semmi kellemetlen, semmi bosszankodás, te csinálsz mindent, hogy nekem legyen kényelmes. Vagyok tényleg elégedett.

A férfi erre látszólag szenvedélyesen magához ölelte, vadul szájon csókolta, és felsóhajtott:

− Ó, Gladys, csak szeress, kérlek, szeress!

− Akarod még jobban szeresselek? Te elégedetlen boy!

− Nem tudok betelni veled, Gladys, egyszerűen imádlak! Az asszony szívesen hallgatta a szerelmes szavakat. Végre valaki kielégítette a hiúságát, és boldogan sütkérezett a férfi hódolatában. Közben nem is sejtette, hogy Herbert hűvös, bíráló tekintettel méregeti, hogy nagyon is jól látja, milyen rohamosan öregszik, és hogy minden testmozgás és szépségápolás ellenére egyre kövérebb. A férfi azonban úgy tett, mint aki mindebből nem vesz észre semmit, és meg van győződve róla, hogy huszonhét éves, pedig magában úgy negyvennek taksálta. Ha a dollármilliókra gondolt, ez a kis csalás nem is esett nehezére.

Habár Gladys a pénzügyeit jórészt maga intézte, Herbertnek időnként mégis alkalma nyílt, hogy bepillantson a New York–i üzleti jelentésekbe. A számok láttán annyira megrészegült, hogy az asszony iránti szenvedélye újból lángra kapott. Alig várta, hogy elérkezzen a nap, amikor majd újra szabad lesz, és magához kötheti a gazdag özvegyet. Újra meg újra sürgető leveleket küldözgetett az ügyvédjének, aki közölte vele, hogy ennél gyorsabban lehetetlen lebonyolítani a válást.

Svájcon keresztül Olaszországba utaztak, onnan pedig Hamburgba, mert Gladys nem akart olasz hajóval átkelni az óceánon. Herbert Hamburgban helyet foglaltatott egy német gőzhajóra.

A férfi megfontolt viselkedésének köszönhetően Gladys még mindig szerelmes volt béli, így a hajóút mindkettőjük számára kellemes órákat tartogatott. A fedélzeten az asszony New York–i ismerősökkel találkozott, akiknek bemutatta titkárát és útikalauzát. Herbertet befogadták a társaságba, s Gladys magatartásának köszönhetően szinte egyenrangúként kezelték. Lassberg nagyszerű társalgó volt, és mivel kedvező benyomást tudott gyakorolni a hölgyekre, azok el voltak ragadtatva tőle.

Ezek után Gladys szenvedélye természetesen újfent fellobbant. Boldog volt, amikor látta, hogy a hölgyek vágyakozó pillantásokat küldözgetnek a jó megjelenésű, délceg Herbert felé. Ez ismét megemelte a férfi értékét a szemében, s boldogan, győzelemittasan könyvelte el, hogy szerelme egyedül az övé, és láthatóan rajta kívül rá sem néz másra.

Amikor megérkeztek Amerikába, Gladys házában már minden készen állt a fogadásukra. Az asszonynak hatalmas, előkelően berendezett háza volt New Yorkban, de a várostól néhány órányira a tengerparton is állt egy villája, ahol a legforróbb nyári hónapokat töltötte.

Hazaérkezése alkalmából Gladys rengeteg virágot kapott az ismerőseitől. Az asszony lángoló arccal fedezte fel köztük Normann West csokrát is. A virágok és a névjegykártya láttán újra felébredt szívében a régi szenvedély. Olyan izgalom fogta el, hogy Herberten szórakozottan nézett keresztül, ha az beszélt hozzá. A férfi csodálkozva tűrte, hogy az asszony eltolja magától, amikor ő a karjába akarja zárni.

− Kell nagyon vigyázni ebben házban. Nem szabad meglátszani, hogy kényeztetem téged − magyarázta nagyon ingerülten Mrs. Boverley.

Herbert meghökkent. Ilyen nyersen még sohasem bántak vele.

− Bocsáss meg, Gladys, de egyedül vagyunk. Herbert csodálkozását látva, az asszony jót nevetett.

− Ó, te vagy kedves, buta boy, ne aggódj. Most vagyok itthon, úrnője ennek háznak. Nem engedhetek el magam, mint utazás alatt, amikor voltam szabad ember. A cselédek előtt kell tekintély legyen.

− Megígérem, hogy óvatos leszek, de kikészít már ez a huzavona a válással. Alig várom, hogy végre szabad legyek! Az ügyvédem értesített, hogy május huszadikától végre szabad ember vagyok. Még csak néhány hét, kedvesem, és aztán semmi sem állhat boldogságunk útjába.

− Well, de te mész most szobádba. Minden kész neked, lesz kényelmes. Ott vársz, majd én hívok. Mindig kell várni, sose jössz hívás nélkül hozzám, szolgák miatt, érted? Most van dolgom, figyelsz, ne vegye észre senki, hogy nem vagy nekem igazi titkár. Menj, kell telefonálni sok ismerősömmel! Ők várják engem régóta.

Herbert sértetten távozott. Az asszony csupán a kezét nyújtotta. Herbert két szobát kapott a házban, egy dolgozószobát és egy hálószobát. Mrs. Boverley előző titkárai is ezekben a szép, kényelmes helyiségekben laktak. Minden megtalálható volt bennük, amivel Amerikában már az egyszerűbb lakásokat is felszerelték.

Ügyes, kifogástalanul képzett inas állt Herbert rendelkezésére. A férfi odaadta neki bőröndjei kulcsát, hogy kicsomagolhasson. Miután elmagyarázta a teendőket, magára hagyta a hálószobában. A dolgozószobában cigarettára gyújtott, elnyúlt a heverőn és maga elé bámult.

Az imént, amikor Gladys olyan hevesen eltaszította magától, különös érzés lett úrrá rajta. Először sejlett fel benne, hogy az asszony talán nincs is annyira a befolyása alatt, mint képzelte. Lassberg elgondolkodott azon, mi lesz, ha Gladys nem akar feleségül menni hozzá? A férfi arca elszánt kifejezést öltött, és hirtelen talpra ugrott.

Csak próbáljon meg nemet mondani! Utóvégre a karmaiban tartja, s mivel tőle függ a jó híre, kénytelen lesz engedelmeskedni. − Feleségül kell jönnie hozzám mindazok után, ami kettőnk között történt − sziszegte izgatottan, és a keze ökölbe szorult.

A vonásai azonban gyorsan kisimultak. „Butaságokat képzelek, hiszen Gladys fülig szerelmes belém. Az imént ideges volt, ennyi az egész. Éppen amiatt kell annyira vigyáznia a látszatra, mert a feleségem akar lenni" − vigasztalta magát.

Megnyugodott, és újra elnyúlt a díványon. Élvezte a finom cigarettát, és szokása szerint lustán, hanyagul nézte a füstfelhőket.

Gladys Boverley mihelyt egyedül maradt, elhelyezkedett egy karosszékben, és a telefonkagyló után nyúlt. A részvénytársaság irodáját hívta, tudta, hogy Normann West ebben az időpontban általában ott tartózkodik.

A férfi gyorsan előkerült. Gladys angolul beszélt vele, mivel németül még nem tudta hibátlanul kifejezni magát.

− Hogy van, Mr. West? Itt Gladys Boverley beszél.

− Ó, Mrs. Boverley! Micsoda kellemes meglepetés! Isten hozta itthon. Szerencsésen megérkezett az európai körútról?

− Igen, egy órával ezelőtt. A sok csokor között ráakadtam az ön virágaira. Csodálatosak, nagyon köszönöm! Igazán meghat a figyelmessége. Mikor találkozhatnánk, Mr. West?

− Parancsoljon velem, megyek, amikor kívánja. Szeretném személyesen is üdvözölni itthon, Mrs. Boverley.

− Akkor holnap délután várom teára. Majd mesélek a szülőföldjéről.

− Nagyon kedves. Előre örülök a beszélgetésnek.

− Csak udvariasságból mondja.

− Hiszen tudja, hogy nem vagyok az a fajta, aki beéri puszta udvariaskodással. Csakugyan örülök, hogy ilyen hosszú idő után viszontláthatom.

− Az öröm kölcsönös, Mr. West. A viszontlátásra!

Gladys kipirult arccal tette le a kagylót, és mélyet sóhajtott. Csak úgy csillogott a szeme! Ugyan kit érdekelt most Herbert Lassberg, amikor szívében ismét fellángolt a régi szerelem! Vágyakozva gondolt az egyetlen férfira, aki igazán tetszett neki. Sohasem akart még ennyire a felesége lenni, mint most. Úgy érezte, elérkezett az idő, ezúttal sikerül meghódítania Normannt.

Mélyet sóhajtott, és elmerült szerelmes gondolataiban, amelyekhez Herbert Lassbergnek az égvilágon semmi köze sem volt. Hamarosan megérkezett a barátnője, Maud Bardon.

A hölgyeknek természetesen rengeteg mondanivalójuk akadt egymás számára. Maud egy idő után kíváncsian megkérdezte:

− De hol van a titkárod, Gladys? Bevallom, már alig várom, hogy végre megpillantsam. Miss Sterley, akivel a gőzösön együtt utaztatok, az imént hívott fel, és ódákat zengett róla.

Gladys elnevette magát.

− Nem értem, Maud, hogy lehet valaki ilyen kíváncsi egy férfira, amikor köztudottan boldog házasságban él?

− Attól még érdekelhet a titkárod. Azonnal be kell mutatnod. Szívesen legeltetem a szemem csinos férfiakon, ez még nem jelenti azt, hogy nem szeretem a férjemet.

− Mindjárt megismerkedhetsz vele, Maud. De előtte beszélgessünk még egy kicsit. Mi történt itthon, milyen estély, szórakozás van kilátásban? Remélem, még nem utazott el mindenki vidékre.

− Nos, a javáról már lekéstél. Természetesen szándékomban áll a tiszteletedre fogadást rendezni, és remélem, te is meghívod a barátaidat, hogy közösen ünnepeljük meg hazatérésedet.

− Magától értetődik.

− Az idén mikor költözöl ki a tengerparti villába?

− A jövő hónapban még nem, Maud, hacsak nem lesz túl meleg. Június elején azonban már biztosan.

− Akkor meghívatom magam néhány hétre hozzád. A férjem üzleti útra megy Kaliforniába, ahová nem kísérhetem el. Azt mondja, nagyon megerőltető lenne számomra.

− Nagyszerű, Maud, a hosszú távollét után örülök a társaságodnak.

− A titkárodat is magaddal viszed a villába? Gladys elnevette magát.

− Úgy látom, jobban érdeklődsz a titkárom után, mint amennyire boldog házasságodat figyelembe véve megbocsátható lenne –jegyezte meg évődve. Aztán megnyomta a csengőt, és így folytatta: − Mindjárt megrendelem a teát és kéretem a titkáromat is. Ha nincs ellene kifogásod, teázhat velünk, igazán kiváló társalgó.

− Nagyszerű. Magától értetődik, hogy nem csak jóképű, hanem szórakoztató is.

− Ugyan miért lenne magától értetődő?

− Mert különben nem alkalmaztad volna, Gladys. Minden eddigi titkárod csinos, érdekes ember volt. Szentül hittem, egyszer hozzámész valamelyikhez. Talán éppen ez a mostani lesz a második férjed.

− Eszemben sincs feladni a szabadságomat. Ahhoz egy igazán rendkívüli férfi kellene…

− Túlságosan igényes vagy, drágám. Férjhez kellene menned, mit ér az élet, ha egyedül van az ember…

− Semmi kedvem újra igába hajtani a fejem. Hogy megnyugtassalak, Mr. Lassberg, az új titkárom semmiképpen sem lesz a második férjem, bármennyire is jóképű és érdekes. A hajón minden nőnek elcsavarta a fejét.

− És a tiédet nem?

− Ahhoz nem eléggé, hogy feláldozzam érte a szabadságomat. No, de légy türelemmel, mindjárt a saját szemeddel is megláthatod.

Gladys utasítást adott a belépő inasnak, hogy hozza be a teát, és szóljon Mr. Lassbergnek.

Néhány perccel később belépett Herbert, és udvariasan meghajolt a hölgyek előtt. Maud Bardonnak még a szája is tátva maradt a csodálkozástól, aztán cinkosul kacsintott a barátnőjére.

− Tulajdonképpen régi ismerősök vagyunk, Mr. Lassberg. Mivel ön írja Mrs. Boverley leveleit, mi már hónapok óta levélbarátságban állunk egymással.

Herbert meghajolt, és olyan lebilincselő pillantást vetett Mrs. Bardonra, hogy az élénk, csinos asszony fülig pirult. A hölgy Mr. Lassberget nagyon „ interesting "–nek találta, és élénk beszélgetésbe elegyedett vele.

A csevegésben Gladys is részt vett. Egy időre megfeledkezett Normann Westről, és Herbertet újra kívánatosnak találta, de csak azért, mert barátnője el volt ragadtatva tőle.

Herbert Lassberg tudta, hogy nem árt, ha Gladys barátnőjének elnyeri tetszését, mert így az asszony számára is kívánatosabbnak tűnik. Igyekezett hát belopni magát Maud szívébe. Ez sikerült is neki, már amennyire a hölgy kissé közönyös természete és a férjéhez való feltétlen hűsége lehetővé tette.

Egy óra múlva Maud Bárdon arcon csókolta barátnőjét, és indulni készült. Herbertnek csókra nyújtotta kis, kövérkés kezét.

Gladys és Herbert egyedül maradtak. Az asszony mosolyogva jegyezte meg:

− Voltál nagyon jó, my boy, így is kell. Senki nem kell tudni, hogy vagy nekem több mint titkár. De most mondjad, sikerült berendezkedni szobádban? Találtál mindent, ami kell? Nem hiányzik semmi?

A férfi kezet csókolt neki, további kedveskedést nem mert engedélyezni magának.

− Hiszen nálad vagyok − suttogta, s mélyen a szemébe nézett. − A többi nem számít. A házad nagyon szép és kényelmes.

− És tetszik jól Maud Bardon?

− Nagyon vonzó lady, de az én Gladysemmel nem lehet egy napon emlegetni.

Az asszony erre engedélyezett egy gyors csókot. Imádta, ha bókoltak neki, s habár Maud a legjobb barátnője volt, nem tudta elviselni, hogy a háttérbe szorítsa. Ezt már nem bírta volna el a barátságuk. Gladys ennek ellenére észrevette magán, hogy Herbert iránti érzelmei jelentősen alábbhagytak. Nemsokára el is küldte azzal a megbízatással, hogy írjon meg néhány levelet.

Herbertnek nem fűlött a foga a levélíráshoz, a munka soha nem érdekelte, most mégis engedelmeskednie kellett. Miután Gladys megígérte, hogy együtt vacsoráznak, visszament a szobájába.

Félelme, hogy gazdag zsákmánya esetleg kicsúszik a kezéből, már alábbhagyott, mégis alig várta már, hogy kimondják a válást, és végre összeköthesse életét a vagyonos asszonyéval.

Herbert büszkén vonult végig a ház pazarul berendezett helyiségein. Közel, nagyon közel az idő, amikor ő lesz itt az úr!

Aznap este vacsora után Gladys azonnal visszavonult, azt mondta, fáradt. Herbertet felszólította, hogy sétáljon egyet, nézelődjön New Yorkban. A férfi szívesen engedelmeskedett, mégis panaszos képet vágott, és megjegyezte, hogy az asszony mindenáron száműzni akarja magától. Valójában persze boldog volt, hogy végre egyedül lehet, és mehet kedve szerint, amerre lát.

Másnap délután Gladys ismét sétálni küldte. Herbert nem is sejtette, hogy azért akar megszabadulni tőle, hogy nyugodtan teázhasson Normann Westtel, akinek még a létezéséről sem tudott. Azt pedig még álmában sem gondolta volna, hogy személyében vetélytársa akadt. Mivel nappal is szívesen megtekintette volna New Yorkot, megörült a szabad délutánnak, és hamarosan nyakába vette a várost.

Gladys elégedetten figyelte ablakából a távolodó férfit, majd amikor meggyőződött róla, hogy már messze jár, gyorsan belebújt egyik legkihívóbb alkalmi ruhájába. Szívdobogva várta álmai lovagját. Amikor jelentették, hogy megérkezett, sebtében leengedte a rózsaszínű selyemfüggönyöket, mire kellemes félhomály borult a szobára. Púderpamacsával még egyszer végigfutott az arcán, újra kirúzsozta a száját, majd elégedetten szemlélte magát a tükörben.

Gladys karosszékében kecsesen hátradőlve fogadta a belépőt. Előtte óriási csokor vörös rózsa virított. Az értékes csipketerítő széle a földet súrolta.

Az asszony mosolyogva nyújtotta kezét Westnek, aki szívélyes mosollyal üdvözölte.

− Látom, jót tett az utazás, Mrs. Boverley, szinte megfiatalodott − mondta udvariasan, és huncutul elmosolyodott, mert tudta, hogy Gladys szereti, ha hízelegnek neki.

Az asszony szeme fölcsillant.

− Komolyan mondja?

West biztonságban érezte magát, tudta, hogy nemsokára úgyis végleg elhagyja New Yorkot, ezért most nem volt olyan tartózkodó, mint általában, pedig észrevette, hogy az asszony újabb támadást indított ellene.

− Miért hazudnék? Higgye el, szebb, mint valaha.

Normann tudta, hogy mindez erős túlzás, mégis kimondta, hiszen a mai napig hálás volt az asszonynak, aki Amerikába érkezésekor ismeretlenül is szívélyesen fogadta a házában. Tudta, hogy Gladys Boverley nem gonosz, csupán megvannak az apró gyengéi, amelyek felett ő soha nem kívánt pálcát törni. A jó szándék és a melegszívűség beszélt belőle most is, amikor az alapjában véve komoly férfi apró bókokkal kedveskedett az asszonynak, akinek a szívében új erővel kapott lángra a régi szerelem.

Gladys forró vágyakozással nézett a szemébe. Normann West magas, karcsú, kisportolt testalkatú fiatalember volt, válla széles, csípője keskeny, mozgása pedig könnyed. Férfias, napbarnított arcán a szürke szempár, igaz, kissé hűvösen csillogott, de volt benne valami kedvesség, ami rokonszenvessé tette nemcsak a tekintetét, hanem egész megjelenését. Ha gyerekeket vagy segítségre szoruló embereket látott, ellágyult a tekintete. A szeme sarkában megbúvó apró ráncok arról árulkodtak, hogy komolysága ellenére a humor is helyet kapott az életében. A keskeny orr, a kifejező száj, amelyet energikus vonalak vettek körül, a széles, markáns áll és a beszéd közben kivillanó, szép fehér fogsor rokonszenves külsőt kölcsönzött neki. Egész megjelenésében volt valami megnyerő, ami bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy olyan sokra vitte az életben.

Gladys titokban összehasonlította őt Herbert Lassberggel. Herbert szebb volt, Normann West pedig rokonszenvesebb és érdekesebb − ehhez nem fért kétség. Az asszonyon ismét eluralkodott a vágy, hogy megszerezze magának ezt a kiváló férfit.

Ám ezúttal is elég ügyetlenül viselkedett. Westet nem lehetett holmi kihívó viselkedéssel, kacérkodással vagy ravasz mesterkedéssel meghódítani, őt nem érdekelték a Gladys Boverley–féle felületes teremtések.

Normannak esze ágában sem volt, hogy kihasználja az asszony rajongását. Jóindulatúan ráhagyott mindent, szépeket mondott neki, és eltársalgott vele, ha úgy adódott. Gladys most európai utazásáról mesélt, miközben külön hangsúlyt fektetett németországi élményeinek ecsetelésére. Németül beszélt, hogy ezzel is kedveskedjen a férfinak, aki jókedvűen hallgatta kissé esetlen előadását.

− Kedves, Mrs. Boverley, kegyed meglepően gyorsan elsajátította a németet. Külön öröm számomra, hogy anyanyelvemen beszélgethetünk. És egyáltalán: most veszem észre, mennyire hiányzott az elmúlt hónapokban.

Alighogy e bók kicsúszott a száján, már meg is bánta. Szinte megrémült az asszony fölcsillanó tekintetétől.

− Komolyan mondja, Mr. West?

− Nem szoktam hazudni, csak ha elkerülhetetlen − mondta könnyedén, és elnevette magát. − Tényleg örülök, hogy újra itt ülhetek kegyeddel. Hisz tudja, milyen régóta élvezem a vendégjogot e házban, legalábbis Mr. Boverley életében így volt.

− Ezután is így lesz, örökre, ha ön is úgy akarja − válaszolta Gladys izgatottan.

A férfi nem is sejtette, milyen komolyan gondolja, mégis udvariasan szabadkozott.

− Nem szívesen élek az engedélyével. Kegyed túl fiatal ahhoz, hogy özvegyi sorban élje le az életét. Férjhez kell mennie újra, és ha majd Mr. Boverley utóda beleegyezik, bármikor örömmel meglátogatom.

Az asszony különös pillantást vetett rá.

− Ha egyszer netalán férjhez megyek, akkor… akkor biztos lehet benne, hogy a második férjem is… rokonszenvesnek fogja önt találni. De még meg kell találnom az igazit, aki mindenben hasonlít önre, aki éppen olyan férfias és megbízható, mint ön.

West nyugtalanul fészkelődni kezdett. Nem is annyira Gladys szavaitól jött zavarba, mint inkább a tekintetétől. Hirtelen felugrott, és az órájára pillantott.

− Bocsásson meg, Mrs. Boverley, de most el kell búcsúznom. Sajnos, van még egy fontos üzleti megbeszélésem.

Az asszony ingerülten sóhajtott fel.

− Ó, mindig azok az unalmas üzleti ügyek!

Normann West jóindulatúan elmosolyodott.

− Hát igen, a nők már csak ilyenek; zsörtölődnek, ha a férfiak üzleti ügyekkel vannak elfoglalva, pedig enélkül bizony le kellene mondaniuk a kényelemről, ami olyan kellemessé teszi számukra az életet.

Az asszony kénytelen–kelletlen elmosolyodott a megjegyzésen, és reménykedve megkérdezte:

− Ugye hamarosan újra eljön, Mr. West?

A férfinak már a nyelvén volt, hogy erre bizony aligha kerül sor, mivel legkésőbb két hónap múlva végleg visszatér Németországba, de hirtelen mást gondolt; úgy érezte, jobb, ha egyelőre hallgat. Van még idő bőven, hogy az asszony tudomására hozza elhatározását. Kezet nyújtott, és mindössze ennyit mondott:

− Valamelyik nap majd jelentkezem, de addig is rengeteg a dolgom.

Nem hazudott, mert az áttelepülés csakugyan sok előkészülettel, munkával, fáradsággal járt. Örült, hogy jó kibúvót talált, mert közben világossá vált előtte, hogy Gladys Boverley továbbra is a meghódításán mesterkedik. Kapkodva elbúcsúzott hát tőle, és hazaindult.

Gladys sóvárogva nézett utána.

− Vagy ő, vagy senki! − suttogta elszántan.

Amikor Herbert Lassberg egy órával később hazaérkezett, meglepődve tapasztalta, hogy úrnője igencsak rosszkedvű. Bókjait figyelmen kívül hagyja, és egyáltalán − úgy bánik vele, mintha tényleg csak az alkalmazottja lenne.

Kettőjük viszonya napról napra rosszabbodott. Igaz, Gladys–ben időnként felébredt a gyengédség és becézgetés utáni vágy, de most már minden gondolata Normann West körül forgott. Herbert Lassberg jelenléte hidegen hagyta, végül pedig már egyenesen terhes volt számára.

Egy nap aztán megjött az értesítés, hogy otthon, Németországban kimondták a válást. Herbert Lassberg visszanyerte szabadságát. Lelkesen rohant Gladyshez, hogy elújságolja neki az örömhírt, de az asszony olyan unottan nézett rá, hogy Lassberg szinte megdermedt.

− Gladys, hát nem is örülsz, hogy szabad vagyok, és végre egymáséi lehetünk? − kérdezte csalódottan.

Mrs. Boverley hűvösen mérte végig.

− Nekem mindegy, hogy titkárom nős vagy szabad − mondta gúnyosan, és faképnél hagyta.

Herbert úgy állt ott, mint aki gyökeret eresztett. Sápadtan bámulta az ajtót, amely lassan becsukódott az asszony mögött. Mit jelentsen ez? Úrrá lett rajta a félelem, hogy hiába szabad, Gladys nem akar hozzámenni feleségül. Most mitévő legyen?!

Kénytelen − kelletlen visszasétált a szobájába. Szeme fenyegetően villogott, arca pedig mindenre elszánt kifejezést öltött. Csak próbáljon meg Gladys bolondot csinálni belőle, ha tud! Neki is van fegyver a kezében, s gátlástalanul használni is fogja, ha az asszony húzódozik feleségül menni hozzá. Már nem akart sokáig várni. Szabad volt, s az asszony megígérte neki, hogy feleségül megy hozzá, ha szabad lesz. Vagy… vagy nem is tett ilyen ígéretet? Herbert elgondolkodott, s fogcsikorgatva ugyan, de be kellett vallania magának, hogy Gladys soha nem mondott ilyet. Mihelyt a férfi a házasságra terelte a szót, kitért a beszélgetés elől, vagy gyorsan megjegyezte, hogy még nem jött létre a válás. Vajon szándékosan beszélt így, mert nem akarta ígéretekkel lekötni magát? Ő bizony többször is beszélt a házasságról, de Gladys soha. Mindenesetre a viselkedésével azt sugallta, hogy a jövendőbeli férjét látja benne.

Herbert dühös pillantással meredt maga elé. Jó lesz, ha Gladys vigyáz magára! Közben érezte, hogy feltör benne a félelem, vajon rá tudja–e majd venni az asszonyt, hogy hozzámenjen feleségül.

Herbert mosolyogni próbált saját kétségein. Gladysnek mindössze rossz kedve volt az imént. Már megint az a Mr. West volt nála. Herbertnek feltűnt, hogy ezen látogatások után az asszonynak igencsak rossz kedve van. Ő soha nem lehetett a közelben, ha Gladys Mr. Westet várta. Azt mondta, üzleti ügyeket intéznek, és a cselédségtől valóban hallotta, hogy Mr. West a néhai Mr. Boverley üzlettársa volt. Ennek ellenére Herbert résen volt, amikor a vendég a házban tartózkodott. Látta őt elmenni, s legnagyobb bosszúságára kénytelen volt elismerni, hogy igen érdekes ember benyomását keltette. A cselédségtől azt is megtudta, hogy nőtlen. Talán Gladysszel nem csupán üzleti kapcsolatban állnak, s innen az asszony állandó rosszkedve?

Váratlanul rátört a féltékenység, mert attól tartott, hogy Westnek esetleg nősülési szándékai vannak. A féltékenység természetesen nem Gladys személyének szólt, hanem kizárólag a pénzének. Herbert Lassberg szüntelenül azon törte a fejét, hogyan vegye rá Gladyst a férjhez menésre. Az esküvőt minél hamarabb nyélbe kell ütni, még mielőtt az asszony kicsúszna a kezéből. A világ minden kincséért sem akarta őt elveszíteni.

VI.

Maria Lassberg megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta, hogy végre kimondták a válást. Azonnal intézkedett, hogy újra felvehesse leánykori nevét, mert szerette volna a lehető leggyorsabban kitörölni emlékezetéből a boldogtalan éveket. Így most megint Maria Tornau lett a neve.

Édesapja odaköltözött a nagy házba, de ezzel sajnos nem sokat tudtak javítani siralmas anyagi helyzetükön. Hiába takarékoskodtak, még így sem tudtak elviselhetőbb életfeltételeket biztosítani maguknak.

Maria minden tőle telhetőt megtett: négy szobát kiadott Selton titkos tanácsosnénak, és felmondott a személyzet utolsó tagjának is. Olykor a házmesterek Grétije segített neki a háztartásban.

Mariának egy cseppet sem esett nehezére a háztartás vezetése, mert a munka elterelte a figyelmét a feje fölött tornyosuló gondoktól. Egyedül az aggasztotta, hogy édesapja válláról nem tudja levenni a terheket, pedig látta, mennyire szenved.

Georg Tornau anyagi forrásai teljesen elapadtak, így kénytelenek voltak egymás után eladogatni a családi értéktárgyakat. Ennek sem volt azonban túl sok értelme, hiszen alighogy megkapták értük a pénzt, az már el is veszítette az értékét. Az egykor kényelmesen és divatosan berendezett lakás lassan kiürült. Maria egyesével eladogatta a lakás berendezési tárgyait a jómódú Selton tanácsosnénak, aki született holland lévén az örökségét holland bankban őrizte. A lakás nagy részét ő használta, Mariának és az édesapjának már csak egy–egy hálószoba és egy közös nappali maradt.

Maria megpróbált munkát találni magának, de nem sikerült. Az édesapja is szívesen elhelyezkedett volna valahol, de senki sem akart egy hatvanéves embert alkalmazni. Maria hiába volt fiatal, bárhová fordult, elutasító választ kapott. Amikor már a munkatapasztalattal és képesítéssel rendelkezők is utcára kerültek, miben reménykedhetett volna ő, akinek semmilyen végzettsége sem volt?

Maria újra és újra felkereste azt a műkereskedőt, aki kiállított néhányat a képei közül, hátha valamelyik gazdára talált. Sajnos hiába.

Ínséges idők köszöntöttek rájuk. Már mindent eladtak, csak a legszükségesebb tárgyak maradtak meg. Rántott levesen és száraz kenyéren kívül más nemigen került az asztalukra.

Georg Tornaunak vérzett a szíve, amikor látta lánya kétségbeesett igyekezetét, hogy biztató mosolyt erőltessen sápadt arcára. Az inflációnak sehogyan sem akart vége szakadni. Eljött a nyár, és egyre nagyobb lett a zűrzavar.

Amikor Georg Tornau belátta, hogy immár nem tudja megvédeni gyermekét még az éhhaláltól sem, félretette minden büszkeségét, és nekilátott, hogy levelet írjon unokatestvérének, Albert Tornaunak. A levél így szólt:

„Kedves Albert!

Evek óta nem jelentkeztem, mert leveleimet bontatlanul küldted vissza. Ezért is írtam rá a borítékra, hogy 'Segélykiáltás'− Ha meglátod ezt a szót, talán elolvasod a soraimat. Legutoljára azért írtam, hátha sikerül véget vetnem a boldogtalanságodnak, próbáltam segíteni rajtad. Most a szükség hajt, hogy tollat ragadjak. Ez a levél az utolsó szalmaszál, amibe talán megkapaszkodhatunk − adja az Isten, hogy elolvasd, és ne küldd vissza felbontatlanul. Kérlek, segíts rajtunk! Leányom és én itt maradtunk semmi nélkül. Az infláció következtében elvesztettük minden vagyonunkat, a gyárat eladtam, és kénytelen voltam pénzzé tenni minden értéktárgyunkat, mert különben fölkopott volna az állunk. Bútorainkat, ruháinkat is eladogattuk, csak az maradt, ami rajtunk van, munkát pedig minden igyekezetünk ellenére sem találtunk

Ha csak rólam volna szó, inkább véget vetnék az életemnek, mintsem segítséget kérjek valakitől, de nem vagyok egyedül Eddig tehetetlenül néztem, hogy egyetlen gyermekem nyomorog. Napról napra sápadtabb, a szeme fénytelenebb, ezért félreteszem minden büszkeségemet, és megkérdezem: Albert, tudnál–e segíteni rajtunk? Talán akad valami munka a birtokodon, amit el tudnánk végezni, és aminek fejében szállást és élelmet biztosítanál számunkra. Pénzt hiába is adnál, az úgysem segítene rajtunk, mert azonnal felemésztené az infláció. Bármit elvállalunk, legyen az akár a legalantasabb munka.

Imádkozom Istenhez, hogy ne küldd vissza olvasatlanul a levelemet. Ha te nem segítesz, akkor mindennek vége, de ha elolvasod e sorokat, tudom, megesik rajtunk a szíved, mert a bánatod ellenére mindig jó ember voltál. Ha hajlandó vagy segíteni, akkor kérlek, Albert, gyorsan cselekedj, mert minden nap számít! Legalább a leányomat fogadd be, kérlek, könyörgök, segíts!

Unokatestvéred, Georg Tornau"

Nyolc nap telt el azóta, hogy elküldte a levelet, de válasz nem érkezett. Némi reménykedésre adott okot, hogy legalább nem jött vissza felbontatlanul a címükre.

Időközben annyira elszegényedtek, hogy Mariának már csak egyetlen értéktárgya maradt, amitől eddig nem tudott megválni. Édesanyja a halálos ágyán az ujjára húzta a gyűrűjét, amelyet Maria azóta talizmánként őrzött. Az édesanyja azt mondta, hogy a gyűrű majd megóvja minden rossztól.

Olyan kilátástalan helyzetbe kerültek, hogy Maria úgy döntött, nincs más választása, feláldozza gyűrűjét. Ekkor már egy teljes napja nem ettek. Maria aggódva nézte idős édesapját, aki magába roskadva az ablak előtt ült, és tekintete a semmibe révedt.

− Elmegyek, édesapám, és eladom anya gyűrűjét. Ennünk kell. Az édesapja fénytelen szemmel nézett rá.

− Még a talizmánodat is fel kell áldoznod, Maria?

− Nincs más választásunk, apám. Először benézek a műkereskedőhöz. Tegnapelőtt szóltam neki, hogy adja el nyugodtan a festményeket, amennyiért tudja, ha lesz érdeklődő. Azóta talán már is kelt valamelyik. Ha nem, akkor sajnos el kell adnom a gyűrűt.

Magára öltötte kopott kabátkáját, és kis kalapot nyomott a fejébe. Éppen le akart hajolni, hogy búcsúzóul megcsókolja az édesapját, amikor Georg Tornau hirtelen összerezzent. Látta, hogy a postás lépett be a kapun. Már nyolc napja lázas izgalommal várta érkezését. Most sebtében a lánya keze után kapott.

− Várj egy percet, Maria! − kiáltott izgatottan. Hamarosan csengettek. Maria ajtót nyitott, s egy levéllel a kezében tért vissza. Kérdőn nézett az édesapjára.

− A weidenhofi birtokról jött, apa − mondta meglepetten, nem tudván, hogy édesapja írt az unokatestvérének. Georg Tornau nem akart hiú reményeket ébreszteni benne, azért hallgatott.

Az öreg reszkető kézzel nyúlt a boríték után, felbontotta, és kapkodva olvasni kezdte:

„Kedves Georg!

Bevallom, néhány napig hozzá sem nyúltam a leveledhez, mert nem tudtam eldönteni, felbontsam–e vagy sem, habár a borítékon ott állt: 'Segélykiáltás'. Ha ezt nem írod rá, valószínűleg olvasatlanul visszaküldöm, akárcsak a többit. Ez az egy szó azonban nem hagyott nyugodni, figyelmeztetőn nézett rám, míg végül felbontottam, és elolvastam a soraidat. Hidd el, hosszú ideje ez az első hír, ami mélyen megrázott. A világtól elzárkózva élek, és nem tudom, mi történik odakinn. Az inflációról természetesen én is értesültem, tudom, milyen sokakat tönkretett, habár én magam, hála az édesapámnak, nem érzek semmit belőle. Ő svájci és holland bankokban helyezte el a pénzét, mert úgy gondolta, hogy ezek az országok nem keverednek olyan könnyen háborúba. Én követtem a példáját, így a vagyonom nem értéktelenedett el.

Szegény, jó Georgom, hát Te is az infláció áldozata lettél? Már előbb is fordulhattál volna hozzám, mert igaz, visszavonultan élek, és nem érintkezem még azokkal az emberekkel sem, akik valaha sokat jelentettek nekem − vén különc vagyok, tudom –, de akkor sem hagyhatom, hogy egy Tornau nélkülözzön. Ha tudok, segítek, főleg neked, aki mindig is őszinte barátom voltál. Ha Te és a lányod elnézitek nekem, hogy nem akarok közvetlenül találkozni veletek, akkor gyertek Weidenhofra. A házam elég nagy, van benne hely bőven mindannyiunk számára, és ha akarunk, kitérhetünk egymás útjából. Van egy oldalszárny, amit egyáltalán nem használok, ott nyugodtan ellakhattok. A személyzet majd gondoskodik a fogadtatásotokról, és természetesen mindenben a rendelkezésetekre áll. Ha elfogadjátok a feltételeimet, gondtalan életetek lesz nálam. Mellékelten küldök egy csekket az útiköltségre és a legfontosabb kiadásokra. Szeretném, ha a családunkhoz méltó öltözékben és körülmények között érkeznétek meg ide, ezért azt javaslom, haladéktalanul vásároljátok meg a legszükségesebb dolgokat. A csekket svájci frankra állítottam ki, így nem értéktelenedik el az indulásig. Elegendő, ha táviratban értesítesz érkezésetek időpontjáról. A neurodei állomáson kocsi vár rátok. Kérlek, ne felejtsd el, Georg, hogy nem akarok személyesen találkozni veletek, legfőképp a lányoddal nem. Ha nem volna Tornau, nem is fogadnám be a házamba, mert az asszonynéptől már egyszer sikeresen megtisztítottam környezetemet. Szerencséje, hogy leány, mert így legalább tudom, hogy még egyetlen férfit sem tett boldogtalanná. Ha nem így volna, nehezen tudnék megbarátkozni a gondolattal, hogy egy fedél alatt éljek vele. Kizárólag azért fogadom be, mert Tornau, és mert a Te lányod. Ki nem állhatom az asszonynépet, főleg az elváltakat nem, akik egy életre boldogtalanná teszik a férjüket. Ebből nem engedek, ezért a lányod jobban teszi, ha messziről elkerül.

Meglátjátok, nem szenvedtek hiányt semmiben, erről gondoskodom. A részletek felől majd a személyzet felvilágosít benneteket.

Unokatestvéred,

Albert Tornau "

Georg Tornau megkönnyebbülten sóhajtott fel.

− Hála Istennek, megmenekültünk! − kiáltotta. Majdnem sírt örömében.

− Apám, édesapám, mi történt?

− Édes gyermekem, megmenekültünk! Nem kell eladnod édesanyád gyűrűjét. Itt van, olvasd! − mondta és átnyújtotta a levelet.

Maria olvasni kezdte, és amikor a végére ért, megkérdezte:

− Apa, te írtál Albert bácsinak?

− Igen, Maria. Megkértem, hogy ha tud, segítsen rajtunk. És hál' istennek, minden különcsége ellenére hajlandó befogadni bennünket. Vége a szenvedésnek, utazunk Weidenhofra.

− Hát nem olvastad, mit ír Albert bácsi a levél végén? Gyűlöli a nőket, kiváltképpen az elváltakat, akik boldogtalanná teszik a férfiakat.

− De hát, Maria, a te esetedben egészen másról van szó.

− Azt hiszem, erről nehezen tudnánk meggyőzni. Tény, hogy csak azért fogad be a házába, mert azt hiszi, hajadon vagyok.

Georg Tornau meghökkent. Vigyáznia kell, mit mond Mariának, mert képes visszautasítani a felkínált segítséget.

− No igen, ez igaz. Szerintem az lenne a legjobb, ha egy ideig titokban tartanánk, hogy elváltál. Az a fontos, hogy mi ketten tudjuk, ártatlan vagy. Talán egy napon sikerül ezt megértetnünk Alberttel is. Az elvált nőkkel szembeni ellenszenve az édesanyjával és hűtlen menyasszonyával kapcsolatos kellemetlen élményein alapszik. A te eseted mindenben különbözik az övékétől, és ha Albert ismerné a sorsodat, csak sajnálni tudna érte. Mivel mindezt jelenleg nem tudjuk neki megmagyarázni, elhallgatjuk előle, hogy házasságban éltél és elváltál. Szerencsére újra felvetted a lánynevedet, így az ottani hatóságoknál teljes joggal Maria Tornau néven jelentkezhetsz be. Nincs más választásunk, gyermekem, ha életben akarunk maradni. Boldog vagyok, hogy Albert hajlandó a rendelkezésünkre bocsátani a ház egyik oldalszárnyát, és azt hiszem, ezt el kell fogadnunk. Nem is sejted, mekkora kő esett le a szívemről. Megköszönöm Istennek, amiért a legnagyobb nyomorúság idején meghallgatta imámat, és talán nem rója fel bűnünkül, hogy nem mondjuk el Albertnek a teljes igazságot. Végül is egyáltalán nem fontos, hogy Weidenhofon asszonyomnak vagy kisasszonynak szólítanak.

Maria megsimogatta édesapja homlokát. Tekintete megpihent a sokat szenvedett arcon. Ebben a pillanatban megértette, ha nem utazik el vele Weidenhofra, az az életébe kerülhet. Látta, ahogy a jó hír hallatán felragyogott az arca, és hosszú idő után most újra visszatért az életkedve. Nem volt szíve, hogy aggályoskodásával tovább gyötörje. Ugyan, mit számít az, hogy Weidenhofon hajadonként mutatkozik be vagy sem, amikor a számára legkedvesebb személy egészségéről van szó! Hálás lehet a jólelkű rokonnak, amiért nyugodt öregséget biztosít neki. A többi meg majd megoldódik magától.

− Hát akkor, kedves édesapám, Isten nevében elfogadjuk a nagylelkű ajánlatot. Mint hajadon lányod elkísérlek Weidenhofra, de azt tudnod kell, hogy az első adandó alkalommal megmondom Albert bácsinak, hogy elvált asszony vagyok, de ártatlan, mert a válásra nem az én hibámból került sor.

Az idős úr erre a karjába zárta.

− Az utolsó pillanatban megkegyelmezett nekünk a sors. Hálás vagyok érte, úgy érzem, mint aki újjászületett. Ezalatt a szörnyű időszak alatt minden átértékelődött. Ha korábban valaki azt mondja, egyszer még boldog leszek, ha kegyelemkenyéren élhetek, nem hiszem el neki.

− Nem kegyelemkenyér lesz az, édesapám, majd mi megkeressük a betevő falatra valót. Albert bácsi bizonyára megengedi, hogy dolgozzunk. Egy akkora birtokon mindig akad munka, én még a földeken is szívesen dolgoznék. Bármilyen munkát elvállalok, hiszen fiatal vagyok és egészséges. A te számodra is biztosan akad valami elfoglaltság, amit könnyűszerrel elláthatsz.

Apa és leánya még sokáig elüldögéltek, és megvitatták a teendőket, miután sorsuk ilyen szerencsésen jobbra fordult. Végül Georg Tornau kivette a borítékból Albert Tornau csekkjét, amely ezer svájci frankra szólt. Az akkori valutaárfolyam szerint ez jelentős összegnek számított.

− Ebből aztán megvehetjük mindazt, amire szükségünk lesz az utazáshoz, Maria. Nem holmi ágrólszakadt rokonok módjára érkezünk meg Weidenhofra. Az útiköltség nem kerül sokba. Most pedig, kislányom, első dolgunk az lesz, hogy alaposan megtöltjük a gyomrunkat, nehogy lebetegedjünk. Szükségünk lesz az erőnkre.

− Elvisszük a csekket a bankba, de csak egy kis összeget veszünk fel róla, nehogy elértéktelenedjen, és ne tudjuk megvenni rajta, amire szükségünk lesz. Azt javaslom, előbb vásároljunk be, és csak azután vegyünk fel pénzt a bankból, hogy kifizessük a számlát.

Az idős úr bólintott.

− Ezzel az ezer frankkal valóságos Krőzusnak érzem magam.

− Én azért elmegyek a műkereskedőhöz, apa. Ha eladta a képeket, bizonyára nevetséges összeget kapott értük. Ha nem, hazahozom őket, talán később jobb áron értékesíthetjük őket. Esetleg odaajándékozhatom Albert bácsinak hálám jeléül, amiért befogad bennünket.

− Rendben van, Maria. De előbb együnk valamit. Most, hogy tudom, ehetünk végre, még éhesebb lettem.

Maria a nyakába borult.

− Édesapám, ha tudnád, milyen hálás vagyok Albert bácsinak, amiért megmentett bennünket az ínségtől!

Elindultak a bankba. Visszafelé Maria megvásárolta a szükséges élelmiszereket, s odahaza leírhatatlan élvezettel fogyasztották el a finomabbnál finomabb falatokat. Ezt csak az értheti meg, aki éhezett már életében.

Délután Maria felkereste a műkereskedőt, aki csodák csodája, mindkét képet eladta. Csakhogy olyan kevés pénzt kaptak értük, hogy abból csupán néhány napon át tudták volna fenntartani magukat. A műkereskedő természetesen többet keresett a képeken, mint Maria. Az asszony legszívesebben visszavette volna a képeket, hiszen nyomorúságos árat kapott értük, de ezt már nem tehette meg. Eszébe jutott, milyen boldog lett volna így is, ha közben nem érkezik meg Albert bácsi levele.

Elhatározta, hogy fest Albert bácsinak egy másik képet.

Otthon mosolyogva mutatta meg az édesapjának a pénzt, amit a képekért kapott.

− Nézd, apa, ennyi a hónapokig tartó munkám eredménye. Csupán néhány napra mentett volna meg bennünket az éhhaláltól. Mégis büszke vagyok rá, mert én kerestem.

Az édesapja magához ölelte.

− Csakhogy végre teljes biztonságban tudhatlak, szegény kis Mariám!

VII.

A weidenhofi udvarház méltóságteljesen illeszkedett be a festői környezetbe. Hatalmas kert vette körül, amelynek egyik vége a folyóig, a másik pedig az erdőig húzódott. A kastélyforma épület egy nagyobb középszárnyból és két kisebb oldalszárnyból állt. A középszárny tetején torony ékeskedett. A magasan elhelyezett bejárathoz széles homokkő lépcső vezetett. Mindegyik szárnynak külön bejárata volt, de belül összeköttetésben volt a középszárnnyal. A ház barokk stílusban épült, legfeljebb százéves lehetett. Albert Tornau egyik őse építtette 1823–ban, mert a régi ház már nem felelt meg az igényeinek. A régi udvarházat gazdasági épületté alakították át, és még ma is ilyen célt szolgált. Az új épülettől úgy negyedórányi járásra helyezkedett el.

A szép, új barokk épületet a szomszédos Neurode lakosai még most is „az új udvarház" néven emlegették.

Weidenhof volt a környék legnagyobb birtoka. A Neurode községhez tartozott még a Neurode nevezetű birtok is, amelyet azonban már régóta nem lehetett egy napon emlegetni Weiden–hoffal. Neurode az utóbbi években nagyon tönkrement, mialatt Weidenhof hatalmas birtokká nőtte ki magát. Neurodét megviselték a nehéz idők és tulajdonosának könnyelmű életmódja. Míg Weidenhofból mintagazdaság fejlődött, addig Neurodét felemésztette a jelzálogkölcsön.

A tulajdonos már rég eladta volna Neurodét, csak nem talált, rá vevőt, hiszen az új gazdának mindjárt a kezdet kezdetén nagy összeget kellett volna a birtokba fektetnie, hogy felvirágoztassa.

Míg Neurode meglehetősen leromlott, Weidenhofból messze földön híres mintagazdaság vált. Albert Tornau kitűnő mezőgazdász volt, kizárólag a munkájának élt, így a birtok a nehéz időkben is szépen jövedelmezett. A sikerhez az is hozzájárult, hogy ő maga egyszerű, igénytelen életet élt. A pompa, a fényűzés idegen volt számára.

A munkásain és az alkalmazottain kívül senkivel sem tartotta a kapcsolatot. Olykor kereskedők vetődtek a birtokra, akikkel üzleti megbeszélést folytatott, a szántóföldeken pedig néha összefutott Neurode tulajdonosával. Egymáshoz azonban nem jártak el, annál is inkább, mivel a többieknek volt felesége. Ez elegendő volt ahhoz, hogy Albert Tornau messzire elkerülje a házat.

A weidenhofi cselédség kizárólag férfiakból állt, kivéve a házvezetőnőt, Döring kisasszonyt, aki olyan csúnya volt, hogy már–már férfiszámba vették. Nőietlen megjelenése, durva modora ellenére nagyon szorgalmas volt, égett a keze alatt a munka.

Gazdájával és munkaadójával különös kapcsolatot alakított ki. Albert Tornau igazi nőgyűlölő volt, Döring kisasszony pedig ennek az ellentéte: ki nem állhatta a férfiakat. Ha valami megbeszélnivalójuk akadt egymással, mindez olyan éles, haragos hangnemben zajlott, mintha elkeseredett ellenségei lennének egymásnak. Pedig éppen ellenkezőleg, kölcsönösen nagyra tartották egymást, nem tűrték volna el senkinek, hogy akár egyetlen rossz szót szóljon a másikról.

Albert Tornau ötvenöt éves volt, Döring kisasszony is közel járt a hatvanhoz. Közvetlenül azelőtt került a birtokra, hogy Albert Tornaut keserű csalódás érte a női nem részéről. Amikor a férfi összezavarodva, megkeseredve és mélységesen megalázva visszatért a birtokra, azonnal szélnek eresztette a női cselédséget, és férfiakkal helyettesítette őket. Döring kisasszonyt, aki akkor szakácsnőként dolgozott nála, szintén el akarta bocsátani. Hallotta a szolgáktól, hogy az asszony született férfigyűlölő, aki nem tűri meg a férfiakat sem a konyhában, sem pedig a közelében. Amikor az asszony bement Albert Tornauhoz a cselédkönyvéért, olyan haragosan nézett rá, hogy az meghökkent.

− Miért néz rám ilyen ellenségesen… nem tehetek róla, de nem akarok többé nőket látni a házban. Hazugok, ki nem állhatom őket − mondta.

− Én meg a férfiakat ki nem állhatom, utolsó egy söpredék az. Mérget vehet rá, hogy százszorta hazugabbak a nőknél, Tomau úr. Örülök, ha nem látok egyet se közülük. Bárcsak találnék egy olyan helyet a világon, ahol nincsenek férfiak. Nem tehetek róla, hogy a Jóisten ilyen rondának teremtett, hogy senki sem szeret rám nézni. Adja ide a cselédkönyvemet minél hamarabb, hogy ne kelljen itt álldogálnom és magát nézegetnem. Legalább annyira nem tetszik nekem, mint amennyire én nem tetszem magának.

Albert Tornau egy ideig elgondolkodva nézett Döring kisasszony tésztaképébe. Az apró, sötét szempár dühösen villant rá. Tornau végül nyers hangon megszólalt:

− Na, kotródjon a konyhába, maradhat. Senki nem mondaná meg magáról, hogy nő, én meg nem veszek tudomást róla.

Erre Döring kisasszony még dühösebb pillantást vetett rá.

− Maradjak ebben a házban, ahol csupa férfi dolgozik? A fejemre másznak, engem meg egyen a fene mérgemben?

Albert Tornau leküzdötte magában az együttérzést, ami hirtelen elöntötte e csúnya fehérnép láttán. A legszívesebben megveregette volna a vállát: „Mi ketten sorstársak vagyunk. Téged nem szeretnek a férfiak, tőlem meg iszonyodnak a nők. Tartsunk össze!" Csakhogy olyan sok volt szívében a keserűség, hogy képtelen volt kimondani. Nem akarta kimutatni, mennyire szenved még mindig, amiért egy nő undorítónak találta. Meggyőződésévé vált, hogy minden nőnek ez a véleménye róla, ezért szentül hitte, hogy még a csúnya szolgáló sem szívesen néz rá. Mivel azonban sorstársának tekintette, nem akarta őt kiűzni a kegyetlen világba, ahol lenézik és kitaszítják a kevésbé szépeket. Ezért inkább ráförmedt az asszonyra:

− Tartsa a száját! Maradjon a házamban, és ne hagyja, hogy a férfiak a fejére másszanak. Mától kezdve maga a házvezetőnő Weidenhofon, tudom, hogy szorgalmasan ellátja a feladatát. Ezentúl csak nekem főz, a munkások ételét más készíti. A bérét megduplázom, s ha becsülettel végzi a munkáját, élete végéig a birtokon maradhat. Most pedig takarodjon… s ha csak teheti, ne kerüljön a szemem elé.

Döring kisasszony elképedt. Egy ideig habozott, majd megszólalt:

− Jól van, maradok. Dupla bér… abból félre is tehetek. Nem akarok a terhére lenni senkinek öregségemre, ha már nem bírok dolgozni. És egy örökös állás… − nyelt egy nagyot, mert képtelen volt tovább beszélni. Rövid idő múlva így folytatta: − A csúnyaságom miatt nehezen tudtam elhelyezkedni, pedig tudok és akarok is dolgozni. Van, aki sokkal kevesebbet ér nálam, de szép arcú, s így mindenütt előnyben részesítették. A férfiak irtóznak tőlem… de én éppúgy irtózom tőlük.

− Ahogy én a nőktől, akik ha rám néznek, összesúgnak mögöttem. A nők csak a külsőt nézik, nem érdekli őket, hogy milyenen vagyunk itt legbelül − mondta, és a szívére mutatott.

− A férfiak sem különbek náluk − vetette közbe Döring kisasszony, pedig titokban meghatotta gazdája szívélyessége.

− Most aztán elég… kifelé! Itt marad, és kész!

így lett Döring kisasszony Weidenhof házvezetőnője. Nagyon szigorúan bánt a férfiszemélyzettel, Albert Tornau pedig maradéktalanul elégedett volt vele. Nem ismert nála szorgalmasabb cselédet. Ez azonban nem zárta ki, hogy igen nyers hangnemben beszéljen vele, hiszen mégiscsak nő volt.

Albert Tornau gyakran elkönyvelte magában, hogy széles e világon Döring kisasszony az egyetlen értelmes asszonyszemély. Az asszony pedig, ha kell, tűzbe ment volna a gazdájáért.

Példás rendben tartotta a házat, s olyan odaadással főzött, hogy a házigazda mindig élvezettel ült asztalhoz. Ezenkívül sakkban tartotta a személyzetet, s soha senkit nem engedett közel magához.

Weidenhof intézője szintén zárkózott ember hírében állott. Szorgalmas volt, akár Döring kisasszony, és éppolyan akadékoskodó, mint ő. Akárcsak a gazdájáról, róla sem lehetett elmondani, hogy valami férfiszépség lett volna. A weidenhofi birtok azonban évről évre gyarapodott, szépült az irányítása alatt. A szántóföldeken szükség volt női munkaerőre, de ezek az asszonyok még csak a közelébe sem mehettek az udvarháznak. Ha Albert Tornau a mezőn női munkásokkal futott össze, egyszerűen keresztülnézett rajtuk. Ha valami mondanivalója volt számukra, megüzente az intézővel.

Úgy tűnt, a Jóisten kárpótolni akarja a sok szenvedésért. Weidenhofon soha nem volt rossz termés, nem volt jégverés, sem marhavész. Ment minden, mint a karikacsapás. A személyzet végezte a dolgát és elégedett volt a körülményeivel. A munka mellett az embereknek volt annyi szabadidejük, hogy bemenjenek a faluba, és lányokkal szórakozzanak. Csupán maga a birtok gazdája fordított hátat a külvilágnak, s vált igazi remetévé. A házvezetőnő ugyanígy cselekedett. Mindketten boldogtalanok voltak, de Döring kisasszony ezt sokkal könnyebben viselte, mint a házigazda, hiszen óriási szerencsének tekintette, hogy gondtalan, nyugodt életet folytathat a birtokon. Ez kárpótolta mindenért.

1923–at írtak, egy gyönyörű júliusi napon Albert Tornau éppen a szántóföldről tért haza. Még javában folyt az aratás. Kora reggel lovagolt ki félvér lován. Szegény jószágnak volt mit cipelnie, ha szálfatermetű gazdája felpattant a hátára. Albert Tornau nehézkesen kászálódott le a nyeregből, s a kantárt odavetette a lovászfiúnak, aki ura ezüst sípjának hangjára az istálló elé sietett.

− Csutakold szárazra, aztán nézd meg a lábát. A jobb hátsón meglazult a patkó. Hozd rendbe azonnal. Elmehetsz!

Albert Tornau mindig ilyen szigorú hangnemben, tömören beszélt a szolgáihoz.

A széles kőlépcsőn felvánszorgott a bejárati ajtóhoz, és eltűnt a hatalmas előcsarnokban. Anélkül, hogy átöltözött volna − ebben a tekintetben kissé hanyagnak bizonyult, úgy tűnt, mintha egyébként sem előnyös külsejét még inkább el akarta volna csúfítani –, helyet foglalt a reggeliző asztalnál.

Az asztalt feltűnő gonddal terítették meg. A ház berendezésén látszott, hogy a gazdát, aki a bútorokat, szőnyegeket kiválasztotta, született szépérzékkel áldotta meg a sors. A berendezés előkelő volt és kényelmes, a legapróbb tárgy is nagy műértésről tanúskodott. Csak éppen a termetes, ápolatlan külsejű házigazda nem illett bele a képbe. Dús hajával, gondozatlan szakállával és szikár vonásaival elütött finom környezetétől. Elvadult külseje ellenére érdekes személyiség volt, s ha az ember belenézett a szemébe, elfeledkezett minden másról. A rendkívül szomorú, mélyen ülő szempár különös szépséget kölcsönzött az arcának. Albert Tornau fiatalkorában talán valóban csúnya lehetett, de öregségére olyan jellegzetes, markáns vonások jelentek meg az arcán, hogy bármelyik festő lelkesedett volna érte. Olyan volt, mint egy középkori lovag.

A gyönyörű, sárgás árnyalatú damasztabroszon értékes, régi porcelán állt, nehéz ezüst étkészlet és drága kristálypoharak. Az ételeket étvágygerjesztőén rendezték el, az asztal közepére állított kristályvázában pedig már szinte művészi érzékkel összeállított virágcsokor illatozott.

Mindez Döring kisasszony ügyességét és hozzáértését dicsérte. Tudta, de inkább érezte, hogy a gazdája a szépség megszállottja. A házvezetőnőnek pedig a saját csúnyasága ellenére volt szépérzéke.

Albert Tornaut már várta a terített asztal. Mihelyt helyet foglalt, hozták is a meleg ételt, amit második reggeliként fogyasztott.

Az inas nagy gonddal tálalt. Amikor befejezte, a gazdája egy mozdulattal elküldte.

Miután a házigazda csillapította a háromórai lovaglás után támadt éhségét, a levéltáska után nyúlt, amely egy kisasztalon foglalt helyet. Az üzleti leveleken és újságokon kívül mindössze egyetlen magánjellegű levél érkezett, méghozzá Georg Tornau–tól. Albert Tornau ezt bontotta fel elsőnek, s feszülten olvasni kezdte:

„Kedves Albert!

Nem tudom szavakkal kifejezni, milyen hálás vagyok, amiért kész vagy befogadni bennünket Weidenhofon. El sem tudod képzelni, mekkora jót cselekedtél velünk. A segítséged valóban a legnagyobb ínség idején érkezett. Adja Isten, hogy meg tudjuk neked hálálni, amit értünk teszel. Ha pedig teljessé akarod tenni az örömünket, a szállás és ellátás mellett, kérlek, munkát is adj nekünk, hogy ne érezzük magunkat haszontalan kenyérpusztítóknak.

Július 25–én a délutáni órákban érkezünk a neurodei állomásra. Szívből köszönjük a mellékelt csekket. A pénzből rendes ruhákat vettünk magunknak, hogy illően jelenhessünk meg a birtokodon. Még egyszer hálás köszönet a jóságodért.

Örökké hálás unokatestvéred, Georg Tornau "

Albert Tornau egy ideig elgondolkodva nézte a levelet, majd mély sóhajjal az asztalra tette. Nem egykönnyen szánta rá magát, hogy a rokonait befogadja a házába. Sokkal szívesebben segítette volna ki őket pénzzel, habár Georg unokatestvérével mindig is jó viszonyban volt. Annyira elszokott már az emberektől, hogy félt maga mellett tudni a két rokont.

Átfutotta a többi küldeményt, majd csengetett. Amikor az inas belépett, röviden odavetette neki:

− Küldd ide Döringet!

Néhány perc múlva megjelent a házvezetőnő, és megállt az ajtóban. Úgy nézett ki, mint akit skatulyából húztak elő. Patyolattiszta, rendezett külseje enyhített csúnyaságán, amely az évek múlásával egyébként is szelídült. A ráncok és redők megnemesítették az arcát.

− Mit parancsol a nagyságos úr? − kérdezte szokása szerint úgy, hogy rá sem nézett az urára.

Albert Tornau a tányérjára szegezett tekintettel mondta:

− A jobb oldali szárnyban készítsen elő szobákat. Az unokatestvérem július 25–én délután fél hatkor érkezik, és örökre itt marad Weidenhofon.

Döring kisasszony meglepetésében megfeledkezett az utálatról, amit a hímneműek iránt érzett, és belebámult munkaadója arcába.

− Örökre? Weidenhofon?

− Talán van valami kifogása ellene, Döring? − vakkantotta a házigazda.

− Úgysem hallgatna rám a nagyságos úr, egyébként meg nem az én dolgom.

− Helyes! Szóval tegye rendbe a szobákat, legyenek nagyon szépek. Két hálószoba kell, az egyik egy idősebb úrnak, nagyon kényelmes legyen, a másik pedig egy ifjú hölgynek. Ez inkább legyen csinos és barátságos.

Döring kisasszonyba mintha villám csapott volna.

− Egy hölgy? Fiatal hölgy érkezik Weidenhofra?

A házigazda dühösen válaszolt.

− Ha én kibírom, akkor maga is, vagy mi a csoda!

− Énrajtam ugyan nem múlik. De mi lesz a nagyságos úrral? Azt hittem, előbb fordul ki a világ a négy sarkából, mintsem fiatal hölgyet engedjen a házába.

− Majd távol tartom magamtól − mormogta Albert Tornau. –Intézze úgy, hogy a jobb szárnyból a főépületbe vezető ajtó zárva maradjon. Az unokatestvérem tudja, hogy nem akarom látni sem őt, sem a lányát. Ahogy már mondtam, készítsen elő az unokatestvéremnek egy hálószobát és egy dolgozószobát, a lányának pedig egy hálószobát meg egy kisebb szalont. Ezenkívül kell egy közös nappali szoba és egy ebédlő is. Szeretném, ha csinos és lakályos lenne az egész, hogy a rokonaim jól érezzék magukat új otthonukban. Megbízom magában. Bútor van elég, de ha szükség van még valamire, vitesse át azokból a szobákból, amelyeket amúgy sem használunk. Gondolom, az első emeleti szobák, az oldalszárny végében, tökéletesen megfelelnek a célnak. A földszinten télen nagyon hideg a padló, mert alatta van a pince. Ha elkészült jelentse! Mindent meg akarok nézni. Megértette?

− Hiszen nem vagyok süket, és jó hangosan mondta, amit mondott. Mindenről gondoskodom. Kíván még valamit?

Albert Tornaut egyáltalán nem sértették a házvezetőnő kemény szavai. Köztük nem volt helye üres formaságoknak, a lehető legtömörebben s igencsak nyers hangnemben értekeztek egymással. Mindez persze semmit sem változtatott a kölcsönös tiszteleten, amit egymás iránt éreztek.

A házigazda nyugodtan folytatta:

− A vendégek egy konyhán lesznek velem, azt esznek, amit én. Természetesen elvárom, hogy ízlésesen tálaljanak nekik. Semmiben sem szenvedhetnek hiányt, megértette? Ha egyéb kívánságaik vannak, nekem jelentse. Az unokatestvéremmel egyébként írásban fogok értekezni. Egyelőre nem akarok találkozni vele.

− Kíváncsi vagyok, hogy akarja ezt nyélbe ütni. A vendégek talán úgy élnek majd itt, mint a rabok?

− Badarság! Szabad mozgásterük lesz a birtokon, csak éppen oda nem mehetnek, ahol én vagyok. Építtetek egy kerítést, amely kettéválasztja a kertet ott, ahol a főépület és az oldalszárny találkozik. Nem túl széles a kert, már mindent elterveztem. A jobb oldali szárny előtti kert a rokonaim rendelkezésére áll. Lemehetnek egészen a folyóig, a mezőn és az erdőben is sétálhatnak. Csak engem kerüljenek el messziről.

− Értem. És a kiszolgálással mi legyen?

− Az ételeket Franz tálalja, a szobákat Ernst tartja rendben. Személyes kiszolgálásra nincs szükség, egyedül is elboldogulnak. Ennyi. Kifelé!

Döring kisasszony sarkon fordult, és kiment. Már hozzászokott az efféle kurta–furcsa búcsúhoz.

Amikor elment, Albert Tornau felállt, és átment a régi udvarházba, amely gazdasági épületként és az intéző lakásaként szolgált. Az asztalosműhelyben egy sovány, ötven év körüli férfi dolgozott.

− Mehnert, jöjjön velem. Hozzon jegyzettömböt és mérőszalagot.

Kimentek a jobb oldali épületszárny előtti kertbe. Albert Tornau egy bottal választóvonalat rajzolt a porba.

− Ide húzzon egy magas deszkakerítést, amelyen nem lehet átlátni. Két méter magas legyen, a ház falától a főkerítésig nyúljon. Azonnal fogjon hozzá. Július 24–éig el kell készülnie vele. Ha megvan, fesse be zöldre. Megértette?

− Igenis, nagyságos úr!

− Máris kezdheti a mérést − vetette oda Albert Tornau, ezzel kezét a sapkájához emelve elsietett.

Az asztalos is hozzászokott már ura tömör beszédmodorához. Lemérte, milyen hosszúnak kell lennie a deszkakerítésnek, majd kiszámolta, mennyi fára és időre lesz szüksége az elkészítéséhez. Bízott benne, hogy határidőre elkészül vele. Tudta, hogy a nagyságos úr nem tűri a pontatlanságot.

VIII.

Herbert Lassberg már jó ideje sehogy sem tudta elérni, hogy kettesben maradjon Gladysszel. Az asszony észrevehetően kerülte. Étkezéskor is úgy intézte, hogy mindig legyen valaki jelen a személyzet tagjai közül.

Herbert hiába próbált bejutni az asszony szobájába, az soha nem akart beszélni vele. Amikor egy nap be akarta magát jelentetni az inassal, azt a választ kapta, hogy Mrs. Boverley éppen Mr. West látogatását fogadja, és nem akarja, hogy zavarják. Később Mr. West társaságában fog távozni.

Herbert Lassberget őrült féltékenység fogta el. Vajon mi beszélnivalója van ennek az embernek Gladysszel, hogy ő soha nem lehet jelen?

Égő tekintettel figyelte az ablakból, ahogy Gladys és Mr. West elhagyják a házat. Nem tudta, hogy a részvénytársaság legújabb épületét akarják megnézni. Ha sejtette volna, hogy Normann Westnek esze ágában sincs közeledni Gladyshez, bizonyára megnyugszik. Erezte, hogy Gladys ki akar csúszni a kezei közül, s ez aggasztotta.

Újra elmúlt néhány nap, s az étkezéseken kívül nem sikerült találkozniuk. Gladys ilyenkor mindig hivatalos hangnemben beszélt vele, úgy, ahogy egy titkárral szokás. Most már kizárólag angol nyelven szólt hozzá, a németet mellőzte. A férfi egyszer megjegyezte, milyen megejtően bájos, amikor németül cseveg vele, de úgy látszott, az asszony már nem akarta, hogy bájosnak találja. Herbert viszont borzasztóan hidegnek és hivatalosnak érezte az angol nyelvet. Hiába nézett rá hódolattal, rimánkodva, az asszony kerülte a tekintetét.

Egy napon, amikor Herbert ebéd után belépett a szobájába, egy levelet pillantott meg az íróasztalon. Amikor közelebbről is megnézte, döbbenten látta, hogy a felmondását tartja a kezében. Gladys a levelet angolul írta, és egy csekket mellékelt hozzá.

„Sajnálattal értesítem, hogy titkári szolgálataira a jövőben nem tartok igényt. Lekötelezne, ha június elsejéig elhagyná a házamat, mert hamarosan tengerparti villámba költözöm, ahol nem lesz szükségem titkárra. Magától értetődik, hogy egész évi bérét kifizetem, és az útiköltséget is biztosítom, amennyiben szándékában áll visszatérni Németországba. Remélem, észrevette, hogy az utóbbi hetekben már nem volt szükség a munkájára. Azt hiszem, ezek után Ön sem tartja szükségesnek a jelenlétét a házban. Kérem, kíméljen meg a hosszú magyarázkodástól, mert egyáltalán nem áll szándékomban személyesen találkozni Önnel. Természetesen elvárom, hogy úriember módjára viselkedjék, a mellékelt csekk csakis ilyen feltételek mellett váltható be − ellenkező esetben zároltatni fogom.

Hálám jeléül kiváló jellemzést adok Önről.

Tisztelettel: Gladys Boverley"

Herbert Lassberg mozdulatlanul meredt a levélre, úgy állt ott, mint akit leforráztak. Amikor végre magához tért, szörnyű haragra gerjedt. „Na nem, kedves Mrs. Boverley, nem ebben egyeztünk meg!" − gondolta dühösen.

Aznap május harmincegyedike volt. A felmondás június elsejével lépett életbe, ezek szerint az asszony csakugyan nem akart már találkozni vele. Hát ebből nem eszik! − füstölgött magában a férfi. Majd ő megmutatja neki, hogy kicsoda az a Herbert Lassberg!

Egy percig sem tétovázott tovább. Lesietett a lépcsőn, és egyenesen a ház úrnőjének lakosztálya felé indult. Az előszobában azonban egy fekete bőrű Herkulesbe ütközött, aki felvilágosította, hogy Mrs. Boverley nem óhajt beszélni vele. Herbert izgatottan hadarta:

− Nagyon fontos ügyben kell beszélnem Mrs. Boverleyvel. Engedjen be hozzá!

− Sajnálom, szigorú parancsot kaptam, hogy éppen önt ne engedjem be, titkár úr. Úrnőm egyedül Mr. Westet óhajtja fogadni – felelte a néger, s Herbertnek úgy tűnt, kárörvendő pillantást vet rá.

Lassberg ügyet sem vetve rá, egyszerűen el akart haladni mellette, hogy bemenjen Gladyshez, de az ajtónálló felemelte a kezét, és szó nélkül félresöpörte az útból. Herbert belátta, hogy az őr emberfeletti erejével nem veheti fel a versenyt. Ettől még idegesebb lett. Látszólag belenyugodva a megváltoztathatatlanba, eltávozott ugyan, de esze ágában sem volt lemondani a Gladysszel való leszámolásról. A ház előcsarnokában megállt, és lázasan gondolkodni kezdett. Hirtelen felvillant a tekintete. Kiszaladt a kertbe, s odalopakodott Gladys ablaka alá. Az asszony nappali szobája az alagsor felett volt, csak a hálószobája volt az emeleten. A szalon előtt apró erkély állt. Lassberg felugrott, elkapta a korlátot és feltornázta magát az erkélyre. Az üvegajtó tárva nyitva állt, így akadálytalanul bejuthatott a szalonba.

Amikor hangtalanul átlépte a küszöböt, páratlan látvány fogadta. Gladys ott hevert a karosszékben merész kivágású, gyönyörű ruhában. A kezében könyvet tartott. Normann Westet várta. Arra készült, hogy egy utolsó, döntő rohamot indít ellene. Nem volt vesztegetni való ideje, mert a napokban a tengerparti villába akart költözni − akkor pedig jó ideig nem láthatja. Azt nem is sejtette, hogy örökre búcsút kell vennie tőle, a férfi ugyanis még egy szóval sem említette, hogy hamarosan áttelepül Németországba.

West már többször is meg akarta mondani neki, hogy hamarosan őrökre elhagyja New Yorkot, de mindig elhalasztotta a beszélgetést, mert tudta, hogy ezzel fájdalmat okoz az asszonynak. Ez pedig távol állt a természetétől. Soha nem felejtette el, hogy a férje jó barátja volt, és hogy Gladys idegenként milyen kedvesen fogadta. Már csak ezért sem tudott durván, elutasítóan válaszolni a közeledésére, így viszont hiú reményeket ébresztett benne. Ezen a napon azonban szilárdan elhatározta, hogy mindenképpen bejelenti elutazását, hiszen közelgett az indulás ideje. Búcsú nélkül pedig természetesen nem akart útra kelni.

A férfi nem sejtette, hogy Gladys, aki ugyancsak döntő lépésre szánta el magát, azon töri a fejét, hogyan állítson neki csapdát, de olyat, amiből nem szabadulhat egykönnyen.

Herbert miatt egy csöppet sem fájt a feje. Biztonságban érezte magát a néger szolga védelme alatt, aki az erejével már máskor is segítségére volt. Megmagyarázta neki, hogy semmiképpen se engedje be Herbertet a szobájába. Ha kell, akár erőszakkal tartsa vissza az ajtajától. Az ő szemében az elbocsátott titkár lezárt ügynek számított. Meg volt győződve róla, hogy Lassberg a jelentős összegre kiállított csekk birtokában legkésőbb másnap boldogan elhagyja a házat. A személyzetnek már bejelentette az elbocsátását.

Ahogy ott ült a karosszékben, Normann West járt a fejében. Ekkor az ablak felől hirtelen neszezést hallott. Hátranézett, és az ajtóban megpillantotta a sápadt, feldúlt Herbertet. Megrémült, hirtelen nem is tudta, mit tegyen: beszéljen vele, vagy csöngessen az inasnak, és távolíttassa el? Félt, hogy botrány kerekedik az ügyből, ráadásul éppen most, amikor Normann West bármelyik pillanatban betoppanhat. Összeszedte hát magát, és fagyos udvariassággal fordult a férfihoz.

− Mit merészel?! Hogy kerül a szobámba?

− Az erkélyen keresztül, miután az őr nem engedett be hozzád − felelte a férfi feldúltan.

Az asszony felegyenesedett.

− Csak semmi bizalmaskodás, titkár úr! Elégedjen meg annyival, hogy nem akarom fogadni. Kézhez kapta a felmondását, nem? Láthatja, hogy nincs szükségem a további szolgálataira. Felszólítom, hogy úriemberhez méltóan távozzék a szobámból ugyanazon az úton, amelyen jött.

− Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, ilyen könnyen megszabadulhatsz tőlem!

Az asszony felállt, és hátrálni kezdett. A férfi dühtől szikrázó tekintete láttán, mi tagadás, elfogta a félelem. Belátta, hogy ezt a vad németet bizony nem tudja olyan könnyen lerázni, mint előző szeretőit. Mivel Normann West bármelyik pillanatban betoppanhatott, Herbert váratlan megjelenése és a lehetséges botrányos jelenet kétszeresen kellemetlenül érintette. Nem veszítette el a fejét, hanem büszkén megszólalt:

− Újfent megtiltom, hogy bizalmaskodjék, és emlékeztetem, hogy a tízezer dollárt csak akkor kaphatja kézhez, ha tartózkodik mindennemű ellenségeskedéstől velem szemben. A csekk mindaddig zárolva lesz, amíg én úgy látom jónak. Ha nem viselkedik tisztességesen, akkor csak a törvény által előírt bért kapja, július elsejével bezárólag.

Herbert gúnyosan elnevette magát, tekintete jéghidegen tapadt az asszony arcára.

− És azt hiszed, hogy ezzel mindent elintéztél? Rongyos tízezer dollárral? Ez a fájdalomdíj azért, hogy kiszakítottál a környezetemből, és még arra is rávettél, hogy elváljak a feleségemtől? Nem ebben állapodtunk meg, tisztelt Boverley asszony! Azt ígérted, hogy hozzám jössz feleségül, és úgy is lesz!

− Nem igaz, soha nem tettem ilyen ígéretet!

− A viselkedésedből pedig ez derült ki. Hát már elfelejtetted, hogy hónapokig a szeretőm voltál?

− Pfuj, egy úriember erről mélyen hallgat.

A férfi erre odalépett hozzá, és vadul megszorította a csuklóját.

− Úgy vagyok én úriember, ahogy te úrhölgy. Ha pedig az vagy, akkor hozzám jössz feleségül. Ragaszkodom hozzá!

− Azonnal engedjen el, durva fráter, vagy hívom a szolgáimat! − lihegte Gladys.

A férfi nem engedte el.

− Hát hívd csak be őket! Talán érdekelni fogja őket, hogy az úrnőjük hónapokig a titkára szeretője volt.

Az asszony dühösen, fenyegetően nézett vissza rá.

− Ilyet úgysem tenne. És különben sem hinné el senki. Majd azt mondom nekik, hogy illetlen ajánlatokkal zaklatott, ezért ki kellett utasítanom a házból. Az, hogy most is így rám tőrt, feljogosít erre. Most pedig azonnali hatállyal, fájdalomdíj nélkül el van bocsátva.

− Ezzel akarsz rám ijeszteni? Nevetséges! A tulajdonom vagy, gyönyörűséges Gladys, nem engedlek el. Ahogy most magamhoz szorítalak, úgy láncollak magamhoz örökre. Vagy a feleségem leszel, vagy megöllek… először téged, aztán magamat is. Csak úgy kerülhetsz ki élve a kezemből, ha engedelmeskedsz.

Persze ezt maga sem gondolta komolyan, csupán rá akart ijeszteni az asszonyra. Gladys viszont érezte, ahogy vadul magához szorítja, és látta elborult tekintetét is, amitől hirtelen elfogta a félelem.

− Engedjen el, vagy segítségért kiáltok!

A dulakodásban egyikük sem vette észre, hogy Normann West, akinek szabad bejárása volt a házba, bejelentés nélkül betoppant a szobába. Zavartan megállt az ajtóban. Látta, ahogy az idegen férfi durván magához szorítja Gladyst, és azt is hallotta, hogy mit mondott neki:

− Kiáltsál csak segítségért! Úgyis hiába. Mielőtt bárki is ideérne, meghalsz a karjaim között.

Ezek után Normann West nem habozott tovább. Nesztelen léptekkel odalopózott Herbert Lassberg mögé, és egy hirtelen, erős mozdulattal galléron ragadta, mire az kénytelen–kelletlen elengedte az asszonyt.

− Mi történik itt, Mrs. Boverley? Kérem, nyugodjék meg, a védelmem alatt áll! − mondta még mindig szorosan tartva Herbertet.

Herbert megtámolyodott, de minden erejével azon volt, hogy megszabaduljon a vasmarok szorításából. Gladys Boverley villámgyorsan fölmérte a helyzetet. Mindennek vége, ha nem talál gyors magyarázatot a történtekre. Agya lázasan dolgozott, majd izgatottan áradozni kezdett:

− Ó, Mr. West, magát az ég küldte! Ez az ember a volt titkárom, és meg akart ölni, mert nem voltam hajlandó visszavonni a felmondásomat. Úgy tűnik, teljesen megbolondult. Azért bocsátottam el, mert nem hagyott békén. Állandóan… szóval szerelmi ajánlatokkal zaklatott, lám, most is hogy rám támadt!

Herbert gúnyosan elnevette magát.

− Hazudik! Minden szava szemenszedett hazugság! Hónapokig a szeretőm volt. Mint a szeretője és nem mint a titkára jöttem el vele Németországból. Mostanára rám unt, és el akar bocsátani, közben egész idő alatt azzal hitegetett, hogy hozzám jön feleségül.

Normann West gyanakodva méregette őket. Hirtelen nem is tudta, kinek higgyen. Elengedte Herbertet, mert látta, hogy nincs nála fegyver. Komolyan a szemébe nézett, és megjegyezte:

− Úriember sohasem ejt csorbát a hölgy becsületén, akinek a kegyeit élvezte, és természetesen nem kényszeríti arra sem, hogy feleségül menjen hozzá, ha az nem akar. És egyáltalán: micsoda dolog egy hölgyet megfenyegetni!

− De hát nem érti, elszakított a családomtól, és azzal hitegetett, hogy a feleségem lesz, csak hogy rábírjon, kísérjem el Amerikába!

Gladys felcsattant.

− Ez egy szemtelen zsaroló, nem más! Szegény volt, mint a templom egere, ő maga mesélte, hogy teljesen tönkrement. Megsajnáltam, és fölfogadtam titkáromnak, de mivel alkalmatlankodni kezdett, felmondtam neki. Kártérítésként felajánlottam tízezer dollárt, gondoltam, így talán leküzdheti pénzzavarát. Többet nem tehetek egy olyan emberért, aki erővél arra akar kényszeríteni, hogy legyek a felesége.

Normann West jól ismerte Gladys gyakorlatias természetét. Meg volt győződve, hogy nyomós ok nélkül nem fizetne tízezer dollárt egy közönséges titkárnak, aki ráadásul folyton molesztálta. Azonnal rájött, hogy Herbert Lassberg az imént nem holmi légből kapott vádakkal illette az asszonyt. De mivel úriember volt, meg kellett játszania, hogy Gladysnek hisz, és nem neki. Komoly, szinte együtt érző pillantást vetett Herbertre, majd nyugodt, határozott hangon jelentette ki:

− Azt tanácsolom, mérje fel józanul a helyzetet, és fogadja el köszönettel az összeget, amit Mrs. Boverley olyan nagylelkűen felajánlott. Higgye el, német létére itt New Yorkban senki sem hinne önnek. Sokkal inkább adnak egy amerikai hölgy szavára, főleg ha kiderül, hogy úriemberhez méltatlan kijelentéseivel egy idegen rossz színben akarja föltüntetni. Egyszerűen zsarolónak tartanák. Saját érdekében kérem, engedelmeskedjék Mrs. Boverleynek, és fogadja el a tízezer dollárt, ami nélkül igencsak kínos helyzetbe kerülhet. Ha ügyes, tízezer dollárral könnyen megalapozhatja a jövőjét, és nem kell házasságra kényszerítenie senkit csak azért, hogy megkaparintsa a vagyonát. Nekem ugyanis az a véleményem, hogy itt éppen erről van szó.

Szavai kétségkívül elgondolkodtatták Herbertet, de a vetélytárs iránt érzett féltékenysége arra késztette, hogy ne hagyja annyiban.

− Látom én, mire megy ki a játék! Meg akar szabadulni tőlem, uram, mivel maga akarja feleségül venni a hölgyet. Szintén a vagyonára pályázik, nekem meg alamizsnával akarja kiszúrni a szemem. Csakhogy én ebbe nem megyek bele. Először lelövöm mindkettőjüket, utána meg magamat.

Mivel nem látszott, hogy a fegyveréért akarna nyúlni, Normann West végleg meggyőződött afelől, hogy nincs nála semmi, amivel veszélyeztethetné az életüket.

Gladys a rémülettől holtsápadtan rogyott a karosszékébe. Dermedten figyelte a beszélgetést. Ha valaha is volt némi esélye arra, hogy egyszer Mrs. West váljék belőle, erről most végérvényesen lemondhatott.

Normann Westnek a szeme se rebbent, amikor megszólalt:

− Legyen észnél, ne beszéljen ostobaságokat! Szavamat adom, hogy soha meg sem fordult a fejemben, hogy feleségül vegyem Mrs. Boverleyt. A férje az üzlettársam volt és jó barátom, bennünket ártatlan barátság fűz egymáshoz. De ez nem is tartozik önre, csak azért mondtam el, hogy a hölgyet megóvjam bizonyos kellemetlenségektől. Semmi szükség rá, hogy bárki is tudomást szerezzen arról, ami itt történt.

Gladys e szavak hallatán összerezzent, és megszégyenülten, teljesen összetörve bámult a levegőbe. Herbert Lassberg kárörvendően figyelte. Rájött, hogy a nő kivetette a hálóját Normann Westre, akit szemmel láthatóan egyáltalán nem érdekelt a dolog, főleg miután kiderült, hogy az asszony az ő szeretője volt. Örült, hogy akaratlanul is keresztülhúzta Gladys számítását, és fájdalmat okozhatott neki. Kutató pillantást vetett Normann Westre.

− A becsületszavát adja, hogy soha nem veszi feleségül Mrs. Boverleyt?

Normann West szája szegletében megvető mosoly jelent meg.

− Nem süllyedtem odáig, hogy egy magafajtának a becsületszavamat adjam. Érje be annyival, amit mondtam. Most pedig tegyünk pontot ennek a kínos jelenetnek a végére. Nem örülök, hogy éppen egy honfitársamat kell látnom holmi zsaroló szerepében. Mrs. Boverley nem akar a felesége lenni, bármi is történt kettejük között. Ennyivel be kell érnie, még ha egy szikrányi becsület sem maradt magában.

Herbert Lassberg elgondolkodott. Be kellett látnia, milyen szégyenteljes vereséget szenvedett. Egy pillantás elegendő volt, hogy felmérje, Gladystől már nem remélhet semmit. Az adott helyzetben valóban az lenne a legokosabb, ha mentené, ami még menthető. Leereszkedő képpel szólalt meg:

− Rendben van, elhagyom a házat, és hallgatok mindenről, ha Mrs. Boverley megduplázza a felajánlott összeget.

Gladys kajánul elnevette magát.

− Nagyon téved, ha azt hiszi, hagyom magam zsarolni! Még a tízezer dollárról szóló csekket is zároltatom, és a végén csak annyit kap, amennyi tényleg jár, egy centtel se többet! − kiabálta dühösen.

Sikerült is Herbertre ráijesztenie, aki későn ismerte fel, hogy az asszonynak immár nincs vesztenivalója, miután kicsúszott a kezéből Normann West. Tanácstalan volt, látta, hogy engednie kell, csak azt nem tudta, hogyan. Még mielőtt szóra nyitotta volna a száját, West ügyesen közbelépett.

− Kérem, Mrs. Boverley, ha nem adja meg neki a lehetőséget ahhoz, hogy új életet kezdjen, talán újabb kellemetlenségeknek teszi ki önmagát. Azt javaslom, fizesse ki neki a megbeszélt összeget, ő pedig megígéri, hogy nem lesz többé a terhére, hanem haladéktalanul elhagyja a házat.

Herbert Lassberg az ajkába harapott, és várakozásteljesen nézett Gladysre, aki türelmetlenül förmedt rá:

− Menjen, tűnjön el minél hamarabb a szemem elől! Fogalma sincs róla, hogy a viselkedésével mekkora kárt okozott. Ha két órán belül elhagyja a házamat, és nem zaklat soha többé, megkapja a pénzt. Akkor lássam, amikor a hátam közepét!

Ezek után Herbert már csak arra törekedett, hogy kivonulása a körülményekhez képest a lehető legméltóságteljesebb legyen. Mélyen meghajolt, és némán becsukta maga mögött az ajtót.

A bejárati ajtót őrző sötét bőrű szolga nagy szemeket meresztett, amikor meglátta. Nem tudta, mi játszódott le úrnője szobájában, és azt sem értette, hogyan jutott be a titkár hozzá. Herbert Lassberg arcán kaján mosoly jelent meg.

− Csodálkozol, mi, te füstös képű? Hát igen, vannak dolgok, amit te a szolga eszeddel fel sem tudsz fogni − jegyezte meg lekicsinylően. Nem tartotta visszatetszőnek, hogy az ártatlan szolgán töltse ki a mérgét.

Ezután bement a szobájába és csomagolni kezdett, közben pedig titkos elégtétellel megállapította, hogy magánvagyona az utóbbi hónapok alatt, úrnője pénztárcájának hála, igencsak megnövekedett. A házban mindent megkapott, amire csak szüksége volt, így a béréből sikerült háromezer dollárt félretennie.

Két óra múlva elhagyta a házat, amelynek kis híján az ura lehetett volna. Egy előkelő szállodába vitette magát. Annyira hozzászokott a jóléthez, hogy egyszerűen képtelen volt takarékoskodni. Átkozta a sorsot, amiért olyan mostohán elbánt vele, pedig a tizenháromezer dollár birtokában bárki a helyében boldog lett volna.

Szállodai szobájában cipőstül végigvágta magát a heverőn, és azon töprengett, hogy mitévő legyen: itt maradjon Amerikában, vagy hazamenjen Németországba.

Hosszas tépelődés után úgy döntött, hogy ideiglenesen New Yorkban marad, hiszen odaát, Németországban még javában arat az infláció, és nemigen nyílna rá lehetősége, hogy kifogjon valami gazdag nőt. Az, hogy esetleg munkába is állhatna, meg sem fordult a fejében. Rosszkedvűen aludt el.

Amikor Herbert Lassberg elhagyta Gladys lakosztályát, Normann West az asszonyhoz fordult:

− Nyugodjon meg, Mrs. Boverley, ez az ember nem háborgatja többé. Szerencsére éppen jókor érkeztem, és a védelmembe vehettem.

Gladys felocsúdott töprengéséből.

− Ó dehogyis, nem szerencse volt ez, hanem éppen hogy szerencsétlenség! Úgy látom, elhitte, amit az az ember mondott, és azért is nyilatkozott úgy az imént, hogy sohasem akart feleségül venni.

− Ne beszéljen butaságokat, Mrs. Boverley! Mi ketten különben sem kerültünk volna össze soha. Nem is jönne hozzám feleségül, hiszen tudja, milyen nagyok az igényeim. Sokkal többet várok el majdani feleségemtől, mint amennyit Mr. Boverley valaha is elvárt kegyedtől. Alkalmatlan vagyok arra, hogy a kegyed férje legyek. Az pedig, hogy elhiszem–e vagy sem, amit ez a Mr. Lassberg mondott, egyáltalán nem fontos. Kegyed szabad asszony, nem kell tekintettel lennie senkire. A diszkréciómra természetesen számíthat − mondta a férfi olyan hangon, mintha egy szomorú gyereket akarna megvigasztalni.

Gladyst újfent elbűvölte a férfi jelleme.

− Egyedül maga tehet mindenről –jelentette ki lemondóan.

–Én?

− Igen. Azért utaztam el, hogy elfelejtsem magát, és Lassberggel is csak ezért ismerkedtem meg. Amikor hazaérkeztem, rájöttem, hogy hiábavaló volt minden. Amikor magát viszontláttam, Lassberg olyan ellenszenvessé vált, hogy rá sem tudtam nézni többet. Újra reménykedni kezdtem, hogy talán elnyerhetem a szívét.

− Ugyan, drága Mrs. Boverley, mindezt csak bebeszéli magának. Kegyed és én! De hiszen ez teljesen kizárt. Ha most rám figyel, belátja, hogy az előbbi jelenet nem befolyásolta a döntésemet. Azért jöttem ma ide, hogy közöljem: néhány nap múlva végleg elhagyom Amerikát. Már régóta halasztgatom a vallomást. Visszamegyek Németországba, és ott telepszem le.

Gladys felpattant a karosszékből.

− El akar menni? Örökre?

− Igen.

− És ugyan miért, ha szabad kérdeznem? Talán hogy kitérjen előlem?

A férfi elmosolyodott.

− Ez eszembe sem jutott. Ha itt maradnék, rövid időn belül úgyis meggyőzném, hogy mi ketten nem illünk össze. Tudja, a szívem visszahúz Németországba. Igaz, Amerikában csináltam meg a szerencsémet, ha ugyan a pénz és a vagyon szerencsének számít, mégsem tudtam az itteni viszonyok között gyökeret ereszteni. Az a szándékom, hogy visszamegyek a hazámba, és ott tősgyökeres német földbirtokos leszek.

− És persze keres magának német feleséget, vagy tévedek? A férfi tekintete a távolba révedt.

− Valóban szeretnék megnősülni, de csak akkor, ha olyan asszonyt találok, amilyenről örök életemben álmodoztam.

− − És velem mi lesz? − szaladt ki Gladys száján a gyermeteg kérdés.

A férfi kedvesen elmosolyodott.

− Kegyed, kedves Mrs. Boverley valószínűleg feleségül megy egy jóvágású amerikaihoz, mert túl fiatal és túl életvidám ahhoz, hogy egyedül éljen. Kérőben nem lesz hiány, ebben biztos vagyok.

− Így van. Csakhogy én önhöz, éppen önhöz akartam feleségül menni.

− Fölöttébb hízelgő, de remélem, gyorsan megfeledkezik erről a butaságról, mihelyt elmegyek. Mindkettőnknek jobb lesz, ha a lehető legrövidebb időn belül elutazom. Mindent előkészítettem, már a hajón is foglaltattam helyet.

− És… soha nem jön vissza?

− Dehogynem. Időről időre eljövök, hogy megnézzem, virágzik–e az üzlet. Végül is egyike vagyok a cég fő részvényeseinek. Gyakran hallunk majd egymásról, s remélem, hamarosan hírt kapok afelől, hogy megtalálta a boldogságát.

− Ó, leszek nagyon boldogtalan, amikor elmegy! − sóhajtott fel Gladys, németre fordítva a szót. Ez volt az utolsó kísérlete, hogy belopja magát az imádott férfi szívébe, de az hajthatatlan maradt.

− Higgye el, sokkal, de sokkal boldogtalanabb lenne, ha itt maradnék, és magamhoz láncolnám. Született zsarnok vagyok, soha nem engedném meg a feleségemnek, hogy akár csak ránézzen más férfira. Ezt pedig kegyed úgysem bírná ki − tette hozzá West tréfásan, aztán másra terelte a szót.

Végül kedélyesen elbeszélgettek. A férfi kivárta, hogy Herbert Lassberg végleg elhagyja a házat, majd ő is elbúcsúzott.

Amikor elment, Gladys lemondóan felsóhajtott. A tükörhöz lépett, elővette a púderpamacsát és a szájrúzsát, hogy kijavítsa a sminkjét. Ezután újabb sóhaj közepette fogta a telefonkagylót, és felhívta a barátnőjét, Maud Bardont.

− Igen, Gladys, mi történt?

− Halálosan unatkozom.

− Gyere el velem az operába. A férjem nem jöhet, üzleti tárgyalása lesz. Van egy szabad jegyem.

− Rendben van, Maud. Jobb, mint ha itthon ülnék. Mit is akartam mondani… képzeld, el kellett bocsátanom a titkáromat.

− Ó, de kár! Olyan vonzó férfi!

− De pimasz. Képzeld, megkérte a kezem!

Maud elnevette magát.

− Micsoda vakmerőség! Én a te helyedben lehet, hogy beadtam volna a derekamat. Persze tudom, hogy téged csak Mr. West érdekel.

− Csupán múló szeszély a részemről. Tudod, hogy a szabadságom mindennél fontosabb a számomra. Egyébként Mr. West hamarosan áttelepül Németországba, mégpedig örökre.

− Ezek szerint tévedtem, amikor azt hittem, hogy összeházasodtok?

− Persze hogy tévedtél, Maud. Erről szó sincs.

− És az a szegény Mr. Lassberg is kosarat kapott? Kegyetlen vagy, Gladys!

− Már el is ment, mondtam, hogy nagyon pimasz volt. Mivel nem akartam fogadni, az ablakon mászott be a szalonomba. Szerencsére ideért Normann West, és megvédett tőle.

− Jaj, de romantikus! Bárcsak ott lehettem volna!

„Még csak az hiányzott volna!" − gondolta Gladys, de a telefonba ezt mondta:

− Egyáltalán nem volt romantikus, inkább szörnyen kellemetlen és idegesítő. Lassbergnek minden bizonnyal csak a pénzemre fájt a foga.

− Ne legyél már ennyire kishitű! Biztos vagyok benne, hogy szerelmes beléd. Láttam, milyen vágyódó pillantásokat küldözgetett feléd.

− Egy szót se többet, mert rosszul leszek. Örülök, hogy szórakozni megyünk, mert ez legalább eltereli a figyelmemet a történtekről.

− Jól van. Elmegyünk az operába, utána találkozunk a férjemmel és a barátaival. Néhány nap múlva pedig utazunk a tengerhez. Remélem, érdekes társaságot hívtál meg a villádba.

− Még nem hívtam meg senkit, előbb veled akartam megbeszélni. Holnap ezt is megejtjük.

− Nagyszerű! Akkor viszontlátásra, Gladys!

Gladys letette a kagylót és ásított, majd nekifogott, hogy átöltözzön. Végül is operába megy, nem jelenhet meg akárhogy.

És Gladys Boverley nem az a fajta nő volt, aki belehal holmi szerelmi bánatba.

IX.

A kerítés, amely a weidenhofi udvarház kertjét kettéválasztotta, időre elkészült. Már csak a zöld olajfestéknek kellett megszáradnia rajta. Weidenhofon minden készen várta Georg Tornau és leánya érkezését.

A vonat éppen akkor futott be a neurodei vasútállomásra, amikor a weidenhofi kocsis is megálljt parancsolt a lovaknak. Alighogy Georg Tornau és leánya kiszálltak, az inas odalépett hozzájuk, és megkérdezte:

− Tornau úr és Tornau kisasszony?

− Igen, Tornau a nevem. Weidenhofról küldték?

− Igenis, nagyságos úr. Ideadná, kérem, a poggyászjegyet? Akkor mindjárt magunkkal vihetjük a csomagokat is. Tornau úr elnézésüket kéri, amiért nem jött ki személyesen a fogadásukra, de ennek ön is tudja az okát.

− Igen, tudom − felelte Georg Tornau.

Gépkocsi híján egy régimódi, de jó állapotban lévő fogatot küldtek eléjük. Ehhez vezette a vendégeket az inas, miközben titkon alaposan szemügyre vette őket. Hála a csekknek, amit Albert Tornau küldött nekik, mindketten származásukhoz méltó ruhában jelenhettek meg. Marián csinos, szürke úti ruha volt, amelyhez egyszerű vászonblúzt viselt. Olyan elegánsan festett, mintha egy divatmagazinból lépett volna elő. Maria még a legegyszerűbb ruhákban is előkelő benyomást tett. Georg Tornau is kifogástalan öltözéket viselt.

− Kérem, foglaljanak helyet a kocsiban, én addig megnézem, hol maradnak a bőröndök.

Apa és lánya elhelyezkedtek a nyitott tetejű hintóban. Mélyen a tüdejükbe szívták a kellemes, tiszta nyári levegőt, és csillogó szemmel vették szemügyre a környező hegyeket, amelyek mint hatalmas, festett kulisszák tornyosultak előttük. Közvetlenül az állomás mögött már el is kezdődött az erdő, a másik oldalon pedig termőföldek és legelők húzódtak.

Az utazást megelőző néhány nap alatt Mariának sikerült valamennyire kipihennie magát. Megkönnyebbülten látta, hogy a sok idegeskedés után végre édesapja is megnyugodott. Az asszony itt, a friss falusi levegőn pillanatok alatt kivirult. Pici kalapjában, amely alól kikandikált néhány rakoncátlan, aranybarna hajtincs, igazán bájos jelenség volt.

Mindketten összerezzentek, amikor egy magas, jól öltözött úr lépett oda a kocsihoz. Ugyanazzal a vonattal érkezett, és most tanácstalanul tekingetett körbe, mint aki keres valakit. Megemelte a kalapját, meghajolt, és udvariasan megkérdezte:

− Elnézést kérek, ez a neurodei kocsi?

Georg Tornau előzékenyen viszonozta a köszöntést, Maria pedig tartózkodóan biccentett. Bosszantotta, hogy az idegen pillantása arcába kergette a vért, de volt valami lenyűgöző abban a szürke szempárban. A férfi arca váratlanul felragyogott, amikor találkozott a tekintetük.

Az idegen nem volt más, mint Normann West. Még a berlini pályaudvaron észrevette Mariát és az édesapját. Azonnal feltűnt neki Maria kedvessége és előkelő megjelenése. Nagyon megörült, amikor látta, hogy ők is Neurodéig utaznak. Kapóra jött neki, hogy a kocsi ürügyén megszólíthatta őket anélkül, hogy ezt bárki is tolakodásnak vélhette volna.

− Nem uram, ez a kocsi a weidenhofi birtokról jött. Igaz, nem tudom, hogy Weidenhofnak van–e valami köze Neurodéhoz.

A kocsis, aki eddig szótlanul ült a bakon, most hátrafordult.

− A neurodei kocsi ott áll a túloldalon, uram.

Normann West megemelte a kalapját.

− Nagyon köszönöm, és elnézésüket kérem, amennyiben a terhükre voltam.

Amíg beszélt, Maria tekintetét kereste. A nagy, bársonyosan csillogó barna szempár láttán jóleső érzés fogta el. Végül udvariasan meghajolt, és elment.

Maria akaratlanul is utánanézett, mert lebilincselőnek találta a férfit. Öltözéke alapján angolnak vagy amerikainak gondolta volna, akikből ez idő tájt nagyon sok volt Berlinben, csakhogy a férfi tisztán, anyanyelvi szinten beszélte a németet. Dühös volt magára, amiért a szíve hevesebben vert, és kicsit meg is ijedt, amikor az idegen, mielőtt elhagyta volna az állomás épületét, még egyszer visszafordult és rájuk nézett.

Közben megjelent az inas a csomagokkal. Maria és édesapja örömére nem kellett új bőröndöket vásárolniuk, hiszen ráakadtak a régiekre. Senki sem vette észre, hogy a két bőrönd nem volt tele, hiszen nem volt mivel megtölteniük.

Éppen a fogatra pakoltak fel, amikor elhaladt mellettük a neurodei kocsi. Normann West ismét megemelte a kalapját, apa és lánya pedig viszonozták a köszöntést.

− Biztos ő az az amerikai, aki meg akarja venni Neurodét –szólt oda az inas a kocsisnak, amikor az felszállt, és helyet foglalt mellette a bakon.

− Én is annak nézem, látszik, hogy nem idevalósi − válaszolta az inas.

Maria, aki minden szót hallott, hirtelen nagyon szerette volna tudni, merre van az a neurodei birtok.

A másik kocsi sokáig ott haladt előttük, végül jobbra kanyarodott, míg ők egyenesen folytatták az utat. Amikor kiértek az útra, Maria egy jelzőtáblát pillantott meg, amelyen ez állt: Neurode-birtok 2 km, Neurode falu 3 km. Az iménti ki nem mondott kérdésre tehát gyorsan választ kapott.

Addig nézett a kocsi után, amíg csak el nem tűnt a szeme elől. Az idegen férfi megjelenése annyira felvillanyozta, hogy másra nem is igen tudott gondolni.

Új otthonuk felé vezető úton apa és lánya szinte alig váltottak szót egymással. A szívük izgatottan kalapált − tele voltak várakozással.

Hirtelen vége szakadt az erdőnek, és egy folyócskához értek. Miután átrobogtak a hídon, megpillantották a weidenhofi udvarházat, amely egy hatalmas kert közepén állt. Minden oldalról virágos mezők és szántóföldek vették körül. A kocsi áthaladt a keskeny kapun, és megállt a jobb oldali melléképület előtt.

Maria szeme felragyogott.

− Nézd csak, apa, milyen gyönyörű ez a ház!

− Igen, Maria, nekem is mindjárt megnyerte a tetszésemet ez a tiszteletre méltó, barokk épület, amikor sok–sok évvel ezelőtt először látogattam el ide. Ifjúkoromban gyakran vendégeskedtem Weidenhofon.

Az inas hozzájuk lépett és segédkezett a leszállásnál, majd hamarosan előkerült Döring kisasszony is, hogy üdvözölje őket. Szürke gyapjúruhája fölé hófehér, ropogósra keményített kötényt kötött, fején pedig fehér főkötőt viselt. Nagyon takaros látványt nyújtott. Köténye fölött hatalmas kulcscsomó fityegett. Sötét szeme, amely szinte beleveszett arcának zsírpárnáiba, nem túl kedvesen tapadt a jövevényekre. A szokásosnál azért jóval szívélyesebben fordult hozzájuk.

− A nagyságos úr szívélyes üdvözletét küldi az uraságoknak. Érezzék jól magukat nálunk! Ha valami óhajuk van, kérem, üzenjenek értem. A nagyságos úr úgy kívánja, hogy ne szenvedjenek hiányt semmiben. Ha közlendőjük van a számára, írásban megtehetik. Különben Döring a nevem, én vagyok itt a házvezetőnő.

Mindketten tudták, hogy Albert Tornauval nem fognak személyesen találkozni, ezért csöppet sem érte őket váratlanul az iménti kissé különös fogadtatás.

Döring kisasszony bevezette őket a házba. Keskeny folyosó fogadta őket, amely az épület középszárnyához vezetett, de az most le volt zárva. A folyosó végében lépcső vezetett fel az emeletre. Döring kisasszony kinyitotta az első emeleten lévő közös nappali és ebédlő ajtaját. Ez a helyiség Albert Tornau kívánsága szerint Maria és édesapja szobái között foglalt helyet. Szép, kényelmes tölgyfa bútorokkal, flamand stílusban berendezett szoba volt. Három ablakából jól lehetett látni az erdőt és a távolba vesző hegycsúcsokat. Az ablak előtt nyári színekben pompázó kert terült el, amelyben gyümölcstől roskadozó fák álltak.

A szoba közepén egy szép szőnyegen kerek asztal állt. A hatalmas vázában különböző színű rózsák illatoztak.

Maria csillogó szemmel fogadta a látványt.

− Milyen gyönyörű! Ezt a pompás virágcsokrot bizonyára magának köszönhetjük, Döringné! Nagyon kedves. Hálám jeléül megszoríthatom a kezét? − kérdezte barátságos, bársonyos hangján.

Döring kisasszony bizonytalan pillantást vetett rá. Tulajdonképpen el volt ragadtatva az ifjú hölgytől, de már annyira elszokott attól, hogy kedveset mondjanak neki, hogy elbizonytalanodott. Zavarában mogorván, kurtán válaszolt.

− Döring kisasszony a nevem, ugyanis nem vagyok férjnél. Isten őrizz!

Félve fogta meg Maria kezét, mintha az törékeny lenne. Maria az idős szolgáló szemébe nézett, úgy mondta:

− Értem, Döring kisasszony. Nem fogom elfelejteni.

− Kérem, nagyságos kisasszony.

Maria egy picit elpirult, de bátran folytatta:

− Nagyon köszönjük a csodálatos virágokat, Döring kisasszony.

− Nincs mit. A nagyságos úr meghagyta, hogy legyen minden nagyon kényelmes és lakályos. Én csak teljesítettem a parancsát.

Mariát nagyon érdekelte az idős szolgáló, ő maga sem tudta, miért. Még az asszony mogorvasága sem ijesztette el. Döring kisasszony egy ajtóhoz lépett, és kinyitotta.

− Itt, ezen az oldalon van a szalon és a nagyságos kisasszony hálószobája.

Maria ámulva nézte a gyönyörű empire bútorokkal berendezett szalont és a tágas, fehér hálószobát. Az ablakokat világoskék szalagokkal összefogott szellős, fehér muszlinfüggönyök díszítették. A csinos toalettasztalkán illatos szegfűcsokor díszelgett, a szalon ablaka előtti asztalkán lévő cserépben pedig jázminbokor pompázott.

Maria arcán őszinte meghatottság tükröződött. Álmában sem hitte volna, hogy ilyen gonddal, szeretettel berendezett, gyönyörű otthonra talál majd. A boldog izgalom könnyeket csalt a szemébe. Forrón megszorította Döring kisasszony kezét, és reszkető hangon mondta:

− Nagybátyám jóságát sohasem tudom megköszönni, de arra kérem, mondja meg neki, könnyekig meghatott, hogy ilyen csodálatos otthont teremtett számunkra. Magának is köszönettel tartozom, kedves Döring kisasszony, hiszen biztosra veszem, hogy alaposan kivette részét a munkából. Én,., én…

Nem tudta folytatni, szemét elfutották a könnyek. Megfordult, és heves zokogásban tört ki. A legkeservesebb időkben bátran viselkedett, de most, hogy újra gondtalan élet várta, cserbenhagyta az ereje.

Döring kisasszony látszólag egykedvűen ácsorgott, de aki ismerte, elcsodálkozott volna, ha látja, ahogy meghatottságában megrándul az ajka. Urától hallotta, hogy a rokonai egykor gazdagok voltak, de most koldusszegényen érkeznek hozzá. Látta, hogy a szép, de meggyötört ifjú hölgyet mennyire meghatotta, hogy a sok kínszenvedés után végre szép, kényelmes otthonra talált. A felismerés olyan új érzelmeket fakasztott Döring kisasszony szívében, amelyek mindig ott szunnyadtak a kemény páncél alatt, amely mögé az emberek kegyetlen nyilai elől rejtőzött. Most úgy állt ott, mint akit fejbe kólintottak, és ha valaki azt merte volna mondani, hogy meghatódott, bizonyára dühösen ráförmed. Pedig így volt − legszívesebben versenyt sírt volna Mariával. Időbe tellett, mire meg tudott szólalni.

− Önnek is megmutatom a szobáit, nagyságos uram.

Ezzel a nappalin keresztül átment a másik oldalra, és bevezette Georg Tornaut a számára berendezett dolgozó− és hálószobába. Mariához hasonlóan ő is elérzékenyült, és a két új otthonra lelt ember megilletődve ölelte át egymást.

− Nincs szükségem kiszolgálásra, Döring kisasszony. És még egyszer mindent nagyon köszönök − mondta Maria.

Döring kisasszony menekülésszerűen hagyta el a helyiséget.

− Küldök fel teát − szólt vissza az ajtóból –, meg egy kis harapnivalót. Ha bármire szükségük van, csak szóljanak az inasnak. Nagyságos kisasszony, önnek sajnos komorna nélkül kell elboldogulnia, mivel a házban én vagyok az egyetlen nő.

Döring kisasszony mintegy mentegetőzve széttárta a karját, és elviharzott, mint akinek ég a talaj a lába alatt. Csak a ház középső szárnyánál állt meg, de addigra már úgy kapkodta a levegőt, mint valami partra vetett hal. Miután kilihegte magát, nyugodtabban folytatta útját a konyha felé, hogy ízletes harapnivalót készítsen Weidenhof új lakói számára, amit a teával és egy nagy kancsó tejjel együtt felküldött a szobájukba. Véleménye szerint az ifjú hölgynek sürgősen erősítő tejkúrára van szüksége.

Azután gazdájához indult, aki a lelkére kötötte, hogy számoljon be neki a vendégek érkezéséről.

− Itt vannak! − jelentette tömören, s döbbenten tapasztalta, hogy újra elfogja ugyanaz a megilletődöttség, amit az imént már sikeresen legyűrt. Görcsösen nyelt egyet, s szokása szerint elnézett ura feje felett. Elcsukló hangja hallatán Tornau nyugtalanul ráförmedt:

–És?

Döring kisasszony szusszantott egyet.

− Hát ezt nem lehet kibírni! − sóhajtotta.

− Mit? − kérdezte a gazda még nyugtalanabbul.

− Istenem! Még soha életemben nem láttam ilyen szépet, kedveset és szomorút, mint ez az ifjú kisasszonyka! Még sírt is! –mondta Döring kisasszony olyan vádló hangon, mintha Albert Tornau tehetne az egészről.

− Sírt? − kérdezte Albert Tornau döbbenten. Döring kisasszony megint nyelt egyet.

− De még mennyire!

− Ugyan miért?

− Azért, mert hálás a szép otthonért. Köszöni a nagyságos úrnak, és boldogan szorongatta a kezem örömében, amiért menedékre lelt nálunk. Az embernek megszakad a szíve. Most nem is tudok tovább beszélni, majd később visszajövök! − hadarta, s miközben a szemét elfutották a könnyek, elviharzott.

Albert Tornau csodálkozva, döbbenten nézett utána. Még soha nem látta házvezetőnőjét így megilletődve. Nem hitte volna, hogy sírni is tud.

Ő maga is igen furcsán érezte magát. Maria Tornau sírt örömében és hálás neki, amiért nyugodt, gondtalan életet biztosított számára? Atyaúristen, milyen szörnyű sorsuk lehetett Berlinben!

Ő meg semmit sem tudott róluk, nem törődött velük. Döringnek igaza van, hogy olyan szemrehányóan beszél vele, hiszen önző módon elzárkózott az emberek elől, köztük azok elől is, akikkel vérrokonságban áll. Megfogadta, hogy ezentúl nem szenvednek hiányt semmiben. Mindenük meglesz… csak őt hagyják békén.

Egyszeriben kíváncsi lett az unokatestvérére és ifjú unokahúgára. Tulajdonképpen hány éves lehet? Már több mint húsz éve, hogy kisbabaként egyetlenegyszer látta az életben. Pici, aranyos kis emberpalánta volt, még emlékezett aranyszőke hajacskájára és a nagy barna szempárra. Mostanára ifjú hölggyé cseperedhetett. Szívesen megnézte volna magának a legfiatalabb Tornaut, de úgy, hogy az ne láthassa őt. Megijedne a látványtól. Talán rémülten, irtózva futna el tőle… nem, ezt nem tudná elviselni.

Ezek a gondolatok régi sebeket szakítottak fel benne. Komor arccal egy karosszékbe vetette magát.

Georg Tornau megérkezésük napján egy levelet talált az íróasztalán, amely így hangzott:

„Kedves Georg!

Remélem, jól érzitek magatokat nálam, és tetszenek a szobák. Magam ellenőriztem őket, amikor elkészültek a fogadásotokra, habár ebben is, mint mindenben, bátran hagyatkozhattam a házvezetőnőm, Döring kisasszony ügyességére. Remélem, mindenetek megvan, ami a kényelemhez szükséges. Ezentúl Weidenhof az otthonotok, Isten hozott benneteket!

Ha ki akartok menni a szabadba, rendelkezésetekre áll a kertnek az a része, amely az általatok lakott épületszárny előtt terül el. Természetesen sétálhattok a mezőn és az erdőben is, csupán arra kérlek benneteket, ezt tizenegy és egy óra között, valamint délután négy és hét között tegyétek. Ezekben az időszakokban ugyanis általában a dolgozószobámban tartózkodom. Ha mégis találkoznánk, tegyétek meg azt a szívességet, hogy némán kitértek előlem. Te, kedves Georg, talán még felismernél, de a leányod nagy ívben kerülje el azt a lompos, csúnya fickót, aki én vagyok.

Talán egy napon képes leszek találkozni és beszélni veled Erről majd értesítelek. A lányodat azonban tartsd távol tőlem

Dolgozni akartok. Megértelek benneteket, ezért nem is veszem el tőletek a munka örömét. A lányoddal elsőként rendbe szedhetnéd elhanyagolt könyvtáramat Nagyon sok könyvem van, de nincsenek rendszerezve, mert erre soha nem futotta az időmből Nem bánnám, ha listát készítenél az itt fellelhető kötetekről, katalogizálnád és témakorok szerint csoportosítanád őket. A könyvek áthelyezésekor szolgálóim bármelyike rendelkezésedre áll. Ha szükség lenne további polcokra, a birtok asztalosa, Mehnert szívesen megcsinálja. Ha jómagam könyvet szeretnék a könyvtárból, amikor ti éppen ott tartózkodtok, elküldöm érte valamelyik szolgámat. Ez a munka hónapokig eltart majd, később pedig más feladat után nézünk. Ha rászánom magam, hogy naponta találkozzam veled, akkor majd megkérlek, hogy segíts egy kicsit a papírmunkában. Talán vezethetnéd a könyvelésemet Ezen a területen csak olyan ember segítségét vehetem igénybe, akiben feltétel nélkül megbízom, ezért is olyan csábító a gondolat. Először azonban, ahogy már mondtam, meglátom, vajon rá tudom–e szánni magam a veled való találkozásra.

Megvan bennem a jóakarat, hogy elfoglaljalak benneteket, mert tudom, hogy jó, ha az ember hasznos lehet valahol Nem szeretném, ha úgy ereznétek, kegyelemkenyéren éltek nálam. Mivel átérzem a helyzeteteket, ezt a gondot − sőt remélem, a többit is − szeretném levenni a váltatokról.

Isten nevében ajánlom magamat

Unokatestvéred, Albert Tornau "

Georg Tornau elolvasta a levelet, és szó nélkül átnyújtotta a lányának. Maria miután elolvasta, mély sóhajjal jegyezte meg.

− Albert bácsi igazi nemes lélek lehet. Soha nem tudjuk meghálálni, amit értünk tett. Ha nem lenne a szívemben az a nyomasztó érzés, amiért el kell titkolnunk előle a házasságomat és a válásomat, akkor felhőtlen lenne a boldogságom.

− Emiatt ne aggódj, Maria. Talán eljön a nap, amikor megmondhatjuk az igazat Albertnek, ó pedig megérti majd, hogy nem tehettünk másként. Tulajdonképpen nem is lényeges az egész, hiszen újra a Tornau nevet viseled.

Ezután apa és lánya kicsomagolták a bőröndöket, és berendezkedtek. Fél nyolckor finom vacsorát tálaltak fel nekik. Döring kisasszony udvariasan megkérdezte, hogy teát, bort vagy sört fogyasztanának–e a vacsora mellé. Szokásukhoz híven mindketten a tea mellett döntöttek.

Szívük csordultig volt hálával, amikor ezen az estén nyugovóra tértek.

Maria maga is meglepődött, ugyanis azon kapta magát, hogy megint az az idegen jár a fejében, akit a kocsis amerikaiként emlegetett. Sehogy sem tudta elfelejteni azt a különös, szürke szempárt. „Vajon megvásárolja–e a neurodei birtokot?" − töprengett magában, de aztán mérgesen elhessegette a gondolatot. Végül is mi köze ehhez az ismeretlen férfihoz?

A kép furcsamód még álmában sem hagyta nyugodni. Látta a férfit, ahogy lassan lépdel valami erdei ösvényen, arcán ugyanazzal a kifejezéssel, amit aznap látott rajta. Aztán hirtelen undorító szörnyeteggé változott, felé rohant és azt kiáltozta, hogy: „Én vagyok Albert bácsi!" Majd végül á szörnyeteg újra az idegen jóságos, okos szemével nézett rá, ő pedig kinyújtotta felé a kezét, hogy megsimogassa. Egy cseppet sem félt tőle.

Amikor másnap reggel felébredt, először nem értette, hol van. A következő pillanatban azonban már gyorsan kiugrott az ágyból, és az ablakhoz lépett. A vidék ragyogó napsütésben fürdött. Maria imára kulcsolta össze a kezét. Milyen jó volt a sors hozzájuk, hogy a sok ínség, szenvedés után ilyen szép, békés otthonra lelhettek! Ide nem követheti őket az infláció szelleme, itt biztonságban vannak.

Gyorsan felöltözött. Édesapját már a nappaliban találta. Kissé félve csöngetett, hogy hozhatják a reggelit. Az inas már jött is a tálcával, s egy kannában ismét hozott a finom weidenhofi tejből. Jelentette, hogy Döring kisasszony azt üzeni, a kisasszony fogyasszon sok tejet.

Maria arcán meghatott mosoly futott át. A morgós Döring kisasszonynak, úgy látszik, aranyból van a szíve.

Apa és lánya jó étvággyal láttak neki az ízletes reggelinek. Hamarosan megjelent Döring kisasszony. Letette Georg Tornau elé a neurodei községi hivatal bejelentkező lapját, és megkérte, hogy töltse ki.

Apa és lánya lopva egymásra néztek, majd Georg Tornau beírta az adataikat. Azt, hogy Maria férjnél volt és elvált, elhallgatta. Beírta a lánya nevét, születési helyét és idejét. A „házas vagy hajadon" rovatot egyszerűen üresen hagyta. Így csupán figyelmetlenséget követett el, de legalább nem hazudott.

Amikor Döring kisasszony indulni készült, a férfi megkérdezte tőle:

− Hol van a könyvtár, Döring kisasszony?

A kisasszony átnézett a feje felett, s pillantása elégedetten tapadt Mariára.

− Azt majd csak néhány nap múlva mutatjuk meg, nagyságos uram, először pihenje ki magát és szokjon hozzá új környezetéhez. Ha ki akarnak kocsizni, csak szóljanak az inasnak. A nagyságos úr a rendelkezésükre bocsátja a kocsit, neki nincs rá szüksége.

Maria kedvesen rámosolygott a kisasszonyra.

− Nekünk sem lesz szükségünk a kocsira. Nem illene hozzánk, és nem szeretnénk, ha kényeztetnének itt bennünket. De kérem, mondja meg Albert bácsinak, hogy szívből köszönjük a jóságát. Már ma szerettük volna elkezdeni a munkát. Mivel ez elmaradt, sétálunk egyet, és kicsit szétnézünk a környéken. Az erdő bizonyára gyönyörű.

Döring kisasszony olyan büszkén bólintott, mintha az egész környék egyes–egyedül az övé lenne.

− Ó, igen, a mi erdőnket érdemes megnézni.

Amikor elment, Maria így szólt az édesapjához:

− Albert bácsi túlságosan elkényeztet bennünket. Megható, mennyire jó hozzánk. Csakugyan olyan otromba, csúnya férfi, mint amilyennek mondják? Egyszerűen nem tudom elhinni.

− Nos, ami azt illeti, fiatalkorában valóban nem dicsekedhetett a szépségével, és ez nem hiszem, hogy az évek múlásával megváltozott volna. A magam részéről sosem figyeltem, hogy szép–e vagy sem, túl jó és nemes lelkű volt ahhoz, hogy az ember a külsejével foglalkozzon. Azt persze nem tudom megítélni, hogy a nőkre milyen hatással van. Én mindig nagyon kedveltem. Szerintem mindenképpen teljesítsd az akaratát, és messziről kerüld el, ha a véletlen összehozna vele. Semmiképpen se szólítsd meg. Maria elmosolyodott.

− Mivel egyébként sem szoktam urakat megszólítani, ilyen veszély nem fenyeget. Mindenesetre bevésem az agyamba, hogy ha arra kerül a sor, csakis szép emberekkel állhatok szóba.

Erre az édesapja is elmosolyodott.

− Itt ugyan nem fogsz sem szép, sem csúnya emberekkel találkozni, hiszen a mezőgazdasági munkásokon és a falubelieken kívül nemigen vetődik erre senki.

Amikor apa és lánya első sétájukra indultak az erdő felé, Döring kisasszony titokban utánuk nézett. Tetszett neki Maria karcsú termete, amely az egyszerű fehér ruhában is kifejezésre jutott.

− Mondhatom, sokkal szívderítőbb látvány, mint itt ez a sok vénember − dünnyögte maga elé.

Két hét úgy elszaladt, mint a pillanat. Apa és lánya szorgalmasan dolgoztak a könyvtárban, ahol valóban szükség volt dolgos kezekre. Derűs szívvel, szakszerűen végezték munkájukat. Olykor néhány órára kimentek a szabadba, ugyanis a gazdája nevében Döring kisasszony erre nyomatékosan felhívta a figyelmüket. –A nagyságos úr nem szeretné, ha agyondolgoznák magukat –jelentette ki határozottan.

Ha Döring kisasszony valamivel a kedvükben járhatott, nem mulasztotta el megtenni, főleg Maria kedvéért, akiért magányos szívének minden rezdülésével rajongott. A hálálkodást és a köszönetnyilvánítást zavartan elhárította, miközben azt állította, hogy minden gazdája parancsára történik. Nem vallotta be, hogy sok olyan aprósággal is kedveskedik a vendégeknek, ami Albert Tornaunak meg sem fordul a fejében. Annyira elszokott attól, hogy kedveskedjen valakinek, vagy elfogadja mások kedvességét, hogy ilyen esetben azonnal zavarba jött. Egy nap Maria így szólt édesapjához:

− Szeretnék valami meglepetést készíteni Albert bácsinak, hogy kifejezzem a hálámat, amiért befogadott bennünket. Van egy ötletem.

− Mi lenne az, Maria? − kérdezte Georg Tornau.

− Gondoltam, talán festhetnék neki egy képet. Nemrég az erdei tisztáson jártunk, emlékszel, ahol forrás tör elő a mohával benőtt sziklák közül. A helyet hatalmas, öreg bükkfák veszik körül. Ezt a látványt szeretném megörökíteni. A mohával benőtt sziklán szőke vízi tündér üldögélne, az erdőből pedig, a bükkfák közül lovas közeledne. Félig morcosan, félig mosolygósan nézne a tündérre, mintha csak azt kérdezné: „Ugyan mit csodálkozol rajtam?" Mit szólsz, tetszene a kép Albert bácsinak?

− Biztosan, és szerintem nagyon kedves gondolat tőled, hogy meg akarod lepni valamivel. De honnan veszel modelleket a képedhez? Szükséged lenne vízi tündérre és egy lovasra. Főleg a vízi tündér okozna gondot, hiszen a birtokon rajtad és Döring kisasszonyon kívül nincsenek hölgyek. Nem hiszem, hogy Döring kisasszony megfelelő modell lenne.

Maria halkan elnevette magát, édesapja pedig örült, hogy a nehéz időszak után újra vidámnak látja.

− Várj csak, apa, meglátod, egy nap Döring kisasszonyt is lefestem. Már ki is találtam, hogyan fogom ábrázolni. A kerek arcával nagyszerű modell lenne egy holland halászfeleség megfestéséhez. Először persze az erdei képet fogom vászonra vinni. Berlinből hoztam magammal festéket és felszerelést. A vízi tündérhez már megvan a vázlatom. A házmesterek Grétije zöld fátyolban modellt ült hozzá. Majd később megmutatom. De tudod mit? Jobb, ha nem látod, majd csak akkor, ha teljesen elkészülök vele. Máris hozzálátok a munkához. Mától kezdve mindennap ebéd előtt két órát az erdei tisztáson töltök, és festek. Akkor a legjobbak a fényviszonyok. A legnagyobb gondot a lovas jelenti. Legrosszabb esetben te fogsz modellt ülni hozzá.

Az idős férfi erre harsányan elnevette magát.

− Én, Maria?

− Igen, persze csak ha nem lesz más választásom. Bár a falubeliek között talán megfelelőbb modellt is találok.

Ezután Maria mindennap úgy tizenegy óra tájban festőszerszámaival felszerelkezve kivonult az erdei tisztásra, hogy ott dolgozzék a képen. Jól haladt, mert örömét lelte a munkában. Az egész jelenetet felvázolta a vászonra, a vízi tündér is ott üldögélt már a sziklán. A házmesterek Grétijének nevető, kíváncsi szeme nézett vissza rá. Maria nagyjából a lovast és a lovat is lerajzolta, de itt elakadt a munkával. Vázlatai között nem talált egyetlenegyet sem, amelyet felhasználhatott volna. Édesapjával még a faluba is bement, de megfelelő modellt ott sem talált.

Egyik délelőtt megint a képen dolgozott az erdőszélen, amikor hirtelen megmagyarázhatatlan nyugtalanság fogta el. Úgy érezte, valaki figyeli. Megfordult, és a hatalmas bükkfák tövében megpillantotta az amerikait.

Összerezzent és elpirult, mert gondolatban gyakran foglalkozott a férfival, sőt a találkozásuk óta álmodott is róla.

Normann West habozott egy pillanatig. Szívesen odalépett volna a bájos ifjú hölgyhöz, és beszélgetésbe elegyedett volna vele, hiszen már régóta vágyódott az újabb találkozás után. Mégsem tette, mert attól félt, a kisasszony tolakodónak tartja. Amerikában a férfiak csak akkor szólítanak meg egy hölgyet, ha alkalmuk vagy okuk van rá. Ez a hölgy azonban semmilyen jelét nem adta, hogy szívesen beszélne vele. Így a férfi csak megemelte a kalapját, és habozva továbbindult.

Maria könnyű, néma főhajtással viszonozta köszönését, és szorgalmasan festett tovább. Ujjaiban furcsa bizsergést érzett. Legszívesebben eldobta volna az ecsetet, de kényszerítette magát, hogy tovább dolgozzék. Csak akkor hagyta abba a munkát, amikor már biztos volt benne, hogy az idegen messze jár. Képtelen volt nyugodtan üldögélni tovább. Ráfogta, hogy azért nem tud dolgozni, mert nincs megfelelő modellje a lovashoz.

Odament a forráshoz, és megmosta benne a kezét. Olyan heves mozdulattal rázta le a vízcseppeket, hogy ujjáról észrevétlenül lecsúszott a gyűrű, amit annak idején édesanyja ajándékozott neki a halálos ágyán. A gyűrű a mohos sziklák között a puha fűbe esett. Maria letette kezéből a készülő képet meg az ecseteket, és az erdő felé vette útját. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem is figyelte, merre megy. Tévedésből az erdő sűrűje felé indult. A Normann Westtel való találkozás kibillentette az egyensúlyából. A férfi tekintete nagy hatással volt rá. A jóságos, kedves szempár egy cseppet sem hasonlított egykori férje szeméhez. Megborzongott, mert megjelent előtte férje fagyos pillantása. Mindig kifejezetten hidegen nézett rá, kivéve, ha el akart valamit érni nála. Váratlanul felidéződött benne a múlt s a sok szenvedés, amit a házassága éveiben átélt. Válása óta nemigen volt rá ideje, hogy e szerencsétlen időszakra gondoljon, de most magukkal ragadták a régi, szomorú emlékek. Maria alapjában véve mindig vidám természetű volt, de házassága évei alatt elveszítette jókedvét, később pedig a puszta életben maradásért folytatott harc viselte meg. Most, hogy mindez a múlté, szívből vágyódott a jókedv és a boldogság után.

Mélyet sóhajtott, és szétnézett a zöld lombsátor alatt. A napfény beszűrődött a fák levelei között, és táncot járt a lombokon. Gyönyörű volt céltalanul sétálni az erdőben. Újra az amerikai járt a fejében. Vajon megvásárolta Neurodét? Bizonyára, különben nem bukkant volna fel az erdőben. Legjobb tudomása szerint az erdő Weidenhoihoz tartozott, de azért bárki sétálhatott benne. Az amerikainak vajon van felesége? És gyermekei?

Maria mélyet sóhajtott. Az ő élete tönkrement… számára nincs többé boldogság.

Annyira elmélázott, hogy már nem is figyelte, merre jár. Akaratlanul az erdő sűrűje felé tartott, fiatalos ereje vadul űzte tovább, hátha így megszabadulhat a nyomasztó gondolatoktól. Amikor felocsúdott, értetlenül nézett szét maga körül. Hogy került ide? És egyáltalán, miért sétálgat az erdőben, mint akinek semmi dolga? Tulajdonképpen a könyvtárban kellene dolgoznia. Azt még megbocsátotta magának, hogy időt szakított a festésre, hiszen Albert Tornaunak akart örömet szerezni a képpel, de azt már semmi sem indokolja, hogy munkaidő alatt sétálni indult. Miután így lehordta önmagát, elhatározta, hogy visszafordul. Tanácstalanul nézett körül. Vajon merre induljon? Zavarában azt sem figyelte meg, hogy merről jött.

Találomra tett néhány lépést, de nem tudta, merre induljon, hogy megtalálja a készülő képet és a festőszerszámait, amiket otthagyott a forrásnál. Igaz, az amerikain kívül egy lelket sem látott az erdőben, de akár egy állat is feldöntheti a festőállványt, és kárt tehet a képben. A lehető leggyorsabban vissza kell találnia a forráshoz. Az órájára pillantott, és ijedten látta, hogy az imént több mint félórát gyalogolt befelé az erdőbe.

Elindult hát egy tetszőleges irányba, de fél óra elteltével sem jutott sehová. Egy szélesebb ösvényhez érkezett, amit idefelé jövet nem látott. Megállt, és azon töprengett, most vajon merre induljon. Hirtelen közvetlen közelről lódobogás hangja ütötte meg a fülét. Meglepetten kapta fel a fejét. Lóháton egy hatalmas termetű, szakállas férfi közeledett felé. A feje fedetlen volt, hosszú haja kócosan röpködött utána.

Maria megfeledkezve félelméről, szinte felujjongott örömében. Nem azért, mert találkozott valakivel, aki megmutathatja neki a hazavezető utat, hanem azért, mert végre meglelte az igazi modellt a készülő képhez! Keresve sem találhatott volna jobbat. A férfi úgy festett a hatalmas állat hátán, akár egy középkori vitéz. Haját összeborzolta a szél, szőrös arcára − amely ijedten fordult felé − rávetődött a napfény, itt–ott áthatolva a sűrű lombok között.

Mariának rögtön feltűnt az idegen jóságos pillantása. Ugyanolyan szürke szeme volt, mint az amerikainak. Igaz, idősebb volt nála, és kissé morcosan, szinte elutasítóan nézett le rá a magasból. Maria mégsem ijedt meg tőle, mert furcsa külseje ellenére jólelkű, megbízható ember benyomását keltette. Félelem nélkül szólította meg:

− Bocsásson meg, uram, eltévedtem az erdőben. Meg tudná mutatni a Weidenhof felé vezető utat?

Albert Tornau, merthogy ő volt a lovas, egy röpke pillanatig kővé dermedve bámult rá. Hirtelenjében nem tudta eldönteni, elmeneküljön–e, vagy jobban megnézze magának a szelíd, bársonyos fénnyel csillogó, barna szempárt, amely azonnal rabul ejtette. Elhatározta, hogy nem futamodik meg, mert észrevette, hogy a kedves teremtés nem iszonyodik tőle, hanem bizalommal van iránta. Semmi kétsége sem volt afelől, hogy unokahúgával, a kis Maria Tornauval hozta össze a véletlen. Ezzel szemben Maria még csak nem is sejtette, ki lehet az ismeretlen lovas, mert különben megállapodásuk értelmében azonnal kitért volna az útjából. Miután Albert Tornau megnyugodott, hogy Maria nem ismerte fel, felbátorodott. Úgy érezte, álarcot visel.

− Weidenhof felé igyekszik? − buggyant ki belőle szinte akaratlanul a kérdés.

− Oda, de előbb még az erdei tisztáshoz kell mennem. Tudja, oda, ahol azok a hatalmas bükkfák állnak, és forrás tör elő a sziklák közül. Éppen egy festményen dolgoztam, amikor elkapott a vágy, hogy sétáljak egyet az erdőben, de sajnos eltévedtem. Pedig nem lehetek messze Weidenhoftól.

− Háromnegyed óra járásra van innen a birtok − válaszolta a lovas, a csillogó női szempár pillantásától nyugtalanul fészkelődve a nyeregben.

Maria meglepődött.

− Háromnegyed óra járásra?! Akkor, úgy látszik, téves irányban fordultam vissza. Ha megkérném, mutatná nekem az utat? Maga Neurodéról vagy Weidenhofról való?

− Weidenhofról.

− Ó, akkor sejtem, kivel hozott össze a sors! − mondta izgatottan Maria.

A férfi elvörösödött, és már–már dühösen pillantott rá.

− Vagy úgy? Kegyed tudja, ki vagyok?

− Igen, hiszen nem nehéz kitalálni, ha már Weidenhofról való. Maga biztosan a nagybátyám intézője.

Az, hogy ez a torzonborz, szürke szemű, érdekes arcú óriás esetleg maga a nagybátyja lehet, meg sem fordult a fejében, annál az egyszerű oknál fogva, hogy Maria egy cseppet sem látta visszataszítónak, míg nagybátyjáról azt hallotta, hogy bizony igencsak csúnya.

− Kicsoda az ön nagybátyja? − kérdezte Albert Tornau, még mindig mogorván, de azért titokban már megkönnyebbülten sóhajtott fel.

− Albert Tornau úr, a weidenhofi földbirtokos.

− Vagy úgy. Akkor hát Maria Tornau kisasszonyhoz van szerencsém?

Maria most is elpirult, mint mindig, amikor kisasszonynak szólították. Mosolyogva bólintott.

− Pontosan. Tehát már hallotta a nevemet. Csak nem a nagybátyám említette?

− De igen − vágta rá az öreg kurtán.

− Hát akkor maga tényleg a nagybátyám intézője, akivel eddig még nem találkoztam! Nem volt nehéz kitalálnom, hiszen egy intézőnek lóháton kell járnia, mert szemmel kell tartania a gazdaságot. Igazam van?

− Hm… valóban én intézem itt az ügyeket − mondta Albert Tornau immár kevésbé morcosan, mivel az intéző szerepében valamivel nagyobb biztonságban érezte magát.

− Akkor hát, kedves intéző úr, nagyon örülök, hogy megismerhetem. Bizonyára hazafelé indult. Ugye megengedi, hogy elkísérjem? Itt az erdőben úgyis csak lépésben haladhat a lelógó ágak miatt.

− Felőlem jöhet, majd lassabban lovagolok.

− Nagyon kedves.

− Egyáltalán nem vagyok kedves.

Maria kuncogott magában. Úgy vélte, hogy a morcos öregúr és Döring kisasszony között igencsak nagy a hasonlóság. Mindketten mogorvábbnak mutatták magukat, mint amilyenek valójában voltak. Úgy látszik, Weidenhof elszigeteltsége és a házigazda embergyűlölete kihatott az alkalmazottakra is.

− Engem nem zavar, intéző úr, hogy egy kicsit tüskésnek akar látszani. Látom, a szeme egész mást mond, mint amit a nyelve.

Az öreg meghökkent.

− Csak nem egy lélekbúvárhoz van szerencsém? − kérdezte gúnyosan, hogy véka alá rejtse a hirtelen rátörő gyöngéd érzelmeket.

Maria elnevette magát.

− Nem vagyok nagy emberismerő, de az ösztöneim csalhatatlanok. Úgy érzem, közel sem olyan harapós, mint amennyire mutatja. Ezért is bátorkodom egy kéréssel zavarni.

Az öreg lépésben lovagolt, Maria pedig hűségesen baktatott mellette.

− Halljuk, mit akar még tőlem? − brummogta. Maria kérlelő pillantást vetett rá.

− Ne nézzen rám ilyen morcosan, mert így nem merem kimondani a kérésemet. Különben is félek, hogy megharagszik, ha előadom.

− Nem harapok –jegyezte meg a férfi tréfásan, hogy meghozza a kedvét.

Maria huncut pillantást vetett rá, ami az öreget végleg rabul ejtette.

− Először is szeretném megmagyarázni, miért fordulok kéréssel magához. Mint Weidenhof intézőjének, tudnia kell, hogy Albert bácsi nagy ínségből szabadította meg édesapámat és engem. Az infláció következtében anyagilag tönkrementünk, ami nem szégyen, hiszen rajtunk kívül sok embernek ilyen sors jutott osztályrészül. Albert bácsi nagyon jólelkű, annak ellenére, hogy egy szerencsétlenség remetét csinált belőle. Tudom, hogy szívesebben élne egyedül birtokán, mégis befogadott bennünket, s ez nagylelkűségét és jóságát bizonyítja. Nagyon szeretném neki személyesen megköszönni, amit értünk tett, de sajnos nem engedi meg.

− Azért, mert meg akarja kímélni rokonait csúnya arcának látványától − mondta a férfi szenvedélyesen.

Maria kissé ijedten pillantott rá.

− Ó, szegény! Mondja csak, valóban olyan csúnya?

− Igen. Kisgyermekeket lehetne ijesztgetni vele, a nők pedig undorodnak tőle.

Maria már–már dühösen hallgatta.

130

− Buta, szívtelen asszonyok lehetnek, akik így vélekednek róla. Hát tehet az ember a külsejéről? Magának pedig, intéző úr, szintén nem szabadna így beszélnie kenyéradó gazdájáról. Egyáltalán nem szép ilyet mondani.

A férfi nyersen elnevette magát.

− Attól, hogy a kenyéradó gazdám, még nem szépül meg. Mi ketten soha nem hízelgünk egymásnak. Mindennap a szemébe vágom az igazságot.

− Ó, ezt nem gondoltam volna magáról. Most már látom, nem hazudott, amikor azt állította, hogy egy cseppet sem kedves. Hát nem érti, milyen kegyetlenség ilyeneket mondani szegény nagybátyámnak? Csak elkedvetleníti vele, nem is csoda, hogy fél emberekkel találkozni.

Albert Tornau legszívesebben megsimogatta volna útitársnője szőke fejecskéjét. Nagyon furcsán érezte magát, amiért így megleckéztették. Mivel megijedt, hogy unokahúga faképnél hagyja a kőszívű „intézőt", így válaszolt:

− Olyan jó barátok vagyunk a nagybátyjával, hogy felesleges bókokat mondanunk egymásnak.

− Csakugyan igaz barátok lehetnek, ha Albert bácsi mindent elnéz magának.

− Igen, azt hiszem, én vagyok az egyetlen igaz barátja. Maria felsóhajtott.

− Szegény, szegény bácsikám! Bárcsak megvigasztalhatnám! Nem tudom elhinni, hogy egy ilyen jó ember, mint ő, annyira csúnya legyen. Az apám szerint nem olyan szörnyű a helyzet. Neki mindig tetszett Albert bácsi, és a nagybátyám is kedvelte őt.

Albert Tornau egy ideig elgondolkodva nézett maga elé. A legszívesebben elvágtatott volna a helyszínről, de Maria pillantása fogva tartotta. Úgy érezte magát, mint akit elvarázsoltak, s ő tehetetlen a varázslattal szemben.

− Nos igen, a férfiaknak erősebbek az idegeik, és nem adnak úgy a külsőségekre. A nők azonban undorítónak találták a nagybátyja külsejét, aki emiatt száműzetésbe vonult a birtokán, s azóta csak férfiakat enged a közelébe.

− Engem aztán nem rémítene meg a külseje, bármilyen is. Tudom, hogy jó ember, s a jó emberek sohasem csúnyák.

A férfi különös pillantást vetett rá.

− Csakhogy ő valóban nagyon csúnya − jegyezte meg nyersen. − Pont olyan csúnya, mint én.

Mariát erre újra elfogta a nevetés, majd cinkos pillantást vetett a lovas felé.

− Á, most már értem! Csak a bolondját járatja velem. Látom én, mire megy ki a játék! Bókokat akar hallani tőle, ugyanis maga sem hiszi önmagáról, hogy csúnya. Egy férfira, akinek ilyen csodálatos karakteres feje van, és ilyen szép, kifejező szeme, még véletlenül sem lehet mondani, hogy csúnya. Én mondom, a nagybátyámnak felesleges elrejtőznie a világ elől, nyugodtan megjelenhet hölgyek előtt is.

A férfi úgy bámult rá, mintha Maria valamilyen idegen nyelven szólt volna hozzá, aztán dühösen megvillant a szeme.

− Kegyed csúfolódik velem?

− Hogy feltételezhet ilyet, intéző úr? Akkor igencsak rossz véleménnyel van rólam, pedig nem hiszem, hogy okot adtam volna rá.

− Bocsásson meg, én… szóval goromba fráter vagyok, aki nem tudja, hogy kell ifjú hölgyekkel bánni.

Maria békülékenyen rámosolygott.

− Ezek szerint sajnálja, hogy ilyen rossz véleménnyel volt rólam?

− Ez nem igaz, mindössze ügyetlenül fejeztem ki magam.

− Szívesen megbocsátok. Honnan is tudhatná, hogyan kell bánni a hölgyekkel, amikor kizárólag férfiak veszik körül. De nagyon eltávolodtunk a kérésemtől. Most még jobban félek kimondani, mint az imént. Arról van szó, hogy szeretném valamivel meglepni a bácsikámat, hogy ezzel is kifejezzem iránta érzett hálámat. Csakhogy, ugyan mivel szerezhetne örömet egy ilyen szegény ördög, mint én, egy dúsgazdag földbirtokosnak? Sokáig törtem a fejem, mire eszembe jutott, hogy van némi tehetségem a festéshez, már el is adtam néhány képet életemben. Elhatároztam, hogy festek Albert bácsinak egy képet, és nagyon szeretném, ha sikerülne. Ha elkészültem, Döring kisasszonnyal elküldöm neki. Mindennap két órát dolgozom rajta, s eddig jól haladtam vele, de elakadtam, mert nincs modellem. Ezért is hagytam abba ma a munkát. A nagy bükkfák alatti forrásnál festegetek, bizonyára jól ismeri a helyet. A képen a mohával benőtt kövön egy szőke vízi tündér üldögél, és kíváncsisággal vegyes csodálkozással nézi a lovast, aki előbukkan a fák közül. Itt valami középkori vitézre gondoltam. A tündér a napfényben üldögél, míg a lovas árnyékban marad, és egy kicsit mogorván, de tréfásan néz rá. A tekintete olyan, mint a magáé volt az imént, amikor rám nézett, intéző úr. Nos, ehhez a lovashoz hiányzik a modell, pedig még Neurodéban is körülnéztem. Gondolhatja, mennyire megörültem, amikor az imént megpillantottam magát kilovagolni a fák közül. Azonnal tudtam, hogy megtaláltam a tökéletes modellt. Óriási termet, lobogó haj, szakáll… még a ló is éppen olyan, amilyet elképzeltem! Szeretném megkérni, ugyan engedje meg, hogy készítsek néhány vázlatot. Csak egy félórácskát kellene nyugton maradnia. Végül is kenyéradó gazdájának szerezne örömet vele.

Albert Tornau maga sem értette, mi történik vele. A meghatottságtól szinte remegett az ajka, olyannyira, hogy össze kellett szorítania a fogát. Szinte hallotta magában Maria selymes, lágy hangját, amint arra kéri, hogy nyissa meg előtte a szívét.

A kérésre azonban, hogy üljön modellt, csak elmosolyodott.

− Éppen engem akar lefesteni?

− Igen, igen, és éppen így, ahogy most rám nézett! Ó, érzem, nagyon jól fog sikerülni a kép!

A férfi újra elvörösödött, majd gunyoros hangon folytatta:

− Hát mit mondjak, Albert Tornau oda meg vissza lesz örömében, ha felismer a képen!

A fiatalasszony döbbenten nézett rá.

− Gondolja, hogy nem örülne az ajándékomnak?

A férfi olyan hangot hallatott, amely egyszerre hasonlított nevetésre és sóhajra is. Aztán komolyra fordította a szót.

− Biztos vagyok benne, hogy a nagybátyja megörül a képnek, hiszen jó szándék vezette, amikor hozzáfogott. Csak abban kételkedem, hogy az én ábrázatom tetszene neki rajta.

− Pedig nekem éppen a maga arcára van szükségem. S nem csupán az arca, hanem az egész megjelenése tökéletesen beleillik a képbe. Nagyon boldog vagyok, amiért összehozott minket a sors. Ezek után semmi akadálya, hogy jól sikerüljön a képem. Ugye, nyugton marad egy picit? Olyan gyorsan dolgozom, amilyen gyorsan csak lehet. A legszívesebben azonnal nekilátnék. Csak el kell jönnie velem az erdei forráshoz, ahol a festőszerszámaimat hagytam, és arra kérem, hogy egy rövid ideig lóháton ülve pózoljon nekem.

A férfi nem tudott nemet mondani, hiszen olyan kedvesen kérte a lány, tele volt lelkesedéssel. Gúnyolta is magát eleget, amiért hagyja, hogy egy fehércseléd parancsolgasson neki, mégsem ellenkezett.

Időközben elérték az erdei tisztást. Maria festőeszközei érintetlenül hevertek a köveken. Gyorsan megmutatta az öregnek, hová álljon a lóval, és elővette a vázlatfüzetét. Albert Tornau szívesen megnézte volna a készülő képet, de Maria a fejét rázta.

− Majd ha kész lesz!

Leült a mohás sziklára, akár a kis tündér a képen, és szorgalmasan nekilátott a munkának.

Nem sok szó esett köztük. Maria újra és újra komolyan, figyelmesen a férfi arcára szegezte a tekintetét. Pillantása úgy csípte az öreg bőrét, mint a csalán, de kitartott. Unokahúga nem is sejtette, milyen nagy erőfeszítésébe telik állni egy nő tekintetét. Titokban ki is gúnyolta önmagát, amiért hagyta, hogy egy nő rendelkezzék vele. A különös helyzet tréfás mosolyt csalt az arcára, így az ifjú festőnő keresve sem találhatott volna jobb modellt nála.

Maria nem is sejtette, hogy amíg ő a vázlaton dolgozik, Albert Tornau milyen boldogan legelteti rajta női bájtól elszokott szemét. Gondolataiba mélyedve ült a lován, és megbabonázva nézte a forrásnál serénykedő tündért. Még embergyűlöletéről is megfeledkezett, annyira elbűvölte a kedves teremtés, aki minden kétséget kizáróan a rokona volt. Megtörtént, amiről álmodni sem mert: nem futamodott meg egy nő fürkésző tekintete elől. Igaz, az sem fordult el tőle irtózattal, hanem szívbéli jóságával gyógyírt hintett lelke sebeire. Legjobban az lepte meg, hogy Maria egyáltalán nem tartotta visszataszítónak, sőt megjegyezte, hogy „hihetetlenül karakteres, érdekes feje van és gyönyörű szeme". Albert Tornau ezen annyira elámult, hogy azt sem tudta, ébren van–e vagy álmodik.

Maria gyorsan, ügyesen dolgozott. Az öreg észrevette, milyen komolyan teszi a dolgát. Hihetetlen, hogy mindezt azért csinálja, hogy neki örömet szerezzen! Amikor ez eszébe jutott, jóleső melegség öntötte el a szívét. Édes Istenem, milyen magányos volt az elmúlt évek során! Mennyire hiányzott neki a szeretet, hogy szomjazott egy kis megértésre és együttérzésre! Igaz lenne, hogy ez a fiatal teremtés baráti érzelmeket táplál iránta? Lehetséges, hogy egyszer véget érnek a hosszú évek kínjai?

Fölocsúdott gondolataiból, mert Maria befejezte a munkát, és fürgén felpattant.

− Hát, intéző úr, véget értek a megpróbáltatásai. Bizony nem könnyű ilyen sokáig mozdulatlanul ülni!

− Semmiség az egész. Megnézhetem a vázlatokat?

Maria odament hozzá, újra fellapozta a füzetét, és felnyújtotta az öregnek, aki figyelmesen megnézte a rajzokat. Az egyiken csak a feje látszott, a másikon tetőtől talpig, lóháton ülve. Titokban elcsodálkozott unokahúga tehetségén, de végül mégiscsak tagadólag rázta meg a fejét.

− Igen, ez én vagyok, és mégsem én. Sokkal szebbnek ábrázolt, mint amilyen a valóságban vagyok.

− Nincs igaza. Pontosan úgy néz ki, mint a rajzokon. Távol áll tőlem, hogy dicsérjem magam, de higgye el, még életemben nem rajzoltam ilyen élethű fejet. Persze ez nem is csoda, hiszen olyan jellegzetesek a vonásai. Nagyon büszke vagyok a modellemre. Ha elkészül a képem, és elküldöm a nagybátyámnak, majd elárulja nekem, hogy felismerte–e magát és hogy örömet okozott–e neki a meglepetésem. Ugye, megteszi?

A férfi bólintott, mert hang nem jött ki azonnal a torkán. Csak egy idő után tudott megszólalni.

− És… megmondhatom a nagybátyjának, hogy nem talált engem ijesztően csúfnak? Így talán remélhető, hogy őelőle sem futamodik meg, ha egyszer összehozza vele a sors.

− Nyugodtan megmondhatja neki. Ilyen jó ember elől bizonyára nem fogok megfutamodni, még akkor sem, ha valóban csúnya. Ugyanis maga, kedves intéző úr, egyáltalán nem csúnya. Többet ne is említse előttem, mert különben nem leszek a barátja.

− A barátom? Hát valóban a barátom akar lenni, kisasszonyka? Ezt olyan meleg hangon, jóságosan ejtette ki, hogy Maria akaratlanul is felnyújtotta neki a kezét.

− Igen, legyünk barátok! Talán ezentúl gyakrabban találkozunk. Maga ugye a gazdasági épületben lakik, ott, ahol a gazdasági helyiségek is vannak?

Az öreg habozott, majd gyorsan rávágta:

− Igen, az intézői lakás a régi udvarházban található.

− Nos, oda nem tudok eljutni, mert akkor át kellene menni a középszárnyon, ahol Albert bácsi lakik. Remélem, azért néha találkozunk, talán olykor meglátogathatna bennünket. Kérjen engedélyt Albert bácsitól. Ha beszélünk, mesélnie kell nekem a bácsikámról, szeretném tudni, hogy megy a sora, boldog–e vagy éppen boldogtalan. El sem tudom képzelni, hogy egy ilyen csodálatos birtok gazdájának oka legyen a szomorúságra.

− Pedig Albert Tornau gyakran boldogtalan. Már elfelejtette, milyen érzés felhőtlenül vidámnak, igazán boldognak lenni.

Maria összekulcsolta a kezét, a szeme nedvesen csillogott.

− Bárcsak segíthetnék rajta!

− Tényleg megtenné?

− De még mennyire! Csak tudnám, hogyan.

− Talán kegyednek sikerülne. Azt hiszem, a kisasszony jelenlétében csak boldog lehet az ember. Még csak az imént ismertem meg, de… máris érzem magamon… kegyed fel tudja vidítani az embereket.

− Édesapám is gyakran mondta ezt, amikor még gondtalanul éltünk. Most, hogy újra jóra fordult a sorunk, újra meg kell tanulnom vidámnak lenni és másokat is felvidítani. Édesapámnak is nagy szüksége van rá. Amióta a birtokon élünk, sokkal jobban érzi magát.

− Szóval tetszik itt maguknak?

− Egyszerűen csodálatos! Hogyan is lehetne másként?

− Pedig egy ilyen fiatal hölgynek unalmas lehet ez a félreeső birtok.

− A magam részéről egyelőre nagyon örülök a békének.

− És később?

− Majd meglátjuk. Nem hinném, hogy valaha is unalmasnak találnám Weidenhofot. De nem furcsa, hogy ilyeneket mondok magának? Általában nem vagyok ilyen közlékeny, de úgy érzem, magában megbízhatom. Talán azért, mert jó barátja a nagybátyámnak. Úgy érzem, mintha régi jó ismerősök lennénk.

Albert Tomau önfeledten hallgatta unokahúgát. Végül összeszedte magát, és megszólalt:

− Most haza kell mennem, mert a Döring lehord a sárga földig, ha nem leszek pontos az ebédnél.

− Jaj, Istenem, biztosan éhes, én meg ilyen sokáig feltartottam! No, de Döring kisasszony miatt ne fájjon a feje! Nem kell tartania tőle, jólelkű, kedves asszony az, olyan, akár egy falat kenyér. Persze ezt semmi pénzért ki nem mutatná.

Az öreg meghökkent.

− Tényleg úgy gondolja, hogy a Döring nem is olyan morcos?

− Persze hogy nem, csak azt szeretné, ha mások annak látnák. Valahogy lepleznie kell szegénynek azt a lágy szívét.

Albert Tornau különös pillantással méregette.

− Kedves kisasszony, ön kiváló éleslátással ítéli meg az embereket.

− Hát, ami azt illeti, Döring kisasszony esetében nincs nehéz dolgom, magával úgyszintén. Mindkettőjük szemében végtelen jóság tükröződik. Ez az oka, hogy annyira szeretnének tüskésnek látszani, persze ez egyiküknek sem sikerül, mert a tekintetük mindent elárul. "No, de nem szeretném tovább tartóztatni! Biztosan megéhezett, és nekem is haza kell sietnem. Hamarosan újra találkozunk, nemde?

− Hát szeretné? − kérdezte az öreg bátortalanul. Maria nevetve fenyegette meg.

− Intéző úr, hát már megint kezdi? Újabb bókokat akar hallani! Ha nem vette észre, hogy szeretnék a barátja lenni, és hogy tényleg rokonszenvesnek tartom, akkor kár a szóért. Ezt érezni kell. Én például határozottan érzem, hogy tetszem magának. Szívesen bemutatnám az apámnak, kitűnően megértenék egymást.

− Nem tudom, Albert Tornau mit szólna ehhez.

− Kérje ki nyugodtan a beleegyezését! Most pedig a viszontlátásra, kedves intéző úr. Szívből köszönöm, hogy modellt ült nekem, és hogy kivezetett az erdőből!

− Viszontlátásra! − szólt vissza Albert Tornau, és elvágtatott.

Maria összecsomagolta festőszerszámait, és hazaindult. Édesapja a nappaliban várta.

− Megvárakoztattalak, apa? Bocsáss meg, de képzeld, nagyszerű modellt találtam a lovashoz, és mindjárt vázlatot is készítettem róla. Nemsokára elkészülök a képpel.

− Milyen modellt találtál?

− A weidenhofi intézőt. Már össze is barátkoztunk. Nagyon derék öregúr, és csodálatos karakteres feje van. Úgy döntöttem, nem mutatom meg neked a vázlatot, majd csak akkor láthatod, ha elkészült a kép. Remélem, hamarosan megismerkedsz az intézővel, nagyon eredeti figura.

Bevitte a festőszerszámokat a szobájába, és megfésülködött. Sietett, mert nem akarta tovább várakoztatni édesapját az ebédnél, így még most sem vette észre, hogy elveszítette a gyűrűjét.

Ebéd közben Maria tovább mesélt az „intézővel" való találkozásáról, és megemlítette azt is, hogy látta az amerikait.

− Úgy látszik, tényleg megvásárolta a szomszédos birtokot –mondta.

− Igen, az inas is ezt mesélte, aki segített a nehéz, vaskos köteteket leszedni a felső polcról. Neurode az egyetlen nagyobb birtok a közelben, de nagyon elhanyagolták, mert az előző tulajdonosnak nem volt pénze a fenntartásához. West úr, a német származású amerikai megvásárolta, és rendbe hozza. Nagyon határozott személyiségnek tartják a környéken.

− Valóban úgy néz ki − felelte Maria. − Udvariasan köszönt, amikor meglátott.

− Rokonszenves arca van. De most mesélj, mit mondott az intéző Albert bácsikádról.

− Jaj, kicsit morcos volt, és igencsak nyersen beszélt róla. Hamar észrevettem azonban, hogy egészen másként gondolja azt, amit mond. Kicsit emlékeztet Döring kisasszonyra, csak ő tanult ember, aki kifogástalanul ki tudja fejezni magát. Úgy tűnik, nagyon bizalmas viszonyban van a gazdájával.

X.

Normann West röviddel megérkezése után megvásárolta a neurodei birtokot. Figyelmét természetesen nem kerülte el a birtok siralmas állapota. Az udvarház jó állapotban volt, rajta csak kisebb javításokat kellett végrehajtani. A szobák nagy részébe új berendezés kívánkozott, de ezt sem bánta, hiszen így legalább új otthonát saját ízlése szerint rendezheti be. A gazdasági épületek bizony javításra szorultak. A birtokon viszont nem volt elég munkás, aki mindezt karbantarthatta volna. Ettől eltekintve Neurode szép, tekintélyes birtok volt, s Normann West örült, hogy a sors nem kárhoztatja semmittevésre. Elhatározta, hogy új tulajdonából mintagazdaságot csinál. Habozás nélkül nekilátott a munkának. Először is alkalmazott egy derék intézőt, akit a környékbeliek ajánlottak neki. Emellett cselédségről is gondoskodott. Munkásokat talált a faluban, akik örültek, hogy jövedelmező álláshoz jutottak. Sejtették, hogy az amerikainak van pénze. Normann West emellett vásárolt egy autót és természetesen állatállományt is. A munkások lázasan dolgoztak, s néhány hét alatt csodát műveltek a birtokon.

Normann West annak a napnak a reggelén, amikor találkozott Mariával az erdőben, a közeli városban járt, és vásárolt magának két hátaslovat. Az állomásról hazavezető utat gyalog tette meg, s közben elhaladt az erdei forrás mellett is.

Neurode egykori gazdája örült, hogy olyan vevőt talált a birtokra, aki dollárban fizetett. Az adásvétel lebonyolítása után beteg feleségével Berlinbe költözött, ahol az asszony orvosi kezelést kapott. Így Normann West azonnal beköltözhetett. Meg is tette, habár a birtok nyüzsgött a mesterektől. Ideiglenesen berendezett két szobát, hogy a helyszínről felügyelhesse a munkálatokat.

Cseppet sem fájt a szíve, amikor elhagyta New Yorkot, éppen ellenkezőleg, már csak amiatt is boldog volt, hogy megszabadulhatott Gladys Boverleytől. Jókedvűen, könnyű szívvel érkezett haza Németországba.

A neurodei állomáson lejátszódott futó találkozás Maria Tornauval és édesapjával sehogy sem ment ki a fejéből. Gondolatai akaratlanul újra és újra visszatértek az ifjú hölgyhöz. A szép barna szempárból komolyság sugárzott, de Normann West éles szeme felfedezte benne a boldogság és vidámság utáni sóvárgást is. A környékbeliektől tapintatosan érdeklődött Weidenhof lakói felől. Megtudta, hogy a tulajdonos egy vén különc, aki saját emberein kívül az égvilágon senkivel sem érintkezik.

Azt is megkérdezte, van–e családja, mivel idefelé jövet egy idősebb urat és egy fiatal hölgyet látott, akik kocsin Weidenhof felé igyekeztek. A falubeliek erre azt mesélték, hogy Weidenhof ura magához vette két elszegényedett rokonát, akik valaha maguk is jómódúak voltak. Szegény rokonok? Akkor alighanem az infláció áldozatai lehetnek, mert a két személy, akit az állomáson látott, igen előkelő, finom megjelenésű volt. Normann West maga is tudott róla, hogy a német nemesség egy részének vagyonát teljesen felemésztette az infláció.

Ha nem figyelmeztetik jó előre, hogy Weidenhof tulajdonosa megkörnyékezhetetlen különc, már régen meglátogatja szomszédait, így azonban kénytelen volt letenni szándékáról, mert nem akarta, hogy elutasítsák. Gyakran sétálgatott a szomszédos birtok környékén, miközben titokban azt remélte, hogy viszontlátja a gyönyörű fiatal nőt, aki annyira megtetszett neki. Sokáig nem történt semmi, mígnem egyszer megpillantotta az erdei tisztáson festegetés közben. Szíve szerint azonnal megszólította volna, de nem merte, mert a hölgy egyetlen mozdulattal vagy szóval sem jogosította fel erre.

A véletlennek köszönhette, hogy a községi hivatal bejelentőkönyvében, ahová őt is beírták, megpillantotta a két idegen nevét. Weidenhof új lakóit Georg Tornau úrnak és Maria Tornau kisasszonynak hívták.

Nem hagyta nyugodni az előző napi futó találkozás az erdőben, ezért Normann másnap ismét az erdei tisztás felé vette útját, hátha találkozik a festegető hölggyel. Ezúttal korábban elindult, de a forrásnál egy teremtett lelket sem talált.

Leült a víz mellé, egy mohos sziklára, és elhatározta, hogy vár. Térdére könyökölt, és gondolataiba mélyedve a földre szegezte tekintetét. Ebben a pillanatban kibújt a nap a felhők mögül, és valami megcsillant a fűben. Odanyúlt, és felemelte a csillogó tárgyat. Legnagyobb meglepetésére egy gyönggyel kirakott gyémántgyűrűt tartott a kezében. Csodálkozva nézte a szép kidolgozású, értékes női ékszert. Örömében felragyogott a szeme, tudta, hogy ezt csakis a tegnapi ifjú hölgy veszíthette el. Végre volt ürügye, hogy megszólítsa: végtére is vissza kell adnia neki a gyűrűt.

Attól tartott, hogy a lány esetleg visszafordul, ha őt itt találja, ezért jobbnak látta, ha egy távolabbi helyen várakozik. Besétált a fák közé, leült a fűbe, és álmodozva nézte a feje fölött elterülő hatalmas lombsátrat. A bájos Maria Tornau járt a fejében. Eltökélt szándéka volt, hogy ha visszatér a hazájába, német lányt vesz feleségül. Úgy érezte, nincs értelme tovább keresgélni − ez az elragadó teremtés már első találkozásukkor rabul ejtette a szívét.

Nem sokat kellett várnia, Maria hamarosan megjelent. Első dolga volt, hogy odament a forráshoz, és keresgélni kezdett a fűben.

Csak aznap reggel tűnt fel neki, hogy nincs meg a gyűrűje. Az ember nem veszi észre mindjárt, ha olyan ékszert veszít el, amit állandóan visel. Maria már mindenütt kereste a gyűrűt, még a legvalószínűtlenebb helyeket is átkutatta, de hiába, sehol sem bukkant rá. Az édesapja vigasztalni próbálta, mert egészen kétségbeesett, amiért elveszítette a talizmánját, eltekintve annak anyagi értékétől. Az idős úr felvetette, hogy talán az erdőben veszítette el a gyűrűt, ezért Maria ecsetjeivel felfegyverkezve elindult, hogy az erdőben nézzen utána.

Ahogy megérkezett a forráshoz, lerakta festőszerszámait és körülnézett. Eszébe jutott, hogy tegnap kezet mosott a forrás vizében. Meglehet, hogy a gyűrű akkor csúszott le az ujjáról. Ha így van, akkor itt kell lennie valahol.

Normann West, aki rejtekhelyéről minden mozdulatát figyelte, ezek után biztosra vette, hogy Tornau kisasszony veszítette el az ékszert. Felállt, és kilépett a fák közül. Maria meglepetten kapta fel a fejét, majd amikor felismerte, elpirult.

− Bocsásson meg, nagyságos kisasszony, amiért háborgatom, de látom, elvesztett valamit. Az imént itt ültem a sziklán, és egy gyűrűt találtam a fűben.

Maria várakozásteljesen pillantott rá.

− Én vesztettem el. Egy kedves személy a halálos ágyán adta emlékbe, éppen ezért kétszeres veszteség lenne számomra.

A férfi elővette a gyűrűt és átnyújtotta.

− Akkor számomra kétszeres öröm, hogy visszaadhatom. Mindjárt gondoltam, hogy csakis a kegyedé lehet. Láttam itt tegnap festegetés közben.

Maria megkönnyebbült sóhajjal vette át elveszettnek hitt tulajdonát, és boldogan, csillogó szemmel nézett a férfira.

− Nagyon köszönöm, uram! Igen, ez édesanyám gyűrűje, és kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy megtalálta.

− Ennek én is őszintén örülök, és engedje meg, hogy kihasználjam az alkalmat, és bemutatkozzam. Normann West a nevem, a szomszédja vagyok, Neurode új tulajdonosa. Már régóta készülök, hogy tiszteletemet tegyem Weidenhofon, de a faluban figyelmeztettek, hogy a nagybátyja nem fogad senkit. Sajnálom, hogy így van, annál is inkább, mivel a neurodei birtoknak Weidenhofon kívül nincs egyetlen szomszédja sem.

− Igen, a nagybátyám sajnos teljesen visszavonultan él. Azt hiszem, nagyon boldogtalan. Valamikor régen olyan fájdalmas csalódás érte, hogy nem akar látni senkit, még édesapám és én sem találkoztunk vele személyesen.

A férfi döbbenten hallgatta.

− Még a saját rokonait sem akarja látni?

− Sajnos nem, de azért nagyon jó hozzánk. Befogadott minket, miután az infláció felemésztette a vagyonunkat.

− Sajnálom, hogy önök is az infláció áldozataivá váltak. De legalább ennyire sajnálom a nagybátyját, aki megfosztja magát kegyed társaságától.

Maria arcán mosoly suhant át.

− Nem hiszem, hogy máris meg tudná ítélni, társaságom örömet okoz–e másoknak vagy sem.

− Dehogynem! Ennyire azért ismerem az embereket. Láttam, milyen szorgalmasan festegetett tegnap. Megnézhetem, mit fest?

− Ó nem, kérem ne, maradjon inkább az állvány másik oldalán. Csupán műkedvelő vagyok, és nem szívesen mutatom meg a képeimet, főleg ha még be sincsenek fejezve. Ezt is csak azért festem, hogy kifejezzem vele a hálámat nagybátyám iránt.

− Ebben az esetben sajnos le kell mondanom arról, hogy megnézzem, pedig rettenetesen kíváncsi természetű vagyok. Talán azt megengedi, hogy legalább itt maradjak, amíg festeget. Hiszen szomszédok vagyunk. Vagy túl sokat kérek?

− Nincs szívem megvonni magamtól azt az élvezetet, hogy beszélgethetünk, hiszen alig látni errefelé embereket. Az egyetlen, akivel az édesapámon és a weidenhofi cselédségen kívül elbeszélgettem, az a nagybátyám intézője, akivel tegnap véletlenül összehozott a sors.

A férfi szeme felcsillant, és vidáman megjegyezte:

− Akkor tulajdonképpen jót cselekszem, ha elbeszélgetek egy kicsit kegyeddel. Társaság hiányában unalmas lehet itt az élete.

Maria leült a festőállvány elé, és elkezdte festeni a lovast. West újra helyet foglalt a mohás sziklán.

− Eddig még nem volt időm unatkozni.

− Nem zavarom meg a kép hangulatát, ha leülök ide? Maria elnevette magát.

− Ami azt illeti, a képemen egy vízitündér üldögél a forrás melletti sziklán.

− Jaj nekem, akkor hát másik helyet kell választanom magamnak?

− Nem, nem, a tündért már befejeztem. Most a másik alakon dolgozom. Mondja csak, megvásárolta Neurodét?

− Meg én! Hát, mi tagadás, rengeteg ott most a tennivaló. A házat elözönlötték a mesterek, de bízom benne, hogy hamarosan minden a helyére kerül.

− Ez bizony nem lehet valami kellemes. Egyedül akarja vezetni a gazdaságot?

− Igen, egyedül. Előre örülök a nagy feladatnak. Az elmúlt évek során a birtokot elhanyagolták, és teljesen tönkrement. Fellendítése igazi kihívás számomra, szeretnék belőle mintagazdaságot csinálni. A nagybátyja nyomdokaiba kívánok lépni. Kár, hogy nem akar beszélni senkivel, ugyanis szívesen kikérném a tanácsát egy s másban.

− Maga is mezőgazdász?

− Nem, de titokban mindig rajongtam a mezőgazdaságért. Most megvalósíthatom az álmomat, és a gazdálkodás iránti reménytelen szerelmem végre viszonzásra talál.

− Hallottam, hogy eddig Amerikában élt.

− Igen június elején érkeztem haza. Először kicsit utazgattam Németország–szerte, hogy kiválasszam a megfelelő birtokot, míg végül az egyik berlini lapban megláttam ezt a hirdetést. Idejöttem, megnéztem Neurodét és megvettem.

− Úgy látom, nemigen habozik a döntésekkel.

− Mindig ilyen voltam, és eddig még nem bántam meg. Az is hirtelen döntés volt a részemről, hogy huszonegy évesen fogtam magam, és áthajóztam Amerikába. Akkoriban szegény ördög voltam. Odaát megcsináltam a szerencsémet, amennyiben a vagyon szerencsének számít. Csakhogy elfogott a honvágy a régi hazám után.

Maria mindeközben szorgalmasan festegetett. Most azonban felemelte a fejét, és belenézett a férfi szemébe, amely szüntelenül reá szegeződött. Bár Normann pillantásától a torkában dobogott a szíve, mégis bátran kérdezte:

− És a családja? Ők mikor érkeznek?

A férfi rámosolygott.

− Ha asszonyra, gyerekre gondol, akkor csalódást kell okoznom. Magányos agglegény vagyok, árva ezen a világon. Ugye sajnál egy kicsit?

Maria nevetve megrázta a fejét.

− Egy csöppet sem sajnálom, mert férfi létére bármikor családot alapíthatott volna.

− Azt hiszi? No persze, bizonyos értelemben igaza van, de én sohasem akartam amerikai lányt feleségül venni. Túl gyakorlatiasak, túl józanok, egyszóval: nem németek. Nekem csak német lány lehet a feleségem, azért is vártam a nősüléssel, amíg hazajövök.

Egy pillanatra csönd támadt. Mariának súlyos teherként nehezedett a lelkére a tudat, hogy nem hajadon, ahogy azt a férfi hiszi. Úgy érezte, azonnal meg kell mondania neki, hogy elvált asszony, de nem jött ki hang a torkán. Tudta, hogy nem csak a nagybátyja az, aki miatt hallgat.

Normann West elragadtatással nézte. Ahogy múltak a percek, egyre jobban tetszett neki a fiatal lány, aki nem csak bájos volt, hanem okos és tiszta szívű is. A férfi elragadónak találta, ahogy a napfény megcsillan dús haján. Nem győzött gyönyörködni finom arcélében s abban, ahogy a szempillái sötét félholdak gyanánt árnyékot vetettek ovális arcára, miközben lehajtott fejjel dolgozott. Bőre üde volt és tiszta, s a férfi érezte, hogy minden finomsága ellenére igazi életerő duzzad benne. Elragadónak találta, amikor elpirult. És a szeme… micsoda gyönyörű szeme van ennek a fiatal teremtésnek! A tekintete mély érzésekről tanúskodik, de olykor huncutul villan meg, s ilyenkor aranyfények táncolnak benne. Milyen egyszerű, természetes a viselkedése. Persze előkelően tartózkodó, de nem barátságtalan. Normann West úgy érezte, Maria igazán kedvére való feleség lenne, éppen olyan, aki után mindig is kutatott. Lehetséges, hogy a szerencse máris az igazit játszotta a kezére?

Természetesen semmit sem akart elkapkodni. A büszke, tiszta nők soha nem nyújtják kezüket az első kérőnek, anélkül hogy előbb kiismernék őket. A hölgy tulajdonképpen szinte semmit sem tud róla, s előbb neki is meg kell győződnie afelől, hogy összeillenek–e. Mindenesetre Maria nagyon tetszett neki.

Normann szólalt meg elsőnek. Lelkesedéssel beszélt Amerikáról, üzleti dolgairól, az ottani viszonyokról. Maria érdeklődéssel hallgatta, észre sem vette, hogy közben jól eljárt az idő. Egyszer csak a karórájára pillantott.

− Teremtő Atyám, mindjárt egy óra! Haza kell mennem!

A férfi is felugrott.

− Hogy elrepült az idő, pedig mintha csak az imént találkoztunk volna!

Segített Mariának összepakolni a felszerelést. Mindenáron ő akarta vinni a festőállványt és a kis összecsukható széket. Maria tagadólag rázta meg a fejét.

− Erről szó sem lehet, West úr, sajnos nem engedhetem meg, hogy elkísérjen. Mint említettem, apám és én nagybátyám vendégszeretetét élvezzük, ezért természetesen tekintettel kell lennünk rá. Nem szeretném, ha feltűnne a személyzetnek, hogy férfikísérettel érkezem haza.

− Akkor sajnos el kell búcsúznunk, de félek, nehezére esik cipelni a felszerelést.

− Dehogyis, hál' istennek, erős vagyok és egészséges, könnyedén elbírom.

− Azt mondta, hogy az édesapjával külön él a ház egyik oldalszárnyában. Meglátogathatnám legalább az édesapját?

Maria a fejét rázta.

− Értse meg, hogy nem fogadhatunk vendégeket egy olyan házban, ahol maga a gazda sem érintkezik senkivel.

− Semmi más lehetőség nincs rá, hogy megismerkedjem az édesapjával?

A férfi elégedetten nézte, hogy Maria elpirul.

− Erre nem tudok válaszolni, amíg nem beszéltem vele.

− Megtenné?

− Igen, természetesen megemlítem neki találkozásunkat, és akkor ezt is megkérdezem.

− És hogyan tudom meg, hogy mit válaszolt? Maria újra árulkodóan pirult el.

− Bízzuk a véletlenre! Talán hamarosan újra összefutunk.

− Kérem, ne feledkezzen el kérésemről. Kegyed és édesapja társasága nélkül, higgye el, igazi remete válna belőlem − erősködött a férfi.

Maria nevetett.

− Ettől ugyan nem hatódom meg. Közel a város, magának meg van autója. Bármikor bemehet a városba, ha társaságra vágyik. Sokkal érdekesebb emberek élnek ott, mint egy idős, meg–viselt édesapa és jelentéktelen lánya − mondta komolyan.

− Engedje meg, kérem, hogy én magam döntsem el, kegyed jelentéktelen–e számomra, vagy sem. Eddig ennek semmi jelét nem tapasztaltam. A városi társaság után pedig egyelőre nem vágyakozom. Számítok rá, hogy nem hanyagolják el teljesen egyetlen birtokszomszédjukat.

Maria elnevette magát, s a férfi vele nevetett.

− Meglátjuk. Ég önnel, West úr!

A férfi rémülten válaszolt:

− Kérem, ne mondja ezt, nem szeretem! Köszönjön el inkább úgy, hogy „viszontlátásra"!

Olyan könyörgően nézett rá, hogy Mariának hevesebben kezdett verni a szíve.

− Hát jó, akkor viszontlátásra − mondta könnyedén.

− Ez már sokkal jobban hangzik. Holnap folytatja a festést?

− Még nem tudom − felelte kissé elutasítóan.

A férfi mókásan lemondó képet vágott.

− Jaj, nekem, olyan gonoszul nézett rám az imént. Többé ne tegye, kérem. Ne gondoljon arra, hogy még csak ma ismerkedtünk meg, jusson eszébe, hogy szomszédok, jó szomszédok vagyunk. Megteszi?

− Majd igyekszem erre gondolni.

− Nagyon kedves, szomszéd kisasszony.

Maria még egyszer búcsút intett, és elindult hazafelé.

A férfi elgondolkodva nézett utána. Tekintete gyönyörködve pihent meg távolodó alakján. A járása kecses volt, fejét büszkén vetette fel. Miután eltűnt a fák között kanyargó ösvényen, Normann is felkerekedett.

Maria sietős léptekkel haladt át a hídon. Feje tele volt kusza gondolatokkal. Az iménti váratlan találkozás és beszélgetés kizökkentette lelki egyensúlyából. Minden igyekezetével azon volt, hogy elnyomja a gyengéd érzelmeket, amelyeket az ismeretlen megjelenése ébresztett szívében. Kapcsolatuknak nincs és nem is lehet jövője, mert a férfi érintetlen lánynak hiszi. Ha tudná, hogy elvált asszony, valószínűleg rá se nézne. Jó lesz, ha erről nem feledkezik meg, mert különben újabb csalódás érheti, amit már nehezen tudna elviselni. Nem szabad olyan érzelmeket táplálnia Normann West iránt, amelyek bánatot és fájdalmat hozhatnak amúgy is sokat szenvedett lelkére.

Elhatározta, hogy Normann Westben csak a szomszédját és alkalmi beszélgetőtársát látja. Egy nagy csalódás már éppen elég volt neki ebben az életben. Mivel West úr sokkal értékesebb ember, mint Herbert Lassberg − ennek megítéléséhez közben elég tapasztalatot szerzett –, még a volt férjénél is nagyobb fájdalmat okozhat neki, ha értesülve a múltja felől, megvetően elfordul tőle. A legnagyobb óvatosságra intette hát magát, tudta, meg kell óvnia a szívét az újabb csalódástól.

Csakhogy ezzel már elkésett. Persze ezt önmaga előtt sem vallotta be.

Maria sem másnap, sem a rá következő napokban nem ment ki a forráshoz. Néhány napig esett az eső, így otthon fejezte be a képet. Csupán a lovas alakját kellett kidolgoznia. A feje nagyszerűen sikerült. A képen ábrázolt lovas a megszólalásig hasonlított Albert Tornaura. A tündér kíváncsian és huncutul nézett fel rá, mintha azt kérdezné: „Ugye, nem tudsz ellenállni nekem, ősz szakállú?" A férfi arcáról pedig a következő választ lehetett kiolvasni: „Te kis butuska tündérlány, sem te, sem a magad félék nem tudnak ugyan már kifogni rajtam, de azért örülök neked."

Maria örült, hogy a kép ilyen jól sikerült.

Természetesen elmesélte édesapjának, hogy találkozott West úrral. Az öregúr megvonta a vállát.

− Szívesen megismerkednék vele. Függetlenül attól, hogy hálával tartozunk neki, amiért visszaadta a gyűrűdet, már csak miattad is örülnék, ha akadna néha társaságunk. Persze fogalmam sincs, hogyan tudnánk ezt megoldani. Mindenesetre előbb levélben megkérdezem Albert bácsikádat, mi a véleménye. De azt javaslom, várjunk vele. Talán a véletlen összehoz minket West úrral egy semleges helyen.

Apa és lánya ezzel egyelőre lezártnak tekintették a témát. Maria már csak azért sem akart erősködni tovább, mert nyugtalan volt a szíve, és legszívesebben messziről elkerülte volna Normann Westet, miközben persze igencsak vágyott a vele való találkozásra. Ösztönösen érezte, hogy a férfi is sóvárogva gondol rá, és az eső ellenére többször is Weidenhof közelébe merészkedik. Ettől azonban csak még nyugtalanabb lett.

Maria nem is sejtette, hogy ezekben a napokban Normann Westen kívül egy másik férfi is szüntelenül rá gondol. Amióta véletlenül összetalálkoztak az erdőben, Albert Tornaunak nem volt nyugta. Azon a napon leírhatatlan hangulatban érkezett haza. Engedelmesen elfogyasztotta, amit Dőring kisasszony elébe tett, anélkül hogy tudta volna, mit eszik. Ebéd után járkálni kezdett a szobában. Gondolatban újra és újra átélte a Mariával való találkozást, magában elismételt minden szót, amit váltott vele, és felidézte emlékezetében unokahúga bájos megjelenését.

„Nekem is lehetne egy ilyen lányom, ha… ha annak idején másként alakul az életem. Öregségemre micsoda vigaszt jelentene egy ilyen kedves teremtés! Mindig lenne hozzám egy–két jó szava, szeretne, és bizalmasan elbeszélgetne velem" − gondolta.

Furcsállotta, hogy ott az erdő mélyén a lány nem ijedt meg a csúfságától, nem menekült el rémülten előle. Az is meglepte, hogy nem ismerte fel benne a vén különc Albert bácsit, aki előre figyelmeztette, hogy ha csak teheti, nagy ívben kerülje el.

Albert Tornau hirtelen gondolt egyet, és olyat tett, ami évek óta meg sem fordult a fejében. Odalépett a tükör elé, és hosszasan nézegette magát benne, mintha most látná először az arcát. Kurtán elnevette magát.

− Még hogy „hihetetlenül karakteres, érdekes fej"! Szóval így mondják udvariasan, ha valaki olyan ronda, mint én! Alighanem a többi emberhez képest nálam fordított a helyzet. Mások, ahogy öregszenek, egyre csúnyábbak, én meg, úgy látszik, szépülök – dünnyögte gúnyosan maga elé.

Eltöprengett, és ekképpen szőtte tovább a gondolatait:

„Ha már úgy esett, hogy összehozott bennünket a sors, és kellemesen elbeszélgettünk egymással anélkül, hogy ez fájó emlékeket ébresztett volna bennem, akkor ugyan miért vonnám meg magamtól az örömet, amit a társasága nyújthat? Olyan régóta kerülöm az embereket, hosszú évek óta magányosan élek, miért ne beszélgethetnék néha az unokahúgommal? Mondjuk hetente kétszer. Esetleg naponta, de inkább mindig, mindig, amikor csak akarja. Ha elviselte a látványomat, és önszántából megszólított, pedig azt hitte, hogy csak Weidenhof intézőjével van dolga, akkor nem kedvelne még jobban, ha megtudja, hogy a nagybátyja vagyok? És miért ne tekinthetném egy kicsit saját gyermekemnek? Hiszen az unokahúgom. Vér a véremből. Nincs örökösöm, miért ne lehetne ő az? Jót tett velem, kedves, jóságos mosolyával felolvasztotta a jeget a szívem tájékán. Milyen szemrehányóan, majdnem dühösen nézett rám, amikor Albert bácsikáját ijesztően rondának neveztem! A kedvemre akar tenni, örömet akar szerezni, azért festi a képet. Pedig ettől sokkal nagyobb örömet is adhat… sokkal nagyobbat."

Ismét hosszan nézegette magát a tükörben. Még akkor is ott állt, amikor belépett Döring kisasszony, és elhűlve nézte, mit művei. Ura és parancsolója elmerülten szemléli önmagát a tükörben − ilyet bizony még soha nem látott. Megállt mögötte, és megrázta a fejét.

− Mit akar, Döring? − kérdezte Albert Tornau, anélkül hogy levette volna a szemét a képmásáról.

Az asszony gazdája tükörképének a szemébe nézett.

− Miért nézegeti magát a nagyságos úr egyfolytában a tükörben? Ez valami új hóbort?

− Szoktatom magam a látványhoz, Döring, talán sikerül. Végül is a maga látványát is megszoktam, pedig egy hajszállal sem szebb nálam.

− Ilyet soha nem is állítottam. De nem is nézegetem magam a tükörben, mint egy majom.

Albert Tornau harsányan felnevetett. Amikor azonban észrevette, hogy házvezetőnője mennyire megrémült eddig soha nem hallott nevetésétől, ő maga is megijedt.

− Hiszen uraságod nevet! Uramisten, én meg már azt hittem, nem is tud nevetni –jegyezte meg Döring kisasszony.

− Ami azt illeti, én is azt hittem. De hallhatta, megy ez, méghozzá nem is rosszul. Nézze csak meg alaposabban ezt a vén szamarat a tükörben, milyen elégedett képet vág! Látott már engem valaha is ilyen elégedetten mászkálni?

− Nem, még soha − dadogta az asszony meglepetten.

− A nevetés jót tesz az embernek. Próbálja ki egyszer, talán magának is sikerül.

A két furcsa ember egymásra meredt a tükörben. Albert Tornau ekkor újra elnevette magát, még hangosabban és vidámabban, mint az imént. Erre már Döring kisasszony is nevetni kezdett, először halkan, félénken, mintha be lenne rozsdásodva a torka, majd egyre hangosabban. Végül mindketten szívből, harsányan hahotáztak, olyan jóízűen, ahogy még egyszer sem tették, amióta ismerték egymást. Szinte megrészegültek tőle, már a köny–nyük is kicsordult. Amikor egyikük már abbahagyta volna, a másik folytatta, hisz jól tudjuk, a nevetés ragályos. Olyan volt, mint amikor a tavaszi langyos fuvallat felolvasztja a téli jeget.

Végül hirtelen elhallgattak, és pironkodva néztek egymás szemébe. Albert Tornau letörölte, könnyeit, és megkérdezte:

− Mondja csak, Döring, tulajdonképpen min nevettünk?

A kisasszony hófehér, kikeményített köténye sarkával törölgette könnyeit.

− Nem tudom, nagyságos úr. De be kell vallanom, teljesen elveszítettem a fejem. Még most is olyan jó a kedvem, mint még soha életemben. Minden reggel, amikor felkelek, úgy érzem, valami nagy öröm vár rám. És ez… ez azóta van így, amióta a gyermek itt van a házban.

A gyermek alatt Döring kisasszony Maria Tornaut értette. Magában mindig így nevezte. Tulajdonképpen ő volt a kulcsa az öreg kisasszony gyökeresen megváltozott viselkedésének. A gyermek csodát tett vele! Magányos szívében felébresztette a szendergő anyai érzelmeket. Az érzelmek, amiket e megkeseredett vénkisasszony a hosszú évek során magába fojtott, most felszínre kerültek. Egész lényét elöntötték a felszabadító, boldog érzések, és minden szeretetét, ami eddig a szíve mélyén lapult, a „gyermekre" árasztotta, aki kedves, jóságos mosolyával benne is felolvasztotta a jeget.

Albert Tornau fürkésző pillantást vetett házvezetőnőjére. Döring csakugyan nagyon megváltozott az utóbbi időben.

− Vagy úgy… − mondta − szóval az unokahúgom az oka, hogy ennyire jókedvű?

− Igen, nagyságos úr, hiszen olyan aranyos, jó gyermek. Minden szava maga a kedvesség és a jóság.

− Hm. Képzelje, Döring, arról is ő tehet, hogy nekem olyan jó kedvem kerekedett, hogy képes vagyok elviselni a saját tükörképemet.

− Hiszen nem is találkozott vele.

− Dehogynem.

Az asszony kérdő pillantást vetett rá.

− Hogyan… de hát mikor?

Albert Tornau elmesélte neki Mariával történt találkozását. Döring kisasszony csodálkozva hallgatta.

− Szóval azt hitte, hogy a nagyságos úr az intéző?

− Igen, és olyan bizalmas volt velem, mintha nem is egy szörnyű torzszülött lennék, hanem olyan ember, akár a többi. Ráadásul, ahogy már említettem, le is festett. A képet nekem akarja ajándékozni, bármikor megnézhetem majd. Azért is vizsgálgatom magam a tükörben, hogy hozzászokjam a saját látványomhoz.

Erre mindketten újra elnevették magukat, Döring kisasszony szeme pedig boldogan felragyogott.

− Olyan kedves, jó gyermek az, hogy az embernek csordultig lesz tőle a szíve, és nem tehet mást, mint hogy szeresse. Ne vonja meg magától azt az örömet, hogy gyakrabban találkozik vele. Miért bujkál a rokonai elől? Az unokatestvére is nagyon finom ember, kedves és jóindulatú.

− Állj, ne siessen, Döring! Előbb hozzá kell szoktatnom magam a gondolathoz. De tudja, mit… ezentúl gyakrabban akarok olyan jóízűen nevetni, mint az imént. Mondhatom, elég balgák voltunk, hogy eddig nem próbáltuk. Úgy érzem, megfiatalodtam tőle.

− Csakugyan jót tesz, ha az ember kineveti magából minden mérgét. Korábban ez eszembe se jutott. Ennek is csak a gyermek az oka. De most hadd mondjam el, miért is jöttem. Az unokatestvére szeretne három új polcot rendelni a könyvtárba, hogy minden könyvnek meglegyen a helye, és ne kelljen két sorba rakni őket. Az egész szoba tele van könyvvel, Tornau úr és a lánya igencsak serényen dolgoznak.

A házigazda megértően bólintott, tudta, miért buzgólkodnak ennyire a rokonai. Meg akarnak dolgozni az ellátásért, nem akarnak ingyenélők lenni.

− Jól van, küldje Mehnertet az unokatestvéremhez, hadd mondja el neki, pontosan mire van szüksége. Van még valami?

− Nincs.

− Akkor kifelé, Döring. És… mit is akartam mondani… szóval nem kell mindig félrenéznie, ha velem beszél. Ha szép, fiatal unokahúgom elviseli a látványomat, talán maga is képes rá.

− Nem szenvedhetem a férfiakat, nagyságos úr, legyenek akár szépek vagy csúnyák. Egyébként nincs mit a szemére vetnem, én még magánál is csúnyább vagyok. Engem még senki sem akart lefesteni.

A férfi elnevette magát.

− Ne irigykedjen, Döring! Várja ki a végét, talán magát is lefestik egyszer. Talán hozzám hasonlóan karakteres feje van. Sohasem lehet tudni. De most kifelé! Elfecsegem itt az időt, pedig dolgom van.

A házvezetőnő kiment. A konyhába vezető úton kövér arca még jobban kikerekedett a visszafojtott nevetéstől, s benne a kis, sötét szempár elégedetten csillogott.

Albert Tornau naphosszat azon törte a fejét, vajon rászánja–e magát a személyes találkozásra rokonaival. A világtól eltávolodott remete számára természetesen nagy változást jelentett volna, hogy a hosszú évek önszántából választott magánya után ilyen döntést hozzon. Már többször is elhatározta magát, de aztán újra visszavonta a döntését.

Augusztus közepén jártak. Albert Tornau még magának sem akarta bevallani, hogy egyre jobban hiányzik neki az unokahúga. Első találkozásuk óta nem is látta.

Egyik nap a folyónál volt dolga, a hidat akarta megjavíttatni. Elállt az eső, és újra melegen sütött a nyári nap.

Már éppen elindult hazafelé, amikor meglátta, hogy Maria jön a házból, és feléje tart. Feltehetően sétálni indult.

Már messziről mosolygott, és amikor odaért mellé, kedvesen kezet nyújtott.

− Jó napot, intéző úr! Hogy van?

Az öreg tétovázott egy kicsit, de aztán úgy döntött, mégsem futamodik meg. Óriási markába zárta a feléje nyújtott puha kis kezet. Olyan óvatosan tette, mint aki attól fél, hogy összetöri. A kis női kézből jóleső, szeretetteljes melegség áradt.

− Jó napot, Tornau kisasszony! Jól vagyok, hát kegyed?

− Köszönöm, kitűnően. Mióta nem találkoztunk? Azt hiszem, van már annak egy hete is.

− Igen, tegnap múlt egy hete, de azóta állandóan esik az eső. Szerencsére még előtte befejeztük az aratást.

− Bizony ez jó érzés lehet egy gazdaember számára.

− Mi tagadás, nagyon. A kedvezőtlen időjárás tönkreteheti a munkánkat.

− És hogy van a nagybátyám?

− Ó, egészen tűrhetően. Nem mesélte Döring, milyen hóbortos vén különc?

Maria szemrehányó pillantást vetett rá.

− Nem szeretem hallani, amikor így beszél szegényről. Nem, Döring kisasszony semmi ilyet nem említett, habár az utóbbi időben sokkal barátságosabb velünk, mint amikor ideérkeztünk. Nagyon örülök, hogy jól van a nagybátyám. Elmesélte neki, hogy a minap összetalálkoztunk az erdőben?

− Ühüm. Mindenről tud, amit csak beszéltünk, az utolsó szóig.

− A képről azért, remélem, nem szólt neki.

Albert Tornau alig bírta ki nevetés nélkül.

− Mit képzel? Én ugyan nem árultam el semmit. Hogy halad a festménnyel?

− Már majdnem kész. Sajnos nem tudtam elég időt szánni a festegetésre. Édesapám és én szorgalmasan dolgozunk a könyvtárban, és néha jólesett kimenni a friss levegőre is. Apámnak ma nem volt kedve elkísérni, mert még nedvesek az utak, és azt nem szereti. Én meg már alig vártam, hogy egy kicsit kiszabaduljak. Vasárnapig elkészülök a képpel, akkor átküldőm a nagybátyámnak. Ugyancsak kapóra jött, hogy találkoztunk az erdőben, különben hol találtam volna ilyen kitűnő modellt. Ugye, elmeséli majd, mit szólt hozzá? Figyelje meg az arcát, szeretném tudni, hogy legalább egy icipicit megörült–e neki!

− Hát persze hogy örülni fog neki. Nagyon szereti a festményeket és általában mindent, ami szép. A szépség megszállottja, talán azért, mert ő maga olyan csúnya szegény.

− Mindig újabb és újabb rokonszenves dolgot tudok meg róla. Én is szeretek mindent, ami szép.

− Mégis egy ilyen csúnya vénembert festett le, mint én vagyok.

− Istenem, intéző úr, hogy maga mindig a csúnyaságával van elfoglalva! Nagyon rossz szokás. De most már tudom, miért nevezi magát állandóan csúnyának.

− Erre én is kíváncsi vagyok.

− Természetesen a nagybátyám iránti együttérzésből. El akarja hitetni vele, hogy nincs egyedül a csúnyaságával. Azért is növesztette meg a haját és a szakállát, hogy még visszataszítóbb legyen. Nem, nem, hiába rázza a fejét, azt hiszem, én már sokkal jobban ismerem a gondolatait, mint saját maga. Ha olykor olyan hangnemben is beszél a nagybátyámról, hogy már kezdek dühös lenni miatta, tudom, hogy nem rossz szándékkal mondja. Barátok, s ezért nagyra becsülöm.

Albert Tornau döbbenten rázta meg a fejét, és ellenkezni akart, de aztán meggondolta magát.

− Szóval az a véleménye, hogy elhanyagolom a hajam és a szakállam?

Maria jóízűen felkacagott.

− Mit mondjak, egy őserdő semmi ehhez képest! Ennek ellenére örülök, hogy nem vágatta le. Különben nem lett volna ilyen nagyszerű modellem. Vagy el tud képzelni egy középkori lovagot simára borotválva és rövidre nyírva?

A férfi vele nevetett.

− Természetesen nem. De elárulom, hogy csak azért növesztettem meg a hajam és a szakállamat, hogy minél kevesebb látsszon az arcomból.

− Az arca úgy jó, ahogy van. Mivel idősebb férfi, nyugodtan megmondhatom, hogy nekem tetszik. Nem árt, ha fontolóra veszi, amit mondtam. Felesleges állandóan a csúnyaságát emlegetnie, amit megjegyzem, önmagán kívül senki sem vesz észre. De mondja csak, intéző úr, a nagybátyámat zavarja a jelenlétünk?

A férfi különös pillantást vetett rá.

− Egyáltalán nem. Biztosan tudom, hogy inkább örül neki. Szereti biztonságban tudni magukat. És… igencsak szeretne végre már személyesen is találkozni a rokonaival, ha nem lenne olyan gyáva nyúl.

Maria egyetlen pillantással újfent rendreutasította.

− Nagyon elszomorít, amikor ilyen tiszteletlenül beszél róla. Hogyan nevezhet gyávának egy szegény, szerencsétlen embert? Nincsenek mindenkinek kötélből az idegei, mint magának, intéző úr. Meg kell kérnem, hogy soha többé ne beszéljen így a bácsikámról.

Maria rémülten látta, hogy haragos szavai hallatán az intéző szemét elfutották a könnyek.

− Ne legyen rám dühös, kedves kisasszonyka. Régi, bevált szokás a nagybátyja és köztem, hogy olykor durvaságokat vágunk egymás fejéhez. Nem szépen hangzik, tudom, de higgye el, ártatlan dolog. Valójában tűzbe mennénk egymásért.

Maria békülékenyen nyújtott kezet neki.

− Látom én, hogy nem komolyan gondolja, amit mond. De nekem akkor is fáj, amikor így beszél róla, mert én őszintén együtt érzek vele, amióta az édesapám elmesélte a történetét. És egyébként is ő a mi jótevőnk. Mindenesetre nagyon érdekes a kettejük kapcsolata. A nagybátyám eredeti figura lehet, de higgye el, kedves intéző úr, maga nem kevésbé. Úgy látszik, itt Weidenhofon csupa eredeti egyéniséggel lehet találkozni. Döring kisasszony is éppen ilyen. Ez alól még Mehnert, az öreg asztalos sem kivétel.

− És ez kellemetlenül érinti?

− Ellenkezőleg. Átlagemberekből van éppen elég, az ember olyan ritkán találkozik eredeti személyiségekkel. Itt meg egy egész gyűjteményre való van belőlük, és mindegyikük nagyon rokonszenves. Döring kisasszony is nagyszerű asszony, csak nem szeretné, ha ezt bárki is észrevenné. Állandóan a mogorvaságával tüntet, akárcsak maga a csúnyaságával. Közben csupa szív az az asszony. Egyébként már nem olyan megközelíthetetlen, mint eleinte. Már csak Albert bácsit szeretném megismerni, minden érdekel vele kapcsolatban. Istenem, mit nem adnék érte, ha egy kicsit felvidíthatnám! De ezt ne mondja meg neki, maradjon köztünk! Most pedig nem zavarom tovább, tudom, hogy sok a dolga. Remélem, hamarosan újra találkozunk, kedves intéző úr. A viszontlátásra!

Ezzel újra kezet nyújtott a férfinak.

− Nem fél, hogy a medvemancsommal összetöröm az ujjait? − kérdezte az tréfálkozva.

− Nem vagyok ijedős. Különben is olyan óvatosan fogta meg a kezem, mintha porcelánból lenne.

Megpróbálta erősebben megszorítani a férfi kezét, de az bizony nem volt olyan egyszerű. Albert Tornaunak mégis egészen a szívéig hatolt ez a gyenge női kézszorítás. Boldogan felsóhajtott, s bizony nem szívesen engedte el a puha kis kacsot.

Maria könnyű léptekkel az erdő felé vette útját. Izgatottan kémlelte az ösvényt. Már egy hete nem járt kint, legfeljebb két zápor között a kertben. Így nem látta Normann Westet sem, sőt hallani sem hallott róla semmit. Persze, ha most valaki azt mondta volna, hogy azért sétálgat az erdőben, hogy megkeresse, bizony vérig sértődött volna.

Megint úgy tizenegyre járhatott az idő, mint a múltkor, amikor a forrásnál beszélgettek. Maria ilyenkor szeretett sétálni.

Normann West egész héten hiába reménykedett, Mariát mintha a föld nyelte volna el. Azzal vigasztalta magát, hogy alkalmasint az esős idő az oka, hogy ilyen sokáig elmarad. Ezen a napon ismét ragyogó napsütés volt, s ennek nem csak azért örült, mert az intézője azt mondta, hogy elég a csapadékos időből. A gabonát szerencsére Neurodén is betakarították, de Normann West már beletanult annyira a mezőgazdaságba, hogy tudta, elérkezett a föld megtrágyázásának és a tarlónövények, valamint a repce elvetésének az ideje. A lehullott gyümölcsöt le kellett szedni és feldolgozni, mielőtt még megrothadt volna. Mindehhez szép időre volt szükség.

Normannt nagyon érdekelte a mezőgazdaság, szeretett vele foglalkozni, és komolyan vette kötelezettségeit. Ennek ellenére szívében nem szűnt meg a vágyakozás Maria után. Ezen a napon is azért indult el az erdei forráshoz, hogy viszontlássa a lányt. Azt remélte, hogy tovább dolgozik a képen.

Maria még oda sem ért az erdei tisztáshoz, a férfi már észrevette, és elébe sietett. Amikor megállt előtte, tekintete szomjas–boldogan merült el a gyönyörű barna szempár tükrében. Maria lehajtotta a fejét, mert szégyellte, hogy elpirul.

− Jó reggelt, nagyságos kisasszony! Kimondhatatlan boldogság számomra, hogy újra láthatom.

− Jó reggelt, West úr − viszonozta Maria olyan nyugodtan, ahogy csak tudta a köszöntést, és kezet nyújtott neki.

− Ma nem fest, nagyságos kisasszony?

− A kép elkészült, mindössze néhány apróság hiányzik. Inkább sétálnék egyet, olyan régóta nem voltam a szabadban.

− Én is ugyanezért jöttem. Megengedi, hogy elkísérjem?

− Szívesen, társaságban mindig kellemesebb. Remélem, nem tévedünk el, mint én a múltkor.

− Arra mérget vehet. Mindig van nálam iránytű − felelte a férfi elégedetten.

Kisvártatva elindultak egymás mellett a napsütötte, nyárillatú erdőben, és régi jó ismerősökként beszélgetni kezdtek. Maria boldognak és könnyűnek érezte magát, csak néha villant át agyán a fájdalmas gondolat, hogy kénytelen valamit elhallgatni. Menynyire szerette volna megmondani a férfinak az igazat! Csakhogy nem merte. Mivel rögtön az elején nem adta meg neki a kellő felvilágosítást, most nagyon furcsán hatott volna, ha előáll az igazsággal. Bármennyire is ártatlan a válás ügyében, egy nőnek mindig nehezére esik bevallani az ilyet.

Normann West lelkesedéssel beszélt a birtokról, és kimerítően tájékoztatta Mariát, hogy halad a ház rendbehozatala. Az épület elkészült, a mesterek elmentek, ő pedig kezdte otthon érezni magát benne.

− Csak egy kicsit magányos vagyok − tette hozzá szomorkodva. Maria nem válaszolt. Majd a férfi néhány perc múlva így folytatta:

− Most, hogy kész a ház, szeretnék vendégeket hívni. Kedves szomszéd kisasszony, nem volna kedve ellátogatni hozzám az édesapjával? Tudja, hogy én is szívesen elmennék önökhöz, de nem tehetem.

Maria tanácstalanul nézett a férfira, aki tele volt várakozással.

− Megbeszélem az édesapámmal, West úr. Azt hiszem, örömmel beleegyezik, hiszen köszönetet szeretne mondani önnek.

− Köszönetet? De hát miért?

− Amiért visszaadta a gyűrűmet. Apám is tudja, mennyire a szívemhez nőtt. Vigasztalan voltam, amikor észrevettem az eltűnését. Mindketten szívből hálásak vagyunk a becsületes megtalálónak, kiváltképp, hogy nem kért jutalomdíjat.

A férfi elnevette magát.

− Ó, ki tudja, talán utólag mégis kérek valami jutalomdíjat. Eddig eszembe sem jutott, hogy megillet. Kegyed adta az ötletet.

− Látom, egyszeriben elfogta a kapzsiság − incselkedett Maria.

− Természetesen. Csakhogy elég sok időbe telik, mire kitalálom, milyen jutalmat kérjek. A gyűrű értéke nem számít… ugye, azt mondta, talizmán?

− Igen, édesanyámtól kaptam. Amikor átadta, azt kívánta, hogy hozzon nekem szerencsét az életben, és megkért, hogy soha ne húzzam le az ujjamról. Képzelheti, mennyire megijedtem, amikor észrevettem, hogy eltűnt.

− Ebben az esetben kétszeresen örülök, hogy éppen én lehettem az, aki visszaadta kegyednek. A szerencséje remélhetőleg nincs veszélyben, hiszen, amennyiben az édesanyja áldását is megkapta a gyűrűvel együtt, az bizonyára meghozza a szerencséjét.

Maria arcán árnyék futott át.

− Olykor még az anyai áldás sem menthet meg bennünket a szerencsétlenségtől.

A férfi kutató pillantást vetett rá.

− Úgy beszél, mint akit máris súlyos csalódás ért.

Maria megijedt, és gyorsan rávágta:

− Nos… a vagyonunk elvesztése elég szerencsétlenségnek számít.

− Igaza van… látja, erre nem gondoltam.

Az asszony messzire űzte a szomorú gondolatokat, és mosolyogva jegyezte meg:

− Mindenesetre nagyon érdekesnek tartom, hogy amikor a legnagyobb ínség közepette már éppen el akartam adni a gyűrűmet, hogy az árából élelmet vásároljak, megérkezett a nagybátyám levele, amelyben értesített bennünket, hogy befogad a birtokán. Ezek szerint bizonyítottan van varázsereje.

− Akkor reméljük, hogy ez a későbbiekben is megmutatkozik. Másról kezdtek beszélni, s az idő gyorsan telt. Maria hirtelen megállt, és az órájára pillantott.

− Induljunk el visszafelé, mert különben megint lekéssük az ebédet!

− Hihetetlen, hogy már egy órája sétálunk! Kedves kisasszony, kegyed társaságában szinte repül az idő.

− Nem hinném, hogy egy ilyen világlátott úrnak érdekes lehet az én szerény társaságom. Ebben a vonatkozásban bizonyára nagyok az igényei.

− Én úgy látom, kegyed tudása, tájékozottsága a legmagasabb követelményeket is kielégíti.

− Ez kedves, de hát nem tudja, hogy jó szomszédok között tilos a füllentés?

− Szóval a kisasszony mindig, minden körülmények között az egyenes beszéd híve? − évődött a férfi.

Maria elpirult, mert eszébe jutott, hogy ami a saját személyét illeti, bizony nem volt őszinte. Csendesen megszólalt:

− Néha sajnos úgy hozzák a körülmények, hogy az ember nem mondhatja el a teljes igazságot, de számomra ez mindig nagyon kínos. Ha egy mód van rá, kerülöm a hazugságot.

A férfi szeretettel nézett rá.

− Elhiszem, amit mond, olyan őszinte szeme van.

Maria elvörösödött, és gyorsan témát váltott. Lassan megindultak visszafelé.

− Borzasztóan sajnálom − jegyezte meg Normann West –, hogy nem találkozhatom a nagybátyjával. Bizonyára sok jó tanáccsal elláthatna, hiszen kiváló mezőgazdász, és ismeri az itteni talaj minőségét.

− Talán az intézője is segíthetne. Azt hiszem, hosszú évek óta dolgozik Weidenhofon, és bizonyára neki is része van abban, hogy a birtok mintagazdasággá fejlődött.

− Gondolja? És ő nem olyan megközelíthetetlen, mint a gazdája?

− Nem hinném. Velem nagyon barátságos volt. Csodálatos idős ember, kicsit nyers, de azért aranyos. Eredeti figura, akárcsak a nagybátyám. Torzonborz hajával és szakállával olyan benyomást kelt, mintha a múltból lépett volna elő. Hatalmas termetű és jóságos, amilyenek az óriások általában.

− Lenne olyan kedves, és összeismertetne vele?

− Szívesen. Mihelyt találkozom vele, tolmácsolom az óhaját. Csak ne ijedjen meg tőle, ha egy kicsit nyersnek, mogorvának tűnik, higgye el, nincs benne semmi rosszakarat.

A férfi nevetett.

− Nem vagyok ijedős. Ha egy ilyen törékeny fiatal hölgy elboldogul vele, talán nekem is sikerül.

Maria elmesélte, hogyan ismerkedett meg az „intézővel", aki a végén vonakodva bár, de türelmesen modellt ült neki.

Amikor odaértek a hídhoz, Normann West gyorsan elbúcsúzott, mert tudta, hogy nem kísérheti tovább.

− Ne felejtse el, nagyságos kisasszony, hogy kedves társasága nélkül olyan egyedül vagyok, akár az ujjam. A házvezetőnőm, aki hosszú évek óta tevékenykedik Neurodén, nagyon szorgalmas, de kissé nehézkes és képzetlen. Az intézőm meg kimondottan szófukar, csak akkor szólal meg, ha okvetlenül szükséges. Harapófogóval kell kihúzni belőle mindent. Egyszóval, könyörüljön meg rajtam, és szóljon néhány jó szót az érdekemben az édesapjánál!

Maria huncutkodva válaszolt:

− A magafajtán mindig megesik a szívem. Majd rábeszélem apámat, hogy látogasson el egyszer Neurodéba.

− És kegyed? Nem jönne el vele?

− Nem szokás, hogy ifjú hölgyek nőtlen urakhoz menjenek látogatóba.

− De hát, az édesapja társaságában tenné. Hiszen jó szomszédok vagyunk.

Maria szíve vadul kalapálni kezdett, amikor belenézett a férfi könyörgő szemébe.

162

− Majd megbeszélem apámmal − mondta egyszerűen.

A férfi hálás tekintettel ajkához emelte a finom kis kezet.

− Az édesapja bizonyára megérti majd, milyen magányos vagyok.

− Hát persze, hiszen ő maga a jóság és kedvesség. Ő az én egyetlen és legjobb barátom.

− Kérem, soroljon engem is a barátai közé! Maria elkomolyodott.

− Ilyen gyorsan nem ajándékozok meg senkit a barátságommal, West úr, de azt hiszem, egy napon önt is igaz barátomnak fogom tekinteni. És most a viszontlátásra, legfőbb ideje, hogy hazamenjek.

− Viszontlátásra! − kiáltott utána a férfi, miközben Maria könnyű léptekkel áthaladt a hídon.

XI.

Albert Tornau megebédelt, és cigarettára gyújtott. Döring kisasszony szokás szerint ott sürgött–forgott körülötte. Most éppen kávét főzött. A házigazda egy ideig nézte, ahogy serénykedik, majd hirtelen elhatározással megszólalt:

− Tudja, Döring, mit mondott magára az unokahúgom? − kérdezte gonoszkodó mosollyal.

Az asszony nem hagyta abba a munkát, úgy válaszolt:

− Nem, nem tudom, de majd maga megmondja. − Az arcán feszült kíváncsiság tükröződött.

Albert Tornau mosolygott. Jó lett volna megint harsány nevetésre fakadni, de nem volt hozzá bátorsága.

− Azt mondta, hogy maga egy eredeti figura.

− Vagy úgy? Talán szégyen, ha valaki eredeti?

− Természetesen nem, és az unokahúgom sem úgy gondolta. Éppen ellenkezőleg, úgy látom, igen nagyra tartja. Merthogy ma délelőtt még mást is mondott magáról.

Döring kisasszony folytatta a kávéfőzést.

− Megint találkozott vele?

− Igen, a hídon.

− Hm. Na és mit mondott rólam… persze, ha nem titok.

− Azt mondta, hogy nagyszerű asszony, csak nem akarja, hogy mások is észrevegyék. És hogy állandóan a mogorvaságát emlegeti, akárcsak én a csúnyaságomat.

Döring kisasszony izgatottan nyelt egyet, és kitöltötte gazdájának a kávét. Egy idő múlva merte csak megkérdezni:

− Mondott még mást is?

− Hát persze. Nekem erkölcsi prédikációt tartott.

− Ne mondja!

− Képzelje, mindezt azért, mert gyávának neveztem a nagybátyját. Olyan dühösen nézett rám, hogy védekeznem kellett, amiért nem éppen hízelgő dolgokat mondtam önmagamról. Alig tudtam kimagyarázkodni.

Ezen Döring kisasszonynak nevetnie kellett, Tornau meg boldogan nevetett vele.

− Igen, igen, nagyon kedves teremtés, nem hagyja, hogy bárki is igazságtalan legyen. Erre már én is rájöttem.

− így igaz, Döring, és ez engem felbátorít. Úgy tűnik, csakugyan nincs semmi kifogása a személyem ellen. Nagyon bizalmas velem, csupán a hajam és a szakállam nem tetszik neki. Azt mondja, igencsak elhanyagoltam.

Az asszony alaposan megnézte a gazdáját, majd tömören megjegyezte:

− Valóban nem ártana elmenni a borbélyhoz. Albert Tornau megsimogatta a szakállát.

− Hagyja békén a szakállamat, legalább eltakarja ezt a gyönyörű arcomat − felelte epésen.

− Amint látja, nekem nem adatott meg, hogy szakállt növesszek, így el kell viselnem, hogy az emberek belebámuljanak az arcomba. Úgy látom, sokkal bátrabb vagyok a nagyságos úrnál.

A férfi meghökkent, majd nyersen megkérdezte:

− Mit szólna hozzá, ha levágatnám a szakállam? Az asszony egykedvűen rántott egyet a vállán.

− Majdcsak túlélem valahogy − mondta a maga száraz, kötekedő modorában.

Albert Tornau erre harsány nevetésre fakadt, s a házvezetőnő vele nevetett. Amikor összeszedték magukat, a férfi hirtelen elhatározással így szólt:

− Döring, most átmegy az unokatestvéremhez, és megmondja neki, hogy délután négy órakor várom a dolgozószobámban.

Döring kisasszony kis híján elejtette a kávéscsészét, annyira meglepődött.

− Igenis, nagyságos úr. Óhajt még valamit? − kérdezte látszólag közömbösen, és letette gazdája elé a kávét.

A férfi már–már fenyegető pillantást vetett rá.

− Holnapután, vasárnap pedig együtt akarok ebédelni az unokatestvéremmel és az unokahúgommal. Intézkedjék, megértette?

A házvezetőnő összerezzent, de a szemében öröm tükröződött.

− Na, hála Istennek! − csúszott ki a száján.

− Döring, kifelé! − üvöltötte a házigazda, mint akinek elfogyott a türelme.

Az asszony pedig nyugodtan, mintha mi sem történt volna, a dolgára indult.

Amikor Albert Tornau magára maradt, nehéz léptekkel, tanácstalanul járkálni kezdett a szobában. Szinte már meg is bánta előbbi döntését, de aztán megállt a tükör előtt, rámeredt a képmására, és nyersen ráreccsent:

–Te gyáva nyúl!

Ezután végigjárta a ház szobáit, mindenhová bekukkantott, s itt–ott áthelyezett egy–egy dísztárgyat, amiről úgy tartotta, hogy nem a megfelelő helyen áll. Titokban nagyon örült, hogy annak idején a szobákat ízlésesen, szépen rendezte be. − Ezeknek majd biztosan megörül − mormogta maga elé. Igyekezett mindent Maria szemével nézni. A bronzszobrok, a festmények, a szőnyegek, a gyönyörű meisseni és kínai porcelán, az értékes művészeti alkotásokkal megrakott vitrinek ezentúl nem csupán neki szereznek majd szép perceket, hanem Mariának is. Az öröme megkétszereződik, hiszen visszhangra talál egy számára kedves személy szívében. Nagyon megszerette Mariát. Milyen csodálatos látványt nyújt majd, ha beleül valamelyik magas támlájú, pompás karosszékbe, és aranyló haja rásimul a szék lila brokátjára. Vagy ha kimegy az erkélyre, és karcsú alakja megjelenik a leheletfinom csipkefüggöny mögött!

Albert Tornau veleszületett szépérzékével már előre élvezte a gyönyörű látványt, hiszen hosszú éveken át nélkülözött minden női szépséget a környezetében.

Kócos, hosszú hajával, nyers, szigorú vonásokkal redőzött arcával és hórihorgas termetével szöges ellentétben állt minden szépségért rajongó, meglepően kifinomult ízléssel rendelkező, érzékeny szíve. Saját megjelenését mindig zavaró körülménynek tekintette az őt körülvevő harmóniában. Most először futott át az agyán, hogy az összhang hiányát, ami a kinézetét jellemezte, talán enyhítenie kellene, nem kihangsúlyoznia. Több gondot kellene fordítania önmagára, hiszen a csúnyaságon megfelelő ápolással enyhíteni lehet. Talán nem kellett volna ennyire elhanyagolnia külsejét.

Amikor ez eszébe jutott, gúnyosan, mogorván nevette el magát. Csakhogy a gondolatok nem halványultak el a fejében, hanem újra és újra eszébe jutottak, akármennyire is igyekezett elhessegetni őket.

A lelkében heves harc dúlt. Egyrészt nagyon szeretett volna nap mit nap együtt lenni Mariával és az édesapjával, másrészt viszont félt a változásoktól, amit az új életforma magával hozna. Az unokahúga társasága utáni vágyakozása azonban egyre erősödött, és elnyomta benne az aggályoskodást.

Döring kisasszony időközben átment az épület jobb szárnyába, hogy átadja Georg Tornaunak a házigazda üzenetét. Átküld–hette volna akármelyik cselédet, de nem akart elszalasztani egyetlen alkalmat sem, amikor találkozhatott Mariával.

Ahogy felfelé igyekezett a lépcsőn, az inassal találkozott, aki ebéd után az edényeket vitte vissza a konyhába.

− Az uraságok a nappaliban vannak, Döring kisasszony − jelentett készségesen az asszony kérdésére.

Döring kisasszony bekopogott a nappaliba, s hamarosan felhangzott Maria hangja.

− Jaj, Döring kisasszony! Végre ismét meglátogat bennünket! − ezekkel a szavakkal fogadta a belépőt.

Döring kisasszony elbizonytalanodva pillantott rá.

− Úgy tesz, mint aki örül a látogatásomnak − mormogta.

− Nem csupán úgy teszek, hanem úgy is van, kedves kisasszony. Ma nem is kell megkérdeznem, hogy érzi magát a nagybátyám, ugyanis találkoztam az intéző úrral. Örömmel hallottam tőle, hogy jól van.

− Jobban érzi magát, mint valaha. Képzelje, még nevetett is, teljes szívéből hahotázva.

− És ez ritkaságszámba megy nála?

− Én még sohasem hallottam, pedig hosszú évek óta egy fedél alatt élek vele. Nem hittem volna, hogy tud nevetni. Én… szóval ez idő alatt én magam is elszoktam a nevetéstől. De az utóbbi időben sokszor együtt nevetünk, és ennek kegyed az oka, nagyságos kisasszony.

Maria egy karosszékbe nyomta Döring kisasszonyt.

− Én? − kérdezte csodálkozva.

− Igen, mert jókedvre derít mindannyiunkat − mondta a vénkisasszony, s közben egyre jobban megfeledkezett morcosságáról.

− De hát hogyan lehetséges ez, kedves Döring kisasszony? El sem tudom képzelni, hogyan tudnék egy kis vidámságot lopni a szívükbe… persze a jóakarat megvan, de a nagybátyámmal még csak nem is láttuk egymást.

A kisasszony már majdnem elkottyantotta, hogy bizony találkoztak, de még időben lakatott tett a szájára.

− Elég az, hogy itt van. Én… én már annyit meséltem neki kegyedről, és… na igen… az intéző úr másról sem beszél, mint Maria kisasszonyról.

Maria arca felragyogott.

− Jaj, az intéző úr! Igen, ő a barátom, Döring kisasszony, habár eleinte igyekezett mogorvának látszani. Olyan sötét képet vágott, hogy az ember azt hinné, meg sem lehet közelíteni. De én gyorsan átláttam a szitán. Ma már tudom, hogy nagyon jó ember, és mi ketten nagyszerűen megértjük egymást. Elég különc, de ez biztosan a nagybátyámról ragadt rá. Képzelje, el akarja hitetni másokkal, hogy csúnya, legalább annyira csúnya, mint amilyennek szegény nagybátyámat mondják. Pedig csodálatos feje van, az ember nem győzi eleget nézni. Már meg is mondtam neki, de többször nem teszem, mert a végén még hiúvá válik, és ez nem lenne jó, ugye? − nevetett vidáman Maria.

Döring kisasszony arca látványos változáson ment keresztül. Magában jót derült a hallottakon, és elhatározta, hogy mindenről beszámol urának. Persze erről mélyen hallgatott, s mindössze ennyit mondott:

− Már így is éppen eléggé hiúvá tette, amikor azt mondta neki, hogy karakteres feje van. Nemrég negyedórán keresztül nézegette magát a tükörben, amit eddig soha nem tett.

Maria ezen jót nevetett.

− Akkor végre a saját szemével is meggyőződhet róla, hogy nem csúnya.

− Úgy legyen. Nagyon rossz érzés, amikor az ember azt látja, hogy nem szívesen néznek rá az emberek. Tapasztalatból tudom.

Maria bizalmasan a kisasszony vállára tette a kezét.

− Ami engem illet, én nagyon szívesen nézek magára, Döring kisasszony. Legközelebb ugye megteszi, hogy modellt ül nekem? Nagyon szeretném holland halászfeleségként megfesteni.

Döring kisasszony rémülten meredt Mariára, majd szemrehányóan megjegyezte:

− Kérem, ne tréfáljon velem!

− De hiszen én komolyan beszélek.

− Édes Istenem, ki érti ezt! Nem elég, ha tudjuk, létezik ilyen arc, mint az enyém, még meg is akarja örökíteni?

− Hát persze, majd meglátja, milyen jó kép lesz. Remélem, legalább olyan jól sikerül, mint az intéző úré. Ha elkészült, magának ajándékozom, amiért olyan jó szívvel van irántunk, és amiért minden jóval ellát bennünket. Kiakasztja a szobájában, és addig nézi, amíg meg nem győződik, hogy a maga arcának is megvan a saját szépsége, mint minden arcnak, amit a Jóisten megalkotott.

Maria mindezt olyan jóindulattal, kedvesen mondta, hogy Dóring kisasszony szemét elfutották a könnyek. Egy ideig zavartan ült, s rá–rápillantott Mariára, hátha csúfot akar űzni belőle, de a szemében csak kedves, jóságos megértést látott. Ekkor büszkeség s csendes öröm ült ki a vénkisasszony arcára. Kicsi, sötét szeme boldogan csillogott. Alig várta, hogy elújságolhassa a nagyságos úrnak, hogy Maria őt is le akarja festeni.

− Szóval, csakugyan le akar festeni… És mondja csak, olyan igazi, tarka kép lesz, amilyet a falra szoktak akasztani?

− Hát persze. Hozzá is fogok, mihelyt befejeztem a nagybátyám képét. Ma és holnap még ezen dolgozom, de a jövő héten hozzálátok az új képhez. Már azt is tudom, milyen lesz. Odalenn festem meg a kertben, a zöldségágyások között. Szükségünk lesz egy holland főkötőre… hm, egy jelmezbálról, azt hiszem, megmaradt nekem egy. Előre megmondom, nagyon hollandosan fog kinézni benne.

− Bárcsak igazat beszélne! − sóhajtott fel az öreg házvezetőnő elragadtatással, de aztán felocsúdott az álmodozásból. − Te jó ég, majdnem elfelejtettem, miért jöttem. A nagyságos úrnak hoztam üzenetet!

Georg Tornau felegyenesedett a karosszékben.

− Milyen üzenetet hozott, Döring kisasszony?

− A nagyságos úr találkozni szeretne önnel. Ma délután négy órakor várja a dolgozószobájában.

Georg Tornau fiatalos mozdulattal felpattant. Maria is boldogan kapta fel a fejét.

− Látni akar? − kérdezte az idős úr döbbenten. − Mennyire örülök neki! Istenem, hiszen ő az egyetlen rokonunk!

Döring kisasszony a legszívesebben azt is kifecsegte volna, hogy apa és lánya vasárnap együtt ebédelnek a házigazdával, de gondolta, jobb lesz, ha ezt maga a nagyságos úr mondja el. Gyorsan elbúcsúzott, miután Georg Tornau biztosította, hogy pontban négykor megjelenik Albert Tornau dolgozószobájában. Döring kisasszony még közölte, hogy az inas majd átvezeti a házigazda lakrészébe, azután ttirgén kisietett a szobából. Azonnal felkereste urát.

− Ha azt hiszi, hogy csak magáról készül kép, nagyon téved. A kisasszony engem is lefest! –jelentette be diadalittasan.

A gazda csodálkozva hallgatta.

− Nocsak, nocsak!

− Úgy bizony, méghozzá mint holland halászfeleséget! –mondta büszkén.

A gazda nevetett.

− Döring, Döring! Vigyázzon, nehogy túlságosan elbízza magát. A hiúság mindenkire leselkedik.

− No igen, magával megtörténhet, de velem nem. Én nem fogok órákig a tükör előtt pózolni, és nézegetni magamat, pedig Maria kisasszony azt mondta, hogy minden arcnak, amit a Jóisten megteremtett, megvan a maga szépsége.

A férfi élénken pillantott fel.

− Valóban?

− Igen. És akarja tudni, mit mondott még magáról az a gyermek? Vagyis jobban mondva az intézőről.

Tornau izgatottan hallgatta.

− Ki vele! Sok jót ugyan nem mondhatott.

− Mintha az az áldott jó lélek képes lenne bárkiről is rosszat szólni!

Ezzel szóról szóra elmesélte, amit Maria az „intézőről" mondott. A férfi némán hallgatta, arcát tenyerébe rejtette. Akkor sem mozdult, amikor az asszony befejezte a beszámolót. Döring kisasszony csendben becsukta maga mögött az ajtót. Ez a csodálatos asszony, aki olyan keménynek és mogorvának tettette magát, nagyon finom érzésű tudott lenni.

Albert Tornau sokáig ült így. Amikor végre felegyenesedett, könnyes volt a szeme.

Pontosan négy órakor Georg Tornau megjelent unokatestvére dolgozószobája előtt. Az inas ajtót nyitott neki, s miután belépett, azonnal be is csukta mögötte. Az unokatestvérek szemtől szembe találták magukat, tekintetükkel mintha egymás arcvonásai mögött a múltat kutatták volna. Némán nézték egymást, s ebben a pillanatban világossá vált előttük, hogy gyermekkoruk és a mai nap között szinte egy emberöltőnyi idő múlt el. Albert Tornau felállt, és szívélyesen megszólalt:

− Gyere, Georg, nyújts kezet! Istenem, hogy megöregedtél! Neked is megőszült a hajad.

Georg odalépett hozzá, és keskeny kezét belecsúsztatta unokatestvére hatalmas markába.

− Bizony, Albert, húsz év nem kis idő. Az évek felettem sem múltak el nyomtalanul.

Még mindig fogták egymás kezét, és hosszan nézték a másikat. Albert mély lélegzetet vett.

− Számomra is érthetetlen, hogy miért száműztelek még téged is a közelemből. Azt hiszem, hosszú éveken át lelki beteg voltam, fogadd el ezt bocsánatkérésnek. Tőled mindig csak jót hallottam.

− Eleinte én sem tudtalak megérteni, Albert, csak később. Minden ember életében adódik olyan időszak, amikor legszívesebben elrejtőzne egy egérlyukba. Igaz, Weídenhofot össze sem lehet hasonlítani holmi egérlyukkal. Csodálatos a birtokod, s nekem úgy tűnik, még sokkal szebb idebenn minden, mint régen. Vagy csak én látom így, aki hosszú évek óta nem jártam itt?

− Nem, nem, igazad van. Látod, ez volt az egyetlen kedvtelésem − csupa szépséggel vettem körül magam, ha már én olyan vagyok, amilyen. De hát ülj le, Georg! Elszívunk egy szivart, amíg összehangolódunk egy kicsit. Tudod, Georg, kissé nehezemre esik újra felépíteni a hidat, amit annak idején felégettem magam mögött. Önként választott magányomban szenvedélyes földműves lett belőlem, világtól elfordult különc, aki olykor még önmagának is terhére van.

Odanyújtotta Georgnak a szivarosdobozt. Mindketten rágyújtottak, aztán Albert vörösbort töltött egy kristálypalackból az előre odakészített poharakba.

− Gyere, koccints velem, Georg! Töltsük el kellemesen, jó barátságban azt a néhány évet, ami még hátravan az életből. Igyunk az utolsó Tornaura, Maria lányod egészségére! Georg a pohár után nyúlt.

− Erre szívesen iszom. Egészségedre, Albert!

Hirtelen csend támadt, a férfiak elgondolkodva nézték a gomolygó szivarfüstöt. Végül Albert Tornau felsóhajtott, és így szólt:

− Hát igen, a legnehezebbjén túl vagyunk. Itt ülsz mellettem, bátran a szemedbe nézek, lám, legyőztem a szégyenlősségemet. A lányodtól meg nem félek, ő maga oltotta ki bennem a félelem utolsó szikráját.

Georg elcsodálkozott.

− Maria?

− Úgy van. Mi ketten, Maria Tornau és én igazi jó barátok vagyunk.

− Hiszen még nem is találkoztatok.

Albert Tornau szívből elnevette magát.

− Hát nem mesélte, hogy megismerkedett az intézőmmel?

− De még mennyire, hogy elmesélte! Annyi jót meg szépet mondott arról az emberről, hogy magam is szívesen találkoznék vele.

− Hát akkor most jól nézd meg, itt ül előtted!

− Ezt meg hogy értsem?

− De nehezen fog az agyad! Maria velem találkozott az erdőben, amikor eltévedt. Én persze rögtön tudtam, kicsoda, hiszen errefelé nemigen futkosnak ifjú hölgyek. Mogorva voltam vele, hátha megijed, és rémülten megfutamodik, de nem így történt. Úgy látszik, nem talált elég rondának, merthogy megállt a lovam mellett, és úgy nézett rám, mint valami eltévedt őzike. Meghitt beszélgetésbe kezdett velem. Arcán nyoma sem volt félelemnek vagy iszonynak. Úgy vélte, Weidenhof intézője áll előtte, én pedig meghagytam ebben a hitében, örülvén, hogy elrejtőzhettem az intéző álarca mögé.

Georg Tornau arcán mosoly suhant át.

− Hát te voltál az, Albert? Ez meg sem fordult a fejemben, amikor a lányom lelkendezve mesélt a rokonszenves öregúrról, aki modellt ült neki a képéhez. Biztos vagyok benne, hogy még most sem sejti az igazságot.

Albert Tornau szeme hamiskásan megvillant.

–Ne árulj el neki semmit! Szerencsére nem ismeri az igazi intézőt, köztünk legyen szólva, ő se sokkal szebb nálam. Vasárnap gyertek el hozzám ebédre, akkor majd leleplezem magam előtte. Addig is, ígérd meg, hogy nem árulsz el neki!

− Erre a szavamat adom. Előre örülök, hogy kellemes meglepetésben lesz része. Ha megmondom neki, hogy vasárnap találkozni akarsz velünk, bizonyára megijed. Az intéző ugyanis nem volt túl jó véleménnyel a gazdájáról.

− Olyan hangon beszéltem Mariával, hogy még magamnak is visszataszító voltam. Csodálkoztam is, hogy nem futott el iszonyodva tőlem.

− Hidd el, neked már–már beteges elképzeléseid voltak magaddal kapcsolatban, s mindez csupán egy szívtelen nő miatt, bocsáss meg, hogy felemlítem, aki évekkel ezelőtt csúnya szavakkal illetett.

− Hagyjuk, mostanára kihevertem. Az én koromban már nem fáj, még ha kegyetlen szavaival magányos remetét is csinált belőlem. Már csak a keserűség él bennem. Az volt az első pofon az élettől, amikor anyám elhagyott minket, hiszen imádtam, olyan gyönyörű volt. Az, hogy elvált az apámtól, és más férfi oldalán próbálta megtalálni a boldogságot, annyira összetört, hogy tulajdonképpen soha nem gyógyultam ki belőle. Később a menyasszonyom hűtlensége okozott újabb súlyos csalódást. Megerősített a hitemben, hogy minden nő hazug és hűtlen. Keserűségemben túllőttem a célon. Hála Istennek, vannak másfajta nők is, különben hová lenne a világ. Erre a felismerésre azonban csak sokkal később jutottam. Túl későn jött ahhoz, hogy még visszataláltam volna az életbe. Így magányos maradtam, s örültem, hogy nem kell több női arcot látnom magam körül, amelyek mögött csak csalfaságot és hűtlenséget véltem felfedezni. Amikor úgy öt évvel ezelőtt hírt kaptam anyám haláláról, újra rám törtek a kínok, amiért nem tudtam őt igazán megsiratni, hiszen hűtlenségével kitörölte szívemből az iránta érzett szeretetemet. Mély gyűlölet és vad harag maradt bennem minden hűtlen, elvált nő iránt. Gyűlölöm és megvetem az elvált nőket. El kellene őket törölni a föld színéről.

Az utolsó szavakat olyan vad haraggal vegyes fájdalommal mondta ki, hogy Georg Tornau aggódva nézte eltorzult arcát.

− Vannak önhibájukon kívül elvált nők is, Albert – jegyezte meg halkan.

Albert vadul felcsattant.

− Hallgass! Ne próbálj szólni az érdekükben! A házasság szent kötelék, s egy házasságtörő nő szerintem hűtlen, önző teremtés, olyan, akit én szívből megvetek! Talán e tekintetben nem vagyok teljesen tárgyilagos… de hagyjuk, beszéljünk másról. Például a lányodról. Tiszta, ártatlan tekintete a szívemig hatolt. Úgy érzem, mintha minden rossz tapasztalatot, keserű élményt kitörőit volna az emlékezetemből.

Georg Tornau számára ezek után lehetetlenné vált, hogy unokatestvérének bevallja, Maria elvált asszony. Bármennyire is ártatlan a történtekben, Alberttel úgysem lehetne megértetni. Éppen most, amikor tulajdonképpen válaszút előtt áll, amikor felvette a harcot a hosszú évek szilárd meggyőződése ellen, nem szabad felizgatni. Maria jó hatással volt rá, de ez azonnal a sem–' mibe veszne, mihelyt megtudná, hogy ö is azok közé a nők¹ közé tartozik, akiket gyűlölt és megvetett. Nem, nem szabad akadályokat gördíteni gyógyulása elé. Talán később, ha már jobban megismerte Mariát, felvilágosítják a történtekről. Georg Tornau elhatározta, hogy tovább őrzi leánya titkát.

− Igen, beszéljünk másról, ne bolygassuk a régi sebeket. Hosszú órák teltek el, s az unokatestvérek még mindig beszélgettek.

Georg Tornau szívből köszönetet mondott unokatestvérének, amiért befogadta őket otthonába. Albert azonban leintette.

− Nem kell köszönetet mondanod. Magától értetődik, hogy segítettem. Vagy a helyemben te másként cselekedtél volna?

–Nem.

− Na, látod? Őszintén bevallom, eltökélt szándékom volt, hogy soha ne találkozzam személyesen a lányoddal. Úgy terveztem, majd ha egy kicsit hozzászokom a jelenlétetekhez, veled felveszem a kapcsolatot. Csakhogy Maria mindent megváltoztatott. Játszva kivette kezemből a döntést, s ahelyett hogy ez zavart volna, olyan boldogsággal töltött el, amiben már nem reménykedtem. Milyen boldog, irigylésre méltó apa vagy, Georg! Meg kell osztoznod velem Maria gyermeki szeretetén, feltéve, ha egyáltalán meg tud szeretni engem.

− Nos, az intéző nagyon a szívéhez nőtt. Gondold csak el, mennyivel jobban szereti majd, ha megtudja, hogy nem más, mint az ő Albert bácsija! Meglepne, ha tévednék, ismerem a lányomat. Szívből kívánom, hogy szeressen téged is, hiszen jó szívvel megosztottad velem, amid van, így nekem sem esik nehezemre megosztani veled egyetlen kincsemet, amivel a sors megajándékozott. Maria szívében van hely mindkettőnk számára.

− Ugye, rendes, jó gyerek?

− Az bizony, áldja meg az Isten érte. Soha nem okozott nekem fájdalmat, kivéve, amikor ő maga is szenvedett, s én vele szenvedtem. Egyetlen zokszó nélkül osztozott velem a nélkülözésben, s az volt minden gondolata, hogy az én életemet megkönnyítse, és hogy éreztesse velem a szeretetét.

Albert Tornau töprengve nézett maga elé.

− Csodálatos érzés lehet, ha gyereke van az embernek, ráadásul ilyen kedves, jóravaló lánya, akivel a szeretett nő ajándékozta meg.

− Igen, Albert, valóban nincs ennél csodálatosabb az életben. Nyolc órára járt az idő, amikor Georg Tornau felállt, hogy visszamenjen a saját lakrészébe. Albert Tornau meghatottan vett búcsút tőle.

− Időre van szükségem, hogy megemésszem a történteket. A holnapi napom még legyen az egyedüllété, hadd zárjam le nyugodtan életem magányos, boldogtalan szakaszát. Vasárnap várlak benneteket, és ha elviselem… utána mindennap. Kérlek, addig se áruld el Mariának, hogy ki vagyok!

− Szavamat adom, Albert. Majd te magad megmondod neki. Az unokatestvérek baráti kézszorítással vettek búcsút egymástól.

XII.

Míg édesapja az unokatestvérénél időzött, Maria a képen dolgozott. Mivel néhány órán keresztül zavartalanul festhetett, el is készült vele. Mélyet sóhajtott, és szemügyre vette művét. Elbizonytalanodva nézegette, s azon töprengett, vajon sikerül–e örömet szereznie vele a nagybátyjának. Felállította a képet a nappaliban, mert meg akarta mutatni az édesapjának. Azt akarta, hogy ő legyen az első, aki megnézi. Az ő ítéletétől tette függővé, vajon el merje–e küldeni a nagybátyjának.

Csak most tűnt fel neki, hogy milyen sokáig elmarad az édesapja. Elfogta a nyugtalanság. Órák múltak el, s még mindig nem jött vissza. Már az inas is megjelent, hogy megterítsen a vacsorához, mire Maria a fal felé fordította a képet, hogy más ne láthassa.

Egyre nyugtalanabb lett, de nem tehetett mást, mint hogy várt tovább.

Végre lépéseket hallott a lépcső felől. Amikor édesapja belépett, izgatottan futott oda hozzá.

− Édesapám, olyan sokáig elmaradtál! Minden rendben?

− Nyugodj meg, Maria! Abból, hogy ilyen sokáig maradtam, gondolhattad, hogy minden jól ment.

− Mondjad gyorsan, milyennek találtad Albert bácsit! Georg Tornau elmosolyodott.

− Megöregedett, amióta nem láttam. Kissé rigolyás, az igaz, de aranyszívű, jóravaló ember, éppen olyan, mint volt. Nagyon kedvesen fogadott, neked is szívélyes üdvözletét küldi.

Maria arca felderült.

− Igen boldog vagyok, főleg a te jókedvednek örülök. Tudom, milyen szörnyű, ha úgy érezzük, terhet jelentünk valaki számára.

− Erről szó sincs, gyermekem. Albertnek is könnyebb, amióta itt vagyunk. Főleg a te jelenléted vidítja fel.

− Mit gondolsz, hajlandó lesz valaha is szóba állni velem?

− Hát persze. Képzeld, már vasárnap ebédre vár bennünket! Előre örül, hogy végre találkozhat veled.

Maria a szívéhez kapott.

− Jaj, Istenem, én úgy félek, apám!

− Az én bátor kislányomnak nincs mitől félnie.

− Nagyon furcsa ember?

− Dehogyis, ne gondolj semmi szörnyűt róla. Különc, de nagyon értelmes, okos és rokonszenves, biztos vagyok benne, hogy elnyeri a tetszésedet.

− Elmondtad neki, hogy férjnél voltam, és elváltam?

− Nem, Maria, azt nem. Korai még erről beszélni. Gondold csak el, Albert most tapogatózik vissza az életbe. Minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy a segítségére legyünk ebben. Ahogy már mondtam, nagyon nyugodtan, értelmesen viselkedett. Csak amikor az édesanyjára és hűtlen menyasszonyára terelődött a szó, kapta el a hevület, és hangosan szidni kezdte az elvált nőket. Amikor megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy léteznek önhibájukon kívül elvált nők is, nem is akart meghallgatni. Lásd be, hogy ilyen helyzetben lehetetlen volt bevallanom, hogy az én lányom is elvált. Éppen most próbálja magát hozzászoktatni a jelenlétedhez, te leszel az, aki kibékíti őt a nőkkel. Hogyan ronthattam volna rá az igazsággal? Adj neki időt, hogy alaposabban megismerjen, az igazságot majd később kíméletesen közöljük vele. Szüksége van rád, csak a te fiatalságod, kedvességed gyógyíthatja be lelki sebeit. Közeledni akar hozzád, nekünk pedig vigyáznunk kell, nehogy elvegyük a kedvét. Ugye, belátod, hogy igazam van?

Maria felsóhajtott.

− Én csak azt látom, apám, hogy nem szabadulok már meg soha ettől a szörnyű titoktól. Bárcsak azonnal megmondtuk volna neki az igazat!

− Akkor valószínűleg be sem fogadott volna bennünket, gyermekem.

Maria riadt tekintettel hallgatta.

− Gondolod?

− Igen, Maria, hidd el, egy darabig még hallgatnunk kell.

− Nem is sejted, milyen nehezemre esik hazudni, ráadásul éppen itt, ezeknek az embereknek, akik olyan jók és kedvesek hozzám! − Amikor ezt kimondta, nem is a nagybátyjára gondolt, hanem sokkal inkább Normann Westre.

− Sajnos, gyakran úgy hozza az élet, hogy az ártatlanok szenvednek a bűnösök vétkei miatt. Hidd el, Maria, az a fontos, hogy te tudod, tiszta a lelkiismereted!

− Hiszen már azzal is bűnt követtem el, hogy hajadonnak adtam ki magam!

− Nem, Maria, az nem bűn, mert végszükségből cselekedtél így. Azt hiszem, még nagyobb bűnt követnénk el, ha durván Albert bácsi arcába vágnánk az igazságot, éppen most, amikor megpróbál visszatapogatózni az életbe. Kímélnünk kell, ha másért nem, hálából. Meggyőződésem, hogy jótékony hatással leszel rá. Neked majd sikerül meggyőznöd, hogy a válásodért nem te vagy a felelős. Ígérem, hogy adott időben én magam rendezem el vele a dolgot. Megmondom neki, hogy az én kérésemre hallgattad el előle az igazságot. Ha titkunk van más emberek előtt, azzal még nem követünk el hazugságot. Hiszen senki előtt sem állítottad, hogy hajadon vagy.

− Ha kimondtam, ha nem, hamis színben tüntetem fel magam. Döring kisasszony, az intéző és… és West úr előtt is mélységesen szégyellem magam emiatt.

− Együtt érzek veled, Maria. Mégis arra kérlek, légy megfontolt. Tisztább, hűségesebb nőt nem ismerek nálad, mégsem mondhatjuk meg az igazat, ha nem akarjuk kockára tenni a jövőnket. Később majd megmagyarázom Albertnek, hogy éppen az ő pillanatnyi lelki állapota akadályozott meg bennünket abban, hogy nyíltan felfedjük előtte az igazságot.

− Igazat kell adnom, apám. Nincs szívem megvonni tőled ezt a jólétet, amiben itt részünk van. Ezért meg kell békülnöm a lelkiismeretemmel. Nem követtem el semmi rosszat, hiszen más vétkezett ellenem. Nekem csak az a bűnöm, hogy elhallgatom mások előtt, hogy megcsaltak és elhagytak engem.

Édesapja magához ölelte.

− Így van, kislányom. De most már üljünk asztalhoz. Helyet foglaltak a megterített asztalnál. Mariának nehéz volt a szíve, mert arra gondolt, hogy West úrral szemben sem lehet őszinte. Ennek ellenére összeszedte magát, édesapjának nem szabad észrevennie, mennyire kínozza a múlt.

Miután az inas megterített, Maria megjegyezte:

− Örülök, hogy sikerült befejeznem a képet. Így vasárnap magam adhatom át a nagybátyámnak. Szeretném megmutatni, apa, kíváncsi vagyok a véleményedre. Amíg dolgoztam rajta, biztos voltam benne, hogy jól sikerült, úgy éreztem, ez a legjobb, amit valaha is festettem, de mostanra megint elbizonytalanodtam. − Felállt, felkapcsolta a lámpát, és a fény felé tartotta a képet.

Georg Tornau közelebb lépett, majd meglepetten felkiáltott. Albert Tornau borzas feje olyan élethűen nézett vissza rá a képről, hogy szinte megszólalt. Hajszál választotta el attól, hogy nem árulta el magát a lánya előtt. Gyorsan megjegyezte:

− A nagybátyádnál megismerkedtem az intézővel, és meg kell mondanom, lányom, hogy a megszólalásig hasonlít arra a lovasra, akit lefestettél. Igazi kis művész lett belőled! Nagyszerűen sikerült a tündér is: a házmesterek Grétijének kíváncsi, nevető szeme igazán élethűen mutat rajta. És a forrást körülvevő erdei tisztás, ahogy a napfény áthatol a fák lombjai között… nagyon jó! Az intéző arcán is ott játszik egy eltévedt napsugár, és kihangsúlyozza kissé tréfás, de megfontolt arckifejezését. Gondolom, csak a kép kedvéért, mert ezt a kifejezést nem láttam az intéző úr arcán.

− De én pontosan ilyennek láttam, apa. Néha felcsillant a szeme, és az arcán olyan kifejezés jelent meg, mintha ezt mondaná: „Te kis buta lányka, ha tudnád, milyen nevetségesnek találom, hogy engedelmesen modellt ülök neked!" Nekem meg éppen erre az arckifejezésre volt szükségem, az persze lehet, hogy egy kicsit jobban kihangsúlyoztam.

− Mindenesetre reméljük, hogy… az intéző úr megtanul a valóságban is ilyen vidám képet vágni, mint a festményen.

Maria vidáman bólintott, örült, hogy apjának tetszik a munkája.

− Majd megmondom neki. Ugye, milyen nagyszerű ember?

− Igen, szerintem is − felelte mosolyogva az édesapja.

− Mit gondolsz, Albert bácsi megörül a képnek?

− Efelől nyugodt lehetsz.

− Nem érinti majd kellemetlenül, hogy az intézőjét örökítettem meg rajta?

− Nem hinném.

− Ők ketten csakugyan olyan… mondjuk úgy, szókimondóan beszélnek egymással?

Georg Tornau elnevette magát.

− Olyan őszinték egymáshoz, hogy az egyik mindig pontosan tudja, mit gondol a másik.

− Remélem, Albert bácsinak legalább vigasza, hogy az intézőjében ilyen jó barátra akadt.

− Talán alkalomadtán ezt kérdezd meg tőle magától. Erre a kérdésre nem tudok válaszolni.

− Nagyon boldog vagyok, hogy sikerült a képem, még ha csupán kedvtelésből festek is.

− Tudod, hogy mindig őszinte, szigorú kritikusod voltam. Ezúttal valóban el kell ismernem, hogy igazi kis remekművet alkottál. Nagyon fog tetszeni a nagybátyádnak.

− Ha így lesz, elértem a célom. Nem tudom, másként hogyan szerezhetnék neki örömet.

− Nos, remélem, erre a jövőben alkalmad nyílik. A legjobban talán annak örülne, ha tudnád őt szeretni egy kicsit. Egész életében szeretethiányban szenvedett.

− Szegény ember! Remélem, megszeretem majd. Tudod, hogy ezt nem lehet kierőszakolni, ha az ember nem érzi magától. Egyben biztos vagyok: örökké hálás leszek neki.

− Tudom, ha megismered, meg is szereted. Ne felejtsd el, az egyetlen rokonunk.

− És a megmentőnk is. Majd erre gondolok, apám!

Amikor később Maria bement a hálószobába, megállt az ablaknál, és abba az irányba nézett, amerre Neurodét sejtette. A szíve nyugtalanul vert, s újra elfogta a szomorúság, amiért nem vallhatja be West úrnak nyíltan, hogy nem hajadon, hanem elvált asszony. Vajon hogyan fogadná?

Ahogy lehunyta a szemét, megjelent előtte a férfi képe. Látta napbarnított arcát, határozott, energikus arcvonásait és a szürke szempárt, amelyből megértés és jó szándék sugárzott. Igen, Normann West nemes gondolkodású, derék ember, ebben biztos volt.

Mindjárt korholni is kezdte magát ezekért a gondolatokért. Ugyan mi értelme az egésznek? Nem szabadna ennyit foglalkoznia a férfival, aki nem lehet több számára, mint a kedves szomszédja. Ha ezt nem tartja be, mérhetetlen boldogtalanság vár rá.

Amikor lefeküdt, eszébe jutott, hogy megígérte neki, amint alkalom adódik rá, összeismerteti az intézővel, és megkérdezi az édesapját, volna–e kedve meglátogatni Neurodén. Arra nem is akart gondolni, hogy igenlő válasz esetén ő is elkísérné az édesapját − ezt meg sem említi neki. Ígéretét azonban, hogy édesapja elé terjeszti a kérését, mindenképpen be akarta tartani. Már holnap, a reggelinél megteszi.

Másnap kávézás közben Maria így szólt édesapjához: − Már említettem, hogy tegnap délelőtt újra találkoztam West úrral, és sétáltunk egyet az erdőben. Valamit mégis elfelejtettem. Arra kér, hogy egyszer látogasd meg a birtokán, mivel ő nem mer felkeresni bennünket. Elpanaszolta, hogy itt, falun híján van a képzett emberek társaságának. Talán neked is jót tenne, apám, ha felvennéd vele a kapcsolatot. Sokat tud mesélni Amerikáról, és amúgy világlátott, okos ember, ráadásul végtelenül rokonszenves is.

Mindezt nyugodt hangon mondta, de szavaiból mégis úgy sütött az izgalom, hogy Georg Tornau lopva a lányára sandított. Fájó szívvel gondolt arra, hogy bájos, fiatalságának legszebb éveit élő gyermekét a sors gonoszul kizárta az élet örömeiből. Már csak miatta is szeretett volna társaságban mozogni, ezért készségesen felelte:

− Ha West úr úgy kívánja, a legközelebbi alkalommal szívesen meglátogatom a birtokán. Bizonyára Albert bácsinak sem lenne ellene kifogása. Ki tudja, talán idővel ő is megkörnyékezhetőbbé válik, és egyszer hajlandó lesz fogadni West urat.

− Ennek természetesen nagyon örülne, mert tőle tudom, hogy szívesen kérne tanácsot Albert bácsitól gazdálkodási kérdésekben. Ezért is javasoltam neki, hogy ismerkedjen meg az intéző úrral, aki legalább olyan jó mezőgazdász, mint a bácsikám.

Georg Tornau elnyomott egy mosolyt.

− Nos, alkalomadtán megemlíthetnéd az intézőnek, hogy miről beszélgettetek West úrral. Én pedig megmondom Albertnek, hogy látogatóba szeretnék menni Neurodéra, ha nincs ellene kifogása.

− West úr nagyon fog örülni.

− Most pedig lássunk neki a munkának, Maria. Ma szeretném befejezni a tudományos munkák elrendezését a könyvtárban. A jövő héten elkezdjük az idegen nyelvű könyvek katalogizálását. Számos francia és angol nyelvű könyvet láttam szerteszét.

− A bácsikámnak valóban gazdag könyvtára van.

− Igen, már az édesapja is remete módjára élt itt a birtokon, miután a felesége elhagyta, és nagyon sok értékes könyvet vásárolt. Ez volt a szenvedélye. Albert bácsikád pedig tovább gyarapította a könyvállományt. Csak éppen soha nem rendezte el senki, nekem meg örömet okoz a munka. Gondolom, úgy húszezer darab lehet a könyvtárban.

− Én még ennél is többre becsülöm, apám. De most gyere, csakugyan lássunk munkához!

Apa és lánya, mint minden reggel, bementek a könyvtárba, és szorgalmasan dolgoztak. A könyvtár közvetlenül a ház középső szárnyához kapcsolódott, ahová nagy üvegajtókon keresztül lehetett átjutni. Amióta apa és lánya Weidenhofon tartózkodott, ezeket az üvegajtókat állandóan csukva tartották. Azonnal észre lehetett venni, hogy a könyvtár melyik része került már átrendezés alá. Ott a polcok tisztán csillogtak, rajtuk leporolt könyvek sorakoztak, míg a másik oldalon tarka összevisszaság uralkodott. Nem volt könnyű munka rendet teremteni, de ők ketten élvezetet találtak benne.

Ezen a napon is szorgalmasan dolgoztak. Tizenkét óra tájban azonban Georg Tornau így szólt a lányához:

− Most pedig menjél el sétálni, Maria, amíg én katalogizálom, amit ma átrendeztünk. Olykor ki kell szabadulnod a friss levegőre, különben megint sápadt leszel. Örülök, hogy vidéken máris kipihented magad, és ilyen szépen kivirultál.

− És te, apa? Nem jössz velem? Neked is jót tenne a szabad levegő.

− Délután majd kimegyek veled egy kicsit az erdőbe, most még túl meleg van. Ebéd előtt viszont egy kicsit elüldögélek a kertben.

Maria nem kérette magát tovább. Az erdei séták mindig örömet jelentenek annak, aki nagyvárosban születik. Elbúcsúzott az édesapjától, és kiment a házból.

Körülkémlelt, hátha meglátja valahol az intéző urat, hogy előadja neki West úr kérését, de a férfi nem volt sehol.

Maria ezúttal nem a hídon keresztül vezető utat választotta, hanem a folyó innenső oldalán maradt. Rákényszerítette magát, hogy ne menjen arra, amerre Normann Westtel szokott találkozni.

Még alig sétált negyedórája, amikor egy lovas jött vele szemben az erdő felől. Először azt hitte, az intéző, de aztán pirulva látta, hogy Neurode ura közeledik. Amikor megpillantotta Mariát, örömkiáltást hallatott, és fürgén leugrott a lováról.

− Tornau kisasszony! A sors tartozott nekem ezzel a találkozással. Egész álló nap szorgalmasan végeztem a dolgom, szemlét tartottam a szántóföldeken, s ezzel lemondtam arról az örömről, hogy megkeressem kegyedet az erdei forrás felé vezető úton. S lám, az ég megjutalmazott a kötelességtudatomért.

Maria összeszedte magát, és közelebb lépett a lóhoz.

− Milyen gyönyörű állat, West úr! − mondta lelkendezve, látszólag ügyet sem vetve arra, amit a férfi mondott.

− Igen, tetszik kegyednek?

− Nagyon. Csodálatos lehet a hátán ülve végiglovagolni az erdőn.

A férfi forró pillantást vetett rá.

− Főleg ha az erdő tündérével is találkozik az ember.

− Remélem, nem rám gondol? − nevetett huncutul Maria.

− De igen. Talán jobb lett volna, ha inkább erdő királynőjét mondok, ugyanis ők rejtett kincseket őriznek, akárcsak kegyed.

Az asszony elvörösödött.

− Magam is szeretném látni azokat a kincseket, merthogy nem tudok róluk.

A férfi olyan jókedvűen nevetett, mint egy gimnazista.

− Pedig én úgy sejtem, gazdag kincseket rejteget a kíváncsi szemek elől. Az értékes gyűrű is, amit az ujján hord, és amit elveszített a tündérek forrásánál, bizonyára valami hatalmas, rejtett kincsből származik, amit csak a kiválasztottak láthatnak.

Maria gunyoros mosolyt erőltetett az arcára.

− Meglep, West úr, hogy a józan Amerikában ön megmaradt ily költőinek és fantáziadúsnak.

A férfi elégedetten bólintott.

− Higgye el, engem is. Odaát a körülmények szinte el is feledtették velem ezeket a dolgokat, de itt a német erdőben újjáéled minden. Ennek kegyed az oka… ha valaki csak ránéz a nagyságos kisasszonyra, bizony újra hinni kezd a mesékben.

Az asszony megsimogatta a ló sörényét, majd hátrább lépett.

− Jó, hogy találkoztunk, West úr − kezdett más témába. − Beszéltem az édesapámmal. Alkalomadtán szívesen meglátogatja Neurodéban.

− Ennek nagyon örülök. Remélem, elkíséri?

Maria hűvös tartózkodást mutatott, pedig a szíve mást diktált.

− Talán majd máskor –jelentette ki udvariasan.

A férfi elszomorodott.

− Fájdalmat okoz − mondta halkan.

Az asszony megijedt.

− Nem… azt nem akartam. De apámnak még nem említettem, hogy engem is meghívott. Talán mondja meg neki maga.

A férfi–megfogta a kezét, és az ajkához emelte.

− Szóval így értette? Én meg már azt hittem, meg akar bántani.

− Erre valóban nincs okom. S hogy ezt bebizonyítsam, elmondom: remélem, meg tudom győzni a nagybátyámat, hogy fogadja magát. Akkor majd kikérheti a tanácsát is. Holnap ugyanis meghívott minket ebédre. Először fogok találkozni vele. Az apám már tegnap volt nála, és elmondta, hogy a nagybátyámnak eltökélt szándéka felhagyni a remeteélettel.

− Ennek főleg kegyed miatt örülök. Bizonyára kellemetlen érzés volt olyan ember házában élni, aki látni sem akarja. A nagybátyja talán rájött, milyen butaságot követett el, amikor megfosztotta magát a kegyed társaságától.

− Most szeretnék elbúcsúzni – jelentette ki az asszony hivatalosan.

− Nem, kérem, ne! Egy darabon, ugye, elkísérhetem?

− De csak akkor, ha megígéri, nem mond nekem bókokat… még burkoltan sem.

− Túl szigorú hozzám.

− Nem, de ha igaz barátok akarunk maradni, fel kell hagynia a bókolással.

− Ó, borzasztóan szeretnék a barátja maradni. Mi lenne velem, ha megvonná tőlem a barátságát?

Maria a férfi mókás fintora láttán elnevette magát.

− Akkor tegyen róla, hogy ez ne következzék be.

Normann meghajolt.

− Példásan fogok viselkedni. Ezentúl lakatot teszek a számra, mihelyt valami szépet akarok mondani kegyedről.

− Nagyszerű.

− Csakugyan nagyszerűnek találja, ha mostantól semmi szépet nem mondok?

Az asszony nevetett.

− Olykor megteheti… mások jelenlétében, de… − és itt elkomolyodott –, nem akkor, amikor egyedül vagyunk.

A férfi különös pillantást vetett rá.

− A kisasszony túl szigorú.

− Hogy hívják a lovát? − kérdezte Maria másra terelve a szót.

− Aranyifjúnak.

− Szép név. Illik hozzá, már csak az aranybarna szőre miatt is.

Normann pillantása Maria hajára esett.

− Elsősorban a színe miatt vásároltam meg. Az aranybarna a kedvenc színem.

Maria úgy tett, mint aki nem hallja, inkább tovább kérdezősködött a lóról. A férfi készségesen válaszolgatott, majd végül szemrehányóan megjegyezte:

− Látom, a ló sokkal inkább érdekli, mint a gazdája. Még csak a nevemet sem kérdezte meg…

Maria legnagyobb bánatára érezte, hogy a férfi szavai megint az arcába kergetik a vért.

− Hiszen tudom, hogy Westnek hívják − felelte, amilyen hűvösen csak tudta.

− Igen, de a keresztnevemet nem tudja. Én viszont már régóta tudom, hogy kegyedet Mariának hívják.

− Ugyan honnan?

− A városházáról. Amikor elmentem bejelentkezni, láttam a nevét beírva.

− Ilyen körülmények között nem volt nagy művészet megtudni.

− Ami azt illeti, valóban nem. De másként is megtudtam volna… legrosszabb esetben megkérdeztem volna a viselőjétől. Maga a Tornau név még nem mond semmit. Így hívják az édesapját és a nagybátyját is. De a Maria keresztnév nagyon illik kegyedhez.

Olyan puhán, kedvesen ejtette ki a Maria szót, hogy az asszony alig tudta megőrizni a nyugalmát.

− Úgy találja? − kérdezte látszólag egykedvűen.

− Igen! S mivel egy cseppnyi érdeklődést sem mutat az én keresztnevem iránt, magamtól elárulom, hogy Normannak hívnak.

Maria nem vallhatta be, hogy már régóta kíváncsi volt a férfi keresztnevére, ezért közönyt színlelve válaszolt.

− Normann? Nem túl gyakori név.

− Szépnek vagy csúnyának találja? − sürgette a név viselője.

− Tökéletesen illik magához.

− Ezzel nem válaszolt a kérdésemre.

− Bocsásson meg. Igen, szépnek találom. Most már elégedett?

A férfi nevetve bólintott.

− Nagyon is! Egyébként ma délután bemegyek autóval a városba. Nincs semmi vásárolnivalója?

− Nincs, köszönöm.

− Nem szeret autózni?

− De igen, csakhogy Weidenhofon nincs autó. Albert bácsi évek óta nem hagyta el a birtokot. Még a hintót és a fogatot sem használja. Leginkább lóháton közlekedik, ahogy Döring kisasszonytól tudom.

− Az autóm bármikor a rendelkezésére áll, nagyságos kisasszony.

− Köszönöm, de nem kívánunk élni vele.

− Szóval megint kosarat kaptam − sóhajtott fel a férfi.

− Semmi rosszat nem akartam mondani, csupán arról van szó, hogy a mi helyzetünkben nem lenne' illendő a fényűzés. Régebben nekünk is volt autónk. Az ember könnyen hozzászokik, utána meg nagyon hiányzik, ha nélkülözni kell. Ezért utasítottuk vissza a hintót is, amit a nagybátyám felajánlott.

− Pedig én szeretném egy kicsit elkényeztetni − mondta a férfi szinte könyörögve.

Az asszony ismét elutasító kifejezést erőltetett az arcára, éppen azért, mert nagyon meghatották a férfi szavai. Tudta, hogy nem adhatja át magát az érzelmeinek.

− Szeretném megjegyezni, West úr, hogy alig ismerjük egymást. Soha nem engedném magam kényeztetni egy olyan embertől, akit csak távolról ismerek.

A férfi tehetetlenül tárta szét a karját.

–Bármit mondok, kegyed ma elégedetlen velem. Nekem nem az a véleményem, hogy még nem ismerjük elég jól egymást. Úgy érzem, mintha régi ismerősök lennénk, akik nem vesznek rossz néven minden apróságot a másiktól. Legalábbis a magam részéről ezt nem tartom valószínűnek.

Olyan őszinte aggodalom érződött a hangján, hogy Maria kedvesen elmosolyodott, ami valamelyest kárpótolta a férfit.

− Kérem, ne értsen félre, West úr. Csak rövid ideje ismerjük egymást, s eddig csak kettesben találkoztunk. Nagyon nagy szolgálatot tett nekem, amikor visszaadta a gyűrűmet, és ezért talán kissé eltértem a formaságoktól, amikor találkoztunk. Annak ellenére, hogy érzem, nem olyan emberhez van szerencsém, aki elől üres udvariassági formák mögé kellene rejtőznöm, mégis mint nő, kénytelen vagyok betartani ezeket a szabályokat.

A férfi tekintete őszintén, nyíltan kapcsolódott az övébe.

− Igen, értem, nagyságos kisasszony, és kérem, iménti szavaim ne térítsék el attól a viselkedésmódtól, amit helyesnek talál. Kérem, ne haragudjon rám, ha a vérmérsékletem nem hagy nyugodni. Nemsokára harmincnyolc éves leszek, tizenhét évig Amerikában éltem, s az időmet eddig szinte kizárólag a komoly munkának és üzleti vállalkozásomnak szenteltem. Hölgyekkel alig találkoztam, s akiket megismertem, nemigen tetszettek. Most életemben először találkoztam olyan nővel, akit érdemesnek tartok a legnagyobb tiszteletre és rokonszenvre. És most hallgassak, mint a csuka, szívjak vissza minden kedves szót, ami az ajkamra tolul, és másra se gondoljak, csak a korlátokra, amelyeknek betartását a közerkölcs elvárja a jó társaságból származó férfiaktól és nőktől? Természetesen elfogadom ezeket a korlátokat, emellett nagy tisztelettel vagyok a nők, az igazi nők iránt, de főleg kegyed iránt. Olykor, bevallom, túl jó a kedvem… magam sem tudom, miért, de amióta itt vagyok, magával ragadott valami fiatalos, féktelen boldogság. Ezért olykor talán szókimondóbb vagyok a kelleténél, de emiatt nem szabad neheztelnie rám! Kérem, ne tegye! Ha találkozunk, mindig valami mély, tiszta boldogság kerít hatalmába. Ezzel még semmilyen bűnt nem követek el, igaz? És talán azzal sem, ha olykor kiszalad a számon egy–egy szó, amely arra utal, milyen boldog vagyok, ha velem van. Ugye, miután ezt elmondtam, jobban megérti a viselkedésemet?

Olyan szívhez szólóan, kedvesen, becsületesen és nyíltan beszélt, hogy Maria már–már elszégyellte magát tartózkodó viselkedéséért. Nem tehetett mást, mint hogy ösztönösen kezet nyújtott a férfinak.

− Igen, megértem, és köszönöm az őszinteségét. Ilyen alapokon valóban jó barátok lehetünk, West úr. Én is őszinte leszek, és nem akarom eltitkolni maga elől, hogy rokonszenvesnek találom, és édesapámra is nagyon kedvező benyomást tett. Örülök, hogy megismerhettem egy ilyen értékes embert. Most már elégedett velem?

A férfi lehajolt, és ünnepélyes mozdulattal, áhítatosan kezet csókolt neki. Tekintetét az asszonyéba fúrta, akit ettől elfogott a melegség.

− Elégedett? Túl szegényes kifejezés ez arra, amit érzek. Hálás vagyok és boldog, amiért meghallgatott, és ilyen megértéssel fogadta a szavaimat.

Egy ideig némán haladtak egymás mellett, mert mindketten saját gondolataikkal voltak elfoglalva. Még egyszer lejátszották magukban az iménti beszélgetést. Maria azzal vigasztalta magát, hogy Normann West személyében igaz barátra talált, s egyikük sem akar többet. Be kell érnie ennyivel… többet nem engedhet meg magának. Még önmaga előtt sem vallotta be, hogy a férfi iránti érzelmei már jóval túlhaladták a barátság határait…

Normann West sokkal őszintébb volt önmagához. Régóta tudta, hogy szereti Maria Tornaut, de nem akart semmit elsietni. Úgy döntött, megvárja, amíg beérnek az érzelmei, s akkor becsülettel, tiszta szerelemmel kérheti meg Maria kezét

XIII.

Vasárnap délben apa és lánya beléptek Albert Tomau XIV. Lajos korabeli bútorokkal berendezett tágas ebédlőjének ajtaján. Maria művészi szemmel gyönyörködött a stílusos berendezésben. Az ablakokat drága brokát függönyök takarták, melyeket aranyzsinórral fogtak össze. A bútorok formája kifejezte a korra jellemző lendületességet. A textíliával bevont falakat aranyozott, díszes szegélyek kisebb mezőkre osztották, a mennyezetet színes freskó díszítette. Az egyik fal mellett művészi kivitelezésű márványkandalló állt. Párkányát két értékes váza díszítette, köztük rokokó ingaóra, amely ezüstösen csengő hangon ütötte az időt. A parkettát középen csodálatos szőnyeg borította, rajta kerek, márványborítású asztal állt.

− Milyen szép itt minden, apa! − súgta oda Maria az édesapjának.

Georg Tornau a falhoz támasztotta Maria festményét, és a leányához fordult.

− Csupa szépség és harmónia mindenfelé. Szinte hihetetlen, hogy ilyen környezetben bárki is boldogtalannak érezze magát.

Maria felsóhajtott.

− A boldogtalanság mindenhová megtalálja az utat, palotába, kunyhóba egyaránt. Ha tudnád, mennyire félek.

Édesapja mosolyogva nézett rá. Maria egyszerű, fehér ruhájában nagyon bájosan festett.

− Légy nyugodt, Maria, nincs okod félelemre.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és belépett Albert Tornau. Óriási termete, bozontos haja és hosszú szakálla kicsit furcsán festett az előkelően berendezett helyiségben. Maria megkönnyebbülten fellélegzett, amikor meglátta. Boldogan sietett elé, és kezét nyújtotta, mintha oltalmat keresne nála.

− Jaj, de jó, hogy maga is eljött, intéző úr! így én is mindjárt bátrabb vagyok.

− Talán csak nem fél? − kérdezte Albert Tornau, közben azt sem tudta, hová legyen izgalmában.

− De bizony! Képzelje csak el, ma találkozom életemben először Albert bácsival. Tudom, hogy ki nem állhatja a nőket. Még ha udvariasságból hajlandó is fogadni, biztos vagyok benne, hogy kellemetlen betolakodónak tart. Velünk ebédel, intéző úr?

Az idős férfi arca furcsán megrándult, de nem engedte el Maria kezét, úgy válaszolt.

− Igen, maradok.

− Hála Istennek! − buggyant ki Maria száján.

− Hát ekkora megnyugvást jelentek kegyed számára?

− Természetesen. Albert bácsit mesebeli lénynek képzelem, és nagyon boldogtalan lennék, ha nem tudna megszeretni, vagy ha ellenszenvesnek találna.

− Ettől nem kell tartania! Tudom, hogy rokonszenvesnek tartja kegyedet, és nagyon, nagyon szereti.

Maria meglepetten kapta fel a fejét.

− Ugyan, hogy mondhat ilyet? Hiszen még nem is látott.

− Dehogynem, ráadásul nem csak kisbaba korában, hanem most, amióta itt él a birtokon.

− Ez lehetetlen. Ugyan mikor látott volna?

− Az erdőben látta, ugyanazon a napon, amikor megismertem kegyedet.

Maria szemrehányóan hallgatta.

− Nem szép, hogy ezt eltitkolta előlem, intéző úr!

− Ő akarta így. Meg akarta lepni.

− És tényleg azt hiszi, hogy rokonszenves vagyok neki?

− Különben nem is akarta volna ezt a találkozást. A kegyed érdeme, hogy megpróbál visszatalálni az emberekhez. Szívből örül, hogy ma kegyeddel ebédelhet… és hogy ezentúl gyakrabban találkozhatnak és beszélgethetnek.

Maria orcája égett az izgalomtól. Hálásan szorította meg az öregúr kezét.

− Köszönöm, kedves intéző úr. Sikerült bátorságot öntenie belém.

− Jó, jó, de mi lesz, ha fordítva sül el a dolog, és kegyed lesz az, aki ellenszenvesnek találja majd a nagybátyját, és nem tudja megkedvelni?

− Ez nem fordulhat elő. Édesapám már elmondta, hogy jó és nemes lelkű. Már csak azért is szeretni fogom, mert tudom, milyen boldogtalan volt egész életében, sőt még most is az. Kérem, intéző úr, mielőtt még jönne a nagybátyám, gyorsan nézze meg a képemet! Apám azt mondja, jól sikerült, de tudja, az apák elfogultak a lányukkal szemben. Maga is ért annyit a festészethez, hogy megmondja, tűrhető–e a kép vagy sem. − Ezzel fogta a festményt, és Albert Tornau orra elé tartotta.

Georg és Albert Tornau lopva egymásra pillantottak. Maria viselkedését nem tudták megállni mosolygás nélkül. A házigazda megnézte a képet, és felragyogott az arca. Saját képmását látta maga előtt olyan élethűen lefestve, mintha csak tükörbe nézett volna. Maria ajándéka igazi kis remekmű volt. Itt–ott ugyan hiányzott róla a beért művész biztos ecsetvonása, néhol érezni is lehetett rajta a bizonytalanságot, főleg a tájábrázolásban. A lovas azonban tökéletesre sikerült, és az áttetsző fátyolban üldögélő, szőke tündér is egészen élethű lett. Olyan alkotás volt ez, amit élvezettel lehetett nézegetni.

A hirtelen jött csendben Maria kedvetlenül leengedte a képet.

− Gondoltam, hogy nem fog tetszeni − mondta letörten.

Albert Tornau gyorsan elvette tőle a festményt, és letette a székre. Unokahúga keze után nyúlt, megszorította, és meghatódva nézett a szemébe.

− Tetszik a munkád, Maria, nagyon tetszik. Tényleg nekem akarod ajándékozni?

Maria tágra nyílt szemmel nézett rá. Nem értette, miért tegezi őt az intéző, és miért szólítja a keresztnevén.

− Jaj, dehogyis, bocsásson meg, uram, valami félreértésről lehet szó, a kép Albert bácsié!

− Akkor éppen jó kezekbe került, Maria, én vagyok a nagybátyád.

Maria megrázta a fejét, egy szót sem értett az egészből.

− Maga… te vagy… te vagy Albert bácsi? Édesapám, igaz ez?

− Igen, Maria, higgyél neki, csak egy kicsit meg akart tréfálni, amikor intézőként mutatkozott be − válaszolta Georg Tornau.

Maria nagybátyja tekintetét kereste, aztán gondolt egyet, lábujjhegyre állt, átölelte az öreg nyakát, fejét odahúzta az övéhez, és megcsókolta. Végül megkönnyebbülten mosolyodott el.

− Én meg hogy féltem tőled! Most már értem, miért beszéltél olykor olyan csúnyán szegény nagybátyámról.

Az öreg szeme könnyektől csillogott.

− Egyrészt nem dicsérhettem magamat, másrészt nem is térhettem el az igazságtól.

Maria felemelte az ujját, és tréfásan megfenyegette.

− Nem maradtál meg az igazságnál. Nem emlékszel, milyen rút tulajdonságokkal ruháztad fel magad? Azt mondtad, hogy csúnya vagy meg gyáva, már nem is emlékszem mindenre. Ezzel szemben kedves, jóságos embernek ismertelek meg.

− Gyáva is voltam, Maria, hiszen elrejtőztem az intéző álarca mögé, akár a gyerek az anyja szoknyája mögé.

− Ráadásul okod sem volt rá.

− Akkor tehát csakugyan nem találod olyan rossznak a te öreg, csúnya nagybátyádat?

Maria erre újra megcsókolta, mire Albert Tornau egészen ellágyult. Átölelte unokahúgát, és belenézett annak csillogó szemébe. Maria szeme huncutul villant meg.

− Érdekes, Albert bácsikámnak ugyanolyan rigolyái vannak, mint az intézőjének. Ő is a nem létező csúnyaságával van elfoglalva. Nézd meg a képet! Ez a szép karakteres fejjel megáldott, gyönyörű óriás szerinted csúnya?

A férfi kicsit bizonytalanul nevetett.

− Ízlések és pofonok különbözők, de… − és itt elkomolyodott − de nagyon boldoggá tesz, hogy tetszem neked. Hosszú ideje nem éreztem ilyen nagy boldogságot. Igazi kegyelmi ajándéknak tekintem, hogy az imént habozás nélkül megfogtad ennek a vén, kötekedő alaknak a fejét és megcsókoltad. El sem tudod képzelni, milyen boldoggá tettél.

Maria meghatottan rázta meg a fejét.

− Szinte bizonyosra veszem, hogy szeretsz, hiszen amint megláttál, már meg is kedveltél, pedig haragosnak és morcosnak akartad mutatni magad. Csakhogy a szemed mást mondott, mert olyan kedvesen, jóságosan néztél rám, hogy a szívem azonnal érezte, vérrokonok vagyunk. Akkor hát neked adhatom a képet?

− Hiszen már az enyém. Akár az egész képgyűjteményemet odaadnám ezért az egyért, pedig elhiheted, sok értékes műtárgyat őrzök a házban.

− Megszégyenítesz, Albert bácsi!

− Pedig nem akarlak. Egy szóval sem állítottam, hogy a műved felveheti a versenyt a nagy mesterek munkáival, de a vén, ősz szakállú lovast szeretettel festetted, és minden ecsetvonáson látszik, hogy nekem akartál örömet szerezni vele. Ez értékesebbé teszi a legnagyobb remekműnél is. Köszönet érte, kicsi Maria, és kérlek, csókolj meg még egyszer, ha nem esik nehezedre.

Maria mosolyogva ölelte át a nyakát, és szerető csókot nyomott nagybátyja orcájára, pedig a szakáll szúrta egy Kicsit. Amikor látta, hogy bácsikája szemében könnyek csillognak, mindjárt még egy csókot nyomott az arcára.

− Tudnál egy icipicit szeretni, kedves, kicsi Maria? − kérdezte a férfi remegő hangon. − Olyan szívesen osztoznék apáddal a szeretetedben.

Maria ránevetett az édesapjára, aki megilletődve nézte az iménti jelenetet, majd ismét Albert bácsira pillantott.

− Ami az apámat illeti, őt nem rövidíthetem meg, de neked is jut a gyermeki szeretetből és megbecsülésből, van belőle éppen elég. Nagyon, nagyon hálás vagyok neked mindenért,

Itt megbicsaklott a hangja, nem tudta folytatni. Albert Tornau sután, ügyetlenül magához ölelte.

− Pszt, ne is mondd tovább! Háláról ne essék több szó köztünk, mert akkor én másról se beszélhetnék. Egy szó, mint száz: te tettél jót velem, nem én veled! Most pedig üljünk asztalhoz) Odaát az ebédlőben Döring már vár bennünket a levesestállal. Ha nem akarod őt megharagítani, Maria, akkor időben kell asztalhoz ülnöd, különben nagyon tüskés tud lenni.

Átmentek az ebédlőbe, ahová Albert Tornau magával vitte a képet is.

Döring kisasszony a tálaló előtt állt, s apró, sötét szeme felragyogott, amikor bejönni látta a három embert.

Albert Tornau az asszony orra elé tartotta a képet.

− Nézze csak, Döring, ezt festette az unokahúgom – Döring kisasszony figyelmesen megnézte a képet, majd gazdája arcára esett a tekintete, és megjegyezte:

− Szakasztott a nagyságos úr, még a szemölcs is ott van a halántékán. Istenem, de hiszen csak egy szőrme van a hátára terítve, a lábát meg rongyokba csavarta… no nem… igaz, nincs mindig előírásszerűen öltözve a nagyságos úr, de ettől azért rendesebb ruhadarabokat szokott viselni!

Mindannyian elnevették magukat, s végül Döring kisasz–szony is velük nevetett.

− Gondoskodjék róla, Döring, hogy ha az unokahúgom magát is le akarja festeni, valami rendes holmit vegyen magára.

A kisasszony rémülten nézett Mariára.

− Ugye, ilyet nem tenne velem, nagyságos kisasszony?

− Nem, nem, kedves Döring kisasszony. Maga a holland halászfeleségek népviseletébe öltözik majd, s az inkább több, mint kevesebb ruhadarabból áll − vigasztalta Maria mosolyogva.

− Akkor jól van. Most pedig feltálalom a levest, mert a végén még elhűl.

A két férfi és Maria helyet foglaltak az ünnepélyesen megterített asztal körül, amelyen most is virágokkal megrakott váza állt. Albert Tornau bort töltött a gyönyörű kristálypoharakba.

− Milyen szép itt nálad, Albert bácsi!

–Nosza, koccints velem, Maria! Igyunk arra, hogy mindig jól érezd magad ezekben a szobákban! Összecsendültek a poharak.

− És arra is, hogy soha ne bánd meg, amiért jó szívvel befogadtál bennünket − tette hozzá Maria komolyan.

Élénk beszélgetés kezdődött. Döring kisasszony szerényen hallgatta őket. Albert Tornau beszéd közben olykor elhallgatott, s szórakozott pillantással nézett maga elé. Kis idő múlva felocsúdott, majd folytatta, amit elkezdett.

− Ne csodálkozzatok, amiért néha elhallgatok. Éveken át egyedül étkeztem ennél az asztalnál, és nem váltottam szót senkivel. Néha desszertként odavetettünk egy–két szót egymásnak a Döringgel, ez volt minden − magyarázta.

Maria és édesapja nagy megértést tanúsítottak iránta, és átsegítették a nehézségeken. Ebéd után Döring kisasszony kávét főzött nekik. Közben a házigazda újra maga elé vette Maria képét.

− A dolgozószobámban, az íróasztallal szemben lesz a helye. Ha felállók az asztaltól, rögtön figyelmeztetni fog, hogy már nem vagyok magányos − jelentette ki, és esetlen, félénk mozdulattal megsimogatta Maria haját.

Ő mosolyogva bólintott.

− Akkor legalább jó célt szolgál, Albert bácsi.

Kávézás után Albert Tornau végigvezette rokonait a házon. Maria nem győzött álmélkodni a sok pazar helyiség láttán. Csodálkozásának lelkendezve adott hangot. A házigazda mosolyogva hallgatta, s valahányszor valami újat mutatott neki, várakozásteljes pillantással figyelte a hatást. Boldog volt, hogy Maria igazi műértéssel néz meg mindent.

Az első emeleten három tágas, előkelően berendezett szobába vezette őket. Ezeket hosszú ideje nem használták, de Döring kisasszony most rendbe hozatta valamennyit.

− Mától fogva ez lesz az otthonod, Maria. Maria megrökönyödve nézett rá.

− Az én otthonom? Ezek a gyönyörű szobák?

− Ez parancs. Csak nem gondolod, hogy megengedem, hogy továbbra is az oldalszárnyban lakjatok, azokban a korszerűtlen helyiségekben? Úgy terveztem, hogy édesapád lakosztálya a tiéd és az enyém között lenne.

− Édes, jó Albert bácsi, de hiszen minden kényelmünk megvolt odaát.

− A rokonaimat különb lakás illeti meg. Ne is próbálj meg lebeszélni, kicsi Mariám.

Unokahúga boldogan sóhajtott fel.

− Túlságosan elkényeztetsz bennünket.

Mariának hirtelen eszébe jutott Normann West, ő is azt mondta, hogy szeretné kényeztetni. Az ő óhaját visszautasította, de a nagybátyjáét nem teheti. Közben váratlan felfedezést tett: észrevette, hogy Normann West szeme nagyon hasonlított a nagybátyjáéra. Mindkettőjüké szürke volt, s jóság tükröződött benne. Normann Westé, igaz, vidámabban csillogott, s bizakodób–ban nézett a világba, mint szegény Albert bácsié.

Maria ösztönösen megfogta nagybátyja kezét, és forró orcájához szorította. Ez a kis, gyermeteg becézés gazdagon megjutalmazta az idős embert mindazért, amit rokonaiért tett. Hálásan Maria vállára tette a kezét, és körbevezette a szobákon. Örült a „gyermek" örömének, és a maga határozott, ellentmondást nem tűrő hangján kijelentette, hogy a jövőben havi tűpénzt kap majd, mert azt akarja, hogy unokahúga méltóképpen képviselje a Tornau nevet. Ezt persze csak azért mondta, hogy ajánlatával ne szégyenítse meg Mariát. Kötelezettségként tüntette fel, hogy ebben is kövesse az ő akaratát.

Maria kérdően nézett az édesapjára, aki komolyan válaszolt.

− Elfogadhatod, kislányom, amit a nagybátyád oly jóságosan, gyengéd gondoskodással felajánlott. Csak elszomorítanád, ha visszautasítanád.

− Igen, ez így van. Add meg nekem azt az örömet, hogy szívem szerint kényeztessem a számomra két legfontosabb embert. Nem is sejted, mit jelent nekem a tudat, hogy gondoskodhatom a szeretteimről. Egy férfi számára ez a legnagyobb elégtétel, s ez eddig nekem nem adatott meg.

Maria ösztönösen ajkához emelte nagybátyja kezét.

− Úgy tudsz megajándékozni, hogy nem alázol meg közben –mondta halkan.

− Akkor te is add meg nekem azt az örömet, hogy úgy fogadd el tőlem, amit érted teszek, hogy közben érezzem, örömet okozok vele, nem kellemetlenséget.

− Nagyon szeretlek − be kell érned ezzel a hálával.

Ezzel újra átfogta bácsikája nyakát, és megcsókolta. A férfi mozdulatlanul tűrte, majd megsimogatta unokahúga selymes haját.

− Kicsi Maria… még ha el is halmozlak ajándékokkal, te vagy az, aki többet ad − mondta gyengéden.

Közben továbbhaladtak, és megnézték a Georg Tornaunak szánt helyiségeket is. A ház ura kikötötte, hogy már másnap szerét kell ejteni a költözködésnek.

− Ne haragudjatok majd rám, ha néha egyedül akarok maradni. Nem tudok egyik napról a másikra megváltozni, tudjátok, bogaras vénember vagyok. Nem engedhetem meg magamnak, hogy bosszúsan vagy kedvetlenül mutatkozzam előttetek, mert bizony olykor–olykor ez is megeshet. Kicsi Maria, ha így látnál, talán soha többé nem akarnál a barátom lenni − mondta mentegetőzve.

− Emiatt ne aggódj, Albert bácsi! De azt persze meg tudom érteni, hogy néha egyedül akarsz maradni.

− Jól van, kedvesem. Én majd mindig a tudtotokra adom, ha szeretném veletek tölteni az időt. Ezentúl együtt étkezünk, de ha magányra vágyom, akkor nektek külön tálaltatok a saját lakrészetekben.

Maria és édesapja másnap átköltöztek a középső szárnyba, a könyvtár átrendezését pedig természetesen tovább folytatták. Georg Tornau megbeszélte unokatestvérével, hogy ezentúl segít neki az üzleti könyvek vezetésében is.

Ettől a naptól kezdve a házigazda szinte mindig a rokonaival étkezett, és minden egyes alkalommal külön felkérte erre őket. Olykor bekukkantott a könyvtárszobába is, a nagy üvegajtók most már tárva nyitva állnak. Albert Tornau szemmel láthatóan örömét lelte abban, hogy a vaskos kötetek immár áttekinthető rendben sorakoztak a polcokon.

− Már régóta zavart itt ez az összevisszaság, de soha nem volt rá időm, hogy rendet tegyek. Arra meg nem tudtam rászánni magam, hogy egy idegent hívjak Weidenhofra, aki megcsinálta volna helyettem − mondta.

A három Tornau esténként is gyakran elüldögélt együtt. Az urak sakkoztak, vagy Mariával beszélgettek, aki újra zongorázhatott, s lelkes hallgatósága is akadt mindig.

Maria befolyásának köszönhetően Albert Tornau levágatta a haját, és a szakállát is megrövidítette, valamint ruházkodására is nagyobb gondot fordított. A változások lassan következtek be, de érdemes volt megfigyelni, milyen jótékony hatást gyakorolt Maria személye az idős férfira. Ha arcát bizalmasan a nagybátyjáéhoz közelítette, s megpróbált kihízelegni tőle valamit, ami a férfi javát szolgálta, akkor az tehetetlen volt. Albert Tornau érezte ezt, de mégis olyan boldog volt, mint azelőtt soha életében, kivéve jegyességének rövid hónapjait. Maria nem élt vissza befolyásával, csak olyat kért tőle, ami a férfi hasznára vált. És ahhoz nagyon értett, hogyan segítsen neki leküzdeni embertársaitól való félelmét.

Maria lefestette Döring kisasszonyt is, aki gazdájával versenyre kelve, egyre jobb kedvű és elégedettebb lett, Mariát pedig egyszerűen imádta. Ez a kép is jól sikerült. Döring kisasszony felettébb büszke volt rá, s kimondottan szórakoztató volt, amikor régi, megszokott kötekedő modorával azon vitatkozott urával, hogy kinek a képe sikerült jobban. Ők ketten gyakran vágtak durvaságokat egymás fejéhez, de közben kitűnően megértették egymást. És ha olykor kettesben maradtak, mindig lelkesen dicsérték a „gyermeket".

XIV.

Egy nap Georg Tornau, leánya kérésére, meglátogatta Normann Westet a férfi neurodei birtokán. West kitörő örömmel fogadta, és mivel már régóta nem találkozott Mariával, érdeklődéssel hallgatta a weidenhofi változások hírét. A nagy korkülönbség ellenére a két férfi őszinte rokonszenvvel viseltetett egymás iránt, és hamarosan igaz barátság szövődött közöttük. Gyakran találkoztak, és olykor–olykor Maria is csatlakozott hozzájuk.

Normann West egy alkalommal megkérte új barátját, hogy amikor legközelebb Neurodéra látogat, hozza magával a leányát is. Szeretné ugyanis kikérni a véleményét a ház berendezésével kapcsolatban.

− Tudja, Tornau úr, a női szem olyasmit is meglát, ami nekünk, férfiaknak fel sem tűnik. Az ön leánya, festő lévén különben is igen jártas a művészetekben. A házat belsőépítészek tervei szerint rendeztem be, de szívesen meghallgatnám a kisasszony véleményét is, ha ennek nincs akadálya.

Georg Tornau átadta Mariának Normann West üzenetét, méghozzá unokatestvére jelenlétében, aki érdeklődéssel hallgatta a beszélgetést.

− Ez a Normann West ugye az új neurodei gazda? − kérdezte. − Ő az, aki Amerikából tért haza?

− Igen, ő. Rokonszenves ember.

− Te is találkoztál már vele, Maria?

Maria enyhén elpirult.

− Találkoztam, Albert bácsi.

− Tulajdonképpen honnan ismeritek?

Georg Tornau elmesélte, hogyan futottak össze a vasútállomáson, Maria pedig beszámolt az erdei találkozásról és arról is, hogy a férfi megtalálta és visszaadta a gyűrűjét, amit a forrásnál elveszített.

Albert Tornau tüzetesen megvizsgálta Maria gyűrűjét, majd kijelentette:

− Úgy látom, az új szomszédunk tényleg becsületes ember, ez az ékszer nagyon értékes. No, és hogyan boldogul ez a West úr a gazdasággal?

− Eltökélt szándéka, hogy a neurodei birtokból mintagazdaságot csinál.

− Nos, az nem lesz könnyű. Neurodét igen–igen elhanyagolta az előző gazda.

− Szerintem keresztülviszi az akaratát. Ereje is, kedve is van hozzá, no meg a földet is szereti − mondta Georg Tornau elismerően. − Igazán segíthetnél neki egy kicsit, Albert! Egyszer említette, szívesen meglátogatna, hogy kikérje a véleményedet néhány dologban. Mivel azonban hallotta, hogy nem fogadsz senkit, letett a szándékáról.

Albert Tornau elgondolkodva hümmögött, majd gyors pillantást vetett unokahúgára. A szép, bársonyosan csillogó, meleg barna szempár láttán azonban így szólt:

− Ha tényleg segítségére lehetek, nem bánom, jöjjön el egyszer! Maria, ha apáddal ellátogatsz hozzá, mondd meg neki, hogy szívesen látom.

Mariának e szavak hallatán felragyogott a tekintete.

− Meglátod, azonnal megkedveled őt, Albert bácsi. Nem bánod meg, ha találkozol vele.

− Meglátjuk, kicsi Maria, meglátjuk. Elhiszem, milyen unalmas lehet neked két ilyen vénség társasága − tette hozzá nevetve. − Ha összebarátkozom ezzel a Normann Westtel… no, de korai még erről beszélni.

Egy délután Maria édesapjával ellátogatott Neurodéra. A nagybátyja kikötötte, hogy hintón menjenek.

Normann West dolgozószobája ablakában állt, amikor a kocsi megállt a bejárat előtt. A szeme felcsillant, amikor megpillantotta Mariát édesapja mellett. A múltkori komoly beszélgetésük óta csak kétszer találkoztak össze az erdőben, ezen kívül csak az apja társaságában látta. Őszinte barátokként üdvözölték egymást, habár Normann West megpróbált egy kicsit bensőségesebb viszonyt kialakítani vele. Igyekezett betartani ígéretét, miszerint nem lépi át a számára kijelölt határokat.

Ekkor már hosszú hónapok óta ismerték egymást. Közben elérkezett az október. Odakinn szinte nyári meleg uralkodott, s az erdő őszi pompájában talán még szebb volt, mint nyáron, amikor minden zöldellt. A neurodei park is sárga, barna meg piros színekbe öltözött.

Normann West lesietett a lépcsőn, de mielőtt még üdvözölte volna a vendégeket, szólt az inasnak, hogy három személy részére készítse el a teát. Az ízlésesen berendezett, hatalmas előcsarnokban köszöntötte a vendégeket. Szerette volna, ha szívélyes szavaiból megéreznék, mennyire örül a látogatásuknak. Ő maga segítette le Mariáról a kabátot és a kalapot, mialatt Georg Tornaut egy inas szolgálta ki. Maria divatos délutáni ruhát viselt. Nagybátyja kívánságára, aki mindig előkelő, csinos öltözékben akarta látni, új ruhákat vásárolt magának. Normann West tetszéssel nézegette. Véleménye szerint Maria korábban is ízlésesen öltözött, de most feltűnt neki, hogy a szükségszerűségből fakadó egyszerűséget lenyűgöző elegancia váltotta fel.

A kezét nyújtotta Mariának, és a tágas szalonba vezette, amelynek berendezése angol vidéki ház stílusára emlékeztetett. Az inas betolta a teáskocsit, és odaállította a terített asztal mellé. Mindannyian helyet foglaltak, majd Maria mosolyogva megjegyezte:

− A háztartása kiválóan működik, West úr.

A férfi úgy nézett rá, akár egy boldog kamaszfiú.

− Azért mondja, mert ilyen gyorsan elkészült a tea? Ennek az a magyarázata, hogy az inasomat Amerikából hoztam magammal, ő pedig jól ismeri a kívánságaimat, és minden körülmények között teljesíti is őket. Mindig ebben az időben teázom, így nem volt más dolga, mint hogy feltegyen még két terítéket. Inasom a házvezetőnőmnek is amerikai tempót diktál, aki eleinte kissé nehézkesnek bizonyult. De most már tökéletesen működik minden. Maria megcsodálta a különleges kidolgozású és igencsak praktikus teás kocsit.

− Ezt is odaátról hoztam − magyarázta Normann West nevetve. − Az ottani berendezésem nagy részét ideszállíttattam. Néhány dologban az amerikaiak sokkal ésszerűbben gondolkodnak nálunk. Az elegancia mellett nagy figyelmet szentelnek a célszerűségnek.

− Meg sem kérdeztem, hogy hosszú amerikai tartózkodása után hogy érzi magát újra Németországban? − szólalt meg Georg Tornau.

Normann West jelentőségteljes pillantást vetett Mariára, és azonnal rávágta:

− Nagyon jól, csak egy kicsit magányos vagyok. Igaz, az idegeimnek jót tett az itthoni pihenés, de én szívesen vagyok vidám társaságban. Szeretnék gyakrabban vendégeket hívni a házamba. Nem holmi hangos társaságra vágyom, inkább csak néhány kedves emberre, akivel van mondanivalónk egymás számára.

− De hiszen annyi vendéget fogadhat, amennyit csak akar! –mondta Maria.

− Azért ez nem ilyen egyszerű. Természetesen fogadhatnék vendégeket, de ami azt illeti, elég válogatós vagyok e tekintetben. A városiakat nem kedvelem, Németországban nincsenek barátaim, a New York–iak pedig túl messze vannak. Azok is inkább olyanok voltak, akikkel kizárólag üzletről lehetett beszélni. Ezt a fajta beszélgetést pedig már nem szeretem, hiszen olyan sokáig volt részem benne. A kedves lánya, Tornau úr, nem akarja elhinni, hogy magányos vagyok. Sajnos, önök is csak ritkán látogatnak el hozzám. El sem tudom mondani, mennyire irigylem Albert Tornau urat, aki olyan gyakran láthatja önöket, amilyen gyakran csak akarja.

− Ne irigyelje az én szegény bácsikámat! − sóhajtott fel Maria részvéttel.

A férfi úgy tett, mint aki megsértődött.

− Látja, őt bezzeg sajnálja, de engem nem! Maria elnevette magát.

− Nem értem, miért kellene önt sajnálnom. Normann West Maria édesapjához fordult.

− Hogy önnek micsoda kegyetlen, szőrösszívű lánya van! Georg Tornau kedélyesen elmosolyodott.

− Nem gondolta ő azt komolyan. Tudom, hogy együtt érez önnel, mert különben nem emelt volna szót az érdekében a nagybátyjánál. Albert Tornau a lányom rábeszélésére hajlandó önt fogadni Weidenhofon, ami kivételes megtiszteltetésnek számít, hiszen évek óta remeteségben él. Azt üzeni, előre örül a látogatásának, és ha igényli, szívesen tanácsot ad a birtok ügyeivel kapcsolatban.

Normann West meghatódva nézett Mariára. Amikor látta, hogy az elpirul, szívét még inkább elöntötte a boldogság. Hálásan megszorította a kezét.

− Kedves kisasszony, kegyed valóságos angyal!

− Érdekes, milyen gyorsan lettem kegyetlen, szőrösszívű teremtésből angyal − tréfálkozott Maria.

− Alázatos szívvel ezennel visszavonom, amit mondtam, csak az „angyalt" nem. Az én szememben most már mindörökre az marad.

− Ki tudja, amilyen gyorsan változtatja a véleményét…

− Általában nem, de most kegyed kényszerített rá. Néha maga a megtestesült jóság, máskor meg kőszívű. Őszintén remélem, ezentúl mindig csak az angyalarcát mutatja. Tudja, a név kötelez…

A két fiatal alig tudott betelni egymással, és Georg Tornau is mosolyogva hallgatta őket. Itt–ott közbeszólt, de inkább csak csendben örült lánya vidámságának és annak, hogy milyen jól megértik egymást Normann Westtel.

Georg Tornau nagyon megkedvelte a szomszédjukat, és ahogy múlt az idő, egyre megnyerőbbnek, rokonszenvesebbnek találta. Miért nem adatott meg Mariának, hogy ilyen jó férje legyen?

Mennyi szenvedéstől kímélte volna meg, az élet… − sóhajtotta titkon magában.

Miután elfogyasztották a teát, Normann végigvezette vendégeit a házon. Az épület néhány évtizeddel azelőtt épült, miután a régi neurodei udvarház a tűz martalékává vált. Az új ház szobái tágasabbak, szebbek lettek a régieknél. A földszinti teraszra nagy üvegajtókon keresztül lehetett kijutni, az első emeleten pedig finom megmunkálású veranda futotta körbe a házat.

A weidenhofi udvarház valamivel nagyobb volt, hiszen a neurodei egyetlen épületből állt és nem voltak oldalszárnyai. Ennek ellenére tágasnak bizonyult. A földszintre két emeletet és egy tetőteret építettek. A tetőtérben a cselédszobák, a mosókamrák és a tárolók kaptak helyet.

A szobák berendezése divatosabb és kényelmesebb volt, mint Weidenhofon. Mariának mindent meg kellett néznie. Normann West egyre a tekintetét leste, amikor megmutatott neki egy–egy újabb helyiséget. Nagyon örült, ha az asszony ajkát dicséret hagyta el, de azt is észrevette, ha véleménye szerint változtatni kellett volna valamin. Maria igyekezett tárgyilagos kritikát mondani.

Az első emeleten a házigazda szobái mellett néhány nagyon szép, ám üres szoba állott.

− Ezeknek a berendezésével még várok − mondta.

− A szalon mellett ezek a legszebbek az egész házban –jelentette ki Maria.

A férfi bólintott, és mélyen a szemébe nézett.

− Igen, ennek így is kell lennie, hiszen jövendőbeli feleségemnek szántam őket. Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha a saját ízlése szerint rendezkedik be.

Maria elsápadt.

„Vajon ki lesz az a boldog asszony, aki az ő feleségeként ezekben a szobákban lakhat?" − gondolta, s szívébe belehasított a fájdalom.

Normann West észrevette arcának színeváltozását, ami kitörő örömmel töltötte el. Nem közömbös számára, hogy itt majdani felesége lakik, ezek szerint ő maga sem lehet közömbös neki.

Georg Tornau gyanútlanul megkérdezte:

− Van már menyasszonya, West úr?

A férfi a fejét rázta, s egy pillanatra sem engedte el Maria tekintetét.

− Nem, még nincs, de ez már csak idő kérdése. Azzal a szilárd elhatározással tértem haza Amerikából, hogy német lányt veszek feleségül.

Maria kihúzta magát, arcára pedig kiült az a büszke, megközelíthetetlen kifejezés, amit Normann West nem szeretett.

− Hogyan akar a világnak ebben a félreeső sarkában felséget találni, West úr? − kérdezte közönyt színlelve.

Normann azonban olyan könyörgő, gyengéd pillantást vetett rá, amely mindig elgyengítette.

− Azt hiszi, itt nem találok feleséget magamnak? − kérdezte halkan, miközben Georg Tornau tovább ment, és már nem hallhatta, amit mond.

− Nem tudom, hogyan volna ez lehetséges − felelte az asszony elbizonytalanodva.

− Tényleg nem? − A férfi nem tágított.

− Tényleg nem.

Maria kerülte a pillantását, mert észrevette, hogy Normann elsápad, és a szemében kialusznak a fények. Némán haladtak tovább Maria édesapja után.

Miután megnézték a házat, Normann a parkba vezette vendégeit. Először az istállókat mutatta meg, amelyeket időközben átépíttetett. Elmesélte, milyen újításokat vezetett be, mire Georg Tornau megjegyezte:

− Mindez bizonyára rengeteg pénzbe került.

− Neurode vételára nem volt túl magas, mindössze százezer dollárt fizettem érte. Ennek felét fordítottam a felújításokra. Talán évekbe telik, mire a birtok jövedelmezni kezd. De én tudok várni. Meggazdagodni nem fogok belőle, nem is ez a cél. Csupán hasznos tevékenységet szeretnék magamnak. A pénzemet még most is Amerikában keresem, sokkal többet, mint amennyire szükségem van. Annak a részvénytársaságnak a tagja vagyok, amely az én találmányomon alapszik. Neurode az, ami igazán örömet jelent számomra, ezért is szeretnék mintagazdaságot csinálni belőle, még ha egy vagyont is kell belefektetnem.

− És abban a szerencsés helyzetben van, hogy mindezt megengedheti magának, hiszen a dollár megtartotta az értékét.

− Igen, de az inflációnak hamarosan Németországban is vége szakad. A márka stabilizálódik, a pénzügyi viszonyok rendeződnek.

− Sajnos túl későn − sóhajtott fel Georg Tornau.

Maria kedvesen nézett rá.

− Apám, hagyjuk ezt! − kérlelte gyengéden, s bátorítóan szorította meg a karját.

Normann Westnek ezalatt az futott át az agyán, hogy szívesen odaadná a vagyona felét azért, ha Maria Tornau csak egyszer olyan szeretettel és gyengéden nézne rá, mint az imént édesapjára.

Közben elérték a parkot. Neurodénak az volt az előnye Weidenhoffal szemben, hogy az udvarházat gyönyörű, buja növényzettel benőtt park vette körül. Az úton Georg Tornaut hatalmába kerítette a fáradtság, az utóbbi időben egyébként is sokat gyengélkedett. Most sem tudott továbbmenni már, fáradtan ereszkedett le az egyik padra.

− Kérem, West úr, sétáljon tovább a lányommal, addig én megpihenek egy kicsit − mondta bocsánatkérően.

Maria aggódó arccal lépett oda hozzá.

− Elfáradtál, édesapám?

− Igen, gyermekem, de mindjárt elmúlik. Én már úgyis láttam a parkot, tényleg nagyon szép, érdemes megnézni. Kérem West úr, kísérje el a lányomat, addig én elüldögélek egy kicsit.

− Nem fogsz fázni?

− Nem, van rajtam kabát, és egyébként sincs hideg. Maria gyengéden simogatta meg édesapja homlokát.

− Nem tudom, itt merjelek–e hagyni egyedül.

− Hát persze, hiszen semmi bajom, csak elfáradtam egy kicsit.

− Hamarosan visszajövünk − szólt Normann West.

Georg Tornau megnyugtatóan mosolygott a lányára.

− Menj csak nyugodtan, gyermekem, nagyon kényelmesen ülök itt.

Maria vonakodva indult el Normann West oldalán.

− Az utóbbi időben nagyon aggódom szegény apám miatt –mondta, amikor kettesben maradtak. − Alig eszik valamit, és állandóan fáradtságra panaszkodik.

− Azt hiszem, fölöslegesen aggódik. Az édesapja túl van a hatvanon, és ilyenkor már bizony megmutatkoznak a korral járó tünetek. Mindenesetre nem ártana, ha elmenne orvoshoz.

Maria tanácstalanul vállat vont.

− Elő sem merek hozakodni vele. Nem hallgatna rám, inkább kinevetne. Gyakran mondja, hogy az öregségre nincs orvosság.

− Nem hiszem, hogy komoly a baj. Ha úgy lenne, gondolom, önszántából orvoshoz fordulna.

− Ebben bízom én is.

− Milyen boldog lehet az édesapja, hogy kegyed ilyen nagyon szereti!

− Hát lehet egy ilyen apát nem szeretni?

− Igaza van. Az édesapja valóban szeretetre méltó, kitűnő ember.

Némán lépdeltek tovább egymás mellett. Normann West egyre csak Mariát nézte, nem tudott betelni szépségével és kedvességével, ami az első pillanattól fogva rabul ejtette. Mint már annyiszor, most is feltűnt neki az a fájdalmas vonás a szája szögletében. Ez a látvány mindig a szívébe mart. Szívesen megtudakolta volna az okát. Vajon mi bánthatja? A vagyonuk elvesztése, vagy talán az édesapja miatt aggódik? Vagy valami egészen más oka van rá? Ugyan mi?

Újra eszébe jutottak iménti szavai, melyek szíven ütötték. „Hogyan akar a világnak ebben az elhagyatott szegletében feleséget találni magának?" − kérdezte tőle. Az meg sem fordult a fejében, hogy éppen rá gondolt? Ebben az esetben nincs sok reménye. . Most először fogta el valami tompa félelem, hátha Maria szíve nem szabad, hanem másnak ajándékozta még mielőtt idejött volna Weidenhofra. A szívét összeszorító félelem a bizonyíték, mennyire fontos neki Maria szerelme. Arra, hogy esetleg mást szeret, eddig nem is gondolt, mert nem tartotta lehetségesnek. Mindig az a biztos, boldogító érzés töltötte el, hogy idővel meg tudja hódítani a szívét.

Most elfogta a páni félelem, hogy elveszti, még mielőtt megszerezte volna. Mindezt testi fájdalomként élte át, amitől szörnyen érezte magát. Tudta, hogy képtelen tovább kétségekben élni, még ma bizonyosságot kell szereznie.

Sápadt, remegő ajkakkal, égő szemmel fordult az asszonyhoz, s. fojtott hangon megkérdezte:

− Feltehetnék egy személyes kérdést, nagyságos kisasszony? Maria észrevétlenül megremegett. Amióta a férfi említést tett jövendőbeli feleségéről, fájdalmas, szorító érzés fogta el a szívét. Abban a pillanatban tisztán érezte, Normann West sokkal többet jelent számára egy jó barátnál. A felismerés elkedvetlenítette, mert nem beszélhetett nyíltan arról, amit a férfinak is jogában áll megtudni, amennyiben… amennyiben gyengéd érzelmeket táplál iránta. A nők kifinomult ösztönével érezte, hogy Normann is szereti. Hogy visszanyerje a nyugalmát, megkérdezte:

− Mire kíváncsi, West úr?

− Előbb ígérje meg, hogy nem haragszik meg rám, ha olyat kérdezek, amit túlzott merészségnek vagy bizalmaskodásnak tart.

− Ilyen bevezető után, azt hiszem, ajánlatos felkészülnöm a legrosszabbra. Ugye, kínos kérdést akar feltenni? − kérdezte vidámságot színlelve.

− Nem − felelte izgatottan a férfi –, és kérem, ne tréfáljon! Komoly dologról van szó. Akkor kérdezhetek?

Az asszony nyugtalan pillantást vetett rá, de aztán összeszedte magát.

− Kérdezzen.

− Azt szeretném tudni, hogy… szeretett–e már férfit.

Maria elsápadt. A férfi nyugtalanul remegő hangja elárulta, mi megy végbe most benne. Maria szája szögletében elmélyült a fájdalmas vonás. Normann most sokkal idősebbnek, érettebbnek látta, de mégis olyan kimondhatatlanul kedves volt, bájos és egyszerű, hogy legszívesebben a karjába kapta volna. Türelmetlenül leste a választ. Maria tudta, nincs visszaút, akármilyen nehéz is, meg kell szólalnia.

− Igen, valamikor volt egy férfi az életemben… csupa rossz emlék fűz hozzá. Elárult engem, hazudott és becsapott, amikor pedig vagyontalanná váltam, elhagyott.

Normannt, habár sejtette, hogy valami efféléről lehet szó, meglepte a válasz.

− Szerette? − kérdezte falfehéren. Maria fájdalmasan sóhajtott fel.

− Félig gyermek voltam még, tapasztalatlan az életben, ezért szerelemnek hittem, amit iránta éreztem.

− És most… még most is szereti?

− Nem! − Maria hangja határozott volt, szinte nyers.

Normann West megkönnyebbülten lélegzett fel.

− Köszönöm, hogy őszinte volt hozzám. Kérem, bocsásson meg, látom, nagyon megkínoztam!

Maria tagadólag rázta meg a fejét.

− Nincs miért bocsánatot kérnie. Mindig is bántott, hogy nem lehettem teljesen őszinte magához. Szeretnék végre mindent elmondani, de sajnos, nem tehetem: a bácsikám miatt hallgatnom kell. Kérem, ne beszéljen erről a jelenlétében!

− Szükségtelen külön figyelmeztetnie. Magától értetődik, hogy amit elmondott, kettőnk titka marad. Az édesapja tudja?

Az asszony szép szemében őszinteséggel vegyes fájdalom tükröződött.

− Ő mindent tud. Nincs miért szégyellnem, amit átéltem és megszenvedtem. Albert bácsikám előtt azonban titokban kell tartanom, s ennek különleges oka van. Éppen őmiatta nem mondhatom el másoknak sem. Magával kivételt tettem, mert megkérdezte. Nem akarok hazudni, hiszen a barátom, és nem lenne szép, ha hazugsággal fizetnék őszinteségéért. Egy nap, remélem, elmondhatom a nagybátyámnak a teljes igazságot, és akkor maga elől sem kell tovább eltitkolnom a részleteket.

− Csak egy dolgot áruljon még el. Az a férfi még most is jogot formálhat kegyedre?

Az asszony összerázkódott, és elhárító mozdulatot tett a kezével.

− Nem, hála Istennek, már nincs joga hozzám. Szabad vagyok, örökre végeztem vele.

Normann az asszony keze után nyúlt, és megcsókolta:

− Köszönöm.

Ettől kezdve nem emlegették többé a dolgot. Mariát azonban fájdalmasan érintette, hogy Normann West elkomolyodott, iménti fiatalos jókedve elszállt. Ezt látva ő is akaratlanul tartózkodóbbá vált, ami meg a férfinak okozott fájdalmat.

Normann Westet megdöbbentette, hogy Maria Tornaunak volt már férfi az életében. Megvolt hát végre a hőn áhított bizonyosság. Nagy megkönnyebbülést jelentett számára, hogy az a bizonyos férfi már nem formálhat jogot rá, de kínozta a tudat, hogy az a valaki megérinthette az asszony ajkát, és hogy szerelmes szavakat suttoghatott a fülébe. Azt hitte, Maria még teljesen érintetlen, s most meg kellett barátkoznia a gondolattal, hogy tévedett. Iránta érzett szerelme ettől nem csökkent, sőt ellenkezőleg: amióta attól félt, hogy elveszítheti, sokkal mélyebb gyökeret vert a szívében. A szerelemmel most már együttérzés is párosult, amiért szíve választottjának szenvednie kellett. Ugyanakkor féltékenységet is érzett a férfi iránt, aki oly sok szomorúságot okozott a szeretett hölgynek.

Normann még soha életében nem volt szerelmes. Természetesen voltak kalandjai, hirtelen fellángolásai, de ezeknek gyorsan vége szakadt. Most először szeretett igazán életében, minden gondolata az egyetlen, az imádott nőé volt, s most azt kellett hallania, hogy már szeretett valakit előtte.

A két fiatal némán sétált vissza Georg Tornauhoz, anélkül hogy akár a legkisebb figyelmet szentelték volna az őszi színekbe öltözött park szépségének. Mariának az volt az érzése, mintha iménti vallomásával megölte volna Normann West szívében a szerelmet, de azzal is tisztában volt, hogy szenved, s ez kimondhatatlan fájdalommal töltötte el.

Georg Tornau mosolyogva jött eléjük.

− Jólesett a pihenés, úgy érzem, megfiatalodtam.

Maria belekarolt és kérte, hogy induljanak haza. Az iménti komoly beszélgetés után nem szívesen csevegett volna holmi jelentéktelen dolgokról. Tudta, hogy ez Normann Westnek is nehezére esne, szerette volna megkímélni ettől.

Búcsúzkodás közben Georg Tornau mit sem sejtve megkérdezte:

− Mikor várhatjuk, hogy ellátogat hozzánk Weidenhofra, West úr?

Maria úgy érezte, megáll a szívverése. Ezek után nem csodálkozna, ha soha többé nem akarna találkozni vele. Remegés futott át rajta, amikor a férfi mélyen a szemébe nézett, és megszólalt:

− Holnap sajnos mással leszek elfoglalva. Holnapután délelőtt tizenegy és tizenkettő között megfelel?

− Hát persze, majd szólok az unokatestvéremnek is, nehogy elmenjen hazulról. A viszontlátásra, West úr!

− Viszontlátásra, és köszönöm a látogatást!

Maria megkönnyebbült sóhajjal nyújtott kezet. Normann West érezte, hogy a kis kéz megremeg az övében. Kedvesen, megnyugtató mosollyal fordult hozzá:

− Még egyszer mindent köszönök, nagyságos kisasszony – mondta jelentőségteljesen, külön kihangsúlyozva minden szót.

Maria tudta, hogy őszinteségéért mondott köszönetet, s noha vallomásával fájdalmat okozott a férfinak, mégis nagy kő esett le a szívéről. Boldog volt, mert úgy érezte, Normann szereti.

Zavartan, nyugtalansággal a lelkében foglalt helyet apja mellett a kocsiban.

Normann West ezen az éjjelen alig aludt valamit. Még másnap reggel is csak az előző napi beszélgetés járt a fejében. Megfürdött, és néhány órát lovagolt Aranyifjú nevű ménjén − ettől valamelyest megnyugodott. Végül is mit számít az, ha Maria egyszer már odaajándékozta valakinek a szívét, ha már semmit sem jelent a számára, sőt akkor sem szerette azt a másikat igazán. Ha nem így volna, a szíve mélyén még mindig vonzódna hozzá. Erről pedig szó sincs, mindent elárult az a kemény, megfellebbezhetetlen „Nem!". Kizárta az életéből, miután az a férfi becsapta és megcsalta. Valami semmirekellő lehetett, aki meg sem érdemelte Maria szerelmét…

Ugyan miért keserítené ezzel tovább a napjait? Mihamarabb el akarta felejteni, számára Maria továbbra is tiszta, kedves, rokonszenves hölgy maradt, akit szeretett, és akivel össze akarta kötni életét, ha ő is beleegyezik. Maria döntésében már nem kételkedett, hiszen aznapi viselkedésével mindent elárult. A bizonyosság, hogy Maria szereti, eloszlatta a férfi kínzó gondolatait.

Normann belátta, hogy Mariának időre van szüksége, nem kérheti meg azonnal a kezét. Először meg kell birkóznia a rossz emlékekkel, amelyek bizonyára még mindig kísértik. Talán azért is ilyen félénk, mert egyszer már megégette magát. Most már értette, miért volt vele is olyan tartózkodó. Hát persze, hogy időre van szüksége − és mi tagadás, neki is.

A történtek ellenére érezte, hogy szerelme elmélyül, kiteljesedik és tudatosabbá válik. Az együttérzés pedig, ami ezzel keveredett, elvette önzése élét, amely pedig szinte minden szerelemre jellemző. Még inkább elhatalmasodott benne a vágy, hogy Mariát kényeztethesse, és hogy gondoskodhasson róla. Alig várta, hogy viszontláthassa. Minden percét igyekezett kemény munkával kitölteni, hátha akkor gyorsabban múlik az idő.

Délután levelet hozott a postás Gladys Boverleytől. Normann West könnyű szívvel nyitotta fel a borítékot. De jó, hogy annak idején nem gabalyodott bele az asszony hálójába! A levélben ez állt:

„ Kedves Barátom!

Miért nem hallat magáról? Ha nem kapnám kézhez a társasághoz intézett üzleti jelentéseit, azt sem tudnám, él–e, hal–e. Így legalább meggyőződtem róla, hogy él és egészséges. Nem marad más számomra, mint hogy én tegyem meg az első lépést, és beszámoljak, mi minden történt itt, amióta elhagyott bennünket. Először is eljegyeztem magam, képzelje, John Sweefttel, akit Ön is jól ismer Ő is özvegy, akárcsak én. Nagyon összeillünk John egészséges, jó kiállású negyven koruli férfi, aki egy percig sem próbált szédíteni. Értelmesen elbeszélgettünk egymással, miközben nyíltan bevallottam neki, hogy egykor fülig szerelmes voltam Magába, és mindent megpróbáltam, hogy megszerezzem magamnak. Azt is tudja, hogy Maga hidegvérrel verte vissza a támadásaimat. A végén jót nevetett, és azt mondta „A németek nagyon érzelgős emberek, Gladys, egész életükben a nagy szerelmet várják. Mi sokkal ésszerűbben gondolkodunk "

Kedves Normann West, most talán arra gondol, hogy úgy változtatom a véleményemet, és cserélgetem a férfiakat, akár a kesztyűmet, de hát Ön is tudja, hogy ami a férfiakat illeti, eddig sajnos mindig rosszul választottam. Azóta azt is beláttam, hogy Ön sem az igazi John Sweefttel más a helyzet, ő nagyon megértő velem, és mivel mindent tud rólam, igazi támaszt jelent számomra. Erre szükségem is volt, mert képzelje, az a gátlástalan csirkefogó, az a Herbert Lassberg, aki valamikor a titkárom volt, néhány nappal ezelőtt újra megpróbált megzsarolni. A tízezer dollárt, amit adtam neki, már rég elverte, talán elkártyázta, vagy valami más őrültséget csinált. A munka ismeretlen fogalom számára. Mivel egy fityingje se maradt, elkezdett fenyegető leveleket írogatni, amelyekben újabb tízezer dollárt követelt. Szerencsére addigra már mindent meggyóntam John Sweeftnek. Bizalmasan megmutattam neki a fenyegető leveleket, mire ő előkerítette a csirkefogót, és beszélt a fejével Jegyet váltott neki az első gőzösre Németország felé, adott ötszáz dollárt, és megmagyarázta, hogy mindenképpen haza kell utaznia, mert ott többre megy az ötszáz dollárral, mint itt, Amerikában. Megfenyegette, hogyha nem utazik el haladéktalanul, börtönbe csukatja zsarolásért. Egyszóval a Lassberg–ügynek vége John Sweeft örökre elintézte a gazembert, nem kell tőle tartanom többé. Azt hiszem, ebben a házasságban − ami bizonyára megköttetik, mire kézhez kapja a levelem − végre megtalálom a boldogságomat és a nyugalmamat.

Magára azért, kedves Normann West mindig egy kis fájdalommal gondolok, ahogy általában az asszonyok álmaik lovagjára. John kinevetett, amikor ezt bevallottam neki, és azt mondta, álmodozzam nyugodtan, azzal nem ártok senkinek. Így aztán elmondhatom, hogy elégedett leszek, ha Mrs. Sweeft lesz belőlem.

Táviratban gratulálhat, ha akar, de részletesebb levelet is várok, amelyben beszámol sorsának alakulásáról. Mikor jön újra New Yorkba? Tudom ám, hogy maradt néhány elintézetlen ügye. John és én nagyon örülnénk a viszontlátásnak. Good by, Normann West!

Az Ön Gladys Boverleyje "

Normann West mosolyogva tette le a levelet. Gladys Boverley ugyanaz maradt, aki volt, és nem változik meg akkor sem, ha már Gladys Sweeftnek fogják hívni. Hát vele aztán jól megjárta volna, ha feleségül veszi! Akárhogy is van, Maria Tornau a legtökéletesebb feleségjelölt az összes nő közül, akivel valaha is találkozott.

Mély megvetéssel gondolt Herbert Lassbergre. Szégyen, gyalázat, amit ez a lusta, becstelen, kapzsi csirkefogó odaát művel, Amerikában, rossz hírét keltve a németeknek. Természetesen fogalma sem volt róla, hogy ő az a férfi, aki egykor oly dicstelen szerepet játszott Maria Tornau életében.

Normann gondoskodott róla, hogy azonnal feladjanak egy táviratot a Sweeft házaspárnak, majd leült levelet írni Gladysnek.

„Kedves, mélyen tisztelt Mrs. Sweeft!

Szóval most már ez a neve. Még egyszer fogadj a szívből jövő jókívánságaimat a házasságkötése alkalmából. Kegyeddel együtt remélem, hogy John Sweeft valóban az igazi. Mivel elég jól ismerem, csak gratulálni tudok a választásához. Sok jó tulajdonsága van, pontosan tudja, mit akar, és úgy fogadja el a dolgokat, ahogy vannak. Mivel a mi társaságunkból való, kettejük egybekelése pénzügyi szempontból is igen előnyös. Elsősorban Kegyed miatt örülök, hiszen behajózott végre a házasság nyugodt révébe. Remélem, hamarosan én is hasonló hírrel szolgálhatok.

Nyugodt, visszavonult életet élek, s minden időmet a birtok irányításának szentelem. Igazi német földbirtokos lett belőlem. Amerikát és az ember minden gondolatát lekötő, lüktető üzleti életet végleg magam mögött hagytam. Bele kellett tanulnom új életvitelem szemlélődő nyugalmába, de most már jól érzem magam a vidéki csendben, amely azért épp elegendő munkái kínál számomra. Ilyen hamar még nem látogatok el New Yorkba, úgy döntöttem, évente egyszer szánom rá magam az utazásra. Remélem, hogy már az első látogatásom alkalmával bemutathatom Kegyednek ifjú feleségemet, hiszen nélküle nem akarok elutazni, ha már egyszer megházasodom. John Sweeftnek igaza van: mi németek csakugyan egész életünkben a nagy szerelemre várunk.

Még egyszer minden jót kívánok a házasságához! Kérem, üdvözölje a nevemben minden közös ismerősünket. Adja át tiszteletteljes üdvözletemet a férjének is. Hódolattal csókolja a kezét odaadó híve:

Normann West"

Normann mindjárt el is küldte a levelet. Örült, amiért megboldogult Boverley barátja özvegye jól érzi magát friss házasságában. John Sweeftet pedig olyan férfinak tartotta, aki képes megóvni Gladyst minden őrültségtől.

XV.

Másnap reggel alig bírta kivárni a tizenegy órát, hogy végre elindulhasson Weidenhofra. Pontosan érkezett. Autóját megállította a bejárat előtt, és bejelentkezett Albert Tornaunál.

A házigazda unokatestvérével a dolgozószobában tartózkodott, míg Maria a zeneszobában zongorázott. Kiváló zongorista volt, ráadásul a sors lágy és kellemes hanggal áldotta meg.

Albert Tornau gyorsan rájött erre, s gyakran kérte unokahúgát, hogy játsszon és énekeljen neki. Ezek az órák kivételes élvezetet jelentettek az idős férfi számára. Hosszú éveken keresztül nélkülözte a jó muzsikát.

Kívánságára Maria kottákat rendelt. Most is a zeneszobában ült, és új darabokat gyakorolt. Döring kisasszony, aki nagy lelkesedéssel hallgatta a játékát, a szomszéd szobában foglalatoskodott.

A házigazda, aki fivérével eddig a gazdasági könyvek fölött görnyedt, a szalonba kérette a vendéget. Amíg Normann várakozott, tisztán hallotta Maria zongorajátékát és lágy mezzoszoprán hangját, ahogy éppen rázendített egy dalra. A Peer Gyntből Solveig dalát énekelte, Normann West pedig elragadtatással hallgatta szívhez szóló énekét.

Mielőtt azonban végigénekelte volna a dalt, Maria hirtelen elhallgatott. Valószínűleg jelentették neki Neurode urának érkezését.

Normannak volt még annyi ideje, hogy körülnézzen a szép helyiségben. Röviddel ezután belépett a két testvér. West tekintete először megbabonázva tapadt Albert Tornau óriási termetére. A házigazda szokatlan jelenség volt, határozott egyéniség, aki felkeltette az emberek figyelmét. Átható pillantást küldött vendége felé, aki nyugodtan állta a tekintetét.

Georg Tornau előlépett és összeismertette az urakat. Barátságosan üdvözölte Normann Westet. Albert Tornau kezet nyújtott neki, és szívélyes szavakkal üdvözölte a házában.

A beszélgetés akadozva indult, mindketten óvatosak voltak, közös témák után tapogatóztak. Albert Tornau hosszú remeteségében félszeggé vált, nem tudott fesztelenül viselkedni az idegenekkel. Normann West azonban még odaát Amerikában megtanult bánni az egyszerű telepesekkel, és elég tapasztalt világfi volt ahhoz, hogy beszélgetőpartnerét átsegítse a kezdeti nehézségeken anélkül, hogy kimutatta volna, olykor mennyire furcsának tartja Weidenhof urának viselkedését.

Albert Tornau viszont elcsodálkozott azon, hogy sokkal könnyebben boldogul a helyzettel, mint hitte. Tulajdonképpen kivételes képzettségű ember volt, olvasmányai révén az új idők szellemi áramlatairól is tájékozódott. Egy szó, mint száz: kellemesen elbeszélgettek, amihez hozzájárult az is, hogy Normann West határozott, céltudatos egyénisége azonnal megtetszett neki.

Amikor megkérdezte tőle, hogy annak idején miért hagyta el német hazáját, Normann West röviden, velősen beszámolt találmányáról, az elismerésért folytatott küzdelméről és gyors elhatározásáról, hogy Amerikába megy, ha már honfitársai nem mutattak kellő érdeklődést iránta. Albert Tornau csillogó szemmel hallgatta.

Amikor a fiatalember megkérte, hogy adjon szakmai tanácsokat birtoka felfejlesztéséhez, Albert Tornau mosolyogva jegyezte meg:

− Megbirkózik a feladattal, ebben biztos vagyok. Ami a tapasztalataimat illeti, nyugodtan számíthat rám, segítek, ha kell. Az utóbbi években Neurodéban lehetetlen körülmények uralkodtak. A régi tulajdonos már régóta pénztelenségben szenvedett, anyagi gondjai nem az inflációval kezdődtek. Amióta ismerem, igen nagy lábon élt. Amikor a korábbi tulajdonos fiai még éltek, Neurodén igen ésszerűtlen gazdálkodás folyt. A két fiatalember könnyelmű életmódot folytatott, később sajnos mindketten elestek a háborúban. Amikor az édesanyjuk is megbetegedett, az apa teljesen összeomlott. A legokosabb, amit tehetett, hogy eladta a birtokot, mert nagyobb befektetés nélkül már úgysem lehetett volna helyrehozni. Önnek sikerülni fog, hiszen nem csupán fiatal, életerős és elszánt, hanem a szükséges pénzeszközei is megvannak hozzá. Az első években bizonyára nem jövedelmez majd túl sokat, később azonban megtérülnek a befektetései. Jó vásárt csinált vele. Az előző tulajdonos bizonyára szintén örült, hogy dollárban kapta meg a vételárat, így mindkét fél elégedett lehet az üzlettel. Jöjjön el, amikor csak akar, ha tanácsra lesz szüksége, szívesen állok a rendelkezésére. Vasárnap estefelé mindig ráérek, máskor viszont sok a dolgom.

− Nagyon kedves öntől, Tornau úr, hogy szívesen lát. Gyakran élni fogok majd a lehetőséggel, annál is inkább, mert önön és kedves rokonain kívül nemigen van társaságom.

− Hát, ami a társalgást illeti, nem vagyok valami szórakoztató, ezt elnézi nekem, ugye? De itt van az unokatestvérem meg a lánya, akikért bármikor érdemes megtennie az utat Neurodétól Weidenhofig.

− Ez igaz, de véleményem szerint ön miatt is felettébb érdemes. Albert Tornau átható pillantást vetett rá, majd kezet nyújtott neki.

− Meglátjuk, hogyan boldogulunk egymással.

Ezután mezőgazdasági kérdések kerültek szóba. Georg Tornau csak mint hallgató vett részt a beszélgetésben. Tekintete fáradtnak tűnt, s Normann Westnek hirtelen az a gyanúja támadt, hogy ez valamilyen betegség jele lehet nála. Úgy gondolta viszont, nincs jogában, hogy ezt szóvá tegye, pedig szívesen figyelmeztette volna az öregurat, hogy keresse fel az orvost.

Georg Tornau szikár, előkelő megjelenése mellett Albert Tornau igazi, egészségtől kicsattanó óriásnak tűnt. Azt azonban észre lehetett venni rajta, hogy magas a vérnyomása. Széltől és az időjárás viszontagságaitól megviselt, barnára sült arcbőrén és széles, erős nyakszirtjén is meg–megmutatkoztak a vérbőség jelei.

Miközben Normann West mezőgazdasági kérdésekről folytatott élénk eszmecserét, tekintete titkos várakozással újra és újra az ajtóra tévedt. Türelmetlenül várta Maria megjelenését. A fiatalasszony azonban csak bácsikája hívására akart bemenni. Normann ezt nem tudta, ezért is nyugtalanította a távolmaradása. Titokban megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor Albert Tornau felszólította a csengetésére belépő inast, hogy küldje be a nagyságos kisasszonyt.

Néhány perc múlva Maria is megjelent, és látszólag elfogulatlanul üdvözölte a vendéget. A férfiak figyelmét azonban nem kerülte el az árulkodó pír, ami elfutotta az arcát, amikor kezét nyújtotta. Érdekes módon erre mindhármuknak megvolt a saját magyarázata.

Maria szeme felragyogott, amikor Normann így szólt hozzá:

− A nagybátyja volt olyan jó hozzám, és megengedte, hogy amikor csak tanácsra van szükségem, felkeressem. Ezt meg is teszem, remélem, nem leszek a terhükre.

Maria rámosolygott Albert Tornaura, és hálásan kézen fogta.

− A bácsikámat nyugodtan a szaván foghatja, nem jellemző rá az üres fecsegés. Amit mond, azt komolyan gondolja, ezért lelkiismeret–furdalás nélkül felkeresheti, amikor csak óhajtja.

− Ha kegyed is bátorít, akkor csakugyan élek az engedéllyel. Talán olykor Neurodén is üdvözölhetem az uraságokat. És mivel én eléggé önző és mohó természetű ember vagyok, megkérhetem, hogy olykor meghallgathassam a zongorajátékát és az énekét?

− Ó, hát ön is zenekedvelő, West úr? − kérdezte Albert Tornau.

− Igen. Én magam nem játszom, de annál nagyobb élvezettel hallgatom mások játékát.

Az idős házigazda erre kézen fogta unokahúgát.

− Bizony, bizony, ezek a keskeny kis kezek nagyszerűen uralják a zongora billentyűit. Maria játékával csodálatos művészi élvezetben részesít bennünket. Az énekét hallva pedig felderül az ember szíve. Azt hiszem, az unokahúgomnak nem lesz kifogása ellene, ha csatlakozik hallgatósága sorába. Nos, Maria?

− Rendben Albert bácsi, persze, ha az úr beéri szerény zenei teljesítményemmel.

Normann West ráragyogtatta a tekintetét.

− Már előre örülök az előadásnak, hiszen az imént hallottam, milyen csodálatosan játszik − mondta mély meggyőződéssel.

E szavak hallatán Maria ismét elpirult, majd gyorsan édesapjához fordult:

− Jól vagy, édesapám?

Georg Tornau fáradtan mosolyodott el.

− Köszönöm, kislányom, nagyon jól.

Normann West felállt.

− Ideje, hogy elbúcsúzzam, már így is túl sokáig vettem igénybe az idejüket. Kérem, bocsássanak meg!

Albert Tornau nem tartóztatta. Birtokszomszédjának látogatása akkora újdonság volt számára, hogy időre volt szüksége, amíg feldolgozza magában a történteket. Cseppet sem volt könnyű ennyi év önként vállalt magány után újra emberek közé mennie. Később mély sóhajjal jegyezte meg:

− Ez a West úr nekem is rokonszenves. Egyáltalán nem félek már a vele való újabb találkozástól, inkább örömmel nézek elébe.

Nagybátyja Normannra vonatkozó elismerő szavainak Maria jobban megörült, mintha neki magának szóltak volna.

Ettől a naptól fogva West úr gyakori, szívesen látott vendég volt Weidenhofon. A házigazda hamarosan hozzászokott fiatalos, egyenes beszédmodorához, s nemsokára arra is rászánta magát, hogy ellátogasson a birtokára. Ez óriási haladást jelentett számára a lelki gyógyulás útján. A neurodei látogatások többször is megismétlődtek. Gyakorlati tanácsaival sokat segített a fiatal földbirtokosnak. Gyakran személyesen nézett utána, hogy rendben mennek–e a dolgok a birtokon. Esténként pedig órákig beszélgettek Normannal mezőgazdasági kérdésekről.

A három férfi és Maria elválaszthatatlan barátok lettek, mindig örültek egymás társaságának. Ha Maria énekelt nekik vagy klasszikus darabokat adott elő a zongorán, egyiküket sem zavarta, hogy a világtól elzárkózva élnek vidéki birtokukon. Egy cseppet sem hiányzott nekik sem a nagyobb társaság, sem pedig a zajos élet nyújtotta örömök.

Albert Tornau szinte újjászületett. Alig lehetett ráismerni, olyan vidám volt, pedig már nem is remélte, hogy egyszer még boldog és elégedett lesz életében. Nagy ritkán azért erőt vett rajta a régi búskomorság. Ha eszébe jutott, mi mindentől fosztotta meg az élet, rátört a szomorúság. Maria azonban jóságával és kedvességével mindig azon volt, hogy megvigasztalja bácsikáját.

Egyik este Albert Tornau váratlanul heves dührohamot kapott. Maria tehetetlenül nézte, nem tudta, mit is mondhatna a megnyugtatására.

A nagy, kerek asztalnál üldögéltek hármasban, a könyvtárszobában. A férfiak újságot olvastak, Maria pedig könyvébe mélyedt. Ebben az évben korán beköszöntött a tél, odakinn hóvihar dúlt. Ilyen időben az ember kétszeresen élvezi a jól fűtött szoba kényelmét.

Csend volt, mindhárman olvasmányukba merültek. Albert Tornau ördögi kacaj közepette egyszer csak földhöz vágta az újságot, és hatalmas öklével dühösen rácsapott az asztallapra.

− Ezek a nyomorult, istenverte nők! Mondom nektek, meg kellene kövezni valamennyit! Minden elvált asszonyt meg kellene kövezni! Hallatlan, hal–lat–lan! Ha már a nemesek sem adnak a hűségre és a becsületre, ugyan mit várhat el az ember a tanulatlan néprétegektől? Meg kellene kövezni mindet! − üvöltötte, ahogy a torkán kifért. Arca vörös volt a méregtől, s hatalmas öklével hol az asztallapra csapott, hol olyan mozdulatot tett, mintha követ akarna dobni valakire.

Maria még nem látta ilyennek, hiszen Albert Tornau az ő jelenlétében eddig sohasem emlegette a nőket. Az iménti becsmérlő szavak hallatán ijedten rezzent össze. Georg Tornau is elsápadt, és aggódva sandított a lányára. Időbe tellett, mire meg mert szólalni.

− Mi izgatott fel ennyire, Albert?

A házigazda újra az asztalra csapott, szeme dühösen villant.

− Ezek az istentelen elvált asszonyok! Otthagyják a férjüket, a gyerekek meg anya nélkül maradnak! Itt van, olvassátok! Azt írja az újság, hogy valami hercegnő elhagyta a férjét, hogy egy másik férfi oldalán keresse a boldogságát. Két gyermeket nevelt, egy kislányt és egy fiúcskát, az egyik tíz, a másik tizenegy éves. Képzeljétek, őket is elhagyta az a perszóna! Hát számít még manapság valamit a hűség? Vagy a házasság szentsége? Meg kéne kövezni azt a hercegnőt, de vele együtt a többi elvált asszonyt is. –Ezzel felugrott, és szörnyű haragjában fel–alá kezdett járkálni a szobában. Néha megállt, és öklét rázva felkiáltott: − Megkövezni valamennyit!

Maria lehunyt szemmel, falfehéren ült az asztalnál. Nem mert ránézni sem az apjára, sem a nagybátyjára, tagjai szinte megmerevedtek a rémülettől. Azon tépelődött, vajon mit tenne vagy mondana a nagybátyja, ha most megvallaná neki, hogy ő is elvált asszony. Tudta, hogy bácsikája mérgében nem tudna és nem is akarna különbséget tenni bűnös és ártatlan között.

Ahogy ott ült némán és döbbenten, belépett az inas, és bejelentette Normann Westet. A férfi esténként gyakran benézett hozzajuk egy órácskára, sokszor be sem jelentkezett előre. Ma is eljött, de a nagy lármában egyikük sem hallotta meg a motorzúgást.

Albert Tornau egyáltalán nem vett tudomást a vendég érkezéséről. Dühösen járkált fel–alá, időnként fojtott hangon kiáltott fel:

–Megkövezni!

Normann azonnal észrevette Georg Tornau és Maria rémült pillantását, majd Albert Tornaura nézett, akinek arca addigra ijesztő kékeslila színt öltött.

− Elnézést kérek, zavarok? − kérdezte tétován.

Albert Tornau hirtelen megállt, és szinte tébolyult tekintettel nézett a fiatalemberre.

− Ön szerint megbocsátható, ha egy asszony elhagyja a férjét és a gyerekeit, hogy szerelmi kalandok után futkosson? Ahogy ez a hercegnő itt? Hát nem érdemelnék meg ezek a tisztességtelen, nemtörődöm asszonyok, hogy megkövezzék őket? Megfeledkeznek a házastársi hűségről, csak az élvezetek járnak a fejükben. Azt mondom, mindegyiket meg kellene kövezni, az összes elvált asszonyt egy szálig! Hát nincs igazam?

Normann látta, hogy a házigazda szinte magánkívül van haragjában. Szánakozva figyelte Mariát, aki idegességében az ajkát harapdálta. Nagyon megijedhetett szegény. Georg Tornau egyszer elmesélte neki, miért vonult remeteségbe az unokatestvére annak idején, ezért Normann azonnal tudta, honnan fúj a szél. Megállt hát Albert Tornau előtt, és komoly hangon megszólalt:

− Nem vagyok vallásos, Tornau úr, de emlékszem, benne van a Bibliában, hogy amikor néhányan meg akartak kövezni egy házasságtörő asszonyt, Krisztus ezeket a szavakat intézte hozzájuk: „Aki közületek nem bűnös, az vessen rá először követ."

Albert Tornau meglepetten hallgatta a nyugodt választ, hatalmas testét úgy feszítette meg, mintha valami nehéz terhet akarna levetni a hátáról. Fojtott, érdes hangon felelte:

− Én… én leszek az, aki először vet rá követ! Nem azért, mert én magam bűntelen vagyok, hanem azért, mert egy hűtlen, hitszegő asszony hibájából lettem ilyen nyomorult! Érti, hogy mit mondok, fiatalúr? Elhagyatott, magányos remete lettem egész életemre, éppen én, akinek tele van a szíve szeretettel és szeretet utáni sóvárgással. Engem csaptak be, éppen engem! Én dobom azt az első követ, én magam!

Normann Mariára pillantott. A férfi nyugalma lassan őrá is átragadt, összeszedte magát, és reszkető hangon szólalt meg:

− Hidd el, bácsikám, nem minden elvált asszony hűtlen, és nem minden elhagyott férfi ártatlan.

Albert Tornau hirtelen mozdulattal feléje fordult, és értetlenül meredt unokahúga sápadt arcára. Egyszeriben úgy érezte, hűvös kéz simít végig forró homlokán. Arcvonásai megenyhültek. Odament hozzá, és megsimogatta a haját.

− Megijesztettelek, ugye, kicsi Maria? Látod, milyen Istentől elrugaszkodott szörnyeteg a te vén nagybátyád? Nem értem, hogy feledkezhettem meg ennyire magamról a jelenlétedben! Kérlek, bocsáss meg, de ha elvált asszonyokról hallok, mindig felforr a vérem. Kicsi Maria, igaz, még nem ismered az életet, de te… te ugye hűséges leszel mindhalálig? Ne mondj semmit, tudom, hogy így lesz.

Maria bátran viszonozta nagybátyja pillantását.

− Csak egyetlen kérdésemre felelj, Albert bácsi! Nem létezhetnek–e vajon ártatlanok az elvált asszonyok között, miként a férfiak között is, gondolj csak az édesapádra, aki önhibáján kívül vált el.

Albert Tornau kimerülten zuhant bele a legközelebbi karosszékbe.

− Jöjjön, kedves West úr, üljön le nálunk! Lám, megint kitört belőlem a vadállat, és sajnos éppen az unokahúgom jelenlétében. Haragszom is magamra emiatt, de higgye el, most fordult elő utoljára. Ne is essék róla több szó! Hogy válaszoljak a kérdésedre, kicsi Mariám, beismerem, hogy részrehajló vagyok ugyan, de azt hiszem, egyetlen férfi sem tud olyan hűtlen hitszegő lenni, mint az asszonyok.

Normann helyet foglalt az asztalnál.

− Nem osztom mindenben a véleményét, Tornau úr. Azt hiszem, igazat kell adnom a nagyságos kisasszonynak.

Albert Tornau legyintett.

− Hagyjuk az egészet. Ebben az ügyben nem tudok igazságos lenni. Megmérgezték a lelkemet. Először a saját édesanyám hűtlenségét kellett elviselnem, utána pedig… no, de hagyjuk. Kérlek, Maria, ne nézz már rám olyan riadt tekintettel, szégyellem, amiért rád ijesztettem. Ígérem, hogy többé nem fordul elő. Régi betegség ez nálam, a véremben van, pedig a te kedvességednek, szeretetednek köszönhetően visszataláltam az életbe. Hozass bort, Maria, ideje, hogy szebb, jobb dolgokról beszélgessünk.

így is történt. Normann West támogatásával Maria megpróbálta mindnyájukat átsegíteni a kínos helyzeten. A férfi nagy segítségére volt ebben, hiszen nem volt érintett az ügyben. A jelenetet az öreg szeszélyességével magyarázta, úgy gondolta, az élet feletti keserűsége tört így utat magának. Georg Tornau együtt szenvedett a lányával, tudta, mi játszódik le benne, mégsem segíthetett.

Maria csakugyan szenvedett. Szinte beteggé tette a tudat, hogy el kellett hallgatnia az igazságot nagybátyja elől. Reszketett, hogy egyszer kitudódik a titok. Csak most látta be igazán, mennyire igaza volt az édesapjának, amikor azt mondta, hogy mindenképpen hallgatniuk kell a házasságáról és későbbi válásáról. Úgy érezte, nem kap levegőt, megfullad, ha tovább kell titkolóznia, s bűntelenül vezekelnie. Egyetlen vigasza az volt, hogy Normann West nem osztotta nagybátyja véleményét.

Normann időnként aggódva figyelte Maria rémült arcát, s édesapja sápadtsága is szánalmat ébresztett benne. Ezen az estén megértette, milyen bizonytalan, függő helyzetben van Georg Tornau és a lánya. Ha tehette volna, legszívesebben mindkettőjüket magával vitte volna saját birtokára. Ugyanakkor Albert Tor–naut is sajnálta. Attól tartott, hogy még egy ilyen roham hatására szélütést kap, hiszen kékeslilára színeződött arca most is ijesztő látványt nyújtott.

Úgy gondolta, az lesz a legokosabb, ha elbúcsúzik, hogy Weidenhof lakóinak lelki egyensúlya minél hamarabb helyreállhasson.

Mielőtt elköszönt volna, Mariához fordult.

− Odahaza a garázsban felfedeztem egy csinos szánt, az embereim már helyre is állították. Hó van elég, ezért bátorkodom meghívni egy szánkázásra holnap. Az urakat is szívesen látom. Elmehetünk egészen a klingenaui erdészetig. Ha két órakor elindulunk, háromra odaérünk Klingenauba, négykor pedig újra itthon lehetünk. Azért jöttem, hogy meghívjam önöket. Akkor holnap találkozunk?

Maria édesapjára nézett, aki nem akarta bevallani, hogy nem szívesen indulna útnak a nyitott szánon. De mivel nem akarta Mariától megvonni ezt az élvezetet, beleegyezően bólintott.

Albert Tornau azonban a fejét rázta.

− Sajnos a magam részéről nemet kell mondanom, kedves West úr, ugyanis holnap az intézőmmel fontos üzleti ügyeknek nézünk elébe. Emiatt azonban ne álljon el a tervétől, örülök, hogy unokahúgomnak csodálatos szánkázásban lehet része a behavazott erdőn keresztül. Úgy látom, az unokafivéremnek is van kedve hozzá.

Maria boldogan mondott igent. Amióta bevallotta Normannak, hogy már volt férfi az életében, úgy érezte, van mit jóvátennie. Ettől eltekintve is örömmel nézett a szánkázás elé.

Normann West vidám hangulatban indult haza. Ha tudta volna, hogy Georg Tornau az utolsó pillanatban lemondja részvételt, talán még jobban örül, hiszen már régóta nem volt alkalma kettesben maradni Mariával.

Másnap pontosan két órakor a jól felszerelt, két szép ló vontatta szán megállt a weidenhofi udvarház előtt. Normann fürgén leugrott róla, és belépett az előcsarnokba. Georg Tornau jött elébe.

− Kedves West úr, elnézését kérem, de megfáztam, és nem merek vállalkozni a nyitott szánon való utazásra. A lányom emiatt le akart mondani a szánkázásról, de Albert és én rábeszéltük. Ki tudja, meddig marad meg a hó, és olyan gyönyörű ma az idő. Kérem, menjenek el a lányommal.

Normann alig tudta leplezni örömét, de udvariasan sajnálatát fejezte ki Georg Tornaunak, amiért gyengélkedik, s így nem tud részt venni az utazáson.

Maria éppen ekkor jött lefelé a lépcsőn. Csinos szőrmebundát viselt, amelyet Albert bácsi ajándékozott neki a születésnapjára. Olyan bájosan festett benne, hogy Normann szíve hangos kalapálásba kezdett. Szokásához híven szívélyesen üdvözölte az asszonyt.

Maria kissé bizonytalanul nézett rá.

− Hallotta, West úr, hogy az édesapám lemondta az utat? Nem is merem rábeszélni, hiszen valóban megfázott. Be kell érnie az én társaságommal.

Normann szőrmetakarókat és felmelegített palackokat készített a szánba, s jól bebugyolálta Mariát, nehogy megfázzon. A havazás abbamaradt, kisütött a nap, s a hótakaró vakítóan csillogott a napfényben. A lovak teste gőzölgött a hidegben, s amikor elindultak, a csengő csilingelni kezdett a nyakukban. A bakon vastag szőrmebundába burkolózott kocsis ült, a kucsma alól csak az orra hegye látszott ki.

Maria kedvesen búcsúzott el édesapjától. Albert bácsi nem volt a házban, intézőjével a gazdasági épületeket és az istállókat járta. Döring kisasszony azonban megjelent az ajtóban, hogy búcsút intsen a „gyermeknek". Normann Westről nemigen vett tudomást, hiszen csak egy férfi volt, semmi több.

A szán nyílsebesen siklott a havon a hófehér ünneplőbe öltözött erdő felé. A vastag bundába burkolózott Normann időnként megigazította a takarót, hogy megóvja Mariát a hidegtől. Az asszony végül elnevette magát.

− Már alig kapok levegőt West úr, olyan melegem van.

− Nem győznék szemrehányást tenni magamnak, ha megfázna. Mi lenne velem, ha megbetegedne, és akkor még kétnaponta sem látnám? A legszívesebben így is mindennap megjelennék Weidenhofon.

Az asszony elpirult, de nyugalmat színlelve megkérdezte:

− És ki akadályozza meg ebben?

− Én magam. Nem élhetek vissza a nagybátyja jóságával. És kegyed? Nem neheztelne rám, ha minden áldott nap megjelennék?

Maria fél szemmel a kocsist figyelte, mire Normann nevetve nyugtatta meg:

− Feltűrt gallérjától egyetlen szavunkat sem hallja, nyugodtan beszélhet. Nos, akkor hát nem haragudna?

Maria nyugalmat erőltetett magára, de ez a férfi jelenlétében egyre nehezebben sikerült.

− Ugyan miért haragudnék? Olyan ritkán jön hozzánk vendég, hogy igazán nem zavarna bennünket, ha naponta benézne.

− No és a nagybátyja mit szólna hozzá?

− Észrevehette, hogy kedveli magát.

− Tegnap este az volt az érzésem jobban tettem volna, ha otthon maradok.

Az asszony arcán hirtelen megjelent az ismerős fájdalmas vonás. Sóhajtva válaszolt:

− Éppen ellenkezőleg, nagyon jó, hogy eljött. A nagybátyám rohama talán még tovább tartott volna.

− Nagyon megijedt?

− Még soha nem láttam ilyennek. Apám említette, hogy ő már szemtanúja volt néhányszor hasonló esetnek. Ezeknek a kitöréseknek egy olyan régi sérelem az oka, amit szegény nagybátyámnak ifjúkorában kellett elszenvednie.

− Az édesapja nekem is beszélt róla. Így szerencsére azonnal tudtam, miről van szó. Tegnap észrevettem, hogy a nagybátyja betegesen gyűlöli az elvált nőket. Furcsállom, hogy egy ilyen jóravaló, józan gondolkodású ember, ha elvált nőkről van szó, majdhogynem beszámíthatatlanná válik. Ha másért nem, egészségi okokból tartózkodnia kellene az efféle kitörésektől.

− Ez eszébe sem jut. Ilyenkor nem törődik semmivel, akkora benne a feszültség. Haragjában észre sem veszi, mennyire igazságtalan. Számtalan eset van, amikor egy asszony önhibáján kívül válik el.

− Magától értetődik, hogy sokféle eset létezik, és külön kell elbírálni valamennyit. Természetesen vannak hűtlen, könnyűvérű nők is. Én magam sem vagyok a házasság felbontásának a híve. Ha az ember egyszer hűséget fogadott, akkor igyekeznie kell betartani a fogadalmát, főleg ha a házasságból gyermekek is születtek. A nagybátyja az élő példa, milyen lelki megrázkódtatást okoz egy gyereknek a szülei vitája és válása. De… ne beszéljünk ilyen szomorú dolgokról.

Mennyire szerette volna Maria ebben a pillanatban bevallani, hogy ő is elvált asszony, de a válásra önhibáján kívül került sor. Sajnos azonban a megváltó gyónásról egyelőre le kellett mondania. Amíg Albert bácsi nem értesül az igazságról, más sem tudhat róla. Az előző napi történtek azonban világossá tették számára is, milyen szörnyű katasztrófát okozna, ha szóba hozná a dolgot nagybátyja előtt.

Amíg Normann kedvesen csevegett vele, és közben barátságosan, gyengéden az asszonyra emelte a tekintetét, Maria feltette magának a kérdést, hogy mit tegyen, ha egy nap, múltkori gyónása ellenére, a férfi megkéri a kezét. Szívét elöntötte a boldogság… ó, bárcsak bekövetkezne! Akkor… akkor be kell vallania neki mindent… de csak akkor. Korábban nem mondhat el semmit. Ahogy a férfi tegnap és ma az elvált nőkről vélekedett, kissé felbátorította Mariát. A tegnapi kínos jelenet után Normann bizonyára megérti, hogy csupán a nagybátyja miatt titkolta el előle az igazságot. Elhatározta, ha a férfi újra szóba hozza érzelmeit, nem viselkedik többé olyan elutasítóan vele szemben. Meg akart szabadulni minden kínzó gondolatától.

Vidám szívvel adta át magát a szánkázás örömének a szeretett férfi oldalán. Tudta, érezte, hogy csak most ismerte meg az igazi szerelmet.

A két szerelmes úgy érezte, túl gyorsan vége szakadt a gyönyörű délutánnak. Mindketten meglepetten kapták fel a fejüket, amikor a szán megállt az erdészet előtt. Az erdész forralt bort készített nekik, amit jóízűen elfogyasztottak, majd elindultak haza.

A nappalok már nagyon rövidek voltak, így a hazavezető út egy részét sötétben tették meg. A behavazott erdő fái titokzatosan borultak össze az alkonyi félhomályban. A látványban volt valami valószerűtlen. Normann és Maria csendben ült egymás mellett, de ez fel sem tűnt nekik, hiszen a csendet számtalan kedves, titkos gondolat töltötte ki. Ebben az órában mindketten megérezték, hogy szeretik egymást, és hogy összetartoznak. Nem kellett szavakba önteni érzéseiket, hiszen magától értetődő, édes titok volt ez mindkettejük számára. Pillanatnyi boldogságukat semmi nem zavarta meg, mindent szépnek, jónak és lehetségesnek éreztek. Maria megfeledkezett a múltjáról, Herbert Lassberggel való házasságának nyomasztó évei sem kínozták már. Mindez olyan volt, mintha soha meg sem történt volna.

Még akkor is hallgattak, amikor a szán megállt a weidenhofi udvarház előtt. Maria felocsúdott töprengéséből.

− Csodálatos élmény volt az utazás, kedves kisasszony… köszönöm, és soha nem felejtem el − mondta Normann West fojtott hangon, és elragadtatással kezet csókolt Mariának.

Az asszony álmodozó tekintettel nézett a férfi gyengédséggel teli szemébe. Kedves, boldog mosolya Normann szívéig hatolt.

− Nekem kell köszönetet mondanom… igen, csodálatos utazás volt.

− Meg kell ismételnünk, amíg nem olvad el a hótakaró. Maria rábólintott.

− Igen… amikor csak akarja.

A férfi kiemelte Mariát a szánból, és kissé tovább tartotta a karjában. Az asszony érezte a szívverését, és szemét nem tudta levenni az imádott szürke szempárról.

A férfi érezte, elérkezett az idő, hogy feleségül kérje. Az asszony tekintetéből kiolvashatta, hogy viszontszereti. Elhatározta, hogy a következő szánkázás alkalmával megkéri a kezét. Nem sejtette, hogy erre nem kerülhet sor.

Normann Westet Weidenhofon marasztalták teára. Albert Tornau nem engedte el. Döring kisasszony éppen azt a finom teasüteményt készítette el, amit Maria annyira szeretett. A sütemény valóban finom volt, Normannak is nagyon ízlett. A fiatalok egymás tekintetét keresték, pillantásuk gyakran egymásba olvadt.

Teázás után Mariának énekelnie kellett. Grieg dalait választotta, mert tudta, hogy a férfi szereti őket. A férfiak gyönyörkőd–ve hallgatták, de a dalok leginkább Normann Westet töltötték el. áhítattal, hiszen Maria valójában neki szánta őket. A férfi érezte, hogy a szeretett nő ezen a napon csak neki énekel, és tekintetét nem tudta levenni az édes arcról, amelyről most először tűnt el az a már jól ismert fájdalmas vonás.

XVI.

Hosszú ideig ez maradt az utolsó boldog, felhőtlen nap Maria életében. Másnap Georg Tornau megbetegedett. Olyan magas láza lett, hogy fel sem tudott kelni az ágyból.

Amikor előző nap Maria Normann Westtel szánkázni indult, Albert Tornau magához hívatta unokatestvérét.

− Elárulom, Georg − kezdte a házigazda minden kertelés nélkül, mihelyt egyedül maradtak –, miért nem mentem el a fiatalokkal szánkázni. Már néhány napja azon dolgozom az intézővel, hogy leltárt készítsek a birtokról. Tudnod kell, hogy meg akarom írni a végrendeletemet, amelyben Mariát jelölném ki örökösömül. Ezt azért árulom el most neked, hogy ne aggódj a gyermek jövője miatt. Kettőnk közül nem tudni, melyikünk éli túl a másikat, de azt hiszem, egyikünknek sincs már sok hátra. Nem panaszkodhatunk, szép kort értünk meg. Ha mi elmegyünk, Maria lesz Weidenhof úrnője. Itt minden az övé lesz azon túl, amit az embereimre hagyok. Természetesen, ha te élsz túl engemet, te leszel a közvetlen örökösöm, de utánad majd a lányodra száll minden. Hidd el, sajátomként szeretem ezt a kedves gyermeket.

Georg Tornau nem tudott szóhoz jutni a meghatottságtól. Hálásan megszorította unokatestvére kezét. Könnyek fojtogatták a torkát, amikor megszólalt:

− Sohasem tudom meghálálni, amit értünk tettél, Albert. Mindig szorongó szívvel gondoltam rá, hogy nem hagyhatok semmit az egyetlen gyermekemre, mert minden vagyonom elúszott. Iménti szavaid visszaadták a nyugalmamat. A sok jótétemény után még ez is! Előtted nem szégyellem, hogy jóságod láttán férfi létemre sírok. Azt kívánom, hosszú életű legyél a Földön! Megbízom benned, tudom, sohasem hagynád magára Mariát, történjék bármi. Hálás leszek ezért, ameddig csak élek. Érzem, nincs már sok hátra, a súlyos gondokkal terhes évek elvették az erőmet. Az utóbbi időben nem érzem jól magam. Mariának sem vallottam be, milyen rosszul vagyok néha. Azt hiszem, csak a gyermekem jövője miatti aggodalmam tartotta bennem a lelket. Ma különösen rossz a közérzetem. Ha majd jobban leszek, újra beszélünk erről, nekem is van mondanivalóm a számodra. Előre tudom, hogy ez némi izgalmat fog majd kelteni, ezért is szeretnék előbb kicsit megerősödni.

− Mostanában tényleg nem vagy valami jó színben, Georg. Azt hittem, Maria jövője miatt aggódsz, ezért mindenképpen könnyíteni akartam rajtad. Hát ki más lenne az örökösöm, ha nem a lányod, amikor ő áll legközelebb a szívemhez? Holnapra iderendeltem az ügyvédemet, kérlek, tégy úgy, hogy Maria ne vegyen észre semmit. Nem akarom, hogy hálálkodjon, anélkül is tudom, mit érez. Már bebizonyította, hogy őszintén szeret, és nekem ez elég. Ezek után, kérlek, nyugodj meg, Georg, és pihend ki magad! Most magadra hagylak, pihenj, amíg Maria visszaér a szánkázásból.

Georg Tornau a délutánt valóban pihenéssel töltötte, és a teázásra már valamivel jobban érezte magát. Estére azonban ismét rosszabbra fordult az állapota, másnap reggel pedig már lábra sem tudott állni. Az unokatestvérével folytatott beszélgetés olyan nyugalommal töltötte el a lelkét, hogy ezek után már nem is akart küzdeni az életéért. Érezte, hogy az erős náthát, ami elfogta, már nem tudja legyőzni legyengült szervezete. Az orvos megállapította, hogy a náthához súlyos tüdőgyulladás is párosult, és szigorú. intézkedéseket rendelt el.

Normann West másnap értesült idős barátja betegségéről. Hamarosan megjelent Weidenhofon, de Mariával nem találkozott, mert az asszony egy pillanatra sem mozdult el beteg édesapja mellől.

Normann elbeszélgetett hát egy kicsit a lehangolt Albert Tornauval, de rövid idő múlva elbúcsúzott tőle, és szomorúan hazahajtott.

Albert Tornau végrendelete időközben elkészült. Betartotta unokatestvérének tett ígéretét, és mindenét Mariára hagyta.

A következő időszakban Maria és Normann nem találkoztak, habár a férfi mindennap ellátogatott Weidenhofra, hogy a beteg hogyléte felől érdeklődjön. Virágot, könyveket hozott Mariának, édesapjának pedig különleges kaliforniai gyümölcsöket, amit Amerikából hozatott. A beteg, aki egyébként alig tudott enni valamit, jóízűen fogyasztott belőle. Maria ezt meg is üzente Normannak, és hálásan köszönte meg a gyümölcsöt. Néhány soros levélben beszámolt apja állapotáról, és megköszönte a férfi együttérzését. Közölte vele azt is, hogy nem akarja magára hagyni édesapját, emellett nem szeretne másokat sem megfertőzni. Normann így kétszeresen aggódott érte.

− Tornau kisasszony nem akar senkit megfertőzni, ő maga pedig állandó veszélynek teszi ki magát − mondta Albert Tornau–nak, miután elolvasta Maria sorait.

− Sajnos így van, de ő nem törődik vele. Igazán áldozatkész teremtés. Semmiképpen sem engedi át idegennek édesapja ápolását, pedig maga a beteg is könyörög neki, hogy kímélje magát. Az unokahúgomban emberfeletti kitartás és csendes hősiesség lakozik. Higgye el, kedves West úr, ő és a hozzá hasonlók azok, akik ki tudnának békíteni az egész női nemmel. Engem be sem enged a betegszobába. Miután az orvos megállapította, hogy fertőzésveszély áll fenn, egészen elszigetelte magát tőlünk. Döring segíteni akart neki, de sem őt, sem a többi cselédet nem engedi a betegszobának még csak a közelébe sem. A személyzetnek a szomszédos szobában kell leraknia az élelmet. Nem hajlandó fizetett ápolónőre bízni az édesapját. Egyedül akarja ápolni, minden óhaját maga teljesíti. Ebben a törékeny teremtésben kiapadhatatlan erő és áldozatkészség lakozik, csak csodálni lehet érte.

Normann West csillogó szemmel hallgatta. Úgy érezte, mintha a dicséret neki szólna. Maria feletti aggodalma nem csökkent.

− Csak magának ne ártson vele! − mondta sóhajtva.

− Remélhetőleg nem lesz semmi baj. Be kell vallanom, West úr, tele vagyok aggodalommal. Öreg, magányos szívem minden szeretetével csüngök ezen a két kedves emberen, akiket balga módon oly sokáig távol tartottam magamtól. Azt hiszem, ezek–után képtelen lennék elviselni a magányt. Annyira vágyom már rá, hogy viszontlássam az unokahúgomat, hogy szinte fáj.

− Átérzem a fájdalmát, Tornau úr. Kevés olyan értékes embert ismerek, mint az unokatestvére és a lánya.

− Isten a tanúm, hogy így van. Tegye meg azt a szívességet, hogy esténként legalább ön tartson velem. Képtelen vagyok egyedül asztalhoz ülni. Egy falat sem akar lemenni a torkomon. Kiállhatatlan és rigolyás vagyok, mint rég, megállás nélkül civódom a házvezetőnőmmel, aki amióta nem láthatja a gyermeket, morcosabb, mint valaha. Döring bolondul azért a lányért, úgy gondoskodik róla, mintha más dolga nem is lenne a házban. Nagyon jó szolgálatot tenne vele, ha esténként bekukkantana hozzám, uram.

Normann szívesen beleegyezett, így legalább Maria közelében lehetett. Esténként rendszerint átautózott Neurodéból, hogy elbeszélgessen az idős úrral, amíg az nyugovóra nem tért.

Ezekben az órákban Albert Tornau megnyitotta szívét vendége előtt. Ő, aki régebben olyan zárkózott volt, őszintén elmondta a fiatalembernek, mit élt át a hosszú, magányos évek alatt. Normann West a korlátlan bizalomért mély együttérzéssel fizetett, és ő maga is sokat mesélt az életéről.

A két különböző gondolkodású ember, aki csak néhány hónapja ismerkedett össze, egyre közelebb került egymáshoz. Albert Tornau, aki még röviddel azelőtt csak a magányt kívánta, most nem tudta többé elviselni, és szinte görcsösen ragaszkodott Normann Westhez, akit egyre jobban megkedvelt.

Albert Tornau mindennap felment a betegszobához, de hiába, mert Maria őt sem engedte be. A résnyire nyitott ajtón keresztül váltottak néhány szót egymással. Az öreg unokatestvére állapota felől érdeklődött, és megpróbálta rábeszélni Mariát, hogy fogadjanak egy ápolónőt, nehogy túlterhelje magát. Maria azonban szilárdan kitartott elhatározása mellett: egyedül akarta ápolni beteg édesapját, és kijelentette, hogy erős és egészséges. Gyengéd odaadással gondoskodott Georg Tornauról, leste minden kívánságát. Igyekezett jókedvű lenni s mosolyogni, pedig a szíve majd megszakadt, annyira féltette.

Azonban hiába volt Maria minden igyekezete és az odaadó ápolás, az idős emberen már nem lehetett segíteni. Betegségének kilencedik napján csendesen elhunyt. Legyengült szervezete a lázzal még megbirkózott valahogy, de az utána fellépő szívelégtelenség hatására válságossá vált az állapota. Hajnalban aludt el örökre egyetlen gyermeke karjai között.

Maria kilenc nap és kilenc éjjel fáradhatatlanul ápolta, csak a karosszékben szendergett pár órát, ha az édesapja elaludt, és nem volt rá szüksége. A szabad levegőre egyszer sem ment ki, aggodalmában enni sem tudott rendesen.

Amíg a betegnek szüksége volt rá, hősiesen kitartott, nem adta fel. Most azonban, amikor látta, hogy a halál elvette tőle hőn szeretett, drága édesapját, erőtlenül rogyott össze a betegágy mellett.

A fájdalom levette a lábáról, úgy érezte magát, mint egy kidöntött fa, amelynek nincsenek gyökerei többé. Órák hosszat feküdt eszméletlenül a betegágy mellett. Csak akkor tért magához, amikor a házban beindult az élet.

Georg Tornau földi maradványait a városban hamvasztották el. A szertartáson csak Normann West és Maria vett részt. Albert Tornau megkérte Mariát, ne vegye rossz néven, amiért nem kíséri el. Túl nagy megpróbáltatás lenne a számára, mondta, ezenkívül arra sem tudja rászánni magát, hogy elhagyja Weidenhofot. Maria megértette, miért határozott így. Albert bácsi megkérte ifjú barátját, Normann Westet, hogy legyen unokahúga mellett a nehéz órákban, a férfi pedig örömmel teljesítette a rábízott feladatot.

A férfi háttérbe szorította saját vágyait, hiszen tudta, Mariát milyen mélyen megrázta édesapja halála. Az asszony nagyon csendesen viselkedett, szeme tompán fénylett, s olyan sápadt volt, mint egy halott.

Albert Tornau és Normann West mindent megtettek, hogy segítsenek neki elviselni a súlyos csapást. Igyekezetüket látva Maria egy nap így szólt hozzájuk:

–Higgyék el, ezzel nekem kell megbirkóznom, teljesen egyedül. Kérem, ne beszéljünk róla többet! Édesapám halálával legjobb, leghűségesebb barátomtól fosztott meg a sors. Időre van szükségem, míg begyógyul a seb. Igyekezni fogok, bácsikám, hogy gyászommal legalább neked ne okozzak fájdalmat, és önnek sem, kedves West úr. Mindig akkor gondolok majd édesapámra, amikor egyedül leszek, olyankor teljes egészében neki szentelhetem magam. Társaságukban azon leszek, hogy összeszedjem magam, ezért kérem, segítsenek nekem azzal, hogy másról beszélnek. − Az utolsó szavaknál elcsuklott a hangja. Elfordult, és heves zokogás rázta meg a vállát.

A két férfi belátta, hogy igaza van, ezért minden tőlük telhetőt megtettek, csakhogy eltereljék figyelmét a nagy bánatról.

Georg Tornau hamvait a kert végében, a folyóparti nagy hársfák alatt helyezték örök nyugalomra. Maria naponta kiment a sírhoz, és csak itt engedett szabad folyást könnyeinek. Senki, de senki a világon nem érthette meg, mennyire hiányzik neki az édesapja. Amíg élt, Maria könnyebben elviselte, hogy titkolnia kell múltját. Most, hogy egyedül maradt, még inkább rettegett attól, hogy lelepleződik a nagybátyja előtt. Igaz, nagyon megszerette Weidenhofot, mégsem attól félt, hogy bácsikája elkergeti, ha megtudja az igazat. Sokkal inkább Albert Tornauért aggódott, aki most talált vissza az életbe. Beláthatatlan következményekkel járna, ha meginogna a bácsi beléje vetett bizalma, éppen most, amikor már a gyógyulás útjára lépett. Maria érezte, milyen áhítattal csüng rajta, úgy szereti, akár az édes gyermekét. Ha még benne is csalódnia kell, akkor vége mindennek, magányosabb és boldogtalanabb lesz, mint valaha.

A rá nehezedő terhet ezentúl egyedül kellett viselnie, titkáról senkivel sem beszélhetett, és senkiből sem meríthetett bátorságot.

Édesapja, míg élt, mindig megvigasztalta, ráadásul magára vállalta azt a feladatot is, hogy egy nap mindent elmond Albert bácsinak. Csakhogy jóságos, megértő édesapját elszólította tőle a halál, s ő magára maradt.

Elérkezett a karácsony. Albert Tornau eddig csak pénzadományokkal kedveskedett az embereinek. Maria azonban most lebeszélte erről. Félretéve saját fájdalmát, igazi karácsonyi ünnepséget szervezett a birtokon élőknek. Ez elterelte a figyelmét szíve bánatáról, s nagybátyja sem ellenkezett.

Szentestén Normann West is eljött Weidenhofra. Hosszú idő óta először töltötte a karácsonyt a hazájában, s ennek úgy örült, akár egy gyermek. Az ünnep előtt Albert bácsi megkérte, hogy menjen be helyette a városba, és vásároljon ajándékokat Mariának.

− Ön sokkal jobban ért ehhez, mint én vagy a Döring, kedves West úr. Szabad kezet adok, szeretnék örömet szerezni az unokahúgomnak.

Normann bement hát a városba ajándékot vásárolni. Bejárta az üzleteket, és a nagybácsi ajándékai közé szeretettel, gondosan becsempészett egy csodálatos ékszert is, amit ő vett neki. Ez egy hatalmas akvamarinnal díszített kitűző volt, amelyet kis gyémántok vettek körül. Normann szerette volna, ha Maria azt hiszi, a nagybátyjától kapta, hiszen neki nem volt joga ilyen értékes ajándékot adni neki, viszont örült volna, ha viseli.

Autója csomagokkal megrakva futott be Weidenhofra. A két férfi együtt helyezte el az ajándékokat Maria számára a karcsú ezüstfenyő alá, amit Normann választott, és Döring kisasszony díszített fel gyönyörűen. Szeretettel, de kissé ügyetlenül próbálták ízlésesen elrendezni az ajándékokat a fa alatt, végül azonban mégiscsak segítségül kellett hívniuk Döring kisasszonyt. A három titokzatos arcú ember egymást túlszárnyalva, csillogó szemmel sürgölődött a fa körül.

Maria időközben az előcsarnokban készítette elő a meglepetéseket a személyzet számára, és magában jót mosolygott igyekezetükön.

Albert Tornaunak természetesen fogalma sem volt róla, hogy a kitűzőt Normann vette Mariának, de azért titkon elcsodálkozott, mennyi szépet vásárolt a férfi, és közben alig költött valamit.

Mihelyt besötétedett, Normann a saját emberit is megajándékozta a feldíszített fa körül, de aztán gyorsan átment Weidenhofra, hogy ő maga ott ünnepelje meg a karácsonyt. Amikor megpillantotta Mariát fekete ruhájában a feldíszített fenyő mellett, ahogy a gyertyafényben aranylóan megcsillant a haja, elfogta a régóta nélkülözött, igazi karácsonyi hangulat, amilyet gyermekkorában érzett utoljára.

Bárcsak megmondhatná Mariának, mennyire szereti! Bármennyire is szerette volna megtenni, tudta, hogy nem zavarhatja meg az asszony gyászát saját forró vágyaival. Így ezen a napon is csak mint igaz barát jelent meg előtte.

Maria fátyolos tekintettel nézte a számára elhelyezett szebbnél szebb ajándékokat. Megtalálható volt köztük minden, ami egy ifjú női szívnek örömet okozhatott. Hálásan ölelte át nagybátyja nyakát, aki gyengéden, ügyetlen mozdulattal simogatta meg a fejét.

− Te drága, kedves, jó ember, a mosolyodból, minden cselekedetedből azt érzem, hogy örömet akartál nekem szerezni!

Albert Tornau zavartan mosolyodott el.

− Jaj, Maria, ha West úr nem könyörül meg rajtam, nekem az életben nem sikerül összehoznom valami karácsonyi ajándékot egy magadfajta fiatal hölgy számára. Ő választott mindent, nekem nincs mit megköszönnöd.

Maria megcsókolta és megsimogatta az arcát.

− Olyan sok szeretetet kapok tőled… csak azzal tudom meghálálni, hogy viszontszeretlek − mondta elcsukló hangon, majd édes mosollyal Normannhoz fordult, és a kezét nyújtotta.

− Hadd mondjak magának is köszönetet, kedves barátom. Mindenben eltalálta az ízlésemet. A legjobban ennek a brossnak örülök. Az akvamarin szerencsét hoz, nagyon szeretem. Egyszer volt már hasonló ékszerem… − Itt elakadt, mert magukkal ragadták a régi, fájdalmas emlékek. Eszébe jutott, hogy azt az ékszert Lassberg a többivel együtt eladta, hogy az árából kártyaveszteségét törlessze. Gyorsan elhessegette magától a régi emlékeket, és így folytatta:

− De az már a múlté, ne is emlegessük többé! Nagyon örülök a kitűzőnek.

Kijelentése Albert Tornaut és Normann Westet egyaránt boldogsággal töltötte el. A férfi titokban nagyon örült, hogy sikerült nyélbe ütnie ezt a kis csalást.

Most hivatalosan átnyújtotta Mariának saját ajándékát, egy fenyőágakból, piros erdei bogyókból, szalagokból és gyertyákból álló ikebanát, amely aprócska templom makettre épült. A templom közepén, akár egy oltár, pici aranydíszítésű elefántcsont szekrényke állt. Az egészet ékszeres dobozkának szánták, Benvenuto Cellini idejéből származó munka volt, de az is lehet, hogy ő maga készítette.

Habár Maria, ahogy Normann titokban remélte, nem tudta felmérni az ajándék valós értékét, látta, hogy értékes holmiról van szó, ezért ijedten nézett a férfira.

− Ó, nem, túl értékes ajándék ez… West úr, nem fogadhatom el! –mondta.

A férfi olyan esedező pillantást vetett rá, ami Mariát mindig elgyengítette.

− Ha meg akar bántani, utasítsa csak vissza ezt a szerény ajándékot. Nem akartam üres kézzel jönni, ez a kis doboz pedig annyira tetszett kegyednek, amikor édesapjával meglátogatott Neurodéban. Már akkor szívesen odaajándékoztam volna, csak nem mertem. Nem nagy értékről van szó… New Yorkban pillantottam meg az egyik régiségkereskedőnél. Megvettem, mert tetszett a formája, egyszerű játékszer az egész.

Normann minden igyekezetével azon volt, hogy eltitkolja az ajándék valós értékét, hátha Maria akkor elfogadja.

− Mindenesetre igen értékes játékszerről van szó, West úr. Tudom, hogy megsérteném vele, ha visszautasítanám, de akkor is nagyon szégyellem magam. Én csupán egy aprósággal szerettem volna kedveskedni, de ezek után alig merem átadni − mondta, azzal kibontott egy egyszerű keretbe foglalt képet. A férfi portréja volt, Maria szégyellős mosollyal nyújtotta át neki. Normann boldogan vette át az ajándékot.

− De hiszen ez a saját arcképem! Úgy látom, nagyon jól sikerült. De hogyan festett le, amikor nem is ültem modellt? − kérdezte boldog izgalommal a hangjában.

− Titokban készítettem néhány vázlatot a fejéről, amikor apámmal és a nagybátyámmal beszélgetett. Aztán lassan hozzálopkodtam a többit is − mondta Maria tréfásan.

A férfi megcsókolta mindkét kezét, és olyan boldogan nézett a szemébe, hogy Maria tudta, az ajándékkal sikerült örömet szereznie.

− Kérem, ne higgye, hogy hiú vagyok, amiért ennyire megörültem a saját arcképemnek. Azért örülök, mert méltónak tartott rá, hogy foglalkozzék velem.

Az asszony elpirult. Természetesen nem mondhatta meg neki, hogy a képet először saját magának festette, s csak később jutott eszébe, hogy a másolattal meglephetné Westet karácsonyra.

− A portré Albert bácsi szerint is jól sikerült. Örülök, hogy tetszik.

A férfi újra ajkához emelte Maria mindkét kezét. Albert Tornau kedélyesen elnevette magát.

− Az unokahúgom nem csak magát ajándékozta meg, West úr. Nekem egy gyönyörű, saját készítésű, meleg kötött kabátkával, és hozzá való sapkával meg sállal kedveskedett, nehogy megfázzam. Nézze, hát nem igazi remekmű? Csak tudnám, mikor szorított rá időt, hogy megkösse? Döringnek is horgolt egy meleg gyapjúkendőt, szegény azt sem tudja, hová legyen örömében. De akkor is az én ajándékomra szánta a legtöbb időt. Nézze, milyen gyönyörű!

Normann West megnézte a kötött holmikat.

− Igen, igen, látom… és mondhatom, irigylem is érte –jegyezte meg duzzogást színlelve.

Maria elnevette magát.

− De kedves West úr, hát már elfelejtette, hogy magának is van egy ugyanilyen pulóvere, csak más színben? Arról néztem le a mintát.

− Igen, de az teljesen más. Az enyémet nem kegyed kötötte, és ez óriási különbség.

− Ne legyen már ennyire irigy és telhetetlen, West úr! − intette le Albert Tornau. − Magának ott a kép, nekem meg a kabát és a sál. Minden csak nem lehet a magáé − ezzel kezét védelmezőn tette rá a kötött holmikra.

Ezen mindhárman jót nevettek. Édesapja halála óta Mariát először látták nevetni. A két férfit örömmel töltötte el a látvány, s egy ideig még civódtak azon, hogy Maria melyiküket részesítette előnyben.

Az ünnepi vacsora következett. Döring kisasszony még önmagát is túlszárnyalta, annyi finomságot készített. A pazar díszítésű kristálypoharakban pedig finom óbor gyöngyözött.

Maria igyekezett vidámnak látszani, mert nem akarta elrontani az ünnepi hangulatot. Így az este a legnagyobb egyetértésben és boldogságban telt el. Maria szíve azonban titokban édesapja után sóvárgott, s néha csak nehezen tudta visszafojtani fel–feltoluló könnyeit.

Albert Tornau ezen az estén csak későn engedte haza Normann Westet. A férfi annyit könyörgött neki, hogy az öreg végül beleegyezett, másnap Mariával együtt Neurodéban ebédelnek.

Karácsony napján Normann West elküldte a szánt Weidenhofra a vendégek elé. Albert Tornau és Maria nem csak ebédre maradtak, hanem a teát és a vacsorát is Neurodéban fogyasztották el. Normann mindent megtett, hogy vendégei otthon érezzék magukat, s ezt Albert bácsi is nagyra értékelte.

− Soha nem hittem volna, hogy ilyen szépen és kényelmesen be lehet rendezni egy házat korszerű bútorokkal is –jegyezte meg végül.

− Ha az embernek nincs olyan szerencséje, hogy rendelkezik értékes, igazi régiségekkel, mint ön, Tornau úr, akkor meg kell elégednie a korszerű berendezéssel. A bútorok kiválasztásánál a szépség mellett a célszerűségre is nagy figyelmet fordítottam, és tartózkodtam a túlzásoktól.

− El kell ismernem, hogy ezekben a fotelekben nagyon kényelmes az ülés. Kettőt én is szívesen beállítanék a könyvtáramba. Kérem, rendeljen ezekből a csodálatos szörnyetegekből, azt hiszem, illenek hozzám. A házamban van jó néhány olyan karosszék, amelybe nem merek beleülni, mert attól félek, menten összetörik alattam. Úgy nézem, ezek kibírják a súlyomat.

Normann West megígérte, hogy megrendeli a kívánt bútordarabokat.

Mariának többször is eszébe jutott az a nap, amikor édesapjával először jártak Neurodéban. Hangosan nem tett említést róla, és azt hitte, jól tudja leplezni fájó gondolatait, de Normann érezte, hogy szenved, s a férfi is átérezte bánatát.

XVII.

Elmúlt a tél. A tavasz beköszöntével Albert Tornaunak és Normann Westnek megszaporodtak a birtok körüli feladatai. Normann már csak esténként tudott egy órára bekukkantani Weidenhofra. De bármennyire is komolyan vette munkáját, és szívén viselte Neurode jövőjét, nem mulasztott el egyetlen napot sem, hogy ne látogatta volna meg barátait.

Maria márciusban egy hátaslovat kapott a nagybátyjától, Normann pedig boldogan vállalta, hogy megtanítja lovagolni.

Az asszonyból jó lovas vált, s így gyakran elkísérte nagybátyját, amikor az a szántóföldekre indult. Albert Tornau azt akarta, hogy a birtok jövendőbeli úrnőjeként unokahúga is megtanulja a gazdálkodás csínját–bínját. Igaz, az intéző és Döring kisasszony tudta a dolgát, ráadásul Albert Tornau titokban abban is reménykedett, hogy Normann West egy nap majd feleségül veszi Mariát, ennek ellenére azt akarta, hogy unokahúga önálló legyen.

Maria nagyon igyekezett, ugyanakkor még álmában sem fordult volna meg a fejében, hogy a nagybátyja őt szemelte ki örököséül. Eszébe sem jutott, hogy Albert bácsi egyszer eltávozhat az élők sorából. Az öreg egészséges volt, mint a makk, s Maria úgy gondolta, mindig vele lesz, habár több mint harminc évvel idősebb volt nála.

Ahogy múltak a hetek, hónapok, Maria gyásza is enyhült. Továbbra is fájdalommal és hálával gondolt édesapjára, de a kedves személy elvesztése okozta seb már nem sajgott annyira.

Örömmel látta, hogy Albert Tornau viselkedése egyre kiegyensúlyozottabb és nyugodtabb. Reménykedni kezdett benne, egyszer talán eljön a nap, amikor végre mindent bevallhat neki.

Nem is sejtette, hogy idős nagybátyja egészségi állapota időközben igencsak megromlott. Normann West éles szemét azonban nem kerülte el semmi. Olykor aggódva figyelt az öregurat, aki egyáltalán nem ügyelt az egészségére. Nehéz borokat ivott, és egyik cigarettát a másik után szívta. Magányos éveire csak e két szenvedélye maradt, és megszokásból ezentúl sem akart lemondani róluk. Normann egyszer figyelmeztette is az egészségtelen életmód veszélyeire, de ugyanakkor nem akart túlságosan tolakodó lenni.

Elérkezett a június. A mezőkön tarka virágok illatoztak, s Maria szeme örömmel ragyogott fel, valahányszor lehetősége volt gyönyörködni a színes pompában.

Normann West szívében újult erővel kapott lángra a szerelem, és minden vágya az volt, hogy végre feleségül vegye Mariát. Amikor látta, hogy enyhül az asszony fájdalma, és lassan belenyugszik a megváltoztathatatlanba, elhatározta, hogy az első adandó alkalommal megkéri a kezét. A sors azonban ismét közbeszólt.

Június végén történt. Egy reggel Maria elhatározta, hogy elkíséri nagybátyját a szántóföldekre, ahol már javában folyt a munka. Indulás előtt feltűnt neki, hogy nagybátyja megint meglehetősen ideges, de azt remélte, a szabad levegőn majd megnyugszik.

Ahogy beszédbe elegyedtek a munkásokkal, kiderült, hogy néhány asszony nem teljesítette az előző napra kiadott parancsot. Gondatlanságuk láttán Albert Tornaut elöntötte a pulykaméreg. Hihetetlenül kötelességtudó ember létére nem szenvedhette a hanyagságot, s ezt azonnal szóvá is tette. Az asszonyok, akik nőgyűlölő gazdájukat kicsit mindig komikusnak tartották, egyszerűen a szemébe nevettek. Ekkor a gazda dühösen leugrott a lováról, s még mielőtt Maria észbe kapott volna, már szinte tombolt. Csúnya szavakkal szidalmazni kezdte a nőket, és közben vadul csapkodott az ostorával. Egyre csak azt bömbölte, hogy a nőket egytől egyig meg kellene kövezni, mert hűtlen, lelkiismeretlen bestia mindegyik. És ahogy így ordítozott, egyre jobban belelovalta magát a méregbe.

Maria rémülten ült a lován, és tehetetlenül nézte, ahogy nagybátyja egyik pillanatról a másikra elvágódik, akár egy darab fa. Segítségért akart sietni, de majdnem maga is szerencsétlenül járt, mert a lába beleakadt a kengyelbe, a ló meg, akit megijesztett a kiabálás, rohanni kezdett. Az egyik munkás szerencsére elkapta a kantárt, és megállította a lovat. Maria így végre le tudott ugrani róla. Sápadtan rohant oda a nagybátyjához, és remegő szívvel guggolt le melléje. A munkások is mind ijedten sereglettek köréjük. Albert Tornau elkékült arccal feküdt a földön, és üveges tekintettel nézett a semmibe. Halott volt.

Maria anélkül, hogy felfogta volna, mi történt valójában, gépies mozdulattal kinyújtotta a kezét, és lezárta a halott szemét.

− Bácsikám… édes, jó Albert bácsi! − tört fel torkából a kiáltás, de Albert Tornau ezt már nem hallhatta.

Maria szinte megbénult a rémülettől.

− Az intézőt… gyorsan Neurodéra… West úrhoz! − dadogta. A körülötte állók megértették, mit akar, s ketten mindjárt el is szaladtak segítségért.

Az intéző, akinek éppen a közelben volt dolga, pár perc múlva megérkezett. Leugrott a lóról, és odatérdelt ura fejéhez, amely már Maria ölében nyugodott. Azonnal látta, hogy késő, itt már senki sem segíthet.

− Heinrich, fogd a lovamat, és eredj, telefonálj Bernhard doktornak, hogy jöjjön azonnal! − szólt oda az egyik ott tébláboló suhancnak, majd felsegítette Mariát a földről.

− Nagyságos kisasszony, kérem, szedje össze magát… már nem tehetünk semmit, a nagyságos úr halott. Hogy történt?

Maria nem tudott megszólalni, ezért a munkások mesélték el az esetet. A történtekben bűnös asszonyok körülöttük álltak és sírtak.

Az intéző elrendelte, hogy kötözzenek össze két létrát. A létrákra frissen kaszált fűcsomókat helyeztek, s erre fektették Albert Tornau nehéz testét.

Maria szinte bénult volt a fájdalomtól, de azért segített ő is. Minden akaraterejével azon volt, hogy legalább valamelyest visszanyerje önuralmát. Amikor a munkások felemelték az ideiglenesen összetákolt hordágyat, leterítette a halott arcát zsebkendőjével, majd maga is lóra szállt, hogy hazavágtasson, és mindent előkészítsen a fogadására.

Egész testében remegett, amikor leszállt a lóról, és szinte ájultan támolygott Döring kisasszonyhoz. Elhaló hangon mondta el neki a történteket.

Döring kisasszony holtsápadtan hallgatta, kerek arcán csak úgy folytak a könnyek. Képtelen volt uralkodni magán. Ekkor Maria is keserves sírásra fakadt. Eddig szinte bénult volt a rémülettől, sírni sem tudott.

A két nő sírva készített fekhelyet Albert Tornaunak. Mire a menet odaért, mindent előkészítettek. Az orvos Normann West autóján érkezett. A férfi ugyanis, mihelyt értesült a történtekről, beküldte érte az autót a városba. Ő maga lóháton egyenesen a szántóföldről vágtatott Weidenhofra. Szomorúan vette tudomásul birtokszomszédja halálhírét, mert időközben őszintén megszerette az öreget.

Normann minden igyekezetével azon volt, hogy valahogy megvigasztalja a minden ízében remegő Mariát, aki nem tudott napirendre térni a történtek felett − egyszerűen nem hitte el, hogy nagybátyja nincs többé. Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen erős, egészséges ember egyik pillanatról a másikra eltávozzon az élők sorából? Alig heverte ki édesapja halálát, elveszítette a nagybátyját is. Nagyon fájt neki, hogy Albert Tornau végzetét éppen egy dühkitörés okozta.

Normann igyekezett őt megnyugtatni.

− Hiszen éppen ez volt a betegsége, nagyságos kisasszony. Ha egészséges lett volna, ahogy kegyed hitte, nem lettek volna ilyen erős rohamai.

Az orvos már csak azt tudta megállapítani, hogy a halált szélütés okozta.

Normann Westet keserűséggel töltötte el, hogy a lánykéréssel megint várnia kell, s szemrehányást tett magának, amiért nem tette meg már korábban. Ha Maria már igent mondott volna házassági ajánlatára, most mellette állhatna, s könnyebben tudna segíteni rajta.

Miután valamelyest lecsillapodtak a kedélyek, és a házra ünnepélyes csend borult, a két fiatal a nappaliban beszélte meg a teendőket.

− Tudja–e, Tornau kisasszony, hogy a nagybátyja kit jelölt ki örököséül? Kié lesz Weidenhof?

− Nem, ez eddig még eszembe sem jutott.

− Csak azért kérdezem, mert tudni szeretném, ide kell–e még hívnunk valakit. Kegyeden kívül voltak rokonai a nagybátyjának?

− Nem. Édesapám és Albert bácsi gyakran emlegették, hogy mi vagyunk az utolsó Tornauk. Sőt más nevű rokonokról sem tudok egyáltalán.

− Ezek szerint kegyed is lehet a nagybátyja örököse.

Az asszony döbbenten meredt rá.

− Én? Hiszen az lehetetlen…

− Miért?

− Nem tudom. Talán azért, mert számomra elképzelhetetlennek tűnik.

− A nagybátyjának volt végrendelete?

− Nem tudom. Vagyis… igen, emlékszem, Döring kisasszony egyszer említette, hogy a nagyságos úr megírta a végrendeletét.

Normann megfogta Maria kezét, előrehajolt, és égő szemmel nézett a szemébe.

− Maria… hát nem érti, hogy nem tudnám elviselni, ha el kellene mennie Weidenhofról? Belehalnék, ha nem láthatnám mindennap, és nem beszélhetnék kegyeddel…

Ez volt az első alkalom, hogy a keresztnevén szólította. Az asszony összerezzent, és kérlelő tekintettel, halkan válaszolt:

− Kérem, ne felejtse el, hogy halott van a házban.

Normann a szájához emelte az asszony kezét.

− Nem, nem felejtem el. Olyan sokáig vártam, hogy enyhüljön az édesapja elvesztése feletti fájdalma, és most… semmi olyat nem akarok mondani, ami nem illendő, de… meg kell értenie, mi játszódik le bennem. Nem tartozom a türelmes emberek közé, mégis oly hosszú ideje várok. Legalább egy szót mondjon, Maria, csak annyit, hogy akkor sem veszítem el, ha a végrendelet értelmében el kell mennie Weidenhofról. Ígérje meg, hogy nem megy el, amíg velem nem beszélt… hogy visszatarthassam!

Az asszony ajka megrándult, a keze megremegett a férfi kezében, és sápadtan nézett rá. Fojtott hangon felelte:

− Ha vissza akar tartani, én… én nem ellenkezem. De addig még sok mindent el kell mondanom, s erre a mostani óra nem alkalmas.

A férfi ismét megcsókolta a kezét.

− Tudom, hogy az elhunytnak, aki egyébként nekem is a szívemhez nőtt, az lenne az akarata, hogy gondoskodjam a jövőjéről. Várni fogok, Maria, s ezután már nem is esik olyan nehezemre… jaj, Maria!

Szavaiban forró könyörgés volt és mély, őszinte szerelem. Az asszonynak be kellett hunynia a szemét. Félénken kihúzta a kezét a férfiéból, és szégyenlős mozdulattal megsimogatta a fejét. E félénk becézés hatására a férfi vágyai lecsendesedtek, s komolyan nézett az asszonyra.

− Mint a barátja és mint az elhunyt barátja kérdezem, ugye, megengedi, hogy intézkedjek a temetést illetően? Önnek nem kell törődnie semmivel, én mindent elrendezek.

− Szívből köszönöm. Senkiben nem bízom annyira, mint magában.

A férfi elbúcsúzott, látta, jobb, ha most egyedül hagyja szerelmét. Neki is egyedüllétre volt szüksége, hogy megnyugodjék, s ez lehetetlen volt az asszony jelenlétében.

Maria sóhajtva nézett utána. Most legalább majd a titok terhe is lehullik róla, éppen eleget nyomasztotta. Mivel a nagybátyjára már nem kell tekintettel lennie, minden további nélkül bevallhatja Normann Westnek, hogy egyszer már volt férjnél, de a férje elvált tőle. Hirtelen megmagyarázhatatlan félelem fogta el. Vajon hogyan fogadja a férfi a bejelentését? Ugyanúgy érez majd iránta, ahogy eddig? Mi lesz, ha kialszik szívében a szerelem? A félelem összeszorította a szívét. Tudta, nagy bátorságra lesz szüksége, hogy mindent meggyónjon neki. Nem tudná elviselni, ha a férfi érzelmei megváltoznának, és a múltja miatt elfordulna tőle.

Nemsokára megjelent a család ügyvédje Weidenhofon, és nyilvánosságra hozta a végrendeletet. Maria hitetlenkedve hallgatta, hogy nagybátyja őt jelölte ki kizárólagos örököséül, mivel unokatestvére, Georg Tornau korábban elhunyt. Weidenhof immár minden ingatlanával és ingóságával az asszony tulajdonát képezte, csakúgy, mint nagybátyja tetemes készpénzvagyona. Döring kisasszony és az intéző jelentős évjáradékot kapott. Albert Tornau emellett úgy rendelkezett, hogy mindketten addig maradnak Weidenhofon, ameddig akarnak.

Néhány cseléd az évi bérének megfelelő összeget kapott, ezenkívül Albert Tornau a már régóta szükséges neurodei iskola építésére is szánt egy nagyobb summát.

Maria inkább megijedt, mintsem örült volna a váratlan örökségnek. A sok kötelezettségre gondolt, meg a bonyolult jogi ügyekre, amivel egy birtok irányítása együtt jár. Sápadtan súgta oda Normann Westnek:

− Egyedül nem tudom, mitévő legyek. Ha nem segít, lehetetlen, hogy feltaláljam magam ebben az új helyzetben.

− Ne csüggedjen, nagyságos kisasszony, meglátja, menni fog.

Ha szüksége van rám, bármikor rendelkezésére állok. Riadalomra nincs ok, csak túl hirtelen jött mindez, pedig sejthette volna, hogy a nagybátyja mindenképpen gondoskodik a jövőjéről.

− Megemlítette egyszer–kétszer, hogy nem kell aggódnom, de én nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget. Most meg egyszeriben ekkora birtok úrnője lettem! Nem lesz könnyű beilleszkedni az új szerepkörbe.

− Nincs egyedül, odaadó barátjaként mindenben a segítségére leszek. Rajtam kívül van egy ügyes intézője, no és itt van a szorgos kezű, megbízható Döring kisasszony is. Ők ketten szinte összenőttek Weidenhoffal, és eszük ágában sincs elmenni innen, vagy kegyedet cserbenhagyni. Ne aggódjon, inkább örüljön, amiért nagybátyja szeretete a síron túl is elkíséri.

Normann West betartotta ígéretét, ott segített, ahol csak tudott. Az intéző és Döring kisasszony is igyekezett Mariát tehermentesíteni, s így lassan minden a helyére került. Maria megnyugodott, kiegyensúlyozottabbá vált, s szívből hálás volt jóságos nagybátyjának a gondoskodásért.

Albert Tomau földi maradványait, akárcsak unokatestvéréét, elhamvasztották, s kívánsága szerint Georg Tornau mellé, a folyó menti hársfák alá temették.

Mariának sok tennivalója akadt. Mielőtt még bármibe is belefogott volna, be kellett mennie a városba, hogy elintézze az örökösödéssel kapcsolatos ügyeket. Normann West szívesen elkísérte volna, de ő nem engedte.

− Önállóságra kell törekednem, emellett tudom, magának is mennyi a dolga. Már így is túlságosan igénybe vettem az idejét.

− Számomra az a leghasznosabb időtöltés, hogy kegyednek segítek − felelte a férfi, de azért nem erősködött, inkább ráhagyta Mariára, hadd menjen egyedül. Csupán ahhoz ragaszkodott, hogy a rendelkezésére bocsáthassa az autóját, mert nem akarta, hogy vonattal utazzon.

Normann persze nem sejthette, hogy szerelme azért akar egyedül menni, nehogy a férfi megtudja, hogy elvált, hiszen a hatóságok előtt ezt semmiképpen sem hallgathatta el. Most ismét kapóra jött neki, hogy a válás után újra törvényesen felvette a Tornau nevet, így szerencsére minden simán ment az örökösödési hivatalban.

Egy nap, amikor Normann ismét épp Weidenhofon időzött − ezt egyébként gyakran megtette, hiszen mindig gondoskodott róla, hogy legyen oka a látogatásra –, Maria hivatalos levelet kapott.

− Valami tévedés lehet a dologban, mert nem Maria Tornau kisasszonynak, hanem asszonynak címezték − mondta Döring kisasszony.

Mariának erre akaratlanul is arcába szökött a vér. Gyorsan elvette a levelet, és nem szólt egy szót sem. Legszívesebben azonnal felfedte volna titkát a férfi előtt. Ugyanakkor nyomban elfogta a félelem is, hogy elveszítheti szerelmét, ezért képtelen volt rászánni magát a vallomásra. Félelme napról napra nőtt. Végül elhatározta, hogy majd akkor mondja el az igazat, ha a férfi megkéri a kezét. Ameddig csak lehetett, életben akarta tartani magában a reményt, hogy a férfi megbocsátja hallgatását, és szerelme minden akadályt legyőz.

Mariát kimondhatatlanul nyomasztotta a tudat, hogy elvált asszonyként még mindig szenvednie kell múltja miatt, még akkor is, ha nem miatta került sor a válásra. Vallomását így egyre csak elodázta, ugyanakkor már nagyon szerette volna felfednie múltja szomorú titkát.

XVIII.

Beköszöntött az augusztus. A nap szinte perzselt, amikor a neurodei állomás felől egy gyanús külsejű úr igyekezett gyalogszerrel a falu felé. Kezében bőröndöt cipelt. Herbert Lassberg volt az, Maria egykori férje.

Amióta John Sweeft, Gladys Boverley második férje visszavezényelte Németországba, igencsak hányatott élete volt. Az ötszáz dollárt, amit John Sweeft adott neki, már régen elköltötte, ráadásul mindenféle adósságokba keveredett, valahányszor olyan személyre akadt, aki hajlandó volt kölcsönadni neki némi pénzt. Az persze eszébe sem jutott, hogy esetleg munkába álljon.

Amikor már minden segélyforrása kiapadt, elhatározta, hogy felkeresi volt feleségét és apósát. Az inflációt közben megfékezték, az öreg Tornaunak − Herbert reményei szerint − talán sikerült valamicskét megmenteni a nagy vagyonból. Annyira hiú volt, hogy azt hitte, Maria még mindig szereti, és tárt karokkal fogadja − no persze okosan kell viselkednie. Azt remélte, hogy legalább amíg össze nem szedi magát egy kicsit, meghúzhatja magát nála.

Abban a szilárd meggyőződésben kopogtatott be egykori lakásuk ajtaján, hogy akár rögtön sikerül némi pénzt kicsikarnia tőlük.

A házmestertől megtudta, hogy Maria Tornau és édesapja már egy éve nem laknak a városban, hanem Georg Tornau úr egyik unokatestvérének falusi birtokára költöztek.

Herbert Lassberg kikérdezte a házmestert a részletekről, utána pedig a lányát, Grétit is, aki annak idején modellt ült Mariának a fátyolos erdei tündérhez. A lány elmondta, hogy Tornau úr a lányával egyik gazdag unokatestvéréhez költözött, és ott nagyon jól érzik magukat. A nagyságos kisasszony tavaly télen megírta neki, hogy egy gyönyörű, óriási birtokon lakik.

Herbert figyelmesen hallgatta, és megkérdezte a kis erdei tündért, hogy tudja–e a címet. A lány addig kotorászott egy dobozban, amíg rá nem bukkant az említett levélre, melynek hátoldalán ott állt a feladó címe, amit a férfi gondosan feljegyzett.

Herbert Lassberg elgondolkodva csukta be maga után a házmesterek ajtaját. Hát igen, ez neki is megfelelne, de még mennyire! Jobbat ki se találhatna, mint hogy ott pöffeszkedjék egy falusi birtokon, és élvezze az életet! Furcsa, hogy neki sohasem említették ezt a földbirtokos rokont. Ugyan mi akadályozza meg abban, hogy útnak induljon, megkeresse Mariát, és megkérje, hogy fogadja be egy időre? Mariával mindig szót lehetett érteni, az apja pedig úgyis azt teszi, amit a lánya akar. Ha a volt felesége nem fogadja be, legalább megpróbál kicsikarni tőle némi készpénzt.

Maria mindig jószívű volt, és… és ő, ha akarja, bármikor újra magába bolondíthatja, efelől nem voltak kétségei.

Ami kevés büszkeség még szorult belé, az utóbbi hónapok nélkülözése alatt az is végképp elenyészett. Herbert Lassberg gátlástalan csavargóvá vált, aki gondolkodás nélkül elvette, amit felkínáltak neki.

Összekaparta utolsó garasait, és magabiztosan útra kelt Weidenhof felé. Nem volt egyebe, csak a rajta lévő ruha és néhány elhasználódott fehérnemű, amit ócska bőröndjében cipelt magával, így érkezett meg Neurodéba a férfi, aki amióta az eszét tudja, mások nyakán élősködött, s nem is élt rosszul soha.

A faluban betért az egyetlen vendégfogadóba, ahol kiadós ebédet rendelt magának. Amíg evett, kihallgatta a mellette lévő asztalnál ülő parasztok beszédét.

− Mondhatsz, amit akarsz, Tornau kisasszonyból a végén derék földbirtokos válik. Az intézője azt mondja, érdekli a mezőgazdaság, és mindennel törődik, ami a birtokon történik − mondta az egyik.

− Hát igen, úgy látszik, akinek a Jóisten tisztséget ad, annak észt is oszt hozzá. Ami azt illeti, csinos kis vagyont örökölt.

− Ugyan ki örökölte volna, ha nem ő? Az apja volt a weidenhofi remete egyetlen rokona. Az ő halála után már csak Maria kisasszony maradt meg a családból. A weidenhofi úgy szerette, mint az édesgyermekét.

− Nem mondom, jól járt a kisasszonyka, hatalmas vagyont örökölt. Nemsokára körülrajongják a kérők is, hiszen olyan szép, hogy nincs párja a környéken. Én magam is szívesen udvarolnék neki…

A hallgatóságból kitört a nevetés.

− Éppen rád vár, te tökfilkó! Akkor már a neurodeinak több esélye van. Nem hiszem, hogy mást a kisasszony közelébe engedne. Amíg szegény lány volt, nem kérte meg a kezét. Most viszont gazdag, és Weidenhof meg Neurode együtt… nem mondom, pazar birtok volna.

− Szerintem most már a kisasszony is jobban megfontolja a döntést. Hiszen olyan helyes, derék fehérnép. Ideje, hogy férjhez menjen, biztos van már huszonöt éves. A végén még vénkisasszony marad, ahogy a nagybátyja is agglegény volt. Az ilyen példa ragadós.

A parasztok tovább beszélgettek, Herbert Lassberg pedig feszült figyelemmel hallgatta őket. Különösebb nehézség nélkül megtudta, hogy a volt felesége itt hajadonnak adta ki magát, és ami még ettől is fontosabb volt számára, hatalmas vagyont örökölt.

A hallottak nagyon felizgatták. Hogy az ördögbe lehetett olyan balga, hogy hagyta magát elcsábítani Gladys Boverleytől? Miért is hagyta el fiatal feleségét? Legalább ne vált volna el tőle! Akkor most nyugodtan pöffeszkedhetne a weidenhofi birtokon.

Úgy döntött, itt az ideje, hogy rendbe hozza az életét. Egy kicsit kénytelen lesz megalázkodni, megjátszani a szegény ártatlant, akit elcsábítottak, de aki már réges–rég megbánta tettét. Hallott már olyan esetről, amikor az elvált házastársak újra egybekeltek. Csak ügyesnek kell lennie, és fel kell ébresztenie a régi szerelmet volt felesége szívében. Egy ilyen nagyszerű fickónak pedig, mint amilyen ő, ez nem eshet nehezére. Éppen kapóra jött neki, hogy Maria édesapja már nem él, így az ő ellenállásától nem kell tartania. Végül is Maria annak idején fülig szerelmes volt belé, habár az utóbbi időben igencsak megközelíthetetlennek mutatta magát. Igaz, ő is túlságosan elhanyagolta. Elhatározta, hogy ezt most jóváteszi, s úgy gondolta, nem lesz nehéz dolga.

A vendégfogadóban szobát bérelt. Kicsi, szerény padlásszobát kapott, de nem bánta, hiszen úgyis csak átmeneti lakhelyül szolgál számára. Nagyon olcsó volt, neki meg nem volt más választása. Nem tartotta okosnak, hogy mindjárt Weidenhofra menjen, először puhatolózni akart.

Amikor a parasztok elmentek, beszédbe elegyedett a fogadóssal, és kikérdezett tőle mindent, amire kíváncsi volt. A fogadós sokat tudott a weidenhofi viszonyokról, mivel a birtokon szolgáló cselédek a vasárnapi bál alkalmával nála gyűltek össze, és sok mindent kifecsegtek.

Herbert Lassberg visszafojtott lélegzettel hallgatta, de nem árulta el, milyen különös oka van a kérdezősködésre. A fogadós meg boldog volt, hogy beszélhetett.

Lassberg végül látszólag ártatlanul megkérdezte:

− Szóval Weidenhof örököse hajadon?

− Egyelőre igen, de már nem marad az sokáig. Amíg szegény lány volt, rá se hederített senki, de most majd akad kérője bőven.

Herbert Lassberg eleget tudott. Megértette, hogy Maria eltitkolta a múltját az itteniek előtt. Ennek különleges oka lehetett, valószínűleg a nagybátyja bogaras természete miatt cselekedett így. Az ő számára azonban különös jelentőséggel bírt, talán még tőkét kovácsolhat belőle. Még csak azt kellett ellenőriznie, miként jelentkezett be Maria a hatóságoknál. Ha a rendőrségen is Maria Tornau kisasszonynak adta ki magát, akkor törvénysértést követett el. Ennek tudatában talán sikerül pénzt kicsikarnia tőle még akkor is, ha esetleg nem hajlandó őt visszafogadni a kegyeibe.

Azt természetesen nem tudta, hogy Maria a válás után levetette a Lassberg nevet, s így jogában állt újra használni a Tornaut.

Amikor a fogadós másnap megemlítette vendégének, hogy be kell őt jelentenie a hatóságoknál, Herbert Lassberg könnyedén odavetette:

− Megkönnyíteni a dolgát, és magam jelentkezem be az elöljárósági hivatalban. Kihez forduljak, uram?

A fogadós felvilágosította, mire ő azonnal útnak indult. Beszédbe elegyedett a hiszékeny tisztviselővel, majd szinte mellékesen megkérdezte:

− Mondja csak, nem jelentkezett be az elmúlt évben egy bizonyos Lassbergné?

− Lassberg? Nem, uram, ön az első ezzel a vezetéknévvel. A falunkba alig téved idegen.

− Biztos benne? Ugyanis egy elveszett rokonomat keresem, aki állítólag erre a környékre költözött. Éppen miatta jöttem.

− Biztos vagyok benne, hogy jól emlékszem, de megnyugtatására megnézem a könyvben, ahová a jövevények adatait írom.

Miután kinyitotta a könyvet, megállapította, hogy Lassbergné nem jelentkezett be Neurodéban.

− A weidenhofi birtok is Neurode községhez tartozik? − tudakozódott Lassberg tovább.

− Igen, de ott már hosszú évek óta csak egyetlen nőnemű lény él, mégpedig Sophie Döring kisasszony. A birtok jelenlegi úrnője csak egy éve él itt, de őt, akárcsak a régebbi tulajdonost, Tornau–nak hívják. Maria Tornau kisasszony a régi birtoktulajdonos unokahúga.

Herbert Lassberg úgy tett, mint akit ez már nem is érdekel, és másról kezdett beszélni. Az eredménnyel elégedetten tért vissza a fogadóba. Ott tiszta inget húzott, és gondosan kikefélte egyetlen öltönyét.

Abban a meggyőződésben, hogy még mindig előkelő megjelenésű, jóképű férfi, akinek nem eshet nehezére kiengesztelni egy duzzogó fiatalasszonyt, útnak indult Weidenhof felé.

Az erdőn át vezetett az útja. Éppen lehetőségeit latolgatta, amikor odaért ahhoz az erdei tisztáshoz, ahol annak idején Maria a festményén dolgozott. Hirtelen megtorpant. A forrásnál, a mohával benőtt sziklán karcsú, előkelő ruhába öltözött fiatal hölgy üldögélt. Habár háttal volt neki, büszke fejtartásáról és arany barna hajáról Herbert azonnal ráismert volt feleségére. Előrehajolva ült, keze az ölében nyugodott, s szemmel láthatóan az erdei forrás csobogását hallgatta. Annyira elgondolkodott, hogy nem hallotta meg Herbert Lassberg lépteit a puha erdei növényzeten.

A férfi néhány percig mozdulatlanul figyelte. Örült, hogy éppen ezen a nyugodt helyen találkoznak − itt egyedül lehetnek. Sehol egy teremtett lélek, csak az erdő fái magasodtak némán körülöttük. Lassan közeledett hozzá, az asszony háttal ült neki. Már szinte a közvetlen közelében volt, s Maria még mindig nem vette észre.

− Maria! − Puha sóhajként röppent fel ajkáról az asszony neve, mint akit szinte megbénítottak hirtelen rátörő érzelmei. Nem is kellett nagyon színészkednie, mert a szép fiatalasszonyt most kívánatosabbnak látta, mint valaha. Már nemcsak a kalandor, hanem a férfi szemével nézett végig rajta.

Maria rémülten fordult meg, és úgy meredt rá az előtte álló férfira, mintha kísértetet látna. Meglepetésében szóhoz sem jutott. Mindenre számított, csak arra nem, hogy volt férjét látja viszont ezen a helyen. Azt hitte, már régen feleségül vette Gladys Boverleyt, és Amerikában éli világát.

− Maria, édes, hűséges Mariám… bocsáss meg, hogy így rád ijesztettem! Tudom, nem számítottál rám, de nem hagyott nyugodni a vágyakozás utánad. Annak idején bolond ésszel azt hittem, el tudok szakadni tőled, de be kellett látnom, hogy az igaz szerelem, ami hozzád füz, mindennél erősebb. Látod, visszavezetett hozzád!

Maria időközben úgy–ahogy összeszedte magát. Büszkén kihúzta magát, és hangja hűvösen, elutasítóan csengett, amikor megszólalt:

− Sajnos, túl későn jutott eszedbe mindez. Nyugodtan megkímélhetted volna magad az utazás fáradalmaitól. Nekünk nincs miről beszélnünk többé egymással.

− Hát így fogad engem az én Mariám?! Hogy tudsz ilyen szívtelen lenni? − fuvolázta Herbert.

− Hagyd ezt, és kérlek, fejezzük be a beszélgetést! Szeretnék egyedül maradni − mondta Maria ridegen.

A férfi szeme dühösen villant meg, de úgy látta jónak, ha tovább játssza a szerepét.

− Nem büntethetsz meg ilyen kegyetlenül, amiért egy kicsit eltévelyedtem. Azóta rájöttem, hogy nem tudok élni nélküled. Légy jó, Maria, légy nagylelkű hozzám! Bocsáss meg, és felejtsd el, hogy akaratlanul is fájdalmat okoztam! Légy újra az én szeretett, imádott hitvesem, s én nem hagylak el soha többé. Az az amerikai nő valósággal megbabonázott, csak így feledkezhettem meg rólad. Beteg voltam, Maria, a szívemben azonban soha nem lettem hűtlen hozzád. Légy könyörületes, hiszen jobban szeretlek, mint valaha, és megértettem, hogy nekem csakis te jelentheted a boldogságot.

Maria arca megvetően rándult meg. Csodálkozott önmagán, hogy annak idején minden szavát elhitte ennek a ravasz, hazug csirkefogónak.

− Gondolom, erre akkor jöttél rá, amikor hírét vetted, hogy az anyagi helyzetem gyökeresen megváltozott. Ismerlek, mint a tenyeremet, tudom, miért jöttél vissza. Csakhogy közöttünk örökre vége mindennek. Nem vagyok már az a hiszékeny, balga gyermek, akit játszi könnyedséggel megtéveszthetsz. Ne fáradj tovább, inkább fejezzük be minél hamarabb ezt a kínos beszélgetést! Semmi közünk egymáshoz! Menj, és ne kerülj többé a szemem elé! Megvetésen kívül soha nem tudok már mást érezni irántad.

A férfi úgy tett, mint aki teljesen összetört. Még semmi sincs veszve, gondolta makacsul.

− Maria, nem lehetsz ilyen kegyetlen! Hát már elfelejtetted, milyen boldogok voltunk? Elfelejtetted az együtt töltött csodálatos órákat?

− Hallgass! − ripakodott rá az asszony szinte magánkívül. − Ne emlékeztess arra, amit egyébként is nehéz elfelejtenem, arra, hogy milyen szégyent hoztál rám. Éppen eléggé megsínylette a büszkeségem, hogy egy becstelen ember felesége lettem. Menj innen, hagyj magamra, nem tudom tovább elviselni a látványodat!

Sértett büszkeségében és a kínzó, csak nehezen halványuló emlékek hatására az asszony úgy érezte, mindjárt elveszíti önuralmát. A férfi azonban határtalan hiúságánál fogva másként értelmezte az asszony izgatottságát. Azt hitte, Maria még most sem közömbös iránta, s heves kitörésével tulajdonképpen saját gyengesége ellen próbál küzdeni. Úgy gondolta, nyert ügye van, ha most bátran támadásba lendül. Tartsa csak végre a karjában, s nem fog ellenkezni többé, hanem puhán, engedelmesen simul majd hozzá.

− Maria, kérlek, kegyelmezz, elepedek utánad! − kiáltott fel, és térdre vetette magát előtte. Mindkét karjával átölelte az asszonyt, és oda akarta húzni magához, hogy megcsókolja.

Dulakodás közben egyikük sem vette észre a fák közül váratlanul kilépő Normann Westet. A férfi kettejüket látva hirtelen megtorpant. Hallotta, hogy Maria hangosan felsikoltott, amikor az ismeretlen férfi, akinek az arcát nem láthatta, letérdelt elé, és átölelte. Látta, hogy Maria minden erejével hadakozik az ölelés ellen. Hirtelen eszébe villant, hogy az asszony egyszer azt mondta neki, volt már egy férfi az életében, aki gonoszul elbánt vele. Hallotta azt is, hogy az idegen a nevén szólította szerelmét.

Hatalmas léptekkel ott termett mellettük, felrántotta a térdelő férfit, és félrelökte.

− Nyugodjon meg, nagyságos kisasszony, a védelmem alatt áll! Ezt a tolakodó, szemtelen fickót pedig kellően megbüntetem − mondta, és ezzel Herbert Lassberghez fordult, aki közben feltápászkodott a földről, és hitetlenkedve bámult Normann Westre. Arcvonásait eltorzította a harag, amikor fojtott, fenyegető hangon megszólalt:

− Mit képzel, Mr. West?! Most nem Amerikában vagyunk. Önnek nincs itt semmi keresnivalója! Ez a hölgy a feleségem, ezért kérem, ne avatkozzon a családi ügyeinkbe!

Normann West letaglózva meredt rá. Akaratlanul is hátrálni kezdett, és rémült tekintetét Mariára emelte.

− Nem… ez nem lehet igaz… mondja, hogy nem igaz!

Maria magába roskadtan ült. Annyira szégyellte magát, hogy nem mert a férfi szemébe nézni. Úgy érezte, nem éli túl, hogy éppen így derült fény a titkára.

Ebben a lelkiállapotban el sem jutott a tudatáig, hogy Lassberg szavaiból Normann West azt érthette, hogy ők ketten még mindig házasok. Egyre csak az járt a fejében, hogy a szeretett férfi hazugnak hiszi, mert hajadonnak adta ki magát. Kimondhatatlanul sajnálta, hogy még a kezdet kezdetén nem vallott be neki mindent őszintén. Tudta, hogy beszélnie kell, magyarázatot kell adnia eddigi hallgatására, mert különben mindennek vége. Kétségbeesésében tenyerébe rejtette az arcát, és képtelen volt megszólalni.

Normann West hiába várta, hogy Maria meghazudtolja a szánalmas alakot, akinek elvetemültsége nem volt ismeretlen előtte.

Szóval, ő az a bizonyos férfi Maria életében! Ráadásul nem is akárki, hanem úgy tűnik, tényleg a férje!

Herbert kihasználta a döbbent csendet, és Westhez fordult.

− Kérem, hagyjon végre egyedül a feleségemmel! Hosszú ideje nem találkoztunk, és rengeteg mondanivalónk van egymás számára. Csupa olyasmi, amihez nincs szükségünk tanúkra –mondta gúnyosan.

Normann még egy segélykérő pillantást vetett Mariára, aki magába roskadva ült a sziklán. Kezébe temette az arcát, minden porcikája remegett. A férfi úgy érezte, megszakad a szíve. Idegesen elnevette magát − de inkább kiáltás volt az, mint nevetés. Végül szó nélkül megfordult, és otthagyta őket.

Maria nem vette észre azonnal, hogy West elment. Alig tudta legyőzni a kétségbeesést, ami erőt vett rajta. Amikor végre összeszedte magát, és felemelte a fejét, Normannak már hűlt helye volt. Fölugrott, és rohant volna utána, de szerelme addigra eltűnt a fák között.

Herbert Lassberg úgy látta, ütött az óra, hogy ismét támadásba lendüljön. Kitárta a karját, és meg akarta ölelni az asszonyt, de ekkor váratlan meglepetésben volt része. A büszkeség és a kétségbeesés szinte emberfeletti erőt kölcsönzött a gyenge teremtésnek. Olyan erővel lökte el magától a férfit, hogy az megtántorodott, éppen hogy csak el nem esett. Maria büszkén, villogó szemmel fordult hozzá.

− Ne merészelj többé hozzám nyúlni, mert arcul csaplak, és idehívom az embereimet, akik itt dolgoznak a közelben! − kiabálta szinte magánkívül. − Mindössze ebbe a sípba kell belefújnom, és pillanatok alatt itt lesz mind − kiáltotta szinte magánkívül. A szeméből undor és dühös megvetés sugárzott.

A férfi megértette, hogy volt felesége csakugyan hallani sem akar róla. Hirtelen felébredt benne a sejtelem, hogy valami köze lehet Normann Westhez. Nem értette, honnan bukkant fel ilyen váratlanul, hiszen ő úgy tudta, Amerikában él. Ekkor eszébe jutott, hogy a parasztok a fogadóban valami amerikait emlegettek, aki megvásárolta a neurodei birtokot, és aki kapcsolatban áll Mariával. Ördög és pokol! Ennek a Mr. Westnek más dolga sincs, mint hogy lépten–nyomon az ő útjába álljon? Ha Maria őutána érdeklődik, neki nincs esélye nála. No nem baj, ezentúl más hangon beszélget vele!

− Szóval nem akarsz visszafogadni, és újból feleségül jönni hozzám? − kérdezte.

Az asszony felemelte sápadt, elkínzott arcát, és üres tekintettel válaszolt:

− Csupán megvetést és undort érzek irántad. − Szavai keményen, határozottan csengtek.

Herbert arcán gúnyos, kaján mosoly jelent meg.

− Aha, szóval annak a széllelbélelt amerikainak jobbak az esélyei nálad?

− Ehhez semmi közöd! Most pedig távozz, vagy idehívom az embereimet.

Ezzel előhúzta a nyakláncát, amelyen egy pici ezüstsíp díszelgett. Valamikor Albert Tornaué volt, aki akkor használta, ha az embereit akarta maga köré gyűjteni. Maria jól tudta, hogy egyetlen munkás sincs olyan közel, hogy meghallaná a sípszót, de kénytelen volt ehhez a cselhez folyamodni. Be akarta bizonyítani Herbertnek, hogy nem teljesen védtelen.

A férfi sejtette, hogy Maria nem egykönnyen fog segítséget hívni, mert ő maga sem szeretné, ha együtt találnák őket. Ettől függetlenül jónak látta, ha óvatosabban viselkedik. Gúnyosan szólalt meg:

− Nem úgy van az, angyalom! Nehogy azt hidd, hogy megijedek az embereidtől! Nem mozdulok innen égy tapodtat sem, pedig látom, nagyon szeretnéd, már csak a flancos amerikaid miatt is, aki szeret az asszonyok megmentőjének szerepében tetszelegni, még ha nem is jogosította fel erre senki. Egyébként is lenne hozzá egy–két szavam, de azt majd később, van időm elég. Először veled kell zöld ágra vergődnöm. Még egyszer megkérdezlek, hajlandó vagy–e visszafogadni férjednek?

Az asszony kimerülten simított végig a homlokán. Normann Westen kívül most nem érdekelte semmi és senki. Azóta rájött, hogy a férfi azért hagyta faképnél őket, mert valószínűleg úgy értette, hogy még most is házasok. Ha pedig így van, akkor gyorsan cselekednie kell, mert Normann szenved. Dühös volt saját magára, amiért hagyta, hogy elmenjen anélkül, hogy magyarázatot kapott volna a történtekre. Éppen ezen tépelődött, amikor végre eljutott az agyáig Herbert iménti kérdése. Fojtott hangon csak ennyit válaszolt:

− Inkább a halál!

Olyan szenvtelenül ejtette ki a kemény szavakat, hogy nem volt kétség, komolyan is gondolta, amit mondott. Herbert dölyfösen elmosolyodott.

− Nem olyan könnyű meghalni, mint hiszed. Hát idefigyelj! Olyan helyzetben vagyok, hogy nem válogathatok az eszközökben, nincs vesztenivalóm. Tele vagyok adóssággal. Segítened kell, hogy kikerüljek ebből a kutyaszorítóból, hiszen gazdag vagy, hatalmas vagyont örököltél. Nekem persze sohasem említetted, hogy ilyen pénzeszsák nagybátyád van! Egy tekintélyesebb összegre gondoltam, amellyel megalapozhatom a jövőmet. Ha nem adod meg a kért összeget, akkor feljelentelek, hogy hamis adatokkal jelentkeztél be a községi hivatalban. Tisztában vagy vele, hogy ez milyen kellemetlen következményekkel járhat? Talán rámegy az örökséged is, mert hajói tudom, a nagybátyád Maria Tornau kisasszonyt jelölte ki örököséül, te pedig Maria Lassberg asszony vagy.

Herbertnek fogalma sem volt róla, milyen butaságokat beszél. Maria ugyanis, mielőtt átvette volna az örökséget, mindent tisztázott az örökösödési hivatalban. Ezenkívül a nagybátyja unokatestvérére, Georg Tomaura hagyta a vagyonát, amely annak halála után átszáll Maria nevű leányára. Ezek szerint teljesen mindegy, hogy Georg Tornau lányát Tornau kisasszonynak vagy Lassberg asszonynak hívják, csak az a fontos, hogy Georg Tornau lánya legyen.

Maria jól tudta ezt, de nem volt kedve magyarázkodni volt férjének. Egyre csak azon törte a fejét, hogyan szabadulhatna meg tőle minél hamarabb. Attól félt, hogy a férfi újra támadásba lendül. Herbert Lassberget a legnagyobb gonoszság elkövetésére is képesnek gondolta.

Hitványsága olyan undorral töltötte el, hogy összerázkódott, és néma döbbenettel meredt rá. Lassberg azt hitte, azért hallgatott el, mert megijedt az iménti fenyegetéstől. Győzelme biztos tudatában kisvártatva megszólalt:

− Várom a döntésedet! Azt hiszem, százezer márkával már tudnék mit kezdeni. Szerény összeg ez ahhoz a nagy vagyonhoz képest, amit örököltél. Ennyi pénzt nyugodtan nélkülözhetsz.

Mariát rosszullét környékezte, teljesen összezavarodott. Egyetlen kívánsága volt: minél előbb meg akart szabadulni ettől az embertől, aki már bebizonyította neki, mi mindenre képes. Legyőzte hát undorát, és kimért hangon közölte:

− Beláthatod, hogy ilyen horderejű dologban nem dönthetek azonnal, nyugodtan át kell gondolnom. Holnap ugyanebben az időben megkapod a választ. Hol talállak meg?

Herbert arca diadalmasan ragyogott fel. Már sajnálta, hogy nem nagyobb összeget kért. No, de ami késik, nem múlik, még pótolhatja a mulasztást.

− A neurodei vendégfogadóban szálltam meg.

− Jó, majd jelentkezem. Most pedig kérlek, hagyj elmenni, nincs erőm tovább ehhez a beszélgetéshez!

− Menj, nem tartóztatlak tovább! De jól jegyezd meg, ha holnap délig nem kapom meg igenlő válaszodat, valóra váltom a fenyegetésemet.

− Megkapod a választ − felelte az asszony sietve.

Ezzel kihúzta magát, és elindult hazafelé anélkül, hogy egyetlenegyszer is hátranézett volna. Eleinte tétova, bizonytalan léptekkel haladt, de aztán egyre gyorsabban szedte a lábát, végül már szaladt, mintha valami nagy szörnyűség elől menekülne.

XIX.

Normann West maga sem tudta, hogyan érkezett haza az erdei sétából. Agyában egymást kerg'ették a gondolatok. Felfoghatatlan volt számára, hogy a legkedvesebb lény, akit teljes szívéből, őszintén szeretett, másnak a felesége − ráadásul éppen azé a gazemberé, aki már egyszer leszerepelt előtte, amikor New Yorkban meg akarta zsarolni Gladys Boverleyt. A máskor oly józanul gondolkodó férfit annyira zavarba hozták a történtek, hogy egyetlen épkézláb ötlete sem volt. Fájdalmasan hasított belé újra meg újra a gondolat, hogy Maria csak játszott vele. Egész viselkedése, minden cselekedete, minden mosolya, szava merő hazugság volt. Becsapta, hagyta, hogy hiába reménykedjék, és megjátszotta, hogy ő is szereti. Érintetlen lánynak hitte, és lám: férjes asszony, méghozzá éppen annak a nyomorultnak a felesége! Lehetetlen!

Igaz, neurodei látogatásuk alkalmával Maria bevallotta neki, hogy volt egy férfi az életében, de az becsapta, megcsalta és elhagyta, amikor vagyontalanná vált. Amikor ez eszébe jutott, megtorpant. Egyszeriben egészen más fényben látta a történteket. Szóval Mariát elhagyta a férje, amikor a család elveszítette a vagyonát, és most visszajött, mert a fülébe jutott a gazdag örökség híre. Ez jellemző volt erre a csirkefogóra, erre a nyomorult zsarolóra. Mariának nem jelent már semmit, hiszen irtózva kiáltott fel, és kétségbeesetten harcolt az ölelése ellen. Ő pedig eszeveszett fájdalmában elrohant onnan, kizárólag csak magára gondolt, ahelyett hogy kimentette volna szerelmét annak a semmirekellőnek a karjából, aki minden aljasságra, és tisztességtelenségre képes.

Erre a gondolatra elfogta a félelem. Nyomban visszafordult, és futva tette meg újra az utat az erdei tisztáshoz. Úgy érezte, meg kell óvnia Mariát a férfitól, annak ellenére, hogy az illető a tulajdon férje.

Lassberg szavai hallatán biztosra vette, hogy még most is a felesége, habár eszébe jutott az is, amit Maria mondott. Határozottan kijelentette, hogy semmi közük többé egymáshoz, és hogy annak a férfinak nincs már joga hozzá.

Nyugtalansága nőttön–nőtt. Végre elérte az erdei tisztást, de legnagyobb meglepetésére üresen találta. Égő szemmel meredt arra a pontra, ahol az imént Mariát hagyta. Talán visszatért a férjével Weidenhofra? Az is lehet, hogy egyszerűen kibékültek egymással. Sebzett lelkét leírhatatlan érzések kínozták. Egy dologban biztos volt: az asszonynak nincs szüksége rá.

Tétova léptekkel visszaindult Neurodéra, miközben agya lázasan dolgozott: meg akarta oldani a rejtélyt. Igyekezett legyűrni fájdalmát, ami nem ment könnyen, hiszen csak most, amikor elveszíteni vélte, tudatosult benne, mennyire szereti Mariát. Vajon képes visszafogadni azt az embert, és a jövőben együtt él vele? Hogyan lehet hatalma annak a csirkefogónak felette, amikor már egyszer elhagyta?

Összezavarodva, búskomoran érkezett vissza a birtokára. Bement a szobájába, és a díványra vetette magát. Szokatlan viselkedés volt ez tőle, hiszen eddig naphosszat szorgalmasan dolgozott, tette a dolgát, de most úgy érezte, elhagyta minden ereje. Ezen a napon vágytól vezérelve indult el Weidenhofra. Úgy érezte, sóvárgása elővarázsolja majd Mariát az erdei forrásnál, azon a helyen, ahol először beszélgetett vele. Elhatározta, hogy tiszta vizet önt a pohárba, ezért ha találkoznak, megkéri, ne várassa tovább, hanem legyen végre a felesége. Határozottan érezte, hogy Maria szereti, és szívesen tartozna hozzá. Ilyen gondolatokkal és érzésekkel érkezett meg az erdei forráshoz, ahol a rémült arcú, döbbent Mariát egy másik férfi karjában találta. Az az ember pedig nem volt más, mint a férje… a férje! Normann mindenre felkészült, csak arra nem, hogy Lassberggel találkozzék, akiről ráadásul kiderül, hogy a szeretett nő férje.

Milyen gyámoltalanul, megtört arccal ült ott az asszony, s amikor megkérdezte, hogy igaz–e, amit Lassberg állít, arcát eltakarta a kezével. Nem mert hazudni, de Normann tudta, érezte, szörnyű érzés volt számára, hogy nem mondhatott mást.

Most, hogy valamivel nyugodtabban, világosabban tudott gondolkodni, már nem tudta elhinni, hogy az asszony könnyelmű s csalárd játékot űzött vele, amikor pedig a szeméből már jó ideje azt látta, hogy szereti. Albert Tornau halála napján, amikor egy pillanatra elhatalmasodtak rajta az érzelmei, félénken figyelmeztette, hogy halott van a házban. Azt is mondta, hogy még sok mindennek el kell hangzania, mielőtt feltárnák egymás előtt a szívüket. Mennyi megoldatlan rejtély! Aztán meg félszeg–gyengéden megsimogatta a fejét. Hiszen az nem álom volt, hanem valóság! Milyen boldoggá tette akkor az a kis becéző mozdulat! És most… most mi lesz?

Gondolatai újra és újra visszatértek a kiindulóponthoz, a szívében pedig nem akart enyhülni a fájdalom. Mit tegyen, tehet–e itt ő bármit? Boldogsága vajon végleg elveszett, és nincs más hátra, mint hogy feladja a harcot? Vagy ha még megmentheti, akkor hogyan? Egyre csak ezen a törte a fejét. A gondolat, hogy Maria kibékül a férjével, és ezentúl együtt él vele Weidenhofon nem hagyott neki békét. Képtelen volt egy helyben maradni, fel–alá járkált a házban. Úgy érezte, azonnal Weidenhofra kell rohannia, hogy megfegyelmezze Lassberget, mint egy támadni készülő kutyát, és elvegye tőle az áldozatát.

Igen, Maria áldozat! Minél tovább tépelődött, annál jobban megértette, hogy Maria nem lehet más, mint Lassberg áldozata. Hogyan tűrhetné ezt el ő, aki mindennél jobban szereti? Nem tudja megakadályozni, hogy az a nyomorult újra megkaparintsa? Igen ám… de milyen jogon lépjen fel megmentőjeként? A törvény itt Németországban nagyobb jogokkal ruházza fel a férjet, mint odaát Amerikában. Hiába szereti, nincs hozzá joga, hogy megvédelmezze.

Viszont azt sem nézheti tétlenül, hogy egy másik férfi formáljon jogot szíve választottjára, amikor erre a szerepre vágyik, amióta csak először megpillantotta Mariát. Akkor inkább eladja Neu–rodét, és másutt vásárol birtokot magának.

Vagy térjen vissza Amerikába, vesse bele magát újra a munkába, hogy ne legyen ideje gondolkodni, és az érzelmeivel foglalkozni? Bárcsak soha többé ne kellene gondolnia a történtekre!

Dühösen beleöklözött a levegőbe. Mintha el tudná felejteni Mariát! Az érzések összevissza kavarogtak benne, Normann kimondhatatlanul szenvedett.

Végül elhatározásra jutott. Igen, visszamegy Amerikába, mihelyt megtudja, hogy Maria kibékült a férjével. Neurodét itt hagyja, nem érdekli tovább a birtok sorsa. Soha többé nem tér vissza, soha többé nem akar találkozni az asszonnyal.

Egy órát töltött el keserves kínok és kétségbeesés közepette. Amikor asztalhoz hívták, szólt a cselédeknek, hogy szedjék le újra a terítéket, mert nem akar enni. Gyorsan ivott egy pohár bort, mert testileg–lelkileg elgyötörtnek érezte magát.

Egyet biztosan tudott: boldogságának vége, ha örökre elveszítette Mariát.

Maria futva tette meg az utat hazáig. Felrohant a lépcsőn, berontott a szobájába, bezárkózott, és a díványra vetette magát. Szégyenében szeretett volna a föld alá bújni. Édes Istenem, vajon mit gondolhat most róla Normann West?! Mi mást, mint hogy megveti, azért is hagyta ott szó nélkül az erdőben Lassberggel. Már régen be kellett volna neki vallania, hogy elvált asszony, de mindig halasztgatta, mert attól félt, elveszíti a szerelmét. A lehető legkíméletesebben akarta elmondani az igazat, és azt remélte, mindjárt kieszközölheti a bocsánatát is. Talán megértette volna, hogy a nagybátyja miatt kellett olyan hosszú ideig hallgatnia. Szíve mélyén azt remélte, hogy a férfi őszintén szereti, és megbocsát neki, ő pedig végre nyugalomra és boldogságra talál az oldalán.

A mai események után úgy érezte, minden elveszett. Herbert Lassberg másodszor is tönkretette az életét. Normann West ezek után nem bocsátja meg, hogy ilyen hosszú időn át elhallgatta előle az igazságot. Úgy lehet… nem úgy lehet, hanem biztos, hogy a szíve tele volt megvetéssel, amikor elrohant a helyszínről. Csakhogy nem ez volt a legrosszabb, hanem az, hogy éppen ő okozott neki fájdalmat. Maria tudta, hogy miatta szenved.

A nagy izgalomban fel sem tűnt neki, hogy a két férfi ismerte egymást, tehát már korábban is találkoztak. Attól a pillanattól kezdve, hogy Normann West váratlanul felbukkant, Maria már csak arra tudott gondolni, hogy a szerelme hazugnak és csalónak hiszi.

Csak később kezdett el azon gondolkodni, hogyan szabadulhatna meg végleg volt férjétől. Herbert pénzt követel tőle, százezer márkát. Legszívesebben odaadta volna neki, csak hogy végre megszabaduljon tőle, de tudta, ha így tesz, Herbert gyorsan elveri a pénzt, és hamarosan újra jelentkezik. Ismerte őt jól, s biztosra vette, hogy ezzel vég nélküli zsarolásnak néz elébe. Vajon hogyan vehetné elejét a tortúrának?

Törte a fejét, mit kellene tennie, s közben újra és újra felidéződött emlékezetében az erdei forrásnál lejátszódott jelenet. Hirtelen beléhasított egy gondolat. Csak nem hiszi Normann West, hogy ö még mindig Lassberg felesége? Ahogy végiggondolta a történteket, rájött, hogy Herbert szavai alapján a férfi igenis azt hiszi, hogy ők ketten még most is házasok.

Felugrott, és tágra nyílt szemmel meredt maga elé. Mit tegyen, hová legyen a gondjával?

„Hát nekünk nőknek mindig csak hallgatnunk kell, még ha közben meg is szakad a szívünk? Vajon mit tehet egy nő ilyen helyzetben? Hallgasson és tűrjön? Hagyja, hogy a férfi, akit teljes szívéből szeret, rosszat gondoljon róla? Ne próbálja meg legalább kihúzni a tüskét a szívéből, ami éppen őmiatta került oda?"

Elszánt arccal egyenesedett fel. Már tudta, mit kell tennie.

Ebben a pillanatban kopogtak az ajtaján. Az inas jelentette, hogy feltálalták az ebédet.

− Nem érzem jól magam. Sajnálom, de most nem tudok enni. Mondja meg a lovásznak, hogy nyergeljen, egy levelet kell elvinnie Neurodéra Normann Westnek.

Az inas bólintott. Semmi furcsa nem volt ebben, hiszen a birtokszomszédok gyakran üzengettek így egymásnak.

Maria odaült az íróasztalhoz, hogy megírja a levelet. Már a megszólításnál megakadt. Mit írjon? A „Kedves barátom" megszólítást ebben a pillanatban nem tartotta helyénvalónak, így dühösen szétszaggatta a levélpapírt. Ha máskor levélben akart közölni vele valamit, mindig ezt a megszólítást használta. Csakhogy a történtek után túl bizalmasnak érezte. „Kedves West úr!" − vetette papírra végül. E pár szó olyan idegenül csengett, hogy legszívesebben mást írt volna helyette, de nem mert. A ceruza sebesen száguldott a papírlapon.

„Kedves West úr!

Egyszer azt mondta, ha igaz barátra lesz szükségem, forduljak Ónhoz bizalommal Annak idején erre ígéretet is tettem Eljött az ideje, hogy szaván fogjam, mert úgy hozták a körülmények, hogy igaz barátra van szükségem A forrásnál történtek ellenére is hajlandó betartani az ígéretét⁹ Kérem, ne késlekedjék, higgye el, szerencsétlen vagyok, nem bűnös¹ Üzenje meg az inassal, mikor tud eljönni. Türelmetlenül várom az érkezését

Maria Tornau "

Amikor elkészült, megkönnyebbülten lélegzett le. Útjára bocsátotta a küldöncöt, és türelmetlenül várta a találkozást Normann Westtel.

„Bárcsak szárnyai lennének a küldöncnek, akkor hamarabb visszaérne" − gondolta. Most először sajnálta igazán, hogy nincs autója.

„Most érkezett a hídhoz… már az erdei forrás közelében lehet… most már lekanyarodott a Neurodéra vezető úton… igen, hamarosan megérkezik" − számolgatott türelmetlenül. „Vajon otthon találja a házigazdát? És a férfi teljesíti a kérését?"

Igen… teljesíti, hiszen még sohasem szegte meg a szavát. Eljön, még ha nehezére is esik, mert hívta. Maria tudta, hogy miután mindent elmondott neki, tanácsot kap tőle, hogyan szabadulhat meg Lassbergtől. De jó lesz végre kiönteni a szívét! Minden szóval kedvezőbb fényben tüntetheti fel önmagát. Talán a férfi is megkönnyebbül, ha megtudja, hogy már régen elvált Lassbergtől. Talán… de nem, nem,jobb, ha nem áltathatja magát hiú reményekkel. A férfiak nem olyanok, mint a nők, ők mindig az elsők akarnak lenni egy asszony életében. Ezzel szemben a nők meg sem kérdezhetik, vajon a szeretett férfinak milyen ismeretségei voltak korábban.

És mi van azokkal a férfiakkal, akik özvegyasszonyt vesznek feleségül? Hiszen azokat is szerette már valaki! Ki tudja, hogyan gondolkodik erről Normann West. Talán tud szeretni elvált nőt is. Nem, nem… hagyjuk a hiú reményeket! Bárcsak kitörölhetné életéből házasságának áldatlan éveit! Mindig is úgy érezte, hogy szégyenletes bélyeget visel magán emiatt, de a történtek után már valóságos átokként nehezedett rá. Mit tett, hogy örökké csak a szenvedés jut neki osztályrészül? Ifjúkori hiszékenysége miatt már soha életében nem lehet boldog? Fenékig ürítette a keserűség poharát, és még most sem akar vége szakadni a megaláztatásoknak?

A legrosszabb az egészben, hogy Normann West ugyanúgy szenved, mint ő. Herbert Lassberg az ő boldogságát is tönkretette.

Undorodott attól a férfitól. Milyen közönségesen, milyen határtalanul szánalmasan viselkedett megint! Hát nincs egyetlen jó tulajdonsága, egyetlen nemes gondolata sem? Először megpróbálta eljátszani a szerelmes, bűnbánó férj szerepét, azután pedig, amikor látta, hogy ezzel nem ér célt, megzsarolta, bizonyítékot szolgáltatva ezzel közönségességére. Vajon honnan tudta meg, hogy ő örökölte Albert bácsi vagyonát, amikor azelőtt sohasem hallott a létezéséről? Úgy látszik, pontos értesülései voltak az életkörülményeit illetően, különben el sem jött volna. Ha szegény marad, eszébe sem jut felkeresni, inkább kitér az útjából. Csak az örökség miatt jött. Milyen kevéssé ismerheti volt feleségét, ha azt hitte, visszafogadja! Amikor azt mondta neki, hogy „inkább a halál", nem túlzott. Inkább választja a halált, mintsem a Herbert Lassberggel való közösséget. Milyen szerencse, hogy annak idején a férfi olyan sietve elhagyta! Persze ezt abban a reményben tette, hogy meghódíthatja a gazdag amerikai nő szívét. Úgy tűnik, nem sikerült neki. Mariának csak most jutott eszébe, hogy Herbert igencsak kopott öltözéket viselt, hírből sem volt olyan ápolt és csinos, mint ahogy ezt megszokta tőle.

Ugyan minek is gondol rá? Mi köze neki Herbert Lassberghez?

Kizárólag Normann West érdekelte. A szívét keserűséggel töltötte el a tudat, hogy a férfi szenved, és ennek éppen ő az oka.

Vajon megérkezett már a küldönc Neurodére? Normann West talán már a kezében tartja a levelét! Vajon eljön–e?

Elfogta a rettegés, hogy a férfi nem teljesíti kérését, és nem keresi fel. Ha így lesz, mit tegyen, hogyan igazolja magát, ha nem ad neki alkalmat rá? Tanácstalanul járkált a szobában, és egyre azt számolgatta, mikor ér vissza a küldönc a válasszal.

Döring kisasszony riasztotta fel tépelődéséből.

− Semmit sem evett, nagyságos kisasszony. Talán csak nem beteg? − kérdezte aggódó arccal. A házvezetőnő szeméből sugárzó őszinte együttérzés könnyeket csalt Maria szemébe.

− Nem, nem, kedves Döring kisasszony, csak nagyon fáj a fejem, és ezért nincs étvágyam. Hamar elmúlik majd.

− Mit tehetek önért? Remélem, nincs láza. Megmérhetem a pulzusát?

Maria legszívesebben a kisasszony nyakába borul volna, és elsírta volna neki minden bánatát. Tudta, hogy nagyon szereti. De ugyan mit mondhatna neki? Halvány mosolyt erőltetett az arcára.

− Hagyja csak, tudom, hogy nincs lázam. Túl meleg volt odakinn, attól fájdult meg a fejem.

− Legalább egy csésze teát fogyasszon el!

− Nem, nem, most nem. West urat várom, fontos üzleti megbeszélésünk lesz, amennyiben a küldönc átadta neki a levelemet, és van ideje eljönni. Később majd eszem valamit.

Döring kisasszony visszavonult, de egy cseppet sem lett nyugodtabb. Maria sápadt arcát, fénytelen tekintetét látva még inkább eJfogta az aggodatom. Csak nem Jesz beteg ez a gyermek? − vetődött fel benne a kérdés.

A küldöncöt Neurodén azonnal a házigazda elé vezették, aki felismerte benne a weidenhofi lovászt.

− Üzenetet hozott? − fordult hozzá türelmetlenül.

− A nagyságos kisasszony küldi ezt a levelet. Azt mondta, várjam meg a választ.

Normann valósággal kitépte a kezéből a levelet, és elfordult, nehogy a fiú meglássa, mennyire reszket a keze.

− Várjon meg lent! Amíg megiszik valami frissítőt, megadom a választ − vetette oda sietve.

Mikor végre egyedül maradt, izgatottan feltépte a borítékot, és elolvasta Maria sorait. Mély sóhaj szakadt fel a melléből. Hála Istennek, hívja, szüksége van rá! Megkönnyebbülten nyúlt a csengő után.

− Kérem az autómat! A küldönc visszamehet Weidehofra, én még előtte odaérek.

Gyorsan rendbe hozta magát, és lesietett a lépcsőn. Az autó a bejárat előtt várta. Száguldva tette meg az utat Weidenhofig.

Maria az ablakban állt, a küldöncöt leste. Egyszer csak megpillantotta Normann autóját, amint az a bejárathoz hajtott. A férfi kiugrott belőle, és megindult felfelé a lépcsőn. Ezt látva az asszony térde megroggyant, le kellett ülnie.

Néhány perccel később Normann ott állt előtte. Sápadt volt és izgatott, akárcsak ő.

− Hívott… itt vagyok − mondta és megremegett. Maria nyugalmat erőltetett magára, és halkan így szólt:

− Igen, idehívtam, mert igaz barátra van szükségem, és mert mondanivalóm van az ön számára. Ha nem tévedek, csupa rosszat gondol most rólam.

Normann kétségbeesetten túrt bele a hajába.

− Mi tagadás, felkészületlenül ért, amit a forrásnál hallottam, és nagyon fájt… ezt tudnia kell.

Maria felsóhajtott.

− Igen, ó, Istenem, hát persze hogy tudom. De abban a pillanatban, amikor úgy megaláztak az ön jelenlétében, szólni sem tudtam, annyira szégyelltem magam. Csak később jutott eszembe, hogy esetleg félremagyarázza a hallottakat. Most már tudja, milyen titok nyomasztott hosszú időn át. Szívesen megszabadultam volna tőle, de nem tehettem. Először az apám miatt kellett hallgatnom, mert ha nem, elvágom előtte a menekülés útját. Később meg a bácsikám miatt nem beszélhettem. Amikor meghalt, elhatároztam, mindent bevallok magának, de nem volt hozzá merszem. Attól féltem, elveszítem az egyetlen barátomat. Rettegtem, hogy örökre elfordul tőlem, ha megtudja az igazat. Egyre csak halogattam hát a beszélgetést, és közben kimondhatatlanul szenvedtem. A nagybátyám előtt kénytelenek voltunk titokban tartani, hogy nem vagyok hajadon, mert különben nem fogadott volna be minket a házába. Apám olyan elesett volt, olyan elgyötört, hogy nem tehettem mást. Úgy terveztük, idővel mindent elmesélünk Albert bácsinak, de látván dühkitöréseit, ha csak szóba kerültek az elvált asszonyok, letettünk róla. Nem vallhattam be neki, hogy én magam is elvált asszony vagyok. A férfi összerezzent, és egész közel hajolt hozzá.

− Elvált asszony?! Kegyed elvált, szabad asszony?… Akkor az a nyomorult jogtalanul nevezte a feleségének? − kérdezte reménykedve.

Maria bólintott.

− Mi ketten elváltunk, nincs joga hozzá, hogy a feleségének nevezzen. Mindössze arról van szó, hogy abban a pillanatban képtelen voltam helyesbíteni, annyira meglepett a volt férjem váratlan felbukkanása. Felkavart, hogy önnek éppen ily módon kell tudomást szereznie arról, amit nem volt bátorságom eddig bevallani. El tudja képzelni, mennyire szenvedtem, amikor a nagybátyám oly kíméletlenül pálcát tört az elvált asszonyok felett? Közben pedig Isten a tanúm, ártatlan vagyok, a válásra nem miattam került sor. Mindvégig minden körülmények között hű maradtam a férjemhez, mert nem szoktam megszegni az adott szavam. A házasság szenvedés volt a számomra, mert hamarosan rájöttem, milyen jellemtelen ember felesége lettem. Igazi megváltás volt számomra, amikor Lassberg válni akart, mivel elszegényedtünk, és édesapám már nem tudta anyagilag támogatni, ahogy azelőtt. Egy gazdag amerikai hölgy mellett titkári állást kapott, és New Yorkba utazott vele. Szabad lettem, hosszú éveken át tartó szenvedés után végre szabad! Megalázott, a porba tiporta a büszkeségemet ez a házasság, mely hosszú idő óta már csak látszatházasság volt, ugyanis megvetettem a férjemet, és nem voltam hajlandó a szó igazi értelmében együtt élni vele. Félig gyerek voltam még, amikor rávett, hogy legyek a felesége. Fogalmam sem volt, milyen nyűgöt veszek a nyakamba.

Az asszonyt elragadták a keserű emlékek, s kezét arca elé kapva, magába roskadtan ült. A férfi tekintete gyengéden pihent meg Maria arcán. Egy pillanat alatt megváltozott minden, teste pihekönnyűvé vált, a lelke szabaddá: kedvese ártatlan, nem játszott vele, hanem őszintén szereti, és még nálánál is többet szenvedett. Odahúzott egy széket, és leült mellé. Megfogta a szeretett nő kezét, ajkához emelte, és megcsókolta. A meghatottságtól alig talált szavakat.

− Maria, tudod, hogy szeretlek. Hálát adok Istennek, amiért szabad vagy, és én oltalmazhatlak, melletted lehetek. Régóta ismerem Lassberget, tudom, mire képes. Odaát, Amerikában volt alkalmam, hogy belelássak gyalázatos ügyeibe, de erről majd később. Most arra válaszolj, szeretsz–e, és akarsz–e a feleségem lenni?

Az asszony alig hitt a fülének.

− Szeretlek, mindig is szerettelek, és ha ezek után még érdemesnek tartasz, hogy a feleséged legyek… Ó, Normann, el se tudom mondani, mennyire féltem, hogy elveszítelek! Belebetegedtem a gondolatba, hogy nem tudsz szeretni többé, ha megtudod, hogy egyszer már másé voltam.

A férfi arca észrevétlenül megrándult, de aztán gyengéden átölelte szerelmét, és a fülébe súgta:

− Nem érdekel semmi, csak azt tudom, hogy szeretlek, és ártatlannak tartalak. Nem tudnám elviselni, ha nem lehetnél az enyém.

Gyöngéden az asszony álla alá nyúlt, felemelte a fejét, és forrón szájon csókolta. Maria megremegett, de aztán kibontakozott az ölelésből.

− Kérlek, Normann, először hallgass meg! Mindent el akarok mondani, szeretném végre kiönteni a szívem.

Ezzel belefogott élete szomorú történetébe. Elmesélte, hogyan ismerkedett meg Lassberggel, akinek nem volt nehéz dolga, hogy elcsavarja a fiatal, tapasztalatlan teremtés fejét. Tizennyolc évesen a felesége lett, de boldogsága tiszavirág–életű volt, mert férje gyorsan kimutatta a foga fehérjét. A fiatalasszony felébredt Csipkerózsika–álmából, ott állt védtelenül, magára hagyva, és már csak szenvedés jutott neki osztályrészül.

Nem hallgatott el semmit. Ahogy beszélt, újra átélte házassága nehéz éveit, és a megelevenedett múlt iszonyattal töltötte el. Most azonban jóval könnyebb volt, mert ott ült mellette a szeretett férfi, a karjában tartotta, és lágyan megsimogatta, amikor időnként elhallgatott, mert felindultságában nem találta a megfelelő szavakat. Beszélt a válásról, az inflációról, aminek következtében még a vagyonukat is elvesztették, és arról is, hogyan kerültek édesapjával Weidenhofra. Amikor mindent elmondott, ami csak a szívét nyomta, könnyektől csillogó tekintetét a férfi arcára emelte, és elcsukló hangon megkérdezte:

− Ezek után, mondd, tudsz még szeretni? Normann komolyan a szemébe nézett.

− Még jobban szeretlek, mint azelőtt. Kevesebbet érnél csak azért, mert egy gazember áldozata lettél? Szeretlek az első pillanattól fogva, és szenvedtem, amiért nem vallhattam be azonnal. De most boldog vagyok, hogy szabad vagy, és feleségül jössz hozzám. Te, csakis te lehetsz a feleségem, mindig is ilyen asszonyról álmodtam. De mondd csak, mi történt az erdőben, miután én elmentem? Sohasem bocsátom meg magamnak, hogy magadra hagytalak azzal az emberrel, akiről tudom, hogy minden kitelik tőle. Annak a nyomorultnak a kijelentése, miszerint a felesége vagy, annyira összezavart, hogy képtelen voltam tovább a helyszínen maradni.

− Azt mondod, régóta ismered… hogy lehet az, hol találkoztál vele tulajdonképpen?

Normann elmesélte, milyen dicstelen szerepet játszott Lassberg New Yorkban, majd végül kijelentette:

− Láthatod, közönséges csalóval van dolgunk. Sőt, Lassberg még ennél is rosszabb, úgy tűnik, olyan fajta, aki másra sem képes, mint hogy asszonyok nyakán élősködjön. Velejéig romlott, gerinctelen ember, nincs benne egy szikrányi becsület sem.

Maria felsóhajtott.

− Nagyon találó, amit mondasz, pedig még nem is tudod, mivel állt elém a forrásnál.

Elmesélte, micsoda színjátékban volt része, amikor Lassberg azzal próbálkozott, hogy újra kelepcébe csalja. Amikor látta, hogy ez nem sikerül, pénzt követelt, és az asszonynak csak ravaszsággal sikerült megszabadulnia tőle.

− Azzal akart rám ijeszteni, hogy a hatóságoknál Tornau néven jelentkeztem be, és hogy ezen a néven vettem át az örökségemet is. Azt hiszem, nem tudja, hogy újra felvettem lánykori nevemet, és törvényesen használom azt.

A férfi kutató pillantást vetett rá. A tekintetében aggodalom tükröződött.

− Amikor átvetted az örökséget, akkor hajadonnak adtad ki magad?

− Dehogyis, eszembe sem jutott. Mindössze arról van szó, hogy édesapám a bejelentkező íven üresen hagyta azt a helyet, ahová a családi állapotomat kellett beírni. Az örökség átvételekor azonban mindent tisztáztam a hatóságoknál, ezért nem akartam, hogy elkísérj. Ami az örökséget illeti, Lassberg szerencsére nem hozhat fel semmit ellenem. Erről mindenesetre nem mondtam neki semmit, mert akkor mást agyai ki, csakhogy pénzt csikarjon ki tőlem. Szerettem volna minél hamarabb megszabadulni tőle, ezért úgy tettem, mint akinek gondolkodási időre van szüksége. Holnap tizenkét óráig vár, s természetesen igenlő válaszban reménykedik. Miután ezt megbeszéltük, elengedett, én meg örültem, hogy megszabadultam tőle, mert szerintem bármire képes. Reméltem, hogy tanácsot adsz és segítesz ez ügyben, még ha a vallomásom után el is veszítem a szerelmedet. Ezért hívtalak ide.

− Csak ezért, Maria?

Az asszony odabújt hozzá.

− Jaj, Normann, azt hiszem, megszakadt volna a szívem bánatomban, ha elfordulsz tőlem.

− Hát ennyire szeretsz? − kérdezte a férfi ellágyulva.

Az asszony olyan odaadó pillantást vetett rá, hogy Normann kételyei nyomban eloszlottak, és szívét elöntötte a boldogság.

− Igen, Normann, én csak most tudtam meg, mi a szerelem. Te vagy álmaim férfija, mindig ilyen férjet szerettem volna magamnak.

Normann nevetett.

− Hidd el, drágám, álmaid férfija nem létezik, csak a képzeletedben. Nekem is megvannak a hibáim és a gyengéim.

− Kedves, nagyvonalú és jóságos vagy, Normann. Szeretem a hibáidat és a gyengéidet is, de ígérd meg, hogy te is szeretni fogod az enyéimet.

− Jó, ezt megígérem. Cserébe be kell érned velem és el kell fogadnod engem olyannak, amilyen vagyok.

Maria komolyan nézett a férfi szemébe.

− Veled nem csupán beérem, hiszen az én szememben tökéletes vagy. Apró hibáid hozzád tartoznak, szeretem őket, s hiányoznának, ha nem volnának. Szeretsz, tudom, hogy őszintén szeretsz, és ez nagyon csodálatos érzés.

Normann odahajolt hozzá. Egy ideig csend volt, ajkuk hosszú, szenvedélyes csókban forrt össze. Maria végül kibontakozott az öleléséből.

− Mi legyen Lassberggel, Normann?

− Gyere, beszéljük meg, mit tehetnénk.

− Ha egy mód van rá, szeretném megakadályozni, hogy még mélyebbre süllyedjen. Már így is éppen eleget szégyenkeztem miatta. Szívesen adnék neki a vagyonomból, de félek, nem elégszik meg semmivel, mindig többet és többet akar majd. Annak idején az apám is így járt vele.

− Megértelek. Ne felejtsd el, olyan emberrel állunk szemben, aki nem szeret dolgozni, de költekezni annál inkább. Dárius kincse sem volna neki elég. Van egy ötletem. A kedvedért megpróbálhatjuk jó útra téríteni, de ez lehetetlen, ha egyszerre sok pénzt kap tőled. Legjobb lenne, ha havonta folyósítanál neki egy kisebb összeget, amiből szűkösen megélhet, viszont a tékozlásról le kell mondania. Gladys Boverley tízezer dollárt adott neki, a hölgy második férje még ötszázat meg egy hajójegyet Németországba. Mindezt rövid idő alatt elherdálta, semmije sem maradt. Ha szabad kezet adsz, én elintézem, hogy ne háborgasson soha többé.

− Köszönöm, tégy úgy, ahogy jónak látod. Csak arra kérlek, nekem ne kelljen találkoznom vele.

− Meglátod, mindenben kedved szerint járok el. Mint jegyesednek, jogomban áll, hogy képviseljelek, és megvédjelek tőle. Holnap kora reggel beszélek vele… nem most, mert ebben a pillanatban még nem tudok elszakadni tőled. Olyan régóta várom a percet, hogy magamhoz ölelhesselek. El se tudod képzelni, micsoda kínokat álltam ki miattad!

Maria boldogan simult hozzá.

− Szegény drágám… hát hogyne tudnám, hisz veled szenvedtem én is.

Normann késő estig Mariánál maradt. Együtt fogyasztották el a délutáni teát, majd jóízűen falatoztak Döring kisasszony finom szendvicseiből és aprósüteményéből.

Ezután sétálni indultak. Mindketten nagyon élvezték az együttlétet. Rengeteg mondanivalójuk volt egymás számára. Boldogságuk elfeledtette velük a sok sérelmet és szomorúságot. Amikor kétórányi kellemes séta után visszatértek a birtokra, madarat lehetett volna fogatni velük. Döring kisasszony eléjük sietett, s majd kiugrott a bőréből, amikor megpillantotta Maria boldogságtól sugárzó arcát. Normann a karjába fűzte Maria karját, és ünnepélyesen a házvezetőnő elé léptek.

− Kedves Döring kisasszony, magával szeretnénk elsőnek közölni, hogy a mai napon eljegyeztük egymást.

A kisasszony korántsem volt annyira meglepve, ahogy azt a jegyesek képzelték.

− Láttam én, hogy ez lesz a vége − jegyezte meg, de olyan hangsúllyal, mintha azt mondta volna: „Tudtam én, hogy ezt a szerencsétlenséget nem lehet kivédeni."

Normann és Maria elnevették magukat.

− Remélem, nincs ellenvetése? − kérdezte a férfi tréfálkozva.

Döring kisasszony felsóhajtott.

− Mintha bármit is számítana! Csak jó vége legyen a dolognak! A férfiakkal nincsenek jó tapasztalataim. Ön azonban minden tekintetben kivételnek tűnik, West úr. A mi nagyságos kisasszonyunk jó férjet érdemel. Becsülje meg, nagyságos uram… különben velem gyűlik meg a baja!

Maria átölelte a hűséges szolgálót.

− Remélem, a férjem igyekszik majd mindenben a kedvemben járni.

− No igen, minden nő ezt hiszi, mielőtt férjhez megy. Mikor lesz az esküvő?

− Amilyen hamar csak lehet! − kiáltott fel Normann vidáman.

− De hiszen még nem telt le a gyászév – jegyezte meg a kisasszony.

Maria kérlelő pillantást vetett rá.

− Csendes esküvőt tervezünk. Ugye, azt belátja, hogy Weidenhofon szükség van a férfikézre?

− A kisasszony is nagyon jól irányította a birtokot. Nem kell elhitetnünk a férfiakkal, hogy nélkülözhetetlenek, már így is éppen eléggé beképzeltek.

Normann nevetve ölelte át Mariát.

− De amikor én csakugyan nélkülözhetetlen vagyok, Döring kisasszony.

Erre már a kisasszony is elnevette magát, és ellágyulva felelte:

− Csak ez a lány boldog legyen. A mi megboldogult nagyságos urunk is előre látta, hogy ez lesz a vége, egyszer meg is jegyezte: „Ez lenne csak a szép pár, ugye, Döring?"

Mariának könnybe lábadt a szeme.

− Ezt mondta a nagybátyám?

− Úgy bizony. De mindketten attól féltünk, hogy akkor majd a kisasszony elmegy Weidenhofról. Kérem, ne tegye ezt velem, nagyságos kisasszony!

Maria arcon csókolta.

− Nem, dehogyis, itt maradunk.

− De csak addig, amíg kedvesen néz ránk, Döring kisasszony.

Különben szedjük a sátorfánkat, és megyünk Neurodéra − tréfálkozott Normann.

Maria megsimogatta a kisasszony karját.

− Ne aggódjék, hiszen Weidenhofon maradunk. Csak a nagy nyári melegben töltünk néhány hetet Neurodéban, az ottani házat hatalmas árnyékos park veszi körül. Nem árt, ha a gazda olykor ott is körülnéz egy kicsit. Már mindent megbeszéltünk Normannal. Októberben pedig megtartjuk az esküvőt. Albert bácsi sem akarná, hogy tovább halasztgassuk.

− Rendben van.

Döring kisasszony már most kedves arcot vágott, nehogy elűzze Normann Westet. Félt, hogy akkor magával viszi a „gyermeket" is.

Miután Normann elbúcsúzott a menyasszonyától, Döring kisasszony felkereste ifjú úrnőjét. Lázas izgalommal máris az esküvői előkészületeken törte a fejét.

− Jól jön, hogy egy ideje akad a ház körül néhány nőnemű cseléd is, nagyságos kisasszony.

Maria elkapta a kezét.

− Szeretnék magának elmondani valamit, Döring kisasszony… én nem vagyok nagyságos kisasszony, hanem asszony.

− Uramisten, csak nem házasodott össze titokban West úrral?

− Nem, Döring kisasszony, másról van szó.

Ezzel Maria röviden elmesélte hűséges szolgálójának házassága és válása történetét. Megmagyarázta azt is, hogy miért kellett erről eddig hallgatnia.

Döring kisasszony hitetlenkedve csapta össze a kezét.

− Te jó Isten! Nem értem, hogy ilyen keserű tapasztalatok után hogy mer még egyszer férjhez menni! Kegyed csakugyan bátor teremtés!

Maria elnevette magát.

− Nem vagyok tapasztalatlan gyermek többé, és ezúttal biztos vagyok benne, hogy a férjem becsületes ember, szeret engem, és nem a vagyonom kell neki, hiszen már akkor elárulta, hogy szeret, amikor még szegény voltam.

− Minden nő így gondolja az elején. Ami azt illeti, én is úgy látom, hogy West úr kivételes férfi, amilyen a mi megboldogult urunk is volt. Már többször is megbizonyosodhattam róla, hogy meg lehet bízni benne. Nem is ajánlom neki, hogy boldogtalanná tegye asszonyomat. Édes Istenem, milyen fiatal, és mi mindent átélt! Ha ezt a nagyságos úr tudta volna, talán nem szidta volna többé a nőket, hanem inkább a férfiakat.

− Nem tudom, Döring kisasszony, de azt igen, hogy nagyon felizgatta volna magát, ha bevallom neki a múltamat, pedig már olyan boldog voltam, hogy megváltozott.

− Igaza van, jobb, hogy nem tudott meg semmit. Az okozta a baját szegénynek, hogy annyi keserű tapasztalata volt a nőkkel, csupa rossz példát látott. Merthogy a férfiak sokkal rosszabbak, mint mi nők, feleannyit sem érnek, mint mi!

Döring kisasszony végre könnyíthetett a szívén azzal, hogy pocskondiázhatta egy kicsit a férfiakat. Természetesen azért belenyugodott Maria közelgő esküvőjébe, és az elkövetkezendő időszakban mással sem törődött, mint az ünnepi előkészületekkel.

XX.

Másnap délelőtt Herbert Lassberg türelmetlenül járkált fel–alá a neurodei fogadó vendégszobájában. Maria jelentkezését várta. Végre megállt egy autó odakint, és a gépkocsivezető őutána érdeklődött. A vendéglős elvezette Herberthez, aki büszkén, diadalittasan a mellére bökött:

− Én vagyok Herbert Lassberg.

Az ismeretlen erre egy levelet nyújtott át neki. Herbert idegesen remegő ujjakkal tépte fel a borítékot, mert azt hitte, Mariától jött. Feladó nem volt rajta. A levélben ez állt:

„Maria Tornau megbízásából beszélnem kell Önnel. A sofőröm majd ideszállítja hozzám.

Normann West"

Lassberg meglepetten vette tudomásul a leírtakat. Mit jelentsen ez? Miután Maria megbízta ezt a Mr. Westet, hogy rendezze vele az ügyet, Herbert úgy érezte, nem hozhat számára akkora sikert, mintha volt feleségével kellene egyezkednie. Kellemetlenül nézett a találkozás elé. Igaz, előző nap a forrásnál ő került fölénybe, de ez látszat volt csupán. Herbert érezte, hogy West minden tekintetben fölényben van vele szemben, akár bevallja, akár nem.

Ha célt akar érni, nincs más választása, mint hogy találkozzék vele. Nehogy azt higgye, hogy ráijeszthet! Végül is van elég adu a kezében.

− Vigyen az urához! − vetette oda a gépkocsivezetőnek. Büszkén felvetett fejjel vonult el a fogadós előtt, aki nem győzött csodálkozni, milyen előkelő autót küldtek a vendége elé Neurodéból.

Negyedórával később Herbert Lassberg belépett Normann West dolgozószobájának ajtaján. A házigazda rezzenéstelen arccal fogadta.

Herbert kihúzta magát, és szemtelenül megjegyezte:

− Nem szeretem, ha idegenek avatkoznak a családi ügyeinkbe, amelyek csak rám meg a feleségemre tartoznak.

Normann arca megvonaglott, de nyugalmat erőltetett magára.

− Mellékes, hogy mit szeret. Azonkívül megtiltom, hogy Maria Tornaut a feleségének nevezze, miután már régóta nem az.

− Hogy mit nem mond! És ha szabad kérdeznem, mi jogon avatkozik bele az életünkbe?

− Maria Tornau vőlegénye vagyok.

− És ha visszautasítom a közreműködését, és kijelentem, hogy kizárólag a volt feleségemmel vagyok hajlandó tárgyalni?

− Akkor kénytelen leszek felvilágosítani, hogy ebben az esetben a tárgyalásból nem lesz semmi, és mehet dolgavégezetlenül.

− Majd meglátjuk… megvannak hozzá az eszközeim, hogy kierőszakoljam a beszélgetést.

− Csak nehogy csalódjon. Maria Tornau tegnap óta a menyasszonyom, és a védelmem alatt áll.

Herbert Lassberg gúnyosan elnevette magát.

− Szóval azért volt olyan elutasító velem, mert közben másnak ajándékozta a szívét! Hajaj, az asszony ingatag… ön pedig, úgy látom, mindig kéznél van, ha velük akad vitám. Még Gladys Boverley is az ön védőszárnyai alatt keresett oltalmat.

− Minden jel arra vall, hogy a nők valamiért nagyobb biztonságban érzik magukat az én társaságomban, mint az ön oldalán.

− A szép Gladyst dobta, de úgy látom, hajdani kedvesemnek több szerencséje volt önnél –jegyezte meg Herbert arcátlanul.

Normann West felegyenesedett.

− Ha még egyszer ilyen hangon beszél a menyasszonyomról, ostorral vágok az arcába, és kidobatom innen − mordult Lassbergre, és rácsapott az asztalra az odatámasztott lovaglóostorral.

Herbert Lassberg belátta, hogy csak akkor van esélye a sikerre, ha más hangot üt meg. Megjátszotta a fölényest, és leereszkedően megkérdezte:

− Nos, miért hívatott?

− Maria Tornau felhatalmazott…

− Elnézést… Maria Lassberg asszonyról beszél, ugye? − vágott közbe Herbert gúnyos udvariassággal.

Normann zavartalanul folytatta:

− Maria Tornau felhatalmazott, hogy közöljem önnel, egyáltalán nem áll szándékában a kért százezer márkát kifizetni. Ehhez még hozzátenném, hogy egy régebbi zsarolási kísérlet bűne is terheli.

Herbert gyilkos pillantást vetett rá.

− Hagyjuk a nagy szavakat, Mr. West. Lehet, hogy bűnös vagyok, de Maria Lassberg asszony még nálamnál is nagyobb bűnt követett el, amikor álnéven jelentkezett be a hatóságoknál, és az örökségét is így vette át. Az örökség, ha nem tévedek, egy bizonyos Maria Tornaut illet meg − mondta fölényes arccal.

Normann megvető pillantást vetett rá.

− Rossz a lapjárása, Lassberg úr. Maria Lassberg asszony nem létezik többé. Maria Tornau asszony a válás után jogosan, a hatóság engedélyével használja lánykori nevét. Amint látja, alaposan melléfogott. Egyébként Albert Tornau végrendeletében az áll, hogy unokatestvére, Georg Tornau az örököse, annak halála után pedig egyetlen lánya, Maria. Ebből is láthatja, hogy a zsarolásának semmi alapja sincsen.

Herbert Lassberg összehúzta magát. Óriási erőfeszítésre volt szüksége ahhoz, hogy némiképp megőrizze a tartását.

− És ezt miért nem mondta meg már tegnap?

− Azért, mert éppen eléggé ismeri magát ahhoz, hogy tudja, ha elutasítja, képes újabb fenyegetésekkel előállni. Úgy segített önmagán, hogy meghagyta magát abban a hitben, hogy fontolóra veszi az ajánlatát. Ez persze meg sem fordult a fejében.

Herbert Lassberg tehetetlen dühében elhallgatott, és gyűlölködő pillantást vetett Normann Westre. Végül megszólalt:

− Most azt hiszi, hogy egyszerűen elmegyek, és harc nélkül lemondok az ön javára a busás zsákmányról?

− Nem félek magától, de eszemben sincs bepiszkítani a kezem egy ilyen semmirekellővel.

Herbert Lassberg haragjában rá akart rontani, de Normann West nyugodtan az ostora után nyúlt, és felállt. Daliás termete, bátor kiállása meggyőzte Lassberget, hogy ő húzná a rövidebbet, ha közelharcra kerülne sor kettejük között. Tehetetlen haragjában ökölbe szorította a kezét, és így sziszegett:

− Szóval, gazdag feleségem nem hajlandó még egy keveset sem átadni a fölöslegből?!

− Már megmondtam, hogy ne nevezze őt a feleségének, mert nem az! Meglepődött, ugye, hogy most nem bocsátja rendelkezésére egész vagyonát, mint ahogy azt az apósa tette annak idején, amikor még tehetős volt. Nem volt elég, hogy évekig Georg Tornau nyakán élősködött, ön elvette még a felesége ékszereit is, eladta, a kapott összeget pedig elkártyázta. Van fogalma róla, milyen gyalázatos dolgot művel, amikor férfi létére asszonyokkal tartatja el magát? Miért nem becsületes munkával keresi meg a kenyerét? Maria Tornaunak nem kötelessége, hogy anyagilag támogassa, hiszen a válásért nem őt terheli a felelősség. Ő azonban jószívű és nemes lelkű, nem szeretné, ha még mélyebbre süllyedne.

Hogy biztosítsa megélhetését, háromszáz márka havi járandóságot biztosít önnek, amit minden hónap elsején felvehet a bankban.

Természetesen Herbert egy cseppet sem volt megelégedve a hallottakkal. Gőgösen jegyezte meg:

− Van képe ilyen alamizsnával kiszúrni a szemem?! Éppen ő, aki azt sem tudja, mit kezdjen a rengeteg pénzével?

− Most már aztán elég! Közlöm a járandósága kifizetéséhez szabott feltételeket. Azonnal megvonjuk a pénz folyósítását, ha elégedetlenkedik, vagy még egyszer zsarolással próbálkozik. Egy vasat sem kap, ha bármi más módon keresztezi Maria Tontau útját, ha kéréssel fordul hozzá, vagy bármilyen törvénybe Ütköző cselekedetet hajt végre. Csak azért folyósítjuk a pénzt, hogy ne zülljön le teljesen. Ha okosan beosztja, szerényen megélhet belőle. Higgye el, sok családban kevesebbel gazdálkodnak! Ha javítani akar az életkörülményein, természetesen munkába állhat. Én magam is ezt javaslom, mert a becsületes, szorgalmas munka nemesít. Egyszer talán felfogja, milyen lealacsonyító egy férfiember számára, ha nőkkel kénytelen eltartatni magát. Szeretném, ha elgondolkodna ezen, mert a magam részéről a világ minden kincséért sem szeretnék egyetlen hölggyel sem olyan viszonyba kerülni, ahogy azt ön teszi hosszú évek óta. Utolsó feltételünk, hogy a legelső vonattal el kell hagynia Neurodét, és soha többé nem térhet vissza. Itt van most egy ötszáz márkáról szóló csekk, ezzel kihúzza elsejéig. Ez minden, nincs több mondanivalóm.

Ezzel Normann West kiállította a csekket, és letette Lassberg elé az asztalra.

Herbert Lassberg az ajkába harapott, kimondhatatlanul gyűlölte Westet. Szívesebben megölte volna, mint hogy az okoskodását hallgassa. A férfi nyugalma és megfontolt viselkedése módfelett ingerelte, de mivel feltűnt neki, hogy az nem tréfál, jobbnak látta, ha elfogadja a csekket.

− Igyekezzen, nehogy lekésse a vonatot! Magam ellenőrzöm, hogy valóban elutazott–e. Most pedig nem tartóztatom tovább –mondta Normann West.

Herbert ördögi kacajt hallatott, bár inkább szánalmasan hatott.

− Most ön volt az erősebb, Mr. West, de egy napon talán fordul a kocka − mondta megjátszott könnyedséggel.

Normann válaszra sem méltatta. A csengő után nyúlt. Közömbös hangon utasította a belépő inast:

− Az úr távozni óhajt. Kérem, kísérje ki, és mondja meg a sofőrnek, hogy vigye a fogadóba. Utána azonnal jöjjön vissza értem.

Herbert Lassberg fogcsikorgatva indult meg kifelé az inas oldalán. Odalenn azonban már fennkölt képpel ült be az autóba. A fogadó előtt ugyanígy szállt ki belőle. Gyorsan túltette magát az elszenvedett megaláztatáson. Ha nem is érte el, amit akart, a neurodei kirándulás nem maradt teljesen eredménytelen. Rosszabbul is járhatott volna. Ha korábbi életvitelére gondolt, a havi háromszáz márka csekélység volt, de akkor is sokkal több, mint amennyivel az utóbbi időben rendelkezett. Valahogy majdcsak sikerül megsokszoroznia az összeget. Az embernek rengeteg ötlete akadhat, ha szilárd talaj van a lába alatt. Csak egyetlen lehetőség nem fordult meg a fejében: a munka.

Ingóságait bedobálta a bőröndbe, és elszámolt a fogadóssal. Amikor az neurodei látogatásának célja felől érdeklődött, nagyképűen azt válaszolta, hogy West úrral volt üzleti tárgyalása, majd emelt fővel elhagyta a fogadót.

Ahogy azt előre megígérte, Normann megjelent autójával az állomáson, hogy meggyőződjék Lassberg elutazásáról. Utána megkönnyebbülten utasította a sofőrjének:

− Weidenhofra!

Maria türelmetlenül várta vőlegénye érkezését. Nyugtalan volt, mert tudta, hogy Lassberggel tárgyal. Féltette. Amikor az autó begördült az udvarra, boldogan futott eléje. Normann a karjába vette, és gyengéden magához ölelte.

− Hála Istennek, hogy épen és egészségesen megérkeztél! Normann megcsókolta és rámosolygott.

− Hát ennyire aggódtál miattam?

− Igen, Normann, mert Lassberggel voltál. Gonosz, rossz ember, és annyi bajt okozott már nekünk.

− Ne aggódj, Maria, minden rendben, Lassberg örökre elkotródott innen. Gondom volt rá, hogy még csak eszébe se jusson idejönni többé.

Maria boldogan belekarolt, és felsóhajtott:

− Istenem, de jó, hogy vagy nekem!

A férfi elmesélte, hogyan sikerült megegyeznie Herberttel. Maria figyelmesen hallgatta, majd megjegyezte:

− Nyugodtan adhattál volna magasabb járadékot is neki, hiszen elég gazdag vagyok, ő pedig megszokta, hogy több pénzt költ.

− Ha többet kap, újrakezdi kicsapongó életet. A járadék elegendő a legszükségesebbre, és mivel nem kap többet kézhez egyszerre, kénytelen beosztani, vagy esetleg hozzákeresni. Ha nagyobb kényelmet akar teremteni magának, mint amilyenre a járadékból futja, talán egyszer még dolgozni is megtanul.

− Nem hinném, hogy valaha is rászánná magát, de véleményem szerint helyesen jártál el. Istenem, de jó, hogy ezentúl megoszthatom veled minden gondomat!

A férfi szeretettel vette a karjába jegyesét.

− Minden terhet le karok venni a válladról. Ha rajtam áll, soha többé nem lesznek gondjaid. Most már megkönnyebbültél, édes Mariám?

Október közepén Maria és Normann West összeházasodott. Csendes, egyszerű esküvőt terveztek, de végül úgy alakult, hogy részt vett rajta a falu apraja–nagyja. Mindenkit izgalomban tartott a hír, hogy a környék két legnagyobb birtoka egyesül.

Tél eleje volt, a gazdaságban ilyenkor alig akadt tennivaló, ezért az ifjú pár Amerikába utazott nászútra. Normann úgy gondolta, egyúttal kihasználja az alkalmat, és személyesen néz utána üzleti ügyeinek.

Természetesen bemutatta ifjú feleségét Gladys Boverleynek, illetve most már Gladys Sweeftnek is. Gladys elégedett volt második házasságával, ezért minden irigység és féltékenység nélkül üdvözölte a fiatalasszonyt. Maria nem árulta el kilétét, így Gladys sohasem tudta meg, hogy ő az az asszony, akinek annak idején elcsábította a férjét. Maria titokban hálás volt Mrs. Sweeftnek, hogy szabaddá tette, és így akaratlanul hozzásegítette a boldogsághoz. Amióta férjhez ment, Gladys napjai is nyugalomban teltek. Ennek köszönhetően igencsak kigömbölyödött. Találkozásukkor halk sóhajjal nyugtázta Maria előkelő karcsúságát.

Az ifjú pár tiszteletére nagyszabású ünnepséget rendezett, amelyre meghívta Normann West minden ismerősét. Normann büszkén hallgatta a sok dicséretet, mellyel a vendégsereg bájos, fiatal feleségét illette. A józan, gyakorlatias amerikaiak nem győztek álmélkodni boldogságukon.

Az ünnepség végén a házaspár a szállodába indult. A kocsiban Normann átölelte feleségét, és megkérdezte:

− Nos, hogy tetszik ez a csillogó világ, Maria kedves? Az asszony odabújt hozzá, és rávágta:

− Olyan, mint egy nagyszabású, díszes színházi előadás, de én azért már hazavágyom a mi meleg, otthonos kis fészkünkbe.

Normann hálásan megcsókolta.

− Én is, kedvesem. Ugye érted most már, hogy német létemre miért nem tudtam itt gyökeret verni? Boldog vagyok, hogy hazamehetek az én imádott feleségemhez, akinek hála, én vagyok a világ legboldogabb embere.

− Valóban így érzel?

A férfi megcsókolta Maria kezét, a haját és szemét.

− Ne kérdezd… hiszen úgyis tudod! − felelte túláradó szeretettel.

Kezük összekulcsolódott, és a két fiatal boldogságtól sugárzó arccal nézett egymás szemébe.

VÉGE