A gátlástalanul önző Kurt Riemann elhagyja feleségét és gyermekét, hogy Amerikában próbáljon szerencsét. Hitvese nem bírja elviselni a csapást, önkezével vet véget életének. Az elárvult kicsi Dorritnak egy érző szívű házaspár jóvoltából mégis gondtalan ifjúság jut osztályrészül, ám amikor a nevelőszülők is elhaláloznak, a leány ismét támasz nélkül marad.

Hedwig Courths-Mahler

Dorrit veszélyben

I.

Maria Riemann megszokta, hogy kicsi leánykája a reggeli öl­töztetés közben mókásan összevissza csacsog. Ma azonban még inkább a gondolataiba merülten hallgatta a pirospozsgás aprósá­got, mint az utóbbi napokban. Fájdalmas nyugtalanság szorongat­ta a szívét. Amikor a gyermek szeleburdi mozdulattal megérin­tette az arcát, mosolyt erőltetett magára, de nem tudott jobb kedv­re derülni. Miután végzett az öltöztetéssel, szinte kétségbeesett ra­gaszkodással ölelte magához, hogy megcsókolja, és úgy meg ta­lálta szorongatni, hogy a csöppség ijedten tiltakozott. Erre gyön­géden eleresztette, majd a magas etetőszékbe ültette, hogy az asztalnál reggelizhessen.

Maga is a gyermek mellé telepedett. A kicsi Dorrit jóízűen fa­latozott, nem ügyelt rá, hogy édesanyja szinte hozzá sem nyúlt az ételhez, csak egy csésze teát fogyaszt el, de azt tűzforrón, mert a napsugaras nyári reggelen is valósággal didereg.

Mihelyt Dorrit csillapította az éhségét, lekívánkozott a magas­ból.

- Dojjit a tjandja megy homotozni - jelentette ki eltökélten.

Riemann-né szórakozottan leemelte a székről, és bánatos, megtört tekintettel nézett körül az egyszerű, de ízlésesen beren­dezett szállodaszobában. Dorrit előszedte a kis vödröt meg a fa­lapátot, és nyughatatlanul futkosott ide-oda. Az édesanyja tartoz­tatni próbálta, ímmel-ámmal készülődve húzta az időt. Nem akart lemenni a tengerpartra, amíg a reggeli posta meg nem érkezik. Ná- pok óta aggódva várta az ura levelét.

Kopogtattak. Maria azt remélte, a szálloda alkalmazottja az a várva várt üzenettel, de hívására harminc év körüli hölgy lépett be az ajtón, világos vászonruhát és széles Karlmájú, fehér kalapot viselt.

- Jó reggelt, Riemann asszony! Velünk tart a strandra?

A jövevény csillogó szemmel nézett a kicsi Dorritra, aki lel­kendezve szaladt oda hozzá, és izgatottan magyarázta, hogy a strandra akar menni a mamival és „Bejja nénivel”.

Bella néni polgári nevén Arabella Lund volt, aki ezen a kis tengerparti üdülőhelyen kötött ismeretséget anyával és leányával, s teljes szívéből megszerette Dorritot. Lundnénak nem volt gyer­meke, és az orvosa szerint nem is lehetett, ami végtelenül elke­serítette az anyai érzésekkel áthatott asszonyt. A férje - egy szép földbirtok gazdája - tudta, mennyire szereti a gyermekeket, ezért néhány hétre minden évben egy kis keleti-tengeri fürdőhelyre utazott vele, ahol a strandon mindig talált apróságokat, akikkel fog­lalkozhatott. Idén Arabella asszony figyelmét teljes egészében a kicsi Dorrit kötötte le, aki nagyon örült a jó Bella néninek, mert az édesanyja mostanában mindig nagyon csöndes és szomorú volt, nem játszott vele olyan nagyokat, mint azelőtt. Pedig a strandon olyan csuda jól lehetett játszani! Bella néni nap mint nap kitalált valami újat, amivel kedveskedhetett a kicsi Dorrit szívé­nek. Ezért ujjongott annyira, amikor a néni megjelent.

- Jól aludtál, édes kicsi szívem?

- Jól ajudtam, finomat jeggejittem, most medek a tjandja játtani - selypegte izgatottan.

Maria fájdalmas pillantást vetett Lundnéra.

- Én még szeretném megvárni a reggeli postát, kedves nagy­ságos asszony!

Amaz megértően bólintott.

- Megengedi, hogy Dorritot magammal vigyem, Riemann asszony?

Maria szomorkás mosollyal vett elő egy vászonkalapkát, hogy gyermeke szőke fürtös fejére tegye.

- Ha nem terhes önöknek...

Lundné jókedvűen fölnevetett, karjába kapta Dorritot, és meg­csókolta pufók arcocskáját.

- Hogy nem terhes-e? Jaj, drága Riemann asszony, a férjemet éppúgy elbűvölte Dorrit, mint engem. Már régóta foglalkozunk a gondolattal, hogy örökbe fogadunk egy gyermeket, de eddig nem találtunk olyat, aki minden szempontból alkalmas lett volna er­re. Dorrit... Hát igen, Dorrit bárkit boldoggá tenne, őt örömmel ma­gunkhoz vennénk, hogy sajátunkként neveljük, de szerencsére ne­ki élnek a szülei. Így az ön szíves engedelmével legalább addig élvezzük a társaságát, amíg mindannyian itt tartózkodunk. Gye­re, kicsi Dorrit, siessünk a strandra és Lund bácsihoz!

- Jund bátihod! - ugrándozott Dorrit, és vígan búcsút intett az édesanyjának.

Az asszony egyedül maradt a hotelszobában, és üres tekintet­tel nézett a csukott ajtóra. Erezte, hogy gyermeke szívét most Lund úr és hitvese tölti be. Cseppet sem csodálkozott ezen, hisz ez a jó­ságos, gyermekszerető emberpár jobban értette a módját, hogy Dorrit gyermeki gondolatvilágához igazodjék, mint ő a mostani nyugtalan, tépelődő lelkiállapotában.

Dorrit hurutját a tengernél kell kikúrálni, döntött a férje rövid­del az elutazásuk előtt, és ez a levegőváltozásnak köszönhetően egy-két nap alatt meg is történt. Maria azonban tudta, hogy Kurt nagy nehézségek árán teremtette elő az üdüléshez szükséges né­hány száz márkát, és sokkal szívesebben maradt volna a férjével. Nem volt előtte titok, milyen rosszul állnak anyagilag, amióta édes­apja a cége csődje után főbe lőtte magát.

Maria addig gazdag örökösnőnek hitte magát, és ennek meg­felelően élt. Amikor Riemann megkérte a kezét, a hetedik menny­országban érezte magát. A boldogság csaknem két esztendeig hűséges is maradt hozzá, a fiatalasszony nem sejtette, hogy mindez csalóka ábránd, amely hamarosan szertefoszlik majd. Az apja öngyilkosságával érte az első sorscsapás, és attól kezd­ve egyik a másikat követte. Kurt pénzügyi helyzete is bizonyta­lanná vált, mivel apósa mindaddig segítette. A legrosszabb azon­ban Maria számára az volt, hogy amint ez a támogatás megszűnt, a férje egészen megváltozott. Korábban szeretete és figyelmessé­ge ezer jelével halmozta el, ez most egy csapásra tovatűnt - mo­gorván bánt vele, rideg tekintettel nézett rá. A gyermeket go­rombán félretolta az útjából, sőt, egyszer Maria szeme láttára majdnem megütötte dühében. Az asszony sajgó szívvel tapasztal­ta mindezt.

Egyik nap azonban a férje ismét nyájas mosollyal tért haza. Jobb kedvűnek látszott, és amikor meghallotta, hogy a kicsi Dor­rit köhög, az ölébe vette, és így szólt:

- Egypár hétre a tengerhez mentek a mamival.

Az asszony ijedten kapta föl a fejét.

- De hát ez lehetetlen, Kurt. Ezt nem engedhetjük meg ma­gunknak.

Riemann csak nevetett.

- Ugyan, ne vágj ilyen aggodalmas képet! Annyi pénzt csak össze tudok kaparni, hogy a leányom egészségét helyreállítsam. Amit mondtam, megmondtam: hétfőn a Keleti-tengerhez utaztok Dorrittal.

Ebben maradtak. A férfi ötszáz márkát adott neki.

Most pedig nyugtalanul, szorongva várta a levelét. Eddig csak egy lap jött tőle, rajta rövid üdvözlet: „Sokszor csókollak benne­teket. Mihelyt tudok, részletesen írok.” Az ígért részletes beszá­molót várta immár napok óta Maria.

Ma végre kézhez is kapta. Épp Dorrit holmiját rakosgatta el a szobában - valamelyest megkönnyebbült, hogy Lundné magával vitte a gyermeket -, amikor a szállodai küldönc bekopogott a küldeménnyel. Maria azonnal megismerte a férje levélpapírját, és fellélegzett. Miután egyedül maradt, a szívéhez szorította az írást, remegő ajkával illette, majd reszkető kézzel felbontotta. A követ­kezőképpen szólt:

„Maria!

Végre tisztáznunk kell a kettőnk dolgát, úgyhogy nem köntör- falazok. Sohasem szerettelek, abban a hiszemben kértem meg a kezedet, hogy gazdag örökösnőt veszek feleségül. Pénzt kellett szereznem, hogy biztosan állhassak a lábamon. Te hoz­zájuttattál ehhez a pénzhez, cserébe megadtam neked mindazt a gyöngédséget, amelyet igényeltél. Ez nem is esett nehe­zemre, hiszen szemrevaló asszony voltál, és minden a legna­gyobb rendben lett volna, ha apád nem szegényedik el.

Az ő tönkremenetele engem is romlásba döntött, napokon be­lül csődöt kellene jelentenem, aztán koldusbotra jutnék, mint apád. Ehhez semmi kedvem, így hat megragadtam az alkalmat, és mindenestül pénzzé tettem a lakásunkat. Te meg a gyerek csak akadályoztatok volna, ezért küldtelek benneteket nyaralni. Minden hidat fölégettem magam mögött, mire ezeket a sorokat olvasod, én már hetedhét határon túl járok. Végérvé­nyesen szakítani akarok veled, mert új életet kezdek, amely­ben semmi szükségem családi kötöttségekre, szabaddá akar­tam tenni magamat. Én nem szeretlek ugyan, de tudom, hogy csinos asszony vagy, hamar találsz magadnak másik férjet, aki gondoskodik rólad és a gyerekedről. Így jobban jártok, mint velem.

Rögtön be is adhatod a válókeresetet; ez a levél meg az a kö­rülmény, hogy hűtlenül elhagytalak Titeket, elegendő válóok. Bocsáss meg, de nem tehettem mást.

Sajnos, ezer márkánál többet nem küldhetek, azt a legközeleb­bi postával megkapod. A személyes holmitokat becsomagol­tam, és vonatra teszem.

Ne kérdezősködj, ne kutass utánam! Engem többé nem látsz, mert nem térek vissza Németországba, ahol minden bizonnyal letartóztatnának csődbűntett miatt. Ezért neked sem árulom el, hová vezet az utam. Törölj ki az életedből, igyekezz mihamar elfelejteni! Dorrit nem nagyon fog hiányolni, hiszen nem so­kat kapott tőlem. Isten áldjon, minden jót!

Kurt Riemann”

Mariát megannyi ökölcsapásként érték ezek a szavak. Szíve mé­lyéig megrendülve, erőtlenül hanyatlott a fotelba. Arcából lefu­tott a vér, iszonyodva bámult a semmibe. Ez hát a férfi, akit ő oly forrón és gyöngéden szeretett, akinek boldogan odaadta magát. Ilyen a valóságban? És ő még eszményítette, imádta, bármi áldo­zatra kész lett volna érte. De ez az ember kegyetlenül, ridegen el­taszította magától őt és szerencsétlen gyermekét. Vigasztalanul me­redt maga elé. Eddig azt hitte, a férje szereti, szerelemből vette fe­leségül. Hányszor, de hányszor biztosította erről szép szavakkal, és ő minden alkalommal boldogan hallgatta. Most kiderült, hogy mindez hazugság, hideg számítás volt, és ez megdermesztette a szívét. Ugyanakkor rettegve gondolt a létbizonytalanságra, amely­be hirtelen került. Itt állt kisemmizve, otthontalanul, kenyér nél­kül. És a gyermekének, az ő szeretett kicsi Dorritjának is osztoz­nia kell a sorsában.

Alighanem az lenne a legjobb, ha a karjára venné, és nekivág­na vele a tengernek, addig menne, amíg ki nem csúszik a lába alól a talaj, és el nem merül a hűs habokban, amelyek irgalmasan örök nyugalomba ringatnák, irgalmasabban, mint az a férfi, aki elhagyta, és akit még ezen a gyötrelmes órán is szeret. Igen, csak a halálban lelne nyugtot kínjaitól, akkor nem mardosná tovább ez a tébolyító fájdalom, amely a földre sújtja. Ó, bárcsak máris meghalna - és magával vihetné a halálba az ő kicsi Dorritját!

De anyai szíve berzenkedett a gondolat ellen. Nem, Dorrit nem halhat meg, nincs bátorsága ilyen véget szánni saját magza­tának.

Feljajdult, gondolatai összefüggéstelenül rajzottak az agyá­ban, mintha az elméje elborulni készült volna. Most mihez kezd­jen, mitévő legyen, hogy legalább a gyermekét megmentse?

És akkor eszébe jutott, mit mondott az imént Arabella Lund. Ez a drága, jótét lélek gyöngéden szereti az ő kis Dorritját, a fér­jével szívesen örökbe fogadnának egy gyermeket, és Dorritot a leg­nagyobb örömmel nevelnék föl a sajátjukként.

Kiegyenesítette a derekát, kétségbeesetten meredt maga elé, aj­káról keserves sóhaj röppent fel, aztán tovább törte a fejét előb­bi gondolatán, és úgy érezte, ez az a mentőöv, amelyet gyerme­kének dobhat, hogy az élet viharában békés menedéket találjon. Lundék jómódú emberek, akik boldogan magukhoz vennék Dor­ritot, s ő biztos, nyugodt otthonra lelne náluk, nem kellene sze­rencsétlen, boldogtalan édesanyja szegénységében, nyomorúsá­gában osztoznia.

Egyre inkább áhította a halált, hogy elgyötört szíve végre megpihenhessen. Halálával kétségkívül otthont biztosítana gyer­mekének ezeknél a nemes lelkű embereknél. Dorrit még olyan ki­csi, nyilván hamar elfelejti őt, és a szeretett Bella nénit tekinti majd édesanyjának.

Ebbe a gondolatba persze ismét belefacsarodott a szíve, elfog­ta a kétségbeesés, de az, amit a férje művelt vele, elvette a józan eszét, ítélőképességét. Túlontúl felkavarta a lelkét annak a férfi­nak a szívtelensége, akit ő olyannyira szeretett. Tudta, hogy ezt a sebet sohasem fogja kiheverni. Nincs más megoldás, a halálban kell nyugalmat keresnie.

Fölemelkedett. Mintha ellenállhatatlan erő hajtotta volna, bi­zonytalanul reszkető kézzel levélpapírt és borítékot vett elő, majd ezt írta:

„Igen tisztelt Lund Asszony!

Könyörüljön a gyermekemen, nekem nincs más hátra, meg kell halnom, és az én kicsikémet nem vihetem magammal. Az Ön jóságos kezébe teszem le a sorsát, mert tudom, hogy szereti őt, és szívesen magához venne egy gyermeket. A mellékelt levél­ből megértheti, mi késztetett erre a lépésre. Nem tudok tovább élni. Halálommal az én kicsi Dorritom otthont és gondtalan megélhetést talál Önöknél. Ez megkímél attól, hogy magam­mal kelljen vinnem őt utolsó utamra. Isten áldása Önökre és az én szeretett gyermekemre! A kétségbeesett anya hálája örökre elkíséri Önt. Ne vessen meg egy szerencsétlent, aki gyáván a halálba menekült.

Örök hálával:

az Ön Maria Riemannja”

A levelet a férjéével együtt borítékba csúsztatta, és Lundnénak cí­mezve az asztal közepén hagyta.

Egy ideig még ott állt, izzó tekintettel nézett le a búcsúüzenet­re, aztán sietve elfordult, elszántan kiment az ajtón, le a lépcsőn, egyenesen a strandra. Nem nézett se jobbra, se balra, de hirtelen kiáltás hasított a fülébe - felismerte gyermeke hangját! Megtor­pant, a hang irányába pillantott, és észrevette, hogy a kicsi Dor­rit homokvárat épít Lundnéval. Azok ketten úgy elmélyedtek a vi­dám foglalatosságban, hogy se láttak, se hallottak. Lund asszony épp fölemelte a gyermeket, és gyöngéden a keblére ölelte.

Maria szeméből utolsó pillantás szállt a kicsi felé, majd űzött vadként rohant tovább a kabinokhoz. Ott adta le megőrzésre a für­dőruháját, ahogy Dorritét is. Miután átöltözött, kezébe vette a leányka pici fürdőtrikóját. Sóhajtva szorította magához, és egy pil­lanatra mintha gyermeke testének melegét érezte volna. Fürdőm- hája kivágásába csúsztatta a ruhadarabot, hogy a szíve fölött le­gyen. A puha anyag szinte simogatta.

Erőteljes karcsapásokkal úszni kezdett a tengerben. A strandon jó úszónak ismerték, a fürdőző hölgyek nemigen törődtek vele.

Piros úszósapkája még sokáig lebegett a hullámok felett.

Maria üres tekintettel meredt maga elé. Mind távolabb került a parttól. Addig akart úszni, amíg el nem hagyja az ereje, hogy ak­kor aztán átadja magát az elmúlásnak.

De mialatt egyre beljebb és beljebb úszott, ájtatosan fohászko­dott gyermeke boldog és békés jövőjéért. Amikor kezdett kime­rülni, felkiáltott:

Még most is szeretlek, Kurt! Mindent megbocsátok!

Ekkor nem bírta tovább, széttárta a karját, kinyújtózott, és lassan elsüllyedt. Utolsó gondolata a gyermeke volt. Aztán össze­csaptak fölötte a hullámok, és már csak tompa zsibongást érzett, ahogy ide-oda ringatózott - többé nem tudott magáról.

II.

A strandoló hölgyek rég nem figyeltek Maria Riemannra. Csak akkor jutott ismét az eszükbe, amikor elfogytak a kabinon, és a várakozók zsörtölődtek, amiért az egyik olyan hosszú ideje fog­lalt. Ekkor eszméltek rá, hogy Maria fürdőköntöse még mindig a fürdőpalló korlátján lóg, tehát az asszony nyilvánvalóan nem jött ki a vízből. Azonnal mentőcsónak indult az eltűnt fürdőző kere­sésére. A nyílt vízen fel-alá cirkált, aztán egyszerre észak felé vet­te az irányt. Eközben az egész strandot felbolydította a hír, hogy egy úszó eltűnt. Az emberek izgatott csoportokba verődve tárgyal­ták az eseményt, és távcsővel vagy puszta szemmel követték a mentőcsónak útját.

Arabella Lund asszony a játékba és a kicsi Dorrit becézgetésébe merülve észre sem vette, hogy a kislány édesanyja nagyon sokáig elmarad. Annyira élvezte a bájos gyermek társaságát, hogy fel sem tűnt neki a nagy mozgolódás körös-körül. A férje a strandkosárban ült, a mezőgazdász hírlapot olvasta, közben ke­délyesen fülelt Arabella és a kicsi Dorrit szívet melengető cseve­gésére. Őt is egészen megigézte az elragadó leányka.

Amint azonban félrette az újságot, és körülnézett, figyelmes lett a víz szélén izgatottan csoportosulókra. Természetesen benne is felébredt a kíváncsiság. Fölállt tehát, és odaszólt a feleségének:

- Azt hiszem, történt valami, biztosan megint túlságosan messzire merészkedett egy evezős csónak, úgy látom, egészen kint, a nyílt vízen evez valaki. Mindjárt utánanézek.

Az asszony mosolyogva biccentett.

- Menj csak, Willi! Én itt maradok Dorrittal. Mennyi az idő?

Lund úr az órára nézett.

- Tizenkettő-harminc, Bella!

A felesége meghökkent.

- Már ilyen késő? Hogy elrepült az idő!

A férfi jóindulatúan nevetett.

- Hát persze, ha a kicsi Dorrittal játszhatsz, sohasem veszed észre, hogy száll az idő.

- Igaz, Willi. Hanem azt azért furcsállom, hogy Riemann asszony még nem jött le a strandra.

- Dorritot mindenesetre a legjobb kezekben tudhatja nálad. Ta­lán egyenesen fürdeni ment.

- Ó, akkor magával vitte volna Dorritot. Inkább azt hiszem, szegény valami rossz hírt kapott az urától. Akkor még szomorúbb időknek néz elébe... és a mi kis kedvencünk is. Borzasztóan saj­nálom őket. Riemann-né valaha jobb napokat látott, most na­gyon megviselte, hogy az édesapja csődje a férje anyagi helyze­tét is megrendítette.

- Tényleg, nem éppen reménykeltő dolgokat mesélt erről. De talán a kelleténél sötétebben látja az egészet. No, akkor megné­zem, mi történt a vízen. Mindjárt jövök, Bellám.

Lund úr odaballagott az egyik beszélgető társasághoz, ahol meghallotta, hogy egy fiatal hölgy túl messzire beúszott, és most mentőcsónakkal keresik. Először nem nagyon érdekelte a do­log, de ekkor valaki megemlítette, hogy az illető hölgy máskor is, szinte mindennap nagyon messzire úszott, ezért nem figyeltek rá különösebben. Többen is mondták, hogy még jó ideig látták a pi­ros fürdősapkáját, csak úgy virított a víz fölött.

A piros úszósapka!

A férfi megdöbbent. Akkoriban még nem volt olyan elterjedt viselet az ilyen feltűnő színű úszósapka. Tudta, hogy a feleségé­nek nagyon tetszett az a piros úszósapka, amelyet Riemann asszony hordani szokott. Ezért rökönyödött meg annyira, és bor­zongás futott végig rajta. Kihúzta magát, és az egyik mellette álló úriemberhez fordult:

- Elnézést, nem tudja, mi a neve az ifjú hölgynek, akiről be­szélgetnek?

- A neve? - A megszólított a fejét rázta. - Nem ismerem a höl­gyet, de a gyógyszállóban lakik, és mindig egy kisleánnyal szo­kott a strandra jönni. Ma kivételesen egyedül jött, bizonyára ezért úszott be jobban, mint máskor.

Lund úr elborzadt. Széles ívben elkerülte a strandkosarat, és a szállóba sietett. Valami megfoghatatlan nyugtalanság kergette. Mielőtt visszatért volna a feleségéhez, meg akart győződni arról, hogy nem Riemann asszony-e az, aki túl messzire beúszott.

Belépett a kapun, és fölsietett az első emeletre, ahol a felesé­gével Riemann asszony szobája közelében laktak. Meglátta a fo­lyosón fel-alá járó szobalányt.

- Nem tudja, hogy Riemann asszony még a szobájában tartóz­kodik-e? - kérdezte.

- Nem, nagyságos úr, még nincs a szobájában, már ki is taka­rítottam nála. Viszont az asztalán láttam egy levelet, amely Lund asszonynak szól!

- Egy levelet? Az én feleségemnek?

- Igenis, kérem.

A férfi megütközve meredt a szobalányra. Mit írhatott Riemann-né az ő feleségének? Ismét megborzongott.

- Legyen szíves, hozza ki azt a levelet, magammal viszem a feleségemnek a strandra. Riemann asszony talán... igen, való­színűleg kiruccant valahová, és erről akarja értesíteni a felesége­met.

- Az lehetséges, nagyságos úr. Egy pillanat, máris hozom a le­velet.

Lund kisvártatva a kezében tartotta a feleségének címzett írást. Megfontolt és körültekintő ember lévén, gondosan a tárcájába he­lyezte, azután lassan, tűnődve indult vissza a strandra. Azon ta­nakodott, miért írhatott Riemann asszony az ő feleségének. Va­jon jól sejti, hogy Riemann-né az az ifjú hölgy, akit a mentőcsó­nakkal keresnek, és ha igen, miért írta ezt a levelet, mielőtt lement fürdeni?

Bizsergett az ujja, hogy felbontsa a borítékot, és választ talál­jon benne a kérdésre, amely annyira nyugtalanította. De bár a fe­leségével semmit sem titkoltak egymás előtt, a másik leveleit kölcsönösen tiszteletben tartották. Így hát most sem tudta rá­szánni magát, hogy a levéltitkot megsértse. Gyanította azonban, hogy a levélben foglaltak felzaklatnák a nejét, ezért úgy döntött, mindaddig magánál tartja, amíg bizonyságot nem szerez arról, ki az a piros úszósapkás ifjú hölgy, akit a tengeren keresnek.

Tekintete ismét a hullámokat pásztázta, és látta, hogy a men­tőcsónak már a strand felé tart. A parton egyre nagyobb csődü­let támadt. Újból csatlakozott a tömeghez, és ezúttal is elkerülte a saját strandkosarukat. Egy különlegesen éles távcsővel felsze­relkezett férfi épp azt magyarázta a többieknek, hogy világosan látta, amint valakit a mentőcsónakba emeltek.

Lund úr a felállított strandkosarak között a magáé felé kémlelt. Megkönnyebbüléssel tapasztalta, hogy a felesége még mindig javában játszik a kicsi Dorrittal.

Amazok ketten annyira belemélyedtek a kellemes foglalatos­ságba, hogy semmit sem vettek észre a fövenyen és a vízen zajló eseményekből.

Ez megnyugtatta Willit. Tudta, mennyire a lelkére veszi má­sok szerencsétlenségét az ő jóságos és melegszívű hitvesé, és ha balsejtelme igaznak bizonyul, akkor magánkívül lesz szegény. Úgy vélte, egyelőre még korai értesülnie a fejleményekről. Hála isten­nek, hogy olyan gyanútlanul játszik a gyermekkel, így majd kí­méletesen közölheti vele, ha csakugyan bekövetkezett az a ször­nyűség.

A mentőcsónak már a parthoz közeledett. A mólónál kötött ki, ahol kíváncsi és részvétteli tömeg gyűlt össze.

Lund úr a többiekkel együtt odasietett, mintha valami mágnes­ként vonzottavolna. A tárcájába rejtett levél szinte égette a mel­lét.

Zihálva furakodott az álldogálók közé. Látta, hogy a mentőosz­tag tagjai takaróba bugyolált emberalakot emelnek ki a csónak­ból. Az egyikük piros fürdősapkát tartott a kezében, amelyre Lund úr azonnal elsápadva ismert rá.

Az egyre nagyobb tülekedésben nem tudta, mitévő legyen. Odanyomult az asszony holttestét cipelő férfiakhoz, és kiszáradt torokkal sürgette őket:

- A gyógyszállóba! Ott lakik a hölgy!

A vízi mentők némán bólintottak. Teljesítették a kötelessé­güket, kieveztek a fiatalasszony után, akiről azt hitték, hogy óvat­lanul sodródott olyan messzire a parttól. Hosszas keresés után vet­ték észre a víz tetején hánykolódó piros úszósapkát. Akkor azon a helyen kezdtek kutatni rudakkal és más eszközökkel. Amikor megtalálták Maria Riemannt, rögtön látták, hogy már késő. Mindazonáltal megkísérelték újraéleszteni. A keménykötésű fér­fiak szakszerűen és alaposan végezték a dolgukat, de már tudták, hogy hiába minden, a fiatal nő meghalt, senki emberfia nem hoz­hatja vissza az életbe.

Már majdnem partot értek, amikor fölhagytak a próbálkozás­sal, és letakarták a tetemet, hogy, elrejtsék a kíváncsi tekintetek elől.

A gyógyszállóba yitték, ahol megrendülten fogadták, és rög­tön egy elkülönített helyiségben fektették le.

Lund úr velük tartott, gondoskodott arról, hogy a halottal tisz­tességesen bánjanak, és mindenekelőtt orvost hívjanak. Tudták ró­la, hogy ő meg a felesége baráti viszonyban voltak Riemann-néval, ezért a szálloda igazgatója tőle érdeklődött a fiatalasszony hozzátartozóinak címe felől. Sajnos csak annyit tudott, hogy Riemannék Berlinben, pontosabban Wilmersdorfban laktak, tehát az ottani rendőrségtől lehet megszerezni a címet, amennyiben az elhunyt poggyászában nem találják meg. Azt azonban máris kijelentette, hogy a nejével a gondjaikba veszik a gyermeket, vigyáznak rá, amíg az édesapja a helyszínre nem érkezik, és a továbbiak­ról nem intézkedik. Ez megnyugtatta a szállodaigazgatót, aki így is kellemetlenségeknek nézett elébe.

Miután a hamarjában kihívott orvos megállapította Maria Rie­mann halálát, magára hagyták a holttestet a kis helyiségben, amely különben textilraktárként szolgált. Egy rögtönzött heverő- re fektették. Vértelen, nemes metszésű arcán az eltávozottak fen­séges nyugalma tükröződött. Fehér lepedővel takarták le, majd rázárták az ajtót, hogy senki illetéktelen ne férkőzhessék a köze­lébe.

A kis gyermektrikó még mindig a fürdőruhájában rejtőzött, nem távolították el onnét. Megrendelték a kocsit, hogy mielőbb elszál­lítsa a hotelből. Mindenki úgy vélte, baleset történt, csupán Wil­li Lund tapogatta meg lopva a tárcáját, és sejtette, hogy ez a sá­padt szépasszony maga kereste a halált a hullámokban. De óva­kodott az öngyilkosságról beszélni.

Most a feleségéhez indult, hiszen itt már úgysem segíthetett.

Szapora léptekkel igyekezett a strandra, ahol a hitvesét és Dorritot tudta. A strandkosárban üldögélve talált az asszonyra, a kicsi Dorrit az ölébe hajtotta a fejét, úgy nézett föl rá. Arabella asszony nyugtalanul pillantott a férjére.

- Hol jártál ilyen sokáig, Willi? Képzeld csak, azt beszélik, hogy egy ifjú hölgy a vízbe fúlt. Te is hallottál erről valamit?

Willi Lund szánakozva simogatta meg Dorrit szőke fürtös fe­jét, és a felesége mellé ült. Komoly tekintettel nézett az asszony nyugtalan arcára.

- Igen, Bella, sajnos igaz a hír, egy holttestet halásztak ki.

- Istenem, de rémes! - szörnyülködött Lundné. A férfi még nem tudta, hogyan készítse elő mondanivalóját.

- Igen, Bella, tényleg borzasztó. A gyógyszállóba vitték a ha­lottat.

- A gyógyszállóba? Hát ott lakott? Akkor biztosan ismertük. Egyedül volt vagy hozzátartozókkal?

- Egyedül... illetve a gyermekével.

És részvéttel ismét megcirógatta Dorrit buksiját. A leányka most kettejük lábához telepedett, és nyugodtan lapátolgatta a homokot.

Bella asszony látta a férje részvevő arcát, és egyszerre összerez­zent. Máskor oly üde, telt arca elhalványodott, és mintegy tá­maszt keresve ragadta meg az ura kezét.

- Úristen, Willi, csak nem... csak nem úgy érted - fogta alig hallhatóra a hangját, hogy Dorrit édesanyja?

A férfi némán bólintott. Sápadtan, tanácstalanul meredtek egymásra.

- Istenem! Istenem, hát mégis bement, pedig mindig óva in­tettem, hogy ne ússzék be annyira messzire. Willi, ez rettenetes, föl se tudom fogni - hebegte Lundné.

A férfi átkarolta, és suttogva elmesélte neki, hogyan szerzett bizonyosságot.

- Tudod, Bella, én nem hiszem, hogy szerencsétlenül járt... at­tól tartok... attól tartok, kereste a halált. Egy léleknek sem szól­tam erről, senki nem sejti. Ne is beszéljünk róla, ha netán beiga­zolódna a félelmem. Tessék, ezt a levelet neked hagyta hátra a szo­bájában. Kérlek, szedd össze magad! Olvasd el, mit akart kö­zölni veled Maria Riemann, akkor okosabbak leszünk. Addig én foglalkozom Dorrittal.

A karjára vette a leánykát, és levitte a vízhez, mialatt Arabel­la elolvasta előbb Maria asszony, majd Kurt Riemann levelét.

Lund úr szánakozva ölelte magához a gyermeket, és a távol­ba mutatott.

- Nézd csak, Dorrit, ott túl a vízen milyen szép kék minden. Ott a mennyország, ahová egy szép napon minden jó ember ke­rül.

Dorrit értelmesen bólogatott.

- Tudom! A mami máj soksoj meséjte.

Bella asszony végzett a levelekkel, most már mindent tudott. Amikor a férje visszajött a gyermekkel, könnyáztatta arccal nyúj­totta neki a leveleket, hogy ő is nyugodtan elolvashassa, és elvet­te tőle a kicsit. Dorrit látta, hogy Bella néni szeméből potyognak a könnyek, és megsimogatta.

- Ne síjj, djága Bejja néni, Dojjit többet sose med el tőjed! - iparkodott vigasztalni abban a hiszemben, hogy azért könnyezik,, mert az előbb a férjével lementek a vízhez.

Bella néni megrendültén szorította magához.

- Nem, édes kicsi Dorrit, soha többé nem mész el tőlem és Lund bácsitól. Örökre velünk maradsz - ígérte megindultam

- És a mami is! - rikkantotta örvendezve Dorrit.

Az asszony a gyermek vállára hajtotta könnyes arcát.

- A mami? Jaj, édesem... igen... a mami majd utánunk jön. Előbb még hosszú utazást kell tennie. Addig egyedül is nálunk ma­radsz?

- Igen, Bejja néni, ha játtol velem, egyezett bele kegyesen Dorrit.

És mivel Bella néni vállalta ezt, a kisleány nem törte tovább a fejét, miért is kell a maminak hosszú utazást tennie. Hiszen olyan pompásan tudott játszani Bella nénivel.

Lundné az urához fordult, és kérdőn tágra nyílt szemmel né­zett rá. A férfi fölállt, és egyszerre ölelte át őt meg a gyermeket.

- Igen, Bella, a kicsit most nekünk adta az ég, úgy kell vigyáz­nunk rá, mint szent örökségre, hogy tőlünk telhetően pótoljuk ap­ját, anyját. Tudom, hogy ez a kívánságod, és az enyém is.

Ezzel Dorrit sorsa eldöntetett. A gyermek mit sem sejtve fo­gadta el nevelőszüleit.

Lund úr haladéktalanul megtette a szükséges lépéseket. Az el­hunyt levele egyengette az útját. Hamar kiderült, hogy Dorrit édesapja elszökött a letartóztatás elől. Senki sem gondoskodott vol­na a gyermekről, akinek a jelek szerint nem maradt élő rokona. Az illetékesek mindenesetre szívesen bízták az apróságot a gyer­mektelen házaspárra. A továbbiakat Lund úrnak a lakóhelye sze­rinti hatóságokkal kellett elintéznie.

Azt nem hozták nyilvánosságra, hogy Maria Riemann önke­zűleg vetett véget az életének. Mindenütt azt hitték, szerencsét­lenül járt. Az összes lapok tudósítottak erről, valamint arról is, hogy a Lund házaspár magához veszi, és örökbe kívánja fogadni a gyermeket. Az egyik újság hamarosan eljutott Dorrit édesapjához is, aki közben Argentínában kötött ki. Kissé elsápadt a cikk olvas­tán, hiszen sejtette, miért halt meg a felesége, de aztán vállat vont, és azt dörmögte:

- Mindig is rosszak voltak az idegei! Én igazán nem tehetek róla. A gyerek legalább jó helyen van, elégedett lehet a sorsa alakulásával.

Szépen megjegyezte magának a Lund nevet és azt, hogy a házaspár birtoka Thüringiában fekszik. Sohasem szokta elfelej­teni az ilyesmit, hiszen nem tudhatta, nem veszi-e egyszér hasz­nát.

Lundék nem féltek attól, hogy a kicsi. Dorrit szívtelen apja valaha is jogot formálna gyermeke felügyeletére. Lund úr minden akadályt elhárított, hogy a leánykát annak rendje és módja szerint adoptálhassák. Persze beletelt némi időbe, de végül elérte a cél­ját, és a felesége kimondhatatlanul boldog volt, hogy saját gyer­mekének nevezhette Dorritot. A férje vele együtt örült. Ez a két jószívű ember nemsokára tökéletesen elfelejtette, hogy Dorrit nem a saját húsuk és vérük. Mivel egyébként csak egészen távo­li rokonaik voltak, akik semmiféle igényt nem támaszthattak a leendő örökségre, Lundék úgy rendelkeztek, hogy majdan összes vagyonukat Dorrit örökli.

Mindez abban az időben történt, amikor még senki sem sejtet­te előre a pusztító világháborút.

III.

Sok-sok év telt el. Dorrit nevelőanyja védőszárnyai alatt elraga­dó fiatal leánnyá serdült. A háború, az infláció és mindaz a rossz, ami a nagyvilágban zajlott, alig érintette őt. Csak artnyit tudott, hogy nevelőapja a pénzromlás következtében súlyos vesztesége­ket szenvedett, ezért aztán a fák Lundék neustetteni birtokán sem nőttek az égig. Willi Lund, aki mindig rendezett, jó körülmé­nyek között élt, most maga is megismerte a vagyontalan gazdák keserves gondjait, amelyeket a rossz termés meg más csapások okoztak.

Dorrit nem sejtette, hogy szeretett szülei nem vér szerint azok. Mivel édesanyját alig kétesztendősen veszítette el tragikus hirte­lenséggel, Lundné szeretetteljes gondoskodása alatt hamar elfelejtette őt. Gyermekkora felhőtlen boldogságban telt, soha sem­miben nem szenvedett hiányt. Lundék úgy döntöttek, nem zavar­ják meg a nyugalmát, ezért csak huszadik születésnapján hozzák a tudomására, hogy más szülőktől szármázik.

Azt gondolták, ha majd felnő, ez a közlés már nem okoz ne­ki akkora fájdalmat, semmiképpen sem zavarja a fejlődését. Így hát Bella asszony a padláson gondosan elzárta azt a koffert, amelyben annak idején átvette Dorrit édesanyjának holmiját. Eb­ben a kofferban helyezte el egy bőrtáskában a két levelet is, amelyet Maria Riemann hátrahagyott neki. Még nem tudta, átadja-e az írásokat Dorritnak, vagy majd csak annyit mondjon neki a huszadik születésnapján, hogy az édesanyját baleset érte, az édes­apja pedig idegenben hunyt el.

Riemann az évek során egyáltalán nem hallatott magáról, Dor­rit számára tehát jószerivel valóban meghalt.

Lundék elsősorban Dorrit miatt fájlalták, hogy az infláció olyan súlyos helyzetbe hozta őket. A neustetteni birtokot lassan­ként mindenestül elzálogosították, és a kölcsönöket nagyrészt arra fordították, hogy a régebbiek magas kamatait törlesszék be­lőlük. Lund úr egyre újabb hitelfelvételre kényszerült, hogy a legkülönfélébb nehézségeken úrrá lehessen. Hitvese támogatásá­val derekasan viselte a csapásokat, hiszen akkoriban szinte min­denki hasonló cipőben járt. Remélte, hogy újra fájuk ragyog majd a nap, de bármibe fogott, balul ütött ki.

A szomszédságukban letelepedett egy férfi, aki a háborús években nagy vagyonra tett szert. Egyik kölcsönt a másik után fo­lyósította, amikor Willi Lund nem jutott egyről a kettőre. Termé­szetesen magas kamatot számított fel, immár odáig fajult a hely­zet, hogy Neustetten háromnegyede a zsebében volt. Willi Lund pontosan tudta, hogy amennyiben ez a férfi, Karl Lamprecht egy szép napon visszaköveteli a pénzét, akkor ő asszonyostul, gyer­mekestül földönfutóként kulloghat el Neustettenből.

Karl Lamprechtnek azonban szemlátomást nem állt szándéká­ban kitessékelni őket. Bár tisztában volt azzal, hogy a birtok tu­lajdonképpen már az övé, úgy vélte, Willi Lundnál jobban sen­ki sem gazdálkodhatna rajta, és a jogait bármikor érvényesítheti.

De lényegében egészen más ok tartotta vissza attól, hogy adó­sát megszorongassa. Negyvenhárom éves fejjel még agglegény volt, eddig nemigen jutott ideje arra, hogy nőkkel foglalkozzék. Most azonban őt is utolérte a végzet - teljesen belehabarodott Dor­rit Lundba. Annyira, hogy már semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, miként szerezhetné meg magának. Az nem za­varta, hogy a leány még húszesztendős sincs, ő pedig több mint kétszer annyi idős, de azt érezte, hogy Dorrit teljesen közömbös iránta, eszébe sem jut a kérőjének tekinteni. Ezért úgy okoskodott, hogy valamiképp a hatalmába kell kerítenie, és mivel nemigen vá­logatott az eszközökben, először is a leány apját akarta kiszolgál­tatottá tenni. Ennek érdekében adott neki mindig készségesen kölcsön, valahányszor a szomszédja hozzá fordult anyagi gond­jaival. Sőt, még biztatta is erre, és nyugodtan várta, hogy eljöjjön az ő ideje.

Igazi szándékait sem Dorrit, sem a házaspár nem sejtette. Mindazonáltal Dorrit meg az anyja ösztönösen irtóztak ettől a fér­fitól, és Willi Lund se kért volna tőle szívességet, ha máshonnan is szerezhetett volna pénzt.

Ilyen körülmények között érkezett el az a verőfényes tavaszi vasárnap, amelyet már egy hét sem választott el Dorrit huszadik születésnapjától.

A leány ügyes támasza lett az anyjának, és örömét lelte a sok hasznos, munkában. Égszínkék vászonruhában lépett ki a ház­ból, és a tornáclépcsőn a kertbe sietett. A nap meg-megcsillant aranyfényű haján. Dús fürtjei pompás keretbe fogták szép, okos vonásait. Sötét szempillák árnyékolta, vidáman ragyogó szeme ele­venen tekintett a világba, és különösen vonzóvá tette bájos arcát. Fiatalosan hajlékony alakja még ebben az egyszerű szabású ru­hában is elragadóan hatott. Egész megjelenéséből előkelőség áradt, amelyet a legszerényebb öltözék sem tudott elrejteni. Ke­cses mozgása nyugodt magabiztosságról árulkodott. Tekintete és egész harmonikus lénye boldog, kiegyensúlyozott ember be­nyomását keltette.

Egy dalocskát dúdolgatva ment hátra a ház mellett a jókora gyü­mölcsös- és veteményeskertbe. Karján fehér fonott kosárka függött, az első érett epreket akarta leszedni ebéd utáni csemegének, hogy meglepje vele az édesanyját. Ahogy ott lépkedett fedetlen fővel, a langyos tavaszi szellő bele-belekapott a hajába. Egy­szerre zajra lett figyelmes. A kerítésen túlról lópatkó dobogása hal­latszott. Talán az apja tér máris haza, gondolta. Odasietett, lábujj­hegyre állt, mosolyogva kukkantott ki az embermagasságú élő­sövény fölött, és egyenesen egy napbarnított férfiarcra látott.

A kerítés túloldalán sudár fiatalember állította meg a hátasát. Ahogy megpillantotta Dorritot, lekapta lovaglósapkáját, és köszönt neki.

Jó reggelt kívánok, nagyságos kisasszony! Meg tudná mon­dani, otthon találom-e Lund urat?

A leány meglepődve tekintett rá. Idegenek vajmi ritkán szok­tak erre tévedni, igaz, hogy a fiatal férfi értelmet sugárzó voná­sai nem is tűntek idegennek.

- Édesapám pillanatnyilag nincs idehaza - felelte kissé megilletődötten.

Az okos szempár felcsillant.

- Az édesapja? Te jó ég, csak nem az én hajdani kis Dorrit barátnőmhöz van szerencsém?

- Ó, hát ön az, Ried úr? Én sem ismertem meg azonnal, jól­lehet a látványa emlékeket ébresztett bennem.

Lienhard von Ried kihúzta magát a nyeregben, mintha azon igyekezne, hogy tetőtől talpig alaposan szemügyre vegye Dorrit karcsú alakját.

- Szóval tényleg kegyed Dorrit Lund? Istenem, micsoda szép hajadonná cseperedett, amióta nem láttam. Mennyi ideje is?

Dorrit közben leküzdötte zavarát, ismét nyugodtan és fegyel­mezetten viszonozta az érdeklődő pillantást.

- Azt hiszem, öt-hat éve nem járt itt, Ried úr - válaszolta kedves mosollyal.

A lovas bólintott.

- Valóban, ennyi időt töltöttem távol az otthonomtól. De most első utam Neustettenbe vezetett. Fel akartam keresni az én öreg Lund barátomat, hogy tiszteletemet tegyem nála és hitvesénél, csak az szomorított, hogy nem hoztam az én kis Dorrit barátnőmnek egy szép babát. Elfeledkeztem arról, hogy ez a kedves kisleány közben szintén öt-hat esztendővel idősebb lett. Még szerencse, hogy nem állítottam ide szégyenszemre holmi játékbabával. Ta­lán sohasem bocsátotta volna meg nekem.

Dorrit pajkosan rámosolygott.

- Az bizony megeshet. De kölcsönösen nincs mit egymás szemére vetnünk, mert az emlékeimben ön sem öregedett, és a dél­ceg lovasban nem ismertem föl azonnal a vidám diákot, aki annyit fosztogatta a neustetteni gyümölcsfákat.

- Jaj nekem, ilyen csúnya emléket őriz rólam?

- Számomra nagyon kedves ez az emlék.

A férfi valósággal lenyűgözve bámulta.

- Ahogy itt poroszkáltam, úgy tűnt, szinte semmi sem válto­zott. Ámbár a fák meg a bokrok nőttek valamicskét, a hegyeket pedig kisebbnek láttam, mivel sokkal magasabb hegyóriásokat is megmásztam már, de egyébként mindén olyan maradt, mint ré­gen. Hanem kegyed... nos hát... kegyed egészen megváltozott. Egy fürge lábú, copfos kisleányt vártam, és tessék, egy ifjú dámát lá­tok, akit már nem tegezhetek, nem hívhatok kicsi Dorritnak, mint régen. Kegyed is kimérten Ried úrnak szólít, nem pedig Hardy úrfinak.

Hangjából némi szomorúság csendült ki, ami Dorrit arcába haj­totta a vért.

- Az nem volna illendő, Ried úr, hiszen már nem vagyok gyerek.

- Az tagadhatatlan! Meg kell állapítanunk, hogy kegyed a számomra Dorrit Lund kisasszony, nekem pedig ma már kijár a Lienhard von Ried úr megszólítás. Mégis remélem, hogy megint jó barátok lehetünk, és éppoly szívesen fogadnak Neustetten- ben, mint azelőtt.

A leány elragadóan kópés mosollyal válaszolt:

- Ezt megígérhetem, Ried úr. A szüleim nagyon örülnek majd, hogy végre viszontláthatják önt, mert nagyon sokat emlegették, és sajnálták, amiért egészen eltűnt a látókörünkből.

Lienhard tűnődve fürkészte az igéző arcot.

- Úgy, tehát a szülei örülni fognak? Hát kegyed, Dorrit kis­asszony? Kegyed nem örül? Egy icipicit sem?

Dorrit újfent elpirult. Nem mert a férfira nézni, a kosarát kezd­te babrálni.

- De, természetesen örülök, Ried úr. Ha egy jó szomszéd éve­ken át idegenben időzik, az ember örül, ha végre viszontláthatja. Bár édesapám még nem jött meg, az édesanyámat most is itthon találja, és rövidesen a papa is várható.

A lovas meghajolt.

- És kegyed, nagyságos kisasszony? Nem tér vissza a házba?- kérdezte vágyakozó tekintettel.

A leány a kosárra mutatott.

- Éppen epret készültem szedni desszertnek.

- Ó! Nem segíthetnék, mint azelőtt oly sokszor?

Dorrit ajka huncut mosolyra nyílt.

- Csak akkor, ha megígéri, hogy minden leszedett szemet be­csületesen a kosaramba tesz. Tudja, még csak most kezd beérni, és édesanyámat akarom meglepni vele. Mivel biztosra veszem, hogy a szüleim ebédre is itt marasztalják önt, egy adagot önnek is kell juttatnom, azt pedig nem falhatja be már előre.

A férfi fogadkozva tette a szívére a kezét.

- Biztosíthatom, hogy engedély nélkül egy árva szemet sem kapok be. Legyen szíves, nyissa ki a kiskaput, hogy beléphessek. Engedelmével az egyik fához kötöm a lovamat.

A leány minden további nélkül a kapuhoz lépett, és kinyitot­ta. Lienhard von Ried belovagolt, leszökkent a nyeregből, és az egyik almafához bogozta a gyeplőt.

Csevegve sétáltak az eperágyásokhoz, igyekeztek uralkodni a megilletődöttségen, amely mindkettejüket elfogta. Dorrit érdek­lődött, merre járt Lienhard.

A fiatalember nevetett.

- Talán könnyebb lenne felsorolni, merre nem jártam, nagy­ságos kisasszony, mert elég sokat csavarogtam a nagyvilágban.

- Hagyjuk ezt a nagyságos kisasszonyt, nevezzen csak Dorrit kisasszonynak! Különben talán nekem is doktoruraznom kellene, mert ha emlékezetem nem csal, időközben megszerezte a dokto­ri címet.

- Valóban, de csak nem akar azzal büntetni, hogy így szólít? Miért nem használja a Hardy úrfit, mint régen? Az sokkal bizal­masabban cseng, és remélem, hogy a szülei is ezzel tisztelnek meg, mint régen.

Az eperágyásokhoz értek, és szorgalmasan szüretelni kezdtek. Ried úr lelkiismeretesen bemutatott Dorritnak minden szemet, amelyet a kosárba helyezett, és ezen jót nevettek. Közben az uta­zásairól mesélt. Különféle expedíciókon vett részt, sokfelé meg­fordult a világban. Most azzal a tervvel tért haza, hogy papírra ve­ti az utazásain szerzett élményeket és kutatási eredményeket.

- Remélem, ezzel legalább annyit kereshetek, amennyiből meg tudok élni - folytatta. - Riedburg, az ódon lovagvár már jó­formán, romhalmaz, és akkorka telek tartozik csak hozzá, hogy azon legfeljebb zöldséget termeszthetek a magam számára. Szó­rakoztató elfoglaltság lesz, ha elunom az íróasztalnál való ücsörgést.

A leány komolyan nézett a szemébe.

- Kár, hogy a többi földet el kellett adnia, Hardy úrfi!

A fiatalember elfojtott egy sóhajt.

- Hát, nem kellemes, mégis örülök, hogy legalább a régi csa­ládi fészket megtarthattam. Onnét senki sem fog elzavarni, mert az összes birtokunk új tulajdonosa, ez a Lamprecht úr nem mu­tat érdeklődést a régi vár meg a várhegyen fekvő földdarab iránt. Hála istennek, értéktelennek tartja, ezért mondott le róla. Így legalább maradt számomra egy otthoni zug, ahol háborítatlanul a tudományos munkának szentelhetem magamat.

Dorrit halkan sóhajtott.

- Körös-körül minden föld Lamprecht úré, sajnos édesapám is teljesen eladósodott neki.

Lienhard von Ried fölegyenesedett, és megütközve nézett rá.

- Szóval Neustettenre is fáj a foga? - kérdezte komoran.

Dorrit viszonozta a pillantását, és Lienhard őszinte örömmel fedezte fel, milyen szépségesen csillog ez a leányszempár.

- Azt hiszem, édesapámra rájár a rúd. Az infláció óta súlyos veszteségeket szenvedett, de remélem, sikerül talpon maradnia. Igaz, hogy kénytelen volt jelzálogjogot bejegyeztetni Neustettenre Lamprecht úr javára.

A férfi elszörnyedt.

- Ez a fickó olyan, mint egy keresztespók - bökte ki mérge­sen. - Mindent behálóz, talán fél Thüringia is kevés lenne neki. Jó lesz, ha vigyáz az édesapja, mert amit ez az ember megkapa­rint, többé ki nem ereszti a markából. A saját bőrömön tapasztal­tam. Először kölcsönt tukmált rám, mert nem volt miből tanulnom, aztán az utolsó négyzetcentiméterig jelzálogot terhelt a birto­komra, végül ott maradtam üres kézzel. Fölvásárolta a jelzálog- hiteleket, amelyeket még apám kényszerült fölvenni, aztán bete­lepedett a birtokomra, nekem csak a várat meg a várhegyet hagy­ta. Fennhéjázó képpel ajánlotta föl nekem egykori tulajdonom mor­zsáit, és még szellemesnek szánt otrombá megjegyzéseit is le kellett nyelnem. No de túléltem, felejtsük el! Ez a jöttment kacsa- lábon forgó kastélyban terpeszkedik, de legalább nem kell látnom, mert a három kedves vén hársfa eltakarja azt az oldalt a szemem elől.

Dorrit együtt érzőn figyelte a férfi arcát, amelyen most egészen elkeseredett kifejezés ült.

- Nagyon is értem, mennyire fájdalmas ez önnek, mégis vigasz, hogy legalább otthoni földön élhet.

Lienhard megint letérdelt a leány mellé, és folytatta az epré- szést.

- Igen, én is ezzel vigasztalom magamat. Meg azzal, hogy Neustettenben még akadnak jó barátaim. Azonkívül távollétem hat esztendeje alatt gyűjtöttem egy kis összeget, amelyből gondtala­nul élhetek addig, amíg a munkámmal ismét pénzt nem kere­sek. Mi többet akarhat egy forgalomból kivont rablólovag?

A keserű tréfától megenyhültek a férfi feszült arcvonásai, és a két fiatal újra derűsen beszélgetett, élcelődött egymással.

Miután megtelt a kis kosár, befejezték a munkát.

- Epret is termesztek majd a várkertben - jelentette ki vállal- kozókedvűen Lienhard von Ried, miközben fölállt.

A leány bólintott.

- Helyes, édesapám biztosan ad majd néhány tövet, nekünk rengeteg van. Idén jó termés ígérkezik, ha nem lesz túl sok eső.

- Úgy látom, kegyedből ügyes kis gazdasszony vált.

- Az ember igyekezzék hasznosítani magát.

Lienhard elrévedve nézett rá: - Üde, ifjonti szépsége jólesően ha­tott rá.

- Azt hiszem, kegyed sok más téren is hasznot hajthat még a világon.

Dorrit elpirult a tekintetétől, és elindult vissza a házba. A fia­talember követte, amíg az almafához kikötött lovához nem értek. Ott Dorrit megállt, és megpaskolta a paripa nyakát.

- Szép állat. Hogy hívják?

- Vitéz! - felelte mosolyogva Lienhard.

A leány fölpillantott.

- Gyönyörű név egy lónak.

- Bátorítóan hangzik. Az én helyzetemben hátaslovat tartani voltaképpen aligha megengedhető fényűzés. Vitéz áráért motor- kerékpárt is vehettem volna, de gyűlölöm ezeket a zajos masiná­kat. És Vitéz mégiscsak érző lény.

- Csak nem azt akarja ezzel mondani, hogy teljesen egyedül lakik Riedburgban?

A férfi nevetett.

- Még az kéne! Nem, az én öreg Breitnerem meg a felesége, akik Riedburgban húzódtak meg, amikor nyakamba vettem a vi­lágot, szépen rendben tartottak mindent, és így lesz ez a továbbiak­ban is. Szeretném egyszer a szüleivel az otthonomban üdvözölni. Ámulhatnak majd, milyen lakályosan berendezkedtem! Még csipkefüggöny is van az ablakokon.

A szép szempárban meleg fény gyűlt.

- Örülök, hogy ilyen elégedett.

Egymás mellett ballagtak a ház felé, a ló mögöttük lépkedett, Lienhard kantárszáron vezette. Tovább beszélgettek mindenfélé­ről, csak arról hallgattak mindketten, milyen mély, csöndes öröm­mel tölti el őket ez az együttlét.

IV.

Időközben megjött a ház ura, és éppoly szívélyesen fogadta Lien­hard von Riedet, mint a felesége.

Természetesen ebédre is ott tartották. Éveken át fájdalmasan hiányolták a fiatalember kedves társaságát. Lund úr kissé zokon vette, hogy annyi ideig nem hallatott magáról, de Lienhard engesz­telőig fogta meg vendéglátója kezét.

- Ne nehezteljen rám, kedves Lund úr! Többnyire olyan vidé­keken időztem, ahol nincs postahivatal, és hónapok is eltelnek két postahajó érkezése között. Higgye el, sokszor gondoltam vágya­kozva az otthonomra, és Neustettenre is. Most pedig örülök, hogy újra hazajöhettem, és remélhetőleg éppolyan gyakran ellá­togathatok ide, mint azelőtt. Dorrit kisasszony már kilátásba is he­lyezte ezt, még az epernassolástól is megtartóztattam magamat, nehogy kiutasítsanak.

Utolsó mondata általános derültséget váltott ki, és szemrehá­nyásról többé szó sem esett. Bella asszony örült, hogy még egy személyt traktálhat, és Lund úr sem bánta, hogy végre komo­lyan szót válthat valakivel a saját házában, mint férfi a férfival, mert Neustetten eléggé kiesett a forgalomból, Karl Lamprecht társasága után pedig nemigen kepeckedett. Az intézője bármilyen de­rék és megbízható ember volt is, minden problémáját nem tudta megtárgyalni vele. A hölgyek is némi hiányt szenvedtek társaság­ban, a városba pedig ritkán jutottak el, de ők legalább ketten vol­tak.

Az ebédet pompás hangulatban költötték el. Bella asszony a vendég tiszteletére köztes fogásként sonkát és friss spárgát is beiktatott az ételsorba, mert tudta, hogy ez az ínyenceknek való zöldség a kedvence. A közösen szedett eper telj színhabbal került az asztalra, és Lienhard von Ried egészséges fiatalemberhez il­lő étvággyal evett.

Dorrit valamivel csöndesebb volt a szokásosnál, de a szeme vi­dáman csillogott. És nemcsak azért, mert észrevette, mennyire örülnek a szülei. Az ő fiatal szíve is repesett a boldogságtól. A lel­ke mélyén úgy őrizte Hardy úrfi emlékét, mint valami kedveset, szépet, amit elveszettnek vélt, mert nem hitte, hogy a fiatalember valaha is visszatér. Most pedig, lám, itt ült a szülei asztalánál, a külseje persze kissé megváltozott, a szája körüli kemény vonások a létért folytatott küzdelemről beszéltek, de mégis az ő régi, ked­ves, gyermekkori barátja volt, a kedves, jóságos mosolya is ugyanaz, meg a nyájas tekintetű, kék szeme is. Jó érzés volt ve­le szemben ülni, miként az is, hogy Lienhard von Ried életet hozott Neustettenbe, de még ennél is jobban esett az, ahogyan Dor­rit szemébe nézett, olyan nyájasan, mint még soha senki. Ez tüs­tént megdobogtatta a leány szívét.

Tovább nem töprengett azon az érzésen, amely akkor fogta el, amikor a kerítés fölött a fiatalember szemébe nézett. Nem akar­ta elemezgetni, magyarázgatni. Egyszerűen élvezte, hogy betöl­tötte a szívét, hogy még szebbé és gazdagabbá tette az életét.

És Lienhard von Ried? Ő is jókedvűen, boldogan figyelte a szép szürke leányszempárt, és újra meg újra örvendett, hogy a kicsi Dorritből ilyen elragadó ifjú hölgy lett. Egyszerre tudni vélte, mi volt az, ami hosszú tévelygés után végre ellenállhatatlanul haza- vonzotta. Mert az ódon rablólovagtanya a hegy tetején önmagá­ban véve aligha. Talán valami varázslat történt? Ma reggel, ami­kor először nyitotta ki a szemét tágas, de egyelőre még nagyon kezdetlegesen berendezett hálószobájában, rögtön azt kérdezte ma­gától, vajon miként jutott arra a gondolatra, hogy Riedburgban szállásolja el magát. Ezzel az erővel kényelmes, barátságos legény­lakást bérelhetett volna valami forgalmas nagyvárosban, ahol nem lett volna híján a szellemi pezsgésnek. Mert itt aztán nyoma sincs ilyesminek. Itt nap, mint nap csak bosszankodhat, amiért ez a Lamprecht úr terpeszkedik az ő ősi jussán, amelyet félig-meddig csalárdsággal kaparintott meg. Kedvetlenül kelt föl, de amint az étkezőbe lépett, amelyben az öreg Breitnerék már kora hajnalban szépen megterítettek, a rossz kedve nyomban elszállt. Reggeli után körbesétált a várban, és örömteli meglepetéssel tapasztalta, hogy még öt-hat helyiséget egé­szen otthonosan berendeztek, így akkora lakás állt a rendelkezé­sére, amilyet egy nagyvárosban semmiképpen sem engedhetett volna meg magának. Az egyik kisebb terem, amelynek ablakából kilátás nyílt az egész síkságra, eszményi dolgozószobának tűnt. Csak az ablakhoz kellett tenni az íróasztalt, amely kicsit hátrébb, a sarokban állt. A berendezést könyvespolcok, egy alacsony asz­tal és különféle ülőbútorok tették teljessé. Az ablakokon minde­nütt takaros függönyök, pedig Breitneréket alig néhány nappal elő­re értesítette várható érkezéséről.

Aztán már másnap fölkerekedett, hogy Neustettenbe lovagol­jon és megnézze, még mindig a régi barátsággal fogadják-e.

Szó se róla, úgy fogadták. De most a pajkos kicsi Dorrit helyett egy nyájas tekintetű, fiatal nő ült vele szemben, akinek az ajka kö­rül olyan bájos mosoly játszott, hogy Lienhard szíve megdobbant.

Egyszerre megfogalmazódott benne a kérdés, vajon odafönn, Riedburgban akad-e hely asszonynak.

Gyorsan elhessentette a gondolatot. Hogy juthatott eszébe ilyen oktalanság? Valószínűleg magát sem lesz könnyű eltartania. Riedburg legfeljebb egy agglegénynek való, nem ilyen finom, tö­rékeny teremtésnek, akit eddig féltő szülői szeretet vett körül.

Felszegte a fejét, kifejező ajka megfeszült, a sarkában ismét megjelent az éles ránc, amely kemény küzdelmekről tanúsko­dott.

A háziasszony asztalt bontott, az urak visszavonultak a házi­gazda szobájába, hogy dohányzás közben komoly férfiakhoz il­lő dolgokról társalogjanak.

Lund úr az íróasztala melletti fotelba ültette Lienhardot, ő maga az asztal mögött foglalt helyet, és odatolta vendégének a szi­vardobozt, majd elvett egy cigarettát.

- Nem a legnemesebb fajta, Hardy úrfi, olyat már rég nem en­gedhetek meg magamnak - jegyezte meg fanyar mosollyal.

Lienhard szivarra gyújtott, és elégedetten pöfékelt.

- Szívtam én már sokkal silányabb dohányt is, Lund úr, de úgy emlékszem, ön mindig ragaszkodott a kiváló márkákhoz. Ennyi­re rosszul megy a thüringiai mezőgazdaság, hogy már mindenféle élvezetről le kell mondania?

Az idősebbik férfi a homlokát ráncolta.

- Kedves fiatal barátom, engem már akkor alaposan megtépá­zott az infláció, mielőtt maga hat esztendeje külföldre távozott. Akkoriban azért nem beszéltünk erről, mert másoknak sem ment job­ban. Többről is le kellett mondanom, mint egy jó szivar. Isten a tudója, alaposan nekigyürkőztem, hogy újra egyenesbejussak, de hiába. Olyan az, mint amikor az ember mocsárba keveredik. Mi­nél inkább erőlködik, hogy kilábaljon belőle, annál mélyebbre süllyed.

Lienhard előrehajolt, és együtt érzően nézett az öregúr gondok barázdálta arcára.

- Csakugyan ilyen rossz a helyzet Neustettenben?

Lund keserűen fölnevetett.

- Még rosszabb, mint bárki gondolná, sokkal, de sokkal rosszabb, mint a családom hiszi. Szorongva nézek az idei aratás elébe. Ha nem takarítunk be kimagaslóan jó termést, akkor... De hát mi haszna erről beszélni, hiszen úgysem változtathatunk sem­min.

A fiatalember megfogta idős barátja kezét.

- Bizonyára túl sötéten lát, Lund úr. Jönnek még jobb idők, ha­bár az inflációs veszteséget aligha lehet bepótolni. Nézze, az el­múlt években jól kerestem, keveset költöttem, így körülbelül harmincezer márkát tettem félre. Szívesen segítek ezzel az összeg­gel, önnek csak annyi kamatot kell fizetnie, amennyit a banktól is kapok, azaz hat százalékot. Ebből meg kisebb munkáim tisz­teletdíjából meg kell tudnom élni, amíg befejezem a könyvemet.

Lund szeme könnybe lábadt.

- Kedves fiatal barátom, jólesik a segítőkészsége. Nagyon köszönöm, de nem fogadhatom el. Galádság lenne tőlem, mert a fáradságosan összespórolt pénzéből ideig-óráig talán a víz fö­lött tarthatnám magamat, de aztán azzal együtt süllyednék el. Magának elárulom, hogy állok. A markában tart ez a Lamprecht, aki az egész környéket, többek között a maga birtokát is megsze­rezte. Neustetten már legnagyobbrészt az övé. Ha kedve szottyan, bármikor megfojthat. Későn eszméltem rá, hogy alighanem ez a célja. A két első, nem jelentős összegű jelzálogkölcsönömet föl­vásárolta, most már teljesen a kénye-kedvétől függök. Ha úgy tetszik neki, a családommal együtt koldusként kotródhatok el Neustettenből.

Lienhard elszörnyedve hallgatta.

- Az isten szerelmére! Ez a gazember az utolsó garast is kiszi­polyozza belőlünk - mondta fojtott hangon.

- Úgy bizony. Én is tudom, hogy csak addig tart Neustettenben, amíg a megelégedésére gazdálkodom, amíg az uzsoraka­matot fizetni bírom. Ezért reménykedem úgy a jó termésben, mint az üdvösségben. Ha az nem sikerül, akkor Lamprecht szél­nek ereszt. Köszönöm, Hardy úrfi, hogy rám akarja bízni szerény tőkéjét, de csibész volnék, ha elfogadnám.

- Igaza van, ez a pénz is Lamprecht zsebébe vándorolna, az ön baján mégsem segítene. Istenem, hogy juthatott egy ilyen alak kar­maiba?

Lund kedvetlenül vállat vont.

- Hiszen tudja, mit művelt velünk az infláció. Teljes nyugalom­mal állampapírokba fektettem a vagyonomat, aztán elolvadt, mint hó a napon. Ehhez jött a rossz termés, a marhavész és más nehézség, amely ellen tehetetlen az ember. Szorult helyzetemben engedtem Lamprecht unszolásának, hogy pénzt fogadjak el tőle. De kifolyt a kezemből, mint a homok. Így ment addig, míg egy­re jobban el nem adósodtam neki. Most aztán úgy jár-kel álszent képpel, azt hihetném, maga a jámborság, de jól tudom, csak a legalkalmasabb pillanatot várja, hogy a nyakamra tegye a kést. Örülhet, Hardy úrfi, hogy csak magáról kell gondoskodnia. Egye­dül még csak elboldogul valahogy az ember, még a legmostohább viszonyok között is, de mi lesz a feleségemmel. Hát Dorrittal? Jobb sorsot szántam neki, amikor magamhoz vettem.

Lienhard meghökkenve kapta fel a fejét.

- Ezt meg hogy érti, Lund úr?

Az öreg végigszántott deres haján.

- Jaj, elszóltam magam. Na mindegy, maga úgysem fecsegi ki, megőrzi a titkunkat erre a rövid időre. Dorrit néhány nap múlva betölti a huszadik életévét, akkor úgyis mindent megtud majd. Nos, Dorrit nem vér szerinti gyermekünk, közel tizennyolc esztende­je fogadtuk örökbe. Ő nem tud erről, nem akartuk terhelni vele, amíg fel nem nő. Isten a tanúm, akkor sem szerethetnénk jobban, ha tőlünk származna. Ő is éppúgy szeret bennünket, mintha természetes szülei volnánk. Remélem, elég érett már ahhoz, hogy be­lássa ezt, és különösebb lelki megrázkódtatás nélkül tudomásul vegye a bejelentést, amelyet huszadik születésnapján teszünk. Előbb-utóbb meg kell történnie.

Lienhard döbbenten hallgatta.

- Élnek még a szülei?

- Nem, legalábbis az édesanyja már nem, mert a Keleti-tenger­be fulladt, túl mélyen beúszott.

Lund úr elmesélte az örökbefogadás előzményeit. Arról azon­ban nem szólt, hogy Maria Riemann öngyilkosságot követett el, miként arról is hallgatott, amit Dorrit édesapjáról tudott. Végül csak annyit mondott, hogy a leány apjának nyoma veszett, való­színűleg rég meghalt, mert azóta sem hallottak róla. Lienhard azonban az Öregúr kissé homályos előadásából jól érzékelte, hogy Lund nem akar mindent elárulni Dorrit apjáról. Úgy tett, mint aki elégedett a magyarázattal, és sajnálkozását fejezte ki, amiért Dorritot bizonyára fájdalmasan érinti majd, hogy csupán fogadott gyermeke hőn szeretett szüleinek.

- Egyáltalán muszáj megtudnia? - vetette föl a kérdést.

Lund úr bólintott.

- Bármi megtörténhet, máshonnét is megtudhatja, például, ha majd meghalunk, vagy más alkalomból. Akkor már jobb, ha tőlünk értesül róla.

Az urak azután témát váltottak. Amikor azonban visszatértek a hölgyekhez, Lienhard más szemmel nézett Doiritra. Most már tudta, hogy a leány egy napon talán még nehezebb helyzetbe ke­rül, mint amilyet ő kínálhat neki a lovagvárban, amely még sok viharral dacolhat. Megnyugvással töltötte el a gondolat, hogy Riedburg egyszer menedéket nyújthat Dorritnak és a szüleinek.

Lund úr ismét nyugodt arcot mutatott. Lienhard élénk esz­mecserébe merült a hölgyekkel, és búcsúzáskor megígértette ve­lük, hogy a napokban meglátogatják, mihelyt Riedburgban min­dent elrendezett. Viszonzásul a szavát adta, hogy gyakran tiszte­letét teszi Neustettenben. Ez nem is esett nehezére.

Csaknem egy hét telt el Lienhard von Ried hazaérkezése óta. Ezalatt többször is benézett kedves szomszédaihoz, és Lundék mára, vasárnapra ígérték, hogy uzsonnaidőben ellátogatnak hozzá. Közte és Dorrit között igen szívélyes kapcsolat alakult ki, de ez egészen más volt, mint a korábbi. Akkoriban folyton csak évődtek egymással, kergetőztek, fára másztak. Most felnőttként visel­kedtek, de úgy, mint két bizalmas jó barát. Egyikük sem sejtette, mekkora erőfeszítésébe telik a másiknak is a baráti viszony ha­tárai között maradni. De mindketten uralkodtak magukon, nem árulták el érzéseiket.

Lienhard von Ried ott várakozott a három terebélyes hárs alatt, amely a százados falak tövében zöldellt. A fák árnyékában asztal és néhány szék állt, Lienhard szép időben itt szokott reg­gelizni. Breitnerné csinos, tarka uzsonnaabrosszal terítette meg az asztalt, a kávéscsészék között jókora kuglóf illatozott, amelyet teg­nap sütött, hogy a gazdája megvendégelhesse a látogatókat. Büsz­ke is volt ínycsiklandó remekművére. Lienhard virágot szedett, s az asztal közepére állított vázában szépen elrendezte a csokrot.

- Minden rendben lesz így, Ried úr? - kérdezte Breitnerné.

A fiatalember mosolyogva bólintott.

- Nem vallunk szégyent. Csak még egy jó kávét főzzön, de sok szeretettel, olyan igazi vasárnapi kávét!

Az asszony szinte sértődötten felelt.

- Másmilyet nem is tudnék!

Breitner most lépett ki a házból. Régi, de még jó állapotban lé­vő libériát viselt. A gazdája nevetve mustrálgatta.

- Hű, Breitner, honnét kotorta elő ezt a díszes gúnyát? Komo­lyan mondom, úgy fest benne, mint valami fényes uraság belső inasa.

- A feleségem tette el annak idején naftalinba, Ried úr, napok óta szellőztettük. Most kivasalta, és ahogy a fiatalúr is láthatja, egész jól illik rám. Mindig csak akkor hordom majd, ha vendé­get tetszik fogadni, máskor nem.

- Hát arra ritkán kerül sor, úgyhogy jó sokáig viselheti még ezt a pompás darabot. Nahát, Breitner, hogy mi mindent elő nem varázsolnak Riedburg rejtett tartalékaiból! Már-már gazdagnak ér­zem magam.

- Az is tetszik lenni, Ried úr, akadnak sokkal szegényebbek is manapság. De úgy hallom, jön a neustetteni kocsi.

Lienhard futva megkerülte a várat, hogy vendégei elébe men­jen. A bejáratnál megállt, és kisvártatva fel is tűnt a neustetteniek gépkocsija, amelyben a sofőrrel együtt négy személy foglalhatott helyet. Nem volt éppen előkelő automobil, a nagyobbikat Lund úr eladni kényszerült, most be kellett érnie ezzel a kisebb és régebbi járművel.

Lund úr elegáns ívben a várkapuhoz kanyarodott, amely fölött ott ékeskedett a Riedek kőbe faragott nemesi címere.

Lienhard fürgén előlépett, hogy fogadja vendégeit. Illedelme­sen Bella asszony keze fölé hajolt, megcsókolta, aztán kézfo­gással üdvözölte Dorritot, miközben a szemük összevillant, majd Lund urat is köszöntötte. Bevonultak a házba.

Lienhard vidáman tereferélve vezette körbe Lundékat a várban, azok pedig ámulva dicsérték a lakályosan berendezett szobákat.

Dorrit élénk érdeklődéssel szemlélt meg mindent, csodála­tosnak találta Riedburgot, amely mintha egy régi meséből került volna ide.

- Valóban tetszik az én ódon rablólovagtanyám, Dorrit kis­asszony? - kérdezte a fiatalember.

A leány lelkesen bólogatott.

- Hogyne tetszene, éppen azért, mert minden szöglete a múl­tat idézi. Most már egészen megnyugodtam, hogy otthon érezhe­ti magát itt.

- Talán nyugtalankodott?

A leány kissé elpirult.

- Hát igen, attól féltem, nem bírja sokáig itt, és hamarosan új­ra elkívánkozik.

- Nem, a csavargásból már elég, szeretnék végre gyökeret ereszteni. Nekem tökéletesén megfelel itt, de meglep, hogy kegyed is barátságosnak találja ezt a hajlékot, Dorrit kisasszony. Neustet- tenben mégiscsak egészen más környezethez szokott. Valóban el tudná képzelni, hogy idéfönt otthon érezze magát?

- Ha Neustettenben nem lakhatnék, itt is nagyon tetszene.

- Ezt én is elmondhatom - vetette közbe Bella asszony. - Szerintem éppolyan vadregényes hely, amilyen takaros. Koráb­ban már jártam egyszer itt, de akkor nem hittem volna, hogy ilyen szépen be tud rendezkedni a várban.

- Ezt a jó Breitneréknek köszönhetem. Ha nem hoztak volna mindent rendbe, akkor elég rideg szállás lenne. Magam is egészen megdöbbentem, mi mindent bűvészkedett össze itt ez a két hűsé­ges öreg. Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy ilyen kényel­mes, hatszobás lakás áll majd rendelkezésemre. Hálószoba, étke­ző, nappali, dolgozószoba, sőt, két vendégszoba is akad, ha kell. Breitner a háló melletti kis helyiségbe egy kádat is beállított, úgyhogy naponta hideg fürdőt vehetek. Szóval, semmi luxus nem hiányzik. A fürdőszoba ezenkívül sötétkamraként is használ­ható, ha fényképeket akarok előhívni, mivel ablaka nincs. A lo­vamnak szerény, de széltől, esőtől védett istálló jutott. És ez a pá­ratlan kilátás! Ugye, hogy mindennek ellenére irigylésre méltó vagyok?

Willi Lund sóhajtva bólintott.

- Valóban az, Hardy úrfi!

A hölgyek az ablakhoz léptek, és megcsodálták a szép kilátást.

Ezután Lienhard kivezette a vendégeket a vár mögötti kertbe, megmutatta a veteményest, amelyet Breitner a gazdája hosszas tá­volléte alatt művelt meg. Néhány virágágyást is kialakított, és Lien­hard elmesélte, hogy a kert megnagyobbítását tervezi. Lund úr készségesen felajánlotta, hogy vetőmaggal és palántákkal segíti. A fiatalember epret is akart ültetni, hely volt bőven, a többi a nap­sütésen múlt.

Lienhard vállalkozó szelleme felvillanyozta a látogátókat. Iga­zi vasárnapi jókedvvel nevetgéltek, tréfálkoztak, néhány órára még Lund úr is megfeledkezett a gondjairól.

Letelepedtek a hársak kellemes árnyékában, és Breitner kivá­ló kávét szolgált föl nekik. Lienhard örvendezett, látván, hogy a vendégei derekasan nekiláttak a kávénak s a kuglófnak. Breitner is rettentően örült, sugárzó arccal számolt be feleségének, aki higgadtan válaszolta:

- Jól tudjuk, mivel tartozunk az úrfinak. Nem fogunk szé­gyent hozni a háztartására, igaz-e, öregem?

A vendégek addig maradtak, míg a nap el nem tűnt a fák ko­ronája mögött. Akkor fölszedelődzködtek, és Bella asszony így búcsúzott, miközben Lienhard a kocsiba segítette:

- Kedden elvárjuk egy csésze forró csokoládéra, Hardy úrfi. Ott a helye Dorrit születésnapján.

A fiatalember egy pillantást vetett a leányra.

- Nem fogok hiányozni, drága Lund asszony. Megfelel, ha négy órakor érkezem?

Tudta, hogy Dorrit ezen a napon értesül majd a szüleitől arról, hogy csupán fogadott gyermekük, időt akart tehát hagyni nekik a bizalmas beszélgetésre.

- Hogyne, Hardy úrfi, négy órakor szeretettel várjuk - vála­szolta Bella asszony.

Lienhard figyelte a kocsit, amíg el nem tűnt a szeme elől. Dorrit egyszer visszaintett, és a fiatalember érezte, hogy a szíve hevesebben kezd dobogni. Örült, hogy Dorrit jól érezte magát Riedburgban, mert folyton arra gondolt, hogy Karl Lamprechtnek hatalmában áll földönfutóvá tenni a leányt és a szüleit. És hogy ezzel a hatalommal élni is fog, abban Lienhard nem kételkedett. Tudta, hogy Lamprecht nem az az ember, aki nagylelkűen lemond másoktól kicsikart jogairól.

Visszaballagott a dolgozószobába, hogy még néhány órát munkával töltsön. Amikor Breitner vacsorázni hívta, így felelt:

- Hozzon egy csésze teát meg egy-két szendvicset, Breitner, nem szeretném abbahagyni a munkát. És mondja meg a feleségé­nek, köszönöm, hogy így kitett magáért ma délután. Maguk ketten pótolhatatlanok a számomra, Breitner, a segítségük nélkül egészen elhagyatottnak érezném magamat idefönt.

Az öreg csontos arca felragyogott.

- Mink is örülünk, fiatalúr, hogy haza tetszett jönni, és kimu­tathatjuk a hálánkat mindazért, amit értünk tett.

- Ugyan, mit tettem én magukért, Breitner?

- Hát födelet kaptunk a fejünk fölé, amikor a többiekkel együtt kitessékeltek bennünket a kúriából. Az a Lamprecht leromboltat­ta, és a magunkfajta öregekre nem tartott igényt. Pazar kastélyt építtetett magának a régi ház helyén, de nem hiszem, hogy jól érezné magát benne. Biztos furdalja a lelkiismeret, amiért annyi em­bert boldogtalanná tett.

- Nem az a fajta, akinek árthat a lelkiismeret-furdalás, Breit­ner. Annak meg nem kell olyan nagy feneket keríteni, hogy idefönt lakhatnak. Örültem, hogy valaki vigyáz a házra. A feleségé­vel gyönyörűen rendben tartottak mindent! Pedig közben napszá­mosnak is el kellett szegődniük, hogy keressenek valamit, hisz az első időben még azt a pár márkát sem tudtam fizetni, amit később módomban állt. Szóval, mondja meg az asszonynak, Breitner, hogy köszönök szépen mindent! Aztán hozzon néhány falatot és egy csésze teát, utána lepihenhetnek.

Breitner teljesítette az utasítást. Lienhard késő éjszakáig foly­tatta a munkát. Mindig is szorgalmas volt, de most valami arra sar­kallta, hogy még törekvőbben, serényebben dolgozzék. Érezte, előbbre kell jutnia, mert nem érheti be azzal, hogy saját magáról gondoskodni tudjon.

V.

Lundék hazafelé menet elhaladtak a terjedelmes, kastélyszerű épület előtt, amelyet Lamprecht emeltetett magának. A fák között látták is, hogy elegáns nyugágyban pihen a virágdíszes teraszon, ahol színes vászonernyőket feszítettek ki, és néhány inas futko­sott drága libériában, hogy kiszolgálja őuraságát. Willi Lund csak futó pillantást vetett rá, de Bella asszony figyelte, amíg csak lehetett. Nagyon tetszett neki Lamprecht úr új háza, csak belül­ről találta itt-ott túldíszítettnek. A házavatásra valamennyiüket meghívták, és akkor mindent érdeklődve tekintett meg.

Dorrit viszont a nyári melegben is megborzongott Lamprecht láttán. A gazdag férfi mindig ezt a feszélyező érzést váltotta ki be­lőle. Óhatatlanul arra gondolt, hogy Hardy úrfi keresztespókhoz hasonlította. Csakugyan, olybá tűnt előtte, mint egy undorító, potrohos, mindent bekebelező pók. Ösztönösen félt tőle, bár nem tudta megindokolni, mert Lamprecht mindig nagyon figyelmesen, előzékenyen és barátságosan bánt vele. De a tekintete, az mindig olyan érzést keltett benne, mintha védekeznie kellene valami is­meretlen veszély ellen.

Sajnos az utóbbi időben elég gyakran látogatott Neustettenbe, és olyankor mindig kereste az alkalmat, hogy hosszasan elbeszél­gessen a leánnyal, s olyan bókokkal halmozza el, amelyeket Dor­rit legszívesebben meg sem hallott volna. Meg is mondta volna neki, de tudta, hogy a férfi szívességeket tett az apjának. Ezért tő­le telhetőleg elrejtette ellenszenvét.

Gondolatai most gyorsan tovaszálltak Lamprechttől, ismét Riedburg jutott az eszébe. Boldog volt, hogy Hardy úrfi olyan szé­pen berendezkedett odafönt, így nem fog elvágyódni. Bárcsak so­ha többé ne menne el! Azt mondta, hogy most már örökre itt marad, csak hébe-hóba kell a munkája miatt néhány napot Ber­linben töltenie.

A riedburgi látogatással elégedetten és a gondolattól, hogy már kedden ismét láthatja Hardy úrfit, egészen felvillanyozva ért haza szüleivel Neustettenbe. Otthon jelentették nekik, hogy Lamprecht úr ott járt, a nagyságos úrékat kereste.

- Már megint? - kérdezte Bella asszony, s ezzel elárulta, hogy ő sem lelkesedik Lamprecht úr látogatásaiért. Willi Lund azon­ban összevonta a szemöldökét, és Dorrit arra gondolt, milyen szerencse, hogy a szomszéd nem találta őket itthon.

Másnap délelőtt Dorrit kilovagolt az édesapjával a földekre. Szenvedélyévé vált a lovaglás, Lund úrnak pedig, bármennyire szorult helyzetben volt is, nem volt szíve eladni a leány hátasát. Dorrit nem sejtette, hogy a jelenlegi körülmények között fényűzés hátaslovat tartani. Gyanútlanságában örült minden lovaglásnak, annál is inkább, mert néhányszor összetalálkozott Hardy úrfival, aki mindig elkísérte egy darabon az ő Vitéze hátán.

Apjának a mezőről a vasútállomásra kellett mennie, hogy felügyelje egy marhaszállítmány bevagonírozását. Dorrit tehát el­búcsúzott tőle, és hazaindult.

Útközben újra meg újra reménykedve nézett körül, hátha ismét összefut Hardy úrfival, tekintete vágyakozva szállt a távolban emelkedő Riedburg felé. De titkos kívánsága ma nem teljesült.

Épp be akart fordulni az erdőbe, amely Neustetten és Lamprecht úr birtokai között terült el, amikor a fák alatti ösvényen Karl Lamprecht tűnt elő. Egyébként sem nyújtott valami szívde­rítő látványt, de amikor behemót teste esetlenül billegett a nagy­darab lovon, akkor még kevésbé tetszett Dorritnak. Rögtön lát­szott rajta, hogy csak kivagyiságból száll nyeregbe. Semmi ked­ve sincs a lovaglás nemes időtöltéséhez, csak azért gyakorolja, mert nagybirtokosként néha be kell mutatnia, hogy ehhez is ért, különben elveszítené minden tekintélyét. Fiatalkorában a nyereg helyett egy pénzkölcsönző írópultja mellett üldögélt, és kileste a főnöke fortélyait, megtanulta, miként szedheti meg magát az em­ber mások rovására. Már abban az időben is égett a vágytól, hogy meggazdagodjék, de akkoriban nem is álmodta volna, hogy egyszer tehetős földbirtokosként lóháton fog parádézni.

Mihelyt azonban egy kisebb összeget félretett, és azzal megütött egy húszezer márkás lottónyereményt, elkezdte - lehetőleg ma­gas kamatra - kikölcsönözni a pénzét. Ezzel alapozta meg a va­gyonát. A vagyonszerzés során nem nagyon válogatott az eszkö­zökben, így gyorsan meg is tollasodott. Mostanára Thüringia leggazdagabb emberének számított, pompás úri lakban pöffeszkedett, népes cselédséget, autókat, hátaslovakat meg más effélét tartott, és közben - érdekeit állandóan szem előtt tartva - hihetet­len összegeket söpört be.

Jelszavához híven - „A gazdagság akkor sem szégyen, ha mégoly becstelen úton jutunk is hozzá” - azok közé tartozott, akik­nek a kapzsiságát soha semmi sem elégítheti ki. Ez a bírvágy kiült az ábrázatára, mely az idő múlásával sem lett éppen szebb. Bő­ven akadtak olyanok, akik Lundékhoz és Lienhard von Riedhez hasonlóan, ki nem állhatták, de ezt nem sejtette. Mivel most megengedhette magának, hogy a legfinomabb öltönyökben, a legdrágább cipőkben járjon, előkelően komornyikot tartson, és na­ponta rózsavízzel illatosított fürdőt vegyen, ellenállhatatlanul jó­vágású fickónak képzelte magát, mivel pedig korábban elmu­lasztotta, hogy nőkkel foglalkozzék, most iparkodott bepótolni az elmaradást. Végre meg akart házasodni, családot alapítani, hogy örökösének a gazdagságán kívül a pénzszerzéshez való tehetsé­gét is továbbadhassa. Természetesen csakis szép és előkelő nőt kívánt oltár elé vezetni, mert tudat alatt mégiscsak érezte, hogy a fe­leségének kettejük helyett kell előkelőnek lennie, mivel ő igen­csak hiányt szenved ezen a téren. Mialatt a környéken egyik in­gatlant a másik után csapta a saját birtokához, feltűnt neki Dor­rit Lund. A leányra esett a választása, mert szép volt, elbűvölően kecses, és pontosan az a feltétlen előkelőség sugárzott a lényéből, amelyet ő keresett. És mivel talán nem volt még egészen biztos a dolgában, ráadásul Neustetten zsíros és kívánatos zsákmánynak ígérkezett, hozzálátott, hogy behálózza, teljesen a hatalmába ke­rítse Willi Lundot. Csak azután akart előrukkolni házassági szán­dékával, hiszen jól tudta, hogy az óhaja parancs lesz, amennyiben Lund úr nem akar nincstelenné válni.

Dorritnak természetesen fogalma sem volt Lamprecht tervei­ről, de kifinomult érzékkel ösztönösen felismerte benne a go­nosz embert. Azt is tudta, hogy az uzsorás üldözte el az otthoná­ból Lienhard von Riedet, tehát épp eleget tudott ahhoz, hogy megvesse. Azt nem sejtette, hogy okkal félhetne is tőle.

Ha csak lehetett, kerülte a vele való találkozást, ma azonban nem térhetett ki az útjából anélkül, hogy meg ne sértette volna. Ezt pedig nem tehette az apja hitelezőjével.

Lassan poroszkált tovább. Látta, hogy az izzadt arc elvigyorodik, amint megpillantja.

- Jó reggelt, mélyen tisztelt, nagyságos szépkisasszony! Nem is sejtettem, hogy a jó szerencse az utamba hozza - köszöntötte mézesmázosan a férfi, miután megállította mellette a lovát. Szí­vesen elkapta volna a leány kezét, hogy összevissza csókolgas­sa, ha nem ült volna olyan bizonytalanul a nyeregben.

Dorrit már nemegyszer bosszankodott amiatt, hogy Lamp­recht mélyen tisztelt szépkisasszonynak szólítja. Szívesen kö­zölte volna ezt vele, de édesapjára való tekintettel erőt vett ma­gán, és higgadtan csak ennyit mondott:

- Jó reggelt, Lamprecht úr! Nem hinném, hogy a velem való találkozás szerencse az ön számára.

- De még mennyire az, és ezt bizonyára magácska is tudja. So­ha nem csináltam titkot belőle, hogy imádnivalónak tartom magácskát.

A férfi önelégülten heherészett, mert azt hitte, csudára kivág­ta a rezet a bókolásával. Ez a minden hájjal megkent ember nők­kel szemben többnyire úgy viselkedett, mint az elefánt a porce­lánboltban. Dorrit is így érezte. Büszkén és elutasítóan kihúzta ma­gát, biccentett, és tovább akart indulni, de Lamprecht nevetve elkapta a gyeplőt.

- Nem, nem, így nem szökhet meg előlem! Meg kell enged­nie, hogy egy darabon elkísérjem.

A leány hidegen végigmérte.

- Vegye el a kezét, Lamprecht úr, a lovam ingerlékeny, és nem viseli el, hogy idegenek fogdossák.

A földbirtokos megint nevetett.

- Ezt nem vehetem rossz néven a lovától - mondta, és vissza­húzta a kezét. - De magácska ugyebár megengedi, hogy egy da­rabon a kíséretébe szegődjek?

Dorrit tudta, hogy Lamprecht ügyetlen, bizonytalan lovas. Megvillant a szeme, rájött, miként szabadulhat meg tőle gyorsan anélkül, hogy udvariatlannak tűnne.

- Jó, de tartania kell velem a lépést, mert sietnem kell haza.

Mire a férfi felocsúdott, Dorrit megsarkantyúzta a lovát, és el­vágtatott. Lamprecht megpróbált mellette maradni, méltatlanko­dott a gyors iram ellen, de a leány látszólag önfeledten visszane­vetett rá.

- Rajta, Lamprecht úr! Versenyezzünk egy kicsit! - kiáltotta.

A férfi hamar föladta. Semmi kedve sem volt a nyakát szeg­ni, ezt az ördögadta fehérnépet meg úgysem tudta utolérni. Verej­tékben úszva fogta vissza a lovát, és eléggé megütközve bámult Dorrit után. De aztán újra elbűvölte a leány vidámsága, és nem is sejtette, hogy valójában menekül előle. Lassan, komótosan üge­tett a nyomában, és mire kiért az erdőből, a leány már jócskán előt­te járt a Neustettenbe vezető úton. Akkor Dorrit hátrapillantott, mert félt, hogy kellemetlenséget okozhat az apjának, barátságo­san intett a lovaglópálcájával, és megállás nélkül továbblova­golt.

Lamprecht fontolgatta, elmenjen-e Neustettenbe, hogy megis­mételje a tegnapi látogatást, vagy inkább visszaforduljon. Az utóbbit választotta, mert egyrészt hosszúnak találta az utat, más­részt úgy vélte, az asszonynépet nem szabad túlzottan élkápatni. A kicsike úgysem sejti, micsoda szerencse vár rá, de mintha már egy kicsit kezdene kacérkodni.

El nem tudta képzelni ez a pénzeszsák, hogy akad nő, aki ha­boznék feleségül menni hozzá. Már jó néhányan megpróbáltak ráakaszkodni, ezért szilárd meggyőződése volt, hogy Dorrit is csak kéreti magát, mert így akar még kívánatosabbnak feltűnni.

Pedig ő már így is majd megveszett a szép leányért. El is ha­tározta, hogy megkéri Dorrit kezét, méghozzá már a közeli napok­ban. Nem vár tovább alkalmas pillanatra, inkább erélyesen tör a célra.

Dorrit örült, hogy megszabadult tőle. A vágtától megkönnyeb­bülten ért haza, leugrott a hátasáról, egy lovászra bízta, és meg­kereste az édesanyját, aki a nappaliban varrogatott. Rögtön a nyakába borult.

- Ó, mami, ez a Lamprecht olyan utálatos ember!

Elmesélte, miként szabadult meg nemkívánatos lovagjától, majd így folytatta:

- Jaj, anyám, ha nem tudnám, hogy szívességet tett a papának, határozottan rendre utasítanám, de hát az efféle alakokra is tekin­tettel kell lennünk.

Bella asszony nem sejtette ugyan, mennyire lekötelezettje a fér­je Lamprechtnek, de azt tudta, hogy pénzt kapott kölcsön tőle. Fel­sóhajtott.

- Bizony, jobb, ha nem bosszantod föl.

- Ó, mami, tulajdonképpen ő bosszant engem a tolakodásával. Talán azt hiszi, aki gazdag, ilyesmit is megengedhet magának. Sze­retnék jól beolvasni neki.

Dorrit megcsókolta az édesanyját, a szobájába sietett, és átöl­tözött. Néhány perc múlva egyszerűségében is csinos háziruhá­ban tért vissza. Kettesben szorgoskodtak tovább, és kézimunkázás közben eldiskuráltak mindarról, ami a szívüket nyomta.

Aznap este, miután Dorrit nyugovóra tért, Lundék még sokáig fenn maradtak. Elő akarták készíteni az ajándékokat a másnapi fel­köszöntéshez. Arról beszélgettek, miként közöljék Dorrittal, hogy nem vér szerinti gyermekük. Kissé aggódva néztek egymás sze­mébe, mert érezték, hogy ez mindenképpen megrázkódtatást je­lent majd a leánynak.

Ma este végre Lund úr is rászánta magát, hogy feltárja hitve­se előtt, mennyire eladósodott Lamprechtnek.

Bella asszony mindig bátran viselte a nehézségeket, nem ve­szítette el a fejét, de amit most kellett hallania, az mázsás súllyal nehezedett a szívére. Tudta, hány embert forgatott ki már kö­nyörtelenül mindenéből Lamprecht. Tőle senki sem remélhetett kíméletet. De Lundnét ez nem annyira saját maga, mint inkább Dorrit meg az ura miatt aggasztotta. Elárulta a férjének, mit me­sélt a leányuk az erdei találkozásról. Willi Lund a homlokát rán­colta.

- Isten ments, hogy tényleg Dorrit után törje magát, mert ak­kor magától értetődően még jobban visszaél a hatalmával. Ilyen alaknak nem szolgáltathatjuk ki Dorritot!

- Semmiképpen, Willi, nem is beszélve arról, hogy Dorrit nem is engedné magát. Irtózik ettől az embertől, és nagyon ural­kodnia kell magán, hogy erélyesen rendre ne utasítsa. Ezt termé­szetesen szeretné elkerülni, mert tudja, hogy Lamprecht a hitele­ződ.

A férfi végigszántott ritkuló haján.

- Ha tudnád, mennyire bánt, hogy tartozom ennek a bitangnak, de már akkor felvásárolta a Neustettenre terhelt jelzáloghiteleket, mielőtt kapcsolatba kerültem volna vele. Egészen a markában va­gyunk, és ha akarja, kiseprűzhet bennünket innét. Mi lesz akkor veletek?

Elszorult a szíve, de a felesége bátorítóan mosolygott rá.

- Ne búsulj, Willi, hála istennek, még erősek, egészségesek va­gyunk, Lamprecht nem tehet okosabbat, mint hogy meghagy té­ged a birtokon. Kigazdálkodod neki a kamatot, ez neki semmi fá­radságába sem kerül. A jó Isten majd segít, hogy a földünkön ma­radhassunk. Ne félj a jövőtől, Willi, én sem lógatom az onomat. Dorritra is mindig számíthatunk. Jusson eszedbe, milyen szánal­mas helyzetbe került hat %e Hardy úrfi. Azt hittük, vége szegény nek. Most meg viszonylag kényelmesen, gondtalanul él Ried­burgban.

Willi Lund sóhajtott.

- Igen, ott van neki a lovagvár és a hivatása, amelyből elég jól megélhet. Ráadásul csak magáról kell gondoskodnia. De mi lesz velünk?

Az asszony megrázta a férje vállát.

- Ej, Willi, nem ilyen kishitűnek ismerlek! Isten akarata elle­nére egy veréb sem esik le a tetőről.

Lund gyöngéden a karjába vonta.

- Így beszél az én bátor, derék feleségem! Én meg már egé­szen kétségbeestem. Eddig csak attól kellett félnem, hogy Neu- stetten nem jövedelmez eleget a magas kamat törlesztéséhez. Mi már olyan igénytelenek lettünk, hogy a magunk számára alig kell valami. De most itt a másik gond. Ha Lamprecht tény­leg Dorrit kezét akarja, ő viszont elutasítja, akkor ez az alak, amennyire ismerem, képes aljas bosszút állni, hogy mindannyiun­kat tönkretegyen.

Szavai riadalommal töltötték el az asszonyt. Egyszerre ő is ag­gódni kezdett, de nem akarta mutatni a férje előtt.

- Kísérteteket látunk, Willi, ez az ember biztos csak ostoba tré­fát akart űzni Dorrittal. Nyilván gazdag nőt keres magának, mert bármilyen sok is a pénze, semmi sem elég neki.

- Én is ebben reménykedem, Bella. De most tegyük el magun­kat holnapra. Dorritot illetően már mindenben megegyeztünk.

Lefeküdtek hát - lélekben nagyon leverten, de színleg nyugod­tan és bizakodóan.

VI.

Amikor Dorrit másnap reggel fölébredt, hunyorogva nézett körül. Mi is van ma, aminek örülnie kellene? Mert ez valamiért külön­leges nap... Hát persze, a születésnapja! Már húszéves. Elmoso­lyodott. Hm, igazán tiszteletre méltó kor! Ideje végre megko­molyodnia. Majd inkább holnaptól, ez a születésnapja, délután jön.

Hardy úrfi uzsonnára, és biztos hoz egy szép csokrot a várkert­ből.

Kiszökkent az ágyból, magára kapta a fürdőköntösét, és sietett a kert végében zubogó folyócskához. Vidáman megmártózott a vi­zében, úszott is egyet, de nem akkorát, mint máskor, mert most nem ért rá. A huszadik születésnapján temérdek fontos dolga is van az embernek.

Hogy milyen fontos dolog vár rá, azt persze még nem sejtet­te. Jókedvűen szaladt ki a partra, a kis fürdőházban levetette a hi­bátlan alakjára simuló, nedves fürdődresszt, ismét a köntösébe bújt, és a kerten át sietett vissza a házba.

A konyhaablakból már hallotta az édesanyja hangját, egyúttal a friss kávé meg a sütőből éppen kivett kalács egymással keve­redő, csábító illata is megcsiklandozta az orrát. Összefutott a szájában a nyál - születésnapi kalács és születésnapi kávé, de jól fog esni az üdítő fürdőzés után!

Tíz perc múlva megjelent a nappaliban. A szülei az ajándékok­kal megrakott asztal előtt várták. Előbb az anyja karjába röpült, aztán megcsókolta az apját is.

- Jó reggelt, mami! Jó reggelt, papi! Íme, előállt a születésna­pos! Teljesen egyetértek azzal, hogy ma a szokásosnál is jobban kényeztettek, és minden földi jóval elárasztotok, mint látom.

Lundné könnyes szemmel vezette az asztalhoz, amelyen ter­mészetesen csupa szükséges és hasznos holmi sorakozott. Hiába­valóságokra Neustettenben nem jutott pénz. De még a legszeré­nyebb darab is azt a szeretetet sugározta, amellyel ez a derék há­zaspár viseltetett nevelt leányuk iránt. És Dorrit hálás ujjongása jelezte, hogy ugyanolyan jó szívvel fogadott mindent, ahogy ad­ták.

A leány nem győzte ölelni, csókolni a szüleit, örömében kör­betáncolta az asztalt. Miután valamelyest lecsillapodott, felléle­gezve indítványozta:

- Most pedig reggelizzünk, az orrom válogatott finomságokat ígér.

A szüleibe karolt, és átvitte őket az étkezőbe, ahol ünnepélye­sen terített asztal várt rájuk. Lundék láthatólag megrendülten néztek egymásra, mintha azt akarnák kiolvasni egymás könnyes szeméből: Ugyanolyan marad-e hozzánk a mi Dorritunk, ha meg­tud mindent, nem borul-e ránk árnyékként halott édesanyjának em­léke?

De tőlük telhetően uralkodtak magukon. Reggeli után akarták közölni az igazságot Dorrittal.

A leány fiatalos jó étvággyal látott hozzá. Dicsérte a finom kalácsot, a zamatos kávét, „kész költemény!”-nek nevezte a tejszínhabot, és - a feltétlen szeretetet érző gyermek egoizmusával észre sem vette, hogy szülei csak feszengenek, nem úgy vesznek részt a lakomában, szinte hozzá sem nyúlnak a jó falatokhoz.

Vidáman fecsegett, a maga derűs módján szóba hozta, hogy Hardy úrfi jön uzsonnára, meg hogy az új ruháját veszi fel, ame­lyet a szüleitől kapott.

Reggeli után Lundék komolyan, bátorítóan néztek egymásra, majd visszamentek a nappaliba. Dorrit még egyszer szép nyugod­tan megcsodálta az ajándékokat, ismét hálásan borult szülei nya­kába, és megcsókolta őket.

Végül azonban Lund úr megfogta a leány kezét, kettejük közé ültette a díványra. Dorrit átkarolta őket, az anyja pedig resz­kető hangon szólalt meg:

- Szeretném tudni, mindig elégedett voltál-e a sorsoddal.

A leány meghökkenve nézett rá.

- De anyukám, hogy jut eszedbe ilyesmi? Hiszen mást se csi­náltatok, csak széppé és könnyűvé tettétek az életemet. Ha vala­ha gondot okozott nekem valami, hát az, ha benneteket gondter­heltnek láttalak, vagy megbetegedtetek, ami hál' istennek ritkán fordult elő.

- Tehát mindig elégedett voltál a szüleiddel? - faggatta az apa, mert érezte, hogy a feleségének elakad a szava.

Dorrit most a férfi felé fordult, nevetve arcon csókolta, és paj­kosan felelte:

- Olyan furákat kérdeztek ma. Melyik gyerek lehet elégedett a szüleivel, ha én nem?

- Akkor sem kívánnál magadnak más szülőket, ha a jövőben nagyon szerényen kellene élned?

A leány könnyes szemmel ölelte át az apját.

- Hát ez nyomaszt benneteket? Egész reggel éreztem, hogy va­lami nincs rendjén. Ki se láttok a gondokból, attól féltek, hogy azok tovább súlyosbodnak, én pedig nem akarok osztozni bennük? Édes, drága szüleim - bújt most az anyjához, aki könnyeivel küszködött történjék bármi, mindent elviselek veletek, szeret­jük egymást, összetartozunk, és ha ti már nem bírjátok erővel, én elég fiatal és erős vagyok, hogy segítsek nektek. Ne féljetek, én sem veszítem el a bátorságomat. Majdcsak boldogulunk.

A házaspár szívét elöntötte a meghatottság, az apa pedig így felelt:

- Meglehet, Dorrit, hogy súlyos gondok jönnek, de ma, a szü­letésnapodon ne beszéljünk erről. Valami mást kell elmonda­nunk. Már jó előre elhatároztuk, hogy a huszadik születésnapo­don feltárunk előtted valamit, amit eddig a te érdekedben titok­ban tartottunk. Légy erős, Dorrit, még ha olyasmit tudsz is meg, ami talán fáj. Csak azt az egyet ne feledd, hogy mindig teljes szí­vünkből szerettünk, és mindent csak azért tettünk, mert meg akartunk kímélni a fájdalomtól.

Dorrit kissé elsápadt, nyugtalanul fürkészte a szülei vonásait.

- Mondjatok el gyorsan mindent, ígérem, erős leszek.

A szülei belekaroltak, mintha támogatni akarnák, és Bella asszony egészen halkan megszólalt:

- Hát tudd meg, Dorrit, amit eltitkoltunk! Nevelt leányunk vagy, örökbe fogadtunk téged.

Dorrit megdermedt, az arcából lefutott a vér, falfehéren meredt maga elé, mint aki képtelen felfogni, amit hallott. Lundék riad­tan figyelték.

- Dorrit! - jajdult fel az anyja.

Erre a leány erőtlenül összeroskadt. Egyszerre úgy érezte, súlytalanul lebeg a levegőben, mintha elvágtak volna minden szálat, amely az élethez kötötte.

- Nem! Nem, ez lehetetlen! Jaj, mi ez a szörnyű tréfa? Nem ti volnátok a szüleim? Ez képtelenség! Ki máshoz tartoznék?

- Hozzánk tartozol, csakis hozzánk, édes Dorrit. Ha nem én szültelek is, kiérdemeltelek a szeretetemmel, ápoltalak és gondoz­talak, ahogy csak egy édesanyától telik. Apád is szeretettel törő­dött veled, ahogy csak egy édesapa tud. Kétesztendős gyermek­ként vettünk magunkhoz, és napról napra, óráról órára küzdöttünk a szeretetedért. Ezt semmiképp ne felejtsd el, Dorrit! Ugye, nem vonod meg tőlünk a szeretetedet, amiért nem vér szerinti szüleid vagyunk?

Dorrit hallotta a fájdalmat és szorongást Bella asszony hang­jában, látta az aggodalmat, nyugtalanságot mindkettejük szemé­ben, és átölelte a két szeretett embert.

- Hát kit szerethetnék, ha nem titeket? Jaj... csak az fáj, hogy­hogy nem a szüleim vagytok. Úgy érzem, mintha belétek kéne ka­paszkodnom, és könyörögnöm, hogy el ne taszítsatok magatok­tól!

- Édes Dorrit, hogy mondhatsz ilyen butaságot? - mosolygott könnyei között az anyja. - Hogy taszíthatnánk el? Minden gon­dolatunk hozzád száll, attól féltünk, hogy megvonod tőlünk a szeretetedet.

- Ahhoz ki kéne tépnem á szívemet! - zokogta Dorrit, és megindultan csókolgatta a szüleit.

Jó ideig eltartott, mire annyira összeszedte magát, hogy is­mét világosan tudott gondolkodni. De mély fájdalom töltötte el a szívét. Még mindig nem bírta felfogni, hogy nem a születés, a vérség jogán tartozik szeretteihez, akiket eddig önmaga részének tekintett. Miután kisírta magát Bella asszony vállán, végül halkan megkérdezte:

- Mivel háláljam meg a szeretetteket és jóságotokat?

- Azzal, hogy továbbra is a mi drága gyermekünk maradsz, és mindig akként érzel.

- Gondolhatjátok, hogy ez nem is lehet másként. Csak azt áruljátok el, kik a szüleim! Hogy fogadtatok örökbe?

A szülők elmesélték neki, hogy azért utaztak arra a kis kele­ti-tengeri fürdőhelyre, mert ott mindig sok gyermek nyaralt. El­mondták, miként ismerkedtek meg az édesanyjával, ezzel a ked­ves, szép fiatalasszonnyal, akit azonnal rokonszenvesnek találtak. Hogy milyen boldog volt Bella asszony, amiért a kicsi Dorrit is vonzódott hozzá, és folyton vele akart játszani. Azután Willi az­zal folytatta, milyen komoly és szomorú volt Dorrit édesanyja, az­tán elmondta nekik, hogy egykor gazdag édesapja balsikerű spekulációk folytán elveszítette a vagyonát, a vállalkozása csődbe ment, de ezt nem tudta elviselni, ezért főbe lőtte magát. Azt is el­mondta nekik, hogy mindent feláldozott, még az ékszereit is, mert megpróbálta tisztán megóvni az apja nevét, továbbá azt, hogy Dorrit apjának is szenvednie kellett a nagyapa üzleti csőd­je miatt.

Azt a tényt, hogy Dorrit apja szívtelenül elhagyta őt meg az édesanyját, mert menteni akarta a saját irháját, Willi elhallgatta, csak annyit jegyzett meg, hogy a férfi külföldre ment, ahol új éle­tet akart kezdeni, azután nyoma veszett.

Végezetül hozzátette, hogy Maria asszony, aki kiváló úszó volt, túl messzire merészkedett a tengerben, és vízbe fulladt. Minden egyebet az igazsághoz híven mondott el Dorritnak.

A leányt egészen fölkavarták a közlések. Mindebből egyetlen dolog vált világossá előtte - az édesanyja képe. A szülei azt mondták, annyira hasonlít az édesanyjára, ahogy egyik ember a másikra csak hasonlíthat. Olyan kedves, tiszteletre méltó képet fes­tettek róla, hogy Dorrit készségesen a szívébe fogadta, ettől azonban egy cseppet sem szerette kevésbé a nevelőanyját. Az apjáról Lundék nem sokat tudtak, és épp azt a keveset nem akarták elárulni, mert meg akarták kímélni Dorritot attól, hogy az apja miatt pirulnia kelljen. Ezért a leány az apjáról nem kapott olyan világos képet, mint az anyjáról. Mégis, szinte ösztönösen érezte, hogy az az ember nem nagyon szerethette őt. Ha tudta volna, mi az igazság, akkor csak az édesanyját szerette és sajnálta volna.

Miután a szülei végre mindarról tájékoztatták, amiről akarták, és még egyszer mindént megbeszélt velük, átölelte őket, és így szólt:

- Nem szerethetlek jobban, mint eddig, de most már tudom, milyen sokkal tartozom nektek, és hogy az egész életem sem elég arra, hogy lerójam a hálámat.

- Ne mondj ilyet, Dorrit! Semmivel sem tartozol, mert annyi szeretetet adtál nekünk, hogy mi is ugyanúgy az adósaid lettünk.

- Ezt csak a szeretet mondatja veletek, az a szeretet, amelyre nekem jogom sem volt. Mindaz, amit értem tettetek, amit eddig szülői kötelességnek éreztetek, nagylelkű adomány volt. Mostan­tól hálával tekintek mindarra, amiről eddig gondolkodás nélkül azt hittem, jogosan illet. Hogy köszönjem meg nektek, ti drága, jó em­berek?

- Csak azzal, hogy minden gondolatoddal és érzéseddel a mi szeretett Dorritunk maradsz.

Ezzel az édesapja átadott neki egy kulcsot.

Odafönt, a padláson áll egy utazóláda - magyarázta -, amely­ben megőriztünk mindent, amit édesanyád hátrahagyott, a ru­háit, a fehérneműjét és más apróságokat. Ha kedved tartja, és időd engedi, átnézheted mindezt, és közben édesanyádra gon­dolhatsz.

Dorrit remegő kézzel vette el a kulcsot. A szülők az édesany­ja említett kofferjében tartották éveken át a két levelet is, amelyet Maria Riemann Bella asszonynak hátrahagyott: saját írását meg a férjéét, amelyben Kurt szenvtelen hangon értesítette, hogy ön­nön boldogulása érdekében elhagyja őt és a gyermeket. Tegnap azonban Lund úr kivette a leveleket tartalmazó bőrtáskát, amelyet Dorrit csak nevelőszülei halála után olvashatott el, csak akkor tud­hatta meg, miféle alak volt az apja.

Willi íróasztalának abba a fiókjába zárta a leveleket, amelyben más, a maga és a családja számára fontos iratokat is tartott.

Mindezt azonban egyelőre nem közölték Dorrittal.

Egy ideig még bensőséges hangulatban üldögélt a három em­ber. Dorrit újabb és újabb részletekre volt kíváncsi, a szülők pe­dig készségesen adtak felvilágosítást, amennyiben a kérdések nem Dorrit apjára vonatkoztak. Különös módon felőle alig-alig kérdezősködött a leány. Érdeklődése sokkal inkább elhalt édes­anyjára irányult, akiről nevelőszülei leírása alapján lassanként egyfajta eszményített kép bontakozott ki benne.

Willi azután fölállt, hogy kilovagoljon a földekre, a felesége pe­dig háziasszonyi teendői után nézett. Dorritot erre a napra min­den házimunka alól mentesítették, hadd foglalkozzék az ajándé­kaival, amelyek között néhány régóta áhított könyv is akadt, és ha kedve tartja, csomagolja ki az édesanyja hátrahagyott kofferjét. Időt akartak neki hagyni, hogy feldolgozza a benyomásokat, amelyeket szülei elbeszélése keltett benne. Ezek persze jóval mélyebbek voltak, mint Lundék hitték. A ma megismert tények tették nyilvánvalóvá Dorrit számára, mennyi minden rejlik a lé­nyében, ami egészen elüt szüleinek alapjában véve egyszerű, gyakorlatias felfogásától. Most először érezte, hogy van valami az egyéniségében, ami nem illik ebbe a házba, amelyet mindig ott­honának tekintett.

Saját énje egyszerre majdhogynem rejtélyesnek tűnt, rá kellett eszmélnie, hogy egészen sajátos, környezetétől különálló személyiség. Szülei iránti szeretete még inkább elmélyült, tudatosabbá érett, a hála egyelőre minden más érzést elnyomott a szívében.

Egyidejűleg azonban megoldódott egy talány, amely korábban olykor foglalkoztatta - miként lehetséges az, hogy egész érzelem­világa, szemléletmódja és gondolkodása merőben más utakon jár, mint hőn szeretett szüleié. Jóllehet továbbra is érezte a ragasz­kodásukat, mégis úgy tetszett, mintha kicsúszott volna a lába alól a szilárd talaj, mintha másutt kellene támaszt keresnie.

Ez egy kissé elszomorította, elbizonytalanította. Közben pedig tudta, hogy a szüleinek ebből semmit sem szabad észrevenniük, mert bántaná őket. Semmiképpen nem sejthetik az érzéseit. Így tehát életében először titkolóznia kellett előttük. Korábban min­den búját-baját megoszthatta velük, még akkor is, ha nem talál­hatott náluk megértésre, mert a szeretet - amelyről úgy vélte, joggal megilleti őt - pótolta a hiányzó megértést. Mostantól azon­ban másként kellett viszonyulnia a szüleihez.

Emiatt különös, komor hangulat lett úrrá egyébként oly derűs lényén, és mialatt a könyveiben lapozgatott, felötlött benne a gondolat, hogy mindarról, ami most nyugtalanítja, csak Lien­hard von Rieddel beszélhetné ki magát. Még soha nem vágyott ilyen erősen a viszontlátására, és édes vigaszt nyújtott bánatában, hogy ma felkeresi őket.

Ahogy letette a kezében tartott kötetet, pillantása az apjától ka­pott kis kulcsra esett. Elfogta a vágy, hogy felnyissa az utazólá­dát, kezébe fogja mindazt, ami valaha az édesanyjáé volt - talán a mama egykori ruháiba temesse felhevült arcát. Felszaladt a padlásra.

Ahogy fölemelte a koffer fedelét, finom illat szállt fel. Még mindig érezhető volt Maria Riemann különleges parfümje, ame­lyet oly szívesen használt, és amelyet az édesapja a jobb napok­ban mindig Párizsból hozatott.

A leány letérdelt a láda mellé, orcáját a legfelül lévő könnyű selyemruhákhoz simította. Egyiket a másik után emelte ki, mindegyiket mély meghatottsággal vette szemügyre. Próbálta elképzelni, hogyan festhetett az anyja ebben vagy abban az öltö­zékben, és újra meg újra forró arcával illette a lágy kelméket.

Egyre mélyebbre túrt az artyai hagyatékban. Mindenféle hol­mi került elő. Az egyik kézitáska ezüst láncszemekből készülhe­tett, de már minden csillogását elveszítette. Azt félrerakta, meg akarta tisztítani, hogy visszanyerje a fényét, azután édesanyja emlékére hordhassa. Napernyő akadt a kezébe, selyem alsószok­nyák, amilyenekét a régi hosszú ruhákhoz viseltek, néhány selyem vállkendő, övék, legyezők, apró-cseprő ezüsttárgyak, egy jegyzet­füzet, selyemláncon függő zsebtükör. Előjegyzési naptár, amely­ben Maria Riemann alighanem barátok és rokonok születésnap­ját tartotta számon. Dorrit belelapozott, és az ajkához érintette, hi­szen az anyja keze nyomát őrizte. Az egyik oldalon sietve papír­ra vetett szavak keltették fel a figyelmét: „Rose Steinert asszony, Hamburg, Keresztény Vendégház, legkésőbb szept. 7-ig”.

Lenézett a beírásra. Mit jelenthet ez? Vajon miért jegyezte föl az anyja ezt a nevet és címet? Kije lehetett ez a Rose Steinert asszony? Milyen különös, hogy alig tud róla valamit. Mindössze azt, hogy a tengerbe fulladt, és nagyon lesújtotta, hogy az apja fő­be lőtte magát, a férje pedig külföldre utazott, mert ott akart új megélhetést teremteni!

Ismét eszébe jutott az apja. Tényleg csak eltűnt, vagy pedig, meghalt? Nyilván meghalt, különben az évek során érdeklődött volna a gyermeke után.

Ezzel ismét megfeledkezett az apjáról, tovább keresgélt az édesanyja hátrahagyott holmija között, újra meg újra végigsimí­tott rajtuk, és alaposan megszemlélte őket, mintha ezekből az élettelen tárgyakból eleven képet alkothatna az eltávozottról. Vé­gül mindent visszapakolt, nem tartott meg mást, csak az ezüsttás­kát, egy legyezőt és a kis jegyzetfüzetet.

Ezeket odalent megmutatta Lundnénak, és amikor az asszony kissé nyugtalanul nézett rá, mintha meg akarna győződni arról, hogy Dorrit még szereti-e, a leány átkarolta.

- Édes mamikám! Légy egészen nyugodt, senki sem szoríthat ki a szívemből.

Bella asszony szeméből patakzottak a könnyek.

- Annyira szeretlek, kicsi Dorrit!

Dorrit gyöngéden megcsókolta.

- Tudom, mamikám, és boldog vagyok!

Lundné azonban érezte, hogy Dorrit még nem tette túl magát a megrázkódtatáson. Igyekezett békén hagyni, akkor sem állt az útjába, amikor a leány ebéd után kivonult a kerti lugasba, hogy az egyik ajándékkönyv olvasásába mélyedjen. Magával vitte az ezüsttáskát, benne a zsebkendőjével meg a kis jegyzetfüzettel, amelyet még egyszer figyelmesen át akart lapozni, hátha valami beírást talál benne. Az ezüsttáskát közben már szappanos vízzel és szalmiákkal megtisztította, így ismét szépen csillogott. Na­gyon tetszett neki, ezentúl mindig ezt akarta használni.

Mielőtt kiment a kertbe, felpróbálta az új ruhát, amelyet a szü­leitől kapott. A bordázott selyemanyag nagy hajtásokban hullt alá karcsú derekáról, levendulakék árnyalata pompásan illett sötétszőke hajához és hamvas, épp csak egy picit napbarnított arcához. Dorrit elragadóan mutatott benne, a szülei élvezték a látványt.

Kettesben álltak az ablakban, onnan figyelték Dorritot, amikor a lugashoz indult. Ma mintha elhagyta volna a szokott könnyed­ség. Bella asszony aggódva fogta meg a férje kezét.

- Mit gondolsz, Willi, elveszítettük?

A férfi magához vonta.

- Ugyan, Bella, hogy kérdezhetsz ilyen csacsiságot? Légy egészen nyugodt, mindig a miénk marad,

- Nem vetted észre, mennyire megváltozott?

- Egy kis idő kell, amíg megemészti a hallottakat, de hamar ki­heveri.

- Nem láttad, hogy magával vitte az édesanyja retiküljét is?

Az asszony szavaiból aggódó féltékenység érződött. Willi el­nevette magát.

- Jaj, Bella, az az ezüsttáska nagyon mutatós darab, a fiatal leá­nyok szeretik az ilyen cicomát. Különben is, talán azt szeretnéd, ha Dorrit egykedvűen és szenvtelenül gondolna szegény megbol­dogultra?

Felesége a vállára hajtotta a fejét.

- Igazad van, szégyellem magam a féltékenységemért.

Lienhard von Ried délután négykor megérkezett Neustettenbe, s amikor hatalmas születésnapi bokrétával a kezében a nappaliba lépett, csak a szülőket találta ott. Megtudta, hogy a leány a kerti lugasba ment, és az új könyv olvasása közben bizonyára megfe­ledkezett az idő múlásáról.

- Engedelmükkel behozom, és egyúttal fel is köszöntöm - ajánlkozott Lienhard.

Lund úr azonban még tartóztatta.

- Dorrit ma tudta meg tőlünk, hogy csak nevelőszülei va­gyunk. Ne csodálkozzék hát, ha kissé megváltozott. Még túl kell tennie magát a dolgon. Jó, hogy ön itt van, és másfelé tereli a gon­dolatait.

A fiatalember megértően bólintott.

- Szem előtt tartom ezt, tapintatosan és körültekintően bánok majd vele - ígérte, és kiment a kertbe.

Dorrit egy sort sem olvasott az új könyvből. A kis jegyzetfü­zetet lapozgatta, és az egyik lapon még egy bejegyzést talált: „Augusztus 8-án kibújt Dorrit első tejfoga.”

Ez a néhány szó szíven ütötte Dorritot, úgy érezte, mintha gyöngéd anyai kéz simogatná meg a fejét. Mert ezek a szavak anyai gyöngédségről tanúskodtak. Élete első két esztendejében eh­hez a szerető édesanyához tartozott. Fájt neki, hogy semmi em­léket sem őrzött meg róla. Hiába reménykedett, hogy a kofferből valami fénykép is előkerül. Igyekezett előhívni valami kisgyer­mekkori emléknyomot, de nem sikerült. Mindegyre ezen rágódott, közben nem is ügyelt az időre, s végül a sok tépelődés miatt könnyekben tört ki, mert nem tudott kiigazodni az újonnan előállt helyzeten. Tenyerébe temette az arcát, így gubbasztott a padon, amikor Lienhard von Ried a lugasba lépett. Mindketten meg­riadtak. Dorrit kapkodva letörölte az utolsó könnycseppeket, Lienhard kezet csókolt neki, majd átnyújtotta a virágcsokrot.

- De kedves Dorrit kisasszony! Születésnapon nem illő a sí­rás!

A leány mosolyt erőltetett magára.

- Jaj, ezek a buta könnyek, nagyon kérem, ne beszéljen róluk a szüleimnek!

Lienhard leült mellé.

- Egy szót sem szólok, mert jól tudom, mennyire rosszulesne nekik. Nagyon aggódnak amiatt, hogyan viseli a bejelentést, amelyet ma tettek.

Dorrit fölnézett rá, sápadt arcába visszatért a szín.

- Ezek szerint tudja, mi ríkatott meg?

- Csupán gondoltam, hogy nagyon felzaklatta a közlés, misze­rint Lundék csak a nevelőszülei.

- Mi az, hogy „csak” a nevelőszüleim? Hát nem sokkal töb­bé kell válniuk mostantól a szememben?

- De, okvetlenül, éppen ezért nem szabad elszomorítania eze­ket a jó embereket azzal, hogy ennyire drámaian fogja fel a hírt.

- Nem is sejthetik, mennyire. Kérem, el ne elárulja nekik, hogy sírni látott, és ne higgye, hogy hálátlan vagyok! Épp ellen­kezőleg, minden vágyam az, hogy kimutassam a hálámat Lund papáéknak. Gondolja csak el, mindazt a szépet és jót, amit tőlük kap­tam, magától értetődő természetességgel fogadtam el. Nem tud­tam, hogy nincs jogom a szeretetükre. Ezt a jogot most kell meg­szereznem. Mitévő legyek, hogy határtalan hálámat kifejezésre jut­tassam? A szüleim azt mondják, elég, ha továbbra is szeretem őket. Én azonban arra vágyom, hogy valamiképp bizonyítsam a hálá­mat. Ugye, megért engem?

- Hogyne, Dorrit kisasszony, mert ismerem magát. De higgye el, ha mondom, a háláját csakugyan nem bizonyíthatja jobban, mint ha továbbra is úgy megy minden, ahogy eddig. Felejtse el, amit ma a szüleitől hallott. Ez mit sem változtat a maguk kölcsö­nös, bensőséges szeretetén.

- Azon hál' istennek valóban nem változtat. Mégis minden megváltozott. Bár megértethetném magával, mennyire másképp látok most mindent. Maga vajon mit szólt volna, ha az édesapja azt mondja: „Nem a fiam vagy, csak örökbe fogadtalak”? Ugyanazt érezte volna, amit én: mintha hirtelen kicsúszott volna a lába alól a talaj. Velem ez történt. Nagyon nehéz összeszednem magam, de szeretnék valami csodálatos, emberfeletti dolgot vég­hez vinni, valami hatalmas áldozatot hozni, hogy ezzel vásárol­jam meg a jogot a szüleim szeretetére.

A fiatalember részvétteljes, meleg tekintettel nézett rá.

- Együtt érzek magával, Dorrit kisasszony, de nem szabad ilyesmivel emésztenie magát. Teljesen érthető, hogy felkavar­ták a történtek, hiszen nem felszínes gondolkozású, mindent mé­lyen átél, ezt derűs egyénisége ellenére rég észrevettem. De most már nyugodjék meg, lássa be, hogy a szüleinek az a legjobb, ha továbbra is szívből szereti őket. Nekem elhiheti, és igaz barátja­ként kérem, ne törje ilyesmin a fejét. Tüntesse el hamar a könnyek nyomait, azután csevegjünk még egy kicsit kellemes dolgokról, hogy nyugodt, vidám arccal vihessem vissza a szüleihez. Nézze, mekkora születésnapi csokrot hoztam! Tekintélyes súlya van, a mennyiséggel igyekeztem pótolni a minőséget.

Nevetve nyomta Dorrit kezébe a virágtömeget. A leány vele nevetett.

- Az egész várkertet letarolhatta érte, Hardy úrfi!

- Le én! Minden valamirevaló virágot letéptem.

- Csak attól félek, nincs Neustettenben akkora váza, amelybe beleférne - tréfálkozott Dorrit, és lassanként összeszedte magát.

- Sebaj, akkor több részre osztjuk. Nem hozhattam keveseb­bet, mert minden szál egy-egy jókívánság. Ezzel végre el is jutot­tunk oda, hogy sok boldog születésnapot kívánjak. Ugye, tudja, hogy tiszta szívemből teszem?

Ezt olyan esengő nyájassággal mondta, hogy Dorritnak az ar­cába szökött a vér. A fiatalember látta az árulkodó jelet, és a szí­ve lázasan dobogott. Izzó tekintetét a bájos jelenségre függesztet­te, amitől a leány még inkább elpirult. Lienhard legszívesebben a karjába kapta volna, hogy kalapáló szívére szorítsa, de a józan esze megálljt parancsolt. Hogy is tehetne ilyet? Magafajta szegény ördög csak akkor gondolhat arra, hogy ezt az elbűvölő teremtést magához ölelje, ha jobb sorsot kínálhat neki, mint amilyenben most van része. Márpedig az ő lovagvárában még egymagának is csak szerény megélhetést tud biztosítani. Dorrit egyelőre ennél job­ban él Neustettenben. Legfeljebb akkor remélheti majd, hogy át­plántálhatja az ő kis birodalmába, ha a leány nem mondhat a magáénak különb otthont.

Dorrit kezet nyújtott neki, és kedvesen megköszönte a jókíván­ságokat. Azután felálltak, hogy visszamenjenek a házba. Lienhard vitte a virágot, és a könyvért nyúlt, amely előttük feküdt az asz­talon.

Megnézte a címét, és meglepetten pillantott fel.

- Ilyen komoly olvasmányokkal foglalkozik, Dorrit kisasz- szony?

- Régóta vágytam erre a kötetre, és örülök, hogy megkap­tam.

A fiatalember szemében döbbent kérdés tükröződött.

- Ilyen szellemi magaslatokon áll? Ezt nem sejtettem, Dorrit kisasszony. Ha efféle műveket olvas, akkor biztosan kölcsönad­hatok egyet-mást a saját könyvtáramból. Legközelebb feltétlenül nézzen körül nálam!

A leány megint elpirult.

Amint a házba értek, Bella asszony behozatta a forró csoko­ládét. Lienhard kijelentette, hogy érdemes Lundéknál vendéges­kedni, és szívesen elfogadott még egy csészével, amelyre Dorrit jó kanál tejszínhabot halmozott. A fiatalember gondoskodott a de­rűs hangulatról, ezzel hozzájárult, hogy Dorrit meg a szülei visszanyerjék lelki egyensúlyukat. Nem is engedték el, ott marasz­talták vacsorára. Azzal győzködték, hogy ezen a holdfényes éj­szakán kényelmesen hazatalál a várába. Lienhard sem kérette magát sokáig, örömest maradt. Sugárzó arccal számolt be arról, milyen fényűző újításokat teremt elő Breitner nap mint nap a semmiből. Azután egy képes újságot mutatott, amely közölte egy tudományos cikkét, és lehozta a fotóját is.

Vidáman mesélte, hogy az újságtól megbízást kapott egy cikk­sorozat írására, amelyért magas tiszteletdíj üti a markát. Dorrit hosszasan nézegette a fényképet, elmélyülten fürkészte a markáns vonásokat.

- Nincs még egy példánya ebből az újságból, Hardy úrfi? Szeretném elolvasni a cikket, de nem most, hanem egyedül, nyu­godtan.

- Tartsa csak meg ezt a számot, Dorrit kisasszony, többet is kaptam. Miután megismertem a születésnapi olvasmányát, elhi­szem, hogy érdeklik ezek a dolgok.

- Mit szól Dorrithoz, Hardy úrfi, csupa olyan könyvet olvas, amit mi a feleségemmel nem is értünk - büszkélkedett leánya szel­lemi képességeivel Willi Lund.

Lienhard bólintott.

- Most már én is tudom.

- A tudós elme nem nézte ki belőlem, hogy nemcsak haszon- talanságokra fecsérlem az időmet - évődött Dorrit.

- Rút rágalom! Hanem tettem egy másik felfedezést. Dorrit kis­asszonynak csúfondáros a nyelve, nem árt résen lenni.

- Semmi pánik, Hardy úrfi, ha valaki fölöttem áll, azzal nem merészelek csúfolódni.

Így kötődtek egymással abban az igyekezetben, hogy távol tart­sák a komorságot. Az este kellemesen telt, s miután Lienhard szo­kás szerint szívélyesen elbúcsúzott, Dorrit meghitten jó éjt kíván szüleinek, és megcsókolta őket, ahogy minden este. Egyikük sem akarta kimutatni, hogy valami megváltozott közöttük.

VII.

Dorrit a továbbiakban is igyekezett korábbi fesztelen viselkedését megőrizni, de szülei iránti szeretete átalakult. Már nem tartotta magától értetődőnek, hogy mindén körülötte forog, úgy vélte, min­den áldott nap újból meg kell szolgálnia szülei törődését. Lundék észrevették, és meghatónak találták különös változását. Ugyanak­kor fájt is nekik egy kicsit, szívesebben látták volna Dorritot is­mét olyan gondtalanul jókedvűnek, mint azelőtt, amikor termé­szetesen igényelte és viszonozta szeretetüket. De mindketten re­mélték, hogy újra helyrezökken minden, mihelyt Dorrit kihever­te a megrázkódtatást.

A leány szótlanabb, elgondolkodóbb lett. Hirtelen megérett, nem volt többé bohókás, ártatlan gyermek. És ezt talán nem is csak a szülei bejelentése okozta. Bizonyára szerepet játszott benne más is, nevezetesen a Lienhard von Riedhez fűződő viszonya. Még nem ismerte fel, mi ébredt ifjú szívében, magának sem adott szá­mot arról, mit érez a fiatalember iránt. Csak valami csöndes bol­dogság töltötte el, amikor Lienhard meglátogatta őket, vagy más­hol találkoztak.

Mindenekelőtt azonban egyre inkább elmélyült benne a kíván­ság, hogy nagy-nagy áldozatot hozzon szeretett szüleiért, kimu­tassa a háláját mindazért, amit érte tettek.

Ha ettől kezdve észrevette, hogy az apja gondterhelten néz ma­ga elé, égett a vágytól, hogy megszabadítsa gondjaitól. Amikor az anyja újra meg újra görcsösen számolgatott, min takarékoskod­hatna még, olyankor legszívesebben éhezett és fázott volna, hogy segítsen a spórolásban. Most, hogy úgyszólván felnyílt a szeme, mindinkább érzékelte, mennyire nyomasztó a szülei helyzete, és mennyire igyekeznek leplezni ezt előtte.

Erről olykor Lienhard von Rieddel is elbeszélgetett.

Egy ízben akkor találkozott vele, amikor ki akart lovagolni a rétre, ahol javában folyt a szénakaszálás. Szívélyesen és vidáman üdvözölték egymást, mint mindig, de gondosan ügyeltek arra, ne­hogy a másik észrevegye, milyen nyugtalanul dobban meg köz­ben a szívük.

- Jó reggelt, Dorrit kisasszony! Hová ily sebesen?

- A szénakaszálásra, Hardy úrfi, ott minden kézre szükség van, hogy a széna még szárazon boglyába kerüljön.

- Ó, akkor én is segítek, legalább megtakarítom a tornázásra szánt időt.

A leány nevetett, ha nem is olyan gondtalanul, mint máskor, de talán még elbűvölőbben.

- Talán azt hiszi, apám elutasítja, ha alkalmi munkásnak jelent­kezik?

- Nagyon remélem, hogy nem tesz ilyet. Engedje csak, hogy a nyomába szegődjek.

- Ne higgye, hogy gyerekjáték, amire vállalkozik. Ha az em­ber nincs szokva a mezei munkához, néhány óra után igencsak ér­zi a karját.

A fiatalember fogsora kivillant.

- Úgy tűnik, nem sokra tart engem.

Dorrit játékos oldalpillantással felelt:

- De, nagyon is sokra. Azt persze nem tudom, mennyit ér a föl­deken.

- Bizonyára elfelejtette, hogy vidéken nőttem fel, és mindig is emberül helytálltam, ha kellett. Nemegyszer utazásaim során is úgy hozta a szükség, hogy nehéz testi munkát kellett végeznem. . Úgyhogy arra kérem, ne becsüljön alá!

- Kísérjen hát el! Apám örülni fog, hogy ilyen hathatós segít­séget hozok.

Egy ideig szótlanul lovagoltak egymás mellett, azután Lienhard a leányra sandított.

- Egyébként hogy van, Dorrit kisasszony? Még mindig lá­tom a szemében azt a bánatos csillogást, amely régebben nem volt jellemző.

Dorrit halkan sóhajtott.

- Csodálkozik, Hardy úrfi? Pedig eléggé ismer, hogy megért­hesse, nem tudok egykedvűen felülemelkedni azon, amiről érte­sültem.

- Tehát még mindig az a balga nyugtalanság?

- Egyáltalán nem balga, végre megérthetné már.

- Jó, jó, értem én, de a megváltoztathatatlannal nyugodtan és bátran szembe kell nézni, nem szabad emésztődni, hátat fordíta­ni az életnek.

- Igaz, ami igaz, Hardy úrfi, kissé elhagyott az életkedv, de re­mélem, idővel visszatér. Csak ne aggódnék annyira a szüleim miatt! Most már tudom, milyen nehéz a helyzet Neustettenben, mennyit kell küszködniük apáméknak. Azelőtt nem vettem olyan komolyan, de most kinyílt a szemem. Haszontalan kenyérpusz­títónak érzem magam, aki csak szaporítja a gondjukat.

- Ezt ne mutassa a szüleinek, Dorrit kisasszony! Csak szomorkodnának.

- Jól tudom. Jaj, néha elfog a telhetetlen vágy, szeretnék dús­gazdag lenni, valami kincsre lelni, vagy nyerni a lottón. Régeb­ben nem érdekeltek az anyagiak, buta fejjel éltem a világban, nem tudtam, milyen fontos a pénz.

A fiatalember megindultan figyelte bánatos arcát.

- Bárcsak segíthetnék! De sajnos nekem is üres a zsebem.

Dorrit bólintott.

- Úgy látszik, a jó embereknek üres a zsebük, legalábbis a mi környékünkön. Az egyetlent ugyanis, akinek annyi a pénze, mint a pelyva, csöppet sem tartom jó embernek.

- Lamprecht úrra gondol?

- Ki másra? Miért az ő zsebébe vándorol minden gazdagság? Már így is van neki elég! Talán igazságtalanság a részemről, de nem szenvedhetem, s ez valószínűleg abból ered, hogy érzem, őmiatta olyan gondterhelt apám. Nem ok nélkül, hisz tudom, kis híján magát is földönfutóvá tette. Ha arra gondolok, hogy a szü­leimmel is ugyanezt művelheti, képes lennék valami meggondo­latlanságot elkövetni, csak megakadályozhassam.

Lienhard tekintete elkomolyodott.

- Reméljük, nem fajul odáig a helyzet, Dorrit kisasszony, ne gyötörje magát ilyen gondokkal, legalább addig ne, amíg nem ok­vetlenül szükséges. Elvégre a jó Isten a legnagyobb bajban is megsegít bennünket, olyankor legközelebb a segítség. Bizakod­jék!

Szívből jövő szavai könnyeket csaltak a leány szemébe. Igyekezett elterelni Dorrit gondolatait, és végül jó hangulatban értek ki a rétre, ahol mindketten azonnal belevetették magukat a munkába. Ez jobb kedvre derítette őket. Dorrit felgombolta lovag­lószoknyája alját, a fehér vászonblúz, amelyet hozzá viselt, nem akadályozta a szorgoskodásban. Lienhard pedig lova hátára terí­tette a zakóját, és felgyűrte az inge ujját. Nevettek, időnként mé­lyen egymás szemébe néztek, örültek egymásnak. Willi Lund messziről integetett nekik. Egyszer aztán közelebb jött, és odakiál­tott Lienhardnak:

- Ezt nevezem igaz barátságnak, Hardy úrfi! Isten fizesse meg, hálás vagyok mindenkinek, aki segít behordani a szénát. Csak még kétnapi jó, száraz idő kell, akkor befejezzük, és a termés ki­válónak ígérkezik.

Derűlátása azonban már egy óra múltán megrendült. Nyugat felől hirtelen sötét felhő kúszott a tiszta égboltra, kénsárga szegé­lye zivatart és jégesőt jósolt. Amikor Willi Lund megpillantotta, lehanyatlott a karja. Ismerte ezt a jelet, tudta, hogy vihar készül. Nem is kellett sokáig várni, mindenfelől beborult az ég. Dorrit és Lienhard aggódva tekintett föl. Lund úr sápadtan lépett oda hoz­zájuk.

- Hagyd abba, Dorrit, siess haza, tíz percen belül úgy fog zu­hogni, mintha dézsából öntenék. Nagyon köszönöm, Hardy úrfi, de nincs értelme, nem végzünk. Mind a földön fekszik a finom szé­na, és ha kitör a zivatar, a termés már csak feleannyit ér. Azt ajánlom, lovagoljon Dorrittal együtt Neustettenbe, mert mire föl­jut a várába, bőrig ázik.

- És te, apám? - kérdezte Dorrit a férfi elkeseredett arca lát­tán.

Az öregúr legyintett.

- Nemsokára én is megyek, nekem már égy kis zuhé meg se kottyan. Eredjetek haza, amilyen gyorsan csak bírtok, mert ítélet­idő jön!

Dorrit átölelte és megcsókolta. Vigasztalan tekintetétől sajgott a szíve. Arra gondolt, bárcsak segíthetne rajta.

- Ne csüggedj, édesapám, talán elvonul a vihar.

A férfi gyengéden eltolta magától.

- Gyorsan haza! - parancsolt rá szinte ridegen, és a leány szót fogadott. Lienhard nyeregbe segítette, fölkapta a zakóját, és maga is lóra pattant. Majdnem olyan levertnek látszott, mint Lund és Dorrit.

Alig vágtattak el Neustetten irányában, kitört a vihar, és sza­naszét szórta a szénát. Willi Lünd fénytelen tekintettel nézett kö­rül, aztán nehéz léptekkel a lovához indult. Az emberek igyekez­tek fedezékbe menekülni. Lund összeszorított fogakkal lovagolt el, a vihar pedig mintha versenyre kell volna vele. Mire a férfi az erdő szélére ért, már megelőzte, és a fák fölött dühöngött, úgy ráz­ta a koronájukat, mintha a játékszerei lennének. Recsegés-ropo­gás hallatszott. Közvetlenül Lund mellett egy erős, fiatal fa egy­szerűen eldőlt, mintha óriáskéz csavarta volna ki a földből. Majd­nem éjszakai sötétség támadt, sűrű egymásutánban dörgött és villámlott. Dorrit és Lienhard épp elérték a házat, amikor lecsa­pott a jég, rövid idő alatt körös-körül fehér takaróval vont be mindent. Leverte a fáról a még zöld, éretlen gyümölcsöt, úgy té­pázta a bokrokat, mintha egyetlen levelet, egyetlen virágot sem tűrne az ágakon. Fülsiketítően bömbölt a szél, kövér esőcsep­pek záporoztak rájuk. Lienhard gyorsan leemelte a nyeregből Dorritot, és bekísérte a házba, mialatt egy béres szaporán az is­tállóba vezette a lovaikat.

Bella asszony feldúltan, aggódva sietett elébük.

- Hála istennek, hogy megúsztátok szárazon, de hol marad apád?

- Azt mondta, utánunk jön, anyám. Egészen váratlanul rom­lott el az idő.

- Úristen, akkor kinn ragadt ebben az ítéletidőben! És a szé­na...?

Felzokogott. Dorrit átölelte.

- A papa meg a többiek biztosan az erdei kunyhóban keresnek menedéket. Ne sírj, anyám, az nekem is fáj.

Lienhard meghatottan figyelte, hogy csitítgatja, simogatja a sí­ró asszonyt. Ő maga nem talált vigasztaló szavakat, mert nagyon jól fel tudta mérni, mekkora kárt jelent a megélhetésükért küsz­ködő emberek számára, hogy ez a rettenetes idő megsemmisíti a jó szénatermés reményét. Ami a felhőszakadás meg a jégverés után marad, az nem sokat ér. A gyümölcs szinte teljesen tönkrement, és hogy még milyen kár esett, azt pillanatnyilag nem lehetett megállapítani. A fiatalember remélte, hogy legalább a folyó nem lép ki a medréből.

Hallgatagon ültek a nappaliban. Bella asszony az ablaknál, ahonnét szorongva fürkészte az utat, jön-e már a férje. Lienhard együtt érzően figyelte Dorrit sápadt arcát. A tekintetük találkozott, Lienhard gyorsan a leányhoz lépett, és megfogta a kezét. Dorrit a másik kezével is belekapaszkodott, és Lienhard szíve ellágyult attól, hogy nála keresett támaszt.

A jég nehéz, kemény és hideg páncélt borított a tájra. És az égiháború még mindig tombolt. Talán csak egy óráig tartott, mire kiadta a mérgét, de felsorolni is sok, mi mindent semmisített meg ez alatt az idő alatt.

Miután megszűnt a jégeső, és valamelyest alábbhagyott a vi­har, látták, hogy Willi Lund közeledik lóháton az erdő felől. Az embereivel az erdei kunyhóba húzódott a legnagyobb veszély elől. De míg amazok továbbra is ott várakoztak, ő a lombok védernyője alatt lóra szállt, és elindult hazafelé. Lassan haladt, tom­pa egykedvűség lett úrrá a sokat próbált férfin, egészen elcsüg­gedt ezen az órán, úgy érezte, nem érdemes tovább viaskodnia a sorsa ellen.

Csak az rázta fel letargiájából, amikor a felesége sírva a nya­kába borult, Dorrit megfogta a jobb kezét, és az ajkával illette, Lienhard pedig görcsösen megszorította a balját. Úgy nézett kö­rül, mint aki álomból ébred. Szeretetet, részvétet és szorongást ol­vasott le a három arcról, s ekkor bágyadt mosolyt erőltetett ma­gára.

- Jaj, mama, Dorrit, nincs vége a világnak, csak éppen nem úgy volt megírva, hogy jó termést takarítsunk be. A gyümölcs is oda­veszett! Hogy a gabonából mi lesz, azt a jó ég tudja! De a sírás nem segít... majd kínlódunk tovább, és kész. Hanem Lamprecht ezúttal nem kap kamatot, aztán isten irgalmazzon nekünk!

Az utolsó szavakat keserű gúnnyal ejtette ki, majd egy fotel­ba rogyott.

Odakint tovább zuhogott, a szélvihar is jó darabig dühöngött, mire megenyhült, de az eső még azután is ömlött.

Lienhard újfent megpróbálta rávenni Willi Lundot, hogy fogad­ja el a megtakarított pénzét, abból kifizetheti Lamprechtnek a hamarosan esedékes negyedévi kamatot. Lund azonban erélyesen visszautasította a felkínált segítséget.

A hölgyek közben kimentek - Dorrit átöltözni, az anyja egy kis harapnivalót készíteni. Lienhardot is kérték, tartson velük.

Miután az urak magukra maradtak, Lienhard megismételte ajánlatát, de sikertelenül.

- Nem ment meg bennünket, ha újabb adósságokba verem magamat. Legfeljebb későbbre halasztja a katasztrófát, Hardy úrfi. Előbb-utóbb úgyis el kell hagynunk Neustettent. Akkor az­tán mihez kezdünk? Ha egyedül volnék, nem izgatnám magam, de mi lesz a családommal?

A fiatalember felállt, és a házigazdához lépett.

- Láthatta, Lund úr, hogy Riedburg ódon falai között rengeteg a hely. És még legalább egy évszázadot kibírnak! Ott ön és a szerettei menedékre lelnek, ha Lamprecht tényleg olyan elvete­mült, és képes kiebrudalni önöket az otthonukból, amiben sajnos nem kételkedem. A lovagvárban mindannyian elférnek, amíg jobbra nem fordul a helyzet.

Lund égő szemmel nézett rá, és csaknem összeroppantotta a ke­zét.

- Isten áldja meg azért, amit most mondott. Jótétemény, ha az ember ilyen levert állapotban egy baráti szót hall. De... ezt nem fogádhatjuk el, saját magáról is gondoskodnia kell.

- Együtt mindent átvészelünk, Lund úr. Legyen egészen nyugodt.

- És mivel háláljam meg?

- Semmivel, Lund úr. Azt hiszi, nem tudom, hogy egykor ugyanígy nyugtatta az édesapámat, nem sokkal a halála előtt, amikor kétségbeesetten kérdezte, mi lesz vele meg a fiával? Ak­kor ön azt felelte neki: „Neustettenben mindketten otthonra tálál­nak, drága barátom.” Apám még elmesélte nekem ezt, mielőtt lehunyta a szemét. Bár túl korán elment, semhogy a szaván fogja, de ön készséggel befogadta volna őt, és szükség esetén engem is. Én túl fiatal és kalandvágyó voltam ahhoz, hogy a szomszédnál húzzam meg magam, de sohasem felejtettem el, hogy otthont adott volna édesapámnak. Ezek után talán tétováznom kellene, hogy önnel és hozzátartozóival, akiktől mindig csak jót kaptam, megosszam kényelmes hajlékomat, ha ez a csirkefogó Lamp­recht elkergetné önöket innen? Ugye, ismer annyira, hogy tudja a választ?

Lund úr ismét megszorította a fiatalember kezét.

- Hogyne ismerném. Meg is könnyebbültem egy kicsit. Ha be­következik, amitől félünk, a családommal magához menekülök. Nagyon köszönöm, Hardy úrfi!

- Nincs mit - biccentett mosolyogva Lienhard -, és fel a fej­jel, ne lássák a hölgyek, milyen súlyos a helyzet. Időben megtud­ják úgyis.

Kezet ráztak, és férfiasan egymás szemébe néztek.

Mire Dorrit és az anyja visszatértek, jobb hangulatban találták a ház urát. A leány rögtön érezte, hogy Lienhard derítette jobb kedvre az apját, és hálásan nézett rá.

Négyesben elfogyasztottak néhány falatot. Közben elállt az eső. Legfőbb ideje volt, mert a folyó már kiöntéssel fenyegetett. Az eső mindent eláztatott, siralmasan festett a kert. Amikor Lienhard fölkerekedett, Lund úr is elkísérte, hogy szétnézzen a rétjén.

A lekaszált terület vigasztalan képet nyújtott, a széna vízben állt. Elnehezült a gazda szíve.

- Itt nem sokat tehetünk, Hardy úrfi, és ma már egyáltalán sem­mit. Meg kell várni, míg lefolyik a víz, aztán holnap meglátjuk.

Szívélyesen elbúcsúztak egymástól.

VIII.

Olyan rossz volt a helyzet, hogy rosszabb már nem is lehetett. A szerencsétlenséget tetézte, hogy néhány tehén megbetegedett. Az egyiket nem tudták megmenteni, kiadta a páráját. Ez újabb nagy kár volt. Július elsején, amikor Lund úrnak ki kellett fizet­nie a kamatot, alig a felét tudta összeszedni a szükségesnek. Gondterhelten indult öreg autóján Lamprecht kastélyába. Ter­mészetesen a hitelezője is szenvedett bizonyos károkat az időjá­rás miatt, de a földjei kedvezőbb fekvése jóvoltából csekélyebbe­ket, és ezeket óriási vagyona mellett meg sem érezte. Amikor be­jelentették a látogatót, várakozásteljes képet vágott. Behatóan tájékozódott a neustetteni helyzetről, és sejtette, hogy Lund ezút­tal nem tudta előteremteni a törlesztendő összeget. Ez kapóra jött. Dorrittal még néhányszor találkozott ugyan, de a leány min­dig kitért előle, úgyhogy nem tudott beszélni vele.

Nyájas mosollyal fogadta az öregurat.

- Jó napot, kedves Lund úr! Na, a negyedév első napján pon­tosan hozza nekem a kamatot, mint mindig, ugyebár? - kérdez­te, miközben húsos kezét nyújtotta.

A dolgos jobb kéz megfogta a semmittevőt.

- Nagyon sajnálom, Lamprecht úr, de ezúttal nem tudok ma­radéktalanul eleget tenni a kötelezettségemnek. A minapi ítélet­idő alaposan hátravetett, emiatt ma sajnos csak a kamat felét tu­dom átadni, és arra kérem, a következő hónapig legyen türelem­mel.

Lund úr aggódva nézett Lamprechtre, arra számított, hogy az majd felbőszülten követeli a jussát. Ám legnagyobb meglepeté­sére mosolyogva egy fotelba tessékelte.

- Na, foglaljon már helyet, kedves Lund, annyira nem nagy a baj. Nem fogom mindjárt magára borítani az asztalt, hiszen tudom, hogy nem akar becsapni.

Az öreg megkönnyebbülten lélegzett fel.

- Istenemre, nem, Lamprecht úr, nem erről van szó.

- Tudom én azt, tudom! Nahát akkor vegyen egy szivart, mindjárt megiszunk egy pohár borocskát. Mi újság a családdal? Dorrit kisasszony él és virul? Ennivaló kis boszorkány, egyene­sen elragadó jószág. Hamarosan megint ellátogatok Neustetten­be, tulajdonképpen már régóta tervezem, mert meg akartam hív­ni magukat a kerti ünnepségre, amelyet a jövő héten tartok.

Lund megrökönyödve nézett Lamprechtre. Gyanúsnak talál­ta ezt a túláradó szívélyeskedést, mert egészen más oldaláról is­merte a szomszédját. Mindazonáltal örült, hogy ilyen kedélyes han­gulatban találta.

- Igazán kedves, Lamprecht úr. Őszintén szólva, nincs sok okunk az ünneplésre, de nem sajnálom az enyéimtől a szórako­zást, legalább addig sem a mostani gyászos helyzetünkön búsla­kodnak.

- Jaj, minek ez a lemondó hang, kedves Lund? - vált még nyá­jasabbá Lamprecht. - Miféle gyászos helyzetről beszél? Akinek ilyen gyönyörű szép lánya van, annak csak akarnia kell, és egy­kettőre megszabadulhat minden anyagi gondtól.

Willi Lundnak megütötte a fülét az utolsó mondat. Eszébe ju­tott, amit a felesége Dorrit és Lamprecht erdei találkozásáról me­sélt, s ez nyugtalanította, de arcizma sem rezdült, nem árulta el, mi jár a fejében.

- Elfelejti, Lamprecht úr, hogy a mi köreinkben ritka az olyan férfi, aki megengedhet magának eladósodott apóst és szegény feleséget.

Lamprecht önelégülten csapkodta a hasát.

- No, azért akad, kedves Lundom.

A „kedves Lund” egyre jobban feszengett. Kiegyenesítette a derekát, és határozottan kijelentette:

- Csakhogy én nem az az ember vagyok, aki gazdag kérő után vadászik a leányának!

Lamprecht helyeslően biccentett.

- Ez dicséretes, de a leánykájának is lesz hozzá egy-két szava.

- Hogyne, Lamprecht úr, méghozzá az első és az utolsó. De hogy visszatérjek a tárgyra, nem akarom sokáig föltartani, itt a pénz, és mihelyt tudom, még a hónap folyamán hozom a maradékot is.

Ezzel borítékot húzott elő, és letette Lamprecht elé. Az meg­veregette a vállát.

- Nem sürgős, nem sürgős, kedves Lundom. Tessék, itt az elismervény! Es tiszteltetem a hölgyeket! A napokban, talán már holnap átugrom Neustettenbe, és remélem, ott találom őnagyságáékat. A múltkor sajnos hiába állítottam be.

- Mindannyian nagyon fájlaltuk.

- Képzelem - jegyezte meg öntelten Lamprecht.

Váltottak még néhány szót, majd búcsúzóul Lamprecht ismét megveregette Willi Lund vállát.

- Na, fel a fejjel, kedves Lund, még minden jóra fordulhat.

Az öregúr eléggé fejbe kólintva indult haza. Az járt az eszé­ben, amit Lamprecht mondott. Túlontúl nyájas, bizalmaskodó hangvétele is gondolkodóba ejtette, noha örült annak, hogy barát­ságosan belement a késedelmes kamattörlesztésbe. Eddigi visel­kedése alapján okvetlenül azt várta, hogy fenyegetőzéssel válaszol.

Sajnos nem tudott örülni ennek a különös magatartásnak, majdhogynem szívesebben vette volna, ha Lamprecht ellensége­sen bánik vele. És mi ez az utalás Dorrit gazdag házasságára? Ta­lán jól sejtette Bella, hogy Lamprecht Dorritot szemelte ki magá­nak?

Willi ezt nem találta szerencsés fordulatnak. Eléggé ismerte ah­hoz Lamprechtet, hogy ne kívánja Dorrit kérőjéül. A leányáról pe­dig biztosan tudta, hogy eszébe sem jutna olyan férfinak nyújta­ni a kezét, aki ellenszenves neki. Nem az a nő, aki gazdag vőle­gényre áhítozik, akár szereti az illetőt, akár nem. Ha tehát Lamp­recht tényleg szemet vetett Dorritra, az csak tovább súlyosbítja a helyzetüket. Dorrit feltétlenül elutasítja az uzsorást, és ezzel es­küdt ellenségükké teszi.

Miután hazaért, nem beszélt félelmeiről, csak annyit mon­dott, hogy Lamprecht a következő héten kerti ünnepséget rendez, amelyre személyesen óhajtja meghívni a hölgyeket. Bella asszony és Dorrit nem különösebben örültek ennek a kilátásnak. A leány csak akkor barátkozott meg a gondolattal, amikor Lund megem­lítette, hogy Lamprecht meghívót szándékozik küldeni Lienhard von Riednek is.

Ezekben a napokban nagyon lehangoltan járt-kelt, mert tu­dott a szülei nyomasztó gondjairól. Miután azonban hallotta, hogy Lamprecht egyáltalán nem méltatlankodott, és türelmesen vár a hátralékra, valamelyest megnyugodott. Arra gondolt, talán mégis szorult ebbe a pénzeszsákba egy szikrányi jóindulat, és nem gyötri agyon szegény apját. Igyekezett hálát mutatni, semmi eset­re sem akarta azzal megsérteni Lamprechtet, hogy visszautasít­ja a kerti ünnepségre, szóló meghívását. Jól tudta, hogy a szülei is csak azért fogadják el, mert neki egy kis szórakozást jelent. Ami­kor értesült arról, hogy Hardy úrfi is hivatalos a rendezvényre, egé­szen megörült az invitálásnak.

Miután Lund úr kettesben maradt a feleségével, nem tudta rászánni magát, hogy elmondja, miféle gyanú ébredt benne Lamp­recht nyájas viselkedése nyomán. Úgy vélte, ha gyanúja igazoló­dik, Bella még mindig ráér megtudni, addig viszont semmi értel­me nyugtalanítani.

Dorrit meg az anyja bizonyos mértékig visszanyerték lelki egyensúlyukat, mivel a ház ura is nyugodtabbnak látszott. Épp ezekben a napokban Willi Lund egy nem várt kisebb összeghez jutott. Még a jobb időkben adta kölcsön egy városbeli kézművesnek, és már nem is számított rá. Így hamarosan visszafizethette a kamat hátralékát. Már csak fillérek hiányoztak belőle, és remél­te, hogy a küszöbönálló kerti ünnepségig az is meglesz. Azt per­sze nem tudta, miből fedezi majd a következő negyedévi részle­tet. Akkor valószínűleg nem odázhatja el tovább a katasztrófát. Mert a jelek szerint Lamprecht nagylelkű engedékenysége csak Dorritnak szól, és mihelyt a leány kikosarazza őt, akkor vége. Ar­ra az öregúr nem is gondolt, hogy minden bajtól megkímélné, ha Dorrit késznek mutatkozna elfogadni Lamprecht esetleges házas­sági ajánlatát. Meg sem fordult a fejében, hogy a jólétért cseré­be feláldozza leánya boldogságát.

Másnap délelőtt Bella asszony Dorrittal kettesben tartózkodott a házban, amikor Lamprecht Mercedese befutott.

Anya és leánya szertartásosan a kisszalonban fogadták, amely­ben csak a hivatalos látogatókat szokták. A férfi túláradó kedves­séggel üdvözölte mindkettőjüket, szellemeskedve adta át a meg­hívást, és egyáltalán nem csodálkozott, hogy a hölgyek azonnal elfogadták. Hencegve számolt be arról, milyen nagyszabású ünnepi előkészületeket tesz, majd Dorrittal csipkelődött, amiért nemrégiben elszökött előle.

A leány hálás volt neki, amiért nem szorongatta meg az apját, ezért igyekezett a lehető legszívélyesebben bánni vele. Eltűrte a tréfáit, nagy érdeklődést mutatott a kerti ünnepség iránt, és - bár nem csekély önuralom kellett hozzá - még azt is engedte, hogy a férfi petyhüdt, zsíros mancsával a kezét paskolgassa, pedig közben a hideg ás kilelte. Mindenesetre sokkal kedvesebben vi­selkedett vele, mint máskor, és Lamprecht ezt a hajlandóság je­leként értékelte. Úgy vélte, a kis boszorkány látja, mennyire epe- kedik érte, és már nem tartja szükségesnek, hogy tovább kéres­se magát. Ha Dorrit sejtette volna, miféle következtetésekre in­dította barátságos magatartásával, bizonyára gyorsan véget vet a félreértésnek.

Bella asszony sem volt olyan tartózkodó Lamprechttel szem­ben, mint máskor, mert bizonyos értelemben lekötelezve érezte magát. A férfi tehát elégedett lehetett a fogadtatással, és hiúságá­ban elhitte magáról, hogy különösen kívánatos kérő.

Éppen vette volna a kalapját, amikor megjött Lienhard von Ried. Lamprecht neki már meghívót küldött, és a fiatalember el akarta hárítani az invitálást, de eszébe jutott, hogy valószínűleg Lundékat is meghívta, azért előbb velük akart beszélni.

Lamprecht a tőle megszokott nagyhangú nyájaskodással üd­vözölte Lienhardot, úgy tett, mintha kebelbarátja lenne. A fiatal­ember annál visszafogottabban viselkedett, ügyet sem vetett Lamprecht feléje nyújtott kezére, és kimérten meghajolt.

- Jó, hogy találkozunk, Ried úr! Remélem, megkapta a meg­hívómat. Épp most hívtam meg tisztelt neustetteni szomszédain­kat is, és nagy örömömre nem mondtak nemet. Remélem, magát is vendégül láthatom.

Lienhard kérdőn nézett Dorritra, aki lopva megvonta a vállát, és bólintott. Így hát ő is elfogadta a meghívást, bár legszíveseb­ben kimentette volna magát.

Miután Lamprecht végre elrobogott - búcsúzóul még egy­szer bizalmaskodva megpaskolta Dorrit kezét -, Lienhard ko­mor tekintettel kérdezte:

- Tehát beleegyeztek, hogy ellátogassanak erre az épületes kerti ünnepségre?

- Igen, Hardy úrfi, miután Lamprecht olyan megértően bánt az urammal, nem engedhetjük meg magunknak, hogy a visszauta­sítással felbosszantsuk - magyarázta Bella asszony.

Lienhard arca ismét elsötétült.

- Pimaszság, hogy odarángat bennünket. Talán az áldozatai kín­lódásában akar gyönyörködni? Meggyőződésem, hogy az egész környéket összecsődíti. Szilárdan elhatároztam, hogy kerek pe­rec elutasítom. Mivel azonban önök ott akarnak lenni, én is elme­gyek.

- Ennek nagyon örülünk, Hardy úrfi. Higgye el, mi is, szíve­sen távol maradtunk volna, de nem tehettük. Apám sajnos a jó­indulatától függ.

Lienhard összeszorította a fogát.

- Nem öröm olyan alak házába lépni, aki úgyszólván eloroz­ta az ember vagyonát, de én csak arra gondolok majd, hogy önök­kel találkozhatom. De az is biztos, hogy egyetlen korty, egyetlen falat sem megy le a torkomon abban a házban. Szerencsére ülte­tett vacsora nem lesz, csak büfé, ahol az ember tetszés szerint szol­gálja ki magát. Így feltűnés nélkül megtehetem, hogy lemondjak Lamprecht úr vendéglátásáról.

Dorrit lelkesen bólogatott.

- Ragyogó ötlet! Mi is ehhez tartjuk magunkat, mami. Ezál­tal megszabadulunk a kényszertől, hogy bármit is elfogadjunk tőle.

Ezzel Bella asszony is egyetértett.

A leány gyorsan témát váltott.

- Ne vágjon ilyen komor képet, Hardy úrfi, az ember megijed magától.

A fiatalember arca nyomban felderült.

- Igaza van, Dorrit kisasszony, az ilyen alak nem érdemli meg, hogy elronthassa a kedvünket. Javaslom, hogy beszélgessünk szívderítőbb dolgokról.

És békésen diskuráltak tovább. Bella-asszonyt hamarosan elhívták, és miután a fiatalok magukra maradtak, Lienhard für­kész pillantással, halkan megkérdezte:

- Egyébként milyen a hangulata, Dorrit kisasszony? Ismét minden rendben?

A leány sóhajtott.

- Minden, kivéve a leghőbb vágyamat, hogy a szüleimen se­gíthessek.

- Teljesíthetetlen kívánságokat nem célszerű dédelgetni. Ne­kem is bele kellett törődnöm, hogy az édesapja, akinek annyi hálával tartozom, visszautasította a vagyonkámat.

- Azt nagyon helyesen tette. Amennyire különféle utalások­ból kihámoztam, Neustetten teljesen eladósodott. És azt hiszem, ha mostantól nem lesz folyamatosan jó termés, akkor szegény apám egyre mélyebbre süllyed az adósságokba. Igazán megértem, hogy nem akarja magát is a hitelezői közé sorolni.

- És miért éppen engem nem? Valószínűleg én kínoznám a leg­kevésbé.

- Igaz, de Önnek nem szeretne tartozni, hiszen tudja, milyen nehezen szerezte azt a kis pénzt.

Lienhard mosolyogva vállat vont.

- Mégsem tudom okosabban felhasználni, mint ha neki segí­tek. De talán egyszer más módon megtehetem, mert az adósának érzem magam.

- Akkor legalább megérti, mennyire vágyom arra, hogy tehes­sek érte valamit.

Természetesen megértem, Dorrit kisasszony, csak ne törje a . fejét olyasmin, ami lehetetlen. Beszéljünk inkább másról.

Dorrit megkérte Lienhardot, hogy hozzon neki néhány köte­tet a könyvtárából: híres útleírásokat elsősorban.

- Valóban érdekli ez a tárgykör, Dorrit kisasszony? - tudakol­ta a fiatalember.

- Igen, nagyon... mert... szeretnék mindenféléről beszélgetni magával, ami érdekli.

Lienhard szeme felcsillant. Megfogta a leány kezét.

- Örömet szerez magának, ha ilyesmiről társalgunk? - kérdez­te lágyan.

Dorrit bólintott, majd fölemelte a fejét.

- Csodálkozik? Talán érthetetlen, ha néha bennem is fölébred a vágy, hogy a távolba tekintsek? Nagyon szűkre szabott, esemény­telen világban élek, és bármennyire szeretem is a szülimet, ők nem értik mindazt, ami engem fűt. Ezt egyre világosabban látom. Sok minden elválaszt bennünket, de ezt nem tudhatják, nem sejt­hetik, mert megbántódnának. Azelőtt én is igyekeztem magam­ba fojtani, szinte védekeztem ellene, hogy olyan szellemi régiók- ba vágyjak, ahová a szüleim nem tudnak velem tartani. Most már nem védekezem, nem érzem elbizakodottságnak. Már tudom, hogy ez valamiképp a véremben van, követnem kell ezt a hajla­momat, különben... különben belülről elsorvadok. Ezért maga is megértheti, mennyire örülök, ha olyasmiről beszélgethetünk, ami a szüleimnél nem talál megértésre. Az én drága szüléim sohasem akadályoztak abban, hogy pallérozzam az elmémet. Mindig megkaptam a könyveket, amelyeket akartam. Ezt már akkor is nagyon szép dolognak találtam a részükről, amikor még nem tudtam, hogy nincs közöttünk vérségi kötelék. Most pedig egyenesen csodálom őket. Biztosan féltek attól, hogy fölébük növök, még­sem tettek semmit ellene.

- Éppen azért nem, mert saját gyermekükként szerették. Talán nincs sok olyan szülő, aki magasabb szellemi színvonalon akar­ja látni a gyermekeit, mint ahol ő maga áll?

A leány mély lélegzetet vett.

- Örülök, hogy ezt mondja, ez megnyugtat. Nagyon hálát­lannak éreztem magamat, hogy a szüleim által szabott határokon túlra törekszem. Most maga természetesnek mondja ezt, tehát nem kell attól tartanom, hogy ezzel megsértem őket.

- Semmiképpen sem. Tudom, hogy a szülei büszkék, amiért maga náluknál magasabb szintre jutott.

Dorrit sóhajtott.

- Látja, bármerre nézek, a szüleim önfeláldozásával találko­zom. Hát nem megrendítő és felemelő ez egyszerre?

- De igen.

- Én pedig üres kézzel állok, mindig csak kapok, anélkül hogy bármivel viszonozni tudnám.

- Nem gondolja, hogy maga is rengeteget ad? Hogy rengete­get köszönhet magának ez a két derék ember?

A leány hitetlenkedve rázta a fejét.

- Ugyan, mit adhatok én? Magamtól is ezt kérdezem foly­ton.

Lienhard ajka megremegett.

- Úgy látom, egy helyben járunk, Dorrit kisasszony, de jobb, ha nem erősködöm tovább. Csak ne lovalja bele magát ebbe az önfeláldozási vágyba, amíg nem győződik meg róla, hogy módjá­ban áll olyan áldozatot hozni, amellyel valóban minden gondtól megmentheti a szüleit. Érje be egyelőre azzal, hogy naponta újabb apró örömökkel lepi meg őket. Ami pedig a könyveket il­leti, már holnap áthozom a kért köteteket, és nagyon szívesen be­szélgetek róluk magával, miután elolvasta.

A leány szeme felcsillant.

- Ez nagyszerű!

A fiatalember meghitten nézett rá, és kimondhatatlanul örült, hogy a bájos, ifjú arc egészen kipirult az izgalomtól. A szívük sze­relmes vágyakozással fordult egymás felé. Talán most történhe­tett volna valami, ami mindkettejük sorsát meghatározza, nem hiányzott más, csak még egyetlen percnyi bizalmas együttlét. Ám ebben a veszedelmesen önfeledt pillanatban ismét megjelent Bella asszony. Tüstént föleszméltek. Lienhard összeszedte magát, és örült, hogy nem veszítette el az önuralmát. Hogy is juthatott eszébe, hogy komolyan magához kösse Dorritot? Mert mit is nyújthatott volna neki? Végszükségben fedelet és betevő falatot, de egyébként csak gondokkal, nélkülözéssel teli életet.

Dorrit azonban egyelőre nem töprengett azon a csodás hatáson, amelyet Lienhard von Ried gyakorolt rá. Gondolatai nem száll­tak annyira előre, csupán azt tudta, hogy együttlétük tiszta, mély barátságot jelent a számára. Szerelme öntudatlanul lappangott benne, még nem akart mást, csak hogy mindig így maradjon. Lienhard kívánsága már érettebb volt, tovább terjedt, és éppen ezért nehezebben teljesíthetőnek tűnt.

Bella asszony gyanútlanul tereferélt velük. Különös módon sem neki, sem a férjének nem fordult meg a fejében a gondolat, hogy a két fiatal között bensőséges ifjonti barátságnál több is kialakul­hat. Túlságosan elfoglalták őket a saját gondjaik.

Lienhard megvárta, amíg a házigazda hazaérkezik. Lund úr megtudta, hogy Lamprecht ott járt, és meghívását nemcsak az ő családja, hanem Lienhard is elfogadta. A fiatalember nem rejtet­te véka alá ezzel kapcsolatos érzéseit, de Willi Lund akasztófa­humorral válaszolt:

- Ne higgye, Hardy úrfi, hogy mi vagyunk az egyedüli áldo­zatok, akik ennek az alaknak a diadalszekerét húzzuk. Valószínű­leg sorstársak vesznek körül, mert itt, a környéken egy lelket sem ismerek, akit valamiképp a markában ne tartana. Így vagy úgy még a városi tekintetes urak is mind a lekötelezettjei.

- Ez sovány vigasz, ha ugyan egyáltalán az - dohogott Lien­hard. - Ha önök nincsenek, nem mentem volna bele ebbe a do­logba.

Az öregúr keserűen nevetett.

- Megengedheti magának, mert már nincs félnivalója. De hagyjuk ezt, Dorrit jön vissza.

A leányt azért ment ki, hogy harapnivalót hozzon az apjának.

Lienhard kedvesen búcsúzott, mint mindig, és hazalovagolt Riedburgba, ahol a munkájába mélyedt. Erejét megfeszítve dol­gozott, mert amennyire Dorrit vágyott arra, hogy szüleiért áldo­zatot hozzon, és valami nagyszerűt, csodálatosat vigyen véghez, ugyanúgy égett a vágytól ő is, hogy kiemelkedjék szerény körül­ményei közül, és gondtalan életet biztosíthasson Dorritnak.

IX.

Lamprecht úr kastélyában kezdetét vette a kerti ünnepség. Nagy­számú vendég érkezett a szomszédságból és a közeli városból. Lund úr nem tévedett, kevesen akadtak közöttük olyanok, akik nem voltak valamiképpen a lekötelezettjei. Ezért a legtöbben leplezetlen hízelgéssel udvarolták körül, amit Lamprecht kegye­sen leereszkedő mosollyal fogadott. Minden hazug bókot kész­pénznek vett, s ez tovább fokozta fölfuvalkodottságát. Rendkívü­li embernek képzelte magát, azt meg különösen nemes gesztus­nak vélte, hogy ilyen fényes mulatságot rendez azoknak, akik mind tőle függenek.

Az egyáltalán nem került fáradságába, hogy Dorritot a nap ki­rálynőjévé tegye, mert magától adódott. A meghívott fiatal lányok és asszonyok közül senki sem kelhetett versenyre Dorrit bájával. Szüntelenül hódolók legyeskedtek körülötte, de ez Lamprechtet nem zavarta, épp ellenkezőleg, hízelgett a hiúságának, hogy az if­jú dáma, akit arra a páratlan szerencsére méltat, hogy ennek a ház­nak az úrnője legyen, általános tisztelet és rajongás tárgya. Egy másodpercig sem kételkedett abban, hogy ebből a vetélkedésből csakis ő kerülhet ki győztesen.

Feltűnt neki ugyan, hogy Riedet is folyton Dorrit közelében lát­ta, de őt sem tekintette veszélyes riválisnak. Elvégre mit kínálha­tott ez a szegény nemesi ivadék? Egy félig összedőlt várat meg valami szerény jövedelmet, mint természetbúvár vagy útikönyv­író? Ez az éhenhaláshoz sok, a megélhetéshez kevés.

Az viszont nagyon is bosszantotta, hogy ez a Ried uraság, még ha szerény körülmények között él is, szemlátomást nem szorul az ő segítségére. A gazdag Lamprechtet szinte feszélyez­te az a tény, hogy a fiatalember többé nem függ a kegyeitől. Lienhard von Ried hűvös, elutasító Magatartása végtelenül ide­gesítette.

Elégtétel volt számára, hogy legalább ez alkalommal a vendé­gei között láthatta. Először fordult elő, hogy Lienhard elfogadta a meghívását, és remélte, hogy a fiatalember ezt valamilyen anyagi jellegű szívességkérés első lépésének szánja.

Nem sejtette, hogy Lienhard inkább meghalna, de nem szol­gáltatná ki magát neki még egyszer. Azt hitte, a pénz olyan hata­lom, amely előtt mindenki meghajlik.

Peckesen vonult oda Lienhardhoz, amikor észrevette, hogy egy ideje magányosan áll, s egy fatörzsnek támaszkodva szem­léli a kastélyhomlokzat túldíszített pompáját.

- Na, kedves Ried doktor, ugye, ez egész más, mint az az ós­di hajlék, amelyben világra jött? - kezdte kérkedve.

Lienhard lassan feléje fordította az arcát, és leírhatatlan pillan­tást vetett rá.

- Hogyne, hála istennek, egészen más! - felelte epésen.

- Miért hála istennek? - értetlenkedett Lamprecht. - Mire cé­loz?

- Arra, hogy ha nem volna minden egészen más, akkor még elviselhetetlenebbnek érezném, hogy ezt a levegőt szívjam, mint most.

Lamprecht leereszkedő szánakozással mosolygott.

- Á, szóval azt akarja mondani, akkor még inkább szeretne új­ra itt lakni? De hát ezt nem értem. Magának is sokkal kellemesebb lenne, ha ilyen szép házban lakhatna.

- Úgy vélem, mi ketten sohasem érthetjük meg egymást, Lamprecht úr - felelte Lienhard, szokásától eltérően kissé gőgö­sen.

Lamprecht ösztönösen érezte ezt a kevélységet, és bosszantot­ta, hogy nem tudja megalázni Lienhardot. A fiatalember egész tar­tása azt jelezte, hogy nem kíván hosszas beszédbe elegyedni vendéglátójával. Az azonban nem akart odébbállni anélkül, hogy legalább egy csapást ne mérjen rá.

- Szabad kérdeznem, hogy érzi magát odafönt, a romok között? A régi vártorony ugyebár elég ingatag?

- A megnyugtatására közölhetem, hogy Riedburg még szi­lárdan tartja magát, és valószínűleg akkor is állni fog, amikor eb­ből az újmódi kastélyból kő kövön nem marad.

Lamprecht éles hangon felkacagott, hogy leplezze haragját.

- Erre szívesen fogadok magával.

- De, én önnel nem. Mert eltekintve attól, hogy sohasem foga­dok, egyikünk sem érné meg ennek a fogadásnak a kimenetelét, hacsak felsőbb hatalmak közbe nem avatkoznak. De mint mon­dottam, az én Riedburgomat még mindig időtállóbb építménynek tartom, mint az ön palotáját. Azokban az időkben, amikor Ried- burgot emelték, megbízhatóbban építkeztek, mint manapság.

Lamprecht érezte, hogy Lienhard von Riednek egyelőre nem áll szándékában szívességet kérni tőle, különben nem merne ilyen hangot megütni. Magába fojtotta a mérgét, és hasztalan ke­resett méltó viszonzást, így csak ennyit válaszolt:

- Na, várjuk ki a végét! De ne álldogáljunk itt szárazon, jöj­jön, igyék velem egy pohár pezsgőt!

- Köszönöm, inkább lemondok róla.

Lamprecht vállat vont. Rettentő büszke volt arra, hogy ma csak pezsgőt szolgálnak fel nála. De a nyakas doktornak még ezzel sem bírt imponálni.

- Akkor magán nem lehet segíteni, Ried doktor. Szeretném tud­ni, mi a csudától akar jó hangulatba kerülni. Még epeömlést kap nekem.

Lienhard önkéntelenül elmosolyodott. Lamprecht végtelenül mulatságosan festett, ahogy hátraszegte a fejét, és egészen fölfúj­ta magát - büszke volt a szellemességére.

- Sose aggódjék miattam, Lamprecht úr, életemben annyi epét kellett lenyelnem, hogy a legédesebb pezsgő sem veheti el az ízét. De most, ha megbocsát, kezdődik a zene, és ezt a táncot Lund kisasszony nekem ígérte.

Lienhard sietve meghajolt, és Dorrithoz ment, aki sugárzó mosollyal várta.

Lamprecht ügyetlenül leplezett dühvei bámult Lienhard után, és látta, hogy derékon fogja a leányt, és a zene ütemére tovalejt vele. Csodálatos látványt nyújtott a két fiatal, amint egymással tel­jes összhangban kivitelezték a tánclépéseket. Dorrit mozdulatait kecsesség hatotta át, Lienhard kisportolt alakja fegyelmezett erőt, előkelő önuralmat mutatott.

Lamprecht túlértékelte saját testi adottságait, azt mégis belát­ta, hogy ezen a téren nem versenyezhet. Kedvetlenül lépett köze­lebb, figyelte a táncolókat, s ekkor észrevette, hogy Lienhard te­kintete önfeledten pihen meg Dorrit Lund bájos arcán. Az uzso­rásban egyszeriben fellobbant a féltékenység, ugyanakkor diadal­ittas érzés szállta meg. Nagyszerű alkalom kínálkozott, hogy minden kevélységéért megfizessen ennek a nagyképű nemesifjú­nak, aki ezek szerint alaposan belehabarodott az édes kis bo­szorkányba. Az persze nem fogja törni magát a szegény ördögért. Magától értetődik, hogy inkább a büszke kastélyt választja, mint a düledező várromot.

Lamprecht önhitten emelte föl a fejét, és a következő táncra föl­kérte Dorritot. A leány még szinte magához sem tért az előbbi cso­dás tánc mámorából, és eléggé vonakodva követte Lamprechtet, de természetesen nem adhatott kosarat. Lienhardnak most végig kellett néznie, hogy ezzel a behemóttal táncol, pedig legszíveseb­ben elragadta volna Lamprechttől. Mindenkitől sajnálta, hogy a kezével érinthesse Dorrit derekát, de hogy épp Lamprecht teszi ezt, az felháborította, már-már fizikai fájdalmat okozott neki.

Lamprecht diadalmas pillantást vetett rá, ahogy eltáncolt mel­lette. A szükségesnél jobban magához szorította Dorritot, s ezzel azt a benyomást keltette a szemlélőben, hogy meghitt kapcsolat­ban áll partnernőjével. Ezt Lienhard is észrevette, és féktelen ha­ragra gerjedt.

Dorrit érezte, hogy Lamprecht illetlenül szorongatja. Arcába szökött a vér, igyekezett kiszabadítani magát, de nem sikerült. Er­re határozottan rászólt:

- Ez fáj, Lamprecht úr, és el is fáradtam, kérem, hagyjuk ab­ba!

De a férfi csak még szorosabban tartotta.

- Máris fáradt, kedves kisasszony? Ezt nem mondja komolyan. Hiszen még csak most kezdtünk táncolni.

Dorrit egyszerre lecövekelt.

- Szeretném abbahagyni - jelentette ki megbotránkozva.

- Na jó, de ha már táncolni nem akar, akkor engedje meg, hogy egy kicsit sétálgassak magácskával a parkban.

Dorrit erőt vett magán. Az lebegett a szeme előtt, hogy nem sza­bad barátságtalanul viselkednie, és egyébként is inkább lépkedett a férfi oldalán, mint hogy az ilyen vadul szorongassa.

- Rendben, Lamprecht úr, azt szívesen megengedem.

Tudta, hogy Lienhardnak most egyéb kötelezettségei vannak, más férfiakkal nem nagyon akart táncolni, ezért készségesen el­ment Lamprechttel. A férfi erősködött, hogy meg kell néznie az üvegházat. Dorrit beleegyezett, mert nem sejtette, hogy az üveg­ház a park hátsó végében található. Lamprecht viszont gyorsan kieszelte, hogy megragadja ezt a kedvező alkalmat, és házassá­gi ajánlatot tesz Dorritnak.

Mind beljebb vezette a leányt a fák közé, de egyelőre egész nyugodtan és tartózkodóan társalgott vele.

A hátuk mögött egyre halkult a zsivaj, végül Dorrit megállt és körülnézett.

Túlságosan eltávolodtunk a többiektől, Lamprecht úr.

- Mindjárt odaérünk, nagyságos kisasszony, amott már látni, ahogy megcsillannak az üvegtáblák a fák között. Okvetlenül meg kell néznie a melegházamat. Ez a büszkeségem, mert lelkes vi­rágkertész vagyok, mindennap dolgozom néhány órát az üvegház­ban, és egyik-másik keresztezésemmel mesés eredményeket ér­tem el.

Dorrit is nagyon kedvelte a virágokat, ezért érdeklődött az üvegház iránt. Csodálkozott, hogy ez a pénzember, aki egyre csak a harácsolással törődik, a virágok barátja. Lamprecht való­ban megszállott virágnemesítő volt, és aki az üvegházában mun­ka közben látta, ámulhatott, milyen finoman bánik a kényes nö­vényekkel ez a bumfordi, lapátkezű férfi.

Dorrit maga is meglepődött, amikor az üvegházhoz értek, és Lamprecht sorra mutogatta különlegességeit, kedvenceit. Csak­ugyan káprázatos eredményeket ért el keresztezéseivel.

- Ó, milyen gyönyörű virágok, Lamprecht úr, mennyire sze­retheti őket! - lelkendezett Dorrit.

A férfi kihúzta magát, óvatosan félretett egy érzékeny palán­tát, és izzó szemmel nézett a leányra.

- Ez mind a magácskáé lehet, Dorrit kisasszony, ha akarja, mert magáért semmi sem drága - jelentette ki érdes hangon.

A leány megrettent, tiltakozva rázta a fejét.

- Jaj, nem, nem! - kiáltotta, és ki akart szaladni az üvegház­ból, de Lamprecht elállta az útját.

- Várjon még, kérem! Szándékosan hívtam ide, mert itt zavar­talanul beszélgethetünk.

Dorrit tekintete nyugtalanul pásztázta a környéket. Csak most ébredt tudatára, hogy egészen egyedül maradt a férfival, sehol egy lélek, már az ünnepség zaja sem hallatszott idáig.

- Mi az, amiről mások jelenlétében nem beszélhetnénk?

- Amit mondani akarok, ahhoz nem kellenek tanúk, Dorrit kisasszony. Már rég a szívemen fekszik egy kérdés. Hozzám jön-e feleségül?

A leány olyannyira megrökönyödve, elszörnyedve nézett rá, hogy Lamprecht minden elbizakodottsága dacára hirtelen megijedt, hogy nemmel válaszol.

- Kérem, Dorrit, hallgasson meg, mielőtt felelne! Szeretem ma­gát, és már régóta arra gondolok, hogy feleségül veszem, csak ed­dig nem adódott alkalom, mert mindig kitért az utamból, valahány­szor élő akartam rukkolni a sorsdöntő kérdéssel. Nem utasíthat vissza, azzal nagyon boldogtalanná tenne. Ezért mindent latba ve­tek, ami a javamra befolyásolhatja magát. Talán nincs róla tudo­mása, de az apja az adósom, azt pedig még kevésbé tudhatja, hogy Neustetten voltaképpen már rég az én tulajdonom. Réges- rég földönfutóvá tehettem volna magát és a szüleit. Üzletember lévén, az a célom, hogy a birtokomat állandóan gyarapítsam. Neustetten fekvése rendkívül kedvező ahhoz, hogy a földemet kiegészítse. Minden más esetben érvényesítettem volna a jogai­mat, hogy megszerezzem Neustettent, csak azért haboztam, mert maga ott lakik, és a szüleivel együtt hajléktalanná válna. Magát akartam megkímélni attól, hogy a szüleit nincstelenül lássa, csakis magát. Az érzelgősség távol áll tőlem, csak a maga iránti szerel­mem kötötte meg a kezemet. De vigyázzon, mert ha elutasít, ak­kor nem leszek tovább tekintettel a szüleire. Ezt nyilván nem akarja. Csak magán múlik, hogy fényes partit csináljon, egyszer­smind a szülei otthonát is megóvja. Ha azt mondom, hogy min­den kívánságát teljesítem, ékszerekkel és szebbnél szebb ruhák­kal halmozom el, hogy megmutatom magának az egész nagyvi­lágot, hogy a kastélyom úrnőjévé teszem, akkor bizonyára nem húzódozik attól, hogy a feleségem legyen?

Kifulladva elhallgatott, és könyörögve nézett a leányra.

Dorrit azonban csak annyit vett ki a szóáradatból, hogy ez az ember, akitől mindig irtózott, feleségül akarja venni, ha pedig nem egyezik bele, akkor a szüleivel együtt elüldözi Neustettenből, ahogy Lienhard von Riedet és másokat is mindenüktől megfosz­tott. Holtsápadtan kulcsolta össze a kezét, úgy nyögte ki:

- Erre képtelen vagyok! Nem szeretem önt!

A férfi arca megremegett, szánalmasan festett.

- Azt nem is mertem remélni, Dorrit, hiszen tudom, hogy... de... a szerelem magától kialakul a házasságban, nem kell előbb megér­lelődnie. Ha feleségül jön hozzám, majd meg fog szeretni, mert én mindent a lábai elé szórok, ami boldoggá teheti. Gondoljon a szüleire, Dorrit, értük meg kell hoznia ezt az áldozatot.

A leány úgy remegett, mint aki didereg.

- Áldozatot?

- Itt az áldozat, amelyre vágyakozott. És súlyos, ahogy akarta. Súlyosabb áldozat nincs is. Gyáván rettenjen vissza most, hogy áldozatot kívánnak tőle? Hiszen csak igent kell mondania, azzal megmenti a szüleit, akkor nem veszik el tőlük Neustettent. Ha pe­dig nem hajlandó erre, akkor Lamprecht kegyetlenül elűzi őket, az bizonyos. Megengedheti-e ezt? Nem nyomorult gyávaság-e, ha most visszaretten az áldozathozataltól? Csakugyan olyan nagy ál­dozat ez? Ez a férfi minden kívánságát teljesítené, tehát azt is, hogy a szülei életük végéig Neustetten birtokosai maradhassanak. Ak­kor ő miért habozna?

Tapasztalatlanságában nem is sejtette, mit jelent, ha ezzel a fér­fival házasságra lép. Lehet-e elviselhetetlen az áldozat, ha általa megmentheti a szüleit, és kimutathatja nekik a háláját? Végre föllélegezhetnének, nem kellene örökké szoronganiuk, hogy előbb-utóbb földönfutóvá válnak. Jaj, csak most értette meg, mi­lyen nyomasztóak a gondjaik, mi fenyegeti őket. Most hát rajta volt a sor, hogy áldozatával lerója a háláját.

- De... mit szól mindehhez Hardy úrfi?

Ez a kérdés parázsként égette. Hardy úrfi! Ebben a pillanatban vált világossá előtte, hogy őt szereti, hogy soha más férfit nem fog szeretni, csak őt. Ó, irgalmas Isten, mitévő legyen? Hogy nézzen Hardy úrfi szemébe, ha igent mond Lamprechtnek? A fiatalem­ber rögtön tudni fogja, hogy ezzel csak azt az áldozatot hozta meg, amelyre vágyott, és akkor nagyon szomorú lesz, mert... biztosan ő is szereti, csák nem gondolhatott házasságra, mert ő is sze­gény. De be kell látnia, hogy nem habozhat áldozatot hozni, nem. nézheti tétlenül,, amint Lamprecht elkergeti szegény szüleit az otthonukból. Nem, ezt nem teheti. Most csak igent kell monda­nia Lamprechtnek, és ha aztán nem bírja ki mellette, akkor... igen... akkor egyszerűen meghalhat, nekimehet a folyónak, vagy más módon vethet véget az életének. Ez a gondolat megváltásnak tűnt.

A fiatalok könnyen veszik a halált, és ebben az órában Dorrit számára sem tűnt tragikusabbnak, mint a Lamprechttel kötendő házasság. Minden más lényegtelenné törpült, csak Lienhard von Ried gondolata kínozta a lelkét. Abba a tudatba kapaszkodott, hogy áldozatot kell hoznia, és most jött el ennek az ideje.

De hiába nem áldozhatta föl magát. Felocsúdott töprengéséből, amelyben Lamprecht nem zavarta. Az arca falfehéren is igézően kedves volt, a férfi érezte, hogy magával ragadja a leány iránti szenvedély.

- Lamprecht úr! Amennyiben beleegyezem a házasságba, ak­kor élethossziglan átengedi a szüleimnek Neustettent? Bármi történjék is, soha nem üldözi el őket? Ezt biztosan tudnom kell. Kezeskednie kell efelől, mert megmondom egészen nyíltan, csak akkor bírom rászánni magamat, hogy feleségül menjek önhöz, ha ezzel megmentem őket attól, hogy el kelljen hagyniuk a földet, amelyen eddig éltek.

Lamprechtnek fogalma sem volt arról, mi megy végbe Dorrit lelkében, el sem tudta képzelni, hogy a leányt nem vonzza az édes élet az ő oldalán. Egyelőre csak annak örült, hogy nem kosaraz­ta ki rövid úton, mert azt nem bírta volna elviselni.

- Igen, Dorrit - vágta rá gondolkodás nélkül a szavamat adom, hogy Neustetten életük végéig a szüleié marad.

A leány kifejezéstelen szemmel meredt rá.

- Az ön szava ebben az esetben nem elég - közölte színtelen hangon -, mert ahhoz... igen... túl nagy horderejű az ügy. Egyéb garanciákat akarok.

A férfi elbűvölten vigyorgott. Micsoda eszes, óvatos kis nősze­mély! Éppen ez tetszett neki, tudta, hogy ügyes üzletasszony vá­lik belőle.

- Minden garanciát megkap, amit csak akar.

Dorrit eltűnődött a szavain. Újra és újra megszólalt benne egy hang: „Meg kell hoznod ezt az áldozatot, méghozzá nyugodt arccal, mosolyogva. Senki sem sejtheti, hogy ez neked áldozat, legkevésbé a szüleid.”

Senki más, csak... Hardy úrfi, ő tudja is meg, neki tudnia kell, de csak miután becsületszavát adja, hogy nem fogja megakadá­lyozni benne. Igen... minden sokkal, de sokkal könnyebb lesz, ha ő tud róla, morfondírozott magában Dorrit. És ha majd Lamprecht felesége lesz, és nem búja, hát akkor... ott a folyó. De a szüleit nem kergethetik el Neustettenből, ők már oly sokat tettek érte, most raj­ta a sor...

Újra Lamprechtre nézett, aki türelmetlenül várta a beleegye­zését.

- Azon a napon, amikor feleségül megyek önhöz, még az es­küvő előtt írásos nyilatkozatot ad nekem, miszerint a szüleimet ön iránt semmiféle kötelezettség sem terheli, tanúsítja, hogy a Neustettenre felvett jelzálogkölcsönöket maradéktalanul törlesztették. Ezenkívül most a szavát adja, hogy a házasságkötésünkig sem há­borgatja őket. Bármi történjék is azután, Neustettent többé nem vehetik el a szüleimtől.

A férfi megint nevetett. Dorrit viselkedése gyermekien ártat­lannak, ugyanakkor bölcsen körültekintőnek tűnt. Elbűvölő kis bo­szorkány, gondolta, aki biztosra akar menni.

- A szavamat adom, édes kicsi Dorrit. Úgy lesz minden, ahogy akarod, hiszen egyszer úgyis te öröklöd, amit a szüleid hátra­hagynak. Az egybekelésünk napján Neustetten ismét tehermen­tesen a szüleid birtokába kerül. Az ára a te aranyos kis kacsód. Szó­val, beleegyezel?

A leány még egy másodpercig tétovázott, lehunyta a szemét, mintha valami fenyegető borzalmat látna. De aztán ismét tágra nyi­totta.

- Igen, ezzel a feltétellel beleegyezem. De kérem, ne felejtsen el az esküvőig minden szükséges lépést megtenni.

- Te kis fiskális! - gügyögte Lamprecht, és a karjába akarta venni Dorritot, de ő hátrahúzódott.

- Ne! Kérem, ezt ne! Előbb törvényesen rendeznünk kell a kap­csolatunkat. És hazudni sem akarok: kizárólag azért megyek ön­höz, mert meg akarom kímélni a szüleimet attól, hogy földönfu­tóként kelljen elhagyniuk Neustettent. Csakis ezért.

- De édes kicsi Dorrit, a házasságban természetesen minden másképp lesz, majd én megszerettetem magam veled. Meglá­tod, jó dolgod lesz nálam. De egy eljegyzési csókocskát meg kell engedned

Dorrit megborzongott, kétségbeesetten nézett maga elé. Azután a kezét nyújtotta.

- Csak ide - mondta bágyadtan. - Amíg össze nem esketnek bennünket, csak illő távolságtartással érintkezhetünk.

A férfi fancsali képet vágott.

- Te kis butuska, hát hogy bírjam ki addig? Megöl a vágy.

A leány hátralépett.

- Akkor nem lesz esküvő - nyögte, és már-már le akarta be­szélni Lamprechtet a megállapodásról.

De annak esze ágában sem volt visszakozni. Ez a kis boszor­kány egészen el akarja venni az eszét? Hát jó, most ráhagyja, de majd az esküvő után minden megváltozik. Gondja lesz rá, hogy ne sokáig halogassák a dolgot.

Megcsókolta tehát a kezét, sőt, a fehér karját is, amíg Dorrit el nem rántotta.

- Ennyivel akarsz kifizetni, Dorritkám?

- Másképp nincs alku! - felelte keményen a leány, mert érez­te, ha most közelebb ereszti magához, sikoltania kell a leküzdhe­tetlen undortól. Időt kellett nyernie, legalább megszoknia a gon­dolatot, hogy ez a férfi most már jogot formálhat rá.

- Hát jó, megadom magam, Dorritkám, de most gyere, odavisz­lek a szüleidhez, és bejelentem, hogy eljegyeztük egymást.

Dorrit hátrahőkölt, gyámoltalan tekintettel nézett a férfira. Az járt a fejében, hogyan fogadják majd a szülei az eljegyzést, mit fog­nak szólni, gondolni. Eszébe jutott Hardy úrfi is, és inkább meg­halt volna, mintsem a fiatalember szemébe nézzen, amikor az meg­hallja, mit tett. Összeszedte magát.

- Ne, még ne! Ma még ne tudjanak róla! Holnap... igen... hol­nap reggel magam mondok el nekik mindent. És... akkor ön is át­jöhet, hogy mindent megbeszéljen velük. Ma még senki nem ér­tesülhet az ügyről.

Lamprecht kuncogott magában.

- Vagy úgy, értem én, egyedül szeretnéd közölni az örömhírt a szüleiddel, Dorritkám? Na persze, örülhetnek majd, nagy kő esik le a szívükről. A legközelebbi kamatot úgysem tudták volna összekaparni. A magam részéről persze szívesen közhírré tenném most rögtön az eljegyzésünket, de lásd, az ujjad köré tudsz csa­varni. Rendben, várok holnapig.

- Köszönöm önnek! - rebegte a leány.

- Jaj, miért ilyen kimérten, Dorritkám? Szólíts legalább Karl­nak, és tegezz, csak egyszer, jó?

Dorrit összeszorított a fogát, és a fejét rázta.

- Majd holnap. Előbb a szüleim tudjanak meg mindent.

A férfi sóhajtott.

- Na jó, beleegyezem. De ígérd meg, hogy hozzám jössz fe­leségül!

- A szavamat adom, amennyiben tehermentesen visszaszolgál­tatja a szüleimnek Neustettent.

Lamprecht a karját nyújtotta a leánynak. Dorrit belekarolt, és hagyta vezetni magát. Némán lépdeltek egymás mellett, Lamp­recht időről időre kissé elfogódottan nézett le rá. Ilyen különös nő­vel még sohasem találkozott, mégis elragadóan ennivalónak, mindenki másnál izgatóbbnak látta!

Csak akkor tudott újra megszólalni, amikor a fák között ismét megpillantották a nyüzsgő vendégsereget. Mindenféle szerelmes hízelkedést sugdosott a leány fülébe, folyton azt bizonygatta, milyen jó dolga lesz nála. Minden kívánságát teljesíti, majd meg­látja, milyen boldogan éldegélnek együtt, ha összeházasodnak.

Dorrit görcsösen igyekezett tartani magát. Harcolt a gyönge- séggel, amely le akarta dönteni a lábáról. Ez nem történhetett meg, egyenes derékkal, emelt fővel kellett ismét a szülei elé lép­nie. Nem tudhatták meg, milyen áldozatot hoz értük, ha férjhez megy Lamprechthez. Másnap reggelig minden szorongását le kellett gyűrnie, hogy mosolyogva jelenthesse be az eljegyzését.

Tudta, a szülei el fognak szörnyedni, mert nincs túl jó véleményük Lamprechtről. De majd ő megvédi, elmeséli nekik, milyen gyön­géden nevelgeti a virágait, meggyőzi őket, hogy vele is ugyanilyen gyöngéden, figyelmesen fog bánni.

Közben minduntalan megfagyasztotta lelkét az iszonyat, de ilyenkor eszébe jutott a vigasz: a folyó! Ha másképp nem megy, egyszerűen fürdőzés közben a vízbe öli magát, akkor senki sem sejti, hogy nem bírta véghez vinni az áldozatot. Felkavart lelke egykedvűvé vált minden iránt, ami körülötte zajlott, csak egyva­lami szakította ki közömbösségéből: Hardy úrfi szeme. A fiatal­ember egy fának támaszkodva nézelődött, mert már jó ideje hiá­nyolta Dorritot. Most meglátta Lamprecht karján a parkból kife­lé jövet, és megrezzent. Rögtön feltűnt neki, hogy a leány holtsá­padt, és furcsán élettelen a tekintete is. Nyugtalanul fürkészte az arcát, és Dorrit alighanem megérezte ezt, mert fölemelte a fejét, pillantása találkozott a fiatalemberével, , amely kérdőn irányult felé. Dorrittal hirtelen forogni kezdett a világ. Emberfeletti erő­feszítéssel nyugalmat kényszerített magára, sikerült is bágyadt mo­solyt bűvészkednie az ajkára. Kibontakozott Lamprecht karjából.

- Kérem, eresszen most el! Foglalkoznia kell a vendégeivel, akiket oly sokáig elhanyagolt - magyarázta halkan.

- Jaj, Dorritkám, mit törődöm én a vendégekkel! Engem csak te érdekelsz. Tényleg nem jelenthetem még be az eljegyzésünket?

- Nem, még nem. Majd holnap, addig nem! - szögezte le Dorrit, és igyekezett elmenekülni a férfitól valahová, ahol egyma­gában lehet.

Szerencsére mindenfelől vendégek rohanták meg a házigazdát, akit már régóta kerestek.

Így a leány észrevétlenül lekanyarodhatott egy mellékútra, ahol hamarosan egy padra talált. Kimerülten lerogyott oda, hát­radőlt, és lehunyta a szemét. Csak most vált lassanként világos­sá számára, mit is tett.

X.

Hardy úrfi többé nem tévesztette szem elől Dorritot. Látta, hová ment, és feltűnés nélkül követte. Aggódott érte. Vajon mi történ­hetett? Miért olyan ijesztően sápadt és elesett?

Azt is látta, amint fásultan, elcsigázva a padra rogyott. Odalé­pett hozzá. Halovány arcára, lehunyt szemére nézett, és a szíve va­dul kalapált.

- Dorrit! - kiáltott szinté önkívületben.

A leány kinyitotta a szemét, és szótlanul ránézett. Tekintete újabb riadalmat keltett Lienhardban.

- Dorrit kisasszony, mi történt magával? Hiába kerestem, hol maradt ilyen sokáig? Rosszul érzi magát? - kérdezte, és aggód­va hajolt fölé.

Dorrit görcsösen nyelt egyet, nem tudott rögtön megszólalni. Aztán halkan azt mondta:

- Igen, azt hiszem, nem vagyok egészen jól. De... az jó, hogy maga itt van, Hardy úrfi... magának mindjárt elárulom az okát, va­lószínűleg meg is könnyebbülök, ha valakivel beszélhetek róla.

A fiatalember leült mellé, és megfogta hideg, reszkető kezét.

- Dorrit kisasszony! Egészen kétségbe ejt! Az isten szerelméért, mondja, mi történt? Borzasztóan megváltozott.

- Igen, valami nagy baj ért... senki másnak nem akarok beszél­ni róla, csak magának, mert... maga a légjobb barátom, és egye­dül maga érthet meg engem. De előbb kérem a becsületszavát, hogy senkinek nem adja tovább, amit most közölni fogok. Köz­tünk kell maradnia.

Lienhard állhatatosan nézte, de Dorrit kerülte aggódó tekinte­tét.

- A becsületszavamat adom, Dorrit kisasszony. Senkinek sem szólok arról, amit most rám bíz.

A leány halványan elmosolyodott. Összekulcsolta a kezét, mintha így akarna erőt meríteni, és az elfojtott izgalomtól fátyo­los hangon így szólt:

- Jól tudja, Hardy úrfi, mennyire vágytam arra, hogy áldoza­tot hozhassak a szüleimért! Bármilyen súlyosat is, csak segíthessek rajtuk. Ma hirtelen felrémlett előttem az áldozat lehetősé­ge, és ez segít a szüleimnek, hogy ne kelljen elhagyniuk Neustet- tent. Súlyos, kegyetlenül súlyos az áldozat, de meg akarom men­teni a szüleimet, bizonyítani akarom a hálámat. Csak előbb min­den erőmet össze kell szednem.

Lienhard előrehajolt, aggódva, nyugtalanul hallgatta.

- Térjen magához, Dorrit! Mi ez az egész? Miféle áldozatról beszél?

Dorrit elkínzottan pillantott föl, de nyomban félre is kapta a te­kintetét, ahogy a fiatalember szemében meglátta a féltést, nyug­talanságot és még valami mást, valami édeset, amit nem bírt to­vább nézni.

- Elmondom, Hardy úrfi, magának elmondom, mert tudnia kell, milyen szörnyű áldozatra készülök. Nos, eljegyeztem ma­gam... Karl Lamprechttel!

A fiatalembert megsemmisítő csapásként érte a hír.

- Dorrit! - szállt fel ajkáról a leány neve, mint egy jajkiáltás.

Dorrit összetörten hanyatlott hátra, nem mert Lienhardra néz­ni. A hangjából mindent értett.

- Meg kellett tennem. Azt mondta, különben irgalmatlanul elüldöz bennünket Neustettenből.

- A bitang... bitang! - nyögte Lienhard.

- Nem, nem, hozzám jó volt. Eddig is csak azért kímélte a szüleimet, mert szeret engem. Neustetten egészen az övé, őt illeti min­den jelzálogjog. Most vált világossá előttem, miért olyan elgyö­törtek és gondterheltek a szüleim. Tétovázhattam-e, hogy elfogadjam az ajánlatát? Hiszen annyira áhítoztam az önfeláldozásra, hát tessék... ennél keservesebbet nem is találhatnék!

- Ezt nem tűrhetem, Dorrit! - fortyant fel Lienhard. - Ekko­ra áldozatot nem vállalhat. Nem tudja, mit tesz. Hiszen maga nem az a nő, aki szerelem nélkül odaadja magát egy férfinak. Tér­jen észre, Dorrit, vonja vissza az ígéretét, ez a gazember erővel csikarta ki, de én leütöm a nyomorultat! - indulatoskodott.

A leány könyörögve fogta meg a kezét.

- Jaj, ne, Hardy! Ne nehezítse a helyzetemet!

Most először szólította így. A fiatalember a kezére tapasztot­ta az ajkát.

- Dorrit... szeretlek, Dorrit, és nem élem túl, ha ehhez a gaz­fickóhoz mégy. Szeretlek, szeretlek!

Dorrit halálra váltan fordította felé remegő arcát.

- Sejtettem, Hardy, és én is csak téged szeretlek, senki mást. De a kettőnk dolga reménytelen. Egyikünk szegényebb, mint a má­sik, a szüleimnek pedig hálával tartozott!. Nem gondolhatok sa­ját magamra, és téged sem köthetlek magamhoz, mert szabadnak kell maradnod. Kérlek, nagyon kérlek, ne kínozz, anélkül is olyan nehéz... Inkább segíts elviselnem!

Lienhard mélyen megrendülve csókolta meg újra a kezét.

- Nyugodj meg, Dorrit, nyugodj meg! Igen, segítek cipelni a terhet, de másként, mint gondolod. Többé nem tudok lemonda­ni rólad. Ha abban nem is akadályozhatlak, hogy önfeláldozásod­dal tönkretedd magad, ha a számra lakatot tettél is, így a szüléid­del nem tudathatom, miféle áldozatra készülsz, abba sohasem fogok beletörődni, hogy ehhez az alávalóhoz akarsz feleségül menni. Hisz nem tudod, mit csinálsz.

A leány ernyedten, erőtlenül ejtette le a karját.

- Nem tehetek mást, a föld leghálátlanabb teremtménye len­nék, ha hagynám, hogy a szüleimet kilakoltassák, elzavarják Neustettenből.

- Nem maradnak fedél nélkül, Dorrit. Már apádnak is mond­tam, miután leírta nekem kilátástalan helyzetét, hogy mind­annyian elfértek nálam, Riedburgban, az pedig magától értetődik, hogy az utolsó falat kenyeremet is megosztom veletek.

Dorrit az arcához simította a fiatalember tenyerét.

- Igen, ez vagy te, ilyennek ismerlek, és ilyennek szeretlek. Mégsem várhatod tőlünk, sem tőlem, sem a szüleimtől, hogy kölöncként lógjunk a nyakadon, és téged is nyomorba döntsünk.

- Apád majd igyekszik új megélhetést találni nektek - biztat­ta a fiatalember, de Dorrit fájdalmasan elmosolyodott.

- Nem tudod, mennyire megöregedett, megtört ezekben a há­nyatott időkben. Én tudom, mert többször is láttam, milyen keser­vesen áll talpra az újabb és újabb csapások után. Nem, nem, a szüleimnek most már béke és nyugalom kell. Most pedig, miután min­dent elmondtam... magának, Hardy úrfi, most már ne kínozzon to­vább! Bízza rám, mit teszek! Megkértem Lamphechtet, hogy ad­jon időt holnapig, addig előkészítem a szüleimet. Ő is tudja, hogy nem szeretem, hogy csak azért leszek a felesége, mert meg akarom menteni azokat, akiknek mindent köszönhetek.

- És nem átallotta elfogadni ez a...

- Szót se többet! Legyen szíves, hagyjon magamra néhány percre, szeretnék lehiggadni. Lamprecht sem veheti észre, hogy itt járt, és beszéltünk egymással. Nem akarom becsapni. Most men­jen, Hardy úrfi, köszönet mindenért... a szerelméért is, amely minden bajom ellenére édes vigasz.

Lienhard a tenyerébe zárta a leány kezét.

- Jó, megyek, magára hagyom, Dorrit. De téved, ha azt hiszi, belenyugszom, hogy Lamprecht felesége legyen. Valahogy majd segít az ég, hogy megóvjam ettől az áldozattól.

Felugrott, még egyszer szorongó aggodalommal és szeretettel a leány szemébe nézett, majd elsietett.

Dorrit elgyötört pillantással kísérte, azután lehunyta a sze­mét.

Lienhard von Ried legszívesebben rögtön hazarohant volna, ne­hogy találkoznia kelljen Lamprechttel. A házigazda iránti meg­vetése tovább mélyült. Csak jellemtelen gazember képes arra, hogy hasznot húzzon egy nő védtelenségéből.

Mégsem mert így elmenni. Ott marasztalta az érzés, hogy ezen a gyötrelmes órán tartania kell a lelket Dorritban, ha mással nem, a puszta jelenlétével.

Viszolygott a nyüzsgéstől, amely körülvette, és komor ábráza- ta senkit sem bátorított arra, hogy megszólítsa.

Hirtelen azonban Lamprecht előtt találta magát, aki két úriem­berrel tárgyalt. Éppen koccintottak. A pénzember szeme diadal­masan megvillant, ismét arra gondolt, hogy Lienhard von Ried az imént, tánc közben mennyire belefeledkezett Dorrit látványába.

- Jöjjön, Ried úr, hörpintsen fel velünk egy pohár pezsgőt, épp arra iszunk, amit a legjobban szeretünk. Ebből biztos nem akar kimaradni - invitálta a fiatalembert.

Lienhard elsápadt a visszafojtott dühtől. Önérzetesen felszeg­te a fejét, és keményen így szólt:

- Árt az egészségemnek. Azzal a szilárd elhatározással fo­gadtam el a meghívását, hogy egyetlen korty, egyetlen falat sem megy le a torkomon. És amit elhatározok, azt be is tartom.

Ez olyan jelentőségteljesen és ellenségesen hangzott, hogy Lamprecht nem érthette félre. Felfogta, hogy a kevély nemesúrfi valamilyen okból eljött ugyan a kerti ünnepségre, a vendéglá­tásra azonban nem tart igényt. Világosan látta a sértő szándékot, amely a kijelentésben rejlett, de óvakodott kimutatni, hogy megér­tette azt.

- Akkor csak sajnálni tudom, Ried úr. Odafönt, a romos várá­ban nem mindennap ehet-ihat ilyen jókat - válaszolta abban a re­ményben, hogy sikerült megaláznia Lienhardot.

Ő azonban gőgösen keresztülnézett rajta. A két másik úriem­ber ártatlanul heherészett a szópárbajon, nem sejtve, milyen in­dulatok csapnak össze.

Miután Lienhard továbbment, Lamprecht kajánul elvigyorodott.

„Igencsak fenn hordja az orrát ez a Ried úr! Na, ha holnap vagy holnapután megtudja, hogy Dorrit Lund a menyasszonyom, cso­dálkozhat. Az ilyen szép virágszálak nem éhenkórászoknak nyíl­nak.”

A fiatalember épp ismét elosonni igyekezett, hogy a mulatozók lármájától távol, a park csöndjében küzdjön meg fájdalmá­val és Dorrit miatti aggodalmával, amikor Bella asszony jött szembe vele. Arca nyugtalanságról árulkodott.

- Nem látta véletlenül Dorritot, Hardy úrfi? Már régóta hiányo­lom, a férjem is őt keresi. A táncból is kivonta magát.

Lienhard igyekezett higgadt hangot használni.

- Nem kell nyugtalankodnia, az imént találkoztam Dorrit kis­asszonnyal. Elfáradt, nincs kedve a tánchoz, kicsit pihenni akart egy padon.

Elfáradt? Nincs kedve a tánchoz? Jaj, akkor csakugyan na­gyon fáradt lehet. Na de örülök, hogy legalább tudom, hol bujkál. A férjem most már biztosan megtalálja.

Ám ebben a pillanatban Lund úr jelent meg a sétányon. Felé­jük közeledett.

- Sehol sem találom Dorritot - panaszolta hová tűnhetett?

Lienhard mosolyt erőltetett az arcára.

- No, máris indulok, és idehozom Dorrit kisasszonyt. Valószí­nűleg eltévedt.

Meghajolt és elsietett, miközben Bella asszony elmesélte az urá­nak, hogy Hardy úrfi látta Dorritot.

- Mit szólsz ehhez, Willi? Dorrit és a fáradtság! Hogyhogy nincs kedve táncolni? - kérdezte nyugtalanul.

- Kissé fülledt az idő, Bella. Tudod, hogy a hőségtől mindig hamar elfárad.

- Nem fér a fejembe, én bezzeg fiatalkoromban sosem voltam fáradt, ha táncolni kellett.

- És most hogy szórakozol, Bella? Pompás mulatságot csapott ez a Lamprecht.

- Az asszony sóhajtott.

- Tudod, Willi, sokkal szívesebben ülnék otthon, a tornácon, és kipihenném magam. Hiszen csak azért jöttem el, hogy Dorrit végre szórakozhasson egy kicsit más fiatalokkal. Túl magányo­san él Neustettenben. És még itt is félrevonul a parkba.

A házaspár türelmesen várta, hogy Hardy úrfi előkerítse Dor­ritot. Leültek a nádszékre, és hallgatták a zenét:

Lienhard eközben gyorsan a mellékút felé vette az irányt, ahol a leányt hagyta. Csakugyan még mindig a padon ült hátrahajtott fejjel és lehunyt szemmel.

- Dorrit... Dorrit kisasszony, bocsásson meg, hogy ismét za­varom, de a szülei mindenütt keresik. Velem jön? Képesnek ér­zi rá magát?

Dorrit felnézett, tekintetében rémisztő kétségbeesés tükröző­dött, de minden erejét összeszedve mosolyt varázsolt az arcára.

- Köszönöm, Hardy úrfi, majdnem elbóbiskoltam ebben a csöndben. Igen, magával megyek, nehogy á szüleim nyugtalan­kodjanak.

A fiatalember fölsegítette, és karon fogta. Lassan elindultak visszafelé.

- Hogy érzi magát, Dorrit kisasszony? Megnyugodott egy ki­csit?

- Legszívesebben hazamennék, de nem akarom megijeszteni a szüleimet. Meg aztán... nem tudom, megtehetem-e Lamprechttel.

- Tehát még mindig ragaszkodik ahhoz, hogy ilyen hallatlan áldozatot hozzon?

- Jaj, kedves barátom, hisz már meghoztam.

- Nem, Dorrit! Amit eddig tett, az gyerekjáték ahhoz képest, ami még ezután vár magára, ha véghez akarja vinni ezt az áldo­zatot.

- Kérem, ne beszéljen erről! Senki sem képes erején felülit tel­jesíteni, és ha már nem bírom, akkor... jaj, kérem, hagyjuk ezt! Ke­ressünk valami vidámabb témát, hogy a szüleim derűs arccal lássanak.

Lienhard összeszorította a fogát.

- Nincs kedvem nevetgélni, Dorrit... kisasszony, de nem ha­gyom cserben. Nevessünk hát, példának okáért ezen a balga tö­megen, amely jól érzi magát Lamprecht úr kerti ünnepségén, és nemi is sejti, hogy áldozati ünnepségen vesz részt.

- Hardy úrfi! - fogta könyörgőre a hangját Dorrit.

A fiatalember elhallgatott.

- Hát jó, máris fölvidulok. Mit parancsol, milyen mókával szórakoztassam?

Dorrit visszanyelte feltörni készülő könnyeit.

- Jaj, Hardy úrfi, annyira fáj, hogy szenvedni látom. Tudom, hogy éppúgy szenved, mint én, és ez a legrosszabb az egészben.

Lienhard összeszedte magát.

- Szégyellem, hogy nem tudok igazán segíteni. De már csak egy pillanatig kell kibírnia, már látom is a szüleit. Képzelje, a ked­ves édesanyja egészen elámult, hogy maga fáradt a tánchoz.

Bella asszony feldúltan sietett Dorrit elé, megijesztette a leány látványa.

- Az isten szerelmére, Dorrit, szörnyen sápadt az arcod! Csak nem vagy beteg, gyermekem?

Dorrit átölelte az anyját, és nevetett - úgy nevetett, hogy könnyek szöktek a szemébe.

- Jaj, drága mama, csak nem fogok megbetegedni egy ilyen pompás mulatságon! Tudod, túlságosan kimelegedtem, és pi­henni akartam egy kicsit. Most pedig táncolunk egyet Hardy úr- fival. Jöjjön, Hardy úrfi, gyorsan, különben véget ér a zene, mie­lőtt odaérünk.

Ezzel magával vitte Lienhardot. Miután hallótávolságon kívül kerültek, folytatta:

- Köszönöm, hogy velem jött, még nem tudok nyugodtan apámék szemébe nézni.

- Gondoltam - felelte a fiatalember. - Tényleg van kedve táncolni?

- Igen, van... de csak magával.

A tánctérre kísérte Dorritot, és elvegyültek a párok között. Vigyázva tartotta a leányt, inkább a karján hordozta, mint vezet­te. Dorrit lehunyta a szemét, ellenállás nélkül átadta magát part­nere akaratának, és arra gondolt, milyen jó lenne, ha itt helyben meghalhatna.

Miután a zene elhallgatott, Lienhard vissza akarta kísérni, de hirtelen előttük termett Lamprecht, aki tánc közben figyelte őket. Bizonyára észrevette, hogy Lienhard von Ried komor arcot vág, Dorrit pedig sápadtan kapaszkodik belé, mint aki gondolatban más­hol jár. A házigazdának sehogy sem tetszett, hogy a menyasszo­nya ezzel a gőgös nemesifjonccal táncol. Legszívesebben elragad­ta volna Lienhard mellől, hogy érvényt szerezzen jogainak, de ahogy most Dorrit szemébe nézett, mégsem merte. Csak megha­jolt, és illedelmesen így szólt:

Lund kisasszony, szabad a következő táncra?

Ám a leány nem válaszolhatott, mert Lienhard megelőzte:

- Közlöm önnel, hogy Lund kisasszony éppen arra kért, fejez­zük be a táncot, mert nem érzi jól magát. A nagyságos kisasszony pihenni kíván. Visszakísérem a szüleihez, akik valószínűleg ha­za is viszik.

Lamprecht mélyen ülő szeme megvillant.

- Szerintem Lund kisasszony is meg tudja mondani, mi a kí­vánsága. Semmi szükség az ön közvetítésére, Ried úr.

- De kérem, a Lund család barátjaként kötelességemnek érzem, hogy pártfogásomba vegyem a hölgyet.

A házigazda diadalmas tekintettel fordult Dorrit felé:

- Remélem, Dorrit kisasszony, felvilágosítja Ried urat, hogy inkább az én pártfogásomra bízza magát.

- Dorrit érezte, ha most nem szedi össze az erejét, hogy lezárja ezt a vitát, akkor katasztrófa várható. Fegyelmezett mosollyal szólalt meg:

- Minek ez a felhajtás egy kis múló roszullét miatt? Nem olyan nagy a baj, hogy védelemre szorulnék. Csak táncolni nem tudok többet. És mivel egyiküket sem óhajtom megsérteni, inkább egyedül megyek vissza a szüleimhez. A viszontlátásra, uraim! Legr jobb, ha máris hazatérünk. Egyébként is elég későre jár.

Könyörgő pillantást vetett Lienhardra, mosolyogva biccen­tett Lamprechtnek, azután elsietett.

Lienhard gúnyosan végigmérte vetélytársát.

- Nos, Lamprecht úr, mindketten hoppon maradtunk a lova­gi buzgalmunkkal. Egyikünkére sem tartottak igényt - jegyezte meg fanyarul, mert Dorrit viselkedéséből megértette, a leány azt várja tőle, hogy ne támasszon nehézségeket.

Közben a házigazda is összeszedte magát. A győztesek nyu­galmával emelte fel a fejét, ahogy Lienhardtól elleste, és önelé­gülten jegyezte meg:

- Majd meglátjuk, kinek jut végül a szerencse, hogy Lund kisasszony lovagjául szegődjék. Mert csak egyikünk győzhet. További jó szórakozást kívánok, Ried úr!

Ezzel nagyúrinak szánt, de elég esetlenre sikeredett tartással elvonult.

Lienhard megvetően nézett utána, majd odasietett, ahol Lundékat sejtette.

Dorrit már megkérte a szüleit, hogy vigyék haza. A házaspár készségesen bele is egyezett, és Lund úr éppen indult, hogy előál­lítsa a kocsit, amikor Lienhard lépett hozzájuk.

- Tehát tényleg hazamennek? -kérdezte.

Dorrit félve fürkészte a tekintetét, de a fiatalember megnyug­tatóan pillantott .rá.

- Igen, Hardy úrfi, hazamegyünk. Dorrit csakugyan nincs va­lami jó színben, nem szokott az ilyen mulatságokhoz. A férjem már intézkedik, hogy előálljon az autó - felelte Bella asszony, nem is sejtve az előzményeket.

A fiatalember meghajolt, és a karját nyújtotta, hogy a kocsihoz kísérje. Dorrit mellettük'lépkedett. Feltűnés nélkül elhagyták az ünnepséget, és a házat megkerülve, a várakozó kocsihoz értek.

Lund úr mellett vendéglátójukat is ott találták. Lamprecht vigasztalhatatlan volt, amiért Dorrit ott akarja hagyni az ünnepsé­get, de a leány azt bizonygatta, hogy alig áll a lábán.

- Csak nem fog komolyan megbetegedni? - kérdezte nyugta­lanul a férfi. És úgy intézte, hogy fültanúk nélkül válthasson né­hány szót Dorrittal. - A szavát adta, Dorrit, most már a menyasszo­nyom. Holnap délelőtt tizenegy órakor Neustettenben leszek.

XI.

Dorrit ezen az éjszakán jóformán le sem hunyta a szemét. Gyöt­rő gondolatok kergették egymást az agyában, megkínzott lelke nem talált nyugalmat. Ifjú szíve vágyakozva kiáltott Hardy úrfi után, de tudta, hogy a továbbiakban nagyon megritkulnak a fia­talember látogatásai. Ösztönösen érezte, hogy Lamprecht félté­keny Lienhardra, és mint jövendőbelije, mostantól esetleg meg is akadályozza a találkozásukat. Jaj, de talán jobb is, ha többé nem látják egymást, hiszen gondolnia sem szabad arra, hogy Hardy úrfit szereti, nem pedig az ő undok vőlegényét. Bárcsak máris meg­halna! Milyen jó lehet a folyó hullámaival vitetni magát, amíg min­den ereje el nem hagyja. Nem sejtette, hogy sok évvel azelőtt sze­gény édesanyját hasonló érzések mozgatták, amikor szenvedései elől a halálba menekült, s a tenger hullámaiban lelte meg azt. Dor­rit gondolatai ezen az órán halott édesanyjához szálltak. Ösztön- szerűen, mint minden gyermek, aki bajba kerül, így könyörgött: „Mama, segíts!” És ezúttal a drága halottra gondolt, nem Bella asszonyra.

Csak a hajnali szürkületben szenderedett végre el. Ez legalább megszabadította kínjaitól, és erőt adott, hogy reggelre kelve többé-kevésbé nyugodtan áttekinthesse a helyzetét.

Ma kellett jönnie Karl Lamprechtnek, hogy megkérje a kezét. De előbb neki is beszélnie kellett a szüleivel, hogy közölje, tegnap el­jegyezték egymást. Úgy akarta elmondani, hogy azt higgyék, szabad elhatározásból cselekedett. Mire lement hozzájuk a föld­szintre, már az asztalnál várták. Szeretettel kezet csókolt nekik, mint minden reggel, és derűs hangot erőltetett magára.

- Szidjatok csak le jó alaposan, hogy tegnap olyan nyamvadt voltam. Kicsit restellem is, hogy a legkisebb izgalom is ledönt a lábamról.

A szülei örültek, hogy ismét mókás kedvében van.

Gyere, ülj le, Dorrit, igyál egy csésze erős kávét, az jót tesz! - biztatta az anyja kedvesen.

Az apja is értette a tréfát, és mosolyogva kérdezte, mi izgatta fel annyira, tán csak nem túl sok bókot kapott az uraktól.

Dorrit erejéből még arra is tellett, hogy pajkosan kihívó tekin­tetet vessen rá.

- Csak ne csúfolódj, papa, nagyon elégedett lehetek a sikerem­mel. Tegnap még nem bírtam beszélni róla, az örömteli meglepe­tés annyira kizökkentett, de most már meg kell tudnotok: tegnap házassági ajánlatot kaptam. És tizenegy órakor bekopogtat vala­ki, hogy megkérje a ti Dorritotok kezét.

A szülők felugrottak, a lélegzetük is elállt a megdöbbenéstől.

- Dorrit! Hogyhogy? De hát ki az, ki kéri meg a kezedet?

Dorrit rettenetes kínokat állt ki, de tudta, hogy nem állhat meg félúton, különben balul üt ki az áldozatkészsége. Huncutul a szü­leire nevetett.

- Mindjárt leesik az állatok, de örülhettek is. Vége minden búnak-bajnak, kedves mama, kedves papa, mert a kérőm közel s távol a leggazdagabb. Többé nem kell szoronganotok, honnét terem­titek elő a kamatravalót. Neustetten újra tehermentesen a tiétek lesz, a jegyesem megígérte... ugye, sejtitek már, kivel jegyez­tem el magam?

A szülők értetlenül hallgatták, s mindketten elsápadtak. A fér­fi jutott szóhoz elsőnek:

- Az isten szerelméért, Dorrit, csak nem... Lamprechtre célzol?

Bella asszony vértelen ajka is ezt a nevet formálta hangtalanul.

- Kedves szüleim, Lamprecht megkért, hogy legyek a fele­sége.

Mindenható Isten! Ezt nem mondod komolyan, gyerme­kem! Az lehetetlen, hogy ehhez az emberhez menj! - kiáltotta Wil­li Lund.

A hitvese vállon ragadta Dorritot, aggódva nézett a szemébe, és kétségbeesetten jelentette ki:

- Ezt csak értünk teszed, drága Dorrit, fel akarod áldozni ma­gad, mert azt mondta neked, hogy Neustetten a zsebében van, és bármikor világgá zavarhat bennünket!

A leány visszaült a helyére, és egyszerre egészen megnyugo­dott, mert tudta, hogy ennek meg kell lennie.

De kedves szüleim, miért izgatjátok föl magatokat ennyire, hogy juthat eszetekbe ilyen képtelenség? Még hogy feláldozom magam! Ti tévesen ítélitek meg Lamprechtet. Igaz, kemény üz­letember, de ez még nem ok arra, hogy szívtelennek tartsátok. Lát­notok kellett volna, milyen gyöngéden, szeretettel bánt a virágai­val az üvegházban. Ugyanis odavitt, aztán azt mondta, annyira sze­ret, hogy a lábaim elé tesz mindent, a virágait, a kastélyát, a va­gyonát. Ne féljek, jó dolgom lesz nála, minden kívánságomat teljesíti. És Neustetten újra tehermentesen a tiétek lesz, amíg csak éltek, ezentúl nem kell kamatot fizetnetek, nem tartoztok ne­ki többé. El kell ismernetek, ilyen lehetőséget nem hagyhattam ki. Magamfajta szegény leány nem egykönnyen kap férjet, hát még ilyen gazdag és jó embert, aki a tenyerén fog hordozni, és min­den gondot levesz a vállunkról. Talán haboznom kéne? Egy má­sodpercig sem tétováztam. Örömmel és hálásan fogadtam el az ajánlatát, és az öröm annyira megszédített, hogy azt se tudtam, hol áll a fejem. - Csak azt az egyet kértem tőle, hogy várjon máig a leánykéréssel, mert nem éreztem elég erősnek magamat, pedig ő jókedvében szerette volna azonnal bejelenteni az eljegyzésünket. Most pedig nektek is föl kell készülnötök arra, hogy tizenegyre idejön.

A szülők megrökönyödve meredtek Dorritra, érezték, hogy miattuk áldozta föl magát.

- De Dorrit, hiszen egyáltalán nem szereted, soha nem is tet­szett neked! - hitetlenkedett Bella asszony.

Dorrit elnevette magát.

- Ó, anyám, meggondolatlan fruska voltam, csak a külsőségek­ kel törődtem. Nem is ismertem Lamprechtet. Tegnap a virágok között rájöttem, hogy jó szíve van, és ilyen szerencsét esztelenség lenne elszalasztanom.

Csak beszélt és beszélt, hogy a szüleit meggyőzze. Mivel azok nem akarták elhinni, hogy szereti Lamprechtet, végül megadta ma­gát.

- Hát jó, nem állítom, hogy fülig beleszerettem, nyíltan meg is mondtam neki az igazságot, de úgy véli, a szerelem a házasság­ban magától kialakul. Fontoljátok meg józanul, drága szüleim, ne vágjatok ilyen aggodalmas arcot, mintha boldogtalanság várna rám. Lamprecht irigylésre méltó életet biztosít nekem. És egy pi­cit természetesen azért is örülök, mert nektek is jobban megy majd a sorotok.

Az anyja könnyes szemmel nézett rá.

Dorrit, én ismerlek, te lényegében az egészet miattunk csi­nálod.

- Én is ugyanazt gondolom - tette hozzá kiszáradt torokkal az apja.

Dorrit nevetve ölelte át az anyját.

Jó, egy kicsit rátok is gondoltam, de elsősorban mégis ma­gamra. Képzeljétek csak el, minden kívánságom teljesül, a jövő­ben úgy élhetek, mint egy hercegnő. Ilyet értelmes ember nem hagy ki!

Végül sikerült rávennie a szüleit, hogy az egész dolgot ebből a nézőpontból szemléljék, pedig a szívük elszorult. Újra meg új­ra arra gondoltak, mennyire lesújtó véleményük van Lamprecht- ről, és Dorrit semmiképp nem lehet boldog ilyen emberrel. Dor­rit azonban nem nyugodott, míg egyet nem értettek vele, és meg nem ígérték, hogy áldásukat adják a frigyre. Ezt azonban csak ak­kor sikerült elérnie, amikor mellékesen megemlítette, hogy már tegnap beszélt Hardy úrfival az eljegyzéséről.

- És mit szólt hozzá? - kérdezték egyszerre a szülők.

Dorrit legszívesebben felsírt volna fájdalmában, de sikerült mo­solyogva válaszolnia:

- Szerinte is nagyon okosan döntöttem. Azt se felejtsétek el, milyen áldásos hatást gyakorolhatok Lamprechtre. Megszelídít­hetem, visszatarthatom bizonyos túlzásoktól. Kell neki valaki, aki fölébreszti benne a jót. Félre az aggályokkal, én teljesen elégedett vagyok a sorsommal.

Így végül a szülők úgy-ahogy megnyugodtak.

- No - lélegzett fel ekkor Dorrit most kicsinosítom ma­gam, mert hamarosan jön Lamprecht. Ugye, te is megvárod, pa­pa, most nem lovagolsz ki?

Willi Lund ezt is megígérte, és Dorrit elhagyta a szobát. Mi­kor fölért az emeletre, bezárkózott, és erőtlenül az ágyára zu­hant. Ott feküdt sápadtan, mozdulatlanul, mint egy halott, és aka­dozva, zihálva lélegzett. Nehéz feladatot oldott meg, egyedül ő tud­ta, milyen erőfeszítésébe került ez neki. Hiába próbálta vigasztal­ni magát azzal, hogy lerótta a háláját, most már nem adósa a szüleinek. Újra elfogta a halálvágy, megváltásnak érezte volna, ha nem kell többé fölkelnie, ha elhagyja minden ereje, és átlibeghet egy jobb, békésebb másik létbe.

De már hallotta is a közeledő gépkocsit, és tudta, hogy Lamp­recht jön. Le kellett mennie, hogy folytassa a színjátékot.

A szülők Dorrit távozása után némán ültek ott, nem mertek egyásra nézni. Nem tudtk szabadulnia nyomasztó érzéstől, hogy főként rájuk való tekintettel döntött úgy dorrit, hogy eljezi magát Lamprechttel.

- Willi, ezt miattunk csinálta! - szólalt meg nagy sokára Bel­la asszony.

A férfi tekintete lázasan csillogott.

- Ha csak valamelyest is gondtalan jövőt kínálhatnánk neki, nem engedném, de hát mit nyújthatunk mi, Bella? Igaza van! És majd vigyáz rá az ég, ebbe kapaszkodjunk! Most már úgysem vál­toztathatunk semmin. Nekem sem könnyű a szívem, elhiheted, és ha csak magammal törődnék, határozottan tiltakoznék az eljegy­zés ellen. De rád meg Dorritra is gondolnom kell. És már nem sokáig tudnám tartani magamat. Fogalmam sincs, honnét teremtsem elő a következő negyedévi kamatot, és ha nem fizetek, Lamprecht végez velünk.

Gyászos pillantást vetettek egymásra. Ez a házasság semmi­képpen nem hozhatott boldogságot Dorritnak - ám, ha nem va­lósul meg, akkor még sokkal nagyobb nyomorúság fenyegette vol­na őt is.

Mire Lamprecht befutott, Lundék valamennyire összeszed­ték magukat, tőlük telhetően barátságosan és udvariasan köszön­tötték a vendéget.

Lamprecht díszbe vágta magát. Az inasával virágot is hozatott, Dorritnak gyönyörű, vörös rózsacsokrot, Bella asszonynak hosszú szárú tearózsákat.

Esetlen udvariaskodással üdvözölte Lundékat. Bella asszony­nak megpaskolta a kezét, miközben csókot nyomott rá, a házigaz­dát bizalmasan vállon veregette.

- Na, apósjelölt uram, mit szóltak Dorritkám gyónásához? Már átadta az örömhírt az aranyos kis gézengúz, mi? Na, intéz­zük el szép kedélyesen az ügyet! Mostantól jó dolguk lesz, nincs több gondjuk, megígértem Dorritkámnak. Hát hol bujkál?

Bella asszony vitézül leküzdötte a torkát fojtogató könnyeket.

- Mindjárt lejön, át akart öltözni. Mindent elmondott.

- Na, tátva maradt a szájuk, mi? Hja, jól kifundálta a kicsike, behúzott a csőbe. Negyvenöt évet megéltem, és eddig senkinek sem sikerült megfosztania a szabadságomtól. Erre jön ez az édes kis ravasz, rám mereszti azt a csillogó tündérszemét, és már meg is fogott magának.

Lund úr csak most jutott szóhoz.

- Mindenesetre nagyon meglepődtünk, Lamprecht úr, azt el­hiheti.

- Hát persze, nem sok ilyen vő akad, mint én, mi? Jó dolga lesz a kis boszorkánynak, igyekeznem kell majd, nehogy túlságosan papucs alá kerüljek. De hol marad ilyen sokáig?

Türelmetlenül nézett az ajtó felé, de mintegy végszóra megje­lent Dorrit. Fehér ruhájában nagyon sápadtan, mégis elragadóan festett.

Lamprecht odament hozzá, két kézzel a szülei elé vonta, és szemlátomást megindultan így szólt:

- Na, akkor adják ránk áldásukat, kedves szülők! Azzal el van intézve a dolog, nem igaz, Dorritkám?

A leány viaskodott az újra rátörő szorongással, és egy lépést hátrált.

- Előbb a szüleim jelenlétében ismételje meg, hogy Neustet- ten életük végéig tehermentesen az övék, és mától semmiféle kamatot sem kell fizetniük!

A pénzember hahotára fakadt.

Micsoda? Ez aztán az üzletasszony! A mindenségit, tanul­hat tőle az ember. Magától értetődik, Dorritkám. Az esküvőnk nap­ján mindent írásba fektetünk

- A házasságkötés előtt! - hangsúlyozta higgadtan Dorrit.

Lamprecht ismét nevetett.

- Persze, hogy előtte, kis boszorkány. De most már- minden rendben, te is tegezz, és szólíts Karlnak! Sajna, úgyis ez az egyet­len, amit vőlegényként kérhetek tőled. Csudára kurtán bánik ve­lem a kicsike, még egy csókocskát se kaphatok az esküvő előtt, csak a kezét csókolhatom meg. Így irtó előkelő, he?

Húsos ajkához emelte a leány kezét, és hosszan, élvezettel megcsókolta. Dorrit moccanni sem mert, mint egy szegény, reme­gő madárka, akit egy kígyó hipnotizál, mielőtt rátekeredik. Der­mesztő hideg futott végig a gerincén, de nem mozdult, mert a szü­lei aggódva figyelték. Még egy hamiskás mosolyra is rá tudta szán­ni magát.

- Igen, Karl, így akarom, és meg is ígérted - felelte.

Úgy hangzott, mintha betanulta volna, de Lamprechtet kielé­gítette. Büszkén, sugárzó arccal nézett körül.

Lund úr a vendéghez fordult.

Ha Dorrit feleségül óhajt menni önhöz, Lamprecht úr, akkor nincs más hátra, mint hogy áldásunkkal is megerősítsük ezt a frigyet. Isten adja, hogy mindkettejüknek csak jót hozzon! Termé­szetesen méltányoljuk, hogy a mi Dorritunk kedvéért minden gondunktól megszabadít bennünket. Köszönet érte önnek és ne­ki. Hogy soha meg ne bánja, mostantól kettőzött szorgalommal gazdálkodunk, igyekszünk felvirágoztatni a birtokot. Bár már elhagytuk a hatvanat, még jó erőnek, egészségnek örvendünk, és nem fogunk ölbe tett kézzel ülni.

- Ezt mondania sem kell, jól ismerem magukat. Tudom, hogy Neustetten jó kezekben lesz. A megállapodást pedig egyszerűen a következőképpen oldjuk meg: - Az esküvőnk napján nászajándék­képpen Dorritnak adom Neustettent, és a házasságkötés előtt megkapja tőlem az adományozási okiratot. Attól kezdve ő Neu­stetten teljes jogú tulajdonosa, és módjában áll az ingatlant a szülei kezelésére bízni. A maguk halála után természetesen ismét szabadon rendelkezik vele. Mit szólsz ehhez, Dorritkám? Egyetér- tesz?

A leány fellélegezve nyújtotta a kezét.

- Köszönöm, Karl! Én is írásos biztosítékot adok a szüleim­nek, hogy Neustetten életük végéig korlátozás nélkül az ő birto­kukban marad, jövedelmeit is ők élvezik. Ugye, nincs kifogásod ellene, Karl?

Nincs hát, te édes kis boszorkány, tényleg azt csinálsz velem, amit akarsz. Eddig egész életemben a saját fejem után mentem, de máris látom, hogy mostantól sok dologban a te csinos fejecs­kéd után fogok. Csak az a furcsa, hogy ettől boldognak érzem ma­gam.

Dorrit majdnem meghatódott e szavaktól, és először gondolt arra, hogy talán mégis képes lesz ezzel az emberrel élni.

Lund úr bort hozatott, hogy koccintsanak az ifjú pár egészsé­gére. Miután ez megtörtént, így szólt:

- Valamit még föltétlenül el kell mondanom, Lamprecht úr.

- Dorrit jegyeseként tudnia kell, hogy ő nem a saját gyermekünk, örökbe fogadtuk.

Karl Lamprecht meglepetten nézett fel.

- Nahát! Ezt nem is sejtettem. De természetesen semmin sem változtat.

Lund röviden elmesélte, milyen előzmények vezettek oda,' hogy ő meg a felesége magukhoz vették Dorritot.

- Akkoriban persze azt hittük, majdan tekintélyes örökséget hagyhatunk hátra nevelt leányunknak. Az infláció és a háború saj­nos másként rendezte, a vagyonom kifolyt a kezemből, akár a szá­raz homok. Mint tudja, Neustettent az utolsó szögig elzálogosí­tottuk, így ha Dorrit nem jegyezte volna el magát önnel... Termé­szetesen sohasem kértyszerítettük volna a leányunkat, hogy ön­nek nyújtsa a kezét, de mivel ő maga akarja, mi nem tehetünk mást, csak imádkozhatunk, hogy az ég mindent jó irányba fordítson. Jóllehet a menyasszonya nem visz vagyont a házasságba, Lamprecht úr, ehelyett más, értékesebb javakkal megrakodva ér­kezik, és Isten áldása mindig elkíséri, mert drága, jó gyermek.

Lamprecht szerelmes pillantást vetett Dorritra. Nemigen hatot­ta meg, amit Lund mondott. Szerencsehozóként jött ide, és rend­jén valónak tartotta, hogy tárt karokkal fogadják.

Még sok megbeszélnivalójuk akadt, Lamprecht ahhoz is ragasz­kodott, hogy az esküvő időpontját kijelöljék.

- Gondolhatják, hogy szeretnék minél előbb megházasodni. Megfelelne, mondjuk, szeptember elseje. Nászútra előbb Dél-Tirolba megyünk, azután Olaszországba, végül a Riviérára. Hogy tetszik, Dorritkám?

A leány egy pillanatra lehunyt szemmel visszahanyatlott a fo­telba, amikor Lamprecht megnevezte a házasságkötés időpontját. Ismét végigfutott a hátán a hideg, de azután fölegyenesedett, és görcsös mosollyal rebegte:

- Nekem minden jó, ahogy te elhatározod.

A férfi megveregette a kezét.

- Úgy, ezt szívesen hallom, Dorritkám. Na, kedves anyósom, készítheti a kelengyét. Minden költséget állok, de elegánsan és drá­gán stafírozza ki az én menyasszonykámat, mindenből a legjob­bat akarom! Minden kívánságodat teljesítem, Dorritkám, elvég­re, hál' istennek, van miből.

Bella asszony eddig némán ült, tekintete újra és újra fürkészőn pihent meg Dorriton. Ismerte a leányát, amennyire egyik ember ismerheti a másikat, így jól tudta, hogy Dorrit föláldozta magát. De belátta, hogy ezen nem változtathat.

Tisztázta a részleteket Lamprechttel, közölte, hogy először mindent megtanácskoznak Dorrittal, és mivel most már nem kell kamatot fizetniük, a kelengye költségeinek nagy részét maguk is fedezni tudják, s ha hozzájárulásra lesz szükség, akkor okvetle­nül tájékoztatják őt.

Lamprecht velük akart ebédelni, és Willi Lund magában kény­telen volt elismerni, hogy a vőlegényi szerepben lényegesen kel­lemesebb, mint hitelezőként.

A boldog vőlegény arra terelte a szót, hogy fényes eljegyzési fogadást kíván rendezni a házában. Erre Dorrit nyugodtan ráné­zett.

- A kézfogót mindig a menyasszony szülei rendezik, Karl, és ennek a mi esetünkben is így illik lennie. De ha különös örö­met akarsz szerezni nekem, akkor arra kérlek, mondj le a dáridóról. Ünnepeljünk csöndben a szüleimmel! Ha majd a... feleséged leszek, akkor a saját ízlésed szerinti fogadásokat tarthatsz.

A férfi kissé morcosan pillantott rá.

- De Dorritkám, azt akarom, hogy az emberek irigyeljenek. Tu­dod, mindenekelőtt ez a Ried úrfi. Ennek a rátarti, nagyképű doktornak, aki odafönt, a patkányfészkében különbnek hiszi ma­gát nálam, biztosan piszkálja a csőrét, hogy nem vezethet az ol­tár elé ilyen szép menyasszonyt, mert egy. huncut vasa sincs. Fi­gyelj, Dorritkám, hidd el nekem, hogy bolondul érted. Hogy me­regette rád a szemét tegnap tánc közben! Na, most majd megpuk­kadhat mérgében, ha megtudja, hogy eljegyeztük egymást.

Dorrit szíve a torkában dobogott, de uralkodott magán, vi­gyázott, hogy többé semmi se tudja kizökkenteni a nyugalmából. Egyenesen Lamprecht szemébe nézett, és a helyzethez képest higgadtan kijelentette:

- Csakugyan hízelgő rám nézve, hogy büszkélkedni akarsz ve­lem, Karl, de nehogy túllőj a célon! Ne beszélj ilyen hangon Lienhard von Riedről, aki családunk kedves, bizalmas barátja, és nem tehet arról, hogy szegény. Nem lehet mindenki olyan gazdag, mint te, de ettől ő még nagyon derék, becsületes ember. A szüleim­nek és nekem is jó barátunk, aki nem bánja, hogy... szóval, hogy általad gondtalan körülmények közé jutok, mert saját bőrén tapasz­talta, milyen érzés kisemmizve az utcára kerülni. Azonkívül már tudja, hogy igent mondtam neked. Még tegnap közöltem vele, ő pedig nyugodtan és kedvesen sok boldogságot kívánt.

Ezzel igyekezett csírájában elfojtani Lamprecht féltékenysé­gét.

A jegyese figyelmesen hallgatta, majd megcsókolta a kezét, és zavart mosollyal felelte:

- Csudára meg tudod leckéztetni az embert, Dorritkám! Szó­val nem gondolod, hogy Ried doktor mérgelődik? Hát, nem tudom. Ezek szerint már tegnap megmondtad neki? És simán lenyelte? Ak­kor jól tud színlelni, mert a fejemet rá, hogy beléd van bolondul­va. De hagyjuk, csöppet sem bánom, sőt, nagyon is élvezem, ha irigyel miattad. Úgy kell neki! Nagyon fönnhordja az orrát.

- Tévesen ítéli meg őt, vejemuram, mi jobban ismerjük Har­dy úrfit. Kicsi korától kezdve rendszeresen megfordul a házunk­ban, és rátartiságnak soha nyomát sem tapasztaltuk.

- Én bezzeg tapasztaltam! Képzeljék csak, tegnap egyetlen fa­latot, egyetlen kortyot sem fogyasztott nálam. Merő rátartiságból!

- Talán nem akarta újfent lekötelezve érezni magát. Nem sza­bad ilyen tragikusan felfogni, sok nehézségen ment keresztül. Hálára kötelezne, ha megpróbálna baráti viszonyba kerülni vele, mert szinte naponta szívesen látott vendég a házunkban.

- Felőlem aztán lehet, ma nagyon engedékeny hangulatban va­gyok. Ha nem gáncsoskodik, én sem gördítek akadályokat az útjába. A győztes legyen nagylelkű!

Dorrit a poklok kínját szenvedte végig a társalgás alatt, és mi­nél messzebbre kívánkozott, lehetőleg a másvilágra.

Lamprecht megkérte, hogy sétáljon vele egy kicsit a kertben.

- A jegyeseknek mindig sok a mondanivalójuk egymásnak - magyarázta kuncogva az apósáéknak.

Dorrit még sokkal jobban félt volna kettesben maradni vele, ha finom női ösztönével nem érzékeli, hogy komoly befolyást tud gyakorolni rá, féken tarthatja, ha át akar lépni bizonyos határokat, így hát készségesen engedett a kérésnek. Miközben fel-alá járkál­tak a széles kerti utakon, a férfi megkérdezte:

- Na, Dorritkám, elégedett vagy-e velem?

A leány mosolyt parancsolt az arcára.

- Nagyon jó vagy hozzám, Karl, ezért köszönet illet. De szé­pen kérlek, ne áruld el a szüleimnek, hogy főként azért fogadtam el a házassági ajánlatodat, mert így megmenthetem őket a tönkremenéstől.

Lamprecht nevetett.

- Nana, Dorritkám, hát egy csöppet sem izgat, hogy te le­hetsz a gazdag, irigyelt Lamprechtné?

Dorrit összeszorította a fogát. Bárki másnak boldogan átenged­te volna ezt a megtiszteltetésí.

- Nem, Karl, tényleg nem izgat a gazdagság. Csak a szüleim miatt örülök, mert újra gondtalanul élhetnek Neustettenben. Nem is tudod, mennyit küszködtek az utóbbi években. Örökké hálás le­szek azért, hogy segítesz rajtuk, és tőlem telhetően kimutatom a hálámat. Csak egy kicsit légy türelmes hozzám!

- Hiszen az vagyok, Dorritkám. Senki emberfiától nem tűrnék el annyit, mint tőled. Megnyugtatlak, leszünk mi még boldog házaspár. Ahogy már tegnap is mondtam, a szerelem a házasság­ban magától kialakul. Egészen megbabonáztál, te édes kis boszor­kány.

Szerelmes szavakat suttogott a leány fülkébe, és közben úgy szorította, hogy Dorrit azon tűnődött, vajon meddig bírja még anél­kül, hogy felsikoltana vagy összeesne.

Közben tébolyult aggodalom fogta el, hogy Hardy úrfi beál­lít, amíg Lamprecht még itt tartózkodik.

De hála istennek nem így történt. Lamprecht már rég eltávo­zott - azzal az ígérettel, hogy másnap visszatér, és egyébként is naponta tiszteletét teszi a menyasszonyánál amikor Lienhard von Ried megjelent Neustettenben.

Dorrit közben ismét visszavonult a szobájába, mert alig tud­ta tartani magát, szülei pedig megértően hagyták. Bella asszony gondterhelt szívvel nézett háztartási teendői után. Bár a megélhe­tésük miatt most már nem kellett szorongania, másfajta terhek ne­hezedtek jóságos, anyai szívére.

Lienhard tehát csak Willi Lundot találta a nappaliban, aki - mi­nő ritka látvány! - tétlenül gubbasztott az ablaknál, és a semmi­be meredt.

Amikor a fiatalember elébe állt, és kezet nyújtott neki, görcsö­sen megszorította.

- Jó napot, Lund úr! Hogy vannak? - érdeklődött a látogató, és nyugtalanul körbekémlelt.

A házigazda ráemejte bánatos tekintetét.

- Jaj, Hardy úrfi, hiszen tudja... Dorrit már tegnap elmondta magának, amit nekünk csak ma: hogy eljegyezte magát Lamprechttel. Amaz már járt is itt, megtörtént a dolog.

- Hát beleegyezett? - szakadt föl Lienhard kebléből a kér­dés, mint egy kiáltás. Lund összerezzent a hangtól, eszébe jutott, amit Lamprecht Lienhardról mondott, hogy Hardy úrfi „bele van bolondulva” Dorritba, és nyugtalanság fogta el.

- Mi mást tehettem volna, Hardy úrfi? Dorrit nem hagyott nekem más választást. Gondolhatja, mennyire ellenezzük a fele­ségemmel ezt az eljegyzést. De a helyzetünket is ismeri. Maradt más választásunk?

Lienhard leült az öregúrral szemben.

- Igaz, a szegényes hajlék, amelyet végszükség esetén önök­nek kínálhattam volna, nem sokkal jobb.

Lund erőtlenül legyintett.

- Jaj, édes istenem, ami engem illet, nekem a mostani helyzet­ben sokkal inkább megfelelne, mint Lamprecht a vejemként... és jótevőmként. Á, hagyjuk ezt! De itt a családom, meg aztán hal­lania kellett volna, hogy beszélt Dorrit ma délelőtt. Ez nem is a mi Dorritunk volt, hideg számítás áradt a szavaiból. Azonkívül ma­ga is azt mondta neki, okosan döntött, hogy elfogadta Lamp­recht ajánlatát.

Lienhard néhány'másodpercig némán meredt rá, csak azután fogta fel. Dorrit felhasználta őt, hogy a szüleit beleegyezésre bír­ja. Keserűen felnevetett.

- Úgy, szóval ezt mondtam? - Ráeszmélt, hogy ezt nem cáfol­hatja meg, egyáltalán nem árulhat el semmit, mert Dorrit megígér- tette vele, hogy hallgat arról, amit kettesben beszéltek. - De ked­ves Lund úr, akkor sem engedhetjük, hogy a leánya vállalja az ál­dozati bárány szerepét.

Ez ismét úgy hangzott, mint egy jajkiáltás, és Lund megfárad­tan nézett rá. Most már tudta, hogy Lamprechtnek igaza van, Hardy úrfi szereti Dorritot. És a leány? Irgalmas isten, és Dorrit? Vajon viszontszereti, jóllehet'igent mondott Lamprechtnek?

Felnyögött.

- Istenem, Hardy úrfi, mi is sejtettük, hogy Dorrit értünk ho­zott áldozatot!

Lienhard tehetetlenül tárta szét a kezét.

- Nem beszélhetek.

Lund felpattant, és zaklatottan járkált föl-alá a szobában.

- Nem is szükséges, most már eleget tudok. Tényleg csoda lett volna, ha a mi Dorritunk annyira megváltozik, hogy a gondtalan, kényelmes életet minden más fölé helyezi. De a dolgok állása sze­rint, kedves Hardy úrfi, még csak nem is tarthatom vissza a leá­nyunkat attól, amit elhatározott, mert különben rövidesen nem kí­nálhatok neki semmit, még fedelet sem a feje fölé. Nem, ne mondjon semmit a maga Riedburgjáról! Hiszen akkor mindhár­man ott lógnánk a nyakán, pedig Isten a tudója, egymagának is elég a gondja. Én pedig hol találnék új megélhetést? Az nem olyan egyszerű. A magamfajta öregek jobban teszik, ha a fiata­loknak hagyják meg a munkahelyeket! És a családom? Egy szó, mint száz, igent mondtam, és igyekeztem olyan látszatot kelteni, mintha elhinném, hogy az én Dorritom elégedett. Már csak a fe­leségem miatt is, aki nem győz sopánkodni, ha az ő szeme fényé­re gondol. Hiába nincs ínyemre Lamprecht, hallgatnom kell. Egyébként nagyon tisztességesen viselkedett, Dorrit minden kí­vánságát teljesíteni akarja. Mindent eltűr neki. Csak Dorrit ne len­ne olyan sápadt, elgyötört! Az a fénytelen, megtört tekintete...! Mi­vé lett a mi kedves, életvidám Dorritunk, Hardy úrfi?

A fiatalember is felugrott.

- Ezt nem tudom és nem is akarom tétlenül nézni, Lund úr!

- De hát mit lehet itt tenni, kedves Fiatal barátom?

Lienhard vonásai görcsösen megfeszültek.

- A napokban Berlinbe utazom, Lund úr. Befolyásos bará­taim laknak a fővárosban. Magam miatt nem venném igénybe őket, de Dorrit érdekében, az ő szabadságáért, azért, hogy meg­váltsam a kimondhatatlan szenvedéstől, bármit megteszek. Meg­kísérelek annyi pénzt felhajtani, amivel törleszthetik a jelzálogkölcsönt. Ha kifizetik Lamprechtet, akkor többé nincs hatalma a család fölött, - és Dorrit szakíthat vele. Meg kell próbálnom. Utá­nanézek, nem tudok-e tisztességes feltételek mellett hitelt kiesz­közölni önöknek. Nem tudom, sikerül-e, de meg akarom pró­bálni. Mert hogy tétlenül szemléljen Dorrit áldozatvállalását, ar­ra képtelen vagyok.

Az öregúr megragadta a fiatalember mindkét kezét, és elkínzott arccal nézett rá.

- Szegény barátom, maga szereti Dorritot?

Lienhard arca megvonaglott.

- Nem is ez a legrosszabb, hanem hogy ő is szeret!

- Úristen... és mégis?

- Igen, mégis igent mondott Lamprechtnek. Most már érthe­ti, hogy minden elérhető eszközt fel kell használnom a megmen­tésére. Dorrit csak akkor áll el eredeti szándékától, ha önök más módon is megtarthatják Neustettent. Ezt kell megkísérelnem.

- Ha csoda nem történik, Hardy úrfi, akkor nemigen remény­kedhetünk. Arra kérem, vigyázzon, szegény feleségem meg ne sejtse, hogy maguk szeretik egymást! Így is annyira levert, mert feltételezi, hogy Dorrit csakis értünk tesz mindent.

- Ne aggódjék, köztünk, férfiak között marad a dolog, még Dorritnak sem szabad tudnia, miért megyek Berlinbe. Csak még inkább nyugtalankodna.

Egy ideig hallgattak, aztán Lienhard megkérdezte, mikorra tűzték ki az esküvőt. Miután megtudta, hogy szeptember elsejé­re, fellélegzett. Hozzávetőlegesen nyolc hete maradt. Úgy érez­te, addig a világot is kifordítja sarkaiból, hogy Dorritot meg­menthesse.

Nemsokára bejött Bella asszony, és üdvözölte Lienhardot, de nem keltette örömanya benyomását. Lienhard némán szorította meg a kezét, nem bírt jókívánságokat dadogni, és az asszony nem is akart effélét hallani tőle. Hármasban társalogtak tovább mellékes dolgokról, és kisvártatva Dorrit lépett a szobába.

Az ablakból észrevette Lienhard érkezését, és most a fiatalem­ber szemébe akart nézni, hogy a tekintetéből merítsen erőt.

Fáradt, bocsánatkérő mosollyal köszöntötte, mire Lienhard megfogta a kezét.

- Dorrit kisasszony, azért jöttem, hogy egy időre elbúcsúzzam. Üzleti ügyeim Berlinbe szólítanak. Az... eljegyzéséhez tegnap már gratuláltam.

A leány nem engedte el a kezét, mintha meg kéne kapasz­kodnia benne.

- Erről nincs mit beszélnünk, Hardy úrfi. Tehát a fővárosba uta­zik?

- Igen, mennem kell!

Szorongva nézett Lienhard szemébe.

- De... visszajön?

- Mihelyt tudok, természetesen!

Dorrit fellélegzett. Bár arra gondolt, talán jobb lenne, ha töb­bé nem látnák egymást, mégis elviselhetetlennek tűnt, hogy örök­re elveszítse őt.

Még egy darabig eldiskuráltak erről-arról, csak az nem került szóba, ami mindannyiuk szívét nyomta.

Lienhard nem sokáig bírta, sietve elköszönt, odakint a lovára pattant, és elnyargalt. Dorrit az ablakhoz lépett, és ábrándozva fi­gyelte, ahogy távolodik.

XII.

Dorrit vér szerinti apja, Kurt Riemann, aki szívtelenül elhagyta fe­leségét meg gyermekét, és az asszonyt ezáltal halálba kergette, kül­földre történt szökése után összevissza hányódott a nagyvilágban. A csődeljárás alól jogellenesen kivont kis tőkével nemigen sike­rült új egzisztenciát teremtenie. Hamarosan a nyakára hágott en­nek az összegnek, és a megélhetés érdekében a legalantasabb munkákat kényszerült elvállalni. Valóságos kalandoréletet élt, bejárta egész Dél- és Közép-Amerikát, végül Mexikón át Texas­ba vetődött.

Ott egy spanyol úriember birtokán elszegődött csikósnak. Mindig is értett a lovakhoz, és örült, hogy ennek révén most ál­láshoz jutott.

A birtok a legközelebbi településtől, Bonarától lóval jó nyolc­órányira, az első nagyobb várostól azonban több napi járásra fe­küdt. A gazda egyetlen leányát Doloresnek hívták. A spanyol szépség beleszeretett az apja jóképű lovászába, Kurt Riemann pe­dig tudta, hogy kell meghódítani a nőket. Belefáradt a kóborlás­ba, a vad kalandoréletbe, és nem telt bele sok idő, udvarolni kez­dett a szép Doloresnek. A leány atyja vagyonos ember volt, a ter­jedelmes farmon kívül nagy ménessel is rendelkezett, és a lova­kat jó áron értékesítette.

Beleegyezett, hogy leánya férjhez menjen a német lovászhoz, akit munkafelügyelővé tett. Kurt Riemann, aki az újságokból ekkor már régen tudta, hogy első felesége vízbe fúlt, gyermekét pedig egy thüringiai földbirtokos örökbe fogadta, annyi éven át nemigen aggódott amiatt, mi lett a leányával, Dorrittal. Miután Dolores Matorát feleségül vette, még kevésbé érdekelte a dolog. A forróvérű Doloresbe inkább beleszeretett, mint hűvös, szőke, né­met asszonyába, de ez csak érzéki fellángolás volt. Lényegében második házasságát is számításból kötötte, mindenekelőtt abban a tudatban, hogy így újra gyökeret ereszthet, biztos megélhetést találhat valahol.

A szép Dolores férjeként neki tetsző életmódot folytathatott. A munkához sohasem fűlött a foga. Lassanként rászokott a parancsolgatásra, a tennivalók közül főleg azt tartotta fenn magának, hogy az eladásra szánt lovakat a környékbeli helységek vagy a tá­volabb fekvő San Domingo állatvásáraira hajtsa. Az egyetlen, ami igazán érdekelte, a vadlovak betörése volt, mert ebben élvezetet lelt.

Házasságkötésük után nem egészen egy évvel Dolores is egy leánykával ajándékozta meg, aki elhalt anyai nagyanyja után a Micaela nevet kapta, de a családban csak Micának hívták.

Mica az anyja fekete haja, kreol bőre és szép, szabályos voná­sai mellé német apjának kék szemét örökölte, - ami egészen külön­legessé tette a megjelenését. Kicsi korától szépségnek számított, az anyja tüzes természetét - megintcsak az apai örökség jóvoltá­ból - szerencsésen ellensúlyozta nála egyfajta hűvös, kiszámított nyugalom.

Dolores tizenkét esztendővel volt fiatalabb a bátyjánál, aki azonban már a leány házasságkötése előtt meghalt. Lótolvajok­kal vívott küzdelemben kapott végzetes sebet, ifjú felesége pedig évekkel korábban gyermekágyban halálozott el. Dolores sógor­nője egy fiúcskának adott életet, aki szintén a farmon élt, és az idő­sebb Matora halálával részben örökölte azt.

Tízévi házasság után Dolores is elhunyt, így a farmon csak Kurt Riemann, a leánya, Micaela és annak unokafivére, Rodrigo Ma­tora maradt. Kurt Riemannt jelölték ki Rodrigo gyámjául. Már itt meg kell említenünk, hogy a birtok jövedelmének túlnyomó ré­szét mindig igyekezett magának megkaparintani. Ennek ellené­re nem tudott zöldágra vergődni. Rákapott a szerencsejátékra, és hallatlan összegeket veszített.

Valahányszor Bonarába vagy San Domingóba ment, a lóeladásból elegendő pénzre tett szert, hogy játékszenvedélyének hó­dolhasson.

Így aztán az apósától kifogástalan állapotban hátrahagyott farm mindinkább leromlott. Ez persze lassú folyamat volt, csak a felnövekvő Micaela - immár á farm kis gazdasszonya - vette észre. Pontosan azon a napon, amikor féltestvére, Dorrit - akinek létezéséről persze sejtelme sem volt - betöltötte a huszadik életévét, ő még csak tizenhat lett, de máris igazi szépség, aki koraérett lévén, sokkal idősebbnek hatott. Megedzette a szilaj far­merélet és az a körülmény, hogy hamar édesanyja helyére kellett állnia. Nyitott szemmel figyelte a világot, rákényszerült, hogy tisz­teletet vívjon ki magának a farmon dolgozó marcona férfiak kö­zött, mivel az apja meg Rodrigo olykor hetekre eltávoztak, és vi­lágosan látta, mint pusztul napról napra a birtok.

Rodrigo már huszonöt évet számlált, és nem sok jót tanult Kurt Riemanntól, akivel gyakran járt Bonarában és San Domingóban. Remekül, szót értett német bácsikájával, aki örült, hogy be­folyása alá vonhatja a fiatalembert, mert ezáltal még inkább kéz­ben tartotta a gyeplőt.

Aznap, amikor Dorrit megtudta, hogy csak fogadott gyermek, és igazi apja eltűnt, valószínűleg rég meghalt, Kurt Riemann kí­sérőivel épp egy kiruccanásról tért vissza Bonarába.

Micaela messziről megpillantotta a lovasokat, kilépett a tornác­ra, a mellvédre könyökölt, és mélykék szemével figyelte apját meg unokatestvérét, amint leszállnak a lovukról, majd odadobják a kan­tárt az istállóból elősiető legénynek.

- Szervusz, Mica, visszajöttünk! - üdvözölte a nyúlánk, jó kül­sejű Rodrigo.

- Szép jó napot! Minden rendben? - kérdezte Mica egy húsz­éves komolyságával és nyugalmával.

Az apja kissé komor, bosszús pillantást vetett rá.

- Jó napot, Mica! Kész az étel? Éhesek vagyunk.

A leány lebiggyesztette az ajkát.

- Gondolod, hogy amint elhagytátok Bonarát, meghallottam a patkódobogást, apám? Hogy lenne kész az étel? Még csak tizen­egy óra, és egykor szoktunk ebédelni. De ha megéheztetek, máris hozatok egy kis harapnivalót.

- Jól van már, csak gyorsan, gyorsan!

Mica rég megszokta az apja nyers modorát. Túl azon, hogy a sors szeszélye folytán tőle származott, szinte semmi sem kötöt­te ehhez az emberhez, akivel szemben jó ideje alig leplezett el­lenszenvet táplált. Pontosan tudta, hogy korántsem makulátlan jel­lem, világosan látta - nem úgy, mint Rodrigo, aki vakon hitt a bácsikájának -, hogy felelőtlenül gazdálkodik, szerencsejátékos, aki gyakran a bevételek Rodrigót illető hányadát is eltékozolja. A fiatalember nem bánta ezt, minden alkalommal elfogadta Rie­mann átlátszó magyarázkodását. Beérte azzal, ha elkísérhette a bá- csikáját az utazásaira, és mindenféle kalandokban vehetett részt. Igaz, eddig semmiben sem szenvedett hiányt, így aztán nem főtt a feje az örökrésze miatt.

Mica azonban tudta, hogy az apja tisztességtelen játékot űz Rodrigóval, és már az ő anyai örökségét is eldorbézolta, a játék- barlangokban hagyta. A legfontosabbat veszítette el, amit egy gyermek az apja iránt érezhet - a köteles tiszteletet.

Egy kéznél levő szolgálóval enni- és innivalót hozatott a fér­fiaknak, majd melléjük telepedett.

- Hogy ment, apám? Minden rendben? - kérdezte ismét.

- Semmi sincs rendben, Mica, semmi.

- Mindent megvettetek a háztartáshoz, amit felírtam?

- Rodrigo elvörösödött.

- Semmit se tudtunk venni, kevés volt a pénz - morgott az apa.

- Hogyhogy? Nem adtad el a lovakat?

A két férfi lopva egymásra nézett.

- Nem. Gondolhatod, milyen dühös vagyok, a hegyekben ló­tolvajok támadtak ránk, az összes állatot elrabolták tőlünk, Bona­ráig követtük őket, de elveszítettük a nyomukat.

Mica elsápadt. Tudta, hogy az apja hazudik, Rodrigót is hazug­ságra tanítja, nagyon is eladták a lovakat, de eljátszották az árát.

Mély lélegzetet vett, és keményen így szólt:

- Ha nem hoztál pénzt, hogy végre kifizessük az embereket, akkor faképnél hagynak bennünket, és fizetség gyanánt elkötik a lovainkat.

- Csak azt merészeljék! - fortyant fel Riemann.

- Nem tudod megakadályozni, nagyon elszántak. Alig tudtam a visszatérésedig féken tartani őket. Nem akarnak tovább olyan gazdát szolgálni, aki nem fizet nekik. Még az indián szolgálót is felbujtották, ő is elmegy, ha nem kapja meg a bérét.

Kurt Riemann felugrott.

- Majd én beszélek velük. Meg kell érteniük, hogy nem fizet­hetek, ha egyszer ellopták a lovaimat.

Mica fölemelkedett.

- Nem fognak hinni neked, apám! Emberemlékezet óta nem garázdálkodtak a környéken lótolvajok.

- Tartsd a szád! - ordított rá az apja. - Talán az emberek párt­ját fogod?

- Csak belátom, hogy meg kell kapniuk a járandóságukat. In­gyen senki sem dolgozik.

- Kosztot és kvártélyt kapnak.

- Azzal nem érik be. Elég keveset keresnek, de arra a kevés­re igényt tartanak, hogy a legszükségesebbeket beszerezhessék ma­guknak. Hónapok óta egy krajcárt sem láttak, és most már fogy­tán a türelmük. Máris megmondom, hogy semmire se jutsz velük.

Ezzel Mica nyugodtan kiment az ajtón.

Kurt Riemann és Rodrigo egy ideig némán nézték egymást, az­tán Kurt megkérdezte:

- Most mihez kezdünk?

- Semmid sem maradt, Kurt bácsi?

Az öregebbik szutykos, elhasznált pénztárcát húzott elő.

- Egy kis összeg, amit a bonarai fogadóstól vettem kölcsön. Terringettét, micsoda balszerencsénk volt mindkettőnknek! Ne­ked sincs semmid? Tényleg be kell tömnünk az emberek száját, legalább valamennyit kapniuk kell. Szóval, semmid sincs?

Rodrigo kelletlenül vette elő a tárcáját, és kényszeredetten ki­rakott néhány bankjegyet az asztalra.

- Ezenkívül csak egy kis dohányra valóm maradt.

Kurt Riemann is hozzátett néhány bankót.

- Be kell érniük ennyivel.

- És mi lesz Micával? Már majdnem üres a kamra.

Riemann vállat vont.

- Majd megoldja. A hét végén el kell adnunk még néhány lovat.

- De hát tudod, hogy egy sincs betörve.

Riemann a rá jellemző hidegvérű könnyelműséggel nevetett.

- Majd magam veszek kezelésbe néhányat. Tudod, hogy ha akarom, három nap alatt nyereg alá szoktatom őket. Ez persze nem kis munka, és neked is be kell segítened, Rodrigo, ez a büntetés a lazaságunkért. Legközelebb nem szabad eltévelyednünk, sze­rencsejáték helyett bevásárolunk Micának, és fizetést hozunk az embereknek, különben mindennek vége.

Rodrigo léhán nevetett.

- Jó, erőszakkal betörünk fél tucat lovat.

Összekacsintottak, aztán kinyújtóztatták tagjaikat. Riemann mostanáig megőrizte ruganyos, kisportolt alakját, férfiasan von­zó külsejét. Ötvenkét esztendeje dacára fölvette a versenyt a legfiatalabbakkal is.

Magához vette a pénzt, és kiment a ház mögött várakozó em­berekhez. Vidám arccal lépett közéjük. Őket meg sem próbálta a lótolvajokról szóló mesével traktálni. Ezek a merész, talpraesett fickók maguk sem mentek a szomszédba egy kis csalafintaságért.

Ne feszegessük, miként sikerült rávennie az embereket Riemann-nak, hogy egyelőre beérjék elmaradt bérük egy részével, és újból munkába álljanak. Ha akarta, valósággal megbabonázta az embereket, és most nem maradt más választása, mivel rájuk volt utalva. Lényeg az, hogy amikor Mica a nagy rönkházban nem sok­kal később föltálaltatta az ebédet, az emberek egytől egyig haj­landónak mutatkoztak a további munkára.

A leány maga is ámult a csodán, amelyet az apja művelt, de kö­zölte vele, hogy már csak két napra való élelmiszere maradt.

- Oszd be valahogy, Mica, a hét végéig ki kell tartania. Mu­tasd meg, mit tudsz, te kis konyhaművész! A hét végén megint lo­vakat viszünk Bonarába, akkor beszerzőnk mindent, amit ránk bíz­tál.

Mica hallgatott. Tudta, hogy kitart a készlet, mert előrelátóan mindig túlzott egy kicsit. Azonkívül magában elhatározta, hogy legközelebb ő is Bonarába lovagol, vagy szekéren megy utánuk, akkor aztán az apja meg az unokatestvére nem fog játszani. így végül csak ennyit felelt:

- Majd meglátjuk, apám!

Aznap este Riemann a leányával meg az unokaöccsével a nappali asztalán, a nagy függőlámpa alatt ült. A szoba otthonos látványt nyújtott. Amennyi kívánnivalót hagyott maga után a gazdálkodás a farmon, annyira példásan vezette a háztartást Mi­ca. Minden ragyogott a tisztaságtól.

Az apja épp a postával érkezett újságokat olvasta, Rodrigo a szakadozott képeslapokat bújta, amelyek már átmentek az állatgondozók kezén.

Riemann egyszer csak a bajsza alatt elkáromkodta magát.

A fiatalok felfigyeltek. Mica hallgatott, Rodrigo azonban meg­kérdezte:

- Mi a baj, Kurt bácsi?

A férfi öklével az asztalra csapott.

- Ezt nézzétek meg! Itt áll fehéren feketén, hogy Rose Steinert asszony ötvenezer dollárt utalt át egy jótékonysági alapítványnak. Ötvenezer dollárt! Adta volna inkább nekem.

És tovább szitkozódott.

Rodrigo úgy vihogott, mint valami rossz tréfán.

- Ki ez az irigylésre méltó Rose Steinert asszony, és miért éppen neked adta volna az ötvenezer dollárját?

Riemann fölugrott, dühösen járkálni kezdett föl-alá. Egy idő múlva megállt az asztal előtt.

- Mindjárt megmondom. Ez a dúsgazdag Rose Steinert a szappangyáros Steinert özvegye, nem más, mint az én vér szerin­ti nagynéném, anyám testvére.

Erre mindketten nagyot néztek.

- A nagynénéd? Neked nagynénéd van, apám? Nem is tudtam. Soha nem beszéltél róla.

A férfi komoran nézett a leányára.

- Sok egyébről sem beszéltem veled, Mica. Gyerekekkel nem szokás komoly dolgokról tárgyalni.

Mica higgadtan viszonozta a pillantását.

- Azt hiszem, kinőttem a gyerekcipőből, és igencsak komoly dolgokról kellett már tárgyalnod velem.

Riemann vállat vont.

- Na igen, olyasmiről, amit megértesz. De vannak dolgok, amelyeket eddig nem érthettél volna meg. Hát jó, Rose Steinert, az egész Észak-Amerikát ellátó szappangyárak társtulajdonosa, a milliomos örökösnő a nénikém. A férjével együtt még előttem vándoroltak ki Németországból, de több szerencsével jártak, mint én. Olyan szegényen hagyták el az óhazát, hogy kölcsönt kellett felvenniük az útiköltségre meg egy kis indulótőkére. Tőlem akar­tak kérni, mert nekem annak idején jobban ment, de nem adtam nekik. Ezt nem bocsátották meg nekem. Máshonnan szerezhettek pénzt, és elég sokra vitték vele.

- Ezért elismerést érdemelnek. Azóta nem is találkoztál velük?

- De, miután az Egyesült Államokba jöttem, megkerestem őket New Yorkban. Akkoriban már jól menő szappangyáruk volt, én viszont máról holnapra tengődtem, és kölcsönt kértem tőlük. Természetesen, elutasítottak. Nyilván azt gondolta a nénikém, ha ő nem kapott, én se kapjak. Többet nem láttam őket, nem is hal­lottam felőlük, csak időnként a szappanosládák oldalára nyo­mott feliratot olvastam: „Steinert Soap”. Ennyi emlékeztetett a nagynénémre. Bár ebből láttam, hogy a szappangyár még mindig virágzik, azt nem sejtettem, hogy a nénikémnek ennyire fölvitte az isten a dolgát, hogy ötvenezer dollárokat ajándékozgat. A te­remtésit! Vékával mérheti a pénzt. Évekkel ezelőtt véletlenül a fü­lembe jutott, hogy megözvegyült. Most már ő is benne lehet a kor­ban, hetven körül járhat. Gyermekük nem volt, valószínűleg nem is lett. Most mondjátok meg nekem: ki örökli az egész gazdagsá­got?

Izgatottan nézett Rodrigóra és Micára, akik különböző érzések­kel fogadták a közléseit. Rodrigo a nagybátyjáról rá is átragadt ka­landorösztönével pénzt, sok pénzt szimatolt. Mica viszont kicsit elérzékenyült, különös vágyakozás ébredt benne. Tehát valahol élt még rokona a világban, amelyben az apja meg az unokafivére el­lenére oly magányosnak érezte magát.

Izzó tekintettel nézett az apjára.

- Milyen kár, hogy eddig nem tudtam erről a rokonunkról.

A férfi ajka gunyoros mosolyra húzódott.

- Ez meg miért olyan érdekes?

- Hogy kérdezhetsz ilyet? Mégsem vagyunk egyedül a világban. Mindig csuda szépnek képzeltem azt, ha az embernek roko­na van.

Kurt Riemann egy ideig elgondolkodva figyelte, aztán szinte akaratlanul tolult a nyelvére az, amit évek óta agyonhallgatott, el­felejteni igypkezett.'

- Ha csak ezen múlik, szerezhetek neked még nagyobb örö­met is. Ezen a megközelíthetetlen nagynénin kívül akad még egy rokonod, aki jóval fiatalabb. Azt hiszem, épp húszéves.

Mica szeme felcsillant.^

- Húszéves? Egy másik rokon? Ki az?

A férfi még egy pillanatig habozott, aztán kissé halkabban kibökte:

- A nővéred!

A leány felugrott, az apjára meredt. Egészen elsápadt, a szívé­re szorította á kezét. Rodrigo is megrökönyödve bámult a bácsikájára.

- A nővérem? De apám, hogy lehet nekem nővérem? - hebeg­te Mica, és tekintete az apja arcára tapadt.

Riemann haragudott magára, amiért elárulta élete titkát. Mi jó származhat ebből? De már kimondta, nem vonhatta vissza. Lerogyott a székére, és maga elé meredt.

- Bizony, Mica, van egy nővéred. Mielőtt szegény csikós­ként idekerültem a nagyapád farmjára, sokáig jómódban éltem. Németországban gazdag voltam, és egyszer már megnősültem. Egy vagyonos ember leányát vettem feleségül. A nejem egy leánykát szült nekem. De azután komisz idők jöttek, az ápósom elveszítette mindenét, csődbe mént, és engem is magával rántott. Nem maradt más hátra, mint hogy külföldre menjek, ott keressek új megélhetést magamnak és a családomnak. Mivel azonban fe­leségemet és kislányomat nem akartam bizonytalan körülmé­nyeknek kitenni, hátrahagytam őket. Miután átkeltem az óceánon, egyik nap azt olvastam az újságban, hogy a feleségem úszás közben a tengerbe fulladt. Egyidejűleg megtudtam azt is, hogy a kislányomat egy gazdag földbirtokos házaspár vette magához, és örökbe akarja fogadni, amennyiben az eltűnt édesapa nem je­lentkezik. Akkori kétségbeejtő helyzetemben nem volt szívem ahhoz, hogy szegény kicsi leányomat a saját sorsomra kárhoztassam, és úgy gondoltam, egy gazdag, gyermektelen házaspár jobb éle­tet biztosíthat neki, mint én. Mit is kezdhettem volna akkori kö­rülményeim között egy alig kétesztendős gyermekkel? Nem til­takoztam tehát az adoptálás ellen, így az én kislányom most egy gazdag földbirtokos fogadott gyermekeként él a németországi Thüringiában, és valószínűleg rég elfelejtette, hogy egykor má­sik apja volt. Soha többé nem adtam hírt magamról, hogy ne há­borgassam a lelki békéjét. Azt sem tudja, hogy életben vagyok. Bizonyára réges-rég halottnak hisz. Azt pedig, hogy itt, Texasban egy húga van, éppoly kevéssé sejti, ahogy te eddig az ő létezését.

Mica nagy szemeket meresztett. Lázba hozta a gondolat, hogy testvére van, de az apja szenvelgősen előadott történetében azon­nal fölfedezte a hamisságot. Épp eléggé ismerte a férfit ahhoz, hogy tudja, csak saját magával törődött, amikor elhagyta a gyer­mekét. A leány nem táplált illúziókat az apjával kapcsolatban, ki­tapasztalta kegyetlen önzését. Pontosan tudta, tőle is éppolyan ér­zéketlenül elfordulna, ahogy a másik leányáról lemondott, ha bármiféle előnyt remélne ettől.

Micaelát teljesen fölkavarták a most hallottak. Heves vágy ébredt benne távolban élő nővére után. Egyszerre lélekben gaz­dagabbnak érezte magát, mint eddig, s valahogy erősebbnek is. Arra gondolt, hogy túl a tengeren, valahol Németországban él egy ember, aki talán meg tudta volna szeretni őt, és akit mostantól ő is szerethetne. Ez megóvta a lélekben magányos fiatal teremtést az érzéketlenné válástól, úgy tetszett, mintha soha nem is lett volna annyira kemény és, nyers, ha már régebben tudott volna er­ről a nővérről.

Kék szeme könnybe lábadt, ahogy az apjához fordult:

- Köszönöm, hogy végre elmondtad, hogy van egy nővérem! Örömet szereztél vele.

A férfi gúnyos mosollyal nézett rá.

- Milyen érzelgősek vagytok ti, nők! Mit nyersz azzal, ha tu­dod, hogy testvéred van? A nagy víz túloldalán él, sohasem fog tudomást szerezni a létezésedről, mint ahogy azt sém fogja soha megtudni, hogy én még élek.

Mica tőle szokatlan lágyságról árulkodó mosollyal simított végig a homlokán, de aztán elszégyellte magát a két férfi előtt, akikről tudta, milyen érzéketlenek, és a rá jellemző fesztelen nyugalommal szólalt meg:

- Igazad van, mit számít ez a testvér!

Ezt a beszédet már értette Riemann, és helyeslően bólintott, nem sejtve, titokban milyen áhítatosan kapaszkodik Mica a gondolat­ba, hogy nővére van. Az apja és Rodrigo előtt azonban nem akar­ta kimutatni ezt az újonnan támadt érzést. Összeszedte magát, és megkérdezte:

- Más rokonom nincs?

- Nincs.

Rodrigo ravaszul a nagybátyjára sandított.

- Nem próbálhatnál meg még egyszer kölcsönt kérni ettől a szappanos nénikédtől? Talán közben megengesztelődött, már nem haragszik, amiért annak idején nem segítettél neki. Olykor mindenkit elfog a lágyszívűség.

Kurt Riemann felrezzent mélázásából, ujjaival végigszántott sűrű, ősz haján, amelyet gondosan ápolt, mert rendkívül kényes volt a külsejére.

- Magam is épp ezt fontolgattam. Jól jönne egy kis anyagi tá­mogatás, mert itt, a farmon már vége a szép napoknak. A vadlo­vak mindinkább megközelíthetetlen hegyvidékekre húzódnak vissza, egyre nehezebb befogni őket. Meg azok a fránya autók! Az emberek manapság hallani sem akarnak már lóról, folyamatosan csökken a kereslet.

Mintha megfeledkezett volna arról, hogy a farm változatlanul kényelmesen eltartaná, ha nem ejtette volna rabul a játék ördöge. Mica jól tudta ezt, csak nem mondta ki. Rodrigo pedig maga is szaporította a gondokat.

A leány valaha testvéreként szerette, de most már iránta is csak megvetést táplált. Felsóhajtott, arra gondolt, mivé aljasat ez a fiú. Gerinctelen senkivé, hazárdjátékossá... Jó ideig igyekezett megóvni az erkölcsi zülléstől. Nem sikerült. Rodrigo részben a sa­ját, részben a bácsikája hibájából mind mélyebbre süllyedt.

A fiatalember Riemannra nézett.

- Az már igaz, úgyhogy jól jönne egy kis mellékes. Nem aka­rod legalább megpróbálni, hogy írásban kérj tőle segítséget?

Kurt Riemann a fülét hegyezte. Ha másra nem jó ez az alka­lom, arra igen, hogy végre egyszer megint egy kellemes New York-i kiruccanást tegyen.

- Az írásnak semmi haszna - vélte. - Legfeljebb az kecsegtet­ne némi reménnyel, ha személyesen beszélhetnék a nagynénémmel.

- Hát akkor utazz New Yorkba!

Riemann fölényesen nevetett.

- Az pénzbe kerül, Rodrigo.

A fiatalember elgondolkodva nézett maga elé.

- Befektetés nélkül nincs üzlet. Ha osztozunk a hasznon, hoz­zájárulok a költségekhez.

Riemann leírhatatlan pillantást vetett az unokaöccsére.

- Talán titkos tartalékokkal rendelkezel?

Rodrigo zavartan nevetett.

- Hát, néhány hete szerencsém volt a játékban, amit elhallgat­tam előled, mert újra mindent elvesztettél volna. Ezer dollárt fél­retettem magamnak a szűkösebb napokra. Ezt az ezrest tudnám az üzletre áldozni. De ne feledd, hogy aztán a nyereségből is ré­szesedni akarok.

Riemann szája megvonaglott, és Mica óhatatlanul arra gondolt, hogy a tanítvány túlnőtt a mesterén. Riemann is úgy érezte, Rod­rigo lassan a fejére nő. Eddig határozottan a kezében tartotta, most meg kicsúszna a markából? De a New York-i utazás túlsá­gosan izgatta, semhogy a sértődöttet játssza. Derűs mosolyt eről­tetett magára.

- Nézzenek oda, micsoda kópé! Szóval titkos pénzforrással bírsz, de mostanáig lapítottál, pedig tudtad, hogy a nyakunkon a kés! Na jó, nem rovom fel neked, végszükség esetén biztos megosztottad volna velünk.

Rodrigo is nevetett.

- Ez magától értetődik, bácsikám, csak mindig attól tartot­tam, hogy jönnek még ínségesebb idők is. Szóval, beszállok az uta­zás költségeibe, de azzal a feltétellel, hogy megkapom a negye­dét annak, amit az akció jövedelmez. Áll az alku?

Kezét nyújtotta a bácsikájának, amaz meg belecsapott.

- Megegyeztünk! Szombatig betörjük az eladni való lovakat, hogy kifizethessük az embereket, és bevásárolhassunk Micának. Aztán a te ezer dollároddal Bonarából New Yorkba utazom.

Mica eddig látszólag szenvtelenül hallgatott, de most kihúzta magát. Arra gondolt, legalább Bonaráig mindenképpen el kell kí­sérnie a férfiakat, nehogy megint játszani támadjon kedvük. Ok­vetlenül maga akart bevásárolni, és az embereknek is haza akar­ta hozni a pénzt. Fölemelkedett, és nyugodtan így szólt:

- Veletek megyek Bonarába, apám, a varráshoz is kell egy s más. Utána Rodrigóvaí visszajövök, és kifizetjük az embereket, hogy véget vessünk a zúgolódásnak.

A két férfi lopva egymásra vigyorgott, és Rodrigo gúnyosan megjegyezte:

- Mica biztosra akar menni, bácsikám, nem bízik bennünk.

A leány átható tekintettel nézett rájuk.

- Elég baj, hogy egy tizenhat éves lánynak kell vigyáznia két felnőtt férfira. Kell a pénz az emberek fizetésére meg a vásárlás­ra, ez fontosabb, mint a New York-i utazás.

- Fogd be a szád! Neked itt nincs szavad, megértetted? - rivallt rá az apja.

Mica némán végigmérte. Riemann nehezen viselte ezt a pillan­tást, nem szólt többet, de Mica az ajtóhoz lépett, nyugodtan jó éj­szakát kívánt, és elhagyta a szobát.

Riemann meg Rodrigo egy ideig még tanácskoztak, miként csalhatnának ki minél nagyobb összeget a gazdag nagynéniből.

XIII.

Rose Steinert egy Long Island-i villában lakott. Férje halála után még évekig vezette a közösen létrehozott gyárakat, de már jó ideje részvénytársasággá alakította a vállalkozást. Természetesen főrészvényes maradt, ami magas évi jövedelmet biztosított a szá­mára. Ezenkívül jelentős készpénzvagyont tartott különböző bankbetétekben.

Most töltötte be hatvanötödik életévét. Nem egészen húsz esztendeje vándoroltak ki a férjével Németországból, mert otta­ni kis üzletük annyira eladósodott, hogy át kellett engedniük a hi­telezőknek. Az elszánt és tettre kész, emellett gyermektelen há­zaspár úgy döntött, Amerikában próbál szerencsét. Ám ekkor újabb csapás érte őket. Egy-két nappal elutazásuk előtt egy ban­kár csalárdsága miatt elveszítették azt a néhány ezer márkát, amelyből új életet akartak kezdeni. A harmadosztályú hajójegy­re letették ugyan az előleget, de most egy fillérjük sem maradt, hogy kifizessék az útiköltség fennmaradó részét.

Mivel már minden hidat felégettek maguk mögött, eléggé ta­nácstalanok voltak, mitévők legyenek.

Ekkor jutott eszébe Rose asszonynak az unokaöccse, Kurt Riemann, akiről tudta, hogy gazdag nőt vett feleségül, és ragyo­gó körülmények között él Berlinben. Gyors elhatározással férje kíséretében a fővárosba utazott, és felkereste az unokaöccsét. A luxuslakásban csak a fiatalasszonyt találta otthon, ezért neki szá­molt be balsorsukról, és nála meleg együttérzésre is lelt. Maria Riemann akkor még abban a hitben élt, hogy az apja vagyona kime­ríthetetlen. Azt azonban nem tudta, hogy állnak a férje pénzügyei, segíthet-e a nagynénjének. Ezért Rose Steinert megnyugtatására azt mondta, mindenképpen segítenek neki, ha a férjének nincs rá módja, akkor majd ő. Felveszi azt a mintegy tízezer márkát, amely pillanatnyilag a bankszámláján fekszik. Mivel neki egyelő­re nincs rá szüksége, később pedig újra pénzhez juthat, ezt a tíz­ezret oda tudja adni, amennyiben ezzel segíthet. Rose Steinert könnyekig meghatódott a fiatalasszony jóságán, megköszönte, és azt felelte, ha az unokaöccse nem tud segíteni, akkor hálásan el­fogadja Maria nagylelkű ajánlatát. Riemann-né azonban restelked­ve megkérte, a férjének ne szóljon erről, nem akarja megszégye­níteni Kurtot, aki nyilván maga is szívesen segít. De arra az eset­re, ha mégsem kapja meg a férjétől a pénzt, adja meg neki a cí­met, ahová az említett összeget küldheti. Rose asszony erre ledik­tálta a hamburgi címét, és közölte, hogy a gőzös szeptember he­tedikén fut ki a tengerre.

Maria Riemann mindent följegyzett a zsebnaptárba, amelybe később azt is fölírta, mikor bújt ki Dorrit első foga. Erre a Rose Steinertre vonatkozó bejegyzésre bukkant rá Dorrit a huszadik szü­letésnapján, nem is sejtve, milyen jelentőséggel bír majd ez egy­szer a számára.

Rose Steinert meghatottan, hálás szívvel fogadta, hogy Maria Riemann ilyen nagylelkűen segítséget ígért. A fiatalasszony meg­mutatta neki az akkor még csak néhány hetes kislányt is, és Stei­nert asszony a kicsi Dorrit bölcsőjénél titkos fogadalmat tett.

Nem sokkal ezután hazaérkezett Kurt Riemann, és egyáltalán nem örült, hogy ott találta a nagynénjét, az édesanyja unokanő­vérét. Nem tartotta fontosnak a rokonságot, kivált, hogy a néni elég rossz körülmények között élt a férjével. Kurt csak azokkal törődött, akiktől valami hasznot remélt. A felesége magára hagyta Ro­se Steinerttel, hogy a nagynéni négyszemközt adhassa elő a ké­rését, de a szomszéd szobában maradt, és hallotta, milyen gorom­bán utasította vissza a férje Rose asszonyt. Talán ezen a napon nyert első ízben bepillantást az ura jellemébe. Egy idő múlva elszörnyedve látta, hogy a megalázott asszony sápadtan, reszketve jön ki a férje szobájából. Gyorsan odasúgta neki, hogy minden­képpen számíthat a pénzre, még ma átutaltatja neki a bankban, hogy idejében kézhez kapja.

Rose Steinert sohasem felejtette el, milyen nyersen és kímé­letlenül utasította el kérésétaz unokaöccse, és milyen nagylelkűen segített rajta Maria Riemann.

A pénz valóban még jókor Hamburgba ért, és megalapozta azt a hatalmas vagyont, amelyre Rose Steinert meg a férje később szert tett. Steinert szakképzett szappanfőző mester volt, és New York­ban először egy kis műhelyben kezdte készíteni saját receptje szerinti termékeit. Hamarosan üzemi méretekben folyt a gyártás, amely idővel nagyvállalattá nőtte ki magát.

Rose Steinert állandóan arra gondolt, hogy vissza kell fizetnie a pénzt Maria Riemann-nak. Nem sejtette, milyen hamar rászo­rult volna erre a szerencsétlen fiatalasszony, aki sohasem árulta el a férjének, hogy tízezer márkát kölcsönzött a nagynéninek, így Kurt Riemann még most sem tudott erről.

Mielőtt Steinertné hozzájutott volna, hogy törlessze a tartozá­sát, egyszer csak felbukkant Kurt Riemann, és siránkozni kezdett, milyen rosszul megy a sora. Panaszkodott, hogy az apósa csőd­be ment, és őt is magával rántotta. El kellett hagynia az országot, hogy feleségének és leányának új otthont teremtsen, de az asszony közben vízbe fúlt, a gyermeket pedig egy gazdag földbirtokos fo­gadta a házába. Neki egy fillérje sincs, a nénitől remél segítséget.

Rose Steinert azonban épppolyan ridegen elutasította, mint annak idején az unokaöccse őt. Ötszáz dollárt azért adott neki, de megmondta, ezután fölöslegesen kopogtat nála, mert egy krajcárt sem kap. Többé nem is találkoztak. Rose Steinert a Maria Riemann iránti hálából legszívesebben magához vette volna a kicsi Dorritot, de akkoriban annyira lefoglalta a. férje vállalkozása, hogy belátta, nem tudná olyan jól gondját viselni a gyermeknek, mint a thüringiai földbirtokos. Mindazonáltal elhatározta, hogy félre­teszi a kisleány számára azt, amivel adósa maradt az édesanyjá­nak. .

Ennyivel nem érte be, ettől kezdve egy nyomozóiroda útján rendszeresen tájékozódott a kis Dorrit hogyléte felől. Innen tud­ta, hogy a leány a lehető legjobb körülmények között él nevelő­szüleinél, akik saját gyermekükként, gyengéden szeretik. Ám lassanként egyre kedvezőtlenebb hírek érkeztek Lund úr anyagi helyzetéről. Steinert asszony értesült arról, hogy Neustettenben már nem a legjobbak a viszonyok, az ingatlanra jelzálogot terheltek. Tudta tehát, hamarosan eljön az idő, amikor leróhatja hálaadós­ságát. Ameddig a kis Dorritnak jól ment sora, nem akart be­leavatkozni az életébe. Amikor azonban hallotta, hogy Neustet­tenben rohamosan rosszabbodik a helyzet, megfontolta, mit ké­ne tennie Dorrit jövőjének biztosítására.

Azt persze nem sejtette, mennyire sürgős lenne a segítség.

Közben az unokaöccséről, Dorrit apjáról is megtudott egyet- mást, aki iránt immár semmiféle rokoni vonzalmat nem érzett.

Miután Kurt annak idején felkereste, és pénzt kért tőle, Rose asszonyban felötlött a gondolat, hogy neki fizeti vissza a felesé­gétől kölcsönzött tízezer márkát. De aztán úgy gondolta, a kicsi Dorritnak nagyobb szüksége lehet erre az összegre, amely az anyja örököseként elsősorban őt illeti.

Rose Steinert élete alkonyához érkezett. A kemény, fáradságos munka fölemésztette az erejét. Igaz, most már kényelmesen, a leg­nagyobb fényűzésben élt szép Long Island-i villájában, de szer­vezetét mindenféle kór gyötörte. Mindenekelőtt a szíve rendetlen­kedett, és mivel Rose asszony mindig bátran szembenézett a té­nyekkel, most sem áltatta magát, tudta, hogy igen gyorsan utolér­heti a vég. Nyugodtan számot vetett az elkerülhetetlennel, meg­szerkesztette a végrendeletét, amelyben intézkedett mindenről, ami távozása után esedékes lesz.

Ezen a derűs, verőfényes augusztusi délelőttön villája napsü­tötte teraszán ült, és egy levelet tartott a kezében. A küldemény a reggeli postával érkezett a nyomozóirodától, amely folyamato­san tájékoztatta Dorrit Lund sorsáról. Rose immár sokadszor ol­vasta el az alábbiakat:

„Mrs. Rose Steinert, New York

Igen tisztelt nagyságos Asszony!

Megbízásához híven közöljük Önnel, hogy a neustetteni gon­dok aggasztó méreteket öltöttek. Véletlen folytán betekintést nyertünk a helyzetbe. Hírforrásunk szerint egy bizonyos Karl Lamprecht úr, aki egyáltalán nem örvend jó hírnévnek, nem­csak saját maga szerzett jelzálogjogot Neustettenre, hanem a Lund úr által korábban felvett jelzáloghiteleket is felvásárol­ta. A nevezett Lamprecht már több környékbeli földbirtokot hasonló módon kisajátított, és a volt tulajdonosokat kímélet­lenül kilakoltatta. Ugyanilyen sorsot jósolnak Lund úrnak és családjának is, de Lamprecht a várakozásokra rácáfolva, a szokásosnál tovább habozott magához ragadni Lund úr birto­kát. Ezt a nála ritka körültekintést azzal magyarázzák, hogy Dorrit Lund kisasszony elfogadta az udvarlását, és eljegyez­te magát vele: Lamprecht úr több mint kétszer annyi idős, mint Lund kisasszony, aki ismereteink szerint korábban igen elutasítóan viselkedett az illetővel. Az eljegyzés óta állítólag feltűnően sápadt, levert benyomást kelt, és általános feltétele­zés szerint csak azért fogadta el Lampíecht úr közeledését, mert meg akarja óvni a szüleit attól, hogy elveszítsék az otthonukat. Informátorunk beszámolt arról az elterjedt vélekedésről is, hogy Lund kisasszony eredetileg Lienhard von Ried úrral, Lamprecht egy másik áldozatával jegyezte volna el magát, de a neustetteni helyzet bizonyára lehetetlenné tette ezt. Ried úr mindenesetre Lund kisasszony eljegyzésének másnapján vá­ratlanul Berlinbe utazott.

Mindez persze részben ellenőrizhetetlen szóbeszéd, de mivel Ön azzal bízott meg, hogy a legkisebb mozzanatot se hagyjam említés nélkül, ezekről a részletekről is tájékoztatni kíván­tam. A továbbiakban is azon leszek, hogy felderítsem mind­azt, ami az Ön érdeklődésére számot tarthat.

Mély tisztelettel:

Gustav Mayer magánnyomozó”

Rose asszony lassan összehajtotta a levelet. Tekintetét a felhőtlen égboltra emelte, amely a tenger fölé borult.

- Itt az ideje, hogy közbeavatkozzak, Maria Riemann - mor­molta most leróhatom az adósságomat.

Azután fölállt, és bement a házba. Telefonált á távíróhivatal­ba, és a következő üzenetet diktálta be Gustav Mayer címére: „Azonnal tudakozódjék mondott ügyben esküvő időpontja fe­lől, sürgönyválaszt kérek. Rose Steinert”

Mihelyt ezzel megvolt, egy ideig töprengett. Vajon, maradt-e még idő? Nem lehetséges-e, hogy közben megtörtént a házasságkötés, amely boldogtalanságra kárhoztatja Dorritot, Maria Rie­mann leányát?

Valami azt súgta, hogy Maria leányát veszély fenyegeti. Az évek során mindig ösztönösen érezte, hogy Dorrit jó helyen van, vigyáznak rá. Most egyszerre elhagyta ez az érzés, ösztönei arra sarkallták, hogy maga is valami szokatlant cselekedjék, így óv­ja meg a leányt a szerencsétlenségtől.

Elgondolkodva ballagott ki ismét a teraszra, és egy ideig föl- alá járkált. Ezt az egész életében tevékeny, dolgos asszonyt meg­rendült egészsége most viszonylagos tétlenségre kárhoztatta. Tar­tózkodnia kellett minden megerőltetéstől és izgalomtól. Ez nem tetszett ugyan neki, de kénytelenségből alkalmazkodott a helyzet­hez.

Ha betegeskedése nem akadályozza az utazásban, már rég vállalkozott volna arra, hogy Németországba hajózzék. Szívesen megnézte volna magának Maria Riemann leánykáját, hogy sze­mélyesen közölje, mit tervez vele kapcsolatban. Így azonban le kellett mondania erről. Még arra sem gondolhatott, hogy Dorritot meghívja magához, mert azt sem úszta volna meg izgalmak nél­kül.

Mostani rövid sétája közben azt fontolgatta, miképpen kelle­ne és lehetne Dorrit sorsába avatkoznia. Nagy örömmel nyugtáz­ta, hogy módja van erre. Még halála esetére is mindenről gondos­kodott. Nemcsak végrendeletet írt, hanem egy hosszú, kimerítően részletes levelet is Dorrit Lundnak, amelyet azonban a leány csak az ő elhunytával kaphatott kézhez.

Az éltes hölgy hamar elfáradt, és visszatért pihenőhelyére, ahol szép időben mostanság csaknem az egész napot töltötte. Ilyenkor többnyire olvasással foglalkozott, ami mindig is leg­kedvesebb szórakozása volt.

Színházba, hangversenyre vagy épp moziba az elkerülhetetlen megerőltetés miatt már rég nem járt. Azt tanácsolták neki, szer­ződtessen egy fiatal társalkodónőt, de elhárította a javaslatot. Ha kedve tartotta, inkább eldiskurált egy kicsit öreg német inasával, aki régóta élt a házban, még a férjét is hűségesen ápolta.

Ez a Hermann nevű inas már jó ideje álldogált a teraszajtóban, és titokban figyelte úrnőjét, nem fárasztja-e ki magát túlzottan. Amikor eljött az ideje, hozta a reggelit. Ő meg a szakácsné min­dig válogatott finomságokat eszeltek ki úrnőjüknek, mert Rose asszonynak alig volt étvágya, nemigen élvezte az ízeket.

Ma is ínyencfalatokat szolgált föl neki, amit az asszony mo­solyogva fogadott.

- Nézd már, Hermann, minek ez a pazarlás már megint? Kár belém.

- Ennyit muszáj enni! Különben le tetszik gyöngülni.

Mindig ezt válaszolta, ha Steinertné az étkezésnél vitatkozni próbált.

Ott strázsált mellette, amíg el nem fogyasztotta az erőlevest to­jással, majd a néhány ízletes szendvicset. Azután Hermann elvit­te az edényt, Rose asszony pedig kényelmesen hátradőlt a fotel­jában.

Nem vette észre, hogy a tengerparton egy magas férfi járkál las­san fel-alá, és feszülten figyeli a házat. Kurt Riemann előző es­te érkezett New Yorkba, és ma reggel, miután megtudta a nagy­nénje címét, egyenesen Long Islandre jött. Most egy kicsit tájé­kozódott, mielőtt megpróbált a nénikéje közelébe férkőzni.

XIV.

Eközben Neustettenben látszólag minden a régi mederben folyt tovább. Kivéve, hogy Karl Lamprecht minden délelőtt tiszteletét tette a menyasszonyánál. Hiába mesterkedett, hogy valamiképp bensőségesebb viszonyt alakítson ki vele, a leány kitartott elha­tározása mellett. Újra meg újra elmagyarázta a férfinak, hogy csak akkor engedi közelebb magához, ha írásos biztosítékot adott a szüleinek. Lamprechtnek azonban nem akaródzott előbb kifizet­nie a vételárat, mint hogy jog és törvény szerint az asszonyának tudhatja őt. Amennyire Dorrit félt attól, hogy nem teljesíti az ígéretét, annyira félt Lamprecht, hogy a leány visszalép, felbont­ja az eljegyzést, ha ő túl korán szavatolja Lundék biztonságát. Így hát várnia kellett. Mindinkább beleszeretett Dorritba, és alig bír­ta kiböjtolni az esküvőt.

Dorrit számára annál gyorsabban telt az idő. Szorongva, bor­zadva figyelte a napok múlását, ahogy közeledett az esküvő. Na­gyon komoly, szótlan menyasszony volt.

De nemcsak ő járt-kelt sápadtan és csöndesen. Szemlátomást a szülei is elveszítették minden életkedvüket, pedig már nem kellett a kamatok miatt aggódniuk. Bella asszonyt különösen nyomasztotta a helyzet, mert ő tudta leginkább felmérni, micso­da áldozatot hoz Dorrit. Addig-addig emésztette magát, hogy belebetegedett. Folyton didergett, közérzete egyre romlott, el­hagyta az ereje, a szervezete nem tudott védekezni.

Willi Lund sem volt már a régi. Bár most is látástól vakulásig szorgoskodott, talán még inkább, mint régen, mert már csak in­tézőnek tekintette magát Neustettenben, amelyet Dorrit nász­ajándékba kapott Lamprechttől. Nem akart mást saját maga és fe­lesége számára, mint szállást és ellátást, a jogot, hogy Neustetten­ben maradhassanak.

Mivel most ismét maradt némi pénz a házban, ragaszkodott ah­hoz, hogy ebből állítsák ki Dorrit kelengyéjét. A leánynak ez így nagyon is megfelelt, csak olyasmit vásárolt, amit az apja ki tudott fizetni. Amikor Karl Lamprecht tiltakozott, követelte, hogy Dorrit sokkal elegánsabb és drágább holmikat szerezzen be, mi­ként az egy Lamprechtnéhoz illik, a leány higgadtan válaszolt:

- Egyelőre az apám nevét viselem, ő pedig szeretné, ha maga gondoskodhatna a kelengyémről. Kérlek, hagyd meg neki ezt az örömet, Karl. Ha majd a feleséged leszek, úgy járathatsz, ahogy neked tetszik. Addig ránk kell hagynod ezt a dolgot.

Lamprechtnek ezt a kívánságát, is teljesítenie kellett. Dorritnak valóban elég volt ránéznie, hogy az ujja köré csavarja.

Abban az elégtételben még nem részesülhetett, hogy Lien­hard vön Riedet legyözöttként láthassa. A fiatalember hetekig tar­tózkodott Berlinben, Ponciustól Pilátushoz futkosott, mégsem sikerült pénzt szereznie. Szívesen megtoldotta volna a saját harmincezer márkájával is - persze úgy, hogy Lund ne sejtse -, de ekkoriban ott is szűkölködtek anyagi javakban, ahol korábban bő­ségben éltek. Lienhardnak egyre nehezebb lett a szíve.

Végül egészen elkeseredve tért vissza Riedburgba. Már csak egyetlen halvány reménye maradt: egyik legbefolyásosabb barát­jának ígérete, hogy megpróbál szeptember elsejéig, azaz Dorrit és Lamprecht esküvője előtt vevőt találni Neustettenre.

Attól kezdve, hogy Lienhard hazaérkezett Berlinből, Dorrit sokkal elviselhetőbbnek érezte a helyzetét. A fiatalember ismét na­ponta benézett Lundékhoz, de mivel hamar észrevette, hogy dél­előtt Lamprecht időzik ott, a továbbiakban délutánonként jelent meg. Csak a legelső alkalommal futott össze Lamprechttel Neustettenben, és ekkor minden önuralmára szüksége volt, nehogy dia­dalittas, önelégült arcába csapjon.

Lienhard az utóbbi hetekben lefogyott. Egyrészt Berlinben zaklatott napokat élt át, másrészt takarékoskodnia kellett, ne­hogy túl sokat költsön, márpedig a fővárosban minden sokba ke­rült, harmadrészt gyötörte a szerelem, a Dorrit iránti aggodalom, a félelem, hogy nem tud segíteni rajta.

Amikor délutánonként egy-egy órácskára átruccant Neustet­tenbe, rendszerint Dorrittal és Bella asszonnyal üldögélt a lugas­ban, és várta a pillanatot, hogy az anyát néhány percre elhívják. Olyankor legalább megfoghatta, és ajkával illethette Dorrit kezét. Nem sokat beszéltek, de egymás bánatos szemébe nézhettek, és egyik a másik szeméből kiolvashatta, hogy egyformán szenved­nek ugyanattól a csapástól.

Nem sejtették, hogy Bella asszony figyeli őket, és bár a férje nem árulta el neki, miként állnak egymással, azért felébredt ben­ne a gyanú. Valahányszor arra gondolt, hogy Dorrit és Hardy úr­fi szerethetik egymást, még inkább elnehezedett a szíve, olykor elérzékenyülve szorította magához a leányt, és könnyes szemmel kérdezte, nem vállalt-e olyasmit, amit nehezére esik teljesíteni. Dorrit önfegyelméből hiába futotta még nevetésre is, az anyai szív érezte, hogy ez a nevetés mesterkélt, nem őszinte.

Mindez nagyon fájt Bella asszonynak, és bár látszólag nagy buzgalommal állította össze Dorrit kelengyéjét, érezte, hogy a sze­retett gyermek miatti szorongás felőrli az erejét.

Egyik nap a közeli városba menet rosszullét fogta el. Kirázta a hideg, szánalmasan sápadt és elesett látványt nyújtott. Dorrit azonnal visszafordíttatta az autót, hazavitte az anyját, és bár egy idő múlva úgy tűnt, mintha összeszedte volna magát, ragaszko­dott hozzá, hogy lefeküdjék. A rosszullét megismétlődött, és is­mét hidegrázás kísérte. A leány haladéktalanul kocsit küldött az orvosért, közben megmérte a beteg lázát. A hőmérő higanyszá­la aggasztóan magasra szökött.

Az apja a földeken tartózkodott, de még az orvos előtt ha­zaért, mert hírül vette, hogy a felesége ágynak esett. Nagyon megijedt, mert ameddig csak vissza tudott emlékezni, Bella so­hasem betegeskedett. Amikor odalépett hozzá, és gondterhelten ránézett, Bella asszony fölült.

- Semmi az egész, biztos csak egy kis meghűlés. Néhány nappal ezelőtt este túl sokáig üldögéltem odakint, akkor fázhat­tam meg. Nem tudom, minek küldött orvosért Dorrit, majd iszom egy jó bodzateát, alaposan kiizzadok, és reggelre kutya bajom. Csak az bosszant, hogy épp a városba igyekeztünk. Dorritnak ru­hapróbára kellett volna mennie. Olyan rövid az idő az esküvőig, sietni kell mindennel.

Dorrit visszafektette, csöndre intette.

- Semmi sem múlik azon, mami, hogy egy nappal előbb vagy később készülünk el. Te mondogattad mindig, ha túl korán kikí­vánkoztam az ágyból, hogy a betegségre időt kell hagyni. Most én mondom neked ugyanezt.

Willi Lund baljós érzések közepette ült a felesége mellett. Tudta, hogy a városban influenzajárvány tombol, és attól félt, a felesége is elkapta a ragályt. Ha valaki ritkán beteg, és egyszer ágy­ba kényszerül, nehezen viseli á tétlenséget. Most is ez történt. Bel­la asszony ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy másnap fölkel, és Dorrittal a városba autózik.

Miután azonban megérkezett az orvos, megvizsgálta a beteget, és közölte a véleményét, szó sem lehetett arról, hogy másnap fölkeljen. Influenzát és ennek korai szövődményeként fellépett tü­dőgyulladást állapított meg, amit igazolt, hogy a pácienst máris heves fájdalmak és köhögési rohamok kínozták.

Dorrit megrémült, és az apja még inkább. Bella asszony ki akar­ta nevetni a doktor diagnózisát, de már érezte, hogy egyáltalán nincs kedve nevetni. -

Amikor másnap beállított Lamprecht, hogy meglátogassa a menyasszonyát, csak Willi Lund fogadta. Dorrit azt üzente, átvet­te az anyja ápolását, és nem akar találkozni vele, nehogy őt is meg­fertőzze. Helyesen is mérte fel Lamprechtet, mert a férfi rögtön megfutamodott, drága életét féltve készséggel'megígérte, hogy tá­vol marad a háztól, amíg él nem múlik a fertőzésveszély.

Dorrit ettől megkönnyebbült, mert legalább nem kellett Lamprecht kedvéért mosolygós arcot mutatnia.

Egészen magára vállalta a szeretett beteg gondozását. Senkit sem engedett a közelébe, csak Willi Lund nem hagyta lebeszél­ni magát arról, hogy órákon át a felesége ágyánál üljön, és fog­ja a kezét. Lund sírni tudott volna, mint egy kisgyerek, amikor az asszony a magas láztól félrebeszélt. Dorrit sápadt arcán is foly­tak a könnyek, amikor Bella asszony lázálmában jajgatott, amiért az ő Dorritjuk fel akarja áldozni magát. Willi Lund ezekben a pil­lanatokban nem mert Dorritra nézni, és e nehéz napokban mind­hárman érezték, mennyire összetartoznak.

Lienhard von Ried naponta átrándult Neustettenbe, és érdek­lődött, miben segíthet. Nem félt a fertőzéstől, mint Lamprecht, aki mindennap pompás virágcsokrokat és nemes borokat küldött a be­tegnek -jóllehet Bella asszony egyáltalán nem is ihatott -, napon­ta telefonon tudakozódott a beteg hogyléte felől, meg hogy nem erőlteti-e meg magát Dorrit túlságosan az ápolással. Kérdezte, ne küldjön-e ápolónőt, aki tehermentesítené a menyasszonyát, és figyelmeztette, nagyon vigyázzon, nehogy ő is megbetegedjék. Egyszer, amikor Dorrit maga vette föl a telefont, Lamprecht so­pánkodott, hogy attól fél, Bella asszony betegsége az esküvőig el­húzódhat. Dorrit furcsán rideg hangon azt felelte:

- Akkor el kell halasztani az esküvőt. Ezt nyilván megérted.

Lamprecht persze nem akarta megérteni, és hevesen tiltakozott. Dorrit azonban egyszerűen lerakta a kagylót, nem bírta tovább hall­gatni.

Bella asszony augusztus második hetében esett ágynak, és akkorra már mindent megrendeltek az esküvőre, amelyet Lamp­recht szeptember elsején nagy pompával akart megünnepelni. A meghívók is elkészültek, de Dorrit megkérte Lamprechtet, hogy egyelőre ne küldjék el ezeket.

A férfi nem tehetett mást, be kellett látnia, hogy későbbre kell halasztani az esküvőt. Kemény próba volt ez annak az embernek, aki megszokta, hogy mindig minden úgy van, ahogy a fejébe vette.

Egyik délután Willi Lund ragaszkodott ahhoz, hogy Dorrit egy kicsit menjen ki a szabadba friss levegőt szívni. A leány még egyszer sem hagyta el a betegszobát, amióta az anyja meg­kapta az influenzát. Mivel Dorrit már csakugyan vágyott a sza­bad levegőre, engedett az unszolásnak, és átengedte apjának a beteg őrzését. Amint kilépett a tornácra, egy házaló vigécet látott az épület mögé surranni. Úgy vélte, bizonyára a konyhát keresi, hogy a cselédeknek kínálgathassa a portékáját. Nem sejtette, hogy a vándorárus Gustav Mayer nyomozóirodájának az alkal­mazottja, aki a kisasszony esküvőjének az időpontját akarja kifür­készni.

Honnan is gondolhatta volna, hogy ez a jelentéktelennek tűnő alak az ő sorsának egyik szálát tartja a kezében? Lienhard elé sie­tett, aki épp akkor jelent meg.

Hamarosan élénk társalgásba merültek, és nem ügyeltek a vándorkereskedőre, aki előttük haladt el.

A fiatalember a beszélgetés folyamán közölte, sajnos semmi kilátás arra, hogy vevőt találjanak Neustettenre.

Dorrit csak fél füllel hallgatta, mert most mindenekelőtt az any­ja állapota foglalkoztatta.

- Ez nagyon szomorú, Hardy úrfi, de pillanatnyilag anyámon kívül minden mellékes.

- Megértem, Dorrit kisasszony. Hogy van a kedves beteg?

- Ismét felszökött a láza, tegnap este nagyon rosszul volt. Reggelente valamivel jobban szokott lenni, de lázálmában arról képzelődik, hogy fel akarom áldozni magamat. Ösztönösen érzi, amit senki sem mondott neki. Újra meg újra az igazi édesanyá­mat hívja, hogy jöjjön és segítsen nekem, mert ő nem tud, meg van kötve a keze.

Lienhard sóhajtott. .

- Mindenki maga miatt aggódik, Dorrit, és senki sem tud se­gíteni. Ez kétségbeejtő!

A leány vigasztalanul nézett rá.

- Csak az a jó az egészben - mondta halkan, hogy az eskü­vőmet későbbre kell halasztani.

- És Lamprecht beleegyezik ebbe?

Dorrit egykedvűen vállat vont.

- Kénytelen. Amíg anyám vissza nem nyeri az egészségét, gondolni sem tudok esküvőre!

Nem árulta el, mennyit imádkozott azért, hogy a rettegett ese­mény későbbre tolódjék.

Lienhard biztató előjelet látott ebben a késedelemben.

Két nap múlva Bella asszony örökre lehunyta jóságos szemét. Dorrit szíve gyászba borult. Nem tudta tartani magát, zokogva ka­paszkodott az apja nyakába, akit ugyanúgy lesújtott a veszteség.

Dorrit megpróbáltatásai azonban még távolról sem értek véget.

Bella asszony temetése napján Willi Lund nagyon rosszul érezte magát. Mire a szertartásról hazaértek, le kellett feküdnie. Lamprecht szinte a személye elleni összeesküvésként fogta fel a dolgot. Továbbra sem találkozhatott Dorrittal, mert most meg az apja miatt kellett fertőzésveszélytől tartania. Erélyesen követel­te, hogy Dorrit ne vállalja az apja ápolását, nem akar beteg fele­séget, a leánynak kímélnie kell magát - őmiatta.

- Semmi sem tarthat vissza attól, hogy minden erőmmel apá­mat támogassam, de ígérem, betegápolót hívok segítségül, ha egyedül nem győzöm a munkát.

- És az esküvőnk? Jaj, Dorrit, meddig kell türtőztetnem még a vágyamat?

Erre Dorrit az édesanyja miatti fájdalomban eddig nem is gon­dolt, de hirtelen eszébe jutott valami.

- Csak nem kívánod tőlem, Karl, hogy a gyászidő letelte ejőtt menyegzőt üljek?

- Ugyan, badarság, hiszen nem is az anyád volt - fortyant fel Lamprecht. A vonal végén csönd támadt, mire bűnbánóan meg­szólalt: - Ne haragudj, kiszaladt a számon! Gondolhatod, mennyi­re felzaklat, hogy a gyász miatt határozatlan időre el akarod ha­lasztani az esküvőnket.

Magától értetődik, hogy így kell lennie, Karl. A megboldo­gult többet tett értem, mint némelyik anya a vér szerinti gyerme­kéért. Egyelőre gondolni sem tudok esküvőre, türelemmel kell len­ned. Most pedig apámh- oz kell mennem. Mindennap tájékoztat­lak majd az állapotáról. Attól félek, ugyanaz a baja, mint anyám­nak.

- Úristen, mondhatom, szép kilátások! - Az ég szerelmére, kí­méld magad, és végy fel egy ügyes ápolónőt, hallod? Kerül, ami­be kerül!

- Rendben! - sóhajtotta a telefonba Dorrit, és letette a kagy­lót.

Lienhard von Ried neustetteni látogatásai ezekben a napokban hosszabbra nyúltak, és időnként órákra is felváltotta Dorritot.

Egy alkalommal, amikor kettesben maradt Willi Lunddal, az megfogta a kezét.

- Hardy úrfi!

- Tessék, kedves Lund úr, tehetek valamit önért?

Az öregúr fölnézett rá.

- Igen, Hardy úrfi! Ne engedje, hogy Dorrit feleségül menjen Lamprechthez, ha én meghalok. Az az ember meg fogja próbálni, hogy az ígéretével zsarolja, de... ha én már nem leszek, kiért áldozná föl magát?

- Ne beszéljen ilyeneket! Miért halna meg, hiszen erős férfi!

- Egyáltalán nem érzem magam annak, meg aztán... az én drága feleségemmel mindig azt kívántuk, bárcsak gyorsan egy­más után mennénk el. El sem tudom képzelni az életet Bella nél­kül. De akár meghalok, akár nem, azt nem hagyhatom, hogy Dorrit Lamprecht felesége legyen. Tudom, hogy abba belepusz­tul. Csak miattunk vállalta, de nem bírja ki, a szíve csak a ma­gáé, és természet ellen való vétek, hogy Lamprechthez kösse az életét. Mindenképpen meg kell szabadulnia tőle, még ha el kell is hagynunk Neustettent. Bella már nincs, és nélküle én sem aka­rok itt maradni; Dorrit pedig otthonra és boldogságra lel magánál, Riedburgban. Ígérje meg, hogy nem hagyja Lamprechthez men­ni, ha én már tudom megakadályozni. Megesküdtem a feleségem­nek a halálos ágyánál, amikor egy időre magunkra maradtunk, hogy nem fogadom el Dorrit áldozatát. Adja a becsületszavát, Har­dy úrfi!

A fiatalember megszorította Lund kezét.

- Becsületszavamra, Lund papa, akkor sem engedem, ha le kell puffantanom a gazembert, hisz én is rég tudom, hogy ez a házas­ság tönkretenné Dorritot.

Mélyen egymás szemébe néztek.

Mire a leány egy idő múlva visszatért, az apja nyugtalan álom­ba szenderült.

Az éjszaka folyamán rosszabbodott az állapota. Mintha többé nem védekezett volna a halál ellen, amely már kinyújtotta felé a kezét.

Szeptember elsején, azon a napon, amelyen eredetileg Dorrit és Lamprecht esküvőjét tervezték, Willi Lund is meghalt.

XV.

Rose asszony még a teraszon ült, amikor az inasa jelentette, hogy egy úr kíván vele beszélni.

Megnézte a névjegyet: Kurt Riemann!

- Kéretem az urat, Hermann, ő az unokaöcsém. Hogy fest?

- Hát, elegáns... mint egy farmer, amelyik újonnan kistafírozva magát jön New Yorkba.

- Éles a szemed, Hermann.

- Csak osztán föl ne izgassa asszonyomat!

- Engem ugyan nem - nyugtatta meg az úrnője.

Az öreg inas távozott. Kisvártatva Kurt Riemann lépett a te­raszra, és sietett Rose asszonyhoz.

- Jaj, de örülök, hogy újra láthatlak, drága Rose néni!

A nagynénje rövid kézfogással üdvözölte.

- Nem is álmodtam volna, hogy valaha is viszontlátlak, mi­után tizennyolc évvel ezelőtt nem éppen szívélyes búcsút vettünk egymástól!

- Hát igen, kedves nénikén, akkoriban volt egy kis nézetelté­résünk. Leülhetek?

- Csak tessék! Meddig szándékozol New Yorkban maradni?

A férfi még mindig mosolyogva nézett rá.

- Az üzleti ügyeimet hamar elintézem, az nem tart sokáig. A többi azon múlik, megengeded-e, hogy valamivel tovább élvez­zem a társaságodat, és egy kicsit elbeszélgessünk a régi időkről. Komolyan mondom, mindig nagyon hiányoztál, csak nem mer­tem írni neked, mert egy picit haragudtál rám. De hát tudom, hogy vérrokonok vagyunk, ez mindenképpen összeköt bennün­ket. Nem rágódhatunk örökké egy kicsinyes vitán, amelyik már rég feledésbe merült, nem igaz?

Az idős hölgy arcán halvány mosoly suhant át.

- A magam részéről mindent elfelejtettem. Amikor az ember a hetvenhez közeledik, fontosabb dolgokkal foglalkozik.

- Ó, hála istennek, még nagyon jól nézel ki.

- Rólad viszont nem mondhatom ugyanezt, Kurt. A te ko­rodban ahhoz képest, hogy egy farmon, állandóan friss levegőn élsz, jobb színben is lehetnél.

A férfi meghökkent, kissé zavartan pislogott.

- Te tudod, hogy farmon élek?

Rose derűsen bólintott.

- Mindent érdemlegeset tudok rólad.

- Honnét hallottál rólam?

A ráncos arcon újabb vidám mosoly suhant át.

- Elárulom. Egyszer, miután, az első haragom elpárolgott, azt mondtam a férjemnek, szeretném tudni, mi lett az én Kurt uno­kaöcsémből, hiszen Dél-Amerikába akart menni, vajon él-e még, itt maradt-e, vagy hazatért Németországba. No, az én uram az idők során eszes amerikaivá változott, és nevetve azt felelte, egyket­tőre kiderítjük, anyukám. Nyomatott néhány ezer cédulát ezzel a felirattal: „Aki ismeri Kurt Riemannt és tartózkodási helyét, írja meg mindazt, amit tud »H. Steinert, Steinert Szappangyár, New York« címre. Fáradozása jutalmául ingyen és bérmentve egy szá­zas láda legfinomabb Steinert szappant kap.” Mindegyik cédula egy-egy szappanosláda tetejére került, és a szappanok útra keltek egész Észak- és Dél-Amerikába. Mindenhová eljutottak, a texa­si San Domingóba és Bonarába is. Ott pedig alighanem ismerhettek a kereskedők, mert hamarosan két részletes beszámoló érke­zett, az egyik San Domingóból, a másik Bonarából. Azokból ki­derült, amit rólad tudni érdemes. A San Domingó-i levél valami­vei rövidebb és kissé hízelgőbb volt, mert ott bizonyára nem is­mertek olyan jól, mint Bonarában. Ily módon fontos értesülése­ket szereztünk új életkörülményeidet illetően: hogy a második fe­leséged meghalt, abból a házasságodból született egy leányod, Micaela, és van egy unokaöcséd is, aki veled együtt egy nagy farmot örökölt. Helyesebben, te csak kezeled azt a birtokot az unokaöcséd meg a leányod javára. Azt is megírták nekünk, hogy az unoka­öcséddel sokat időztök a játékasztalnál, és hamarosan kalapács alá kerül a farmotok. Nyilván már idáig jutottak a dolgok, különben nemigen kerestél volna fel.

Mindezt gunyoros mosollyal adta elő. Riemann dühösen ha- rapdálta az ajkát.

- Befeketítettek előtted, Rose néni. Nem is sejted, micsoda ne­hézségekkel jár a gazdálkodás a farmomon... a farmunkon.

És elmesélte, hogy a lovászat egyre keservesebben megy, mennyit fáradt és kínlódott, hogy fenntarthassa a birtokot, annál is inkább, mert a leánya és az unokaöccse öröksége. Ha egy-egy igazán jól sikerült vásár után felhajt egy pohárkával, és kis tétre játszik egyet, azt is csak hébe-hóba, azt igazán nem vetheti a szemére senki, elvégre mi szórakozása van azon az isten háta mögötti tanyán? Zord, rideg élet jutott neki, de eddig úgy-ahogy elviselhető volt. Most viszont felnőtt az unokaöccse, és követe­li, hogy fizesse ki az örökrészét. De hát honnét teremtse elő a rávalót? Egy fillérje sincs, az útiköltségre is kölcsön kellett kérnie. Ha a néni őmiatta nem lágyul meg, legalább Micaelát ne rekessze ki abból a jóságos szívéből, óvja meg a nyomortól és nél külözéstől, hiszen Micaela éppoly közel áll hozzá, mint Dorrit.

Rose asszony átlátott a szitán, és így felelt: .

- Gondoskodom róla, hogy Micaelának ne kelljen a könnyel­műségedért bűnhődnie. Előbb azonban Dorriton kell segítenem. Végtére is nem utolsósorban az ő édesanyjának köszönhető, hogy itt, Amerikában sikerült vagyont gyűjtenünk. Ha Németország­ból való elutazásunk előtt Maria, a feleséged ugyanúgy bánt vol­na velünk, mint te, akkor ki tudja, hogy alakult volna a további sorsunk. A nemes lelkű, jószívű Maria azonban egy pillanatig sem habozott a szükség órájában nekünk ajándékozni félretett pénzét, noha talán már akkor sejtette, hogy hamarosan ő maga is rászo­rul minden pfennigre. Amikor később megtudtam, milyen kétség­beejtő helyzetben volt szegény asszony, mielőtt oly fiatalon elra­gadta a halál, rettenetesen lesújtott a hír. Ha már élete legsötétebb perceiben nem segíthettem rajta, megesküdtem, hogy mindazt, amit a Mariától kapott tőkével valaha is szerzek, egyszer Dorrit javára fordítom.

Riemann felfortyant.

- Az a pénz az enyém volt, csak megőrzésre adtam a felesé­gemnek, és később nagyon hiányzott, mivel elköltötte - vetette közbe sietve abbéli igyekezetében, hogy mentse, ami menthető.

A nagynénje derűsen mosolygott.

- Már vártam, hogy ezt mondod, mert ismerlek. De ne fá­radj, tudom, hogy Maria nem hazudott, és egészen biztosan nem vette volna el a pénzedet. De időközben arra a megfontolásra jutottam, hogy ha nem én kapom meg azt az összeget, akkor előbb-utóbb valahogy hasznot húztál volna belőle, ezért úgy döntöttem, kifizetem neked ezt a tízezer márkát, azaz négyezer-ötszáz dollárt. Azt ajánlom, jól oszd be, bánj vele takarékosan, mert tő­lem többé egy piculát sem kapsz. Mindenem Dorrité lesz, csak a másik leányodnak, Micaelának szánok valamennyit, hogy gond nélkül élhessen belőle. Azt is Dorrit kezén keresztül juttatom el hozzá. Mindent elrendeztem. A napjaim meg vannak számlálva, de mindent elintéztem. Remélhetőleg szorult beléd annyi apai ér­zés, hogy örülsz, amiért a gyermekeid legalább gondtalan életnek nézhetnek elébe.

- Dorrit amúgy is gazdag örökösnő, a nevelőszülei biztosan rá­testálják a vagyonukat - jegyezte meg a férfi.

- Úgy látszik, tájékozottabb vagyok, mint te. Dorrit jelenleg olyan helyzetben van, amely máris szükségessé teszi a beavatko­zásomat. A nevelőszülei a háború meg az infláció miatt elszegé­nyedtek, ő pedig a jelek szerint súlyos lelki válságba került. Azért, hogy megmentse őket a nyomortól, eljegyezte magát a fő hitelezőjükkel, pedig úgy tűnik, a szíve már másé. A helyzete te­hát semmiképpen sem irigylésre méltó. Nem felejtettem el, mit tett értem Maria, ezért szeretnék közbelépni a leánya érdekében, ezért próbálom megmenteni a boldogságát, nem is beszélve arról, hogy az örökösöm. Ezt csak a halálom után akartam tudatni ve­le, de félek, akkor már késő lesz segíteni rajta. Mindezt csak tá­jékoztatásul közlöm, mert az a benyomásom, egyáltalán nem tö­rődtél a nagyobbik leányod sorsával, különben tudnod kellene, hogy már rég nem él biztos körülmények között.

Kurt a homlokát ráncolta. Tény, hogy az utóbbi időben nemigen jutott eszébe az első házasságából született leánya. Nevelésének gondját könnyű szívvel az örökbe fogadó szüleire hagyta, hogy neki ne kelljen bajlódnia vele. Most azonban egyszerre nagyon ér­dekessé vált a szemében, mégpedig mint Rose Steinert leendő örö­köse. Sohasem táplált különösebb érzéseket Dorrit iránt, de most szinte gyűlölet és irigység ébredt benne. Ez a számára egészen ide­genné vált teremtés örökölje Rose Steinert millióit? Talán ő, Kurt Riemann nem sokkal közelebbi rokon? Nem fontosabb szem­pont ez, mint az a véletlen körülmény, hogy Dorrit anyja Rose né­ninek adta azt a tízezer márkát, amit könnyen megtehetett, mert Maria az apjától mindig bőven kapott ellátmányt a ruhatárára? Kü­lönben ő, a férje azzal a pénzzel már akkor is tudott volna mit kez­deni. De hát Maria ilyen érzelgős bolond volt, aki készségesen hagyta, hogy mindenki kihasználja.

Végül Riemann mégis megemberelte magát, és igyekezett jó képet vágni a hallottakhoz.

- Természetesen örülök, amiért jó szívvel gondoltál a leá­nyaimra, de megértheted, ha mélyen megsért, hogy engem üres kézzel akarsz hagyni. Elvégre mégiscsak én vagyok a legközeleb­bi rokonod, és ha jól meggondolod, méltánytalanság tőled, hogy teljesen mellőzöl. Nézd, ha engem tettél volna örökösöddé, a vagyonod mindenképpen a leányaimra szállt volna, hiszen utánam ők örökölnek. A leányaimtól viszont mégsem fogadhatok el sem­mit.

Az asszony olyan tekintettel nézett rá, mint akit nem lehet megtéveszteni.

- Merem remélni, hogy maradt benned annyi önbecsülés, hogy a leányaidtól semmit sem fogadnál el, mert férfi lévén, tudsz magadról gondoskodni. De sajnos egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy nem fordítanád magadra a leányaid jussának oroszlánrészét arra való hivatkozással, hogy téged mel­lőztek. Ezért már most jegyezd meg, hogy a végrendeletemben ele­ve megakadályoztam, hogy efféle kívánsággal léphess fel. A va­gyonomat arra hagyom, akire akarom, neked pedig meg kell elé­gedned az említett összeggel. Próbálj meg azzal még egyszer talpra állni, és a jövőben élj józanabbul! Az első feleséged hozo­mányát annak idején elherdáltad, most a legjobb úton haladsz afe­lé, hogy Micaela leányod örökségét is elprédáld, nem is szólva ar­ról, hogy az unokaöcséd örökségével is rosszul sáfárkodtál. Ha a fiatalember most a részét követeli, amit nem tudok felróni neki, akkor magadnak kell gondoskodnod arról, hogy megkapja, ami jár. Micaeláról, aki végeredményben szintén rokonom, és akiről csupa jót hallottam, bőkezűen gondoskodni fogok, mégpedig oly módon, hogy még egyszer el ne szórhasd az örökségét. Nincs más hátra, a saját erődből kell megélned. Ezt épp eléggé megkönnyí­teni azáltal, hogy a gyermekeid gondját teljes mértékben leveszem a válladról.

Kurt lehorgasztotta a fejét. Távolról sem azért, mert a szívé­re vette a leckéztetést, csak azon tanakodott, miképpen része­sedhetne mégis a néni hagyatékából. Rodrigónak természetesen eszébe sem jutott az örökrésze megváltását követelni, ezt Riemann csak ürügyként használta. Ez egyébként sem izgatta volna. Ha a fiú ilyen kívánsággal állt volna feléje, hidegvérrel azt mondta volna: „Vedd el a birtok meg a ménes felét, aztán hagyj békén!” Sohasem ismerte volna be, hogy rosszul gazdálkodott Rodrigo és a saját leánya örökségével. Úgy gondolta, nem volt szerencséje, és kész.

Újra eltöprengett, miként bírhatná jobb belátásra a nagynén­iét, de ahogy felpillantott, tüstént rájött, hogy ezt az asszonyt nem lehet eltéríteni a szándékától. Más eszközhöz kellett tehát fo­lyamodnia, hogy az érdekeit, érvényesíthesse. Tragikus arckifeje­zést öltött, és felsóhajtott:

- Szóval nem akarsz kihúzni a kátyúból. Köszönet illet, amiért négyezer-ötszáz dollárt szánsz nekem, de ez távolról sem elég ar­ra, hogy kifizessem az unokaöcsémet, Rodrigót. Mitévő legyek?

Rose néni nyugodtan fölemelkedett.

- Ezt az ügyet magadnak kell elintézned. Itt maradsz ebédre? Én ilyenkor szoktam asztalhoz ülni, és igyekszem pontosan be­tartani az étkezési időket.

Kurt is felállt. Mivel remélte, hogy legalább egy kiadós,- finom ebédet élvezhet ebben a gazdag házban, meghajolt.

- Megtisztelsz, ha veled tarthatok. De hát nem is tudom... úti öltözékben vagyok.

- Nem tesz semmit. Magam is háziruhában étkezem, mert úgy kényelmesebb. .

Együtt ebédeltek tehát, és Riemann nagyon elcsodálkozott az egyszerű ételsoron. Rose asszony az asztalnál könnyed, de távol­ságtartó szívélyességgel társalgóit. Riemann lassanként újra fölen­gedett, és arra gondolt, semmiképpen nem árt, ha igyekszik a legkedvesebb oldaláról megmutatkozni. Végül az idős hölgy fi­nom szellemességgel megjegyezte:

- Aki nem ismer téged közelebbről, Kurt, arra okvetlenül lefegyverző benyomást teszel. Nem vitás, hogy még mindig a nők bálványa vagy, és ha egyedül nem boldogulsz az életben, azt ta­nácsolom, harmadszor is próbálj szerencsét a gyengébb nemnél. Talán még egyszer sikerül gazdag feleséget találnod.

A férfi mosolyt erőltetett az arcára.

- Cukormázzal adod be a keserű pirulát, Rose néni.

- Örülhetsz, hogy egyáltalán próbálom mégédesíteni. Szeret­ném tudni, legalább sikerült-e boldoggá tenned azt a bájos és szeretette méltó Mariát. Annak idején úgy láttám, nagyon jó vé­leménnyel volt rólad.

Riemann arra gondolt, miképpen fosztotta meg minden illúzió­jától Mariát, és ebben a percben ismét fölmerült benne a kérdés, vajon első felesége véletlenül vagy szándékosan lelte halálát a ten­gerben. Egy pillanatra felötlött benne a torokszorító gondolat, hogy a sors végül mindig igazságot szolgáltat. Azt hitte, egyedül ő tud arról, milyen könyörtelenül szakított meg annak idején minden kapcsolatot ifjú hitvesével. Nem sejtette, hogy az a bizo­nyos levél Arabella Lund birtokába jutott, és még mindig Willi Lund íróasztalában pihen. Összeszedte magát.

- Maria nagyon boldog volt, nekem elhiheted. A második fe­leségem is tökéletes boldogságot talált mellettem.

Rose asszony bólintott.

- Hát persze, mindenki jó valamire, és akaratlanul is képes jót tenni. Kár, hogy Mariának olyan fiatalon meg kellett halnia. Mé­lyen megrázott az eset, mert nagyon rokonszenveztem vele, nem is szólva arról, mekkora hálára kötelezett.

Riemann vizsla tekintetet vetett rá.

- Kíváncsi lennék, mivel és mikor vetted rá, hogy pénzt köl­csönözzön neked.

Az idős hölgy mélyet sóhajtott.

- Az a legszebb, hogy egyáltalán nem én vettem rá. A ha­zaérkezésed előtt kopogtattam be hozzátok, feltártam előtte, mi­lyen szorult helyzetbe kerültünk a bankárunk miatt, és hogy azért jöttem, mert pénzt akarok kérni tőled az útiköltségre és indulótő­kének itt, Amerikában. Azt felelte, nem tudja, rendelkezel-e kel­lő készpénzzel, de feltételezte, hogy nagyon bántana téged, ha eset­leg nem tudnál adni. Ezért közölte, hogy neki van tízezer márká­ja, és megkérdezte, ez segítene-e, amennyiben neked nincs nél­külözhető tartalékod. Az meg sem fordult a fejében, hogy te egyáltalán nem akarsz majd támogatást nyújtani. Amikor a te goromba elutasításodtól megalázva, kivert kutyaként kullogtam el, megállított és odasúgta, hogy azonnal átutaltatja a pénzt Ham­burgba, a szállodámba. Pontosan meg is érkezett. Isten hálálja meg a jóságát a gyermekében! De most jut eszembe... legalább rész­ben hallhatta a beszélgetésünket, mert rögtön tudta, hogy semmit sem kaptam tőled.

- Istenem, nénikém, valószínűleg nagyon jól tudta, hogy a helyzetem nem engedte. Akkoriban súlyos adósságaim voltak.

Rose asszony bölcsen mosolygott.

- A magadfajtáknak mindig vannak adósságaik.

- Hiába, sohasem volt szerencsém az életben! — fakadt ki Rie­mann.

- Azt hiszem, túlságosan is kedvezett neked a szerencse, így aztán sohasem kellett magadnak helytállnod. Ami persze bizonyos körülmények között szerencsétlenség.

- Talán igazad van - kapott a szón a férfi -, de ezt a szempon­tot is figyelembe vehetnéd, Rose néni, és elnézőbben viseltethet­nél az irányomban.

- Ó, nem is sejted, mennyi elnézést tanúsítottam az irányod­ban - mondta nyugodtan az asszony.

Erre Kurt belátta, hogy semmit sem érhet el nála. Akkor meg minek vesztegesse tovább az idejét?

Ebéd után el is távozott, mihelyt a néni kiállította a négyezer­ötszáz dollárra szóló utalványt, indulás előtt még megkérdezte:

- Hogy akarod elrendezni a helyzetet Micaela és Dorrit között? Mindenképpen kénytelen vagy közölni Dorrittal, hogy még élek.

- Emiatt ne fájjon a fejed, a végrendeletemhez mellékelt levél­ben megírtam neki, hogy másodszor is megnősültél, és ebből a há­zasságból is született egy leányod. Legalább hadd tudja meg, hogy van egy húga, és azt akartam, hogy Micaela is értesüljön a testvérnénje létezéséről. A fiatalok számára néha vigasztalóbb a tudat, hogy nincsenek egészen egyedül a világban, mint az idő­sebbeknek. Azt hiszem, nincs több mondanivalónk egymásnak. Egyébiránt add át Micaela leányodnak az ő Rose nagynénje üd­vözletét, és maradjon mindig ilyen derék, jóravaló teremtés! Ha akarod, azt is megmondhatod neki, hogy gondoskodtam a jövő­jéről. Már nem sokáig élek, azután megkapja az örökségét.

Ezek után elbúcsúztak egymástól.

Karl Lamprecht eléggé letörten vette tudomásul Willi Lund ha­lálhírét. Dorrit nem volt képes személyesen közölni vele, má­sokkal üzent.

A haláleset után felbolydult a ház, ami ilyenkor eléggé általá­nos, de szerencsére Lienhard von Ried kéznél volt, és segített min­den szükségeset elrendezni Dorritnak, aki azt sem tudta, mihez kezdjen. Mert azt mindketten tudták, hogy Lamprecht a ragály­tól való félelmében nem mer Neustettenbe jönni.

Mialatt a leány mélyen megrendülten feküdt a szobájában a dí­ványon, Lienhard mindenről gondoskodott, amit a gyászos óra kö­vetelt. Kedves öreg barátjának halála őt is közelről érintette.

De minden fájdalma közepette is arra gondolt, amit az el­hunytnak ígért -, hogy nem engedi Dorritot Lamprechthoz fele­ségül menni. Az áldozat, amelyet a szüleiért hozni akart, immár fölöslegessé vált. Lienhard tudta, hogy Dorrit nem saját maga miatt törekedett a gazdag kérővel kötendő házasságra, de abban nem volt bizonyos, vajon elkötelezve érzi-e magát Lamprecht iránt.

Egyelőre nem beszélhetett vele erről, kímélnie kellett. Miután minden szükségeset elintézett, üzent a leánynak, hogy most visszatér Riedburgba, de holnap reggel ismét eljön. Időközben beesteledett. Dorrit a cselédlánnyal azt a választ küldte, hogy szívből köszöni a segítséget, és reméli, másnapra talpra áll annyi­ra, hogy feladatainak eleget tudjon tenni.

A másnap reggeli találkozáskor a két fiatal sápadt, komoly arc­cal nézett egymásra. Egyetlen szó sem esett közöttük, amely ne az elhunytra vagy a temetésre vonatkozott volna. Egyelőre min­den. személyes kérdést kikapcsoltak az életükből.

Miután Lienhard elügetett, Dorrit fölhívta Lamprechtet, és azt mondta, nem kell aggódnia, és a fertőzés miatt ne is jöjjön Neu­stettenbe. A napokban mindent fertőtlenítenek.

A férfi vigasztalni akarta, kedvesen beszélt hozzá. Erre tőle tel­hető nyugalommal azt felelte:

- Hagyd csak, Karl, újra magamra kell találnom.

- Jaj, Dorritkám, kimondhatatlanul sajnállak. És ezek után mikor lesz az esküvőnk?

Dorrit ajka megremegett, de higgadtan, határozottan vála­szolt:

- Az apám temetése utáni napon délelőtt tizenegykor fölkeres­lek. Akkor minden szükségeset megbeszélünk.

- Jaj, de jó, Dorritkám! De ugye, olyan holmit veszel föl, amit a betegszobában nem viseltél? Nem árt az óvatosság.

A leány ajka ismét megvonaglott.

- Ne aggódj, nagyon óvatos leszek.

Ezzel letette a telefont, és nehéz szívvel nézett háziasszonyi feladatai után. Szerencse, hogy a háztartásban és a gazdaságban egyelőre szinte magától ment minden. Egyet-mást Lienhard is elin­tézett, így Dorritnak csak a legszükségesebbel kellett törődnie.

Minden a legnagyobb rendben zajlott le. Willi Lundot szere­tett felesége mellett helyezték örök nyugalomra. Dorrit lefátyo­lozva állt a sírnál, igyekezett tartani magát, mert nem akarta má­sok előtt kimutatni fájdalmát. Csak amikor a szertartás befejez­tével egyedül maradt a szobájában, akkor rohanta meg ismét a ma­gány gyötrelme.

Csak most érezte igazán, mennyire a szívéhez nőttek a szülei, akik pedig nem is vér szerinti szülei voltak.

Keserves vívódás után tudott annyira lecsillapodni, hogy vál­lalkozni merjen az elkerülhetetlen találkozásra Karl Lamprechttel. A temetésen csak néhány szót váltott vele, az ilyenkor szoká­sos formaságokon kívül semmit. A férfi a fülébe súgott ugyan va­lami gyöngédséget, de azt mintha meg sem hallotta volna.

Felkészült az útra. Nem érdekelte, hogy kellemetlen feltűnést kelthet, ha ő keresi fel a férfit. Nem bírta kivárni, amíg Lamprecht látogat Neustettenbe, mert tudta, annyira fél a fertőzéstől, hogy bizonyosan még jó ideig halogatná. Amit azonban mondania kellett neki, az nem tűrt halasztást.

Amikor a kis autóval megérkezett, Karl Lamprecht a kastély bejáratánál várt rá.

Az üdvözlés után szemrehányóan jegyezte meg:

- Ejnye, Dorritkám, hiszen csak egy szót kellett volna szólnod, és a sofőrrel érted küldtem volna a kocsimat.

Közben szokása szerint a kezét paskolgatta.

A leány nem válaszolt, fölment vele a teraszlépcsőn, és oda- fönt így szólt:

- Jobban szeretném, ha idekint keresnénk egy nyugodt sarkot, ahol háborítatlanul beszélgethetünk. Nem akartam, hogy Neustet­tenbe jöjj, ahol most fertőtlenítenek mindent.

- Nagyon kedves tőled, Dorritkám, hogy aggódsz értem. Kü­lön értékelem, hogy eljöttél hozzám. Természetesen nyugodtan ül­dögélhetünk itt, a teraszon, elvégre jó meleg, napos az idő. Paran­csolj, fáradj velem!

Ünnepélyesen a karját nyújtotta, és egy ülőgarnitúrához vezet­te a menyasszonyát.

Miután helyet foglaltak, kényelmetlen érzés fogta el. A leány oly méltóságteljesnek tűnt gyászruhájában, hogy nem tudta, mi­ként fogalmazza meg az esküvőjüket illető kívánságait. Magától értetődőnek tartotta, hogy a lehető legrövidebb gyászba egyezzék bele. Minek annyit várni? Annak sem látta semmi értelmét, hogy Dorrit egyedül lakjék Neustettenben, ő meg a sokszobás kastélyá­ban. Végül nekidurálta magát.

- Nos, Dorritkám, végre beszélhetünk az esküvőnkről is, nem igaz? Gondolhatod, hogy nem szeretnék a szükségesnél tovább várni. A szüleid elmentek, béke poraikra, de remélhetőleg belá­tod, hogy ostobaság lenne, ha még sokáig vacakolnánk.

Dorrit összeszorította a tenyerét, hogy erőt merítsen.

- Azért jöttem, Karl, mert meg akarom mondani neked, hogy­hogy az esküvőnkből most már semmi sem lesz - nyögte ki resz­kető hangon.

Lamprecht hátrahőkölt és rámeredt.

- Hogy érted ezt?

- Úgy, Karl, hogy arra kérlek, add vissza a szabadságomat.

A férfi elvörösödött mérgében.

- Eszem ágában sincs! A menyasszonyom vagy, és feleségül veszlek, ez ellen nincs appelláta!

A leány megőrizte a nyugalmát.

- Tudod, hogy csak azért lettem a menyasszonyod, mert meg akartam óvni a szüleimet attól, hogy el kelljen hagyniuk Neustet- tent. Egy percig sem titkoltam, hogy nem szeretlek, és csak azért mondtam igent, mert azt hittem, áldozatot kell hoznom a szüléi­mért. Vállaltam is ezt az áldozatot, amelynek a nagyságát és sú­lyosságát felmérheted abból, hogy szilárdan elhatároztam, az es­küvőnk után a halálba megyek.

Vőlegénye megrökönyödve bámult.

- Hát ez... hát ez... na, hallod... ezt nem gondolhattad komo­lyan.

A szép szürke szempár átható tekintettel nézte.

- De, teljesen komolyan gondoltam. Jól tudom, hogy ebben az esetben becsaptalak volna, de úgy éreztem, meg kell mentenem a szüleimet, azután, pedig nem élheték tovább. Kérlek, ne haragudj, de ezt most el kellett mondanom. Most már semmi okom, hogy becsapjalak, ezért kérem a szabadságomat.

Lamprecht felugrott, és égy ideig dühösen járkált fel-alá.

- Te meghibbantál, teljesen meghibbantál! Te hőbörödött nőszemély! Hát nem fogod fel, micsoda úri életet szalasztasz el? Mi lesz így belőled? Azt képzeled, akár egy napig is megtűrlek Neu­stettenben? Eredj, aludj az útszélen! Talán ez kell?

- Nem, nem ez kell, és nagyon sajnálom, hogy fájdalmat kell okoznom. Tudom, hogy szeretsz, amennyire csak valakit szeret­ni tudsz, és ezt mindennek ellenére köszönöm! Nem felejtem el, hogy mindig jót akartál nekem, de te nem tudod, mi a jó nekem. Számoltam azzal, hogy el akarsz űzni Neustettenből, miután mindent elmondok, de még ha tényleg most rögtön távoznom kéne, az sem változtatna az elhatározásomon. Szeretett szüleim halála megszabadított, úgy érzem, mintha csak azért haltak vol­na meg, hogy megóvhassanak engem az áldozattól, amelyre az ér­dekükben készültem. Azt kérded, mi lesz belőlem? Majd valahogy megkeresem a kenyeremet, csak egy kis időre van szükségem, hogy megoldást találjak. Apám a halála előtt figyelmeztetett, va­lószínűlég azért, mert sejtette, mire készülök, hogy nekem, az örökösének kell fölmondanod a jelzáloghiteit. Csak egész rövid fel­mondási határidőt kérek. Most rögtön csak nem dobhatsz ki. Közben találok valami munkahelyet vagy más szállást magam­nak. Mint mondtam, borzasztóan sajnálom, hogy nem lehetek a feleséged, de tényleg nem megy. Csak a szüleim miatti aggoda­lom vitt rá, hogy neked ígérjem a kezemet. Kérlek, ne haragudj, nem tehetek róla, hogy nem tudlak szeretni. Légy szíves, engedj el!

A férfi még mindig fel-alá járkált, aztán egyszerre kivörösö­dött arccal megállt Dorrit előtt, és az öklével hadonászott.

- Legszívesebben megütnélek, a két kezemmel fojtanálak meg. Aljas módon becsaptál. Inkább megölted volna magad, mintsem a feleségem légy! Neustettent pedig bebiztosítottad vol­na a szüleidnek. Ez csalás, alávaló csalás!

A leány nyugodtan nézte eltorzult vonásait.

- Tudom, nem volt szép tőlem, de legalább most mindent el­mondtam. Fogalmam sincs, kényszeríthetsz-e a házasságra, nem tudom, mire kötelez az eljegyzés. De annyi bizonyos, hogy aznap, amikor az ujjamra húzod a gyűrűt, véget vetek az életemnek.

Lamprecht hirtelen leejtette ökölbe szorított kezét, és egészen elsápadt.

- Ez csak üres fenyegetés.

- Tévedsz. Isten engem úgy segéljen, hogy teljesen komo­lyan beszélek.

Megint ide-oda futkosott a teraszon, mialatt Dorrit összekul­csolt kézzel és halovány arccal, nyugodtan ült tovább. Egy idő múlva újra megállt a leány előtt.

- Hát ennyire félsz tőlem, hogy inkább meghalsz, inkább vá­lasztod a legsötétebb nyomort, mint a jólétet és gazdagságot? - hitetlenkedett.

Dorrit állta a tekintetét.

- Magamfajta nő egyetlen férfinak sem adja oda magát szerelem nélkül. Inkább meghal, ezt elhiheted. Azt pedig sohasem hallgattam el előled, hogy nem szeretlek. Erre azt mondtad, a szerelem a házasságban magától kialakul. Nálam biztosan nem! Gondolkozz egy kicsit, miféle házasságban éltünk volna, még ha nem akartam volna is meghalni. Hiszen te sem lettél volna boldog. Holott megkaphatod a legszebb és legkívánatosabb feleséget, akit csak akarsz. Miért éppen én legyek az? Még egyszer kérlek, engedj el!

A férfi nagy nehezen lenyelte a mérgét.

- Jó, nem tartóztatlak, de ezennel fölmondom az összes jelzá­loghiteit. Majd meglátjuk, hogy ízlik az ínséges élet. Nem az a fér­fi vagyok, aki hagyja, hogy cicázzanak vele, azután nagylelkűen félreáll. Ha nem kellek, úgy is jó, akkor boldogulj nélkülem. Ez az utolsó szavam.

A leány azonnal felemelkedett.

- Köszönöm! És kérlek, bocsáss meg!

Lamprecht legyintett.

- Ugyan, ezzel semmire se mész, nem fogsz megengesztelni. Szemet szemért, fogat fogért! Mindig ez volt az alapelvem.

Dorrit a fejét rázta.

- Nem akarlak megengesztelni, jogod van ahhoz, hogy a le­hető leghamarabb kiutasíts Neustettenből. Nem is maradok tovább, mint okvetlenül szükséges. Ég veled... és... kívánom, hogy bol­dogabb légy nélkülem, mint velem lettél volna.

Kezet akart fogni a férfival, mert érezte, hogy fájdalmat oko­zott neki, de Lamprecht türelmetlenül leintette, és búcsú nélkül be­ment a házba. Dorrit nem vette zokon a modortalanságát. Lebal­lagott a teraszról, kocsiba szállt, és elhajtatott. Mély sóhaj szállt fel a kebléből, végre ismét szabadabban lélegezhetett.

Közben Lamprecht a négy fal között kitombolta magát. Alap­jában véve sokkal inkább a hiúságát sebezték meg, mint a szívét. Rohanjon csak a vesztébe ez az ostoba liba! Majd sírhat, amikor mennie kell Neustettenből. Nyilván nem hiszi, hogy ez bekövet­kezik, valószínűleg azt képzeli, hogy ő majd meggondolja magát.

No, azt lesheti! Aki nincs vele, az ellene van. Érzelgős szem­pontokra tekintettel lenni, a nemes lelkű, kikosarazott kérőt ját­szani, ez nem áll jól neki. Most mégis megkapja Neustettent, és kész. Holnap pedig elutazik Berlinbe, és kimulatja magát. Épp elég időt vesztegetett ostobaságokra. Elég volt az örökös nyavalygásból! Az élet túl szép ahhoz, hogy szomorkodással megkeserítsék.

Így próbálta visszanyerni lelki egyensúlyát. Egy kicsit még saj­gótt azon a helyen, ahol a szívét tudta - vagy tudni vélte, de ami­kor másnap reggel Berlinbe utazott, már csak a sértett hiúság nyomta a lelkét. Ezt a betegséget pedig a berlini szépasszonyok­kal kívánta kikúrálni.

XVI.

Amikor Dorrit a beszélgetés után hazaért, terjedelmes sürgönyt adtak át neki, amely a számára érkezett. Döbbenten nézte a bo­rítékot. Ki küldhette ezt a táviratot? Mit akarnak tőle?

Miután világossá vált, hogy a küldeményt New Yorkban ad­ták fel, önkéntelenül is eltűnt édesapjára gondolt. Lehetséges, hogy mégis él, és most, ezen a magányos órán szólítja őt?

Erőtlenül egy székre omlott, majd elolvasta az üzenetet:

„Neustetteni jelzálogkölcsönöket Rose Steinert nénéd postafordultával törleszti - stop - összeget táviratilag közöld - stop - teljes összeget azonnal átutalom - stop - esetleges áldozat szük­ségtelen - stop - szívedet kövesd - stop - magyarázó levél megy - stop - levél érkezéséig minden döntés elhalasztandó - stop - nemkívánatos esküvő is - stop - minden jóra fordul - stop - Steinert nagynénéd”

Ezután következett a cím.

Dorrit úgy bámulta a szöveget, mintha kínaiul lenne, újra meg újra el kellett olvasnia, de így sem fogta fel az értelmét. Talán va­lami tévedés? Honnan került elő hirtelen egy nagynéni, aki vissza akarja fizetni a neustetteni jelzálogkölcsönöket? Hogy lehetséges ez? Miféle Rose Steinert? Ismételgette a nevet. Hol is hallotta? Va­lahol már találkozott vele. Rose Steinert? Egyszerre felderen­gett a válasz. Kapkodva előkereste kézitáskájából édesanyja kis jegyzetfüzetét, amelyet mindig magával hordott. Reszkető kéz­zel lapozott bele, és megtalálta a keresett bejegyzést: „Rose Stei­nert asszony, Hamburg, Keresztény Vendégház, legkésőbb szept. 7-ig”.

Ezaz! A név egyezett, az édesanyjának ismernie kellett egy ilyen nevű asszonyt. Miért ne lehetne az illető az ő anyai vagy apai nagynénje?

Akkor is különösnek találta, hogy ő azután sohasem hallott er­ről a nagynéniről, aki pedig szemlátomást eléggé alaposan tájé­kozódott az ő ügyeit illetően. Ez kitűnt a táviratból. Ennek a Ro­se Steinert asszonynak tudnia kellett, hogy Neustettenben él, hogy a birtokra jelzálogkölcsönt vettek föl, de még azt is, hogy ő áldozatot akart hozni. A nagynéni ezt nem akarta hagyni, ezért sürgönyözte neki, hogy kövesse a szívét. Ez valóságos csodának tűnt, csodának, amiért annyit könyörgött kétségbeesésében. Igaz, a szüleit ez már nem támaszthatta föl. És, … ha minden úgy történt volna, ahogy a szülei halála előtt elhatározták, akkor... nos.., ak­kor az ismeretlen nagynéni közbeavatkozása későn jött volna, mert akkor mostanra már Lamprecht felesége lenne... és talán... halott.

Megborzongott, hálaimát küldött az ég felé, amiért nem kel­lett meghoznia a nehéz áldozatot. És ha a nagynéni segítsége el­késett is, hogy a szüleit a bajtól megóvja, ahhoz idejében érke­zett, hogy őt magát a nyomortól megmentse. Ha a néninek tény­leg módjában és szándékában áll kifizetni a Neustettent terhelő jelzáloghitel-tartozást, akkor... te jó ég, akkor mégis Neustettenben maradhat, és nem kell hajléktalanul nyakába vennie a világot.

Egymást kergették agyában a gondolatok. Újra meg újra vé­gigolvasta a táviratot, és azon tanakodott, mitévő legyen. Végül úgy döntött, semmi esetre sem árt, ha tényleg megtáviratozza a hi­teltartozás összegét. Valamit mégiscsak csinálnia kellett.

Papírra vetett néhány szót, áthúzta, újrakezdte, sokáig nem jutott egyről a kettőre. Végül aztán úgy vélte, megtalálta az iga­zit, és a telefonhoz ment, hogy feladja a táviratot.

Előbb bediktálta Rose Steinert címét, majd a szöveget:

„Vannak még csodák - stop - jelzálog háromszázezer márka - stop - mélyen meghatódtam - stop - előre is hálásan köszönöm - stop - Dorrit”

Aztán kimerülten visszarogyott a székre, és próbált magyará­zatot találni erre az egészre, de természetesen hiába.

Még ott ült gondolataiba merülten, amikor belépett Lienhard von Ried. A fiatalember szívélyesen üdvözölte, mint mindig, majd izgatottan belekezdett:

- Bocsásson meg, Dorrit, hogy egy sürgős ügy miatt már ma zavarom. Attól féltem, ha halogatom a dolgot, akkor valami olyat talál tenni, ami visszafordíthatatlan következményekkel jár. Meg kell mondanom, néhány nappal ezelőtt becsületszavamat adtam az édesapjának, hogy nem hagyom Lamprechthez feleségül men­ni. Az édesapja tudta, hogy ezzel áldozatot akar hozni, de ez az áldozat most már szükségtelen. Tudom, hogy nem a saját maga kedvéért vállalta ezt a kötelezettséget, sejtettem, hogy nem élné túl ezt a házasságot, hiszen ismerem magát. Az édesapja is tud­hatta ezt, miként azt is, hogy... nos... Dorrit... hogy maga mást sze­ret, és az a másik aggódik magáért. És... akkor az apja megígértette velem, nem engedem, hogy az ő halála után is áldozatot hozzon, esetleg abból kiindulva, hogy adott szava kötelező érvé­nyű, Mert nem az, Dorrit. Most felbonthatja az eljegyzést, és senki sem kényszerítheti, hogy feleségül menjen Lamprechthez. Mindezt már ma el kellett mondanom, mielőtt ismét találkozik Lamprechttel, és talán helyzete nem kellő ismeretében még inkább elkötelezi magát. Dorrit... ugye, most már van bátorsága, hogy visszaszerezze a szabadságát? Többet most nem mondhatok, csak még egyet: Lamprecht nem fog nagylelkűen viselkedni, ha szakít vele, nem fog kesztyűs kézzel bánni magával, és érvénye­síteni fogja a jelzálogjogot. Akkor magának itt nincs többé ma­radása, de tudnia kell, hogy Riedburgban otthonra talál. Amed­dig a szüleit gyászolja, magára hagyom a várban, és másutt ke­resek szállást... amíg meg nem engedi, hogy én is ott lakjak ma­gával, hogy bár szerényen, de boldogan együtt éljünk. Most nincs itt az ideje, hogy többet beszéljünk erről, csak azt kell tudnia, hogy mindenkor szívvel-lélekkel és mindenemmel, amim csak van, maga mellett állok. Kérem, Dorrit, mondja, hogy szakítani akar Lamprechttel!

A leány dobogó szívvel hallgatta, hol elsápadt, hol arcába szökött a vér, és tisztán csillogó szürke szeme könnybe lábadt az elfojtott izgalomtól.

- Ó, Hardy, köszönöm mindazt, amit mondott, de legyen egé­szen nyugodt, ma délelőtt első utam Lamprechthez vezetett, és már fel is bontottam az eljegyzést!

Lienhard kebléből kiáltással is felérő sóhaj szakadt fel.

- Dorrit! Jaj, Dorrit... ez igaz?

Szerelmes tekintettel néztek egymásra.

- Remélem, nem kételkedik benne, Hardy?

- A szabadságvágyában nem, de attól féltem, elkötelezve ér­zi magát. Lamprecht hogy fogadta a bejelentését? Nem támasz­tott nehézségeket?

Dorrit szája szögletében mosoly bujkált.

- Nem volt könnyű, de a határozottságom láttán kénytelen volt meghátrálni. A jelzáloghitel-szerződést viszont máris fölmondta. Legszívesebben nyomban az utcára tett volna, de apám a halála előtt elmagyarázta, hogy a szerződés felmondásának hi­vatalos formában kell megtörténnie, addig nem lép hatályba. Az én jó apám alighanem sejtette, hogy egyszer szükségem lesz er­re az ismeretre. Ezt közöltem is Lamprechttel, így most bele kell törődnie, hogy csak akkor kergethet el, ha az esedékességig nem tudok fizetni... hacsak nem történik mégis csoda.

A fiatalember nemigen figyelt az utolsó szavakra. A szíve könnyű volt és vidám. Tudta, hogy Dorrit szabad - az ő számá­ra. Ez kimondhatatlanul boldoggá tette.

- Ha így alakul, Dorrit, akkor jöjjön Riedburgba! Az öreg Breitnerék szeretettel ellátják majd, én pedig addig beköltözöm a parókiára, ahol egy szobácskát a rendelkezésemre bocsátanak.

- Már mindent megbeszéltem a nagytiszteletű úrral.

Dorrit mélyen elpirult.

- Ez igazán kedves magától, Hardy úrfi - hadarta, hogy leküzdje zavarát.

Lienhard megcsókolta a kezét.

- Hagyjuk az úrfit, Dorrit, én is félretettem a kisasszonyt. Erre kettőnk között már semmi szükség. Természetesen nem fogom a kívánságaimmal zaklatni, mindketten türelmesen kivárjuk az időnket. A lényeg, hogy most már szabadnak tudhatom, ez elvi­selhetővé teszi a várakozást. Biztosíthatom, hogy osztozom sze­rettei elveszítésének fájdalmában.

A leány bólintott.

- Tudom, Hardy, hozzám hasonlóan maga sem felejti el, mi­vel tartozik ennek a két drága halottnak. De még tájékoztatnom kell egy egészen különös és csodálatos fejleményről. Amikor Lamprechttől hazatértem, ez a távirat várt.

Átnyújtotta a sürgönyt. A fiatalember elolvasta, aztán fejcsó­válva nézett föl.

- Mi ez? Nem értem. Ki ez a Rose Steinert?

- Én sem tudok többet, csak egy apróságot. Látja, ez a kis jegyzetfüzet édesanyám hagyatékából való. Tudja, aki a tenger­be veszett, mielőtt a szüleim magukhoz vettek. Huszadik születésnapomon megkaptam ezt a noteszt, és azóta állandóan ma­gamnál tartom. Tessék, ezt találtam benne.

Dorrit megmutatta a bejegyzést, amelyben Rose Steinert ne­ve szerepelt.

Lienhard elolvasta, és megint a fejét ingatta.

- Ez sem mond sokkal többet, mint a távirat, csak annyi derül ki belőle, hogy az édesanyja ismerte ezt a Rose Steinertet.

- Úgy van, Hardy!

Ezután Dorrit elmesélte, mit válaszolt a sürgönyre, majd így folytatta:

- Most már kezdek hinni a csodában. De jöjjön, aminek jön­nie kell, Hardy, a sorsomat bizalommal a maga kezébe helyeztem. Többé nem tudnék elszakadni magától, még akkor sem, ha arra gondolok, hogy szegény leány lévén, megnehezítem az életét. Fia­talok vagyunk, van erőnk dolgozni. A drága szüleim miatti gond­tól megszabadultam, ha mégoly fájdalmas módon is, de most már nem félek közös jövőnkre gondolni, nem szorongok attól, hogy a terhére leszek. Egész idő alatt világosan éreztem, mennyi­re meggyötörtem magát is az áldozatvállalásommal. Egyet azon­ban mondhatok, Hardy: sohasem bírtam volna Lamprechttel há­zasságban élni. Tudtam, hogy meg kell halnom, ha azt az áldoza­tot véghez akarom vinni.

A fiatalember megrendülten Dorrit kezére hajtotta a homlokát.

- Én tudtam ezt, Dorrit, ezért aggódtam olyan kimondhatatla­nul magáért. Hála istennek, megszabadultunk ettől az aggodalom­tól.

Egy ideig egymás kezét fogva, egymás szemébe nézve ültek, azután Dorrit felrezzent.

- Ha ez a Rose Steinert-féle távirat nem valamiféle tévedésen alapul, akkor tényleg hinni fogok a csodában.

Hardy rámosolygott.

- Én már most is hiszek a csodában, Dorrit. Szinte felfoghatatlannak tűnik, hogy a nehéz teher lehullt a szívünkről. Bármi jön is ezután, együtt könnyen elviseljük.

A leány bólintott.

- Igen, Hardy, ez biztos. Súlyos megpróbáltatáson mentünk keresztül, fájdalmas csapás, hogy drága szüleimet el kellett veszí­tenem, de ezzel a legnehezebbet már kiálltuk. Remélem, most majd újra ránk ragyog a nap.

Kurt Riemann nem sokáig időzött New Yorkban, már másnap elutazott. Szüntelenül az a gondolat keringett a fejében, mikép­pen részesülhetne a nagynénje akarata ellenére mégis az örökség­ből. Nem akart belenyugodni, hogy lemondjon a milliókról. A ha­zafelé vezető hosszú úton egyik tervét a másik után ötölte ki és vetette el, míg végül kivitelezhetőnek nem talált egyet, amely eljuttathatta az áhított célhoz.

Hazaérkezésekor Rodrigo és Micaela feszült várakozással fo­gadta. Rodrigo nem tudott uralkodni türelmetlenségén.

- Na, Kurt bácsi, sikerrel jártál?

Riemann komoran nézett rá.

- Nem tudsz várni, amíg legalább leverem magamról az út po­rát? - morogta felelet helyett, és visszavonult a szobájába.

Rodrigo gunyoros pillantást vetett Micaelára.

- Átkozottul harapós kedvében van, ez nem jó jel. Attól félek, az ezer dolláromnak lőttek.

Mica vállat vont.

- Nem is vártam mást. A nagynéném helyében én sem nyúl­tam volna a zsebembe.

És nyugodtan a munkájához látott, miközben Rodrigo szo­kás szerint a lábát lógatta.

Már vacsoraidő volt, mire Riemann ismét előkerült. Szokásos lovaglóöltözékét viselte: bőrnadrágot és szürkésbara inget. A pisz­tolytáskáját is felcsatolta a derekára, de fegyver most nem volt ben­ne.

Először is azt akarta tudni, milyen munkát végeztek a távollé­tében, és mi egyéb történt. Rodrigo kelletlenül, Mica higgadtan és tömören számolt be, mint mindig. Elköltötték az estebédet, majd miután leszedték az asztalt, és a férfiak pipára gyújtottak, Riemann két könyökére támaszkodva az unokaöccsére nézett.

- Na, mielőtt meghalsz a kíváncsiságtól, közlöm, hogy tartoz­tam egy úttal az ördögnek.

Rodrigo csúfondárosan vihogott.

- Vagyis az ezer dollárom odaveszett.

- Várd ki a végét! Talán mégsem hiába költöttem el. A néni­ből valamivel többet sikerült kiimádkoznom. Kétezer dollárt adott, hogy ne érezzem úgy, hogy fölöslegesen tettem meg az utat. Az ezer dollárodat tehát máris visszakaphatod... hacsak nem aka­rod inkább egy jobb üzletbe fektetni, amelyre kilátásom van.

- Halljuk, bácsikám! Ha megfelelő hasznot ígér, benne vagyok.

Riemann rekedt hangon röhögött.

- Ha bejön az üzlet, akkor talán kerek egymilliót keresünk raj­ta - jelentette ki fellengzősen.

Rodrigo nagy szemeket meresztett.

- A mindenségit! Még szép, hogy ebből nem akarok kimarad­ni. De miféle üzlet ez? - kérdezte mohón.

Riemann végigmérte.

- Állj csak föl, Rodrigo, hadd vegyelek alaposabban szemügy­re! Az üzlet ugyanis nagyrészt a te személyeddel függ össze.

Rodrigo fölpattant, és hetyke tartásba helyezkedett.

- Na, gondolom, nem kell szégyenkeznem?

Riemann vizsla tekintettel megszemlélte, és kuncogott.

- Szó se róla, nyalka legény vagy, elég jól mutatsz. Ülj vissza a helyedre! A többit később beszéljük meg, ha kettesben leszünk. Majd, ha Mica lefeküdt, mert ez nem neki való. De most szép sor­jában elmondom, mi történt.

És elmesélte, hogy zajlott az utazása.

- Szóval, semmi remény arra, hogy örökölj valamit, ha a nénikéd meghal? - kérdezte sóvár tekintettel Rodrigo.

Riemann vállat vont.

- Egy lyukas garast se kapok! Már végrendelkezett, és rám az égvilágon semmit sem hagy. Az általános örököse... Dorrit, az el­ső házasságomból született leányom lesz.

A fiatalember nagyot káromkodott, és Mica érdeklődve pillan­tott az apjára, bár mostanáig a kézimunkáját figyelte. Tekinteté­ben mintha örömteli fény gyúlt volna.

- A nővérem? - kérdezte, és szinte úgy ejtette ki a szót, mint valami becézést.

Az apja oda se nézett.

- Igen, a te Dorrit nővéred. Rose néni mindent neki szánt, pedig a te létezésedről is tudott, Mica. Egyébként az üdvözletét küldi.

Mica szeme felcsillant.

- Nekem? Üdvözletét küldi nekem? Jaj, de kedves.

- Hát meg kell mondanom, szerintem nem valami kedves, hogy a nővéredet ennyire előnyben részesíti.

- Jaj, apám, hiszen nem is ismer.

- A nővéredet éppoly kevéssé ismeri. Csak egy ostoba vélet­len az oka, hogy Dorrit lesz az örököse. Amint már mondtam, nem felejtette el nekem, hogy nem adtam neki pénzt, amikor Ameri­kába indult. Most a látogatásom alkalmával közölte, hogy annak idején az első feleségemtől a tudtomon kívül tízezer márkát ka­pott. Az első feleségem gyönge, lágyszívű teremtés volt, hagyta, hogy kihasználják. Ez a körülmény most busás örökséget bizto­sít az árvájának.

- Mégiscsak örülnöd kéne, apám, hogy a leányod örököl.

- Ugyan már, Mica, a féltestvéred egyáltalán nincs rászorul­va, hiszen tudod, hogy a nevelőszülei gazdag emberek, tőlük is örökölni fog - morogta Rodrigo.

Riemann fölemelte a kezét. Nyájas képet vágott, mert gondo­san kiszámított színjátékba kezdett.

- Hát, úgy tűnik, odaát alaposan megváltoztak a viszonyok. Ro­se néninek tudomására jutott, hogy a leányom nevelőszülei elsze­gényedtek. A birtokuk teljesen eladósodott, a leányom ezért óriá­si áldozatot vállalt, és eljegyezte magát a nevelőszülei hitelező­jével, jóllehet alighanem mást szeret,

- Szegény! - szaladt ki Mica száján.

- Bizony - váltott kenetteljes hangra Riemann -, ez engem is szíven ütött. Ezért jóleső a tudat, hogy a néni segíteni fog. Sem­miképpen sem hagyja, hogy Dorrit áldozatot hozzon, és felesé­gül menjen ehhez a hitelezőhöz, aki egyébként aljas fráter. Beval­lom, annyira megrendített mindaz, amit a nénikém Dorritról mondott, hogy egyszerre elfogott a vágy az én kicsi leánykám után. Amíg gazdag örökösnőnek hittem, nem akartam keresztezni az út­ját, de most égek a vágytól, hogy viszontláthassam.

Micaela leeresztette a kézimunkáját. Szigorú tekintettel fürkész­te az apja arcát. Jobban ismerte annál, hogy ne hallja ki a hang­jából a hamisságot.

Rodrigo is meghökkent képpel meredt a bácsikájára, aki azon­ban jelentőségteljes pillantást vetett rá. Mica rögtön észrevette ezt, de olyan látszatot keltett, mintha elkerülte volna a figyelmét, és megint a varrogatással kezdett bíbelődni.

- Szóval epekedsz a leányod után? - folytatta Rodrigo egy idő múlva kissé tétován a társalgást.

- Igen, istenemre, egészen megrohant a vágy. Legszívesebben azon nyomban, New Yorkból egyenesen Németországba hajóz­tam volna. De nem lehetett, előbb veletek kellett beszélnem. Ná­lam hagynád az ezer dollárt, Rodrigo? Akkor elég pénzem lenne, hogy Németországba utazzam, mivel a nénitől kétezer dollárt kaptam. Szeretném újra látni a leányomat, hogy megismerjen, és egy időre szívesen idehoznám a farmunkra. Akkor Micát is megismerhetné. Biztosan érdekelni fogja a húga, akiről eddig még nem is hallott. Na és te, Rodrigo, te is biztosan egész jól ki­jönnél vele.

A férfiak sokatmondó pillantást váltottak. Nem sejtették, hogy Mica éber figyelmét ez sem kerülte el. A leány szívében hirtelen sötét gyanú ébredt. Mire készül az apja? Miért játssza hirtelen az érző szívű atyát? Mit jelent az a pillantás, amelyet Rodrigóval váltott? Sietve ismét belemerült a munkájába.

Az unokafivére nagyon is sejtette, hogy Riemann határozott cél­lal akarja a farmra hozni az ő Dorrit leányát. És közel járt az igazsághoz, amikor eszébe jutott, hogy a bácsi az imént olyan ala­posan szemügyre vette. Most már azt is értette, miért nem akar­ja Riemann kiteregetni a kártyáit Mica előtt. Mivel zsíros üzletet szimatolt, buzgón helyeselt:

- Megértelek, Kurt bácsi, hogy hiányzik a lányod. A min­denségit, nekem is van szívem, örömmel nálad hagyom az ezer dolláromat, ha ilyen jó célt szolgál. A feltételeket még megbeszél­jük.

Riemann bólintott.

- Nagyon helyes, Rodrigo. Most pedig megmondom nyíltan, hogy szeretnék minél előbb Németországba utazni.

Bátran megtehette. Bűncselekményei rég elévültek, nem fenye­gette veszély, ha az óhaza földjére lép.

- Együtt érzek veled, Kurt bácsi - bólogatott Rodrigo.

Riemann a leányára nézett.

- Hát te, Mica? Nem is örülsz, hogy megismerheted a nővé­redet?

Mica csak egyvalamit érzett biztosan - hogy az apja semmi jót sem tervezhet az ő Dorrit nővérével. Nyilvánvalóan csak azért epe- kedik utána, mert ő örökli a nagynéni vagyonát. Nem merte ki­mutatni a gyanúját, félt valamitől, amit megnevezni sem akart.

- Őszintén szólva, nekem teljesen mindegy. Mit kezdjek egy vadidegennel? Ha idejön, azzal legfeljebb egy csomó kényel­metlenséget okoz, mert borzasztó elkényeztetett lehet.

Az apja nevetett.

- Hát tudod, Mica, nem valami kedvesen nyilatkozol a testvé­redről!

Mica résen volt. Olyan látszatot akart kelteni, minha közöm­bösen állna a nővérével szemben. Így hamarabb kideríthette, mit forgat a fejében az apja.

- Mit szeressek rajta? Végül is mi közöm hozzá?

- Na, akkor elárulok valamit, ami talán rábír, hogy legalább színleg egy kicsit kedvesebben viselkedj vele, ha majd remé­nyeim szerint idejön. Rose néni végrendelete értelmében ugyanis veled kapcsolatos kötelezettségek hárulnak rá.

A leány meghökkenve nézett föl.

- Miféle kötelezettségek?

- Hát idehallgass! Rose néni értesült arról, milyen derék, jóravaló teremtés vagy. Bár megfogadta, hogy egyszer Dorritra hagyja minden vagyonát, a végrendeletében azért gondoskodott róla, hogy Dorrittól életjáradékot kapj.

Mica ismét leszegte a fejét, semmi sem árulkodott a mély meghatottságról, amely elöntötte. Egyetlen kövér könnycsepp hullott a szeméből a kézimunkájára, de a férfiak ezt nem vették észre. Különben is félreértelmezték volna, azt hitték volna, Mi­ca örömében sír, mert pénzt kap. Pedig a könnycsepp csak annak a ténynek szólt, hogy valaki jó szívvel gondolt rá. Gyorsan össze­szedte magát, és egy idő múlva majdhogynem gorombán szólt:

- Ki tudja, igaz-e!

- Nem hiszem, hogy a nagynéném valótlanságot állított.

- Majd meglátjuk. Felőlem idehozhatod a nővéremet, ha jön­ni akar. Kibírom valahogy azt az időt, úgysem marad sokáig.

- Az még elválik. Most pedig eredj lefeküdni, Mica, még meg kell beszélnem Rodrigóval egyet-mást, mivel most hosszabb időre elutazom.

A leány engedelmesen letette a kézimunkáját, és fölállt. Hig­gadt, rezzenéstelen arcot mutatott, de föltette magában, hogy ki kell hallgatnia az apja meg az unokafivére beszélgetését. Nyugod­tan jó éjszakát kívánt, mint minden este, de minden meghittség nélkül, mert hármójuk között ilyesmi nem volt szokásban. A fér­fiak ugyanolyan kurtán válaszoltak, Mica összeszedte a varrnivalóját, és elhagyta a szobát. Körülnézett odakint, ahogy minden es­te, fürkész pillantást vetett az állatgondozók rönkházára, nem hagytak-e könnyelműen égve egy lámpát, bezárt minden ajtót és ablaktáblát, majd erélyesen kinyitotta és becsukta a hálószo­bája ajtaját, de be sem lépett a szobába. Kibújt a cipőjéből, haris­nyában osont a konyhába, amely közvetlenül a nappali mellett he­lyezkedett el, ahol az apja meg az unokafivére maradt. A kony­hából széles átadóablak nyílt ebbe a szomszédos helyiségbe, azon át tették be az ételt a tálalószekrényre. A falban hangtalanul oldalra csúsztatható ablakot használaton kívül sötétzöld függöny takarta.

Mica a tolóablakhoz lopódzott, résnyire nyitotta, és a füg­göny fedezékében szépen kihallgatott mindent, ami odabent zaj­lott.

- Áruld el végre, miféle üzletet ajánlasz, Kurt bácsi, égek a kí­váncsiságtól! - szólalt meg először is Rodrigo.

- Jó, jó, csak azt vártam, hogy Mica a szobájába menjen.

- Nem akarom, hogy bármit megtudjon a terveimből. Most már sen­ki sem zavar, úgyhogy ide figyelj! Eszemben sincs hagyni, hogy egyszerűen kisemmizzenek. Én vagyok Rose Steinert legközeleb­bi rokona, ennélfogva inkább illet az örökség, mint a leányaimat. A nagynéném sokkal jobban tette volna, ha rám hagyja a vagyo­nát. De az már aljasság az öregasszonytól, hogy semmit sem jut­tat nekem. Galádság, hogy éveken át neheztel rám, amiért annak idején nem adtam pénzt neki. A fogadalmára hivatkozik, amelyet teljesíteni akar. Hát jó! Ha legalább a vagyona felét rám hagyta volna, azzal megelégednék, hiszen az is kitehet kerek egymilliót. Mit kezdene Dorrit azzal a sok pénzzel? Még fiatal és tapaszta­latlan, hagyná, hogy kihasználják, ahogy azt a jólelkű anyját is az egész világ csak kihasználta. Természetesen a nevelőszülei is szeretnének hasznot húzni az egészből, kivált, hogy mostanra elszegényedtek. De én nem hagyom annyiban. Először is el kell utaznom, hogy fölvegyem a kapcsolatot Dorrittal. Sejtheted, hogy az ő szája íze szerint tálalom a dolgot, elmondom, mennyi­re hiányzott nekem meg a húgának is. Ha tényleg az anyjára ütött, mint feltételezem, akkor ez úgy fog hatni rá, ahogy szeret­ném. Egy ilyen fiatal, buta lánykát könnyű megtéveszteni. Okvet­lenül rá kell vennem, hogy idejöjjön velem, mert akkor szép nyugodtan megdolgozhatom, és mindenekelőtt elszakíthatom az ottaniaktól. A nénikém napjai meg vannak számlálva, hamarosan sor kerül arra, hogy Dorrit átvegye az örökségét. Gondom lesz rá, hogy azt higgye, magam mondtam le az ő javára az örökségről, mivel eddig oly keveset adhattam neki. Na, hatásos bevezetésben nem lesz nálam hiány. A legfontosabb az, hogy idejöjjön velem, egyelőre azt mondom neki, csupán rövid látogatásra. Kissé meg­hatóan kell előadni, érted?

Rodrigo bólintott.

- Most már értem, és biztosan remekül fogod csinálni. De én mit nyerek a bolton?

- Várd ki a végét, te tökfej! Szóval, miután Dorrit szerencsé­sen ideért, gondoskodunk róla, hogy a pénzfolyam errefelé höm­pölyögjön. Sohasem adtam a beleegyezésemet a leányom örök- befogadásához, a felügyeleti jogom továbbra is elvitathatatlan, és a természetes gondviselője senki más nem lehet, mint én. Ezt majd valahogy kihasználom, hiszen még csak húszesztendős. Ha a nagynénje meghal, mielőtt ő betölti a huszonegyet, azaz nagy­korú lesz, akkor könnyű a dolgom. Ha csak azután hal meg, ak­kor másképp kell kifognunk az aranyhalat. Legjobb, ha minden eshetőségre felkészülünk. És most jössz te! Ha Dorrit megérke­zik, igyekszel megszerettetni magadat. Úgysem esik nehezedre el­csavarni a nők fejét. Mutasd meg, mit tudsz, Rodrigo, bűvöld el Dorritot annyira, hogy hajlandó legyen feleségül menni hozzád!

- A mindenit, bácsikám, ez aztán ragyogó ötlet! - rikkantot­ta lelkesen Rodrigo.

Riemann-nak hízelgett az elismerés.

- Na jó. Természetesen minden eszközzel támogatni fogom az udvarlásodat. Dorritnak hozzád kell férjhez mennie. Ha már itt lesz, és állandó befolyásunk alatt tartjuk, akkor sikerülni fog. Az apja lévén, úgyis enyém a végső szó. Az a legfontosabb, ezt jól jegyezd meg, hogy senki ne zavarja meg a tervünket! Nincs szük­ségünk senkire, aki belelát a kártyáinkba. A lovászokat amúgy sem tarthatjuk itt sokáig, ha nem jutunk újra pénzhez. Sebaj, úgyis csak útban lennének. Nem várjuk meg, hogy megint munkabeszünte­téssel fenyegetőzzenek, inkább egyszerűen fölmondok nekik. Keressenek maguknak másik állást, ha tudnak, minket eleget bosszantottak a fenyegetőzésükkel. Mire Dorrit idejön, ők már rég elkotródnak a farmról. Egyedül maradsz Micával. Neki majd mondunk valami meggyőzőt. Az indián szolgáló is nyugodtan ma­radhat, mert egyrészt nagyothall, másrészt csak az anyanyelvén ért.

Rodrigo bólintott.

- Ez mind szép és jó, Kurt bácsi, de miből fogunk élni Micá­val meg a szolgálóval? Abból a pénzből, amit Bonarában kaptunk, Mica kifizette az embereket, és élelmiszert vásárolt. Az még né­hány hétig eltart. De különben egy fityingünk sincs. Te pedig nyilván mindent magaddal akarsz vinni az útra, amid csak van.

- Kénytelen vagyok, Rodrigo, kicsit föl is kell ruházkodnom, hogy tisztes és bizalomgerjesztő külsővel léphessek föl odaát. Az­tán esetleg azzal is számolnom kell, hogy én fizetem Dorrit uta­zását. Az nagyon is valószínű. De ti tudtok pénzt szerezni. Az em­berek az utóbbi időben megint betörtek néhány lovat, azokat el­visszük San Domingóba, és eladjuk. Ott minden egyebet pénzzé teszünk, aminek valami értéke van. Mert szeretnék a meglevőnél valamivel többet magammal vinni, hogy ne korlátozzon a pénz­hiány. Úgy gondolom, elosztjuk a bevételt. Miután az embereket elbocsátjuk, bért már nem kell fizetnétek, csak a szolgálónak, de az majdnem semmi. És a távollétem alatt sem kell ölbe tett kéz­zel üldögélned, betörhetsz annyi lovat, amennyit csak bírsz. Ak­kor újra pénzhez juthatunk, ha majd visszajövök. Megbeszélem Micával, hogy csináljon egy kis rendet, csinosítsa ki a tanyánkat. Te is szerezz magadnak új holmikat, hogy rögtön jó benyomást tehess Dorritra!

Rodrigo nevetett.

- Ne aggódj, rendbe szedem a holmimat. De mintha azt mond­tad volna, hogy a leányod feláldozta magát a nevelőszüleiért, pedig a szíve már másé. Nem lehet, hogy így vagy úgy el van kö­telezve?

Riemann lekicsinylően nevetett.

- Az hadd legyen az éri gondom! Majd felmentem a kötelezett­ségei alól. Hogy mi a teendő, az majd kiderül, ha odaérek, és át­tekinthetem a helyzetet. A nénikém úgysem fogja hagyni, hogy Dorrit kiszolgáltassa magát a nevelőszülei hitelezőjének. Valószí­nűleg történik is valami ez ügyben, mire én odaérkezem. Minden további majd kialakul. Semmi esetre sincs vesztegetni való időm. Holnap mindent elrendezek az embereinkkel, holnapután San Domingóba visszük a lovakat, és onnét egyenesen elutazom. Is­mered hát a terveimet. Már csak egyvalamit kell tisztáznunk. Ha minden úgy sikerül, ahogy kigondoltam, akkor Dorrit öröksé­gének legalább a felét megkapom. Erre írásban kötelezettséget vál­lalsz, különben bele se fogok az egészbe. Gondolom, a másik fe­le bőven elég neked.

- Rendben, megegyeztünk. Készítsd el a papírt! - mondta Rod­rigo.

Mica minden egyes szót hallott, és most úgy vélte, ideje vissza­vonulnia, mért amint az apja megírta a szerződést, a férfiak is aludni térnek. Most már tájékozódott, tudta, mi vár a nővérére, ha va­lóban idejön az apjával.

Nesztelenül kilopakodott a konyhából, a szobájába ment, és gondosan magára zárta az ajtót, mint minden este. Azután erőt­lenül az ágy szélére rogyott, és két kezét ziháló keblére szorítot­ta. Kék szeme a pislákoló lámpafényben szinte feketéllett, nap­barnított arca furcsán sápadtnak és érettnek látszott. Tíz évvel idő­sebbnek hatott így a koránál. Hirtelen végigdőlt az ágyon, görcsö­sen szorongatta a párnáját. Ezen az órán az apja iránti szeretet és tisztelet végső maradéka is elszállt belőle. Fájdalmas harag öntöt­te el, egész teste reszketett a visszafojtott zokogástól. De nem so­káig tartott ez az állapot. Rövidesen felült, erélyesén hátraseper­te a haját, és szinte fenyegetően rázta az öklét.

„Keresztülhúzom a sötét terveiteket, nem fogjátok bántani és kényszeríteni a nővéremet. Isten segítségével megtudtam, mire ké­szültök. Vigyázzatok, gazemberek, mert megvédem a testvéremet a cselszövésektől, épp elég időm van, hogy kieszeljek valamit. Ne félj, kedves, drága nővérkém! És te se, jóságos Rose néni, mert Mica résen van, és nem engedi, hogy Dorritnak baja essen. Isten az égben, segíts nekem!” - így fohászkodott magában, azután le­vetkőzött és nyugovóra tért. Még nem aludt, amikor a két férfi a hálószobájába ment. Akkor újra ökölbe szorult a keze a takarón, és dühösen suttogta:

Lopakodjatok csak, Mica éberen őrködik, és mindent hall!

XVII.

Dorrit levelet küldött Rose néninek, és abban mindenről beszá­molt, ami a szívét nyomta. Természetesen azt is megírta, milyen különös, csodálatos hatást gyakorolt rá a távirat, és hogy még min­dig képtelen felfogni, hogy segítséget kap valakitől, akinek eddig a létezéséről sem tudott. Azt is megemlítette, amit az édesanyja jegyzetfüzetében talált.

Ettől kezdve nyugtalanul teltek a napjai, de nem kellett sokáig izgatottan várnia. Hamarosan megérkezett a Deutsche Bank értesítése, hogy háromszázötvenezer márkát helyeztek letétbe a részére-a neustetteni jelzálogtartozás törlesztésére, a fennmaradó hányadot pedig szabadon felhasználhatja.

Ebben a dologban Lienhardtól kellett segítséget kérnie, mert ő nem nagyon tudta, hogyan bánjon ennyi pénzzel. A nevelőszü­lői kizárólagos örököse volt ugyan, de egyelőre csak húsz eszten­dőt számlált, és először is gyámot kellett találni a számára. Lien­hard ebben is segített, azt ajánlotta Dorritnak, hogy az öreg lel­kipásztort kérje fel. A nagytiszteletű úr szívesen vállalta is a feladatot, mivel már csak egyetlen esztendőről volt szó.

A jelzálogügyleteket különösebb nehézség nélkül lezárhat­ták. Mivel Dorrit egyúttal a nevelőszülei összes adósságát is örö­költe, helyettük kellett vagy visszafizetnie a jelzálogtartozást, miután Lamprecht annak rendje és módja szerint benyújtotta az igényét, vagy pedig elárvereztetni Neustettent. Megkérte hát Lienhard von Riedet, hogy utaltassa át a pénzt Lamprechtnek. Lienhard mosolyogva nézett rá.

- Nem, Dorrit, nem utaljuk át a pénzt. Legyen szíves, állítson ki egy csekket az összegről, és bízzon meg engem, hogy ezt a csek­ket Lamprechtnek kézbesítsem. Ne sajnálja tőlem ezt az elégté­telt, mert nemcsak személy szerint nekem okozott mérhetetlen szenvedést, nem is beszélve arról, amit az édesapámmal művelt, hanem ráadásul a maga gyötrődése miatt is aggódnom kellett.

Könny szökött a leány szemébe.

- Jaj, Hardy, én már mindent elfeledtem! Gondoljon arra, mi­lyen jól bánt velem a sors. Megajándékozott egy jóságos nagyné­nivel, aki mesebeli tündér módjára mindent megérintett körülöt­tem a varázspálcájával. Tehermentessé tehetem Neustettent, to­vábbra is otthont és számomra kielégítő tevékenységet találhatok benne. Ráadásul ötvenezer márkával rendelkezem, amellyel meg­valósíthatom a szükséges fejlesztéseket. Jaj, Hardy, együtt elér­jük, hogy Neustetten újra a régi fényében ragyogjon. Ugye, támo­gat engem ebben, amennyire a tudományos munkája mellett ide­je engedi?

Lienhard megindultan kezet csókolt neki.

- Dorrit, bármennyire örülök is, amiért nem hajléktalan, mégis meg kell mondanom, kissé csalódott vagyok, hogy nem teremt­hettem otthont magának az én ódon Riedburgomban. Egyáltalán nem tetszik nekem, hogy Neustetten úrnője lesz.

Dorrit gyöngéden megérintette a fiatalember fejét.

- Ilyesmi köztünk nem bírhat jelentőséggel, Hardy. Mit szá­mítanak nekünk az efféle külsőségek?

A fiatalember ismét megcsókolta a kezét.

- Igaza van, Dorrit, bocsásson meg! De kérem, engedje, hogy Lamprechttel magam számoljak el.

A leány rámosolygott.

- Rendben, de bánjék vele kíméletesen, mert hozzám min­dig jó volt.

- Miféle rettenetes szörnyetegnek kellene lennie ahhoz, hogy ne legyen jó magához? Erre gondolni se jó. Akkor hát holnap fel­keresem, és elszámolok vele.

- Visszajött Berlinből?

- Már tegnap, Dorrit, méghozzá a hírek szerint igen vidám höl­gyek és urak társaságában.

- Hála istennek! - sóhajtott hamiskásan Dorrit. - Akkor remél­hetőleg nem szakad meg a szíve bánatában.

- Az efféléknek nincs szívük, ami megszakadhatna, efelől egészen nyugodt lehet.

Még megbeszéltek egyet-mást, majd bejött az intéző, aki már hosszú évek óta Lundék alkalmazásában állt, és a továbbiakban Dorritot is szolgálni kívánta. Hűséges és kipróbált emberük volt. Vele is mindent megtárgyaltak, és Dorrit azt mondta, ha valami­ben nem boldogul, forduljon tanácsért Ried úrhoz, aki gyermek­fővel kezdte tanulni a gazdálkodást, jóllehet most más foglalko­zást űz. Az intéző azt javasolta Dorritnak, hogy vegyen föl egy rá­termett házvezetőnőt, hiszen egyedül nem irányíthat mindent, van elég dolga a háztartáson kívül is. Jobb, ha támaszkodhat va­lakire a házban. Mivel pedig Dorrit kisasszonynak már nem kell annyira garasoskodnia, érdemes ezen a téren is rendet teremteni.

Lienhard egyetértett, és mindjárt meg is említette, hogy a lel­kipásztor kisebbik leánya október elsejével hagyja el az állását egy thüringiai birtokon, és bizonyára szívesen helyezkedne el a szü­lei közelében. Dorrit megkérte, hogy beszéljen a lelkészékkel. Gyermekkorától ismerte Lisa Presst, és tudta, hogy derék, becsületes és megbízható személy.

Gyorsan telt-múlt az idő, és egy napon megérkezett a levél is, amelyet Rose Steinert a sürgönyben ígért.

A következőképpen szólt:

„Drága Dorrit!

Bizonyára nagyon meglepett a táviratom, talán meg is ijedtél, hogy a nagynénéd hirtelen mentőangyalként a színre lép. Kér­lek, ne hidd, hogy annyi éven át közömbösségből tartottam tá­vol magam tőled. Mindig is nagyon elfoglalt a munkám, most pedig, hogy tenger sok az időm, hiányzik hozzá az erő és az egészség. Ezenkívül jó helyen tudtalak a nevelőszüleid védő­szárnyai alatt, és nem akartam háborgatni a nyugalmadat. Kérlek, add át nekik szívbéli üdvözletemet és hálás köszönetemet mindazért, amit érted tettek. Örülök, hogy életük alko­nyán viszonzást nyújthatok a sok-sok szeretetért és gondosko­dásért. Ezért nyugodtan elfogadhatják a segítségemet. Először is azonban tisztázni, szeretném a rokonságunkat. Édes­apád a nővérem fia volt. Amikor a férjemmel sok gond és balszerencse után elhagytuk német szülőhazánkat, Te még csecsemő voltál, és a Te drága édesanyád jóságos angyalként kisegített szorult helyzetünkből. Odaadta mindenét, összesen tízezer márkát, amivel itt, Amerikában új életet kezdhettünk. Amikor ennek tudatában ott álltam a bölcsődnél, megfogad­tam magamnak, hogy amit ezzel a tízezer márkával valaha is keresni fogok, azt egyszer a Te javadra fordítom. Később édesanyád maga is keserves helyzetbe került, de arról semmit sem tudtam, és egyébként sem segíthettem volna. Nagyon sajnáltam, hogy ilyen fiatalon meg kellett halnia. Szívesen gondolok arra, hogy hasonlítasz édesanyádra, és örülnék, ha kaphatnék rólad egy fényképet. Kérlek, mielőbb küldj egyet! Öreg és beteg vagyok, nem tudom, megérem-e, hogy a kezem­be vehessem. Az már biztosan nem adatik meg nekem, hogy személyesen megismerhesselek, talán épp az végezne velem, ha magam előtt láthatnálak, mert megfáradt szívem nem bír­ja az izgalmakat.

Ezt a levelet több napon át írtam, nehogy megerőltessem ma­gam. Eredetileg - épp az izgalmakat elkerülendő - nem is akartam jelentkezni nálad, így csak halálom után hallottál volna rólam. De megbíztam egy nyomozót, hogy tájékoztas­son a hogylétedről, tőle értesültem arról, milyen bajba és ve­szélybe kerültél, ezért hamarabb be kellett avatkoznom. Írd meg azonnal, sikerült-e megóvnom Téged az áldozattól! Mint már tudhatod, háromszázötvenezer márkát utaltam át a számodra a Deutsche Bankba. Ez egyelőre nevelőszüleiddel együtt megóv a legrosszabbtól. Ha többé nem tudnék írni neked, ak­kor a hagyatékomban részletes tájékoztatást találsz. Most be kell fejeznem! Ha lehet, hamarosan hallasz még rólam, és re­mélem, Te is hírt adsz magadról. Szívélyesen üdvözöl a Te öreg nagynénéd:

Rose Steinert”

Dorrit mély megrendültséggel olvasta ezt a levelet. Azonnal vá­laszolt, és mellékelt egy fényképet is, amely az elmúlt évben ké­szült. Meghatottan mondott még egyszer köszönetet a jóságáért, és beszámolt mindarról, ami az utóbbi időben történt. Termé­szetesen részletesen irt Lienhard von Riedről is, akiről lelkesült szavakkal emlékezett meg. Lamprechtről is mindent elmesélt. Megemlítette továbbá, hogy Lienhard von Ried kifizette a jelzá­logkölcsönt Lamprechtnek, aki alig tudta felfogni, hogy Neustetten kicsúszik a kezéből. Ried úr nem épp kellemes órát töltött nála. Lamprecht dühtől tajtékozva kérdezte, milyen jogon intézi ő Dorrit ügyeit, mire nyugodtan azt felelte, hogy mihelyt a gyász letelik, feleségül veszi Dorrit Lundot. Ekkor Lamprecht olyan düh­rohamot kapott, hogy kis híján megütötte a guta. Egy szó, mint száz, nem volt valami épületes látvány. Egyébként Lamprecht úr végül még odavetette Lienhard von Riednek: „Mondja meg Lund kisasszonynak, hogy hamarosan eljegyzem magam!”

Dorrit igyekezett mindenről tájékoztatni nagynénjét, ami érdekelhette. Rose Steinert meg is kapta ezt a levelet és benne Dorrit kedves képét, így meggyőződhetett arról, hogy békés, nyugodt vizekre kormányozta Dorrit életének hajóját, és a leány nemso­kára szerető férjének védelmét élvezheti.

Néhány a nappal a levél érkezése után az idős hölgyet utolér­te a halál. Éppen az ablakból figyelte, amint a tengeren fölborult egy vitorlás, amelyen két fiatalembert látott kihajózni.

Amazok sértetlenül kiúsztak a partra, de Rose asszony beteg szívére végzetesnek bizonyult a baleset miatti ijedség.

Felhőtlen októberi idő volt, a nap még elég melegen sütött, és Dor­rit ebéd után egy kicsit kiült a szabadba. Már nem látszott olyan sápadtnak és elesettnek, mint a szülei betegsége alatt. A veszte­ség miatti első fájdalmat már kiheverte, egész lényét hálás öröm töltötte el. Újra kivirult, szebb volt, mint valaha. A túláradó jókedv, amely egykor jellemezte, kétségtelenül egyfajta tűnődő komoly­ságnak adta át a helyét, de lassanként újra megtanult mosolyog­ni. Miközben a háztartáskönyvet böngészte a napon, a házból mosolygós kék szemű, tenyeres-talpas, harminc év körüli leány lépett ki - az új házvezetőnő, Lisa Press, a lelkipásztor leánya. Odasietett Dorrithoz.

- Végzett a háztartáskönyv átnézésével, Lund kisasszony? Szeretném máris bevezetni az új tételeket.

Dorrit épp az utolsó bejegyzés alá írta a nevét.

- Tessék, Lisa, minden kész. És minden pontosan egyezik.

A házvezetőnő nevetett.

- Hajszálpontosan kell egyeznie, Lund kisasszony. Különben először fordulna elő, hogy Lisa Press elszámolta magát.

- Elhiszem. Mondja csak, tetszik-e az új áljása?

- Jaj, Lund kisasszony; erre tényleg csak annyit felelhetek, hogy... hála istennek! Boldog vagyok, hogy a kisasszonynál talál­tam munkát, ilyen közel a szülőimhez. Most minden vasárnap meglátogathatom őket, és Neustettenben egészen otthon érzem ma­gam, hiszen kicsi korom óta ismerem a környéket. Tetszik tudni, Lundné asszony mindig telepakolta a kiskosaramat kaláccsal, mire a süket Gottfried, a béres, aki sose kapott eleget, zsémbelődött, hogy „a lelkészék kiesznek minket mindenünkből!”

- Igen, tudom - nevette el magát Dorrit, s a házvezetőnő ve­le nevetett. - Miután az öreg Gottfried meghalt, kiderült, hogy a derékalj alatt telitömte az ágyát ennivalóval, annyira félt az éhe­zéstől.

- Édes istenem, nemegyszer láthatta is, hogy Lund asszony se­gített etetni a lelkészcsemetéket, hiszen a parókián nyolc éhes kis szájat kellett jóllakatni. Most már mind kirepültünk, és apámék azt se tudják, hová tegyék a rengeteg pénzt, amit megtakarítanak.

- Találnak neki helyet, Lisa. De most már menjünk be, hűvösödik, hamarosan eltűnik a nap a hegyek mögött.

Együtt tértek vissza a házba, azután Lisa hátraindult a kony­hába, Dorrit pedig fölment a bejárati lépcsőn. Épp letelepedett a nappaliban, hogy varrogasson egy kicsit, amikor a cselédlány jelentette, hogy egy úr kíván vele beszélni fontos ügyben.

Dorrit fölnézett.

- Velem akar beszélni?

- Igen... azaz... először Lund urat kereste, de felvilágosítottam, hogy Lund úr sajnos szeptember elsején elhunyt. Akkor Lund asszony felől kérdezett, mire meg kellett mondanom neki, hogy sajnos ő is... ugye… és akkor a kisasszonyt kérdezte. De a kis­asszonynak okvetlenül beszélnie kell vele, mert úgy látszik, na­gyon feizgatta, hogy a nagyságos úrék...

A cseléd nem sejtette, mennyire örül az idegen annak a hírnek, hogy Dorrit nevelőszülei már nincsenek életben.

Dorrit habozott. Új helyzetében gyakran alkalmatlankodtak ná­la mindenféle egyének, akik támogatásért folyamodtak hozzá, vagy üzletet kívántak vele kötni.

- Milyen a külseje? - kérdezte.

A cselédlány mosolyogva vállat vont.

- Hát, egész uras, de... olyan, mint aki nagyon messziről jött - vélte.

Dorrit a fejét csóválta, de aztán mosolyogva bólintott:

- Vezesse az urat a kisszalonba, mert itt, a nappaliban mégsem halogadhatom.

A lány eltűnt, Dorrit félretette a kézimunkáját, és átment a kisszalonba. Amikor belépett, őszülő hajú, szép szál férfi állt az ajtónál. Jól szabott, sötét öltönyt viselt, de lerítt róla, hogy külföl­di. Dorrit kissé megilletődve figyelte a tagadhatatlanul érdekes ar­cot, de semmi sem árulta el, hogy ez az ember az apja, és hogy az érkezésével újabb veszély leselkedik rá.

Kurt Riemann tágra nyílt szemmel nézte Dorritot. Miután a cse­lédlány odakint elfecsegte neki, hogy a kisasszony nevelőszülei röviddel ezelőtt gyors egymásutánban elhunytak, úgy látta, most már könnyű dolga lesz. Mindazonáltal sietve módosítania kellett a tervét, mert arra számított, hogy először is a Lund házaspár ellenállását kell legyőznie. Így viszont csak Dorrittal volt dolga, ezért egészen másképp kellett fellépnie, mint eredetileg szándékozott. Mindenképpen némi időre volt szüksége, hogy még egyszer át­gondoljon mindent, és ezt ravaszul kiagyalt színjátékkal érte el. Mondanunk sem kell, hogy semmiféle meleg érzés nem támadt benne a leánya iránt, aki sohasem jelentett neki sokat, de most vég­képp csak Rose Steinert örökösét látta benne, akit vele szemben előnyben részesítették, s ezzel megfosztották őt a busás örök­ségtől.

Amikor Dorrit fürkésző, kérdő tekintettel nézett rá, a férfi hir­telen mély megrendülést színlelve az arcához kapta a kezét, és az ajtónak támaszkodott, mint akit elhagyott az ereje.

- Istenem! Irgalmas isten! Ő az! - suttogta nagyon jól hallha­tóan maga elé.

Dorritot egyszerre kínzó nyugtalanság fogta el.

- Mi történt, uram, rosszul van?

Riemann olyan látszatot keltett; mintha néma zokogás rázná, majd szívbe markoló panaszként röppentek fel ajkáról a szavak:

Nem ismer meg! Ah, istenem, és mennyire hasonlít az any­jára!

Dorrit egy-két tétova lépést tett felé.

- Kicsoda ön, uram? Te jó ég, mit óhajt tőlem?

Erre a férfi leejtette a kezét, és látszólag minden erejét össze­szedve fölegyenesedett.

- Dorrit! Gyermekem... hát nem súgja meg a szíved, hogy az apád áll előtted?

A leány sápadtan hátrahőkölt. Hitetlenkedve meredt a jövevény­re, inkább rémülten, mint örömmel, de a lelke legmélyéig fölzak­latva.

- Hogyhogy? Ön? Csak nem azt akarja mondani, hogy... hogy...

- Hogy az apád vagyok, Dorrit, a te boldogtalan apád. Boldog­talan, mert a leányom szíve nem hajtja őt a karomba azok után, hogy több mint tizennyolc esztendeje nem nézhettem a szemébe. Dorrit! Az apád áll előtted, és a szeretetedért könyörög! - kiáltot­ta színpadiasan.

Dorrit a keblére szorította a kezét.

- Istenem! - nyögte, de továbbra sem repült a látogató karjá­ba, valami távol tartotta tőle. Már rég nem hitte, hogy az apja él, mert úgy gondolta, akkor jelentkeznie kellett volna.

Riemann egy fotelhez támolygott.

- Engedd meg, hogy leüljek. Nem is sejted, mi megy végbe bennem, mi mindent idéz fel újra a látványod. Annyi éven át gyötört, hogy nem jöhettem hozzád... nem tudod megérteni, drá­ga gyermekem?

A leány részvét és idegenkedés közt ingadozva közelebb lépett, és két kezét a férfi felé nyújtotta.

- Fel sem tudom fogni, bocsásson meg... bocsáss meg, de nem sejtettem, hogy még élsz. Hiszen sohasem hallattál magad­ról - mondta kínlódva, mert semmiféle meleg érzést nem tudott kicsiholni magából. Willi Lundra gondolt. Igen, ő volt az apja, őt édesapjaként szerette, talán ezért is maradt benne oly kevés érze­lem ez iránt az ember iránt, aki most előtte ül. A férfi pedig nyil­vánvalóan észrevette ezt, és szenved emiatt. Dorrit ezt mélysége­sen fájlalta, de hiába, nem tehetett róla.

Riemann közben átgondolta, mit kell tennie és mondania. Fölemelte a tekintetét.

- Igen, gyermekem, valóban nem hallattam magamról, mert nem akartam háborgatni a nyugalmadat. Hiszen tudod, hogy an­nak idején, amikor elhagytalak téged és édesanyádat, külföldön akartam új otthont teremteni magunknak, hogy oda követhesse­lek. Súlyos veszteségek értek bennünket, elszegényedtünk, és nekem a nagyvilágban ezer nehézséggel kellett megküzdenem. A legalantasabb munkákat vállaltam, mígnem lassanként sikerült új­ra fölemelkednem. Mire azonban odáig jutottam, megtudtam, hogy a te drága édesanyád... ó, micsoda fájdalmas csapás volt ez nekem!... a tengerbe fulladt. Ugyanakkor azt is hallottam, hogy egy gazdag házaspár örökbe akar fogadni. Mérhetetlen szenvedé­sek árán, de be kellett látnom, hogy ha megakadályozom, hogy ezek a jóságos, nemes lelkű emberek magukhoz vegyenek, akkor gondokkal és nélkülözéssel teli életre kárhoztatlak magam mel­lett. Ehhez nem volt szívem, ennél sokkal jobban szerettelek. Kétségbeesett erőfeszítéssel legyűrtem a vágyat, hogy magamhoz ölelhesselek, és... nem jelentkeztem, így a nevelőszüleidet sem­mi sem gátolta abban, hogy a nevükre vegyenek. De sohasem tévesztettelek szem elől. Mindig tudtam, hogy jól megy sorod, ez volt egyedüli vigaszom. Újra meg újra gyötört a vágy, hogy lát­hassalak. Amikor aztán jobbra fordult a sorsom, amikor talán már módomban állt volna, hogy bár szerény, mégis biztos otthont nyújtsak neked, akkor arra gondoltam, hogy boldogan és nyugod­tan élsz a nevelőszüleiddel, én pedig eljátszottam a jogot, hogy mindebből kiszakítsalak. Ekkor másodszor is megnősültem, egy gazdag texasi földbirtokos leányát vettem el. Azon a farmon élek most is. Sajnos évekkel később második feleségemet is elragad­ta a halál, de ebből a házasságból is született egy leányom. Igen, Dorrit, ván egy húgod, aki nemrég múlt tizenhat esztendős. Me­séltem neki rólad, és sóvár szeretettel gondol rád az én kicsi Micaelám.

Dorrit mozdulatlanul állt előtte. Szégyellte magát, amiért ap­ja elbeszélése nem rendítette meg különösebben. De most, hogy Micaeláról hallott, megnyílt a lelke. Csodálatos érzés járta át at­tól, hogy van egy húga, sokkal szebb és boldogítóbb érzés, mint amit az apja hirtelen felbukkanása okozott. És a húga kedvéért az apja előtt is megnyitotta a szívét. Odalépett hozzá, és a vállára tet­te reszkető kezét.

- Te szegény, mennyire sajnálom, hogy annyit szenvedtél miattam. Én pedig mit sem tudtam erről, nem tudtam... hogy van egy húgom. Ez nagyszerű! Magaddal hoztad Németországba?

A férfi megrázta a fejét.

- Sajnos nem hozhattam. Micaela ügyes kis gazdasszony a far­momon... farmunkon, és az unokafivérével, Rodrigóval együtt felügyelnie kell, hogy minden rendben menjen. Ha az unokaöcsém nem lenne olyan remek, szeretetre méltó és megbízható fic­kó, nem is vállalkozhattam volna nyugodt szívvel erre az utazásra. De ő úgy vigyáz Micára, mintha a testvérbátyja lenne. Nem bírtam tovább türtőztetni a vágyamat, amikor a fülembe jutott, hogy a nevelőszüleid elszegényedtek, és nehéz idők elé néznek. Először ekkor mertem arra gondolni, hogy magamhoz veszlek, hiszen most már nem pompából és fényűzésből szakítanálak ki. De... elő­ször is fölkerestem az én Rose nagynénémet.

- Rose Steinertet! - kiáltotta izgatottan Dorrit.

Riemann bólintott.

- Á, tehát már tudsz róla. Igen -, gyermekem, Rose néni fi­gyelmébe ajánlottalak, aki odaát hatalmas vagyont szerzett, és megígérte nekem, hogy a pártfogásába vesz téged. Azt mondtam neki: „Rose néni, az örökösöddé akarsz tenni, de én szívesen le­mondok az örökségről, ha az én Dorrit leányomnak juttatod. Olyan kevés jót tehettem érte, én lennék a legboldogabb, ha kár­pótolnád ezért.” Meg is ígérte nekem, hogy azonnal gondoskodik arról, hogy a nevelőszüleidet kisegítsék a bajból. Én pedig siet­tem hozzád, hátha én is segíthetek. Mindenekelőtt a nevelőszüleidnek akartam leróni a hálámat, amiért szeretettel befogadtak téged, és erőm szerint kárpótolni kívántam őket. Most pedig elször- nyedve hallom, hogy későn érkeztem, hogy ezek a nemes, jótét lelkek eltávoztak.

Dorrit szeméből patakzottak a könnyek.

- Mindkettejüket elveszítettem, egészen rövid idő alatt egyi­ket a másik után - magyarázta, térdre ereszkedett az apja előtt, és a tenyerébe temette az arcát. Megrendítette a tudat, hogy az apja ennyit tett érte anélkül, hogy ő sejtette volna. Alapjában véve még a nagynéni bőkezű segítségét is neki köszönhette.

A férfi szelíden és gyöngéden megsimogatta a haját.

- Szegény gyermekem! Bárcsak megvigásztalhatnálak! De mondd csak, Rose néni nem is hallatott magáról? Pedig közbe akart lépni, hogy megmentsen téged, mert azt hittük, föláldoztad magadat a nevelőszülőidért, eljegyezted magad a hitelezőjükkel.

Dorrit döbbenten nézett föl rá.

- Ezt is tudod? Jaj, édesapám, Rose néni, akinek addig a léte­zését sem sejtettem, jó tündérként avatkozott be az életembe.

Gyorsan elmesélte, mi történt időközben. Riemann egyszer­egyszer bólintott, s miután a leánya elhallgatott, felsóhajtott.

- Tehát Rose néni betartotta a szavát. Ennek örülök! Mert lásd, gyermekem, én magam nem tudtam volna ilyen nagyvona­lúan segíteni rajtad, mert a farm, ahol élünk, nagyon szép ugyan, de fele-fele részben Micáé és Rodrigóé. Én csak a birtok intéző­jének tekintem magamat, jóllehet természetesen a gazdája is va­gyok. Mivel azonban tudtam, hogy Rose néni az örökösét látja bennem, vettem a bátorságot, hogy arra kérjem, már most, életé­ben segítsen neked, és ő ezt meg is ígérte. Tehát megtartotta a Szá­vát a drága Rose néni. Bár nekem kellett megkérnem arra, hogy segítsen, légy szíves, ezt ne emlegesd föl előtte! Szívesen segített volna magától is, hisz nagyon szerette édesanyádat, és... annak ide­jén, amikor még jobban ment nekünk, édesanyád meg én adtunk neki indulótőkét, hogy odaát új életet kezdhessen. A levelében er­ről semmit sem írt?

Dorrit fürgén fölállt, nem vette észre, hogy a férfi sunyin, fe­szülten figyeli.

- Várj egy pillanatot, mindjárt idehozom a levelét. Ámbár… -, nem... rólad nem sokat írt, lényegében csak a mamáról... hogy tíz­ezer márkát adott neki.

Riemann elnézően mosolygott.

- Hát persze, mert megkértem, hogy rólam hallgasson, amíg nem találkozom veled.

Vagy úgy, tehát ezért nem említett, most már értem.

Dorrit elment Rose Steinert leveléért, és átadta az apjának, nem sejtve, hogy az csupán értesüléseket akar szerezni, amelyek alapján további viselkedését a Rose néni által közöltekhez igazít­hatja.

Riemann elolvasta a levelet, és mosolyogva bólintott.

- Hát igen, a jó Rose néni betartotta a szavát, és semmit sem árult el rólam. Ah, gyermekem, olyan boldoggá tesz, hogy itt vagyok, és végre nem azt az idegenkedő értetlenséget látom a sze­medben. Gyere, ülj mellém, gondolom, rengeteg mondanivalónk van egymásnak.

- Nem akarsz előbb egy kis frissítőt magadhoz venni, édes­apám?

- Előbb kezdjük el lebontani a falat, amelyet a távoliét épített közénk. Végtelenül jólesik, hogy beszélgethetek veled, hogy a ked­ves szemedbe nézhetek. Nagyon hasonlítasz drága édesanyádra, az egész lényed őt idézi. Ez külön boldogság nekem.

Dorrit helyet foglalt az apjával szemben, és megigazította a ha­ját.

Sok mindent kell mesélned szegény mamáról, édesapám, de arra még bőven lesz időnk. Most inkább a húgomról mondj va­lamit! Tizenhat éves, tehat egy kis bakfis?

A férfi mosolyogva elővette a levéltárcájából Mica fényképét, amelyet előrelátóan magával hozott.

- Hova gondolsz, Dorrit! A mi világtól elzárt farmunkon nem létezik olyasmi, amit itt bakfisnak neveznek. Mica már kész fel­nőtt. Pontosan tudja, mit akar, és háziasszonyként működik a ta­nyánkon. Tessék, ez itt ő!

Átnyújtotta a fotót, amelyen Mica a hátaslovának támaszko­dott, a lovaglóostort könnyedén a kezében tartotta, és komolyan, csaknem mélabúsan kémlelte a messziséget.

Dorrit izgatottan nézte a képet, és hirtelen felindulással az or­cájához simította.

- Jaj, milyen komolynak és szomorúnak látszik! Talán nem vi­dám és boldog a húgom, édesapám? Legalább húszévesnek tűnik, annyinak, mint én.

- Igen, gyermekem, a farm magánya hamar megérleli az em­bert. Ne felejtsd el, hogy Mica korán elveszítette az édesanyját, és... szinte kizárólag marcona férfiak között nőtt fel. Csak egyet­len cselédlányunk van, az állatgondozók mind férfiak. Egyúttal azt is megértheted, milyen vágyakozva gondol rád Mica, milyen boldog lenne, ha legalább rövid időre eljönnél velem. Szívélyes üdvözletét küldi, csókoltat téged, és arra kér, látogasd meg, mi­vel ő nem kísérhetett el engem.

Dorrit nem tudta levenni a szemét Mica komoly, tűnődő arcá­ról. Benne is felébredt a vágy a testvére után. Nem tudta, mikép­pen intézze el, hogy találkozzanak, de azt már most elhatározta, hogy látniuk kell egymást.

- Jaj, édesapám, újabban csupa csoda az életem! Annyi fájdal­mat éltem át, elvesztettem kedves nevelőszüleimet, most pedig egyszerre szép és gazdag lett minden. Először jött a nagynéném a varázspálcájával, hogy mindent átváltoztasson, azután megje­lentél te, és most még egy húgot is kaptam.

Tulajdonképpen Hardyról is beszélni akart, el akarta monda­ni, hogy ő a jövendőbelije, de valami visszatartotta a szeretett fér­fi említésétől.

Riemann most Rodrigo fényképét vette elő a tárcájából.

- Tessék, van még egy unokafivéred is, aki szintén szeretettel gondol rád, a német kuzinja valóságos csoda a szemében. Nézd csak meg!

Ezzel átnyújtotta a San Domingóban csináltatott felvételt, amely a lehető legelőnyösebb beállításban mutatta a cowboy öl­tözéket viselő fiatalembert. A markáns arc büszkén nevetett a képről, Dorrit szívét mégsem fogta meg úgy, mint a húgáé. El kel­lett ismernie, hogy szép, szabályos vonásaival nagy sikert arathat­na, mint filmcsillag, de volt benne valami, ami nem tetszett ne­ki. Ezt azonban nem akarta elárulni az apjának, így csak ennyit mondott:

- Milyen szép ember! És milyen érdekesen egzotikus hatást kelt ebben a viseletben.

- Ugye, jóképű fickó, a nők valósággal megőrülnek érte. De őt egyik sem érdekli. Büszke, de nem rátarti, azonkívül nagyon megbízható és jószívű. Remélem, őt is megismered majd, mert valahogy szerét kell ejtened, hogy legalább egy időre elkísérj Texas­ba, ahol találkozhatsz a húgoddal.

Dorrit sóhajtott. Valóban sóvárgott a húga után, de riasztotta a gondolat, hogy hosszabb időre elszakadjon Hardytól. Egyelő­re nem tudott dönteni.

Sok mindenről szó esett még, és Riemann iparkodott mindin­kább elbűvölni a leányát. Sikerült is egyre jobban legyőznie Dor­rit tartózkodását.

Minél tovább beszélgettek, Dorrit annál melegebben érzett az apja iránt. Azt kellett hinnie, hogy a férfi nem is gondoskodhatott volna jobban róla, s ezért hálával tartozik neki. Úgy vélte, a hosszasabb együttlét segít majd, hogy még inkább megszeresse.

- Erre majd még visszatérünk, édesapám - felelte megért­heted, hogy előbb meg kell nyugodnom, mert hirtelen felbukka­násod valóságos csodának tűnik előttem. Hiszen rég halottnak hit­telek. De most beszéljünk másról! Először is velem teázol, készít­tetek egy kis harapnivalót is, biztosan régóta úton vagy.

Ma érkeztem Hamburgból, a közeli városban kocsit fogad­tam, azzal jöttem idáig. Az étkezőkocsiban ebédeltem, de egy csé­sze tea csakugyan jólesne. A holmimat egyelőre a vasútállomá­son hagytam, mivel nem tudhattam, milyen, fogadtatásra lelek.

Dorrit bűntudatosan elpirult.

- Természetesen Neustettenben fogsz lakni, apám. Mindjárt rendbe is hozatok számodra néhány szobát. Remélhetőleg hosszabb ideig itt maradsz.

- Hát, szeretnék mielőbb visszautazni Amerikába, de azért néhány hetet szívesen itt töltenék, utána pedig remélhetőleg elkí­sérsz egy időre Texasba.

- Jó lenne, ha sokat mesélnél új hazádról, apám, mert én csak leírásokból ismerem Texast.

Átkísérte apját a nappaliba, és hívatta a házvezetőnőt, aki rö­videsen meg is jelent.

- Lisa, az édesapjától bizonyára hallotta, hogy elhalt szüleim csak örökbe fogadtak engem.

Lisa Press ráemelte kék szemét.

- Igen, Lund kisasszony, otthon beszéltünk erről.

- No, akkor azt is tudhatja, hogy az igazi édesapámnak nyo­ma veszett.

- Arról is hallottam, Lund kisasszony.

- Akkor ezennel közlöm, hogy az én kedves édesapám immár megkerült, itt áll maga előtt. A mostoha sors eddig távol tartotta tőlem, de most végre egymásra találtunk.

Lisa nem győzött ámuldozni.

- Teremtő atyám, ez már megint valóságos csoda! Teljes szí­vemből gratulálok, Lund kisasszony, és a nagyságos úrnak is! Na­gyot néznek majd az emberek.

- Nyugodtan továbbadhatja a hírt, Lisa! Most pedig gondos­kodjék arról, hogy édesapámnak rendbe hozzanak két csinos szobát az első emeleten. Friedrich kocsival hozza el édesapám poggyászát a városi vasútállomásról, néhány hétig itt marad.

Lisa kíváncsi szemeket meresztett Riemannra, aki sajátosan fes­tett napbarnított arcával, amerikai szabású öltönyében.

- Igenis, Lund kisasszony, máris intézkedem. És mit parancsol­nak teára, tálaltassak valami tartalmasabbat is?

- Hogyne, Lisa, az nagyon jó lesz - felelte Riemann kedves mosollyal, amely rögtön levette a lábáról az ártatlan teremtést. A házvezetőnőt máris meghódította.

Apa és leánya rövidesen az étvágygerjesztően megterített uzsonnaasztalhoz ültek, és kedélyesen diskuráltak.

Dorritnak közben újra meg újra arra kellett gondolnia, mit szól majd Lienhard von Ried, ha megtudja, hogy az apja ismét fel­bukkant. Örült, hogy ma már nem kellett számítania az érkezé­sére. Délelőtt Neustettenben járt, és ilyenkor rendszerint délután már nem jött. Elhatározta, hogy ír neki néhány sort, és felküldi Riedburgbá, akkor másnap reggel nem teljesen tájékozatlanul érkezik. Ezért az uzsonna végeztével, miután Kurt Riemann az en­gedélyével egy szivarra is rágyújtott, egy kis időre magára hagy­ta azzal, hogy el kell rendeznie egyet-mást, addig ő nyugodtan el­szívhatja a szivarját.

Riemann biccentett.

- Ne zavartasd magad, gyermekem!

Dorrit az alábbiakat írta Lienhardnak:

„Kedves Hardy!

A csodák ideje még nem járt le. Ismét különös dologról kell beszámolnom. Ma délután hirtelen előkerült halottnak hitt édesapám. Gondolhatja, miként hatott ez rám! Először semmi örömet sem éreztem - ez ugye, nagyon csúnya dolog tőlem? De Maga előtt semmit sem akarok titkolni. Képtelen voltam az apámat látni ebben az idegenben, hiszen úgy tudtam, apám a temetőben fekszik. Miután azonban elmesélte, mennyit ag­gódott miattam egész idő alatt, sőt, arra is ő vette rá a nagynénémet, hogy segítsen nekem, végül pedig megtudtam tőle, hogy második házasságából egy húgom született, aki sóvárgó szeretettel gondol rám, akkor mégis átmelegedett a szívem. Azonnal közölnöm kellett Magával mindezt, így nem fog majd csodálkozni, ha holnap egy idegen férfit talál a házban, aki az édesapám. Ugye, eljön holnap reggel? Úgy érzem, ége­tőbb szükségem van Magára, mint valaha. Biztos butaság, de még mindig nem nyertem vissza lelki egyensúlyomat. Magá­ról még egyáltalán nem beszéltem édesapámnak, de Lamprechtről mindent tud. Ő vette rá a nénikémet, hogy anyagi se­gítsége révén megszabadítson tőle. Talán holnap elmondhat­juk apámnak, hogy állunk egymással. Ezt Magára bízom. Minden egyebet holnap. Megpróbálom előbb egyedül fogad­ni magát, ezért jó lenne, ha az oldalkapun át jönne. Tizen­egykor a kertben leszek.

Forró üdvözlettel:

a Maga Dorritja”

XVIII.

Lienhard von Ried a dolgozószobájában ült, amikor Breitner be­jött, és átadta Dorrit levelét.

A fiatalember felbontotta, de előbb szólt Breitnernek, hogy a küldönc a konyhában várja meg a választ.

Tágra nyílt szemmel olvasta el az írást, aztán tűnődve könyö­költ az íróasztalára. Érzései összhangjába mintha fülsértő zörej vegyült volna azáltal, hogy Dorritnak egyszeriben édesapja támadt, akit nem Lundnak hívnak, és aki nem az ő öreg Lund barátjának ismerős arcvonásait viseli. Valahogy kellemetlenül érintette, hogy a semmiből előbukkant az, akinek mostanáig nyoma veszett. Próbálta elhessenteni a zavaró érzést, restelkedett miatta, a félté­kenységnek tulajdonította. Nem tetszett neki, hogy Dorrit most már nem egyedül az övé, hogy ezentúl természet adta jogon egy ide­gen férfihoz is tartozik. Önzőnek és igazságtalannak nevezte ma­gát, mégsem tudta feloldani magában a feszültséget. Erőt gyűj­tött, és rövid választ fogalmazott Dorritnak:

„Drága, egyetlen Dorrit!

Közlése kissé engem is kizökkentett, ezért nagyon jól át tudom érezni, hogy Magát melyen felkavarta. Feltételezem, hogy a hirtelen felbukkant idegen valóban az édesapja, nem valaki más, aki annak adja ki magát. Erről majd bizonyosságot sze­rezhet. Egyelőre nem tudok gratulálni Magának, Dorrit, mert sok a tisztázatlan részlet. Azt, hogy a szíve idegenkedve fogad­ta az édesapját, intő jelnek kéne tekintenie. Nem akarom még inkább nyugtalanítani, előbb én is szeretném megismerni ezt az embert. Mindenesetre arra kérem, legyen óvatos. Azt írja: »Úgy érzem, égetőbb szükségem van Magára, mint valaha.« Ezt azok után írja, hogy az édesapja ismét előkerült? Ez arra utal, hogy bizonyos fenntartásokkal viseltetik az illetővel szemben, és ösztönösen védelmet keres előle. Ne hagyja figyel­men kívül ezeket az intő jeleket, amíg nem bizonyulnak fölös­legesnek. Mindezt őszinte féltéssel írom Magának, de talán a féltékenység is fellobbant bennem valaki miatt, aki többet je­lenthet Magának, mint én. Kérem, ne nehezteljen ezért. Csak remélni merem, hogy aggodalmaim megalapozatlannak bi­zonyulnak. Mindenesetre pontban tizenegykor a kerítés ol­dalkapujánál várom. Talán jobb is, hogy az édesapjának még semmit sem szólt a kapcsolatunkról. Hogy felfedjük-e előtte, azt majd eldöntjük, miután találkoztam vele. Hűséges szere­tettel:

a Maga Hardyja”

Lienhard ezt a levelet adta át a küldöncnek, akit közben Breitner mama egy csésze kávéval vendégelt meg.

Hardy visszatért a dolgozószobájába, de hiába igyekezett új­ból elmélyülni a munkájában. Folyton Dorritra meg az apjára kellett gondolnia. Ha az a férfi tényleg nem halt meg, és most visszatért a gyermekéhez, miért nem hallatott magáról annyi hosszú éven át? Lund egyszer futólag említést tett neki az eltűné­séről... hm, igen... Egyszerre rájött, hogy Lund tulajdonképpen mindig csak Dorrit anyjáról beszélt. Vajon miért?

Felugrott, és hosszú léptekkel fel-alá járkált a helyiségben.

Miként vélekedhet az ember arról az apáról, aki tizennyolc esz­tendőn át idegenekre hagyja a gyermekét, egyszer sem jelentke­zik, majd a nevelőszülők halála után hirtelen felbukkan? Mit je­lent ez? Feszélyező érzés fogta el Lienhardot - és többé nem is hagyta el.

Másnap reggel alig várta az időt, hogy Neustettenbe indulhas­son. Túl korán ért az oldalkapuhoz, tekintetével az élősövényen túli kertet pásztázta, míg végre fel nem tűnt Dorrit.

Kisvártatva a kapunál állt, és beeresztette. A fiatalember leug­rott a nyeregből, hóna alá kapta a sapkáját meg a lovaglópálcáját, és kézen fogta a leányt.

Dorrit!

A pillantásából annyi aggodalom és féltés sugárzott, hogy a leány minden egyébről megfeledkezett. Mintha nem is lehetne másként, Lienhard szorosan magához vonta, és mélyen a szemé­be nézett. A két ifjú szív vágya az összetartozás ellenállhatatlan érzésében oldódott fel, Dorrit egyszerre ott pihent a férfi karjában, hevesen dobogó szívén, és ajkuk az első forró, szerelmes csókban egymásra talált.

A világ minden gondjával és bajával, megfejtetlen talányával megszűnt létezni körülöttük. Már csak azt tudták, hogy végre érzelmeik teljes erejével hitet tettek egymás mellett.

Egy idő múlva Dorrit kibontakozott a fiatalember öleléséből, és elbűvölő mosollyal nézett rá.

- Az enyém vagy, Dorrit, egyetlenem? - kérdezte gyöngé­den Lienhard.

A leány bólintott.

- Igen, Hardy, már réges-rég a tiéd vagyok. Csak nem akartam boldog lenni, amíg nem vetem le a gyászt, amelyet szeretett szü­leimért viselek, de... nem tudok olyan sokáig várni. Most, hogy édesapám felbukkant, most tudom igazán, mennyit jelentettek nekem a szüleim. Olyan ostoba, idegen érzéssel állok az apám előtt, hogy szégyellem magam, és mégis mintha hűtlenné válnék az én Lund papámhoz, ha egy másiknak helyet szorítok a szívem­ben, amelyben ő mindig otthon volt. Látom, hogy a vér szerinti apám nagyon nehezen tud közel kerülni hozzám.

Lienhard ismét átölelte.

- Dorrit, biztos vagy abban, hogy ez az ember tényleg az apád?

A leány sóhajtva bólintott, és elmondott mindent, amit tegnap és ma beszélt Riemann-nal.

- Érzem is, hogy az apám, ezt hívják a vér szavának, Hardy, amely még egyértelműbb akkor, ha a húgom képére nézek. Jaj, Hardy, végtelenül boldoggá tesz a gondolat, hogy testvérem van! Sejtheted, mennyire szeretném megismerni. Apám unszol is, hogy egy időre, legalább néhány hétre utazzak Texasba, és hogy a húgomat megismerhessem, szívesen szót fogadnék. De a házas­ságkötésünk után talán már nem kerül rá sor, mert... el sem tudom képzelni, hogy akkor elszakadjak tőled. Ha viszont rögtön elkí­sérem, amikor hazamegy, akkor mind a ketten könnyebben elvi­seljük, hiszen még meg is kurtítja kicsit a várakozási időt. Most, hogy már a karodba zártál, nem fog annyira nehezemre esni az a rövid távollét, mert most már semmi sem állhat közénk, egyetle­nem.

A fiatalember magához ölelte, és az ajkuk újra hosszú, forró csókban talált egymásra.

Azután Lienhard felsóhajtott.

- Nem tetszik, hogy olyan messzire kívánkozol. Texas még mindig vad vidék, az utazás nagyon fáradságos lehet. Ezer előre nem látható veszély fenyegetheti a boldogságunkat.

A leány pajkosan pillantott rá, és félresimította a férfi homlo­kába hullott tincseket.

- Isten akarata ellenére egy veréb sem esik le a tetőről, Har­dy, és akkora jót tett velünk, hogy bíznunk kell benne. Először én is elleneztem az utazást, de apám ma reggel ismét nyomatékosan arra kért, kísérjem el. A húgom régóta vágyódik utánam, de nem jöhet ide, ő vezeti a farmon a háztartást.

Dorrit elismételt mindent, amit az apja mondott. Lienhard be­látta, hogy önös okokból nem akadályozhatja a két nővér találko­zását.

Ezután azonban - maguk sem tudták, miért - arra az elhatáro­zásra jutottak, az apának egyelőre semmit sem szólnak arról, hogy kölcsönösen elkötelezték magukat. Hivatalos eljegyzésre a gyász időszaka alatt úgysem gondolhattak. Úgy döntöttek, házas­sági szándékukat csak Dorrit texasi utazását követően teszik köz­zé. Akkor már hamarosan sort keríthetnek az esküvőre is.

Lienhard helyesnek vélte, hogy még valamit megbeszéljen Dor­rittal.

- Miután apád visszatért, magától értetődően ő a természetes gondviselőd. A nagytiszteletű úr gyámkodására tehát tovább nincs szükséged. Mindenesetre közölnöd kell a nagynénéddel, hogy apád itt van, és meg kell kérdezned, miként viselkedj vele Neustettent illetően. A néni adta a pénzt, amivel feloldhattuk a jel­zálogot, ezért úgy illik, hogy ő rendelkezzék a birtok sorsáról.

A leány megértően bólintott.

- Apám érkezése előtt mindent megírtam neki. A papával be­széltem erről, és mosolyogva azt javasolta, írjunk közösen is egy levelet, amelyben egyúttal azt is közöljük, hogy elkísérem őt Te­xasba.

Nem sejtette, hogy az apja meg akarja semmisíteni ezt a kö­zös levelet.

Lienhard tűnődve nézett maga elé.

- Ha már a tengerentúlra utazol, vajon nem látogathatnátok meg édesapáddal Steinert asszonyt? Biztosan örülne, hogy megis­merhet.

- Amennyiben az egészségi állapota megengedi, hogy fogadjon. Hiszen szívbeteg, és minden izgalmat kerülnie kell.

- Hát ez megfontolandó, legjobb, ha megbeszéled édesapád­dal.

- Igen, és most már menjünk is be hozzá! A nappaliban hagy­tam a friss újságokkal, nagyon érdeklik a hírek. De milyen minő­ségben mutassalak be téged, Hardy? - kérdezte Dorrit azzal a paj­kos mosollyal, amely a fiatalember örömére újra fel-felragyogott az arcán.

Nem is bírta ki, hogy gyorsan meg ne csókolja, azután így szólt:

- Apád előtt egyelőre az leszek, aki eddig voltam, a család igaz barátja és a szüleid halála óta a te készséges segítőd, tanácsadód. Ez átmenetileg megfelel, hiszen elég sokáig be is kellett érnem ennyivel.

Mélyen egymás szemébe néztek.

- Jaj, Hardy, de azért mindig tudtad, hogy ennél sokkal többet jelentesz nekem.

- Mégis csak mostantól vallhatom be neked és magamnak.

A házhoz sétáltak, közben Lienhard átadta a lovát egy béres­nek. Amikor a jegyespár belépett a nappaliba, Kurt Riemann az újságokba mélyedve ült az asztalnál. Felnézett.

Édesapám, hadd mutassam be családunk barátját, aki ezek­ben a nehéz időkben igaz segítőtársam és tanácsadóm volt, és aki­vel közöltem, hogy visszatértél. Íme, Lienhard von Ried úr... ő pe­dig az édesapám, Kurt Riemann. Hardy, mivel elsőként vezetett ide az útja, magára vár a feladat, hogy baráti és ismeretségi kö­rünkben bemutassa őt - mondta Dorrit higgadtan és látszólag fesztelenül.

Riemann fölállt, a két férfi egy ideig vizsla szemmel fürkész­te egymást. Az apa eléggé jól mérte fel Ried urát, mert azt gon­dolta, Dorrit első szerelme lehet. Tényleg egész érdekes fickónak látta, de úgy vélte, ezek ketten még nem jutottak dűlőre, ami számára fontos és örvendetes volt. Gyorsan kezet nyújtott, és igyekezett legmegnyerőbb oldalát mutatni.

- Örvendek, ha a leányom barátait megismerhetem. Még csak most fáradozom azon, hogy bepillantást nyerjek az életébe, mert a mostoha sors eddig legnagyobb fájdalmamra távol tartott tőle. Mindenesetre köszönöm önnek, Ried úr, hogy tanácsaival segítette a leányomat. Remélem, lehetőséget ad rá, hogy egy kicsit én is hasznot húzzak a barátságából.

Lienhard megszorította a kezét, meghajolt, és néhány udvarias szóval megköszönte a bizalmat. Meglepte, hogy ilyen érdekes és szeretetre méltó úriembert ismerhet, meg Kurt Riemannban, aki igen bizalomgerjesztő benyomást tett rá. Saját féltékenységének tulajdonította, hogy mégsem minden fenntartás nélkül tudta elfo­gadni, és igyekezett igazságosan megítélni.

Az urak élénk eszmecserébe merültek, és mivel Lienhard hosszabb ideig tartózkodott Texasban, sok közös témát találtak. Miután Riemann leírta a farm fekvését, Lienhard megnyugvással állapította meg, hogy a birtok nem a legcivilizálatlanabb kör­nyéken található.

- A kedves leányától hallottam, hogy szeretné egy időre ma­gával vinni őt. Úgy gondolom, egy ilyen távoli és érdekes tájra tett utazás javára válna Dorrit kisasszonynak, feledtetné vele nyomasz­tó emlékeit.

Lienhard szándékosan nyilatkozott látszólag hűvösen, kívül­állóként, és Riemann örült is, hogy no lám, a fiatalember könnyű szívvel válna el Dorrittól, tehát nem fűzik hozzá mélyebb érzel­mek.

- Igen, apám, Ried úr úgyszólván az utolsó aggodalmamat is eloszlatta. Megígérte, hogy a távollétem alatt szemmel tartja Neustettent, mivel a gazdálkodás a kedvtelése. Különben is most a legalkalmasabb az idő az elutazásomra, mert közeledik a tél, a termést már betakarítottuk. Tavaszra természetesen haza kell jön­nöm.

Dorrit is megtévesztette az apját, aki most már meg volt győ­ződve arról, hogy a leány is közömbös Lienhard iránt, és a szíve egyébként is szabad. Okkal remélhette tehát, hogy Rodrigóval kap­csolatos terveit siker koronázza.

Meghajolt Lienhard előtt.

- Külön köszönöm önnek, hogy legyőzte a leányom kéte­lyeit. Megértheti, milyen fontos nekem, hogy legalább egy idő­re vendégül láthassam a házamban.

- Hogyne, ez teljesen érthető.

Körülülték az asztalt, és látszólag igen kedélyesen diskuráltak. Riemann úgy vélte, hogy ez a Ried úr egész rendes ember, és a terveit sem veszélyezteti - ha tehát Dorrit egyszer beteszi a lábát a farmra, ki nem lép onnan addig, míg feleségül nem megy Rodrigóhoz.

Még rokonszenvesebbé vált a szemében Lienhard, amikor ezt mondta:

- Mint a Lund család barátját, minden neustetteni ügybe beavattak, ezért szeretném mindjárt szóba hozni, hogy Dorrit kisasszony még törvényes gondviselőre szorul. A lelkipászto­runkat szemeltük ki erre a hivatalra, mivel azonban Dorrit kis­asszony édesapja ismét előkerült, egyéb gyámra már nincs szük­ség.

- Ez magától értetődik. Ha az édesapa él, a kinevezett gyám fölösleges. Máris intézkedem - felelte Riemann örvendezve, hogy minden a kívánsága szerint alakul. Dorrit természetes gond- viselőjeként ő rendelkezhetett a leány esetleges vagyonával, amennyiben a nagynénje meghal, mielőtt Dorrit eléri a nagyko­rúságot. Ez a lelkiismeretlen ember gátlástalanul félresöpörte leánya érdekeit. Dorrit az útjában állt, ezért a háttérbe kellett szorítania, hogy hozzáférhessen az örökséghez. Azt nem bánta, ha Rodrigo feleségeként a leány is részesedik a vagyonból, de azt nem tűrhette, hogy őt „kisemmizzék”.

A beszélgetés során Lienhard felvetette, hogy Dorrit New Yorkban az édesapjával látogassa meg a nagynénit, és személye­sen fejezze ki neki köszönetét. Ez semmiképpen sem illett Rie­mann terveibe. Lehetőleg el akarta kerülni, hogy Rose néni tudo­mást szerezzen arról, hogy felvette a kapcsolatot a leányával. Ne is gyanítsa, mi a terve, amíg Rodrigo feleségül nem veszi Dorritot - azután pedig már úgysem változtathat a dolgon. Éppen ezért indítványozta, hogy közösen írjanak levelet Rose néninek. Ezt persze nem akarta a címzett kezébe juttatni, és sok egyebet sem akart az öregasszony orrára kötni.

A véletlen Riemann segítségére sietett. Néhány nappal ké­sőbb, amikor Dorrittal és Lienharddal hármasban ültek, kerékpá­ros sürgönykihordó érkezett, és Dorritnak szóló táviratot hozott.

- Biztosan Rose nénitől - kiáltott örvendezve a leány.

A két férfi feszülten figyelte, miközben olvasott, és látták, hogy elsápad.

- Jaj, istenem! - sikoltotta, és leejtette a sürgönyt tartó kezét.

Az urak szeme tágra nyílt.

- Mi az, Dorrit? - kérdezte nyugtalanul az apa.

- Jaj, apám, nem a nénitől jött, hanem... a halálát adja hírül! - felelte végtelen szomorúsággal a leány.

Riemann fellélegzett, és mély megrendülést színlelve eltakar­ta az arcát - és egyúttal diadalmasan csillogó szemét is.

- Ó, istenem! Szegény, drága Rose néni! - nyögte.'

Dorrit együtt érzőén simogatta meg a fejét abban a hiszemben, hogy az apját még sokkal jobban lesújtotta az ő jótevőjének ha­lála, mint őt magát.

Lienhard aggódva nézett Dorritra.

- Ki tudósít a maga jó tündérének haláláról, Dorrit kisasszony?

A leány bánatosan nyújtotta át neki a táviratot.

- Legyen szíves, olvassa föl, Hardy úrfi, én nem egészen ér­tem az angol szöveget.

Riemann még mindig eltakarta a szemét, de élénken fülelt, mit fog mondani Ried úr. A fiatalember a következőképpen fordítot­ta le a sürgönyt:

- Megbízóm, Mrs. Steinert ma elhunyt. Végrendelet és önnek szóló levél nálam letétben, személyesen kell átadnom. Kérem, táv­iratozzék, idejön-e, vagy én menjek. Útiköltségét kívánságára expressz átutalhatom. John Snyder ügyvéd és közjegyző. - Ezután már csak Snyder úr pontos címe állt.

Riemann most végre leeresztette a kezét. Valóban sápadtnak és izgatottnak látszott. A sors csodával határos módon segítette a tervét, ennél jobban nem is alakulhatott volna.

Mégis akkorát sóhajtott, mintha elnehezült volna a szíve.

- Nem találok szavakat. Igaz, várható volt, hogy Rose nénit egyszer majd hirtelen szólítja el a halál, de most teljesen készü­letlenül ért. És még a végtisztességet sem adhatom meg neki. Ah, Dorrit, te nem ismerted ezt a drága asszonyt, fel sem tudod mérni a fájdalmamat!

A leány megsimogatta a kezét.

- De, apám, nagyon is együtt érzek veled. Hanem mondd csak, mit tegyek, mit válaszoljak ennek a Mr. John Snydernek?

Lienhardnak feltűnt, milyen megfontolt lett hirtelen Riemann, milyen határozottan tud rendelkezni. Ezekben a napokban éles szemmel figyelte Dorrit apját, és arra a meggyőződésre jutott, hogy Riemann szívesen mutat olyan érzéseket, amelyekre aligha képes. Ám azt természetesen nem láthatta át, mekkora komédiás ez az ember.

Riemann ebben a pillanatban egészen határozottan kijelen­tette:

- Ez igazán egyszerű, Dorrit, hiszen Ried ür indítványára egyébként is azt fontolgattuk, ne látogassuk-e meg Rose nénit. Te­hát útba ejtjük New Yorkot, ahol felkeresheted ezt a Mr. Snydert, természetesen az én kíséretemben. Mivel törvényes gondvise­lőd és képviselőd vagyok, kétségkívül hasznomat veheted. Saj­nos ebben a helyzetben valamivel hamarabb kell útra kelnünk, de ez megoldható. Mérlegelnünk kell a dolgot.

A mérlegelés eredményeként Dorrit az alábbit sürgönyözte Mr. Snydernek:

„Magam megyek New Yorkba. Érkezési időpontot Hamburg­ból megadom. Dorrit Lund-Riemann”.

Az apja biztatta, hogy utaltassa át az útiköltséget is, mert ő nem hozott magával elegendő pénzt, de Dorrit eltökélten tiltakozott,

- Nem, apám, Rose néni a jelzálogtartozás összegén felül még ötvenezer márkát küldött, és bár ebből a tél folyamán bizo­nyos felújításokat és fejlesztéseket akarok végeztetni, bőven ma­rad belőle útiköltségre. Nem akarok pénzt kérni, amíg nem tudom, nem terhelem-e ezzel fölöslegesen az örökséget.

Az apja nevetett.

- Egészen nyugodt lehetsz, Rose néni hagyatéka nagyobb, mint hinnéd.

- Remélem, rólad és a húgomról legalább annyira gondos­kodott, mint rólam, én már azzal is megelégednék,, ha Neustettent valóban rám hagyná, bár ezt még hinni sem merem. Most sem­mi esetre sem kérek pénzt. Nincs rá szükség.

Riemann természetesen szívesen költekezett volna máris a leánya számlájára, de belátta, jobb, ha ezt nem mutatja, ezért al­kalmazkodott a helyzethez. Mindenesetre Dorrit most jól állt anyagilag, és a férfi elhatározta, gondoskodik arról, hogy az uta­zást a lehető legkényelmesebbé tegye - hivatalosan persze csakis Dorritra való tekintettel.

Hosszú tanácskozás következett az intézővel és Lienharddal a Dorrit távollétéből fakadó teendőkről. Riemann nem akadékos­kodott, arra gondolt, hogy később, ha a leány majd Rodrigo fe­lesége lesz, a birtok jelentős vagyontárgyat képez. A továbbiakat majd akkor meglátják.

Feladták a táviratot Snydernek, és Riemann tudakozódott az Amerikába induló gőzösök felől. A legnagyobbat és legelegán- sabbat választotta ki, s magától értetődőnek tartotta, hogy a leá­nya - ezáltal ő maga is - a legteljesebb komfortban utazzék.

Ezzel Lienhard von Ried is egyetértett, Dorrit pedig ellenve­tés nélkül elfogadott mindent, ami az apját abba az igen kellemes meggyőződésbe ringatta, hogy a leány engedelmes eszköze lesz.

Lienhard és Dorrit egész idő alatt úgy intézték, hogy minden­nap négyszemközt beszélhessenek, még ha csak néhány szót is. Dorrit egyszer megkérdezte, nem kéne-e elárulniuk az apjának, hogy eljegyezték egymást, mire a fiatalember ekképpen véleke­dett:

- Természetesen megmondhatjuk neki. Ha valami kifogása lenne, azt nem feltétlenül kell figyelembe vennünk. A legrosszabb esetben nem járul hozzá az esküvőhöz, ez azonban nem akadályoz­hat meg bennünket abban, hogy mégis összeházasodjunk, ugye, Dorrit?

A leány gyöngéden nézett rá, és bólintott.

- Természetesen nem, Hardy. Ennyi döntési jogot nem enge­dek neki. Számomra továbbra is Lund papa a mértékadó, ő pedig áldását adta volna a kapcsolatunkra. Mindazonáltal szeretném elkerülni, hogy bármiféle nézeteltérés alakuljon ki köztem és apám között.

- Ezt helyeslem. Mire összeházasodunk, úgyis biztosan betöltöd a huszonegyedik évedet, és ha addig nem teszünk említést a jegyességünkről, akkor apád semmiképp nem szólhat bele.

Tehát úgy döntöttek, titokban tartják kapcsolatukat. Nem akar­ták még inkább nehezíteni a küszöbönálló elválást.

Riemann november tizedikére két luxuskabint foglaltatott Dor­rit és a maga számára a „Bremen” fedélzetén. Úgy tervezte, hogy néhány nappal előbb Berlinbe utaznak, elsősorban azért, hogy ott alaposan felruházkodjék, mégpedig a leánya költségére. Dorrit ugyanis már kiállított neki egy tekintélyes összegre szóló csekket, hogy abból minden kiadását fedezhesse.

Talán az ég rendelése volt, hogy Dorritnak személyesen kel­lett beszereznie az útlevelét. Miután ez megtörtént, Lienhard fi­gyelmeztette, hogy állandóan tartsa magánál az okmányt, ne ad­ja oda senki másnak, még az apjának se. Maga sem tudta, miért mondta ezt, talán csak túlzott elővigyázatosságból, de Dorrit azonnal megértette az óvintézkedés jelentőségét, és megígérte, hogy aszerint fog eljárni. Amikor az apja az útlevelét kérte - az­zal az ürüggyel, hogy majd ő vigyáz rá -, nyugodtan és határo­zottan így felelt:

- Nem, apám, jobb, ha nálam marad. Előfordulhat, hogy rö­vid időre nem leszel mellettem, és akkor nem mozoghatok iratok nélkül.

Riemann-nak kedvét szegte az elutasítás. Minden eshetőség­re számítva jól kifundálta, hogy magához veszi Dorrit útlevelét, mert azáltal a leány teljesen ki lett volna szolgáltatva neki.

- Az ifjú hölgyek hajlamosak elhányni ez efféle papírokat - próbálkozott mégis keresztülvinni az akaratát, de most első ízben tapasztalnia kellett, hogy a leánya alkalomadtán nagyon erélye­sen tud fellépni.

- Emiatt ne aggódj, apám, kicsi koromtól megszoktam, hogy ügyeljek a holmimra, és ami fontos, arra kétszeresen vigyázok. Az irataimat tehát nyugodtan rám bízhatod.

A férfi kénytelen-kelletlen engedett. Arra gondolt, hogy egy ké­sőbbi alkalommal majd megszerzi az útlevelet. New York előtt en­nek amúgy sem volt jelentősége.

Dorrit buzgón nekilátott, hogy fölkészüljön az utazásra.

XIX.

Minél inkább közeledett az indulás pillanata, annál jobban elne­hezült a szerelmesek szíve. Mindketten féltek az elválástól, de nem akarták búsítani egymást, ezért derűlátónak mutatkoztak.

Az elutazás előtti napon megbeszélték, hogy Lienhard akkor ruccan át egy órára, amikor Riemann utoljára bemegy a városba. A férfinak ugyanis már korábban be kellett mutatnia a papírjait, hogy Dorrit édesapjaként szerepelhessen, és most kellett elhoz­nia az erről szóló igazolványt.

Így a fiatalok tudták, hogy egy zavartalan órájuk maradt.

Lienhard pontosan érkezett, Dorrit a nappaliban fogadta, és ami­kor a belépett, repült a fiatalember kitárt karjába.

- De jó, Hardy, hogy még egyszer háborítatlanul találkozha­tunk és beszélgethetünk! Annyi minden nyomja még a szíve­met, úgy félek az utazástól, hogy legszívesebben lemondanék róla, és itthon maradnék.

A jegyese megcsókolta.

- Ez csak lámpaláz, Dorrit, szinte minden embert elfogja, aki nagyobb utazásra készül. Ne emészd magad miatta! Gondolj ar­ra, hogy sok újat és érdekeset látsz majd, megismerkedsz a húgod­dal is.

A leány hozzásimult.

- Ma csak arra tudok gondolni, hogy hosszú időre el kell vál­nom tőled.

Lienhard gyöngéden félrevonta Dorrit haját a homlokából, de az ő arca is fájdalmasan megvonaglott.

- Inkább a viszontlátásra gondoljunk, édes egyetlenem! Ami­kor hazatérsz, az enyém leszel, örökre az enyém. Addig kibírod, mert a sok újdonság és érdekesség elvonja a figyelmedet az elvá­lás fájdalmáról. Én pedig teljes gőzzel belevetem magam a mun­kába, és naponta átnézek Neustettenbe is, hogy minden rendben megy-e. Mire észbe kapunk, már újra együtt leszünk. Ugye, szor­galmasan írsz majd?

A leány fátyolos szemmel bólintott.

- Hogyne Hardy, de gondoltál-e már arra, hogy amíg apám farmjára nem érünk, aligha kaphatok hírt felőled? Legfeljebb New Yorkban érhetne utol a leveled, de ott sem tudom bevárni, mert nem sokat időzünk a városban.

A fiatalember bólintott.

- Ez már nekem is eszembe jutott, de talán tovább maradtok New Yorkban, mint gondolod. Az örökösödési ügyeket nem le­het hipp-hopp elintézni. Mindenesetre följegyeztem magamnak Mr. Snyder címét, oda küldhetek üzenetet. Ő majd átadja neked a leveleimet. Mindig két levelet küldök egy borítékban, az egyik­ben szigorúan a neustetteni birtok ügyeiről számolok be, a másik­ban mindarról, ami a szívemben lakik. Az előbbit nyugodtan megmutathatod apádnak, a másikat pedig megtarthatod magad­nak, édes Dorritom.

Szerelmesen csókolóztak, és még sok mindent elmondtak egy­másnak, ami csak belefért ebbe az egyetlen órába. Már most el akarták búcsúzni, mert nem számíthattak újabb háborítatlan együttlétre. Dorrit terv szerint másnap reggel indult Berlinbe, és bár Lienhard még egyszer meg akart jelenni, hogy hivatalosan bú­csút vegyen tőlük, az már csak udvariassági látogatás lehetett. El­mondtak hát egymásnak mindent, amit a szerelmesek az elválás percében mondhatnak, és nem győzték vigasztalni egymást.

Dorrit apja a vártnál korábban tért haza. A leánynak épp csak annyi ideje maradt, hogy nyugodt arckifejezést öltsön, mire be­lépett. Riemann elégedetten számolt be arról, hogy minden a legnagyobb rendben ment, és Lienhard közölte vele, hogy az utolsó útmutatásokat is megkapta Dorrittól. Holnap délelőtt átjön még ugyan elköszönni, de akkor már biztosan nem lesz idő effé­le ügyekre.

Riemann előzékenyen marasztalta, hogy teázzék velük. Lien­hard készségesen hagyta magát tartóztatni. Dorrit apja bizonyos rokonszenvet táplált Lienhard von Ried iránt, mert a fiatalok kölcsönösen óvatos viselkedése megnyugtatta, hogy semmi sincs közöttük, egyszerűen fiatalkori barátok, és ha a környékbeliek úgy tudják is, hogy gyengéd szálak fűzik őket egymáshoz, hát tévednek.

Az apa ráadásul igen kellemesnek és kényelmesnek találta, hogy Ried úr szemmel tartja majd a neustetteni dolgokat. Ez megoldotta a birtok irányításának esetleges gondját. Ezért hát Riemann most is igen szívélyesnek mutatkozott Lienhard irá­nyában.

A búcsúzáskor a fiatalember módot talált arra, hogy még egy­szer megölelje és gyöngéden megcsókolja Dorritot. Így búcsúz­tak el a szerelmesek, és az elválást csak az a remény tette elvisel­hetőbbé, hogy másnap még egyszer láthatják egymást.

Lienhard távozása után Dorrit szólt az apjának, hogy be kell csomagolnia, és az utolsó előkészületek végett a férfi is vissza­vonult a szobájába. Németországi utazásának sikere nagy megelé­gedéssel töltötte el. New Yorkban legfeljebb egy-két kisebb ne­hézséget kellett már csak leküzdenie. Előfordulhatott, hogy Ro­se Steinert különösen ravasz óvintézkedésekkel próbálta megaka­dályozni, hogy ő is részesülhessen a leánya örökségéből: De ez­zel nem kellett törődnie, amennyiben Dorrit férjhez megy Rodrigóhoz - márpedig férjhez kellett mennie! Így hát nem félt Ro­se Steinert gáncsoskodásától. Dorrit férje majd törvényes jogon rendelkezik Dorrit vagyonával, Rodrigónak pedig becsületesen osztoznia kellett vele, ezt garantálta kettejük szerződése, amely a birtokában volt. Tehát előrelátóan gondoskodott mindenről.

Mihelyt Dorrit egyedül maradt a szobájában, először szabad fo­lyást engedett a könnyeinek. Kimondhatatlanul nehéz volt a bú­csú Hardytól, és ez még nem is minden, mert egyszerre szorongani kezdett az utazástól. Baljós jelnek kellett volna tekintenie ezt, ha nem gondolt volna arra, hogy ez csak „lámpaláz”. Végül összeszedte magát, letörölte a könnyeit, és becsomagolta a hol­miját. Közben eszébe jutott, hogy odalent, Lund papa íróasztalá­ban egy lezárt, vastag bőrmappa fekszik. A kulcsa valahogy elkeveredett. Lund papa egyszer említette neki, hogy ebben a bőr­mappában mindenfélét őriz a számára, kedves emlékeket meg egy s más fontosabb dolgot is. Ha ő már nem lesz, Dorrit alkalomad­tán átnézheti az egészet. Most úgy vélte, talán az út során szük­ség lesz rá, hogy megismerje a mappa tartalmát.

Lement tehát Lund papa egykori dolgozószobájába. A kulcs nem került ugyan elő, de Dorrit úgy gondolta, ollóval nyugodtan körülvághatja a zárat, mert a mappa nem különösebben értékes.

Beletette az egyik kofferjébe, és közben az furcsa, meg­nyugtató érzése támadt, mintha ezáltal nevelőapja áldása kísérné az útján. Délelőtt még egyszer kint járt a temetőben, hogy búcsút vegyen a síroktól. Újra átjárta az a határozott érzés, hogy neve­lőszüleit senki más nem pótolhatja. Ha nem az ő vérük csörgede­zik is az ereiben, jóságuk és szeretetük jogán kivívták maguknak az első helyet a szívében.

Az apjához egy kicsit közelebb került ugyan a viszontlátás napjához képest, de valami visszatartotta attól, hogy olyan bizal­masan feltárulkozzék előtte, ahogy annak idején Lund papával tette.

Ekkor fájdalmas vágyakozással ismét Hardyra gondolt, arra, hogy most már övé az első hely a szívében, és senki sem szorít­hatja ki onnan.

Gyorsan még egyszer kinyitotta a koffert, és elővette belőle a levéltárcáját, abból pedig Hardy képét, amelyet a fiatalember ajándékozott neki. Az arcához, majd a szeméhez simította, és gyöngéd szavakat suttogott szerelmesének. Nagyon örült, hogy nála van ez a fotó. Sóhajtva csúsztatta vissza a levéltárcába, és be­rakta a kofferbe, mert megszólalt a vacsorára hívó gong.

Másnap reggel minden nagyon sietve, kapkodva zajlott, amint az nagy utazások előtt megszokott. Dorrit a kutyafuttában beka­pott reggeli után sebtében elbúcsúzott mindenkitől, akit Neustettenben hátrahagyott. Lisa Press, a házvezetőnő keservesen sírt, mert nagyon megszerette ifjú úrnőjét, azonkívül Riemann is be­hízelegte magát a kegyeibe.

Az intéző maga segített a kis autóba rakni a poggyászt; a na­gyobb darabokat már egy másik kocsival előreküldték.

Lienhard von Ried csak az utolsó negyedórában érkezett. Tud­ta, újra vérző szívvel kell búcsúzkodniuk, és igyekezett lehetővé tenni Dorrit meg a maga számára, hogy megőrizzék a tartásukat.

Görcsösen megszorították egymás kezét, tekintetük még egy­szer lopva egymás szemébe mélyedt, azután elindult az autó, hogy a városi vasútállomásra vigye Dorritot és édesapját, ahon­nét átszállás nélkül Berlinbe vonatoztak.

Dorritot útközben megrohanták az érzések, nehezen tudott uralkodni magán. Apja fürkész pillantást vetett rá.

- Nehezedre esik a búcsú, kicsikém? - kérdezte látszólag őszinte részvéttel.

A leány összeszorította a fogát.

- Még sohasem hagytam el hosszabb időre Neustettent, apám, és a szívemhez nőtt mindaz, ami a birtokkal összefügg - ma­gyarázta könnyeivel küszködve.

Mire azonban helyet foglalt a vasúti kocsi fülkéjében, már túl volt a nehezén. Még haragudott is magára az oktalansága miatt. Hiszen néhány hónap múlva visszatérhet. Mire eljön a kikelet, ő is Hardy karjában pihenhet, ott, ahová tartozik.

Az apja nagyon figyelmesen bánt vele, így hamarosan vissza­nyerte lelki egyensúlyát.

A tengeri út olyan jól sikerült, hogy Dorrit nem is kívánhatott volna jobbat. Az elegáns gyászruhát viselő, karcsú leány szépsé­ge akkora feltűnést keltett a fedélzeten, hogy az apja azt sem tudta, hogy szigetelje el a környezetétől. Dorrit alig vett tudomást erről. Sóvár tekintetek kísérték az apját is, aki az ő költségére igen­csak kiöltözködött Berlinben. Ám mindketten visszavonultak a tár­saságtól, amely joggal feltételezte, hogy ennek a gyász az oka.

Dorrit még Berlinben hallotta az apjától, hogy Micaela ruha­tára nagyon szűkös, ugyanis a környékükön nemigen kapni csi­nos, elegáns holmikat. Erre a leány kérdő tekintettel nézett az ap­jára.

- Ne vegyünk Micának ruhákat és egyéb apróságokat, amelye­ket odaát nem tud beszerezni?

A férfi nevetett.

- Ha meg akarod örvendeztetni a húgodat, csak tessék, de nekem nincs rá pénzem.

Így Dorrit a húga számára is bevásárolt. Az apjától tudta, hogy Mica tizenhat esztendeje dacára ugyanolyan magas, mint ő, és nagyjából hasonló az alakja is. Így nem volt nehéz eltalálni a megfelelő méretet. Dorrit legszívesebben egy szekrényre való holmit vett volna, de az apja egy idő után visszafogta, és elmagya­rázta neki, hogy Mica a farmon nem tud elhordani ennyi mindent.

Az út során a leány gyakran gondolt arra, vajon örül-e majd Mi­ca az ajándékoknak. Ahogy csökkent közöttök a távolság, lélek­ben is egyre közelebb érezte magát a húgához, és ez valame­lyest az apjához is még közelebb vitte. A férfi rendkívül lovagia- san és előzékenyen bánt vele. Az egész átkelés alatt nem tágított mellőle.

Feltűnés nélkül ismételten megpróbálkozott azzal, hogy ma­gához vegye Dorrit útlevelét, de nem járt sikerrel. A leány magá­tól értetődő határozottsággal mindig újra eltette az iratot, ha va­lahol használnia kellett.

New Yorkban egy előkelő, sokemeletes szállodába hajtattak, ahol Riemann előzetesen két szobát foglaltatott. Ezek a kívánsá­gának megfelelően egymás mellett nyíltak. Dorrit még Ham­burgból táviratot küldött John Snydernek, amelyben bejelentet­te, melyik nap látogatják meg.

Miután kettesben megreggeliztek, felkeresték Mr. Snyder iro­dáját.

Az ügyvéd azonnal fogadta Dorritot, de láthatólag kellemet­lenül érintette, hogy a leány kísérettel érkezett. Hát még amikor bemutatta az édesapjának!

Snyder nemcsak Rose Steinert ügyintézője és vagyonának ke­zelője volt, hanem hosszú évek óta a Steinert házaspár barátja is. Közelről ismerte elhunyt kliense családi helyzetét, és jól tudta, hogy Steinert asszony egyáltalán nem számított arra, hogy Kurt Riemann újra fölveszi a kapcsolatot nagyobbik leányával. Az idős hölgy mindazonáltal szem előtt tartotta ezt a lehetőséget, an­nál is inkább, mert gondolhatta, hogy Riemann tüstént Dorrit közelébe akar férkőzni, ha megtudja, hogy ő az örökös. John Snydernek el kellett ismernie, hogy sokat tapasztalt barátnéja nagyon előrelátó volt, jóllehet biztosan nem feltételezte, hogy Riemann már a végrendelet felbontására is megjelenik a leányá­val együtt.

Az ügyvéd azonban egy másodpercre sem veszítette el a lélek­jelenlétét. Nagy tisztelettel üdvözölte Dorritot, Riemannról csak kurta meghajlással vett tudomást.

- Közölnöm kell önnel, Lnd-Riemann kisasszony, hogy a nénikéje, Mrs. Rose Steinert úgy rendelkezett, hogy négyszem­közt kell ismertetnem önnel hátrahagyott végakaratát - mondta angolul.

- Engedelmével én is jelen leszek a felolvasásnál - szólt köz­be harciasan Kurt Riemann mivel egyrészt a leányom még nem nagykorú, és én vagyok a természetes gondviselője, másrészt nem bírja olyan szinten az angol nyelvet, hogy ne értelmezhetne félre egyet-mást.

Snydernek arcizma sem rezdült, hűvösen biccentett, és hirte­len a legtisztább németséggel szólalt meg:

- Ne nyugtalankodjék, kérem, mint hallhatja, kifogástalanul be­szélek németül, és a nagyságos kisasszonnyal ezen a nyelven fo­gok tárgyalni. Azonkívül Steinert asszony végrendeletét angolul és németül is írásba foglalták. Pontosan be kell tartanom elhunyt megbízóm rendelkezéseit. Az, hogy Lund-Riemann kisasszony még nem nagykorú, nem változtat a dolgokon, mert a testamen­tum ezt a körülményt is számításba vette.

Riemann az ajkába harapott. Most először csúszott hiba rava­szul kiagyalt terveibe. Az okos asszony, aki a veséjébe látott, ezen a ponton ügyes korlátot állított elé.

- Mit képzel? - csattant fel dühösen. - Csak nem fogom egye­dül hagyni a leányomat egy vadidegennel!

Snyder jéghideg pillantással mérte végig.

- Mivel Steinert asszony méltónak talált erre, önnek sem le­het kifogása, de ha ez megnyugtatja, semmi akadálya, hogy odaát, a külső helyiségben várakozzék. Mint láthatja, a két irodát csu­pán üvegfal választja el, amely tökéletes hangszigetelő ugyan, de átlátszó. A megbeszélésünk alatt végig szemmel tarthatja a ked­ves leányát és engem. Ennyivel nyilván megelégszik.

Dorrit az apjára nézett.

- Tényleg nem kell aggódnod, apám, elvégre Rose néni hatal­mazta föl Snyder urat, hogy így járjon el. Én teljes bizalommal tár­gyalok vele, és mivel ez sokáig eltarthat, nem szükséges addig ab­ban az unalmas irodában várakoznod. Snyder úr bizonyára lesz olyan kedves, hogy taxit hívjon nekem, ha végeztünk, ami majd visszavisz a szállodába.

- Ha megengedi, a saját kocsimon viszem vissza a hotelba - közölte nyugodtan az ügyvéd.

A leány fesztelenül Riemannra mosolygott, nem sejtve, milyen indulatok forrnak a férfiban.

- Látod, nem kell nyugtalankodnod, mással is eltöltheted az idődet.

Riemann vereséget szenvedett, és még csak szabadjára se en­gedhette a dühét. Egyedül az vigasztalta, hogy Dorrit úgyis haj­szálpontosan beszámol neki mindarról, ami a végrendeletben áll, és amit Snyder azonkívül mond neki. Megnyugvására az is eszé­be jutott, hogy Dorrit sem a végrendeletből, sem Rose Steinert eset­leg hátrahagyott leveléből nem értesülhet az ő személyére nézve kedvezőtlen részletekről, mert Rose néni annak idején a látoga­tása során azt mondta, meg sem fogja említeni Dorritnak, hogy ő még életben van. A leány csak abból fog rájönni erre, hogy a má­sodik házasságából is született egy gyermeke.

Így tehát valamelyest lecsillapodott, bár nagyon bosszantotta ez a fordulat. Olyan szépen kieszelte, hogy természetes gondvi­selőként egyúttal a leánya örökségére is ráteheti a kezét. Ezek sze­rint másképp kell megkísérelnie, hogy közel férkőzzék a pénzhez.

- Hát jó, Dorrit, addig beszerzek egyet-mást, ami a farmra kell, aztán a szállodában várlak.

Elbúcsúzott, és elhagyta az ügyvéd irodáját.

Snyder mosolyogva fordult Dorrithoz.

- Nagyon kedves, hogy megtisztelt a bizalmával, Lund kis­asszony. Biztosíthatom, hogy a nénikéje semmiképpen sem bá­torított volna a négyszemközti megbeszélésre, ha nem lett volna meggyőződve a megbízhatóságomról.

- Ne is pazaroljunk több szót erre, Snyder úr - felelte nyugod­tan és határozottan Dorrit. Mostanra teljesen összeszedte magát, és érett, felnőtt gondolkodású ember benyomását keltette.

Mr. Snyder összébb húzta a függönyt a széles ablakon.

- Azért teszek így, mert attól tartok, kissé fel fogja izgatni mindaz, amit mondandó vagyok, és nem szükséges, hogy az al­kalmazottam észrevegyék ezt.

Ezzel az íróasztalához ült, amelyen már előkészítve feküdt mindaz, amire szüksége volt. Dorrit az asztal melletti fotelban fog­lalt helyet.

- Mielőtt hozzáfognék, hogy felolvassam önnek tisztelt nagy­nénje végrendeletét, és átadjam az ön részére hátrahagyott leve­lét, szeretnék föltenni egy kérdést, amely elhunyt ügyfelem és egy­szersmind az ön érdekeit is érinti.

- Parancsoljon, kérdezzen csak!

- Tudni szeretném, milyen módon találkozott ismét az édes­apjával. Ez csak a legutóbbi időben történhetett.

Dorrit bólintott, és töviről hegyire beszámolt az apja felbuk­kanásáról, valamint arról, amit Riemann a nagynénjéről mesélt.

Snyder azonnal látta, hogy Riemann hazudott, és jól tudta az okát is. Úgy vélte, megboldogult kliense szellemében cselek­szik, ha minden további nélkül felvilágosítja a hiszékeny ifjú hölgyet, mennyire becsapta az apja, hiszen csak akkor védheti meg magát tőle, ha megismeri, milyen ember valójában. Rögtön megértette, hogy Riemann azért fundálta ki a tetszetős mesét, miszerint lemondott az örökségről, mert így akart tetemes részt kihasítani a leánya jussából.

- Nagyon megszerette az édesapját, noha oly sokáig kellett nél­külöznie?

Dorrit elvörösödött, és szégyenkezve lesütötte a szemét.

A férfi megértően bólintott.

- Kérem, válaszoljon teljes nyíltsággal, csak a saját érdekében és általam mélyen tisztelt nagynénje akaratához híven faggatom.

Erre a leány habozás nélkül a szemébe nézett.

- Nevelőapámat oly sokáig édesapámnak hittem, s akként is szerettem, hogy sajnos az igazi iránt nem sok szeretetet tudok táp­lálni. Nagyon sajnálom, de a szívemtől mindmostanáig eléggé ide­gen maradt, és csak azért egyeztem bele, hogy Texasba kísérjem, mert szeretném megismerni a húgomat.

Az ügyvéd ismét bólintott.

- Helyes! Akkor nem ütök sebet a lelkén, ha közlöm, hogy az édesapja... valótlant állított önnek. Steinert asszony sohasem szándékozott örökösévé tenni Riemann urat. Mindig is önnek szánta a vagyonát, mert ön a leánya annak az asszonynak, aki sok évvel ezelőtt segített neki, mégpedig titokban és a férje akarata el­lenére. Steinert asszony kezdettől lesújtó véleménnyel volt az unokaöccséről, aki a bajban magára hagyta, gorombán és szívte­lenül elutasította, amikor neki elég jól ment, tehát megerőltetés nél­kül segíthetett volna rajta. Mindenekelőtt tehát arra kérem, felejt­se el a gondolatot, hogy ezt az örökséget az édesapjának köszön­heti. Riemann úrnak egészen bizonyosan abban sincs része, hogy Steinert asszony segített önnek tehermentessé tenni Neustettent, s ezáltal megmentette önt a kényszerházasságtól. Meg kell mon­danom, régi barátném iránti kötelességemnek tartom, hogy min­denáron megvédelmezzem önt a saját édesapjától.

Dorrit egészen elsápadt.

- Jaj, istenem... ez borzasztó! És... mi a helyzet a húgommal?

- Ó, Micaela derék, jó gyermek, alighanem sokat szenved az apja meg Rodrigo unokabátyja méltatlan bánásmódjától. Azok ket- ten meglehetősen léha életvitelt folytatnak, szerencsejátékra köl­tik a pénzt, és... no, de ennyi elég is. Steinert asszony ezért Mi­caela Riemannról is gondoskodott, így mostantól ő sem függ az édesapjuktól. A részleteket majd a végrendeletből megtudja. A hú­ga számára mindenesetre nagy szerencse, ha ön a pártfogásába ve­szi. Ha nem tévedek, akkor is szeretettel gondol rá, és vágyódik utána, ha minden más valótlanság, amit az édesapja elmondott. Ké­rem, nyugodjék meg, és... ha elfogadja a tanácsomat, ne mutas­sa az édesapjának, hogy átlát a mesterkedésein. Szilárd meggyő­ződésem, hogy csak azért férkőzött a közelébe, mert ön immár gaz­dag örökösnő. Hasznot akar húzni ebből, és ezt könnyen meg is tehetné, amíg ön nem nagykorú. De egyrészt most már figyelmez­tettem a veszélyre, másrészt úgy tűnik, a nagynénje előre sejtet­te ezt. Ezért a végakaratában, amely önnek nagy vagyont juttat, úgy intézkedett, hogy nagykorúsága eléréséig kizárólag azzal a pénzzel rendelkezhet, amit a neustetteni jelzálogteher feloldásá­ra korábban átutalt, valamint egy meghatározott összegű jára­dékkal, amely német valutában mintegy havi kétezer márkát tesz ki. Azt tanácsolom azonban, az édesapjának semmit se áruljon el ezekről a megkötésekről. Meggyőződésem szerint ismételten megpróbálja majd rávenni önt, hogy nagyobb összegre szóló csekket állítson ki a részére. Ön kap ugyan tőlem egy csekkfüze­tet, de azzal havi ezer márkánál többet nem emelhet le a számlá­járól. A többi a nagykorúságáig zár alatt marad. Megértette, amit elmondtam?

A leány izgatottan bólintott.

- Igen, megértettem, és bármennyire irtózom is' attól, hogy apám előtt mindezt eltitkoljam, belátom a szükségességét. Szíve­sen átengedtem volna neki az örökségem nagy részét, ha nyíltan arra kért volna, de...

- Kérem, ne folytassa! A végrendelet kikötései szerint az ég­világon semmit sem adhat az édesapjának.

És a húgomnak?

- A húga havi ezermárkás életjáradékot kap, továbbá férjhez menése esetén ötvenezer dollár hozományt, de mindebből ő sem juttathat az édesapjuknak. Kizárólag anyai örökségéről mond­hat le az apja javára. Steinert asszony azért rendelkezett így, hogy az ön húga akadálytalanul eltávozhassék a farmról, ahol az apjával él. Aligha esik nehezére otthagynia azt a helyet, ahol jó­formán csak faragatlan, elvadult férfiak veszik körül, és talán ön a házába is fogadja. Akkor az apjuk szabadon rendelkezhet kiseb­bik leánya örökrészével, megélhet rajta a saját munkájából, ami­hez persze sohasem fűlött a foga. Így akarta Steinert asszony. Most pedig viselkedjék okosan, Lund kisasszony, és csak annyit áruljon el az apjának, hogy Rose Steinert általános örököse, meg hogy csekkfüzetet kapott, amellyel leemelheti a számlájáról, ami­re szüksége van. Ha az apja pénzt kér öntől, nyugodtan állítson ki csekket a kívánt összegről. Az édesapja nem fog szerényked­ni, a bank azonban nem vált be olyan utalványt, amely a havi ezer márkát meghaladja. Ha viszont ön szorulna meg, mert az apjának sikerülne eltulajdonítani az önnek szánt ezermárkás havi járadé­kot, csak közölje velem, és én szívesen a rendelkezésére bocsá­tok bármely összeget, amíg a nagykorúságot el nem éri.

A leány kezet nyújtott az ügyvédnek.

- Érzem, hogy jót akar, és köszönöm! Higgye el, mindez na­gyon elszomorít, de természetesen semmi olyasmit nem teszek a nagynéném akarata ellenében, ami az általa rám hagyott öröksé­get érinti.

- Ez józan gondolkodásra vall, és így helyes, Lund kisasszony.

Dorrit megkönnyebbülten lélegzett fel, majd elpirulva így folytatta:

- Szeretnék megosztani önnel egy titkot, amelyről még az édesapám sem tud. Titokban eljegyeztem magam Lienhard von Rieddel. Már akkor szerettük egymást, amikor akaratom ellené­re el kellett jegyeznem magam egy másik férfival, hogy nevelőszüleimet megmentsem. Bár régi nemesi család sarja, éppoly szegény volt, mint én. Mégis feleségül akart venni, amikor szü­leim halála után felbontottam az eljegyzésemet. Én igent is mond­tam neki. Aztán még ugyanazon a napon megtudtam, mit szán­dékozik tenni értem a nénikém. Mivel szegény leányként is elvett volna, láthatja, milyen önzetlen a szerelme. Annak idején rette­netes fájdalmat kellett okoznom neki, amikor arra kényszerültem, hogy elfogadjam a szüleim hitelezőjének házassági ajánlatát. Az ő haláluk után inkább nincstelenül a nyakamba vettem volna a vi­lágot, semhogy ennek a gazdag embernek a hitvese legyek. Mind­járt a nevelőapám temetésének másnapján fölkerestem az illetőt, akit a vőlegényemnek kellett neveznem, és kértem, adja vissza a szabadságomat. Sikerült is megszabadulnom tőle, és amint vissza­tértem Neustettenbe, megjelent Ried úr, és feleségül kért. Nagyon boldogok voltunk, bár a gyász miatt egyelőre senkinek sem szól­hattunk erről. Ekkor jött a jóságos nagynéni távirata. Szinte sok volt ennyi boldogság a gondok és bajok után. Mindezt azért mon­dom el önnek, mert mégiscsak a néni barátja volt, és tudnia kell, hogy tisztességes embernek nyújtottam a kezemet. Mihelyt haza­térek Texasból, közzétesszük az eljegyzésünket. Az a körülmény, hogy apámnak egy szót sem szóltam titkos boldogságomról, ön­magában véve is meggyőzheti önt arról, mennyire idegen maradt a szívemtől.

Az ügyvéd bólintott.

- Valóban, és örülök, mert egyébként keserves csalódás vár­na önre, pedig így is épp eleget szenvedhetett már. Most pedig felolvasom a nagynénje végrendeletét.

Így is történt. Dorrit egyre nagyobb szemeket meresztett, és egé­szen elsápadt, amikor felfogta, mekkora az öröksége. A kész­pénzen kívül a nagynéni ráhagyta a férjével együtt alapított rész­vénytársaság értékpapírjait. Ehhez jött még a Long Island-i vil­la és egyéb különböző vagyontárgyak. Csupán Hermann, az inas, továbbá kisebb mértékben a ház más hűséges alkalmazottai része­sültek az örökségből, valamint a már említett módon Micaela. Elég sokáig tartott, amíg Snyder végzett az ingó és ingatlan értékek fesorolásával, majd közölte, hogy Dorrit teljes öröksége körülbelül kétmillió dollárra rúg. Sietett hangoztatni, ne fogja fel tragikusan, hogy nagykorúsága eléréséig csak az ehhez képest nevetsége­sen csekély havi ezer márkát élvezheti, hiszen ez pusztán óvin­tézkedés az apjával szemben, aki különben talán kihasználná Dorrit jogállását, hogy ő maga tisztességtelen előnyhöz jusson. Emlékeztette, ha pénzre van szüksége, forduljon csak bizalommal hozzá, a hagyaték gondnokához. Az pedig magától értetődött, hogy mindezeken felül Neustetten is az övé.

Dorrit nem talált szavakat, szinte megrettent a gazdagságtól, amely inkább nyomasztotta, semmint boldoggá tette. De Snyder mosolyogva, megnyugtatta, hogy nincs mitől félnie, és hamar megszokja majd a gondolatot, hogy gazdag. Egyelőre az írás ér­telmében az egész vagyont ő, a végrendelet végrehajtója kezeli, a továbbiakat pedig nyugodtan megbeszélheti a vőlegényével.

Miután Dorrit összeszedte magát, az ügyvéd átnyújtotta neki Rose Steinert levelét.

- Legjobb, ha most mindjárt elolvassa, Lund kisasszony, így tájékozódhat mindenről, mielőtt ismét találkozik az édesapjával. Átkísérem a szomszéd szobába, ahol senki sem zavarhatja. Köz­ben elintézem néhány fontos teendőmet, azután visszaviszem önt a szállodába.

A leány belépett a kis helyiségbe, amelybe Snyder hébe-hóba visszavonult, hogy fárasztó tárgyalások után kipihenje magát. Itt olvasta el a nagynéni hosszú, kimerítően részletes levelét, amely sok rejtélyre fényt derített. Kurt Riemannt csak röviden em­lítette a szöveg, mindössze annyiban, hogy másodszor is megnő­sült, és ebből a házasságából is egy leánya született. Egy helyütt a következő megjegyzés állt:

„Ha rá tudod szánni magad, kedves Dririt, hogy egy kicsi a pártfogásodba vedd négy évvel fiatalabb húgodat, helyesen cse­lekszel. Micaela olyan környezetben él, amely egyáltalán nem fiatal leánynak való. Talán megkérhetnéd, hogy költözzék ve­led nevelőszüleid neustetteni birtokára. Az édesanyja már nem él. Annak alapján, amit hallottam róla, biztosan sok de­rék, nemes tulajdonsága van. Ha ezekben a dolgokban ta­nácsra vagy más támogatásra van szükséged, fordulj nyugod­tan John Snyder úrhoz, ő mindent megtesz, ami emberileg lehetséges.”

Dorrit nagyon meghatódott az okos és jóságos szavaktól, amelyek­ből az édesanyja iránti nagyrabecsülés csendült ki. Egy és más már idejét múlta a levélben foglaltakból, hiszen régen íródott, de az fél­reérthetetlenül kitűnt belőle, hogy Rose Steinert azért tette örö­kösévé, mert a leány anyja egykor nagylelkűen segített neki, nem pedig azért, mintha Kurt Riemann valaha is erre kérte vol­na. Más részletek is arra utaltak, hogy az apja mindenféle hazug­sággal traktálta. A leány az olvasás befejeztével eléggé összeza­varodva ült, és azt kérdezte magától, miként lehetséges, hogy egy apa így bánjon a gyermekével. Mennyivel több őszinte sze- retetet és jóságot kapott a nevelőapjától. Maria Riemann. alakja vi­szont a levél nyomán valóságos dicsfényben ragyogott, és ez boldoggá tette Dorritot.

Amikor egy idő múltán Snyder úr visszatért, mosolyogva kér­dezte:

- Minden világos, amit a nénikéje akart? .

A leány bólintott.

- Igen, Snyder úr. Csak azt nem értem, miért írt olyan keve­set az apámról, miért nem közölte, hogy még él.

- Erről pontos felvilágosítással szolgálhatok. Abban a re­ményben hallgatta el ezt a tényt, hogy ezáltal keserves csalódásoktól óvhatja meg önt. Úgy vélte, talán a sors megkíméli önt at­tól, hogy megtudja, az édesapja annyi időn át nem törődött a gyermekével. Adjon hálát Istennek, hogy maradéktalanul kár­pótolta, és... igyekezzék a nagynénje szellemében védőszárnyai alá venni a húgát.

Dorrit kezet nyújtott.

- Isten engem úgy segéljen! Az imént, miután feltárta előttem az igazságot az apámról, annyira elcsüggedtem, hogy már azt fontolgattam, mégsem megyek Texasba, inkább azonnal vissza­térek Németországba. De most tudom, hogy tovább kell utaznom a farmra, ahol a húgom él. Talán elhozhatom onnan.

Snyder bólintott.

- Szabad ezzel kapcsolatban máris tanácsolnom valamit?

- Kérem!

- Mivel az édesapja az ön rovására most nem szedheti meg magát, meg fogja kísérelni, hogy abból részesedjék, amit a végren­delet a húgának juttat. Ezért valószínűleg nem egykönnyen enge­di el. Minden bizonnyal arra fog hivatkozni, hogy a húga még ti­zenhét éves sincs, és atyai felügyelet alatt kell maradnia. Ké­szüljön föl erre az eshetőségre. Ezért azt javaslom, beszélje rá a húgát, hogy csak akkor engedje át az édesapjuknak a farmból reá eső tulajdonrészt, ha nem gördít akadályt a távozása elé. Ön elég gazdag, hogy a húgát az amúgy meglehetősen elértéktelenedett far­mért kárpótolja. Az apjuk be fogja látni, hogy nincs más válasz­tása, mint elfogadni ezt az egyezséget, mihelyt ráeszmél, hogy másképp nem húzhat hasznot a gyermekeiből. Akkor aztán vég­re hozzáfoghat, hogy tisztességes munkából, mértéktartóan éljen, mert a farm jövedelméből csak így tudja majd eltartani saját ma­gát és nemkevésbé könnyelmű unokaöccsét.

Dorrit megígérte, hogy megszívleli ezt a tanácsot, és hálás köszönetet mondott Snydernek. Megbeszéltek még néhány rész­letet. Az ügyvéd másnap délelőtt akarta megmutatni Dorritnak a nagynénje Long Island-i villáját, és rögtön azt mondta neki:

Amennyiben a jövőben is Németországban kíván élni, és er­re a villára nincs szüksége, hadd jelentsem be máris vételi szán­dékomat. Az árban majd megegyezünk.

A leány azt felelte, minden körülmények között Neustettent te­kinti további lakóhelyének, ezért úgy gondolja, szívesen átenge­di az ügyvédnek a tengerparti házat, egyébiránt pedig örömmel venné, ha nagykorúsága eléréséig Snyder tartaná kézben az ügyeit. Most már bizonyos, hogy összeházasodik Lienhard von Rieddel, és a továbbiakat a férje intézi majd.

Az ügyvéd ezután visszakísérte a szállodába.

XX.

Amikor Dorrit Snyderrel a szálloda halijába lépett, az apja, aki már ott rostokolt, felugrott, és türelmetlenül sietett eléje.

- Sokáig várakoztattál, Dorrit - jegyezte meg mogorván.

A leány igyekezett nyugodtnak mutatkozni.

- Bocsáss meg, de sok mindent kellett megbeszélnünk.

- Gondolhatja, Riemann úr, hogy az ilyesmit nem lehet csak úgy ripsz-ropsz befejezni. A következő napokban még adódhat­nak elintéznivalók, de azt máris közölhetem, hogy az ön jelenlé­te ezekhez nem okvetlenül szükséges.

Riemann csípőre tette a kezét.

- Márpedig azt hiszem, az efféle ügyeknél nagyon is fontos a jelenlétem. A leányom semmi esetre sincs abban a helyzetben, hogy maga kezelje az örökségét,

- Egyetértek, az örökhagyó éppen ezért egészen határozott intézkedéseket tett. Mrs. Steinert igen körültekintő és okos asszony volt. Egyelőre a kedves leánya nagykorúságáig én vagyok hivatott az ügyeit intézni.

Dorrit látta hogy az apja arca rángatózik az elfojtott dühtől.

- Fölösleges fáradnia, mert a leányom képviselőjeként én fo­gok intézkedni - jelentette ki magabiztosan Riemann.

Snyder szája szögletében finom mosoly bujkált.

- Sajnos e tekintetben nem ön határoz, mert az örökhagyó nyomatékosan kizárt minden lehetőséget, hogy a leánya öröksé­gét illetően bármiféle döntést hozzon.

Riemann mérgében olyan vörös lett, mint a főtt rák, Dorrit most először vette észre rajta a nyerseség és brutalitás jeleit. Végigfu­tott a hátán a hideg.

Aggódott, hogy apja elveszti a fejét, és nemtud parancsolni az indulatainak, ezért gyorsan másra terelte a szót:

- Megkérhetjük, Snyder úr, hogy ebédeljen velünk?

Az ügyvéd meghajolt.

- Nagyon köszönöm, de nem fogadhatom el a szíves invitálást, mert már elígérkeztem. Csak vissza akartam hozni önt, hogy új­ra az édesapjára bízhassam. Holnap délelőtt tizenegy órakor azonban engedelmével önért jövök, hogy megtekinthesse az örökségéhez tartozó Long Island-i villát. Amennyiben nincs ki­fogása ellene, ott rendelek magunknak ebédet.

- Kérem, tegyen úgy! - felelte a leány, és szinte görcsös kéz­fogással búcsúzott Snydertől. Kedve lett volna megkérni, ne hagyja egyedül az apjával, akitől annyira félt, hogy a foga is va­cogott.

Riemann közben nagy nehezen erőt vett magán. Belátta, pil­lanatnyilag nem tehet mást, mint hogy kifaggatja Dorritot. Első­sorban az örökség ügyét akarta tisztázni.

Így hát többé-kevésbé fegyelmezetten köszönt el az ügyvéd­től.

Dorrit nyugtalanul szorongatta a retiküljét, amelyben az útle­velén kívül most már a végrendelet másolatát, a nagynéni leve­lét és a csekkfüzetet is őrizte. Az apjához fordult.

- Nagyon, megéheztem, apám, ezek az üzleti ügyek kimerítet­tek, nem sokat értettem az egészből. Nem bánod, ha először is megebédelünk? - kérdezte látszólag fesztelenül.

Mindenekelőtt el akarta kerülni, hogy kettesben maradjon az apjával, aki vélhetőleg ki akarja vallatni. Még meg akarta fontol­ni, mit fedhet föl előtte, és mit helyesebb elhallgatnia. Azt máris tudta, hogy nem engedhet betekintést neki sem a végrendeletbe, sem a néni levelébe, ezért elhatározta, azt mondja majd, hogy egyik irat sincs a birtokában, mindkettőt Snydernél hagyta. Az ügy­véd aztán majd holnap segíteni fog.

Riemann magától értetődően inkább Dorrit szobájába ment volna, hogy kihallgatásnak vesse alá a leányt, de nem utasíthatta vissza a kérését.

Az étteremben kissé félreeső asztalt választott, hogy ebéd közben legalább a legfontosabbakat kiszedje Dorritból.

Miután a pincér fölvette a rendelést, Riemann bosszankodva jegyezte meg:

- Mindenütt ugyanaz a nóta, a hivatali huzavona csakis az előírt vágányon halad. Ha Rose néni tudta volna, milyen arcátla­nul erőszakos ez a Snyder, biztosan nem adott volna ekkora ha­talmat a kezébe. Mégiscsak hallatlan túlzás, hogy egyszerűen kirekeszt a végrendelet felolvasásából, holott Rose néni eredeti­leg engem szánt az örökösének.

Közben alattomosan Dorritra sandított. Mindenekelőtt arról akart meggyőződni, a leány nem szerzett-e valamiképp tudo­mást a tényről, hogy a néninek esze ágában sem volt bármit is rá­testálni. Dorrit szégyellte magát az apja miatt, de már túltette magát az első keserves csalódáson, és a szeme sem rebbent. A fér­fi, aki vele szemben ült, és álig bírta leplezni dühét, amiért nem minden a kívánsága szerint alakult, a továbbiakban csupán az útjába vetődött idegen lehetett a számára. Hála istennek, a szívé­nek soha nem is jelentett ennél többet. Különben sokkal fájdal­masabban érintette volna hitványságának felismerése.

Egészen nyugodtan, fesztelenül tudott válaszolni:

- Ne neheztelj ezért Snyder úrra, apám, szigorúan a végrende­let szellemében járt el. Gondold csak végig, Rose néni nem tud­hatta, hogy velem leszel, amikor felolvassák nekem a végakara­tát. Kísérhetett volna valaki más, idegen személy is, ezért hatá­rozott úgy, hogy egyedül én hallhatom.

Szavai valamelyest megnyugtatták az apját.

- Hát igen, gyermekem, Rose néni minden okossága mellett is csak nő volt, és attól félek, túlzott bizalommal viseltetett ez iránt a Mr. Snyder iránt. Épp ezért vettem volna át szívesen az ügyeid intézését. De az adott helyzetben is tisztán kell látnom, ezért minden tudnivalóról tájékoztatnod kell... természetesen csakis azért, hogy az érdekeidet képviselhessem.

Dorritban szikrányi kétség sem maradt, mit szeretne leginkább megtudni az apja, és a vallatást lerövidítendő, látszólag könnyedén kijelentette:

- Mindent megtudsz, apám, ami az érdekeim védelmében számodra fontos. Tehát ha jól értettem, az örökségem mintegy két­millió dollárt tesz ki. Ez persze különféle tételekből jön össze, ame­lyeket azonban nem tudok hiánytalanul felsorolni, mert kicsit zsong a fejem az egésztől. Ezenkívül Neustetten is tehermente­sen az enyém. Ez meglepően sok, nem igaz?

A férfi szemében olyan kapzsi fény villant, hogy Dorrit önkén­telenül megborzongott.

- Igen, szerintem is szép örökség... ö... örülök, hogy Rose néni meghallgatta a kérésemet. Körülbelül ennyire becsültem a va­gyonát,- és remélem, ezzel jóvátettem, amitől eddig meg kellett fosztanom téged.

A leány nem nézett rá, úgy mondta:

- Soha semmit sem nélkülöztem, apám. A nevelőszüleim mel­lett semmiben sem szenvedtem hiányt.

Ezzel kikerülte a választ.

Riemann az arcát fürkészte.

- És mit örököl Mica?

Dorrit egy pillanatig habozott, elárulja-e, de nem bírt jelentő­séggel, hiszen Mica része nem volt túl nagy. Arról az elhatározá­sáról ettől függetlenül hallgathatott, hogy sokkal többet juttat a hú­gának.

- Mica havi ezer márkát, azaz talán kétszázötven dollárt kap, ha pedig férjhez megy, szerény hozományt.

Riemann maga elé meredt. Micától tehát semmi jelentőset nem remélhetett, ragaszkodnia kellett Dorrithoz. Képzeletben máris osztozkodott Rodrigóval a kétmillió dolláron. Neustettent illetően még nem döntött.

Egy idő múlva - immár jelentősen jobb hangulatban - nyájaskodva így szólt:

- Először is alaposan meg kell fontolni, miként fordítsuk mindezeket az értékeket a jövőben a javadra. A napokban majd beszélek erről Mr. Snyderrel. Te ugyebár nem sokat értesz az ilyesmihez, még jó, hogy én itt vagyok.

A leány az asztal alatt összekulcsolta a kezét. „Ó, drága, okos Rose néni, milyen előrelátóan elrendeztél mindent!”

És nyugodtan ezt válaszolta:

- Szerencsére egyelőre nem kell törődnünk ezzel, apám. A nagykorúságomig mindennek úgy kell maradnia, ahogy most van, a hagyatékot Mr. Snyder kezeli.

Riemann megrökönyödve bámult rá.

- Hogyhogy? Hiszen azonnal kézhez veszed az örökségedet, és saját belátásod szerint rendelkezel fölötte...

Nem, amíg nagykorú nem leszek, nem rendelkezhetem ve­le, csak azután.

- Ezúttal Riemann-nak nem sikerült elfojtania egy kisebb düh­kitörést. Útszélí hangon kezdett el szitkozódni, csak Dorrit döb­bent tekintete térítette valamelyest észre. Azzal próbált mentege­tőzni, hogy csak a leány érdekei miatt kelt ki ennyire magából.

Dorrit úgy tett, mintha hinne neki, és megnyugtatásul sietett kö­zölni:

- Természetesen van rá mód, hogy pénzhez jussak. Aláírásmin­tát kellett adnom, hogy csekkeket állíthassak ki, és kaptam egy csekkfüzetet.

Riemann föllélegzett. Hogy milyen összegre szólhatnak a csekkek, illetve - ami sokkal fontosabb - milyen összegig is­meri el azokat a bank, azt Dorrit megtartotta magának. A férfi ezért azt hitte, korlátlan summát emelhetnek le a leány számlájáról, csu­pán a hagyaték kezelői joga marad egyelőre Snydernél.

Ez egyből jobb kedvre derítette, hiszen mégiscsak látott lehe­tőséget, hogy Dorrit nevén elegendő pénzt szerezzen.

Most igyekezett úgy tenni, mintha mindez nem is érdekelné.

Arra gondolt, az a legfontosabb, hogy mielőbb eltávolítsa Dorritot New Yorkból, mert ez a Snyder csak kényelmetlenséget okoz, és félő, hogy nemkívánatos tanácsokat ad a leányának. Ezért nem is maradhatnak többet kettesben.

Nem sejtette, hogy Snyder bölcs előrelátással már az első négyszemközti együttlétet kihasználta, és minden szükséges út­mutatással ellátta a leányt.

Ebéd után Dorrit panaszkodott, hogy fáradt, szeretne néhány órát pihenni, ezért visszavonul a szobájába. Az apja nem tartóz­tatta, mert örült, hogy zavartalanul hódolhat kétes szórakozásai­nak. Mivel Dorrit az elutazásuk előtt gyanútlanul átadta neki a ma­gukkal hozott pénz legnagyobb részét, nyugodtan költekezhe­tett, a jövőben pedig arra számított, hogy számolatlanul áll ren­delkezésre a pénz. Azzal búcsúztak el egymástól, hogy legköze­lebb vacsoránál találkoznak.

Dorrit a fáradtságra hivatkozva csak ürügyet keresett; arra, hogy levelet írhasson Hardynak. Bezárkózott a szobájába, és azonnal nekifogott a hosszú levélnek. Mindenekelőtt pontosan beszámolt az eredményről. A nagynéni levelét és a végrendelet másolatát is el akarta küldeni, hogy inkább Lienhard őrizze. Egyiket sem volt tanácsos magánál tartani, nehogy az apja valamikor elolvashas­sa. Röviden kijegyzetelte, amit kellett, a többit pedig Lienhardnál tudta a legjobb helyen.

Semmit sem hallgatott el vőlegénye elől, apja iránti megvál­tozott magatartását sem.

Miután befejezte az írást, le akarta zárni a borítékot, és keres­ni kezdte a pecsétnyomóját. Az utazóládájában találta meg - be­csúszott a barna bőrmappába, amelyet Willi Lund íróasztalából ho­zott magával. Ahogy ki akarta emelni, beleakadt a zárba, amelyet Dorrit még nem nyitott ki. Nem akarta, hogy megsérüljön a ne­velőszüleitől kapott pecsétnyomó - a fogantyúját levélmintás ezüstdomborítás díszítette ezért inkább ollóval körülvágta a zá­rat. Így kiszabadult a pecsétnyomó, és egyúttal a mappa is kinyílt. Mivel még elég ideje maradt, mindjárt nekilátott a mappa kiürí­tésének. Mindenféle gyermekkori emlékeket tartalmazott, ame­lyeket Arabella Lund gondosan és szeretettel megőrzött a számá­ra. Azonkívül egy borítékot Bella asszony kézírásával:

„Az én drága Dorritomnak, halálom utáni felbontásra!”

A leány szeméből peregni kezdtek a könnyek. Magához szo­rította a borítékot, és egy fotelba rogyott, hogy reszkető kézzel föl­tépje. Bella asszony gyöngybetűivel telerótt levélpapírt, vala­mint egy újabb leragasztott borítékot talált benne. Elolvasta a papírlapot, amelyen ez állt:

„Édes kicsi Dorritom!

Úgy érzem, nem semmisíthetem meg a mellékelt leveleket, bár a tartalmukat legszívesebben örökre eltitkolnám előled. Nem is feltétlenül szükséges, hogy elolvasd őket, ezért arra kér­lek, csak akkor tedd meg, ha apád a várakozás ellenére vala­ha felbukkanna, és megkeresne téged. Ebben az esetben fon­tos lehet, hogy megismerkedj a levelekben foglaltakkal. Alig­hanem fájdalmat okoznak, de talán nagyobb bajtól óvnak meg. Ki tudja, mit hoz még az élet? És az sem biztos, hogy mel­letted leszünk még, amikor a fent említett lehetőség bekövet­kezik. Valami mindig azt súgta nekem, hogy egyszer még hasznodra válhat e két levél. De soha ne feledd, hogy csak azért hagyom hátra neked ezeket, mert annyira szeretlek, amennyi­re csak anya a gyermekét szeretheti.

Isten áldjon, gyermekem!

Szerető anyád:

Bella Lund”

A könnyek árja nem akart szűnni. Dorrit különös érzéssel nézett a zárt borítékra. Csak akkor kellett kinyitnia, ha az apja Valaha fel­bukkanná, és megkeresné őt. Ez most bekövetkezett, tehát elol­vashatta a leveleket.

Mély lélegzetet vett, és fölbontotta a borítékot, amelyből két kisebb hullt ki. Az egyiken ezt olvasta: „Apád levele, amelyet édes­anyád a halála napján kapott tőle”.

A másikon pedig ezt: „Anyád levele, amelyet nekem hagyott hátra - mielőtt a halálba ment”.

Előbb az apja levelét bontotta fel, azt a szívtelen, kegyetlen írást, amely Maria Riemannt a kétségbeesésbe és végül a halálba ker­gette. Dorrit elborzadt a rideg, lelkiismeretlen szavaktól. Az ap­ja már nem válhatott ellenszenvesebbé, de az édesanyja iránt ki­mondhatatlan részvét ébredt a szívében.

Holtsápadt arccal, remegő kézzel hajtogatta szét a második le­velet, és ezt olvasta:

„Igen tisztelt Lund Asszony!

Könyörüljön a gyermekemen, nekem nincs más hátra, meg kell halnom, és az én kicsikémet nem vihétem magammal. Az Ön jóságos kezébe teszem le a sorsát, mert tudom, hogy szereti őt, és szívesen magához venne egy gyermeket. A mellékelt levél­ből megértheti, mi késztetett erre a lépésre. Nem tudok tovább élni. Halálommal az én kicsi Dorritom otthont és gondtalan megélhetést talál Önöknél. Ez megkímél attól, hogy magam­mal kelljen vinnem őt utolsó utamra. Isten áldása Önökre és az én szeretett gyermekemre! A kétségbeesett anya hálája örökre elkíséri Önt. Ne vessen meg egy szerencsétlent, aki gyá­ván a halálba menekült.

Örök hálával:

az Ön Maria Riemannja”

Így szólt az édesanyja levele, amely egyetlen izzó vádirat volt a férfi ellen, aki azt a könyörtelen búcsúlevelet írta, és tőrt döfött vele szegény asszony szívébe.

Dorrit szeméből még mindig potyogtak a könnyek. Kebléhez szorította szülőanyja levelét - a levelet, amely borzalmas vádat olvasott az apja fejére. Kurt Riemann hidegvérrel kiszolgáltatta őt meg az anyját a legsötétebb nyomornak, hogy a saját bőrét ment­se. Most pedig nem átallott ismét a szeme elé kerülni, most, ami­kor azt remélte, hasznot húzhat az örökségéből?

Dermesztő hideg áradt szét a szívében. Ha Riemann ebben a pillanatban ott terem előtte, az arcába sújtott volna, abba a hazug, kegyetlen arcába.

Valami bosszúszomjféle támadt benne. Igen, azt kívánta, bár­csak megtorolhatná az anyja halálát. Minden szánalom nélkül meg akarta hiúsítani az apja reményeit. Ez az ember nem része­sülhetett az örökségből, végképp csak megvetendő idegen marad­hatott a számára.

Mindez megkeményítette a szívét, erőt és nyugalmat adott.

Csak a húgát akarta megmenteni, megszabadítani az apjától, aki mérhetetlen önzésében bizonyára Micát is veszélybe sodorná, ha neki úgy tetszik. Iszonyodott ettől a férfitól.

Felszárította a könnyet, mindkét levelet lemásolta, és a kópiá­kat az útlevelébe rejtette - hátha eljön a nap, amikor vádlón meg­lobogtathatja azokat az apja szeme előtt. Riemann persze nem sej­tette, hogy Bella Lund megőrizte számára a leveleket. Az erede­tieket belecsúsztatta a Hardynak szánt nagyalakú borítékba, hogy mostantól azokra is ő vigyázzon.

A vőlegényének küldendő levélhez utóiratként hozzáfűzte:

„Anyám hagyatékából véletlenül csak most jutott a kezembe ez a két levét. Azt hiszem, épp jókor. Nem szükséges hozzá­juk magyarázat, de lélekben örökre elválasztanak attól az em­bertől, akit a sors apámnak szánt. Az életet köszönhetem ne­ki, de ha rajta múlik, rég kioltotta volna azt a végzet. Őt nem érdekelte volna. Ez széttép mindent, ami összekötött eddig ve­le. Többé nem érzek iránta mást, csak megvetést, és számolom a napokat, az órákat, amelyeket a húgom miatt még a társasá­gában kell eltöltenem. Egyetlenem! De jó, hogy mindezt el­mondhatom neked. Bárcsak veled lehetnék! Ott az én helyem, melletted. Kérlek, őrizz meg gondosan mindent, amit küldök. Ezt a levelet apám távollétében, ajánlott küldeményként adom postára. Sokszor csókol:

a Te egyetlen Dorritod”

Miután elkészült az írással, eltette a levélmásolatokat, csöngetett a hotelszolgának, és megkérdezte, el tud-e vinni a postára most azonnal egy ajánlott levelet. A fiú igenlő válaszára átadta a bo­rítékot azzal a megjegyzéssel, hogy nagyon vigyázzon rá, és az ajánlószelvényt visszatérése után azonnal hozza föl neki. Akkor csinos borravaló üti a markát.

Természetesen főként ez az utolsó érv hatott, és fél órával ké­sőbb Dorrit már a feladóvevény birtokában volt.

Ezzel nagy kő esett le a szívéről. Mindazt, amit egyedül nehe­zére esett cipelnie, immár megosztotta Hardyval. Ebből új erőt me­rített. És most már minden részletében kigondolta, miképpen vi­selkedjék az apjával a továbbiakban.

Lassanként ideje volt, hogy átöltözzék a vacsorához. Éppen el­készült, amikor az apja bekopogott, hogy lekísérje az étterembe.

A következő napok a sok tennivaló közepette gyorsan teltek. John Snyder másnap délelőtt kocsival átvitte Dorritot meg az apját Long Islandre, és a leány olyan áhítattal lépett jótevője há­zába, mint egy templomba.

Riemann tulajdonosként viselkedett, és dölyfösen ugráltatta a személyzetet. Dorrit és Snyder nyugodtan tűrték, de amikor az ügyvéd ebéd után föltette a kérdést, gondolkodott-e Dorrit azon, hogy eladná-e neki a házat, a leány nyugodtan és határozottan így válaszolt:

- Mivel egészen bizonyosan nem fogok itt lakni, és önnél jó kézben tudom a villát, szívesen átengedem, annál is inkább, mert meggyőződésem szerint ezzel nagynéném szellemében cselek­szem.

Riemann fennhéjázva közbeszólt:

- Engedd meg, hogy tiltakozzam, Dorrit, elvégre lehetséges, hogy alkalmanként szívesen időzünk majd itt. Őszintén bevallom, nekem hosszabb távon is nagyon tetszene. Úgyhogy ezt még meg kell fontolnunk.

A leány nem zavartatta magát.

- Már megfontoltam, apám. Huzamosabb ideig semmi esetre sem fogok itt tartózkodni, és ha átmenetileg New Yorkban kell időznöm, megfelel a szálloda. Állandóan fenntartani egy ekkora lakatlan házat pazarlás lenne, amely tőlem idegen. Tehát nyugod­tan számíthat arra, Snyder úr, hogy megvásárolhatja az ingat­lant.

Az ügyvéd meghajtotta magát, és úgy tett, mintha Riemann ott sem lenné.

- Köszönöm, Lund kisasszony! Legjobb, ha a vételárat hiva­talos értékbecslés alapján állapítjuk meg. Önnek megfelel így?

Mielőtt Dorrit válaszolhatott volna, az apja közbevágott:

- Úgy gondolom, erről csak a leányom nagykorúvá válása után lehet dönteni!

Snyder hűvös, elutasító pillantást vetett rá, Dorrit pedig, akit az ügyvéd hálára kötelezett, gyorsan így szólt:

- Hagyd csak, apám, Snyder úr bizonyára tudja, mi a teendő. Ha pedig az adásvételt most nem bonyolíthatjuk le, majd megköt­jük az üzletet akkor, ha nagykorú leszek. Mindenesetre arra ké­rem, Snyder úr, már most vegye birtokba a házat, hogy ne marad­jon felügyelet nélkül. Remélem, a személyzet egy részét is át tudja venni.

Snyder hálásan meghajolt.

- Efelől biztosíthatom. Ebben a házban kifogástalan a sze­mélyzet, és ás aki akar, maradhat.

Így ezt is elintézték anélkül, hogy Riemann még egyszer szó­hoz jutott volna. Ez szerfölött bosszantotta. Kellemetlen megle­petéssel kényszerült ismét észrevenni, Micához hasonlóan milyen erélyesen tud viselkedni Dorrit.

Amikor később kettesben maradtak, szemrehányóan meg is je­gyezte:

- Nemigen látszol hálásnak, amiért rávettem Rose nénit, hogy az örökösévé tegyen. Inkább hagyod, hogy ez a Snyder az orrod­nál fogva vezessen, semhogy az apád tanácsát megfogadd.

Dorrit ajka megremegett. Legszívesebben Riemann szemébe vágta volna, hogy valótlanságot állít, de fegyelmezte magát. Legalább addig kerülni akarta a bonyodalmakat, amíg el kellett viselnie a férfi társaságát.

- Meggyőződésem, hogy Snyder úr tisztességesen jár el, és mint már mondottam, céltalan pazarlásnak tartom, ha a ház üre­sen áll, miközben a fenntartása költségekkel jár, és esetleg az ál­laga is romlik - felelte nyugodtan.

Riemann felszegte a fejét.

Hiszen mondtam már, hogy szívesen laknék benne.

Dorrit összetette a kezét. Most hangzott el az első világos uta­lás, amely elárulta, hogy a férfi tetemes rész- t akar kihasítani az örökségből, ezért Dorrit elhatározta, hogy ezt nyomban félreérthetetlenül és erélyesen visszautasítja. Elkerekedett szemmel né­zett az apjára.

- Á, talán csak nem szándékozol magad is megvásárolni? Nem tudtam, hogy ennyi mozgósítható tőkével rendelkezel. Ter­mészetesen tiéd az elsőbbség. Kár, hogy nem szóltál mindjárt, ak­kor Snyderrel is megértettük volna.

Ezzel Riemann egyelőre mattot kapott. Céklavörös lett a feje, de nem szégyenében, hanem a visszafojtott dühtől. Úgy látszott, a leányát mégsem olyan könnyű irányítani, és a jelek szerint semmi kedve hozzá, hogy önként részeltesse őt az örökségből. Te­hát kényszerítenie kell rá.

Színleg jót derült a feltételezésen.

- Nem, nem, nem akarom megvásárolni, azt hiszem, túlbecsü­löd az anyagi lehetőségeimet. Szegény ember vagyok, mert mint már mondottam, a farm Micáé és Rodrigóé, én csak korlátozott haszonélvezettel rendelkezem. A nénikém háza természetesen nagyon kedves nekem, becses emlék, és boldog lennék, ha öreg napjaimat abban tölthetném el.

- De hát innen nem irányíthatod a farmot, márpedig Mica ér­dekében azzal is törődnöd kell.

A férfi az ajkába harapott. Ez a Dorrit időnként éppolyan kel­lemetlen hangot ütött meg, mint eddig Mica, ha valamit ki akart erőszakolni. Ez cseppet sem tetszett neki, de tett még egy kísér­letet.

- Mintha azt mondtad volna, nem bánnád, ha én is részesül­nék Rose néni hagyatékából, és mivel csakugyan szívesen emel­tem szót az érdekedben, igazán helyénvalónak találnám, ha tekin­tettel a nem várt hatalmas örökségre, juttatnál belőle valamit. Pél­dának okáért Rose néni házát, ha már úgysem akarsz lakni benne.

Az apja miatti szégyen Dorrit arcába kergette a vért.

- Mit kezdenél vele, ha nincs jövedelmed, amiből fenntartsd? Egyébként még át sem vettem az örökségemet, meg kell vár­nom, amíg nagykorú leszek, addig semmit sem ajándékozhatok el belőle. Ezt te is belátod, nemde?

Óvatosan fogalmazott, mert még nem akarta elárulni, milyen kikötéseket tett a nagynénje, nehogy Riemann valamit is megka­parinthasson az örökségből:

A férfi kénytelen volt visszavonulót fújni, de a szívében már-már gyűlölet izzott Dorrittal szemben.

A következő napokban is különféle kisebb súrlódásokra került sor kettejük között. Mit volt mit tenni, Riemann-nak bele kellett nyugodnia Snyder intézkedéseibe. Így hát arra jutott magában, hogy valamirevaló nyereségre csak akkor tehet szert, ha Rodri­go feleségül veszi Dorritot. Hiszen megállapodtak, hogy akkor az örökség fele az övé. Tehát okvetlenül tető alá kellett hozni ezt a házasságot.

Alig várta, hogy továbbutazzanak. Az utolsó napon, amikor még egyszer találkoztak Snyderrel, az ügyvéd - egy jól megvá­lasztott pillanatban, amikor Riemann mással volt elfoglalva - átadott Dorritnak egy Lienhard von Riedtől az irodába érkezett le­velet.

Dorrit hálás mosollyal, sietve elrejtette a küldeményt. Csak ké­sőbb, a szobájában olvashatta el. Nem tartalmazott semmi fonto­sat, csak epekedő, szerelmes szavakat, végül pedig ezt:

„Valami azt súgja, nem lett volna szabad engednem, hogy apáddal ilyen hosszú, fáradságos útra kelj. Úgy féltelek, hogy legszívesebben a nyomodba erednék. Azonnal hívj, ha vala­mi veszély fenyeget, én abban a pillanatban indulok, hogy a segítségedre siessek. Jól ismerem Texast, és bár apád farmja nem a legvadabb vidéken fekszik, azért eléggé távol esik a ci­vilizációtól. Az egész környéket pontosan ismerem. Könyörgök, mindenben légy nagyon óvatos, és szorgalmasan írj! Minden szerelmes gondolatom hozzád száll, édes Dorritom! Bárcsak már újra itt lennél!

Sokszor csókollak, és vágyakozva gondolok rád:

a Te Hardyd”

XXI.

Mica és Rodrigo immár néhány napja csak az indián szolgáló tár­saságában éltek a farmon. Az embereket mind elbocsátották. Rodrigo előtte még néhányszor kilovagolt velük a hegyekbe, hogy lasszóval vadlovakat fogjanak be. Amióta egyedül maradt, felhagyott ezzel, mert magányosán túlontúl veszélyes foglala­tosság lett volna, nem is merte megkockáztatni, inkább nap­hosszat csak a prérin nyargalászott.

A leány örült, hogy a közös étkezéseken kívül színét se látta. Szorgalmasan dolgozott a háztartásban, és egyéb mintha nem is érdekelte volna.

Néhány levél érkezett az apjától, ezek mindig Rodrigónak szóltak, és Mica számára csak rövid üdvözlést tartalmaztak, ame­lyet az unokafivére adott át neki. Mica azonban kileste, hová te­szi a leveleket. Először mindegyiket a tárcájába csúsztatta, de amikor kilovagolt, azt otthon hagyta a fiókos szekrényében, mert félt, hogy esetleg elveszíti.

Amilyen könnyelmű és hanyag volt, a komódot legtöbbször nyitva felejtette, persze nem gyanította, hogy Mica átkutatja a tár­cáját. Pedig a leány minden lelkifurdalás nélkül megtette. Hadi ös­vényre lépett, olyan háborút kezdett az apja és az unokafivére el­len, amelyben minden eszköz megengedett.

Így hát pontosan tájékozódott mindarról, amit az apja írt, és amit Rodrigóval a továbbiakban tervezett.

Kezébe kaparintotta a legutolsó üzenetet is, amelyet Riemann New Yorkból küldött, és amikor ezt elolvasta, felháborodásában arcába szökött a vér. Az apja szemrebbenés nélkül ezt írta Rod­rigónak:

„Mint láthatod, minden körülmények között feleségül kell venned Dorritot. Azt tanácsolom, ne vesztegesd az időt, a lány nagyon szemrevaló, neked is tetszeni fog. Egyáltalán nem lesz nehéz beleszeretned, és az már a Te dolgod, hogy ma­gadat is megszerettesd vele. Úgy tűnik, a szíve még szabad, úgyhogy észnél légy, neked és nekem fejenként legalább egy-egy millió dollár a tét. Ő is jól jár, semmit sem veszít, és nagyon boldog lesz veled, miután legyőzöd az ellenállását, ha megpró­bál egyáltalán ellenállni. Természetesen minden erőmmel se­gítek neked. Mica nemigen fog törődni vele, a szolgáló süket, az emberek meg már elmentek.”

Mica eddig sem volt jó véleménnyel az apjáról, de most ezek a levelek olyan fényben állították elé, hogy elborzadt. Rettentően féltette a nővérét. Mi lesz szegénnyel, ha idejön?

Ha tudná, mi várja, a föld minden hatalma sem bírhatná rá, hogy betegye a lábát a farmra.

Megfigyelte Rodrigót, amikor az a leveleket olvasta, és észre­vette, hogy ajka hiú, magabiztos mosolyra nyílt, azután vakme­rőén eltökélt arckifejezéssel hajtogatta össze az írást.

Nem volt kétséges, hogy megfogadja a nagybátyja tanácsait. Ez a gondolat keserű elszántsággal töltötte el Micát. Elhatároz­ta, hogy fölveszi a harcot ez ellen a két lelkiismeretlen ember el­len. Még ha csak gyönge leány volt is, feltétlen szellemi fölény­ben érezte magát a két férfihoz képest, a nővére megmentése érdekében pedig szükség esetén ravaszsághoz és mindenféle lele­ményhez folyamodhatott, hogy megakadályozza a gonosz terv megvalósítását.

Tudta, hogy az apja és Dorrit érkezése a napokban várható. Rodrigónak a régi kocsival Bonarába kellett mennie értük. Mica úgy határozott, ő is elkíséri azzal az ürüggyel, hogy be kell sze­reznie egyet-mást a háztartáshoz. Közben persze egyebet is elin­tézhetett. Időnként meg szokta látogatni elhalt édesanyja egykori barátnőjét, aki egy tisztviselőhöz, az ottani postahivatal ve­zetőjéhez ment feleségül. Az asszony mindig nagy szeretettel fogadta, ha nagy ritkán eljutott hozzá, és sajnálta a fiatal leányt, mert jól tudta, milyen kicsapongó életet folytat az apja meg az uno­kafivére.

Legutóbb épp akkor járt nála, amikor az apja elutazott, és Mi­ca elmesélte az idős hölgynek, milyen céllal kelt útra. Pontosab­ban csak a hivatalos célt említette, azt, hogy Riemann az első há­zasságából született leányát látogatóba hozza a farmra.

A postahivatal, amelyet Mrs. Lovell férje vezetett, néhány kisebb-nagyobb gépkocsival is rendelkezett, amelyek például a tá­volabb fekvő farmokra továbbították a küldeményeket. Mica né­hányszor ült is ezeken, innen tudta, hogy mindig röviddel a Bo­narába befutó két vonat érkezése után szoktak elindulni.

Azon a reggelen, amikor 'unokafivérével Bonarába ment a szekéren, gúnyosan megjegyezte:

- Képzelem, hogy örül majd az én úrikisasszony nővérem, ha ilyen rozoga tákolmányra ültetik. Nem mintha sajnálnám, hogy a lelkét is kirázza, de nem fog jó benyomást tenni rá, ha ez­zel viszik a farmra. Miért nem fuvarozzátok postaautóval?

Rodrigo morcosan nézett az öreg szekérre, amely csakugyan elég nyomorúságosan festett, még ha egész tűrhető lovakat fog­tak is elébe.

- A postaautó nem ingyen mulatság, Mica. Neked talán van fö­lösleges pénzed?

- Nincs, de ha azon múlna, hogy jó benyomást tegyek az én drágalátos nővéremre, akkor elmennék Mrs. Lovellhez, és meg­kérném, próbálja elérni az uránál, hogy legalább minket, höl­gyeket vetessen föl a postaautóba, amelyik a leveleket úgyis el­viszi. De eszemben sincs, csak hadd zötykölődjön az én tisztelt nővérem, akkor legalább mindjárt olyan rosszkedvűen érkezik a farmra, hogy megspórolhatjuk magunknak az ünnepélyes fogad­tatást, amit apánk rendelt.

Rodrigo eltöprengett a hallottakon.

- Miért beszélsz ilyen utálatosan a nővéredről? - kérdezte, amikor már javában Bonara felé tartottak.

Mica sértődötten fölnevetett.

- Mert akkora felhajtást csaptok körülötte. Ő se különb nálam, mégis elvárjátok, hogy fáradozzak, bajlódjak miatta.

A fiatalember közben átgondolta, hogy Dorritot kellemetlenül érintheti a megerőltető utazás, és ilyen kezdet nem nagyon len­díti előre a kapcsolatukat. Kérő tekintettel nézett Micára.

- Ne duzzogj már, Mica, mégiscsak a testvéred. Egyébként iga­zad van, biztosan fáradt lesz a hosszú utazástól, és a szekerezés még inkább kimerítené. Talán szólhatnál egy jó szót Mrs. Lovell­nél, hogy kettőtöket fölvegyenek a kis postaautóba.

A leány vállat vont.

- Na, őmiatta biztos nem szólok, semmi közöm hozzá, de magam miatt megteszem, mert én is szívesebben robogok haza a postaautóval, mint hogy órákig döcögjek ezen a taligán. Persze csak akkor megy a dolog, ha a postaautónak nem épp két fizető utast kell szállítania. Mert te is tudod, hogy a kisebbik posta­autóban csak kettőnek van hely. Ha több utas akad, akkor kilátá­sunk van egy ingyen fuvarra, mert akkor úgyis a nagyobbik ko­csit indítják el. Akkor Mr. Lovell minket is elhelyezhet, talán még téged meg apát is. Majd meglátjuk, mindenesetre fölkeresem Mrs. Lovellt, Bonarában elég időnk lesz.

Mica valójában abban reménykedett, hogy a kisebbik autó megy, mert akkor remélhette, hogy Dorrittal kettesben teszi meg az utat. Ez kiváló alkalmat kínált arra, hogy szót értsen vele, és figyelmeztesse. Mindenesetre elhatározta, hogy a védelmébe ve­szi, és ez a testőrszerep csodálatos érzéssel töltötte el. A testvér- nénje az ő védelme alatt, két lelkiismeretlen férfival szemben, ez aztán pompás felállásnak ígérkezett, ezáltal talán még Dorrit sze- retetét is elnyerhette - jaj, annyira, de annyira vágyott arra, hogy szeretetet adjon és kapjon!

Jól tudta, hogy semmiképpen nem árulhatja el, mennyire ked­ves neki a nővére. Az apjának és Rodrigónak azt kellett hinnie, Dorrit semmi jót sem várhat tőle, és ennek megfelelően akarta ját­szani a szerepét.

Ehhez tartozott először is a nővérével tervezett autózás.

Rodrigónak nagyon is tetszett, hogy autóval vitesse haza Dor­ritot. Egyrészt ezzel rögtön jobb benyomást tehetett rá, másrészt kedvező alkalma adódott, hogy még egyszer alaposan megbeszél­je a teendőket a bácsikájával, és meghallgassa az útmutatásait. Mindenekelőtt pedig közelebbit akart megtudni az örökségről.

Ezért hát egyetértett Micával, es igyekezett jobb belátásra bír­ni Dorritot illetően, ami azonban látszólag nem sikerült, mert az unokahúga végül mérgesen így szólt:

- Hagyj már végre békén a drágalátos nővéremmel! Torkig vagyok ezzel a nagy hűhóval. Mitől félsz, nem fogom keresztben le­nyelni! Főzök neki is, ahogy nektek, és gondoskodom róla, hogy a szobája rendben legyen. Egyébként nem árt, ha egy kicsit ő is nekigyürkőzik. Gazsulálni nem fogok neki, azt megteheted te, ha annyira akarod.

Rodrigo kénytelen volt ennyivel beérni.

Miután Bonarába értek, elváltak egymástól. Mica a bevásár­lás előtt Mrs. Lövellt akarta fölkeresni, Rodrigo pedig egy muta­tós selyemkendőt akart venni magának, tarka anyagból, amilyet a cowboyok a nyakukban szoktak hordani. Egyébként is nagyon kirittyentette magát, vadonatúj bőrnadrágot, lábszárvédőt, inget és övét viselt. Öltözékét széles karimájú kalap egészítette ki, amelyet hetykén a szemébe húzott.

Mica oldalról kritikus szemmel végigmérte. Dús, sötét hajával csakugyan megnyerően festett, és ha nagyon akarta, meg tudta do­bogtatni a leányszíveket. Épp ezért kellett rögtön figyelmeztetni Dorritot.

Egy ideig még figyelte az unokafivérét, ahogy erőt és ruganyos­ságot sugárzó, hanyag lépteivel távolodott Bonara szűk utcáin. Ar­ra gondolt, milyen kár érte, és még inkább fellángolt benne a harag az apjával szemben. Mert Rodrigo elzüllesztése is Rie­mann lelkén száradt. Ha Mica nem vigyázott volna magára szün­telenül, ha nem védekezik minden káros befolyás ellen, akkor ő is így elhibázta volna az életét, mint Rodrigo.

Gyorsan megigazította széles Karlmájú kalapját, amely a tűző naptól védte, és továbbment. Soha nem volt más kalapja, és min­dig durva szövésű anyagból készült, féllábszárig érő, barna szok­nyát és laza ingblúzt viselt, amelyet bőröv fogott össze. Rossz idő­ben vízálló köpenyt vett fölé, ebből állt a ruhatára.

És csodálatosképpen ebben az egyszerű, igénytelen öltözékben is előkelően, kecsesen hatott. Büszkén emelt fővel, könnyed és ru­ganyos léptekkel járt. Szép, csak túlságosan komor arca idősebb­nek, érettebbnek mutatta koránál, és a szája sarkában fanyar ránc húzódott, amelyet a jó szándékú szemlélő szívesen eltüntetett volna onnan.

Mica először is Mrs. Lovellt kereste föl. A fiatalosan élénk asszony nagyon kedvesen fogadta.

- Csakhogy végre itt vagy, Mica, mostanában alig látlak!

A leány úgy kapaszkodott a kezébe, mint egy mentőövbe.

- Bocsásson meg, Mrs. Lovell, de semmi kellemesről nem tudtam beszámolni. Persze most sem szolgálhatok ilyennel, de azt tudom, hogy megboldogult édesanyám barátnője jó szívvel van irántam. Mindig arra szoktam gondolni, hogy ha segítségre szo­rulok, majd Mrs. Lovellhez fordulok. Most pedig alighanem elkél az ön segítsége, nem is nekem, hanem talán a nővéremnek, Dorritnak.

- Ó, tehát már megjött a nővéred, akiről legutóbb meséltél?

- Még nem, de ma érkezik, és tudom, hogy más fogadtatásra talál itt, mint reméli. Kedves Mrs. Lovell, ugye megígéri, hogy ti­tokban tartja, amit most mondani fogok? Mert sem apám, sem az unokafivérem nem tudhatja meg.

A postamesterné maga mellé ültette a leányt a ház büszkesé­gére, a selyemkanapéra.

- Hiszen ismersz, Mica, tudod, hogy ki nem állhatom őket. Drága anyád szerencsére nem jött rá, miféle embert szeretett annyira. Fiatalon halt meg, ez megkímélte ettől a felismeréstől. Ha tehát valamit titkolni akarsz apád elől, és nálam keresel segít­séget, biztosra veheted, hogy tartani fogom a számat. Most pedig ki vele, mi a baj!

Mica megfogta Mrs. Lovell kicsi, dundi kezét.

- Az én Dorrit nővérem busás örökséghez jutott, és apám meg Rodrigo azt főzték ki, hogy az unokafivérem feleségül ve­szi Dorritot,

A postamesterné komoran ráncolta a homlokát.

- Nézzenek oda, ez rájuk vall. Pénzt akarnak szerezni a léha életmódjukhoz. Hát, nagyon sajnálnám a nővéredet, ha összebo­ronálnák Rodrigóval. De hát miben segíthetek neki?

- Mindjárt megmondom, csak arra kérem, ne kívánja, hogy ki­teregessem, miféle gyalázatos tervet eszeltek ki ezek ketten, hogy Dorrit ellenállását legyőzzék. Ha lett volna bennem még egy szikrányi megbecsülés az apám iránt, most az is semmivé vált volna. A lényeg az, hogy a nővéremet nagy veszély fenyegeti, amely­ről mit sem tud. Tájékoztatnom kell róla, mielőtt gyanútlanul a vesztébe rohan. Elképzelhető azonban, hogy odakint, a farmon már nem lesz erre alkalmam. Azt kellene elintéznie, drága jó Mrs. Lovell, hogy miután befut a vonat, a nővéremmel a postaautóban utazhassak, lehetőleg a kicsiben. A sofőr ugyebár kint ül, belül pe­dig a postazsákok vannak felhalmozva, úgyhogy csak két hely ma­rad. Így magamban lehetnék Dorrittal, és mindent megbeszélhet­nék vele, mire a farmra érünk. Rodrigo az ócska szekerünkön akar­ta hazavinni, de bebeszéltem neki, hogy az kész kínszenvedés a hosszú vonatozás után. Azt mondtam, megpróbálok engedélyt kér­ni Mr. Lovelltől, hadd utazzunk Dorrittal a postaautóban, míg apám és Rodrigo a szekérrel mennek haza. Így elég időm maradna, hogy kiokosítsam Dorritot, miként menekülhet meg a veszélytől,

Mrs. Lovell buzgón bólogatott.

- Ezt könnyen el lehet intézni, mindjárt megmondom az uram­nak, mi a teendő. Utas egyelőre nem jelentkezett, azt hiszem, a vo­nattal nem is jön senki, de csomagokat már berakodtak Mr. Bankhell részére, azokat okvetlenül még ma ki kell szállítani. Ahhoz a ti farmotok épp útba esik. A körzet levélküldeményeit is el kell vinni. Tehát minden további nélkül megoldható, hogy a nővére­det meg téged hazavigyenek. Bízd csak rám! Segíthetek még va­lamiben?

Mica bólintott.

- Dorritnak talán van valahol a világon egy igaz barátja, aki a segítségére siethet, ezt még meg kell beszélnem vele. Egyedül, külső támogatás nélkül többé nem szabadul a farmról, amíg nem hajlandó feleségül menni Rodrigóhoz. De talán valakit segítségül tud hívni, mert egymagam aligha menthetem meg minden veszély­től. Ebben az esetben azt tanácsolnám neki, adjon föl táviratot a barátjának. De hogy juttassuk el a-sürgönyt ide, a postára?

Mrs. Lovell elgondolkozott.

- Nem adhatnátok oda mindjárt a postaautó sofőrjének?

A leány megkönnyebbülten lélegzett föl.

- Dehogynem, Mrs. Lovell, erre nem is gondoltam. De az is lehetséges, hogy Dorritnak éppolyan kevés a pénze, mint nekem, mert ahogy apámat ismerem, biztosan magához vett minden pénzt, úgyhogy Dorritnál semmi sem maradt. Ez amúgy is beleil­lik a terveibe.

- Ugyan, drága Micám, emiatt ne fájjon a fejed! Majd én ki­fizetem a táviratot.

Mica hálásan csókolta meg az asszony kezét.

- Nagyon kedves, köszönöm. Hanem volna még egy kéré­sem. Ha valaki Dorrit segítségére siet, semmiképpen nem szabad egyenesen a farmra jönnie. Előbb megtanácskoznám vele, mi a teendő. Ezért azt táviratozhatnánk neki, forduljon Bonarában Mrs. Lovellhez. Amikor aztán megjelenik önnél, akkor el kéne in­téznie, hogy az illető a postaautóval a farmunk előtt haladjon el, a sofőr pedig lobogtasson fehér zsebkendőt a kocsi ablakában. Én majd mindennap figyelem a postát, és a kendőből tudni fogom, hogy itt a megmentő! A sofőr azután nyugodtan továbbviheti a far­munkat a préri felől határoló facsoportig. Ott várhat rám, legjobb, ha ki is béreli a kis postaautót. Ha lehet, mindjárt odaviszem Dorritot, hogy elmenekülhessen. El tudja intézni mindezt, ha a so­főrrel ideküldjük a táviratot?

- Magától értetődik, Mica, ennyit igazán megtehetek a jó ügy érdekében. De vajon van-e a nővérednek ilyen barátja?

- Apám egyik levelében olvastam, hogy nagyon bosszanko­dott New Yorkban a végrendelet végrehajtásával megbízott ügy­véd miatt, aki mindent négyszemközt akart megbeszélni Dorrit- tal. Az örökséget a dédnagynéném hagyta hátra, aki nem akarta, hogy apám részesedjék belőle, mert valamiért haragudott rá. Sze­rintem ez az ügyvéd okvetlenül Dorrit segítségére sietne, vagy legalább ideküldene valakit maga helyett. Ha tehát nincs másva­laki, aki Dorrithoz közelebb áll, akkor ennek az úriembernek táviratozunk. De persze előbb meg kell beszélnem Dorrittal.

Mrs. Lovell bólintott.

- Helyes, helyes. Akkor várom a táviratot, és azonnal föl is adom. A továbbiakat pedig a kívánságod szerint intézem.

Átölelték egymást, aztán Mica sietve elbúcsúzott.

A bevásárlás végeztével a vasútállomásra ment, ahol Rodrigóval kellett találkoznia. Már messziről meglátta az unokafivérét.

Ahogy ott állt hetykén, barnára sült nyakán a kackiásan virító, tar­ka selyemkendővel, olyan látványt nyújtott, mint aki filmsze­repre készül. Mica gúnyosan lebiggyesztette az ajkát. A fiatalember elébe sietett.

- Na, mi a helyzet az autóval, Mica?

A leány komor arcot vágott:

- Rengeteget vesződtem miatta. Már látom, mennyi gond lesz a drágalátos nővéremmel. De mehetünk a postaautóval, nem jelentkezett rá utas, és egyébként is kimegy Mr. Bankhell farmjá­ra. Szóval autózhatok Dorrittal, nektek meg apával marad a sze­kér. Legalább lesz helyetek, hogy kinyújtsátok a hosszú lábato­kat, és nyugodtan rápipálhattok. Arra az előkelő nővérem jelen­létében úgysem gyakran lesz módotok. Egyszer azt olvastam egy könyvben, hogy az előkelő dámák megtiltják a férfiaknak, hogy a jelenlétükben dohányozzanak.

Rodrigo bizonytalanul nézett rá, de egy idő múlva hagyta kialudni a pipáját, és feltűnés nélkül zsebre dugta. Mindenképpen jó benyomást akart tenni Dorritra.

Összeverődtek néhányan, akik a vonat érkezését vártak. Bona­rában eseményszámba ment, ha befutott egy szerelvény. Bár az utóbbi években a település jelentősen megnövekedett, azért még mindig elég vidékies maradt.

Végre megérkezett a vonat. Mica nem változtatott unott, ha­nyag tartásán, és nyugodtan várakozott a korlátnál. Rodrigo ellen­ben fel-alá szaladgált a vagonok mellett, amíg meg nem látta, hogy a bácsikája kiugrik az egyik fülke ajtaján, és karcsú, fiatal hölgyet segít le a peronra. Mica mozdulatlanul állt ott, izzó tekintete a szép ifjú dámára tapadt, aki sápadt és fáradt volt ugyan, de nagyon elő­kelő - egészen szokatlan jelenség Bonarában. Mindenfelől kíván­csian bámulták. Mica figyelte, ahogy Rodrigo odalép, meghajol, és az ajkához emeli Dorrit kezét, mint egy nagyvilági gavallér. Ezt biztos valami filmből leste el.

Dorrit a bemutatkozásnál barátságosan kezet nyújtott Rodrigó­nak, úgy találta, hogy igen jó külsejű és udvarias fiatalember, akin jól mutat a festői cowboy öltözék. Azt is észrevette, hogy Rodrigo tüzes, csodálatot tükröző tekintettel néz rá, de a továbbiak­ban ez nem tűnt fel neki. Várakozásteljesen nézett körül.

- Hát a kishúgom? Ő nincs itt? - kérdezte.

Bármennyire kimerítette is a hosszú, fáradságos utazás, első gondolata mégis Mica volt.

Rodrigo meghajolt.

- Mica is kijött, kedves non-it, amott vár minket.

Miután lopva összekacsintott Riemann-nal, Micához kísérte Dorritot. Mica legszívesebben ujjongva és zokogva borult volna a nénje nyakába, de kiválóan játszotta a szerepét, és fölényesen unott képet vágott.

- Mica íme a nővéred, Dorrit! - mondta kenetteljes hangon az apja. Dorrit olyan lefegyverző kedvességgel nézett a húgára, hogy Micának nehezére esett megőriznie kelletlen tartását.

- Na persze, mindjárt gondoltam, hogy ez a puccos dáma a nő­vérem. Épp eleget vártunk rá! Jó napot!

Látta, mennyire elszomorodik Dorrit, de közömbösen elfordult, csak annyit vetett még oda:

- Igyekezzünk, mert elmegy a postaautó.

Rodrigo gyorsan elmagyarázta a nagybátyjának, hogy Micá­nak sikerült helyet szereznie magának meg Dorritnak a postaautó­ban. Riemann örült ennek, valamint annak is, hogy háborítatla­nul beszélhet Rodrigóval, és végre egy ideig nem kell tekintettel lennie a leányára.

A hölgyeket tehát odakísérték a postaautóhoz, és mivel Mrs.

Lovell a közelben tartózkodott, gyorsan neki is bemutatták Dorritot. Mica lopva és jelentőségteljesen még egyszer megszorí­totta a postamesterné kezét, majd Rodrigo lovagiasan besegítet­te Dorritot az autóba, mialatt az apa gondoskodott arról, hogy a poggyászt rendesen felrakodják a szekérre, és rászólt Micára, hogy otthon törődjék Dorrit kényelmével. Mica elfintorodott, és mogorván közölte:

- Jó, jó, ne csináljatok akkora felhajtást, mintha hercegkisasszony költözött volna hozzánk!

Dorrit hallotta ezt, és rosszulesett neki. Első pillantásra a szívébe zárta Micát, és elhatározta, hogy kimenekíti a farmon ural­kodó, minden bizonnyal tarthatatlan, körülmények közül. Mica viselkedése azonban nyilvánvalóvá tette, hogy nem lesz könnyű dolga.

Dorrit után Mica is beszállt az autóba. Az ott föltornyozott cso­magok és levélkötegek miatt éppen hogy csak elfértek. A sofőr a nyitott vezetőülésen foglalt helyett, mellette is csomagokat halmoztak föl.

Rodrigo még egy tüzes pillantást vetett Dorritra, aki egy kicsit mintha csodálkozott volna, azután elindult a kocsi.

A két nővér egy ideig hallgatott, végül Dorrit Micához fordult, és halkan megszólalt:

- Kedves húgom, úgy tűnik, zavar, hogy idejöttem. Nagyon saj­nálom, mert én örültem, hogy megismerhetlek, és voltaképpen, csak ezért utaztam Texasba.

Ezek a gyöngéd, szeretetteljes hangon elmondott szavak annyi­ra felkavarták a szeretetre éhes leányt, hogy hirtelen Dorritba karolt, a nővére vállára hajtotta a fejét, és megállíthatatlanul zo­kogott.

Dorrit megriadt, de annál kedvesebben ölelte át a húgát.

- Istenem, Mica, mi a baj, miért sírsz?

Mica hamarosan összeszedte magát, de kimondhatatlanul bol­dogító érzéssel továbbra is Dorrithoz simult, és könyörögve tekintett föl rá.

- Kérlek, bocsáss meg, drága nővérkém, amiért ilyen barátság­talanul fogadtalak, de ... így kellett tennem, mert senki sem vehe­ti észre, mennyire szeretlek, mennyire örülök, hogy végre megismerhetlek.

Dorrit döbbenten nézett a szemébe.

- Ó, Mica, boldoggá tesz, hogy egyszeriben megváltoztál.

Nagyon bánkódtam, amiért kedvetlenül fogadtál. De miért tettél így, ha másként érzel? Miért nem vehetik észre, hogy szeretsz? - Mica teljesen úrrá lett felindulásán, megragadta Dorrit kezét, és komolyan, nyomatékosan azt mondta:

- Mert különben távol tartanának tőled, és akkor nem állhat­nék szüntelenül készen arra, hogy megvédelmezzelek.

A nővére nagy szemeket meresztett rá.

- Hogy megvédelmezz? De Mica, apám és az unokatestvéred,

Rodrigo is meg tudnak védeni, ha veszély fenyegetne.

Mica restelkedve arcon csókolta.

- Jaj, drága nővérkém, éppen ezek ketten fenyegetnek téged. Sajnos nincs időm, hogy kíméletesen készítselek föl rá. Talán nem is tudunk többé ilyen hosszan zavartalanul beszélgetni, mint most, pedig annyi a mondanivalóm, sok mindent kell megtanácskoznom veled. Tehát jól figyelj: - apád csak azért hozott ide, hogy összeházasítson Rodrigóval, mert ők ketten akarnak osztoz­ni az örökségeden. Ha sikerül a tervük, többé nem hagyhatod el a farmot, amíg szépszerével vagy kényszerből feleségül nem mész Rodrigóhoz.

Dorrit egészen elsápadt.

- Mica, édes istenem, ez ... ez hihetetlen! De mégsem ... szá­momra már semmi sem hihetetlen, amit az apám művel - mond­ta keserűen.

Mica vizsla szemmel nézett rá.

- Aha, szóval nem vagy teljesen gyanútlan? Dorrit erélyesen rázta a fejét.

- Nem, Mica, mindenféle rossz tapasztalatot szereztem vele kapcsolatban, és úgy látom, semmi okom, hogy ezt takargassam előtted. Legszívesebben már New Yorkból visszatértem volna Németországba, mert ott ismertem meg igazán apámat, de ... vágyódtam utánad, és ... el akartalak vinni innét, ki akartalak szabadítani a hozzád méltatlan körülmények közül.

Még csak ez kellett Micának! A nővére csak az ő kedvéért vál­lalkozott a fáradságos utazásra! Éppúgy vágyakozott utána, ahogy ő Dorrit után! Hullott a könnye, mint a záporeső, de nem sokáig, mert ismét erőt vett felindultságán.

- Kedves Dorrit, ne hidd, hogy folyton pityergek, hála isten­nek nagyon ritkán szoktam sírni. Csak tudod ... anyám halála óta azt se tudom, milyen az, ha valaki kedves hozzám. És hogy ezt a nehéz utat az én kedvemért tetted meg, ez mindennél többet je­lent nekem! Attól viszont elszorul a szívem, hogy miattam kerül­tél ekkora veszélybe. Hogy köszönjem meg neked?

- Sehogy, Mica, őszintén megmondom neked, annyira meg­ijedtem és elborzadtam apámtól, hogy majdnem sarkon fordultam. De Rose néni a végrendeletében bizonyos mértékig a kötelessé­gemmé tette, hogy a pártfogásomba vegyelek, és apád közeléből elhozzalak.

Mica meghatottan bújt a nővére vállához.

- Tehát rám is gondolt a jóságos Rose néni? Jaj, Dorrit, ez olyan, mintha hirtelen fejedelmi ajándékot kaptam volna: De erről most nem beszélhetünk többet. Azt hiszem, lehetetlen elsza­badulnom innét, és majdcsak kibírom valahogy, de téged meg kell menteni, mert az a veszély fenyeget, hogy az örökséged végett Rodrigóhoz kényszerítenek.

Dorrit kihúzta magát.

- Ez annál is inkább lehetetlen, mert már eljegyeztem magam, jóllehet a gyász miatt csak titokban.

Mica meg szorította a karját. - Apa tud erről?

- Nem!

- Nem is szabad megtudnia. Különben gondolni se merek rá mit művelne.

- De Mica, bőven elegendő, ha kijelentem, hogy semmiképpen nem megyek feleségül Rodrigóhoz.

- Nem, az neki nem elég - mondta Mica jelentőségteljesen, és mélyen a nővére szemébe nézett. - Még nem látod át a helyzetedet. Kíméletlenül fel kell nyitnom a szemedet. Ezek ketten megál­lapodtak, hogy feleségül mész Rodrigóhoz, mert meg akarnak osz­tozni az örökségeden. Ha önként nem teszed meg, akkor ... apád felhatalmazta Rodrigót, hogy erőszakot alkalmazzon veled szem­ben. Meggyőződésük, hogy akkor férjhez mész Rodrigóhoz, mert csak így állíthatod helyre a becsületedet.

Dorrit megbotránkozva kapta fel a fejét, és megint holtsápadt lett.

- Mica! Ez lehetetlen, egy apa nem művelhet ilyet a gyermekével!

Mica keserűen elmosolyodott.

- Nem tudom, mi az, amit apánk egymillió dollárért meg nem tenne.

A nővére előrehajolt, és kiáltani akart a sofőrnek, hogy forduljon vissza.

- Visszafordulok, Mica! Meneküljünk!

Mica megfogta a kezét.

- Várj! Ez nem ilyen egyszerű, Dorrit. Egyikünk sem nagyko­rú, és apánk visszahozna vagy visszahozatna. Védelem és segítség nélkül itt véged. De légy nyugodt, már kieszeltem egy tervet a menekülésre. Csak hallgass meg türelmesen! Szóval, jegyben jársz?

- Igen!

- A vőlegényed nagyon szeret?

- Jobban, mint az életét.

- Akár Texasba is elutazna, ha veszélyben tudna téged?

- Ha kell, a világ végére is.

Mica mély lélegzetet vett.

- Akkor máris táviratozunk neki, hogy szükséged van rá, haladéktalanul jöjjön ide. De, ugye, legény a talpán, nem ijed meg a saját árnyékától?

Dorrit arcán halvány mosoly suhant át.

- A legvakmerőbb kutatóexpedíciókon vett részt, ezer ve­szélyt vállalt, egyébként ismerős Texasban, még ezen a környé­ken is.

- Jaj de jó! - ujjongott Mica. - Máris megfogalmazzuk a sürgönyt, hogy a vőlegényed késlekedés nélkül útra keljen. Pon­tosan kiszámolhatjuk, mikorra érhet ide. Okosnak kell lenned Rodrigóval, húzd az időt, semmi esetre se vegye észre, hogy nem fogsz férjhez menni hozzá. Hadd higgye, hogy lenyűgözött téged, és csupán idő kérdése, mikor mondasz igent. Ha nem bír­ná türelemmel, és túl korán akarna megkérni, akkor tréfásan há­rítsd el: ,,Ejnye, fiatalúr, Dorritot nem lehet rohammal meghódí­tani, ehhez az ostromhoz kissé több idő kell.” Talán ... igen ... talán szerencséd lesz, de nekem csak az olyan férfiak tetszenek, akik kitartóan udvarolnak egy nőnek. Akkor türtőztetni fogja ma­gát, mi pedig időt nyerünk. És most hallgasd tovább a tervemet!

Mica elhadarta, miben egyezett meg Mrs. Lovell-lel, majd így folytatta:

- Amikor tehát a jegyesed a postaautóval megközelíti a farmunkat, akkor ártatlan képpel kiballagok a facsoporthoz, és megbe­szélem vele, hogyan szabadíthatunk ki téged. Odacsempészünk az autóhoz, aztán elrobogsz a vőlegényeddel. Egykettőre Bona­rába értek, a postahivatalnál pedig másik kocsira szálltok, és meg sem álltok a következő vasútállomásig. Apám és Rodrigo csak lo­vas kocsival, vagyis jóval lassabban követhetnek benneteket. Megőrizted az útleveledet?

Dorrit szíve a torkában dobogott. Mennyi izgalom már az első órában!

Mica újra megkérdezte tőle:

- Nálad vannak az úti okmányaid? Bólintott.

- Hol tartod őket?

- Az útlevelemet itt, a táskámban. Apám sokat nyaggatott, hogy adjam át neki, majd ő vigyáz rá, de egy belső hang óva in­tett ettől, és Mr. Snyder, a nagynéném egykori tanácsadója is le­beszélt róla.

Mica figyelmesen hallgatta.

- Helyes, de azt hiszem, a te kezedben most már nincs biztos helyen. Nem ismered az itteni viszonyokat. Apa előbb-utóbb akár erőszakkal is elveszi tőled, akkor pedig teljesen ki lennél szolgáltatva neki.

Dorrit a szívéhez, kapott. Soha életében nem félt még ennyire. - Akkor mit csináljak? - kérdezte szorongva. - Mit tanácsolsz?

- Add ide az útleveledet! - sürgette a húga.

- Miért? -nézett rá bizonytalanul Dorrit. - Te akarsz rá vigyázni?

Mica elgondolkodott.

- Nem, talán nálam sem lenne biztonságban. Inkább a távirat­tal együtt borítékba tesszük, ugyanis magammal hoztam min­den szükségeset, és elküldjük Mrs. Lovellnek, a bonarai postames­ternének. - Ő majd megőrzi neked, nyugodt lehetsz. Nagyszerű asszony, szegény édesanyám barátnője volt. Bármiben szívesen segít nekünk. Bízhatsz benne, hogy Bonarából is továbbjuttat, ha majd menekülsz.

Dorrit a karjába zárta kishúgát.

- Miért csak én menekülök, Mica? Azt hiszed, itt hagynálak téged?

Mica fájdalmas arccal legyintett.

- Mit számítok én?

- Ne mondj ilyet, Mica, - nélküled el se megyek.

- De én még tényleg csak tizenhat és fél éves vagyok, az apám felügyelete alatt állok Téged Lundnak hívnak, talán hivat­kozhatsz arra, hogy mások fogadtak örökbe. Ha a jegyesed ideér, nemigen lesz félnivalód. De engem biztosan visszahozna a rendőrség.

- Van útleveled?

- Van, egyszer kiváltottam, magam sem tudom, miért. Dolgoz­nak barátaim a bonarai rendőrségen, tréfának szántam. Apa nem is tud róla.

- Az jó, akkor minden sikerülni fog. Velem jössz Németország­ba, az már biztos. Nem hagylak itt ilyen apa mellett. És elmon­dom, mit tanácsolt Mr. Snyder, a hagyatéki gondnok.

Dorrit részletesen beszámolt New York-i élményeiről, a végrendelet tartalmáról és arról, amit egyébként megtudott. Végül el­mesélte Micának, hogy Snyder azt tanácsolta, a szabadságáért cse­rébe mondjon le az anyai örökrészéről az apja javára.

- Én bőségesen kárpótollak majd érte, Mica, neked nyugod­tan odaadhatom, amit a szívem diktál, de apa Rose néni végaka­rata értelmében egy fillért sem kaphat a hagyatékból. Az elhunyt kívánságát pedig tiszteletben kell tartanunk. Apa boldog lehet a birtokrészeddel, és megélhet rajta a saját munkájából.

Mica feszülten figyelt, és miután most világossá vált előtte min­den, vagyis remélhette, hogy a nővérével együtt menekülhet a sza­badságba, felsikoltott a boldogságtól. Remegve ölelte át Dorritot.

- Dorrit, jaj, Dorrit... ha ez valóra válna ... ha ekkora boldogság érne ... jaj, szörnyű ilyen apával élni, akitől irtózom, akit megvetek. Tényleg magaddal akarsz vinni?

Dorrit gyöngéden megcirógatta.

- Nélküled nem megyek el! - jelentette ki szeretettel.

- De... miben utazzak? Ez a legjobb ruhám, amit rajtam látsz.

- Akkor kapóra jön, hogy egy egész ládára való ruhát hoztam magammal - felelte Dorrit mosolyogva -, mindét Berlinben vá­sároltam neked. És mivel valóban ugyanolyan az alakod, mint az enyém, minden pompásan fog állni rajtad.

Mica megcsókolta.

- Milyen jó vagy hozzám!

- Te sokkal meggyőzőbben bizonyítottad irántam való jóságodat. De most folytassuk a tanácskozást! A következőt gondoltam ki: - Miután a jegyesem Bonarába szöktet bennünket, ott nyugod­tan bevárjuk apát meg Rodrigót. Ha Hardy velünk van, már nincs mitől félnünk. Talán biztonságba helyez minket ennél a Mrs. Lo­vellnél, és egyedül tárgyal apával. Nyugodtan Hardyra bízhatod magadat, ő talpig férfi, és ügyesen elintézi a dolgunkat. A poggyászunkat is meg kell kapnunk. Ha bizonyítékot is fel tudnánk mutatni apa bűnös szándékaira, az jó fegyver lenne ellene.

Mica eltöprengett, aztán gyorsan azt mondta:

- Talán meg tudom szerezni a levelet, amelyben mindent leírt Rodrigónak.

- Hogyan?

Elmagyarázta, miképpen nyert betekintést a levélbe. Dorrit ebből is látta, mennyire fontos kiszakítania a húgát ebből, a környezetből, mert a leány egyáltalán nem restellte bevallani, hogy Rodrigo tárcájában kutatott. Mica alighanem leolvasta az arcáról a rosszallást, de aztán nyugodtan így szólt:

- Talán úgy gondolod, helytelenül viselkedtem, de sokkal rosszabbat is tettem volna, hogy megtudjam, milyen veszély leselkedik rád. Megpróbálom a kezembe kaparintani azt a levelet. Rodrigo nagyon gondatlanul bánik a holmijával, apa pedig biz­tosan nem sejti, hogy így széthányja a fontos papírokat. Talán most is otthon hagyta a tárcáját. Meg is nézem, amint hazaérünk, és el­csenem a levelet. Rodrigo el sem meri majd mondani apának, hogy eltűnt, mert apa szörnyű haragra gerjedne.

Dorrit felsóhajtott.

- Sajnos minden eszközt meg kell ragadnunk, hogy mentsük a bőrünket. Valóban fontos, hogy megszerezzük a levelet.

- Jó, majd én elintézem: De aztán jól el kell rejtenem, ne­hogy megtalálják nálam. Ezen még töröm a fejemet.

Sietve megtanácskozták a további teendőket, és Dorrit megfogalmazta a táviratot Lienhard von Riednek, amely a következő­képpen szólt:

"Nagy veszélyben vagyok - azonnal gyere - bonarai postahi­vatalban Mrs. Lovellnél érdeklődj utánam - utazz gyorsan - hozz pénzt, amennyit tudsz: Dorrit"

Mindjárt írt egy levelet is Hardynak, amelyet a postamester­né adhatott át neki, amikor megérkezik, és felőle kérdezősködik.

Mica hozzáfűzött még néhány magyarázó szót Mrs. Lovell szá­mára, azután megkérdezte Dorrittól, van-e pénze. A nővére azt fe­lelte, az útra szánt összeg egy részét magánál tartotta ugyan, azonfölül még néhány ezer márkát hozott, de az apjuk már cél­zott rá, hogy kimerült az úti pénztár, ami persze érthetetlen, és biz­tosan többet akar majd tőle.

Mica erre azt tanácsolta, a nála lévő pénz javát küldje el Mrs. Lovellnek, így biztonságba helyezheti az apjuk elől, mert nem tud­ni, mire lesz még jó ez a vésztartalék. Dorrit így is tett. Mica pedig nővére kívánságára saját útlevelét is az övé mellé tette, majd az, egész holmit egy nagyalakú borítékban helyezte el. Nem sokkal a farm előtt megállíttatták a kocsit, átadták a sofőrnek a Mrs. Lovellnek címzett, leragasztott borítékot, és a lelkére kötötték, hogy nagyon vigyázzon rá.

A férfi, aki egyben postatisztviselő is volt, ebbéli minőségében lelkiismeretesen kiállított egy feladóvevényt, így a nővérek bizonyosak lehettek abban, hogy küldeményük eljut a címzetthez, aki azután nyomban mindent elintéz.

Valamelyest megnyugodva telepedtek vissza a helyükre, szo­rosan összebújtak az ülésen, és tovább tanácskoztak, miként járjanak el. Mica azt ajánlotta Dorritnak, rögtön panaszolja el az apjuknak, hogy elveszett az útlevele.

- Ne csodálkozz, Dorrit - folytatta -, ha megint nagyon barátságtalanul fogok viselkedni veled, és kelletlenül mondok köszö­netet a sok szép holmiért, amit hoztál nekem. Alkalomadtán pa­naszkodhatsz is apának meg Rodrigónak, hogy neveletlen va­gyok. Semmiképpen nem sejthetik, hogy jóban vagyunk.

Dorrit megértően bólintott, és Mica pontos útmutatással látta el, milyen magatartást tanúsítson Rodrigóval szemben.

Végül megérkeztek a farmra. A nagyothalló szolgáló úgy bá­mult Dorritra, mint valami csodára, és sürgött-forgott, hogy tel­jesesítse Mica kézjelekkel adott utasításait.

Dorrit kissé lehangoltan nézett körül a házban. Bár a helyisé­geket elég lakályosan rendezték be, hiányzott az a komfort, amelyet megszokott.

Mica bevezette a neki szánt szobába, amelyet titokban igyeke­zett a lehetőségekhez mérten kicsinosítani és otthonossá tenni. Az asztal közepén nagy csokor mezei virág pompázott. A bútorok itt is olyan kezdetlegesen voltak, mint az egész házban meg a hason­ló farmokon, de Mica összeszedett minden párnát, terítőt és füg­gönyt, amit csak bírt. A falakat és a mennyezetet, mint mindenütt, itt is fával burkolták, ami kissé komoran hatott.

A leány aggódva pillantott a nővérére.

- Nemigen fog tetszeni neked nálunk, biztos jobbhoz vagy szokva.

Dorrit átölelte.

- Látom, hogy mindent megszépítettél, amennyire csak le­hetett, még a virág sem hiányzik. Mi többet akarhatnék?

Fátyolos tekintettel néztek egymásra.

- Egy kicsit magadra hagylak, Dorrit, hogy felfrissíthesd ma­gad. Addig utánanézek, meg tudom-e szerezni a levelet. De ho­vá dugjam? Á, tudom már, édesanyámtól maradt rám egy kis bőrzacskó. Apáról meg rólam készült képet őrzött benne a nyakába akasztva, Abba rejtem a levelet, és a ruhám alatt állandóan magamnál tartom, akkor nem veszhet el.

A nővérek elváltak, és Mica Rodrigo szobájához osont. Amikor be akart nyitni, meglepve tapasztalta, hogy bezárták az ajtót. Rodrigo tehát biztosan most is otthon hagyta a tárcáját, valószínűleg ezért zárta be a szobát. Micán azonban nem fogott ki. A leány Rodrigo tudtán kívül másodkulccsal rendelkezett. Unokafivére még régebben, elveszítette a szobakulcsát, és mási­kat csináltatott. Mica később a kertben véletlenül megtalálta az el­veszett eredetit, bár akkor még nem sejtette, hová való. Félrerak­ta, és egy alkalommal, amikor szeretett volna behatolni Rodrigo szobájába, kipróbálta, Akkor derült ki, hogy beleillik a zárba,

Azóta gondosan megőrizte, most pedig elővette rejtekhelyéről, miután a szolgálót kiküldte a konyhába, hogy főzzön teát Dorritnak meg neki.

Gyorsan kinyitotta az ajtót, a komódhoz osont, és kihúzta a fió­kot, amelyben nemrégiben rábukkant unokafivére levéltárcájára. Fellélegzett, amikor ugyanott látta. Óvatosan kinyitotta, és tény­leg meglelte benne az apja levelét, Sietve elrejtette, a tárcát vis­szarakta a helyére, kisurrant a szobából, bezárta az ajtót, és ismét biztonságba helyezte a kulcsot.

A szobájában rögtön nekilátott megkeresni a bőrzacskót. Belehajtogatta a levelet, és a zacskó zsinórját a blúza alatt a nyakába akasztotta.

Nem sokkal később, miközben a nővérek a nappaliban teáztak, még egyszer meghányták-vetették, miképpen hajtsák végre szökésüket. Az idő tájt, amikor a posta a farmra szokott érkezni, a két férfi általában messze járt, valahol a legelőkön. Rendszerint csak sötétedéskor tértek haza.

- Ámbár nem tudom, a jövőben is dolgozni fognak-e, Dorrit, mivel most azt hiszik, milliókra van kilátás. De talán a látszat ked­véért mégis kilovagolnak, legalább addig, amíg nem biztosak a zsákmányban. Ha azon a napon is így tesznek, amikor elmenekü­lünk, minden jól sikerülhet, mert csak hazatérésük után veszik ész­re az eltűnésünket. Ezzel jókora előnyre teszünk szert. A leg­jobb, ha ki sem csomagolod a holmidat, vagy rögtön visszapako­lod, miután kivetted a legszükségesebbeket. Erre a rövid időre, nem sok kell. Amikor elszökünk, egyszerűen lezárod a kofferjeidet, és az már Ried úr dolga, hogy megszerezze azokat. Hogy az én kis motyómat hogy visszük el, azt persze nem tudom.

Dorrit megfogta a húga kezét.

- Hiszen mondtam már, hogy Berlinben egy ládányi ruhát meg piperét vásároltam neked. Egy külön koffert is vettem hoz­zá, abba belerakhatsz mindent, amit feltétlenül magaddal akarsz hozni, mert nincs egészen tele. Már csak azért is beszereztem azt a koffert, mert apa mondta, hogy neked nincs, és már akkor terveztem, hogy magammal viszlek.

Mica ismét a nyakába borult.

- Aranyos vagy, hogy ennyire törődsz velem! De mondok neked valamit. A szép ajándékokat, amelyeket nekem hoztál, ki se csomagolom ebben a házban, majd akkor akarok örülni nekik, amikor szabadok leszünk. Ne csodálkozz, ha hálátlannak mutat­kozom, és mindent lefitymálok, amit kaptam, mert ez is a tervem­hez tartozik. Hiába kedveskedsz majd nekem, én legfeljebb gúnyolódom a jóságodon. Sajnos, ki nem állhatlak, édes, kedves Dor­rit!

Ezen nevetgéltek egy kicsit, aztán Mica felpattant, körbevezet­te Dorritot a házban, kimentek a legelőre is, egészen addig, ahol a fák álltak, és ahol menekülésük napján a postaautónak kell majd várakoznia. Dorrit alaposan szemügyre vette a tervezett színhelyet, és nagyon jónak találta. A lombok mindenfelől telje­sen eltakarhatták a kocsit, így az hosszabb ideig is feltűnés nélkül vesztegelhetett itt.

Visszaballagtak a házhoz. Körös-körül csend honolt a tájon, ami kissé nyomasztotta Dorritot. Elképzelte, mi történhetett volna, ha anélkül csöppen ide, hogy igaz segítőtársra talál Micába. Hiszen itt teljesen el volt zárva a világtól. Mérföldeken át, ameddig a szem ellátott, füves pusztaság terpeszkedett. Csak gyalogszerrel vagy, legfeljebb lovon menekülhetett volna, és bármerről észrevették vol­na. Csak a legelőt határoló fák takarták valamennyire a kilátást abban az irányban.

Megborzongott, és halkan így szólt:

- Jaj, Mica, de szörnyű, hogy apánkban ilyen kérlelhetetlen ellenséget kell látnunk!

A húga megszorította a kezét.

- Neked még új ez az érzés, Dorrit, de te is túlteszed majd ma­gad rajta. Meg kell szabadulnunk a gondolattól, hogy az ő vére folyik az ereinkben, különben annyira iszonyodnunk kéne saját magunktól is, hogy belehalnánk.

A leány szavai olyan mély tragikumot hordoztak, hogy egészen megrendítették a nővérét.

- Kétszeresen kell ügyelnünk, Mica, nehogy valami gonoszság gyökeret verhessen a szívünkben.

Kéz a kézben sétáltak vissza a házba, és úgy érezték, mintha hosszú-hosszú évek óta ismernék egymást.

XXII.

Már sötétedett, amikor végre a két férfi is megérkezett a rozoga szekéren. Személyzet - az egyetlen szolgálót leszámítva - nem lévén, maguknak kellett lerakodniuk a poggyászt, és becipelniük a házba.

Mica Dorrit lelkére kötötte, hogy mindig tartsa zárva a szobá­ját, különösen pedig éjjel reteszelje be az ajtót, és gondosan rög­zítse az ablaktáblákat.

Ezért Dorritnak most előbb ki kelleti nyitnia a szobaajtót, hogy behordhassák a csomagját.

- Minek tartod zárva a szobádat? - kérdezte az apja.

- Így szoktam meg, apám.

- Itt erre semmi szükség.

- Hiába, ez nálam afféle beidegződés. Meg aztán, képzeld csak el, idefelé jövet, valószínűleg a postaautóban elveszett az út­levelem. Már mindent átkutattam, Mica is mérgelődött velem. Le­hetséges, hogy kirántottam a zsebkendőmmel a kézitáskámból. Az sem kizárt, hogy még a vonaton történt. Útközben már nem nagyon ügyeltem rá.

Riemann alapjában véve örült, hogy Dorritnak végre nincsenek iratai, mégis ráripakodott:

- Na látod, mién nem bíztad rám mindjárt az elején! Ez hal­latlan! Megígérted, hogy vigyázni fogsz!

- Igen, bocsáss meg, apám! Remélhetőleg nem okoz nehézséget egy új útlevél beszerzése, mert a hazautazáshoz szüksé­gem lesz rá.

- Hát az egyáltalán nem egyszerű, rengeteg utánajárást igényel.

Mindenesetre meg kell érdeklődnünk, nem találták-e meg a postaautóban.

Mérgesen belerúgott az, egyik nehéz kofferbe. Bosszantotta, hogy cipekednie kellett.

Dorritnak feltűnt, hirtelen mennyire más hangot ütött meg az apja, mint útközben. Lovagiasságának már nyoma sem volt, de nem tette szóvá.

Annál inkább kedveskedett Rodrigo.

- Ne bántsd Dorritot, Kurt bácsi, nem szeretem, ha így beszélsz vele. Nyugodj meg, Dorrit, a jövő héten Bonarába lovagolok, és tudakozódom, megtalálták-e az útleveledet. Más úgysem tudna mit kezdeni vele.

Mosolygott, és megint tüzes pillantásokkal ostromolta a leányt.

Dorrit pontosan tudta, miért, és a hideg végigfutott a hátán, de Mi­ca útmutatásához híven visszamosolygott.

- Köszönöm, kuzin, ez nagyon kedves tőled.

Erőt vett magán, a kezét nyújtotta Rodrigónak, aki rögtön elkapta, és áhítatos képpel megcsókolta.

- Ó, ez igazán elragadó! Olyan lovagias vagy, kedves kuzin! - ámuldozott Dorrit.

A fiatalember a nagybátyjára nézett, az meg Dorrit háta mö­gött rákacsintott, nem vette észre, hogy a leány a kis falitükörben látja ezt. Dorrit azonban gyanútlanságot tettetett.

- Nagyon sajnálom, hogy a nehéz kofferekkel kellett vesződ­nötök. Nincs erre ember a házban? - kérdezte.

- Dehogy nincs, különben jó néhányan dolgoznak nálunk, de épp a minap az egész bandát el kellett bocsátanunk, mert felfedtük az üzelmeiket. Titokban lovakat adtak el, és zsebre vágták a pénzt. Most ki kell várnunk, amíg elegendő megbízható munkást tudunk toborozni. Az ilyesmi mindig sokba kerül, és ami mozgó­sítható volt, azt felhasználtam á németországi utazásomra. Pillanatnyilag rettentő pénzszűkébe kerültünk. Te viszont most gaz­dagodtál meg, Dorrit, egy kicsit kisegíthetnél.

A leány nem számított arra, hogy már első nap efféle kívánsággal hozakodik elő az apja, de nyugodtan válaszolt:

- Magától értetődik, apám, szívesen adok, de pillanatnyilag ná­lam sincs sok.

- Hiszen az útra félretett pénz egy része nálad maradt. A visszaúthoz arra már nem lesz szükséged. Annyi pénzt vehetsz föl a bankból, amennyit csak akarsz.

- Igen, apám, és mivel tudtam ezt, New Yorkban kissé könnyelműen bántam a pénzzel, és majdnem az egészet elköltöttem min­denféle mutatós apróságra, ami borzasztóan drága itt, Ameriká­ban, Így azután talán ha száz dollárom maradt.

Arról természetesen hallgatott, hogy az összes többit Mrs. Lovellnek küldte el.

Riemann szemöldöke idegesen rángatózott.

- Hát ez ... nagyon kellemetlen. Meg kell mondanom, hogy ezer dollárral tartozom Rodrigónak, amit az utazásra kölcsönzött nekem.

Dorrit nyugodtan az apjára nézett.

- Akkor add csak oda Rodrigónak azt az ezer dollárt az úti pénz­tárból, amit rád bíztam, és te is nyugodtan vegyél el belőle, amennyire csak szükséged van.

Tudta, hogy Riemann semmiképpen nem költhette el a teljes összeget, mert közel húszezer márkát vett magához.

Az apja azonban szemrebbenés nélkül állta Rodrigo fürkész tekintetét.

- Mit képzelsz, gyermekem, az a pénz már elfogyott, már, csak száz dollár van nálam is. Te magad mondtad, hogy New York­ban minden borzasztó drága. Valósággal kifolyik a pénz az em­ber kezéből. Még a sajátomat is kiadtam, de most pótolnom kell. Hallhattad, hogy vissza kell térítenem Rodrigónak az ezer dollárját.

Dorrit annyira szégyellte magát az apja helyett, hogy az arcá­ba szökött a vér, de uralkodott az érzésein. Látszólag tanácstala­nul nézett egyik férfiról a másikra, azután Micára, aki dühtől villámló szemmel állt az ajtóban.

Nemcsak a két nővér, hanem Rodrigo is sejtette, hogy Riemann elsikkasztotta a pénzt, de a fiatalember jó benyomást akart tenni Dorritra.

- Miattam ne aggódj, Dorrit, hamarosan megint el kell adnunk néhány lovat, bár még egyik sincs annyira nyereg alá szoktatva, hogy tisztességes árat kaphatnánk érte.

Riemann hirtelen fölnevetett, és a homlokára bökött.

- Ó, de ostobák vagyunk, Dorrit, hiába, nem szoktunk hozzá, hogy az ember bármikor pénzt varázsolhat elő, ha csekkfüzettel rendelkezik. Mert ugye, kaptál Mr. Snydertől?

- Igen, adott egyet -, felelte a lehető legártatlanabbul a leány.

- Hát akkor csak egy tetszés szerinti összegre szóló csekket kell kiállítanod a részemre. Azzal Rodrigo holnap belovagolhat Bonarába, és bemutathatja a bankban. Ez kihúz bennünket a pácból.

Dorrit összenézett a húgával, aztán megdöbbenést tettetve megkérdezte:

- Ó, úgy érted, hogy bármilyen összeget ráírhatok a csekkre?

- Hogyne, gyermekem, a te hatalmas bankszámládhoz képest csekélység az ilyesmi. Kéznél van a csekkfüzeted?

- Igen, apám, az imént az egész táskámat feltúrtam, amikor az útlevelemet kerestem, és akkor a kezembe akadta csekkfüzet is. Bevallom, nem nagyon tudok bánni vele, hiszen még sohasem volt csekkfüzetem.

Riemann hangulata percről percre javult: - Mica viszont ko­moran ráncolta a homlokát. Ha Dorrit nem világosította volna föl, hogy a nagykorúságáig egyetlen, ezer márkánál nagyobb össze­gű csekkjét sem váltja be a bank, most alighanem jelenetet rendezett volna. Így azonban fegyelmezte magát.

Dorrit elővette a retiküljéből a csekkfüzetet.

- Szóval, hogy is kell ezt csinálni?

Az apja nevetett, és Rodrigo is elragadónak találta ezt a ­persze csak megjátszott - gyámoltalanságot. Úgy érezte, máris beleszeretett a lányba. A szőke, halovány bőrű szépség izgatta a kreol ősöktől származó fiatalembert, akinek könnyen felforrt a vére. Úgy találta, Dorrit csillogó szürke szemével egyetlen ad­dig látott nőé sem versenyezhet. Ráadásul a szempár tulajdonosa milliókat örökölt, és a jelek szerint engedelmesen hagyta magát irányítani.

Rodrigo nem is lehetett volna elégedettebb. Négy hét zavarta­lan együttlét a farmon ezzel az északi szépséggel elegendőnek tűnt ahhoz, hogy elérje a célját, mert ... ahhoz nem fért kétség, hogy a leány is vonzódik hozzá.

Az apa kezébe vette a csekkfüzetet, és megmutatta Dorrit­nak, hogyan kell kitöltenie. A leány lecsavarta a töltőtolla kupak­ját, és mosolyogva nézett föl a férfira.

- Tehát ide kerül az összeg. Mennyire állítsam ki a csekket? - kérdezte olyan ártatlanul, hogy Mica legszívesebben megcsókolta volna örömében.

Riemann hümmögött egy darabig.

- Legjobb, ha mindjárt egy jókora összegre, hogy mindig le­gyen pénzed, és a visszaútra is bőven maradjon.

- Hm! Idefelé körülbelül huszonötezer márkát költöttünk el.

Hála istennek, hogy nem vagyok többé szegény leány, különben már az összeg hallatán megőszülnék ijedtemben.

Rodrigo a szeme sarkából éles pillantást vetett a bácsikájára, aki ebből világosan érthette, hogy a fiatalember úgy véli, most is vissza tudja adni neki az ezer dollárját. Riemann el is határozta, hogy ha ezután négyszemközt maradnak, feltétlenül megteszi, mert nem akart összeveszni Rodrigóval.

- Tehát mennyit írjak a csekkre, apám? - kérdezte ismét Dorrit.

Riemann gyorsan legyőzte maradék gátlásait.

- Írj csak egyszerűen ... húszezer dollárt!

A leány láthatólag elszörnyedt.

- Jaj, az borzasztó sok pénz.

- Neked nem, Dorrit, neked semmiség.

- Ahogy gondolod, apám.

Nyugodtan, magabiztosan kitöltötte és aláírta az utalványt. Ezalatt a két férfi lopva diadalmas pillantást váltott, mivel úgy ment minden, mint a karikacsapás. Riemann előzőleg elme­sélte Rodrigónak, hogy Dorrit csak nagykorúsága betöltése után rendelkezhet az örökségévet, addig azonban a csekkfüzetével annyi pénzt vehet le a bankszámlájáról, amennyit csak akar. Most aztán mindketten azt hihették, hogy máris kedvük szerint juthatnak pénzhez. Rodrigo úgy érezte, Eldorádó kapujában áll, és a be­lépéshez nem is hiányzik más, csak Dorrit boldogító igenje. Rie­mann hazafelé jövet még egyszer alaposan kioktatta, hogy ne legyen mamlasz, és csapja a szelet Dorritnak rendesen. Egy kicsit valószínűleg kéreti magát a leány, de egy ilyen ügyes legény néhány hét alatt leveszi a lábáról ezt a tapasztalatlan teremtést. Majd ő teremt Rodrigónak alkalmat, hogy elcsábítsa.

Riemann fürgén kitépte a lapot a csekkfüzetből, és összehaj­togatva a levéltárcájába tette, miközben mintegy mellékesen megjegyezte:

- Talán holnap magam lovagolok be Bonarába, hogy elintéz­zem, amit kell.

Rodrigo fenyegető tekintetére csak mosolygott, mintha azt mondaná: "Türelem, öcsém!"

Vacsora után Dorrit barátságosan fordult Micához:

- Nem jössz be egy kicsit a szobámba, Mica, szeretném végre megmutatni, mit hoztam neked.

- Na, miattam igazán kár volt költségbe verned magad - hang­zott a mogorva válasz. - Amúgy eleget kell kiadnod. Nekem nem kell semmi.

- De kedves húgom, néhány nagyon szép ruhát és mindenfé­le csinos apróságot vásároltam neked, mindent a legújabb divat szerint.

Mica dacosan vállat vont.

- Mit érdekel engem ez a sok cicoma? Kár a pénzért, amit itt, a ház körül fontosabb dolgokra fordíthattunk volna.

- Ne légy már olyan barátságtalan a nővéreddel! - szólt rá Rod'rigo.

A leány gúnyosan nézett föl.·

- Nicsak, felcsaptál Dorrit lovagjának? Rögtön észrevettem, hogy első látásra belehabarodtál.

Rodrigo elnevette magát, és hódító pillantást vetett Dorritra.

- Talán csoda? - kérdezte tüzesen.

Dorrit elpirult ettől a bosszantó tolakodástói, de mosolygott.

- Ej, ej, kuzin, úgy látszik, ezen az isten háta mögötti farmon, is értenek a bókoláshoz. Ideje visszavonulnom, elfáradtam, és sze­retném még átadni Micának a neki szánt ajándékokat. Jössz hát, Mica?

- Jó, menj csak előre, még egy kis rendet rakok itt, és utána­nézek mindennek a ház körül, aztán majd én is megyek - felelte kedvetlenül a húga.

Miután Dorrit jó éjt kívánva a férfiaknak elköszönt, Riemann rátámadt kisebbik leányára:

- Viselkedj tisztességesebben a nővéreddel, megértetted? Mica fölszegte a fejét, és azzal a pillantással nézett rá, amely mindig zavarba hozta Riemannt.

- Miért kéne hízeleg nem neki? Nem akarok tőle semmit. Fe­lőlem akár holnap is elhurcolkodhatna, de még jobb, ha már ma. - Ugyan, Mica, hiszen a nővéred, és igazán elbűvölő - vetette közbe Rodrigo.

- Lehet, hogy téged elbűvölt - gúnyolódott a leány, de sze­rintem elviselhetetlen az előkelősködésével. Jó éjszakát!

Befejezte a rendezkedést, kivonult, nagy dérrel-dúrral végig­csattogott a folyosón, aztán látszólag eltűnt Dorrit szobájában. Valójában csak bekukkantott hozzá, ujját a szájára téve csendre intette, majd nesztelenül a konyhába sietett, ahol elhelyezkedett leshelyén, a tolóablaknál.

Az apja és Rodrigo a nappaliban maradt.

Mica az ablak résén át látta, hogy Riemann előveszi a tárcá­ját, és két bankjegyet lök oda az unokaöccsének.

- Nesze, kezdetnek kétezer dollár! Ha beváltottam a csekket, többet is kapsz - ígérte kuncogva.

Rodrigo eltette a két bankót.

- Többet, többet, ígéretekkel tele a padlás. Szeretnélek emlékeztetni, bácsikám, hogy mindenben osztozunk. Nem hagyom, hogy a bolondját járasd velem.

- Szamárság! Kinek jut eszébe ilyesmi?

- Akkor miért nem bíztad rám a csekket, hogy én váltsam be?

- Mert sokkal fontosabb, hogy közben megkedveltesd ma­gad Dorrittal, te, tökfilkó.

- Na jó, de nehogy ezt is eljátszd!

- Ugyan, arra már nincs szükségünk. Fürödhetünk majd a pénzben, csak helyén legyen az eszed!

A fiatalember önelégülten nevetett.

- Ne aggódj, bájos a kicsike, és máris tüzet fogtam. Tudod, hogy olyankor ellenállhatatlan vagyok.

A továbbiakban olyasmiről beszélgettek, amit Mica érdekte­lennek talált, ezért visszaosont Dorrithoz, és suttogva elmesélte neki, amit kihallgatott.

- Majd alábbhagy az örömük, ha megtudják, hogy szerencsére csupán havi ezer márkát vehetsz föl. Én viszont elégedett vagyok veled, remekül végezted a dolgodat.

- Jaj, Mica, pedig úgy szorongtam! Bárcsak már árkon-bok­ron túl lennénk!

- Nincs miért restelkednünk, ha ezek előtt komédiázunk. Csak így menekülhetsz meg, Dorrit.

Dorrit ragaszkodott, hozzá, hogy, megmutassa Micának az ajándékokat, és kicsomagolt a húgának szánt kofferból. Mica azt sem tudta, sírjon vagy nevessen a temérdek gyönyörűség láttán. Hiába, ő sem tagadhatta, hogy Éva lánya, szégyenlősen próbálgatott föl ezt-azt, káprázó szemmel forgolódott a tükör előtt, amelyet Dorritnak kissé előre kellett billentenie, hogy Mica tetőtől talpig megtekinthesse magát, mivel nem volt a házban elég nagy tükör.

Mica örömmámorban úszott, ölelte, csókolta a nővérét, aztán egy ideig még súgtak-búgtak. Miután hallották, hogy a férfiak föl­szedelődzködnek a nappaliban, Mica halkan figyelmeztette Dorritot:

- Zárd be mögöttem jól az ajtót! Még egyszer köszönök mindent, és jó éjt!

Kifelé menet aztán nagy hangon, gorombán visszaszólt:

- Tényleg mutatós holmi, de engem hidegen hagy az ilyesmi. Pakold csak vissza az egészet a kofferbe!

Előre kitanította Dorritot, hogy másnap reggel panaszkodjék az apjának meg Rodrigónak, amiért a húga olyan barátságtalan, és egy cseppet sem látszik hálásnak.

Ez meg is történt, amazok ketten nem győzték vigasztalni Dorritot, hogy Mica ezen a világtól elzárt helyen, csupa nyers férfiember között nőtt fel, és sajnos fogalma sincs a jó modorról.

Miután Dorrit távozott Neustettenből, Lienhard von Riedet gyöt­rő nyugtalanság szállta meg. Emésztette magát, hogy semmi­képpen sem lett volna szabad az apjával kettesben elergednie. Pró­bált lehiggadni, de a szerelmese utáni vágyakozás még inkább kí­nozta, mint valaha:

Egyik nap azután befutott Dorrit távirata Bonarából.

Előbb kapta meg, mint a leány New Yorkban föladott levelét, és a tartalma végképp fölborította a nyugalmát.

Miféle veszélyről írt Dorrit? Hol lehet most? Már az apja farmján?

"Nagy veszélyben vagyok"! - mintha a leány segélykiáltását hallaná.

Milyen veszélyben? Vajon az apja fenyegeti?

Nem fontolgatott sokáig. Világosan látta, hogy azonnal oda kell utaznia, méghozzá a lehető leggyorsabban.

Otthagyott csapot-papot, késedelem nélkül a városba ment, hogy egész bankbetétjét magához vegye. Egyidejűleg telefonált Hamburgba, és megérdeklődte, mikor indul a legközelebbi gyors ­gőzös. Megtudta, hogy már másnap. Magától értetődőnek tartotta, hogy ezt a járatot el kell érnie, ha nem vasúttal, akkor akár re­pülőgéppel. Táviratilag kabint rendelt a gőzösön, a postán menetrendet kért, amelyből megállapította, hogy Berlinből az éjszakai gyorssal még elérheti a hajót. Rohant haza, bőröndbe hajigálta a holmiját, ellátta utasítás okkal Breitnert, és újra elrobogott. Épp el­hagyni készült Riedbtirgot, amikor kézhez vette Dorrit New York-ból írott levelét a különféle fontos mellékletekkel. Nem ért rá elolvasni, csak eltette, és lóra pattant, hogy idejében az állomás­ra érjen, Breitner addigra már úton volt bőröndjével. Megbeszélték, hogy az öreg majd visszahozza a lovat, és Neustettenben bejelenti a gazdája távozását.

Lienhard egy perccel a vonat indulása előtt toppant be az állomásra. Mire helyet foglalt, a szerelvény már mozgásba is lendült.

Szerencsére egyedül tartózkodott a fülkében, így zavartalanul merülhetett el Dorrit levelének olvasásában, Amit abból megtu­dott, attól bizony nem lett nyugodtabb. Semmi kételye sem ma­radt afelől, hogy a veszély Riemann részéről fenyegeti a menyasszonyát. Az apa nyilván csak azért bukkant fel, mert részesed­ni akart Dorrit örökségéből. Még szerencse, hogy a vagyon ideig­lenes zárolása és a végrendelet egyéb megkötései ebben hathatósan akadályozták.

De mit tervezhetett most Dorrittal? Miféle veszély fenyeget­te a leányt?

A tettre kész, villámgyorsan dönteni képes fiatalember kínszen­vedésnek érezte, hogy nem haladhatott sebesebben célja felé.

Hamburgig azonban arra az elhatározásra jutott, hogy legalább megpróbálja megnyugtatni Dorritot, közli vele, hogy útnak indult.

Újra elővette a leány táviratát, és áttanulmányozta, mintha a so­rok közül akarná kiolvasni, amit még nem tudott. Tehát Bonará­ban, az ottani postahivatalban egy bizonyos Mrs. Lovellnél kel­lett érdeklődnie. Ezek szerint Dorrit megbízhatónak tartotta ezt az asszonyt. Akkor ez a Mrs. Lovell talán eljuttathat valami megnyugtató jelzést a leányhoz. Lienhard úgy döntött, neki fog sürgö­nyözni.

Alighogy Hamburgba ért, a következő szövegű táviratot továbbították a texasi Bonarába:

"Kérem, lehetőleg értesítse Dorritot, hogy november 28-án indulok repülővel New Yorkból. Köszönettel: Ried"

Lienhard fellélegzett, amint a távirat elment. Azt már megtud­ta, hogy a gőzös november huszonnyolcadikán köt ki New. York­ban. A New York-i reptéren dolgoztak ismerősei, akikkel kutató­útjai során többször is együtt repült. Az egyik úriembernek szintén föladott egy táviratot:

"November 28-ára texasi útra kész gépet kérek. Lienhard Ried"

Miután ez is megtörtént, autóval a kikötőbe robogott. A gőzös már indulásra készen állt, és röviddel Lienhard érkezése után fölszedte a horgonyt.

A fiatalember immár valamivel nyugodtabban helyezkedett el a kabinjában. Később üdvözölte a kapitányt, régebbi ismerősét, aki nevetve fogadta:

- Isten hozta doktor úr! Ismét útra kelt?

- Igen, kapitány úr, de most csak rövid időre és magánügyben.

- Ismerősöket talál a fedélzeten, doktor úr! - hívta fel a figyelmét a kapitány arra a két úrra, akikkel bálnavadászaton vett részt. Hamarosan találkozott is velük, nagy örömmel köszöntötték egymást, és a beszélgetés sokat segített Lienhardnak, hogy csitítsa zaklatottságát.

Két barátja a dúsan terített asztal mellett felidézte a Wallis Bay-beli ínséges napokat, és ettől még jóízűbben falatoztak. Étvágytalansága ellenére Lienhard is igyekezett rendesen táplálkozni, hogy jó erőben maradjon.

Végre befutottak New York kikötőjébe, elég korán ahhoz, hogy kényelmesen kiérjen a repülőtétre. Kiszámította, hogy még telefonálhat Mr. John Snydernek, akitől talán közelebbit is megtud. Az ügyvéd szerencsére az irodájában tartózkodott, s amikor meghallotta, hogy Ried úr, Dorrit Lund vőlegénye New Yorkba jött, és hogy mi szél hozta, félbeszakította:

- Várjon, azonnal odamegyek autóval, és kiviszem a repülőtérre. Útközben megbeszélhetjük a legfontosabbakat.

Lienhard egy kávézóban várakozott, és néhány perc múlva megjelent Snyder.

A fiatalember üdvözölte, beszállt a kocsijába, és elindultak.

Tüstént elnyerték egymás rokonszenvét, és miután minden tudnivalót tisztáztak, Snyder megjegyezte:

- Lund kisasszonyt kizárólag az apja részéről fenyegetheti veszély. Hogy pontosan miféle, arról természetesen fogalmam sincs, ámbár kétségkívül arról van szó, hogy Riemann valamiképp nyerészkedni akar Dorrit Lund rovására. Ezt a gyanút látszik megerősíteni egy bevont, de el nem fogadott csekk is, amelyet Dor­rit kisasszony húszezer dollárról állított ki, holott jól tudja, hogy a nagykorúsága eléréséig legfeljebb havi ezer márkát, azaz kettőszázötven dollárt vehet föl. A húszezer dolláros csekket tehát csakis valamiféle kényszer hatása alatt tölthette ki, mert ismeri a szabályokat.

És elmagyarázta Lienhardnak, amit a fiatalember még nem tu­dott. Lienhard komoran nézett maga elé.

Bárcsak a megérzéseire hallgatott volna! Akkor nem engedte volna el a menyasszonyát az apjával kettesben erre az útra.

- Amit nem tudunk meg nem történtté tenni, azon fölösleges bánkódni. Azt hiszem, ön olyan ember, aki bármely veszélytől megszabadítja a menyasszonyát. Bevallom, legszívesebben ön­nel tartanék, de nem hagyhatom itt az irodámat. Viszont meg kell ígérnie, hogy visszafelé jövet New Yorkban vendégül látha­tom a menyasszonyával. Találkoznom kell Dorrit kisasszonnyal, magam akarok meggyőződni róla, hogy nem esett baja.

Lienhard megígérte ezt. Még megbeszéltek egyet-mást, végül Snyder felhívta a fiatalember figyelmét, hogy ha Dorritnak pénz­re van szüksége, csak sürgönyözzön neki, ő majd egyelőre a sa­ját számlájáról átutalja, amennyit a kisasszony óhajt.

Így értek a repülőtérre, ahol a Lienhard által táviratban megrendelt gép már startra készen állt. A pilóta nevetve üdvözölte Lienhardot, aki meglehetősen zaklatott volt, és sürgette, hogy mielőbb szálljanak fel. Borzalmas gondolat fogalmazódott meg benne. Ha Riemann belátja, hogy másképp nem teheti rá a kezét Dorrit vagyonára, nem jut-e eszébe, hogy amennyiben a leánya meghal, ő örökli mindenét? Vajon nem feltételezhette-e egy ilyen elvetemült gazemberről, akinek az aljasságáról már épp eleget hal­lott, hogy akár gyilkosságtól sem riad vissza? Nem bírta magá­ban tartani ezt a hirtelen felvetődött gondolatot, el kellett árulnia Snydernek. Az ügyvéd elszörnyedt. Tapasztalatai alapján nemigen volt olyasmi, amit Riemannról el ne hitt volna, de erre eddig nem gondolt. Most azonban úgy okoskodott, hogy bár Riemann számára ez lenne a léggyorsabb megoldás, de egyben a legveszélyesebb is, és ezért aligha vállalkozik rá. Ezt meg is mondta Lienhardnak, hogy megnyugtassa.

Néhány perc múlva levegőbe emelkedett a repülőgép, Snyder elgondolkodva követte a tekintetével, amíg el nem tűnt a szeme, elől, és már csak jókívánságai kísérték.

XXIII.

Dorrit közben nem túl kellemes napokat töltött a farmon. Egy perc­re sem vethette le az álarcot, negédeskednie kellett Rodrigóval, aki egyre tolakodóbban udvarolt neki. Mica persze igyekezett úgy intézni, hogy Rodrigo jelenlétében mindig Dorrit mellett maradhasson. Olykor azonban rövid időre a házimunka miatt magára kellett hagynia, és az unokafivére minden ilyen alkalmat megragadott, hogy egyre nyilvánvalóbb közeledésével zaklassa Dorritot. A tárcáját közben újra magához vette, de a levél eltűnése elkerülte a figyelmét. Mica aggódott egy kicsit, nem teszi-e szóvá, ha majd feltűnik neki a dolog, de erre nem került sor. Kezd­te azt gondolni, hogy Rodrigo csak zsebre vágta a tárcát, meg sem győződött a tartalmáról. Fellélegzett, mert tudta, minél tovább marad észrevétlenül, hogy lába kelt a levélnek, annál nehezebben állapíthatja meg Rodrigo, mikor veszett el.

A két nővér ritkán tudott tanúk nélkül szót váltani. Mica nap­ról napra barátságtalanabbnak mutatkozott Dorrittal szemben, folyton azt kérdezte az apjától mogorván, mikor méltóztat vég­re hazautazni az ő "drágalátos" nővére. Válaszul rendre utasítot­ták, amit szemrebbenés nélkül tudomásul vett. Dorrit szinte na­ponta panaszkodott az apjánál vagy Rodrigónál, hogy Mica ba­rátságtalanul bánik vele. "Akárhogy próbál a kedvében járni, csak gorombáskodást kap viszonzásul, mondogatta."

Ilyenkor buzgón vigasztalták, főként Rodrigo, aki egyetlen ilyen alkalommal sem mulasztotta el, hogy megsimogassa Dor­ritot. A leány ettől úgy érezte, á haja is égnek áll, de fegyelmezte magát, nem szólt semmit. Rodrigo erősen remélte, hogy Dorrit hamarosan az övé lesz.

A nővérek közben számolták a napokat és az órákat, amelyek közelebb vitték őket a szabaduláshoz. Mica mindennap izgatottan figyelte a postajáratot, a titkos jelre várva, bár tudta, hogy Ried úr még sokáig nem jöhet:

Egyszer azonban látta, hogy a kis postaautó nem halad el a farm mellett, mint máskor, hanem egyenesen a ház felé tart. Éppen Dor­rittal kettesben tartózkodtak otthon, Rodrigo és Riemann a köz­vetlen közelből, a legelőről látták, amint a postaautó megáll. Rögtön odanyargaltak, mert nem hagyhatták, hogy Dorrit bármi­féle küldeményt vegyen át: Ám mire odaéltek, a sofőr már lop­va Mica kezébe csúsztatott egy cédulát azzal, hogy Mrs, Lovell küldi üdvözlettel, amit Mica rögtön el is tüntetett. Dorritnak a so­főr két levelet hozott: Az egyiket Lienhard adta fel néhány nap­pal Dorrit elutazása után, a másik egy ismert New York-i bank cégjelzését viselte. Ez a bank bocsátotta ki Dorrit csekkfüzetét.

Mielőtt a két férfi lovon odaért volna, Dorrit a ruhájába rejtette Lienhard levelét, csak a másikat tartotta a kezében. Az apja sas­szeme azonban messziről észrevette a turpisságot.

- Jó napot! Hozott nekünk valamit? - kiáltotta a sofőrnek, akit Mica épp hűsítővel kínált.

- Igen, Mr. Ridemann, két levelet a kisasszonynak - felelte a kézbesítő, és jókorát kortyolt a pohárból, amelyet Mica nyújtott át neki A céduláról egy szót sem szólt, mert Mrs. Lovell nyomatékosan utasította, hogy azt személyesen adja át Miss Micaelának, és csak akkor, ha észrevétlenül teheti.

Ezt a feladatot teljesítette is. Dorrittól csinos borravalót kapott, miként már a leány érkezésekor is, ami hozzájárult szolgálat­készségéhez. Ezután folytatta kézbesítő körútját.

- Két levelet kaptál, Dorrit? - érdeklődött Riemann, és a leány arcát fürkészte.

Dorrit sajnálta, hogy nem sikerült egyszerűen elhallgatnia Lienhard levelét, de tudta, a borítékban egy hivatalos és egy nem hivatalos üzenet lapul, így hát nyugodtan válaszolt:

- Egyet Ried úrtól, valószínűleg beszámoló a neustetteni gazdaságról, ezt a másikat pedig a New York-i banktól - mutatta a kezében tartott, levelet, és mire megakadályozhatta volna, az ap­ja már kikapta a kezéből, és felbontotta.

Dorritot arra nevelték, hogy a levéltitkot mindenkor tiszteletben kell tartani. Kissé elsápadva húzta ki magát. - De apám, ez az én levelem!

A férfi türelmetlenül vállat vont.

- Csakugyan? Nyilván a csekk miatt írtak, - azt pedig én is elolvashatom, elvégre az apád vagyok. Gondolom, Ried úr levelét is megmutatod.

- Hogyne, miután elolvastam. De megszoktam, hogy magam bontom fel a leveleimet, és elsőként ismerem meg a tartalmukat, jóllehet a nevelőszüleim elől sem takargattam semmit sem.

Riemann az ajkába harapott, de aztán tréfával ütötte el a dol­got, és kihúzta a borítékból a levélpapírt. A bank, rövid közlemény­bentudatta, hogy a csekket érvénytelenítették. Az apa arca elszürkült dühében.

- Micsoda szemérmetlenség! Biztosan ez a Mr. Snyder áll e mögött. Ezt nem hagyhatod annyiban, tiltakozni fogunk!

Dorrit és Mica rég tudták, mit jelent ez, de Dorrit látszólag nyugodtan kérdezte:

- Mi hozott ki ennyire a sodrodból, apám?

A férfi megeresztett néhány vaskos káromkodást.

- Hogy mi? - mérgelődött. - Tessék, olvasd! Közlik, hogy a nagykorúságod eléréséig mindössze havi kétszázötven dollárt vehetsz föl. Kétszázötven dollár egy milliomosnőnek! Ez nevet­séges, hallatlan! Azzal a megjegyzéssel küldik vissza a csekket, hogy csak erre a nevetséges összegre szóló csekket állíthatsz ki, különben nem váltják be.

Dorrit tehetetlenül tárta szét a kezét.

- Miattad sajnálom a dolgot, apám, de ha Rose néni így ren­delkezett, nem változtathatunk rajta.

A férfi idegesen nevetett.

- Igazán? És miből fogunk élni? - bukott ki belőle meggondolatlanul.

Dorrit arca megremegett, de félelem nélkül viszonozta a kérdést

- Miből éltetek volna, ha a néni nem hagyja hátra nekem ezt az örökséget? Mindegy, ezen nem változtathatok, és ha az ittlé­tem előre nem látott többletköltségeket okoz, akkor a lehető leggyorsabban hazautazom.

Ez észre térítette Riemannt, kivált, hogy Rodrigo lopva oldalba bökte.

- De Dorrit, arról szó sem lehet. Csak kissé kizökkentett a do­log, mert határozottan számítottam erre a pénzre. Micsoda agya­lágyult megkötés! Hogy juthatott eszébe Rose néninek?

Rodrigo figyelmeztető pillantást vetett rá, és hízelkedve Dor­ritba karolt. A leány összeszorította a fogát, és tűrte a bizalmaskodást.

- Jaj, Kurt bácsi, az öreg hölgyek olykor igencsak bogara­sak! Ne izgasd föl magad fölöslegesen. Úgyis el kell adnunk pár lovat. És kétszázötven dollárt így is fölvehet Dorrit.

A leány hálásan nézett rá.

- Te olyan jó vagy hozzám, Rodrigo. Apa, megijesztett. Nekem is kényelmetlen, hogy nem kaphatok több pénzt. Miből fizessem ki akkor a hazautazásomat?

A fiatalember újra megfogta a karját.

- Ne beszélj folyton a hazautazásról, édes Dorrit, fájdalmat okozol vele - duruzsolta szerelmesen.

Dorrit dermedten állt, moccanni sem mert. Mica észrevette, és nyersen odaszólt:

- Ereszd el végre Dorritot, segítenie kell megteríteni az uzson­naasztalt, a szolgáló a mosással van elfoglalva. Gyere, Dorrit, egyelőre te sem dúskálsz a pénzben, úgyhogy igazán megerőltetheted egy kicsit magadat.

Rodrigo tartóztatni akarta Dorritot, aki erre halkan így kér­lelte:

- Engedj, különben Mica zsémbelődik velem.

A nővérek a konyhában végre megkönnyebbülten ölelkeztek össze.

- Szegény Dorrit, attól féltem, elájulsz.

- Jaj, Mica, Rodrigo napról napra tolakodóbb, hogy lehet ezt kibírni?

- Muszáj, Dorrit, másképp nem megy. Türelem! Nézd, mit mu­tatok neked! Mrs. Lovell küldte titokban a postai sofőrrel.

Átadta Dorritnak a cédulát, amely nem volt más, mint Lienhard távirata, a lap alján pedig a postamesterné biztató szavai álltak:

"Bátorság! Mindent elintézek!"

Ismét egymás nyakába borultak. Most legalább tudták, hogy Lienhard von Ried már november huszonnyolcadikán New York­ban lesz, és onnét repülőgépen utazik tovább! Azt nem tudták, mennyi ideig tart az út Bonaráig, de nyilvánvalóan sokkal gyor­sabban lehetett megtenni repülővel, mint vonattal.

Ebből újra erőt merítettek. Mica a tűzhelyen rögtön elégette a táviratot, azután sietve elkészítették a teát.

A két férfi közben odakint némán bámulta egymást. Végül Rodrigo halkan megszólalt:

- Ne mutasd ennyire a csalódottságodat, bácsikám!

Riemann felfortyant.

- Könnyen beszélsz, szépen visszafizettem a kétezer dolláro­dat, nekem meg egy centem sem maradt.

Ez a valóságnak nem felelt meg ugyan, és Rodrigo sem hitte el, de azért jóindulatúan felajánlotta: .

- Visszaadok belőle ezret, mivel átmenetileg újra pénzzavarba kerültél.

Ettől Riemann némiképp megenyhült, s egy idő után, mialatt mindketten buzgón eregették a füstöt, egyszer csak így szólt:

- Tényleg felesleges dühöngenem. Mihelyt elveszed Dorritot, elegendő pénzhez juthatunk, akár kölcsönt is fölvehetünk az örökségre. Úgyhogy ne sokat kukoricázz a lánnyal!

Rodrigo mosolygott, és szemében szerelmes fény csillogott. - Nem kell nógatnod, anélkül is égek a vágytól. De a német lá­nyok nem olyanok, mint az itteniek, hanem hűvösek, és megközelíthetetlenek. Dorrit épp ettől annyira izgató: Alig győzöm ki­várni, hogy ellenállás nélkül a karomba omoljon. Persze egy ilyen jéghegyet is föl lehet olvasztani, csak egyszer kaphassam derékon, amikor senki sem zavar: De ez csak éjszaka lehetséges, mert napközben Mica folyton körülötte lábatlankodik. Reggeltől estig Dorrit nyomában jár, és nyaggatja, hogy segítsen a munkájában.

Riemann sötéten nézett maga elé.

- Akkor keresd fel éjjel a szobájában! Rodrigo felvonta a vállát.

- Csak a te beleegyezéseddel. Lefekvés előtt mindig bezárkózik, és bereteszeli az ablaktáblákat.

- Már utánanéztél?

- Végtére is szeretem tudni, mire számíthatok.

Riemann lassan az unokaöccse felé fordította a fejét.

- Rontsd el a spalettája reteszét! Némelyik lányt kényszeríteni kell a boldogságra.

A fiatalember léhán röhögött.

- Egyet se félj, majd én kényszerítem! Nem vagyok én fából, és látom ám, hogy szívesen pihegne a karomban, ha nem akarna még egy kicsit kapálózni. Hagyjuk, hadd cicázzon velem még pár napig. Biztos, hogy célt érek nála.

Ekkor Mica jelent meg az ajtóban, és teázni hívta őket.

Dorrit. közben lopva kivette a Lienhardtól kapott borítékból a csak neki szóló levelet, és gondosan eldugta. Most ártatlan arc­cal állt az ablaknál, és a szigorúan gazdasági ügyekről szóló be számolót olvasta.

- Mégsem szerelmes levélke, Dorrit? - évődött Rodrigo.

A leány nevetve nézett rá, és - szerepéhez híven - kacéran forgatta a szemét.

- Ugyan, kitől?

- Á, ez Ried úr levele, Dorrit? - érdeklődött ismét egészen barátságosan Riemann.

- Igen, apám, Neustettenben minden rendben, nem kell aggódnom, amiért sokáig itt marasztaltok, elég, ha tavaszra térek haza.

Eközben megint Rodrigóra mosolygott, aki tüzes pillantással nyugtázta mosolyát. Dorrit ezzel a megjegyzéssel is azt iparko­dott elérni, hogy a fiatalember időt hagyjon neki, ne zaklassa túlságosan az udvarlásával.

Megnézhetem, mit ír? - kérdezte kíváncsian az apja. Dorrit nyugodtan átnyújtotta neki Lienhard hivatalos levelét, amely szándékosan igen tárgyszerű és kimért hangnemben íródott. Riemann elégedetten futotta át, nem is sejtette, hogy két leánya túljár az eszén.

A következő napok a nővérek számára igen lassan teltek, Mi­ca újra meg újra vágyakozva figyelte a postaautót, bár tudta, hogy Ried úr még mindig nem ülhet benne.

Egyik nap ebből a leskelődésből tért vissza - az autó most is kendőlobogtatás nélkül haladt tovább -, amikor Dorrit holtra váltan fogadta. Magukban tartózkodtak otthon, a két férfi a hegyek­be lovagolt, hátha újabb vadlovakat tudnak befogni, mert egyelő­re valahonnan pénzt kellett keríteniük.

Dorrit épp a szobájából jött ki.

- Mica, jaj, Mica! - kiáltotta kétségbeesve, a húga nyakába bo­rult, és minden ízében remegett.

- Mi történt, Dorrit?

- Képzeld, Mica, az egyik ablaktábláról hiányzik a tolózár, erő­szakkal lefeszegették. Tegnap még sértetlen volt.

A másik leány szeme haragos szikrákat szórt.

- Hú, de sietős nekik az esküvő! Fogadni mernék, hogy köl­csönt akarnak fölvenni az örökségedre, de ahhoz előbb feleségül kell menned Rodrigóhoz.

- Inkább a halál!

- Nyugalom, Dorrit, nagyon jó, hogy fölfedezted. Nem szó­lunk róla senkinek, de ma éjjel a szobámban alszol, és aki a re­teszt letörte, holnap majd visszateszi. Ha pedig valaki az éjszaka folyamán meg akarna győződni róla, hogy hiányzik-e az a retesz, legalább nem fogja megzavarni az álmodat, - mondta fojtott dühvel Mica.

Dorrit átölelte, mintha támaszt keresne.

- Jaj, Mica, bárcsak itt lenne már Hardy! Úgy félek! Miért nem lelhetek végre nyugalmat? Mindig újabb megpróbáltatások vár­nak rám!

Kiöntötte a szívét a húgának, elsorolta, milyen nehézségekkel küzdött meg eddig: Mica elkerekegett szemmel hallgatta.

- Ezek szerint odaát sem olyan egyszerű, ha két ember szereti egymást...

- Nem, valóban nem, Mica, ez mindenütt ugyanúgy megy. Sok mindenről szót ejtettek még, ami nyomasztotta őket, aztán Mica a tenyerébe támasztotta a fejét, és fölnézett Dorritra.

- Azt hiszem, Rodrigo csak ma fedezte fel, hogy az a bizonyos levél nincs a tárcájában. Az egész házat felforgatta, engem is faggatott, nem találtam-e egy telert levélpapírt. Gondolhatod, hogy a fejemet ráztam, erre borzalmasat káromkodott, de semmiképpen sem foghatott gyanút. Nyilván azt hiszi, valahol óvatla­nul kiránthatta a levelet. Mindenesetre apának nem fogja elárul­ni, mert fél, hogy patáliát csap. Tudod, Dorrit, voltaképpen kár érte, talán egész tisztességes legény vált volna belőle, ha nem apa a tanítómestere. Ő elzüllesztette, ahogy engem is elzüllesztett volna, ha nincs bennem ösztönös irtózás az aljasságtól. Remélem, anyámra ütöttem, mint te a tiédre, Az enyém drága, jó asszony volt, csak túlságosan szerette apát.

Dorrit erre elmesélte Micának, hogy az apjuk kergette halál­ba az anyját, és hogy miképp szerzett tudomást erről.

- Sejtheted, hogy ez a, tisztelet utolsó szikráját is kioltotta bennem.

Mica szinte mélabúsan bólintott.

- Az idők folyamán nekem is lehullott a hályog a szememről, Dorrit. Egyre tisztult a kép, most már olyan borzasztó világosan látom apámat, hogy nemcsak a szemem, de a szívem is sajog belé.

A nővérek ezután megbeszélték, hogy a következő napokban az összes holmijukat állandóan a kofferjükbe zárva tartják, és mindig úgy öltözködnek, hogy bármelyik pillanatban elmenekülhessenek. Az előttük álló éjszakára nézve is mindent kigondoltak. Tudták, hogy a férfiak mindig üldögélnek még egy ideig a nap­paliban, miután ők visszavonulnak. Dorrit ezért majd úgy tesz, mintha a szobájába menne, de egy óvatlan pillanatban besurran Micához.

Mindenben megegyeztek, mire a férfiak porosan, piszkosan ha­zatértek. Két vadlovat fogtak be, s most ezekkel bajlódtak. Ám míg Rodrigót felélénkítette, feltüzelte ez a fáradságos munka, Riemann gyűlölte, és durván szitkozódott. Micának be kellett pólyálnia a bal kezét, mert a pányva véresre horzsolta.

- Te is felsebezted a kezedet? - nézett Dorrit Rodrigóra.

A fiatalember izzó tekintettel lépett oda hozzá, és megmutat­ta sértetlen tenyerét.

- Jobb dolgokra tartogatom a kezemet - súgta -, azért kímél­tem ma különösen.

Dorrit előbb elvörösödött, aztán egészen elsápadt. Nem érthet­te félre a célzást, és legszívesebben arcul csapta volna Rodrigót, de inkább szó nélkül elfordult, faképnél hagyta. Az izzó tekintet . állhatatosan követte. Rodrigo meg volt győződve arról, hogy még ma éjjel eléri az áhított célt. Űzte, hajtotta a vére, mert va­lóban fülig beleszeretett a szőke német leányba. Már nemcsak számításból törte magát érte.

Ezen az estén hallgatagon vacsoráztak. Mind a négyen az erő: szakkal eltávolított reteszre gondoltak, mert Riemann is tudott ró­la. Ezt a lelkiismeretlen embert a legkevésbé sem zavarta, hogy a leánya becsületét tiporják sárba. Semmi kivetnivalót sem talált Rodrigo erőszakos közeledésében. Miként unokaöccsének meg is fogalmazta, úgy gondolta, Dorritot kényszeríteni kell a boldog­ságra. Helyénvalónak tartotta, hogy közreműködéséért igen ma­gas árat szabjon Rodrigónak. Miért zárták ki az örökségből éppen őt, Rose néni legközelebbi rokonát? Ilyesmit nem tűrhet egy igazi férfi!

A nővérek végül fölálltak, hogy nyugovóra térjenek. Rodrigo egész este titkon odasúgott szavakkal és hódító pillantásokkal igyekezett Dorritot megnyerni magának. A leány megkönnyeb­bülten lélegzett fel, amikor végre otthagyhatta.

Miután a két nővér gondosan kulcsra zárta és eltorlaszolta Mica szobájának ajtaját, a fiatalabbik egy fiókból nyugodtan elő­vette Browningját, lelkiismeretesen átvizsgálta, hogy rendben működik-e, majd megtöltötte, és tüzelésre készen az éjjeliszekrény re helyezte. Mindezt olyan komolyan és elszántan hajtotta vég­re, hogy Dorrit ijedten kérdezte:

- Minek a fegyver, Mica?

- Az elsőt, aki ránk töri az ajtót, minden teketória nélkül lelö­vöm ... még ha a saját apám is -jelentette ki jéghideg hangon.

- Az isten szerelméért, Mica, odáig nem fajulhat a dolog!

- Reméljük, nem, Dorrit. Mindenesetre előre figyelmeztetem a behatolót, hogy lőni fogok. Nyugodj meg, az elég ahhoz, hogy hívatlan látogatók ne fenyegessék a biztonságunkat.

- És mi lesz holnap?

- Ó, nappal nincs mitől félnünk, és gondom lesz rá, hogy az ablaktábládat újra rendbe hozzák. Viszont mostantól mindenéj­jel, amelyet még itt kell töltenünk, a szobámban alszol. De ne cso­dálkozz, ha holnap reggel kíméletlenül gúnyollak, amiért valószí­nűleg egy kisegértől úgy megijedtél, hogy kiszaladtál a szobád­ból, és nálam kerestél menedéket. Most pedig feküdj le nyugod­tan az ágyba, én majd a díványon alszom, és elővigyázatosság­ból le sem vetkőzöm.

- Jaj, szegény Mica, akkor nem is tudsz aludni. Mica keserűen nevetett.

- Mit gondolsz, hány éjszakát töltöttem már így? Volt úgy, hogy húsz cowboy dolgozott a farmon, csupa vadember. Dorritot ismét elfogta a húga iránti szánalom. Mi mindent kellett már kiállnia, végig szenvednie szegény gyermeknek!

- Bárcsak már otthon lehetnénk, az én hazámban~ Mica! Ott majd jó dolgod lesz. Mindent megteszek a kedvedért, hogy feled­tessem veled ezeket a cudar időket.

A húga görcsös zokogásban tört ki.

- Ne légy ilyen jó hozzám, Dorrit, ezt még meg kell szoknom. Mindig rám tör a sírás.

Még egyszer megölelték egymást, majd Dorrit lefeküdt Mica ágyára, de csak félig vetkőzött le. A húga végignyújtózott a dívá­nyon, miután maga mellé készítette a pisztolyt.

Aludni egyelőre egyikük sem tudott. Mica érzékeny füle ha­marosan lopakodó lépteket hallott odakint, amelyek Rodrigo szo­bája felől közeledtek. Aztán egy időre csend támadt, de hirtelen a tornácon megint felhangzottak a settenkedő léptek, majd kisvár­tatva üvegcsörömpölés,- betörtek egy ablakot. Újra csend követ­kezett, amely ezúttal elég sokáig tartott, mígnem Mica hallotta, hogy Dorrit' szobájának ajtaja halkan kinyílik és becsukódik. Az­tán megint a tolvaj léptek, de most továbbhaladtak Rodrigo szo­bája előtt, és csak Riemann ajtajánál állapodtak meg.

Egészen halk kocogás hallatszott, alig kivehető, de Mica tud­ta, hogy Rodrigo most riasztja a nagybátyját, jelenti neki, Dorrit eltűnését. Rögtön ezután Zajos mászkálás kezdődött odakint. Mica felült, de nem gyújtott lámpát, csak a fegyveréért nyúlt.

- Édes istenem! Engem keresnek! - suttogta félelemtől re­megve Dorrit.

- Maradj csöndben! - intette le higgadtan a húga.

A férfiak a folyosón Dorritot szólongatták, sorra nyitogatták, csukogatták az ajtókat, végül Micához is bezörgettek. A leány álomittasan mérgelődött:

- Mi az már megint, a csuda vigye el!

- Mica, talán nálad van Dorrit? - kérdezte az apja izgatottan.

Mica jóízűen ásított.

- Persze hogy nálam van. Ez a gyáva nyúl megijedt szerintem egy egértől, és fölvert a legmélyebb álmomból, ilyen ostobát! Azt állítja, betörték az ablakát, és valaki be akart mászni. Úgy látszik, kényszerképzetektől szenved. Ugyan, ki akarna bemászni hozzá, mikor rajtatok kívül egyetlen férfi sincs itt!

- Biztosan az ijesztette meg, hogy a spaletta kivágódott, és egy ablakszem kiesett a keretből. Mi is rájöttünk, amikor hallottuk a csörömpölést.

- Szóval az ablaküveg volt az? Na jó, ma éjjel már nem lehet megjavítani. Dorrit itt maradhat éjszakára, bár nem vagyok elra­gadtatva. De most már végre szeretnék aludni, a mindenit neki!

A két férfi pusmogott a folyosón, és nyilván arra a következtetésre jutottak, hogy ma már nem tehetnek semmit tervük meg­valósítása érdekében. Egy idő múlva Rodrigo szólalt meg gyöngéd hangon:

- Ugye, nem ijedtél meg nagyon, Dorrit?

A leány minden-erejét összeszedte, hogy válaszolni tudjon: - De, még most is minden porcikám remeg a félelemtől. Bo­csássatok meg, hogy benneteket is fölzavartalak!

- Nem tesz semmit, Dorrit! Holnap majd megreparáljuk az ablakodat, szép álmokat!

- Köszönöm, Rodrigo, neked is! Mica jól leszidott, amiért felköltöttem. De hát mi mást tehettem volna?

- Legközelebb inkább hozzám gyere, Dorrit! Jó éjszakát!

A két férfi lassan eltávolodott.

Mica lerakta a Browningját, és lámpát gyújtott. A nővérek, sápadtan néztek egymásra. .

- Mica - dadogta Dorrit megrendülten -, de borzasztó lenne, ha te nem volnál!

Húga megsimogatta a fejét.

- Feküdj csak vissza, Dorrit, most már nincs mitől félnünk. Valószínűleg nyertünk néhány napot, Rodrigo nem ismétli meg egyhamar ezt az aljasságot, most megint igyekeznek majd elaltatni a gyanakvásodat. És hamarosan itt lesz a te Hardyd.

Az éjszaka további része valóban nyugodtan telt.

Másnap reggel Mica gondoskodott arról, hogy Rodrigo újra rend­be hozza Dorrit ablakát és spalettáját. Dorrit a fiatalember je­lenlétében elmondta, hogy amikor előző este be akarta zárni az ablaktáblát, a retesz már nem volt rajta. Ezért félelmében eleve nem tudott elaludni, aztán lopakodó lépteket hallott a tornác fe­lől, és ijedtében Micához szaladt. Éppen elhagyta a szobáját, amikor halk csörrenéssel betört az ablaküveg.

Rodrigo elhitte a mesét. Rettentően bosszantotta, hogy nem si­került a terve, és a bácsikája mindenféle ostoba fajankónak el­mondta. Most ráadásul neki kellett megjavítania az ablakot meg a spalettát, és számíthatott arra, hogy Dorrit a jövőben minden este figyelmesen ellenőrzi majd, rendesen záródik~e a retesz. Elha­tározta, hogy legközelebb az ajtón át hatol be. De néhány napot várni akart, hogy Dorrit megnyugodjék.

Nem sejtette, hogy a leány a következő éjszakát is Micánál töl­ti. A nővérek úgy döntöttek, mindaddig ehhez a megoldáshoz fo­lyamodnak, ameddig a farmon kell maradniuk.

Mica mostantól egy percre sem vált meg a Browningjától, amelynek talán a menekülésnél is hasznát vehette, amennyiben kö­vetik őket. Ez esetben készen állt arra, hogy legalább riasztólö­véseket adjon le a levegőbe. A farmon is mindenképpen jobbnak látszott, ha bármikor fegyverrel kelhet Dorrit védelmére.

Végül a rákövetkező napon a postaautó ablakában feltűnt a várva vár fehér kendő, és a kocsi megállt a facsoport mellett. Riemann és Rodrigo ezúttal a távolabb eső legelőkre lovagoltak, de onnan is szemmel tarthatták az egész környéket. Csak a fák fedezékében bújhatott meg bármi is a tekintetük elől.

A tornácon álló nővérek felujjongtak a lobogó fehér zsebken­dő láttán, és sírva ölelték át egymást, de aztán Mid siettette a nő­vérét.

- Fogd a kis bőröndödet, Dorrit, és szaladj a kocsihoz! De ma­radj mindig a fák takarásában, ahogy mutattam. Tudod, merről figyelhetnek apáék.

- És te, Mica?

- Mindjárt én is megyek!

Dorrit futott a réten át, ahogy a lába bírta, egyfolytában arra gondolt, nehogy az apja vagy Rodrigo észrevegye. Minél köze­lebb ért a facsoporthoz, annál inkább rohant. Ezer aggodalom hajtotta: Vajon a postaautóban tényleg Hardy, az ő Hardyja vár?

Ja. Néhányszor félve pillantott hátra, hogy Mica követi-e, de egyelőre nem látta. Elhatározta, hogy nélküle nem utazik el. Ta­lán Mica nem is akart elmenni, hanem ottmaradt, hogy feláldozza magát? Dorrit szíve majd kiugrott a helyéből. Már egészen közel járt a facsoporthoz, .de az autót csak nem látta sehol. Lehet, hogy meg sem állt, hanem továbbhajtott, mint-minden nap? Csak a szemük káprázott; amikor azt hitték, kendőlobogtatást látnak?

Feljajdult. Még egyszer hátranézett. Hál istennek, végre meg­jelent Mica is! Még néhány lépés, aztán elrejtőzhetett a fák és bokrok között:

De alig ért a fedezékbe, amikor két erős kar kapta el, és Lienhard von Ried sápadt, feszült arcát pillantotta meg.

- Dorrit! Egyetlenem!

- Jaj, Hardy ... Hardy!

Félig eszméletlenül omlott szerelmese karjába. A férfi úgy vitte a kocsihoz.

- Édes szívem! Mi bajod? Bántottak? - Lienhard aggódva hajolt a leány fölé, aki az átélt izgalmaktól erőtlenül hanyatlott a kocsiülésre.

- Nem, nem, Hardy, Mica megmentett, és vigyázott rám. Kérlek, nézz utána, velünk kell jönnie. Menj, én itt biztonságban vagyok.

Lienhard gyengéd csókot lehelt az ajkára.

- Hála istennek, tehát nem jöttem túl későn?

- Nem, de már legfőbb ideje volt. Légy szíves, hozd Micát, a nyomomban szaladt.

A férfi visszasietett oda, ahol Dorritot a karjába kapta. A pos­tai sofőr, akit Mrs. Lovell részletes útmutatással látott el, fölemelte a Dorrit kezéből kiesett bőröndöt, és a vezetőülés mellé fektet­te, Örömmel tett szívességet a német hölgynek, aki mindig olyan szép borravalót adott neki. .

Hardy ebben a pillanatban vette észre Micát, aki szintén kézi­koffert cipelt, és tekintetével a tájat pásztázta. Övébe tűzve ott dudorodott a Browning, arcán elszántság tükröződött.

A fiatalember baljával kinyúlt a bokrok közül, és elvette a bőröndöt, jobbjával megfogta Mica kezét.

- Jöjjön, Mica kisasszony, erre a legjobb - mutatta neki az utat a sűrű aljnövényzeten át.

- Köszönöm, jól kiismerem magam itt - felelte nyugodt, tisz­tán csengő hangon a leány.

Egy pillanatra egymás szemébe néztek, és rögtön tudták, hogy a rokonszenv kölcsönös.

Néhány másodperccel később Mica a nővére mellett ült. A so­főr a másik bőröndöt is maga mellé helyezte. Hardy előrehajolt, és aggódó szeretettel nézett Dorrit sápadt arcára.

- Hol az apád, Dorrit?

- Egykettőre itt lehet, Ried úr - vágta rá Mica. - Szálljon be hamar, nincs vesztegetni való időnk!

Lienhard kihúzta magát.

- Az édesapja és az unokafivére számadással tartoznak nekem.

Mrs. Lovelltől megkaptam Dorrit levelét, és tudom, miféle gazemberséget terveztek ellene.

- Kérem, szálljon be, és induljunk, különben Dorrit meghal a félelemtől! A továbbiakat később is elintézheti apával és Rodrigóval.

- Hol maradtál ilyen sokáig, Mica? - kérdezte izgatottan Dorrit.

- Úgy döntöttem, jobb, ha hátrahagyok néhány sort apának. Azt írtam neki: "Dorrit meg én a postaautóval Bonarába mentünk!" Semmi többet. Rodrigóval ő is Bonarába megy majd, és mivel nem tudja, mit keresünk ott, vissza akar majd hozni bennünket. Akkor Ried úr mindent elrendezhet kettőjükkel. Jobbnak látom így, mint ha a farmon tárgyalna velük. Soha nem lehet tudni.

Dorrit megölelte.

- Jaj, Mica, te mindenre gondolsz. Igen, sokkal jobb lesz így.

Nem hagytam volna itt Hardyt egyedül.

A fiatalember beszállt, és megfogta Dorrit kezét.

- Kedvesem, a farmon is boldogultam volna velük. Tudom, hogy kell bánni az effélékkel. De miattad tényleg jobb, ha Bona­rában rendezem a számlát. Mondd csak, tényleg időben jöttem, nem esett bajod?

A leány könnyes szemmel nézett rá.

- Egész nyugodt lehetsz. Persze, ha Mica nem, lett volna ... akkor...- Két kezét piruló arca elé kapta, és könnyekben tört ki.

Hardy megragadta Mica kezét, és az ajkával illette. .

- Hogy köszönjem meg? Megengedi, hogy a húgomnak tekintsem?

Mica kedves, szelíd mosollyal nézett rá.

A fiatalember az arcát fürkészte, és a leány azon sorstársainak a vonásait fedezte fel benne, akikkel gyakran találkozott elhagya­tott tájakra tett kutató expedíciói során. Ezek a csöndes, komoly, mégis erélyes és elszánt teremtések tettrekészségben fölvették a versenyt bármely férfival, mégsem veszítették el nőiességüket.

A kocsi közben kiért a fák fedezékéből, és nekiiramodott Bo­nara felé, amennyire csak a kátyús út engedte. Lienhard ugyanis kibérelte magának az autót, a postajárat csak ezután jött. Rövid idő múlva találkoztak is vele.

A három utas nem győzött mesélni egymásnak. Lienhard most értesülhetett mindarról, amit eddig még nem tudott, és amit Dor­rit nem mert kimondani, arról Mica számolt be az ezer veszede­lem közepette megérlelődött nő higgadt természetességévei, amely nem ismer álszemérmet és felszínes titokzatoskodást.

De ahogy mindezt feltárta, a maga keserűségében is oly bámu­latosan romlatlan és tiszta 'volt, hogy Hardy csak csodálattal adózhatott neki. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy ez a szép; büszke hajadon még tizenhét esztendős sincs.

Minden részlet világossá vált, végül Mica átadta Hardynak az apja levelét is, amelyet Rodrigo tárcájából vett el. A fiatalember elolvasta, és homlokán komor barázdák futottak végig.

- Ezt megkeserüli! - szűrte a szót a foga között.

- Ne felejtsd el, hogy az apám!

- Ó talán nem felejtette el teljesen, hogy a leánya vagy?

- De igen! Mica azonban csak azért tulajdonította el ezt a levelet, hogy fegyverként használhassuk apával szemben, ha nem . akarná elengedni őt. Ne feledd, hogy Mica még nem nagykorú, sőt, én sem vagyok az.

- Ez az ember olyan méltatlanul viselkedett, hogy egész bizo­nyosan megfosztható minden jogától, amelyet a leányai fölött gyakorolhatná. Ezt bízzátok csak rám! Mindenesetre nagyon ér­tékes segítség ez a levél, miképpen az is, amelyet édesanyád hoz írt, valamint a Lund asszonynak szóló. Ezt a három dokumentu­mot az orra alá dugom; és választási lehetőséget kínálok neki, hogy háborítatlanul utatokra enged benneteket, vagy inkább bepereljem. A végrendelet másolatát pedig odaadom neki, abból láthatja, hogy semmit sem kaphat az örökségből, és nagyon örülhet, sőt, hálás lehet, ha Mica lemond a javára a farm őt illető részéről. De mindezek miatt már nem kell nyugtalankodnotok. Elviszlek ben­neteket Mrs. Lovellhez, aki örül, hogy vendégül láthat. Az apá­tokkal és Rodrigoval folytatandó tárgyaláshoz Mr. Lovell a ren­delkezésemre bocsátja a hivatali szobáját. Ez a derék házaspár na­gyon neheztel apátokra, és mindenben a segítségünkre lesz. Nem engedem, Dorrit, hogy még egyszer találkozz apáddal vagy az uno­kaöccséve1. Hogy Mica el akar-e búcsúzni tőlük, az az ő dolga.

Mica komoran rázta a fejét.

- Nem, többé én sem akarom látni őket.

Mindhárman hallgatásba merültek: ki-ki átadta magát gondolatainak.

Mivel semmi sem akadályozta az útjukat, hamarosan Bonará­ba értek, ahol Mrs. Lovell szeretettel fogadta őket.

Riemann meg az unokaöccse körülbelül egy óra múlva érkeztek haza. Az igazi postaautót látták ugyan, de nem figyeltek rá! Meg­szokták, hogy Dorrit és Mica eléjük jön, amikor visszatérnek. Most azonban senki mást nem találtak otthon, csak a nagyothalló szol­gálót a konyhában, akitől jelekkel érdeklődtek, hová lettek a nő­vérek. Neki Mica azt mondta, bevásárolni kell mennie a posta­autóval, és a nővérét is magával viszi. A szolgáló nagyon furcsál­lotta ugyan, hogy Mica ilyen későn indul Bonarába, hiszen így már csak este érhet oda, de együgyűségében nem sokat rágódott rajta,

A férfiak kérdésére nagy hadonászásba kezdett.

- El, Bonarába! - nyögte ki, majd hozzátette: - Cédula a nappali asztalán.

A nagybácsi és unokaöccse tébolyultan rontott be a nappaliba, ahol Mica üzenete várta őket. Értetlenül meredtek a talányos tö­mörségű mondatra: "Dorrit meg én a postaautóval Bonarába mentünk!"

Elakadt a szavuk.

- Ez meg mi? - kérdezte végül Rodrigo leforrázva. Riemann üres tekintettel ingatta a fejét.

- Bár tudnám! Mit keresnek Bonarában? Egyébként is ... a postaautót imént láttuk az ellenkező irányban menni.

- Talán benne ültek?

- Badarság, minek furikáznának a prérire; ha Bonarába tartana? Itt valami bűzlik!

És Riemann istentelen szitkozódásba kezdett, Rodrigo pedig véresre harapdálta az ajkát.

- Csak ... csak nem ... elszökött a madárka?- kockáztatta meg. A nagybátyja arca hamuszürkére Vált.

- Ugyan már, hiszen Mica is vele ment!

- De, .. hátha lekenyerezte Micát…, hátha ... elvégre tegnapelőtt éjjel is Micánál volt... A teremtésit, itt valami tényleg nem stimmel. Azonnal utánuk kell mennünk, bácsikám, vissza kell hoznunk őket. Az autóval egyáltalán nem mehettek, biztos lovon vagy szekéren szöktek el.

Mintegy vezényszóra viharzottak ki mindketten az istállóba.

A szekér azonban ott pihent békésen, és se ló, se nyereg nem hiányzott.

Most a nővérek szobájába rohantak. Itt is, ott is tökéletes rend, mint mindig: Dorrit jókora utazóládái bezárva álltak az ablaknál. Megemelték őket- a súlyuk elárulta, hogy tele vannak. Ettől fellélegeztek.

- Dorrit nem szökött el. Rémeket láttunk. Miért is szökne, mikor nem tud semmiről? Végül is érthető, ha be akarnak vásá­rolni Bonarában, csak ... akkor kora reggel kellett volna útra kelniük, nem pedig délután ...

Rodrigónak hirtelen eszébe villant a nagybácsi levele. Ha a ház­ban veszítette el, és a nővérek megtalálták ... akkor ... akkor mégis elmenekültek. Ilyesmit Mica nem tűrt volna el, még ha nem szenvedhette is a nővérét…, tehát valahogy szökni segített neki. Ezek szerint, már akkor is mindent tudtak, amikor Dorrit Mica szobájában keresett menedéket. .

Szorongva latolgatta, bevallja-e a bácsikájának, hogy eltűnt a levél. Nem kételkedett abban, hogy akkor irgalmatlan szitkokat szór majd rá az elővigyázatlansága miatt, de végtére is ... a nagybátyjának tudnia kell a dologról.

Ki is tört a vihar, de akkora, amekkorára még Rodrigo sem szá­mított. Riemann vállon ragadta, eltorzult arccal megrázta, és csak úgy záporoztak a fiatalember fejére a legválogatottabb szidalmak.

Végül Riemann kimerülten egy székre rogyott.

- Most aztán lesheted, hogy visszaszerezzük a milliókat -, nyöszörögte a dühöngéstől rekedten.

Rodrigót különös érzés kerítette hatalmába. Eddig nem is­mert, gyötrő fájdalom marcangolta a lelkét. Dorrit elment - valószínűleg örökre, ehhez már, alig fért kétség, és ezzel elillant valami az életéből, ami dúsgazdaggá és boldoggá tehette volna. Már nem is az örökségre gondolt, az már másodlagossá vált...

Összerezzent, amikor Riemann váratlanul felugrott.

- Gyerünk utánuk! Csak gyalog mehettek, egész éjjel gyalo­golni fognak, vagy útközben akarják bevárni a holnap reggel visszatérő postaautót. Muszáj megtalálnunk és visszahoznunk őket, különben minden elveszett. Dorrit nem mehet el innét, amíg a tiéd nem lett. Rajta, máris indulunk!

Kifaggatták a szolgálót, mikor hagyták el a nővérek a házat, gyalog vagy a postaautóval mentek-e, és milyen ruha volt rajtuk. Csak most eszmélt rá a félkegyelmű cseléd, hogy valami nincs rendjén. Elmondta hát, amit tudott, ugyanis leselkedett a nővérek után. Még éppen látta, amint Dorrit egy kis bőrönddel eltűnt a bok­rok mögött, Micát pedig már végig követte a tekintetével a ház­tól a facsoportig. Nem sokkal később aztán egy autó bújt elő a bokrok közül, és Bonarába robogott.

Beszámolójától a két férfi nem lett sokkal okosabb, csak az vált egyértelművé számukra, hogy a nővérek valóban szabálysze­rűen megszöktek.

Riemann fejében ezerféle gondolat kergette egymást.

- Egyikük sem nagykorú! -bömbölte. - Az én szülői felügye­letem alatt állnak. Majd én móresre tanítom őket! Most aztán nincs több kímélet! Visszahozom őket, akár rendőri erőszakkal, ha kell.

Akár tetszett Rodrigónak, akár nem, a bácsikájával kellett mennie. Csak addig vártak, míg hamarjában bekaptak valamit. A rozoga szekérrel nem bajlódtak, az nem lett volna elég gyors. Felpattant~ két pihent lóra, és elvágtattak.

Útközben kínosabbnál kínosabb gondolatok foglalkoztatták őket. Riemannt nagyon feszélyezte a tudat, hogy Rodrigo el­hagyta a levelét. Egyébiránt azonban' nem voltak gátlásai. Elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, visszahozza Dorritot. Mica tá­volról sem izgatta annyira, elvégre nem volt gazdag örökösnő, akitől valamit is remélhetett volna.

Hajnalhasadás előtt értek Bonarába, és mire a település fölébredt, kérdezősködésük nyomán kiderítették, hogy előző reggel repülőgépen egy német idegen érkezett. A pilótával együtt a foga­dóban szállt meg, de azután autóval egész napra elment, és késő este két hölggyel tért vissza, akiket a postahivatalhoz vitt. A szemtanúk a sötétben nem tudták felismerni a hölgyeket.

A nagybácsi meghökkent, unokaöccse egyre jobban feszengett.

Mi ez az egész? Ennek a német úrnak esetleg köze lehet Dorrithoz? Talán ő vitte el a farmról?

Riemann már kevésbé bizakodott, mint eddig, de tisztán akart látni, és Rodrigóval a sarkában habozás nélkül a postahivatalhoz sietett, ahol gorombán érdeklődött, nincsenek-e ott a leányai.

Egy tisztviselő vállat vont, ő nem tudja, mondta, de már jött is Mr. Lovell, és megkérte Riemannt meg az unokaöccsét, hogy kövessék az irodájába.

A két ingerült férfi szót fogadott, és egyszerre szembetalálták magukat Lienhard von Rieddel. A fiatalember merev testtartásban állt a szoba közepén. Riemann úgy bámult rá, mint egy jelenésre.

- Ön, doktor úr? Mit keres itt? - bukott ki belőle meglehető­sen udvariatlanul.

Lienhard szúrós szemmel nézett rá.

- A menyasszonyom, Dorrit Lund kisasszony segélykérő táv­irata hívott ide. Azért jöttem, hogy magammal vigyem Németor­szágba, és a húgával együtt ki is szabadítottam két gazfickó kezéből!

Riemann rá akart rontani, Rodrigo a késéhez kapott, Lienhard azonban nyugodtan fölemelte a csőre töltött fegyvert.

Mr Lovell a kívánságára egyedül hagyta őt, a két férfival.

Azonnal visszavonult, és jelentette a hölgyeknek, hogy Riemann meg Rodrigo a földszinten vannak Ried úrral, ami érthető okokból nagyon nyugtalanította Dorritot és Micát. .

Pedig nem kellett volna aggódniuk. Lienhard higgadtan, rezzenéstelen nyugalommal nézett szembe a két mákvirággal, és rájuk szegezte a pisztoly csövét. Nem olyan ember volt, aki megijed a saját árnyékától.

- Azonnal tegye azt a kést az asztalra, fiatalember, és emelje föl a kezét! Ön is, Riemann úr, fel a kezekkel, nehogy valami jó­vátehetetlen meggondolatlanságot kövessenek el! A menyasszonyom legalább gyilkossá alacsonyodni ne lássa az apját!

Amazok fogcsikorgatva engedelmeskedtek az utasításnak.

Rodrigo szeméből vad féltékenység sütött, Riemann azonban őr­jöngve ordította:

- Hogy merészeli azt állítani, hogy a leányom a menyasszonya? Mióta az? Talán amióta gazdag örökösnő lett, mert azelőtt tudtommal nem voltak vele szándékai.

- Ne önmagából induljon ki, nem mindenki olyan sötét lelkű gazember, mint maga! Megnyugtatásául közlom: Dorrit már az­előtt a menyasszonyom, volt, hogy ön Neustettenbe jött volna, csak a gyász miatt tartottuk titokban az eljegyzésünket.

- A beleegyezésemet kellett volna kérniük, amelyet termé­szetesen most megtagadok.

- Téved. Megkaptam Dorrit nevelőapjának a hozzájárulását, az egyetlen személyét; akinek jogában állt a leányának nevezni őt. Ön eldobta magától ezt a jogot, amikor szerencsétlen hitvesé­nek a lehető legkíméletlenebb búcsúlevelet írta, és ezzel a halálba kergette.

- Mit zagyvál itt össze?! - üvöltötte Riemann.

- Később készséggel megmutatom önnek azt az írást, amelyet Dorrit édesanyja Lund asszonyhoz intézett, mellékelvén az ön bú­csúlevelét, amely öngyilkosságba hajszolta. A felesége rábízta a gyermekét a Lund házaspárra, hisz ön cserbenhagyta. Ezek után milyen alapon kívánja érvényesíteni a jogait Dorrit fölött? Talán, mert volt képe hozzá, hogy kiszolgáltassa ennek a jó pénzért megvásárolható suhancnak?

Rodrigo ismét olyan mozdulatát tett, mintha Lienhardra akar­na támadni, de akkor az nyomatékosan fölemelte újra a fegyvert.

- Most nem egy védtelen nővel van dolga, akit álmában akart leteperni, hogy ilyen ocsmány módon kényszerítse házasságra. Ne nagyon ficánkoljon, mert elveszítem a türelmemet!

Keserves óra következett Riemann meg az unokaöccse számá­ra. Lienhard nem köntörfalazott, világossá tette, hogy a markában tartja őket, és ő szabja a feltételeket. Nemcsak Dorrit, hanem Mica szabadságát is követelte, továbbá nyilatkozatot, miszerint Mica a nővérével Németországba távozhat. Megmondta, hogy az örökségből semmilyen formában nem részesülhetnek, mert az örökhagyó határozottan így rendelkezett. Mica az apja javára le­mond a farm őt illető részéről, hogy Riemannak létalapot teremtsen. Dorrit majd kárpótolja Micát.

Mindez nem ment simán. Elkeseredett, heves, szócsatára került sor, és Riemannnak végül fogcsikorgatva be kellett látnia, hogy ebben a játékban az összes ütőkártya Ried kezében van. .

Utoljára még megpróbálta, hogy legalább valami tőkét szerez­zen, mert - mint mondta - a farm annyira leromlott, hogy tőke­befektetés nélkül képtelenség újra beindítani.

Lienhard nyugodtan nézett rá:

- Akkor virágoztassa föl ugyanúgy a saját erejéből, ahogy lezüllesztette. Efféle gazdaságot a játékasztal mellől nem lehet föllendíteni. Az unokaöccse magának köszönheti, hogy eltékozol­ta az örökségét. Bár ez a fiatalember egyáltalán nem szolgált rá, a menyasszonyom fölhatalmazott, hogy kifizessek neki tízezer dol­lárt kártalanítás gyanánt, mivel az apja olyan rosszul sáfárkodott a tulajdonával.

Riemann dühösen kifakadt.

- És én? Mégiscsak én vagyok Rose Steinert legközelebbi rokona! Én üres kézzel mehetek el?

- Hallhatta, hogy Steinert asszony a leghatározottabban kizár­ta önt mindenből, és megtiltotta a leányának, hogy önnek akár egy centet is juttasson. Belátom azonban, hogy minden anyagi háttér nélkül nem tud talpra állni, ezért saját zsebemből hajlandó vagyok ötezer dollárt adni. Dorrit semmit sem tehet önért. És bár kemé­nyen megdolgoztam a pénzemért, a nagyobbik felét mégis átengedem önnek, hogy ismét felemelkedhessen.

- Persze, hiszen, semmi szüksége rá, gazdag nőt vesz el! - ­kacagott gyűlölködve Riemann.

Lienhard megvetően mérte végig.

- Azt hiszi, hagyom, hogy a feleségem tartson el? Az csak a magához hasonlók szokása. Én jobb szeretem magamnak előte­remteni, amire szükségem van.

A két férfi hosszas huzavona után elfogadta Lienhard ajánla­tát. Belátták, hogy nincs más választásuk; és rosszabbul is járhat­nának. Lienhard még azt is kikötötte, hogy mindkettőjüknek ha­ladéktalanul vissza kell térnie a farmra, így a nővéreknek nem kellett még egyszer találkozniuk velük. Ebbe is beleegyeztek, mert nekik sem fűződött hozzá érdekük, hogy viszontlássák a leányo­kat. Rodrigo azonban, amikor kifelé menet elhaladt Lienhard mellett, egy pillanatra megállt, és lesütött szemmel így szólt:

- Mondja meg Dorritnak, hogy bocsánatot kérek tőle. Lienhard már-már sajnálkozó tekintetet vetett rá.

- Rossz iskolába járt, igyekezzék megszabadulni a káros befolyástól! Már elég idős ahhoz, hogy maga is tudja, mi a jó és he­lyes. Most kap még egy lehetőséget, hogy szorgalmas, becsüle­tes munkával mindent jóvátegyen. Ne szalassza el ezt az esélyt, mert azzal többet veszítene, mint egy eljátszott örökséggel.

Rodrigo válasz nélkül követte a nagybátyját, de Lienhard szavai nem hullottak terméketlen talajra. A fiatalember ráeszmélt, hogy túl mélyre süllyedt.

Néhány perccel később, Lienhard látta, hogy a két férfi nyeregbe száll, és ellovagol.

Csak most indult a nővérekhez a megváltó hírekkel.

Egy autó még ugyanaznap elhozta Dorrit kofferjeit a farmról, ahogy Lienhard Riemann-nal megbeszélte. Másnap reggel pedig mindhárman elhagyták Bonarát. Lienhard nem vihette repülővel a hölgyeket, mert a kis gép túl szűk volt négy személynek. Vas­úttal utaztak, a pilóta egyedül tért vissza gépével.

New Yorkban Mr. Snyder nagy örömmel fogadta a nővéreket, és Lienhardot. A következő napon minden üzleti ügyet megtár­gyalt Dorrittal és a vőlegényével. Lienhard kötelességének érez­te, hogy legjobb képességei szerint törődjék a menyasszonya va­gyonával, amíg Dorrit el nem éri a nagykorúságot. Arról is beszá­molt Mr. Snydernek, mit ígért Rodrigónak és Riemann-nak, hogy újra talpra tudjanak állni. Megkérte az ügyvédet, hogy utalja át ne­kik a kilátásba helyezett összegeket.

Snyder megígérte, hogy mindent elintéz.

Néhány nap múlva a három fiatal egy óceánjáró gőzös fedél­zetén útra kelt Németországba.

Mica tágra nyílt szemmel csodálkozott rá a számára új és ér­dekes világra, amely most kitárult előtte. A szép ruhákat hordta, amelyeket Dorrit hozott neki, s ha kezdetben kissé feszélyezve is érezte magát, látszott rajta, hogy csak idő kérdése, és hozzá idomul majd a civilizált viszonyokhoz. Mindenesetre már a gőzösön sokan megcsodálták. Eredeti egyénisége feltűnést keltett, és a két nővér vitathatatlanul a legvonzóbb jelenség volt a hajón. Amikor Lienhard kíséretében a fedélzeten sétálgattak, vagy az ét­kezőbe léptek, minden tekintet érdeklődve fordult feléjük.

Dorrit sorsa a későbbiekben nyugodt, békés pályát írt le. Ma­ga mögött hagyott minden megpróbáltatást, Lienhard pedig fölötte és a húga fölött tartotta oltalmazó kezét.

Nem sokkal hazatérésük után Dorrit Lienhard von Ried boldog hitvese lett.

VÉGE

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Hedwig Courths-Mahler: Dorrit in Gefahr

© Bastei-Verlag Gustav H. Lübbe GmbH & Co. Bergisch Gladbach

Hungárián translation © Komáromy Rudolf

Fordította: KOMÁROMY RUDOLF

ISBN 963 8248 52 1 ö ISBN 963 296 333 4

Bastei Budapest Kiadói Kft.

1539 Budapest, Pf. 629 Szerkesztőség: 1137 Budapest, Radnóti M. u. 34.

Telefon: [phone] Felelős kiadó a kft. ügyvezetője

Felelős szerkesztő: Simonits Erzsébet

Műszaki szerkesztő: Hörömpő Gabriella Számítógépes tervező: Oroszlán Zsófi

Szedés: Bastei Budapest Kft.

Nyomta az Alföldi Nyomda Rt.

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 8616-4901

Készült Debrecenben, az 1999. évben

22

21

XXI.

72

---