Runajelek Joanne Harris

JOANNE HARRIS

RÚNAJELEK

FORDÍTOTTA:

SZŰR-SZABÓ KATALIN

ULPIUS-HÁZ KÖNYVKIADÓ

BUDAPEST, 2008

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Joanne Harris: Runemarks

A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent:

Bársony és keserű mandula

Csokoládé

Ötnegyed narancs

Szederbor

Partvidйkiek

Szent bolondok

Urak йs jбtйkosok

Joanne Harris - Fran Warde:

A francia konyha. Szakбcskцnyv

A francia piac. Szakбcskцnyv

Hungarian translation © Szűr-Szabó Katalin, 2008

ISBN 978 963 254 196 9

Anouchkának

SZEREPLŐK

Falubeliek

Maddy Smith, a falu boszorkánya

Jed Smith, a kovács

Mae Smith, egy tyúkeszű szépség

Adam Scattergood, a házizsarnok

Mrs. Scattergood, a fogadуsnй

Dorian Scattergood, a csalбd fekete bбrбnya

Bolond Nan, az бllнtуlag fantбziadъs bбba

Nat Parson, a lelkйsz

Ethelberta Parson, a felesйge

Torval pьspцk, a lelkйsz kцzvetlen felettese

Matt Law, a tцrvйny embere

A Rend hнvei

4421974-es szбmъ vizsgбlуbнrу a Rend tanъkihallgatуja

67363-as szбmъ vizsgбlуbнrу, a Rend nyugalmazott tanъkihallgatуja

73838-as szбmъ magiszter, a Rend magisztere

369-es szбmъ magiszter, a Rend nyugalmazott magisztere

262-es szбmъ magiszter, a Rend magisztere

23-as számú magiszter, a Rend magisztere

Istenek (Vanirok vagy Vánok)

Szkádi, a déróriások közül, Njörd felesége, a vadászat és a pusztítás istennője, Loki legfőbb

ellensége

Bragi, a költészet és a dal istene, akinek semmi oka Lokit szeretni

Idun, a felesége, az ifjúság és a bőség istennője, akit Loki egykor elrabolt és átadott a

déróriásoknak

Freyja, a vágy istennője, akit Loki egyszer halálosan megsértett

Frey, az arató, az élveteg, Freyja fivére, aki szintén nem barátja Lokinak

Heimdall, az istenek aranyfogú őrszeme, aki gyűlöli Lokit

Njörd, a tengeristen, a békeszerető, aki egykor Szkádi hitvese volt, de most kibékíthetetlen

ellentéteiknek köszönhetően különváltak, és csak egyben értenek egyet: utálják Lokit

Istenek (AEsire-Ászok, azaz a Látók)

Odin, az AEsirek tábornoka, Loki vértestvére, akit végül Loki elárul

Frigg, a felesége, aki Loki miatt vesztette el a fiát

Thor, a Mennydörgő, Odin fia, akinek nem is egy kellemetlen rendeznivalója van Lokival

Szif, a felesége, aki Lokinak köszönhetően egyszer megkopaszodott

Tyr, a háború istene, aki Loki miatt vesztette el a kezét

Baldr, Frigg fia, aki Loki miatt halt meg

Loki

Mások

Cukroszsák, egy kobold

Hél, az Alvilág úrnője

Lord Szurt, a Túlvilág uralkodója

A fekete Erőd őrzője

Jörmungand, a világkígyó

Kövér Lizzy, a hordóhasú koca

A Névtelen

A RÉGI ÍRÁS RÚNÁI

Fé: gazdagság, marha, vagyon, siker

Úr: erő, a Hatalmas Ökör

Thuris: Thor rúnája, a Tövises

Ós: A Látó-Nép az Aesir

Raedo: Az Utazó, a Távoli Országrészek

Kaen: Futótűz, Káosz

Hagall: Jégeső, a Pusztító, Alvilág

Naudír: A Kötő, nyomorúság, szükség, halál

Isa: Jég

Ár: bőség, termékenység

Yr: A Védelmező, a Fundamentum

Sól: a nyár, a nap

Tyr: A Harcos

Bjarkán: a látomás, a kinyilatkoztatás, az álom

Madr: az emberiség, a Nép

Logr: a víz az Egyetlen Tenger, a Középvilágok

ELSŐ KÖNYV

A Fenti Világ

Volt egykor egy látó, aki megjósolta, minden dolgok végét….

Soha ne bízzunk egy Orákulumban.

Lokabrenna, 9:1

Hétfő reggel, hét óra, ötszáz évvel a világvége után, és megint koboldok fosztogattak a

pincében. Mrs. Scattergood, a Hйt Alvу fogadу tulajdonosa vбltig бllнtotta, hogy patkбnyok,

de Maddy Smith tudta, hogy tйved. A tйglбval kirakott padlуba csak a koboldok bъjhatnak el,

йs kьlцnben is, ha igaz a hнr, a patkбnyok utбljбk a sцrt.

Azt is tudta, hogy Malbry falvбban, ahogy a Strond-vцlgy vidйkйn mindenьtt, bizonyos

dolgokrуl sosem beszйlnek, tцbbek kцzцtt a szokatlan, titokzatos vagy bбrmilyen formбban is

termйszetellenes jelenségekről. Az élénk képzelet legalább akkora bűnnek számított, mint a

felvágás, sőt még az álmokat is gyűlölték és félték, mivel a Jó Könyv szerint az álmokon

keresztül járnak át a Káoszból a Látók, és az Álomban maradt a Tündérek hatalma, akik csak

arra vбrnak, hogy visszatйrhessenek ebbe a vilбgba.

Нgy azutбn Malbry nйpe mindent elkцvetett, hogy soha ne бlmodjon. Matrac helyett kemйny

deszkбn aludtak, vacsorбra nem ettek nehйz йteleket, ami meg az esti mesйt illeti, a malbryi

gyerekek hamarabb hallhattak szentek mártíromságáról, vagy a Világvégéről érkező

legfrissebb tisztogatásokról, mint a Lenti Világ mesebeli alakjairól. Amivel persze nem azt

akarjuk mondani, hogy ne estek volna meg varázslatos dolgok. Mi több, Malbry falvának így

vagy úgy több varázslatban volt része, mint a Középvilágokban bármely más helynek.

Ami természetesen szintén Maddy bűne volt. Maddy Smith, az örök álmodozó, már rég

megszokta, hogy minden különös esetért, ami a faluban történik, őt hibáztatták. Ha egy krigli

sцr magбtуl felborult, ha a macska elcsente a szalonnбt, ha Adam Scattergood megdobott egy

kуbor kutyбt, de helyette egy ablakot talбlt el, tнz az egyhez, hogy Maddy kapott fejmosбst.

Йs ha feleselni mert, a falusiak azt mondogattбk, hogy vilбgйletйben nagy bajkeverő volt, meg

hogy a balszerencse aznap szegődött melléjük, amikor Maddy megszületett, és hogy még soha

semmi jó nem származott abból, ha egy gyermek varázsjellel a kezén születik. A furcsa

ákombákomot néhány aggastyán a Boszorkány Jelének nevezte, amit lehetetlen volt lemosni,

vagy levakarni.

A Jó Nép, más néven tündék vagy koboldok azon a nyáron nem bírtak magukkal, pincéket

fosztogattak, birkát loptak, sőt időnként kékre festették őket, a legkegyetlenebb tréfákat űzték,

mint például: lótrágyát hagytak a templom lépcsőjén, vagy szódabikarbónát tettek a

miseborba, hogy pezsegjen, vagy a Fűszeres Joe boltjában a savanyú uborkás köcsögökben az

ecetet vizeletté változtatták.

Mégis, szinte senki sem merte elismerni, hogy a koboldok valóban léteznek, így Maddy

kénytelen volt egyedül szembeszállni a Domb alatti kártékony söpredékkel.

Senki sem firtatta, hogy miben mesterkedik a kovácslány, és tanúk előtt soha senki nem

nevezte boszorkánynak, kivéve Adam Scattergoodot, a munkaadója fiát, aki rendes fiú volt,

de hajlamos a közönséges beszédre, ha úgy hozta a kedve.

És különben is, minek kimondani azt, ami nyilvánvaló, hiszen a kezén éktelenkedő rontás

magáért beszélt.

Maddy éppen a rozsdás színű jelet vizsgálta. Betűnek vagy valamiféle pecsétnek látszott, néha

halványan világított a sötétben, mintha tüzes billogot nyomtak volna a bőréhez. Most is szinte

lángolt, ami gyakran előfordult, ha tündék ólálkodtak a közelben. Ilyenkor mintha egy

Maddyben lakozó szellem akarna kitörni a jelen keresztül.

Azon a nyáron a szokottnál is gyakrabban viszketett a keze, mivel a koboldok soha nem

tapasztalt számban özönlötték el a vidéket, és csakis az előzésük jelentett gyógyírt a

viszketegségre. Maddy nem használhatta a varázstudományát, és bár ezt olykor nehezen bírta

- mint például ha a kedvenc étele került az asztalra, neki pedig szigorúan megtiltották, hogy

vegyen belőle -, mégis tudta, hogy jobb ez így.

A varázsigék és a varázsrúnák is épp elég bajt hoztak a fejére, de a valódi varázserő még

nagyobb veszélyt rejt, és ha valaha is híre megy a Világvégére, ahol a Rend szolgái éjjel-

nappal az Ige tanulmányozásán törik magukat, hát abból lenne csak baj…

Maddy legféltettebb titka ugyanis az volt, hogy szeretett varázsolni, de ezt csak

legbizalmasabb barátjának, a Félszeműnek árulta el, minthogy a többiek előtt szégyellte.

Ráadásul sejtette, hogy nem tehetségtelen a varázslás terén, és mint mindenki, aki konyít

valamihez, vágyott rá, hogy használja, és mások előtt elhencegjen vele.

Sajnos ez lehetetlen volt. Legjobb esetben is felvбgбsnak szбmнtott, йs mint az kцztudott volt,

ennйl kevesebbйrt is tisztogattak mбr embereket.

Maddy a pince padlуjбt bбmulta, amin egy szйles szбjъ vacok tбtongott. Koboldvacok volt,

nem vitбs, egy rуkalyuknбl nagyobb йs rendetlenebb, jуl lбtszottak a karmos, szйles

lбbnyomok, ahol a kikotort fцldet fйlrerъgtбk. A sarokban magasra tornyoztбk a sittet йs a

tйglбkat, йs csak fйlig-meddig rejtettйk el egy halom ьres hordуcskбval. Maddy magбban

kuncogva arra gondolt, hogy itt nemrйg vidám és kissé részeges mulatság lehetett.

A vackot könnyű lesz betemetni, gondolta. Gond csak akkor lesz, ha a koboldok

visszatérnek. Yr, a Védelmező elégnek bizonyult, hogy megvédje a templom kapuját, de a

koboldok igen kitartóak, ha sörről van szó, és Maddy azzal is tisztában volt, hogy egyetlen

varázsigével képtelen lesz őket sokáig távol tartani.

Jól van hát, nézzünk még valamit.

Egy hegyes végű bottal két rúnát rajzolt a keményre döngölt földre.

Naudír, a Kötő megteszi, gondolta…

És hozzá még Úr, a Hatalmas Ökör, a vacokra rézsútosan.

Most már csak egy szikrára volt szükség.

Egy kicsiny szikra. Az egyetlen igazi varázslat az egészben. A rúnák végtére is csak egy ősi

nyelv betűi voltak, így könnyű volt leírni őket. Maddy azonban tudta, hogy az igazi kunszt

működésbe hozni a varázsjeleket.

Eleinte nehezére esett, mostanra viszont olyan könnyen ment a rúnák használata, mint a

gyufagyújtás. Maddy maga elé mormogott egy rontást: Cuth on fyre….

A jelek pár másodpercig felizzottak, majd szép lassan elhalványultak. A koboldok, akárcsak

Maddy, látták őket, de Mrs. Scattergood szerint, aki megvetette az olvasást, mert nem értett

hozzá, a varázslat az ördög műve, és a rúnák nem mások, mint kaparászások a földön. Így

esett, hogy koboldok helyett patkányokat látott mindenьtt.

Hirtelen mocorgбs hallatszott a pince tбvoli, sцtйt sarkбbуl. Maddy megfordult, йs a

fйlhomбlyban is jуl lбtta, ahogy egy бtlagos patkбnynбl nagyobb alak iszkol el kйt hordу

kцzцtt.

Maddy sebesen felpattant, йs megemelte a gyertyбjбt, hogy a lбng bevilбgнtsa a fehйrre

meszelt falat. Egyetlen neszt sem lehetett hallani, semmi sem moccant, csak az бrnyйkok

rezegtek a falon.

Maddy előrelépett és egyenesen a sarokba világított. Még mindig semmi, de Maddy érezte,

hogy valami van ott. Savanykásan édes illat terjengett a levegőben, mint a föld alatt sokáig

tartott gyökereké és fűszereké.

Részeg mulatság, gondolta ismét Maddy. Az is lehet, hogy az egyik mulatozó annyira

elkábult Mrs. Scattergood jóféle sörétől, hogy megfeledkezett az óvatosságról, és

összegömbölyödött az egyik sötét sarokban, hogy kialudja a gyomrát megtöltő ital utóhatását.

Bárhogy is van, most csapdába esett az egymásra rakott söröshordók mögött. A vackának

búcsút mondhat, nincs hova meneküljön.

Maddy szíve gyorsabban vert. Még sosem látott közelről tündét, soha nem hallotta a

hangjukat.

Megpróbálta felidézni azt a keveset, amit a Vörös Ló Dombja alatt élő tündékről tudott.

Furcsa teremtmények voltak, inkább játékosak, mint gonoszak, szerették az erős italokat és a

finoman pácolt húsokat. Mintha Félszemű is mesélt volna róluk ezt-azt. Talán akad még egy

kegyetlen tréfa, vagy egy varázsige, amelynek segítségével most elbánhatna vele…

Egy hordó tetejére állította a gyertyát, és bekukucskált a sarokba. - Tudom, hogy ott vagy -

súgta halkan.

A kobold - ha az volt, és nem csak egy patkány - nem válaszolt.

- Gyere elő - biztatta Maddy. - Nem bántalak.

Semmi sem mozdult, csak a gyertyalбng kavarta fel a tбncolу бrnyйkokat. Maddy csalуdottan

felsуhajtott, йs hбtat fordнtott neki.

Maddy jуl lбtta a szeme sarkбbуl, hogy az бrnyйkban уvatosan mocorog valami.

A lбny nem moccant, csak бlldogбlt, mintha a gondolataiba merьlne. Ekцzben a valami

csendesen kъszni kezdett a hordуk kцzцtt.

Maddy mйg most sem mozdult, csak bal kezйnek ujjait gцrbнtette a Bjarkбn, a

Kinyilatkoztatбs rъnбjбba.

Ha patkбny van a hordуk mцgцtt, a Bjarkбn megmutatja.

Nem patkány volt. Maddy mutató- és hüvelykujja körében egy leheletnyi, épp csak egy

leheletnyi tündearany csillogott.

Ekkor a lány lecsapott rá. Jól időzített mozdulat volt. A teremtmény rögtön ficánkolni kezdett

a kezében, és bár Maddy nem láthatta, nagyon is érezte ahogy rugdos, és megpróbálja

megharapni, majd amikor továbbra is erősen markolta, a teremtmény elernyedt, és a

gyertyafénynél Maddy végre tisztán látta.

A koboldfiú valamivel nagyobb volt egy kan rókánál. Apró, ügyes keze és hegyes kis fogai

voltak. A testét csaknem tetőtől talpig páncél fedte - szíjakkal összeerősített lapok, amolyan

esetlenül testre szabott páncéling -, és barna, hosszú bajuszú arcából a szeme aranyszínben

ragyogott.

Kétszer pislogott Maddyre, majd figyelmezetés nélkül átsurrant a lába között.

Akár el is menekülhetett volna, gyors volt, mint egy menyét, de Maddy számított erre a

húzásra, és jeges rontást küldött rá, amivel megdermesztette.

A kobold küszködött, vonaglott, de a lába szinte földbe gyökerezett.

Hegyes fogai között tűzgalacsint köpött Maddy felé, de a lány csak nem eresztette el.

Sok nyelven átkozódott, némelyik állat-, más tündenyelv volt, végül trágár szavakkal illette

Maddy felmenőit, de a lány elismerte, hogy nem járnak távol az igazságtól.

Végül felhagyott a ficánkolással, és mérgesen leült a földre.

- Mit akarsz hát? - kérdezte.

- Mit szólnál … három kívánsághoz? - vetette fel Maddy reménykedve.

- Szűnj meg! - vágta rá lenézően a kobold. - Te hiszel a mesékben?

Maddy csalódott volt. A mesék többségében, amiket az elmúlt években gyűjtött, a tündék

mindig három kívánságot teljesítettek, és most bosszantotta, hogy a valóságban ez nincs így.

Voltak azonban más történetek, amelyek Maddy szerint gyakorlatiasabb igazságokat

rejthettek, és felcsillant a szeme, amikor az egyik végre eszébe jutott.

- Csak nyugodtan, ne kapkodj - mondta a kobold a fogát piszkálva.

- Pszt! - szólt rá Maddy. - Töröm a fejemet.

A kobold ásított. Kezdett elszemtelenedni, ragyogó aranyszeme gonoszul csillogott. - Nem

tudod, mihez kezdj velem, kislány? - kérdezte. - Jobb, ha tudod, hogy szörnyű bosszúra

számíthatsz, ha nem érek haza épségben.

- Bosszúra? Kitől?

- Természetesen a Kapitánytól! - türelmetlenkedett a kobold. - Istenkém, tán valami

dobozban nőttél fel? Légy jó kislány, és engedj el szépen, és akkor nem orrolok meg rád, és a

Kapitányt sem kell belekeverni a dologba.

Maddy mosolygott, de nem válaszolt.

- Ugyan már - bizonytalanodott el a kobold. - Miért tartanál fogva, semmi hasznod belőlem.

- Dehogynem - felelte Maddy, és törökülésben letelepedett a padlóra. - Add nekem a nevedet.

A kobold elkerekedett szemmel bámult rá.

- Ha nevet adsz, megszelídíted. Nem így szól a mondás?

Félszemű évekkel ezelőtt mondott erről egy régi mesét, és Maddy már majdnem el is felejtette

a nagy izgalomban. Az Első Kor elején minden teremtménynek, fának, sziklának, és

növénynek titkos nevet adtak, ami a teremtményt ahhoz kötötte, aki ismerte ezt a nevet.

Frigg anya ismerte az igazi neveket, és arra használta a tudását, hogy minden teremtményt

rábírjon: sírjanak a halott fia visszatéréséért. De Lokit, akinek sok neve volt, nem lehetett

ilyen ígéretre kötelezni, és így Baldr, a Szép, a tavasz istene kénytelen volt Hél királyságában,

az Alvilágban maradni minden idők végezetéig.

- A nevemet? - kérdezte lassan a kobold.

Maddy bólintott.

- Mire mégy a nevemmel? Hívj nyugodtan Kutyaharapást-szőrivelnek, vagy Kancsócskának,

vagy Tökrészegnek. Egyre megy.

- Az igazi nevedet - mondta Maddy, és még egyszer ráküldte Naudír, a Kötő rúnáját, és Isát,

hogy jéggé dermessze.

A kobold ficánkolt, de a varázsigék miatt nem mozdulhatott. - Minek az neked? - kérdezte. -

És honnan tudsz ilyen sokat róla?

- Bökd ki! - erősködött Maddy.

- Úgysem tudod kimondani.

- Azért csak ki vele.

- Nem! Engedj el!

- Amint megmondod, elengedlek. De ha nem, kinyitom a pinceajtуt, йs hagyom, hogy a

napfйny elpusztнtson.

A kobold elsбpadt e szavak hallatбn, hiszen a napfйny halбlos mйreg volt a tьndйknek. - Ezt

nem teheted, kishцlgy - sirбnkozott.

- Mбr miйrt ne? - ezzel Maddy felбllt, йs lassan elindult a csapуajtу felй, amelyen keresztьl

begurнtottбk a sцrцshordуkat.

- Ъgysem teszed meg! - sikkantotta a kobold.

- Mondd a nevedet - tette a kezйt a reteszre Maddy.

A kobold még erősebben ficánkolt, de Maddy rúnái szorosan tartották. - Elkap a Kapitány! -

sikkantotta. - Elkap, és azt nagyon megbánod!

- Még egy esélyt kapsz - mondta Maddy, és elhúzta a reteszt. Egy vékony fénycsík jelent meg

a pince padlóján, néhány centimйterre a kobold lбbбtуl.

- Csukd be, csukd be! - visнtotta a kobold.

Maddy tьrelmesen vбrt.

- Rendben! Rendben! A nevem … - йs ezzel elhadart valamit a sajбt nyelvйn, ami ъgy

hangzott, mintha lopуtцkben kavicsokat rбznбnak. - Most pedig azonnal csukd be! - kiбltotta,

és olyan messze evickélt a fénytől, ahogy csak bírt.

Maddy becsukta a csapóajtót, és a kobold megkönnyebbülten sóhajtott fel. - Ez nagyon

csúnya volt! - morogta. - Egy ilyen szép fiatal lány miért ártja bele magát más dolgába. -

Szemrehányóan nézett Maddyre. - Amúgy meg minek neked a nevem?

Maddy törte a fejét, mit is mondott a kobold.

Snotrag? Nem ez volt.

Sna-raggy? Ez sem.

Sma-ricky? Maddy a homlokát ráncolta, a megfelelő hanghordozást próbálgatta, mert tudta,

hogy a kobold megpróbálja elterelni a figyelmйt. Tudta, hogy ha nem mondja ki helyesen,

nem vбlik be a varбzsige.

- Smб…

- Hнvj csak Smutkinnak, vagy Smudgetnek. - A kobold most mбr szьnet nйlkьl karattyolt,

hogy a sajбt varбzsigйjйvel tцrje meg Maddyйt. - Hнvj Sziporkбnak, Szнvуsnak, Szertelennek!

Hнvj Szivornyбnak, hнvj Szilvapбlinkбnak….

- Hallgass! - fцrmedt rб Maddy. A szу mбr a nyelve hegyйn volt.

- Mondd ki hбt!

- Mindjбrt. - Bбrcsak elhallgatna….

- Elfelejtetted, hehe! - A kobold hangjбbуl diadal csendьlt ki. - Elfelejtetted, elfelejtetted,

elfelejtetted!

Maddy йrezte, hogy kйptelen цsszpontosнtani. Tъl sokfelй kellett figyelnie egyszerre: le kellett

csillapнtania a koboldot, йs eszйbe kellett idйznie a varбzsigйt, amivel magбhoz lбncolja.

Naudнr йs Isa mбr majdnem megtцrtek. A kobold kiszabadнtotta az egyik lбbбt, йs

rosszindulatъ elevensйggel pislogott, mikцzben igyekezett kiszabadнtani a mбsikat is.

Most vagy soha. Maddy elengedte a rъnбkat, йs teljes erejйvel a teremtmйny nevйnek helyes

kiejtйsйre tцrekedett.

- Smб-rakki… - Ez olyan jуl hangzott, egy pergő és kopogós szó, de amint kinyitotta a száját,

a kobold mint a villám rontott ki a sarokból, és mielőtt kimondta volna a nevet, már félúton

járt a pincefalban, úgy ásta be magát, mintha az élete múlna rajta.

Ha Maddy helyesen mondja ki a nevét, a kobold kénytelen engedelmeskedni neki, és Maddy

kényelmesen kifaggathatja. De Maddy most nem ezen törte a fejét, miközben a kobold lába

eltűnt a lyukban, inkább kiabált, s közben olyan erősen, ahogy csak bírta, utána hajította

Thurist, Thor rúnáját a lyuk szájához.

Olyan érzés volt, mintha petárdát dobott volna el. Nekicsapódott a téglával szegett padlónak,

szikrát hányt, és szúrós füstpamacs szállt fel belőle.

Pár szemvillanásig semmi sem történt. Azután halk moraj kelt Maddy lába alatt, és a vacokbуl

бtkozуdбs йs rugdosуdбs hallatszott, mintha odalent a kobold hirtelen akadбlynak ьtkцzцtt

volna.

Maddy letйrdelt, йs benyъlt a lyukba. Hallotta a kobold бtkozуdбsбt, de a teremtmйny tъl

messze volt, nem йrte el, rбadбsul vбratlanul egy mбsik hang is megьtцtte a fьlйt, egy sikнtу,

gyorsan topogу hang, amire szбz kцzьl is rбismert…

A kobold hangja tompán, de sürgetően szűrődött el hozzá. - Most nézd meg, mit tettél! Góg

és Magóg nevére, eressz már ki! - Újabb kétségbeesett kaparászás hallatszott, és a

teremtmény villámgyorsan hátrált elő a lyukból, elbotlott a saját lábában, majd megtorpant a

felhalmozott üres hordók előtt, amelyek olyan robajjal dőltek le, hogy Maddy attól félt, még a

Hét Alvót is felébresztik.

- Mi történt? - kérdezte Maddy.

De mielőtt a kobold válaszolhatott volna, valami kiugrott a falból. Sőt nem is egy, hanem

rengeteg; több száz kövér, barna, gyors lény nyüzsgött elő a lyukból, pontosan olyanok, mit a

…

- Patkányok! - sikoltott fel Maddy, és felkapta a szoknyája szélét.

A kobold szemrehányóan nézett fel rá. - Mégis, mit hittél? - kérdezte. - Ha ilyen varázslattal

élsz a Lenti Világ közelében, ne csodálkozz, ha térdig jársz a mocsokban és a kártékony

dögökben!

Maddy rémülten nézett a lyukra. Csak a koboldot akarta előcsalogatni, de a kiáltás és a

gyorsan elhajított rúna, úgy látszik, másokat is előszólított a környezetében. Nemcsak

patkányok, de pókok, pincebogarak, százlábúak, csótányok, keringőkék, fülbemászók és

nyüvek is spricceltek a lyukból a bűzös (valószínűleg rozsdás csőből jövő) vízzel együtt, és

férges kotyvalékot alkottak, ami ijesztő sebességgel öntötte el a pincét.

És amikor azt hitte, ennél rosszabb már nem történhet, a lépcsőlejárat fölött kinyílt egy ajtó,

és a konyhából éles hang szólt le Maddynek.

- Hé kisasszony! Lent piszmogsz egész délelőtt, vagy mi lesz?

- Ó, istenek! - kiáltotta Maddy. Mrs. Scattergood itt van.

A kobold vidám pillantást vetett Maddyre.

- Hallottad? - kiabálta Mrs. Scattergood. - Itt vár a mosogatás, vagy talán én dolgozzak

helyetted?

- Egy pillanat! - kiabált vissza sietve Maddy, és a pincelépcsőre menekült. - Máris, csak

elintézek idelent pár dolgot.

- Ne kelljen lemennem érted - mondta Mrs. Scattergood. - Azonnal gyere fel, és láss hozzá a

mosogatásnak. És ha az a félszemű, mihaszna semmirekellő megint felbukkan,

megmondhatod neki, hogy szedheti a sátorfáját!

Maddy szíve a torkában dobogott. Az a félszemű, mihaszna semmirekellő - ez csakis a régi

barátja lehet, aki tizenkét hónap kóborlás után bizonyára visszatért, és Maddyt ezernyi

patkány, svábbogár, sőt kobold sem tarthatta vissza, hogy találkozzon vele. - Itt volt? - futott

fel a lépcsőn. - Félszemű itt járt? - Kifulladva ért fel a konyhába.

- Egen - nyújtott át Mrs. Scattergood egy konyharuhát. - Bár nem 'tom, ez miért olyan

örömteli. Azt hittem, hogy mind közül éppen te…

Félrehajtotta a fejét, és fülelt.- Mi ez a zaj? - förmedt rá Maddyre éles hangon.

Maddy becsukta a pinceajtót. - Semmi, Mrs. Scattergood.

A fogadósné gyanakvó pillantást vetett rá. .- Mi van a patkánnyal? - kérdezte. - Megtaláltad?

- Beszélnem kell vele - mondta Maddy.

- Kivel? A félszemű mihasznával?

- Kérem! Nem maradok sokáig!

Mrs. Scattergood az ajkát csücsörítette. - Az én pénzemből sehova sem mész. Nem azért

fizetek neked olyan tenger pénzt, hogy tolvajokkal és koldusokkal csavarogj!

- Félszemű nem tolvaj! - szakította félbe Maddy.

- Te csak ne vágj fel, kisasszony - torkolta le Mrs. Scattergood. - A törvény szerint nem

tehetsz arról, hogy ilyennek születtél, de legalább igyekeznél egy kicsit! Az apád kedvéért, és

a szent emlékű anyád kedvéért. - Egy másodpercre elhallgatott, amíg levegőt vett. - És

nyugodtan letörölheted az arcodról ezt a kifejezést. Még azt hihetnék, büszke vagy, hogy…

Ekkor azonban elakadt a szava, tátva maradt a szája, és így fülelte a pincéből jövő dübörgést.

Valami különös csoszogó hang, gondolta Mrs. Scattergood, amit időnkénti döndülések

ellenpontoztak. Kínosan érezte magát: mintha más is volna odalent, nemcsak a söröshordók.

És mi az a távoli hullámverés, ami a folyóparti mosásra emlékezteti?

- Ó, egek! Mit műveltél? - indult el Mrs. Scattergood a pinceajtó felé.

Maddy az ajtó elé állt, és egyik kezével Naudír jelét rajzolta a reteszre. - Kérem, ne menjen

le! - könyörgött.

Mrs. Scattergood megrázta a reteszt, de a rúna erősen tartotta. Dühösen Maddyre meredt, és

kivicsorította hegyes kis fogait, mint egy görény. - Azonnal nyisd ki az ajtót! - rivallt rá.

- Komolyan beszélek, nem kéne lemennie - erősködött Maddy.

- Most rögtön nyisd ki az ajtót, Maddy Smith, ha jót akarsz.

Maddy még egyszer tiltakozni próbált, de Mrs. Scattergoodot nem lehetett megállítani. -

Bármibe lefogadom, hogy leengedted azt a mihasznát, és most nyakalja a legjobb sörömet!

Nyisd ki az ajtót, te lány, vagy idehívatom Matt Law-t, hogy mindkettőtöket átkísérjen a

fogdába!

Maddy felsóhajtott. Nem arról van szó, mintha szívesen dolgozna egy fogadуban, de

mйgiscsak munka, йs pйnzt is hoz a hбzhoz, de ha most Mrs. Scattergood benйz a pincйbe, se

pйnz, se munka. A varбzs egy-kйt уra mъlva eloszlik, йs a teremtmйnyek visszamбsznak az

odъjukba. Aztбn megint bezбrhatja a lyukat, feltцrцlheti a mocskot, felitathatja a vizet…

- Hadd magyarбzzam meg - prуbбlkozott ъjra.

De Mrs. Scattergood fütyült a magyarázatra. Az arca gutaütésszerű vörösre változott, és úgy

vinnyogott, mint egy patkány. - Adam! - visította. - Azonnal gyere ide!

Adam Mrs. Scattergood fia volt. Maddyvel mindig is utálták egymást, és a fiú gúnyosan

vigyorgó, kárörvendő arca láttán a kislány döntésre kényszerült.

- Biztos, hogy a Félszemű volt? - kérdezte végül.

- Hát persze! És most nyisd…

- Rendben van - mondta Maddy, és megfordította a rúnát. - De a maga helyében csak egy

óra múlva mennék le.

Azzal sarkon fordult és menekülőre fogta. Már a Vörös Ló Dombjánál járt, mire a fülsértő,

távoli sikítás füstként kacskaringózott elő a Hét Alvó konyhájából, és Malbry álmos kis falva

fölé emelkedve eltűnt a reggeli levegőben.

Malbry mintegy nyolcszáz lelket számlált. Nyugalmas település volt, vagy legalábbis annak

tűnt, ahogy a Strond folyó völgyében meghúzódott; a Strond a Felföldet választotta el az

északra fekvő Vadontól, mielőtt délre kanyarodva elérte volna a Világvégét, és belefolyt az

Egy Tengerbe.

A hegyek - amelyeket Hйt Alvуnak neveztek, bбr senki sem ismerte a nйv eredetйt - egйsz

йvben zord, hуfцdte csъcsokkйnt magasodtak, йs mindцssze egyetlen hбgу a Hindarfell

biztosнtott бtjбrбst kцzцttьk az йv nagy rйszйben, mikor nem torlaszolta el a hу. A vцlgyben

lakуk йletйt meghatбrozta, hogy el vannak zбrva a kьlvilбgtуl: maguknak valу, gyanakvу

nйpsйg voltak, йs (Nat Parson kivйtelйvel, aki egyszer elzarбndokolt a Vilбgvйgйre,

ennélfogva világjárónak tartotta magát) nemigen érdekelték őket a világ történései.

A völgyben tucatnyi kis település állt, a hegyek lábánál fekvő Farnely Tyastól a Kis Medve

Erdő túloldalán levő Borsózöldig. Mégis Malbry volt a legnagyobb és a legjelentősebb falu.

Itt lakott a völgy egyetlen lelkipásztora, itt állt a legdíszesebb templom, itt ittak a legjobb

fogadókban a leggazdagabb földművesek. A házak kőből épültek, nem holmi fából, sőt a

falusiak kovácsműhellyel, üvegfúvóval és fedett piaccal is büszkélkedhettek. Az itt élő népek

az átlagnál jobbnak tartották magukat, lenézték a Pog Hill-ieket vagy a fettlefieldieket, és

titkon kinevették parasztos viselkedésüket. Malbry lakosait csupán egy dolog zavarta,

mégpedig a falu határától durván kétmérföldnyire magasodó domb, és a róla szóló

mendemondák. A helybeliek Vörös Ló dombjának hívták, és a legtöbben messze elkerülték,

mivel úgy hírlett, koboldok laknak alatta.

Azt beszélték, valaha egy kastély állt a Dombon. Malbry is a hűbérbirtokhoz tartozott, a

földek urának termelték a gabonát, de mindez régen volt, még a Csapás és a világvége előtt.

Mostanában nem akadt errefelé látnivaló, csak néhány menhir maradt, azok is túl méretesek

ahhoz, hogy elvonszolják a romoktól, és természetesen az agyaga faragott Vörös Ló.

Régóta beszélték, hogy a Domb alá koboldok fészkelték be magukat. A falusiak azt mesélték,

hogy az egykor eltemetett kincsek vonzzák ide őket. De csak az elmúlt években kezdett a

tündenép a faluig is elmerészkedni.

Pontosan tizennégy éve történt meg először, vagyis akkor, amikor Jed Smith csinos felesége,

Júlia második lányának szülésébe belehalt. Alig akadt, aki kételkedett volna abban, hogy a

rozsdaszínű jel a gyermek tenyerén valami rettenetes balszerencse előjele.

És így is történt. Az Aratás havától fogva a koboldokat vonzotta a kovács lánya. A bába látta

is őket, ahogy a csecsemő fenyőfából ácsolt bölcsőjének szélén gubbasztottak, vagy az

ágymelegítőből vigyorogtak, vagy éppen a takarókat gyűrték össze. A szóbeszédnek eleinte

kevesen adtak hitelt. Nan Fey bolond volt, ahogy az öreg nagyanyja is, és nem ártott némi

fenntartással kezelni, amit mondott. De ahogy telt-múlt az idő, és a koboldokat megbízhatóbb

tanúk is látták, mint például a lelkész, Ethelberta, a felesége, sőt még Torval püspök is a hágó

túloldaláról, a kósza hírek megsűrűsödtek, és hamarosan mindenki azon törte a fejét, hogy

adhattak éppen Smithék életet két ilyen különböző lánygyermeknek. Az a jóravaló házaspár,

akik sosem álmodtak, rendszeresen jártak templomba, és nem csúsztak-másztak a földön a Jó

Nép előtt.

Mae Smitht az aranysárga fürtjeivel a völgy legcsinosabb és legfantáziátlanabb lányának

tekintették. Jed Smith szerint szegény jó édesanyja kiköpött mása volt, ami Jed szívét

csaknem összetörte, bár mosolygott, amikor ezt mondta, és a szeme ragyogott, akár egy

csillag.

Maddy azonban sötét hajjal jött a világra, mint egy Idegen, és Jed furcsán méregette, mintha

Maddyt halott édesanyjához hasonlítaná, és úgy találná, hogy becsapták.

Nem csak Jed Smith gondolta így. Ahogy Maddy nőtt, lassan rá kellett jönnie, hogy szinte

mindenkinek csalódást okoz. Durcás szájú, félszeg lány lett, a haja rojtként takarta az arcát, és

hajlamos volt behúzott nyakkal oldalogni, ráadásul sem Mae édes vonásaiból, sem Mae édes

természetéből nem jutott neki. Mindazonáltal a szeme gyönyörű volt, félúton a szürke és az

arany között, de erre kevesen figyeltek fel, viszont sokan vélték úgy, hogy Maddy Smith

csúnya, bajkeverő, okoskodó, és túl makacs vagy lusta ahhoz, hogy megváltozzon.

A népek persze egyetértettek, hogy végtére is nem az ő bűne, hogy olyan barna bőrű, és hogy

a testvére olyan csinos, de ahogy a mondás tartja, egy mosoly semmibe sem kerül, éppen ezért

még egy csúnyácska lány is tehetne egy kis erőfeszítést néhanap, vagy mutathatna egy

szemernyi hálát azért a sok segítségért és ingyentanácsért, amivel ellátták.

De Maddy nem hajlott a jó szóra. Kezdettől fogva vadóc volt: sosem nevetett, sosem sírt,

sosem fésülte a haját, verekedés közben betörte Adam Scattergood orrát, és ha még ez sem

lett volna elég, túl sok ész szorult belé - ami tragikus egy lány esetében -, és kifejezetten

gorombán beszélt a felnőttekkel.

Természetesen Maddy családja jelenlétében senki sem emlegette a varázsrúnát. Mi több, élete

első hét évében meg sem magyarázták Maddynek, mit jelent a jel. Mae arcokat vágott, és a

szégyenfoltodnak nevezte, és meglepődött, amikor Maddy nem volt hajlandó felvenni a

kesztyűt, amit a falu irgalmas szívű és szüntelenül reménykedő özvegyei küldtek az apjának.

Valakinek el kellett rendeznie a dolgokat a lánnyal, és végül Nat Parson vállalta a hálátlan

feladatot, hogy elmagyarázza Maddynek a tényeket. Maddy nem sokat értett az egészből,

mivel a tisztelendő a magyarázatot bőven megtűzdelte a Jó Könyvből vett idézetekkel, de

annyit a kislány is megérzett, hogy megvetik és félnek tőle. Minden benne volt a Csapás

Könyvében: a régi istenek, az akkor Látók a csata után lekerültek az Alvilágba, de az

álmokban fennmaradtak, és a gonosz vagy érzékeny emberek elméjébe bejutva

kétségbeesetten igyekeztek újjászületni….

- Így él tovább a gonosz - mondta a lelkész. - Emberről asszonyra, állatról állatra száll. Nem

a te bűnöd, és amíg imádkozol, és tudod a helyedet, minden reményed meglehet, hogy olyan

érdemes életet élj, mint mi valamennyien, és a Névtelen kezétől elnyerd a bocsánatot.

Maddy azonban sosem kedvelte Nat Parsont. Szótlanul nézte, miközben magyarázott, és néha

felemelte a bal kezét, és a mutatóujja és hüvelykujja által bezárt körön keresztül szemtelenül

figyelte. Natnek viszketett a tenyere, hogy kйpen tцrцlje, de az isten a megmondhatуja, milyen

gonosz hatalommal bнr ez a gyermek, нgy aztбn Nat inkбbb nem йrt a lбnyhoz. A Rend bezzeg

nem teketуriбzott volna vele. De ez Malbry volt, nem a Vilбgvйge, йs mйg egy olyan

akkurбtus alak is tudta, mint Nat Parson, hogy nem szabad a Vilбgvйge tцrvйnyeit az

Egyetemes Vбrostуl ilyen messzire kikйnyszerнtenie.

- Йr-ted mбr? - tagolta lassan és hangosan. Talán együgyű a lány, mint Bolond Nan Fey.

Maddy mindenesetre nem válaszolt, hanem ujjai körén át figyelte, amíg Nat sóhajtozva ott

nem hagyta.

Jed Smith kisebbik lánya ezt követően nemhogy megszelídült volna, de még vadabb lett. Nem

járt templomba, napokig kint élt a Kis Medve Erdőben, órákon át magában beszélt (vagy ami

még valószínűbb, a koboldokhoz). És amíg a többi gyerek ugróiskolázott a tó körül, vagy Nat

Parson vasárnapi iskoláját látogatta, Maddy felszaladt a Vörös Ló Dombjбra, vagy Bolond

Nant nyaggatta mesйkйrt, vagy ami mйg ennйl is rosszabb, mesйket talбlt ki rettenetes,

lehetetlen dolgokrуl, amiket aztбn elmondott a fiatalabbaknak, akiknek ezzel lidйrces бlmokat

okozott.

Szйgyent hozott Mae-re, aki olyan vidбm volt, mint egy mбtyбsmadбr (йs olyan butuska is), йs

aki remekьl mehetett volna fйrjhez, ha nincs az a szilaj hъga. Mae-t kйnyeztetйssel

kбrpуtoltбk, йs tцbbet megengedtek neki, mint ami javбra vбlt volna, mнg Maddy morcosan йs

elhanyagoltan cseperedett. És ilyen morcos és dühös maradt volna, ha életének hetedik

évében nem történik valami különös a Vörös Ló Dombján.

A Vörös Ló Dombjáról senki sem tudott sokat. Volt, aki azt állította, hogy a régmúlt

korokban alakult ki, amikor a pogányok áldozatokat mutattak be az ősi isteneknek. Mások

szerint egy híres törzsfőnök őskori sírdombja volt, amit halálos csapdákkal zsúfoltak tele, bár

Maddy inkább azt a híresztelést kedvelte, miszerint egy óriási kincsesbányáról van szó, amit

csurig megtöltöttek koboldarannyal.

Bárhogy is történt, abban mindenki egyetértett, hogy a Lovat emberek faragták a Domb

oldalába, bár abban is volt valami nyugtalanító és titokzatos. Először is a Vörös Lovon

tavasszal sosem sarjadt ki a fű, és még télen sem rejtette el a hó teljesen az alakját.

Következésképpen a Dombot szóbeszéd és tündékről és régi istenekről szóló mesék lengték

körül, és a legtöbben bölcsen távol tartották magukat tőle.

Maddy persze imádta a Dombot, és jobban is ismerte a falusiaknál. Világéletében éberen

fülelt az utazók történeteire, az ősi legendákra, a hanyagul elejtett mondásokra, mesékre.

Mindebből összerakott magának egy képet a világvége előtti korról, amikor a Vörös Ló

Dombja még elvarázsolt hely volt, és a régi istenek, a Látók még emberi alakban jártak a

földön. Maddy ezeket a mesйket hintette el, amerre csak jбrt.

Malbryban senki sem beszйlt rуluk. Mйg Bolond Nan sem mert szуlni; a Jу Kцnyv megtiltott

minden olyan tцrtйnetet a Lбtуkrуl, ami nem szerepelt a Csapбs Kцnyvйben. Malbry lakosai

bьszkйk voltak arra, hogy a Jу Kцnyv feltйtlen hнvei. Mбr nem йkesнtettek fel forrбsokat Frigg

anya nevйben, nem tбncoltak a tavasz bekцszцntekor, nem tettek ki kenyйrmorzsбt a

kьszцbьkre Zцld Jacknek. A Lбtуk bъcsъjбrу helyeit йs templomait mбr sok йve leromboltбk.

Talбn mбr a nevüket is elfelejtették, és többé senki sem emlegette őket.

De azért akadt egy kivétel, Maddy legközelibb barátja, akit Mrs. Scattergood csak félszemű

mihaszna semmirekellőként, a többiek pedig Idegenként, vagy egyszerűen csak Félszeműként

emlegettek.

Maddy hétéves volt, amikor megismerkedtek. A Szent Iván-napi vásáron a falu mezején folyt

a játék és a tánc. A sátrakban szalagot, gyümölcsöt és süteményt árultak, a gyerekek fagylaltot

ehettek, Mae-t egymást követően a harmadik évben koronázták Eperkirálynővé, és Maddy

mindezt a Kis Medve Erdő szélén levő rejtekhelyéről nézte; féltékenyen és dühösen, de

eltökélten, hogy nem csatlakozik az ünneplőkhöz.

Egy óriási közönséges bükkön tanyázott, amelynek vastag, sima törzse és rengeteg ága volt.

Harminc láb magasan volt a fán két vastag át, melyek elágazásánál Maddy felhúzott

szoknyával hasalt, lábát kétoldalt lelógatta, és a mutató- és hüvelykujja által bezárt körön át

szemlélte a falut.

Maddy évekkel ezelőtt felfedezte, hogy amikor így tartja az ujjait, és elég erősen összpontosít,

máskülönben láthatatlan dolgok is feltűnnek a szeme előtt. Egy fűbe rejtett madárfészek, a

szedersövényben megbúvó fekete áfonya, vagy éppen Adam Scattergood a kerítés mögött

lapuló rosszcsont barátaival.

És néha egészen furcsa dolgokat is lбtott нgy: az emberek kцrьl felvillanу fйnyeket йs

szнneket, amik megmutattбk a hangulatukat, йs gyakorta csнkot hъztak, mintha valaki mбsnak

hбtrahagytбk volna a nevьket.

A trьkkцt sjуn-henninek, igazlбtбsnak neveztйk, йs a Bjarkбn rъna egyik formбjбt kellett

hozzá mutatnia, bár Maddy, aki sosem tanulta meg a betűvetést, nem is hallott a Bjarkánról

sem, mint ahogy azt sem sejtette, hogy a trükkje mágia.

Amióta csak az eszét tudta, azt sulykolták bele, hogy a mágia, a varázslat nemcsak

természetellenes, de helytelen is. A tündék öröksége, Maddy rossz vérének a forrása, ami

tökretesz mindent, ami jó és törvényes.

Elsősorban ezért rejtőzött el itt, miközben a többi gyerekkel is játszhatott volna, vagy

süteménnyel tömhette volna a fejét a vásártér zöld gyepén. Az apja pedig ezért kerülte a

tekintetét, mintha a pillantása az elhunyt feleségére emlékeztette volna. És az összes falubeli

közül ezért egyedül Maddy vette észre a széles karimájú kalapban a malbryi úton közeledő

idegent, aki nem a falu felé gyalogolt, ahogy várni lehetett volna, hanem a Vörös Ló Dombja

felé.

Malbryban ritkán bukkantak fel idegenek, még a Szent Iván-napi vásáron is. A kereskedők

többsége innen-onnan érkező állandó vendég volt itt, akik a Járásból üvegárut, a Délvidékről

datolyaszilvát, a Szigetekről halat, a Távoli Vidékről fűszereket, és a hideg Északról

állatbőröket és szőrméket hoztak.

De ha kereskedő, gondolta Maddy, akkor bizony nem sok eladnivalója akad. Se lova, se

öszvére, se szekere nem volt. És nem a megfelelő irányba tartott. Csapzott hajával és rongyos

ruhájával akár külvilági is lehetett. Maddy hallott arról, hogy ezek a szerzetek néha az Utakon

járnak, ahol mindenféle népek találkoznak és kereskednek, de még egyet sem látott; a

Világvégén túli holtvidékről származó vadak annyira tudatlanok voltak, hogy még civilizált

nyelvet sem beszéltek. De vadvidéki is lehet, aki csüllenggel festi meg magát - egy

futóbolond, egy leprás, vagy akár egy bandita.

Maddy lecsúszott a fáról, amikor az idegen elhaladt alatta, és biztos távolságból követte;

igyekezett az útszéli bokrok fedezékébe húzódni, és Bjarkán rúnáján át figyelte.

Talán katona, valamelyik külvilági háború veteránja; mélyen a szemébe húzta kalapját, de

Maddynek még így is feltűnt, hogy be van kötve az egyik szeme, és a kötés a bal arcát is

takarja. Külvilágihoz illően magas és sötét hajú volt, és Maddy azt is kiszúrta, hogy hosszú

haja már őszül, bár a férfi járásában semmi öreges nem volt.

És a színei sem hajlott korra vallottak. Maddy megfigyelte már, hogy az öregek gyönge

nyomot hagynak, míg a gyengeelméjűek jóformán semmit. De ennek az embernek erősebb

nyoma volt, mint bárkinek, akit ismert: élénk, vibráló jégmadárkék, és Maddy nehezen

egyeztette össze ezt a belső ragyogást a Domb felé előtte caplató, gyaloglástól megfáradt,

szürke emberrel.

Továbbra is szótlanul és rejtőzködve követte, és amikor a Domb ormához értek, lekuporodott

egy füves halom mögé, és onnan szemmel tartotta, miközben a férfi egy kidőlt fa árnyékában

feküdt, és az ép szemét a Vörös Lóra szegezte, a kezében pedig egy kis bőrkötéses

jegyzetfüzetet tartott.

Teltek a percek. A férfi mintha félálomba merült volna, az arcát elrejtette a kalap karimája.

De Maddy tudta, hogy nem alszik, és időnként írt is valamit a füzetbe, vagy lapozott, aztán

tovább figyelte a Lovat.

A külvilági kis idő elteltével megszólalt. Nem hangosan, szinte magának, de azért úgy, hogy

Maddy is hallja. A hangja kellemes volt, nem egészen olyan, mint amire Maddy egy

külvilágitól számított.

- Nos? - mondta. - Eleget láttál?

Maddy megriadt. Honnan tudja, hogy kцvette, hiszen pisszenйst se hallatott, йs amennyire

meg tudta бllapнtani, a fйrfi egyszer sem nйzett felй. Maddy kicsit zavartan feltбpбszkodott, йs

kihнvуan a fйrfira nйzett. - Nem fйlek magбtуl! - jelentette ki.

- Nem? - kйrdezte a kьlvilбgi. - Pedig nem бrtana.

Maddy ъgy vйlte, ha kell, gyorsabban fut, mint az idegen, így hát biztos távolságban tőle leült

a fűre.

Most már azt is látta, hogy a férfi füzete bőrcsíkokkal összekötött papírdarabkákból áll, a

lapokat nehézkes írással rótták tele. Maddy természetesen nem tudott írni, a faluban kevesen

йrtettek hozzб, a lelkйszt meg a segйdlelkйszeket leszбmнtva, akik csak a Jу Kцnyvet olvastбk,

semmi mбst.

- Maga pap? - kйrdezte sokбra.

Az idegen felkacagott, a hangja most йrdesen csengett.

- Akkor hбt katona?

A fйrfi nem szуlt semmit.

- Kalуz? Zsoldos?

Semmi vбlasz. A kьlvilбgi tovбbb rуtta a jeleket a kis fьzetйbe, йs nйha kis szьnetet tartott, йs

a Lovat mйregette.

De Maddy kнvбncsisбga nem csillapult. - Mi tцrtйnt az arcбval? - kйrdezte. - Hogy sebesьlt

meg? Hбborъban?

Az idegen kissй tьrelmetlenül pillantott rá. - Ez történt - felelte, és levette a szemkötőt.

Maddy egy pillanatig szótlanul meredt rá. De nem az összeroncsolt üres szemgödör vette el a

szavát, hanem a kékes jel, ami a szemöldöke fölött kezdődött, és egészen a bal arccsontja

közepéig futott.

A formája más volt, mint az övé, de a rontott rúna felismerhetően ugyanabból az anyagból

volt, és kétségtelenül most fordult elő először, hogy Maddy máson is látott ilyet.

- Elégedett vagy? - firtatta a külvilági.

Maddyt heves izgalom kerítette a hatalmába. - Mi ez? - kérdezte. - Hogy szerezte?

Csüllengből van? Tetoválták? Ezzel született? Minden külviláginak van ilyen?

A férfi dermesztő kis mosolyra húzta a száját. - Nem mondta a mamád, hogy aki kíváncsi,

hamar megöregszik?

- A születésemkor meghalt.

- Értem. Hogy hívnak?

- Maddynek. És magát?

- Szólíts csak Félszeműnek.

Maddy szétnyitotta az öklét, ami még piszkos volt a nagy bükkfára mászástól, és megmutatta

a tenyerén levő varázsrúnát.

A kalap karimája alatt a külvilági ép szeme egy pillanatra elkerekedett. Maddy tenyerén a

rontott rúna a szokásosnál élesebben rajzolódott ki: rozsdaszínű volt, mint máskor, de a szélén

élénk narancsszínben égett, és az égető érzést Maddy is érezte, mintha pár pillanattal ezelőtt

valami forrót fogott volna meg.

A férfi hosszan nézte a jelet. - Tudod, mi az, kislány?

- Boszorkány Végzete - vágta rá Maddy gondolkodás nélkül. - A testvérem szerint kesztyűt

kellene viselnem.

Félszemű kiköpött. - A boszorkány nem áll messze a rosszindulatú banyától. Mocskos szу a

mocskos gondolkodбsъak szбjбbуl. Йs kьlцnben sem volt soha a Boszorkбny Vйgzete, inkбbb

a Boszorkбny Rъnбja, a Tьzesek rъnajele.

- Nem a tьndйkre gondol? - kйrdezte kнvбncsian Maddy.

- Tьnde, Tьzes, nem mindegy? Ez a rъna - hajolt kцzelebb a lбnyhoz -, ez a jel. Tudod, mit

jelent?

- Nat Parson szerint az цrdцg jele.

- Nat Parson egy köpedelem - jelentette ki Félszemű.

Maddyt kétfelé szakította a szentségtörés feletti természetes elszörnyedés és a mélységes

csodálat egy olyan ember iránt, aki valakit köpedelemnek mer hívni.

- Ide hallgass, kislány - mondta az idegen. - A Nat Parson nevű ismerősödnek minden oka

megvan, hogy féljen a jeledtől, és irigyelje is. Úgy bizony.

Közelebb intette magához a lányt, majd újból tanulmányozni kezdte a Maddy tenyerén lévő

rajzot, az arcán érdeklődés és Maddy megérzése szerint vágyakozás tükröződött. - Különös -

motyogta maga elé. - Sosem hittem, hogy errefelé találkozom ilyennel.

- De mi ez? - nyaggatta Maddy. - Ha a Könyv nem állít igazat …

- Ó, a Könyvben sok igazság van - hagyta rá Félszemű, és megvonta a vállát. - Csak mélyen

elrejtették a legendák és a hazugságok mögé. Például ott az a háború…

- A Csapás - segítette ki Maddy.

- Ha így jobban tetszik, de hívhatod Ragnaröknek is. Ne feledd, hogy mindig a győztesek

írják a történelemkönyveket, és a veszteseknek jut a maradék. Ha az AEsirek győztek volna…

- Az AEsirek?

- A Látók, gondolom errefelé így hívjátok őket. Ha megnyerték volna a háborút, és közel

jártak hozzá, nekem elhiheted, akkor a Régmúlt Korok nem értek volna véget, és a Jó

Könyvbe is más történet került volna, vagy talán meg se írják.

Maddy rögtön hegyezte a fülét. - A Régmúlt Korok? Úgy érti, a Csapás előtti idők?

Félszemű felkacagott. - Igen, ha úgy tetszik. Az előtt a Rend uralkodott. Ha hiszed, ha nem,

AEsirek tartották fenn a Rendet, bár akkoriban nem voltak köztük Látók, és a Káosz széléről a

Vanírok, gondolom, ti tündéknek nevezitek őket, szóval ők őrizték a Tüzet.

- A Tüzet? - kérdezte Maddy, és az apja kovácsműhelyére gondolt.

- A Ragyogást. Glám-sni, így hívták. Rúnakészítő Varázsereje. Alakváltoztató Mágiája. A

Vanirok rendelkeztek vele, és a Káosz gyermekei is. Az AEsirek csak később tettek rá szert.

- Hogyan? - kérdezte Maddy.

- Fortéllyal… Ellopták, és újrateremtették a Világokat. Oly rettenetes volt a rúnák hatalma,

hogy még a Téli Háború után is a tűz a föld alatt szunnyadt, heteken, hónapokon, sőt éveken

át nyugalomban volt. Néha még most is újraéleszti magát, egy élőlényben, akár egy

gyermekben…

- Bennem? - kérdezte Maddy.

- Kívánom, hogy nagy örömet hozzon neked. - Az idegen elfordult, és a homlokát ráncolta.

Ismét belemerült a könyvébe.

De Maddy sokkal nagyobb érdeklődéssel hallgatta, semhogy hagyta volna, hogy Félszemű

most abbahagyja. Addig csak töredékeket hallott, és a Csapás Könyvéből vett összezagyvált

változatokat, amelyekben a Látókat csak annyiban emlegették, hogy óvtak démoni

hatalmuktól, vagy megpróbálták a magukat isteneknek nevező, régóta halott imposztorokat

nevetségessé tenni.

- Maga honnan ismeri a történeteket? - kérdezte.

A külvilági elmosolyodott. - Gyűjtő vagyok.

Maddy szívét megdobogtatta a gondolat, hogy íme, egy ember, aki úgy gyűjt meséket, ahogy

más bicskákat vagy lepkéket vagy köveket. - Meséljen még! - kérlelte izgatottan. - Az

AEsirekről elsősorban!

- Mondtam, hogy gyűjtő vagyok, nem mesemondó.

De Maddyt nem lehetet elhallgattatni. - Mi lett velük? Mind meghaltak? A Névtelen rabságba

vetette őket a Fekete Erődben? A kígyók és a démonok mellé?

- Hát ilyesmit beszélnek?

- Nat Parson mindenképpen.

A férfi megvetően felhorkant. - Néhányan meghaltak, mások eltűntek, volt aki elesett,

másoknak pedig nyomuk veszett. Új istenek jelentek meg, akik az új koroknak feleltek meg,

és a régieket elfelejtették. Talán ez bizonyítja, hogy nem is istenek voltak.

- Akkor hát mik?

- AEsirek. Még valami?

A férfi ismét elfordult, de Maddy ezúttal belecsimpaszkodott. - Mondjon még valamit az

AEsirekről!

- Nincs mit mondanom - válaszolta Félszemű. - Itt vagyok én. És te. És az unokatestvéreink

a Domb alatt. A lőre, kislány: ez vagyunk mi. A bor már rég elpárolgott.

- Unokatestvéreink! - sóhajtott fel vágyakozva Maddy. - Akkor mi ketten szintén

unokatestvérek vagyunk! - Furcsa és egyben elbűvölő gondolat volt. Hogy Maddy és

Félszemű a vándor népek ugyanahhoz a titkos törzséhez tartozzanak, és mindkettőjüket a

tündetűzzel jelöljék meg …

- Tanítson meg, hogy használjam - könyörgött, és felé nyújtotta a tenyerét. - Tudom, hogy

képes vagyok rá! Meg akarom tanulni…

De Félszeműnek már elfogyott a türelme. Nagy csattanással becsukta a könyvét, és felállt.

Köpenyéről lerázta a fűszálakat. - Nem vagyok tanító, kislány. Menj, játssz a barátaiddal, és

hagyj békén.

- Nincsenek barátaim, külvilági - vallotta be Maddy. - Taníts, kérlek!

Félszemű nem szerette a gyerekeket. Szeretet nélkül tekintett le a piszkos kislányra, akinek

varázsrúna volt a tenyerén, és azon töprengett, vajon hogy hagyhatta magát belerángatni.

Öregszik - milyen igaz! -, öreg és érzelgős, és minden bizonnyal ez okozza majd a vesztét;

azám, mintha a rúnák nem jövendölték volna már meg! Amikor legutóbb rúnaköveket vetett,

Madrt, a Népet dobta ki, amit Thuris, a Tüskés keresztezett, végül Hagall, a Pusztító tette fel

a koronát, és ha ez még nem lett volna elég, hogy továbbmenjen …

- Tanítson, kérem!

- Nem.

- Tanítson!

- Tűnés innen!

- Könyörgök!

- Ó, ti istenek!

Félszeműből elkeseredett hang szakadt ki, és balkeze ujjaival egy rúnát mutatott. Maddy

mintha látott volna valamit az ujjai között: kék tüzet, egy szikránál nem többet, mintha a fény

megcsillant volna egy gyűrűn vagy egy ékkövön. De Félszemű nem viselt ékszert …

Maddy gondolkodás nélkül felemelte a kezét a szikra előtt, és olyan hang kíséretében lökte

vissza a külviláginak, mintha petárda robbant volna.

Félszemű összerezzent. - Erre meg ki tanított?

- Senki - felelte Maddy meglepetten. A varázsrúnája szokatlanul melegnek tűnt, és a színe

rozsdabarnáról megint aranyra változott.

Félszemű pár pillanatig semmit sem szólt. A kezére nézett, az ujjait hajlítgatta, amelyek most

úgy lüktettek, mintha megégette volna. Újjáéledt kíváncsisággal nézett le Maddyre.

- Tanítson , kérem - ismételte meg Maddy.

Hosszú csend támadt. - Ajánlom, hogy igyekezz - mondta végül a férfi. - Idejét sem tudom,

mióta nem vállaltam inast, nemhogy egy lányt.

Maddy kócos hajsátra alá rejtette a mosolyát.

Életében először tanítója akadt.

A következő két hétben Maddy olyan kitartó figyelemmel hallgatta Félszemű tanításait, mint

még soha semmit. Nat Parson mindig azt mondogatta, hogy akinek az ereiben rossz vér

csordogál, az felér azzal, mintha nyomorék vagy fattyú volna az illető. Csakhogy Félszemű

ennek épp az ellenkezőjét bizonygatta. Maddy olyan képességek birtokában van, mondta az

idegen külvilági, amelyek páratlanok és értékesek. Tehetséges tanítványnak bizonyult, és

Félszemű , aki ritkán maradt néhány napnál tovább a völgyben, ahol orvosságokkal és

varázskencékkel házalt, ezúttal csaknem egy hónapra hosszabbította meg a tartózkodását.

Maddy spongya módra szívta magába a meséket, a térképeket, a betűket, a rontásokat, a

varázsigéket és a rúnákat, egyszóval minden tudást, amit új barátjától tanult. Hosszú

inaskodásának ez volt a kezdete, de már ekkor egy életre megváltoztatta a világokról alkotott

képét.

Maddy népe a Kilenc Világ univerzumában hitt.

Az első az Égbolt, a Tökéletes Rend Mennyei Világa volt.

A világuk alatt volt található a Fundamentum, azaz a Lenti Világ, amelyből a Halál, az Álom,

és a Kárhozat három földjére vezetett az út, majd onnét a Túlvilágra, az Ördögök Tanyájára, a

Káosz és a szentségtörés otthonába.

Amint Maddy megtudta, köztük helyezkedtek el a Középvilágok: A Belső Világ, a Külvilág

és az Egy Tenger, beleértve a kellős közepén Malbryt és a Strond völgyét, mint egy céltábla

közepe. Mindebből könnyen arra következtethetünk, hogy Malbry népe igen nagyra volt

magával.

Most azonban Maddy azt is megtanulta, hogy a térkép szélén túl is létezik egy világ, amely

szintén sok részből tevődik össze és csupa ellentmondás. Ebben a világban Nat Parson vgy

Adam Scattergood már attól is frászt kapna, ha egy nevenincs óceánt vagy egy ismeretlen

csillagot mutatnának nekik.

Maddy megértette, hogy egy efféle világban az egyik ember hite a másik szemében

eretnekség, a varázslat és a tudomány összekuszálódnak, a házakat folyókra, a föld alá, vagy

akár a levegőbe is építheti9k, és még az egyetemesnek hitt Világvége Rendjének törvényei is

meggörbülnek és elhajlanak.

Természetesen csak egy gyerek vagy egy féleszű hitt abban, hogy a Világvégén valóban vége

a világnak. Mindenki tisztában volt vele, hogy vannak más földek is, sőt valamikor

kereskedtek lakóikkal, vagy háborúztak értük. De széles körben elterjedt nézet volt, hogy a

Külvilágokat annyira tönkretette a Csapás, hogy a népeik azóta barbárságba süllyedtek, és

senki, legalábbis civilizált népek nem járnak oda.

Félszemű persze kivételnek számított. A fáma szerint az Egy Tengeren túl a férfiak és a nők

olyan barnák, mint a tőzeg, a hajuk úgy kunkorodik, mint a birka gyapja, és sosem hallottak

még a Csapásról, nem olvasták a Jó Könyvet, hanem a saját állatfejű barna isteneiket imádják,

a saját varázslatukat űzik, s mindezt olyan tiszteletre méltónak és hétköznapinak tartják, mint

Nat Parson vasárnapi prédikációit Középvilág túlsó végén.

- Nat Parson azt állítja, hogy a mágia az ördög műve - kotyogott bele Maddy.

- De csak addig ismételgeti ezt a sületlenséget, amíg nem húzhat hasznot a mágiából, nem

igaz?

Maddy bólintott és alig mert elmosolyodni.

- Értsd meg, Maddy, hogy a Jó és a Rossz nem olyan mélyen gyökereznek, mint ahogy a

tisztelendő atya el akarja veled hitetni. A Jó Könyv azt hirdeti, hogy a Rend mindenek felett

áll, ennélfogva Jó. A varázslat a Káoszból fejti ki a hatását, következésképpen az ördög műve.

De a szerszám aszerint jó vagy rossz, amire használják, és ami ma jó, az holnap akár rossz is

lehet.

- Nem értem - ráncolta a homlokát Maddy.

- Idehallgass - magyarázta az idegen. - Amióta áll a világ - és hidd el, hogy sokszor

megszültetett, véget ért és újjáteremtődött ezalatt -, a Rend és a Káosz törvényei állandó

összeütközésben éltek, előreléptek és visszavonultak a Kilenc Világban, hogy természetük

szerint fékezzenek és erőt adjanak. A Jónak és a Rossznak ehhez semmi köze. Minden a Rend

és a Káosz, a két egymással összefüggő erő törvényei szerint él és hal, s ezzel a kettővel még

az istenek sem szállhatnak szembe.

Maddyre nézett, aki még mindig a homlokát ráncolta. Ifjú volt még ehhez a tanításhoz,

gondolta Félszemű, mégis elengedhetetlen, hogy az eszébe vésse. Jövőre talán már késő: a

Rend egyre terjeszkedik, és a Világvégéről mind több vizsgálóbírót küld szét…

Türelmesen újrakezdte a tanítást. - Az AEsirek meséje jól megvilágítja, hogy mire akarok

kilyukadni. A főistenüket Odinnak, a Mindenség Urának nevezték. Talán már hallottad a

nevét.

Maddy bólintott. - Dárdája van, és nyolclábú lova.

- Úgy van. Nos, azok közé tartozott, akik a kezdet kezdetén, a Régmúlt Korok hajnalán

újjáteremtették a világot. Összehívta a harcosait, Thort és Tyrt meg a többieket, hogy

építsenek egy hatalmas erődítményt, amivel az új világot eltörléssel fenyegető Káoszt

feltartóztathatják, hiszen a teremtés még nem volt készen. Az erőd neve Asgard volt, az Égi

Fellegvár, és ez lett a régmúlt idők Első Világa.

Maddy bólintott. Ismerte ezt a mesét, bár a Jó Könyv csak úgy emlegette, hogy a Névtelen

építette az Égi Fellegvárat, és a Látók fortéllyal vették be.

- De az ellenség erős volt - folytatta Félszemű -, és sokan rendelkeztek az AEsirek számára

hozzáférhetetlen tudással. Így aztán Odin kénytelen volt cselhez folyamodni. Megkereste a

Káosz egyik fiát, és összebarátkozott vele, majd testvéreként Asgardba vitte. Bizonyára

hallottál róla. Ármányos volt a neve.

Maddy ismét bólintott.

- Lokinak hívták, a természete meg, mint a futótűz. Sok mese szól róla. Némelyik gonosz

fényben tünteti fel, így sokak szerint Odin rosszul tette, hogy befogadta. De rövid ideig Loki

jól szolgálta az AEsireket. Tisztességtelen volt, de hasznos; a Káosz gyermekeinek lételeme a

kellem és a báj, és Lokit az elbűvölő modora és a ravaszsága tartotta Odin mellett. Bár a

természete végül mégis legyőzte jóra való hajlamát, az AEsirek mégis Loki miatt maradtak

fenn ilyen sokáig. Talán jobbam szemmel kellett volna tartaniuk. Mindenesetre, ahogy a

tűznek az a természete, hogy ég, úgy mástól sem várhatjuk el, hogy megváltozzon.

Használhatjuk hússütéshez, de arra is, hogy porig égessük vele a szomszédunk házát. Vajon a

tűz, amin megsütöttük a húst, mennyiben különbözik a gyújtogatáshoz használttól? És

eszerint nyersen kéne ennünk a húst?

Maddy még mindig értetlenül rázta a fejét.- Szóval azt akarja mondani, hogy ….ne játsszak a

tűzzel? - bökte ki végül.

- Dehogynem - felelte szelíden Félszemű. - De ne lágy meglepve, ha a tűz is játszik veled.

Végül Félszemű útnak indult. Sokáig győzködte a kislányt, hogy megértse; nem tarthat vele.

- Az isten szerelmére, hiszen még alig vagy hétesztendős! Mihez kezdenék veled az Utakon?

- Dolgoznék - felelte Maddy. - Tudja jól, hogy nem fйlek a munkбtуl. Sok mindenhez йrtek.

- Valуban? Hбrom varбzsigйhez meg pбr rъnбhoz? Azzal aztбn sokra mennйl a Vi…. -

Hirtelen elhallgatott, йs nйmбn megrбngatta a csomagjбn a szнjakat.

De Maddy nem volt ostoba. - A Vilбgvйge? - kerekedett el a szeme. - A Vilбgvйgйre kйszьl?

Félszemű nem szólt semmit.

- Jaj, kérem, engedje meg, hogy jöjjek! - könyörgött Maddy. - Segítek, cipelem a holmiját,

nem zavarok sok vizet…

- Nem? - nevetett Félszemű. - Ha jól tudom, a gyerekrablás bűncselekmény!

- Ó! - Maddynek ez eszébe sem jutott. Ha eltűnik, Felltefieldstől Hindarfellig fegyveres

csapatokat küldenek a nyomába, és Félszeműt a fogdába zárják vagy felakasztják …

- Ugye nem felejt el? - siránkozott Maddy. - soha több nem látom?

- Jövőre visszajövök - mosolyodott el Félszemű.

De Maddy nem nézett rá, hanem a földre szegezte a tekintetét, és nem szólt egy árva kukkot

sem. Félszemű várt, és magában kuncogott. Maddy továbbra sem nézett fel, de a hajsátra alól

szipogás hallatszott.

- Ide figyelj, Maddy - szólalt meg Félszemű gyöngéden. - Ha tényleg segíteni akarsz nekem,

elmondom, mit tégy. A füledre és a szemedre van szükségem, mégpedig sokkal jobban, mint

társra az Utakon.

Maddy felpillantott. - Ezt hogy érti?

Félszemű a Dombra pillantott, ahol a Vörös Ló körvonala úgy parázslott, mintha véknyát

zsarátnokokból rakták volna ki. - Ugye, sokat játszol a Domb közelében? - kérdezte.

Maddy bólintott.

- Tudod, mi az?

- Kincses bucka? - vetette fel Maddy, a Domb aranyára utalva.

- Sokkal fontosabb annál. A Lenti Világba vezető keresztút, ahonnan az utak egészen Hél

királyságáig kacskaringóznak. Talán még az Álom folyóhoz is fut út, amelynek a vize a

Strondba ömlik….

- És hol a kincs? - fancsalodott el Maddy.

- Kincs? - kacagott Félszemű. - Ha úgy tetszik, az is ott van. A Régmúlt Korok óta elveszett

kincs. Azért van itt olyan sok kobold. Azért van olyan erős töltése. Érzed, nem? Mintha egy

vulkán felett élnél.

- Mi az a vulkán?

- Nem érdekes. Csak tartsd nyitva a szemedet, Maddy. Az a Ló csak szunyókál, és ha egyszer

felébred…

- Bárcsak felébreszthetném! Maga nem szeretné? - kérdezte Maddy.

Félszemű elmosolyodott, és megrázta a fejét. Különös mosoly volt, egyszerre fanyar és

szomorkás. Szorosabban vonta össze a nyakánál a köpenyt. - Nem - felelte. - Azt hiszem,

legalábbis. Nem szívesen lépek arra az útra, még a Vidra Sarcáért sem. Bár eljöhet az idő,

amikor nem lesz más választásom.

- De a kincs! - kiáltott fel Maddy. - Gazdag lehetne….

- Gazdag, de halott - sóhajtott fel Félszemű.

- Hogy?

- Maddy, a Domb mélyén a koboldoknál sokkal veszélyesebb lények tanyáznak, mivel a

kincsek ritkán alszanak egyedül.

- Na és? - kérdezte hetykén Maddy. - Nem félek!

- Majd fogsz - felelte szárazon Félszemű. - Hallgass rám, Maddy. Hétesztendős vagy, a

Domb pedig sok ezer éve vár arra, hogy felfedjék a titkát. Biztos, hogy várhat még.

- Mennyit?

Félszemű elnevette magát.

- Egy kerek esztendőt?

- Majd meglátjuk. Tanulj rendesen, figyeld a Dombot, és várj rám Aratás havában.

- Esküszik, hogy visszatér?

- Odinra.

- Inkább az életére!

- Úgy legyen - bólintott Félszemű. - Az életemre.

A külvilági ettől fogva évente visszajárt Malbryba. Sosem Beltane, vagyis május elseje előtt,

de nem is Maddy születésnapjánál később. Posztóval, sóval, bőrökkel, cukorral, kencékkel és

hírekkel házalt. Félszemű érkezése volt Maddy életének fénypontja, távozása pedig a hosszú

sötétség kezdete.

Félszemű mindannyiszor ugyanazt a kérdést tette fel.

- Mi újság Malbryban?

És Maddy mindannyiszor ugyanazokkal a hírekkel szolgált: koboldok és a csínytevéseik,

kifosztott kamrák, kiürített pincék, ellopott birkák, megsavanyított tej. És Félszemű erre

mindig rávágta: - Semmi más? -, és miután Maddy megnyugtatta, hogy más említésre méltó

nem történt, szemmel láthatóan mintha valami nagy kő gurult volna le a szívéről.

Minden látogatása alkalmával új tanításban részesítette a kislányt.

Maddy először megtanult írni és olvasni. Majd verseket, dalokat, idegen nyelveket,

orvosságok és gyógyfüvek ismereteit szívta magába, és persze rengeteg mesét vágott be.

Históriákat, népmeséket, szólásokat és legendákat, térképeket tanulmányozott, folyókat,

hegyeket és völgyeket, köveket és felhőket, és az égen való eligazodást.

És ami a legfontosabb: a rúnákat. A nevüket, a használatukat, a veszélyességi fokukat.

Megtanulta, hogyan kell szerencsekövekre vésni őket, hogyan kell eldobni és egy

szempillantás alatt megjósolni belőlük a jövőt, vagy mint szárakat összekötni, hogy

kukoricababát készítsen. Megtanulta, hogyan készítsen belőlük gyufaszálat, hogy suttogja a

rigmusaikat varázsigévé, hogy suhanjon át fölöttük, mintha járókövek volnának, hogy dobja

el őket, mint a petárdákat, vagy hajítsa el az árnyékukat az ujjaival.

Megtanulta az Árt használni, hogy jó legyen a termés…

És Tyrt, hogy a vadászok lándzsája célba találjon…

És Logrt, hogy vizet találjanak a föld alatt.

Mire betöltötte a tízet, a Régi Írás mind a tizenhat rúnáját, idegen földek különféle rontott

rúnáját, és több száz válogatott tudást és varázsigét ismert. Tudta, hogy Félszemű Raedo, az

Utazó jele alatt vándorol, bár a rúnája fordított, ennélfogva nem hoz szerencsét, ami azt

jelenti, hogy útközben sok megpróbáltatásban és balszerencsében volt része.

Maddy rúnája se törött, se fordított nem volt. De Félszemű szerint nem volt szabályos rúna,

nem tartozott a Régi Írás jelei közé, ezért kiszámíthatatlannak mondták. A szokásostól eltérő

rúnák kényesek, mondta Félszemű: némelyik beválik, de fordított eredménnyel. Mások

egyáltalán nem hatnak. Némelyek pedig megvetemednek, ravasz kis formákba csavarodnak,

meggörbülnek, mint a nyílvessző, amit kint hagytak az esőn, így ritkán vagy soha nem

találnak célba.

De már az is nagy adomány, ha az ember rúnával rendelkezik, tette hozzá. A Régi Írás

töretlen rúnája jobb, mint amit bárki remélhet. Egykor csak az istenek rendelkeztek ekkora

hatalommal. Az ember most azzal éri be, ami adódik, ami maradt, ennyi az egész.

Maddy rúnája azonban nagyon erősnek bizonyult. Hamar túltett barátján, mert Félszemű

varázsereje gyönge volt és hamar kimerült. Maddy olyan jól célzott, akárcsak Félszemű, ha

nem jobban. És gyorsan tanult. Megtanulta a hug-rúnart, a gondolatrúnákat, és a rísta-rúnart,

a vésett rúnákat és a sig-rúnart, a győzelem rúnáit. Sok rúnát tanult, amiket még Félszemű

sem tudott használni, újakat és ritka fajtájúakat, amelyeknek se nevük, se strófájuk nem volt,

de a kislánynak még ez sem volt elég.

Ezért hát Félszemű meséket mondott neki a Domb alattról, és a kígyóról, ami Yggdrasil

Gyökere alatt él, és felfalja a világ alapját. Mesélt a menhirekről, az elveszett szirtekről, a

varázskörökről, az Alvilágról és a Pokolról, és az Álom vidékeiről, s azon túl a Káoszról.

Mesélt a Félig Született helyéről, és Jörmungandról, a Világkígyóról, Szurtról, a Pusztítóról, a

Káosz Uráról, a déróriásokról, az Alagútlakókról, a Vanirokról, és Mimirről, a Bölcsről.

De Maddy kedvencei az AEsirekről és a Vanirokról szóltak. Sosem unta meg a róluk szóló

történeteket, és Félszemű látogatásai között, a hosszú, magányos hónapok alatt e mesék hősei

váltak Maddy barátaivá. Thor, a Mennydörgő a varázskalapácsával, Idun, a Gyógyító és az

ifjúság almái, Odin, a Mindenség Ura, Baldr, a Szép, Tyr, a Harcos, a sólyomköpenyes

Freyja, Heimdall, a Sasszemű, Szkádi, a Vadászistennő, Njörd, a Tenger istene, és Loki, az

Ármányos, aki hol kiszabadította, hol legyőzte az öreg isteneket. Maddy megtapsolta a

győzelmeiket, megsiratta a vereségeiket, és közelebbi vérrokonságot érzett a régen eltűnt

Látókkal, mint Jed Smithszel vagy Mae-vel valaha is. Ahogy teltek az évek, egyre jobban

vágyódott a saját fajtája társaságára.

- Valahol biztosan élnek - hajtogatta. - Olyanok, mint mi, Tüzesek. Bárcsak megtalálnánk

őket, akkor talán …

E tekintetben azonban csalódnia kellett. A hét év alatt egy hozzá hasonlóval sem találkozott.

Koboldok természetesen akadtak, vagy olykor egy-egy varázsrúnával született macska vagy

nyúl, akitől egykettőre megszabadultak.

De ami a rokonokat illette … Ritkán találkozik velük, mondta Félszemű, amikor Maddy erről

kérdezgette, és a többségük nem bírt említésre méltó hatalommal. Szerencsés esetben egy

szikrányi, ha beléjük szorult. Éppen annyi, hogy veszélybe sodorja őket.

A Világvégén, ahol a Rend immár száz éve uralkodott, a varázsrúna használata - még a

rontott is - rendszerint letartóztatáshoz vezetett, majd ezután következett a vizsgálat, és

többnyire akasztással végződött, vagy tisztogatással, ahogy azon a vidéken nevezték.

Jobb bele sem gondolni, tanácsolta Félszemű, és Maddy vonakodva bár, de megfogadta a

javaslatát, elvégezte a feladatait, újra meg újra elmondta a meséket, és türelmesen várt

Félszemű látogatásaira, és igyekezett nem ábrándozni arról, ami sosem valósulhat meg.

Az idén azonban, most első alkalommal Félszemű késett. Már két héttel túl voltak Maddy

tizennegyedik születésnapján, az őszi napéjegyenlőség holdja vékonyka karéjra fogyott, és a

kislány nyugtalankodni kezdett, hogy talán sosem látja többé.

Emlékezett, hogy barátja már tavaly is máshogy viselkedett: szokatlan nyugtalanság és

türelmetlenség jellemezte. Az előző tizenkét hold alatt soványabb lett, többet ivott a

kelleténél, és Maddy először figyelt fel arra, hogy sötéten szürkés hajába egyre több ezüstszál

keveredik. A Világvégére tett évenkénti utazásai kezdtek nyomot hagyni rajta: hét ilyen

meggondolatlan zarándoklat után, ki tudja, mikor szorul körülötte a hurok?

A rúnák sem űzték el Maddy aggodalmát.

Maddynek volt saját jóslókőkészlete, amit a Strond folyami kavicsiból válogatott össze, és

mindegyikre más rúnát festett. Amikor a földre dobta őket, a mintát tanulmányozva

felfedezte, hogy néha meg tudja jósolni a jövőt, bár Félszemű figyelmeztette, hogy a

rúnákból nem mindig lehet olvasni, és a jövő sem megváltoztathatatlan.

De még így is Raedo, az Utazó és Thuris, Thor rúnája, és Naudír, a Kötő rossz előérzettel

töltötték meg.

Félszemű rúnája. Tövises ösvény? És a harmadik rúna - a Kötő -, a visszatartás rúnája. Talán

fogságba esett? Vagy az utolsó rúna a Halált jelképezi?

Így amikor Mrs. Scattergood bejelentette, hogy Félszemű megérkezett, Maddyt magával

ragadta az öröm, és teljes erőbedobással nyargalt a Vörös Ló Dombja felé, ahol minden évben

találkoznak.

Maddy sajnos nem számolt Adam Scattergooddal. A házinéni fia ritkán zaklatta munka

közben - a pincében túl sötét volt, és a félős fiú még csak bele sem mert gondolni, mit

művelhet odalent a kislány, de olykor a söntésben téblábolt, és leste az alkalmat, hogy

megjegyzйseket tehessen, vagy gъnyolуdhasson. Hegyezte a fьlйt, amikor a konyhбban

meghallotta a ribilliуt, bбr bцlcsen tartotta a hбrom lйpйs tбvolsбgot, nehogy hбzimunkбra

fogjбk, бm amikor lбtta, hogy Maddy a konyhaajtуn бt sietve tбvozik, felcsillant a szeme, йs

ъgy dцntцtt, a nyomбba ered.

Adam két évvel volt idősebb Maddynél, ebből kifolyólag egy kicsit magasabb is volt nála;

vékony szálú barna haja és elégedetlenül lebiggyedő szája volt. Unatkozó, mogorva,

elkényeztetett ficsúr volt, de segédlelkészként és a püspök kedvenceként a többi gyerek

részben félte, részben irigyelte. Adam pedig ha csak tehette, rosszban sántikált. Maddy a

koboldoknál is nagyobb csínytevőnek tartotta, mert a koboldok legalább mulatságosak voltak,

míg Adam csínytevései csupán bosszantóak és ostobák.

Petárdát kötött a kutyák farkára, növendék fákon csüngött, hogy eltörjenek, koldusokkal

kötekedett, a kötélről lelopta a száradó ruhát, és beletaposta a sárba, és közben vigyázott,

hogy mindig másra terelje a gyanút. Nincs mit szépíteni, Adam sunyi alak volt, és amikor

meglátta, hogy Maddy a Domb felé tart, eldöntötte, hogy beleköp a levesébe.

Úgy követte, hogy Maddy nehogy meglássa: az ösvényt szegélyező bokrok takarásában

kúszott előre, amíg el nem érték a Domb lejtőit, ott viszont némán átosont a másik, árnyékos

oldalra, és egy pillanat alatt beleveszett a sötétségbe.

Maddy nem láthatta, és nem is hallhatta. Felszaladt a Dombra, türelmetlenségében majdnem

felbukott. Végül megpillantotta az ismerős, magas alakot, aki a Vörös Ló véknya alatt, a

kövek között üldögélt.

- Félszemű! - kiáltotta.

Úgy ült ott, ahogy először látta: pipázott, és a zsákja mellette hevert a fűben. Szokás szerint

könnyed biccentéssel üdvözölte Maddyt, mintha csupán egy napja lett volna távol, és nem

tizenkét hónapja.

- Nos hát. Mi újság Malbryban?

Maddy ingerülten nézett rá. - Hát csak ennyi a mondanivalója? Két hetet késett, halálra

aggódtam magam, és csak annyit tud mondani, hogy Mi újság Malbryban?, mintha nem

tudná, hogy itt sosem történik semmi fontos….

Félszemű vállat vont. - Feltartóztattak.

- Igen? Hogyhogy?

- Nem fontos.

Maddy kelletlenül elmosolyodott. - Persze, nem fontos! Gondolom, az meg sem fordul a

fejében, hogy nyugtalankodom. Hisz végtére is csak a Világvégéről jön, és sosem szolgál

onnét hírekkel. Hát ott sem történik soha semmi?

- A Világvége mozgalmas hely - bólintott Félszemű.

- De maga mégis visszatér ide.

- Úgy bizony.

Maddy felsóhajtott, és leült mellé a fűbe. - A nagy hír… hogy mától munkanélküli vagyok. -

Mosolygott, amikor eszébe jutott Mrs. Scattergood arca; belefogott a délelőtt eseményeinek

részletezésébe, beszámolt a pincében rekedt alvó koboldról, és arról is, hogy ügyefogyott

buzgalmában összetrombitálta a Lenti Világ javát.

Félszemű szótlanul hallgatta a történetét.

- És a törvényre esküszöm, hallania kellett volna, micsoda ribilliót csapott! A Kis Medve

Erdőből is hallottam! Azt hittem, hogy…

Nevetve fordult Félszemű felé, de észrevette, hogy a férfi komoran figyeli. - Hogy is volt ez?

- kérdezte. - Nagyon fontos, Maddy. Mondj el mindent, amire emlékszel.

Maddy felhagyott a nevetgéléssel, és nekifogott, hogy pontosan felidézze a pincében

történteket. Elismételte a kobolddal folytatott beszélgetését (a koboldok kapitányának

említésekor úgy látta, hogy Félszemű grimaszt vág, de nem volt benne egészen biztos), majd

végigvette az összes rúnát, amit használt, végül megpróbálta elmagyarázni, ami ezek után

történt.

- Nos, először is Thurist villantottam fel - mondta. - Aztán csak … rámutattam a lyukra, és

valahogy … rákiáltottam …

- Mégis , mit mondtál? - kérdezte gyorsan Félszemű-

De Maddyt most már elfogta a nyugtalanság. - Mi baj? - kérdezte. - Valami rosszat tettem?

- Folytasd, Maddy. Mit mondtál?

- Végül is semmit, hisz éppen ez az! Csupán zajt csaptam. Még egy varázsige sem jutott az

eszembe. Olyan gyorsan történt… nem is tudom… - Rémülten hallgatott el. - Mi baj? -

ismételte. - Rosszat tettem?

- Nem - felelte nehéz szívvel a férfi. - Tudtam, hogy csak idő kérdése.

- Micsoda?

De a külvilági csendbe burkolódzott, és a délelőtti napsütésben megvilágított Ló hosszú

fűsörényét nézte. Sokára szólalt csak meg. - Maddy … nagylány vagy már.

- Hát … - ráncolta a szemöldökét Maddy. Remélte, hogy nem egy újabb lelki fröccsöt kell

végighallgatnia, amiben a falu jó szándékú asszonyai szokták részesíteni amikor azt

emlegetik, hogy hamarosan nővé cseperedik.

- De elsősorban a képességeid gyarapodtak - folytatta Félszemű. - Kezdetben is erős voltál,

de most érnek be az adottságaid. Természetesen még nem tudod őket irányítani, de nem is

vártam mást. Majd beletanulsz.

Mégiscsak fejmosást kap, gondolta Maddy. Talán nem olyan zavarba ejtő, mint a nővé

cseperedés, mégis …

- A varázserő, mint tudod, néha évekig szunnyad. Ahogy ez a Domb is. Mindig is

gyanítottam, hogy ha az egyik felébred, nemsokára felneszel a másik is.

Elhallgatott, hogy megtömje a pipáját, de a keze reszketett, ahogy füstölőgyomot tömködött

bele. A fejük felett vadlibák búztak el V alakban a Hindarfell felé. Maddy figyelte őket, és

hirtelen jeges szél borzongatta meg a bőrét. Vége a nyárnak, és az őszidő is hamarosan télbe

csap át. A gondolat, ki tudja, miért, de majdnem könnyeket csalt a szemébe.

- A Dombod - folytatta Félszemű. - Hosszú ideig olyan csendben volt, hogy azt hittem,

rosszul értelmeztem a jeleket, és nem több egy Régmúlt Korokból fennmaradt, szépen formált

sírdombnál. Tudod, rengeteg ilyen domb volt, és persze forrás, kőkör, menhir, barlang, és kút,

ahol hasonló jeleket láttam, ám végül mégsem történt velük semmi említésre méltó. De

amikor rád találtam, azzal a varázsrúnával … - Hirtelen elharapta a mondta végét, és intett

Maddynek, hogy hegyezze a fülét. - Hallod?

Maddy a fejét rázta.

- Azt hittem, mintha … - „Méheket hallanék”, akarta hozzátenni Félszemű. Egy föld alatti

rekedt méhkast. Ami alig várja, hogy kiszabadulhasson….

Maddy egy pillanatig habozott, ne kérdezze-e meg, mit értett az alatt, hogy azzal a

varázsrúnával, de öreg barátját első ízben látta ingerültnek, és tudta, hogy jobb, ha nem

sürgeti.

A délelőtti napsütésben Félszemű ismét elnézett a Vörös Ló Dombja és a zabolátlan Ló felett.

Milyen gyönyörű, gondolta. Milyen gyönyörű, és milyen halálos.

- Elképzelni sem tudom, hogy élhettek a Domb közelében - jegyezte meg -, miközben ilyen

titkot rejt.

- A kincsre gondol? - lehelte Maddy, aki sosem vetette el egészen a Domb alatt elrejtett

aranyról szóló meséket.

Félszemű vágyakozva mosolyodott el.

- Hát valóban ott van?

- Ott - bólintott Félszemű. - Ötszáz éve szunnyad eltemetve, és csak arra vár, hogy

elmenekülhessen. Ha te nem vagy, már rég hátat fordítottam volna neki, és egy kósza

gondolatra sem méltatnám. De te olyan fiatal, még szinte gyermek voltál, Ki tudja, hogy azzal

a varázsrúnával egy nap mivé válhatsz?

Maddy elkerekedett szemmel hallgatta.

- úgy döntöttem, kitanítalak. Mindent átadtam, amit tudtam, és alaposan szemmel tartottalak,

mert sejtettem, hogy minél erősebb leszel, annál valószínűbb, hogy felébreszted a Domb alatt

szunnyadót.

- A koboldokra gondol? - kérdezte Maddy.

Félszemű lassan megrázta a fejét. - A koboldok és a kapitányuk születésed óta tudnak rólad.

De mostanáig nem volt okuk tartani tőled. A ma reggeli csínytevésed után biztos lehetsz

benne, hogy minden megváltozik.

- Hogy érti ezt? - nyugtalankodott Maddy.

- A kapitányuk nem bolond, és ha gyanút fog, hogy a … kincsre… vadászunk…

- Úgy érti, hogy a koboldok tőlem féltik az aranyat?

Félszemű türelmetlenül felmordult. - Arany? - kérdezte. - Miről beszélsz?

- De azt mondta, kincs van a Domb mélyén!

- Igen - bólintott Félszemű. - Úgy is van. A Régmúlt Korok kincse. De nem arany, Maddy.

Se egy rúd, se egy rög, még csak egy piciny érme sem.

- Akkor hát miféle kincsről van szó? - kíváncsiskodott Maddy.

- Suttogónak hívják - felelte kis szünet után Félszemű.

- az meg mi a szösz? - faggatta tovább Maddy.

- Nem árulhatom el. Talán később, amikor már biztonságba helyeztük.

- Maga látta már?

Félszemű nehezen őrizte meg a nyugalmát. - Nem beszélhetek róla, Maddy - mondta. - Ez a

… kincs … lehet, hogy pontosan olyan veszélye, mint amilyen értékes. Még az említése is

kockázatos. Jobb lett volna, ha nem ébreszted fel, és mind elfeledkezünk róla. - A tűzgyújtó

rúna, a Kaen, és egy ügyes ujjpöccintés segítségével rágyújtott. - De akár jó, akár rossz,

felébredt, és nagy veszélyt jelentene, ha valaki más találná meg, és rossz célokra használná.

- Ki más? - kérdezte Maddy.

- Hozzánk hasonló, természetesen - nézett rá Félszemű.

Maddy szíve gyorsabban vert, mint a kovácsok kalapácsa. - Hozzánk hasonló? - kérdezte. -

Vannak még velünk egyívásúak? Ismeri őket?

Félszemű bólintott.

- Hányan? - firtatta Maddy.

- Mit számít az?

- Nekem fontos - heveskedett Maddy. Vannak hát mások is, és Félszemű sosem említette

őket! Kik azok? Hol vannak? És ha mindvégig tudott a létezésükről, akkor …

- Maddy - szólalt meg Félszemű. - Tudom, milyen nehéz titkot tartani. De bíznod kell

bennem. Bármit is titkoltam el előled, és olykor bármennyire félrevezettelek …

- Hazudott! - kiáltott fel Maddy.

- Az életedet óvtam - magyarázta Félszemű türelmesen. - A mi fajtánk ritkán verődik

csoportba. Inkább egymás ellen fordulnak.

Maddy égő tekintettel fordult felé. - De miért? - kérdezte hevesen. - Mi az a Suttogó? Miért

olyan fontos magának? És egyébként is honnan tud róla olyan sokat?

- Türelem - intette Félszemű. - Meg kell találnunk a Suttogót. Utána megígérem, hogy

minden kérdésedre válaszolok. De most, kérlek, lássunk munkához. A Dombot évszázadok

óta nem nyitották meg. Védekezni fognak a behatolásunk ellen. Rúnákat kell keresnünk. Meg

kell törnünk az erejüket. Tessék … erre szükséged lesz. - Elővett a zsákjából egy

tárgyat, és átnyújtotta Maddynek.

- Mi ez? - kérdezte a lány.

- Egy lapát, mivel a mágia egytized tehetség és kilenctized verítékes munka. Meg kell

tisztítanod a Ló körvonalát úgy négy-öt hüvelyk mélységben. Időbe telik majd.

Maddy gyanakvóan meredt rá. - Úgysem veszem észre, hogy csak egy lapát van - jegyezte

meg.

- A zseninek nincs szüksége lapátra - felelte Félszemű szárazon, és leült a fűbe, hogy békésen

elszívja a pipáját.

Hosszú és keserves munka volt. A Ló orrától a farka végéig kétszáz láb hosszú volt, amin az

időjárási viszontagságok a szándékos károkozás és az elhanyagolás maradandó nyomokat

hagyott. A Domb földje sűrű volt és kemény, és a Ló formáját úgy vésték ki, hogy tartós

legyen: helyenként őr- és varázsrúnákat mélyesztettek bele, hogy biztosítsák a körvonal

fennmaradását.

Félszemű úgy sejtette, hogy kilenc védőrúna lesz, a Kilenc Világnak megfelelően, és

mindegyiket hatástalanítaniuk kell, hogy bejussanak.

Félszemű fedezte fel az elsőt, amit egy folyami kavicsba véstek, és a Ló farka alá temették.

Madr, a Középvilág. A Nép. Jó kezdet - hümmögött, és megérintette a rúnát, hogy

kifényesedjen. Elsuttogott egy varázsigét - Madr er moldar auki -, és a Ló fejénél egy másik

helyen válaszul rögtön fényleni kezdett egy másik kő, és Maddy rögtön megtalálta a fű alatt

Yr jelét.

Yr. A Lenti világ. A Fundamentum. Mostantól gyorsabban megy majd.

Йs нgy tцrtйnt: Yr megvilбgнtotta az utat Raedуhoz, a Kьlvilбghoz, amit bedugtak a Lу hasa

alб, majd onnan Logrhoz, a Tengerhez, ami a Lу szбjбban volt…. Majd a lбbaknбl rбtalбltak

Bjarkбnra, az Бlom vilбgбra, Naudнrra, az Alvilбgra, Hagallra, a Pokolra йs Kaenre, a

Kбoszra vagy a Tъlvilбgra …. Йs vйgьl pontosan a Szem kцzepйn az Йgi Fellegvбr rъnбjбra,

Уsra, az AEsirre, mind kцzьl a legfйnyesebbre, Thiazi, a Vadбsz csillagkйpйnek kцzponti

csillagбra, amely a Hйt Alvу felett fьgg tiszta téli éjszakákon.

Ós. Az AEsir. Az Égbolt. Maddy szótlanul nézte a rúnát. Eljött a pillanat, amiről oly sokszor

ábrándozott, és mégis, most visszatartotta a félelem. Kicsit mérges is volt magára, de a lelke

mélyén legszívesebben elhátrált volna a küszöbtől, hátraarc és vissza Malbryba, az ismerős

hegyhasadék biztonságába.

Félszemű is megérezte: Halványan elmosolyodott, és Maddy vállára tette a kezét. - Ugye nem

félsz, kislány?

- Nem. És maga?

- Egy kicsit - válaszolta Félszemű. - Olyan régen volt … - Elővette a pipáját, ismét rágyújtott,

és beszívta az édes füstöt. - Utálatos szokás - jegyezte meg. - Az Alagútlakóknál szoktam rá

az egyik utam során. Valóságos művészei a kovácsmesterségnek, de fertelmesen piszkosak. A

füst elnyomta a bűzt.

Maddy megérintette az utolsó rúnát. Opálszínekben lobbant fel, mint a téli nap. A kislány

kimondta a bűvös szavakat:

Ós byth ordfruma ….

A Domb egy nagy csattanással kinyílt, és ahol a Szem volt, most egy keskeny, durván kivájt

oldalú alagút ereszkedett le a hegy gyomrába.

Ötszáz éve, az újkor hajnalán kevés annyira biztonságos erődítmény létezett, mint a Vörös Ló

Dombján álló kastély. A völgyre tekintő meredek halom tetején épült vár az egész síkság

fölött uralkodott, ágyúit a Hindarfell hágójára szegezte, a Hét Alvó csipkézett gerincének

egyetlen pontjára, ahonnan támadhatott az ellenség.

Kész rejtélynek számított Malbry lakosai körében, hogy miként eshetett el a kastély, hacsak

nem járvány vagy árulás okozta a vesztét, hiszen az egyetlen kőkörről északon egészen

Farnley Tyasig, délen pedig a Kovács Őrhelyéig lehetett ellátni, vagyis egy innen érkező

támadás eleve kudarcra volt ítélve.

Az út tisztán belátható volt, és alig takarta sünzanót vagy ritkás bozót, a Domb pedig bármely

oldalról túl meredek volt ahhoz, hogy páncélba öltözött katonák megmásszák.

De Adam Scattergood nem viselt páncélt, az ágyút már régen beolvasztották, és pontosan

ötszáz éve nem állt őrszem a Vörös Ló Dombján. Ennélfogva észrevétlenül sikerült feljutnia a

Dombra; a két láb magas, bugavirágzatú fűben a Ló szélárnyékos felén kúszott fel, majd egy

nagy kő mögött bújt meg, hogy kihallgassa, mit beszél a boszorkalány és a félszemű

himpellér.

Adam sosem bízott Maddyben. A képzelőerővel megáldott emberek mindig is idegesítették,

és az a furcsa, sötét világ, amit képzeletükben alkottak, és ahol Adam Scattergood se

észrevehet, se kívánatos nem volt, kényelmetlenül érintette. Azt azonban még magának sem

merte bevallani, hogy Maddy egyenesen a frászt hozta rá, hisz ez nevetségesen hangzott

volna. Maddy démonvérű volt, nem igaz? Ugyan kinek kellene valaha is azzal a varázsrúnával

a kezén? Soha nem viszi semmire, ebben biztos volt.

Adam Scattergood, a törvény legyen áldott érte, fényes jövő előtt álló, jóvágású fiatalember

volt. Máris a segédlelkészségig vitte, és egy kis szerencsével - és az anyja félretett pénzéből -

akár a Világvégére is eljuthatott, hogy az Egyetemes Városban tanuljon. Malbry

kiválóságainak sorába tartozott, most azonban mégis itt lapult a Dombon, és úgy kémkedett a

lány és a külvilági barátja után, mint egy számkivetett spicli. Bosszantotta ez a megalázó

helyzet, és kicsit közelebb kúszott a kő talpához, miközben a fülét hegyezte, hogy valami

titkosat és fontosat tudjon meg, amivel később Maddyt csúfolhatja.

Amikor meghallotta, hogy a Domb alatt elásott kincsről beszélnek, elvigyorodott. Sok

muníció rejlett benne! Koboldlány, ugrathatja majd. Találtál már aranyat? Vegyél rajta új

ruhát, Koboldlány! Veszel rajta tündegyűrűt?

Az ötlet annyira elbűvölte, hogy majdnem felugrott és azonnal Maddy csúfolásába kezdett, de

aztán észbe kapott, hogy egyedül van a lány meg a külvilági barátja ellen, akik kifejezetten

veszélyesnek látszottak, így nyugton maradt, és hálát adott, hogy a nagy kő eltakarta.

Amikor a Suttogóról értesült, kétszeres volt az öröme, hogy alkalmas búvóhelyet talált. Adam

nem akarta, hogy bármi köze legyen a Régmúlt Korok emlékeihez, akármilyen értékesek is;

biztos megátkozták vagy egy démon szállta meg őket. Amikor a varázsrúnák sorra felizzottak,

Adam némán ujjongva dörzsölte a kezét, mert bár pokolian félt mindentől, ami titokzatos,

Maddy és a félszemű barátja ezúttal kétségtelenül átléptek minden határt.

Még hogy kinyitják a Dombon át a Lenti Világhoz vezető utat! Nat Parson kemény szavakkal

illetné ezt a viselkedést! Még Matt Law is, aki ugyan nem szívelhette a lelkészt, még ő is

elismerte volna, hogy Maddy túl messzire ment. A Jó Könyvben leszögezett törvények

nyilvánvaló megszegéséről van szó!

Ezzel a boszorkalánynak egyszer s mindenkorra befellegzett. Malbry jóravaló népe a lány

apjának kedvéért régen tűri a különcségeit, de egy ilyen kihágás súlyos bűn, és amint Nat

Parson tudomást szerez róla (amint arról Adam Scattergood gondoskodik is), Maddyt

vizsgálat vagy akár tisztogatás várja.

Adam még sosem látott valódi tisztogatást. Nem került rá sor a Világvégén kívül, de a

civilizáció - mint a lelkész gyakorta mondogatta - megállíthatatlanul terjed, és csak idő

kérdése, hogy a Rend Malbry közelében is felállítson egy előretolt hadállást. Adam alig várta,

hogy erre sor kerüljön. Vége lenne a varázslatnak, a Dombot kiásnák, a démonokat tűzre

vetnék, és a Strond völgyében helyreállítanák a Rendet …

De ahogy teltek a percek, és semmi érdemleges nem történt, Adam lassan elálmosodott ott a

kő mögött. Elbóbiskolt, és amikor Maddy végre kinyitotta a Ló Szemét, meglepett kiáltással

riadt fel. Félszemű felkapta a fejét, az ujjait begörbítette, és Adam biztosra vette, hogy a

külvilági átlát a ledőlt kő ősi gránitján és felfedezte a rejtekhelyét.

Iszonyatos félelem fogta el, és még szorosabban a földhöz tapadt. Félig-meddig arra

számított, hogy nehéz lépteket hall a Dombon át közeledni.

De semmi sem történt.

Adam kicsit megnyugodott, és pár pillanat múlva gonosz kedve is visszatért. Dehogy látták

meg! Csak ez a hely hozza rá a frászt, mondta magában: a Domb, meg a kísértetekről szóló

sok mendemonda kihozták a sodrából. Ő ugyan nem fél egy félszemű mihasznától! Hát még

egy kislánytól!

Különben is, mit művel? Maddy mintha felemelte volna a kezét; Adam a búvóhelyéről csak a

fűre vetődő árnyékot látta. Sejtelme sem volt, hogy a Bjarkánt használja, de most már Maddy

is látta a kő mögött összegörnyedő fiút, akinek az arca félelem és rosszindulat keverékét

tükrözte.

Maddynek nem volt szüksége bűbájosságra ahhoz, hogy megérezze az ellenséges akaratot.

Egy pillanat alatt megértett mindent. Látta a fiú körül lebegő színekből, hogy követte őket,

hogy kémkedett Félszemű után, és mire akarja használni a lopva szerzett tudását, hogy

elrontson mindent.

A haragja végre utat tört: a tenyerén tüzesen égő rontott rúnájával haragját úgy hajította a

kuporgó fiú felé, mint ahogy Adam szokta őt kövekkel hajigálni.

Ösztönösen cselekedett. A kiáltása visszhangzott a Dombon, és szinte ezzel egy időben fény

villant, majd fülsiketítő zaj hallatszott, ahogy a menhir kettétört, és gránitszilánkok terítették

be a Domb ormát.

Adam Scattergood ott kucorgott a törött szikla két fele között, az arcának friss sajthoz hasonló

színe volt, és drága nadrágján elöl nedves folt terjengett.

Maddy kacagásban tört ki. Képtelen volt visszafojtani. A történtek legalább annyira

megrémítették, mint Adamet, de ettől még rátört a nevetés, és képtelen volt abbahagyni,

mialatt a fiú bambán bámult rá: eleinte rettegve, aztán áhítatos tisztelettel, végül - amikor

rájött, hogy kutya baja sem lett - gonosz, keserű gyűlölettel.

- Ezt még megbánod, boszorka! - dadogta, és reszketve talpra állt. - Elmondom mindenkinek,

mit terveztél. Hogy megpróbáltál megölni.

De Maddy még mindig fékevesztetten nevetett. Könny csorgott a szeméből, fájt a hasa, és

még így is olyan jólesett nevetnie, hogy képtelen volt abbahagyni, pedig már alig kapott

levegőt. Úgy kacagott majd' megfulladt, amitől Adam arca még jobban elsötétült.

Nekiiramodott a kőkörtől, és levágtatott a Vörös Ló Dombjáról a malbryi út felé. Se Maddy,

se Félszemű nem próbálták megállítani.

Maddy felment a kettéhasadt kőhöz. A kacagása olyan hirtelen múlt el, ahogy kirobbant, és

kimerültséget, sőt egy kis hányingert is érzett. A gránittömb három láb magas volt, és

csaknem ugyanolyan széles, mégis könnyedén kettéhasadt. Maddy megérintette a hasadékot:

durva és egyenetlen szélű volt, és belül itt-ott csillámkő szemcsék ragyogtak benne.

- Szóval gondolatvillámot is tudsz szórni - jegyezte meg Félszemű, aki követte. - Szép volt,

Maddy. Némi gyakorlással hasznos tudomány lesz.

- Nem hajítottam semmit - felelte dermedten Maddy. - Csak eldobtam a … hangomat. Nem is

rúna volt, csak oktalanság, értelmetlen kiabálás, mint reggel a pincében.

- Az értelem a Rend fogalma - mosolyodott el Félszemű. -A Káosz nyelve a badarság.

- A Káosz nyelve? - kérdezte Maddy. - De hisz azt nem ismerem! Sosem hallottam róla…

- Hogyne ismernéd. A véredben van.

Maddy lenézett a Dombról, ahol a messzeségben Adam Scattergood alakja egyre töpörödött a

malbryi úton; Adam futás közben időnként fülsértően, dühösen felnyerített.

- Meg is ölhettem volna - nyögte ki Maddy, és remegni kezdett.

- Talán majd máskor.

- Hát nem érti? Meg is gyilkolhattam volna!

Félszemű meg sem rezzent. - Nem ezt akartad?

- Nem!

Félszemű elmosolyodott, de nem szólt semmit.

- Nem hisz nekem, Félszemű? Csak megesett!

Félszemű vállat vont, és újból rágyújtott. - Az ilyesmi nem esik csak úgy meg, kedvesem.

- Nem értem.

- Dehogynem.

Maddy rájött, hogy valóban érti; nemhiába volt a kovács lánya. Tudta, hogy amit Adamhez

vágott, nem a semmiből keletkezett, hanem magában kovácsolta. Súlyos volt, mint egy

íjpuskába való vas nyílvessző, és évek felgyülemlett dühével és elszántságával vágta

Adamnez.

Megint elfogta a rémület, amikor elképzelte, mi történt volna, ha a kő nem fogja fel a

becsapódó villámot. És a félelemmel együtt jött a szörnyű felismerés, hogy bármikor ismét

megteheti, és meg is teszi, ha úgy hozza a sors.

Félszemű mintha olvasott volna a gondolataiban. - Emlékszel, mire tanítottalak? - kérdezte

szelídem. - A Tűz éget, ilyen a természete. Akár használod, akár sem, ne feledd: a

gondolatvillám nem mordály. Magától nem sül el. - Elmosolyodott. - Ami a fiút illeti, nem

esett baja. Persze nagy kár, hogy kihallgatott minket. Kevesebb időnk maradt. De semmin

sem változtat.

- Várjon csak - bámult bele Maddy az ásító alagútba. - Ugye nem gondolja, hogy az után,

ami történt, most rögtön bemegyünk?

- Mi más választásunk maradt? - kérdezte Félszemű.

Maddy ezen elgondolkodott. Adam azóta már jelentette a történteket, hacsak nem állt meg

nadrágot cserélni, és kétségkívül annyi démonokról szóló mesével cirkalmazta ki, amennyi

csak korlátolt képzeletéből telik.

Jed Smithnek is szólnia kell, és Matt Law-nak, meg a püspöknek, nem is szólva Nat

Parsonról, aki a Világvégére tett mesés zarándoklata óta csak egy ilyen válságra várt, és aki

repes majd az örömtől, hogy efféle törvényszegéssel foglalkozhat. Bármi történt is, az eset

bekerül a malbryi legendáriumba, a falu történetének legfontosabb eseményei mellé, és Adam

Scattergoodra még jóval azután is emlékeznek majd, hogy a csontjai elporladtak.

Magasan járt már a nap, a völgy zöld és arany volt halvány fényénél. A tetők fölé keskeny

füstcsík kígyózott, és valahonnan messziről égő tarló szaga szállt Maddyhez, könnyeket

csalva a szemébe. A kovácsműhelyre gondolt, és a hozzá támaszkodó, apró házra, a tüzes vas

és a füst szagára, a bejárati ajtó körül a körömvirág-koszorúra.

A világ, amit ismert, ami a sajátja volt: eddig a pillanatig fel sem fogta, mit jelent neki. Ha

most elmenekül, hallgatólagosan elismeri, hogy bűnt követett el, immár semmi sem lesz -

olyan, mint ezelőtt.

- Megéri, Félszemű? - kérdezte. - Ez a Suttogó, akármi is ez?

Félszemű bólintott. - Megéri - erősítette meg.

- Többet ér, mint az arany?

- Sokkal tцbbet.

Maddy megint lenйzett a vцlgyre. Akбr itt is maradhatna, йs bizonygathatnб a maga igazбt.

Legalбbb igazsбgos kihallgatбst kapna. Fekete Nell, egy hбtбn rontбsrъnбval szьletett csнkos

fekete emse уta nem volt akasztбs a faluban ; az emse tнz йve megette a malackбit. De

Félszemű külvilági volt, koldusok és banditák barátja, így a tárgyalása valószínűleg gyors

lefolyású lenne, és elrettentő ítélettel zárulna. Maddynek nem volt választása, és különben is a

lába előtt megnyílt Dombbal, a lent elrejtett kincs ígéretével hogy is fordíthatott volna hátat?

A folyosó érdes szélű volt és keskeny, és a Domb belseje felé lejtett. Maddy kicsit

meggörnyedve lépett be, és óvatosan megtapogatta a döngölt mennyezetet.

Megkönnyebbülten tapasztalta, hogy száraz és kemény; az alagút mélyéről pinceszag áradt.

Maddy tett még egy lépést, de Félszemű nem mozdult, és nem adta jelét, hogy követni akarná.

- Jön vagy sem? - kérdezte Maddy.

Félszemű nem válaszolt rögtön. Azután lassan megrázta a fejét. - Nem mehetek be, Maddy -

mondta. - Amint betenném a lábam a Lenti Világba, rám ismerne. És azonnal tudná, miért

vagyok itt.

- Kicsoda? - kérdezte Maddy.

- Bárcsak elárulhatnám. De rövid az idő, és egy percet sem pazarolhatunk terjengős mesékre.

A kincs, amit keresel, nem mindennapi zsákmány. Álcázhatják egy darab üvegnek vagy egy

vasércrögnek, még kődarabnak is. A természete a rejtőzködés, de a színeiről felismered majd,

azokat képtelen elrejteni. Forrásban vagy a szökőkútban keresd. Lehet, hogy nagyon mélyre

rejtették. De ha hívod, előjön.

Maddy még egyszer benézett a folyosóba; sötét volt lent, mint egy sírban, és eszébe jutott,

hogy Félszemű azt mondta, utak vannak a Domb alatt, amelyek egészen a Halálig, az Álomig

és azokon is túl vezetnek …

Megborzongott, és ismét felé fordult. - Tehát honnan tudjuk, hogy még most is itt van? És ha

valaki elvitte?

- Nem vitték el - állította Félszemű. - Tudnék róla.

- De azt mondta, vannak mások is. És most…

- Az igazság az, Maddy, hogy egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy mi a szándéka, ha itt

tartózkodik. De ha veled tartok, és ő még mindig olyan bűbáj birtokában van, mint régen …

Maddy válaszolni akart, de Félszemű belefojtotta a szót. - Idehallgass, Maddy. Rám vár. Rád

nem gyanakszik. Talán észre sem vesz. Te rálelhetsz a Suttogóra, elhozhatod nekem, mielőtt

rбйbred, mi tцrtйnik. Megteszed a kedvemйrt?

Maddy mйg egyszer benйzett a Lу Szemйbe. Sцtйten tбtongott a lбbбnбl, mintha a Lу

йvszбzados бlmбbуl йbredezne.

- Йs maga? - kйrdezte vйgьl.

A kьlvilбgi elmosolyodott, de az йp szeme kihнvуan csillogott. - Цreg vagyok, de azt hiszem,

még elbírok a falusi csőcselékkel.

Talán érzékcsalódás volt, de Maddy úgy látta, hogy a barátja hirtelen magasabb lett, és

fiatalabbnak, erősebbnek tűnt, a színei ragyogóbbak lettek és erőteljesebbek, mintha éveket

vetett volna le. Éveket, gondolta Maddy, vagy talбn annбl is tцbbet, mert Maddy jуl tudta,

hogy a Tйli Hбborъ цtszбz йve йrt vйtet, a dйmonfarkasok felfaltбk a napot йs a holdat, йs a

Strond a hegyoldalakig dagadt, йs mindent elsцpцrt, ami az ъtjбba kerьlt.

Nat Parson Csapбsnak nevezte, йs arrуl prйdikбlt, hogy az Цrцkkйvalуnak elege lett az

emberiség bűneiből, és tüzet és jeget küldött, hogy megtisztítsa a világot.

Félszemű Ragnaröknek nevezte.

- Ki maga tulajdonképpen? - kérdezte Maddy.

- Mit számít? - kérdezett vissza Félszemű.

Bizonyára látta Maddy arcán a válaszát, mert kimérten bólintott. - Helyes - szögezte le. -

Akkor most fuss, és keresd meg a Suttogót, vagy hagyd, hogy ő találjon rád. Rejtőzz el, és

légy éber. Senkiben se bízz, akármit is állít magáról, és mindenekfelett semmit se árulj el

rólam.

- Várjon! - kiáltotta Maddy, amikor hátat fordított.

- Eleget vártam - mondta Félszemű, és egyetlen búcsúpillantás vagy integetés nélkül

megindult lefelé a Vörös Ló Dombjáról.

MÁSODIK KÖNYV

A Lenti Világ

A nevem Kimondhatatlan…..

Könyörgések, 9:7

A folyosó padozata egyenetlen volt, és szabálytalan időközönként ereszkedett alá: néha vízen

kellett átkelni, máskor hasadékká keskenyedett, amelyen Maddynek keresztül kellett

nyomakodnia. A rúnákat megfordítva bezárta maga mögött az alagút bejáratát, így csak az

ujjhegyén táncoló Bjarkán jele volt az egyetlen, ami áthatolt a sötétségen.

Később azonban felfigyelt arra, hogy a folyosó kiszélesedik, és döngölt földfala helyett

kemény, szinte üveges felületűvé válik. Ahogy egyre mélyebbre hatolt a domboldalba, Maddy

ráeszmélt, hogy sziklába vésték az átjárót: sötét, fényes felületet látott, amit olykor felszínre

kibújó, kristályos réteg tört meg, ami úgy fénylett, akár egy maréknyi tű.

Kis idő elteltével a padozat is ilyen üvegszerű sziklává változott, és a falat foszforeszkáló

rétegek hintették tele, melyek halványan megvilágították az útját.

Maddy mindenfelé színjeleket látott, mint egy pókháló fonalait; olyan sok volt, hogy

lehetetlen lett volna megszámolni őket. Számos jel varázslat nyomait mutatta - varázsigékét,

igézetekét, bűbájosságét és rúnákét - amelyeket olyan tisztán fel lehetett ismerni, mint út

sarában a szekérnyomokat.

Maddy felvillantotta Yrt, a Védelmezőt, hogy elrejtőzzön, de még így sem volt biztos benne,

hogy a számtalan bűbájosság között nem riasztott-e fel néhányat. Kínos érzés fogta el a

gondolatra, hogy egy ilyen bonyolult szövésű hálóban vajon milyen pók lakhat, és ez eszébe

juttatta Félszeműt, és azt a valakit, akitől félt, és aki a Domb gyomrában lesett rá.

Vajon mit tud Félszemű a Régmúlt Korok kincseiről?

Csak egy módon derítheti ki, gondolta Maddy, hiszen már önmagában véve az is elég

izgalmas, hogy itt lehet a Domb alatt. Kíváncsi volt, még meddig lejt a folyosó, de még a

végére sem érhetett a gondolatnak, amikor érezte, hogy hirtelen eltűnik lába alól a föld, a

karnyújtásnyira levő falak váratlanul kitágulnak, és feltárult egy irdatlan föld alatti szurdok,

ami Maddy látóterén túl alagutak labirintusává szélesedett, és számlálatlan üreghez és

folyosóhoz vezetett.

Maddy sokáig csak tehetetlenül állt, a látvány csodálattal töltötte el. A folyosó egy, a sziklába

vágott meredek lépcsőben folytatódott, ami egy hatalmas karzatra vezetett, és amit időnként a

szurdok falából nyíló folyosók és üregnyílások kereszteztek. Ezek amolyan keskeny kis

futóhidaknak tűntek, túlsó végükön fáklyák vagy felakasztott lámpások világították be

torkolatukat.

Maddy egyetlen barlangra számított, sőt talán csak egyetlen folyosóra, itt azonban több száz,

vagy még inkább több ezer üreget és átjárót látott. A szurdok aljáról vízcsobogást hallott, és

bár a lámpások ellenére is túl sötét volt ahhoz, hogy lássa magát a folyót, Maddy szélesnek és

erős sodrásúnak sejtette: a hangja egy farkaséra emlékeztetett.

Itt is látott varázsigéket és színjeleket, a foszforeszkáló fény zöldes ujjait. A falakat

csillámrögök tűzdelték, és ahol csak víz csorgott le rajta, ott a Lenti Világ fakó, szomorú

liliomai, a pézsmaillatú virágok nyújtották az indáikat.

- Ó, istenek, hol kezdjem? - sóhajtott fel Maddy.

Először is több fényre volt szüksége. Felemelte a kezét, és Sólt, a Napot villantotta fel;

ujjhegyei felragyogtak, és a lépcsőfokokba meg a falakba ágyazott apró kristályok páratlan

fényben tükröződtek.

A rúnából áradó fény közel sem volt elegendő, hogy az előtte feltáruló hatalmas teret

bevilágítsa, de így legalább kevésbé volt valószínű, hogy legurul a lépcsőn. E pillanatban úgy

tűnt, mintha valami megmozdult volna a könyökénél, aztán sebesen beleolvadt a sötétbe, de

Maddy szinte gondolkodás nélkül hajította rá Naudírt, akár egy hálót, és ujja egy villбmgyors

mozdulatбval maga felй hъzta.

- Csak nem te vagy az? - kiбltott fel, amikor йszrevette, kit fogott.

A kobold kцpkцdцtt, de nem tudott szabadulni.

- Fejezd be - szуlt rб Maddy, йs kicsit szorosabbra vonta a rъnбt.

A kobold grimaszt vбgott, de nyugton maradt.

- Нgy mбr jobb - mondta Maddy. - Йs most, Smб-rak-ki - a kobold fъjt egyet -, szeretnйm, ha

itt maradnбl velem. Nem somfordбlhatsz el, megйrtetted?

A kobold ismét fújt. - Ekkora hűhó egy kis sör miatt! - morogta, de nem mozdult, csak

borostyánszínű szemével szikrázott Maddyre, miközben kivicsorította hegyes kis fogait.

- Miért követtél?

- Kíváncsiságból - vonta meg a vállát.

Maddy felnevetett. - Ráadásul tudom a neved!

A kobold nem szуlt, csak megvillant a szeme.

- Elйg a nevйt tudnunk, hogy megszelнdнtsьk, nem нgy van? - emlйkeztette Maddy.

A kobold tovбbbra is hallgatott.

Maddy elmosolyodott, цrцmmel tцltцtte el vбratlan szerencsйje. Fogalma sem volt, meddig

kйpes irбnyнtani a koboldot, de ha van egy szцvetsйgese - mйg ha az egy vonakodу

szövetségese is - a Lenti Világban, akkor talán egyszerűbb lesz a dolga. - És most hallgass

rám, Smárakki…

- Cukornak hívnak - jegyezte meg morcosan a kobold.

- Hogy?

- Cukornak. Süket vagy? A Cukroszsák rövidítéseként. Csak nem gondolod, hogy

bármelyikünk is elárulja a rendes nevét?

- Cukroszsák? - ismételte meg Maddy.

Cukor a homlokát ráncolta. - Az istenfélő népek nevei mind ilyenek - világosította fel. -

Cukroszsák, Pusziakobakra, Vásottkópé. Én sem gúnyollak ki a neved miatt, nem igaz?

- Bocs, Cukor - szabadkozott Maddy, és igyekezett elfojtani a nevetését.

- Rendben van, nem történt semmi - bocsátott meg méltóságteljesen Cukor. - Egyébként

miben lehetek a szolgálatodra?

- Vezetőre van szükségem - hajolt közelebb Maddy.

- Még ilyet, inkбbb azt az бtokverte fejedet kellene megvizsgбltatnod - fakadt ki a kobold. -

Amint a kapitбny ъr megtudja, hogy itt vagy …

- Akkor intйzd ъgy, hogy ne tudja meg - szakнtotta fйlbe Maddy. - Kйptelensйg egyedьl

eligazodnom itt ….

- Nйzd, ha a sцrt szeretnйd visszakapni, igazбn nem gond … - kezdte a kobold.

- Nem a sörről van szó - mondta Maddy.

- Akkor miről?

- Még én sem tudom -felelte Maddy. - De te segítesz majd megkeresni.

Jó pár percbe telt, mire sikerült meggyőznie Cukrot, hogy nincs más választása. De a

koboldok egyszerű lelkek, és Cukor is belátta, hogy minél hamarabb megteszi, amire Maddy

kéri, annál gyorsabban szabadul tőle.

Cukor szemmel láthatóan áhítatos félelemmel gondolt arra a lényre, akit kapitány úrként

emlegetett, és Maddy nem akarta túlságosan nagy dilemma elé állítani friss szövetségesét,

amelyben két ura között kellene választania.

- Ki ez a te kapitányod?

A kobold szipogott, és félrekapta a tekintetét.

- Ugyan már, Cukor. Csak van neve!

- Már hogyne volna.

- Éspedig?

A kobold kifejezően vonta meg a vállát: a vonaglás szőrös fülecskéje hegyénél kezdődött, és a

testén végigfutva karmos lábánál végződött, amitől hangosan összecsördültek páncélinge apró

szemei.

- Hívd nyugodtan Égi Kalandornak, vagy Futótűznek, vagy Görbeszájnak, vagy

Sólyomszemnek, vagy Kutyacsillagnak. Hívd Levegősnek vagy Meszelősnek, vagy …

- Nem a beceneveit kérdem, Cukor, hanem az igazit.

- Gondolod, hogy nekem elárulja? - vágott egy grimaszt a kobold.

Maddy hosszan törte a fejét. Félszemű figyelmeztette, hogy a Domb alatt esetleg nem ő az

egyetlen, aki a Suttogó iránt érdeklődik, és az eddig látott varázserők pókhálója igazolta a

gyanúját. De vajon a koboldok kapitánya - aki feltehetően maga is kobold volt, vagy esetleg

egy nagy barlangi troll - egyben az a személy is, akiről a barátja beszélt? Nem látszott

valószínűnek; egy kobold képtelen ilyen varázslatra …

Mégis érdemes lenne többet megtudni erről a kapitányról, gondolta. És arról, miféle veszélyt

jelent. Cukor bosszantóan homályosan nyilatkozott; a figyelme jó esetben is rövid távúnak

volt mondható, és amint a beszélgetés a hol, miért és hogyan kérdéseire terelődött, Cukor

elvesztette az érdeklődését.

-Tehát milyen a kapitányod? - firtatta Maddy.

Cukor megvakarta a kobakját, és a homlokát ráncolta. - A legjobban talán az illékony jelző

illik rá - mondta vйgьl. - Igen, ezt a szуt kerestem. Illйkony йs komisz. Йs ravasz is.

- Ъgy йrtem, milyen a kьlseje? - kйrdezte Maddy.

- Imбdkozz, hogy sose pillantsd meg - felelte sцtйten a kobold.

- Remek! - forgatta a szemйt Maddy.

Szуtlanul mentek tovбbb.

A legenda szerint a Kцzйpvilбg alatti tйrsйg hбrom szintre oszlik, amelyeket egyetlen nagy

folyу kцt цssze. A Lenti Vilбg a hegylakуk - koboldok, trollok йs tцrpцk - birodalma. Alatta

helyezkedik el Hйl kirбlysбga, amelyet a hagyomбnyok szerint a halottak uralnak, és végül az

Álom, a Folyók Katlana három nagy mellékfolyójának az egyike következik, végül a Káosz

küszöbén a Pokol, amelyet sokat Fekete Erődként is ismernek, ahol Szurt, a Pusztító őrzi a

kaput, és ahol maguknak az isteneknek sincs hatalmuk.

Természetesen Maddy már tisztában volt mindezzel. Félszemű alaposan felkészítette a Kilenc

Világ földrajzát illető minden kérdésből. Azt azonban nem sejtette, hogy a Lenti Világ milyen

irtózatosan nagy: megszámlálhatatlanul sok folyosó, alagút, benyíló és odú tette ki.

Hasadékok, rések, fülkék és zugok, földbe vájt árkok és vackok, oldalfolyosók, éléskamrák,

függőhidak és sziklaüregek, lyukak, kotorékok, kamrák és gödrök. És miután soktucatnyit

átkutatott belőlük, Maddy kezdte belátni, hogy még Cukor kikényszerített segítségével sincs

esélye, hogy akár a századrészét is bejárja.

A nagy karzat legfelső szintjén találkoztak csak koboldokkal: a macskapofájú, aranyszemű,

mókusfarkú lények, akik páncélingbe, rongyokba és bőrökbe voltak öltözve, rá se hederítettek

Maddyre és kísérőjére.

De ezen a szinten nem csak ők laktak. Ahogy a zsúfolt folyosókon továbbsietett, Maddy több

furcsa szerzettel találkozott, akik ugyanolyan elfoglaltnak és közönyösnek látszottak, mint a

koboldok. Alagútlakókkal, akik szülőföldjük, az agyag színét vették magukra, széles

állkapcsuk és szempilla nélküli apró szemük volt, aztán hegylakókkal, églakókkal,

erdőlakókkal, sőt még néhány emberrel is, akik fejükön csuklyával, lopva osontak tova, a

vállukon kereskedőkre jellemző zsákot cipeltek, és bot volt a kezükben.

- Úgy bizony, kisasszony, mindig akad, aki az istenfélőkkel kereskedik - válaszolta Cukor,

amikor Maddy szóbahozta e fura vándorokat. - Azt hitted, ugye, hogy te vagy az egyetlen, aki

megtalálta az idevezető utat? Vagy hogy a Szem az egyetlen kapu, amelyet át be lehet lépni a

Dombba?

Lejjebb kisebb volt a jövés-menés, kevesebb varázsigével találkoztak. Éléskamrák, boltozatos

pincék, hálótermek álltak itt. Maddy, aki kezdett alaposan megéhezni, erős kísértést érzett,

hogy kifossza őket, de túl sok rémtörténetet hallott ezekről az étkekről, hogy megkockáztassa.

Inkább átkutatta a zsebeit, és ráakadt egy almacsutkára, meg egy marék dióra, és szerényen,

az éhét el nem ütve kapta be őket, amit később igencsak megbánt.

A folyó felé haladtak, és itt végre kövezett úton lépkedhettek, amelyen magasra tornyozták az

itt felejtett hadizsákmányt. Maddynek eszébe jutott, amit Félszemű mondott, és Bjarkánt

elővarázsolva keresgélt köztük, de a jelentéktelenebb varázserők és egyéni színjelek között,

amelyek az alagutakat keresztezték, a tollcsomókkal, rongyokkal, fazekakkal és lábosokkal,

törött tőrökkel és behorpadt pajzsokkal teli ládákban semmire sem akadt, ami a Régmúlt

Korok kincsére emlékeztetett.

A koboldok persze rettenetes gyűjtögetők, és a törpökkel ellentétben az értékétől függetlenül

mindent ellopnak, ami mozdítható. De Maddy nem csüggedt. Ebben az irdatlan labirintusban

bizonyára rálel valahol a Suttogóra. Furcsa név egy kincsnek, futott át a fején. De azután

eszébe jutott Odin Gyűrűje, a Csepegtető, a dárdája, a Félelemkeltő és Mjolnir, a Pöröly, Thor

a Kalapácsa, és azt mondogatta magában, hogy a Régi Korok kincsei bizonyára mind ilyen

rejtélyes neveket viseltek.

Közben tovább keresgélt, ódon matracok, száraz csontok és csorba edények, botok, kövek,

bábufejek, pár nélküli cipők, cinkelt dobókockák, hamis lábkörmök, papírfecnik, ízléstelen

porcelán-csecsebecsék, piszkos zsebkendők, elfeledett szerelmes versek, kopott

perzsaszőnyegek, elveszett tankönyvek és fejetlen egerek között.

És ahogy Félszemű intette is, közben egyetlen értékes holmit sem talált: se aranyat, se ezüstöt,

de még egy nikkelgarast sem.

- Semmi sincs itt. - A kobold türelmetlenebb lett, ahogy mind mélyebbre jutottak a Domb

gyomrába. - Semmi, csak a növekvő veszély.

Maddy vállat vont, és ment tovább.

- Hát, ha tudnám, mit keresünk … - próbálkozott Cukor.

- Majd megmondom, ha rátalálok.

- Még csak azt sem tudod, hogy néz ki, igaz? - kérdezte a kobold.

- Fogd be a szád, és az útra figyelj.

- Sosem találod meg!

Ahogy Maddy egyre beljebb hatolt a Dombba, úgy nőtt a félelme, hogy a koboldnak igaza

lesz. A Domb egy ószeres-paradicsom, amit csordultig megtöltött a sok értéktelen kacat.

Kincsre még csak nyomokban sem emlékeztetett semmi, se bűbájos, se értékes holmit nem

látott, semmit, ami Félszemű leírásának megfelelt volna.

Maddy érezte, hogy Cukrot pontosan annyira kiábrándítja a keresgélésük, mint őt magát.

Többször is tagadta, hogy bármiféle kincs lenne a Domb alatt, és némi megfontolás után

Maddynek ezt el is kellett hinnie. A koboldok nincsenek tisztában a gazdagság fogalmával, és

mindegy, mit lopnak, törött teáskancsót vagy fél koronát vagy gyémántgyűrűt. Maddy

elképzelni sem tudta, hogy a Régmúlt Korok kincse - ami annyira fontos, hogy Félszemű

éveken át próbált ráakadni - évekig Cukor és a barátai kezében maradna.

Nem, minél többet törte a fejét Maddy, annál kevésbé tartotta valószínűnek, hogy a

tündenépnek köze van a Suttogóhoz. A titok, ha egyáltalán létezett, mélyebben rejtőzött a

koboldok odúinál.

Ahogy telt-múlt az idő, Maddy kétszer is a vonakodó társára vetette Naudírt, de a rúna hatása

egyre gyöngült. Az éhség is kínozta, és azt kívánta, bárcsak megdézsmálta volna a koboldok

éléskamráit, de a raktárakat már rég elhagyták, és Maddyt a fáradtság is kikezdte, nehezére

esett befolyása alatt tartani a koboldot, miközben újra meg újra fel kellett villantania Sólt, és

láthatatlanul próbált áthaladni a varázsigék labirintusán. A varázsereje úgy halványult, mint

egy lámpás, amiből lassan elpárolog az olaj. Hamarosan már semmi sem marad.

Mindez Cukor előtt sem maradt észrevétlen, és aranyszeme csillogott, ahogy fáradhatatlanul

egyik átjáróból a másikba vezette Maddyt, egyre távolabb az éléskamráktól, és egyre

mélyebbre a Domb gyomrában.

Maddy meggondolatlanul ment utána, csupán egyetlen kitartóan ragyogó és erőteljesen

világító nyomot követve, ami Maddyt kíváncsisággal töltötte el. Szokatlan volt a színe is:

halvány, áttetsző ibolyakék, és egymást keresztező nyomokban fénylett a sötétben, mintha

valaki többször is megfordult volna errefelé. Maddy mostanra már fel sem figyelt varázsereje

gyengülésére, és a kobold lopott szemvillanásaira.

Egy cseppkő csillárral díszített nagy üregen haladtak át éppen, amelyen megcsillant Maddy

rúnafénye, amit a fal ezernyi tűz- és árnysugárral tükrözött vissza. Cukor elöl baktatott, és

gépiesen lebukott egy kiálló kőpárkány alá, amely előtt Maddy kénytelen volt megtorpanni. -

Lassíts! - kiáltotta lihegve a lány.

De Cukor mintha meg sem hallotta volna. Maddy a kezét felemelve követte, hogy

megvilágítsa a nyomát, de csak annyit látott, hogy eltűnik egy csillogó mészkőkiszögellés

mögött.

- Azt mondtam, várj!

Maddy sietségében csak most vette észre, hogy jobban lát. Valahonnét elölről fény áradt

felé, nem rúnafény, nem is színjel vagy a mélyen fekvő barlangok hűs foszforeszkálása,

hanem meleg, vörös, megnyugtató ragyogás.

- Cukor? - kiáltotta, de a kobold nagy nem hallotta, vagy rosszindulatúan fütyült a

szólongatására, mert nem válaszolt, és Maddy csak a saját kiáltása visszhangját hallotta, ami

gyöngén elveszetten verődött vissza a hatalmas cseppkövekről.

A föld hirtelen megremegett, és Maddy előrelódult. Maga elé tartotta a kezét, hogy

megtámaszkodjon. A rengéstől meglazult cseppkődarabok a hátára záporoztak. Éppen újra

felegyenesedett volna, amikor egy második rengést érzett, ami a falhoz vágta, és a tetejébe

még egy marhacomb nagyságú szikla is levált a mennyezetről.

Maddy ösztönösen a terembe vezető alagútba ugrott. A főterem mennyezetéről dárdaként

hullottak a cseppkövek, ahogy a hegység alapjaiban remegett meg. Bár Maddyt beborította a

por és a kődarabkák, a mennyezet nem szakadt le, és amikor elhalt a remegés - ami Maddy

fülének úgy hangzott, mint egy távoli lavina moraja a Hét Alvó felől -, a kislány kikukkantott

az alagútból.

Természetesen hallott már földrengésről. Yggdrasil Gyökerénél a Világkígyó olyan nagyra

nőtt - Bolond Nan állítása szerint -, hogy a Pokolban már nem fért el, és az Álomba lógatta át

a tekervényeit. Nan még azt is hozzátette, hogy idővel akkora lesz, hogy körbeéri a Földet,

minta Csapás előtti időkben, és átrágja a Világfa gyökereit, amitől a Kilenc Világ egyként

összeomlik, így örökre a Káosz uralkodik majd mindenek felett.

Nat Parson más mesével szolgált: a remegést a Pokol föld alatti börtöneiben vergődő

legyőzött istenek okozzák, akik láncra verve szenvednek az ítélet napjáig.

Félszemű tagadta ezt a magyarázatot, és a föld alatti tűzfolyókról és teáskannából forrás

közben kibuggyanó vízként lefolyó forró sár- és hegylavinákról beszélt, de Maddy ezt tartotta

a leghihetetlenebb mesének, és hajlamos volt azt gondolni, hogy Félszemű ezt is kiszínezte,

mint megannyi mást.

Ennek ellenére biztosra vette, hogy a remegésnek földrengés az oka, és nagyon óvatosan

merészkedett elő az alagútból. A cseppkő csillár félig leomlott, és a terem közepén élesen

meredeztek összetört darabjai. A törmeléken túl csak csend és mozdulatlanság honolt, a távoli

utóvisszhangokat leszámítva.

- Cukor? - szólongatta a koboldot Maddy.

Nem jött válasz, de jobbfelől mintha csoszogást hallott volna.

- Cukor?

Most sem kapott választ. Belépett a terembe, és Maddy mintha százlépésnyire maga előtt

megpillantotta volna, de a kobold hirtelen besurrant egy romos boltív alá, és eltűnt a szeme

elől.

Maddy gyorsan utána villantotta Naudírt, de a földrengés megzavarta, a fény elhalványult, a

lábfeje hirtelen túl távolinak tűnt, és túl későn ébredt rá, csak amikor mindenfelől rátörtek az

árnyékok, hogy áldozatul esett a legrégibb koboldtrükknek.

Cukor nem vezette igazából sehová, inkább - ahelyett, hogy ellenszegült volna - hagyta, hogy

egyre mélyebbre hatoljon a Domb alatti veszélyes folyosórendszerbe, s ezzel megtörte az

erejét, miközben arra várt, hogy megszűnjön a felette gyakorolt hatalma. Most pedig

megragadta az első kínálkozó alkalmat, hogy elmenekьljцn, йs kimerьlten, elveszetten magбra

hagyja Maddyt a Lenti Vilбg omladozу folyosуrendszerйben.

Maddynek most jуl jцtt az a fene nagy esze. Mбs talбn megprуbбlt volna tovбbbtapogatуdzni

a sцtйt folyosуkon, йs vakon egyre mйlyebbre hatolni a Domb kanyargуs zsigereibe. Megint

más segítségért kiáltana, amivel ki tudja, mit szabadítana a nyakára a sötétségből.

Maddy bár félt, nem vesztette el a fejét. Elhasználta a varázserejét - ez önmagában elég nagy

baj volt - , de biztosra vette, hogy egy kis alvással és némi étellel visszatér az ereje. A rövid

alagút, amelyben megbújt, elég biztonságosnak tűnt, elég meleg volt, és a földet finom homok

borította. Maddy kényelmesen elhelyezkedett, és megpróbált ellazulni.

A Fenti Világban akár éjszaka vagy reggelis lehetett. Idelent nem voltak napok, az idő mintha

saját életet élt volna, és úgy nyúlt, mint szövőszéken a szál, de ez a szövőszék nem szőtt mást,

csak éjszakát.

Maddy akármilyen fáradt volt is, biztosra vette, hogy képtelen lenne aludni. Pár percenként

megremegett alatta a föld, a mennyezetről por szállingózott, és más zajok is megütötték a

fülét az alagút száján túlról, susogás és tipegés, amit óriás patkányok és hatalmas svábbogarak

hancúrozásának vált. Azután a fáradtsága mégis úrrá lett a félelmén, és a kabátjába

burkolódzva elszenderedett.

Talбn hбrom vagy цt, de lehet, hogy tizenkйt уra telt el; lehetetlen volt megbecsьlni. Maddy

kipihentnek йrezte magбt, йs az ujjhegyйn Sуl azonnal kigyulladt. Bбr mйg йhes volt, йs

rettenetesen elgйmberedett a padlуn alvбstуl, цrцm йs megkцnnyebbьlйs tцltцtte el, amikor a

szнnek ismйt йletre keltek kцrьlцtte.

Felбllt, йs kinйzett az alagъt szбjбnбl. A sцtйtsйg nem volt teljes. Ezen az alsу szinten nem

foszforeszkált a fal, de a barlangokból sugárzó vörösség, ami alacsony felhőrétegen

megcsillanó tűz visszfényének tetszett, észrevehetőbb volt, és az ibolyakék jel, amit már

korábban is követett, fényesebben ragyogott, mint valaha. Maddy egyenesen a messzi vörös

derengés felé vette az irányt.

Cukornak nyoma veszett, csupán egy színjelet hagyott hátra, de azt is halványabban, semhogy

hasznát vehette volna. Elképzelhető, hogy riasztja a társait, de ez ellen Maddy úgysem

tehetett semmit. Nincs más hátra, gondolta, mint folytatni az utat lefelé, az ibolyakék nyomot

követve, és reménykedni, hogy talál valami ennivalót; utolsó szerény étkezése már igen

távolinak tűnt.

Az üregen túl a folyosó kétfelé ágazott, a két ág közül az egyik szélesebb volt, és halvány

ragyogás töltötte be. Maddy gondolkodás nélkül ezt az ágat választotta; itt melegebb volt,

mint az alacsonyabb üregekben, és ahogy fokozatosan lejjebb ért, halk mormolást hallott,

azokhoz a kagylókéhoz hasonlót, amiket Félszemű az Egy Tenger partjáról hozott neki.

Amint közelebb ért, rájött, hogy a hang nem egyenletes. Elhalkult, majd felerősödött, mintha

erős széllökések vinnék. Emellett egy fura szag töltötte be a levegőt, ahogy a forráshoz

közeledett: ismerősnek tűnt, mintha mosás jellegzetes szaga lenne, kis kénnel vegyítve. A

folyosó falára most már vékony páraréteg csapódott le, és a padló is csúszósabbá vált a talpa

alatt.

A levegőt nehéz gőzök és gázok töltötték meg. A ragyogás is egyre erősebb lett, mintha nap

világítaná be a föld alatti üregeket. Maddy a fény nyomába eredt, és amikor a folyosó végre

kitárult, nagyobb barlangba ért, mint amit addig valaha is látott, vagy amit legmerészebb

álmaiban képzelt.

Úgy becsülte, hogy a barlang széltében egy mérföld lehetett, a mennyezete elveszett a szédítő

magasság árnyaiban, a padozata salakos, omladozó sziklából volt. Egy folyó zubogott át rajta:

Maddy egy vízmosást látott a barlang túlsó végében, ahol a víz eltűnt, és középen egy kerek

aknát, amelynek mélyén a vöröses fény forrása, egy kohó izzott.

Amikor belépett a barlangba, hirtelen felerősödött a morajló hang, és egy hatalmas gőzoszlop

tört fel a tüzes veremből, mintha millió teáskanna egyszerre forrna. Maddy visszamenekült a

folyosó védelmébe. Erősödött a mosás illata, Maddyt kénes gőzök égető leplébe burkolta, és a

Lenti Világ hasadékai és átjárói úgy sikoltottak és üvöltöttek, mint egy irdatlan orgona sípjai.

Maddy lassan és óvatosan közelebb óvakodott a gödörhöz.

A kitörések rendszeres időközönként követték egymást, a levegőt alig lehetett belélegezni, és

Maddyre perceken belül párától és izzadságtól csapzottan tapadt a haja és a ruhája. Föld alatti

folyónak kell idelent folynia, gondolta, talán maga az Álom útban a Pokol felé, csak közben

egy tüzes üsttel találkozott, amelyben minden elem a másikkal viaskodott az uralomért, amíg

végül együtt ki nem törtek az izzásig hevített levegő tajtékzásával.

Maddy fejében azonban meg sem fordult, hogy felhagyjon a kereséssel. Volt valami a tüzes

gödörben, valami erő, ami úgy húzta magához, mintha horgászzsinóron fityegő hal volna.

Nem tévedhet, ebben biztos volt, hiszen az ismeretlen erőhöz hasonlót nem érzett még.

A gejzír ismét feltört. Maddy, aki már csak alig húszlábnyira járt tőle, a háta közepén érezte a

robaját, és amint a vízsugár lelohadt, sikerült megtennie a maradék utat a sziklás talajon.

Fellépett a kút kávájára, és arcát a kabátjával védve, egyenesen a forrás közepébe bámult.

Kisebb volt, mint gondolta, alig egy láb széles, és olyan kerek és szabályos, mint egy

vízforrás nyílása. A tűz ragyogása megtévesztette, fentről nagyobbnak látta, és szerencse,

hogy eltakarta az arcát, mert egy szempillantás alatt úgy folyt össze előtte minden, mintha

sokáig meredt volna a delelőn járó napba.

Jed Smith kovácsműhelye halvány gyertyafény volt emellett: a fémek és a kőzetek úgy

zuhogtak a gödör szája alatt mintegy ezer lábbal, akár egy forrásban levő levesben, miközben

a perzselő levegőoszlop erős kénbűzt árasztott; égési sebeket okozva Maddy kézfején.

A lány megpillantotta a hegy szívét, ami napnál fényesebben égett. Látta a nyílást, amelyen át

a folyó eltűnt, és a gödörben a két erő találkozását. A tüzes torokban észrevett valami mást is,

ami elmosódott és nehezen kivehető volt, de ami mégis olyan tisztán szólt hozzá, mint a

színjelek, amelyeket a folyosókon át követett.

Talán görögdinnye nagyságú lehetett, és hozzávetőlegesen kerek. Talán egy izzó kőzetdarab

volt, amely isten tudja, milyen erők révén lebegett a gödör torkában.

Ilyen rejtekhelyről nem sok reménye volt bármit is kivenni. Még a legügyesebb mászó sem

érhette el innen: még ha elviseli a perzselő forróságot, a gejzír bizonyára úgy lőné ki, mint

üvegből a dugót, mielőtt a fele távolságot megtenné.

Még egy bolond is láthatta, hogy a tárgyat lekötözték: varázsigék és rúnák ruganyos

pókhálója szorosabb hurkot vont köré, mint a legerősebb lánc.

Mialatt a tekintetét rászegezte, a kő ragyogóbban kezdett világítani, mint a zsarátnok a

kovácsfújtató felett. Maddy agyán nyugtalanító gondolat futott át; ez a kő lát! - és amikor

újfent lenézett a gödörbe, azt hitte, tán még hallja is: Egy erős, hangtalan kiáltás fúródott az

agyába:

Maddy! Hozzám!

- A Suttogó.

Maddy kifulladva, a hőségtől szinte aléltan kezdett hátrálni: ismét a barlang szikláiba és

mélyedéseibe bújva óvta magát. Egyelőre nem tehet mást, gondolta. Csakis abban

reménykedhet, hogy visszanyeri az erejét, és megpróbál kieszelni valami tervet, vagy ha nem,

akkor igyekszik visszajutni a Vörös Lóhoz, és elmondja Félszeműnek, hogy bármennyire

csalódott is benne, nem sikerült visszahoznia a Suttogót.

A barlang szélén hűvösebb volt, és bár a levegő itt is nehéz gázoktól volt terhes, már be

lehetett lélegezni. Maddy pihent egy kicsit, és hagyta, hogy a szeme hozzászokjon a

félhomályhoz. Az oldalfalba kisebb üregeket véstek, némelyik csak egy apró benyíló volt,

mások tágas szoba nagyságúak, amelyek elfogadható védelmet nyújtottak a rengésekkel és a

kitörésekkel szemben.

Az egyikben egy vékony, de tiszta vízeret talált, és boldogan ivott belőle, mivel a szomja

lassan már az éhségével vetekedett.

Egy mбsikban majdnem karvastagsбgъ, sбrgбs, йrre lelt a falban.

Йs a harmadikban, nagy meglepetйsйre egy idegent lбtott, aki hбtбt a falnak vetve бllt, йs

felajzott нjбt egyenesen az arcбra szegezte.

Egy-kйt pillanatra teljesen цsszezavarodott. Az бrnyйkba hъzуdу alaknak se formбja, se

anyaga nem volt: Maddy csak a szemйt lбtta, йs a szбjбn keresztьl egy fйnyhasнtйkot, ami

pislбkolt йs parбzslott. De ha a feje kуvбlygott is, a keze цsztцnцsen tudta, mit tegyen:

felemelte kйt kezйt, йs habozбs nйlkül, teljes erejéből Kaen - a Futótűz - jelét villantotta az

idegenre.

Hogy miért éppen ezt a rúnát választotta, képtelen lett volna megmagyarázni, de a hatás

azonnali és elsöprő volt. Támadásra készülő ellenfelén ostorként csapott végig, mire az

hangos üvцltйssel elejtette az нjбt, йs tйrdre hullott a barlang padlуjбn.

Maddy hasonlуkйppen megdцbbent. Цsztцnцsen cselekedett, se harag, se бrtу szбndйk nem

vezette. Most, hogy tisztбbban lбtta a tбmadуjбt, meglepetten tapasztalta, hogy nem egy уriбs

kobold, akinek kйpzelte, hanem egy vйkonydongбjъ, vцrцs hajъ, nбla alig magasabb

fiatalember.

- Kelj fel - rúgta el a keze ügyéből az íjat Maddy.

- A szemem - nyögte a fiatalember felemelt karja mögül. - Kérlek! A szemem!

- Kelj fel - ismételte meg Maddy. - Mutasd az arcodat.

A fiatalember nem látszott többnek tizenhétnél. Vörös haját copfban hordta, így látható volt

markáns vonású, de cseppet sem kellemetlen arca, ami most eltorzult a fájdalomtól és a

gyötrelemtől. Patakzott a könny a szeméből, és az orrnyergén egy széles hurka vöröslött, ahol

a gondolatvillám megütötte, ám ezt leszámítva, Maddy megkönnyebbülésére, láthatóan nem

szenvedett maradandó sérülést.

- A szemem. - A távoli tűzgödör fényénél a fiatalember szemének furcsa, lángoló zöld színe

volt. - Istenek, mi volt ez?

Mindenesetre nem kobold, annyi szent, gondolta Maddy, de nem is a völgyből való, bár

semmi külvilágbeli nem volt sem a megjelenésében, sem a ruhájában. Toprongyos volt,

mintha nehéz út állna mögötte, a bőrkabátja pecsétes, a csizmája kopottas.

Lassan felállt, és Maddyre hunyorgott, az egyik kezét védekezőn maga elé emelte, mintha

újabb támadástól tartana. - Ki vagy te? - A kiejtésén érződött, hogy idegen: északi, a haja

színéből ítélve talán a Járásból való. De Maddy, aki az első pillanatban rettentően megijedt

tőle, most meglepődött, mekkora kő esett le a szívéről. A barlangokban töltött ki tudja, hány

óra után egy másik emberi lényre bukkant, és ez váratlan örömmel töltötte el.

Maddy bemutatkozott.

- Ugye, nem velük vagy? - kérdezte a fiatalember, fejével a felsőbb szint felé intve.

- Nem. És te?

- Fúria vagy. Látom a varázsjeledet.

- Fúria? - Maddy a varázsrúnájára pillantott, amely tompán ragyogott a tenyerén. - Erre

gondolsz? Ígérem, nem lesz tőle bajod.

Látta, hogy nem győzte meg az idegent. A fiatalember minden izma megfeszült, mintha nem

tudná eldönteni, hogy futásnak eredjen-e vagy harcoljon, de a tekintetйt kitartуan Maddy

jelйre szegezte.

- Minden rendben, nem varбzsollak el! Hogy hнvnak?

- Hнvj csak Luckynak - felelte a fiatalember. - Йs ne kцzelнts.

Maddy leьlt a bejбratnбl egy sziklбra. - Нgy mбr jobb?

- Sokkal.

Pбr percig egymбst mйregettйk.

- Fбj mйg a szemed?

- Mйgis, mit gondolsz? - csattant fel Lucky.

- Ne haragudj - mentegetődzött Maddy. - Azt hittem, lelősz.

- Megszólíthattál volna ahelyett, hogy rácsapsz az orromra - tapogatta meg Lucky óvatosan a

sérült orrát.

- Ismerek egy gyógyító rúnát, ami segít - ajánlotta Maddy.

- Köszönöm, de inkább ne próbáljuk ki. - Lucky lassan megnyugodott. - Mit keresel itt?

Maddy elbizonytalanodott. - Eltйvedtem - felelte. - A Lу Szemйn бt lйptem be, йs eltйvedtem

az alagutakban.

- Mi szйl hozott ide?

Maddy ismйt habozott, majd a fйligazsбg mellett dцntцtt.

- Hбt nem tudod? - kйrdezte. - Az egйsz Domb egy nagy kincsesbucka. A Rйgmъlt Korokbуl

itt maradt arannyal van tele. Te nem ezйrt jцttйl?

Lucky vбllat vont. - Hallottam a mesйt. De nincs itt semmi, csak szemйt йs koboldok.

Maddy megtudta, hogy Lucky csaknem kйt hete rejtőzködik az alagutakban. A hegyek túlsó

oldaláról, Hindarfellen is túl jutott be a Lenti Világba, és útközben többször is veszélybe

került. Végül egy fegyveres koboldcsapatba ütközött, akik fogságba ejtették, és a

kapitányukhoz hurcolták.

- A Kapitányhoz? - kérdezte Maddy.

Lucky bólintott. - Nagydarab, elvetemült vadállat. Azt hitte, kém vagyok. Amikor

megmondtam, hogy egy üvegfúvó inasa vagyok a Járásból, dühös lett, és megesküdött, hogy

éheztetéssel szedi ki belőlem az igazságot. Azután bezárt egy odúba, és három napig felém

sem nézett.

Lucky a harmadik napon szerencsével járt. A zárkája padlóján felfedezett egy rácsot, ami egy

vízelvezető alagútba nyílt, és azon át elmenekült. Kiéhezve, koszosan és rémülten ellopott

annyi élelmet a koboldok éléskamráiból, amennyit csak bírt, majd viszonylagos biztonságban

tanyát vert ezen a helyen, ahol azóta is rejtőzködik, és azt eszi, ami a lopott készletből

megmaradt.

- Próbáltam visszajutni a felszínre - mesélte Maddynek -, de a Domb alatti összes kobold

engem keres. Ide azonban nem merészkednek - folytatta, és Maddyn túl a vöröslő tűzgödörre

pillantott. - A gyülevész népség nem mer idejönni.

Maddy esze azonban máson járt. - Van még az ennivalódból? - kérdezte.

- Miért? Éhes vagy?

- Eltaláltad.

Lucky egy pillanatig bizonytalannak látszott, azután döntésre jutott. - Rendben. Gyere. -

Kivezette a barlangból, majd a tűzgödrös csarnok oldala mentén egy olyan helyre kísérte, ahol

a falban levő nyíláson át sötéten és sebesen zubogó folyót egy sziklaomlás kicsit eltérítette.

- Várj meg itt - mondta Maddynek, aztán a víz mentén egy rakás hatalmas sziklán ugrálva

belevetette magát a sötétségbe.

Maddy egy pillanatra megrémült: onnan, ahol állt, úgy tűnt, mintha Lucky beleugrott volna a

zúgуba. Aztбn meglбtta, amint fйlъton a patakban, egy lapos kiszцgellйsen бll, йs kцrьlцtte

fehйren tajtйkzik a vнz. Bizonyбra ismerte a pбrkбnyt, gondolta Maddy de mйg нgy is

veszйlyes ugrбs volt. Azt azonban bбrmelyik kocahorgбsz tudta, hogy a folyami hal a sebes

sodrású vizet szereti a legjobban, és Maddy meg sem lepődött, amikor néhány másodperccel

később Lucky lehajolt, és erősen húzni kezdett valamit a lába előtt.

Halcsapda volt, amit zsinegből vagy cérnából készítettek. Lucky megvizsgálta a tartalmát,

aztán a hбlуt a vбllбra vetette, йs az eldugott sziklбkon gyakorlottan ugrбlva tйrt vissza.

Mialatt a horgбszattal foglalatoskodott, Maddy Bjarkбnon, a mutatу- йs hьvelykujja kцrйn бt

alaposan szemьgyre vette. Vigyбzott, nehogy Lucky йszrevegye; nem akarta elijeszteni.

Senkiben se bнzz, figyelmeztette Félszemű, és Maddy biztos akart lenni abban, hogy az

üvegfúvó inasa nem más, mint akinek látszik.

De a Bjarkán igazolta, amit már úgyis érzett. Lucky egyáltalán nem bocsátott ki színeket.

Maddy először azt képzelte, hogy egy efféle magas, tüzes tekintetű és ferde mosolyú illető

nem más, mint a fény játéka, és a félelmei kivetítése. Amikor azonban Lucky vigyorogva a

vízparthoz közeledett, vállán a zsákmánnyal, Maddy megkönnyebbülten lélegzett fel, és végre

elengedte magát.

Megosztoztak a halon. Lucky megmutatta, hogy süsse meg. Kesernyés húsú, szálkás, nagy

vakszemű halak voltak, de Maddy az utolsó szálkáig lecsupaszította a sajátját, az ujjait is

lenyalogatta, és elégedett kis morgások kíséretében falatozott.

Lucky csendben figyelte a lányt. A halászat, a sütés és a közös lakoma megtörte a jeget, ő is

levetkőzte ellenséges modorát, és egész barátságos lett. Maddy sejtette, hogy hozzá hasonlóan

nagy kő esett le a szívéről, hogy szövetségesre bukkant az alagutakban, és az, hogy két héten

át életben tudott maradni, sokat elárult a bátorságáról és a leleményességéről.

A két hét alatt - mint Maddynek mesélte - ennivalót is talált, és kiderítette, hogy készítse el,

meglelte a tiszta ivóvíz forrását, és mosakodásra alkalmas helyet is keresett, tudta, hol a

legtisztább a levegő, és a legkényelmesebb helyet nézte ki az alváshoz. Egyenként felderítette

az alagutakat is, és megpróbálta kisütni, hogy juthatna a felszínre úgy, hogy ne kelljen

átmennie a nagy karzaton, de eddig nem járt sikerrel. És mindezt varázserő nélkül.

- Mi lesz, ha nem találunk kiutat? - kérdezte Maddy, amikor befejezték az evést.

- Gondolom, kockáztatok. Végül csak felhagynak a keresésemmel. De az a kapitány: vele

nem szívesen futnák össze még egyszer.

Maddy elgondolkodott. A kapitány: még most is úgy érezte, valami nincs rendben, de

képtelen volt rátapintani rossz érzése gyökerére.

- És te? - kérdezte Lucky. - Miként lelted meg a levezető utat? És hogy lehet, hogy ennyit

tudsz erről a helyről?

Jó kérdés volt. Maddy fontolóra vette, mennyit mondhat el a fiúnak, miközben Lucky félig-

meddig mosolyogva figyelte, és lángzöld szeme csillogott a tűzfényben. - Ugyan már -

szólalt meg Maddy habozását látva. - Nem vagy fúria, de bolond sem. Láttam a

varázsrúnádat, s tudom, mit jelent. Okkal jöttél ide. És ne add elő megint azt a Domb alatti

elrejtett kincsről szóló mesédet. Nincs itt semmiféle kincs, és ezt te is tudod.

Tehát nem hitte el a történetét! Visszagondolva Maddy nem is lepődött meg ezen. Lucky

okosabb volt, semhogy becsaphatta volna. És ez bizonyos szempontból megnyugtatta. Jól jön

majd egy szövetséges a barlangokban, ahogy Lucky ismeretei és találékonysága is.

Senkiben se bízz, kötötte a lelkére Félszemű, de csak tartozik valamiféle magyarázattal a

fiúnak, és különben is, ha valóban a koboldok kapitánya az ősellenség, néhány dolgot

elárulhat újdonsült barátjának.

- Nos? - sürgette kissé éles hangon Lucky. - Nem kell fúriának lenni ahhoz, hogy tudjam, mi

micsoda. De komolyan, miért gyanakszol rám? Attól eltekintve, hogy halásztam neked, йs

megmutattam, hol tiszta a vнz, hogy ihass, йs …

- Kйrlek, Lucky…

- Neked egyre megy, nem igaz? Nem vagy veszйlyben. Elmehetsz amikor csak jуlesik. Ami

engem illet, nekem itt kell maradnom, mert ha elkapnak, vйgem. Csak egy ьvegfъvу inasa

vagyok a Jбrбsbуl. Mit йrdekel az tйged, hogy mi lesz velem?

Azzal hбtat fordнtott Maddynek, йs elhallgatott.

Senkiben se bнzz. Még most is Maddy fülében csengett, ahogy Félszemű a lelkére kötötte. De

Félszemű most nincs itt, nem igaz? A Domb mélyére küldte, nem készítette fel a veszélyekre,

nem figyelmeztette a csapdákra, és elvárta tőle, hogy pontosan tudja, mit kell tennie.

- Lucky - szуlнtotta meg a fiъt Maddy.

Lucky hбta meggцrnyedt. Maddy mйg a pislбkolу fйnyben is lбtta, hogy rбzkуdik.

- Te fйlsz - mondta Maddy.

- Hбt igen - ismerte be Lucky. - Ha hiszed, ha nem, a heti tennivalуim kцzцtt nem szerepel,

hogy koboldok hasнtsanak nйgyfelй. De ha nem bнzol bennem…

Maddy felsуhajtott. - rendben van, bнzom benned.

Remélte, hogy Félszemű majd megérti.

Maddy tehát mindent elmondott, és még annál is többet. Mesélt a gyermekkoráról, az apjáról,

Mae-ről, Mrs. Scattergoodról és a patkány- és bogárinvázióról a pincében - Lucky ezen

hangosan kacagott -, az álmairól és a vágyairól, sőt a félelmeiről is. Lucky érdeklődve

hallgatta, és amikor Maddy végül kiszáradt szájjal és fáradtan elhallgatott, tudta, hogy ilyen

sokat még senkinek sem tárt fel magából, még Félszeműnek sem. Csak Cukorról nem mesélt,

ki tudja, miért.

- Szóval kinyitottad a Dombot - szögezte le Lucky, amikor Maddy végzett. - Megkerested az

idevezető utat, és megtaláltad a Suttogót. Most mihez kezdesz?

Maddy vállat vont. - Félszemű azt mondta, hozzam ki.

- Ennyi az egész? - vigyorodott el a fiú. - És adott valami ötletet, hogyan hajtsd végre?

Esetleg varázskötél segítségével, vagy egy varázsigével, amitől nem fog rajtad a tűz?

Maddy szótlanul rázta a fejét.

- Varázsereje van, nem? - kérdezte Lucky. - Ha jól értem, ez egy Régmúlt Korokból

származó csecsebecse, amit pogány rúnákkal fontak be. Honnan veszed, hogy nem zúz

ripityára, amint hozzáérsz?

- Félszemű megmondta volna.

- Feltéve, ha tudja.

- Megmondta, hogy itt keressem.

- Hm. - Luckyt láthatóan nem sikerült meggyőznie. - Mindenesetre furcsa. Mármint, hogy

egyedül küldött ide.

- Mondtam már - ismételte Maddy. - Így biztonságosabb volt.

Hosszúra nyúlt a csend. - Le ne harapd a fejemet - szólalt meg végül Lucky vontatottan -, de

nekem úgy tűnik, hogy ez a te utazó barátod elég sokat tud erről a kincsről, de nem kötötte az

orrodra. Először is azt mondta, hogy arany rejtőzik a Domb alatt, aztán meg azt, hogy a Régi

Világ kincse, de nem árulja el, mi az, aztán leküld ide egyetlen figyelmeztető szó nélkül…

mondd, te sosem hallottam Aladdin és a lámpás meséjét?

Maddyben nőtt a bosszúság. - Félszemű a barátom. Bízom benne.

- A te dolgod - vonta meg a vállát Lucky.

- Nézd, senki sem kényszerített, hogy idejöjjek.

- Hétéves korod óta etetett a Lenti Világról szóló mesékkel. Szerintem mostanra nagyon is jól

betanított.

Maddy keze ökölbe szorult. - Mit akarsz ezzel mondani? Hogy hazudott nekem?

- Csak azt, hogy egy ember sokféle okból ültethet fát. Lehet, hogy szereti a fákat. Vagy

árnyékra vágyik. Vagy tudja, hogy egy nap tűzifára lesz szüksége.

Maddy arca most már belesápadt a haragba. Egy lépést tett előre, a tenyerén lévő rúna

rozsdavörösről hirtelen haragos vörösre lobbant. - Nem tudod, mit beszélsz.

- Néz, én csak …

Maddy keze egy pillanat alatt lángra gyúlt, és Thuris, a Tüske rúnája, a legdühösebb ugrott le

a tenyeréről; Maddy érezte, hogy a rúna harapni, csípni akar, odacsapni haragja okozójára….

Ijedten vágta a falnak, ahol Thuris ártalmatlanul a sziklán robbant, és égett gumi orrfacsaró

bűzét hagyta maga után.

- Ügyes célzás - mondta Lucky. - Megkönnyebbültél?

De Maddy hátat fordított neki. A Kilenc Világból mégis kinek hiszi magát? Véletlenül került

ebbe a játékba, kívülálló, akinek van annyi esze, hogy lejusson a Lenti Világba, de annyi azért

nincs, hogy kikerüljön innét. Egy üvegfúvó inasa, akinek se varázsereje, se bűbája.

És a mégis igaza van? , merült fel a kérdés Maddyben. A válla fölött visszanézett rá, és látta,

hogy Lucky kíváncsian méregeti. Úgy kell neki, ha itt hagyja, gondolta Maddy. Rothadjon

meg a föld alatt, vagy kapják el a koboldok. Nem érdemel mást. Hirtelen felpattant, és a

barlang bejárata felé indult.

- Hova mész? - kérdezte Lucky.

- Megszerzem a Suttogót.

- Micsoda? Most?

- Miért ne?

Lucky hangjából rémület csendült ki. - Megőrültél - kapta el a karját. - Késő van, kimerült

vagy, fogalmad sincs …

- Elboldogulok - vetette oda foghegyről Maddy. - Sokkal több eszem van, mint gondolod.

- Bocsáss meg, Maddy - mosolyodott el szánalmat keltően Lucky. - Nagy a szám. A

testvérem mindig azt mondta, hogy be kellene varrnom; mindenkinek szívességet tennйk vele.

Maddy dьhцsen nйzett, йs nem fordult meg.

- Kйrlek, Maddy! Ne menj el. Bocsбnatot kйrek. - Igazi sajnбlkozбs йrzett a fiъ hangjбban, йs

Maddy megenyhьlt. Nem vбrhatja el, hogy Lucky mindent egy szуra elhiggyen. A sorsa

egйszen mбs, mint az цvй, йs termйszetese, hogy gyanakszik. Nincs varбzsereje, semmit sem

tud a Suttogуrуl, йs ami mйg ennél fontosabb, nem ismeri Félszeműt.

Viszont felkeltette Maddy gyanúját, hogy ő vajon jól ismeri-e régi barátját és titokzatos

szándékait.

A Lucky által támasztott kételyeket nem tudta könnyen félretenni. A vacsora végeztével

Maddy képtelen volt lepihenni. Mialatt Lucky békésen aludt, a lány hiába próbált kényelmes

helyet találni a sziklás talajon, a gondolatai újra meg újra visszatértek ugyanazokhoz a

szavakhoz

Egy ember sokféle okból ültethet fát.

Mi vezéreli vajon Félszeműt? Miért tanította meg annyi mindenre, és miért titkolt előle annyi

mást? Legfőképpen pedig, honnan tudott ennyi mindent egy kincsről, ami a Téli Háború óta

nem került elő?

Lucky még mindig szunyókált. Maddy fel nem foghatta, hogy képes ilyen irgalmatlan

forróságban, a Lenti Világ mennydörgő hangjainak kíséretében szenderegni. Lucky a fejét

összehajtott kabátján nyugtatva, néha kicsit meg-megrándulva aludt, talán álmondott is. Inas

létére szokatlanul leleményes, gondolta Maddy, és persze volt ideje hozzászokni a kellemetlen

körülményekhez.

Maddy azonban most, hogy jobban belegondolt, rájött, hogy bár Lucky nagyon sokat

megtudott róla, ő szinte semmit sem tud a fiúról. Mit keres a Domb alatt? Amit elmondott,

aszerint több hete jött el a műhelyből, ami az inasi kötelességek súlyos elhanyagolásának

számított, és ezért súlyos büntetés jár. De mi okból jönne ide egy üvegfúvó inasa? És ami még

ennél is fontosabb, hogy sikerült egy üvegfúvó inasának betörnie a Lenti Világba?

Maddy nem is értette, hogyhogy nem faggatta ki legalább: annyi más tennivalója akadt, és

Luckynak különben sem volt varázsereje, se bűbája. Bjarkán bizonyította is: Lucky nem

hagyott nyomot.

Mégis nyugtalanságot ébresztett Maddyben. Igyekezett felidézni, hogy pontosan mit látott,

amikor Lucky a halászhálóval visszafelé tartott. Valaminek lennie kellett volna, legalább

színeknek, gondolta. Lucky fiatal, erős és jó eszű: erőteljes, ragyogó színnyomot kellett volna

hagynia! De még Bjarkán segítségével sem látott színeket. Egyetlen csillanást vagy sziporkát

sem.

Lehet, hogy elrejtette?

Rémisztő gondolat, mert akkor …

Maddy felült, felemelte a kezét, és másodszor is a fiú felé villantotta Bjarkánt, és ezúttal teljes

erejéből összpontosított, amikor a rúnába nézett, hogy nem lát-e valami rendelleneset.

Az üvegfúvó inasa tovább aludt: egyik keze ökölbe szorítva hevert mellette, a másikat

kinyújtotta a földön. Most már látta a színjelét: kirobbanóan eleven ibolyakék volt, ami

változó erővel világított.

Maddy megkönnyebbülten sóhajtott fel. Csak az idegei játszanak vele, gondolta. Az idegei és

a félelme; miattuk rémül meg mindentől. A pillantása lejjebb siklott …

És akkor meglátta Lucky bal kezén, ott, ahol alvás közben lazult az ébersége. Három rúna,

amelyek mint vékony, színes tűzcsíkok kanyarogtak a tenyerén: Yr, a Védelmező, amelyet

Bjarkán, és Ós, egy bonyolult varázsjel keresztezett, hogy védjék alvás közben.

Ennyit az ártatlanságáról, gondolta Maddy. Az istenek a megmondhatói, ki ez a Lucky,

ésmiért hazudott neki, de egyvalami biztos új barátjával kapcsolatban: nem inas.

Hanem Fúria, akárcsak Maddy.

Minden rúnát közömbösíthetünk: megfordítással vagy egy másik rúnával lebírhatjuk a hatását.

Maddy érezte, hogy Tyr áthatolhat Lucky védelmén, és megmutathatja, mit rejteget. Sok múlt

a lány varázshatalmának erősségén, de Maddy előnyt élvezett, és bizonyára Lucky ellenállása

is most a legkisebb.

Vigyázott, nehogy megzavarja az álmát: feltápászkodott, és hangtalanul elhajította a rúnát,

majd kis nyomással működésbe hozta.

Lucky bűbája megrezzent, de nem ingott meg.

Maddy még egyszer megnyomta, és Bjarkánt is utána hajította. A rúnák eltűntek, és Maddy

nemsokára egy olyan arcba nézett, amit látott már korábban, és ami most, hogy valódi énjét

mutatta, váratlanul ismerősnek tetszett.

Az alakja nem sokat változott. A színei és a felépítése jobbára ugyanaz maradt, bár a

valóságban kicsit magasabb lett. De jóval idősebb volt, mint először hitte, és a vonásai még

álmában is kevesebb ártatlanságot, és több csalárdságot sugalltak. Maddy jeleket is látott,

amelyek korábban nem mutatkoztak: a csupasz karján egy rúnát.

Egy fordított Kaent, és most vette csak észre, hogy a száját halvány, vékony hegek

keresztezik, amelyek szabályos ismétlődése rossz ómen volt.

Maddy keze lehullott. Későn értette csak meg, túl későn jutott eszébe, amit Cukor mondott, és

későn emlékezett Félszemű szavaira is.

Egy…. barát, mondta Félszemű, aki áruló lett a Téli Háborúban. Halottnak hittem, és talán

az is, de a hozzá hasonlóknak kilenc életük van, és ő mindig is …

- Lucky - suttogta elsápadva Maddy.

- Úgy van - felelte Lucky, és tüzes tekintetét rászegezte. - De Kapitánynak is szólíthatsz.

A fiú gyorsan felpattant, kivált ahhoz képest, hogy mély álmából ébredt. De Maddy

meglepetésére nem tett támadó mozdulatot, hanem a barlang bejárata felé ugrott, így a

gondolatvillám, amit Maddy utána dobott, a falba csapódott, és a nyomán kőszilánkok

záporoztak a földre.

Maddy újból felemelte a kezét, és a barlang bejáratához sietett, hogy elállja az útját. Lucky

ezúttal nem próbált meg elfutni, hanem furcsán gyors ujjmozdulatával Kaen rúnáját rajzolta a

levegőbe, és elhajította, de nem Maddyre, hanem saját magára, azzal eltűnt - vagy legalábbis

Maddy úgy hitte -, és hűlt helyén egy vékony, puskaporos tűzcsík maradt csupán, ami sebesen

igyekezett a barlang szája felé.

A tűzcsík együtt futott az ibolyakék jellel, mire Maddy Logrot, a Vizet hívta segítségül, majd

a tűzcsíkra dobta. A csík megtorpant, és sűrű pára támadt a helyén.

Lucky egy szempillantás alatt ismét ott állt előtte: csuromvíz volt, és levegő után kapkodott.

Maddy ujjhegyén ismét, támadásra készen Logr remegett. Lucky lassan, magasba tartott

kézzel felállt.

- Ne próbáld meg, mert megöllek - fenyegetődzött Maddy.

- Hagyd abba, Maddy! Azt hittem, barátok vagyunk.

- Barátok, mi? - felelte Maddy. - Hazudtál.

Lucky elfintorodott. - Már hogyne hazudtam volna. Mire számítottál? Becserkésztél, arcon

csaptál valamivel, ami egy kovácskalapács és egy villám keverékének tűnt, kifaggattál, aztán

… mintegy véletlenül megemlíted, hogy nagy barátságban vagy Félszeművel. Éppen vele…

- Tehát igazam volt - válaszolta Maddy. - Ki vagy?

Lucky álalakját levetve, igaz mivoltában mutatkozott előtte. Maddy megint ismerősnek

találta, bár biztos volt benne, hogy sosem találkoztak. Talán egy mesében vagy Félszemű

valamelyik képeskönyvében. De ismerte, erre megesküdött volna. Főként a szeme tűnt

ismerősnek.

- Idehallgass. Tudom, hogy nem bízol bennem. De sok van, amit Félszemű nem mondott el

neked. Amiben segítségedre lehetek.

- Ki vagy? - kérdezte újra Maddy.

- Jó barát.

- Nem - rázta a fejét Maddy. - Te vagy, akire figyelmeztetett. A tolvaj. Aki meg akarja

szerezni a Suttogót.

- Tolvaj? - nevetett Lucky. - Van annyi jogom a Suttogóra, mint bárki másnak, sőt ami azt

illeti, több is.

- Akkor miért hazudtál?

- Inkább azt kérdezd meg magadtól: miért hazudott Félszemű?

- Őt hagyd ki ebből - vetette ellen Maddy.

- Miért? - Nehéz volt állnia a pillantását. A hangja halk és furcsán meggyőző volt. - Tudta,

hogy itt rám találsz, mégsem figyelmeztetett. Ami pedig a Suttogót illeti, azt sem tudod, mi

az, igaz?

Maddy lassan megrázta a fejét.

- Vagy hogy mire jó?

Maddy ismét a fejét rázta.

Lucky felnevetett. Könnyed, kellemes kacaj volt, azonnal megkedvelhető, ellenállhatatlanul

ragadós. Mielőtt még rájött volna a fortélyra, Maddy érezte, hogy válaszképpen elmosolyodik.

Lucky elbűvölte.

- Hagyd abba - szólt rá élesen, és Yrt mutatta.

De Luckyn nyoma sem látszott a megbánásnak. Még a védelmező rúna mögött is volt valami

kihívó, válaszra sarkalló a mosolyában.

- Ismerlek - mondta lassan Maddy. - És Félszemű is jól ismer.

Lucky bólintott. - Ugye azt mondta neked, hogy áruló vagyok?

- Igen.

- És elpártoltam tőle, amikor vesztésre állt a háborúban?

Maddy ismét bólintott.

Jaj, mennyire ismerősnek tetszett! Maddy küszködött, erőltette az agyát, de Lucky behízelgő

hangja ellenállhatatlan volt.- Rendben van, akkor hallgass meg engem is. Lefogadom, hogy az

öreg Félszemű erről mélyen hallgatott. - A mosolya kemény, fémes lett, a szeme tüzes,

zölden és titokzatosan világított a sötétben. - Az az igazság, Maddy, hogy Félszemű a

testvérem.

Maddy szeme elkerekedett.

- Vértestvérek vagyunk, akik fogadalmat tettek egymásnak. Ugye tudod, hogy ez mit jelent?

Maddy bólintott.

- És Félszemű mégis hajlandó volt megszegni az esküjét, elárulni a testvérét a háború és a

hatalom kedvéért. Szerinted ez miféle hűség? És tényleg azt hiszed, hogy aki egyszer

feláldozta az öccsét, az sokat tépelődik, hogy kitegyen-e egy kis veszélynek egy magadfajta

lányt?

Maddy úgy érezte, mintha fuldokolna. A szavak körülötte örvénylettek, és tehetetlenül

magukhoz húzták. Még mialatt a bűbáj ellen küzdött, belenyilallt a felismerés, hogy ha

rájönne, honnan ismerős neki Lucky, minden rögtön a helyére kerülne.

Gondolkozz, Maddy, gondolkozz.

Ismét a védelmező rúnát, Yrt rajzolta: a varázsjel felvillant az ujjhegyén, és elhalványította

Kaen meggyőző erejét.

Gondolkozz, Maddy, gondolkozz.

A hangja… a szeme … A száján látható ezüstös hegek szövedéke, mintha valamikor régen

valaki valami szúróssal…

És akkor végre eszébe jutott: a régi mese arról, hogy az Ármányos hogy hívta ki az

Alagъtlakуkat, Ivaldi fiait, a mesterkovбcsokat egy tehetsйgprуbбra, йs a fejйt tette fel a

kincseik ellenйben, de veszнtett. Бm amikor mбr levбgni kйszьltek azt kiбltotta: A fej a tiйtek,

de a nyak nem! - йs az eszьkцn tъljбrva megszцkцtt a jutalommal.

A tцrpцk a csalбson feldьhцdve, bosszъra бhнtozva bevarrtбk Loki szбjбt, йs attуl fogva Loki

mosolya is olyan hamis lett, mint a gondolatai.

Loki. Az Ármányos. Hogy nem vette észre? Hírből jól ismerte, nemegyszer látta az arcát a

könyvekben. Félszemű figyelmeztette rá, még Cukor is Ferdeszájnak titulálta. És a

legárulkodóbb nyom ott éktelenkedett a karján.

Kaen. A Tűz rúnája. Megfordítva.

- Ismerlek - rebegte Maddy. - Te vagy …

- Mi egy név? - vigyorodott el Loki. - Viseld kabátként, fordítsd ki, gyújtsd fel, dobd félre, és

végy kölcsön egy másikat. Félszemű tudja, kérdezd őt.

- De Loki meghalt - csóválta a fejét Maddy. - Ragnaröknél meghalt a csatatéren.

- Nem egészen - fintorodott el Loki. - tudod, sok van, amit az Orákulum nem jósolt meg, és a

régi meséket számtalanszor elferdítik.

- Különben is évszázadokkal korábban történt! - rettent meg Maddy. - A világvégén, nem?

- És? - csattant fel türelmetlenül Loki. -A világ nem először ért véget, és nem is utoljára.

Thor szakállára mondom, Maddy, hát Félszemű semmire sem tanított meg?

- De akkor te … - kezdte zavartan Maddy. - Úgy értem, a Látók… az AEsirek nem ….

Istenek voltak?

Loki elutasítóan legyintett. - Istenek? Na ne nevettess. Bárkiből válhat isten, ha elég híve

akad. Még hatalom sem kell hozzá. Az én időmben láttam színházi isteneket, gladiátor

isteneket, sőt mesemondó isteneket is, Maddy … ti, emberek, mindenhol isteneket láttok. Ez

csupán ürügy, hogy ne kelljen a saját fejetekkel gondolkodnotok.

- De azt hittem …

- Isten csak egy szó, Maddy. Mint a Fúria. Vagy a démon. Szavak, amikkel az emberek

olyasmiket jelölnek, amiket nem értenek. Fordítsd meg, és netsit kapsz. Az is megteszi.

- És Félszemű? - ráncolta a homlokát Maddy. - Ha a testvéred … - leesett az álla, amikor

eszébe jutott egy újabb régi mese. - Akkor ő nem más, mint ….

- Úgy van - felelte Loki a ferde, hamiskás mosolyával. - A Mindenség Ura. A Tábornok. Az

öreg Odin személyesen.

HARMADIK KÖNYV

A Suttogó

Egy Hatalmas Kőrisfa áll, róla szólok.

A neve Yggdrasil.

A Látó Próféciája

Ragnarök. A Világvége. Nat Parson szerint a Névtelen rettenetes tisztogatást hajtott végre,

hogy egyetlen gigászi kísérlettel megszabadítsa a Teremtést a gonosztól, és tűzzel, jéggel,

vagyis a Csapással tökéletes Rendet valósítson meg a Világokban.

A Jó Könyv elmondása szerint csak Noar vérvonala maradt fenn, és a túlélőket, vagyis a

Halált kijátszó démonokat és eretnekeket a Pokolba száműzték, hogy ott várják ki Minden

Létezők Legvégét.

Félszemű ezzel szemben mesélt az orákulum Próféciájáról és a Régmúlt Korok utolsó nagy

csatájáról, valamint arról, hogy Szurt, a Pusztító hogy csatlakozott a Káoszhoz, és miként

indított támadást az Alvilágból az Asgardban trónoló istenek ellen a halottak seregeinek

flottájával.

Az utolsó csatában az istenek mind elestek, és többölnyi mélységben vérbe és varázslatba

fulladtak, az utolsó tábornokot felfalta a Fenrir farkas, Thort, a Mennydörgőt megmérgezte a

Világkígyó, és Tyr, a Félkarú, Heimdall, az Aranyfogú, Frey az Arató, és Loki…

- De ha istenek voltak - kérdezte akkoriban a kis Maddy -, hogy eshettek el? Hogy halhattak

meg?

- Minden meghal egyszer - vonta meg a vállát Félszemű.

Loki most mégis máshogy mesélte a törtйnteket: az elesett istenek nem pusztultak el, hanem

megmaradtak, bбr meggyengьltek, megtцrtek, цnmaguk бrnyйkбvб vбltak, de mйg нgy is

vбrtбk, hogy visszatйrhessenek, amikor a Kбosz бtsцpцrt a Kilenc Vilбgon, йs magбval sodort

mindent.

Teltek az йvek, eljцtt az ъj Rend. Templomait a forrбsok, sнrhalmok, menhirek romjain

йpнtette, amelyeket egykor a rйgi hitre szenteltek fel. Mйg a legendбkat is tцrvйnyen kнvьl

helyeztйk, vagy ahogy Bolond Nan mondogatta: Az elfeledettet йs a halottat nem sok

kьlцnbцzteti meg egymástól, és végül a Rend eltaposta és csaknem teljesen a feledés

homályába taszította a régi szokásokat.

- De semmi sem tart örökké - jegyezte meg vidáman Loki. - Változnak az idők, a nemzetek

felemelkednek és eltűnnek, a világban forradalmak zajlanak, miként a tengeren is apály és

dagály váltja egymást.

- Félszemű is ezt mondja.

- A tenger az apály és dagály nélkül beposhadna - magyarázta Loki -, ahogy a változások

nélküli világ is megmerevedik és elenyészik. Még a Rendnek is szüksége van egy kis

Káoszra; Odin tudta ezt, amikor először magához vett, és testvériséget esküdtünk egymásnak.

A többiek nem értették meg. Kezdettől fogva ellenem fenekedtek.

- A Káosz a véremben van, mondták, de szívesen kihasználták a képességeimet, míg a

céljaikat szolgáltam. Megvetettйk a csalбst, lenйztйk a hazugsбgot, de цrцmmel йlveztйk a

gyьmцlcseit. - Maddy bуlintott. Tudta, mire gondol Loki. Kнvьlбllуnak, rossz vйrnek lenni,

akit цrцkцsen hibбztatnak, йs akinek sosem mondanak kцszцnetet. Hбt igen. Nagyon is jуl

ismerte ezt az йrzйst.

- Amikor Odin befogadott - folytatta Loki -, pontosan tudta, mi vagyok. Szelнdнthetetlen

futótűz. És ha néhányszor fékezhetetlen voltam? Gyakrabban mentettem meg az irhájukat,

mint ők az enyémet. De nem voltak hálásak. És a végén … - Loki megvillantotta ferde, mégis

elbűvölő mosolyát - ki árult el kit? Az én hibám volt, hogy nem lehetett velem bírni? Nem

tettem mást, mint hű voltam a természetemhez. De történtek balesetek. Valami balul ütött ki.

Talán egy kis túlzott jókedv, vagy egy nehéz pillanatban elejtett rossz mondat, és a régi

barátok egyszerre már nem voltak olyan barátságosak, és kezdtem úgy érezni, hogy nem árt

eltűnnöm, míg lecsillapodnak a kedélyek. De utánam vetették magukat, és kiszabták otromba

büntetésüket. Gondolom, hallottad a történetét.

- Úgy-ahogy - felelte Maddy, aki merőben más változatot ismert. - De azt hittem … vagyis

azt hallottam, hogy megölted Baldírt, a Szépet.

- Nem igaz - felelte bosszúsan Loki. - Vagyis soha nem bizonyították rám, hogy én tettem.

Mi lett az ártatlanság vélelmével? Különben is sebezhetetlennek kellett volna lennie. Az én

hibám talán, hogy nem az volt? - Az arca ismét elsötétült, és a tekintete rosszindulatúan

villogott. - Odin megállíthatta volna őket - folytatta. - Ő volt a tábornok, hallgattak volna rá.

De gyenge volt. Látta a vég közeledtét, és nem engedhette meg, hogy az emberei ne álljanak

mind mellette. Így aztán vakká vált a többiek viselkedésével szemben, és az ellenségeim

kezére játszott.

Maddy bólintott. Ismerte a történetet, vagy legalábbis egy részét: hogy az AEsirek miként

hagyták ott egy sziklához láncolva Lokit, és hogy csepegtette Szkádi, a Vadászistennő egy

kígyó mérgét az arcába. Attól a naptól fogva a Világ Végéig balszerencse kísérte őket, és Loki

mégis elszabadult a csata előestéjén, hogy szerepet játsszon az azt követő pusztításban.

De láthatóan nem érzett megbánást. Ezt Maddy értésére is adta, miközben az AEsirek utolsó

ellenállásáról és arról a csatáról mesélt, amit Félszemű Ragnaröknek nevezett.

- Talán megmenthettem volna őket, ha a végén mellém állnak. Ki tudja, talán még a csata

kimenetelén is változtathattam volna. De ők ezt a sorsot választották. Még Félszemű is. Ezért

hát vége lett a világnak, és most itt vagyunk, a söpredék: barlangokban bujkálunk vagy

rontásokkal házalunk, és próbálunk rájönni, hol rontottuk el.

Maddy megint bólintott, bár Félszemű hangja zengett a fejében, miszerint ez Loki - Loki -, és

bármi történjék is, nem szabad hagyni, hogy hízelgéssel vagy csalással elaltassa az éberségét.

Félszemű azt is elmondta, hogy a Káosz gyermekei végtelenül elbájolóak, és Maddy

elhatározta, hogy semmit sem vesz készpénznek, amit Loki mond.

Ugyanakkor a története veszedelmesen hihetőnek tűnt. Sok mindenre magyarázattal szolgált,

amit Félszemű nem volt hajlandó elmondani, bár még így is nehezen tudta megemészteni,

hogy Loki úgy beszélt az istenekről, mintha emberi lények volnának; sebezhetők, gyarlók,

gyengék. Maddy a Látókról szóló mesék között nőtt fel, megtanulta, hogy a tündéket

barátainak tekintse, a szíve mélyén sokat álmodozott róluk, de a legvadabb álmaiban sem

képzelte, hogy egy nap találkozik valamelyikükkel, és egyenrangúként beszélgethet vele. Sőt,

hogy egyszer megérinthet valakit, aki Asgardban élt, és most ott áll előtte nagyon is

emberinek tűnő vörös sebbel az orrnyergén, amit az ő gondolatvilláma okozott…

- Akkor … te…. halhatatlan vagy? - nyögte ki végül.

- Semmi sem halhatatlan - rázta a fejét Loki. -Attól függ, ki meddig bírja, ennyi az egész. De

mindennek változnia kell, hogy fennmaradhasson. Mit gondolsz, miért hordom fordítva a

varázserőmet? Vagy ami azt illeti, Odin miért hordja úgy?

Maddy a karján levő varázsrúnára pillantott. Kaen - a Futótűz - még mindig ibolyakéken

világított Loki világos bőrén. Még megfordítva is erőteljes jel volt, és Maddy is elég sokszor

használta ahhoz, hogy tudja, tisztelnie kell a viselőjét, és nem szabad bíznia benne.

- És hogy fordítottad meg a varázserődet?

- Igen fájdalmasan.

- Ó! - Maddy kis szünet után folytatta: - És a Tüzesekkel hogy áll a dolog? A Tüzesekkel,

Fúriákkal, akárkik is legyenek…

- Most már valamennyien azok vagyunk - vonta meg a vállát Loki. - Mint minden, amit

megérintett a Tűz. Vagy ahogy a lelkészed mondaná: démonok. Én persze a Káosz

gyermekeként mindig is démon voltam, de a Tábornoknak ezt nehezére esik beismernie,

hiszen mindig is annyira törekedett a Rendre és a Törvényességre - mosolyodott el. - Nem

lehet könnyű elfogadnia, hogy az új istenek, vagyis a Rend szemében most ő is közellenség.

- Az új istenek?

Loki bólintott, és most az egyszer nem mosolygott hozzá.

- Úgy érted, mindez valóságos? A Névtelen, meg a többi, amit Nat Parson a Csapás

Könyvéből prédikál?

- Olyan valóságos vagy képzeletbeli, mint bármelyikünk - bólintott Loki. - Nem meglepő,

hogy a lelkészed olyan borúlátó a régi szokásokkal kapcsolatban. Tudja, ki az ellenség, és ő

meg a fajtája nem lesz biztonságban, amíg minket ki nem pusztít a Kilenc Világból, és amíg

minden mesét el nem felejtenek, minden varázserőt el nem fojtanak, minden Tüzeset ki nem

oltanak az utolsó szikráig.

- De hát … én is Tüzes vagyok - mondta Maddy, és megmutatta a tenyerét, hogy megnézze a

varázsrúnáját, ami most úgy világított, mint egy zsarátnok.

- Az vagy - bólintott Loki -, semmi kétség, varázserővel rendelkezel. Nem csoda, hogy

Félszemű mélyen hallgatott rólad. Egészen különleges vagy … és ez többet ér, mint a Vidra

Sarca, akár Félszeműnek, akár nekem vagy bárki másnak, aki a maga oldalán tudhat mint

szövetségest.

Maddy varázsrúnája most már szinte égett, vékony tűzcsíkok tekergőztek az ujjhegyei felé.

- Az Orákulum jóslatában is szerepelsz - mesélte Loki, és érdeklődbe figyelte a jelet. - Az Új

Kornak új rúnákat jósolt, amelyek teljesek és töretlenek lesznek, és velük majd újra lehet írni

a Kilenc Világot. A rúnád az Aesk, a Kőris, és amikor Félszemű meglátta a tenyereden, biztos

úgy vélte, a Szép Napjai és Karácsony egyszerre jött el!

- Aesk - mondta ki lágyan Maddy, és az ujjaiból tűzszálak macskabölcsőjét csinálta. - Vagyis

Félszemű ezt mindvégig tudta?

- Igen - bólintott Loki. - Odinnak jósolták meg.

Maddy egy percig rágódott rajta. - Miért? - kérdezte végül. - Mit akar Félszemű? És mi ez a

… Suttogó, amire olyan nagy szüksége van? Az Orákulum tett róla egyáltalán említést?

- Maddy - mosolyodott el lassan Loki -, az Orákulum maga a Suttogó.

A barlangban egy kancsó sötét mézsört is elrejtettek. Loki adott egy kortynyit Maddynek, és a

többit ő maga hörpintette ki mesélés közben.

- A Suttogó egy ősi erő, a Tábornoknál is ősibb, bár nem szereti, ha erre emlékeztetik -

mondta. - A történet a Régmúlt Korok kezdetére nyúlik vissza, a Rend és a Káosz közötti első

összecsapásokra, és ha engem kérdezel, egyik oldalra sem vet túl jó fényt. A te alázatos

szolgád akkoriban semleges álláspontra helyezkedett…

Maddy bizalmatlanul vonta fel a szemöldökét.

- Kíváncsi vagy a történetre vagy sem? - kérdezte Loki.

Maddy bólintott.

- Rendben. A Tábornok ifjúságának múltba vesző napjaiban Asgard a tökéletes Rend

erődítménye volt, és szemernyi varázslat sem itatta át. A Vanirok, a Káosz határvidékéről

származó boszorkánymesterek, a Tűz valódi őrzői éveken át harcoltak az AEsirekkel, amíg be

nem látták, hogy egyikük sem győzhet soha. Jó szándékuk jeléül kicserélték a túszaikat, és az

AEsirek megkapták Njördöt, és a gyermekeit, Freyt és Freyját, a Vanirok pedig Honirt és egy

körmönfont öreg diplomatát, Mimirt, aki ellopta a varázserejüket, és titokban mindent

jelentett az övéinek.

-De a Vanirok nemsokára rájöttek, hogy kémek vannak a soraikban, és bosszúból megölték

Mimirt, a fejét pedig visszaküldték Asgardba. A Tábornok azonban addigra már megszerezte,

amire szüksége volt. A Régi Írás rúnáit, az ősi nyelv betűit, amelyekkel a Világokat

teremtették.

- A Káosz nyelvét - jegyezte meg Maddy.

Loki bólintott - A lopás persze nem tette boldoggá a Káoszt. Odin tehát új képességei révén

életben tartotta a Fejet, és varázserővel ruházta fel, hogy beszélni tudjon. Nem sokan térnek

vissza a túlvilágról, és amit mondanak, azt rendszerint érdemes meghallgatni. Az öreg Mimir

a prófécia képességével tért vissza, ami felbecsülhetetlen értékű lett a Tábornok számára. De

az adománynak nagy ára volt. Odin a szemével fizetett érte. És ami Mimirt, vagy ahogy hívta,

a Suttogót illette, Loki felhajtotta a maradék mézsört, akkoriban szerintem nem nagyon

szeretett minket, így most sem számítanék különösebben a jóindulatára. Próbáltam beszélni

vele, hidd el, de sosem kedvelt …

- Tulajdonképpen mit akarnak tőle? - kérdezte Maddy. - Miért olyan fontos?

- Kérlek, Maddy - fortyant fel kissé türelmetlenül Loki. - A Suttogó nem egy jelentéktelen

csecsebecse, hanem egy jós. Előre tud bizonyos eseményekről. Megjósolta Ragnarököt, és sok

olyasmit, amiről azt kívántam, bárcsak értesültem volna róluk azelőtt, hogy bekövetkeznek.

Ha Odin nagyobb figyelmet szentelt volna apróféciáinak, ahelyett, hogy az Orákulum

tévedéseit bizonygatta volna, akkor talán Ragnarök is más véget ér.

Csendben üldögéltek, míg Maddy a következtetйseket mйrlegelte.

- Йs most mi a cйlod vele? - kйrdezte.

- Mбsodik esйlyre vбgyom? - kйrdezett vissza ferde mosoly kнsйretйben Loki. - Nйzd,

Maddy, Odin sajбt erejйnek felйt helyezte el az Orбkulumban. Gondolj csak bele, mire

mehetne vele most! Elkйpzelni sem tudod, micsoda hatalomra tehetne szert, amit csak meg

kellene csapolnia. A Kбosz birodalmбbуl szбrmazу hatalom. - Felsуhajtott. - De ennek az

átkozott Orákulumnak saját elképzelései vannak, és nem hajlandó együttműködni.

Mindenesetre sokan vannak, akik szívesen megkaparintanák. Míg mások örökre

elhallgattatnák.

- Istenek - mondta Maddy.

- Ámen - vágta rá Loki.

Az egyik felderítő útján talált rá a Suttogóra, mesélte, néhány száz évvel a háború vége után.

A mészárlásokban sokan elestek, néhányan örökre odavesztek, megint mások jégbe fagytak,

vagy a Káosz tüze emésztette el őket. Az életben maradottakat az Alvilágba vetették, de Loki,

aki mindig is könnyen kicsúszott az üldözői kezei közül, valahogy el tudott menekülni.

- Elszöktél a Fekete Erődből? - kérdezte Maddy.

Loki vállat vont. - Végül csak sikerült.

- Hogyan?

- Hosszú történet. Elégedj meg annyival, hogy hasonló szállást találtam a Lenti Világban. És

itt végre ráakadtam a Suttogóra - folytatta. - Bár hamarosan azt is beláttam, hogy nem

vehetem hasznát. Természetesen rám ismert, de nem beszélt hozzám, csak sértéseket és

csúfolódásokat vágott a fejemhez, egy szikrányi varázserőt sem kölcsönzött nekem,

próféciákban pedig végképp nem részesített. Arra gondoltam hát, hogy esetleg kiemelem a

gödörből, hogy felhasználjam az életben maradt AEsirek egyikével folytatott alkuban…

- Életben maradtak? - vágott közben gyorsan Maddy.

- Puszta szóbeszéd, semmi több. Volt egy sejtésem, hogy Odin talán még él. Lendíthetett

volna a helyzetemen, ha elviszem neki a Suttogót. És ha a Tábornok ismét az én oldalamon

áll, biztonságban érezhettem volna magamat a még ellenem fenekedőkkel szemben. Akik

csatabárddal, vagy akár kalapáccsal támadnának rám.

Azóta már sokszor próbálta meg kiemelni a Suttogót tüzes bölcsőjéből, folytatta, de eddig

még nem találta meg a módját, hogy megtörje a varázst, ami a tűzgödörben tartja; a varázs

még Ragnarök idejéből maradt itt, amellyel fordított és ezért meggyöngült varázsereje nem

szállhatott szembe.

A kudarc láttán bevehetetlenné tette a Dombot , koboldsereget állított fel, varázsrúnák hálóját

szőtte, és folyosólabirintust ásatott, hogy elrejtse a világ szeme elől a Suttogót.

- És talán jobb, ha rejtve is marad - jegyezte meg. - Hacsak Odin nem adott valamit, amivel

segíthetnél. Egy varázslatot, egy eszközt, talán csak egy szót?

- Nem adott semmit, még egy rontást sem - felelte Maddy.

Loki undorral rázta meg a fejét. - Akkor felejtsük el - legyintett. - Ennyi erővel a holdat is

lehúzhatnánk egy zsinóron.

Maddy fontolóra vette. - Szóval azt hiszed, reménytelen? - kérdezte végül. - Semmiképpen

sem lehet kihozni?

- Hidd el, megpróbáltam - vonta meg a vбllбt Loki. - Ha a Tбbornok beszйlni akar vele,

kйnytelen lesz lejцnni hozzб.

- Megeshet - tцrte a fejйt Maddy.

- Mondd meg neki. Ragnarцknek vйge. Йs ami a Rendet illeti, mindannyian az ellensйgei

vagyunk. Talбn бt kellene gondolnunk a szцvetsйgeinket. El kellene felejtenьnk a rйgi

sйrelmeinket. Ъjra kellene mindent kezdenьnk.

-Elбrultad az AEsireket - emlйkeztette Maddy. - Őrült vagy, ha azt képzeled, hogy

visszafogadnak.

- Az AEsirek! - Maddy szavai váratlanul célba találtak: Loki szeme őszinte haraggal lángolt

fel. A színei is fellobbantak: kísérteties ibolyakékről a pokol tüzéhez hasonló vörösre. - Mást

sem tettek, csak kihasználtak, amikor úgy hozta a kedvük! Ha baj volt, mindig ezzel jöttek:

Kérlek, Loki, találj ki valamit! Amikor meg elmúlt a baj, Mars vissza az odvadba, és még egy

köszönöm sem járt érte! Asgardban mindig is megtűrt személy voltam, és ezt valamennyien

éreztették velem.

- De harcoltál ellenük Ragnaröknél - idézte fel Maddy, aki nagyobb szánalmat kezdett érezni

ez iránt a veszélyes lény iránt, mint amennyit hite szerint ildomos lett volna.

- Ragnarök - vetette oda lekezelően Loki. - Mire számítottak, kinek az oldalára állok: Nem

volt, akinek pártját fogjam. Az AEsirek elhagytak, a Vanirok mindig is gyűlöltek, a Káosz

meg halált érdemlő árulónak tekintett. Senki sem fogadott be, ezért csak magammal törődtem,

mint mindig. És közben talán kiegyenlítettem egy-két sérelmes számlát. De ami engem illet,

mindez már a múlté. A Tábornoknak nincs tőlem félnivalója.

- Hogy érted ezt? - kérdezte Maddy.

Loki hamiskásan rámosolygott. - Nézd, Maddy, az elmúlt ötszáz év nagy részét a Lenti

Világban való bujkálással töltöttem. Igaz, ez itt nem a Fekete Erőd, de aligha maga a

mennyország. Büdös, sötét, zsúfolásig megtöltik a koboldok, és folyton résen kell lennem…

Egyébként, ha jól értelmezem az utóbbi idők jeleit, hamarosan már egyikünk sem lesz

biztonságban. Nemsokára még a legmélyebb lyuk sem lesz elég mély ahhoz, hogy elrejtsen az

ellenségeink szeme elől.

- És?

- És elegem van a bujkálásból - szögezte le Loki. - Haza akarok térni. Újra látni akarom az

eget. És ami ennél is fontosabb; szeretném, ha a Tábornok vilбgosan йrtйsйre adnб a

tцbbieknek, akik mйg haragot tбplбlnak irбntam, hogy hivatalosan visszatйrtem az istenek

oldalбra.

Szьnetet tartott, йs vбgyakozу pillantбssal a tбvolba rйvedt. - Kцzeledik a hбborъ. Йrzem.

Nem kell hozzб orбkulum, hogy megjуsolja. A Rend megindult, йs terjeszti az Igйt a

Kцzйpvilбgban. Odin is tudja: a forrбsaim szerint az elmъlt йvszбzadban ide-oda utazott a

vilбgunk йs a Vilбgvйge kцzцtt, a hбborъ kцzeledtйt figyelte, йs igyekezett kiderнteni, mennyi

időnk maradt. Úgy érzem, nem sok van hátra. Ezért van szüksége a Suttogóra. Ami engem

illet - elvigyorodott, és letette a söröskriglit -, nem tehetek róla, Maddy! A Káosz a véremben

van. Harcolni akarok.

Maddy sokáig egy szót sem szólt. - Akkor hát mondd meg neki - mondta végül.

- Micsoda? Találkozzak vele a föld felett? - szörnyedt el Loki. - Elment az a csöpp eszed is.

- tényleg azt hiszed, hogy Félszemű jön majd el hozzád?

- Kénytelen lesz - bizonygatta Loki -, ha az Orákulumra vágyik. Ha megszerzi, nincs az a

titok, terv vagy taktika, amit a Rend elrejthetne előle. A nélkül viszont nem remélheti, hogy

megnyeri a háborút. És azt pedig végképp nem engedheti meg, hogy a másik fél kezébe

kerüljön. - Elvigyorodott. - Ezért hát te is belátod, Maddy, hogy nincs más választása, mint

elfogadni a feltételeimet. Hozd el hozzám Odint, én meg hagyom, hadd beszéljen a

Suttogóval. Ha nem, akkor egyhamar ő is a Rend áldozata lesz.

Maddy a homlokát ráncolta. Az egész túl magától értetődőnek tűnt. Már tapasztalhatta Loki

elbűvölő modorát, de tisztában volt a hírnevével is, és tudta, hogy ritkán vezeti tiszta szándék.

Ránézett, és most is látta, hogy a rászegeződő tüzes pillantás veszélyesen villog.

- Nos? - sürgette.

- Nem bízom benned - közölte Maddy.

Loki vállat vont. -Sokan vannak így ezzel. De nem kell bíznod. Erős vagy. Egyszer már

legyőztél.

- Kétszer - helyesbített Maddy.

- Mindegy.

Maddy átgondolta az érveit. Rájött, hogy nem sokat tud Loki hatalmáról. Igaz, legyőzte, de

vajon nem Loki akarta-e így? Nem volt tisztességes küzdelem. Váratlanul ütött rajta. Talán ez

is Loki tervének része volt.

Maddy gondolatai egymást kergették. Mit tud a Suttogóról? Loki szerint egy jós. A Régmúlt

Korok hatalma, Félszemű régi barátja, a Káosz ellensége. Loki azt mondta, hogy a Suttogó

gyűlöli, és nem nyilatkozik előtte, csak csúfolja. De Félszemű azt mondta, hogy a Suttogó

eljön Maddyhez, és előfordulhat-t, hogy Loki valahogy ezt is kiszimatolta …

Lehet, hogy Loki félrevezette?, morfondírozott Maddy.

Hogy nem is annyira a Suttogót akarja megmenteni, mint inkább megakadályozni, hogy

valaki más tegye rá a kezét?

Lehetséges, hogy Loki maga ejtette csapdába a Suttogót a tűzgödörben, miután nem sikerült a

saját szolgálatába állítania?

Végtére is a tűz az alkotóeleme. Megeshet, hogy mindez egy gondosan kitervelt csapda,

amellyel Félszeműt a Lenti Világba akarja csalni, ahol Lokinak évszázadok álltak a

rendelkezésére, hogy felkészüljön a végső leszámolásra?

Nos? - nógatta Loki türelmetlenül.

Késő, hogy kérdésekre pazarolja az időt. A tegnapi sör reggelre csak húgy, szokta mondani

Bolond Nan, ami Maddy feltételezése szerint valami olyasmit jelentett, hogy ha valaki

kihúzza ebből a csávából, az nem a királyi gárda lesz.

- Nos?

Maddy felsóhajtott. A fejében egy terv kezdett körvonalazódni; meglehetősen kétségbeesett

terv, de ilyen rövid idő alatt csak ezzel tudott előállni. - Rendben van - mondta. - De előbb

meg kell mutatnod.

- Mit?

- A Suttogót.

Maddy követte Lokit a tűzgödör csarnokába, de vigyázott, nehogy egy pillanatra is levegye

róla a szemét. Loki meglepően vidáman egyezett bele Maddy követelésébe, de a színeiben

tükröződő leheletnyi morcosság arra utalt, hogy távolról sem elégedett. Maddy tudta, hogy

Loki fortélyos, és ha máris megsejtette, mire készül Maddy, ki tudja, miben sántikál.

Elértek a tűzgödör védett oldalára, és megbújtak egy sziklakiszögellés mögött, míg a gejzír le

nem csillapodott. A két kitörés közötti rövid szünetben Loki előrelépett, és megállt a kút

káváján.

- Húzódj hátrébb - mondta Maddynek. - Veszélyes.

Maddy nézte, ahogy mozdulatlanul áll; a színei hirtelen nagy erővel lobbantak fel, és a jobb

keze első és kisujjával Yr elágazó rúnajelét mutatta.

Maddy látta, hogy izzadság patakzik az arcán, a keze ökölbe szorul, a szemét erősen

összeszorítja, mintha fájdalmas erőpróbára készülne. Legalább nem játssza meg magát,

gondolta Maddy. Érezte, hogy Loki mekkora erőfeszítést tesz, látta, hogy remegnek az izmai,

és mennyire megfeszül a teste, ahogy készenlétben vár a Suttogóra.

Loki még akkor sem mozdult, amikor a gejzír fortyogni kezdett, és a halk moraj tompa

bömböléssé vált, mintha mit sem törődne az őt fenyegető veszéllyel. Türelmes volt, akár egy

halász, aki pisztrángot próbál hálóba csalni.

Eltelt két perc, és Maddy most már tisztán hallotta, ahogy a gejzír kitöréshez készülődik;

olyan volt, mint egy óriás torkából feltörő dühös üvöltés.

Aztán Loki szinte észrevétlenül megmoccant.

Ha Maddy nem figyelte volna olyan rezzenetlenül, bizonyára észre sem veszi, mert Loki

munkamódszere merőben más volt, mint az övé: Félszemű utasításai szerint Maddy

megtanulta, hogy az óvatosság és a pontosság legyen a legfőbb erénye, és ne hajítsa, hanem

inkább dédelgesse a rúnákat, óvatosan kezelje őket, mintha bármelyik pillanatban

felrobbanhatnának.

Ezzel szemben Loki villámgyors volt. Mint egy kötéltáncos, úgy egyensúlyozott a gödör5

peremén, amikor a gőzoszlop felé tartott. Felemelte a fejét, és furcsa, gyorsan rebbenő

mozdulatot tett a kezével, ugyanakkor tüzes alakot öltött - a vonásait éppen csak kilehetett

venni a kígyózó lángnyelvek mögött -, és úgy hajította az oszlopra a rúnákat, mint egy

maroknyi petárdát.

Maddynek alig maradt ideje, hogy elolvassa őket. Úgy érezte, talán felismeri Isát, és Naudírt,

de mi volt az az ingázó rúna, ami afféle pecekként pörgött a fortyogó folyamban, és tucatnyi

fényes darabra hullott, amikkor a lángot érintette?

A gejzír máris a magasba szökött. A gőzoszlop a mennyezetet érte, és szikladarabokat szórt

szét a perzselő levegőben. Az oszlopban, az irdatlan felhő- és lángszakadásban egy pillanatra

felfüggesztve látott valamit, ami úgy pattant elő, mint egy dugó az üvegből, és félig-meddig

hallotta néma kiáltását … mielőtt ismét visszahullott a gödörbe.

Loki tüzes alakban elrejtőzött egy sziklatömb mögött. Majd pár pillanat múlva visszaváltozott

eredeti alakjába. Az arca kipirult, a haja kisimult az izzadságtól, és a ruhájából égett szag

áradt. Ennek ellenére jókedvűnek látszott, és a lebukó lángoszlop fényénél a szemében

különös tűz csillant meg. - Láttad? - fordult oda Maddyhez.

Maddy kényelmetlenül bólintott, és felidézte a pillanatot, amikor az a valami a felszínen

bukdácsolt: a fény mintha átsütött volna rajta, és őt szólongatta…

- Az volt a Suttogó. Juj! - fújt megégett kezére Loki.

- De hiszen az él!

- Bizonyos értelemben.

Maddy most látta csak, mekkora erőfeszítésébe került Lokinak, amit tett: könnyed szavai

ellenére is kifulladva és remegve állt előtte, még a színei is elhalványultak. - Nem kedvel -

mondta. - Bár az igazat megvallva, szerintem egyikünket sem. Azt azonban ne kérdezd, hogy

miként vegyük ki; te is láttad, milyen. Ha Odin ki akarja kérni az Orákulum tanácsát, a

járatlan utat kell választania.

Csend volt, miközben Maddy a tűzgödörbe bámult, és Loki lihegése is lassan csillapult.

Azután Maddy óvatosan felállt. Érezte, ahogy a következő kitörés készülődik: a lába alatt

inkább megsejtette, mint hallotta az irtózatos nyomástól recsegő tüzes eresztékeket.

- Mit művelsz? - szólt rá Loki. - Nem hallottad, amit mondtam?

Maddy a gödörhöz lépett. A lába előtt gurgulázott a tűz.Loki most már rossz érzéstől eltelve

követte, de csak a színei árulkodtak fáradtságáról és nyugtalanságáról. Bármit tett is a

Suttogóval, megfosztotta varázsereje javától, és Maddy ki akarta használni a kínálkozó előnyt.

A következő pillanatban a gödör peremén egyensúlyozott.

- Vigyázz - figyelmeztette Loki könnyedén -, hacsak nem akarsz lóhalálában a Pokolra jutni.

- Egy pillanat - felelte Maddy, és lenézett a tüzes garatba. A gejzír ismét kitörni készült.

Maddy érezte az égett mosásszagot, és azt, ahogy az orrában a finom szőrszálak sercegni

kezdenek. A szeme égett, és a keze remegett, mire ő is Yr jelét mutatta.

- óvatosan - szólt rá Loki.

A gödör alján bömbölt a forró levegő, ahogy a föld alatti folyó bezubogott az olvadt kőzetbe.

Egy pillanat múlva gőz homályosítja el a gödröt, a kitörni készülő gáz- és hamuoszlop

előfutára.

Maddy csak a pontos időzítésében reménykedhetett. Most már közvetlenül a gödör szélén állt.

A lába alatt a kövek síkosak voltak a kéntől és a számtalan kitörés üveges maradványaitól.

Maddy megpróbálta felidézni, mit tett Loki: a peremen egyensúlyozott, akár egy kötéltáncos,

a kezével olyan sebesen keverte a rúnákat, hogy Maddy képtelen volt felismerni őket, mielőtt

a lába előtti felhőbe süllyedtek.

Loki most már mögötte állt, és Maddy bőre libabőrös lett a közelségétől, de nem mert

megfordulni. A gödörben a tüzes ragyogás narancssárgáról sárgára, majd szinte izzó fehérre

váltott, és az egész perem remegett. Maddy teljes erejével a Suttogóra összpontosított.

Ha hívod, hozzád jön.

Érezte, hallotta a gondolataiban…

És most már szólította is, nem szavakkal, hanem varázslattal, amit Loki a Káosz nyelvének

nevezett. Nem tanult nyelv volt ez, mégis érezte, ahogy összekapcsolja a Suttogóval, mint egy

rég elvesztett hangszalag rezdülései.

Végül meglátott valamit a gödör mélyén, ami fényszálak macskabölcsőjére emlékeztetett:

bonyolult ábra, amelyben számtalan rúna és színjel kereszteződött, és kúszott át egymáson az

egyre szövevényesebb szálak mintájában.

Egy háló, gondolta Maddy, és most másodszor érzett valami jelet, csillanást, kiáltást a

gödörben levő tárgytól. Háló, mint az, amivel Loki elfogta a halakat….

Háló, amit Maddy Loki ellen akart felhasználni. De Loki rúnái nem működtek tisztességesen,

megfeszültek, megcsavarodtak az ujjai között. Naudír, a Kötő, Thuris, a Tüske, Tyr, a Harcos,

Kaen, a Futótűz, Logr a Víz, Isa a Jég.

Loki rúnái, Loki csapdája. Mialatt Maddy a rúnákat húzta, érezte, ahogy ficánkolnak,

fortélyosan alakot változtatnak, és azt lesik, mikor hagy alább a figyelme.

- Maddy! - Loki hangja csattant fel mögötte, és Maddynek nem volt szüksége rúnákra, hogy

megérezze a félelmét. Loki keze megérintette a vállát, és Maddy megingott; rémülten gondolt

a lába előtt ásító gödörre. Ha megtaszít, gondolta …

Ismét a tárgyat szólította a tűzben, és egy olyan kiáltással, ami visszhangot vert a barlangban,

felrántotta a benne összegyűjtött varázserővel a hálót, és a gödörből maga felé húzta.

Ekkor lövellt fel a magasba a gejzír.

A gőz, a hatalmas, forró légkalapács előtört a keskeny nyílásból. Egy pillanatra minden

elfehéredett, a barlangot betöltötte a mosásszag, és Maddyt zubogó köpenybe burkolta.

Ezalatt Loki hátrahőkölt, Maddy pedig elhajította a hálót, és nem a tüzes oszlopba foglalt

Suttogóra, hanem közvetlenül a háta mögé, Loki arcбba.

Lokinak nem maradt ideje, hogy megvйdje magбt. A Rйgi Нrбs rъnбi felcsillantak - Naudнr,

Thuris, Tyr йs Уs - Hagall, Kaen, Isa йs Ъr. A hбlу lehullott, йs csapdбba ejtette Lokit, mint

egy halat, йs vйgьl Maddy sajбt rъnбja, Aesk az Бrmбnyost a barlang mбsik vйgйbe repнtette,

mikцzben a tьzes oszlop a magasba szцkцtt, йs hamuval, kйnnel йs vulkбni ьvegtцrmelйkkel

borította el mindkettőjüket.

A robbanás nagyobb volt, mint addig bármikor. Maddyt húszlábnyira dobta, ahol félig

kábultan térdre esett. A háta mögött a gejzír elérte a csúcspontját: hamu és salak szállingózott

a levegőben, lángoló szikladarabok repkedtek Maddy körül, és mindössze méterekre a helytől,

ahol állt, valami súlyos zuhant alá.

- Loki? - Maddy hangja tompán verődött vissza a nedves falakról. Maddy a perzselő gőztől

félig vakon egy lapos szikla mögött hevert, és levegő után kapkodott. A szokatlan bűbájosság

majdnem kimerítette az összes varázserejét. Ha Loki most támad, nem marad más a

tarsolyában, mint egy rontás, amit visszahajíthat rá.

- Loki? - szólította újból.

Nem jött válasz.

Egy perccel később a robaj alábbhagyott, és kénes gázok töltötték meg a barlangot. Maddy

megkockáztatta, hogy körülpislant, de a piszkossárga ködön kívül nem akadt más látnivaló.

Ahogy eloszlott a ködpára, nyilvánvalóvá vált a pusztítás mértéke. Felettük a mennyezet félig

beomlott. A gödröt egy törmelékkupac takarta el, és a halom tetején, mint egy páncélkesztyűs

ököl, egy cseppkövekkel tűzdelt hatalmas sziklatömb hevert.

És Loki?

És a Suttogó?

A beomlott barlangban egyiküket sem látta.

Beletelt egypár percbe, mire Maddy fel tudott tápászkodni. Remegve állt fel, és kirázta a

hajából a salakot. A látása még homályos volt a tüzes gőztől, az arca és a kezei égtek, mintha

a nap perzselte volna meg őket.

Az utórengéseket követően a barlangra kísérteties csend szállt. A beszakadt mennyezetről por

szitált a hatalmas szikla- йs tцrmelйkkupacra, ami szinte teljesen elzбrta a barlang bejбratбt.

Gratulбlok, Maddy, szуlt egy fura hang Maddy fejйben. Most mбr gyilkos is vagy.

- Nem igaz! - suttogta elszцrnyedve a lбny.

Termйszetesen nem akart kбrt tenni Lokiban, csak uralkodni felette, vagy legalбbb sakkban

tartani, amнg meg nem szerzi a Suttogуt. De minden olyan gyorsan tцrtйnt, hogy nem volt

ideje felmйrni a helyzet sъlyossбgбt. Йs ha Maddy hibбja folytбn Lokit цsszezъzta egy

sziklakupac …

Maddy immár nem csak a gödörből feltörő mérges gázoktól nem kapott levegőt. A

sziklatörmelék, akár egy Régmúlt Korokból fennmaradt sírbolt, szinte teljesen betöltötte a

barlangot. Maddy lassan, kelletlenül indult el felé. Lelke mélyén még mindig hitte, hogy Loki

csupбn csapdбba esett, йs nem tцrtйnt baja. A tцrmelйkhez йrve gцrcsцsen forgatni kezdte a

kisebb kцveket, mikцzben egy leszakadt ruhaujj, egy csizma, vagy bбrmi egyйb nyom utбn

kutatott…

Egy szнnjel.

Ez az! Maddy legszнvesebben fejbe verte volna magбt mйrgйben, hogy eddig erre nem

gondolt. Reszkető kézzel odavillantotta Bjarkánt, és rögtön meg is találta Loki jelét: a

futótűznyomot. A világon nincs két egyforma fényjel, és Lokié, akárcsak Félszeműé,

szokatlanul összetett és eleven volt.

Él!

Egy tapasztalt nyomolvasó a becserkészett farkas korát is meg tudja állapítani, tudja, hogy

biceg-e, hogy milyen gyorsan fut, és mikor ejtett utoljára zsákmányt. Maddy nem volt ilyen

szemfüles vadász, de megtalálta a háló darabkáit és az elhajított gondolatvillám nyomait.

Irtózatos erő lakozott az utolsó rúnában? Még a mennyezetet is magával rántotta, mialatt

Maddy kihúzta a Suttogót a gödörből. A földet még Aesk darabkái borították, akár egy

gyömbérsörös korsó szilánkjai. Erre a helyre csapott be a rúna, itt szegezte a földhöz Lokit,

mint egy lepkét, miközben ráomlott a mennyezet.

De azután …

Bár nem sok reménnyel kecsegtetett, a jel mégis elfelé vezetett a sziklaomlástól. A

halványságából Maddy arra következtetett, hogy Loki megpróbált elrejtőzni, de vagy túl

gyönge volt ahhoz, hogy elrejtse a színjelét, vagy a lezuhanó sziklák elterelték a figyelmét,

mert semmi kétség nem fért hozzá, hogy a barlang szája felé vette az irányt.

Nem sokkal ezután a lány rátalált Lokira. Egy kőtömb mögé zuhant, egyik karjával eltakarta

az arcát, ujjai még Yr, a Védelmező elágazó jelét mutatták. Mozdulatlanul hevert, és ijesztően

sok vér borította körülötte a sziklát.

Maddy szívverése lelassult. Remegve Loki mellé térdelt, és megpróbálta megérinteni az arcát.

Most már jól látta, hogy a vér a szemöldöke fölötti keskeny vágásból csorog. Futtában

karcolhatta fel, hacsak nem esés közben vesztette el az eszméletét. Az a fő, hogy életben volt.

Maddy megkönnyebbülten felkacagott, de amint meghallotta a barlangfalról kísértetiesen

visszaverődő nevetését, rögtön elhallgatott.

Él, de amint magához tér, újra ellenséges lesz, emlékeztette magát Maddy. Az istenek a

megmondhatói, miféle erők állnak a rendelkezésére. Ideje elhagyni ezt a baljóslatú helyet,

mégpedig gyorsan.

Körülnézett. A barlangban még most is a gödör gázainak szúrós szaga terjengett, de közben a

levegő is lehűlt. Most látta csak, hogy az élete egy hajszálon múlt; egy disznófej nagyságú

vulkanikus üvegdarab repült át a barlangon, és csak néhány hüvelyknyire vétette el Maddy

fejét. E percben ragyogva hevert a lábánál.

Maddy gyorsan felmérte a helyzetét. Úgy tűnt, hogy kudarcot vallott, elvesztette a Suttogót,

az ereje kimerült, itt volt élve eltemetve a Lenti Világ alagútjaiban, és a biztonságot jelentő

felszíntől számtalan mérföldnyi folyosórendszer választotta el.

Ennek ellenйre nem bбnta meg, hogy itt jбrt. Egy pillanat erejйig kapcsolatba lйphetett a

Suttogуval, ami majdnem vбlaszolt is a hнvбsбra, de mikйpp Bolond Nan szokta mondani: A

majdnem az inkбbb nem, mint igen.

Maddy kйtsйgbeesetten nйzett kцrьl. Mi az цrdцgцt csinбljon?

- Цld meg - mondta mцgцtte egy hang.

Maddy riadtan fordult hбtra.

- Mire vбrsz? Megйrdemli. - Fйrfihang volt, szбraz йs kissй rekedtes, mint Nat Parsonй a

prйdikбciу kцzepйn. De senki emberfiбt nem lбtott, csak az бrnyak fickбndoztak, ahogy a

tüzes gödör ismét szuszogott egyet.

- Hol vagy? - suttogta Maddy.

- Öld csak meg - sürgette újfent a hang. - A Világok hálásak lesznek. Ennél jobb alkalmad

sosem lesz.

Képzelődött? Ennyire összezavarták volna az elméjét a mérges gázok? Valahol a fejében

ismét megszólalt egy halk, de kitartó hang, ami azt tanácsolta, hogy eredjen futásnak, mert ha

a gejzír ismét kitör, a gödörből áradó mérges gázok biztosan elintézik. Maddy mégsem

hallgatott a tanácsra, inkább lehunyta a szemét.

- Mit csinálsz? - förmedt rб йlesen a hang. - Bolond vagy? Nyisd ki a szemed, te lбny, йs nйzz

le!

Maddy most ъgy tett, ahogy a hang parancsolta.

- Lejjebb.

- De nincs ott sem… - kezdte Maddy, de hamar elakadt a lйlegzete, amikor megpillantotta a

lбbбnбl becsapуdott, mйg most is parбzslу kцvet.

- No, végre - szólalt meg fáradtan a Suttogó. - És ha még képes vagy egy csepp erőfeszítésre,

legalább egy rúgásban részesítheted a nevemben azt a gazembert.

Talán még soha senki nem számolta meg vagy térképezte fel a Vörös Ló Dombja alatti

folyosókat. Még a Kapitány sem ismerte mindegyiket, mert bár évszázadokon át használta

búvóhelynek, a Dombot mégsem ő építette, így titkának őrzője sem volt.

A szóbeszéd úgy tartotta, hogy ha elég mélyre hatolunk a folyosókon, a Strond folyását

követve eljuthatunk a Pokolba és a Fekete Erődbe, amely az Álom folyó fölött terpeszkedik.

Persze erre senki nem vett volna mérget, kivéve talán a Kapitányt, de ha mégis akadt olyan

balga kobold, aki a részletek felől nyaggatta, hát amit kapott, azt nem tűzte a kalapja mellé.

Cukor nem volt balga, csak nagyon kíváncsi, talán túlontúl is az, ráadásul sok különös

dolognak volt a szemtanúja. A lánnyal kezdődött minden, aki kiszedte belőle az igazi nevét,

aztán meg leereszkedett oda, ahova egy kobold sem merészkedett soha, kivéve a Kapitányt,

de onnan még ő is pocsékkedvvel és füstösen tért vissza.

Aztán jöttek a hírek a Fenti Világból is. Cukor rendes körülmények között ezeknek nem

szentelt volna nagy figyelmet. A koboldok kerülik a bajt, és a Vörös Ló Dombján egyre

gyakoribb a jövés-menés; a csőcselék és a lelkész állandó nyugtalan sürgölődése inkább arra

ösztönözték, hogy a föld alatti világban maradjon.

Most azonban megérezte, hogy a szokásos hajcihőnél jóval többről van szó. Kósza hírek

kaptak lábra, mire egy felmálházott paripa hátán egy lovas vágtatott vissza szélsebesen

Hindarfellbe. Furcsa illat terjengett, tömjén és felperzselt tarló szaga, ráadásul a Kapitány a

feje köré tekert ronggyal és gonoszul csillogó tekintettel tért vissza megszokott túrájától, majd

riadóztatta az őrséget, és bezárkózott a magánlakosztályába. Azóta minden koboldra

ráförmed, aki csak a közelébe merészkedik.

Cukornak volt annyi esze, hogy ne legyen láb alatt. Azt tette, amit hasonló esetekben szokott:

bekuckózott egy félreeső helyre, és nekifogott, hogy elmélyítse kapcsolatát a több hete

elvásott szilvatortával, érett sajttal, és a hordócska kerítésszaggató pálinkával. Már éppen

kezdte magát jól érezni, amikor furcsa hangok szűrődtek le hozzá, és megesküdött volna,

hogy az egyik Maddyé volt.

Kötelessйge megбllнtani a lбnyt. Erre nйzve fйlreйrthetetlen parancsot kapott a kapitбny ъrtуl,

йs a kapitбny ъrnak megvolt az a jу szokбsa, hogy baromi dьhцs tudott lenni, ha nem

engedelmeskedtek a parancsainak.

Ugyanakkor a szуban forgу lбny kцnnyen Cukor fцlйbe kerekedhet, gondolta a kobold. Ez

esetben az lenne a legnagyobb vitйzség, ha rejtekhelyéről figyelné az eseményeket, és hogy

kellő bátorságot merítsen, az utolsó kortyig meginná a pálinkát.

De a kíváncsisága ismét erősebbnek bizonyult az óvatosságánál, és így kénytelen volt az

árnyékban előrelopakodni, hogy kihallgassa a hangokat.

Úgy tűnt, heves vita bontakozik ki a két hang tulajdonosa között.

Maddy hamar rájött, hogy a Suttogó egy hálátlan dög. A barlangból való menekülésüket

követő órákban bőven volt alkalma elátkozni magát, miért ilyen áldozatot vállalt, hogy

kabátjába csavarva cipelte ki a nehéz tárgyat.

Félszeműnek igaza volt, gondolta. A Suttogó pontosan úgy festett, és olyan súlya is volt, mint

egy kődarabnak. Jókora üveges vulkáni kőzetnek, esetleg obszidiánnak, vagy valamiféle

kvarcnak tűnt, ám közelebbről szemügyre véve kivehetők voltak a vonásai: a csontos orr, a

legörbülő száj, és az értelemtől csillogó szempár.

Hát még ami a személyiségét illeti: mintha egy rigolyás vénemberrel lett volna dolga.

Semmivel sem lehetett a kedvében járni. Sem a menekülés irama, sem Maddy társasága nem

volt elég jó neki. Nem beszélve a lány Félszeművel kötött barátságáról.

- Ahhoz a vészmadárhoz akarsz vinni? - kérdezte a Suttogó. - Nem vagyok a tulajdona. Az a

bolond azt hiszi, még mindig ő a tábornok. Azt képzeli, megint parancsokat osztogathat.

Maddy egy szót sem szólt. Inkább csendben kerülgette az útjukba kerülő kátyúkat.

- Dölyfös, mint régen. Mégis mit képzel, kicsoda ő? Valami mindenható, a se…

- Jobban szeretné, ha a gödörben hagytam volna? - morogta Maddy maga elé.

- Micsoda? Mit mondtál?

- Jól hallotta.

- Na, ide figyelj! - csattant fel a Suttogó. - Szerintem neked fogalmad sincs, kivel van dolgod.

Ha nem tudnád, nem pusztán egy darab kő vagyok. Ha rossz kézbe kerülök, akár fel is

robbanhatok, mint egy gránát.

Maddy ügyet sem vetett rá, csak folytatta az útját. Nehéz volt az előrehaladás. A Suttogó

lehúzta a karját, nem állt kézre, és valahányszor meg akart pihenni, elképzelte, amint Loki

dühösen és bosszúszomjasan a nyomában liheg. Ahogy csak erejéből tellett, igyekezett

elrejteni a nyomát, időnként Yr jelével keresztezte, vagy visszament a saját lábnyomába

lépkedve, de csak remélhette, hogy ezzel sikerül leráznia Lokit.

A Suttogó elítélte a szánalmáért. - Meg kellett volna ölnöd, amikor lehetőséged nyílt rá -

rótta fel vagy századszor. - Tehetetlen volt, öntudatlan, kiszolgáltatva kényünknek-

kedvünknek. De ha már nem végeztél vele, legalább otthagyhattad volna a gázok

martalékának. Ehelyett mit tettél? Megmentetted! Kihúztad a friss levegőre. Ronggyal

bekötötted a fejét. Az istenek szerelmére, már csak az hiányzott volna, hogy be is borogasd a

sebeit. Legközelebb egy pohár tejet és rántottát is viszel neki?

- Elég már - förmedt rá mérgesen Maddy.

- Megbánod - figyelmeztette a Suttogó. - Csak bajt hoz ránk.

Igaz, ami igaz, volt oka neheztelni az Ármányosra, gondolta Maddy. Miközben a Fenti Világ

felé közeledtek, a Suttogó több száz évre elegendő panaszáradattal szórakoztatta a lányt,

kezdve attól, hogy Loki mekkora zűrzavart csinált, mikor befogadták Asgardba, majd pedig a

Ragnarök után mintegy száz évvel éppen a legvalószínűtlenebb helyen, a messzi Világvége

Egyetemes Városának katakombáiban okozott jóvátehetetlen galibát.

- Hogy pontosan mit? Azt nem tudom. Biztos, hogy valami rosszban sбntikбlt, csak йppen a

fordнtott varбzsrъnбjбtуl mйg gyцnge volt. De az цrdцg vigye, a hamissбga semmit sem

vбltozott, йs biztosan tudta, hogy a kцzelben vagyok, mert…

- Tudta? - kйrdezte Maddy.

- Hбt persze - sziszegte a Suttogу. - Vйgre bйkйben voltam, kialudtam az йvszбzadok

hбnyattatбsait, erre mit tett? Felйbresztett az a gazember.

- De honnйt tudta, hogy ott van?

A kő dühösen lüktetett. - Nos, tekintettel arra, hogy manapság nem vagyok önálló

közlekedésre képes, gondolom, a romok között keresgélt, amíg …

- Miféle romok között? - vágott közbe Maddy.

- Természetesen Asgard romjai - válaszolta élesen a Suttogó.

- Asgardé? - lepődött meg Maddy. Tudta persze, hogy az Égi Fellegvár Ragnaröknél elesett.

Olyan sokat hallott a citadelláról, hogy szinte úgy érezte, saját szemével is látta

aranycsarnokait és az égen átívelő szivárványhídját.

- Micsoda? - nevetett a Suttogó. - Hát Odin nem mesélte? A híd túlsó vége a Világvégén volt.

Az emberek erről persze mit sem tudtak. Nem kelhettek át rajta, és csakis akkor pillanthatták

meg, amikor egyazon időben esett az eső és sütött a nap, de még akkor is azt hitték, hogy

különleges időjárási feltételek mellett létrejövő természeti jelenségről van szó. De

Kutyacsillag, vagy ahogy te ismered, Loki, tudta, rám talált, és idehozott erre a Világok kellős

közepén elhelyezkedő rejtekhelyre, ahol hatalmas erővonalak találkoznak. Aztán rúnákkal és

ravaszsággal megkötözött, de megesküdött, hogy elenged, ha … odaadom, amit kér.

- Értem - felelte Maddy. - És mit kért?

A Suttogó megint sziszegett egy sort magában. - Vissza akarta kapni az igazi alakját. Ki

akarta egyenesíteni a rúnáját, de kudarcot vallott, ezért el akarta adni vagy az AEsireknek,

vagy a Vaniroknak a nyomorult irhájáért cserébe. Megkötözve képtelen volt kiemelni engem

a gödörből. Az erők - az Álomból a Halálból és azon is túlról származók -, amelyekkel

fogságba ejtett, túl erősen tartottak, így nem volt más választása, mint őrt állni mellettem, és

reménykedni, hogy sose akadnak a nyomomra. Így volt ez évszázadokon át… - a Suttogó

ismét gúnyosan felnevetett -, és ha ez még nem elég ahhoz, hogy bosszút álljak mindenért, hát

elmondom neked, hogy a te Új Korod még ennél is szánalomra méltóbb.

Közben elérték a felsőbb szinteket, és Maddy egyre több jelét tapasztalta a koboldok

jelenlétének. A színeik keresztezték az útját, lábnyomaik fényesre súrolták a vörös földet.

Amikor pedig már a hangjukat is hallotta, megállt.

Most következett a legveszélyesebb szakasz. Innentől már nincs hova bújni. A felső szintre

való felkapaszkodás közben veszedelmesen hosszú ideig szabad préda lesz a sziklalépcsőn.

De Maddy nem ismert más kivezető utat…

- Miért álltunk meg? - kérdezte a Suttogó.

- Hallgass! - torkolta le Maddy. - Gondolkozom.

- Eltévedtél, mi? Tudhattam volna.

-Szó sincs róla - fortyant fel a lány. - Csak éppen …

- Mondtam, hogy meg kellene ölnöd - zsörtölődött a Suttogó. - A helyében elénk kerülnék,

lesbe állnék, minden sarokra fegyveres koboldkülönítményeket állítanék, és ….

- Akkor hát mégis mit tegyünk? - csattant fel Maddy.

- Most már mindegy.

- Köszönöm szépen - morogta Maddy. - Azt hittem, az Orákulumot cipelem. Nem kellene

ismernie a jövőt?

- Idehallgass, kislány - ragyogott leplezetlen megvetéssel a Suttogó. - Az istenek megfizettek

a próféciámért, éspedig drágán. Tudod, a Tábornok a szemét adta nekem, de ez már régi

történet. Ami téged illet…

- Nem adom a szememet … - sietett tiltakozni Maddy.

- Mihez kezdenék vele?

- Akkor hát mit akar?

- Ide figyelj - ragyogott a kő egyre hevesebben. - Kedvellek. Kedvellek, és segíteni akarok

neked. De most hallgass rám. Hallgass, és vedd tudomásul, amit mondok. Félszemű, az öreg

barátod hazudott neked. Az elmúlt hét évben féligazságokkal tömött, ami annál

gyalázatosabb, ha azt vesszük, ki vagy …

- Hogy érti, hogy ki vagyok?

A Suttogó még fényesebben ragyogott, és Maddy most már rúnafény szikráit is látta, amelyek

- most csapdába esett szentjánosbogarak - a vulkáni kőzetben sziporkáztak. A szikrák

csábítóan táncoltak, és Maddy kellemesen megrészegült, mintha forró, fűszeres sört ivott

volna. Varázslat, gondolta, és gyorsan félreseperte a mámoros érzést, Yr villás jelét mutatta

fel a Suttogó felé, ami ennek ellenére tovább ragyogott.

- Most már elég - szólt rá Maddy.

- Csak egy kis bemutatót tartottam - közölte a Suttogó. - Mondom, ahogy kell, és nem

hallgathatok. Tudd, hogy erős a rúnád. Ragnarök előtt jósoltam ilyen rúnákat. Sejtem, miért

küldött a Félszemű. Nem akarta a saját bőrét vinni a vásárra.

Maddy csendben maradt. Bizalmatlan volt a Suttogóval, bár szavai sokat megerősítettek a

Loki által elmondottakból. Lokiban természetesen nem lehetett megbнzni, de az Orбkulumban

…

Vajon hazudhat-e egy Orбkulum?

- Hбborъt akar indнtani - folytatta a Suttogу. - Egy mбsodik Csapбst, hogy egyszer s

mindenkorra eltцrцlje a Rendet. Ezrek halnak meg egyetlen szуra.

- Ez a prуfйcia? - kйrdezte Maddy.

- Mondom, ahogy kell, йs nem hallgathatok.

- Mit jelentsen ez?

- Mondom, ahogy kell, йs …

- Rendben, rendben. Mit lбt mйg? - Maddy szнve sebesen kalapбlt, a Suttogу kйrlelhetetlen

arca mцgцtt fйnyek йs szнnek forogtak.

- Csatбra kйsz hadsereget lбtok. Egy tбbornokot, aki egyedül áll. Egy árulót látok a kapunál.

És egy áldozatot.

- Nem lehetne érthetőbben?

- Mondom, ahogy kell, és nem hallgathatok. A holtak felkelnek Hél csarnokaiból. A Névtelen

is felkel, és a Kilenc Világ elvész, hacsak fel nem ébred a Hét Alvó, és a Mennydörgőt ki nem

szabadítják a Pokolból…

- Folytassa!

De a Suttogó színei hirtelen elhalványultak, ismét kőnek látszott. Maddy hirtelen lopakodó

neszezést hallott a félhomályban, kis kavicscsikorgást a padlón. Élesen egy igézetet mormolt

- Nyd byth nearu -, ujjait Naudír jelébe fonta, majd a sötétbe nyúlt, és kihúzott onnét egy apró

alakot: szőrös fülű, aranyszemű teremtményt, akit tetőtől talpig páncél takart.

- Már megint te - hűlt el Maddy.

Cukor végül csak nem bírt a kíváncsiságával.

- Цld meg! - sьrgette a Suttogу.

Maddy meglepetten nйzett az ujjai kцzцtt ficбnkolу koboldra. -Kйmkedtйl utбnam?

- Цld meg! - ismйtelte a Suttogу. - Ne hagyd megszцkni.

- Nem бll szбndйkomban - nyugtatta meg Maddy. - Йs legyen szнves, ne biztasson folyton

arra, hogy öljek. Különben is ismerem ezt a koboldot - folytatta. - Ő volt a vezetőm.

A Suttogó kétségbeesetten sóhajtott fel. - Kit érdekel? Azt akarod, hogy beáruljon minket?

Cukor óvatosan Maddyre sandított. - Mit áruljak el? - tudakolta. - Semmit sem tudok, és

semmit sem hallottam. Mi több, mondta hirtelen ötlettől vezérelve asszem elvesztettem az

emlékezetemet … semmire sem emlékszem, nem megy, kész. Nincs hát miért aggódni,

szépen mehettek tovább, én meg csak fekszem itt nyugodtan …

- Jaj, ne már! - vбgott kцzbe a Suttogу. - Бt akar verni.

Cukor igyekezett a sйrtett бrtatlansбg kifejezйsйt magбra цlteni.

- Tudom - mondta Maddy.

- Akkor? Lбsd be, hogy nincs mбs vбlasztбsunk. Amint teheti, elбrul minket az urбnak. Цld

meg most rцgtцn, lйgy jу kislбny …

- Csend legyen! - szуlt rб Maddy. - Nem цlцk meg senkit.

- Lбtom, ъri hцlgy vagy - kцnnyebbьlt meg Cukor. - Ne hallgass arra az undorнtу kupacra.

Menj vissza a Lу Szemйhez. A kelletйnйl нgy is tovбbb maradtбl idelent.

- Hallgass, Cukor. Visszavezetsz a Fenti Világba.

- Micsoda?! - horkant fel élesen a Suttogó.

- Itt nem hagyhatjuk, és sértetlenül ki kell jutnunk a Dombból. Ezért úgy gondoltam…

- Figyelsz te egyáltalán arra, amit mondok?

- Háát …

- Nagy horderejű próféciát nyilatkoztattam ki - közölte a Suttogó. - Van fogalmad róla,

milyen kiváltságos helyzetben vagy? Négyszáz évet ültem abban az átkozott tűzgödörben

úgy, hogy Kutyacsillag nap mint nap nyúzott, de soha még egy hangot sem ejtettem el előtte.

- Félszeműnek mondd, ne nekem.

A Suttogó felhorkant. - Na hiszen! Gondolj bele, legutуbb is mi tцrtйnt. Az ostoba megцlette

magбt.

Ekkor ьtцtte meg a fьlьket a zaj. Kцzvetlenьl a fejьk felett ьtemes dobolбs hallatszott, йs a

lцkйshullбmai ъgy megrezgettйk a Domb ьregeit, hogy a sziklafalak beleremegtek.

Bamm-bamm-bamm.

- Mi ez? - kйrdezte Maddy-

- Baj - vбgta rб Suttogу.

Maddy fülének úgy hangzott, mintha ágyútűz ropogna, Cukor pedig az Alagútlakók

munkájának vélte. Mintha bányásznának vagy a földet ásnák. Most már a lehulló törmelék

kopogását is hallották, ami a mennyezetről a lépcsőre potyogott.

- Mi ez, Cukor?

Cukor csak a vállát vonogatta. - Mintha a Ló Szeménél ásnának - felelte. - Talán a te néped

ügyködik odafenn. Az utóbbi időben nagy a zaj az Emberek között.

Maddy eltöprengett, vajon mennyi idő telt el azóta, hogy lejött. Egy nap? Kettő? - Most

azonnal ki kell jutnunk. Nem kerülhetjük ki a Vörös Ló Dombját?

- Dehogynem, kisasszonyka, de az nagy kerülő lesz, egészen az Alvókig el kell menned …

- Rendben, ha így biztonságosabb.

Még hogy biztonságos?, gondolta Cukor. A kalapálást azonban lehetetlen volt figyelmen

kívül hagyni, és a koboldok híresen jó hallásával most már más hangokat is ki tudott venni:

nagy testű lovak dobogását, kerekek és fémek összecsikordulását…

- Ajaj - nyögött fel Cukor.

- Mi az?

- Asszem, megpróbálnak betörni ide. - Hitetlenkedve csengett a hangja: ötszáz év óta az

embereknek egyszer sem sikerült akár csak résnyire felnyitniuk a Lenti Világba vezető ajtót,

de most ténylegesen utat törnek a sziklába.

- A kapitány úrnak nem fog tetszeni - mormolta. - Átkozottul nem lesz ínyére.

A Kis Medve Erdő sarkában járt Loki, de a feje még mindig sajgott. Futótűz a neve, futótűz a

természete, és a Lenti Világban szabadjára is engedte a tüzet; sok nyelven átkozódott, és sok

apró. Értékes tárgyat zúzott szét, amelyek a keze ügyébe kerültek.

Tudta jól, hogy melléfogott. Alábecsülte Maddyt, és nem is egyszer, ami még talán

megbocsátható lett volna, hanem kétszer egymás után. Óvatlan és önelégült volt, becsapták,

és éppen egy lány! Ami még ennél is rosszabb, hagyta, hogy elvigye a Suttogót.

A Suttogó. A háromszor is elátkozott játékszer. Nem a Dombon tomboló nép űzte ki az

erődítményéből, hanem az Orákulum nyomában indult útnak, bár jelen pillanatban egy fáról

nézte a Dombot meg a Ló Szeme körül összeverődött sokaságot, ami nyugtalansággal töltötte

el.

Itt volt a konsábler, a polgármester, több száz férfi és nő vasvillákkal és kapákkal, kisebb-

nagyobb kölykök csapata, ökrök vontatta ásógépek, és persze a lelkész ministránsokkal

körülvéve, aki fehér lovon ülve hangosan olvasta a Csapások Könyvét.

Önmagában mindez nem is lett volna baj. Az emberek néha elégedetlenkedtek, rendszerint a

rossz termés, a marhapestis vagy a kolerajárvány következtében. Általában a tündéket

hibáztatták mindenért, és a legendák évről évre sokasodtak, ezért a legtöbb falubeli, Nat

Parsonhoz hasonlуan ъgy hitte, hogy a Domb dйmonok lakhelye.

Mindent egybevetve mйgiscsak a fйlelem tartotta tбvol az embereket a Dombtуl, йs ha

egyszer-egyszer mйgis megindultak, zбszlуkat lengetve, ereklyйket hordozva, йs eskьdцzve,

hogy most vйgkйpp kiirtjбk a fйrgesйt, ritkбn maradtak tovбbb egy-kйt napnбl. Egy jуl

irányzott cifra bűbáj rendszerint lehűtötte a hitbuzgalmukat. A rúnák által őrzött Domb amúgy

is biztosan állt ellen az emberek behatolási kísérleteinek.

Loki ezúttal mégsem tudta leküzdeni a nyugtalanságát. Az ásógép újdonságnak számított, és a

Domb rejtekében töltött évek során még sosem tapasztalt ilyen nagy és jól szervezett

csődületet. Valami történhetett, ami így felkorbácsolta az indulataikat. Talán a távollétében a

koboldok valami csintalanságot műveltek? Későn bizonygatta magának, hogy jobban oda

kellett volna figyelnie, mi folyik a Fenti Világban. Elsősorban a lelkészt kellett volna

szemmel tartania. Csakhogy szokás szerint lefoglalta a Suttogó. A fejnek mérhetetlen az

energiája, és az évek során Loki minden erejét felemésztette a Suttogó megfékezése. Azután

megérkezett Maddy, aki még többet kivett belőle.

Ez a szörnyű zűrzavar lett az eredménye.

Loki felsóhajtott. Hogy éppen most veszítse el a Suttogót? Nem ok nélkül félt az emberektől.

Lehet, hogy megfordult a varázsrúnája, de ettől még nem vált tehetetlenné. Még a gépek sem

jelentettek akkora fenyegetést, a fanatizmustól azonban nagyon is tartott. Alkalmas

időpontban, alkalmas vezetővel, aki felébreszti, tüzeli, szítja, folytonos imákkal és csapással

szédíti a tömeget, sok mindenre képes…

Természetesen hallotta a történeteket. Hatékony kémhálózatot működtetett a Lenti Világban

levő erődítményéből, és az elmúlt néhány száz évben egyre több hír érkezett a Világvégéről.

A Rend és a Névtelen követőinek Igéjéről, az emberek és a Tüzesek közötti ellentét

elmélyüléséről, és legutóbb a tisztogatásról, a szent háborúról, ami lesöpri a tündéket az

összes világ színéről.

A Világvégén - így mesélték - olyan magas katedrálisok állnak, mint egy-egy hegy, és olyan

nagyok, mint náluk a városok; a vizsgбlуbнrуk itt ьlnek tцrvйnyt, йs segйdjeik itt нrjбk

vйgtelen kцnyцrgйseiket egyik pergamentekercs utбn a mбsikra.

A Vilбgvйgйn a Rend uralkodott, a rossz vйrt mбr csaknem teljesen kiirtottбk, hatбsosan йs

kцnyцrtelenьl elbбntak a koboldokkal йs mбs fйrgekkel. A Vilбgvйgйn, ha egy bбrбny vagy

egy borjъ rъnajellel szьletett, az egйsz nyбjat lemйszбroltбk, йs ha - a tцrvйny legyen kegyes!

- egy emberi gyermek jцtt a vilбgra ekkйppen megjelцlve, akkor elvittйk йs a vizsgбlуbнrбk

gyбmsбga alб helyeztйk, és többé senki sem hallott róla.

Más meséket is regéltek az egykor a régi istenek birtokában levő dombokról és sírhantokról,

amelyekből száműzték eredeti lakóikat, és a Nagy Tisztogatásra készülve ismét felszentelték

őket. Sőt enné sötétebb mesék is szóltak az elfogott és az Ige ereje által megkötözött

démonokról, akiket sikoltozva vonszoltak a vérpadra és a máglyára, és akik bár férfiaknak és

nőknek látszottak, valójában az ellenség szolgái és szolgálólányai voltak, ennélfogva nem volt

lelkük.

A Világvégén kötelező volt az Ima, a vasárnap parlagon maradt, naponta kétszer tartottak

misét, és aki nem volt hajlandó eljárni, az vizsgálatnak és tisztogatásnak volt kitéve, ha nem

tagadta meg hivatalosan addigi viselkedését.

Természetesen mindez nem érintette az álmos Strond völgyét, gondolta Loki. De számos

kéme figyelmeztette, már az Utakon is suttogtak, a Járásban is beszéltek a vizsgálóbírák

eljöveteléről.

Mendemondák keringtek az Igéről, a csakis a legmagasabb rangú papokat felruházó

hatalomról. Kósza hírek szálltak a Névtelenről, aki a Csapás Könyve szerint a Világvégén

feltámad halottaiból, és a szükség óráján újból eljön, hogy megmentse az igazakat, és

lesújtson az istenkáromlókra.

Lokinak nem volt afelől kétsége, hogy ő ez utóbbiak közé tartozik. A helyzete sosem volt túl

rózsás: az új istenek démonként gyalázták, a régiek gyűlölték, mert árulónak tekintették. De

immár a Suttogót is elvesztette - gyarló kézbe került az egyetlen adu, amely nélkül semmit

sem tud alkuba bocsátani, ha eljő a leszámolás ideje.

Vissza kell szereznie, gondolta, mielőtt a Tábornokhoz kerül. Az Orákulum ezt bizonyára

sejti, és Maddyt is elővigyázatra inti. De még nem győzték le, gondolta. Ismeri a Vörös Ló

Dombjából kivezető összes kijáratot, és az erdőben elfoglalt búvóhelyéről észrevétlenül

figyelheti a menekülőket. Ha az úti céljukat nem ismeri, a Lenti Világban a Domb több ezer

alagútjában könnyen szem elől tévesztheti őket, de itt, a Fenti Világban Maddy és a Suttogó

színei mérföldekre ellátszanak majd, akár a jelzőfények. Igaz, hogy ez áll az ő színeire is,

mégis megéri kockáztatni, gondolta. Egyébként is a veszély első jelére kinyithatja a Dombba

vezető bejáratot, és másodpercek alatt biztonságos helyre fúrhatja be magát.

Loki éles szeme a völgyet pásztázta a Vörös Ló Dombjától Farnley Tyasig, a Kovács

Őrhelyéig, és Fettlefieldsig, sőt egészen Hindarfellig, ahol egy szénakazal vagy egy tábortűz

távoli füstje ködbe vonta a láthatárt. Egyelőre nem volt nyoma színjelnek, de biztos volt

abban, hogy Maddy hamarosan felbukkan. Figyelt és várt, nem sietett; évtizedek óta először

merészkedett ki a Fenti Világra, és bár sürgette az idő, öntudatlanul is élvezte a napsütést és a

kék eget.

Szép ősz volt, de hamarosan beköszönt a hosszú, sivár tél. Vadlibák szálltak az égen, a dolgos

betakarítási hónap után csupaszon terültek el a földek, és felégették a tarlót a következő vetés

előtt. Egyelőre még melegít a délutáni nap, de már csípős volt a levegő, és nemsokára jeges is

lesz, és a tavasz ébredéséig hosszú hónapokat kell majd várni.

Ébredés! Loki váratlan bizonyossággal kapott az ötleten; megdermedt, tekintetét a párás égre

szegezte, és a völgyet őrző távoli hágóra a hét hegycsúccsal. Tudta, hogy a csúcsokról is hírek

szállingóznak: nem egyet ő maga terjesztett abban a reményben, hogy eltereli a figyelmet a

hegyek alatti fagyos termekről és a hét halálos lakójukról, akik az ősi kő alatt szunnyadnak.

Az Alvók.

- Nem! Azt nem merik!

Ijedtében hangosan szólalt meg, és a madarak a hangja hallatán kárálva rebbentek fel a

bozótosból. De Loki meg sem hallotta őket. Már csúszott is le a fatörzsön, a nyomában

levelek és kéregdarabkák záporoztak az erdei talajra. Csak nem vetemednek ilyesmire! Még a

Tábornok sem kísérelte meg soha; Ragnarök után Odin már nem hitte, hogy parancsolhat az

Alvóknak.

Hacsak nem tud olyasmiről, amiről Loki nem. Valami új hírről, figyelmeztető jelről, ómenről,

amit a kémei nem ismertek fel. Odin talán végre vette a bátorságot…

Loki gondolatai vadul kergetőztek. Mostanra már biztos tudomására jutott volna, ha az Alvók

felébredtek. A jelenlétük visszhangja riasztotta volna a Lenti Világot. Egyelőre felesleges

riadozni. A Tábornok elsősorban nagy taktikus, és nem merné szabadon engedni az Alvókat,

mielőtt kikezdhetetlenül megszilárdítja a tekintélyét.

De ha a Suttogó a kezébe kerül…

A földön távolról érkező remegés futott végig; biztos az ásógépek, gondolta Loki, bár egy

pillanatig mintha mást is érzett volna, egy görcsös vonaglást, ami úgy futott végig a völgy

bőre alatt, mint ahogy egy öreg kutya reszket.

Megborzongott.

Csak nem! Kell, hogy legyen még idő…

Ha az Alvók felébredtek, akkor őt semmi sem óvja meg a haláltól.

Hacsak nem szerzi vissza a Suttogót…

Loki eszeveszetten törte a fejét. Ha Maddy az Alvók felé indult, leggyorsabban a föld alatt

teheti meg az odautat. Lokinál jobban senki nem ismeri az egйrutakat, нgy ha egy kis

szerencsйje van, mйg mindig elйbe vбghat. Ha meg nem, akkor legalбbb gondoskodhat rуla,

hogy Odin ne merйszkedjen a fцld alб. Нgy a Tбbornok kйnytelen lesz a fцld felett kцzeledni a

hegyekhez, ami kйtszer olyan hosszъ, rбadбsul nehйz terepen kell бtvбgnia. Йs akkor Maddy

meg a Suttogу magukra maradnak.

Loki elvigyorodott. Becsьletes jбtszmбban sosem lenne esйlye, ezt jуl tudta, de nem is szokott

tisztessйgesen jбtszani, йs nem most akarta elkezdeni.

Nos, akkor…

Egy gyors mozdulattal Yr jelйt vetette a fцldre, йs felkйszьlt, hogy belйpjen a Lenti Vilбgba.

De semmi sem tцrtйnt.

Az ajtу, amelynek fel kellett volna nyнlnia, zбrva maradt.

Loki a homlokбt rбncolva mбsodszor is megprуbбlkozott.

Az ajtу most sem tбrult.

Loki Thurist, majd Logrt, a Vizet, vйgьl Ъrt, a Hatalmas Ökröt, egy kezdetleges erejű rúnát

hajított a fölre, amely olyan volt, mintha türelmetlenül belerúgott volna az ajtóba.

Semmi. Az ajtó zárva maradt. Loki leült az avarba. Düh és értetlenség kavargott benne,

lihegve kapkodta a levegőt. Teljes varázserejét beleadta a rúnákba. Még ha varázslattal zárták

is be az ajtót, valaminek akkor is történnie kellett volna.

Teljes erőből ráhajította Bjarkánt.

Még most sem történt semmi. Se egy villanás, se egy sziporka. Az ajtót nemcsak bezárták, de

olyan volt, mintha soha nem is létezett volna.

A remegés, gondolta Loki. Az ásógépeknek tulajdonította őket, de most, hogy alaposabban

fontolóra vette, rájött, hogy tévedett. Egy erőteljes varázsige visszhangját érezte, ami

valószínűleg egyetlen bűbájosság volt, de a Lenti Világ e szerint tolódott el, és bezárult

minden behatoló előtt.

Megpróbálta kiókumlálni, milyen támadás válthatott ki ilyen választ.

Csak egy lehetősége maradt.

A gondolattól kirázta a hideg. Kizárták a Lenti Világból, egyedül maradt, ellenségektől

körülvéve. Nem sok ideje maradt, az Alvók talán már fel is ébredtek, és minden elvesztegetett

másodperc közelebb hozza egymáshoz Maddyt és Félszeműt. Kénytelen lesz a föld felett a

nyomukba eredni.

Kimondott egy varázsigét, Kaen és Raedo jelét mutatta, és erre a heges szájú, nyugtalan

tekintetű fiatalember összezsugorodott, és egy apró, barna ragadozó madárrá alakult, aki

cseppet sem madárszerűen csillogó szemével körülnézett, mielőtt szárnyra kapott volna, majd

egyre táguló körben kétszer körülrepülte a Dombot, azután sebesen elrepült a Hét Alvó felé.

Csak azt nem lett volna képes becsapni, aki igazlátással rendelkezik, és ibolyakék színjelét

több száz közül is felismerné.

Nat Parson remekül szórakozott. Egyfelől boldogította a a tudat, hogy ünnepi öltözékében

mindeni őt figyeli, ahogy fenségesen trónol a fehér lovon, míg mellette Adam Scattergood áll

egyik kezében füstölővel, a másikban egy vastag templomi gyertyával. Másfelől ott volt a

Világvégéről érkezett látogató, aki szintén csodálattal függesztette rá a tekintetét, legalábbis

Nat szerint. A tiszteletes hangja nemes csengéssel szállt el a Domb fölött, miközben a gépek

dübörögtek, a fáklyák lobogtak, a petárdák pedig villogtak és ropogtak. Ezeken kívül

mélységes mély örömmel töltötte el az is, hogy a bosszantó lány vére nem ússza meg, és

nemcsak ő, de a külvilági sem.

Természetesen mindig is sejtette, hogy nagy tettekre született. A felesége, Ethelberta is

osztotta a hitét, mi több, ő biztatta Natet, hogy veszélyes és hosszú zarándoklatra induljon a

Világvégére, ahol majd ráébred a Hit mindent betöltő erejére.

Tagadhatatlan, hogy az Egyetemes Város fénye elkápráztatta. Az apátságok és a katedrálisok,

a fenséges pompa, és persze a törvények. Nat Parson mindig is tisztelte a Törvényt, de a

Világvége végképp felnyitotta a szemét. Életében először tapasztalta meg a Tökéletes Rendet,

amit egy teljhatalmú papság tartott fenn egy olyan világban, ahol még egy vidéki lelkész is

addig elképzelhetetlen tekintélyt, tiszteletet és félelmet parancsol.

Nat szerette, ha félnek tőle. Mihelyt visszatért Malbryba, nekilátott, hogy még nagyobb

tekintélyre tegyen szert, és az elmúlt tíz évben egyre csak nőtt csodálóinak, vakbuzgó

rajongóinak, egyszóval feltétlen híveinek tábora. Az egyre gyorsabban terjedő erőszakról és

rettegésről szóló baljós prédikációi még többeket állítottak az oldalára, s titkon azt remélte,

hogy egy nap felkérik: vegyen részt a Rendetlenség elleni harcban.

De Malbry álmos kis falu volt, egyhangú életvitellel. Még közönséges bűnesetek is ritkán

adódtak, de halálos vétkek - amelyek esetén a püspökhöz, vagy magához a Rendhez

fordulhatott volna - végképp nem.

Csak egy esetben kért külső segítséget, amikor is egy pepita színű kocát démoni képességeiért

kellett elítélnie, de a hágón túl élő Torval püspök levelet írt neki, amiben őt vonta felelősségre

és hivatali hatalommal való visszaélésről írt.

Torval természetesen a Járásból származott, és minden alkalmat megragadott, hogy

kigúnyolja szomszédját. Az eset elkeserítette Nat Parsont, és attól a naptól fogva csak azt

leste, miként vágjon vissza neki.

Ha Maddy Smith pár évvel később születik, akkor az imái talán meghallgatásra találtak volna.

Maddy mindössze négyéves volt, amikor Nat visszatért a Világvégéről, és bár már újszülött

korában gyбmsбg alб lehetett volna helyezni, Natnek volt annyi esze, hogy elodбzza a dolgot.

Mint ahogy azzal is tisztбban volt, hogy a vilбgvйgi Tцrvйnyt a hнvei igйnyeihez kell

igazнtania, hacsak nem akarja magбra vonni a Torval pьspцkhцz hasonlуk haragjбt.

Ettől függetlenül szemmel tartotta a Smith lányt, és milyen okosan is tette. A jelen helyzet

komolyabb volt annál, semhogy Torval püspök egyszerűen semmibe vegye, és Nat megkésett

elégedettséggel fogadta a Világvégéről érkező látogatót.

Micsoda szerencse, hogy a Világvégéről egy vizsgálóbírót küldenek egy ilyen jelentéktelen

kis egyházközségbe. Ez már önmagában véve is eseménynek számított. Ahelyett, hogy

heteket vagy hónapokat vártak volna, hogy egy hivatalos személy átlovagoljon a

Világvégéről, az említett vizsgálóbíró két napon belül elért Malbryba. És ebbe még Torval

püspöknek sem volt beleszólása, ami jogos örömmel töltötte el Nat Parson szívét.

A vizsgálóbíró számos bókkal kedveskedett Natnek; megdicsérte az odaadását, érdeklődött a

Maddy Smithszel, valamint a félszemű házalóval kapcsolatos hírek felől, valamint a

Suttogóként ismert tárgy is felkeltette a figyelmét, amiről a kis kém, Adam szolgált fontos

információkkal.

- Sem a férfi, sem a lány nem került elő, igaz? - kérdezte a vizsgálóbíró, és savószínű

szemével a domboldalt fürkészte.

- Semmi nyomuk - mondta a lelkész -, de megtaláljuk őket, erre mérget vehet. Még akkor is,

ha a földdel kell egyenlővé tennünk a dombot.

A vizsgálóbíró arcán átsuhant ritka mosolyainak egyike. - Biztosra veszem, testvérem -

jelentette ki, és Nat beleborzongott a gyönyörűségbe.

Testvérem, gondolta. Számíthatsz rám.

Adam Scatteergood is pompásan érezte magát. Rövid idő alatt kiheverte a boszorkalánytól

elszenvedett megaláztatást, és a dühével együtt nőtt az elbizakodottsága is. Igen korlátolt

képzelőereje ellenére Adam cifra mesékkel tudott előállni.

A Maddyről szóló története nyomán szinte azonnal izgatott jövés-menés kezdődött, a püspök

is megérkezett egy vizsgálóbíró társaságában, és a rókavadászatban neki is fontos szerep

jutott, mint a nap hősének.

Gyorsan hátrafordult. A Dombon négy gép - fából és fémből készült hatalmas csavar -

dolgozott; mindegyiket két ökör vontatta. A négy fúróvég közelében vörös agyagkoloncok

hullottak a levegőből. A gépeket vontató állatok patái olyan mély árkokat szántottak a földbe,

hogy a Lovat már alig lehetett látni, de Adam még így is tisztán látta, hogy a bejárat még

mindig zárva van.

Bamm-bamm-bamm!

A fúrógépek ismét kőnek ütköztek. Az ökrök erőlködtek, és hangosan bőgtek. Nat Parson

igyekezett túlkiabálni a gépek visítását. Eltelt egy perc, aztán még egy. Az ökrök

továbbhaladtak, a fúró tett egy fél fordulatot, aztán reccs!, és a gépezet pörögve elszabadult.

Két férfi az állatok fejéhez ugrott. Egy másik bemászott a lyukba, hogy megvizsgálja a fúró

állapotát. A három másik gép feltartóztathatatlanul dolgozott tovább. Nat Parsont nem

rendítette meg a kedvezőtlen fordulat. A vizsgálóbíró előre megmondta, hogy időbe telhet.

NEGYEDIK KÖNYV

Az ige

Nem a királyok, hanem a tцrtйnйszek a vilбg urai.

Kцzmondбs (19)

A Lenti Vilбg alagъtjainak mйlyйn Maddyt йhsйg йs fбradtsбg kнnozta, йs a tьrelme is fogytбn

volt. A jellegtelen folyosуkon уrбk уta gyalogoltak, йs a fйlhomбlyban csoszogбstуl kezdett

felkavarodni a gyomra.

Amint kiderьlt, hogy egйszen az Alvуkig kell gyalogolnia, Cukor morcos lett.

- Mennyit kell mйg mennьnk? - kйrdezte Maddy.

- Nem'tom - morogta rosszkedvűen. - Még sosem jártam olyan messze. Mi is jobban

tennénk, ha idejében megfordulnánk.

- Miért, mi olyan félelmetes bennük? - vetette fel Maddy, és nagy kedve lett volna egy

gondolatvillámmal áthajítani a koboldot a következő falon.

- Honnan is tudhatná? - kérdezte a Suttogó. - ez a szerencsétlen csak legendákból és

mesékből szerzi az ismereteit, amik, mint tudjuk, a tudatlanoknak kieszelt eszközök az

együgyűek hasznára és hiszékenyek butítására.

- gondolom, maga sem mesél - sóhajtott fel Maddy.

- Majd ha fagy - felelte a Suttogó. - Hogy elrontsam a meglepetést?

Így azután csoszogtak tovább a savanyú és áporodott szagú folyosón. Úgy tűnt, mintha több

tíz mérföldet tettek volna meg, pedig csak kettőt-hármat mehettek. Amint elhagyták a

Dombot, lassan elhalkult a gépek dobogása, bár furcsa csattogásokat továbbra is hallottak, és

érezték a fejük fölötti gránitréteg remegését.

- Hél nevére, mi volt ez? - torpant meg Maddy.

Egy varázsige hangja, gondolta. A semmivel sem összetéveszthető utóremegés, de ezúttal

sokkal hangosabb és erősebb volt bármely általa ismert igézetnél.

A Suttogó felizzott.

- Mi volt ez? - kérdezte ismét Maddy.

- Én tudom - gúnyolódott a Suttogó.

- Nos?

- Az Ige volt az, kedvesem - ragyogott önelégülten a Suttogó.

Nat Parson alig bírt uralkodni magán. Persze ő is hallott róla, de működés közben még sosem

látta, ez pedig káprázatosabb és rettenetesebb volt, mint amiben valaha is része lehetett.

A vizsgálóbíró egyórányi imádkozással készült fel. Addigra már az egész Domb remegett. A

mély dübörgés szinte magába szívta Natet. A falubeliek is érezték, égnem állt tőle a hajuk, a

hideg futkosott a hátukon, és látszólag ok nélkül nevetgéltek. Még az ökröket sem hagyta

közömbösen, a hámot rángatva bőgtek, miközben a gépek tovább fúrták a domboldalt, és a

vizsgálóbíró akinek sápadt arca még fénylett a verítéktől, végül kinyújtotta a kezét, és

megszólalt.

Szavait senki sem hallotta. Az Ige ugyanis hallhatatlan, bár később mind azt állították, hogy

éreztek valamit. Néhányan sírtak, mások elhunyt szeretteik hangját hallották. Megint mások

szinte szemérmetlen, csaknem hátborzongató eksztázist éreztek.

Loki és érezte a Kis Medve Erdőben, de Maddy és a Suttogó előkerítése annyira lefoglalta,

hogy a rezgést a domboldalban dolgozó gépek számlájára írta.

Félszeműt éppen merengés közben érte. Eszébe jutott a fia, Baldr, aki régen belehalt egy

fagyöngytüskébe, hűséges felesége, Frigg - rég elveszett szerettei, akiknek arca ritkán

bukkant fel az emlékei között.

A dombon éledező remegés futott át, amitől Nan haja égnek állt. Aztán mennydörgéshez

hasonló reccsenés hallatszott.

Micsoda erő, a törvényre!

- A törvényre - nyögte ki.

A vizsgálóbíró volt az egyetlen, akit az egész hidegen hagyott. Nat úgy vélte, hogy

egyszerűen unja, mintha egy hétköznapi eljárásról lenne szó, ami kicsit fárasztó, de semmivel

sem izgalmasabb, mint egy ürge kiöntése.

Azután a többiekhez hasonlóan csak a szemét meresztette.

A vizsgálóbíró lába előtt egy tizenhat hüvelyk hosszú és mintegy három hüvelyk széles

hasadék tátongott. A formája kicsit ismerős volt - Yr, a Fundamentum megfordított jele -, bár

Nat, aki nem ismerte a Régi Írást, nem is sejthette ennek jelentőségét.

- Feltörtem a kilenc zár közül az elsőt - jelentette ki színtelen hangon a vizsgálóbíró. - A

többi nyolc még érintetlen, de a visszafordítás a legfontosabb.

- Miért? - kérdezte Adam; Nat örömére, mivel ő is ezt akarta kérdezni de félt, hogy

tudatlannak hiszik.

A vizsgálóbíró türelmetlenül felsóhajtott, mintha a bugris népség tanulatlanságát

helytelenítenй. - Nйzd ezt a jelet, ezt a rъnбt. A dйmonbucka bejбratбt jelzi. Mйg nyolc ilyen

zбrat kell feltцrnцm, hogy a gйpek bejuthassanak.

- Honnan tudja, hogy nincs mбs bejбrat is a Dombba? - tudakolta Dorian Scattergood, aki

szintйn a kцzelben бllt.

- Tцbb is van - felelte a vizsgбlуbнrу. Lбthatуan jуl szуrakozott, bбr a hangja gъnyosan

csengett. - Az ellenség elsősorban azzal védekezik, hogy lezárja a Dombot a behatolók előtt.

Mélyre ássa magát, mint az ürge, amikor megérzi a héját. Mint látják, a Dombot lezárták.

Nem lehet sem kimenekülni, sem kintről bejutni. De mint a vadászok is tudják, néha érdemes

földdel betömni a kisebb kotorékokat, mielőtt a legnagyobb kotorék szájához csapdát

állítanánk. És amikor végül kinyitjuk ezt a lyukat - mosolyodott el fagyosan a vizsgálóbíró -,

akkor, tiszteletes úr, kiássuk őket!

- Úgy érti, hogy a .. Jó Népet? - kérdezte a háta mögül egy hang. Bolond Nan volt az, talán az

egyetlen, gondolta Nat, aki nyíltan mer beszélni a tündékről a vizsgálóbíró előtt.

- Nyugodtan nevezze őket a nevükön, asszonyom - felelte fagyosan a bíró. - Mi jó

származhat ebből a gonosz helyből? Ezek itt lent mind Tüzesek, a Tűz Gyermekei, és mi

egytől egyig kiirtjuk őket, amíg csak a Rend nem uralkodik mindenek felett, és a Világot

örökre meg nem tisztítjuk tőlük.

A gyülekezeten helyeslő mormolás futott végig, de Nat azt is észrevette, hogy Bolond Nan

nem csatlakozott a többiekhez, és akadtak mások is, akik kicsit nyugtalannak tűntek. Érthető,

gondolta. A vizsgálóbíróéhoz hasonló hatalom és erő még a Világvégén is ritkaságszámba

ment, ilyen megtiszteltetésben csak a legfontosabb, legszentéletűbb főpapokat részesítették.

Torval püspök sem helyeselt volna ekkora hatalmat, hiszen egy Torvalhoz hasonló aggastyán

szemében az ilyesmi veszedelmesen közel állt a varázslathoz, ami természetesen irtózat

tárgya volt. Nat Parson azonban, aki utazásai révén némileg világlátott embernek számított,

nem tévesztette össze a kettőt.

- De azért a gyerekeket csak nem irtják ki - erősködött Nan. - A koboldokat, a Jó Népet még

csak-csak értem, de igazi gyerekeket minek tisztogatni, nem igaz?

- A Tűz Gyermekei nem gyermekek - sóhajtott fel a bíró.

- Helyes - Bolond Nan megkönnyebbültnek látszott. - Mert cseppnyi kora óta ismerem

Maddy Smitht, és lehet, hogy egy kicsit vad…

- Ezt majd a Rend dönti el, asszonyom - közölte a vizsgálóbíró.

- Na, de hát csak nem …

- Kérem, Miss Fey - fojtotta bele a szót Nat. - Ezt nem maga dönti el. - Kicsit kidüllesztette a

mellkasát. - Ez már a Törvény és a Rend elbírálása alá esik.

- Az Ige? - csodálkozott el Maddy. - Hát létezik?

- Hogyne létezne - morgott a Suttogó. - Mit gondolsz, máskülönben hogy győzték volna le az

AEsireket?

Maddy sosem olvasta a Jó Könyvet, bár Nat Parson vasárnapi prédikációiból jól ismerte a

Csapást és a Vezeklést. Csak Nat és egy maroknyi segédje olvashatta, és még ők is a Csapás,

Vezeklések, Törvények, Meditációk és Kötelességek úgynevezett „nyitott” fejezeteit

forgathatták.

A Könyv néhány fejezete azonban zárva maradt, ezeket Nat Parson ezüstkapoccsal fogta

össze, és egy vékony láncra lógatva hordta a nyakában. A Zárt Fejezetekből, ahogy nevezték

őket, sosem tartottak prédikációt, bár Félszemű némelyikből mesélt Maddynek.

Ott volt például a Gyógyszerészek Könyve, ami az orvostudománnyal foglalkozott, a

Koholmányok Könyve, amelyen a Régi Korok történetéről volt szó, az Apokalipszis Könyve,

ami megjósolta a végső tisztogatást, és a legfontosabb, az Igék Könyvbe, amelyben

felsorolták az összes megengedhető varázsigét (vagy dicsőítő éneket, ahogy a Rend nevezte

őket), és amelyeket csak a legnagyobb hatalom birtokosai használhatnak majd, ha eljön a

tisztogatás ideje.

De a Zárt Fejezetek többségével ellentétben az Igék Könyvét aranykapoccsal zárták le, és ez

volt a Könyv egyetlen olyan fejezete, amibe még a lelkész sem nyerhetett betekintést. Az

aranykapocshoz nem volt kulcsa, és bár többször is megpróbálta feltörni, egyszer sem járt

sikerrel.

Tény, hogy legutoljára, amikor a bőrösök árjával próbálta meg felfeszíteni a zárat, ijesztően

ragyogni kezdett, és perzselően felforrósodott, így Nat többé nem babrálta. Felismerte, ha

elvarázsolt zárral találkozott (valójában nem sokban különbözött a varázsrúnától, amit a

Smith lány a templomajtóra írt), és bár csalódott volt, hogy a felettesei ennyire nem bíznak

meg benne, volt annyi sütnivalója, hogy ne kérdőjelezze meg a döntésüket.

Maddy onnan értesült minderről, hogy amikor tízéves volt, Nat Parson megkérte, hogy

távolítsa el a zárat, mondván hogy elvesztette a kulcsot, és az egyházközség érdekében bele

kellene kukkantania a Könyvbe.

Maddy persze gonoszul elutasította. - Azt hittem, lányok nem nyúlhatnak a Jó Könyvhöz! -

jegyezte meg szerényen, és lesütött pillái alól figyelte a lelkészt.

Egy hete sem volt, hogy ezt maga Nat mondta egy prédikáció során, amelyben leleplezte a

rossz vért, a Rendnek ellentmondó szokásokat és általánosságban a női nem gyönge

intellektusát. Ezután természetesen nem erősködhetett tovább, így az Igék Könyve zárva

maradt.

Maddy persze nem lopta be magát Nat szívébe, sőt Nat ellenszenve e perctől fogva vált

gyűlöletté, és árgus szemmel figyelte, hogy nem tapasztal-e olyasmit, amivel jogosan

állíthatja hivatalos vizsgálat elé Jed Smith éles eszű lányát.

- De a lelkésznek nincs bortokában az Ige - morfondírozott Maddy. - Csak egy vizsgálób… -

Elharapta a szót, és a Suttogóra meredt. - Vizsgálóbírók? - mormolta hitetlenkedve. - A

lelkész behívta a vizsgálóbírókat?

Nem a királyok, hanem a történészek a világ urai. Félszemű gyakran idézte ezt a mondást, de

Maddy sosem fogta fel igazán, milyen nagy igazság rejlik benne.

A vizsgálóbírók Rendje ötszáz éve alakult, a Világvége nagy Egyetemének Irattára szerint.

Természetesen a Világvégén kellett a Rendnek megszületnie, hiszen mindig is ez volt a

központ. A pénzügyi főváros, a király otthona, még a Tanácsház is itt volt, nem beszélve a

Szent Sír katedrálisáról. A szóbeszéd szerint az Irattár boltozatos pincéiben volt egy több mint

tízezer kötetes könyvtár - verseskötetekkel, tudományos és történelmi művekkel és komor

memoárokkal - , amelyekhez csak a tudósok, professzorok, magiszterek és a felső vezetés

férhetett hozzá.

Eleinte a vizsgálóbírók az Egyetem tisztviselői voltak, és vizsgálataik csupán írásos

dolgozatokból álltak. A Csapás és az azt követő sötét idők után azonban az Egyetem a Rend

jelképe maradt, és befolyása is fokozatosan nőtt. Történelmet írtak, következtetéseket vontak

le, a veszélyes könyveket elrejtették, és titokban, de buzgón továbbadták a hatalmukat. Na

nem a királyoknak vagy a harcosoknak, hanem az Irattárnak és a történészek, akadémikusok

és teológusok kis csoportjának, akik a Csapás egyedüli krónikásainak nevezték ki magukat.

A Jó Könyv jelentette munkásságuk legjavát, a világ tudásának, tudományának,

bölcsességének és orvoslásának katalógusa, valamint a parancsolatok felsorolása, amellyel

biztosították hogy a jövőben is a Rend győzedelmeskedjék.

És így vette kezdetét a Rend. Nem papok és nem is tudósok alkották, bár volt bennük

mindkettőből. Az évek multával egyre hatalmasabbak lettek, majd a Csapást követő első

évszázadban hatalmukat messze az Egyetemen túlra, a nagyvilágra is kiterjesztették.

Ellenőrzésük alatt tartották az oktatást, és vigyáztak, hogy csak a papság és a Rend tagjainak

kiváltsága legyen a betűvetés. Az „Egyetem”-ből „Egyetemes Város” lett, és így az emberek

lassan elfelejtették, hogy egykor szabadon hozzáférhettek a könyvekhez és a tudáshoz, és

kezdték azt hinni, hogy mindig is így éltek.

A Rend azóta csak nőttön-nőtt. A király képe volt a pénzérméken, de a Rend írta elő, hányat

veressen, a Rend irányította a Tanácsházat, és a Rend hatálya alá tartozott a rendőrség és a

hadsereg is. Hihetetlen volt a gazdagságuk, hatalmukban állt bárkitől elvenni a földjét, ha

megszegte a Törvényt, és folyton új tagokat toboroztak. Jobbára a papság soraiból, bár

tizenhárom éves koruktól diákokat is maguk közé fogadtak, és ezek a segédek - akik

lemondtak a nevükről, és megtagadták a családjukat - voltak a legbuzgóbbak. Fáradhatatlanul

kapaszkodtak fel a szamárlétrán abban a reményben, hogy egy nap érdemesnek találják őket

arra, hogy megkapják az Ige Könyvének kulcsát.

Mindenki hallott történeteket segédekről, akik beárulták az apjukat a Rendnek, mert nem járt

Imára, vagy öregasszonyokról, akik tisztogatás áldozatául estek, mert feldíszítettek egy

kívánságot teljesítő kutat, vagy mert macskát tartottak.

A Világvége persze hozzászokott ehhez, de ha bárki is felvetette volna Maddy Smithnek,

hogy egy malbryi polgár szándékosan hívja fel marára a vizsgálóbírók figyelmét, Maddy egy

szavát sem hitte volna.

Két órával később végre kiszélesedett a folyosó, és a csillámmal pettyezett falon halvány fény

csillant. A Dombot átjáró savanykás pinceszag már egyáltalán nem zavarta Maddyt.

Valójában most, hogy belegondolt, a levegő édesebb volt, mint korábban, bár érezhetően

hidegebb is lett. Közeledünk az Alvókhoz - jegyezte meg.

- Úgy ám, kisasszonyka! - válaszolta Cukor, aki egyre idegesebb lett, ahogy a végcéljukhoz

közelítettek. - Most már nincs messze, innen egyedül is megtalálod …

De Maddy szeme hirtelen megakadt valamin. Halványan foszforeszkáló messzi tűzfényt

látott. - Napvilág! - derült fel az arca.

Cukor eltűnődött, hogy egyenesbe hozza-e a dolgokat, aztán vállat vont, és meggondolta

magát.

- Az Alvók, kisasszonyka - suttogta halkan, és e pillanatban az amúgy is végsőkig próbára tett

bátorsága csődöt mondott. Sokat kibírt, de több izgalmat már nem viselt el, és minden kobold

életében eljön az a pillanat, amikor össze kell szednie maradék merészségét, hogy kereket

oldjon.

Cukroszsák a nyakába szedte a lábát.

Maddy pedig a fény felé futott, izgatottabb volt annál, semhogy felfigyeljen Cukor szökésére

vagy a fény valódi természetére. Fagyos, ezüstös fény volt, mint egy késő nyári hajnalpír.

Elenyészőnek tűnt. Tejszerűen érintette a folyosó falát, és megvilágította a kis párafelhőket,

amik Maddy szájából gomolyogtak elő a hidegben.

Egy barlangba ért, most már tisztán látta. A folyosó kiszélesedett, tölcsér formájú lett, majd

kitágult, és Maddy, aki eddig úgy vélte, hogy a Domb alatt töltött idő során hozzászokott már

a csodákhoz, most hosszan felsóhajtott az ámulattól.

Hihetetlen méretű csarnokban állt. Maddy hallott már a Világvége nagy katedrálisairól,

amelyek akkorák, mint egy-egy város, a tornyaik üvegből vannak. Valami ilyesmit képzelt el.

De a hely lenyűgöző mérete még így is elvette a szavát. A sugárzó kék jég hátborzongató

nagyságát, a mennyezetet ezernyi elképesztő örvénnyel és legyezőformával ívelő boltozatát,

az ember számára felfoghatatlan magasságot pajtaajtó szélességben üvegoszlopok tartották.

A barlang mintha a végtelenbe tartott volna - eleinte mindenesetre így tűnt -, a fény pedig

csapdába esett az ősi jégben, és úgy világított, mint a csillagok lepárolt ragyogása.

Maddy sokáig bámult, szinte levegőt sem kapott. A mennyezet egy ponton nyitva volt, és az

ég sötét foltján egy vékony holdsarlódarabka rajzolódott ki. A boltívek réseiből jégcsapok

hullottak több száz lábnyit bukdácsolva, forogva a levegőben, és kristályosan dermedtek meg

a feje felett. Ha eldobnék egy követ, gondolta Maddy, és megborzongott, vagy ha csak

felemelném a hangomat …

De az irdatlan csarnokot megtöltő csodák nem értek véget a jégcsapoknál. Pókhálónál nem

vastagabb finom hálókat látott, üvegvirágokat, amelyeknek dermedt párából volt a levelük, a

falakból smaragdok és zafírok nőttek ki, és a márványnál simább padló többholdnyi területén

akár egymillió királykisasszony is táncolhatott volna…

Hát még a fény! Tisztán, hidegen és könyörtelenül sütött. Ahogy hozzászokott a szeme,

Maddy észrevette, hogy színjelekből tevődik össze, több ezer színnyomból, amelyek

keresztül-kasul szelték a levegőt. Maddy még soha életében nem látott ennyi színjelet.

A ragyogásuk láttán elállt a lélegzete. Istenek, gondolta, Félszemű jele sziporkázó, Lokié még

inkább, de csupán gyertyák a napsütésben.

Tágra nyílt szemmel elámulva ment beljebb a barlangba. Minden lépésnél újabb csodák

tárultak elé. Alig kapott levegőt, gondolkozni is alig bírt a csodálattól. Azután meglátott maga

előtt valamit, ami egy pillanatra felülmúlta az addig látottakat. Durva szegélyű kék jégtömb

volt, négy sarkán vékony oszlopokkal. Maddy közelebbről is szemügyre vette, majd

felkiáltott, amikor a jég mélyére ágyazódva észrevett valamit…

Egy arcot.

A Kis Medve Erődtől nyugatra elterülő mezőkön Félszemű Odin a madarak röptét figyelte.

Különösen egy barna kis héjáét, aki gyorsan és alacsonyan szállt a mezők felett. Nem

vadászik, gondolta, bár bőven akadt zsákmány. A sólyom úgy repült, mint aki ragadozó

madarat érez a közelben, jóllehet a hegyektől ilyen messze nem voltak sasok, és egy sólymot

csak egy sas teríthet le.

Egy sólyom, de milyen?

Ez nem madár.

Odin inkább érezte, mint látta. Talán a mozgásából vagy röpte gyorsaságából, vagy az égre

kanyarított színeiből következtetett, amelyeket a lemenő nap elhomályosított, de amit olyan

ismerősnek talált, mint a sajátját.

Loki.

Tehát az áruló ételben maradt! Nemigen lepte meg, hiszen Loki még a legkilátástalanabb

helyzetekből is könnyen kilábalt, és a sólyom kedvenc alakjai közé tartozott. De Hél nevére,

mit keres itt? Mind közül leginkább Lokinak kellene tudnia, micsoda vakmerőség a Fenti

Világban színeit mutogatni. Márpedig itt volt, fényes nappal és nagy sietségében még a

nyomait sem próbálta eltüntetni.

A régi időkben Odin persze egyetlen gondolatrúnával földre rántotta volna a madarat. Ma már

volt annyi esze, hogy meg se próbálja. A régebben gyerekjátékként kezelt rúnák most akkora

erőfeszítésbe kerültek, amit nem engedhetett meg magának. De Loki a Káosz gyermeke volt,

és a Káosz harmóniái a vérében voltak.

Mi késztethette, hogy elhagyja a Dombot? A vizsgálóbíró és a fúrógépek? Biztosan nem.

Egyetlen vizsgálóbíró sem füstölheti ki az Ármányost az erődítményéből, és Loki nem ijedős

fajta. Különben is, miért hagyná el a támaszpontját? És mind közül miért éppen az Alvók felé

repülne?

Félszemű elhagyta a mezőt, és a Kis Medve Erdő mentén haladva nézett a távolodó sólyom

után. A nyugatra vezető úton egy lélek sem járt, a nap sugarai laposan világították meg a

csíkozott mezőt, és Félszemű hosszú árnyékot kergetett maga előtt. A Dombon tábortűz égett;

Malbry lakói ünnepeltek.

Félszemű megállt egy kis időre. Nem szívesen hagyta el a Vörös Ló Dombját, ahol Maddy

biztos keresni fogja, de Loki jelenléte a Fenti Világban olyan nyugtalanító volt, hogy nem

hagyhatta figyelmen kívül.

Elővette a rúnaköveit, és az útszélen sebesen sorsot vetett.

Az első Ós volt, az Aesir megfordítva és Hagall-lal, a Pusztítóval keresztezve, vele szemben

Isa és Kaen, végül saját rúnája Raedo fordítva, Naurdírral, a Kötővel, az Alvilág rúnájával

keresztezve.

A Halál rúnája, gondolta.

Még a legkedvezőbb körülmények között sem vidám hírek. És ha hozzávesszük, hogy a Rend

vizsgálóbírája a Vörös Ló Dombján tartózkodik, Loki ismét a Fenti Világban jár, a Suttogó

ismeretlen kezekben van, és Maddy még mindig a Lenti Világban tévelyeg, akkor a jóslat a

sors csúfolódásának tűnt.

Összeseperte a rúnaköveket, és felállt. Majdnem egész éjjel gyalogolnia kell, ha időben és

észrevétlenül akarja elérni az Alvókat. Ha jól sejti, Lokinak egy órájába sem kerül. Nincs mit

tenni. Félszemű tehát bottal a kezében nekivágott a hegyekre vezető hosszú kapaszkodónak.

Ekkor rontottak rá a fegyveresek.

Tudhatta volna, gondolta magában később. A mezőt keretező kis erdő tökéletes búvóhely volt.

M9közben lefoglalták a Lokival és az Alvókkal kapcsolatos gondolatai, és elvakította a

lemenő nap, fel sem tűnt neki, hogy körbevették.

Egy pár pillanattal később a fák közül kilenc, botokkal felfegyverkezett ember rontott neki.

Félszemű meglepően gyorsan mozdult. Az ujjai közül úgy pattant elő Tyr, a Harcos, mint egy

acél hajítódárda, mire Daniel Hetherset, Nat egyik segédje az arcához kapott és elvágódott.

Volt idő, amikor ennyi is elég lett volna, hogy támadóit megfutamítsa, de most máshogy

álltak a dolgok, és a különítmény nyolc tagja még csak nem is lassított. Legyező alakban,

felemelt bottal körülvették, és közben egymásra pislogtak.

- Nem akarunk verekedni - jelentette ki Matt Law, a konstábler, egy nagydarab, komoly képű

alak, aki termetes lévén nem volt egy futóbajnok.

- Látom - felelte Félszemű halkan, és az ujjhegyén Tyr egy fénypenge képében jelent meg;

gondolatkardnak kicsit rövid, de élesebb, mint egy damaszkuszi penge.

- Adja meg magát, és a szavamat adom, hogy igazságos elbánásban lesz része - biztatta Matt,

akinek az arca fénylett a rettegéstől.

Félszemű mosolyától a Rend őreinek hátán végigfutott a hideg. - Ha nem bánják az urak, én

inkább folytatnám az utam - felelte.

A különítmény tagjai kicsit hátrébb is húzódtak. Matt azonban állta a sarat. Kövér volt, de

nem puhány, és a falubeli társai előtt nagyon is tudatában volt, hogy a Törvény őreként mi a

kötelessége.

- Velünk jön, akár tetszik, akár nem - jelentette ki. - Ha nem tudná, túlerőben vagyunk. A

szavamat adom, hogy nem esik bántódása, és minden…

Félszemű Mattet figyelte, és közben észre sem vette azt a férfit, aki igen ravaszul a vak szeme

látóterébe óvakodott.

A többiek a napnak háttal álltak, így az arcuk, ami szándékaikról árulkodott volna, árnyékba

került.

Dan Hetherset, akit a külvilági csapása az imént leterített, kezdett magához térni. A

gondolatkard nem ejtett csúnya sebet az arcán, bár vérzett, de lassan talpra kászálódott.

Félszemű tekintete egy kicsit elkalandozott. Matt közvetlenül előtte állt, és a férfi, aki a

látókörén kívülre lopakodott, most a botjával akkorát csapott Félszemű fejére, amekkorát

csak bírt.

Ha az ütés Félszemű fejét érte volna, a harc ott és akkor véget ér. De Jan túl izgatott volt, így

az ütése félresiklott. Félszeműt a vállán érte a találat, és az egyensúlyából kibillentett idegen a

többi fegyveres közé zuhant.

Dulakodás kezdődött, fegyverek csapkodtak, Matt rendre próbálta inteni a társait, és a

külvilági a kezében Tyrrel olyan ügyesen vagdalkozott, mintha egy valódi kardot szorongatott

volna, és nem egy varázsigét, amit csak a puszta akaratereje tartott a kezében.

Lokival ellentétben Félszemű mindig is jól értett a kardforgatáshoz, de még így is érezte,

hogy gyengül a varázsereje. Jan ismét felé suhintott, szörnyű erővel találta el a jobb karját,

míg az ellencsapás, amivel leteríthette volna Jant, Matt Law-t találta gyomron.

Félszemű újabb ütéssel folytatta, Jannak a bordái közé csapott, és bár tiszta ütés volt,

Félszeműnek mégis átfutott a fején: Megölted, te bolond!, mielőtt Tyr pislákolni kezdett, majd

kialudt a kezében.

A következő pillanatban mind rávetették magukat, és botjaikkal úgy vették körül, mint

cséplők a búzatáblát.

Egy ütéstől hétrét görnyedt. A fejét ért másik ütéstől elvágódott. És ahogy a többi kíméletlen

ütés záporozott rá, Félszeműnek már csak egy röpke gondolatra maradt ereje: Ez a hála, hogy

segítettem az Embereken, mielőtt a tarkójára mért utolsó, iszonyatos ütés nyomán el nem

borította a sötétség.

Időközben Loki sem találta a feladatát olyan egyszerűnek, mint remélte. Sok éve nem

merészkedett az Alvók közelébe, és mire a hegyekhez ért, besötétedett. A csillagfényben a

hegyoldal kopárnak és jellegtelennek tetszett. Az égen emelkedőben volt a fogyó hold,

időnként kis felhők suhantak át előtte, ezüstbe vonva a látóhatárt.

Loki egy sziklakiszögellésre szállt le, ami a szélesen szétterülő görgeteg fölé magasodott. Itt

visszanyerte eredeti alakját, és megpihent. A madáralak felöltése több varázserejét emésztette

fel, mint várta.

A feje fölött az Alvók jegesen, fenyegetően tornyosultak, míg alatta omladék és csupasz

sziklák. A hegyek lábánál keskeny ösvények keresztezték egymást a satnya bozótosban.

Régebben néhány kecskepásztorkunyhу is йpьlt errefelй, de ahogy egyre csupaszabb lett a tбj,

ъgy tьnedeztek az emberi йlet jelei is.

Loki felбllt, йs felnйzett az Alvуkra. A bejбrat talбn kйtszбz lбbnyira lehetett a feje fцlцtt:

hуval borнtott mйly, keskeny hasadйk. Egyszer mбr бtkelt rajta, de ha lenne mбs vбlasztбsa,

bizonyбra nem tennй meg mйg egyszer ezt az utat.

Reszketve бllt a kiszцgellйsen, йs gyorsan бtgondolta a helyzetйt. Az alakvбltoztatбs уriбsi

hбtrбnya, hogy a testйn kнvьl nem vihet mбst magбval, se fegyvert, se йlelmet, de ami a

legrosszabb, még ruhát sem. A rettenetes hideg máris elővette, és ha sokáig áll itt, végez vele.

Megfordult a fejében, hogy tüzes alakját vegye fel, de azonnal el is vetette ezt az ötletet. Az

örök hó határa fölött nincs mivel tüzet rakni, és a helyekben felgyulladó tűzzel biztos magára

vonja azok figyelmét, akikkel nem akar találkozni.

Igaz, fel is repülhetne a hasadékhoz, és így megkímélné magát a hosszú, kimerítő mászástól.

De azt is tudta, hogy sólyom alakjában sebezhetőbb, mert egy madár nem mondhat ki

varázsigéket, és a karmai is hasznavehetetlenek, ha varázsrúnát kell villantania. Loki nem

repesett azért, hogy vakon repüljön az Alvókig, és felkínálja magát ellenségeinek.

Igyekeznie kell, hiszen a csupasz sziklán ki van téve a figyelmes tekinteteknek, йs szнnei

mйrfцldekre ellбtszanak. Akбr fel is нrhatta volna a hegyoldalra: ITT VAN LOKI.

Ezйrt aztбn ъjbуl felцltцtte madбralakjбt, йs elrepьlt a legkцzelebbi pбsztorkunyhуig.

Elhagyatott viskу volt, de odabent talбlt pбr rongyot, jelen pillanatban ez is megtette. Bőrökre

is akadt, amiket a lábára tekert. A bőröknek kecskeszaga volt, és aligha helyettesítették a

csizmát, amit a Vörös Ló Dombjánál hagyott, de talált egy báránybőr kabátot, ami durva

kidolgozású, viszont meleg volt, és remélte, hogy ez többé-kevésbé megvédi majd a hidegtől.

Miután felöltözött, nekiindult a hegyoldalnak. Lassan és óvatosan mászott, hiszen az elmúlt

ötszáz év alatt megtanulta, hogy a biztonságot minden másnál többre értékelje.

Már csaknem egy órája kapaszkodott felfelé, amikor találkozott a macskával. Felkelt a hold,

sarlója a fagyott csúcsok felett ragyogott, és élesen kirajzolt a hóra minden sziklát és

nyúlványt. Loki eljutott az örök hó birodalmába. A lába egy távolról fodros fehérnek tetsző

gleccser szélét taposta, ami közelről keményre tömörödött hó, kövek és évezredes jég gyászos

folyamának bizonyult.

Elfáradt, már mindene sajgott a hidegtől. A pásztorkunyhóból lopott bőrök és rongyok talán

megvédték volna az alacsonyabban fekvő lejtőkön, de a gleccser gyilkos hidegében cseppet

sem segítettek. A kezét a hóna alá dugta, hogy átmelegítse, de még így is rettenetesen fájt, az

arca felsebesedett, bőrökbe bugyolált lába már rég érzéketlenné vált, és Loki kábultan

botorkált a jegesre fagyott havon, s közben maradék erejével úgy-ahogy igyekezett eltьntetni

a nyomait.

Mйg egyszer fontolуra vette, hogy felцltse-e tьzes alakjбt, de a hideg mбr tъlsбgosan csontig

hatolу volt ehhez is. Ha felveszi tьzes alakjбt, gyorsabban emйszti fel a varбzserejйt, йs vйgьl

tehetetlen marad.

Pihenйsre volt szьksйge. Йs melegre. Mбr vagy tucatszor esett el, йs minden alkalommal

egyre nehezebben tбpбszkodott fel. Vйgьl mбr nem is tudott felбllni, йs ekkor dцbbent rб,

hogy nem maradt mбs vбlasztбsa…

Sуlt villantotta fel, de fagyott ujja ьgyetlenьl mozgott, йs az arca eltorzult a fбjdalomtуl. Mбr

hйjбvб sem vбlhatott: az ereje elfogyott, йs az utolsу varбzsigйken kнvьl semmije sem maradt.

A rъna felragyogott ugyan, de alig adott meleget.

Loki бtkozуdott, de ъjra megprуbбlta. Ezъttal sikerьlt jobban цsszpontosнtania, йs a meleget

egy kis almányi csillogó gömbbe zárta, ami kirajzolódott a homályba vesző havon. Közelebb

húzta magához, és érezte, ahogy apránként visszatér az élet elgémberedett tagjaiba. De

visszatért a fájdalom is: Loki felsikoltott. Mintha tüzes tűkkel szurkálnák.

Talán a kiáltása riasztotta fel a macskát, vagy a tűzgömb ragyogása, mindenesetre megjelent,

és nagy volt: ötször nagyobb egy átlagos vadmacskánál, a bundája barna csíkos, akár a hegy

kövei. A szeme sárgán és éhesen villogott, karma puha fészekbe ágyazott acél volt bozontos

tappancsában.

Lejjebb, ahol bőven akadt zsákmány, bizonyára messze elkerülte volna Lokit. De fent a

gleccseren ritkán talált elejtenivalót. Az ember, aki tehetetlenül térdelt a hóban, mintha égi

adomány lett volna.

A macska egyre közelebb osont. Loki érezte, hogy nemcsak a kezébe, de lassan a lábába is

visszatér az élet. Megpróbált felállni, de átkozódva ismét térdre esett.

A macska még közelebb settenkedett, és gyanakvóan nézte a tűzgömböt, amit Loki

szorongatott. Tompa eszével azon tűnődött, vajon nem fegyver-e, ami sérülést okoz. Loki

nem vette észre az állatot, és tovább káromkodott, miközben Sól késsel hasogatta ujjait.

Lehet, hogy nagy, gondolta a macska, de lassú és fáradt, és ami még ennél is fontosabb, a

földön fekszik tehetetlenül.

Mindent összevetve úgy vélte, van esélye.

A macska még életében nem támadott meg embert. Ha ilyesmire szánta volna el magát,

biztos, hogy a férfi arcának ugrik, és valószínűleg egyetlen harapással végez is vele. Ő

azonban Loki hátára ugrott, és megragadta a tarkóbőrénél, hogy megfordítsa.

Loki gyorsan cselekedett. Ember létére meglepően gyorsan, és ahelyett, hogy birkózni kezdett

volna támadójával, a bordái közé mélyedő karmokról tudomást se véve felegyenesedett, majd

szántszándékkal teljes erőből hanyatt vetette magát a havon.

A macska egy pillanatra elkábult. Meglazult az állkapcsa szorítása, és Loki kiszabadulhatott.

Azonnal ellökte magát az állattól, és térdre ereszkedve, tüzes zöld szemét a másik sárga

szemébe mélyesztve, fogát kivicsorítva nézte a macskбt.

A macska vйrfagyasztуan dьhцs йs csalуdott ьvцltйst hallatott, йs szembenйzett az emberrel,

kйszen arra, hogy rбvesse magбt, ha csak megrezzen. A macska akбr уrбkon бt is kйpes volt

fajtбrsa akaratбnak szembeszegьlni, de most megйrezte, hogy az ember ereje hamarosan

kimerьl.

Loki is tisztában volt ezzel. A hidegtől elgémberedve nehezen tudta megítélni, mennyi kárt

tett benne a macska karma, de érezte, hogy meleg patak folyik a hátán, és tudta, hogy

bármelyik pillanatban összeeshet. Cselekednie kellett, éspedig gyorsan.

Pillantásával nem engedte el a macskáét. Kinyújtotta a kezét, amelyben Sól világított,

halványabban ugyan, de még volt némi fénye. Loki alig észrevehetően a térdéről áthelyezte a

testsúlyát a talpára, így most guggoló helyzetbe került, és továbbra is kinyújtotta a Nap-rúnát.

A macska ugrásra készen visított, és felborzolta a szőrét.

Loki támadott előbb. Nagy erőfeszítéssel talpra ugrott, ugyanakkor a varázsereje utolsó

morzsáit összegyűjtve a vicsorgó állathoz vágta Sól immár fehéren izzó zsarátnokát.

A macska elmenekьlt. Loki lбtta, ahogy a gleccser szйltйben sцtйt csнkkйnt rohan, йs hallotta

dacos kiбltбsait. De az бllat nem ment tъl messzire, nem sokkal odйbb letelepedet, ahol a

gleccser egy sziklacsoporttal talбlkozott.

Itt vбrt, mozdulatlanul. Йrezte a vйr szagбt, tudta, hogy a zsбkmбnya megsebesьlt. Йs vбrta,

hogy a sebesьlt fйrfinak lanyhuljon az йbersйge.

Figyelt hát, és amikor Loki ismét nekiindult az emelkedőnek, és lassan, keservesen ismét

mászni kezdett, a macska is követte. Kellő távolságot tartott, de apránként egyre közelebb

óvakodott, ahogy az ember egyre erőtlenebbül tántorgott, a háta meggörbült, végül elesett;

fejjel előre, érzéketlenül dőlt el a holdfényes hóban.

Az arc mélyen eltemetve feküdt, a fehér fagy apró rózsái félig eltakarták, de még így is tisztán

kivehető volt, hogy egy nő jég alatti képmása.

- Ki ez? - kérdezte végül Maddy. A tenyerével sikerült a dér egy részét lesepernie róla. Alatta

a jég tiszta volt, akár egy tó vize. A nő karcsú volt, mint egy kard, ahogy a jég alatt feküdt a

kezét a mellén összefonva, fakó, rövidre nyírt haja jégkristályokként terült szét az arca körül.

- Győződj meg róla a saját szemeddel - tanácsolta a Suttogó.

Maddy Bjarkán jelét mutatta, a keze remegett. A felvillanó fény a jégtömb felszínére vésett

minden varázsjelet és rúnát olyan ragyogással emelt ki, hogy Maddynek belesajdult a szeme.

Pár pillanat múlva már tisztán ki tudta venni a nő vonásait; arca nyugodt és fagyosan

gyönyörű volt, az északi népekre jellemző széles arccsonttal és telt ajkakkal. Magas szárú

csizmát és tunikát viselt, amit öv fogott össze a derekán, az övön pedig egy hosszú, fehér kés

lógott.

A legmeghökkentőbb azonban mégis a színjele volt; hűvös, átható kék, mint maga a jég, és

bár alvó mintát alkotva vette körül testét, kétségtelenül jelezte, hogy gazdája él. A fénye csak

egy árnyalatnyival volt halványabb, mint a nő jobb combján látható jelé:

Isa rúnája. A Jégé.

Maddy most már a jégtömböt körülvevő varázsrúnákat is látta, amelyek bonyolult mintát

alkottak, hasonlóan a hálóhoz, amelyben Loki fogságban tartotta Suttogót.

- Tehát igazat mondott - mormolta Maddy. - Valóban többen vagyunk.

Eddig sosem gondolt bele igazán. Legszívesebben sikított volna a boldogságtól, hogy

különleges képességével valóban nincs egyedül.

Szerencsére időben eszébe jutott a feje felett függő jégzuhatag, ám szenvedélyes örömében

így is ökölbe szorult a keze. A csarnok távolabbi szögleteiben álló jégtömboszlopok

őrszemként rajzolódtak ki a csillogó teremben. Heten voltak, mind egy sorban, mintha

baldachinos ágyban feküdnének, oszlopaikat csepegő jégcsapot díszítették, takarójuk dérből

volt.

- Kik ezek? - kérdezte Maddy.

- Az Alvók - felelte a Suttogó.- Akik hosszú álmokból ébredeznek.

Maddynek megint eszébe jutott a tűzgödrös barlang. - Ez is Loki műve?

- Nem - felelte a Suttogó.

- Félszemű tud róluk?

- Hát persze. Hogyne tudna.

- Akkor miért nem szólt nekem?

- Orákulum vagyok, nem istenverte gondolatolvasó - zsémbelt a Suttogó.

Maddy lenézett a jégasszonyra. - Ő kicsoda?

- Kérdezd meg tőle.

- Hogyan?

- Én adjak ötletet?

- Vagyis … ébresszem fel?

- Miért is ne?

Maddy erős kísértést érzett. Felidézte a Suttogó jóslatát, miszerint az Alvók felébrednek, és

Thort kiszabadítják az Alvilágból. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, milyen fondorlatos a

Suttogó, akinek fensőséges hanghordozása nem tetszett a lánynak.

- Addig nem ébresztem fel őket, amíg ki nem derítem, hogy mifélék - jelentette ki.

- Ők a Vanirok - felelte a Suttogó. - Ragnarök óta itt rejtőznek. Szurt árnyéka a Világokra

hullott, és az AEsirek egyenként elestek. A legyőzött VAnirok visszavonultak, és

varázserejük maradékával megteremtették ezt a sírboltot abban a reményben, hogy egy nap új

világra ébredhetnek. Az új Asgardra.

- Az új Asgardra? - kérdezte Maddy. - Az meg mi?

- A prófécia nem éppen tudomány. De talán a barátod, Félszemű többet tud ennél…

Maddy éles pillantást vetett rá: - Egy tábornokot látok, aki egyedül áll?

A Suttogó fagyosan elmosolyodott. - Szóval mégis figyeltél. Jó érzés, ha méltányolják a

munkámat. De most légy jó kislány, és ébreszd fel az Alvókat, hogy a próféciám többi része is

bekövetkezhessen….

- Várjunk csak … - tétovázott Maddy. - Előbb beszélnek kell Félszeművel.

- Ez esetben sokáig itt leszünk - sóhajtotta a Suttogó, és a színei olyan mintában ragyogtak,

amit Maddy az önelégültség jelének vélt.

- Miért? - kérdezte. - Mi történt vele?

A Suttogó elmesélte Félszemű letartóztatását, a fegyveresekkel vívott harcát és annak

következményét. Kétség sem fér hozzá, hogy így történt, mondta a Suttogó, aki ráhangolódott

a Tábornokra, kifürkészte minden gondolatát, az összes varázsrúnát, amit csak elhajított.

- Harcba szállt velük - folytatta -, de túlerőben voltak, így végül alulmaradt. Nem halt meg,

de feltételezem, hogy elvitték valahova, ahol hét lakat alatt tartják…

- A fogdába - mondta Maddy.

- Elképzelhető - hagyta rá a Suttogó. - És ott az Ige mestere lelkesen nekiáll a

kihallgatásának.

Maddy szeme ijedten elkerekedett. - Ugye nem bántják?

- Komolyan kérdezed?

- Hát persze - kiáltotta Maddy.

- Megkínozzák - vigyorgott önelégülten a Suttogó. - Kihúznak belőle minden morzsát, amit

csak tud, és amikor végeztek, megölik. Miután pedig megölték, ti következtek. Addig

üldöznek, míg a fajtátok utolsó képviselőjét is ki nem irtják. Remélem, kielégítő választ

adtam.

- Aha - Maddy hosszan hallgatott. - És ez … hivatalos vélemény, vagy … jóslat?

- Mindkettő - felelte a Suttogó. - Ideje lenne megelőznöd a bajt, nem igaz?

- De hogyan? - siránkozott Maddy.

- Hányszor mondjam még? - a Suttogó gúnyos nevetést hallatott. - Fel kell ébresztened az

Alvókat, kedvesem.

A Meditációk Könyve szerint a Spirituális Boldogságnak kilenc Kezdetleges Állapota van.

Az Első: az Imádság. A Második: az Önmegtartóztatás. A Harmadik: a Vezeklés. A

Negyedik: a Feloldozás. Az Ötödik: a Lemondás. A Hatodik: az Önfeláldozás. A Hetedik: az

Értékelés. A Nyolcadik: az Ítélet. A Kilencedik: a Vizsgálat.

E meghatározás szerint Nat Parson már elérte a hetedik Kezdetleges Állapotot, és készen állt

arra, hogy a Nyolcadikba lépjen. Kellemes érzés volt. Olyannyira, hogy már az is megfordult

a fejében, nem engedik-e meg nemsokára, hogy elmélyedjen a Közbenső Állapotokban - a

Vizsgálat és az Ítélkezés Állapotaiban - , amelyekre érzései szerint nagyon is felkészült.

A külvilági bűnös volt, efelől nem volt kétsége. Nat Parson már vagy egy tucat közönséges

bűncselekményt varrt a nyakába, úgymint lopás, koldulás, megrontás és csavargás, és persze

voltak halálos bűnök is; a törvény szolgája elleni gyilkossági kísérlet, összeesküvés, varázslás,

mesterkedés, és a legígéretesebb - eretnekség.

Eretnekség. Az lenne csak az igazi, gondolta Nat Parson. Malbryban több mint fйl йvszбzada

nem бllнtottak bнrуsбg elй senkit ezzel a vбddal. A Vilбgvйge persze mбs lapra tartozott;

civilizбltabb йs igйnyesebb hely volt. Az Egyetemes Vбrosban napirenden voltak az

akasztбsok. A vizsgбlуbнrуk azonnal lecsaptak az eretneksйgre, amint felьtцtte undok fejйt, йs

egy percig sem tűrték a rejtélyes jelenségeket.

És ezt természetesen Félszemű Odin is tudta. Valójában sokat tudott, amitől a lelkésznek

leesett volna az álla, bár Nat nagy csalódására egy szót sem szólt a letartóztatása óta.

De biztos szóra tudják bírni, gondolta magában dühösen Nat. És különben is, a külvilági vak

szemének heges gödrét átívelő varázsrúna önmagáért beszél.

A vizsgálóbíró értette a dolgát. Ha a Dombon történtek nem is hozták ki a sodrából, a

külvilági elfogatása igencsak felkavarta. Eleinte bosszúsnak tűnt, hogy elhívják a Dombról, de

amint meglátta a varázsrúnát és a fogda belső falát pimaszul támasztó férfit, korábbi közönye

hamar elpárolgott.

- Ki ez? - kérdezte fojtott hangon.

- Egy csavargó - felelte Nat, akit megnyugvással töltött el, hogy végre talált valamit, amivel

lenyűgözheti felettesét. Mostanáig semmivel sem kápráztatta el, sem gyors gondolkodásával,

se a Vörös Ló Dombja alatti vésszel, se Ethelberta főztjével, amit pedig Hindarfellig s azon

túl is legkitűnőbbnek tartottak.

Éppen tegnap este, amikor Ethelberta vette a fáradságot, és vacsorát főzött a vizsgálóbírónak,

a bíró nem volt hajlandó semmit sem magához venni, csak kenyeret, keserűfüvet és vizet.

Majd pedig őket is emlékeztette az Önmegtartóztatás örömeire, amely a Spirituális Boldogsбg

Harmadik Kezdetleges Бllapota. Нgy aztбn senki sem ette tъl magбt, mire Ethelberta

szenvedйlyes hisztйriбs rohamot rendezett a konyhбban, йs a vilбgvйgiek irбnti kritikбtlan

csodбlata ellenйre is Natnek kezdett a fickу az idegeire menni.

Most, amikor a fogdбban бlltak, ъgy йrezte, mintha kicsit visszafizetnй a kцlcsцnt.

Nat Parson nagyon elйgedett volt az ablakok nйlkьli fogdбval, amely ugyan alig йrte el az

otthoni konyhájuk méretét, de erős hegyi gránitból épült. Tíz évvel ezelőtt még nem állt a

fogda, és több nemzedékre visszamenőleg Matt Law pincéjébe zárták az olykor felbukkanó

részegeket vagy adósokat.

Nat Parson azonban, aki akkortájt tért vissza a zarándoklatáról, véget vetett az efféle

lazaságnak. Milyen jól tette, bár a vizsgálóbíró még így is elég elmaradottnak tartotta a

fogdát. A rab viszont nagy hatást tett rá, és Natnek dagadt a keble a büszkeségtől, hogy

milyen hatásosan elbántak a külvilágival.

- Egy csavargó? Mely néven ismeretes?

- Félszeműnek nevezik - felelte Nat, és kiélvezte a pillanatot.

- Nem érdekelnek a gúnynevei - dörrent rá a vizsgálóbíró. - Az igazi nevedet mondd, te

fickó! - parancsolt rá Félszeműre, aki még mindig a fal mellett állt, de az igazat megvallva

nem is tehetett volna másként, mivel a lábát a padlóhoz láncolták.

- Megmondom, ha maga is megmondja a magáét - felelte a fogát kivillantva Félszemű, mire a

vizsgálóbíró szája megfeszült, sápadt ajkát összeszorította.

- Vallassák ki - szólt, és egyetlen ékességét, a nyakában zsinóron lógó aranykulcsot babrálta.

- Gondoskodom róla - felelte Nat. - Biztosíthatom, hogy Matt és én mindent kiszedünk

belőle…

De a vizsgálóbíró beléfojtotta a szót. - Szó sem lehet róla - közölte tudósra jellemző hangján.

- A legapróbb részletekig be kell tartania az utasításaimat! Először is minden mozgásában

korlátozni kell….

- De vizsgálóbíró úr! - tiltakozott Nat. - Mit tehet …

- Moccanni se tudjon, megértette? Azt akarom, hogy láncra verjék. Peckeljйk ki a szбjбt. Egy

ujjбt se mozdнthatja az engedйlyem nйlkьl. Vilбgos?

- Igen, uram - felelte Nat mereven. - Megkйrdezhetem, miйrt?

- Nem - fцrmedt rб a vizsgбlуbнrу. - Mбsodszor; senki sem beszйlhet vele, csak ha erre

parancsot adok. Nem szуlhatnak hozzб, йs ő sem szólhat senkihez. Harmadszor; állítsanak

őröket az ajtaja elé, de senki sem léphet be az engedélyem nélkül. Negyedszer; azonnal

üzenetet kell küldeni az Egyetemes Városba, az Irattárat vezető fővizsgálóbíróhoz. Én

megírom, maga pedig a lehető leggyorsabban eljuttatja hozzá, megértette?

Nat Parson bólintott.

- Végül pedig, szüntessenek be minden tevékenységet a Dombon. A gépek maradjanak a

helyükön, állítsanak őrszemeket melléjük, de senki sem léphet be a sírbuckába, sem az ásás

területére az én engedélyem nélkül. Világos?

- Igen, uram.

- És Parson… - A vizsgálóbíró megfordult, és undorral Natre nézett -, készítsen elő egy szobát

a házában. Ott fogok dolgozni. Szükségem lesz egy nagy íróasztalra, írószerszámokra, a

kémény nem füstölhet, legyen fény - viaszgyertyбt akarok, nem faggyъt -, йs a meditбciуim

alatt teljes csendet akarok. Lehet, hogy hetekig maradok, amнg a feletteseim megйrkeznek йs

бtveszik az irбnyнtбst.

- Йrtem.

Nat bosszъsбgбt, hogy a vizsgбlуbнrу ilyen hangot ьt meg vele szemben, csak kismйrtйkben

tompнtotta a vбratlan izgalma. Szуval neki is vannak felettesei? Natnek csak bizonytalan

sejtései voltak a vizsgálótestületen belüli rangok és alá-fölérendeltség bonyolult rendszeréről,

de most úgy tűnt, az ő vizsgálóbírája, bár kétségtelenül fennhéjázó tisztviselő, mégiscsak a

Rend alacsony beosztású tagja. Újabb tisztviselők jönnek majd, akikhez ha megfelelően

közeledik, talán értékelik majd az olyan ember tehetségét, mint Nat Parson.

Így már érthető a vizsgálóbíró nyers modora. Ideges, nem érzi biztonságban magát. Mérgével

leplezi az alkalmatlanságát, s azt hiszi, hogy Nat munkáját a maga érdemének tudhatja be.

Gondolkozzon csak, Önmegtartóztató uraság!, gondolta Nat, egy nap talán nekem is lesz egy

aranykulcsom, és azon a napon nagyon megbánod, hogy valaha is így beszéltél velem.

Olyan tetszetős gondolat volt, hogy Nat rávigyorgott a vizsgálóbíróra, akit az ádáz mosoly

úgy megriasztott, hogy egy lépést hátrált. - Nos? - csattant fel élesen. - Mire vár? A

Világvégéig hatszáz mérföld az út, ha nem tudná, és azt akarom, hogy a futár napnyugta előtt

elinduljon.

- Igenis, uram - felelte Nat, és sietősen elhagyta a fogdát, miközben a mosolytól még mindig

megrendült vizsgálóbíró az Igék Könyvéhez illő kulcsot babrálta, és nézte, ahogy az őrök

Félszeműt a fogda falához láncolják.

A lelkész túlzottnak tartotta a vizsgálóbíró óvatosságát. Nat azonban szinte semmit sem tudott

a Tűz Gyermekeiről. Ezzel szemben a vizsgálóbíró - akinek a Rend többi tagjához hasonlóan

nem volt neve, csak egy számot bélyegeztek a karjára, - korábban már találkozott

démonokkal.

Harminc éve pillantotta meg az elsőt. Akkoriban még alacsony rangú segéd volt, az

Egyetemes Város tudósa, és jelentéktelen szerepet játszott a gyászos eljárásban. De mindenre

jól emlékezett. A kihallgatás csaknem tizennégy órát vett igénybe, és addigra a teremtmény -

egy rontott varázsrúnájú, legyengült személy - szinte teljesen megtébolyodott.

Ám még így is két, Igével felfegyverzett vizsgálóbíróra és három segédre volt szükség, hogy

lefogják, és amikor végül üvöltve kivonszolták a máglyára, olyan erővel átkozta meg őket,

amitől hárman azonmód elvesztették a szemük világát.

A fiatal segéd sosem felejtette el ezt az esetet. Szorgalmasan tanult, és csatlakozott a Rendhez.

Úgy döntött, megszakítja a tanulmányait, hogy tevékenyebben vegyen részt a napi munkában.

Később missziós szerepet vállat a Járásban és azon is túl, hogy ahol csak rátalál, gyökerestül

irtsa az ilyen gonoszt.

Áldozatvállalásáért cserébe kapta az Igét. Ritkaságnak számított, hogy alacsony rangú

tisztviselő is megkapja, kivált olyan, aki nem fejezte be a tizenkettedik évi tanulmányait, de

bizonyos esetekben kivételt tettek. Különben is a Rend külső szolgálatot vállaló embereinek

minden lehetséges védelemre szükségük volt.

Munkássága során a vizsgálóbíró talán két tucat olyan esettel találkozott, amelyet érdemes

volt jelentenie az Irattárnak. A többség érdektelen figura volt, említésre méltó hatalom nélküli

csalók és félvérek, külvilágiak és egyéb csodabogarak. A vizsgálóbíró belenyugodott, hogy a

napi munkája koboldtanyák felszámolásából, megszentelt kutak betemetéséből, kőkörök

kiásásából és abból állt, hogy a régi, Rend nélküli szokások feledésbe merüljenek, és örökre

eltemetve pihenjenek.

De olykor látott nyugtalanító dolgokat, amelyek igazolták a félelmeit. A malbryi Félszemű is

ezek közé tartozott, és a vizsgálóbíró remény és félelem között hánykolódott. Remélte, hogy

végre olyasmire bukkant, ami kiérdemli a fővizsgálóbíró figyelmét, és ugyanakkor tartott tőle,

hogy neki kell foglalkoznia a teremtménnyel.

Sokkal boldogabb lett volna, ha a férfit az Ige hatalma köti meg. De önuralmбt felemйsztette a

Vцrцs Lу Dombjбnбl tцrtйnt esemйny, йs hosszъ meditбciуra volt szьksйge, hogy ismйt

hasznбlni merje.

Az Ige ugyanis nem volt hйtkцznapi eszkцz. Valahбnyszor bevetettйk, kivйve hбborъ esetйn,

minden alkalmat aprуlйkosan meg kellett indokolni, йs dбtummal egyьtt beнrni az Irattбr

súlyos nyilvántartó könyveibe. Az előkészületek sokszor órákat vettek igénybe, bár a hatása

azonnali és pusztító volt.

Természetesen veszélyekkel is járt. A vizsgálóbíró többször használta már, de mindannyiszor

beleremegett. Az Ige ugyanis a Névtelen nyelve volt. Felkeltéséhez egy másik világba kellett

átlépni, és egy démonoknál. Is iszonyatosabb hatalommal kellett értekeznie. A félelem alatt

pedig egy mélyebben rejtőző, jóval veszélyesebb titok lapult, az Ige eksztázisa.

Az Ige ugyanis szenvedélyes odaadást, minden más gyönyörnél erősebb élvezetet ébresztett,

és ezért bízták csak olyan férfiakra, kik bebizonyították, hogy képesek ellenállni neki. A

vizsgálóbíró nem merte egy nap kétszer használni, és akkor is csak a megfelelő eljárással.

Ugyanis a vizsgálóbíró az Ige dolgaiban torkosnak bizonyult, és szünet nélkül dolgozott, hogy

mohóságát titokban tartsa és uralni tudja. Még így is szinte elviselhetetlen volt a kísértés,

hogy használja…

A foglyára pillantott, aki úgy ötven- vagy hatvanéves lehetett, és az utazók bőrgúnyáját

viselte, egy olyan köpenyt, amin a foltok már rég eltakarták az eredeti anyagot.

Ártalmatlannak látszott, mivel embernek tűnt, de a vizsgálóbíró tudta, hogy egy démon

bármilyen alakot ölthet, és a férfi külseje egy percig sem tévesztette meg.

Jele szerint ismeréd majd fel, írta az Apokalipszis Könyve.

Még terhelőbb volt az Igék Könyve, amelyben a Régi Írás összes betűje szerepelt, számos

értelmezésével együtt. Ebből a felsorolásból a vizsgálóbíró gyors munkával választotta ki

Raedót, az utazót, és a gyanúja nem sokkal később bizonyossággá vált.

Természetesen az sem kerülte el a figyelmét, hogy az Utazó rúnája, bár tiszta és töretlen,

mindazonáltal fordított volt. A vizsgálóbíró emiatt nem vált elővigyázatlanná, mert még egy

rontott varázsrúna is halálos lehet, és egy teljes rúna - akár fordított, akár sem - igazán nagy

ritkaságnak számított. Mi több, az elmúlt harminc év alatt egyszer sem fogott el a férfihoz

hasonló démont, és sejtette, hogy bármilyen faragatlannak is tűnik, nem sima közkatona az

ellenség táborában.

- A nevedet mondd, fickó - parancsolt rá még egyszer. A pecket ugyan eltávolította a

külvilági szájából, de a biztonság kedvéért a láncokat nem vette le róla. A férfi mostanra már

bizonyosan nagyon kényelmetlenül érezte magát, mégsem szólt egy szót sem, csak figyelte a

vizsgálóbírót természetellenesen csillogó egyetlen ép szemével.

- A nevedet! - kiáltotta a vizsgálóbíró és úgy tett, mintha meg akarná rúgni az idegent, aki

pimaszul hevert előtte. A valóságban persze nem rúgta meg, mert vizsgálóbíró volt, nem

kihallgató, és az erőszakot megvetendőnek találta. Emlékezett a rontott varázsrúnás démonra,

aki miatt három rendtársa megvakult, és úgy vélte, nem léphet fel elhamarkodottan.

Odin felnevetett, mintha olvasott volna a vizsgбlуbнrу gondolataiban. - A nevem Szбmtalan -

idйzte gъnyosan -, mert sok van.

A vizsgбlуbнrу meghцkkent. - Ismered a Jу Kцnyvet?

De Odin megint csak nevetett, йs nem szуlt semmit.

- Ha igen, ъgy azt is tudnod kell, hogy vйged - mondta a vizsgбlуbнrу. - Minek бllsz ellent?

Az időd lejárt. Beszélj, így legalább megtakarítasz magadnak egy kis fájdalmat.

Odin semmit sem válaszolt, csak túlvilági mosollyal nézett rá.

A vizsgálóbíró összeszorította a száját. - Akkor hát nem maradt más választásom - fordult az

ajtó felé. - Mire visszajцvцk, kцnyцrцgni fogsz, hogy mindent elmondhass, amit csak tudsz.

Odin lehunyta az йp szemйt, йs ъgy tett, mintha aludna.

- Legyen hбt - mondta szбrazon a vizsgбlуbнrу. - Holnapig gondolkozhatsz. Garantбlhatom,

hogy az Ige hatalma mйg tйged is megtцr.

100

- Mбskйppen nem lehet? - kйrdezte Maddy.

- Higgy nekem. Orбkulum vagyok.

Maddy ъjbуl lenйzett a jйgkoporsуra, ahol a sбpadt asszony fekьdt; szнnei lбgyan ragyogtak a

hideg fйnyben. A jйg, amely beburkolta, kйk tуnusaival halбlos бrnyйkokat vetett a vonásaira,

és rövid haja, ami olyan világos volt, hogy szinte láthatatlanná vált fagyos szemfedelében,

hínárként lebegett az arca körül.

Maddy Bjarkánt villantotta fel, és hunyorítva árnézett rajta; a jégasszony varázsjelei rögtön

láthatóvá váltak. Amint először is feltűnt, a jelek a Suttogót fogságban tartó bűbájosságra

hasonlítottak, de több volt belőlük, és egymásba fonódó varázsjelek bonyolult gubancában

kötötték meg az Alvó jégkoporsóját.

- Óvatosan - figyelmeztette a Suttogó. - A bűbájosságba csapdákat is rejthettek.

Így is volt. Maddy tisztán látta; úgy kanyarították oda őket, hogy az Alvót megérinteni akaró

meggondolatlanokra rácsapódjanak. Óvintézkedés, de kit óvtak velük? Maddy gyöngéden

megérintette a rúnákat az ujjhegyével, és a jelek a simogatása nyomán jeges kéken

világítottak. Maddy érezte, ahogy tekergőznek, és titkon szabadulni igyekeznek.

- Gondolj csak bele, Maddy, mi mindenről van tudomásuk - sustorogta a Suttogó behízelgő

hangján. A világvége óta elveszett titkokról. Választ adhatnak a kйrdйseidre, amelyeket sosem

mertйl feltenni, vagy amelyekre Odin sosem vбlaszolt volna…

Maddy йrezte, hogy nem lesz nehйz. Ujjhegye alatt a rъnбk elevenek voltak, йs szinte

maguktуl megйlйnkьltek. Csak egy kis segнtsйgre volt szьksйgьk. Cserйbe talбn megadnбk a

vбlaszt a kйrdйseire, amelyek egy йleten бt gyцtцrtйk:

Kicsoda ő valójában?

Miben rejlik a varázsereje?

Miképpen került ebbe a démonokról és istenekről szóló történetbe?

Gyorsan, mielőtt még meggondolhatta volna magát, összeszedte legerősebb rúnáit. Olyan

biztos kézzel hajította el őket, mint a jóslócsontokat: Kaen, Tyr, Hagall - és végül Úr, a

Hatalmas Ökör, amely alatt a jégtömb hirtelen borzalmas reccsenéssel omlott össze, és a jég

kék felszíne egy másodperc alatt opálos, apró repedések mázával lett tele.

A csattanás léglökése hátradobta Maddyt, aki kezével a szemét védte a szétrepülő

jégszilánkoktól. Majd amikor lecsillapodott a jégsír, leeresztette a karját, és óvatosan elindult

az opálos tömb felé.

Semmi sem mozdult. A feje fölött remegő számtalan jégcsap a robbanás utórezgésétől halk,

csilingelő hangon ütődött össze, de egy sem hullott le, és az irdatlan csarnokban ismét fagyos

csend honolt.

- És most? - fordult Maddy a Suttogóhoz.

De mielőtt a Suttogó válaszolhatott volna, egy hangot hallottak: előbb egy távoli csikorgást,

amit morajlás, zuhanás, csúszás, végül fagyott hó és jég lavinája követett, amely a mennyezet

egy messzi tölcsérén át a jégüveg padlóra esett.

Maddy gyorsan cselekedett: a barlang falához ugrott, és hozzátapadt, miközben a

bizonytalanul függeszkedő jégcsapok hullani kezdtek a boltíves mennyezetről; egyik hegyes

jégdárda a másik után, mint egy óriási cséplőgép fogai.

Szénakazalnyi hógörgeteg robbant szét a közelben a padlón, és magával rántotta akis

lövedékek csilingelő nyakláncát, majd egy nagyobb tárgyat is, vagyis nem is tárgyat, hanem

személyt, aki nagy robajjal és tompa jajdulással esett a lehullott hóra.

101

Amikor Loki véresen és kimerülten összeesett a gleccser szélén, abban a biztos tudatban terült

el, hogy többször súlyosan, sőt talán végzetesen is elszámította magát.

Ki az a bolond, aki a kíváncsisága kielégítéséért bemerészkedik az oroszlánbarlangba? Ki az a

félkegyelmű, aki elhagyja az erődítményét, hogy fegyvertelenül és védtelenül felmenjen a

felszínre, mendemondák után koslatva, amikor ostromra kellett volna felkészülnie? De Loki

visszatérő bűnei között mindig is szerepelt a kíváncsiság, és úgy tűnt, most meg is fizet értük.

De a szerencséből is több jutott neki, mint másoknak.

A véletlen úgy hozta, hogy a hely, ahol összeesett, a hegy üreges barlangjaiba vezető egyik

kürtőt rejtette, amit belepett a hó, de törékeny, vékony jégréteg borította, ami egy férfi súlya

alatt könnyen összeroppant.

Így hát, amikor a földre esett, megnyílt alatta a repedés, és egy szakadozott szélű lyukon át

tehetetlenül zuhant le a hatalmas terembe, amelynek függő jégkert volt a mennyezete.

Átcsusszant az ezredévnyi fagyás és olvadás nyomán képződött csilingelő jégcsipkevereten,

végül földet érés előtt rémítően suhant át a mennyezet és a padló közötti ürességen. Végül

mégis puha porhóra huppant.

De az eséstől még így is elállt a lélegzete, és egy darabig csak félig kábultan és levegő után

kapkodva feküdt ott, ahova pottyant. Amikor a hajából a jégkristályokat kirázva felpillantott,

egy ismerős arc tekintett le rá, amely olyan könyörtelen volt, mint amilyen gyönyörű, és

amelyet olyan világos, rövidre vágott haj keretezett, mint a tenger habos tajtékja.

Egyik kezében olyasmit fogott, mai rúnákból font korbácsra emlékeztetett, tüskés kék fény

ruganyos csíkjára, amit fesztelenül a csuklójára tekert. Most sziszegve, sisteregve engedte le,

és a korbács a földre siklott, a hegyén pedig varázsige csattant. A jégasszony lenézett a földre

zuhant Ármányosra, és halványan elkékült ajka olyan mosolyra húzódott, amitől Loki hátán

végigfutott a hideg.

Maddy a barlang másik végéből figyelte a jelenetet. Látta, amikor Loki lehullott és a

színjeléről, a haja árnyalatáról rögtön ráismert. Látta, ahogy a jégasszony felemelkedett, és

magabiztos, öles léptekkel átment a csarnokon; úgy tűnt, cseppet sem érdeklik a fentről

záporozó szilánkok és jégdarabok.

Most Bjarkánon át óvatosan leste a szembesülésüket egy asztal nagyságú csiszolatlan

jégtömb mögül.

- Loki - dorombolta az asszony. - Borzalmasan festesz. - A kezében tartott varázskorbács

lassan kitekeredett, mint egy álmos kígyó.

Loki nem minden nehézség nélkül felemelte a fejét. - Látom, jókor érkeztem. - Feltérdelt, de

közben a szeme sarkából a rúnakorbácsot nézte.

- A kedvemért fel ne kelj.

- Nem gond - felelte Loki.

- ezt azért nem állítanám - nyomta vissza az asszony az egyik csizmás lábával. - Sőt úgy

vélem, elég nagy gondban vagy.

- Ő Szkádi - morogta a Suttogó.

- A Vadászistennő? - kérdezte Maddy. Ismerte a történetet, legalábbis egy részét. Abban Loki

ravaszul elorozta Szkáditól az AEsirek elleni bosszút, és az asszony még így is drágán fizetett

érte.

- Szkádi, aki a kígyót felakasztotta …?

- Ő bizony - mondta a Suttogó-

102

Ez eléggé megbonyolítja a dolgot, gondolta Maddy. Arra számított, hogy a felébresztett Alvó

barátságos és segítőkész lesz, most azonban Szkádival, a Hótalpas Vadásszal állt szemben, aki

Njörddel kötött házassága révén a Vanirok közé tartozik. Legendás gyűlöletet táplált Lokival

szemben, és ahogy most állnak a dolgok, az eltelt ötszáz év nem oltotta ki a haragját.

- És Lokival mi lesz? - kérdezte.

- Ne aggódj - mondta közömbösen a Suttogó. - Gondolom, Szkádi majd végez vele, mi pedig

ismét a lényegre térhetünk.

- Megöli?

- Feltételezem. De mit érdekel? Fordított helyzetben az ujját sem mozdítaná érted.

- Előre látta, igaz - nézett le rá dühösen Maddy.

- Hát persze - ismerte el a Suttogó. - Tudsz olyan esetről, amikor Loki nem ütötte bele az

orrát bármibe is? Szkádi azóta viseltetik különös ellenszenvvel iránta, hogy az AEsirek

megölték az apját, a déróriások közül Thiassit, a Régi Korok hadurát. Az AEsirek ölték meg,

de Loki készítette elő a csapdát. A helyedben nem kerülnék Szkádi színe elé.

De Maddy már megindult. A jégtömb takarásában közelebb óvakodott a két ellenfélhez, és

két ujja között ferdén lógott a Bjarkán. A csarnok tъlsу vйgйben Szkбdi lenйzett Lokira, йs

fagyosan rбmosolygott.

- Ugyan mбr, Szkбdi, azt hittem, ezen mбr rйgen tъl vagyunk - prуbбlta visszanyerni a

varбzserejйt Loki. - Mennyi ideje is? Цtszбz йve? Nem gondolod, hogy abba kellene …

- Olyan rйgen? - kйrdezte Szkбdi. - Mintha tegnap lett volna, hogy lelбncolva fekьdtйl, йs

egy kígyó volt a fejed felett. Szép idők volta, nem, Loki?

- Nos, te sem változtál sokat - mondta Loki, és lassan a háta mögé csúsztatta az egyik kezét. -

Még mindig veszedelmesen vonzó vagy, és pompás a humorod …

A következő pillanatban Maddy számára ismerős és ijesztő gyorsasággal mozdult meg, és

miközben elvetődött Szkádi varázsereje útjából, egy rúnát hajított az arcába.

Maddynek még volt annyi ideje, hogy felismerje Yrt, mielőtt Szkádi a rúnakorbáccsal

odasuhintott. A korbács egyszer csattant, mint egy kék villám, és könnyedén szétmorzsolta

Yrt, majd odavágott; a tüskés rúnák belemartak a fagyott földbe.

Lokinak egy hajszál híján sikerült elkerülnie. A helyén a rúnakorbács egy hasadékot vágott, és

lerántott néhány jégcsapot a mintegy húszlábnyira függő támpillérről, mialatt visszapattant a

fénytől repedezett levegőbe.

Loki újabb rúnával próbálkozott, de mielőtt felvillantotta volna, olyan erővel verték ki a

kezéből Tyrt, a Harcost, hogy az ujjai érzéketlenné váltak. Sarokba szorították, hátával a

falhoz simult, egyik karjával eltakarta az arcát, miközben Szkádi ütésre emelt korbáccsal állt

fölötte. Maddy látta, hogy rúnákat formáz az ujjaival, de a varázsereje kimerült, és egy

csillanásnyi sem maradt.

- Nézd, Szkádi, mielőtt elhamarkodottan cselekednél …. - kezdte Loki.

- Elhamarkodottan?! - kérdezte Szkádi. - Ilyesmiről szó sincs. Ötszáz éve várom ezt a

pillanatot.

- Hát igen. Örülök, hogy az erőd a régi - válaszolta Loki. - De mielőtt darabokra vágnál …

- Ugyan, Loki, ilyesmit sosem tennék - nevetett Szkбdi, йs a hang a fagyott boltнvig

megremegtette a jйgcsapokat. - Tъl hamar vйget йrnйl. Szeretnйm lбtni, ahogy szenvedsz.

Loki most kijбtszotta az utolsу kбrtyбjбt; ferde mosolya lassan felragyogott. Igaz,

kйtsйgbeesett lйpйsre szбnta el magбt, de a legvбlsбgosabb pillanatokban volt mindig a

legtalбlйkonyabb.

- Nagyon megbбnod.

- Igen? Йs miйrt? - kйrdezte Szkбdi.

Loki elmosolyodott. Mйg sosem йrezte magбt bizonytalanabbnak, de ez volt az utolsу

ütőkártyája, és elegánsan játszotta ki. - Nálam van a Suttogó.

Hosszú szünet következett, majd a rúnakorbács lassan leereszkedett a földre.

103

- Hol?

Loki ismét elmosolyodott, és megrázta a fejét.

- Hol? - Szkádi kezében fenyegetően kígyózott az ostor, a hegye úgy érte el Lokit, akár egy

tüske. Loki türelmetlen mozdulattal hessentette el. - Ugyan már. Amint elárulom, halott

vagyok.

- Igaz - ismerte el Szkádi. - Akkor hát megalkuszunk?

104

Maddy megdermedt, amikor Loki a Suttogót említette. Félszemű iránt érzett aggodalmában

meg sem fordult a fejében, micsoda veszélyt jelent, ha az Alvók csarnokába hozza.

Most azonban belátta a tévedését, és kétségbeesetten nézett körül, hogy hova rejthetné. Hamar

rájött, hogy a jégbarlang talán az egyetlen alkalmas hely a Lenti Világban, ahol még egy

olyan erőteljes varázstárgy, mint a Suttogó is kis ideig észrevehetetlen maradhatott. A levegőt

keresztező varázsrúnák színei között ugyanis varázslatos ereje fel sem tűnt.

Visszaóvakodott korábbi rejtekhelye mögé. A kése élével kikapart a jégtömb alján annyi

jeget, hogy beillessze a Suttogót. Yrel és néhány maroknyi összetömörödött hóval lezárta,

majd megvizsgálta az eredményt, és úgy döntött, ez megteszi.

Nem maradt sok ideje. Félszemű fogságba esett, és bár Lokit aligha nevezheti a barátjának,

mégsem nézheti tétlenül, hogy lekaszabolják. Maddy tehát felállt, és nyugodt léptekkel

elindult az egymást méregető ellenfelek felé.

Természetesen a legpokolibb balszerencse, hogy mind közül éppen Szkádit ébressze fel

először, aki ott állt előtte dühösen, éberen és erősebben, mint valaha. Loki egyébként sem volt

híres harcos, mindig inkább a cselekre támaszkodott, mint a fegyverekre.

Ez a rúnakorbács, gondolta sötéten, a Régi Napok valami bűbájossága, amikor még volt idő és

hatalom, hogy ilyen cifra dolgokat kйszнtsenek. Bбr az ьtйs nem kцzvetlenьl йrte - ha нgy

tцrtйnt volna, bъcsъt mondhat a kezйnek -, mйgis ъgy йrezte, mintha egy bunkуsbottal sуztak

volna a bьtykeire. Fбjt akarja, a jobb keze zsibbadt, йs alig volt esйlye, hogy egy уrбn belьl

képes lesz a legegyszerűbb rúnaformálásra.

De életben van, és egyelőre ennek is nagyon örült. Legalább …

Szkádi háttal állt Maddynek, és közeledését csak Loki szemvillanása árulta el. Megfordult, és

egy tizennégy évesnél nem idősebb lányt látott egyenletes léptekkel közeledni.

- Szkádi. - üdvözölte Maddy. - Örülök, hogy megismerhetlek. Látom, Lokival bepótoljátok a

lemaradást.

Loki nagyot nyelt. Aznap már másodszor jött zavarba, és ez szokatlan volt. Pontosan tudta,

hogy Maddy egyetlen szavával megsemmisítheti. És még csak hibájául sem róhatná fel. Nem

éppen a legkellemesebb körülmények között váltak el.

De mindig van remény, gondolta. Gyors eszével máris terveket és lehetőségeket mérlegelt. -

Szkádi, hadd mutassam be Maddy Smitht - szólalt meg.

Természetesen, ha a Suttogóm ég mindig a lánynál van, akkor Loki elveszett. Akkor is búcsút

mondhat az életének, ha a lány nem hajlandó belemenni a játékba. Talán mindkettejüknek

végük, mert bár Maddy kétségkívül erős volt, Szkádi viszont öreg és harcedzett, az

ujjhegyében is több halálos varázserővel; Loki nem sokra becsülte az esélyeiket, ha

összecsapásra kerül a sor.

Maddy azonban vidámnak tűnt. - Örülök, hogy látlak, Szkádi. - mondta. - Gondolom, Loki

elmesélte, miért vagyunk itt.

- Ami azt illeti, nem - vallotta be Loki. - Csak… a régi időkről … hm… beszélgettünk.

- Úgy áll a dolog - hajolt le Maddy, hogy talpra segítse -, hogy náluk van Félszemű. És

bevetik az Igét.

105

ÖTÖDIK KÖNYV

Az Alvók

És eljő a Vörös Ló ….

Apokalipszis, 9:8

106

- Mikor? - kérdezte Loki.

- Ma dйlutбn.

- Akkor talбn mйg nem vetettйk be - morfondнrozott Loki.

- Mit? - nйzett rб Szkбdi.

- Az Igйt. - Loki megborzongott, йs meztelen talpбn hangtalanul jбrkбlt fel s alб.

- Mifйle Igйt? - kйrdezte gyanakvуan Szkбdi.

- Istenek! - kiбltott fel undorral Loki. - Egyre jobb lesz, nem? Hol a Tбbornok, Maddy?

- Gondolom a fogdбban.

- Mennyire őrzik?

- Két emberrel - vonta meg a vállát Maddy. - Talán.

- Akkor gyorsan kell cselekednünk. Nem hagyhatjuk, hogy a Rend kihallgassa. Ha kiderítik,

hogy kicsoda és mit tud … - Újra megborzongott a gondolattól.

- Miféle Igét? - ismételte Szkádi. - Mi ez az Ige, és hol a Suttogó?

Loki türelmetlennek látszott. - Nézd, kedves, Ragnarök óta kicsit megváltoztak a dolgok.

Volt néhány jelentős fejlemény a Rend és a Káosz közötti harcban, és ha nem aludtál volna

ötszáz éven át a hegy alatt…

- Nem az én ötletem volt - sziszegte Szkádi.

- De azért kényelmes megoldás volt, nem? Az öreg Njördtől kedves volt, hogy téged is maguk

közé vett, noha a szó szoros értelmében nem vagy Van. Nem jutott ki a vizsgálóbírókból, nem

fordították meg a rúnádat, nem volt Fekete Erőd…

A Vadászistennő szeme fenyegetően villant meg . - Fogd be a szád, Kutyacsillag, vagy én

fogom be …

- Hé, mit mondtam? - háborodott fel Loki.

- Kérlek! - szakította félbe Maddy. - Nincs időnk . Félszeműnek segítségre van szüksége …

Szkádi neheztelő pillantást vetett rá. - Azt akarod, hogy én segítsek neki?

- Igen - felelte Maddy. - Ő a Tábornok, nem?

Szkádi hidegen felkacagott. - Talán az AEsireké, de nem a déróriásoké. Nem a népemé.

Bármilyen szövetséget is kötöttünk annak idején, a háború véget vetett neki. Ami engem illet,

ő és a többiek mehetnek a Pokolba.

Maddy egy pillanatra összezavarodott, aztán váratlan ötlete támadt. - Nála van a Suttogó -

mondta.

- Valóban? - dermedt meg a Vadászistennő, és Lokira bámult.

- Valóban? - szajkózta őszinte döbbenettel Loki.

Szkádi ismét felemelte a rúnakorbácsát. - Tudhattam volna, hogy hazudsz.

- Nem én - védekezett Loki. - Azt mondtam, tudom, hol a Suttogó, és nem azt, hogy nálam

van. Az istenek szerelmére, Szkádi, tarthatnál kicsit szavahihetőbbnek! Miért hoznám ide?

Éppen ide? Olyan ostoba volnék?

Maddy nyugtalanul pillantott hátra a jégtömbre, amely mögött elrejtette a Suttogót. - Nagy

ostobaság volna?

- Nagy - hagyta rá Loki.

Szkádi közben Maddyt figyelte. - Szóval te ébresztettél fel - jegyezte meg.

Maddy bуlintott. - Azt hittem, segнtesz. A Suttogу azt mondta, йbresszem fel … - Elharapta a

mondatot, amikor rбjцtt, hogy hibбzott.

De elkйsett, mert Szkбdi szeme kikerekedett. - Beszйlt veled?

107

- Hбt,…. Csak egyszer - vallotta be Maddy

- Prуfйtбlt?

- Azt mondta, йbresszelek fel - vбlaszolta Maddy, aki azt kнvбnta, bбrcsak ne mбszott volna

bele. - Nйzd, segнtesz, vagy sem?

- Segítek - felelte dermesztő mosollyal Szkádi. - De őt is magammal viszem. Együtt repülünk

el, megkeressük a Tábornokot, felvesszük a varázserőt, és ha valami oknál fogva még sincs

ott …

- Miért ne volna? - kérdezte Loki.

- Hadd találgassak! - felelte Szkádi. - Mondjuk azért, mert egy hazug, korrupt gazfickó azt

hitte, hiábavaló keresésre biztathat, mialatt ő meg a kis barátnője elosonnak a Suttogóval.

Valami ilyesmi. Így mindenki megnyugodhat. Nem?

Maddy Lokira pillantott. - Majd én megyek.

- Lehetetlen - válaszolt habozva Loki, miközben az esélyeket és a nehézségeket latolgatta. -

A Dombot a Ló Szeménél lepecsételték. Az alagutakon nem mehetsz. Egyébként is

készöngyilkosság volna a felszínen gyalogolni ebben a hóban, ráadásul órákba telne, és annyi

időnk nincs. Nem. Igaza van. Bárki megy, annak madár alakjában kell mennie, hogy elérje a

falut, ami egyórányira van innen, ha minden jól megy.

A Démon-vér és a Vanir-vér az alakváltoztatás képességével járt. Loki és Szkádi mindketten

rendelkeztek vele. Maddy későn ébredt rá, hogy buzgalma csak még nagyobb veszélybe

sodorta a Félszeműt.

Loki is tudta: mivel alapvetően tisztességtelen volt, nem hitt különösebben Maddy meséjében,

és rettegéssel töltötte le, hogy egyórányi repülés után ismét szembe kell néznie Szkádival úgy,

hogy Félszemű az egyetlen kísérője. - Kedves Szkádi, nem arról van szó, hogy nem akarok

veled tartani - próbálkozott -, hiszen semmire sem vágyom jobban, mint ismét a Tábornokért

kockáztatni az életemet, de …

- Semmi kifogáskeresés. Velem jössz.

- Nem érted. - Most már kétségbeesetten csengett a hangja. - Elpazaroltam a varázserőmet.

Elváradtam. Megsebesültem. Átfagytam, és alig bírok mozogni. Volt odafent egy hegyi

macska, akkor, amint… Őszintén szólva, még tüzet sem tudnék gyújtani ebben az állapotban,

nemhogy egy igével felfegyverzett vizsgálóbírót feltartóztassak!

- Hm - ráncolta a homlokát Szkádi.

Loki őszintén beszélt. Szkádi is látta, hogy a színei meggyengültek, és Bjarkán segítségével

olyan tisztán olvasott a nyomorúságában, minta hóban hagyott lábnyomokban. Tudta, hogy

Loki képtelen az alakváltoztatásra, képtelen harcolni, és még az is csoda, hogy áll.

- Muszáj ennem - mondta Loki. - És pihennem.

- Nincs időnk. Azonnal indulnunk kell.

- De Szkádi…!

Szkádi azonban már elfordult. Maddyt és Lokit magukra hagyva mintha keresgélt volna az

irdatlan csarnokban: a falakat nézte, a padlót és a belőle kiemelkedő jégszobrokat; itt egy

olifánt, ott egy vízesés, egy hatalmas asztal, s azon túl egy hajó, ami csillogott a holdfényben:

a felületét briliánsok borították.

- Maddy, kérlek! Muszáj segítened. - Loki halk hangjából sürgetés csendült ki. - Megígértem

neki a Suttogót. Ha rájön, hogy nincs nálam …

- Bízz bennem! - nyugtatta meg Maddy. - Majd kitalálok valamit.

- Tényleg? Remek. Bocsáss meg, hogy hálából nemesem térdre a lábad előtt, de…

- Mondtam, majd kitalálok valamit.

Szkádi mintha egy pillanatig mintha megtorpant volna, aztán ismét megindult, tovább

keresgélt, világos haja kísértetiesen fénylett hol itt, hol ott. - Mit csinálsz? - szólt utána

Maddy, amikor látta, hogy a Vadászistennő egyre beljebb hatol az Alvók Termébe.

- Segítséget keresek - hangzott a gunyoros válasz. - A szegény, kimerült barátunknak.

108

- Jaj, ne! - nyögött fel Loki.

- Mi történt? - kérdezte Maddy?

- Azt hiszem, felébreszt valaki mást. - Loki a tenyerébe temette az arcát.- Istenek! Már csak

ez hiányzott. Még többen akarják majd a véremet venni!

109

Még többen akarják majd a véremet venni, mondta Loki, de a második asszony, aki kilépett

az Alvók Terméből, annyira különbözött a fagyos Vadászistennőtől, mint tejszín a gránittól.

A második asszony kerekded volt, lágy és aranyló, hosszú hajában virágok ragyogta, és Ár, a

Bőség zöld rúnája fénylett a homlokán. Tágra nyílt szemének bizalommal teli, kissé zavart

pillantása Maddyre esett; úgy nézett, mint egy gyermek, aki szeretne a felnőttek kedvében

járni.

Olyan elbűvölő volt ez a különös és gyermeki asszony, hogy még Maddy is, akinek számtalan

oka lett volna bizalmatlansággal fogadni az aranyhajú szépség megjelentését, úgy érezte, a

barlang jege enyhén felengedett az asszony jelenlététől, és mintha távoli kertek, érett eper és

egyenesen a lépből kipergetett friss méz illatát érezte volna.

Szkádi kicsit hátramaradt, mintha nem akarna túl közel kerülni ahhoz, aki ennyire az ellentйte.

Loki is rбismert, йs ahogy a mosolygу asszony felй tartott, Maddy megkцnnyebbьlйs йs talбn

zavar keverйkйt lбtta az arcбn.

- Ki ez? - sъgta oda Maddy.

- Idun - felelte Loki. - A Gyуgyнtу.

- Itt van - vetette oda kurtбn Szkбdi. - Hozd rendbe, de gyorsan.

Idun Lokira hunyorgott, majd elkerekedett a szeme. - У, ezъttal mi rosszat tettйl? - kйrdezte.

- Йn? - fintorodott el Loki. - Semmit.

- Lйgy udvarias, kьlцnben nem kapsz almбt!

Idun, gondolta Maddy. A varázsgyümölcs őrzője, aki meggyógyítja a betegséget és az Időt. A

legendák szerint a gyümölcs aranyalma volt, amit egy aranykosárban tartott, de az a darab,

amit Idun Loki felé nyújtott, kicsi és sárga volt, levelek borították, és jobban emlékeztetett

vackorra, mint bármi másra, bár átható illata a maroknyi összepöndörödött levél mögül -

még a barlang fagyos levegőjében is - zöldellő nyarat és hamvas szüreti hónapot idézett.

- Edd meg! - szólt rá Szkádi, amikor Loki habozott.

Loki - kissй elйgedetlenkedve - нgy is tett. Egy pillanatig semmi sem tцrtйnt, aztбn Maddy

йszrevette, hogy a korбbbi tompa, lilбs, ьtцtt-kopott бrnyalatbуl йlйnken csillogva ragyog fel a

szнnjele. Korбbban egyre halvбnyult, de most zizegett a pбratlan energiбtуl, mely szikrбkat

szórt a hajáról, az ujjvégeiről, és egy pillanatra felcsillant az egész testén, mint a Szent Sír

tüze.

Azonnali volt a hatás. Loki kihúzta magát, mélyen beszívta a levegőt, megtapogatta a bordáit,

sérült kezét, a vadmacska karmainak nyomait, és úgy tapasztalta, hogy mindene begyógyult.

- Jobban érzed magad? - kíváncsiskodott Idun.

Loki bólintott.

- Helyes - mondta Szkádi. - Induljunk! És Loki …

- Igen?

- Ha valami trükkel próbálkoznál…

- Kicsoda? Én?!

- Figyellek - mosolyodott el Szkádi. - Sasszemmel.

Egy óra volt az út a völgyön át. Tíz perccel később egy sas és egy kis barna sólyom szállt

Malbry felé. Szárny nélkül semmi értelme sem lett volna, hogy kövesse őket, mondta Loki,

bár Maddy nem szívesen hagyta Félszeműt kiszolgáltatja a Vadászistennő kényének-

kedvének, amikor majd rájön, hogy becsapták (márpedig a dolog elkerülhetetlennek tűnt).

110

Mint hamarosan kiderült, Idun nem sokat segített. Viszonylag érdeklődve hallgatta végig

Maddy meséjét, de nem érzett sem unszolást, sem veszélyt.

- Odin majd kitalбl valamit - jegyezte meg, йs ъgy lбtszott, ezt elйgsйgesnek йrzi Maddy

megnyugtatбsбra.

De Maddy nem nyugodott meg. - Kell lennie valami megoldбsnak - mondta. - Az йn hibбm.

Йn vittem el a Suttogуt…

Ideun egy jйgtцmbцn ьcsцrgцtt, йs magбban йnekelt.

A Suttogу nevйnek emlнtйsekor elhallgatott, йs halvбny szorongбs suhant бt az arcбn.

- Az цreg varázslót? - kérdezte. - Jobb, ha békén hagyod. Nem kaptunk tőle mást, mint rossz

híreket. - Kihúzott egy fésűt a hajából, és szemügyre vette, azután ismét énekelni kezdett, a

hangja édes illatként tekergőzött a hideg levegőben.

Maddy előtt nyilvánvaló volt, hogy bármi hatalma van is Idunnak, annak a jelen körülmények

között nem sok hasznát veszi. Szívesen seperte volna ki a barlangból az elemi erejű

gondolatrúnával, de semmire sem ment volna vele, és tudta, hogy bárhogy is sietne, nem érne

időben a faluba.

Egyetlen megoldás maradt, és miközben minden szemszögből megvizsgálta, mérlegelve az

előnyeit és a hátrányait, egyre erősebbé vált benne a meggyőződés, hogy ez az egyetlen

reménye.

- Nincs más választásom - jelentette ki végül. - Fel kell ébresztenem még egy Alvót.

Idun szórakozottan elmosolyodott. - Pompás lenne, kedvesem. Mint a régi szép időkben!

Maddy arra gondolt, hogy a régi szép idők felelevenítésére van most legkevésbé szükségük,

de nem látott más kiutat. A kérdés csak az volt, kit ébresszen fel. És hogy bizonyosodhat meg

arrуl, hogy egy ъjabb Alvу felйbresztйsйvel nem ront-e a helyzeten?

Nehйz szнvvel, az ujjбn Bjarkбn vilбgнtу jelйvel odament a tцbbi Alvуhoz. Idun ъgy kцvette a

barlangokban, magбban dudorбszva, rбcsodбlkozva a fйnyekre йs a szнnekre, mint egy

eltévedt gyermek. Maddynek az is feltűnt, hogy bárhova lépett is, a jég egy pillanatra

megolvadt, és a nyomában jégvirágokká, jeges ködkoszorúkká változott. Maddy nem is

egyszer tekintett szorongva a fejük felett csüngő jégcsapláncolatokra, és próbált nem gondolni

arra, mi történne, ha Idun egy darabig egy helyben állna.

Nyugtalankodás helyett inkább az Alvókra összpontosított. Ott feküdtek előtte jégágyukban, a

mozdulatlanul csillogó rúnák szoros hálója alatt. A hétből már csak öten maradtak - négy férfi

és egy nő -, és Maddy egy ideig ide-oda járt közöttük, próbálva eldönteni, melyiküket

válassza.

Az első egy erős testalkatú, bozontos hajú férfi volt, akinek úgy kunkorodott a szakálla, mint

a tenger habja. A színjele tengerkék volt, Logr rúnáját viselte a tunikája alatt, ami mintha

szorosan kapcsolódó pikkelyekből készült volna, és nagy, formás lábfeje csupasz volt.

Félszemű leírásai alapján Maddy könnyen ráismert, és rögtön eldöntötte, hogy nem ébreszti

fel. Njörd volt, a Tenger istene, Szkádi a Vadászistennő egykori férje, az eredeti Vanirok

egyike. A házasságuk kibékíthetetlen ellentéteiknek köszönhetően megromlott, Maddy mégis

okosabbnak tartotta, ha nem keveri bele Njördöt a kialakult helyzetbe.

A második Alvó Njördre hasonlított, a Vanirokra jellemzően világos bőre és szőke haja volt,

bár Maddy melegséget érzett áradni belőle, amit a Tenger istenénél nem tapasztalt. Ő is

harcos volt, a mellkasára Madr rúnáját rajzolták, és a nyakában kis távcső lógott. Maddy némi

töprengés után jött csak rá, ki lehet, végül úgy döntött, hogy Aranyfogú Heimdall fekszik

előtte, a Látók hírnöke, a szivárványhíd éber őre: csillogó kék szeme még a jég alatt is tágra

nyitva, szenvedélyes éberséggel tekintett rá.

Maddy kínos érzéssel ment el mellette, és a hátán végigfutott a hideg. Az ismert mesékből

tudta, hogy bár Heimdall hűséges volt Odinhoz, és az AEsirekhez, vad gyűlölet égett a

szívében Loki iránt, és valószínűleg nem érezne együtt azzal, aki megpróbál neki segíteni.

111

A harmadik Bragi volt, Idun férje, magas férfi, akinek a kezén Sól jele égett, a fejét

virágkoszorú ékesítette. Szelídnek tűnt (Maddy főként dalok és versek bajnokaként

emlékezett rá), őt szívesen választotta volna, de tudta, hogy Bragi sem táplál barátságot Loki

iránt, és nem akarta elmagyarбzni Loki vagy a maga szerepйt ebben az igencsak nyakatekert

tцrtйnetben.

A negyedik Alvу aranypбncйlt viselt, hosszъ haja is aranyosan csillogott, homlokбn Fй rъnбja

csillogott, йs egy tцrцtt kard hevert mellette.

Az utolsу Alvу, egy ragyogу, nyugtalanнtу szйpsйg, a kцzvetlen kцzelйben fekьdt - oly kцzel,

hogy akбr meg is йrinthettйk volna egymбst -, Fй ékesítette őt is, díszes hajviselete

drágakövektől csillogott, nyakában csavart aranylánc lógott, amelyen még a jégen át is

megcsillant a fény. Bámulatosan hasonlított a mellette fekvő férfihoz, és Maddy azonnal

tudta, hogy Njörd ikergyermekei, Frey és Freyja fekszenek előtte, akik a Suttogó idején

csatlakoztak apjukkal együtt a Látókhoz, a tündékhez.

Maddy leseperte kezével a felgyűlt havat az utolsó Alvó arcáról. Freyja gyönyörűen és

közönyösen aludta tovább az álmát, és semmit sem árult el.

Vajon fel merje-e ébreszteni? Biztos lehet-e abban, hogy Freyja - vagy bármelyik Vanir -

többet segít, mint Idun vagy Szkádi? Szkádi természetesen csak házassága révén tartozik a

Vanirok közé, és valójában az északi déróriások vad népéből való, akikkel az istenek könnyen

felborítható békében éltek. Balszerencse, hogy Szkádi ébredt fel elsőként, és biztos a többi

Vanir lelkes lesz és készséges, hogy megmentse a tábornokát.

Maddy gyorsan felidézte, mire is emlékszik Freyjáról. A vágy istennője, Freyja, a szeszélyes,

a sólyomköntösű …

Á, ez az!

Maddyben hirtelen feltámadt a remény. Megcsillant előtte - nem sok, csak egy pici -, de

rögtön megdobogtatta a szívét.

A rúnák is ismerősnek tűntek: gyorsan lángra lobbantak az ujjai alatt. A háló, amelyet

alkottak, itt is türelmetlenül pezsgett, feszengtek a kötések, a varázsigék dölyfös fénnyel

csillantak fel.

Maddy egy kézzel nyúlt utánuk: úgy ragadta meg őket, mint egy májusfa színes szalagjait,

aztán megrántotta, és az egész háló nagy recsegéssel-ropogással bomlott ki, színek és fények

lobbantak fel.

A jég ezúttal nem robbant fel, hanem elolvadt, és az Alvó nedvesen, de sértetlenül feküdt a

földön, a szemét törölgette és finoman ásított egyet.

- Ki vagy? - kérdezte, amikor befejezte.

Maddy - amilyen gyorsan csak tudta - elmagyarázta Félszemű elfogását, Szkádi ébredését, a

vizsgálóbírót, a Suttogót és az Igét. Freyja figyelmesen hallgatta, kék szeme kitágult, de amint

Maddy kiejtette a száján Loki nevét, a szeme ismét összeszűkült.

- Figyelmeztetlek - mondta Freyja mereven -, hogy vannak bizonyos … ьgyeim… Lokival.

(Maddy agyбn бtfutott, vajon van-e valaki a Kilenc Vilбgban, akinek nincsenek elintйzetlen

ьgyei Lokival.)

- Kйrlek! - esdekelt Freyjбnak. - Add kцlcsцn a kцpenyedet! Nem arra kйrlek, hogy tarts

velem.

Freyja bнrбlу tekintettel mйrte vйgig Maddyt. - ez az egyetlen kцntцsцm. Nem szakнthatod el.

- Nagyon vigyбzok rб.

- Ajбnlom is.

Egy pillanattal később a köntös már Maddy kezében volt: fortélyok és tollak szövedéke,

könnyű, mint a pehely. A vállára terítette, és érezte a bőrén a tollak pompás, susogó melegét,

majd a következő percben a köntös elkezdett az alakjához idomulni.

112

A köpeny ugyanis maga volt az eleven varázslat. Rúnák és kötések szőtték át. Maddy érezte

őket, ahogy fájdalommentesen behatoltak a bőre alá, a csontjaiba, majd gyökeret eresztettek,

és egészen mássá alakították át.

Boldogító volt, és egyben ijesztő. Másodpercek leforgása alatt megnyúltak az izmai, ezerszer

élesebb lett a látása, tollak nőttek a karján és a vállán. Meglepetten nyitotta ki a száját, de csak

éles madárrikoltás tört fel a torkából.

- Tessék. Egész jól áll - jegyezte meg Freyja, és közelebb hajolt, hogy szemьgyre vegye az

eredmйnyt. - Йs ha le akarod vetni, elйg fordнtva Naudнrt vetned ….

Hogyan?, kйrdezte gondolatban Maddy.

- Majdcsak sikerьl - nyugtatta Freyja. - De feltйtlen hozd vissza!

Beletelt pбr percbe, mнg hozzбszokott ъj szбrnyaihoz. Gyцtrelmesen sokбig verdesett, zavarba

ejtette a megvбltozott perspektнva, йs páni rémület fogta el a zárt tértől. Végül rátalált a

kürtőre, és úgy röppent ki rajta az éjszakába, akár egy kilőtt nyílvessző.

Ó, ez a szabadság!, gondolta. A levegő!

Alatta úgy terült el a völgy, mint egy ezüsttel hímzett falikárpit: a gleccser, a hindarfelli hágón

párosan kanyargó út. Az ég csupa csillag volt, a hold szemkápráztató, és a repülés öröme,

felszabadultsága úgy magával ragadta, hogy ki tudja, meddig csak élvezte, ahogy kiáltozva

száguld a megvilágított égen.

Azután eszébe jutott, miért is van itt, és nagy erőfeszítéssel úrrá lett az izgalmán. Élesebb

látásával ki is vette az előtte mintegy mérföldnyire szálló sast és sólymot - Szkádit és Lokit -,

akik Malbry felé suhantak.

Alattuk a mezők lassan az Aratási hónap sárgájáról az Év Vége barnájába fordultak.

Malbryban még égett egy-két lámpa, és a tábortüzet füstje úgy lebegett a földek felett, mint

egy zászló. A fények között valahol az apja lámpája is ég: ébren van, sört iszik, és az eget

figyeli. A testvére álomtalan álomban hever deszkaágyán, világos fürtjeit csipke főkötővel

kötötte le. Bolond Nan Fey a kunyhójában ül, és a macskáival beszélget.

És Félszemű? Mit csinálhat? Alszik? Vagy szenved? Reménykedi? Fél? Hálás lesz, ha

meglátja, vagy dühös, hogy rosszul intézte a dolgokat? És ami a legfontosabb, készségesen

együttműködik-e? És ha igen, kivel?

113

Éjfél. A lehetősek órája.

A templomtorony harangja elütötte az éjfelet, majd egy perccel később ismét éjfélt ütött. A

lelkészlak eresze alatti kis szobában a látogatóba érkezett vizsgálóbíró, aki erre a jelre várt,

halványan, elégedetten elmosolyodott. A rituálék végbementek. Megfürdött, imádkozott,

meditált, böjtölt. Eljött az idő.

Éhes volt, de nem kellemetlenül, fáradt, de nem álmos. Ismételten visszautasította Parsonék

házi kosztra szóló meghívását, az ebből adódó könnyű szédülésért nagyon is kárpótolta az

összpontosítás megújult intenzitása.

Az ágyon ott feküdt mellette kinyitva az Igék Könyve. Végre megengedte magának, hogy az

idevonatkozó fejezetet elolvassa, amit az ismerős gyönyör és félelem keveréke kísért. A

hatalomé, gondolta homályosan. A mámorító, leírhatatlan hatalomé.

- Nem az enyém, hanem a tied, ó, Névtelen. - mormolta. - Ne bennem, rajtam keresztül

szólalj meg …

És már érezte is az ujjhegyén, ahogy a pergamenen áthatolva megvilágosította: a Régi Korok

szavakkal ki nem fejezhető bölcsessége, a tudás, a varázserő…

Hess, hess, takarodjatok! A vizsgálóbíró egy varázsigével hajtotta el magától a kísértést. Nem

az enyém, hanem a tied az Ige hatalma.

Így már jobb. A delírium érzése egy kicsit alábbhagyott. Feladata van, méghozzá sürgető:

azonosítania kell a Káosz ügynökét, az arcán rúnajelet viselő félszemű férfit.

A rúnajel. Még egyszer végiggondolta, és kínos remegés fogta el. Az Igék Könyve szerint

erős varázsige, még így, fordítva is, és a Koholmányok Könyvében voltak rigmusok, olyan

ódon kifejezésekbe burkolt érthetetlenül homályos versek, amelyeknek képtelen volt

kihámozni a jelentését, pedig valami sötét, veszélyes kapcsolatra utaltak.

Jele szerint ismeréd majd fel.

Igen. Ez volt a vбlaszъt.

Ha a vizsgбlуbнrу befejezte volna a tanulmбnyait, йs mйg legalбbb tнz йvig az Egyetemes

Vбrosban maradt volna, akkor talбn bнzott volna a megйrzйseiben. Нgy azonban mйg sok

tekintetben ъjoncnak szбmнtott. Ъjonc volt, egyedьl volt, йs ha Raedo azt jelenti, amire

gondol, akkor nagy szьksйge van a magiszterei segнtsйgйre, mйgpedig azonnal.

Az Egyetemes Vбrosig lovaglу futбrnak hetekbe telne segнtsйget hozni. Ezalatt pedig a

kьlvilбgi visszanyerheti az erejйt, йs kapcsolatba lйphet a szolgáival. A vizsgálóbíró eddig

mégis várakozó álláspontra helyezkedett. Az Igék Könyvét nem lehet bármikor könnyedén

felhasználni, és a legnagyobb erejű varázsigék - kötések, idézések és végrehajtások -

különösen korlátozottak. Még inkább korlátozott az Egyesülés, vagyis azon varázsigék sora,

amelyek segítségével nagy szükség esetén a Rend egy tagja üzenhet a többieknek. Erőteljes

rituálé volt, az elmék és a tudás összefonódása; magával a Névtelennel felvett szellemi

kapcsolat.

De azt is tudta, hogy az Egyesülés veszélyes dolog. Volt, aki azt állította, hogy a hozzá

folyamodót megfosztja a józan eszétől, mások olyan boldogságot emlegettek, amit lehetetlen

leírni. A vizsgálóbíró még sosem használta. Nem is volt szüksége rá, de úgy vélte, most talán

kénytelen lesz megtenni.

A tekintete ismét visszasiklott az Igék Könyvére, amely most az első fejezetnél volt kinyitva,

a Megidézéseknél. Az első oldalon egy varázsige állt, közvetlen alatta a névsor.

A vizsgálóbíró elolvasta: Akinek a nevét tudjuk, megszelídítjük.

114

Tovább olvasott.

Tizenöt perccel később döntésre jutott. Nem halogathatta tovább: bármi veszély fenyegeti az

elméjét vagy a személyét, kénytelen Kapcsolatot teremteni a Renddel.

Részben sajnálta, hisz e percben még csak az övé volt a külvilági, és ha belevonja a Rendet,

elveszti ezt a függetlenséget, ám ugyanakkor áldott megkönnyebbülést is érzett. Hadd vegye

kézbe más a kezdeményezést! - gondolta. Döntsön más!

Természetesen továbbra is megvolt az esélye annak, hogy tévedett a jeleket illetően. De még

az is megkönnyebbülés lenne. Inkább elviseli társai csipkelődését, mint azt, hogy

tapasztalatlan ujjai közül kicsúszik az ellenség.

Tekintetét a Könyvre függesztette: pontosan be kell tartania az előírásokat, emlékeztette

magát. Az Egyesülés alatt az elméje kitárulkozik, és biztos akart lenni abban, hogy nem

szennyezi be elbizakodottság.

Tíz percbe telt, hogy elérje a kívánt nyugalmi állapotot, és újabb öt percbe, hogy összeszedjen

annyi bátorságot, hogy kimondja az Igét.

Ós rúnája kimondhatatlan ideig remegett; az átható zengésű, hallhatatlan hang belevágott a

sötétségbe. A völgyben a kutyák hegyezni kezdték a fülüket, az alvók felriadtak, a fákról

lehullottak a megmaradt levelek, és a kisebb állatok lyukakba és fészkekbe bújtak.

Maddy érezte a légörvényben, mely megfordította és átbucskáztatta a levegőben.

Loki egy feketébb sötétség hullámaként érzékelte, ami átlibbent a föld felett.

Szkádi se nem hallotta, se nem látta, mert a figyelme csakis az előtte szálló kis sólyomra

irányult.

A vizsgálóbíró egy pillanatra megérezte a jelenlétüket. Abban a másodpercben mindenütt volt

egyszerre: repült a levegőben, mászott a földön, rab volt a fogdában, és a Domb alatt

eltemetve. Iszonyatos erő hullámzott át rajta, mely meglepte és elborzasztotta. Elméje

messzebbre nyúlt, megérintette a Világvégét, a rá váró elmék kusza szövedékét; egyszer csak

ott termett, kapcsolatba lépett és szavak nélkül társalgott a Rend minden tagjával.

Rövid ideig elmék zűrzavarában kavargott, mintha egy nagy tömegben mindenki egyszerre

beszélt volna. A vizsgálóbíró igyekezett fenntartani a kapcsolatot, küzdött, hogy az elméjét

túl ne terheljék. Azután lassanként néhány jól megkülönböztethető hangot is ki tudott már

venni, egy-egy magiszterét, professzorét. A Tizenkettek Tanácsáét, a Rendet képviselő

testületét, ahol döntéseket hoztak, és az értesüléseket válogatták.

Majd hirtelen csend lett. És a vizsgálóbíró csak egyetlen hangot hallott, amely valódi nevén

szólította.

Elias Rede, mondta ki dallamos hangon.

A vizsgálóbíró döbbenten szívta be a levegőt. Negyven éve nem hallotta a nevét, amiről -

mint a többi segéd - régen lemondott, hogy a Renden belül megőrizze biztonságát és

névtelenségét. Gyakorlati megfontolásokból egy számot kapott helyette - a 4421974-et, amit

beavatása alkalmával a karjába bélyegeztek.

Megmagyarázhatatlan félelemmel töltötte el, hogy ennyi idő után a nevét hallotta.

Kiszolgáltatottnak, magányosnak, végtelenül sebezhetőnek érezte magát, egy mérhetetlenül

felette álló elme fürkésző tekintete előtt lemeztelenítve.

Hallak, magiszter, gondolta, és ellenállt a vágynak, hogy elfusson és elrejtőzzön.

A Hang - amely nem volt egészen hang, inkább egyfajta megvilágosodás, mely egyenesen

titkos énjébe világított - halkan kuncogott.

Akkor mondd el, mit látsz, utasította a Hang, és a vizsgálóbíró hirtelen rettenetes, kínzó

nyomást érzett, mintha valaki az agyában lapozgatna.

Nem fájt, mégis gyötrelmes volt. Titkok kerültek felszínre, gyarlóságokra derült fény, régi

emlékek bukkantak elő, hogy a könyörtelen fényben összezsugorodjanak. Lehetetlen volt

ellenállni ennek a tüzetes vizsgálatnak; Elias Rede lemondott a lelkéről, az utolsó morzsáig

odaadta az emlékeit, becsvágyát, bűnös gyönyöreit, kis lázadozásait, gondolatait.

115

Kiürült, és zavartan zokogott. Egyszerre csak újabb borzalom tudatára ébredt: az egész Rend

őt figyelte, és osztozott vele a megpróbáltatásban. A segédek, professzorok, magiszterek, a

legjelentéktelenebb szolgák is. Mind jelen voltak abban a pillanatban mind ítélkeztek felette.

Megállt az idő. Nyomorúsága mélyén is tudott a vitáról, ami a Világvége termeiben folyt.

Hangok bömböltek mellette, izgatottan a magasba csaptak, de őt mindez közömbösen hagyta.

El akart bújni, meg akart halni, mélyen eltemetkezni a földben, hogy soha ne találjanak rá.

De a Hang még nem végzett Elias Rede-del. Most az utolsó néhány órát lapozta át, kíméletlen

aprólékossággal nézve végig a Dombon történteket, a lelkész megérkezését és a külvilági

elfogását - erre kivált nagy figyelmet fordított -, átrostált és ellenőrzött minden részletet,

minden szót mérlegre tett, amit az idegen kimondott.

Még többet, sürgette.

A vizsgálóbíró megingott. Magiszter … én…

Még, Elias! Mondj még többet!

Kérlek, magiszter! Mindent elmondtam!

Nem, Elias. Ennél többet is látsz.

Йs akkor dцbbent rб, hogy нgy van: mintha az elmйjйben kinyнlt volna egy szem, mely a vilбg

mцgй lбtott, a fйnyek йs a szнnek mesйs birodalmбba. A szeme elkerekedett.

Jaj!, kiбltott fel hangtalanul.

Alaposan figyeld meg, Elias, йs mondd el, mit lбtsz.

Kinyilatkoztatás volt. Elfeledkezett gyötrelméről, és mohón itta be a látottakat. Körülötte

mindennek élete volt: a fák mögött, a házak mögött színjelek. Még a keze is hüvelyk- és

mutatóujja hegyének összeérintése ragyogó nyomot hagyott, ami világított a sötétben. Még az

Égi Fellegvár sem lehet ilyen szép, mint ez …

Elég a szájtátásból, és nézz ki!

Bocsáss meg, magiszter, én…

Azt mondtam, nézz ki!

Kinyitotta az ablakot, és kihajolt, majd ismét a két ujja alkotta körön nézett át. Az éjszakát is

minták szabdalták, számtalan szín elhalványuló nyomai, többségük alig volt kivehető, de

némelyik úgy keresztezte az eget, mint egy fénylő üstökös. A fogda felett káprázatos

ragyogást látott: jégmadárkék nyomot, mely szikrákat hányt a csillagos égre.

Elias Rede abban a pillanatban végre ráismert a heges arcú férfira, és saját arcát remegő

tenyerébe rejtette.

Jól van, Elias, mondta a Hang. A Névtelen köszönetet mond a munkádért.

A kapcsolat elhalványult, a hangok tömege fékezhetetlenül csapott fel, ahogy a hang egyre

távolabbról csengett. Elias Rede úgy érezte, hogy az elméje görcsbe rándult: az Egyesülés a

végéhez közeledett. A látomások, a csodák továbbra is megmaradtak, bár kissé

elhomályosultak, mintha azzal, hogy egyszer megpillantotta őket, örökre bevésődtek volna az

elméjébe.

Adomány, hallotta a Hangot. A hűséges szolgálatért.

A vizsgálóbíróval megfordult a világ. Most, hogy az elméjét többé-kevésbé visszakapta,

kezdte felfogni, milyen mérhetetlen kitüntetésben volt része. Adomány, magától a

Névtelentől, gondolta…

116

Ó, Névtelen, mit kell tennem? Kiáltott fel.

A Névtelen - szavak nélkül - elmondta neki.

Amikor a templom órája fél egyet ütött, Elias Rede - a 4421974-es vizsgálóbíró - Parsonék

vendégszobájának padlóján feküdt, a karjaiba temette a fejét, és remegett, zokogott halálos

rémületében és örömében.

117

A fogdában ezalatt csend és nyugalom honolt. A szolgálatot teljesítő két őr az ajtóban állt, de

a kemence formájú épületből a vizsgálóbíró kora esti távozása óta nem szűrődött ki hang.

Az őröknek - Dorian Scattergoodnak a Kovács Őrhelyéről és Tyas Millernek Malbry falvából

- egyébként nagyon szigorú és határozott utasításokat hagytak. Nat Parson szerint a külvilági

két, csaknem halálos kimenetelű támadásért felelős, és keményen figyelmeztették őket,

nehogy lanyhuljon a figyelmük.

Nem mintha a rab harcosnak látszott volna, de még ha az volt is, a vizsgálóbíró kezét-lábát

béklyóba verette, az ujjait összekötötte, és keményen kipeckeltette a száját, nehogy meg

tudjon szólalni.

Dorian Scattergood ezt az utóbbi intézkedést egy kicsit túlzásnak érezte - végtére is szegény

embernek valahogy lélegeznie is kellene! -, de Dorian csak egy őr volt, amint erre Nat Parson

is emlékeztette, akit nem azért fizettek, hogy kérdéseket tegyen fel.

Dorian máskor talán rögtön felhívta volna Nat Parson figyelmét arra, hogy egyáltalán nem

kap fizetséget, de az Egyetemes Városból érkezett vizsgálóbíró jelenléte óvatosságra intette,

ezért egyetlen szó nélkül tért vissza az őrhelyére, és ez nem tette boldoggá. A Scattergood

család komoly befolyással bírt a völgyben, és Doriannak nem volt ínyére, hogy

parancsolgatnak neki. Talán ezért is döntött úgy, hogy amikor a templomtorony órája éjfélt

ütött, hogy ellenőrzi a foglyot, noha az ellenkezőjére kapott parancsot.

Amikor belépett a fogdába, a rabot még ébren találta, ami nem is volt meglepő, hiszen hogy

aludhat bárki is ebben a pozitúrában? A fáklya fényénél csillogott a szeme, kifejezéstelen arca

nyúzottnak tűnt.

Dorian Scattergood derék ember volt. Foglalkozására nézve disznókat tenyésztett, és

mindenekfelett a nyugodt életet részesítette előnyben; utált mindenféle kellemetlenséget.

Dorian tulajdonképpen Adam nagybátyja volt, de nem sok hasonlóság volt közte és a család

többi tagja között, ugyanis inkább a maga dolgával törődött, és hagyta, hogy más is ezt tegye.

Néhány éve kiköltözött a Kovács Őrhelyére, és elhagyta Malbryt, Nat Parsont és a

Scattergoodokat. Az anyján kívül senki sem sejtette, hogy neki is varázsrúna van a jobb

karján: Thuris, a Tüske rontott rúnája, amit az anyja - nem lévén más ötlete - egy tüzes vassal

és némi korommal igyekezett annak idején eltüntetni, és bár sosem mutatta természetfeletti

erő jelét, a völgyben szabadgondolkodónak és kétkedőnek tartották.

Nem meglepő tehát, hogy nem lopta be magát Nat Parson szívébe. Kettejük között egyre nőtt

a feszültség, mígnem tíz éve Nat rájött, hogy Dorian egyik emséje, Fekete Nell, egy pompás

tenyészdisznó, aki rontott rúnával és harapós természettel született, megette frissen ellett

malacait. Olykor megesik az ilyesmi - a frissen ellő emsék furcsán viselkednek, és az öreg

Nelly mindig is heves vérmérsékletű volt -, de a lelkész nagy feneket kerített a dolognak; a

Törvényre még a püspököt is elhívta, és gyakorlatilag arra célozgatott, hogy Dorian lelkét

természet ellen elkövetett sötét bűnök terhelik.

Dorian üzletileg megsínylette az esetet - mi több, a völgyben még mindig akadtak, akik nem

vásároltak tőle -, és ez igen bizalmatlanná tette a lelkész iránt. Persze Odin szerencséjére,

mert ez azt jelentette, hogy a falubeliek közül Dorian hajlott leginkább arra, hogy megszegje a

lelkész parancsait.

Dorian alaposabban szemügyre vette a foglyot, aki elég ártalmatlannak tűnt. A pecek biztos

fájhatott neki, hiszen a fogai közé erőltették, és egy szíjjal kötötték oda. Vajon Nat miért

118

tartotta szükségesnek, tűnődött Dorian, hogy egyáltalán felpeckelje a fogoly száját?

Valószínűleg egyszerűen csak aljasságból, gondolta.

Jól érzi magát? - kérdezte a fogolytól.

Odin érthető módon egy szót sem szólt. A lélegzetvétele zihálva tört fel a pecek mögül.

Dorian úgy gondolta, még egy igáslovat sem kínozna ilyen zablával, nemhogy egy embert.

Kicsit közelebb húzódott. -Kap levegőt? - kérdezte. - Csal bólintson, ha igen.

A fogda előtt Tyas Miller nyugtalankodni kezdett. - Mi baj? - sziszegte. - Őrködnöd kellene!

- Egy pillanat, és jövök - felelte Dorian. - Azt hiszem, nem kap rendesen levegőt.

Tyas bekukkantott a helyiségbe. - Gyere már - sürgette. - Nem is szabadna bent lenned!

Amikor meglátta Doriant, lesett az бlla. -A lelkйsz meghagyta, hogy ne menjьnk a kцzelйbe -

tiltakozott . - Azt mondta…

- A lelkйsz sok mindent mond - vбgott vissza Dorian, йs odahajolt, hogy kivegye a pecket a

fogoly szбjбbуl.

- Maradj kint, йs figyeld az utat! Egy szempillantбs alatt vйgzek.

A szнj merev volt. Dorian meglazнtotta, majd уvatosan kihъzta a pecket a rab fogai kцzьl. -

Figyelmeztetlek, te fickу: egy szу, йs mбr dugom is vissza!

Odin rбnйzett, de egy kukkot sem szуlt.

Dorian bуlintott. - Gondolom, jуlesne egy korty. - Elővett egy flaskát a zsebéből, és a fogoly

szájához tartotta.

A külvilági ivott, de a szemét nem vette le a Dorian kezében levő pecekről.

- Ha tehetném, nem raknám vissza éjszakára - mondta Dorian a pillantását látva -, de a

parancs szerint kell cselekednem. Érted?

- Csak pár percre - könyörgött Odin, akinek vérzett a szája. - Mi baj származhat belőle?

Dorian Matt Law-ra és Jan Goodchildre gondolt, és elbizonytalanodott. A felét sem hitte

annak, amit a lelkész mondott, de Tyas Miller a saját szemével látta a gondolatkardot, és azt,

ahogy acélpengeként vágott bele a húsba.

- Kérem! - esdekelt Odin.

Dorian vetett egy pillantást a háta mögé, az ajtónál őrködő Tyrasra. A fickót szorosan gúzsba

kötötték, gondolta. Még az ujjait is leszíjazták. - Egy szót se! - parancsolt rá.

A fogoly bólintott.

- Rendben van - egyezett bele Dorian. - Fél óra. Nem több.

Odin a következő harminc percbe n csaknem teljes csendben dolgozott. A varázsereje még

gyönge volt, és még ha erősebb lett is volna, akkor sem rajzolhatta volna a levegőbe a Régi

Írás rúnáit a szíjjal lekötött ujjai miatt.

Inkább a kimondható kisebb varázsigékre összpontosított, amelyekhez kevés bűbáj is elég, ám

még így sem volt könnyű dolga. A torka a víz ellenére is kiszáradt, és a szája annyira fájt,

hogy nehezére esett a beszéd.

Mégis megpróbálkozott vele. A fordított Naudír meglazította volna a kötelékeit, de gyöngére

sikerült, és még szikrát is alig csiholt. Újra próbálkozott; kicserepesedett szájával igyekezett

megformálni a szavakat.

„ Naudr gerer naeppa koste

Noktan kaelr i froste”

Talбn csak a kйpzelete jбtszott vele, de mintha a bal kezйn meglazult volna a szнj. Csakhogy

nem elйggй, йs ha ilyen tempуban halad, egy tucatnyi varбzsigйt is el kell mondania, hogy

akбr egyetlen ujjбt kiszabadнtsa. Utбna talбn kнsйrletet tehet egy komoly varбzslatra, mбr ha

marad rá ideje, és bírja varázserővel is, és ha az őr…

A toronyóra ütött. Fél egy volt. Lejárt az ideje.

119

Időközben nem egészen egymérföldnyire Maddy lassan beérte a sast és a sólymot. Magasan

felettük szállt, a látókörükön kívül, és meg mert volna esküdni rá, hogy nem vették észre.

Enyhén jobbra kanyarodott, de még mindig magasan szárnyalt, és vadászsólyomszemével

fürkészte a tájat.

Látta a fogdát, a templom közelében álló zömök kis épületet. Az egyik őr előtte strázsált, a

másik meg mintha benézett volna. Csak ketten vannak. Helyes, gondolta.

Mбsutt nyugalom йs csend honolt. Nem lбtta sem fegyveresek, sem szokatlan nyьzsgйs

nyomбt. A Hйt Alvу bezбrt mбr, йs csak egy lбmpбs йgett odabent, Mrs. Scattergood

bizonyбra egy ъjabb szegйny pбrбval takarнttatott.

A kocsma mцgцtti utcбban kйt kйsei mulatozу ballagott hazafelй; a jбrбsuk bizonytalan volt,

йs emelt hangon beszйlgettek. Maddy rцgtцn rбismert az egyikre: Audun Briggs volt, egy

malbryi tetőfedő, de jó néhány pillanatba beletelt, mire a másikat is felismerte: az apja volt az,

a kovács.

Maddy megdöbbent, de tovább repült. Nem késlekedhetett. Csak abban reménykedett, hogy

ha kitör a zűrzavar, az apjának lesz annyi esze, hogy ne üsse bele az orrát. Maddy nem akarta,

hogy akár az apja, akár bárki a faluból a közelben legyen, amikor a szikrák pattogni

kezdenek.

Malbry széle felé közeledett. Nem egészen száz yarddal előtte a sólyom és a sas ereszkedni

kezdtek.

Maddy meredeken csapott le a magasból. A templomot nézte ki magának: zömök tornya

mögé suhant, majd gyors szárnycsapásokkal, kissé esetlenül leszállt az elhagyatott

templomudvarra.

A tollköpenytől egészen könnyen megszabadult. Megrázta magát, elmondott egy varázsigét,

és a köpeny a földre is hullott. Maddy összecsavarta, ahogy tudta, és az övébe tűrte. A

többiektől eltérően, akik alakot váltottak, a sólyomköpeny alatt Maddyn rajta maradt a ruhája.

Helyes. Így legalább szert tesz egy kis előnyre.

Körülnézett. Senkit sem látott a közelben. A templom sötét volt, a lelkészlak is. Az eresz alatt

csak egy lámpa égett. Jól van, gondolta elégedetten. Nagy nehezen rátalált az ösvényre -

sajnálta elvesztett, éjszakai madárlátását -, és hangtalanul futni kezdett a falu főtere felé, mely

most, hogy a toronyóra elütötte a felet, néptelen volt.

Eljött az idő.

Az égen, Malbry felett Loki ideje is fogytán volt. A repülés alatt eszeveszetten törte a fejét, de

soron következő problémájára sehogyan sem talált megoldást.

Ha megpróbál elszökni, a sas elfogja, és a karmaival széttépi.

Ha marad, egy vagy két ellenségével kell szembenéznie, akiknek egyáltalán nincs okuk őt

szeretni. Szkádit csak addig tarthatja féken, míg rá nem jön, hogy megint hazudott. Ami a

Tábornokot illeti, tőle ugyan mennyi kegyelmet remélhet?

Még ha sikerülne is elmenekülnie - mondjuk dulakodás közben vagy talán a nagy

felfordulásban -, vajon meddig bírná? Ha Odin megszökik, hamar utána veti magát. Ha pedig

nem ő, hát a Vanirok.

Nem valami kecsegtető, gondolta ereszkedés közben. Az egyetlen reménye, hogy a Maddy

nevű lány mellé áll, de ez sem tűnt valószínűnek. Igaz, már kétszer is végezhetett volna vele,

mégsem tette. Ki tudja, mit jelent ez, hacsak…

A sas éles, figyelmeztető kiáltást hallatott mögötte - Siess már, te! -, és Loki engedelmesen

alábukott.

120

Az éjszaka titkos csillagoktól lángolt. A vizsgálóbíró ezt gondolta magában, amikor kilépett a

hideg levegőre, és két ujja varázskörén át meglátta ezernyi jövés-menés fénynyomait.

Hát ezt látja a Névtelen!, gondolta a megvilágított égre feltekintve. Vajon hogy őrzi meg a

józan eszét?

Egy kicsit megroggyant a térde újdonsült látásának súlya alatt. Azután megpillantott valamit,

amitől elakadt a lélegzete. Két fénycsík - egy ibolya és egy jégkék - hullócsillagként

száguldott Marlbry felé. Újabb démonok, gondolta, és erősebben szorította a Jó Könyvet

keskeny mellkasához. Újabb démonok. Jobb, ha sietek.

Pár perccel később el is érte a fogdát. Örömmel látta, hogy az őrök még éberek, bár egyikük -

mintha a rosszallásától tartana - szorongva pillantott rá.

- Történt valami? - kérdezte éles hangon.

Mindkét őr megrázta a fejét.

- Akkor elmehettek - parancsolt rájuk, és a kulcsért nyúlt. - Ma éjjel már nem lesz szükségem

magukra.

Az ideges őrön megkönnyebbülés látszott, és kapkodó tisztelgés után azonnal távozott. A

másik - ha jól emlékezett a nevére, Scattergoodnak hívták - szívesen téblábolt még a fogda

körül. Valahogy a színei sem tűntek helyénvalónak: mintha ideges volna, vagy valamin törné

a fejét.

- Későre jár - mondta viszonylag udvariasan, de a kijelentése inkább kérdésnek hangzott.

- És? - kérdezte a vizsgálóbíró, aki nem szokott hozzá, hogy megkérdőjelezzék a döntéseit.

- Úgy gondoltam … - kezdte Dorian.

- Köszönöm, fickó, de tudok a magam fejével gondolkodni - vetette oda foghegyről a

vizsgálóbíró, és két ujjával varázskört írt le.

Ezen át látta, hogy Dorian színei váratlanul elmélyülnek, és rádöbbent, hogy az őr nem

ideges, ahogy eleinte gondolta, hanem dühös. A felismerés azonban nem bosszantotta. A

maga idejében elйg sok bugrissal bбnt el, йs tisztбban volt vele, hogy az ilyenek ellenszenvvel

viseltetnek a Renddel szemben.

- Fickу?! - csattant fel Dorian. - Mit kйpzel magбrуl, hogy fickуnak hнv?

A vizsgбlуbнrу tett egy lйpйst felй. - El az utambуl … fickу! - sziszegte, йs farkasszemet

nézett vele, majd elmosolyodott, amikor az őr színei dühödt vörösről bizonytalan narancsra,

majd végül sárbarnára váltottak. A paraszt lesütötte a szemét, motyogott valami köznapi

frázist, és egy neheztelő, lopott pillantást vetve maga mögé, eltűnt az éjszakában.

A vizsgálóbíró vállat vont. Bugrisok, gondolta.

Fogalma sem volt arról, hogy Elias Rede, vagy máskülönben a 4421974-es számú

vizsgálóbíró a kelleténél eggyel többször mondta ki ezt a szót.

Odin felnézett, amikor kinyílt az ajtó. Távol állt még attуl, hogy kiszabaduljon, de a jobb

kezйt megbйnнtу szнjakat megigйzve, szorgos matatбssal mбr hбrom ujjбt sikerьlt

kiszabadнtania. Ennyi ugyan mйg nem volt elйg, de kezdetnek megtette, йs Dorian

Scattergoodnak hбla meglephette a vizsgбlуbнrуt.

A vizsgбlуbнrу merйszen, a Jу Kцnyvet kйnyelmesen a hуna alatt szorongatva lйpett be. Mбr

el is felejtette az Egyesьlйs gyцtrelmeit, a jelentйktelensйg йrzйsйt йs a tudatot, hogy titkos

йnjйnek meghitt, legrejtettebb zuga is egy nбla mйrhetetlenьl erősebb lény fesztelen

vizsgálódásának van kitéve …

Most ugyanis nagyszerűen érezte magát. Erős volt. Zsarnoki.

121

Új látásával felfegyverkezve rájött, hogy amit eddig szánalomnak vélt a lelkében, nem más,

mint mélyen gyökerező, értéktelen finnyásság. Annyi arrogancia volt benne, hogy azt

képzelte, ismeri a Névtelen akaratát.

De megjött az esze. Belátta, hogy az elmúlt harminc évben patkányfogó volt csupán, aki

harcosnak hitte magát.

Ma kezdődik a háborúm, gondolta. Nem lesz több patkány.

Nemes feladata emelkedettségétől remegve fordult a foglya felé. A férfi arca árnyékban volt,

de a vizsgálóbíró rögtön észrevette, hogy a szájából eltávolították a pecket.

Az ostoba őr! - gondolta bosszúsan, de mást nem érzett: a fogoly keze továbbra is hátra volt

kötve, a színei kimerültségről tanúskodtak. Bal szeme üres gödrén át Raedo derengett

lepkekéken, kísértetiesen elütött viharvert bőrétől.

- Ismerlek - mondta halkan a vizsgálóbíró, és kinyitotta a könyvet. - És ismerem a valódi

nevedet.

Odin nem mozdult. Minden izma megfeszült, de meg sem moccant. Tudta, hogy egyetlen

esélye lesz. A meglepetés ereje az ő javára billenti a mérleget, de ha az Ige erejét vetik be

ellene, akkor nem reménykedhet a sikerben. Talán ha jól tudná időzíteni…

A háta mögött a rúnákon mesterkedett. Tisztában volt azzal, hogy csaknem kimerült a

varázsereje, és ha elvéti, nem próbálkozhat többször. Néha azonban egy eldobott kő is elég,

hogy elhárítsa a pörölycsapást.

Tyr rúnája kínos lassúsággal formálódott az ujjai között. Tyr, a Harcos, egykor olyan hatalmas

gondolatkardot ékesített, amely csaknem legyőzhetetlenné tette a harcban, most körömnyinél

alig nagyobb rúnafény-sarlóvá zsugorodott.

Éles volt azonban, s apró ívelt pengéje alatt a negyedik ujja, majd a hüvelykujja is

kiszabadult. Odin ökölbe hajlította az ujjait, és a középső ujjával gyöngéden megdörgölte a

tenyerét, akár szövőasszony a szálat.

A mozdulat oly jelentéktelen volt, hogy a vizsgálóbírónak fel sem tűnt. Ám felfedezte a

változást a Félszemű színeiben: a céltudatosság sötétebbre festette. A vizsgálóbíró

hunyorított. Talán tervez valamit?

- Látom, szeretnél megölni - monda, miközben a fogoly varázserejének kékje egy hatalmas

viharfelhő fényes bíborlilájára változott.

Odin nem szólt semmit, de az ujjai sebesen mozogtak a hбta mцgцtt.

- Tehбt nem beszйlsz? - mosolyodott el a vizsgбlуbнrу. - Biztosнthatlak, hogy megoldom a

nyelvedet. - az Igйk Kцnyve a Megidйzйseknйl volt nyitva a kezйben.

Mбs szуval a Neveknйl.

122

Fцlйnyes bбtorsбgra van szьksйg ahhoz, hogy megkнnozzunk valakit, elmйlkedett a

vizsgбlуbнrу. Nincs ez meg mindenkiben, йs nem sokakat jelцlnek ki ilyen feladatra. De rбtarti

kijelentései ellenére sem volt dolga mindeddig magasabb rendű lénnyel, mint egy-egy

varázsrúnával megjelölt gebével vagy gyülevész koboldokkal zsúfolt kotorékkal.

Most azonban egy emberrel szemben kell használnia az Igét.

A gondolattól kissé felkavarodott a gyomra, ám megállapította, hogy nem annyira az undortól,

sokkal inkább a lelkes izgalomtól.

Természetesen tisztában volt a hatásával. Harminc éve, amikor még jelentéktelen segéd volt,

látta, ahogy az Ige működésbe lépett. Akkor még émelygett a teremtmény gyűlöletétől és

átkaitól, majd végül, azután, hogy elhangzottak a végső megidézések, a teremtmény fájdalmas

tekintetének csaknem emberi megrökönyödésétől.

Most azonban jogos örömet érzett. Elérkezett a dicsőség pillanata. Olyan hatalommal

ruházták fel erre a feladatra, amire a magiszterek йveken бt hiбba vбrnak. Mйltу lesz a

bizalomra! Mйg akkor is, ha vйrfolyуkon kell бtgбzolnia.

Kцrьlцtte kezdett formбt цlteni az Ige, ahogy egyenletes hangon olvasta:

Megidйzlek, Odin, Bуr fia,

Megidйzlek, Grim йs Gan-glari,

Herian, Hialmberi,

Thekk, Harmadik, Thunn, Unn,

Megidйzlek, Bolwerk, Grimnir, Blindi, Harbard, Svidur, Svidri …

Odin nem várhatott tovább. Hirtelen mozdulattal előrándotta a háta mögül a kezét, és erejét

összeszedve a vizsgálóbíróhoz vágta Tyrt. Egyúttal kitépte a bal kezét is a kötelékből, és

elhajította a fordított Naudírt, hogy megszabaduljon a láncaitól.

A fegyver parányi volt, ám Odin pontosan célzott vele. Vijjogva szelte át a levegőt, belevágott

a vizsgálóbíró hüvelykujjába, és a Jó Könyv oldalait felhasítva a vizsgálóbíró oldalában állt

meg.

Belefúródott, bár sajnálatos módon nem olyan mélyen, hogy meg is ölje, csupán annyira,

hogy bőven megcsapolja a vérét, így Odin egy pillanatra fölénybe került. A vizsgálóbíróra

vetette magát, és varázslat híján pusztán fizikai erővel verte ki a kezéből a Könyvet, és a

vizsgálóbírót a fogda falának lökte.

A vizsgálóbíró, aki nem volt harcos, rйmьlten felkiбltott. Odin kцzelebb nyomult, йs vйgzett is

volna vele, ha abban a pillanatban ki nem csapуdik a fogda ajtaja, йs hбrman be nem rontanak.

Az egyik Audun Briggs volt, a mбsodik Jed Smith. A harmadik pedig Nat Parson, akinek az

arca istentelen lбztуl йgett.

123

Időközben Loki felfedezte a vizsgálóbíró színjelét a fogda felett. Korábban is látta már: furcsa

zöldes szín volt, élénk, valahogy mégis beteges. Úgy világított, mint a Szent Sír tüze.

Észrevette a lelkészt is a csatlósaival, bár mindkettőt annyira lekötötte, ami a fogdában zajlott,

hogy ügyet sem vetettek a közeli sövényre letelepedő kicsi barna madárra. Loki gyorsan

levetette a madáralakját. Hátranézett, és látta, hogy Szkádi is leszállt mellé; ő is csupasz volt,

de a kezében már a rúnakorbácsot szorongatta.

Lássuk hát, gondolta Loki. Halál vagy dicsőség. Nem tudta biztosan, hogy a kettő közül

melyiktől fél jobban.

Odin látta, amint a három férfi belépett. Ösztönösen a harcot választotta, de a Jed Smith

íjpuskájából kilőtt nyílvessző egyenesen a vállát fúrta át, és a falhoz szegezte. Pár

másodpercig képtelen volt elmozdulni, egyik kezével a nyilat markolta, de hiábavalóan

igyekezett kirántani.

-Vizsgálóbíró úr! - kiabálta Nat Parson, és a földön heverő férfihoz futott. A vizsgálóbíró

sápadt volt, de még nem vesztette el az eszméletét; véres kezét a hasára szorította. A lábánál

nyitva hevert a Jó Könyv, amit félbehasított a gondolatvillám, amely őt is leterítette.

Türelmetlenül félreseperte a lelkészt. - A fogoly! - lihegte.

Naten enyhe bosszúság futott át. - Biztos kezekben van, vizsgбlуbнrу ъr - nyugtatta meg a

vendйgйt.

- Kцtцzzйk meg! - lihegte a vizsgбlуbнrу, йs a Kцnyv utбn tapogatуdzott. - Kцtцzzйk meg…

peckeljйk ki a szбjбt … mнg felidйzem az Igйt!

Nat Parson oldalvбst rбpillantott. Hohу, szуval a vizsgбlуbнrу most a segнtsйgйt kйri?

Udvariasan, mint mindig, igaz-e, Цnmegtartуztatу Urasбg? Bбr mбr korбntsem olyan

fensőbbséges, a hasán ütött lyukkal!

De azért sietve teljesítette a parancsot: Audun Briggsszel a fogda másik sarkába vonszolták

Odint, miközben Jed Smith mindvégig rászegezte a felhúzott íjat.

Erre azonban nem volt szükség. A külvilágiban nem maradt erő a harcra. Újfent megkötözve

és kipeckelt szájjal nem tehetett mást, nézte, hogy a lelkész segítségével talpra kecmergő

vizsgálóbíró miképpen készül arra, hogy befejezze a varázsigét.

- Megnevezlek, Thror, Atrid, Oski, Veratyr …

És már Odin is érezte, hogy keríti be az Ige …

- Thund, Vidur, Fiolsvinn, Ygg.

Átkát elfojtotta a pecek, akaratereje minden cseppjével az Ige ellen feszült. Ereje egyre

fogyott, vérét beitta a döngölt padló. Eszébe jutott, amint a vizsgálóbíró mondott - Lejárt az

időd -, és dühén, bánatán túl hirtelen ráébredt a mélységes és tagadhatatlan

megkönnyebbülésre.

124

Kétség sem fért hozzá, hogy valami történik a fogdában. Maddy érezte, sőt látta, ahogy

Bjarkán jeleket csiholt elő a hűs, éjszakai levegőből. Két jelet különböztetett meg - Szkádiét

és Lokiét -, amelyek a tér túlsó oldaláról közeledtek. Még nem vették észre, és Maddy

hangtalanul, az épület földre terülő széles holdárnyékában a fogda egyetlen ajtajához surrant.

Oldalához szorított keze már Hagall, a Pusztнtу jelйbe kunkorodott.

Nem egйszen tizenkйt lйpйsnyire a vizsgбlуbнrу felkйszьlt arra, hogy szabadon eressze az Igйt.

Az Ige hangtalan.

Nat ennyit mбr megtapasztalt a Vцrцs Lу Dombjбn. Az Igйt elhajнtjбk, nem kimondjбk, bбr az

esetek tцbbsйgйben kьlцnfйle versek йs varбzsigйk előzik meg, melyekkel az erejét növelik.

A tekintete odavillant a vizsgálóbíró kezében levő Könyvre. Az Igék Könyve volt, amit a

jelenlétében először nyitottak ki. A szétszakított lapon álló nevek felsorolása kilenc

versszakot tett ki, és drámai hatást gyakorolt a fogolyra. Most dьhцs tekintettel цsszeroskadt,

pillantбsбt a fogda padlуjбra szegezte, йp szeme dacosan lбngolt, йs varбzsrъnбja

termйszetellenes fйnnyel ragyogott.

A vizsgбlуbнrу is kimerьlt, keze tйtovбn araszolt a nyitott Kцnyvцn.

- Hadd fogjam - ajбnlotta Nat, йs йrte nyъlt.

A vizsgбlуbнrу nem tiltakozott, hanem szemmel lбthatуan anйlkьl, hogy hallotta volna, amit

mond, бtadta a Kцnyvet a lelkйsznek.

- Йs most felelj nekem! - nyцgte a megerőltetéstől rekedten. Tekintetét a fogolyra szegezte,

véres keze remegett. - Áruld el, és ne hazudj! Hol van a Látók Népe? Hol bujkálnak? Hányan

vannak? Milyen fegyvereik vannak? És mik a terveik?

Odin vicsorgott.

-Azt kérdezte: Hol vannak?

Odin tekergőzött, és a fejét rázta.

Nat Parson nem értette, hogy várhat vallomást a vizsgálóbíró attól, akit így megfosztottak a

beszédképességétől. - Talán ha kivenném a pecket, vizs…

- Hallgass, bolond, és menj odébb!

Nat úgy ugrott fel, mint akit megcsíptek. - De vizsgálóbíró, tiltakoznom ke…

De a vizsgálóbíró oda sem figyelt. Összehúzott szemmel hajolt előre, mint aki majdnem, de

csak majdnem megérti, miről is van szó, és az Ige hangtalanul utat tört a levegőben.

Faluszerte felállt a kutyák szőre, szekrényajtók csapódtak ki, alvók csúsztak egyik kellemetlen

álomból a másikba.

- Hol van a Látók Népe? - sziszegte újra, és furcsa kis jelet formált mutató- és hüvelykujjával.

A lelkész most már biztos volt abban, hogy valami különös, színes fényt lát, mely a foglyot és

a vizsgálóbírót úgy vette körül, mint az olajos füst. Lusta csigákban terült szét körülöttük, és

a vizsgálóbíró úgy fésülte és rendezgette a fénylő levegőt, mint selyemszálakat kártoló

asszony.

De más is van itt, gondolta a lelkész. A színekben szavak voltak. Szinte hallotta őket: úgy

verdestek, mint az üvegbe zárt pillék. A padlón heverő fogoly hallgatott ugyan, a vizsgálóbíró

mégis szóra bírta.

Natet egyre nagyobb izgalom kerítette hatalmába, amint figyelte, hogy amiket színeknek és

fényeknek vélt, valójában gondolatok, melyeket a vizsgálóbíró közvetlenül a külvilági

elméjéből húzott elő.

125

Nat természetesen tisztában volt vele, hogy nem nézhetné az eljárást. A Rend misztériumai

felett féltékenyen őrködtek, ezért tartották elzárva az Igék Könyvét is. Igazság szerint tudta a

kötelességét: hátrébb kellene állnia, látó- és hallótávolságon kívül lesütnie a szemét, és

hagyni, hogy a vizsgálóbíró elvégezze a kihallgatást.

Csakhogy Nat becsvágyó volt. Az Ige - ami olyan közel volt hozzá, hogy majdnem

megérintette - maga alá gyűrte elővigyázatosságát és kötelességérzetét. Közelebb lépett,

megismételte a vizsgálóbírótól látott különös jelet, az igazlátás pedig abban a pillanatban

beburkolta fények és színjelek óriási örvényébe szippantva.

Lehetséges, hogy … ez egy álom?

Ha igen, akkor Nat Parson életében először álmodott.

- Ó, de gyönyörű! - lehelte, és mivel képtelen volt uralkodni magán, még közelebb lépett,

majd tekintete egy pillanatra összekapcsolódott a fogolyéval, és valamin - egy bensőséges

érzésen - megosztoztak.

A vizsgбlуbнrу lйgmozgбskйnt йszlelte a jelenlйtйt. A lelkйsz az ъtjбba kerьlt - micsoda

kцtцzni valу bolond! -, йs az alatt a fйl mбsodperc alatt, mнg fйlrelцkte, az йrtйkes tudбs

elveszett.

A vizsgбlуbнrу dьhцsen йs csalуdottan ordнtott fel.

Nat Parson a fogolyra bбmult, йs szeme elkerekedett a frissen szerzett tudбstуl.

Abban a pillanatban a fogda ajtaja feltбrult, йs kegyetlen kйk villбm csapott be a helyisйgbe.

Eljцtt a halбlom perce, gondolta a lelkйsz a fцldцn kushadva. Homбlyosan йrezte, hogy a

közelben Audun és Jed is ugyanezt teszi, mellette pedig a vizsgálóbíró hever; már kezdett

megmerevedni, a kezét maga elé nyújtotta, mintha a megsemmisítését akarná elhárítani.

Natben egy szemernyi kétség sem maradt afelől, hogy a vizsgálóbíró meghalt-e: a villám

kettévágta. A Jó Könyv mellette feküdt, a villám szétszórta és megperzselte a lapokat.

De Nat kíváncsiságát még ez sem fojtotta el. Miközben a társai eltakarták a szemüket, ő

felnézett, és két ujja körén át a támadóit vizsgálta: teljesen mezítelen, és hideg fényburkában

csaknem szemet kápráztatóan gyönyörű nőt , és hasonlóan csupasz fiatalembert látott, akinek

ferde mosolyától a lelkész hátán végigfutott a hideg.

- Kapd el! - parancsolta Szkádi-

- Várj csak! - emelte fel a kezét Loki. - Megfagyok. - Futó pillantással mérte fel Audunt,

Jedet és Natet, akik reszketve feküdtek a fogda padlóján. - Az a tunika megteszi - intett

Audunra. - És a csizma is. - Sebtében megszabadította az őrt holmijától, csak az alsóruhát

hagyta rajta. - Nem áll úgy, mintha rám öntötték volna, de az adott körülmények …

- Azt mondtam, kapd el! - pattintott Szkádi egyre türelmetlenebbül.

Loki vállat vont, és a fogolyhoz lépett. - Állj fel, bátyámuram - mondta, és egy rúnát

villantott fel, amitől a láncok a földre hullottak. - Megjött a felmentő sereg.

Odin felállt. Iszonyatosan néz ki, gondolta Loki. Máskor még örült is volna ennek, de ma

számított a Tábornok védelmére.

Szkádi előrelépett, és felemelte a rúnakorbácsot; a hegye úgy ágazott el, mint egy kígyónyelv.

- És most adjátok ide a Suttogót! - dörrent rájuk.

126

Loki azon töprengett, ne öltse-e fel tüzes alakját, de elvetette a gondolatot: sok varázserőt

emésztene fel. Szkádi felette állt, Isát ütésre emelve, és bármilyen gyors is volt Loki, attól

félt, hogy Szkádi gyorsabb nбla.

- Termйszetesen betartom az egyezsйgьnket - mondta, de szemйt nem vette le a

rъnakorbбcsrуl, mely lefojtott villбmkйnt sercegett йs sziszegett.

Vйgьl Szkбdi szokott hideg arckifejezйse fagyosra vбltozott. - Figyelmeztettelek! -

fenyegette meg.

- Йn meg vilбgosan beszйltem. A Suttogуt нgйrtem. Ne nyugtalankodj, megkapod - Odinra

pillantott -, amikor mind biztonsбgba jutottunk.

Félszemű gyenge volt ugyan, de az esze továbbra is vágott, mint a borotva. Ismerte annyira

Lokit, hogy tudja, mire megy ki a játék, és egyelőre belement. Valószínűleg hazudik, de hogy

valóban nála van-e a Suttogó vagy sem, nem most kellett megvitatnia vele.

- Nem ez volt az egyezsйg - lйpett kцzelebb Szkбdi.

- Gondolj bele, vajon bбrmelyikьnk is ide mernй hozni, mint egy йrtйktelen csecsebecsйt? -

йrvelt higgadtan Odin. - Vagy inkбbb elrejtenйnk egy biztos helyen, ahol soha, senki nem

talбlna rб?

- Йrtem - bуlintott Szkбdi, majd megfordult, йs felemelte a rъnakorbбcsot. - Nos,

Kutyacsillag, ezzel végeztünk is - Fülsiketítő csattanással csapott Loki felé, és éppen csak

eltévesztette, de onnan, ahol az korábban állt, négylábnyi darabot hasított ki a falból.

Nat, Jed és Audun, akik abban a reményben hasaltak a földön, hogy nem veszik észre őket,

még jobban lelapultak a fogda padlóján.

Loki könyörgő pillantás vetett Odinra. - Nem tudom, észrevetted-e, de megmentettem az

életedet.

- Azt hiszed, számít? - kérdezte Szkádi. - Azt hiszed, ezzel kiegyenlítetted a számlát?

- Nem egészen - felelte Loki. - De talán szükségetek lesz rám még a jövőben…

- Vállalom a kockázatot.

Felemelte a korbácsot. A tüskés Isa a levegőben tekergett.

Odin azonban előrelépett. Öregnek, nyúzottnak látszott, az ingét friss vér áztatta, a színei

mégis hirtelen feltámadt dühtől izzottak.

Szkádi, akinek az útjába állt, meglepetten nézett rá.

- Nem gondolhatod komolyan! Még véded?

Odin kitartóan nézett rá. Nat, aki le sem vette róla a szemét, úgy látta, mintha a színei kék

tűzbe vonnák.

- Nem - rázta a fejét Szkádi. - Tъl sokбig vбrtam.

- Lokinak igaza van - vбlaszolta Odin. - Szьksйged lehet rб.

- Azok utбn, ami Ragnarцknйl tцrtйnt?

- Ragnarцk уta megvбltoztak a dolgok.

- Van, ami sosem vбltozik. Lokinak vйge. Йs ami tйged illet … - Hideg tekintetйt Odinra

szegezte.

- Folytasd csak ! - bнztatta lбgyan Odin.

- Ami azt illeti, Odin én befejeztem az AEsirekkel. Nem vesztem össze veletek - egyelőre. De

ne hidd, hogy kedvedre parancsolhatsz nekem. Többé ne állj az utamba!

Nat megbabonázva meresztette a szemét Szkádi háta mögött. Nem egészen hatlábnyira tőle

nyitva állt az ajtó, és tudta, hogy ki kellene használnia a menekülésre kínálkozó esélyt, mielőtt

127

a démonok észreveszik, hogy itt van, mégis a látvány fogva tartotta: rettenetes csáberejük

volt, és ijesztő varázsuk.

Természetesen a Látók Népe voltak. Azonnal sejtette, amint a vizsgálóbíró elhajította az Igét.

Vagyis istenek, gondolta izgatottan. Istenek vagy démonok, de ilyen hatalommal ugyan kit

érdekel?

A három Látó zordan figyelte egymást. Nat úgy látta, mintha három tűzoszlop - zafír, ibolya

és indigókék - volnának. Nem is értette, hogyhogy látja őket, amikor a vizsgálóbíró már

halott, de ekkor eszébe jutott a pillanat, amikor a külvilágival egymásra nézek, és meglátta …

De mit is látott?

És pontosan mit hallott?

A Látók Népe vitatkozott. A lelkész többé-kevésbé értette is, min: a jégasszony meg akarta

ölni a vörös hajú fiatalembert, és a külvilági, aki nem is külvilági volt, hanem valamiféle

hadúr, meg akarta akadályozni ebben.

- Vigyázz, Odin! - figyelmeztette a nő halkan. - A Fekete Erődben maradt a korlátlan

uralmad! Most már csak egy vagy az elhasznált, lecsúszott figurák közül, akik istennek

képzelik magukat. Engedj oda, vagy félbehasítlak ott, ahol állsz!

Meg is teszi, gondolta Nat Parson. A kezében tartott korbács dühösen vonaglott. A külvilági

azonban rezzenéstelenül állt. Megpróbálta színvallásra kényszeríteni, gondolta Nat, ami neki

meg sem fordult volna a fejében.

- Utolsó esély - mondta a jégasszony.

Ekkor azonban egy igen intenzív és látványos erővel rendelkező, petárdának tűnő tárgy suhant

el hangtalanul Nat feje fölött, és derékon kapta a jégasszonyt, aki előrezuhant, estében pedig a

külvilági fogta fel.

Nat megfordult, és meglátta az aranyló vörös fénybe burkolt újonnan jöttet. Egy asszony,

gondolta, de nem, csak egy lány, aki férfimellényt és háziszőttes szoknyát viselt, a haját

kibontotta, és széttárt kezeiben egy-egy tűzgolyót tartott.

Az istenekre , ámult el Nat, a másik olyan mellette, mint egy vásári gyertya!, azután

megpillantotta a lány arcát, és hitetlenkedve, rekedten kiáltott fel.

- Hiszen ez ő!

Maddy futólag rápillantott, tekintetében fények táncoltak. Nat kis híján elájult, de Maddy

egyetlen szó nélkül elment mellette. Mindenekelőtt a külvilágit vette szemügyre. - Jól érzi

magát?

- Rendbe jövök - nyugtatta meg Odin. - Csak elfogyott a varázserőm.

Maddy letérdelt a földre sújtott Vadászistennő mellé, és megvizsgálta: élt, de még nem tért

magához. - Életben marad - találta ki a gondolatait Odin. - Sejtettem, hogy a képességeid

még hasznunkra válhatnak.

Loki, aki a földre vetette magát, amint a gondolatvillám átsuhant a helyiségen, most túlzott

gondtalansággal porolta le magát, és ferdén Maddyre mosolygott.

- Kiváló időzítés - dicsérte meg. - Most pedig szabaduljunk meg a Jégkirálynőtől… - majd

felemelte a kezét, és Hagallt, a Pusztítót idézte fel.

- Ne! - kiáltott rá Maddy és Odin egyszerre.

- Micsoda? - képedt el Loki. - Amint magához tér, utánunk veti magát!

- Ha megérinted, én szegődök a nyomodba! - mondta Maddy, és Tyrt hívta. - Ami a többieket

illeti… - fordult Nathez és a két másikhoz -, mára már eleget bántottuk egymást. Nem akarok

több erőszakot látni.

Jed Smithre nézett, aki elszörnyedve bámult rá, és a hangja megremegett, de csak egyszer.

- Sajnálom, apa - rebegte halkan. - Sok mindent képtelen vagyok megmagyarázni. Én … -

Elhallgatott, mert rбйbredt, mennyire lehetetlen szavakba цntenie, hogy a lбnya, akit tizennйgy

йve ismer, immбr vadidegennй vбlt szбmбra. - Vigyбzz magadra! - mondta. - Йs Mae-re.

128

Miattam ne aggуdjatok! Ami pedig magukat illeti… - nйzett Audun Briggsre йs Natre -, azt

ajбnlom, siessenek. Gondolom, nem akarnak itt lenni, amikor Szkбdi magбhoz tйr.

Több sem kellett a három férfinak. Sietősen távoztak, csak Jed nézett vissza még egyszer,

mielőtt eltűnt az éjszakában.

Loki is utánuk indult. - Nos, emberek, ha ennyi az egész….

- Nem - szakította félbe Odin.

- Nézd, öreg barátom, nem mintha nem értékelném, hogy ismét találkoztunk. Régen nem

láttuk egymást, és nagyszerű, hogy ilyen jó színben vagy, de …

- Hallgass! - szólt rá Maddy.

Loki elhallgatott.

- És most mindketten figyeljenek.

Figyeltek.

129

A Vörös Ló Dombja alatti alagutakban Cukroszsák hiábavalóan próbálta elhárítani a lázadás

kitörését. A Kapitány távollétében, a Ló Szeménél elmélyülő krízis következtében kezdett

kaotikussá válni a helyzet. Cukroszsáknak meggyőződése volt, hogy a Kapitány először is:

életben van, másodszor: valószínűleg az ő nyakába varrja majd a lázadást. Ez utóbbi dolog

elkerülésének vágya akadályozta meg abban, hogy csatlakozzon a csőcselékhez, fosztogasson,

pusztítson és ámokfutóként tomboljon.

- Én mondom - közölte a barátjával, Tisztességtelen Kópéval. - Ha visszajön, és ekkora

felfordulást talál…

- Ugyan már, hogy jönne vissza? - vágott közbe egy Ügyes-Vaskos nevű kobold. - A Szem

bezárult. A Kaput megfordították. Oda jutottunk, hogy nyúlként kell kotorékot ásnunk, hogy

kijussunk a Fenti Világba, már ha egyáltalán sikerrel járunk. Ráadásul őrök, fegyveresek, és

tudom is én, mik nyüzsögnek mindenütt. Azt mondom, szedjük össze, amit érdemes, és

vigyük innen az istenféléket, amíg még módunkban áll!

- De a Kapitány… - tiltakozott Cukor.

- Dögöljön meg! - morogta Ügyes-Vaskos - Tíz az egyhez, hogy már amúgy is felfordult.

- Benne vagyok - vágta rá Kópé, aki fogadást szimatolt.

- Nem is tudom… - kezdte idegesen Cukor.

- Nem? - vigyorodott el Ügyes. - Ha te is benne vagy, előnyt adok neked. Egy nagy hordó

sört teszek arra, hogy kinyiffant. Áll a fogadás?

- Áll - rázta a fejét Kópé.

- Áll - mondta habozva Cukor -, de …

- Áll - mondta egy kellemes és meglehetősen ismerős hang a hátuk mögött.

- Jaj! - fordult meg lassan Cukor.

- Cukroszsák vagy, nemde? - érdeklődött Loki.

Cukor fojtott nyikkanással tiltakozott. - Éppeg magáról volt szó, kapitány úr, és aszondtuk,

tuggyuk, hogy időben visszagyün - hüm! -, hogy biztosíccsa, hogy minden rendben legyen, és

várjuk az utasításait - hüm? …

-Csak nem akadt valami a torkodon, Cukor? - érdeklődött aggodalmasan Loki.

- Nem, kapitány úr. Csak gondoltuk, ugye, fiúk … - A többiekhez fordult támogatásért, de

meglepetten látta, hogy azok már elmenekültek.

Közös erővel meg tudták fordítani a rúnákat, és kinyitották a Dombot. Mint kiderült, a

robbanás utáni rengésben széthullott a Ló Szeme, amely most örökre megnyílt, és sötét alagút

vezetett a Lenti Világba.

Loki nem akarta levinni őket. De Maddy meggyőzte az ellenkezőjéről. Félszemű legyengült

állapotában képtelen volt alakot váltani, és ketten egy tollköpennyel nem jutottak volna

messzire.

Az egyetlen értelmes megoldás, mondta Maddy: ha addig védik a Lenti Világot, ameddig

bírják, és közben felderítik egy új szövetség lehetőségeit.

- Szövetség? - Maddy látta Lokin, hogy a gondolat éppen úgy nyomasztja, mint Félszeműt.

De nem volt bolond, és miután Szkádi harcba szállt ellenük, gyorsan belátta, milyen

előnyökkel jár, ha együtt maradnak.

130

Most Loki magánlakosztályában üldögéltek, a Cukor jóvoltából kapott étel és ital mellett

beszélgetve. Maddyn kívül senki sem evett sokat, ő viszont majd' meghalt az éhségtől. Odin

csak egy kis bort ivott, Loki pedig kissé félrevonulva, kínosan feszengve ült.

- Együtt kell maradnunk - hangoztatta Maddy -, elsimítanunk a nézeteltéréseinket, és

összefognunk.

- Könnyű mondani - mondta Loki. - téged nem öltek meg Ragnaröknél.

- Megöltek? - kérdezte Maddy.

- Úgy is mondhatjuk - szólt közbe Odin. - Tudod, általában nem engednek be a Pokol Fekete

Erdőjébe, ha még élsz.

- De ha meghaltatok, akkor hogyan…?

- Hosszú történet, Maddy. Talбn egy nap …

- Mindenesetre most vйgeztьnk - vette бt a szуt Loki. - A Rend a nyomunkban van, az Alvуk

felйbredtek…

- Nem mind - sietett kцzbeszъrni Maddy.

- Nem? Йs mit gondolsz, mennyi idejйbe kerьl Szkбdinak a tцbbieket felйbreszteni?

- Legalбbb a Suttogу nincs nбluk - jegyezte meg Odin.

Maddy tьzetesen tanulmбnyozta a kцrmeit.

- Nincs, ugye? - firtatta Odin.

- Hбt … ъgy is mondhatjuk.

- Miйrt? - csattant fel most mбr йles hangon Odin. - Ugye, biztonsбgban van, Maddy? Hol

hagytad?

Kнnos csend támadt.

- Hogy hol dugtad el? - üvöltött fel Loki.

- Azt hittem, helyesen cselekszem. Szkádi megölt volna, ha nem találok ki valamit.

- Így is, úgy is megöl - legyintett Loki. - És téged is, mert segítettél. Ami pedig a Tábornokot

illeti: őt is megöli. - Odinra nézett. - Hacsak nincs egy mesés trükk még a tarsolyodban, amit

erősen kétlek …

- Nincs - felelte Odin. - De tudom, hogy ha a Vanirok felébrednek, akkor csak egyet

tehetünk.

- Mit? Megadhatjuk magunkat? - kérdezte Loki.

Odin figyelmeztető pillantást vetett rá.

Loki heges szájához emelte az ujját.

- A Vanirok némelyike hű hozzám - folytatta Odin.

- Talán a többieket is meg lehet győzni. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy

szembeforduljunk egymással. Minden segítségre szükségünk lesz, amit csak

megszerezhetünk, ha csatába akarunk indulni a Rend ellen.

Loki bólintott. Az arcáról eltűnt a mosoly, lelkesnek, csaknem vágyakozónak tűnt, mint a

tűzgödör mellett, amikor Maddynek azt mesélte, hogy háború lesz. - Szóval úgy érzed,

harcolni fogunk?

- Kénytelenek leszünk, ez a véleményem. - Odin hangja levert volt. - Azóta tudom, hogy

rátaláltam; hétéves volt, és vad, mint egy farkaskölyök, a kezén varázsrúna. Fogalmam sem

volt, hogy került oda, de kezdettől ott voltak a jelek. A rontott varázsrúna - ráadásul Aesk -, a

veleszületett képesség, hogy gondolatrúnákat hajíthasson, sőt még a neve is …

- A nevem? - kérdezte Maddy, de egyikük sem figyelt rá.

- Sosem sejtette - mesélte tovább Odin. - Mesékkel, jól kitalált féligazságokkal etettem. De

az elejétől fogva tudtam. A vérében volt. Elképzelni sem tudnád, hányszor akartam elmondani

neki, hányszor akartam beadni a derekamat, amikor kérlelt, hogy vigyem vissza a

Világvégére.

131

- Mit akart elmondani? - Maddy kezdett kijönni a béketűrésből. - Mi van a Világvégén? Mi

az, amit nem mondott el, Félszemű?

- De tudtam, hogy biztonságban van - folytatta rendületlenül Odin. - Amíg ebben a völgyben

él, a Vörös Ló mellett, tudtam, hogy addig nem érheti baj, legfeljebb egy kis kellemetlenség a

többi gyerek miatt….

- Egy kicsi! - kiáltott fel Maddy, és Adam Scattergoodra gondolt. - Istennek lenni nem

könnyű. Felelősséget kell vállalnod. Nem csak aranytrónusokból és felhők közti palotából áll.

Maddy eltátott szájjal bámult rá.

- Isten?

- Látó, démon, hívd ahogy akarod.

- De én Tüzes vagyok - tiltakozott Maddy. - Maga mondta!

- Hát hazudtam - vonta meg a vállát Odin. - Üdvözöllek a családban.

Maddy elkerekedett szemmel nézett rájuk. - Megőrült! - nyögte ki végül. - Jed Smith lánya

vagyok, Malbry falvából. Egy varázsrúna, egy-két varázslat … ettől még nem lesz valaki

Látó. Nem tartozom közétek!

- Dehogynem - vigyorodott el Loki. - Évszázadokkal korábban megjósoltak. De tudod, mit

mondanak: sose higgy egy orákulumnak! A tehetségük csupa félrevezetés. Prófétálásnak

hangzik, de nincs йrtelme, mнg meg nem tцrtйnik.

- Akkor hбt ki vagyok? - kiбltott fel Maddy.

- Hбt nem jцttйl rб? Ott volt a sok jel, йs nem sejtetted?

- Nyцgjйk mбr ki vйgre, Loki - vicsorgott Maddy -, mбskьlцnben rokon, nem rokon, de

szйtvбglak egy rъnбval!

- Rendben, rendben, ne idegeskedj!

- Akkor mondd meg! - kцvetelte Maddy. - Ha nem Jed Smith lбnya vagyok, akkor ki?

Odin elmosolyodott. A mosoly igazi volt, йs szelнddй varбzsolta szigorъ arcбt. - Modi a neved

- felelte vйgьl. - Az unokбm vagy.

132

HATODIK KÖNYV

AEsirek és Vanirok

Kezdetben volt az Ige.

És az Ige nemzé az Embert

És az Ember az Álmot

És az Álom az isteneket

Utána azonban kiderült, hogy

A dolgok kicsit bonyolultabbak …

Lokabrenna, 6:6:6

133

A fogda előtt Nat Parson kiegyenesítette a lábát; olyan érzés volt, mintha két nedves kötélen

próbált volna egyensúlyozni. Audun Briggs majdnem elájult - hogy az ijedtségtől vagy a sok

sörtől , nem tudta volna megmondani -, de Jed, a kovács elég józan volt, és dicséretesen éles

ésszel fogta fel, mit jelent, amit lбttak.

- Lбttad? - szegezte neki a kйrdйst Nat. - Lбttad a lбnyt?

Jed bуlintott.

Nat izgalma nйmileg alбbbhagyott. Tisztбban volt vele, hogy Maddy gyakran jбrt a

gondolataiban az elmъlt pбr nap sorбn, йs titkon attуl tartott, hogy rцgeszmйje megzavarta

tisztбnlбtбsбt. Most azonban igazolva йrezte magбt. A lбny dйmon, йs az, aki az

igazsбgszolgбltatбs kezйre adja, dicsйretet йrdemel.

Nem is volt kétséges, hogy ez az ember csak ő lehet. A vizsgálóbíró meghalt, Nat Parson

azonnal vezetőnek nevezte ki magát, és más segítőtárs hiányában Jed Smitht tette meg

helyettesének. Egyébként - bizonygatta magában - Jednek minden oka megvan arra, hogy

kiirtsa a rossz vért, mely szégyent hozott a családjára, és amikor majd megjön az erősítés a

Világvégéről, tanúsíthatja, hogy első perctől kezdve hű volt a Rendhez és a Törvényhez.

Jedhez fordult, aki a fogda felé indult, és a földre zuhant Vadászistennőt figyelte a nyitott

ajtón át. Jed sosem volt jó felfogóképességgel megáldva, és mindig inkább az izmaira

támaszkodott, mint az eszére; az arckifejezéséből világos volt, hogy az események

összezavarták. A vizsgálóbíró meghalt, a törvényszolga megsebesült, és egy olyan épület előtt

álltak, amelyben egy démon feküdt, aki bármikor magához térhet.

Jed tekintete az íjpuskára siklott, amelyet menekülés közben a földre ejtett. - Végezzek vele?

- Nem - válaszolta a lelkész. Forgott vele a világ. A korábban elérhetetlennek tűnő vágyak

kézzelfogható közelségbe kerültek. Az esze vágott, mint a borotva, és észrevette a kínálkozó

esélyt, ám tudta, hogy gyorsnak kell lennie. Veszélyes útra lép, bár a végén nagy lehet a

jutalom is. - Hagyj magamra! - parancsolta Jednek. - Hozz ruhát a démonasszonynak.

Találsz a házamban; hozd el Ethelberta egyik ruháját! Vidd haza Briggst, és józanítsd ki! És

egy szót se szólj az egészről senkinek! Se te, se Briggs! Megértetted?

- Meg, Parson. Nem esik itt baja?

- Dehogy - felelte türelmetlenül a lelkész. - És most tűnés innen! Hadd végezzem a dolgomat.

Szkádi felébredt, és sötétben találta magát. A fogda ajtaja csukva volt, az AEsirek elmentek,

rejtélyes módon ruha került rá, ezenkívül fájt a feje. Csak a nála levő rúnák akadályozták

meg, hogy ennél rosszabb történjen vele; a támadója lesből rontott rá.

Dühösen átkozódott, és felemelte a varázsrúnát: a hirtelen támadt fényben megpillantotta a

lelkészt, aki nyugodtan, sápadtan ült vele szemben, és Bjarkán rúnájának kémlelőlyukán át

nézte.

Egy másodperc alatt a varázsrúna után nyúlt, de miközben a rúna alakot öltött, a lelkész már

meg is szólalt.

- Ne rémüljön meg, hölgyem.

Szkádi egy pillanatra meghökkent a fickó elbizakodottságán. Hogy képzeli, hogy fél tőle?

Tőle! Kacagása úgy hangzott, mint egy jégrianás.

De kíváncsi is volt. Bámulatos, hogy a férfin mennyire nem látszott félelem. Vajon mit

láthatott? Tudná-e azonosítani azt, aki földre sújtotta őt? De Szkádit elsősorban az érdekelte,

hogy miért nem ölte meg, míg alkalma volt rá.

134

- Maga húzta ezt rám? - mutatott a ruhájára, egy ezüsthímzéses ingvállú, kék bársonyholmira.

Ethelberta egyik legjobb ruhája volt, és bár Szkádi megvetette a női cicomát, és szívesebben

járt farkasbőrben vagy egy vadászsólyom tollruhájában, tisztában volt azzal, hogy valaki

megpróbált a kedvében járni.

- Én, hölgyem - felelte Nat, és a Vadászistennő lassan leeresztette rúnakorbácsát. -

Természetesen okkal gyanakszik, de biztosíthatom, hogy nem akarok önnek ártani. Sőt, éppen

az ellenkezőjére törekszem.

A Vadászistennő az igazlátás segítségével kíváncsian és megvetéssel vette szemügyre. A

színjele - foltos ezüstös barna - meglepő módon semmi nyomát sem mutatta annak, hogy be

akarná csapni vagy el akarná árulni. A férfi őszintén hitt abban, amit mondott, és bár a külső

nyugalom alatt Szkádi vad izgalmat fedezett fel, meghökkentően kevés félelemre akadt.

- Segíthetek önnek, hölgyem - bizonygatta a férfi. - Sőt, azt hiszem, segíthetünk egymáson is.

- Kinyújtotta a kezét, és a tenyerén egy kulcs feküdt, amelynek fogai még ura vérétől

vöröslöttek.

A lelkészt mindig is fűtötte a becsvágy. Szerény anyagi körülmények között élő fazekas fia

volt, és már kiskorában elhatározta, hogy nem hajlandó apja nyomdokaiba lépni, hanem a

megfelelő időben beáll segédlelkésznek, és mesterétől átveszi majd az egyházközösséget,

amint az öreg túl gyengének bizonyul a feladatra.

Jól nősült: Ethelberta Goodchildet, a völgyben lakó egyik gazdag lótenyésztő legidősebb

lányát vette el. Igaz, az asszony kilenc évvel idősebb volt Natnél, és akadt, aki kicsit

cipóképűnek tartotta, de szép hozománya volt, és kiváló összeköttetései, és az apja, Owen

Goddchild egykor szép reményeket dédelgetett veje előmenetelét illetően.

Ám teltek-múltak az évek, és az előléptetés csak elmaradt. Nat már harmincegy volt,

Ethelbertának nem születtek gyermekei, és Nat azt gondolta, hogy hacsak nem veszi a kezébe

a dolgokat, az esély, hogy egy hegyek közti egyszerű parókiánál többet ér el, igazán távoli

marad.

Ekkor kezdett el azon töprengeni, hogy esetleg a Rendnйl keresi a boldogulбsбt. Keveset

tudott rуla, tъl azon, hogy a spirituбlis elit szбmбra rendeltetett, нgy zarбndoklatra indult a

Vilбgvйgйre; hivatalosan azйrt, hogy hittel tцltekezzen fel, a valуsбgban azonban meg akarta

tudni, mennyire fйrhet hozzб a Rend titkaihoz anйlkьl, hogy tъl sok idejйt szentelnй a

tanulбsnak, az цnmegtartуztatбsnak vagy az imбdkozбsnak.

Amit a Vilбgvйgйn talбlt, az izgalommal tцltцtte el. Lбtta Szent Sнr hatalmas katedrбlisбt az

ьvegtoronnyal йs a rйzkupolбval, a karcsъ oszlopokkal és a festett üvegablakokkal. Látta a

Bíróságokat, ahol a Rend igazságot osztott, a Vezeklők Kapuját, amelyen át az eretnekeket a

bitófa alá vezették (bár a tisztogatások sajnálatos módon, nem a nagyközönség előtt zajlottak,

mert tartottak attól, hogy meghallhatják a varázsigéket). Gyakran eljárt azokra a helyekre,

ahol a vizsgálóbírók is megfordultak, sétált a kertjeikben, evett az ebédlőasztaluknál, ivott a

kávéházaikban, és órákon át figyelte őket az utcán, ahogy csattogó szárnyú fekete

köntöseikben az elmélet valamely kérdését vitatták vagy egy kéziratot tanulmányoztak,

közben várta a pillanatot, amikor felfedezheti az Igét.

De az Igének nyomát sem lelte. Az idős professzor, akinek végül bevallotta hő vágyát,

elmondta, hogy egy segédnek teljes tizenkét évet kell tanulnia, amíg a Rendben a

legalacsonyabb lépcsőfokra felhághat, és még vizsgálóbírói szinten sem biztos, hogy valaha is

az aranykulcs kitüntetésében részesül.

Nat reményeit letörték, így visszatért a hegyek közé, saját egyházközségébe. De a kulcs képe

sosem tűnt el az emlékezetéből. A megszállottja lett: a kulcs volt a jelképe mindannak, amit

az élet megtagadott tőle. És amikor Maddy Smith nem volt hajlandó megtörni az aranyzár

varázsát…

135

Nat a tenyerén fekvő kulcsra nézett, és elmosolyodott. Szkádi fején átfutott, hogy lehet egy

ilyen semmitmondó mosoly egyszerre kegyetlenül mohó is.

- Maga? - kacagott fel nyugtalanítóan. - Maga segít nekem?

A lelkész türelmesen nézte. - Segíthetünk egymásnak - ismételte meg. - A Látók Népének

van valami a birtokában, amire mindketten vágyunk. Maga bosszút akar állni azokon, akik

megtámadták. Én meg bíróság elé akarom állítani a Smith lányt. Mindkettőnknek van

valamije, amire a másiknak szüksége van. Miért ne foghatnánk össze?

- Ó, istenek! - kiáltott fel a Vadászistennő. - Megvallom, nem nevettem ekkorát, amióta Loki

feje fölé akasztottam a kígyót! Ha nem sikerül vizsgálóbírói pozíciót szereznie, elmehet

bohócnak! Ugyan, mi lehet magánál, amire nekem szükségem van?

Nat a tönkretett könyvre mutatott, amelynek lapjai szétszóródtak a fogda földjén. - Minden,

amire szükségünk van, ebben a Könyvben van. Minden név, varázsige, a hatalom minden

invokációja. A maga tudásával és a Könyv szavaival elpusztíthatjuk a Látók Népét,

rábírhatjuk őket, hogy azt tegyék, amit…

Szkádi felemelte az egyik megperzselődött lapot.

Tehát ez az Ige valamiféle bűbáj, az ember számára is hozzáférhető varázsigék és ráolvasások

sora. Emlékezett rá, hogy Loki is tudott erről. És félt is tőlük, bár a Vadászistennő elképzelni

sem tudta, hogy a Rend bármilyen mágiája erősebb legyen a déróriásokénál.

Kifejezéstelen maradt az arca, míg tekintete végigfutott a lapon, majd visszaejtette a földre. -

Nincs szükségem könyvekre - jelentette ki.

Natben feltámadt a gyanú. Talán a nő tekintetében volt valami, vagy abban a megvetésben,

ahogy a könyvek szót kiejtette, vagy ahogy a lapot fejjel lefelé tartotta ….

- Nem tud olvasni, igaz? - csapott le rá.

Szkádi pillantása tőrként döfte át.

- Ne aggódjon! - nyugtatta meg a lelkész. - Nálam van a kulcs. Kettőnk helyett is

olvashatok. Az ön hatalma az Igével összekapcsolva … mi ketten sikerrel járhatunk ott, ahol a

Rend kudarcot vallott. És akkor kénytelenek lesznek befogadni …. vizsgálóbíró leszek, vagy

talán professzor is …

Szkádi ajka megvonaglott. - Nincs szükségem se könyvre, sem kulcsra. De ha lenne is, mi

akadályoz meg abban, hogy mindkettőt elvegyem, és aztán csak mulatságképpen megöljem,

így? - Elkapta a lelkész kezét, és egyenként hátrafeszítette az ujjait. A kulcs lehullott, és

olyan halk pattanбs hallatszott, mint amikor egy gally reccsenve eltцrik…

- Kйrem! - sikoltott fel Nat. - Szьksйge van rбm!

- Miйrt? - Szkбdi felkйszьlt rб, hogy vйgez vele.

- Mert ott voltam! - kiбltotta a lelkйsz. - Ott voltam, amikor a vizsgбlуbнrу rбhajнtotta az Igйt

a félszemű utazóra!

- És? - torpant meg a Vadászistennő.

- És beleláttam a Tábornok gondolataiba …

A vadászistennő dermedten állt, a szeme úgy csillogott, mint két távoli gleccser. Nat a törött

ujját babusgatta, fájdalmában és megkönnyebbülésében halkan nyöszörgött. Mindent

elmondott, bár nem egészen úgy, ahogy elképzelte (sherry mellett a lelkészlakban), hanem az

életéért remegve, hadarva, visítva.

Szerencse, hogy elhitte a meséjét. Szkádi tudta, hogy a varázserő illékony és szeszélyes, és a

fickó elmondása a történtekről nem hagyott benne kétséget. Betévedt az Ige útjába, és

eközben megpillantotta Odin gondolatait; a gondolatait és az AEsirekkel kapcsolatos terveit.

A Vadászistennő hidegen eltöprengett az AEsireken. Bár a stratégia úgy kívánta, hogy

csatlakozzék hozzájuk, nem volt lojális Odin klánjához. A kezüktől halt meg az apja és a

bátyja, és Odin, aki teljes kárpótlást ígért neki, a végén mégis visszakozott, és fortéllyal

rávette, hogy menjen hozzá Njördhöz, amikor Baldr, a Szép ellopta a szívét, majd

megfosztotta attól, hogy bosszút álljon Lokin, aki a vérrokonát halálba csalta.

136

A Vanirok sem jobbak, tette hozzá gondolatban; vakon követték Odint, amerre vezette őket.

Szkádi továbbra is a déróriások mellett kötelezte el magát, noha a Tenger istenйnek lett a

felesйge, mindig is a Jйgorszбgban volt a legboldogabb: egyedьl йlt, vadбszott, sas alakjбt

цltцtte, йs magasan repьlt a szemkбprбztatу hу fцlцtt.

Ha hбborъt ьzennek, akkor ezъttal nem lesz szцvetsйg, gondolta. A Tбbornok becsapta. Loki

esküdt ellensége, és Maddy Smith - akárki is ő - az ellenség táborához csatlakozott.

Nathez fordult, aki törött ujjával a szájában őt figyelte: - Mit látott? - kérdezte halkan.

- Először is adja a szavát. A lányt akarom, és a hatalmat a Könyvből.

Szkádi bólintott. - Rendben van - jelentette ki. - De az árulás első jelére, vagy ha csak

felmerül a gyanú, hogy a könyvét ellenem akarja felhasználni….

A lelkész bólintott.

-Akkor hát megegyeztünk. Mit látott hát?

- Láttam a lányt - mesélte Nat. - Maddy Smitht.

Amikor a vizsgálóbíró azt kérdezte: Hol a Látók Népe?, ezt láttam a Tábornok gondolataiban.

Ezt próbálta meg elrejteni. És akár meghalni is hajlandó lett volna, hogy el ne árulja a nevét…

A neve? - követelte Szkádi.

- Modi - felelte a lelkész. - Így nevezte. Modi, a Villámló Fa, az Új Kor első gyermeke.

137

Eközben a Vörös Ló Dombja alatt Maddy kétségbeesetten törte a fejét. Félszemű és Loki

magára hagyták: Félszemű lefeküdt aludni, hogy visszanyerje erejét, mielőtt elindulnak a

Suttogóért, Loki pedig elsomfordált, hogy feltehetően valami gaztettet kövessen el. A termet

csak egy sor gyertya világította meg, és Maddy árnyéka ágaskodott és ugrált a kőfalakon,

mialatt le-fel járkált.

Félszemű vallomása azonnal mérhetetlen haragot ébresztett benne. Ilyen sokáig eltitkolta

előle, és csak akkor árulta el, amikor a küzdő felek már táborokba sorakoztak, és akár tetszik,

akár sem, Maddy kénytelen az ő táborába tartozni.

Gyűlölettel töltötte el a csalás, járkálás közben mégis felmerült benne: nem erre vágyott-e

mindig is a szíve mélyén? Hogy célja, klánja, az istenek szerelmére, családja legyen? Nem

voltak-e kezdettől fogva ott a jelek? Nem súgta-e valami, hogy Jed Smith és Mae nem a

rokonai, és minden furcsasága ellenére több köze van Odinhoz?

Nem hallotta meg, amikor Loki belépett a terembe. Átöltözött: levette a ruhát, amit Audun

Briggstől kölcsönzött, tiszta tunikát, puha talpú csizmát vett fel, és Maddy csak akkor jött rá,

hogy ott van, amikor megérintette a karját. Addigra már olyan zaklatott volt, hogy majdnem

megütötte, mielőtt felismerte volna, ki az.

- Én vagyok az, Maddy - tiltakozott Loki, amikor meglátta az ujjai között a félig megrajzolt

Tyrt.

Maddy fásultan kioltotta a rúnát. - Nincs kedvem beszélgetni, Loki - mondta.

- Nem állítom, hogy hibáztatlak - sóhajtotta Loki. - Odinnak meg kellett volna mondania az

igazat. De próbáld az ő szemszögéből nézni…

- Ezért küldött? Hogy mellette érvelj?

- Hát persze - ismerte el Loki. - Mi másért?

Maddyt akarata ellenére is levette a lábáról a másik őszintesége. Elmosolyodott, de azután

eszébe jutott Loki legendás bája.

- Felejtsd el! - mondta. - Egyikőtök sem jobb a másiknál.

- Miért? Mit tettem?

Maddy dühösen szipákolt. - Mindenki tudja, mi történik, csak én nem. Mi vagyok, egy

gyerek? Torkig vagyok ezzel! És vele is. Utálom, hogy úgy kezel, mintha semmit sem

nyomnék a latban. És még azt hittem, kedvel. - Szipogott még egyet - az előbbinél

elkeseredettebben -, és az ingujjával megtörölte az orrát. - Azt hittem, a barátom.

Loki ferde mosollyal nézte.

- Mit akar hát? Háborúzni a Renddel? Ezйrt van szьksйge a Suttogуra?

- Nem lepne meg - vonta meg a vбllбt Loki.

- De esйlye sincs! - vitatkozott Maddy. - Mйg akkor is, ha a Vanirok mellйnk бllnak, tнzen

vagyunk csupбn az egйsz Rend ellen, йs kьlцnben is … - lehalkнtotta a hangjбt -, a Suttogу

gyakorlatilag azt бllнtotta, hogy veszнteni fog.

Loki szeme elkerekedett. - Ъgy йrted, jуslatot mondott? Megjуsolt valamit, йs neked eszedbe

sem jutott elбrulni?

- Se fьle, se farka nem volt - feszengett Maddy. - Mйg azt sem tudom, prуfйcia volt-e. Csak

olyasmiket darбlt, hogy „mondom, ahogy kell”, йs…

- Istenek! - kiбltott fel mйlysйges undorral Loki. - Hбt persze hogy prуfйtбlt! Йs йppen neked.

Йvszбzadokon бt prуbбltam rбvenni, hogy mondjon valamit… bбrmit! - Izgatottan kцzelebb

hajolt. - Engem emlнtett?

138

- Rб akart beszйlni, hogy цljelek meg. Azt mondta, hogy csak gond lesz veled.

- Na persze. Érthető. Mi mást mondott?

- Valami rettenetes háborút emlegetett. Ezrek halnak meg egyetlen szóra. Meg azt, hogy fel

kellene ébreszteni az Alvókat … és szó volt egy árulóról… meg egy Tábornokról… aki

egyedül áll …

- És mégis mikor akartad elmondani neki?

Maddy megkukult.

- Tehбt?

- Nem tudom…

Loki halkan nevetni kezdett. De Maddy alig figyelt rб. Kiszбradt a szбja, mikцzben igyekezett

felidйzni a Suttogу szavait; a pontos fogalmazбsra prуbбlt visszaemlйkezni. Most, hogy a fejйt

tцrte, mintha inkбbb versnek hangzott volna, a prуfйciбk nyelvezetйben нrt sivбr kцltйszetnek:

Lбtok egy csatбra kйsz sereget,

Egy Tбbornokot, aki egyedьl бll.

Egy бrulуt a kapunбl,

Йs egy бldozatot.

Йs a holtak felkelnek Hйl csarnokaibуl,

A Nйvtelen is felkel,

Йs a Kilenc Világ is elvész,

Ha fel nem ébred a Hét Alvó,

És a Mennydörgőt ki nem szabadítják a Pokolból…

- Valóra válik - mondta Maddy. - Az Alvók felébredtek. A Rend megindult. Azt állítja, hogy

a Kilenc Világ elvész… - Maddy nagyot nyelt, a gyomra felkavarodott. - És gyötör a

gondolat, hogy mindez az én hibám! Én ébresztettem fel az Alvókat. Én hoztam el a Suttogót.

Ha a tűzgödörben hagytam volna …. - Elharapta a mondatot, és a homlokát ráncolta. - De

miért áll egyedül a Tábornok? Miért nem vagyunk mellette? - Maddy ismйt jбrkбlni kezdett a

sцtйt csarnokban. - Nem ezt akartam! - kiбltotta.

- Ha hiszed, ha nem, nekem sincs нnyemre, hogy itt vagyok - vallotta be fanyarul.. - De nincs

mбs vбlasztбsom; Odin nйlkьl mбr halott vagyok. Tйny, hogy amъgy is jу esйlyem van arra,

hogy meghaljak, бm ez nem lelkesнt kьlцnцsebben.

- Akkor mondd meg - sьrgette Maddy. - Mondd meg az igazat. Valуjбban ki vagyok? Йs

miйrt vagyok itt?

Loki heges ajkбn halvбny mosoly jбtszott.

- Az igazat? - kйrdezte.

- Igen. A teljes igazsбgot.

- A Tбbornoknak nem fog tetszeni.

Annбl inkбbb meg kell mondani Maddynek, tette hozzб gondolatban Loki, йs a lelke mйlyйn

kajбnul elvigyorodott.

139

- Akkor hбt ki vagyok? - faggatta Lokit - Йs mi rйszem ebben a dologban?

Loki bort tцltцtt magбnak. - Modinak hнvnak - kezdte. - Йs az Orбkulum megjуsolta a

születésedet, jóval Ragnarök előtt, bár, mint kiderült, a nem tekintetében nem volt pontos.

Egy azonban biztos: Modi és a fivére, Magni az Új Kor első gyermekei, akik azért születtek,

hogy újjáépítsék Asgardot, és letaszítsák az istenek ellenségeit. Ezért van a rúna a kezeden.

Aesk, a Kőrisfa, a megújulás és a Világok jelképe.

Maddy lepillantott a kezére; Aesk vérvörösen izzott a tenyerében. - Van egy fivérem? -

kérdezte végül.

- Vagy talán nővéred. Amennyiben már megszületett. Mint mondtam, az Orákulum nem

különösebben pontos.

- És .. a szüleim?

-Thor, a Mennydörgő Kovács és Jarnsaxa, aki nem a felesége, hanem egy harcos amazon a

hegyek túloldaláról. Most te is látod, kishúgom, hogy démonvér folyik az ereidben, anyai

oldalon mindenképpen!

De Maddy feje még kóválygott az új ismeretektől. Ízlelgette a neveket: Modi, Magni, Thor,

Jarnsaxa. Mint valami egzotikus, mesés étkek!

- De ha ők voltak a szüleim …

- Hogy születhettél egy bugris pár gyermekeként a völgyben? - vigyorodott el Loki, aki

élvezte a helyzetet.

- Ne felejtsd el, hogy kiskorodban folyton azt hajtogatták, hogy nem szabad álmodnod, az

álmodás veszélyes, mert ha álmodsz, a gonosz és elvetemült Látók Népe előbukkan a

Káoszból, és ellopja a lelkedet.

Maddy bólintott.

- Nos, az a helyzet, hogy közel jártak az igazsбghoz.

Maddy csaknem nйma csendben hallgatta vйgig Lokit. - Kezdjьk a jobb dolgokkal! - tцltцtt

magбnak mйg bort Loki. - Kezdjьk a legvйgйn! Ragnarцknйl. Az istenek alkonyбn. Az

AEsirek йs a Vanirok bukбsбnбl, a Kбosz diadalmaskodбsбnбl meg a tцbbinйl. Kegyen

szolgбja sem nagy цrцmmel emlйkszik vissza rб, hiszen majdnem meghalt, йs йppen annak a

fontoskodó álemberbarátnak, Heimdallnak a kezétől…

- Várj csak! - szakította félbe Maddy. - Ezt már mesélted. Tényleg megöltek Ragnaröknél?

- Nem ilyen egyszerű - hümmögött Loki. - Az egyik alakom valóban elesett ott. De a halál

csak egyike a Kilenc Világnak. Néhány AEsir ott talált menedéket, ahol még Szurtnak sincs

hatalma. De közülünk nem egynek nem volt ekkora szerencséje. A Pokolra jutottunk, amit ti,

emberek elkárhozásnak neveznétek…

- A Fekete Erődbe. Milyen volt?

Loki arca elsötétült. - A Pokolra semmi sem készít fel, Maddy. Semmire sem hasonlított, amit

ismertem. Korábban is jártam már várbörtönökben, és addig azt hittem, hogy a börtön

téglákból rakott falakból és őrökből áll, minden világban ismerős kellékekkel. A Pokolban

azonban a Rendetlenség az úr. Olyan közel van a Káoszhoz, hogy szinte bármi lehetséges: a

nehézségi erő, a perspektíva, az érzékelés és az anyag szabályai eltorzulnak, elcsúsznak, az

óráknak és a napoknak nincs jelentőségük, elmosódik a valóságot és a képzeletet elválasztó

határvonal. Hogy milyen volt? Mint a fulladбs, Maddy: belefulladni az elveszett бlmok

уceбnjбba.

140

- De kiszabadultбl.

Loki sцtйt tekintettel bуlintott.

- Hogyan? - kйrdezte Maddy.

- Alkut kцtцttem egy dйmonnal.

- Milyet?

- A szokбsosat. Szнvessйget szнvessйggel viszonoztam. Mindkйt oldalt elбrultam, ezйrt ъgy

dцntцttek, pйldбs bьntetйst йrdemlek. Bezбrtak egy cellбba, amelynek se ablaka, se ajtaja nem

volt, ahol se lent, se fent nem lйtezett. Semmi sem йrt el hozzбm, vagy legalбbbis ezt hittйk.

De a dйmon felajánlott egy menekülési lehetőséget.

- Milyen lehetőséget?

- Hél legtávolabbi szélén van egy folyó. Az Álom, mely acélvértben, sebesen vágtat a Pokol

felé, és tajtékot vetve sodorja a Kilenc Világ nyers gondolatait. Aki a vizét érinti, azt

kockáztatja, hogy megőrül vagy meghal, én mégis azon át menekültem el. - Loki ivott egy kis

frissítőt. - A küzdelemben majdnem elvesztettem a józan eszemet, de végül is utat találtam

egy csecsemőbe, a járásbeli népek körében.

Szánalmat keltően mutatott magára. - Amit lehetett, megtettem ezzel az alakommal

kapcsolatban - folytatta. - az igazat megvallva régebben jóképűbb voltam. A Pokol után

azonban ez is javulás; ezért is húztam meg magam az elmúlt néhány száz évben. Nem

akarom, hogy Szurtnak eszébe jusson utánanézni a régi barátoknak!

Maddy gondolatai vadul kergetőztek. - Tehát te és Félszemű az Álmon át menekültetek. Nem

az következik ebből, hogy mások is elmenekülhetnek?

Loki vállat vont. - Meglehet, de elég veszélyes.

Maddy szeme felcsillant. - De én nem onnan jövök, ugye? Nem tartozom a Rйgi Korokhoz.

- Nem, te ъj vagy. A rйgi fa ъj hajtбsa. - Loki vidбman rбvigyorgott. - Vadonatъj alak,

korбbban nem volt mбs tulajdonбban. Pontosan, ahogy az Orбkulum megjуsolta. A hozzбd

hasonlуk йpнtik majd ъjjб Asgardot a hбborъ utбn, mнg Odin йs йn a fцldet trбgyбzzuk. De

gondolom, megérted, hogy azt szeretném, mindez inkább utóbb, mint előbb következzen be?

Maddy bólintott. - Megértem. De van egy ötletem.

- Igen?

Maddy csillogó szemmel nézett rá. - Megkeressük a Suttogót. Most rögtön, mielőtt Félszemű

felébred. Visszahozzuk a Vörös Ló Dombjába, és visszatesszük a tűzgödörbe. Így nem lesz

senkié, és minden megy tovább a régi kerékvágásban.

Loki kíváncsian méregette. - Így gondolod?

- Muszáj megpróbálnom, Loki. Nem nézhetem tétlenül, hogy Félszemű meghaljon valami

ostoba háborúban, amiben nem is győzhet! Félszemű fáradt. Meggondolatlan. A múltban él.

Annyira csak a Suttogón jár az esze, hogy azt hiszi, van esélye. És ha veszít, mindenki veszít.

Az Orákulum szerint mind a Kilenc Világ. Belátod ugye, hogy ha segítesz visszaszerezni …

Loki gъnyosan felkacagott. - Hibбtlan logika, mint mindig, Maddy. - Lбtszуlagos

sajnбlkozбssal fordult el. - Bocsбss meg, de nem avatkozom bele.

- Kйrlek, Loki! Megmentettem az йletedet…

- Йs szeretnйm is megtartani, ha nincs ellene kifogбsod. A Tбbornok szйtszaggatna …

- Félszemű alszik. Még órákig nem tér magához. Egyébként sem hagynám, hogy bántson.

- Úgy érted, a védelmedbe vennél? - villant tüzes zölden Loki szeme.

- Hát persze. Ha segítesz.

Loki úgy tett, mintha fontolóra venné. - Esküszöl?

- Atyám nevére.

- Megegyeztünk - hajtotta fel a bort Loki.

Maddy olyan izgatott lett, és úgy repesett, hogy mielőbb elinduljanak a Suttogó keresésére,

hogy észre sem vette az Ármányos pillantását, sem a száján lassan felderengő mosolyt.

141

Az Alvók csarnokában teljes volt a meghökkenés a Vanirok között. Valamennyien ébren, és

Szkádi kivételével mind együtt is voltak, de sem a Vadászistennővel szót váltó Idun, sem

Freyja nem tudott kielégítően beszámolni arról, hogy valójában mi is történt.

- azt mondtad, Loki itt volt - szűrte a szót aranyfogai között Heimdall.

- Úgy van - felelte Idun. - És rossz állapotban volt.

- Még rosszabban lett volna, ha találkozom vele - morogta Heimdall. - Miben sántikál most,

és hogy lehet, hogy Szkádi életben hagyta?

- És ki volt a lány? - tudakolta Freyja harmadszor vagy negyedszer. - Бllнtom, ha nem

vagyok olyan бlmos йs zavart, soha nem adtam volna kцlcsцn a tollruhбmat…

- Цrdцg vigye a tollruhбdat! - dцrrent rб Heimdall. - Tudni akarom, mi a szerepe ebben az

egйszben Lokinak.

- Nos, megemlнtette a Suttogуt … - mondta Idun.

Öt szempár szegeződött a bőség istennőjére.

- A Suttogót? - kérdezte Frey

Idun elmesélte, amit tudott. A Suttogó elveszett, Odint fogságba ejtették, Loki valószínűleg

összefogott vele, kósza hírek szóltak az Igéről is, nem is beszélve a rejtélyes lányról, aki

feltörte a jeget, és akinek ki tudja, miféle varázsereje van…

- Én mondom, menjünk, amíg lehet - javasolta Frey. - Ha az ellenség rajtaütéssel próbálkozik,

itt védtelenek vagyunk.

- Szerintem várjuk meg Szkádit! - vetette fel Njörd.

- Szerintem meg kerítsük elő Lokit! - kardoskodott Heimdall.

- És a Tábornokkal mi lesz? - kérdezte Bragi.

- És a tollruhámmal? - jajgatott Freyja.

Idun semmit sem szólt, csak dudorászott magában.

A barlangba vezető folyosón két alak álldogált, és a félhomályban összevillant a tekintetük;

felkészültek arra, hogy megvalósítsák a tervüket.

Loki elhajította Yrt, és visszafojtotta a lélegzetét. Eddig minden rendben, gondolta: Maddyvel

váratlan esemény nélkül érték el az Alvókat, és ami még fontosabb, nem keltették fel a

Vanirok figyelmét a jelenlétükkel.

Az Alvók Csarnokából már kihallatszott a halk beszélgetés moraja, és Bjarkán rúnáján át

megpillantotta a színeiket is: arany, zöld és tengerkék. Elégedetten nyugtázta, hogy a

Vadászistennő nincs közöttük. Helyes.

Most jött a neheze, az, amikor a legnagyobb veszélynek van kitéve. Elterelő hadműveletre

van szükségük, amivel elcsalják onnan a Vanirokat, és Maddynek lehetőséget biztosítanak

arra, hogy visszaszerezze a Suttogót. Más sóval: csali lesz.

Loki tehát mély lélegzetet vett, és gyorsan, de fesztelenül elindult az Alvók Csarnokának

bejárata felé.

Az aranypáncélos Frey látta meg először, és néhány pillanatig hunyorgott, hogy a barlangot

beszövő igézetek ködén át kivegye a behatoló színeit.

Amennyire meg tudta állapítani, nem volt szнne, йs цnmagбban mбr ez is уvatossбgra intette.

A barlang szбjбban бllу alak azonban kicsi volt ahhoz, hogy komoly fenyegetйst jelentsen.

142

Amikor a tцbbiek is felй fordultak, a behatolу - egy hбrom-nйgy йv kцrьli kislбny - olyan

бrtatlan kцnyцrgйssel fordult felйjьk, hogy mйg Heimdall is elkйpedt.

Hamar magбhoz tйrt. - Ki vagy? - fцrmedt rб.

A mezítlábas, férfiinget viselő gyermek bájosan elmosolyodott, és kinyújtotta a kezét. - Lucy

vagyok - felelte. - Akarsz játszani?

A Vanirok szótlanul figyelték. Talán Idun kivételével mind tisztában voltak vele, hogy valami

csalafintaságról van szó: felderítésről, figyelemelterelésről, talán csapdáról. Gyanakvóan

néztek körül a csarnokban, de senki mást sem láttak, csak a göndör hajú kisgyereket, aki

előttük állt.

Heimdall kivicsorította aranyfogát. - Ez nem gyerek - jegyezte meg halkan. - Ha nem

tévedek…

- Te vagy a fogó - vigyorodott el Loki.

Mielőtt Heimdall cselekedhetett volna, Loki levetette álcáját, villámgyorsan futótűz alakjába

öltözött, és az életét mentve menekült a tágas, nyílt csarnokon át.

A Vanirok nem vesztegették az időt. Egy másodpercbe sem telt, és a levegőben

gondolatvillámok, rúnafények repkedő tőrei, tüskés kék tüzek elhajított hálói cikáztak,

repkedtek. De Loki gyors volt, és a jégbarlang kiszögelléseit, benyílóit használta fel arra,

hogy elhajoljon a villámok elől, megtévessze és megzavarja támadóit.

- Hol van? - üvöltötte Heimdall, és áthunyorgott a rúnafényen.

- Kukucs! - kiáltotta Lucy egy jégoszlop mögül a barlang túloldalán.

A négy irányból hajított Isa gyémántzuhataggá porlasztotta az oszlopot, ám az Ármányos

addigra már eltűnt onnét. Futótűz alakjában a terem másik vége felé csalta üldözőit, igézetek

és rúnák elől hajolt el, és a mesés jégcsodák mögül még kétszer tűnt fel Lucyként. Amint a

Vanirok minden oldalról egyre jobban sarokba szorították, úgy tett, mintha meginogna, és

elkínzott könyörgéssel fordult a dühös istenek felé.

- Elkaptuk! - kiabálta Frey. - Nincs kijárat…

- Fogócskázzunk! - csicseregte Lucy, és ismét alakot váltott: ezúttal madárrá változott, és

felröppent a mennyezetre, egyenesen az irdatlan méretű csillárra. Kis nyílás tátongott

halványan a középpontjában, ami Loki bezuhanásakor keletkezett. Odakint hajnalodott.

A Vanirok későn ébredtek rá, mit tervez.

- Utána! - kiáltotta Frey, és réti héja lett, mely Loki madáralakjánál valamivel nagyobb volt.

Njörd rögtön fehér szárnyú, éles karmú halászsassá változott, Heimdall pedig sárga szemű

vadászsólyommá, így olyan gyors lett, mint egy nyílvessző. Mindhárman Lokira vetették

magukat, mialatt Freyja nyilakat lődözött a mennyezetben levő nyílásra, Bragi pedig elővett a

zsebéből egy fuvolát, és egy kis szarabandot játszott, ami gyors, halálos hangjegyekkel

pettyezte a levegőt, megperzselte Loki tollait, és csaknem földre terítette.

Loki megperdült a levegőben, egy pillanatra elvesztette uralmát a teste felett, de aztán maghoz

tért, és az ég felé szárnyalt. A halászsas meglátta a kínálkozó lehetőséget, és utolérte, de

kiterjesztett szárnya túl nagy volt a manőverezéshez a barlangban; kikerült egy sorozat

nyolcadhangot, körbefordult, lenyesett egy ősi jégoszlopot, majd mielőtt irányt tévesztve a

jégkupolának csapódott volna, amely a mennyezet jelentős részét alkotta, még összetörte a

csillárt. A csillár, mely ötszáz éven át csüngött az Alvók Csarnokában, megremegett, nagyot

rázkódott, majd darabjaira hullott. Jégszilánkok záporoztak szerteszét.

Egy ideig teljes volt a zűrzavar. A ragyogó ívelt mennyezetről leváló jégdarabok előbb lassan

potyogni kezdtek, mint az őszi eső, majd egyre gyorsabban. Némelyik késélességű, mások

akkorák, mint egy-egy szénabála. Akadt, amelyik a csillogó, sima padlón tört el, és

borotvaéles darabjai halálos szőnyeggé szóródtak szét. Mások még a levegőben szétporladtak,

és acélos darabkáik hóesésként hullottak a földre.

143

A jelenség váratlan és kataklizmaszerű volt, a Vanirok pedig kritikus pillanatokat veszítettek

azzal, hogy nem tartották szemmel a szárnyas menekülőt, míg az Alvók Csarnokának

legtávolabbi sarkaiba húzódtak, hogy elkerüljék a lavinát.

Bragi olyan eleven s víg táncot járt, hogy a jég lágy esővé olvadt, mielőtt a fejére hullott

volna.

Freyja felhajította Yrt, és aranyló fényből gondolatpajzsot teremtett, melyről ártalmatlanul

pattantak le a záporozó jégdárdák.

Idun csak bizonytalanul mosolygott, és a jégszilánkok szállingózó almavirággá változtak,

amelyek puhán huppantak a földre.

Heimdall, Njörd és Frey dühös zavarodottsággal verdestek a szárnyaikkal, és megpróbáltak

kitérni a jégzuhatag elől, miközben zsákmányuk - néhány megpörkölődött tolltól eltekintve

sértetlenül - eltűnt az ásító lyukon át.

A felfordulásban Maddy egyszerűen besétált a terembe, hangtalanul elővette a meglazított hó

alatti rejtekhelyéről a Suttogót, majd éppen ilyen nyugodtan, feltűnés nélkül és gyanút sem

keltve kisétált a Lenti Világ alagútjaiba.

144

Loki most már az életét mentette. Természetesen sikerült némi időt nyernie: a három vadászt

lelassította a jégcsillár összeomlása, és nagyobb méretük miatt nehezebben is fértek ki a tetőn

vágott szűk nyíláson.

Úgy esett, hogy Lokinak tizenöt perc előnye volt, mielőtt megpillantotta az üldözőit: a

vadászsólymot, a réti héját és a halászsast, akik vadászva köröztek a völgyekben, és a kora

reggeli napsütésben Lokit keresték.

Loki azonnal levetette sólyomalakját, és megpihent egy kis liget mögött, a Kovács Őrhelye

végében; állt itt egy kis rönkház, mögötte ruhák száradtak kötélen, a verandán pedig egy idős

hölgy szundikált a hintaszékben.

Az idős hölgy Bolond Nan Fey volt, Maddy gyerekkori dadusa. Egyik szemét kinyitotta,

amikor a sólyom a földre libbent, és érdeklődéssel figyelte, ahogy átváltozott meztelen

fiatalemberré, aki aztán feltúrta a száradni kiakasztott ruháit, hogy valami viselnivalót

találjon. Nan sejtette, hogy közbe kellene avatkoznia, de egy régi holmi elvesztése, egy

kötény vagy egy kendő igazán csekély ár volt a látványosságért, így aztán úgy döntött,

nyugton marad.

Két perccel később egy másik idős hölgy indult el - gyanúsan ruganyos léptekkel - a fején

vastag kendővel Malbry falva felé. Ha valaki alaposabban szemügyre vette volna, láthatta

volna, hogy a bal kezét furcsa szögben tartja, bár nem sokan ismerték volna fel Yr rúnáját.

Madarak repkedtek a magasban, de ha jól látta, egyik sem szállt le.

Maddy és Loki úgy beszélték meg, hogy az öreg bükkfa mellett találkoznak a Kis Medve

Erdőben. Maddy ért oda elsőnek, mert a Lenti Világon át közelítette meg. Leült a fűre, és

várakozott. Egyszer s mindenkorra rendezni akarta a dolgát a Suttogóval.

Nem volt kellemes beszélgetés. A Suttogó neheztelt, hogy az Alvók Csarnokában hagyták,

mint egy „átkozott kavicsot” - ahogy kifejezte magát -, Maddy pedig dühös volt, hogy

eltitkolta előle AEsir-vérét.

- Az ilyesmit az ember nem felejti csak úgy el! - fortyogott. - „Jaj, mellesleg a Mindenható

unokája vagy!” Meg sem fordult a fejében, hogy esetleg érdekelhet?

A Suttogó unottan pislákolt.

- És még valamit - folytatta Maddy. - Ha Modi vagyok, Thor lánya, és a prófécia szerint újra

kell építenem Asgardot, akkor feltehetően bármelyik oldalt választom, az győz a háborúban.

A Suttogó túlzón ásított.

Maddyből ekkor kibukott a kérdés, mely azóta a nyelve hegyén volt, hogy Odin elmondta,

kicsoda. - Ezért keresett meg Odin? Ezért tanított? Színlelte a barátságot, hogy a kellő

pillanatban felhasználhasson az ellenség ellen? És hogy teszi meg? Hiszen nem vagyok

harcos.

Hirtelen élesen emlékezetébe villant, amit Loki a barlangban mondott: „Egy ember sokféle

okból ültethet fát” és bár az erdőben meleg volt, Maddy akaratlanul is beleborzongott.

- Figyelmeztettelek - kacagott fel szárazon a Suttogó. - Ez a módszere. Kihasznál mindenkit.

Velem is megtette, amikor rám volt szüksége, aztán a sorsomra hagyott. Ha hagyod, veled is

így tesz, kislány; nem vagy más a szemében, mint eszköz, melynek révén közelebb kerülhet

Asgardhoz. A végén feláldoz, ahogy engem is, hacsak …

- Újabb prófécia? - szakította félbe Maddy.

-Nem. Jövendölés - felelte a Suttogó.

145

- Mi a különbség?

- A jövendölés téves is lehet, a prófécia nem.

- Szóval még maga sem tudja, mi várható?

- Pontosan nem. De ügyesen találgatok.

Maddy a körmét rágta. - „Csatára kész hadsereget látok. Egy Tábornokot, aki egyedül áll.

Egy árulót a kapunál. És egy áldozatot.” - A Suttogóhoz fordult. - Ez én vagyok? Én leszek

az áldozat? És Félszemű az áruló?

- fogalmam sincs - affektált a Suttogó.

- „A holtak felkelnek Hél csarnokaiból. És a Névtelen is felkel, és a Kilenc Világ is elvész, ha

fel nem ébred a Hét Alvó, és a Mennydörgőt ki nem szabadítják a Pokolból…” A Pokolból?

Egyáltalán lehetséges ez? - kérdezte Maddy.

A Suttogó üveges burkán át rúnafény szikrái fénylettek fel, s finom hálót szőttek.

- Azt kérdeztem, lehetséges? - erősködött Maddy. - Ki lehet az apámat szabadítani a

Pokolból?

Loki gyermetegnek és irracionálisnak tartotta. Ám amióta csak a Pokolból való szabadulása

történetét hallotta, Maddy nagyon is tisztán gondolkodott. Mindent arra tett fel, hogy Loki

hajlandó lesz segíteni neki, és nem azért, mert hitt az Ármányos jobbik énjében, hanem mert

arra számított, hogy Loki hazudik majd. Biztosra vette, hogy esze ágában sincs visszadobni a

Suttogót a tűzgödörbe, de ahhoz, hogy elhozza az Alvók Csarnokából, segítségre volt

szüksége, és Maddy úgy okoskodott, hogy Loki nem hagyja majd, hogy a Vanirok kezébe

kerüljön, és inkább kedvében jár majd, legalábbis addig, míg el nem érik a Lenti Világot, ahol

is szépen, sértetlenül átadja Maddyt és a Suttogót Odinnak. És természetesen megkéri majd az

árát.

De kettőn áll a vásár, gondolta.

Az Alvók Csarnokából kifelé jövet Maddy komolyan meghányta-vetette a dolgokat. Szívesen

futott volna a kérdéseivel Félszeműhöz, ahogy gyermekkorában tette, de a Suttogó próféciája

óvatosságra intette, nem utolsósorban azért, mert ha jól értelmezi, Félszemű veresége a

Világok pusztulásához vezethet.

Azt kívánta, bárcsak sosem hallott volna a Suttogóról. De most, hogy mégis a tudomására

jutott, már nem volt visszaút. És bár öreg barátja tanácsainál kevesebbet ért, egy prófécia

legalább nem volt hazugság.

Tudta, Félszeműnek mi lesz a véleménye a tervéről, és fájdalmat okozott neki, hogy becsapja,

mégsem tehetett mást. Saját magától védem meg, gondolta. A Világokat óvom meg.

- Ha Loki hajlandó segíteni….

- Ne aggódj - nyugtatta meg a Suttogó. - Rábeszélem. Nagyon meggyőző tudok lenni.

Maddy jelentőségteljes pillantást vetett rá.- Legutóbb még holtan akarta látni.

- A holtak is lehetnek hasznosak - felelte a Suttogó.

Loki fél órával később érkezett: kisebesedett a lába, és Bolond Nan szoknyáját belepte az út

pora.

- Nézd csak! - kiáltott fel a Suttogó a legundokabb hangján. - Kutyacsillag női ruhában! Mi

következik ezután? Diadém és gyöngysor?

- Haha, nagyon mulatságos - oldotta ki a fejét takaró kendőt Loki. - elnézést, hogy késtem -

mondta Maddynek. - Gyalogolnom kellett.

- Nem érdekes - legyintett Maddy. - Az a fontos, hogy megvan a Suttogó.

Az Ármányos kíváncsian pillantott rá. Kipirultnak látta Maddyt. Nem tudta, az izgalomtól

vagy a félelemtől, és volt valami a színeiben: valahogy fényesebb lett, amitől elfogta a

nyugtalanság.

- Mi baj? - kérdezte.

- Beszélgettünk - felelte Maddy.

146

Loki tekintetébe aggodalom költözött. - Miről?

- Van egy ötletem - tért ki az egyenes válasz elől Maddy.

Körvonalazni kezdte a tervét; eleinte tétován, aztán egyre magabiztosabban, miközben Loki

arca egyre sápadtabb lett, és a Suttogó úgy ragyogott, mint egy sereg szentjánosbogár, és

mosolygott, mintha rögtön fel akarna robbanni.

- A Pokolba? - kérdezte végül. - Azt akarod, hogy lemenjek a Pokolba?

- Hallottad, mit mondott az Orákulum!

- Költői szabadság - csattant fel Loki. - Az orákulumok szeretik az effélét.

- „A Tábornok egyedül áll”, ezt mondta. „ A Névtelen felkel.” „A Kilenc Világ elvész.”

Háború lesz, Loki. Iszonyatos háború. És csak úgy gátolhatjuk meg, ha kiszabadítjuk az

apámat a Pokolból. Megígérted, hogy segítesz….

- Azt mondtam, segítek visszaszerezni a Suttogót - mondta Loki. - De azt sosem állítottam,

hogy megmentem a Világokat. Egyébként mi a kifogásod a háború ellen?

Maddy a Strond völgyére gondolt, a mezőkre és a Malbry falvától a Kovács Őrhelyéig

szétszórt házakra, az utacskákra és a sövényekre, az ősszel égő tarló füstjére, Bolond Nanre a

hintaszékében, a falu főterén tartott vásárokra, Jed Smithre, aki a lelkét is kitette, a gyönge,

ártalmatlan népekre a völgyben, a kis életükkel és az ostoba, kicsinyes hitükkel, hogy ez itt a

Világok kellős közepe.

És életében először Maddy Smith megértette. A fejmosásokra, a zsarnokoskodásra, a titkon a

háta mögött mutatott szemmel veréstől óvó jelekre gondolt. Az apró kegyetlenkedések

százaira, amelyek miatt már nem is emlékezett, hányszor futott a Kis Medve Erdőbe. Azt

hitte, gyűlölik, mert más, de most már tudta, hogy féltek tőle. Megijedtek a fészkükbe került

kakukktojástól, hogy egy nap majd nagy madárrá cseperedik, és rászabadítja a Káoszt kicsiny

világukra.

És így is lett, gondolta Maddy. Ő kezdte. Nélküle az Alvók sem ébredtek volna fel, a Suttogó

biztonságos helyen volna a tűzgödörben, és a háború ötvenévnyi vagy százévnyi távolban,

vagy ki tudja, milyen messze volna …

- Véghez lehet vinni - fordult Lokihoz. - Magad mondtad.

Loki élesen felnevetett. - Fogalmad sincs, mit javasolsz. Még csak ki sem tetted a lábad a

völgyedből, és most a Fekete Erőd ostromát tervezed! Nagy ugrás, nem?

- Félsz - vádolta meg Maddy, és Loki ismét felkacagott.

- Félek? Hát persze, hogy félek! Ahhoz nagyon értek. A félelem az oka, hogy még itt vagyok.

És ha már a félelemről beszélünk… - a Suttogóra pillantott -, van fogalmad arról, mit tenne

vele a Tábornok, ha … Nem, ne is válaszolj, nem akarom tudni. Érd be annyival, hogy most

kettesben felkeressük, átadjuk neki ezt az átkozott valamit, hadd tárgyaljon a Vanirokkal, bla-

bla-bla….

- Amikor Odin és a Bölcs Mimir találkoznak, a Kilenc Világra rászabadul a Káosz. - A

Suttogó csaknem lustán szólalt meg, a színei fellángoltak.

- Mit mondtál? - fordult oda Loki.

- Mondom, ahogy kell, és nem hallgathatok.

- Nem! - tartotta fel a kezét Loki. - Eszedbe ne jusson most prófétálni! Hallani sem akarom.

Tudni sem.

De a Suttogó ismét megszólalt, a hangja halk volt, de figyelmet parancsoló, és mindketten

hallgatták; Maddy döbbenten, Loki egyre nagyobb hitetlenkedéssel és elszörnyedéssel.

- Látok egy Kőrist a nyitott kapuban - sorolta a Suttogó. - Villámsújtott, de zöld a hajtása.

Látok egy tanácskozást a Pokol Tornácán, hol bölcsek és nem oly bölcsek vesznek részt.

Látom a temetési hajót Hél partjainál… és Bór fiát, kutyája a lábánál ….

- Ó, istenek! - kiáltott fel Loki. - Kérlek, ne mondj többet!

- Mondom, ahogy kell, és nem …

147

- Eléggé csendben voltál ötszáz éven át - tiltakozott Loki, aki még sápadtabb lett. - Miért

veszel fel új szokásokat?

- Várjunk csak! - szakította félbe Maddy. - Bór fia … az nem Odin egyik neve?

Loki rosszulléttel küszködve bólintott.

- És a kutya?

Loki fájdalmasan nyelt egyet. Még a színei is kifakultak, és a félelem ezüstös szálai szőtték át.

- Nem érdekes - felelte összeszorult torokkal.

Maddy Suttogóhoz fordult. - Nos? Mit jelent? - kérdezte.

Az Orákulum olyan mintában ragyogott, amiben Maddy már felismerte a titkolt nevetést. - Én

csak prófétálok - felelte édeskésen. - A magyarázatot másokra hagyom.

Maddy a homlokát ráncolta. - A Kőris. Gondolom, ez én vagyok. A zöld hajtás a

villámsújtotta fáról. A bölcs … az talán a Suttogó. Bór fia a temetési hajón, lábánál a kutyája

… - A pillantása megállapodott Loki arcán. - Á, értem már. Kutyacsillag.

Loki felsóhajtott. - Azt jelenti tehát, hogy meghalok. Muszáj megismételnek?

- Nem feltétlenül. …

- Valóban? - mordult fel Loki. - Én, Hél partjain? Mégis mit gondolsz, mit keresnék ott? -

Zaklatottan járkálni kezdett, a szoknyát a korcba tűrte, a kendője repkedett. - Miért nem

árultad el korábban? - reccsent a Suttogóra.

Az Orákulum önelégülten vigyorgott, és nem szólt semmit.

Loki a tenyerébe temette az arcát.

- Ugyan már - próbálta vigasztalni Maddy. - Még nem haltál meg. Ami azt illeti … -

Elhallgatott, majd felderült az arca. - Nézzük csak még egyszer; a Suttogó szerint, ha Odin

meghal, akkor neked is véged.

Loki fojtott kétségbeeséssel horkant fel.

- És amikor Odin és Mimir találkoznak, eljön a Káosz, és Odin elbukik…

Loki ránézett.

- Hacsak ki nem szabadítjuk Thort a Pokolból, mert ez esetben nem lesz háború, a Tábornok

nem hal meg, megmentjük a Kilenc Világot, és az apámat…

Hosszasan hallgattak; Loki dermedten bámulta Maddyt, akinek a szíve még gyorsabban vert,

a Suttogó pedig világított, mint egy darabka csillag.

- Be kell látnod, hogy muszáj velem jönnöd! Ismered az utat a Pokolba. A Suttogó azt

mondta, el lehet végezni, és ha megtartjuk őt, akkor Odin nem találkozik vele, és nem lesz

háború, és…

- Ide süss, Maddy! - szólt közbe Loki. - Bármennyire is szeretném megmenteni a Kilenc

Világot, miközben öngyilkosságot követek el, van egy egyszerűbb tervem is. Az Orákulum

halottnak látott Hélben. Igaz? Ha tehát nem megyek oda…

Hirtelen elhallgatott, mert apró, de annál gonoszabb, késszúrásszerű fájdalom hasított a

homlokába a bal szemöldöke fölött. Egy pillanatig azt hitte, valami megcsípte. Azután

megérezte a Suttogó jelenlétét: mintha egy éles tárggyal gereblyézték volna az elméjét.

Hátrált egy lépést, és majdnem elesett.

Jaj, ez fáj!

Érezte, hogy valaki elkapja a gondolatait, mint amikor köröm akad a selyembe. Kellemetlen

érzés volt, és amint Loki megpróbálta bezárni előtte az agyát, újabb fájdalomlándzsa döfött

bele, ezúttal még erősebben.

- Mi baj? - fürkészte az arcát Maddy, amikor látta, hogy meginog.

De Loki nem volt abban a helyzetben, hogy magyarázkodjon. Lehunyt szemmel tett még egy

ingatag lépést. A Suttogó ujjongva sziporkázott alatta.

Mit akarsz? , kérdezte némán.

A figyelmedet, Kutyacsillag. És az adott szavadat.

- A szavamat?

148

Némán, ha kedves az életed.

Loki nagy erőfeszítéssel bólintott.

Tudom, mit gondolsz, mondta a hang a fejében. Félsz, mert olvasok a gondolataidban.

Meglep, mennyit nőtt az erőm.

Loki nem szólt, csak a fogát csikorgatta.

És kíváncsi vagy, meg akarlak-e büntetni.

Loki még mindig nem szólt.

Így kellene tennem, folytatta a Suttogó. De adok egy esélyt, hogy megváltsd magad.

Megváltsam?, kérdezte meglepetten Loki. Mióta izgat, hogy megmentsd a lelkemet?

Érezte, hogy a Suttogó mulat a fejében. Nem a lelked izgat. Egyébként is úgy teszel, ahogy

mondom. Menj el a lánnyal a Pokolba. Vigyél magaddal Hélig. Szabadítsd ki az isteneket …

hárítsd el a háborút…

És miért akarsz Hélbe menni? Mi a terved?

Egy utolsó, iszonyatos erejű csapás villámlott át az agyán. Loki térdre rogyott, és kiáltani

sem volt ereje, ahogy agyában felcsendült a hang figyelmeztetése.

Nincs kérdés, mondta. Tedd, amit mondok!

Az idegen jelenlét ezután elhagyta; Loki remegett és nem kapott levegőt. Még egyszer

elcsodálkozott, mennyivel erősebb lett a Suttogó: századokkal korábban napokba telt, mire

lebírta, amitől mindketten kimerültek, és pusztulást hoztak a Lenti Világra, ma viszont

másodpercek alatt térdre kényszerítette.

A Suttogó most figyelmeztető fénnyel ragyogott, és Loki hallotta suttogó hangját, amely

elhalóan, mégis parancsolóan szólt az elméje mélyén.

Semmi ravaszkodás. Szavadat adod?

Igen. Loki kinyitotta a szemét, és lassan, mélyen beszívta a levegőt.

Mi történt? - kérdezte aggodalmasan Maddy.

Loki vállat vont. - Elestem - felelte. - Átkozott szoknya. - Felállt, és elbűvölő, sebhelyes

mosolyával a lányra nézett. Most akkor megyünk a Pokolba, vagy sem?

149

Szentségtelen szövetség volt: a Vadászistennő, aki királynőien festett Ethelberta kék

bársonyruhájában, és a lelkész az aranykulccsal. Hajnali kettőre járt, amikor visszamentek a

lelkészlakba, és Ethel megdöbbenésére és nemtetszésére azonnal Nat dolgozószobájába

mentek, és bezárkóztak.

Nat itt elmondott Vadászistennőnek mindent, amit tudott: beszélt Maddy Smithről, a

barátjáról, a félszemű utazóról, és elsősorban a Rendről és a működéséről, majd felolvasott

neki a Jó Könyvből, és néhány kevésbé lényeges Zárt Fejezetből és elszavalt néhány éneket.

Szkádi hűvös derűvel figyelte és hallgatta az emberke erőfeszítéseit, hogy uralkodjon a

varázserőn, amit Igének nevezett. Ám ahogy telt az idő, úgy lett egyre kíváncsibb. A lelkész

esetlen volt és tapasztalatlan, de volt benne valami szikra, egy olyan erő, amelyet Szkádi nem

egészen értett. Látta a színeiben: mintha egy helyett két fényjele lett volna. Az egyik normális,

jelentéktelen barna volt, csakhogy egy fényesebb szál futott benne, mintha olcsóbb selyembe

ezüstszálat szőttek volna. Úgy látta, hogy felfuvalkodottsága és élvhajhászása ellenére Nat

Parson olyan hatalom birtokosa, ami értékes lehet Szkádi számára, ha viszont képzetlenül

burjánzik, fenyegetést jelenthet rá nézve.

- Most gyújtsa meg! - utasította Natet, akinek az íróasztalán egy meggyújtatlan vékony

viaszgyertya állt egy tartóban. Kaen, a tűz rúnája kicsit ferdén világított a lelkész ujjai között.

- Nem összpontosít! - szólt rá türelmetlenül Szkádi. - Tartsa erősen, uralja a gondolatait,

mondja el a varázsigét, és gyújtsa meg!

Nat néhány másodpercig összevont szemöldökkel meredt a gyertyára. - Nem megy -

siránkozott végül. - Képtelenség bánnia pogány varázsigékkel. Miért nem használhatom az

Igét?

- Az Igét? - Szkádi, bár nem akarta, felkacagott. - Ide figyeljen! - kezdte tőle telhető

türelemmel. - Olifánttal szántja fel a kertét? Vagy felgyújt egy erdőt, hogy pipára gyújtson?

Nat vállat vont. - El akarok jutni az igazán fontos dolgokhoz. Nem érdekelnek a fortélyok!

Szkádi ismét felkacagott. El kell ismerni, gondolta, hogy becsvágya az egekig ér, ha az esze

nem is. Amikor az egyezséget megkötötték, csak a kedvében akart járni, amíg megszerzi a

Rend titkait, de közben felébredt a kíváncsisága. Talán mégis hasznára lehet.

- Fortélyok? - kérdezte. -Ezek a fortélyok, ahogy nevezi, az inaskodása. Ha lenézi, már oda is

a szövetségünk. Most pedig elég a siránkozásból, és gyújtsa meg a gyertyát!

Nat undorral horkant fel. - Képtelenség - motyogta dühösen, és abban a pillanatban a gyertya

egy haragos huss-sal vadul lángra lobbant; a huzat szétszórta a papírokat, felborította a

gyertyatartót, és olyan magasra lobbantotta a lángot, hogy a mennyezet vakolatán fekete

koromfoltot hagyott.

Szkádi szenvtelenül felvonta a szemöldökét. - Nem uralja az erejét - jegyezte meg. -

Ismételje meg!

Nat vad lelkesültséggel meredt a megfeketedett gyertyára. - Megcsináltam!

- Sután - tette hozzá a Vadászistennő.

-De érezte? - kérdezte izgatottan Nat. - Micsoda erő! - Hirtelen elhallgatott, és kezét a

halántékára szorította, mintha megfájdult volna a feje. - Micsoda erő… - ismételte meg

bizonytalanul, mintha a gondolatai máshol járnának.

- Legyen szíves, még egyszer! - parancsolta Szkádi hidegen. - És ezúttal visszafogottabban,

kérem! - Megigazította a gyertyatartót, mely még forró volt, és új gyertyát tett a tüskére.

150

Nat Parson szinte szórakozottan mosolygott. Kaen rúnája most kevésbé ferdén formálódott

meg az ujjai között.

- Csak nyugodtan! - biztatta Szkádi. - Ne kapkodja el! - Kaen már fényesen égett: kis

tűzgömb a lelkész tenyerében. - Sok lesz - figyelmeztette Szkádi. - Csökkentse.

De Nat vagy nem hallotta, vagy nem törődött a figyelmeztetésével: Kaen ismét fellángolt, és

olyan hővel égett, hogy Szkádit is megcsapta az ereje, mintha megolvadt üvegből áradt volna

nagy forróság.

Nat szeme mohón összeszűkült, és az asztalon szétszórt papírlapok felkunkorodtak,

megpörkölődtek a hőtől. A tartójában álló gyertya lassan csepegni kezdett, ahogy megolvadt a

fokozódó hőségben.

- Hagyja abba! - tanácsolta Szkádi. - Megégeti magát.

De Nat Parson csak mosolygott.

Szkádin megmagyarázhatatlan idegesség lett úrrá. Hozzá képest Kaen egy kemence

összezsugorodott tűztere volt, a sárga láng lassanként kísérteties kékesfehéren izzott.

- Hagyja abba! - szólt rá még egyszer.

Nat Parson még most sem válaszolt. Szkádi elhajította Isát, hogy megfagyassza a tűz rúnát,

mielőtt elszabadul, és valami kárt okoz.

Nat ekkor ráemelte a tekintetét. Az elszenesedő papírokkal borított asztal fölött a kék Isa és a

tüzes Kaen engesztelhetetlenül néztek farkasszemet; Szkádi ismét azt a furcsa, gyötrő

nyugtalanságot érezte.

Ennek nem lett volna szabad megtörténnie, gondolta. A fickónak semmi tapasztalata, se

varázsereje, akkor hát honnan szerzi a hatalmat?

Isa lassan erejét vesztette a kezében. Ismét elhajította, ezúttal erősebben hajította el, és teljes

varázserejét beleadta a dobásba.

Nat arcán szélesebb lett a mosoly, a szemét úgy hunyta le, mint akit magával ragadott a

gyönyör eksztázisa. Szkádi még erősebben koncentrált…

Azután hirtelen mindennek vége lett, éspedig olyan gyorsan, hogy Szkádi alig hitte el, hogy

valaha is megtörtént. Az Isától megfagyasztott Kaen széthullott, és tucatnyi darabkája a túlsó

falnak csapódott; az apró salakrögök belefúródtak a vakolatba. Nat meghökkenve bámulta

őket; az arckifejezése máskor talán komikus lett volna. Szkádi megkönnyebbülten sóhajtott

fel; különös volt, hiszen nem is számíthatott más eredményre.

Csak nem érzett valami szokatlant, amikor Nattel szemközt ült? Mintha egy erő - sőt talán

még az övénél is hatalmasabb erő - bújt volna Nat bőrébe, és egy kimondhatatlanul átható

pillantás siklott volna át egymásnak feszülő akaratukon?

Most azonban már nem volt jelen. Nat mintha valami kábulatból ébredt volna, és úgy tekintett

végig működése nyomain a mennyezeten és a falakon, mintha most látná őket először.

Szkádinak megint feltűnt, hogy az ujjhegyével dörgöli a homlokát, mintha fejfájást próbálna

elűzni. - Ezt én tettem? - kérdezte végül.

Szkádi bólintott. - Hozzáfogott. Mondja, milyen érzés volt? - tudakolta.

Nat kicsit eltöprengett rajta, és tovább dörgölte a halántékát. Azután halványan, értetlenül

elmosolyodott, mint aki egy homályba vesző mulatozással teli éjszaka kicsapongásait próbálja

felidézni. - Jó - felelte sokára.

A tekintetük találkozott, és Szkádi mintha a korábbi gyönyör visszatükröződését látta volna

ezüstös pupillájában. - Jó - ismételte meg lágyan Nat, és a jeges Vadászistennő a Világvége

óta először borzongott meg.

151

Korábban késedelem nélkül be akarta mutatni a Vaniroknak új szövetségesét. De most

meggondolta magát. Végtére is a Vanirok nem az ő népe; csak házassága révén tartozik

közéjük, és az is hiba volt. Az Öreg természetesen kedveli még, de a természetük olyan

ellentétes, hogy a házasságuknak nincs jövője. Njörd tengerparti otthonát elviselhetetlennek

érezte, ahogy Njörd is Szádi otthonát a hegyek között. Frey és Freyja az apjuk mellé álltak,

vele szemben, és Szkádi tudta, hogy az az ötlete, hogy eredjenek Odin és az unokája

nyomába, nem találkozik majd egyhangú helyesléssel.

Persze ha korábban kezébe kaparintja a Suttogót, más volna a helyzet. De ahogy a dolgok

most állnak, valószínűleg ellenkezésbe ütközik - legalább Heimdall hű marad majd Odinhoz

-, és Szkádinak nem volt kedve hadakozni a Vanirokkal. .Eddig az összes adu Odin kezében

volt: az Orákulum, és ami még fontosabb, a lány. A Vanirok is ismerték a próféciát, akárcsak

Odin. Egyikük sem szállna szembe tudatosan Thor gyermekével, és bár Szkádi nem rajongott

Asgardért, sejtette, hogy a többiek sokat kockáztatnának azért, hogy visszanyerjék az Égi

Fellegvárat.

Így tehát aznap, a lelkésszel elköltött reggeli után madár alakban tért vissza az Alvók

Csarnokába. Átrepült Loki feje fölött, de Loki addigra már gyalogosan haladt a Kis Medve

Erdőben megbeszélt találkára, és a réti héjának eszébe sem jutott, hogy a malbryi úton látott

idős asszony az álruhás Ármányos.

Miközben Szkádi felöltözött korábban otthagyott ruháiba, előadta a Vaniroknak az éjszaka

eseményeinek kihagyásokkal teli változatát. Odin és Loki összefogtak, mondta, és a lány is

segít nekik; a lányról még nem tudni, kicsoda, állította. Náluk van a Suttogó, legyőzték a

vizsgálóbírót, és noha éberen figyelte őket, elmenekültek előle.

Nem említette a Nat Parsonnak tett ígéretét, sem a Maddy Smithszel kapcsolatos terveit.

- És miért nem maga Odin ébresztett fel minket? - kérdezte Heimdall, amikor befejezte.

- Talán félt - felelte Szkádi.

- Félt? Mitől?

Szkádi vállat vont.

-Bizonyára töri valamiben a fejét - vélte Frey.

- És nekünk nem is szólt? - sértődött meg Bragi.

- Miért szólt volna? - vágott vissza Szkádi. - Odin már csak ilyen. Mindig is titkolódzott,

hazudozott…

- Nem igaz - vette védelmébe Heimdall. - Hű volt hozzánk.

Szkádi türelmetlennek látszott. - Jaj, kérlek! Nézzünk szembe a tényekkel, Aranyos! A

Tábornok mindig is kacérkodott a Káosszal. Sőt többet is tett annál, most pedig kiderül, hogy

sülve-főve együtt van Lokival. Éppen vele! Mi kell még? Ha rátok lett volna szüksége,

felébresztett volna benneteket, nem?

A Vanirok kényelmetlenül feszengtek. - Megváltozott a világ - folytatta Szkádi. - Új istenek

vannak, hatalmasak, és ellenünk fenekednek. Mit gondoltok, miért tagadta el a Suttogót? Mit

képzeltek, miért hagyta aludni az Alvókat?

Csend lett. - Talán egy szövetséget próbál összekovácsolni - vélte bizonytalanul Frey.

- Azt hiszed? - kiáltotta Szkádi. - És kivel? Erre aztán kíváncsi vagyok! - Elmesélte, amit

megtudott a Világvégén élő vizsgálóbírókról, a Névtelenről és az Igéről. A Vanirok szótlanul

hallgatták, kivéve Idunt, aki mintha semmiről sem tudott volna, és amikor Szkádi elhallgatott,

még a szeszélyes Freyja is elkomorult.

152

- Az Igéjük erősebb bármelyik varázsigénknél - szólalt meg ismét Szkádi. -

Legyőzhetetlenek, uralhatnak, a rabszolgáikká tehetnek minket. Ők a Rend. Ki tudja, miféle

egyezségre lépett velük Odin, hogy a bőrét mentse?

- De hiszen azt mondtad, hogy a foglyuk! - vetette ellen Bragi.

- Ügyes fogás, amivel a faluba csaltak - mondta Szkádi. És elmagyarázta, hogy abban a

pillanatban, amikor ki akarta szabadítani Odint, a társai ellene fordultak, iszonyú csapással

földre terítették, és bemenekültek a Suttogóval a Dombba.

- Miért téged? - kérdezte Heimdall, még mindig gyanakodva.

- Mert nem tartozom közétek - felelte Szkádi. - Ti Vanirok vagytok, akik régen mellette

álltok már. Lassanként magatok közül valónak tekintettétek. Pedig nem az. Elsősorban az

AEsirekhez húzza a szíve, és a Vanirok a második helyre szorultak, már ha egyáltalán van

második hely. És mit gondoltok, nem áldoz-e fel benneteket, hogy mentse az AEsireket, ha a

szükség úgy hozza? Mit gondoltok, tétovázna egy percig is?

Heimdall a homlokát ráncolta. - Azt hiszed, egyezséget kötött?

Szkádi bólintott. - Szerintem belekényszerítették - mondta. - Az életéért cserébe felajánlotta

a miénket. De kudarcot vallott a terve. Megöltem a vizsgálóbírót. Elszöktem, és a Rend esélye

odalett. Ez persze nem azt jelenti, hogy feladja. - Fel-alá kezdett járkálni a fényes padlón,

jégkék szeme villogott. - Abból kell kiindulnunk, hogy erősítést szereznek, és úgy jönnek

utánunk. Fel kell tételeznünk, hogy tudják, hol vagyunk. És kik vagyunk.

Elég is volt ennyi: a magot elvetette. Szkádi látta, amint szárba szökken a frissen felébresztett

Vanirokban. Heimdall kivicsorította aranyfogát. Frey tekintete fagyosabb lett, a békeszerető

Njörd körvonalai elsötétedtek, akár egy esőfelhőé, közvetlenül vihar előtt. Bragi egy szomorú

dalt énekelt, Freyja sírt, és Idun pedig csak üldögélt egy jégtömbön, és mosolygott; az arca

sima és derűs volt, mint mindig.

- Rendben van - jelentette ki Heimdall, és Szkádihoz fordult. - Tegyük fel egy pillanatra,

hogy igazad van. - Vesékbe látó tekintettel méregette a Vadászistennőt, mintha észrevett

volna valamit a színjelében, amit a többiek nem? A színek elváltozását, a fényükben valami

rosszat. - Tegyük fel, hogy Odin olyan tervet kovácsot, ami nem szolgálja a hasznunkat.

Csupán ennyit vagyok hajlandó feltételezni - tette hozzá, amikor látta, ogy Szkádi tiltakozni

akar -, de megértem, hogy óvatosnak kell lennünk.

- Helyes - szögezte le Szkádi.

- Ezzel együtt létszámfölényben vagyunk - állapította meg Heimdall. - Heten vagyunk három

ellen, már ha beleszámítjuk a lányt is…

- És a Suttogót - emlékeztette Szkádi.

Heimdall eltöprengett. - Hát persze, ne hagyjuk ki az Orákulumot! Neki igazán nincs oka

szeretni a Vanirokat. Végtére is annak idején mi vágtuk le Mimir fejét.

A többiek tekintete összevillant. - Igaza van - jegyezte meg Frey.

- De Odin irányítja a Suttogót - vetette ellen Njörd.

- Mi van, ha mégsem… - vélekedett Heimdall.

- Akkor hát mit tegyünk? - kérdezte Freyja. - Nem téblábolhatunk itt örökké. Szerintem

beszéljünk Odinnal.

Szkádi megvetően mérte végig. - Önként jelentkezel a feladatra?

Freyja félrenézett.

- És te, Aranyos? Be akarsz sétálni a csapdába, amit nekünk készített, vagy nehezebb módját

választod annak, hogy kiderítsd, mi a terve?

Heimdall mérgesen vonta össze a szemöldökét, de nem szólt egy szót sem.

- És te Bragi? Általában beszédesebb vagy. Mit gondolsz?

Njörd azonban közbevágott: - Milyen megoldást javasolsz, Vadászistennő?

- Nos, ami azt illeti ….- kezdte Szkádi.

153

Olyan keveset mondott el, amennyit csak mert. Nat Parsonról és a becsvágyáról mesélt, de

csekély jelentőséget tulajdonított neki, és úgy állította be, mint egy hiú és ostoba ember

ábrándozását. Szövetségesei erényeit emelte ki, beszélt a Rendhez és az Egyházhoz fűződő

kapcsolatáról, és elmondta, mennyit segített neki azzal, hogy hozzáférést biztosított a Jó

Könyvhöz.

A Vadászistennő egy szót sem ejtett Nat frissen szerzett hatalmáról vagy arról, hogy ez

milyen nyugtalanságot ébresztett benne. A férfiban van ugyan egy szikra, de semmi több. És

ez csupán bizonytalan hatalom. Nem jelent fenyegetést, és talán hasznunkra is lehet, vélte.

-Mi módon? - kérdezte Heimdall.

Szkádi vállat vont. - A mostani új időkben új szövetségekre van szükségünk. Máskülönben

hogyan szállhatnánk harcba a Renddel? A Névtelennek egyébként biztos van neve. És

szeretném megtudni, mielőtt háborúra kerül a sor.

Heimdall kelletlenül elismerte, hogy igaz lehet. - És mit akar ez a lelkészed?

- Bosszút állni a Nép egyik árulóján - mosolyodott el Szkádi. - Cserébe felvilágosítással

szolgál, amit fegyverként használhatunk a Rend és az Ige ellen. Csupán a lányra tart igényt;

úgy is mondhatnám, jó vásárt csinálunk.

- A lányra? - kérdezte Bragi. - Ki ez a lány?

- Senki - válaszolta Szkádi. - Ismeritek Odint: mindig is a gyengéje volt a Nép. Gondolom,

kémkedésre vagy hasonlóra használja.

Heimdall ismét kutató pillantást vetett rá. - Freyja azt mondta, hogy varázsereje van.

- És ha van? - kérdezte élesen Szkádi. -Mondtam, hogy jelentéktelen. Egyedül az számít,

hogy Odin becsapott minket. És elsősorban azt kell kiderítenünk, hogy miért.

Hosszú szünet következett, a Vanirok átgondolták Szkádi szavait.

- Rendben van - mondta végül Frey. - De előbb találkozzunk a Tábornokkal. Egyszer s

mindenkorra tisztázzunk vele mindent. És ha becsapott minket …

-Mint ahogy ebben biztos vagyok…

- Akkor lehetővé tesszük a lelkészed számára a bosszút.

154

A folyosó, amiben elindultak, alacsony volt, és igen szűk; egyes helyeken sziklaomladék zárta

el, kőmennyezete időnként élesen ugrott elő, és azzal fenyegette őket, hogy lemetszi

koponyájuk tetejét. A kijárat a Kis Medve Erdőben rejtőzött, és sokkal hosszabb és

keservesebb volt az odavezető út, mintha a Ló Szemét választották volna.

De Loki azt állította, hogy így biztonságosabb: a ritka színjelek halványak és igen régiek

voltak, ami azt jelentette, hogy a Félszemű nehezen akad majd a nyomukra, még ha a rúnák,

amiket hátrahagytak, nem is rejtik el őket teljesen.

Loki azonban nem kockáztatott. Kis varázsigékkel és rúnákkal módszeresen igyekezett

eltüntetni a nyomaikat, és Maddyt elkápráztatta volna az aprólékossága, ha nem tudja, hogy

mindezt csak az önérdek diktálja. Veszélyes út volt, és az Ármányos életében először mások

biztonságáért aggódott, mégpedig Odinéért, aki, ha sikerül ráakadnia a nyomukra, egy olyan

prófécia veszedelmes darálójába kerül, amely Loki hő vágya (és önző reménye) szerint sosem

teljesül be.

- Végül csak hasznunkra lesz - mondta a Suttogó Maddynek, amikor Loki előrement, hogy

felderítse a terepet. - A Lenti Világon átvezethetlek. De után a Holtak Földje következik, ahol

tudomásom szerint nem lehetek a vezetőd. De neki van kapcsolata is.

- Milyen? - kérdezte Maddy.

- Családi - felelte a Suttogó.

- Családi?! - csodálkozott el Maddy.

- Hát igen - válaszolta a Suttogó. - Nem tudtad? - a tékozló apa hazatér.

Rosszabb is lehetett volna. Az út nehéz, de biztonságos, és nemsokára elérik a Lenti Világ

méhsejtszerű karzatát, ahol majd élelmet és ruhát találnak (kezdett elege lenni Bolond Nan

szoknyájából), és ahonnan észrevétlenül és zavartalanul mehetnek tovább. Ezen túl azonban

kicsit csökken majd a kockázat, legalábbis azé, hogy követik őket; végtére is ki számítana

arra, hogy önként sétálnak be a Káoszba? Ami a többi lehetséges kockázatot illette, Loki nem

nyilatkozhatott, de mindeddig mellette állt a szerencse, és hajlamos volt továbbra is bízni

benne.

Inkább csak érezte, mint hallotta a háta mögött a Suttogót. Nem annyira szavakat, mint

gondolatokat, amelyek a szellemét ostromolták, és aláásták az összpontosítását. Óvatosnak

kell lennie, gondolta. Olykor még a tűzgödörben is erősebb volt a Suttogó akar4ata, mint amit

Loki el tudott viselni. Most, amikor ilyen közel voltak egymáshoz, megfájdult tőle a feje, és

feszengését nem csillapította a tény, hogy a Suttogó bármikor belenézhet a fejébe, amikor

csak a kedve tartja.

Miből gondolod, hogy érdekelnek a gondolataid?, gúnyolódott a Suttogó. Amúgy sem értem,

hogy vagy képes abban a kígyófészekben élni.

Loki fájó fejét ingatta. Semmi értelme vitába bonyolódni a Suttogóval: a sértések csak

megnevettetik, és ahogy egyre közelednek a Káoszhoz, úgy egyre nagyobb szüksége lesz

minden varázserejére.

Hallgass, Mimir! - sziszegte Loki összeszorított fogai között.

Négyszáz év a gödörben, és még azt képzeled, aggódom a kényelmedért? Sok mindenért kell

vezekelned, Kutyacsillag. Légy hálás, hogy közös az érdekünk. És még csak meg se forduljon

a fejedben, hogy kijátssz!

Lokinak eszébe sem jutott volna, már legalábbis addig, míg meg nem érti, mivel áll szemben.

A Suttogóhoz fűződő hosszú ismeretsége elővigyázatossá tette, és végtelen nyugtalanságot

155

keltett benne az, hogy Hélhez akarja vinni. Maddy úgy vélte, hogy a Suttogó az isteneknek

akar segíteni, de Loki jóval kevésbé volt bizakodó, mert tudta, hogy a Suttogó nem szokott

szívességeket tenni.

Valamit akar - de mit, öreg barátom?

Mit érdekel? Megegyeztünk.

Loki tudta, hogy nem szabad feszegetnie. Minél többet beszél, minél többet hallgatja a

Suttogót, aki így egyre nagyobb befolyásra tesz szert az elméje felett. Most még ki tudta

kapcsolni, mert óriási hatalma ellenére sem tudott hozzáférni a legmélyebb gondolataihoz. És

Loki ezzel meg is elégedett. Mégis…

Miért segítesz az AEsireknek? Mi a terved?

A Suttogó felkacagott a gondolataiban. Ezt a kérdést akár én is feltehetném neked. Mióta

töröd magad a Világok megmentéséért? Csak a saját bőrödet akarod menteni, és ha lenne

választási lehetőségem, akkor most egy sziklához volnál láncolva a Pokolban, és varjak

beleznének ki.

Loki lenézően vont vállat. Beszélj csak! A szavaidtól nem lesz bajom.

A Fekete Erődben utolér a végzeted.

Ahhoz előbb el kell, hogy kapjanak.

Arra is sor kerül, egyet se félj, mondta a Suttogó.

Csendben mentek tovább.

156

A Lenti Világban eközben Félszemű Odin végre felébredt. A fogdában töltött idő megtörte az

erejét, és bár gyorsan szokott lábra kapni, időbe telt, mire visszanyerte a varázserejét. Így

azután már dél is elmúlt, mire magához tért, és felfedezte, hogy Maddy és Loki már kámforrá

váltak. Senki sem tudta, hova lettek; a koboldok legalábbis semmiképpen sem: Kapitányuk

távollétében teljesen felbomlott köztük a rend, és csőstül hagyták el a Vörös Ló Dombját, és

ami zsákmányt csak tudtak, magukkal vittek.

Számos menekülőt állított meg és kérdezett ki, de nem jutott messzire azzal, amit mondtak. Se

szeri, se száma nem volt a szóbeszédeknek. A Rend felvonult a Dombon, a Névtelen felkelt, a

Világ Kőrise kidőlt, Szurt, a Pusztító átkelt a Káoszból, és most úton van, hogy felfalja a

világot.

Más, ezeknél hihetőbb hírek is voltak: a Kapitány meghalt (Odin ezt inkább vágyálomnak

tekintette), a Lenti Világot elfoglalták, ezért az élelem, ital és kincs azé, aki elviszi, és ez igaz

is volt: Odin legalábbis ezt tapasztalta, amikor belépett az élelemraktárakba. Az ott talált

koboldok olyan részegek voltak, hogy nem lehetett egy értelmes mondatot sem kihúzni

belőlük.

A Fenti Világban ezzel szemben baljós csend honolt. A nyitott Szemben magukra hagyták az

ásógépeket, a földeken csak kevesen jártak-keltek. Vasárnapi hangulat volt, de nem szóltak a

templomi harangok, és még a gazdák is, akiknek jó okuk lett volna szorgoskodni, láthatóan

felhagytak a dolgukkal. Odin Bjarkán jelén át figyelte a világot, és eltűnődött a kísérteties

nyugalmon, a Domb felett szálló vadlibákon, és a komor viharfelhők gyülekezetén a Strond

völgye felett.

Odin érezte, hogy készül valami. Hűvös fuvallat nyargalt keresztül a Lenti Világon, csontokba

hatolt, és sajtónyílásokon süvített át. Hangja is volt, sőt egyszerre több is - pontosan hét -, és

Odinnak nem volt szüksége igazlátásra vagy orákulumra, hogy tudja, honnan fúj a szél.

Az Alvók felől.

Elkerülhetetlen, gondolta. Szkádi ébredése után csak idő kérdése volt, mikor ébrednek a

többiek is. A Suttogó nélkül nem tudhatta biztosan, mennyit tudnak, vagy mit terveznek.

Vajon náluk van-e a Suttogó? Felelősek-e Maddy eltűnéséért? És hol lehet Loki? Él-e még?

És ha igen, miben sántikál?

Ármánykodik, afelől semmi kétsége sem volt, de Odin egy dologban biztos volt: a Vanirok

ellenezni fogják mindenféle szövetséget az Ármányossal. Ha Szkádi meggyőzte őket, hogy

Loki és Odin ismét szövetségre léptek, akkor a legnagyobb óvatossággal kell közelednie

hozzájuk.

Pedig muszáj puhatolódznia, ha választ akar a kérdéseire.

A Ló Szemére pillantva meg is találta az idézésüket egy üzenetvivő fehér fejű varjú képében.

Egy nagy kövön ült a Domb tetején. Félrebillentette a fejét, és károgott.

Kár.

Odin szerette a varjakat, és beszélt is a nyelvükön, amióta olykor felvette az alakjukat.

Közelebb ment a madárhoz, és Bjarkán rúnáján át megbizonyosodott róla, hogy valóban

egyszerű varjúval van dolga, nem pedig valami madár alakjában megjelenő Vanirral.

Vanir, károgta a madár. Beszéd. Semmi trükk.

Félszemű bólintott. - Hol? - kérdezte.

Lelkészlak.

Mikor?

157

Ma éjjel.

Odin elgondolkodva vetett oda egy kis maradékot a varjúnak: a madár lecsapott, és csipegetni

kezdte az ételt. Semmi trükk, üzenték. De a lelkész háza különös találkozóhely - lehet, hogy a

Néppel kézsülnek szövetséget kötni? - , és a mai világban Odin jól tudta, még a régi

barátokban sem lehet megbízni.

Legyenek átkozottak! - gondolta. Öreg már a diplomáciához. A válla még mindig égett Jed

Smith nyilától, aggódott Maddy miatt, gyanakodott a Vanirokra, és az Ige ereje kegyetlenül

elgyöngítette.

Az Ige. Sok éve tudott a létezéséről, de saját bőrén még sosem tapasztalta a hatását. Most,

hogy megérezte, jobban félt tőle, mint valaha. Egyetlen vizsgálóbíró tehetetlenné tette, és

kivéreztette. Egy ember, aki még csak magiszter sem volt, kis híján megtörte az elméjét.

Képzeljünk el egy Igével felszerelt hadsereget! Az Apokalipszis Könyve nem is tűnt olyan

légből kapottnak most, hogy látta, mit tehet az Ige. És a Rend is erős, szándékát és létszámát

tekintve egyaránt, míg az övéit ellentétek gyöngítik. De mit tehet ő, vagy közülük akárki a

Névtelen ellen? Legfeljebb pár év haladékot, tíz, legfeljebb húsz évet nyerhet, mielőtt a Rend

a nyomára jut. Még együtt is, ha sikerül visszahódítania a Vanirokat, ugyan miben

reménykedhetnek? Mi másra számíthatnak, mint vereségre?

Talán a vizsgálóbírónak igaza volt, gondolta. Talán lejárt az időm. De a gondolat mégsem

töltötte el akkora kétségbeeséssel, mint várta. Inkább valami különös, vidámabb hangulat

fogta el, és abban a pillanatban rá is jött, mi ez. Korábban, a Ragnarök előtti napokban is

érezte, amikor világok csaptak össze, és a Káosz erői az idejükre vártak. A szerencsejátékos

öröme volt, amikor bedobja az utolsó garasát, a tudat, hogy minden egy kártyalapon áll vagy

bukik.

Akkor hátmelyik lesz?, tette fel a kérdést magának. Pár év haladék, vagy kegyes halál? Egy

szemernyi remény, vagy derült égből villámcsapás?

Az esélyei rosszak, ezzel tisztában volt. A Vanirok nem bíztak benne, Szkádi bosszút esküdött

ellene, Loki elmenekült, Maddy eltűnt, ahogy a Suttogó is, és a Domb védtelen maradt, és a

Nép a nyomában volt. Az Orákulum nélkül elhanyagolható volt az esély, hogy

engedelmességre késztesse, körülhízelegje, tárgyalásra bírja vagy szemtelenül hazugságokkal

traktálja a Vanirokat.

De Odin szerencsejátékos volt. Szerette az egyenlőtlen esélyeket. A drámaiság iránti érzékére

apelláltak. Így azután, amikor a nap ismét lejjebb szállt nyugaton, felvette a botját, kopott,

öreg zsákját, és útnak indult a Vörös Ló Dombjában.

158

Szkádi távollétében Nat Parson az éjszakai erőfeszítésektől kimerülten aludt. De az alvás nem

frissítette fel; nyugtalan, kényelmetlen álmok zavarták, amitől ideges és elégedetlen lett.

Dél után ébredt, a feje hasogatott, szédült az éhségtől, de az evés gondolatára elfogta a

hányinger. Mindenekelőtt rettenetesen félt, hogy újonnan szerzett hatalma, amit a

Vadászistennő előtt mutatott, időközben elszivárgott.

Nagy megkönnyebbüléssel tapasztalta azonban, hogy az Ige hatalma nem csökkent. Sőt,

mintha még nőtt is volna alvás közben, mint egy gyorsan növekvő futónövény, mely indáival

benőtte az agyát. Az oltár gyertyáit első próbálkozásra, szinte gondolkodás nélkül

meggyújtotta, és a színek, amelyek előtt korábban csodálattal állt, most ismerősnek, mi több

hétköznapinak tűntek.

Fogalma sem volt, hogy történhetett mindez, de abban a pillanatban lépett előre, amikor a

vizsgálóbíró bevetette az Igét Félszemű ellen, és az elméjük összekapcsolódott. Hogy

szántszándékkal-e vagy véletlenül? Kiválasztották-e, hogy a hatalom birtokosa legyen? A

Rendben természetesen minden lehetséges. Talán csak véletlen volt a létrejött Szellemi

Közösség. Véletlen vagy Választás, ki tudja? Akármi is volt, Nat Parsonnak eltökélt szándéka

volt, hogy megtartja.

Jóformán egy szót sem váltott a feleségével, kivéve, amikor a második legjobb ruháját

követelte tőle. A legjobb már ott hevert valahol a Vörös Ló Dombja mellett elhajítva, és

Szkádinak egy másikra is szüksége lesz, mielőtt madár alakjában visszatér az Alvóktól.

Ethelberta természetesen nem szívesen vált meg a ruhatára legszebb darabjaitól, és egy

kellemetlen kis jelenetre is sor került, mielőtt Nat visszasietett a dolgozószobájának

menedékébe; nagy volt a kísértés, hogy Ethelberta ellen is bevesse az Igét.

Időközben a Vadászistennő is visszatért. Beletelt párórába, hogy a Vanirokat jobb belátásra

térítse, és csak kora délután érte el a falut. Az üldözöttek addigra már eltűntek: Maddy és Loki

elmerültek a Lenti Világban, Odin pedig a Fentiben; éppen a lelkészlakot figyelte, hogy

kiderítse, várható-e rajtaütés.

Nem vette észre Szkádit, aki fehér nőstény farkas képében járta be a Vörös Ló Dombjának

útvesztőjét. Végigszaglászta a folyosókat, felmérte a védelmet, friss nyomok után kutatott.

Futólag megcsapta Loki illata is, bár gyöngén, és hamarosan az is eltűnt. Maddy Smithnek

nem akadt a nyomára.

Várhat, gondolta. Ma nagyobb vadat kerget.

Ismét a Domb felé fordult a figyelme. Természetes erődítmény, amely normális körülmények

között százévnyi ostromot is kibírt volna, ám most hogy a kapuit lerombolták, és a védők

elhagyták, akár csalival kecsegtető kelepce is lehetett. A megfelelő szögben álló Naudír, a

Kötő megfoghat egy semmit sem sejtő nyulat, de akár itt is becsapódhat a belépő mögött, míg

Hagall rúnája puskaporként robbanthat egy gyanútlan áldozat arcába.

Szkádi a Ló Szemének romjain át lépett be, és a délután javát kóborlással meg azzal töltötte,

hogy minél több hasonló csapdát állítson fel. Keresztutaknál, sarokköveknél, alagutak

szájában és sötét kanyarokban hajította el őket. Naudírból hálót szőtt, és egy sötét ajtónyílásra

feszítette, Tyr rúnájából pedig éles horgot hajlított, amire halként akad majd fel az áldozat.

Még be is válhat, gondolta a Vadászistennő. Egy menekülő férfit - vagy lányt -

meglepetésszerűen érhet. Elég egy pillanat, amikor lanyhul a figyelem, elég egy óvatlan lépés:

159

az áldozat csapdába esik, megsebesül, meggyengül vagy tehetetlenné válik, és így könnyű

préda lesz.

A toronyóra már négyet mutatott, amikor a farkas alakjában kószáló Szkádi visszatért a

lelkészlakba. Ethelberta, aki megfogadta, hogy ezúttal nem enged olyan könnyen Szkádi

követeléseinek, zavarba jött, amikor a Vadászistennő megérkezett, így Szkádi nemsokára egy

pompás fehér bársonyruhában feszített (amit sosem lehet majd tisztára kefélni, gondolta

Ethel), Ethelberta pedig parancsot adott, hogy készítsék elő a szobákat a többi hat vendég

számára, akik remélte, tisztes öltözékben jelennek majd meg.

Szkádit azonban más nyugtalanította. Elültette ugyan a gyanakvást a Vanirok között, és Loki

szerepe is megtette a magáét, de Heimdall és Frey továbbra is hűek maradtak a Tábornokhoz.

Ha Odinnál van a Suttogó, és ha Maddy valóban Thor lánya, akkor még az is előfordulhat,

hogy Odinnak sikerül a maga oldalára állítania a többieket. Ha azonban végzetes baleset

történik….

Szkádi hideg fejjel futott végig gondolatban a Vanirokon. Heimdallt nem áldozza fel: még

nem, túlságosan is erős, hogy most elveszítse. Ugyanabból az okból Freyt sem. Idunt sem:

nem volt olyan tehetetlen, mint amilyennek látszott, különben is szükségük lesz egy

gyógyítóra, tekintve hogy mi vár rájuk. Bragi legyen? Vagy Njörd? Semmivel sem tartozik

neki, bizonygatta magának. Már nem házasok, mégis nehezen áldozta volna fel a Tenger

istenét. Talán még hasznára lehet. Freyja viszont …

Szkádi eltöprengett a Vágy istennőjén.

Van hatalma, szó se róla. Egyáltalán nem haszontalan. De nagyon bosszantó, és Szkádi

elismerte, hogy a megmaradt Vanirok közül Freyját hiányolná legkevésbé. Nem a szépsége

miatt - mindenki tudta, hogy Szkádi megvetette az ilyesmit -, vagy az egymásnak

ellentmondó természetük miatt, hanem a nyomában keletkező viszály miatt. Freyja közelében

torzsalkodások támadtak, barátok vesztek össze, a legbékésebbek szívében is féltékenység

ébredt, a hangulatuk szeszélyessé vált. Egyébként is ő meg Odin …

De Szkádi csírájában fojtotta el a gondolatot, mielőtt szárba szökkenhetett volna. Itt nem

személyes haragról van szó, gondolta, hanem taktikai húzásról; a nagyobb jó érdekében kell

cselekednie. Egyáltalán nem játszik szerepet a számításaiban, hogy Freya és Odin között futó

kapcsolatnál mindig is több volt. Freyja halála természetesen fájdalmat okoz majd neki. Még

az is lehet, hogy olyan helyen ejt sebet rajta, ahol az Ige nem fogja. Hagyja, hogy ez kihasson

a döntésére? Nem. Loki okozta Freyja apjának a halálát, de a parancsot Odin adta ki, Odin,

aki később néhány bókkal és egy diplomáciai házassággal vette meg a hallgatását. Az évek

során azonban Freyja kezdte belátni, hogy Odin csak kihasználta, hogy békét kössön a

déróriásokkal, és azt is átlátta, hogy Odin milyen ügyesen és milyen régóta terelte más

irányba a haragját, és elhitette vele, hogy egyedül és kizárólag Loki a felelős mindenért…

És a fivérek most ismét együtt vannak.

Szkádi ökölbe szorította a kezét Ethelberta Parson második legjobb ruhájának fehér

bársonyán. A ráncokat a leggondosabb vasalással sem lehet majd eltávolítani, de Szkádi

gondolatai messze jártak. Felhők gyűltek a képzeletében, vér folyt, és a bosszú, a régóta

halogatott, ám mindennél édesebb felnyitotta álmos szemét, és elmosolyodott.

Isa a Régi Írás egyetlen olyan rúnája, amelynek nincs fordított alakja. Ennélfogva Szkádi

hatalma Ragnarök után sem gyengült. Úgy érezte, felér bármelyik Vanirral, még Freyjel vagy

Heimdall-lal is, de mindnyájukon képtelen lenne felülkerekedni. Hacsak nem…

Régóta nem volt annyi ideje vagy kedve, hogy új fegyvert kovácsoljon. Tudta, hogy ennek

halálosan biztosnak kell lennie. Nem szabad, hogy nagy legyen, minden szálát álcázó

rúnákkal fedi. Elegáns, titkos fegyvert kell készítenie…

Ha ideje engedné, inget szőne, vagy akár egy köpenyt, amelynek minden varrásába a jég és a

méreg tüskéit rejtené el, de szűkös idő állt csak rendelkezésére, így inkább egy kis zsebkendőt

szőtt, amelyet olyan finom csipkével szegett, hogy alig lehetett látni, és amelynek nyüst- és

160

vetülékszálai közé úgy elrejtette a varázsigéket, hogy azok fel sem tűntek a szalagcsokor és a

hímzett virágok között, de amely oly halálos volt, hogy igézetét egyetlen varázsigével az

áldozatra lehetett szabadítani. Végül egyenletes, keresetlen és ragyogó mozdulattal

rákanyarította Fé rúnáját.

Freyjáét.

Szkádi elégedett volt. Általában megvetette a hímzés házias művészetét, ám a déróriások

lányaként mégis ügyesen bánt a hímzőtűvel. Gondosan összehajtogatta a kis kendőt, és egy

finom vonalú szekreter fiókjába rejtette. A Vanirok az éjszaka beállta előtt ideérkeznek. A

Vadászistennő mosolyogva várta őket.

Odin a megfigyelőhelyéről látta is, amikor megérkeztek: egymérföldnyire üldögélt Malbrytól,

egy kis ligetben. Este hat volt, és a lemenő nap utolsó sugarainál éppen csak ki tudta venni

színjeleiket a mező túlsó végén, ahogy a füstös égen átíveltek. Szkádi színeit nem látta

köztük, de megeshet, hogy lesben várakozik a közelben, és a többieket használja fel, hogy

előcsalogassa a rejtekéből. Maddynek és Lokinak nyoma sem volt, és Odin csak most vallotta

be magának, mennyire reménykedett, hogy viszontlátja őket.

Yr rúnáját elhajítva egy sövény mögé kushadt. Itt is voltak: a Nagy Arató, az Őr, a Költő, a

Gyógyító, a Tenger istene, és végül mögöttük lemaradva a Vágy istennője. Miért jöttek

gyalogszerrel? Mi dolguk van a lelkészlakban? És mit tudnak egyáltalán?

Bjarkánon át megpróbált a Suttogó nyomára akadni, de semmit sem talált, hangját sem

hallotta, ám ez még nem jelentette azt, hogy nincs is itt. Közelebb óvakodott a sövény

mentén: akis csoport mögött settenkedett, ahol a legkevésbé figyelhettek fel rá. Milyen

helytelen, gondolta, hogy bujkál a barátai elől, de megváltozott a világ, és a régi

barátságokban sem lehet vakon megbízni.

Njörd hangját hallotta: - Tudom, hogy nyugtalan, sőt talán egy kicsit vad is…

- Kicsit vad! - kiáltott fel Freyja, hosszúhaja dérként csillogott, a fény megvillant nyaklánca

szemein. - Állat, Njörd! Farkas és sólyom alakjában vadászik…

- De mindig hű volt. Ragnaröknél…

- Akkor háborúban álltunk - szúrta közbe Frey.

- Ha Szkádinak igaza van, most is háborúban állunk.

- A Néppel, s talán a Renddel is, de nem a saját vérünkkel - tette hozzá Heimdall.

- Az Aesirek nem a vérünk - felelte Njörd. - Nem árt észben tartanunk.

Odin a homlokát ráncolta a sövény mögött. Hát erről van szó, gondolta: Njörd a legidősebb

Vanir, az ikrek apja; érthető, ha elsősorban a Vanirok iránt érez elkötelezettséget, és az

AEsirekcsak a második helyre szorulnak. Egyébként is régóta gyanítja, hogy Njörd még

mindig gyöngéd érzelmeket táplál elhidegült felesége iránt, és Odin jól tudta, hogy egy

szerelmesről leperegnek az észérvek. Ő maga sem volt érzéketlen; volt idő, amikor még a

Messzetekintő is olyan vak volt, mint bárki emberfia …

Freyjára pillantott, aki még mindig hátul caplatott, kék ruhája térdig sáros volt.

- Meddig kell még mennünk? - siránkozott. - Órák óta gyalogolok, a cipő feltörte a lábamat,

és nézzétek a ruhámat …

- Ha még egy szót meghallok a ruhádról avagy a cipődről vagy a tollköpenyedről … -

morogta Heimdall.

- Mindjárt odaérünk - nyugtatta meg szelíden Idun. - De adhatok egy almát, ha nagyon fáj a

lábad…

- Nem akarok almát! Száraz cipőt akarok, tiszta ruhát és meleg fürdőt…

- Hallgass már - förmedt rá Heimdall -, és használj egy varázsigét!

Freyja rápillantott, és szipogott. - Fogalmad sincs, ugye, Aranyos?

Odien elmosolyodott rejtekhelyén.

161

Maddy és Loki a Lenti Világban akadályba ütköztek. A szinteket egy függőleges akna szelte

át: se lefelé, se más irányba nem vezetett út, a túloldaltól pedig százlábnyi mélység választotta

el őket.

Egy hosszú, alacsony járat végén találták, amelyen át három gyötrelmes órán át félig térden,

félig hason csúsztak-másztak. Most, amikor lenéztek a fejsze formájú hasadékba, és a mintegy

négyszáz lábnyi mélyben rohanó vizet hallgatták, Maddy úgy érezte, kétségbeesésében

hosszan feljajdul.

- Mintha azt mondtad volna, hogy ez a legjobb út lefelé! - fordult a Suttogóhoz.

- Azt mondtam ez a leggyorsabb - felelte az zsémbesen -, és így is van. Aligha az én hibám,

ha képtelen vagy egy kis kapaszkodón feljutni!

- Kis kapaszkodón!

A Suttogó unottan világított. Maddy még egyszer lenézett: a folyó vize habzott alattuk.

Maddy tudta, hogy a Strondot látja, mely megduzzadt az őszi áradásoktól, és a Folyók

Katlana felé tartva a sziklák között kereste az útját, és közben tört-zúzott. Úgy látszott, mintha

teljesen betöltené a mélyedést, mégis, amikor Maddy szeme hozzászokott a sötétséghez, a

túlsó parton megpillantott egy rést a sziklafalban. A mélység felett éppen csak hogy derengett

benne a fény.

Maddy hosszan, kimerülten sóhajtott fel. - Vissza kell fordulnunk - mondta -, hogy másik

utat keressünk lefelé.

Loki furcsán nézett le rá. - Nincs másik. Hacsak nem akarod pár ezer kobolddal megosztani.

Egyébként is …

- Követnek minket - fejezte be a mondatot a Suttogó.

- Micsoda? - kiáltott fel Maddy.

- Ő tudja.

- Mit?

Loki dühösen meredt az Orákulumra. - Egy órája észrevettem egy színjelet. Semmi ok az

aggodalomra. Lejjebb majd lerázzuk őket.

- Hacsak nem szándékosan hagy maga után nyomot.

- Szándékosan? - kérdezte Maddy. - Ugyan miért tenné?

- Ki tudja? - kérdezte a Suttogó. - Mondtam, hogy csak bajt jelent.

Loki elkeseredetten szisszent el. - Bajt? - Éles volt a hangja. - Ide figyeljetek, máris a

bőrömet viszem a vásárra. És elég szép bőr, tehát nem töröm magam, hogy kárt tegyenek

benne. Miért akarnék hát nyomot hagyni? És Hél szerelmére, miért akarnám, hogy lassabban

haladjunk?

Maddy zavartan csóválta a fejét. - Csak az ötlet, hogy forduljunk vissza…

Loki értetlenül nézett rá. - Ki mondott ilyesmit?

- De azt hittem …

- Azt gondoltam, megérted, Maddy. Anyai részről a Káosz, apai részről az AEsirek vére

csorog az ereidben. Tényleg azt hitted, a legjobb öltet lemászni azon a sziklafalon?

Maddy egy pillanatig törte a fejét. - De nem ismerek varázsigéket…

- Nem is kell ismerned őket - szakította félbe Loki. - A varázs, a mágia személyed része, akár

a hajad, a szemed vagy az, hogy balkezes vagy. Odin talán tanított arra, hogy

gondolatvillámokat szórj?

Maddy gondterhelten megrázta a fejét. Azután eszébe jutott Freyja tollköpenye, és felderült az

arca. - Freyja köntösét is használhatnám!

162

- Szó sem lehet róla. Egyetlen madár sem bírja el a Suttogót. Különben is elegem van abból,

hogy folyton elvesztem a ruháimat.

- Akkor hát mit javasolsz? - kérdezte Maddy, és azonnal rá is jött, hogy lehetne leereszkedni.

Kötélen, sőt fonálon, amit rúnákból fonnának; a vízmosás tetejétől leérne a barlang bejáratáig.

Úr, az Ökör erőssé tenné. Naudír, a Kötő a helyén tartaná. Csak egy pillanatig kellene

megmaradnia, amíg biztonságosan a földre lendülnek, majd olyan gyorsan és könnyen

szakítanák szét, mint egy pókhálót. Maddy úgy érezte, megvalósítható, de amikor lenézett a

fortyogó vízre, elfogta a félelem. És ha mégsem? Ha lezuhan, mint egy fészkéből kiröppenő

meggondolatlan madárfióka, és a folyó magával sodorja a Katlanba?

Loki magában mulatva, egyben türelmetlenül figyelte. - Gyerünk Maddy - sürgette. -

Gyerekjáték ahhoz képest, amit a tűzgödörnél műveltél.

Maddy lassan bólintott, majd széttárta az ujjait, a tenyerébe vésett Aeskre pillantott. Tompán

ragyogott, és ahogy nézte, lassan felerősödött a fénye, mint a parázsé, ha fuvallat éri. Maddy

lehunyta a szemét, és kezdte előhúzgálni a céljainak megfelelő rúnákat, ahogy régebben a

frissen nyírt bárányok gyapját fonta, szál szál után került fel az orsóra. Már látta is, ahogy az

ujjhegyén nőni kezd a dupla rúnafény-motring; olyan erős volt, mint egy acélszemekből font

lánc, és olyan könnyű, mint a bogáncspihe. Maddy úgy fonta a homályos levegőben, ahogy

egy pók a hálóját, míg le nem ért egészen a folyópartra, majd egy sziklához nem erősítette.

Óvatosan próbálta ki: először csak finoman nehezedett rá, de a szál megtartotta. Olyan volt az

ujjai között, mint a kukoricahaj. Most már csak a Suttogót kellett biztonságba helyeznie. A

kabátjába bugyolálta; nehéz volt, de nem elviselhetetlenül, és rájött, hogy egy kis igazgatás

után a mellére szoríthatja, miközben jó erősen belekapaszkodott a rúnakötélbe, és leugrott a

sötétségbe.

Loki furcsa éles vonású arcán akaratlan csodálat tükröződött. Az igazat megvallva, eléggé

kínosan érezte magát. Egyszerű művelet volt, az igaz, ám Maddy képzetlen, és ettől eltekintve

bámulatosan gyorsan megtalálta a módszert. Vajon mennyi időbe telik, míg rájön a többi

készségre is, és mennyi hatalmat őriz még ebben a látszólag kimeríthetetlen varázstárházban?

Lokit egyre jobban kifárasztotta a próbálkozás, hogy ellenálljon a gondolataiba befurakodó

Suttogónak. Amikor Lokira került a sor, és elkapta a kötelet, átfutott a fején, hogy baj vár

rájuk…

Ugyan miért? , szólalt meg egy hang a fejében.

Loki összerezzent a váratlan jelenléttől. A mélybe vezető úton mind nehezebben titkolta a

gondolatait. Alatta a folyó fortyogott és habot köpködött hirtelen azt kívánta, bárcsak nála

volna a Suttogó; így azonban tehetetlenül függött a levegőben, mint egy szálra felfűzött

gyöngyszem. A gondolataiban tanyázó tudat megérezte a gyötrelmét, és elvigyorodott.

Távozz a fejemből, vén kukkoló!

Mi baj? Kínoz a lelkiismeret?

Miért volna lelkifurdalásom?

A Suttogó némán felkacagott, Loki úgy érezte, mintha halott körmök kaparnák a koponyája

belsejét. Kiverte a víz. Maddy elérte a folyó túlsó partját, de ő még szinte a felénél sem járt,

és a rúnák már kezdtek elerőtlenedni. Fájt a karja, a feje, és rátört a mélységiszony. A Suttogó

is felfogta az érzéseit, és nevetve, könyörtelenül figyelte a gyötrelmeit.

Kérlek, Mimir. Igyekszem összpontosítani.

Kérlek, Kutyacsillag. Mit tervezel?

Loki megpróbálta újrakötni a rúnákat, de a Suttogó jelenléte erős volt, és Loki úgy

tekergőzött, mint egy horogra akadt hal.

Ugye fáj?, kérdezte a Suttogó, és még kegyetlenebbül szorongatta …

És abban a pillanatban, amikor a Suttogó óvatlan kajánsággal kinyúlt, Loki megpillantott

valamit, amitől elállt a lélegzete. A másodperc töredékében, míg kettejük elméje érintkezett,

163

hozzáfért valamihez, ami olyan mélyen rejtőzött az Orákulum gondolataiban, hogy csak az

árnyéka látszott.

A Suttogó a következő pillanatban már el is menekült.

Ám rögtön vissza is tért, a játékosságának azonban már nyoma sem volt: Loki érezte halálos

rosszakaratát. Iszonyatos fájdalom futott végig a testén, és teljes erejével küzdött a Suttogó

ellen, aki az agyában kurkászott az után, amit Loki megpillantott.

Csak nem kémkedsz utánam, te sunyi kis fráter?

- Ne! Kérlek! - üvöltött fel Loki.

Még egy nyikkanás, és szétszaggatlak!

Loki szorosan összezárta sebes ajkait. Látta a mélyben Maddyt, aki a víz utolsó szakasza

felett tartotta a kezét; Naudír szinte pattanásig feszült közöttük….

Így már jobb, mondta az Orákulum. És most lássuk a tervet…

Egy kicsit erősödött a fogása: a Suttogó úgy csavarta ki, mint egy vizes rongyot. Loki ujjai

görcsbe rándultak, a látása elhomályosult, egyik kezével eleresztette a szétszakadó kötelet,

hogy erősítő rúnákat hajítson a sötétbe…

A kötél a következő pillanatban elpattant, és Loki a rohanó Strondba zuhant. A levegőben a

túlsó part felé rugaszkodott, és két kézzel szórta a pihekönnyű rúnákat, majd egyik lábával a

tajtékzó folyó túlsó, sziklás partján ért földet, másik lába a vízbe ért, de nagy

megkönnyebbülésére a Suttogó távozott a gondolataiból. Sápadtan és remegve evickélt a

partra.

- Mi baj? - kérdezte Maddy, amikor meglátta az arcát.

- Semmi. Fáj a fejem. Biztos a levegő miatt.

Tovább-botorkált, és vigyázott, hogy a gondolatai semmit ne tükrözzenek. Az a halvány kép,

amit látott, elég szörnyű volt, és biztosan tudta, hogy ha a Suttogó megsejtené, mennyit tud,

semmi és senki, még Maddy sem tudná megmenteni.

Így keltek át a folyón, ami a Lenti Világ határát, és a Halálba, az Álomba és a Kárhozatba

vezető hosszú, jól kitaposott út kezdetét jelentette.

164

Heimdall, a Sasszemű sosem aludt. Amikor a legfáradtabb volt, akkor is mindig nyitva volt az

egyik szeme, ezért is választották az AEsirek őrének még akkoriban, amikor szükség volt

őrökre. Aznap éjjel azonban egyik Vanir sem merte volna lehunyni a szemét, csak Idun, aki

bizakodó természete miatt elszigetelődött a többiektől, és Freyja, aki szépségét ápolandó

átaludta az éjszakát. A többiek azonban nyugtalanul üldögéltek, és várták Odint.

- Miből gondolod, hogy egyáltalán eljön? - tette fel végül Njörd a kérdést, és kinézett a

társalgó ablakán. Felkelt a hold, tizenegy lett, majd tizenkettő , de nem sokkal kilenc óta

semmi sem moccant: akkor egy róka szaladt át a lelkészlak nyitott udvarán, majd eltűnt a ház

oldalának árnyékában. Bizonytalanság lett úrrá rajtuk, miközben kezüket-lábukat törve

próbálták kideríteni, valóban csak egy rókáról van szó, majd órákon át csak a csend vette

körül őket - feszült, kínos csend, ami nyomasztóan telepedett az érzékeikre.

- Eljön - bizonygatta Szkádi. - Beszélni akar velünk. Megkapta az üzenetünket, és egyébként

is…

- Odin helyében te eljönnél? - szakította félbe Heimdall.

- Lehet, hogy nem egyedül jön - vélte Bragi.

- De igen - mondta Szkádi. - Egyezkedni akar. Megpróbál ismét a szolgálatába állítani

benneteket, és a Suttogót használja majd csalinak. - elmosolyodott, mert csak ő tudta, hogy

Odinnak semmije sincs, amivel alkudozhatna. Loki nyomai a Domb belsejébe vezettek, és

Szkádinak minden oka megvolt, hogy azt higgye, Lokinál van a Suttogó; ez olyan biztos volt,

mint télen a hó. - De ravasz - figyelmeztette őket. - Nem szabad megbízni benne. Meg fog

próbálni csapdába csalni…

- Elég! - dörrent rá Heimdall. - Már meghallgattuk a véleményedet. Tisztában vagyunk a

kockázattal. Mi másért volnánk most itt, mint hogy alkut kössünk a Néppel? - Felsóhajtott.

Fáradtnak látszott. - Nem találom becsületes eljárásnak, amit teszünk, és ha engem kérdezel,

Vadászistennő, úgy túlságosan is nagy örömed telik benne.

- Rendben van - felelte Szkádi. - Akkor hát hagyom, hogy te vidd a szót, én pedig

hátrahúzódom, és csak baj esetén lépek közbe. Így már rendjén való? Tisztességes?

- Köszönöm - nézett fel rá meglepetten Heimdall.

- Ettől függetlenül a lelkésznek jelen kellene lennie - próbálkozott Szkádi. - Ha Odin fegyvert

hoz…

Ebben a kérdésben azonban a Vanirok azonos véleményen voltak. - Hatan biztos elbírunk

vele - válaszolt a nevükben Njörd. - Nincs szükségünk a prédikátorra vagy az Igéjére.

Szkádi vállat vont. Biztosra vette, hogy más véleményen lesznek, mire véget ér az éjszaka.

Odin egy órával később érkezett, a hajnalnak tűnő holdvilágos éjszaka ezüstös ragyogásában.

Igazi alakjában jelent meg, ez a hiúság diktálta döntés bizonyára maradék varázsereje javát

felemésztette: magas volt, kék köpenyt viselt, egyik kezében dárdát vitt, utazóknál

megszokott kalapjának karimája alól csillagként világított ép szeme.

Szkádi farkas alakjában leste a falu szélénél; tudta, hogy Odin felkészülten érkezik a

találkozóra. Színjele fénylett, kipihentnek és nyugodtnak tűnt, ami természetesen megjátszott

volt, bár Szkádi elismerte, hogy az alakítás lenyűgöző. Éles farkas-szaglásával szimatolta csak

ki a ragyogó külső alatt rejlő igazságot: a szorongás izzadságának, a mosdatlanságnak és a

fáradtságnak alig érezhető bűzét, és elégedetten vicsorította ki a fogát.

Mégiscsak igaza volt. Odin blöfföl. A varázsereje hanyatlóban van, egyedül érkezett, és ő

egyetlen előnyét, a Vanirok állhatatos hűségét is elveszi tőle.

165

Megelőzte a lelkészlakhoz menet, és a félig betett oldalajtón át besurranva Nathez sietett,

hogy felébressze. - Itt van - közölte.

Nat kurta biccentéssel nyugtázta. A hirtelen ébresztő egyáltalán nem zavarta össze, sőt

Szkádiban még az is felmerült, hogy talán nem is aludt. Amikor felkelt, Szkádi látta, hogy

ruhában feküdt le. A szeme csillogott a holdfényben, a foga kivillant, amikor elmosolyodott,

de a színei nem mutattak mást, mint izgalmat, és egyik kezét minden tétovázás nélkül az ágya

mellett heverő Jó Könyvre tette, a másikkal pedig a nyakában bőrszíjon lógó aranykulcsot

fogta.

- Emlékszik, mit kell tennie? - kérdezte Szkádi.

Nat szótlanul bólintott.

Ethelberta felsikoltott, amikor meglátta az ágya mellett a fehér farkast, és még nagyobbat

visított, amikor Szkádi visszaváltozott. Sem Nat, sem Szkádi nem fordított rá figyelmet.

Most hálóruhában feküdt az ágyban, és remegett. - Kérlek, Nat! - könyörgött.

De Nat még csak rá sem pillantott. Mi több, abban a pillanatban, amikor nadrágban és ingben

az ágy mellett álldogált, még csak nem is hasonlított Natre. Hosszú árnyéka a mennyezetet

érte, és buzgó tekintetéből fény áradt, ebben Ethelberta egészen biztos volt.

A nő felült; bár még mindig halálosan félt, próbálta kifejezésre juttatni felháborodását e miatt

a szégyentelen teremtés, e meztelen hárpia miatt, aki elcsábította és őrületbe, vagy még

rosszabba kergette a férjét. Tudta magáról, hogy soha nem volt egy szépség, még fiatalon

sem, ám ha az lett volna is, még a majális szépét sem lehetett egy napon említeni a démonnal,

aki Vadászistennőnek nevezte magát. Ethelberta szerette a férjét, bármilyen hiú és felületes

volt is, és nem volt hajlandó tétlenül tűrni, hogy a démon elpusztítsa.

- Kérlek! - kapaszkodott a karjába. - Kérlek, Nat, küldd el! Küldd el mindet. Démonok mind,

ellopták a gondolataidat…

De Nat csak kacagott. - Feküdj vissza - parancsolt rá, és a hangja úgy zengett, ahogy nappal

soha. - Nem rád tartozik. A Rend dolgában járok el, és nem engedem, hogy beleavatkozz.

- De Nat, a feleséged vagyok…

Nat ekkor ránézett, és szemében különös tűzkerék forgott. - A Rend vizsgálóbírójának nincs

felesége - jelentette ki.

Azután összeesett.

Csak pár másodpercig volt eszméletlen. Szkádi egy erős csípéssel magához térítette, míg

Ethelberta könnyen szemmel és szorosan a szájára szorított kézzel ült.

A Rend vizsgálóbírójának nincs felesége.

Mégis mit jelentsen ez? Ethel Parson az eszével sem tűnt ki jobban, mint a szépségével;

mindenki tudta, hogy az apja a pénzével vásárolta a rangját. Önálló gondolkodásáról sem volt

híres. Élete során senki sem biztatta arra, hogy kiálljon magáért. Mindig azt hallotta, hogy

elég, ha megteszi a kötelességét: az egyház engedelmes, jó leánya, a ház jó úrnője, jó

háziasszony és feleség. Jó anya is szeretett volna lenni, de ezt az örömöt megtagadták tőle.

Ethel azonban nem volt bolond, és most egymást kergették a gondolatai, hogy megértse, mi

történt.

A Rend vizsgálóbírójának nincs felesége…

Mit jelentsen ez? Természetesen nem voltak illúziói a férje iránta táplált szerelmével

kapcsolatban. Egy csúnya lány ritkán talál szerelmet a házasságban. Ám a szépséggel

ellentétben a pénz a kor előrehaladtával többnyire gyarapodni szokott. És hogy ilyen durván

utasítsák el, ráadásul éppen a démon előtt…

Nincs idő az önsajnálatra, Ethelberta. Ne feledd, ki vagy!

A szavakat kiejtő belső hang éles volt, mégis ismerős: Ethelberta egyre nagyobb

meglepetéssel hallgatta. - De hisz ez az én hangom! - gondolta. Életében először tűnődött el

ezen.

166

A férjére nézett, aki még mindig a padlón hevert. Tudatára ébredt egy sor érzésnek -

aggodalomnak, félelemnek, csalódottságnak, sértettségnek; meg is értette az érzéseit. De talált

magában mást is, amit meglepve ismert fel: a megvetést.

- Ethel! - lehelte gyönge hangon Nat. - Hozz vizet, és valami ruhát! A kamrából a csizmámat,

és egy ruhát a hölgyemnek! A rózsaszín selymed megteszi, vagy talán a lila.

Ethelberta habozott. A természetéből nem hiányzott az engedelmesség, és aljas árulásnak

érezte, hogy semmit sem tesz, mikor a férjének szüksége van rá. De most, hogy meghallotta a

belső hangját, már nem hagyhatta figyelmen kívül - Menj érte magad! - vetette oda, majd a

köntösét összehúzva elfordult, és kiment a szobából.

Natet nem izgatta, hogy elment. Más foglalkoztatta, fontosabb dolgok, nem utolsósorban az,

amit összeesés előtt érzett: a lényét hirtelen elöntő energia, céltudatosság, a mindent lebíró

érzés, hogy ő valaki más, nem csupán egy vidéki lelkész, akinek csak papi dézsmán és

gyónáson jár az esze. Valaki egészen más lett.

A Jó Könyv után nyúlt, ami az ágya mellett feküdt, és ismerős súlya furcsamód megnyugtatta,

ahogy a sokat koptatott borító meleg, sima felülete is. Azután levette a nyakából az

aranykulcsot, és kinyitotta az Igék Könyvét.

Ezúttal a bensőjét eltöltő erő jóformán le sem lassította. Maguk a szavak pedig, a hatalom

idegen, rettenetes himnuszai, a lapokból legördülve most érthetőbbnek tűntek, olyan

könnyűnek és ismerősnek, mint az anyja ölében tanult gyerekkori rigmusok. Beleszédült a

gondolatba, hogy ami tegnap még olyan új és félelmet keltő volt, ilyen gyorsan és kísértően

vált ismerőssé.

Szkádi fürkésző tekintettel, gyanakodva figyelte. Mi történt? Az egyik pillanatban még a

földön feküdt, parancsokat osztogatott Ethelnek és a csizmáját követelte, a következőben

egyszerűen … más lett. Mintha gyertyát nyújtottak volna, vagy egy kerék elfogatásával az

erőtlen, kissé hiú lényből valaki egészen mássá vált volna. És mindez egy szemvillanás alatt.

Talán az Ige tette? Vagy csak a várva várt tett izgalma?

Szívesen elmélyült volna jobban is e kérdésben, de nem volt rá ideje. Odin ide tartott, és e

percben szüksége volt a lelkészre és az Igéjére, ha sikerre akarta vinni a tervét. Később majd

utánajár. A lelkész feláldozható, és ha beteljesítette a feladatát, Szkádi megbánás nélkül tesz

pontot egyezségük végére.

Ami azt illeti, megkönnyebbülésére fog szolgálni, gondolta a Vadászistennő.

167

A régi időkben Bragi csarnokaiban tartották volna a tanácskozást, gondolta Heimdall. Mézből

és komlóból főzött sört ittak volna, nevetés és dal kísérte volna a szavaikat. Most azonban a

puszta emléktől is elfacsarodott a szíve.

Kinézett az ablakon. Odin az udvaron várt; nem hajlott hátú öregként, hanem embernél

magasabban, valódi alakjának fényében. Heimdall úgy látta, mintha fényből szőtték volna: ha

a Nép közül bárki rá merte volna emelni a tekintetét, ők is látták volna a jelét adó kék fényt,

amely a félszemű koldus arcáról sugárzott, ujjaiból áradt, és szikrázott a hajában.

- Majd én megyek - ajánlotta fel Heimdall.

- Mind megyünk - vágta rá Frey. Körülnézett a megmaradt Vanirokon. Ők is valódi

alakjukban mutatkoztak, és fény áradt róluk: Idun és Bragi nyári aranyban, Njörd a

szigonyával, és Freyja… Freyja…

Sietve elfordult. A Vágy istennőjére ostobaság egyenesen rátekinteni, amikor a valódi

alakjában van. Még a tulajdon testvérének is. - Nem tudom, nővérem, illendő-e … -

mormolta.

Freyja felkacagott: a hang a pénzérmék csilingelésének és egy haldokló férfi utolsó

kuncogásának elegye volt. - Kedves fivérem - mondta -, van némi elintéznivalóm Félszemű

Odinnal. Hidd el, semmi pénzért nem maradnék le erről a találkozásról!

Az asztalon egy üveg bor állt. Bragi felkapta. A régi időkben felállított törvények szerint ott,

ahol esznek-isznak, nem kerülhet sor vérontásra. Lehet, hogy Bragi otthona porrá omlott, de a

becsület és a vendéglátás törvényei még éltek, és ha Odin tárgyalni akar, akkor annak a

törvények szerint kell lefolynia.

Egy pillanatra összenéztek: a hat Vanir és Félszemű, aki úgy világított, mintha a legendákból

lépett volna ki, vagy mint a hegyek a napsütésben.

Odin kenyeret és sót kínált.

Bragi bort töltött egy serlegbe.

A Látók Népének tagjai egymás után ittak.

Természetesen Szkádi nem, mert ő még a házban volt Nat Parsonnal; az ablakból figyelte a

jelenetet. Közel volt az idő; érezte minden porcikájában. Leheletkönnyű csipkét tartott a

kezében Fé jelével, a gazdagság rúnájával. Mellette Nat Parson az Igék Könyvét szorongatta,

és kimeresztette a szemét. És anélkül, hogy tudták volna, akár ők, akár az istenek, akiknek

sorsa ilyen veszedelmesen összefonódott, egy harmadik személy is elszörnyedve és egyre

nagyobb felháborodással figyelte őket, mialatt remegve bujkált a ház ajtajában.

Amikor az utolsó is eleget tett az ősi törvénynek, Odin végre elengedte magát. - Barátaim! -

szólította meg őket. - Jó viszontlátni benneteket. Még e gonosz időkben is. - Ép szeme

végigvándorolt az összegyűlt Vanirokon. - De valaki hiányzik - jegyezte meg. - Ha jól látom,

a Vadászat istennője….

Heimdall kivillantotta aranyfogát. - Jobbnak látta távol maradni. Egyszer már megpróbáltad

megölni.

- Félreértés volt.

- Örülök. Mert Szkádi úgy érezte, hogy elárultál minket. Loki szabad, és ismét együtt

vagytok, mint a régi időkben, mintha mi sem történt volna. Mintha Ragnarök csak egy

elvesztett játszma lenne, és ez csupán egy újabb forduló. - Összehúzott szemmel pillantott

Odinra.

- Természetesen Szkádi ebben téved. Sosem tennél ilyet, ugye, Odin? Sosem tennéd meg,

mert tudod, mit jelentene a barátságunk és a szövetségünk szempontjából.

168

Odin egy darabig nem szólt. Számított erre. A Vanirok közül leginkább Heimdall utálta Lokit,

és éppen a szenvedélyes, hűséges Heimdallt becsülte Odin a legtöbbre. Ugyanakkor Maddyt

is sokra tartotta, és ha elvitte a Suttogót…

- Öreg barátom … - kezdte.

- Hagyd a porhintést - szakította félbe Heimdall. - Igaz, amit mondott?

- Igen - mosolyodott el Odin. - De mielőtt elhamarkodott következtetéseket vonnál le… -

Heimdall döbbenten tátott szájjal meredt rá. - Mielőtt bármelyikőtök is elhamarkodottan

ítélne - mosolygott körbe Odin a Vanirokon, akik lassan körbezárták - szeretném, ha engem

is meghallgatnátok.

Amikor a Mindenható beszélni kezdett, senki sem vett észre egy apró teremtményt - egy

egyszerű, barna kisegeret -, aki kiszaladt a lelkészlak egyik melléképülete mögül, és átfutott

az udvaron. Senki sem látta a nyomot, amit hagyott, sem azt, amit óvatosan a szájában vitt:

egy illatos, pókháló-finomságú kendőt, mely szép volt, akár a ligetszépe. Odintől alig

egylábnyira tette le a földre, azon az oldalán, ahol nem látott. A tárgy halványan világított a

színjelek és varázsigék között a porban, s csak arra várt, hogy felemeljék, megcsodálják;

finom holmi volt, kényes apróság, bárki vágyainak a tárgya.

- Ti, barátaim - kezdte Odin -, úgy érzitek, mintha Ragnarök tegnap lett volna. De azóta sok

minden megváltozott. Asgard istenei csaknem kivesztek, a nevünket elfelejtették, a

területeinket elvesztettük. Gőgünkben azt hittük, hogy a Világoknak velünk együtt van végük

Ragnaröknél. De Yggdrasilnak, a Világkőrisnek egy kor csupán egy évszaknyi növekedés.

Annak a fának mi csak tegnapi lehullott levelei vagyunk, amiket össze kell söpörni.

Frey szólalt meg. - Ötszáz év, és ez a legjobb híred?

- Nem akarok borúlátó lenni - mosolyodott el Odin.

- Borúlátó! - kiáltott fel Heimdall.

- Kérlek, Heimdall! Elmondtam az igazat, de más is van, amit tudnotok kell. Szkádi talán

említette már a Rendet … - a sövényen vágott lyukon át iszkoló barna egér megtorpant, és

felemelte a fejét -, de ő is, akárcsak ti, Ragnarök óta aludt. Én azonban célul tűztem magam

elé, hogy kezdettől fogva tanulmányozzam és megismerjem a működését.

Heimdall gyanakvóan méregette. - És mire jöttél rá?

- Első látásra egyszerűnek tűnik. A világ története során mindig is voltak istenek, s megvoltak

az ellenségeik is; a Rend és a Káosz egyensúlyban voltak. A világnak mindkettőre szüksége

van. Ahogy változásra is. A Világfa is elhullajtja a leveleit, hogy tovább növekedhessen.

Amikor még istenek voltunk, ezt mi is megértettük. Nagy becsben tartottuk a Rend és a Káosz

egyensúlyát, és gondoskodtunk a megőrzéséről. De a Rend másként vélekedik. A dolgok

egyensúlyát nem fenntartani, hanem elpusztítani akarja, el akar törölni mindent, ami nem ő.

És ez nem csupán néhány száraz falevelet jelent.

- Kis szünetet tartott, és körbehordozta a tekintetét a Vanirokon. - Röviden, barátaim, egész

évben nyarat szeretne. És ha nem éri el, inkább kivágja a fát.

Kinyújtózott, majd felhajtotta a bort, az utolsó pár cseppet pedig a földre öntötte, mintegy

áldozati adományként a régi, talán még létező isteneknek. - Nem tudom, Szkádi mit mesélt

nektek, vagy véleménye szerint milyen alkut kötött a Néppel, de egyet elmondhatok: a Rend

nem egyezkedik. Tagjai egy emberként gondolkodnak; akkora a hatalma, én is csak most

kezdem felfogni, és ha azt szeretnénk, hogy esélyünk legyen vele szemben, akkor egységesen

kell fellépnünk. Nem engedhetjük meg, hogy acsarkodjunk egymásra, bosszút forraljunk,

vagy bíráljuk a szövetségeseinket. A helyzet világos. Aki nem a Rend tagja, a mi oldalunkon

áll. Akár tisztában van vele, akár tetszik neki - vagy nekünk -, akár sem.

Odin beszéde után hosszan hallgattak. Bragi a hátán feküdt, és arcát a csillagok felé fordította.

Frey lehunyta a szemét. Njörd lesimította hosszú szakállát. Heimdall az ujjait ropogtatta. Idun

magában dudorászott, Freyja pedig végigfuttatta ujjait nyaklánca szemein, melyek halkan

169

megcsendültek, mint egy arannyal teli erszény. Félszemű Odin uralkodott magán, hogy

türelemmel kivárja a döntésüket, és közben a sötétbe meredt.

Végül Heimdall törte meg a csendet. - Esküt tetem - közölte. - Az Ármányossal

kapcsolatban.

Odin feddő tekintetet vetett rá. - Ha jól emlékszem, Ragnaröknél eleget tettél neki. Hányszor

akarod még megölni?

- Még egy megteszi - szűrte a szót a foga között Heimdall.

- Gyerekes vagy - korholta határozottan Odin. - Akár tetszik, akár sem, Lokira szükségünk

van. Egyébként is van, amit még nem mondtam el. A világkőrisnek új hajtása van. A neve

Modi, és ha jól tesszük a dolgunkat, létrát épít nekünk a csillagokig.

A lelkészlakban Szkádi végighallgatta Odin szavait, és elmosolyodott.

A mellette álló Nat, aki az Igék Könyvét nyitva tartotta a kezében, és készen állt, kérdőn

nézett rá. Sápadt volt, láz gyötörte, a türelmetlenség félig elvette az eszét, és az Ige úgy

pattogott az ujjhegyein, mint a gyújtós.

- Eljött az idő? - kérdezte.

Szkádi bólintott, miközben egy igen aprócska varázsige hagyta el az ajkát, amelynek hatására

Odin lába előtt fény derengett fel. A zsebkendő, amit elejtett, magára vonta a figyelmet: bájos,

gonddal készített tárgy, amit rózsákkal és nefelejcsekkel hímeztek körbe, és leheletnyi

csipkével szegtek be. Ahogy Szkádi remélte, Odinnak feltűnt Fé jele, felkapta a hímzett

csipkedarabkát, és egy másodpercig bizonytalanul előrenyújtotta, majd egy határozott lépéssel

a vágy istennőjének elegáns lába előtt termett, meghajolt, és ujjai közé csippentve felé

nyújtotta a kendőt.

- Most! - parancsolta Szkádi, és Nat hangosan olvasni kezdett az Idézések Könyvéből.

A lelkészlak ajtajában egy harmadik néző mély lélegzetet vett és megtette első tétöva lépését

az árnyékból a fényre.

Ethelberta Parsonnak sokat kellett tűrnie az elmúlt huszonnégy órában. E rövid idő alatt

végignézte, ahogy felforgatták a háztartását, kifosztották a ruhatárát, feltúrták a pincéjét, és

egy rakás elfajzott és romlott alak nyilvánvalóan elcsavarta eddig megfontolt férje fejét, és

most arra készültek, hogy visszatérve a lelkészlakba elviszik a borospincéből még azt is, ami

maradt.

Mindezzel meg tud birkózni, mondta magában eltökélten. Egy kis józan ész elég is hozzá.

Ideje, hogy kézbe vegye az irányítást, kiűzze a házából a betolakodókat, és ha Natnek nem

tetszik, ami Ethelt illeti, akár csatlakozhat is hozzájuk, de a házába többé be nem teszik a

lábukat, és egy rongyot sem vesznek el tőle, még ha maga a Névtelen parancsolta is meg.

Ahogy az ajtónyílás botíve alól kilépett a fényre, első lépése még bizonytalan volt. Fénykört

látott, de nem a holdét, mert az már alábukott. A félszemű házaló lehajtott fejjel állt a

lenszőke szajha előtt, aki ellopta Ethel zöld selyemruháját (és Ethel hölgyhöz nem illő dühvel

csikorgatta a fogát, amikor látta, Freyján mennyivel jobban mutat), és mind a kettőből az ő

különös, évszakhoz nem illő fény áradt, amitől a koldus és a ringyó is óriásnak tűnt, szebbnek,

ragyogóbbnak, ijesztőbbnek, mint amire bárki halandónak joga van.

Miközben Ethel a csodálkozástól és a félelemtől leesett állal még egy lépést tett előre, a

házaló kinyújtotta a kezét a cafka felé. Tenyerén egy kis kendőcske hevert, egy csipkéből és

holdfényből szőtt leheletnyi, ám annál vonzóbb semmiség, amit a házaló e szakavakkal

ajánlott fel a zöld ruhás nőnek: - Az öné, hölgyem?

Ez volt az a pillanat, amit Nat várt. - Átadja neki a zsebkendőt - mondta korábban Szkádi. -

Abban a pillanatban, és csakis akkor szabadon engedheti az Igét. Ha egyetlen másodperccel

elvéti, minden odavész. Ha lekési, elveszítjük a gazfickót. Ha viszont jól csinálja, Parson,

akkor miénk a bosszú, és ráadásul a Vanirok áldása is.

170

Szkádi természetesen tudta, hogy Freyja elvesztését meggyászolják majd. Ajka mosolyra

húzódott, amikor erre gondolt - véleménye szerint rossz ízlésre vallott -, de abban is biztos

volt, hogy vigaszt fognak találni abban, hogy bosszújuk után futhatnak.

Próbálj csak ezek után szövetséget kötni velük, gondolta, és felhörrent a gyönyörűségtől,

miközben mellette Nat az Igével eltelve, remegve várt. Az Ige feszítette az oldalát, és

fényesen világított.

Pompás érzés volt: a vére jókedvűen zubogott, mintha forró pálinka folyt volna az ereiben.

Tudta, hogy nincs magánál, sőt talán kicsit meg is bolondult, de kit érdekel, ha ilyen

mámorító érzés?

Ethelberta ekkor lépett ki a fényre.

- Hisz ez a feleségem! - kiáltott fel meglepetten Nat.

Szkádi átkozódott, és elhajította a varázsigéjét.

- Most! - ismételte megint sűrűn átkozódva, mivel Ethel útban volt, és az ördögbe is, közéjük

állt, s e szavakat kiabálva kapta ki a kendőt Freyja kezéből: Többet semmit, hölgyem, még egy

rongyot sem!, a Vanirok meg csak bámulták őket, némelyik mosolygott, még nem sejtették,

micsoda veszélyben forognak, azután Szkádi ismét káromkodott, most még vadabbul,

démonnyelven, mert az Ige - a varázslat, melynek a földhöz kellett volna szegeznie Odint a

Vanirok figyelő tekintete előtt, és kiterítenie Freyját - cserbenhagyta. Ahogy Nat is, aki azon

az ostoba, buta hangon csak ennyit mondott, hogy Hisz ez a feleségem!, amikor a varázsige

kiröppent az ujja végéről, és egy hajszálnyira suhant el Odin mellett, majd a falutól

hárommérföldnyire megdermesztett egy madarat az égen, mialatt a lelkészlak udvarán a

következő események zajlottak le egyszerre:

A Vanirok köre egy másodperc alatt felbomlott.

Heimdall oldalra vetődött, ujjai végén gondolatvillámok égtek.

Bragi egy védelmező dalt énekelt

Frey kivonta a gondolatkardját, és berontott a házba.

Freyja vörös farkú sólyommá változott, és gyors szárnycsapásokkal a veszélyen kívülre

menekült, maga mögött hagyva Ethelberta zöld ruháját.

Olyan varázslat-, mozgás-, és színzűrzavar tört ki, hogy egy kis ideig senkinek sem tűnt fel,

hogy a lelkész felesége holtan fekszik a földön, vagy hogy a felfordulásban valahogy nyoma

veszett Félszemű Odinnak.

Szkádi odabent Freyhez vágta Isát, s ezzel álltó helyében földhöz szögezte, majd Nathez

fordult. - Meg tudja tenni? - kérdezte. - Meg tudja őket állítani?

- Ethel - habozott Nat.

- Felejtse el - mondta Szkádi. - Útban volt. - Megragadta Nat karját, és kényszerítette, hogy

ránézzen. - Azonnal mondta meg, Nat, hogy meg tudja-e csinálni.

Nat egy másodpercig kábultan bámult rá. A saját alakjában mutatkozó istennő félelmetes

látvány, még az istenek szemének is, Natet a rosszullét környékezte tőle. Az Ige és az érzések,

amelyeket elővarázslt belőle, köddé váltak; visszatérhetnek még, bizonygatta magának,d e

időre van szüksége, hogy újra megragadja, hogy felkészüljön…

- Magiszter - suttogta.

- Micsoda? - förmedt rá Szkádi.

- Adomány - rebegte a lelkész. - A hűséges szolgálatért.

Szkádi átkozódott, majd újabb gondolatvillámot hajított el az éjszakában. Ez a vége, ha

leereszkedik a Néphez, gondolta dühösen. Másnak hitte Natet. Gyönge és ostoba ember ő is,

képtelen összeszedni a gondolatait. A Vanirok most már bármelyik pillanatban rájöhetnek,

hogy valójában ki árulta el őket, és azonnal iderohannak.

Még egyszer az udvarra hajította Isát. Njörd is megdermedt, kezében szorongatta szigonyát.

De Szkádi tudta, hogy nem tart sokáig. Ha az Ige nem készteti a Vanirokat mozdulatlanságra

és tehetetlenségre, könnyedén legyőzik őt.

171

Szkádi még egyszer utoljára megpróbálkozott a lelkésszel, aki sápadt volt és izzadt. Talán

megrázta a felesége halála, de zavaros tekintetét látva Szkádi más véleményen volt. A feledés

ködébe vesző múltban látott már hasonló transzállapotot az őt imádó férfiaknál. Az eksztázis

után pedig az elszörnyedést. Nat Parson szemében ugyanezt az üres, ásító borzalmat fedezte

fel, és rögtön tudta, hogy veszítettek. Odin eltűnt, és pillanatokon belül nyakukon lesznek a

Vanirok.

Akkor hát legközelebb, gondolta a Vadászat istennője. A lelkész vállára tette a kezét.

- Hallgasson ide, fickó - szólította meg.

Nat lassan felé fordította a tekintetét. - Ne… nevezzen … fickónak - suttogta tagoltan.

Á, végre valami reakció! Helyes, gondolta Szkádi. - Ha életben akar maradni, tegye, amit

mondok. Akar élni?

Nat szótlanul bólintott.

- Ha tud, jöjjön velem, Parson. Hozza a Könyvét. Kövessen. És rohanjon! - Azzal fehér

farkassá változott, kisurrant a nyitott hátsó ajtón, puha talpa hangtalanul dobogott a kemény

földön, majd köddé vált az éjszakában.

172

Nem tartott egy percig sem, egyetlen szó volt csupán, és az élet, amit Nat addig ismert,

megsemmisült. Odalett a lelkészlak, a felesége, a nyája, a kényelme és a vágyai.

Szökevénnyé vált.

A fehér farkas lélekszakadva rohant előtte a Vörös Ló Dombja felé, annak védelmét keresve.

Csípős hideg volt a levegő, a lábuk alatt recsegett, csikorgott a deres föld. Hajnalodott, már

daloltak a madarak, és halványzöld fény szivárgott az ibolyakékbe. Natbe hirtelen belenyilallt,

hogy évek óta nem csodálta meg a napkeltét.

Most aztán nézheti, ahányszor csak akarja.

A gondolat annyira mellbe vágta, hogy hangosan felnevetett; a hófarkas megtorpant,

kivicsorította a fogát, majd nesztelenül tovább futott.

Nat ügyet sem vetett rá. Végre szabad! Szabadon azt teheti, amire mindig is vágyott, szabadon

kiélheti a tehetségét, a hatalmát….

Cö, cö, távozz!

Nat szemöldöke ráncba szaladt. Kinek a szavai voltak ezek?

Megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai. Hatalmas nyomás nehezedett rá, gondolta.

Természetes, hogy zavarodott, és kicsit összekuszálódtak a gondolatai. Végtére is elvesztette

a feleségét…

A Rend vizsgálóbírójának nincs felesége.

Kéretlenül bukkantak fel a szavak az elméjében, és most úgy emlékezett rájuk, mintha egy

álomban hallotta volna őket: valami ilyesmit mondott Ethelbertának, mielőtt kimerülten

összeesett, akkor ez a hang szólt hozzá, rajta keresztül…

Ugyanaz a hang volt, gyászos, mégis tekintélyt parancsoló, lágy, akkurátus és csipetnyit

beképzelt, és Nat egyszerre úgy érezte, hogy ismerős is; úgy kísértette, mint egy rég elfeledett

dallam, mely évekkel később váratlanul üti meg a fület.

- Ki vagy? - suttogta Nat, és kitágult a szeme. - Egy démon? Megszállott vagyok?

A gondolataiban hangos sóhaj hallatszott.

Hall, sóhajtott fel. Végre meghallott!

- Mi vagy? - ismételte Nat élesen.

Egy férfi, válaszolta az. Legalábbis azt hiszem…

- Miféle férfi? - firtatta Nat.

Elias Rede, suttogta a hang. A 4421974-es számú vizsgálóbíró.

Nat Parson egy darabig földbe gyökerezett lábban állt. A hajnal csalódást hozott. Nem sütött a

nap, az ígéretes reggel felhőbe burkolódzott, és Nat Parson hirtelen úgy érezte, szétrobban a

hólyagja, de azt, hogy a közeli bokrok közt könnyítsen magán, hirtelen illetlenségnek érezte

az agyában fészkelő betolakodóval szemben.

- Maga halott - jelentette ki végül.

Meglehet, felelte a vizsgálóbíró, de még itt vagyok.

- Akkor hát menjen el! - parancsolt rá Nat. - Csatlakozzon a Névtelenhez vagy Hél

hordáihoz, vagy tegyen bármit, amit akkor szokás, ha az ember meghal…

Azt hiszi, nem próbáltam? - kérdezte a vizsgálóbíró. Azt hiszi, meg akartam ragadni az

agyában?

- Nem az én hibám, hogy itt maradt.

Nem? - kérdezte a vizsgálóbíró. Ki állt az utamba, amikor kimondtam az Igét? Ki szívta ki az

erőt az utolsó varázslatomból? És ki használta az Igék Könyvét felügyelet és felhatalmazás

173

nélkül, arról nem is szólva, hogy előtte nem böjtölt, nem meditált, és azóta sem volt a

Boldogság Közbenső vagy akár Fejlett Állapotában?

-Ó! - kiáltott fel a lelkész. - Hát erre gondol.

Hosszú csend következett.

- Jót akartam - védekezett.

Nem, mondta a vizsgálóbíró. Csak a hatalmat akarta megszerezni.

- Akkor miért nem állított meg?

Á!, sóhajtott fel a vizsgálóbíró.

Újra csend következett.

- Igen? - sürgette Nat.

Vizsgálóbíróként az életben voltak bizonyos kötelességeim és korlátaim, szabályzatokat kellett

betartanom, böjtölnöm kellett, fel kellett készülöm, és most … Elhallgatott, és Nat érezte a

fejében a nevetését. Tényleg el kell magyaráznom, Parson? Maga is megízlelte, tudja milyen

érzés…

- Akkor hát mindez, amit az Ige felhatalmazás nélküli alkalmazásáról mondott, csak azért

volt, hogy alacsonyabb rangúnak érezzem magam?

Lássa be, maga csak egy lelkész, és …

- Csak! Majd én megmutatom…

Nézze, jóember…

- Maga csak ne jóemberezzen engem!

Azzal kigombolt nadrágjából a bokorra célzott, és bőven, hosszan vizelt, miközben a

4421974-es számú vizsgálóbíró a fejében köpködött és tiltakozott. Közben Szkádi

farkasalakban megérezte a préda illatát, és futásnak eredt a Ló Szeme felé, és nem törődött a

háta mögött az úton lezajló drámával.

A dombtetőn várakozó fegyveres csapat látta őket. Kis csapat volt, csupán négyfős, amit Nat

azzal a paranccsal állított oda, hogy jelentsenek minden, a Ló Szeménél zajló szokatlan

tevékenységet. A csapat nagy megkönnyebbülésére azonban teljes volt a nyugalom, és csak

éjféltájban hallottak valami mocorgást, amit talán patkányok okoztak (bár valószínűbb, hogy

koboldok voltak).

A férfiak most az egyik elnémult gép kereke alatt szunyókáltak, míg Adam Scattergood, aki

nagy bátran a legbiztonságosabb őrszolgálatra jelentkezett, törökülésben gubbasztott az egyik

kövön, füstölt kolbászt falatozott, és az utat figyelte.

Azonnal leugrott az őrhelyéről, amikor meglátta Natet.

- Ide, ide, Parson uram!

Amint szándékában is állt, kiáltásával egy szempillantás alatt felébresztette az alvókat. (A

nagybátyja egy shillinget ígért neki, ha ébren marad.)

Dorian Scattergood kinyitotta az egyik szemét. Mellette Jed Smith és Audun Briggs is

mozgolódni kezdtek. Mire a lelkész a Domb aljába ért, mindhárman olyan képet vágtak,

mintha már órák óta ébren lettek volna.

Ekkor pillantották meg a fehér farkast. Az állat megelőzte a lelkészt, és a hátuk mögött

kaptatott fel a Dombra, majd mielőtt észbe kaphattak volna, rájuk is rontott. Szürke csíkos

fehér bundájú állat volt, sötét orra bársonyos, sötét pofája felhúzódott fehér és hegyes

fogairól, amelyek olyan élesek voltak, mint a jégcsapok.

A férfiak pánikba estek. A Strond völgyében ritkán tűntek fel farkasok, és Dorian kivételével

először láttak eleven példányt ilyen közelről. Korábbi tapasztalatai mentették meg Dorian

életét? Hangos kiáltással széttárta a karját, mire Szkádi elfordult tőle; könnyebb préda szagát

érezte, és máris Audunra vetette magát, aki a zsákjáért nyúlt (kése hasznavehetetlenül lógott

az övéről), és olyan könnyedén harapta ki a torkát, mint ahogy egy fiú kicsumáz egy almát.

174

A Vadászistennőt megviselték az éjszaka eseményei. Tervei kudarcot vallottak, társa

gyöngének bizonyult, prédája elmenekült, ráadásul az, hogy ilyen sok időt kellett állat

alakjában töltenie, megsokszorozta farkas-ösztöneit, melyek arra késztették, hogy vadásszon,

harapjon, és a vérontásban keressen megkönnyebbülést.

Egyébként éhes is volt. Dühödt erővel rázta a zsákmánya testét, aki addigra már biztos halott

volt, majd a vért finoman megszagolgatva hozzálátott az evéshez.

A többiek elhűlve nézték. Jed Smith, akit lesújtott a megrendülés, az íja után nyúlt. Dorian

óvatosan hátrálni kezdett a Domb túlsó oldala felé (ez is hozzájárult ahhoz, hogy

megmeneküljön), és közben egy pillanatra sem vette le a szemét a táplálkozó farkasról.

Adam, aki nem született hősnek, hevesen okádott.

Nat ebben a pillanatban ért el hozzájuk

- Mr. Parson - figyelmeztette halkan Jed.

Nat ügyet sem vetett rá. Kábultan állt, a fejét kissé leszegte, tekintetét a Domb bejáratára

függesztette. A farkas evés közben felnézett, vicsorgott, majd tovább rágott. A lelkész szinte

észre sem vette.

Adam Scattergood, akire nem volt jellemző a gazdag képzelet, csak ennyit gondolt: Halottnak

látszik.

Pedig Nat alán sosem volt ennyire eleven. Amikor váratlanul felfedezte az elméjében a

4421964-es számú vizsgálóbírót, rögtön más megvilágításban kezdett látni mindent. Mégsem

őrült meg, ahogy mostanáig hitte! A hang valóságos. A gondolataiba befurakodó jelenlét

nyomán keletkezett rémülete és felháborodása elmúlt, és mostanra rájött, hogy nincs mitől

tartania. A hatalom és az erő nála van. Ura a helyzetnek. Hát nem pompás, nem helyénvaló,

hogy ilyen hatalommal bírjon afelett, aki életében semmibe vette?

A farkasa felfalja azt az embert. Gondoltam, nem árt tudnia.

Nat Szkádira pillantott. Az állat pofáját, mellét és mellső lábait ragyogó vörösre festette a vér.

- Hagyja csak - mondta Nat. - Ennie kell.

Jed Smith, aki már felemelte az íját, meghallotta, mit mondott, és elszörnyedve meredt rá. A

fogdában történtek óta igyekezett elkerülni Szkádit, de a hatalmáról szóló történetek messze

földre eljutottak, és Jed biztosra vette, hogy ez ugyanaz a démonasszony, aki a vizsgálóbírót is

megölte, most pedig birtokba vette a lelkész elméjét.

- Mr. Parson? - nyögte ki végül.

A lelkész természetellenesen csillogó tekintete megállapodott rajta.

Jed nyelt egy nagyot. Amikor hátrafordult, észrevette, hogy Dorian már elmenekült, és csak ő

meg Adam maradtak a Dombon. - Ruhára lesz szüksége - jelentette ki a lelkész. - A másiké

véres lett.

Jed Smith a fejét rázta, a keze úgy reszketett, hogy az íj alakja elmosódott a levegőben. - Ne

hagyja, hogy megöljön! - könyörgött. - Egy szót sem szólok.

Érdekes, gondolta Nat Parson. Mindig is lump alaknak tekintette Jedet, aki csak arra jó, hogy

kalapáljon. Most azonban valódi intelligencia jeleit mutatta. Természetesen nyilvánvaló volt;

Nat nem várta el nyája legodaadóbb tagjaitól sem, hogy belenyugodjanak egy falubeli

meggyilkolásába. Tanúk híján világos, hogy Audunnal egy kóbor farkas végzett. Viszont ha

Jed beszél…

Nat némi meglepetéssel tűnődött el azon, milyen könnyű megölni valakit. Talán Ethel halála

keményítette meg a szívét, talán a vizsgálóbíró eddig szerzett tapasztalatai. Egy hete még Nat

Parson ugyanúgy nem terezte volna meg egy ember meggyilkolását, mint ahogy nem jutott

volna eszébe anyaszült meztelenül misét tartani sem. Most azonban fontolóra vette az ölést, és

meglepte, amikor rájött, hogy nem igazán rendíti meg a dolog.

Nagyon helyes, nyugtázta a vizsgálóbíró. Bátorság kell ahhoz, hogy megtegyük, ami

elengedhetetlen.

175

- Akkor hát… - szaladt ki Nat száján, aztán gondolatban folytatta: Akkor hát az efféle

cselekedet nem bűn?

Nem hát, hangzott rögvest a válasz. Az egyetlen bűn, ha nem tesszük a kötelességünket.

Egyformán gondolkodunk, lepődött meg Nat.

Talán ezért olvadt össze az elménk, vélekedett a vizsgálóbíró.

Nat egy pillanatra a gondolataiba mélyedt. Vajon ezért történt? Ugyanarra a célra törekvő

egyívású elmék találkozása következett be egy kritikus pillanatban?

Jedre mosolygott. - Nagyon helyes - mondta. - De szükségem lesz a ruhájára. Gyorsan,

ember! Nem álldogálhatunk itt egész nap.

- Ugye megígéri? - esdekelt Jed, aki még mindig úgy remegett, hogy alig bírta kikötni

bakancsa fűzőjét. - Megígéri, hogy nem hagyja, hogy megöljön?

- Megígérem - mosolygott tovább Nat, Jed pedig megnyugodva kezdte kifűzni a bakancsát.

Félig igaz, gondolta Nat, majd kimondta a megfelelő varázsigét, Jed Smith pedig eldőlt a

földön. Egyébként is miért csak a Látók Népe szórakozzon? - gondolta aztán, majd enyhén

megingott, amikor az Ige utórezgése megrengette a Dombot.

176

HETEDIK KÖNYV

A Pokol

A holtak mindent tudnak, de fütyülnek rá.

Lokabrenna, 9:0

177

Sok út vezet Hélbe. Sőt azt is állíthatnánk, hogy végső soron minden út Hélbe vezet; a Rend

és Káosz közötti súrlódásmentes tengelyhez, ahol se előbbi, se utóbbi nem uralkodik, és ahol

semmi - és senki - sem változik.

Az Igazi Káosz, akárcsak a Tökéletes Rend, jobbára lakatlan. A befolyása alatt álló

teremtmények - démonok, szörnyek és hasonlók - egyszerű csatlósok, akik úgy fürdenek a

Káosz fényében, mint a Föld a Napéban, ismerve a túlzott meghittséggel járó veszélyeket.

Még az Álom is - amelynek megvannak a maga szabályai, jóllehet ezek nem feltétlenül

egyeznek a másutt is működő törvényekkel - veszedelmesen közel fekszik a Káoszhoz, ezért

senki sem mer sokáig ott tartózkodni. Ami pedig a Poklot illeti - őrültség még csak

rágondolni is.

Loki növekvő nyugtalansággal rágódott ezen a kérdésen, miközben Maddyvel a Hélbe vezető

hosszú, kitaposott úton baktattak. Az út érthető okokból nem volt túl göröngyös, bár kevésbé

koptatták el, mint azt az ember gondolná. A holtak nem hagynak annyi nyomot, mint az élők,

de az utat még így is mély árkok szabdalták, és kőfalát tükörsimára csiszolta a milliószor

milliónyi - vagy talán több - életunt utazó.

Nem mintha Hél lett volna a végső úti céljuk. Jó is lenne, gondolta Loki. De nem, az

Alvilágon túl feküdt a Pokol; nem annyira ország, mint inkább egy sziget a sok közül a

hatalmas folyón. Azon a folyón, ami a Lenti Világ és a Túlvilág közötti határt jelzi, a Folyók

Katlanán, az örökkévalón, melynek vize még a holtakra is halálos.

A Suttogó szerencsére elnémult, ahogy közeledtek az Alvilághoz. Loki azért érezte az

izgalmát - ahogy a Suttogó is megérezte az ő félelmét - és a lankadatlan lelkesedést, amivel

hajszolta őt a küzdelmes úton. Az út komolyan próbára tette Lokit: varázsereje nem volt

éppen teljében, és az a gondolat sem vigasztalta, hogy a Suttogó bármikor belenyúlhat az

agyába, és kicsavarhatja, mint egy mosogatórongyot.

Igaz, a Suttogó ez idáig békén hagyta. Loki úgy sejtette, hogy hallgatása óvatosságot jelez,

jóllehet útjuk elején az óvatosság még ismeretlen fogalom volt a Suttogó számára.

Loki kiolvasott valamit a gondolataiból, vagy legalábbis a Suttogó úgy hitte. Loki pedig

megérezte, hogy bár amaz élvezi a felette gyakorolt hatalmát, tart attól, hogy legközelebb

Loki mit pillant meg benne, amit esetleg Maddynek is elárul. Így aztán egyiküknek sem

mondott semmit, és a folyón való átkelésnél történt eset nem ismétlődött meg. Loki feje mégis

fájt; olyan érzése támadt, mintha vihar közelegne.

Amint átkeltek a folyón, megálltak aludni. Három óra alvás, egy falat kenyér és egy korty víz

után továbbindultak. Csak előrenéztek, oldalra soha, és csak szükség esetén váltottak szót.

Előző délelőtt tizenegykor hagyták el a Fenti Világot, ám ha Maddynek azt mondják, alig

tizenkét óra telt el azóta, egy szót sem hitt volna el belőle. A lány mégis zokszó nélkül

gyalogolt. Loki, aki arra számított, hogy mostanra már visszafordult, növekvő

nyugtalansággal figyelte. Lassan elértek az út utolsó szakaszához.

Itt már nyüzsögtek a holtak: minden köblábra száz jutott. Egymáshoz préselődtek a bűzös

térben, és lustán araszoltak lefelé, ameddig csak a szem ellátott. Igaz, ez nem volt valami nagy

távolság, hiszen a holtak ködös jelenlététől nyomott lett a lég. Bűzük - ami elviselhetetlenebb

volt minden trágya- vagy szemétdomb, vágóhíd vagy csatamező melletti ispotály bűzénél,

178

amit valaha éreztél vagy akár csak elképzeltél - mindent áthatott; agyagos ujjakkal markolt a

tüdejükbe; bemocskolta az ételüket, az italukat és a levegőt, amit belélegeztek.

A holtaknak nincsenek érzéseik, de az érzékeik továbbra is működnek. Amikor az utazók,

mint sűrű ködben a hajók, áthaladtak közöttük, ösztönösen közelebb húzódtak az élők

melegéhez; halott ujjaikkal a ruhájukat, hajukat húzkodták, halott szájuk némán könyörgött.

Férfiak és nők, harcosok és tolvajok, halva született csecsemők és vízbe fúlt tengerészek,

vazallusok, hősök, költők és királyok, ősök, gyilkosok, orgyilkosok és pestisgyógyszert áruló

kuruzslók, eltűnt szerelmesek, régi istenek, csenevész iskolás fiúk és hamis szentek. Halottak,

akik már csak eleven testük árnyékaként - vagy annál is kevesebbként - léteznek, mégis

mindnek megvan a maga egyedi, gyászos színe. Maddy és Loki szinte fuldokoltak a belőlük

áradó tengernyi kétségbeesésben, és még a Suttogó is hallgatott.

- Biztos, hogy ezt akarod? - fordult Loki Maddyhez, aki már húzta a lábát a kimerültségtől. -

Tulajdonképpen mit akarsz bizonyítani? És kinek?

Maddy meglepetten nézett rá. Régóta nem tette fel magának ezt a kérdést. Ám a puszta

felvetés, hogy még most is van lehetősége másképp dönteni…

Kiért teszem ezt? kérdezte hátmagától. Az istenekért? A világokért? Az apámért?

Megpróbálta felidézni az apja arcát: a vörös szakállas, lassú észjárású, jóindulatú Thorét, akit

csak a mesékből ismert, de olyan jól, mintha valóban látta volna már. Ám valahányszor

kimondta magában, hogy az apám, nem a Mennydörgőt, de még csak nem is Jed Smitht látta

maga előtt, hanem félszeműt: az okos, szarkasztikus, fondorlatos Félszeműt, aki hazudott

neki, vagy tán még rosszabbat is elkövetett ellene…

És mégis, mindezek ellenére is rettenetesen hiányzott neki, és ha nem lett volna biztos abban,

hogy ha belevonja ebbe, azzal irdatlan veszélybe sodorja, akkor….

Vajon keres-e?

Hiányzom-e neki?

És ha tudná, mit teszek, büszke lenne-e rám?

- Csak egy módon deríthetjük ki - mondta ki hangosan, és elszántan folytatta útját.

Meddig kell még menniük? Lehetetlen volt megjósolni. Ilyen közel a Káosz pereméhez a

Világokat összekötő törvények már a felismerhetetlenségig eltorzulnak. A logika úgy kívánja,

hogy egy ilyen helyre lehetetlen legyen eljutni, ám Loki és Maddy a lehetetlenek között

utazott; olyan vidékeken, ahová a Logika, a Rend első számú szolgája, el sem kerülhetett.

Ilyen helyzetekben az a legjobb, ha a varázsláshoz hasonlóan nem törjük a fejünket azon, amit

éppen csinálunk, hanem úgy haladunk át a világon, mintha álmodnánk, és nem hagyjuk, hogy

gátoljanak a lehetségesről és a lehetetlenről alkotott fogalmak. Így hát Naudír segítségével

vágtak maguknak utat, ezen a teljességgel lehetetlen módon jutva le az Alvilágba. Reggelre

pedig - nem mintha tudták volna, hogy megvirradt, - egy érdes sziklán álltak. Tespedt ködök

és lomha, sötét folyók fold alatti tája terült el a szemük előtt, középütt egy hosszúkás

földnyelvvel, amely régi zúzódások színére emlékeztetőlilás fényben derengett. Tudták, hogy

egyenesen Hélre tekintenek.

Hél hideg, de nem dermesztően fagyos. A fagyás ugyanis állapotváltozást jelent. Hél azonban

a változatlanság birodalma. Hidege a fűtetlen tűzhelyek, a néma föld, a sír hidege. Loki és

Maddy is fáztak, de nem elviselhetetlenül, és elfáradtak, de nem annyira, hogy lepihenjenek.

Mindenekelőtt éhesek és szomjasak voltak, mert kevéske elemózsiájuk fogyóban volt, és nem

mertek Hél bűzös vízéből inni. Felváltva vitték a Suttogót - Loki ragaszkodott hozzá, ami

igencsak meglepte Maddyt -, de még így is igen lassan haladtak a sivár láthatár felé, ami úgy

tűnt, sosem kerül közelebb.

- Hát már sosem érünk oda? - kérdezte Maddy, amikor ismét megálltak pihenni.

Loki ránézett, és megvonta a vállát.

- Vannak , akik sosem. Mások pedig … másoknak annyi időbe telik, amennyibe.

179

- De hiszen ennek semmi értelme! - fakadt ki Maddy. - A távolság nem attól függ, hogy kiről

van szó.

- Itt attól függ - felelte Loki.

Kimerülten vánszorogtak tovább.

Az Alvilágban nincs sok szabály, de azt a keveset ritkán szegik meg. A halál az állandó

egyensúly helye, ahol nincs mozgás, nincs fejlődés, sem változás. Az élő, mozgó, változó

ember nem arra született, hogy Hélbe jöjjön. Néhányan megpróbálták ugyan - mindig

akadnak ilyenek -, de nem sok jó származott belőle, és a többség tébolyodottan vagy

megtörve tért vissza, ha egyáltalán visszatért.

Még az istenek is, ha tehették, elkerülték az Alvilágot. Kietlen egy vidék, és bár sokan

próbáltak alkut kötni az Őrével - segítségért könyörögtek, vagy egy kivételes lélek

visszatérését próbálták kieszközölni -, az egyezkedés mindig könnyekkel, kudarccal, hosszú

haldoklással vagy e három elegyével végződött.

Hél egyensúlyának ugyanis ára van. Holtakat feltámasztani lehetetlen az egyensúly

megbontása nélkül, és az Alvilághoz ily közel ez katasztrofális eredménnyel járhat. Hél

Őréről ezért az a hír járja, hogy zsémbes és kelletlen, és hogy senki sem hagyta el elevenen az

Alvilágot Frigg anyó óta, aki Baldr, a Szép szabadulását próbálta kieszközölni a Régi Korok

végén.

Loki tisztában volt ezzel. Mégis jó oka volt azt hinni, hogy az Alvilág Őre az ő esetében

kegyesen kivételt tesz. A Suttogó is így gondolhatta, ami nagyon is megfelelt Lokinak, mert

az élete múlott ezen a feltételezésen.

Most azonban megérezte a Suttogó türelmetlenségét. Azt mondtad, itt lesz, zsémbelt.

Itt is lesz, gondolta Loki, és remélte, hogy tényleg így lesz.

Úgy legyen, mert ha hazudtál…

- Ne aggódj. Eljön - mondta fennhangon. - Amint megtudja, hogy itt vagyok, eljön.

- Kicsoda? - nézett rá Maddy.

- Az Alvilág Őre - felelte Loki. - Félig Született Hél. A lányom.

180

Mialatt Maddy és Loki megérkeztek Hél birodalmába, a föld felett a Vanirok sem

vesztegették az időt. A lelkészlakban véghezvitt támadás ráébresztette őket Szkádi árulására.

Ethel Parson meggyilkolása ugyanakkor arra utalt, hogy nem olyan egyszerűez az ügy, mint

amilyennek látszik. Parson halála véletlen lett volna? Az asszony csupán kívülálló volt, aki

véletlenül kereszttűzbe került? Vagy azért áldozták fel, hogy elhitessék velük: a Népnek nem

állt szándékában az árulás?

- Még szép, hogy árulás volt, efelől semmi kétség - erősködött Frey. -Tárgyalás ígéretével

csaltak ki minket, aztán megpróbálták ránk szabadítani az Igét. Mi más okból tették volna?

- De mi a helyzet Odinnal? - kérdezte Bragi, akit láthatóan megrendítettek az események, és

most a port fésülte ki a hajából. - Beszélni akart velünk. Megosztotta velünk a kenyerét…

békét akart kötni a Vanirokkal …

- Jaj, ne légy már olyan naiv! - förmedt rá Frey. - Nem írhatta ki magára, hogy Vigyázat, ez

csapda, nem? Azt tanácsolom, ne vesztegessük az időt, hanem eredjünk rögtön a nyomába.

Bírjuk szóra.

Frey eltűnődött.

- Mérgezett zsebkendő. Nem jellemző Odinra.

- És Szkádira? - kérdezte Bragi. - Ha ártani akart volna nekünk, megtehette volna az Alvók

Csarnokában, amikor még tehetetlenek voltunk! Miért most fordult volna ellenünk?

- Talán várt valamire - vetette fel Frey.

- Nem hiszem, hogy rosszat akar nekünk - hajtogatta makacsul Njörd. Tengerkék szeme

fenyegetően csillogott.

- Csakugyan? - Heimdall dühbe gurult. - Te ostoba, vén bolond, hát mit kell még elkövetnie,

hogy elhidd végre? A torkodat szorongathatná, és te még akkor is azt hinnéd, hogy ez a

szeretet jele.

- Nevetséges!

- Te vagy nevetséges! Azt hiszed, hogy azért, mert egykor együtt voltatok…

- A házasságomat hagyd ki ebből!

- A házasságodnak vége lett, mielőtt elkezdődött volna…

Idun a Vanirok között ismét kirobbanó vitával mit sem törődve odasétált az egyetlen

áldozathoz. Ethel Parson az udvaron feküdt, hálóingben, arccal lefelé. A zsebkendőt alkotó

varázsigék már kezdtek feloldódni a hajnal első sugaraiban. A nő haja kibomlott, az egyik

orcáján sárfolt éktelenkedett. Kicsinek tűnt; úgy hevert ott, mint akit egyszerűen csak

félrehajítottak. Lényegtelen mellékszál az események fősodrához képest.

Idun letérdelt mellé, és részint szánakozva, részint megütődve merengett el a Nép rejtélyes

rugalmasságán. Milyen törékenyek, gondolta, milyen rövid az életük és milyen mélységes

nyomorúságot kell elviselniük! Mégis a csapás, amitől egy istennő elpusztult volna, a Nép

lányában nem oltotta ki az életet. Haldoklott, de még pislákolt benne egy szikra, és amikor a

Gyógyító megérintette az arcát, alig észrevehetően megrebbent a szemhéja.

Távolabb a Vanirok még mindig vitatkoztak. A veszekedés nem érdekelte Idunt. Sokan a

kelleténél több időt fecsérelnek elégedetlenkedésre, ráadásul jelentéktelen dolgok miatt. Pedig

egyedül a halál az, ami nem jelentéktelen. Idun megpillantotta a Halálmisztériumát Ethel

elhomályosuló tekintetében, és elgondolkodott azon, hagyja-e jönni azt, aminek jönnie kell.

Az asszony szomorú és nyugtalan volt, és láthatóan fájdalmai voltak. hamarosan békére lel.

Mégis lénye minden porcikájával harcolt a halál ellen; Idun ezt bizton érezte.

181

Mindig is passzív volt: engedelmes feleség, kötelességtudó lány, egész életében szerény és

önfeláldozó. Egy ilyen asszony, amikor a Halálra készül, csendesen adja meg magát, nem

küzd. De Owen Goodchild lányában acélos erő lakozott. Élni akart, ezért Idun az övén lógó

zacskóba nyúlt, és elővett egy aprócska szárított gyümölcsdarabot. Nem volt nagyobb a

kisujja körménél, de az istenek eledele volt. A gyümölcsdarabkát Ethelberta nyelve alá tette,

és várt.

Eltelt egy perc. Talán már késő, gondolta Idun. Még az ifjúság almája sem mentheti meg, ha a

szellemét már befogadták Hél birodalmába. Mélységes gyöngédséggel fordította Ethelbertát

az oldalára, és kisimította az arcából puha, barna haját, hogy felfedje az arcát. Nem volt szép

az arca, ez igaz, de a Halál méltósággal ruházta fel; nyugalma csaknem királynői volt.

- Bocsáss meg - suttogta Idun. Megpróbáltalak megmenteni.

Ebben a pillanatban a halott asszony szemhéja felpattant, és szemszíne őszies barnáról

töksárgára változott. Ethel felugrott, a haja vadul repkedett, arca kipirult, és messze csengő

hangon kiáltotta oda Freyjának: - És most visszaveszem a ruhámat, asszonyom!

182

Odin abban a pillanatban elinalt, amikor a Vanirokkal tartott tanácskozás kezdett rossz irányt

venni. A Vörös Ló Dombja volt a legközelebbi menedékhely. Adamot meg az alvó

fegyvereseket megkerülve, a Vadászistennőt és a lelkészt tizenöt perccel megelőzve már be is

surrant, ám siettében elfelejtette ellenőrizni az ösvényt, és belefutott Szkádi egyik csapdájába.

Máskor egészen biztosan észrevette volna: az alagút szájában egy vékony szálat feszítettek ki,

amely rátekeredett arra, aki megpróbált áttörni. Odin nem látta meg, és a kezdetleges, de

Hagall-lal megerősített kelepce az arcába vágódott. Odin elájult.

Amikor pár másodperc múlva visszanyerte az eszméletét, sötétségben találta magát.

Elhajította Sólt, hogy világosságot teremtsen maga körül, de az ujján nem világított semmi, és

az alagút sziklás fala sem foszforeszkált. Nem a varázserő hiánya, állapította meg magában,

hiszen nem fogyott még ki belőle. Csupán akkor ismerte be vonakodva az igazságot, amikor

Bjarkánnal próbálkozott. Szkádi csapdájában több rejlett egyszerű sebesülést vagy halált

okozó szerkezetnél.

Odin megvakult.

Gyorsan számba vette a lehetőségeit. Semmi esetre sem maradhat itt. Nem ismerte ugyan a

lelkészlakban folyó küzdelem kimenetelét, de sejtette, hogy a Vadászistennő a nyomába eredt.

Feltételezte, hogy Loki elmenekült. Maddy, aki segíthetett volna, elment. A Suttogónak

nyoma veszett. Az pedig, hogy a Vanirokkal kapcsolatba lépjen, szóba sem jöhet,legalábbis

addig nem, amíg vissza nem nyeri a látását.

Ha egyáltalán visszanyeri.

Egyelőre nem tehet mást, menekülnie kell. Szkádi farkas alakjában könnyen a nyomára

akadhat. Odinnak az volt az első dolga, hogy a nyomról letérítse.

Az inge még véres volt Jed Smith nyilától, ezért óvatosan kibújt belőle, és eltapogatódzott az

alagútban egy keskeny útelágazásig; az inget húzta maga után. Megtett egy kis távolságot a

bal kéz felőli járatban, és az inget egy kő alá rejtette. Visszament az elágazásig, és a jobb kéz

felőli járatban tett harminc lépést, azután Hagall rúnáját olyan erővel hajította a mennyezetre,

hogy az félig beomlott, majd amilyen gyorsan csak tudott, futni kezdett a folyosón.

Mivel nem látott, Odin megbotlott és elesett, bár szerencsére már távol a beszakadó

mennyezettől. Csak remélni tudta, hogy a kövek eltorlaszolják az alagutat. A levegőben

kesernyés por szállingózott. Ha a csel beválik, hamis nyomra tereli, de legalábbis lelassítja a

Vadászistennőt, mialatt ő menedékre lel a Domb alatt. Szkádi utolérte volna, ha nem olyan

éhes, hogy megálljon és egyen. Így azonban értékes időt veszített, és mire belépett a Dombba,

a nyom már elmosódott, és a zsákmány elillant.

Odint nagy leleményességgel áldotta meg a természet. Vak volt, de nem tehetetlen, és

miközben a Strond felé menekült, kezdte újra felfedezni évszázadok óta nem használt

képességeit. Az alagútban semmi nem akadályozta a mozgást; azt a néhány lehullott követ,

amit a földön talált, könnyen félrerúgta. A botjával tapogatta ki a falat, előbb az egyik, majd a

másik oldalon, végül pedig maga előtt, hogy kiderítse, van-e valami, amiben megbotolhat,

vagy ami elállja az útját.

Rájött, hogy meg tudja állapítani, hol ágazik el a járat. A levegő mozgásából,

hőmérsékletéből, nyirkosságából, frissességéből vagy éppen állottságából kisütötte, melyik

irányba forduljon; melyik folyosó vezet felfelé, melyik lefelé, melyikhalad át vízen, és melyik

zsákutca.

183

Hasonlóképpen a segítségére volt, hogy az ujjaival kitapogatta a sziklafalat. A nyirkos,

porózus kő jó szellőzésre utalt; a sima, fényesre csiszolt felület sokat használt utat jelzett. A

földet borító por mintázata, a kődarabok elhelyezkedése, vagy a hang, amit a megkocogtatott

fal adott, olyasmiket árultak el neki, amit csupán a látására hagyatkozó sosem vett volna

észre. A járatokban legalább nem volt annyira kiszolgáltatott.

És megmaradt az igazlátása. Az ép szemét ért támadás nem tett kárt Odin belső látásában;

Bjarkán segítségével még látta a színeket, a varázslat nyomait és azt a tompa ragyogást, ami

az élet jelenlétére utalt.

A Suttogó nyomára is így akadt, egyébként merő véletlenségből. Körülbelül akkor érte el a

Vörös Ló Dombja közepét, amikor Maddy és Loki átkeltek a Strondon, de ott nem találta friss

nyomukat. Ám amikor az egyik lefelé vezető alagútból kiért a középső szakadékhoz,

igazlátása sebesen fakuló derengést mutatott neki, és először érezte meg a Suttogó illatát.

Odin rögtön észrevette, hogy valaki megpróbálta eltörölni a nyomot. De a színjel túl erős volt,

és időről időre átütközött a varázslaton. Egyszer az ismerős ibolyaszín halvány jelével

keveredett, máskor egy ragyogó töredék vegyült bele, ami csakis Maddy nyoma lehetett. Odin

megállapította, hogy gyorsan haladnak. És afelől sem volt kétsége, hogy egyenesen az

Alvilágba tartanak.

De miért kockáztatnák az odajutást? Hélnek semmi oka, hogy szívesen fogadja Lokit; mi

több, valószínűleg megöli, amint megpillantja. Esetleg átadja a Pokolnak, ahol Szurt, a

Pusztító még mindig fogságban tartja az AEsireket, és nyilván érdekelné, egyikfoglyának mi

módon sikerült elmenekülnie.

Hacsak nincs valami a birtokában, amivel egyezkedhet, gondolta Odin. Talán egy fegyver?

Egy varázsige?

Komoran elmosolyodott a sötétben. Hát persze. Nem ő az egyetlen, aki a Suttogóra vágyik.

Hél bizonyára nem sok hasznát veszi egy ilyen varázsszernek, de Hél világán túl, ahol örök az

egyensúly; az Alvilágban vagy akár azon is túl…

Egy pillanatra megtorpant. Lehet, hogy Lokinak épp ez a célja? , tette fel magának a kérdést.

A Suttogót talán alkudozásra akarja felhasználni, de nem az AEsirekkel vagy a VAnirokkal,

még csak nem is a Renddel, hanem a Káosz Uraival?

Odin beleszédült a gondolatba.

A Suttogó hatalma a Káoszéval karöltve felboríthatja a Világok egyensúlyát, újraírhatja a

valóságot…

Vagyis egész egyszerűen a világ elveszejtését jelentheti. Nem egy újabb Ragnarököt, de

minden fennálló végső pusztulását, a Rend és a Káosz törvényeinek kiirtását, az egyensúly

visszafordíthatatlan felborítását.

Csak nem akar Loki ilyesmire vetemedni? Ha pedig nem, akkor pontosan mit akar ezzel

nyerni? Még ha a rosszakarat távol áll is tőle, vajon felfogja-e, hogy mekkora kockázatot

vállal; hogy nemcsak a saját életét veszélyezteti, de magát a létezést is?

184

Időközben megindult a hajsza a Félszemű után. Pontosan három vadász eredt a nyomába: egy

asszony, aki Fúria, istennő és farkas is volt egy személyben, egy férfi, akinek a testében ketten

lakoztak, és Adam Scattergood, aki kezdte azt gondolni, hogy még a farkasasszony karmai

között meghalni is jobb lenne, mint elviselni e vég nélküli folyosók borzalmát, a hangokról és

a szagokról nem is beszélve.

Szkádi azonnal végezni akart vele. Amikor visszanyerte eredeti alakját, jégkék tekintete

megállapodott Adamen, és farkasmosolyra húzta - még vértől maszatos - száját.

Ám Natnek más tervei voltak vele. És Adam most itt volt, sokmérföldnyire a démoni domb

mélyén, és a lelkész Könyvét meg zsákját cipelte. A félelem megszelídítette, és bár a zsák

nehéz volt, szavát sem lehetett hallani. Olyan szokatlanul csendes volt, hogy Nat úgy érezte,

akár meg is lehetne feledkezni róla. Néha hosszú időszakokra tényleg el is felejtette, hogy

Adam is vele tart, ahogy a fehér farkast követte a Lenti Világ gyomrába.

Útközben egyszer megálltak elemózsiáért. Amíg Nat pihent, Adam annyi enni- és innivalót

csomagolt be, amennyit csak elbírt. Kenyeret, sajtot, szárított húst csomagolt; ez utóbbiból

sokat, abban a ki nem mondott reményben, hogy a farkasasszony szívesebben fogyasztja majd

a friss fiúhúsnál. A maga részéről Adam nem volt éhes. Nat keveset evett, a pihenő alatt is a

Jó Könyvet tanulmányozta, és mintha önmagával vitatkozott volna, amit Adam igen

nyugtalanítónak talált. Azután elindultak; Szkádi immár természetes alakjában, Jed Smith

levetett ruháiban haladt elöl, és a nehezen kivehető nyomokat átkozta. Később aludtak egy-két

órát, és amikor Adam felriadt egy rémisztő álomból, már meg sem lepődött, hogy a valóság

még az álmánál is sokkal, de sokkal borzasztóbb.

Vagy ezer út vezetett ki a Domb alól. Még Szkádi - farkasokra jellemzően kitűnő -

szaglásával is nehezen találta a nyomot. A Vadászistennő mégis rálelt: a saját örvényükkel

párhuzamosan futott egy kis oldaljáratban, amelyhez eddig még nem fértek hozzá. De közel

voltak, sőt egyszer még hallották is, ahogy prédájuk csendesen az utat kocogtatja mellettük.

Szkádi vonított a csalódottságtól, hogy ilyen közel vannak, és csupán egy sziklafal választja el

őket a zsákmánytól.

Azonban a farkasalak nagyon kifárasztotta Szkádit, ha túl sokáig járt benne, ezért időről időre

kénytelen volt emberi alakot ölteni; ilyenkor mindig mohón falt. Adam az emberalakot még

félelmetesebbnek találta, mint a farkasét. A farkasnál legalább tudta, mire számíthat. És

amikor Szkádi farkas volt, nem kellett tartaniuk igézetektől, varázsigéktől, hirtelen

robbanásoktól, gondolatvillámoktól vagy másféle mágiától. Adam mindig is idegenkedett a

varázslattól, ám mostanra már valósággal gyűlölte a mágiát.

Jobb, ha bele sem gondol. Inkább azt hajtogatta magában, hogy az egész csupán egy rossz

álom, amiből nemsokára felébred. Ennek legalább volt értelme. Adam sosem álmodott, így

természetesnek tűnt, hogy ez a kivételesen hosszú és nyugtalanító álom felborította a lelki

egyensúlyát. De csak egy álom, nem több, gondolta, és minél többet bizonygatta ezt magának,

annál kevesebbet törődött sajgó hátával, a mellette futó farkasasszonnyal, vagy a sötétségből

elősejlő, leírhatatlan borzalmakkal.

Mire a folyóhoz értek, Adam Scattergood döntésre jutott. Nem számít, hogy két ember a

szeme láttára halt meg; hogy távol otthonától, farkasok társaságában jár; hogy a cipő feltörte a

lábát és kőpor szállt a tüdejére; még az sem számít, hogy a lelkész megbolondult.

Lényeg az, hogy álmodik.

És nem kell más tennie, mint felébredni.

185

Időközben a Vanirok nem haladtak olyan gyorsan a vadászok nyomán, mint ahogy szerették

volna. Nem mintha a nyomot nehéz lett volna követni - Szkádi nem próbálta meg leplezni a

színeit -, de eddigre olyannyira elmérgesedett a hatok vitája, hogy alig akadt valami, amiben

egyetértettek volna.

Heimdall és Frey azonnal alakot akartak váltani, és állatként akarták követni a

Vadászistennőt. Igen ám, de Njörd sem akart lemaradni, és kedvenc alakját, a tengeri sasét

nem választhatta a föld alatt. Freyja egyáltalán nem volt hajlandó alakot változtatni, és azzal

érvelt, hogy senki sem vinné a ruháját, hogy felöltözhessen, amikor ismét visszaváltozik.

Ami Idunt illeti, öten sem tudták megértetni vele, milyen sürgető a hajsza; a Gyógyító meg-

megállt, hogy megcsodáljon egy szép követ, egy, a kőzetben futó érctelért, vagy a fekete

liliomokat, amik ott nőttek, ahol víz szivárgott át a falon. Frey azt tanácsolta, hogy

változtassák át Idunt, ahogy egyszer Loki is mogyoróvá varázsolta, hogy kimenekítse a

déróriások karmai közül. Erről viszont Bragi hallani sem akart. Végül gyalogszerrel mentek

tovább, és jóval lassabban haladtak, mint ahogy az kívánatos lett volna.

Hosszú, veszekedésekkel tarkított utazás volt ez a hatok számára. Heimdall makacsul

erősködött, hogy Odin nem árulhatta el őket; Freyja a porra panaszkodott; Bragi vidám

dalokat énekelt, amivel a többiek idegeire ment; Njörd folyvást türelmetlenkedett; Frey

mindent gyanúsnak talált, Idun pedig annyira elvesztette minden veszélyérzetét, hogy

állandóan szemmel kellett tartani, nehogy elkóboroljon. De még így is csupán egy órával a

Vadászistennő után keltek át a Strondon, mivel Szkádinak is volt épp elég baja - Nat Parson

és Adam Scattergood, hogy pontosak legyünk -, és ez jelentősen lassította a farkasasszonyt.

Eközben a Strond túlsó partján valaki más is követte a nyomot. Könnyű dolga v olt, mert

tudta, mit keressen? A Kapitány természetesen elfedte a színeit, de minden sarkon, ahol

befordult, hagyott egy kis varázsigét az alagút falába mélyesztve vagy az ösvény kövei alá

rejtve, hogy jelezze, merre tart.

Cukornak persze nem voltak kétségei, hogy mi az úti cél, és csak a Kapitány lehetett olyan

őrült vagy olyan elvetemült, hogy azt higgye: van visszatérés egy ilyen helyről.

De hát ő volt a Kapitány, és Cukor régen megtanulta, hogyne kérdőjelezze meg a parancsait.

A Kapitány az élelemraktárban érte utol, ahol a kobold éppen nekilátott egy szopós malacnak,

amit sörrel akart leöblíteni. Cukor eleinte meg sem ismerte a Bolond Nan szoknyáját viselő ,

piszkos, űzött és a végletekig kimerült Lokit. Ám az hamar felfedte kilétét: fenyegetésekkel és

rúnákkal engedelmességre kötelezte a koboldot, és sietősen, halkan - mintha attól félt volna,

hogy meghallják - utasításokat adott.

- Miért én? - kérdezte Cukor kétségbeesetten.

- Mert kéznél vagy - felelte Loki. - És mert nincs más választásom.

Cukor azt kívánta, bárcsak ne ő lett volna kéznél. Ám Loki utasításai egyértelműek voltak.

Így aztán a kobold követte a nyomát, és menet közben felkapkodta az elhasznált varázsigéket,

olykor pedig ellenőrizte a nyakában lógó erszényt, amit a Kapitány azzal a paranccsal adott át,

hogy szükség esetén ne legyen rest használni.

Egy biztos, Loki bajban volt. Cukornak varázslatra sem volt szüksége, hogy ezt kitalálja.

Nagy bajban volt, és még nagyobba mászott bele, de még élt - bár hogy meddig, arra nézvést

Cukor nem mert volna találgatásokba bocsátkozni.

Félóránként ellenőrizte az erszényt. A benne levő kő egyszerű kavicsnak látszott , de Cukor

látta rajta a rúnákat - Óst, az AEsirekét, Bjarkánt és Kaent, a Kapitány saját jelét -, amelyek

csinos kis pecsétet formáltak. A pecsét félreismerhetetlenül Loki keze nyomát viselte.

A rúnakő megmutatja, mit kell tenned - mondta a Kapitány, miközben ruhákat és élelmet

gyömöszölt egy zsákba. - Maradj szorosan a nyomomban, de vigyázz, meg ne lássanak!

Maradjon a nyomában - de hová is tartanak? Cukor nem merte megkérdezni. Tulajdonképpen

nem is volt rá szükség: a Kapitány arckifejezése többet árult el, mint amennyit tudni akart.

186

Loki természetesen Hélbe tartott, arra a helyre, amelyről Cukor még a mesékben sem szeretett

hallani. És vitte magával Maddyt is.

- Ha a kő vörös színre vált - magyarázta a Kapitány -, tudni fogod, hogy halálos veszélyben

forgok. Ha pedig feketére - Loki sebhelyes ajka rideg mosolyra húzódott -, akkor már

menthetetlen vagyok.

Cukor szinte azt kívánta, bárcsak feketére váltana a kő. Úgy érezte, mintha már napok óta

követné a nyomot; éhes, szomjas és fáradt volt, és lépésről lépésre nőtt az aggodalma. A

mélyebben fekvő járatokban akkora patkányok és svábbogarak tanyáztak, mint ő maga. Jeges

víz és rejtett aknák, gejzírek, kénes mélyedések és mészköves posványok nehezítették az

előrejutást. De Cukor rendületlenül haladt a Kapitány nyomában, jóllehet már maga sem

tudta, hogy a félelem, a hűség vagy pusztán végzetes kíváncsisága késztette arra, hogy egyik

lábát a másik elé tegye.

A kő már egy órája vörösben játszott. És a színe egyre csak mélyült.

187

Hél, a Félig Született egy néma teremben ült, melyet számtalan másik néma terem vett körül.

Még mindig azon tanakodott, mit tegyen. Semmi sem történt az Alvilágban anélkül, hogyne

szerzett volna róla tudomást, és nem telt sok időbe, hogy rájöjjön: két betolakodó jár a

birodalmában.

Az esetek többségében figyelmen kívül hagyta volna őket. A Halál területe végtelen, és a

legtöbb illetéktelen behatoló vagy visszafordult, vagy lassan elenyészett a pusztaságban. Akár

így, akár úgy, Hélt nem érdekelte: évszázadok óta nem engedett a színe elé senki élőt. Ha egy-

egy látogató időnként mégis a szeme elé került, végül mindig egymaga tért vissza. Hél nem

volt nagyvonalú; nem engedte át magát heves érzelmeknek. Ám most, hogy meleg vér

közeledését érezte, már-már meglepetésre emlékeztető érzés lett úrrá rajta.

Természetesen megvárakoztatta őket. Épp csak annyira, hogy megleckéztesse őket egy kicsit,

és megtanulják, mit jelent a türelem Hélben. Az időnek nincs jelentősége a holtak számára. És

Hélben egyetlen nap is heteknek tűnik az élők számára. Így aztán Loki és Maddy kortynyi

vízben, elcsent alvásban és falat kenyérben mérték az időt; a kenyér olyan kemény volt,

mintha követ ettek volna. Amikor elfogyott a kevéske élelem, az időt a véget nem érő

homokban tett hosszú, kacskaringós léptekben mérték tovább, s abban, ahányszor elestek és

felálltak útközben. Ezalatt egyre azon tűnődtek, vajon eljön-e végül a Hél, ahogy remélték.

Hél most kinyitotta az egyik szemét, és lehunyta a másikat. Az eleven szeme élénkzöld volt -

nagyon is hasonló az apjáéhoz -, de a kifejezés hiánya olyan hideggé tette, hogy még az arca

élő felét is halottnak mutatta. A halott szem távolabb látott, bár vak volt, a pillantása pedig

olyan, akár egy kongó koponyáé.

Hélben két asszony teste olvadt össze: az egyik orcája sima volt és sápadt, a másik

himlőhelyes és szürke. Az egyik vállára fekete varkocs hullott, a másikra elsárgult fonat. Az

egyik keze formás volt, a másik karomszerű. Naudír rúnáját viselte a torkán; ugyanez a rúna

ékeskedett a kezében tartott varázsigekötélen. Egyik lábát sorvadás sújtotta, emiatt erősen

bicegett.

Nem mintha Hélnek szokása lett volna sétálni. Az évszázadokat félálomban töltötte, csupán

halott szemével figyelve a holtakat, akik éjjel és nappal, másodpercenként ezrével tódultak a

birodalmába.

Ezrek és ezrek között kevés olyan akadt, aki felkeltette az érdeklődését. A holtak mindent

tudnak, de fütyülnek rá, ahogy a mondás tartja, és egy jelvényeit viselő halott herceg nem

kevésbé halott, mint egy halott utcaseprő, csatornatisztító vagy evő-, ivókanál-készítő. A

holtak között nincs nagy különbség, és Hél régen megtanulta, hogyan vegye őket egyformán

semmibe.

De most valami mást látott: két betolakodót a birodalma szívében. Élő szeme a síkság

távolában olyannak látta a színjelüket, mint két színes füstoszlopot. Már önmagában ez is elég

volt, hogy felkeltse a kíváncsiságát, de az ibolya színjel ráadásul nagyon is ismerősnek tűnt.

És volt a két betolakodónál valami, ami úgy zavarta a látását, mint az üvegdarabon

megcsillanó napfény…

Napfény? Üvegdarab? Hél igenis emlékezett a nap fényére. Emlékezett arra, hogyan

fosztották meg tőle; hogyan küldték erre a helyre, ahol semmi sem változik, nem él és nem

növekszik; ahol nappal és éjszaka egybeolvadnak a holtak örökös élettelen fényében.

De kik ezek? Természetesen AEsirek. Az AEsirek, a Tüzesek, az Istenlények, az istenek.

Királynőhöz méltó királyságot ígértek neki, és ezt - ezt! - kapta.

188

Mindez sok évszázada történt. Azt hitte, az AEsirek már rég eltűntek.

Ám ha meleg vérű látása nem csalta meg, legalább kettő maradt belőlük. Hélt lelkesültségre

hasonlító érzés kerítette hatalmába. Felállt, és élő kezében a varázsigékből font kötelet tartva,

egyetlen szóval kelt át a végtelen pusztaságon.

Maddy vette észre elsőként. Nyugtalan álomból ébredt a sziklák mögötti védett kuckóban;

valami ismeretlen dolog fagyos jelenlétét érezte. Kinyitotta a szemét, és egy asszony arcélét

pillantotta meg: széles járomcsontú, zöld szemű nő volt, akinek a haja úgy fénylett, mint egy

holló tolla. Csak egy szempillantásnyi időt kapott, hogy felfogja a szépségét, mert az asszony

megfordult, és az illúzió odalett.

Hél figyelmét nem kerülte el Maddy arckifejezése, és ötszáz év óta először mosolyodott el.

- Úgy van, kislány - szólalt meg lágyan. - A Halálnak két arca van. Az egyik költőket és

szerelmeseket ihlet meg, s érte vesztik el a fejüket a harcosok … De ott a másik. A síré.

Kukacok. Rothadás. - Gúnyosan pukedlizett, és aszott lábán közelebb bukdácsolt.

- Isten hozott Hélben, kislány.

Loki is teljesen éber volt, és rögtön megérezte Hél kutakodó tekintetét. Gyorsan Maddy

kabátjába csavarta a Suttogót. Előbb rúnákkal zárta le, aztán egy kiugró, málladozó szikla alá

rejtette a követ. Majd előlépett búvóhelyéről. A mosolya félig gúnyos, félig elbűvölő volt.

- El is felejtettem, micsoda szemétdomb ez a hely.

Hél végtelen lassúsággal fordult meg.

- Loki! Reméltem, hogy te vagy az. - Olyan pillantást vetett rá, amitől Maddynek libabőrös

lett a karja. - Gondolom, jó okod volt idejönni.

- De mennyire - felelte Loki.

- fontos ügyben jöhettél - folytatta Hél. - Nem veszélytelen védtelenül belépni a

birodalmamba, még neked sem az. Róla nem is szólva….. - Hél Maddyre hunyorgott. -

Egyéként ki ez? AEsir-vért érzek benne.

- Nem ismered. Rokon.

- Tényleg? - Hél valami ismerőset vélt felfedezni a lányban. Talán a szeme? Hatalmas

emlékezetében keresgélt, de minthogy már olyan sokan élvezték a vendégszeretetét, a

tengernyi emlék között sehogy sem találta, amit keresett. Végül Maddyre mosolygott.

- Biztos éhes vagy, kedvesem. - Élő kezével intett, és a következő pillanatban megjelent egy

asztal, ami olyan széles volt, mint a Strond. Az asztal csillogott-villogott, hegyekben állt rajta

az ezüst, a szikrázókristály, a finom porcelán, a damasztszalvéta, a gyümölcs, literszám a

mézsör és a bor; a pástétomok teteje akkora volt, mint a malomkerék, az óriási levesestálak

mesebeli hintókra emlékeztettek, a tálakon magasra tornyozták a dérrel lepett szőlőt, a sült

malacok szájában alma díszelgett, mézes füge, friss, gyönge sajt, felvágott gránátalma,

őszibarack, szilva kínálta magát, fűszeres olajban eltett olajbogyó, sült lazac, amelynek teste

ívben meghajlott, és a farka a szájába ért, töltött rák, heringtekercs, édes almabor, dundi

mandulás tekercs, fahéjas sütemény, felhőhöz hasonló muffin, és vagy ezerféle, mesés kenyér:

puha, fehér, mákkal megszórt, fonott, vagy éppen kerek cipók, szögletes veknik, fekete, sűrű

tésztájú vagy gyümölccsel egybesütöttek….

Maddy csak bámult. Talán az juthatott az eszébe, mikor evett utoljára, mikor érzett utoljára

éhséget, mikor kordult utoljára egy igazit a gyomra ebben a halott világban. Kezét kinyújtotta

a megrakott asztal felé, szájában összefutott a nyál, és alig várta, hogy megízlelhesse…

- Hozzá ne nyúlj! - szólt rá Loki.

- Miért ne? - kérdezte Maddy, és felvett egy szilvát.

- Az Alvilágban nem ehetsz. Egy falatot, egy kortyot, még egy magos sem vehetsz magadhoz.

Már persze csak abban az esetben, ha még valaha el akarod hagyni ezt a földet.

Hél faarccal fordult felé. - Eddig még egyetlen vendégem sem panaszkodott.

189

Loki felkacagott. - Apai oldalról örökölte a humorérzékét - mondta Maddynek. - És most

gyere, menjünk. Errefelé van a csarnokod, nem?

Hél szája félmosolyra húzódott. - Ahogy mondod - azzal egy intéssel eltüntette a lakomát. A

következő pillanatban már ott is termett a helyén egy csontfehér palota, amely a sivatagból

nőtt ki, tornyokkal és fióktornyokkal, vízköpőkkel és minaretekkel, függő támpillérekkel,

Bourbon-liliomokkal és a gótikus és neogótikus építészet megannyi jegyével; a homlokzaton

végestelen-végig püspökök, papok, vizsgálóbírók, bíborosok, sámánok, misztikusok, próféták,

vajákos emberek, jövendőmondók, magiszterek, megváltók, félistenek és pápák sorakoztak a

falba vájt fülkékben.

- Nem rossz -vetette oda Loki.

Hél elindult, nyomában a másik kettővel.

Maddy még sosem látott ehhez hasonló palotát, még álmaiban sem. Természetesen tisztában

volt vele, hogy semmi sem valódi, már amennyiben a valódi szónak bármiféle értelme is van

az Álom partjaihoz ily közel. De lenyűgöző építmény volt: hűs alabástromból csiszolt hosszú,

fehér folyosók, elefántcsontszínű drapériák, csipkés boltozatok, csaknem áttetszőre fakult

faliszőnyegek, és finom üvegből készült recézett oszlopok. Kőből rakott néma termeken

mentek át, és tükrös szobákon, amelyek oly fakók voltak, mint a jég; szobákat láttak,

amelyekben halott királylányok táncoltak egyedül; kriptákon és elhagyatott folyosókon keltek

át, ahol a padló puha volt a portól.

- A lányod? - suttogta útközben Maddy.

Loki bólintott, és közönyösnek tűnt, bár Maddy sejtette, hogy csak megjátssza magát.

Veszélyes játékba fogott, gondolta Maddy: apa és lánya láthatóan nem rajongtak egymásért. -

Nem voltam valami jó apa - ismerte be Loki. - De az anyja sem sokat törődött vele. Őrült

volt, de vonzó, mint minden démon. Mégsem kellett volna gyermeket nemzenünk. Túl sok a

Káosz mindkettőnkben. Hél még egész normálisan néz ki a család többi tagjához képest.

Ugye, Hél?

Hél nem válaszolt, de az eleven válla megfeszült a haragtól. Maddy szorongva arra gondolt,

vajon bölcs dolog-e Lokitól Hélt a saját birodalmában sértegetni, de Hél reakciója láthatóan

hidegen hagyta az Ármányost.

- Tudod, Loki, próbáltam kifürkészni az indítékaidat - torpant meg hirtelen Hél. - Ez az én

birodalmam, a holtak földje. Idelent mindenható vagyok, és ami ide kerül, az enyém. Te

mégis fegyvertelenül, védtelenül tértél be hozzám. Úgy látom, meg vagy győződve róla, hogy

életben hagylak.

Loki derűsen pillantott rá. - Miből gondolod, hogy védtelen vagyok?

- Ne beszélj mellé, Ármányos - vonta fel a szemöldökét Hél. - Egyedül vagy.

- Mint a kisujjam - helyeselt derűs nyugalommal Loki.

- Pontosan mit kívánsz?

- Egy órát - mosolyodott el Loki.

- Egy órát? - ismételte meg Hél kérdő hangsúllyal.

- Az Alvilágban.

Hél felvonta a másik szemöldökét is. - Az Alvilágban? - kérdezte. - Úgy érted, az Álomban?

Loki a fejét rázta. - Én az Alvilágot értettem - helyesbített. - Pontosabban szólva a Fekete

Erődöt.

- Mindig is tudtam, hogy bolond vagy - jegyezte meg Hél. - Elszöktél onnét, nem? És most

vissza akarsz kerülni?

- És ami ennél is fontosabb, biztos akarok lenni abban, hogy ismét kijutok - tette hozzá Loki.

Hél szemöldöke ismét leereszkedett. - Hát ez igazán mulatságos - mondta fapofával. - Szinte

kedvem lenne még ötszáz évet várni a csattanóra.

190

Loki türelmetlenül ingatta a fejét. - Ugyan már, Hél! Tudom, hogy képes vagy rá. Ha valaki

ennyi éven át ilyen közel tartózkodik a Fekete Erődhöz, biztosan szerez némi, hogy is

mondjam … rálátást a rendszer működésére.

Hél halványan elmosolyodott. - Meglehet - ismerte el. - De veszedelmes játékba fogtál. Ha

kinyitjuk az Erődöt, akár csak egy órára is, ki tudja, mi szabadul ki onnét… az Álomba, a

Halálba, talán még a Középvilágokba is. Miért tenném meg? Mi hasznom származna belőle?

- Egy órát kérek - ismételte meg Loki. - Csak egy órát adj odabent. Utána békén hagylak, és

amíg világ a világ, minden adósság rendezve van.

Hél szeme összeszűkült. - Adósság? - A Halál dühe megfagyasztotta Maddy ereiben a vért.

- Menj már, Hél. Tudod, hogy tartozol nekem.

- Ugyan mivel?

Loki elmosolyodott. - Ne légy olyan tartózkodó! Nem áll jól neked. Jut eszembe, hogy van

mostanában a Szépreményű Ifjú? Még mindig olyan elbűvölő? Olyan gyönyörű? És olyan …

halott?

Hél halott kezének izületei pokolian ropogtak.

Maddy szorongva tekintett Lokira.

- Tetszeni fog, Maddy - vigyorgott Loki. - téren, halálon és időn átívelő szerelmi történet. Fiú

és lány megismerkednek, a lány őrülten beleszeret a fiúba, de a fiú még csak észre sem veszi,

mert lefoglalja, hogy a szépségével a pokolból is kibűvölje az ördögöket. A lány egyébként

sem egy bombázó, meg aztán rossz környéken lakik. A lány tehát alkut köt. Teszek neki egy

kis szívességet. Az örökkévalóság kis szeletében megkapja csak magának a Szépreményűt, és

megfogadja, hogy alkalomadtán viszonozza nekem a szívességet. Ennek pedig most jött el az

ideje. Itt és most.

- Micsoda alávaló fattyú vagy, Loki! - mondta színtelen hangon Hél.

- Igazán nem akarok ízetlenkedni, édesem, de te sem éppen a hitvesi ágyban fogantál.

Hél felsóhajtott. Nem volt rá szüksége, mi több, évszázadok óta még csak nem is lélegzett, de

Loki valahogy mindig a legrosszabbat hozta ki belőle. Ám mi tagadás, valóban egyezséget

kötöttek. Hél esküt tett, és bármekkora ostobaság is, egy eskü szent annak, aki Rend és Káosz

találkozási pontján él és tevékenykedik.

Keserűen gondolt vissza az esküjére. Fiatal volt még (mintha ez mentség lenne),

tapasztalatlan a Világ és az Alvilág dolgaiban. Eléggé vak és ostoba, hogy higgyen a

szerelemben, eléggé önhitt, hogy bízzon benne: kivétel a szabály alól.

És Baldr olyan szép volt! A tavaszi virágfakadás istene, az aranyhajú, a jó, a kedves, a

tisztaszívű. Mindenki szerette, de Hél néma királyságából mindenkinél jobban vágyott utána.

Először álmaiban látogatta meg, gyönyörére a legcsábítóbb látomásokat szőtte, ám Baldr

visszaborzadt tőle, lidérces álmokra és nyugtalan alvásra panaszkodott, szorongott, sápadt és

félős lett. Hél végül rájött, hogy Baldr éppolyan hevesen gyűlöli őt, ahogy az életet szereti.

Hél hideg szíve még hidegebb lett, és egyre azon mesterkedett, hogyan tehetné magáévá az

ifjút.

Igen fortélyosnak kell lennie annak, aki egy istent akar megölni. Lokiból nem hiányzott a

csalafintaság. Amikor Frigg anyó varázslata segítségével a Kilenc Világhoz könyörgött Baldr

visszatértéért, Loki volt az egyetlen, aki nem esdekelt. Így aztán Baldr örökre Hél mellett

maradt; sápadt király a sötét királynő mellett.

De a győzelem íze hamar megkeseredett Hél szájában. Arról ábrándozott, hogy Baldr csak az

övé lesz; jól ismerte az Alvilág korábbi Őrének történetét, aki csellel és néhány

gránátalmamaggal hasonló becses jutalomban részesült. De a halott Baldr már nem volt olyan

elbűvölő, mint az élő. Odalett könnyed lépte, víg hangja, aranyhajának napsütötte ragyogása.

Hideg lett, hideg és kifejezéstelen; akkor szólt csak, ha Hél varázslattal rávette, csk az ő

igézete lehelt bele életet. Úgy tűnt, a halál az isteneket sem kíméli. És Hélnek mostmég meg

is kellett fizetnie érte.

191

- Akkor hát megegyeztünk? - érdeklődött Loki.

Hél időtlen időkig lépkedett némán. Lokiék pestisfehér kapukon, kriptákon és csontok

tárházán át követték; emberi fogakból kirakott mozaikokon tapostak; fényezett koponyák

boltívei alatt haladtak el. Lejjebb ereszkedtek, és végre elérték a katakombákat, amelyek

minden irányban a végtelenbe nyúltak, és milliónyi pók csipkefüzére díszítette őket.

Hél megállt egy kőből rakott széles úton: kétfelől boltívek sorakoztak, alattuk számtalan

keskeny kamra.

- Ne nézz oda - figyelmeztette Loki.

Ám Maddy képtelen volt uralkodni magán. A kamrák sötétek voltak, de amikor elhaladtak

előttük, megvilágosodtak, és Maddy megpillantotta a halottakat. Volt, aki ült, mások álltak,

mint az életben; egy-egy félig-meddig ismerős arc a szokatlan melegség felé fordult, majd

ismét elfordult, amikor továbbmentek, és a kamra ismét Hél halott félhomályába veszett.

Hél intett a halott kezével, és jobb kéz felől megvilágosodott egy kamra. Maddy két

fiatalembert pillantott meg: mindkettő sápadt volt, vörös hajú és megszólalásig hasonlítottak

Lokira. Maddynek elakadt a lélegzete.

- Megöltek minket - mondta egyikük. - Miattad haltunk meg mindketten.

Hél halvány ajka ijesztő mosolyra húzódott.

Loki nem szólt semmit, csak elfordította a tekintetét. Gyors léptekkel mentek tovább. Hél

ismét felemelte halott kezét, és bal kéz felől, egy mélyedésből puha, barna hajú, szomorú

tekintetű asszony fordult a fény felé.

- Vártalak, Loki - mondta. - Vártalak, de nem jöttél.

Loki semmit sem szólt, de az arckifejezése szokatlanul komor lett.

Pár perccel később Hél újból megállt, és megvilágosodott előtte egy fülke. Maddy a legszebb

fiatalembert pillantotta meg, akit valaha látott. Aranyhaja, kék szeme volt, és bár a halál

megsápasztotta színeit, még most is úgy ragyogott, mint egy hullócsillag.

- Baldr - szólalt meg Loki; a szó szinte átkozódásnak hatott a szájából.

- Várlak - mondta Baldr. - Itt egy hely az oldalamon, barátom. Senki sem olyan ügyes, hogy

becsapja a Halált. Tudok várni. Most már nem kell sokáig.

Loki ismét káromkodott, és elfordult.

Hél megint elmosolyodott. - Elég volt? - kérdezte.

Loki szótlanul bólintott.

- Hát te? - fordult Hél Maddyhez. - régi barátok, akiket szívesen látnál viszont?

Loki Maddy karjára tette a kezét. - Ne nézz oda, Maddy! Csak menj tovább.

De Hél már emelte is a kezét, s újabb fülkében lett világos: Maddy egy asszonyt látott, akinek

aranyszőke fürtjei voltak, és egy szakállas férfit, akinek az arca olyan ismerős volt, mint a

sajátja.

- Apa? - tett felé egy lépést Maddy.

- Ne törődj velük. Kísértetek. Ne szólj hozzájuk.

- De ez az a….

- Azt mondta, ne vegyél róluk tudomást!

De Maddy tett még egy lépést. Lerázta magáról Loki kezét, aki megpróbálta visszatartani, és a

fülkéhez ment, ahol Julia és Jed Smith ültek egymás mellett, olyan nyugalomban, amiről az

embernek a meghitt szó jutott volna eszébe, már persze ha nem halottakról lett volna szó. Jed

felnézett, amikor Maddy a fülke elé lépett, de a tekintete nem tükrözött se kíváncsiságot, se

örömöt. Beszélni látszott, de ajkai némán mozogtak a félhomályban, és a száján nem jött ki

emberi hang, csak szél és pergő por zizegése.

-Ez csak varázslat, nem? - kérdezte Maddy vékonyka hangon.

Hél mosolya hátborzongató volt.

- De hát nem lehet halott! Nemrég láttam!

192

- Ha akarod, szóra bírom - ajánlotta behízelgő hangon Hél. - És ha szeretnéd, azt is

megmutathatom, hogy mi történt.

- Ne! - tiltakozott Loki lélektelenül.

De Maddy képtelen volt elfordítani tekintetét a fülkéről, amit most hívogató fény árasztott el.

A bent ülők jobban látszottak; Jed és Julia arcát elevenné varázsolta a hunyorgó fény. Maddy

tudta, hogy nem az igazi szülei, mégis vágyódott utánuk: az anya után, akit sosem ismert, és a

férfi után, akit tizennégy éven át apának szólított. Hirtelen nagyon kicsinek, jelentéktelennek

érezte magát. Amióta Félszemű megnyitotta a Vörös Ló Dombját, most először küszködött a

könnyeivel.

- Az én hibám? - kérdezte Jed Smith árnyától. - Tettem valamit, ami ide juttatott?

- Hagyd békén, Hél - csattant fel élesen Loki. - Velem van dolgod, nem vele.

Hél felvonta az eleven szemöldökét. A fülke elsötétült, a kísértetek eltűntek.

- Egy óra - mondta nyersen Loki. - Egy óra odabent. Azután esküszöm, hogy soha többé nem

látsz.

Hél elmosolyodott. - Rendben van. Adok egy órát. De egy perccel , egy másodperccel sem

többet.

- Szavadat adod? - erősködött Loki.

- Eskümet bírod. De egyszersmind az ígéretemet is, hogy ha még egyszer keresztezed az

utamat - feltéve persze, hogy túléled ezt a komédiázást, amit erősen kétlek -, meghalsz, akár

az apám vagy, akár sem. Megértetted?

Kezet ráztak az alkura: Loki élő keze Hél halott kezét fogta. Ezután Hél egyik halott ujjával

ablakot rajzolt a levegőbe, és máris az Álom folyóra néztek ki; irdatlan víztömeg, amit emberi

szem nem foghat fel; szélesebb, mint az Egy Tenger, és tízezerszeresen viharosabb. A

felszínét szigetek tarkították, mint halovány tajtékszoknyás táncosok; se szeri, se száma nem

volt a szikláknak és szirteknek, a homokpadoknak, a felhőkben eltűnő magas hegyfokoknak,

csúcsoknak, ormoknak és kürtőknek.

- Istenek! - kiáltott fel Maddy. - Olyan temérdek…

Loki vállat vont. - az Álom szigetei jönnek és mennek - mondta. - Nem arra szánták őket,

hogy sokáig fennmaradjanak. Az erőd azonban…

Sebtében utánagondolt. Az Alvilág Fekete Erődje, amelynek teteje elvész a felhők között, és

az alapja tíz öl mélyen van. A formája változó: az egyik pillanatban hatalmas kastély, apró

tornyokkal, a másikban óriási gödör, amelyben tűz lobog. A Káoszhoz közel semmi sem őrzi

meg sokáig az alakját; részben ez tette az Erődöt bevehetetlenné. Az ajtók és a kapuk helye

állandóan változott; Lokinak ezért volt szüksége Hél segítségére, hogy átjuthasson az útjába

kerülő akadályokon.

Loki bízott Hél szavában: a lánya esküje legendás volt, hiszen birodalma egyensúlya függött

tőle. Ám Lokinak afelől sem volt szemernyi kétsége, hogy az ígéretét sem lenne rest betartani.

A Suttogóra gondolt; ősi ravaszságára és elszántságára. Miért akart Hélhez jönni? Vajon mit

látott, amikor az elméjük találkozott? A gondos terezés közben mi volt az, ami felett átsiklott,

és amitől az Orákulum olyan önelégültnek tűnt?

Látok egy tanácskozást a Pokol Tornácán, melyen bölcsek és nem oly bölcsek vesznek részt.

Bölcsek? Élete során az Ármányos még sosem érezte magát ennyire ostobának.

Hél most még egyszer, utoljára felemelte a kezét, és az újonnan teremtett ablakra fordítva

rajzolta fel Naudírt. Maddy azonnal megérezte az arcába fújó szelet, hallotta a szikláknak

csapódó megáradt víz zuhogását, érezte az ősi bűzt…

- Egy órátok van - jelentette ki Félig Született Hél. - Azt ajánlom, jól használjátok ki.

Azzal már ott sem volt, s vele együtt a csarnok is eltűnt. Loki és Maddy az Álom folyó

közepén, egy sziklás tornyon álltak, és az Alvilág Fekete Erődje a lábuk előtt tátongott.

193

A Vanirok már több mint egy órája, hogy elmentek. Ethel Parson különös szenvtelenséggel

nézett utánuk, és elfogta a bizonyosság érzete, hogy egyszer s mindenkorra távoztak. Furcsán

érezte magát - végtelen nyugalom töltötte el -, és az öltözőasztalánál ülve, a tükörbe nézve

próbált kiokosodni azon, amit látott.

Az elmúlt huszonnégy óra alatt többet látott, mint egész addigi életében. Látta az istenek

harcát; látott nőket, akik vadállatok voltak; férjét megszállta egy szentségtelen szellem; a

házát elfoglalták, a tulajdonát elkobozták, az élete egy cérnaszálon függött.

Tudta, hogy éreznie kellene valamit. Mondjuk félelmet. Bánatot. Szorongást.

Megkönnyebbülést. A természetellenesség feletti elszörnyedést. De Ethelberta semmit sem

érzett. Ellenben tüzetesen szemügyre vette az arcát öltözőasztala tükrében, ami egyébként

nem volt szokása. Ma azonban kényszert érzett, hogy megtegye, mégpedig nem hiúságból,

hanem kíváncsiságból: szerette volna tudni, hogy az önmagában érzett változásnak látja-e

külső jelét.

Máshogy érzem magam. Más is vagyok.

Átöltözött: egyszerű barna flanelruhát vett fel, nem olcsót, de nem is olyan szépet, hogy

kísértésbe ejtse a tündeasszonyt. Megmosta és kikefélte hosszú haját. Az arca tiszta volt; nem

pirosította ki, így fiatalabbnak látszott. A szeme - ami Freyja vagy Szkádi szemével

összehasonlítva nem volt figyelemre méltó - tiszta és elgondolkodó pillantású aranybarna

volt. Nem volt éppen egy szépség, de nem is nézett ki úgy, mint az a cipóképű Ethel

Goodchild, aki még az apja pénze ellenére is majdnem pártában maradt.

Milyen furcsa, gondolta Ethel higgadtan. És milyen különös, hogy az istenlények

meggyógyították. Talán ettől lett ő is természetellenes; mintha a Vanirok áthaladásukkal

valamiképpen megjelölték volna. Mindenesetre nem érezte azt az undort, amire számított.

Inkább valami hálaféle támadt benne. És, különös módon, valami örömféle is.

Már éppen el akart menni otthonról, mert arra gondolt, hogy egy délelőtti séta

lecsendesíthetné a lelke háborgását, amikor a bejárati ajtónál kopogtatást hallott. Ajtót nyitott.

A küszöbön Dorian Scattergood állt, feldúltan, eszelős tekintettel, kivörösödött arccal, és

könnyeivel küszködve alig várta, hogy elmesélhesse a történteket valakinek. Bárkinek, aki

hisz neki.

A Vörös Ló Dombjától egészen idáig rohant, mesélte. Elbújt, amíg úgy nem érezte, hogy

biztonságban van, majd visszament oda, ahol táboroztak, és megtalálta Audun Briggs és Jed

Smith szétmarcangolt testét a nyitott Szem mellett. A lelkésznek és Adamnak nyoma veszett.

Még látta a hat Vanirt, amint sebesen haladtak a malbryi úton, és elbújtak egy mezőn a

sövény mögött, míg a démonnépek elhaladtak.

- Semmit sem tehettem - mentegetődzött szánalmasan Dorian. - Futottam …. Elrejtőztem…

- Mr. Scattergood - szakította félbe határozottan Ethel. - Szerintem jobban tenné, ha ejönne

egy kicsit. A szolgák bármikor megérkezhetnek, és egy kis tea bizonyára megnyugtatná az

idegeit.

Még hogy tea, gondolta undorral Dorian, de azért elfogadta a meghívást, mert tudta, hogy ha

Malbryban akad egyetlen ember is, aki hisz neki, akkor az Ethelberta.

Így is volt. A nő biztatta, amikor Dorian elakadt, és addig meséltette, amíg meg nem ismere

az egész történetet: a farkasasszonyt, a két gyilkosságot, az ismeretlen szellemektől megszállt

Natet, Adam Scattergood eltűnését. Amikor Dorian befejezte a mondókáját, a nő letette a

194

porcelán csészealjra a csészét, és még egy kis forró vizet öntött a kancsóba. - Mit gondol,,

hova tűnt a férjem? - kérdezte.

Dorian összezavarodott. Könnyekre, haragra, esetleg hisztérikus kitörésre számított. Azt hitte,

hogy Ethel majd őt okolja, amiért elfutott - egyébként is önmagát hibáztatta -, és részben

azért jött a lelkészlakba, mert muszáj volt bevallania valakinek megfutamodását. Dorian

sohasem rajongott Nat Parsonért, de ez nem azt jelentette, hogy szívesen hagyta a sorsára.

Ugyanígy érzett a többiekkel kapcsolatban is, ráadásul ami Adamot illette - az istenek

szerelméért, a tulajdon unokaöccse volt! Dorian mélységesen szégyellte, hogy elmenekült.

- A Dombba mentek be, asszonyom - felelte végül . - Kétség sem fér hozzá. A férje is.

Követtek valakit…

- A Smith lányt - segített Ethel, és töltött még teát.

.- Igen, és a barátját. Aki elmenekült.

Ethel bólintott. - Tudom. Utánuk megyek, Mr. Scattergood.

- Utánuk?! - Dorian most már biztosan tudta, hogy Ethel megőrült. Ez bizonyos fokig

megnyugtatta, ugyanis az asszony különös nyugalma már kezdte idegesíteni. - De Mrs.

Parson…

- Idehallgasson - intette csendre Ethel. - Történt velem ma valami. Itt, az udvaron. Egy

pillanat leforgása alatt, mintha a derült égből villámcsapás ért volna. Az egyik pillanatban

eleven voltam, a következőben már hullottam a sötétségbe. Tudja, láttam bizonyos dolgokat.

Dolgokat, amiket magamnak is alig tudok megmagyarázni; még ha álomnak tekintem az

egészet, akkor is nehezen.

- Álomnak? - kérdezte Dorian. A tisztességes népek nemigen ismerték el Malbryban, hogy

álmodnak. Megfordult a fejében, hogy Mrs. Parsont talán fejbe vágták, és arra gondolt,

bárcsak ne kereste volna fel. - Talán mégis álmodott - vélekedett. - Fura, sőt veszedelmes

dolgok történnek az álomban, és ha az ember nem szokott hozzá…

Ethel türelmetlenül horkant fel. - Halott voltam, Mr. Scattergood. Halott, és félúton jártam az

Alvilágba, mielőtt a Látók Népe visszahozott. Azt hiszi, ezek után félek néhány álomtól?

Vagy egyáltalán bármitől?

Dorian feszélyezettsége mostanra szorongássá fokozódott. Nem nagyon találkozott még őrült

asszonyokkal, s mivel nős sem volt sose, fogalma sem volt, mi ilyenkor a teendő.

- Nos hát … Mrs. Parson - motyogta elhalóan. - Természetes, hogy feldúlt. Talán pihenne

most, vagy inkább egy kis repülősót szagolna?

Ethel szánakozó tekintettel méregette. - Halott voltam - ismételt meg szelíden. - Az emberek

beszélgetnek a halottak körül; olyasmiket mondanak, amiket nem kellene. Nem figyelnek oda.

Nem is teszek úgy, mintha érteném, ami körülöttünk zajlik. A Látók Népének dolgai nem

tartoznak ránk, és bár szívből kívánom, bárcsak egyikünk se keveredett volna ebbe, attól

tartok, késő bánat. Meggyógyítottak. Visszaadták az életemet. Valóban azt hitték, hogy

visszatérek a régi életemhez, mintha mi sem történt volna? A hímzéshez, a főzéshez, és a

tűzhelyen forralt teavízhez?

- Mit akar ezzel mondani? - hebegett Dorian.

- Azt, hogy a férjem és a maga unokaöccse valahol még élnek, valahol a Lenti Világban. És

ha megtaláljuk őket…

- Megtaláljuk? - képedt el Dorian. - Nem egy elveszett pántlikáról beszélünk, Mrs. Parson…

Ethel újabb dermesztő pillantással fojtotta bele a szót.

- Van kutyája, Mr. Scattergood?

- Kutyám?

- Igen, Mr. Scattergood. Kutyája.

- Hát … nincs - nyögte ki végül döbbenten Dorian. - Miért fontos ez?

195

- Minden jel szerint több száz járat húzódik a domb alatt - felelte Ethel. - Kutyára van

szükségünk, hogy megtaláljuk a nyomukat. Jó szimatú, nyomkövető kutyára. Máskülönben a

fél életünket a föld alatt tölthetjük, a sötétben kóborolva, hát nem igaz?

Dorian meglepve bámult rá. - Maga nem is őrült! - szaladt ki a száján.

- Távolról sem - hagyta helyben Ethel. - Tehát szükségünk van egy kutyára, lámpákra és

némi ellátmányra. Vagy legalábbis nekem, ha maga inkább itt maradna.

Dorian nem tiltakozott olyan vehemensen, mint tervezte. Először is örült a lehetőségnek, hogy

a Dombon tanúsított viselkedését jóváteheti; másodszor is akár őrült volt Ethel, akár sem,

rettentően elszántnak tűnt, és Dorian nem engedhette el egyedül. Kölcsönkérte a lelkész lovát

és kordéját, és magára hagyta Ethelt, hogy felkészüljön az útra. (Abban már nem is

reménykedett, hogy időközben az asszony jobb belátásra tér). Egy órán belül két zsákkal tért

vissza, amibe elemózsiát csomagolt és a legszükségesebbeket készítette össze. A kordé ülésén

pedig egy kis, fekete, hordóhasú koca gubbasztott.

Ethelberta bizalmatlanul méregette a kocát, ám Dorian nem tágított: a disznók jelentették a

megélhetését, és mindig is hitt felsőbbrendű intelligenciájukban. Fekete Nell, a hordóhasú

koca, aki annak idején a botrányt okozta, élete delén híres szarvasgombász volt, hűséges és

okos állat, aki legalább olyan jól őrizte a tanyát, mint egy kutya.

Ez a jószág Fekete Nell egyenes ági leszármazottja volt, bár ezt Dorian sosem emlegette; mint

ahogy az állat puha hasán egy fehér foltban elhelyezkedő , rontott varázsrúnát sem hozta senki

tudomására. Mi több, a koca hasán levő jelet szurokkal rejtette el (ahogy annak idején a saját

anyja is, aki tüzes billoggal és korommal fedte el az újszülöttje karján levő rúnát), és ezt azóta

sem bánta meg.

- Lizzy nagyszerűen elvezet majd minket - büszkélkedett. - Nála jobb nyomkövetőm még

sosem volt. Száz yardról kiszimatolja a burgonyát, a szarvasgombát meg akár egy mérföldről

is! Nincs az a kutya, ami felérne vele. Nekem elhiheti.

- Hát, ha ennél jobbat nem tud … - ráncolta a homlokát Ethel.

- Lizzy a legjobb, semmi kétség.

- Ez esetben ne vesztegessük az időt - jelentette ki Ethel. - Mutassa meg neki az utat, Mr.

Scattergood.

Tíz perccel és számtalan, kedvcsinálónak szánt alma és burgonyafalatkával később, valamint

Nat Parson eldobott kabátjának hosszas szimatolása után a Kövér Lizzy már a pórázt rángatta.

A szeme csillogott, ormánya izgatottan mozgott, és izgalmában kis morranásokat hallatott.

Dorian szerint a disznót nem sok választotta el attól, hogy megszólaljon.

- Szagot fogott - jelentette ki magabiztosan. - Nézze Mrs. Parson, Lizzy még sosem hagyott

cserben. Azt mondom, kövessük, és ha tévedek…

- Ha téved, akkora férjemből és az unokaöccséből hamarosan farkas eledel lesz.

- Tudom. - Dorian a hordóhasú kocára nézett, aki szinte táncolt izgalmában. - De ismerem az

én Lizzymet. Nem hétköznapi disznó ám. Fekete Nell vérvonalának az örököse, és abból a

tenyészetből még nem volt olyan disznóm, ami ne lett volna kétszer olyan okos, mint egy

egyszerű disznó. Azt ajánlom, adjunk neki esélyt; különben is több esélyünk van vele, mint

nélküle.

Így hát Ethel Parson és Dorian Scattergood követték az úton a kocát. A földeken átkelve

eljutottak a Vörös Ló Dombjához, és még dél sem volt, amikor beléptek a Lenti Világba.

Lámpát gyújtottak, hogy megvilágítsák az utat, és ereszkedni kezdtek az ismeretlen felé

vezető lejtős úton.

196

A másik világ határán Loki és Maddy élete legrövidebb órájára készült. Körülöttük az Álom

folyó terült el; határtalan víztömeg, amelynek egyetlen partját sem lehetett világosan kivenni,

de amit szigetecskék, szirtek és sziklák ezrei pettyeztek. Némelyik sodródott, mások egy

helyben álltak, és a legnagyobbon emelkedett az Alvilág Fekete Erődje.

A fejük fölött bíbor felhők gyülekeztek, mint orsón a gyapjú.

A lábuknál terpeszkedett a Fekete Erőd, és Maddy most látta csak, hogy nem is erőd, hanem

egy hatalmas kráter, amelynek acél a pereme, s amelyről ezerszer ezer karzat húzódott és

ásított a mélybe, mindegyiken elreteszelt, rácsos ajtók, zárkák, csapóajtós, kútszerű

várbörtönök, kamrák, tömlöcök, lépcsők, elfeledett hidak, nyirkos barlangok, elárasztott

folyosók, barlangszerű terek és hatalmas ásógépek. Mert az Alvilág a gonosz gondolatok, az

elfojtott rémület és neurózis, a háborús bűnök, a reményteli és a jó ellen elkövetett minden

merényletek temetője, melynek területe örökösen növekszik, és egyre mélyebbre hatol a világ

fekete szívébe, a betegség kimeríthetetlen, fő telére felé.

A kráterből úgy bömbölt a gépek zaja, mintha egy hadseregnyi óriás iszonyatos sziklákat

morzsolt volna a fogaival, és fölötte a megszámlálhatatlan halott hangja úgy zengett, mint Jed

Smith kovácsműhelyében a kalapácsütések, csak éppen kimondhatatlanul felerősítve.

- Az istenekre! - kiáltott fel Maddy. - Sokkal több, mint amit valaha is képzeltem…

- Igen, és nincs is olyan határtalan képzelőerőd - mélyesztette a kezét a zsebébe Loki. -

Próbáld elképzelni, hogy láttam Ragnarök után, és ha azt hiszed, hogy amit most látsz,

rettenetes, akkor képzeld el mélyebbről, mondjuk ezerkétszáz szinttel lejjebbről. Hidd el,

odalent kezd csak szüksége lenni az embernek igazán nagy képzelőtehetségre…

- Nem értem - rázta a fejét Maddy.

Loki azonban nem figyelt; mintha keresgélt volna valamit, mégpedig egyre nyugtalanabbul.

Sietve fordította ki az idegen zsebeket; ellenőrizte az övét, a csuklóját, és amikor nem találta,

amit keresett, szitkozódásban tört ki.

- Mi az? - kérdezte Maddy. - Mit vesztettél el?

Ám addigra Loki már megkönnyebbülten mosolygott. Benyúlt az inge alá, és előhúzott egy

órának tűnő tárgyat, ami láncon lógott a nyakában.

- Hélből való időmérő - felelte. - Az idő itt nem a megszokott szabályok szerint jár. Idelent

egy perc akár órákat, sőt napokat jelenthet kint, és tudnunk kell, mennyi időnk maradt.

Maddy kíváncsian vette szemügyre a szerkezetet. Kicsit mintha női ruhára tűzhető zsebóra lett

volna, bár semmilyen időmérőre nem hasonlított, amit Maddy valaha látott. A fekete

számlapon nem jelölték az órákat, és a vörös mutatók csak a perceket és a másodperceket

jelezték. Az ezüst-üveg tokban bonyolult fogaskerekek forogtak.

- Miféle óra ez? - kérdezte.

- Virrasztóóra - vigyorodott el Loki.

A virrasztóóra már számolta a visszamaradt időt. Maddy képtelen volt elfordítani róla a

tekintetét: megbabonázva nézte, ahogy a vörös mutatók falták a perceket. - Tényleg azt

hiszed, hogy Hél betartja az ígéretét? Mi akadályozza meg abban, hogy itt felejtsen minket?

- Hél adott szava tartja Hélt egyensúlyban. Ha megszegi, azzal feladja semleges helyzetét, és

ezt itt, a Káosz szélén nem engedheti meg magának. Hidd el, ha azt mondja, egy óránk van …

- Loki ismét a virrasztóóra lapjára pillantott. A visszaszámlálás ötvenkilenc percet jelzett.

Maddy kíváncsian nézett rá. - Másnak látszol - jegyezte meg.

- Ne törődj vele - legyintett Loki.

- De az arcod… a ruhád…

197

Maddy próbálta szavakba önteni, amit látott: mintha lassan kitisztuló vízen figyelte volna

Loki tükörképét. Ahogy nézte, Loki körvonalai lassan kiélesedtek. Lángoló vörös haja és

sebhelyes szája még a régi volt, de képét mintha egy másvilági művész festette volna meg a

természetben ismeretlen színekkel. - A jeled! - eszmélt rá hirtelen. - Nincs már fordítva.

- Úgy van - ismerte el Loki. - Mert a valóságos alakomban vagyok itt, és nem abban az

alakban, amit akkor kellett felvennem, amikor ismét beléptem a Fenti Világba.

- Az igazi alakodban? - kérdezte Maddy.

- Nézd, ez az Alvilág - magyarázta türelmetlenül Loki. - Ide nem jöhetsz személyesen. Amíg

mi itt beszélgetünk, a testünk Hélben van, és a visszatértünket várja, miközben csupán a

legvékonyabb szállal kötődik az élethez. És ha vissza akarunk térni hozzá, akkor

javasolom….

- Úgy érted, ez nem én vagyok? - nézett végig magán Maddy, és döbbenten látta, hogy ő is

más lett. A haját kibontva, és nem illedelmesen befonva viselte, szokott ruhája helyett öves

páncéling volt rajta, amit illetlenül rövidnek talált. Ruhájának, kabátjának és zsákjának

nyomát sem látta.

- A zsákjaink! - kiáltott fel kétségbeesetten. - A Suttogó!

A követ Hél birodalmában felejtette; a felismerés rémülettel töltött el. Most jött csak rá, hogy

azóta nem érezte a hívását, amióta Hél csatlakozott hozzájuk a sivatagban. Akkor éppen Loki

cipelte, de Maddy nem emlékezett rá, hogy amióta Hél csarnokaiba léptek, látta volna nála a

Suttogót.

Hirtelen támadt gyanakvással fordult felé. - Mit tettél, Loki?

- Természetesen elrejtettem - felelte Loki sértett képpel. - Miért? Azt hitted, itt nagyobb

biztonságban lett volna?

Van benne valami, gondolta Maddy. De továbbra is nyugtalanította a dolgok ilyetén állása.

Ha Odin mégis követte őket…

- Gyerünk! - sürgette Loki türelmetlenül. - Már puszta jelenlétünk is óriási törést jelent, és

minél tovább maradunk, annál nagyobb rá az esély, hogy magunkra vonjuk valaki vagy

valami figyelmét. És most, ha lennél szíves … - még egyszer ellenőrizte a virrasztóórát, ami a

nyakában lógott -, gondolom, nem igazán akarsz itt lenni, amikor az időnk - ötvenhét perc

múlva - lejár!

Megint csak igaza van, gondolta Maddy. Miért ne bízna benne? Kockáztatta az életét, hogy

idáig elhozza. És mégis volt valami zavaró a színeiben, amelyek most olyan ragyogóak

voltak, hogy Maddynek még igazlátására sem volt szüksége, hogy lássa a gondolatait. Talán

Loki igazi alakjának volt ehhez köze, de minden ragyogóbbnak tetszett itt; ragyogóbbnak és

tisztábbnak, mint bárhol másutt. A lány hunyorogva fürkészte Lokit. Látta a félelmét: egy

ezüstös csíkot a színjelében. Ám mellette futott egy másik szál is, sötét és határozatlan szál;

mintha a gondolattal még maga Loki sem akart volna szembesülni.

Bár már késő volt visszafordulni, Maddy szívét jeges ujjakkal markolta meg egy rossz

előérzet. Felismerte ugyanis a bizonytalan szálat - sokszor látta már Adam Scattergoodnál és

kis barátainál; Natnél prédikáció közben; bizony még szegény Jed Smithnél is. Ismerős jel

volt, de felbukkanása Loki varázserejében azt jelentette, hogy nagyon nagy baj van.

A sötétebb szál a félrevezetés jele volt.

Bármi volt is az oka, az Ármányos hazudott.

198

A tér nem olyan itt, mint máshol, magyarázta Loki,és Maddy már értette, mire célzott. Épp

csak ráeszmélt, hogy zuhannak, de már tudta, hogy amit a föld közepe felé mélyülő óriási

kráternek hitt, valójában nem az volt, és hogy a lefelé fogalma, amit eddig bizonyosra vett,

egyszerre volt oldalra, felfelé, sőt még befelé is. Maddy egy hatalmas, eleven térkerék

középpontjában találta magát. A kereket minden küllőnél galériák, kráterek és hasadékok

keresztezték, amelyek minden elképzelhető irányba futottak szét a sötétségbe.

- Hogy lehet ez? - kérdezte Lokit zuhanás közben.

- Mi?

- Ez a világ. Egyszerűen nem lehetséges.

- Lehetséges és lehetetlen - vetette hátra Loki. - A Középvilágban, ahol a Rend uralkodik, az

ilyesmi lehetetlen. Ahol azonban a Káosz az út, ott ez még csak a kezdet.

Maddy most már azt is látta, hogy nem zuhannak, bár nehezen talált más kifejezést arra a

röppályára, amit Lokival leírtak. Az utazás többnyire adott útvonalon megy végbe; adottak

idő, tér és távolság szabályai; és egyik lépés után a másik következik, mint a mondatban a

szavak, amelyek egy történetet mondanak el. De ahogyan Lokival utaztak, az egészen más

volt. Nem igazán estek, nem igazán futottak, nem igazán álltak, nem igazán úsztak, és még

csak nem is igazán repültek, mégis távolságot tettek meg; olyan gyorsan haladtak, mint egy

álomban. A képek úgy suhantak el mellettük, mint amikor egy könyvben egyre sebesebben

pergetik a lapokat; egy olyan könyvben, amely épelméjű emberek által messziről elkerült

világok térképeivel van tele.

- Hogy csinálod? - kiabálta túl Maddy a zajt.

- Mit? - kérdezte Loki.

- Ez a hely … valahogy megváltoztatod. Körbemozgatod a dolgokat.

- Mondtam már. Álombeli hely. Nem hallottál még olyan álomról, amelyben tudod, hogy

álmodsz? Sosem gondoltad, hogy Majd megcsinálom, odamegyek, és az álomban úgy is lett?

Ezer térkép: mindegyiken ezerszer ezer öl mélyen üregek, kanyonok, barlangok, katakombák,

várbörtönök, kínzókamrák, zárkák. Maddy hunyorogva még a rabokat is ki tudta venni, akik

nyüzsögtek, mint méhek a méhkasban; a színük olyan volt, mint a távoli füst; zümmögésük

úgy kavargott az apokaliptikus ég felé, mint széltől felkavart pernye.

- Várj csak - szólalt meg Loki. - Azt hiszem, találtam valamit.

-Mit?

- Álmodókat.

A Bjarkánon túli éleslátásával Maddy felfedezte, hogy összpontosítani tud az egyes foglyokra

és a környezetükre. Rájött, hogy köztük levő távolság ellenére is tisztán ki tudja venni az

arcukat. Az émelyítő örvénylésen át véletlenszerűen arcokat pillantott meg; látta a sikolyukat,

majd lidérces álmok szeleteit; gépeket, amelyek csontokat ropogtattak, emberi porcogókból

font szőnyeget; tűzről és acélról szóló álmokat; forró vasakról és lassú széttrancsírozásról

szóló álmokat; meg álmokat vérsasokról és arról, ahogy patkányok lassan felfalnak valakit;

álmokat látott kígyókról és hatalmas pókokról és fejetlen tetemekről, amelyek valahogy

mégis éltek; és kukactavakról, és gyilkos hangyák csapásáról; hirtelen vakságról, rettenetes

betegségekről, a talpba szúrt hegyes tárgyakról, és ismerős dolgokról, amelyeknek váratlanul

foguk nőtt …

- Ötvenhárom percünk van még - közölte Loki. - És az istenek szerelmére, ne tátsd a szádat!

Nem tudod, milyen illetlenség mások álmait bámulni?

Maddy borzadva hunyta le a szemét. - Ezek mind álmok? - kérdezte elhalóan.

199

- Álmok, kísértetek, mulandóságok. A lényeg, hogyne bonyolódj bele.

Maddy ismét kinyitotta a szemét. - De Loki! Milliószám vannak itt emberek. Többmillió rab!

Hogy találjuk meg köztük az apámat!

- Bízz bennem.

Könnyű azt mondani, gondolta Maddy. Szorosabban csimpaszkodott Loki kezébe, és

igyekezett nem gondolni arra, mi történne, ha az Ármányos váratlanul magára hagyná itt.

Loki arca megmerevedett; eltűnt róla a vidámság. Ibolya színjele, ami mindig fényesen

csillogott, olyan szemkápráztatóan ragyogott, hogy vakító fénye magát Lokit is eltakarta.

Az Alvilág pergő képei villództak körülöttük. Maddy most még az előzőeknél is

szörnyűségesebbeket látott: lényeket, akik belső szerveiket a testükön kívül hordták, és

hólyagszerű zsákokból mérget csepegtettek; húsevő növényeket, amelyek dúdoltak és

énekeltek a tüzes szélben; olajozott és egymásba kapcsolódó csápú gépeket, a csápok végén

fémvillákkal, melyek borotvaéles pengéikkel vaktában kaszaboltak és nyiszatoltak…

- Hohó! - szólalt meg mellette Loki. - Kapaszkodj, Maddy, követnek minket!

Mielőtt Maddy körülnézhetett volna - nem mintha tudta volna, merre nézzen -, Loki

megugrott. A gyorsulás miatt elmosódtak, pislákolni kezdtek körülöttük a képek.

- Kik?

- Ne nézz oda!

Természetesen Maddy ennek az ellenkezőjét tette, és egy másodperc múlva már meg is bánta,

hogy nem hallgatott Lokira.

- Az ördögbe is, nem megmondtam? - mérgelődött Loki.

A lény felfoghatatlanul nagy volt. Maddynek úgy tűnt, hogy akkora, mint egy épület. A feje,

mint egy nyúzott angolnáé, irdatlan száját legalább egy tucatnyi sorban fogak szegélyezték.

Hangtalanul repült, mint egy hajítódárda, és nagyon is valóságosnak tűnő fogai ellenére a

teste - ha ugyan test volt - mintha csupán szálakból, ostorokból és színjelekből állt volna

össze.

- Az istenekre! - suttogta Maddy. - Mi ez?

- Nem ez, hanem ezek.

- Ezek?!

- Mulandóságok. Ne nézz oda.

- De utolér minket!

Loki felnyögött. - Ne nézz rá, ne is gondolj rá! Attól csak megerősödik.

- De hogyan?

- Jaj, az istenekre, Maddy, nem megmondtam? - Sebtében az őket követő lényre pillantott. -

Ezen a helyen minden lehetséges. Álmok, lidércnyomások, képzelődések. Mi teremtjük őket.

Mi tápláljuk őket.

- De hiszen csak kísértetek vagyunk! Ez az egész álom csupán. Semmi sem bánthat minket…

igazándiból biztosan nem…

- Igazándiból nem? - reccsent Loki kacaja. - Idehallgass, Maddy. A valóság abban a

formájában, ahogy ismered, nem létezik az Alvilágban. Nem vagyunk kísértetek. És ez nem

egy álom. Igenis kárt tehetnek bennünk. Igazándiból.

- Jaj!

- Gyerünk tovább.

Minden lépés mérhetetlenül mély volt, és egyre lejjebb vitte őket az alvilág gyomrába. Maddy

visszanézett az őket követő lényre. Egy fényekkel keretezett alagút száját látta, amiből

koncentrikus körben elhelyezett borotvaéles fémpengék álltak ki; ezek kavarogtak, köröztek

és csikorogtak mint egy eleven gépezet.

Egy-két másodpercbe telt, mire Maddy felfogta, hogy az alagút a lény szája.

- Mindjárt utolér - nyögte. - És egyre nagyobb lesz!

200

Loki átkozódott. Egyre lassabban haladtak, és Maddy már kezdte érteni, mit művel, ahogy

képeskönyv lapjaként peregtek szeme előtt az Alvilág borzalmai. A sárga égből kén csepegett

a csupasz sziklán vonagló lényekre. Egy asszony a hajánál fogva lógott egy késekkel teli

gödör fölött. Egy férfi savfolyóból ivott, ami szétmarta a száját és az állát, aztán a bőrét, hogy

végül kilátszottak a csontjai, de ő csak ivott tovább; kis, soklábú, nyurga, ízelt ágakra

hasonlító lények mászkáltak csipogva egy fémfolyosón, amit démoni szájakhoz hasonló ajtók

szegélyeztek.

- Még ott van, ugye?

Maddy megborzongott.

- Lassítsd le - tanácsolta Loki. - Összpontosítani próbálok.

- De hogyan?

- Van fegyvered, nem? Használd.

Fegyver? Maddy lenézett üres kezére. Nos, gondolatfegyverei talán vannak, de biztos semmi

olyan, amivel megállíthatná a mögöttük nyomuló hegyet. Közben Loki abbahagyta a lapozást:

egy széles négyszögletes, hatalmas lapokkal kikövezett átjárót talált. Mindegyik kőlapba egy

apró, fekete fémrácsot süllyesztettek. Némelyik kőlap mögül hangok - kiáltások, nyögések,

sikolyok - hallatszottak, ám csak néhányuk tűnt emberinek.

Az őket üldöző lény - vagy lények sokasága - betöltötte a folyosót. Mérete ismét a térhez

igazodott, és Maddy most már jól látta, hogy valóban több ezernyi lényből tevődik össze,

amelyek állandó mozgásban voltak: hol szétszóródtak, hol újra összeálltak. Mulandóságok,

tiszavirág-kísértetek, Loki így nevezte őket. Maddy mozgó fények vékonyka rostjainak, a

világok közötti tereken átfurakodó parazitáknak látta őket. Tudta, hogy ha csak egy is

megérinti, levágja a csontjáról a húst, széttrancsírozza az izmokat, a körmei alatt befurakodik

a bőre alá, a véráramán keresztül szétterjed a testében, beeszi magát a pórusain keresztül ,

végül pedig eljut a gerincébe és az agyába. És milliónyi volt belőlük.

Mit tegyen?

A tiszavirág megérezte Maddy bizonytalanságát. Az egyetlen lény illúziója szétfoszlott, és

most már mindenütt voltak kísértetek: előttük, mögöttük; a padlótól a mennyezetig betöltötték

a folyosót, és úgy tekeregtek feléjük, mint a halálos kukacok.

Maddy Lokira pillantott. Az Ármányos a rá jellemző ügyes, rebbenő mozdulatokkal rúnákat

hajigált maga körül. Mialatt őt figyelte, Maddy azt is észrevette, hogy a folyosó formája

lassan átalakul; a színe acélszürkéről a viharfelhő szürkéjére változik; a kőbe vágott nyílások

fémrácsai lassan elvesztik szögletes formájukat, és megnyúlnak…

- Megvan - jelentette ki Loki. - Térdre ereszkedett az egyik nyílásnál, és ujjhegyével kezdte

kitapogatni a szegélyt.

A közeledő lények mintha megértették volna: közelebb húzódtak és heves vonaglással

özönlöttek Loki felé. Eközben szálaik apró darabokra hullottak szét: a darabkák bolhaként

ugráltak a csupasz kövön.

Loki összerándult, de folytatta a munkát. - Tartsd őket távol - sziszegte oda Maddynek, ám a

tekintetét nem fordította el a rácsról.

Maddy kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de ekkor egy kép jelent meg lelki szemei előtt. A

lényeket látta, amint befolynak a száján, le a torkán, és rothadó bűzükkel úgy töltik meg, mint

egy vizestömlőt. A gondolatra villámgyorsan becsukta a száját.

Hogyan?, gondolta. Hogyan lehet egy szörnyet megállítani, ami bármi lehet, bármilyen alakot

felvehet?

Ezen a helyen bármi lehetséges.

Bármi?, ismételte meg Maddy.

Még egyszer lenézett fegyvertelen kezére. Alig egy dárdahossznyira tőle a levegőben

hemzsegtek a tiszavirágok. Egyre közelebb férkőzött Lokihoz: megérezték, miben sántikál, és

úgy tornyosultak a feje fölött, mint egy hullám…

201

Maddy mély lélegzetet vett, és minden varázserejét összegyűjtötte a csapáshoz. Színjele

vörösesbarnáról ragyogó narancsra világosodott, és az ujjairól, a tenyeréről sercegett a

varázserő. Olyan rúnát keresett, amivel lelassíthatja a támadóikat. Yr, a Védelmező esett

leginkább kézre; Maddy behunyta a szemét, hogy ne lássa a közeledő tiszavirághullámot,

maga elé képzelte Yr alakját, és teljes erejéből elhajította a rúnát.

Ostorcsattanásra emlékeztető hang hallatszott, és Maddy égett szagot érzett.

Amikor kinyitotta a szemét, egy hatlábnyi átmérőjű vörös kupola jelent meg a fejük felett; a

tiszavirágok csúszva-mászva tolongtak rajta. A kupola fala vékony volt és kékes színben

játszott, mint mosáskor egy szappanbuborék, de kitartott, és Maddy látta, hogy ahol a lények

hozzáértek, légies testük sercegni kezdett, majd szétolvadt, habos mocskot hagyva a pajzs

felszínén.

- Sikerült! - rikkantott fel a lány elképedve. - Láttad? Láttad, hogy…?

Loki azonban nem vesztegette az idejét gratulációkra: Tyrrel feltépte a rácsot, és eltette az

útból. Alant holt feketeség tátongott. Loki fürgén a lyukba csúsztatta a lábát, és felkészült rá,

hogy a mélységbe vesse magát.

- Lent van az apám? - kérdezte Maddy.

- Nincs.

- Akkor hát mi….?

- A pajzs nem sokáig bírja - felelte Loki komoran. - És hacsak nem akarsz itt lenni, amikor

összeomlik, azt javasolom, hogy fogd be a szádat, és kövess.

Azzal benyomakodott a lyukba, és eltűnt szem elől. Zuhanása hangtalan volt. Nem volt alatta

más, mint sötétség.

- Loki? - szólongatta Maddy.

Nem érkezett válasz.

Maddy megdermedt a félelemtől. Loki becsapta volna? Elmenekült? Lenézett az üres lyukba,

és arra számított, hogy lények tömege özönlik ki a lába előtt tátongó gödörből.

De továbbra is csend volt. Bízz bennem, mondta Loki. És Maddynek eszébe jutottak az

Orákulum szavai: Látok egy árulót a kapunál.

Vajon Loki az áruló?

Lehetetlen volt megmondani.

Maddy lehunyta a szemét, és ugrott.

Egyáltalán nem érezte azt, hogy esik. Egy lépéssel a fenti folyosóról a lenti üregbe jutott.

Hosszú másodpercekig teljes sötétség vette körül. Nem volt semmi a lábánál, se a feje fölött,

és semmi, még a visszhang sem utalt arra, hogy mi veszi körül.

- Loki? - suttogta a sötétbe.

Azután elhajította Sólt, a Ragyogót, és a teret káprázatos fény töltötte be.

Maddynek nagy kő esett le a szívéről, amikor látta, hogy Loki még ott van. Mindketten egy

keskeny párkányon álltak. Loki egy szikladarabot nézett, ami istállókapu nagyságú lehetett, és

úgy tűnt, semmi sem tartja a mélység fölött. A szikla elnyelte Sól fényét, és csak a semmit

tükrözte vissza. Lassan forgott a semmiben, úgy ötvenlábnyira tőlük. Maddy most már azt is

látta, hogy láncokat erősítettek az aljába, amelyről nyitott béklyók lógtak.

Maddy figyelmét azonban nem a láncok kötötték le, sokkal inkább a kőre tapadó lény.

Irdatlan kígyó volt, pikkelyei a fekete minden lehetséges árnyalatában játszottak, szeme

mintha villamosságtól szikrázott volna. Összecsavarodó teste kétszer érte körül a forgó követ;

farkának többi része lelógott a feketeségbe.

A kígyó észrevette Maddyt, és kitátotta a száját. Mérgének bűze még ebből a távolságból is

olyan erős volt, hogy Maddy szeme könnybe lábadt.

- Ne aggódj - mondta Loki. - Nem hagyhatja el a sziklát.

Maddy szeme elkerekedett. - Honnan tudod?

202

- Higgy nekem. Tudom. Aki eltölt egy-két évet az isteniek között, megtanul egyet s mást. -

Loki hunyorogva nézte a kővel együtt körbe-körbe forgó kígyót. - Képzelt csak el, Maddy,

milyen lehet ehhez a kőhöz láncolva, fejjel lefelé lógni, hátadban ezzel a valamivel….-

Megborzongott. - Most már érted, ugye, miért voltam képes bármit megtenni, hogy

kiszabaduljak?

Mintha csak meghallotta volna, hogy róla beszélnek, a kígyó sziszegni kezdett.

- Tudom, tudom… de komolyan mondom, nem volt más választásom. Tudtam, hogy csak

egyedül menekülhetek. Az Alvilág hatalmas, évszázadokba telhet, mire rájönnek, hogy

nyomom veszett, ám ha téged is megpróbáltalak volna kiszabadítani…

- Bocsáss meg, de a kígyóhoz beszélsz? - csodálkozott Maddy.

- Ő nem akármilyen kígyó - felelte Loki. - Maddy, hadd mutassam be Jörmungandot, akit

jobb körökben a Világkígyóként ismernek. Más néven ő Thor Átka, avagy a Sárkány

Yggdrasil Gyökerénél. Egyébként a fiam.

203

Messze, a Világvégén, az Egyetemes Város egy biztonságos kis szobájában komoly

tanácskozás folyt. A Tizenkettek Tanácsa órák óta vitatkozott a távoli Fenti Földről érkezett

nyugtalanító hírekről.

A Tanács a felkavaró hírek hallatán olyan sietve ült össze, hogy az sokak szemében szinte

már túlzásnak tetszett. Szokás szerint a Tanács ülését több megbeszélés előzte meg. A Rend

tagjai egy héten át imádkoztak és böjtöltek, majd hosszan meditáltak a Boldogság

Kezdetleges, Közbenső és Fejlett Állapotában, míg végül az Igével felfegyverkezett elöljárók

- akiknek tanult soraiból választották ki azt a tizenkét tagot, akik megidézték a Névtelent -

összeültek a nagy tanácskozásra.

A jelen tanácskozás összehívására pár napon belül került sor. Ezt a szóvivő - a 369-es számú

nyugalmazott magiszter, egy nyolcvanas éveiben levő, skarlátvörös köntöst viselő emberke,

aki hatalmas trónusa mellett úgy eltörpült, mint egy majmocska - meggondolatlanságnak

nevezte, a sietséget pedig veszélyesnek és méltóságon alulinak tartotta.

A többiek azonban nem osztották a magiszter véleményét. A lehető legkisebb

szertartásossággal, sorshúzással választották ki a Tanácskozás kiváltságára a tizenkét tagot a

Rend magas rangú tisztségviselői közül.

A Tanács tagjai között volt maga a nyugalmazott magiszter; a kollégája, a 73838-as számú

magiszter, aki hetvenöt évével alacsony rangúnak számított; valamint változó rangidősséggel

további magiszterek, köztük a Rend legidősebb tagja, a 23-as számú magiszter is.

Mindannyian böjtöltek, imádkoztak és megtisztultak; elsorolták a vonatkozó varázsigéket, és

mély meditációba merültek az Igével kapcsolatban. Végül összegyűltek a Tanácsteremben: az

Egyetemes Város egyik óriási előadótermében, ahol egy tucat üres padsor vett körül egy

hosszú, szépen faragott, tölgy tárgyalóasztalt.

A Rend legtitkosabb szertartásainak többségéhez hasonlóan a Névtelennel folytatott

Egyesülés sem volt különösebben érdekes látvány. Bárki, akinek megengedik, hogy

szemtanúja legyen a szertartásnak, elviselhetetlenül unalmasnak találta volna: tizenkét, vörös

köntöst viselő öregember ült egy asztal körül, amelynek közepén egy állványra helyezve

feküdt a Jó Könyv. A résztvevők többsége aludni látszott. Az egész jelenet egyhangú

szemináriumra emlékeztetett, amelyen a felolvasó a poros délutáni napsütésben pulpitusára

borul.

Egy órával később a képzeletbeli megfigyelő az Ige egyidejű kimondását sem észlelte volna

könnyen. Épp csak megremegett a levegő, mintha egy kisgyerek kővel kacsázott volna a világ

víztükrén. Az Ige fodrozódásokat időzett elő a felszínen, amelyek a létezés legtávolabbi sarkát

is elérték.

A 23-as számú magiszter érezte meg először. Ő volt a Tizenkettek Tanácsának legmagasabb

rangú tagja: száraz és összeaszott férfiú, aki téli almára hasonlított, és aki a szóbeszéd szerint

a Rend gyermekkoráig tudta visszavezetni felmenőit.

Ó, Névtelen, szólalt meg a magiszter. A tagokon remegés futott végig. Valamennyien azzal

az érzéssel küszködtek, ami majdnem összetörte Elias Rede-et, noha életük során már mind

legalább kéttucatszor átélték az Egyesülést.

A jelenlévők természetesen mind a Rend Elöljárói voltak, és ez nagy különbség volt, de még a

23-as számú magiszter is érezte a ránehezedő terhet, ahogy a Névtelen dermesztő jelenléte

betöltötte az elméjét.

204

HALLAK, válaszolt egy Hang, végigzengve a Tizenkettek Tanácsának elméjén. A Hangtól a

Rend mindegyik magiszterének, vizsgálóbírójának és jelentéktelen segédjének a hátán

végigfutott a hideg.

A 23-as számú magiszterre hegyként nehezedett a nyomás. Elméje mélyén megpillantani

vélte a Névtelen birodalmának a messzeség ködébe vesző partját; a birodalomét, ahol

kizárólag a Tokéletes Rend uralkodott, és ahol páratlan boldogság jutott osztályrészéül

azoknak a híveknek, akik képesek voltak a Tökéletes Rendet elviselni.

A magiszter fején átfutott a gondolat, ő vajon elviselné-e? Még hosszas meditációja után is

attól tartott, hátha tele az elméje Káosszal. A félelem, amit magiszteri pályája során oly

kitartóan titkolt, most a felszínre úszott, mint egy rothadó dugó.

Ó, Névtelen, gondolta. Bocsásd meg a kétkedésemet. És bocsásd meg, hogy késedelmesen

fordulunk hozzád egy olyan ügyben, ami téged igen közelről érint. Egyik kollégánk már

halott … az Egyesülés során megéreztük….

A Hang ingerülten válaszolt: Micsoda, talán halhatatlanságot reméltetek a szolgálatomban?

Bocsáss meg, szabadkozott a magiszter. A kollégánkat fogságba vetették. Az ellenség

Tábornoka tette ezt, aki nem más, mint maga a rég halottnak hitt Odin. De a kollégánk

meghalt, mielőtt ezt a férfit kihallgathatta volna, és még nem sikerült megállapítanunk az

ellenség segítőtársának kilétét, bár úgy hisszük, egyikük a féltestvére, Loki…

Tudom, szakította félbe a Hang. Feltételezem, hogy nem azért kezdeményeztetek velem

Egyesülést, hogy olyasmit közöljetek, amit már tudok. Hogy haladnak a dolgok?

Ó, Névtelen, mondta a magiszter. Fejlemény történt.

Fejlemény?

A beállt csendtől a magiszter haja égnek állt. Tétován fogott bele a magyarázkodásba. A Nép

egyik lelkésze az Elias Rede-del folytatott Egyesülés közben szert tett a Igére, majd

szövetségre lépett a tündékkel, és most az ellenséget üldözi, miközben egyre közelebb jut az

Alvilághoz….

De minden a legnagyobb rendben, tette hozzá sietve a magiszter. Az ügynökünk kézben tartja

az eseményeket. Az ellenséget időben megállítjuk. Ő…

Hallgass!

Újabb szünet következett. A Tanács tagjai érezték, ahogy a magasan felettük álló jelenlét a

szánalom legcsekélyebb jele nélkül átfésüli a gondolataikat. A Világvége más pontjain is

érezték a felszín fodrozódását: fejek fájdultak meg, gyomrok szorultak össze, szemek álltak

keresztbe, és a Rend minden tagján jeges düh söpört végig, mialatt Alapítójuk egyre

türelmetlenebbül kereste az értesülést, amire kíváncsi volt.

A Rend tagjainak elméjén félig látott képek suhantak át, amelyek éppúgy lehettek látomások,

próféciák vagy álmok is: egy farkasbőrbe bújt asszony, egy kétarcú asszony, egy Domb, ami

az Alvilágba vezetett, egy lány …

Nem látom. Nem tiszta. A Káosz Földje elhomályosodik. A látásom…

A képek áradata véget ért. Kísérteties csend következett.

Látom. Igen. És…

Újabb kínzó kép villant fel - egy sötétvörössel írt jelkép. A hatalom értelmes, vésett jele volt,

ám pontos jelentését még a 23-as számú magiszter is vonakodott megfejteni. A Névtelen

azonban nem habozott soká.

Egy szempillantás alatt iszonyatos erejű robbanás söpört végig a Tizenkettek Tanácsának

agyán. Tizenegyen azonnal összeestek, a 23-as számú magiszter súlyos agyvérzést kapott, és

szörnyethalt, a 73838-as és a 639es maradandó agykárosodást szenvedett, és a Tanács minden

tagjának orrából patakzani kezdett a vér.

Ármány! Sziszegte a Névtelen. Ármány, hozzá nem értés és hazugságok!

Rendszerte térdek koccantak a padlón, fejek kezdtek hasogatni a fájdalomtól, és az idős

magiszterek képtelenek voltak görcsbe rándult beleik tartalmát visszatartani, amikor a

205

Névtelen hangot adott elégedetlenségének. Ám végül a Hang lecsillapodott valamelyest. Dühe

a gyilkos indulat forrpontjáról jegyes nyugalomra süllyedt.

A 262-es számú magiszter - a Tizenkettek Tanácsának egyetlen tagja, aki nem vesztette el az

eszméletét - mindkét kezét vérző orrához kapta. Mi ez, ó, Névtelen?, gondolta

kétségbeesetten. Mit jelent?

Hosszú, baljós hallgatás volt a válasz, majd elméjében a Hang dorombolva szólalt meg.

Nem számít. Ez is szerepelt a terveimben.

A magiszter ismét megborzongott, ahogy a Névtelen átkutatta a Rend tagjainak elméjét,

mintha gondolataik csupán kártyalapok volnának. Képek villództak az agyában, de olyan

rengeteg, hogy képtelenség volt beazonosítani őket; ismerős és ismeretlen arcok, lidérces

álmokból való tájak.

Fortune Goodchild, szólította meg a Hang. A Rendben mindenki hallotta a valódi nevét, és

ettől a magiszter megborzongott. Régen ülsz már kényelmes önelégültségben a Világvégén,

kicsiny erődödben. Túl régóta igazgatod már birodalmadat, és úgy tűnik, elfelejtetted, ki

ennek a világnak a valódi ura. Eljött az idő, hogy megmutasd, mennyire vagy hű hozzám. A

Látók Népe végre előmerészkedett. Tudtam, hogy így lesz. Éreztem a jelenlétüket.

Kiválasztottuk a csatateret, meghúztuk a határokat. Ma felvonulunk.

Ma?, suttogta a magiszter.

Talán kételkedsz a tervemben, Fortune Goodchild?, kérdezte a Névtelen.

Nem, dehogy, tiltakozott sietve a magiszter. Természetesen nem, ó, Névtelen! De egy hónap

kemény menetelés, mire a Strond völgyébe érünk, és mire odajutunk….

Nem a Strond völgyébe megyünk.

Akkor hát hova?, gondolta a magiszter, majd hozzátette, Ó, te bolond, miért kellett

megkérdezned?

A Névtelen elcsípte a gondolatát, és Fortune Goodchild egy pillanatra meggörnyedt a

Névtelen iszonyatos kacajának súly alatt.

Hova máshova, kérdezte a Hang, mint az Alvilágba?

206

- A fiad? - kérdezte Maddy. - az istenekre, Loki, van itt bárki, akivel nem vagy rokonságban?

Loki felsóhajtott. - Tudod, egyszer, nos kapcsolatba kerültem egy démonnal. A neve

Angrboda volt. Szeszélyes nőszemély volt, a Káosz gyermeke, aki szeretett kísérletezni. Az

eredmény néha egészen …. Egzotikusra sikerült, ennyi az egész.

A hatalmas kígyó kitátotta a száját. Maddy még sosem érzett ennél irtózatosabb bűzt: méreg,

olaj és ólmos, dögletes kriptaszag keveredett benne. A kígyó szeme olyan volt, mint két

kátránytó; a teste embervastagságú.

A legenda szerint a Világkígyó egykor olyan hatalmas volt, hogy még az Egy Tenger sem

volt elég tágas neki, és akkorára nőtt, hogy körülfonta a Középvilágot. Innen kúszott le

Yggdrasil felé, hogy a gyökerét rágja. A valóságban Jörmungand ennél kisebb volt, de még

így is a legnagyobb kígyó, amit Maddy életében látott. Gonosz szeméből nyugtalanító értelem

sugárzott.

- Úgy látszik, mintha értené, amit mondasz. - jegyezte meg Maddy.

- Hát persze, hogy érti! - csattant fel Loki. - Csak nem gondolod, hogy egy ostoba lényt

küldtek az őrzésemre?

- Az őrzésedre? - ismételte meg Maddy. - Úgy érted, amikor itt raboskodtál?

- vág az eszed, mi? - gúnyolódott ingerülten Loki. - Negyvennyolc percünk maradt - nézett a

virrasztóórára, amit Héltől kapott -, és ha minden apró részletet át kell vennem veled…

- Bocsáss meg - mentegetődzött Maddy. - Csak éppen, ha a fiad, akkor miért…?

- Ilyen tréfás egy társaság ez - vonta meg a vállát Loki. - A saját fiamat küldték, hogy

gyötörjön. No nem mintha jó apja lettem volna….

A Világkígyó ismét kitátotta a száját.

- Hallgass már - szólt rá Loki. - Most újra itt vagyok. - Maddyhez fordulva folytatta: -

Egészen az Álom folyóig leér - mutatott a kígyó hosszan tekergőző testére. - Álmodtál már

kígyókról? Igen? Az Jörmungand volt, valamelyik alakjában, ahogy az álomvilágon át

becsusszant az elmédbe. Az ő segítségével értem el a folyót, onnan elmenekültem az Álomba

a futótüzes alakomban, ahonnan végül eleven bőrömben jutottam ki.

- A kígyó mintha nem örülne ennek - vélte Maddy.

- Hát igen… - hümmögött zavartan Loki. - Talán az bosszantja, hogy … Szóval megígértem

neki, hogy kiszabadítom, hogy elszöktetem.

- Kiszabadítod? - csodálkozott Maddy. - Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy ő őrzött téged!

- Ez nem ilyen egyszerű - magyarázta Loki. - Ugye emlékszel, hogy ez az álmok erődje? Az

Alvilágban semminek sincs határozott alakja; minden, amit látsz, azoknak az agyából

származik, akik itt senyvednek. Köztük a barátunkéból…. -mutatott a Világkígyóra. -

Mindketten tudjuk, hogy nem rajongok a kígyókért. És mivel az Alvilágban vagyunk, ahol a

lidérces álmok, mondhatni, a birodalom törvényes fizetőeszközei, mi sem természetesebb,

mint egy kígyót - és nem is akármilyet, hanem a Világkígyót - kinevezni az őrömnek. Így

aztán bizonyos értelemben én hoztam ide Jörmungandot, vagy legalábbis én hívtam ide ezt az

alakját. És amíg meg nem szabadítom - és vissza nem küldöm a való világba -, addig ő is

csak raboskodik itt. Itt marad örökre. Akárcsak a többiek.

Mag beszélt, a kígyó hangosan felsziszegett, és mérgének cseppjei elhomályosították a

levegőt.

- Ugyan, hagyd már - szólt rá Loki. -tényleg azt képzelted, hogy a történtek után szabadon

engedlek? Legutóbb ugyanis … - magyarázta Maddynek - nem elég, hogy megváltoztatta

apály és dagály rendjét az Egy Tengeren, és ezzel elárasztotta a Középföldet; nem elég, hogy

207

pörölyöstül-mindenestül lenyelte a Mennydörgőt, de mire lebírták, a Kilenc Világot

féreglyukak lepték el, és a Káosz seregei úgy vonultak át rajtuk, mint egerek a Járás sajtjain…

- Elbűvölő mosollyal nézett a kígyóra. - Azért jó gyerek vagy te, Jörmungand - tette hozzá

vidáman. - Vagy hívjalak csak Jörginek? Tetszik ez a név. Derűs, meghittséget sugalló név.

Meg barátságos is. Mi a véleményed?

A szédítő mélységen túlról, ami elválasztotta őket a Világkígyótól, méregköpet röpült át,

éppen csak elvétve Lokit, és kimart egy óriási darabot a sziklafalból.

Loki idegesen mosolygott Maddyre. - Minden a legnagyobb rendben - próbálta nyugtatni a

lányt.

- Nézd - kezdte Maddy -, bármilyen érdekes is a rokonságoddal való találkozás, azt hiszem

azért jöttünk, hogy megmentsük az apámat…

- Így is van. Mégpedig Jörgi segítségével…

Maddy a hatalmas kígyóra pillantott, aki a sziklához láncolva forgott körbe-körbe. -

Gondolod, hogy a segítségünkre lesz?

- Nekem segített. Ha rá tudjuk venni, hogy menjen el az Álomba….

- Az Álomba? - döbbent meg Maddy. - Én azt hittem…

- Hélen át nem menekülhet - világosította fel Loki. - Ahhoz test kell, és amennyire tudom,

nincs kéznél felesleges…

- Ó! - Maddy egy pillanatra összezavarodott. Egyre az apja megmentése járt a fejében, ám a

feladat gyakorlati kivitelezésén nem sokat töprengett.

Loki tisztában volt ezzel, sőt a Suttogóval kapcsolatban számított is rá. Egy dolog, hogy Thort

az Álomba menekítsék; megint más egy testet öltött, bosszúra szomjas Thor; ez utóbbira

igazán nincs szüksége. De mindent a maga idejében, gondolta Loki. Hosszú a kivezető út az

Alvilágból, és az Álom sem teljesen veszélytelen.

A legvidámabb mosolyával nézett Jörmungandra. - Jobb későn, mint soha - jelentette ki.

A teremtmény hangtalanul sziszegett.

- Nem szabadíthatod ki! - vetette ellen Maddy. - Azon túl, hogy a lyukakkal mekkora kárt

okozna a Világokban, nem tépne szét azonnal, hogy…?

- Köszönöm - felelte Loki szárazon. Még mostani alakjában is sápadt volt az arca. - Ne hidd,

hogy ez nekem nem jutott eszembe. Ám már csak … - a nyakában lógó virrasztóórára

pillantott - már csak negyvenhárom percünk maradt, és kezdek kifogyni a használható

ötletekből. A lyukak szerintem még a hasznunkra is válhatnak.

- Hogyan?

- Először is jól jönne egy kis figyelemelterelés. Tudod, a Pokol sem marad ilyen nyugodt, és

amint megérzi a felfordulást, amit okoztunk, utánunk küld majd valakit, vagy valamit.

Remélem, hogy mire ez bekövetkezik, a mi Jörgink már eltüntette a nyomainkat. Ha mást

nem, legalább egy kis időt nyerünk a segítségével.

- Értem - mondta Maddy. - És ha nem működik a terved?

- Akkor kisebb gondunk is nagyobb lesz annál, mi történjen a fiammal. És most fogd meg a

kezemet.

Maddy megfogta. Loki ujjai az övére fonódtak. Egy futó pillanatra úgy érezte, hogy oldalra

lép…

- El ne engedj - figyelmeztette Loki. - Nem szeretnél itt lenni, amikor Jörgi elszabadul…

A Világkígyó tekergett és láncát tépte a körbeforgó sziklán. Az állat bűze elviselhetetlenné

vált; a levegőt megrontották mérgező kipárolgásai.

A következő pillanatban eltűntek a láncok.

A látvány már-már komikusnak hatott: Jörmungand egy másodpercig még küzdött az üres

levegővel, a száját a semmire tátogatta, ólmos súlyú testét a szakadékba engedte … azután

tekintetét Lokira szegezte, száját kitátotta, egy pillanatra megmerevedett, és lecsapott.

208

Újra meg újra odavágott a fejével; a sziklafalból olifánt nagyságú darabok szakadtak ki, és

forogva zuhantak a mélybe. A levegő megtelt kígyóméreggel, és sercegett az

elektromosságtól. A párkányból, amin Maddyék álltak, pillanatok múlva csupán a mélység

felett függő, talpalatnyi kiszögellés maradt. Semmi sem maradt életben. Semmi sem élhette

túl ezt a támadást. Semmi sem maradt a sötét, elhagyatott cellában, csak a Világkígyó.

209

- Jobb, ha tudod, hogy követ minket - lihegte kifulladva Loki.

- Nem ez volt a terv?

- Milyen terv?

Kéz a kézben rohantak egy ajtókkal szegélyezett széles folyosón, amit minden irányból áradó,

rikító foszforeszkálás világított meg. Menekülésüket nem lehetett a szó szoros értelemben

futásnak nevezni: lábuk alatt a föld anyagtalan volt, akár egy álomban, és a futás közben

változott körülöttük a táj. Az ajtók gótikus boltívekből óriási tölgyfa kapukká, majd

ólombetétes kapuboltozatokká változtak, végül pedig egyszerű, falba vájk lyukakká, amelyek

ívtámasza csontokon nyugodott.

- Még mennyi? - lihegte Maddy.

- Mindjárt ott vagyunk. Csak megbizonyosodom…

A fény gyorsan változott: hol vörösen, hol zölden lüktetett. Azután egy olyan hang hallatszott,

ami kis híján berepesztette a dobhártyájukat; milliónyi álomba zárt, milliónyi álmodó hangja.

- Hogy csináltad? - kiabálta túl Maddy a hangzavart.

- Mit?

- Tudod. Hogy kijuss a cellából.

- A rövidebb utat választottam - felelte Loki. - A jó kis Jörgitől tanult alakváltoztatással. És

most kapaszkodj… - Megállt egy fekete-vörös ajtónál, amit varázsigékkel és rúnákkal vertek

ki. - Lehet, hogy ezt egy kicsit … felkavarónak találod majd.

Maddy ránézett. - Az apám?

Loki bólintott. Felvett alakján is látszott, hogy fáradt: színeiből lassan kiveszett a ragyogás. A

nyakában lógó órán, Hél ajándékán, harmincnyolc hátralévő percet jeleztek a mutatók.

Loki egy maroknyi rúnát hajított az ajtóra. Az ajtóba vésett Írás felfénylett, de az ajtószárnyak

zárva maradtak.

- Az ördögbe! - Loki nekitámaszkodott a csukott ajtónak, és néhányszor mély lélegzetet vett.

- Nem sok választ el a teljes kimerüléstől - vallotta be. - Rajtad a sor.

Maddy a csukott ajtót tanulmányozta. Thuris biztos megmozdítja, gondolta. Teljes erővel

támadott. Az ajtó megremegett, de nem engedett. Maddy ezután Ósszal, és Tyrrel is nekiment,

és az ajtó ismét megremegett. És vele együtt a folyosó is a talpuk alatt.

- Már nem sok híja - jegyezte meg Loki.

- Tudom - bólintott Maddy. - Még egy ütés, és azt hiszem…

- Nem az ajtóról beszéltem.

Maddy mögé pillantott, és a lány egy pillanatig semmit sem értett. Amikor azonban felnézett,

és meglátta, mi közeledik, tétovázás nélkül az ajtónak hajította Hagallt, Loki pedig maradék

erejével Isát vágta a folyosót betöltő, tőlük alig ötvenyardnyira tekergőző Világkígyó elé.

Isa félúton megdermesztette a levegőt, és szilárd falat alkotott, amit Jörmungand dühödten

ostromolt. A fal állta a támadásokat, bár már az első ütésnél megrepedt a jég, és látható volt,

hogy nem bírja sokáig feltartóztatni a kígyót. Ám ennyi is elég volt: az ajtó ugyan nem nyílt

ki, hanem egyszerűen csak eltűnt, és egy újabb gyomorforgató oldallépéssel Loki meg a lány

már bent is teremtek.

210

Az Álom folyó túlsó partjáról Hél érdeklődéssel figyelte a fejleményeket. A virrasztóóra több

célt is szolgált, köztük nem utolsósorban azt, hogy tájékoztassa Hélt, aki most csontfehér

fellegvára mélyéről, egy teremből figyelte halott szeme elsötétített tükrén át a két tilosban

járót.

Milyen különös, gondolta Hél. Nagyon furcsa! Loki húzásait persze sosem lehetett

kiszámítani, de arra Hél igazán nem számított, hogy éppen ide tér majd vissza. Akaratlanul is

furdalta a kíváncsiság, vajon mi lehet Loki terve. Feltételezte ugyanis, hogy az Ármányos

sántikál valamiben - Lokiról sok mindent el lehetett mondani, de azt nem, hogy bolond lenne

-, bár a vállalkozás kimenetelét illetően fikarcnyi kétsége sem volt. Nem ont majd könnyeket,

ha Loki elbukik, sőt! Baldr évszázadokkal korábbi halála óta Loki pusztulásának végignézése

jelentené számára a gyönyörűség első igazi rezdülését.

A kíváncsisága azonban nem tartott sokáig, ahogy semmi más sem Hélben. Habár a

kíváncsiság már nem gyötörte, a kétarcú asszony mégis elragadtatva figyelte, ahogy peregtek

a másodpercek. Halott szemével látta a Poklot, ahogy habosra kavarják az álmok, élő szemét

pedig a folyó partján egymás mellett heverő két alakra szegezte, akiknek valódi testét egy

selyemszálnál is finomabb rúnafény köteg kötötte össze alvilágbeli alakjaikkal.

Ha elvágta volna a fényköteget, megrövidítette volna az életüket. Ám Hél egy órát ígért nekik

odabent, és esküjét - még ha Lokinak tette is - nem szeghette meg. Hélt egyébként sem az

Erődben zajló események izgatták, hanem a varázstárgya, amit Loki hátrahagyott. Erős igézet

lengte körül - a Régi Korokból maradhatott hátra -, és ettől úgy csillogott és ragyogott, mint

egy elfeledett nap. Hél elképzelni sem tudta, hogy Loki miért hozta magával, vagy miért tett

úgy, mintha elrejtené előle, amikor tudnia kellett, hogy rögtön észreveszi.

És a varázstárgy most lágyan, csalogatóan hívta sivatagi rejtekhelyéről. Ismerős volt a

hangja. Hél mégsem tudta hová tenni.

Csapda, gondolta. Bármi is ez, Loki azt szeretné, ha elvenném.

Élő szemével az Ármányost figyelte: úgy tetszett, mintha Loki aludna. Időnként összerándult

és a homlokát ráncolta, mintha valami rémálom gyötörné. Hél látta a szálat, ami Lokit álmodó

énjéhez kötötte: áttetsző ibolyaszín fényköteg volt. Finoman megtapogatta, és mosolyogva

arra gondolt, hogy egy másik világban az érintésétől végigfutott a hideg Loki hátán.

Vajon tényleg csapda? , töprengett. Loki nem szokott ilyen átlátszó megoldásokhoz

folyamodni. Igen ám, de ha nem akarta, hogy elvegye, akkor miért hagyta ilyen jól látható

helyen?

Loki nem cselekszik nyíltan, Loki csalafinta. Bármit tervezzen is, a kézenfekvő válasz

bizonyára hamis. Hacsak nem éppen arra számít, hogy Hél így okoskodik majd. Ez esetben a

kézenfekvő válasz a helyes. Kivéve, ha…

Kivéve, ha egyáltalán nincs terve, gondolta Hél.

Hacsak Loki gondatlansága nem blöff, amivel azt a gondolatot akarja benne ébreszteni, hogy

Loki tartogat egy-két ütőkártyát. Ez esetben a védelmét szolgálja, az ellenséges fogadtatás

esetére tartogatott másik tervét. De mi van, ha mégsem? No és ha úgy van, ahogy először

gondolta, és Lokinak egyebe sincs, mint agyafúrt esze meg virtuskodása?

211

Ha ez a helyzet, akkor ki van szolgáltatva az ő kényérnek-kedvének. És a varázstárgy, amit

hozott, az a hívogató csecsebecse az övé, szabadon elveheti…

Egyetlen varázsigével hívta magához. A tárgy Loki zsákjában lapult, és úgy ragyogott, hogy

szinte látni lehetett a kopott bőrön át. Hél kiemelte, és a Suttogó fénye elárasztotta, csaknem

megvakította ragyogásával.

Hél még sosem látta a Suttogót. Mimir ideje lejárt a születése előtt, és az AEsirek sosem

szellőztették a titkaikat. Ám Hél azonnal felismerte benne a varázserőt, és amikor a kezében

tartotta, érezte, hogy végigfut rajta a tárgy energiája. A Suttogó hangja fülsiketítően üvöltött

az agyában.

Öld meg őket!, parancsolta.

212

Több szem többet lát, tartja a mondás. Cukroszsáknak szerencsére fogalma sem volt róla,

hogy a Hélbe vezető út gondján együtt osztozik Odinnal, a hat Vanirral, a Vadászistennővel,

Nat Parsonnal, a halott vizsgálóbíróval, Adam Scattergooddal, a lelkész feleségével, a

völgyből való gazdával és egy hordóhasú kocával. Ám még ha tudta volna is, nem valószínű,

hogy ez a tudat különösképpen feldobja.

A kobold körülbelül ötpercenként ellenőrizte a rúnakövet. Most vagy a szokásosnál hosszabb

időre kalandozott el a képzelete, vagy a kő ilyen rövid idő alatt is tovább sötétedett. Cukor

nem gondolta, hogy a képzelete játszik vele. És pontosan tudta, mit kell tennie.

- az Alvilág - morogta lázasan. - A Kapitány őrültebb, mint gondoltam! Szóval azt akarja,

hogy az Alvilágba kövessem? Hogy megtaláljam a Suttogót? Mi az a Suttogó, kérdem én.

Mire ő csak annyit mondott, hogy ….

Ne hagyj cserben.

A kobold megborzongott. Pocsék volt a helyzet, de Cukor tudta, hogy a Kapitány ért ahhoz,

hogy kimásszon a csávából. És ha így lesz, és Cukor mégis elárulja…

Megbabonázva meredt a kőre, és figyelte, ahogy a színe cinóbervörösről karmazsinvörösre

vált, majd rubinvörösre sötétül.

A Kapitány biztosította arról, hogy a kő mutatja majd neki az utat. Cukor látott már ilyen

köveket, bár még sosem használta őket. A rúnamágia a Látók Népének való, nem a

koboldoknak. Cukorban már a kő érintése is nyugtalanságot keltett, nemhogy a használata.

De eddig tényleg mutatta a nyomot: minden rontott varázsigét, minden színjelet. És most,

hogy elfogyott a színjel, megnyitja majd az utat Hélbe; az utat, amelyre élő nem lép, már ha

élő akar maradni.

Ha vörös lesz, halálos veszély fenyeget.

Cukor a Kapitány utasítása szerint a földre hajította a követ. Az előbb még láthatatlan átjáró

egy csapásra kétfelé ágazott a lába előtt. A folyosóban sötét volt. A nyílásba lépcsőfokok

vezettek le, amelyek mintha fekete üvegből lettek volna. Cukor tudta, hogy alatta következik

az utolsó szakasz, ami az Alvilágba, a Suttogóhoz vezet.

Még egyszer lenézett a Kapitány amulettjére, ami időközben rubinvörösről ökörvérvörösre

sötétült, most pedig már egy nagyon finom vörösbor éjféli csillogására emlékeztetett a színe.

Ha megfeketedik….

Az istenekre, citerázta Cukor.

És félelemtől nyöszörögve zsebre vágta a követ, és szapora kocogással megindult lefelé a

keskeny lépcsőn, a Holtak Földjére vezető úton.

Három nap telt el, amióta Odin a menekülők nyomában belépett a Lenti Világba. Ez idő alatt

körültekintően és fokozatosan ereszkedett lefelé, és igyekezett úgy haladni, hogy a folyó

mindig elválassza üldözőitől. Kétszer kelt át a Strondon, és kerülő úton jutott el az

Alvilághoz; reménykedett, hogy ilyen módon sikerült letérítenie a nyomáról Szkádit és a

lelkészt.

A három nap alatt alig ivott, alig evett. Még most is sötétségben járt, de észrevette, hogy az

irányérzéke bámulatosan sokat javult, és olyan pontosan érzékelte a színeket, ahogy a háború

óta sosem.

Megérezte, amikor a Vanirok beléptek a Lenti Világba, ahogy korábban azt is megsejtette,

amikor a Vadászistennő a nyomába eredt. Kísértést érzett, hogy kapcsolatba lépjen velük, de

213

mostani állapotában nem mert közeledni hozzájuk. Később, azt igazi alakjában majd

megteszi, gondolta, amint visszaszerezte a Suttogót. Már ha a Suttogó valaha is újra az övé

lesz.

Odin addig is a jelek olvasására összpontosított. A jelek a Lenti Világban húzódtak, mint egy

pompásan kifeszített hárfa húrjai. Odinnak komolyan összpontosítania kellett, és még a

varázserejét is segítségül hívta. Minden új jellel nőtt benne a rossz előérzete.

Végül elhajította a rúnákat. Vakon, de ez mit sem számított: az értelmük így is világos volt.

Először fordítva felrajzolta Raedót, a saját rúnáját. Ezt aztán Naudírral, a Halál rúnájával

húzta át.

Ezt követte Ós, az AEsir, majd Kaen fordítva, Hagall, a Pusztító, végül Thuris, a Győzelem

rúnája.

- Győzelem, de kinek a győzelme?, töprengett Odin.

A Rendé, vagy a Káoszé? És kinek a pártját fogják az AEsirek?

Kezdődik hát, gondolta Odin. Nem a föld felett, ahogy mindig is képzelte, hanem mélyen a

Káosz gyomrában. Még nem a háború - talán csak nem -, de sor kerül majd arra is, olyan

biztosan, ahogy az őszt a tél követi. És Lokinak része van benne, hogy Maddynek is. Mi

indította el az események láncolatát? Az Alvók felébresztése? A Suttogó megtalálása? Vagy

más? Képtelenség volt megmondani. Odin csupán egyet tudott: hogy neki is ott kell lennie.

Volt még valaki, aki meg volt róla győződve, hogy ott kellett lennie. Ez a valaki nem volt

más, mint Ethelberta Parson. Az asszony már képtelen lett volna válaszolni, hogy miért kell

neki ott lennie, de ahogy Doriannal a céljuk felé közeledtek, egyre sürgetőbben érezte a

bizonyosságot. Elviselték a hideget és a kényelmetlenséget, a lábukon vízhólyagok támadtak,

az ételük néhány nyers krumplin kívül elfogyott, ám ezeket a disznónak tették félre, nem volt

már olajuk a lámpába, és Ethelberta mégis rendületlenül nyomult előre Kövér Lizzy tömzsi,

szimatoló alakja után a Lenti Világ labirintusában.

Dorian Scattergood már rég lemondott arról, hogy bárkit is találnak ebben a véget nem érő

útvesztőben. Már abban sem bízott, hogy valaha hazatalál, bár nem ezért ment tovább. A

foszforeszkáló falak halvány derengésében Ethelt már csak elmosódott alaknak látta. A nő

meg csak ment, türelmesen, fáradhatatlanul; nem félt a patkányoktól és a koboldoktól, akikkel

a Lenti Világ felsőbb rétegeiben találkoztak, és rá sem hederített a mellettük elhaladó

holtakra.

- Nem kell félnünk tőlük - mondta Doriannak, amikor a lelkek első susogó hulláma

elnyomakodott mellettük. A félelemtől remegő Doriant a falnak szorították, de Ethel

közönyösen utat vágott közöttük, és a körülöttük felhangzó gyászos hangokkal - köztük Jed

Smith és Audun Briggs ismerős hangjával - mit sem törődbe ment tovább. Követte a tömeget

a Holtak Földjére.

A Hélbe vezető út Maddyt is eléggé megviselte, de Odint még inkább. Vak szemét képtelen

volt lehunyni, hogy kizárja a holtak jelenlétét; füle önkéntelenül meghallotta könyörgéseiket

és átkozódásukat. Ők is megérezték Odint és mérföldeken át magukkal ragadták; lába alig

érintette a folyosó padlóját, ahogy a masírozó halottak menetének újabb s újabb hulláma kapta

fel.

Nem először vágott neki ennek a veszélyes útnak, és mindannyiszor kellemetlennek találta,

most mégis úgy érezte, megváltozott valami. A tömegben várakozásteljes izgalom érződött. A

beavatottság érzete nyugtalanította Odint. Ráadásul a holtak, most először, beszéltek is hozzá:

a nevén szólították.

Vak ember a Hélbe vezető úton

(imádkoztam hozzád, hagytál meghalni)

Odin, akinek nincs szeme, még élsz? Már.

214

Nem.

Sokáig.

Amikor végül egy élő hangját hallotta, egy élő színeit érezte, kis híján elment mellette a nagy

hang- és zűrzavarban. A hang keseregve szárnyalt és bukott le, és mintha hosszan vitatkozott

volna magával, mielőtt egy pillanatnyi hallgatás után folytatta az egyoldalú vitát.

Mondom, hogy nem lehet

Nem fogom, és nem is akarom, mer' nem megy, természetellenes, nem vehetsz rá, rendben,

neked talán megy, de

halálos veszedelem, aszongya

halálos veszedelem

A jel koboldarany volt, ami t most bizonytalanság és félelem színezett. És volt még valami a

közelében: egy varázslattal átitatott zálog, amin egy nagyon is ismerős rúnajel virított.

Odint szemernyit sem érdekelte Cukroszsák, de Loki pecsétjét nagyon is jól ismerte. Yr és

Naudír jeleivel észrevétlenül a kobold közelébe lopódzott, hogy elkapja, mielőtt az kereket

oldhatna.

Pár másodperc múlva Cukor már Odin markában vergődött.

- Nahát, tábornok úr, mélcsás uram - kezdte. - Micsoda megle…

- Kímélj meg a locsogásodtól - mordult rá Odin, és leült a köves padlóra. A keze nem

eresztette a kobold gallérját. - Nem telik bele sok idő, és kimondok egy nevet, te pedig

mindent elmondasz, amit tudsz. Világosan, gyorsan, az igazsághoz híven és egyetlen

felesleges szó nélkül. Ha nem, kitöröm a nyakadat. Lehet persze, hogy amúgy is megteszem.

Nem vagyok a legjobb hangulatban. Megértetted?

Cukor olyan hevesen bólogatott, hogy az egész teste rázkódott.

- Készen állsz?

Cukor ismét bólintott.

- Helyes. Loki.

Cukor nyelt egy nagyot. Odin fenyegetésére gondolva egy szuszra hadarta el a

mondanivalóját. - Pokolmentőakciómaddyapjahalálosveszedelemlejárazidő…

- Várj csak - szorította meg erősebben a nyakát Odin. - Halljam még egyszer. Lassan.

Cukor bólintott. - Pokol - nyögte fojtott hangon. Mentőakció. Maddy apja. Halálos

veszedelem. Lejár az idő.

- Egy szavadat sem értem - förmedt rá Odin.

- Azér', uram, mer' kiszoríjja belőlem a szuszt! - védekezett Cukor.

Odin lazított a szorításán.

- Köszönöm uram - hálálkodott szolgalelkűen Cukor, és leült a padlóra. - Ideje mán, hogy

megöntözzem a torkomat, uram, meg aztán cseles történetről van ám szó. Mondanám inkább

a magam szavaival, ha nem teccik haragudni, oszt nem bánnám, ha a nyakam is egyben

maradna.

Odin felsóhajtott. Koboldok, gondolta. Előbb faggatná ki a holtakat, mint hogy egyetlen

értelmes szót is kihúzzon egy koboldból. De visszafojtotta a türelmetlenségét, és újra kezdte.

- Áruld el, hol az öcsém.

215

Loki egy pokolbeli cellában várta, hogy Maddy felkészüljön a Mennydörgővel való

találkozásra.

A cella különbözött attól, amiben korábban raboskodott. Először is tiszta és kényelmes volt;

volt benne ágy, rajta lepedő és vastag paplan, lámpa és rojtos lámpaernyő, egy kis virágos

szőnyeg, az ablakból pedig zöld mezőre nyílt kilátás. Az ablakpárkányon egy vázában virágok

díszelegtek. Az ágy mellett egy kis asztalkán Maddy olyasmit látott, ami teára és süteményre

emlékeztetett. Az asztal melletti hintaszékben egy picike, vénséges vén anyó kötögetett.

Loki felkacagott a háta mögött. - Á, szóval ez Thor, a Mennydörgő cellája! Az istenekre,

Thor, tudtam, hogy ferde hajlamú vagy, de ez egyszerűen nevetséges!

Maddy elképedve fordult felé. - Mintha azt mondtad volna, itt az apám!

- Itt is van - vigyorgott Loki.

- Nem értem.

Loki az idős hölgyre mutatott, aki tovább hintázott és kötögetett a székben. - Hadd mutassam

be Ellie-t, más néven Öregkort. - Újra felnevetett, a szeme gonoszkodva, vidáman csillogott.

Ellie felnézett a kötéséből, és madárszerűen fekete, csillogó szemét Maddyre szegezte. -

Csendben legyetek - mondta. - Alszik a férjem.

Maddy nesztelenül az ágyhoz ment, ahol tényleg feküdt valaki a paplan alatt: ki tudta venni a

váll formáját, a madártojáshoz hasonlóan törékeny koponyát, a fejtetően lengedező hófehér

hajpihéket.

- Elég! - tápászkodott fel Ellie egy sétabot segítségével. - Tiszteld az öregeket és a feletted

állókat.

- Elnézést - szabadkozott Maddy. - Az apámat keresem.

- Az apádat, mi?

- Igen. Thort, Odin fiát. Akit Mennydörgőnek is hívnak.

Az öreg hölgy milliónyi ránccal szabdalt arca még több barázdába szaladt.. - Bizonyára

tévedsz, kedveském - jelentette ki. - Itt csak én vagyok meg az öregem, de ő beteg, szegény

feje, fél lábbal már a sírban van…

- Hazudtál - fordult Maddy Lokihoz. - Az apám nincs itt.

- Ne feledd, mit mondtam, Maddy - rázta a fejét Loki. - A Fekete Erődben magunk alakítjuk

ki a cellánkat, és ki-ki a maga legrejtettebb, leküzdhetetlen félelmeiből választja ki a saját

börtönőrét.

- A félelmeiből?

- Én, mint tudod, egy kígyót kaptam. Az apád számára az Öregkor és a kényelmes ágy a

legrémisztőbb. Kinek mi, ugyebár.

Loki beszéd közben az ágy másik oldalára sétált, és Maddy látta, hogy a bal kezével rúnákat

rajzol; olyanok voltak, mint a kis nyilak, s dobásra készen lebegtek a levegőben. Loki még

most is mosolygott, de egyszersmind hunyorgott az összpontosítástól.

- Azonnal hagyja abba! - kiabálta Ellie, és a botjára támaszkodva az ágyhoz bicegett. - Nem

hagyom, hogy felébressze a férjemet!

Loki félreállt az útjából, de az öregasszony utána iramodott, a kezében tartott botból rúnafény-

szikrák pattantak ki.

- El az útból! - kiáltott rá Loki Maddyre, és futótűzgyorsasággal hajította az alvó alak felé az

első rúnáit; Maddy felismerte Óst. Loki színei tovább tompultak; az öregember összerezzent,

és motyogott valamit. Egy sovány kéz belekapaszkodott a takaróba.

216

Ellie most már kifejezetten fenyegetően viselkedett. Gombszerű fekete szeme dühösen

villogott, ráncos öregasszonyarca eltorzult a haragtól. - Figyelmeztetem, fiatalember! -

kiáltotta.

Loki ekkor egy második rúnát hajított el - egy fordított Naudírt -, és a színei ismét

elhalványultak. Az öregember úgy nyöszörgött, mintha félelmetes álom gyötörné.

Ellie felháborodottan kiáltott fel, és Loki felé vágott a rúnabotjával.

Loki sietve hátrébb ugrott, és a bot egy hajszálnyival süvített el mellette; nyomában porrá

omlott a köztük álló asztal. Az öregasszony másodszor is odavágott, ám ismét elvétette az

ütést. Loki ujjai közül kirepült az utolsó, maroknyi rúna, és egyenesen az öregember

mellkasának csapódott.

- Mit művelsz? - sikította Maddy, túlkiabálva a vénasszony dühös sipítását.

Loki egy szót sem szólt, csak állt és mosolygott. A jele gyorsan fakult: az ibolyaszín

kísértetiesen sápadt lett. Eltűnt az ablak a kellemes kilátással, és keskeny hasíték keletkezett a

helyén, amelyen át a Pokol űrjére lehetett látni. Nyoma veszett minden másnak is: a széknek,

a függönyöknek, a virágvázának. Végül csak az ágy maradt: némi sziklapárkányon szétszórt

rothadó szalma, s azon egyetlen élőlény.

Az öregember megmoccant, majd kisvártatva nyújtózott egyet. Aztán izmot növesztett, egyre

többet és többet. A haja olyan vörös lett, mint Lokié, vadul meredező vörös szakálla támadt.

Végül kinyitotta a szemét, ami sötéten és szenvedélyesen villogott, akár a zsarátnok.

A Mennydörgő teljes vértezetben szállt ki az ágyból. Léptei alatt megremegett a föld.

- Eljött az idő, hogy megtartsd az ígéretedet - szólt oda Maddynek Loki, és addig hátrált a

fenyegető alak elől, amíg csak a fal engedte.

Thor egyetlen lépéssel a nyomába eredt, Ellie-t félresöpörte az útjából, és tizenkét

hüvelyknyire megállt Loki előtt. Jó két lábbal volt magasabb nála. A keze bíbor rúnafénytől

szikrázott.

- Melyik ígéretemet? - érdeklődött Maddy.

- Azt, hogy közbelépsz az érdekemben, ha bármelyik családtag esetleg „zokon venné” , hogy

még mindig életben vagyok.

- Á, azt az ígéretet! - mondta Maddy.

Thor lapáttenyerével megragadta Loki nyakát. - Te! - mennydörögte. - Minden csontodat

apróra töröm, kezdve a nyomorult nyakaddal. Aztán még egyszer összetöröm őket, hogy

megbizonyosodjak: egyet sem hagytam ki. Végül még meg is darálom őket. Azután - az

arcán széles, vörös, barátságos mosoly jelent meg - megkínozlak egy kicsit!

- Talán még nem említettem - nyögte Loki -, hogy eljött velem egy barátom, és felmerültek

bizonyos … kérdések…

Thor ujjai szorosabbra fonódtak Loki nyaka körül, és lassan, de biztosan kezdték kiszorítani

belőle a szuszt.

- Segítség…! - sipította Loki.

Amint Maddy a mennydörgés istenének karjára tette a kezét, és kimondta, hogy - Apa…-,

valami leírhatatlan zaj hallatszott. A Világkígyó kiszakította az ajtót a helyéből, és tekergőző,

irdatlan testével betöltötte a helyiséget.

Thor Maddyre pillantott. - Hogy érted, hogy apa?

A szorítása lazult Loki nyakán, aki most a cella falának préselődött, és próbált a lehető

legmesszebb kerülni Jörmungandtól. Ellie, akit felpaprikázott az újabb betolakodó

megjelenése, botjával a kígyó felé vágott.

- Óriási - morogta Loki a bajsza alatt. - Látogasson el ön is a Pokolba! Ideális helyszín

családi találkozók lebonyolításához.

Thor, aki nem volt gyors észjárású, nehezen fogta fel, mit akar tőle Maddy. - A lányom vagy?

- kérdezte vontatottan. - Biztos emlékeznék rád…

217

A hátuk mögött a vénasszony derekasan állta a sarat a Világkígyóval szemben. A végén

persze az Öregkor mindent legyőz, és bár a Jörmungandot érő ütések viszonylag gyöngék

voltak, Ellie-t láthatóan nem zavarta a kígyó mérge.

- Nem akarok közbeszólni - mondta Loki -, de ha esetleg a lényegre szorítkoznánk …. Thor,

hadd mutassam be Maddyt. Azért jött, hogy kiszabadítson innét. Akárcsak én. Nem mintha

értékelnéd a kedves gesztust, hiszen lefoglal, hogy összetörd minden csontomat, és nem

marad időd hálát érezni. Ám minthogy összesen tizenkilenc percünk maradt, részemről inkább

más alkalommal…

- Tizenkilenc perc mire? - kérdezte Thor. A fenyegető veszély hallatán éberebbnek és

boldogabbnak látszott; még a szakálla is hetykébben meredezett. Egyre inkább emlékeztetett

egy háborúba készülő hadistenre, aki a készülődés minden pillanatát élvezi.

- Idehallgass - kezdte Loki türelmetlenül. - A Pokol kellős közepén vagyunk. Puszta ittlétünk

olyan felfordulást okoz, amit elképzelni sem tudsz. Tudniillik nem fecséreltük az időt arra,

hogy feltűnésmentesen próbáljunk beosonni. Máris vagy száz álmon ütöttünk lyukat, száz

démont hagytunk kiszökni, köztük az Öregkort és a Világkígyót. Ha tehát ki akarunk innen

jutni, akkor az eszünkre, és nem a testi erőnkre kell hagyatkoznunk.

Thor arca elsötétült. Az ökle ütésre lendült…

- szükséged van rám - mondta gyorsan Loki.

- Szükségem? Miért?

- Mert tudom, hogy kell isteneket kiszabadítani.

Maddy élénken csillogó szemmel hallgatta, ahogy az Ármányos előadta legújabb tervét.

Apránként hatalmába kerítette az érzés, hogy rosszul ítélte meg Lokit. Elszégyellte magát,

amiért korábban azt hitte, hogy ő „az áruló a kapuban”-

Meg is akarta mondani neki, de nem volt rá idő. A virrasztóóra tizenhat percet mutatott, és

Ellie meg Jörmungand éppen ki akarták rúgni a falakat. Mindkettő körül rúnafény sercegett,

és a levegőt úgy átitatta a méreg, hogy csípte és égette Maddy szemét.

- Idehallgassatok! - mondta sürgetően Loki. - Meg kell, hogy védjetek …. Mind a ketten! A

varázserőm a végét járja, és semmi esélyem, ha harcra kerül a sor. Ráadásul nagyon gyorsnak

kell lennünk.

A Mennydörgő beleegyezően morgott.

- Köztudott, hogy kis barátunk, Jörmungand átsiklik az álmokon. Durva, ijesztő külseje

ellenére csak egy egyszerű kukac, aki a vackára igyekszik. Ami az ő esetében nem más, mint

az Álom folyó. Tudtok követni?

- Folytasd - morogta Thor.

- Eddig mindent elkövettünk, hogy lelassítsuk a haladását. Egy ekkora lény felhívja magára a

figyelmet; lyukakat szakít a Pokol szövetén; úgy fúrja át magát, mint egerek a járásbeli sajtot.

De mi lenne, ha mi kifejezetten szeretnénk lyukakat fúrni? Nincs más teendőnk, mint hagyni,

hogy Jörgi a megfelelő helyen ámokfutást rendezzen, és a tombolását kihasználva olyan

kitörést rendezhetünk, amilyet még nem pipált a Káosz. Csak csalival kell szolgálnunk…

- Csalival? - értetlenkedett Thor. - Mi ez, horgászkirándulás?

- Tizenöt perc - nézett Loki Maddyre. - Kövességek a kígyót, és semmi pénzért ne álljatok

meg.

Thor szakálla veszélyesen meredezett. - Mondd csak, vakarcs, milyen csalira gondoltál?

Maddy már mindent értett. A hátán végigfutott a hideg, amikor a halotthalvány, sápadó

színjelű Loki oldalt lépett, és a cella falán át a semmibe hullott.

- Természetesen önmagára - felelt helyette Maddy.

218

Egy másodpercbe sem telt, és Jörmungand máris Loki után vetette magát. Öregkor sem volt

rest, a kígyó csatakos tekervényeibe kapaszkodott. A megroggyant falból kődarabok

záporoztak. A kígyó másodszori nekifutásra már át is tört, és Thor meg Maddy belelátott a

szomszédos cella szédítő mélységébe. A kígyó azonnal átvetette magát a lyukon, ők pedig egy

örökkévalóságnak tűnő pillanatig meredten bámulták olajosan fekete testét, ahogy

átnyomakodott az omladozó nyíláson.

- Kapaszkodj! - kiáltott rá Maddy Thorra, azzal átkarolta a kígyó farkát, és készen állt, hogy

kövesse az ismeretlenbe. Thor is így tett: belekapaszkodott Jörmungand tekervényeibe, és

lábával erősen szorította a lény oldalát. Maddy úgy érezte, mintha nyereg nélkül ülnének meg

egy lovat, csakhogy ennek a lónak hiányoztak a lábai, háromszáz láb hosszú volt, és mérges

gennyet váladékozott. Ráadásul pokoli bűzt árasztott! Maddy mégis belecsimpaszkodott, és

lehunyta a szemét, nehogy az állat szájából áradó mérges kigőzölgés megvakítsa.

Épp csak egy pillanatra nyitotta ki a szemét. Másodszor repült át a Pokol émelyítő látképe

fölött. Megkínzottak kiáltásai hallatszottak fel hozzájuk; álmok rongyai suhantak el alattuk,

mint a felhők. A következő percben már lefelé zuhantak, és a fejük felett nyüzsögtek a

tiszavirág-kísértetek. Maddy lehunyta a szemét…

És amikor ismét kinyitotta, a Világkígyó éppen rikoltva suhant végig egy fényfolyosón,

amelynek a végében egyetlen alak - Maddy férfinak látta - forgott a levegőben függő

csillagkeréken. Alattuk valami csupaszem lény csattogtatta a fogát Jörmungand felé. A

következő pillanatban kiértek egy nyitott térbe, ahol tüzes gödrökből kénes bűz áradt, és egy

szőke asszony emberi csontokkal szegélyezett kráter fölött egy óriási, gyönge páncélú

svábbogárral birkózott.

Maddy észrevette, hogy Thor rúnákkal dobálja az alattuk hemzsegő tiszavirágokat. Iszonyatos

volt az ereje, és amikor eltalált egy-egy kísérteties támadót, a robbanás utórezgése lyukakat

szaggatott a csupasz földbe, Pokoldarabkákat fröccsentve szét az űrben.

Így szálltak át vagy egy tucatnyi tájon, cellán és alagúton. A nyomukban álmok törtek szét,

cellafalak omlottak le, álmodók riadtak fel. Maddy csak sejtette, mi történik körülöttük, mert a

szemét csípte a kígyóméreg, és ereje utolsó morzsájára is szüksége volt, hogy le ne essen.

A Mennydörgő azonban jól érezte magát. Mostanra már nagyjából felfogta, mi történik

körülötte, bár a finomabb részletek felett nagyvonalúan elsiklott. Thor nem volt egy lángelme,

de a démonokat felismerte, és látta, hogy itt aztán van belőlük bőséggel. Eredeti alakját

visszanyerve csaknem boldogan hajigálta a gondolatvillámokat, és az elmúlt ötszáz év rossz

emlékei szelíden tűntek tova, mint egy régi álom.

Lokinak nyomát sem látták. Halványuló színjele elveszett a temérdek tiszavirág-kísértet és

fénynyom tengerében; alakja - ami kétségbeejtően aprónak tűnt a mögötte loholó

óriáskígyóhoz képest - már rég eltűnt Maddy szeme elől. A lány csupán remélte, hogy még

életben van. Jörmungand tekervényei vadul csapkodtak. A kígyó egyre erősebb lett, és menet

közben úgy csépelte és szaggatta az álomerődöt, mint egy gép.

A Pokol darabjai hullottak a nyomában. Álmodók szabadultak el, bár Maddy képtelen volt

megállapítani, hogy AEsirek voltak-e, vagy sem. A tiszavirág-kísértetek pelyvaként szálltak a

levegőben. Maddy egyszer mintha azt is megpillantotta volna, mi fekszik a Pokol falain túl:

halott csillagokkal átszőtt, örvénylő, mindent beszippantó feketeség. Végigfutott a hátán a

hideg.

Ez volna a Káosz?

Lehunyta a szemét, és kapaszkodott.

219

Hél Őre a halott szem redőnye mögül figyelt.

- Tényleg sikerült neki! - mondta nem minden csodálat nélkül. - A kígyó szemmel láthatóan

egyre nagyobb lesz. Ha a félelmei növesztik ilyen nagyra…

A Suttogó vadul csillogott a kezében. - Öld meg! - biztatta. - A lányt is!

- Nem tehetem -válaszolta Hél. - Esküt tettem.

A kezében levő virrasztóóra, amely pontos párja volt annak, amit Loki a nyakában viselt,

kilenc hátralévő percet mutatott. Lehet, hogy Lokinak sikerült a csel, hiszen már nagyon közel

jár az Erőd pereméhez. Hél mindent látó halott szemével látta is, ahogy égő üstökösként

közeledik, nyomában a kígyóval, számtalan álmodót sodorva magával. Kilenc perc, vagy már

annál is kevesebb, és ha nem sikerül átkelnie a folyón, akkor a teste Maddyével együtt

megsemmisül, és mindketten örökre a Pokol csapdájába esnek. A Pokol máris kezdett

darabokra hullani, és eresztékein átsejlett a Túlvilág halott fénye.

- Mit számít az a kilenc perc? - kérdezte a Suttogó. - Gyerünk, öld meg, mielőtt még több

kárt okoz. - Sürgető volt a hangja, és zöldes fény lüktetett benne, ami nyugtalan árnyakat

rajzolt Hél arcára.

- Arra kérsz, hogy szegjem meg az adott szavamat.

- A szavadat? - förmedt rá a Suttogó. - Ugyan mit ér a szavad, ha olyannak adod, mint ő?

Ugyan már, hiszen tehetetlen, az istenek szerelmére, öld meg most, mielőtt túl késő…

- Képtelenség. - Hél a virrasztóórára pillantott. - Az esküm még… nyolc percig köt.

A Suttogó fenyegetően szikrázott: színei felizzottak, mint a parázs. Tudta persze, hogy Héllel

nehezen vergődik majd zöld ágra, még Loki teljes együttműködése mellett is. De még most is

alig hitte, hogy a befolyásától megszabadult, a Pokolban igazi alakjához visszatért Lokinak

tényleg volt mersze megpróbálni, hogy kiszabadítsa az isteneket….

Azt hitted, kivívod a megbocsátásukat, Ármányos? Visszanyered az AEsirek között elfoglalt

helyedet? Azt képzelted, Thor képes lesz megvédeni tőlem?

A Suttogó nagy erőfeszítéssel úrrá lett a dühén. Elképzelhető, hogy az istenek elmenekülnek

a Pokolból, de hova mennek azután? Ha belépnek az Alvilágba, valamennyien meghalnak,

hiszen testetlenül Hél tulajdonát képezik, és a kétarcú asszony azt tehet velük, amit csak akar.

A másik lehetőség, hogy az Álmon keresztül menekülnek, bár ez sem veszélytelen

vállalkozás. Még az elátkozottak is kétszer meggondolták, hogy vállalják-e a kockázatot, ami

azzal járt, ha az Álomba a forrásához ily közel léptek be.

Hét perc maradt. A Suttogó felmérte a folyón túl zajló események állását, és amikor

megszólalt, a hangja méztől csöpögött. - Segíthetek rajtad, hölgyem. Tudom, mire vágysz.

Tőlem megkaphatod…

Hél mindkét szemét kinyitotta. Nem tudom, mire célzol.

- Nem? - kérdezett vissza a Suttogó.

Múltak a másodpercek. Már csak hat perc volt hátra.

- Neeeem? - unszolta a Suttogó.

- Nem tehetem - ellenkezett Hél elhaló hangon.

- Dehogynem - hízelgett a Suttogó. - Egy kis vágás, egy apró nyisszantás, nem több, és

minden, amire valaha is vágytál, a tiéd lehet. Életért életet, istennő! Add nekem Loki életét -

azt a hátralevő öt percet kérem csupán! - és cserébe visszakapod Baldrt. Képzeld csak el:

Baldr élve! Forró, lélegző test. És csak a tiéd, istennő! Egyedül a tiéd.

Hél hosszú másodpercekig hallgatott. - Nem szeghetem meg a szavamat - felelte végül. -

Rend és Káosz egyensúlya a semlegességen áll vagy bukik.

220

- Állod a szavad, vagy sem, hamarosan úgyis támadás éri a Rend és Káosz közötti egyensúlyt.

Hél eleven szeme mohón villant fel fakó arcában. - Az meg hogy lehet?

A Suttogó megengedett magának egy fensőbbséges mosolyt. - Megegyeztünk, istennő?

- Mondd meg, hogyan, az ördögbe a szemeddel!

A Suttogó felizzott, és elárulta.

Loki a folyón túl lángoló lövedékként suhant a Pokol kapuja felé. Hél látta, hogy már

csaknem kiégett: színjele kihunyó láng; arcát eltorzította az erőlködés és az összpontosítás.

Mögötte Thor és Maddy repült, meg a kígyó, a farkába kapaszkodó Öregkorral. Nyomukban

pedig az álmodók úsztak százával, ezrével, egyetlen nyüzsgő rajt alkotva, miközben a hátuk

mögött az erőd széthullott. Valamennyien a folyó felé igyekeztek.

Az Alvilágon ekkor földrengés futott végig, alapjaiban rázva meg Hél birodalmát. Olyan

sziklák mozdultak el a helyükről, amelyek a világ kezdete óta álltak. A rengés hullámai

elértek a holtak közé is: csontok táncoltak, por szállt, köd szakadt fel, és Hél kiszáradt

torkából felháborodott üvöltés tört fel.

- Mi folyik itt? - rikoltotta a Holtak istennője. A kezében tartott virrasztóóra már alig

nyolcvanöt másodpercet mutatott.

- Ez maga a Káosz, ő kopogtat az ajtódon. A foglyait keresi. Ha Loki elmenekül, áttör

hozzád…

- Loki tette ezt?

- Öld meg most. Óvd meg a királyságodat és önmagadat.

- És ha tévedsz, Orákulum?

- Akkor is megmarad Baldr… Visszautasítod az ajánlatot?

- Baldr. - Hél ötszáz év óta másodszor sóhajtott fel önkéntelenül.

- Hetven másodperc.

- De én…

- Hatvan másodperc, és élve látod Baldrt! Ötvenkilenc, ötvennyolc, ötvenhét…

- Rendben, rendben hát! - Hél kinyújtotta halott kezét - az ujjai helyén csupán csontok

voltak, amelyek a kísérteties fényben sárgának és törékenynek tűntek. Loki aludni látszott a

pókszerű árnyékban: egyik karját kinyújtotta Hél homokos földjére; sebes száján mosoly

játszadozott. Az ezüstszál, ami a Pokolhoz kötötte, pókhálóként csillogott.

- Tedd meg, asszonyom. Vedd el az életét!

Hél kinyújtotta halott kezét, és elcsippentette a szálat. Abban a pillanatban rettenetes

szakadás, recsegés-ropogás hallatszott - mintha a Világokat eresztékeiknél szaggatnák szét -,

é a következők történtek egyszerre:

Cukor rúnaköve koromfeketére változott.

Odin mellett iszonyatos energiahullám söpört el, ahogy tízezer friss halott tódult be az

Alvilágba.

Az Alvilágban Jörmungand átjutott a kapun, és fejjel bezuhant az Álom folyóba.

A kígyót Loki is követte - még néhány másodperce volt hátra -, és teljes erővel egy korlátnak

csapódott. Az ütéstől halálos örvényben zuhant megállíthatatlanul a gödör felé.

A Világvégén a 262-es számú nyugalmazott magiszter, akit egy másik életben Fortune

Goodchildnak hívtak, csak annyit kérdezhetett magától, hogy Miképpen masírozhatunk az

Alvilágba?, mielőtt a Névtelen kimondott egy Igét, és a magiszter holtan esett a Tizenkettek

Tanácsának padlójára.

- Kezdődik - mondta a Suttogó.

- Micsoda? - kérdezte Hél.

- A vég - felelte a Suttogó, és lágyan felfénylett. - A Rend és a Káosz közötti utolsó

találkozó. Mindeneknek a Vége.

221

Hél ekkor látta, hogy a Suttogó is változni kezd: a kőfej kinyílt, mint egy rettenetes virág, és

új alakot öltött a levegőben. Hél végre meglátta a Suttogó valódi lényét: eleinte fantomszerű

volt, ám kisvártatva láthatóan felragyogott. Fényes, kissé hajlott hátú alak volt, sovány

arcában a szemhéj félig a szemére borult. A kezében forgó, sziporkázó rúnabotot tartott.

- Ki vagy? - ámult el Hél.

A Suttogó elmosolyodott. - Sok minden voltam már, kedvesem. A Bölcs Mimir. Odin barátja

és bizalmasa. Az Orákulum, aki megjósolta Ragnarököt. A nevem a Számtalan, mert olyan

sok van. De mivel barátok vagyunk, szólíthatsz a Napok Öregének.

222

NYOLCADIK KÖNYV

A Névtelen

Miről ábrándozik a rabszolga?

Hogy ő lesz az úr-

Mimir könyve, 5:15

223

Mindenki érezte a Kilenc Világon átsöprő lelki robbanást: az epicentrumtól százmérföldes

körben bíborfelhők tornyosultak, ajtók csapódtak, kutyák vonítottak, fülek véreztek és

madarak hullottak sikoltva a földre.

A Vanirok is érezték, és meggyorsították a lépteiket. Frey vaddisznó alakját vette fel,

Heimdall szürke farkasét Bragi barna rókáét, és mindhárman futásnak eredtek az alagútban.

Njörd tiltakozott, Freyja jajongott, míg Idun józanul felszedte a ruhájukat, hátha később

szükségük lesz rájuk.

Kövér Lizzy is érezte, és tudta, hogy közel járnak.

Az Alvilág szájánál, ahol a lelkész és a Vadászistennő elámulva nézték a síkon kibontakozó

jelenetet, a 4421974-es számú vizsgálóbíró is meghallotta, és a szabadulás hosszas, rekedt

sóhaja szakadt fel belőle, mielőtt szelíden kicsusszant a gazdatestből, és végigsuhant a Hélbe

vezető folyosón.

Megkezdődött, ahogy a Jó Könyv megjósolta.

A holtak elindultak. Tízezren.

Hél némán nézett végig a síkon előtte összegyűlt sokaságon. Mennyi, mennyi lélek, de hl a

hódolatuk? Miért sorakoztak fel úgy, mint egy hadsereg? Mi ez a Rend, melyben az emberek

holtak lehetnek, ám a Halálnak magának nincs tekintélye?

Iszonyatos fél arcát a tízezer felé fordította. - Legyetek holtak! - parancsolta.

Az emberek azonban nem mozdultak.

- Parancsolom, hogy széledjetek szét!

Még most sem mozdult senki: tízezer férfi állt, mint a kéve, és tekintetét az Alvilág felé

fordította.

- Te tetted? - fordult Hél a Suttogó felé.

- Természetesen - felelte az. - És most siess, add nekem a lányt is!

- A lányt? - Hél a nagy felfordulásban el is feledkezett Maddyről.

Most a virrasztóórára pillantott. Harminc másodperc maradt. Megszegte a Lokinak adott

szavát, és a Világok közötti egyensúly alapjában rendült meg. Bele sem mert gondolni, mi

történik, ha ismét megszegi. Máris érezte, ahogy emelkedik a folyó szintje, és azon túl a

Káosz úgy vert, mint egy beteg szív.

- Gyorsan! - sürgette türelmetlenül a Suttogó. - Minden pillanat, amit a lány az Alvilágban

tölt, szükségtelen kockázattal jár.

- Miért? - kérdezte Hél.

Lenézett az alvó lányra, akit egy selyemszál kötött az élethez. Eddig alig pazarolt rá

figyelmet; Loki és a Suttogó mellett szinte észre sem vett egy tizennégy éves lányt.

Most azonban jobban szemügyre vette: feltűnt a rozsdabarna rúnajele, és emlékezetében

kutatott a hasonlóság forrása után; talán családi vonásai ismerősek még abból az időből,

amikor az AEsirek uralkodtak a Világokban…

- Ki ez? - kérdezte.

- Senki - felelte a Suttogó.

- Furcsa, de Loki is ezt mondta.

A Suttogó haragosan fortyant fel. - Senki - ismételte meg. - Ne törődj vele, csak add nekem!

Vágd el a szálat, tedd meg, míg van rá esélyed…

Hél arcéle kifürkészhetetlen volt, mialatt szelíden kinyújtotta halott kezét, és tétován

megérintette Maddy arcát.

224

- Most tedd meg! - sürgette a Suttogó. - Tedd meg, és neked adom Baldrt….

Hél elmosolyodott, és megérintette a szálat, amely Maddyt még az élethez kötötte. Halványan

csillogott az érintése nyomán, és úgy fénylett. Mint a kezén a rúnajel…

- Az a rúnajel…. - szólalt meg Hél.

Tizennyolc másodperc.

- Kérlek! Nincs idő!

Hél élő kezébe fogta a lány kezét. Aesk élénkvörösen ragyogott rajta, és Hél abban a

pillanatban megértette. A Világkőris. A Villámfa. Az Új Írás első rúnája. És most az is eszébe

jutott, kire emlékezteti Maddy, és nem az alakja, hanem a színjele, és olyan mosolyt villantott

a Suttogóra, amely isteneket semmisített meg.

- Hát ezért akartad - mondta. - Ezért hoztad el Hélbe. És Loki…. Értem már, miért volt rá is

szükséged.

A Suttogó kétségbeesett grimaszt vágott. - Csarnokot építek neked, Hél - ígérte mézédes

hangon. - Amikor Baldr felkél halottaiból, együtt hálhattok az Égi Fellegvárban.

Hél az ajkához emelte az ujját. Különös érzés volt, hogy élő arca elpirul. Azt hitte, ezt egy

örökkévalósággal ezelőtt kinőtte ár. Ezerévesen, porszárazon már nem számított ilyen heves

érzésekre, erre a szinte lányosan feltámadó reményre…

Kinyújtotta a kezét, hogy elszakítsa a szálat.

225

A Világkígyó egy álom sebességének kétszeresével száguldott át a kapun. Maddynek és

Thornak csak annyi ideje maradt, hogy leugorjanak, mielőtt Jörmungand fejest ugrott a

folyóba; Öregkor még ekkor is a farkába kapaszkodott. Hatalmas vízfal emelkedett fel,

minden irányba tiszavirág-kísértetek felhői spricceltek szét, és néhány álmodó már át is jutott,

és Maddy, aki már látta az ezüstös szálat, mely a megtestesülését fizikai valójához kötötte,

utánuk indult a lassan összezáruló nyíláson át…

Mögötte megszámlálhatatlanul özönlöttek az álmodók. Volt közöttük emberi, vagy szemmel

láthatóan démoni, némelyik istenek színeit és rúnáit viselte, mások gépiesen masíroztak,

rángatóztak, mint egy lidérces álomban, párologva, férgektől hemzsegve nyomultak a

szabadságuk felé.

Thor féken tartotta a borzalmakat. A Pokol lakói - álmok és álmodók, a Káosz teremtményei,

a pusztítás motorjai, kígyók, idióták és minden más féreg, ami át akart jutni a Nyolcadik

Világba - jobbára nagy ívben kikerülték, és bár nem tarthatta távol mindegyiket a kaputól,

csak a leggyorsabbaknak és a legügyesebbeknek sikerült Jörmungandot az Alvilágból az

Álomba követnie.

Összegyűltek előtte az igazi alakjukban megjelenő AEsirek. Szánalmasan kevesen voltak -

mindössze hárman -, és amit láttak, a döbbenettől beléjük fojtotta a szót. Frigg, az Anya, Odin

felesége, magas, zöld szemű, a bal karján Sól rúnáját viselő asszony, Szif, Thor felesége, az

Aratás Királynője, az aranyhajú, aki Ár rúnáját viselte, és Tyr, a Félkarú, a harc istene, aki

tüzes színeiben úgy izzott, mint a zsarátnok, s aki bal kezében egy dárdát fogott, jobb keze

pedig mint önmaga kísértete lánggal íródott az éjszaka függönyére.

Thor remélte, hogy nem csak ennyien lesznek, de a többieknek vagy nem sikerült

elmenekülniük, vagy belehullottak a Káoszba, vagy az Álomba zuhantak, mert Thor

nyomukat sem látta. Vele együtt összesen négyen voltak.

Öten, ha Maddyt is számolja.

Intett Maddynek, hogy lépjen át a kapun. Csak ő juthatott be Hélbe, a többieknek az Álmon át

kellett menekülniük, mivel körülöttük a Kilenc Világ lassan szétszaggatta magát. Időről időre

egy-egy lény - isten vagy démon, Maddy képtelen volt megállapítani - nem tudott tovább az

Alvilágba kapaszkodni, és a semmi magába szippantotta; sikoltva hullott le. Apokaliptikus

volt a zaj, és a feneketlen mélység tokából egy baljós szívó, kuncogó hang hallatszott, mely

minden másodpercben egyre hangosabb lett.

- Most menj, Maddy! - kiáltott rá Thor.

De Maddy meglátott lent valamit. Amaz - talán egy férfi? - nagyon messze volt, az Alvilág

köde és parazitái, amelyek most halálos porszemekként kavarogtak a levegőben, eltakarták a

szeme elől. De a színjelhez, bármily halvány volt is, nem férhetett kétség. Lokit látta, aki

egyre mélyebbre hullott. Alatta és körülötte sebesen szakadt fel a Pokol szövedéke, és a

repedéseken át Maddy megpillantotta a Túlvilág halott, csillagos szakadékát.

-Menj már, Maddy! - kiabálta mellette Thor. - Menj át a nyíláson! Nincs már sok idő!

-De hiszen az Loki! - mutatott le Maddy a zuhanó alakra.

Thor bozontos üstökét csóválta. - Semmit sem tehetsz ér… - kezdte.

De Maddy már Loki után eredt.

Mielőtt Thor tiltakozhatott volna, már le is vetette magát, de nem az Alvilágba nyíló résbe,

hanem a sistergő levegővel teli üstbe; nem törődött a tiszavirág-kísértetekkel, sem azzal, hogy

a világ amelyet eddig elfoglalt, villámgyorsan falta fel önmagát, mint egy kígyó, amelyik a

saját farkába harapva nyeli el végül saját testét.

226

Thor már indult volna utána - bár nem tudta megmagyarázni magának, mi szüksége van

Lokira, de nem volt idő vitatkozni -, amikor hátrapillantott. A látványtól megtorpant, majd

elkerekedett szemmel bámulta az Álmon túl kibontakozó jelenteket.

Úgy tűnt, mintha Hélben ezer éve először szökkenne szárba az élet. Álegén felhők

gyülekeztek, és forró sötét szél fújt. De a Mennydörgő nem ezért ingott meg, bár a sík a

gyülekező felhőkkel és a halott nappal megszólalásig hasonlított arra a másik csatatérre a

Világvégén túl.

Thor a holtakat nézte. Nem az Alvilág halottait, az elveszett és szánalomra méltó lelkeket,

akik annyian voltak, mint a pelyva, hanem a holtak hadoszlopát, amely véget nem érőn

sorakozott, a tízezer főt, akiknek sorfala mozdulatlanul húzódott a sivatagban, az Alvilág

hatalmával szemben.

Tízezer Fő; mágikus szám, amelyet gyakran emlegetnek az utolsó csatáról szóló

beszámolókban. Egészen véletlenül pontosan ez volt a Rend tagságának a létszáma is, a tagok

- vizsgálóbírók, magiszterek, professzorok - még a Halálnál is erősebb Egyesülése.

És Thor úgy hitte, ismeri ezt a hangot, ezt az emberentúli szívó hangot, mely mintha a Káosz

mély lélegzete lenne, és lángoló szakálla alatt elfehéredett az arca.

Annak idején Ragnaröknél hallotta. Akkor számbeli kisebbségben voltak, de nem olyan

rettenetesen: Neki még megvolt a varázsereje, és persze a pörölye is, de a hang így is jegesen

szorította össze akkor a szívét.

De hiszen ez … - gondolta … Ebben a pillanatban iszonyatos recsegés hallatszott a Világokon

át, és Thornak csak annyi ideje maradt, hogy átfusson a fején: Aha, hát itt is van, és Maddy

életének utolsó pillanataiban a Rend csapatai feltartóztathatatlanul megkezdték menetelésüket

Hél síkján át.

227

Maddy mintegy ezer szinttel lejjebb érte utol Lokit az Alvilágban. Loki most már sebesen

zuhant, a szemét lehunyta, a kezében még most is a virrasztóórát szorongatta. Amikor Maddy

közelebb ért hozzá, kinyitotta a szemét, majd a fejét rázva ismét lehunyta.

- Halott vagyok, Maddy. Hagyj magamra!

- Micsoda? - Egy pillanatra, az Alvilág fülét ostromló kakofóniáján át szinte biztosra vette,

hogy azt mondta: halott vagyok. Ekkor meglátta az óra számlapját, és a szája néma sikolyra

nyílt.

Negyvenöt másodperc.

- Hagyj békén!

Negyvenkét másodperc.

Negyvenegy.

- Ki kell jutnod! - mondta Loki.

- Még mindketten kijuthatunk. Csak fogd meg a kezemet!

Loki káromkodott, amikor Naudír rúnája a csuklójára kulcsolódott. - Higgy nekem, Maddy!

Csak az idődet vesztegeted.

Harminckilenc másodperc.

Maddy vonszolni kezdte felfelé. - Nem hagylak itt - mondta. - Tévedtem veled kapcsolatban.

Azt hittem, te vagy az áruló a kapuban…

Most már mindketten felfelé robogtak: Maddy teljes varázserejével húzta Lokit, Loki pedig a

Kilenc Világ széthullásának fülsiketítő zaja mellett próbált a lelkére beszélni.

- De én voltam az áruló a kapunál! - bizonygatta Loki.

- Igyekszel nemes szívű lenni - mondta Maddy. - Az takarod, hogy itt hagyjalak, és mentsem

a bőrömet, ezért el akarod hitetni velem…

- Kérlek! - kiabált Loki. - Nem vagyok neme szívű.

Már csak harminc másodperc volt hátra. A gyorsaságukmost már felért a Világkígyó

legnagyobb sebességével, és úgy tűnt, mérföldeket tesznekmeg másodpercek alatt, a fülük

megsüketült a Káosz szívó robajától.

- Hallgasd csak! - kiabálta Loki. - Hallod ezt a zajt?

Maddy bólintott.

- Szurt tör át - mondta Loki.

Huszonnégy másodperc.

- Lord Szurt? A Pusztító?

- Nem, egy másik, mégis mit gondolsz?

Huszonkét másodperc: már látták a kaput. A nyílás most már gerelynél nem volt szélesebb, és

Thor két kézzel tartotta, az arca kivörösödött az erőfeszítéstől, a vállizmai kidudorodtak, mint

egy ököré, miközben a keskeny rés felé száguldottak.

Húsz másodperc.

- Ne aggódj, sikerül!

- Maddy… ne…

Maddy szíve majd szétpattant, amikor a bezáruló kapu felé vetette magát, és a még mindig

küszködő Lokit is magával vonszolta…

- Hallgass meg! A Suttogó hazudott. Tudom, mit akar, beleláttam az elméjébe. Azóta tudom,

hogy elindultunk erre az útra. Nem mondtam el, hazudtam, azt hittem, felhasználhatlak, hogy

magamat mentsem …

Tizenöt másodperc…

228

Maddy megrántotta Loki karját…

Naudír, a Kötő egy csattanással elszakadt….

És ekkor egyszerre három dolog történt:

Hél virrasztóórájának a számlapja keresztben elrepedt, és az idő megállt a tizenhárom

másodpercnél.

Az Alvilág egy csattanással bezárult.

És Maddy a saját bőrében ébredt, és amikor kinyitotta a szemét, Hél halott szeme tekintett rá.

229

Az alvilág bejáratában a lelkész és a Vadászistennő megálltak. Hél küszöbéig kergették

prédájukat, és most a síkságot nézték, ahol a két alak nyomában kis porfelhő támadt; az egyik

alak magas, a másik alacsony volt. Lassan távolodtak a sivatagon át.

Adam Scattergoodnak túl sok volt, ami elé tárult. A sivár ég ott tűnt fel, ahol égnek semmi

keresnivalója, névtelen csúcsok magasodtak, a holtak úgy masíroztak a kékségbe, mint a

viharfelhők … Még ha álom is, amit lát (kétségbeesetten kapaszkodott ebbe a vágyálomba),

akkor is rég feladta a reményt, hogy valaha felébred. A halál is ezerszer jobb ennél, gondolta.

Kíváncsiság nélkül követte a Vadászistennőt, a fülében a holtak zaja sustorgott, és az járt a

fejében, vajon érte mikor jön el a Halál.

Nat Parson egy gondolatot sem fecsérelt rá. Farkasmosoly játszott az ajkán, míg a megfelelő

oldalon kinyitotta az Igék Könyvét. Ellensége karnyújtásnyira volt; még ilyen irdatlan

távolságból is tudta, hogy egy varázsigével leterítheti, és elégedett kis sóhajt engedélyezett

magának, mialatt felidézte az Ige hatalmát.

Megidézlek, Odin, Bór fia…

Valami baj van, gondolta a lelkész. Amikor először használta a varázsigét, még fokozódó

mélabú telepedett rá, a hatalom minden kimondott szóval egyre csak nőtt, amíg mozgó fallá

nem vált, mely mindent agyonnyomott, ami az útjába került. Most azonban hiába mondta ki a

szavakat, az Ige nem mutatkozott.

- Mi történt? - kérdezte Szkádi türelmetlenül, amikor Nat hangja a mondat közepén

elcsuklott, és megállt.

- Nem megy! - siránkozott a lelkész.

- Biztos rosszul olvastad, te ostoba!

- Szó sincs róla - méltatlankodott a lelkész, akit feldühített, hogy a segédje előtt ostobának

nevezik, ráadásul egy írástudatlan, barbár nőszemély. Újra kezdte a varázsigét, messze

csengő, prédikátori hanghordozással, de az Ige laposan szólt, mintha elszivárgott volna az

ereje.

Mi történik! - tépelődött elkeseredetten, és elméjében a 4421974-es számú vizsgálóbíró

megnyugtató jelenlétét kereste.

De Elias Rede különös csendbe burkolódzott. Akárcsak az Ige, a vizsgálóbíró is homályossá

vált, mint egy napszítta kép. És a fények - a színjelek és a mindent átjáró fények - is eltűntek.

Az egyik pillanatban még ott voltak, a következőben meg semmi. Mintha valaki elfújt volna

egy gyertyát…

Ki van ott?

Nem válaszolt a belső hang.

Elias? Vizsgálóbíró úr?

Hallgatás. Nagy, tompa csend, mintha egy nap üres házba térne haza, és egy szempillantás

alatt ráébredne, hogy senki sincs otthon.

Nat Parson felkiáltott, és amikor a hang hallatán Szkádi felé fordult, a Vadászat istennője

látta, hogy a férfi körül valami megváltozott. Tovatűnt az ezüstös pászma, mely

230

megvilágította a lelkész színeit, és egyszerű, barna színjelét a hatalom kérgével burkolta be. A

lelkész ismét hétköznapi lett, jelentéktelen és jeltelen.

A Vadászat istennője kivicsorított a fogát. - Becsaptál! - kiáltott fel, majd állatalakot öltve,

vicsorogva eredt a szitáló homokon át a Tábornok nyomába.

Nat utána akart menni, de az istennő hamarosan messze maga mögött hagyta a végtelen

síkságon, és dühödten üvöltött az ellenségére.

- Nem hagyhat itt! - kiabálta a lelkész.

A fehér farkas kiáltását követve ekkor léptek ki Nat Parson háta mögött a Vanirok, és az

alagút szájából komoran nézték.

231

Állatalakban követték a Vadászistennőt: Frey, Heimdall és Bragi haladtak az élen. Ahogy a

folyosó kiszélesedett, már Njörd is csatlakozott hozzájuk: halászsasként szállt, alacsonyan a

párkány alatt, majd ismét mind a négyen felvették eredeti alakjukat, és rejtekhelyükről

figyelmesen nézték, ahogy a fehér farkas a távoli préda után lohol.

Nem sokkal mögöttük Freyja és Idun is csodálkozva nézték Hél egét, és a sík szélén,

mérföldekkel lejjebb kibontakozó kis drámát.

- Mondtam, hogy Szkádi a mi oldalunkon van jegyezte meg Njörd. - Követte ide, és

egyenesen elvezetett hozzá…

- Valóban? - Heimdall a lelkészre pillantott, aki mintegy tizenkét lábnyira álldogált. - Akkor

elmagyarázná nekem valaki, hogy miért van itt? És hova lett a Suttogó? Ha olyan közel volt,

mostanra már meg kellett volna pillantanom.

- Kézenfekvő - felelte Njörd. - Lokinál van.

- Semmi értelme - ingatta a fejét Heimdall. - Ha Odin és Loki összeesküdtek …

- Akkor összevesztek. - Loki elmenekült. Ezt szokta. Mit számít?

- Biztosra akarok menni.

Heimdall a lelkészhez fordult, aki elhátrált előle. A lábánál ülő Adam Scattergood eltakarta a

szemét.

- Hé, ember! - szólította meg Heimdall. - Hol van a Suttogó?

- Kérem, ne öljön meg! - könyörgött Nat. - Semmit sem tudok a Suttogóról! Csak egy vidéki

lelkész vagyok, és már nincs meg az Ige sem…

A lelkész elhallgatott, a szeme kimeredt, és a kezéből kihullott az Igék Könyve. Úgy festett,

mint egy szélütött. Az arca elfehéredett, a szeme kiguvadt, a szája elnyílt, de egy szót sem bírt

kinyögni.

Az alagút szájában a felesége állt, kibomlott hajjal, csillogó szemmel. Jelentéktelen arcából

nyugalom sugárzott.

- Ethel! - nyögte ki végül Nat. - De hiszen láttalak meghalni!

Ethel elmosolyodott a férje arckifejezésén. Arra számított, hogy a viszontlátáskor érez majd

valamit. Talán megkönnyebbülést vagy haragot, félelmet, esetleg neheztelést. Ehelyett … de

mi is volt ez az érzés?

- De hisz ez a Holtak Földje, Nat! - felelte Ethel huncut mosollyal.

És mot Nat meglátta mögötte … de hiszen ez Dorian Scattergood, és vele … lehet, hogy egy

disznó?

- Kérdeztem valamit, ember! - követelődzött Heimdall. - Hol a Suttogó?

De a kérdésre Ethelberta válaszolt, aki rongyos ruhája, poros arca, valamint annak ellenére,

hogy a hóna alatt egy kis fekete disznót szorongató férfi társaságában volt, különös

méltósággal viselkedett.

- A Suttogó a kapunál van. Mondom, ahogy kell, és nem hallgathatok.

Heimdall éles pillantást vetett rá. - Mit mondott?

- Elérkezett a megjósolt idő - folytatta Ethel csendesen. - A Kilenc Világ Háborúja, amikor

Yggdrasil a gyökeréig megremeg, és a Fekete Erődöt egyetlen Igével nyitják meg. A holtak

feltámadnak, hogy ismét éljenek, és az élőknek nem lesz hova menekülniük, mert a Rend és a

Káosz végre egyesülnek, és a Névtelent megnevezik, és az alaktalan alakot ölt, és az áruló

igazzá válik, és a vak vezet tízezer ellen.

232

Most már minden szem Ethelbertára szegeződött. Dorian arra gondolt, milyen gyönyörű,

milyen fénylő, és nyugodt.

- Bocsásson meg - szólalt meg Heimdall. - De maga…?

- Ismerjük egymást - felelte Ethelberta.

Heimdall alaposabban is szemügyre vette. Összeráncolt szemöldöke alól nézte a színeit,

amelyek ragyogóbbak voltak a Nép színeinél.

Azután Idunhoz fordult. - Mit tettél vele? - hányta a szemére.

- Haldoklott - vonta meg a vállát Idun. - Visszahoztam.

Fenyegető csend támadt.

- Tisztázzunk valamit - folytatta Heimdall. - Szóval visszahoztad.

Idun boldogan bólogatott.

- A Népből … valakinek … az istenek eledelét … adtad.

Idun elmosolyodott.

- Jó ötletnek tartottad?

- Miért is ne? - kérdezte a Gyógyító.

- Hogy miért ne? - kérdezett vissza Heimdall. - Idehallgass, Idun. Feltámadt halottaiból. Te

pedig neki ajándékoztad a prófétálás képességét. - Belerúgott a mellette álló sziklába. - Az

istenekre, már csak ez hiányzott! Még egy istenverte Orákulum!

233

- Túl késő, uram! - tiltakozott Cukroszsák, mialatt a jellegtelen síkon botorkáltak. - A

kapitány köve, tuggya, már úgyis megfeketedett, és ez csak egyet jelenthet….

- Velem maradsz! - döntött a Tábornok. - Először is szükségem van a szemedre.

- A szememre?!

- Fogd meg a karomat, és menj tovább!

A Lenti Világ sötétjében Odin majdnem hogy boldogan üdvözölte a vakságot. Itt, az Alvilág

hamis szürke napja alatt azonban tudta, hogy előnye - már amennyire ez ezt előnynek

nevezhette - odalett. A sivatag fakóságában Cukorral olyan jól láthatóak voltak, mint tortán a

svábbogarak. Könnyű célpontot nyújtottak az ellenségnek. Vakon is érezte, hogy a Vanirok

közel vannak, és egyesített erejük oly hatalmas, hogy még ha látna sem lenne semmi esélye

hetükkel szemben.

De a Vanirok érezhetően ódzkodtak a támadástól. Csak a fehér farkas eredt a nyomába, és

már olyan közel járt, hogy Odin hallotta a lihegését. De Cukor vezetésével, a csupán

méterekre levő fal reményében szinte biztosra vette, hogy menedékre talál, ahonnan - egy kis

szerencsével - előbb támadhat a Vadászistennőre, éppen akkor, amikor az visszaváltozik

eredeti alakjába.

Bizonytalan lövés volt, de Odin kockáztatott, és amikor a botja végével megérintette a falat,

azonnal sarkon fordult, hátát a falnak vetette, és teljes erejéből kilőtte Hagallt a fehér farkas

nyitott szájába.

Ha Maddy lőtte volna ki a gondolatvillámot, bizonyára ott helyben elpusztul a farkas, de

mivel nem Maddy lőtte ki, a gondolatvillám ahelyett, hogy kitépte volna a Vadászistennő

torkát, ártalmatlanul pattant le a válláról és színszikrákat szórva pattogott tovább a szikla

felszínén.

Odinnak látnia sem kellett az eredményt, hogy tudja, mellément a lövése. Cukor rémülten

felsikkantott, és fejest ugrott egy kőhalomba, mely olyan pici volt, hogy legfeljebb csak egy

patkány fért volna be utána, Odin pedig most érezte, ahogy a farkas körözve hátrál, és a színei

kortalan jégként lobbannak fel.

A rúnákért nyúlt, de azok nem mozdultak. Háromnapos alvilági tartózkodása alatt annyira

kifogyott a varázsereje, hogy szikránál kevesebbje maradt a harcra.

Ezt Szkádi is tudta, és vígan morgott, miközben az ölésre készült. Az elmúlt napokban olyan

sok időt töltött farkasbőrben, hogy eredeti alakját már lassúnak és nehezen elviselhetőnek

érezte, és bár olykor szüksége volt rá (ha beszélni akart, vagy rúnákat bocsátani valakire),

jobban érezte magát állatalakban. Most újból morgott, majd a hátsó lábára ereszkedett, hogy

az ellensége torkának ugorhasson.

De erre már nem került sor. Kezeket érzett a nyakánál, és valami nem egészen emberi illatot a

levegőben. Hat kéz rángatta vissza, miközben vadul acsargott, és Frey meg Heimdall

visszatartó rúnákat hajított rá. Bragi pedig egy dalt játszott, amivel tehetetlenségre

kárhoztatta. Rövid volt a küzdelem, és a Vadászistennő a foglyul ejtőire vicsorogva

visszanyerte eredeti alakját, és a dühtől sápadtan, istennői alakjában fordult velük szembe.

- Hogy merészelitek? - Egyébként bizonyára megküzdött volna velük, de egyszerre hattal

szemben semmi esélye sem volt. - Jogom volt megölni…

- Jogod? - kérdezte Freyja. - Értelmetlen bosszúért kockáztattad volna az életünket?

Idehallgass, Szkádi! - Átnyújtott egy köpenyt, amit Szkádi mogorván fogadott el. - Tudjuk,

mit tettél.

234

- Akkor végezzetek velem - felelte Szkádi -, mert amint lehetőségem nyílik rá, újból

megteszem.

Farkasszemet nézett a hat Vanir és a Vadászistennő - aki ökölbe szorította a kezét, és kék

szeme dühösen villogott -, valamint a botjára támaszkodó Odin.

Mögöttük pár lépésnyire jöttek a többiek: Ethel, Dorian, Adam és Nat, aki ismét a melléhez

szorította a Jó Könyvet. Feszült pillanat volt, a csendet csak egy távoli zubogó hang törte

meg, és vele együtt egy rezgés, ami szaggatta a dobhártyájukat, a foguk gyökeréig hatolt, és

mintha egyszerre jött volna mindenhonnan és sehonnan, valamint a kettő közötti lehetetlen

helyről.

- Hallgassátok csak! - szólalt meg Odin. - Ismeritek ezt a hangot?

Mindenki felé fordult.

Heimdall, az Őrszem nagyon jól ismerte. Ragnarök csataterén hallotta, amikor meghasadt az

ég, és a napot meg a holdat egy olyan feketeség nyelte el, aminek semmi köze sem volt a fény

hiányához.

Frey is ismerte: hallotta, amikor elesett, a kardja eltört, és a varázserejét megfordították, bele a

jégbe.

Freyja is ismerte, és emlékezett egy árnyékra, amely mintha egy nagy fekete madár lett volna

- holló vagy dögkeselyű -, amelynek körvonalát tűzzel rajzolták ki, és ahova a madár leesett,

ott semmi sem maradt.

Szkádi is ismerte, és megborzongott.

Njörd, aki saját királysága partjairól harcolt, akkor hallotta, amikor az Álom folyókilépett a

medréből, és a holtak csapatai elindultak az Alvilágból.

Idun is hallotta annak idején, és most sírt.

Bragi is hallotta, bár sem dalok, sem versek nem szóltak arról a napról. Tűz és víz és fekete

madár árnya, olyan ellenséges erők, amelyek irtózatos ereje alatt nyögött és földig hajolt a

Világfa. Asgard, az égi Fellegvár, az Első Világ elbukott, és amikor leomlott, kontinenseket

zúzott össze. A Káoszból kisereglettek a démonok, a fekete rigó árnyának nyomában siklottak

ki a Világok között, és mind amögött, ami a Középvilágban volt, ahol a Káosz ereje a

leggyengébb. És akkor seregeik voltak: harcosok, hősök, Alagútlakók és emberek…

- Csatára kész hadsereget látok. Egy Tábornokot, aki egyedül áll. Egy árulót a kapunál. És egy

áldozatot.

A hang halk volt, de tiszta, és a Vanirok Ethel Parsonra pillantottak. Csak Odin nem nézett rá,

hanem a hangja hallatán megmerevedett.

- Ki az?

- Ethel Parson, kérem alássan, uram. Azt mondják, Orákulum vagyok.

Odin egy pillanatig meg sem moccant. Azután kemény vonásait mosoly lágyította meg.

- Ethel - mondta. - Tudhattam volna.

Sokáig hallgatott, majd amikor megszólalt, a hangja gyöngéd volt. Megfogta Ethel kezét. -

Máshogy érezted magad. És nem tudtad, miért. Olyasmiket láttál, amiket korábban soha. És

ugye, egy érzés támadt fel benned? Egy érzés, hogy máshol kellene lenned, de nem tudtad,

hol…

Ethel némán bólintott. Odin ezt persze nem látta, de látta a színeiben a visszatükröződését, és

elmosolyodott.

- Viszketett - folytatta. - Aztán alakot öltött. Mutasd meg, Ethel. Tudod, ugye, mire

gondolok.

Ethel meglepett arcot vágott, és enyhén elpirult. Kicsit tétovázott, majd határozott mozdulattal

feltűrte a ruhaujját, hogy megmutassa a karján keletkezett friss rúnajelet, ami élénkzöld

színnel ragyogott.

Nat álla leesett a meglepetéstől. Dorian felkiáltott, Adamnek kimeredt a szeme, és még a

Vanirokat is elnémította a döbbenet.

235

Csak Odin nem csodálkozott, hanem mosolygott, ahogy az ujját végighúzta a fénylő jelen.

- Ethel, a Haza - mondta. - Az Új Írás második betűje. Sosem hittem, hogy itt találok rá… és

az istenek eledele az Igével egyesítve … - Lassan ingatta ősz fejét. - Bárcsak több időnk

lenne - sóhajtotta. - De most négyszemközt kell beszélnem veled.

A beszélgetésük nem egészen öt percig tartott, bár a végére Ethelnek könnyes volt a szeme. -

Biztos vagy benne? - kérdezte végül.

- Igen, egészen biztos - felelte a Tábornok, és a Vanirokhoz fordult. - Mindannyian

hallottátok, ugye? A Hangot. A Káosz Hangját, ahogy átszűrődött. Meghúzták a határokat, az

ellenséget megnevezték. Egyetlen reményünk azon a síkon túl van. El kell érnem, különben

minden elbukik, nem csupán az istenek vagy a Világok, hanem minden.

Heimdall a homlokát ráncolta. - A lelkész felesége mondta?

Odin bólintott.

- És hiszen neki?

- Jó okkal.

Szkádi megvetően nézett rá. - Még ha feltételezzük is, hogy igazat mond, egy hadsereg áll

köztünk és a folyó között. Láttad, mire képes az Ige…

- Igaz. Láttam.

- Mégis azt hiszed, győzni tudsz?

- Nem - felelte Odin. - De azt hiszem, harcolhatunk.

Hosszú, elgondolkodó csend telepedett közéjük.

- Nyolcan vagyunk - szólalt meg végül Heimdall.

- Heten - javította ki Szkádi. - És egy vak tábornok.

Odin elmosolyodott. - Nyolcan tízezer ellen! Kedvenc esélyem.

Heimdall kivillantotta aranyfogát. - Én a Tábornokra fogadok.

Njörd vállat vont. - Ha így fejezed ki magad…

- Istenek! - sóhajtott fel Freyja. - Nála is rosszabbak vagytok.

- Szeretném még egyszer megbökni azt az átkozott madarat … - jegyezte meg Frey.

Bragi egy győzelmi dalt énekelt.

Idun kinyitotta az almáskosarát, és az almák illata elég volt, hogy felébressze a holtakat…

Szkádi a fogát csikorgatta, és így szólt: - Rendben van… Tábornok…, te győztél! De ez nem

jelenti, hogy fátyolt borítunk a múltra. Ha túléljük, te és a testvéred a véreddel tartoztok

nekem. És ezúttal ne hidd, hogy elhessegethetsz valami ígérettel…

Odin ismét elmosolyodott. - Egyet megígérhetek. A mai nap végén több vér lesz, mint

amennyire valaha is vágyhatsz. De ha harcot akarsz - mutatott gy irányba -, okom van azt

hinni, hogy a csata arrafelé van.

Nem látszanak hősöknek, gondolta Ethel, mégis - megváltozott látásával is - határozottan

kivett valamit körülöttük a levegőben. Nem színjelet - ilyet már napok óta látott, és mostanra

felismerte a különbséget - , hanem valamiféle ragyogást, mint amilyen hajnal előtt az égből

árad, ha úgy tetszik, az átalakulás ígéretét. Nem kellett orákulumnak lennie ahhoz, hogy lássa,

a csata valamennyiük halálához vezethet, mégis vidáman szegődött az istenek nyomába, és

halkan egy kis dalt dúdolt, és Dorian széles hátát figyelte, ahogy a sarkában Lizzyvel mutatta

az utat.

Hélbeli felfordulás várható, gondolta, és Owen Goodchild lánya, Ethel végre - és életében

először - pontosan tudta, hol akar lenni.

236

A Pokolban - ami maradt belőle - Loki határozottan nem ott volt, ahol lenni akart. Érezte,

amikor az eredeti alakját elvágták testi mivoltától, és gyors eszével az alábbi

következtetésekre jutott.

Először is arra, s ez volt a legfontosabb, hogy halott.

És ez nem lepte meg különösebben. Sőt, ami Lokit illette, az igazi meglepetés az volt, hogy

milyen messzire sikerült eljutnia, mielőtt a halála bekövetkezett. Ám Hél virrasztóórájának a

számlapja mindent elárult: harminc másodperc maradt az órán, ami azt jelentette, hogy a

Világok történetében első ízben Hél megszegte az adott szavát.

Rendben, gondolta Loki. Nézzük a jó oldalát. Lehet, hogy a testem halott, de az eredeti

alakom itt marad, a Pokolban.

Nem valami vigasztaló. E pillanatban az lenne az igazán ostoba megoldás, ha az Alvilágban

keresne menedéket. Igyekezett ezt Maddynek is elmagyarázni, mialatt a lány a tiltakozó testét

Hél határai felé vonszolta, de Maddy vagy nem hallotta, vagy egyszerűen képtelen volt

felfogni, mert ha Maddynek sikerült volna áthúznia a kapun, akkor most Hél játékszere lenne,

és tehetetlenül, egy örökkévalóságon át vergődne a hatalmában, mint az a számtalan más

lélek, akik a Holtak birodalmának poros síkságain sóhajtoztak és vágyakoztak.

Igaz viszont - és itt következett a második szempont - , egy mozdíthatatlan akadály egyik

oldalán csapdába esve, miközben Szurt a másikon őrjöng (mert a Túlvilágról érkező hangokat

így értelmezte), szintén nem irigylésre méltó.

Harmadszor pedig ott voltak az AEsirek. Eddig sikerült elkerülnie a figyelmüket, de amikor

most a kapu tövében felnézett, feszengve ébredt a tudatára a négy ismerős alaknak, akik

körülvették.

Lássuk be, gondolta. Ennek nincs jó oldala.

És el akart inalni.

De természetesen nem jutott messzire. Futótűz alakját vette fel, de mind a négy oldalról

lefogták.

- Ne olyan gyorsan! - intette Thor.- Magyarázattal tartozol nekünk.

- Annál többel tartozik. - tette hozzá Tyr.

Loki természetesen azzal is tisztában volt, hogy a félkarú istennek több oka is van, hogy ne

bízzon benne, tekintettel arra, hogy eleve ő volt a hibás, hogy Tyr elvesztette a karját. Most

fenyegetően tornyosult fölé, színjele vad narancsfényben lobogott, eredeti alakjában megújult

jobb keze, a gondolatfegyverek valóságos csodája, egy varázs-páncélkesztyű volt, mely

megkettőzte az erejét.

- Üsd meg! - biztatta Szif, akinek hosszú haját Loki egyszer tréfából levágta, és aki sosem

engedte, hogy ezt bárki is elfelejtse. - Folytasd csak, Thor, és a nevemben is sózz oda neki!

- Várjatok egy kicsit - tiltakozott Loki. - Hiszen éppen most adtam értetek az életemet….

- Hogyhogy? - kérdezte Thor.

Loki elmesélte.

- Szóval azt akarod mondani - összegezte Tyr -, hogy valójában nem a te hibád, hogy ez

történt. Ha nem lettél volna olyan gondatlan…

- Gondatlan?

237

- Nos, ha akad olyan, aki nem tartja gondatlanságnak a fél Pokol elpusztítását, nem is szólva a

Pusztító felébresztéséről, a Káoszba vezető hasadékról, Jörmungand rászabadításáról a

Világokra, és gyakorlatilag a második Ragnarök kirobbantásáról….

- Hagyd már!

Frigg, az istenek anyja szólt rá, és még a Mennydörgő is meggondolta, hogy dacoljon-e vele.

Frigg magas, nyugodt asszony volt, a haja lágy és barna, és ha szürke szeméből nem süt az

intelligencia, talán egyáltalán nem lett volna feltűnő, így azonban türelme és méltósága olyan

megpróbáltatásokon segítette át, melyeket másoknak a legerősebb fegyverekkel sem sikerült

leküzdeniük. Mint azon kevesek egyike, akik eljutottak a Holtak birodalmába, és vissza is

tértek onnan, olykor jóstehetségről tett tanúbizonyságot, és most minden tekintet

rászegeződött, amikor így szólt: - Talán még mindannyiunk számára is van menekülési

lehetőség.

Thor lekicsinylően horkant fel. - Ebben a zűrzavarban? Szerintem harcoljunk…

Frigg az áradó folyót nézte. A Rend seregeit most már tisztán lehetett látni: baljós

mozdulatlanságban álltak a halott síkon.

- Zűrzavarról szó sincs - felelte Frigg. - Mindezt körültekintően tervezték meg. Az Erődből

való szökésünket… a kapu becsukását… a Pokol elpusztítását… még Hél árulását is …

semmi sem történt véletlenül. Arra mutat, hogy határozott céllal hoztak ide minket, és az

ellenség - akárki is az - olyan tervet kovácsolt, melyben az AEsirek elpusztítása csak

mellékes szerepet játszik.

Thor ismét felmordult, de Tyren érdeklődés látszott. - Miért? - kérdezte.

- Nem - felelte Frigg. - A kérdés az, hogy ki?

Eltöprengtek rajta.

- Gondolom, Szurt - vetette fel végül Tyr.

- Ki más? - bólintott Thor.

- Szurt a föld alatti vackán volt, és Ragnarököt aludta ki. A csatát megnyerte. Az ellenségei

meghaltak, vagy a Pokolban raboskodtak. Mi dolga lett volna a Középvilágokkal? És ami

ennél is lényegesebb… - fordult Lokihoz, és kezével a folyó túlsó partján sorakozó néma

hadoszlopokra mutatott -, mi dolga lett volna az effélékkel?

- Igazad van - hagyta rá Loki. -Nem Szurtról van szó. Neki a Káosszal van dolga, nem a

Renddel. Fogalma sem volna, hogy gyűjtsön ilyen sereget. Hatalmas, de valójában csak egy

őrkutya a sok közül, akit arra tanítottak, hogy parancsra harapjon. Szurt nem törődik a

finomságokkal.

Szif hátravetette a haját. - Te aztán sokat tudsz erről - jegyezte meg. - Értesz a

finomságokhoz.

- Hát igen. Mindig is arra vágytam, hogy elpusztítsam a Kilenc Világot, miközben

öngyilkosságot hajtok végre.

- Durvaságra semmi ok - védekezett Szif.

- De Lokinak igaza van - vetette közbe halkan Frigg. - Hatalma ellenére is Szurt csak a

Káosz eszköze. Egy gép. Valaki működésbe hozta. Valaki, aki tudta, hogy itt leszünk, és a

szökésünk felébreszti majd a dühét.

Az istenek most már tanácstalan képet vágtak. - De hát nincs más! - tiltakozott Tyr. -

Ragnarök után senki sem maradt. Talán csak néhány óriás, egy-két démon, a Nép…

De Loki a szájához kapta a kezét, és kikerekedett a szeme.

- Tudja - mondta szelíden Frigg.

- Tényleg? - kérdezte Thor.

- A lány meg akarta menteni az apját. Tudta, hogy a Pokolban van. De ki árulta el neki? Ki

bátorította? Ki vezette ide a megfelelő pillanatban, és ki biztosította, hogy Loki vele legyen?

Loki, akinek a jelenléte teljes zűrzavart idézett elő a Pokolban, és akit egyebek mellett

csalinak is használhattak?

238

-Tehát mégis az ő hibája vo…

Frigg megrázta a fejét. - Azt kérdeztem, ki!

Senki sem válaszolt.

Körülöttük hirtelen minden abbamaradt: a sikoltozás, a rohanás, az erőd oldalából kiszakadó

sziklák robaja, és az, ahogy világokként ütköztek össze.

A csendben Loki váratlanul kacagni kezdett.

És a Világok között egy tűzkoronás fekete madár emelte fel a fejét, és elindult feléjük a Káosz

roppant terén át.

239

Ha Hél élő szeme könyörtelen volt, úgy a halott maga volt a sírgödör. Maddy néhány

másodpercig bírta csak a pillantását, aztán valahogy elfordította a tekintetét.

- Meghaltam? - kérdezte.

- Az ördögbe is, felébredtél!

A száraz hang a Suttogóé volt, de ilyen alakban még sosem látta: hajlott hátú öregember, aki

fényruhát viselt, és a rúnabotja szikrázott az igézettől.

- Kétségtelenül életben vagy, kedvesem. A számítások ellenére is idejében átjutottál. Az én

szempontomból persze nagyon kínos lett volna, ha e szakaszban szétszaggatnak. De

reméltem, hogy másképpen csinálok mindent. Most mégis itt vagy, és csak ez számít…

- Mi mindent? - kérdezte Maddy.

- Nos hát, a bosszúmat.

- Ki ellen?

- Természetesen az AEsirek ellen.

Maddy megrázta sajgó fejét. Még mindig kábult volt a Poklot átszelő vad repülése után, és

értetlenül bámulta a fénylő alakot, aki a Fejből nőtt ki, s közben igyekezett felfogni groteszk

szavait.

- Az AEsirek? - dadogta. - De hisz maga… az ő oldalukon áll!

- Az ő oldalukon? Azt mondod? - Az öreg hang rekedt volt a megvetéstől. - És milyen oldal

az, buta lány? A Rendé? A Káoszé? Vagy kicsit mindkettőé?

Maddy megpróbált felülni, de forgott vele a világ.

- Ugyan mit tettek értem az AEsirek? Kizsákmányolták a tehetségemet, megölettek, majd

mintha még ez sem lett volna elég, erre ítéltek… hogy felszedjenek, és a gazdám szeszélye

szerint félretegyenek… - A Suttogó száraz kis kacagást hallatott. - És még hálásnak kellett

volna lennem? Hagynom, hogy elölről kezdjék az egészet?

- De nem értem. Hiszen segített nekem…

- Nos, te különleges vagy.

- És Loki?

A Suttogó önelégülten elmosolyodott. - Egy kicsit ő is.

Maddy hirtelen körülnézett; arra számított, hogy Loki már nincs ott. Emlékezett, hogy a

kapuig húzta, de utána minden elhomályosult. Végül mégis sikerült megmentenie?

De Loki lehunyt szemmel feküdt mellette. Sápadtan és mozdulatlanul is jobban nézett ki, mint

a Poklot megjárt, viharvert hasonmása, és Maddy rögtön felbátorodott. Ha meghalt volna,

mondta magában, akkor a teste nem volna itt, és az árnyéka már Hél csarnokaiban sétálna a

családja kísértetei között.

Maddy mély lélegzetet vett. - Azt hittem, ő az áruló - mondta.

- Ő is ezt hitte - mosolyodott el a Suttogó. - Valójában csak a szolgálatomban álló játékszer

volt. Az elmúlt ötszáz év nagy részében is. Azt hitte, a foglya vagyok, és egy pillanatig sem

sejtette, hogy fordítva van. Megpróbált rászedni, amire számítottam is, de még egy áruló is

elősegítheti a terven megvalósulását. Korábban, már Ragnaröknél is engem szolgált, amit

mellesleg sok tekintetben én főztem ki.

- Hogyan?

- Úgy irányítottam az isteneket, hogy azt tegyék, amit elterveztem: a gyöngéket kísértésbe

hoztam, az erőseknek hízelegtem, az ellenségeiket az orruknál fogva vezettem, rejtélyes

kijelentéseket tettem és titkos szövetségeket kötöttem, áruló gondolatokat ültettem el az

agyukban. Odin fel sem érte ésszel, hogy csapom be. Még amikor a fivére ellene is fordult,

240

akkor sem sejtette az árnyékban a Suttogót. És most még egyszer a kezemre játszanak

mindent. Ahogy te is, kedvesem.

Maddy egyre nagyobb elszörnyedéssel hallgatta. Látta a Rend most elnémult sorait, ahogy az

Igét várták. Elég volt egy pillantást vetnie a háta mögé, hogy lássa: az Álom folyó kilépni

készül a medréből, zubogó vizében nyers igézetszálak lebegtek, kimondhatatlan mélyén

lények nyüzsögtek. Maddy tudta, hogy a folyó hamarosan kiárad, és rémségével elárasztja Hél

síkságait. De a folyón túl még rettenetesebb volt a helyzet: a Pokol lassan széthullott, a

fortyogó szörnyűségben már egy erőd, vagy akár egy sziget illúziója is rég a múlté volt. A

levegőben sziklák köröztek egymás körül, amelyekre tiszavirág-kísértetek csomói tapadtak,

lelkek suhantak tova, mint lámpa körül az éjjeli pillangók.

-Lokinak igaza volt hát - suttogta maga elé. - Megegyezett a Renddel, és most valahogy a

hatalmában tartja ezeket az embereket.

A Suttogó elmosolyodott. - Hogy megegyeztem? - kérdezte gúnyosan. - Hisz én teremtettem

a Rendet, Maddy! A háború után a Káoszból hoztam létre. Akkor még szabad voltam: az

istenek börtönben raboskodtak, és a Nép között kerestem tanítványokat. Tudod, a Népnek

bámulatos az agya: becsvágy és büszkeség tekintetében az istenekével vetekszik. Tőlem

kapták a Jó Könyvet, a parancsolatok, a próféciák és a hatalom neveinek a gyűjteményét, ők

pedig nekem adták az elméjüket. Mire a barátaid elmenekültek a Pokolból, a Rend már ötszáz

tagra gyarapodott. Tudósokra, történészekre, politikusokra, papokra. Mindenfelé ötszáz pár

szem kötött össze az Egyesülésen keresztül; egy hadsereg kezdeményei, amelyek

megváltoztatják majd a Világokat. Lépésről lépésre, de mindig csak rajtam, a Névtelen

nyugodt, halk kis hangján keresztül.

- A Névtelen? - ismételte meg Maddy elképedve.

A Suttogó szárazon, sótlanul nevetett fel. - Mindennek van neve, te is tudod. A nevek a

Teremtés építőkockái. És most végre beteljesül a próféciám, és egy hódító hadsereg élén

támadok fel. Tízezer, Igével felfegyverzett ember, akik mind hűek hozzá, és képtelenek az

árulásra. Velük bármire képes vagyok: feltámasztom a halottakat, átrendezem a Világokat.

Ezúttal győzni fogunk, efelől semmi kétségem, és nem ejtünk foglyokat.

Maddy ismét a Suttogóra pillantott. Új alakjában anyagtalannak tűnt, mégsem volt kétség,

micsoda hatalom van az ujjaiban: varázserő nyomai csattogtak körülötte, és Maddy tudta,

hogy elég, ha megérinti a botjával, hogy egy maroknyi hamuvá váljon.

Honnan veszi az erejét? - tépelődött.

A válasz már meg is született, mielőtt kimondta volna a kérdést. Ott állt előtte, a síkon

rendezett sorokban.

Lassan feltápászkodott, de igyekezett távolságot tartani maga és a Névtelen között. Időről

időre a pillantása lesiklott a lába előtt heverő Lokira, aki lehunyt szemmel, a se nem

emelkedő, se nem süllyedő mellkasán takarosan összefont kézzel feküdt.

- Felejtsd el! - mondta a Suttogó. - Halott.

- Nem, az lehetetlen! - tiltakozott Maddy.

- De mennyire, hogy lehetséges - nyugtatta meg a Suttogó. - Halott, vége, és nem kár érte.

Maddy megérintette Loki arcát. Még meleg volt. - De itt van - remegett meg a hangja. - Itt a

teste.

- Igaz - hagyta helyben a Suttogó. - De attól tartok, már nem az övé. Tudod, Héllel egyfajta

egyezséget kötöttünk. Életet életért cserébe. Alkunak is nevezhetném.

Maddy Hélre bámult, aki közönyösen viszonozta a pillantását, élőkezét a halottra fektette, s

mindkettő a nyakában lógó virrasztóórán pihent. Tizenhárom másodperc maradt az órán.

- Megszegted az ígéretedet! - képedt el Maddy.

- Pármásodperccel … - ismerte el Hél.

- Hát ezért van itt Loki! Becsaptad. Elloptad az idejét…

241

- Ne légy gyerekes! - szólt rá mérgesen Hél. - Csak pár másodpercről van szó. Amúgy is

meghalt volna.

- De bízott benned! Egyensúlyról beszélt…

Maddy csaknem bizonyos volt abban, hogy Hél élő arcfelének holtsápadtságát finom pír

vonja be.

- Nem érdekes - hárította el Hél. - Ami megtörtént, nem lehet meg nem történtté tenni. A

barátodnak és a kedvenc kígyójának köszönhetően a Káosz már rést ütött a Poklon, és

lehetetlen újból megnyitni anélkül, hogy ezt a világot, s talán az összest ne veszélyeztetnénk.

Nem változtathatunk rajta, akár helyes, akár helytelen. És most, Mimir …. - fordult a

Suttogóhoz megváltozott hangon -, tedd, amit az egyezségünk értelmében tenned kell.

- Baldr - bólintott Suttogó.

- Baldr? - visszhangozta Maddy.

Hát ezt ígérte Hélnek! Baldr visszatértét … élő testben…

- Loki kellett hogy legyen - mondta ki fennhangon.

- Nem lehettem például én, vagy egy véletlenül idetévedő, mert Szép Baldr, az AEsirek közül

sosem egyezett volna bele egy ártatlan halálába….

-Jól okoskodsz, Maddy - ismerte el a Suttogó száraz hangján. - Mint tudjuk, Loki nem

ártatlan. Így aztán mindenki boldog, vagy majdnem mindenki. Szurt megkapja a Poklot, s

mindent, ami benne van, köztük a szökevényeinket, akik számára, gondolom, még érdekes

pillanatokat tartogat. Hélnek teljesül a szíve vágya. És én? - Újra elmosolyodott. - Végre

visszanyerem a szabadságomat. Tőle.

Öreg arca eltorzult a dühtől, a tekintete, ami mindig is hideg volt, úgy lobbant fel, hogy abban

semmi józanság nem maradt.

- Itt és most hússá vérré válok - kiáltotta a Suttogó. - A síkon találkozunk, s ezúttal én ölöm

meg, és szabad leszek!

- De miért? - kérdezte Maddy. - Odin a barátod volt…

A Suttogó szárazon felszisszent. - Barátom? Nekem ugyan nem. Ha kellett, felhasznált, ennyi

az egész. Eszköz voltam a kezében, a rabszolgája, és mondd csak, kicsi lány, miről

ábrándozik egy rabszolga? Tudod? Van sejtelmed róla?

- A szabadságról? - kockáztatta meg Maddy.

- Nem.

- Akkor hát miről?

- „Hogy ő lesz az úr.”

- De előbb lássuk Baldrt! - szólt közbe Hél, és halott szemével a folyót nézte.

- Hát hogyne. Hogy is késleltethetném! - A Suttogó felemelte a botját, amelynek vége vörös

villámot szórt, és Maddy érezte, ahogy a karján és a fején a szőr- és hajszálak sercegni

kezdenek az elektromosságtól.

De nem Maddy ellen használta a hatalmát. A Suttogó a botjával felkavart a levegőt, mintha

üvegben támasztana vihart, villámszilánkokat szórt a síkra; a meggyötört égen hollófekete

felhők támadtak. A Suttogó ekkor felemelte a botját, és kimondta az Igét.

- Baldr? - A kimondott szó tízezer halott számából szállt fel. - Baldr! - mondta újra. - Lépj

elő!

Maddy nem hallotta az Igét, de nagyon is érezte. Hirtelen eleredt az orra vére, megfájdult a

foga, a világot homály takarta el, és mintha húzták volna, mintha megnyúlt volna. Loki testét

- Maddy még most sem tudott úgy gondolni rá, mint a holttestére - fény fogta körbe, és alakja

lassan halványulni kezdett, megváltozott, és bár Maddy le nem vette róla a szemét, látta,

ahogy a haja színt vált, az ajkáról eltűnnek a hegek, a szögletes vonásai legömbölyödnek,

formát változtatnak, a szeme pedig kinyílik, de nem tüzesen zöld, hanem napsütötte,

aranyosan csillogó, nyáriasan kék.

242

Ha próbálta volna, sem látja meg Lokit az új alak mögött, úgy érezte, mintha egy képet nézne,

amelyre lámpafény vetül. Semmi sem volt tiszta, és lehetetlen volt megállapítani, hol ér véget

Loki, és hol kezdődik Baldr.

Maddy gyászosan kiáltott fel.

Hél ajkai néma kiáltásra nyíltak.

A Suttogó elégedetten villantotta ki a fogát.

És Baldr, a Szép, az elmúlt ötszáz évben a Halál rabja előbb álmosan megmoccant, majd

teljesen felébredt, és meglepetten nyitotta tágra kék szemét.

- Isten hozott, Lord Baldr! - üdvözölte Hél.

De Baldr oda sem figyelt. - Várjunk csak! - mondta.

A kezét gyorsan az arcához emelte. Alakja ragyogásán túl Maddy még látta Loki vonásait,

mintha vastag jégen át pillantaná meg, és Baldr óvatosan tapogatta ki a homlokát, az arcát, az

állát, és egyre nőtt a tanácstalansága.

- Furcsa - jegyezte meg. Az ujját ismét a szájára szorította, és az enyhe nyomásra kis időre

ismét előtűntek Loki hegei, majd eltűntek. Feltűntek, elhalványultak, feltűntek, elhalványultak

…

Baldr a karján levő rúnajelhez kapott: Kaen fordítva, de most fehéren izzott…

- Várjunk csak! - ismételte meg Baldr. - Ugye, sosem voltam Loki?

243

A lelkész messziről hallgatta a tanácskozásukat; tompa közöny lett úrrá rajta.

Vadászistennőjét legyőzték, az ellenségét visszahelyezték a jogaiba, a feleségéről kiderült,

hogy valamiféle látnok, de mit számít mindez? Mit számít, ha egyszer elvesztette az Igét?

Ethelre pillantott, aki a Látók körében állt, az egyik oldalán Doriannal, a másikon azzal a

tehetetlen disznóval. Még a kobold is velük van, gondolta Nat, és hirtelen elfogta az

önsajnálat, amikor rájött, hogy senki sem figyel rá, akár felkelhetne, és elindulhatna a

sivatagba, és senkinek sem hiányozna, senki még csak észre sem venné, hogy elment. Akár

halott is lehetne, gondolta, annyira fütyülnek rá, és még az átkozott koca is nagyobb

megbecsülésnek örvend…

Elég a siránkozásból, ember!

Nat felugrott, mintha tűvel szúrták volna meg.

Ki az? Ki szólt? Maga az, vizsgálóbíró úr?

De Nat tudta, hogy nem a vizsgálóbíró hangját hallja.

A hang puszta suttogásnál nem volt több, és mégis ismerte, hallotta már, talán álmában…

És akkor rájött, mintha valaki hirtelen pofon csapta volna.

Hiszen ez a saját hangom, gondolta meglepetten Nat, és felemelte a fejét. A ráébredés

nyomán egy másik gondolata is támadt, amitől hirtelen lelkesedés költözött a szemébe, és

kalapálni kezdett a szíve.

Talán nincs is szüksége Elias Rede-re!

Rede csak egy a tízezrek seregében. És a tízezrek seregének lesz saját tábornoka, akinek a

hatalma elképzelhetetlenül nagyobb bármelyik közkatonáénál, és aki hálás lesz egy

bennfentes segítségéért…

Nat a Jó Könyvre nézett, melyet a kezében tartott. A vizsgálóbíró hatalmától megfosztva

értéktelen teher volt csupán; Nat gondolkodás nélkül ledobta a földre. Sokkal több hasznát

veszi a zsebében levő késnek: egyszerű bicska, mint amiket a vidékiek szoktak maguknál

hordani, de borotvaéles a pengéje…

Tudta, hova kell szúrnia, hiszen gyerekkorában gyakran használta, amikor az apjával a Kis

Medve Erdőben szarvasra vadászott. Senki sem gyanakszik rá. Senki sem hiszi ilyesmire

képesnek. De amikor eljön a kellő pillanat, tudja majd, mit tegyen….

Így azután Nat felállt, és csatlakozott a többiekhez, és követte őket, figyelt, és várta a

kínálkozó lehetőséget, miközben a Káosz fénye bevilágította a mezőt, és az istenek meg a

démonok háborúba indultak…

- Az istenekre! - jajdult fel Heimdall. - Milyen sokan vannak…

Elérték a sereg szélét: hatalmasabb volt, mint amit bármelyikük el tudott képzelni, és még

hatalmasabbá tette Hél birodalmának hamis távlata, ahogy a halottak a láthatár egyik szélétől

a másikig húzódtak.

Bármilyenek voltak is életükben, a Rend a halálban egyesült, gondolta Odin: eggyé váltak az

utolsó Egyesülésben, egyetlen Igével felfegyverzett óriási, halálos tömeggé kovácsolódtak, és

ha majd kimondják az Igét, tízezerszeresére növelik az erejüket.

Máris érezte, ahogy az Ige dagad, és feláll tőle a hátán a szőr, beleremeg a föld, a felhők

helyet cserélnek és köröznek. Ha madarak is lettek volna a felhők között, bizonyára

244

elhullottak volna az égből, így azonban még a holtak is érezték, és úgy követték, mint a

mágneses széltől felkapott porszemek.

Parancsra várnak, gondolta Odin, valami új szóra, ami mozgásra serkenti őket. E pillanatban

még némán, lehunyt szemmel álltak, és a holtak törhetetlen összpontosításával figyeltek. A

hadoszlop mérföldeken át a messzeségbe veszett, ám mégis, a seregen túl a távolba látó

Őrszem mintha megpillantott volna valamit, egy lehetetlen valamit, mondta magában, és

mégis, ha nem tudta volna, megesküdött volna, hogy…

Ám ekkor moraj hallatszott a síkon, néma rezgés, ami mégis csontvelőig hatolt, s még azon is

túl.

Bragi úgy hallotta, mint egy utolsó hangot.

Idun úgy, mint egy haldokló hangtalan zokogását.

Freyja úgy, mint egy fekete rigó árnyékát.

Frey úgy, mint egy halott szelet.

Szkádi úgy, mint a lopakodó jeget.

És Odin a Régi Körök suttogásának hallotta, egy ősi rosszindulat halk hangjának, és hirtelen

megértette, nem mindent, de legalább egy keveset, és amikor a tízezer halott ismét kinyitotta a

szemét, és egy emberként szólalt meg, mindenki hallotta az Igét, amely felhangzott, egy

incselkedő, csábos suttogást, amely a rothadó felhők alatt távoli füstjelzésként lebegett a sík

felett.

Odin! - suttogta.

- Hallak! - felelte Odin.

Akkor gyere! - mondta a hang. Gyere hozzám!

A Vanirok döbbenten nézték, ahogy a tízezres sereg sorai és oszlopai hangtalanul szétváltak,

és egyetlen sima mozdulattal egy keskeny ösvényt hagytak a homokban.

Odin elmosolyodott, és a botját szorongatva előrelépett.

Heimdall úgy tett, mintha vezetni akarná.

A holtak oszlopa megremegett. Tízezer szempár nyílt ki egyszerre, és tízezer fej fordult felé.

Összpontosításuk egyesült súlyától megfájdult az Őrszem foga.

Egyedül! - mondta a Suttogó, és a vizsgálóbírók szája tökéletes egységben mozgott. A

Tábornoknak egyedül kell állnia.

Sokáig nem jött válasz, majd Odin szólalt meg. - Legalább a koboldot hadd vigyem! -

mondta. - Szükségem lesz a szemére, hogy átmehessek.

Rendben van, válaszolta a Suttogó, és a hangja a holtak száján át susogott, mint

kukoricatáblán a szél.

Odin elmosolyodott.

- Ha azt képzeled, hagyom, hogy egyedül menj… - szólalt meg Heimdall.

- Muszáj - felelte Odin. - A prófécia…

- Pokolba a próféciával!

Odin nagy keservesen harcos alakja teljességében egyenesedett ki. Fényt és dühöt sugárzott, a

levegő fénylett körülötte a rúnáktól.

- Parancsolom, hogy itt maradj! - kiáltotta. - Te is, és a többi Vanir is.

- De miért?

- Mert nincs más megoldás. És mert ha elveszítem ezt a csatát, akkor már csak a Vanirok

állják útját a Középvilágot elborító Káosznak.

- De képtelen vagy harcolni! Még csak nem is látsz…

- Nincs szükségem a látásra. És most engedj utamra!

- Legalább fogadj el Iduntól egy kis almát…

- Hallgass rám, Heimdall. - Odin felé fordult, és vak szeme csillogott. - Ha beigazolódik a

gyanúm, akkor még fiatalon, az eredeti alakomban és töretlen varázserőmmel sem érnék fel

ezzel az erővel. Valóban azt hiszed, hogy egy kis gyümölcs segít?

245

- Akkor miért mész? - kérdezte Freyja.

Ethel új tisztánlátása birtokában megmondhatta volna, de Odin hallgatásra kötelezte. A

temetési hajó képe világosan kirajzolódott Ethel gondolataiban - az elbukott Tábornok, a

kutyája a lábánál -, és magában azt kívánta, bárcsak mondhatna valamit, amivel

visszafordulásra kényszerítheti…

De Odin addigra már elindult; Cukor óvatosan vezette a poros földön, és ahogy elhaladtak,

mögöttük összezárultak a Rend sorai, és úgy törölték el, mint a homokba írt betűket.

246

Nat Parson látszólag közönyösen nézte, ahogy Odin eltűnt a katonák között, de titkon vadul

kalapált a szíve.

Az a hang!

Mindannyiukhoz hasonlóan ő is hallotta, amikor suttogva szólt a csatatéren, és két kezét az

arcára szorította, amikor vér kezdett csepegni az orrából. Az Ige, gondolta; úgy szimatolta

meg, mint egy veszett kutya a vizet, és egy pillanatra úgy érezte, hogy megőrül a vágytól és a

rémülettől.

Most szinte meg tudta volna érinteni az Igét: ott remegett körülötte, mint a tavasz eljövetele,

és aranyló hangon hívogatta…

Az istenekre, micsoda hatalom!

Tízezerszer erősebb bárminél, amit eddig érzett; az Ige vonzásának lehetetlen volt ellenállni,

és ki tudja, milyen képességet ruház a hű szolgára, ha egyszer szabadon engedik?

Világokat, Nathaniel. Mi egyéb van ott?

Az engedelmes holtakat nézte, akiknek sorai a színtelen láthatárig húzódtak. Tízezer halott,

mégis furcsa módon elevenek: feszült érzékszerveivel érezte az éberségüket -

mozdulatlanságuk csak elfedte rettenetes virrasztásukat. Érezte az egységüket, a rajtuk

végigfutó fodrokat, amelytől mint fűszálak hajoltak meg, s azt, ahogy egyetlen szemvillanás

tízezer, iszonyatos Egyesülésben tömörült szempárban tükröződött vissza.

Én is köztük lehettem volna, gondolta.

A Rend soraiban ott volt a vizsgálóbírója is, akit Elias Rede-ként ismert. Biztos volt benne,

hogy valahol Rede is tud róla. Akkor hát részese lehet az Egyesülésnek, gondolta, némi jogot

formálhat erre az erőre….

Tett egy lépést a sor felé.

Tízezer pár tekintet követte.

- Én vagyok. Nat Parson - suttogta.

Semmi sem történt. Senki sem mozdult.

Nat tett még egy lépést.

Mögötte a Vanirok még most is elmerülten vitatkoztak, emelt hangjuk mintha messziről

jutott volna el hozzá, de a halottak hangja fülsiketítő volt: lopott susogás és recsegés sortüze

hallatszott, mintha bogarak nyüzsögnének a szitáló homokban.

Közelebb óvakodott.

- Segéd? - kérdezte halkan.

Adam, aki úgy tett, mintha egy közeli szikla mögött szundítana, felemelte a fejét.

Nat elmosolyodott, de Adam olyannak látta, mint egy futóbolondot, és úrrá lett rajta az érzés,

hogy minél távolabb van régi mesterétől, annál jobb neki.

Hátrálni kezdett…

- Eszedbe ne jusson! - ragadta meg a karját Nat. - Még szükségem lehet rád. Adam

Scattergood. - Nem tette hozzá, hogy mire, bár a tekintetétől Adam hátrahőkölt. A mesteréből

semmi sem maradt, gondolta. Nat maga is halottnak tűnt, tompa, mégis iszonyúan beavatott

pillantását egy pontra szegezte, amit Adam nem látott, és közben veszett farkasként

vigyorgott.

- Nem akarok menni - rebegte elhalóan Adam.

- Jó fiú - mondta Nat, és átlépte a határvonalat, hogy csatlakozzon a holtak seregéhez.

247

A Vanirok nem látták, amikor elment. Nat nem szerzett barátokat a tündék között, és most,

hogy már nem jelentett fenyegetést, érzékelhetően sütött róluk az iránta érzett megvetés. De

Ethel nem felejtette el. A férjének még volt szerepe, és még Ethel sem tudta, hogy végződik a

játék.

Figyelte hát, ahogy Nat a sor felé közeledik, és maga után vonszolja Adamet, aki pár lépéssel

lemaradva, csendben követte. Doriannak volt annyi esze, hogy ne tiltakozzék. Közös utazásuk

alatt mérhetetlenül nagy tisztelet ébredt benne Ethel iránt, és bár rettenetesen félt a síkon

felsorakozott holtaktól, inkább meghalt volna, semhogy egyedül hagyja elmenni az asszonyt.

Ezért aztán követte, és a sarkában ott kocogott a disznója is (Kövér Lizzy is ismerte a

hűséget). Bár a holtak kétfelől szorongatták, bűzükkel és kántálásukkal elvették tőle a levegőt,

Ethel mégis megőrizte a nyugalmát, szürke szemének pillantása szánakozó és félelmet nem

ismerő volt. Tudta, hogy valaki meg fog halni. És a Világok sorsa függött attól, hogy ki. .

248

Baldr, a Szép, akinek fényes alakjából még mindig felsejlettek Loki vonásai, tanácstalan

tekintettel nézett végig magán. Szemügyre vette a kezét, a mellkasát, a karját és a lábát.

Előrehúzta egy hajtincsét, és összehúzott szemmel vizsgálta. Még a színein keresztül is egy

kicsit vörösesen csillogott.

- Mi ez? -kérezte Baldr Hélre pillantva, de a Suttogó válaszolt a kérdésére: - Élet az életért

cserébe, ó Legszebb! Szabadon távozhatsz. Új alakod mindenhova elvisz: vissza a

Középvilágba, ha éppen oda kívánkozol…

- Asgardba? - kérdezte Baldr.

- Oda, sajnos, nem lehet. Asgard elesett, de ezt természetesen nem tudhatod. A többi Világ

között azonban választhatsz, és büszkeséggel tölthet el a tudat, hogy te vagy az első halott, aki

a Régi Korok kezdete óta törvényesen elhagyhatja az Alvilágot…

De Baldr már nem figyelt oda. - Asgard elesett? - ismételte dermedten.

- Igen, uram. Ragnaröknél - felelte Hél.

- És Odin?

- Ő is.

- És a többiek?

- Mindenki, uram. Mindenki elesett - nyomatékosította némi türelmetlenséggel a hangjában

Hél. A hála bármily csekély jelére várt, és a jelentéktelen részleteken való hiábavaló

lovagolást értelmetlennek és bosszantóan férfiakra jellemzőnek tartotta.

Élő arcfelét fordította Baldr felé, és vigyázott, hogy a halott arcát ne pillanthassa meg, ám

bosszantotta, hogy Baldrnak fel sem tűnik. Milyen fárasztó, mindazok után, amit érte

feláldozott, gondolta.

- Loki nem esett el - töprengett Héllel mit sem törődve Baldr. - Különben nem volna itt a

teste. És mégis mit keresek én Loki testében, és egyáltalán hogyan sikerült kiűznötök belőle?

Maddy beszámolt Loki ígéretéről, Hél árulásáról, az AEsirek szabadulásáról…

- Micsoda? - kiáltott fel Baldr. - Az AEsirek elmenekültek?

- Megtették volna, ha Hél nem állítja meg őket…

- Nem érted - szólt közbe Hél. - A Kilencedik Világ bizonytalan … ha most kinyitom, bármi

átjuthat…

- Köztük az AEsirek is - szúrta közbe gyorsan Maddy.

- Az AEsirek - ismételte meg Hél. - Ugyan hova mennének? Az Álomba, vagy a holtak

soraiba…

- Míg én… -kezdte Baldr.

- Neked tested van, uram. Varázserőd … - Hél habozott, és szemérmesen lesütötte élő szemét.

- Úgy gondoltam, hogy te meg én…

Baldr olyan megdöbbenéssel meredt rá, amit Hél cseppet sem talált hízelgőnek. Kicsit

elpirult, és a Suttogóhoz fordult. - Azt ígérted… - kezdte.

De a Suttogó nem figyelt rá. Ködös alakját füstként ölelte körül a varázserő, és a szürke

parton felé közeledő távoli, sötét alakot nézte. Olyan csend támadt, amiben Maddy hallotta a

halott síkra hulló egyes homokszemeket is.

- Félszemű - mondta.

A Suttogó elmosolyodott.

A Rend úgy vált ketté, amikor Odin elhaladt középütt, mint a kukoricatábla, és úgy zárult

össze, mint egy dárdaerdő.

249

- Odin! - üdvözölte a Suttogó.

- Öreg barátom, Mimir!

Odin az eredeti alakjában, keze közelében a gondolatkardja, az arcát homlokába húzott

kalapja mögé rejtve, a sarkában Cukor ballagott. A Névtelen a maga alakjában, csuklyával és

köpenyben, a rúnabotjáról varázsszikrák pattogtak. Maddy az egyik oldalon, a másikon Hél,

középen Baldr.

- Már nem vagyok Mimir - felelte a Suttogó. - Többé nem.

- Nekem mindig az maradsz - felelte Odin.

A Tábornok most már mindegyiküket látta, legalábbis a színeiket. Igazlátása fényalakként

fogta fel őket: Maddyt elgyöngítette és kimerítette a Poklon át tartómenekülése, színeibe a

bánat szürkés ibolyaszíne keveredett. Baldr Loki varázserejébe burkolódzott, látta Hél színeit,

és azt, aki egykor a Suttogó volt, és aki most egy fényoszlopként állt, és a Kőfej, amiben

régen lakott, elhajítva hevert a lábánál.

- Öreg barátom! Régen találkoztunk - mondta a Suttogó.

- Ötszáz éve - felelte Odin, és közelebb jött.

- Jóval régebben - felelte lágyan a Névtelen, és bár a hangja nyugodt volt, Odin látta

megélénkült színeiben gyilkos dühét. Bizonyára joggal haragszik rá, gondolta, de ettől még

nehéz volt a szíve. Hány barátot veszített, hányan pusztultak el! Micsoda iszonyatos ár néhány

évnyi békességért.

Muszáj így lennie?

A válasz a gondolat gyorsaságával érkezett. Halálig, hangzott. A győztesre, a Világokra!

Az ellenségek némán álltak egymással szemben. Az Álom folyó forrt és bugyborékolt

mögöttük. Azon túl pedig a sötétség terült el.

250

KILENCEDIK KÖNYV

Az Álom

Minden, amit álmodni lehet, igaz

Kohományok, 12.

251

Az árny, amely a Kilencedik Világ fölé tornyosult, - a tűztollú fekete rigó árnya -, túltett

mindenen, amit Ragnarök óta láttak.

Szurt volt, a Pusztító, teljes alakjában, és mindaz, amire a szárnya rávetült, eltűnt, mintha

sosem lett volna, és a helyén csak a Káosz maradt, egy csillagokkal teli Káosz, mely - ahogy

a világ csökkent - nőtt és dagadt.

Kevés maradt a Fekete Erődből, amint lassan széthullott igézetekből, tiszavirág-kísértetekből

és álmokból összerakott elemeire. Darabkái még a semmiben lebegtek: itt egy városfal, ott

egy szikla vagy árok, egy folyó kanyarulata, mint sötét szél hordta hópelyhek.

Az Alvilággal szemközt egy ilyen megmaradt darabka sziklás peremén telepedtek le az

AEsirek, hogy még utoljára ellenálljanak az ellenségnek: Thor eredeti alakjában, öklében

gondolatvillámokkal, Tyr ütésre emelt páncélkesztyűjével. Frigg figyelmét a Hélben zajló

események kötötték le, Loki egy szikla árnyékában kuporgott, és Szif, aki nem volt harcos,

folyamatosan kommentálta, hogy mikor és pontosan hogyan fognak mind meghalni.

- A te hibád! - mutatott Lokira, aki Szifről tudomást sem véve apró, sebes varázsige-

sorozatokkal szedte le az elsuhanó démonokat.

- A te hibád - ismételte meg Szif -, és most halott vagy, és minden a pokol prédájává válik, és

egyáltalán miért vigyorogsz….?

De Loki nem figyelt oda. Hagyta, hogy a gondolatai szabadon kószáljanak - rájött, hogy a

démonaprítás növeli az összpontosítását -, és közben az elmúlt napok eseményein töprengett,

amíg rá nem eszmélt - kissé ugyan későn -, hogy milyen ügyesen manipulálták.

Frigg szavai ébresztették rá: hogy a Suttogó miként használta fel kezdettől fogva, miként

küldte a halálba egy hiábavaló megbízással, mialatt megegyezett Héllel, és hogy miként vette

rá Hélt fortéllyal céljainak szolgálatára, és Hél árulása miként nyitott rést a Káoszon. Rájött,

hogyan állt a Suttogó a seregei élére - de nem azért, hogy harcoljon, ahogy Odin feltételezte,

hanem hogy rászabadítsa a Káoszt a világokra, és nézze, amint egymás után leesnek…

Most látta csak be, hogy alábecsülte a Suttogó becsvágyát. Azt hitte, csupán a bosszú hajtja,

és amint megfizet Odinnak, talán lecsillapodik. De immár tudta, hogy ez nem így van. A

Suttogó kivárta a sorát, és most a Rend és a Káosz hatalmára vágyott, hogy ő legyen az

Egyetlen Isten…

Megdobta Kaennel a közeledő tiszavirág-kísértet-felhőt, és látta, ahogy méhrajként rebben

szét. A kétségbeesés visszaadta a humorérzékét, és a fennmaradó percekben - Suttogó ide

vagy oda - úgy döntött, hogy szívvel-lélekkel harcol. Tűzrúnák lobbantak fel az ujjhegyein,

ragyogott a szeme, és a kimerültség jeleit mutató arca kipirult az örömtől. Bizonyára a

vérében levő Káosz miatt van, gondolta, ám maga is meglepődött, hogy az elmúlt ötszáz

évben most mulat a legjobban.

Thor és Tyr összefeszítették hátukat Loki mögött, és egymást fedezték, miközben

gondolatvillámokat szórtak a feketerigó-árny felé, képtelenek voltak azonban megállítani. Az

árny mögött csend volt, a csillagok közötti örvénylő űr, a Túlvilág elképzelhetetlen üressége.

Az árny mérhetetlen lassúsággal siklott közelebb. A nyomában a kísértetfelhők sercegve

váltak semmivé. A begye akár olifánt nagyságú démonokat is beszippantott, ám az árny csak

nyomult előre, és semmivel sem törődött. Már majdnem elérte őket, a Pokol elesett, már csak

a folyópart maradt. Szurt azonban feltartóztathatatlan volt, az árny már lecsippentette a szikla

szélét, amelyen az AEsirek ellenálltak…

252

Ekkor váratlanul, miközben a szikla elkezdett szétmorzsolódni alattuk…

Minden megdermedt. Csend támadt. A Pokol megállt széthullása közben, csak Odin és a

Névtelen közeledtek egymáshoz, eleinte alig észrevehetően csupán, majd lassan körözni

kezdtek egymás körül, mint táncosok egy hosszú, lassú szertartásban.

Maddy, akinek örömmel dobbant meg a szíve öreg barátja láttán, egy lépést tett előre, de

Baldr a karjánál fogva visszatartotta.

- Hagyd! - mondta csendesen. - Ha közbelépsz, mindketten meghaltok.

Maddy tudta, hogy igaza van - hiszen ez Odin harca volt, nem az övé -, de egy kicsit akkor is

bántotta, hogy öreg barátja tudomást sem vett róla. Haragszik rá? Nem szereti? Vagy csak

kiszolgálta az idejét, és Odin félrelökte, mint másokat?

A két harcos most már támadásra készült: Odin fáradtnak és színtelennek tűnt a Névtelen

káprázatos alakja mellett. A Névtelen botjáról rúnák szikráztak, Odin gondolatkardja

jégmadárkéken világított.

A hátuk mögött a Rend tízezer szájából felhangzott a Megidézés Könyvének verse:

Megidézlek, Odin, Bór fia…

- Vesztettél - mondta a Névtelen. - Lejárt az időd. El a régi istenekkel! Jöhet az új.

Odin elmosolyodott. - Az új? - kérdezte. - Nincs ebben semmi új, barátom. A Világoknak ez

a rendje. Még az árulás is egyik vagy másik oldalt szolgálja. Még a Káosznak is megvannak a

maga szabályai.

- Ezúttal nem - ingatta a fejét a Névtelen. - Ezúttal én írom a szabályokat.

- A szabályokat már lefektették. Te is őket szolgálod, akár tetszik, akár nem.

- Senkit sem szolgálok! - sziszegte a Suttogó. - Sem a Rendet, sem a Káoszt. És ha

mindennek el kell esnie, akkor legyen! Egyedül uralkodom. A Világokban csak Én leszek,

mindent látó, mindent tudó, végtelenül hatalmas Énem!

- Látom, a bölcs Mimir elvesztette a bölcsességét - gúnyolódott Odin.

Soha nem volt ilyen kevés kedve a nevetéshez. A Névtelen ereje még nagyobb volt, mint

gondolta, a varázsereje sütött, mint egy csillag közepe, és bár az alakja még csak félig

teremtődött meg, Odin máris érezte halálos mivoltát.

Mögötte a Rend serege rázendített:

Megidézlek, Grim és Gan-glari,

Herian, Hialmberi,

Thekk és Harmadik és Thunn, és Unn.

Minden névvel egyre gyöngült, igazlátásán át is homályosan látta az alakot. Felé sújtott, de

gondolatkardja csak levegőt ért. Mögötte a seregben elesett egy ember, és egy másik lépett a

helyére.

A Névtelen is odasújtott. A rúnabot csak súrolta Odin csuklóját, de úgy égette, mint a tüzes

vas, és az erejétől kábultan terült el a homokban.

Megidézlek, Bolverk,

Megidézlek, Grimnir,

Megidézlek, Blindi,

Megidézlek, Svidri…

Odin felállt, és a csuklóját dörzsölgette. - Erősebb lettél - jegyezte meg higgadtan, és

sértetlen kezébe vette gondolatkardját.

- Bárcsak rólad is elmondhatnám ugyanezt! - gúnyolódott a Névtelen.

Odin cselezett, hárított, szúrt. A kardja gyors volt, mint a villám, de a rúnabot egy rezzenése is

elég volt, hogy félreüsse, és a fegyvert ártalmatlanul fricskázza odébb; a kard a földre hullott,

megrepesztette és hat láb mély gödröt robbantott.

Megidézlek, Omi, Épp-Oly-Magas,

Megidézlek, Harbard, Hropta-Tyr.

253

A rúnabot ismét megvillant, de Odin kitért előle. A Névtelen azonban gyorsabb volt. A bot

vége súrolta Odin térdét, aki elesett, arrébb gurult, és közben egy kézzel Yrt rajzolta a

levegőbe, így amikor a rúnabot ismét lecsapott, ezúttal a fejére, lepattant róla, s Odin Tyrt

hajította a támadójára.

A vizsgálóbírók soraiban újabb ember esett el: úgy oszlott el a sivatagi levegőben, mint egy

füstpamacs. A Névtelen továbbra is sértetlen maradt, és erősebb volt, mint valaha; kemény

vonásait győzelemittas mosoly derítette fel.

Odin erejét megsokszorozta a kétségbeesés. A tömegben újabb vizsgálóbíró esett össze, de a

Névtelen egy kígyó gyorsaságával viszonozta a szúrást, és ez alkalommal a vállán találta el

Odint.

Megidézlek, Sann és Sanngetal,

Fiolsvinn, Skilfing….

Odint gyönge pontján - a nyílvessző ejtette seben - érte a támadás, és az ütéstől súlyosan

zuhant a földre. A fegyver hatótávolságán kívül gurult, és baljával Tyrt hajított, m9közben

igyekezett kezére támaszkodva feltápászkodni.

Tyr pontosan a két szeme között találta el a Névtelent.

Odin hátrébb botorkált, hogy lássa az eredményt.

A seregben egy csomó vizsgálóbíró vált füstté, a sor azonban összezárult, ahogy a többiek a

helyükre léptek. Odin ezt nem látta, azt viszont igen, ahogy a villám átsuhan a Névtelen

levegőből formált testén, és varázsereje ártalmatlanul oszlott szét a halott levegőben.

A Névtelen szárazon felkacagott.

Az Álom folyó megdagadt és felemelkedett.

A Félszemű komoran vonta ki ismét gondolatkardját.

254

A csatamező túlsó végén is hallották a Vanirok a Névtelen szavait. Tízezer hangon jutott el

hozzájuk minden egyes szó:

Megidézlek, Odin, Bór fia…

A kezdet, gondolta Heimdall. Nyolcan a sokaság ellen…

Tett egy lépést a sor felé, ám most egyetlen szempár sem követte. Mind egyetlen pontra

figyeltek, hátat fordítottak neki, és Heimdall érezte, milyeniszonyatosan összpontosítanak.

Száraz, porral teli szél fújt, de senki nem takarta el még a szemét sem, és a hollófekete felhők

egyre szélesedő, örvénylő gyűrűjéből friss vér színére emlékeztető fény sütött.

Megesküdött Odinnak, hogy nem követi. Az esküje nyomta a szívét, de kötelezte is. Arra

azonban nem esküdött meg, gondolta, hogy nem támad meg tétlenül álldogáló halottakat, akik

láthatóan gondolataikba merülve figyelik a parton zajló párbajt.

Érezte a varázsige erejét, és tudta, hogy minden szava egy-egy Odinra mért csapás. Ha csak

egy percre is megszakítja az Egyesülésüket, ha csak egy pillanatra is abbahagyatja velük ezt

az istenverte kántálást…

Hagall rúnájából egy gondolatvillámot rajzolt, és a legközelebbi oszlopra lőtte.

Nem történt semmi.

Frey is csatlakozott hozzá kivont gondolatkardjával, de az Arató sem ártott a seregnek: őgy

suhant át a sorfalukon, akár a füstön.

Odaszólította Szkádit, majd Njördöt, de sem a rúnakorbács, sem a szigony nem tett kárt az

ellenségben, nem segítettek a tűzrúnák, a jégrúnák, vagy a győzelem rúnái. A halottak füle

nem fogta fel Bragi legelsöprőbb dalát sem, a szemük vak volt Freyja csábító igézetével

szemben, és csak kántálták tovább a Mindenható Atya titkos neveit:

Ialk és Ygg és Veratyr,

Vakr és Thror és Varmatyr

Herteit, Bileyg, Oszki és Gaut…

Az általános megdöbbenés és az ige támadása közepette, jó tizenkét versszakkal később

döbbentek csak rá a Vanirok, hogy a lelkész és a segédje - az asszonyról, a gazdáról és a

hordóhasú kocáról nem beszélve - nyomtalanul eltűntek.

255

A harc, tudta jól, csaknem eldőlt. Odin újra meg újra odavágott, és már számtalan sebből

vérzett, ám ő a Suttogón még egy karcolást sem ejtett. Ütései keskeny rendet vágtak a sereg

néma soraiban, de minden elesett helyére másik lépett, és folytatódott a rettenetes Egyesülés.

Félszemű tovább harcolt, mint egy sarokba szorított patkány, de a szíve mélyén kezdte

belátni, hogy a lény legyőzhetetlen.

A Tábornok lassan ereje végére ért. Minden név, minden varázsige mélyebbre vágott, mint az

előző. Varázsereje kifogyott, jobb karját már nem bírta felemelni, gondolatkardja csonkára

kopott. Százszor vágott oda a Névtelennek, de még csak meg sem sebesítette.

Mi több, a Névtelen a viaskodásuk során egyre erősebb lett, alakja egyre jobban kirajzolódott,

így Odin még vakon is kezdte kivenni a remetecsuklya alatt az arcot, a száj vonalát, a

tekintetéből sugárzó értelmet. És természetesen a színeit: hiszen ismerte is a rozsdavörös

színjelet, mely a szélein ragyogó narancsra világosodott…

De az Ige még nem öltött testet. Tudta, hogy ez az alak csak itt, a Holtak birodalmában

rendelkezik hatalommal, ahhoz, hogy uralkodjék a Világokon, csontra, izomra és eleven húsra

van szüksége…

Életet életért cserébe.

Az ő húsa, az ő csontja…

- Megidézlek, Wotan, Vili és Ve….

- Erre vágytál, öreg barátom, Mimir? Sok örömöt kívánok hozzá. Ami engem illet, kezdem

unni ezt a testet.

A Névtelen szárazon felnevetett. - Ó dehogy! - válaszolta. - Nem kell a tested. De nem ám!

Egyáltalán nem. Talán száz éve jó lett volna, de egy ilyen ütött-kopott darabbal már nem

tudok mit kezdeni. Nem, barátom, most csak szórakozom, és különben is szeretem

visszafizetni a kölcsönt.

Újból felemelte a botját, hogy lesújtson, és Odin nagy lendülettel gurult félre, még a vállába

beálló sajgással sem törődött.

- Akkor hát kire gondoltál? - kérdezte. - A Holtak birodalmában vagyunk, ha nem vetted

volna észre…

És akkor belecsapott a felismerés.

Életet életért cserébe.

Test és fej nélkül a lény sosem hagyhatja el az Alvilágot, ha meg akarja hódítani a

Világokat…

Életet életért cserébe.

Maddy életéért.

Végre átlátta a Névtelen tervét, és dühödten, elkeseredetten vágott oda a lényre, aki

karnyújtásnyi távolságon kívül táncolt előle…

A Névtelen könnyedén hárította a csapását.

- Hát ezt akartad mindvégig - lihegte Odin, és újból odavágott. - Hogy eleven testben szüless

újjá, felépítsd Asgardot, és egyedül uralkodj! Hogy Modi lehess, és ellophasd a varázserejét,

hogy a magadévá tedd, és valóra váltsd a próféciát, amit magad mondtál…

- Végre! - kiáltott fel a Névtelen. - Mindig is lassú volt a felfogásod. Nos, öreg barátom,

tudod, mit tart a mondás: sose higgy egy orákulumnak.

A sereg az utolsó strófához ért. Harminchárom versszakot írtak Odin, a Mindenható Atya

neve alá a Megidézések Könyvébe, tízezer hang kántálta az utolsó két sort:

Megidézlek, Harcos, Félszemű és Vándor,

Így nevezlek meg, és így vagy…

A Tábornok legyőzötten hullott a csontfehér porba.

256

Maddy hallotta annakidején a próféciát. Mondom, ahogy kell, mondta az Orákulum, és bár

félrevezette, töredékes igazságot mondott, hogy becsapja és késleltesse őket, Maddy azt is

tudta, hogy egy Orákulum nem hazudhat.

Látom a temetési hajót Hél partjainál,

És Bór fiát, a kutyáját a lábánál….

És miközben az egyenlőtlen harcot figyelte, egy pillanatra sem hagyott alább az a

meggyőződése, hogy valami, valahogyan Félszemű javára billenti majd a mérleget. Valami

váratlan esemény, mint a kedvenc meséiben.

De a harcnak vége volt. Barátja arccal a fehér porban hevert, a színei olyan halványak voltak,

hogy nem sok választotta el a haláltól.

Nem lehet, hogy te is, kesergett Maddy, és Baldr kezét lerázva magáról, aki vissza akarta

tartani, a vérrel telefröcskölt földön át oda szaladt, ahol Odin feküdt. A Névtelen föléjük

magasodott, felemelte rúnabotját, az arcán diadal ragyogott, de Maddy észre sem vette.

Letérdelt Félszemű mellé, és megsimogatta a haját. Odinban alig pislákolt az élet.

- Maddy …

- Itt vagyok.

Odin nagy keservesen felemelte a fejét. Alakját elveszítve nagyon öregnek, nagyon

emberinek látszott, mintha száz év telt volna el azóta, hogy a Vörös Ló Dombján utoljára

találkoztak. A csata közben elveszítette szemtakaró foltját, összekaszabolt arca csupa vér volt,

és Maddy most döbbent rá, hogy teljesen vak. A szíve összefacsarodott a szánalomtól és a

bánattól, de e két érzést átfűtötte a harag és a fájdalom, melyek akkor támadtak fel, amikor

megtudta az igazságot, s most a sírás kerülgette.

- Miért kellett idejönnöd? - kérdezte. - Tudtam, hogy ha idejössz, meghalsz.

- A régi… türelmetlen … Maddy - sóhajtott fel Odin. A suttogása megtört és kapkodó volt,

de Maddy kihallotta belőle a jól ismert, ingerlékeny Félszeműt, és a könnyek még

elviselhetetlenebbül fojtogatták.

- Meg akartam akadályozni a háborút - vallotta be Maddy. - Szerettem volna, ha erre nem

kerül sor. Meg akartalak menteni…

- Lehetetlen - suttogta Odin. - A prófécia…

Maddy tiltakozni akart, de Odin megrázta a fejét. - Hadd… lássalak… még… egyszer -

mondta, és vakon, végtelen gyengédséggel emelte a kezét Maddy arcához.

Maddy visszatartotta a lélegzetét, míg Odin ujjai az arcáról az állára vándoroltak, s közben

kicsit elidőztek a homlokánál, nyomon követték a bánat és a makacsság vonalait a szája körül,

szeménél a könnyek nedvességét.

Karakteres arc, gondolta Odin. Erős, ugyanakkor gyengéd, bár talán nem túl bölcs…

Elmosolyodott, és leengedte a fejét a homokra.

Mögöttük a Névtelen előlépett, hogy megadja a kegyelemdöfést.

Közben Nat és a Nép végre elérte a tisztást. Láthatatlanul vonultak át a kísérteties seregen, és

most földbe gyökerezett lábbal nézték az eléjük táruló látványt.

Ethel ráismert, és felsóhajtott.

Adamnek leesett az álla, és eltátotta a száját.

Dorian Kövér Lizzyt szorította.

257

Cukor lenézett a Kapitány rúnakövére, mely a tenyerében pihent, és a gyomra összerándult,

amikor észrevette, hogy ibolyaszínnel egyetlenegyszer felfénylik; a szín halvány volt, mint

egy szívé, amely nem állt meg teljesen.

Jaj, ne! - gondolta Cukor. Kizárt! Csak most ne …

A rúnakő felvillant, ezúttal kicsit élénkebben, és Cukor hátán furcsa kis borzongás futott

végig, mintha egy ismerős hang…

Menthetetlen vagy. Magad mondtad. Nem tehetek semmit.

Úgy tett, mintha el akarná dobni a követ. De amikor a Rend sorai közül előbukkant, még

mindig a kezében szorongatta, és végül a zsebébe süllyesztette. Talán van még benne valami.

A rúnáknál sosem lehet tudni.

Nat Parsont eltöltötte az ámulat, a szeme csak a Névtelen dicsőségét látta. Olyan messzire jött,

s olyan sokat szenvedett, hogy ennek a pillanatnak a részese legyen, hogy most alig merte

remélni, hogy végre elérte.

Ez a káprázatos fényekkel átszőtt Lény, ez a rettenetes, dicsőséges, teljhatalmú Teremtmény,

aki a Kőfejből teljes alakjában született újjá, ő lehet az Ige, aki után a szíve vágyott?

Átnyomakodott a varázsigéktől és tüskéktől sűrű levegőn. Senki sem nyúlt utána, hogy

megállítsa, senki sem látta a szeméből sugárzó örömet, ahogy közeledett a két ellenfélhez.

-Ne sírj, kedvesem! - vigasztalta a Névtelen. - Megmondtam, hogy különleges vagy.

Maddy felé fordult, ahogy fölé magasodott, és felemelte a botját. A botra varázsigék tapadtak,

mint orsóra a gyapjúszál, és elektromos szikrákat szórtak a halott levegőben. Lenyűgöző volt;

Maddy érezte, hogy nagy hatást kellene gyakorolnia rá. De a föld még nem itta be Félszemű

vérét, és a színén kívül Maddy semmit sem látott: vörös volt a sivatagi homokban, mint az

Aratási Hónap pipacsának színe….

- Nem félek tőled - mondta Maddy, ahogy egykor a félszemű vándornak réges-régen, a Vörös

Ló Dombján.

- Örülök - mosolyodott el a Névtelen. - Mert te meg én nagyon közel leszünk egymáshoz.

Maddy nem hallotta Odin és a Névtelen szóváltását, miközben a síkon küzdöttek, ám nem

volt bolond, és átfutott a fején, hogy ha Loki testét fel lehet használni arra, hogy Baldr

újjáéledjen, akkor ez igaz az övére is. A legalkalmasabb egy jelöletlen test; Félszeműé már

sérült volt, talán helyreállíthatatlanul, ám az övé egészséges, és ami ennél is fontosabb,

töretlen varázsereje az istenek hatalmával ruházná fel a viselőjét….

Összehúzott szemmel nézett fel a Névtelenre. - Különleges? - kérdezett vissza.

- Nagyon különleges, Maddy - felelte a Névtelen. - A csillagokig repítesz minket. Ketten

együtt fentről lefelé alakítjuk át a Teremtést. Újjáépítjük az Égi Fellegvárat. Mindazt, amit az

AEsirek mohóságukban és nemtörődömségükben elpusztítottak, mi újból megteremtjük. Az

egymással szemben álló Kilenc Világ helyett Egy Világ lesz. A Mi Világunk. Egy Világ, ahol

megfelelő értelmet nyer minden. Ahol a Jó és a Rossz a maguk helyére kerülnek, és Egyetlen

Isten uralkodik mindenek felett, örökkön-örökké….

Maddy rosszalló pillantást vetett rá. - Úgy hangzik, mint azok a dolgok, amiket Félszemű

ökörségnek nevezett.

A Névtelen mérgesen felragyogott. - Azt képzeled, van választásod? - csattant fel. -

Hallottad a próféciát!

Maddy elmosolyodott. - Csatára kész hadsereget látok. Egy Tábornokot, aki egyedül áll. Egy

árulót a kapunál. És egy áldozatot. - Sötétszürke szemét a Suttogóra emelte. - Egyszer

megkérdeztelek, hogy szerinted én vagyok-e az áldozat.

- Nem…. - nyögte Odin.

Senki sem hallotta.

258

Maddy körülnézett. Látta Hélt, aki most szótlanul állt, és arca halott felét elfordította, Baldr,

aki Loki testébe költözött, a kis híján tízezer fős sereget, mely baljós csendben várakozott

előttük.

- Ne tekintsd áldozatnak! - csitította a lehető leglágyabb hangon a Névtelen. - Tekintsd új

kezdetnek! Nem leszel halott, csak Én leszel, ahogy minden más is Én lesz. Minden fűszálon,

minden vízcseppen, minden emberi szíven otthagyom a jelemet, és minden Engem bálványoz,

és Engem szeret majd, és Tőlem fél, és Én ítélek….

Hatásszünetet tartott, és hátratolta a csuklyáját. Az alakja már csaknem készen állt, a Kőfej,

melyben évszázadokon át lakott, elfeledetten hevert a földön. Maddy látta, ahogy a színei

haloványan úsznak a Suttogóé mögött, és statikus energiát érzett a hajában és a fogában,

ahogy az Ige összesűrűsödött körülötte.

Tízezer halott állt készenlétben, tízezer holttest vett egyszerre levegőt. És az Igére várva senki

sem látta Cukroszsák óvatosan araszoló apró alakját, ahogy elhagyta csoportja védelmét, és

lassan, hangtalanul, észrevétlenül és figyelemre sem méltatva elindult a halott homokon át, a

két ellenfél felé.

Cukor nem született hősnek. Úgy vélte, hogy eleve semmi köze sincs ehhez az egész

felhajtáshoz. A Tábornok meghalt, vagy nem sok hiányzott hozzá, a Kapitány is, vagy még

annál is rosszabb történt vele, és Maddyt nemsokára felfalja a Névtelen, amitől legalább

annyira halott lesz, mint a másik kettő.

Fogalma sem volt róla, miért nem inalt el. Egyetlen varázsige vagy rúna sem kényszerítette

cselekvésre. Semmi haszna nem származott belőle. Már a rúnakő sem kötötte, bár érezte a

lüktetése erejét, mintha a Kapitány részben benne laknak, és halkan unszolná.

Még csak azt sem mondhatta, hogy felfogta, mit várnak el tőle, vagy miért, mégis földhöz

lapulva tovább kúszott, a ronda, vén varázstárgy, a Suttogó felé, amely ezt az egész

kavarodást elindította, és amely most elfeledve feküdt, miközben az a lény, ami a kőből

fejlődött ki, közelebb ment Maddyhez, és megszólalt.

- Hallgass Rám, édes lányom! - mondta a Névtelen. Olyan erős volt a varázsa, hogy Maddy

majdnem engedelmeskedett, csaknem megadta magát a mézédes hangnak. - Olyan fáradt

vagy, Maddy. - folytatta a Névtelen. - Megérdemled a pihenést. Most, hogy ilyen közel

kerültünk egymáshoz, ne küzdj ellenem….

A holtak ekkor újra megszólaltak, a hangjuk lélektelen volt, mint a szitáló homok.

Megidézlek, Modi, Thor gyermeke,

Jarnasaxa lánya, a harag gyermeke,

Aesknek nevezlek,

Kőrisnek nevezlek….

Maddynek kevesebb neve volt, mint Félszeműnek, és tudta, hogy a varázsigéje minden

bizonnyal rövidebb lesz. Máris érezte a hatását: a feje nehéz lett, a lába mintha gyökeret

eresztett volna…

Szörnyű erőfeszítéssel rázta meg magát. - Ne küzdjek ellened? - kérdezte. - Talán mégis

megpróbálom… - azzal előhúzott a zsebéből valamit. Nem rúnát, vagy gondolatkardot, hanem

egy egyszerű falusi bicskát, amilyen Malbryban és a környékén bármelyik kovács vagy gazda

fiának zsebében lapult.

És Maddy, aki azt hitte, már semmin sem lepődik meg, most valami igazán elképesztőt látott.

Talán csak egy délibáb, gondolta, de nem Ethelberta Parson állt ott, Dorian Scattergooddal az

oldalán, és mellette Adam Scattergood meg Nat Parson, és … elképzelhető, hogy az egy…

hordóhasú koca?

259

Kezdek megőrülni, gondolta. Nincs más magyarázat. Bántotta, hogy élete utolsó,

kétségbeesett perceiben Nat Parson és Adam Scattergood látványát kell elviselnie, de ha

minden a terc szerint megy, akkor legalább nem kell sokáig látnia őket.

- Azzal? - kacagott fel a Névtelen. Tízezer halott nevetett vele, és a kacajok, mint a

dögkeselyűk szálltak fel a kékesszürke égre.

De Maddy tekintete tisztán és egyenesen állta a pillantását.

- Sértetlenül van szükséged a testemre - felelte. - Ha itt halok meg, a szellemem Hélben

marad, a testem pedig egyszerűen porrá omlik. Nem ölhetlek meg, de ennyit megtehetek….

Azzal a torkához emelte a kést.

260

Hélre ismét csend szállt. Mindenki Maddyt figyelte, aki az istenek és a Nép gyűrűjében állt a

torkához szorított késsel.

Loki a Pokolból nézte, és az őt fenyegető veszély ellenére is elvigyorodott.

Thor is őt figyelte, és Az én vérem, gondolta.

Odin nem nézte, de azért tudta.

Baldr is őt figyelte, és most először döbbent rá a megoldásra: nem csata, nem is háború,

hanem áldozat…

- Maddy! Ne! - üvöltötte a Névtelen, és tízezer török visszhangozta a kiáltását. - Gondolj

bele, mit kínálok: Világokat, Maddy…

Maddy mély lélegzetet vett. Egyetlen vágásnak kell lennie, gondolta; lehet, hogy a második

próbálkozásra már nem lesz ideje. Elképzelte a vérét, a vérnyakláncot, ahogy szétspriccel a

homokban…

Érezte, hogy enyhén remeg a keze. Megpróbálta megtámasztani…

Aztán rájött, hogy egyik keze sem moccan.

Elkésett. Megbénult: a Megidézések Könyve megtette a hatását. Most már csak annyit

tehetett, hogy kétségbeesetten nézte, amint a Névtelen ujjongva odalép, és utálatos hangján a

fülébe súgja:

Világokat, Maddy! Mi más van még?

Nat Parson fojtottan felkiáltott. Sejtelme sem volt, mit tesz, hogy veszélybe kerül, fel sem

merült benne.

Csak a nyomorult lányra tudott gondolni, aki folyton felülkerekedett rajta, aki kinevette,

meghiúsította az ambícióit, gúnyt űzött belőle, és most azt is elveszi, amire vágyott: a jogosan

őt illető Igét…

- Nem! - Késsel a kezében, fejét leszegve rontott felé, mint egy támadásra készülő vaddisznó.

- sosem akarta! Add nekem! - Megragadta Maddyt a hajánál fogva; eszébe jutottak a sok

évvel ezelőtti vadászatok az apjával, hátrarántotta Maddy fejét, hogy elnyisszantsa a torkát.

Cukor odaért az eldobott Fejhez, két karjába kapta, és eszeveszetten futni kezdett a nyílt

homokon. A Fej úgy égette a kezét, mint valami kénes kő, de Cukor nem eresztette, erejét

megfeszítve cselezett és rohant, szemét a nagy koncentrálásban erősen összeszorította.

Keresd meg! - mondta a Kapitány. És dobd be ott, ahol a legmélyebb…

Mindenütt elég mélynek látszott. A kérdés csak az, hogy odaér-e időben.

Átcsusszant Nat Parson lábai között, égéstől felhólyagosodott tenyerét fújta, és pontosan úgy

festett, mint egy sült almát lopó mókus. Inaszakadtából rohant, ahogy csak rövid lábai bírták -

és az gyorsabb volt, mint bárki is gondolta volna, a méretéhez képest pedig igen gyors -, az

Álom folyó felé.

Nat nem számított erre. Csak a lányra figyelt, és amikor a kobold átrohant a lábai között,

megbotlott, és félig előreesett a homokra. Elejtette a kést, lehajolt, hogy felvegye, és szemtől

szembe került valamivel, ami sziszegett, sercegett, ragyogott, és dühtől, meghiúsult

becsvágytól fortyogott. Nat egy másodpercig sem tétovázott, hanem kitárta a karját, és

üvöltve a mellére szorította.

A Névtelen nem látta a közeledő lelkészt; rá se hederített a Nép kicsiny pontjára. De először

felbukkant ez az őrült lény, és átszaporázott közte és a lány között, aztán derült égből, illetve

sivatagból idecsöppent az ostoba lelkész, és hadonászva, kiguvadt szemmel, eltorzult szájjal

261

üvöltötte: - Nem! Végy engem! - és kinyújtott keze máris megmerevedett és megfeketedett az

érintésétől…

Tízezer halott kiáltott fel rémülten, de a lelkész tovább könyörgött: - Végy engem! -, a teste

meggörbült, nyújtózkodott a karjával, esdekelt és valósággal égett a vágytól, hogy

Egyesülhessen vele, a szája a borzalomtól és a döbbenettől elkerekedett, miközben a Névtelen

küszködött, hogy lerázza magáról, és az Ige úgy nyílt ki, mint egy korai rózsa….

Naat úgy érezte, mintha egy kígyófészekbe esett volna. A Névtelen elméje nem olyan volt,

mint Elias Rede-é - Rede legalább ember volt egykor, emberi gondolatokkal és vágyakkal, de

a Névtelenben nem volt semmi emberi, de még csak isteni sem. Se szánalom, se szeretet,

csupán a gyűlölet és a düh mocsara.

Egyetlen emberi tudat sem élhet túl egy ilyen robbanást, és Nat egyetlen másodpercen belül a

földre zuhant: vér ömlött az orrából és a füléből. Ha az Ige messziről is irtózatos hatású volt,

akkor itt, a forrásánál olyan volt, mint egy kataklizma. Ereje mellett a Suttogó tűzgödrének

kitörései a tűzhelyre kifutó tejhez hasonlítottak, utórezgései ledöntötték lábukról az élőket, a

holtakat pedig porszemként szórták szét.

A Névtelen felordított mérgében. Megfosztották az áldozatától, és egyszer csak egy

alkalmatlan testben találta magát - egy olyan férfi testében, akinek se varázsereje, se

képzettsége nem volt -, így gondolkodás és önmérséklet nélkül cselekedett. Első ösztöne azt

súgta, törölje el a betolakodót, a második, hogy nyerje vissza eredeti hordozója biztonságát….

De a Kőfej, amelyben a Régi Korok kezdete óta lakott, már nem hevert a földön. A Névtelen

újból felüvöltött, ám ezúttal kétségbeesetten. Tudta, hogy megfelelő hordozó nélkül nem lesz

több átlagos léleknél Hélben; Hél tulajdona és rabszolgája válik belőle. Serege vezér nélkül

szétszóródik, mint a por, hatalmas terve sosem válik valóra. Tízezer torok visszhangozta a

kiáltását, mialatt a Névtelen varázsereje utolsó morzsájával is egyetlen, elkeseredett,

mindennél fontosabb feladatra összpontosított.

Hogy végre-valahára birtokba vegye a lányt.

A folyó ekkor áradt ki. A szabadjára engedett és irányítás nélkül maradt, tízezerszer

felerősített Ige, amit a Világok közötti résre engedtek, végül nem maradt meg a számára

kijelölt mederben.

A lény, aki a Napok Örege volt, hangosan felvonított - Ne még! Ne még! -, miközben az

Álom folyó, mint egy hatalmas árhullám, feltornyosulva rohant feléjük a sivatagban.

Ethel Parson tudta, mit jelent ez. Azt ugyan nem, hogy honnan, mégis tisztában volt vele.

Mint ahogy azzal is, hogy a Kilenc Világ egyetlen reménye azon a folyón túl van, és már

csaknem kifutott az időből.

Cukor is hallotta, és eldobta a Fejet, mielőtt - nem kevésbé sietősen - elinalt volna az

ellenkező irányba.

Odin is hallotta, és arra gondolt: Végre.

A síkon túl a Vanirok is hallották, és felkészültek Minden Dolgok Végére.

Hallották az AEsirek is a Pokolban, miközben a fekete rigó árnyéka ismét ereszkedni kezdett.

A Káosz közeledését bömbölő fekete szélnek érezték. A sziklakiugróba kapaszkodva, mely az

egyetlen szilárd pont volt, ameddig a szemük ellátott, újból meghátráltak, mialatt tovább

hajigálták a gondolatvillámokat a lény fénytelen begyére, amíg el nem jött a pillanat, hogy

már a Világot Világtól elválasztó kapunak préselődtek, és érezték hátukba nyomódó mintáját.

Lokinak még volt annyi ideje, hogy ezt gondolja: az átkozott kapu lassanként az állandó

lakhelyemmé válik, amikor is a kapu hirtelen engedett, ő pedig belezuhant az áradatba.

Hél élő szeme felpattant a hirtelen megvilágosodástól, és a virrasztóóra mutatóit kereste,

amelyek megint megindultak. Még volt annyi ideje, hogy azt gondolja: az istenekre, mit

tettem? - mielőtt az árhullám elkapta, és a sivatagot ellepte az Álom.

262

Az Álom világa aligha nevezhető világnak, inkább a lehetséges világok felhalmozódásának;

egy világ, amelyben oly könnyedén jönnek-mennek a földrészek, mint egy erős sodrású

folyóban a homokzátonyok, és soha semmi sem az, aminek látszik.

A folyó maga sem hasonlít folyóra. Bár a tekintet egy folyó szélességével és hosszával

ruházza fel, az, ami elfolyik benne, furcsamód változékony: fényes, higanyra emlékeztető,

szinte élő, kész arra, hogy alakot vegyen fel, ha egy kóbor gondolat megérinti.

Az Álomban nem érzékelhető a távolság, sem az arányok vagy az idő. Az Álom területe a

Haláléhoz hasonlóan szigorúan semleges, egyformán létezik a Rendben és a Káoszban, nem

vonatkoznak rá szabályok, vagy minden szabály érvényes rá. Akárcsak a Pokol, túl van

mindenen, és mindenki másképpen éli meg a hatását. És itt, a forrásánál halálos is lehet.

Loki kígyókkal álmodott, és levegő után kapkodva, viaskodva bukott alá.

Thor azt álmodta, hogy anyaszült meztelenül jelenik meg valami fontos eseményen, ahol egy

gyönyörű nő, akinek virágból van a szeme és két, húsevő fogakkal teli szája, olyan nyelven

mond beszédet, amelyet nem ért, pedig választ várnak tőle.

Frigg egy asszonyról álmodott, aki se nem fiatal, se nem gyönyörű, ám gyöngéd és higgadt.

Egyszerű, kézi szövésű ruhát viselt, az arca felét összevissza karistolták és bepiszkolták.

Felhúzta a ruhaujját, és az istenek Anyja egy varázsrúnát látott a karján, mely halovány volt

ugyan, de egyre jobban kitisztult. Kinyújtotta a kezét…

Maddy egy lebegő szikláról álmodott, és felmászott rajta egy másik álomba. Malbryban volt

ismét, a Vörös Ló Dombján, és a lejtőn virágzott a sünzanót. Félszemű mellette ült; nem

Odin, hanem az öreg Félszemű, ahogy annak idején megismerte: ritka mosolyai egyikével

figyelte.

- Félszemű - kiáltott fel Maddy megkönnyebbülten, és egyszer csak tudta, hogy mindaz, ami

az elmúlt napokban történt, csak álom volt, lidércnyomás, melyből végre felébredt.

Kinyújtotta a karját öreg barátja felé, de Félszemű elhessegette egy figyelmeztető mozdulattal.

Légy óvatos! - intette. Itt biztonságban vagy. De ne érints meg senkit, akivel találkozol,

legalábbis akkor nem, ha önmagad akarsz maradni. Lóg ma néhány furcsaság a levegőben…

- Azt álmodtam, hogy meghaltál … - kezdte Maddy.

Nem először fordult volna elő, vonta meg a vállát Félszemű. De most mennem kell; Pog

Hillen aratás van, és megígértem, hogy elmegyek…

- De visszajössz, ugye? - kérdezte Maddy.

Igen. Beltane hava és Aratás hava között. Akkor várj… az álmaidban!

Odin a fiáról, Thorról álmodott. Tudta, hogy csak álom, mégis tisztán látta Thort, majd a

felszín alá bukott egy másik álomba, amelyben egy fa alatt ült Asgardban, és nézte a

tovaszáguldó felhőket, és még mindkét szeme megvolt, és Loki sem volt még kegyvesztett (a

szokásosnál legalábbis nem jobban), és Maddy - bár még nem született meg - szorosan

mellette állt, és Frigg is ott volt, meg Erda, Thor anyja is, és maga Thor is. Ugyanúgy néztek

ki, mint ötszáz évvel ezelőtt.

Azért, mert halott vagy, apa, mondta Thor, mintha belelátott volna a gondolataiba.

Halott? - kérdezte Odin. De ez…

Ha csak a tényeket veszed, mondta kedvesen Thor. A szemed, ez a hely, mi, ugyan mi más

magyarázata volna?

Álmodhatok is, felelte Odin.

Mindig is nagy álmodozó voltál, felelte Thor.

263

Odin most még mélyebbre csúszott az álomba, és hallotta Loki segélykiáltásait. Rögtön tudta,

hogy Loki egy másik álomban van, és hogy az álma megöli őt.

Segítenem kell neki, mondta Odin.

Hagyd csak! - felelte Thor. Megérdemli a halált.

Kimentett minket a Pokolból, erősködött Odin.

De csak azért, hogy a bőrét mentse!

Milyen jellemző, gondolta Odin. A Régi Korok kezdete óta Loki épp csak annyira segített az

isteneknek, amennyire eleve bajt okozott nekik. De Nem volt tisztában ő ezzel már a kezdettől

fogva? És önhittségében nem hárította-e át szégyentelenül Lokira a felelősséget a saját hibái

miatt?

A mellette levő álomban Loki felsikoltott. Milyen közel van, gondolta Odin. Csak ki kellene

nyújtania a kezét…

Ha megteszed, szólalt meg Thor, akkor nem felelhetek a hely folyamatos teljességéért. Úgy

értem, nem lenne jobb itt meghalni, a szeretteid körében, egy olyan helyen, ami most csak az

álomban létezik? Vagy vesztesként akarsz meghalni Hélben, míg körülötted véget ér a világ?

Te döntöd el, apa, vajon megéri-e?

A testvérem, vetette ellen Odin.

Sosem tanulsz, ugye? , kérdezte Thor.

Odin elmosolyodott, és kinyújtotta a kezét…

Cukor sült malacról álmodott, közben egyik szemét nyitva tartotta, hátha Kövér Lizzy arra

lebeg.

Dorian Ethel Parsonról álmodott. Mindig is elérhetetlen voltál számomra, gondolta, és most…

Most Ethel Parson két asszony volt egy testben: egy slampos lelkészfeleség, és egy szinte

vakító szépségű nő, akit a céljukhoz közeledve olykor megpillantott. Szemtől szemben álltak,

s mint Janus: Ethel előrenézett, a másik édesen hátrafelé.

Ne hagyj el! - kérlelte Dorian.

Akkor fogd meg a kezemet! - mondta a kettő az egyben.

És Dorian odanyúlt, hogy megfogja a kezét, de akkor egy férfit látott a helyén, egy nagy,

vörös szakállú férfit, akinek a keze, bár hatalmas volt, egyáltalán nem volt esetlen, és akinek

az arca is ismerősnek tetszett. Egy másodpercre megtorpant….

Kövér Lizzy Dorian Scattergoodról álmondott, és felsóhajtott.

Hél, a félig született sosem álmodott. Az álmodás a jelentékteleneké volt, és egyébként is túl

sokáig élt az Álom tőszomszédságában ahhoz, hogy ki legyen téve a változékonyságának és

szeszélyeinek. Egy igével odavarázsolta fellegvárát, és a magasabb tornyok egyikébe repült

Baldrral, hogy jobban lássa az elkövetkezendő eseményeket.

Az Álomban más az idő. Bár úgy tűnt, órák teltek el azóta, valójában a Világok közötti kapu a

Loki virrasztóóráján megmaradt tizenhárom másodpercből csupán hat másodperce volt

nyitva.

Hat rövid másodperc: de a baj már megtörtént. A Fekete Erőd nem volt más, mint egy

beomlott romhalmaz a dagadó, emelkedő folyóban. Démonok, rabok és tiszavirág-kísértetek

forogtak és kapálództak a nyugtalan hullámok között, és most a Világok közötti hely is

vízoszlopnak látszott, mely találomra és illetlenül szívta be, majd lökte a mocskos levegőbe az

akár szikla nagyságú hordalékot.

- Meg kell állítani! - mondta Baldr Hélnek. - Ha nem gátolod meg, a Káosz betör a többi

Világba is.

Hél dühös pillantást vetett rá élő szemével. - Kellő biztonságban vagyunk itt - felelte. - Még

Szurtnak is van annyi esze, hogy ne akassza össze a bajuszát a Halállal.

- És a többiekkel mi lesz?

264

Hél vállat vont. - tudták, mit kockáztatnak, amikor idejöttek. Akármi lesz is velük, nem

vagyok érte felelős.

Milyen unalmas, gondolta Hél. Évszázadok óta először maradtak kettesben, és Baldrnak

máson sem jár az esze, mint a többi Világban esett romboláson. Hél érezte, hogy ostoba hibát

követett el…

Megszegted az ígéretedet. Elcsaltál Lokitól tizenhárom másodpercet.

És most eljött az ideje, hogy megfizessen érte.

Baldr, a Szép lenézett a tornyából, és bár a szeme kék volt, mint a nyári ég, távolról sem volt

ábrándos a tekintete. Látta a mélyben Odint, aki egy fulladásos álommal viaskodott.

Látta Ethelt és Doriant, akik egymás kezét fogták, és Kövér Lizzyt, aki egy sziklán kuporgott.

Látta Adam Scattergoodot, aki egy óriáspókokkal teli álomban gyötrődött, és Lokit, akit

mérges kígyók fogtak közre.

Látta Nat Parsont, és tudta, hogy haldoklik.

Látta a lényt, aki a Névtelen volt, s akinek az arcát düh és csalódottság torzította el, miközben

derékig a folyóban állt, és mint a régi mesében, a Bolond Király, az emelkedő vízzel üvöltött:

ELÉG, HA MONDOM! PARANCSOLOM, HOGY NE EMELKEDJ!

De a szavak, még az Igék sem bírnak hatalommal az Álomban. Az Álomnak nincsenek

uralkodói, sem szolgái, sem királyai. Az Álmot nem lehet odacitálni, nem parancsolhatnak

neki, nem száműzhetik. És mialatt a Névtelen lármázott és őrjöngött, Nat Parson, azaz

Nathaniel Potter belehullott a saját álmába, amelyben ismét kisfiú volt az apja házában, és azt

figyelte, ahogy az apja a műhelyben dolgozik.

Nézd csak az agyagot! - mondta az apja.

Látom, felelte Nathaniel. Az agyag kék volt, és folyómederillata volt, ahonnan kibányászták.

Nat apja a két tenyerébe fogta, mint egy madarat, ami máskülönben elrepülne. A

fazekaskorong forgott, ahogy a pedált hajtotta, és az agyagdarab lassan alakot öltött.

Egy alul kihasasodó edényét, melynek a nyaka elkarcsúsodott, ahogy a korong körbeforgott.

Nat úgy vélte, még sosem látott finomabb, törékenyebb dolgot az apja nagy tenyerénél, ahogy

behajlított ujjai közé fogja az anyagot, és alakítgatva lesimította.

Most próbáld te! - mondta az apja.

Nat is rátette az ujjait az edényre.

De kisfiú volt, még csak nem is inas, és a gyönyörű, hattyúnyakú, elegáns vonalú edény

megingott, eldőlt és összeesett a korongon.

Nathaniel sírva fakadt.

Ne sírj! - mondta Fred, és átkarolta a zokogó fiú vállát. Bármikor készíthetünk egy másikat.

Újra hajtani kezdte a korongot, és az edény ismét felemelkedett, hogyha lehet, még szebb

legyen, mint annak előtte.

Fred Potter a fiához fordult, és rámosolygott. Látod, fiam? - kérdezte. Az életünk olyan, mint

ezek az edények, amiket készítek. Forgasd őket, építsd fel, égesd ki a kemencében. Veled is ez

történt, fiam. Kiégettek és kiszárítottak. De egy edénynek nincs joga megválasztani, hogy vizet

vagy bort tartanak-e benne, vagy egyszerűen üresen hagyják. Neked azonban van, fiam. Van

bizony.

Nat ezen a pontot döbbent rá, hogy - nagy bánatára - csak álmodik. Fred Potter sosem adott

volna hangot ilyen gondolatoknak. És mégis, Nat, aki kétszer sem gondolt az apjára az öreg

halála óta, most hinni akart.

Késő már, apa. Minden rosszul sült el.

Sosem késő. Gyerünk, fogd meg a kezemet….

És amikor Nat Potter megfogta az apja kezét, érezte, hogy sok éve először tölti el békesség, és

csendesen elsiklott egy helyre, ahol még a Névtelen sem találhatta meg.

265

A Névtelen keserű csalódottsággal ordított fel, ahogy testetlenül az Álomba merült. Ebben a

pillanatban morajló sóhaj hallatszott, mint amikor a tenger hulláma felszaladt a homokpartra.

Tízezer lélek egyszerre kiáltott fel, amikor az álomóriási hulláma elérte őket, és egy pillanat

alatt elvesztek, mint a homokszemek, forogtak, felkavarodtak, szitáltak, fortyogtak, arrébb

sodródtak, belefulladtak és csodálkoztak, mert közülük nagyon kevesen álmodtak valaha is, és

most mégis itt voltak, az Álom forrásánál…

Volt, aki sírt.

Mások fröcskölve futottak bele, mint a gyerekek a tengerbe.

Megint mások megtébolyodtak.

Hél halottai, akik az évszázadok során porként, hamuként, füstként és homokként gyűltek

össze Hél sivatagában, a hullámhoz sereglettek, és madárként verődtek össze az Álom

partján…

És Elias Rede-nek, a vizsgálóbírónak, akit egykor 4421974-esként is ismertek, még maradt

annyi ideje, hogy arra gondoljon: Nincs több szám, mielőtt örömmel a hullámba vetette

magát.

- Azt a hasadékot - mondta Baldr. - Ami a Pokolba vezetett. Ugye tudod, mi okozta, Hél?

Hél arca egykedvű maradt, de Baldr úgy érezte, mintha eleven arcéle egy kicsit elpirult volna.

- Be kell foltoznod! - parancsolt rá Baldr. - A halottaid elszöknek. Veszélyben a birodalmad.

- Bőven akad halott mindig - vonta meg a vállát Hél. - Egy kevés veszteség nem árt nekem.

- De a rés tágul. Ha a Káosz átjut…

- Nem fog - nyugtatta meg Hél. - Az Álomféken tartja.

-Lehet, hogy nem így lesz, Hél. Megszegted a szavadat.

Hél ígérete megszeghetetlen, ezt Baldr ugyanúgy tudta, mint bárki más; a Középvilág egyik

alapigazsága volt.

De úgy tűnt, hogy a megszeghetetlent mégis megszegték, és most felfordulás támadt Hél

birodalmában. Baldr tudta, hogy ez mit jelent: a Káosz erői nagyon közel voltak, és ha most

semmit sem tesznek, hogy megállítsák, akkor a Világok közötti rés tovább tágul, tovább

szakad, hasonló rések támadnak, amelyeken át a Nyolcadik Világba lehet jutni, majd a

Hetedikbe, és felszalad a szem a Világok szövetén, akár egy finom hölgy selyemharisnyáján,

míg végül a Káosz mindenhova eljut, és Ragnarök ismét elkövetkezik.

Hél, a Félig született is tisztában volt ezzel. Baldr ígérete elvakította, és sem a veszélyt, sem a

következményeket nem látta, de a virrasztóóra számlapjához nem fért kétség. Lassan,

mindazonáltal feltartóztathatatlanul - ahogy az Álom elárasztotta a földjét - kúsztak a

mutatók egymás felé, és ha összeérnek…

Hél, aki ritkán szólalt meg, berozsdásodott hangon mondta: - Megtámaszthatom ezt a tornyot,

ha áttör a Káosz. Elkerítem a többi világtól. A Káosz és a Rend fölé emelkedünk. Csak te meg

én, szerelmem. Kettesben.

Baldr máskor sugárzó arckifejezése zord lett. - Nem lehet - mondta. - Hogy félreálljak, és

végignézzem, ahogy a kedvemért a Világokat, egyiket a másik után felfalják…

- Nincs más választásod - mondta Hél gyászosan. Az álomidő hat másodperce háromra

fogyott. - Egyikünk sem tehet már semmit.

Hányszor álmodott erről a pillanatról - Hél, aki sosem álmodott -, és most karnyújtásnyira

volt…

- Hogyne tehetnénk - válaszolta Baldr. - Fizesd meg Lokinak az adósságodat!

Hél egy pillanatra rábámult. - Tudod, mit beszélsz? Senki sem állíthatja meg, ami most

történik. Még akkor sem, ha elvenném az életedet … Egyébként is Lokiról beszélsz, akinek a

gonoszsága okozta a halálodat…

- Nem számít - felelte Baldr. - Megszegted az ígéretedet, hogy életre hívj. Miféle alap ez egy

komoly kapcsolathoz?

266

- De itt biztonságban vagy! - ellenkezett Hél. - Bármit megtehetsz, megkaphatsz, amit valaha

akartál. Az arcom bánt? Varázslattal gyönyörűvé tehetem magam. Olyan lehetek, mint Szif,

vagy akár Freyja…

Baldr tekintete jeges lett, mint egy téli táj. - Varázslatok…

Hél élő szeme növekvő bosszúsággal villant meg. Varázslatok?, gondolta. Mit gondol, a

többiek mit használnak? Tényleg azt hiszi, hogy Freyja haja természettől fogva mindig ilyen

árnyalatú volt? Vagy hogy Szif karcsúságán nem javít a szorosabbra húzott fűző?

Most tűnődött el először azon, nem hibázott-e végzetesen azzal, hogy idehozta Baldrt. Előbb

el kellett volna kábítania, gondolta: egy korty az Álomból kezes báránnyá tette volna,

legalábbis addig míg elmúlik a veszély.

De még most sem késő. Baldr ismét kinézett az ablakon, a szemét összehunyorította, úgy

összpontosított, és tekintete kutatón vizslatta a tájat. Egy pillanatra mintha felfedezte volna

Lokit, aki egy kígyófészek fölött lógott, és Odint, aki kétségbeesetten nyújtotta elé a kezét…

Halott ujjai gyors mozdulatával Hél eltüntette az ablakot. A helyén finom selyemdrapéria

lógott, amelyre leleményesen buja szerelmi jeleneteket hímeztek.

Baldr látta, és elfordult. - Küldj vissza! - parancsolta színtelen hangon.

Hél nem vett róla tudomást, és újabb kézmozdulattal egy hatalmas dísztermet varázsolt

köréjük, ahol az asztalokat finom kristállyal és gránátalmával terítették meg (Hél

kedvencével) , és ahol mézes sütemények, osztriga, nyalánkságok, a legkülönbözőbb

színekben pompázó borok kínálták magukat a tavaszi zöldtől a legsötétebb borostyánszínen át

a rózsás aranyig és az éjfeketéig.

De Baldr undorral nézett rá. - Valóban a kedvemben akarsz járni? - kérdezte. - Akkor engedj

el! - Majd ismét elfordult, és Hél a fogát csikorgatva egy utolsó mozdulatot tett a

levegőben…

- Szerelmem! - mondta, és Nannának, Baldr feleségének az alakjában állt a férfi előtt, aki

férje temetési máglyáján halt meg, mert egy percig sem akart Baldr nélkül élni, és a

mosolyánál semmi sem lehetett volna édesebb, örömtelibb; ragyogó hajánál semmi sem volt

puhább, de Baldr mélységes undorral hunyta le a szemét, összeszorította a száját, és egy szót

sem szólt.

Hél dühösen és csalódottan kiáltott fel. A virrasztóórára pillantott: a mutatókat már csak

hajszálnyi idő választotta el egymástól…

- Menj hát! - sikoltotta, és egy szempillantás alatt eltűnt a fellegvára, és Baldr ismét egyedül

állt a sivatagban, körülötte csillogott és habosan bugyogott a folyó, és pompás zűrzavarban

terült el a lábánál az Álom.

Loki, gondolta, és fejest ugrott a zuhatagba.

Közben Odin ereje is rohamosan fogyott. Loki álmának a vonzása erősödött, mintha a

menekülési kísérletével akarna szembeszállni. Alatta látta a Világok közötti rést, amely most

örvényként kavargott, és amelyen át meg lehetett pillantani a Káosz feneketlen mélységét,

mint egy irdatlan szem pupilláját.

Tarts ki! - mondta, de a karja elzsibbadt, a keze csúszott Loki izzadságából, és tudta, hogy

reménytelen a küzdelmük: mindkettőjüket beszippantja a Világok közötti hasadék, ahol a

feketerigó-árny kitörli őket a létből, mintha sosem lettek volna.

Nos, legalább megpróbáltad, testvér, szűrte a szót Loki összeszorított fogai között. Ami,

őszintén szólva, több, mint amit reméltem.

Lokit most már csak az ujjhegyei tartották. Érezte, ahogy egyenként csúsznak le: mutatóujj,

középső-, gyűrűsujj… Ez elment vadászni a Káoszba, gondolta Loki kétségbeesett nevetéssel.

Ez meglőtte…

Tartsd magad! - kiáltotta Odin utoljára. És abban a pillanatban Loki ujjai kicsúsztak a

kezéből, és árnyak után kapkodott, mialatt…

267

Egy másik kéz kinyúlt mögüle, és elkapta Lokit a hajánál fogva.

Megvagy! - mondta egy hang; Odin úgy érezte, ismeri, és volt még annyi ideje, hogy

csodálkozzon, mennyire hasonlít Baldr hangjára, amikor egy eget-földet rengető döndülés

hallatszott, mintha a Kilenc Világban minden ajtót egyszerre csaptak volna be, és a

következők történtek egyszerre:

A virrasztóórán a mutatók összeértek.

A világok közötti rés bezárult, mintha sosem lett volna.

Az Álom folyó visszahúzódott, és a nyomában ott maradtak az elpárolgó álomidő

homokzátonyai megszámlálhatatlan mérföldeken át Hél elhagyatott síkjain.

És a lebegő álmodók felriadtak, s némelyik a régi testében ébredt, mások mozdulatlanná

dermedtek, mint a táncosok egy bonyolult fúga kellős közepén, amikor a zene váratlanul

elhallgat,és egy vadidegen partner mellett találják magukat.

Maddy zokogva ébredt az Álom túlsó partján, de már nem emlékezett rá, miért sír.

Frigg egy nő testében tért magához, akit eleinte jelentéktelennek és középkorúnak tartott, de

akinek a karján fényesen ragyogott az Ethel rúna, s ettől élemedett kora és jelentéktelensége a

páratlan szépséget is meghaladó erényekké váltak.

Dorian Scattergood, mikor felébredt, Thuris jelét találta élénk színekben ragyogva hegekkel

borított jobb karján, és Ethel csúfondáros tekintettel figyelte, csakhogy Ethel arca valahogy

megváltozott, ám ennek ellenére szépséget és szerelmet sugárzott.

- Thor! - mondta, és kinyújtotta a kezét.

Adam Scattergood normális állapotban ébredt, csak egy kis hang sustorgott és jajongott a

fejében…

Tyr, a Bátor háromlábnyival rövidebben ébredt.

Cukor két karjával kétségbeesetten ölelte Kövér Lizzyt, amikor felébredt. Egy pillanatig

zavartan meredtek egymásra, aztán a hordóhasú koca felháborodottan felsikkantott, miközben

egy alak kezdett formálódni körülötte: egy formás, gömbölyű idomú asszonyé, akinek

hajszíne az érett búzakalászéra hasonlított, és akinek az arca eltorzult a dühtől és a

hitetlenkedéstől.

Szif, az Aratás istennője olyan mérges volt, hogy ha ennek a Középvilágban adott volna

hangot, a kiáltása fákat döntött volna ki, megsemmisítette volna a termést, és innen a

Világvégéig elfonnyasztott volna minden virágot. Így azonban csak olyan hangon sikoltott fel,

ami szilánkokra törte volna az üveget, ha lett volna itt ilyen: - Egy disznó? Büdös disznóként

hoztatok vissza?

Loki a saját bőrében ébredt, és addig nevetett, míg bele nem fájdult a hasa…

Hél felszisszent - Férfiak! -, majd lehunyta a szemét, és a halottak elültek körülötte, mint a

felkavart por, hogy újabb hosszú koron át némán és zavartalanul nyugodjanak.

268

Maddy szótlanul nézett körül Hél homokzátonyain.

Még álomszemét borított mindent, mely semmiben sem különbözött a folyók vagy a tengerek

hordalékától, de a kis csapatnak, amelyik összegyűlt az Álom partján, volt annyi esze, hogy

ne vizsgálja meg közelebbről a hátrahagyott csillogó foszlányokat, a nem egészen köveket és

a csábító gőzöket.

A Vanirok is csatlakoztak hozzájuk jó kilátást nyújtó sivatagi sziklájukról, és most a

történteket vitatták. Tanácskozásuk nem vezetett eredményre, s főként Szkádi neheztelt,

hiszen Odinon már nem állhatott bosszút, ami pedig Lokit illette…

- Tulajdonképpen azt akarjátok mondani, hogy nem ölhetem meg - ismételte már negyedszer.

Már próbálkozott Njördnél, Freynél és Braginál, és most Heimdallon volt a sor, hogy

kiengesztelje (a többieknek még nem sikerült).

Heimdall kivillantotta aranyfogát.

- De miért? -. Követelte a Vadászat istennője. - Mert megmentette a világot? Hát, ha csak

ennyi a mentsége…

- Többről van szó. - Idun vágott közbe, és váratlanul olyan józannak hangzott, hogy

Szkádinak elállt a szava a meglepetéstől. - Azért nem ölheted meg Lokit, mert Baldr azt

akarta, hogy éljen.

Hosszú csend következett.

- Baldr? - kérdezte Szkádi.

Idun bólintott.

Újabb csend támadt, és Idun meglepetten látta, hogy mintha Szkádi jégkék szeme könnyes

lett volna. Nem volt titok, hogy Baldr életében sok szívet összetört, de hogy…

- Baldr azt akarta, hogy éljen - ismételte meg kétkedő hangon Szkádi.

- Az életét áldozta érte … és mindannyiunkért - bizonygatta Idun.

Hosszú és hűvös csönd telepedett rájuk.

- Ennél nevetségesebb dolgot még nem hallottam - felelte végül Szkádi. - Legközelebb azt

mondjátok, hogy ő vezet minket…

- Nos, mint a Tábornok helyettese, tulajdonképpen hivatalosan … - kezdte Idun.

- Á, pokolba veletek! - morogta a Vadászat istennője, és eltette a rúnaostorát, mielőtt behúzott

nyakkal elsomfordált volna.

Adam messziről figyelte őket. Meglepően nem félt - úgy gondolta, talán az elmúlt napok

eseményei örökre kigyógyították a félelemből -, de a szemét gyűlölködve húzta össze, és

vézna teste összegömbölyödött egy szikla mögött, némi távolságra a beszélgető istenektől.

Senki sem vett róla tudomást, senki sem kereste, szólította, sőt észre sem vették, hogy

hiányzik.

Helyes, gondolta magában bőszen Adam; ha a síkon átvezető széles úton megy, rég leülepszik

a nyomában a por, mire eszükbe jut, hogy egyáltalán itt volt.

Gyorsan, és a Malbryt fél emberöltővel ezelőtt elhagyó Adam Scattergoodra jellemző váratlan

magabiztossággal mozgott. Némi megvetéssel gondolt arra a régi Adamra, a fiúra, aki félt az

álmoktól. Most újjászületve állt, férfiként, talán az Utolsó Emberként, és érezte, hogy nagy

felelősség nyomja a vállát. Az egyik kezében egy kulcsot szorongatott, és ökölbe rándult a

keze, amikor futásnak eredt. A földhöz tapadva, sebesen szedte a lábát, és vágtatott Hél

színtelen síkján keresztül, míg a fejében a halk hang egyre csak suttogott és hízelgett:

Világokat?

269

A holtak messze kitértek előle, ami egyáltalán nem lepte meg.

Maddy időközben megpróbált megbékélni a legfrissebb eseményekkel. Nehezen hitte el, hogy

egyáltalán túlélték, és még nehezebben fogta fel, hogy a folyó túlsó partján áll négy újonnan

jött, az AEsirek, akik frissen alakot öltve léptek eléjük.

Thor, a Mennydörgő, aki egyben Dorian Scattergood is volt, Frigg, az Anya, aki egykor Ethel

Parson volt, Szif, a Fényes Hajú, a Termés istennője, akinek Ár rúnajelű pecsétje egy

hordóhasú koca hasáról köszönt vissza, s végül Tyr, aki nem volt már Félkarú, viszont gondjai

támadtak a befogadójával.

- Nem lehetek Tyr! - tiltakozott Cukroszsák. - Hiszen ő Tyr, a Bátorszívű. A Harcos! De

komolyan, hát harcosnak látszom? Szörnyű tévedés áldozata lettem! Összetévesztettek egy

bátor istennel!

- De hát bátor vagy! - mondta Maddy. - Elloptad Mimir fejét.

- De nem akartam! - ellenkezett rémülten Cukor. - A Kapitány vett rá! Rá van szükségetek,

nem rám! - Körülötte és fölötte a Harcos alakja tornyosult, színe az élénkvörös, amit a

széleken koboldarany szegélyezett, rajta Tyr, fordítva, vérvörösen. - Vegyétek le! - nyújtotta

ki a kezét Cukor.

- Nem olyan egyszerű - mosolyodott el az anya. - De már nem vagyok önmagam! - kiáltotta

a vonakodó Harcos.

- Hát persze, hogy nem - felelte gyöngéden Maddy. - Hordod az alakját, de azért mindig

önmagad maradsz. Ahogy én is Maddy Smith maradok, bár Modi is leszek, Thor gyermeke.

Gondolj csak bele, Cukor! Csodálatos dolgot cselekedtél. És ti mindannyian - nézett Ethelre,

Dorianra, és Kövér Lizzyre, aki nagyon furcsán festett Szif, a Fényes Hajú alakjában, majd

végül Lokira, aki egyedül, hátat fordítva állt.

Maddy odament hozzá, de Loki nem nézett rá. Az Álom folyót nézte a szigeteivel,

limányaival, szikláival és köveivel, és most az egyszer nem nevetett a tekintete, csak zordság

sugárzott róla, amit Maddy nemigen tudott hova tenni.

- Ne bánkódj! - vigasztalta. - Megmenekültél.

Loki továbbra sem nézett rá. A folyón túl a Pokol Fekete Erődje darabonként kezdett

felépülni, egyik lehetetlen torony nőtt ki a másikból…

- Kíváncsi vagyok, vajon mi minden menekült meg - szólt Loki, és nem vette le a szemét a

Fekete Erődről.

- Talán még több AEsir.

- Talán.

Maddy úgy érezte, nem hangzik valami meggyőzöttnek.

- Vagy talán Baldr?

- Baldr halott - nézett rá végre Loki, és a zordság mellé harag is költözött a tekintetébe. -

Baldr meghalt, hogy megmentsen. Vagy inkább azért, hogy biztosítsa, nehogy Hél megszegje

az ígéretét, mert az tartja fenn az egyensúlyt a Káosz és a Rend ezen a helyén. - Kis szünet

után még hozzátette: - Az önelégült gazember!

Maddy akarata ellenére is elmosolyodott.

- Remélem, nem számít hálára. E téren sosem jeleskedtem. Ami pedig a Tábornokot illeti… -

Ismét szünetet tartott, és a tekintete arra a helyre tévedt, ahol Odin elesett. - Ha azt hiszi, ez

kötelez bármire is…

Csend lett, Loki ádázul meredt a messzeségbe.

- Nincs semmi baj! - vigasztalta Maddy. - Nekem is hiányzik - majd kéz a kézben lesétáltak

az Álom partjára, ahol már készülődött a temetés.

270

Hajóra kellett volna tenniük - gondolta Maddy -, egy hosszú, szürke hajóra, melyet

meggyújthatnak, amikor eltolják a parttól -, de csak sodródó, lapos uszadékra fektették, az

Erőd egy lehullott darabkáiból összeeszkábált bárkára, s mellé tették a fegyvereit meg a

kalapját, majd mindannyian - a Káosz és a Rend elveszett gyermekei - végignézték, ahogy

Loki megáll a hajó végében, és futótűzzel meggyújtja.

Egyikük sem szólt, miközben a folyó elvitte Odint, a Félszeműt a tűzbe és a sötétségbe. Senki

sem mert hangot adni a reményének, hogy Odin valahogy mégis átmenekült az Álomba - bár

ha Hélben halt meg, gondolta Maddy, akkor Hél bizonyára magának követelte volna, ahogy

mindenki mást is, és akkor nem volna test sem, amit elégethetnek.

De Hél a fellegvárában volt, és bárhogy hívogatták vagy könyörögtek neki, nem mutatkozott

többé.

Így mind a gondolataikba menekültek; toprongyos túlélők, AEsirek és Vanirok, sápadtan,

törődötten, gyászolva.

Vajon valóban így kellett végződnie? - töprengett Maddy. A Tábornok meghalt, az egyensúly

helyreállt, a Rendet megsemmisítették, és mi, a múlt istenei itt állunk az Álom partján, mint a

koldusok, és várunk, de mire?

Felnézett, és dühös volt feltörni készülő könnyeire. És akkor meglátta….

Az istenek teljes alakjukban álltak mind a tizenketten, mint fény- és színoszlopok: a Régi

Korok hősei és hősnői. Maddy nézte őket, és kicsordultak a könnyei; Maddy Smith, aki sosem

sírt, most zokogott, és a gyász, a bizonytalanság e pillanatában hirtelen nem remélt öröm fogta

el.

Mindig is magányos gyermek volt, aki egyedül játszott, távolságot tartott a többiektől, akit

még a saját Népe is gyűlölt és rettegett, még az apja és Mae is. A Malbryban töltött évek alatt

csak Félszemű állt mellette, és ő is csak az év pár napjában. Nem remélte, hogy valaha is

másként lesz; úgy gondolta, egyedül, ,ismeretlenül, szeretet, barátok, gyerekek és apa nélkül

hal meg.

De ezek, akik itt álltak a folyóparton….

Nézte, ahogy a Vanirok egyenként előléptek, hogy leróják a kegyeletüket. Az Őrszem, az

Arató, a Tenger istene, a Gyógyító, a Költő, a Vadászat istennője, a Vágy istennője, lassan

elvonultak, hogy tisztelegjenek a folyón távolodó bárka előtt, és a szerencse és a védelem

rúnáit hajítsák az Álomba.

Utánuk az AEdirek vonultak. Mind elhaladtak előtte: a Mennydörgő, az Anya, az Aratás

királynője, a Harcos, az Ármányos….

A családom, gondolta Maddy. Itt volt az apja, a nagyanyja, a szövetségesei és a barátai.

Osztoztak fájdalmában, erős kötelék fűzte őt hozzájuk, ahogy őket is hozzá, és tudta -

váratlanul és kétségek nélkül -, hogy történjék bármi, jöjjön égszakadás-földindulás, azzal

együtt fognak szembenézni.

Még nincs vége, gondolta Maddy. Sokszor megvívták már ezt a csatát, és még sokszor meg is

fogják vívni. Ki tudja, milyen új arcot ölt majd az ellenség? Ki tudja, legközelebb hogy

végződik?

Csak annyit tudott, hogy részt akar venni benne, sőt máris a részese, akár akarja, akár nem,

ahogy a Világfa levelei és gyökerei is szerepet játszanak a Rend és a Káosz egyensúlyában.

Minden összefügg: a bánat és az öröm, a gyógyítás és a veszteség, a kezdet és a vég, és

köztük a z összes évszak.

A Rendet talán elsöpörték, egyelőre legalábbis, de mindig lesznek más ellenségek, mások,

akik veszélyeztetik az egyensúlyt. Fellegvárat kell építeni, vagyis új Asgardot úgy, ahogy

271

egykor volt, barátokat kell szerezni, meg kell keresnie a testvérét, és fel kell fedeznie a mesék

világát, hogy továbbadhassa.

Félszemű megértette volna. Félszemű, aki úgy gyűjtötte a meséket, mint más a kisbicskákat

vagy a lepkéket vagy a színes köveket. Mert a mesemondó sosem hal meg, tovább él a

meséiben, amíg van, aki hallgassa.

Ezt a Rend is tudta, s ezért helyezte törvényen kívül a meséket és a könyveket, és Maddy

legelőször is ezt a törvényt akarta megváltoztatni, hogy felébresszen mindenkit Malbryban és

azon túl is, hogy nyugodtan álmodhassanak…

Maddy ugyanis tudta, hogy ahol a Népek álmodnak, onnan az istenek sincsenek messze. És

elmosolyodott, amikor eszébe jutott valami, amit Félszemű mondott még akkoriban, amikor

az ilyesmi olyan távolinak és elérhetetlennek tűnt, mint Asgard maga.

Minden, amit álmodni lehet, igaz.

Az Álom folyó, akárcsak a Világfa, számtalan ággal és útvonallal rendelkezik. A Lenti

Világban belefolyik a Strondba, és átszivárog a Fenti Világba. Kibuggyan a Vörös Ló Dombja

alatt, és felbugyborékol a Kis Medve Erdőben, majd vékony erecskék sokaságán át elfolyik a

hegyek alatt, le a völgyekbe, át az ingoványokon, majd végül eljut a Világvégére és az Egy

Tengerbe, a helyre, ahonnan minden származik, és ahova egy nap talán vissza is tér.

Keress az álmaidban! - mondta Félszemű.

És Maddy elmosolyodott, ahogy elnézte az égő hajót, mely lecsorgott a folyón, és eltűnt

szem elől.

Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó Kepets András

Felelős szerkesztő Huszti Gergely

Tördelte Jeges Erzsi

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. - 281310

Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

272

Wyszukiwarka

Podobne podstrony:
Joanne Harris Blackberry Wine
Joanne Harris W tańcu (Śniadanie w Tesco)
Harris Joanne Jeżynowe wino
Harris Joanne Czekolada
Harris Joanne Jezynowe wino
Harris Joanne W tancu
Harris Joanne Rubinowe czolenka
Harris Joanne Swiat w ziarnku piasku
M. Harris - materializm kulturowy, SOCJOLOgia, Antropologia
Bertin Joanne Ostatni Lord Smok
Dick i Harris FPGA 00814644
Charlaine Harris Grobowy zmysł
List do chrzescijanskiego S Harris id 269645
Harris - Założenia metodologiczne, Polonistyka, IV rok
Rock, Joanne [Harlequin] Manhunting Masquerade
Rafinacja ołowiu metodą ługową (metoda Harrisa), Metalurgia

więcej podobnych podstron