DOMNICA RADULESCU

A trieszti gyors

Fordította

Mallász Rita

DOMNICA RADULESCU

A trieszti gyors

ATHENAEUM

A fordítás alapjául szolgáló mű Domnica Radulescu: Train to Trieste

Copyright © Domnica Radulescu, 2008

Hungarian translation © Mailász Rita, 2009

Kiadta az Athenaeum Kiadó, az 1795-ben alapított

Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

Felelős kiadó az Athenaeum Kiadó ügyvezetője

1086 Budapest Dankó u. 4-8.

Telefon: [phone], Fax: [phone]

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.athenaeum.hu

Felelős szerkesztő: Tracikievicz Zsófia

Műszaki vezető: Rácz Julianna

Borítóterv: Weiler Péter

Tördelés: Pala Bt.

Készült a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt.-ben, 2009-ben

Felelős vezető: Vágó Magdolna vezérigazgató

ISBN 978-963-9797-85-7

Alexandernek és Nicholasnak

ELSŐ RÉSZ

Narancsholdak

Elindultam a Fekete-tengertől; bőröm bronzszínű és sós, kócos hajamat kiszívta a nap. Vonatunk elhalad az ibolyakék tenger és a Bukarest környéki napraforgóföldek mellett, majd a hegyeken átvágva gyantaszagú erdőbe ér.

Tizenhét éves vagyok. Nyaranta szüleimmel rendszerint otthagyjuk Bukarest tikkasztó utcáit, és két hetet töltünk a tengeren, majd további két hónapot a Kárpátok lábánál, nagynéném brassói házában. Általában alig várom, hogy a hegyekbe érjünk: szomjazom a hűvös, friss illatú levegőt és a napkelték ragyogását.

Idén csak ketten jöttünk anyámmal. Este érkezünk a tengerről, és én azonnal sétálni akarok egyet a környéken. Nina néném, anyám húga szerint inkább pihennem kéne, semhogy az utazástól felhevülve, csatakosan kimenjek az utcára. Nina néni szelíd és halk szavú, mintha mindig azon aggódna, hogy tanácsaival megbánt valakit. Éppen anyám ellentéte, akinek éles hangú kinyilatkoztatásaira mindig mindenkinek oda kell figyelnie.

Kis unokatestvéreim, Miruna és Riri szintén marasztalnak, hogy inkább játsszam velük. Miruna lassan tízéves, és neki van a legkékebb szeme, amit valaha láttam. Most sírni kezd, és azt panaszolja, már soha nem játszom velük, és hogy utál engem. Riri fejbe dob egy fa játékdobozzal. Ő még csak ötéves, és a szeme fekete, mint a kökény. Majd később játszunk, mondom nekik. Ion bácsikám az egyetlen, akit nem érdekel, mit csinálok: hangosan hortyog a konyhai kanapén, mert még ahhoz is fáradt volt, hogy az ágyig elmenjen.

Le kell hűtsem naptól felhevült testemet a friss hegyi levegőn: mielőtt anyám vagy a húga egy szót is szólhatnának, már rohanok is le a lépcsőházban, ki a hűvös éjszakába. Júniusra általában már teljesen elegem lesz Bukarestből, a fáradt tömegből, az izzó aszfaltból, az irdatlan, szürke, francia stílusú épületekből, a lassan vánszorgó trolibuszokból. Az a kis kerülő a tenger felé mindig olyan, mintha rövid időre valami tündérmesébe csöppennék. Ahogy reggelente a parton magasodó tökéletes fehér oszlopok közül elnézem a smaragd- és ibolyaszínben játszó tengert, a látvány egyszeriben visszarepít abba az időbe, amikor még Ovidius töltötte száműzetését ezeken a partokon. Najádnak képzelem magam, amint ábrándosan kószálok a forró homokon, és lassan belesiklom az algacsipkés vízbe, a gyöngyházfényű kagylók közé. A második hét végére rendszerint már fizikai fájdalmat érzek a naptól és a rögtönzött sátraival, színes törölközőivel mindent beterítő bukaresti tömegtől.

Ilyenkor kezdek vágyódni a fenyőerdők hűvös árnyéka után.

Itt végre otthon vagyok; nem tündérmesében, de nem is olyan helyen, ahonnan menekülni akarnék. Itt épnek érzi magát a testem, és a szívem is egyenletesen ver. Az utcákat határoló vastag kőfalak mögül gyerekhangok szűrődnek ki. A járdák mentén a kertekben vérvörös pipacsok és narancssárga büdöskék nyílnak. A sarkon túl hatalmas piac van; ide hallom, ahogy a kofák nagy hangon kínálgatják portékájukat: paradicsomot, retket, görögdinnyét, újkrumplit. A piac az egyetlen hely, ahol sorban állás nélkül lehet ennivalót kapni. Nyaranta így aztán jobban táplálkozunk Romániában.

Egyszer csak régi barátnőmbe, Cristinába botlok. Gesztenyeszínű hajfonatait koszorúban a fejére tűzte, és minden különösebb üdvözlés nélkül, mintha csak sejtette volna, hogy ma este összetalálkozunk, sietve újságolja:

- Hallottad, mi történt Marianával? Mihai megölte. Elmentek túrázni pár napra április végén. Épp a Királykőről jöttek lefelé, vissza akartak érni a sátrukhoz sötétedés előtt. Mihai ment hátul, és véletlenül rálépett egy billegő kőre. A kő fejbe találta Marianát, és Mariana szörnyethalt.

Cristina zokogni kezd. Jó barátnők voltak Marianával, Cristina tőle hallott sok mindent a csókolózásról és a szerelmeskedésről, és ezeket aztán mind tovább is adta nekem. Megpróbálom magam elé idézni Marianát. Irigyeltem rekedtes hangját, és ahogyan karikákat fújt a cigarettafüstből. Imádtam, amint hanyagul a barátja ölébe huppan, közben színes cigányszoknyája röpköd körülötte. De leginkább a barátját, Mihai Simionut sikerül felidéznem. Zöld szemét, hosszú szempilláit, ahogyan romantikus dalokat penget a gitárján. Elborzaszt ugyan Cristina híre, de valahogy mégsem szomorkodom Mariana miatt.

Mihai és Mariana négy évvel idősebbek nálunk, és minket Cristinával teljesen elbűvölt az ő szerelmük. Néha követtük őket, és leskelődtünk utánuk. El-elnéztem Mihait a szemem sarkából, ahogy kézen fogva sétál Marianával, és közben fütyörészik. Most is így képzelem el, csak senki nem fogja a kezét.

A körút helyett inkább hazafelé kanyarodunk. Cristina nem akar az egész világ szeme láttára sírni. Csinos, sárga, barackszín és kék kőházak mellett sétálunk el, egészen az utca végére, a parkig, ahol meglátjuk Mihait, amint hajdani, Marianával közös padjuk körül köröz. Ezen a padon csókolóztak és énekeltek késő éjszakákig. Mihai borostás; terepmintás túranadrágot, bakancsot és gyűrött, rövid ujjú inget hord. Láttára Cristina ismét sírni kezd. Hazaküldöm Cristinát, hagyjon egyedül Mihai-jal.

Nézem, amint Mihai a füstszűrő nélküli cigarettát, a Carpatit szívja. Kárpátok, micsoda otromba tréfa. Soha nem értettem, hogy nevezhették el ezt a bűzös cigarettát az egyik legszebb természeti kincsünkről. A román cigaretta a legrosszabb a világon; keserű is, savanyú is. Hirtelen összeszorul a szívem a látványtól, Mihai egyre csak dohányzik, és vadul fel-alá járkál bánatában. Odalépek hozzá, útját állom, hogy ne tudjon kikerülni. Rám kell nézzen. Rám is néz. Megenyhül kicsit, és elmosolyodik, hunyorog a cigarettafüsttől. Megkérdezem, sétál-e velem egyet. Bólint.

Közelinek tűnik a telihold. Mihai a földet nézi, és gyorsan megy. Nem is tudok lépést tartani vele. Arcomat még mindig égeti a fekete-tengeri nap, a nyári éjszaka, a telihold és Mihai zöld szeme. Izzom, mint a parázs. Világítok a sötétben.

A boltokban nincs hús és nincsen WC-papír. A lisztet, cukrot, olajat jegyre adják. Az emberek szerint most, 1977-ben éppen olyan rossz, mint Sztálin alatt volt. De a legrosszabbak mégiscsak azok a fekete bőrkabátos, szúrós szemű emberek, akik ott leselkednek minden sarkon, az összes épület összes emeletén, és belehallgatnak minden telefonvonalba. Tudni akarják, panaszkodsz-e, viccelsz-e, beszélsz-e külföldiekkel, el akarod-e hagyni az országot, és honnan szereztél nyugati cigarettát. Mégis sokan kijutnak az országból. Majd' mindennap benne van a hírekben, hogy ez és ez elment nyaralni Németországba, és soha nem jött vissza, vagy hogy valaki elindult Jugoszláviába, és valahogy Olaszországban kötött ki. Mázlisták, szoktuk mondani ilyenkor. Azt is mondjuk, hogy ügyesek, jó nekik.

Az iskolában szerves kémia, összehasonlító irodalom és nyugat-európai filozófiatörténet óráink mellett tanulunk még az ötéves tervekről, a termelőszövetkezetekről, a gépes traktorgyártásról, és a hamarosan ránk köszöntő szocialista Kánaánról, amikor majd mindenki saját képességei szerint dolgozik, és szükségletei szerint kap. Most minden bizonnyal valami átmeneti szakaszban élünk, hiszen még a legszükségesebbekhez is alig jutunk hozzá. Kivételt képeznek persze a fő-pártfunkcionáriusok és a titkosrendőrök, akik direkt nekik szánt, titkos boltokban vásárolhatnak. A közértek viszont üresek, a csillogóan tiszta fémpolcokon csak saját eltorzított tükörképünket látjuk. Ha szerencsénk van, egy váratlan pillanatban érkezhet egy-egy sajt- vagy csirkeszárny-szállítmány valamelyik közeli boltba. Ilyenkor hirtelen kígyózó sorok alakulnak ki, a végük felé egyre inkább lógó orrú emberekkel, akik tudják, mire ők kerülnek sorra, a polcok újra üresek lesznek. Lapos szatyorral ballagnak hát el, további sorok után kutatva szerte a városban, hátha valahol ők lehetnek az elsők, akik vajat, szardíniát vagy WC-papírt kapnak. Az a vicc járja mostanában, hogy Romániában azért nincs szükség WC-papírra, mert nincs már, amit az emberek kiszarjanak.

Idén nyáron vagyok tizenhét, robbanásszerűen nővé váltam, és nem érdekelnek az üres boltok meg a jegyes cukor. Kék szememben tűz ég, hosszú végtagjaim feszesek, nyugtalanok. Búzaszínű hajam rakoncátlanul röpköd a fejem körül, testemben éhes vágyakozás. Egyedül az a fontos, hogy ez a gyászoló ember rám nézzen, észrevegye napszítta hajamat, égő arcomat, vállamat, és romantikus dalokat pengessen a gitárján. Csak nekem. Majd' megőrjít a szívéből áradó föld- és halálszag. Ott akarok lenni, a szíve friss földszagú kellős közepén. Azt akarom, hogy ő legyen az első szeretőm: ez a keserű, őrjöngő, rossz cigarettától bűzlő fiú, akinek egy halott lányért fáj a szíve.

Ebben az évben volt a nagy földrengés, a talaj repedéseiből vér- és rózsaszínű virágok törnek elő. Ez a mohó, könyörtelen fekete föld! Azon tűnődőm, vajon Marianának volt-e ideje gondolkodni, aggódni, egyáltalán felfogni saját, gyorsan közelítő halálát? Azon tűnődöm, vajon Mihai csak figyelmetlenségből rúgott-e bele abba a kőbe, vagy volt-e még más is, amit Cristina nem mondott el nekem, vagy amiről talán ő sem tud? Tudom, hogy más fiúk is szerelmesek voltak Marianába. Azt is tudom, hogy mindig nagy bandával jártak a hegyekbe. Lehet, hogy Mariana kikezdett Raduval, Mihai legjobb barátjával. Néha csinált ilyeneket. Lehet, hogy Mihai féltékenységi rohamot kapott. Lehet, hogy szerelmi gyilkosság volt. Emlékszem, amint késő esténként dühödten veszekszenek a park szélén, ahol a környékbeli gyerekek gyülekeztek. Mariana mindig sírt, egyik cigarettát a másik után szívta, és színes szoknyáját csavargatva folyamatosan menni készült. Ekkor Mihai vadul megragadta, hangulata egy pillanat alatt átcsapott dühből gyengédségbe, és a követező percben már sugdolóztak és csókolóztak. Megbűvöltem néztem őket, és valami édes fájdalom tört rám.

Most, hogy itt sétálok Mihai mellett, úgy érzem, a telihold még soha nem volt ilyen kövér és ennyire narancssárga, és soha nem volt még egy ilyen friss földszagú hely senki szívében sem, hogy telhetetlen királynőként beléköltözhessem.

- Leborotválták a haját - mondja Mihai - Egy nagy lyuk volt a tarkóján. Levágták azokat a gyönyörű barna fürtjeit, csak hogy jobban láthassák a lyukat a fején. Muszáj volt ezt?

Elnyomja a cigarettáját a földön, és a semmibe bámul. Továbbsétálunk kissé, előttünk dagad a hold, narancssárgán, kereken, gonoszul. Meg akarom ragadni a kezét, hogy rám nézzen.

Botladozom vacak, agyonhordott szandálomban. Lábamat feltörte a tengeri homok és a só, bőröm minden lépésnél ég, mintha izzana a föld. Mihaiba kapaszkodom, megáll. Ujjai égetik a karomat.

- Igyunk valamit - mondom -, augusztus tizenötödike van, Nagyboldogasszony napja. Ma van a névnapom.

- Azt hittem, pogány vagy - mondja Mihai.

- Az vagyok, de csak iszom a védőszentem napján. A saját névnapomat csak megünneplem.

- Mariának hívnak? Nina nénéd mindig Monának hív.

- A születésem alatt Matilda néném, apám nővére a Szűzanyához imádkozott, így aztán ő lett a védőszentem. Mona Maria.

- Mona Maria - Mihai elmosolyodik, mulattatja az alliteráció. Azt mondja, olyan, mint valami filmsztár neve.

Közben elmegyünk nagynéném háza előtt. Hallom, amint anyám lekiált az erkélyről, hogy késő van, menjek már haza. Visszakiáltok, hogy hagyjon békén; nagylány vagyok, akkor jövök haza, amikor akarok. Továbbsétálunk.

Mihai tud egy italboltot a vasútállomás mellett. Sokáig némán gyaloglunk. Látunk egy vonatot kipöfögni az állomásról, és egy párt csókolózni az utcasarkon. Féltékeny vagyok minden szerelmesre, legyen élő vagy halott. Szomjas vagyok, szédült, és minden lépéssel egyre jobban beleszeretek ebbe a fiúba. Figyelem a profilját, sűrű fekete szempilláit, szomorú zöld szemét. Ma, a védőszentem napján kit érdekel a jegyes cukor, ha pálinkát lehet kapni, azt pedig mindig lehet.

Cujkát veszünk, ezt az olcsó, pálinkaszerű szilvapárlatot, majd hazafelé kanyarodunk. Már éppen a nagynénémék előtti útkereszteződésnél járunk, amikor megragadom Mihai kezét, és behúzom egy mellékutcába. A sötétséget átjárja kedvenc virágom illata, a díszdohányé, amit felénk éjkirálynőnek hívnak. Védőszentem egészségére meghúzzuk az üveget az utca közepén.

Ügy nevetek, hogy a könnyem is kicsordul. Egyre sokasodnak a holdak az égen. Csodálatos, amint megannyi csillagként szóródnak szét a fejünk fölött, csodálatos az éjkirálynő illata, és csodálatos fogni ennek a szomorú embernek a kezét, aki már egy ideje azon gondolkozik, hogyan is csókoljon meg. Én ugyanis élek. Itt vagyok, itt nevetek az orra előtt, aranybarnán izzom, fejem fölött a holdak tömegével. Leheveredem a járdát szegélyező fűcsíkra, a nyárfacsemeték alá, a nagynénémék háza előtti park acélkerítése mellett. Elsétál előttem nagynéném alsó szomszédja, egy zsák krumplit cipel. Megcsóválja a fejét, és mormog valamit „azokról a városi lányokról”.

Mihai mellém hever, és így nézzük a holdakat, amint narancssárga glóriákként úsznak az égen. Megáll az idő. Az idő már nem számít, éppúgy, mint amikor Faust megkéri az ördögöt, hogy állítsa meg a pillanatot, mert az annyira gyönyörű. Nemrég olvastuk a Faustot összehasonlító irodalomból. Irodalom szakos gimnáziumba járok Bukarestben. Minden könyvet elolvasunk a világon. A barátaim az angol, francia és olasz nyelvű iskolákba járnak. Apám meg a költő- és művészbarátai szerint ez valami porszem lehet a rendszer gépezetében. A párt, nagy igyekezetében, hogy minden mást elpusztítson, alighanem megfeledkezhetett a mi irodalomóráinkról.

A Faustot egyébként nem szeretem, az a gondolat viszont nagyon tetszik, hogy maradjon meg a jelen pillanat, mert olyan gyönyörű. Mért kellett megírni azt a sok száz unalmas oldalt az ördögről meg a lélekeladásos ügyletről, ha elég lett volna ez az egy mondat is?

Ahogy fekszem a fűben, azt akarom, tartson örökké ez a perc - a most -, ez a nyár ebben a kis városban a Kárpátok lábánál. Ott, Mihai szíve közepén, a frissen ásott földben éjkirálynőként virulok, telten és illatosán.

Nem tudom, mi jött ezután. Nagynénémnél ébredek, az unokatestvéreim mellett. Nagynéném, nagybátyám és anyám egybehangzóan korholnak. Ezután jó pár napig nem látom Mihait. Olyan vagyok, mint az alvajárók.

Aztán jön augusztus 23-a, a román nemzeti ünnep, a kommunista ünnep. Ilyenkor fel kell vonulni, és kis vörös zászlókat lengetve skandálni kell: Nicolae sipoporul, Nicolae si partidul, Nicolae és a nép, Nicolae és a párt. Ha nem skandálsz elég hangosan, kiszúrhatnak a bőrkabátosok. Nagynénémnek és nagybátyámnak el kell menniük felvonulni. Egy felnőtt sincs otthon, unokatestvéreim átmentek a szomszédba, egyedül vagyok.

Mihaiék utcájába megyek, két sarokra van nagynénéméktől, a pasztellszínű házsor végén. Az ő házuk nagyobb, mint a többi, és nem barackszínű, nincs is bevakolva. Kőház, vörös cseréptetővel. Három lakás van benne, de mégis házformájú, kis kerttel, téglaszín acélkerítéssel az utcafront felé. Tudom, hogy Mihaiék lakása az első emeleten van; korábbi nyarakon, Cristinával portyázva sokszor láttuk az ablakon keresztül, ahogy összebújnak Marianával. Néha leselkedtünk utánuk, láttuk, ahogy egymáshoz ragad a fejük, és csókolóznak. Máskor Mihai gitározott Marianának, a dallamok hóbortos verebekként repültek ki az ablakon, és betöltötték a környéket. Romantikus dal volt a holdsütötte hegyekről.

Fel-alá mászkálok Mihaiék utcájában, lesem a házukat. Egy arra járó asszony meg is áll, és megkérdezi, eltévedtem-e, tud-e segíteni. Nem, köszönöm - mondom -, csak várok valakit. Erre, mintha csak igazat szóltam volna, kicsapódik a ház súlyos üvegajtaja, és Mihai lép ki rajta, ugyanabban a gyűrött ingben és terepmintás nadrágban, ami egy hete volt rajta. Egyetlen különbség, hogy most megborotválkozott. Kicsit húzza az egyik lábát, mintha sántítana. Odalépek hozzá. Megtorpanunk, egymásra bámulunk.

- Gyere, mutatok egy helyet a hegyekben - mondja, mintha valóban várt volna. - Ott még sose voltál, az biztos.

- Nem vagyok hegymászáshoz öltözve - mondom. Könnyű, áttetsző kék ruha van rajtam és az örökös, agyonkoptatott szandál.

Busszal megyünk a hegy lábánál lévő végállomásig, ahonnan felvonó visz tovább, félúton fölfelé a hegyre. Mihai egy ösvényen vezet az erdőn keresztül. Élénkzöld páfrányok és kék harangvirágok nőnek az avarban, a délutáni fény átszűrődik a karcsú nyírfák és a terebélyes tölgyek ágai közt.

Lépteink nesze visszaverődik az erdő csendjében, amit csak néha tör meg egy-egy harkály ideges kopácsolása vagy egy bánatos madárhang. Fénycseppek csillognak a levegőben. Az ösvény egyre meredekebb lesz.

Botorkálok felfelé az úton. Kavics megy a szandálomba. Kék ruhám, amit anyám varrt ócska függönyanyagból, mostanra már csatakos a sártól, és minduntalan beleakad az útszéli bokrokba, amik az ösvényke következő kanyarulatát rejtik a szemünk elől. Vörös vagyok és izzadt, és Mihai a kezemnél fogva húz felfelé, egyre csak felfelé.

Málnabokrot fedezünk fel, Mihai lehajol málnát szedni. A piros szemeket egyenként a számba adogatja. Egyszerre érzem a fanyar gyümölcsöt és a Mihai kezére tapadt cigarettahamu kesernyés ízét. Tudom, hogy a számat még pirosabbra festette a málna, és tudom, hogy Mihai meg akarja csókolni ezt a piros szájat.

Dörög az ég. Az eső olyan erővel zendít rá, hogy úgy tűnik, mintha ég és föld egyszerre okádná a vizet. Mihai gyorsan egy másik ösvényre kanyarodik, majd hirtelen esőházban találjuk magunkat. Bőrig áztunk. Kék ruhám a testemhez tapad. Látom, amint átüt rajta a mellbimbóm. Ez az ázott, áttetsző ruha testem minden porcikáját látni engedi. Mihai nejlonzacskót húz elő hegymászónadrágja zsebéből, a zacskóból pedig vastag fehér rongyot vesz ki. Mihai rám kacsint. - A hegyekben bármi megtörténhet - mondja.

Majd törölgetni kezdi az arcomat, hajamat, nyakamat. A fehér rongy csodálatosan szívja magába a vizet. Mihai gondos és alapos. A rongy továbbvándorol a vállamra, melleimre, a hasamra, egyforma hosszúságú időt töltve minden testrészemen. Valami furcsa forróság árad a testemből. Mintha hipnotizálnának. Azt akarom, Mihai sose hagyja abba, örökké csak törölgessen ezzel a fehér ronggyal.

- Így ni. Máris jobb. A hegyekben nem szabad sokáig vizesen maradni. Tüdőgyulladást kaphatsz.

Tudom, hogy amikor majd öreg leszek, roskatag és beteg, de még a halálos ágyamon is emlékezni fogok erre a nyári záporra, ahogyan tekintetemet ennek a férfinak a szájára szegezem, aki ismeri a hegyeket, és aki egy fehér ronggyal végigtörölgette a testemet.

Sokáig nézzük egymást, de nem csókol meg. Érzem a leheletét a nyakamon. Mellére vonja a fejem, simogatja a hajamat. Beleszuszogok a mellkasába. Itt biztonságban vagyok az esőtől.

- Elállt. Mehetünk - mondja, és újra megragadja a kezemet.

Újra az eredeti ösvényen vagyunk, ami Mihai szerint valami mondabeli sziklához vezet. Körülvesznek minket a völgyekből fölszálló kék, lila és rózsaszín felhők. A völgyek színpompás, szemkápráztató ködökben úsznak alattunk, a Kárpátok sötétzöld vonulatai varázsgyűrűként húzódnak körbe a szemhatáron. A felhők között látszik a város egy része, mintha valami elvarázsolt kulcslyukon keresztül kukucskálnánk.

- Ritka jelenség - mondja Mihai. - A felhők vándorolnak, a nap pedig elő akar bújni. Tükröződik a felhőkben.

Végül elérjük a sziklát. Fehér, hegyes kőtömb, aljában barlanggal. Odalent ugatnak a kutyák, és halljuk a harangok zúgását a Fekete-templomban, a szászoknak ebben a nagy templomában, ami úgy menekült meg egy tűzvészből, valamikor évszázadokkal ezelőtt. A robusztus, sötét, koromfeketére égett falak és a magasba törő gótikus tornyok szinte átütnek a lila felhőkön. A harangszó mindenfelé visszhangzik körülöttünk, ahogy nekitámaszkodunk a fehér sziklának és lenézünk a rózsaszín felhőkre meg a város fölötti naplementére, és Mihai azt mondja, kicsi csillagok vannak a szememben. Egyre csak zúgnak a harangok.

Mihai ajkának málnaíze van. Bele akarok olvadni a rózsaszín felhőkbe, a harangszóba és ebbe a csókba, aminek olyan az íze, mint a föld legbujább gyümölcséé. A harangok egyre csak kongnak, és úgy érzem, a testem telehold-formájúvá és málnaillatúvá vált.

Az eső elmosta az augusztus huszonharmadikai felvonulás transzparenseit. Az utcákat elázott, szétmállott vörös zászlócskák ezrei borítják. A csuromvizes emberek behúzott nyakkal gázolnak a pocsolyákban, tapodnak a vörös zászlócskákon. Valahogy nem érdekel ez az egész. Olyan, mintha már nem is ebben az országban élnék. Érzem Mihai kezét a kezemben, mialatt nagynénémék háza felé sétálunk. Mihai áthív magához másnap kora reggelre.

Ettől a naptól kezdődik rendszeres reggeli lopakodásom a lépcsőházban, mielőtt még bárki más felébredt volna. Hajat mosok a jéghideg vízben, hiszen naponta csak egy órára, vagy másnaponta kettőre kapunk meleg vizet, és azt nem szabad csak úgy pazarolni. Kora reggel és késő este pedig néha egyáltalán nincs is víz. A párt mindig takarékoskodik valamivel, hol a fűtéssel, hol a villannyal, kétségbeesetten terelgetve minket az örökké küszöbön álló szocialista Kánaán felé. Olyan halkan súrolom a hajam a mosószappannal, amilyen halkan csak lehet, s csak remélni tudom, hogy a soványka kis vízsugár nem apad el időközben, és nem maradok itt szappanhabtól csöpögő hajjal. A reggelek hűvösek, vacogva viharzom keresztül a márvány lépcsőházon, vizes hajam a nyakamhoz, vállamhoz tapad.

Grieget hallgatunk. Mihai először lefújja a port a lemezről, majd óvatosan a lemezjátszóra teszi, és gyors, puha mozdulattal ráengedi a tűt. Ezután percekig csak áll, elégedett mosollyal hallgatja a zenét.

- Hallgasd csak! Olyan, mint az eső. Peer Gynt. Hát nem gyönyörű? Imádom - olyan büszkén mondja, mintha csak az ő szerzeménye lenne.

- Igen, gyönyörű. Még sose hallottam.

- Te reszketsz - mondja, és a vállamra teszi a kezét.

A zene cseppenként beszivárog testem minden egyes zugába. Mihai keményített ágyneműje kellemesen hűvös. Ahogy leveszem kék ruhámat, ugyanazt a ruhát, ami akkor volt rajtam, amikor eláztunk a hegyen, a nyitott ablakon keresztül Marx, Engels, Lenin és a „nép atyja”, Nicolae Ceausescu portréit látom a szemben lévő ház falán. Félelmetesek és undorítóak.

Mintha mindent előre tudtam volna, pontosan értem és érzem Mihai simogatásainak legapróbb részleteit is. Nem vagyok szégyenlős. A forróság és a hangok hullámokban áradnak szét testemben. Kezek, lábak, suttogások. Mihai a vállamba harap, én az övébe. Kíváncsian várom, mi fog történni. Hallom, hogy az ablak alatt gyerekek játszanak, labdájuk makacsul, ütemesen pattog a betonon.

A szakállas Marx, Engels és Lenin a sima képű Nicolae Ceausescuval együtt figyelnek miket a szomszéd ház faláról. Onnan, ahol fekszem, éppen rájuk látni. Behunyom a szemem, nem gondolok semmire. Grieg zenéje belengi a szobát. Mihai teste izmos, feszes és gyantaillatú, mintha csak olívaszínű bőre magába szívta volna az erdő minden zamatát. Végtagjaink összekeverednek, húsunk egymásba olvad. Egész testem sikítani és nyögdécselni szeretne Mihai ölelésében. Fejemben piros és lila gömbök pukkannak szét, elárasztják ereimet, izmaimat. Mihai izzadtan, remegve fekszik mellettem, szorítom a kezét.

Meglebben a függöny az enyhe szellőben. A három szakállas marxista vezér és a negyedik, a mi saját vezérünk bebámulnak a csipkén keresztül. Röhögünk rajtuk, pofákat vágunk nekik, elküldjük őket a pokol fenekére. Mihai behúzza a függönyt, visszafekszik mellém, és suttogni kezd. Azt mondja, én vagyok az ő kis málnácskája, és szőröstül-bőröstül fel fog falni. Azt is mondja, elrabol, és megszökünk ketten az erdő közepére, ahol senki nem talál ránk, és ott fogunk élni, mint két bennszülött, gyökereken és bogyókon, míg világ a világ. Nevetve hempergünk a hűvös ágyneműben.

Így zajlik a nyár, senki és semmi nem létezik számomra, csak fel-le száguldozom a lépcsőházban nedves, gyanúsan tiszta hajjal. Mihai ismeri az erdőt, titkos tisztásokon, titkos patakok mellett heverünk, fenyő- és földillat vesz körül minket. A hold nem hagy aludni, gondolatainkat, vágyunkat mintha aranyfonál kötné össze. Kiszököm nagynéném lakásából, tolvajként surranok be Mihai ablakán, egyenesen az ágyába. Ölelem forró, gyantaillatú testét, harapom a nyakszirtjét, a vállát, a száját. Mindig csak a száját.

Elérkezik az idő, hogy visszamenjek Bukarestbe, hamarosan kezdődik az iskola. Eső szitál, köd gomolyog a hegyek tetején és a fehér sziklánknál. A nyár a hegyekben rendszerint hirtelen ér véget. Napok alatt lesz ősz, hűvösebbek az éjszakák, mélyebb a reggeli fények aranyszíne, a levegő pedig mintha sóhajként remegve várná a hamarosan beköszöntő hideget. Harmadikos gimnazista leszek, az egyetemi felvételi baljósan dereng jövő évem végén. Úgy érzem, egyik napról a másikra kell felnőnöm, akárcsak az őszbe tartó nyári fényeknek. A jövő ugyanolyan homályos, mint a fehéres ködben úszó hegycsúcsok.

Elutazásom napján Mihai rosszkedvű, Marianáról beszél. Arról, hogy Mariana pálinkával öblögetett, ha fájt a foga. Mihai emlékszik, milyen gondtalan és vidám volt Mariana azon a bizonyos délutánon, amikor a sziklás ösvényen lefelé szaladt. Mihai arra is emlékszik, hogyan rúgott bele véletlenül egy nagyobb kőbe, és hogyan indult meg a kő lefelé. A „véletlenül”-t különösen megnyomja, mintha nehezére esnék kimondani ezt a szót. Mintha hirtelen árnyék szállna rá. Megrémiszt. Ül az ágy szélén, fejét a kezébe temeti. Lehet, hogy ő ölte meg Marianát. Lehet, hogy nem is volt véletlen? Lehet, hogy egy gyilkost szeretek. Felriadok ezekből a sötét ábrándokból. Igazából elbűvöl ez a gondolat, a szerelmi gyilkosság gondolata. Eddig eszembe se jutott, hogy nem csak a regényekben ölhetnek féltékenységből, túlzott szerelemből vagy haragból. Örökre ki akarom törölni Mariana emlékét Mihai szívéből. Gyűlölöm, ahogy közénk furakszik Mariana hiánya. Féltékeny haragomban fölpattanok az ágyról, és köszönés nélkül menni akarok. Mihai bocsánatot kér a szomorúságáért. Megfogja a kezem, belecsókol a tenyerembe, egyenként megcsókolja az ujjaim hegyét. Nem akar elveszíteni, mondja.

- Ha meghalsz, Mona, megöllek.

Vadul átölel, és addig szorít, míg már alig kapok levegőt.

- Olyan vagyok, mint az ördögszekér a mezőn. Csak szaladunk, szaladunk és sose halunk meg - nevetek, ahogy kibontakozom a szorításából.

Körmömmel böködöm a karját és a nyakát, mutatom, hogy olyan vagyok, mint a mezőn vándorló ördögszekér. Mosolyog. Elfelejtette Marianát.

Azt álmodom, ketten vagyunk éjjel a kihalt utcán, és azt a régi bőröndöt cipeljük, amivel Ivan unokabátyám érkezett haza huszonöt évvel azután, hogy már mindenki halottnak hitte, vagy azt gondolta, végleg eltűnt a Szovjetunióban. Ülünk a bőröndön, az égen két hold, és a ködből egyszer csak kilép Mariana. Mosolyogva odajön hozzánk. Észrevesszük, hogy nincs foga, mosolya torz, ijesztő vigyor. Halálosan szomorú vagyok.

Árvíz, háború és dédanyám tükre

Azon a nyáron, amikor tizenhét évesen beleszeretek Mihaiba, beleszeretek még Dédanyám ezüsttükrébe is. Mióta csak az eszemet tudom, ez a tükör ott áll a mahagóniládán Nina néném nappalijában. Nézem kicsorbult sarkát és a hátához erősített fadobozt, ami hajdan felhúzós zenélő szerkezetet rejtett. De leginkább magába a tükörbe nézek, saját arcomat figyelem, mintha nem is az enyém lenne: nézem hosszúkás kék szememet, sörényszerű, sűrű hajamat, hegyes államat, vékony orromat, és a Mihai csókjaitól, harapásaitól dagadt piros számat. Nézem a vörös foltot a nyakamon.

Ezen a holdakkal teleszórt egű, friss föld- és esőízű, varázslatos nyáron a titokzatos tükör feltárja előttem családom történetét. Lucille-hez, a mesebeli kislányhoz vagyok most hasonló, akiről anyám olvasott nekem gyerekkoromban egy aprócska francia meséskönyvből. Lucille egy tündértől varázstükröt kapott ajándékba, és azt láthatta benne, amit csak akart: halott rokonait, távol lévő szeretteit, sőt még a saját jövőjét is. A jövőbe nézni félek, nem ehhez kértem dédanyám tükrét. Szemlélem saját arcomat, és inkább a múltra vagyok kíváncsi. Családom tagjait akarom látni, amint ott lebegek az ezüstös üvegben, és vágyakozva felém nyújtják kezüket.

Megrémiszt Mihai melankolikus hallgatása, ha Marianára terelődik a szó. Megrémiszt az álmom is, amiben éjjel az utca közepén, a régi bőröndön ülve, találkozunk a fogatlan vigyorú Marianával. Emlékszem, anyám sokat mesélt nagy szerelmekről a családunkban, asszonyokról, akik ha egyszer megtalálták a párjukat, akkor ki is tartottak mellette. Örökre. Eláll a lélegzetem, egyszerűen megszűnők lélegezni attól a gondolattól, hogy esetleg jön majd olyan reggel, amikor Mihai már nem lesz az életemben. Átrohanok hozzá, csak hogy lássam, megvan-e még a vörös cseréptetős szürke kőház első emeletén. Elmondom neki, hogy örökké szeretni fogom. Szinte belefullasztom a csókjaimba. Imádkozom halott nőrokonaimhoz, hogy védelmezzék szerelmünket. Halott nőrokonaim valahogy megbízhatóbbnak tűnnek, mint az Isten vagy a Szűzanya, akikről pedig Matilda néni annyit mesélt nekem. Olyan akarok lenni, mint ezek az erős, rettenthetetlen, szerelmes asszonyok.

Dédanyám az 1918-as árvíztől egy kidőlt ajtón sodródva menekült meg. Úszott az ajtó lefelé a megáradt Dnyeszteren, Dédanyám pedig szívére szorította az ezüsttükröt, aminek hátán a kis zenedoboz akkor még Beethoven „Für Elise”-jét játszotta. Mindez a moldovai Cetatea Albá, azaz Fehérvár környékén történt Besszarábiában, mielőtt azt még a Szovjetunióhoz csatolták volna.

Így sodródik Dédanyám a szekrényeket, zöldségeskerteket, csirkeólakat elmosó, kérlelhetetlen folyón, szőke haja lobog a szélben, szorongatja a négyszögletű ezüsttükröt, amely egyre csak zenél, mert Dédanyám újra és újra felhúzza. Sok órai utazás után az úszó ajtó egyszer csak fának ütközik. Dédanyám a tükörrel a kezében valahogy felkapaszkodik a fára, és félájultan várja az ágak sűrűjében, hogy valaki rátaláljon.

Alkonyatkor, amikor a víz még mindig dühöngve örvénylik körülötte, az ég pedig baljós lilásvörösben játszik, egy férfi a mentőcsónakjából halk dallamot hall, mintha valami furcsa kis hangszert pengetnének a közelben. A fa ágai közt megtalálja dédanyámat, aki a zenélő tükröt szorongatva dúdol, mintha csak altatót énekelne.

Ványa Golubov leemeli Dédanyámat a fáról. Pokrócba bugyolálja, és megágyaz neki a csónakban, majd evezni kezd a távoli part felé. Megpróbálja kideríteni, ki is lehet ez a nő, mi történt a családjával, melyik városrészből való. De nem tudhat meg mást, mint a nevét, Dédanyám szünet nélkül csak ezt hajtogatja: Paraszkíva Dumitrescu. Úgy suttogja saját nevét, mint valami dalt, valami altatót, ahogyan korábban a zenedoboz dallamát is dúdolta.

Ványa a saját házába viszi Dédanyámat, lefekteti a nagyszobába, és megkéri az édesanyját, hogy segítsen száraz ruhába öltöztetni Paraszkívát. Ványa édesanyjával a város szélén lakik egy kis fehér kőházban. Ide nem ér el az árvíz.

A férfi beleszeret ebbe az elveszett szőke lányba, aki lázálmában vízbe fúlt vadlovakról és katonákról beszél. Ványa apró kortyokban vizet itat vele, hogy lemenjen a láza. Egy éjszakán, három nap szűnni nem akaró láz és félrebeszélés után azt hiszi, Paraszkíva most fogja itthagyni. A lány pulzusa lassul, lázban égő teste áttüzesíti maga körül a levegőt.

Ványa, édesanyja segítségével, priznicekbe bugyolálja Paraszkívát, és lázcsillapító orosz herbateát ad neki. Folyamatosan beszél a lányhoz, mintha azt remélné, hogy szavaival, amik hajnalra éppen olyan zavarossá és értelmetlenné válnak, akárcsak Paraszkíva hagymázos mondatfoszlányai, visszaperelheti őt a haláltól. Így is lesz. Egy reggel, amikor a nap első sugarai láttán Ványa édesanyja végre lepihen saját szobájában, Paraszkíva hirtelen kinyitja szemét, és Ványára bámul. Egy hét óta aznap van először a tudatánál. Úgy néz Ványára, mintha mindig is ismerte volna. Nem ijed meg, meg sem lepődik attól, hogy egy férfi házában, egy férfi ágyában találja magát, a zúgó vizeken megtett oly sok napi útja után. A tükrét kérdezi - megtalálta-e Ványa a zenélő tükröt? Ványa megmutatja. Semmi baja, látod? Csak egy kicsit összekoszolódott, mondja, és ingujjával törölgetni kezdi az ezüstlapot. Működik, teszi hozzá, és nekilát, hogy felhúzza a szerkezetet. Paraszkíva megállítja, kezét finoman Ványa kezére téve.

Ványa elnémítja a kiszökött hangokat. Átnyújtja a tükröt a lánynak.

- A tiéd, tartsd meg - mondja. - Szerencsét hoz. Nekem elhozott téged.

Először Paraszkíva kezd nevetni, aztán már Ványa is. Csak úgy rázkódnak a nevetéstől, amikor belép Ványa édesanyja. Nézi, nézi a két kacagó embert, és már tudja, Paraszkíva megmarad, velük marad és a menye lesz. Örül, hogy a fia végre rátalált a menyasszonyára.

1918-at írunk, a háború férfiak ezreit pusztítja el, az árvíz pedig falvakat és további életeket visz magával. Éhínség jön. Szerencsés az, aki a csapásoknak ebben a sorozatában megtalálja a párját, megment valakit, és ezzel maga is megmenekül. Így találtak akkoriban egymásra az emberek, mohón, vakmerően, bűzlő holttestek mellett, élet és halál közt. Paraszkíva, bár szüleit elvitte az árvíz, a legszerencsésebbek közé sorolja magát. Rátalált valaki, aki kis fehér kőházban él a város peremén, messze a megáradt folyótól, a ház körül zöldségeskertecske, tenyérnyi kukoricaföld és pár fehér tyúk.

Nyáron esküsznek, a kis kertben a falu harmonikása végig ugyanazt a két dallamot játssza, egy szomorút és egy vidámat. Cujkát isznak, és puliszkát esznek hozzá, ami a parasztok eledele kenyér helyett, sőt elég gyakran minden más helyett is, és hajnalig táncolnak a harmonikás két dallamára. Aznap éjjel Paraszkívának újra kedve támad felhúzni a zenélő dobozt, és még egyszer meghallgatni a „Für Elise”-t abban az ágyban, ahol Ványa hideg borogatásaival és orosz herbateáival visszanyerte őt az életnek.

A narancssárga holdakkal teli nyáron, amikor ráébredek testem vágyaira, dédanyámmá válok, aki árvíztől megmenekített zenedobozának Beethoven-dallamát hallgatja. Én akarok lenni Paraszkíva, amint gyönyörében Ványa vállába harap, és körmeit a férfi hátába mélyeszti. Paraszkíva akarok lenni az árvíztől távoli, városszéli kis fehér kőház nyikorgó ágyán, itt akarom szagolni, ízlelni ennek a férfinak a testét, ezen az ágyon, ahol napokig vergődtem élet és halál között, lázas betegen a folyó fertőzött vizétől.

Paraszkívának és Ványának két fia lett, Ivan és Victor. Ivánt eltűntté fogják nyilvánítani a második világháborúban, és csak jó huszonöt év múlva akad majd rá a Vöröskereszt, amikorra viszont anyja már régen halott. Victor lesz az én nagyapám, szelíd lesz és bátyja elvesztése miatt örökké szomorú. Azt mesélik, hogy amikor megöregedett, Paraszkíva néha felöltözött a legjobb ruhájába, fejére tette zöld nemezkalapját, és azt mondta, bemegy a városba, de ehelyett abba a hatalmas ruhásszekrénybe húzódott be, amit a család hozott magával, amikor a vasútállomás melletti lakásba költözött. Pár óra múlva aztán kibújt a szekrényből, és kijelentette, hogy minden nagyon megdrágult a városban.

Egy nap holtan találták a szekrény mélyén, régi kabátok, báli ruhák és naftalingolyók közt, Ivan egyik gyerekkori kiskabátját szorította magához. Így vándorolnak a történetek a mi családunkban: pár nagyobb esemény vagy katasztrófa, egy-két jelenet, néhányat úgy találunk ki megsárgult fényképeket nézegetve, másokat meg úgy adnak tovább, addig ismételgetve őket újra és újra, mígnem az évek során éppen olyan homályossá nem kopnak, mint a mesék.

Bukaresti gyermekévek

Nyáron születtem Bukarest óvárosában, amelynek utcáin ilyenkor úgy árad a súlyos, édes hársfaillat, hogy az ember arra vágyik, bárcsak még egyszer megszülethetne egy ugyanilyen meleg, balzsamos nyáréjszakán.

Hajnali három óra van, a születés, halál, balesetek és átváltozások sejtelmes órája. A magzatvíz már elment, anyám hónapos szobájukban ül az ágy szélén, egyetlen fekete ruhájában, térdén a kórházba menéshez összekészített kis csomag. Nem szól. Anyját, Verát gyászolja, aki alig egy hónapja szélütést kapott az utcán és meghalt, és nagynénjét, Nágyát, aki az év elején holtan esett össze a gesztenyefás utcában álló öreg házukban, kezében azzal a levelezőlappal, amit férje, Matei írt neki a politikai börtönből.

Apám leszalad a telefonfülkéhez, hívja a mentőket, a kórházat, a taxiállomást. Lakásuk egy kis terecskére néz, a terecske közepén Vitéz Mihály szobra, azé a román vajdáé, aki vagy négyszáz éve visszaverte a törököket, és először egyesítette Moldvát, Erdélyt és Havasalföldet. Vitéz Mihály lovon ül, harciasan kivont karddal. Apám nézi a szobrot a fülkéből, amely mellett, a méltóságteljesen magasodó szürke kormányzati épület bejáratánál a három kommunista vezér életnagyságúnál nagyobb képmása látható. Az utca kihalt, csak egy részeg tántorog arrafelé, hosszúra nyúlt, munka utáni kocsmázásból jövet. Apám kapkod. Telefonálás közben egyszerre próbál rágyújtani és begombolni a pizsamája fölé sebtében felhúzott nadrágot. Az öngyújtó nem működik, úgyhogy apám a részegtől kér tüzet, másik kezében a telefonkagyló, nadrágja félig lecsúszik. A telefon végre kicsöng, a mentő egy óra múlva megérkezik anyámért.

Reggel születtem, hársillat és anyám sírása közepette. A családi gyász és fájdalom kegyetlen, zavaros időszakában mohón kaptam az élet és anyám melle után. A szülésnek vége, de anyám egyre csak tovább sír. Az orvosok nem tudják, mi lehet a baj, anyám pedig csak sír, sír órákig. Az ablakon beárad a hársfák illata. Azt mondják, vörös voltam, ráncos, és sűrű, világos hajam volt. Apám, Miron Manoliu ezelőtt még soha nem látott újszülöttet, és úgy véli, igen csúf kis béka vagyok. S ettől anyám, Dorina Golubov a könnyei közt végre elneveti magát.

Mona Mariának keresztelnek. Mona annak a román regénynek a hősnője, amit anyám a terhessége alatt olvasott. A regény Mona, a fiatal színésznő és Tudor, az ambiciózus író szerelméről szól, valahol egy hegyi pihenőhelyen. A nyárra mindketten maguk mögött akarják hagyni a bukaresti koszt és tülekedést. Mona új szerepet tanul, Tudor színdarabon dolgozik. Késő estig beszélgetnek a nyaraló teraszán, és nézik, hogyan vándorol az égen az esthajnalcsillag. Anyám úgy gondolja, ez a név szerencsét hoz majd nekem. A családban még senkit nem hívtak ilyen hóbortos néven, úgyhogy tiszta lappal indulok. Mariának pedig Nina nénikém miatt kereszteltek. 1959. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján történt, hogy Nina néni és anyám, Dorina megpillantották Matei bácsit, amint a zsilavai börtönből a bukaresti bíróságra kísérik. Fogalmam sincs, miért kellett engem egy családi tragédiáról elnevezni, de Nina néni ragaszkodott ehhez. És ott van Matilda néni is, a vallásos nagynéni apám ágáról, aki anyám istentelen, huszonhét órán át tartó vajúdása közben a Szűzanyához imádkozott. Azért viselem hát a Szűzanya nevét, mert nyilván nénikém imáinak köszönhető, hogy épségben megszülettem, bár kissé kék voltam már a nyakamra tekeredett köldökzsinór miatt.

Parányi lakásban nőttem fel, aminek ablakából jól látható a naplemente és az a régi kis templom is, ahol szüleim annak idején titokban esküdtek, kommunista államban tilos lévén az egyházi házasságkötés. Az ablak alatt orgonabokor, amelynek illata tavasszal betölti az apró lakást, és kicsábít játszani a szabadba.

A szüleim örökké aggódnak valami miatt. Suttogva beszélnek. Az éjszaka közepén apám néha kiabálva riad fel, átkozza a besúgókat és úgy köhög, hogy már-már attól félek, felrobban. Amikor egy estén kijön az orvos, és látja, hogy apám egyszerre köhög és szívja a füstszűrő nélküli cigarettáját, úgy feldühödik, hogy sarkon fordul, és otthagyja apámat anélkül, hogy akár csak megvizsgálná. Apám azt mondja, túlságosan kijutott neki a szenvedésből: először a háború, aztán az éhínség, végül pedig a sztálinizmus. Mindennek tetejébe most meg ott van az az ember, aki árnyékként követi mindenhova, és megfigyeli az egyetemi előadásait. Miután az orvos elment, apám őt is szapulni kezdi.

- Ez már mindennek a teteje. Meg akarnak ölni. Nem elég, hogy szegény anyám a háború alatt a tíz körmével kaparta ki a földből a gyökereket, hogy valamit mégis tudjon nekünk enni adni, nem elég, hogy dinamittól szétroncsolt katonafejeket kellett látnom, nem elég, hogy diákkoromban vízen és penészes kenyéren éltem, hát nem volt még elég mindez?

Anyám fáradt, és bosszantja már, hogy apám a tragikus hőst játssza.

- De, elég volt - mondja. - Nyugodj már meg, Miron, az Isten szerelmére, és menjünk aludni!

Mindig sírhatnékom van, valahányszor anyám otthagy az iskolában. Fehér szalagot kell hordanom a hajamban, hozzá kék inget meg kék-fehér pulóvert, ez az egyenruha. Gyűlölöm azt az óriási fehér masnit a fejemen. Iskolába menet mindig irdatlan húsvéti tojásnak érzem magam.

Az olvasókönyv nagyon tetszik. Van benne egy kép egy Lina nevű kislányról. Lina a búzaföldön dolgozik, nyakában úttörőnyakkendő, és a búzát vágja valami félhold alakú szerszámmal, mögötte szikrázó kék az ég, egyetlen apró felhővel a sarokban. A kép alatt azt írja: „Lina boldog, mert a Párt kék ege alatt élhet.” Én is szeretnék olyan holdszerű szerszámot, amilyen Linának van a képen.

Sokan járnak hozzánk, költők, tanárok, festők, és mindig késő estig maradnak. Az egyik festő egyszer lerajzolja nekem Hófehérkét és a hét törpét a Walt Disney-filmből, amit Matilda nénivel láttam a nagy moziban, a mellett a cukrászda mellett, ahol a világ legjobb krémesét és eklerfánkját kapni. Azelőtt még sosem voltam moziban. Matilda néni a bukaresti filmstúdióban dolgozik, elsőként szerzett jegyet a Hófehérkére, mielőtt még bármelyik osztálytársam megnézhette volna. Apám festő barátja mintha egyetlen csuklómozdulattal rajzolná a törpéket egymás után. Engem is megtanít rá. A vendégeink sokat dohányoznak, bort isznak, sört, végül cujkát. Ceausescuról beszélnek és a rossz dolgokról, amit csinál: a cenzúráról, arról, hogy mindenkit követnek, hogy ne beszélhessenek, hogy elviszik a barátaikat a titkosrendőrségre, amit úgy hívnak, Securitate, és hogy megbüntetik a jókat, ha túl sokat beszélnek.

- Mindent tudnak rólad. Hogy mit mondtál, mi ettél, de még azt is, hogy mit szartál. És meglátjátok, ez csak rosszabb lesz - mondja apám, és felhajt egy újabb kupica cujkát.

- Meg akarnak félemlíteni, hogy hallgassunk, el akarják hitetni velünk, hogy mindig rajtunk tartják a szemüket, bár ezt őszintén szólva nem hiszem. Szekus állatok. Ennyit nem nézek ki belőlük - mondja a szakállas festő, aki olyan szép törpéket rajzol. Eléggé részeg már a sok cujkától.

A szakállas festő képeit egy nagy belvárosi galériában állítják ki a mozi közelében. De minden képen csak színes körök és kockák vannak; a szüleim azt mondják erre, absztrakt. Nem értem, miért nem állítja ki inkább a hófehérkés rajzait. Azt mondja, utasítást kapott a párttól, hogy hagyjon fel az absztrakt festészettel, és helyette ezentúl merítsen ihletet a szövőgyári munkásokból.

- Baromság - mondja apám, miközben újabb cigarettára gyújt, anyám pedig mérgesen rászól, hogy késő van, hagyja már abba a dohányzást és az ivást.

- A gyereknek aludnia kell, holnap iskola van - mondja apámnak.

Megvárom, amíg az összes vendég elköszön, és anyám mellém bújhat aludni, mint rendesen, kivéve ha az éjszaka közepén fejfájásra ébred, és átfekszik apám mellé.

- Micsoda baromság! - ismétli apám. - Ki mondja, hogy a Securitate értelmiségiekből állna? Sztálin se filozófusokból meg festőkből építette a saját rémuralmát, hanem a proletárokból, nemde? De ahhoz ezek is éppen elég dörzsöltek, hogy mindenkiről megtudjanak mindent az égvilágon. Biztosak lehetünk benne, hogy mindannyiónkról vezetik a maguk kis dossziéját. Főleg az értelmiségiekről.

- De hát a saját proletárjaikkal se bánnak valami jól. Na mindegy, akárhogy is van, bekaphatják - mondja a festő. Apám egyetért, és még csúnyábbakat mond, mire anyám újra rászól, hogy ne legyen már olyan közönséges.

Nyolc éves vagyok azon az augusztuson, amikor szokásos tengerparti és brassói nyaralásunkról hazaérve megtudjuk, hogy az orosz tankok betörtek Prágába. Embereket lőttek agyon a nyílt utcán, és Prága főterén egy diák tiltakozásul felgyújtotta magát. Mindenki azt suttogja, az oroszok következő állomása Bukarest lesz. Rettegek, hogy a tankok hamarosan megérkeznek. Rengeteg törpét és Hófehérkét rajzolok, kiragasztom őket magam köré a falra, hátha akkor nem fogok annyira félni. Sehogy sem tudom kiverni a fejemből azt a diákot, amint ott lobog élő fáklyaként Prága hatalmas főterén.

Anyám sétálni visz a ligetbe, ahol nagy tó van hattyúkkal, és főtt kukoricát vesz nekem egy törökülésben a földön kuporgó asszonytól. Vattacukrot is kapok. Ácsorgunk a vattacukorárus bódéja előtt, nézem a fehéren örvénylő cukros habot, és reménykedem, hogy nem fogy el, mire sorra kerülünk. Az orosz tankokról kérdezem anyámat, mire éppen úgy rándul össze az arca, mint amikor apám sokat dohányzik vagy káromkodik, majd azt feleli, hogy az orosz tankok nem jönnek ide, Prága nagyon messze van, és az elnökünk úgyse engedné be a tankokat az országba. Folyik rólam az izzadság a bukaresti kánikulában, lábamat feltörte a szoros lakkbőr szandál. A vattacukor és a főtt kukorica íze összekeveredik a számban, felfordul a gyomrom.

- Én megmondtam - mondja anyám, de valójában nem is figyel rám. Gondolatai másutt járnak. Kérlelni kezdem, hogy vegyen nekem kólát a tó melletti étteremben, de azt válaszolja, hogy nincs több pénze, és nem kellett volna vattacukrot kérnem, ha kólát szeretnék. Iszom hát a liget kő-kútjánál, fodros, kék pöttyös ruhám csuromvíz lesz. Sírhatnékom van, mert anyám mérges, és minden olyan rossznak tűnik ezen a mai napon, amikor az oroszok betörtek Prágába. Ezután felülünk anyámmal az óriáskerékre, ahonnan majdnem az egész város látszik. Ha a házunkig nem is látni el, Vitéz Mihály szobra kivehető a távolban. Fogom anyám kezét a lassan haladó óriáskeréken, s amikor legfölülre érünk, anyám megcsókol, és azt mondja, ne aggódjam a tankok miatt, nem lesz semmi baj, és ha leszálltunk, vesz majd kólát is. Nem akarok leszállni, egyre csak szorítom anyám kezét, csodálom arcélének vonalát és rózsaszín virágmintás szürke taftruháját.

A karácsony előtti napokban diákok vonulnak az utcán, égő gyertyával a kezükben, tüntetnek. Ugyan fogalmam sincs, mi lehet az a tüntetés, de én is akarok egy gyertyát, és ki akarok menni a diákok közé az utcára. A szüleim boldogok a tüntetéstől, így én is tüntetni akarok, hogy megörvendeztessem őket. Apám szerint ezek a diákok nagyon bátrak. Ezután kitör a karácsonyi szünet, mert a gyertyás diákok az utcán karácsonyi szünetet kértek. Óriási labdát és Hófehérke-babát kapok karácsonyra, és a tüntetések is felvidítanak. Örülök, és meg is könnyebbültem: most senki nem gyújtotta fel magát.

Anyám új ruhát varrat nekem a saját varrónőjével, vékony szürke gyapjúból, amit errefelé tergálmk hívnak. Ez lesz az őszi és a téli viseletem. Viszketek tőle. Szeptemberben rám melegszik, decemberben meg majd' megfagyok benne. Elhatározom, hogy ha felnövök, soha, de soha nem fogok tergálból ruhát varratni. Anyám szürke-fehér ruhát hord, szintén tergálból, és szőke haját akkorára fésüli fel, mint valami léggömb. Azon töröm a fejem, anyám az én ruhámra vajon miért rakatott fehér masnit a varrónővel. Lila és citromsárga pöttyös ruhát szeretnék, masni nélkül. Tetszik ez a két szín egymás mellett. Egyszer egy édességbolt kirakatában láttam lilát és sárgát együtt, a zeneakadémia mellett, ahol anyám nyelvórákat ad a növendékeknek, hogy olaszul és franciául is tudják énekelni az operákat. A lila-sárga cukrok láttán valahogy elpárolgott a félelmem. Olyan ruhát szeretnék, amiben bátor vagyok.

Délutáni szunyókálásai után apám néha beszél nekem a román nyelvről, és arról, hogy a mi nyelvünk örökölte a legtöbb szót a rómaiaktól, ezért is hívják románnak. De, mondja apám, van tizennégy szó, ami a dákoktól származik, attól a néptől, akik a rómaiak előtt éltek ezen a vidéken.

A dákok szőkék voltak és kékszeműek. Dák szavak a copil, mosneag, barza, tirnacop. Gyerek, öregapó,gólya, kapa… a többire nem emlékszem. Tetszenek ezek a szavak, én is római kor előtti dák akarok lenni. Nem szeretem a rómaiakat. Lerohanták, lekaszabolták és kifosztották a dákokat, úgy, hogy azoknak csak tizennégy szavuk maradt.

Verset akarok írni az új színes Carioca filctollaimmal. Lila verset szeretnék. Neki is ülök az írásnak apám hatalmas fekete asztalánál. Az asztalon szobrok állnak, apám az apjától kapta őket, abban az időben, amikor még megvolt a nagy házuk a gyümölcsöskerttel, és amikor az oroszok még nem szaggatták ki a falból a konnektorokat, és még nem aprították miszlikbe apám kutyáját. Ülök az asztalnál, karom, könyököm az asztalt borító hűvös üveglapon pihen. Nézem Nora fényképét az asztalon.

Nora anyám osztálytársa, és kicsi koruk óta a legjobb barátnője volt. Három éve Amerikába disszidált. Küldött magáról egy fényképet, narancsfán ül valahol Amerikában. Farmernadrág van rajta fehér inggel, kezében narancsot tart, mosolya a legszélesebb mosoly, amit valaha láttam. Nézem, nézem a képet, gyönyörűnek találom a fekete hajú, zöld szemű Nórát. Már az is felvidít, hogy csak látom ott ülni, kezében a naranccsal.

Próbálok olyan gyorsan írni, amilyen sebességgel apám írja a román költők nyelvhasználatáról szóló cikkeit. Lila köröket, hullámvonalakat rajzolok szaporán a fehér papírra. Néha leírok egy-egy szót, aminek már ismerem a betűit, mint például copil, ez dák szó, megpasáre, ez viszont román, és a versemben arra kérem a kismadarat, szálljon le a Dunához, hadd etessem meg. El akarom küldeni a versemet a narancsfán ücsörgő, utolérhetetlenül széles mosolyú Nórának Amerikába. Anyám azt mondja, Amerika nagyon messze van. Azon töröm a fejem, vajon mennyi időbe telhet, míg a versem eljut Nórához.

Ivan bácsi hazatérése és Ana Kolcunov néni, aki járt a Szovjetunióban is

A diáktüntetés óta van karácsonyi szünet, így már évente kétszer járunk Brassóba. Amikor az újonnan lett szünetre Nina néniékhez érkezünk, a szomszédban épp disznót vágnak. Utálom, ahogy a disznó visít, mielőtt kolbászt csinálnának belőle. Másnap piros a jég az udvaron a belefagyott vértől, mi pedig csúszkálunk a fagyott véres tócsákon, mintha korcsolyáznánk. Délutánonként a kopott szmokingos vak hegedűs néha betéved az udvarba. Olyan keservesen játssza a Kreutzer-szonátát, hogy szívünket majd' megrepeszti a bánat és a boldogság, ahogy a vérző téli naplementében a vörös jégen csúszkálunk.

Nyáron, legközelebbi látogatásunkkor, cigánylány megy át az udvaron, kosarában erdei málna és feketeszeder. Unokatestvéreimmel kérleljük anyámat és nagynénémet, vegyenek egy csésze zamatos, fanyar gyümölcsöt a lánytól, aki rézpénzeket hord a nyakában lévő fekete bársonygalléron. Nézzük, ahogy a cigánylány bádogbögrébe tölti a piros és sötétkék gyümölcsöket, figyeljük homlokát és piros fejkendője alól kiszabadult fekete hajfürtjeit. Én is udvarról udvarra vándorló, szedres kosarat cipelő cigánylány akarok lenni. Titokban fekete bársonygallért készítek magamnak, és a nyakamba teszem, valahányszor kimegyek játszani a szomszéd gyerekekkel.

Egy brassói nyári vakáción történik, hogy Ivan unokanagybátyám, aki eltűnt a háborúban, és vagy huszonöt éve halottnak hiszik, most megkerült, és látogatóba jön hozzánk. Gyerekfejjel soha nem értettem, hogyan is tűnhetett el Ivan bácsi abban a rengeteg nagy Szovjetunióban. Mindig csatamezőt képzeltem, és a szanaszét heverő holttestekre ferdén rásütő napsugarakat. Két fivért, akik egymást keresik. Anyjuk mindkettejüket meg akarja találni, haját tépi kétségbeesésében. De csak Victorra akad rá, a másik nincs sehol. Az anya szíve kettétörik a vér- és hússzagú alkonyatban. Ivánnak nyoma veszett. Huszonöt évig halott lesz.

Victor nagyapám elújságolja nekem, hogy megtalálta rég elveszett testvérét. Amikor azt mondja, a Vöröskereszt segítségével akadt rá, Vöröskereszt-egyenruhás nővérkét képzelek el, aki mindent tűvé tett nagyapám után, majd amikor végre meglelte, elszaladt Ivan bácsihoz Oroszországba, hogy elújságolja, megvan a testvére. Ivan bácsi érkezése előtt nagyapám sápadt és izgatott. Az egész család kimegy a bácsiért a vasútállomásra. Befut a vonat, körülötte fehér füstfelhő gomolyog. Le is maradok a pillanatról, amikor Ivan bácsi leszáll, és már csak arra eszmélek, hogy hirtelen mindenki megindul egy hosszú fehér szakállú, nevetve síró öregember felé.

Aztán Ivan bácsi meglát engem, és így szól:

- Micsoda egy kraszívaja gyévocska! Nagyon szép kislány vagy! Gyere csak ide Ivan bácsihoz!

Fél kézzel felkap, és hatalmas puszit nyom az arcomra.

Rémülten veszem észre, hogy Ivan bácsinak hiányzik a fél karja: jobb ingeujja üresen, kar nélkül lóg.

Aznap este ünneplünk, Ion bácsi nemcsak cujkát bont, de előhoz egy üveg igazi pálinkát is. Victor nagyapám és Ivan unokanagybátyám egyre csak sírnak, nevetnek, ölelgetik egymást. Belenéznek az ezüsttükörbe, amit anyjuk mentett meg az 1918-as nagy árvíztől, ettől újra sírva fakadnak. A friss esti szellő az éjkirálynő illatát hozza az utcáról, és betölti vele az egész lakást. Hallom, ahogy odakint hangosakat fütyülve jönnek-mennek a vonatok. Elzsongít a beszéd, a nevetés, a cigarettafüst és az éjkirálynő illata. Már Ivan bácsi üres ingeujjától sem félek.

Ivan bácsi két hetet tölt Nina néniéknél. Nagynéném, aki ez idő alatt hatalmas kondérokban szüntelenül főzi a ciberelevest, vidámabb és beszédesebb, mint valaha, hiszen végre az egész családot maga körül tudhatja. Örök hangzavar van, minden ágy és heverő foglalt a zsúfolt kis lakásban, de még a konyhában is alszik valaki. Apám, aki nemrég jött utánunk Bukarestből, rengeteg pálinkát megiszik Ivan bácsival, nagyapámmal és Ion bácsival. Késő estig üldögélnek a konyhában, és felváltva szidják a kommunistákat, a Szovjetuniót, a román elnököt, az orosz elnököt, és az amerikaiakat, akik a háború után a fejünk fölött egyezkedtek a mi bőrünkre. Carpatit szívnak, és nagynéném savanyított zöldparadicsomát eszik hozzá. Ivan bácsi elmondja, hogy a Szovjetunióban négy család is él egy akkorka lakásban, mint Ion bácsiéké, és kartofelin, krumplin kívül nincs más, amit egyenek. Mindemellett, mondja Ivan bácsi, most már Oroszország az ő hazája, akármilyen szörnyű egy hely is.

Ezek után Ivan unokanagybátyám visszamegy Moszkvába. A pályaudvaron Victor sír, és hosszan öleli a bátyját. Ivan bácsi újra felkap és megpuszil, éppen úgy, mint az érkezésekor. Ezután soha többé nem hallunk róla. Victor nagyapa örül, hogy még egyszer láthatta a testvérét, és azt mondja, Ivan bácsi azóta biztos visszatalált a moszkvai életébe, ami olyan más, mint itt Romániában, és nem csoda, ha huszonöt év után itt már nem érzi otthon magát.

Ugyanezen a nyáron történik az is, hogy a tengerparti nyaralásunkra velünk jön Ana Kolcunov néni. Ő csak távoli rokon, Nadia nagynéném férjének, Matei bácsinak a nővére. Nagyon szeretem a duci Ana nénit, és úgy gondolom, azért távoli rokon, mert még két várossal Brassón túl lakik. Sokat beszél, lassan, erős orosz akcentussal, így mindig igen hosszú időbe telik, mire egy-egy történetnek a végére ér. Ezen a nyáron szüleim azért hívják magukkal a tengerpartra, hogy egy kicsit felvidítsák öccse, Matei halála után. Matei bácsi felesége, Nadia halála fölötti bánatában hasnyálmirigyrákot kapott, ami el is vitte.

Rajongok a Fekete-tengerért, bármilyen is legyen éppen az időjárás. Egy délutánon Ana néni látogatóba visz egy orosz barátnőjéhez, akinek fehér műmárvány-borítású háza udvarán sárgabarackfa áll. A két asszony sokáig sustorog oroszul a tornácon. Anyám ágán minden nőrokonom tud oroszul, Paraszkíva dédanyám és Ványa dédapám ideje óta, akik Besszarábiában éltek, ahogy a családban mondják, a Molotov-Ribbentrop-paktum előtt, vagyis mielőtt az oroszok másodszor is elvették Besszarábiát. Akkor beszélnek oroszul, ha nem akarják, hogy megértsem, mit mondanak. Molotov-Ribbentrop, ismételgetem magamban, mint valami mondókát, valahányszor a rokonaim oroszul beszélnek körülöttem, míg csak el nem hallgatnak, és rám nem förmednek, hogy soha, de soha többé ne merjem ezt kimondani. Alighanem olyasmi lehet ez a szó, mint Sztálin.

Ana néni keservesen sír, mert a fia, Petea belekeveredett valamibe. Rendre előfordul, hogy eltűnnek emberek, mert belekeveredtek valamibe, például szidták az elnököt, vagy nem vonultak föl és nem éltették elég hangosan a pártot és a Nép Atyját. Ana néni fia, Petea egy felvonuláson csúfot űzött az elnökből: utánozta a beszédét, és ahogy fel-le emelgeti a kezét szónoklás közben. Elvitték, Ana néni egy hétig nem látta, majd Petea összeverve, törött karral tért haza. Ana néni nem tudja, hogy hallottam, amikor a szüleim Peteáról beszéltek, hogy hogyan verték össze és törték el a karját, mielőtt másodszor is eltűnt volna. A barátnője átöleli a keservesen zokogó Ana nénit, és ismeretlen szavakat mond neki, amik már a sok s és cs hang miatt puhán és megnyugtatóan hangzanak. Elcsapom a hasam az orosz néni fájáról dézsmált barackkal, míg ő Ana nénivel együtt kezét tördeli és sír Petea miatt. Szél támad, megrázza a barackfát. Az érett, súlyos gyümölcsök szétnyílnak, ahogy a földre esnek.

Ana néni sietve elköszön, és hazafelé menet eltéved a fekete-tengeri városkában. Megijedek a széltől és a mennydörgéstől. A vihar hirtelen jön, ázom az esőben és saját könnyeimben. Ana néni az utca közepén átölel, és azt mondja, én vagyok az ő kis kraszívaja gyévocskája.. Megint ugyanazok a szavak, mint amiket az előtte huszonöt évig halott Ivan bácsi is mondott, amikor leszállt a vonatról. Ana néni sóhajt, bárcsak megtalálná Peteát.

Úgy érzem, valami nagyon fontos történhet most. Szörnyű dolog lehet, ha az ember anya, és úgy szereti a fiát, hogy minden mást elfelejt, még a hazavezető utat is.

A zöldesfekete, háborgó tenger ott hullámzik minden utca végén. Úgy szeretem a tengert, mintha a testvérem lenne. Ki akarok szaladni a partra, hogy lássam a vihart, Ana néni azonban visszahúz és keresztet vet. Közben egyre csak azt mondogatja:

- Egyet se félj, Monyicska, hazatalálunk.

De valahányszor úgy tűnik, megleltük az utcánkat, mindig kiderül, hogy ez egy másik, csak az esőben és a sötétségben hasonlónak tűnt egy pillanatra. Kétórányi körözés után, bőrig ázva, reszketve, végül hazaérünk.

- Monyicska, Monyicska - mondja Ana néni -, hát hogy is gondolhattad, hogy el fogunk tévedni egy ilyen pirinyó városkában? Hát nem tudod, hogy Ana néni egyszer egyes egymagában elment egészen a Szovjetunióig, és vissza is talált?

Ana nénit is eláztatta az eső meg a saját könnyei, és reszket Petea miatt. Átölelem, és elmondom: tudom, milyen bátor, és egy percig se gondoltam, hogy eltévedtünk volna. Azt is mondom, ne aggódjon, Peteának nem lesz semmi baja, mire ő is megölel, és újra sírva fakad.

Jóval mielőtt ezen a tengerparti nyaraláson eltévedtünk volna, Ana néni hozott nekem egy nagy, szőke copfos babát a Szovjetunióból. A babát Tanyának neveztem. Anyám borostyán nyakláncot kapott, amit Ana néni egy rúd román lókolbászért és egy pár román harisnyanadrágért cserélt. Vakmerőnek és rettenthetetlennek találom Ana nénit, aki egyedül elmerészkedett olyan messzire, abba a hatalmas országba, amibe belefér az egész Fekete-tenger, és még így is marad benne hely egy csomó városnak.

Az Ana nénivel közös nyaralás utáni őszön meghallom szüleimet, amint arról beszélnek, hogy Peteát beszervezték a szekuba, hogy ott jóvátehesse a csúfolódását. Egyszer azonban Petea újra eltűnik. Ana néni minden este meleg vacsorával várja, és egyre csak hízik és hízik, mivel megeszi Petea ottmaradt adagjait is, amíg végül elviszi a szívroham anélkül, hogy a fiát újra láthatta volna. Tanyát, az Ana néni-féle szovjet babát az ágyam sarkába állítom, hogy mindig lássam elalvás előtt.

Három halál, az állat-virág és a dor szó

A Petea eltűnése utáni téllel szomorú időszak köszönt a családunkra. Családtagjaim sorban kezdenek meghalni. Először Victor nagyapám, akinek ölében ülve annyi történetet hallottam a római császárokról és a viaduktjaikról. Utána Virginia nagyanyám, apám édesanyja, aki aranyalmákról mesélt, és a furfangos hercegről, aki le tudta szedni az almákat. És pár hónapja gyönyörű, gesztenye- és hársfákkal szegélyezett bukaresti utcájukban meghalt Nadia néni férje, Matei bácsi is, aki ült Zsilaván, ahol fogva tartják és kínozzák azokat, akiknek nem tetszik az új rendszer.

Bebújok nagynéném ruhásszekrényébe, és ollóval ösz-szehasogatom a csúf kék harisnyámat, mert ki nem állhatom, ahogy dörzsöli a lábamat, és mert félek a sok haláltól. Ügy érzem, ha még valaki meghal, családunk el fog tűnni a föld színéről, én pedig egyedül maradok. Térdemet átkulcsolva kuporgok a szekrény mélyén, ahova Paraszkíva dédanyám húzódott be, amikor a városba indult, és ahol egyszer holtan találták. Előre-hátra ringatom magam, és reménykedem, hogy most már legalább egy jó ideig senki sem hal meg a családunkból.

Halott nagyanyámat és nagyapámat földbe ásott, mély gödrökbe teszik. Mindenki szép ruhába öltözik, és ünnepségre megyünk utána, ahol étel van, de nevetés nincs. Meglátom kicsi unokatestvéremet, Mirunát, aki az első gyerek a családban az én születésem óta. Kétéves, és akkora kék szeme van, hogy úgy tűnik, mintha fél arca másból se állna, mint óriási szeméből. Ügy jár, mint egy felhúzható játékbaba, gyors, apró lépésekkel. Egyszer csak elesik, aztán felkel, és lépeget tovább. Valahogy megtalálta az anyja táskáját, és kiette belőle a rúzst. Nem szabad elöl hagyni a rúzst, ha Miruna a környéken van. Szorongatom Tanyát, a nagy orosz babámat. Ő nem hal meg. És hosszú szőke copfja van.

Elnézem Mirunát. Ő se hal meg, hanem visít, mindenütt ott van, és olyan szép, mint egy játékbaba. A küszöbünkön miákoló eltévedt kiscica se halott. Be akar jönni. Anyám, nagynéném és mindenki más elkergeti, nekem pedig megtiltják, hogy beengedjem, pedig én úgy szeretném.

Nagyanyám temetésére a szomszédok csokoládés süteményt sütnek, amit négercsóknak hívunk. Nagynéném elkészíti a halottak ételét, a colival, a porcukorral meghintett, krémesre főtt búzát. A négercsókot nagyon szeretem, nagynéném szekrényében el is rejtek belőle egy keveset a szűkebb napokra. Mialatt kikísérjük a halottat a temetőbe, trombitás emberek olyan szomorú éneket fújnak, hogy azt lehet hinni, mindenki elolvad, meghal, eltűnik bánatában. Én fogom leghamarabb megenni a süteményt, mielőtt még bárki más is hozzáférhetne.

Testem mintha szüntelenül hangyáktól nyüzsögne, éjjelente pedig senki nem tud aludni. Nem tetszik, hogy mindenki meghal a családunkban, és nem tetszik, hogy mindenki Sztálinról beszél. És beszélnek Nicolae Ceausescuról, az elnökről is, aki a bukaresti Palotatérről odamondogatott az oroszoknak, és közölte az ő elnökükkel, hogy egy tankot se enged be Romániába. Egy rossz ember folyton apám nyomában van, mindenki másnak is folyton a nyomában vannak, és sokat járunk temetőbe. Apám azt mondja, ez az ember beül az ő előadásaira az egyetemen, és jegyzetel. Azt is mondja, a rohadék állat arra kíváncsi, beszél-e apám az előadásain veszélyes kapitalista befolyásról, metafizikai vonatkozásokról és indexen lévő szerzőkről. És hogy a rossz ember menjen az anyja picsájába, őt ugyan soha senki nem fogja meggátolni abban, hogy a lelkiismerete szerint tanítson. Ilyenkor anyám megszidja apámat, amiért így beszél előttem.

Szeretem a temetőt. Ott mindig van virág. Néha megeszem, amit a halottaknak hoztak: a temetésekről ottmaradt cukros falatokat. Nagyanyám sírján van egy különleges virág, nyolcórai virágnak hívják, mert minden este pontban nyolckor kinyílik, és közben ilyesmi hangot ad: pukk. Apámmal mindig megvárjuk a nyolc órát, csak hogy láthassuk, amint kinyílik ez a virág. Közel hajolok. Lassan mozdulnak a szirmok, és mire apám órája negyed kilencet mutat, kinyílt a nagy sárga kehely, apró, puha fekete pálcácskával a közepén.

A nyolcórai virág sárga kelyhe megállítja a hangyák vándorlását a testemben, és nevetésre ingerel. Szívesen látogatom nagyanyám sírját. Apám mindig mesél Virginia nagymamáról, aki kerek szemüveget hordott, és aki a tíz körmével kaparta ki a földből a gyökereket, hogy apám és Matilda néni ne haljanak éhen a háború alatt. Visszaemlékszünk Virginia nagymamával közös játékomra is, a képzeletbeli vendégfogadásra, amikor diólekvárt szolgáltam fel, majd egy idő után azt mondtam a képzeletbeli vendégeknek, hogy most már ideje hazamenni, mert nagymama fáradt, és egyedül faltam fel a képzeletbeli diólekvárt. Aztán egyszer a valóságban is megettem fél üveggel a lekvárból, és elrontottam vele a gyomromat. Szerintem nagymama az, aki kinyitja esténként a virág szirmait, mert mondani akar valamit, de beszélni nem tud, a sárga virágon keresztül azonban üzenhet. Talán nem is virág ez, hanem állat, hiszen mozog és pukkan. Én is akarok egy ilyen állat-virágot.

Tízéves vagyok, amikor fogalmazást kell írnom a hazaszeretetről. Csak bámulom, bámulom az üres lapot, és képtelen vagyok leírni, miért is szeretem a hazámat. Azt tudom, hogy szeretem: szeretem a hegyeket, a tengert, a régi házakat, az egyetemeket, a búzamezőket, de hát mindenki más is ugyanezt mondja. Erre vannak az irodalomkönyvek is: megmondják, miért szeretjük a hazánkat, hogy milyen csodálatos és gazdag ország is ez a mi hazánk, és hogy menynyire rajongunk érte mind egy szálig.

Aztán hirtelen rájövök: azért szeretem a hazámat, mert hiányzik; úgy, ahogyan anyám hiányzik, ha nincs velem. De hát itt élek. Hogyan hiányozhatna, ha folyamatosan benne vagyok? De tudom, amit tudok. Az az ország hiányzik, amit apám szemében láttam, amikor a gyerekkoráról mesélt nekünk, a háború előttről, a cseresznyéskertről, ahol a kutyájával szaladgáltak, azzal a kutyával, amit a háború alatt az oroszok szecskává aprítottak, és otthagytak rohadni az első szobában, és amire úgy találtak rá apámék, amikor végre előjöttek a búvóhelyükről. Ez volt apám kedvenc kutyája, egy Nera nevű német juhász szuka, mindenhová követte apámat, és éjjelente az ágya mellett aludt. Az oroszok még a konnektorokat is kiszaggatták a falból, kutyákat gyilkoltak, és levágták az emberek kezét, csak hogy megkaparinthassák a karórájukat. Virginia nagymamának két napjába került, míg úgy-ahogy feltakarított az oroszok után, de a ház még így is gyászosan nézett ki.

A házunk sose lett már a régi azok után a szovjet seggfejek után.

- Levagdalták a peronon az emberek kezét, mihelyt leszálltak a vonatról, becsületszavamra - mesélte apám. - Fogták, és lecsapták a kezüket - ismételte.

Apám ezután arról beszélt, milyen gyönyörű is volt itt minden a háború előtt. A páratlan szépségű tavaszi gyümölcsöskertben, a virágzó alma- és cseresznyefák közt az ember a Paradicsomban érezhette magát.

- És szabadság volt - tette hozzá apám, öklével az asztalra csapva.

Szemét elöntötte a könny, sírni kezdett apró, elfúló csuklásokkal. Szégyennel vegyes zavart éreztem, hogy apámat így kell látnom, mindemellett sajnáltam is őt. És irigyeltem gyerekkorát a cseresznyéskertben.

Én meg kell elégedjem a bukaresti aszfalttal, amin a házunk előtt ugróiskolát játszunk órákig, és bújócskázunk az

utcában parkoló autók között. Anyám mindig lekiabál az erkélyről, hogy ne bujkáljak az autók mögé, mert az veszélyes, az egyik szomszédgyereket is így ütötték el. Kedvencem az ugrókötél-verseny, aminek tétje egyrészt az, hogy ki tudja a legtöbb trükköt, másrészt pedig az, hogy ki tud legtovább ugrálni anélkül, hogy megbotlana a kötélben.

Ezeket igazán nem írhatom bele a fogalmazásomba. De tudom, mégis el lehet mondani anélkül, hogy beszélnék róluk. Leírhatom azt a másik országot, leírhatom, mennyire szeretem a hazámat, mert hiányzik, mindezt anélkül, hogy akár csak egy szót is ejtenék oroszokról, levágott kezekről vagy feldarabolt kutyákról. Egy szó jár a fejemben, amire azért olyan büszkék a románok, mert azt mondják, nem lehet semmilyen más nyelvre lefordítani. Ez a szó a dor.

Apámtól elég gyakran hallok erről a szóról.

- Olyasmi, mint a vágyakozás, valami leírhatatlan epekedés, amiről sejtelmed sincs, honnan jöhet. Akkor tör rád, ha meglátsz egy bizonyos tájat vagy meghallasz egy bizonyos fajta zenét, például román népi hangszereket: a pán-sípot vagy a havasi kürtöt. Lelki szemeid előtt megjelennek a hegyek, ahol az őseid éltek és harcoltak a törökökkel, hunokkal, vizigótokkal, és ugyanúgy nézték az eget álmodozva, ahogyan te nézed és álmodozol most. Szemléled ezt az egészet, elfog a bánat és a sóvárgás. Hát ez a dor.

Valahányszor kérdezek valamit, apám rögtönzött előadással válaszol, én pedig rajongva hallgatom; igyekszem a legjobb tanítványa lenni.

Ez a szó jár a fejemben, úgy tűnik, ez a kulcsa annak, miért is szeretem a hazámat. Írok mindarról, ami sóvárgást, olthatatlan vágyódást ébresztene bennem, ha valaha is elveszteném a hazámat, éppúgy, mintha az anyámat veszíteném el. Azt az országot írom le, amit apám szemében láttam, cseresznyés- és almáskertekkel, és hatalmas tömegében kéknek látszó, rengeteg fehér hóval. A szétszaggatott kutyákat és konnektorokat igyekszem kikerülni, bár szörnyen szeretném megemlíteni őket. Helyette inkább elképzelem a gyümölcsöskertek színeit, a hegyeket, a völgyeket. A törökökről és a vizigótokról csak egészen keveset írok, ahogy arról is, milyen bátrak voltak az őseink, hogy kiálltak a földjük szabadságáért. Azt írom, „rettenthetetlen őseink megszabadították hazánkat az ellenséges betolakodóktól, akik szabadságunkra törtek, rabszolgasorba akartak taszítani minket, és el akarták venni tőlünk zöld mezőinket és lankás hegyeinket. De őseink bátrabbnak és erősebbnek bizonyultak náluk, mert mindennél jobban szerették szülőföldjüket.” A szabadság alatt az apám szemében látott szabadságot értem, hiszen a saját szememmel még soha nem láttam. Csak hallottam róla rokonaimtól és apámtól, mintha valami mitikus, szélben lobogó hajú lény lenne. Amit írok, az mind a szabadság. Csak a fehér lap tudja, mi minden jár az eszemben, amikor ráírom ezt a szót.

Fogalmazásommal első díjat nyerek. Ez a boldog időkben történik, amikor datolyát, banánt, sőt még kaviárt is lehet kapni, méghozzá sorban állás nélkül, és anyám fehér és szürke virágmintás rózsaszín ruhát hord, ami léggömbbé duzzadva örvénylik körülötte, valahányszor csak megfordul.

- Hamarosan újra rosszabb lesz, higgyétek csak el - mondja apám -, csak be akarnak csapni, minket is, a nyugatot is. Azt akarják, hogy azt higgyük, szabadok vagyunk.

Azt mondják, liberalizáció következik, de ezzel az egésszel csak át akarják vágni a nyugatot, hogy milyen egy liberális elnökünk is van nekünk, hiszen betart az oroszoknak. De valójában - itt apám közelebb hajol - az oroszok is benne vannak. Ceausescu csak koncot dob nekünk, hogy ne ugassunk. De ez az egész liberalizáció nem egyéb, mint átvágás, higgyétek el.

Bár sem azt nem tudom, mi lehet az a liberalizáció, sem azt, mi az átvágás, az utóbbitól mégis nagyon félek. Azt gondolom, az lehet az átvágás, amikor jön a fekete autó, és elviszi a szüleimet, vagy amikor az oroszok kutyákat darabolnak föl és kezeket vágnak le az utcán, újra elveszik az áramot, és a falban a konnektorok helyén nagy lyukak tátongnak, akárcsak a háború alatt. Úgy félek az átvágástól, hogy a liberalizációt sem akarom. Reszketek a hárs- és olvadt aszfalt-szagú bukaresti nyáréjszakában, valahányszor ^egy~^egy repülő elhúz felettünk. Csak akkor derülök fel újra, amikor nevetést hallok az utcán. Ez az ország vidám időszaka, gondolom elalváskor, míg lelkemben kiolthatatlanul, sóvárogva ég a dor.

Matílda néni és a földrengés

Emlékezetemben a régi vasárnap délelőttök hosszú, tündöklő gyöngysorként húzódnak gyermekkoromtól kamaszéveim végéig. Az idő múlását csak az új ruhák és az új tankönyvek jelzik; a ruhákat azért kapom, mert a régi már olyan kicsi, hogy kezem-lábam nyurga faágként lóg ki belőle, a tankönyvekben pedig román írók igazi szövegei és bonyolult irodalmi elemzések váltják fel a párt kék ege alatt egyszerű mondatokat gagyogó Lina és Tudor képét.

Vasárnap reggelente, a gimnáziumi énekóra részeként, hangversenyre járunk a bukaresti Palota téren álló Román Athenaeumba. Legjobb ruháinkban ülünk a vörös bársonyszékeken, és hosszú, ragyogó ábrándokba merülünk. Lelkünkbe csepegnek a Chopin-etűdök édes-bús hangjai, szívünket átjárják a Mozart-szimfóniák, és Beethoven hetedik szimfóniája dübörögve örvénylik keresztül rajtunk.

A vasárnap délelőtti hangversenyek után szoktam meglátogatni Matilda nagynénémet, aki születésem napján a Szűzanyához imádkozott, és aki miatt így Maria lettem. Matilda néni kis, gesztenyefákkal szegélyezett mellékutcában lakik az Atheneum közelében. Színdarabokat ír, és ő főzi a világ legfinomabb diólekvárját. Kerek, fehér arca és bársonyos barna szeme van, bámulatosan sötét haja hullámokban omlik a hátára. Mozdulatai lassúak, kecsesek. Nevetés közben éppen úgy veti hátra a fejét, mint a színésznők. Sose ment férjhez. Azt mondja, én vagyok az ő nagy szerelme, de én tudom, hogy egyszerűen csak nem volt szerencséje a férfiakkal. Tudom, hogy hazudtak neki és becsapták. Tudom, hogy a lelke mélyén olyan bánatos, mint egy szomorúfűz. Meséket és színdarabokat ír, amiket azonban nemigen adnak ki és nem is igen mutatnak be, mert a szerkesztők és a rendezők szerint Matilda néni nem eléggé korszerű.

- Ugyan már, mi lehetne kurrens téma manapság? - kérdi a néni minden visszautasításkor - Elena Ceausescu? - és nevet saját viccén. Megcsillannak gyönyörű fogai, ahogy hátraveti a fejét.

A csillár kristályfüggői ebben a pillanatban himbálódzva összecsendülnek. Ugyanonnan származik ez a csillár is, ahonnan apám mahagóni íróasztala, amin most a narancsfán ülő Nora képe áll.

Matilda néninek van még egy görög Szűzanya-ikonja is, amelynek arcán vércseppek vannak. Igazi vér, állítja a néni. Azt meséli, a vízben úszó ikonra egy görög katona akadt rá, és hogy kimenthesse a képet, belevágta kését a Szűzanya arcába, amiből erre vér fakadt. A kristályfüggők csörömpölése egyszeriben fölerősödik, és az egész ház csónakként ringani kezd. A levegőt betöltő morajlás mintha a világ végét jelezné. Elkábít a vas és a föld fülsiketítő robaja, az ismeretlen, vad állatok üvöltése. Egymásba kapaszkodunk a szoba közepén. Fejemet nagynéném illatos, puha mellébe temetem, míg ő lélekszakadva imádkozik a vért könnyező Szűzanyához.

Most fogok meghalni, gondolom, vagy eltűnni, vagy valami elviselhetetlen fájdalom következik. A ház már úgy rázkódik, hogy állni is alig tudunk. Nénikém átölel, és egyre imádkozik. Olyan szorosan behunyom a szememet, ahogy csak lehet, fejemet világos üresség tölti be, az elképesztő zaj fehér fénye. Biztos megérkeztek az oroszok, gondolom, és most bombázzák egész Bukarestet. Nagynéném háza perceken belül romhalmazzá válik. Mi pedig mindenestül, összes gondolatunkkal, a hangversennyel, minden ábrándunkkal együtt odakerülünk a romok alá… Minden összedől és szétporlad, mint majd egykor a világ legeslegvégén.

Amikor kicsit abbamarad a rázkódás, felkapjuk a kabátunkat és kirohanunk a márványborítású lépcsőházba. Mindenütt szanaszét heverő téglák, repedések a falban, törött csövekből spriccelő forró víz. Így-úgy felöltözött emberek százai rohangálnak fejvesztve. A szemben levő épület helyén óriási tégla- és sittkupac. Mindenfelé sikítás, jajveszékelés. A levegőt elhomályosítja a fehér por, minden képtelennek, szürkének, elmosódottnak tűnik. Egy asszony sikoltozva, haját tépve rohan felénk. Az Egyetem körút felé már akkora a tömeg, hogy mozdulni is alig lehet. Tolakodni kell, könyökünkkel törünk utat magunknak. A körút két oldalán szétporladt házak, mindenütt sikoltozás.

Az épület, ahol apámmal krémest szoktunk enni - már csak fehér gipszbucka. Félig összedőlt az a közért is, ahol néha vajat meg sajtot kapni. Megmaradt fele szélesen tátong. Vécé lóg a tartálycsövön, egy szerkény lecsúszni készül az elferdült padlón. Beomlott kőfal alól összezúzott, cipős láb kandikál ki. Másutt kéz integet, valaki kiált, valaki megdermed, valaki elnémul. A szüleim lakása felé igyekszünk. Nem akarok a házunkra gondolni, apámra az épület romjai alatt, vagy anyámra, amint ott fekszik az utcán. Miért élték túl a háborút, az oroszok, németek, amerikaiak bombáit, ha most ilyen értelmetlenül kell meghalniuk?

- Na, már csak ez a földrengés hiányzott - szólal meg apám, amint meglát minket.

- Épségben vagytok? Hála istennek! - anyám hozzám rohan, és átölel.

- Hála Istennek és a Szűzanyának - teszi hozzá Matilda néni. - Az Úr segítsen, és a Szűzanya védelmezzen minket - és sírva keresztet vet.

Szüleim az utcasarkon állnak. A házunk egyben van, de a szomszéd épület összedőlt. Anyám zokog, és olyan erővel szorít magához, hogy az már fáj, de mégsem akarom, hogy eleresszen.

A környékbeli utcák szokatlanul csendesek, mindenki a szélesebb utak felé menekült. Állunk temető-némaságú utcánk sarkán, a levegőben sűrű fehér por, vér-, sitt- és jácintillat kavarog. Tavasz van, a tavaszi napéjegyenlőség, és körülöttünk olyan sűrű a halál, hogy arra nincs is szó. De mi élünk.

- Nagyon szerencsések vagyunk - apám hazafelé indul, majd megtorpan, és a szomszéd épület helyén tátongó lyukat bámulja az égen.

- Éppen olyan, mint a háború után - mondja, mintha csak magához beszélne -, ha vége a háborúnak, jön az éhínség. Ha már van annyi kenyerünk, hogy ne haljunk éhen, jön a vérengzés. És mikor végre megcsillan valami kis remény, hát jön ez… jön, mint egy ökölcsapás.

Ez közvetlen az előtt a nyár előtt történik, amikor felfedezem friss földből, nyers húsból, keserűségből és halálból fölfakadó első szerelmemet. Úgy nőtt ez a szerelem a sziklás, sötét Kárpátok között, mint valami konok vadvirág, mint a rózsaszín csík a szivárvány közepén, mint a repedezett, vérző földből kihajtó sárga jácint.

Aknamunka és írógép

Abban az évben, amikor Mihaiba beleszeretek, apám különböző titkos tevékenységekbe bonyolódik. Anyámmal is csak suttogva beszél erről. Nem kéne szerelmesnek lennem senkibe, mert sose lehet tudni. Picsába az egésszel, mondom magamban, és annál jobban kapaszkodom ebbe a zöld szemű hegyi fiúba. Menjetek az anyátokba, mondom Marxnak, Engelsnek, Leninnek és Ceausescunak, valahányszor Mihai-jal szeretkezve megpillantom a szemközti épület faláról bebámuló, irdatlan portrékat.

Nem tarthatunk otthon többé írógépet. Illegális lett. Egyik este rendőr érkezik, hogy ellenőrizze, nem szegjük-e meg a szabályt.

- Jó estét, Manoliu professzor úr - mondja szertartásosan. - Ellenőrizni szeretném, tartanak-e itthon írógépet. Csak egy gyors rutinvizsgálat.

Látom, hogy apám szeme nagyot villámlik, fogát csikorgatja haragjában. Vár egy pillanatot, nagyot szív a cigarettájából, igyekszik türtőztetni magát.

- Az foglalkoztat - szólal meg apám -, hogy miért is szükséges önöknek effajta rutinvizsgálatokat lefolytatni.

A rendőr hátrahőköl. A román rendőrök amúgy is híresen ostobák. Ez se kivétel, gondolom, és elnézem, amint fontoskodva ráncolja alacsony homlokát.

- Lefolytatni? - kérdezi a rendőr sértett hangon.

- Igen, igen - feleli apám. - Miért szükséges önöknek effajta rutinvizsgálatokat lefolytatni? - és szándékosan megnyomja a lefolytatni szót.

- Uram, mi nem folytatunk le semmit, mi csak ellenőrzünk - vágja ki büszkén a rendőr.

Anyám folyvást hunyorog és kacsint apámra, mintha csak azt mondaná: Mondd már, hogy nem, és fejezzétek be ezt a fölösleges eszmecserét.

- Nincs írógépünk - apám mintha megértette volna a néma figyelmeztetést -, de természetesen nyugodtan nézzen körül - folytatja. - Kérem, vizsgálja meg a matracainkat, nézzen be az ágy alá és a vécébe. Győződjön meg a saját szemével, hogy nem tartunk-e véletlenül írógépet.

A rendőr kínosan feszengve indul az ajtó felé, mintha menekülni készülne apám hirtelen támadása elől.

- Ugyan, uram, erre igazán semmi szükség. De ha esetleg tudnának valakiről, akinek van írógépe, volnának kedvesek bejelenteni nekünk? - teszi hozzá, mentve a menthetőt.

Apám már nem is igyekszik palástolni megvetését. Cigarettája füstjét egyenesen a rendőr arcába fújja.

A rendőr pár szót ír egy kis füzetbe, ami talán titkos írógép-nyilvántartás. Sarkon fordul, és „Igen, uram, viszlát, uram” motyogások közepette távozik. Apám el van ragadtatva saját eszétől és bátorságától.

A sütőhöz lépek, oda rejtette anyám a Zinger írógépünket pár napja, amikor felröppent a hír, hogy ellenőrzések lesznek. Kiemelem a fazekak és serpenyők közül, leteszem a mahagóniasztalra Nora csodás, narancsfán mosolygó képe mellé, és levelet írok azon az írógépen, aminek nem szabadna lennie, annak a szerelmemnek, akit nem szabadna szeretnem.

Most, hogy a vakáció vége óta Bukarestben vagyok, Mihai-jal úgy sóvárgunk egymásra, mint a sivatagi beduinok az oázis után. Egyik barátunk lányát elütötte egy autó a járdán. Nem is értem, miért hajtanak fel annyian a járdára mostanság.

- Elég rossz ez így - mondogatja apám. - De még rosszabb lesz, jó jegyezzétek meg - teszi hozzá, és cigarettájának füstjébe bámul.

Elég rossz lehet, mivel sehol nem vagyunk biztonságban. Nem lehet már egy vacak öreg Zinger írógépünk se, és bármikor elüthetnek a járdán. Jobb megoldás már az út közepén sétálni. Alig várom a karácsonyt, a havas Brassót. És vágyom már arra is, hogy Mihai-jal újra bejárjuk a nyári útvonalainkat, és hemperegjünk a friss, szikrázó hóban.

Decemberben Mihai rosszkedvűen és borostásan vár az állomáson, fekete bőrkabátjában a falnak támaszkodva cigarettázik. Megrémülök, és egy pillanatig el akarok rohanni, de Mihai megragadja a karomat, és átvezet a peront benépesítő sokaságon. Valami újfajta biztonsággal, majdhogynem arroganciával mozog és irányít engem. Megijeszt fekete bőrkabátja. Próbálom elcsendesíteni az ösztöneimet. Nem minden besúgó hord fekete bőrkabátot, mondogatom magamnak, éppen így nem minden fekete bőrkabátos ember besúgó. Ez még a mi nyomorult kis diktatúránkban is túl nyilvánvaló lenne.

A vasútállomás tömegéből kiszabadulva a téli ég alatt találjuk magunkat, körülöttünk csillogó hópelyhek. Mihai szorosan átölel, és megcsókol az utca közepén. Visszacsókolom, fittyet hányva a mellettünk elhaladó, bámészkodó embereknek. Már nem érdekel a Zinger írógép és apám ellenzéki tevékenysége. Hazafelé menet a sötét, kihalt utcák arra a bizonyos sokholdas éjszakára és Mariana fogatlan vigyorára emlékeztetnek. Igyekszem messzire űzni a rossz álmokat, nyugtalanító gondolatokat, hogy ne is lássam őket. Helyettük Mihai arcélét nézem. Figyelem, ahogyan a hópelyhek megülnek sötét szempilláin, elolvadnak piros ajkán.

Újrakezdődik ingázásom a lépcsőházon keresztül, Mihai és nagynéném háza között. Mihai teste a keményített ágynemű közt melegebb és jobb ízű, mint valaha. Nem érdekel már a fekete bőrkabát. Újra Grieget hallgatunk, sőt néha táncolunk is, mégpedig nyugati zenére, Ella Fitzgerald-, Nat King Colé-, Elvis Presley- és Beatles-számokra. Mihai megmutatja a lépéseket. Fel-alá keringünk, beleütközünk a bútorokba, mígnem nevetve, vágytól átizzadtan az ágyra huppanunk. Román lelkemben elárad az amerikai zene. Még jó, hogy tél van, és a csukott ablakon keresztül nem látszik a három szakállas kommunista istenség, amint a nép atyjával együtt idebámulnak a szomszéd ház faláról.

Egyik este politikára terelődik a szó, utánozni kezdem szeretett vezérünket, és könnyesre nevetem magam idétlen, vontatott szónoklatán.

Mihai erre megharagszik.

- Igazán nem kéne így beszélned, Mona - mondja. Hangja éles, rendreutasító. Megriadok, eszembe villannak a holdak és a fogatlan Mariana.

Némán sétálni indulunk. Az utca kellős közepén leülök a hóba. Aztán tiltakozásképpen végig is fekszem a havas úttesten. Mihai rám néz, nevetni kezd.

- Szerintem semmi nevetséges nincs azon, hogy egy zsarnokot, egy közönséges bűnözőt védelmezel - kiabálom az utca közepén.

Apám aggódó arca jut eszembe, és a szemében felvillanó gyűlölet, amikor a rendőr az írógép után kérdezősködött. Fekszem a hóban, a csillagos téli égbolt alatt, és elfog az émelygés. Mihai hirtelen mellém heveredik, és megragadja a kezemet.

- Nem, tényleg semmi nevetséges nincs rajta - mondja -, csak vicceltem.

Most már teljesen összezavarodom, és nem tudom, megcsókoljam, vagy inkább felpofozzam-e. Biztosan tényleg csak viccelt. Hiszen Ella Fitzgeraldot és Beatlest hallgat. Megbízhatok benne. Szerethetem. Vonatfütty hallatszik. Mintha a halál közeledne felém, ahogyan ott heverek hanyatt a hóban.

Fölkelek, felhúzom Mihait is. Újra olyannak látom, mint az első délután a fehér sziklánál, ott a rózsaszín és lila felhők fölött: azzal a vad, zord és büszke, húsos, piros szájával.

Másnap reggel apám telefonál Bukarestből, hogy azonnal haza kell utazzam, sürgős. Nem érdekel. Mihainál senki és semmi nem lehet sürgősebb. Tovább rovom utamat fel-alá a lépcsőházban. Ölelem Mihai meleg testét hajnalban, ölelem délutánonként. Karjába kapaszkodva sétálok a hóban, fejemen selymes kék nagykendő, olyasmi, mint egy filmben Katharine Hepburnnek, amikor könnyes szemmel ül a szánon Spencer Tracy mellett. Este öttől hétig, a hírek és szeretett vezérünk és neje hőstettei közé zsúfolva néha külföldi filmeket is adnak a román állami televízióban. Az utcán ugyanebben az időben kezdenek kígyózni a sorok marhahúsért, étolajért, banánért, steril vattáért. Végül is gazdag ez az ország. Megvető mosollyal lépkedünk el a sorok mellett. Nekünk ezek közül semmire sincs szükségünk. Elvagyunk szinte bármi nélkül. Szeretkezünk, sétálunk a hóban. Sok kenyeret eszünk, és néha üvegből isszuk a pálinkát. A politikát kerüljük. Jó időre eltűnnek a rossz álmaim.

Mígnem nagyjából egy héttel később anyám is telefonál, és furcsán reszkető hangon közli, hogy rögtön induljak hazafelé. Erre már komolyan megijedek. Megveszem a bukaresti vonatjegyet.

Fél órával a vonatindulás előttig szeretkezünk. Sehol sem találom a harisnyámat. Bolgár csizmámat végül mezítlábra húzom fel. Lábam sajog a hidegtől, ahogy a vasútállomás felé sétálunk, ugyanazon az úton, ahol érkezésemkor Mihai a hópelyhek és a szúrós tekintetű járókelők között megcsókolt az utca közepén. Most is ez történik, éppen az állomás előtt. Mihai megáll, kezébe fogja a fejemet, és megcsókol a műszakjuk végeztével hazafelé igyekvő kalauzok, hátukon súlyos zsákokat cipelő cigányok és hatalmas, zsineggel összekötött bőröndöket maguk után vonszoló öregek szeme láttára.

Fejemben mindent elsöprő zavar támad. Rózsaszín ködök keverednek kék hóval, fogatlan vigyor, irdatlan bőröndök, gyanútlan gyalogosakat elgázoló autók kergetik egymást. Az eget csillagokként borítják a hatalmas, vörös holdak, a sorok ott tekergőznek minden sarkon, és csúf kígyókként fonják körbe az épületeket. Lehet, hogy megbolondultam, villan az eszembe. A következő pillanatban ráébredek, hogy rohannom kell a vonathoz. Föl kell szálljak a kupéba, magára hagyva a mogorva, borostás Mihait a peron közepén. Egyedül áll a peronon, mialatt a vonat lassan távolodik velem. Integetek neki, és a lehető legpontosabban az eszembe akarom vésni ezt az egyre kisebbedő alakot, ahogy félrebillent fejjel, egyik kezét zsebre téve, a másikkal egyenletes mozdulatokkal integet utánam.

Szekusok és szimbolisták

A Mihaitól való elválás miatt még mindig kissé szomorúan érek Bukarestbe, ahol anyámat szokatlanul higgadt, furcsa és titokzatos hangulatban találom. Fejét beborítják rózsaszín hajcsavarói. Azt mondja, apám három napja nem jött haza.

- Ezt meg hogy érted? - kérdezem. Anyám higgadtsága felfoghatatlan számomra. Az a gondolat, hogy apámat elvihette a Securitate, nyomban kizökkent az ábrándozásból.

Mintha saját figyelmét akarná elterelni, anyám mesélni kezd családjának szláv női felmenőiről. Nadia és Vera, Ana és Nina, a mindenre elszánt Paraszkíva, ezek a rendíthetetlen asszonyok túléltek árvizet, éhínséget, bombázást. Ők az én dédanyáim, nagyanyáim, nagynénéim. Mindent egy lapra tettek föl, látták, amint házukat porig rombolja egy-egy orosz vagy amerikai bomba, és mégsem féltek sem a náciktól, sem a szovjetektől. Vajon mi örököltünk-e valamit belőlük? Az ő vakmerőségükre van szükség most is.

Leggyakrabban az elragadóan szép Nadia néni jut eszembe, akinek tragikus történetét anyám mindig megkönnyezi. Gondolataim a rémséges ötvenes években járnak, a hírhedt fekete autók időszakában, amikor kifürkészhetetlen okokból, korábbi foglalkozásuk, egy-egy vendégségben elhangzott mondat, vicc, kézmozdulat, esetleg besúgók véleménye alapján, vagy csak úgy, minden indok nélkül vitték el az embereket. Vitték őket válogatás nélkül: vacsoraasztal mellől, hitvesi ágyból, beteg gyermekük vagy haldokló anyjuk ágya széléről. Így viszik el egy elegáns esti fogadás kellős közepén a gesztenyefákkal szegélyezett utcában álló, márványkandallós bukaresti házából Matei Varnyickijt is, a jóképű katonatisztet, Nadia néni férjét.

Nadia néni, pezsgőspohárral a kezében, éppen az egyik vendégükkel beszélget. Hajnali egy-két óra felé járhat az idő. A néninek hirtelen az a hátborzongató érzése támad, hogy valami történik. Látja Matei bácsit visszanézni rá az ajtóból, mielőtt még a bácsi eltűnne az őt közrefogó két idegen férfival. Matei mosolyog. Ne aggódj, suttogja némán Nadia néni felé. Nadia ezután már csak a kis köpcös, csimpánzarcú ismeretlen vigyorát látja, meg a másik férfi kopasz feje búbját, mialatt kifelé tessékelik Mateit a házból. A bejárati ajtó üvegén keresztül látszik a lassan távolodó fekete autó. Nadia sikítani akar, de nem jön ki hang a torkán, futni szeretne, de lába a tükörfényes padlóhoz ragadt. Az alkóv ablakán át nézi, amint a fekete autó befordul a sarkon, és végleg eltűnik a szeme elől. Matei nincs, és Nadia nem érti, hogyan folytatódhat tovább a fogadás úgy, mintha mi se történt volna. Számára minden eltompul: lelassul a keringőzök részeg botladozása, elhalkulnak a nagyhangú háborús történetek és a csendesebb vendégek halk diskurzusa a kortárs költészeti irányzatokról. A többi néma csend.

Elképzelem, Nadia néni ezután miken mehetett keresztül. Pedig talán ő lehetett volna az egyetlen a családban, akit elkerülnek a megpróbáltatások, és sértetlen, boldog életet élhet. Látom, mint tengeti magányos éveit férje letartóztatása után. Lassan, mintegy álomban jár-kel a házban, végigsimít a fényes cseresznyefa- és mahagónibútorokon, esténként ruhája, kombinéja halkan csúszik le róla, mikor lefekszik a magányos ágyba. Így telik el két, három, öt év. Aztán Nina néni átköltözik hozzá, hogy ne legyen egyedül a nagy, bánatos, báltermes házban. Mígnem egy nap a postaládában Nadia gyűrött, megsárgult levelezőlapot pillant meg Matei kézírásával. Valahányszor elképzelem a papírra lázasan rámeredő Nadiát, mindig abban reménykedem, hátha most mégis máshogy végződik a történet. Abban reménykedem, hogy a lapon ez fog állni: Jövő héten hazajövök. Matei - ahelyett, hogy Jól vagyok. Majd még írok. M.

Nadiát a képeslap nem nyugtatja meg, meg sem vigasztalja. Elviselhetetlen számára e rövid mondatok kétértelműsége. Megrémiszti az aláírás M betűje. Matei még a legapróbb cédulákat is mindig a teljes nevével írta alá. Nadia néni mellette akart megöregedni. Bár még mindig fiatal, számára vége mindennek. Nézi a szavakat a levelezőlapon, csak nézi, mígnem ráesteledik az üres házban. A hársillat beárad az ablakon. Nadia gyűlöli a nyarat és gyűlöli a hársfa illatát. Ilyen nyári este volt akkor is, amikor Mateit elvitték, gondolja. Nina néném talál rá, holtan fekszik a padlón a kristálycsillár alatt, kezében Matei lapját szorongatja, vállán sziámi macskája nyávog.

- Ez a csoport, amiben apád is benne van - kezdi anyám vontatottan - felkelést akar szervezni. Valaki befújhatta apádat. Letartóztatták - hitetlenkedve bámulok anyámra, szívem tébolyult madárként verdes Nadia történetétől. Anyám és nagynéném alakja egymáséba olvad. Lehet, hogy apám is úgy tűnik el, mint Matei unokabátyám, és anyám majd egyszer csak holtan esik össze parányi lakásunk közepén.

- Apád bajban van, Mona. Benne volt ebben-abban.

- Ebben-abban? Miben?

- Az előbb mondtam, miért nem figyelsz? Felkelést, valamiféle puccsot készítenek elő, hogy lemondásra bírják Ceausescut.

- Miféle felkelést? Miféle puccsot? - kérdezem. - Mi ez az egész? - teljesen elképzelhetetlennek tűnik.

- Melyik épelméjű embernek jutna eszébe manapság puccsot szervezni? - kérdem most már sikítva -, amikor már egy írógépért is lecsukhatnak?

- Hát pontosan ez az - feleli anyám -, az írógép kulcsfontosságú.

Arca megviseltnek tűnik, és most először veszem észre a homlokán húzódó két mély barázdát. A rózsaszín hajcsavarók azonban majdhogynem szánalmassá teszik szigorú arckifejezését. Kezét tördeli, mint mindig, ha ideges, és a Viktor nagyapától örökölt hatalmas aranygyűrűt csavargatja középső ujján. Egy pillanatig az ajtóra bámul, mintha csak azt várná, hogy apám a következő percben belép rajta, majd fürkészőn rám néz. Sajnálom anyámat. Lábát lógázva ül a kanapén, kicsi alakja egyszerre mulatságos és szívszorító. Szeme nagyobb és kerekebb, mint valaha.

Elmondja, hogy írógépek ezrein másolnak kormányellenes kiáltványokat. A rendőrség a kiáltványok betűtípusa alapján azonosítja be az írógépeket.

- Az öreg Zingert apád az egyetemről szerezte. Ügy gondolta, nem kell senkinek. Nem jött rá, hogy ez a gép is rajta van a rendőrség listáján.

Megfordul velem a világ. Tehát csak napok kérdése, hogy minket is véletlenül elgázoljanak, miközben vajért vagy vécépapírért állunk sorban. Vagy hogy megálljon a házunk előtt a rémséges fekete autó, és elvigyen engem és anyámat is. Biztosan többet tud apám dolgairól, mint amennyit most elmondott. Lehet, hogy megölik apámat, vagy börtönbe zárják, olyan hosszú ideig, mint Matei bácsit. És mi még azt hittük, Ceausescu megváltozik, és tényleg elszakadunk az oroszoktól, ahogy '68-ban a Palota téren olyan bátran kijelentette. Apámnak teljesen igaza volt, amikor azt mondta, ez az egész nem egyéb átvágásnál, és csak arra jó, hogy elhitesse a nyugattal, Románia liberalizálódik, és kivonja magát a szovjet befolyás alól. Sejtelmem sincs, miből gondolja apám, hogy ez a mostani volna a legalkalmasabb idő kormányellenes kiáltványokat írni. Apám szavai, amiket akkor még nem érthettem, most világosan, vészjóslóan csengenek a fülemben. Anyám arca hasonlóvá válik az egyetlen, Nadia nénit ábrázoló, megsárgult fényképhez. Sötétedik. A szoba árnyékba burkolózik. Sóhajomtól az apám hamutartójában felgyülemlett hamu szanaszét repül. Beszélni próbálok, de torkomra forrnak a szavak. Végül úgy döntök, megpróbálom kihúzni anyámból a teljes igazságot.

- Hol van? - kérdezem. - Hol van apa? Honnan tudod, hogy letartóztatták? Honnan tudod, hogy még él? Hallottál róla azóta? Beszélj! - már kiabálok.

- Túl sokat kérdezel - mondja fagyosan anyám. - Átjött Dárius, apád barátja az egyetemről, ő mondta, hogy látta apádat beszállni egy fekete autóba hétfőn, az órái után. Két másik férfi volt még az autóban. Dárius szerint apád higgadt volt, és még integetett is neki. Tudor is közéjük tartozik… Megbízom benne. Apád biztonságban van. Hamarosan elengedik. Azt hiszem - teszi hozzá bátortalanul.

Anyám fölkel a kanapéról, és nekilát rendet tenni apám íróasztalán: helyre rakja apám Pelikán töltőtollat, a szanaszét heverő könyveket, az üres lapokat. Aztán folytatja a szoba többi részén, bár ott már úgyis rend van.

Sehogy sem tudom megemészteni a hallottakat. Az egész távolinak tűnik, fekete-fehérnek, mintha moziban látnám. Nekem ehhez semmi közöm. Rám ez az egész nem vonatkozik.

- Nem tehetünk mást, mint hogy várunk - anyám hangja szokatlanul nyugodt, összekulcsolt kezét finoman az ölébe ejti. Majd teljesen más hangon ezt kérdezi:

- Beszéltél erről valakinek?

- Erről? Miről? És kinek? Mit mondtam volna?

- Annak a… barátodnak - anyám a hajcsavaróit babrálja, majd a szemembe néz. - Vigyázz. Lehet, hogy ő is azok közül való.

- Kik közül? - kérdem ingerülten. - Kicsoda? Miről beszélsz, anya? Ki az az ő? És kik azok?

A névmások elvesztették értelmüket. Főneveket mondani túl veszélyes, névmásokkal helyettesítjük hát őket, míg végül már senki nem tudja, ki kicsoda, ki követ kit. Már megint kiabálok, anyám keskenyre szorított szájjal, konokul néz rám.

- A barátod - mondja -, rossz előérzetem van. Lehet, hogy Mihai is… előfordulhat, hogy… biztos vagy benne, hogy megbízható?

Anyám igyekszik lehiggadni, hátradől a kanapén, mély levegőket vesz. Aztán újra megszólal, kicsit barátságosabban.

- Tudod, amikor az ötvenes években apáddal összekerültünk, tudtuk, hogy megbízhatunk egymásban. Hogy egymásért tűzbe tennénk a kezünket. És akkor még a mostaninál is rosszabb idők jártak. Tudom, hogy apád előbb halt volna meg, semhogy bármi olyat tegyen, tudod, hogy kiadjon vagy eláruljon engem. - Anyám keményen a szemembe néz, és nem engedi el a tekintetem. - Csak azt kérdezem, Mona, hogy ugyanez elmondható-e erről a te Mihaiodról is? Mellesleg - teszi hozzá, most már szigorúbban - remélem, nem csinálsz semmi… szóval, hülyeséget vagy veszélyeset. .. nagyon elszomorítanál vele.

Megőrjít, ahogy a szüleim mindig azt mondják: „ez a te Mihaiod”, és hogy anyám akkora feneket kerít annak, hogy Mihai-jal akár szeretők is lehetünk. Egyáltalán hogy lehet olyan naiv, hogy eddig nem jött rá? Leginkább azonban az zavar, hogy nem tudok egyértelmű igennel válaszolni anyámnak arra a kérdésére, hogy vajon megbízhatom-e én is Mihaiban úgy, ahogyan ő megbízhatott apámban annak idején. Megvannak a magam fenntartásai, és utálom anyámat, amiért tovább rontja a helyzetet. Gondolataimba idézem Paraszkívát és Nadiát, akik egészen életük hirtelen bekövetkezett végéig megbíztak a szerelmükben. Kérem őket, hogy segítsenek át ezeken a mardosó kétségeken, és segítsenek, hogy megbizonyosodhassam, Mihai bátor és nem hazaáruló. Ekkor jövök csak rá, s ez a gondolat görcsbe rántja a gyomromat, hogy akkor is szeretném, ha történetesen tényleg hazaáruló lenne.

Félálomban egy képet akarok magam elé idézni, és egyszer csak meg is látom, ott állunk a fehér sziklánknál, Mona Maria és Mihai egymás karjaiban a felhők tengerébe vesző Fekete-templom fölött. Csókoljuk egymást, míg elvonul fölöttünk a történelem, barátságtalan sorban állásaival, autóbaleseteivel, írógépeivel.

Csodák csodája, apám másnap hazajön, mosdatlan és fáradt, szemében valami vad érzelem ég. Közvetlenül a jobb szeme alatt ütésnyom, sántít is. Anyám, aki az apám távolléte alatti hosszú éjszakákon egy egész kötetnyi elkeseredett hangú verset írt, most mintha újjászületett volna. Krumplit és répát tesz fel főni, mivel ez minden, amit a spájzban talál. Apám indulatosan beszámol a történtekről: kiderült, hogy az egyik kérdezőtiszt volt tanítványa, bizonyos Petrescu.

- Jól felvitte az Isten a dolgát, most már ezredes - apám megvetően mosolyog. - Úgyhogy végül eltársalogtak a romantikus és szimbolista költészetről. Először keménykedtek, megfenyegették, meséli apám, de végül csak elengedték.

- Ugyanis ez a Petrescu nevű egyén - kezdi apám, mint valami munkahelyi anekdotát - annak idején a francia szimbolistáknak a román költészetre gyakorolt hatásáról írt szakdolgozatot. Egyébként egész jó kis dolgozat lett. Az üresség szimbólumairól George Bacovia költészetében - folytatja, mintha ez bármennyire is lényeges volna.

- Üresség - nevet apám. - El tudjátok ti ezt képzelni? Apám arcát egy pillanatra elégedettség önti el, mintha érdekes egyetemi előadást tartott volna egy teremnyi lelkesen figyelő diáknak. Aztán elkomorodik. Hitetlenkedve nézem. Mégis mit gondol, mit érhet el a kiáltványaival, kérdezem magamban. De hogyan is mondhatnám, hogy hagyja abba? Komor arca megrémiszt. A távolba mered, mintha valami rettenetes emlék lebegne a szeme előtt. Eszembe jut Matei unokabátyám arca, ahogyan anyám és Nina néni látták azon az augusztus 15-én, 1957-ben, amikor Matei bácsit a bukaresti bíróságra kísérték, hogy elítéljék hazaárulásért: kísérteties, vad tekintettel mered maga elé, néz valamit, amit csak ő lát. Ez már azután történt, hogy Nadia néni holtan esett össze elegáns házuk folyosóján, kezében a férjétől kapott levelezőlappal.

Még ha apám egy-egy volt tanítványa bent is ül a Szekuban, és ez alkalommal ki is segítették, örökké valószínűleg nem bízhatunk ebben a védelemben. Hirtelen letaglóz a gondolat, hogy apámat akár meg is ölhetik. Amilyen idealista, komolyan elhiszi, hogy leválthatja a kormányt, ha széthajigál pár kormányellenes kiáltványt a Palota téren. Komolyan elhiszi, hogy majd mindig szerencséje lesz, csak mert egy volt tanítványa szereti a szimbolista költészetet. Mert egyszer megkönyörült rajta, miután az emberei már jól összeverték. Ha másokat ennél sokkal kevesebbért is elvisznek vagy elgázolnak a járdán, apám egyhamar igen rosszul végezheti.

Vacsoránál apám zokogni kezd a főtt krumpli és répa fölött, ugyanazokkal az apró, elfúló csuklásokkal, mint amikor a gyerekkori gyümölcsöskertjükről mesélt, és arról, hogyan darabolták fel a kutyáját az oroszok. Anyám evés helyett kiszedegeti hajából a csavarókat, kis kupacba rakja őket az ölében, és a falat bámulja. A krumpli megakad a torkomon, és már nem hiányzik úgy a hazám, mint ahogyan annak idején a fogalmazásomban írtam. Apám könnyei és anyám vállára omló haja láttán az az érzésem támad, hogy ki akarok jutni ebből az országból. Bár mindhárman valahol másutt lehetnénk, valahol, ahol biztonság van és elég élelem! Gyűlölöm a kiáltványokat.

Veszedelmes szegfűk

Pincékben, padlásokon találkoznak: munkások, diákok, művészek. Patkányoktól, csótányoktól hemzsegő, húgy-és hányásszagú helyeken, ahol a törött ablakokon és becsukhatatlan ajtókon örökké befütyül a szél. Most éppen az újonnan épült lakótelepen találkoznak a Bucur Obor piac közelében, ami egy ideje nem nevezhető piacnak, hiszen semmit sem kapni már ott. Ezeknek az új épületeknek a pincéi, padlásai gyakran befejezetlenül maradnak, kártevők, iszákosok, bűnözők tanyájává vagy forradalmárok találkozóhelyévé válva. Máskor valamelyikőjük lakásán gyűlnek össze, Bukarest régi török vagy görög negyedeiben, ahol kis bizományi boltok és Bráncoveanu-stílusú, gipszstukkós, csipkésre faragott faverandájú házak állnak. Azért tudok ezekről, mert két találkozóhelyre is követtem apámat. Meglapultam egy sarokban az üvegajtó mögött, valami régi, nyikorgó lépcsőházú épület folyosóján, és hallgatóztam. Késő éjszaka volt, bizonyos távolságból követtem apámat, mint Agatha Christie detektívjei, szívem majd' kiugrott a helyéből. Hetente pár alkalommal gyűlnek össze, gyakran egyik napról a másikra változtatva találkozóhelyeiket. Sadoveanu- és Arghezi-kötetekkel érkeznek, hogy ha elkapják őket, azt mondhassák, csak halhatatlan klasszikusainkat tanulmányozták.

Főleg kiáltványokat írnak, titkolt költőkről beszélgetnek, és készülnek valamire. Bár az nem világos, hogy pontosan mire. Még a fegyverek is szóba kerülnek, bár nyilván egyikük sem tudná használni őket, és az sem egyértelmű, honnan jutnának hozzá. Arról beszélnek, hogy kiáltványokat - valójában csak röplapokat - szórnának szét Bukarest összes állványáról. A földrengés óta rengeteg a felállványozott ház a városban. Tájékoztatni akarják a Szabad Európa Rádiót, hogyan veszik semmibe az emberi jogokat Romániában. „A nyugat majd meghallja, és megtudja az egész világ, miken megyünk mi itt keresztül”. A legnagyobb hír mostanság, hogy az eddig Ceausescu jobbkezének számító Pacepa tábornok disszidált Amerikába, ahol menedékjogot adtak neki. Apám szerint ez nagy érvágás a rendszernek, eljött az ellenzékiek ideje. A Bucur Obor piac melletti új házban ácsorogva hallom apám dörgő hangú magyarázatát, majd a pisszegéseket, beszélne halkabban, hátha hallgatózik valaki. Mások is Pacepát emlegetik, és hogy talán segíti majd az ellenzéki mozgalmakat külföldről. Talán üzen majd a Szabad Európán keresztül. Elosonok csöndben, mint egy macska.

Az ősz lassan belopakszik Bukarestbe, ablakunk előtt a nyárfák néha megrázzák csúcsos fejüket, a levélrajok keringve szállnak a szélben. Lefekvéskor megborzongok a hamarosan beköszöntő hideg és a folyamatosan növekvő veszélyek gondolatától. Apám egyre kevesebbet van otthon, és indulatosabb, feldúltabb, mint valaha. Vacsoránál csak a tányérját bámulja, mintha keresne benne valamit. Az este hátralévő részében pedig rendszerint a Szabad Európát igyekszik fogni: a rádióra tapasztott füllel hallgatja az adást. A régi Grundig általában előbb-utóbb begerjed, és anyám ilyenkor kiabálni kezd, hogy kapcsold már ki, a francbal Néha azonban tiszta az adás, kicsit visszhangos, mintha csak egy másik világból érkezne: halk, titkolódzó hangon beszélnek ellenzéki szerzőkről és tevékenységükről, vagy disszidens írókat kérdeznek a román kormányzat kegyetlenkedéseiről. Apám átszellemült arccal, szinte elragadtatva hallgatja a rádiót, anyám pedig tovább írja verseit a halálról meg hóborította, képzeletbeli helyekről.

Egy délután az iskolából hazaérve hallom, amint apám suttogva meséli anyámnak, hogy régi barátját, a villanyszerelő Dumitru Iordache-t letartóztatták a 166. törvénycikk alapján, mert röplapokat szórt egyház állványzatáról. Ez a Lipscani negyedben történt, a török bazár közelében, ahol bátyus cigányok bádogfazekat, fakanalat, pirított tökmagot kínálgatnak. A röplapok arra buzdítják a népet, hogy váltsák le Ceausescut elnöki és pártvezéri posztjáról.

- Iordache-t valószínűleg megölik - mondja apám fakón, beletörődőn.

Anyám visszafojtott lélegzettel hallgat, néha sóhajt, haragos csend ez.

- Elment az eszetek! - fakad ki egyszerre. - Hát nem fogod fel, milyen veszélybe sodorhatod Monát?

Anyám sír, apám újabb cigarettára gyújt. A huzat becsapja az ablakot, én pedig ijedtemben leesem a székről a szomszéd szobában, ahonnan eddig a szüleim fojtott hangú beszélgetésére füleltem. A hevenyészett nappalinkba benyitó apám látja, amint feltápászkodom, és igyekszem úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Apám hosszú pillanatokig magához ölel, és azt mondja, igazán nem kellene kémkednem a szüleim után, majd hirtelen elnevetjük magunkat azon, milyen látványt is nyújthattam esés közben.

Hogy kitöröljem fejemből a Lipscani negyed török bazárjainak tetejéről röplapokat szétszóró Iordache-t, az amerikai nagykövetség angol nyelvű könyvtárába megyek. Válogatás nélkül falom Steinbeck, Dickinson, Eugene O'Neil, Arthur Miller, Virginia Woolf és James Joyce műveit. Elbűvöl, ahogy Stephen Dedalus pillanatnyi ötlettől vezérelve, egyetlen, fenséges mozdulattal maga mögött hagy hazát, családot, vallást, szerelmet. Szabaddá akar válni, megtalálni önmagát.

Madárrá szeretnék változni, mint a lány, akit Stephen Dedalus lát a tengerparton. Én akarok lenni a madár James Joyce metaforájában, hogy elrepülhessek a Kárpátokba a szerelmemhez, meglephessem hajnalban, és messzire szálljunk hegyeken, végtelen tengereken át. Átszelném az eget a szerelmem oldalán.

Az amerikai követség előtt ácsorgó román katonák üres tekintettel bámulnak rám. Egyenesen visszanézek rájuk, mintha csak meg akarnám szégyeníteni őket, amiért az a feladatuk, hogy jelentsenek minden egyes embert, aki beteszi a lábát ebbe a házba. Még a követség egyik filmvetítésére is elmegyek, a Száll a kakukk fészkére című regény adaptációját nézem meg. Szóba elegyedem az amerikai könyvtárossal, a filmről és Jack Nicholson alakításáról kezdünk beszélgetni, habár nekünk nem tanácsos külföldiekkel társalognunk. Egy férfi, aki ugyan nem katona, de minden bizonnyal a könyvtári besúgó, egyre csak engem bámul, jobb kezét a zakója alá rejtve, mintha minden pillanatban előránthatná a pisztolyát. A magas, szürke bajuszos amerikai könyvtáros megdicséri kitűnő angolságomat. Elpirulok, megköszönöm. Hazaindulok, az angol nyelvű beszélgetéstől lelkesen, és reszketve a zakója alá rejtett kezű embertől.

Az elmegyógyintézetek, ahova nálunk a politikailag veszélyes embereket zárják, még annál is rosszabbak, mint amiket ebben a filmben láttam. Akiket nem ütnek el a járdán, azok többnyire elmegyógyintézetekben tűnnek el. Addig gyógyszerezik őket, amíg végül már nem tudnak magukról, és mindent megtesznek, amit csak mondanak nekik. Ezután általában többé nem hallani róluk.

Mihneát, apám pszichiáter barátját letartóztatják, mert ellenzi a hazaárulással vádolt emberek elmegyógyintézetbe zárását. Egy hónap múlva elengedik azzal a fenyegetéssel, hogy sokkal hosszabb időre is becsukhatják, ha tovább ellenkezik. Akaratgyengítő injekciókat kell beadnia, de gyakran csak valami ártalmatlan szert használ, a páciensnek pedig azt mondja, tegyen úgy, mintha teljesen kába lenne, és ne mondjon semmi gyanúsat. Néhányan még így is eltűnnek. Végső soron Mihnea nem sokat tehet, mondja apám.

Most már nekem is megvan a saját, külön besúgóm, fiatal, magas, mindig öltönyt-nyakkendőt visel, és itt lakik a környéken. A Securitate tényleg nagyon hatékony. Valószínűleg azzal érdemeltem ki, hogy gyakran járok az amerikai nagykövetségre, és beszélgetek Ralph-fal, a könyvtárossal. Biztos azt hiszik, el akarom csábítani Ralphot, hogy Amerikába szökhessem vele, bár ujján vastag karikagyűrű csillog, és gyakran mesél Sallyről, a feleségéről. De én nem akarok Amerikába menni, és végképp nem mennék hozzá egy amerikaihoz azért, hogy elhagyjam az országot. Csak gyakorolni akarom a nyelvet, és hallgatni Ralphot, amint Chicagóról mesél. Ralph Chicagóban lakik, vagy valahol mellette, amit ő úgy hív: előváros. Mesél a város látképéről meg a Michigan-tóról, és a Sears Towerről is, ami a világ legmagasabb épülete. Nem is tudom elképzelni Chicagót egy nagy tó mellett. Mindig gengszterektől hemzsegő, félelmetes városnak gondoltam, ahol autók üldözik egymást száz kilométer per órás sebességgel. Ralph jót kacag ezen, és azt mondja, Chicago egyáltalán nem ilyen. Az olvasóterem sarkában, zakója alá dugott kézzel folyton ott hallgatózik az az ember. Néha úgy tesz, mintha olvasna.

Az én saját besúgóm a velünk szemben lévő házban lakik, így van szerencsém huszonnégy órás megfigyelés alatt állni. Ha elmegyek otthonról, már ott vár a ház előtt. Néha követ. Máskor még biccent is, és rám mosolyog.

Egyik este meglátogat minket. Vörös szegfűcsokrot hoz. Becsönget, ajtót nyitunk, és csak bámuljuk, amint ott áll, kezében a virágokkal.

Megköszörüli a torkát, vigyorog.

- Jó estét. Dumitriu őrmester vagyok, az önök szomszédja. Remélem, nem zavarok. Bejöhetnék egy percre?

- Minek? - kérdi apám.

- Csak beszélgetni egy kicsit. Jöhetek később is, ha most nem alkalmas. A virágot a bájos leányuknak hoztam.

Az őrmester rám néz a szüleim feje fölött, és átnyújtja a virágcsokrot.

- Most nem alkalmas - mondja apám. Anyámmal rémülten nézünk egymásra.

- Természetesen fáradjon be - mondja anyám.

Messze eltartom magamtól a szegfűcsokrot, mintha mérgező lenne. A mahagóniasztalon álló kristály vázába teszem, víz nélkül.

Dumitriu őrmester bejön, anyám helyet mutat neki. Az őrmester anyám székébe ül. Apám a szoba közepén áll. Szembeülök az őrmesterrel.

- Nos, először legyünk túl pár hivatalos elintéznivalón - szól, és apámat kezdi kérdezgetni az egyetemen és a Lipscani negyedben kerengő gyalázkodó kiáltványokról. Naiv, reakciós locsogás, mondja. Huliganizmus. Munkatársaival azon gondolkodtak, hogy apám mint egyetemi tanár nem ismer-e véletlenül olyanokat, akik részt vesznek ilyesmiben. Diákok, netán…

- És kik a maga munkatársai? - kérdezi apám.

Az őrmester nevet, mintha apám valami jó viccet mondott volna.

- A munkatársaim, tudja… a munkahelyemen.

- Dumitriu úr, nem óhajt egy kis diólekvárt? Vagy egy pohár vizet esetleg? - kérdezi anyám, és kimegy a konyhába Matilda néni lekvárjáért.

Apám a fogát csikorgatja, majd cigarettára gyújt. Dumitriu őrmester hátradől a székben, nyilván örül, hogy témát válthat.

- Igen, kérek. A diólekvár a kedvencem. Nagymamám is főzött annak idején.

Apámra bámulok, majd az őrmesterre, és attól reszketek, feltesz valami becsapós kérdést, amire nem tudok majd válaszolni. Ralphról, a könyvtárosról, például.

Egy pillanatra bénult csönd áll be, csak apám szívja vadul a cigarettáját. A füstön keresztül az őrmesterre néz, és ezt kérdezi:

- Esetleg meg tudna mutatni egyet azokból a kiáltványokból⁷.

- Sajnos, nincsenek nálam, uram, de láttam néhányat. Ostobaság, merő ostobaság az egész.

Anyám behozza a diólekvárt és a vizet. Dumitriu őrmester finnyáskodva eszik, és bókol anyámnak. Éppen, mint a nagymamám lekvárja, mondja. Apám elnyomja a cigarettáját a mahagóniasztalon lévő hamutálban, majd újra rágyújt.

- Talán a leányuk, Mona kisasszony - az őrmester mosolyogva felém fordul -, talán ön hallott ezekről a dolgokról az évfolyamtársaitól.

Az őrmester különös mosolyától végigszalad a hideg a hátamon. Remélem, ez a barom nem szeretett belém, vagy ilyesmi, villan át az agyamon, miközben szinte megbabonázva bámulok vissza rá.

Apám szemében harag lobban, amikor meghallja a nevemet ennek az embernek a szájából. Engem is taszít ez a bizalmaskodás.

- Az én leányom nem tud semmiféle kiáltványokról, Marx és Engels elvtársakéit kivéve persze. Irodalmat tanul. Ó, netán az 1886-os szimbolista kiáltványra gondol az őrmester úr? Mondja csak, őrmester - folytatja apám -, ismeri maga a francia szimbolistákat?

- Aligha, professzor úr. Rendőr vagyok. Igen kevés időnk jut a költészetre manapság.

- Ó, hogyne, természetesen. Bár egy volt tanítványom, szintén rendőr, ha nem tévedek, ezredes, kiválóan ismeri a francia szimbolizmust. Nemrégiben alkalmam nyílt igen élénk társalgást folytatni vele ebben a témában. Petrescu elvtárs, talán ismeri is.

Az őrmesternek arcára fagy a mosoly.

- Köszönöm a nagyszerű diólekvárt, Manoliu asszony. Talán hamarosan újra élvezhetem a vendégszeretetüket. Most azonban mennem kell.

Dumitriu őrmester fölkel, kezet csókol anyámnak, és újra megköszöni a lekvárt. Kezet nyújt apámnak, aki megvető mosollyal szívja tovább a cigarettáját. Az őrmester úgy tesz, mintha észre sem venné a visszautasítást, felém biccent, és jó éjszakát kíván. Tekintete sokáig időzik az arcomon, szája torz mosolyra húzódik.

- Nagyon stílusosak ezek a kihallgatások manapság - szólal meg apám, mihelyt Dumitriu becsukta maga mögött az ajtót. - Még virágot is hoznak! - és lerogy kopott székébe, olvasólámpájának ernyője félrebillen. Apám keze úgy remeg, hogy a cigarettáját is alig tudja elnyomni a könyvkupac melletti hamutartóban, ami csordultig van már csikkekkel. Az olvasólámpa mellett ormótlanul vöröslik a szegfűcsokor. Apám megbűvölten nézi a virágokat, mintha tűzbe bámulna. Leülök az üveglappal borított mahagóniasztalhoz, és a havas mezőn átsétáló öregembert nézem a szemközti festményen. Ez a kép ott lóg a falon, mióta csak az eszemet tudom, és mindig megnyugtat a kékes hó meg a fekete kabátos, botra támaszkodó öregember, aki mintha a végtelent szelné keresztül. Az asztal üveglapja jólesően hideg a karom alatt, a hómező kellemesen hűvösnek tűnik. Dumitriu látogatásától csatakosra izzadtam.

- De minek a virág? - suttogja apám. Mindhármunkon egyszerre hatalmasodik el a rémület, hogy a virágok akár be is lehetnek poloskázva. Nekiesünk a csokornak, ízekre tépjük a szirmokat, szárakat, leveleket, amíg nem marad belőlük egyéb, mint egy nagy, vörös tócsa a padló közepén. Mikrofont ugyan nem találunk, apám azonban biztos benne, hogy ott kell lennie valahol, csak nem ismerjük fel.

- Bármire képesek manapság… - suttogja apám. Suttogunk, mutogatunk. Még a virág csomagolópapírját

is apró darabokra szaggatjuk. Ujjaink közt átszűrjük a virág- és papírcafatokat, és nézzük, ahogy hópihékként szállingózva földet érnek a lábunknál. Fémes csengést hallunk. Egymásra pillantunk, rávetjük magunkat a foszlányokra, és szétteregetjük a kupacot.

- Aha! Megvan. Tudtam én! - kiált apám.

Tűszerű, de annál kisebb tárgyat mutat. Apró és finom, mint valami ezüstdrótocska. Elképedve bámuljuk. Apám először megpróbálja széttaposni, majd az ujjai közt ropogtatja, hátha eltörik. Anyám szerint apám nem normális, ez a kis valami bizonyára csak iratkapocs, vagy afféle apró alkatrész, kieshetett bármelyik ékszerünkből, vagy akár apám öngyújtójából is.

Apám arca kivörösödik.

- Te nem vagy normális! - sziszegi. - Sejtelmed sincs, meddig elmennek ezek. Én csak tudom.

Apám markában a fémszállal a fürdőszobába megy, és lehúzza az apró tárgyat a vécén.

- Na, most hegyezzék a fülüket! - mondja elégedetten.

Bámuljuk a padlót borító szemétkupacot. Anyám az ablakhoz lép, megnézi, jól behúzta-e a függönyt. Mutogatunk és suttogunk továbbra is, sehogy sem tudván szabadulni attól az érzéstől, hogy lehallgatnak minket.

Anyám lehajol, összesöprögeti a csokor maradványait. Apám kimerült arccal nézi.

- Pedig olyan szépek voltak ezek a virágok - mondja anyám.

Összenézünk, elnevetjük magunkat. Anyám végtelenül bájos, amikor így rázza a nevetés. Ritkán látni ilyennek: vörös fényű szőke haja a válla körül röpköd, kék szeme ragyog.

Apám szintén rázkódik a nevetéstől, átöleli anyám vállát, kacagva ringatóznak előre-hátra. Mindhármunk számára világos, vidámságunkat azoknak szánjuk, akik csipesszel mikrofonokat ültetnek a virágszirmokba, hátha hallják most a nevetésünket. Kacagok, és csukott szemem előtt megjelenik a Fekete-templom és a lila felhők, én pedig ott lebegek fölöttük fehér piheszárnyakon.

„Say It's Only a PaperMoon…”

Megszólal a zene, legjobb ruhánkban táncolunk a lassú számra. Mihai keze biztosan tartja a hátamat. Minden izma feszes, erős. Boldog vagyok barackszínű szaténruhámban. Szilveszter van, holnap új évtizedbe lépünk, kezdődnek a nyolcvanas évek. Tele vagyunk reménnyel. Szórjuk a színes konfettit. Hátha meghal az elnök, és megváltozik a világ. Szüleink napokat álltak sorba a boltok előtt, hogy főzhessenek nekünk erre a mai estére. Van kocsonya, töltött káposzta, almakompót és zöldparadicsom-befőtt. Ki mondja, hogy Romániában éheznek az emberek? Engem azonban leginkább a zene érdekel. Lesz-e elég tánczene? Egyébként is, ki nem állhatom a rezgő, zselés kocsonyalevet. Nekem csak a zene a fontos, és hogy lesz-e elég borunk. A mulatság még alig kezdődött el, de mi már becsíptünk a murfat-lartöl, a híres román vörösbortól, amit egyébként az állam - ugyanúgy, mint a román bőrt és a román traktorokat - keményvalutáért exportál, így murfatlart bárhol kapni a világon, csak ebben a mi országunkban nem.

Nyitva az ablak, Ella Fitzgerald a mi számunkat énekli. Say it's only apapermoon, sailing over a cardboard sea. But it wouldn't be make-believe ifyou believed in me.*Ma még mintha a nép atyja és a három marxista is emberi formájúak lennének, hiszen fejünkbe szállt a drága román bor, ami valahogyan elkerülte az Amerikába tartó teherhajót. A négy irdatlan arc kissé búskomoran nézi a szemközti ház faláról, mint lumpolunk a kapitalista zenére.

Mindenki csókolózik, ölelkezik, táncol. Most hazai zenére váltunk, a híres román népdalénekes, Maria Tánase számaira táncolunk tovább. Egyik dalban a lány ajándékot kap a szeretőjétől: fülbevalót, kendőt, gyöngyöt. Aztán a szerető rájön, hogy a lány eladta az ajándékait. Átkot mond arra, aki megvette: akassza fel magát a kendővel és a gyöngysorral. Furcsa egy átok, hiszen nem is a hűtlen szeretőnek kíván rosszat. Ugrabugrálok a gyors számokra, pörgök-forgok a lassabbakra, nekiütközöm a bútoroknak. Újabb dal szól szerelmi átokról: a férfi, aki elhagyja a szeretőjét, kígyóként csússzon-másszon a földön, cipekedjen, mint a hangya, aztán megint csak csússzon-másszon. Minden román szerelmes dal átokkal végződik, nem csoda, hogy mindig mérgesek vagyunk.

Ringatózunk a zenére, borgőzös fejjel nótázunk. A nyitott ablakon beáramló téli levegő hűsíti izzadt, lüktető testünket. Éjfél van, szórjuk a konfettit. Csak csókoljuk, csókoljuk egymást Mihai-jal a szoba közepén. Az átkozódós dal hál' istennek véget ért. Bordal következik; arról szól, milyen jó is egy szép nő társaságában inni. Csobogó borocska és szép nő. Tovább csókolózunk, és megígérjük, hogy örökké, örökké szeretni fogjuk egymást. Még tűzijáték is van odakint. Milyen fiatalok vagyunk - testünk ifjúságtól, reménytől, vágytól duzzad. Ugye, örökké szeretjük majd egymást? Örökké, igen.

Vicceket mesélünk. Ceausescu vadászni megy. Elejt egy nyulat, a földre teperi, és rákiált: „Valld be, hogy vaddisznó vagy!” Aztán disznó viccek következnek Buláról, a román Mórickáról. Bula megházasodik, de nem tudja, mit csináljon a feleségével. Az apja azt tanácsolja neki, dugja a leghosszabb tagját a lyukba. Két óra múlva megtalálják Bulát a vécékagylóba szorult lábbal. Egy másik viccben Bula nagymamája korához képest jól tartja magát, amikor a földrengés után hullamereven lóg egy gerendáról.

* „Csak papírhold úszik karton-tengeren,

De igaz is lehetne, ha hinnél nekem.”

Az asztalon táncolok. Charlestonozom a kocsonya és a befőttek között. Tele vagyunk reménnyel ezen a szilveszteréjszakán, hátha minden jóra fordul, hátha végül minden olyan szép és illatos lesz, mint ez a csillagoktól szikrázó, hószagú, kristálytiszta téli éjszaka, hátha Mihai és Mona boldog lehet, csakazértis. Ismerősökről kerül szó, akik disszidáltak vagy disszidálni készülnek. A barátaink azt mondják, ezek az emberek Törökországba vagy Jugoszláviába szöknek, átússzak a Dunát, éjjel keresztüllopakodnak a határon, vagy tehervonatokon rejtőznek el. Már várom, hogy Mihai dühbe guruljon. Mindig felbosszantják a disszidens-történetek.

- De ki a franc marad itt, ha mindenki elmegy? - és csalódottan rázza a fejét. Otthagyjuk a társaságot, és Mihai szobájába vonulunk. Most beszélünk először a jövőnkről. Egy év múlva Mihai megkapja a mérnöki diplomáját, és állást keres majd a fővárosban. Szinte megrészegedem a boldogságtól. Mellettem akar lenni, közös életet tervez velem! Befejezem az egyetemet, ő pedig mérnök lesz Bukarestben. Én meg író vagy színésznő, esetleg mindkettő. Meg tanár is. Minden akarok lenni! Fejemben úgy burjánzanak az ötletek, akár a vízililiomok a tavon. Gömbölyű, selymes, buja ötletek.

Vonatfütty hallatszik. Éjfél múlt, felriadunk. A napszakból és az elnyújtott, panaszos füttyből ítélve alighanem most indult a trieszti gyors. Örömmel vegyes szomorúságot érzek. Mihai homlokán hosszú, mély barázda jelenik meg.

- Egyszer te is elhagysz majd, ugye? - kérdi hirtelen. Megdöbbenek, vadul rázom a fejem.

- Dehogyis! Elment az eszed?

Marx, Engels és Lenin komoran néznek át a szemközti házról. Csak Nicolae Ceausescu látszik mosolyogni.

- Nem, soha nem hagylak el - mondom határozottan.

Kezünk egybekulcsolódik. Úgy nézünk egymás szemébe, mint azok az öregek, akik mindenen együtt mentek keresztül. A másik szobában megint megszólal az átkozós dal. Kígyóként kússzon, aki elhagy.

- Tegyünk fel más zenét - mondom, és kibontakozom az öleléséből. - Táncoljunk, táncoljunk, szerelmem!

Say it's only apaper moon, sailingover a cardboardsea…

Ezen a szikázó szilveszteréjjelen szenvedélyesebben táncolunk, mint valaha. Szaténruhám teljesen rám tapad. Bőrünket hűsíti a szobába áramló csillogó, havas levegő. Remélni akarunk, hinni az álmainkban.

But it wouldn't be make-believe, ifyou believed in me.

Fehér kanca a hóban

Újév napján meglátogatjuk Mihai barátját, Radut, akinek sűrű, vörös szakálla csiklandozza az arcomat, ahogy megölel. Rám kacsint, Mihait hátba veregeti, és boldog újesztendőt kíván. Raduék háza a hegy lábánál van, közel ahhoz a temetőhöz, ahol Paraszkíva dédanyám is nyugszik. Az utcák errefelé keskenyek, meredekek, az épületek valódi erődítéseknek tűnnek vastag kőfalaikkal, hatalmas vaskapuikkal. Táncolunk, vitatkozunk, majd újfent táncra perdülünk: tangózunk, keringőzünk, rockyzunk, polkázunk. Aztán a hora jön, a mi népünk tánca, majd megint rocky. Elszédít, elbágyaszt az ablakban keringő hópelyhek látványa, a világ táncai összekeverednek lábamban. Talán ez az évtized valami jót is hoz majd, mondjuk, eltűnnek az ételjegyek és a besúgók.

Becsíptem kicsit, idétlenül locsogok mindenféle sértést, csak mert újév van. Táncolni akarok megállás nélkül, összetörni mindent.

Kimegyünk, Mihai a ház mögött felvezet a hegyre. A hó súlyosan ül a fenyőfák ágain. A levegő hó- és füstszagú. Hozzáérek egy-egy fához; az ágakról lehulló hó habkönnyű lepelként borul rám. Mihai egyre magasabbra visz, majd egyszer csak lehúz a földre. A hó keményre fagyott a meredek hegyoldalban, a szoknyámon át a combom közé szivárog, és megül a testünkön is, mialatt Mihai magáévá tesz. Nézem a szürke téli eget, amit a csupasz tölgyfaágak és a fenyők zöld csúcsai apró darabokra szabdalnak. Hólepel burkol be minket az év első napján, szerelmi önkívületünkben. Arcomon érzem Mihai szempilláinak rezdülését. Combom egyszerre forró és jéghideg ebben a semmihez nem hasonlítható hóban.

Este újra szeretkezünk Mihainál. Vágytól, italtól áttüzesedve hempergünk a fehér, keményített ágyneműben. Hol vonító, hol susogó testem fénybuborékokká pattan szét.

Vígan csúszkálok hazafelé a hóban, amikor egy mögöttem lopakodó árnyra leszek figyelmes. Nem szeretem az árnyékokat, sem a lépések zaját a hátam mögött. Mindig azt hittem, itt a hegyekben végre megszabadulok a nyomomban osonó árnyaktól, hogy Bukarestből kijutva minden tiszta és világos lesz majd. Ész nélkül rohanni kezdek nagynénémék utcája felé, ám a lépések hirtelen mögém érnek, és mielőtt még egy szót is szólhatnék, valaki megragadja a vállamat, és erővel maga felé fordít.

Az árnyék gazdája sovány, sötét hajú, keskeny szájú nő. Azon veszem észre magam, hogy nem félek - dühös vagyok inkább. Föl akarom pofozni ez a nőt, rá akarok ordítani, hogy Mégis mi a francot csinálsz? Kamaszkoromban, iskolából hazafelé menet többször is követtek férfiak, akiket azonban mindig sikerült elijesztenem: rájuk ordítottam az utca közepén, vagy fejbe vágtam őket a táskámmal.

De ennek a nőnek nyilvánvalóan más a szándéka. Egészen közel áll hozzám, Carpati cigarettától bűzlő lehelete az arcomat súrolja. Szorosan megragadja a karomat. Farkasszemet nézünk, a nő dühösen, mégis sajnálkozva sziszegi a fogai között:

- Ő besúgó, te hülye! Menekülj előle, menekülj, te idióta tyúk!

Elenged, és elsiet a vasútállomás felé.

Ajkamat harapdálom, tenyeremet karmolom, csak hogy tudjam, ébren vagyok-e, én vagyok-e még? Rémálomban érzem magam, sikoltva próbálok felébredni a fagyos januárban. De érzem az ajkamat harapó fogaimat, tenyeremet szántó körmeimet, és a lábam is fázik. Sötét émelygés, félelem és szomorúság lesz úrrá rajtam, vadul dobogó szívem mintha szét akarna repedni.

Mialatt Nina néniék felé igyekszem a csillogó havon, fejemben újra lejátszódik az előbbi, őrült látomás. A nő valóságos volt. Ez az egész valóság volt, hiszen még érzem ujjai szorítását a karomon, látom lábnyomait a hóban. Lehet, hogy őrült, és csak összetévesztett valakivel. Mondott nevet egyáltalán? Kimondta, hogy „Mihai”, vagy csak annyit mondott, hogy „ő”? Nem emlékszem. Mégis volt valami a hangjában, ami arra késztet, fogadjam meg a tanácsát. Felidézem tébolyult arckifejezését - lehet, hogy ő is félt? Lehet, hogy ő is menekült valaki elől? Mi másért ragadott volna meg, és rohant volna el a következő pillanatban? Rögeszmémmé válik, hogy még valaki követett minket. Győzködöm magam, hogy mögöttünk további lépések visszhangoztak tompán a hóban, a jeges levegőben, mintha valami óriás fehér bura alatt járnánk.

Nagynénémék utcájába kanyarodva egy másik árnyék halad el mellettem, majd nyomtalanul el is tűnik. Ez az árnyék zsebre tett kézzel, öntelten, kárörvendőn lépked, mint aki elégedett a hatással. Villámgyorsan rohanok fel a lakásba, nincs más gondolatom, csak bezárni az ajtót, bekuporodni az ágyba, elfelejteni az árnyékokat. Családi történetekre gondolok, a véres históriákra, hullákkal borított csatamezőre, ahol a sárban heverő holttesteket kegyesen beburkoló alkonyatban két testvér keresi, szólongatja egymást.

Furcsamód megnyugtatnak ezek a borzalmas jelenetek, ahogy unokatestvéreim mellett reszketve húzom magamra a paplant, és a keskeny szájú nőre gondolok, aki idióta tyúknak nevezett.

Félálomban azt képzelem, Mihai szeretkezés után elvágja a torkomat. Bóbiskolásom rémálomban folytatódik. Gyengéden, hullámzón szeretkezünk, körülöttünk fémesen csillog a hó a téli alkonyatban. Aztán Mihai míves, faragott nyelű kést húz elő, és a csillogó pengét a hóba mártva ezt mondja: Megkell tennem, szerelmem, a te érdekedben. Megkell tennem, hogy szabad légy. És gondosan, hozzáértéssel átvágja lüktető torkomat. Fehér kancává változom, vad fehér kancává, sörényem szárnyként lobog a szélben. De még így sem vagyok szabad. Szép, hóborította, sötét fenyőkkel körülvett kis tisztásra vagyok bezárva. A fekete fák megannyi börtönrácsként sorakoznak a tisztás szélén. Körbe-körbe rohanok, sörényem csak úgy röpköd körülöttem, torkomban sírás ég, jéggé dermedt, sajgó szívem üvegszerű reccsenéssel millió szilánkra törik.

A reggel szürkébb, mint anyám ruhái, és inkább álmodnék tovább fehér kancákról és átvágott torkokról, mint hogy azt érezzem, valami tönkrement, eltörött a fejemben, vagy a világban, vagy talán itt is, ott is. Belekerül egy kis időbe, amíg visszaemlékszem, mi a baj, ám hirtelen élesen emlékezetembe villan tegnap éjszakai támadóm. Az érzés, hogy itt most valami fontosat nem értek, olyan makacsul gyötör, mint valami szűnni nem akaró torokkaparás. Mihai besúgó? Lehetetlen. Mégis, mint a rossz lelkiismeret, egész éjjel nem hagyott nyugodni ez a mondat. Miért veszek róla tudomást egyáltalán? Miért nem szaladok most át Mihaihoz, hogy megint szeretkezzünk, táncoljunk, sétáljunk, aztán újra és újra csak szeretkezzünk?

Tudom, miért nem hagy nyugodni ez a gondolat. Mert ha a legkisebb esély is van arra, hogy ez a nő hozzám beszélt, hogy nem csupán az éjszakai futóbolondok egyike volt, akkor Mihai kérdezősködni fog apámról. Ki akarja majd deríteni, merre jár, mit csinál, mit ír, kikkel találkozik. Még azt is, hogy van-e nyugati cigarettája - nevetek magamban. Vajon miket is mondhattam eddig Mihainak a legbensőségesebb pillanatainkban, amikor fejem és ágyékom sziporkázó fénybuborékokká váltak?

Mihai. Mihai. Ordítani akarom ezt a máris olyan idegenül csengő nevet. Addig-addig visszhangzik a fülemben, amíg már Mata Harit hallok. Láttam egyszer egy képet erről a legendás első világháborús kémnőről apám egyik magazinjában, hosszú, selymes ruha volt rajta, szeme szénnel erősen kihúzva, koromfekete hajában fehér virág. Én pedig menthetetlenül beleszerettem egy hímnemű Mata Hariba, aki le fogja csukatni az apámat. Idióta tyúk.

Ezen a szürke reggelen sétálni indulok a környékre, hátha a hideg téli levegőn kiszellőzik kissé a fejem. Cristinába botlok, aki tömérdek kendőjébe bugyolálva eléggé ágrólszakadtnak tűnik. Húsos ajkát harapdálja, és mogyorószínű szeme jobban fénylik, mint rendesen. Amikor meglát engem, ugyanaz a meleg, ártatlan mosoly önti el az arcát, amit még kicsi korából őrzött meg, bár külsejének és viselkedésének ziláltsága azt súgja, valami még sincs rendjén. Megragadja a karomat, és arra kér, menjünk be a városba.

- Gyere már, te lány! Mióta pasid van, velem már nem is törődsz - mondja tréfás ajakbiggyesztéssel.

Cristina arcát kicsípte a hideg, gesztenyebarna copfjai, amiket rendszerint koszorúban a feje köré tűz, most a vállára lógnak a kendők ráncai közt. Rábeszélt, elindulok. Most, hogy újra együtt sétálunk, jövök csak rá, mennyire hiányoztak hosszú csatangolásaink a városban, sustorgó eszmecseréink fiúkról, szexről, menstruációról, és a hangos kacagások, amikor alkalmanként berúgtunk a szüleitől zsákmányolt meggypálinkától. De most meg kell becsülnöm minden egyes Mihai-jal tölthető brassói szüneti napot. Telhetetlen vagyok. Inkább hanyagolom el a gyerekkori barátaimat, mint hogy feláldozzak akár egyetlen reggelt vagy délutánt is, amikor Mihai keményített ágyneműje közé bújhatok.

Ám a tegnap esti jelenés és az azt követő rémálom valahogy megkeserítették bennem a Mihaira való gondolást. Cristina hangja, a tiszta téli levegőben csilingelő nevetése most jót fog tenni zavart fejemnek, legalább egy pár órára eltereli a gondolataimat Mihairól.

Egész délelőtt a belvárosban sétálgatunk, nevetünk, mint régen. A Fekete-templom melletti téren bemegyünk a cukrászdába, ahova gyerekkorunkban is jártunk, ha sikerült annyi pénzt összespórolnunk, hogy megfelezhessünk egy süteményt. A süteményes polcok félig üresek, a pénztáros kisasszony álmosan, búskomoran ácsorog a pultnál. Kedvencünket vesszük, a kataifnevű török süteményt, keményre sült édes metélttésztát rengeteg tejszínhabbal. A sarokban, háttal nekünk, szürke kabátos ember áll. A szomszédos asztalnál fiatal pár, kislányuk épp a cukrászda utolsó eklerfánkját tömi magába. Cristina váratlanul Mihairól kezd beszélni:

- Na, milyen? - kérdezi.

- Mi milyen? - teszem magam, mintha nem érteném.

- Jaj, hát tudod, az ágyban - hadarja Cristina elpirulva.

Mielőtt belehabarodtam volna Mihaiba, és megtapasztaltam volna ezt az ágybant, mindig felvillanyoztak a szerelmeskedésről szóló beszélgetéseink, hiszen mind csak mendemonda és fantázia volt. Most azonban valahogy furcsán szégyenlős lettem, még Cristina előtt is. De nem akarom kiábrándítani.

- Hát olyan - nevetek -, teljesen elveszted a fejed, és… nagyon-nagyon jó - érzem, hogy arcom rákvörösre pirul.

Cristina nem is erőlteti tovább. Hirtelen elkomolyodik.

- Vigyázz - mondja, és tekintetét a süteményre szegezi - Te csak nagyon vigyázz magadra, jó?

- Ó, igazán ne aggódj - mondom -, észnél vagyunk. Utána mindig megmosakszom ecettel. Így nem eshetem teherbe.

- Nem, nem erre gondoltam - mondja Cristina, és megint ő pirul el. - Hanem… hanem, hát, tudod.

- Nem, nem tudom. Ami azt illeti, fogalmam, sincs, miről beszélsz - felelem hangosabban.

- Arra vigyázz, mit mondasz - és Cristina újabb adag kataifot töm a szájába.

Tátva marad a szám, mint a jóllakott óvodásoknak, egy kevés sült tészta vissza is hullik a tányéromra. Megrohannak a gondolatok: a nő, az árnyék, a rémálom a torkomat átvágó Mihai-jal, úgy érzem, menten elájulok. Most már nem értek semmit.

Megpróbálom összeszedni magam, letörlöm a számat.

- Miért mondod ezt, Cristina? Mit hallottál?

- Csak aggódom, ennyi ez egész. Örökké félek. Egy dolog, gyerekes dolog elképzelni a szerelmeskedést, meg hogy teljesen elveszted a fejed. De nézz már körül, Mona Maria! Nyisd ki a szemed!

Cristina soha nem látott erővel néz rám. Megviselt és sápadt. Újra az ajkát harapdálja.

- Nem bízhatsz meg akárkiben - mondja, és felszedegeti az asztalról a süteménymorzsákat. Arca most egész közel van, megfigyelhetem csillámló bőrét, amit mindig is irigyeltem.

- Benned megbízom.

Cristina sebesen pislog, hogy visszatartsa a szemét hirtelen elöntő könnyeket.

- Lehet, hogy nem kellene megbíznod bennem - mondja. - Pedig engem kétéves korod óta ismersz. Emlékszel? Ismered az egész családomat. Gyakorlatilag testvérek vagyunk. De Mona, Mihait mióta ismered? És tudsz egyáltalán bármit is a családjáról?

Tudom, hogy Mihai szülei gyárban dolgoznak, mondom magamban. Tudom, hogy anyukája jól főz. Zöldparadicsomot meg uborkát szokott eltenni, és tud rózsasziromból lekvárt csinálni. De amikor Mihainál vagyok, ők legtöbbször éppen dolgoznak. Alig tíz szót ha váltottam velük életemben.

- És akkor mi van? - kérdem dacosan. - Mi van akkor, ha nem ismerem a szüleit, vagy a nagyszüleit vagy a hetedik ükapjának az unokatestvérét? Mi van, ha egy ismerősömet elütötték a járdán, csak mert szeretett valakit? Akkor meg mi a fene van? Azt jelentené, hogy már senkiben nem bízhatom, hogy senkit nem szerethetek? Ezt akarod mondani?

Már megint kiabálok, könnyeim összekeverednek a kataifdarabkákkal, komplett őrültnek nézhetek ki. A házaspár hátrafordul a szomszédos asztalnál, és szemrehányó pillantásokkal méreget minket, kislányuk a fánkja fölött vihog.

- Á, hagyjuk - mondja Cristina. - Szerelmes vagy. Mikor esküsztök?

Sose láttam még Cristinát ennyire keserűnek, ennyire öregnek. Itt a cukrászdában, a polcokon kókadozó még vagy öt sütemény között nem vágyom másra, csak hogy tovább szerethessem Mihait. A többiről nem akarok tudni.

Cristina a kabátomnál fogva magához húz, és az arcomba suttogja:

- Van valakim… külföldi. Nem tudom, mitévő legyek. De őrülten szerelmes vagyok!

Most értem meg végre, hogy Cristina valóban nagyon fél, és erre minden oka meg is van. Arca elgyötört, szeme vadul csillog. Mi a fenéért kellett neki éppen egy külföldibe beleszeretni? Még azt hihetik, el akarja hagyni az országot.

- De miért? - összesen ennyit tudok kérdezni, és magamhoz is térek saját idétlen szavaimtól. A szomorú pénztáros kisasszony felnéz a listájából, és egy pillanatra ránk bámul. Talán ő is besúgó. Igaza van Cristinának, nem bízhatunk bárkiben.

Cristina aprót kuncog, majd egy levegőre, szélsebesen suttogni kezdi:

- Hogy miért? Hogy kérdezhetsz ilyet? Mert ilyen a szerelem, sose lehet tudni, honnan jön! Tunéziai, a műszakin tanul. Megőrülök érte, Mona! De tudom, hogy mindenhova követnek, és ez szörnyű. Nem bírom elviselni!

Az ajtó mellett ülő szürke kabátos férfi felé biccent. Leesett. Mindkettőnket követnek. Most, hogy Cristina egy külföldi diákkal jár, én, a legjobb barátnője is gyanús lettem.

Nyomasztóan nehezedik rám apám Szabad Európája és kiáltványai, Cristina tunéziai szerelme és az a gondolat, hogy Mihai esetleg besúgó lehet; úgy érzem, így soha nem lehetek boldog, nem élhetek rendes életet, be vagyok zárva egy tisztásra, ahonnan nincs kiút.

Ha a legcsekélyebb esély is van arra, hogy Mihai besúgó, akkor az Cristinát is érinti. Nemrég még mind gyerekek voltunk, ott játszottunk a pipacsok és büdöskék közt a nagynénémék háza előtt a parkban, és hallgattuk, amint Mihai bánatos hegyi dalokat penget régi gitárján.

Cristina arcán két könnycsík szivárog lefelé. Barna copfjai kibomlottak, szája maszatos a cukros habtól, akár egy kisgyereké. Át akarom ölelni, meg akarom védeni. Tényleg olyan, mintha a testvérem lenne. A nővérén, Simonán kívül senkije nincs ezen a világon. Anyja tavaly halt meg, egy évvel azután, hogy Cristina idült alkoholista apját elvitte a májzsugor. Cristina a háztömb árvája, a szomszédok sajnálkozva súgnak össze a háta mögött, amerre csak jár. Hirtelen megrohan a vágy, hogy Cristina nővére és anyja legyek, hogy én legyek az egész családja. Megsimogatom az arcát, letörölgetem könnyeit.

Ahogy menni készülünk, a szürke kabátos ember a sarokasztalnál lapos pillantást vet ránk. Apró, vézna emberke, úgy néz ki, mint valami rágcsáló. Egyszerre belém bújik a kisördög, valami gyerekeset szeretnék csinálni, csak hogy megmutassam ennek a rágcsáló-embernek, mennyire nem érdekel ez az egész. Kifelé menet nyelvet öltök rá.

Barátságtalanul pillant vissza rám, és az a gyötrő érzésem támad, hogy már láttam valahol.

Kézen fogom Cristinát, és rohanni kezdek a havas utcán. Suhanunk, kergetőzünk a hóban, mint kiskorunkban, hógolyózunk, csúszkálunk a jeges úton. Szaladgálok, nevetek, és nem vagyok hajlandó elhinni, milyen helyen is élünk valójában. Száguldók, mint álmomban a fehér kanca, és hinni akarom, hogy van még hely a világon, ahol szabad szeretni, ahol szabad játszani a hóban. Cristina utolér, és egy marék havat töm a galléromba, mint régen. Állunk az utca közepén, és hótól csatakosan, kipirulva, könnyes szemmel kapaszkodunk még egy kicsit a gyerekkorunkba.

Szerelmem, Mata Hari

Akárhogy is próbálkozom, képtelen vagyok úgy tenni, mintha nem történt volna meg az az este a rám kiabáló nővel. Minden eltörött, kétarcú lett, kifordult önmagából. A gyanú, hogy nem tudom, ki is Mihai valójában, és az iránta érzett szédületes szerelem kétfelé tépi minden együtt töltött percünket.

Szeretkezéseink még viharosabbá válnak, csukott szemmel harapom Mihait. Mata Hari jár az eszemben, és úgy érzem, olyan vagyok, mint azok a férfiak, akiket ez a kémnő a titkaik miatt csábított el. Figyelem Mihai szemét, valahányszor csak apámat emlegeti. Kérdezget apám egyetemi előadásairól és a készülő könyvéről. Még mindig akkora antikommunista? - kérdi egyszer. Lehet, hogy korábban is tudakozódott már tőlem apám felől. Már azt sem tudom, mire emlékszem egyáltalán.

Vagy úgy alakítom az emlékeimet, hogy a gyanúmat igazolják, vagy gyökerestül kiölök magamból minden kétséget. Nem, Mihai sosem hozta szóba apámat. Egyszerűen nem érdekelte. Vagy: Igen, gyakran beszéltünk apámról, Mihai mindig nagyon csodálta őt, mi volna hát most a baj? Semmi lényegeset nem mondok apámról. Szórakozott, öreg professzor, aki teljesen belecsavarodott a könyveibe és a holt nyelvekbe. Gyerek, öregapó, gólya, kapa. Apám tizennégy dák szava. Hogy írhat össze ennyi marhaságot - kérdem egyszer Mihait, amikor épp egy cigarettán osztozunk - tizennégy szóról? Barátságtalan lettem, szűkszavú, szinte szégyenlős, néha bunkó. Mihai nem érti, mi a bajom.

Megkérdezem, mi a véleménye Mata Hariról. Hogy kémkedne-e ő is valaha ugyanúgy, csábítana-e el embereket a titkaikért? Hogy kihasználna-e engem is. Elhitetné-e velem, hogy szeret, csak hogy azután eláruljon, mint Mata Hari.

Mihai meglepetten néz rám, mintha részeg lennék vagy félrebeszélnék.

- Mégis mit gondolsz, ki vagy te? - kérdezi. - Azt hiszed, olyan fontos vagy, hogy egy Mata Hari venné a fáradságot, és elcsábítana? - úgy néz rám, mint valami őrültre. - Mégis, te ugyan miféle információt tudnál adni?

- Nagyon fontos információt - felelem hanyagul. - Történetesen birtokomban van egy értesülés a világ összes bombájáról, de ezt még Mata Hari se szedheti ki belőlem.

Mihai eljátssza, hogy kém. Ő James Bond, rázva, nem keverve, és most elcsábít engem. Csiklandozza a nyakamat és rettenetes műangol akcentussal suttog a fülembe, én pedig nevetve verem vissza a támadását. Majd sírni kezdek, aztán megint csak nevetünk. Úgy érzem, olyannyira elhagyott a józan eszem, hogy már képtelen vagyok különbséget tenni a képzelet és a valóság között.

Majd újra megcsap valami a hangjában, egy apró mozdulat, ahogy a hajamat a fülem mögé tűri, vagy szomorú tekintete, ha közelgő elutazásomról kerül szó, és halálosan szomorú leszek. Szívemben, testemben ott verdes a szerelem és a vágy. Harapni, falni, csókolni akarom Mihait, amíg meg nem feledkezem mindenről. Meg akarok részegedni a bőre illatától. Le akarom győzni, el akarom pusztítani a gyanút és félelmet, azt akarom, szerelmünket örökké ragyogó köd burkolja, aminek uszálya elterül a szikrázó kék havon. Meg akarom óvni szerelmünket az éjjel rám kiáltó nőtől és a fénylő selyemruhás Mata Hari vészjósló árnyától.

Ez az új évtized első tele. Mindjobban belebolondulok Mihaiba. Olyan lehetek, mint Mata Hari tábornokai, akik egy-egy érintésért, csókért elsuttogott szóért, a kémnő fehér orchideával díszített fekete hajáért kifecsegték összes titkukat. Mihai arca fehérebb, haja feketébb, piros, telt ajkai fénylőbbek, illatosabbak, mint valaha. Érintése édesebb, de egyszersmind taszítóbb is. Mély, ellenállhatatlan bódulatba esem, mintha erős likőr csörgedezne ereimben, és elzsibbasztaná az értelmemet.

Örülök, amikor haza kell utaznom. Boldogan szállok fel a vonatra, hiszen végre megszabadulok a szerelem és félelem közti őrlődésemből, az elragadtatástól és a gyanútól. Fehér mezőkön száguldó kanca leszek, eltűnnek előlem a fenyőfák fekete börtönrácsai. Csak a hófehér mező marad.

A következő néhány hétben minden gyötrelmet, szerelmet és gyűlöletet az egyetemi felvételire való készülésbe fojtok. A konyhai gázégők fényénél és melegénél olvasok, hiszen fűtés naponta csak két órára van, néha pedig egyáltalán nincs is. Pártunk és kormányunk ismét takarékoskodik, hogy mihamarabb törleszthessük az államadósságot, és elérkezzünk a szocialista Kánaánba, ahol végre mindenki egyformán és elkerülhetetlenül nyomorult lesz. Didergek télikabátomban. Bekapcsolom a sütőt is, hátha így melegebb lesz. Február vége felé egy este apám hangosan felkiált, mikor végre sikerült befognia öreg Grundigunkon a Szabad Európa távoli hangjait. Kiderül, hogy fölrobbantották a rádió müncheni központját. A tettest Ceausescu bérelte föl, hogy véget vessen a Pacepa tábornokról közvetített híreknek. Apám magánkívül van, egyik cigarettát a másik után szívja, és megállás nélkül káromkodik.

- A szemetek, az állatok, bárcsak… - nem folytatja, de vészjósló pillantása éppen elég beszédes. Tovább hallgatja a merénylet részleteit. Bár mostanában különösen rossz az adás, apámnak valahogy mindig sikerül eltalálnia a megfelelő frekvenciát. Ezek a messzi hangok másképp, bátrabban és valóságosabban csengnek, mint bármelyik román rádió vagy tévébemondó hangja, amikor a párt legújabb hőstetteiről, a buldózeralkatrész-termelés növekedéséről, vagy Ceausescu elvtársnak valamely észak-máramarosi termelőszövetkezetben tett látogatásáról számol be.

Egy szürke téli délutánon, amikor teljesen belemerültem Thomas Hardy Egy tiszta nőjébe, szüleim pedig a nehéz anyagi helyzetről beszélgetnek, hirtelen dörömbölés hallatszik odakintről. Valakik azt kiabálják, hogy nyissuk ki az ajtót. Apám beküld minket a hálószobába.

Nyílik az ajtó, hallom, amint a valakik körbejárnak a lakásunkban, bútorokat tolnak félre, fiókokat húzogatnak ki, székeket borítanak fel. Megdermedek, eszembe jut az ötvenes évek fekete autója. Hát eljött a mi időnk is. Úgy látszik, minden visszafelé tart az ötvenes évekbe. Szorítjuk egymás kezét anyámmal, és mintha ökölcsapást hallanék. Anyám vonallá préselt szájjal bámulja a falat. Hallom, hogy odakint apám káromkodik, és kitörik egy ablak.

A valakik kiáltoznak.

- Hol vannak? Hova tetted a kurva kiáltványaidat? Mindent tudunk ám rólad meg az anarchista barátaidról!

Lekuporodom az ágyra, ringatom magamat. Tompán visszhangzanak bennem az utóbbi szavak… rólad meg az anarchista barátaidról. Ismételgetem magamban, hátha megértem. Félek, mindnyájunk miatt. Cristina jut eszembe és a tunéziai barátja, Ralph, a könyvtáros, a török bazár felett röpködő, új pártvezetést követelő kiáltványok, az asszony, aki az éjszakai utcán Mihairól beszélt. Lehet, hogy Mihai is azoknak dolgozik, akik most az apámat verik.

A házat égett papír szaga lengi be. Ezek az emberek talán úgy határoztak, elégetik apám könyveit és kéziratait, így próbálják rábírni, adja elő a kiáltványokat. De aztán eszembe jut a Zinger írógép a sütőben, és hogy begyújtottam a sütőt anélkül, hogy a gépet kivettem volna. Mozgolódás támad a szomszéd szobában, majd egy hang ezt mondja:

- Tűz van! Csak nem befűtöttél Ceausescu elvtárs munkáival? Tudjuk ám, miket csináltok!

Belém nyilall a félelem, mert eszembe jut, amit apám pár napja újságolt a vacsoránál: két testvért tizenöt év börtönre ítéltek, mert a kertjük végében elégették Ceausescu

beszédeit. Apám és a barátai el akarták juttatni valahogy ezt a hírt a Szabad Európának. Lehet, hogy apámnak teljesen elment az esze, és Ceausescu beszédeit égeti a sütőben? De az egyetlen példányt, amit ezekből a beszédekből a házunkban tartunk, én kaptam az iskolában. A tankönyves polcomhoz rohanok, és nagy megnyugvással veszem észre rajta a vaskos kötetet, amelynek hátoldalán ott díszeleg a vörös pártzászló, címlapján pedig örök műmosolyával Ceausescu vigyorog.

Kilépünk a hálószobából, látom, ahogy apám tántorogva kapaszkodik az előszobaajtóba, orrából, szájából vastag csíkokban szivárog a vér. Füstöl a sütő. Alighanem az írógépben felejtettem a Mihainak szánt levelet, és úgy gyújtottam be. Anyám tűzoltókért kiált. Apám azonban azt javasolja, inkább öntsük le vízzel a sütőt. Ezek szerint ő is benne hagyhatott valamit az írógépben, befejezetlen levelet vagy kiáltványt. Jobb kezemben diadalmasan lobogtatom Ceausescu beszédeit. Vészjósló tekintettel fogják közre apámat, akit pár perce még ütlegeltek. Magasra tartom a könyvet, és hallom, amint valami idegen hang így szól belőlem:

- Itt vannak Ceausescu elvtárs beszédei! Éppen tanulmányoztam őket.

Apám rám néz vérző orral, szemében büszkeség- vagy hálaféle villan. Tudom, hogy büszke a lélekjelenlétemre.

Valamelyik szomszédunk kihívhatta a tűzoltókat, mert hirtelen két fiatalember toppan a lakásba, a fecskendőjükből áradó víz eláztatja az egész konyhánkat. Egyikük megkérdezi:

- Mit főznek maguk? Papírt?

- Igen - feleli apám. - Papírral táplálkozunk. Ide jutottunk. Így kevesebbet szarunk, és nem kell vécépapírért sorba állni.

Az egyik tűzoltó nevetni kezd, anyám arca rákvörösre gyúl. A két szekus kissé megenyhülni látszik. Feltűnően egyformák, mintha ikrek volnának: apró, vézna, alacsony homlokú emberek, fekete öltönyük mintha szorítaná a hasukat. Egyikükön vastagkeretes szemüveg, másikukon puhakalap. Vajon honnan szedi a párt az efféle alakokat, morfondírozom, és megbűvölten bámulnom őket.

Apám a sütő előtt áll, nem engedvén egyik tűzoltót se a közelébe, nehogy felfedezzék az írógépet és feljelentsenek minket. Egyikük valóban be akar nézni a sütőbe, mire apám így szól:

- Köszönjük, már nincs semmi baj. A tüzet eloltottuk. Csak hát sajnos most éhezni fogunk. Oda a mai rakott papír! De köszönjük, nagyon köszönjük a segítségüket.

Apám új erőre kap, most a szekusokat akarja sarokba szorítani.

- Hogy is mernek azzal gyanúsítani, hogy elégetem Ceausescu elvtárs beszédeit? Egyetemi tanár vagyok, magam is tanítom ezeket a beszédeket! - mennydörög apám. Kirántja a kezemből a kötetet, és a két férfi orra elé tartja.

Azok apámra néznek, majd a két tűzoltóra és hatalmas, piros készülékeikre, végül anyámra és rám. Mérlegelik a helyzetet.

A puhakalapos gúnyosan vigyorog.

- Egy szép napon úgyis elkapjuk, professzor - kis szünetet tart, megint vigyorog. - A maga helyében nagyon vigyáznék. - Int a kollégájának, egyszerre indulnak, komoly léptekkel, mintha azt mutatnák, velük nem lehet kukoricázni.

Az egyik tűzoltó félre akarja tolni apámat, hogy megnézhesse, valóban kialudt-e a tűz a sütőben. Apám dühödt tekintete, vérző szája és orra láttán azonban hátrahőköl. Ügy tűnik hirtelen, a két tűzoltó nem akarja, hogy bármi közük is legyen ehhez az egészhez, kicsit sok volt ez most nekik egyszerre. Az ajtó felé hátrálnak, egérutat keresve.

- Akkor jó éjszakát, hívjanak, ha bármi baj van.

Az ajtó becsapódik mögöttük. Ott maradunk hárman a konyhában, tekintetünk a sütőre szegeződik. Anyám kinyitja a sütőajtót, hogy megnézze, milyen állapotban van az írógép. Az öreg Zinger ott áll a sütő belsejét elborító hamu közepén, kissé feketén a tűztől, de épen és egészségesen.

- Ezek a német gyártmányok elpusztíthatatlanok - mondja anyám.

A tűz némiképp felmelegítette a lakást, a füst azonban fullasztó. A nappali pontosan úgy néz ki, mint annak idején a nagy földrengés után: mindenfelé könyvek, székek, papírok otromba összevisszaságban. Hirtelen mohó vágy kerít hatalmába, ölelni, csókolni akarom Mihait. Visszatérek az Egy tiszta nőhöz, lüktető véremnek nyugalmat, szívemnek vigasztalást keresve a tragikus hősnő történetében.

Szárnyas ember, érett paradicsom

Túl vagyok az egyetemi felvételin, négynapnyi kimerítő szóbeli és írásbeli vizsgán a tikkasztó bukaresti hőségben. Az írásbelin két kedvenc témámat kapom, Az ördög cimboráját Bemard Shawtól, és Thomas Hardy Egy tiszta nőjét.

Menstruálok, lázasan körmölöm tele egyik papírt a másik után, írok Shaw főszereplőjének ellentmondásos személyiségéről, az őt körülvevő társadalom bigottságától, és Tessről mint áldozatról, akinek halálát már előrevetíti korábbi elszenderedése a Stonehenge őskori szentélyében. A szavak és a vér megállíthatatlanul áradnak belőlem. Sápadt vagyok, reszketek, tíz kilót fogytam az elmúlt hónapban. Örökké köhögök. Úgy nézek ki, mint egy tébécés, mégis gyönyörűnek érzem magam.

Nem várom meg a felvételi eredményét, rögtön másnap vonatra ülök. Mihait különös, tartózkodó, kaján hangulatban találom, amint elhelyezkedik kopott székében, én pedig az ágyára vetem magam.

- Minek ez az egész? Tanulsz, mint egy eszelős, és ilyen állapotba hozod magad.

- Milyen állapotba? - kérdezem.

- Nézz már végig magadon! - válaszolja, és végig is mér. - Úgy nézel ki, mint egy éhező. Minek?

Dühös vagyok, és csatakos a vértől meg az izzadságtól a vizsgák és a háromórás, izzasztó vonatút után. Mihai arcába vágok minden lehetséges sértést, káromkodom vég nélkül, és hihetetlenül megkönnyebbülök. Mihai csak mosolyog, és én legszívesebben felpofoznám. Menni készülök, de visszatart és megcsókol. Egy szempillantás alatt gyengéddé, kedveskedővé válik.

Szeretkezés után Mihai ismét megjegyzi, hogy lesoványodtam. Azt mondja, túl bonyolult ez így, mindig csak várni rám, ez a nyomorult távolság, és mi lesz, ha megismer valaki mást, mert vannak ám más nők is a világon, ha tudni akarod. Nem teljesen értem, hogy mit akar mondani. Talán már meg is csalt, és ezen a módon akarja bejelenteni. Olyan komor és kiismerhetetlen, mint hajdan az első nyarunkon, amikor néha eszébe jutott Mariana és az a hegyi baleset. A terepmintás kirándulónadrágja van rajta, és vasalt, fehér ing. Soha nem láttam még Mihait vasalt ingben. Az ő ingei mindig gyűröttek voltak. Vonzóbb így, mint általában, de egyszersmind távolibb is. Mint egy idegen. Megkérem, fejtse ki ezt a távolság- és más nők-témát. Gunyoros pillantást vet rám, és cigarettát vesz elő, ez alkalommal Kentet a szokásos, rémes Carpati helyett. Vajon honnan van nyugati cigarettája, fut át az agyamon. Talán a titkosszolgálatnál szerzett érdemeiért kapja. Lehet, hogy valóban idegen, és teljesen más emberré válik, valahányszor kiteszem a lábam Brassóból. Veszélyes ember, akit már nem ismerek. Vagy soha nem is ismertem.

- Nem tudom, Mona - szól, és beleszív a cigarettájába. - Több száz kilométerre vagyunk egymástól, két külön világban élünk. Lehet, hogy keresned kéne inkább egy bukaresti művészfiút, most, hogy már egyetemista vagy - és a csikket a túlcsorduló hamutálba dobja.

Ezt meg minek mondja? Felborítom a hamutartót, a hamu száll az ágyra, a szőnyegre, a ruhánkra. Mihai felegyenesedik, hogy kivédje az őrjöngésemet. Felpattanok én is, ütni, rúgni kezdem. Ágyékon rúgom, zihálva térdre esik. Az arcába köpök.

Undorodom tőle. Nem akarom, hogy hozzám nyúljon. Csaló vagy, mondom neki, kibaszott besúgó, áruló patkány. Azt válaszolja, takarodjam, megyek is, és teljes erőből bevágom magam mögött az ajtót.

Otthon nagynéném karjában sírom ki magam, aztán a néni ciberelevest főz nekem. Nagybátyám hatalmas görögdinnyét hoz, és römizünk az unokatestvéreimmel. Nina néninek van a legkedvesebb, legvigasztalóbb arca a világon. Mosolya és kerek, barna szemei meghittségét sugároznak. Szeretem nézni, ahogy legendás ciberelevese körül sürgölődik, barna fürtjei az arcába hullanak, és aprókat kóstol a levesből, hogy elég sós-e. Ő a második anyukám, mondom neki. Erdőmérnök, naponta más-más terepen jár. Szidja az ormótlan teherautókat és a traktorokat.

Betéve ismeri Európa történetét, de még ennél is többet tud a román történelem homályos századairól. Azt mondja, a harmadik és a tizenkettedik század között szinte semmit nem lehet tudni népünk történetéről. Szerinte azért, mert akkoriban nem lehettünk egyebek barbár hordáknál, akik más, szintén barbár hordákkal hadakoztak, így ez az időszak valójában említésre sem érdemes.

Mindig vad kíváncsiság tölt el, valahányszor Nina néni a román történelemnek erről a homályos időszakáról beszél. Én is barbár akarok lenni, mint a titokzatos, sötét középkorban élő őseim: keresztülvágtatnék a mezőkön, vadásznék, állatokat vágnék le, hogy legyen mit ennem, és estére úgy elfáradnék, hogy már csak aludni tudjak a kemény földön, az ezerötszáz évvel ezelőtti csillagok alatt. Bele akarok veszni a román történelemnek ebbe a sötét szakadékába, amikor nem is volt Románia, csak egy csapat vadászó, kefélő, kemény földön alvó barbár, akik semmit nem írtak a történelemkönyvekbe.

- És ugyan mi jót hozott nekünk a történelem? Nézd, hogy szaggatnak, gyötörnek minket azóta is - mondja Nina néni. Amilyen borús a kedvem, úgy érzem, a szívemből beszél.

- Ne tömd már a fejét a meséiddel folyton! - szól Nina nénire nagybátyám. - Hát nem látod, hogy nekibúsul ilyenkor? Fiatal még, hagyd békén az ilyesmivel.

Újabb szelet görögdinnyét kanyarítok le. Nagynéném elengedi a füle mellett Ion bácsi szavait, és tovább beszél a román történelemről.

Nina néni kiselőadásának közepén Ion bácsi felpattan, és szájon csókolja.

- Jaj, már! Elment az eszed? - mondja a néni, de a mosolyából látni, hogy ezt éppen így szereti.

- Felejtsd el - szól a néni, míg a görögdinnye magjait köpködöm. Mihaira céloz. - Egyszerűen nem méltó hozzád. Felejtsd el! Nagybátyádnak igaza van. Annyira fiatal vagy még. Találsz majd sokkal jobbat az egyetemen, olyat, aki megérdemel téged.

Hiszen éppen ezzel próbálkozom: hogy elfelejtsem, és úgy tegyek, mintha a nyári illatok és a narancssárga hold nem ébresztenének marcangoló fájdalmat bensőmben. Úgy teszek, mintha eszembe se jutna Mihai, mintha nem is figyelném a telefont. Unokatestvéreimmel még táncolunk is a Mihai-jal közös számainkra. Úgy teszek, mintha a lehető legboldogabb lennék, és az éjjelente párnámat eláztató könnyek oka csak valamifajta egzisztenciális gyengélkedés, netán Sartre metafizikus undora lenne, vagy még inkább a román dor. Úgy teszek, mintha végre kikristályosodott volna bennem ez az érzés, amivel mi, románok állítólag meghatározzuk magunkat.

Úgy teszek, mintha valami, valaki ismeretlenre vágynék, mint Eminescu egyik versében a lány, aki minden éjjel fekete, szárnyas férfiról álmodik, hogy az majd elviszi őt a napon és a holdon túli, varázslatos birodalmába, ahol minden aranyból van, és ahol nem hal meg senki sem. Egy éjjel valóban el is jön a szárnyas idegen, és meglátja az alvó lányt. Úgy megejti a lány szépsége, hogy szeméből nyomban két ezüstkönny hull a rózsás arcra. A lány felriad, s első látásra beleszeret a szárnyas férfiba, akiről azonban tudja, túl hideg, túl halhatatlan neki, és képtelen volna vele élni az arany-birodalomban, mert az arany hideg, az élet pedig meleg. Így a férfi feladja a halhatatlanságát, és ideköltözik a földre, ahol mindenkinek csak egy, rövidke élete van, és ahol a hársfák alatt szerelmesek csókolóznak a nyári éjszakában. Győzködöm magam, hogy a versbeli lányhoz hasonlóan én is valami mitikus alakra áhítozom.

Tíznapi poétikus gyötrődés után a környéken sétálva összetalálkozom Mihai-jal. Akkorra szívem már majd' felrobban, darabjai beterítenék az utcát. Felé indulok, igyekszem higgadtnak látszani. Ő lágyul el előbb; megölel, megcsókolja a fülcimpámat, hátrasimítja a hajamat, és azt mondja, örökké szeretni fog, soha nem érez másképp, bocsássak meg neki, meg tudok-e bocsátani neki, amiért olyan szemét volt? Megszűnik a magamra erőltetett szerep, zokogni kezdek a karjaiban, és kiabálok, hogy Mért nem hívtál? Felhívtál volna, ha ma nem találkozunk?, meg Hova mehetnénk, ahol végre nincs senki, csak mi?

Mihai a város szélére visz, nagynénje házába. A néni elutazott pár hétre, és Mihaira bízta a kulcsait. A zöldségesés virágoskertet magas kerítés választja el az utcától. Szeretkezünk a cseresznyefa árnyékában, a paradicsomok, jégcsapretkek, bazsalikomok között. Napsütötte, forró paradicsomot és meggyet eszünk.

- Meg tudsz bocsátani? Tudod, hogy sose csalnálak meg, sose szeretnék mást! Csak húztalak, ennyi az egész - mondja Mihai bűnbánóbban, mint valaha. - Néha kétségbeesem, és nem tudom, mit csináljak. Csak telnek a hónapok nélküled… - szomorúnak látszik, Carpatira gyújt. Megkönnyebbülten veszem észre, hogy már nem nyugati cigarettát szív.

- Most bele kéne halnod a szégyenbe - kiáltásom a nyári kert csendjébe hasít.

- Hagyd már, Mona. Tessék, itt van inkább egy paradicsom. Ilyet még úgyse ettél.

Mohón harapok a még földes, naptól átforrósodott, lédús, érett paradicsomba. A kertből hallgatom az odakint elhaladó buszok és autók zaját, majd elalszom Mihai karjaiban. Bóbiskolva azt képzelem, én vagyok Thomas Hardy Tesse, megöltem a szeretőmet, és elmenekülök az erdő mélyére, ahol vadvirág és bogyók helyett hatalmas tőkéken paradicsom terem. A földön mindenütt jégcsapretek nő, én pedig egy álló éjszaka és egy nappal sírok, majd odajön hozzám Mariana, és azt mondja, felejtsem el Mihait, felejtsem el teljesen. Jól tetted, hogy megölted, mondja a képzeletemben Mariana, így végre kettesben élhetünk itt az erdőben, paradicsomon és jégcsapretken.

Melegre ébredek, megsütött a délutáni nap. Mihai nézi, ahogy ébredezem. Átölel, hogy megnyugodjam az álom után. Pléhbögrében hideg vizet hoz.

- Tessék, idd meg. Van itt egy forrás a ház mögött, onnan való. Ez a legtisztább víz a világon.

Belsőm lehűl, agyam kitisztul, és - mennyire szeretem Mihait, ahogy itat a pléhbögréből és közben a hajamat simogatja! Reszketek a szerelemtől, reszketek gyönyörű karjáért, bársonyos tekintetéért. Hosszan, hosszan ölel, amíg be nem burkol minket a leszálló alkony. Nekünk csak egyetlenegy, apró kis életünk van, nem úgy, mint a szárnyas embernek a versben. Pokolba a szárnyas emberrel! A pillanat kerek és zamatos, mint a napon érlelt paradicsom.

Túlvilág pedig nincs

Mihai nagynénjének zöldségeskertjéből hazafelé Cristinába és egy ismeretlen nőbe botlunk. Már messziről észreveszem őket, ahogy séta közben hevesen beszélgetnek valamiről. Fáradt vagyok, kitikkasztott a délutáni forróság, a veszekedésünk, a szeretkezés. Semmi kedvem most beszélgetni, még Cristinával sem.

Amint észrevesz minket, Cristina vadul integetni kezd, és sietős léptekkel felénk veszi az irányt. Valami rossz érzés kerít hatalmába a két közeledő alak láttán. A másik nő fölemeli a fejét, és rám néz. Felismerem. Sovány, ajka keskeny, haja hosszú, ritkás.

A hátam mögött haladó lépések a hóban, a lehetetlenség érzése, félelem, zavar. De mi dolga ezzel a nővel Cristinának? Egyáltalán honnan ismeri? Eszembe jut az a januári délelőtt a cukrászdában. Szóval ezek ketten ismerik egymást, és tudnak valamit, amit én nem. Cristina hozzám lép, hogy megöleljen. Megpuszil, és bemutatja a másik nőt.

- Ő Anca. Anca Serban. Nemrég költözött ide. Ő is a műszakira jár, tudod, oda a hegyre, ahova mi is.

Valóban, Romániában mintha mindenki mérnöknek tanulna a városszéli hegyekre épült műszaki egyetemeken. Tudom, Cristina azért olyan lelkes, mert egy iskolába jár a tunéziai szerelmével. De mit keres már megint az életemben ez az Anca nevű figura?

- Honnan jött? - kérdezem Cristinát, mintha Anca ott se lenne.

- Bukarestből - feleli Anca. - Városi lány vagyok, akárcsak te - teszi hozzá, és mosolyog.

Anca hangja lágy, nem is emlékeztet a január éjszakai vij-jogásra. Biztos tévedek, csal az emlékezetem, villan át az agyamon. De a szája, a haja, a tekintetében lobogó vad tűz összetéveszthetetlen.

- Mintha már találkoztunk volna - mondom, és én is mosolygok.

- Komolyan? De hát hogyan? - kérdezi Mihai. - Bukarest hatalmas.

- Nem, nem hinném - feleli Anca határozottan.

Amint kimondja, rögtön tudom, hogy hazudik. Körülállnák ezek hárman a nyomasztóan forró júliusi délutánban, én mind rejtegetnek valamit. Mindegyikük mást.

- És ti ismeritek egymást? - kérdem Mihait. Torkomat összeszorítja a harag.

Mihai Anca felé fordul.

- Mintha a nyári vizsgaidőszak után láttalak volna párszor a hegyen - mondja neki. Emlékezetemben végigfut az elmúlt két hét, Mihai gorombasága az érkezésemkor, a fél-tékenykedésem, az ő mentegetőzései, a mai délutánunk a paradicsom-kertben. A torkomat fojtogató a harag mintha felrobbanni készülne.

- Ősztől csoporttársak leszünk Ancával - ujjong Cristina.

Egyáltalán nem értem Cristina lelkesedését. De persze itt akkor is zajlik az élet, ha én máshol vagyok. Hirtelen idegennek érzem magam itt, ezek között az emberek között. Ki tudja, mi mindent művelnek februárban, márciusban vagy májusban? Ki tudja, mik történhetnek közöttük, amíg én hülyére tanulom magam Bukarestben, és rettegek, hogy a szüleimet megvádolják Ceausescu beszédeinek elégetésével; emésztem magam az elmegyógyintézetekbe zárt lelkiismereti rabok és a bukaresti házak állványzatáról szétszórt, veszedelmes röplapok miatt? Cristina talán azt tervezi, elhagyja az országot, és hozzámegy a tunéziai szerelméhez. Mihai és Anca talán szeretők. Vagy talán mindketten besúgók, elvtársak, és Anca csak el akart szakítani Mihaitól tavaly télen. Talán Cristinát rajtakapták a tunéziai szerelmével, így most ő is besúgóvá kell váljon.

Mihainak biztos viszonya van mindkettőjükkel. Nem tudom, hogy ez most vajon a politikáról vagy a szerelemről szól-e, vagy esetleg mindkettőről. Romantikus szálakkal átszőtt politikai zagyvalék ez az egész, ami csak a mi idétlen, megkergült országunkban lehetséges. Ahol még a szerelem se maradhat szerelem. Minden homályos, minden rohad. A késő délutáni nap égeti a tarkómat, és elképzelem, hogy Mihai egyik este Cristinával alszik, a másikon meg Ancával, vagy esetleg mindkettőjükkel egyszerre. Gyűlölöm őket. El akarom vágni a torkukat, ahogy Mihai is elvágta az enyémet az álmomban. Látni akarom, ahogy ezek hárman holtan fekszenek a forró aszfalton. Szóval azért óvott úgy Cristina Mihaitól a megfelezett a török sütemény fölött, hogy teljes egészében magának kaparinthassa meg! De nem is csak magának, hanem ennek az új barátnőjének is.

- Hát nem szuper, hogy mind ugyanabba a suliba jártok? - érzem, hogy mosolyra torzul a szám, és önuralmam legutolsó darabkája is szétpattanni készül. - Remélem, jól szétbasszátok egymást odafönn a műszakin.

A szavak mintha nem is az én számból jönnének. Kínos csend. A két lány egymásra bámul, Mihai nevetni kezd. Anca szeme felcsillan.

- Na, látod, ez nem is rossz ötlet. Majd egyszer kipróbáljuk.

Megragadnom Anca vékonyka fekete haját, és teljes erőmből megrántom. Mintha távolról nézném magamat, el se hiszem, hogy nekiestem egy másik nőnek. Mintha lassított felvételen mozognánk, és a testem nem is az enyém lenne. Végül Mihai közénk furakszik, és szétválaszt minket. Engem odébb rángat, és a két lánynak is mond valamit, amit viszont nem hallok a saját haragomtól.

Visszasétálunk Mihaiékhoz. Mihai hosszan ölel, suttog a fülembe, simogatja a hajamat, az ablakon beárad a nyári fény. Olyan gyöngéden beszél hozzám, mint egy beteg kisgyerekhez.

Azt mondja, nyugodjak meg, és bízzam benne. Megbízom én benne egyáltalán? Erre nem tudok mit felelni. Nem értek már semmit, nem bízom már senkiben. A fejem úgy fáj, hogy azt érzem, széthasad, és vele együtt széthasad a szívem is. Nemsokára tele leszek szakadásokkal, sebekkel.

El akarok menni innen. Mihai hideg vízzel kínál. Látom, több mint fél évszázaddal ezelőtt miként kortyolhatta a hideg vizet Ványa bádogbögréjéből a fertőzött folyó okozta lázas önkívületből eszmélő Paraszkíva dédanyám. Én vagyok Paraszkíva az iszonyat áradatában, bámulok erre az ismeretlenül ismerős férfira, szeretem és rettegek tőle, kiszolgáltatom magam neki. Bádogbögréből hideg vizet iszom.

Így telik ez a nyár, az őrjöngő forróságba, gyanúba, veszekedésbe vegyülő szerelmeskedésekkel árnyékos mezőkön, Mihai hűvös ágyában és titkos, sötét, nedves cseppkőbarlangokban. Néha vakon engedelmeskedem az utasításainak, bízom abban, hogy tudja, mit csinál, bármi is legyen az, hogy nem adhat ki engem, ez az egész csak rossz álom, csak tévedés.

Reggelenként néha őrjöngő bizonytalansággal ébredek. Ha meglátom Mihait, ráordítok, hazaárulónak nevezem. Szakítani akarok. El akarok menekülni. Imádkozó sáska módjára meg akarom ölni Mihait rögtön szeretkezés után. Bosszút akarok állni. Azt akarom, Mihai üvöltsön a fájdalomtól. El akarok merülni a román történelem mélyén, állatokat, embereket pusztító barbár akarok lenni, akinek talán jut pár pillanatnyi primitív költészet, amikor a csillagok millióival teleszórt, áthatolhatatlan, sötét boltozat alatt álomra hajtja fejét a kemény földön.

Hogy is sikerülhetett olyan emberbe beleszeretnem, aki valószínűleg besúgó és meg is csal? Alighanem valami jólelkű, de unalmas tanárember mellett fogok kikötni, bágyatag francia regényhősnőként tengődöm majd valami isten háta mögötti román városkában, és az ablakon kifelé bámulva naphosszat azon tűnődöm, miért is alakult így az életem.

A Securitate előbb-utóbb vagy megöli apámat, vagy elmegyógyintézetbe dugja, szerelmem hamarosan kimutatja a foga fehérjét, az én egyetemi karrieremet pedig tönkreteszik a besúgók, akik apám Szabad Európá-s tevékenykedése miatt járnak a nyomomban. Miért is nem szabadít fel minket az a Szabad Európa, minek az a sok hülye aktivista-munka, ha napról napra csak fogy a szabadságunk?

Ébren forgolódom saját izzadságomban két alvó unokatestvérem mellett, míg csak el nem jön az ideje, hogy fölkeljek, és újra azt hazudjam, meglátogatom Cristinát vagy kirándulunk a hegyekbe a barátaimmal. Ezeket szoktam mondani, ha Mihaihoz megyek. Én magam is hazugságokkal takarózom. Kirándulásokat találok ki, amikre sose mentem el, és reszketek, nehogy nagynéném egyszer Cristinába botolva megkérdezze tőle, hogy sikerült a legutóbbi túránk. Saját hazugságainkba bábozódva élünk. Végtére is miért vagyok olyan szigorú Mihai-jal, ha egyszer mindenki hazudik, ha egyszer mindenki kivonul az utcára Ni-colae-t és a pártot éltetni, ha még nagynénémék is, engedve a munkahelyükön rájuk nehezedő nyomásnak, beléptek a pártba, nehogy elveszítsék az állásukat, ha még én magam is nagy eséllyel be kell lépjek majd a pártba, ha valaha diplomát akarok? Teljesen igaza volt apámnak, amikor azt mondta: „így vagy úgy, de mindannyian kollaboránsok vagyunk, csak van, aki jobban, van, aki kevésbé.”

Egy héttel később, augusztus 23-án, a nemzeti ünnep napján Cristinát holtan találják az ágyában. Mivel gyakorlatilag árva, a családjából senki, még a nővére, Simona sem ragaszkodik a boncoláshoz. Ha elütötték volna, legalább lenne valami bizonyosságunk.

- Hogy halhat meg valaki húszévesen, ismeretlen okból?

- kérdezem Mihaitól. Igazából arra vagyok kíváncsi, mit tud Mihai Cristina tunéziai szerelméről, de félek is kideríteni ezt. Félek, Cristina eltitkolta a dolgot Mihai elől. Mi lesz, ha Mihai most rájön? Még a legjobb barátunk sírjánál sem bízhatunk meg egymásban.

- Talán gyenge volt a szíve. Vagy megmérgezte magát - mondja Mihai komoran.

Mihai egyik cigarettát a másik után szívja, és látom, nagyon fáj a szíve. Kicsi korunkban mind együtt játszottunk, Cristina Mariana legjobb barátnője volt. Mindig befonták egymás haját, és együtt tanultak dohányozni. Nézem a Mihai szeméből patakzó könnyeket. Hirtelen megint belém csap az érzés: idegen vagyok itt, annyi mindenből kimaradtam, amíg Bukarestben az Egy tiszta nővel és Az ördög cimborájával voltam elfoglalva, apám pedig a Szabad Európa miatt fáradozott, és azon, hogy elvitesse magát a Szekuval.

- Megőrültél? Mért akarta volna megmérgezni magát? - kérdezem. Emlékszem, milyen boldogan újságolta Cristina a cukrászdában, hogy szerelmes.

Mihai azt mondja, sajnálja. Mást nem szól. Sajnálja, nagyon sajnálja, ezt ismételgeti, és át akar ölelni. Eltolom magamtól.

Cristina temetésének napján összeszedem minden bátorságomat, és megkérdezem:

- Szerinted megölték?

- Nem tudom - feleli elgondolkodva. Ez a válasz őszintének tűnik. Lehet, hogy tévedek Mihai-jal kapcsolatban. Talán csak a minket körülvevő, mindenkire ráülő általános gyanakvás és zavar tehet az egészről.

Ránézek, olvasni próbálok hosszú seprűszempillákkal árnyékolt, zöld szemében, amiért majd' megőrültem az elmúlt években. Kifürkészhetetlen. Visszatér a régi Mata Hari-érzés.

Ügy zokogok Cristina temetésén, hogy Mihai odébb húz a sírtól, a városszéli hegyen elterülő kis temető egyik távolabbi ösvényére. Próbálok megnyugodni, a sírt körülálló embereken végignézve megpillantom azt a vézna kis embert, aki a cukrászdában is ott ült, amikor Cristinával a kataifon osztozkodtunk. Anca Serban csendesen sírdogál a sarokban. A sír túloldalán jóképű, göndör, sötét hajú, bajuszos férfit veszek észre, mereven bámulja a sírt, szeme csillog a könnytől. Ő lehet Cristina szerelme, gondolom, és cseppet sem csodálkozom, hogy Cristina úgy belebolondult. Szinte látom, ahogy ott állnak egymás mellett, a fénylő barna hajú Cristina és ez a sötét szemű fiú; gyönyörű pár. Körbenézve még három ismeretlen férfit pillantok meg, valószínűleg szekusok. Biztos hemzseg most tőlük a temető, a külföldi fiú miatt. Végigfut a hideg a hátamon, hiába tűz a nap. A sír körüli tömegben újra Cristina barátját keresem a szememmel, de már nincs sehol. Elgondolkozom, hogy vajon csak képzelődtem-e, de a finom vonású, jellegzetes arc és a göndör, sötét haj mélyen az emlékezetembe ivódott. Bárcsak találkozhattunk volna, hogy beszéljünk Cristináról, de úgy látszik, olyan világban élek, ahol az emberek csak úgy egy csapásra feltűnnek és eltűnnek - különös varázslat!

Eszembe jut, amikor Cristina havat igyekezett gyömöszölni a gallérom alá. Arcát pirosra csípte a hideg, gesztenyeszín copfjai kibomlottak. Milyen magányos és kétségbeesett lehetett, milyen sarokba szorítottnak érezhette magát, hogy végül az öngyilkosság mellett döntött. Bárcsak mellette maradtam volna! Bárcsak engedtem volna annak a múlt téli sugallatnak, hogy a családja legyek és vigyázzak rá! Mintha Mihai hatására átalakult volna az idő-és a valóságérzékem. Mintha hőlégballonban élnék, úgy lebegtem ebben a szerelemben minden és mindenki fölött. Néhány gyors találkozás és a múlt januári beszélgetésünk kivételével semmit nem tudok Cristina elmúlt két évéről. Aztán hirtelen beköszöntött a nyár, Cristina pedig meghalt. Olyan zavarodottnak tűnt, mint egy elveszett kisgyerek, amikor cukorhabtól maszatos szájjal a szerelméről lelkendezett, az egzotikus tunéziai fiúról, aki Karthágóból jött, onnan, ahol Didó belehalt Aeneas iránti szerelmébe. Azon gondolkozom, vajon sokat szenvedett-e. Mit vehetett be Cristina, ha valóban megmérgezte magát? Egy nagy adag altató megtehette a magáét. Vajon a végén kiáltott-e segítségért, akkor, amikor már késő volt? Félt? Mariana és Cristina, két gyerekkori barátunk halt meg három év alatt, mielőtt még egyáltalán felnőhettünk volna. Talán átok ül ezen a helyen, talán dédanyám bűvös tükre kifogyott minden varázserejéből.

Kimerültem, úgy érzem magam, mint akit legyőztek. Végig akarok feküdni a petúniával és büdöskével borított friss síron, és aludni örökre. El akarok menekülni. Én nem ehhez a világhoz tartozom. Nem értem, nem tetszik. Mihai újra idegennek tűnik. Már a minket bámuló, bőrkabátos, vézna emberkétől sem félek. Vajon miért hordanak a szekusok még a kánikulában is bőrkabátot? Már hozzászoktam az effajta képtelenségekhez. Mégsem akarok hozzájuk szokni. Olyan, mintha halálba ringatnának, vagy halálra fagynék, és mégis maradna bennem elég dac, hogy ellenálljak. El innen, el innen, el innen. Ez jár a fejemben, miközben a sírtól elszállingózó embereket nézem.

A temetés utáni napon ahelyett, hogy átmennék Mihai-hoz, inkább otthon maradok az unokatestvéreimmel. Miruna és Riri kártyázni szeretnének. Hosszú idő óta most veszem csak észre először, mekkorát nőttek. Miruna arca megnyúlt, sápadtabb lett, szemének kékje még mélyebbé vált. El is csöndesedett, ellentétben Ririvel, aki magasabb és csintalanabb, mint valaha. Mindketten a temetésre kíváncsiak, és sajnálkoznak, hogy Cristinának így, ilyen fiatalon kellett meghalnia.

- Találkozik az anyukájával a túlvilágon - mondja Miruna. Tágra nyílt, katángkék szeme nedves.

- Nincs túlvilág - mondom.

- De van! - mondja Riri.

- Nincsen. Ez az egész csak egy rakás hülye duma, hogy majd a mennybe jutunk, meg az ilyen szarságok.

Miruna sírni kezd, Riri hozzám vág egy porcelán römi-kockát.

- Marxista vagy, vagy mi a fene? - üvölti kipirult arccal, haragtól szikrázó szemmel Riri.

Felborítom a römisdobozt, és belerúgok a szétrepülő kockákba.

- Nem vagyok semmi se! - mondom, és sírva fakadok. - Nem vagyok marxista! Keresztény se vagyok! Gyűlölöm ezt az egészet!

Az unokatestvéreim még soha nem láttak engem így összeomlani. Átölelnek, vigasztalnak. Azt mondják, sajnálják

Cristinát, és az se baj, ha nem hiszek a túlvilágban. Miruna rágógumival kínál, Riri összeszedi a römikockákat.

Aznap este Mihai sétálni hív. Nincs nagy kedvem hozzá. Jól érzem magam Nina nénivel, Ion bácsival és az unokatestvéreimmel. Nina néni kukoricát főzött, Ion bácsi megszegett egy hatalmas görögdinnyét. Nevetnek, tréfálkoznak.

- Igen, megyek - hallom a saját hangomat. - Hol találkozzunk?

- Odalent tíz perc múlva.

Ritkaság, hogy Mihai elém jön. Általában félúton, vagy az utca végén lévő parkban találkozunk. Mihai frissen borotválkozott, inge tiszta, illik a szeme színéhez.

- Munkát kaptam Bukarestben - újságolja. - Egy traktorgyárban. Egy hónap múlva kezdek. Látod, ugye, hogy megtartottam a szavam? - mondja büszkén.

Döbbenten állok. Nem találok szavakat. Tévedtem. Nem, Mihai soha nem árulna el engem. Ez az általános, bizalmatlan légkör az oka, hogy Mihait rögeszmésen besúgónak és hűtlennek képzeltem. Vagy megártott a sok francia és angol regény. Végül is Mihai gyakran a legnagyobb tisztelet hangján beszél apámról. Csak ő más világból jön, ennyi az egész. A szülei munkások, vidéki városban él, ami sokkal érdekesebbé teszi az elkényeztetett, affektáló bukaresti fiúknál. Mihai szereti a hazáját, és nem akarja, hogy minden okos ember disszidáljon. Hiszen épp a minap mesélte azt a viccet, hogy amikor már mindenki kivándorolt Romániából, az utolsó ember majd leoltja maga után a villanyt, hogy spóroljunk az árammal. Majd szomorúan hozzáteszi, hogy sajnos, csak a buták maradnak itthon, meg azok, akik még megmozdulni is lusták. Ezen az augusztusi délutánon, nagynénémék háza előtt Mihai újra annak a hősnek tűnik, akinek mindig is látni szerettem volna. Szívem olyan hevesen dobog, hogy szinte szédülök a kánikulában. A levegőben első nyarunk illata lebeg, és én csak nézném, nézném a vakítóan kék eget, csodálnám a parkot elborító pipacsokat és az első emeleti szomszéd bolondos, sárga rózsáit a ház előtt. Mihai Bukarestbe költözik. Elkezdem az egyetemet, összeházasodunk, és ha még inkább elromlanak a dolgok, talán rá tudom majd venni, hogy szökjünk el máshová. Svájcba vagy Kanadába disszidálnánk, hegyek és gleccsertavak közé, oda, ahol végre szabadon szerethetnénk egymást.

Pacsuliszag

Augusztus utolsó hetében örömtől mámorosan érkezem Bukarestbe. Mihai hamarosan utánam jön, és elkezd dolgozni, én pedig a Bukaresti Egyetem angol szakának elsőéves hallgatója lettem. Boldogságomat azonban hamarosan újra beárnyékolja a félelem és az émelygés. A vörös szegfűs Dumitriu őrmester megint a nyomomba szegődött. Szüntelenül meglátogat, kettesben akar találkozni velem, és arra kér, hogy segítsem ki pár tudnivalóval az évfolyamtársaimról.

Találkozót beszél meg velem az Egyetem térre, Románia négy legnagyobb történelmi és irodalmi alakjának szobra elé. Vitéz Mihály lovas szobra előtt találkozunk, nem messze attól a helytől, ahol születésemkor a szüleim laktak. Vitéz Mihály az én őrangyalom a harciasan kivont kardjával, fut át az agyamon, és elmosolyodom a peckesen felém lépkedő Dumitriu láttán. Mire ő, mosolyomat biztatásnak véve, nagy sebbel-lobbal igyekszik kezet csókolni. Átható pacsuliszaga van. Érintése feszélyez, felingerel, kézfejemet titkon a szoknyámba törlöm. Az Intercontinental szálloda felé indulunk, amelynek modern vonalú, fehér kőépülete úgy elüt a város képétől. Pár lépés távolságban ballagok Dumitriu mellett, és aggodalmasan tekingetek körbe-körbe, nehogy az ismerőseim közül bárki is egy besúgóval lásson. Megbotlom, Dumitriu sietve felsegít. Undorral rázom le a karját, mire ő rám vigyorog:

- Nem harapok én, Mona kisasszony. A lelkem mélyén jó fiú vagyok.

A „lelkem mélyén” szavakra nevethetnékem támad, de igyekszem megőrizni a komolyságomat. Azon gondolkozom, milyen mélyre kellhet ásni a jóságért egy olyan ember lelkében, aki miatt másokat kirúgnak, letartóztatnak, elmegyógyintézetbe zárnak, sőt meg is ölnek.

Amint lelépünk a zebrára, így szól:

- Nem szégyen az ilyesmi, Mona kisasszony - mondja -, nagy szolgálatot tenne a hazájának és a pártnak is. Leginkább pedig saját magának. Elég csak egy kicsit odafülelni néha, hogy mikről beszélgetnek a csoporttársai. Ennyi az egész, egy pici figyelem. Például találkozik-e ismerősökkel az amerikai könyvtárban, vagy vannak-e a csoporttársainak külföldi összeköttetései? Csak effélék, ártatlan kis dolgok igazán.

Zsebkendőt húz elő nadrágja zsebéből, izzadt homlokát törölgeti. Az amerikai könyvtár hallatára majd' kiugrik a szívem; eszembe jut Ralph, a beszélgetéseink, és a terem túlsó végében ücsörgő, olvasást színlelő, fekete zakós ember.

- Cserébe - folytatja Dumitriu választ se várva - mindent elkövetnénk, hogy diplomázás után jó álláshoz jusson, a saját szakterületén, persze itt, a fővárosban. Mit szólna például az angol vagy az amerikai könyvtárhoz? Tudjuk, mennyire szeret olvasni.

A Nemzeti Színház monumentális épülete elé érünk, modern üveg- és téglahomlokzatához széles márvány lépcsősor vezet. Levegőt is alig kapok, úgy dobog a szívem. Bánatosan nézek vissza Vitéz Mihály szobra felé, mintha idáig már nem érne el védelmező ereje. Érzem, ahogy a homlokomról csöpögő izzadság végigfolyik az orromon, ruhám súlyossá, ormótlanná válik. A szandál feltörte a lábamat, lábujjaim vörösnek, dagadtnak látszanak. Megállok a járda közepén, és nagyon higgadtan, nagyon kedvesen így szólok:

- Köszönöm a kitüntető ajánlatát, Dumitriu elvtárs, de én a tanári pályát választom. Nem akarok az amerikai nagykövetségen dolgozni, inkább angolt tanítok majd. Most pedig remélem, megbocsát, kezdődnek az óráim az egyetemen.

Fiatal pár sétál el közöttünk kézen fogva. Megragadom az alkalmat, rohanni kezdek. Hátra se pillantva futok az izzó bukaresti aszfalton, jól ismert mellékutcákon átvágva, egészen Matilda néni házáig. Berohanok a hűvös lépcsőházba, a súlyos vaskapu nagy robajjal csapódik be mögöttem. Leülök a lépcső aljában, hogy kicsit kifújjam magam. A falakon még látszanak a földrengés okozta repedések, rajtam pedig hallatlan megkönnyebbülés lesz úrrá arra a gondolatra, hogy egy emelettel feljebb ott vár a tündéri mosolyú Matilda néni, kamrájában dió- és rózsasziromlekvárral.

Felrohanok, és mint mindig, most is egyenesen benyitok, mert Matilda néni csak akkor zárja az ajtaját, ha elmegy hazulról vagy alszik.

- Isten mindig megsegít - szokta mondani -, Isten és a Szűzanya.

A néni most ott ül a hosszú, politúros asztalnál, fölötte a kristálycsillár, és olvas. Soha nem örültem még így Matilda néninek, mint most, Dumitriu tisztességtelen ajánlata elől menekülve. Nagy adag rózsasziromlekvárt kérek tőle.

Próbálom úgy folytatni az életem, mintha mi se történt volna. Bejárok az előadásokra, megiszom egy-egy kávét vagy sört a barátaimmal az Építészeti Intézet melletti kávézóban. Az egyetemre menet reggelente a zsúfolt buszon néha észreveszem Dumitriut, amint mások háta mögé rejtőzve úgy tesz, mintha nem is engem nézne. A 88-as busszal járok haza. Egy napon Dumitriu ott áll a busz másik végében. Megbűvölten bámul rám, talán még kíván is. Undor fut végig rajtam. Legalább kizárólag politikai okból követne. Még a gondolatát is gyűlölöm annak, hogy egy buzgó spicli csorgassa utánam a nyálát. Olyan fickó, aki ráadásul őrmesternek meri nevezni magát, és nem azért, mert katona.

Egyik este éppen a könyvtárból igyekszem hazafelé. Hátam mögött hirtelen lépéseket hallok, abból a fajtából, amitől a hideg is kilel. Megállok, megáll. Elindulok, elindul. De mielőtt még bármit is tehetnék, koszlott kapualjba tuszkolnak, és egy izzadságtól és olcsó kölnitől bűzlő férfi vállam-nál fogva a falhoz présel. Suttogni kezd. Ugyanaz a rémes pacsuliszag, amit Dumitriun is éreztem. Talán van valami külön szekus kölnimárka, villan az eszembe. Magam is meglepődöm, hogy miért nem félek, pedig este tizenegy is elmúlt már, és az utca teljesen kihalt. Talán a pacsuliszag teszi, hogy ez az egész leginkább csak rossz viccnek tűnik. Az éjszakai támadóknak inkább cigaretta- vagy szivarszaguk kellene legyen. Térdemmel belerúgok a férfiba, le is köpöm. Egy pillanatra visszahőköl, s ez éppen elég ahhoz, hogy megpróbáljam kiszabadítani magam, mire fél kézzel hirtelen újra a falhoz szorít, másik kezével megtörli leköpött arcát.

- De harciasak vagyunk - mondja a férfi, és vigyorog. Nem felelek. Nincs kedvem beszélni, se sikítani. Csak azt akarom, hogy véget érjen már ez az egész. Nem megerőszakolni akarnak, azt tudom. Hirtelen nagyon haragszom mindenkire, még apámra és Mihaira is. Mindenki érdekelt valami olyasmiben, ami engem teljesen hidegen hagy, mégis nekem kell fizetnem a mások hősködéséért. Hiába az egész cécó a Szabad Európával meg a kiáltványokkal, meg a találkozókkal a redves padlásokon, nyirkos pincékben, az életünk csak nem javul meg. Ugyanúgy folytatódnak a hülye sorban állások, és továbbra sem tanácsos megszólalni az utcán. Félni nem félek, de magasra csap bennem a harag, és gyűlölöm az egész világot. Haragszom még a halott rokonaimra is, amiért így magamra hagytak.

- Miben sántikál apuci, he? És kikkel barátkozik? - kérdezi a férfi. - Ha apuci nem marad nyugton, te is úgy végzed majd, mint a kis barátnőd - suttogja a fülembe. - Vagy talán még rosszabbul.

Valahogy mulattat az a gondolat, hogy lehet a halálnál is rosszabbul járni. Elnevetem magam. A kis barátnőd szavakra megborzongok. Tehát Cristinát mégis megölhették. Végül is, ha öngyilkosságba kergették, az éppen olyan, mintha megölték volna. Cristina halála a gyilkosság még betegesebb módja volt.

- Viccesnek találod? - kérdezi a férfi, és olyan erővel szorítja csuklómat a falnak, hogy az már fáj. - Pedig igaz. Vannak rosszabb dolgok a halálnál.

- Miért suttog, maga bátor ember? - kérdezem. Valami eltörött bennem Cristina halálával. Már semmi nem számít.

- TALÁN MONDJAM HANGOSABBAN? - ordítja a férfi közvetlenül a fülem mellett. - RENDBEN, HA AKAROD - kiáltása visszaverődik a kihalt utcán. Próbálom félrefordítani a fejem, de a férfi az államnál fogva megragad, és saját arca elé húz.

- Itt, idefönn - mondja a férfi -, itt jól hallasz, nemde?

- NEMDE?- ordítja. - Nemde, nemde nemde - visszhangozza az utca.

- De - felelem megadóan. Győzködöm magamat, hogy csak színlelem ezt a megadást.

A férfi az államnál fogva fölemeli a fejem. A szemébe kell néznem.

- Jó kislány - mondja, és elengedi az államat. Megremegek erre a szóra, és érzem, ez már nem színlelés.

Most már valóban reszketek az életemért, az apám életéért. A férfi szavai azt a lányt juttatják eszembe, akit titokzatos körülmények között elütöttek a járdán. Talán ő is csak kis fogaskerék volt, eszköz, hogy másvalakit elkaphassanak, a szüleit vagy a szerelmét, ki tudja. Esetleg a szerelme állt a halál hátterében is. Ki tudja, ki tudja, visszhangzik a fejemben. Mihai talán jóindulatú besúgó, akárcsak apámnak az a volt tanítványa, talán van köztük egy-két tisztességes, aki igazából a rosszak ellen dolgozik. Mihai nem engedne bántani engem, nem hagyná, hogy az éjszaka közepén a falhoz préseljenek, és az államat szorongassák. De hát ki tudja, ki tudja⁷ Mindig azt mondják, hagyatkozzunk az ösztöneinkre. Talán nekem is arra a rossz érzésre kellene hagyatkoznom, ami az első szerelmes nyarunkat követő télen kerített hatalmába, amikor is egyszerre olyan idegennek tűnt a bőrkabátos, kommunista-ellenességemért kioktató Mihai. Hogy létezhetnek egyáltalán tisztességes besúgók?

A pufók arcú férfi elenged, hátralép. Majd megigazítja a gallérját, és egyszerűen elsétál. Úgy nézi a házakat, mintha csak az egész utca az övé lenne.

Lábamból kiszaladt minden erő, lecsúszom a fal mellett a földre. Egész testemben remegek. Kimerített a színlelés és a nem színlelés feszültsége, a félelem. Behunyom a szemem, a Dnyeszteren sodródom 1918-ban, hullák és tyúkketrecek úsznak el körülöttem, zenedobozom egyre csak muzsikál, az örökké ismétlődő dallam átvezet a háborgó vizeken. Fölmászom egy fára, várok. A dobozzal együtt újra és újra dúdolom a „Für Elise”-t. Egy hétre rá arra ébredek egy idegen férfi ágyában, hogy bádogbögréből hideg vizet iszom, és hogy a férfi átölel. Puha, fekete haját csinosan hátrafésülte, orra keskeny és finom metszésű, arca mosolygós. Tudom, hogy össze fogunk házasodni. Levendulát ültetek majd a kertbe, hogy ne érezzük a rothadó hullák és az árvízi mocsok szagát. Az én házam mindig levendulaillatú lesz. A pacsuliszagot örökre száműzöm.

Lehetőségek

Anyámmal minden este rettegünk, ha apám nem ér haza nyolc óráig. Ülünk a nappaliban a kanapén; a kanapé alatt doboz, tele gyerekkori babáimmal. Az ajtóra szegezett tekintettel szorítjuk egymás kezét. Néha kedvem támadna kinyitni azt a kanapé alatti dobozt, elővenni a babáimat, és beszélni hozzájuk. Ott a szőke Daniela, a barna Mihaela, és az orosz Tanya, akit Ana néni hozott nekem a Szovjetunióból. Tanya hosszú, szőke copfjai miatt mindig azt gondoltam, nem lehet igazuk azoknak, akik rosszat beszélnek az oroszokról.

Minden percben várom, hogy valami szörnyűség érjen: elgázoljanak, megfojtsanak álmomban, vagy mérgezett fagylaltot kapjak a sarki bódé vézna, sárga ruhás eladónőjétől.

Anyám minden este póréhagymalevest főz. Most már a kenyeret is jegyre adják, és tűvé tesszük az összes környékbeli boltot némi kávéért. De kávé sehol sincs, így anyám erős fekete teát főz. Fintorogva isszuk, mert már rég elfogyott a havi cukoradagunk, citromot meg nem is láttunk vagy két éve.

Egyik este apám leverten állít haza, ősz haja borzas, kékesszürke szemében könnyféleség csillog. Bejelenti, hogy lefokozták az egyetemi állásából, és a Ploiesti Intézetbe helyezték, hatvan kilométerre Bukaresttől. Vele együtt lefokoztak még egy másik kollégát is az összehasonlító irodalom tanszéken, őt gimnáziumba küldték tanítani.

- Igazából szerencsés vagyok - mondja keserű mosoly-lyal apám. Anyám szerint ez várható volt, minek lelkesedett apám olyan nyíltan a Szabad Európáért meg a kiáltványokért.

- Valóban szerencséd van - mondja anyám, és komoran összeszorítja a száját. - Diliházba is dughattak volna. Másokkal azt csinálták.

Anyám hangja szinte gonoszan cseng. Bár mindig kiállt apám és az aktivista-munkája mellett, most jövök rá, hogy ő valójában gyűlölte az egészet, és azt a veszélyt, ami ezzel apám és mindannyiónk nyakába szakadt. De anyám továbbra is úgy tesz, mintha mi sem történt volna: megtartja óráit a zeneakadémián, munka után beáll a krumpliért, jegyre kapható olajért vagy cukorért kígyózó sorokba, és azt kívánja, bárcsak maradt volna veszteg az apám. A napi aggodalmak elől menekülve éjszakánként versírásba feledkezik.

Apám mindennap hajnali négykor indul, fűtetlen, törött ablakú vonaton utazik új munkahelyére, a Ploiesti Intézetbe. Afrikai diákokat tanít, akik Ceausescu afrikai, valutakuncsorgó körútjainak eredményeképpen kerültek hozzánk. A lefokozás okozta fájdalmát enyhítendő, apám újra és újra végigolvassa a legnagyobb román költők életművét: Eminescut, Minulescut, Bacoviát, Arghezit, Blagát, Barbut, a romantikusok, metafizikusok, népiesek, szimbolisták és modernek legnagyobbjait. Néha szavalva járkál fel-alá a lakásban. Búskomor verseket mond, élve hó alá temetésről, játékosakat a tavaszról, rózsaszín és lila rügyekről, rózsakeringőről, forró szerelmes verseket az imádott ablaka előtti, kétségbeesett éjszakai sétákról a hideg holdfényben.

Jobb kedvében apám lelkesen mesél a románul tanuló afrikai diákokról, és politikai vicceket mond az esti póréhagymaleves fölött. A kedvencem az, amiben ketten ülnek a vonaton, és elered az eső. Egyikük azt mondja: Nézze, már megint esik. Mire a másik: Tudom, menjenek a fenébe! Apámnak a nevetéstől torkán akad a póréhagyma, és a könnye is kicsordul.

Idegesen pattanunk fel, valahányszor lépések hangzanak a bejárati ajtónk előtt. Ugyanígy talpra ugrunk a telefoncsörgésre is. Apám néha azt mondja:

- Ne vedd föl. Hagyjad, hadd csörögjön.

Egy nap apám azzal lep meg, hogy azt mondja, el kéne gondolkodnom a disszidáláson.

- Kezd itt veszélyessé válni a helyzeted - suttogja. - Féltelek - teszi hozzá, és szomorúan megsimogatja a hajamat. Vajon tud-e arról a pufók arcú férfiról, aki a kapualjban megfenyegetett, vagy esetleg apám is megkapta a magáét velem kapcsolatban?

Látom a haragot anyám szemében. Dühös, mert mindezt apám hozta ránk, és emiatt most elveszíti a lányát. De nem szól, én pedig tudom, hogy ezt ők már megbeszélték. Már nem titok: el kell gondolkodnom a disszidáláson.

Sok megoldás van erre, csak erő kell, hogy valamelyiket megpróbáljuk. Egyre-másra disszidálnak az emberek. Nekem is meg kell találnom a módját, tengeren vagy folyón át, vonattal vagy repülővel. Gyalog, úszva, kocsiban, határon át lopakodva. Bárhogy. A lehetőségek tárháza végtelen, legalább ebben az egy dologban.

Ahogy szorosan egymás mellé húzódva a szökésemről suttogunk, úgy érzem, minden irányból eláraszt a veszély. Zavart, de egyszersmind közönyt is érzek ebben a végtelenül ironikus helyzetben, hisz Mihai éppen akkor költözik a fővárosba, amikor én elhagyni készülök az országot. Nem is fér össze a fejemben ez a két gondolat, úgyhogy a kanapéról

felkelve a konyhába indulok, hátha sikerül ennem valamit. A hűtőben semmi sincs a tegnapi paradicsomsaláta maradékán kívül. Kiveszem, és az e heti kenyéradagunk utolsó szeletével nekilátok a nyúlós salátának.

Egy hideg, esős bukaresti estén, amikor kifordulnak az esernyők, és a hulló falevelek úgy kavarognak a szélben, mint az általános iskolai olvasókönyvem őszt ábrázoló képén, ázottan, reszketve beállít hozzánk apám pszichiáter barátjának felesége. Elújságolja, hogy kivégeztek három tábornokot a Ceausescu-kormányból, és összefogdosnak minden, illegális tevékenységgel gyanúsítható embert. Anyám elsápad, mert apám még nincs idehaza, nyolc óra elmúlt, és apámnak már vagy három órája vissza kellett volna érkeznie Ploiestiből. Anyám cigarettát húz elő az apám éjjeliszekrényén felejtett dobozból, egy kupac jegyzetcédula mellől, amiket apám egy készülő szótár új szócikkeihez gyűjtött össze. Anyám arra kéri Lilianát, helyezze kényelembe magát, kávéval is megkínálja; cikória, anyám tegnap bukkant rá a belvárosban, az orosz templom melletti kis fűszeresnél. De nem, Liliána csak vizet kér. Anyám azt kérdezi tőle, tud-e valamit apámról.

Liliána szerint mindenki bujkál. Néha az ő padlásán gyűltek össze, bevallja, segített is: legépelte az eltűntek nyilvántartását, és őrködött, míg a találkozók folytak.

Idegesít, hogy miért mondja el mindezt. Miért pont most? Miért nem tesz úgy, mintha ott se lett volna? Nem akarok ilyenekről hallani, nem akarom, hogy akár még egy szót is szóljon.

- Eléggé kiterjedt már - mondja Liliána. - Azt mondják, minden korosztályból vannak benne, férfiak, nők vegyesen, és sok a diák. De aztán ki tudja? Lehet ám, hogy a felük besúgó. Egy szép nap majd felgöngyölítik az egészet, és mindenki a másikra fog mutogatni, mert hát ilyenek vagyunk mi, románok. Pacepa disszidálása óta a dolgok csak egyre zavarosabbak.

Liliána fészkelődik, kezét tördeli. Olyan apró és duci, hogy ülve alig éri lába a földet. Nyafogó, sírós hangja tűszúrás-ként fúródik a fülembe. A férje, Mihnea az ötvenes években már ült vagy hét évet. Vendégségben volt, ahol elhangzott valamilyen metafizikai témájú vers, így egy éjszaka érte is eljött a fekete autó. Mihnea hét évvel később került elő, még a felesége és a fia is alig ismertek rá.

Liliána egyre csak a kezét tördeli. Nyugtalanító hangja az ablakpárkányt verdeső esővel együtt mintha valami katasztrófát, valami rettenetes bajt jósolna. Azon gondolkozom, talán kijuthatnék valahogy Olaszországba. Felszállnak a trieszti gyorsra, és máris a napfényes Itáliában találnám magam. Ha át lehetne jutni a határokon egyetlen vonatjeggyel.

Apám lép be az ajtón, bőrig ázott, úgy néz ki, mint valami menekült. Anyámat arra kéri, csomagoljon be neki néhány ruhát. Ion bácsi érte jön autóval, és elviszi a vidéki rokonaihoz. Valahova észak-Moldvába, a semmi közepére, ahol az emberek még mindig a kútról hozzák a vizet, és gyertyával világítanak, mert a falu egyetlen konnektora csak vész esetén használható. Nem mintha a szekusok ne találnák meg akár egy rókalyukban is, szokta mondani apám. De legalább időt nyer, amíg kitombolják magukat, hátha félre is lehet vezetni őket egy darabig. Apám már amúgy sem hiszi, hogy a Securitate annyira intelligens lenne. Ügy gondolja, terrornak ez az egész rendszere sokkal inkább azon alapszik, hogy a Szeku elhiteti magáról, hogy ravasz és mindentudó, ezzel félemlíti és bénítja meg az embereket.

- Ha mindenki ellenállna, és csinálna valamit, nem lennénk ekkora szarban. De hát tessék, ez Románia - fakad ki néha apám, és hirtelen elnyomja a cigarettáját.

Liliána heves érdeklődésére, hogy mit tud a férjéről, apám csak ennyit mond:

- Épségben van.

Az asszony nem is kérdez többet, tudja, hogy egyebet apám sem mondhat, de talán nem is tud. Apám megadja anyámnak volt tanítványa, az őt nemrég kisegítő szekus ezredes telefonszámát. Anyámnak találkoznia kell majd vele. Talán az ezredes tudja a módját annak, hogy apám lekerüljön a feketelistáról.

Nem értem, miért segítenének a szekusok. Hogy bízhat apám ilyen emberekben? Erre azt mondja, tudja ő; jók a megérzései. Petrescu ezredes sosem árulná el.

Micsoda szerencse, jut eszembe, hogy apámnak mindenhol akad egy-egy volt tanítványa. Mihaira gondolok, és kezdem azt remélni, hátha tényleg besúgó, de olyan Petrescu-féle, aki képes megóvni a börtöntől, a haláltól. Bízni akarok Mihaiban, még akkor is, ha közülük való. Legszívesebben felhívnám telefonon, hogy halljam a hangját, amint azt mondja, vigyáz majd rám. Legszívesebben mindent elmondanék neki.

Míg a csomagolásnál segédkezik, apám újabb viccet mesél. Egy ember rohan az utcán. Találkozik a barátjával, aki azt kérdezi tőle: Hova sietsz annyira? A futó ember megáll: Hát nem tudod? Az összes tevét agyonlövik a környéken! A barátja csodálkozik: De hát te nem is vagy teve. Minek menekülsz? Mire a válasz: Valóban, de először lőnek, és csak aztán nézik meg, mit.

Senki nem nevet a viccen, csak én. Apám megölel, és azt mondja, jó legyek, és ne maradjak el soká esténként, mert sosem lehet tudni. Ügy gyűlölöm már ezt a mondatot, hogy majd' felrobbanok, valahányszor meghallom. Azt hittem, apám mindig mindent tud. Most azonban zavartabbnak látom, mint valaha, még ez a mostani menekülése is naiv, értelmetlen próbálkozásnak tűnik. Hiszen ő maga mondta mindig, hogy ha akarják, előkerítik akár a föld alól is. Talán csak túlzott, szokása szerint. Talán csak bújócskázik a szekusokkal. De lehet, hogy igaza van, és a Szeku mégse olyan tökéletes és agyafúrt, mint amilyennek látszik.

Az éjszaka közepén megérkezik Ion bácsi, hogy apámat a Kárpátok északi csücskébe vigye, ahol a rokonok majd elrejtik valami pincében, istállóban, disznó- vagy tyúkólban. Apám és a bácsi üres fekete teát isznak, vaskos tréfákat mondanak mellé, és harsogva fel-felnevetnek, mintha most az egyszer nem kéne vigyázni. Irigylem apámat, Ion bácsit és Liliána férjét. Mintha mindannyian kalandfilm-hősök lennének. Hirtelen én is szerepet akarok ebben a filmben.

Nem tudom, melyik lehetőséget válasszam. Olyan döntésre kényszerítenek, amit magamtól soha az életben nem hoztam volna meg. Talán csatlakoznom kellene a pincékben gyülekező diákcsoportokhoz, hátha mégis megváltozhat minden. Ha már úgyis kockán forog az életem, miért ne kockáztathatnám valami olyasmiért, amiért tehetek is, valami nemes célért, és nem pusztán az apám vagy a szerelmem viselt dolgai miatt. És akkor ugyan mi lenne? Eszembe jut, milyen kétségbeejtőnek, milyen kilátástalannak láthatta a helyzetét Cristina. Nem akarom azt érezni, amit ő érezhetett, én élni akarok, dolgozni, csinálni valami fontosat. Egyszerre menekülnék és maradnék itt Mihai-jal. Ezek a képtelen lehetőségek újra kettérepesztik a szívemet.

Ezen az esős novemberéjszakán, amikor apám a hegyekbe menekül, én pedig először veszem fontolóra, hogy a határon túlra, Olaszországba megyek. Mihaira gondolva próbálok megnyugodni. Hiszen hamarosan megérkezik Bukarestbe. De a kétségek és az aggodalom mintha még ezt a vigasztaló gondolatot is megmérgeznék. Minden férges. Mindent betölt a rettegés, bármit teszünk vagy nem teszünk, bárkivel vagyunk vagy nem vagyunk. Apámnak és a hozzá hasonlóan menekülőknek legalább a rettegésük közös.

A román történelemnek abba a fekete foltjába képzelem magam, amiről nagynéném szokott mesélni. Anyaméhként burkolna be ez a sötét, titokzatos történelemtelenség, én pedig semmire se gondolva, magzat módjára összekuporodhatnék, és várakozva lebeghetnék a feledés meleg, kocsonyás vizében.

Bolgár csizmás, szomorú tél

Mihai beváltja az ígéretét, Bukarestbe költözik. Mérnökként kezd dolgozni valami városszéli gyárban, ami exportra, keményvalutáért készít traktoralkatrészeket. Mihai szobát bérel egy másik kerületben, közel ahhoz a helyhez, ahol a megsárgult levelezőlapot szorongatva összeeső Nadia néni is élt. A széles utcákat gesztenyefák szegélyezik, a századfordulós épületek megszürkültek a koromtól. Mihai aprócska szobájában nyikorog az ajtó, nyikorog az ágy, ahogy esténként szeretkezünk rajta, és nyikorognak odakint a lépcsők a rajtuk fel-alá járkáló emberek alatt. Néha csak ülünk, és nevetünk ezen a sok nyikorgáson, mert mindkettőnknek hiányzik a keményített ágynemű és a Mihai ablakán beáramló friss hegyi levegő. Nézzük a földrengés okozta repedéseket a falon, és hallgatjuk az öregséget, az idő múlását eszünkbe juttató, nyikorgó hangokat.

Végre minden elcsendesedett kissé. Igyekszem az elmúlt év eseményeit mélyre süllyeszteni a lelkemben, valami olyan fiókba, aminek tartalmára nem szabad emlékeznem. Moldvai bujkálásából visszatérve apám csendesebbé, tűnődőbbé válik. Ritkán megy el hazulról, amiből arra következtetek, hogy feloszolhatott a csoportjuk, és egy időre mindenkit elnémíthatott a félelem. Néhányan talán eltűntek, vagy a Mihnea elmegyógyintézetébe zárták őket.

Nap mint nap ingázom az egyetem és Mihai nyikorgó szobácskája között, és Mata Hari gondolata hirtelen ostobaságnak tűnik. Boldogan sétálunk a tölgyfákkal szegélyezett hosszú utcákon, úgy csoszogunk a vastag avarszőnyegben, akár egy öreg házaspár.

Míg Mihai dolgozik, én az egyetemen vagyok. Tucatjával olvasom az angol és amerikai drámákat a középkortól Shakespeare-en és a restauráció korszakán át egészen Tennessee Williamsig és Arthur Millerig, fejemben szerelmes, álruhát öltő, öngyilkos, gyilkoló és meghaló szereplők járnak, Tennessee Williams üvegfigurákat gyűjtögető

hősnője, vagy az Ardennes-i erdő, ahol a szerelem a legvadabb tréfákra képes.

Még a Bukarest főútjain hatalmas csigákként végigvánszorgó szürke trolibuszok is valahogy elviselhetőnek tűnnek, sőt, mintha kissé ki is színesedtek volna. A krumplival, heti cukor- vagy olajadagjukkal munka után hazafelé igyekvő, elgyötört arcú, szomorú, szinte poros emberek pedig valamiféle méltóságra tettek szert a szememben. Nem szeretem Az ügynök halálának szánalmas főhősét. Olyan banálisnak, jelentéktelennek tűnik, hogy valaki egy életbiztosításért ölje meg magát. A kommunizmusban legalább a nyugdíjrendszer jó. Nyomósabb okaink is akadnak az öngyilkosságra, például hogy kirúgnak ez egyetemről, elfog a Szeku, vagy nap mint nap egy traktorgyárban kell dolgozni.

Esténként néha azt mondom Mihainak, hogy vizsgára kell készülnöm, ehelyett azonban színházba megyek. Élvezettel sétálok a kristálycsilláros márványfolyosókon, nézem az elegáns sokaságot, fekete bársonyruhás nőket, csokornyakkendős férfiakat.

Az Iphigeneiát adják. A címszereplő fiatal lányt saját apja áldozta föl, csak hogy biztosítsa serege győzelmét a trójai háborúban. A ragyogó fehér ruhájú Iphigeneia nemesen bánatosnak tűnik. Hosszú monológban beszél magányos áldozatáról. Forr bennem az indulat az őt környező férfiak ellen, akiknek mohó dicsőségvágyáért ő kell megfizessen. Dühít, ahogyan a férfiak saját dicsőségük érdekében használják a nőket. És ahogyan aztán úgy adják elő a dolgot, mintha ez valójában az ő áldozatuk lenne, hiszen legdrágább kincsüket adják oda - szeretett asszonyaikat, leányaikat, nővéreiket, anyáikat. Hogy szaggatja köntösét, hogy tépi haját a leányát hasztalan megmenteni próbáló Klütaimnésztra! Kis híján felkiáltok a sötét nézőtéren. Belőlem ugyan nem lesz Iphigeneia, és nem fogok fehér ruhában az áldozati oltárhoz vonulni. Inkább megszököm.

Legjobban a Mester és Margarita tetszik. Margaritát Valéria Seciu, a legnagyszerűbb román színésznő játssza. Félmeztelenül áll az ablakban, és szenvedélyéről, lázadásáról beszél. A Mester lelkét elragadni készülő ördögök egyszerre mókásak és ijesztőek. A besúgókat juttatják eszembe, akik szintén lelkeket vásárolnak, csak ezek a színházi ördögök legalább színesek, és vicces piros farkuk is van.

Semmire nem vágyom jobban, mint hogy én is ilyen darabokat írhassak, ahol a lehengerlő szenvedély és a költészet érzéki monológokban árad szét, és a sárga meg mályvaszín világítás alatt groteszkül kisminkelt férfiak és nők mozognak álomszerűén.

Vége az előadásnak, az utcák csillognak a szitáló novemberi esőben. Sajnálom Mihait, aki most egyedül gubbaszt avítt szagú, nyikorgó, bérelt szobácskájában.

Hegyei, rejtett erdei ösvényei nélkül Mihai furcsán kisebbnek tűnik. Nem találja itt a helyét. Úgy áll neki a bukaresti ősz szürkesége, mint valami uraságtól levetett, túl szűk ujjú kabát.

Egy ilyen esős novemberi vasárnap délutánon készül az a vicces fénykép, amit később csak most szabadultunk a menekülttáborból néven emelgetünk. Utálatos bolgár csizmám van rajtam és idétlen, széles karimájú kalap; Mihai zöld kabátot hord, fején usanka. Egyenesen a kamerába bámulunk. Mihai szája halvány mosolyra görbül, én viszont halványan sem mosolygok. Komoran, dühösen kapaszkodom Mihai karjába. Hátunk mögött esernyős alakok osonnak, az utca csillog az esőben.

Majd' megfagy a lábam bolgár csizmámban. Havazik irgalmatlanul, Bukarest szinte ünnepivé válik a hótakaró alatt. Fejemen fehér mohairkendő.

Egyik este két villamos- és két buszjárattal kimegyek a gyárhoz, ahol Mihai dolgozik. A bejárat magas vaskapujánál várom, amíg a műszak végén kiözönlik a tömeg. A távolban észreveszem Mihait: lassan ballag, szinte húzza a lábát, meggörnyed a hóesésben. Belém hasít a félelem, hogy az a Mihai, akit én ismerek, az engem a Kárpátok rejtett ösvényein vezető, minden titkos útkanyarulatot, minden virágot és fát névről ismerő Mihai egyszer csak eltűnik majd usankájában a munkások között ezen a kültelki gyártelepen, ahol egyre csak építik a gépeket, bár valójában senki nem tudja, miért.

Reménytelen, tudom. Nem fogja kibírni. Nem fogjuk kibírni. Mihai gyűlöli ezt az egészet, én pedig őt gyűlölöm, amiért gyűlöli.

Mihai végre észrevesz a hópelyhek csillámló függönyén át. Dühíti, hogy itt talál. Egy pillanatra rávigyorog a kapunál ácsorgó őrre, aki erre azt kilátja: Jó estét, Simionu elvtárs!, majd újra elkomorodik. De amikor a vaskapun kívül kerülve vonakodva megcsókol a kavargó hóban, hirtelen az az érzésem támad, hogy nőni kezdek, óriásivá válok fehér kendőmben. Az Északi-sark királynőjének érzem magam. Nem számít, ha véget ér. Fehérnek, hatalmasnak érzem magam, akár egy jegesmedve, és csak szállok, szállok fölfelé, mint a nagybácsi a Mary Poppinsban, akit akarata ellenére a levegőbe emelt a nevetőgáz. Az esti színházi előadások jutnak eszembe a sárga és mályvaszín világításban bánatos lüktetésű, költői mondatokat szavaló színészekkel. Ügy megyek Mihai mellett, hogy lábam alig érinti a földet, lebegek a fehér piherengetegben.

Mihai albérletébe megyünk, leülünk a nyikorgó székekre az íróasztal mellé, és egy darabig csak nézzük egymást. Mihai borostás. Talán szakállat akar növeszteni?, kérdem.

- Talán igen. Nem akarod, hogy olyan legyek, mint a bukaresti hippik, az egyetemi barátaid? Nekik nincs szakálluk meg hosszú hajuk?

- Nincsenek is hippi haverjaim - felelem. - Egyébként nekem mindenhogy tetszel.

Mihai az arcát vakarja, majd két keze közé fogva felemeli a fejét, és rám néz. Azt mondja, nem bírja elviselni ezt a várost. Nem bírja a gyárat, és azt a förtelmes iparkerületet, ahol dolgoznia kell.

- Igyekszem elviselni, látod. Nagyon igyekszem… miattad. De fogalmam sincs, hogy tudsz te itt élni.

Rágyújt, és a cigaretta füstjébe burkolózva a plafont bámulja. Valami újfajta szépséget találok borostás, szomorú, elgyötört arcán. A lépcsőházban emberek járnak fel-alá. Tudom, mennyire utálja Mihai ezt az örökös fel-alá járkálást hallgatni. Megfogom, arcomhoz szorítom a kezét, erre ő mélyen a szemembe néz. Elveszem tőle a cigarettát, beleszívok. Keserű is, savanyú is, éppen illik a szoba komor hangulatához. Mihai szinte durván megragadja a fejemet, és úgy csókol meg, ahogy legmámorosabb pillanatainkban annyiszor: lassan, megfontoltan, ajkát erősen az enyémhez szorítva.

- Annyira szerettem volna, hogy együtt legyünk, Mona - szólal meg szomorúan. A nevem hallatára boldog bizsergés fut végig a gerincemen. Azt akarom, örökre csak a nevemet ismételje. Tényleg őrülten szerelmes belém.

- De megfulladok. És van is pár elintéznivalóm, kicsit aggódom miattuk. Jobb, ha nem vagyok a városban - fejezi be bizonytalanul.

Először hallom Mihait a munkáján és a hegymászáson kívül más elfoglaltságairól is beszélni. Szívem nyugtalan dobogásba kezd. Nem akarom tudni, mi lehet az a pár elintéznivaló, amit el kéne intéznie. Hallani se akarok ilyesmikről. Helyette azt szeretném hinni, hogy Mihai apám volt tanítványának, Petrescu ezredesnek a barátja, és aknamunkát folytat a Securitatén belül. De Mihai újra megcsókol, én pedig hagyom, hogy elsodorjon a vágy.

Másképp szeretkezünk, mint eddig; lassan, megfontoltan, szerelemes szavakat suttogva, örök hűséget ígérve egymásnak közben, és meg is feledkezünk az ágy nyikorgásáról, meg a lépcsőházi jövés-menésről. Besötétedett, alig látjuk a másik arcát, zokogunk egymás karjaiban. Február közepére Mihai felmond, és vissza is utazik szeretett hegyei közé. Újra csak az iskolai szünetekben láthatjuk majd egymást, újrakezdődik majd ingázásom a vonaton. Ez a mostani tél azonban végtelennek tűnik, a nyár pedig olyan, de olyan messzinek. Néha elbuszozom Mihai korábbi albérletéhez. Rovom a köröket a kormos, nyikorgó lépcsőházú épület körül. Majd' megfagyok bolgár csizmámban.

Tavasz, barna leves

Egyik este, amikor éppen megtettem körömet a ház körül, amelyben lakva Mihait olyan súlyos és sötét elvágyódás gyötörte, mint maga ez a februári alkony, az utca túloldalán zsebre vágott kezű, magabiztosan sétáló árnyra leszek figyelmes. Az az érzésem támad, hogy ez az árny engem figyel. Legszívesebben elfutnék, de nem akarom, hogy üldözőbe vegyen. A napfényes Olaszországba vágyom, vagy Bermudára, Valparaisóra, akár Bulgáriába - másik földrészre, másik bolygóra.

Ahelyett, hogy a sarkon megvárnám a 99-es buszt, inkább a nyikorgó lépcsőházas épületbe rohanok. Egy pillanatra meg is feledkezem arról, hogy Mihai már nem lakik itt. Balra fordulok, Mihai hajdani szobája irányába. Lenyomom a kilincset, nyitva. Belépek, mintha most is ott várna.

Odabent derengő félhomály. Az íróasztala fölé görnyedve traktoralkatrészeket tervező Mihai helyett azonban egy karikás, vörös szemű vénember fogad. Kezében kanál, szájából valami barnás lé csöpög a szakállára.

Hatalmasat sikítok. Az óta a januári este óta, az utánam kiáltó árnyék óta érik, növekszik bennem ez a sikoly. Sikítok és sikítok, a vénember felpattan, fellöki a levesestálját. Arcára kiül a rémület, riadtan felém nyújtja remegő kezét. Könyörög, hogy ne jelentsem fel, amiért nem az övé a lakás, nagyon szépen kéri, ne jelentsem fel, majd zokogni kezd.

Most már fogalmam sincs, ki mit akarhat tőlem. Leülök Mihai hajdani székére, nézem ezt a vénséges vén, barna levestől csöpögő szakállú apót, és már csak azt tudom, hogy örökre el akarok menni innen. A trieszti gyorsra vágyom, és arra a pillanatra, mikor a vonat átlépi az olasz határt, olajfák és a kék hegyek, római romok vonulata előtt kirajzolódó bársonyos, sötét fenyők között találjuk magunkat, ahol az emberek beszéde leginkább valami vígoperára emlékeztet, és olyasmiket mondanak folyton, hogy mamma mia meg mascalzone. A székről felállva így szólok:

- Nagyon sajnálom, uram. Kérem, bocsásson meg, amiért megzavartam a vacsoráját.

A vénember megkönnyebbülten néz rám. A másik pillanatban már kint vagyok az épületből. Hanyatt-homlok rohanni kezdek. Nem ülök fel a buszra, csak szaladok, szaladok, mint álmomban a fehér kanca, átszelem Bukarestet, könnyeim összekeverednek a jegesen szitáló februári esővel.

A buszon tülekedve időnként továbbra is felfedezem Dumitriu őrmestert. Néha még köszön is, mintha csak régi jó ismerősök volnánk. Ő az én leghűségesebb követőm. Néha belebotlom az egyetemre menet. Felfedezem esténként az utcán, amikor a színházból vagy a könyvtárból hazafelé tartok. Mindig öltönyt-nyakkendőt visel. Tulajdonképpen miért ne adhatna a külsejére az is, aki más emberek követésével és feljelentésével foglalkozik? Mindezt nem akarom megosztani apámmal. Minek aggasszam tovább, még a végén valami meggondolatlant tesz a védelmemben, például felpofozza Dumitriut az utca közepén, mint egyszer tizennégy éves koromban egy utánam ólálkodó kétes alakot.

Éjszakánként néha mintha lépéseket hallanék magam mögött a vészjóslóan néma utcán. Mintha árnyékok köröznének a házak körül. Ám az óta a kapualjba szorítós este óta úgy suhanok végig saját életemen, mintha többé már semmi nem sebezhetne meg.

Egy kora márciusi délutánon, amikor megjelennek az első, szerényke kis hóvirág- és ibolyacsokrokat áruló cigányasszonyok, és ocsmány bolgár csizmámat végre kicsit kevésbé ocsmány magyar papucscipőre cserélhetem, az utcán megpillantom Anca Serbant. Mihneával, apám pszichiáter barátjával sétál annak a háznak a romjainál, ahol krémest árultak a '77-es földrengés előtt. Itt mindig óriási a tülekedés a járdán, hiszen alig férni a homlokzat elé felállított állványoktól és a felújításon dolgozó munkásoktól. Talán éppen ezért találkoznak Ancáék pont itt, ahol kevésbé feltűnő. Kicsoda, mégis miféle istenteremtménye lehet ez az életemben kísértetként fel-felbukkanó fantom-nő, aki egyszerre Bukarestben terem, és aki most négyszögletes, barna papirosba burkolt csomagot ad a szekusok összefogdosta, kényszerzubbonyban, hülyére gyógyszerezve rohadó „politikai vádlottak” kórházában dolgozó Mihneának?

Próbálok észrevétlen maradni, félrefordulok hát egy csokor jácintért a sarkon ácsorgó asszonyhoz. Figyelem, ahogy Mihnea átveszi a csomagot, és pár rövid mondatot vált hajdani éjszakai támadómmal. A dülledt kék szemű, csontsovány Mihnea leginkább kísértetre emlékeztet. Kérek egy csokrot, és beleszagolok. A virágok illata úgy árad szét testemben, akár valami szoknyámat pajkosan fellebbentő tavaszi fuvallat.

Köszönöm, mondom mosolyogva, és pénzemet a virágárus asszony nedves, hideg markába csúsztatom. Hazarohanok, bár tudom, még ott sem lehetek biztos afelől, hogy nem figyel senki. Ha apám továbbra is barátainak ellenálló csoportjában tevékenykedik, akkor valóban kockán forog az életem. Ha Mihai csak a legtávolibb kapcsolatban is áll a besúgókkal, akkor az enyémmel együtt apám élete sem ér már egy fabatkát sem. A képlet egyszerű, nem nehéz felfogni. Így vagy úgy, de veszélyben az életem, ha csináltam valamit, ha nem. Sose vágytam ilyen zavaros, őrületbe kergető életveszélyre. Hát nem voltak egyszerűbbek a bombázások meg az éhínség? Akkor csak túl kellett élni, ennyi volt az egész. Vagy eltalált a bomba, vagy nem. Megáradt folyókon sodródtál, a tíz körmöddel kapartad ki a földből a gyökereket, minden könyörtelenül világos volt. Vagy túlélted, vagy belepusztultál.

Bár azt mondhatnám, hogy a történelmi és természeti katasztrófák sorozatait túlélő nagynénéimnek, ősanyáimnak rosszabb dolguk volt az enyémnél! Bár megnyugtathatna a tudat, hogy legalább kenyér, krumpli és cikóriakávé van, hogy nem éhezünk nap mint nap! Bár örülhetnék annak, hogy jácintot vehetek az egyetemről hazafelé jövet! Mégis, arra jöttem rá, irigylem az ősanyáimat. Anyai nagyszüleim megsárgult fényképére gondolok; valamikor a háború idején készülhetett egy bál előtt, amolyan pazar háborús bál lehetett, Vera nagymama fénylő fekete estélyit hord, hajában virág, szoborszerű nyakát gyöngysor ékesíti, a jóképű Victor nagyapa gomblyukában szintén virág, látszik, táncolni készülnek, és azt remélik, a háború után majdcsak megjön a béke is, és minden jóra fordul.

Áprilisban, amikor a sárga aranyvesszők és a rózsaszín gesztenyevirágok éppen bontogatni kezdik szirmaikat, apám egyik barátjának lányát, Rodica Rusut elüti egy piroson áthajtó autó. Apám szerint Rodica mindkétfelé dolgozott. Nem volt eléggé óvatos.

Már semmit nem értek. Bármelyik oldalra beállhat az ember, de minek két titkos életet élni egyszerre? Ennek végképp mi értelme van? Sajnálom a lányt, sajnálom szétroncsolt testét, kétségbeesett szüleit. Talán ugyanezt csinálja Mihai is, talán ő is kétfelé titkolózik. Erre gondolhatott, amikor azt mondta, van pár elintéznivalója⁷. Mostanában a levelei is távolságtartóbbak: röviden beszámol új állásáról a brassói traktorgyárban, és pár sorban megírja, hiányzom, meg hogy várja már a nyarat. Csak a nyarat; még annyit se ír, hogy engem várna.

Szabályosan rettegek már. Szorosan a házfalak mellett járok, hosszú kerülőket téve, csak hogy ne kelljen átmennem az úttesten. A buszon elhúzódom mindenkitől, aki csak kicsit is közelebb jön hozzám, vagy könyökével lökdösve a zsúfolt jármű belseje felé tessékelne. Vigasztalásképpen néha elnézem, mint szoptatják szabályos, gömbölyű mellükből korallpiros szájú, pufók gyermekeiket a buszon ülő koldusasszonyok.

Egyik este hárman ülünk szüleimmel a virágzó tavaszi fák illatától átjárt lakásunkban, és a szökésemet tervezgetjük. Apám ebben a kérdésben határozottabbnak, megingathatatlanabbnak tűnik, mint valaha.

- Hát látod, szegény Rodica is hogy járt. Bármi megtörténhet, még az se számít, melyik oldalon állsz - mondja apám. Anyám bólogat. Suttogva beszélnek, vigyázva körbe-körbe tekingetnek az illatos tavaszi éjszakában.

- Ráadásul neked itt semmi jövőd, Mona. Itt ennél csak még rosszabb jön - mondja apám.

Tudom, ez az a döntés, ami mindent ki fog mozdítani a helyéből, és ami még kíméletlenebb változásokat tartogat, mint amilyeneken a családom valaha is keresztülment. Kegyetlenebb lesz ez a háborúnál, Sztálinnál vagy Ceausescunál is.

Tudom, emberek százai, ezrei tették már meg ezt a lépést előttem. Tudom, hogy naponta vannak, akik a határon átjutva igyekeznek menteni az életüket. Mindennap, minden órában készülnek szökési tervek. Sok közülük sikerrel jár. A vonatok, hajók, repülők egytől egyig rejtenek néhány bármire elszánt utast Romániából, akik mindenüket kockára teszik, és a teljes feledés mindent elmosó hullámába rohanva, új, szabadabb partok felé igyekeznek. Ezt mind tudom, de nem érdekel, nem így terveztem az életemet, amikor annak idején fogalmazást írtam a hazaszeretetről. Azt hittem, minden jóra fordul, amikor megismertem azt a titokzatos hegyi fiút, és a Kárpátok balzsamos mélyein, vadvirág- és hószőnyegeken felfedeztem a minden mást felülmúló szerelmet.

Nem bírom elviselni, hogy ez lett belőle. Hogy most már nincs más út. Az élet örökös versenyfutássá vált. Árnyékok elől menekülök, felriadok minden suttogásra vagy lépészajra. Keresztül akarok vágni ezen az egészen, és agyonlőni minden besúgót, végül pedig azt, aki a rettegésnek ezt a hálózatát kitalálta. Agyon akarok lőni mindenkit, aki kiöli az életünkből a szépséget. Lassan sétálnék feléjük, testre simuló, lila selyemruhában, sötét napszemüvegben, egyenesen a fekete szívük kellős közepébe lőnék. És akkor hopp - nagy, színes robbanással egyszerre megszűnik minden, és új élet jön.

Szorongatjuk egymás kezét a szüleimmel, és hallgatunk pár percig. Az utcazajt figyeljük. Telnek a pillanatok. Talán angyal száll el fölöttünk. Talán valami láthatatlan jelenlét, őseink küldötte lebeg körülöttünk a szobában, aranyfényből szőtt takarót terítve lelkünkre gyengéden.

A csendet apám töri meg. Tervezni kezdjük a szökésemet. Hamarosan felszállok majd a trieszti gyorsra. Nagyon hamar.

Még ezen a nyáron.

Utoljára a sziklánknál

Az a vonat egyébként nem is Triesztbe megy. Csak így hívtuk. Valójában Zsombolyára vitt, a jugoszláv határra, ahonnan aztán a belgrádi járattal lehetett továbbjutni Triesztbe, már ha az ember sikeresen meggyőzte a szerb hatóságokat, hogy Romániába visszatoloncolva csak a biztos halál várna rá. Ilyenkor őrizetbe veszik az embert pár napra, majd - ha minden jól megy - továbbengedik. Az ember aztán innen egyszálegyedül folytathatja útját, feltéve, hogy sikerült elég pénzt csempésznie magával ahhoz, hogy megkenje a kalauzt és az olasz határőröket. Jó páran csinálták ezt. Legalábbis így mesélik a barátok, rokonok, ismerősök ismerősei.

Mások a Dunán át szelídebb kommunista szomszédainkhoz, Jugoszláviába vagy Bulgáriába, esetleg a Fekete-tengeren keresztül Törökországba úsztak. Megint mások a jugoszláv határ mentén húzódó szögesdrót-kerítés alatt másztak át, ha sikerült némi pénz ellenében megegyezni a határőrökkel, néznének addig a másik irányba. Volt olyan is, aki abban a reményben, hogy kijátszhatja a határőrséget, nem fizetett, csak lopakodott, megmegdermedve, valahányszor közeledett az őrjárat, apránként továbbkúszva, amikor az őrök éppen hátat fordítottak. A határvadászok híresen kegyetlenek: lelőttek mindent, ami csak mozgott. Ennek ellenére néhányan mégis átjutottak Jugoszláviába.

Én a trieszti gyorsot választottam. Turistaként próbálok majd Belgrádba jutni. Ez így nem is lesz olyan feltűnő, Romániából sokan utaznak Belgrádba turistavízummal, a szomszédos kommunista országok felé nem annyira nehéz az átjárás. A románok olyan kétségbeesetten szeretnének látni bármit is a határon kívüli világból, hogy egynapos kirándulásokat szerveznek Bulgáriába, vagy egyhetes utakat Oroszországba, csak hogy utána elmondhassák: Az oroszoknak még nálunk is rosszabbul megy. Harisnyanadrág meg borostyánékszer, az van dögivel, az emberek viszont gyakorlatilag éheznek. Ha már Párizsba vagy Rómába nem utazhatunk, miért ne néznénk meg legalább Belgrádot?

Apám egyik volt tanítványa jugoszláv nőt vett feleségül, az örökké vörösre rúzsozott szájú, selyemnadrágos Biljanát. Abban az időben, amikor férje a Bukaresti Egyetemen tanult, Biljana havonta átjött hozzá Romániába.

Anyám elújságolja, hogy már megpróbálta felkeresni egykor Amerikába disszidált barátnőjét, Nórát, akinek narancsfás, mosolygó fényképe mind a mai napig ott áll mahagóni íróasztalunkon. De Nora nincs sehol, anyám egyetlen levelére sem jött válasz. Lehet, hogy Nora továbbköltözött Kanadába vagy Ausztráliába. De az is előfordulhat, hogy anyám leveleit egyszerűen elfogják a határon; az ilyesmi mindennapos dolog. Úgy tűnik tehát, hogy Biljana az én egyetlen utam a szabadsághoz.

Biljana Zsombolyán vár majd rám, együtt utazunk tovább Belgrádba. Ezt követően pedig… minden homályba vész. Így vagy úgy, rá fogjuk beszélni a szerb hatóságokat, engedjenek be az országba, utána pedig valami csoda folytán majdcsak átjutok azon a másik, nyugati határon is, és letelepszem Olaszországban.

Van, hogy az ember néha a jugoszláv határőröktől közvetlenül a román hatóságok kezébe, onnan pedig egyenesen a börtönbe kerül. Ha szerb asszonnyal utazom, a jugoszláv és román szervek talán könnyebben elhiszik, hogy csak látogatóba megyek Biljanához Belgrádba.

- Csak ennyit mondj nekik, ha a papírjaidat kérik - mondja anyám, igyekezvén palástolni afölötti aggodalmát és fájdalmát, hogy talán soha többé nem lát majd engem.

Ezt az utolsó nyarat nagyrészt a Kárpátokban töltöm. Már augusztusban járunk, de az útlevelem még mindig nem érkezett meg. Jó esély van rá, hogy soha nem is fog, és az egyik felem azt kívánja, bárcsak így történne. Mihai karjában fekszem a puha levélágyon, amit a fenyőfák alatt vetett nekem, Mihai feketeáfonya-szemeket adogat egyenként a számba, és vadvirágok neveit sorolja. Hát mi többre vágyhatnék még az életben? De igenis, többre vágyom, és másik felem türelmetlenül várja az útlevelet. Hiszen elüthetnek az utcán, Mihairól pedig kiderülhet, hogy a politikai színtér túloldalát szolgálja. Komolyabb is, mint rendesen, gondolatai el-elkalandoznak. Egyszer, csak hogy felmérjem a hatást, azt mondom: „Kibaszott Ceausescu, remélem, hosszú kínok közt múlik majd ki”. Mihai a szemembe néz, és legnagyobb meglepetésemre ezt mondja: „így legyen, a rohadt szemét állat.” Van valami furcsa tettetés a hangjában. Gondolom, ez lehet a szekusok módszere: úgy tesznek, mintha belemennének a viccbe, veled együtt szidják, kritizálják az elnököt meg a pártot, csak hogy még többet kihúzhassanak belőled, hogy lássák, meddig mész el.

Mihai most még gyanúsabbnak tűnik, mint amikor annak idején védelmébe vette Ceausescut. A veszély mintha közvetlenül a fejem fölött lebegne. El kell tűnnöm innen, mondom magamnak, míg Mihai szobájában ülünk, és ő régi gitárját hangolja. El kell tűnnöm, minél előbb, annál jobb. Aztán Mihai belekezd az egyik dalunkba, én pedig lassacskán elbizonytalanodom.

Vérzik a szívem, valahányszor a régi, rajongó tekintettel néz rám. Mindegy már, hogy szereti-e vagy gyűlöli az elnökünket, ezt a közönséges bűnözőt. Hiszen minden pillanattal egyre közelebb kerülünk ahhoz a perchez, amikor majd utoljára ölelem, utoljára csókolom, utoljára nézhetek a szemébe. Egyik este, az állomást elhagyó trieszti gyors füttyének hallatán zokogni kezdek. Mihai átölel, mint a betegeket vagy haldoklókat szokás.

Augusztus legvégén éppen a hazaútra csomagolok, amikor telefonál anyám, és azt mondja, megvan a piros cipő. Ez a jelünk, megérkezett az útlevelem. Megdermedek, mint akit fagyasztóládába dugtak. Másnap Bukarestben kell lennem. Mihainak nem mondhatom meg, miért kell két héttel a szokásosnál korábban hazamennem. A szüleim megígértették velem, hogy senkinek nem szólok egy szót se.

- De senkinek - mondta apám, és tudom, hogy Mihai-ra gondolt.

Kézenfogva sétálunk Mihai-jal. Fölöttünk dagad a telihold, az éjkirálynő szinte szemérmetlen illata szétárad a környéken. Újra ellágyulok, testemben forróság hullámzik, a bánat árvízként, tűzvészként, földrengésként, minden lehetséges elem formájában hatalmába kerít. Ügy remegek, mint az az epilepsziás asszony, aki kicsi koromban alattunk lakott, és akit egyszer a szemem láttára ért a roham; reszketett, vonaglott a földön. Senki emberfia le nem csendesíthette ilyenkor, míg végül magától mély, napokig tartó álomba nem zuhant. Így remeg most az én bensőm is, és Mihai csak bámul, amikor az utca közepén hirtelen összekuporodom, karjaimat magam köré fonva. Csak áll és vár, közben újra rágyújt. Szeretem kapkodó mozdulatait, ahogy tenyeréből ellenzőt csinál a lángnak, majd kétszer-háromszor vadul beleszív a cigarettába. Mennyire fog hiányozni minden egyes apró rezdülése, gesztusai, amiket már kívülről tudok.

Személyes világvégem közepén mintha az ész és erő finom, fénylő húrja feszülne. Selymes, sima és erős ez a húr, belekapaszkodom, így sikerül megnyugodnom kissé.

Mihainak azt mondom, azért megyek haza a tervezettnél hamarabb, mert a Közoktatási Minisztérium kötelezővé tette számunkra a termelési gyakorlatot, amit közvetlenül a tanévkezdés előtt kell elvégezni, abban a városban, ahol iskolába is járunk. Most lennék majd másodéves a Bukaresti Egyetemen. A gyakorlat abból áll, hogy állampolgárrá nevelődésünk szerves részeként krumplit és hagymát válogatunk, és közben Beatles-dalokat éneklünk meg trágár vicceket mesélünk egymásnak. Néha angolra vagy franciára váltunk, hogy a felügyelő elvtárs ne érthessen minket. Angolul tárgyaljuk meg, milyen sötét és undorító is a krumplis- és hagymásládák sorai között fel-alá járkáló elvtárs, és megjegyzéseket teszünk az agykapacitására. Iona barátnőm egyszer azt mondta: „Milyen kár, hogy a kormány nem taníttatja őket idegen nyelvekre” - ettől aztán kirobbant belőlünk a nevetés. Néha krumplicsatázunk is; ilyenkor az elvtárs felír minket a füzetébe, helytelen krumpliválogató magatartásért. Néha akkor is felír, ha nem románul beszélünk. Odaállok Mihai elé, megmondom neki, hogy a tervezettnél hamarabb kell hazautaznom, a krumpliválogatás miatt. Tulajdonképpen nem is hazudok, bizonygatom magamnak, hiszen ha valóban elkezdeném a másodévet, akkor most tényleg termelési gyakorlatra kellene mennem. Ez az éjszaka a mienk, a mi utolsó éjszakánk.

- Gyere, menjünk fel a sziklánkhoz - mondom Mihainak. - Nézzük meg holdfényben is!

Kérésem nem lepi meg, mintha csak erre számított volna.

- De nem vagy hegymászáshoz öltözve - mondja.

- És ez mikor zavart minket bármiben is? - nevetek.

- Jó, majd viszlek, ha kell - mondja. Éppen, mint legelőször, villan az eszembe.

Az utolsó busszal megyünk a végállomásig, a hegy lábához, ahol már az erdő kezdődik. Sötétben mászunk felfelé. Mihai keze erősen, szilárdan tart, egy percig sem enged el.

Sziklánk fenségesen ragyog a holdfényben. Azonnal felismerem, bár semmi más nem hasonlít arra a délutánra, amikor először csókoltuk meg egymást a felhők fölött. Megborzongok kissé, ahogy Mihai gyengéden a fehér kőfalhoz nyomja hátamat, kabátjával betakargat, átölel, és megcsókol a holdfényben úszó Fekete-templom fölött. Kis barlangba vezet a szikla alá, lassan, hullámozva szeretkezünk, szinte álomban, a gyantaillatú éjszaka csöndjét néha-néha megtöri a bagolyhuhogás vagy a rókák ugatása. Testem hatalmassá, teltté duzzad, akár az éjkirálynő virágja, lüktet a Kárpátok vad éjszakájában, ahol szeretni tanultam, és ahová majd kiolthatatlan sóvárgással mindig visszavágyom.

Másnap reggel búcsúzóul utoljára meglátogatom Mihait. Nincs otthon. Megkerülöm a házat, benézek az ablakán. Betontéglát cipelek az ablak alá, arra állva kémlelek befelé. Ágya be van vetve. A szoba gyanúsan tiszta, mint ahonnan elutaztak. A sarok, ahol Mihai terepmintás hegymászónadrágját és túrabakancsát tartja, most üres. Óvatosan benyomom az ablakot, enged, nincs bezárva. Szélesre tárom az ablaktáblákat, a párkányba fogódzva felhúzom magam, és bemászom a szobába, akár a legelső nyarunkon. Tűvé teszem az egész szobát Mihai nadrágjáért és bakancsáért, de azok nincsenek sehol. Az ágy alatt ráakadok egyik rég elveszett kombinémra. Piros, csipkés kombiné, Mihaitól kaptam karácsonyra, a nagy szilveszterezésünk évében. Virágon, fenyőtobozon és erdei gyümölcsökön kívül ez az egyetlen ajándékom tőle. Illatunk, érintéseink, szerelmünk hangjai mintha itt lebegnének a levegőben.

Leülök az ágyra, végignézek a szobán, ahol annyi gyönyörteljes és gyötrelmes órát töltöttem. Ez a szoba volt a mi külön birodalmunk. Émelygek, gyomromban mintha hatalmas lyuk tátongana. A gondolat, hogy nem látom többé Mihait, elviselhetetlen, metsző fájdalomként járja át gyomromat, rekeszizmomat, ágyékomat.

Fogalmam sincs, miért nincs itthon. Ő maga mondta, ugorjak be reggel az állomásra menet, hogy elbúcsúzhassunk. Az az érzésem, történhetett valami, ami miatt Mihai most jó darabig nem is tér vissza. Egy órám van még vonatindulásig. Aztán, ha minden tervszerűen halad, pár nap múlva a trieszti gyorson folytatom utamat.

Itt maradhatnék, megvárhatnám, hogy kiderüljön, mi is történt Mihai-jal. Lekéshetnem ezt a mostani vonatot, és minden egyéb vonatot is, letehetnék a szökési tervemről. Hát hogyan is indulhatnék neki anélkül, hogy Mihai-tól elbúcsúztam volna, hogy még egyszer utoljára láthattam volna? Mindent el fogok mondani neki. És végre ő is felfedi majd a titkait, megmagyarázza, miért követnek mindenhová, mire véljem Anca éjszakai vádaskodását, és hogy ő maga miért viselkedik sokszor úgy, mintha valami eltitkolnivalója volna… Ez egyszer kiszedem belőle a teljes igazságot. Még mindig a piros kombinét szorongatom. Emlékszem, mihelyt odaadta, azonnal felpróbáltam, csak hogy minél hamarabb lehúzhassa rólam.

A kombinét az ágyra fektetem, gondosan szétteregetve, mintha én magam feküdnék ott. Kimászom az utcára, az ablak nyitva marad utánam. A szobának most kell a levegő.

A vonatablakból nézem a Kárpátok elsuhanó erdőit. Most utazom utoljára Bukarest felé, a legközelebbi vonat majd a másik irányba visz, örökre el innen. A trieszti gyors, ami nem is Triesztbe megy.

A vonaton búcsúlevelet írok Mihainak. Akarom, hogy tudja, mit jelentett nekem, mit jelent örökre. Titkos hegyi ösvényeinkről írok, és a kis fészekről, amit egy vén tölgy árnyékában, apró, erdei bogyók és virágok borította ösvényke mellett készített nekem. Elmondom, hogy sosem felejtem el mély, rekedtes hangját, borzas, sötét haját. Elmondom, milyen képtelenül szerettem, hogy egy nőstényfarkas éhségével vágytam rá, úgy kívántam, mint valami parasztasszony, aki hanyatt fekszik a bogyókkal, vadvirágokkal borított kemény földön. Akár lehettünk volna a világ bármely másik csücskében is, írom, Patagóniában vagy Valparaísón, ugye, emlékszik, mennyit nevettük, hogy egyszer majd Patagóniába vagy Valparaísóra utazunk jaguárokat nézni? Értelmetlen hosszúságú, teljes nevemmel írom alá: Mona Maria.

A bukaresti vonatról leszállva azonnal, még az állomáson postára adom a levelet.

A trieszti gyors

Utolsó két napom furcsa valószerűtlenségben telik. Egyszerre próbálok elszakadni mindentől, és mindent magamba szívni. Anyámmal éjjelente csomagolunk, sötétben, gondosan összehúzott függöny mögött, nehogy az utca túloldalán lakó Dumitriu meglássa, mit csinálunk, vagy mi kerül a bőröndbe. Suttogva beszélünk, hátha lehallgatnak. Beteg vagyok a bánattól.

Azt akarom, minden a vérembe, retinámba, húsomba égjen.

Amikor egy szeptemberi délutánon felszállok a trieszti gyorsra - utolsó utamra indulván a Kárpátok között - csak azt a mogorva, borostás Mihait tudom magam elé idézni, aki a nyári szünet végén elbúcsúztatott az állomáson.

A hegyek láttán összefüggéstelen emlékfoszlányok rohannak meg: a Kárpátok meredek hegyei, völgyei, a bársonyos füvű fennsíkok a birkanyájakkal, a kísértetiesen visszhangzó fenyő-, tölgy- és bükkerdőket keresztülszelő, gyors sodrású, vad folyók és vízesések. Kamaszok vagyunk. Sokat játszunk a visszhanggal az erdőn. Miruna, runa, na, aaa… Cristina, tina, ina, aaa… Radú, adú, dú, úúú… Mihai, haí, aí, aí, Hí… Mona ona, ona aaaa…! Nevünk végighasít a völgyeken, és megsokszorozódott hangokként tér vissza hozzánk, tisztán, gömbölyűén, világosan, mint a vízesés habzó csöppjei. Dobálózunk a visszhanggal, neveink összegabalyodnak, kergetőznek a levegőben.

Előfordul, hogy a visszhang megragad a völgyben, és hajnalig tekereg, pattog a sziklafalak között. Legalábbis így mesélik a fekete fejkendős öreg nénik. Azt is mondják, nem szabad lemenni a hegyről, míg a visszhangunk el nem csöndesedik, különben a hang megragad, és egész éjjel a völgyben fog kísérteni. Ilyenkor sírnak a csecsemők, a szerelmesekre pedig átok száll, teszik hozzá a tornácon kötögető nénik. Neveink összeölelkeznek a legelő birkák, sziklás hegyoldalak fölött. Mona, ona, onaaa … Mihai, ihai, ha, ina, ai, a, mi, mo, ha, na, aaa…

Egyszál egymagam utazom ezzel a hegyeket átszelő vonattal, távoli határok felé, ki a világba. Gyereksírás visszhangzik az éjszakai szerelvényen. A gyerek anyja alszik. Kendős feje álmában el-elbólint. A gyerek, ha nem szophat, sírni kezd, mígnem anyja fölébredve újra megszoptatja. Megnyugtató ez a gyereksírás, igyekszem minden porcikámmal magamba szívni.

Bár én is kisbabával indulhattam volna erre az útra, első szerelmem gyümölcsével! Az izzadság- fokhagyma- és kimerültségszagban, a párás ablaküvegnek támaszkodó fejek között mohón kívánom, bárcsak az enyém lenne ez a síró gyermek. De nem így rendeltetett, mondanák a hegyi falvak tornácain örökkön-örökké kötögető öreg nénik. Vagy ki tudja, jut eszembe, az utolsó éjszakánkon nem vigyáztam eléggé, hátha most Mihai gyermekét hordom, és vele együtt utazom a nagyvilágba. Így valami Mihaiból mégis örökre velem marad. Ugyanakkor el is borzaszt a lehetőség: bárhova is vet a sorsom, ugyan mihez kezdhetnék idegenek között terhesen, majd egy újszülöttel? Már nem élvezem a vonatbeli gyereksírást, idegesítővé válik. Számolgatom, mikorra várható a menstruációm. Öt nap múlva megjön, nem lehetek terhes. Nem akarok gyereket, most nem, talán majd valamikor később. Ez a gondolat még inkább felzaklat, hiszen kinek is szülhetnék, ha Mihai örökre eltűnt az életemből? Örökre eltűnt az életemből, ez sehogy nem megy ki a gondolataim közül. Felkapom hát a csomagomat, és továbbállok a következő, gyereksírás-mentes kupéba.

El sem búcsúzhattam tőle, nem is láthattam még egyszer utoljára. Ugyanakkor ott él bennem az összevisszaság emléke is, mintha fordítva tekercselték volna az agyamat, mintha leginkább egy Dali-festményre hasonlítana: végtagok hevernek szerteszét, ég és föld egymásba préselődött, hatalmas órán vöröshangya mászik. Semmi nincs rendjén, mindenen sárgás köd ül. Sikítani akarsz, és nem tudsz.

Egyre közelebb ér az az ember a hátad mögött, te kitátod a szádat, amekkorára csak bírod, de nem jön ki semmi, majd eltűnsz saját rémálmod rettegésének sötétjében. Aztán, mielőtt még észrevennéd, már sorban is állsz a sarkon, hátha maradt még egy csomag steril vatta számodra.

Rózsaszín-fehér csíkos ruhám fiatalít rajtam; az ablak mellett ülve elnyelem az odakint elrohanó táj minden egyes apró részletét. Hallgatom az utasok beszédét, figyelem a szavakat, a gömbölyű magánhangzóikkal, hol édes, hol kemény mássalhangzóikkal. Az én nyelvem, az én első szavaim, pergőek, játékosak, dühösek - de már nem sokáig. Hamarosan idegen nyelveket hallok, idegen helyeken idegen arcokat látok majd. Állítólag az összes menekült közül a románok sóvárognak legerősebben a szülőföldjük és az anyanyelvük után. Legalábbis ezt mondják azok, akik már beszéltek olyanokkal, akik már jártak látogatóban disszidenseknél. Azt mesélik, ha két román véletlenül összetalálkozik valahol a nagyvilágban, anyanyelvük hallatára zokogásban törnek ki, még a legforgalmasabb helyeken, akár Párizs vagy Róma terein is.

Néhányan kenyeret esznek kolbásszal. Arról beszélgetnek, hogyan bukkantak némi vajra, sajtra vagy egy-egy pár harisnyanadrágra a fővárosban. Ezeket most úgy viszik haza saját városkáikba, mint valami hadizsákmányt. Még hat óra út áll előttem, míg a határvárosba érve remélhetőleg megtalálom Biljanát, aki Belgrádba visz, és segít továbbjutni Triesztbe. Anyám uborkás szendvicset csomagolt nekem, közben nyelte a könnyeit és arra gondolt, milyen messze leszek már, amikor ezt a szendvicset megeszem, és ki tudja, mikor látjuk egymást újra, és vajon látjuk-e egyáltalán.

Retikülömben van még egy boríték is, tele fényképekkel, egész úton az ölemben szorongatom. Az egyetemi indexemet is elhoztam, hogy bárhol is kötök ki, mindenütt elismertethessem eddigi tanulmányaimat. Az indulásom előtti estén apám apró, fából és ezüstből készült Szűzanya-ikont ajándékozott nekem. Még az ő apjáé volt, neki szerencsét hozott, mondta, és beletúrt őszes hajába, éppen a fölött a forradás fölött, amit a legutóbbi szekus kihallgatás hagyott a homlokán. Nem szeretem a Szűzanyát, akkor se, ha én is az ő nevét viselem. Olyan képtelenül tiszta. A kicsit ikont azért megtartottam. Kezemet a retikülömbe csúsztatva végigsimítok az ikonon, majd ujjaim továbbsiklanak a fényképekre. Titkon rájuk pillantok.

Próbálom elterelni gondolataimat Mihairól. Szörnyű, fájdalmas emlékeket igyekszem felidézni, csak hogy némi értelmet leljek mostani utazásomban, ezen a jugoszláv határ felé zakatoló vonaton, a fokhagymás kolbászt rágó, csirkezúzáért való hosszas sorbanállásaikról beszélgető emberek között.

Megállunk valami kis állomáson. Nézem a holdat a Kárpátok fölött, mélyet lélegzek. Arcomat hűsíti a gyantaillattól terhes éjszakai hegyi levegő. Képtelen vagyok a borzalmakra gondolni. Még a szörnyűségek teljes tárháza - a boltok előtti végtelen sorok, a koszlott házak, a Nép Atyját ábrázoló plakátok, a sitthalmok alatt heverő, vagy a járdán elgázolt halottak - sem képes csökkenteni a búcsúzás fájdalmát. Mindent itthagyok, kivéve… önmagamat. Eszembe jut az Ifjúkori önarckép, amit az amerikai könyvtárban olvastam. Stephenre gondolok, aki maga mögött akart tudni mindent, hogy végre szabadon írhasson, rátalálhasson önmagára. A fejemben kavargó káoszt lecsendesítendő, a hazáját elhagyó Stephen Dedalus helyébe képzelem magam.

Már csak pár perc, és megérkezünk a végállomásra. Mozgolódás támad, mindenki a csomagjait keresi, a kalauzok rendezkednek. Kis idő múlva a vonat lassítani kezd. Leveszem a bőröndömet, amit anyám éjszakánként csomagolt össze nekem; van benne ruha hideg, meleg és átmeneti időjárásra is. Szorosan megmarkolom a retikülömet. Szívem vadul dobogni kezd. Az ablakon beáramló hegyi levegő végigsimít az arcomon, mintha csak arra figyelmeztetne, ez az egész valóság, és valóság vagyok én magam is.

A vonatról leszállva Biljanát keresem. Éjfél is elmúlt, én meg itt állok a határvárosban, Zsombolyán. Soha nem jártam még errefelé. A peronon ácsorgó emberek másképp beszélnek, rugalmasabb, gömbölyűbb szavakkal. Parasztokat és hosszú, színes szoknyás cigányasszonyokat látok. Biljana nincs sehol, szívemet összeszorítja a félelem. Hát ez lett a nagy kalandból, mondom magamnak. Egyszerűen vissza kell fordulnom.

Hirtelen rájöttem, hogy egyáltalán nem akarok visszafordulni. Menni akarok, előre, tovább. Egész éjjel lovagolok majd a vihar hullámain, hogy Shakespeare-hősök módjára másnap homokos tengerparton ébredhessek, teljesen új, ragyogó, ismeretlen parton eszmélve, éppen amikor a hajnal első sugarai megcsillannak a tengeren, ami múltamat örökre háborgó, zöld gyomrába zárta. Hagyjuk a nyugalmat, a józan észt, hagyjuk Stephen Dedalust és a madárasszonyát. Nekem a kaland kell, az én nagy kalandom.

Francia parfüm illata leng körül, gyengéden megérintik a vállamat. A rúzs vöröse szinte világít a sötétben. Biljanán a szokásos selyemnadrág, fehér tűpettyes, piros selyemblúza csinosan feszül apró mellén és vékony derekán. Hála és boldogság árad szét bennem. Olyan ő most nekem, mint valami tündér-keresztanya. Megölelem, és feszülten várom, hogy elmondja, mi most a tennivaló. Mindenben követni fogom, egyedül az jár a fejemben, hogy átléphessem a határt, a túloldalra juthassak. Biljana kezembe nyomja a belgrádi vonatjegyet.

- Nálad van az útleveled? - kérdezi.

- Igen, persze - suttogom mohó izgatottsággal. Suttogva beszélünk a peronon. Biljana kézen fog, akár egy kisgyereket, és az utazók sokaságán keresztül a belgrádi peron felé terelget. Fél óra múltán, már a belgrádi vonaton ülve hirtelen idegen nyelv üti meg a fülemet. Szláv nyelv, rengeteg mássalhangzóval; nem is értem, hogyan férhet el ennyi mássalhangzó egy emberi szájban. Szorosan Biljana mellett haladok kupénk felé. Fázom, magányos vagyok az egymásra torlódó idegen mássalhangzók között. Az én nyelvem bővelkedik a hosszú, dallamos magánhangzókban, gyakran kettő, sőt három is követi egymást. Még olyan szavunk is akad, amiben egyáltalán nincs mássalhangzó; a négy egymást követő magánhangzó, oaie, azt jeleni, bárány. Oaie, ismételgetem magamban, hogy valamelyest kivédjem a felém zúduló kemény mássalhangzó-lavinát.

A jugoszláv vonatkupék valamivel csinosabbak a románoknál. Egymással szemben ülünk az ablak mellett, és Biljana azt mondja, ne aggódjam, minden rendben lesz. Elakad a lélegzetem, akárcsak annak idején a hullámvasúton a Fekete-tengenél; félelemmel vegyes gyönyörűség kavarog bennem.

Nem sokkal a vonat indulása után hallom, amint a román vámosok munkához kezdenek. Van nálam egy százdolláros, apám vette szenegáli tanítványaitól a Ploiesti Intézetben. A bankjegyet anyám a kabátom bélésébe varrta. Romániából tilos valutát kivinni. Ha a százdollárost megtalálják nálam, már megyek is a börtönbe. És ha ugyan egyszer élve kijutok onnan, soha többé nem hagyhatom el az országot, még Belgrádig, Bulgáriáig vagy a Szovjetunióig sem mehetek a lókolbászomat tíz harisnyanadrágra cserélni.

Elérték a mi kupénkat, két román vámos és egy szerb kalauz. Ellenőrzik a jegyeket, útleveleket. Meglepetten veszem észre, hogy a román vámosok szerbül, a szerb kalauz pedig románul beszél. Az anyanyelvembe keveredő kemény, érthetetlen szláv szavaktól újra magányos és nyugtalan leszek. A román vámos kinyittatja a bőröndjeinket. Mindenki a poggyásza után nyúl, a bőröndök, csomagok összekeverednek a kupéban. Biljanánál csak egy válltáska van, maga mellé rakta az ülésre. Elegáns, nagy barna bőrtáska, azon töröm a fejem, vajon mit is tarthat benne Biljana, addig se a saját poggyászom miatt aggódom. Érzem, ahogy az izzadság végigcsorog a nyakamon, amint leemelem bőröndömet a poggyásztartó rácsról.

Az egyik román vámos a kabátomat és a retikülömet kéri. Apám tanácsára mindent a retikülömbe tettem. A túl egyértelmű helyeken kutakodnak legkevésbé, mondta. Úgy tűnik, tévedett. Ha megtalálják az indexemet, a fényképeket és az ikont, rögtön tudni fogják, hogy nem nyaralni indultam. Leszállítanak a vonatról, és ezzel vége is mindennek.

A bőröndöt az ülésre fektetem, de a kabátot és a retikült még nem adom át. Hátha el is felejtkeznek róla, ha a bőröndöt már megnézték. Vajon melyiket adjam majd oda először: a kabátot és benne a kenőpénznek szánt százdollárost, vagy a retikülömet az indexszel, a fényképekkel és az ikonnal? Amíg az egyik vámos az anyám-összekészítette bőröndben kutakodik, otromba ujjával ruháim és fehérneműm közt turkál, a másikuk újra a kabátomat és a retikülömet kéri. Csak a retikült adom oda, a kabátot nem feltűnően, de tisztes távolban tartom tőle.

A vámos kotorászni kezd a retikülömben. Kihúzza a fényképes borítékot. Indexem közvetlen a boríték mellett lapul, de ezt úgy tűnik, nem veszi észre. A fényképekre figyel, felnyitja a borítékot, lapozgat a képek között. Az egyik láttán meglepetten rám bámul. Mihai és én fekete-fehérben egy esős novemberi napon a bukaresti vasútállomás mellett. A most szabadultunk a menekülttáborból képünk. Két dühös, mogorva arc a novemberi esőben, Mihai fején usanka, rajtam széles karimájú kalap. A vámos meglobogtatja a képet, és röhögni kezd. Odanyújtja a kollégájának. Az is röhög.

- A szívszerelmed, mi? - kérdezi, és mindketten röhögnek.

- Már nem - felelem elpirulva.

Visszakapom a retikülömet. Megkönnyebbülök egy pillanatra.

De nem, a vámos már nyújtja a kezét a kabátomért. Csettint is hozzá. Úgy teszek, mintha eddig csupán szórakozottságból nem adtam volna oda.

A vámos továbbadja kabátomat a kollégájának, ő maga pedig valaki más poggyászában kezd kutakodni. Ez a kolléga fiatalabb, arca sovány, orra hosszú. Végigsimít a kabátomon, itt-ott alaposabban is megtapogatja. Éppen ott nyúl hozzá, ahova anyám a százdollárost varrta. Megérzi a papírt, bicskát kér a társától. Már látom is magamat valami fűtetlen pince mélyén, a politikai őrizetesek, hazaárulók fogházában. Agyamra sötétség száll, alig látok. Hallom a vonatkerekek zakatolását, és hallom az érthetetlen nyelv kemény, kövekként fejemhez csapódó hangjait, az értelmetlen, kemény mássalhangzókat. A vámos szájából még a román szavak is ismeretlenül, kemény kavicsokként ütődnek a fejemhez. Oaie, mondogatom magamban, magánhangzóinak tisztasága akár a hegyi patak.

A másik vámos nem találja a bicskáját, ideges is, éppen most hangzott el az indulást jelző sípszó. Társa még mindig a kabátomat tapogatja. Keményen a szemembe néz, és ezt kérdezi:

- Mi van benne? Mit tettél bele?

Ügy látszik, kész akár puszta kézzel is széttépni a kabátomat. Egy hang sem jön ki a torkomon. Erre hirtelen szerencseként megérkezik a sikoly, az éles, fülsiketítő sikoly. Nem belőlem jön, pedig lehetne az enyém is. Női sikoly hasít a levegőbe, besüvít a vonatablakon, majd villámként cikázik vissza a peron felé. Újabb szerb kalauz érkezik, mond valamit a vámosoknak, mire azok kifelé sietnek a kupénkból, de ebben a pillanatban Biljana kérdez valamit szerbül a jugoszláv kalauztól. Az ő fényes, vörös ajkai közül még a kemény mássalhangzó-torlódások is valahogy dallamosan hangzanak. Dühít, minek kelti a feltűnést, minek tartja még itt ezeket az embereket. A kalauz hadarva válaszol, majd mindannyian elsietnek, kabátomat mellém dobják az ülésre.

A vonat lassan döcög ki az állomásról. Bár repülne, mint a villám, mint az a vérfagyasztó éjszakai sikoly! A sikoly, ami megmentette az életemet! Csodálatos, szinte lehetetlen. Nem tudok ellenállni saját kíváncsiságomnak, felkelek, és lehúzom az ablakot. Világos nyári ruhába öltözött nő szalad keresztül a síneken. Vonat robog át a szomszéd vágányon, és mire elmegy, már a nyári ruhás nő sincs sehol. Néma az éjszaka, a hold sem süt. Belém hasít a megérzés, hogy csak ez a síneken keresztül szaladó nő sikíthatott, és hogy sikolya nem volt véletlen, egyenesen nekem szánta. Ami még furcsább, mintha ismerném ezt a nőt, volt valami ismerős az alakjában, ahogy hosszú lépésekkel szaladt a sínek között. Bár most már semmiben nem lehetek biztos. Csak ez az éjszakai vonat és a rajta utazó önmagam a valódi. Én és a szívdobogásom valódiak vagyunk.

Gyorsul a vonat, szememből megállíthatatlanul patakzani kezdenek a könnyek. El sem apadnak órákig. Tízéves kori fogalmazásom jut eszembe a hazaszeretetről. Akkor, hogy minél jobbat írjak, olyan alaposan elképzeltem, milyen is lehet, ha egyszerre fosztanak meg a hazámtól és az édesanyámtól, hogy át is éreztem ezt a veszteséget. Így írtam meg azt a fogalmazást, ami aztán első díjat nyert az országos versenyen: olyan lelkiállapotba hoztam magam, hogy vérző, égő szívem kellős közepébe hasítson az érzés, milyen lehet egy csapásra elveszteni édesanyát és hazát.

Most, hogy ez a vonat egyre távolabb visz minden megszokottól, pontosan azt érzem, amit akkor elképzeltem. De ez még annál is rosszabb, a sikoly másvalaki sikolya, a trieszti gyors nem is Triesztbe megy, én pedig kifogytam a szavakból.

Belgrád

Belgrád elég rondának tűnik, gyáraival, szürke házaival Bukarest külvárosának szocreál építményeire emlékeztet. Bukarest szép részei jutnak eszembe, a „Balkán Párizsa”, hatalmas parkok, a széles sugárutakat szegélyező gesztenye- és hársfák. És bármennyire elegem volt is néha szülővárosomból, hiszen Mihaihoz vágytam a Kárpátokba, itt, ebben a Belgrádot átszelő taxiban, a soha-vissza-nem-té-résemet megszervező asszony mellett ülve mégis rájövök, milyen csodálatos város is Bukarest. Még azt az asszonyt is tisztán látom magam előtt, aki rózsát és krizantémot kínálgatott az utcasarkon, miközben a vasútállomásra siettem. Emlékszem ragyogó arcára, piros kendője alól kivillanó barna szemére, ahogyan egyenesen farkasszemet nézett velem.

Holtfáradt vagyok. Rózsaszín-fehér csíkos pamutruhám bűzlik az izzadságtól. Úgy érzem, mintha hosszú napokat vonatoztam volna át. Remegek a kimerültségtől. Azt képzelem, Biljanánál elalva talán majd újra bukaresti otthonunk megszokott ágyán ébredek. Hallom, amint anyám az illegális írógépen kopácsolva hattyúkról, hóról, rózsaszirom és madárszárny módjára lebegő halálról ír. Felébredek majd, markomban Biljana rúzsa. Az egész csak álom volt, gondolom majd, de akkor vajon mit keres nálam ez a rúzs? Apám lép be, készülő tanulmányáról mesél majd, a vonatkozó névmások használatáról Eminescu költészetében, és azt mondja, az egész Szeku rossz álom volt csupán, és a padlásokon, pincékben sem gyülekeznek titkos szervezetek, rémálom volt, semmi más.

Megsimogatja majd a fejem, mint mindig, ha büszke rám. Az egész lakás tele lesz vörös szegfűvel, poloska nélkül, csak nézzük, nézzük majd őket és nevetünk, hogyan is szaggathattunk ízekre egy virágot bolond fejjel. Végül is nincs is akkora baj. Szakadatlanul nevetünk majd, a függönyön átszűrődő napsugár meg-megcsillantja a levegőben kerengő porszemcséket.

Felriadok, elalhattam a taxiban, krémszínű ház előtt fékezünk Belgrád egyik elegáns lakónegyedében, a ház ablakában piros virágok nyílnak. A taxiból kilépve saját arcom néz rám a visszapillantó tükörből. Úgy nézek ki, mint valami hal; dagadt a szemem, ajkam, mindenem, de igazából nem érdekel. Nem akarok tegnapi önmagamhoz hasonlítani. Olyan már soha többé nem leszek. Új arcommal mászom fel hát a márvány lépcsőházban Biljana lakásáig. Felőlem akár halformájú is lehetek.

Aznap éjjel Biljana lakásán fel-felriadok álmomból. A szobában nagy társaság van, nevetnek, politikáról beszélgetnek. Némelyikük egyenesen az én ágyamon ül. Azt mondják, Ceausescu napjai meg vannak számlálva. Mozdulni sem tudok, beszélni se, ők meg úgy tesznek, mintha ott se lennék az ágyban, nagy, kerek hal-arcommal. Aztán elmosódik a beszéd, a nevetés, ködös lesz a szoba. De még mielőtt eltűnnének, mindenki rám bámul, és röhögve így szól: Nem volt muszáj eljönnöd. Bár türelmesebb lettél volna egy kicsivel!

Mihait látom. Átölel, fülembe suttog. Hajamat gyengéden a fülem mögé simítja és megcsókolja. Örökké szeretni fog, mondja, örökké. Akkor is, ha már ősz öregasszony leszek. Majd ijedten rám néz, és azt mondja, most mennie kell. Mielőtt még elsietne, még visszaszól, hogy találkozzunk a szokott helyünkön egy óra múlva. Én azonban nem emlékszem a szokott helyünkre. Órákig rohangálok fel-alá az utcákon. Tudom, hogy Mihait úgyse találom meg, de csak szaladok tovább, míg végül mintha megpillantanám egy utcasarkon. Befordul a mellékutcába. Utánafutok, mire az utca eltűnik. A sötét sarkon nincs tovább. Sikíthattam, mert Biljana ül az ágyam szélén, és hideg vízzel kínál.

Hajnali fényként csap belém a felismerés, hogy mit is tettem, és mit fogok tenni. Eddig végül is csak turista vagyok Belgrádban. Itt maradhatok Biljanánál városnézőben, míg le nem jár a vízumom, majd szépen hazautazhatok. Semmi nem visszafordíthatatlan. De mégis. Tudom, hogy nincs visszaút. Ma elmegyünk a szerb hivatalokba, mondja Biljana. Vannak kapcsolatai. Ki kell alkudni számomra egy olasz vízumot, majd vonatjegyet kell vennünk. Ollót ad, hogy vágjam ki a pénzt a kabátom béléséből, szükségem lesz rá a vízumhoz. Olyan egyszerűen hangzik ez az egész. Szinte már azt kívánom, bár bonyolultabb lenne, hogy később aztán drámaibban adhassam elő. Biljana szerint nyugodtan mondjak el mindent a hatóságoknak. Semmit nem kell hozzákölteni, csak az igazat mondjam.

- Csak mondd el, mit csináltak apáddal, beszélj a kihallgatásokról, meg hogy mindenhova követtek. Ezek éppen eléggé indokolják a döntésedet.

A sokirodás épület, ahova megyünk, nagyon hasonlít a bukaresti rendőrséghez, ahol a turistavízumomat kellett kérelmeznem. Biljana Maris urat keresi, mire a váróterembe tessékelnek minket. Jó félóra múlva filmszínész-kinézetű férfi jelenik meg; tisztes őszes halánték, szikár testalkat, átható kék szem. Odalép hozzánk, arcon csókolja Biljanát. Jó darabig szerbül beszélgetnek. Hangjuk feltűnően elhalkul néha. Figyelem őket, és az az érzésem támad, hogy nem rólam vagy az olasz vízumomról beszélnek, hanem egészen más, sokkal bensőségesebb dologról. Sajnálom apám volt tanítványát, Biljana férjét. Azt hiszi, pár év múlva Belgrádba költözhet, ahol majd boldogan élnek Biljanával, míg meg nem halnak. Az is lehet, hogy tévedek, és csupán érdekházasságot kötöttek, hogy apám tanítványa kijuthasson Romániából. Az írógép kopogása lelassul, a gépíró kisasszony igyekszik elkapni ezt-azt Biljanáék szófoszlányaiból. Hirtelen saját nevem üti meg a fülemet. Milyen furcsa is teljes nevemet, második keresztnevemmel, a Mariával együtt a belgrádi rendőrségen hallani. Egymást követő két keresztnevem, Mona Maria, mintha inkább valami vicc lenne. Elnevetem magam saját nevem hallatán. Biljana jóképű barátja int, hogy kövessem. Velünk jön Biljana is.

Maris úr gyönyörű brit angolt beszél. Megkérdezi, tetszik-e nekem Belgrád, mire azt felelem: Igen, nagyon. Ül a szobában már egy vézna, fokhagymaszagú emberke is, aki láthatóan nem ért angolul. Komoran, dühösen néz. Biljana int, hogy adjam át a borítékot, benne a százdollárossal. A férfi átveszi, és szó nélkül a kabátja belső zsebébe csúsztatja.

Felkészültem arra, hogy mindent elmondjak az üldöztetésekről, a szekusokról, arról, hogyan verték össze apámat, engem pedig miként fenyegettek meg, mindezt jó előre megfogalmaztam magamban angolul. De erre nem kerül sor. Hosszúnak tűnő ideig szerbül beszélgetnek, én pedig csak várom, hogy tőlem is kérdezzenek valamit, vagy bármilyen

módon hozzám szóljanak, de a három ember csak tovább beszél szerbül, és nevetnek. A vézna ember pecsétet húz elő a zsebéből, és int Maris úrnak, hogy kérje el az útlevelemet. Számos helyen belepecsétel, majd visszaadja.

Maris úr újra arcon csókolja Biljanát, majd kijövünk az épületből. Biljana átölel, és azt mondja, a szerb hatóságok részéről minden rendben. Megvan a kiutazási vízumom, amivel átléphetem az olasz határt.

Azt azonban továbbra se értem, hogy jutok majd be Olaszországba. Nem kellene olasz vízum is? Úgy képzelem a határt, mint ahol megrepedt a föld, valahogy úgy, ahogyan az utcák a nagy földrengés idején. A jugoszláv kormány beleegyezik, hogy lelépjek a repedés innenső oldaláról. Agyamban mintha fonalak százai kuszálódtak volna össze kibogozhatatlan csomókká. Hát mi lett a tiszta fejemből? Megpróbálok egyszerre csak egy dologra gondolni. Elhagyhatom Jugoszláviát, elhagyhatom Belgrádot, és soha többé nem kell visszatérjek.

Menet közben megkérdezem Biljanát, hogy akkor most az olasz követségre megyünk-e.

- Román útlevéllel? - nevet. - Esélytelen. Elég, ha rád néznek, rögtön tudják, miben sántikálsz. Elegük van a bevándorlókból. A bevándorlókból mindenkinek elege van.

- Ha egyszer már ott vagy, az más - mondja. - Ha valahogy bejutsz az országba, onnantól már segítenek. Ugyan, mi mást csinálnának? Küldenének vissza a kommunista láncok közé? Nincs más választásuk, mint menedékjogot adni. Olaszország végül is demokrácia.

Visszataxizunk Biljana lakására. Ezen a délelőttön Belgrád valahogy szebb, mint az érkezésemkor. A naptól csillogó Duna vizében gótikus katedrálisok, középkori épületek tükröződnek. Valami általános jólét lebeg a levegőben, és ez új nekem: ismeretlen autómárkák, elegáns nők. A körutak némelyike Bukarestre emlékeztet, de az épületek pasztellszínűbbek, az utcák kevésbé porosak, és a legtöbb ablakban virág van. A forgalmas kikötő mellett elhaladva rájövök, hogy hiszen ez ugyanaz a Duna, ami Románián is keresztülfolyik, hogy aztán pelikánoktól, kormoránoktól hemzsegő deltája a Fekete-tengerben érjen véget. Legszívesebben arra kérném Biljanát, hadd maradhassak vele még egy napig városnézőben, hogy bámulhassam a Dunát, és szabadon járhassak-kelhessek az utcákon.

De hazaérve Biljana azonnal szól, hogy készülődjem, még aznap este indul a trieszti gyors.

- Kész vagyok - mondom. Még jegyet kell venni a trieszti gyorsra. A valódi trieszti gyorsra.

- De nincs is vízumom - erősködöm, és kétkedve nézek Biljanára. - Mit csináljak, ha majd kérik a papírjaimat?

Biljana nevet.

- Szerinted a többi hogy csinálja?

- Fogalmam sincs. Hogyan? Biljana bosszankodva sóhajt.

- Felszállnak, és várnak. Amikor Triesztbe érve az olasz határőrök az útleveleket kérik, igyekeznek a folyosón rábeszélni őket, nézzék el, hogy nincs vízumuk, mert menekülnek. Vagy nem is mondanak semmit, csak várnak, és reménykednek, hogy a határőröknek jobb dolguk is akad annál, mint hogy mindent leellenőrizzenek a legutolsó papírig. Sokakat ismerek, akik így csinálták.

Túlzottan kimerültem és túlzottan félek ahhoz, hogy határőrökkel egyezkedjem. Mi van, ha nem tudom meggyőzni őket? Mi van, ha a következő vonattal már küldenek is vissza Belgrádba, onnan meg Romániába, ahol majd kezelésbe vesz a rendőrség?

- Az útleveleket két helyen ellenőrzik, egyszer a jugoszláv oldalon, kiutazáskor, egyszer meg beutazáskor az olaszoknál. Az elsővel nem lesz semmi baj. Ha ott átengedtek, az olaszok talán majd nem is törődnek veled - vonja meg a vállát Biljana.

- Meg kell találnod a módját - bizonygatja. - Sokan csinálják így. Elrejtőzhetsz a WC-ben, kiugorhatsz a vagonból egy megállónál, vagy…

Már nem is figyelek Biljanára. A fáradtság lassan ölő méregként árad szét tagjaimban. Aludni szeretnék. Már nem is értem, miért akartam elmenekülni. Tudom, ha már belekezdtem, nem hagyhatom félbe, mennem kell előre, amíg célt nem érek. De hát mi a célom? Annyi kilométer, annyi ellenőrzőpont, annyi szakadék áll még előttem, amíg újrakezdhetem, amíg elkezdhetem egyáltalán.

A sárga Fiat

A műemlék-kinézetű belgrádi vasútállomáson gipsz-stukkós falak, kovácsoltvas kapu és türelmetlenül ketyegő óra köszönt minket. Egész éjjel esett, a délutáni napsütésben csillogó tócsák titokzatos kirakójátékként tükrözik vissza az állomás homlokzatának egy-egy darabját. A tömeg egyenletesen hömpölyög. Éppen lelépni készülünk a zebrára, amikor az állomás épülete előtt szerb rendőrautó áll meg. Látjuk, amint két egyenruhás alak egy férfit és egy nőt kísér le a lépcsőn, majd a rendőrkocsiba tessékeli őket. A férfi és a nő a földet nézi. Szeretném tudni, vajon románok-e, bár világos, hogy ez se változtatna semmin. Biljanához fordulok. Arca sápadt, vörös ajka elkeskenyedett.

Olasz rendszámú autók haladnak el mellettünk. Elmosolyodom hirtelen támadt ötletemen, és egy csapásra teljesen ébernek érzem magam. Egyik kezemben a retikülöm, másikban pedig a mindenféle időjáráshoz alkalmas ruházattal teletömött bőrönd. Tudom, választanom kell. Azt is tudom, hogy a retikül az értékesebb, de mit csinálok, ha nem lesz egyéb, mint ami most rajtam van?

Odébb rúgom a bőröndöt. Lelépek az útra. Kabátomat egy könnyed mozdulattal vállamra vetem, mintha csak sétálni indulnék. Egy mozdulattal megszabadulok a hajamat lófarokba fogó fehér szaténszalagtól. Megrázom kiszabadult fürtjeimét. Arcomba, nyakamra, vállamra omló hajam érzéki nyugalommal tölt el. Féktelen erő lüktet bennem, mintha valóban álmaim fehér kancája lennék. Határokon vágtatok keresztül, búzaszín sörényem lobog a szélben. Hátizmom, vádlim, vállam megfeszül, bizsergek, akárcsak szeretkezés előtt. A mellettem elhúzó autók közül néhány rám dudál, álljak már el az útjukból.

Látom Biljana tanácstalan arcát. Úgy szeretem ezt az asszonyt! Valóban ő az én tündér-keresztanyám. Olasz rendszámú, sárga Fiatot pillantok meg, olyan sárga, hogy talán világít is a sötétben. Igyekszem szemügyre venni a volánnál ülő alakot. Középkorú férfi, őszes haj, szemüveg, öltöny-nyakkendő. Nem félek.

- Hajrá! - mondja Biljana, azonnal elértve szándékomat. Kiállok az út közepére, meglengetem fehér kabátomat, mint valami zászlót. Néhány másodperc alatt történik az egész. Csodával határosan a férfi megáll. Soha életemben nem stoppoltam. Szinte szétvet az izgalom.

- Trieszt? - kérdezem.

Az autó lefékez, a férfi csak annyit kiált ki az ablakon:

- Senza la valigia.

Ezt megértem, szinte románul van. milyen jó, hogy értem az olaszt, senza la valigia annyit tesz, poggyász nélkül. Az autó valóban nagyon kicsi, és már tömve van csomagokkal.

Megölelem Biljanát, látom, hogy könnyezik. Megkérem, vigye magával a bőröndömet, a bőröndöt, amit anyám annyi gonddal csomagolt össze nekem, román költészeti antológiát becsempészve a minden időjárásra alkalmas ruhák közé.

- Vigyázz magadra - monda Biljana, és még egyszer utoljára megszorítja a kezemet.

Beszállok a férfi mellé, nem félek. Fáradt se vagyok. A férfi gázt ad, a városon keresztül a trieszti autópálya felé száguldunk. Utazásunk első néhány, hallgatag pillanatában átfut a fejemen, hogy talán ez az ember valamerre máshová is vihet. Nem akarok erre gondolni, és jegygyűrűje láttán meg is könnyebbülök. Végül ő töri meg a csöndet.

Így kezdődnek olasz nyelvleckéim. A román szavak végére o hangokat ragasztok, a férfi pedig néha kijavít. Összeszedem, amit annak idején a tengerparton nyaraló olaszoktól hallottam. Számban jóízű az olasz nyelv, akár valami érett gyümölcs, édes és savanykás egyszerre. Szívem sebesen dobog. A jelen pillanatra összpontosítok, a sárga Fiatra, a középkorú férfira, aki valahogy majd keresztüljuttat a határon. Minden különösebb aggodalom nélkül nézem, amint sebességet vált, és nagyobb gázt adva felhajt az autópályára. Mariónak hívják, mondja. E Lei, come si chiamal Mona. Mona Maria. Ah, che hello!

Az olaszokról az hírlik, hogy mind dzsigolók és Don Jüanok, és folyton csak a csábításon jár az eszük. De Mario, mia moglie-t, a feleségét emlegeti, és szendviccsel kínál, amit a felesége csomagolt neki az útra. Együtt jöttek volna, de az asszony az utolsó pillanatban meggondolta magát. Le donne, vonja meg vállát Mario. Nők. Rám mosolyog. Apránként kiderül, hogy Mario üzletkötő, csak arra nem tudok rájönni, mit árul. Sokat utazik, még Romániában is járt. Azt mondja, a hazám molto hello, molto molto hello, Ceausescut azonban pázzanak nevezi, közben ujjával a halántéka mellett köröz.

Eszembe jut Biljana, elszomorodom. Nélküle most nem ülhetnék itt. Eszembe jut bársonyos, megnyugtató hangja, mosolya, egész selymessége. A motor egyenletesen zümmög, el-elbóbiskolok a Fiat kopott ülésén. Eszembe jut a trieszti gyors. A trieszti gyors, amire már soha nem kell felszállnom.

Suhan az éjszakában a sárga Fiat, erdők, gyárak mellett haladunk el, majd újabb erdők és gyárak következnek, apró falvak, szántóföldek, és mássalhangzóktól dagadó nevű városkák, mint például Sremska vagy Bijeljina.

Hajnalban érünk az olasz határra. Elaludtam útközben, a felhők között átszűrődő első napsugarakra ébredek. Olasz beszéd hallatszik, és látom, amint Mario két útlevelet nyújt a

határőr felé. Félálomban eszembe jut, hogy Mario azt mondta, felesége az utolsó pillanatban gondolta meg magát, így hát mindkettejük útlevele Mariónál lehet, most én leszek a feleség. A határőr a felső útlevélbe pillant, pár olasz szófüzért váltanak Marióval, majd visszaadja az iratokat. Mellemhez szorítom retikülömet. Ez minden vagyonom, az index, az ikon és a fényképek.

Hirtelen valami új érzés tölt el, nem emlékszem, hogy valaha is hasonlót tapasztaltam volna. Valami megkönnyebbülés, friss fuvallat, a határőr szájából elhangzó grazié, a gondtalan beszéd, a nevetés, Mario magabiztos mosolya, amint a két útlevelet mellényzsebébe csúszatja. Nem fordulok a határőr felé, bár egyáltalán nem látszik kételkedni abban, hogy Mario felesége vagyok.

Siamo in Itália, mondja Mario. Olaszországban vagyunk.

Ez lehet a szabadság, ez az illat, ez a hang. Nyers és váratlan. Szinte kuncog, fel-alá cikázik. Ez a szabadság semmilyen hasonlattal vagy metaforával nem írható le. Soha nem tapasztaltam még, csak hallottam róla. Mindig vad, borzas hajú lénynek képzeltem. De nem az. Helyette sokkal inkább nevetés, dallamos beszéd. Mario hangja, amikor azt mondja, grazié.

Tutto sara bene

A következő két hetet Marióéknál töltöm. Mario a felesége, Luciana és sógornője, Letizia gondjaira bíz, mintha lábadozó, vagy átmeneti javulást mutató rákbeteg lennék.

A két asszony kitárt karral üdvözöl, mintha csak éppen egy izzadságtól bűzlő román menekültet vártak volna, akinek minden vagyona egyetlen táskában van.

Minestrone levessel kínálnak. Kimerültségemben, zavaromban elsírom magam a leves fölött. Könnyem, hajam egyenesen a levesbe hullik, előrecsukló fejjel belezokogok a tálba. Több mint egy éve, nagynéném csodás ciberelevese óta nem ettem levest. Egyre hevesebben zokogok, most már azon is, milyen nevetséges dolog elbőgni magam egy tál leves miatt. Ha szó szerint nézzük, nem éheztünk, de bizonyos értelemben mégis. Nehéz beismerni, mennyire vágytam már egy kis leves után.

Gyümölcsök, ételek rémlenek föl bennem, ízük emléke újra könnyet csal a szemembe. A színes erdei bogyók, amiket Mihai egyenként a számba adogatott. A hegyi nap érlelte paradicsom, a négercsók, amit kicsi koromban a ruhásszekrénybe rejtettem. A végtelen, fehér sziklákkal, kék harangvirágokkal tarkított, ragyogóan selymes zöld füvű hegyi legelőkön lakó pásztorok friss juhtúrója. Mennyi ideje is, hogy ilyeneket ettem… Sírok, mert éhes vagyok, és mert nem akarom beismerni éhségemet sem önmagam, sem a két aggodalmaskodó, operaária-szerűen trillázó olasz asszony előtt.

Élettempóm rendszeressé válik a Luciana, Letizia és Mario házában töltött két hét alatt, miközben szüntelen arról győzködöm magamat, tulajdonképpen csak nyaralni jöttem, és nem szükséges a következő lépés miatt aggódnom. A város furcsamód nem vonz, a Berlitz épület kivételével, ahol James Joyce tanított trieszti évei alatt. Mario és Luciana nekilátnak útbaigazítani, és közben azon törik a fejüket, vajon miért nem érdekel engem semmi más ebből az ő gyönyörű városukból.

Hajnalban, a kimondhatatlan fáradtság és a szédítő izgalom határán lebegve pillantottam meg először Triesztet a sárga Fiatból. Lagúnákra, rózsaszín és narancssárga reneszánsz épületekre, kis terecskéken gondtalanul társalgó emberekre egyáltalán nem számítottam. A régi épületek cirádái tunyán lebegtek a reggeli naptól csillogó csatornák víztükrében. Nyomorult kisvárosra számítottam, apró épületekkel, amiket csak azért húztak fel nagy sebesen a jugoszláv határra, hogy legyen hova szállásolni a keletről érkező menekülteket. Olyan átszállóhely-félének gondoltam, ahol csak azért áll meg a trieszti gyors, hogy tovább lehessen utazni Velence vagy Róma, azaz a valódi városok felé. De semmi nem úgy van, ahogy elképzeltem.

Fáj látni Trieszt szépségét, mert tudom, nem maradhatok itt. Mario szerint legalább Rómáig el kell jutnom. Újra kell kezdenem az életem, lakást, iskolát, munkát kell találnom, ismerkednem kell, pénzt keresni, barátkozni, papírokat szerezni, tiszta lappal indulni az ismeretlen parton, ahova sárga fiatos megmentőm húzott ki a hullámokból. Amikor érkezésem reggelén a Fiatban ülve megkérdeztem Mariét, szerinte letelepedhetem-e Triesztben, az első helyen, ahol végre bőrömön érzem a szabadságot, Mario nevetve azt válaszolta, Non épossibile, és megrázta a fejét. Luciana később kifejtette, milyen nehéz dolguk van a menekülteknek Olaszországban. Nem nézik jó szemmel őket, érted? A kormánynak elege van a menekültekből. Rómába kell menned, mondja Luciana, politikai menedékjogot kell kérned, aztán pedig irány Amerika.

Eddig eszembe se jutott, hogy egészen Amerikáig elmenjek. Csak a szekusok elől jöttem el otthonról, csak két országhatárnyi távolságra akartam kerülni ettől a tébolytól, mindössze annyit szerettem volna, hogy ne üssenek el véletlenül az Egyetem téren. Nekem Olaszország tökéletesen megfelelne. Elutazásom előtt otthon órákig böngésztem azt a könyvet, ami egy San Michele nevű, varázslatos kis olasz városban felnövő fiúcskáról szólt. Gyönyörű fehér házakkal szegélyezett szűk, meredek utcácskák, a hegy tetején villa áll, verandáját fehér és rózsaszín rózsa futja be. A háttérben ködbe vesző kék hegyek. Igen, Olaszország tökéletesen megfelelne nekem. Eszembe se jutott, hogy az óceán túlpartjáig is elsodródhatom. Fogalmam sem volt arról, hogy Európa a menekülteket leginkább pestisjárványnak tekinti, és meg akar szabadulni tőlünk.

Most már egyáltalán nem vagyok kíváncsi Triesztre. Ugyan mi értelme beleszeretni egy újabb csodálatos helybe, amikor éppen most szakadtam ki a hazámból, családomból, minden ismerős közül? Még egy elszakadást már nem bírnék ki.

Letizia azonban erősködik, hogy legalább valamennyit látnom kell Triesztből. Luciana bólogat, és hozzáteszi, hogy igazán elszomorítaná őket, ha nem volna kedvem körbenézni szeretett szülővárosukban. Hogyne, nagyon szívesen megnézem a várost, mondom, mert nem akarom, hogy vendéglátóim szomorúak legyenek. Ragyogó reggelen indulunk városnézőbe, az ég olyan lilásan kék, amilyennek még soha életemben nem láttam. Megnézzük a kikötőt, a templomokat, a Piazza dell'Unita dltaliát, a Castello di Miramarét, sétálgatunk a rakparton az Adriánál. A Piazza dell'Unita d'Italia, közepén az olasz egységet szimbolizáló szoborral, körös-körül pedig barokk márványépületeivel, narancs-és rózsaszín palotáival éppen olyan méltóságteljes, mint a neve. A tér az Adriára néz. Nem akarom látni. Nem akarom, hogy megérintsen. Semmi kedvem kószálni a parti sétányon az ezüst- és mályvaszín tenger mellett. Egy pillanatra mégis a tengerre képzelem magam, távolodó hajóról nézek vissza a Piazza dell'Unita d'Italiára, amíg csak homályossá, álomszerűvé, emlékké nem válik. Érzem a hamarosan rám telepedő újabb bánatot. Átszállópont helyett Trieszt lehetett volna akár a végállomásom is. Itt vagyok a város szívében, de nem érzem, nem hallom e szív halk dobbanását, hiszen messze járok már, valahol a tengeren. É la nave va, és a hajó megy tovább. Saját magányom és elszakadásom hajója vagyok.

Házigazdáimnak azt mondom, meggondoltam magam a Berlitz épületet és Joyce-ot illetően, és inkább a vasútállomásra szeretnék menni. Ötletem hallatán Luciana sötét fürtjei megrázkódnak a nevetéstől, Letizia pedig hitetlenkedve csapja össze a kezét. Ellenkezni azonban egyikük sem ellenkezik, felszállunk hát a vasútállomáshoz vivő buszra. Látni akarom, hová hozott volna a trieszti gyors. A valódi trieszti gyors, Belgrád felől, ahogy eredetileg terveztük Biljanával.

Az elegáns, fehéres-barackszínű, leginkább kastélyra emlékeztető kőépület láttán szomorúság és meglepetés nyilall belém. Akár erre a peronra is leléphettem volna, végigvonulhattam volna a ragyogó márvány előcsarnokon. Ott suhantam volna hajnalban a korinthoszi stílusú oszlopok és a rózsás mennyezet alatt, kezemben minden javamat rejtő retikülömmel. Felnéztem volna a bal oldali nagy órára, megállapítottam volna, reggel hét óra van, új nap, amit már szabad világban kezdhetek el. Triesztben. Vajon mit csináltam, hova is mentem volna, hiszen egy lelket sem ismertem ebben a határvárosban, aminek bánatos szépsége, bágyadtan tekergő csatornái olyan fájdalmas, gyönyörű csalódással töltenek el. Talán minden úgy alakult volna, ahogy kell.

Az előcsarnok egyik vastag márványoszlopának támaszkodva toprongyos, fehér hajú öregember áll, kezében tranzisztoros rádió. A férfi apámra emlékeztet, bár kicsit kopottabb nála, talán valami helyi koldus. Az apró rádióból egyszerre csak mennyei muzsika árad szét a csarnokban: olasz szoprán énekel, hangjában annyi sóvárgással, hogy szinte eláll a szívverésem. Halvány emlékkép ködlik fel bennem. Gimnazista korom énekóráinak egyik vasárnap délutáni, Atheneumbeli hangversenyén anyám zeneakadémista tanítványa Susanna kerti áriáját énekelte a Figaro házasságából Csak most értem meg az ária kusza szépségét. Susanna nyugtalan, dühös és vágyik az ő Figarójára. Be akarja csapni. Felöltötte a grófnő ruháját, és most úgy tesz, mintha Almavivát várná, de szavai titkon mégis az ő Figarójának szólnak. Arról énekel, milyen csodálatos is a szerelem a szabadban. Lábam szinte fölbe gyökeredzik. Lelkemben fájdalmasan izzik mindaz, amit már soha többé nem látok, nem hallok, nem érzek majd: a Nina néni háza előtt nyíló vérvörös pipacsok, élénksárga büdöskék, a Kárpátok végtelen, kék vonulatainak fenyőfái, a gyöngyházfényű kagylók Fekete-tenger zöldeslila vizében. Anyám kecses mozdulatai, amint örökké aggódik valamin, apám magas homloka, átható kék tekintete, gyengéd mozdulata, ahogy végigsimít a hajamon.

Mindezek kellős közepén pedig fehér sziklánknál ott áll Mihai. Átölel, olyasféle hűvös nyári est van, mint amilyenről Susanna is énekel. Tücskök ciripelésétől, szentjánosbogarak villódzásától kísért szenvedélyes éjszakai ölelkezéseink mezőkön, patakparton. Miért is szakítottam ki magam mindebből? Soha nem tér vissza. A Figarót váró Susanna hangja buján kígyózik, hol magasba, hol mélybe szökve, az én számomra azonban mindennek vége. Bár sejtettem volna, mit jelent ez az egész, amikor olyan lelkesen felkapaszkodtam a trieszti gyorsra! Csak állok, és bámulom a tranzisztoros rádiót szorongató öregembert. Luciana, Letizia és Mario körülállnák, igyekeznek gyengéden indulásra bírni.

Arcom nedves és hallom, amint Luciana azt mondja, po-verina, szegény kislány. Mario gyengéden meglapogatja a hátamat, Dai, dai, gyere, de Leitiza vállon ragad, és keményen a szemembe nézve így szól: Coraggio, ragazza, che e fatto, e fattol Szedd össze magad, kislányom, ami történt, megtörtént. Luciana minestrone levest ígér, ami szerinte a legjobb orvosság a világ összes szívfájdalmára. Próbálom abbahagyni a sírást, a minestronéra gondolok. Szememet dörzsölgetve megfogadom magamban, hogy soha, de soha többé nem fogok nyilvános helyen ennyire kétségbeesni. Ami történt, megtörtént. A rádiós öregember felé fordulok: Susanna áriájának vége, megérkezett Figaro.

Hazafelé menet a buszról Luciana megmutatja a Castello di Miramarét: Guarda, guarda che hello. Nézd csak, milyen szép. Méltóságteljes, fehér kastély magasodik a távolban az Adria fölé. Molto hello, sőt, bellissimo, mondom Lucianának, és türelemmel várom, hogy a kastély, a csatornák, templomok és szűk utcácskák mellett elhaladva végre Marióékhoz érjünk. Nem is hagyom el újra a házukat, amíg még Triesztben vagyok. Luciana csak veti a kereszteket, poverina, meg Madonna mia, mondogatja folyton, Leitzia büszke a bátorságomra, Mario viszont mindkettejükre rárivall, hogy Lasciatela inpaceper l'amor diDio, hagyjátok már békén, az isten szerelmére.

A továbbiakban Luciana és Mario római barátai vigyáznak majd rám. Segítenek elintézni a papírjaimat, és náluk lakhatom Róma külvárosában, amíg az olasz hatóságok döntenek a sorsom felől. Minden rendben lesz, tutto sara bene, nyugtatgatnak Marióék. A római útra új ruhákat, prosciut-tót meg mozzarellát csomagolnak nekem. Integetnek az állomásról kigördülő vonat után. Az ablakon kihajolva visszaintegetek, amíg a trieszti pályaudvart beburkoló szürkület apró színfoltokká nem változtatja őket.

Roma, amore mio!

Marióék római barátai csinos házaspár, hatéves, fekete hajú, zöld szemű kislánnyal, akit Roxanának hívnak. Roxána megmutatja nekem Ninetta nevű babáját, és azt is elmondja róla, hogy Ninetta cattiva, azaz rossz kislány, mert harap. Úgy teszek, mintha Ninetta az én ujjamat is megharapta volna, mire Roxána nevet, megvillannak frissen kibújt, új fogai. Roxána azután gyors, számomra követhetetlen beszédbe kezd. Elveszettnek, magalázottnak érzem magam, hogy még egy hatévest sem értek. Végül édesanyja, Maria-na lefordítja nekem, hogy Roxána szeretné, ha aznap este lefekvés előtt segítenék neki megfürdetni Ninettát.

Kiderül, hogy nekem kell vigyáznom Roxanára, amíg Mariana és férje, Vittorio dolgoznak. Pár hét múlva kezdődik az iskola, akkor majd hozni-vinni kell, és foglalkozni vele, amíg a szülők haza nem érnek. Úgy tűnik, jó idő el fog telni, mielőtt továbbállhatnék Rómából. Napközben majd a háztartást kell rendben tartanom, és be kell vásárolnom.

Elgondolkoztam, hogy hirtelen felbukkanó román menekültek híján vajon mihez is fogtak volna Roxanával meg a háztartással. Nem kérdezek rá. Még nem mennek az efféle bonyolult mondatok. Si, sí, válaszolom szinte mindenre, a spaghetti alle vongole előtt pedig azt mondom, grazié. Nagy erőfeszítéssel gyűröm magamba a spagettit, fojtogat a magány és a bizonytalanság, valahányszor vacsorához ülünk a kis külvárosi lakásban, a hatalmas erkélyes házban, kék hegyek és fenyőerdők között.

Új házigazdáim mindketten építészek, és kora reggel járnak munkába. Marianának egy egész szekrénnyi cipője van, a fal teljes hosszában húzódnak a legkülönbözőbb színű és formájú lábbelik. Mariana szerint a cipő a nő legfontosabb ruhadarabja, még a ruhánál is fontosabb, így soha nem is hordja ugyanazt a cipőt két nap egymás után. Megbűvölten nézem reggelente a különböző cipőket próbálgató Marianát, és az idegesen járó-kelő, minden pillanatban menni készülő Vittoriót. Bolgár csizmám és magyar papucscipőm jut eszembe. Van abban valami vészjósló, hogy házigazdámat is Marianának hívják, akárcsak a szerelmünk kezdete előtti tavaszon hegymászóbalesetben elhunyt barátnőnket. Nem tudom, ez vajon jó vagy rossz előjel-e, és hiszek-e az előjelekben egyáltalán. De minden egybeesésbe, minden ismerős részletbe belekapaszkodom.

Amikor első alkalommal lépek ki Vittorióék erkélyére, áhítathoz hasonló érzés csap meg. A vendéglátó családom városkáját körülvevő hegyek épp olyan kékek, mint amilyeneket a San Micheléről szóló könyvben láttam. A sötét, tűhegyes fenyőfák bársonyos zölden magasodnak a rózsaszín hajnali láthatáron, a felkelő nap meg-megcsillantja a piros háztetőket. A környező épületek pasztellszínűek: sárgák, narancssárgák, rózsaszínek. Az emberek mintha örökké kuplékat énekelnének, pedig csak olyasmiket mondanak, hogy Parkoljon már kicsit odébb. Signora Rinaldi bement a városba az aznapi tésztáért. Hamarosan kezdődik az iskola. Megigéznek a hangok és a színek, ismételgetem, megérteni igyekszem az utcákról, balkonokról felém szálló szavakat. Integetek a szemközti erkélyen teregető asszonynak. Minden olyan szembeszökően színes. Mintha egész eddig valami fekete-fehér filmben éltem volna, amiben csak itt-ott mutatkozott pár színes kép: a Fekete-tenger ragyogó kékje, a málnák pirosa, vagy a Kárpátok mélyzöld fenyőerdői.

Győzködöm magam, hogy ne aggódjak, fogadjam el a dolgokat, ahogyan jönnek, minden a legnagyobb rendben. Végül is Olaszországban vagyok, méghozzá gyakorlatilag Rómában. Kezdetnek nem rossz: jó emberekre bukkantam, akik befogadtak, etetnek, segítenek, akárcsak a vándor királylányt anyám egyik régi meséjében. Az emberek beengedték és megetették az ajtajukon kopogtató királylányt, aki aztán újra útjára indult. Addig-addig vándorolt, amíg el nem érkezett abba a varázslatos országba, ahol álmai hercege fehér galamboktól vontatott aranyhintón várt rá. Én azonban elhagytam az életem szerelmét, akiről még azt sem tudhatom, vajon herceg vagy szörny-e valójában.

A napok észrevétlenül telnek Roxána mellett. Szinte csüng rajtam, örökké játszani vagy rajzolni akar, vagy a hajamat szeretné fésülgetni. Néha legszívesebben csak ülnék és gondolkodnék, vagy sétálnék egyet a környéken Roxanával, de a szülei nem engedik, hogy egyedül vigyem el a kislányt otthonról. Azt mondják, nem ismerem a várost, eltévedhetünk, bajunk eshet.

Már egy hónap is eltelt, de Róma még októberben is nyárias. Holnap elmegyünk az olasz hatóságokhoz, mondja Vittorio. Először a rendőrségre megyünk majd, ahol hivatalosan is bejelentünk engem, valamint nyilatkozatot teszek, hogy sem Romániába visszamenni, sem Olaszországban letelepedni nem szándékozom.

- Nem akarnak több bevándorlót az országban - mondja Vittorio -, de segíteni fognak, hogy Ausztráliába, Kanadába vagy Amerikába mehess.

Másnap reggel arra kérem Vittoriót, inkább nem nézhetnénk-e meg előbb a Colosseumot, és csak utána menjünk a rendőrségre vagy akárhová politikai menedékjogot kérni. Látni akarom a féktelen római dicsőségvágynak ezt az emlékművét. A rómaiakét, akik lerohanták és meghódították a dákokat, megfosztván őket szavaiktól, amíg csak tizennégy maradt, s így született az én népem! Elgyötört, vad, zavarodott és lírai népem, akiket örökre otthagytam. Megnyugtat a tudat, hogy végeredményben innen, ebből az örvénylő városból származunk. Természetesen, feleli Vittorio jellegzetes, elbűvölő mosolyával. Nyugodtabbnak, beszédesebbnek tűnik, mint rendesen, reménykedni kezdek. Élénkpiros ruha van rajtam, Luciana vette nekem még Triesztben. Ez életem első piros ruhája, lábamon pedig Mariana ajándéka, egy pár új cipő. Boltról boltra cipelt, míg meg nem találta a legalkalmasabb lábbelit: fehér, tetején fekete vászon masnival. Életem leggyönyörűbb cipője, viszont töri a lábamat.

A Colosseum előtt állva olyan érzés fog el, mintha mindjárt a levegőbe emelkednék, és ott lebegnék majd a város fölött. Csak nézem, nézem az óriási teret körülölelő ősi falakat. A szoknyámba kapaszkodó langyos októberi szél végigsimít a hajamon.

Vittorio körbevezet Róma legcsodálatosabb helyein. Az emberek hangosan vitatkoznak, nevetnek a piazzákon, a szatírok, nimfák tartotta korsókból ömlő vízsugarak árnyékában. A parkok, piazzák, szökőkutak és szobrok körül apró, színes autók örvénylenek szédítően. Velük keringek én is, egyre csak körbe-körbe. Hirtelen kinyílt a világ, mohón vágyom elnyelni mindenestül. Megtehetek bármit, ami csak az eszembe jut és mindent meg is akarok tenni. Fiatal és csinos vagyok szélfútta piros ruhámban, fekete masnis fehér cipőmben.

Ebédre Vittorio kis, sajttal és gombával töltött tészta-batyucskákat rendel nekem. Desszertnek hatalmas adag fagylaltot kérek, életem legnagyobb fagylaltját; a gombócok színe akárcsak a Vittorióék erkélyről látszó házaké: világoszöld pisztácia, lilás áfonya, rózsaszín málna. Elmerülök a zamatos színek, képek, hangok áradatában. Vattacukor-könnyűnek érzem magam.

Az olasz rendőrök csak mosolyognak, főleg amikor kiderül, hogy nem kérek politikai menedékjogot az országukban. Kávéval, süteménnyel kínálnak, és una bella ragazzánzk neveznek. Nem mindig találom a megfelelő olasz szavakat, ilyenkor Vittorio tolmácsol nekem. Megmutatja, hol írjam alá az orrom elé dugott vaskos köteg formanyomtatványt, minden egyes aláírásnál úgy érzem, ez a csodás, ragyogó, szédítő Róma egyre távolodik. Elképzelem, hogy diplomát szerzek majd az Universita degli Studi Román, és újságíró, színésznő vagy esetleg mindkettő leszek egyszerre, de a kép elhomályosul, szertefoszlik. Miért is akar mindenki megszabadulni tőlem, mintha csak a szekus történetek, a jegyes cukor és a kiáltványok átokként nehezednének rám? Anyám meséjének vándor királylányához hasonlóan én is igyekszem úrrá lenni szomorúságomon, és továbbindulok utam következő állomására: a kelet-európai politikai menekülteket támogató szervezethez.

Az ügynökségnél mindenki komoly arcot vág, és halkan beszél. Angol, francia, orosz szavak visszhangoznak a zsúfolt, régi irodában. Itt is nagyobb köteg formanyomtatvány vár, amelyeken le kell írjam, miért menekültem el hazámból, és hogyan kerültem Olaszországba. Válaszaimat Vittorio írja az olasz űrlapokra, néha ki is egészíti egy-egy korábban tőlem hallott történettel. Minden kérdést megválaszolok, próbálva közben elhessegetni gondolataimból a lejegyzések mögött meghúzódó eseményeket és arcokat. Elég a minimum, mondja Vittorio, itt értik, mi történt veled.

Izzadni kezdek, rettenetes fáradtság vesz erőt rajtam. Olyan végtelennek, kimerítőnek és bizonytalannak tűnik ez az egész. Hirtelen sok minden aggasztani kezd: hogyan boldogulok majd Amerikában, ahol egy teremtett lelket sem ismerek, mihez fogok majd ott, egyáltalán kitől kapok akár egy falat kenyeret is, olyan messze, azon az idegen földrészen?

Egy szemüveges, nyakláncos nő kicsi, tiszta szobába tessékel, majd megkezdi az interjút. Azt mondja, ő sajnos nem beszél románul, és a tolmácsuk éppen ma házon kívül van. Talán azt akarja kipróbálni, fut át az agyamon, beszélek-e egyáltalán angolul, mielőtt beleegyezne, hogy letelepedjek Amerikában. A nő apám fogházban töltött napjairól kérdez, és arról, mik a terveim a jövőre nézve. Igyekszem tömör, világos válaszokat adni, de ő olyan gyorsan váltogatja a témákat, hogy végül belezavarodom. Az egyetemi szemináriumok óta nem beszéltem angolul, és most elgondolkozom, tanáraim vajon mennyire ismerhették a nyelvet, és nem hangzom-e úgy, mint valami veretes, régi költemény. A nő arról az estéről kérdez, amikor a kihalt utcán beszorítottak a kapualjba, és az mondták, van a halálnál rosszabb is; ez a történet szerepel az űrlapon, bár a saját szüleimnek nem mondtam el soha.

Számban rossz gyertyaként serceg az angol nyelv, ajkam reszketni kezd. A nő becsukja az ölében fekvő dossziét, és így szól:

- Rendben. Azt hiszem, ennyi elég lesz.

Elmagyarázza, hogyan működik a folyamat: most elkezdenek támogatót keresni nekem Amerikában, mert az Ausztráliát, Kanadát és Amerikát lehetőségként feltüntető űrlapon én Amerikát ikszeltem be. Minden menekülthöz tartozik egy támogató, aki figyel rá, amíg az beilleszkedik és képes eltartani magát. Nagyon szervezettnek tűnik ez az egész, ugyanakkor magányosnak és ijesztőnek is. Ki tudja, miféle támogatóm akad, és vajon melyik városban?

A nő azt tanácsolja, válasszak ki egy bizonyos helyet, ahol van ismerősöm, vagy legalább valaki a szülővárosomból, és ők igyekeznek ottani támogatót találni számomra. Beletelhet jó pár hónapba is, szóval, türelmesnek kell lennem. Majd ha megvan a támogató, és a bevándorlási papírjaim is elkészültek, ez a római ügynökség megveszi a repülőjegyet, és utadra indítunk, mondja a szemüveges hölgy.

- Chicagóba szeretnék menni - hadarom egy szuszra, mintha attól félnék, hogy valaki megelőz a képzeletbeli sorban. Ez az egyetlen amerikai város, amihez Ralphon, az amerikai nagykövetség bukaresti könyvtárosán keresztül bármi közöm van egyáltalán. Látni akarom Chicago sziluettjét és a Sears Towert.

A nő jegyzetel. Azt mondja, meglátja, mit tehetnek.

- Chicago jó hely - mondja.

Úgy érzem, ez életem leghosszabb napja. Politikai menekült vagyok, útban Amerika felé. És az is maradok életem végéig.

A mai napon tehát nekilátnak átfésülni azt a hatalmas Egyesült Államokat azért az emberért, aki a legalkalmasabb arra, hogy befogadjon és ennem adjon, amíg a saját lábamra nem állok.

Ezen a napon akarom látni a Colosseumot és a Trevi-kutat. És piros ruhámban, fehér cipőmben akkor eszem a szivárványszínű fagylaltot.

Vittorio a kis tárgyalószoba előtt vár rám. Fáradtnak tűnik, talán el is bóbiskolt. Megkérdezi, mi a tervem a délután hátralévő részére. Sétáljunk-e még, vagy elfáradtam, és menjünk inkább haza?

- Mariana vacsorával vár minket - mondja.

Meglepődik, amikor azt mondom, vigyen a fodrászhoz, le akarom vágatni a hajamat.

- Levágatni? - kérdezi, és arca szinte fájdalmas kifejezést ölt. Új ember lettem, mondom neki. Hosszú hajam csupán kolonc, már semmi szükségem rá.

Vittorio szomorú ámulattal nézi a fodrászüzlet padlójára hulló hajtincseimet. Nézem a tükörben, mint tűnik el szőke hajkoronám, Nadia néni haja, aki kopott levelezőlapot szorongatva, vállánál nyávogó macskája társaságában belehalt a szerelembe az 1918-as árvíz idején; a Dnyeszteren sodródó Paraszkíva dédanyám haja. Mihai ebbe a hajba temette arcát szenvedélyünk pillanataiban, és ezt a hajat simította olyan gyengéd mozdulattal a fülem mögé. Megelégedetten nézem a rózsaszín márványpadlóra hulló fürtöket. Még, mondom, amikor a fodrász, tükrét fölemelve, megmutatja a tarkómat. Eszembe jut álmom, amelyben Mihai lassan átvágta a torkomat, én pedig fehér kancává változtam. Inkább a hajam, mint a torkom.

Romániai múltamat, minden szenvedélyével, rettegésével, minden alakjával, hangjával, illatával és ízével celofánba csomagolva látom, bezacskózva, hogy továbbvihessem magammal a jövő felé. Olyannak tűnik most ez a múlt, mint Trieszt az első reggelen: fejjel lefelé lebeg a csatornák víztükrén.

Amíg arra várok, hogy a menekülteket segítő szervezet támogatót találjon nekem és elrendezze a bevándorlási papírjaimat, egyre inkább beleépülök Roxána, Vittorio és Mariana mindennapjaiba, mintha csak a saját családom lennének. Jó a pasztellszínű házak, reggeli fényben úszó kék hegyek látványára ébredni, inni Mariana kávéját, és figyelni, mint

próbál fel vagy egy tucat cipőt is, mire a legalkalmasabbat kiválasztja: a fémcsatos krémszínűt, a piros bebújóst, vagy a puha szürkét. Amint kilépnek a házból, takarítani kezdek: összeszedem a reggeli kávéscsészéket, visszarakodom Mariana cipőarzenálját, és elkísérem Roxanát az iskolába. Szeretem hasznosnak, szorgalmasnak érezni magam itt, a pasztellszínek között.

Egy alkalommal, amikor Mariana és Vittorio vacsoravendégeket hívnak, megismerkedem egyik ügyfelükkel, olasz férfi, tavaly halt meg a felesége. Szemben ül velem, örökké magamon érzem a tekintetét. Visszanézek rá az asztal fölött, amint éppen egy falat húst tesz a szájába. Nézem, ahogy felemeli borospoharát, és nyel, beleharap a kenyérbe, olivamagot köp a villájára. Figyelem a füléből kinövő szőrt, őszülő halántékát, a száraz vérpöttyöt az állán, ahol borotválkozás közben alighanem megvághatta magát. Addig-addig nézem, amíg orra olyan viccesen naggyá nem válik, hogy nevetni volna kedvem, ő azonban továbbra se veszi le rólam a szemét.

Folyamatosan bókol nekem: olasz kiejtésemet, szemem, hajam színét dicséri, amíg végül Mariana így szól:

- Vicenzo, te gazember! Hagyd már békén ezt a lányt! Hát nem látod, milyen zavarban van?

- Nekem nem tűnik úgy, mintha zavarban lenne - feleli a férfi.

Vacsora közben elfogyasztok két pohár chiantit is, megered a nyelvem. Elkápráztatnak patakként csobogó olasz szavaim. Még szóviccet is gyártok két hasonló hangzású kifejezésből. Otthon érzem magam, mintha mindig is Olaszországban éltem volna.

Amíg a többi vendég búcsúzkodik, az olasz özvegyember hozzám lép, és azt kérdezi, másnap megmutathatná-e nekem Rómát. Si, certo, mondom. Ugyan mi dolgom is volna azon kívül, hogy várok, amíg a több millió chicagói lakos közül egyik úgy dönt, éppen egy menekültet fog támogatni?

A következő hetekben Vicenzo mindenhová elvisz. Néha beszél a feleségéről, és arról, mennyire szerette azt az asszonyt, de elmeséli azt is, hogyan és hány nővel csalta meg életében. Az az érzésem támad, hogy Vicenzo éppen úgy gyűjti a nőket, mint Mariana a cipőket, szín, forma és alkalom szerint szépen felsorakoztatva. Mariana és Vittorio figyelmeztetnek is, legyek óvatos Vicenzóval. Roxána pedig féltékeny lesz, amiért eljárok esténként, ahelyett, hogy az ő haját fonnám, kártyáznék, vagy a gonosz babájával, Ninettával játszanék. Azt mondja egyszer:

- Vicenzo rossz bácsi. Megölte a feleségét.

A szülei erre alapos szidás kíséretében aludni küldik.

Egyik este Vicenzo megkéri a kezem. Azt mondja, nem lesz hiányom semmiben, és a tenyerén fog hordozni, akár egy hercegnőt. Luxushajókon utazgatunk majd, elmegyünk bármerre, ahová csak szeretnék. A hegyoldali kis étterem kerthelyiségéből rálátni a városra. Olasz zene száll az őszi levegőben.

Romantikus borzongás fut végig rajtam, nem hasonlít a szerelemre, a valaki vagy valami utáni vágyódásra. Mihai sötét szempillával árnyékolt zöld szeme élénkebben jelenik meg előttem, mint bármikor ezelőtt, amióta utolsó esténken a fehér sziklánk alatti barlangban szeretkeztünk. Rábámulok arra az emberre, aki éppen most kérte meg a kezemet, és akinek arca már olyan ismerős, hogy zavarba sem jövök. Megmondom, hogy nem akarok hercegnő lenni. Újságíró szeretnék lenni, vagy színésznő, esetleg mindkettő. Megmondom, hogy Amerikába készülök, Chicagóba. Nem szeretnék világkörüli luxusutazást.

Azt is elmondom, hogy van már fidanzatóm, nagy-nagy szerelmem Romániában. Egyszer úgyis újra együtt leszünk, majd amikor már valami chicagói felhőkarcolóban élek. Ott fogunk összeházasodni, Amerikában. Rájövök, hogy erre még soha nem gondoltam.

Mindemellett kérdőre vonom Vicenzót: hány szeretőt tartana mellettem egyévnyi vagy akár pár hónapnyi házasság után?

Azt feleli, hogy felhagyna ezzel a szokásával, hűséges férjjé válna, aki engem, csak engem szeret. Ilyen ordító hazugságot azóta sem hallottam, hogy a Nép Atyja meghirdette a munkások mennyországát.

- Köszönöm a házassági ajánlatát, Vicenzo. Igazán kedves öntől, hogy a hűségét is felajánlja - felelem legválasztékosabb olaszságommal -, de nem fogadom el.

- Nem akármilyen nő maga, Mona. Sokra fogja vinni, abban biztos vagyok. Talán eszébe jutok egy napon, és megbánja majd a döntését.

Ezután Vicenzo, abban a reményben, hogy talán meggondolom magam, egy ideig még el-elhívogat drága vacsorákra. Egy nap piros retikült vásárol nekem. Az étterem asztalára borítom régi retikülöm teljes tartalmát, mindenemet, amit szívemhez szorítva hoztam magammal a sárga Fiatban, amíg a határőr Mario útlevelét nézte, engem pedig Mario feleségének gondolt. Mindezt szépen átpakolom a piros retikülbe. Régi retikülömet pedig egy szemeteskukába hajítom a Piazza di Spagnia közelében. Pompás katedrális márványlépcsőjén találom magam, körülöttem késő őszi virágok, kis kávéházak, ahol méregerős kávét, színpompás fagylaltot és szardellás pizzácskákat kapni.

Mandolin- és gitárszó hallatszik, régi, szívszorító dalt pengetnek a szerelmesről, aki azt mondja, kész akár tíz halállal is meghalni barna hajú hölgyéért, ám a hölgy elutasító szavai hallatára dühösen távozik.

Egy nap kora reggel felhívom a szüleimet Marianáéktól. Anyám veszi fel, torkát szomorúság és könnyek fojtogatják. Rájövök, hogy felébresztettem. Újabb szürke nap kezdődik kis bukaresti lakásunkban: cikóriakávé, zsúfolt buszok munkába menet, óvatos visszafelé tekingetés, nem követ-e valaki. Jól vagyok-e, kérdi anyám bátortalanul. Igen, nagyon jól, felelem. Apám veszi át a kagylót; megkönnyebbülök, ezek szerint nem tartóztatták le és nem is bujkál. Ott állhat anyám mellett, akinek hajában biztos ott vannak a hajcsavarók. Hallom, ahogy beszélgetés közben apám rövid, heves slukkokat szív a cigarettájából. Nemigen mondhatunk többet, feltételezzük, hogy a telefonjukat lehallgatják. Nem említhetek neveket, címeket. Csak annyit mondok: Kezd hidegre fordulni idefenn.

Nagyon hiányoztok, mondom még. Letesszük. Leülök a kissámlira Marianáék telefonja mellé. Most jövök rá először, mi minden veszett el belőlem örökre.

Hűvös, nedves, esős a római ősz. A kis bárokban, kávézókban egy-egy caffé latte vagy espresso mellett melegszem. Egy nap a Colosseum előtt állva végignézek a nemes, régi kőfal ívén. Vicenzo ballonkabátban didereg mellettem, reméli, az eső talán elbizonytalanít, és mégis elfogadom az ajánlatát. A szél átfúj Marianától örökölt fehér gyapjúkabátomon.

Másnap kiderül, hogy az ügynökség megtalálta chicagói támogatóimat, egy kedves idősebb házaspárt, és egy hét múlva utazom. Sírva búcsúzom a finom, porcelánarcú Marianától és rengeteg cipőjétől, meg az álmatag, ideges Vittoriótól, aki először mutatta meg nekem a Colosseumot, segített politikai menekültté válni, és látta, amint a hajamat vágják. Tudom, soha nem hálálhatom meg sem az ő, sem a triesztiek jóságát, akik mind csodával határos módon kerültek az utamba, segítettek, befogadtak, etettek, csak mert jólesett nekik. Azt is tudom, hogy nem várnak hálát, és hogy távozásom őket is elszomorítja.

Búcsúvacsorára Vicenzo zenés étterembe visz a Via Venetóra. Adriano Celentano zenéjére táncolunk. A Celentanót utánozni próbáló énekes „Azzurro” című száma hallatán különösen elfog a nosztalgia. Keringünk az étterem márvány táncparkettjén, Vicenzo ismét megkéri a kezemet, újra visszautasítom.

A repülőtéren Roxána sírva mondja, hogy meg akar majd látogatni Chicagóban. Megölelem Marianát és Vittoriót, utoljára megszorongatom Roxanát. Tutto sara bene. Távolabb, egy amerikai turistacsoport mögött Vicenzo áll ballonkabátjában, és cigarettázik. Integet és csókot dob. Elindulok a tömeggel a repülőgép, életem első repülőgépe felé. Népes család vonul el Marianáék előtt, akik így örökre eltűnnek a szemem elől. Fejvesztve rohannék utánuk, hogy még egyszer megöleljem őket, hogy könyörögjek, segítsenek letelepedni Rómában. Roma, amore mio. Hadd maradhassak legalább csak tavaszig. De már sorban állok a biztonsági ellenőrzéshez, egy egyenruhás, repülőtéri rendésznek látszó nő előretuszkol, rám kiált, hogy mozogjak már, Dai, daipresto. Magamhoz szorítom a piros retikült, és gyorsan előbbre lépek.

MÁSODIK RÉSZ

Szabadsághős Chicago külvárosában

Chicagói utamat lehetővé tévő támogatóim ötvenes házaspár: az asszonyt Gladysnek, a férfit Ronnak hívják. Mindkettejüknek ezüstös a haja. Gladys arcán folyamatos feszültség ül, mintha bánna valamit, Ron feje vörös és kerek. Ron egy biztosítótársaságnál dolgozik. Gladys naphosszat az autóban ül, valójában nincs állása, illetve nem pénzért dolgozik, hanem önkéntes munkát végez az egyházának, találkozik más asszonyokkal, aztán elkészíti Ron vacsoráját. Kiderül, hogy rám is az egyházukon keresztül bukkantak. Nagyon meglepődöm. Ha néha a Nép Atyja és a három marxista isten elől bemerészkedtem egy-egy kis ortodox templomba, hogy nyugalmat találjak a lelkemnek, mindig csak hosszú, fehér szakállú öreg pópákat és az oltár előtt hajbókoló, ikonokat csókolgató fekete ruhás asszonyokat találtam odabent. A szentek merev, zavart tekintettel néztek le az ikonokról, freskókról. Rájöttem, hogy Ron és Gladys számára én is jótékonysági cselekedet vagyok. Ezért visznek magukkal mindenhová, vendégségbe, vacsorákra, templomba, ahol aztán mindig úgy mutatnak be, hogy ő az ifjú hölgy Romániából.

Ron és Gladys Chicago egyik elővárosában laknak, sehol a remélt felhőkarcolók, sehol a dübörgő autóforgalom, csak hatalmas házak és üres utcák. Ron és Gladys nevetve néznek össze, valahányszor bejelentem, hogy sétálni indulok. Errefelé nem szokás a séta. A járdák keskeny csíkként húzódnak az utak szélén. Néha egyenesen az út közepén megyek, az emberek kibámulnak rám az autóikból. A figyelmesebb sofőrök alkalmanként fékeznek is, és megkérdezik, eltévedtem-e, tudnak-e segíteni.

A vendégségekben mindenki egyházi dolgokról meg az időjárásról, a biztosításokról és a nemzeti ünnepükre, a Hálaadásra készítendő pulykáról és krumplipüréről beszélget, aztán megint az időjárás kerül sorra.

Udvariasan érdeklődnek hazám és szüleim felől. Megkérdezik, milyen nyelven is beszélnek Romániában, és vannak-e ott McDonald's-ok. Tagadó válaszomra azt felelik, hogy bármilyen gyönyörű ország is az a Románia, McDonald's nélkül mégsem lehet élni. Mindenki nevet, amikor Ron azzal viccel, hogy az én hazámban nincsen hamburger. Egyáltalán nem értem, mi olyan mókás ezen, de udvariasan belemegyek a tréfába, és azt mondom, nem is értem, hogyan élhettem mindeddig hamburger nélkül. Ezen is nevetnek.

Egyik nap, mintha valami nagy esemény lenne, Ron elvisz a közeli McDonald's-ba. Óriási Big Macet vásárol, és úgy nyújtja át, mint valami hadizsákmányt. Ronnal ellentétben késsel-villával eszem a nyúlós zsömlébe tömött száraz húspogácsát, és meglepődöm. Csodás, mondom Ronnak, de magamban azt gondolom, milyen furcsa is, hogy itt, Amerikában bármerre néz az ember, mindenütt hegyekben áll az étel, ám semminek nincs igazán jó íze, míg otthon, ahol szinte éheztünk, annak a kevés ennivalónak, legyen az anyám sült krumplija, uborka- és paradicsomsaláta, vagy akár csak egy szelet vajas kenyér is, mind zamatos volt. De talán csak a nosztalgia teszi, hogy most így gondolom, ilyen távol otthonról. Most nyer valódi értelmet számomra az a régi mondás, amely szerint minden nehézség ellenére is csak az otthoni kenyér a legfinomabb. Mihaitól halottam néha, amikor az emigránsokra terelődött a szó. Emlék villan át az agyamon, paradicsomos kenyeret eszünk Mihai-jal, Mihai forrón megcsókol, hátamon érzem a kezét, ahogy barackszín szaténruhámban táncolunk az új évtized kezdetén. Látom szomorú mosolyát, és hogy nem említi a mondást, nem szól semmit a többi vendég disszidens-történetei hallatán. Megrémülök, hogy most is úgy elárasztanak majd az emlékek, minden és mindenki hiánya, ahogy annak idején a trieszti vasútállomáson. Egy falásra lenyelem a hamburgert, kétségbeesetten igyekezvén bezárni lelkem hirtelen megnyílt, veszélyes ajtaját. Egy időre minden emléket távol kell tartsak magamtól. Ron azt hiszi, elismerésem jeléül nyeltem ekkorát, és megkérdezi, hozhat-e még egy hamburgert.

- Nem, köszönöm - válaszolom tele szájjal.

Ron és Gladys vacsoráin és vasárnapi villásreggelijein belém bújik a kisördög. Olyasmiket mesélek, hogy Bukarestben az emberek a nyílt utcán halnak éhen, és egy falat ételért még ölni és képesek. Szabadságharcos voltam egy földalatti szervezetben, mondom. Amikor erre meglepetve rám bámulnak, vállamat megrándítva közlöm velük, hogy egy kamion csomagterében, pokrócba csavarva szöktem ki az országból egy Törökországba tartó marhahús-szállítmánnyal, mert Románia a kontinens egyik legnagyobb marhahús-exportőre. Ennek eredményeképpen éheznek az emberek, és már egy McDonald's-os húspogácsányi marhaszelet fölött is képesek egymásnak esni. De a mi húspogácsáink finomabbak, folytatom, már ha olykor-olykor sikerül megkaparintani egyet. Magamról azt mondom, hogy a legnagyobb bukaresti színház színésznője voltam, és politológiát meg közgazdaságtant tanultam ez egyetemen. Mindenkit meglep, hogy hogyan is működhet a színház és az egyetem egy olyan városban, ahol az emberek éhükben galambra és macskára vadásznak.

Az ilyen vendégségek alkalmával az unalom súlyos pokrócként nehezedik rám, és elviselhetetlenül szomorú leszek. A legrosszabbak a vasárnap délelőttök, amikor a pap a bűnökről beszél, és arról, hogy adjuk át az életünket és lelkünket az Ür Jézus Krisztusnak. Chicagói támogatómra várakozva életem ezerféle folytatását elképzeltem Olaszországban. Ez nem volt köztük. Sosem gondoltam arra, hogy majd templomba cipelnek, örökké Jézusról magyaráznak, és mindenki ijesztően udvarias. Az abortusz gyilkosság feliratú, véres, szétcincált magzatokat ábrázoló szórólapokat nyomnak a kezembe. Fogalmam sincs, mi köze az abortusznak bármihez is. Hogy jön most ide ez a téma? Az ezerféle lehetőség közül miért éppen ezeknél az embereknél kellett kikötnöm, akik örökké egy mondatban emlegetik Jézus Krisztust az abortusszal!

A legjobban az ijeszt meg, amikor Gladys és Ron arra kérnek, térjek az ő vallásukra, és fogadjam be Jézust az életembe, meg amikor a templomuk alagsorában tartott gyűléseken az abortusz rémségeiről és a feketékről meg a zsidókról beszélnek, akik maguk az Antikrisztus, és romlásba döntik az országot a drogokkal, az abortusszal és a homoszexualitással. Zsidó összeesküvést emlegetnek. Azt mondják, jön a kommunizmus és a pornográfia. Imádják Reagan elnököt. Fogalmam sincs semmiféle zsidó összeesküvésről, ez az alagsori hadoválás pedig sokkal inkább valamiféle Jézus-összeesküvésnek tűnik. A tévéhíradóban abortusz-klinikát bombázó, úgynevezett életigenlő aktivistákról számolnak be. A detonációban, olvassa az erősen sminkelt bemondó olyan mosollyal, mintha új iskola épüléséről vagy a tavaszi napéjegyenlőség beálltáról adna hírt, egy orvos meghalt, és számos nővér, illetve egyéb személyzet súlyosan megsérült. A nappaliban ülő Ron és Gladys furcsán, szinte mosolyogva pillantanak egymásra. Hüledezve hallom, mint emlegetik egyazon mondatban az életigenlő aktivistákat egy kórház halált, sérüléseket okozó felrobbantásával. Elgondolkodom, akkor vajon miket csinálhatnak azok az amerikaiak, akik még csak nem is életigenlő aktivisták. Éppen úgy megrémülök, mint amikor be akartak szervezni a Szekuba, csak ez most annyival rosszabb, hogy itt új életet kellene kezdenem, szabadon kellene rónom Chicago utcáit, jazzt hallgatnom és újságírónak tanulnom. Most kellene megtapasztalnom a szabadságot.

Egyik nap Gladys elhív, hogy vigyük meg a jó hírt. Talán esküvő volt a családban, gondolom, vagy gyerek születhetett valahol, esetleg valaki állást kapott a Fehér Házban. Örülök a sétának, még ha csak egy kisváros üres utcáin járkálunk is. Kis szerencsével talán új embereket is megismerhetek. Gladys azonban felkapja a Szent Bibliát, mellé pedig egy kötegnyi szórólapot. Bekopogtat a házakba, és arról beszél az embereknek, hogy fogadják a szívükbe Jézust, és hogy az abortusz gyilkosság. Az emberek Gladys orrára vágják az ajtót. Gladys arca hamarosan olyan kifejezést ölt, mintha az egész világ őellene fordult volna. Bibliáját és szórólapjait szívére szorítva sétál tovább. Egy pillanatra szinte megsajnálom. Vajon mi téveszthette meg annyira, hogy egész életét folyamatos megaláztatásban akarja tölteni? Sajnálatom azonban rögtön elpárolog, mihelyt saját kínos helyzetem jut eszembe, melybe azért kerültem, mert vele vagyok. Legszívesebben beleolvadnék az utcák fekete aszfaltjába, csak hogy ne éppen itt kelljen lennem. Még akár a szekusoktól hemzsegő Bukarestbe is visszamennék.

Ott legalább okozott némi izgalmat a mögöttem haladó lépések zaja, és diadalt érezhettem, valahányszor elértem a lakásunkig, és magamra zárhattam az ajtót, hogy a hagymaleves és a főtt krumpli fölött anyámmal és apámmal a metafizikus költészetről beszélgethessünk. Itt viszont minden unalmasnak és kínosnak tűnik. Pillanatnyi reménytelenségemben a Hamlet sorai jutnak eszembe: Dánia börtön. - Úgy az egész világ az.* Chicago még Hamlet Dániájánál is rosszabb, mert ott legalább volt gyilkosság és öngyilkosság, szenvedély és szellemjárás. Ez a külvárosi Amerika viszont mintha valami szirupos, mérgezett tócsaként terjengő lében ázna. Sehol a pompa, sehol a szépség, sehol a dübörgő élet.

* Arany János fordítása

Gyűlölet tölt el Gladys iránt. Miért kellett jótékonysági ügyet csinálniuk belőlem? Vajon sejti-e a római szervezet, miféle támogatókat talál az embereknek? Kizárt dolog, gondolom, és eszembe jut a szemüveges, nyakláncos nő, a nyelvek zűrzavara, a színek, a falakat díszítő, különböző országokból származó szövetek és műtárgyak. Meg akarom írni nekik, hogy vigyázzanak a kedves házaspárokkal, és győződjenek meg afelől, hogy a menekültek nem ijesztő vallási csoportoknál kötnek ki ahelyett, hogy ételt adnának nekik, és fedelet a fejük fölé.

Gladys dühösen karon ragad, és hazafelé indul, erkölcsi romlásról mormogva közben. El kell szöknöm innen, szabaddá kell válnom. Be kell mennem Chicagóba, amit még nem is láttam. Munkát kell találnom, látnom kell az utcán sétáló embereket és a magas házakat, meg kell tisztulnom a feketékről, zsidókról és az abortuszról való prédikálástól.

Egyik este vacsoránál azt mondom Gladysnek és Ronnak, hogy zsidó vagyok, összefeküdtem a fekete postással, amíg ők nem voltak otthon, és alighanem terhes is maradtam. Megkérdezem, hova mehetnék abortuszra. Erre már biztos kidobnak a virágos tapétás, babakék kárpitos házukból. De kedvesek és megértőek. Elhiszik, amit a terhességemről mondtam, és azt felelik, hogy Jézus Krisztus megbocsát, a babát pedig adjam majd örökbe. Szerintük Jézus még egy zsidót is kész elfogadni, feltéve, hogy bűnbánatot tartok.

Tudom, hogy legalább valami kevéske hálát kellene érezzék Ron és Gladys iránt, amiért segítettek kijutnom Chicagóba, az émelygés, unalom és félelem valami soha nem tapasztalt keverékén kívül azonban mégis minden egyébre képetlen vagyok.

Egyik nap, amikor Gladys jótékonysági autókörúton van, kisétálok az állomásra a chicagói vonathoz. Van pár dollárom a Gladys-féle apanázsból. Napijegyet váltok Chicagóba.

A vonat az úgynevezett Loophozvisz, óriási épületek és egymás fölött kígyózó autóutak közé. Minden süvít, dübörögve, vadul halad a felhőkarcolók között kibukkanó, szürke novemberi ég kockái felé. A földrajzkönyvem kivételével soha sehol nem láttam még ennyiféle színű embert egy helyen. A földrajzkönyvünkben más-más viseletekbe öltözött, különféle bőrszínű emberek táncolták körbe a földet a népek nagy egyetértésének jegyében, a Párt vörös zászlaja alatt. Romániában csak a cigányok voltak más színűek, ők sátrakban vagy putrikban laktak a városok, falvak szélén. Mindenki utálta őket. Néha jöttek afrikai diákok is, mint például apám szenegáli tanítványa, akitől apám a trieszti gyorson átcsempészett százdollárost is vásárolta. A fekete diákokat is utálta mindenki, mert ők még a cigányoknál is sötétebbek voltak.

Az az érzés kerít hatalmába, hogy valójában itt kellett volna születnem, kozmikus tévedés áldozata vagyok, hogy nem ebben a morajló, színes világban nőhettem föl. Aztán eszembe jut az is, hogy ha kezdettől itt éltem volna, most nem hozhatnám magammal bombatámadásokat túlélő, gyökereket evő, tükrös zenedobozzal folyón sodródó rokonaim történeteit. Nem ismertem volna meg a szerelmet a Kárpátok szamóca- és hószőnyegén. A dolgok elfuserált, érthetetlen rendjében valahogy mégis éppen így van ez jól.

Chicago furcsán ismerősnek tűnik, mintha már jártam volna itt, mintha már láttam volna ezeket a zsúfolt utcákat, óriási épületeket, amik leginkább álombéli kubista festményekre hasonlítanak, mintha az embereknek ez a határozott léptekkel haladó, ezt a mai, szürke napot is makacsul a végsőkig kihasználni vágyó áradata már réges-rég jelen

lett volna valahol tudatalatti életemben. Vad kíváncsisággal és örömmel kószálok az utcákon. Teljesen lenyűgöz a Michigan-tó. Megbámulom a szembejövőket, emlékezetembe akarok vésni minden egyes arcot. Ez a város éppen az én éhségemnek való.

Buenas noch.es, mi amor!

Sokórányi chicagói séta után belépek egy illatszerboltba, aminek az ajtaján azt írja: SEGÍTSÉGET FELVESZÜNK. Gondolom, ez azt jelenti, fizetnek is a segítségért, de ebben nem vagyok egészen biztos. Ha el akarok szökni Ronéktól, akkor elsősorban pénzre van szükségem. Keresse az üzletvezetőt, írja még alatta. Belépve azt mondom egy samponokat rendezgető nőnek, hogy a főnököt keresem, mert segíteni akarok. Fekete nő, piros pulóverben, és azt mondja, ő az. Megkérdezem, fizetnek-e a segítségért?

- Igen, kicsim, nyugodtam elhiheted.

Sok Amerikában töltött hetem óta most nevetek először. Elbűvölnek a nő szájából pergő szavak. A nő a hátsó szobába vezet, ahol nagyjából tíz percig kérdezget. Rhondának hívják. Meglepetve hallja, hogy csak pár hete érkeztem Amerikába. Megdicséri az angolságomat, bár jó időbe beletelik, amíg sikerül kitölteni az elém tett kérdőívet.

- Ezt hozd vissza holnap, kicsim, meglátjuk, mit tehetünk - mondja.

- Kérem, meg tudná esetleg mondani rögtön, hogy megkapom-e az állást? Azonnal kezdenék. Dolgozni akarok, mert lakásra van szükségem, és iskolába kellene járnom. Politikai menekült vagyok, van letelepedési engedélyem, minden papírom rendben, kérem, megkaphatnám ezt az állást? Nagyon szeretnék illatszerboltban dolgozni.

Mindez egyszuszra szalad ki belőlem. A nő karba tett kézzel bámul rám pár percig, szinte hallom az agyában suhanó gondolatokat. Elképzelem, milyennek láthat: bolond kis nő valami idegen országból, aki kétségbeesetten rója Chicago utcáit. Fogalma sem lehet arról a homályról, amibe lassan belefulladni készülök. A nő szája széles mosolyra húzódik, olyan széles és fehér mosolyra, mint Nóráé, aki narancsfán ül valahol Amerikában, azon a földrészen, amin éppen most én is állok. Ennyi erővel azonban akár a holdon is lehetne, hiszen se Nora címét, se a telefonszámát nem tudom. Csak azt tudom, hogy bele kell kapaszkodnom mindenkibe, aki valódi kedvességgel fordul felém, hiszen egy teremtett lelket sem ismerek az Egyesült Államokban.

- Tied az állás, kicsim - mondja a nő különösen bársonyos hangon.

Úgy megkönnyebbülök, hogy felbátorodva azt is megkérdezem, nem tud-e kiadó lakást. Elgondolkozik, majd a gyógyszeres pulthoz vezet, és bemutat Martának, aki mexikói. Marta kerek arca arra a gyönyörű asszonyéra emlékeztet, akitől a jácintcsokrot vettem azon a kegyetlen áprilisi napon. Rhonda elmondja, hogy éppen most vett föl, és lakóhelyet keresek. Marta azt feleli, hogy talán ő tud segíteni.

Marta más angolsággal beszél, mint Rhonda. Gyengéden pergeti az r-eket, ahogyan mi is a románban, és v-jei b-vé válnak. Hangjában van valami játékosság, valami finom él. Szoknyasuhogást juttat az eszembe, vagy kecses kézlegyintést egy mostani helyzetemhez hasonló, izgatott pillanatban, egy illatszerbolt színes formái közt a chicagói alkonyban, ahol megkaptam első állásomat, és talán lakásom is akad. Mintha gyökeret kezdenék ereszteni Chicago kemény földjébe, első törékeny, soványka gyökereimet.

Másnap, mialatt Gladys az egyházáért munkálkodik, összecsomagolom azt a pár dolgot, amit a két olasz családtól kaptam: a lobogó piros ruhát, a fekete masnis fehér cipőt, két pulóvert és egy kék szoknyát. Megírom Gladysnek és Ronnak, hogy köszönöm a vendégszeretetüket, és ne aggódjanak értem. Megírom, hogy lett munkám, és találtam lakást is Chicagóban, úgyhogy viszlát. Még egyszer utoljára végignézek a nappali babakék kárpitján. Várom, hogy elöntsön a szomorúság vagy a megbánás, de semmi sem történik. Mielőtt még kilépnék az ajtón, visszafordulok, és hozzáteszem a levélkéhez, hogy hálás vagyok mindazért, ami értem tettek, hogy támogatták az idejövetelemet. Azt tervezem, hogy majd írni fogok a római szervezetnek, hogy megvagyok, és figyelmeztetem őket a Ron- és Gladys-féle támogatókra.

A hónap végéig, amikor majd elmegy a házból az egyik garzonlakás albérlője, összeköltözöm Martával és hatéves kislányával, Danielával. Marta konyhájából és a ház többi konyháiból is mexikói ételek átható, fűszeres illata árad. A folyosón spanyol nevetés és veszekedés visszhangzik. Estefelé néha zenélnek valahol a házban, szerelemről és halálról szól az ének, amory muerte. Ilyenkor belém hasít a nosztalgia. Az olasz piazzák énekesei jutnak eszembe, akik egy másik nyelven szintén szerelemről és halálról daloltak.

Keverem Marta sült babját. Paradicsomot és hagymát szeletelek mexikói zenére. Zöld krémet készítek sötétzöld, tojás alakú avokádóból. Élvezem Marta konyhájának illatát, a zöld krém ízét.

Marta néha meg-meghúzza a tequilás üveget. Én is belekóstolok az italba, a cujkára emlékeztet. Mindkettő áramütés-szerűén hasít keresztül testemen, mintha villám csapott volna belém. Néha táncolunk Martával a konyhában az amory muertére, ilyenkor, anyja szoknyájába kapaszkodva, Daniela is beáll. Marta felkapja a kislányt, összecsókolja, és körbe-körbe táncol vele a hagyma- és sültbabillatú, kicsi konyhában.

Kempingágyon alszom Marta és Daniela közös ágya mellett. Éjszakánként, mielőtt a napi munka, a metsző chicagói szél és két metróátszállás után olyan mély álomba merülök, mint gyerekkorom óta soha, hallom kettejük halk beszélgetését. Dallamos csicsergés a chicagói lakás csöndjében, titokzatos és megnyugtató: Buenas noches mi amor. Reggelente Martával együtt metrózunk a munkába. Lassan beköszönt a chicagói tél.

Chicagói tél

Első chicagói telemen a szó szoros értelmében lefagy a lábam. Egyik fogamon tályog nő. Arcom feldagad, megint úgy nézek ki, mint egy hal. Három napig szinte vonaglok kínomban, míg végül a tályog felfakad, elmúlik a fájdalom, és lett egy halott fogam. Továbbra is az illatszerboltban dolgozom, pénztárosként. Felveszek pár órát az egyetemen is, hogy előbb-utóbb diplomát szerezhessek, a boltban esti műszakba kérem magam, így napközben bejárhatok az előadásokra. Két metró- és egy buszjárat visz az egyetemig. A metrókocsikat mindenütt telegraffitizték olyasmikkel, mint például: Szar az élet, végül meg úgyis megdöglünk. Bármerre nézek, mindenütt fuck. A metrók falán olyasmikről is értesülhetünk, hogy Jósé megbaszta Mariát. Remekül szórakozom reggelente, próbálom elképzelni azokat az embereket, vehemens szerelemi életüket még a Chicagói Tömegközlekedési Vállalattal is meg kívánják osztani. Van pénzem, felfedezem a State Street és a Michigan Avenue boltjait. Hiányzik Olaszország. Hiányoznak Róma széles sugárútjai, sajátságos fénye, a fenyőfák, a kis bárok espressói. Hazám nem hiányzik, csupán Olaszország. De ez a hiány nem fáj, inkább afféle pót-hiány, hiszen annyival egyszerűbb Olaszország után vágyakozni, mint a saját hazám, a saját szeretteim után.

Chicago továbbra is szürke és olyan hideg, hogy azt lehet hinni, mindjárt megáll minden élet, és az emberek örökre próbababákká merevednek a fagyos utcán. Megdermed majd a fekete bundás, tornacipős üzletasszony, amint retiküljében éppen a slusszkulcs után kotorászik, megdermed üres kalapja mögött az utcai szaxofonos, hangszerét a sötét chicagói ég felé emelve. Megdermed az éppen a kukába nyúlni készülő hajléktalan koldusasszony, meg a felemelt karú közlekedési rendőr. Minden - a taxik, a limuzinok, a buszok, a mindkét kezében egy-egy Dominick's feliratú élelmiszeres szatyrot cipelő asszony után rohanó kisgyerek éppen abban a pillanatban dermed majd meg, amikor utolérné az anyját. Chicago fekete-fehér állóképek sorozatának tűnik a fagyos télben. Tudom, hogy éreznem kellene valamit, de nem megy. Semmi olyan érzést nem engedek közel magamhoz, ami elterelné a figyelmemet a túlélésről.

Szeretem kis, bútorozott garzonomat. Be-benézek Martához és Danielához, ha magányos vagyok, vagy ha Marta magányos. Együtt készítünk guacomolét, és időnként meghúzzuk a tequilás üveget.

Este későig tanulok: angol irodalmat, vallástörténetet, filozófiát. Platón, Leibniz, a Biblia, William Butler Yeats. Már kora reggel bemegyek az iskolába, hogy a könyvtárban olvasgatva figyelhessem a ki-be járkáló tanárokat, diákokat. Tanáraim elragadtatva fedezik föl, hogy ismerem Shakespeare összes művét, és bizonyos részeket fejből idézek. Még a Tristram Shandyt is olvastam. Otthon talán nem is értenék, hogy mindez a túlélés érdekében történt, bénultra vagy önkívületbe olvastam magamat. Otthon fogalmunk sincs arról, hogy itt bizonyos emberek kiugrottak az ablakon vagy fölakasztották magukat, ha megbuktak az egyetemi felvételin. Az órákon néha ketten beszélgetünk a tanárral. Soha nem éreztem még ilyen fontosnak magamat. Szívdobogva társalgók a tanárral a Mrs. Dallowayről, csoporttársaim irigy tekintetének kereszttüzében.

Naponta bejárok a támogató irodára, ösztöndíjakat pályázok meg, saját és szüleim jövedelme felől tudakozódó űrlapokat töltök ki. A jövedelem, kereset és adó-visszatérítés rubrikákba nagy, kerek nullákat kanyarítok. Fogalmam sincs, mi lehet az az adóvisszatérítés. Elmondom a nőnek az irodán, hogy menekült vagyok, és semmi pénzem - de tényleg, egy fityingem - sincs tandíjra, és hogy otthon, Romániában üldözik a szüleimet. Végül még azt is elmesélem, hogyan szöktem meg a trieszti gyorssal, ami nem is a valódi trieszti gyors, és hogyan stoppoltam át egy szál retiküllel az olasz határon.

- Pénz nélkül - mondom -, egy retiküllel, amiben mindössze az egyetemi indexem volt és néhány fénykép.

A nő egy pillanatra rám bámul.

- Magának megvan az indexe? - kérdezi. - Már hogy az osztályzatai? A Romániában hallgatott kurzusai?

Tudom, hogy mihelyt kilépek, mindenki rólam fog beszélni az irodán.

Pár nap múlva hívat a dékán, csupa kedvesség és elismerés. Mintha álmodnék, itt mindenki komolyan vesz, mindenki barátságos. Az indexemben szereplő tízeseket, kilenceseket és politikai gazdaságtanból kapott, egy szál hatosomat „A” betűkel teli, hivatalos papírrá írják át, egyetlen „C”-vel.

- Kiváló - mondja a dékán. - Nagy szerencse maga nekünk.

Tudom, ha mindezt elmondanám, apám el se hinné. Végtelenül büszke lenne, hogy a romániai osztályzataim ennyit számítanak Amerikában. Látjátok, milyen jó a román oktatás? - mondaná. - Csak az a kár, hogy így szétbaszták az országunkat ezek a seggfejek.

Már nem szeretem illatszerbolti munkámat. Rhondával és Martával viszont jó együtt lenni. Ebéd közben, a hátsó kis raktárban kifigurázzuk a vevőket. Nem nyughatom: tovább akarok lépni valami különleges felé, világhíres színdarabot akarok írni, le akarok doktorálni, egyetemi tanár akarok lenni. Olyasmit akarok csinálni, ami értelmet ad ennek az egész amerikai vajúdásomnak, ami miatt érdemes volt kiszakadni a hazámból és a családomból. Esténként, közvetlen elalvás előtt néha arra gondolok, mi lenne, ha most felhívnám Mihait, Romániában éppen megvirradt. De mit is mondanék neki, hogyan magyaráznám meg ezt az egészet, hogy szó nélkül otthagytam? És mi van, ha hűvösen és távolságtartóan válaszol? Az még annál is rosszabb lenne, mintha soha többé nem hallanám a hangját. Mit is mondhatnánk egymásnak a közöttünk űrként tátongó Atlanti-óceán két partjáról? Akkor szakadtam el tőle, amikor üres ágyát nézve kiterítettem a piros kombinét, és végérvényesen kimásztam az ablakon, hogy le ne késsem a vonatot.

Nem szeretem, ha az akcentusom felől kérdezősködnek, meg arról, hogy honnan és hogyan érkeztem. Fogalmam sincs, miért, de arra a mondatomra, hogy román vagyok, mindig az a válasz, hogy Óóóó! De érdekes! vagy Wow! Szuper! Azt gondolom, semmi eredendően szuper nincsen abban, hogy ki honnan származik. Bár ezt sose mondom ki hangosan. Talán majd ha negyvenéves leszek, azt fogom válaszolni, hogy: És miért olyan nagyszerű éppen románnak, albánnak, patagóniainak, vagy akárhonnaninak lenni? Mi közöd hozzá, hogy honnan jöttem? Csak hogy figyeljem a reakciókat. Egyelőre azonban mosolygok csupán, és megköszönöm, valahányszor azt mondják az akcentusomra, hogy cuki. Ha azt mondanám, besúgó voltam Romániában, az amerikaiak azt válaszolnák: Wow, szuper! Cuki az akcentusod.

Néhányan hallottak már Nadia Comaneciről vagy Drakuláról, mások azt mondják, ismernek egy másik románt is, talán találkoznunk kéne. Rájövök, hogy hazám csak tornászairól és vámpírjairól híres. Nem akarok más románokkal találkozni. Az a néhány, akit már láttam, csak a pénzről meg a lakásüzletről tudott beszélni. Öt angol szó közé három románt kevernek, mintha elfelejtették volna az anyanyelvüket. Eddig még eggyel sem találkoztam azokból a szentimentális disszidensekből, akik a nyílt utcán elsírják magukat, ha román szót hallanak. Talán majd egyszer, de igazából nem fontos.

Szeretem Chicago belvárosában sétálgatva figyelni az embereket, nézni a kirakatokat. Néhanapján betérek egy-egy boltba, hogy illatszerboltban keresett pénzemen valami kimondottan haszontalant vegyek: fekete lakkbőr övet vagy kis, rózsás, gombnyomásra nyíló tükrös-púderes dobozt. Esetleg étterembe megyek, bonyolult nevű ételeket rendelek, például cordon bleu-t, és evés közben olvasok. Minden nap új izgalmat jelent, még az illatszerbolti munka és a hideg szél is, meg az aggodalom, hogy kihúzom-e a következő fizetésig.

A metróban néha édes muzsika szól, szerelmi bánatként, szerelmes arcán legördülő könnycseppként pereg, hullámzik a levegőben. A szaxofonos még az embertelen hideg dacára is ott játszik a State Streeten, zenéje a dor bánatos sóvárgását idézve verődik vissza a téglafalakról. Most esik le, most értem meg igazán e lefordíthatatlan szó jelentését. A dor az, amit ez az ember a szaxofonjával mond. Tanítás után sokszor megállok, és hallgatom, ha nem kell rögtön a munkába sietnem. Egyik nap azt mondom neki, olyan gyönyörűen játszik, hogy hangversenyteremben lenne a helye. Az ember nagyot nevet erre, és azt feleli, hogy nem muzsikálna ő semmiféle kibaszott hangversenyteremben, ő már csak ezen a kibaszott State Sreeten fog játszani. Nem is olyan rossz ez így, mondom, hiszen itt legalább mindenki hallhatja. Yeaah!, feleli rá a szaxofonos.

A chicagói hidegben lassan megtanulok a szabadságban élni. Lett egy csöppnyi saját helyem ebben a vad rengetegben. És itt vagyok én magam is, egy darabka én Amerika mozaikjában. Látnak? Itt vagyok a turkált, gesztenyebarna, hosszú kabátomban és fagyott lábamat összeszorító, szürke csizmámban. Itt állok a State Streeten az almaárus orosz asszony és a mexikói hot-dogos standja között. Most már látnak? Sikítani tudnék az izgatottságtól, itt a nyílt utcán, hogy Romániáig elhallatsszon, be nagynénémék konyhájába, ahol a savanyított paradicsom fölött éppen azon gondolkoznak, ugyan, Mona most merre járhat.

Csak ezt a telet kell kihúzzam valahogy. Reggelenként félálomban múltam képei vad tülekedéssel rohanják meg a fejemet: hagymaleves fölött suttogó szüleim, Mihai könnyes szeme a bukaresti hónapos szobában, Cristina holtteste a hegy lábánál fekvő temetőben. Úgy érzem, hogy egyszerre vagyok ébren, és álmodom.

Ezekben a kísérteties pillanatokban szinte szétolvadok a túláradó veszteségérzettől. Még egy órám van felkelésig, egy óra az újabb chicagói nap kezdetéig, álomba kényszerítem hát magam. Az ébresztőóra fülsiketítőén csörömpöl keresztül könnyű reggeli álmomon, azonnal felpattanok, és könyörtelen felejtést kényszerűek a lelkemre. Olyan, akár valami diéta: csak semmi zsíros, csak semmi szüleimre gondolás, semmi édesség, semmi ábrándozás arról, hogy mit is csinálhat ebben a pillanatban Mihai, semmi húsos, semmi visszaemlékezés egy órával korábbi álmomra. Szeretem a forró reggeli zuhanyt, és megtiltom magamnak, hogy arra gondoljak, szüleim talán egyáltalán nem kapnak meleg vizet, és anyám figyelmeztetne, hogy ilyen hidegben ne lépjek ki a házból vizes hajjal. Jó, hogy reggelente lezuhanyozhatok forró vízzel, mondogatom magamnak. Tankönyveimet a Martától örökölt, viseltes hátizsákba gyömöszölöm, és már szaladok is az utcára, odakint arcomba vág a chicagói szél. Ki fogom húzni ezt a telet. Mégis, közben mintha önmagamat veszíteném el. Ha nem gondolok a múltamra, az az érzésem támad, szívem éppen olyan fagyos, mint az olcsó csizmában didergő lábam.

Vissza kell néznem, erősen kell kapaszkodnom, hogy el ne veszítsem önmagamat a hidegben, a chicagói tömeg között. Egyszerre kell ragaszkodnom valamihez és túlélni.

Születésem jut eszembe. A bukaresti nyár, amikor az utcán úgy árad a súlyos, édes hársfaillat, hogy az ember arra vágyik, bárcsak még egyszer megszülethetne egy ugyanilyen meleg, balzsamos nyáréjszakán. Most a chicagói fagyban próbálom újraélni azt a pillanatot, amit még utoljára anyám méhében töltöttem, fényéhesen, indulásra készen, ijedten, mohón vágyakozva a világra. Elképzelem magzatvíztől lucskos anyámat, amint ott ül az ágy szélén egyetlen fekete ruhájában, amit anyja temetésén is viselt egy hónappal azelőtt. Várja a reggelt. Várja, hogy megszülessem.

Egész országot hordok a fejemben, csak hogy el ne nyeljen ez az idegen város. Szüleim emlékei a sajátjaimmá válnak, mintha az ő gyerek- és kamaszkorukat is végigéltem volna. Összegyűjtöttem nagynénéim, nagybátyáim, unokatestvéreim, sőt bizonyos regényhősök emlékeit is. Apámként nevetek magamon, amint a hársillatú bukaresti éjszakában a telefonfülke felé rohanva egyszerre igyekszem rágyújtani és magamra rángatni a nadrágomat. Az ágy szélén ücsörgő, gyermekem születését váró anyámként csodálkozom önnön derűmön. Sírok, de nem a vajúdástól, hanem mert anyám, Vera egy hónappal korábban halt meg, anélkül, hogy még utoljára láthattam volna. Nagyanyám vagyok, anyám, önmagam. Megszüljük és elgyászoljuk egymást a hajdani, hársillatú bukaresti éjszakában.

Menekültjeim Amerikája

Mire beköszönt a nyár, már nem az illatszerboltban dolgozom. Nyáron is járok iskolába, és angoltanári állást kapok a felső városrészben: kambodzsai, laoszi és vietnami menekülteket tanítok, akik tanárnőnek hívnak, és színes gyöngysorokat, tésztasalátát és kis, piros-kék, madarakat, embereket, hegyeket ábrázoló hímzéseket hoznak nekem. A kézimunkákat a laoszi hegyek között élő hmong nép asszonyai készítették. Bár a mintájuk teljesen más, az élénk kékek és pirosak a román népi hímzéses térítőkre, falidíszekre emlékeztetnek. Körbeaggatom az ágyamat a hmong kézimunkákkal, hogy első reggeli pillantásom a hegyek és fák közé hímzett színes emberkékre, majmokra, egzotikus állatokra és madarakra eshessen.

Berobban a chicagói nyár, a párás hőség elszédít, az utcákon dübörög a zene és az autóriasztók szirénája, a Laké Shore Drive-on fehér jachtok sorakoznak. Esténként tartom az óráimat, mert tanítványaim egész nap a gyárban dolgoznak. Némelyikük csak tizennyolc éves, de vannak ötvenes-hatvanasok is. Néha magukkal hozzák a gyerekeiket. Elelszundikálnak óra közben, a többiek nagy mulatságára, akik nevetve nézik a bólogató, elnyílt szájú alvót. Harmadik alakok, ring - rang - rung, sing - sang - sung, birtokos névmások, enyém - tiéd - övé, ez az én táskám, ez az ő tolla.

A szavak furán, megnyugtatóan peregnek a számból, tanítványaim kincsként fogadják őket, bizalommal hagyatkoznak menekült-angolságomra.

Első tanári fizetésemből nyolcszáz dollárért nagy, barna Oldsmobile-t veszek. Amerikai barátaim szerint esténként nem árt vigyázni a nyelviskola környékén. Én azonban, saját óráimtól felfrissülve, soha nem félek a kocsiig sétálni. A felső városrész királynőjének érzem magam, a négyórányi angolozástól csatakosan, a nyakam körül fityegő, olcsó, színes gyöngysorokkal. Pár tanítványom néha elkísér az autóig, minden szó után nevetünk. A sűrű nyári levegőbe hasító rendőrsziréna vijjogása mellett kinevetjük saját rusnya, öreg autóinkat is.

Gyerekkoromban a hírekből, szüleim beszélgetéseiből hallottam már Vietnamról és a vietnami háborúról. Tudtam, hogy Kambodzsában még nálunk is rosszabbul élnek, és hogy az ott régészkedő francia író, André Malraux ellopta a khmer szobrokat. Laoszról földrajzórán tanultunk, mint Ázsia újabb olyan országáról, ahol még a miénknél is rosszabb a helyzet, és amit anyám akkor emlegetett, ha nem akartam megenni a bablevest: „Mit nem adnának az éhező laoszi és kambodzsai gyerekek egy-egy ilyen tál levesért!” Apám és művészbarátai újra meg újra elkeseredtek, valahányszor egy-egy ilyen távolkeleti országban kitört a kommunizmus, és szurkoltunk Amerika vietnami győzelméért.

Diplomás barátaimtól meglepetve hallom, hogy az amerikai katonák úgynevezett atrocitásokat követtek el Vietnamban, azaz falvakat dúltak fel, ártatlan nőket és gyermekeket gyilkoltak. Bármennyit tudok is az európai irodalomról, oly sok más dologban végtelenül tájékozatlannak érzem magam, és szinte szégyenkezem, amiért mégis szerencsémnek tartom, hogy Amerikában, az atrocitásoknak ilyen sorát elkövető országban telepedhetem le. Szeretnék én is úgy dobálózni a szavakkal, mint az Egyesült Államok imperialista külpolitikájáról társalgó barátaim. Furcsa, hogy éppen ők azok, akik a szegények és menekültek lakta felső városrésztől féltenek. Ha úgy együtt éreznek a szegényekkel és a menekültekkel, akkor vajon miért félnek köztük élni vagy dolgozni?

Egyik nap két bölcsességfogamat is ki kell húzatnom, de emiatt nem akarom lemondani az angolórát. Még soha nem mondtam le órát. Élénk rózsaszín pamutruha van rajtam, frissen mosott-szárított hajam szanaszét áll, mint a konnektorba ragadt farkú macska szőre a rajzfilmekben. Véres géztampont harapdálva lépek az osztályterembe. Igyekszem rátérni a mai óra anyagára: feltételes mód. Ha gazdag lennék, körbeutaznám a földet.

- Ha gazdag lennék, új kocsit vennék, és idehoznám az édesanyámat Kambodzsából.

Érzem a két lyukból áradó vér ízét a számban, nyers és keserű. Lenyelem, így szólok:

- Fenébe a feltételes móddal! Beszéljünk inkább rólatok!

Nevetve mondják:

- Hűű, a tanárnő azt mondta: fenébe!

Tanítványaimtól megtudom, hogy Pol Pot katonái kivágják azoknak a szívét, akik a dzsungelen keresztül menekülni próbálnak. Ténylegesen kitépik az élő emberek szívét a mellkasukból, számos tanítványom családtagjai jutottak erre az irgalmatlan sorsra. Tanítványaim magukat a szerencsések közé sorolják. Nem tudom, mivel fejezzem be ezt az órát, aminek a feltételes módról kellett volna szólnia.

- Még sosem ettem mangót.

Többen is ajánlkoznak, hogy másnapra hoznak nekem egyet.

- Mangó lenni finom - mondják. Tudom, hogy örömet szerez nekik, ha adhatnak.

Van, hogy mindenki hazáját el akarom lopni, hogy azok után is honvágyam lehessen. Rájöttem, hogy Amerika a menekülteké. Nem lehetek valami előírásszerű román menekült, ha nem hiányzik a saját hazám. Szüleimmel való telefonbeszélgetéseink erőltetettek, és a gyakran beálló hosszú hallgatások alatt csak a minket elválasztó óceánra tudok gondolni. A végtelenül hullámzó, zöld óceánra, ádáz cápákra, ezüstös delfinekre, az algákra, a szivárványként lebegő színes halak miriádjára. Álmodozásomból anyám kérdése riaszt fel:

- Milyenek az óráid?

Gombóc van a torkomban. Jó darabig nem bírok válaszolni, nem kellene sírnom éppen most, hogy anyámmal beszélgetek, aki talán ugyanennyire küzd a sírással. Rejtjeles kérdésemre, Megvan mára piros cipő?, ami azt jelenti, Sikerült előrelépni amerikai útlevélügyben?, minden alkalommal ugyanazt a suttogó, nemleges választ kapom.

- Chica - mondja egyszer Marta - Keresned kéne egy román templomot, ahol találkozhatsz a tieiddel. Beszélnél kicsit a saját nyelveden. Jót tenne, hidd el.

Én azonban nem akarok az enyéim közé menni. Félek, hogy újra rémálmaim forgatagába sodródnék, és végül a koszos bukaresti aszfalton bámulnám a kirakatba tett traktorokat. Te vagy az én enyéim, mondom Martának, és mindketten nevetünk.

Egyik nap angolórám előtt a belvárosba megyek, hogy meglátogassam Martát és Rhondát az illatszerboltban. De aznap nem jutok el a Michigan és a Chicago Street sarkán álló kis boltba, mert a fenségesen magasodó, márvány Water Tower Palace aljában berendezett Marshall Field's áruház előtt hirtelen magával ragad az illatszeres polcok csillogása, és elhatározom, hogy benézek, mintha múzeumot látogatnék. A polcok között leginkább felhúzható babáknak tűnő, tökéletesen csillogó, rózsaszín arcú, piros szájú, hosszú szempillájukat zavart pillangóként rebegtető, fénylő hajú, dekoratív hölgyek igyekeznek a vevőket Clinique és Estéé Lauder termékek vásárlására bírni. Van valami furcsa emelkedettség ebben a látványban, mintha színdarabba csöppentem volna hirtelen, a Mester és Margarita amerikai változatába, ahol az aranyozott faragványú mennyezetről bármely pillanatban leereszkedhet egy virágkosárban ülő, lélegzetelállító, félmeztelen amerikai Margarita, hogy rekedtes jazzénekes-hangon a fogyasztói társadalomról és hűtlen babyjéről énekeljen. Ehelyett azonban az egyik baba-nő hozzám lépve azt kérdezi, szeretnék-e makeovert Zavartan bámulok rá a bolt kellős közepén, mert akárhány angol és amerikai drámát, verset vagy regényt olvastam, egyikben sem szerepelt az a szó, hogy makeover, én pedig nem akarok annak a tudatlan menekültnek tűnni, aki valójában vagyok. Úgyhogy azt mondom: - Hogyne, köszönöm.

A makeover talán az lehet, amikor kis, ingyenes csomagot nyomnak ez ember kezébe, benne mindenféle apró krémes parfümmintával, látom, a többi vásárló is kap ilyesmiket. A baba-nő fénylő polchoz kísér, amin parfümök sorakoznak, és külön-külön krémek az arc minden egyes pontjára, a szemhéjfestékek színskálája pedig leginkább annak a római gelateriának a fagylaltos pultjára emlékeztet, ahol politikai menekültté válásom napján életem első olasz fagylaltját ettem Vittorióval.

A nő vattapamaccsal és különböző csípős krémekkel nekiesik az arcomnak, tisztogatni kezdi, majd rétegenként viszi fel rá az alapozót, pirosítót, szemhéjfestéket. Ellazulok, a lány arcomat súroló, lassú mozdulatai olyan hangulatba ringatnak, amire már régóta nem volt alkalmam vagy kedvem. Belém villan, hogy már időtlen idők óta nem szexeltem, most sem szexelek, és úgy néz ki, egyhamar nem is fogok. Egyedül állok, és senki nem szeret ebben a kubista városban. Mihai bágyadt tekintete, ahogyan szeretkezés után szokott nézni, homlokába hulló fekete haja, a szemében csillogó mosoly, mindez hirtelen felmerül a víz alól, ahova réges-rég, azon a római fodrászüzletben töltött délutánon lenyomtam.

Beleremegek a mindent elsöprő vágyakozásba. Szemem előtt fel-alá himbálóznak a Clinique és Estéé Lauder kozmetikumok, és elborzaszt a gondolat, hogy ez az egész makeover-művelet akár minden megtakarított pénzemet is elviheti. Könnyek árja patakzik végig vastagon sminkelt arcomon, a baba-nő pedig megrettenve bámul rám, hiszen félórányi kitartó munkáját tettem tönkre.

Végre, szinte hangtalan suttogással ezt kérdezem:

- Mennyibe kerül?

A makeover-specialista azt válaszolja, hogy ingyen volt. Képtelen vagyok visszatartani az arcomra pingált remekművet elpusztító könnyáradatot, az ingyen szó hallatán mégis szinte felujjongok. Venni akarok valamit, hálából a baba-nő és az egész Marshall Field's cég kedvességéért. Sehogy sem sikerül választanom, tanácstalanul vacillálok a különböző kozmetikumok között, lehetetlenség dönteni. Gondolataimban folyókként áradnak az alapozók, hegyekben magasodnak a szemhéjfestékek, míg végül megpillantok egy lábkrémes tégelyt. Tizenöt dollárba kerül, még így is alapos túlköltekezésnek számít, de valójában meg se kottyan ahhoz képest, hogy nem kell itthagyjam a havi fizetésemet a makeoverért.

Kirontok a boltból, kis csomagomat győzelmi jelvényként lengetve. Mellkasom vadul hullámzik, torkomból furcsa lihegés tör elő. Marta és Rhonda felváltva igyekeznek belém diktálni némi gyömbérsört, de azonnal kiköpöm. Ők ketten is hiányoznak nekem, habár itt állnak mellettem. Hiányzik Mexikó, Laosz és Vietnam, hiányzik az összes indokínai hegység és dzsungel. Látom a mandolinjukat epedőn pengető, vörös kendős mexikói énekeseket, mialatt a dzsungel faágairól gyümölcsökként lógnak a kambodzsai gyerekek szívei.

Hirtelen saját lakásomban találom magam, perzsel a láz, és néha mintha feleszmélnék szendergésemből. Szobám időnként megtelik hatalmas, néma, fekete szemű traktorokkal. Valahol a zöld óceánon sodródom, mindjárt a haragos hullámok közé merülök, és felfalnak a cápák. Testem maradványai apró darabokban szóródnak majd szét az ezerszínű halacskák között. Valaki húslevest itat velem. Talán Rhonda lehet az, folyamatosan édesemnek nevez. Úgy tűnik, csak ezt az egy szót értem. Édesem, édesem, édesem! Minden krémes, sűrű édességgé válik körülöttem, lassan belefulladok.

Talán nem is Romániában születtem, talán csak bemesélem magamnak, mert nemrég elolvastam egy román kultúrtörténeti könyvet. Talán valójában mexikói vagyok, Mexikóváros napos oldaláról, ahol fehér stukkós házak és virágzó kaktuszok szegélyezik az utcákat. Marta volt a szomszédasszonyom, kiskorunkban együtt bújócskáztunk a kaktuszok és a piros murvafürtök között. Talán Nairobiban nőttem föl, színek és hangok forgatagában, élénk színű kosarakat áruló piaci kofaasszonyok között. Sötét alagútba jutok, szól a szaxofon, majd az alagút túlvégén a Dnyeszteren sodródva Beethoven Für Eliséjét dúdolom. Faágak közül lesem az alattam zúgó mocskos vizet, számítgatom, vajon hány órám lehet még hátra.

Kiszáradt a szám, porcelánbögréből hideg vizet iszom. Szobám körvonalai lassan kirajzolódni látszanak, és már emlékszem, a nevem Mona Maria Manoliu, nyáron születtem Bukarestben, és ez itt a chicagói albérletem, jelenlegi otthonom. Már emlékszem, hogy rajongok Chicagóért. Az ágyam szélén Marta és Daniela ül. Rhonda levest hoz a konyhából. Hol a lábkrém, kérdezem, Daniela már hozza is:

- Tessék, Tía Mona.

- Úgy szorongattad, mintha az életed függött volna tőle - teszi hozzá Marta. Erre mindenki elneveti magát, érzem, hogy velük nevetek én is.

Tánc Tommal

Amerikai életem első néhány éve után lassan valóra válik mindaz, amit annak idején a bukaresti Mester és Margarita-előadás közben elképzeltem. Dramaturgiát hallgatok a Michigan-tó partján, egy drága egyetemen. Világosításról, hangosításról tanulok. Megtanulom, hogyan varázsoljak világokat a színpadra, dialógusokat, mozgásokat. Lila és sárga árnyalatokból teremthetem az érzések, gesztusok univerzumát. Fény ki, fény be. Viharzúgás, vízcsöpögés, telefoncsöngés, gyereksírás, macskanyávogás. Bármire képes vagyok. Világosságot, világot teremthetek a sötét, üres térben, hogy aztán puff, kiolthassam, és újraformálhassam az egészet. Megéri, győzködöm magam minden új ismeretről, akarom, hogy megérje.

Tom McElroyjal a könyvtár kölcsönzőpultjánál találkozom, éppen A Karamazov testvéreket veszi ki. Szép metszésű profil, merész sasorr, egyenesen hátrafésült, sötét haj. Mialatt könyveinkbe pecsételnek, felém fordul. Szeme feltűnően mélykék, valami játékosság csillog benne. Soha nem szólítok le idegeneket, de most az egyszer az ösztönömre hallgatok.

- Imádom A Karamazov testvéreket. Egyik kedvenc könyvem.

- Én meg a nyugati színjátszást imádom - feleli ő a könyvemre pillantva.

A kölcsönzőpultnál beszélgetünk még kicsit az orosz irodalomról, lelkesen, hogy mindketten ugyanazokat a könyveket olvastuk. A könyvtárosnő bele-belehallgat a beszélgetésünkbe. Buli van ma este a nemzetközi diákoknak, mondja Tom. Erről nem tudtam. Azt se tudtam, hogy vannak efféle bulik. Ha nincs még mára randim, mondja, akkor esetleg…?

- Mi az a randi? - kérdezem.

- Amikor először találkoztok valakivel, aki szimpatikus neked - feleli mosolyogva. - Vagy éppenséggel másodszor.

Megnyugtat, hogy még nem tett megjegyzést az akcentusomra, és azt se kérdezte meg, honnan jöttem. Azt kérdem, tervez-e második randit is. Elneveti magát, erre aztán én is nevetni kezdek. A könyvtárosnő haragos pillantást vet felénk.

Órákig táncolok Tómmal a nemzetközi diákok buliján, úgy, ahogy soha az óta a Raduéknál töltött, havas szilveszter óta. Testem megtelik élettel, Tom karja és mellkasa szilárdan tart, bármilyen dallam jön is: rock 'n roll, salsa, reggae. A bennem lüktető zene valahogy elfeledteti velem az aggodalmaimat. Rájövök, milyen régóta is vágyom erre, hogy tartsanak, forgassanak, és újra csak tartsanak, és hogy Tom McElroy az én emberem. Szereti az orosz irodalmat, még egy kukkot se szólt Drakuláról vagy Nadia Comaneciről, imád táncolni, és úgy szorít a karjában, mintha soha többé nem is engedne el. Pszichológiából doktorál, és gyakorlatának részeként félállásban iskola-pszichológusként dolgozik.

Egy hónapon belül Tom garzonjába költözöm, vöröstéglás házba az északi városrész egyik juharfákkal szegélyezett, csöndes utcácskájában. Nem messze van egy famászókás kis zöld terület, amit Tom parknak nevez. Kedvelem chicagói utcánkat, ahogy szomszédainkat is, Puerto Rico-iak, és ötéves kisfiúk mindig vihogva mondja, hogy Hola senora.

Év végére eldöntjük, hogy következő tavasszal összeházasodunk. A nyolcvanas évek közepén járunk, még egy évem van hátra, mielőtt amerikai állampolgárságért folyamodhatom. Hosszú idő óta, sőt talán életemben először nyugodt és elégedett vagyok. Férfizakót és fekete harisnyát kezdek hordani, mintha saját nőiességem már nem is érdekelne. Egy féri, egy amerikai férfi magabiztosságát, nemtörődömségét öltöm magamra. Próbálgatom új amerikai énemet: fiús, bozontos hajú, pimasz és hanyag. Mihai képét mélyen a lelkem celofánba csomagolt kacatjai közé gyömöszölöm, oda, ahonnan nem látszik a világ leghosszabb pilláival árnyékolt zöld szempár. Legeslegalulra préselem romániai múltam batyujában.

A déli városrész eldugott, élettől és ritmustól lüktető kis blues- és skót bárjaiba és lármás kocsmákba járunk, mert Tom skót, és büszke a származására. Román ételeket főzök, néha improvizálok közben, és szinte aggódva fedezem föl a háztartás soha nem tapasztalt örömeit. A liszt- és cukoradagok utáni hajszák meg a szekusokkal való macska-egér játék közepette Romániában nyomorúságos és zűrzavaros volt az öt napja változatlan menü egyhangúságától, a kétórai sorban állás árán szerzett húsz deka sajt, doboz szardínia vagy egy kiló barack fölötti kitörő örömig terjedő, úgynevezett házi boldogság. Ünnepekkor a család egyesült erővel mozgósította magát, napokat töltött a városszerte kígyózó sorok összevisszaságában, hogy sikerüljön beszerezni a karácsonyi vacsorához vagy egy-egy születésnapi ünnepséghez szükséges hozzávalókat. Tom szereti a főztömet. Néha ő is főz, rakott ételeket, casserole-okat készít szakácskönyvek vagy anyja receptjeinek útmutatása alapján, vagy egy különleges kenyeret, a krumplis/or/t, ami aranyszínű, akár a puliszka. Dramaturgiai tanulmányaim, angolóráim, a részegítő blues-dallamok és a Tómmal közös paradicsom- és paprikaszeletelés szerényebb örömei között úgy érzem, vékonyka kis gyökereim egyre nőnek, a chicagói aszfaltból előtörő, makacs növényekéhez hasonló elszántsággal kapaszkodva.

Tom és diplomás barátaink megismertetik velem a marihuánát, minden rosszat elmondanak az amerikai olajcégek kapitalista politikájáról, a faji és nemi alapú megkülönböztetésről és gyűlölködésről. A sajtószabadság puszta illúzió, mondják. Hogyne, bárki szidhatja az elnököt a köztereken, de ugyan mi történik? Semmin nem változtat, hiszen a médiát úgyis a nagyvállalatok uralják. Felfedezem Bruce Springsteent és Stinget.

Egyik bulin úgy feldob a marihuána, hogy fejen állok a zsúfolt szoba kellős közepén, kék szaténszoknyám a szemembe lóg. Mozdulataim, akár valami marionett-figuráé, szaggatottnak tűnnek, a pillanatok egyenként bomlanak ki, pukk, mint nagyanyám sírján a nyolcórai virág. Filmszerűen pereg le előttem, amint az óráskerékben ülünk anyámmal a hattyús parkban aznap, amikor az oroszok lerohanták Prágát. Csak rójuk a köröket az egyre gyorsuló óriáskerékben. Újabb jelenetek következnek, egyet közülük újra és újra visszapörgetek magamban: Mihai autóval halad el a hatalmas Casa Scinteii, a Szikra-ház előtt, ahol a román Scínteia, azaz Szikra nevű újságot nyomták. Ez volt a párt fő sajtóorgánuma, apám szerint minden kurva oldala hemzsegett a hazugságtól. Túl szűk, túl rövid sárga, pöttyös ruhában ácsorgók az irdatlan fehér épület előtt, Mihai pedig csak köröz az autóval, piros sálat lobogtatva az ablakból. Gyűlölöm a Szikra-házat, kiállók az út közepére, hogy végre megállítsam Mihait, de ő csak tovább rója a köröket, lobogtatja a piros sálat, majd újrakezdődik a jelenet, és az emberek körülöttem Reagan elnökről beszélnek.

Imádom a „Hungry Heart” című számot, fejjel lefelé éneklem, agyamba tolul a vér, nekem van a világon a legéhesebb szívem, ahogy Sylvia Plath is írja a Lady Lazarusban: A hamuból /Egy vöröshajú nő kikel, / És férjit fal, ha férfi kell. Felfalom a környék összes virágját, mint hétéves koromban, amikor zöld epét hánytam, felfalom az összes kapitalistát, imperialistát és hazug riportert, hogy aztán saját zöld epémmel együtt hányjam ki őket, mint a mesék Nagy Gonosz Farkasa. Tom szerint haza kéne mennünk, mert nem vagyok jól, de, nagyonis jól vagyok, mondom, és újra hallani akarom a „Hungry Heart”-ot.

Állampolgárság

Amerikai tartózkodásom hatodik évében behívnak az állampolgársági meghallgatásra. Igyekszem a lehető legjobban kiöltözni, mintás piros-kék selyemruha van rajtam, a State Street-i Carson Pirié Scottnál vettük Tómmal egy lakodalom előtt. Úgy gondolom, csinosnak és jómódúnak kell kinéznem a meghallgatáson, hogy mutassam, megéri állampolgárságot adni nekem, tiszteletreméltó állandó lakos vagyok. Tom ajánlkozik, hogy elkísér a Daley Centerben található bevándorlási hivatalhoz, de arra kérem, hagyja, hogy ezt most egyedül intézhessem.

A bevándorlási tiszttel szemben ülve hirtelen Ana Kolcunov néni jut eszembe. Az Egyesült Államok idegenrendészetének asztalánál egyszerre szemem elé tolakszik eltévedésünk délutánjának haragoszöld Fekete-tengere. A kérdőív végét olvasgató bevándorlási tiszt éppen azt kérdezi, hogy hadiállapot esetén harcolnék-e.

Meglepetésemben visszakérdezek:

- Kinek az oldalán?

A tiszt gonosz pillantást vet rám, és válaszadás előtt megtörli lapos, fénylő arcát. Kijavítom magam, és azt kérdem:

- Milyen fegyverrel?

- Kérem? Meg tudná ismételni a kérdését?

- Milyen fegyvert kellene használnom? - kérdezem. - A puskát tudom kezelni. Gimnáziumban hetente volt lövő-gyakorlatunk. Lőni tudok.

A tiszt nem érti. Nem így szoktak kinézni az állampolgársági meghallgatások.

- Akkor ez most igenlő válasz? Azt jelenti, hogy igen, harcolna?

Legteljesebb megrökönyödésére azt válaszolom:

- Ó, pardon! Nem, természetesen nem harcolnék. Nem harcolnék, ha Amerika háborúba kerülne.

Válaszomra a tiszt teljesen összezavarodik. Bosszant, hogy háromszor is ki kellett mondjam azt a szót: háború. Eszembe jut a véres harcmezőn, a holttesteket oldalról megvilágító nap fényében egymást kereső két testvér. Eszembe jut a hadifogságba esett Ivan bácsi, akiről huszonöt évig nem tudtunk semmit. Eszembe jut, ahogy besszarábiai nagynéném magához ölelt a szakadó esőben, és úgy aggódott a fia miatt, hogy még a hazaevezető utat is elfelejtette.

- Nem, nem harcolnék - ismétlem.

A tiszt azt kérdezi, hadiállapot esetén segítenék-e bármilyen más módon. „Esetleg a sebesültek ellátásánál. Nővérként, például.”

Igenlő válaszom hallatán megelégedettség tölti el, lám, mégis van valami egyetértés köztünk. Az egész helyzet értelmét vesztette: a kis, ablaktalan, neonvilágítású, négyszögletes szoba, a lapos, fénylő arcú férfi, aki háborúról meg sebesültekről kérdezget. Apám történetei jutnak eszembe, aki tizenöt éves korában nővéreknek segédkezett a háború alatt. Látta a katonák agyát a fejsebeken keresztül. A szétroncsolt koponyákon belül lüktető agyakat.

Nem akarok már polgárjogot nyerni ebben az országban. Már maga a szó is értelmetlen, mintha enélkül jogtalan lennék. Ki akarok jutni innen. Mi lenne, ha elmondanám, hogy bizonyos rokonaim jártak a Szovjetunióban, és cserekereskedelmet folytattak az orosz lakossággal; hogy mások Románia legkegyetlenebb politikai börtönében ültek, megint mások pedig holtan estek össze egy-egy szerettük kezeírása láttán, és hogy a rokonaim között van málnaárus cigányasszony is - ha mindezt elmondanám, rögtön véget érne a meghallgatás, engem pedig kitoloncolnának, és soha többé nem kellene polgárjogért folyamodnom. A hazatoloncolásnak még a gondolata is olyan zord és rémisztő, hogy remegni kezdek a bevándorlási tiszt előtt, és nevetségesen túlöltözöttnek érzem magam.

Eszembe jut, amikor utoljára láttuk Peteát, Ana néni fiát. Jó pár éve, az éjszaka közepén esett be hozzánk: alhatna-e nálunk aznap? Riadt volt és elgyötört. A szekusok a nyomában voltak, de nem mondhatta meg, miért, és az anyját se akarta bajba keverni. Azt kérte, ne mondjuk meg Ana néninek, hogy láttuk őt. Ana Kolcunov néni szeméből élete végéig nem apadtak el a könnyek. Eszembe jut Dumitriu őrmester, és az iskolából hazafelé menet, esténként mögöttem lopakodó árnyak. Eszembe jut a vézna emberke a cukrászdában, a barna levestől csöpögő szakállú vén apó, eszembe jut, amikor elvitték apámat. Hova is toloncolnának most engem? Hova küldenének? Mona Manoliu, mondom magamnak, jobb most polgárjogot nyerni, mint visszakerülni abba a rémálomba, amit hat éve otthagytál.

A bevándorlási tiszt áthívja a kollégáját a szomszéd szobából. Sutyorognak egy darabig az iroda sarkában, majd erőltetett mosollyal hozzám lépnek.

- Ön tehát lelkiismereti okokból megtagadja a katonai szolgálatot - mondja az én tisztem.

Ezt le is írja, mint az utolsó kérdésére adott választ. Polgárjogot nyerek, katonai szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadói minőségben. Rokonaim hosszú sora, a háborúk és árvizek, az elválások és újratalálkozások a vasútállomáson, mindez mereven néz most rám, merev arcok, kék szemű asszonyok, sötét hajú emberek tekintenek vissza dédanyám tükréből.

Felbomlás, egyesülés

Házasságunk légüres térbe kerül. Tom távolságtartó és ingerlékeny lesz, mintha most, így pár évnyi házasság után végre mindketten visszavonulhatnánk saját kis világunkba, hogy egymástól elidegenedve várhassuk az öregséget. Nem emlékszem, pontosan mikortól kezdett Tom feleség helyett lakótársnak tekinteni. Talán aznap este óta, amikor meg akartam csókolni, amíg ő Jung kollektív tudattalanjáról olvasott, és eltolt magától, mondván, hogy rengeteg a dolga. Mindjárt itt a doktori védése, hát nem tudom? Ezen összevesztünk. Azt mondtam, hogy ha más nem, hát ez a sok Jung-féle maszlag az álmokról meg a férfi és női szexualitásról éppen hogy jobban meg kellene kívántasson vele, és kiböktem azt is, hogy annak idején volt egy nagy szerelmem Romániában. Akkor menjek csak Romániába ahhoz a nagy szerelmemhez, vágott vissza. Akkor, ott eltörött valami. Magányos, kibírhatatlanul magányos lettem chicagói lakásunkban. Fogom a bőröndöm, és megyek, gondoltam. De valójában nem volt hova, nem volt kihez menjek. Ülve maradtam hát, és arra gondoltam, adok még egy kis időt Tomnak, hátha akkor minden rendbe jön.

Apró vitáink, amik addig valójában csak ürügyül szolgáltak arra, hogy megöleljük egymást - Bocsáss meg. Nem, ugyan, az én hibám -, most órákig, néha napokig tartó veszekedéssé, nehezteléssé, szúrós tekintetekké, kiabálássá, csendekké nyúltak. Mindig csak a csend. Mintha hiányozna valami, mintha örökké rosszul csinálnék valamit, mintha valami nem lenne a helyén. A szavak elkopnak, elveszítik jelentésüket, üres hangokká válnak. Villanykapcsoló. Számlakivonat. Vécéülőke. Ez a hangnem. Takaríts ki! Nem, te takaríts ki! Takaríts ki, takaríts ki, takaríts ki, ki, ki!

Azt hiszem, tévedtem. Minden félrecsúszott. Minden csak újabb ürügy a vitára. Mikor kezdődött, mióta tart? Összezavarodtam, mert nem tudom, hogyan juthatnék ki ebből a helyzetből. Ez az én házasságom, de vajon hogy bírom ki még negyven-ötven évig… vagy akár egy évig is? Innen valahogy nehezebbnek tűnik megszökni, mint annak idején Romániából vagy Gladyséktől. Azokba a helyzetekbe a sors, valamiféle kozmikus véletlen juttatott. Ezt azonban én teremtettem, ez az én tiszta fejjel, tiszta szívvel meghozott döntésem és elhatározásom volt.

Hiányoznak első, Tommal töltött, nevetős, blues-zenét hallgatós, zöldségszeletelős, az orosz irodalom nagyjairól és az avantgárd színházról beszélgetős hónapjaink. Nem értem ezt az életemben beállott, újfajta zavart, és fogalmam sincs, hogyan oldjam meg. Sokáig azt hittem, mindennek megvan a maga klasszikus forgatókönyve, hogy a vándor királylány oly sok viszontagság után végre célhoz ér, megtalálja aranykocsiban ülő, fehér galamboktól övezett hercegét, és együtt utaznak a béke birodalmába, ahol a királylány végre kipihenheti a fáradalmait, diplomát szerezhet dramaturgiából, és élvezheti a háztartás apró-cseprő örömeit. Nem értem, mi ez az üresség.

Álmomban fel-feltűnik Mihai, rendszerint háttal vagy félig felém fordulva a nagynénémék háza előtti padon, csak az arcélét láthatom, amint a messzeséget vagy az utca túloldalát kémleli. Reggelente néha nem tudom, hol ébredek, és egy pillanatig az az érzésem támad félálomban, hogy a mellettem alvó férfi ütemesen emelkedő-süllyedő háta valójában Mihaié. Végre együtt vagyunk, nem tudni, hol, lógunk valamerre a levegőben, és végre szabadon szerethetjük egymást, ahogy annak idején elképzeltem.

Aztán Tom megfordul, Jó reggelt, és hirtelen, tompa puf-fanással esem az üres valóságba, üres bánatot érzek, üres idegenséget, üres, üres, üres minden, mint a tánc nélküli lakodalom.

Ekkortájt mondja anyám a telefonban, hogy megérkezett a piros cipő. Elkészültek a szüleim bevándorlási papírjai, megvannak az útlevelek, jövő hónapban érkeznek. Úgy tűnik, ez maga a megváltás. Majd jönnek a szüleim, és mindent megjavítanak, megoldják a házassági problémáimat, és egyenesbe hozzák a dolgot Tommal.

Egyedül megyek ki a reptérre. Nem akarom, hogy Tom velem jöjjön. Ez a mi hármunk találkozása, ahogyan a felbomlás is csak mi hármunkra tartozott, amikor azon a kegyetlen, jácintos, nárciszos áprilisi napon elhatároztuk, hogy még azon a nyáron el kell szökjem. Most május van, és a Michigan-tó felőli langyos szellő lágyan ringatja a Laké Shore Drive-ra frissen felsorakoztatott jachtokat.

Izzadok, testem úgy reszket, mintha valami nagy földrengést követő utórezgések ráznák. Most áll helyre a föld, mondták a bukarestiek hetvenhétben, mikor több apró rezgés jött, és mi minden pillanatban készen álltunk arra, hogy lerohanjunk a lépcsőházba, vagy kiugorjunk az ablakon.

Ott állok az érkező nemzetközi járatok hatalmas, automata fémkapuinál, körülöttem emberek százai várják még rokonaikat a világ minden tájáról; mindenki feszülten bámulja a kapukat. Lengyelek, szenegáliak, vietnamiak, Burkina Faso-iak, olaszok és algériaiak, az egész világ itt gyülekezik az érkező nemzetközi járatok kapuinál. Fejem zúg a körülöttem hangzó nyelvek kavalkádjától, románul számolok magamban, unu, doi, trei,patru, cinci, sase, számolom, hány másodperc még, amíg a szüleimet megláthatom, tekintetemet a kapura szegezem, még csak nem is pislogok, amíg szemem könnybe nem lábad az erőlködéstől.

Én látom meg őket előbb. Aztán apám is észrevesz, arca felragyog. Haja megőszült, alakja meggörnyedt. Sovány és öreg. Anyám szinte semmit nem változott, bár nagy, kék szeme kékebben csillog, mint valaha. Felsikítok, apám rázkódva zokog.

- Kis híján belezuhantunk az óceánba - kezdi apám. - Soha többé nem repülök, soha az életben.

- Ugyan már. Ne is figyelj rá, túloz - mondja anyám. - Csak légörvénybe kerültünk.

- Még hogy légörvény! - folytatja apám. - Majdnem felborultunk. Bele az óceánba. Más se hiányzott még, mindazok után, amit el kellett szenvednünk.

Könnyeim között nevetek. Mintha csak egy napja váltunk volna el egymástól, egyetlen hosszú-hosszú napja, ami alatt vagy tucatszor költöztem, férjhez mentem, diplomát szereztem és továbbtanulok, állásokat kaptam, és házassági problémáim támadtak. Ugyané hosszú nap alatt szüleimnek igényelniük kellett családunk újbóli egyesítését az elsőfokú rokonok jogán. Apámat az egész egyetem szeme láttára, nagy, megalázó jelenet keretében kirúgták a Ploiesti Intézetből, és hazaárulónak tekintették, mert találkozni akart Amerikában élő lányával. Két évig nem volt munkájuk, amíg a bevándorolási papírokat intézték. Ni-na néni, Ion bácsi és Matilda néni segítették át őket ezen a pénz és munka nélküli, nehéz időszakon. Apám azt az irdatlan bőr utazótáskát vonszolja, mivel annak idején a tengerre is mentünk, anyámnál újabb, számomra ismeretlen, fekete bőrönd.

Hazafelé az autóban megállás nélkül beszélünk, mindent egyszerre akarunk elmondani, történeteink egymásba fonódnak.

- A Szeku gonoszabb és hülyébb, mint valaha. Alig van már mit enni. Gyakorlatilag éheztünk két évig, kenyéren és krumplin éltünk, de még az se volt mindig. Ceausescu meg építi a Nép Palotáját, azt a förmedvényt. Még a csapok is aranyból vannak, gyémánttal kirakva. A nép meg éhezik, érted? Hülyesége legutolsó stádiumába jutott az öreg - mondja apám, és hunyorog acélkék szemével.

- Ügy hemzsegnek a besúgók, mint a patkányok a süllyedő hajón - folytatja, majd elneveti magát, mintha csak valami remek viccet mesélne. - Végre levették rólam a mancsukat azok az idióták, mihelyt megtudták, hogy emigrálni készülök, és így már semmi hasznuk belőlem. De ennek vége - teszi hozzá komoran. - Hamarosan történnie kell valaminek - mondja régi, váteszi hangján. - Figyeljétek meg, van valami a levegőben.

Aztán azt kérdezi, milyen romániai hírek jutnak ide, és meglepetten hallja, hogy szinte egyáltalán semmi.

- Nem is hallgatjátok a Szabad Európát? - kérdezi.

- Azt itt nem lehet fogni - mondom szinte szégyenkezve. - De van több száz más csatorna.

- Ugyan, mi hasznuk, ha még a Szabad Európát sem lehet fogni? - kérdi apám. Örömmel látom, hogy az éhínség határán, megaláztatásban töltött évek sem tudták kiölni belőle a szellemességet és a haragot.

- Nézd, Mama, az a Sears Tower, látod? Nézd, Papa, micsoda kilátás, ez a Loop, látjátok? - mondom olyan büszkén, mintha az egész város az enyém volna.

- Milyen nagy, milyen modern! - mondja apám. - Egész Chicago ilyen?

- Nem az egész. De hatalmas város. Itt minden megtalálható.

- Még munkát is találhatok? A szakmámban? - kérdi apám.

- Ezt majd később, Miron, most hadd jusson lélegzethez ez a lány - mondja anyám.

Meghökkent apám kérdése, és még inkább az, hogy képtelen vagyok megnyugtató vagy értelmes választ adni rá. Mihez is kezd itt apám, az ő korában, latinos műveltségével, román irodalmi és nyelvészeti tudásával, úgy, hogy egy szót sem beszél angolul?

Tom az ablakban vár minket, leinteget az első emeletről. Visszaintegetek, és oldalba bököm anyámat, aki az autó ablakán kipillantva mosolyogni próbál, és szintén visszainteget. Apám csak ül az anyósülésen, és a szélvédőt bámulja, anélkül, hogy valójában látna is valamit.

- Mindent otthagytunk, egy egész életet… Lehúztuk a rolót, és eljöttünk két bőrönddel. Azok a szemetek azóta már biztos betörtek, elvittek mindent, lezárták a lakást. Ha eszembe jut anyám íróasztala, a könyveim, minden… - apám szemében bánat, harag, aggodalom, a világ összes fájdalma ég.

Anyám igyekszik könnyed lenni, és az ablakon kimosolygó, szakadatlanul integető Tomot nézi.

- Hagyd ezt most - mondja -, ami történt, megtörtént, te akartál annyira eljönni, emlékszel?

Ami történt, megtörtént, ahogy Letizia is mondta a trieszti pályaudvaron, sorsunk megpecsételődött, gyökereink elszakadtak, múltunk messze elmaradt a hátunk mögött. Odahajolok, átölelem apámat. Ne sírjak, mondja, végre megint együtt vagyunk, minek is sírni pár bútor miatt? Tom lejön elénk, és felviszi a bőröndöket.

Szüleim megérkezése azonban nem tesz csodát a házasságunkkal. Most, hogy ők is velünk laknak, és a nappali szoba kihúzhatós kanapéján alszanak, amíg saját lakásuk nem lesz, Tómmal csak suttogva veszekedhetünk a hálószobában. Tom túláradóan kedves a szüleimhez, igyekszik őket angolul tanítgatni, körbefurikázza velük a várost, és elmagyarázza a tévéhíradót.

Apám végre beadja a derekát, hogy angolórákat vegyen abban a nyelviskolában, ahol én is tanítok. Naponta elmetrózik az iskolába, büszkén lobogtatva metróbérletét, amit anyám vásárolt és tett apám mellényzsebébe, mint valami kincset. Öltönyben-nyakkendőben jár az iskolába, mintha ő lenne a tanár. Néha együtt metrózunk, de én legtöbbször az egyetemről megyek a nyelviskolába. Egyik nap, a drámaelmélet órám után marad még némi időm intézkedni a városban; a Howard Street-i átszállóhelyen állok, ahol minden külvárosi metróvonal összefut. A jegyellenőrző pont mellett kisebbfajta tömeg kerekedett, és hangos beszéd hallatszik. Egyszer csak meglátom apámat a tömeg közepén, románul átkozódik, a pokol fenekére küldi a karját szorongató ellenőrt, és az egész bámészkodó tömeget. Apám arca kivörösödött, állkapcsa remeg a haragtól és a sírhatnéktól. Ellenkező irányba szállt fel a metróra, ezzel elhasználta a jegyét, és rosszfelé próbált kijönni a forgóajtón. Olyan kicsinek, elesettnek tűnik így, ősz haja borzas, arcán csurog a veríték a tikkasztó chicagói szeptemberben.

Félrelököm a tömeget, és apámhoz lépek, akinek szeme hirtelen felragyog, mintha csak saját, személyes megváltója érkezett volna meg. Közlöm az ellenőrrel, hogy eressze el apámat, és máskor viselkedjen kulturáltabban, apámat pedig karon fogva vezetem a megfelelő metróvonal felé. Apám reszket a haragtól és a megalázottságtól, és azt mondja, nem akar amerikai földben nyugodni. Felszabunk, ülőhely is van, apám pedig azt kéri, temessük majd az övéi mellé. Már nyugodtabb a tekintete, a metrójegyet sötétkék zakója zsebébe csúsztatja.

Belgrádi szeretőm

Egyik nyáron minden eddiginél jobban összezavarodom. Mindenütt autópályák, késő éjjeleken kanyargok rajtuk Chicago valamely távoli pontja, szeretőm háza felé. Vitáink ellenére még mindig szeretem a férjemet. Biztonságban érzem magam mellette, de valami még sincs rendben.

Elhidegülésünkért a kulturális különbséget okolom, és első szerelmemet, aki miatt nem szerethetek senki mást úgy, ahogyan azt kellene. Tom a problémáinkat saját gyerek- és kamaszkorára fogja. Egymást, magunkat, szüleinket hibáztatjuk, a sor végtelen. Küszködünk, veszekszünk, kibékülünk. Emma Bovaryval mondom: Istenem, minek is mentem férjhez? Valójában azonban nem vagyok Bovaryné. Végül is kommunista országban nőttem fel. Leghőbb vágyam nem a szerelem volt, hanem az, hogy lelőhessem az elnököt. Furcsa, hogy még azok is, akik nem diktatúrában nőttek föl, hányféleképpen tehetik tönkre egymás életét. Furcsa, hogy Tom pszichológiát tanul, és mégis annyi baja van. Tipikus, mondja Marta, hogy a problémás esetekből lesznek a terapeuták. Éppen azért választják ezt a hivatást, hogy ne a saját bajukkal kelljen foglalkozniuk. Igazad lehet, mondom Martának, de Tom problémáit nem én akarom megoldani, gyógyítsa meg saját magát.

Férjem minden különösebb ok nélkül örökké mérges. Megharagszom a haragján. Azt mondja, túl hirtelen haragú vagyok. Talán azért, mert diktatúrában nőttem föl, most pedig száműzetésben élek, felelem. Miért is lennék rendben? Nem is értem, mit akar tőlem. Azt mondja, meg kellene tanulnunk jobban kommunikálni, de fogalmam sincs, mi baj a kommunikációmmal, a beszédről való beszédet pedig ki nem állhatom. Kiüresedett vitáink a Romániában keddenként öttől hétig vetített Dallas párbeszédeire emlékeztetnek. Bár a színészek ruhatára és autói mindig elkápráztattak minket, végül is általában arra jutottunk, hogy nincs ezeknek az embereknek semmi vitatkoznivalójuk. Kéne nekik vagy egy hónap román kommunizmus, na, akkor már tudnának miről beszélni! Majd a következő kedden megint leültünk a tévé elé, hogy Pamela, Samantha, Jockey és Bobby szemforgató vitáit figyelhessük.

Együtt vagyok valakivel. Valami ürüggyel elmegyek otthonról, és már száguldók is az éjszakai autópályán, hogy együtt legyünk. Szerb férfi, vállalkozó, egy esős estén találkoztunk. Utam egy régi épület mellett vitt el, amit éppen most alakítottak társasházzá. Megbotlottam egy téglakupacban. A legmocskosabb román káromkodások szaladtak ki a számon. A férfi fölsegített, Ez elég csúnya volt, mondta románul. Aztán így folytatta:

- Maga román. Én tudok kevés román. Én jöttem Jugoszlávia.

A Jugoszlávia szóra visszahőkölök. Biljana jut eszembe és két belgrádi napom, autóstoppos szökésem a pályaudvarról. Mindez egy pillanat alatt cikázik keresztül a fejemen, amíg itt áll előttem ez a barna, széles arccsontú, kicsit ráncos és görnyedt, de valahogy mégis ellenállhatatlan szerb férfi, aki szerb kiejtéssel sorolja azt a pár román szót, amit ismer. Angolul még erősebb a szerb akcentusa.

- Hazakísérem. Nincs baj? Megütötte láb. Elnézést! Én itt dolgoz, de munkások nem jól dolgoz, és kint hagy dolgok az utcán.

- Semmi bajom - mondom. - Apróság. Mennem kell. Jó éjszakát.

De a férfi aggódik értem, és felajánlja, hogy hazakísér.

- Nem, köszönöm, semmi bajom, érti? Kérem, a férjem vár odahaza - és elrohanok.

A következő pár napban egyre kísért a szerb férfi képe. Valami elfelejtett vágy ébred bennem, valami érthetetlen és hihetetlen sóvárgás Belgrád után. Ezekben a napokban többször is elhaladok az építkezés előtt, hátha sikerül találkoznunk. Sikerül, többször is. Sokszor. Megkávéztat a termoszából, egy nap pedig valódi kávézóba visz. Aztán uzsonnázni, ebédelni, borozni. Elmesélem a történetemet. Büszke rá, hogy az országa némi szerepet játszott a szökésemben, és hogy tetszett Belgrád, ami persze nem igaz, csak udvariasságból mondom. Van ebben a férfiban valami ismerős, valami megnyugtató. Ahogyan a kávézókban ücsörögve felidézzük országaink kommunista rezsimjének abszurditását, ahogyan flörtöl velem, és kezet csókol a kapucsínó fölött, kipattan a szikra, rájövök, mi hiányzik Tómból. A város túlsó részén, az autópályák és - kijáratok másik oldalán, egy kis mellékutcában lévő albérletében leszünk szeretők, és végeredményben egészen megkedvelem Belgrádot.

Vidámparki tükörházban élek. Ahogy nappalink sárga-zöld kanapéján ülve elnézem az orosz és német irodalomba, filozófiakönyvekbe mélyedő Tomot, életem tükörtermek sokaságában, vizenyős csillogással verődik vissza. Mihaiból mindig kettő van. Az egyik a félrefordult, morcos, kiszámíthatatlan Mihai, a Mata Hari-Mihai, aki elárul, és homályos ügyei vannak a Szekuval, aki felad minket az apámról hallottak alapján. És lefekszik Anca Serbannal, és talán felelős Cristina barátnőm haláláért is. A másik Mihai egyenesen rám néz, szeme a lemenő napban smaragdként csillog. Mosolya a lehető legcsábítóbb, ő a nemes, vakmerőségében földalatti szervezeteknek dolgozó ellenálló.

Ebben a tükörteremben sétál felém Jovan is, és táncra kér egy félhomályos kis orosz vendéglőben. Valami vörös ruhás nőről szóló számra keringünk az asztalok körül, Jovan csontos, szabálytalan arca hollywoodi sztáréra emlékeztet. Egy szerb Clint Eastwood. Hagyom, hogy forgasson a pepita táncparketten. Kellemesen megszédülök, a Halstead Street-i turkálóból származó rózsaszín sifonruhám felcsúszik a combomig. Utána Jovan nyugati városrészbeli albérletébe megyünk, és hajnali kettőig szeretkezünk. Nedves az autópálya, ahogy hazafelé vezetek, a hold fémesen csillog, az autók fényszórói óriás szentjánosbogarakként száguldanak el mellettem. Kicsorbultam, akárcsak dédanyám tükre, és zenedobozom sem játssza többé a Für Elisét.

Narancshold az autópálya fölött

Ezen a nyáron fogan meg Andrei fiam. Kegyetlen szárazság sújtja egész Közép-Nyugat-Amerikát. Negyvenhárom fok van, az égbolt fehér, mint a folyékony ragasztó, eső nem várható. Tilos kertet locsolni és autót mosni, mondja a rádió. Búzasárga parkok mellett haladok el szeretőm, a szerb Jovan háza felé, aki menekült, akárcsak én. Megnyugtató valaki nem amerikait szeretni, valakit, aki tört angolsággal, szláv anyanyelvének kifejezéseit tükörfordítva mond olyasmiket, hogy adok enni most étel, mint az én hazámban.

A tikkasztó nyáréjszakák kiégett fű-, forró aszfalt- és benzinszagot árasztanak. A közép-nyugati autópálya fölött hátborzongatóan sárga színű hold lóg. Fiam az évszázad legsúlyosabb aszálya idején fogan, a várost összeaszalódott kukoricaföldek, barna, szétporladó hajtások hektárjai veszik körül; semmi nem akar nőni. Kivéve ezt a kerek, rózsaszín bogyót a méhemben. Makacs kis mag.

Egyik este nagyon összeveszünk Tommal valami újabb, számomra kibogozhatatlan pszichológiai bonyodalom fölött. A villanyoltáshoz kapcsolódik, ami rossz gyerekkori élményeket idéz föl benne. Én pedig az örökös takarításról meg az örökös rendetlenségről panaszkodom.

- Te nyavalyás férj, te!

Nem megy még az angol káromkodás, úgyhogy törni-zúzni kezdek. Angol trágárságok helyett földhöz vágom a mosatlant. Szanaszét röpködnek az edények a konyhában, az egyik kis híján fejen találja Tomot.

- Takarodj ki a házból! Keress magadnak szeretőt vagy mit tudom én! - ordítja Tom.

- Kösz a tippet, már van, és terhes vagyok tőle! - ordítom vissza.

Amint ezek a szavak elhagyják a számat, rögtön rájövök: óriási hibát követtem el. Eszembe jutott, amit olasz kérőm, az özvegy Vicenzo mondogatott mindig: Ne feledje, Mona, még ha a férje ágyban is találja valaki mással, soha, de soha ne ismerje be. Eszébe ne jusson bevallani, hogy megcsalta. Ez az én tanácsom magának a jövőre nézve.

Mégha nem is akar hozzám jönni, én mindig vigyázni fogok magára, tette hozzá. Akkor, a mandolinjukon szívettépő nótákat pengető olasz énekeseket hallgatva mindez leginkább viccesnek tűnt, most azonban Vicenzo tanácsa Salamon bölcsességeként visszhangzik bennem, és felismerem előbbi, gonosz kiszólásom teljes, megbocsáthatatlan esztelenségét.

Nagy halom harag és döbbenet marad csak belőlem. Tom szája tátva marad, végtelennek tetsző, mély csönd áll be. Bár visszacsinálhatnám, bár meggyőzően mondhatnám, hogy ugyan, miket beszélek? Ne is foglalkozz vele. Csak vissza akartam vágni valamivel. Azonban nem jön ki hang a torkomon; rájöttem, hogy mivel valóban terhes vagyok, ezt nem szívhatom vissza. A lábunknál heverő cserépdarabok fölött közénk árad a bizalmatlanság mérge. Ugyan mit is mondhatnánk még egymásnak ezek után?

Sajnálom a ketrecbe zárt tigrishez hasonlóan fel-alá járkáló Tomot. Vörös arccal ordítja a legdühösebb szavakat, amik csak eszébe jutnak. Talán ott kellett volna maradnom az idióta kommunizmusomban, az enyéim között. Nem kellett volna idejönnöm, hogy felforgassam ennek az embernek az életét.

Tom a szüleimet hívja, akik nemrég költöztek el tőlünk, azt mondja nekik, azonnal jöjjenek át. Azt is hozzáteszi, hogy a lányuk egy kurva, és el fog válni tőlem. Mielőtt még letenné a telefont, elmegyek hazulról, hogy kiszellőztessem a fejemet, és eldöntsem, mitévő legyek. Azon veszem észre magam, hogy Marta Ashland Avenue melletti lakása felé indulok. Marta épp mexikói mesét olvas Danielának. Mint mindig, most is megörül nekem, és valami harapnivalóval kínál. A sült bab-, avokádókrém- és tortillaillat első chicagói telemet idézi. Margarita koktélt kapok, és Marta egy burritót is megmelegít nekem. Daniela átölel. Szomorúnak látszol, Tía Mona, mondja. Marta végighallgat, majd így szól:

- Hát, chica, ezt alaposan megcsináltad. De a gyerek, az gyerek, és ha meg akarod tartani, akkor örülj neki, bárki is az apja. Majd szépen rendbe jön minden. És Tom jó ember. Jó apa lesz belőle.

Marta ködös, de bizakodó válasza hallatán megnyugszom kissé, és a nagyszoba ágyán ülve valami soha nem ismert, újfajta öröm és várakozás kerít hatalmába. Mintha feléledt, kiteljesedett volna az a tétova vágy, ami a trieszti gyorson ülve, az anyja mellén csüngő, síró kisbaba láttán ébredt fel bennem. A gyerek, az gyerek, ismételgetem magamban Marta szavait, most sincs nagyobb baj, mint máskor, velem vannak a szüleim, és talán a házasságunk is megmenthető még. Jól állok a tanulmányaimmal, hamarosan tanár leszek. Már nem az a céltalanul vándorló ördögszekér vagyok, akinek sokáig gondoltam magamat. Máris jobban érzem magam, hazasietek, hogy rendbe hozzuk a dolgot Tómmal, és felkészüljünk a kisbaba fogadására.

Otthon azonban szüleim és Tom szinte vigyázz-ülésben sorakoznak a kanapén. Apám kócos haja szanaszét áll. Nem merem megtörni a súlyos hallgatást. Földagadt bokámat bámulom. Aztán Tom szólal meg, whore, whore, mondogatja.

- Mi az a whore! - kérdi apám.

- Hagyd ezt most - förmed rá anyám, és Tómhoz fordul. - Higgadj le kissé, meg fogjuk oldani - mondja halk, bizalmas hangon.

- Megoldani? - ordítja Tom. - Semmit nem akarok megoldani ezzel a kurvával! - és elsírja magát. Körmömet rágom. Szüleim rágyújtanak. Tom hangosan zokog, és ezt kérdi tőlem:

- Hogy tehettél ilyet? Ezzel minden bizalmamnak, minden szerelmemnek vége!

Én is sírni kezdek. Anyám románul mondja, hogy bármi történjék is, ő segít majd felnevelni a gyereket. Apám szemében mély bánat ül, de egy szinte észrevétlen pillanatig mosolyogva rám kacsint, mintha azt mondaná: Nyugi, majd rendbe jön, mi mindenképpen veled vagyunk.

- Forduljunk házassági tanácsadóhoz. Annyira, de annyira sajnálom, hogy megbántottalak - mondom Tomnak.

Büszke vagyok magamra. Megtanultam az ilyen esetekben használatos amerikai kifejezéseket. Valóban polgárjogot nyertem.

Tom a szemét törölgetve kérdi:

- De miért? Miért csináltad? Hát nem voltál boldog velem?

- De, boldog vagyok. Csak annyit dühöngsz. Látni akartam, milyen olyasvalakivel, aki nem dühöng folyton. Magányosnak, elhanyagoltnak éreztem magamat.

Tom tovább sír, és azt mondja, talán megérdemelte.

- Dehogyis érdemelted meg - mondom. - Csak összezavarodtam. De veled akarok élni.

- És a gyerek? - kérdezi.

- Megtartjuk, felneveljük, és kész - próbálok magabiztosnak hangzani.

Apám kedélyesen hátba veregeti Tomot, és azt mondja neki: „whore”, majd nagyot nevet. Apám rendszerint számtalanszor elismétli újonnan tanult szavait. Ne beszéljen már hülyeségeket, mondja neki anyám, úgyhogy apám újra rákérdez, mit is jelent valójában az, hogy whore. Anyám pirulva fordul félre, és megmondja a szó román megfelelőjét.

Apám újra rágyújt, nem tetszik neki, hogy a lányát kurvának nevezik. Közben azonban megérti és sajnálja Tomot, ezért is gyújt rá ahelyett, hogy, mondjuk, felpofozná. Mindannyian kipirultunk. A chicagói hőség elviselhetetlen. Ez az évszázad leghosszabb aszálya. Legyezgetni próbáljuk magunkat, úgy érzem, testem teljesen feldagadt.

Tom maradni akar. Azt mondja, igyekszik majd elfelejteni a történteket. Tudom, hogy úgyse felejti el soha. Mégis úgy folytatjuk az életet, mintha minden visszazökkent volna a rendes kerékvágásba, bármerre is vezessen ez a bizonyos rendes kerékvágás. Egyre inkább leköt testem ritmusa, mozgása. Újfajta nehézkességem, léptem súlya örömmel tölt el, mintha most már soha semmilyen szél vagy sors nem söpörhetne félre.

Telnek a hetek, és látom, hogy apám nem boldog Amerikában. Álmatlan éjszakáimon egyre rágja agyamat a bizonytalanság, hogy vajon ki is lehet első gyermekem apja. Apám nem büszke rám. Bár nem is szid meg. Kiáll mellettem, ahogy akkor is kiállna, ha embert öltem volna. De látom, hogy nem olyan büszke, mint amikor fogalmazásom országos versenyt nyert, vagy amikor az első tíz között jutottam be az egyetemre. Amerikai teljesítményeim apám szerinti listáján bizonyára nem szerepelt egy bizonytalan kilétű apától fogant unoka.

Anyám a környék főiskoláin, egyetemein óraadóként tanítja az összes általa ismert nyelvet: olaszt, oroszt, franciát. Bosszantja, hogy ennyire tönkretettem a saját életem. Itt, Amerikában, mondom könnyedén, az emberek azért teszik tönkre az életüket, hogy aztán különböző terapeutákhoz járhassanak helyrehozatni. Anyámat azonban feldühíti ez a ledérség, és azt mondja, ez nem tréfadolog; új emberi életet fogok világra hozni.

Fogd be a szád, mondja neki apám. Apám örökké szomorú, mert nincsenek itt a kommunistái, akik ellen harcolhatna, mert nem hallhatja anyanyelve zenéjét, és mert nem ízlik neki a bolti paradicsom. Rossz és íztelen itt a paradicsom. Néha ellátogatunk az élénk színű szárit hordó nők, orosz férfiak és asszonyok tömegétől hemzsegő Clark vagy Devon Streetek kis zöldséges üzleteibe. Úgynevezett tápoldatos paradicsomot veszünk, ami ízesebb és levesebb a nagy bevásárlóközpontok zöldségeinél. Ilyenkor apám általában nagy lelkesedésében olyasmiket vetet velem, amiket még soha nem látott: kókuszdiót, csillaggyümölcsöt, vagy olyasmiket, amikre már régóta vágyott: fügét, datolyát, olasz szalámit. Utolsó romániai éveik szörnyűségeiről mesél nekem.

- Isten tudja, mi lett a társaimmal, tudod, akikkel együtt munkálkodtunk - mondja.

- Talán most valami igazán nagy dologra készülnek.

Apám a fejét rázza. Az utolsó időkben minden kapcsolatot meg kellett szakítania velük, nehogy visszavonják az útlevelét.

- Csak mert látni akartalak, kislányom - mondja. Egyik nap, miközben éppen paradicsomot veszünk egy Devon Street-i görög zöldségesnél, apám rám néz, és azt mondja, gyönyörű vagyok így, terhesen, majd hirtelen hozzáteszi:

- Az a fiú, az a te Mihai-od, az jó gyerek volt.

Kis híján kiesik a kezemből a dupla fenekű, összenőtt paradicsom meg a kaviárral, datolyával és feta sajttal teli kosár. Apámra bámulok, és megkérdezem, miért mondta ezt most, találkoztak-e, amióta én elmentem, tud-e valamit, amit én nem? Apám nem válaszol. Jó gyerek volt, és kész, ismétli, majd teljesen logikátlanul hozzáteszi:

- Csak az az egy vágyam van, hogy még egyszer láthassam a hazámat, mielőtt meghalok.

Telnek a hónapok. Eső jön, lehűl az idő. Nem fázom, a rám rakódó zsír kellemesen melegít. Az eszkimók jutnak eszembe, akik léket vágnak az Északi-sark jegén, és nyers fókaszemet esznek, ahogy egy ismeretterjesztő filmen láttam. Nem vagyok már együtt Jovannal. Vége, mondtam neki. Néha még felhívogat, de megmondom neki, hogy hagyjon békén, különben megváltoztatom a telefonszámunkat. Tom azt mondja, ő megbocsátott, ő is hibás volt, és hogy egy nő se keres boldogságot házon kívül, ha otthon is megtalálja. Mindent megtesz majd, hogy boldoggá tegyen, mondja a hasamat simogatva. Aztán szájon csókol, én pedig úgy élvezem ajkai érintését, mint házasságunk első éveiben.

Kivégzés a State Streeten

Az utolsó pillanatban szükség van még néhány karácsonyi ajándékra, és, mint ilyenkor rendesen, a State Street felé indulok. Karácsony napja van, kora reggel, és elszántan reménykedem, hátha nyitva van még valami, egy kisebb elektronikai szaküzlet például. Hasam már hatalmasra nőtt, irdatlan tojásként sétálok a járdán, arcomat kellemesen csípi a hideg. Szeretek a Carson és a Marshall Field's mozgó karácsonyi figuráiban gyönyörködni.

Egy gyerekcsapat afrikai dobot ver a hideg szélben, bum-bum, bum-bum, bum, bum. Ez a hang melegséggel, az ismerősség gyengéd érzetével tölt el. Miért érzem otthon magam a hideg téli State Street-i reggelen visszhangzó dobok hangjától? Mintha valami láthatatlan szál kötné a kék alkonyatban a kútról vizet hozó román parasztokat a forró, ezerszínű Afrikához, amit ezek a metsző szélben doboló gyerekek hoztak át ide, a Föld túlsó oldalára.

Tovább sétálok a State Streeten, ám az egyik nagyáruház kirakata előtt hirtelen sóbálvánnyá dermedek. A kirakat egyik tévéjében Nicolae Ceausescut látni. Karácsony napjának délutánja lehet most Romániában. Ceausescu a felesége mellett ül valami kis, homályos irodában, és a kihallgató tiszt minden kérdésére tagadólag válaszol. Öklével veri az asztalt. Elena üres tekintettel bámul maga elé. Aztán valami vesztőhely-félére vezetik őket, szemközt felsorakozik a kivégzőosztag.

Ezek a minden falról örökké minket bámuló arcok most riadtak és soványak a halálfélelemtől. Valakik - hazám fiai - odébb lökik őket, megkötözik a kezüket. Nicolae és Elena, akik életünk legbensőségesebb pillanataiba is beférkőztek, akiknek emberei megfélemlítettek és megadásra kényszerítettek minket, akik kihajtottak minket a terekre, hogy hóban-fagyban órákig őket éltessük, nos, őket most valami kültelki bukaresti udvarra vonszolták dühös románok.

A gyerekek egyre verik a dobot, bum-bum, bum-bum. Hideg van, fúj a szél. Eszembe jutnak első belgrádi éjszakám nyugtalan álmában látott vízióim, az ágyam szélén ülő emberek, akik arról beszélgettek, hogy Ceausescu napjai meg vannak számlálva. Most pedig itt állnak, Elena és Nicolae, falhoz szorítva, rettegve, két holtra rémült, közönséges halandó. A katonák céloznak, végtelennek tetsző lövéssorozat következik. A néma lövések szinte türelmetlenül repülnek egymás után, mintha a katonák nem tudnának betelni a Ceausescu házaspár megölésével. Hazám elnökének kivégzése újra és újra lepereg a nagyáruház kirakatában, azok kedvéért, akik csak most kapcsolódnak be. A földön egy halom eltorzul test és véres ruha fekszik. A CNN mutatja, mint fekszenek vérükben, végre a sajátjukban.

Furcsamód, a csontig hatoló elégedettség vagy határtalan öröm helyett, amire mindig is számítottam, ha végre eljön ez a pillanat, csak sajnálatot és undort érzek. Megtapogatom óriási hasam, érzem a pici rúgását, az élet makacs löketét.

Aztán tankokat és szanaszét szaladó embereket látok a bukaresti Palotatéren. A CNN úgy szerkesztette meg a közvetítést, hogy az egyik pillanatban Ceausescu utolsó, nagy, Le a zsarnokkal kiáltásokkal megszakított beszédét, a másik pillanatban pedig az utcán kart karba öltve vonuló hatalmas, feldühödöttt tömeget látjuk. A következő percben az emberek fedezékbe rohannak, mások pedig lőnek rájuk. Majd újra Nicolae és Elena kivégzése, az udvaron heverő élettelen testek. Az életnagyságú, véres forradalom újra és újra lepereg a kirakati képernyőn.

Az elmúlt napok legnagyobb részét szüleimnél töltöttem. Hazaérve azonnal fel fogom hívni őket, jöjjenek át, hogy együtt nézhessük a híreket.

- Most Románián az egész világ szeme - mondom majd büszkén apámnak. Ő azonban úgysem látszana meghallani a mondandómat; egyre csak azt ismételgetné, hogy Romániában akar lenni, és anyám azonnal vegye meg a repülőjegyet. Biztos lenne abban, hogy mindezt azok a barátai készítették elő, akikkel ő is együtt munkálkodott annak idején.

Megint lepereg a kivégzés, és a State Street-i képernyő előtt állva hallom, amint a bemondó szinte alig hallhatóan számos város között Brassót is megemlíti, mint az utcai harcok egyik színhelyét. Átvillan a képernyőn a brassói belváros, az emberek az oly ismerős épületek falaihoz húzódva menekülnek. Úgy érzem, szívem mindjárt felrobban. Biztonságot keresve saját terhes hasamba kapaszkodom. Csak Mihaira tudok gondolni. Diavetítésszerűen villannak fel bennem a különböző képek: Mihai a szobájában töpreng, és vadul cigarettázik. A túrabakancsos Mihai az utcán lövöldöz. A túrabakancsos Mihaira lőnek az utcán. Mihai vakmerőn, hanyagul sétál a golyózáporban.

Továbbhaladok a State Streeten, megállok a Marshall Field's előtt. Nézem a kirakatban táncoló elektromos Mikulást és rénszarvasait, és azon töprengek, mi lehet a baj velem, miért is nem könnyebbültem meg? Csupán haragot és kimerültséget érzek. Mozdulatlanul állok, kezemet a hideg kirakatüvegnek támasztva, odabent a Mikulás manócskái és rénszarvasai körbe-körbe forognak az aranyszán körül, kint a dobok ütemes dübörgése hallatszik.

Új sors

Visszajöttem Bukarestbe, gyártelepek között bolyongok egy szürke novemberi délutánon. Az utcák kihaltak. Álmomban felvillan Amerika, a nyári Chicago a Michigan-tó partján, az egyetem, az avantgárd színházról szóló előadások. Az ablakból rálátni a tóra, felszabadít, szinte megmámorosít a hajamon végigsimító fuvallat. Mára ez azonban már csak emlék, tudom, hogy soha többé nem jutok ki innét. Kész, vége. Most elkapnak. Többé nem menekülhetek. Istenem, minek is jöttem vissza? Azt sem tudom, miért éppen Bukarestben vagyok. Talán az egyetemi indexemért jöttem, vagy hogy Mihait láthassam. Mihai azonban nincs többé. Elpusztult a földrengésben, ráomlott az a ház, ahol annak idején a krémest sütötték. Szürke zselébe süllyedek, saját sikításom ébreszt fel. Tom felül az ágyban. Tetőtől talpig csatakos vagyok.

Elment a magzatvíz, szülni fogok, jövök rá hirtelen. De olyan álmos, olyan tunya vagyok. Ugyan ki akarna szülni hajnali egykor, rémálmából frissen ébredve? Nincs kedvem kórházba menni. Inkább visszaalszom. Reggelre majd jobban leszek.

Tom már veszi a ruháját, és szól, hogy öltözzem én is. Nem megyek, aludni akarok, válaszolom. Tom makacskodik. Szentségelek. Ágyékomba éles fájdalom hasít. Felkelek, öltözni kezdek.

Amikor valóban megindulnak a fájások, már alig kapok levegőt. El-elalszom a görcsök közötti másodpercekben. Semmit nem mondhatok, semmi másra nem tudok gondolni, mint hogy ez mihamarabb véget érjen. Tom szorongatja a kezemet. A nővér azt kérdezi, kérek-e jégkrémet, Dugja föl a jégkrémét, válaszolom. Hátam, ágyékom, hasam felrobbanni készül. Nem sikítok, nem sóhajtozom, kapjátok be, mondom mindenre. Tom nevet.

Most nyomjon, mondja a nővér. Még egy jó félóra. Szemem kidülled az erőlködéstől. Talán ki is esik. Szemem, ereim, nyakam - mindenem kidagad, szét akar pattanni. Mintha félbevágna valami, aztán az a valami kicsusszan. Egy szempillantás alatt eláll a fájdalom. Fiam született. Dundi, tökéletes kisfiú, mohón vágyik az élet és a tejem után. Egy teljes, új sors tört be a világba!

Szédülök, izgulok, örülök, hogy vége a fájdalomnak. Szüleim remegnek a meghatottságtól. Apám lányt várt, és meglepetve konstatálja, hogy fiam született. Mégis gyönyörűnek találja, akárcsak egy fénycsóva, mondja, soha nem látott még ilyen szép babát. És egészséges?, kérdezi. Tom tartja a csecsemőt.

Andreinek nevezzük el, mert az minden nyelven jól hangzik. Az elmúlt kilenc hónap gyötrő aggodalmai után egyszerre remélni kezdem, hogy Tom az apja. De valahogy ez sem igazán fontos már; önnön elégedettségem léggömbként tölt el. Kövér vagyok, kemény, és ő az én fiam, aki Amerikában született 1990 tavaszán. Üj évtized, új gyermek. Andrei egész éjjel mellettem van, hogy ha megéhezik, csak a száját kelljen kinyitnia. Szájával mohón rángatja mellbimbómat, ez a rángatás a valóság legélettelibb, legédesebb sarkához szegez.

Rózsaszín flamingók

Miruna unokatestvérem egy novemberi reggelen érkezik, néhány évvel a '89-es forradalom után. Mind kivonulunk elé a chicagói O'Hare repülőtérre: Tom, a szüleim és Andrei kisfiunk. Szüleim lemaradnak a nemzetközi terminál sokadalmában. Andrei éppen a dackorszakban van, kisebbfajta csata árán tudjuk csak féken tartani, amíg végre, három óra késéssel megérkezik a repülő. Meghökkent a gyors iramban, zavart tekintettel lépkedő, ki tudja már, hány éve nem látott Miruna. Arcán a különleges, mirunás mosoly, katángkék szeme nedves, és kisebbnek tűnik, mint amilyenre emlékeztem.

Nézzük meg az állatkertet, javaslom, mihelyt elhelyezkedünk az autóban, Miruna a szüleim közé préselődve, Andrei a gyerekülésben, Tom a volánnál. Valami magam számára is érthetetlen ok miatt ez most végtelenül fontossá válik. El kell menjünk az állatkertbe. Azt akarom, hogy Miruna és Andrei jegesmedvét, csimpánzot, flamingót lássanak. Ezer kérdésem volna Mirunához, majd' megőrülök, hogy végre beszélgessünk. Milyen volt az első szexuális élménye? Kivel történt? Most szerelmes-e? Milyen volt a forradalom valójában? Igaz, hogy az utcán lövöldöztek? A legfontosabb kérdésem mégis az lenne, hogy mit tud Mihairól. De nem tudom, ennyi év után hogy kezdjek bele. Mindemellett annyira büszke vagyok saját, barna hajú, pufók kisfiámra, hogy Mirunát is az ő világába akarom vinni, ahol Andrei elbüszkélkedhet a legújabb szavaival: zsiráf, sütőtök, hó.

Látom unokatestvéremen, hogy nem érti állatkert iránti nagy lelkesedésemet. Szemére a kimerültség köde ereszkedik. Elfárasztotta az út, megrémisztette az itteni, forgalmas autópálya, de mást is látok az arcán: elege van mindenből. Hazaérünk, és Miruna lassacskán beszélni kezd. Elmondja, hogy a forradalmat megelőző, utolsó pár évben, mialatt ő Bukarestben mérnöknek tanult, az embereket csak egy hajszál választotta el az éhezéstől. Ó maga ezt az időszakot almán és perecén húzta ki. Szinte semmi ennivaló nem volt már, ő azonban ráakadt egy kis boltra „tudjátok, a ti legutolsó bukaresti lakásotok közelében”, ahol még mindig gyerekkorunk finom perecét sütötték. Apja pedig szerzett almát az észak-moldvai rokonoktól. Unokatestvérem mesél első munkahelyéről is, mérnökként dolgozott, valahol vidéken. Irodája kis, fűtetlen kalyiba volt a mező közepén, ahova csak gumicsizmával lehetett eljutni a sár miatt. Újra és újra elmeséltetnék vele mindent: az almákat, a perecet, az irodát a sártenger közepén. Dermesztő hidegben kellett dolgoznia. Három kilométert gyalogolt gumicsizmájában a sáros földutakon a fűtetlen irodáig. Áhítattal hallgatom Mirunát; hajdani kis játszópajtásom mindezt túlélte. Ennek fényében eltörpülnek Tommal való veszekedéseink.

Elmondom Mirunának, milyen hitetlenkedve hallgattam akkor decemberben a romániai híreket arról, hogy a mi forradalmunk a legvéresebb Kelet-Európában, és milyen büszke voltam a népemre. Azt is hozzáteszem azonban, hogy arra már nem voltam büszke, ahogyan a Ceausescu házaspárral elbántak.

- Miért kellett megölni őket törvényes tárgyalás nélkül? - kérdezem.

- Tudod, Mona, amikor Bukarestben éltem - feleli Miruna, mialatt forró csokoládéval kínálom, mert tudom, ez a kedvence; még a legmelegebb nyári napokon is, amikor a szüleivel és Ririvel sétálva mindannyian fagylaltot és szódavizet kértünk, Miruna ragaszkodott a forró csokoládéjához -, nos, amikor a belvárosban laktam, a Katonai Kör mellett, és reggelente néha az erkélyről elnéztem a nemzetgyűlésbe menő Ceausescut - Miruna nagyot kortyol a csokoládéból, és behunyt szemmel élvezi az ízét - igen részletesen elképzeltem, hogy benzint öntök és égő fáklyát dobok az autója tetejére, hogy lássam, amint felrobban, és ők ketten elevenen elégjenek a szemem előtt. Akkor az én művem lett volna - fejezi be elégedett mosollyal.

Tátva marad a szám. Ezt a Mirunát soha nem ismertem, ez nem gyerekkorom édes, cukorfalat unokatestvérkéje.

- Maradhatnék nálatok egy darabig? - kérdezi. - Ügy értem, nem akarok visszamenni. Itt maradnék, ha segítesz. Otthon elég lassan haladnak a dolgok. Sok idő kell még. Az én türelmem pedig elfogyott. Fáradt vagyok.

Döbbenten, de lelkesen hallgatom unokatestvérem döntését. Minden annyival derűsebb és vidámabb lesz most, hogy Miruna velem van.

- De mi lesz Nina nénivel és Ion bácsival? - kérdezem. - Nem keseríti el őket, ha itt maradsz?

- Túl fogják élni - feleli. Meglepetve hallgatom ezt a vagány és határozott Mirunát. - És ott van nekik Riri. Ő erősebb nálam, ő kibírja, ki tudja várni, amíg kicsit jobbra fordulnak a dolgok. Azonkívül úgysem költözne sehová, mert boldog házasságban él. Akárcsak te - Miruna mosolyog. Visszamosolygok, és nem szólok semmit.

Mialatt leendő, Andrei-jel közös szobáját mutogatom Mirunának, észreveszem, mennyire fáradt, és hogy semmi kedve az állatkertbe menni, legszívesebben csak aludna. Azonban minél inkább világossá válik ez, annál nagyobb ügyet csinálok belőle, mintha nem is lenne fontosabb dolog a világon, mint hogy mi most az állatkertbe menjünk. Látom, hogy Tom dühös, de a gyerek születése óta nagyon igyekszik visszafogni magát, és próbálja az én nézőpontomat is figyelembe venni. Végül már a szüleim is belebonyolódnak a vitába, mondván, megőrültem, hogy szerencsétlen Mirunát ilyen hidegben az állatkertbe akarom ráncigálni.

Miruna nem szól, csak egyre zavartabban figyeli román szavakkal tűzdelt angol nyelvű vitánkat. Fürkészve néz rám, mintha azon gondolkozna, mi bajom lett, talán megőrültem itt Chicagóban? Anyám kérdése, hogy ő maga mit is szeretne, először udvariasan azt válaszolja, mindegy, majd bátortalanul bevallja, hogy szívesebben maradna itthon. Nem, felelem, azt nem lehet. Ha Amerikában akar élni, akkor látnia kell, milyen ez az ország. Beszállunk hát a Mercury Marquisba, amit Tom kapott a szüleitől, most, hogy már családos ember. Andrei lelkesen mászik a hátsó ülésre, és játszani kezd Miruna fekete hajával. Én pedig idegenvezetőként mutogatom a várost.

- Látod, ez a Laké Shore Drive - mondom izgatottan. - Nézd, micsoda felhőkarcolók! Hát nem gyönyörűek? Arrafelé van a főiskola, ahol angolt tanítok. Angol nyelvet.

- Ez meg a Lincoln Park - folytatom, ahogy a taxik és buszok között lavírozva a csupasz fákat nézzük. - És már itt is vagyunk az állatkertnél!

Sapka, sál, kesztyű, jól felöltözünk. A jegesmedvék és a zsiráfok felé vesszük utunkat, hogy Andrei újra és újra elismételhesse frissen tanult szavait, majd az elefántok és a

pingvinek következnek, akiknek mozgását kisfiam hihetetlen pontossággal utánozza, egy közelben ácsorgó család nem kis mulatságára. Mint rendesen, a flamingókat most is utoljára hagyjuk. Ezek Andrei kedvencei. Télen hatalmas, sárga lámpákkal megvilágított üvegkalitkában tartják őket. Miruna elbűvölve kiált föl az üveg mögötti rózsaszín tömeg láttán. Még soha nem látott flamingót.

Nézzük a szoborszerű, rózsaszín madarakat, amelyek viszont minket néznek, fél lábon, kicsavarodott nyakkal. Andrei a flamingókra mutogatva körbe-körbe szaladgál az üvegkalitka körül, amikor egyszer csak egy közelünkben álló asszony így szól a kislányához: Uite mami ce frumosi sunt - Nézd csak, anyuci, de szépek! Nevethetnékem támad. A román szülők néha az anya és apa szavak kicsinyítőképzős alakjaival szólítják meg saját gyermekeiket. Így hát a román családok valójában kis anyuciból, nagy anyuciból, kis apuciból és nagy apuciból állnak. Kis anyuci koromban soha nem értettem, miért van ez így, most is meglep ez a kedves képtelenség. Végre felfogom, hogy ez a nő az imént románul beszélt. Ránézek, boldognak tűnik. Mosolyogva megkérdezem, hogy román-e, és melyik vidékről való. Csodával határos módon brassói, Miruna városából, Mihai városából jött. Miruna elmondja, hogy ő éppen most érkezett onnét, a nő szeme elragadtatottan ragyog fel. Ő maga öt éve él Chicagóban. Nagyon megörül, hogy végre rátalált egy másik román családra ebben a városban. Érzem, hogy Miruna remeg az izgalomtól; kiderül, hogy az asszony neve Lucia Vlad, és azonnal lázas beszélgetésbe merülnek szeretett városukról, meg arról, hogy ki melyik utcában lakott, és melyik iskolába járt.

Látom, hogy Andrei a szokásosnál is izgatottabbá válik, Mami, mingo sütőtök, kiabálja folyton. A mingo nála flamingótjelent, de fogalmam sincs, mit akar mondani. A flamingó-csoport közepén két állat éppen párzik. Mami, mingo sütőtök, ordítja Andrei egyre hangosabban. Talán azt mondja ezzel, hogy az egymáshoz ragadt két flamingó leginkább nagy, kerek sütőtökhöz hasonlít.

Rózsaszín tollpihék röpködnek a hűvös szellőben. Miruna és a román asszony megegyeznek abban, hogy a flamingók tulajdonképpen rózsaszín gólyák. Aztán a Brassó környéki falvak zsúpfedeles háztetőin fél lábon ácsorgó gólyákról kezdenek beszélni. Az asszony szerint talán inkább azok fehér flamingók. Csak a rózsaszín gólyákért utazott a föld túloldalára, mondja Miruna, ezen aztán mindketten nevetnek.

Az asszony kislánya is észrevette a párzó flamingókat, és most fel-alá ugrándozva mutogat feléjük. Mami, mingo sütőtök, hajtogatja Andrei. Mindenfelé rózsaszín tollpihék szállongnak, meggörnyedek, nehogy bepisiljek a nevetéstől. Miruna is meggörnyedve kacag, az Andrei után szaladgáló Tomot rázza a nevetés. Kisfiam meg akarja fogni a sütőtök-flamingókat, de Tom utoléri, és a nyakába veszi Andreit.

Elnézem a kisfiámat. Az üvegen átszűrődő délutáni napfény megcsillan gesztenyebarna fején. Hajába rózsaszín pihe akadt, kék szeme örömtől ragyog. A román asszony nevetve szorongatja a kislány kezét. Tíz év óta először találkozom román menekülttel. Miruna a rózsaszín gólyákat kacagja. Nevetek én is, miközben szemem előtt fénykép-pontossággal jelennek meg a román parasztházak kéményein álló féllábú gólyák. Tudom, hogy unokatestvérem is ugyanazt az örömmel vegyes szomorúságot érzi, amit én is. Az jár a fejében, hogy tegnappal kezdődően mindent és mindenkit otthagyott. Talán ezek a mókás, légies állatok jó előjelnek mutatkoznak száműzetésének kezdetén. Mirunának a könnye is kicsordul a nevetéstől. Tudom, hogy első amerikai délutánján ezek a bánat könnyei is.

A padon pihenő szüleim felé indulva Miruna kézen fog, és olyan bűntudattal néz rám, mintha elrejtett volna valamit. Érdes hangon azt suttogja:

- Meghalt. Nem értem.

- Kicsoda?

Szinte oda se figyelek, szemem a nagyszülei felé rohanó Andreit követi. Tom utána fut a járdát borító száraz falevélkupacok között.

- Kiről beszélsz, Miruna?

- Meghalt Mihai - feleli fojtott torokhangon. - Meghalt. Meghalt a forradalomban.

Miért kellett háromszor is kimondania, hogy meghalt? Valahogy továbbra sem fogom föl. Meghalt, meghalt, meghalt. .. háromszor, múlt időben. Mit jelenthet ez?

Hazafelé kinézek az autóból a Michigan-tóra. Minek utazom most ebben az amerikai autóban, ennek a zöld tónak a partján, e mellett a férfi mellett, kisfámmal, szüleimmel, unokatestvéremmel?, kérdem magamtól. Aztán hirtelen világossá válik. Soha többé nem láthatom Mihait. Soha életemben. Zokogni kezdek. Miért kellett egész életemnek így kifordulnia önmagából, miért történik minden túl hamar vagy túl későn? Zokogok, ahogy elhaladunk a Laké Shore Drive felhőkarcolói mellett. Tom rám néz a volán mellől.

Sejtelme sincs, mi bajom lehet. Talán azt hiszi, Miruna érkezése miatt sírok, hogy a viszontlátás öröme és megkönnyebbülése fordult hirtelen az ellenkezőjébe.

- Vége - mondom ki hangosan. - Vége van hát.

Erre Andrei is sírva fakad, mert nem érti, minek van vége. Azt hiszi, Miruna már indul is vissza, vagy hogy soha többé nem megyünk az állatkertbe.

- Mi az, mama? - kérdezi a könnyei között.

Nem tudok mit válaszolni. Magamhoz ölelem, ne aggódj, semmi baj. Mindjárt hazaérünk, mondom. Később, miután Andreit lefektettem, és ablakából nézem a naplementét, Miruna odaáll mellém. Az jár a fejemben, hogy a klasszikus színdarabokban, mint például az Iphigéneia, amit azalatt néztem, amíg Mihai a traktorgyárban dolgozott, minden egyetlen nap alatt történik, napkeltétől napnyugtáig: találkozások és elválások, véres áldozatok, halálok, gyilkosságok és öngyilkosságok, politikai felkelések, szerelmek. Mindez egyetlen nap leforgása alatt.

Saját kis harcaim

Hajnal van, szürke, téli, chicagói hajnal, egy hónap telt el Miruna érkezése és Mihai halálhíre óta. Fel-felriadok szokásos rémálmaimból, hogy még fenyegetőbb képzetek közé aludjak vissza. A trieszti Piazza dell'Unita d'Italián találom magam. Mindenki rám várhatott, mert megjelenésemkor abbamarad a tömeg morajlása, a tekintetek rám szegeződnek.

Két férfi karon ragad, és a tér kellős közepére, a pompás palota elé vezet. Kiderül számomra, hogy le fognak fejezni. Rémületemben szökni próbálok, de a két férfi erősen szorít, és feltuszkolnak az arannyal és vörös bársonnyal bevont emelvényre vezető öt lépcsőfokon. Reszketve gondolok arra, hogy Andreinek nem lesz többé anyukája, és hogy mit mondanak majd neki, ha álmából ébredve engem keres, hogyan magyarázzák el, hogy anyját lefejezték egy trieszti piazza közepén?

A csuklyás hóhér háttal áll nekem, csak a megfelelő pillanatra vár. Lassan felém fordul, elhúzza a csuklyát, és látom, Mihai az, frissen borotválkozott, mosolyog. Nézése egyszerre gyengéd és félelmetes, mint amikor álmomban átvágta a torkomat. Tudom, most bosszúból fejeznek le, mert kegyetlenül elhagytam hazámat, szerelememet és családomat, mert mindenkit elfelejtettem. Ez itt a téren az én népem, az én irgalmatlan és bosszúszomjas népem, aki karácsony napján az elnöki házaspárt is megölte egy sikátorban. Azt kérdezem Mihaitól, Ceausescut is ő ölte-e meg, mire arcán rezzenéstelen mosollyal bólint. Így teszünk a nép ellenségeivel, mondja lassan, minden árulóval és csalóval, elpusztítjuk őket egytől egyig. De ezt a kivételes alkalmat csak neked készítettük elő, mert te is kivételes vagy, szerelmem.

Tom hangosan horkol, átnyúl felém. Mély lélegzetet véve igyekszem lecsendesíteni saját zihálásomat. Tom karját félrelököm, és Andrei szobájába sietek. Fiam hanyatt fekve, enyhén elnyíló szájjal alszik, arcán angyali mosoly ül. Andrei látványával igyekszem felrázni magam ijesztő álmomból. Gyengéden megsimítom, csak hogy érezzem, biztosan ott van. Új, Irving Park-i, kétszobás lakásunk fürdőszobája felé indulva szédülni kezdek, torkomat hányinger fojtogatja. Éppen úgy, mint első terhességem idején. Az egész vacsorát kihányom, és sírok, mert utálok hányni, és mert nem akarok újra terhes lenni.

Eszembe jut álmom, és még a hóhér-Mihai is hiányozni kezd, fekete fürtökkel keretezett, frissen borotvált arca, ragyogó zöld szeme, ahogy a Piazza dell'Unita d'Italia emelvényén rám néz. Mihai meghalt, Mihai meghalt, ismételgetem arcmosás közben, ahogyan Miruna érkezése és az állatkertben töltött első, eseménydús napunk óta minden reggel. Naponta elismétlem magamnak, hogy hozzászokjam a gondolathoz. Minden nappal egy kicsit jobban, de teljesen soha, mint Zénón paradoxonjaiban.

Gyorsan felöltözöm, és lerohanok a közeli patikába terhességi tesztért. Az évszakhoz képest szokatlanul fülledt, áporodott a chicagói levegő. Lábujjhegyen lépek be az ajtón, nehogy felébresszem Tomot vagy Andreit. A pozitív teszt láttán számomra is érthetetlen elégedettség tölt el. Talán ez a második gyerek, aki már kétségkívül Tomé, erős és egészséges lesz, klasszikus amerikai családdá válunk, házasságunk megjavul, Andreinek kistestvére születik, és egyszer s mindenkorra elfejthetem Mihait. Mihai halott, úgyhogy akár túl is tehetném magam a dolgon, és Tómmal, Andrei-jel meg a születendő kisbabánkkal végre a jelenben élhetek.

Ám terhességem minden újabb hónapjával egyre eltávolodom Tómtól. Csak legalább még egyszer láthattam volna Mihait! Olyan befejezetlen ez így, el sem búcsúzhattunk egymástól! Munkámba temetkezem, igyekszem még a szülés előtt befejezni doktori értekezésemet, és csakúgy, mint annak idején, most is leköt a testemben mozgolódó, áramló új élet. Így telnek mindennapjaim, és igyekszem elhitetni magammal, hogy egész életemben erre vágytam.

Az európai avantgárd drámaírókról szóló disszertációm védése az új esztendő egyik első, hideg napjára esik. Hányingerrel vegyes gyomorégés közepette igyekszem megválaszolni a professzor urak különböző előadási technikákra vonatkozó, körmönfont kérdéseit.

Doktorrá avatásom után hamarosan állást is kapok egy kis Indiana állambéli magánegyetem színházelméleti tanszékén. Amerika keresztútjai, írják az indianai autók rendszámtábláján. Ez éppen nekem való. A keresztutak embere vagyok, örökké választanom kell, mohón törtetve rohanok a meglévő akadályoknak, vagy ha éppen nincsenek, hát csinálok magamnak. Szívembe hasít a keresztutak síksága. Indiana csak egy kőhajítás Chicagótól, nyugtatgatom családomat leendő munkahelyemre tett első látogatásunk során. Andrei hétvégenként találkozhat a nagyszüleivel. Tanári állásom, gesztenyebarna hajú, kék szemű kisfiam van, újabb gyermeket várok, és ősztől egy házat is kiveszünk a kis amerikai egyetemváros lakóövezetében.

Mihai pedig halott, jut eszembe hazafelé a kocsiban. Fejen találta egy kósza golyó a karácsonyi lövöldözésben, mesélte Miruna. Hősi halott. Nem is olyan hősi, hiszen kósza golyó volt. És ha szándékosan lőtték volna le, akkor most valóban hős lenne? Csak bemesélem magamnak, hogy lezártam őt, hiszen a holttestét nem láthattam, és sosem voltam a sírjánál. Soha nem érezhettem, mennyire hiányzik a Kárpátok lábánál fekvő városkából.

Mihai és Mariana mindketten idétlen szerencsétlenségek okozta fejsérülésbe haltak bele, villan az eszembe, amint Irving Park-i lakásunk előtt kiszállunk az autóból. Szinte féltékeny vagyok. Mintha haláluk egyformasága végérvényesen összekötötte volna őket, míg a mi kettőnk története kificamodott végtagként lóg a levegőben, a minket szétválasztó évek, vizek, földek fölött. Az autó előtt állva megsimogatom domborodó hasamat, és elégedettséget erőltetek magamra. Megcsókolom Tomot, megkérdezem, mi lesz vacsorára, és hogy áthívhatom-e a szüleimet is? Tom rakott brokkolit készít, anyám pedig román fasírtot, Andrei kedvencét. Apám mellé ülök, és azt mondom neki, hamarosan haza kéne látogatnunk, most, hogy a kommunizmusnak és Ceausescunak is vége. Apám tétován bólogat.

Az egyetemi munkakezdésemet megelőző nyáron, amikor is Indianába kellene költöznünk, Közép-Nyugat-Amerikát soha nem látott árvíz borítja el. Jövő nyárra hasonló mennyiség várható. Árvíz árvizet követ, a felpuhult föld kivörösödik, mindenféle gabonás zsákok, házdarabok és zöldségeskertek úsznak. Mintha magammal hoztam volna Romániából őseim századeleji szerencsétlenségeit.

Egyik este, amikor Tomot már annyira idegennek érzem, mintha csak valamelyik Irving Park-i szomszédunkkal élnék, arra jutok, hogy meg kell szabadulnom ebből a házasságból, mielőtt még belefulladnék. Éppen Grimm-meséket olvasok Andreinek, Tom pedig valami számlakivonattal nyaggat, mert szerinte túl sokat költöttem apámmal a Devon Streeten. Andrei sírva fakad újbóli veszekedésünkön; most jött el a pillanat, hogy megmondjam, válni akarok, költözzünk külön, semmi szükség arra, hogy Tom is velünk jöjjön Indianába, szabad akarok lenni, szabad, szabad, szabad. Nem érdekel, hogy a gyerekét hordom, ezt akkor is most kell meglépni, nem halogathatom tovább, ha megvárom a szülést, talán sohasem szedem össze újra a bátorságomat. Most vagy soha. Szabad akarok lenni, most. Tom csak néz, majd haragos lemondással így szól:

- Rendben. Meglesz a szabadságod, ha annyira akarod.

Minden szétesni, felpuhulni, összesározódni látszik. Sehol a Kárpátok közötti utolsó vonatutam alkalmával remélt tisztánlátás. Csak még inkább összezavarodtam. Szülés, válás - idegenben ez sokkal nehezebb. Szülni, szenvedni, válni, mindezt idegen nyelven.

Hangosan zokogok Tom távozásakor. Hó vége előtt ki kell költöznünk, hogy Andrei-jel Indianába mehessek. Tom még egy évig Chicagóban marad, befejezi a tanulmányait, és addig dolgozik a gimnáziumban. Azután majd igyekszik magánpraxist nyitni, és közelebb költözik hozzánk, mondja, miközben fölemeli és megpuszilja Andreit. Elmúlt éveink összes vitája és összetűzése ellenére mindketten sírunk. Keserű ízt érzek a számban. Tom azt mondja, a szüléskor majd átnéz Indianába. Most jövök rá, hogy ez talán egész életem legesztelenebb pillanata. Vajon hány asszony kezdeményez válást, mialatt éppen a férje gyermekével terhes?, kérdezem magamtól, és elnézem a lakásban céltalanul fel-alá lődörgő Tomot. Martának igaza volt, még csak nem is rossz férj.

A nappali közepén Tom elköszön Andreitől. Látom, hogyan esik szét családunk a csomagok és bőröndök sűrűjében, és akaratlanul is az a kérdés merül fel bennem, hogy vajon minek is élek. Végigsírom az éjszakát, megbuktam, keservesen megbuktam. Menekültként megbukni pedig még rosszabb. Hiszen éppen az újrakezdés és a siker reményében menekültem el, hogy őseiménél jobb életet élhessek, jobbat, mint ami a kommunizmus-, éhínség- és katasztrófa-sújtotta, nyomorúságos hazámban egyáltalán elképzelhető. Az otthoni rokonok mahagóni pohárszékeikre állítják az ember diplomaosztóján és esküvőjén készült fényképeket, boldognak, tökéletesnek gondolva az életét, és nincs mód arra, hogy az igazságról értesüljenek.

Mialatt Tom a költöztető-autóba pakol, rájövök, hogy az elmúlt száz évben családom egyetlen tagja sem vált el, vagy szült gyermeket bizonytalan kilétű apától. Én pedig itt állok egy karonülő kisgyerekkel az elárasztott, sáros, lapos Közép-Amerikában, és sejtelmem sincs, mihez kezdhetnék.

Azon tűnődöm, vajon mit mondana ebben a helyzetben a nagyanyám. Az a nagyanyám, akinek házát feldúlták az oroszok, aki a konnektorok helyén hatalmas lyukakat, az előszobában pedig feldarabolt kutyát talált, az a nagyanyám, aki gyökereket kapart ki a földből, hogy gyerekei túléljék a háborút követő éhínséget. Hál'istennek élünk, ezt mondta volna. Családom nőtagjai rendszerint ezt mondják.

És vajon mit szólt volna anyai dédanyám, akinek házát lebombázták az amerikaiak, és aki úgy ásta elő zenélő tükrét a törmelék alól? Nyugalom. Már nincs baj. És itt ez a gyönyörű kisfiú is, mondta volna.

Apám keservesen sajnál minden napot, amit nem otthon, a forradalom előkészítésével töltött. Gyávának tartja magát, aki mindent elhagyott, ráadásul egy olyan országért, amit nem is szeret. Anyám szerint apám barátai már vagy jó tíz éve, az első puccsot megkísérlő tábornokok kivégzése idején felhagytak ellenzéki tevékenységükkel. Némelyikük egyszerűen felszívódott, másokat talán megöltek.

Valahányszor meglátogatom a szüleimet, apám vacsora után a szobájába vonul verset írni. Saját elektromos írógépe van. A számkivetettség keserveiről ír. Boldogabb volt, amikor a tiltott masinán gépelhette kiáltványait. Kedden és csütörtökön egy Molly nevű, ismeretlen okból Romániába készülő nőt tanít románul. Apám szerint Molly biztosan CIA-ügynök, és új, jobb román kormány beiktatásán dolgozik.

- Mert ez a mostani kormány - mondogatja apám - csupa újrahasznosított régi elvtársból áll.

Apám egyre többet emlegeti gyerekkorát: a gyümölcsöskertet, a háborút, amikor az ápolónőknek segédkezve látta a katonák szétroncsolt koponyáiban lüktető agyakat. A téli szánkózások a közeli hegyekben. Egyszer a jeges tóba is beleugrott, hogy lékbe esett barátját kimentse. Apámat már csak gyerekkori történetei szórakoztatják.

A minden pénzemet felemésztő, lelkemet pedig depresszióba taszító jogi procedúrák elől én is apám emlékeibe menekülök. A második világháborús történetek hallatán kevésbé érzem magam kiszolgáltatottnak a Ralph Lauren-öltönyös, pénzéhes ügyvédek előtt. Végül is, ha a családom túlélte Hitlert, Sztálint, földrengések, árvizek és éhínségek sorozatát, akkor pár amerikai ügyvédet majd csak én is túlélek valahogy. Egy forró, fülledt és szomorú chicagói napon költöztető-autónk megindul Indiana felé. Ez alkalommal apám az, aki bátorít, és értelmet látszik találni jelenlegi helyzetemben.

- Menj csak, Mona. Hát nem ezért dolgoztál már évek óta? Zoe, Zoefii bárbatál - Zoé, Zoé, légy férfi, idézi. Megcsókolom apámat, és Andreit a gyerekülésbe ültetve elindulok a 90-es út felé.

Nyár végén, ahogy új házunkba költözünk, a váló- és gyámsági per az indianai bíróságra kerül, és értelmetlenül hevessé válik. Az ügyvédek kettőnk összes félelmét és gyenge pontját kihasználják. Postaládámat fellebbezések és határozatok öntik el. Andrei éppen hogy szobatiszta lett, és mindkét nyelven megszólalt, amikor azt a határozatot kapom Tom ügyvédjétől, hogy a gyámság joga Tomot illeti. A konyhában állok, vacsorát készülök főzni. Andrei paradicsompasztával összevissza maszatolja magát, és egy Steen nevű kisfiúról mesél, aki mindenkit leköp az oviban. A határozat szerint nem gondozom megfelelően a gyermekemet, mert óvodába adom, és bébiszittert is fogadtam mellé. Azon tűnődöm, az amerikai ügyvédek, bírók, az amerikai kormány vajon mit tudhat a teljes állásban dolgozó anyák gyermekgondozásáról. Azt sem értem, mi a baj az óvodával. Andrei a saját korosztályával van, tanulja a nyelvet, és mókás képeket rajzol, amiken cápák társaságában állunk a kertben, a lap felső sarkában nagy, sárga napocska, a piros tulipánok pedig akkorák, mint mi.

Soha nem vágytam ennyire arra, hogy felfaljam az ösz-szes gonosz kapitalistát és ügyvédet, akiket azon az éjszakán gyűlöltem meg, amikor beszívva fejen álltam kék szaténszoknyában. Nőstényfarkasként szomjazom a vért, az ügyvédek vérét.

Lékbe estem. Eszkimók húznak ki. Nyers fókaszemmel etetnek. Sehol sem találom a kisfiámat. A jégkunyhóból kilépve a távolban megpillantom Andreit hosszú, kék kabátjában, amit a nagymamától kapott karácsonyra. Lépteim elnehezülnek, jégtömbbé válok. Bár élve megfagytam, mégis mindent érzékelek, és a fejem is tiszta. Látom, ahogy a kis, kék árny totyogó léptekkel eltűnik a messzeségben.

Sikoltva ébredek. Andrei kiságya is az én szobámban van. Mellé bújok, átölelem. Felébred, Ce, mama? Mi az, mama?, kérdezi románul.

- Semmi, semmi baj - felelem - Aludj csak. Szeretlek. Azt kérdezi, már holnap van-e.

- Nem, még ma van, de hamarosan holnap lesz, és akkor fel kell kelnünk.

Áradások

Ionica fiam születésének nyarán egy álló hétig esik a közép-amerikai egyetemvárosban, ahol tanítok. Képtélen előjel, akárcsak valami latin-amerikai regényben. Akárcsak a besszarábiai Fehérváron 1918-ban. Éjjel-nappal kopog az eső a zsindelyen, amíg a tető végül megadja magát, és beázik. Ülünk a nappaliban, a mennyezet közepéről a víz könyörtelen egyenletességgel csöpög a vödörbe.

Öt napig ülök így a nappaliban, Ionica szopik, én pedig a cseppeket nézve olvasom a tiszteletreméltó bíró és ügyvéd urak kézjegyével ellátott fellebbezések, tanúvallomások és határozatok tömkelegét. Andrei kinyújtott nyelvvel próbálja elkapni a cseppeket. Nedves vakolat- és dohszag van. A szerencsétlenségek eddig soha nem tapasztalt közönnyé válnak bennem. Más fényben kezdem látni helyzetemet, most, hogy az eső az égből egyenesen a házunk közepére csurog. A természeti csapások és a bírósági papírhalmok közepette furcsán kiegyensúlyozottnak érzem magam. Bátrabb vagyok, mint valaha, szemem előtt csupán a túlélés lebeg.

Naponta áthajtok a városon, kárörömmel vegyes megkönnyebbüléssel figyelem a megduzzadt folyókat, a barnás vízbe vesző kukoricaföldeket. Ionica szoptatása, éjjel-nappal mellemre tapadó kis szája köt a valósághoz, ez az egyetlen biztos pont körülöttem és bennem is. Minden világos: a csöpögő mennyezet, a mellemet szívó kis száj, az esőcseppeket felfogni igyekvő Andrei kioltott nyelve, a bírósági papírok szavai, az ügyvédek és bírók kézjegye, a tetőn kopogó eső.

Miután egy hosszú fehér szakállú, dohánylevelet rágcsáló ember megjavítja a tetőnket, engem pedig kisasszonynak szólít, tovább ülök fiaimmal a nappaliban, hálásan, hogy már nem ázunk, és hogy a nap mókás narancs-labdának tűnik az égen.

Munkakezdésemet követően nem sokkal felhív Tom, hogy átjönne Indianába megnézni Andreit és a kisbabát. A találkozástól való szorongásomban pincétől padlásig kivikszelem fehér kerítéses, tujákkal szegélyezett bérelt házunkat. Elhasználom az összes, költözéskor magammal hozott tisztítószert, az ázott vakolat poshadtságába Cloroxok és Ajaxok szúrós szaga és büfik, kakik bűze keveredik. A szagkavalkád és az erőfeszítés felkavarják gyomromat.

Tom este érkezik, a közeli motelből hív, és azt kérdezi, átjöhet-e most azonnal. Kicsit testesebb, mint emlékeztem, haja hosszabb, és szakállat növesztett. Magabiztosan lép a

szobába, félretolja a könyvekkel, ruhával és babafelszereléssel teli dobozokat, Andrei pedig visítva ugrik a nyakába:

- Apu, apu!

Tom leteszi Andreit, és a karomban, vállamra hajtott fejjel alvó Ionica felé fordul. Megsimogatja kis arcát, gyönyörű, gyönyörű kisbaba, mondja. Tom mögött, hasonló önbizalommal, vörös hajú, idősebb nő lép a szobába tapadós farmerben; engem észre se véve Andreihez lép, és meg akarja puszilni. Andrei elfordul, mindkét kezét védekezőn arcára tapasztva. Ott állok a nappali közepén, karomban Ionica, körülöttem a dobozok, csomagok sokasága, és így szólok az ismeretlen nőhöz:

- Elnézést, de ön kicsoda?

Tom elengedi Andreit, és közli, hogy a hölgy a barátja, Sandy, és pakoljam össze Andrei ruháit, mert egy időre magával vinné őt Chicagóba; Sandy majd vigyáz rá, amíg ő, Tom dolgozik. Sandynek reggelenként nem kell dolgoznia, én meg ugyan kire hagynám a gyereket, amíg a munkában vagyok?

Majd kifejti, hogy igazából azt szeretné, ha Andrei örökre hozzá és Sandyhez költözne, én pedig megtarthatnám a csecsemőt.

- így igazságos - zárja le a mondókáját Tom. Patakokban folyik rólam az izzadság, és érzem, a tejem is elindult. Ó, igen, osszuk csak el a gyerekeinket ugyanúgy, ahogy a lámpákon is megosztoztunk, jut eszembe, amíg valami biztos pont felé nyúlok a szoba közepén. Tiéd a nagyobbik, enyém a kisebb. Tiéd anyád zöld lámpája, enyém az öntöttvas-lábú, antik darab. Most szinte lehetetlennek tűnik, hogy évekig ennek az idegen embernek a felesége voltam, és gyerekeket szültem neki. Sandy pimaszul bámul rám, most veszem észre, milyen erősen kihúzta a szemét. Anyám azt mondaná, vonzó, de közönséges. Andrei, megérezve a levegőben vibráló feszültséget, belekapaszkodik piros, kötött szoknyámba.

- Mami, kakilni kell.

Ez éppen jó alkalom, hogy némi időt nyerjek. Végtelen udvariassággal mondom:

- Elnézést, foglaljatok helyet, mindjárt jövök.

Andreit a vécébe tessékelem, karomban a még mindig alvó Ionica. A kád szélén ülve várom, hogy Andrei elkészüljön, és az jár a fejemben, hogy talán minden, de minden, amit az óta a kurva trieszti gyors óta tettem, teljesen értelmetlen volt, tízszer inkább maradtam volna Mihai-jal, még ha besúgó is, semhogy ebbe az idétlen helyzetbe kerüljek. Mint valami rossz darab: gyerekeimmel a fürdőszobába rejtőzöm, mialatt egy csapásra idegenné lett férjem egy középkorú prostinak kinéző, vörös hajú nő társaságában szétrombolni igyekszik az életemet. Mihai azonban halott, hideg és merev, akárcsak a padlócsempe a lábam alatt.

Kinézek a fürdőszobaablak előtt álló nagy fekete diófára, és eszembe jut, mi lenne, ha gyerekeimmel együtt kiugranék az ablakon, és rohannék a búzaföldek, csodás indianai szénakazlak között, kifulladásig, vagy amíg másik államba nem érek, Kentuckyba, például. Kentuckyban talán minden megjavulna. A karomban fészkelődő Ionica nyöszörögni kezd. Szoptatni kezdem, csak hogy ne sírjon. Kilépek a fürdőből a folyosón lévő, vezeték nélküli telefonért. Tolvajként lopakodom saját házamban, nehogy Tom vagy Sandy észrevegyenek. Ők az utcai szoba kanapéján ücsörögve fogják egymás kezét, és szinte révülten bámulnak kifelé az ablakon. Honnan szedte Tom ezt a nőt, morfondírozom, amíg cirkuszi akrobataként visszasomfordálok a fürdőbe, egyik kezemben a telefon, másikban a szopó Ionica. Martát hívom.

- A rohadék, hogy tehette ezt veled? - ez Marta első reakciója, majd jellemző, gyakorlatias, higgadt módján így folytatja: - Tudod, a perek fele az osztozkodásból áll. Mona, que-rida, Andrei és a baba is nálad van, te csak legyél határozott, és mondd meg nekik, hogy semmit nem tehetnek, amíg nem beszélnek az ügyvédeddel. Ne engedd el Andreit, és kész. Ne félj, Tom nem csinálhat semmit, semmi oka elvenni tőled a gyereket, te jó anya vagy. Hajrá, csak keményen!

Sandyről pedig ezt mondja: ,

- Legalább nem olyan, mint a többi férfi, hogy valami fiatal pipit fog magának. - Beszélgetésünk megerősít. Mielőtt lerakjuk a telefont, Marta még hozzáteszi: - Mona, drága, Tom most meghülyült, így vannak ezzel a férfiak, meghülyülnek, amikor hirtelen feleség és gyerek nélkül találják magukat. Tudom, hogy nagyon nehéz, de neked ott vannak a gyerekek, a te életed teljesebb. Ő viszont egyedül van. Adj neki időt, meglátod, jobb lesz majd.

Előjövünk a fürdőszobából a gyerekekkel, és nagyon udvariasan megmondom Tomnak, hogy először az ügyvédeinkkel kell beszélnünk, így Andrei nem mehet most vele Chicagóba. Ó a kistestvérével akar maradni, mondja Andrei, majd Ionica lábába kapaszkodva sírni kezd. Tom olyan dühösen néz rám, mint amikor rájött, hogy megcsalom, és talán más gyerekével vagyok terhes.

- Várj csak, Mona, hallasz te még az ügyvédem felől - sziszegi a foga között. Visszanézek rá és Sandyre, igyekszem Marta javaslata alapján nem megszólalni és nem megijedni.

- Hát akkor most viszlát - többet nem mondok. Andreit apja távozása is elszomorítja, utánamegy hát, és azt kérdezi:

- Apa, apa, mikor jössz vissza hozzánk?

Dübörgő szívvel próbálom visszahúzni Andreit. Ahogy az autó kikanyarodik a ház elől, a feszültségtől elcsigázottan rogyok a nappali kanapéjára, és a gyerekeimet magamhoz ölelve azon tűnődöm, vajon mit is tartogathat még számomra a jövő.

A szociális munkás és a sárkány

Szociális munkást várunk vacsorára, hogy megfigyelhesse a háztartásunkat, és ezzel közreműködhessen a válási procedúrában. Hármasban oldunk meg feladatokat valami játékos könyvből. Kimegyek a konyhába vacsorát főzni. Az elmúlt éjjel éppen százhuszonkét zárthelyi dolgozatot javítottam ki, Ionica pedig háromszor ébresztett fel. Egyszer, hogy kihányja a vacsorára kapott hot-dogot, utána vizet kért, aztán tisztába kellett tenni a hasmenése miatt. Kimerültségemben a lábát udvariasan törölgető szociális munkást is gonosz Grimm-meséi figurának látom. Vagy a román népmesék pikkelyes sárkányának, akiről annakidején nagyanyám olvasott nekem. Ez a sárkány aranykertben lakik a föld alatt, és elrabolja a szépséges királykisasszonyt. Végül természetesen a legkisebb és legrátermettebb királyfi lecsapja a sárkány fejét, és övé lesz a királykisasszony a kertben termő aranyalmákkal együtt.

A jól fésült, tweedzakós szociális munkás, aki haverkodva beszél a gyerekeimhez, hogy ne szorongjanak tőle, és könnyebben megnyíljanak, leginkább egy rajzfilmfigura és egy sárkány kereszteződésének tűnik. Csupán remélni tudom, hogy a fiaim nem harapnak egymás hasába, nem kennek fikát egymás arcára vagy kezdik köpdösni egymást, mint bármikor máskor, ha nincs elég erőm odafigyelni rájuk. Összevesznek akár a hátsó udvarban talált kötéldarabon, vagy azon, hogy ki a seggfej, és ki nem az. Lassacskán másfél éves Ionica fiamat nemrég a bölcsiben tanította meg egy Dante nevű kisfiú erre a szóra: seggfej.

Román uborkasalátát és a boltban készen kapható Alfredo szósszal leöntött spagettit tálalok fel vacsorára. A szociális munkásnak annyira ízlik a szósz, hogy többször is megdicséri. A receptről kérdez, mire azt válaszolom, régi román étel, bonyolult lenne most elmagyarázni.

Emlékszik-e a sóról szóló mesére, a Lear király népmesei változatára, kérdezem Andreit. A két idősebb királylány azt mondja az apjának, úgy szeretik őt, mint a mézet vagy a cukrot, míg a legkisebb azt válaszolja, úgy szereti az apját, mint az emberek a sót. Ezen a válaszon feldühödve az öreg király elkergeti legkisebbik lányát. A kis királylány egy évre az egyik szomszédos királyságba szegődik szolgálónak. Az ottani herceg belészeret, és feleségül veszi. A lakodalomra a kis királylány meghívja az apját is, és saját kezűleg főz neki: só nélkül, mindenbe csak cukrot és mézet tesz. Az öreg király képtelen megenni az elé tett ételeket, és újra feldühödik, mire lánya, a menyasszony feláll, és elmeséli a násznépnek, hogyan kergette el őt apja, mert az mondta neki, úgy szereti, mint az emberek a sót. Ekkor jön rá az öreg király, hogy a só sokkal fontosabb a méznél meg a cukornál, és elszégyelli magát. Apa és leánya kibékülnek, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.

Vacsora közben Andrei mindezt szépen elmeséli a szociális munkásnak. Ez Andrei kedvenc meséje. Nagyobbik fiam ezután görög mítoszokba kezd, az Apolló teheneit ellopó Hermész története a másik kedvence. Ezzel egyre inkább leveszi a lábáról a szociális munkást, aki a saláta és a szósz újabb dicséretébe fog. Repetázik is. Most már valóban oda kell adnom a receptet, mondja.

Csak arra tudok gondolni, miket mond majd ez az ember a bíróságnak az anya háztartásáról. Andrei már Grimm-meséket kever a görög mítoszokba, amíg végül az embereket elevenen felfaló cápáknál köt ki. Erre Ionica visítani kezd a kisszékben, mert azt hiszi, már jönnek is a cápák, úgyhogy az este hátralévő részében folyamatosan dajkálnom kell, hogy ne sírjon tovább.

Alig emlékszem, mi történt ezután. Csak a szociális munkás távozását követően a mosogatóban tornyosuló szennyes edények láttán rám törő fáradtságra emlékszem. A szociális munkás után három edény maradt. Ő fog javaslatot tenni a bíróságon Andrei állapotát és a további intézkedéseket illetően. A szociális munkás egyetlen vacsorára alapozott beszámolója fogja eldönteni, hogy nálam maradhat-e a fiam. Szinte megmérgez az émelygés és a fáradtság.

A Kárpátok kék hava, kristályos zengésű visszhangjai után vágyakozom. Bárcsak elszökhetnénk fiaimmal a Kárpátokba, megbújnánk valahol egy hegyi legelő közepén álló pásztorkunyhóban. Fogcsikorgatva nézem a mosogatót a szennyes edényekkel. A Kárpátok csúcsai közt élnénk, ahol a téli levegő szinte tapinthatóan ragyogó és tiszta. Édes-sós, krémes, fehér kecskesajtot ennénk. Szalmaágyon aludnánk, plapumá, igazi dunyha alatt. Fiaim békében és biztonságban szuszognának mellettem a Kárpátok tetején, a pásztorkunyhó szalmaágyában, távol minden szociális munkástól, ügyvédtől és bírótól, távol a tanúvallomásoktól, kihallgatásoktól, műanyag tasakos Alfredo szószoktól. Saját gyermekkorom csillagai alatt, a tehénkolomptól és birkabégetéstől zengő, hó-, trágya- és éjkirálynő-szagú, tiszta levegőn. Anyanyelvem édes, kemény hangjain szólhatnék hozzájuk anélkül, hogy bármit is igazolnom kellene a bajszuk alatt motyogó, mogorva bíró urak előtt.

Fiaim rabló-pandúrt játszanak. Képtelen vagyok most mosogatni, beállok hát én is. Ketten vagyunk rablók Andrei-jel, Ionica a pandúr. Kezemben kardot szorongatva menekülök a pandúr elől. Ionica egyszer csak kiront a házból, és aranyozott kardját a kezében lóbálva szaladni kezd az utcán, hogy az arrafelé szökött rablókat is kézre keríthesse. Kardostul rohanok utána, hisztérikusan kiabálok a hideg novemberi levegőben. Nappalija ablakából egyik szomszédunk éppen minket bámul. Papucsban, karddal a kezemben kergetem előttem totyogó fiacskámat, és teli tüdőből ordítok valami olyan nyelven, amit még soha nem hallott ez a tizenhétezres közép-amerikai városka.

Tom ügyvédje azt állította a bíróságon, hogy trágárul szólok a gyerekeimhez, valahányszor románul beszélek hozzájuk, sőt, kifejezetten arra használom ezt a nyelvet, hogy az angol ajkúak előtt is szabadon szidhassam gyermekeimet. Egyszer a saját ügyvédem azt kérdezte tőlem, hogy a házasságtörés bevett szokás-e Romániában. Netán kulturális jelenség, mondta, és én is ezért követtem el. Első chicagói telem metróútjai során éppen elég angol nyelvű trágárságot tanultam ahhoz, hogy azt válaszolhassam: Bassza meg, uram, nem a románok találták fel a házasságtörést, ha éppen tudni akarjál A saját ügyvédem legalább a vezetéknevemen szólít, míg Tomé felém mutatva folyamatosan azt mondja: az az asszony. A kihallgatásokon mindig megfordulok, hogy én is láthassam, melyik asszonyra is mutogat Tom ügyvédje.

A friss és hűvös novemberi levegőn, a karmazsinpiros és narancssárga avarban előttem szaladó, szőke fürtös, dundilonlca elbűvölő látvány. Lehetetlennek tűnik elkapni őt. Lépteim elnehezülnek, Ionica pedig mintha elrepülni készülne a hűvös novemberi éjszakában, aranykardját kivonva tartja, mint a törökök ellen induló Vitéz Mihály, aki alighanem még mindig őrködik a fölött a tér fölött, amelynek közelében születésem idején laktunk.

Ionica megbotlik, elesik, üvölteni kezd. Szívem összeszorul a félelemtől, hátha a szomszédok már hívják is a rendőrséget, gyermekbántalmazásra hivatkozva, félek, hogy sötét öltönyös emberek elragadják majd tőlem Andreit és Ionicát, félek, hogy ezzel megrövidítik a gyerekkorukat, és valami ismeretlen, amerikai jövő felé terelik majd őket. Kardomat szorongatva rohanok Ionicához, és visszacipelem a házba. Sírása egy pillanat alatt nevetésbe csap át, arca kipirult a hideg esti levegőn. A román pásztorok nyelvén beszél hozzám, édes és érdes kis szavakkal, r-jei l-lé válnak, mint a beszélni tanuló román kisgyereknél általában. A román r-ek kemények, úgy peregnek, mint a kocsikerék alatt a kavics. A gyerekek nehezen tanulják meg kiejteni, de ha végre sikerül nekik, ráéreznek a szájukban újra és újra perdülő nyelv ízére, az rrrrrrrrr sebes kis kerékként csiklandozza szájpadlásukat. Ionica még csak Z-eket mond, és örökké az ujját szopja. Viszont gyorsabban fut a bátyjánál és nálam is.

Andrei segít összetakarítani, és azt is felajánlja, hogy elmosogat. Túl sok tisztítószert önt ki, habhegyek úsznak a mosogatóban. Andrei rám néz, mintha azt várná, hogy megszidjam, de csak forgatom a szemeimet. A szappanhab-hegy sokkal szebb látvány a szociális munkás után maradt szennyes edénynél. A hab a konyha padlóját is elborítja. Ionicának nagyon tetszik. Andrei habból szakállt csinál magának, kerek, kék szeme még a szokásosnál is nagyobbnak tűnik. Ismét azt kívánom, bárcsak a Kárpátok között élhetnék egy pásztorkunyhóban. Ehelyett azonban lefekvéskor csak mesélek nekik a magas hegyek között, kis kunyhókban élő pásztorokról, akik subát hordanak, és fokossal járnak, ami megvédi őket a farkasoktól és a rablóktól. Ionica fokost kér tőlem, hogy megverhesse a bölcsiben Dantét, akitől a seggfejet tanulta. Aznap éjjel mindhárman együtt alszunk, arany-és ezüstkardjainkat magunk mellé fektetve.

Amerika keresztútjai

Boldognak mondhatom magamat a Közép-Nyugat-Amerika leglaposabb, legunalmasabb vidékén fekvő kis egyetemváros színház- és drámatanáraként. Rajongok a széles,

végtelen alföld kukoricaföldjeiért, a hevesen kelő-nyugvó napért, hegyek, völgyek, dombok mögött rejtőző ismeretlen területek nélkül. A tér érzete valahogy megnyugtat. Az az érzésem, hogy e végtelen síkság mögött hazám fekszik, éppen csak a szemhatáron túl. Nagynéném és nagybátyám brassói házának kertje rögtön a kukoricaföldek mögött kezdődik.

Hirtelen felindulásból vettem egy házat, csak mert illett fehér szalmakalapomhoz, amelyet aznap viseltem, amikor a szemembe tűnt az eladó tábla. Elegáns, századfordulós ház, karcsú, kerek oszlopokkal, fehér verandával. Elképzeltem magamat fehér szalmakalapomban, rózsaszín vászon-ruhámban, akárcsak valami '20-as évekbeli amerikai hölgy, aki szerelmes leveleket írogat rózsafa szekreterjén. A ház láttán igazi amerikai dédanyára kezdtem vágyni, amerikai múltú, rózsafa szekreterénél álmodozó, vászonruhás, szalmakalapos nőre, akit elkerültek a diktatúrák, aki soha nem menekült marhavagonban a háború alatt, és soha nem látott a megáradt folyón úszó vízihullákat. Már a neve is megvan: Jessie Gibbons. Haja sűrű és rövid, szeme sötétbarna, bőre pedig olyan fehér, hogy az ember szinte meg akarja tapintani. Az európai háború neki csak pletyka. Egyetlen gondja Ricky Danfordék bálja a Sycamore Road-i kúriában. Erősen dekoltált, élénk rózsaszín ruhát készült felvenni, anyja azonban hallani se akart az ötletről.

Bekopogtam az ajtón, és megkérdeztem a kövérkés, középkorú asszonytól, hogy körülnézhetek-e. A nagy belmagasság, az alkóvok, a szobákat elöntő délutáni fények, a faragott kandallók és a folyondárral benőtt titkos verandácskára vezető titkos ajtó láttán azonnal tudtam, mit tegyek. Álmomban már láttam ezt a házat. Gyakran körbesétálok, amíg fiaim külön szobáikban alszanak, végigsimítok a korlátokon, falakon, ablakpárkányokon. Számba veszem minden olyan tettemet, amire még nem volt példa a családunkban: színházban dolgozom, elváltam, füveztem, lestoppoltam a sárga Fiatot, és van egy alkóvos házam a kukoricaföld szélén. Gyakran elképzelem a Ricky Danfordék báljába készülő, rózsaszín ruhás Jessie Gibbonst; nyakában hosszú gyöngysor, sötét szeme pajkosan csillog. Legyezi magát. A loncillatú indianai nyáréjszakák forrók és fülledtek.

A csendben, szülőhelyemtől oly sok kilométernyire, annyi világnyira, soha nem tapasztalt élességgel hasít belém a magány. Végtagjaim furcsán megnyúlnak, kitekergőznek a házon, túl az utcán, a vadludakkal és kör alakú motívumokkal ékesített, tizenhétezer lelkes várost jelző táblán, ki a világba, a kukoricaföldeken, az óceán fehér habjain át. Indaként nyújtózkodó karjaim azonban rögtön szétporladnak, mihelyt az ablak előtt növő orgonabokrot vagy éjkirálynőt megérinthetném. Amikor már éppen elérnék a fehér szikláig, ahol a felhőkre tűző nap kékbe és rózsaszínbe vonja Monát és Mihait.

Karom visszaalakul karrá, átölelem saját magamat. Hallgatom gyerekeim lassú, ütemes lélegzését. Be-befekszem mindkettejük mellé, átölelem langyos, alvó testüket.

Fáradtan, zsémbesen ébredek éjszakai bolyongásaim után. Elejtem a kiskanalat, miközben az iskolába, óvodába induló gyerekeim reggelijét készítem. A konyhaasztalnál úgy érzem, kis, háromfős, román nemzet vagyunk Közép-Amerika tengerében. Ionica megharagszik, mert nem válaszolok, amikor újabb adag gyümölcslét kér. Póknak nevez. Ez a legújabb szitokszava, ha nem figyelek rá. „Tízszeresen pók”, mondja Ionica, „tízszeresen nagy, fekete pók”.

Bevonszolom magam saját egyetemi óráimra. Utána össze kell szednem a gyerekeimet az óvodából, iskolából. Pszichológiai kiértékelésem után végre megszületett az ítélet, Andrei és Ionica nálam maradhatnak, a hétvégéket, ünnepeket és a nyári szünet felét pedig az apjuknál tölthetik. A bírósági pszichológus, egy fáradt tekintetű, hosszú, zsíros hajú nő pillangó alakú tintapacákat mutogatott nekem, és azt kérdezgette, mire hasonlítanak, vagyis mit jelentenek számomra a lepke- és denevérszerűen szétterülő minták. Ügy éreztem magam, mint elsős koromban, amikor két összehajtott papírlap közé temperát nyomtunk. Csodás kerteket, mezőket, kagylóhéjakat költöttem hát, a pszichológus pedig buzgón jegyzetelt. Szemmel láthatólag mégis alkalmasnak bizonyulok a gyermeknevelésre. Elgondolkodtam, hogy vajon melyik minimálisan épelméjű szülő is kezdene fekete zakós ügyvédek levágott végtagjairól beszélni, miután kétezer-ötszáz dollárt kifizetett a depressziós kinézetű nő szolgálataiért. Megsajnáltam magunkat, miközben a bíró az ítéletet mormolta. Néztem a legjobb ruhájába öltözött Tomot, eszembe jutottak mellettem alvó gyerekeim. Tom szomorúnak látszott, és egyszersmind olyannak, amilyennek jobb napjaink során megismertem. Búskomorsága ellenére ez a Tom végre érett és magabiztos volt. Ügy hallottam, le is doktorált, és saját praxist nyitott Chicagóban. Egy pillanatra még az is majdnem átfutott az agyamon, hogy miért is nem voltunk kitartóbbak, miért is nem voltam türelmesebb. A végén talán minden jól alakult volna, ahogy az amerikaiak mondják. Minden, kivéve, hogy sosem voltam

igazán szerelmes belé. Ettől a gondolattól azonban hamar megszabadultam, ami történt, megtörtént, mindkettőnknek folytatnia kell a saját életét.

Végtagjaim néha megfájdulnak, ahogy a konyhaasztal fölé hajolva olyan vacsora készítésén fáradozom, ami az Andrei egészségtan-füzetében felsorolt összes táplálék-összetevőt tartalmazza: rostok, hús, tejtermék, gyümölcs, zöldség, semmi zsír vagy cukor. Végül aztán nagy kondér puliszkát főzök, hazám parasztjainak eledelét. Víz, só, és aranysárga kukoricadara. Addig kell keverni a fa puliszkakavaróval, míg már majd' leszakad az ember karja. Az én világrészemen már fél évezrede eszik a puliszkát, éppen úgy, ahogy fiaimmal mi is esszük azokon az estéken, amikor nem érdekelnek az iskolából hazahozott étrendek. Tejföllel és vajjal esszük, amik tejtermékek, és zsírosak is egyben, és lelkem átmenetileg megnyugszik, ha csak egy vacsorányi időre is. A nyugalom kukoricakásaként, aranyló, súlyos melegséggel tölt el. Gyerekeim kis pofazacskóikat teletömve grimaszolnak egymásra.

Néha feldühít, hogy ezt mind egyedül kell végigcsinálnom. Hát hol van az egész falu, hogy a segítségemre siessen a gyereknevelésben? Testem pihenésre éhesen roskad az ágyba. Máskor legszívesebben beleverném a fejem a ház összes falába.

Marta meglátogat Chicagóból. Ő lett a patika-részleg főnöke hajdani közös munkahelyünkön. Nagyobb lakásba költözött. Daniela imádja a matekot és a rajzot. Ha találkozunk, mindig vicces képeket rajzol róla és a fiaimról.

Marta átveszi az irányítást a konyhámban, és rizses zöldséget főz. Daniela Ionicára vigyáz, aki viszont folyamatosan puszilgatná Danielát, és arra kéri, rajzoljon neki tasmán ördögöt. Ha továbbra is piszkálódik, akkor Daniela tasmán ördöge fel fogja falni, mondja Ionica a bátyjának. Kissé megnyugszom. Ma estére nagy, boldog, román-angol-spanyol ajkú családdá teljesedtünk. Egy kis tequila is fogy, végignevetjük az estét.

- Megtalálod majd azt, aki méltó hozzád - nyugtatgat Marta -, újra férjhez mész és boldog leszel.

- Nem akarok újra férjhez menni - válaszolom - Nem. Talán ha te férfi lennél, hozzád mentem volna - nevetünk, egymásnak adjuk az üveget.

- Erős vagy te. Nem tudom, mi lesz, de te ki fogod bírni, ne aggódj - mondja Marta, és megölel.

Mintha Marta is az én vérem lenne, rettenthetetlen, meg-félemlíthetetlen nőrokonaim egyike. Bárcsak együtt lakhatnánk, bárcsak ideköltözhetnének Danielával Chicagóból! De haza kell menniük, Marta holnap dolgozik. Órákig siratom Martát és Danielát, és azt, hogy megint egyedül kell szembenéznem a holnappal. Újabb fogcsikorgatva kibírt hét, amikor csak remélni tudom, hogy nem hajtok a folyóba, vagy nem esem össze holtan saját előadásom kellős közepén, hallgatóim bámész tekintete előtt. Átjönne a tanszékvezető, és holttestem láttán azt mondaná: Tudtam, hogy nem kellett volna fölvennünk ezt az őrült román nőt! Tudtam, hogy csak a baj lesz vele! Most mihez kezdjek a hullával?

Valami elromlott. Életem cselekménye túlságosan szövevényessé vált, mindenből valahogy túl sok van. Túl mohó voltam, most megfizetek érte. Kimerültem, agyam kiégett. Torkomban örök gombóc ül. Örökké attól félek, hogy valami óriási hibát követek el, hogy nem veszem észre a közeledő katasztrófát. Álmodom, látomásaim vannak. El-elbóbiskolok, esténként órákig csak ábrándozom. Napközben azonban pontosan tartom magam az időbeosztásomhoz: reggeli a gyerekeknek, munka, elmenni a gyerekekért, zongoraórára, focira, születésnapi zsúrokra vinni őket, vacsora, fekvés. Dolgozatjavítás, számlaegyenlegek ellenőrzése.

Valami furcsa, nyikorgó nehézséggel a fejemben ébredek. Különös szavak, égővörös gesztusok felhőjébe burkolózom, illatuk, akár a puliszkáé, Ovidius Fekete-tengeréé, a kertemben növő Puerto Rico-i oregánóé, a francia kánkáné, vagy a kiégett petúniáé nyári éjszakákon. A gondolatoknak formájuk, színük és testük van. Balettcipőben, rózsaszín-fehér tütüben piruetteznek. Pirosak és kékek, a tavacskák sima, hűvös felszínén áttörő, lila vízirózsákra emlékeztetnek.

Még szerencse, hogy színházban dolgozom, ahol az őrültség szinte előny. Mihez kezdenék mérnökként vagy könyvvizsgálóként? Könnyedén mozgok a különböző latin, germán, szláv nyelvek között. A szavak izzó, színpompás tűzijátékként csusszannak ki a számból. Hagyom, hadd röpködjenek szanaszét az osztályban, diákjaim tágra nyílt szeme láttára. Léggömbként eresztem szét szavaimat a konferenciatermekben ülő, komoly nézésű, ősz szakállas professzorok felé, akik bár elbűvölőnek találnak, soha nem figyelnek arra, amit valójában mondok. Az egyetemi színpadok ásítozó, álmában bólogató közönségéhez vágom szavaimat.

Az Atlanti-óceán

Anyám huncutul mosolyog rám a floridai tengerparton készült fényképről. Megérkezésük után pár évvel meglátogatták apám egyik volt kollégáját, aki disszidálása után Floridában telepedett le. Erről a sorstársnak hitt barátról aztán kiderül, hogy innen is a Szekunak dolgozott. Ezt az embert egy évvel szüleim floridai látogatása után saját ebédlőasztalánál, felesége és gyerekei szeme láttára lőtték fejbe. Úgy tűnik, a Szekunak külföldön is megvoltak az emberei, akik a romániai állapotok leleplezőit szemmel tartották. Két évvel a forradalom után egy román professzort az egyik chicagói egyetem vécéfülkéjében lőttek agyon. Apám szerint ez még a szeku hattyúdala.

- Túl sokat tudott - mondja apám a barátjáról. - El kellett tenni láb alól.

Apám ugyan sajnálja barátja erőszakos halálát, mégis megdöbben azon, hogy ez az ember végig besúgó volt. Úgy érzi, elárulták; elkeseríti, szinte megbetegíti a gondolat, hogy kettejük barátsága igen sok tekintetben megszakadt.

Apám nincs túl jól: szíve, tüdeje, veséje, ő maga lassan szétmállik, elfogy. Lesoványodik, és néha kihagy ez emlékezete. Van, amikor nem tudja, hogy most Chicagóban vagy Bukarestben van-e, és arra kéri anyámat, kísérje el kedvenc, Egyetem téri dohányboltjába, barátjához, a vonatbalesetben mindkét lábát elvesztett Lucianhoz. Máskor, teljesen világos elmével arról beszél, mennyire szeretett volna még egyszer hazamenni, hogy lássa, mit kezdenek Romániában a szabadsággal, és hogy megláthassa régi barátait.

- Hazám, hazám - mondogatja. - Mona, neked kell viszszamenned helyettem. És magad helyett is. Figyelj meg, deríts ki mindent.

Éjszakánként apám néha csúnyán köhög, arca belevörösödik.

Egy nyári napon éppen náluk járunk Chicagóban a gyerekekkel, amikor apám félrehív saját szobájába, és valami kéziratról kezd beszélni.

- írtam valamit azokban az időkben. Olyan könyv-féleséget. .. Szeretném, ha majd kiderítenéd, mi lett vele.

Itt félbeszakítja a köhögés. Amikor anyám belép a gyógyszerrel, apám éppen újabb cigarettára gyújt. Anyám dühödten felkapja, és összegyűri a cigarettásdobozt. Apám erre felhívja egyik, a román templomban megismert barátját, és hozat vele egy újabb dobozzal. A titokzatos könyvről többé nem beszél, pedig égek a vágytól, hogy minél többet megtudhassak róla. Kérdésemre apám köhögőrohamot kap. Hagyom hát a dolgot. Talán majd máskor, egy kevésbé köhögős napján lesz kedve beszélni róla. Amikor kevésbé szenved. Végül megérkezik a barát, becsempészi a cigarettát, és elbeszélget apámmal az országunkat tönkretevő kommunistákról, és arról, mennyire aggódnak a chicagói román emigránsok, hogy a forradalom sem hozta meg a kívánt változást.

- Ez az új elnök, ez az Iliescu, hát ez Ceausescu jobbkeze volt - szónokol szobájában apám. - A szekusok mostanság báránybőrbe bújt farkasok, ugyanazok, mint rég, csak új köntösben.

Apám barátai, akik közül többen tettek rövid romániai látogatásokat, egyetértenek; elmondásukból kiderül, hogy Bukarest utcáin most szipus gyerekek kódorognak, és a magas infláció miatt a hajdani egyetemi tanároknak, orvosoknak, mérnököknek most nyomorogniuk kell, sokan váltak közülük hajléktalanná.

- Adjon hálát az égnek, tanár úr, hogy maga ideát van - mondják apám barátai.

Egy alkalommal Mitica, apám barátja azt találja mondani, hogy sokan úgy gondolják, mégiscsak jobb volt Ceausescu alatt.

- Talán igazuk van, Miron - vonja le a következtetést Mitica. - Akkor legalább rend volt.

Ez úgy feldühíti apámat, hogy ordítani, majd köhögni kezd. Hagyja őt békén, és takarodjon, mondja a barátjának, hogyan is beszélhet ilyen baromságokat, hát nem emlékszik Ceausescura, hát tényleg nem emlékszik?

- Rend? - ordítja apám rekedten. - Rend? Az Hitler és Sztálin alatt is volt!

Apám barátja zavartan elköszön, és azt mondja anyámnak, talán majd később visszajön, ha Miron jobban érzi magát.

Chicagói látogatásunkból hazaérve újra anyám fényképét nézem, szeme olyan kék, mint a mögötte elterülő óceán, arcán a titokzatos tengeri mosoly. Tőle örököltem a tenger iránti rajongásomat, azt a mély, ellenállhatatlan vonzódást, ami a tengerészeket is újabb és újabb utakra csábítja. Nyugodt, tartózkodó és illedelmes anyámat egyenesen vakmerővé tette az óceán. Kiskoromban olyan messzire beúsztunk a Fekete-tengerbe, hogy a part csak kis sárga vonalnak tűnt. Akármikor, ha a tenger hűvös és ibolyaszínű volt az alkonyatban, ha reggelente sima és fényes, vagy napközben nyugtalan, mi mindig ott úsztunk egymás mellett a vízimentők harsány füttyszava közepette, a víz finom hullámzással borította be testünket. Látom, amint eltűnünk a lenyugvó nap irányában a Fekete-tenger ragyogó zöld vizén.

Összecsomagolok két bőröndöt, egyet magamnak, egyet a fiaimnak. Első közös nyaralásunkra, első amerikai kalandunkra indulunk az észak-karolinai tengerpartra, és mindannyian jót mulatunk a hely nevén, Nag's Head, Gebefej.

- Mint valami boszorkánytanya - mondja Ionica.

A tengerre néző teraszon fogyasztjuk első reggelinket. Órákig rohangálunk, úszunk, sétálunk. Andrei a sirályokat kergeti, és vijjogásukat utánozza, Ionica pedig beássa magát a homokba. Ringatnak a hullámok.

Szomorú mexikói gitárost ábrázoló, festett cserepet veszünk. Életünkben először megkóstoljuk a mexikói ételeket: erősek, fűszeresek, finomak. Andrei tabasco szószba mártott süteményt ad Ionicának, aki bosszúból élő remeterákot csempész a bátyja ágyába. Kagylók, homok és élő tengeri lények halmozódnak fel szállodai szobánkban. Nevetve szidom a fiaimat.

Úszom az óceánban, játszom mozgékony, didergő fiaimmal a hullámok között. Esténként a parti sétányon kószálva úgy teszünk, mintha mi is valamelyik hatalmas, fényárban úszó luxushajó utasai lennénk. Patagóniába vagy Máltára szeretnénk utazni. A testemet paskoló hullámok, habok és algák között kétségbeesetten ásom ki lelkem legmélyéről erőm és józan eszem utolsó tartalékait.

Aranybarnán, tengervíz-illatúan térünk vissza közép-amerikai városkánkba. Életem első saját kertjét büdöskével, petúniával, petrezselyemmel és paradicsommal ültetem tele, közben színes hajtásokról ábrándozom. Ujjaim, lábujjaim hegyéből kinövő, szálas, kígyózó, tekergőző indákról, amik türkiz, rózsaszín, sárga, vérvörös és élénkzöld csipkekupolaként fonják körbe testemet. A színpompás kupola túloldalán duzzadó paradicsom, kerek görögdinnye, telt fejű saláta és illatos bazsalikom nő. Szinte bebábozódtam erre a meleg, biztos helyre. Városkánk utcáin mosolyogva rám-rámköszönnek az emberek, a fekete zakós, nyafogó hangú ügyvédek pedig már puszta látványomtól is mérgezett legyekként esnek össze.

Összes antidepresszánsomat lehúzom a vécén. Összevissza ültetek mindent, ami csak eszembe jut: büdöskét, paradicsomot, görögdinnyét, salátát. Kesztyű nélkül kertészkedem, maszatos kézzel, körmöm alá ragad a föld. Kezemet a fekete földbe, a gyökerek közé mélyesztem, hiányozni kezd hazám földjének különleges illata. Vissza kell mennem mindent újra megérinteni, megszagolni, megízlelni, megbizonyosodni afelől, hogy valóban megtörtént, tényleg abban a Kárpátok-övezte, Fekete-tenger-mosta, zűrzavaros országban nőttem föl. A kertészeti boltban vetőmagot meg tápszert veszek, és azt a szerszámot, aminek csak a román nevét tudom; a tizennégy dák szó egyike: tirnácop, kapa. Egyre a fülemben cseng apám panasza, hogy halála előtt nem láthatja már a szülőföldjét. Ha Mihai halálára gondolok, a sötét földben tekergőző gyökerek láttán elönt a szomorúság. Mihait is a hegy lábánál temethették el, ahol annak idején Cristinát. Látnom kell Mihai sírját, hogy valóban felfoghassam, meghalt. Mindent látnom kell újra, látnom, érintenem, szagolnom. Vissza akarok menni.

Utolsó tánc

Apám egyre gyengül, állapota napról napra rosszabbodik. Szomorú, és nem emlékszik a közelmúlt eseményeire, gyermek- és ifjúkorát azonban részletesen fel tudja idézni. Száműzetésének ideje sem boldogságot, sem megelégedést nem hozott számára. Soha nem akart elszakadni anyanyelve édes szavaitól, neki a szabadság túl későn érkezett. Az új évezred küszöbén a chicagói karácsony éppen olyan kíméletlenül hideg, mint amilyen első telem, állandóan fázó lábam idején volt.

Én vagyok az ő élete szerelme, mondja apám, én és anyám. Olyan gyenge, olyan apró és törékeny már. Hamarosan meg fog halni, mondja, mire hosszan magamhoz ölelem. Arra kér, ne felejtkezzem meg a hazánkról.

- Ott születtél, és ott is nőttél fel apuka drága kislányának. Menj majd el, Mona, nézd meg Matilda sírját, minden sírt látogass végig! - mondja.

Az új esztendő egyik első hideg, szeles napján apám meghal szívelégtelenségben, elalszik csöndesen.

Rossz idők járnak, éppen olyan rosszak, mint nyolc- vagy kilencéves koromban, amikor az egész családom kihalni látszott. Most azonban annál is rosszabb, hiszen apámról van szó, akit idegen földbe kell eltemetnünk, és most még nagynéném szekrényébe sem bújhatok be, hogy csupasz térdemet átkarolva megnyugvást keressek magamnak. Rosszabb, mert apám szomorúan és zavartan halt meg.

A temetésre visszamegyünk Chicagóba. Fiaimat megzavarja ez a halál, az első halál, amit látnak. A legváratlanabb pillanatokban fakadnak sírva, máskor viszont elnevetik magukat. Belém kapaszkodnak. Annyit megértenek, hogy nagyapjuk halott, és többé már nem mesél nekik mindenféle vicces mesét, amiket vagy ő maga talált ki, vagy úgy hozott magával észak-moldvai gyerekkorából. Többé nem fogja őket európai földrajzra és történelemre tanítani, nem mesél már hazájáról, a megszállások és szerencsétlenségek e különös gócpontjáról.

Végtelenül nyers, durva és kíméletlen ez az egész. A chicagói fagy, apám kővé dermedt, tengerészkék öltönyös, élettelen teste a koporsóban. Chicagói szobájának szépen elrendezett tárgyai: a Pelikán töltőtoll és az azzal írott bánatos költemények, az angol-román zsebszótár, a román verseskötetek, az arany öngyújtó. A falon a Matilda nénitől származó, a görög tengerész évszázadokkal ezelőtti késszúrásától vért könnyező Szűzanya-ikon. A temetésre eljön apám összes chicagói román barátja. Meglepődöm, milyen sokan vannak. Talán nem is volt annyira magányos, mondom magamnak. Talán legalább egy kevéssé értékelni tudta a szabadságát.

Anyám vigasztalhatatlan. A fájdalom teljesen felzaklatta. Gyász-tanácsadást emlegetve felhívják a kórházból. Ez az egyetlen, ami anyámat kissé jobb kedvre deríti. Az amerikai kifejezés számára érthetetlenül, idegenül cseng. Szó nélkül lerakja a telefont.

Úgy teszünk, mintha a chicagói román templomban tartandó gyászszertartás teljesen hagyományosra sikerülne. Fogalmam sincs, mi vigasztalót mondhatnék anyámnak, azt kivéve, hogy apám legalább álmában halt meg. Mindenki arra vágyik, hogy egyszer csendesen elaludjon.

Elkészítjük a halottak ételét, a porcukros főtt búzát. Velünk van Miruna is, sírva szorongatja a kezemet. Ő olvas a gyerekeknek, amíg mi anyámmal a temetés előkészületeit intézzük. Soha így még nem gyűltünk össze Chicagóban: barátok, rokonok; most mindenki sír. Úgy örülök Mirunának, mintha a húgom lenne, így kevésbé érzem magam idegennek és kitaszítottnak. Mesélek neki kislánykoromról, amikor családunk kihalni látszott, ő azonban rózsás, dundi kisbaba volt, kiette a rúzst édesanyja táskájából, amíg a küszöbünkön kóbor kiscica nyávogott. Miruna katángkék tekintete bátorsággal tölt el.

Az apró öltönybe bújtatott Andrei és Ionica szomorúan szép látványt nyújtanak. Büszkén nézem őket a szememet elhomályosító könnyek mögül. Ők élnek, itt állnak mellettem. Nagyapjuk fadobozban fekvő holtteste megrémíti őket. Ionica mögém bújik, Andrei zavartan bámul. Mondom nekik, hogy köszönjenek el utoljára a nagyapától. Átölelem apámat, legszívesebben el se engedném. Gyerekeim előtt érettnek kell mutatkoznom, bár nem teljesen világos számomra, mit is jelenthet ez. Megölelem apámat, anyám is megöleli. Legszívesebben belebújnék a szekrénybe. A halál mindig iszonyú, de idegenben különösen.

Látom a szilveszteri szerpentinek, konfettik között táncoló szüleimet, a legszebb pár Bukarestben, mondták az emberek. Látom őket a disszidálásom előtti évben, az ezüstlakodalmukon táncolni. A nyomor, a betiltott írógép és apám sorozatos letartóztatásainak ellenére is ragyognak a boldogságtól. Aprócska nappalinkban táncolnak, az édeskés, régimódi zene a hajdani idők gondtalan boldogságát idézi.

Leeresztik a koporsót. Az erős januári szél könnyes arcunkba vág, átfúj kabátjainkon. Gyerekeim reszketve kapaszkodnak belém. Az első és utolsó pár marék földet mi szórjuk a koporsóra. Állunk a szélben a fájdalmunkkal, próbáljuk őt olyannak felidézni, amilyennek ismertük: tüzesnek és beszédesnek, lázadónak és humorosnak, néha egyenesen esztelennek, mindig bátornak.

Apám és Mihai, az életemet legerősebben formáló két férfi halott. Ideje visszamenni és leszámolni a kísértetekkel.

Hazaút

Hazámba a valódi trieszti gyorson tértem vissza. Fiaimmal Olaszországba repültünk, és visszafelé követtük húsz évvel ezelőtti távozásom útvonalát. Sétálgattunk Róma utcáin, megmutattam nekik a Colosseumot, amely előtt állva annak idején piros ruhámban, fekete masnis fehér cipőmben léggömbszerűen könnyűnek és szabadnak éreztem magam. Színes fagylaltot és pizza margheritát ettünk, én espressót, fiaim pedig feketeszedres üdítőt ittak a Trevi-kúthoz közeli utcácskában.

Ezek után sokórás vonatút következett, amely alatt Andrei és Ionica egy idősebb olasz nő szúrós tekintetétől kísérve kártyáztak, szójátékokat játszottak, csiklandozták és köpködték egymást, én pedig mohón lestem az ablak alatt elrohanó tájat, és húsz évvel ezelőtti érzéseimet igyekeztem felidézni. Próbáltam visszapörgetni az időt. A trieszti vasútállomásra érve kézen fogtam fiaimat, csúszkálni kezdtünk az elegáns előcsarnok márványpadlóján, közben megpróbáltam felidézni a Luciana, Letizia és Mario társaságában itt töltött délutánt, amikor elöntött a bánat az apámra hasonlító öregember tranzisztoros rádiójából kiszűrődő Figaró-ária hallatán. A csarnok most a vidám, zajos olasz diákcsoportok hallgatta hip-hop zenétől visszhangzott.

Körbesétáltuk a Piazza dell'Unita d'Italiát, fiaim fel is másztak az olasz egységet szimbolizáló szoborcsoportra. Zöld olivát és scampit ettünk a Café degli Specchiben, a Tükrök kávézójában, és akaratlanul is megmosolyogtatott a helyzet iróniája: saját arcomat látom visszaverődni egy trieszti kávézó tükreiben, húsz nyárral lázas és zaklatott, ellenkező irányú utam után. Akkor meg tudtam figyelni a város szívének egyenletes, halk dobogását, a triesztiek nyugodt lépteit, az albán, török, román menekültek újabb hullámainak nehézkes, ideges sietségét.

Vonatunk Romániába érkezésekor a Kárpátok nedves fenyőerdein keresztüllopakodó hajnal az ismerősség érzetével csapott meg. Bár az út mellett nem voltak jelzőtáblák, és az állomásokat se mondták be, azonnal tudtam, hogy hazámba érkeztünk. Tudtam a magas, szimmetrikus fenyőfák ágai közt átszűrődő hajnalról, a vonatablakon beáramló, arcomat végigsimító langyos-friss nyári szellőben lebegő napraforgókról. Tudtam a nedves fakéreg- és gyantaszagról, az éjkirálynő egész éjszakát beborító, bódító illatáról. Tudtam, mert végtagjaim hirtelen megfelelő méretűvé váltak, és hallhattam nevem, nevetésem, nyögéseim örökre ittrekedt visszhangjait.

Visszajöttem, éhesen gyermekkorom nyári illataira, ízeire. Romániában megdőlt a kommunizmus és megölték az elnököt. A vámosok tisztelettudóan viselkedtek, és nem matatták össze a poggyászunkat. Sorban állás, jegy nélkül kapható a tej, a kenyér. A puliszkát éttermekben árulták, ahol lehet kártyával fizetni, és ahol az emberek mobiltelefonjaikon mindenféle homályos üzelmekről beszélgettek. Augusztus 23-a már semmit nem jelent azoknak a fiataloknak, akik annyi idősek, mint én voltam disszidálásom idején, vagy amikor beleszerettem a hegymászóbalesetben szerelmét vesztett, illatos, piros ajkú, zöld szemű, fekete hajú fiúba.

A szekus dossziék hivatalos közzététele megosztotta a véleményeket. Volt, aki bosszúért és igazságért kiáltott, de voltak olyanok is, akik féltek, hogy ha kiderül, milyen alapos munkát is végeztek ők a Ceausescu-korszakban - hogyan adták fel, fenyegették és alázták meg a nép ellenségeit -, könnyen elveszthetik az új kormányban betöltött állásukat.

A mobiltelefon elterjedése azonban még a szekus dossziék hivatalos közzétételénél és a rakétaként felfelé törő inflációnál is nagyobb izgalomba hozta a népet Romániában. Olyannyira, hogy egyszer egy halott családapát a telefonjával együtt temettek el - arra az esetre, ha mégse halt volna meg, és telefonálni szeretne. Éjjel, a sírban megszólalt a telefon. Ez egy álló hétig minden éjjel megismétlődött, úgyhogy a temetőőr már kísértetektől kezdett rettegni. Felkereste a családot. Ki kellett ásni a sírt, kinyitni a koporsót, és kivenni a telefont. Haláláról nem értesült ismerősei még mindig rá-rátelefonáltak a férfira. Ez után az eset után tették közzé a tévében azt a kormányzati közleményt, amely felkéri a lakosságot, tartózkodjon szeretteinek mobiltelefonnal együtt történő elhantolásától.

- A mobiltelefon az élőknek való - zárta le a hírt a bemondó.

Olaszországból egyenesen nagynénémék brassói házába indultam. Eszembe se jutott Bukarestbe menni. Matilda néni halott, apám barátai kivándoroltak vagy eltűntek, senkim nincs ott, féltem is volna egyedül odalátogatni.

Brassó még emlékképeimnél is színesebbnek és gyönyörűbbnek mutatkozott. Néhány nap múltán ellátogattam a város fölötti fehér sziklánkhoz. A Fekete-templom harangjainak kísérteties kongása közepette láttam magunkat ölelkezni a város háztetőire boruló, lilás alkonyatban, ahogyan azon a réges-régi augusztus 23-án is. Két álló évtizedig itt maradtunk, elvarázsolva, hűségesen. Mona, Mihai, kiáltottam az erdőkbe, széles völgyekbe. Neveink vadul visszhangoztak minden oldalról, éles hangjuk betöltötte a völgyben fekvő várost. Ez alkalommal vártam. Kivártam, amíg a hangok a hegyeken ülő hatalmas csendburába húzódnak, így nyugodtan alszanak majd a csecsemők, mi pedig végre megszabadulunk az átoktól.

Görögdinnye húsz év után

Húsz évvel öregebb lettem, de ahogy a francia költő mondja: „Emlékem több, akár száz éve gyűjteném”.* Nina néniék lépcsőházában kapaszkodom fölfelé, a Kárpátok lábánál. Testem teltebb két gyermekem után, szemem szarkalábas, gyökértelenségem és beteljesületlen álmaim vadul vibrálnak tekintetemben, kezem-lábam erősebb, izmaim feszesebbek, hajam kiengedve, mint mindig, most már ősz szálak is keverednek belé.

* Az idézet Charles Baudelaire Spleen című verséből származik, Babits Mihály fordítása, (a ford.)

Hallom, amint fiaim játszanak odakint, ugyanott, ahol annak idején én is játszottam, és ahol Mihai gitárjátéka szállt a bódító nyáresti levegőben, és én legszívesebben a földön fetrengve vonyítottam volna a gyönyörűségtől. Megbotlom a szürkésfehér márványlépcsőn, amelyet annyiszor másztam meg ugyanígy, sebtében, kifulladva. Ők az én gyerekeim, mondom magamnak. Saját életem van Közép-Nyugat-Amerikában. Hogy is történhetett mindez?

Felkapaszkodom nagynénémék lakásához. Odakint gyerekeim hajdani játszópajtásaim gyerekeivel játszanak. Kiáltásaik visszhangzanak az egész, nyári délutánba burkolózó környéken, visszhangzanak az időben. Összekeverednek a petúnia- és sültpaprika-illattal. Nagynénémék lakásába nyitva fájdalmas felismerés hasít belém. Nagybátyám, ahogy mindig, most is éppen egy hatalmas görögdinnyét készül megszegni.

- Fogjad - mondja, és a konyhakés lapján egy szelet dinnyét nyújt felém. Kenyérrel eszem a lédús dinnyekaréjt. Gyerekeim és a szomszéd gyerekek kiáltásai betöltik a délutánt. Látom magam, amint ugyanúgy szaladok, csillapíthatatlan szomjúsággal nyelem el a nyári illatokat. Bújócska - a lélegzet-visszafojtott izgalom a szomszéd káposztaszagú pinceajtaja mögött. Nyílegyenes futás a legközelebbi fához, hogy el ne kapjanak, nyerni, elsőnek lenni. A lassan ránk ereszkedő alkony, anyánk vacsorára hívó hangja.

Nagybátyám huncut mosollyal a szerelmi életem felől kérdez. Nagynéném rá is szól, hogy ilyenbe minek üti bele az orrát.

- Neked meg ehhez mi közöd? - kérdezi nagybátyámtól.

- Csak beszélgetek az unokahúgommal - feleli bátyám nevetve.

Nem beszéltem a válásról, esküvői képünk még mindig ott áll nappali szobájuk mahagóni kredencén. Csupán annyit mondok, hogy Tómnak Chicagóban kell dolgoznia, és ingázik hozzánk, hogy láthassa a gyerekeket, mi pedig az iskolaszüneteket Chicagóban töltjük. Igyekszem homályosan fogalmazni, és nagynénémék alsó szomszédjaira terelem a szót. Nina néni mosolyogva kevergeti a ciberelevest, aminél fiaim szerint nincs jobb étel a földön.

Mindig vacsora előtt ettük a görögdinnyét, ahogy most is. Nagynénéméknél a fogások mindig furcsa kavalkádban követték egymást. Desszerttel kezdünk, aztán jön a leves, majd belép egy gyerek, és vajas kenyeret kér, végül egy másik, hogy ő meg sült krumplit szeretne, úgyhogy nagynéném nekilát krumplit hámozni.

Bekopog az egyik szomszédasszony, nagybátyám behívja, és visinatával, ezzel a különleges román meggylikőrrel kínálja.

- Feltámasztja még a hatottakat is - mondja bátyám. - De a halottak csak nyugodjanak - teszi hozzá. - Ugyan minek is jönnének vissza, ebbe, ebbe itt…? - és Ion bácsi széles mozdulattal mutatja világmindenséget.

A szomszédasszony leül, nagybátyám tölt a visinatából. Hamarosan forogni kezd a világ. Négy különböző beszélgetés is folyik körülöttem, egyik arról, hogy jobb az embernek csak hétvégente látni a férjét, mert így legalább nem vesznek össze minden apróságon, a másik a kenyér és a benzin árának emelkedéséről, a harmadik arról, milyen szépek a

fiaim és milyen jól beszélnek románul, a negyedik pedig arról, hogy ki kellene mennünk a temetőbe meglocsolni a virágokat Vera, Victor és Paraszkíva sírján.

A szomszédasszony egy tál levessel távozik, amit nagynéném tukmált rá. Visinatáxól zavaros fejjel végre összeszedem minden bátorságomat, hogy megkérdezzem, ami érkezésem óta feszít. Mihairól kérdezek.

- Igaz, hogy meghalt? Hogyan? Hogyan élt a halála előtt?

- Igaz. Micsoda értelmetlen halál! - mondja nagybátyám.

Részleteket senki nem tud. Nem akarnak Mihairól beszélni. Mintha tabu lenne. Hallom az udvarban játszó gyerekeim kiabálását, és egy pillanatra, bódult fejjel, a délutáni szellő dagasztotta csipkefüggönyök, nagynéném szinte változatlan konyhája láttán az az érzésem támad, minden csak álom volt, most ébredek ebéd utáni szunyókálásomból. Hamarosan előhozakodom szokásos hazugságaim egyikével, hogy pár órára Mihaihoz szökhessem. Azt mondom majd, Cristinához megyek a városba, vagy hogy a szomszéd gyerekek röplabdameccset rendeznek az egyik háznál. Ionica fülsiketítő visítása azonban visszaránt a mostba.

Volna még mit kérdeznem. Állkapcsom azonban összeszorul, a forradalom alatt, az utcán, véletlen golyótalálattól haldokló szerelmem képe megbénít. Nagynéném asztalánál ülve eszembe jut hajdani álmom a két holdról. Élesen emlékszem Marianára. Magam előtt látom fogatlan mosolyát, még ha több mint húsz éve álmodtam is.

Miután elfogyasztottuk a görögdinnyéből, sült krumpliból és ciberelevesből álló, összevissza sorrendű vacsorát, nagybátyám bejelenti, hogy adni szeretne nekem valamit. Kimegy a kamrába, ahol a savanyúságot, a lekvárt és az almát tartják. Vastag levél- és fényképcsomaggal tér vissza; anyám bízta rá közvetlenül az emigrálásuk előtt. Könnyeimet törölgetve szívemre szorítom a csomagot, és nem győzöm megköszönni Ion bácsinak. A hálószobába érve remegő kézzel bontogatni kezdem a leveleket.

Az első levél 1979 novemberében íródott. Valamelyik korábbi levelemben elmondhattam Mihainak, hogy egy fiú szimpatizál velem, Mihai erre válaszolva írja, ne féljek, ő megbízik bennem, mi kettőnket úgysem érthet meg senki más, nem érthetik a terveinket, hogy még öt évem van, amíg befejezem az egyetemet, és ő tudja, hogy fiatal vagyok, és szeretek mulatni meg táncolni, mégis, mi ketten olyan kincset birtoklunk. Megvárom, meg tudom várni őt? - kérdi levelében Mihai. Még rajzot is küldött, sírok a vonatablakban, hatalmas könnycseppjeim képregényszerűen hullanak ki az ablakon, Mihai pedig a peronon állva próbálja elkapni őket, óriási labdákként esnek rá, meghasad a feje. A rajz megnevettet.

Egy felbontatlan levelet is találok. Sárga papírra íródott, borítékja zsírfoltos. Nevem, címem betűi aprók, szépen rajzoltak. Kíváncsian bontom föl. Furcsán csöpögős szerelmes levél, amelynek írója felsorolja, mi mindent csinálna velem, miképpen szereti testemet és arcomat. A szöveg trágárrá válik. A befejezés boldog életet és tanári állást ígér nekem a levélíró feleségeként, annak szülővárosában. Meghökkent az aláírás: Stefan Dumitriu. Az én vörös szegfűs besúgóm! Az árnyékom. A maga alávaló módján valóban szerelmes volt belém.

Gyerekeim izzadtan, vörösen rontanak a lakásba, enni kérnek, és kíváncsian méregetik a kezemben lévő csomagot. Mit olvasok, kérdezik. Régi leveleket, felelem. Régi levelek régi szerelmektől, mondja nevetve Andrei. Nina néni azt tudakolja fiaimtól, görögdinnyét, sült krumplit vagy ciberelevest kérnek-e. Mindent kérnek.

Találkozások az új hold alatt

Nyomozok Mihai után. Bár barátai közül számosan disszidáltak, Radu, a legjobb barát még mindig gyerekkori házukban lakik. Egy illatos, holdsütötte este felsétálok a macskaköves utcán Raduék házáig - addig a házig, amelynek belső kertjében annyit táncoltunk és veszekedtünk annak idején. Megfordul az idő, újra tizenhét éves lettem. Szerteszét szálló hajjal, dübörgő szívvel szaladok Mihai elől a nyári éjszakában, szandálom hangját dobpergésként veri vissza a bársonyos levegő. Saját költésű dallamot fütyörészek, szerelmes dal, mondom Mihainak. Megvárom, hogy egészen közel érjen, majd nevetve újra szaladni kezdek. Nem bír elkapni. Amikor sikerül, megállunk csókolózni az utca közepén. Radu ekkor nyitja ki a kaput.

Kopogásomra nagydarab, piros arcú, őszes, borostás ember nyitja ki a vastag fakaput, kezében amerikai cigaretta. A macskakövön futva teljesen megfeledkeztem amerikai múltamról. A termetes, cigarettázó ember láttán azonban újra eláraszt amerikai életem valósága. Férj, szeretők, ügyvédek, holdsütötte autópályák, szociális munkások, aszott kukoricaföldek, elárasztott kukoricaföldek, a kátrány- és whiskyszagú, párás nyáréjszakák, a szabadság nyersesége… a hold ugyanaz, a szagok azonban mások, én magam is egyszerre vagyok ugyanaz és teljesen más. Vajon ki a csuda lehet ez az amerikai cigarettát pöfékelő, szakállas ember?

- Radu itthon van? - kérdezem.

- Radu! - az ember bekiált a házba. - Vendéged jött! Ebben az udvarban táncoltunk és vitatkoztunk arról, hogy elhagynánk-e a hazánkat. Ebben a házban táncoltuk a világ összes táncait azon az őrült szilveszterestén, ami után Mihai-jal a ház mögötti hegyen szeretkeztünk a hóban, és ami után egy szeles éjjel halálra rémisztett a Mihairól kígyót-békát kiabáló Anca Serban.

- Ki az? - hallatszik az ismerős, időközben kissé reszeléssé vált hang. A sötétből Radu lép elő, az ő kezében is amerikai cigaretta. Mintha csak azt a sokévi cigarettahiányt akarnák most behozni Romániában. Radu egyik kezében whiskynek tűnő italt szorongat, másik keze pedig egy nő derekán nyugszik, akinek testhezálló fekete ruhája olyan mélyen dekoltált, hogy már-már aggódom, ki ne buggyanjon belőle a melle. Mostani utam során tucatjával láttam hasonlóan öltözött nőket. Úgy tűnik, itt a szabadság kibuggyanó mellekkel, szipusokkal, és tömérdek amerikai cigarettával jár együtt.

Láttomra Radu még csak meg sem lepődik.

- Emlékszel rám? - kérdem.

- Már hogyne emlékeznék! - feleli -, Mona Maria Manoliu. Micsoda kellemes meglepetés! Mit iszol?

A kényelmetlenül sötét nappaliban felülkerekedik rajtam Mihai iránti kíváncsiságom. Whiskyt kérek, miért is ne? Radu végigmér, mire felrémlik bennem két évtizeddel ezelőtti, ravaszkás mosolya, amint Mihai-jal folytatott hosszas vitánkat figyelte. Talán jól becujkázhattunk aznap. A whisky langyosan árad szét ereimben.

Zene hallatszik a kertből az édes illatú nyári éjszakában: Areyou lonesome tonight? Kijöttünk a kertbe, mert itt hűvösebb van, és látszanak a csillagok is. A szűk ruhás nő odabent marad.

Lassacskán kérdezősködni kezdek Mihairól. Arról a Mihairól, akit soha nem láttam, arról, aki távollétem idején volt. Mit csinált olyankor, mikor én Bukarestben tanultam? Kikkel barátkozott? És a többi: mi történt a disszidálásom után, mi történt a forradalomban? Hogyan is halt meg pontosan?

Radu felkapja a fejét.

- Azt meg ki mondta, hogy meghalt? - kérdezi.

- Miruna unokatestvérem, amikor a forradalom után átjött hozzánk Amerikába. És Nina néni meg Ion bácsi most mindketten megerősítették. Úgy érted, nem tudtál róla?

Radu fejcsóválva újabb cigarettáért nyúl.

- Nem halt meg - mondja. - Nagyon is él. Van egy fia is. Homlokomat hűsíti az elsuhanó szellő. A kőkerítésen túl lépések hallatszanak a macskaköves utcán. Kezemben remeg a whiskys pohár, a jégkockák csilingelve egymáshoz ütődnek. Radu elveszi tőlem a poharat, és az asztalra teszi, mielőtt elejteném. Hitetlenkedve bámulok rá, majd a narancssárga, közömbös holdat nézem. Arcomon könnyek folynak végig. Radu újra felém hajol, és megfogja a kezemet. Minden igyekezetemmel beszélni próbálok.

- Most viccelsz? - kérdezem. - Olyan ez az egész, mint valami rossz amerikai film, ahol a halottnak hitt hősről kiderül, hogy csak amnéziás. Nagyon gonosz dolog ezt most bemesélni nekem.

- Az élet néha még a filmeknél is közhelyesebb - mondja Radu, és vállat von. Cigarettáját a réz hamutálba nyomja.

- De akkor miért mondja halottnak mindenki? - kérdezem ingerülten.

- Ki az a mindenki? A rokonságod, nem? Ugyan mit tudnának ők? Mindig is elszigetelten éltek. Mihai valóban megsebesült akkor karácsonykor, a Ceausescu házaspár kivégzésének napján. Ennyi igaz. Lábon lőtték. Ó, Mihai aznap úgy rohant az utcára, mint akit megbabonáztak! Te is tudod, hogy terjed a pletyka errefelé. Akkora volt a zavar, a téboly. Álhírek tömege keringett akkoriban… azt se tudtuk, ki kicsoda. Hogy ki lő kit. Valaki alighanem láthatta elesni, és azt hitte, meg is halt - Radu arcán a bánat és fáradtság árnyéka fut át. - Nagyon sajnálom, Mona, de időtlen idők óta nem is láttam őt - zárja le végül.

Újabb cigarettára gyújt, mozdulata a feszültebb pillanatainkban vagy veszekedés közben rágyújtó Mihaiéra emlékeztet. Figyelem Radu arcát a holdfénynél. Nagyjából egy évtizedembe került, amíg hozzászoktam Mihai halálának gondolatához, ezalatt voltam házas, megszületett második gyermekem, jogi csatározásokat folytattam, kertészkedtem, tanítottam. Igyekeztem ezt a halált a maga teljes szörnyűségében felfogni, igyekeztem megérteni, hogy többé semmi lehetőségem arra, hogy újra lássam vagy halljam őt. Mi van, ha Radu most csak játszik velem? Mi van, ha újra kiderül, hogy Mihai halott?

- Azt mondtad, van egy fia? Mihai nős? - kérdezem.

- Özvegy. A felesége pár éve halt meg rákban. Északabbra költöztek, Fogaras környékére. Mihai örült, hogy a havasok lábánál lakhatnak. Jó házasság volt. Mihait nagyon megrázta az asszony halála.

- Bizonyítsd be! - hallom saját, szinte kiabáló hangomat, amely csaknem visszhangzik a hegy lábánál elterülő kis kertben.

- Bizonyítsam be? Mit? Megőrültél? Mégis kinek nézel te engem? - Radu egy hajtásra kiissza a whiskyjét, a poharat pedig az asztalra csapja.

- Igen, bizonyítsd be, mutasd meg, hogy tényleg él? - erősködöm, saját poharamat Radu kezébe nyomva.

Radu nevetve kel föl a székből.

- Hát, te akartad, Mona. De vigyázz, nem jó dolog ilyesmivel játszani.

Radu bemegy a házba, ahonnan mobiltelefonjával és egy kis füzetkével tér vissza. Belenéz a füzetkébe, hívja a számot, és diadalmas mosollyal nyújtja felém a telefont:

- Tessék, a bizonyíték, Mona!

Fogalmam sincs, mitévő legyek. A telefon szinte égeti a markomat. Kicsöng kétszer, háromszor, majd elhallgat. Férfihang szól bele:

- Halló, ki az?

A kert kövére ejtem a telefont, feldöntöm a poharat, szoknyámon végigfolyik a whisky. Előrehajolok, kétségbeesetten próbálom elérni a telefont, hogy letehessem. A hang egyre ismételgeti:

- Halló, van ott valaki? - Távoli, mély, ismerős, kicsit rekedt hang, amit ezer közül is felismernék, a sajátos ritmus, a megnyújtott magánhangzók, a hirtelen elharapott szóvégek és az a reszelős él, ami mindig majd' megőrjített. Megvárom, amíg leteszi.

Radu hozzám lép, átölel, én pedig jó tíz percig csak sírok, sírok, ahogy már olyan régóta szerettem volna. Soha nem volt elég időm és erőm hozzá. Mindig azt hittem, ha egyszer belekezdek, soha többé nem marad abba, és életem hátralévő részét könnyek között fogom tölteni, tanítás és gyereknevelés helyett. Hívja-e újra, kérdezi Radu, de csak a fejemet rázom: Ne, most nem megy.

- Rendben. Kezdjük elölről. Hiszek neked. Ez tényleg bizonyíték - mondom nevetve. Mindent tudni akarok Mihairól, tudni akarom, ki volt ő azokban az években. Hangja, akár valami széles völgyben, egyre visszhangzik bennem: Halló, van ott valaki?…

- Hogy érted, hogy ki volt? Két évtizededbe telt feltenni ezt a kérdést? - Radu mintha a gondolataimban olvasna. - Jó ember volt. Amolyan hős-féleség. De… te ezt tudtad, ugye? - teszi hozzá őszinte meglepetéssel. - Hát te voltál a szerelme, nem?

Radu hangjában szomorúság cseng. Hogy is nem sejtettem, hogy is nem éreztem, hogy is nem tudtam? Hát a rettegés és a gyanú úgy elsorvasztották ösztöneimet, hogy még azt se láttam, milyen ember is ő valójában? Újra magam előtt látom fekete bőrkabátját, átható tekintetű zöld szemét, kapkodó mozdulatait. Hirtelen dührohamát, ha politika kerül szóba.

Radu szeme közé nézek.

- Fogalmam se volt, mi zajlik körülöttem, csak annyit tudtam, hogy szeretem Mihait, hogy apám mindenféle tiltott dolgot csinál, és hogy… egy éjjel Anca, Mihai ismerőse azt mondta, hogy Mihai besúgó.

Radu gúnyosan néz rám, mintha azt várná, hogy meggyőzzem valami felől. A hold hidegen fénylik a fejünk fölött, semmi romantikus nincs benne. Újhold. Megreszketek, eszembe jut az a téli este, amikor halálra rémültem Anca szavaitól.

- Inkább hittél egy futóbolondnak, mint mindannak, amit Mihai-jal közösen megéltetek? - kérdezi Radu, mellén keresztbefont karral.

- Menj a picsába, Radu, menj a kibaszott picsába! - kiáltom. - Csak meséld el, mi történt akkoriban, meséld el az egészet!

- Rendben, elmesélem, bár bunkó vagy, és úgy káromkodsz, mint valami kocsis - feleli nevetve Radu. - Mihai apádék csoportjában tevékenykedett. Nem tudom, ismerték-e egymást, mielőtt ti ketten összejöttetek, vagy Mihai csak később csatlakozott. Mindegy is. És igen, a családoddal és a bukaresti baráti körötökkel ellentétben Mihai marxista volt, bár azt hiszem, neki is megvoltak a maga kételyei. A szocializmust önmagában nem tartotta rossznak, csak a cenzúra és a besúgó-rendszer nem tetszett neki, ezek ellen akart tenni valamit. Olyasmi lehetett, mint a hajdani igazhívők, a legelső kommunisták. Azonban ismerte a te álláspontodat is, így soha nem mert előtted feltárulkozni. Ezért hihetted azt, hogy titokban a pártnak dolgozik. Mindenki vigyázni akart rád. Apád, Mihai, még Cristina is. De még Anca - igen, akaratlanul, a maga nyakatekert módján még Anca is vigyázott rád.

- És mi a fenéért kellett rám úgy vigyázni? - ordítom. - Hát mi voltam én? Hímestojás?

- Most ezt mondod - feleli Radu, és tölt magának. - De mintha elfelejtetted volna, hogy is mentek a dolgok akkoriban. Mindannyiónkat üldöztek. Örök gyanakvásban éltünk, egymás előtt is titkolóznunk kellett.

- Valóban írtak kiáltványokat - folytatja Radu. - Igyekeztek a lehető legtöbb információt és hírt eljuttatni a szabad európás ismerőseiknek arról, hogy mi megy itt; amikor Mihai rájött, hogy a párt még a munkásokat is elárulja, azt az osztályt, amelyiknek a nevében uralkodik, akkor szinte vérszemet kapva állt az ellenzék mellé. Tudsz apád kéziratáról? Olyan tudósítás-féle volt, emlékirat, amiben leírta, min mentek keresztül, ő és az ismerősei. Afféle tanúságtétel. Szeretett volna… nos, szeretett volna román Szolzsenyicin lenni. Mihai ki akarta csempészni a kéziratot egy brassói szász barátja segítségével, aki engedélyt kapott, hogy meglátogassa a Münchenbe deportált családtagjait.

Radut szemmel láthatóan elszomorítja apám halála, bár személyesen soha nem találkoztak.

- Mihai annyit mesélt róla, hogy szinte már ismertem - mondja Radu. Meghat, hogy Mihai úgy beszélt apámról a barátainak, mintha a saját rokona lenne.

- Igen, apám egyszer beszélt valami könyvről, olyan emlékirat-féléről. .. nem sokkal a halála előtt - mondom, és eszembe jut az a pillanat chicagói lakásukban, amikor szinte belefulladt a köhögésbe és a cigarettába. Folytassa csak, kérem Radut, meséljen tovább, mondjon el mindent, amit csak tud.

Radu maga is egyre jobban belemelegszik a mesélésbe. Arca kipirul, szeme felragyog, egyre magasodó homloka szinte megnemesíti vonásait.

A történet hallatán szokatlan nyugalom árad szét bennem. Leszáll a harmat, karom nedves lesz.

- Szóval érted. A srác az utolsó pillanatban meggondolta magát, és visszaadta a kéziratot Mihainak. A szekusok tudták, hogy kering valami leleplező irat, de fogalmuk sem volt, hogy mi az, és hol van. Pacepa disszidálása szétzilálta őket. Azután néha bosszúból bekeményítettek. Ezért rontottak be hozzátok is, és dúlták föl a lakásotokat. Mindannyian tudtunk arról az estéről, Mona. De a szekusok valahogy mégsem tudták, merre induljanak. - Meglepetten hallom, mennyi mindent tudott Radu akkori életem mindennapi viszontagságairól. Nyilván fogalmam sem volt akkoriban, hogy miről is szól az életem.

- Mihai nem azért hagyta ott Bukarestet, mert nem tudta elviselni, hanem azért, hogy téged megvédjen. Nyilván nem volt a kedvenc városa, és hiányoztak neki a hegyei is. Valójában viszont azért jött el, hogy elkerüljön a közeledből és apád közeléből, hátha így kevésbé vagy veszélyben. A disszidálásod táján pedig úgy tett, mintha besúgó lenne; találkozott szekusokkal, és olyasmiket mondott el nekik, amiket már úgyis tudtak, csak úgy tett, mintha valami újat mondana. Szóval próbált megbízhatónak tűnni a Szeku szemében, hogy ezzel lerázhassa őket magáról, és rólad is. Azt hiszem, Petrescuval, apád volt tanítványával is élénk kapcsolatban állt. Jól tudott színészkedni.

- Mi lett a kézirattal? - kérdezem, mialatt lábaimat szoknyámba bugyolálom a hideg éjszakai levegő elől. Azt ugyan nem hiszem, hogy ez a kézirat valaha is puccshoz vezetett volna, apámnak viszont fontos volt. Bizonyára beleírta szenvedésük, rettegésük, nyomoruk, hideg teleik, teljes elkeseredésük egész történetét. Tudom, elárulta ezt apám izzó tekintete, amikor köhögőrohama közepette erről beszélt.

- A kézirat egy darabig Mihainál volt. Magával hozta Brassóba, amikor hazaköltözött a fővárosból. Aztán odaadta Ancának, aki megígérte, hogy kijuttatja a könyvet Jugoszláviába. Fel is vette a kapcsolatot azzal a nővel, aki neked is segített - hogy is hívták? Bilena? Biljana? Onnantól nem tudom, mi lett a könyv sorsa. Erről te tudhatnál többet, egyedül te találkoztál azzal a szerb nővel - neked mondott erről bármit is?

- Biljana? - a meglepetéstől tátva marad a szám. - Hogyhogy Anca és Biljana? Ez meg hogy lehet? Honnan ismert mindenki mindenkit?

- Hát, így. Mi románok nagy kurvák vagyunk néha, de hülyék, azok nem. Gondolj csak a francia ellenállásra, nekik még nehezebb dolguk volt, a nácik még ennél is rosszabbak, és ők mégis kiépítették a maguk hatalmas földalatti hálózatát. A romániai ellenállás messze nem volt olyan szervezett, mint mondjuk Walesa Szolidaritása, de működni azért működött. Néhányunkat elkaptak, az igaz, mások eltűntek vagy megölték őket, volt, aki elgyengült, és feladta a társait, de volt, aki nem. A legkeményebbek kitartottak, ahogy Mihai is. Mondjuk, neki szerencséje is volt, azt hiszem. Például 1987 novemberében. - Szinte álmatag mosoly jelenik meg Radu arcán.

- Mert mi történt 1987 novemberében? - kérdezem. Radu elmondja, hogy 1987 novemberében a legnagyobb brassói gyárak munkásai megtudták, nem fognak fizetést kapni, és erre kisebbfajta forradalom tört ki közöttük. Az utcára vonultak, elözönlötték a pártszékházat, összetörték a vezetők képeit, székeket hajigáltak ki az ablakon. Aztán jöttek a tankok. Mihai is a pártszékházban volt, de valahogy sikerült sértetlenül kimenekülnie. A nyolcvanas évek második felében alighanem szovjet küldöttségek tűntek fel itt-ott a gyárakban, hogy lázadást szítsanak. Aztán nyomtalanul el is tűntek. A nagy forradalom előkészületei lassan folytak, kívülről és belülről egyaránt.

- A kettőnek egybe kellett esnie - mondja Radu. - Az elkeseredett nép akaratának, az ellenállási mozgalmak szerveződésének és a forradalmi hangulatnak egybe kellett esnie a nagyhatalmak terveivel és a világpolitikai széljárással. Erre mind együtt volt szükség, azt hiszem. Még apád munkájára is, mindenre…

- Apáméra?

- Hát persze. Bár apád a lobbanékony, hirtelen természetével néha szinte önveszélyes volt. Azonban végül mégis ez mentette meg, mert a Szeku soha nem vette komolyan. Afféle széplelkű szájhősnek tartották, aki többet beszél, mint amennyit cselekszik. Pedig apád sokat tett. A végén már a legapróbb dolgok is számítottak.

Egy ideig csak nézem Radut, és hagyom, hogy a hírek lassan elmémbe szivárogjanak. Radu visszanéz, kortyol a whiskyjéből, és elmosolyodik. Mihai rekedtes hangja visszhangzik a fejemben. Bár visszafordíthatnám az időt, bár mindent újraélhetnék ezzel a mostani fejemmel! De ami történt, megtörtént. Húsz évvel ezelőtt a vasútállomáson hallottam, amint Susanna a szabadban élvezett szerelem gyönyöreiről énekel, előttem pedig annyi minden állt még, annyi remény, annyi élet. Susanna csak pár lépésnyire volt az ő Figarójától, és csupán szerelemből akarta megtréfálni. Az ő számára minden jól is végződött. De én ugyan mihez fogjak most?

Mi lett apám kéziratával, mi lett azzal a sok emberrel, a nyolcvanas évek ezerfelé tapogatódzó, mellékutakon kanyargó, zavaros ellenállási mozgalmával? Az a nyomorult kézirat talán még mindig Biljana belgrádi lakásán van, vagy a Szabad Európánál, akik viszont rá se hederítettek. Részleteket talán felolvastak belőle, de túl későn; addigra már megkezdődött a forradalom.

Radu minta a gondolataimban olvasna.

- Igen, lehet, hogy valaki, talán maga Anca találkozott Biljanával a belgrádi vasútállomáson, és átadta neki a kéziratot. Anca egyébként úgy bele volt bolondulva Mihaiba, hogy bármit megtett volna érte. Bolond volt, az igaz, de kemény is. Azon kevesek egyike volt, akik sokáig játszották a kettős játékot anélkül, hogy elkapták volna őket. Anca először beépült a Securitatéba, majd rendszeresen jelentette Mihaiék csoportjának, hogy mire készülődnek a szekusok. Az az éjszakai kiabálása az utcán egyszerre volt politikai és magáncélú. Féltékeny volt. Személyes okokból akart téged eltávolítani Mihaitól. De mindenki más, még maga Mihai is távol akart tartani magától - csak hogy bajod ne essen. Mihai kis híján beleőrült, hogy gyanakszol rá. Azt hiszem, rád hagyta, sosem próbálta teljesen eloszlatni a kételyeidet, igyekezett mindent a legjobb tudása szerint tenni. Apád volt tanítványa, az a Petrescu, ő volt Mihai mentőangyala. És a tiéd is. Jól jöttél ki ebből az egész őrületből. Jól állt a szerencsecsillagod, ahogy mondani szokás - teszi hozzá Radu elgondolkodva.

Eszembe jut Biljana elegáns, barna bőrtáskája, amit hanyagul maga mellé dobott, és az utolsó pillanatban még kérdezett valamit a kalauztól szerbül, eszembe jut a szerb szavainak dallamos csengése. Emlékszem, mennyire idegesített, hogy minek marasztalja még a kalauzt, minek hátráltatja a vonat indulását. Hirtelen élességgel eszembe villan a női sikoly. Amikor már azt hittem, elájulok a félelemtől, hirtelen jött az a sikoly, mire a vámos elengedte a kabátomat. Emlékszem, az ablakot lehúzva hogyan pillantottam meg a sínek között futó, könnyű nyári ruhás nőalakot. Lehetséges, hogy ezek a tudtomon kívül összeszövetkező alakok: Mihai, Anca, Biljana, Petrescu és az a sínek között futó, titokzatos nő előre eltervezték ezt az egészet? Lehet, hogy apám kézirata ott volt az orrom előtt, Biljana barna táskájában? De miért kockáztatott volna ennyit hétköznapi viszontagságaink elfogult krónikája miatt? Talán igaza van Radunak, akkor talán még ez is számított - számított, hogy mindent pontosan lejegyezzenek. A disszidálásom utáni években apám mániákusan hallgathatta a Szabad Európát, aggódhatott a kézirata miatt, és reménykedhetett, hátha egyik este majd részleteket hall belőle a rádióban. Nem csoda, hogy első dolga volt Amerikában rövidhullámú rádiót vásárolni.

- Érted már? Érted, hogy Mihai miért nem volt otthon a távozásod reggelén? - kérdi Radu, mint valami nyomozása vége felé járó detektív.

Újra Mihai szobájában vagyok azon a késő nyári napon. Szokatlan rend van, Mihai hegymászónadrágja és bakancsa sehol, az ágy alatt ott a piros kombiném. Mihai tudja, hogy disszidálni készülök, ezért tűnt el. Tudja, hogy ha újra találkozunk, talán elgyengülnék, és mindent elmondanék neki, talán ő is elgyengülne, és mindent elmondana. Talán

meggondolnám magam, és ott maradnék. Őt pedig elkapnák a szekusok, mert segített nekem menekülni, és mert becsapta őket. Mert támogatja egy bizonyos kézirat megszületését, és mert apámat segíti. Nem sokkal azelőtt életfogytiglanra ítéltek egy szászvolkányi embert, amiért segített disszidálni az egyik rokonának. Mihai túl jól ismer minden lehetséges veszélyforrást. Körös-körül mindenkit letartóztatnak. Még a végén mindent elrontanánk az utolsó pillanatban. Ugyanis ha aznap találkoztunk volna, akkor minden bizonnyal szeretkezünk, ahogyan első reggelünkön is, sok évvel azelőtt. Fenébe az egésszel, mondtuk volna, és ott kapnak el minket az ágyban, együtt; együtt is haltunk volna meg.

- Mindjárt reggel van - mondja Radu, és újra itallal kínál. - Kihúzhatom a kanapét az első szobában, ha itt akarsz aludni - teszi hozzá kedvesen. Én azonban frissebb vagyok, mint jó ideje bármikor, és kérlelni kezdem Radut, mondja el, ami még maradt: mit csinál most Mihai, egyáltalán hol van, mi lett Ancával, és miért halt meg Cristina?

- Mihai nagyon szerette a hazáját, de ezt tudod. Igazi hazafi volt, bár ezt jobban leplezte, mint bármelyikünk - mondja Radu. - A titkos dossziék megnyitásánál segédkezik. Megalakult a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács, az összes volt szekust elő akarják keríteni.

Mihai időnként Bukarestbe utazik, hogy áttanulmányozza a dossziékat, és beszéljen a „Tanács” embereivel, majd hazamegy az „odújába” a hegyek közé. Testőre is van. Álnéven utazik, és megint másik néven, Mihai Munteanuként él. Mindig ezek az m-alliterációk, jut eszembe. Ahogy a saját nevem is: Mona Maria Manoliu.

Mulattat, hogy ennek a szervezetnek is „Tanács” a neve, akárcsak régen. Vagy mintha az emberek valóban tanácsért fordulnának oda. Ez legalább olyan mókás, mint a mobiltelefonnal eltemetett családapa.

- És Anca? Róla mit akarsz tudni? Nem hittem volna, hogy érdekel. A disszidálásod után soha nem kerestél minket, még Mihait sem.

- Nem tehettem, Radu. Életben kellett maradnom. Magam mögé parancsoltam mindent, hogy csak előre nézhessek. Másképp nem ment volna. De hát végül mégis visszajöttem, ugye? Hogyne akartam volna tudni mindenről, semmit sem felejtettem el! - Visszamenőleges féltékenységemről hallgatok, ahogy arról is, hogy akár hajnalig elülnék itt a múltról, Mihairól, húsz évvel ezelőtti önmagunkról beszélgetve.

- Mondtam már, Anca fura egy szerzet volt. Egyszer abortuszon kapták. Tudod, hogy működött ez akkoriban: rajtakaptak valamin, aztán felajánlották, hogy elengednek, ha cserébe befújsz valaki mást. Ancának azonban jó darabig sikerült túljárni az eszükön. Szegény Cristinával már más volt a helyzet. Őt sarokba szorították a tunéziai szerelme meg a disszidálási szándéka miatt, és azért, mert segíteni próbálta Mihnáék csoportját. Jóban volt azzal a szászvolkányi orvossal, aki ellenezte a politikai foglyok elmegyógyintézetbe csukatását. Cristina feleségül akart menni ahhoz a tunéziai fiúhoz, hogy aztán együtt megszökhessenek. De túl… túl törékeny volt; sok volt neki ez az egész. Összeroppant. Végül már Mihai sem tehetett érte semmit. Addigra már túlságosan belebonyolódott szegény lány. Vagy belekergették az öngyilkosságba, vagy megölték, és öngyilkosságnak állították be a dolgot. Szerintem inkább öngyilkos lett. El se tudod képzelni, menynyi öngyilkosság volt akkoriban.

- Óriási volt a káosz. Senki nem értett semmit - mondja Radu. - Egy azonban biztos - folytatja -, Mihai soha nem adta el magát. Helyén volt az esze mindvégig. És - teszi hozzá újabb cigarettára gyújtva - hű maradt hozzád, bár Anca örökké a nyomában loholt, és nem is ő volt az egyetlen! Anca aztán rosszul járt - mondja Radu. - Hozzáment valakihez a csoportjukból, akiről kiderült, hogy a szeku beépített embere. Verte, bántotta Ancát. Nem tudom, mi lett vele azóta.

Tehát mégis volt némi igazság nyári lázálmaimban annak idején, amikor a nyílt utcán nekiestem Ancának. Radu csak azt a lehetőséget nem említette, hogy valaki egy másik ember iránti vonzalomból bonyolódjon politikai tevékenységbe. Szerelem és politika mindig összekeverednek. Ebből általában a szerelem kerül ki vesztesen. Drága Cristinám, ő lett a vesztes, az áldozat.

Eszembe jut Dumitriu nemrég felfedezett, szirupos levele. Hála istennek, hogy ott nem a szerelem győzött! Talán még Dumitriu is segített nekem, talán túlságosan szeretett ahhoz, hogy feldobjon, amiért disszidálni készültem. Talán csak szexre és családra vágyott valami eldugott kis faluban. Bár ez túl egyszerűnek hangzik. A fajtája egy kiáltványnak akár a gyanúja miatt is félholtra verte vagy hidegvérrel, fékezés nélkül halálra gázolta az embert.

Egy hajszálon múlott hát a sorsom. A néhány centivel odébb becsapódó amerikai bomba. A megsárgult fogházi levelezőlap, néhány sebtében ráfirkált szóval. A helyéből kimozdult, lefelé gördülő kő. A szimbolista költészetet tanulmányozó diák. A női sikoly a peronon. A lassan haladó vonat. Milyen vakmerőnek, milyen bátornak éreztem magam aznap este, pedig csak az életemet irányító erők szerencsés együttállásán múlott, hogy nem pusztultam el.

Radutól megtudom, hogy Mihai megtartotta a hegytetőn nevetős fényképemet. A felesége idegbajt kapott tőle, és egy napon aztán szét is tépte. Radu szerint Mihai rettenetesen feldühödött; szerette azt a képet. De az asszonyt sem hibáztatja ezért, mondja Radu.

Tudom, melyik képről van szó. Egyik kirándulásunk alkalmával Mihai magával hozta szülei öreg, ormótlan Leicá-ját. Vagy egy tucat képet is készített rólam, amint a virágszőnyegen hempergek, fák mögé rejtőzöm, a fehér sziklánknak támaszkodom, mászom a sziklán. De rosszul fűzte be a filmet, így a gép az összes képet ugyanarra a kockára exponálta - egyetlen, az utolsó kivételével, amelyen kacagva mászom felfelé a sziklánkon. Kacagok, mert épphogy meg tudom tartani az egyensúlyomat, és az jár a fejemben, milyen lesz leesni a fák között, egyenesen a hegy lábához.

Radu tovább mesél. Elmondja, hogy esküvője után Mihai azonnal falni kezdett minden elérhető irodalmi és filozófiai művet.

- Mintha csak téged akart volna utolérni - mondja Radu -, hogy megértsen. Hazai pályán verte meg azokat a kommunista seggfejeket - teszi hozzá büszkén.

Bárcsak ezt a Mihait is ismerhettem volna! Miért is ne dolgozhattunk volna együtt az ellenállásban? Forradalmár-szeretők. Együtt gépelhettük volna az Ébredj, Romániai A szabadság napja közel! Le a zsarnokkal! feliratú kiáltványokat. Egy csapat dühödt forradalmár élén, a régi román zászlót lengetve vonultunk volna a Nép Palotája elé, mögöttünk a fellázadt tömegek. Le a zsarnokkal! Szabadságot! Szabadságot! Elég a szekusokból! Az emberek a vállukon vittek volna minket, én pedig fénylő, lila selyemruhában, sötét napszemüvegben végre odaálltam volna a Nép Atyja elé, és az ellenállóktól kapott pisztolyomat egyenesen Nicolae Ceausescu Elvtárs, a Nép Atyja és Fia, a közönséges bűnöző szívének szegeztem volna. Mihai és én a nép megmentőiként kerülünk be a történelemkönyvekbe.

Forradalmi ábrándjaim közben kifejezéstelen arccal bámulom Radut. Mintha újra csak a gondolataimban olvasna, Radu így szól:

- Nem, Mona, Mihai jól tette. Jól tette, hogy téged nem kevert bele. Hát nem érted, hogy reszketett az életedért? Elég egyértelmű célpont voltál. Meg is ölhettek volna… pikk-pakk - Radu csettint.

Tovább szól a zene, nyelem a könnyeimet. Eláztattak saját könnyeim és izzadságom, a rossz whisky és a fűre ereszkedő harmat. Ezen az illatos, megrendítő augusztusi éjszakán szerelmem végre valódinak bizonyult.

Megölelem Radut, mindent megköszönök neki. Meleg hála tölt el Mihai régi barátja iránt, aki segített összerakni történetem utolsó darabjait. Mielőtt azonban elköszönnék, van még egy utolsó kérdésem.

- Tényleg, mi történt azon a túrán, a földrengés évében, amikor Mariana meghalt? Te is velük voltál, ugye?

- Mi az, hogy tényleg mi történt? - kérdez vissza Radu, arcán hirtelen mély fájdalommá változik az egész esti nyugodt, gunyoros kifejezés. - Mi köze ennek bármihez is, Mona? Megőrjítesz - teszi hozzá keserű mosollyal.

Radu hirtelen hangulatváltása fokozza kíváncsiságomat. Ma este a titkok feneketlen ládája látszik föltárulni.

Radu kortyol egyet.

- Tudod, hogy szerettem Marianát. Ő volt az én nagy szerelmem. Mihai erre azon a túrán jött rá, mert véletlenül meghallotta, hogy szerelmet vallok Marianának, és nagyon megdühödött - Radu szeme csillog az éjszakában, arcára kiül a bánat.

- Te is tudod, milyen volt, ha haragudott - mondja habozva Radu. - Verekedni kezdtünk a lejtőn. Mariana előttünk futott, el akart menekülni, azt mondta, elment az eszünk, és sírva rohant le a lejtőn. Mi verekedés közben leestünk… egyikünk rázuhanhatott arra az átkozott kődarabra, ami aztán legurult, és agyonütötte Marianát. Azt hittem, Mihai vagy megöl engem, vagy maga marad ott.

- És…? - kezdem.

- Nincs és, Mona - mondja Radu. - Ennyi, nincs több. Összefuthatunk még, ha a városban vagy, de ennyi legyen elég mára.

Visszakozom. Rájöttem, hogy kíváncsiságomban túl messzire mentem. Soha nem gondoltam volna, hogy mai látogatásom alkalmával fény derül Radu titkos szerelmi történetére is. Mindig cinikus szoknyavadásznak tartottam őt, ám ez csak álca volt, ami mögé Mariana iránti valódi érzelmeit rejtette. Más fényben látom már Mihai tűnődéseit is, amikor Marianára gondolt, különösen első nyarunk kezdetén. Valóban bűntudata volt azért a hegyi verekedésért, és talán soha nem tudott megbocsájtani magának. Talán ez is indította azokra a vakmerő tettekre, amikbe azután bonyolódott. Még utoljára megölelem Radut, és kisietek a csendes, néptelen utcára.

Lefelé rohanok Raduék lejtős, macskaköves utcáján. Az újhold már eltűnőben van, hajam rakoncátlanul száll. Tizenhét és negyvenéves vagyok egyszerre. Szívem vadul ver, arcom csatakos, nem tudom, hogy a bánat, a harag, vagy az öröm könnyeitől-e. Talán az összestől egyszerre. Szerelmem nem volt ugyan hős, de nem volt gazember sem. Marxista volt egy elrontott marxista társadalomban, ami azonban még mindig nemesebb, mint az a kapitalista rendszer, amelyben most én élek. Szellemi időtöltéseim Mihait eredetileg ugyan nem érdekelték, azonban végigolvasta a világirodalmat, amikor már túl késő volt. Ő tanított meg táncolni. Ő mutatta meg a Kárpátok és saját testem rejtett titkait. Megtartotta a nevetős fényképemet. Én pedig a trieszti gyorson átcsempészett retikülömben morcos, novemberi fotónkat vittem magammal.

Komoly okom volt szeretni Mihait. Nem csak a szerelembe voltam szerelmes, ahogy annyian győzködtek. Mihai Simionut szerettem, a Fekete-templom városából, a gitározó mérnököt, aki olyan fekete bőrkabátban járt, mint a szekusok. Vagy mint a nagymenő biciklisták. Mindketten hűségesek maradtunk önmagunkhoz, és ahhoz, amivé válni akartunk; mindketten megérdemeltük a tökéletes szépségnek azt az egy pillanatát a város fölött. Azon a viharos délutánon, eső áztatta arccal hazafelé tartva valami megváltozott bennünk.

Szaladok a macskakövön, fejemben Radu egyik mondata cseng: A disszidálásod táján pedig úgy tett, mintha besúgó lenne. Egyre ezt ismételgetem magamban, most értem csak meg, hogy Mihai tudott a szökési tervemről. Mintha megvilágosodnék. Mihai valahogy érezte, hogy menni készülök. Nem hittem, hogy ennyire átérezte a lelkem nyugtalanságát. Visszapörgetek mindent két nappal a disszidálásom előttig, brassói távozásom előestéjéig.

Akárcsak Alice Csodaországban, én is mély alagútba esem, minden fordított sorrendben suhan el mellettem. Lélegzetelállító szabadesésem során önmagam és életem szereplőinek képei visszafelé cikáznak el körülöttem. Egyre gyorsul az iram, tudom, hogy hamarosan tompa puffanással földet fogok érni, és énem millió darabkája szétszóródik a csillagok közt.

Mihai talán azért nem volt otthon aznap reggel, hogy megkönnyítse a dolgomat. Vagy azért, mert nem akarta, hogy azt higgyék, még mindig együtt vagyunk. Talán szakítást színlelt, hogy jobban megbízzanak benne? Vajon megígérte, hogy követni fog, és megakadályozza vagy megakadályoztatja, hogy elhagyjam az országot? Talán végig félrevezette őket, azt állítva, hogy megfigyel engem, és olyasmiket árult el apámról, amiket már úgyis tudtak. Tőlük tudta meg, hogy kérelmeztem az útlevelemet, és hogy a nyomomban vannak. Ezért mosolygott olyan szomorúan, amikor azt mondtam, vissza kell mennem Bukarestbe az előrehozott termelési gyakorlatra. Tudta, hogy képtelen vagyok tovább félelemben és zűrzavarban élni. Leginkább pedig reszketett az életemért, Cristina halálát követően meg akart óvni minden veszélytől. Akár végleges elválásunk árán is. Tudta, mi jár a fejemben, még mielőtt önmagamnak megfogalmaztam volna, amikor azon a szilveszteren így szólt: Egyszer te is elhagysz majd, ugye? Egyszerre volt vakmerő és szinte kínosan óvatos. Mata Hari-szerelmem mindent ügyesen elrendezett. Becsapott mindenkit, mégsem kapták el. Bár nekem is elárult volna ebből valamit!

A Mihai alakját övező ködnek legalább egy része eloszolván, szívem végre kipihenheti az elmúlt húsz év izgalmait. Hazám talán a több mint harminc évvel ezelőtti fogalmazásom hőn áhított országává válik. Talán hozzászokom ahhoz, hogy két hazám van, hogy nincs egy se, hogy én magam vagyok a hazám, irdatlan majomkenyérfaként nyújtózom végig az Atlanti-óceánon; egyik lábammal az indianai kukoricaföldeken, másikkal pedig a Kárpátok egyik szederbokros tisztásán állok.

A találkozás

Másnap újra fölhívom Radut, hogy megkérjem, amire azóta szerettem volna, hogy kiderült, Mihai életben van. Hogy össze tudna-e hozni egy találkozót vele?

- Találkozót Mihai-jal? Minek? - kérdi Radu meglepetten.

- Ne kérdezz semmit, kérlek! Csak segíts, ha tudsz! Fontos. Muszáj.

Radu sóhajt.

- Rendben. De nem könnyű ám eljutni hozzá, abba a dzsumbujba. Rá kell szánnod legalább egy napot.

- Amennyit csak kell - mondom.

- Megpróbálom. De sokkal tartozol ám ezért.

- Tudom. Meghívlak magamhoz Amerikába, és felvásárolom neked a világ összes whiskyjét.

- Áll az alku. Hívlak majd. Micsoda egy nyűg vagy te a nyakamon, Mona!

Három nap múltán Radu telefonál. Még további három napom van, mielőtt Amerikába visszautaznék. Ám amint meghallom, hogy Mihai vár minket, csak a következő pár órára tudok gondolni.

Indulás előtt nagyjából hatszor öltözöm át. A rózsaszín túl habos-babos, a piros túl végzetasszonyos, nadrágban nem látszik a bokám, az elegánsról még azt hiheti, rongyrázós lettem, a viseltes vagy jellegtelen öltözetből arra következtethet, hogy rosszul megy a sorom Amerikában. Fehér vászonruha mellett döntök. Gyöngysor és apró, kék fülbevaló. Szolid smink. Rózsaszín rúzs. A rúzstól elütő, piros szandál. Pár csöpp francia parfüm. Mire odaérünk, a ruhám alighanem úgyis összegyűrődik.

Fiaim aggódnak, amiért két napra is otthagyom őket. Könyörögnek, hadd jöhessenek velem. Nem, és punktum, mondom minden magyarázat nélkül. Megígérem, hogy cserébe valami szuper dogot csinálunk majd, ha visszajöttem, például fölmegyünk a városból idelátszó nagy hegy tetejére. Ionica azt mondja, egészen a legmagasabb hegy csúcsáig akar mászni, hogy láthassa a fekete kecskéket. Nagynéném és nagybátyám nyugtatgatnak, és az erkélyről integetnek utánam, amint beszállok Radu ütött-kopott sötétkék Daciájába.

Girbegurba, kátyús utakon haladunk, kis, kőházas, kőkerítéses falvakon keresztül. A Kárpátok halványkék ködbe burkolózó ormai türelmesen várakoznak. Radu bekapcsol-

ja az autórádiót, román zene szól, majd lassacskán eltűnik az adás is.

Hullámzik bennem a zene, a táj. A mélyzöld vidék, a földutak, a kapuk előtt ácsorgó, nézelődő fejkendős öregasszonyok. Sárga virágok az ablakokban. Piros tetőcserepek, a kémények tetejéről le-letekingető gólyák. Kisimítom fehér ruhámat. Kinézek az ablakon. Kis kézitükrömben megigazítom a rúzsomat. Az órámra pillantok, találgatom, menynyi idő lehet még hátra.

Radu rám néz.

- Messze van - mondja. - Éhes vagy? Álljunk meg?

Megrázom a fejem. Radu hunyorít, majd továbbvezet.

A kék hegyek nem látszanak közelíteni. Szélben imbolygó, végtelen búzaföldek mellett haladunk. Ölemet kellemesen melegíti a nap. A földeken színes ruhás emberek. Hozzájuk sétálok, ők ajándékokat nyújtanak felém: fülbevalót, nyakláncot, kendőt, almát, perecet.

- Még fél óra - szól Radu. - Jól elaludtál.

Letörlöm az izzadságot homlokomról, számról pedig a rúzst, egy egész palack vizet kiiszom. Az utazás hátralévő részében csendesen, ölbe tett kézzel ülök.

A táj egyre vadregényesebbé, egyre ősibbé válik, akár a mondák idejének sziklás, lakatlan vidékei. A Smoky Moun-tains jut eszembe, és fehér házam a kukoricaföld közepén. Két házat akarok: egyet Amerikában és egyet Romániában. Mindenből kettő kell. Tekintetem piros szandálomra, festett lábkörmeimre téved. Mihai szerette a lábujjaim formáját, néha egyenként végig is csókolgatta őket. De akkoriban nem volt rajtuk rikítópiros lakk.

Radu papírcetlit húz elő a mellényzsebéből, a ráfirkált út-

vonalat nézi. Kőházas falucskába érünk, minden udvaron kút. A falu túloldalán újabb földútra kanyarodunk. Az út végén, lenyűgöző hegycsúcs tövében halványzöld, fatornácos kőház áll, kertjében körös-körül kígyózó, vörös iszalag és szőlőtőkék sokasága. Mihai a tornácon ül, az utat nézi, és cigarettázik. Kiszállok az autóból. Lassan a ház felé indulok. A hegyoldalban vízesés zubog, hangja minden más hangot elnyel, így a kavicson koppanó lépteim neszét is.

Mintha minden halk lépésem megannyi óriási tér-időugrás lenne. Ballagok a ház felé vezető keskeny, kavicsos ösvényen, lépésről lépésre egyre élesebben kirajzolódik a verandán ülő férfialak. Mindig mulattattak azok a filmjelenetek, ahol a nagy találkozásokat lassított felvételen mutatják. Most én is ilyen filmjelenetben érzem magam. Csakhogy ez nem film. Ez én vagyok, Mona, aki a zöld ház tornácán ülő Mihai felé sétál a Fogarasi-havasok lábánál. Valóra vált hát Mihai álma. Mindig is ilyen helyen szeretett volna lakni.

A kavicsos ösvényt piros és kék vadvirágok szegélyezik. Mihaion kék ing és zöld nadrág. Soha nem láttam még őt egyszerre két élénk színt hordani. Növeszti a szakállát, rövidre nyírt hajába őszes szálak vegyülnek. Egyre hangosodik a vízesés, Mihai még nem vett észre minket. Ahogy minden figyelmemet összeszedve elnézem Mihait, mintegy tükörben megpillantom saját magamat is: szarkalábaimat, szanaszét szálló hajamat, elhalványult, de egyszersmind tüzesebb tekintetű szememet, amelyben Mihai annak idején kicsi csillagokat látott. Megbotlom egy kőben, Mihai válla kissé, szinte észrevétlenül megmozdul. Tudom, hogy végre észrevett, de még vár.

A házhoz közel érve, a falépcsőn felfelé az jut eszembe, hogy éppen ilyen, szőlőtőkékkel és iszalaggal körülvett, fatornácos, isten háta mögötti házat szeretnék. Ahova jövő nyáron visszajöhetünk a gyerekeimmel. Mihai kék füstkarikát fúj, és föltekint. Rám néz.

Köszönetnyilvánítás

E könyv megszületésénél három csodálatos „tündér-keresztanya” segédkezett. Az első Jodie Rhodes, kitűnő menedzserem, aki fölfedezett, és legreménytelenebb időszakaimban is kitartott mellettem. Fölfedezettjei iránti szenvedélyes bizalma, éleslátása és becsületessége példaértékű az egész szakma számára. Írói képességembe vetett megingathatatlan hite és végtelen energiája nélkül ez a regény nem születhetett volna meg.

A nagyszerű írónő, Sandra Cisneros ösztönző, szenvedélyes és ragyogó támogatása csodálatos hatással volt egész sorsomra, és segített, hogy túlszárnyaljam önnön határaimat. Ő az a tündér-keresztanya, aki a narratív komplexitás felé terelgetett engem.

Kiváló szerkesztőm, Robin Desser volt az a tündér-keresztanya, aki megtanított a világos elbeszélés várában maradni anélkül, hogy a fölösleges részletek vagy a terjengősség kiűzzenek onnan. Végtelen türelme, elszántsága és intelligenciája segített ezt a könyvet a lehető legjobbá tenni.

Hálás köszönetet érdemel még Dennis Mathis is, értékes észrevételeiért, javaslataiért, és szerkesztői tanácsaiért. Számos beszélgetésünk igen kedves emlékem marad.

Köszönettel tartozom kedves barátom, Paul Friedrich kitartó erkölcsi támogatásáért, és szeretett édesanyám, Stella Vinitchi Radulescu értékes tanácsaiért és munkámba vetett hitéért.

Domnica Radulescu Romániában született, és 1983-ban költözött az Egyesült Államokba. A Chicagói Egyetemen doktorált francia és olasz irodalomból.

Jelenleg újlatin nyelveket és women's studiest oktat a Washington and Lee Universityn, a Virginia állambeli Lexingtonban. Két évtizedig dolgozott színházi rendezőként. A trieszti gyors az első regénye.

---