Georg Rodenberg egy életen át tartó, szorgalmas munkával építette fel a nevét viselő vállalatot. Most azonban, élete alkonyán felteszi magának a kérdést: mi értelme volt a sok fáradozásnak? Egyetlen fiának évekkel azelőtt, egy tragédiával végződő összetűzést követően, el kellett menekülnie a hazájából. A hajó, amelyen Amerikába tartott, zátonyra futott és elsüllyedt. Az apa mégis tíz éve eltűnt fiát teszi meg örökösének. Ha a végrendeletben megadott időpontig mégsem térne haza, úgy a gyártulajdonos unokájára, Hans Dornaura száll minden vagyona. Hans nagybátyja és gyámja, Arthur Mertens készen áll arra, hogy akár becstelen eszközökkel is, de megkaparintsa a mesés örökséget…

Hedwig Courths-Mahler

A Rodenbergek öröksége

I.

Vihar rázta süvítve a Rodenberg-villa kapuit és ablakait, mintha csak bebocsáttatást követelne. Apró jégdarabok golyózáporként verdesték az ablaktáblákat, és nagyokat koppantak az ónlemezzel borított külső párkányokon. A gonosz időben a sötétség is hamarabb alászállt, mint az évszak szerint várható lett volna.

A kohótulajdonos Georg Rodenberg unokája, Eva Maria Dornau fázósan összehúzta magán fekete selyemstóláját. A karcsú lány időről időre aggodalmas pillantásokat vetett az ágy felé, amelyben elhunyt édesanyjának idős apja feküdt nagybetegen. Ha a természet tomboló erői egy-egy pillanatra elhallgattak, eljutott a füléhez nagyapja ziháló légzése. A férfi jellegzetes, nemes arcéle, mintha csak márványból faragták volna ki, élesen elütött az ágya mögött húzódó függönyök mélyvörös színétől. Sápadt arcát még mindig sűrű, ősz haj keretezte.

Eva Maria előtt nyitott könyv feküdt az asztalon. Megpróbálkozott az olvasással, ám a félelem és a nyugtalanság újra és újra felriasztotta. Szeretett nagyapja állapota javult valamelyest, és már órák. óta mélyen, nyugodtan alszik, a lány azonban most nemcsak érte aggódott, hanem két esztendővel fiatalabb öccséért is, aki szüleik halála óta ugyancsak nagyapjuk házában él, és éppen úton van ebben az ítéletidőben.

A testvérek egyedül a nagyapjuktól kaptak szeretetet és gyengédséget a nagyvilágban. Titokban talán Melanie nénikéjük, édesanyjuk húga is érzett némi vonzódást az elárvult gyermekek iránt, ám ha így is volt, érzéseit akkor sem mutathatta ki a férje előtt. Arthur Mertens gyűlölte a testvéreket, mert a jelenlégi tulajdonosról, Georg Rodenbergről egyszer majd leányának legidősebb fiú utódjára, Hans Dornaura, Eva Maria öccsére száll a kohóüzem, míg az ő két gyermeke csak a második helyen következik az örökösödési rend szerint. Eva Maria és öccse annak ellenére tudták, miként érez irántuk a nagybátyjuk, hogy az képmutató kedvesség mögé rejtette utálatát. Mindezt oly ügyesen tette, hogy a nagyapa mit sem sejtett valódi érzéseiről, s benne látta apátlan-anyátlan unokái legjobb, legönzetlenebb barátját.

A testvérek átláttak a szitán, de nem akarták az Öregúr szívét szomorítani, ezért inkább megtartották maguknak, amit tudtak, és csak maguk között váltottak róla néha szót.

Eva Maria újra és újra odapillantott a nagyapjára. Repesett az örömtől, amikor az orvos közölte vele, hogy a beteg túljutott a válságon és a gyógyulás útjára lépett, de még mindig nem merte elhinni, hogy ez valóban így van. Az idős férfi nagyon beteg volt, olyannyira, hogy már az élétéért kellett reszketnie. Szinte egyedül a lány ápolta, Melanie nénikéje csak ritkán jött át családja közeli villájából, hogy egy-egy órára felváltsa őt a betegágy mellett.

A betegápolás megerőltető fáradalmai ellenére Eva Maria örült, hogy tehet valamit a nagyapjáért, amivel bizonyítékát adhatja iránta érzett hálájának. Szüleik vasúti balesetben bekövetkezett halála óta az öregúr pótolta számukra az apát és az anyát, ő maga pedig fiatalabb testvérével törődött anyaian.

Az órák óta dühöngő vihar azért töltötte el különös aggodalommal Eva Mariát, mert öccse, Hans felment a hegyekbe, hogy ellenőrizze az ott dolgozó favágók munkáját. Mindenen rajta kellett tartania a szemét, mert immár egy esztendeje az üzem alkalmazásában állt, hogy beletanuljon leendő munkakörébe. Nagyapja azt kívánta, hogy a kiterjedt üzletmenet valamennyi csínját-bínját elsajátítsa.

Hans már reggel elment otthonról, és könnyen lehet, hogy odafent, a favágók kunyhójában keresett menedéket a vihar elől. Ám az sem lehetetlen, hogy már úton volt hazafelé, amikor elszabadultak a természet erői, és ilyenkor életveszélyessé válnak arra az utak.

A házban síri csend honolt. A személyzet az alagsori nagy cselédszobában tartózkodott. Eva Maria tudta, hogy csak meg kell érintenie a villanycsengő gombját, és máris odasiet valamelyik alkalmazott, mégis végtelenül egyedül, elhagyatva érezte magát. Uralkodnia kellett magán, hogy legalább a nyugalom látszatát megőrizze.

Hirtelen felriadt. Valahol becsapódott egy ajtó, alighanem a szél kitépte a házba lépő kezéből. A lány aggódva nagyapja felé fordult, de Istennek hála, az idős férfi még mindig nyugodtan aludt. Eva Maria a lélegzetét visszafojtva fülelt, és hamarosan óvatos, kissé tétova lépteket hallott közeledni a lépcsőn. Fellélegzett, és hatalmas kő esett le a szívéről. Megismerte a fivére lépteit, bár azok most a szokottnál fáradtabbaknak és bizonytalanabbnak tűntek. Ami persze nem meglepő, hiszen Hansot biztosan kimerítette, hogy a viharral harcolva kellett megtennie a hazautat.

Eva Maria felemelkedett, nesztelenül odasuhant az ajtóhoz, kinyitotta, és kisurrant a széles folyosóra. Öccse átázott esőkabátban igyekezett felfelé az emeletre. Szőke haját összekócolta a szél, s bár zihálva lélegzett, azért megnyugtatóan rámosolygott a nővérére.

- Jaj, Hans, de jó, hogy megjöttél végre! - kiáltotta Eva Maria megkönnyebbülten. - Nagyon féltettelek, mert sejtettem, hogy úton vagy ebben a gonosz időben.

Hans Dornau kisimította homlokából a nedves tincseket.

- Halihó, Eva Maria! Igencsak próbára tett a vihar. Sorra döntögette utamba a fákat. Többször is orra buktam, mert alaposan kiléptem, hogy mihamarabb itthon legyek. Tudtam, hogy féltesz, mégis csodálatos érzés volt a természet erőivel küzdenem.

A karcsú, izmos fiatalember kihúzta magát. Idősebbnek látszott a koránál, kék szeme azonban kisfiús gondtalansággal nevetett a világba.

- Szóval már elindultál haza, amikor kitört a vihar?

A fiatalember bólintott.

- Még nem jártam messzire a favágók kunyhóitól, amikor eleredt az eső, de nem akartam visszafordulni. Tudod, hogy soha semmit nem adok fel szívesen. Meg aztán nem gondoltam, hogy ennyire rosszra fordul az idő, különben odafönt töltöttem volna az éjszakát. A favágók figyelmeztettek ugyan, én azonban csak kinevettem őket. Az a fő, hogy hazaértem, és mint mondtam, élveztem, hogy legyőztem a nehézségeket.

A lány kedvesen megsimogatta testvére eső áztatta haját.

- Bolond vagy, de aranyos.

- Jól gondoltam, hogy aggódsz értem, Eva Maria?

- Még kérded? Istennek legyen hála, hogy nem esett bajod!

- Csak a sapkámat fújta el a szél. A szép, új bőrsapkámat. Biztosan szét fog ázni.

- A sapkád elvesztése miatt nem borulunk gyászba, Szerencse, hogy nagyapa átaludta a vihart, mert egyébként biztosan versenyt aggódott volna velem.

- Hogy érzi magát?

- Pfalz doktor szerint túljutott a válságon, és most már csak idő kérdése a teljes gyógyulás.

A fiatalembernek felragyogott a szeme. Megfeszítette a vállát, és kibújt vizes esőkabátjából. Ki akarta rázni, de aztán a nővérére pillantott, és meggondolta magát.

- Megnyugtató, hogy már itt tartunk! Nagyon nagy szükségünk van nagyapára. Az Úr mentsen meg bennünket attól, hogy Arthur bácsi vegye át itt az irányítást. Pedig aligha lehetne másként, ha nagyapa azelőtt halna meg, hogy én elérem a nagykorúságot.

A lány befogta testvére száját, és félénken lelesett a földszintre.

- Vigyázz, Hans! Nem tudhatjuk, nem hallgatózik-e valaki az emberek közül.

- Igaz, mindenütt ott vannak a kémei, de felőlem nyugodtan visszamondhatják neki, hogy megvetem - emelte fel a fiatalember harciasan a hangját.

Eva Maria esdeklő pillantást vetett rá.

- Hallgass, Hans! Ne felejtsd el, hogy nagyapa bizalommal van a bácsi iránt.

- Mert az álszent mézesmázosságával behízelegte magát nála. Nagyapa a maga jóságos szívével megbízik benne. Ideje lenne. hogy felnyissuk a szemét.

- Fájdalmat akarsz okozni neki? Mélyen lesújtaná, ha kiderülne, hogy méltatlant ajándékozott meg a bizalmával.

Hans megrázta a fejét.

- Természetesen nem teszek ilyet, bár nem tudom, helyesen teszem-e. Nagyapának sok mindent kellett elviselnie az életben. A gyermekei közül már csak Melanie néni maradt meg neki. Édesanyánktól kegyetlenül megfosztotta a sors, Lutz bácsi pedig...

Eva Maria ijedten kémlelte a betegszobából kiszűrődő neszeket, de odabent teljes volt a csend.

- Végy száraz ruhát, Hans!

- Igen, máris átöltözöm. És farkaséhes is vagyok.

- Kérj csak magadnak vacsorát, nekem vissza kell mennem nagyapához.

- Mindenképpen szólj, ha felébredt!

- Úgy lesz, Hans.

A testvérek szeretettel kezet szorítottak, aztán Eva Maria visszament a szobába.

A vihar csitult valamelyest, mintha nem lelné már kedvét a dühödt tombolásban azután, hogy az ifjú Dornaunak nem kell vele többé megküzdenie. Eva Maria megint olvasni próbált, és ezúttal jobban haladt, mert nem nyomasztotta már az öccse miatti aggodalom. Nem sokáig élvezhette azonban a zavartalan nyugalmat, mert a beteg hamarosan felébredt.

- Eva Maria!

A lány azonnal ott termett mellette. Válláról ledobta a fekete selyemkendőt, hogy ne legyen útjában, ha ki kell szolgálnia a beteget.

- Hogy érzed magad, nagyapa?

Az idős férfi elmosolyodott, még bágyadtan kicsit, de már tiszta tekintettel.

- Össze vagyok törve, mintha legalább hét öl fát hasogattam volna fel - tréfálkozott.

- Vegyél be gyorsan megint a gyógyszeredből! Eddig is sokat segített. Meglátod, mindjárt jobban leszel tőle. Napokig magas lázad volt, nem csoda, hogy levert és erőtlen vagy.

Eva Maria odanyújtotta az öregúrnak a gyógyító keveréket, ő pedig engedelmesen megitta.

- Micsoda időnk van! - mondta, miután egy darabig a vihar hangjait hallgatta.

A lány leült mellé, és mosolyogva nézett le rá.

- A legrosszabbat szerencsére átaludtad. Jégesőt hozott a vihar.

Az idős férfi arcára nyugtalanság ült ki.

- Hansszal mi van?

- Épen és egészségesen hazaért.

- Hála istennek! Képzeld, Eva Maria, gyönyörű álmom volt.

A lány megfogta a kezét.

- Örülök, hogy mélyen és jól aludtál. Most majd jobb lesz. Pfalz doktor azt mondta, hogy túl vagy a nehezén.

- A fiamról álmodtam, Lutzról.

Eva Maria gyengéden kisimított néhány tincset a nagyapja homlokából.

- Nagyon különös volt - mesélt tovább az idős úr. - Lutz egy idegen ház széles verandáján állt. Az épület körül csodálatos, színpompás virágok nyíltak. Mindent beborított a ragyogó napfény. A fiam olyan ruhát viselt, amilyet a trópusokon hordanak. A karját egy törékeny fiatal lány vállán nyugtatta. A gyereklányka szőke haja aranyként csillogott. Képzeld, papának szólította a fiamat! Lutz azt mondta neki, hogy nagyapa biztosan végtelenül örülne, ha láthatná őket. De nagyapa nem láthat el ilyen messzire, felelte a gyerek. Aztán mind a ketten integetni kezdtek felém. A ház közben mind távolabb és távolabb került tőlem. Már alig lehetett látni, és végül sűrű köd nyelte el. A fiam és a lánya azonban mindaddig kedvesen, mosolyogva integettek nekem, amíg szem elől nem veszítettem őket.

- Valóban nagyon különös álmod volt, nagyapa.

- Ugye? Lutz sokkal idősebb és érettebb volt, mint annak idején, amikor örökre elment tőlem. Alighanem ilyen lenne, ha még élne. Mit szólsz az álmomhoz, Eva Maria?

- Álmodban is Lutz bácsira gondolsz és vele foglalkozol. Nagyon sokszor álmodsz róla.

- Ez igaz, de még soha nem láttam ilyen tisztán és elevenen.

Rajtad kívül senkivel nem beszélek ezekről az álmaimról. A többiek talán kinevetnének és gyerekesnek mondanának. Egyedül neked árulom el, hogy néha úgy érzem, Lutz még életben van. Megmentették, miután elsüllyedt velük a hajó.

- Drága nagyapa, nagyon is megértem, ha atyai szíved azt szeretné hinni, hogy él a fiad. Te is tudod azonban, hogy a gőzös egyetlen utasát sem sikerült kimenteni. A katasztrófa után napokkal, az éh- és a szomjhalál szélén találták meg az egyik kormányost és egy matrózt. Ők is tanúsították, hogy a hajóval együtt mindenki mást elnyelt a víz. Mindezt te magad mesélted nekem.

A beteg kimerülten visszahanyatlott a párnáira. Arcára mély árkot vésett a fájdalom.

- Igen, Eva Maria, tudom, hogy valószínűtlen, de azért hagyd meg nekem a halvány reményt. Senkinek sem ártok vele.

- Nem akarlak megfosztani tőle, nagyapa, hiszen tudom, milyen erősen kötődtél Lutz bácsihoz. De nem fáraszt nagyon a beszéd?

- Nem, nem. Mindannyiszor megkönnyebbülök, ha Lutzról beszélgethetek veled. A többiek ilyenkor oda sem figyelnek rám, és olyan képet vágnak, mintha gyengeelméjünek tartanának.

Valóban senkit sem érdekelt már, ha az öregúr a fiát hozta szóba, akinek elvesztése mélységesen megrendítette. Egyedül Eva Maria hallgatta mindig odaadó türelemmel.

- Nem volna szabad ezt hinned. Csupán úgy gondolják, hogy ártasz magadnak, ha a katasztrófáról beszélsz.

- Éppen ellenkezőleg. Jót tesz, ha beszélhetek róla. Sokkal jobban fáj, ha magamba kell fojtanom. Elmondhatom még egyszer, miként hozta úgy a sors, hogy Lutzomnak el kellett hagynia a hazáját?

A lány megint szeretettel kisimította a tincseket az idős férfi magas homlokából.

- Örömmel meghallgatlak, nagyapa, ha úgy akarod, és ha nem fogsz kifáradni.

- Szó sincs róla. Szóval Lutz befejezte tanulmányait a charlottenburgi főiskolán, és már csak azért időzött ott, hogy néhány formaságot elintézzen még. Kitűnő eredménnyel tette le az államvizsgát, nagyon, büszke voltam rá, és megengedtem, hogy jutalmul hosszú külföldi utat tegyen. Számos országban kellett tanulmányoznia a kohók működését, hogy gyakorlati tapasztalatokra tegyen szert. Úgy terveztük, hogy tanulmányútja befejeztével munkába áll majd az üzemünkben. Benne, egyetlen fiamban láttam az utódomat, de minden másként alakult. Lutz egyetemi barátaival töltötte az elutazása előtti estét. A kelleténél valószínűleg kissé felszabadultabban ünnepeltek meg búcsúzkodtak, és ennek megfelelően oldott hangulatban indultak haza. Az utcán néhány, ugyancsak kapatos fiatalember valami semmiségért beléjük kötött. Szóváltással kezdődött a dolog, ám aztán elfajult a vita, és tettlegesség lett a vége. A másik táborból egyszer csak valaki egy ütéstől holtán rogyott á földre. A fiatalemberek azonnal kijózanodtak, és szanaszét futottak. Csupán egy barátja maradt a meggyilkolt mellett. Egyikük sem tudta, kitől származott a halálos ütés. Később kiderült, hogy bokszerral sújtottak le az áldozatra. Lutz másnap sápadtan, zavartan elém állt, és mindent elmesélt. Azt mondta, nem tudja, ő ölte-e meg azt a fiatalembert.

Az biztos volt, hogy bokszert húzott, amikor fenyegetve érezte magát. Úgy ragadta meg a kezemet, ahogyan fuldokló kapaszkodik az utolsó szalmaszálba. „Inkább megölöm magam, de nem várom meg, hogy gyilkosságért elítéljenek és börtönbe vessenek - mondta. - El kell menekülnöm, apám, mielőtt a rendőrség a nyomomra akad. Kérlek, segíts! Adj annyi pénzt, hogy néhány évet külföldön tölthessek, amíg feledésbe merül ez az ügy. Nem bírnám elviselni, hogy bebörtönözzenek. A te fiad nem kerülhet börtönbe.” Tudod, hogy ő volt az egyetlen fiam, minden büszkeségem, és azon a napon Valami összetört bennem. Elláttam Lutzot a szükséges pénzzel, és felszólítottam, hogy azonnal utazzon el, mert legelőször nálam fogják keresni. Szerencsére volt érvényes útlevele, és nyitva állt előtte a világ. Közölte velem, hogy Spanyolországon át Dél-Amerikába megy hajóval. Abban állapodtunk meg, hogy előre megbeszélt szövegű táviratban értesít majd, ha már tudja, melyik gőzösön utazik. Nagyon nehéz volt a búcsú, Eva Maria, azt hittem, megszakad bele a szívem. Lutz is szánalmasan sápadt és zavarodott volt.

Az öregúr rövid szünetet tartott, azután folytatta.

- Két nap múlva rendőrök érdeklődtek nálam Lutz felől. Amint az újságokból megtudtam, időközben kiderült, hogy az áldozatot bokszerral ütötték meg, az pedig egyedül az én fiamnál volt. Minden lap lehozta a hírt. Szégyenbélyeget sütöttek szegény gyermekemre. Gyilkossá lett, noha senki nem tudta pontosan, mi és hogyan történt. Szerencsére Lutz addigra már elmenekült. Néhány nappal később megérkezett tőle a sürgöny, amely megbeszélésünk szerint kizárólag a gőzös nevét tartalmazta. Képzeletben nyugtalan és aggodalommal teli szívvel követtem az útját. Két hét múlva az összes újság megírta, hogy Lutz hajója valamennyi utasával és a legénységével együtt elsüllyedt, csupán egy matrózt és egy kormányost mentettek ki napokkal később a habokból. Lutz Rodenberg neve szerepelt az utaslistán. Abban reménykedtem, hogy esetleg mégis másik hajóra szállt, de ez a reményem is szertefoszlott. Közel jártam az őrülethez. A súlyos csapást, hogy így kellett elveszítenem egyetlen fiamat, a büszkeségemet, azóta sem sikerült igazán feldolgoznom. Isten a tudója, inkább láttam volna börtönben, mert akkor legalább még élne.

Eva Maria gyengéden megsimogatta az öregúr kezét.

- Szegény, drága nagyapa! Látod, látod, már újból felizgattad magad.

- Mégis hálás vagyok, hogy meghallgattál. Megint kiönthettem a szívem, és ráadásul még Lutzról is álmodtam. Ott állt előttem, és integetett nekem azzal a bájos kislánnyal, aki a papájának nevezte őt. Sokkal könnyebb a Szívem. Most újra azt képzelhettem, hogy él a fiam, és otthonra lelt egy távoli országban.

- Ha így lenne, már biztosan hírt adott volna magáról.

- Lehet, hogy csak nem merte megtenni. Talán attól tart, hogy rossz kezekbe kerül a levele. Alighanem azt akarja, hogy halottnak higgyék, mert akkor felhagynak az üldözésével. És miután megérkezett a halálhíre, valóban beszüntették az eljárást. Meglehet, azért nem adott életjelt magáról, mert nem akarta, hogy a rendőrség kellemetlenkedjen nekem. Ne fossz meg még ettől a reménytől is, gyermekem! Ebbe kapaszkodom, egyedül ez vigasztal a sok szerencsétlenség után.

Eva Maria vonásai mély együttérzésről árulkodtak. Belátta, hogy meg kell hagynia nagyapjának ezt a vigaszt.

- Sok csodával határos dolog megesett már, nagyapa - mondta együtt érzőn. - Nem tudhatjuk, hogy Lutz bácsi valóban nincs-e még életben. Senki nem volt tanúja a halálának. Akár úgy is lehet, ahogyan te gondolod.

Az idős férfi felélénkülve kulcsolta át unokája kezét.

- Ugye, Eva Maria, elképzelhető, hogy megmenekült, csak senki nem tud róla? Már az is csodaszámba megy, hogy ilyen gyakran álmodom róla, és egyre idősebb, érettebb lesz az álmaimban.

- Ideje, hogy végre egyél valamit, nagyapa - terelte a lány kedvesen, de határozottan másra a szót. - Pfalz doktor előírta, hogy kevéske tyúkhúslevest és némi puhára főtt csirkemellet kell fogyasztanod. El is készíttettem mindent, már csak meg kell enned.

Az öregúr elmosolyodott.

- Engedelmes leszek, kis szamaritánusom. Aztán pedig látni szeretném Hansot. El kell mondania, mi a helyzet odafent a favágóknál.

Eva Maria csengetett, és a belépő inast ellátta a szükséges utasításokkal. Hamarosan Hans Dornau is megérkezett, és beszámolt nagyapjának a feladata teljesítéséről.

Az inas közben behozta az előírt ételeket, és Eva Maria odaadó szeretettel megetette a beteget. Hans ott ült velük, segített a nővérének, és közben tréfálkozással igyekezett felderíteni a nagyapjukat. Az idős férfi időnként vizsgálódó pillantást vetett rá.

- Napról napra jobban hasonlítasz szegény Lutz bácsikádra, Hans - mondta végül tűnődőn. - Remélem, neked több szerencsében és boldogságban lesz részed, mint neki volt.

Eva Maria sietve másról kezdett el beszélni, s miután a beteg befejezte az étkezést, kiküldte Hansot a szobából.

- Nagyapának most megint aludnia kell.

- Jól van, Eva Maria. Elállt a vihar, úgyhogy átmegyek a kohókhoz:

- Tedd azt, Hans! Minél előbb tanuld meg, hogy mindenen rajta kell tartanod a szemed - mondta az öregúr, aztán engedelmesen álomra hajtotta a fejét.

II.

Néhány nappal később Eva Maria a fák csúcsai fölé magasodó Rodenberg Műveket nézte a betegszoba ablakából. A hegy tetején álló Rodenberg-villa emeleteiről az egész üzemre rá lehetett látni. A tiszta reggeli levegőbe számtalan kéményből szállt fel füst, de a szél nem vitte el a lakóházhoz, mert azt úgy építették meg, hogy széles mező, alacsony bozótos és még erdősáv is elválasztotta a gyártól. Az üzemterületet határoló magas falak csak a mező mögött húzódtak.

A felszálló füst eloszlott a magasban, majd lassan, de szüntelenül, mintha sűrű szövésű fátyol vagy pókháló volna, elterült a hatalmas, vasszerkezetes, csupa üveg üzemcsarnokok fölött, amelyekben megállás nélkül folyt a zakatoló kalapálás. A vas fogókarok odafentről alányúló fémmancsai játszi könnyedséggel emelték meg súlyos terheiket. Gépek dübögtek, fém csikorgott, faforgácsok repültek, kerekek surrogtak, futószalagok zümmögtek, és a nap huszonnégy órájában pergett a salak, hogy végül hegyekben gyűljön össze. Élettelen, kiégett, értéktelen anyag lett addigra, amelynek minden értékét birtokba vette már az emberi szellem és szorgalom. Megállás nélkül ontották magukból a csillék, miközben a fűrészüzemben szaporán vágták a bányaműhöz szükséges fát, csilingeltek az ilyen-olyan szerszámok, és zúgtak a gépezetek. A munka szimfóniája szólt itt, a teremtő szorgalom zenéje emberek ezreit ösztönözte, sarkallta arra, hogy tudásuk legjavát adják.

Eva Maria jól ismerte és szerette a munkának ezeket a melódiáit. Ereiben a Rodenbergek vére folyt, a gyár minden munkását és a munkások összes gyermekét ismerte. Aprócska, de takaros házaik odaát, az üzemépületeken túl helyezkednek el. Valamennyi előtt kert díszeleg, s egyformán kellemesen és célszerűen rendezték be őket. Eva Maria nagyapja hozta létre ezt a munkástelepet, hogy emberhez méltó lakóhelyet teremtsen az alkalmazottainak. Nagyszerű egészségügyi létesítményeket működtetett, s unokája Melanie nénikéjével együtt kivette részét a munkáscsaládok érdekében való jótékonykodásból. Főleg Eva Maria áldozott sokat szabad idejéből a családokra. Mindenütt szívesen látták, mert érezték, hogy jó szívvel van irántuk. A gyerekek a szó szoros értelmében is csüngtek rajta, ugyanis soha nem ment hozzájuk üres kézzel. Amikor pedig Hans is elkísérte, aki állandóan tréfálkozott az apróságokkal, még vidámabbak lettek a kis arcok.

A rodenbergi munkások már most leendő főnöküket látták Hans Dornauban. Szép nővérével együtt őszintén szerették, Georg Rodenbergre, az üzem tulajdonosára pedig nagy-nagy tisztelettel tekintettek. A testvérek nagybátyjától, Arthur Mertenstől azonban a legtöbben tartottak, bár kerek, rózsás arcáról soha nem tűnt él a mézesmázos mosoly. A munkások pontosan tudták, hogy Mertens igazgató sajnálja tőlük a Georg Rodenbergtől kapott kedvezményeket, s ahol csak teheti, igyekszik megkurtítani őket. Az sem maradt titok előttük, hogy Mertens mindent latba vetve ki akarja gyógyítani az öregurat „kártékony jószívűségéből”. Az emberek mindezt ösztönösen megérezték, főleg azok, akik szinte egész életüket az üzemben töltötték. És ők nagyon is sokan voltak. Ezek a munkások pedig tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy Mertens fukar, kicsinyes természet, akinek legfőbb célja a kuporgatás. Rég nem hittek már édeskés mosolyának, mert érezték, hogy nem őszinte, csak őket szeretné áltatni és elaltatni a mosolygásával.

Eva Maria tudta, hogy az emberek nagybátyjában az üzem rossz szellemét látják ugyanúgy, ahogyan ő maga és a fivére is annak tartja.

Egyedül Georg Rodenberg nem sejtett ebből semmit. Az egyébként remek emberismerő nem látott és nem hallott, ha Arthur Mertensről volt szó. Megtévesztette jóságosnak tűnő mosolya, és valóságnak hitte megvesztegethetetlennek mutatott igazságszeretetét. Arthur Mertens vitán felül- kitűnően vitte az üzleti ügyeket, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az idős Rodenberg számára nélkülözhetetlenné váljon. Bármennyire érthetetlen volt mindenki más számára, hogyan és mivel érte el, vitathatatlanul sikerült kivívnia apósa bizalmát. Kétségtelenül csalárd módon szerezte meg magának, ám ezt oly ügyesen tette, hogy az idős úr még csak nem is gyanakodott fondorlatra. Mertens okosan és óvatosan befolyásolta és irányította apósát, aki bizonnyal kétkedő értetlenkedéssel nézett volna arra, aki azzal hozakodott volna elő, hogy veje rossz hatással van rá.

Bizonyos tekintetben az öregúr azonban még Mertensszel szemben is tartózkodó volt, leginkább eltűnt fiával, Lutzcal kapcsolatban. Az idős Rodenberg viselkedését sajátos szemérmessége magyarázta. Nem akarta, hogy a veje akár csak megsejtse, ő még mindig nem hajlandó elhinni a fia halálhírét.

Ezzel függött össze, hogy Georg Rodenberg néhány más dolgot is eltitkolt a veje elől. Elkészíttette például a végrendeletét, ám annak tartalmáról egyetlen szóval sem tájékoztatta Mertenst, csak unokáival, Eva Maria és Hans Dornauval beszélte meg minden egyes részletét. A testvérek tehát tudták, hogy nagyapjuk Lutz fiát tette meg általános örökösévé. Hansra csak akkor száll majd a Rodenberg Művek, ha Lutz a hajótörést követő húsz éven belül nem kerül elő. A szerencsétlenség óta már közel tizenöt esztendő telt el, tehát még ötször kell fordulnia a naptárnak, hogy Hans Dornau örökösnek tekinthesse magát.

- Tudnod kell, Hans - mondta neki a nagyapja -, még mindig lehetségesnek tartom, hogy Lutz bácsikád visszatér, amint elévül az a bűncselekmény, amelynek az elkövetésével vádolják. Akkor át kell vennie az örökségét, amennyiben addigra én már nem leszek az élők sorában. Ha mégsem térne haza, akkor te öröklöd a Rodenberg Műveket. Addigra betöltöd huszonötödik életévedet.

Az öregúron kívül senki nem hitt abban, hogy Lutz Rodenberg még életben lehet, ezért aztán mindenki Hansot tartotta a leendő tulajdonosnak. Egyedül ő maga nem gondolkodott így.

- Kívánom, nagyapa, neked és magamnak egyaránt, hogy megérd azt a napot, amelyen Lutz bácsi visszatér.

- Tudom, Hans. Szeretnéd, hogy elfoglalhassa méltó örökségét, bár neked akkor sok mindenről le kell mondanod. A fiam helyett azonban senki mást nem akarok a gyáram élén látni, csakis téged. Benned megvan mindaz, ami alkalmassá tesz arra, hogy az utódom légy. Sajnos engem bármelyik nap elszólíthat az Úr, te pedig még túlságosan fiatal és éretlen vagy ahhoz, hogy már most ekkora vállalkozást irányíthass. A végrendeletemben ezért úgy intézkedtem, hogy elhunytam után Arthur bácsikád legyen a gyámod és egyben a cég legfelső vezetője, amíg te be nem töltőd a huszonötöt. Akkorra az az idő is letelik, amelyet Lutz bácsikád visszatérésére szántam. Addig semmi olyat nem tehetsz és rendelhetsz el, amit Arthur bácsikád előzőleg nem hagyott jóvá. Nagybátyád derék üzletember. Megszokta, hogy mindent az én szellememben intézzen. Bizonyára megérted, hogy értő vezetőt és tanácsadót kívánok melléd állítani, ha én magam már nem lehetek veled.

Hans enyhe borzongással vette tudomásul, hogy nagyapja éppen Arthur bácsikáját jelölte ki a gyámjául. Tudta róla, hogy semmi más érzelmet nem táplál iránta, mint gyűlöletet. Bizonyára mindent elkövet majd, ami csak a hatalmában áll, hogy őt megfossza az örökségétől. Mertens pénzsóvárságánál ugyanis talán csak a hatalom éhsége és a becsvágya erősebb. Ha nagyapjuk ismerte volna valódi jellemét, ahogyan a testvérek ismerték, bizonnyal nem őt választja ki unokája gyámjának. Eva Maria és Hans azonban nem akarta megingatni veje iránti bizalmában az öregurat, mert tudták, hogy csak elkeserítenék, emellett bizonyítékokkal sem szolgálhattak volna az állításaikra. Mertens túlságosan okos volt ahhoz, hogy kimutassa a foga fehérjét.

A testvéreket így kétszeresen is boldoggá tette, hogy nagyapjuk állapota javulásnak indult, és napról napra jobban érezte magát. Már ahhoz is elég erős volt, hogy jelentéstételre fogadja vezető alkalmazottait. Arthur bácsi minden délelőtt átjött, hogy megvitassák az időszerű ügyeket. Eva Maria azonban kérlelhetetlenül ragaszkodott ahhoz, hogy nagyapjának kímélnie kell magát. Amint észrevette, hogy az öregúr fáradni kezd, élt saját magától kapott vétójogával, és rangra, beosztásra való tekintet nélkül elküldte az urakat.

Arthur Mertensnek két gyermeke volt, egy fiú és egy leány. Kisebbik lányának gyerekei nem nőttek oly erősen Georg Rodenberg szívéhez, mint Hans és Eva Maria, mert jellemük erősen különbözött az övétől. Ennek ellenére rájuk is gazdag örökség várt. Apja halála után ugyanis Melanie-ra kétszer annyi vagyon száll majd, mint Eva Mariára, így gyermekei semmivel sem maradnak el a másik unoka mögött. A Rodenberg Műveknek azonban egy kézben kell maradnia, s ha már a fiának, Lutznak nem adhatja át, akkor Georg Rodenberg azt akarta, hogy idősebbik leányának a fiára szálljon. Végrendeletében előírta, hogy Hans a tiszta nyereség meghatározott százalékát mindenkor bocsássa Melanie nénikéje, illetőleg gyermekei, valamint a nővére, Eva Maria rendelkezésére. A hátramaradó készpénzvagyont ugyancsak fel kell majd osztani az örökösök között. Ha pedig Lutz egy napon mégis visszatérne, Hansot ugyanolyan rész illeti meg, mint a testvérét.

Arthur Mertens nem tudta, hogy apósa első helyen Lutz fiát tette meg örököséül. Mivel azonban szentül hitte, hogy Lutz Rodenberg már nincs életben, akkor is Hansot tartotta volna az örökség várományosának, ha ismeri a végrendeletet. Ezért aztán minden haragjának és gyűlöletének egyedül ő volt a tárgya. Kizárólag ő állta útját a korlátlan hatalom megszerzésében. Ha Georg Rodenberg megsejtette volna, milyen nagyon várja halálát a veje, végre felnyílt volna a szeme, és kiismerte volna Mertenst. Nagybátyja ugyanis abban reménykedett, hogy valami úton-módon majd félreállítja Hansot, s már most éjt nappallá téve azon töprengett, hogyan teheti ezt meg a legkevésbé feltűnően. Mélységes csalódással vette tudomásul, hogy apósa túlélte a súlyos betegséget. Most már csak abban reménykedhetett, és reménykedett is nagyon, hogy az idős úr gyenge szíve egy napon mégis felmondja majd a szolgálatot. És ez minél előbb bekövetkezik, annál hamarabb kaparinthatja ő a kezébe a gyeplőt. Akkor pedig, igen, akkor élni fog a teljhatalmával, és senkire, semmire nem lesz tekintettel.

A testvérek ösztönösen megérezték, hogy nagybátyjuk sötét szándékoktól vezettetve efféle terveket kovácsol, s ez a sejtelmük félelemmel és irtózással töltötte el őket.

Hans örömmel lemondott volna a neki szánt örökségről. Ő lett volna a legboldogabb, ha kiderül, hogy Lutz bácsikája valóban életben van még, de Melanie néninek vagy a fiának, Egonnak is örömest átengedte volna az előjogokat. Nagyapja azonban másként rendelkezett, Hans pedig, bár a Dornau nevet viselte, valódi Rodenberg sarj, aki tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az örökséggel együtt súlyos kötelességeket is magára kell majd vennie.

Amikor az idős úr először beszélt velük a jövőt érintő szándékairól, a testvérek megkérdezték tőle, valóban úgy gondolja-e, hogy Hans rendelkezik a hatalmas cég irányításához szükséges képességekkel. A gimnáziumot közepes eredménnyel végezte el, miközben unokafivére, Egon mindig kitűnő tanuló volt.

- Én ennek ellenére alkalmasnak tartalak arra, kedves Hans - válaszolta Georg Rodenberg hogy az én szellememben vezesd tovább a vállalatot. Vér vagy a véremből, megvan benned a szükséges lendület, hév, alkotókedv és az ösztönös alkotóerő is. Bár az iskolában igencsak közepes teljesítményt nyújtottál, én régóta tudom már, hogy teremtő fantáziával áldott meg az ég, és a megvalósításhoz is adott neked tehetséget. Egon mindennek híján van. Ő csupán középszerű ember, noha vitathatatlanul rendkívül törekvő és szorgalmas. A feladatokat, amelyeket kap, mindenkor a legnagyobb lelki ismerettel és kifogástalanul el fogja végezni, teremtő gondolatok azonban nem születnek a fejében. Te viszont Lutz bácsikádra ütöttél, hogy úgy mondjam, hasonmása vagy, és az ő termékeny zsenialitását is megörökölted. Egyenesen azt hiszem, hogy a gimnáziumban pontosan emiatt nem méltányoltak. Te nem arra születtél, hogy beskatulyázzanak, kilógsz a sorból, és nem vagy sablonokba illeszthető. Éppen ezért csakis benned láthatom az utódomat, ha a saját fiam már nem lehet az. Csak attól óvakodj, fiam, hogy szertelen légy, semmit ne vigyél túlzásba, és ne fecséreld el az erődet. Jól átgondolt szándékkal intéztem úgy, hogy rögtön az érettségi letétele után beállj dolgozni az üzembe. Így az összes területet megismerheted, szép sorban, egyenként, mindenütt legalulról kezdve a munkát. Én sem végeztem egyetemet, apám rendelkezésére nekem is fokról fokra kellett felküzdenem magam, s mindent a saját szememmel, a saját bőrömön kellett megtanulnom. Csak így szerezhetsz te is egyszer majd teljes áttekintést. A többit már elvégzik a tisztviselők és a mérnökök. A te dolgod az lesz, hogy mindent átláss, mert csak akkor állhatsz mindenki felett. Esetleg később majd elvégezhetsz néhány szemesztert egy főiskolán. Ha a nagybátyád hazatérne, téged akkor is szeretnélek megtartani a cégnek. Ezt pontosan megfogalmaztam a végrendeletemben. Lutz bácsikád irányítása alatt, vele vállvetve kell majd dolgoznod. Egon unokatestvérednek pedig teljesülhet a vágya, és kitanulhatja a jogot. Rá nem számítok a cégnél, mert mit sem örökölt az apja zseniális üzleti érzékéből. Te viszont sajátíts el annyi gyakorlati ismeretet, amennyit csak lehet! Valódi Rodenberghez illően mindenütt meg fogod állni a helyed. Ez szent meggyőződésem.

Nagyapja szavai roppant büszkévé tették Hansot, s attól fogva legjobb tudása szerint és minden erejével azon volt, hogy megszolgálja a bizalmát.

Eva Mariának mindez eszébe jutott, miközben nagyapja aludt, ő pedig az ablakból nézett le a parkra és a gyárépületek tetejére. A házban teljes volt a csend, csak a gyógyító alvást élvező öregúr halk, immár szerencsére egyenletes lélegzetvételeit lehetett hallani a betegszobában, és Eva Maria átadhatta magát a gondolatainak. Óriási szerencse, hogy legalább nagyapja itt van még vele és a fivérével. Ha őt is elvette volna tőlük az Úr, egészen védtelenül magukra maradtak volna, és csak egymásra számíthatnának. Egon és Jolante, az unokatestvéreik szinte idegenként bánnak velük. Csúnyán hangzik, de igaz, hogy beléjük nem sok érzés szorult. Egyedül talán az édesanyjuk, Melanie néni viseltetik jóindulattal testvérhúga szívszomorítóan elárvult gyermekei iránt, ő azonban gyenge ember, és teljesen a férje befolyása alatt áll. Eva Maria sohasem értette, hogyan szerethetett egyáltalán bele jóságos, lágyszívű nénikéjük egy ilyen férfiba, és miért rendeli alá magát akarattalanul neki.

Megborzongott, amint Arthur Mertens jutott az eszébe. Fél tőle, bár nagybátyja mindig is kedves volt vele, az ő megítélése szerint túlságosan is kedves. Már akkor kellemetlenül érezte magát, ha kezet kellett fognia vele, és nem szabadulhatott attól az érzéstől, hogy óvakodnia kell tőle. Talán azért, mert időnként elkapta nagybátyjuk pillantását, aki azt hitte, senki sem figyeli, és ha olyankor nézett Hansra, mindig ellenséges, bántó volt a tekintete, ami sehogyan sem illett oly buzgón közszemlére tett jóságos szelídségéhez. Máskor meg, és ez is többször előfordult, ellenséges szavak csúsztak ki a száján, amikor azt gondolta, hogy senki más nem hallja, hogyan beszél Hansszal. Mindig volt valami, ami nagybátyja jelenlétében félelemmel töltötte el Eva Máriát. Nem tudta volna szavakba foglalni, nem tudott neki nevet adni, de megfeledkeznie sem sikerült róla soha, és újra meg újra tisztán, világosan érezte.

Nagyon szívesen elmondta volna a nagyapjuknak, mennyire fél, retteg attól az embertől. Aggasztotta azonban, hogy azzal bánatot okozna az idős férfinak, attól pedig, ahogyan mindenféle izgalomtól is, kímélni akarta, mert tudta, hogy nem teljesen egészséges már a szíve. A testvérek a világ minden kincséért sem tettek volna olyat, ami kicsit is árthatna szeretett nagyapjuknak.

Eva Maria még mindig tűnődve állt az ablaknál, amikor hirtelen összerezzent, mert egy nő nevetése ütötte meg a fülét. Ismerte ezt a kacajt, amely kissé éles és durva volt. Nyugtalanul kikémlelt, s már látta is, hogy egy világos színű ruhát viselő alak közeledik a fák között. A parkon át a hegyre vezető úton hamarosan megjelent az unokatestvére, Jolante, akit a családtagok csak Jónak szólítottak. Egy magas fiatalember mellett táncikált, ám óvatlanságában elvesztette az egyensúlyát, és éppen akkor, amikor Eva Maria látómezejébe került, megtántorodott. Ijedtséget mutatva felsikoltott, ifjú kísérője pedig kénytelen volt elkapni, nehogy elessen. Jo nevetve védelmezője karjába simult. Kis időre ott is maradt, és kacér pillantással nézett fel a fiatal férfira. Közben úgy tett, mintha nem vette volna észre Eva Mariát, noha éles szemével már régen felfedezte, hogy ott áll az ablakban. Neki rendezte meg ezt a kis jelenetet, miatta akarta, hogy kísérője átölelje. Minderre különös oka volt.

Eva Maria füléhez eljutott Jo gurgulázó kacaja, és a szavait is tisztán hallotta.

- Köszönöm szépen, kedves doktor. Ha nem segít, bizonnyal elesem. Még az is lehet, hogy csúnyán megsérültem volna.

- Magától értetődött, hogy a segítségére siettem - felelte egy melegen zengő férfihang.

- Kérem, nyújtsa a karját, doktor úr. Nem szeretnék még egyszer elbotlani - mondta Jo, és kacéran mosolygott hozzá.

Eva Maria látta, hogy a fiatalember a hóna alá szorítja az aktatáskáját, és karját kínálja Jónak. Ő belekarolt, nagyon is bizalmasan, és diadalittas pillantást küldött Eva Maria felé.

Amikor a pár a villa elé ért, az ifjú doktor meghajlás kíséretében eleresztette Jolante karját. A lány zavart ijedelmet színlelt.

- Te vagy az, Eva Maria? Régóta állsz már az ablaknál?

Eva Maria szó nélkül bólintott, mert nem akarta felébreszteni az alvó beteget.

- Nagypapa hogy van? - kérdezte Jolante.

Eva Maria a szájára tette az ujját, és hátramutatott a szobába, hogy unokatestvére megértse, az idős úr éppen alszik. Georg Rodenberg azonban már felébredt.

- Jól hallottam, hogy Jo van itt? - kérdezte.

Eva Maria odasietett hozzá.

- Igen, nagyapa. Éppen most érkezett meg Bernd doktorral, aki jelentést kíván tenni neked. Jo pedig a hogyléted felől szeretne érdeklődni. Beengedhetem őket?

- Bernd doktort már vártam. Néhány percre Jót is beengedheted, de aztán vidd ki magaddal. Mindig túl hangos, és erős idegek kellenek az elviseléséhez. Ahhoz még nem érzem elég jól magam, hogy megbirkózzam az ő „korszerű világnézetével”. Ha elment, gyere vissza nyugodtan! Te nem zavarsz.

Eva Maria odalépett az ablakhoz, és leszólt Jolanténak meg Bernd doktornak, hogy feljöhetnek, mert az öregúr felébredt. Aztán visszament a nagyapjához, segített felülnie, odaadta a gyógyszereit, és egy pohár frissítőt is a keze ügyébe készített. Párnákat tett a háta mögé, hogy kényelmesen ülhessen, és gyengéden megsimogatta ősz haját.

Az idős férfi mosolyogva nézett fel rá.

- Áldozatosan ápoltál, kislányom. Nemsokára teljesen egészséges leszek megint, és végre te is többet pihenhetsz.

- Nem vágyom rá, drága nagyapa.

- Sokat fáradoztál miattam. Önző öregember vagyok, nem tudtam megszokni az ápolónőt, és csak akkor fogadtam el a segítségét, ha nagyon kellett:

Eva Maria Dornau elmosolyodott úgy, ahogyan csak ő tudott mosolyogni: jóságosan és sok-sok szeretettel.

- Örömömre szolgált, hogy hasznodra lehettem, és jólesett, hogy mindig engem akartál magad mellett tudni. Csakis miattad örülök annak, hogy hamarosan nem lesz már szükséged rám.

- Drága gyermekem, egyre jobban hasonlítasz szép édesanyádra. Ő ugyanolyan kedves és jó volt, mint te vagy. Egy orvos elképzelni sem tudott volna magának nála jobb feleséget. Nagyon boldogan éltek édesapáddal, tökéletes párt alkottak ők ketten. Apád kiváló orvos volt. Sok embernek mentette meg az életét, noha neki magának már igen fiatalon meg kellett halnia. Amiként a szüleid szerelemben éltek együtt, úgy egyszerre is hunytak el, mintha nem akarták volna elhagyni egymást. Édesapád kongresszusra volt hivatalos, és nem akart édesanyád nélkül elutazni, aki ezért arra az időre elhozott téged és Hansot hozzánk. Akkor még nagyanyátok is élt. Boldoggá tette, hogy néhány napig vele lesztek, és még csak nem is sejtette, hogy soha többé nem mentek el innen. Teljesen összetört, amikor aztán megérkezett a szüleitek halálhíre, és soha többé nem heverte ki azt a megrázkódtatást. Nemsokára meghalt, így szerencsére nem élte meg, hogy hamarosan Lutzunkat is el kellett veszítenünk. Én viszont mindezt a keservet, bánatot elviseltem - fejezte be az idős férfi fájdalmas szomorúsággal.

Unokája megcsókolta az arcát.

- Ne gondolj most erre, nagyapa! Az a legfontosabb, hogy meggyógyulj. Kérlek, ne izgasd fel magad. Nagyon aggódom érted. Tudod, hogy kímélned kell a szíved.

- Igen, gyermekem, észben fogom tartani. Meg szeretném élni a napot, amelyen majd Lutz hazatér. Nagyon sokszor álmodom róla, és mindig elevennek, egészségesnek látom.

- Miattunk is meg kell gyógyulnod, nagyapa. Szükségünk van rád, Hansnak meg nekem. Egészen elárvulnánk, ha te sem lennél nekünk. Amikor a szüleink meghaltak, ahhoz még túl fiatalok voltunk, hogy igazából felmérhessük a bennünket ért veszteségeti ahhoz viszont, hogy érezzük a fájdalmát, már elég idősek. Hans Ötéves volt, én hét, és egy évre rá nagymama is elment, ami borzalmasan elszomorított bennünket. A te elvesztésedet viszont, nagyapa, nem tudnánk feldolgozni. Már egyedül csak te vagy nekünk.

Ejnye, ejnye, Eva Maria! Hiszen itt van nektek Melanie néni és Arthur bácsi is.

A lány arca keservesen megrándult.

- Téged senki sem pótolhat, még Melanie néni sem, bármilyen kedves és jó is. Neki férje és gyermekei vannak, akik kitöltik az életét.

Az öregúr együtt érző mosollyal bólintott.

- Az én jóságos Melanie-m! Mindennél jobban szereti a férjét, mert Arthur szereti őt. Melanie kegyeit nem keresték sokan, őt nem rajongták úgy körül, mint gyönyörű édesanyádat. Mindig a háttérbe szorult mellette, mégis büszke volt szépséges testvérére. Minden áldott nap szívből köszönöm Arthur bácsinak, hogy boldoggá, tette Melanie nénikédet.

Eva Maria nem akarta elkeseríteni a nagyapját, ezért egyetlen szót sem mert szólni Arthur Mertens ellen, bár nem hitte, hogy szerelemből nősült volna.

- Nem szabad még jobban felizgatnod magad, nagyapa - terelte inkább másra a szót különben nem engedem be hozzád Bernd doktort.

Az idős férfi felnevetett.

- Ereszd be nyugodtan, hiszen tudod, hogy mindig felüdülés együtt lennem vele. Nemcsak legderekabb, legtehetségesebb mérnökünk, hanem rendkívül rokonszenves ember is. A hangját pedig kimondottan megnyugtatónak találom. Örülök, hogy Hans éppen Bernd doktorral barátkozott össze a legszorosabban. Sokat tanulhat tőle. Ezért is rendelkeztem úgy, hogy közvetlenül az ő irányítása alatt dolgozzon az irodán, amikor nem valamelyik műhelyben végez gyakorlati munkát.

Eva Maria arca kipirult nagyapja szavai hallatán, és árulkodón csillogott a szeme. Szíve hangosan zakatolt attól, hogy Georg Rodenberg ilyen elismerően szólt doktor Berndről. Mindennek ellenére nyugodtan válaszolt.

- Magam is úgy hiszem, nagyapa, hogy a doktor igen jó hatással van Hansra. Nyugodt, határozott természetével kétségtelenül kedvezően befolyásolja a mi forrófejű ifjoncunkat.

Az öregúr elmosolyodott.

- Te csak ne tegyél megjegyzést Hans vérmérsékletére! A Rodenbergek mindig is ilyenek voltak. Az én Lutzom sem ütött el a fajtájától - tette hozzá sóhajtva. - Neki azonban ez egy rossz órában, sajnos, a végzete lett. Adja Isten, hogy Hansot soha ne érje ilyen szerencsétlenség! Igaz, heves a természete, de sok-sok veleszületett erő és melegség is lakozik benne. A nyugalmat meg úgyis meghozza az idő.

Ekkor nesztelenül belépett egy inas. Hermann volt az, az idős Rodenberg komornyikja, aki már több mint negyven esztendeje szolgálta urát.

- Bernd doktor úr és Jolante kisasszony úgy tájékoztatott, hogy engedélyt kaptak a látogatásra.

Eva Maria kedvesen bólintott.

- Így igaz, Hermann. Engedje be nyugodtan a hölgyet és az urat! Nagyapa ébren van, és fogadni óhajtja őket.

A komornyik kinyitotta az ajtót, amelyet eddig hősiesen védelmezett abban a hiszemben, hogy ura még alszik. Jolante kissé bosszúsan lépett be a szobába, és nyomában Bernd doktor is megérkezett.

- Képzeld, nagyapa, Hermann nem akart beengedni, pedig megmondtam neki, hogy vársz bennünket! Az inasod időnként kissé sokat képzel magáról.

- Csak a kapott utasításoknak megfelelően járt el, Jo. Egyébként jó reggelt!

Jolante nevetve nagyapja fölé hajolt, és megcsókolta az arcát. Aztán valóságos szóáradatot zúdított a nyakába. Mamácskája üdvözletét küldi, de ma nem jöhet át, mert migrén kínozza, Egon bátyja azonban délután meglátogatja a nagyapját. Egon az éjszaka későn jött haza, és egyelőre valószínűleg még macskajajjal küszködik.

A lány mindezt egy szuszra, a maga mesterkélten eleven módján adta elő. Közben szünet nélkül kacérkodott Bernd doktorral, aki nyugodtan várakozott az ajtóban, miután illendően üdvözölte Eva Mariát. Tekintetük csak egy pillanatra találkozott, ám ez a röpke pillantás elegendő volt ahhoz, hogy Eva Maria szíve megint könnyű és vidám legyen. Megszabadult attól a szorongató érzéstől, amelytől elsápadt, amikor az imént azt kellett látnia, hogy Jo bizalmasan hozzásimul a fiatalemberhez. Egyetlen pillantást vetett csupán az ifjú doktor markáns arcára, tiszta tekintetű szemébe, és máris megnyugodott. A mérnök úr nem az a fajta férfi, akit megszédítenének Jolante kacér fortélyai. Miközben Jo a nagyapjával csacsogott, a doktor Eva Mariával váltott néhány szót.

Az idős Rodenberg titkos intésére Eva Maria néhány perc múltán unokatestvéréhez fordult.

- Gyere, Jo, ne zavarjuk tovább az urakat! Nagyapa tárgyalni óhajt Bernd doktorral.

Jolante duzzogva felállt.

- Soha nem engeded, hogy rendesen kibeszélgessem magam nagypapával. Pedig sok minden nyomja még a szívemet. Alig néhány perce érkeztem. Neked könnyű, te egész nap itt lehetsz nagypapa mellett.

- Aligha cserélnél Eva Mariával, Jo. Nagyon nehéz hetei voltak miattam.

- Én is szívesen ápoltalak volna.

Az öregúr halkan felnevetett.

- Hogy őszinte legyek, Jo, belőled nem nézek ki szamaritánusi képességeket. Ebben a tekintetben semmiképpen sem veheted fel a versenyt Eva Mariával.

Jolante gonosz pillantást lövellt unokatestvére felé.

- Egyszer talán ki kellene próbálnunk.

- Nem, nem, annak a próbának inkább nem vetem alá magam. Édesanyád az egyetlen, aki néhány órára felválthatja Eva Máriát.

- Meglehet, valóban túlságosan eleven és heves természetű vagyok az ápolónőséghez. Ahhoz alighanem Eva Maria unalmas szelídségére van szükség.

Jolante hangja egyszeriben egészen éles lett, unokatestvérét azonban nevetésre késztette a kitörése.

- Igazad van, Jo, te túlontúl eleven és nyugtalan vagy. De most már gyere, ne tartsuk fel tovább nagyapát!

Ezzel határozottan a másik lány karjára tettéi a kezét, és kihúzta magával a folyosóra. Jo tudta, hogy most már hiába is próbálkozna tiltakozással. Ha így néz valakire, mint most rá, akkor Eva Maria nem ismer többé tréfát. Ő pedig semmiképpen sem akarja blamálni magát Bernd doktor előtt. Kifelé menet azért még egy kacér pillantást vetett rá, a fiatalember pedig meghajtotta magát, de nagyon is kimérten, előírásosan. Az ő tekintete csak Eva Mariát kereste, csak az ő arcát látta.

- Doktor úr, legyen szíves, csengessen, ha befejezték a megbeszélést, vagy ha nagyapának szüksége lenne rám - kérte Eva Maria, mielőtt távozott volna.

- Ahogy parancsolja, nagyságos kisasszony.

- És kérem, semmiről ne ejtsen szót, amivel felizgathatná a beteget.

- Az nem történhet meg. Csakis örvendetes jelentenivalóim vannak.

A két hölgy ezzel elhagyta a szobát, Bernd doktor pedig kinyitotta a mappáját, és belefogott a beszámolójába.

III.

Eva Maria a betegszoba közelében található kis szalonba vezette az unokatestvérét.

- Parancsolj, foglalj helyet, Jo! Hozathatok frissítőt? Már most, reggel nagyon meleg van.

- Köszönöm, de semmit nem kérek - felelte Jolante.

Meglehetősen neveletlenül levetette magát az egyik fotelba, előszedte a púderdobozát meg a zsebtükrét, és bepamacsolta az arcát, majd rendbe hozta hátul rövidre vágott, elöl mélyen a homlokába hulló fekete haját.

- Egyébként szánalmas látványt nyújtasz, Eva Maria - mondta gorombán, amikor végzett a szépítkezéssel. - Az arcszíned minden üdeségét elveszítette. Én komolyan nem bírnám ki, hogy nap, mint nap, de időnként még éjszaka is a betegszobában gubbasszak. Egészen élesek lettek a vonásaid. Időnek előtte elvirágzol. Huszonkettő vagy, de legalább huszonnyolcnak látszol.

Állításai az igazságnak még a közelében sem jártak. Unokatestvére elragadóan festett. Bár észre lehetett rajta venni, hogy az utóbbi hetekben kevés időt töltött szabad levegőn, mégis fiatalosan üde volt. Jolante Mertens azonban, ha büntetlenül megtehette, akkor mindenkinek inkább kellemetlen dolgokat mondott, és még csak véletlenül sem szépeket. Ezen a téren egészen más volt, mint az édesapja, aki mindenkinek hízelegni igyekezett, noha kedvessége szinté soha nem szívből jött.

Eva Mária ismerte Jolante természetét, és szavait nem állhatta meg nevetés nélkül.

- A magam részéről nem mondhatok neked hasonló „bókokat” - válaszolta teljes nyugalommal. - Őszintén szólva, igen frissnek látszol, csinos vagy, és szemlátomást remek napod van.

Jolante úgy érezte, hogy kiütöttek kezéből a fegyvert. Még egyszer kacér pillantást vetett kis tükrébe, mert ha senki nem akadt, akivel kacérkodhatott volna, akkor jobb híján saját magával tette aztán unokatestvérére emelte gonoszul villámló szemét.

- Így találod? Doktor Bernd költői módon kikeleti reggelhez hasonlított. Igaz, ő soha nem bánik szűkmarkúan a bókokkal.

Kémlelő tekintetét egy pillanatra sem vette le az unokatestvéréről, és elégedetten látta, hogy színt váltott az arca. Eva Mariának egy pillanatra valóban kihagyott a szívverése, ám aztán elkapta Jolante pillantását, és most már tudta, hogy már megint hazudott, ami nála nem ment ritkaságszámba.

- Ha Bernd doktor megdicsérte a megjelenésedet, akkor az nem bók volt, hanem maga az igazság - válaszolta ezért, és szeme sem rebbent.

Jolante tiltakozón legyintett.

- Tudom, honnan fúj a szél. Mindenáron feleségül akarja venni nagyapa valamelyik unokáját. Ismerjük az ilyet. A fiatalurak mind jó partit szeretnének csinálni. Velünk pedig bárki fényes partit csinálhat, nem igaz?

- Ez tagadhatatlanul így van, Jo.

- Na látod! Mivel pedig te rideg kőszobor vagy vele, mint minden férfival, nálam kell vigasztalást keresnie. Nem táplálok illúziókat, de borzalmasan kedvelem. Épp ilyen az esetem. Imádom a magas, büszke, markáns, értelmes arcú férfiakat, azokat meg különösen, akik még erős személyiségek is. A doktor vitathatatlanul érdekes ember, és nagyon jól illik majd hozzám. A napbarnított arcából kivillanó szürke szeme izgalmas ellentétet alkot az én fekete szememmel. Éppen a mellkasáig érek, úgyhogy magasságban is pompásan összeillünk. Nem is leszek gonosz vele. Kicsit még azért bizonytalanságban hagyom, az csak érdekesebbé teszi az ember lányát. Időnként azért majd ügyesen értésére adom, hogy a fáradozása nem reménytelen. Egy szép napon pedig, miután kinevezték főmérnöknek, ami az ő képességeivel nem lesz nagyon soká, kegyeskedni fogok meghallgatni. Jó családból származik, maga sem teljesen vagyontalan, és nagyapa szemlátomást nagyra becsüli. Papa ugyan nem kedveli igazán, azt hiszem, azért nem, mert nagyon egyenes és büszke ember. Az apák kicsit mindig ellenségesek a leendő vejükkel szemben, de az majd elmúlik, ha eljön az ideje. Szóval, mint mondtam, egy szép napon majd meghallgatom Ralf Bernd doktor urat. Ralf a keresztneve, és az pompásan illik a Jóhoz, nem igaz? Ugye, nem húzom keresztül a számításaidat, Eva Maria? Vagy talán tévedek?

Unokatestvére észrevette, hogy Jolante szeme rosszindulatúan villog, de elfojtotta titkolt izgatottságát, amelyet Jo szavai váltottak ki belőle. A világ minden kincséért sem árulta volna el, hogy Ralf Bernd többet jelent neki, mint az összes férfi együttvéve, s hogy őt, csak őt szereti. Nem akarta kimutatni a gyengeségét.

- Nem, Jo, nem tévedsz - válaszolta. - Szó sincs arról, hogy keresztülhúznád a számításaimat. Az a férfi, aki neked udvarol, akkor sem lenne vonzó számomra többé, ha addig esetleg érdeklődtem volna iránta.

Jolante vidáman felnevetett. Szentül hitte, hogy döfése szíven találta Eva Mariát. Nem kerülte el ugyanis a figyelmét, hogy unokatestvére nem közömbös Bernd doktorral szemben, akit ő éppen ezért szemelt ki magának. Tetszett neki, de szeretni nem szerette. Felettébb szórakoztatta viszont, hogy bánthatja Eva Mariát. Sértette, hogy nagyapjuk jobban szereti, mint őt, és irigyelte, mert azonnal saját vagyona lesz, amint eléri a nagykorúságot, s megkapja elhunyt édesapja örökségét. Vele távolról sem bánt bőkezűen az apja, ezért aztán mindig élvezettel bosszantotta az unokatestvérét.

- Jól van, ezek szerint Bernd doktor megmarad nekem. Afelől ugyanis semmi kétségünk nem lehet, hogy a Rodenberg Művek tulajdonosának valamelyik unokáját akarja megszerezni magának. Nem fogom különösképpen megnehezíteni a dolgát, elvégre említettem már, hogy éppen az esetem. Mondd csak, szerinted jól áll nekem ez a kosztüm?

- Remekül - felelte Eva Maria.

- Neked viszont fel kellene tenned egy kevés pirosítót. Komolyan ijesztően festesz. Legalább tíz évvel látszol idősebbnek a korodnál.

Eva Maria megint csak mosolygott. Jolante szurkálásai hidegen hagyták. Megszokta már őket.

- Pirosítót akkor sem használnék, Jo, ha húsz évvel látszanék öregebbnek annál, amennyi vagyok.

- Istenem, hogy lehetsz ennyire maradi? Ma már mindenki festi magát. Egyébként ez a szürke ruha is rosszul áll neked. Olyan vagy benne, mint egy apáca.

- Betegszobában az ember nem divatozik, hanem praktikus és higiénikus holmit visel.

- Jézusom, úgy beszélsz, mint egy házsártos öregasszony! Nekem viszont most már mennem kell. Őszintén szólva, csak azért jöttem át, mert tudom, hogy Bernd doktor mindig ilyenkor keresi fel nagyapát. Alkalmat kell adnom neki arra, hogy találkozzon velem. Amíg nagyapa nem gyógyul fel teljesen, és nem jár be az üzembe, addig mindennap találkozhatom itt Bernddel.

Eva Maria válaszolni akart, ám aztán összeszorította az ajkát, és hallgatott. Jolante kérdőn nézett rá.

- Csak nem azt akartad mondani, hogy egy lány ne fusson férfi után, mert az nem való?

- Téged aligha érdekelne, hogy én illendőnek tartok-e valamit avagy sem.

Jolante hangosan felkacagott.

- Én a modern lányok közé tartozom. Mi már nem ülünk a kemencepadkán, azt várva, hogy a teremtés koronája méltóztassék választani közülünk, hanem tevőlegesen is besegítünk a sorsnak.

- Igen, te modern lány vagy, és a világnézeted is modern, amire már sokszor felhívtad a figyelmemet. Én viszont valóban maradi vagyok kicsit, és nem tudom elfogadni az életről vallott felfogásodat. De nem is ez a fontos, hanem az, hogy a maga módján mindenki boldog legyen. Szívből kívánom neked, hogy az légy.

- Emiatt ne fájjon a fejed! Most viszont már komolyan megyek. Ha mamát nem kínozza már a migrén, bemegyünk a városba egy kicsit vásárolni. Te, olyan kalapot láttam Bendow-nál! Én mondom, fene csinos, csak irtózatosan drága. Mama biztosan olcsóbbat akar majd keresni nekem. Sajnosáén nem vagyok olyan szerencsés helyzetben, mint te. Te bármit megvehetsz, amit csak akarsz.

Eva Maria jóságosan mosolyogva nézett Jolantéra.

- Megengeded, hogy megajándékozzalak azzal a kalappal, Jo?

Unokatestvére igencsak elképedt „Faramuci teremtés ez az

Eva Maria! - gondolta. - Rondábbnál rondább dolgokat vágtam a fejéhez, mindent elkövettem, hogy felbosszantsam és megbántsam, ő meg hálából meg ákar ajándékozni egy elragadó kis kalappal!”

- Nem, Eva Maria, ezt igazán nem fogadhatom el - felelte kissé zavartan.

- Miért nem, Jo? Egyenesen szívességet tennél nekem azzal, ha elfogadnád. Úgy legalább nem kellene azon törnöm a fejemet, hogy mivel lepjelek meg,

- Nos, ha megkönnyíteni a dolgodat, akkor szívesen elfogadom, Eva Maria. De sokba kerül ám! Ne mondd, hogy nem szóltam előre!

- Nem baj, mostanában úgysem igen költöttem a ruhapénzemből írasd a kalapot Bendow-nál a számlámra!

Jo nevetve átölelte unokatestvérét.

- Ez mesés lesz! Megvárom, hogy mama megvegyen nekem egy másik kalapot, aztán pedig megvásárolom a számládra, amit kinéztem magamnak. Persze csak akkor, ha téged nem zavar, hogy irtó jól fog állni nekem.

- A legkevésbé sem fog zavarni, Örülök, hogy teljesíthetem a kívánságodat.

- Akkor hát a viszontlátásra! Add át üdvözletemet az öregúrnak! Neked pedig még egyszer nagyon szépen köszönöm.

- Viszontlátásra, Jo!

Unokatestvére cuppanós csókot nyomott az arcára, és Eva Maria hagyta, hogy megtegye. Nem vette rossz néven tőle a gonoszkodásait. Alapjában véve irigyelte azért, hogy olyan, amilyen.

Miután Jolante távozott, Eva Mafla egy darabig lehunyt szemmel és szívére szorított kézzel állt a szoba közepén. Nyugtalanította, amit unokatestvére Ralf Bernddel kapcsolatban mondott. TeljEs szívéből szerette a doktort, de nem lehetett biztos abban, hogy szerelme viszonzásra talált nála. A reményt csupán az táplálta benne, hogy a fiatalember olykor-olykor rajta felejtette önfeledt pillantását, máskor meg árulkodóan megbicsaklott a hangja, ha hozzá szólt. Ezek az apró, boldogító jelek is bizakodással töltötték el, és lelke mélyén erősen remélte, hogy Ralf Bernd viszontszereti őt. Mindemellett elbizonytalanította Jolante szilárd eltökéltsége, hogy megkaparintja magának az ifjú mérnököt.

Ám aztán megkönnyebbült sóhajjal megrázta a fejét, és szeme megint derűlátón csillogott. Egy értékes, mély érzésű és mélyen gondolkodó férfi nem engedi, hogy egy nő hódítsa meg, hanem a szívére hallgatva választja ki élete párját. Jo nagyon téved, amikor abból indul ki, hogy Bernd doktor mindenképpen Georg Rodenberg valamelyik unokáját szeretné feleségül venni, mert fényes partit akar csinálni. Ő olyan férfi, aki maga irányítja az életét, és soha nem kerülne függőségbe egy vagyonos nőtől. Eva Maria ebben egészen biztos volt.

Büszkesége tiltakozott ellene, ám némi tétovázás után mégis odalépett a tükör elé, és bíráló tekintettel szemügyre vette magát. Igaza lett volna Jónak, és valóban szánalmasan fest?

A tükörből azonban harmatosan üde, vonzó jelenség nézett vissza rá. A kimerítő betegápolástól kissé sápadt ugyan, de mélykék szeme talán soha nem csillogott még ilyen tisztán, finom vonalú ajka körül pedig huncut mosoly játszik. Dísztelen, szürke ruhája azonban valóban nem csinos, most már neki sem tetszik. Jo fején találta a szöget, amikor azt mondta, hogy olyan benne, mintha apáca lenne.

Átsietett a szobájába, és halványkék nyári ruhát kapott magára. Pirulva azt találgatta gondolatban, hogy ebben jobban tetszik-e majd Bernd doktornak, mint a szürke apácaöltözetben. Éppen befejezte az átöltözést, amikor nagyapja szobájából megszólalt a csengő. Gyorsan elindult hozzá.

- Végzett a beszámolóval, doktor úr? - kérdezte, és bájos mosollyal nézett fel a férfira.

Ralf Bernd meghajtotta magát. Felragyogó szeme elárulta Eva Mariának, hogy nagyon is tetszik neki.

- Igen, nagyságos kisasszony, végeztünk, és Rodenberg úr kérésére hívtam be kegyedet.

- Nagyon rövidre sikerült a pihenőd, Eva Maria. Igényes betegednek megint mindenféle kívánságai vannak - mondta az öregúr.

- Kivétel nélkül örömmel fogom teljesíteni őket, drága nagyapa. Nem fáradtál ki túlságosan?

- Nem, nem. Bernd doktor mindent úgy adott elő, hogy egyáltalán nem volt kimerítő a megbeszélésünk. Most pedig kiadós reggelire vágyom.

- Örömmel hallom, hogy megint van étvágyad. Azonnal szólok, hogy hozzák a reggelidet.

- Helyes, gyermekem. Előbb azonban búcsúzzunk el Bernd doktortól! A viszontlátásra, kedves doktor! Holnap reggel ugyanebben az időben várom.

Ralf Bernd eddig önfeledten nézte, mennyi szeretettel tevékenykedik Eva Maria a nagyapja körül. Most hirtelen felriadt, s meghajtotta magát főnöke és az unokája előtt.

- Pontosan itt leszek, Rodenberg úr.

- Viszontlátásra, doktor úr! - mondta Eva Maria, és kedves mosollyal kezet nyújtott a fiatalembernek.

Ralf Bernd örömében egészen a szemébe feledkezett. A lány elpirult a pillantásától, és az ifjú doktor érezte, hogy a keze enyhén megremeg. Nagyon nehéz volt elindulnia, de tudta, hogy távoznia kell.

Nagyapa és unokája ismét kettesben maradt. Hermann hamarosan meghozta a lábadozónak a reggelit, és segédkezett Eva Mariának az öregúr ellátásában. Miután az idős Rodenberg kijelentette, hogy jóllakott, a lány újabb pihenőt rendelt el számára.

- Aludnod kell egy keveset, nagyapa, mielőtt Arthur bácsi átjönne, hogy megbeszéljétek az üzleti ügyeket.

Az idős férfi mosolyogva hagyta, hogy unokája elrendezze a párnáit.

- Elbűvölően festesz ebben a kék ruhában, gyermekem. Ha Jolantét látom, időnként az az érzésem, hogy akár fiúnak is beillene. Szinte semmi nőiesség nincs benne. Nagyon nem tetszik nekem, hogy manapság sok ifjú hölgy fiúsán öltözködik és viseli magát.

- Nehogy ezt szóba hozd Jo előtt, nagyapa, mert akkor maradinak fog nevezni, és szemedre veti, hogy nem tartasz lépést a korral - tréfálkozott Eva Maria.

- Ha a haladás azt jelenti, hogy a nők úgy öltözködnek és viselkednek, mint a férfiak, a férfiak meg úgy, mint a nők, akkor én köszönöm, nem kérek belőle. Te is modern ifjú hölgy vagy, de közben megmaradtál nőnek, és ez sokkal inkább szívem szerint való. Ez a világoskék ruha pedig, mint már mondtam, remekül áll neked.

- A végén még hiú leszek, ha így bókolsz nekem, nagyapa.

Nem, a hiúságra te nem vagy hajlamos.- Eva Maria felkacagott.

- Ha úgy volna, Jo akkor is hamar elérné, hogy leszokjam róla. Épp az elébb közölte velem, hogy rossz rám nézni, és legalább tíz évvel látszom öregebbnek a koromnál.

Az öregúr megsimogatta unokája kezét, és együtt nevetett vele.

- Szóval Jo ma sem fogta vissza magát. Az viszont igaz, hogy sápadt lettél az utóbbi hetekben, és ez az én hibám. Mától fogva mindennap kiküldelek egy órára a szabadba.

- Majd együtt behozzuk az elmaradást, nagyapa. Pár nap múl va felkelhetsz. Az orvos már csak rövid ágynyugalmat írt elő számodra, hogy megerősödj a súlyos láz után. Remélem, vasárnap már felkelhetsz. Akkor kimehetsz a napra, és én is veled tartok.

Georg Romberg rámosolygott az unokájára.

Boldog leszek, ha megint felkelhetek. Igencsak unalmas már az ágyat nyomni.- Eva Maria durcásan szigorú képet vágott.

- Az unalom a legjobb gyógyszer a lábadozónak. Most pedig alszol szépen egy órácskát, hogy frissen fogadhasd Artur bácsit.

- Nem merek ellenkezni az én szigorú ápolómmal. Rendben van, alszom, te viszont addig lemégy sétálni a parkba. Hogy nyugodt légy, az ápolónő itt maradhat a szomszéd szobában.

Így is történt. Eva Maria bejárta a parkot, és élvezte a fűszeres levegőt. Úgy érezte, szürke ruhájával együtt az összes gondját is levetette, és most már minden jóra fordul. Egy óra múltán felfrissülten tért vissza a házba. Nagyapja aludt még, de hamarosan megjelent Arthur Mertens. Elegáns, tökéletes szabású szürke öltönyt viselt. Fekete haja erős ritkulását álcázandó, kopaszra borotváltatta magát, aminek köszönhetően feje leginkább gondosan kifényesített golyóbisra hasonlított. Vonásai unalmasak és kifejezéstelenek voltak, csak az álla meredt előre feltűnően, ami kiegyensúlyozatlanságot kölcsönzött az arcának. Színezett szemüvege mögött csak rendkívül éber megfigyelő vehette észre, hogy időnként különös fény villan ebben a ragadozókéra emlékeztető, fekete szemben.

Eva Maria kellemetlen érzéssel fogadta a nagybátyját, aki szokásos mosolyával nyújtotta oda neki puhány, húsos kezét, amelynek azonban meglepően erős volt a szorítása. Eva Mariának minden alkalommal olyan érzése volt, hogy nemcsak a jobbját markolja meg, hanem a szívét is fájdalmasan összeszorítja. Most is gyorsan visszahúzta a kezét.

- Jó reggelt, kedves Eva Maria! Igazán elbájoló vagy, friss és üde. Remekül áll néked ez a szín, Napról napra szebb leszel.

Eva Maria arra gondolt, hogy bácsikája a lányával ellentétben mindig szépeket mond neki, kedveskedéseit azonban sokkal elviselhetetlenebbnek érezte, mint Jolante gonoszkodásait.

- Kint voltam egy órát a szabadban - felelte a tőle telhető legbarátságosabb hangon. - Nagyapa még alszik.

- Örülök, hogy most már kissé több pihenőt engedhetsz meg magadnak. Komoly áldozatot vállaltál magadra nagyapád ápolásával.

- Nem volt áldozat - tiltakozott a lány hevesen.

- De bizony hogy az volt! Csodálatot érdemelsz érte. Csak nagyon kevesen lentiének képesek arra, amit te tettél. Jo például tökéletesen alkalmatlannak bizonyult volna.

Eva Maria legnagyobb megkönnyebbülésére ebben a pillanatban megjelent az ápolónő, és jelentette, hogy Rodenberg úr felébredt, beszélni óhajt Mertens úrral, a nagyságos kisasszonyt pedig arra kéri, hogy egy pillanatra ő is menjen be hozzá.

Miközben Arthur Mertens szorosan a nyomában belépett a betegszobába, a lánynak megint olyan érzése támadt, hogy ez az ember veszélyes rá.

Georg Rodenberg már párnáira támaszkodva ült az ágyban.

- Szép volt odakint, Eva Maria? - kérdezte az unokájától.

- Gyönyörű, nagyapa! Hoztam egy csokor nárciszt. Nézd, milyen szép! Azt hiszem, idén ezek az utolsó szálak. Kár, mert tudom, mennyire szereted ezt a virágot. Az ablakhoz teszem, hogy láthasd. Nem rakom az ágyadhoz, mert esetleg zavarna az erős illat.

A beteg beszívta a virág illatát.

- Nárciszok június elején! Igazán szépek. Köszönöm, Eva Maria. Igen, légy szives, tedd az ablakba a csokrot! Jó reggelt, Arthur! Milyen hírekkel érkeztél?

Mertens az idős férfi fölé hajolt, és mély érzelmeket mutatva megsimogatta a kezét.

- Jó reggelt, drága apósuram! Fontos ügyekben jöttem, amelyekben nem szívesen döntenék egyedül. Legnagyobb örömömre úgy látom, hogy ma megint frissebben és egészségesebben tekintesz a világra. A szemed is sokkal tisztább.

Az öregúr elmosolyodott.

- Annyira azért nem tiszta, hogy pápaszem nélkül is láthassam az arcodat. Kérlek, add ide az okulárémat, Eva Maria.

A lány közben vázába rendezte, és az ablak melletti asztalkára állította a nárciszokat. Nagyapja kérésére gyorsan odavitte neki a szemüveget, és feltette az orrára, majd gondoskodón még egyszer elrendezte mögötte a párnákat. Az öregúr bólintással köszönte meg fáradozását.

- Most már magamra hagyhatsz Arthur bácsival, gyermekem.

Mertens bágyadt mosollyal nézett unokahúgára.

- Szinte már élvezet lehet betegnek lenni, drága papa, ha az embernek olyan kedves ápolója van, mint Eva Maria.

Georg Rodenberg egyetértően bólintott, és gyengéd pillantást vetett az unokájára. Miután a lány távozott, a két úr hozzálátott az üzleti ügyek megtárgyalásához. Meglepően hamar végeztek.

- Komoly segítségem és támaszom voltál az utóbbi időben, Arthur - mondta aztán az idős úr, - Mindent az én szellememben intéztél.

Mertens megint apósa keze fölé hajolt, és csókot lehelt rá.

- Nem is tudod, mennyire boldoggá tesz az elismerésed, drága papa. Minden erőmmel azon vagyok, hogy kimutassam irántad érzett hálámat - mondta mélyen meghatódva.

- A háládat? Miért érzed úgy, hogy hálával tartozol nekem, kedves Arthur?

- Azért, mert méltónak találtál arra, hogy a fiad legyek. Ezt soha nem fogom elfelejteni.

Az idős férfi kissé zavartnak látszott. Eszébe jutott, hogy meglehetősen kelletlenül fogadta be Mertenst a családba. Amikor Melanie lánya annak idején bevallotta neki, hogy szeretik egymást, az volt az első gondolata, hogy Mertenst csakis a ragyogó parti lehetősége csábítja. Szépséges testvérével ellentétben ugyanis Melanie jelentéktelen, minden bájt nélkülöző teremtés volt, Mertens pedig szegény, ami csak megerősítette a gyanút, hogy kizárólag a vagyon vonzza. Georg Rodenberg ezért próbára tette. Kijelentette, hogy nem adja beleegyezését a házasságukhoz, s ha Melanie ennek ellenére kitart a választottja mellett, akkor kitagadja az örökségből. Mertens azonban elég ravasz volt ahhoz, hogy felismerje a csapdát. Szenvedélyes hangon közölte, hogy akkor is elvenné Melanie-t, ha koldusszegény volna. Az apa így végül engedett, mert nem akarta boldogtalanná tenni a lányát, akivel amúgy is mostohán bánt a természet.

- Ezért nem nekem tartozol hálával - mondta most zavart mosollyal. - Csakis Melanie szerelmének köszönted. Őszintén bevallom, más terveim voltak vele, de ő semmiképpen nem akart lemondani rólad. Ezért egyeztem bele végül a frigyetekbe, és azóta sem bántam meg a döntésemet.

Mertens ismét megcsókolta az idős férfi kezét.

- Boldoggá tesz, hogy így van.

- Azért van így, Arthur, mert boldoggá tetted a feleségedet.

- Csakhogy ágrólszakadt senki voltam, s azt a szemtelen merészséget, hogy megkértem a lányod kezét, egyedül a szerelmemmel mentegethetem.

- A vagyon helyett más értékeket hoztál a házasságba. Derék, szorgos támaszra leltem benned, s mint már említettem, nagyra értékelem, hogy Melanie lányom boldog házasságban él veled.

Arthur Mertens volt az egyetlen ember, aki tudta, hogy soha nem szerette a feleségét. Egyedül és kizárólag a vagyona miatt vette el. Eleddig azonban kitűnően alakította a szerető férj szerepét, és mindenkit sikerült becsapnia, még a nejét is. Senki nem sejtette, hogy a házastársi hűség igen-igen keveset jelent számára.- - Halálosan boldogtalan lettem volna - mondta behízelgő hangján -, ha Melanie nem lehetett volna az enyém. Örök hálára kötelez, drága papa, hogy nekem adtad őt. Soha nem hagyok fel a hálám kimutatásával. Kérlek, ezentúl is bízz meg nehezebbnél nehezebb feladatokkal.

- Abban nem lesz hiba, kedves Arthurom, még a halálom után sem. Ezúttal elkerült a kaszás, de ki tudja, nem telik-e le hamar a számomra még kiszabott idő. Amennyiben hamarabb halok meg, mint Hans betöltené a huszonötödik életévét, az ő szolgálatába kell állítanod az erőidet. Te leszel az irányítója és tanácsadója, amíg maga veheti kezébe a gyeplőt.

- Nyilván felesleges bizonygatnom, hogy azt a feladatot is lelkiismeretesen el fogom végezni, drága papa.

Az öregúr nem érezte meg, hogy Mertens szívét mérhetetlen düh mardossa, mert egy szép napon nem ő, hanem Hans Dornau lesz a Rodenberg Művek tulajdonosa. Abba már nagy nehezen beletörődött, hogy apósa nem az ő fiát tette meg általános örökösévé, azt azonban nem volt képes megemészteni, hogy valaha is a másodhegedűs szerepet játssza az ifjú Dornau mellett. Nem azért hízelgett annyi éven át az öregúrnak, nem azért érte be csúnyácska feleséggel, hogy aztán mellőzzék. Becsvágya és hatalmi törekvései kielégítése érdekében bármilyen magas árat hajlandó lesz megfizetni.

A két úr már végzett az üzleti tárgyalással, de Georg Rodenberg egyelőre nem bocsátotta el a vejét.

Még valamit meg akarok beszélni veled, Arthur - mondta

- A mérnökünkről van szó, Bernd doktorról. Ma reggel, miután Szokás szerint beszámolt a műszaki munkálatokról, előadta hogy készített egy újítást, amelyet rendkívül hasznosnak ítélek meg az üzemünk számára. Már közöltem vele, hogy szándékomban áll megvásárolni a szabadalmi jogot. Bernd minden kétséget kizáróan a legtehetségesebb mérnökünk. A találmánya nélkül is rászolgált az elismerésre. Szeretném előléptetni főmérnöknek. Amint teljesen felépültem, és ismét átmehetek a gyárba, meg is kell történnie a beiktatásának.

Ha Arthur Mertens gyűlöletéből Hans Dornau mellett még valaki más számára is maradt, akkor az mind Ralf Berndet illette. A hiú igazgatót mérhetetlenül bosszantotta a fiatalember őszintesége és büszkesége. Színezett szemüvege elrejtette, hogy haragosan megvillant a szeme. A legkevésbé sem volt ínyére, amit az apósa mondott. Nem illett bele a terveibe, hogy Bernd doktor befolyással lehet Hansra, és ő semmilyen irányba nem tudja terelni ezt a befolyást. A legszívesebben azonnali hatállyal eltávolította volna a cégtől az ifjú mérnököt, de erre egyelőre nem nyílt lehetősége, mert tudta, hogy apósa igen nagyra becsüli Bernd doktort. Szándékáról azonban nem mondott le, csak az alkalomra várt, és valamilyen megfelelő ürügyön törte a fejét. Eddig azonban nem jutott eszébe a megoldás, és tessék, az öreg most még elő is akarja léptetni Berndet! Ez szörnyen bosszantotta, de uralkodott magán, és megpróbált időt nyerni.

- Doktor Bernd találmányt készített? - kérdezte csodálkozva. - Nekem ezt egy szóval sem említette.

- Érthető, Arthur, hiszen te végül is csak üzletember vagy.

- Igaz, de attól még tájékoztathatott volna. Éppen eléggé összenőttem a céggel ahhoz, hogy az ilyen kérdések iránt is érdeklődjem, Egy találmányt nyilván én is meg tudnék ítélni. Mindenképpen tolakodó viselkedésre vall, hogy a fiatalúr téged terhel ezzel, amikor még nem épültél fel teljésen. Jobban tette Volna, ha előbb nálam érdeklődik, hogy a megfelelő időben felkereshet-e téged az ügyében. Rá vall ez az eljárás, elvégre mindig is elbizakodott volt. Meglehetősen szemtelennek tartom a mérnök urat.

- Minden alap nélkül, Arthur. Doktor Bernd valóban tisztában van a saját értékeivel, mint minden valódi férfi, de szemtelenségnek soha még csak halvány nyomát sem vettem észre nála. Egyébként nem terhelt a találmánya ismertetésével. Korábban már beszélt róla Hansszal, aki részt is vett a kidolgozásban, és nem győzte dicsérni a mérnök úr ötletét. Ezek után én kértem arra a doktort, hogy ma számoljon be nekem az elgondolásáról. Meg is tette, s mint mondtam, a találmány rendkívül fontos számunkra. Pillanatnyi habozás nélkül gondoskodtam is arról, hogy a miénk legyen.

Mertens közben összeszedte magát.

- Nyilván helyesen döntöttél, papa. Hans azonban várhatott volna a dologgal, amíg újra teljesen egészséges leszel. Mindnyájan nagyon aggódunk érted. Azt a véleményemet pedig továbbra is fenntartom, hogy Bernd doktornak ifjú korához képest rendkívül fejlett az öntudata. Éppen ezért alighanem bőven elég volna, ha megvásárolnád a találmányát, főmérnöknek azonban én a helyedben csak később nevezném ki. A többi mérnök is rossz néven vehetné, ha Berndet soron kívül léptetnéd elő.

Georg Rodenberg legyintéssel söpörte le az asztalról a kifogást.

- Bármelyik mérnöknek lehetősége van arra, hogy kitűnjön valamivel, és akkor majd az elismerés sem marad el. Ez egészen biztos. Pontosan ellenkezőleg van, mint gondolod. Csak jobb teljesítményre fogja sarkallni őket, ha tudják, hogy a soron kívüli előléptetés is lehetséges. Ha viszont úgy látják, hogy a ledolgozott évek után mindenki feljebb lép, amikor sorra kerül, az fékezi az ügybuzgalmat. Doktor Bernd, mint mondtam, rendkívül tehetséges ember, és minden szempontból méltó arra, hogy magasabb beosztást kapjon. Ezért tehát minden úgy lesz, ahogyan elhatároztam. Amint újra felvehetem a munkát, sor kerül a kinevezésére.

Arthur Mertens majd szétrobbant a dühtől, de jól megtanulta már, hogyan leplezze valódi érzéseit. Azt is tudta, hogy semmit sem érhet el, ha apósa valamiről ilyen határozottan beszél. Haragja így elsősorban megint Hans ellen irányult. Mit képzel magáról az a kölyök? Kicsoda, micsoda ő, hogy egekbe dicsérje a nagyapja előtt Bernd találmányát és az útját egyengesse a nagyapjánál?

- Ahogy gondolod, kedves papa - mondta fennhangon, miután lenyelte a mérgét. - Meghajlok az akaratod előtt. Egyvalamin azonban szeretném, ha elgondolkodnál. Helyesnek tartod, hogy ez az öntudatos fiatalember ilyen erős befolyást gyakorol Hansra? Szinte már elválaszthatatlanok, és Hans egyenesen isteníti Bernd mérnököt.

Az öregúr elmosolyodott.

- Az ifjonti túlkapások egyetlen fiataltól sem idegenek. Amúgy pedig nem látom be, miért kellene helytelenítenem, hogy Hans barátkozik a doktorral. Tőle csakis jót tanulhat, elvégre céltudatos, határozott, szorgalmas ember.

- Kedves papa, sajnálom, de most már mindenképpen ki kell mondanom, hogy szent meggyőződésem szerint az a fiatalember igen magas célokat tűzött maga elé. Sokkal magasabbakat, mint akár csak sejtenéd.

- Mit akarsz ezzel mondani?

Mertens végigsimított kerek fején, mintha melege lenne. Egyszeriben úgy érezte, előnyére fordíthat egy körülményt, amelyre eddig szinte ügyet sem vetett, ám valószínűleg igencsak kapóra jön majd a céljai elérésében.

- Nos, úgy látom, színt kell vallanom. Bernd doktornak minden jel szerint feltett szándéka, hogy meghódítsa valamelyik unokádat.

Az idős férfi megütközve nézett a vejére.

- Miből jutottál erre a következtetésre?

- Rendben van, nem köntörfalazok. Jo elárulta magát. Nem csinál titkot abból, hogy Bernd doktor a kegyeit keresi, sőt mi több, azt is közölte velem, hogy szándékában áll elfogadni a mérnök úr udvarlását. Ismered a lányomat, és tudod, hogy meglehetősen önfejű teremtés. Talán helyesebb lenne, ha Bernd doktort eltávolítanánk a Rodenberg Müvekből, mielőtt késő lenne, és nem láncolnánk még szorosabban a céghez.

Georg Rodenberg eltűnődve nézett maga elé.

- Szóval Jót nézte ki magának. Pedig én... - dünnyögte aztán hitetlenkedve, de hirtelen elhallgatott. Azt akarta mondani, hogy ő úgy hitte, Eva Maria tetszik az ifjú Berndnek. Fennhangon azonban másként folytatta. - Én semmi rosszat nem találok ebben. Számodra kellemetlen lenne, ha megkérné a leányod kezét?

- No de drága papa, hiszen kézenfekvő, hogy kizárólag fényes partit akar csinálni. A napnál is világosabb, mire játszik. Arra, hogy Jo kezének elnyerésével betelepedhessen a Rodenberg Müvekbe.

Mertens még nem tudta, hogy hibát követett el. Apósa különös mosollyal nézett rá.

Kedves Arthur, rólad is ezt gondoltam, amikor megkérted Melanie kezét. Komolyan azt hiszed, hogy Bernd doktor szeme előtt csakis a remek parti lehetősége lebeg, és egyedül ezért keresi Jo kegyeit? - Mertens most már ijedten összerezzent. Az ég szerelmére, csak nehogy felkeltse apósa gyanakvását!

- Jo nem kimondott szépség - hebegte.

- A te feleséged sem volt az, mégis szerelemből vetted el.

Mertens, hogy csírájában fojtsa el az öregúr esetleges gyanúját, látványos komédiázásba kezdett.

- Az én Melanie-m? De papa, az én szememben egyetlen nő sem volt szebb és szeretetre méltóbb, mint a feleségem! - jelentette ki túláradó gyengédséggel a hangjában.

Apósa gyanútlanul felnevetett.

- Akkor hát miért ne lehetne elképzelhető, hogy az ifjú doktor meg Jót találja szépnek és szeretetre méltónak? Egy apa általában minden Vőjelöltet gyanakvással fogad. Most már értem, miért viseltetsz ellenérzésekkel Bernddel szemben, Meggyőződésem azonban, hogy nagyon hamar megbékülsz majd vele, ha valóban kitart Jo mellett.

Mertens agyában egyszeriben megszületett egy gondolat, és máris egészen másként viszonyult Bernd doktorhoz. Mi lenne, ha a lánya férjeként megnyerné magának, és a saját oldalára állítaná? Itt és most nem mérlegelhette ennek a lehetőségnek valamennyi előnyét és hátrányát, ezért hát egyelőre kitérően válaszolt.

- Ezek szerint te nem elleneznéd a kapcsolatukat? - kérdezte.

- A legkevésbé sem. Ha Bernd doktor megkéri a leányod kezét, és Jo hozzá akar menni, akkor... Nos, úgy vélem, nála jobb férjet keresve sem találhatna magának. A lányodnak erős kezű férfira van szüksége. Őszintén kimondom: minél előbb bekötik a fejét, annál jobb.

Arthur Mertens egyre jobbnak találta éppen csak megszületett ötletét. Hát nem az volna a legokosabb, ha Berndet, aki erős befolyással van Hansra, magához láncolná, készséges eszközévé tenné, és felhasználná a tervei megvalósításában? Ha már nem távolíthatja el a Rodenberg Művekből, legalábbis addig nem, amíg az apósa él, talán bölcsebben teszi, ha összefog vele.

- Mivel neked nincs kifogásod az esetleges házasság ellen, drága papa - mondta belátóan én sem fogom ellenezni. Azt hittem, nem értenél egyet Bernd és Jo kapcsolatával. Most azonban jóságos megértéseddel megszabadítottál ettől a gondtól, és nem is aggódom többé. Hagyjuk, hadd menjen minden a maga útján. Sem pro, sem kontra nem kell tennünk semmit. Szépen elrendeződik majd magától az ügy. És ha te méltónak tartod Berndet arra, hogy az unokád férje legyen, én sem emelhetek vétót. Talán nagyon is jó lesz, ha kinevezed főmérnöknek a doktort. Attól csak jobb lesz a dolog optikája.

Az idős úr elmosolyodott.

- Olyan férfit, mint Bernd doktor, rang és cím nélkül is bármelyik apa örömmel fogadhat a vejének. Egyébként is jó családból származik, és saját vagyona is van. Ha elveszi Jót, örökre megmarad a cégünknél, és mi ennek csak örülhetünk. Legyen hát úgy, ahogy mondtad, menjen minden a maga útján!

A két úr a legteljesebb egyetértésben búcsúzott el egymástól. Arthur Mertens tűnődő arccal távozott, miután még mondott néhány kedveskedő szót Eva Mariának, és látszólag szívélyesen megkérte, hogy a közeljövőben látogasson el ismét a Melanie-villába.

- Régóta nem lehetett már abban az örömben részünk, hogy a körünkben üdvözölhessünk. Most már nem foglal le annyira nagyapád ápolása, ezért semmiféle mentséget nem fogadunk el. Nagyon hamar el kell jönnöd hozzánk.

Eva Maria megígérte, hogy így lesz, bár mindig kellemetlen érzéssel lépte át annak a háznak a küszöbét, amelynek nagybátyja az ura. Ezen még Melanie nénikéje iránti szeretete sem változtathatott.

IV.

Eva Maria nem sokkal később nagyapja mellett üldögélt, és az újságokból olvasott fel neki.

- Mondd csak, gyermekem - szólalt meg az öregúr váratlanul -, feltűnt neked, hogy Bernd doktor különleges érdeklődést tanúsítana Jo iránt?

Fürkésző tekintettel várta a választ, és látta, hogy a lány fülig pirult, miközben ráemelte szép, kék szemét, ami feltűnőéig komoly volt.

- Nem, nagyapa, én semmi ilyesmit nem vettem észre. Jo viszont ma reggel kertelés nélkül közölte velem, hogy a doktor az esete, nagyon tetszik neki, és meg akarja hódítani. Nem rejtette véka alá ezt a szándékát, egészen nyíltan kimondta, mit tervez, ezért aligha követek el indiszkréciót, ha beszélek róla.

Az öregúr elgondolkodva nézegette az unokáját. Pirulása sokat elárult neki.

- Szó sincs indiszkrécióról, hiszen Jo az édesapjának is hasonlóképpen nyilatkozott. Azt mondod, meg akarja hódítani a doktort? Hát végleg kifordult sarkából a világ? Az is a modern világnézet része, hogy most már a nők hódítják meg a férfiakat? Te is szeretnél meghódítani egy urat, Eva Maria?

A lány megrázta a fejét.

- Nem, nagyapa, egészen biztosan nem. Persze én nem is vagyok olyan modern lány, mint Jo. Szerinte az én felfogásom ma már meglehetősen maradinak számít.

- Örülök, hogy legalább az egyik unokám maradi ebben a tekintetben. Visszatérve doktor Berndre, szerinted ő az a fajta férfi, aki hagyja, hogy meghódítsák, ha már ezt a szót kell használnunk?

Eva Mariának felragyogott a szeme. Ő maga nem tudta, hogy ez a ragyogás roppant erős bizakodásról és korlátlan bizalomról árulkodik.

- Nem, nagyapa. Szent meggyőződésem, hogy ezen a téren a doktor is maradi, és a szívére hallgat majd, amikor feleséget választ magának.

Az idős úr bólintott.

- Ezek szerint Jónak másik férj után kell majd néznie. Ahogy ismerem, nem fog belehalni a szerelmi bánatba.

Eva Maria elnevette magát.

- Jo? Ő aztán biztosan nem, nagyapa! Az végképp nem lenne modern.

Georg Rodenberg megint elgondolkodva nézte unokája bájos arcát és tisztán fénylő szemét.

- Folytasd a felolvasást, gyermekem! - kérte, és elégedetten hátradőlt.

A lány eleget tett a kérésnek. Mély, lágy hangja valósággal simogatta az öregúr fülét. Tekintete újra és újra bejárta unokája finom vonásait, szelíden ívelt ajkát és szőke, csillogó haját. Aztán odaképzelte mellé doktor Bernd magas, izmos alakját. Igen, Eva Mariához sokkal jobban illene, mint Jóhoz. Arthur bizonnyal feleslegesen aggodalmaskodott amiatt, hogy esetleg az ifjú mérnök lesz a veje. Eva Maria és Bernd doktor tökéletes párt alkotnának. Biztosan nem tévedett, amikor úgy látta, hogy a fiatalok nem közömbösek egymás iránt, de nem fog beleavatkozni a dolgok alakulásába. A közreműködése nélkül is kialakul majd, aminek ki kell alakulnia.

A következő napokban az idős úr a korábbinál élesebb szemmel figyelte a két fiatalt, amikor Bernd doktor reggelente eljött hozzá jelentést tenni. Mindig sikerült úgy intéznie, hogy unokája és az ifjú mérnök kis ideig zavartalanul is beszélgethessen egymással. Elégedetten látta, hogy a két szempár sokszor merül el egymásban önfeledten. Egyre erősebb lett az a meggyőződése, hogy Jo itt nem táplálhat reményeket. Felmerült benne, hogy esetleg figyelmeztetnie kellene Arthur Mertenst, ám tapintatlanságnak érezte volna, hogy kifecsegje Eva Maria szívének titkát, amiről egyébként neki is csupán sejtései vannak. Sem joga, sem pedig kötelessége, hogy bárkivel is beszéljen erről, még Mertensszel sem. Jolanténak pedig talán kimondottan jó lecke lesz, ha egyszer végre nem sikerül keresztülvinnie az akaratát, és rádöbben, ma is vannak még olyan férfiak, akik a nőies lányok között néznek szét, amikor feleséget választanak maguknak.

Következő vasárnap Georg Rodenberg végre felkelhetett az ágyból, aminek örömére az egész család összegyűlt a Rodenberg-villában. Az idős úr félórácskát még a napsütötte teraszon is üldögélhetett. Szeme ragyogása elárulta, hogy boldoggá teszi a gyógyulás. Hallani sem akart arról, hogy a számára kiszabott idő letelte után visszatérjen a betegszobába, Eva Maria azonban kérlelhetetlennek bizonyult. Jo és Egon ugratta is, hogy feleslegesen zsarnokoskodik, elvégre a nagyapjuk felnőtt ember, aki maga is tudja, mikor fárad el, Még Melanie néni is haladékot kért az édesapja számára, mondván, hogy negyedórán már igazán nem múlik semmi. Hans és a nővére azonban két oldalról belekaroltak az idős Rodenbergbe, és bekísérték a házba.

- Eva Maria túl sokat enged meg magának - jelentette ki Jo bosszúsan, miután Mertensék maguk között maradtak. - Azért, mert ápolta nagyapát, még nem kellene azt hinnie, hogy parancsolhat is neki.

- Neked viszont nem volna szabad elfelejtened, Jo, hogy Eva Maria számára nagyon nehéz feladat volt a betegápolás, és komolyan aggódik nagyapáért - jegyezte meg a negyvenes évei elején járó, jóindulatú, de jelentéktelen külsejű Melanie asszony.

- Túlságosan is büszke arra, amit tett! Már a könyökömön jön ki, annyiszor hallottam, hogy nincs nála kiválóbb betegápoló - gúnyolódott Jo.

- A nagy odaadásával az eddiginél is jobban behízelegte magát nagyapa kegyeibe. Hans meg mindig is a kedvence volt, különben nem tette volna meg a Rodenberg Művek örökösének. Elvégre nekem is éppannyi jogom lenne rá - tette hozzá Egon Mertens. - Már az örökségvadászattal határos, amit ezek ketten művelnek.

- Egon, hogy beszélhetsz így? - háborodott fel Melanie asszony. - Magától értetődik hogy a nővérem fiaként Hans lesz a Rodenberg Művek főnöke. Mivel Lutz bácsi már nem él, ő következik a sorban. A cégnek egy kézben kell maradnia. Kár, hogy szegény bátyámnak nyoma veszett.

- Nem nyoma veszett, Melanie, hanem meghalt - javította ki Arthur Mertens a feleségét.

- Sajnos, ezzel valamennyien tisztában vagyunk, Arthur.

- Te csak ne sajnálkozz! Nagyon kellemetlen volna, ha gyilkos élne a családunkban. Megérdemelte a büntetést, elvégre egy ember halála szárad a lelkén - jelentette ki Mertens kenetteljesen.

Melanie asszony elsápadt.

- Kérlek, ne mondj ilyeneket, Arthur! Rettenetes szerencsétlenség volt, nem pedig bűntett.

- Nekem erről más a véleményem.

- Isten ments, hogy nagyapa ezt meghallja. Nem tűrné el, hogy így beszélj Lutzról.

- Ne aggódj, Melanie! Nagyon jól tudom, hogy tekintettel kell lennünk a gyengeségeire. Magunk között azonban nevükön nevezhetjük a dolgokat.

- Én sem értem, hogy vehetnek még dicsfénnyel is körül egy gyilkost - mondta Jo nyersen. - Eva Maria mindig a legnagyobb megbecsülés hangján szól róla, mintha Isten tudja, miféle hőstetteket hajtott volna végre. Ostoba szentimentalizmus ez, és nem más!

- Hallgass! Nem bírom hallgatni, hogy így beszélsz halott fivéremről, akit nagyon szerettem.

Arthur Mertens megfogta és megsimogatta a felesége kezét.

- Gyenge asszony vagy, Melanie, de én most is, mint mindig, szeretni valónak találom a gyengeségedet - mondta édeskés gyengédséggel, amitől neje szeme boldogan felragyogott.

Jo és a testvére lopva összenéztek. Ők átláttak az apjukon, és tudták, hogy egy szavát sem hihetik, amikor ilyen szépeket mond a hitvesének.

Eva Maria még a nagyapjuk mellett maradt, de Hans visszatért a vendégekhez, és a beszélgetés természetesen azonnal más irányt vett. Arthur Mertens és gyermekei lelkesen bizonygatták, hogy felettébb örülnek az öregúr felépülésének. Melanie azonban hallgatott, és csak magában adott hálát az Úrnak az édesapja gyógyulásáéit, ő viszont őszintén így is gondolta. Hans egyetlen megjegyzést sem fűzött Mertensék látványos örvendezéséhez.

- Mi van, Hans - fordult hozzá végül Jo támadóan -, te nem adsz hangot a nagyapa felépülése feletti örömödnek?

Hans leült Melanie nénikéje mellé, és beletúrt szőke üstökébe, ami mindig borzas volt kicsit, nem úgy, mint Egoné, az unokatestvéréé, aki nagy gondot fordított arra, hogy tökéletes legyen a választéka, aztán komoly pillantást vetett Jóra.

- Az én örömöm olyan erős, annyira mély, hogy nem találok szavakat a kifejezésére.

- Igazán? Ahhoz viszont nagyon értesz, hogy eltitkold az örömödet.

- Te viszont pompásan kifejezésre tudod juttatni, Jo, ki-ki előtt pontosan úgy, ahogyan az szerinted a legkellemesebb neki.

A lány csak vállrándítással nyugtázta a gunyoros megjegyzést.

- Egyébként kezdhetnél már végre valamit a hajaddal. Ijesztően festesz ezzel a torzonborz sörénnyel.

Hans könnyedén felkacagott.

- Eva Maria is szokott ugratni vele, de nincs mit tenni, az üstököm külön életet él.

- Mert folyton beletúrsz.

- Megértem, Jo, hogy neked sokkal jobban tetszik Egon nyílegyenes választéka. Mennyi idejét veszi igénybe nap, mint nap, hogy elkészítse ezt a mesterművet? - gúnyolódott Hans kedvesen.

Melanie asszony apró, gömbölyű kezével beletúrt unokaöccse szőke hajába.

- Hagyjátok békén az üstökét! Nem is illene hozzá, ha lelapítaná a haját. Egy ilyen szeleburdi fiú fejére nem való a választék.

Hans az ajkához emelte nagynénje kezét.

- Ha választékom lenne, nem cibálhatnád meg többet a hajamat, és Eva Maria meg nagypapa sem.

- És neked ennyire fontos, hogy cibálják a hajadat? - gúnyolódott Egon, aki nagyjából egyidős volt Hansszal.

Unokatestvére különös pillantást vetett rá.

- Igen, de csak akkor, ha kedves kezek csinálják.

Egon csúnyán felnevetett.

- Mit nem hallunk! Csakis kedves kezektől szereti!

Hansnak arcába szökött a vér.

- Te meg én nem ugyanazt értjük kedves kezeken - mondta visszautasítóan.

- Nem hát! Tudjuk, hogy szentéletű vagy - felelte Egon álnok rosszindulattal.

- Nem úgy, mint te! - kiáltotta Hans megvetően.

- Ejnye, fiúk! Ássátok már el a csatabárdot! - szólt közbe Arthur Mertens.

Egon mogorván méregette Hansot. Tudta, hogy a minap meglátta őt a városban, egy kétes hírű hölgyike társaságában. Modern fiatalembernek gondolta magát, és ifjú kora ellenére rendszeresen élt azzal a képzelt jogával, hogy kivegye részét az élet örömeiből. Arra azonban egyáltalán nem vágyott, hogy Hans leleplezze, ezért hát befogta a száját, és fölényes ábrázattal cigarettára gyújtott.

Hans a nagynénjével beszélgetett tovább, Jo pedig követte a fivére példáját. Arthur Mertens ferde szemmel, tűnődőn méregette Hansot, és megint a tervén gondolkodott. Amióta apósával Bernd doktorról beszélt, egyfolytában azon törte a fejét, hogyan játszhatná ki a mérnököt az unokaöccse ellenében. Egyelőre még nem döntötte el, hogyan viszonyuljon Berndhez, ezért napok óta inkább kerülte vele a találkozást.

Egy idő múlva Eva Maria is kijött a többiekhez, és közölte velük, hogy az idős úr elaludt. Mertens azonnal felemelkedett ültéből.

- Akkor hát mi haza is mehetünk - mondta.

Családtagjai egyetértettek vele, úgyhogy mindnyájan elköszöntek a testvérpártól. Eva Maria és Hans egy darabig szótlanul nézett a völgybe lassan lefelé hajtó autó után. Mertensék úgy tíz perc alatt érnek majd vissza a gyártól nyugatra elterülő erdő közepén álló Melanie-villába.

Kis idő múlva Hans nagyot sóhajtott.

- Istennek hála, megint maguk között vagyunk!

Eva Maria mosolyogva nézett rá.

- Neked mindig komoly erőfeszítésedbe kerül, hogy ne tűzz össze Jóval és Egonnal.

Öccse vállat vont.

- Igazság szerint mind a kettő szünet nélküli pofozást érdemelne, de azért úgy-ahogy kijövök velük. Arthur bácsi mézesmázos nyájasságát sokkal nehezebb elviselni. Valóságos jótéteménnyel érne fel, ha végre kimutatná a valódi énjét.

- Olyannak kell elviselnünk, amilyen. De most már ne is gondoljunk rájuk! Gyere, ülj le mellém! Ne rontsuk el ezt a szép napot, és örüljünk nagyapa felépülésének! Láthatóan élvezte, hogy felkeltett, és szerencsére nem is ártott meg neki ez a kis kiruccanás.

- Istennek hála, nem! Szívből köszönöm a sorsnak, hogy újra egészséges, bármennyire is nem akarta elhinni ezt nekem az a buta liba Jo. Melanie néni kivételével mind azt hiszik, hogy alig várom már nagyapa halálát, mert mielőbb meg szeretném kapni az örökségemet. Undorító banda!

Eva Maria fivéréére tette a kezét.

- Ne is foglalkozz azzal, mit gondolnak Mertensék!

- Igazad van, nem kellene adnom a véleményükre, de a gonoszságukkal újra meg újra meglepnek és kihoznak a sodromból. A legrosszabb mégis az, amikor Arthur bácsi álságosan kedveskedni kezd. Adja Isten, hogy soha, egyetlen napra se kerüljek a gyámsága alá!

- Reméljük, nagyapát meghagyja nekünk az Úr, amíg önálló nem leszel.

- Nekem is ez a leghőbb kívánságom. Isten a tudója, Eva Maria, sokkal boldogabb lennék, ha Lutz bácsikánk itt volna, és nagyapa eltávozása után ő venné át a céget. Akkor legalább nem lennék kitéve Arthur bácsi gyűlölködésének. Felőlem akár Egon is a helyembe léphetne, ám az mégsem volna jó, mert érzéseim szerint a munkásainknak akkor nagyon rossz dolguk lenne, azt pedig nem szeretném.

- És én sem, Hans. Most azonban inkább beszéljünk másról!

Milyen napod volt tegnap odaát? Erről még nem meséltél.

- Csupa új élményben volt részem. Pompás hely ám az üzem! Tegnap korán reggel lementem a tárnákba a bányászokkal, és versenyt dolgoztam velük. Nem csoda, hogy mindnyájan olyan komoly és csendes emberek. Én is elfelejtek mosolyogni, ha állandóan a föld alatt kell lennem, és szüntelenül azt találgatom, meglátom-e még valaha a napsütést. Ennek ellenére azonban pezseg ott az élet, s az ember gyereke az üzemet átható, tevékeny erő részének érezheti magát.

Nővére kedvesen nézett rá, csillogó szemébe, ami olyan nagyon hasonlított az övéhez.

- Ezt nagyon szépen mondtad, Hans.

A fiatalember mélyet sóhajtott, és hátravetette a fejét.

- Csak azért mondod ezt, mert még nem hallottad Bernd doktort beszélni! Ha őt hallgatja, az embernek repes a szíve, és megérti, hogyan függ minden mindennel össze az életben. Neki köszönhetem, hogy ma már értem a munkásainkat és mindazt, ami az üzemben történik. Hogy úgy mondjam, ő még a halott tárgyak lelkét is érti. Röviden és velősen, Eva Maria, Bernd doktor remek ember.

A lánynak torkában dobogott a szíve.

- Örömmel hallom, hogy ilyen közel érzed magadhoz.

- Én meg annak, hogy ő elfogadott a barátjának. Nagyapa mesélt már neked az új találmányáról?

Eva Maria meglepetten felkapta a fejét.

- Nem, Hans. A doktor feltalált valamit?

- Igen, méghozzá egészen nagyszerű dolgot. Eddig nem beszélhettem róla, tudod, az ilyesmit mindig titokban kell tartani, amíg nincs készen egészen. Most azonban már elkészült vele, és ismertette is nagyapával. A találmánya óriási jótétemény lesz a bányászaink számára. Bernd doktor legfőbb célja, hogy könnyítsen nehéz sorsukon. Legelőször velem beszélt az újításáról, és aztán segíthettem a megvalósításban. Nyilván megérted, hogy ez nagyon büszkévé tett. Amint a doktor, befejezte a találmánya kidolgozását, én akarata és tudta nélkül beszámoltam róla nagyapának. Amilyen szerény, ő biztosan nem fordult volna nagyapához. Ő azonban azonnal megértette a dolog jelentőségét, és felkérte Berndet, hogy ismertesse a részleteket. Tudod, hogy nagyapa is mindent megtesz a bányászok munkájának megkönnyítéséért. Közölte Bernd doktorral, hogy a cég megvásárolja tőle a találmányt.

Eva Maria szeme felragyogott.

- Örülök Bernd doktor sikerének és annak is, hogy az embereinknek jobb dolguk lesz.

- Akárcsak én. Bernd egyébként kicsit megszidott, mert már a teljes felépülése előtt beszéltem nagyapával, de ilyen esetekben nem szabad késlekedni. Az embereink megérdemlik, hogy a találmányt mihamarabb hasznosítsuk az üzemben. Előtte is ezt hoztam fel mentségemül, mire ő egészen melegen megszorította a kezemet, és azt mondta, már ma tudja, hogy egy napon majd eszményi vezetője leszek a Rodenberg Műveknek. Én pedig azt válaszoltam, hogy ahhoz olyan emberekre lesz szükségem, mint és hangot adtam annak a reménynek, hogy örökre nálunk marad.

- És... ő mit mondott erre? - kérdezte a lány csendesen.

- Nincs más vágyam, mint az, hogy örök időkig a Rodent Műveknél dolgozhassam, Hans úr, mondta szó szerint, mindig így szólít engem.

Az ifjú Dornau még sokáig áradozott Bernd doktor kiváló tulajdonságairól. Még csak nem is gyanította, mekkora örömmel hallgatja szavait a nővére, mert csak ritkán látta együtt a mérnökkel, így ő nem figyelhetett fel árulkodó jelekre, mint a nagyapjuk. Ám ha sejtette volna, hogyan érez egymás iránt a két fiatal, akkor egészen biztosan nagyon örült volna.

V.

Másnap délelőtt doktor Bernd irányításával Hans a mérnök irodájában dolgozott. Szorgalmasan ügyködött egy műszaki rajzon, miközben a doktor különféle műszerekkel foglalatoskodott. Egyszer csak Arthur Mertens lépett be az ajtón. Szokás szerint a két fiatalember most sem hallotta meg a lépteit. Mindig nesztelenül suhant keresztül a gyáron, hogy aztán váratlanul fel-felbukkanjon a munkacsarnokokban, a géptermekben, a titkárságokon és az irodákban. Osonkodása volt az egyik legfőbb oka annak, hogy általános népszerűtlenségnek örvendett. Az emberek egyenesen utálták, mert úgy érezték, hogy állandóan lesből figyeli őket. Folyton-folyvást kémkedett, mindig ott bukkant fel éppen, ahol a legkevésbé számítottak rá, és akkor minden apróságot, a legjelentéktelenebb tévedést is hatalmasra nagyított fel, és csúnya jeleneteket rendezett.

Hirtelen feltűnését Hans és Bernd doktor sem találta örvendetesnek, noha semmi rejtegetnivalójuk nem volt. Mertens álszentül barátságos ábrázata pedig mit sem enyhített ellenérzésükön.

- Jó reggelt, Hans, jó reggelt, doktor úr! A minap csodadolgokat hallottam egy zseniális találmányról, amelyet önök kelten alkottak.

- Jó reggelt, Arthur bácsi! Helyesen tájékoztattak. Bernd doktor nagyszerű találmányt készített.

Mertens összehunyorított szemmel unokaöccse felé fordult.

- Hajlamos vagy a túlzásokra, kedves Hansom, de ezt ifjú korodnak tudom be. Én viszont inkább személyesen alkotnék ítéletet arról a találmányról. Eleddig azonban a doktor úr nem tartotta szükségesnek, hogy tájékoztasson róla - mondta, és barátságos szavai mögül egyértelműen kisejlett az ingerültség.

Bernd doktor üdvözlésül csupán udvariasan meghajtotta magát.

- Az igazgató úr nem szakmabeli, hanem üzletember, ezért nem akartam ezzel az üggyel terhelni - válaszolta most.

- Beteg apósomat viszont minden további nélkül háborgatta az előadásával - vágta rá Mertens meglehetősen éles hangon.

Egyszeriben elragadta a cseppet sem alázatos ifjú mérnökkel szemben táplált titkolt haragja. Bár még mindig lehetségesnek tartotta, hogy felhasználja majd számításai valóra váltásához, mégsem tudott azonnal más hangon beszélni vele. Ezért is kereste fel csupán néhány napos habozás után.

Bernd doktornak arcába tolult a vér. Már válaszra nyitotta a száját, de Hans megelőzte.

- Tévedsz, Arthur bácsi. Doktor Berndnek eszébe sem jutott, hogy nagyapát háborgassa. Én tartottam kötelességemnek, hogy a doktor úr tudta nélkül tájékoztassam őt a találmányról, az ő érdeklődését pedig azonnal felkeltette a dolog, olyannyira, hogy felkérte a mérnök urat, számoljon be neki a munkájáról.

Arthur Mertens visszafordult az unokaöccse felé.

- Kedves fiam, nem tudok arról, hogy tájékoztatást kértem volna tőled. Engedd át ezt a feladatot Bernd doktornak!

Hans az ajkába harapott, - de hallgatott, és hagyta, hogy az ifjú mérnök beszéljen.

- Nincs mit hozzáfűznöm Hans úr szavaihoz, igazgató úr - mondta Bernd nyugodtan és határozottan.

- Azért jöttem el személyesen magához, hogy tájékoztasson. Apósom úgy informált, hogy mérlegeli a szabadalmi jog megvásárlását, de felkért, hogy én is alkossak véleményt a találmányról.

„Szemenszedett hazugság!” - gondolta Hans. Pontosan tudta, hogy nagyapja üzletemberként igen nagyra becsüli Mertenst, műszaki kérdésekben azonban nem ad a véleményére, és soha nem is kérné ki. Doktor Bernd is valószínűtlennek tartotta, hogy Georg Rodenberg a veje ítéletétől tenné függővé a döntését, de ezt a sejtését inkább megtartotta magának.

- Ha óhajtja, mindenről tájékoztatom. Igyekszem majd úgy fogalmazni, hogy nem szakember számára is érthető legyen, amit mondok.

Mertenst bosszantotta a válasz. Az ifjú mérnök cseppet sem volt alázatos vele szemben, ami ezúttal is, immár sokadszorra, feldühítette. Nemigen tudta elképzelni, hogy egy napon éppen ez a „tiszteletlen” Bernd doktor legyen a veje. Bölcsen lenyelte azonban a haragját, és látszólag higgadtan válaszolt.

- Égek a vágytól, hogy hallhassam. Valóban nem vagyok szakember, a gyárban hosszú évek óta betöltött vezető pozíciómnak köszönhetően, azonban bármilyen műszaki kérdésben véleményt tudok alkotni. Annyit mindenképpen megértek, mint az unokaöcsém.

Ralf Bernd nyugodtan, meghajtotta magát

- Most azonnal meg kívánja hallgatni a tájékoztatásomat?

- Természetesen. Ezért vagyok itt.

A fiatal mérnök elővette a számításait, és Hans segítségével kiterítette Mertens előtt a tervrajzokat.

- Mielőtt elkezdem - mondta közben a maga határozott módján -, szeretném megjegyezni, hogy Hans úr tökéletesen birtokában van a találmányom megértéséhez szükséges ismereteknek. Ez olyannyira igaz, hogy szorgalmasan segített is a kidolgozásában. Nyugodtan kijelenthetem, hogy a munkatársam volt.

Hans örömében pipacspiros lett.

- Kérem, doktor úr, ne értékelje túl szerény közreműködésemet. Amolyan segédmunkát végeztem csupán, és mindössze annyira sikerült követnem a gondolatait, hogy képes legyek megítélni találmánya zsenialitását és hasznosságát.

- Bármit is mond, én tudom, hogy még mindig nem készültem, volna el vele, ha maga nem támogat olyan hatékonyan, Hans úr.

Mertens alattomos tekintettel hol az egyik, hol a másik fiatalemberre nézett.

- Felettébb örülnék, ha nem rabolnák azzal a drága időmet, hogy bókokkal halmozzák el egymást - jegyezte meg.

Doktor Bernd és Hans egy pillanatra összenézett. Hans egy szót sem Válaszolt, Ralf Bernd pedig belekezdett az ismertetésbe. Arthur Mertens figyelmesen hallgatta és nézegette a rajzokat, bár eleve eldöntötte, hogy különféle kifogásai lesznek a találmánnyal kapcsolatban. Hans visszatért a maga munkájához, de időnként fürkésző pillantást vetett a nagybátyjára. Jól ismerte, és sejtette, hogy mindenbe bele fog kötni, már csak azért is, mert mindenképpen bizonyítani akarja, hogy itt ő a főnök.

Mertens egyetlen szó nélkül végighallgatta a mérnököt, aztán elgondolkodó képet vágott, és ceruzája végével a tervrajzot ütögette.

- Nos, kedves doktor, mindez nagyon szép és nagyon jó. Figyelemre méltó elgondolás, zseniális és hasznos, hogy unokaöcsém szépséges szavaival éljek. Tisztában van azonban azzal, mekkora összegeket emésztene fel, ha a találmányát valamennyi bányánkban alkalmaznánk?

Hans és Bernd doktor kissé összerezzent a gunyoros kérdés hallatán, és megint gyors pillantást váltott.

- Igen, igazgató úr - felelte aztán a mérnök. - Pontos számításokat készítettem, és azokról is tájékoztattam Rodenberg urat.

Mertens golyófejét enyhe pírt lepte el.

- Mondtam már, hogy nem kellett volna ezzel terhelnie beteg apósomat. Legalábbis nem anélkül, hogy előtte beszélt volna velem. Szerencsére Rodenberg úr felkért, hogy tájékozódjam és alkossak véleményt. A Rodenberg Művek kereskedelmi és pénzügyi vezetőjeként előre megmondhattam volna magának, hogy a kivitelezést lehetetlenné teszik a magas költségek.

Mertensnek kettős célja volt a kijelentésével. Egyrészt meg akarta törni Bernd doktort, másrészt el kívánta hitetni vele, hogy amennyiben megvásárolják és alkalmazzák a találmányát, az egyedül neki köszönhető. Úgy gondolta, hogy így a lekötelezettjévé teheti. Afelől valójában semmi kétsége nem volt, hogy apósa kedvező véleménye után már nem akadályozhatja meg a találmány megvásárlását. Doktor Berndnek viszont azt kell képzelnie, hogy ő komoly befolyással bír, neki tehát kizárólag előnye származhat abból, ha jó viszonyt ápol vele.

Hans felháborodottan felpattant.

- Hogy mondhatsz ilyet, Arthur bácsi, miután nagyapa vette a találmányt, mert be kívánja vezettetni?

A színezett szemüveg mögül gyűlölködő pillantás lövellt a fiatalember felé. Hans éppen ezekből az árulkodó jelekből tudta, hogy nagybátyja az ellensége. Az igazgató pillantását ezúttal Bernd doktor is elkapta.

- Túlságosan fiatal és éretlen vagy még ahhoz, hogy ilyenekbe beleszólj, kedves Hansom. A te véleményed itt nem mérvadó. A Bernd doktorhoz fűződő barátságod miatt már épp elég bajt okoztál azzal, hogy nagyapádat lerohantad ezzel az üggyel.

- Egyedül az ő véleménye számít, és még rád nézve is kötelező - vetette oda Hans haragosan.

- Kérem, Hans úr, ne veszekedjék miattam a tisztelt nagybátyjával. Türelmesen várni fogok, amíg Rodenberg úr teljesen felépül, és mindent még egyszer nyugodtan átgondolhat. Ha úgy óhajtja, az igazgató úr addig tájékoztathatja őt a fenntartásairól.

Mertens rádöbbent, hogy túl messzire ment. Ha eszközévé akarja tenni, és a saját oldalára kívánja állítani Bernd doktort, akkor most engednie kell.

- Ne lőjön mindjárt ugyanúgy túl a célon, mint Hans öcsém, kedves doktor - mondta mosolyogva. - A cég gazdasági vezetőjeként kötelességem, hogy elejét vegyem a felesleges költekezésnek.

- Te felesleges költekezésnek nevezed azt, amitől a munkásaink jó vagy rossz sora, élete és egészsége függ? Istennek hála, nagyapa erről egészen másként gondolkodik!

- Mondtam már, Hans, éretlen vagy még ahhoz, hogy itt szavad lehessen. Népboldogító eszméid miatt mindig túlzásokba esel, és nagyapád is valószínűleg a te befolyásod következtében mutatott hajlandóságot a találmány megvásárlására.

- Arra semmi szükség nem volt. A találmány önmagáért beszél, és egészen biztos, hogy nagyapa be fogja vezettetni.

- Azt majd meglátjuk. Ne buzogj tovább, különben megint azt kell mondanom, hogy te ehhez még kicsike pont vagy. Doktor úr, adja át a pontos számításokat, és én kötelességem szerint, lelkiismeretesen megvizsgálom majd őket. Biztos lehet abban, hogy amennyiben a pénzügyi oldal is rendben lesz, amiben egyébként bízom, akkor támogatni fogom apósomnál a találmánya megvásárlásának és alkalmazásának az ügyét. Elvégre én is szívemen viselem a munkásaink sorsát, és őszintén remélem, hogy önnek kedvező módon befolyásolhatom az apósomat. Döntésünkről később tájékoztatom. Minden jót!

Az igazgató biccentett a két fiatalember felé, majd távozott.

Egy ideig teljes csend volt az irodában. Hans és a mérnök elkerekedett szemmel nézett egymásra, aztán Ralf Bernd nyugodt mozdulatokkal összetekerte a tervrajzait. Az ifjú Dornau hirtelen a karjára tette a kezét.

- Legyen egészen nyugodt, doktor úr! Elképzelhetetlen, hogy bárkinek is sikerülne más véleményre bírnia nagyapát. Tudja, mit akar, és már meghozta a döntését. Hallania kellett volna, milyen dicsérően szólt a találmányáról és magáról is. Elárulok valamit, amiről valójában hallgatnom kellene, amíg el nem érkezik az ideje. Amint nagyapa újra bejöhet dolgozni, főmérnöknek kívánja előléptetni magát, doktor úr. Ezt csak azért fecsegtem ki, mert reményeim szerint így majd el tudja felejteni, hogy a nagybátyám meg akarta alázni. Az az ember szokása szerint csak fontoskodik.

Utolsó megjegyzése mérhetetlen haragjában csúszott ki Hans száján.

„Az az ember.” Idegen előtt most először nevezte így Arthur Mertenst, eddig csak Eva Maria hallhatta tőle olykor-olykor. Szavaiból Ralf Bernd kiérezte a mélységes felháborodást, de azt is, hogy az ifjú Dornau vadul tiltakozik nagybátyja zsarnokoskodása ellen. Megragadta és megszorította a kezét.

- Kérem, Hans úr, miattam ne izgassa fel magát Mertens úr viselkedésén. Megsértődött kicsit, mert megkerültem. Ezt akarta éreztetni velem. Valamelyes befolyással nyilván bír Rodenberg úrra, ám azt nem hinném, hogy sikerülne rábírnia a véleménye megváltoztatására. Ő mindig azon van, hogy könnyítsen a munkások dolgán. Amit pedig az előbb izgatottságában a tisztelt nagyapja velem kapcsolatos szándékairól elárult, Hans úr, azt meg sem hallottam. Nem szeretném, ha kellemetlenségei támadnának azért, mert vigasztalni igyekezett és meg akart örvendeztetni engem.

Hans szikrázó szemmel nézett a másik fiatalemberre.

- Arthur bácsi csak azért piszkálja magát, mert a barátom. Gyűlöl engem, mindent gyűlöl, amihez közöm van. Még a nővéremet is gyűlöli - szaladt ki felindulásában megint olyasmi Hans száján, amit nem kellett volna kimondania.

Doktor Bernd komolyan nézett a szemébe.

- Óvakodjék az efféle képzelgésektől, Hans úr! Mi oka lenne a nagybátyjának arra, hogy gyűlölje magát?

Az ifjú Dornau lesimította rakoncátlan szőke tincseit, és nyugalmat kényszerített magára.

- Az, hogy egy napon én leszek a Rodenberg Művek főnöke, mert nagyapám engem, és nem őt vagy a fiát jelölte ki erre a feladatra. Ezért gyűlöl, és gyűlöli a nővéremet, aki mellettem áll. Magát is meg fogja gyűlölni, mert barátok vagyunk, és a segítségemre van.

Ralf Bernd döbbenten nézte a fiatalember arcán vonagló izmokat, és hirtelen eszébe jutott Mertens pillantása, amelyet ő is elkapott az imént.

- Rendkívül súlyos vádat fogalmazott meg, Hans úr.

- Szolgálhatnék bizonyítékokkal. Ön nem is sejti, milyen világosan kimutatja időnként az ellenségességét, bár látszólag mindig felettébb kedves és barátságos. Csalárdság, képmutatás az egész! A mostaninál sokkal nyíltabban zúdítja majd rám a gyűlöletét, ha az a szerencsétlenség ér, hogy nagyapám hamarabb meghal, mint hogy betölteném huszonötödik életévemet. Addig ő lesz a gyámom, és nagyon jól el tudom képzelni, mi vár rám akkor. Igazán nem vagyok gyáva, de ettől a férfitól félek, mivel alattomos és álnok. Magát is zaklatni fogja, egészen addig, amíg az én pártomon áll. Inkább tagadjon meg, doktor úr, és akkor nyugta lesz tőle.

A fiatalember felindultsága nőttön-nőtt. Ralf Bernd csitítóan, meleg, jóságos mosollyal az ajkán a vállára tette a kezét. Nemigen kételkedett fiatal barátja szavaiban. Álnok törtetése miatt ő is nagyon ellenszenves embernek tartotta Arthur Mertenst.

- Nem mondhatja komolyan, hogy képesnek tart ilyesmire, Hans űr. Bárkit csak érett megfontolás után ajándékozok meg a barátságommal, ám az nem szokásom, hogy aztán megvonjam tőle. Főként nem magától, akiről azt hiszem, hogy szüksége van rá.

Hans nagy nehezen lenyelte az izgatottságát.

- Jól gondolja, doktor úr. Nagyapámon és nővéremen kívül senki sem áll mellettem.

- Hogy mondhat ilyet? Véleményem szerint a Rodenberg Művekben egyetlen ember sincs, aki ne támogatná magát, Hans úr.

- Két szeretett családtagom után azonban ön áll hozzám a legközelebb. Éppen ezért nem szeretném kitenni annak a veszélynek, hogy kiessen a nagybátyám kegyeiből.

- Miattam egy percig se aggódjék, Hans úr! Lelkiismeretesen teszem a dolgomat, és sem a nagybátyjától, sem mástól nem félek. Ne mondja hát fel a barátságunkat! Soha többé nem szeretném elveszíteni.

Hans csillogó szemmel nézett a mérnökre.

- Hát igazán fontos vagyok önnek?

Ralf Bernd arra gondolt, hogy Hans Eva Maria öccse, és a nővére mélykék szemével néz rá, de önmagában is olyan ember, aki miatt még a kellemetlen viszályok kockázatát is érdemes vállalnia. A mérnök őszinte szeretettel pillantott fiatal barátjára.

- Higgye el, hogy fontos nekem, nagyon fontos nekem.

Hans bátran leküzdötte az izgatottságát.

- Ez büszkévé tesz. Nagyapa és Eva Maria örülni fog, ha elmesélem nekik, hogy a barátjává fogadott.

Ralf Bernd homlokát halvány pír lepte el, amikor Hans a nővéréről beszélt. Félrefordult, és a tőle telhető legnyugodtabb hangon válaszolt.

- Térjünk vissza a munkához! Nem mulaszthatjuk el a kötelességeinket.

Hans azonnal eleget tett a felszólításnak. Amikor aztán délben hazament ebédelni, első útja a nagyapjához vezetett, akinél Eva Mariát is ott találta. Az üdvözléseket követően hadaró igyekezettel előadta, hogy Arthur Mertens ellenzi Bernd doktor találmányának az alkalmazását, és szívhez szóló szavakkal arra kérte az öregurat, hogy ne hagyja magát megtéveszteni. Georg Rodenberg és Eva Maria mosolyogva hallgatta ezeket a szavakat. Miután Hans végzett a mondandójával, nagyapja kedvesen megsimogatta szőke üstökét.

- Nyugodj meg, te hűbelebalázs! Arthur bácsi itt járt nálam, és nem titkolta el előlem a fenntartásait. Nem szabad elfelejtened, hogy a cég gazdasági vezetőjeként neki legelőbb az anyagi szempontokat kell mérlegelnie. Meggyőztem, hogy jó helyre fektetjük be a pénzünket, és idővel még kamatokra is számíthatunk. Ha kíméljük az embereinket, más területeken kiadásokat takaríthatunk meg. Ne heveskedj hát tovább, mert minden a legnagyobb rendben van. Arthur bácsikád már ma délután közölni fogja Bernd doktorral, hogy eloszlattam az aggodalmait.

Hans fellélegzett, és akkora erővel szorította meg nagyapja kezét, hogy az öregúr fájdalmas fintort vágott, aztán a fiú sugárzó arccal azt is elmesélte, hogy Ralf Bernd örök időkre biztosította a barátságáról. Arról azonban, ami megvilágíthatta volna Mertens viselkedését, most egyetlen szót sem szólt, csak akkor, amikor nagyapjuk ebéd után lepihent, és ők kettesben maradtak Eva Mariával. A lány izgatottan hallgatta öccse beszámolóját, és felragyogott a szeme, amikor azt hallotta, hogy Ralf Bernd nagyon szívélyes volt vele.

- Becsüld meg nagyon a barátságát, édes Hansom! - mondta végül mély sóhajjal.

- Erre kérned sem kell, Eva Maria. Ami ilyen drága, azt az ember nem teszi kockára - felelte az ifjú Dornau.

Délután Arthur Mertens ismét megjelent doktor Bernd irodájában. Ajkáról ezúttal sem hiányzott a kenetteljes mosoly.

- Nos, kedves doktor úr - kezdte meggyőződtem arról, hogy előzetes félelmeimmel szemben a találmánya kivitelezése valóban nem is emészt fel túlságosan magas összegeket. Ezek után tiszta lelkiismerettel beszélhettem rá apósomat a megvételére és bevezetésére. Közösen határoztunk így.

Ralf Bernd meghajtotta magát. Sejtette, hogy az előadott történetnek semmi köze az igazsághoz, és Hans szavai jutottak eszébe, de gondolatait megtartotta magának.

- Köszönöm, igazgató úr - válaszolta csupán.

- Nincs miért köszönetet mondania nekem. Mint említettem, örömömre szolgál, hogy kötelességem teljesítése nem kényszerít a találmánya visszautasítására. Mindemellett megragadom az alkalmat, hogy figyelmeztessem valamire. Észrevettem, hogy az unokaöcsém rendkívül szoros kapcsolatot alakított ki önnel. Arra kérem, hogy gyakoroljon áldásos befolyást arra a forrófejű kölyökre. Meglehetősen engedetlen, ezért nem ártana, ha megzabolázná kissé, doktor úr.

Ralf Bernd már kurtán és határozottan vissza akarta utasítani a sértő kijelentéseket, ám akkor észrevette, hogy Mertens fürkésző tekintettel lesi őt, és ez óvatosságra intette. Most már tudta, hogy Hansnak igaza volt, és nagybátyja valóban ellenséges érzelmekkel viseltetik iránta, ha nem mindjárt gyűlölettel, mint ő maga mondta. Úgy gondolta, talán többet tehet ifjú barátjáért, ha látszólag úgy tesz, mintha egyetértene Mertensszel, és közben kifürkészi valódi érzéseit.

- Milyen irányban tartja Szükségesnek a befolyásolást? - kérdezte látszólag közömbösen. - Megköszönném, ha ellátna a szükséges útmutatásokkal - tette hozzá, és akaratlanul a rá egyébként nem jellemző alázattal beszélt.

Mertens ebből azt a következtetést vonta le, hogy sikerült elhitetnie a mérnökkel, találmánya elfogadását az ő érdemdús közreműködésének köszönheti, és máris a lekötelezettjévé tette. Úgy látszik, még Ralf Bernd is megvásárolható, ha úgy gondolja, hogy jó boltot csinál. Az igazgató elégedettségében alattomosan elmosolyodott.

- Erről egyszer részletesebben kell majd beszélnünk, kedves doktor. Hans forróvérű és akaratos természetű ember, másrészt viszont, hogy úgy mondjam, derekabb, mint egy fiatal férfinak lennie kellene. Számos kérésem lenne magához vele kapcsolatban, magától értetődően kizárólag az ő érdekében. Örömöm szolgálna, ha vasárnap nálunk ebédelne, doktor úr. Majd azt mondjuk, a találmánya miatt kell tárgyalnunk, és mellékesen természetesen arról is válthatunk szót. Legfőképpen azonban az unokaöcsém nevelését illetően szeretném, ha beszélnénk. Ne természetesen sejtelme sem lehet erről, különben már előre megmakacsolja magát. Az ürügy azonban a találmánya lesz a látogatására, ami bizonyára nem marad majd észrevétlen. Megértett?

Ralf Bernd arca semmit sem árult el a gondolatairól, miközben rendkívül szolgálatkésznek és készségesnek mutatkozott. Ösztönösen megérezte, hogy veszély leselkedik Hansra, amit talán elháríthat, ha úgy tesz, mintha hajlandó lenne elárulni a barátságukat.

Egyetértően válaszolt, mint aki minden módon kész megfelelni Mertens elvárásainak.

- Szíves örömest a segítségére leszek, igazgató úr. Csak mondja meg, miként befolyásoljam Hans urat, és én pontosan úgy fogok eljárni. Szeretném bizonyítékát adni az ön iránt érzett hálámnak.

Mertens elégedetten bólintott, és kezet nyújtott Ralfnak. Húsos ujjai egyikén hatalmas drágakő csillogott.

- Helyes, nagyon helyes, kedves doktor úr. Örülök, hogy értjük egymást. Meglátja, nem származik majd kára abból, ha együttműködik velem. Apósom kissé elkapatta a komisz kölykét, de rám bízta, hogy egyengessem az útját, még a halála után is. Hans már most az urat szeretné itt játszani, mert egyszer majd ő lesz a cég vezetője. Előbb azonban tapasztalatokat kell gyűjtenie. Egyelőre túlságosan éretlen és zöldfülű, lm érti, mire gondolok.

Ralf egyelőre a legkevésbé sem értette, hová akar Mertens kilyukadni, mégis egyetértően bólintott, amikor az igazgató cinkos mosollyal oldalba bökte.

- Való igaz, Hans úr még nagyon fiatal - mondta óvatosan.

- Ahogy mondja! A nagyapja elkényezteti, és mindig a pártját fogja. Ráadásul állandóan ott ül a nővére szoknyáján. Micsoda dolog ez? Egy fiatalembernek meg kell ismernie az életet. Unokahúgom kissé szentimentális és régimódi gondolkodású. Ha tehetné, a legszívesebben vattába csomagolná az öcsikéjét, pedig egy ifjú férfinak ki kellene magát tombolnia, hát nem igaz?

Ralf Bernd kezdett átlátni Mertensen. Egyszeriben megsejtette, hogy rendkívül furcsa feladattal akarja megbízni. Gyanúja beigazolódni látszott, és már örült, hogy ösztönösen egyetértést színlelt. Mertensnek azt kell hinnie, hogy szolgálatkész segítőre talált benne, mert csak úgy teríti ki majd előtte a lapjait. Akkor pedig kiderül, mit tervez Hansszal.

- Azt hiszem, értem önt, igazgató úr, és kész örömmel teljesítem a kívánságait. Bízvást számíthat rám. Csak arra kérem, vasárnap majd tájékoztasson még bővebben, nehogy hibát kövessek el, és teljességgel az ön elgondolásainak megfelelően cselekedhessem.

Mertens repesett az örömtől. Nem gondolta volna, hogy ilyen könnyen sikerül kezessé tennie ezt az eleddig meglehetősen konok embert. Ámbátor valóban semmi meglepő nincs ebben. Annyiban áll a nagy titok, hogy mindenkinek a gyenge pontjára kell rátapintani, és akkor nincs ember, aki ne lenne megnyerhető. Ez is itt nyilván rájött, hogy ő támogatni akarja, és ettől szempillantás alatt száznyolcvan fokos fordulatot hajtott végre. Az is lehet, hogy leendő apósa kedvében kíván járni. Jo nyilván biztos abban, hogy Bernd meg akarja kérni a kezét, különben aligha nyilatkozott volna olyan egyértelműen lehetséges kapcsolatukról. Ez azonban még a jövő zenéje. Az semmiképpen sem árthat, ha az ifjú mérnök átáll az ő oldalára. Egyelőre elég, amennyit elért nála, a többi meg majd szépen kialakul magától.

- Jól van, doktor úr, akkor hát vasárnap délben nálunk! Fél kettőkor étkezünk. Utána még néhány órát tegyen szabaddá a megbeszélésünkre! A nejem örülni fog a találkozásnak, a leányom pedig különösen.

Még bizalmasan rákacsintott az ifjú mérnökre, megszorította a kezét, és már ott sem volt. Ralf kis ideig leírhatatlan tekintettel nézett utána, majd komoran összeráncolta a homlokát.

„A tisztelt igazgató úr téved, ha azt képzeli, hogy tisztességtelen célokra használhat fel engem. Az azonban csakis hasznos lehet, ha tudom, miféle veszély leselkedik fiatal barátomra és talán a nővérére is. Ennek fejében megéri, hogy egy darabig a cselszövőt alakítsam. Hans Dornau bizalmát azonban nem szabad elveszítenem. El fogom neki mondani a teljes igazságot” - gondolta a mérnök.

Hans úgy egy óra múlva ért vissza az irodába a gépcsarnokból, ahol addig dolga akadt. Sugárzó arccal elmesélte Ralfnak, amit a nagyapjától hallott, ő pedig mosolyogva bólintott.

- Mertens igazgató már itt járt nálam, és közölte velem döntésüket.

- Őszintén szólva, élvezem, hogy be kellett adnia a derekát.

Ralf felnevetett.

- Erről szó sem volt. Mertens úr egészen másként számolt be a történtekről, úgy, mintha ő vetette volna latba a befolyását az., érdekemben, miután kiszámolta, hogy az ügy nem is kerül olyan, sokba, mint korábban hitte. Rendkívül szívélyes volt velem.

- Egészen biztos, hogy hátsó szándékai vannak. Nem tudok, hinni a szívélyességének. Maga érti, doktor úr, miért tud az az ember port hinteni nagyapám egyébként nagyon is éber szemébe?

Ralf csak vállat vont.

- Talán mert tiszteli benne a derék, lelkiismeretes üzletembert.

- Derék üzletembert mondott? Lehet, hogy az, ugyanakkor azonban ravasz róka és rossz ember is. Nekem elhiheti, hogy így van. Önnel nyíltan beszélhetek erről.

- Más előtt viszont nem szabad így nyilatkoznia, Hans úr - figyelmeztette a mérnök.

- Tudom, de nincs is senki, akiben ugyanúgy feltétel nélkül megbíznék, mint önben.

Ralf kis ideig habozott, aztán egészen közel lépett a barátjához.

- Bevallom, megfertőzött a bizalmatlanságával, Hans úr. Bizonyítékát kívánom adni annak, hogy a barátja vagyok. Akkor sem vonná meg azonban tőlem a barátságát, ha azt látna, hogy egyszeriben igen jó kapcsolatba kerültem a nagybátyjával, s meghallaná, hogy már a jövő vasárnapra meghívott az asztalához?

- Meghívta magát?

- Úgy bizony! Mielőtt azonban folytatnám, adja szavát, hogy köztünk marad, amit hallani fog.

Hans beletúrt a hajába, mintha egyszeriben forróság öntötte volna el.

- Rendben van, szavamat adom.

- Akkor hát figyeljen jól! Nagybátyja azt kívánja, hogy legyek önre befolyással, és vasárnap útmutatásokkal kíván ellátni ezzel kapcsolatban. Csúf komédiát játszottam el előtte, mert úgy gondoltam, ha alapja van annak a bizalmatlanságnak, amelyet ön táplál iránta, akkor a saját fegyverével kell legyőznünk. Meghagyom abban a hitében, hogy tervei megvalósításához készséges eszközre talált bennem, és ennek szellemében kívánok viselkedni vele szemben, bármennyire is rosszul érzem magam ettől. Kételkedni fog ezért bennem, Hans úr?

A fiatal Dornau mélyen a mérnök tiszta, becsületes szemébe nézett, és ösztönösen megszorította a kezét.

- Önben soha, doktor úr! Azt azonban sajnálom, hogy ilyesmire kell vállalkoznia miattam. Elvárhatom ezt egyáltalán magától?

- Mivel barátok vagyunk, kötelességünk, hogy kiálljunk egymásért, s olyasmit is megtegyünk, ami nagyon nehéz. Mint mondtam, bizalmatlansága rám is átragadt, s olyan érzésem támadt, hogy nekem kell ellenségüktől megvédenem önt és a tisztelt nővérét. Most az a legfontosabb, hogy kiderítsük, mit tervez Mertens igazgató. Ne csodálkozzék hát, kérem, ha a jövőben olyasmit mondok, vagy teszek, amit esetleg érthetetlennek talál! Ne idegeskedjék, ha azt látja, hogy viszonyom egyszeriben nagyon jó lett a nagybátyjával, és gyakran elfogadom a meghívását. Lehetőség szerint mindig tájékoztatni fogom, ám akkor is bíznia kell bennem, ha hallgatok. Arra mindig meglesz a jó okom.

- Köszönöm, hogy mindezt meg kívánja tenni értem. Mondtam már önnek, hogy nagybátyámtól úgy félek, mint senki mástól. Nem tudom, miért van így, de nem szabadulhatok ettől az érzésemtől. És a nővérem is osztozik velem ebben a félelemben. Mindkettőnket borzongás jár hát, ha az az ember ránk néz vagy kezet fog velünk. Az ilyen erős érzés pedig nem lehet alap nélkül való.

Ralf aggódva fürkészte a fiatalember felindult arcát.

- Igaza lehet, Hans úr, és az efféle figyelmeztető jeleket nem szabad figyelmen kívül hagyni, de mi majd résen leszünk. A nemes cél megér egy kis intrikálást, és én vállalom ezt az ön, és az igen tisztelt nővére érdekében.

Hans barátja arcát fürkészte. Utóbbi szavait különösen melegnek és érzelmesnek találta, s egyszeriben gyanú ébredt benne. Lehet, hogy Bernd doktor érdeklődik Eva Maria iránt? És a nővére? Az talán nem feltűnő, hogy ő mindig szembeszökő odaadással érdeklődik Bernd doktor iránt? Hans fejében egyszeriben világosság gyúlt. Teljes erőből megszorította Ralf kezét, és sugárzó pillantást vetett rá.

- Rendben van, doktor úr, bármit is tesz majd, én bizakodni és hallgatni fogok - mondta felindultan. - Egyedül a nővéremet avatom be, de az ő titoktartásáéit is kezeskedem.

Aznap este a két testvér Eva Maria kis szalonjában üldögélt. Először Hans számolt be a délután, Bernd doktorral folytatott beszélgetéséről, és nővére kipirult arccal hallgatta.

Mit szólsz ehhez, Eva Maria? - kérdezte meg végül a fiatalember. - A lány mélyet sóhajtott.

- Butaságnak mondanám, hogy valakinek is beszéltél Arthur bácsi iránt táplált bizalmatlanságodról, ha nem éppen Bernd doktor lenne az a valaki.

- Bernd doktor segítségével ki fogjuk deríteni, miben sántikál a bácsi. Hát nem nagyszerű, hogy szövetségesre találtunk benne? Mindent el fog követni értünk. Igen, igen, teérted is. Szó szerint azt mondta: én vállalom ezt az ön és az igen tisztelt nővére érdekében.

Eva Maria arca bíborszínt öltött, amit Hans örömmel nyugtázott magában.

- Szép tőle, Hans, bár sajnálom, hogy ilyen komédiát kell eljátszania miattunk. Tudom, hogy nehéz lesz megtennie, mert az ilyesmi egyáltalán nem illik egyenes, őszinte jelleméhez. Nagy-nagy hálával tartozunk neki. Hans elhatározta, hogy nővére minden egyes szavát el fogja ismételni Ralf Bernd előtt. És már másnap meg is tette, s közben elégedett látta, hogy barátja homlokát pír lepi el a szeme pedig boldogan felragyog.

Nagyon gyorsan eltelt a hét. Eva Maria rendszeresen kiment sétálni a parkba a nagyapjával, s örömmel tapasztalta, hogy az idős úr mindennap kicsit hosszabb utat képes megtenni. Az ápolónőt elbocsátották, és Hermann komornyik újra felvette az állandó szolgálatot ura mellett. A júniusi szép idő is nagyban segítette Georg Rodenberg teljes gyógyulását. Mint betegsége előtt is mindig. Újra két unokájával együtt étkezett, akik egymással versengve traktálták a jobbnál jobb falatokkal. Örültek, hogy kis ideig, mielőtt újra bejárna dolgozni, még csak az övék lehet a nagyapjuk. Jo és Melanie néni időnként ugyan átjött látogatóba, és Bernd doktor meg Arthur bácsi is minden délelőtt megérkezett jelentéstételre, de egyébként mindig hármasban lehettek.

Egon elutazott, hogy megkezdje egyetemi tanulmányait. Az édesanyján kívül senkinek nem hiányzott, mivel Arthur Mertenst egyik gyermekéhez sem fűzték szoros szálak: ő kizárólag saját magát szerette. Melanie asszony viszont rajongott a fiáért, kicsit jobban is, mint Jolantéért. akinek viselkedése és gondolkodása némi idegenkedéssel töltötte el egyszerű, szerény édesanyját.

Melanie asszony, bár ő ezt nem tudta, alapjában véve szánalomra méltó teremtés volt. A szelíd, kedves szívű nő bensőséges szeretettel vette körül férjét és gyermekeit, őt azonban mindenki becsapta. Férje nem létező érzéseket színlelt előtte, Egon ugyancsak, Jolante pedig őskövületnek tartotta az édesanyját, és egyáltalán nem vette komolyan. Melanie asszony ennek ellenére abban a hiszemben élt, hogy szeretik, és ez az illúzió boldoggá tette. Szerencséjére nem tudta, hogy boldogsága látszat csupán.

Ha délutánonként egyedül látogatott át a Rodenberg-villába, valósággal sütkérezett az édesapja és Eva Maria barátságos jóságának melegében. Soha nem jutott volna azonban eszébe, hogy saját magának vagy bárki másnak bevallja, igenis van valami, ami hiányzik az életéből. Férje iránt ma is ugyanazokkal a kritikátlan, gyengéd érzelmekkel viseltetett, mint házasságuk elején Istenítette, csodálattal nézett fel rá, és nem is sejtette, hogy gyermekeik megmosolyogják ezért. Készségesen alárendelte magát az urának, és fel nem merült benne, hogy valaha is felemlegesse, mindent kizárólag neki és gazdag örökségének köszönhet. Édesapja előtt mindig rajongó tisztelettel beszélt róla, így aztán ő is boldognak hitte, és hálát érzett Arthur Mertens iránt, aki ilyen széppé tette az ő csúnyácska leánya életét. Talán annak is ez volt az oka, hogy sziklaszilárdan megbízott a vejében.

És ezt az erős bizalmat talán még a Dornau testvérek sem tudták volna megingatni. Igaz, meg sem próbálkoztak ezzel, mert bizonyítékaik nem voltak, halvány sejtésekkel pedig nem akarták nyugtalanítani a nagyapjukat.

Georg Rodenberg elhatározta, hogy a következő hétfőtől ismét felveszi a munkát. Ráunt már a tétlenségre, és elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy ellássa a teendőit. Eva Maria ugyan azt szerette volna, hogy pihenjen még, ő azonban mosolyogva megrázta a fejét.

- Vége a hatalmadnak, kis zsarnokom. Már nincs beteged. Meggyógyultam.

- Csak nehogy túlbecsüld az erődet! Ne feledkezz meg Pfazt doktor szigorú figyelmeztetéséről. A szíved miatt minden izgalmat kerülnöd kell.

- Ne aggódj, észben fogom tartani a doktor intő szavait, ám hetven évem dacára sem szeretnék még kiállni a tevékeny életet élők sorából. Amíg lélegzem, dolgozni is akarok. Munka nélkül számomra értéktelen lenne az élet.

Eva Mariának meg kellett hajolnia nagyapja akarata előtt, és ezt különösebb aggodalom nélkül meg is tehette, hiszen valóban erősnek, egészségesnek látta a nagyapját.

A Melanie-villában örömmel néztek Bernd doktor vasárnapi látogatása elé. A ház asszonya szívből örült, mert nagyon kedvelte a fiatal mérnököt. Jolante pedig, ami nagyon ritkán esett meg, még csókot is nyomott édesapja arcára, amikor az bejelentette, hogy meghívta ebédre Berndet.

- Mesés, papa! Ezt jól csináltad - mondta nevetve.

- Hogyhogy? - adta Mertens az értetlent.

Leánya körbefordult a cipője sarkán.

- Ne tégy úgy, mintha nem tudnál arról, amiről már a verebek is csiripelnek. Nem rejtettem véka alá, hogy Bernd doktornak esélyei vannak nálam. Hozzá fogok menni feleségül, papa! Gondoskodó apaként kötelességed, hogy minél több találkozásra teremts számunkra alkalmat. Mivel nagyapa holnaptól újra bejár majd dolgozni, nem lesz többé lehetőségem arra, hogy úgymond véletlenül összefussak nála a doktorral, amikor reggelenként felkeresi jelentéstételre.

- Hogy beszélhetsz így, Jo? - kérdezte Melanie asszony felháborodottan.

- Mi a baj, mama? Tudhatnád, hogy mi. a modern nemzedék tagjai az összes hazug szentimentalizmussal leszámoltunk. Miért ne lenne egy lánynak is joga arra, hogy a választottja előtt kimutassa az érzéseit és azt, hogy jó esélyei vannak nála? Szerintem ez teljességgel magától értetődő.

- Az én időmben az emberek felháborítónak találták volna az efféle nézeteket.

- Persze, mama, a te idődben a lányok erkölcsösen lesütött szemmel üldögéltek ahelyett, hogy elszántan harcoltak volna egy férfiért. Én ez utóbbit fogom tenni, ebben egészen biztos lehetsz.

- Jézusom, Jo, már-már úgy beszélsz, mintha ajánlatot akarnál tenni neki!

Jolante gyöngyözően felkacagott.

- Szegény mama, mekkora lenne a döbbeneted, ha meg is tenném! Arra azonban nem lesz szükség, hogy szép szavakkal én tegyek házassági ajánlatot Bernd doktornak. Más útja-módja is van annak, hogy egy férfi értésére adjuk, kinyújthatja utánunk a kezét, és én már bogarat ültettem a mérnök úr fülébe. Mivel a jelek szerint papa is volt olyan okos, hogy feladja az ellenkezését, minden akadály elhárult az utunkból. Igazán mesés, papa, hogy meghívtad Berndet! Ezt gyakran meg kell majd ismételnünk, hogy lendületet vegyenek a dolgok.

- Hallgatni is szörnyű, ahogyan beszélsz, Jo! Erősen remélem, hogy csak tréfának szántad.

- Vedd annak, mama. ha az téged megnyugtat. Ahhoz a gondolathoz viszont, hogy doktor Bernd lesz a vejed, jobb lesz ha szép lassan hozzászoksz.

Melanie asszony gyámoltalan pillantást vetett a férjére, mintha támogatást várna tőle túlságosan is vállalkozó szellemű leányukkal szemben, ő azonban nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni az asszony pillantását.

- Nagyapádnak igaza van, Jo - mondta mosolyogva - minél előbb kötik be a fejed, annál jobb, Erős kezű férj irányítására van szükséged. Bernd doktor pedig végül is nem a legrosszabbak közül való, Rendben van, időnként meg fogom hívni magunkhoz. Szavaiért egy csók lett a jutalma a lányától.

- Bölcs atyának nyilvánítalak. Fogadd őszinte elismerésemet!

Doktor Bernd pontosan a megbeszélt időben érkezett. Nem most először hívták meg a Melanie-villába, de eddig csak akkor járt itt, amikor Mertens az összes mérnököt és magas beosztású tisztviselőt a házában fogadta. Ma viszont ő volt az egyetlen vendég. Mint mindig, most is jól festett elegáns, de minden feltűnést kerülő öltözetében. Meglátszott rajta, hogy gyakorlottan mozog a jobb társaságokban. Kedves szavak kíséretében, mindenféle bizonytalankodás nélkül nyújtotta át a virágokat, amelyeket Melanie asszonynak hozott, ő pedig természetes szívélyességgel üdvözölte, mert valóban szívesen látta.

Jo viszont azonnal rendkívül bizalmas hangot ütött meg vele, és Ralfnak némi erőfeszítésébe került, hogy ügyesen válaszolgasson neki, de azért ne utasítsa vissza túlságosan egyértelműen a bizalmaskodást. Jolantét amúgy is meglehetősen ellenszenvesnek találta. Örökösen közszemlére tett „modern világnézete” kezdetben hidegen hagyta, amikor újra meg újra találkoztak a Rodenberg-villába vezető úton, egy idő után azonban kimondottan unta, hogy folyton ugyanazokat a szólamokat kell végighallgatnia. Eleinte találkozásaikat is véletlennek hitte, ám hamar észrevette, hogy a lány lesben állva várta őt, és ezt Jolante gátlás nélkül el is ismerte. Ralfnak ez nagyon nem tetszett, neki egészen másféle elképzelései voltak a nőiességről.

- Szeretek beszélgetni magával hozta fel Jo gyakori találkozásuk magyarázatául, és szörnyen unatkozom, mert nagyapa betegsége visszavonult életre kényszerít bennünket. Ezért vágyódom a társaságára, mérnök úr.

Ralf kicsit sem volt elbizakodott, Jolante viselkedéséből mégis azt kellett leszűrnie, hogy a lány szándékosan és egyértelműen bátorítja öt. Eddig sem rokonszenvezett különösebben vele, ellenérzései azonban most csak még erősebbek lettek. Magában gyakorta odaképzelte mellé az unokatestvérét, és mindannyiszor Eva Maria volt az, aki győztesen került ki a képzeletbeli összehasonlításból.

Az ifjú Berndet mindezek után is meglepte még, hogy Jolante ma, a szülei jelenlétében is ilyen gátlástalanul bizalmaskodik vele. Emlékezetébe idéződött, hogy Mertens azt mondta neki, neje nagyon fog örülni az ő látogatásának, a leánya meg különösképpen. Szülei ezek szerint semmi kivetnivalót nem találnak Jolante viselkedésében. Mit jelenthet ez?

Melanie asszony kissé zavartan és a maga bizonytalan módján megpróbálta visszafogni Jolantét, édesapja azonban szemhunyorítással és egy-egy odavetett tréfával átsiklott a dolog fölött. Mindez elgondolkodtatta az ifjú mérnököt, és rádöbbent, hogy roppant ügyesen kell lavíroznia, ha meg kívánja őrizni Jolante és önmaga között a szükséges távolságot.

E különös körülmények között ebéd közben is kissé kellemetlenül érezte magát. Melanie asszony konyhája kitűnőnek bizonyult, a ház ura pedig remek borokat szolgáltatott fel, Ralf mégis örült, amikor asztalt bontottak. Jolante ugyanis egy pillanatra sem vette le róla fekete szemét, és lopva többször is feléje biccentett, mintha közös titkaik lennének.

Étkezés után Mertens megkérte a vendéget, hogy vonuljon vissza vele a dolgozószobájába.

- Szívjunk el egy jó szivart, kedves doktor! - mondta.

Jo azonban ezúttal sem hazudtolta meg magát.

- Én is rágyújtok, papa - jelentette ki. - Nem kell kizárnod a körötökből.

- Teáig kénytelen leszel lemondani a társaságunkról - közölte vele az apja határozottan. - Üzleti ügyben van beszélnivaló, ahhoz pedig nincs szükség ifjú hölgyek jelenlétére.

Jolante duzzogva visszavonult, és kis ideig még morgolódott de semmire sem ment vele.

Miután a két úr magára maradt, Arthur Mertens határozottan, elindult kitűzött célja felé, de azért előtte még egyszer óvatosan kitapogatta, mennyire bízhat meg a fiatal mérnökben. Ő azonban tökéletesen alakította a szerepét, így aztán az igazgató arra a meggyőződésre jutott, hogy bármilyen aljasságra képes lesz, ha érdekei úgy kívánják.

Mertens vakon belesétált a számára felállított csapdába, és többször is meggondolatlan kijelentéseket tett, noha rendkívül elővigyázatosan igyekezett fogalmazni. Szavaiból azonban így is egyértelműen kiderült, mit vár el Ralftól. Nem kevesebbet, mint hogy a mérnök a bűn útjára csábítsa az ifjú Hansot. A férfi szemlátomást abban reménykedett, hogy unokaöccsének úgy majd megrendül az egészsége, és nem lesz alkalmas a feladatai ellátására.

Ralfot mélységesen felháborította, hogy képesnek tartják, ilyesmire, és a legszívesebben arcul ütötte volna a vendéglátóját. Sikerült azonban uralkodnia magán, Mertens pedig mind jobban és jobban kimutatta a foga fehérjét. Egyre óvatlanabb lett, ám végül még neki is feltűnt, hogy túlságosan messzire ment, és sietve tompítani igyekezett a szavai élét. Az aggasztja, jelentette ki, hogy Hans, ha nem szakad el végre a nővére szoknyája mellől, menthetetlenül puhány anyámasszony katonája lesz. Ki kell tehát vonni Eva Maria befolyása alól, mert különben soha nem válik belőle talpig férfi. Mi tagadás, nagyapja nem hozott bölcs döntést, amikor őt jelölte ki a Rodenberg Müvek leendő vezetőjének. Elvégre vannak itt tapasztaltabb férfiak is, akik sokkal jobban megfelelnének erre a feladatva, mint egy éretlen tacskó.

Ralf természetesen tudta, hogy Mertens saját magáról beszél. Az igazgató viszont szentül hitte, hogy az ifjú mérnök az ő leányának a kezéért bármit hajlandó lesz megtenni.

- Egy szó, mint száz, doktor úr, arról van szó, hogy érdemeket szerezhet magának a Rodenberg Művek leendő főnökénél - fejezte be vészjósló somolygással. - Egyben nekem is szolgálatot tesz, ha Hansot bevezeti a nagyvárosi életbe. Nyissa fel a szemét, és érje el, hogy levetkőzze beteges szemérmességét. A korom miatt, és mint Hans leendő gyámapja én ezt már nem tehetem még. Maga azonban még fiatal, valószínűleg a szükséges kapcsolatokkal is rendelkezik, és kellőképpen felvilágosíthatja az unokaöcsémet ezekben a kényes dolgokban. Maga volt diákember, úgyhogy ismeri a dörgést. Ha rajtam múlt volna, Hansnak is tovább kellett volna tanulnia, és közben kellőképpen kitombolhatta volna magát, apósom azonban nyilván attól tart, hogy heves vérmérséklete az unokáját is olyan ballépésre ragadtatná, mint annak idején Lutzot, a fiát. Nyilván tudja, hogy ő egy verekedésben megölt valakit. Isten ments, hogy unokaöcsémet is ilyen balszerencse érje, az viszont csak a javára válna, ha egy-egy ütésváltásban megedződne kicsit. Először arra gondoltam, hogy a fiamat jelölöm ki tanítómesteréül, ám őt Hans nemigen szíveli. Magához viszont igen erősen ragaszkodik, és vakon követni foga, bármerre is vezeti majd. Doktor úr bizonyára ismeri a nagyvárosi életet, és tudja, hová kell elvinnie az ifjút. Ugye, érti, mire gondolok?

Ralf nagyon is értette, és megint feltámadt benne a vágy, hogy hatalmas pofont kenjen le arra a húsos képére. Mertens egy értékes ifjú élet tönkretételét várja el tőle. Azt kellene elérnie, hogy Hans olcsó örömök élvezetében tombolja ki magát, és közben kockára tegye az egészségét. Az a végső cél, hogy elerőtlenedjen, elgyengüljön, nagybátyja akarattalan bábjává alacsonyodjék le, vagy talán teljességgel elzülljön és tönkremenjen.

Az ifjú Bernd mindezt átlátta, miközben Mertens álnok fejtegetéseit hallgatta. A legszívesebben közölte volna vele, rászolgált arra, hogy bármelyik tisztességes ember az arcába köpjön. Tudta azonban, hogy uralkodnia kell magán. Ha ő visszautasítja, biztosan talál valaki mást, aki készségesen eszközévé lesz bűnös szándéka megvalósításában. Ha meg felkeresné az idős Rodenberget, Mertens bizonnyal ügyesen eljátszaná a felháborodottat, és el tudná hitetni, hogy csúnyán kiforgatták aggodalmas és kizárólag jó szándékról tanúskodó szavait. A színleléshez és a csűrés-csavaráshoz ugyanis nagyon ért ez a ravasz róka.

Ralf Bernd tehát nagyon is tisztán látott, és kénytelen-kelletlen belátta, nincs más választása, mint az, hogy jó képet vágjon ehhez a csúnya játékhoz. Az azonban, amit az igazgató az unokahúgáról mondott, nagyon-nagyon igénybe vette az önuralmát, ám éppen Eva Maria volt az, aki még több erőt adott neki ahhoz hogy tovább alakítsa cseppet sem szívesen elvállalt szerepét.

- Nos, kedves doktor, akkor hát számíthatok magára ebben az ügyben? - zavarta meg a gondolatait Mertens kenetteljes hangja.

- Hogyne, igazgató úr. - Az ifjú doktor kihúzta magát ültében, és arca határozottságról árulkodott. - Leckéket fogok adni Hans úrnak, ebben egészen biztos lehet. Élveznie kell az életet. Miért is ne? Felesleges, hogy súlyos terheket vegyen a nyakába, elvégre a Rodenberg Művek nem is lehetne az önénél jobb kezekben. Efelől senkinek nincs kétsége. Mindenki tudja, hogy valójában ön a cég lelke, és úgy lesz a legjobb, ha ez így is marad.

Ralf Bernd úgy ítélte meg, hogy ennyi képmutatást megengedhet magának. Azt akarta, hogy Mertens egészen biztos legyen a dolgában, és még többet áruljon el a szándékairól. És a ra vasz igazgató megint, belesétált a csapdába. Újra megszorította Bernd kezét, és cinkosan rákacsintott.

- Látom, értjük egymást, kedves doktor. Remélem, ezentúl mindig vállvetve küzdünk majd. Meglátja, nem lesz kárára. Ha továbbra is ilyen hű lesz hozzám, hamarosan vezető állást tölthet be a cégnél. Műszaki területen az első ember lehet utánam. Úgy gondolom, komoly támaszai lehetünk egymásnak. Ráadásul más szálak is összefűzhetnek bennünket, és a magánéletben ugyancsak közelebb kerülhetünk egymáshoz. Biztosíthatom, hogy nem gördítek akadályt az útjába - mondta Mertens jelentőségteljesen, és különös mosolyra húzódott a szája.

Ralf Bernd felkapta a fejét. Mit érthetett „más szálakon” az igazgató? Eszébe jutottak Jolante egyértelmű bátorításai, és kellemetlen érzés töltötte el, amikor arra gondolt, hogy Mertens esetleg erre célzott. Viszolygás fogta el, de azzal nyugtatta magát, hogy nincs az az eszköz, amelyik ne volna megengedett ennek a gazembernek a leleplezéséhez és aljas terve megvalósításának a megakadályozásához. Csak nagy nehezen sikerült megőriznie a nyugalmát, de egyetlen rezdüléssel sem árulta el, mi jár a fejéhen. Végül látszólag odaadóan meghajtotta magát.

- Köszönöm, igaizgató úr, hogy méltónak ítélt a bizalmára. Szavamat adom arra, hogy a megfelelő módon fogok eljárni.

Erre fenntartás nélkül szavát adhatta, elvégre azt csak ő tudta, mit is ért valójában „megfelelő mód” alatt.

Mertens elégedetten zárta le a megbeszélést.

- Ideje, hogy visszatérjünk a hölgyekhez - mondta mosolyogva. - A leányom bizonyára duzzog már, amiért ilyen sokáig igénybe veszem Önt, kedves doktor.

Ralf semmit sem mondott a már sokadik egyértelmű célzásra, bár fejébe szállt a vér. Mertens szemlátomást sokat hajlandó megadni azért, hogy őt az eszközévé tegye, ha ilyen kendőzetlenül neki ígérgeti a lánya kezét. Nyilván abból indul ki, hogy leendő vejeként teljességgel a markában tarthatja, ám ebben is téved. Az ő szíve máshol keresi a boldogságot.

Miután a két úr kilépett a teraszra, Jolante valóban duzzogó képpel nézett fel a könyvből, amelyet addig olvasott.

- Több mint egy órát tartottad fogva a dolgozószobádban Bernd doktort, papa. Eközben mi borzalmasan unatkoztunk a mamával. Ez igazán nem volt szép tőled.

Mertens mosolyogva dörzsölgette a kezét.

- Az üzlet az üzlet, Jo. Üzletember lányaként ezzel illene tisztában lenned.

- Üzletember lányaként azt is tudom, hogy vasárnap nem szokás üzletet kötni. Most pedig én is szeretném megkapni, ami megillet. Doktor úr, elcsábítom egy kis erdei sétára. Ugye még van egy órácskánk teáig, mama?

Melanie asszony feszengve az órára pillantott. Szíve szerint nem engedte volna el a doktorral sétálni a lányát, mert nem találta illendőnek, hogy kettesben legyenek az erdőn. Tudta azonban, hogy Jót nem sikerülne jobb belátásra térítenie, Ralf Berndet pedig őszintén kedvelte, és szívesen a vejéül fogadta volna.

- Igen, egy órácskánk még van teáig - felelte végül bizonytalanul, már-már bocsánatkérőn.

Ralf boldog örömmel lemondott volna arról, hogy kettesben maradjon Jolanteval.

- Nem szeretném tovább feltartani önöket - mondta sietve. Ideje, hogy elköszönjek.

- Mindenképpen együtt kell még teáznia velünk, doktor. Szó nincs arról, hogy feltartana bennünket. Esetleg... jobb szeretne addig itt, a teraszon csevegni velünk?

- Nem, nem, mama, épp eleget ültem már egy helyben, csak Bernd doktor. Mindketten mozgásra vágyunk. Jól mondom, doktor úr?

Ralf sokkal inkább a ház asszonyának az ajánlatát fogadta volna el, ha már semmiképpen nem térhetett ki a kedves invitálás elől. Jolantét azonban gorombaság lett volna visszautasítania, udvariatlan pedig semmiképpen sem akart lenni. Meghajolt hát, és illedelmesen válaszolt.

- Valóban szívesen megmozgatnám a tagjaimat, nagyságos asszonyom, és hálásan veszem, ha a kisasszony elkísér.

Jolante se szó, se beszéd belekarolt, és nevetve magával húzta. Arthur Mertens elégedetten nézett utánuk, és gyengéd megindultságot színlelve átkarolta a felesége derekát.

- Nos, Melanie, örülnél, ha Ralf Bernd lenne a vejed?

Neje szégyenlősen, boldog mosollyal nézett fel rá.

- Úgy gondolod, Arthur, hogy a doktornak komoly szándékai vannak?

- Hát persze! Elvégre a lányunk Georg Rodenberg unokája..,.

Melanie asszony elbizonytalanodott.

- Bernd doktortól ugyanúgy idegen a számítás, ahogyan tőled is, Arthur.

A férfi nagyot nyelt, és ráébredt, hogy az előbb butaság hagyta el a száját.

- Az a fő, hogy a mérnök úrnak komolyak a szándékai, és efelől Jo sem hagyott kétséget.

Felesége felsóhajtott.

- Jo borzalmasan modern lány. Időnként úgy érzem, hogy nem is az én nevelésem.

- Ne bántsd, Melanie, tudja ő, mit akar. Manapság teljesen másfajta nézeteket vall az ifjúság, mint mi vallottunk a magunk idején.

- Meglep, hogy ilyen kedvezően viszonyulsz ehhez a kapcsolathoz, Arthur. Eleinte igencsak ellenezted.

Mertens megpaskolta a neje kezét.

- Nem vagyok én szívtelen atya! Azt akarom, hogy boldogok legyenek a gyermekeink.

Felesége a nyakába borult.

- Kedves és jó ember vagy! Örülök, hogy háborúskodás nélkül elrendeződtek a dolgok. Én mindig is kedveltem és becsülöm Bernd doktort. Kellemes, előkelő jelenség. Remélem, hogy Jónak a modern világnézete dacára ugyanolyan régimódi boldogságban lesz része, mint nekem van.

Arthur Mertens kellőképpen elbizakodott volt ahhoz, hogy valóban azt higgye, boldog életet biztosít a feleségének.

- Ne aggódj, biztosan legalább annyira boldog lesz, mint te vagy, ha talán másként, a maga módján is - felelte enyhe gúnnyal a hangjában.

VII.

Jolante és Ralf egymás mellett lépdelt a csendes, kihalt erdőben. A fiatalember pillantásai vágyakozva szálltak a magaslaton álló szép, előkelő ház felé. Minél messzebbre kívánkozott Jótól, és boldoggá tette volna, ha Eva Mariához lehetett volna ilyen közel. Ez a szép kora nyári nap igazán arra lett volna jó, hogy az ember azzal töltse, aki kedves a szívének. Neki viszont ennek az ellenszenves teremtésnek az ostoba fecsegését kell hallgatnia!

- Nagyon csendes, doktor úr. Megkérdezhetem, hová kalandoztak el a gondolatai? - szólalt meg váratlanul Jo éles hangon.

Ralf felriadt a töprengésből, és kurtán felnevetett.

- Arra gondoltam, hogy még néhány óra, és véget ér ez a szép vasárnap. Egész héten erre a napra várunk, és aztán oly hamar elmúlik.

A lány ráemelte fekete, csillogó szemét.

- Szóval örömmel várta ezt a vasárnapot? Végre valami kedveset is mondott nekem.

- Eddig semmi kedveset nem mondtam volna, nagyságos kisasszony?

- Nem bizony!

- Ezek szerint feddést érdemiek. Egy ifjú hölgynek mind szépeket kell mondani.

- Akkor hát pótolja gyorsan, amit eddig elmulasztott! nem állhatom, hogy mindig olyan szörnyen kimért.

- Vigasztalhatatlanná tesz, hogy kiérdemeltem a nemtetszését.

- Hamar jóvá teheti a hibáját, ha mond nekem valami szépet.

- Például olyasmit, hogy ez a pompás kora nyári nap egy ifjú hölgyre emlékeztet?

- Melyik ifjú hölgyre? - kacérkodott vele a lány.

A fiatalember meghajtotta magát.

- Csak egy van jelen.

- Szóval nekem szólt a bókja?

- Természetesen.

- Mi közös van bennem és a kora nyári napban?

- Mindketten üdék, tiszták és derűsek.

- Nagyszerű! Miért kell unszolni, hogy bókoljon, amikor ilyen szépeket tud mondani?

- Egyrészt nem tudtam, hogy szereti a bókokat, Sok hölgy nem kedveli őket. Másrészt azzal sem lehettem tisztában, hogy van-e tehetségem a széptevéshez.

- Még soha nem próbálkozott vele?

- Hogyan tettem volna? Errefelé kevés a lehetőség arra, hogy hölgytársaságban forgolódjék az ember.

- És mielőtt Rodenbergbe költözött?

- Akkor szorgalmasan tanultam, és nemigen találkoztam hölgyekkel.

- Mióta is van már Rodenbergben?

- Több mint két esztendeje.

- A vasárnapjait és az estéit azért csak a városban tölti.

- Az estéket alig-alig, a vasárnapokat azonban időnként valóban.

- És ott nem akad elég csinos, hölgy, akinek bókolhatna?

- Többnyire a mérnöktársaimmal vagyok együtt. Olyankor jókat tréfálkozunk, és igen ritka, hogy hölgy is van körünkben.

Néha azért mégis?

- Igen, természetesen.

- Miféle hölgyek azok?

- Olyanok, akikről nem szeretnék önnel beszélni.

- Tehát félvilági dámák? - kérdezte a lány, és kurtán felnevetett.

- Elnézését kérem, de ilyesmiről nem illik egy ifjú hölgy társaságában beszélni.

- Ó, én nem vagyok erkölcscsősz, és nem veszem rossz néven egy fiatalembertől, ha nősülés előtt efféle dámákkal szórakozik. Igazságtalannak találom viszont, hogy nekünk, nőknek nem biztosítják ugyanezt a szabadságot.

Az ifjú mérnök értetlenkedve nézett Jolantéra.

- Nagyságos kisasszony, azt hiszem, helyesebben tennénk, ha elejtenénk ezt a témát.

- Miért? Engem cseppet sem zseníroz.

- Annál inkább engem - felelte Bernd komolyan.

A lány elengedte a karját, és hangosan csettintett az ujjával.

- Hát ez az! A teremtés koronái sokkal kényelmesebbnek és kellemesebbnek találnák, ha a nők továbbra is szemellenzővel járnának az életben. Azok az idők azonban elmúltak, doktor úr. A mi nemzedékünk megtanulta, hogy nyitott szemmel, éberen figyeljen. Modern világnézetet vallók, velem a legkényesebb kérdésekről is feszengés nélkül beszélhet.

A doktort forróság öntötte el e szavak hallatán. Jo modern világnézete, amelyet eddig csupán megmosolygott, most egyenesen taszította. Semmi kedvet nem érzett ahhoz, hogy folytassák ezt a beszélgetést. Gyorsan lehajolt, és leszakított egy erdei virágot.

- Nézze csak, milyen szép ez a virág a maga érintetlenségében! - igyekezett másra terelni a szót, és átnyújtotta a lánynak a természet aprócska gyöngyszemét.

Jolante elvette, és halk sóhaj kíséretében a ruhájára erősítette. „Bernd doktor a jelek szerint átkozottul maradi nézeteket vall.

Ugyanakkor elbűvölő ember, izgalmas és előkelő. Ha felfogja, hogy komolyan meg akarom szerezni, és hajlandó vagyok megajándékozni a kezemmel, akkor biztosan felenged majd. Ehhez azonban szemlátomást hosszú időre van szüksége. Alkalmazkodnom kell hozzá, amennyire tudok.”

Miután ezt így eldöntötte magában, sietve témát váltott, e látszólag mindenféle hátsó szándék nélkül közömbös dolgokra csacsogott. Egy időre félretette „modern világnézetét”, nehogy elijessze a fiatalembert. Ralf fellélegzett, és lelkes örömmel vett, részt az ártatlan társalgásban, Jo egyszeriben egészen más oldaláról mutatkozott be. Aktuális kérdéseket hozott szóba, és az ifjú mérnöknek azt kellett megállapítania magában, hogy az okos, és olvasott teremtéssel értelmesen is el lehet beszélgetni, A lány, valóban okos volt, és észrevette, hogy új módszerével sikerült lebilincselnie kiszemeltjét.

„Jól van - gondolta akkor majd más módon próbálom megfogni. Elvégre nekem sem árt megtanulni, hogy minden férfit komolyan kell venni.”

Így aztán a legteljesebb egyetértésben értek vissza a villába, ahová időközben Eva Maria is megérkezett az öccsével és a nagyapjával. Georg Rodenbergnek kedve támadt arra, hogy, meglátogassa a lányát és a férjét. Hans és Eva Maria tudták, hogy, Ralf ott van Mertensékkel, és le akarták beszélni a látogatásról a nagyapjukat. Arra hivatkoztak, hogy megárthatna neki a megerőltetés, ő azonban kinevette őket.

- Nagy baj volna, ha már a gyerekeim felkeresése kifárasztana, amikor holnaptól felveszem a cégnél a rendszeres munkát. Melanie nénikéteknél teázunk, és kész. Biztosan örülni fog nekünk.

Autóba ültek tehát, és elindultak. Hans vezetett, mert a sofőrnek éppen szabadnapja volt. Arthur Mertens kissé zavartan fogadta rokonait, mert szívesen elhallgatta volna előlük Ralf Bernd látogatását. Természetesen nem sejtette, hogy Hans és tőle már Eva Maria is tud róla. Ennek ellenére úgy tett, mintha nagy örömmel látná őket, apósát ő maga segítette ki gondoskodón a kocsiból, és kísérte fel a teraszra, ahol Melanie asszony szívélyesen üdvözölte az édesapját. Eva Mariát és öccsét is szívesen látta, és örömének adott hangot, hogy hosszú idő után végre átjöttek hozzájuk.

- Jo merre bujkál? - kérdezte Georg Rodenberg, miután üdvözölte a lányát és a vejét.

- Elment kicsit sétálni Bernd doktorral, akit meghívtam ebédre, hogy egyet-mást megbeszéljek vele a találmányáról. Figyelmességemmel azt is bizonyítani kívántam előtte, hogy az újítása bevezetésével szemben tanúsított kezdeti vonakodásom semmiképpen sem a személye ellen szólt - mondta Arthur Mertens, aki gyorsan összeszedte magát.

Apósa mosolyogva vállon veregette.

- Kiváló üzletember vagy, Arthur, de azért jó ember is. Szóval Bernd doktor itt van nálatok? Ennek őszintén örülök. Gondolom, te is örömmel hallod, Hans? - kérdezte, de közben Eva Mariára nézett, és észrevette, hogy unokája elpirult.

Hans túlságosan egyenes jellem volt ahhoz, hogy könnyen-gyorsan meglepetést színleljen, azt azonban semmiképpen sem vallhatta be, hogy tudott a barátja látogatásáról. Így csak bólintással válaszolt nagyapja szavaira, aztán sietve üdvözölte a nagynénjét.

Melanie asszony gyorsan még három terítéket hozatott a teraszon felállított asztalra, Mertens pedig gondosan egy szélvédett helyre vezette az apósát,

Eva Maria tekintete kissé nyugtalanul kémlelte az erdő és a villa között elterülő mezőt, amelyen ezernyi virág nyílt. Féltékeny nem volt ugyan, mégsem töltötte el jó érzéssel, hogy Jolante kettesben járja az erdőt Ralf Bernddel, és közben zavartalanul bátoríthatja. Nem kellett azonban sokáig nyugtalankodnia, mert a pár nemsokára kilépett az erdőből, és a mezőn át a villa felé tartott. Amikor Jolante meglátta, hogy Eva Maria ott ül a nagyapja és Hans mellett, nagy hamar újra a mérnök karjába fűzte a kezét.

- Nagyon elfáradtam, doktor úr. Kérem, engedje meg, hogy kicsit magára támaszkodjam - mondta, és végül szorosan a fiatalemberhez simulva ment fel a teraszlépcsőn.

Ralf enyhén összerezzent, amint megpillantotta az időközben érkezett vendégeket, és most már kétszeresen is kellemetlen volt számára, hogy Jolante belekarolt és szinte odabújt hozzá, A férfi szívesebben lerázta volna magáról a kezét, és erősen uralkodnia kellett magán, hogy ne tegye meg. Megkönnyebbülten fellélegzett, amikor a tolakodó lány végre elengedte a karját. Szíve aztán megint egészen könnyű lett, mert Eva Maria kedves, jóságos mosollyal nyújtotta neki a kezét. Georg Rodenberg is barátságos szavakkal üdvözölte. Ralf végül Hanshoz lépett oda, aki a többiektől kissé távolabb álldogált.

- Nem sikerült visszatartanom nagyapát ettől a látogatástól doktor úr. Remélem, nem jöttünk nagyon rosszkor - mondta a ifjú Dornau halkan.

Ne aggódjon, már mindent elrendeztünk. De többet majd csak holnap mondok erről - suttogta vissza Ralf, majd hangosan is üdvözölte a barátját.

Mindnyájan helyet foglaltak az asztalnál, hogy megteázzanak. Jolante szántszándékkal bizalmas hangot ütött meg Ralff. szemben, és közben gonoszkodó pillantásokat lövellt Eva Mariára. Bernd doktor azonban roppant visszafogottan és kimérten viselkedett, s nem adott alkalmat arra Jolanténak. hogy úgy érezhesse, diadalt aratott. Eva Maria látta, hogy a mérnök a lehető legnagyobb tartózkodással fogadja Jolante bizalmaskodását.

Amikor Georg Rodenberg úgy egy óra múlva két unokájával együtt szedelődzködni kezdett, Ralf is felemelkedett, hogy elköszönjön.

- Jöhet a mi kocsinkon, doktor úr. Majd letesszük a cégnél - javasolta neki az idős úr barátságosan.

Ralf Bernd az úgynevezett mérnökházban lakott, amely közvetlenül a gyár oldalkapuja mellett állt, néhány kisebb lakóház között, amelyekben a házas főmérnökök és tisztviselők éltek. Köszönettel elfogadta hát az ajánlatot, és búcsúzkodni kezdett.

- Amiről beszéltünk, arra természetesen a legteljesebb titoktartás érvényes, kedves doktor úr - mondta neki Mertens csendesen, amikor elköszöntek egymástól.

- Ez magától értetődik, igazgató úr.

- És mindenben a megállapodásunk szerint jár majd el?

- Semmiről sem fogok megfeledkezni.

Jolante is elkísérte a kocsihoz a vendégeket, és Eva Maria mellett lépkedett.

- Isteni volt ez a vasárnap! - súgta oda neki. - Doktor Bernd elragadó ember. El sem képzelnéd, miféle bókokat mondott nekem séta közben! Igencsak tüzet fogott.

Eva Maria átlátott az unokatestvérén, pontosan tudta, miféle szándéktól vezettetve mond ilyeneket, így hát szavai kicsit sem rontottak a hangulatán.

- Bizonyára fájlalod, hogy nagyapa máris elrabolja tőletek a mérnök urat - mondta, és még mosolyognia is sikerült közben.

- Nem, mert már úgysem lehetnénk zavartalanul kettesben. Tudod, mama borzalmasan fél, hogy esetleg vétünk az úgynevezett jó erkölcs ellen. Irtózatosan maradi szegénykém, és soha nem veszi észre, ha felesleges a jelenléte. De mi azért majd gondoskodunk arról, hogy időnként négyszemközt is találkozhassunk.

Utolsó megjegyzését Jolante oldalvágásnak szánta, Eva Maria azonban egészen nyugodnak, és higgadtnak mutatta magát.

Ralf már a kocsi lépcsőjén állt, és onnan figyelte a két lányt. Szíve hangosan kalapált, amikor Eva Mariára nézett, aki kalapját levette, és a karjára akasztotta, s a napsugarak akadálytalanul játszhattak szőke haján, amely lágy hullámokban lengedezett finom feje körül. Karcsú volt, mégis nőiesen gyönyörű Jolante keszeg, fiús alkata mellett.

Georg Rodenberg eközben elköszönt a lányától, aki őszintén sajnálta, hogy Egon nem volt idehaza, és nem lehetett jelen nagyapja első látogatásán.

Jolante ezúttal sem állta meg, hogy ne ugrassa kicsit Hansot, aki izmos, fiatalos termetével igen kellemes látványt nyújtott.

- Jézusom, Hans, úgy látom, máris kezdesz elhízni - mondta neki gúnyosan.

Hans nem túl nagy szeretettel és cseppet sem úriemberhez méltón végigmérte Jolantét.

- Te csak ne az én karcsú derekam miatt aggódj, inkább azon igyekezz, hogy magadra szedj néhány kilót! Akkor legalább tudná az ember, hogy nem fiú vágy, hanem lány - felelte a kereset, len őszinteség rokonság adta jogán. Jolante tiltakozón felemelte a kezét, és tetszelgőn végigsimított csontos csípőjén.

- Isten ments, hogy olyan húsos legyek, mint Eva Maria! Egyikőtöknek sem ártana, ha sportolnátok kicsit.

Eva Maria csak nevetéssel válaszolt a tapintatlan megjegyzésre.

- Még nem rakódott rám felesleges zsír Jo, bár olyan szembeszökően sovány, mint te vagy, én soha nem leszek - mondta.

Pillantása közben véletlenül találkozott Ralf Berndével, és egyértelmű, forró csodálatot olvasott ki a szeméből. Semmi kétsége nem lehetett afelől, hogy ki az, akit kettőjük közül a mérnök előnyben részesít.

Jolante nem kapta el ezt a pillantást, és roppant elégedett volt magával, hogy megint tett néhány csípős megjegyzést a Dornau testvérekre. Miközben elköszönt Ralftól, tolakodón és kihívón a szemébe nézett. Az ifjú Bernd besegítette az idős Rodenberget és Eva Máriát a hátsó ülésre, ő maga pedig Hans mellé szállt be, aki most is a kormány mögött ült. Jo még mondani akart valamit Ralfnak, szavai azonban elvesztek a levegőben, mert Hans szélsebesen elindult.

Ralf Bernd úgy érezte, hogy ez a kis autózás kárpótolja a kellemetlen napért. Hallhatta Eva Maria hangját, és elbűvölő arcélét is láthatta, ha a válla fölött hátralesett kicsit. Csak azt sajnálta, hogy nagyon rövid lesz az út, ám újabb nagy örömben lehetett része, amint a kocsi megállt a gyár oldalbejáratánál.

- Remélem, a közeli jövőben bennünket is megajándékoz majd az egyik szabad vasárnapjával, doktor úr - mondta neki búcsúzás közben Georg Rodenberg. - Ahhoz még nem érzem elég erősnek magam, hogy este fogadjak vendégeket, különben ismét meghívnám a mérnök urakat. Ezzel egyelőre várnom kell, az ön kellemes társaságát azonban szívesen élveznem valamelyik vasárnap délután. Két hét múlva megfelelne? Ugye nem haragszol, Eva Maria, hogy a megkérdezésed nélkül ebédvendéget hívtam meg?

Az idős úr somolyogva nyugtázta, hogy szavai hallatán Eva Maria és Ralf Bernd szeme is felragyogott. „Jo nyugodtan felhagyhat a fáradozással, mert semmi eredménye nem lesz” - gondolta, és Hans fejében is nagyon hasonló gondolat fogalmazódott meg.

Ralf köszönetet mondott a meghívásért, s kissé remegő hangja egyértelműen boldog örömről árulkodott. Eva Maria igyekezett nyugodtnak mutatkozni, és jó háziasszonyként sietve kijelentette, hogy a vendég meghívása semmiféle fáradságot nem okoz neki. Hans olyan erősen szorította meg a barátja kezét, hogy ő még sokáig érezte ifjú barátja ujjainak helyét a jobbján.

- Holnap délelőtt már az irodámba jöhet jelentéstételre - szólt még Georg Rodenberg a mérnök után. - Nem kell többé azzal fárasztanom, hogy otthon keressen fel. A viszontlátásra, doktor úr!

Ralf mélyen meghajtotta magát, és ellépett az autó mellől. Tekintete még egyszer összekapcsolódott Eva Maria pillantásával, Hans is még egyszer búcsút intett neki, aztán elindult a kocsi.

Az ifjú Bernd mélyen elgondolkodva lépett be a lakásába. Ma valahogy nem érzett kedvet ahhoz, hogy szokásos szórakozására bemenjen a városba. Felidézte magában a délután történéseit, és ismét eszébe jutott, micsoda szégyenteljes feladatra szemelte ki őt Arthur Mertens. Életében soha nem sértették meg még ennyire, mégsem felelhetett meg rá kellőképpen, mert akkor nem védhetné meg Hans barátját.

- Utolsó gazember! - morogta maga elé dühösen villogó szemmel, és még a kezét is ökölbe szorította.

Az ablakhoz lépett, és szeme a Rodenberg-villát kereste odaát, a dombon. A fák csúcsai fölött csak a felső emeleteket láthatta, szíve azonban így is forró vággyal telt meg. „Eva Maria, édes, bájos Eva Maria! Lesz-e akkora boldogságban részem, hogy egyszer majd az enyém légy, egészen az enyém?”

Amikor másnap délelőtt Ralf Bernd visszatért Georg Rodenbergtől az irodájába, ott találta Hans Dornaut, aki meglepően sápadtan éppen egy sebet kötözött be a kezén, és zavart tekintettel nézett fel a mérnökre.

- Mi történt, Hans úr? Mi van a kezével, és mit csinál itt? - kérdezte Ralf ijedten.

- Csak aprócska sérülés, doktor úr, de rosszabbul is elsülhetett volna.

Ralf szemügyre vette Hans bal kezén a sebet.

- Hogy szerezte?

Az ifjú Dornau kissé szórakozottan felnevetett.

- Még mindig reszketek kicsit, doktor úr. Megijedtem, akár egy aggszűz, és egyelőre nem sikerült teljesen magamhoz térnem. Az történt, hogy kimentem az újonnan megnyitott aknákhoz, ahol cölöpöket raknak le verőkossal. A munkások éppen a kantinban reggeliztek. Kissé kíváncsi voltam, meg egy kissé könnyelmű is, és jobban meg akartam nézni egy félig levert cölöpöt. Vasgyűrű fogta körül, hogy a verőkos ne zúzza szét. Fölé hajoltam, és közben teljességgel megfeledkeztem arról, hogy fölöttem ott lóg a több, mázsás zúzótönk. Hirtelen hallani véltem a tönköt kioldó rugók csattanását. Ösztönösen hátravetettem magam, az ujjam azonban ott maradt a cölöp és a vasgyűrű között. Szerencsére csupán annyira, hogy még sikerült elugranom. Ugyanabban a pillanatban már zuhant is alá a súlyos zúzótönk. Ha egy másodperccel hamarabb érkezik, alatta marad a fejem.

Ralf Bernd még a barátjánál is sápadtabb lett.

- Az ég szerelmére, Hans úr, hogyan oldódhatott ki az a verőkos? Azt mondja, a munkások ott sem voltak, mert reggeliztek?

Az ifjú Dornau megtörölte a homlokát. Keze még mindig remegett kicsit.

- Így van. A java egyébként csak most jön - felelte rekedten.

- Megfordultam, hogy megnézzem, ki oldotta ki a tönköt. Egészen addig azt hittem, egyedül vagyok ott, de mit gondol, ki állt egyszer csak alig néhány méterre tőlem? Arthur bácsikám! Látszólag a legnagyobb lelki nyugalommal írogatott valamit a jegyzetfüzetébe. Meglehetősen felindultan léptem oda hozzá, elvégre alig valamivel azelőtt menekültem meg a haláltól. Zavarodottan megkérdeztem tőle, ki járt a verőkosnál. Csodálkozva nézett rám, de észrevettem, hogy sápadt és reszket a kezében a ceruza. „A kosnál? Senki. A munkások a kantinban vannak” - válaszolta. További kérdésemre elmondta, hogy engem sem látott ott, mert rendkívül fontos jegyzeteket készített, és nem figyelt. Elmondtam neki, mi történt, mire ordítani kezdett velem, hogy miért voltam elővigyázatlan. Megmutattam neki a kezemen az aprócska sérülést, és közöltem vele, hogy baj nélkül megúsztam ugyan a dolgot, de csupán hajszálon múlott az életem, ezért mindenképpen tudni akarom, ki oldotta ki a rugót. „Csakis magától szabadulhatott el - jelentette ki a nagybátyám. - Senki nem járt arra. Az. emberek valószínűleg nem biztosították rendesen a rugót, és magától kioldódott. Az átkozott banda miatt mindennaposak a hanyagságok. Majd én utánanézek” - mondta, és szitkozódva elindult a kantinba.

Doktor Bernd mélyen megrendülve átfogta fiatal barátja vállát. Mindketten sápadtak voltak, és ugyanazt a szörnyű gyanút olvasták ki egymás szeméből.

- Istennek legyen hála. hogy egészségesen és apró sérülésétől eltekintve épen láthatom viszont, Hans úr - mondta a mérnök.

- Elgondolni is rossz, mi lett volna szegény nővéremmel, ha nekem bajom esik - dünnyögte az ifjú Dornau.

Ez a gondolat utolsó erejétől is megfosztotta. Hirtelen lerogyott egy karosszékbe, és tenyerébe temette az arcát.- Ralf Bernd vizet töltött egy pohárba.

- Igya ezt meg, Hans úr! - tartotta oda a szája elé.

A fiatalember engedelmesen teljesítette a kérést, aztán erőt vett magán

- Szánalmas, hogy úgy viselkedtem, mint egy idegbeteg vénkisasszony, de csupán azért volt, mert Eva Mariára és nagyapára gondoltam. Most már jobban vagyok.

Bernd doktor szinte már gyengéd mozdulattal megsimogatta a fiatalember szőke üstökét.

- Istennek hála, életben van! A kedves nővére nem tudhatja meg, hogy ilyen közel volt a halálhoz, és a tisztelt nagyapja sem. A gyenge szívével biztosan nem élte volna túl, ha önt szerencsétlenség érte volna.

Megint egymásra néztek, és most sem mondták ki, mire gondolnak.

- Igaza van, mérnök úr, nagyapának és a nővéremnek semmiképpen sem szabad megtudniuk, mi történt - szólalt meg végül Hans. - Eva Maria biztosan észre fogja venni a sebesülésemet, és be akarja kötözni. Majd kitalálok valamilyen magyarázatot, ha. megkérdi, hogyan szereztem. ígérje meg, doktor úr, hogy hallgatni fog!

- Megígérem, Hans úr, de... magának is meg kell ígérnie valamit.

- Mit?

- Azt, hogy ezentúl nagyon, de nagyon óvatos lesz, és nem, teszi ki magát hasonló veszélyeknek.

Hans komolyan nézett a mérnökre.

- Egészen biztos lehet abban, hogy elővigyázatos leszek. Bőven akad hasonlóan veszélyes hely az üzemben, ahol könnyen baja eshet az embernek... egészen véletlenül is. Ez a meglehetősen furcsa baleset óvó jel lesz számomra.

Ebben a pillanatban hirtelen kinyílt az ajtó, és Mertens igaz- ` gató jelent meg a küszöbön. Húsos arca még mindig sápadtabb volt a szokásosnál, szeme pedig nyugtalanul lesett a színezett üveg mögül.

- Nos, Hans, bekötözted azt a kis karcolást? Csúnyán leteremtettem az embereket. Otthagyják a munkát anélkül, hogy rendesen biztosítanák a zúzótönköt. Kötelelsségszegő banda! Akár egy ujjad is rámehetett volna.

Hans különös pillantást vetett nagybátyjára, és keserű mosoly játszott az ajka körül.

- Vagy éppen a fejem! - mondta rekedten.

Mertens igazgató felnevetett.

- Szamárság! Ezzel nem volna szabad tréfálkoznod. Istennek hála, megúsztad egy kis horzsolással. Nem is értem, hogy lehettél ennyire elővigyázatlan. A Rodenberg Művekben nőttél fel, tudnod illene, hogy itt mindenütt veszélyek leselkednek az emberre.

Az ifjú Dornau tekintete nem is lehetett volna komolyabb.

- Sose aggódj, ezentúl sokkal óvatosabb leszek.

Ralf Bernd egyetlen másodpercre sem vette le a szemét Mertensről. Minden akaraterejét mozgósítania kellett, hogy megőrizze a nyugalmát.

Az igazgató távoztában mosolyt erőltetett magára.

- Ugye nem felejtette el, kedves doktor, amiről tegnap beszéltünk? - kérdezte.

- Nem, igazgató úr - nyögte ki nagy nehezen Ralf, és a munkája fölé hajolt. E pillanatban látni sem bírta Mertenst.

Nagybátyja kifelé menet még megállt Hans előtt.

- Nagyapa, Melanie néni és a nővéred természetesen nem tudhat erről a kis balesetről. Nagyapa még nem épült fel teljesen, a nők idegeinek pedig nem való az ilyesmi.

- Semmit sem fognak megtudni - felelte Hans nyersen.

Mertens távozott. Odakint a lépcsőn megtántorodott, és meg kellett kapaszkodnia a korlátban. Zsebkendőt húzott elő, és megtörölte izzadt homlokát.

Aztán visszament az új aknához, ahol a munkások időközben folytatták a munkát a zúzótönknél. Az igazgató még egyszer csúnyán legorombította őket, és tudni akarta, mivel magyarázzák a zúzótönk elszabadulását. Az emberek azonban csak értetlenkedtek, és nem értették, hogyan történhetett meg a baj. Mertens megállapíthatta magában, hogy egyetlen munkás sem gyanakszik, senki sem gondolja, hogy esetleg az ő keze volt a dologban. Abban is biztos lehetett, hogy nem látták meg. Nem hiába győződött meg hát olyan alaposan arról, hogy teremtett lélek sincs a közelben. Senkinek sem szabad megtudnia, de még csak megsejtenie sem, hogy ő volt az, aki gyors mozdulatokkal kioldotta a rugókat. Ha sikerült volna megvalósítania, amit kieszelt, egy csapásra elérte volna a célját, mert Georg Rodenberg a gyenge szívével aligha élte volna túl az unokája halálát. Most csak még jobban vágyott arra, hogy beteljesüljön a vágya, bár ki tudja, mikor nyílik megint kedvező alkalom a terve megvalósításához. Várnia kell, és a várakozás nehéz feladat. Arthur Mertens nem sejtette, hogy Hans gyanút fogott, és ebben a gyanújában doktor Bernd is osztozik.

Miután kettesben maradt Hansszal, Ralf Bernd fiatal barátja mellé lépett, és suttogóra fogta a hangját.

- Sok mindent el kell mondanom önnek a tegnap történtekről, Hans úr - mondta. - Ha egyáltalán lett volna még kételyem afelől, hogy beavassam-e, mostanra az is maradéktalanul eloszlott volna. Meghallgat, vagy egyelőre nem érzi elég erősnek magát?

Hans ivott még egy korty vizét.

- Jól vagyok. Kérem, mondjon el mindent.

Ralf Bernd előbb az ajtóhoz lépett, és kinézett a folyosóra, hogy ellenőrizze, nem hallgatózik-e még ott Mertens. Aztán visszament Hanshoz, komolyan a szemébe nézett, és nagy sóhajtás után beszélni kezdett.

- Nagybátyja tegnap először csak virágnyelven, később azonban igencsak nyíltan azzal bízott még, hogy csaljam magát laza erkölcsű társaságba, és ismertessem össze kétes hírű nőkkel. Azt akarja, hogy világfi módjára éljen, aki mihaszna alakok között kockára teszi erejét és egészségét. Röviden szólva, valamilyen módon tönkre kellene tennem magát.

Hans nem mozdult. Úgy ült ott, mintha megbénult volna, csak kék szemét emelte kétségbeesetten Ralfra.

- Nagybátyám már semmivel sem tud meglepni engem, doktor úr- szólalt meg végül rekedten. - Hogyan sikerült kibújnia a feladat alól?

- Mindenre igent mondtam, hogy megóvhassam önt a hasonló támadásoktól. Segítenie kell Mertens igazgatót abban a hiszemben tartanom, hogy teljesítem a megbízását. Aljas komédiát kellett játszanom, és önmagam előtt is szégyelltem magam. Most azonban nincsenek többé fenntartásaim. Egy gazembert csakis a saját fegyvereivel lehet legyőzni.

- Hogyan köszönjem meg, amit értem tesz?

- Úgy, hogy fenntartás nélkül megbízik bennem, és megengedi nekem, hogy bármikor és bárhol a védelmére keljek. Szívem szerint azt tanácsolnám, avassa be igen tisztelt nagyapját, ám Mertens igazgató olyan ügyesen csomagolta be a mondandóját, hogy adott esetben bátran állíthassa, csak én értettem félre a szavait. Ami pedig ma történt önnel... ugye, az sem lehetett véletlen?

Hans görcsösen megszorította barátja kezét.

- Bizonyíték semmire sincs.

Újabb sokatmondó pillantást váltottak.

- Tisztelt nagyapját szívpanaszai miatt kímélnünk kell az izgalmaktól - mondta aztán Ralf Bernd és a kedves nővérének sem szabad túl sokat megtudnia. Leginkább azt szeretném, ha ő sem értesülne semmiről, mert úgy nem kellene nyugtalankodnia, mégis be kell avatnia, mért csak úgy értheti meg* hogy ön mostantól miért tölti időnként házon kívül az éjszakát, s hol tartózkodik olyankor.

- Ezt hogy kell értenem?

- Nos, időnként a szobámban kell majd aludnia. Nagybátyja így azt hiszi majd, hogy valóban züllött életet él, miközben ő úgy gondolja, hogy magammal vittem a városba, mi kedélyesen a szobámban fogunk üldögélni, és ártalmatlan módon múlatjuk az időt.

Hans újra erősen megszorította a mérnök kezét.

- Most már értem. Mindkettőnknek komédiáznunk kell, és azt a látszatot fogjuk kelteni, hogy ön maradéktalanul végrehajtja a kapott feladatot.

- Igen, ezt kell tennünk. Mertens igazgató így még több bizalommal lesz majd irántam, és arra a meggyőződésre jut, hogy további aljasságok is kitelnek tőlem. Talán sok időnek kell eltelnie, amíg leleplezhetem a nagybátyját, vagy legalább annyit elérhetek, hogy önre nézve ne jelentsen veszélyt, de töretlenül és elszántan fogok harcolni ennek a célnak az eléréséért. Magának pedig a segítségemre kell lennie ebben, Hans úr.

Az ifjú Dornau fellélegzett.

- Nagy kő esett le a szívemről, mert immár bizton tudom, hogy szegény Melanie nénikém férje iránti bizalmatlanságom megalapozott volt, és nem követtem el igazságtalanságot vele szemben.

- Megértem, miért aggasztotta ez eddig, Hans úr. A magunk fajta ember mindenkiről jót szeretne hinni, nem pedig rosszat. Akkor hát a segítségemre lesz?

- Természetesen, doktor úr. Csak mondja meg, mit tegyek, én pedig bizalommal alávetem magam az akaratának.

Ralf Bernd részletesen elmondta Hansnak, mit tervez tenni, s ő hogyan segíthet neki ebben. Halkan beszélgettek, és közbe sem hagyták abba a munkát. A mérnök a biztonság kedvéé azért időről időre kilesett a folyosóra, és megnézte, nem hallgatózik-e valaki az ajtajuk előtt.

Két nappal később Ralf Bernd véletlenül összetalálkozott Mertens igazgatóval a gyárban.

- A ma éjszakát Hans úr velem tölti a városban - mondta a mérnök halkan. - Bevezetem a nagyváros misztériumba. Röviddel tíz óra után, amikor a Rodenberg-villában már mindenki nyugovóra tért, titokban kilopódzik a házból. Tanácsomra másolatot készíttetett magának a bejárati ajtó kulcsáról. A domb lábánál, a gyár oldalkapujának a közelében fogunk találkozni.

Arthur Mertens rákacsintott a fiatalemberre.

- Jó, nagyon jó! Igazán gyorsan megnyerte magának.

- Nem került komoly fáradságomba, igazgató úr. Már vágyott rá, hogy kiélhesse magát, csak nem tudta, miként kezdjen hozzá. Nem volt rá alkalma és pénze sem. Mint tudjuk, az efféle éjszakai túrák igencsak költségesek.

- Maga kölcsönöz neki?

- Így beszéltük meg.

- Nyugodtan írasson mindent a számlámra, doktor úr! Unokaöcsémnek nem kell takarékoskodnia. Azt szeretném, hogy alaposan élvezze ki az életet. Gazdag örökség vár rá, nem szükséges garasoskodnia.

- Magam is így gondoltam, igazgató úr.

- Holnap majd mindenről beszámol nekem. Tízkor várom az irodámban.

- Pontosan ott leszek, és részletes beszámolót fogok tartani.

Mertens biccentett, aztán ki-ki ment a maga útjára.

Este, kevéssel tíz óra után Hans valóban nesztelenül kisurrant a házból. Az elővigyázatosságot nem kellett színlelnie, mert mindenképpen el akarta kerülni, hogy nagyapja észrevegye a távozását. Egyedül Eva Mariát avatta be.

A parkban fától fáig osont lefelé a dombról. Amikor a házból már nem láthatták, felhagyott a bujkálással, és látszólag teljes lelki nyugalommal haladt tovább. Közben azonban feszülten figyelte a parkból érkező neszeket, és hallotta, hogy időnként megreccsen egy-egy ág, és óvatos léptek alatt csikordul meg az utakon a kavics. Jól sejtette hát, hogy nagybátyja figyelni fogja. Úgy tett azonban, mintha mit sem vett volna észre.

Eva Mariának mindössze annyit mondott el a Ralf Bernddel kötött megállapodásából, hogy a lánynak ne kelljen aggódnia, ha véletlenül észrevenné, hogy ő éjszaka nincs odahaza. Nővére most sötét szobája ablakánál állt, és lopva a távozó Hansot figyelte. Figyelmét nem kerülte el, hogy öccsét sötét árnyalak követi osonva, s ijedt dobogásba kezdett a szíve. Miben sántikálhat Arthur Mertens?

Azzal nyugtatta magát azonban, hogy Ralf Bernd vigyázni fog Hansra, és nem engedi, hogy bármi baja essék. Csodálatos érzés tudni, hogy Ralf barátjává fogadta az öccsét. Eva Maria összekulcsolta a kezét, és imában arra kérte az eget, hogy védelmezze meg azokat, akiket ő nagyon szeret.

Ralf Bernd már a domb lábánál várta Hansot.

- Hahó, Hans úr, maga az? - kiáltotta elég hangosan ahhoz, hogy a lopakodó Mertens is meghallhassa.

A sötétben nem láthatta ugyan az igazgatót, mégis biztos volt abban, hogy kémkedik Hans után, mert tudni akarja, hogy ő a valóságnak megfelelően tájékoztatta-e.

- Igen, doktor úr, én vagyok.

- Sikerült észrevétlenül kilopóznia a házból?

- Hála a pótkulcsnak, minden simán ment. Mesés ötlet volt, hogy készíttessek másolatot.

- Jól van. Induljunk a kocsihoz! A gyár oldalkapujánál, a bokrok takarásában vár bennünket. Megbeszéltem a városi bérautó vezetőjével, hogy hetente kétszer fogjuk igénybe venni a szolgálatait. Egyébként éppen ideje volt, hogy a saját lábára álljon, Hans úr. Meglátja, vidám éjszakája lesz, amit sok hasonló követ még. Bízza rám magát nyugodtan! A legkellemesebb és legvadabb dolgokba vezetem be.

- Szívből köszönöm, doktor úr, hogy feltárja előttem a nagyváros élvezeteit. Régóta vágyom már arra, hogy kitombolhassam magam, de egyedül nem lett volna bátorságom hozzá.

„- Bizony, minden kezdet nehéz. Rengeteg öröme lesz azonban a titkos kirándulásokban, és hamar rákap majd a dolog ízére. Egyelőre hetente kétszer maradunk ki, hogy hozzászokjon az éjszakázáshoz. Aztán majd lehet sűrűbben is.

- Mesés, doktor úr! Csak az a baj, hogy ez az élet sokba kerül.

- Rodenberg leendő örökösének emiatt igazán nem kell aggódnia. Hitelezek önnek, amennyit csak óhajt.

- Nagyon kedves, doktor úr. Eddig jól kijöttem a zsebpénzemből, de a jövőben kénytelen leszek élni az ajánlatával.

- Csak bátran! Most pedig menjünk, Hans úr, irány a vidám éjszakai élet! Hangosan beszélgettek, hogy minden szavuk eljusson ahhoz, - aki ki akarja hallgatni őket. A Hans után lopakodó Arthur Mertens így nem maradt le semmiről, és meggyőződhetett arról, hogy Ralf Bernd valóban teljesíti a megbízását.

A két fiatal elindult a gyár oldalkapujához, ahol a sűrű bokrok: mögött bérautó várta őket. Ralf pontos utasításokkal látta el a sofőrt. Elmondta neki, hogy hetente kétszer álljon ide a kocsijával, és ne törődjön azzal, beszáll-e hozzá valaki vagy sem. Miután parancsot kap az indulásra, hajtson a város egy megadott pontjára. Amennyiben ott senki nem száll ki, az ő munkája letelt, ha pedig lesz utasa, majd további utasításokat kap. A sofőrnek természetesen édes mindegy volt, ül-e valaki az autójában, ha megkapja a bérét, és ezek az utak igen jó keresetet ígértek a számára.

Hans és Ralf most szorosan a kocsi mellé léptek, úgy tettek, mintha beülnének, és hangos csattanással becsukták az ajtókat.

- Indulás! - kiáltotta Ralf, és az autó azonnal elindult.<

A bokor nagyon sűrű volt, és a sötétben senki nem láthatta, hogy a fiatalemberek valóban beszálltak-e. Erről természetesen szó sem volt. Ralf Bernd és Hans Dornau mozdulatlanul, teljes csendben állt a bokrok között. Az ifjú mérnök rendelkezésére a kocsi ablakait függönyök takarták, és a vezető lekapcsolta a belső világítást. Az autó gyors tempóban elhajtott az országúton. A két fiatalember hamarosan látta, hogy a túloldalon szétnyílik a bokor, és Arthur Mertens lép ki az útra. Megállt az úttest közepén, és szemével követte az autót, amelyről azt hitte, hogy unokaöccsét és Bernd doktort viszi a városba. A felhők közül hirtelen előbújt a hold, és megvilágította az igazgató arcát. Hans megrémült gyűlölködő tekintete és ördögi mosolya láttán, Nagybátyja egy ideig még a távolodó kocsi után nézett, aztán gonosz elégedettség ült ki az arcára, és az erdőn át elindult vissza a Melanie-viilához.

Hans és Ralf percekig állt még mozdulatlanul a bokor takarásában, aztán a gyár oldalkapujához siettek, amelyhez Bernd doktornak, mivel a falon belül található mérnökházban lakott, saját kulcsa volt. Egészen addig egyetlen szót sem váltottak, amíg nem léptek be Ralf szobájába. A mérnök, mielőtt elindult volna, hogy találkozzon Hansszal, szorosan lehúzta a redőnyöket, és égve hagyta a villanyt, mert tudni akarta, hogy valóban nem szűrődik-e ki odabentről fény. Azzal is számolnia kellett ugyanis, hogy bizalmatlanságában Mertens esetleg az ablakait is ellenőrizni fogja.

Ralf halkan behúzta maguk mögött az ajtót, aztán nagy sóhajjal egymás szemébe néztek.

- Maga is felismerte, mérnök úr? - kérdezte Hans.

Ralf bólintott.

- Sejtettem, hogy kémkedni fog utánunk, ezért írtam elő szóról szóra önnek, mit kell majd mondania. Mertens igazgatónak abban a hiszemben kell lennie, hogy maradéktalanul végrehajtom a megbízását, még azt is, amire csak virágnyelven célozgatott. Mindig így fogjuk tudatni véle, amit akarunk. Néhányszor biztosan eljön még ellenőrizni bennünket, de mi majd úgy viselkedünk, mintha valóban bemennénk a városba. Most azonban helyezze végre kényelembe magát, Hans úr, és suttognia sem kell többé, itt nem kell attól tartanunk, hogy kémkedni fognak utánunk. A lakásom a folyosó végén található, jobboldalt tehát nincs szomszédom, balra pedig a hálószobám van, a nappalim a szomszédban lakó doktor Bode lakása között. Ő pedig vagy bent van a városban, vagy pedig úgy alszik, mint a bunda. A folyosóról, mint láthatta, dupla ajtó nyílik a lakásomba, úgyhogy itt egészen nyugodtan beszélgethetünk. Egy órát még cseveghetünk, mielőtt nyugovóra térnénk.

Hans letette a kabátját és a kalapját, aztán leült egy fotelba. '

- Szörnyű érzés, hogy ilyen fondorlatokra kényszerül miattam, kedves doktor úr!

Ralf elmosolyodott.

- Képzeljük azt, hogy veszélyes ragadozóra vadászunk, és most éppen a becserkészésénél tartunk. Úgy majd nem lesznek gátlásaink és aggodalmas fenntartásaink. Ha elejét akarjuk venni a galádságnak, magunknak is cselhez kell folyamodnunk Ott talál cigarettát, szolgálja ki magát, kérem. Örülök, hogy egy órácskát zavartalanul beszélgethetünk. Munka közben ilyesmire nemigen nyílik alkalmunk.

A mérnök is leült Hansszal szemközt, és mind a ketten cigarettára gyújtottak.

- Tudja a kedves nővére, hogy ma házon kívül tölti az éjszakát? - kérdezte aztán Ralf.

- Igen. Amennyire lehetett, beavattam. Valakinek tudnia, kell, hol tartózkodom. A nővérem egyébiránt legalább annyira hálás önnek, mint én, mert... nagyon ragaszkodik hozzám, s nagyon boldogtalan lenne, ha bármi bajom esnék.

- Igen, tudom, hogy így van.

- Nagybátyámnak akkor sem igen sikerülhetne engem züllött életmódra bírni, ha valóban engedelmes bűntársat talált volna magának, mert soha nem tennék ilyet sem nagyapámmal, sem pedig a nővéremmel. Azt persze nem tudhatjuk, miféle terveket eszelne még ki Mertens, hogy elérje a célját. Ha ön látszólag nem állt volna rá arra, hogy a segítője lesz, bizonyára mást keresett volna erre a galád feladatra.

- Kicsapongó életét olyan színesen fogom leírni neki, Hans úr, hogy maradéktalanul elégedett lesz az eredménnyel. Amint azt a szavaiból kihámoztam, legfőbb célja az, hogy önt testileg és szellemileg tönkretegye, ha már... nos, ha már más módon nem tudja félreállítani az útjából. Ezt pedig mindenképpen meg akarja tenni, hogy ne ön, hanem ő lehessen az első ember a Rodenberg Művekben, amikor a tisztelt nagyapja már eltávozott az élők sorából. Minden hatalmat magához akar ragadni, ebben egészen bizonyos vagyok, és ennek elérése érdekében nemigen válogat az eszközök között. Színlelt városi kirándulásaink után mutassa majd magát előtte mindig fáradtnak és elgyötörtnek, ha találkoznak. Azt kell látnia magán, hogy elindult az önpusztítás útján, és úgy majd nem fogja más módon veszélyeztetni az életét.

Hans Dornau szeme harciasan megvillant.

- Ó, igen nagy öröme lesz bennem! Vele kapcsolatban nekem sincsenek többé gátlásaim. Már csak azt volna jó tudnom, hogyan ismertethetném meg nagyapámmal Mertens igazgató úr valódi arcát.

- Legyen türelemmel, Hans úr! Meglátja, le fogjuk rántani róla az álarcot. Minél erősebben bízik bennem, annál könnyebb lesz a leleplezése. Máris azt hiszi, hogy a markában tart. Lépten-nyomon hangoztatni fogom előtte, természetesen igen diplomatikus megfogalmazásban, hogy én legalább annyira bűnös vagyok, mint ő. Ráadásul fejedelmi jutalommal kecsegtetett, és nyilván azt képzeli, mindent el fogok követni, hogy megszolgáljam a júdáspénzt.

- Miféle jutalmat ígért magának ezért az aljasságért?

Ralf felnevetett.

- Először is megígérte, hogy a fáradozásának köszönhetően a közeli jövőben kineveznek főmérnöknek.

Hans megvetően felhorkant.

- Kapzsi ember mindig olyan jutalmat ad, ami neki semmibe sem kerül. És mit helyezett még kilátásba?

- Azt mondta, ha majd ő tölti be az első helyet a cégnél, én leszek mögötte a második. Ez a csalétek, amelyet azért vetett ki nekem, hogy segítsem hozzá az első hely megszerzéséhez. Végül pedig... arról is beszélt, hogy szorosabb szálak is összeköthetnek bennünket.

Hans felkapta a fejét.

- Szorosabb szálak? Mire gondolt ezzel?

- Erről nem szeretnék beszélni.

Hans kis ideig a barátja arcát fürkészte, aztán felpattant ültéből.

Sejtem már! Jolante a nővérem előtt nem csinált titkot abból, hogy... De nem, ezt nem akarom kimondani! Kölcsönösen nem állhatjuk egymást, Jolante azonban mégiscsak Melanie nénikém lánya és hölgy. Nem szeretném kínos helyzetbe hozni. Mindketten tudjuk azonban, mit jelentenek azok a bizonyos szorosabb szálak. És ön... hajlandó mindazokról az előnyökről lemondani?- Ralf nagyon komolyan nézett vissza rá.

- Remélem, eléggé ismer már ahhoz, hogy tudja rólam, a létező legmagasabb díj sem bírhatna rá galád mesterkedésekre.

- De ez még csak nem is a legmagasabb díj?

- Nem, messze nem! Egyébként sem szeretnék senkinek hálával tartozni azért, hogy előbbre jutok az életben. Vagyok annyira férfi, hogy saját magam irányítsam a sorsomat.

Hans újra melegen megszorította a barátja kezét, s közben arra gondol,* hogy ennek a beszélgetésnek minden egyes szaváról beszámol majd Eva Mariának. Nővére nagyon fog örülni. Így - lesz, ebben egészen bizonyos, mert egy ideje éles szemmel figyelte őt, meg Bernd doktort, amikor találkoztak, és tudja, hogy nem közömbösek egymás iránt.

A két fiatalember másról kezdett beszélgetni, és Ralf barátian felhívta az ifjú Dornau figyelmét azokra a veszélyekre, amelyek a nagyváros éjszakai életében leselkednek a tapasztalatlan emberekre.

- Tisztelt nagyapja talán nem találná meg ennek elmondására a megfelelő szavakat, Hans úr, a kedves nővére pedig maga is tapasztalatlan. Az édesapja nem él már, és tudomásom szerint olyan barátja sincs még egy, mint én vagyok. Óvni kívánom, nehogy tudatlanságból valaha is olyan veszélybe kerüljön, amilyen most fenyegette volna, ha a nagybátyja nem pont engem szemel ki eszközéül.

Komolyan, szívhez szólóan beszélt ifjú barátjához, és intette attól, hogy kockára tegye az egészségét, és romlásba vigye magát.

- Nem feltételezem magáról, Hans úr, hogy képes volna bánatot okozni a nagyapjának vagy a nővérének. Az azonban, ami mostani együttlétünkre késztetett bennünket, megítélésem szerint megkívánta, hogy felnyissam a szemét, s akkor se legyen felkészületlen, ha én egyszer nem lennék ott maga mellett.

Hans nagyon komolyan hallgatta Ralfot, s a feltétlen bizalom. amelyet iránta tanúsított, arra is felbátorította, hogy kérdéseket tegyen fel olyan dolgokról, amelyek eddig teljességgel rejtélyesek és titokzatosak voltak előtte.

IX.

Hetek teltek el, Ralf Berndet már rég kinevezték főmérnökké, Arthur Mertens azt a látszatot keltette, mintha az ifjú doktor csakis az ő javaslatára és közbenjárására került volna magasabb beosztásba. Ralf nem árulta el, hogy tudja, egyedül és kizárólag Georg Rodenberg döntésére léptették elő. Szép szavakkal köszönetet mondott Mertensnek sikeres fáradozásaiért, és megígérte neki, hogy háláját viselkedésével fogja bizonyítani.

Ralf rendszeresen beszámolt az igazgatónak unokaöccse „kicsapongásairól”, és mindannyiszor igen szépen kiszínezte a kitalált történeteket. Hans is megtette a magáét, így aztán nagybátyja elégedetten állapíthatta meg, hogy a fiatalember mind gyengébbnek látszik, és egyre inkább nehezére esik a munka.

- Már nem is kell ösztökélnem az unokaöccsét - mondta egyik nap az újdonsült főmérnök Arthur Mertensnek. - Rákapott a dolog ízére, és a legszívesebben minden este bemenne a városba. Nem is hittem volna, hogy egy ennyire fiatal férfi ilyen kicsapongó életet élhet.

Ralf látta, hogy az igazgatónak megvillant a szeme, de aztán elnéző mosolyt kényszerített magára.

- Hagyja csak, kedves doktor, hadd tombolja ki magát! Ne tegyen rá kötőféket! Az ifjúság kiköveteli a maga jussát.

Reméljük, nem lesz túl sok a jóból. Az egészsége biztosan komolyan megszenvedi ezt az életmódot. Már most ernyedt, és erőtlen.- Mertens hevestiltakozásba kezdett.- - Ugyan, ugyan kedves doktor, emiatt igazán ne fájjon a feje! Egy fiatal ember egészsége nem romlik meg olyan könnyen - tette hozzá mogorván.

- És ha Rodenberg úr megtudja, hogy én vezettem erre az útra az unokáját? Előbb vagy utóbb neki is biztosan fel fog tűnni, hogy Hans úr fáradt és ernyedt lett. Nagy örömmel szolgálom önt, igazgató úr, de azért az állásomat nem szeretném elveszíteni.

- Nehogy már úgy bánjon azzal a lókötővel, mint a hímes tojással, kedves doktor! És mit se aggódjon, minden felelősség az enyém. Nem hiszem, hogy apósom bármit is észrevenne. mert a jelenlétében az unokaöcsém mindig összeszedi magát ennek már többször tanúja lehettem. Úgyhogy maga csak ne tartson semmitől! Hagyja, hadd élvezze Hans a fiatalságát! Ráérünk még azzal, hogy kötőféket tegyünk rá. Mondja csak, miféle hölgyikék társaságát élvezi fiatal barátja?

- Nos, hogy úgy mondjam, a legkönnyebb fajtából valókét: Éppen azok bűvölik el a legjobban, akik kézről kézre járnak. És nagyszerűen megérti magát velük.

Mertens elégedetten kuncogott.

- Jól van, nagyon jól! Végül is elég idős már ahhoz, hogy megválaszthassa, kihez vonzódik.

- Szóval hagyjam, hogy így folytassa, igazgató úr?

- A legteljesebb mértékben - felelte Mertens, és sötét szemüvege mögött megint gonoszul megvillant a szeme. - Tetszik nekem az a csirkefogó! Nem hittem volna, hogy ennyire el fogja engedni magát.

- Nem tartja túl veszélyesnek az életmódját? - kérdezte Ralf, hogy még többet megtudjon az igazgató terveiről.

Mertens felkacagott.

- Mi lenne veszélyes abban, ha egy ifjú úr kicsit kitombolja magát? Maga talán nem ugyanezt tette ennyi idős korában?

- Szerencsére nem ilyen mértéktelenül. Arra bizton rámentem volna.

- Ne beszéljen már zöldeket, kedves doktor! Egy ilyen bivalyerős legény nem hal bele. abba, ha élvezi kicsit a fiatalságát. Engedje, hadd tegye, amit akar!

Ralf Bernd egyre jobban belelátott Mertens sötét terveibe, és hálás volt a sorsnak, amiért az igazgató éppen őt választotta eszközéül. Arthur Mertens nem ismerte a Ralf Berndhez hasonlóan talpig becsületes és tisztességes embereket, és elképzelhetetlennek tartotta, hogy hatástalanok maradhatnak azok a fényes ígéretek, amelyeket a fiatal főmérnöknek tett.

Azt is hagyta, hogy leánya szabad akarata szerint haladjon a célja felé. Időnként tréfálkozva megkérdezte tőle, mennyire jutott már Bernddel.

Jolanténak gyakorta sikerült úgy rendeznie, hogy kettesben maradhasson Ralffal. A fiatalembernek komoly fáradságába került, hogy újra és újra kikerülje a ravaszul felállított csapdákat, de udvariatlannak még nem kellett lennie. Jolantéban ezért aztán fel sem merült, hogy kiszemeltje visszautasíthatja. Úgy hitte, az a baj, hogy ő nem adta elég világosan a mérnök értésére, hogy kinyújthatja érte a kezét, és amilyen régimódian lovagias gondolkodású férfi, sajnálatos módon valószínűleg sokáig fog még habozni.

Ralf legnagyobb bánatára sokkal gyakrabban látta Jolantét, mint Eva Mariát. Ünnepnap volt számára, ha mégis együtt lehetett vele.

Georg Rodenberg meghívását örömmel elfogadta, és boldogító napot töltött vele meg az unokáival a villában. Ebéd után, amikor az idős úr visszavonult kicsit szunyókálni, Ralf a teraszon üldögélt Hansszal és Eva Mariával. A lánynak most először nyílt alkalma arra, hogy elmondja neki, milyen sokat jelent számára az öccse. Aztán csillogó szemmel megfogta a mérnök kezét.

- Igen nagy hálával tartozunk önnek, doktor úr. Nem tudom, valaha is le tudjuk-e majd róni. Régóta szeretnék már köszönetét mondani magának. Amit a testvéremért tesz, azt értem is teszi. Védelme és segítsége felbecsülhetetlenül értékes a számunkra.

Nekünk csak nagyapánk van, egyébként teljesen védtelenek vagyunk. Őt azonban nem terhelhetjük ezekkel a dolgokkal, mert az izgalmak kárára lennének. Öcsém még túl fiatal ahhoz, hogy eredményesen szembeszállhatna Arthur bácsikánkkal, én meg végképp mit tehetnék ellene? Ezért lilát óriási megkönnyebbülés tudnunk, hogy ön a mi oldalunkon áll, Szívből remélem, hogy egy napon majd tettekkel is leróhatom a hálámat.

Eva Maria reszkető hangon előadott szavaitól és szemének meleg pillantásától megmelegedett Ralf Bernd szíve, és ösztönösen ajkához emelte a lány kezét.

- Bőséggel megjutalmazott azzal, amit mondott, nagyságos kisasszony, ha egyáltalán köszönetét érdemiek. Fivére ragaszkodása már önmagában is szép jutalom. Leghőbb vágyam, hogy hűségesen pártfogolhassam Őt, és egyszer majd minden leselkedő veszélytől megszabadíthassam. Le szeretném leplezni az ellene irányuló támadásokat, és bizonyítékokat kívánok szerezni, hogy végképp ártalmatlanná tehessük az ellenségét.

Miközben így beszélgettek, Ralf és Eva Maria egészen önfeledten néztek egymásra, és Hans most már bizonyos volt abban, hogy barátja és nővére szeretik egymást.

Ralf Bernd ezt a vasárnapot követően még kétszer találkozott Eva Mariával. Egyszer akkor, amikor a lány meglátogatta nagyapját az üzemben, és a mérnök volt olyan szerencsés, hogv éppen Georg Rodenberg irodájában tartózkodott. Másodszor egy vasárnap délelőtt futottak össze az erdőben, ahol Eva Maria az öccsével sétálgatott. Hans felszólította a barátját, hogy tartson velük, ő pedig boldog örömmel élt a lehetőséggel. Több mint egy órát töltöttek együtt, és a testvérek elmondták Ralfnak, mennyire aggasztja őket, hogy nagyapjuk közel sem annyira életerős, mint remélték. A szíve sokat rendetlenkedik, és az orvos néhány nap teljes nyugalmat javasolt neki, ő azonban nem hajlandó megfogadni a tanácsát.

„Munka nélkül nem élet az élet” - hangzott az öregúr jelmondata. Szívpanaszai azonban egyre sűrűbben jelentkeztek. - Eva Maria végül megint az orvoshoz fordult, aki a legszigorúbban elrendelte, hogy az idős férfinak néhány hetes kúrára Nauheimba kell mennie. Georg Rodenberg csak azzal a feltétellel mondott igent az utazásra, ha Eva Maria vele tart, és végül az indulás napját is kitűzték. Időközben augusztust mutatott már a naptár, de még nagyon szépek és melegek voltak a napok.

Egyik este, nem sokkal a tervezett indulás előtt, a Mertens család megjelent a Rodenberg-villában, hogy elbúcsúzzék a nagyapától, Egon, aki éppen odahaza töltötte a szünidő egy részét, szintén eljött, és minden elképzelhető módon igyekezett kimutatni a fölényét Hansszal szemben. Újra és újra a párbajaival meg az „élettapasztalataival” kérkedett. Hans nem vette fel az elébe dobott kesztyűt, hanem ugyanúgy viselkedett, mint bármikor máskor. Bár a hölgyekkel rendkívül illemtudó volt, szinte el sem mozdult a nagyapja mellől, és kedves igyekezettel azon volt, hogy már a szeméből kiolvassa a kívánságait.

Arthur Mertens lopva figyelte unokaöccsét. „Nagyon érti a gazfickója a színlelést! Úgy tesz, mintha háromig sem tudna számolni” - gondolta egyszerre elégedetten és felháborodottan. Eldöntötte, hogy amíg apósa Nauheimban lesz, ő majd megszorongatja kicsit Hansot éjszakai kiruccanásai miatt. Iránta érzett gyűlölete napról napra erősödött, és legalább annyira ki akarta élni csúf indulatait, hogy ráijeszt az unokaöccsére, és meglebegteti előtte a lehetőséget, hogy eltitkolt életmódjáról beszámol a nagyapjának. Szentül hitte, hogy Hans nem fog lemondani a züllésről, mert már túlságosan rákapott az ízére.

A hiú és hatalomvágyó Mertenst mérhetetlenül bosszantotta, hogy unokaöccse továbbra sem tart tőle. Úgy gondolta, mindjárt több tisztelettel lesz iránta, ha értésére adja, hogy tud bűnös kalandjairól.

Amióta az orvostól megtudta, hogy Georg Rodenberg bármikor szívszélhűdést kaphat, vágyai minden eddiginél jobban fellángoltak. Hosszú évek óta várt már arra, hogy Georg Rodenberg szabaddá tegye számára a mohón sóvárgott helyet. Úgy gondolta, hogy Hansszal majdcsak elbánik valahogy. Most azonban nem győzte hangoztatni, mennyire aggódik az apósáért. Többször is megkérte, hogy legyen nagyon óvatos, vigyázzon magára, és felszólította Eva Mariát, hogy óvja minden izgalomtól.

A lány még nehezebben viselte el nagybátyja hamis hangját, amióta tudta, mivel bízta meg Ralf Berndet. A verőkosnál történtekről nem értesült ugyan, ám amennyit tudott, az is elegendő volt ahhoz, hogy megvesse Mertenst, és féljen tőle. Ha csak találkoztak, a legszívesebben súlyos vádakat olvasott volna a fejére, de uralkodnia kellett magán. A sürgető felszólítást azonban, hogy vigyázzon a nagyapjára, már nem tudta válasz nélkül hagyni.

- Erre igazán nem kell figyelmeztetned - mondta meglehetősen nyersen. - Magamtól is megteszem.

Jolante irigyelte unokatestvérétől a nauheimi utazást.

- Jó neked, Eva Maria. Szórakoztató heteket tölthetsz egy fürdőhelyen - jegyezte meg bosszúsan.

Nagyapjuk felnevetett.

- Te aligha találnád meg a számításodat Nauheimban, Jo. Ott nemigen akad szórakozási lehetőség az ifjúságnak. De nem szeretném, hogy hátrányba kerülj, ezért karácsonyra megajándékozlak egy téli üdülőhelyre szóló utazással. Az biztosan jobban megfelel az ízlésednek.

Jolante örvendezve az öregúr nyakába ugrott.

- Mesés, nagyapa! Mehetnék St. Moritzba?

- Igen, ha édesanyád hajlandó elkísérni.

- Már miért ne lenne? Ugye, mamácska, te is örülsz?

Melanie asszony, mint mindig, most is a férjére nézett, mielőtt döntött volna. Arthur Mertens kegyesen bólintott.

- Örülnöm kell, Jo - válaszolta végül az asszony mosolyogva, ha nem akarlak megfosztani ettől az élvezettől. Egyedül mégsem utazhatsz.

Leánya megvonta a vállát.

- Ugyan már, mama! Manapság semmi különös nincs abban, ha egy ifjú hölgy egyedül utazik.

- Ahhoz soha nem adnám beleegyezésemet - felelte Melanie asszony elborzadva.

Jolante megint csak vállrándítással fejezte ki a véleményét édesanyja maradiságáról, de a beígért téli üdülés kilátásai miatt sikerült megőriznie a jókedvét.

Még egy órát együtt ültek és beszélgettek. Egon, aki állandó pénzzavarral küszködött, egy óvatlan pillanatban odaólálkodott a nagyapjához, és kihízelgett tőle száz márkát. Aztán Mertensék szedelődzködni kezdtek. A nagyapa elfáradt, Jo és Egon zajos társasága mindig gyorsan kiszívta az erejét. Megkönnyebbülten fellélegzett, amikor ismét béke és nyugalom honolt körülötte.

- Istennek hála, megint csend van! - mondta mosolyogva, és kényelmesen hátradőlt a foteljában.

Eva Maria látta rajta, hogy családja látogatása meghaladta az erejét, és sietve párnát tett a háta mögé.

- Szundíts egyet, nagyapa! Kellemesen meleg van még ide- kint a teraszon. Hans meg én majd csendben leszünk.

Az öregúr mosolyogva bólintott, és megfogta a lány kezét.

- Nincs ellenemre egy kis alvás, de azért csak beszélgessetek nyugodtan. Ti ketten soha nem vagytok olyan hangosak, mint Jo meg Egon.

Hans az idős férfi fölé hajolt, és megcsókolta a homlokát.

- Aludj jól, nagyapa!

- Köszönöm, fiam. És neked is, Eva Maria.

A lányra is rámosolygott, aki kedvesen megcsókolta, aztán nesztelenül visszavonult.

A testvérek egy darabig csendesen beszélgettek, mert nagyapjuk úgy akarta. Amikor azonban észrevették, hogy elszundított, Eva Maria mosolyogva szájára tette az ujját, és azonnal elhallgattak. Egy óránál is tovább ültek szótlanul egymással szemben. Mind a ketten könyvükbe mélyedtek, amíg nagyapjuk aludt.

Az öregúr azonban egyszer csak fojtott hangot hallatott, felugrott a foteljából, és a teraszra vezető lépcsőre meredt. Földöntúlian ragyogó szemmel nézett valakit, akit egyedül csak ő látott.

- Lutz, Lutzom! - kiáltotta, és kinyújtotta a kezét, mintha meg akarná ölelni a jelenést.

A testvérek rémülten felpattantak, és odasiettek hozzá.

- Nagyapa! Drága nagyapa, mi történt?

Az idős férfi úgy nézett az unokáira, mint aki csak most riadt fel az álmából, és az öröm pírja lepte el az arcát.

- Lutz itt volt! Itt volt nálam, és rám mosolygott. Lutz él. Lutz él! - kiáltotta szinte magánkívül a boldogságtól.

Aztán visszarogyott a foteljába, és már nem élt Szívroham vetett véget hirtelen az életének. Most is, mint oly gyakran, Lutzról álmodhatott, s még akkor is maga előtt látta, amikor már felébredt, ezt a nagy örömöt pedig már nem bírta elviselni gyenge szíve.

Eva Maria és Hans nem fogta fel azonnal, hogy szeretett nagyapjuk örökre eltávozott tőlük. Túlságosan nagy volt a veszteségük, hiszen jóságos védelmezőjüket vesztették el, aki egyszerre pótolta édesanyjukat és édesapjukat. Döbbenten letérdeltek Georg Rodenberg elé, és megfogták egymás kezét.

- Nagyapa, drága nagyapa! - kiáltotta Eva Mária rémülten és rosszat sejtve. Aztán belenézett az üveges szempárba, és öccse karjába vetette magát. - Hans, jaj, Hans, nagyapa elment tőlünk

- suttogta, mintha nem akarná háborgatni a halottat

Öccse értetlenül meredt rá.

- Nem, Eva Maria, ez nem lehet igaz! Nem szabad, hogy igaz legyen - dadogta.

A lány felállt, öccsét is felhúzta a földről, és sírva lezárta, nagyapjuk szemét. Mély megrendüléssel nézték a merev arcot, amelyen minden életnek nyoma veszett, majd szó nélkül összeborultak. Úgy szorították egymást, mintha mindketten vigaszt és támaszt keresnének a másikban. Aztán megint letérdeltek, hogy elmondjanak egy imát. Így talált rájuk Hermann, az öreg komornyik, aki azért jött, hogy szobájába kísérje urát.

Eva Maria zokogva felemelkedett.

- Hermann, jaj, Hermann, drága nagyapánk örökre elhagyott, bennünket. Egészen váratlanul halt meg.

A komornyik döbbenten odasietett hozzájuk.

- Ez nem lehet igaz, nagyságos kisasszony. A nagyságos úr hosszú ideje nem volt olyan friss és vidám, mint éppen ma. Beszélt nekem a nauheimi utazásról, és nagyon sokat remélt a kúrától.

Hans beletúrt szőke hajába.

- Nagyon nyugodtan aludt, miután távoztak a rokonaink. Egyszer csak felugrott, azt kiabálta, hogy Lutz, Lutzom, és vágyakozva kinyújtotta a karját, mintha maga előtt látná Lutz bácsit. Aztán megismert bennünket és azt mondta, hogy Lutz itt volt nála és rámosolygott. „Lutz él. Lutz él!” - kiáltotta, és összerogyott, mint aki nem bír elviselni ekkora boldogságot.

Az öreg inas összekulcsolta a kezét.

- Nagy és jó ember halt meg, Hans úr. Jobban ismertem, mint sokan mások, és tudom, kit veszítettek el. Most azonban hívnunk kell az orvost, akkor is, ha már nem segíthet. Melanie nagyságos asszonyt is értesítenünk kell.

Egyszeriben véget ért a csend és a nyugalom. Inasai bevitték a házba elhunyt urukat. Hans telefonon kihívta az orvost, aztán Eva Maria telefonált a Melanie-villába, ahová csak kevéssel azelőtt érkezett vissza a Mertens család. Melanie asszony vette fel a kagylót.

- Mi újság, Eva Maria? - kérdezte.

- Jaj, drága Melanie néni, nagyapa...

A lány nem tudta folytatni a zokogástól.

- Mi van nagyapával? Istenem, Eva Maria, beszélj már! Miért sírsz? Történt valami?

- Gyere gyorsan! Kérlek, gyere gyorsan, Melanie néni! Nagyapa... meghalt. Csak halk sikoly volt a válasz. Melanie asszony valószínűleg összeesett, mert Szinte azonnal Arthur Mertens szólalt meg a vonal túlsó végén.

- Mi történt, Eva Maria? Melanie nénéd félájult a döbbenettől, és semmit sem tudunk kiszedni belőle.

- Nagyapa meghalt- mondta Eva Maria színtelen hangon.

Egy darabig csend volt a vonalban. Ettől a hírtől még Arthur Mertensnek is elakadt a szava, bár egészen más okból.

- Azonnal átmegyünk - mondta aztán sietve.

Eva Maria letette a kagylót. Nagyapja haláláról nem tudott és nem is akart többet beszélni ezzel az emberrel. A testvérek a holttest mellett ültek, és egymás kezét szorongatták, mintha kisgyerekek volnának még, akik félnek a sötétben. Mind a ketten tudták, hogy rossz napok várnak rájuk, de egyikük sem mert beszélni erről. A veszteség fájdalma is túl erős volt ahhoz, hogy tisztán gondolkodhassanak.

Nem telt bele sok idő, és ismét megérkezett az autó, amellyel a Mertens család alig két órája távozott. Melanie asszony bizonytalan léptekkel, férjére támaszkodva egyenesen a szobába' ment. Egon és Jolante döbbent arccal követte őket. Nagyapjukban ők is olyan embert veszítettek el, aki mindig készségesen megnyitotta előttük a pénztárcáját, amit édesapjukról nem mondhattak el.

Melanie asszony lerogyott apja halálos ágya előtt.

- Hogyhogy ilyen hirtelen? - kérdezte zokogva.

Eva Maria reszkető hangon beszámolt a történtekről. Hans közben Arthur Mertens arcát fürkészte, és diadalittas csillogást vélt felfedezni színezett szemüvege mögött.

- Különös! Lehet, hogy Lutz valóban él? - kérdezte Melanie asszony, miután Eva Maria elhallgatott.

Hans most tisztán látta, hogy nagybátyja gúnyosan elhúzta a száját.

- Hogy mondhatsz ekkora szamárságot, Melanie? Mindannyian tudjuk, hogy a bátyád hajótörés áldozata lett. Ne kezdj el most te is képzelegni, mint édesapád tette. Nagyapának rögeszméjévé vált, hogy Lutz még életben van, és utolsó órájában is elveszett fia volt minden gondolata. Ennyi történt, semmi több.

Eva Maria és Hans alig bírta elviselni Arthur Mertens álnokul kenetteljes hangját. Úgy érezték, jelenlétével megszentségtleníti szeretett halottjukat. A férfi szerencsére hamarosan elhagyta a szobát, hogy mindenféle utasításokat adjon. Máris a ház urának szerepében tetszelgett, de legalább a többiek zavartalanig átadhatták magukat a bánatuknak. A Dornau testvérek már-már megbékültek Jolanteval és Egonnal, akiket ebben az órában mint| ha valóban őszinte szomorúság töltött volna el.

Miután Arthur Mertens visszatért a többiekhez, akik időközben magára hagyták az elhunytat, és a szomszédos szobábanfoglaltak helyet, azonnal Hanshoz lépett oda, aki szomorúan^ magába roskadva ült.

- Na, öcsikém, bánod már, hogy titokban bűnös életet éltél. Tudok róla, mert itt is, ott is a fülembe jutott.

Hans felháborodottan fel akart ugrani, Eva Maria azonban észrevétlenül megszorította a karját. A fiatalembernek eszébe jutott Ralf Berndnek tett ígérete, és hallgatott, bár forró gyűlöletet érzett nagybátyja iránt, és félt is tőle, hiszen most már bizonyos, hogy hosszú évekre ő veheti kezébe a sorsát.

Mertens közben otthagyta a testvéreket, és megint a személyzetet utasítgatta. Aztán megérkezett az orvos, aki természetesen már csak Georg Rodenberg halálát állapíthatta meg.

A Dornau testvérek úgy néztek maguk elé, mint akiket lidérces, nyomasztó álom tart fogva, és egyre csak egymást kezét szorongatták.

X.

Georg Rodenberget végső nyugalomra helyezték korábban elhunyt hitvese mellé a családi mauzóleumban, amely a park egyik félreeső részében, ágas-bogas öreg bükkfák alatt állt. Hátramaradottam kívül az üzem összes munkása, valamennyi tisztviselője és sok más gyászoló kísérte el utolsó útjára. Valamennyien szomorúan lépdeltek a koporsó mögött, az idős férfi halála azonban két unokájának, Eva Mariának és Hansnak fájt a legjobban. Az övékéhez még Melanie Mertens asszony fájdalma sem volt hasonlítható.

Hans őszintén elmondta Ralf Berndnek, mekkora veszteség neki és nővérének, hogy nagyapjuk nincs többé, A mérnök megértette az érzéseiket, hiszen számtalanszor volt alkalma megfigyelni, hogy az idős Rodenberget és unokáit igen-igen szoros szálak fűzték egymáshoz, s ereje szerint vigasztalta fiatal barátját.

- Tartson meg a barátságában bennünket a nővéremmel, doktor úr - kérte Hans, és bátran nyeldeste feltörni készülő könnyeit -, mert most van csak igazán szükségünk igaz barátra. Már az eltelt néhány napban is fájdalmasan éreznünk kellett, hogy nagyon magunkra maradtunk. Melanie nénikém ugyan vigasztalni igyekszik bennünket, ám ennél többet nem tehet értünk. Nagy- nénénk csak egyetlen akaratot ismer, az pedig a férjéé, ő pedig máris jócskán adott nekünk ízelítőt hatalmi tébolyából. Engem különösen nagy kedvvel bánt. Képzelje csak el, tegnap is, amikor nagyapám ravatala előtt térdepeltem, és végső búcsút vettem tőle, mielőtt koporsóba helyezték volna, Mertens odalépett hozzám, és azt mondta, csak né színleljek itt gyászt azután, hogy galádul megkerültem és becsaptam az elhunytat, s a háta mögött titokban bűnös életet éltem. Ne higgyem, tette hozzá, hogy ő nem értesült a kicsapongásaimról. Most nyilván ujjongok, hogy én leszek a Rodenberg Művek ura, de korai az örömöm, mert öt évig még az ő gyámsága alatt kell állnom, ő pedig móresre tanít majd engem. Mit szól ehhez, doktor úr?

Ralf Bernd a homlokát ráncolta.

- Vérlázító, hogy éppen ő hánytorgatja fel önnek az állítólagos kicsapongó életmódját. Igaz persze, hogy tőlem, terveinknek megfelelően, mindig igen szemléletes leírást kapott éjszakai kiruccanásainkról. Egészen nyilvánvaló, hogy most ezzel akarja, magát a markában tartani, Hans úr. Mit válaszolt neki?

- Bár a legszívesebben arcul ütöttem volna, uralkodtam magamon, rászegeztem a szemem, és csak annyit mondtam, hogy, ne háborgassa a halott nyugalmát. Erre megfordult és otthagyott. A zúzórönknél történtek óta még kevésbé tud a szemembe nézni, mint korábban.

- Mertens igazgató talán még cifrább megjegyzéseket is tesz majd a maga züllött életéről, mégis arra kell kérnem, Hans úr, egyetlen szóval se árulja el, hogy azokat az állítólag őrült éjszakákat valójában az én díványomon aludta végig nyugodtan él békésen.

- Nem fogom, doktor úr, hiszen azzal csak azt érnénk el hogy Mertens kijelentené, ön egyszerűen félreértelmezte az ő jóindulatú szavait, és eltávolítaná a Rodenberg Művektől, mi pedig utolsó barátunkat is elveszítenénk. Az a ravasz róka egyszerűen megfoghatatlan.

- Csak türelem! Eljön majd a nap, amelyen leleplezheti, rábizonyíthatja a vétkeit, és akkor már fel is léphet ellene. /

- Türelemre mindenképpen szükségem lesz. Első szigorú intézkedéseit ugyanis máris meghozta ellenem. Ma reggel közölte velem, készüljek fel arra, hogy a végrendelet felbontása után azonnal, vagyis már holnap, át kell költöznöm a házába. Eva Mariának úgyszintén. Azt nem bírnám ki, doktor úr. Ott minden falat a torkomon akadna, és, úgy érezném, hogy mérgezett levegőt lélegzek be. Nem, akkor már inkább világgá mennék, bármennyire is kedves nekem a Rodenberg Művek, és bármilyen nehéz szívvel válnék is el a nővéremtől.

Ralf Bernd ijedt aggodalommal nézett rá.

De hát mit kíván tenni Mertens igazgató rendelkezése ellenében?

Hans Dornau megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Istennek hála, drága bácsikánk tévedett, amikor azt hitte, hogy ezzel rám ijeszthet. Nővérem és én tudjuk, hogy nagyapánk másként határozott a végrendeletében, amely szerint a Rodenberg-villa minden ingóságával együtt csakis kettőnket illet, mert nénikénk már korábban megkapta tőle a maga részét, vagyis a Melanie-villát. Nagyapa tudta, hogy nem igazán jövünk ki JolantEval és Egonnal, ezért sem akart kitenni bennünket annak, hogy a Mertens családdal kelljen együtt élnünk. Ezért úgy rendelkezett, hogy mindaddig a Rodenberg-villában lakhatunk, amíg mi másként nem döntünk. Eva Maria szerencsére már nagy- korú, és ő nem függ Mertenstől úgy, mint sajnos én. Amennyiben a nővérem férjhez menne, békésen meg kell egyeznünk a helyiségek elosztásáról. Egyelőre azonban erről nincs szó. Nagyapánk pontosán tudta, hogy Eva Mariával köztünk soha nem lesznek nézetkülönbségek. Így tehát Arthur Mertens hiába akarja számunka előírni, hogy költözzünk át hozzá.

Ralf Bernd szeme felragyogott.

- Óriási szerencse, hogy ezt elkerülhetik. A megboldogult ebben is igen bölcsen és előrelátóan intézkedett. Mertens igazgató úr bizonyára felettébb csalódott lesz.

Ó, őt más meglepetés is éri majd még a végrendelettel kapcsolatban. Maga előtt nincsenek titkaim, kedves doktor, és most, hogy nagyapám már eltávozott, szabadon beszélhetek erről. Arthur Mertens azt hiszi, ha engem megzaboláz, ő lehet a Rodenberg Művek teljhatalmú ura. Ebben is téved azonban, mivel csak korlátozott jogokat kap egy bizonyos ideig, körülbelül addig, amíg én betöltöm a huszonötödik életévemet. Mint tudja, nagy-, apánknak egyetlen fiúgyermeke volt, aki egy hajótörés során életét vesztette. Szegény Lutz bácsikánk még korábban verekedésbe keveredett, és a bokszerével olyan szerencsétlenül ütött meg valakit, hogy az illető holtan rogyott össze. Nagyapám segítségével a bácsi előbb Spanyolországba menekült, ott pedig, hajóra szállt, hogy Dél-Amerikába menjen tovább. A gőzöse azonban elsüllyedt, és minden utas odaveszett. Nagyapánk soha nem adta fel a reményt, hogy a fia mégis megmenekült, mindmáig életben van valahol, és csak azért rejtőzködik, mert őt akarja megkímélni attól, hogy esetleg börtönben kelljen tudnia a gyermekét. - Hans röviden beszámolt nagyapja életének utolsó perceiről, az álmáról és utolsó szavairól.

- Ebből is láthatja, doktor úr, hogy nagyapánk élete végéig reménykedett. Még a halála órájában is elevennek látta a fiát, és ezért talán könnyű volt számára a távozás. Végrendeletében mindenesetre nem engem tett meg első helyen a Rodenberg Művek örökösének, hanem Lutz bácsikámat. Arthur Mertens tehát akkor sem kaparinthatna meg minden hatalmat, ha engem sikerülne megkerülnie. Az örökség csak akkor illet engem, ha Lutz bácsi az eltűnése utáni huszadik évig nem kerül elő. A nővéremnek és nekem nagyapánk elárulta ezt, mert jóságában elejét akarta venni annak, hogy esetleg túl nagy reményeket tápláljak a Rodenberg Művekkel kapcsolatban. Erről azonban szó sincs. Istenemre mondom, doktor úr, óriási megkönnyebbülés lenne számomra, ha Lutz bácsi mégis felbukkanna. Mertens akkor nem látná többé bennem a legnagyobb ellenséget, hiszen valójában nem engem gyűlöl, hanem azt, hogy enyém lesz az örökség. Ő szeretne a cég élére kerülni, ebben egészen biztos vagyok. És ha egy napon mégis nekem kell majd átvennem a vállalat vezetését, örömöm akkor sem lehet maradéktalan, mert Mertens továbbra, is megtarthatja gazdasági igazgatói posztját. Egyedül Lutz bácsi bocsáthatná el, ha visszatérne, mert nagyapánk a fia számára teljhatalmat biztosított a végrendeletében. Bonyolult ügy ez a testamentum, ugyanakkor azonban világos és egyértelmű is, s mindent igen pontosan előír. Lutz bácsinak a cég tiszta nyereségéből természetesen meghatározott részt kellene juttatnia a nővérem, Melanie néni és az én számomra, s rám ugyanez vonatkozik, amennyiben mégis enyém lesz az örökség. Nyilván elhiszi nekem, doktor úr, mennyire örülnék, ha kiderülne, hogy Lutz bácsi még él. Ha ő hazatérne, én egészen szabad lehetnék. Ez azonban sajnos aligha történik majd meg, de engem már az is vigasztal, hogy Mertensnek le kell nyelnie a békát, s hiába szeretné olyan nagyon, a gyámomként sem lesz korlátlan hatalma fölöttem.

Doktor Bernd figyelmesen hallgatta ifjú barátja szavait.

- Szinte valószínűtlen, hogy Lutz bácsikája még életben van

- mondta most nagyon komolyan Mertens igazgatóval tehát mindig is számolnia kell majd, Hans úr. Őt pedig egyedül ön akadályozza abban, hogy korlátlan úrnak érezhesse itt magát. Ha ugyanis ön életét veszítené, akkor a felesége képviselőjeként Mertens úr teljes joggal vezethetné a céget.

Hans kisimította a haját a homlokából.

- így igaz, és ez is benne áll a végrendeletben. Ha engem bármi érne, a neje, a gyermekei és a nővérem képviseletében Mertensnek kell a legfőbb vezetőnek lennie. Nagyapa sajnos túlságosan nagy bizalommal viseltetett iránta.

- Mert ő maga túlságosan tisztességes volt ahhoz, hogy keresztülláthasson egy Mertens igazgatóhoz hasonló emberen. Ő mindig is komédiát játszott a megboldogult előtt, és nagyon ügyesen komédiázott. Az ön keze azonban sajnos meg van kötve, Hans úr. Teljesen soha nem szabadulhat meg Mertenstől, hacsak nem sikerül bizonyítania, hogy méltatlanná vált a gyámapaságra. Akkor megfordul a kocka, és örökre ártalmatlanná teheti.

Hans csodálkozva felkapta a fejét.

- Gondolja, hogy meg lehetne vonatni tőle a gyámsági jogokat?

- Úgy vélem, igen, amennyiben bizonyítani tudnánk, hogy éppen ő volt az, aki magát bűnös életre akarta csábítani. Ám mint tudja, Mertens igazgató nagyon ravasz, és mindig kétértelműen fejezi ki magát, hogy ne szolgáltasson bizonyítékot az aljas szándékaira. Valahogyan mindenképpen kimagyarázná magát, ha megvádolnánk. Egyértelmű és megdönthetetlen bizonyítékokat kell szereznünk, mielőtt fellépnénk ellene, és... én fáradhatatlanul fogok dolgozni ezeknek a bizonyítékoknak a megszerzéséért. Ha meglesznek, és megcáfolhatatlanul kiderül, hogy nagybátyja méltatlan a gyámapaságra, akkor maga egészen szabad lesz, Hans úr. Ez pedig olyan nemes cél, amelynek az eléréséért igazán érdemes egy kicsit komédiázni.

Hans megragadta a barátja kezét.

- Adja az ég, hogy siker koronázza a fáradozásait, doktor úr! Nyilván megérti, mennyire megvisel, hogy egy ilyen ember kényének-kedvének vagyok kiszolgáltatva, és ez még messze nem a legrosszabb. Egyszer ki kell mondanom, és ön előtt meg is tehetem: bizton érzem, hogy Mertens az életemre tör. Meg mernék esküdni arra, hogy az ő keze oldotta ki a rugókat a zúzórönknél - tette hozzá az ifjú Dornau felindultan.

Ralf Bernd komolyan és aggódva nézte barátja meg-megvonagló arcát.

- Nem szívesen mondom ki, Hans úr, hogy én is erre gyanakszom. Mivel tudjuk, hogy igen-igen veszélyes ellenséggel van dolgunk, megkettőzött óvatossággal kell eljárnunk. Ügyét teljességgel a magámévá tettem, efelől egészen biztos lehet, Hans úr, s ha többet nem is, annyit remélhetőleg sikerül elérnünk, hogy Mertens igazgató önként lemondjon gyámapai jogairól. A nyilvános botrányt nyilván ön is szeretné elkerülni.

- Igen, ha csak lehet, azt el kell kerülnünk. Elmondhatatlanul örülök, hogy önt az oldalamon tudhatom, doktor úr, és nővérem öröme semmivel sem kisebb az enyémnél.

Ralf homlokát halvány pír öntötte el ez utóbbi megjegyzés hallatán, de egyetlen szóval sem válaszolt rá, csak melegen, erősen megszorította a barátja kezét, és jóságosan mosolyogva nézett a szemébe.

A Georg Rodenberg temetését követő második napon került sor a végrendelet hivatalos felbontására. Az ünnepélyes eseményre az igazgatósági épület nagy tárgyalótermét készítették elő. Az elhunyt kívánságára hozzátartozóin kívül a Rodenberg Művek vezető beosztású alkalmazottait és a Rodenberg-villa teljes személyzetét is meghívták.

Arthur Mertens szentül hitte, hogy pontosan ismeri a végrendelet tartalmát. Az elhunyt valóban megbeszélte vele a testamentum bizonyos pontjait, és beavatta azokba a részletekbe, amelyek nem érintették Lutzot. Az igazgatónak azonban most teljes döbbenetére arról kellett értesülnie, hogy apósa a fiát. Lutzot tette meg örökösévé, és Hans Dornau csak akkor lép elő örökössé, ha Lutz Rodenberg az eltűnését követő húsz esztendőn belül nem kerül elő. Mertens megvető mosollyal nyugtázta, amit az öregúr ostoba gyengeségének tartott. Leolvadt azonban a mosoly az ajkáról, amikor azt is megtudta, hogy az ő mozgástere meglehetősen korlátozott lesz. Az meg már egyenesen bosszantotta, hogy a Rodenberg-villa tulajdonjoga Eva Maria és Hans Dornaura száll. Ez megfosztotta attól a lehetőségtől, hogy szándékai szerint megalázó és meghatározó módon avatkozzék be a testvérek mindennapos életébe. Irántuk érzett gyűlölete ettől csak tovább nőtt.

Az a körülmény, hogy formailag Lutz Rodenberg az örökös, nem igazán aggasztotta. Lutz halott, így hát veszélytelen. Fantomokkal ő nem viaskodik, Neki csak Hansot kell eltávolítania az útjából, gondolta.

Mertensnek a testamentum, egy másik pontja is bosszúságot okozott, Georg Rodenberg úgy rendelkezett, hogy számos jelentős hazai és külföldi újságban hirdetést kell közzétenni, hogy Lutz értesülhessen az édesapja elhunytáról, és megtudja, az eltűnését követő húsz esztendőn át rendelkezésére áll az öröksége.

„Ennek az ostoba előírásnak természetesen nem vetem alá magam - gondolta Mertens, és megint megvetően elmosolyodott. - Ilyen sok újságban hirdetni egész vagyonba kerülne. Nekem pedig semmi kedvem ahhoz, hogy ennyi pénzt kiszórjak az ablakon, csak mert egy meggyengült elméjű aggastyánnak képtelen ötlete támadt.”

A hirdetéseket végül valóban nem jelentették meg, noha Eva Maria és Hans többször is emlékeztették nagybátyjukat a kötelességére. Mertens eleinte arra hivatkozott, hogy hamarosan intézkedik, nem kell kapkodniuk, elvégre bőven van még hátra á kiszabott húsz esztendőből. Abban reménykedett, hogy a dolog időközben feledésbe merül, ám a testvéreknek szinte naponta eszébe jutott nagyapjuk teljesítetlenül maradt kívánsága, s újra, meg újra figyelmeztették Mertenst a mulasztására.

Egyik nap Hans ismét határozottan felszólította, hogy adja fel végre a hirdetéseket, mire nagybátyja dühösen rátámadt.

- Fejezd már be ezt a komédiát! Ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy Lutz Rodenberg meghalt. Előttem hiába játszod meg magad! Ne akarj úgy tenni, mintha azon fáradoznál, hogy másnak engedd át az örökségedet. Hagyj fel végre ezzel a szamársággal! A hirdetések nem jelennek meg, és kész.

- Nagyapa így akarta, nekünk teljesítenünk kell a kívánságát.

- Nagyapád ebben a tekintetben beszámíthatatlan volt.

Hans most már végképp felháborodott.

- Hogy mondhatsz ilyet? Nagyapa nagyon is világosan gondolkodott, és mindig pontosan tudta, mit tesz. Senki nem nevezheti beszámíthatatlannak, még te sem!

Mertens gyűlölködő tekintettel nézett unokaöccsére.

- Úgy gondolom, nem tett világos gondolkodásról tanúbizonyságot, amikor egy magadfajta éretlen kölyköt tett meg a Rodenberg Művek örökösévé - sziszegte mélységes utálattal.

Hans bátran állta a pillantását.

- Egyelőre Lutz bácsit illeti az örökség. Ha a helyébe kell lépnem, az kizárólag azért lesz, mert édesanyám nagyapa idősebbik leánya volt. Hallatlan, hogy beszámíthatatlannak mered nevezni nagyapát, csak mert nem akarta halottnak hinni az egyetlen fiát. Nincs jogunk megítélni és bírálni a rendelkezéseit. Nekünk egyetlen dolgunk van csupán, az, hogy teljesítsük őket.

Mertens megsemmisítő pillantásától Hans minden bátorsága dacára elsápadt.

- Ki innen, te semmirekellő! Nem fogod itt nekem a mintagyereket játszani, majd én leszoktatlak erről. Ne avatkozz olyasmibe, amihez semmi közöd. Egyelőre én vagyok itt az úr, én szabom meg, mi történik, és mi nem. Megértetted? - kiáltotta az igazgató fenyegetően.

Hans egy pillanatig elkerekedett szemmel, komolyan nézett rá, aztán szó nélkül magára hagyta. Egyenesen Bernd doktor irodájába ment, és azonnal beszámolt neki az imént lezajlott jelenetről.

- Aljasság, hogy nem teljesíti nagyapa kívánságát. Nem érhetném el valahogy, hogy meg kelljen tennie? - kiáltotta magánkívül.

Ralf kis ideig elgondolkodott, aztán megvonta a vállát.

- Talán lehetne, ahhoz viszont beszélnie kellene a közjegyzővel, és nem tudom, helyesen teszem-e, ha ezt tanácsolom.

- Gondolja meg, doktor úr, végül is elképzelhető, hogy Lutz bácsi valóban csak eltűnt, de nem halt meg. Talán letelepedett valahol a nagyvilágban, és soha nem tudja meg, hogy elhunyt édesapja őt tette meg az örökösének.

- Igen csekély a valószínűsége, hogy Lutz Rodenberg még életben van. Abból pedig, ha Mertens igazgatót bármire rákényszerítjük, amit magától nem kíván megtenni, magának csakis kellemetlenségei származhatnak, Hans úr.

Az ifjú Dornau ökölbe szorította a kezét.

- Borzalmas érzés, hogy tehetetlen vagyok. A nővéremet is nyomasztja, hogy nagyapánknak nem teljesülhet ez a kívánsága. Akár van értelme, akár nincs, nagyapa így akarta és írta elő. Felháborító, hogy az a gazember egyszerűen nem vesz tudomást róla.

Ralf Berndre nagy hatást tett, hogy Hans a testvérét említette. A csillagokat is lehozta volna az égről, ha Eva Maria éppen azt kívánta volna tőle.

- Esetleg megérdeklődhetem, mit tehetünk azért, hogy Mertens igazgatónak teljesítenie kelljen az eltávozott kívánságát

- mondta.

Mielőtt Hans válaszolhatott volna, kinyílt az ajtó, és a küszöbön Eva Maria Dornau jelent meg, aki soha korábban nem járt még Ralf Bernd irodájában. Látszott rajta, hogy rendkívül izgatott.

- Itt van az öcsém, doktor úr? Jaj, Hans, végre megtaláltalak! Bocsássa meg, doktor úr, hogy így betörtem az irodájába, de azonnal beszélnem kell a testvéremmel, és úgy gondoltam, önnél találom.

Ralfnak örömteli izgalmában kivörösödött a homloka. Szeme felragyogott, és gyorsan székét húzott elő a látogató számára.

- Parancsoljon, nagyságos kisasszony, foglaljon helyet! Azonnal távozom, hogy zavartalanul beszélgethessenek.

A lány pirulva nézett rá.

- Nem, nem, maradjon csak! - mondta. - Szeretném, ha ön is hallaná, amit az öcsémnek mondok. Tudom, hogy Hans beavatta a családunk ügyeibe, és maga mindig olyan kedves érdeklődést tanúsított irántunk. Bizonyára együtt örül majd velünk, ha elmondom a testvéremnek, mi hozott ide.

Hans megragadta a nővére kezét.

- Nagyon izgatott vagy, Eva Maria. Remélem, nem rossz hírrel érkezel.

- Nem, Hans, hiszen mondom, hogy örvendetes dologról készülök beszámolni. Sajnos, elkésett a hír, és nagyapa már nem hallhatja. Képzeld, mit olvastam a mai újságban! Lutz bácsit ártatlanul üldözték el és kergették a halálba. Nem ő ölte meg annak idején azt a fiatalembert a bokszerral. Emlékszel, nagyapa is mesélte, hogy Lutz bácsi nem volt biztos abban, ő mérte-e azt a halálos csapást. Csupán annyit tudott, hogy a társaságból egyedül neki volt bokszere, ezért valószínűleg az ő kezétől halt meg az áldozat.

- Igen, igen, Eva Maria, emlékszem. De miből gondolod, hogy Lutz bácsi ártatlan volt?

A lány reszkető kézzel kinyitotta a táskáját, és egy újság kitépett oldalát húzta elő belőle. Széthajtotta, odanyújtotta az öcs- csének, és egy pirossal bekeretezett cikkre mutatott.,

- Tessék! Olvasd fel hangosan, hogy doktor Bernd is hallhassa.

Hans olvasni kezdte a megjelölt helyet.

„Megkésett igazságszolgáltatás

Doktor Natusius bányatanácsos, aki augusztus 18-án, hosszú szenvedés után elhunyt, halálos ágyán tett vallomásával tisztázott a gyanú alól egy ártatlan embert. Dr, Natusius sok évvel ezelőtt, még egyetemistaként diáktársaival együtt verekedésbe keveredett, s a rájuk támadó fiatalemberek egyikét halántékon találta a bokszerével. Áldozata azonnal meghalt. A gyanú annak idején egy Lutz Rodenberg nevű ifjú mérnökre terelődött, aki kevéssel azelőtt végezte el az egyetemet, és ugyancsak Natusius doktor társaságában tartózkodott. Mindenki abban a hiszemben volt, hogy egyedül ő rendelkezett bokszerrel. Ez a feltételezés, mint most kiderült, minden alapot nélkülözött, amit azonban akkoriban maga doktor Lutz Rodenberg sem tudhatott, mert az esetet követően azonnal külföldre menekült, és így elkerülte a letartóztatást, Natusius doktor halálos ágyán kijelentette, hogy ő mérte a gyilkos csapást. Neki is volt ugyanis bokszere, amelyet abbéli félelmében, hogy emberölés miatt vád alá helyezik, akkor a folyóba hajított. Az igazság felfedéséhez csupán a halálos ágyán sikerült összeszednie a bátorságot, és ezzel tisztára mosta a bemocskolódott Rodenberg nevet: Mint köztudott, Lutz Rodenberg édesapja, a világhírű Rodenberg Művek tulajdonosa kevéssel ezelőtt elhalálozott. Mélyen gyászolta egyetlen fiát, akinek ártatlanságáról sajnálatos módon már nem értesülhet. Becsületbeli kötelességünknek tartjuk, hogy jelen beszámolónkkal mi is igyekezzünk minden árnyéktól megszabadítani Lutz Rodenberg nevét. ”

Hans leengedte az újságlapot, és hatalmasat sóhajtott.

- Istenem, Eva Maria, de kár, hogy nagyapa ezt már nem élhette meg! - kiáltotta felindultan.

A lány fájdalmas meghatottsággal bólintott.

- Nekem is ez volt az első gondolatom. De nem csak ez hozott ide hozzád. Képzeld csak el, hogy Lutz bácsi esetleg valóban él valahol a nagyvilágban, és még mindig nyomasztja a tudat, hogy megölt valakit. Nem kellene mindent elkövetnünk azért, hogy eljusson hozzá ártatlanságának a híre?

Hans kérdő pillantást vetett Ralfra.

- Magának mi a véleménye erről, doktor úr?

A mérnök önfeledten Eva Maria bájos arcán legeltette a tekintetét, és most hirtelen felriadt. Gondolkodásra késztette a vágy, hogy segítsen a lánynak.

- Nagyságos kisasszony, Hans úr épp az imént szólította fel eredménytelenül az igazgató urat, hogy tegyen eleget megboldogult nagyapjuknak a hirdetések feladására vonatkozó kívánságának. Mertens igazgató úr éles hangon visszautasította a kérést, és bizonyára önt is ugyanúgy elutasítaná, ha ezzel fordulna hozzá. Mielőtt kegyed belépett volna, a fivérével arról beszélgettünk, miként érhetnénk el, hogy az igazgató úrnak teljesítenie kelljen néhai nagyapjuk utolsó óhaját. A próbálkozás kimenetele meglehetősen kérdésesnek tűnik. Mertens úr szentül hiszi, hogy Lutz Rodenberg már nem él, és értelmetlen pazarlásnak tartja a hirdetésekre kiadandó pénzt. Most azonban támadt egy gondolatom: Valójában nem kell igénybe venniük a szolgálatait, ha teljesíteni kívánják nagyapjuk kívánságát, s egyúttal azt is közzétehetik a lapokban, hogy Lutz Rodenberg ártatlansága bizonyítást nyert. Minden további nélkül saját kezükbe vehetik a hirdetések feladásának ügyét. Azért tegyenek még egy próbát, hátha ez az újsághír jobb belátásra készteti a nagybátyjukat. Ám ha nem, akkor sem akadályozhatja meg önöket senki abban, hogy önállóan intézkedjenek.

A testvérek felcsillanó szemmel néztek egymásra.

- Igen, ez az! Ezt kell tennünk, Hans.

A fiatalember izgatottan bólintott. Csillogó szeme elárulta, nagyon örül annak, hogy teljesítheti nagyapja kívánságát, és közben egyáltalán nem kell tekintettel lennie Arthur Mertensre.

- Nagybátyánk mindenképpen értesülni fog a hirdetések megjelenéséről,

- Ám legyen! Utólag már semmit sem tehet.

- Igaz. Remek ötletet adott, doktor úr. Ezt fogjuk tenni. Igen: ám, de honnan vegyük rá a pénzt, Eva Maria? Lapos a pénztárcám, és ha, nagyobb összeget igényiek Mertenstől, akkor kínos kérdéseket tesz fel, és a végén megtagadja a kérésem teljesítését. Te hogy állsz? Neked van pénzed? Mennyibe kerülne egyáltalán ez a dolog?

A lány tanácstalanul nézett Ralfra.

- Gondolom, nagyon sokba.

- Több száz márkát is kitehet, ha valamennyi jelentősebb lapban hirdetni kívánnak.

Eva Maria nagyot sóhajtott.

- Annyi pénzem nincs. Most mi lesz, doktor úr?

Ralfot boldoggá tette, hogy Eva Maria szorult helyzetében éppen hozzá fordult.

- Mi sem egyszerűbb. Kölcsön kell kérnie a szükséges összeget, amíg a hirdetések megjelennek. Tudomásom szerint Mertens igazgató úr öntől nem tagadhatja meg a pénzt, mivel kegyed nagykorú és saját bankszámla fölött rendelkezik. Hans úrnak aligha fizetné ki, önnek viszont nem mondhat nemet.

- Igen ám, de ki kölcsönöz nekünk ekkora összeget? - kérdezte a pénzügyekben meglehetősen tapasztalatlan Eva Maria.

- Igen, ki ad nekünk kölcsön? - kérdezte Hans is.

- Ha megengedik, akkor én. Kérem, bízzanak rám mindent nyugodtan. Megszövegezem a hirdetést, és Hans úron keresztül eljuttatom elolvasásra a nagyságos kisasszonyhoz. Aztán elintézem, hogy valamennyi nagy hazai és külföldi lapban megjelenjék, ahogyan tisztelt nagyapjuk óhajtotta. A költségeket megelőlegezem, és önöknek nem kell tovább nyugtalankodniuk.

A lány kissé bátortalanul, de rendkívül hálásan nézett rá.

- Egyre inkább a lekötelezettjeivé válunk, doktor úr. Mindennek ellenére elfogadjuk az ajánlatát. Egyetértesz, Hans?

- Természetesen, Eva Maria. Remélem, később sikerül annyi pénzt kicsikarnod Mertensből, hogy rendezheted az adósságunkat Bernd doktornál. Úgy értem, az anyagi természetű adósságot.

- A bácsi nem tagadhatja meg tőlem a pénzt. Ha már kiadtam, nincs többé beleszólása. Amennyiben előre elárulnám, mire kell, biztosan én húznám a rövidebbet. Utólag azonban semmit nem tehet. Édesapánk örökségének rám eső részével mindenképpen szabadon rendelkezem. Te is tudod, hogy nagyapa gondosan megőrizte nekünk azt a pénzt. Csupán az a kellemetlen, hogy mindennek keresztül kell mennie Arthur bácsi kezén. Nos, doktor úr, valóban segít nekünk? Nem túl nagy fáradság ez magának?

- Fáradságról szó sincs, nagyságos kisasszony. Rendkívül büszkévé tesz, hogy igénybe veszi a segítségemet.

A lány melegen megszorította az ifjú doktor kezét.

- Maga őszinte és segítőkész barátunk. Nagy-nagy köszönettel és hálával tartozunk önnek.

- Van egy feltételem, nagyságos kisasszony.

- Éspedig?

- Mertens igazgató úrnak semmi esetre sem szabad megtudnia, hogy segítségükre voltam ebben az ügyben. Bizonyos okokból nem juthat tudomására, hogy a tisztelt öccse oldalán állok.

- Értem, doktor úr. Magától értetődik, hogy a legmélyebben hallgatunk a közreműködéséről. Tudom, sok múlik azon, hogy Arthur bácsi a szövetségesének higgye magát. Istenem, de szép is volna, ha kiderülne, hogy Lutz bácsikánk valóban életben van, és hazatérne hozzánk! Igazan! van, Hans?

A fiatalember felsóhajtott.

- Annyira szép, hogy talán nem is lehet igaz. A valóságban nem történik ilyesmi, csak a mesékben.

Ralf jóságos, meleg mosollyal nézett a testvérekre.

- Az ember csakis csodálni tudja az önzetlenségéért Hans urat, ha azt hallja tőle, milyen őszintén vágyik annak az embernek a visszatértére, aki pedig megfosztaná őt a gazdag örökségtől.

Hans hátravetette a fejét, és beletúrt szőke üstökébe.

- Sokkal inkább lennék szabad ember, doktor úr, aki szerény örökség birtokában nyugodtan élhet, semmint hogy gazdag örökösként állandó fenyegetésnek legyek kitéve. Isten a tudója, én lennék a legboldogabb, ha Lutz bácsi hazajönne. Egyedül azt sajnálnám mélységesen, hogy nagyapa már nem találkozhat vele.

Eva Maria gyengéden kisimította öccse homlokából az elkalandozott tincseket.

- Már csak miattad is örülnék, ha így történne, de ebben sajnos nemigen reménykedhetünk. Ha nagyapa a halála előtt nem azt kiáltotta volna szinte látnoki erővel, hogy Lutz él, akkor egyáltalán nem hinnék ebben a lehetőségben. De talán vannak még csodák. Mindenesetre mindent el kell követnünk azért, hogy nagyapa kívánsága teljesüljön. Ha valóban életben van, Lutz bácsinak értesülnie kell az ártatlanságáról. Ha ez a hír eljut hozzá, egészen biztos, hogy hazatér.

Hans átölelte a nővérét.

- Igen, Eva Maria, ezzel tartozunk nagyapának.

A lány búcsúzkodni kezdett. Hansot arcon csókolta, amiért

Ralf mérhetetlenül irigyelte fiatal barátját, mert neki csupán kézfogás járt ki.

- Még egyszer hálásan köszönök mindent, doktor úr.

Ralf Bernd tiszteletteljes csókot lehelt a kezére.

- Kérem, ne köszönjön nekem semmit, nagyságos kisasszony. Én tartozom önnek hálával a teljes bizalomért. Boldoggá tesz, hogy megajándékozott vele - mondta csendesen.

Eva Maria arcát árulkodó pír lepte el, és Hans újra elégedetten állapíthatta meg magában, hogy ez a két ember messze nem közömbös egymás iránt.

XI.

Eva Maria azonnal a Melanie-villába indult. Hamarabb oda akart érni, mint Arthur Mertens, mert abban reménykedett, hogy talán sikerül a maguk oldalára állítania a nagynénjét, ha négyszemközt beszél vele. Tudta ugyan róla, hogy szinte nincs is önálló akarata, ám ebben az esetben akkor is Georg Rodenberg lányának kellene lennie, nem pedig Arthur Mertens feleségének.

Amint belépett a Melanie-villába, JolantEval találkozott össze.

- Szép jó napot, Eva Maria! Téged is látni végre nálunk? Mostanában szinte bujkálsz előlünk.

- Ezzel a szemrehányással én is illethetnélek téged, Jo. Nagyapa temetése óta egyszer sem jöttél át hozzánk, én viszont többször is voltam már itt.

- Igazán? Ezek szerint tévedtem. Mindenesetre örülök, hogy láthatlak. Tudod, észre sem veszem az idő múlását, mert annyi találkám van. Szinte naponta találkozom Bernd doktorral, és az ő társaságban valósággal repülnek az órák.

Eva Maria tudta, hogy Jolante már megint nem volt egészen hű az igazsághoz, és elmosolyodott.

- Berrtd doktornak legalább napi nyolc órát az üzemben kell dolgoznia, és ez azóta sem változott, amióta főmérnökké lépett elő. Aligha volt ideje arra, hogy szüntelenül veled legyen.

Jolantén a zavarnak halvány nyoma sem látszott.

- Tévedsz, ha azt képzeled, hogy én tekintettel vagyok a munkaidőre. Az irodájában is igen gyakran felkeresem Bern doktort Csak az bosszant, hogy Hans mindig ott van. Nem adhatnád ügyesen értésére, hogy tűnjön el, ha én megjelenek? Szörnyen nehézfejű, és nem veszi észre, ha fölösleges.

- Elfelejteni látszol, Jo, hogy Hans együtt dolgozik Bernd doktorral.

Jolante gúnyosan felnevetett.

- Dolgozik? Ne nevettess már! Sokszor csak lustán terpeszkedik ott. Ezt már meg is mondtam a papának, de ő mindig csak mosolyog ezen. A minap egyébként érdekes dolgokat mesélt Hansról a mamának. Azt hiszem, az öcsikédből lassan-lassan világfi lesz. Nem kellett volna hallanom a beszélgetésüket, de hát egy kis hallgatózás soha nem árt, ha az ember kíváncsi a hírekre.

- Nem volna szabad hallgatóznod, Jo.

- Hűha! Légy oly jó, és kímélj meg az erényes intéseidtől! Most viszont gyere, elkísérlek a mamához. Már nagyon hiányoztál neki, és ha majd távozol, megint biztosan téged állít elém követendő példának. Mondhatom, borzalmas! Igazán kieshetnél néha a szerepedből, hogy mami észrevegye, te is csak ember, vagy, nem pedig földre szállt angyal.

- Kedves Jo, nem vagyok én angyal, ha egészen más fából faragtak is, mint téged.

Eva Maria közben levette a kalapját, és követte unokatestvérét Melanie asszony kis szalonjába. Kedélyes, barátságos helyiség volt, de a jelentéktelen hölgy egyáltalán nem illett az elegáns környezetbe. Amint meglátta unokahúgát, őszinte örömmel felemelkedett, és elébe sietett.

- De jó, hogy látlak, Eva Maria! Gyere, ülj le hozzánk! Hogy, vagytok Hansszal? Nem érzed magad nagyon egyedül Rodenberg-villában?

- Igaz, ami igaz, mindig nagyon várom, hogy Hans hazajöjjön végre.

Jobb lett volna neked, ha átköltöztetek volna hozzánk, ahogy Arthur bácsikád óhajtotta. De ha már másként alakult, legalább, látogass meg bennünket gyakrabban! Jo is gyakran unatkozik. ,

- Szörnyű találmány ez a gyászidő! Állandóan feketében kell járni, ami nemcsak hogy nem csinos, de lehangoló is, ráadásul egész nap senkivel sem találkozhat az ember.

Eva Maria derűsen mosolygott.

- Épp az előbb mondtad, Jo, hogy bőven van részed szórakozásban.

- Ó, messze nem elégben! - felelte a másik lány, és kicsit sem jött zavarba.

- Sápadtnak látlak, Eva Maria, és a szemed elárulja, hogy sokat sírhatsz.

- Még nem hevertem ki nagyapa elvesztését. Alighanem nekem hiányzik a legjobban.

Melanie asszony megcsókolta unokahúgát, és örült, hogy van valaki, aki ezt a gyengédséget megengedi neki.

- Igen, kedvesem, megértelek. Az én szívem is nehéz, de nekem itt van a férjem és itt vannak a gyermekeim. Neked viszont csak Hans maradt, miatta pedig sokat kellhet szomorkodnod.

- Hans miatt? Már miért kellene miatta szomorkodnom, Melanie néni?

- Tudom, nagyon szereted az öcsédet, és nyilván ezért nem akarsz tudomást venni arról, hogy messze nem kifogástalan életet él. Észre kellett venned, hogy gyakran házon kívül tölti az éjszakát. Nagyon aggaszt, hogy rossz táraságba keveredett. Ezt igazán nem vártam volna tőle.

Eva Maria összeszorította az ajkát. Szívesen védelmébe vette volna az öcsét, ám nem tehette. Nagynénje már megint a férje szavait szajkózza, ebben egészen biztos volt.

- Ki mesélt neked Hansról, és mit? - kérdezte végül.

- Arthur bácsikádnak fülébe jutott, hogy Hans a legrosszabb körökben mozog, aztán ernyedten, kimerülten jelenik meg a munkahelyén. Állítólag züllött életet él, és máris komoly veszélyben forog az egészsége. Beszélned kell a fejével. Én is megtenném, de szinte soha nem látom. Alig-alig jön át hozzánk.

- Ugyan már, mama, ne keríts ekkora feneket annak, hogy Hans egy kicsit elengedte magát! - szólt közbe Jolante. - Miért ne tenné, amikor fiatal férfi és gazdag örökös is? Bolond lenne, ha nem élvezné az életét. Papa biztosan elefántot csinál a bolhából. Az apák mindig elfelejtik, milyen életet éltek, amikor még fiatalok voltak. Hans nekem sokkal jobban tetszik így, mintha folyton Eva Mária szoknyája szélén üldögélne. A végén még jó, barátok leszünk ő meg én. Csak azt sajnálom, hogy nem tarthatok vele az éjszakai kiruccanásaira.

- Olyan dolgokról beszélsz, Jo - szólt rá felháborodottan az édesanyja -, amelyekhez nem értesz.

Jolante harsányan felnevetett.

- Azért nálad még mindig jobban, édes mamikám - mondta fölényeskedőn.

- Ne is hallgass Jóra, Eva Maria! Mindig örömét leli abban, ha elborzasztó dolgokat mondhat, de mi persze tudjuk, hogy nem gondolja komolyan. Ha nem így volna, már rég beleőszültünk volna. Te viszont vedd elő az öcsédet, mosd meg alaposan a fejét, vagy küldd át hozzám, és majd én beszélek vele.

Eva Maria tudta, hogy Hans önként soha nem jönne át a Melanie-villába, és ezt nem is vehette rossz néven tőle. Azt ugyan még csak nem is sejtette, hogy Arthur Mertens merényletet akart elkövetni az öccse ellen, ahhoz viszont eleget tudott, hogy megértse, miért kerüli el Hans a nagybátyjukat, ha teheti. Mertens abban a hiszemben van, hogy mesterkedéseivel sikerült rossz útra téríteni az unokaöccsét, és állítólagos kicsapongó életmódjáról a jelek szerint most már a feleségének is mesélt. Ez nagyon nem volt szép tőle, de még mindig jobb, ha Melanie asszony ok nélkül gondol rosszat Hansról, mint ha alapja is volna rá

- Adandó alkalommal beszélni fogok az öcsémmel, Melanie néni - mondta Eva Maria, hogy megnyugtassa a nagynénjét.

- Jaj, nehogy már anyámasszony katonáját csináljatok belőle! Hagyjátok, hadd élvezze a fiatalságát! - mondta Jo, és cigarettára gyújtott.

- Meggyőződésem, hogy Hans semmi rosszat nem tesz, ha talán kicsit könnyelmű is. Én viszont ma egészen határozott céllal jöttem ide, Melanie néni. Az egyik mai berlini lapban felfigyeltem egy cikkre, ami igen nagy örömet okozott nekem és Hansnak is - terelte a szót másra Eva Maria.

Ezzel elővette a táskájából az újságkivágást, és átnyújtotta a nagynénjének.

- Mit hoztál nekem? - nézett rá kérdőn Melanie asszony.

- Lutz bátyád felmentését, Melanie néni. Ő ártatlan volt, valaki más ölte meg bokszerrel azt a fiatalembert, és a halálos ágyán ezt meg is vallotta. Nagyapának egy ismeretlen bűne miatt kellett elveszítenie a fiát.

Melanie asszony arcából minden csepp vér kifutott. Elvette az újságcikket, és könny szökött a szemébe, miközben elolvasta.

- Szegény, szegény bátyám! Szegény édesapánk! - kiáltotta magánkívül.

- Mama, kérlek, ne izgasd fel magad.

- De hát ez rettenetes, Jo!

- Mi rettenetes van abban, hogy igazságot szolgáltattak a bátyádnak?

- Ne felejtsd el, hogy tönkrement az élete, mert ártatlanul menekülnie kellett. Istenem, Eva Maria! - ha legalább nagyapa megélhette volna még, hogy Lutz nevét tisztára mosták!

- Igen, az nagyon jó lett volna, Melanie néni. Amióta elolvastam a cikket, újra meg újra nagyapa utolsó szavaira kell gondolnom, és én is hinni szeretném, hogy Lutz bácsi valóban él még valahol.

Melanie asszony mélyet sóhajtott.

- Ha hiszed, ha nem, Eva Maria, nagyapa halála óta engem is ez a nyugtalanság kínoz.

Jolante csúnyán felnevetett.

- Ne képzelegjetek már mind a ketten! Papa nagyon mérges lenne rád, mama, ha ezt hallotta volna, és teljes joggal lenne mérges.

Melanie asszony ijedten az ajtóra pillantott, mintha azt várná, hogy a férje mindjárt belép és leteremti őt.

- Hallhattad, Jo, hogy Eva Maria ugyanígy érez.

- Mert szörnyen szentimentálisak vagytok. Ez nyilván családi Vonás nálatok. Ebben a tekintetben nagyapa is elrugaszkodott a valóságtól. Szépen kérlek, mama, ne engedd, hogy Eva Maria megfertőzzön, és bogarat ültessen a füledbe.

- Én csupán annyit remélek. Melanie néni, hogy segítesz nekem, és együtt megértetjük Arthur bácsival, igenis teljesítenie kell nagyapa újsághirdetésekkel kapcsolatos kívánságát. Most már természetesen annak is szerepelnie kell a szövegben, hogy Lutz bácsi ártatlansága bizonyítást nyert, és nem terheli emberhalál a lelkét. Ha nagyapa sejtése helyesnek bizonyul, és a fia csak azért tűnt el, mert bűnösnek érezte magát, ha Lutz bácsi csak ezért nem adott magáról egészen eddig életjelt, akkor engedhetjük-e, hogy akár csak egy napig is feleslegesen nyomassza még ez a súlyos lelki teher? Ugye, segítesz meggyőznöm Arthur bácsit, hogy a hirdetéseknek meg kell jelenniük?

- Ebben ne is reménykedj, Eva Maria! Papa szerint ezrekbe kerülne az a sok hirdetés, és ennyi pénzt nem szabad az ablakon kidobni. Megjegyzem, nekem sem okozna gondot, hogy okosabban költsem el. Mondhatom, furcsa lány vagy. Állítólag szereted az öcsédet, közben azonban mindent el akarsz követni azért, hogy megfoszd az örökségétől. Arra nem gondolsz, hogy Hans nem kapná meg a Rodenberg Műveket, ha a legendás Lutz bácsi egyszer csak előkerülne a nagy semmiből?

- Hans lenne az első, aki boldog örömmel üdvözölné Lutz bácsit. Ebben egészen biztos lehetsz, Jo.

Unokatestvére megrántotta a vállát.

- Én mindenesetre a kisujjamat sem mozdítom ezért a reménytelen ügyért.

- És te, Melanie néni? Ugye, te segítesz nekem?

- Inkább ne tedd, mama, mert csak elrontanád a papa hangulatát, semmi egyebet nem érhetnél el. i

Melanie asszony bizonytalanul nézegetett egyik lányról a másikra. .

- Jaj, Eva Maria, a bácsikád biztosan megszidna. Tudod, ő gyakorlatiasan gondolkodó üzletember, és pazarlásnak gondolja, a hirdetések megjelentetését.

- Szóval annak ellenére nem támogatod a kérésemet, hogy épp az imént vallottad be, téged is nyugtalanít az az érzés, hogy Lutz bácsi talán mégis életben van még? - próbálta Eva Maria jobb belátásra téríteni a gyenge akaratú asszonyt.

Mielőtt nagynénje válaszolhatott volna, Arthur Mertens lépett be az ajtón. Neje izgatottan elébe sietett, a nyakába vetette magát, és felindultan beszámolt neki a bátyja ártatlanságának napvilágra kerüléséről. Mertens kissé türelmetlenül végighallgatta, majd lefejtette a karját a nyakáról, és álszent kedvességgel üdvözölte Eva Mariát. Aztán ő is elolvasta az újságcikket.

- Jó tudni, hogy a fivéred nem volt gyilkos - mondta, miután összehajtogatta a lapot. - Csak örülhetünk, hogy a Rodenberg nevet nem csúfítja többé szégyenfolt. Ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy a bátyád meghalt.

Eva Mariát szörnyen bosszantotta ez a hang, de erősen uralkodott magán, és mindennek ellenére előadta a kérését. Mertens azonnal határozottan nemet mondott rá.

- Eszemben sincs, hogy értelmetlenül elszórjak ennyi pénzt. Tudod te, mibe kerülne ekkora hirdetést feladni a világ legjelentősebb újságaiban? Legalább tízezer márkába! A Rodenberg Müveknek hanyag gazdasági igazgatója, a ti vagyonotoknak pedig hanyag kezelője lennék, ha belemennék ebbe.

- De hát nagyapa így kívánta! És amink van, azt mind tőle örököltük - jelentette ki Eva Maria.

- Hagyjatok már nekem békét! A minap a jóféle öcséd is előhozakodott ezzel a képtelenséggel, és neki is megmondtam, hogy szó sem lehet róla.

Eva Maria félelem nélkül belenézett nagybátyja álnok, hamis szemébe.

- Miért beszélsz ilyen megvetően az öcsémről? Ha Lutz bácsi nem kerül elő, ő lesz a Rodenberg Művek vezetője.

Arthur Mertens arcát sötét, fenyegető pír öntötte el.

- Az a semmirekellő soha nem lesz méltó annak a posztnak a betöltésére. Rossz társaságban forgolódik, bár közben látványosan úgy tesz, mintha őszintén és mélyen gyászolná a nagyapját - mondta indulatosan és gyűlölködőn.

Eva Maria továbbra sem vette le róla a szemét, noha már ijedten vert a szíve.

- Amikor korábban Egon, a fiad engedett meg magának olyasmit, amivel most Hansot vádolod, mindig azt mondtad, hogy az ifjúságnak ki kell tombolnia magát. Az öcsémet pedig anyámasszony katonájának nevezted, és azzal ugrattad, hogy folyton szoknyám szélén ül, mert nem könnyelműsködött. Miért tartod Hansnál elítélendőnek és megvetendőnek azt, amit Egonnak mindig megbocsátottál?

Nagybátyja elképedt. Megdöbbentette, hogy Eva Maria ilyen bátran kiállt a testvéréért, ám nagyon gyorsan összeszedte magát.

- Amit Egon tett, az soha nem volt több ártatlan fiatalkori bolondozásnál, és még ma, egyetemistaként sem lépi át ennek a határát. Amit azonban az öcséd művel, azt csak olyan szavakkal tudnám lefesteni, amitől meg kívánom kímélni érzékeny füledet. A kölyök mindenesetre megérdemelné, hogy a térdemre fektessem és alaposan elnáspángoljam, Ha így folytatja, nem is fogja megúszni.

Eva Maria büszkén kihúzta magát.

- Ne merészeld megtenni! Odáig már nem terjednek gyámapai jogaid. Nagyapa ezzel biztosan nem értene egyet.

Eva Mariának soha nem lett volna mersze arra, hogy saját magáért ilyen határozottan lépjen fel azzal a férfival szemben, akitől titokban rettegett, most azonban az öccséről volt szó, és ez még ehhez is erőt adott neki.

Mertens alig észrevehetően összerezzent. Eva Maria harciasait villogó szeme zavarba ejtette, de most is gyorsan összeszedte magát.

- Mit tudsz te az én jogkörömről? Ha a szükség úgy hozza, egy gyámapa igenis elnáspángolhatja a gyámfiát.

Eva Maria szembogara már egészen fekete volt a felindultságtól.

- Nem ajánlom, hogy ilyesmire vetemedj, Arthur bácsi. Hans heves természetű ember, aki nem viselné el ezt a megszégyenítést, és nagyon-nagyon rossz vége is lehetne a dolognak - mondta remegő hangon.

- Azt majd meglátjuk! - indulatoskodott tovább Mertens.

Gondolatban máris azt mérlegelte, hogy esetleg valóban testi fenyítésben részesíthetné Hansot. Unokaöccse akkor talán meggondolatlan ostobaságot követne el, és többé nem kellene számolnia vele. Azt is tudta azonban, hogy Hans még mindig sokkal erősebb nála, noha tudomása szerint egészségét már kikezdte az éjszakai élet. Megeshet, hogy ő kerülne ki vesztesen az összetűzésből, Ráadásul attól is igen kellemetlenül érzi magát, hogy Eva Mariának nagyon haragosan villog a szeme.

Legnagyobb bosszúságára most még a felesége is beleszólt a dolgába.

- Tudom, hogy gyámapaként ez a kötelességed, kedves Arthur - mondta Melanie asszony, de talán mégsem kellene ennyire szigorúnak lenned Hansszal. Biztosan észre tér majd.

Mertens csalárd mosollyal átkarolta hitvese vállát. Úgy ítélte meg, bölcsebb lesz, ha belátónak mutatkozik.

- Már csak az hiányzik, hogy még te is annak a gazfickónak a pártját fogd, Jo - tréfálkozott.

- Fogom is, papa! Hagyd csak, hadd szórakozza ki magát. Attól majd igazi férfi lesz, nem pedig puhány lekvár.

- Furcsa kifejezések ezek egy ifjú hölgy szótárában.

- Az intézetből hoztam haza őket, papa.

Eva Maria közben megnyugodott valamelyest.

- Akkor hát megjelenteted a hirdetéseket, Arthur bácsi? - fordult újra a nagybátyjához.

- Eszemben sincs! Ha tízezer márkát kidobnék efféle esztelenségre, akkor teljes joggal kivehetnék a kezemből a Rodenberg Müvek gazdasági irányítását és a vagyonotok kezelését. Nem, kedves Eva Maria, nem, és ez az utolsó szavam. Azt a pénzt sokkal hasznosabb módon is befektethetem. Kívánj bármi mást, tudod, hogy mindig örömmel állok rendelkezésedre. Szép ruhára például bármikor készséggel adok pénzt.

Mertens úgy tett, mintha ő fedezné Eva Maria öltözködésének a költségeit, unokahúga azonban büszke elutasítással nézett rá.

- A ruháimat a saját pénzemből vásárolom - felelte meglehetősen nyersen.

Nagybátyja szemének vészjósló villogása elárulta, hogy nem az az ember, akit bárki is büntetlenül felbosszanthat.

- Igaz is, te már nagykorú vagy, és szabadon használhatod fel a jövedelmedet. Nagyapád is úgy kívánta azonban, hogy a nagyobb kiadásokat mindig beszéld meg velem. Ezt nem volna szabad elfelejtened.

- Nem viselek olyan ruhákat, amelyeknek a megvásárlása nagyobb kiadást jelentene. Most pedig nem is zavarok tovább.

Mertenst szörnyen dühítette Eva Maria büszkesége, de sikerült uralkodnia magán.

- Egyáltalán nem zavarsz - mondta derűs elnézéssel, mintha csak engedetlen kisgyerekkel volna dolga. - Örülnénk, ha velünk ebédelnél.

- Köszönöm, Arthur bácsi, de Hans már vár, együtt étkezünk.

- Az is őrült pazarlás, hogy ketten akkora házat visztek. Sokkal jobban tettétek volna, ha átköltöztetek volna hozzánk. A Rodenberg-villát lezárhattuk volna, amíg nem mész férjhez.

- Nagyapa nem úgy akarta - felelte Eva Maria, és sokadszorra gondolt már hálával a megboldogultra, aki így intézkedett. - Egyébként pedig máris jelentősen csökkentettem a háztartási kiadásokat. Nagyapa szobáit lezártuk, akárcsak a társasági helyiségeket, amelyeket most egyébként sem használnánk, és több inast elbocsátottam. Döntéseimben inkább a gyakorlatiasság vezérelt, mert a bevételeim nagystílű életet is lehetővé tennének. Még mindig sikerül pénzt megtakarítanom, noha te megkurtítottad Hans zsebpénzét, amit én természetesen kipótolok.

Eva Maria nagyon határozottan beszélt. Mertensnek be kellett látnia, hogy nem lehet hatással a döntéseire.

- Hogy te milyen szerencsés vagy! - kiáltotta Jo. - Neked könnyű, engem bezzeg iszonyú rövid pórázon tart a papa. Meg St. Moritzba sem akar elengedni, pedig azt az utat nagyapa ígérte meg nekem.

- Sajnálom, Jo, mert tudom, milyen szívesen elutaznál oda.

- Főleg most, hogy itt ilyen unalmas a gyászidő.

- Édesapád biztosan meggondolja magát. Emlékszem, hogy nagyapa megígérte neked azt az utat.

- Na persze, kárpótlásképpen, amikor még úgy volt, hogy te kíséred el Nauheimba. Nagyapa azonban azóta meghalt, és nem válthatja be többé az ígéreteit. Jo idehaza is kedvére hódolhat a téli sportoknak. Hó és alkalmas szánkópálya itt is van.

- Jaj, papa, már hogy pótolhatná az St. Moritzot?

Eva Maria nem kívánt részt venni a családi civakodásban. Elköszönt hát, és sietve távozott.

Hans otthon már nagyon várta. Nővére azonnal beszámolt neki a nagynénjével és nagybátyjával folytatott beszélgetéséről.

- Gondoltam én, hogy semmit nem fogsz elérni náluk. Nincs más hátra, Bernd doktort kell megkérnünk, hogy intézze el ezt az ügyet.

- Csak ezt tehetjük, ha teljesíteni akarjuk nagyapa kívánságát.

Eva Maria azt is elmesélte, hogy Arthur Mertens veréssel fenyegette meg Hansot. Öccse dühösen felpattant ültéből.

- Azt nagyon nem ajánlom neki. A veréshez két ember kell, és könnyen lehet, hogy kettőnk közül a végén ő húzná a rövidebbet,

- Hans, szépen kérlek, viselkedj okosan! Csak azért meséltem el egyáltalán, hogy figyelmeztesselek. Ne hagyd, hogy odáig fajuljanak a dolgok. Légy óvatos, és ha észreveszed, hogy meg akar ütni, inkább menekülj el a közeléből!

- Egy percig se aggódj, Eva Maria! Ha hozzám akarna érni, a gallérjánál fogva felemelem, és kiteszem az ajtó elé. Így lesz, és kész. Velem nem packázhat az az álnok gazember! - kiáltotta indulatosan.

A lány nagyot sóhajtott.

- Szörnyű, hogy mindenben tőle kell függened. Ma többször is szembesítettem az igazsággal, ami nagyon nem volt ínyére, de le kellett nyelnie a keserű pirulát. A kegyes és jólelkű bácsit akarta megjátszani előttem, mintha ő dönthetné el, mennyi pénzt költők ruházkodásra.

Miután nővére erről is beszámolt, Hans gúnyosan felkacagott.

- Jólesne a májának, ha te is tőle függenél! Istennek hála, erről szó nincs, és legalább itt biztonságban vagyunk. Nagyapa csak Jótól és Egontól akart megkímélni bennünket, amikor így döntött, nem sejtette, hogy sokkal inkább Mertens ellenében szorulunk védelemre.

Eva Maria mosolyogva megsimogatta az öccse fejét.

- Képzeld csak, Jo a pártodra kelt! Azt hiszi, hogy nagyvilági életet élsz, és ezzel igen-igen imponálsz neki.

Hans megint felnevetett.

- Ez mókás, de ettől Jo még buta liba marad.

- Ne mondj róla ilyet! Csak a nagyon modernnek gondolt világnézete zavarta össze kicsit a fejét. Ha valóban nagyon tetszeni akarna valakinek, aki jó hatással lenne rá, akkor egészen értelmes emberke válhatna belőle.

- Akkor hát őszintén kívánom neki, hogy találja meg azt a valakit. Én viszont most farkaséhes vagyok, Eva Maria.

Nővére mosolyogva belekarolt, és így sétálták át az ebédlőbe. Az asztalnál mindenféléről beszélgettek, de nagyon óvatosak voltak, amíg Fritz, a fiatal inas bent volt a helyiségben. Az öreg Hermann, aki Georg Rodenberg halála után afféle házmester lett a villában, mert a testvérek nem akartak megválni tőle, megsúgta nekik, hogy Fritz valószínűleg Arthur Mertens megbízásából kémkedik utánuk. Többször is hallgatózáson kapta már, és észrevette, hogy feljegyzi, ami a fűiébe jutott. Aztán látta, hogy Mertens igazgatóval beszélget a parkban, és a jegyzeteiből olvas fel neki.

Hermann komornyik soha nem volt nagy véleménnyel Arthur Mertensről. Több mint negyven esztendeig szolgálta az urát, és kezdettől fogva tanúja volt Mertens mesterkedéseinek/pontosan tudta, hogy csakis álnoksággal, hízelgéssel sikerült Georg Rodenberg bizalmába férkőznie.

A Dornau testvérekhez viszont az öreg Hermann odaadó hűséggel ragaszkodott, s időnként bizalmasabb hangot is megüthetett velük. Ezért figyelmeztette őket, hogy vigyázzanak, mert Fritz a nagybátyjuk fizetett spiclije, és soha nem mondjanak előtte olyasmit, amit nem Mertens igazgató fűiének szánnak.

A testvérek ehhez tartották magukat, és Fritz ezután csak azt mondhatta el Arthur Mertensnek, amiről az egyébként is bátran tudhatott.

Ismét eltelt néhány hét. Arthur Mertens egy idő után fárasztónak találta, hogy kémkedjék Hans után, és személyesen lesse meg, amikor éjszakai kalandokra készül. Azzal az ürüggyel, hogy a gyámjaként ismernie kell unokaöccse életvitelét, Fritzet szervezte be az ellenőrzésére. Mivel megbízója jól megfizette a szolgálatait, a fiatal, inas készségesen teljesítette a galád feladatokat. Azt azonban még csak nem is sejtette, hogy az öreg Hermann rájött, miben sántikál. Amikor Hans látszólag városi kirándulásra indult, az idős komornyik mindig ügyesen felhívta a távozására Fritz figyelmét. Magában aztán remekül mulatott az inason, aki sietve a fiatalúr figyelésére indult.

Így aztán Arthur Mertens szentül hitte, hogy unokaöccse rendszeresen alámerül a nagyvárosi posványban. Csupán azért volt elégedetlen, mert a rendezetlen életvitel elgyengítő hatásai nem mutatkoztak elég gyorsan. Hansot még mindig túlságosain egészségesnek találta, bár a fiatalembernek keserédes szórakozást jelentett, hogy színjátékot adjon elő „szerető nagybátyjának”. Ralf Bernd szüntelenül azon fáradozott, hogy még jobban beférkőzzék Arthur Mertens bizalmába, Sokszor olyannak mutatkozott, hogy szinte önmaga előtt is szégyenkezett miatta, de Hans Dornau kedvéért még ezt is vállalta. Óvatlan pillanataiban Mertens egyre jobban elárulta magát. Ahhoz azonban túlságosan ravasz róka volt, hogy minden lapját kiterítse. Még Ralf Berndnek sem engedett bepillantást a kártyáiba, pedig kezes eszközének hitte, és leendő vejét látta benne.

Legnagyobb bánatára Ralfot mind gyakrabban hívták meg a Melanie-villába. Amikor csak lehetett, elfoglaltságaira hivatkozott, ám időnként eleget kellett tennie az invitálásnak. Jolante tőle telhetően kihasználta ezeket az órákat, de semmivel sem került közelebb a céljához. Ahhoz viszont túlságosan hiú volt, hogy bevallja önmagának, nehezére esik Ralf „lángra lobbantása”, és messze jár még a meghódításától. Eva Maria és a szülei előtt mindemellett egyaránt állítólagos sikereivel kérkedett. Ha édesapja tréfálkozva arról kérdezte, mennyire jutott már Ralf Bernddel, fölényeskedve mindig úgy tett, mintha az történne, amit ő akar.

Semmit nem akarok elsietni, papa. Annyit azonban elárulhatok, hogy bármelyik nap nyilatkozna, ha úgy akarnám. Csak alkalmat kellene rá adnom, de mint mondtam, engem semmi sem sürget. Nem kívánom túlságosan megkönnyíteni Bernd dolgát. Fel kell ismernie, hogy drága és becses zsákmányra vadászik. Egy szép napon azonban majd atyai áldásodat kell adnod ránk. Hogy ennek mikor jött el az ideje, azt én fogom eldönteni.- Valóban így gondolta, és az édesapját is sikerült meggyőznie. A magabiztos és öntelt Jolantéban fel sem merült, hogy Ralf Bernd visszautasíthatja. Nem bánta, hogy a mérnök visszafogott vele, ugyanis azt hitte, csak azért ilyen óvatos, mert nem szeretne kosarat kapni tőle, és biztos akar lenni abban, hogy ő igent mond neki, amikor majd megkéri a kezét.

Egyelőre élvezte a játékot, és azzal is tisztában volt, hogy a gyászidő letelte előtt amúgy sem tarthatnák meg az eljegyzést. Erre Ralfnak is célozgatott egyik nap, aki titokban megkönnyebbülten fellélegzett. „Aki időt nyer, életet nyer” - gondolta, Ahhoz pedig, hogy elérje a célját, minél tovább meg kell hagynia abban a tévedésében Mertenst, hogy előbb-utóbb meg fogja kérni a lánya kezét. Egyelőre semmiképpen sem vallhat hát színt előttük. Azt is pontosan tudta azonban, hogy akkor sem fogja majd összetörni Jolante szívét, mert amit a lány érez iránta, az minden, csak nem szerelem. Ezért hát miatta nem is volt lelkifurdalása.

Egyik vasárnap ismét meghívták Mertensékhez, és ezúttal Egon is otthon volt, aki azért látogatott haza, mert valakitől pénzt szeretett volna kicsalni. Anyagi helyzete a szokásosnál is szorongatóbb volt éppen.

Arthur Mertens asztalbontás után rendszerint visszavonult Ralf Bernddel a dolgozószobájába, mintha a munkával kapcsolatos megbeszélnivalóik miatt hívta volna meg magukhoz. Többnyire azonban arra használta fel ezt az időt, hogy Hans viselt dolgairól kérdezze ki, ő pedig mindig olyasmit mesélt neki. amiről úgy gondolta, hogy közelebb viszi a céljához.

- Sajnos, úgy érzem, hogy Hans úr az utóbbi időben kissé bizalmatlan lett velem szemben - kezdte most. - Tudom, hogy többször is nélkülem ment be a városba. A kocsi mindig ugyanott várakozik, de kiderítettem, hogy utasítására a sofőr nem beszélhet nekem az útjairól. Ő mégis megtette, elvégre végső soron nekem köszönheti rendszeres jövedelmét. Ezért mindig értesülök Hans úr éjszakai kiruccanásairól, és azt is tudom, hogy igencsak léha társaságban múlatja az időt. Iránymutatást szeretnék öntől kérni, igazgató úr. Nem tudom, megértessem-e vele, hogy veszélyesek lehetnek a kirándulásai. Roppant kedvezőtlen tapasztalatokra is szert tehet.

Arthur Mertens szemében ismét megjelent az álnokság. Rövid gondolkodás után válaszolt.

- Engedje csak, kedves doktor úr! Az ifjúságnak ki kell magát tombolnia.

- Őszintén megvallom, kicsit azért elbizonytalanodtam. Hans úr a minap ugyanis elmesélte nekem, hogy ön megszidta a korhelykedése miatt. Ebből arra következtettem, hogy már ellenére van ez az életmód, igazgató úr.

Mertens csalárd mosollyal felemelte a kezét.

- Hová gondol? Csakis azért szidom meg időnként kicsit az unokaöcsémet, mert nem szabad azt képzelnie, hogy port hinthet a szemembe. Meg aztán a tiltott gyümölcs mindig édes. Ha nem nehezítem meg a dolgát, nem fogja annyira csábítónak találni, hogy titkos utakon jár.

Ralfnak megint sikerült elérnie, hogy Mertens még jobban felfedje a lapjait.

- Most már mindent értek, igazgató úr - mondta fennhangon.

- A szemrehányásaival még vonzóbbá kívánja tenni Hans úr számára az éjszakai kiruccanásokat.

Mertens megfeledkezett az elővigyázatosságról, és önelégülten felkacagott.

- Tökéletesen megértett, kedves doktor úr. Hagyja csak, hadd élje ki magát az a lurkó, amíg ő maga meg nem csömörük. És ne játssza el a bizalmát, hogy továbbra is mindig mindenről pontosan tájékoztathasson. Mint már sokszor mondtam, csakis előnye származhat abból, ha segít nekem. Egyébként még soha nem említette, milyen kiadásai voltak az unokaöcsém miatt. Mennyit szórt el Hans, amióta kalandokra adta a fejét?

- Nem sürgős a dolog, igazgató úr. Még nem számoltam össze a költségeimet. Kiskorú ifjú létére Hans úr meglehetősen sokat költ, a Rodenberg Művek leendő örököse számára azonban semmiség az egész. Idejekorán benyújtom majd önnek a számlát. A legszívesebben nem is terhelném ezzel, hiszen örömömre szolgál, hogy a segítségére lehetek.

Anhur Mertens mosolyogva Ralf térdére csapott, aztán megjátszott fenyegetéssel felemelte az ujját.

- Tudom, tudom, úgy gondolja, hogy végül is családon belül marad ez a pénz - mondta.

Igencsak egyértelmű volt a célzás, olyannyira, hogy Ralfnak arcába szökött a vér. Nem is tudott hirtelen válaszolni, és zavartan kerülte Mertens tekintetét, aki mindezt az egyetértés jelének hitte.

- Jól van, nincs semmi baj - mondta álszentül kenetteljes hangon. - Ha majd enyém lesz itt minden hatalom, megtapasztalhatja a jóindulatomat. De térjünk vissza egy kicsit még az unokaöcsémre! Szóval úgy gondolja, hogy az utóbbi időben bizalmatlan lett magával?

- Azt kellett tapasztalnom, hogy már nem olyan őszinte hozzám, mint korábban volt. Talán megsejtette, hogy beszámolok önnek az éjszakai kirándulásairól.

- Ha így van, gondoskodnunk kell arról, hogy visszaszerezze a bizalmát. Alkalomadtán majd elejtem előtte, hogy máshonnan szereztem az értesüléseimet. Elvégre sokan láthatták a városban.

- Kérem, igazgató úr, tegyen így. Csak akkor lehetek továbbra is a szolgálatára, ha megmaradok Hans úr bizalmában.

- Meglesz, semmit ne féljen! Elintézem, tálán már holnap.

Egyébként hagyja, hadd járjon egyedül a városba! Magának csak könnyebbség, ha nem kell folyton vele lennie. Azt mondja, a sofőr mindig tájékoztatja, ha a maga tudta nélkül veszi igénybe a szolgálatait?

Mertens tekintete a szokásosnál is fiirkészőbb volt, miközben a válaszra várt. Ralf ebből azonnal felismerte, hogy az igazgatónak hátsó szándéka van a kérdésével.

- Igen, minden alkalomról értesülök.

Arthur Mertens szemének kísérteties felvillanása elgondolkodtatta a fiatal mérnököt.

- Nos, velem is mindig tudassa, ha az unokaöcsém egyedül megy be a városba, mert... természetesen érdekel.

- Minden alkalommal tájékoztatni fogom, igazgató úr - mondta Ralf látszólag szolgálatkészen.

Gondolni azonban egészen mást gondolt. „Az ördögbe, a jelek szerint ez már megint kieszelt valamit! Résen kell lennem.”

Miközben a két úr a dolgozószobában beszélgetett, Egon a szalonban üldögélt a húgával. Mind a ketten cigarettáztak, és unottan bámultak maguk elé.

- Mitől szerette meg hirtelen ilyen nagyon a papa ezt a Berndet? - kérdezte meg egyszer csak Egon. - Én ki nem állhatom a fickót. Soha nem kedveltem a mintagyerekeket.

- Jobb lesz, ha megbarátkozol a gondolattal, hogy egy napon igen közeli kapcsolatba kerülsz majd vele - felelte Jolante nyugodtan.

- Nocsak! Hogyhogy?

- Mert hozzá fogok menni feleségül.

- Ne viccelj már, Jo! - mondta elképedve Egon.

- Ez nem vicc.

- Halálosan komolyan gondolod?

- Úgy bizony!

- Kíméletesebben is közölhetted volna velem ezt a lesújtó hírt. Jobban örülnék olyan Sógornak, akivel rokonszenvezhetek.

Jolante a cigarettája füstjébe bámult.

- Te majd úgy fogod kiválasztani a feleségedet, hogy nekem rokonszenves legyen?

Bátyja felnevetett.

- Emiatt ne aggódj! Nem leszek olyan maradi, hogy valaha is megnősüljek.

A lány a vállát vonogatta.

- Ti, férfiak, meg sem érdemlitek, hogy ilyen jó dolgotok van. Ötvenéves korotok körül azonban bennetek is felébred a vágy egy élettárs után, aki gondotokat viseli és ápol benneteket. Meg is érdemlitek, hogy cserében felszarvazzon benneteket, mert az úgy igazságos.

- Az még, Istennek hála, nagyon messze van. De mondd csak, komolyan ehhez a kiállhatatlanul példás Bernd doktorhoz akarsz feleségül menni?

- Igen! Az ellentétek, mint tudjuk, vonzzák egymást.

- És mikor következik be ez a szerencsétlenség?

Jolante nagyot sóhajtott.

- Előbb le kell telnie a nagyapa halálát követő gyászévnek.

- Akkor hát van még időm arra, hogy leküzdjem az ellenérzéseimet, és megpróbáljak hozzászokni a gondolathoz.

- Tedd ezt, Egon! ígérem, hogy hasonló esetben én is rendkívül belátó leszek veled.

- Arról boldog örömmel lemondok, de esetleg ki tudnál segíteni egy kis pénzzel?

- Jaj, Egon, mire költesz te ilyen sokat?

- Sokat? Nevetnem kell! Papa rettenetesen szűkmarkú velem, és sajnos a mamával is, ezért ő sem támogathat úgy, ahogyan szeretne. Folyton pénzszűkében vagyok a mi drága édesapánk miatt.

- Akárcsak én, ezért hát nem is lehetek a segítségedre. Borzalmasan irigylem Eva Mariát. Ő máris szabadon rendelkezhet az örökségével.

- Én meg Hansot irigylem.

- Pedig ő aztán végképp nem irigylésre méltó. Papa a gyámapa jogán még nálunk is rövidebb pórázon tartja, és egyszerűen borzalmasan bánik vele. Szinte már sajnálom.

- És ez így van jól! Nem volna igazság, hogy mindig csak az élet napos oldalán sétálgathasson. Később majd két kézzel szórhatja a pénzt, mi viszont örökkön-örökké a papától fogunk függeni. Valójában felháborító, hogy a mamának minden garast úgy kell kikönyörögnie a papától, pedig valójában ő hozta a házasságba a pénzt.

Jolante vállat vont.

- Mama sajnos isteníti a papát, és ennek mi isszuk meg a levét!

- Szóval semmi pénzed nincs, Jo?

- Sajnos nincs, de ha lenne, neked akkor sem juttatnék belőle. Te már így is sokkal többet kapsz, mint én.

- Mit tudsz te arról, mibe kerül az élet? Te idehaza élsz, és nincs szükséged pénzre.

- Ahogy azt te elképzeled! Az összes zsebpénzemet fel kell áldoznom, ha csinosan és elegánsan akarok öltözködni. Azok a ruhák ugyanis, amiket a mama a papával egyetértésben kiválaszt nekem, egyszerűen hordhatatlanok, ezért titokban mindig többet kell adnom a varrónőnek. Igazad van, a papa szörnyen zsugori.

- Nekem mondod? Ez egyszerűen borzalmas! Az embert mindenütt irigylik, mert a dúsgazdag Georg Rodenberg unokája, közben meg örökösen üres a zsebe, mivel a papája nem támogatja rendesen, a mamája meg nem mer a sarkára állni, hogy kicsit segítse a gyermekét. Nem tudom, mit tegyek. Adósságokat csináltam, és mindenképpen ki kell egyenlítenem őket, de mama is azt mondja, hogy neki sincs pénze. Papa viszont inkább levágatná a fél karját, semmint hogy időnek előtte egy garast is kiadjon. Mit gondolsz, próbálkozzam esetleg Eva Mariánál?

Jolante harsányan felnevetett.

- Kíváncsi lennék rá, milyen képet vágna, ha pénzt kérnél tőle!

- Remélem, nálad azért kedvesebbet. Alapjában véve nem rossz lány.

- Akkor hát fordulj hozzá!

- Úgy lesz.

A testvérek nem beszélgethettek tovább, mert édesapjuk és Ralf Bernd lépett be a szalonba. Egon megpróbált jobb színben feltűnni a mérnök előtt, és mérhetetlen egyetemi tapasztalataival kezdett kérkedni előtte. Az egekbe dicsérte a finom diákegyesületet, amelynek a tagja, azt viszont, amelyhez a maga idején Ralf tartozott, becsmérlőn leszólta. Ő azonban csak megmosolyogta a szavait.

- Nekem mindig is a tanulás volt a legfontosabb, Mertens úr - mondta.

„Undok stréber!” - gondolta Egon, és úgy nézett Jolantéra, mintha azt üzenné neki, hogy jó firmát választott ki magának. Továbbra sem értette, miért tünteti ki az apjuk ilyen nagyon Bernd doktort, s miért biztosítja ilyen egyértelműen a jóindulatáról.

- Mondd csak, papa tudja, hogy ezt a Berndet szemelted ki a férjedül? - kérdezte meg később, amikor kicsit megint négyszemközt maradt a húgával. Jo fölényesen bólintott.

- Természetesen nem rejtettem véka alá előtte az igazságot.

- Így már értem, miért olyan kedves vele.

- Nagyon is egyetért a választásommal. Igen sokra becsüli Bernd doktort, és zseniális mérnöknek tartja. És az is. Ifjú kora ellenére, máris főmérnök, és fontos találmányt is készített.

- Amennyire tudom, papa nem volt elragadtatva a találmányától.

- Eleinte, később azonban belátta a nagyszerűségét. Az egyik aknában már be is vezették, és nagyszerűen bevált.

- Felőlem hozzámehetsz ehhez a kiválósághoz, bár nekem még mindig az idegeimre megy.

Jolante megvetően legyintett, mint aki kicsit sem ad a bátyja véleményére. Egyébként is rossz volt a hangulata, mert ma még egyáltalán nem nyílt alkalma arra, hogy kettesben maradjon Ralffal, aki ráadásul nemsokára el is köszönt Mertenséktől. Melanie asszony, aki ebéd után visszavonult, mert migrén kínozta, most újra megjelent, és rá akarta beszélni Ralfot, hogy teáig még maradjon, ő azonban kimentette magát, mondván, hogy mái: elígérkezett valahová.

Jolante szemrehányón nézett rá.

- Máris elmegy, pedig még tíz szót sem beszélt velem, doktor úr.

- Őszintén fájlalom, nagyságos kisasszony, de Diehl doktorral találkozom a városban, és előtte még haza kell mennem a lakásomra.

- Jól van, akkor egy darabon elkísérem. Velünk tartasz, Egon?

Egonnak semmi kedve nem volt a közös sétához, és egyébként is tudta, hogy húga nemleges választ vár tőle.

- Sajnálom, Jo, de a Rodenberg-villába készülök. Tudod, hogy meg akarom látogatni Eva Mariát.

- Add át neki üdvözletemet! Jöjjön, doktor úr, akkor hát menjünk!

Ralf kicsit sem találta kellemesnek, hogy kettesben kell sétálnia Jolanteval. Szörnyen irigyelte Egontól, hogy ő találkozhat Eva Mariával, de azért kifogástalan udvariassággal meghajtotta magát Jo előtt. Melanie asszony bizonytalan pillantást vetett rá, mintha csak a lánya viselkedéséért mentegetőzne. Ő továbbra is illetlenségnek tartotta, hogy Jolante egyedül sétálgasson a mérnökkel. Arthur Mertens viszont egyetértőén rámosolygott Ralfra, és pillantása azt üzente: bátorság, fiatalember, én áldásomat adom magukra.

Jolante azonban ma sem jutott semmire a mérnökkel, noha többször is kínos helyzetbe hozta. Egyszer megcsúszott, hogy meg kelljen kapaszkodnia benne, máskor a haja akadt bele az erdőn egy gallyba, és Ralffal szabadította ki a tincseit, végül pedig ijedelmet színlelve a karjába menekült, mert állítólag félelmetes hangokat hallott a fenyők közül. Mindezzel azonban mit sem ért el. Bernd doktor teljes lelki nyugalommal a segítségére sietett, de mindig megmaradt a jó modor határain belül, amit Jolante bosszantónak talált, de azért imponált is neki. „Egészen biztos akar lenni a dolgában, nehogy felsüljön nálam” - gondolta.

Ralf Bernd viszont nagyon örült, amikor végre elköszönhetett a lánytól. Miután bezárta maga mögött a lakása ajtaját, legelőbb is kipihente a délután fáradalmait. Valójában nem beszélt meg találkozót Diehl doktorral, az ürügy volt csupán, hogy elszabadulhasson a Mertens-villából. Ott mindig borzalmasan érezte magát, és csakis Hans Dornau kedvéért vállalta ezeket a kínszenvedéseket.

Miközben a díványán heverészett, gondolatai vágyakozón a Rodenberg-villa felé szálltak. Bárcsak Egon helyében lehetne! Akkor most minden további nélkül felkereshetné Eva Mariát. Kiszámolta, mióta nem látta már, és nagyon-nagyon hosszúnak találta az azóta eltelt időt.

Aztán azonban megint Arthur Mertens jutott eszébe, és az a kísérteties felvillanás a szemében, amikor arról beszélt neki, hogy Hans időnként egyedül megy be a városba. Az igazgatónak kétségtelenül sötét gondolata támadt. Ralfban meghatározhatatlan félelem ébredt. Aggódott Hansért, és elhatározta, hogy az eddiginél is éberebb lesz. Arról mindenképpen gondoskodni fog, hogy fiatal barátja semmiképpen se menjen nélküle a városba.

Arthur Mertens tökéletes megtévesztésére egy-két alkalommal valóban meglátogattak mulatókat, és feltűnő viselkedésükkel azon voltak, hogy sokan megjegyezzék őket. Az igazgató esetleges érdeklődésére így több helyütt megerősíthették, hogy látták az unokaöccsét, akit a Rodenberg Müvek örököseként természetesen mindenütt felismertek. A barátok azonban rövid idő után mindig hazatértek, legfeljebb színházba vagy hangversenyre mentek még el. Hans kétszer egyedül is bement a városba: A kocsi függönyét ilyenkor szándékosan nem húzta össze, és Fritz inas jól láthatta, hogy a fiatalúr Bernd mérnök nélkül indult el mulatni, mint ő gondolta, bár Hans valójában csak színházba ment.

Arthur Mertens szemének ijesztő villódzása láttán azonban Ralf elhatározta, hogy fiatal barátja többé nem töltheti nélküle házon kívül az estét. Ösztönösen megérezte, hogy Hans nagybátyjának elfogyott a türelme. Szemlátomást úgy találja, hogy unokaöccse túlságosan lassan megy tönkre, és gonosz agyában újabb ördögi terv született meg.

XII.

Egon valóra váltotta elhatározását, és átment a Rodenberg-villába. Legnagyobb sajnálatára azonban nem egyedül találta Eva Mariát, akivel Hans is ott üldögélt a nappaliban. Nem mutatta ki azonban a csalódottságát, hanem rendkívül barátságosan üdvözölte a testvérpárt.

- Csak szűk két napra jöhettem haza, mégis mindenképpen meg akartalak látogatni benneteket, s főleg a te hogyléted felől szeretnék érdeklődni, Eva Maria.

A lány szívélyesen kezet nyújtott neki.

- Ez igazán kedves tőled, Egon. Köszönöm kérdésed, jól vagyok. Parancsolj, foglalj helyet! Velünk vacsorázol?

Egon tétova pillantást vetett Hansra, aki meglehetősen mogorván fogadta.

- Csak ha nem zavarok.

- Arról szó nincs. Hans meg én mindig csak kettesben vagyunk, és örülünk, ha valaki csatlakozik hozzánk.

- Hanson nemigen látszik meg az öröm - mondta Egon, és hangjában nyoma sem volt szokásos fölényeskedésének.

Hans elkerekedett szemmel nézett rá.

- Még csodálod, Egon? - kérdezte. - Elvégre tudom, hogy nem igazán kedvelsz. Melanie nénin kívül nálatok senki sem táplál irántunk baráti érzéseket. Miért éreznénk hát mi másként irántatok?

Eva Maria kérlelő pillantást vetett az öccsére.

- Hagyd ezt, Hans! Inkább örüljünk annak, hogy Egon végre utat talált hozzánk.

Hans kurtán felnevetett.

- Ám legyen! Ha hátsó szándékok nélkül jöttél, akkor szívesen látunk, már csak azért is, mert Melanie nénikénk fia vagy.

Egon helyet foglalt. Szemlátomást zavarban volt kicsit, ami vele szinte még soha nem fordult elő.

- Mit értesz azon, Hans, hogy hátsó szándék nélkül jöttem vagy sem? - kérdezte.

- Azt, hogy valóban rokoni érzések hoztak-e ide.

Eva Maria békítőleg másra terelte a szót.

- Hogy érzed magad az egyetemen, Egon?

- Egészen jól érezném, ha nem volna olyan iszonyú drága az élet.

- Az téged aligha nyomaszthat - jegyezte meg Hans.

- Óriási tévedés! Szörnyű gondok nyomasztanak. Nyomorúságos járandóságomból nemigen tudok megélni. Az öregem nagyon szűkmarkú, és állandóan anyagi nehézségekkel kell küzdenem.

Egon olyan nekikeseredetten beszélt, hogy Eva Maria egyszeriben ráébredt, Arthur Mertens gyermekei valójában szánalomra méltók. Hans azonban kicsit sem hatódott meg.

- Ahogy Melanie nénit ismerem, ő bőven dugdos neked pénzt - mondta.

- Szegény mama? Vele a papa még szűkmarkúbb, mint Jóval és velem.

Hans hátravetette a fejét.

- Miért tűritek el, hogy így bánjon veletek? Elvégre ti vagytok nagyapa örökösei, elsősorban édesanyád, aztán pedig Jo és te. Apátoknak semmi joga nincs az örökségre. Gazdasági igazgatóként kapja a fizetését, és igen jól keres. A ti vagyonotok felett viszont nem rendelkezhet. Arra egyedül Melanie néni jogosult.

Egon keseiű mosolyra húzta a száját:

- A Rodenberg Művek örököseként dúsgazdag ember vagy, de te talán el tudod érni, hogy papa többet jutasson neked, mint amennyit ő jónak lát?

- Nem, mert sajnos ő a gyámom - csúszott ki Hans száján az őszinte válasz.

Egon felnevetett.

- Na látod! Ugye nem vonod kétségbe, hogy mama, Jo és én is a papa gyámsága alatt állunk? Egyedül Eva Maria szabad ember közülünk, mert ő már nagykorú, és saját belátása szerint rendelkezhet a Vagyona fölött.

- Nem egészen, Egon. Édesapád ma még minden kiadásomat ellenőrizheti. Ez majd csak akkor lesz másként, ha férjhez megyek.

Egon kétségbeesetten beletúrt a hajába.

- Ajjaj, erről nem tudtam! A húgomtól úgy hallottam, hogy azt teszel a pénzeddel, amit akarsz.

- Csak majdnem. Édesapád ugyan nem akadályozhatja meg, hogy pénzt adjak ki, de mindig megtudja, mire költöttem, mert be kell mutatnom neki a számlákat. De... miért bánt ez téged?

- Erről négyszemközt szeretnék beszélni veled, Eva Maria. Magunkra hagynál bennünket negyedórára, Hans?

Unokatestvére gúnyos mosollyal az ajkán felállt.

- A vak is látja, Egon, mi nyomja a szívedet. Én mégis megteszem neked azt a szívességet, hogy vacsoráig eltűnök a színről. Üzenj értem, Eva Maria, ha majd Egon megosztotta veled édes kis titkát!

Hans nevetve elhagyta a szobát, Egon pedig bátortalan pillantást vetett Eva Mariára.

- Elbűvölően festesz ma - mondta aztán. - Nem úgy, mint Jónak, neked igazán jól áll a fekete.

Eva Maria kurtán felnevetett.

- Vége a világnak, Egon, hogy te bókolsz nekem? De gondolom, nem ezért akartál négyszemközt beszélni velem.

Egon nagyot sóhajtott.

- Jaj, Eva Maria!

- Mi nyomja a szívedet?

- Nos, éleslátásúnak igazán nem vagy mondható. Hans bezzeg alighanem rögtön kitalálta, hol szorít a cipő. Röviden és velősen: pénzre van szükségem. Úgy kétezer márkára, ha több nincs. Tudnál annyit kölcsönözni?

Eva Maria ijedten nézett rá. Arra gondolt, hogy a hirdetések miatt adósa lesz Ralf Bercidnek, és azt az összeget hamarosan ki kell követelnie a nagybátyjától.

- Kétezer márkát? Annyim most éppen nincs, Egon- Van ugyan némi pénzem öltözködésre, de az messze nem elég. Édesapádhoz kellene fordulnom, és ő tudni akarná, mire kell az a kétezer márka.

Egon megint nagyot sóhajtott.

- Neki természetesen nem szabad megtudnia, mert abból óriási baj lenné. A papa ráadásul biztosan nem adna pénzt arra, hogy nékem kölcsönözhess. És mennyit van?

- Úgy hatszáz márkám.

- Az nem sok, amikor kétezer kellene. Több nincs?

- Nincs, ráadásul nemsokára nagyobb összeget kell kiadnom valamire, amihez biztosan nem kapom meg édesapád hozzájárulását, bár a pénzt semmiképpen sem tagadhatja meg tőlem.

- Értem. Hansnak akarod adni.

- Nem, nem. Egyébként is, mire kellene neki a pénz?

- Mint hallom, mostanában a városban mulatja át az éjszakákat, az pedig sokba kerül, és a papa aligha fedezi a kiadásait.

- Tévedsz. Hans soha egy garast nem kért tőlém. Nagyszerűen kijön a bácsitól kapott zsebpénzéből.

Egon gúnyosan felkacagott.

- Ezt szívesen eltanulnám tőle A vad tivornyázás nem olcsó mulatság. Igaz persze, hogy Rodenberg gazdag, örököse előtt bárki szívesen megnyitja a pénztárcáját. Annyi kölcsönt kap, amennyit csak akar.

Eva Maria kis híján elárulta magát, és majdnem azt felelte, hogy az öccse egyáltalán nem tivornyázik, ahogyan Egon fogalmazott. De meg időben észbe kapott, és mást válaszolt.

- Szavamat adhatom arra, hogy Hans soha nem kért tőlem pénzt, és ilyesmire nem is adnék neki.

- És rajtam sem tudsz segíteni úgy, hogy a papa ne értesüljön róla?

- Bármennyire is sajnálom, de nem. Mindössze azt a hatszáz márkát adhatom oda, ha az kisegít.

Egon felugrott ültéből.

- Jól van, akkor adj annyit! A mama talán meg tudja szerezni a többit.

Egon örült, hogy kétezer márkát kért. Ha kevesebbet mondott volna, talán még ennyit sem kap. Valójában ezer márkát tesz ki az adóssága, csakhogy ő már a következő hónapra is gondolt. Mindegy, az a lényeg, hogy hatszáz márkát szerzett. „A maradék négyszázat mindenképpen meg kell szereznie a mamának” - határozta el.

Eva Maria átment a szobájába, kihozta a pénzt, és mosolyogva átadta Egonnak, akinek egyszeriben igen sürgős lett a távozás. Mégis inkább otthon vacsorázna, mondta, mert az apja kedvében akar járni, és sietve elköszönt. Hans visszatértét meg sem várta, alighanem azért, mert kínosan érintette, hogy unokatestvére könnyen átlátott rajta.

Miután magára maradt, Eva Maria üzent Hansért, aki csodálkozva nézett körül a szobában, miután belépett.

- Hová lett a mi drága Egonunk? - kérdezte.

- Hazament.

- És... mennyivel könnyebbített meg?

Eva Maria kedvesen felnevetett.

- Sajnos csak hatszáz márkám volt, pedig neki kétezer kellett volna.

- Te csak ne sajnálkozz ezen! Annak a pénznek örökre búcsút mondhatsz.

- Ezt én is tudom. De hát honnan szerezhetne szegény, amikor az apja olyan szűkmarkú vele?

Hans átölelte és megcsókolta a nővérét.

- Nagyon jóságos vagy, Eva Maria. Egon nem érdemelte meg, hogy kisegítsd.

- Hagyd el, Hans! Az ilyen apró áldozatokkal elejét vehetjük az irigykedésnek.

- Ami engem illett, én inkább meghalnék, de hölgytől soha nem kérnék pénzt. Egon azonban szemlátomást nem ismer gátlásokat, ha erről van szó. Meglásd, nemsokára megint kölcsönért jön majd hozzád.

- Most már tudja, hogy nem lehet, mert az apja minden nagyobb kiadásomról értesül. Igencsak megszorongathatták a hitelezői, ha egyáltalán hozzám fordult.

- Ó, az nem bántja a büszkeségét, hogy pénzt fogadjon el tőlünk, bár egyébként ki nem állhat bennünket. Az apja fia - mondta Hans keserűen.

Nővére anyáskodó szeretettel kisimította a haját a homlokából.

- Egon ezért csak sajnálatra méltó.

Hans megfogta és megcsókolta kezét.

- Csodálatosan jó ember vagy, Eva Maria.

- Menjünk, Hans, üljünk asztalhoz!

Öccse a karját nyújtotta neki, és átvezette az előkelően berendezett ebédlőbe, ahol a már megterített kis kerek asztal mellett szolgálatkészen várta őket Hermann és Fritz. Miután felszolgálták a vacsorát, Eva Maria elbocsátotta az inasokat. Az öreg Hermann tudta, éberen oda kell majd figyelnie Fritzre, hogy ne hallgatózhasson.

- Voltaképpen butaság, hogy mindig ilyen magányosan étkezünk - jegyezte meg egyszer csak Hans. - Vasárnaponként, amikor nem megyek be dolgozni, mindig úgy érzem, hogy nagyon egyedül vagyunk.

- Téged legalább hétköznap lefoglal a munkád, de én olyankor is magam vagyok idehaza. Mivel még tart a gyászév, szinte senkivel sem érintkezem. Melanie néni ritkán látogat meg, akárcsak Jo, bár az ő társaságára nem is vágyom igazán.

- Épp ezért kellene időnként vendéget hívnunk, például Bernd doktort. Őt te is szívesen látnád?

Öccse titkolt örömére a lány elpirult, de bátran válaszolt.

- Természetesen, Hans, ha a doktor is vágyik a társaságunkra.

- Ebben nem kételkedem. A legkevésbé sem - gonoszkodott

Eva Maria arca még pirosabb lett.

- De nem fog majd gyanút a bácsi a kapcsolatotok valódi természetét illetően?-

- Azt én megoldom valahogy. Ha néked megfelel, akár már holnap este együtt étkezhetnénk Bernd doktorral. Kitaláljuk, miért fogadjuk, és ügyesen Fritz orrára kötjük, hogy elmondhassa Mertensnek. Előtte természetesen ezt is! megtanácskozom Bernd doktorral. Nos, akkor megengeded, hogy meghívjam?

- Persze, Hans, elvégre hálával és köszönettel tartozunk neki.

- Méghozzá többel, mint amennyit valaha is leróhatunk.

Másnap délelőtt, amikor ismét együtt dolgoztak, Ralf Bernd elmesélte Hansnak, hogy érzése szerint Arthur Mertens megint valamilyen gonoszságot tervelt ki ellene. Beszámolt neki vasárnapi beszélgetésükről, és elmondta, miért támadt ez a gyanúja. Hans egyre sápadtabban hallgatta.

- Igen kellemetlen érzés, doktor úr, ha tudjuk, hogy valaki az életünkre tör. És szinte biztos vagyok abban, hogy Mertensnek ilyen szándékai vannak velem. Rég nem élnék már, ha észrevétlenül félre tudott volna állítani. Mindig a hideg futkos a hátamon, ha arra gondolok, hogyan Villog a szeme a sötét üveg mögött. Tegnap, amikor elmondta neki, hogy egyedül is be szoktam menni a városba, talán csinos kis autóbaleset ötlete fogant meg a gonosz agyában.

- Hogy mire gondolt, azt nem tudom megmondani, de hogy nem jóra, az egészen bizonyos. Semmiképpen sem mehet be a városba akkor, Hans úr, amikor a nagybátyja úton tudja magát. Ne nyugtalankodjék azonban, mert abban biztosak lehetünk, hogy Mertens semmi olyasmit nem fog elkövetni, amivel gyanúba keverhetné magát. A kedves nővérét se nyugtalanítsa ezzel! Bízzon csak mindent rám, én ugyanúgy vigyázni fogok magára, mint eddig. Az üzemben azonban, ha nem itt dolgozik az irodámban, legyen mindig nagyon elővigyázatos, főleg olyankor, amikor a közelében tudja a nagybátyját. Soha, de soha ne maradjon kettesben vele! Csakis akkor fenyegeti veszély, ha Mertens biztos lehet abban, hogy véletlennek tudja beállítani azt, ami pedig nem volt az.

Hans bólintott.

- Mertens természetesen vigyázni fog, nehogy gyilkosság gyanújába keveredjen. Ezzel tisztában vagyok, mégis nagyon örülnék, ha nem kellene többé tartanom tőle. Most azonban beszéljünk inkább másról, doktor úr! A nővérem megbízásából meg kell kérdeznem, hogy mennyit költött a hirdetések feladására, doktor úr. Ma reggel láttuk az egyik berlini lapban, hogy már megjelent.

- Igen, meglehetősen sokáig tartott, de óvatosnak kellett lennem, mert Mertens igazgatónak nem szabad megsejtenie, hogy az én kezem volt a dologban.

- És hogy csinálta?

- Van egy ügyvéd barátom, aki Frankfurtban él. Őt kértem meg levélben, hogy intézkedjék. Ha Mertens igazgató érdeklődne, ami könnyen elképzelhető, akkor a lapoknál arról fogják tájékoztatni, hogy a hirdetéseket doktor Corell rendelte meg Frankfurtból. Önök is hivatkozzanak rá a nővérével, ha a nagybátyjuk megkérdezné, kit bíztak meg az ügy intézésével. A nevére véletlenül bukkantak rá az egyik újságban, és utána fordultak hozzá. Corell barátom ugyanezt fogja mondani, amennyiben Mertens igazgató úr őt is megkeresné. Rám így egyáltalán nem gyanakodhat, és ennek így is kell lennie.

Hans megszorította a barátja kezét.

- Ezt nagyszerűen csinálta, doktor úr! Mi pedig egyre inkább az adósai leszünk. Ha nem remélhetném, hogy egyszer majd nemcsak szavakban, hanem tettekkel is leróhatjuk önnek a hálánkat, akkor még keservesebben érezném magam.

- Őszinte örömömre szolgál, hogy a segítségére lehetek. Leghőbb vágyam, hogy leleplezhessem Mertens. igazgatót, és önt örökre megszabadíthassam a fenyegető veszélyektől.

Hans mélyet sóhajtott.

- Bárcsak már ott tartanánk! Ha tudná, mennyi önuralmamba kerül, hogy nyugodtnak tudjak mutatkozni Mertens előtt!

Azt nem nehéz elképzelnem, de... jó iskola lesz ez magának, Hans úr, Az ilyen küzdelmek erősítik a jellemet.

Hans halványan elmosolyodott.

- Igaz, csak éppen nagyon megerőltető módon. És most már árulja el végre, mennyit költött! A nővérem, amint Mertens szóba hozza a dolgot, azonnal le akarja emeltetni vele az összeget a számlájáról. Eddig nem tehette meg, mert a nagybátyánk esetleg megakadályozta volna a hirdetések megjelenését.

- Nem sürgős a dolog, Hans úr.

- A nővéremet viszont nyomasztja az adósság, s hogy őszinte legyek, engem is. Már így is mértéktelenül igénybe vesszük a szolgálatait.

Ralf mosolyogva számlát húzott elő a levéltárcájából, és átnyújtotta fiatal barátjának.

- Meglehetősen drága mulatság volt, Hans úr, de annyiba azért nem került, mint hittem. Corell doktor részletes számlát állított ki, és kérésemre ki is egyenlítette. A kedves nővére egyenesen neki utalhatja át az összeget, ő pedig majd továbbítja az én bankszámlámra. Így a legegyszerűbb, és gyanút sem keltünk vele.

Hans eltette a számlát.

- Mindenképpen alkalmat kell adnia a nővéremnek arra, doktor úr, hogy lerója magának a háláját. Mi lenne, ha ma velünk vacsorázna? Egyébként is örömünkre szolgálna, ha időnként meglátogatna bennünket.

Ralf felcsillanó szeme elárulta, hogy nagyon is szeretne eleget tenni a meghívásnak. Alig várta már, hogy újra találkozhasson Eva Mariával. És most egy teljes estét vele tölthetne, amit csodálatosnak talált, mégis uralkodott magán.

- Fritz révén Mertens igazgató azonnal megtudná, hogy önöknél jártam. Nem volna jó, ha megsejtené, hogy szövetségesek vagyunk.

- Eddig engem is ez tartott vissza attól, hogy meghívjam önt hozzánk. De nem találhatnánk ki valamit, hogy Mertens azt higgye, az ő érdekét szolgálja a látogatásaival? Mert nem érjük ám be egyetleneggyel! Mi lenne, ha beszélne Mertensszel, és meggyőzné, az ő érdekében fontosnak tartja, hogy időnként felkeressen bennünket?

Ralf elgondolkodott, aztán hirtelen felragyogott az arca.

- Igen, ez jó ötlet! Közölni fogom vele, hogy meghívást kaptam önökhöz, és megkérdezem tőle, elfogadhatom-e az invitálást. Nagyon fontos neki, hogy ne veszítsem el a maga bizalmát, Hans úr. Ezt tegnap többször is elmondta, miután azt füllentettem neki, hogy ön kissé bizalmatlanná vált velem szemben. Azt akartam ezzel elérni, hogy kímélje meg magát a szemrehányásaitól.

- Vagy úgy! Ezért mondta hát ma reggel nekem, hogy az egyik városi mulató tulajdonosától hallott a csínytevéseimről. Az illető állítólag bizalmas jó embere, és mindenről beszámol neki, mert botrányosnak találja a viselkedésemet.

Ralf bólintott.

- Nagyon jó! Mertens így azt fogja hinni, hogy ön már nem gyanakszik rám, mert megtudta, nem én vagyok a besúgója, és ezért hívott meg magukhoz.

- A nagybátyám meggyőzését önre bízom, doktor úr. Fritznek pedig nem adunk alkalmat arra, hogy olyasmiről számolhasson be a megbízójának, ami számunkra nem kellemes. A jó öreg Hermann majd szemmel tartja, és csak akkor engedi hallgatózni, amikor mi úgy akarjuk.

- Igen, ennek mindenképpen így kell lennie. Még nem tartunk ott, hogy kiteríthetnénk a lapjainkat. Őszintén örülök, hogy időnként az önök társaságát élvezhetem majd a kedves nővérével. De biztos, hogy ő is szívesen lát?

Hans Dornau szeme huncutul felcsillant, de vigyázott, hogy ne nézzen a barátjára.

- Ő bízott meg azzal, hogy tolmácsoljam a meghívását, és semmivel sem örül kevésbé a látogatásának, mint én. Maga csak azt értesse meg ügyesen Mertensszel, doktor úr, hogy ezzel is kizárólag az ő érdekeit szolgálja! Mostanában nagyon visszavonultan élünk, főleg a nővérem, és előre örülök, hogy ön majd színt visz az életébe.

Bernd doktornak valóban sikerült elhitetnie Arthur Mertensszel, hogy hasznos lesz számára, ha ő időnként a Rodenberg-villaban tölt egy-egy estét. Az irodájában kereste fel, előbb hivatalos ügyeket beszélt meg vele, csak aztán tért rá látogatása valódi céljára.

- Hans úr épp az imént kért meg, hogy ma este vacsorázzam a házukban vele és a nővérével - mondta. - Csodálom, hogy egyszeriben megint ekkora bizalommal van irántam.

Mertens önelégülten mosolygott.

Ezek szerint valóban arra gyanakodott, hogy ön számol be nekem a titkos kiruccanásairól. Én azonban ma reggel eloszlattam ezt a gyanúját. Azt mondtam neki, hogy az egyik mulató tulajdonosától származnak az értesüléseim. Egyébként égy ismerősöm, akinek bárja van a városban, valóban mesélt nekem Hans látogatásáról, de csak futólag említette meg, mindenféle rossz szándék nélkül.- „Jól tettük hát, hogy hébe-korba kis időre megmutattuk magunkat Hansszal egy-egy kétes hírű helyen” - gondolta Ralf.

- Így már érthető Hans úr pálfordulása - mondta fennhangon. - Bizonyára azért hívott meg, mert kárpótolni akar a gyanúsításért, amelyet ő immár alaptalannak hisz. Első meglepetésemben azonnal igent mondtam a meghívására, ám aztán kételkedni kezdtem, mert nem tudom, ön helyesli-e, hogy valóban elmenjek a Rodenberg-villába. Ám ha nemet mondok, talán megbántom az unokaöccsét.

- Ne, ne, maga csak ne utasítsa vissza! Menjen el nyugodtan hozzájuk! - vágta rá Mertens sietve. - Nekem csak jól jöhet, ha továbbra is befolyása alatt tartja az unokaöcsémet. Elvégre... én csak a javát akarom.

Mertens álnok hangja, mint mindig, most is elárulta, hogy mást mond és mást gondol. Roppant elővigyázatos volt azonban, mert alighanem rájött, hogy többször is óvatlanabb volt, mint kellett volna. Bízott ugyan Ralfban, de csak annyira, amennyire egy gazember a cinkosában megbízhat, és nem akarta, hogy az ifjú főmérnök egészen beleláthasson a lapjaiba. Ezért játszotta továbbra is előtte a szerető nagybácsit, miközben már egészen határozott tervei voltak.

Ralf udvariasan meghajtotta magát.

- Köszönöm, hogy megnyugtatott, igazgató úr. Most már tudom, hogy az ön szellemében cselekszem, ha időnként a Rodenberg-villában töltöm az estét. Semmiképpen sem akartam eljátszani a jóindulatát.

Mertens kegyesen megveregette a vállát.

- Ettől ne tartson! Mi ketten hosszas magyarázkodások nélkül is értjük egymást.

- Így igaz, igazgató úr. Tudom, micsoda igazságtalanság, hogy egy ilyen éretlen ifjút akarnak megtenni első embernek egy hatalmas vállalatnál, ahol pedig ön is ott van, ön, akinél, senki sem alkalmasabb erre a feladatra, s aki a kedves neje képviseletében teljes joggal tölthetné be ezt a posztot.

Ralf ügyesen újabb csapdát állított, és a hiú, öntelt Mertens minden elővigyázatossága ellenére bele is sétált.

- Ugye, megérti, micsoda sértés ez nekem? - kérdezte, miután melegen megszorította a fiatalember kezét. - Igen, tudom, hogy maga megért engem, és hűséges támogatóm. Az első helyen állhat mellettem, ha... Nos, egyelőre még nem akarok gyengédebb húrokat pengetni. Legyen elég annyi, hogy valószínűleg nem csupán hivatalos szálak fűznek majd össze bennünket. Ami pedig lehetséges, annak meg is kell történnie, kedves doktor úr. Unokaöcsém sajnos teljességgel alkalmatlan arra, hogy elvezessen egy ilyen hatalmas vállalatot: Az embernek elfacsarodik a szíve, ha arra gondol, mi lenne az irányítása alatt a Rodenberg Művekből.

- Egyetlen vigaszom, hogy alapjában véve ön fog az első helyen állni. Hans úr semmiképpen sem lehet a cég valóságos vezetője. Ő mindig is könnyelmű életet fog élni. Nem lehet valahogy korrigálni a dolgokat, igazgató úr?

Mertens húsos kezével megszorította Ralf karját, és szeme ijesztően villogott a sötét üveg mögött. Az ifjú mérnök már azt hitte, most végre bepillantást enged számára a legsötétebb terveibe, ám az igazgató hirtelen eleresztette a karját, szeméből eltűnt az álnok csillogás, és látszólag megint jóságos lett a tekintete.

Türelem rózsát terem - mondta csupán.

- Aki időt nyer, életet nyer, igazgató úr - válaszolta Ralf, de ő és Arthur Mertens egészen másra gondoltak.

Ralf elköszönt, az igazgató pedig melegen megszorította a kezét.

- Holnap majd beszámol ma esti látogatásáról, doktor úr - tette hozzá.

- Természetesen, igazgató úr. Mindent el fogok mondani, ami igényt tarthat az érdeklődésére.

Miután Mertens magára maradt, egészen megváltozott az arca. Szorosan összeszorította a fogát, vonásai feszültségről árulkodtak.

Ralf tudta, hogy mindenképpen meg kell védenie Hans Dornaut. Eva Maria öccse nem eshet áldozatul ennek a becstelen gazembernek. Most minden erejét ennek a célnak a szolgálatába kell állítania.

Lassan, mélyen elgondolkodva tért vissza az irodájába. Hans nem volt ott. Irodája ablakából Ralf ráláthatott az igazgatósági épület bejáratára, amelyen Mertensnek ki és be kellett járnia. Ha nem tudta maga mellett Hansot, az ifjú doktor mindig szemmel tartotta azt a kaput. Most is úgy fordította munkaasztalát, hogy odalásson, mert ma különösen aggódott fiatal barátjáért.

Tudta, hogy a nagy üzemcsarnokban van éppen dolga, az pedig veszélyes terep. Amíg azonban Mertens az irodájában tartózkodik, Hansra nem leselkedik veszély. Ezért akarta tudni, hogy az igazgató kilép-e a kapun, amíg Hans odalent van. Ma is csak azután nyugodott meg egészen, hogy ifjú barátja visszatért hozzá az irodába.

Akkor beszámolt neki a Mertensszel folytatott beszélgetéséről, de rossz érzéseit elhallgatta előle, mert nem akarta még jobban nyugtalanítani. Hansnak már így is épp elég nehéz állandó, fenyegetettségben élnie. Ralf neki is, magának is őszintén kívánta, hogy mihamarabb sikerüljön leleplezniük Arthur Mertenst, és véget érjenek ezek a gyötrelmes idők.

Hétfő délután Hansnak át kellett mennie a gépcsarnokba, hogy Ralf megbízásából elintézzen valamit. Előtte éppen elkészült egy rajzzal, amelynek pontos kivitelezéséért elismerő szavakat kapott Bernd doktortól. Az ifjú Dornau szeme büszkén felragyogott, és pír öntötte el az arcát a dicséret hallatán. Sietve elköszönt a mérnöktől, mert a gépcsarnokból egyenesen haza készül.

- Akkor hát a viszontlátásra nálunk, Bernd doktor! - mondta.

- Viszontlátásra, Hans úr! Pontos leszek.

Ralf egy darabig az ablakból nézte a távolodó fiatalembert, és karcsú, büszke tartása, ruganyos mozgása örömmel töltötte el. Aztán visszament a rajzasztalához, de úgy helyezkedett el, hogy ráláthasson a szemközti bejáratra. Még mindig nem hagyta nyugodni az a rossz előérzet, amely reggel fogta el. És hirtelen összerezzent, amikor munkájából felpillantva meglátta, hogy Arthur Mertens lép ki az igazgatósági épületből.

Nagybátyja az irodájából észrevette, hogy Hans a gépcsarnokba igyekszik. Hirtelen, ma talán minden eddiginél jobban felerősödtek bűnös ösztönei, amelyek oly sokszor hajtották már unokaöccse nyomába. Hiába mondta, hogy türelem rózsát terem, ő valójában minden volt, csak türelmes nem. Testestül- lelkestül kívánta Hans fiatal életének a pusztulását, mert útját állta vágyai beteljesülésének. Mintha láthatatlan akaratnak engedelmeskedne, elhagyta az irodáját, és az ifjú Dornau után indult.

Volt valami lopakodó, macskaszerű a mozgásában, és Ralf hirtelen félteni kezdte Hansot. Egy belső hang veszélyre figyelmeztette. Mertens zsákmány után lopózó ragadozóként ólálkodott, és Ralf erősen aggódott a barátjáért, mint mindig, ha nem tudta biztonságban. Nyugtalansága csak erősödött, amikor észrevette, hogy az igazgató lassan, óvatosan, körül-körül nézve ugyancsak a gépcsarnokba tart.

Egyszeriben őt is ismeretlen kényszer kerítette hatalmába és küldte ki az udvarra Mertens után, aki éppen eltűnt a gépcsarnokban. Ralf megszaporázta a lépteit, és kevéssel az igazgató után lépett be az épületbe. Odabent fülsiketítő volt a zaj. A Rodenberg Művek szíve hangosan vert. Ezernyi zörej keveredett össze, motorok brummogása, dübörgése, csattogása, számtalan gép zakatolása töltötte be a helyiséget. Minden örökös egyenletességgel mozgott, szinte már kísérteties volt, hogy egyetlen munkást sem lehetett látni, mintha varázslat, hatására maguktól működnének a szerkezetek.

Ralf nyugtalanul körbekémlelt, és végre felfedezte Hansot, aki a magasban állt, és egy óriási gép fölé hajolt. Áhítatos érdeklődéssel figyelte a könnyedén egymásba illeszkedő hatalmas kerekek, tárcsák mozgását, és szemlátomást élvezte a szünet nélkül dolgozó, gépek látványát. Szinte beleszédült a nyughatatlanul összeilleszkedő majd megint elváló fémtárcsák és kerekek figyelésébe. Az emberek helyett rengeteg munkát elvégző, mégsem fáradó gépek iránti érdeklődést Ralf oltotta belé. Csodálatos volt elnéznie, ahogyan az egyik rész összesimul a másikkal, s az egész simán, akadálytalanul működik együtt. Mégis elég egyetlen gombnyomás, hogy minden leálljon és elcsendesedjen, majd újabb gombnyomásra ismét mozgásba lendüljön.

Hans annyira belemerült a teremtő erő csodálatába, hogy se látott, se hallott. Tudta, hogy odafent a magasban senki nem tartózkodik, csak ő egyedül. A fülsiketítő zajban nem hallotta meg, hogy halk léptekkel még valaki felment utána a vaslépcsőn. Arthur Mertens azonnal meglátta az unokaöccsét, amikor belepett a csarnokba. Szeme kéjesen felcsillant, akár egy ragadozóé, A karcsú, szőke fiú ott állt a magasban, közte és vágyai beteljesülése között. Közte és aközött, amit ő a boldogságának gondolt. Senki más nem volt a közelben. Ha most mögéje lépne és vigyázatlanul meglökné, akkor... Akkor fejjel a hatalmas kerekek közé zuhanna, amelyek könyörtelenül szétmorzsolnák. A balesetnek egyedül az ifjú Dornau elővigyázatlansága lenne az oka.

A mohó vágy, hogy ő lehessen a Rodenberg Müvek egyedüli ura, minden emberi érzést kiölt Arthur Mertens szívéből. Itt az újabb ragyogó lehetőség, mint korábban a verőkosnál, és ez nem hagyhatja kihasználatlanul. Nincs tanú, senki sem látná, egyetlen mozdulattal szabaddá tenné önmaga előtt az utat. Ezúttal szerencséje lesz. A szőke ifjonc odafent teljesen belemerült a gép tanulmányozásába, egyedül azt látja, egyedül annak a hangját hallja. Már csak fél percet kell ott állnia így előrehajolva, hogy egy aprócska szédüléstől szinte magától alázuhanjon. Csak fél percig ne nézzen még körül! Senki sem gondolna arra, hogy ő lökte meg, hogy ő oltotta ki virágjában az életét. Ha majd megtette, nesztelenül, óvatosan eloson, biztos helyre menekül, mielőtt bárki megtudná, hogy a Rodenberg Művek örököse összezúzva fekszik a hatalmas kerekek között.

A lépcsőkorláton át Ralf Bernd egyszer csak meglátta, hogy lopakodva, kicsire összehúzva magát Arthur Mertens is felfelé igyekszik, egyenesen oda, ahol az ifjú Dornau áll. Bernd doktornak a rémülettől kihagyott a szívverése. Kiáltani akart, hogy figyelmeztesse fiatal barátját, de tudta, hogy hangja a zajon át nem jutna el hozzá. Aztán arra gondolt, hogy egy gombnyomással kikapcsolja a gépet, ám a hatalmás szerkezet, amelyet Hans tanulmányozott, nem állna le azonnal. Épp elégszer fordulna és billenne még ahhoz, hogy szétmorzsoljon egy testet.

Mindez villámgyorsan végigfutott Ralf fején, és lelki szemeivel már látta, hogy megtörténik, amire Mertens készül. Tudta, hogy Eva Maria öccse életveszélyben van, és rohanvást futni kezdett fel a lépcsőn az igazgató után, hogy megakadályozza annak elkövetésében, amit pontosan leolvashatott eltorzult arcáról. Az aggodalom megsokszorozta az erejét, valósággal repülve tette meg az utat, s amikor Mertens felért a lépcsőn, már ő is ott volt mögötte. Az igazgató közvetlenül Hans mögött állt, és egy pillanatig habozott, mintha még egyszer végiggondolná tette következményeit. Bűnös ösztöne azonban győzedelmeskedni látszott az akarata felett, szeme dühödt gyilkolási vággyal tapadt a karcsú fiatalemberre. Felemelte a karját, hogy meglökje áldozatát, és átadja a borzalmas halálnak, ám ekkor Ralf hangos kiáltással hátrarántotta.

Arthur Mertens megtántorodott, és falfehér lett az arca. Vissza akart lépni, hogy mégis meglökje Hansot, ám Ralf már őt is hátrahúzta a karjánál fogva. Magához szorította fiatal barátját, és úgy fürkészte az arcát, mintha meg akarna győződni arról, hogy valóban él, ép és sértetlen maradt. Az ifjú Dornau döbbenten nézett vissza rá. Látta, hogy sápadt, feszült arcán elfojtott izgalomtól rángatóznak, az izmok. Aztán a válla fölött nagybátyja ugyancsak fehér arcát is felfedezte. Arthur Mertens a rémülettől kifulladva egy oszlopnak dőlt, és eszelős tekintettel meredt a két fiatalemberre.

Ralf Bernd fejében vadul kergették egymást a gondolatok: Sikerült-e lelepleznie Arthur Mertenst? Megvádolhatja-e azzal, hogy meg akarta gyilkolni az unokaöccsét? Nem, sajnos nem. Nem várhatta meg, hogy az igazgató elvégezze a megsemmisítő lökést, kinyújtott karja pedig semmit sem bizonyít. Azért is Hans felé nyúlhatott volna, hogy megtartsa, és kétségtelenül ezt is állítaná. Senki sem tudná rábizonyítani, hogy gyilkolni készült. Ha fejére olvasná, hogy a biztos halálba akarta küldeni az unokaöccsét, Mertens nyomorult rágalmazónak nevezné, elbocsátaná, és haladéktalanul eltávolítaná a Rodenberg Művekből. Hans pedig itt maradna egyedül és védtelenül.

Nem, ezzel nem segítene a barátján. Megint elszalasztani kényszerül a kedvező alkalmat, most sem leplezheti le ezt a gazembert. Tovább kell játszania a szégyenletes komédiát, amennyire a haragtól már-már túlcsorduló szíve még engedi. Mosolyt erőltetett magára, és teljes erőből kiabálni kezdett, hogy túlharsogja a gépek dübörgését.

- Bocsássa meg, igazgató úr, hogy hátrarántottam, de az egyik munkás odalentről felhívta a figyelmemet önökre, és megláttam, hogy mindketten veszélyben vannak.

Arthur Mertens még jobban megrémült. Egy munkás észrevette őt? Erről sejtelme sem volt. Azt persze nem tudhatta, hogy valójában senki nem járt odalent, és a munkás figyelmeztetését csak Ralf találta ki magyarázatul különös viselkedésére.

Bernd doktor határozott mozdulattal a lépcső felé tolta Hansot, aki nem tehetett mást, el kellett indulnia lefelé. Érezte, hogy barátja görcsösen szorítja a karját, és lassanként megértette, hogy ismét csupán egyetlen hajszál választotta el a haláltól. Nagybátyja elgyötört arcára pillantott, és máris tudta, amit tudni akart.

Kissé kábultan engedelmeskedett Ralf parancsoló szorításának, és lement a lépcsőn. Bernd doktor, bár nehezére esett, mégis visszatért Arthur Mertenshez. Látszólag gondoskodón megfogta a karját, és levezette a magasból. Hans mögött ők is kiléptek a szabadba. A csarnokban valamennyien hallgattak. Felesleges lett volna beszéddel próbálkozniuk, a zaj úgyis minden szavukat elnyelte volna.

Mire kiértek, és becsukódott mögöttük a hatalmas kapu, Ralf már kitalálta, mit kell tennie.

- Istennek hála, megint biztonságban tudhatom, igazgató úr - mondta. - Az egyik munkás magához intett, amikor beléptem a gépcsarnokba, és szó nélkül felmutatott oda, ahol Hans úr állt. Nyilván azt kívánta értésemre adni, hogy rendkívül veszélyes azon a helyen tartózkodni. Már éppen tréfával akartam elütni a dolgot, hiszen tudom, hogy Hans úr soha és sehol nem szédül, de akkor észrevettem az igazgató urat, aki ugyancsak felfelé tartott a lépcsőn. Gondolom, le akarta hívni az unokaöccsét a veszélyes helyről. Úgy láttam, hogy igazgató úr egyszer csak megtántorodott, és rettenetesen megijedtem. Ha odafent elszédül, belezuhanhat a gépezetbe, és Hans urat is magával ránthatja. Ezért rohantam ön után. Elnézését kérem, hogy ijedtemben olyan nagyot rántottam önön, aztán pedig Hans úron is. Feltétlenül védőkorlátot kell odafentre felszereltetnünk, ez most már egészen világos számomra. Jobban érzi magát, igazgató úr?

Ralf szándékosan úgy beszélt, mintha Hans mellékes lenne számára, s miatta egyáltalán nem is aggódott volna. Az ifjú Dornau elkapta a pillantását, és megértette, hogy arra kérj, ne szóljon közbe.

Arthur Mertensnek minden erejét össze kellett szednie, hogy uralkodjék magán. Fürkészőn méregette Ralfot, de csak aggodalmat olvasott le az arcáról. Az első pillanatban agyon akarta verni, mert megakadályozta terve végrehajtásában. Amikor azonban azt hallotta tőle, hogy egy munkás is meglátta őket Hansszal, azt kellett hinnie, hogy Bernd jóvátehetetlen ostobaság elkövetésében gátolta meg őt. Komoly veszélybe került volna, ha valaki tanúja lett volna a tettének. Most azon töprengett magában, hogy Ralf kitalálta-e, mire készült. Talán csak azért lépett közbe, mert nem akarta, hogy az a munkás mindent lásson.

Az igazgató óriási önfegyelemmel ártatlanul ijedt ábrázatot öltött magára.

- Észrevettem, hogy unokaöcsém óvatlanul a gép fölé hajolt, és figyelmeztetni akartam. Bár én nem tudtam róla, nagyon is elképzelhető, hogy izgalmamban és Hans miatti félelmemben, megtántorodtam kissé. Azt mondja, egy munkás hívta fel ránk a figyelmét?

Mertens mélyen Ralf szemébe nézett. Ő különös tekintettel nézett vissza rá, aztán bólintott.

- Igen, az a munkás figyelte önöket, és csak akkor ment el, amikor látta, hogy elindulok felfelé a lépcsőn.

Az igazgató megkönnyebbülten fellélegzett. Most már szentül hitte, hogy Ralf a gyilkosság vádjától mentette meg. Az a munkás, akit ő nem vett észre, biztosan meglátta volna, ki lökte le a magasból az ifjú Dornaut. Bernd ugyan megakadályozta a terve végrehajtásában, neki köszönhetően azonban óriási veszélytől menekült meg. Vajon akkor is felszaladt volna hozzá, akkor is visszarántotta volna őt, ha nincs ott az a munkás?

Mertens biztos volt abban, hogy Ralf is szívesen félreállítaná az útjából Hans Dornaut, mert akkor ő lehetne a cégnél a második ember. Ennek ellenére arra jutott magában, hogy egyedü kell véghezvinnie a művét. Kár, hogy ezt a remek alkalmat kihasználatlanul kellett hagynia, de sokkal rosszabb lett volna, ha tanúja lett volna a dolognak, és mindjárt kettő, a munkás és Ralf Bernd.

- Bár indokolatlan volt, azért szívből köszönöm, hogy aggódott értem, doktor úr - mondta fennhangon.

- Nem tartozik köszönettel, igazgató úr. Örülök, hogy nem történt semmi baj. Átkozottul veszélyesnek látszott a helyzet, és nagyon megijedtem.

- Mindennek kizárólag a te elővigyázatlanságod az oka, Hans. Hogyan hajolhattál olyan veszélyes helyen a működő gép fölé? Mindig csak a gond és a baj van veled! - támadt most Mertens az unokaöccsére.

Hans elkerekedett szemmel nézett rá. Goromba támadása annyira feldühítette, hogy meg tudta volna fojtani. Nem akarta azonban elragadtatni magát, ezért sarkon fordult, és szó nélkül távozott.

Nagybátyja különös tekintettel nézett utána, de megint hamar nyugalmat kényszerített magára.

- Láthatja, kedves doktor, micsoda neveletlen tacskó az unokaöcsém. Egyetlen szóval sem köszönte meg, hogy ketten is ki akartuk menekíteni a komoly veszedelemből.

Ralf megvonta a vállát.

- Miatta a kisujjamat sem mozdítottam volna, én csakis önért aggódtam, igazgató úr. Unokaöccse időnként elképesztően faragatlan. Rossz napok várnak a Rodenberg Művekre, ha egyszer majd ő kerül itt a kormányrúdhoz.

Egymásra néztek, és Mertens odaadó szövetségesét látta Ralfban, akiről nem sejtette, hogy minden egyes szót gondosan mérlegre tett, mielőtt kimondta volna. A döntő lépést az igazgató mégis nélküle, egyedül akarta megtenni. Ahhoz nincs szüksége szövetségesre, arról senkinek nem szabad tudnia, gondolta, miközben kezet nyújtott hűségesnek hitt emberének.

- Idővel talán majd Hans is megváltozik - válaszolta csalárd mosollyal az ajkán.

- Reméljük és kívánjuk, hogy úgy legyen, igazgató úr. Mindenesetre őszintén örülök, hogy semmi baja nem esett. Elképzelni sem akarom, mi lenne ön nélkül a céggel.

Mertens megértően nézett rá. Most azonban, miután enyhült az izgalma, érezte, hogy idegeinek komoly próbatételt kellett kiállnia, amikor Ralf hirtelen visszarántotta, miközben ő már beteljesülni látta a vágyait. Egyszeriben minden ereje elhagyta, megtántorodott, és Ralf karjába kellett kapaszkodnia, hogy ne essen cl.

- Rosszul érzem magam. A komisz kölyke miatti aggódás nagyon felizgatott. Innom kell egy konyakot a kantinban. Velem tart?

- Szívesen, ha megengedi. Bevallom, nekem sem ártana egy kis szíverősítő. Borzalmasan megrémültén, akkor meg különösen, amikor riadalmat olvastam le annak a munkásnak az arcáról. Okvetlenül védőkorlátot kell szereltetnünk arra a helyre, mert a munkások is veszélybe kerülhetnek, ha ott akad dolguk. Már holnap intézkedni fogok, nehogy szerencsétlenség történjék.

Az urak átmentek a kantinba, és kértek egy-egy nagy pohár konyakot. Kizárólag ártatlan dolgokról beszélgettek, és kézszorítással búcsúztak el egymástól. Mertens visszatért az irodájába, és lerogyott a karosszékébe, hogy kipihenje a kiállt izgalmakat. Néma dühvel töltötte el, hogy ezúttal sem valósíthatta meg a tervét, és nem tudta örökre félreállítani Hansot az útjából. Az azonban, hogy elálljon gyilkos szándékától, fel sem merült benne. Éppen ellenkezőleg, sötét lelkében még erősebb lett az aljas vágy. Érezte, hogy már nem sokáig lesz képes megtűrni maga mellett az unokaöccsét. Amint alkalom adódik rá, harmadszor is próbát tesz, és akkor végre sikerülnie kell.

Már kidolgozott egy újabb tervet, még mielőtt ma ez a kedvező lehetőség kínálkozott volna, és úgy döntött, hogy végre is fogja hajtani. Előbb azonban egy darabig a jóságos, aggódó nagybácsit kell alakítania, hogy senki ne sejtse meg, valójában szívből gyűlöli az unokaöccsét. Bernd doktorral is óvatosabbnak kell lennie. Nem engedheti, hogy teljesen belelásson a kártyáiba: Most tehát belebújik a gyengéden szerető nagybácsi szerepébe, méghozzá haladéktalanul. Felállt, és elindult Ralf Bernd irodájába, mert úgy gondolta, hogy ott találja az unokaöccsét.

Hans valóban visszament a főmérnök szobájába. A rajztáblának támaszkodott, és szórakozottan vonalakat húzogatott a felfeszített papír szélére. Amikor Ralf belépett, feléje fordult, és heves mozdulattal megragadta a kezét.

- Nem értek mindent, de annyit tudok, hogy ma megmentette az életemet, doktor úr - mondta, és arca megrándult az elfojtott izgalomtól.

Ralf mélyen meghatódott. Szó nélkül karjába zárta fiatal barátját, és egy ideig szorosan átölelve tartotta, mintha még mindig fenyegető veszélytől kellene óvnia.

- Istennek hála, épen és sértetlenül áll előttem - mondta, miután elengedte Hansot. - Emlékszik, mit ígért nekem? Azt, hogy óvatos lesz. És most mégis odaállt a hatalmas és veszélyes gépezet fölé, amelyen nincs védőberendezés. Hogy tehetett ilyet?

Hans mély sóhaja fájdalmas nyögéssel ért fel.

- Azt hittem, egyedül vagyok. Még csak nem is sejtettem, hogy Mertens feljött utánam a lépcsőn.

- Szerencsére maga után néztem az ablakból, amikor elindult a gépcsarnokba. Hirtelen erős félelem fogott el. Vannak sugallatok, amelyeket gondolkodás nélkül követnünk kell. Istennek hála. én is így tettem.

- És aztán... mi történt?

- Beléptem a gépcsarnokba, és megláttam, hogy maga odafent áll, Hans úr. Nagybátyja, Isten a tanúm, úgy osont fel a lépcsőn a nyomában, mint egy ragadozó. Nem igaz, hogy egy munkás figyelmeztetett. Teremtett lélek nem járt arra, csak én. Azért találtam ki a munkásról szóló történetet, hogy Mertensnek megmagyarázzam a közbelépésemet. Nem szabad megsejtenie, hogy vigyázok magára és meg akartam menteni. Nem emlékszem, hogyan mentem fel Mertens után a lépcsőn. Az aggodalom alighanem szárnyakat adott nekem, mert láttam, hogy a nagybátyja már csak néhány foknyira van magától. Az utolsó pillanatban érkeztem. Mertens már éppen felemelte a karját, hogy... Nem akarom kimondani, miért. Azt szeretném hinni, hogy vissza akarta húzni magát, Hans úr. Ha azt feltételezném, hogy le akarta lökni, akkor meg kellene fojtanom, mint egy veszett kutyát.

Ralf már majdnem kiabált. Felindultsága végre utat tört magának. Hans égő szemmel nézte, és keze önkéntelenül belecsúszott a tenyerébe.

- Kedves, kedves doktor, kérem, nyugodjék meg. Még soha nem láttam ilyennek.

Ralf erőt vett magán.

Nem csoda, ha az idegeim csaknem felmondják a szolgálatot. Szörnyű pillanatokat éltem át, amikor attól kellett tartanom, hogy elkésem. Utána pedig fegyelmeznem kellett magam, és folytatnom kellett az átkozott komédiát, nehogy Mertens megsejtse, kizárólag az ön iránt érzett aggodalom űzött fel oda. Mingent letagadott volna, ha a fejére olvasom hogy… biztosan azt állította volna, hogy csak megakarta tartani magát.

Hans élesen felneveztett.

- Megtartani engem? Ezt nem mondhatja komolyan doktor úr.

- Sajnos nem bizonyíthatom az ellenkezőjét, Hans úr. Ahhoz várnom kellett volna, amíg kiderül, elkapni akarja-e, avagy… lelökni.

Az ifjú Dornau váratlanul Ralf mellkasára borult, átkarolta, és perzselő tekintettel nézett fel rá. Barátja mosolyogva simogatta kócos fejét.

- Nyugodjon meg, Hans úr! Istennek hála, nem történt semmi baj.

- Hála a maga állandó készenlétének, doktor úr. Kérem, ne szólítson többé Hans úrnak. Hagyja el az úrazást, legalább akkor, amikor magunk között vagyunk, és tegezzen. Elvégre magának köszönhetem, hogy még élek, ez egészen biztos, és egyébként is igaz barátok vagyunk.

- Méghozzá életre szólóan, öregem. Akkor viszont te sem bosszanthatsz tovább a doktor urazással. Ralf a nevem.

Hans lelkesen megrázta a kezét.

- Hálásan köszönöm ezt a nagy tisztességet, Ralf. Régóta szerettelek volna már megkérni, hogy tegezz, csak eddig nem volt hozzá bátorságom.

- Nekem is eszembe jutott, de én semmiképpen sem ajánlhattam fel a tegeződést a Rodenberg Művek leendő vezetőjének.

Ma azonban, öregem, ma kivívtam magamnak ezt a jogot. Megéreztem, milyen sokat jelentesz nekem, amikor veszélyben láttalak ott fent, a magasban. Óvatosnak kell azonban lennünk, Mertens nem hallhatja meg, hogy bizalmasan szólítjuk meg egymást.

Az előbb óriási erőfeszítésembe került a komédiázás, hogy elhitessem vele, nem érted aggódtam, hanem egyedül érte. Ám ha le akarom leplezni, a szövetségesének kell hinnie, aki tűzön-vízen, át kitart mellette. Önként soha nem állna meg, amíg el nem éli a célját, és ő lehet a Rodenberg Müvek kizárólagos vezetője. Hogy ebben megakadályozhassam, látszólag az ő oldalán kell állnom, s meg kell győznöm arról, hogy semmiféle ördögi tettől nem riadok vissza. Két sikertelen kísérlete után bizonnyal még türelmetlenebb lesz, és újabb tervet fog kieszelni az elpusztításodra. Érzésem szerint ma csak a kedvező alkalmat akarta kihasználni, és nem' előre kidolgozott tervet hajtott volna végre: Még egyszer arra kérlek, Hans, hogy légy nagyon óvatos. Én pedig mindent el fogok követni a nagybátyád leleplezésére.

- Csakhogy Mertens iszonyú okos és ravasz!

- Mindenki követ el hibát, még a legravaszabb ember is, és én mindig Ott leszek a sarkában. A hatalmas csarnok valamennyi zugát ma nem láthatta be, és valóban lehetett volna ott egy munkás, akit nem vett észre, mégis merész lépésre szánta el magát. fiz számomra azt bizonyítja, hogy már alig-alig bírja fékezni beteges hatalmi vágyát. A ravaszsága mellett eddig mindig szerencséje is volt és semmit sem bizonyíthattunk rá, de előbb-utóbb talán elárulja majd magát, és akkor lecsaphatok rá.

Hans újra megragadta védelmezője kezét.

- Hálát adok a sorsnak azért, hogy te mellettem vagy, Ralf. Mertens olyan embert is találhatott volna magának, aki valóban mindenben segítette volna, és akkor én talán már rég nem élnék. Istenem, ha Eva Maria ezt tudná!

- Nem tudhat róla, amíg minden veszély meg nem szűnik. Előtte szabad tegeződnünk?

- Ó, persze, örülni fog neki, és valakivel egyébként is meg kell osztanom, mennyire büszke vagyok a barátságodra.

Ralf megkönnyebbülten elmosolyodott, de aztán hirtelen összerezzent. Meglátta ugyanis, hogy Mertens ismét kilépett az igazgatósági épület kapuján.

- Mertens erre tart. Lehet, hogy hozzánk jön.

- Jobb lesz, ha eltűnök. Most nem lennék képes nyugodtan beszélni vele.

- Pedig meg kell tenned, Hans. Gyorsan vedd magad elé a munkádat, és tégy úgy, mintha elmerülten dolgoznál. Nem szabad felébresztenünk a gyanúját. Majd csak akkor indulj haza, ha a nagybátyád már elment.

Hans tette, amit Ralf mondott, s látszólag mindketten a munkájukba mélyedtek, amikor meghallották a lopakodó lépteket.

Hamarosan kinyílt az ajtó. A két fiatalember meglepetést színlelve emelte a tekintetét Mertensre, akiből csak úgy áradt az öntelt jámborság.

A rossz lelkiismerete hozta ide, gondolta Ralf, de udvariasan üdvözölte, bár a legszívesebben lehajította volna a lépcsőn.

Nagybátyja kenetteljes mosollyal odalépett Hanshoz, és visszafogott kedvességet mutatva a fejére tette a kezét.

- Isten a tanúm, csak ma döbbentem rá igazán, mennyire a szívemhez nőttél, te csavargó! Komolyan rosszul lettem a félelemtől, amikor megláttam, hogy óvatlanul a gép fölé hajolsz.

Hans leírhatatlan tekintettel nézett fel rá, és gyorsan kihúzta magát ültében, hogy feltűnés nélkül kibújhasson a keze alól.

- Nem vagyok szédülős, és biztosan nem estem volna le. Feleslegesen aggódtál miattam - válaszolta látszólag egészen gyanútlanul.

Arthur Mertens mosolyogva Ralihoz fordult.

- Az ifjúság soha nem hisz a veszélyben. Azért jöttem át, kedves doktor úr, hogy megkérjem, ne felejtsen el védőkorlátot szereltetni a gép fölé. A lépcsőn bárki könnyen megbotolhat, és máris megvan a baj.

- Holnapra meglesz, igazgató úr. Már akkor eldöntöttem, amikor láttam, hogy ön megbillent felfele menet. Nem fogom egyhamar kiheverni azt az ijedelmet. Nem is értem, miként kerülte el eddig a figyelmemet, hogy nincs ott védőkorlát. Hans, úrnak meg éppen azt a helyet kellett kiválasztania, hogy önt, megrémítse! Meg is mostam érte a fejét. Irigylésre méltóan jó egészségnek örvend, de azért ő is megszédülhetett volna abban az erős gépzajban, az pedig elegendő lett volna a szerencsétlenség bekövetkeztéhez. Belegondolni is rettenetes, hogy önt is magával ránthatta volna.

Arthur Mertens fürkészően figyelte Ralfot, ő azonban elfogulatlanul nézett vissza rá. Az igazgató szája végül megint hamis mosolyra húzódott.

- Mindketten óriási hálával tartozunk magának, mert aggódott értünk. Te az előbb úgy szaladtál el, Hans, hogy még köszönetet sem mondtál Bernd doktor úrnak - fordult az unokaöccséhez.

- Azóta már pótoltam a mulasztásomat - felelte Hans kurtán.

- Soha többé ne légy ilyen könnyelmű és óvatlan! Nem mindig alakulnak szerencsésen a dolgok.

- A Jóistennek bizonyára sok terve van még velem, különben már a verőkosnál elintézett volna. Úgy érzem, gondos őrangyal vigyáz rám - mondta az ifjú Dornau.

Arthur Mertens húsos arca hirtelen tulipiros lett, és szeméből villámok lövelltek az unokaöccse felé.

- Ne légy tiszteletlen, Hans! Köszönd meg inkább az Úrnak, hogy kegyesen vigyázott rád!

- Megteszem. Sokkal odaadóbban és hálásabban, mint hinnéd - mondta az ifjú Dornau nagyon komolyan.

Nagybátyja felsóhajtott.

- Ma igen nehezemre esik, hogy szigorú legyek veled. Minden eddiginél jobban érzem, hogy úgy szeretlek, mint vért a véremből, húst a húsomból, de ez, sajnos, nem elég. Sokat kell még tanulnod, számos hibádtól kell megszabadulnod. Gyámodként kötelességem, hogy ne engedjelek elkanászodni. Ne nehezítsd meg kötelességem teljesítését, kedves fiam. Hidd el, szerető apaként érzek irántad.

Még egyszer megsimogatta az ifjú Dornau fejét, mosolyogva odabiccentett Ralfnak, aztán távozott.

Miután elment, Hans és Ralf szótlanul összenézett. Szavak nélkül is értették egymást. Mindketten arra gondoltak, hogy Arthur Mertens feltűnő kedvességének bizonnyal különleges oka van.

Ralf csak akkor szólalt meg, amikor látta, hogy Arthur Mertens már bement az igazgatósági épületbe.

- Kétszer olyan veszélyesnek érzem, amikor ilyen barátságos:

- Én is. Most pedig hazamegyek. Úgy érzem, sürgősen hajat kell mosnom, mert rátette a fejemre a kezét. Ugye, pontos leszel, Ralf?

- Egészen biztosan. Addig is add át tiszteletteljes üdvözletemet a kedves nővérednek.

Hans felugrott, magára kapta a kabátját, fejébe nyomta a sapkáját, és erős kézszorítással elköszönt a barátjától.

Eva Maria belépett az ebédlőbe, hogy még egyszer ellenőrizze, eléggé hívogató látványt nyújt-e a három személyre megterített asztal. Még reggel utasította Hermannt. hogy rendkívül választékos menüt állíttasson össze, mert vendéget várnak. Mivel mostanában nemigen fordultak meg vendégek a házban, az idős komornyik magától is mindent a lehető legszebben rendezett el, és a kis kerek asztal valóban elbűvölő lett. A tágas, de kellemesen meleg helyiségben minden tökéletesen a helyén volt. Ralf Bernd láthatja majd, hogy megbecsült vendége a háznak. Eva Maria örült, hogy kellemes estét teremthet számára. A mérnökházra sem lehet panasza, de az mégiscsak legénylakás, és a lány tőle magától tudta, hogy kedveli a kedélyes otthonosságot. Ralf egyszer megemlítette neki, hogy mindig vágyakozva gondol vissza a szülői ház meleg hangulatára, amelyet az édesanyjának köszönhetett, s reméli, hogy egyszer majd neki magának is olyan otthona lesz. Erről azon a vasárnapon beszélt, amelyen Georg Rodenberg meghívta magukhoz, s figyelmét nem kerülte el, hogy a villa nemcsak szép ház, hanem valódi otthon is. Eva Maria azt akarta, hogy vendégük ma is így érezzen, s ezért ellenőrzött még egyszer gondosan mindent.

Ellentétben Jolanteval, az unokatestvérével, ő meglehetősen zárkózott természetű volt, s még saját magának sem vallotta be, hogy Ralf Bernd drága a szívének. Most mégis álmodozón pillantott az órára, hogy megnézze, meddig kell még várnia a doktor megérkezésére.

Aztán átment a szomszédos szobába, a magas tükör elé lépett, és bírálón szemügyre vette magát. Ma is fekete ruhát viselt. A leheletfinom, fátyolszerű anyagot fekete selyemre dolgozták rá, és szépséges csipkével díszítették, Eva Maria szőke haja még aranylóbbnak hatott a mélyfekete fölött. Maradéktalanul elégedett lehetett a tükörképével, és ettől enyhe pír öntötte el az arcát. Amikor meghallotta, hogy Hans megérkezett, elébe sietett az előcsarnokba. Öccse odaadta a kabátját meg a sapkáját Fritz inasnak, aztán belépett Eva Maria után a nappaliba. Miközben Hans viharosan átölelte és megcsókolta, nővérének feltűnt, hogy roppant izgatott, és aggódva nézett rá.

- Mi történt, Hans? Látom rajtad, hogy izgatott vagy. Csak nem ért kellemetlenség?

Hans a karjába zárta, s egy pillanatra magával ragadta a gondolat, hogy most talán csak a véres holttesté heverne itt Eva Maria előtt, ha Ralf ma nem lett volna mellette.

- A Jóistennek és doktor Berndnek köszönhetően épen és egészségesen áíjok előtted - szaladt ki meggondolatlanul a száján.

- Hans!

- Igen, Eva Maria, így van. És ha már elszóltam magam, azt is elmondom, hogy rendkívül hálásnak kell lenned a doktornak, mert nélküle az öcséd talán már nem lenne életben.

A lány halottsápadt lett, és megtántorodott.

- Istenem, Hans! - kiáltotta, és a felindultságtól reszketve átölelte a fivérét."

- Hogy én mekkora szamár vagyok! - korholta a fiatalember önmagát, és csitítóan megsimogatta a nővére fejét. - Annyit azonban mindenképpen el kellett mondanom neked, hogy Ralf Berndnek köszönhetem az életemet. Ugye, ezt mégsem hallgathatom el előled?

- De hát mi történt? - hebegte a lány fal fehéren a rémülettől.

Öccse nagyot sóhajtott.

- Doktor Bernd alaposan leteremt majd, ha kiderül, hogy megrémisztettelek. Bármi történik, neki mindig az az első gondolata, hogy téged ne nyugtalanítsunk. Most pedig éppen ezt tettem, méghozzá nem is kevéssé, Nincs azonban okod aggodalomra, Eva Maria, mert Ralf Bernd valósággal őrangyalként vigyáz rám. Ma is megvédett egy halálos zuhanástól, amely bizonnyal az életembe került volna. A gépcsarnokban történt.

A lány lerogyott az egyik fotelba.

- Meséld el, mi történt! - kérte remegő hangon.

A fiatalember saját hebehurgyaságán bosszankodva felnevetett, aztán megsimogatta nővére krétafehér arcát, és igyekezett nyugodtnak mutatkozni előtte.

- Balfácán vagyok, ez most már egészen biztos. Mint mondtam, majdnem lezuhantam, de Ralf elkapott. Többet nem árulok, el, mert túlságosan élénk a fantáziád, és rettenetesre színeznéd ki a hallottakat. Legyen elég annyi, hogy Ralf Berndnek köszönhetem az életemet. Ezt tudnod kell. Ne csodálkozz hát, ha meghallod, hogy tegeződünk. Életre szóló baráti szövetséget kötöttünk. Rendkívül büszkévé tesz, hogy ilyen barátom van. Nem is sejted, milyen értékes ember Ralf, s milyen hűségesen pártfogol engem. Légy nagyon rendes hozzá, kérlek. Megérdemli.

A lány sápadt arcába egyszeriben visszatért a szín.

- Borzalmasan megijesztettél, Hans.

- Ralf ezt soha nem fogja megbocsátani nekem, és igaza lesz, ha megszid. Felejts el mindent, hiszen épen és egészségesen láthatsz.

Eva Maria felugrott, és karjába zárta az öccsét.

- Óvatosabbnak kell lenned, Hans. Biztosan megint szeles és meggondolatlan voltál. Nagyapa is sokszor figyelmeztetett, hogy egy akkora gyárban, mint a Rodenberg Művek, szinte minden egyes lépését alaposan meg kell fontolnia az embernek,

A fiatalember megfogta nővére kezét, és mindkettőre csókot lehelt.

- Ne szidj meg még te is, Ralftól már megkaptam a magamét. Neked is megígérem, amit neki már megígértem: mostantól nagyon elővigyázatos leszek. De most már hadd nézzelek meg. magamnak! Öröm rád nézni, Eva Maria! Nagyon büszke vagyok szépséges és elbűvölő nővéremre. Mondd csak, finom menüt ál-íí lítottál össze? Farkaséhes vagyok, és valószínűleg Ralf is az lesz... És még legalább fél órát ki kell bírnom vacsoráig - dőlt Hansból a szó, hogy elterelje a nővére figyelmét.

Eva Maria még mindig aggodalmasnak és ijedtnek tűnt, de most megkönnyebbülten felsóhajtott, mert öccsét újra a régi, szeleburdi fiúnak láthatta.

- Egészen biztos, hogy nem sebesültél meg? - kérdezte mégis.

Hans szeleverdin bukfencezett egyet a szőnyegen.

- Mint láthatod, fürge és mozgékony vagyok. Adjam még bizonyítékát? Ha akarod, akkor fölmászok erre a szekrényre.

A lány nevetve tiltakozott, és fivére vele nevetett. Minden szorongásukat és aggodalmukat kikacagták magukból. Ha Eva Maria csak sejtette volna, mi történt valójában, egyetlen nyugodt pillanata sem lett volna többé. Nagy sóhajjal össze akarta kócolni testvére szőke üstökét, neki azonban eszébe jutott, hogy nemrégiben Mertens rátette húsos kezét, és elhúzódott a nővére elől.

- Ne borzolj össze, Eva Maria! Előbb hajat kell mosnom, mert munka közben piszkos lett.

- Akkor igyekezz, és szedd rendbe a bozontodat, hogy tisztességes külsővel jelenj meg az asztalnál! Doktor Bernd mindig nagyon illendően öltözködik.

- Könnyű neki, elvégre jelentős személyiség és elegáns férfi. Ugye, neked is tetszik, és nem csak azért, mert hűséges jó barátunk?

- Persze hogy tetszik - felelte a lány pirulva. - Egyébként te is csinos, szemrevaló férfi lehetnél, ha több gondot fordítanál a külsődre.

Hans felnevetett.

- Annak is eljön az ideje, Eva Maria, ha majd a nők szerepet játszanak az életemben. Gondolod, hogy szerencsém lesz náluk?

A lány elnevette magát testvére komolykodó, aggodalmas arca láttán:

- Sokkal fontosabb, hogy egy bizonyos nőnél legyen szerencséd, nem pedig soknál, Hans, Most pedig siess, különben egyedül kell fogadnom Bernd doktort.

A fiatalembernek felcsillant a szeme.

- Az sem lenne éppen szerencsétlenség.

- Én akkor sem szeretném - felelte Eva Maria, és kituszkolta az öccsét az ajtón.

Hans azonban egyáltalán nem sietett, s nővérének végül valóban egyedül kellett fogadnia Ralfot, aki valamivel több mint fél óra múlva megérkezett.

- Bocsásson meg, doktor úr, megkéstünk kissé, és Hans még nem készült el. Elmondta, hogy ma komoly életveszélytől mentette meg. Igen megijedtem. Nem is tudom, hogyan köszönjem meg magának - mondta remegő hangon, és kezet nyújtott a fiatalembernek.

Hans nevetve, mókás óvatossággal megsimogatta a fejét.

- Neked is van nővéred, Ralf?

- Nem, nincsenek testvéreim.

- Akkor tőled nem tudhatom meg, hogy minden nővér előszeretettel tépi-e meg a fivérét, ha az a boldogtalan rossz fát tett a tűzre.

Ezen a megjegyzésen mind a hárman jót nevettek, aztán Eva Maria megkérdezte Ralftól, hogy egészen egyedül van-e a nagyvilágban, vagy megvannak-e még a szülei.

- Csak apám él. Édesanyám öt évvel ezelőtt meghalt. Súlyos influenzajárvány vitte el. Édesapám viszont jó erőben van.

- Így is irigylésre méltó a helyzete, doktor úr. Most pedig üljünk asztalhoz!

Ralf illendően a karját kínálta Eva Mariának, és boldogság töltötte el, amint karján érezte az aprócska kezet. Hans mosolyogva lépkedett mögöttük. Nem kerülte el a figyelmét, hogy igencsak megilletődöttek voltak, amikor az előbb belépett hozzájuk. Az asztalnál azonban élénken csevegett, hogy nagyvonalúan átsegítse őket zavarukon. Nyoma sem volt rajta, hogy délután még a halál küszöbén állt. Ralf is megfeledkezett minden kínzó emlékéről. A paradicsomban érezte magát a szép, békés, házban, a gyönyörű, imádott lány és ifjú barátja vidám társaságában. Édesanyja halála óta nem élvezhette gondos asszonykéz által széppé varázsolt otthon melegét. Évek óta a legényemberek életét éli, s bár időnként meglátogatja az édesapját, a személyzet vezette háztartásban már nem találja meg azt az otthonosságot, amelyet vágyakozva hiányol.

Családszerető ember lévén, aki számára öröm a szép, békés otthon, a Mertens-villában soha nem érezte jól magát, és nem csupán azért, mert ellenszenvvel viseltetett a ház urával szemben. Érzékeny szeme és szíve elárulta neki, hogy a Mertens család tagjai alapjában véve ridegek és közönyösek egymás iránt, bár a ház asszonya képes a szeretetre. A villa berendezése épp olyan csillogó, mint amennyire drága. Mindenütt makulátlan tisztaság és rend uralkodik, még sincs házias melegség.

A Rodenberg-villába viszont mindig örömmel jött el, már a öregúr életében is, akár társaságban, akár egyedül látták vendégül. Itt mindig úgy érezte, hogy a családtagokat a szeretet szálai fűzik össze. És ma minden korábbinál erősebb volt ez az érzése, mert bepillantást nyerhetett Eva Maria szívébe. Szerette volna újra és újra hálásan megcsókolni kis kezét azért, hogy megajándékozta ezzel az estével, amely csupa édes titok és ígéret. A felkavaró nap után idegeinek különösen jót tettek ezek a megnyugtató órák. A lányból áradó varázslatos békesség valósággal körülölelte, s tudta, hogy soha életében nem fogja elfelejteni ezt az estét.

Eva Marián is látszott, hogy átadta magát a boldogságot ígérő álmoknak. Ő is belepillanthatott annak a férfinak a szívébe, akiről most már tudta, hogy ismeretségük első percétől kezdve szereti, s akihez Hans révén az utóbbi időben még közelebb került. Boldogsággal töltötte el, hogy a közelében eddig számára ismeretlen, édes biztonságban érzi magát. Szeme mindig felcsillant, ha azt látta, hogy Hans áthajol az asztal fölött, és mély megindultsággal megszorítja Ralf kezét. Megmelegedett a szíve, és hála töltötte el, mert Ralf mindig őszinte barátsággal nézett vissza Hansra. Eva Maria örült, hogy öccse és az a férfi, akit ő szeret, ilyen jól megértik egymást, s a korkülönbség ellenére igaz barátság alakult ki közöttük.

Mindez a boldogság egészen lefoglalta, s nem kérdezősködött tovább a délután történtekről. Nem faggatta a két férfit, nem akarta megtudni, hogyan is került életveszélybe az öccse, bár ösztönösen érezte, hogy többről volt szó, mint amennyit neki elmondtak. Valami csekélység miatt Hans egészen biztosan nem lett volna annyira zaklatott és felindult. Eva Maria csak annyit tudott, hogy Ralf megmentette a fivére életét, amiért őszinte hálát érzett iránta, és ezt a hálát a szerelmével fogja leróni. Ma már szégyenkezés nélkül meg merte vallani önmagának, hogy boldogtalan lenne, ha Jolanténak sikerült volna meghódítania Bernd doktort.

Beszélgetés közben a Mertens család is szóba került közöttük, s Ralf igen hűvösen nyilatkozott Jolantéról, majd sietve másra terelte a szót. Eva Maria most már egészen bizonyos lehetett abban, hogy unokatestvére semmilyen hatást nem tett a kiszemeltjére. Bernd doktor egyedül Melanie asszonyról beszélt meleg hangon, és azt mondta róla, hogy szerelemből önként vállalt rabszolgaságban él. Eva Maria ennek a találó megállapításnak köszönhetően egyszeriben megértette nagynénje viselkedését. Igen, valóban rabszolga lett, a saját akaratából, mert szeret, sokkal jobban, mint őt szeretik. Férje elnyomja, ő mégis szereti, gyermekei pedig közömbösek iránta, ha éppen nem használják ki önös célokból, és ő ezért is csak szeretetet ad cserébe. Szegény Melanie néni!

Asztalbontás után a testvérek Eva Maria kis szalonjába vonultak vissza a vendégükkel. Ralfot szinte már áhítattal töltötte el, hogy most először beléphetett ebbe a helyiségbe. A lány itt szolgáltatta fel a feketét. Hermann állt a rendelkezésükre, mert Fritz, aki nem tudta, hogy este vendég érkezik, és esetleg kémkednivalója akad, már délelőtt kimenőt kért vacsora utánra, amire természetesen meg is kapta az engedélyt. Miután meghallotta, hogy doktor Bernd látogatását várják, mégis otthon akart maradni, Hermann azonban rövid úton közölte vele, hogy menjen csak nyugodtan, vacsora után egyedül is ki tudja szolgálni az uraságékat. Így biztosak lehettek abban, hogy senki sem hallgatja ki őket, az asztalnál pedig kizárólag olyan dolgokról beszélgettek, amelyek Arthur Mertensnek is a fülébe juthattak.

A három fiatal a szalonban eleinte emelkedett dolgokról társalgott, és örömmel tapasztalták, hogy ezen a téren is teljes közöttük az egyetértés. Aztán Georg Rodenbergre terelődött a szó. Méltatták jóságát és nagylelkűségét, s azt is megemlítették, hogy utolsó leheletéig bízott mindenki által halottnak hitt fia visszatérésében. Hans behozta Lutz Rodenberg fényképét, és megmutatta Ralfnak. Barátja csodálkozva meredt a fotóra.

- Különös! Úgy hasonlítasz rá, mintha ikertestvérek lennétek. Ennyi idős korodban, úgy tíz év múlva ugyanilyen leszel, Hans.

- Nagyapa is mindig ezt mondta. Lutz bácsi huszonnyolc éves ezen a felvételen. Ez az utolsó fénykép, amely az eltűnése előtt készült róla.

- Nagyon jó felvétel. Még azt is látni, hogy sebhely húzódik a jobb szeme alatt. Mikor is tűnt el?

- Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt. Ha még élne, a negyvenes évei elején járna.

- Megértem, hogy nagyapád mélységesen gyászolta a fiát. Nemes vonású arca arról árulkodik, hogy jó és értékes ember lehetett.

- Hallanod kellett volna, hogyan tudott róla nagyapa mesélni!

- Nem csoda, hogy nem akart hinni ennek a szeretetre méltó embernek a halálában. Valószínűleg a természetük is hasonló volt.

- Nagyapa sokszor beszélt erről. Ugye, nem csak öregkori bogarasság, hogy nem akarta halottnak hinni?

- Nem, bizonnyal nem.

- Mertens mindig nagyapa szánalmas gyengeségének tudta be - jegyezte meg Hans bosszúsan.

Ralf tiltakozón felemelte a kezét.

- Kérlek, ne említsd ezt a nevet ebben a helyiségben, Hans - mondta a homlokát ráncolva. - Szentségtörésnek érzem.

Eva Maria pirulva nézett rá.

- Igazad van, Ralf - felelte Hans komolyan, és visszavitte Lutz Rodenberg fényképét a nagyapjuk szobájába.

A lány és az ifjú doktor kis időre megint kettesben maradt.

- Csodaszép ez a szoba, nagyságos kisasszony. Érezni rajta a lakója lelkét -jegyezte meg Ralf csendesen.

- Tetszik önnek, doktor úr?

Tekintetük mélyen egymásba fúródott.

- Hogy tetszik-e? Nyomorúságos ez a szó annak a kifejezésére, amit akkor éreztem, amikor beléptem ide.

- Nagyapa a huszadik születésnapom alkalmából megengedte, hogy saját ízlésem szerint rendezzem be ezt a szalont. Nagyon hálás voltam érte. Ennek már több mint két éve.

- Szerencse a szerencsétlenségben, hogy legalább ön nagykorú volt, amikor tisztelt nagyapjuk elhunyt.

A lány nagyot sóhajtott.

- Istennek hála, így csak bizonyos fokig függök a nagybátyánktól. Tökéletesen független azonban majd csak akkor leszek tőle, ha férjhez megyek.

A két fiatal tekintete ismét összekapcsolódott. Ralf forrón, vágyakozón fürkészte Eva Maria szemét, ő pedig érezte, hogy hirtelen arcába szökik a vér. Egyikük sem szólalt meg, amíg Hans visszatért, ám hallgatásuk annál beszédesebb volt.

- Énekelhetnél nekünk néhány dalt, Eva Maria. Szerinted is szép volna egy kis házi muzsikálás, Ralf? - kérdezte kedvesen az ifjú Dornau.

- Tudod, Hans, hogy soha nem énekelek idegenek előtt.

- Ralf barátom nem idegen - tiltakozott a fiú.

Eva Maria elmosolyodott.

- Igazad van, nem az. Én sem úgy gondoltam, csak senkinek nem szeretnék terhére lenni az éneklésemmel. Bernd doktor úr valószínűleg szívesebben beszélgetne inkább.

Ralf kérlelőn pillantott rá.

- Ne vegye bóknak, ha azt mondom, a hangja elárulja, hogy nagyon jól énekelhet, és én szívesen hallgatok dalokat. Megtisztelne és boldoggá tenne, ha megengedné, hogy meghallgassam.

Eva Maria most már habozás nélkül felemelkedett.

- Ma megmentette a fivérem életét, ezért nem szeretném visszautasítani a kérését. Nem szabad azonban különleges élvezetben reménykednie. Soha nem tanultam énekelni, s mindig csak nagyapa és Hans előtt adtam elő dalokat.

- Annál többre becsülöm, ha megengedi, hogy a hallgatója legyek.

A lány odalépett a pianínójához.

- Kísérnél, Hans?

- Örömmel, Eva Maria.

Ralf elképedt.

- Te a zenéhez is értesz, Hans?

- Csak házi használatra, és kizárólag akkor, ha felingerelnek - tréfálkozott a fiatalember, és leült a pianínóhoz.

Eva Maria kiválasztott egy kottát, és az öccse elé tette, ő azonnal elkezdte az előjátékot, és Ralf csodálkozva felkapta a fejét. Nem nézte volna ki a barátjából, hogy ilyen lágyan, könnyedén üti le a billentyűket. Azt sem feltételezte volna róla, hogy tud zongorázni. Igen kellemes csalódásban volt része.

Hamarosan Eva Maria is bekapcsolódott. Hangja nem volt erős, de rendkívül lágy és édes. A hangok tisztán gyöngyöztek elő a torkából. Mély átéléssel adta elő Solvejg dalát Grieg Peer Gyntjéből. Ralf áhítattal hallgatta a tiszta, szelíd éneket, s egy pillanatra sem vette le a szemét a szeretett arcról. A lány nem mert feléje nézni. Hangja eleinte kissé bizonytalanul csengett, mert nem szokott hozzá, hogy nagyapján és öccsén kívül mások is hallgassák. Most pedig éppen Ralf Bernd ül itt, akinek puszta jelenléte elég ahhoz, hogy ő elfogódott legyen. Hamar úrrá lett azonban a bizonytalanságán, s a hangja is egyre tisztábban és szabadabban szárnyalt.

Miután befejezte a dalt, és letette a kottát, egy darabig egyikük sem szólalt meg. Ralf még mindig hallotta a hangokat, amelyek a szívébe lopták magukat.

Eva Maria szótlanul visszaült a helyére, Hans pedig eljátszott egy Chopin-keringőt. Közben Ralfra pillantott, és halvány, megértő mosoly suhant át az arcán. Amikor az utolsó hangokat is leütötte, és felállt a pianínótól, barátja felriadt az álmodozásból. Most már képes volt arra, hogy megköszönje Eva Mariának a szép élményt. A lány zavartan tiltakozott.

- Megszégyenít, doktor úr. Élményről szó sem lehetett.

A doktor perzselő tekintettel nézett rá.

- Boldog lennék, ha szavakba tudnám foglalni, mennyire hálás vagyok azért, mert megengedte, hogy meghallgassam. Csak úgy tudom kifejezni a hálámat, hogy megkérem, adjon elő még egy dalt.

Eva Maria zavartan rázta a fejét.

- Nem kell hízelegnie. El nem tudom képzelni, hogy bárkinek is élvezetet okozhat az éneklésem. Ha azonban valóban szeretne még egy dalt meghallgatni, szívesen énekelek.

- Igazán megtenné? - kérdezte Ralf csillogó szemmel.

- Természetesen. Van valamilyen kívánsága?

- Az imént a kedvenc zeneszerzőmtől választott dalt. Lehetek olyan szerénytelen, hogy Griegtől kérjek egy másikat?

A lány mosolyogva Felemelkedett.

- Gyere, Hans, teljesítsük a vendégünk kérését!

A fiatalember a pianínóhoz lépett, és keresgélni kezdett a kották között.

- Most én döntöm el mit énekelsz, Eva Maria. Tessék, ez a Grieg-dal jól illik hozzád. Ezt kell előadnod - mondta látszólag ártatlanul, de közben árulkodón megrándult a szája széle.

Nővére lepillantott a kottára, és hirtelen árpába szökött a vér. Bizonytalan pillantást vetett Ralfra, és tiltakozni akart, de Hans már játszani kezdett, és neki be kellett lépnie.

„Te vagy minden gondolatom, magányos

Létem miattad lett felhőtlen örömmé.

Szeretlek, mint senkit még nem szerettem,

Szeretlek most és mindörökké.”

Ralf tenyerébe támasztotta az állát, és elrejtette az arcát. Valósággal itta az édes hangokat, mintha gyönyörűséges vallomást hallgatna, amely egyedül neki szól.

„Szeretlek most és mindörökké”- szólt lágyan a dal utolsó sora. Szerette volna ő is ezt kiáltani a lánynak. Hans látta, mi zajlik le benne. Szándékosan választotta éppen ezt a dalt, a huncutság ott csillogott a szemében. Örült, kimondhatatlanul örült annak, hogy egymásért dobog annak a két embernek a szíve, akiket ő a legjobban szeret az egész világon. Ralfon kívül senki mást nem talált volna méltónak a nővéréhez.

Miután Eva Maria visszaült a helyére, öccse még zongorázott egy darabig. Időt akart adni a szerelmeseknek, hogy összeszedjék magukat. Bár időnként féktelenül és hebehurgyán viselkedett, azért nagyon is képes volt a finom érzésekre és a gyengédségre, s most érezte, hogy nővérét mélységesen összezavarta a dalválasztással.

- Nos, Ralf, mit szólsz zeneművészi képességeinkhez? - kérdezte nevetve, miután befejezte a játékot.

- Meglepődtem, és mélyen meg vagyok hatódva. A nagyságos kisasszony énekére felesleges lenne szót vesztegetnem.

Gyönyörűséges, ünnepi percekkel ajándékozott meg. Többet nem akarok és nem is tudok mondani. Azon meg végképp elámultam, hogy te ilyen remekül zongorázol, Hans. Nem néztem volna ki belőled ennyi muzikalitást.

- Látod, látod! Az ember néha a legjobb képességeit rejti véka alá.

Eva Mariának közben sikerült visszanyernie az önuralmát.

- Hansnak jó érzéke van a zongorához, és nagyszerűen kísér. Igazam van, doktor úr?

- Feltétlenül. Nem győzöm hangoztatni, mennyire meglepett.

- Nincs ebben semmi meglepő, Ralf. Három évig tanultam zongorázni, mielőtt a gimnáziumba kerültem volna. Utána azonban túl sokat kellett magolnom, mert a könyvekből megszerezhető ismeretek nemigen akartak megragadni a fejemben. Szabad óráimban azért időnként leültem a zongorához, s miután nagyapával felfedeztük, hogy Eva Mariának szép hangja van, mindig én kísértem, és egész jó párost alkottunk. Nagyapa mindig szívesen hallgatta Eva Mariát.

- Ezt meg tudom érteni - mondta Ralf, és csodáló pillantást vetett a lányra.

- Ugye, hogy csodaszép hangja van? Órákig elhallgatnám.

- Akárcsak én - jegyezte meg Ralf csendesen.

Eva Maria azonban meghallotta, és hirtelen elpirult. Arca színe változását Ralf elbűvölőnek találta. Nem is igazi nő az, aki soha nem pirul el. A modem ifjú hölgyek szinte már azt sem tudják, mi az, őket alig valami késztetheti még pirulásra. Jolante Mertens is közéjük tartozik, s még büszkén hangoztatja is, hogy nincs az a helyzet, amelyben neki arcába tolulna a vér. Szerinte az ósdi, maradi dolog. Ralf viszont egészen másként gondolkodott erről.

Még egy órácskát beszélgettek, aztán a vendég, bár szívesen maradt volna még, szívélyesen megköszönte a testvéreknek a kellemes estét.

- Hamarosan megismételjük - felelte Hans lelkesen. - Valamennyien csak nyerünk vele. Tudod, mit, Eva Maria? Ralf ezentúl hetente két estét mindig nálunk tölt majd. Majd még megbeszéljük, melyik két este lenne a legalkalmasabb.

Bernd doktor kérdő pillantást vetett Eva Mariára.

- Egyetért az ötlettel, nagyságos kisasszony?

- Ez, nem kérdés. Mindig örömmel látom nálunk.

Ralf megcsókolta a kezét.

- Szívből köszönöm, és neked is, kedves Hans - mondta meleg, hangon.

- Te csak ne köszönj semmit, Ralf! Sokkal inkább mi tartozunk köszönettel neked, különösen Eva Maria, hiszen ő nagyon magányosan él mostanában. Akkor hát meg is állapodtunk. Hetente kétszer várunk.

Bernd doktor elköszönt, és távozott. A testvérek az ablakból néztek utána. Eva Maria felajánlotta, hogy kis autóján hazaviteti. Ralf még egyszer meghajolt, aztán beült a kocsiba. Csukott szemmel hátradőlt a párnás ülésen, amelyből ugyanaz a finom illat áradt, amely a lányt lengte körül. Úgy érezte, mintha még mindig mellette lenne, és lágy, szelíd hangját is hallani vélte.

„Szeretlek most és mindörökké.”

- Eva Maria, édes Eva Maria! - suttogta.

Hans egy idő után kedvesen elhúzta az ablaktól a nővérét.

- Csodás este volt! Te is úgy gondolod, Eva Maria, hogy Ralf Bernd nagyszerű ember?

- Igen, Hans. Úgy érzem, benne feltétel nélkül megbízhatunk.

- De még mennyire! Örülsz, hogy mostantól rendszeresen eljár majd hozzánk?

- Természetesen. Csak nehogy Arthur bácsi keresztülhúzza a számításunkat, ha megtudja, hogy Bernd doktor gyakran vendégeskedik nálunk.

- Nem kell minden látogatásáról értesülnie.

- És Fritz? Róla megfeledkeztél

Hans a homlokát ráncolta.

- Őt egyszerűen elbocsátjuk. Nem látom be, miért etetnénk és fizetnénk tovább Mertens igazgató úr spiclijét.

- Elbocsáthatjuk, ám akkor Arthur bácsi valamelyik másik emberünket vesztegetné meg, hogy kémkedjék neki. Most viszont legalább tudjuk, kivel kell óvatosnak lennünk, és Hermann is odafigyel rá.

- Igazad van. Maradjon minden úgy, ahogyan van, Ralf pedig majd kitalál valamit, amivel megmagyarázhatja Mertensnek a látogatásait. Reméljük, már nem sokáig lesz szükség erre a komédiázásra - tette hozzá Hans nagy sóhajjal.

XV.

Másnap reggel Arthur Mertens a nejével és a leányával reggelizett, s felettébb rossz volt a kedve. Nyugtalanul töltötte az éjszakát, miután unokaöccse elleni második merénylete is sikertelenül végződött. Melanie asszony féltő aggodalommal pillantgatott rá, Jolante azonban egyáltalán nem vett tudomást a lehangoltságáról. Miután édesapja meggyújtotta a szivarját, ő is cigarettára gyújtott, és unottan bámult bele a füstbe. Apja mogorva oldalpillantást vetett rá.

- Feltétlenül cigarettáznod kell már kora reggel, Jo?

A lány meglepetten felvonta a szemöldökét.

- Te is dohányzol, papa. Zavar a cigarettám füstje?

- Engem nem, de a mamát talán igen. Legalább kikérhetnéd az engedélyét.

- Igazán? Mivel te a mama engedélye nélkül gyújtottál rá, én is úgy tettem.

A férfi az asztalra csapott.

- Ne szemtelenkedj! - kiáltott rá a lányára.

- Ejnye, Jo, hogy beszélhetsz ilyen hangon édesapáddal? - figyelmeztette Melanie asszony, és ijedten odalesett az urára.

Jolante nem válaszolt, csak megvonta a vállát, aztán felállt, és kiment a szobából.

- Rosszul nevelted a gyermekeidet, Melanie - morogta a mogorva családfő.

Melanie asszony higgadtan fogadta a korholást.

- Meghámozzak neked még egy narancsot, Arthur? - kérdezte kedvesen.

Ez a szelídség időnként jobban felingerelte a férfit, mintha neje dühösen ellentmondott volna neki, de fegyelmezte magát. Mindenképpen meg akarta tartani a feleségét abban a hitében, hogy mindenkinél jobban szereti. Vele soha nem is beszélt sértőn.

- Felőlem! - adta kegyesen beleegyezését, aztán szelídebb korholással folytatta: - Komolyan mondom, hogy túlságosan elnéző vagy a gyerekekkel, Melanie. Titokban Egonnak is biztosan megint adtál pénzt.

Az asszony elvörösödött, de nem mert hazudni.

- Csak egy keveset, Arthur.

- A gyenge anya! Pedig a fiunknak meg kellene tanulnia beosztani a járandóságát. Nekem az Ő korában a tizedéből kellett boldogulnom.

Melanie meghámozta a narancsot, és kedvesen férje tányérjára tette. Mertens ismét belemélyedt az újságjába. Egyszer csak felkapta a fejét, és elképedten meredt egy terjedelmes hirdetésre, amelyben Lutz Rodenberg nevén akadt meg a szeme. Ökölbe szorította a kezét, és megint az asztalra csapott.

- Ez aztán már hallatlan! Szemtelenség, hogy így szembeszegülnek az akaratommal! - mennydörögte.

Felesége rémülten nézett rá.

- Az ég szerelmére, Arthur, mi történt?

- Ezt nézd meg! Ez a hirdetés azt tudatja Lutz Rodenberggel, hogy tisztázódott az ártatlansága, és elhunyt édesapja őt tette meg Rodenberg örökösévéi Pedig én világosan és érthetően megmondtam, hogy nem járulok hozzá ehhez az őrültséghez. Ki juttatta el ezt a hirdetést a lapokhoz? Mert ha ebben az újságban benne van, akkor biztosan Sok másikban is megjelent. Hallatlan! Talán a te kezed van a dologban, Melanie?

Az asszony reszketve elvette az újságot, és gyorsan elolvasta a hirdetést. Holtsápadt lett a rémülettől, és azonnal védekezésbe fogott.

- Dehogy, Arthur! Hiszen tudod, hogy soha semmit nem teszek az akaratod ellenére.

A férfi felugrott, és dühödten összegyűrte az újságot:

- Ez annak a kettőnek a műve volt a Rodenbergr-villában, a jómadár unokaöcsédé meg Eva Mariáé. Kifejezett tiltásom ellenére és teljesen értelmetlenül rengeteg pénzt költöttek el. Ráadásul hatalmas és kövér betűkkel kellett szedetniük a szöveget! Botrányosan pazarolnak!

Melanie asszony elkerekedett, ijedt szemmel nézett a férjére. Mertens csak nagyon ritkán vetkőzött ki ennyire magából, általában sikerült megőriznie a hidegvérét.

- Nyugodj meg, kedves Arthur! Art az egészségednek, ha felizgatod magad.

- Hogy lehetnék nyugodt, amikor azok ketten rettenetesen feldühítettek, és szüntelenül bosszantanak? Hallatlan, hogy ennyire ne vegyenek tudomást az akaratomról.

Mertens mindig is azt viselte el a legnehezebben, ha valaki másként cselekedett, mint ő képzelte. A legkisebb ellenkezésben is jogai mérhetetlen korlátozását látta.

- Nem értem, hogy tehettek ilyet, Arthur - mondta a megfélemlített Melanie asszony csüggedten.

- Mindenesetre érthetően a tudomásukra fogom hozni, hogy itt semmi nem történhet az akaratom ellenére. Azonnal odamegyek, és kiderítem, ki tette ezt velem - sziszegte a férfi.

Felesége nem merte tartóztatni. Csak arra kérte ismét, hogy ne izgassa fel magát túlságosan.

- Csókot nem is kapok? - kérdezte meg tőle, amikor már indulni akart.

Mertens gyorsan erőt vett magán, visszatért a szerető férj szerepéhez, és látszólag gyengéden karjába zárta a hitvesét.

- Te jó feleségem vagy, és soha nem bosszantasz fel. Ne haragudj, nem kellett volna így elragadtatnom magam, de nem tűrhetem, hogy a fejemen táncoljanak, Ezt meg kell értened. Mi lesz így a tekintélyemmel?

- Ne bosszankodj, Arthur! Eva Maria és Hans csak a nagyapjuk kívánságát teljesítették.

- Még véded is őket?

- Nem, nem, csak ne izgasd fel magad!

- Kizárólag azért csinálták, hogy engem bosszantsanak, de én majd kiverem belőlük a dacosságot. Mind a kettőből!

Mertens dühösen azonnal elindult a Rodenberg-villába, hogy megmutassa, ki itt az úr. Csak Eva Mariát találta otthon, mert

Hans már átment a gyárba. Nagybátyja dühösen a lány elé tartotta az újságot.

- Mi ez? - támadt rá.

Teljes elképedésére azonban Eva Maria az ijedelem legkisebb jele nélkül nézett vissza rá.

- Láthatod, az a hirdetés, amelyet nagyapa meg kívánt jelentetni a lapokban, s egyúttal közlemény arról, hogy Lutz bácsi ártatlan.

- A legszigorúbban megtiltottam, hogy ez a hirdetés bekerüljön a lapokba.

- Számomra nagyapa kívánsága többet jelentett a te tilalmadnál - felelte a lány nyugodtan.

A férfi bosszúsan felnevetett.

- Honnan vettétek a pénzt a hirdetésre?

- Még nem fizettük ki. Meg is kérnélek, hogy utaltasd át számomra a szükséges összeget.

- Eszemben sincs!

- Szükségem van a pénzre, Arthur bácsi, neked pedig nincs jogod megtagadni a kifizetését.

- Mertens elképedt.

- Egyedül állod a költségeket?

Eva Maria és az öccse abban állapodtak meg, hogy fele-fele részben fizetik a hirdetést. A lány azonban tudta, hogy Mertens, erre egy árva garast sem adna Hansnak. Ezért döntött úgy, hogy az egészet a saját számlájáról egyenlíti ki, fivére pedig majd később, ha már szabadon rendelkezhet a vagyonával, megadja neki a tartozását.

- Igen, mindent én fizetek - válaszolta hát nyugodtan, hogy öccsét megkímélje a szemrehányásoktól. - Légy szíves, utaltasd, át az összeget a számlámról!

Nagybátyját mérhetetlenül bosszantotta, hogy így már ne emelhet kifogást.

- Kötelességed, hogy tájékoztass a rendszeresen kapott konyhapénzt meghaladó nagyobb kiadásokról - mondta azért mégis.

- Éppen most tájékoztatlak - felelte Eva Maria higgadtan. - És azért csak most, mert különben biztosan közbeléptél volna.

Annak pedig mindenképpen elejét kellett vennem. Nem tagadhatod meg a kifizetést, mivel a hirdetés megjelentetésével kizárólag nagyapa határozott óhajának tettem eleget.

A férfi összeharapta a fogát, és sokáig hallgatott.

- Zároltatnom kellene a vagyonodat, hogy ne szórhasd értelmetlenül a pénzt.

Eva Maria elsápadt. Tudta, hogy nagybátyja a legszívesebben ehhez a megoldáshoz folyamodna, ám aztán megkönnyebbülten fellélegzett.

- Ahhoz nincs jogod. Már csak azért sincs, mert mint már említettem, kizárólag nagyapánk kívánságát teljesítettem. Egyébként pedig teljességgel beszámítható vagyok, és nem szórom a pénzt.

- A meggondolatlanságoddal éppen az ellenkezőjét bizonyítottad - vetette oda Mertens indulatosan.

- Mivel te nem tettél eleget a kötelességednek, és szembeszegültél nagyapa akaratával, nekem kellett cselekednem.

Nagybátyja belátta, hogy minden hiába, nem tudja megfélemlíteni Eva Mariát. Forrt benne a düh, de elszántan uralkodott magán, és szelídebb hangra váltott.

- Jól van, akkor viseld egyedül a költségeket! A cégtől nem vonom el ezt a pénzt, és az örököstársaidat sem fogom terhelni vele.

- Mondtam már, hogy egyedül állom a költségeket. Megkapod a számlát, te pedig leszel olyan jó, és a számlámról átutalod a pénzt Frankfurtba, doktor Corell ügyvéd úrnak.

- Hogy kerültél te kapcsolatba azzal a Corell doktorral?

- Az újságban láttam meg a nevét, egészen véletlenül, s mivel szükségem volt valakire, aki intézkedik ebben az ügyben, levélben fordultam hozzá.

- Szóval még ügyvédre is költöttél, amikor pedig személyesen is feladhattad volna a hirdetést. És mindezt a hátam mögött!

Eva Maria elkerekedett szemmel nézett rá.

- Olyan határozottan ellenezted a dolgot, hogy nem volt más választásunk, csakis a tudtod és beleegyezésed nélkül cselekedhettünk. Nagyapa kívánságát mindenképpen teljesítenünk kellett, akár van értelme, akár nincs.

Mertens látta, hogy unokahúgánál mit sem érhet el, és haragja Hans ellen fordult.

- Természetesen tudom, hogy ezt az egészet az a jó firma öcséd eszelte ki, és csakis az én bosszantásomra. A neveletlenje mindent elkövet, hogy megnehezítse gyámatyai kötelességeim teljesítését. Alaposan el kellene látnom a baját.

A lány büszkén kihúzta magát.

- Egyszer már megmondtam, hogy ettől inkább el kellene tekintened. Soha nem bocsátanám meg neked, ha kezet emelnél az öcsémre.

Unokahúga utolsó szavai hallatán a férfi alig észrevehetően összerezzent. Eszébe jutott, hogy előző nap, amikor Hans a gép fölé hajolt, nagyon is kezet akart rá emelni. Az is emlékezetébe idéződött, hogy gondosan titkolnia kell unokaöccse iránt érzett gyűlöletét, mert akkor senki sem fog rá gyanakodni, ha majd végrehajtja a Hans félreállítására titokban kieszelt tervét. Mosolyt kényszerített magára, amikor ismét megszólalt.

- Nana, Eva Maria, csak ne izgasd fel magad! Mérgében mindenkinek kiszalad ilyesmi a száján. Kihozott a sodromból, hogy mégis leközöltettétek a hirdetést. Valóban kizárólag a ti érdeketekben elleneztem. Nem volna szabad értelmetlenül szórnotok a drága pénzt. A világon semmi értelme nem volt ennek a költekezésnek, hiszen Lutz halott. Gondolom, te is tudod, hogy valójában nem akarom elverni Hansot, hiszen mindennek ellenére szeretem a gazfickót. Éppen tegnap mondtam neki, hogy olyan számomra, mintha hús lenne a húsomból, vér a véremből. Iszonyatosan megijesztett, amikor elővigyázatlanul fölment a gépcsarnokban a gép fölé, hogy belenézzen a szerkezetbe. Elég lett volna, hogy csak kicsit megszédüljön, és máris lezuhan. Eszeveszett iramban felrohantam a lépcsőn, hogy elrántsam onnan. Senki sem volt a közelben, aki elkaphatta volna. Rögtön utánam azonban megérkezett doktor Bernd, és együtt mentettük ki Hansot a veszélyes helyzetből. Akkor éreztem csak meg igazán, milyen fontos nekem az a lurkó. Biztos lehetsz benne, hogy komolyan soha nem emelnék kezet rá.

Eva Maria mindig hamisnak érezte Mertens szelídségét, amelyet most is belecsempészett a hangjába. Amikor a gépcsarnokról beszélt, a lány összerezzent és elsápadt.

- Mit mondtál? Mi történt tegnap? - kérdezte döbbenten.

- Mondom, elővigyázatlansága miatt Hans közel volt ahhoz, hogy belezuhanjon az egyik hatalmas gép hajtóművébe. Éppen el akartam onnan rántani, de Bernd doktor megelőzött.

Eva Maria a döbbenettől még mindig elkerekedett szemmel nézett a nagybátyjára. Miért hallgatta el előle Hans és doktor Bernd, hogy Arthur Mertens is ott volt? A férfi hamis, álszent arca láttán végigfutott a hideg a hátán. Miért beszél egyszeriben egészen más hangon Hansról, úgy, mintha a fiaként szeretné? Egészen biztosan megvan rá az oka. Eva Maria ösztönösen megérezte, hogy ez az ember veszélyes lehet a testvérére. Minél kedvesebb, minél inkább hangoztatja, hogy szereti Hansot, annál veszélyesebb.

- Ott voltál? Te is ott voltál? - kérdezte elképedten.

- Nem mesélte el neked Hans, nem mondta, mennyire aggódtam érte?

A lány megrázta a fejét, és egyre csak azon töprengett, miért hallgathatta el előle a testvére és Bernd doktor, hogy Mertens is jelen volt az esetnél.

- Hans csupán annyit mondott, hogy elővigyázatlan volt, de doktor Bernd elrántotta á veszélyes helyről, aztán pedig alaposan leteremtette. Téged azonban nem említett.

Arthur Mertens örült, mert úgy gondolta, ez azt bizonyítja, hogy Hans nem gyanakszik rá, különben biztosan beszélt volna róla.

- Látod, a gazfickója egyetlen szót sem veszteget arra, hogy az ember aggódik érte és félti. Gyámjaként kötelességem, hogy időnként szigorú legyek vele, ő meg neheztel érte. Pedig én csakis a javát akarom.

A férfi hangjából megbántottság hallatszott ki, de unokahúga alig figyelt oda rá.

- Nem kell túlságosan szigorúnak lenned Hanshoz, hiszen semmi rosszat nem csinál - mondta, miközben szemlátomást másutt jártak a gondolatai.

- Te nem tudod, miket művel titokban. Szó sincs arról, hogy túl szigorú lennék vele, sőt, sok mindent elnézek neki. Időnként azonban meg kell mosnom a fejét.

Eva Maria az ajkába harapott. Tudta, hogy nem védheti meg az öccsét úgy, ahogyan szíve szerint tenné.

- Majd megjön az esze - válaszolta.

- Akik szeretjük, mind ebben reménykedünk. El sem hiszed, mennyire a szívemhez nőtt. Most azonban nem is tartalak fel tovább. Ideje, hogy bemenjek a gyárba. Mivel a hirdetés dolgában már semmit sem tehetünk jóvá, ki fogom fizetni, de mindenképpen a te számládat kell megterhelnem vele. Azt mégsem várhatod el tőlem, hogy Melanie nénikédet rövidítsem meg.

- Ez eszembe sem jutott. Kérlek, intézkedj azonnal. Máris hozom a számlát.

Eva Maria átment a szobájába, és hamarosan visszatért a számlával. Mielőtt elindult volna, nagybátyja még mindenféle szépeket mondott neki. Megdicsérte a megjelenését, s megkérdezte tőle, van-e még valamilyen kérése, kívánsága. Eva Maria, nyugalmat erőltetett magára, és nemmel válaszolt. Minden önfegyelmét mozgósítania kellett, hogy búcsúzóul kezet nyújtson a, nagybátyjának, s miután Mertens távozott, alaposan megmosta a kezét. Mindig így tett, ha nem kerülhette el, hogy nagybátyja megérintse, mert úgy érezte, bepiszkolódott. Közben még mindig azon tépelődött, miért titkolta el előle az öccse és Bernd doktor, hogy Mertens is ott járt tegnap a gépcsarnokban. Hans veszélyben volt, ez most már egészen biztos. De hogyan függenek össze a dolgok, és miért éppen Mertensről nem beszéltek neki?

Eva Maria most már igen furcsának találta, hogy öccse egyáltalán nem akarta elmesélni, mi történt vele. Csak véletlenig szólta el magát, s amikor ez kiderült, Bernd doktor nagyon szemrehányón nézett rá.

A lány nyugtalanul és leverten végezte szokásos otthoni teendőit. Ellenőrizte, minden rendben megy-e a házban, s ahol kellett, ő is megfogta a munka végét. Egyre türelmetlenebbül várta haza a testvérét, s amikor végre megjött, átölelte és fürkészőn vizsgálgatta az arcát.

- Hans, valójában mi történt tegnap? Miért nem mondtátok el doktor Bernddel, hogy Mertens is ott volt, amikor a barátod megmentette az életedet?

A fiúnak ijedtében vörös lett a feje.

- Honnan tudod? Ki beszélt neked Mertensről?

- Ő maga.

- Ő maga? Hol találkoztatok?

- Itt volt. Meglátta az újságban a hirdetést, és azonnal átjött, hogy kérdőre vonjon. Miután be kellett látnia, hogy ellenem semmit sem tehet, és azt mondtam neki, hogy én egyedül állom a költségeket, ellened fordult a haragja. Kijelentette, hogy ezt az egészet te eszelted ki, és kizárólag az ő bosszantására. Megint azzal fenyegetőzött, hogy ellátja a bajodat, mire közöltem vele, hogy ne tegye, mert azt soha nem bocsátanám meg neki. Akkor hirtelen egészen más hangot ütött meg. Álszent kedvességet öltött magára, azt hangoztatta, hogy úgy szeret téged, mintha hús lennél a húsából és vér a véréből. Elmesélte, mennyire aggódott az életedért, amikor tegnap meglátta, hogy óvatlanul egy gép fölé hajolsz. El akart rántani, mondta, de addigra már odaért doktor Bernd, és megelőzte. Különös kedvessége megijesztett, és az is, hogy szeretettel beszélt rólad, miközben egészen biztosan másként érez. Ennek biztosan különös oka van.

Hans keserűen felkacagott.

- Ezt a színjátékot nekem már tegnap előadta, azt viszont nem tudom, miért.

- Én pedig azt nem értem, miért nem mondtad el rögtön, hogy Mertens is ott volt. Azt sem mesélted el, mi történt valójában. Arra is emlékszem, hogy nagyon furcsán néztetek egymásra, amikor doktor Bernd meg akart szidni, mert ennyit is elárultál nekem. Valamit elhallgattok előlem, Hans. Mi történt igazából? - kérdezte a lány aggódva.

Öccse nem tudta, mit válaszoljon. Magához vonta Eva Mariát, és megsimogatta, aztán el-elakadva beszélni kezdett.

- Az az igazság, hogy Mertens jelenléte teljességgel mellékes volt. Tudhatod, hogy előszeretettel tolja magát előtérbe. Visszataszító, ha a szerető rokon szerepében tetszeleg. Látom, amint aggódik értem! Undorító színlelés az egész. Átkozott gazember!

Hans a végsőkig felindultan beszélt, de sikerült nyugalma erőltetnie magára, mielőtt folytatta volna.

- Kérlek, Eva Maria, ne is gondoljunk többé erre! Nem szeretnék még egyszer erről beszélni. Igen, elővigyázatlan voltam, de ez soha többé nem fordulhat elő. Kérlek szépen, hagyd ennyiben ezt az ügyet.

Öccse elkínzott arca láttán a lány felhagyott a kérdezősködéssel, bár már egészen biztos volt abban, hogy Hans olyasmit hallgat el előle, ami nyugtalanítaná őt, ha tudna róla. Azt is tisztán látta, hogy az a valami Mertensszel kapcsolatos. Titkon mindig is taszította a nagybátyja, és ez az érzése most csak erősödött. Érezte, hogy magát nem, csak a fivérét kell féltenie.

- Nem faggatlak többet, Hans - mondta leverten és szomorúan. - Érzem, valamit el akarsz hallgatni előlem, hogy ne nyugtalankodjam. Tudnod kell azonban, hogy így sokkal jobban aggódom, mintha mindent elmondtál volna. Biztos, hogy semmi ilyen nincs benne, különben nem titkolóznál.

Testvére megsimogatta a kezét.

- Csupán azért teszem, mert megígértem Ralfnak, hogy ne nyugtalanítalak. Nem szeghetem meg adott szavamat. Kérlek, ne kínozz tovább. Nem kell aggódnod, Ralf vigyáz rám.

A lány látta, öccsét nagyon bántja, hogy nem lehet teljesen őszinte vele, és elmosolyodott. Vidámnak és gondtalannak mutatta magát, miközben mindenféle másról folyt közöttük a szó, testvére azonban érezte, hogy nem sikerült eloszlatnia a félelmeit.

Hans az igazságnak megfelelően, részletesen beszámolt Ralfnak a nővérével folytatott beszélgetésről. Az ifjú doktornak dühöse megvillant a szeme.

- Hogy Mertensnek még a nővéredet is fel kellett zaklatnia! Tudom, mi vezette. Kihasználta az alkalmat, és a szigorú, ám azért szerető gyámapa szerepében akar feltűnni. Hogy úgy szeret téged, mintha vér lennél a véréből? Ez talán nem is túlzás, mert a saját gyermekeit sem szeretheti igazán. Mindenesete szemlátomást mindent elkövet azért, hogy ne keveredjen gyanúba, ha veled esetleg történne valami. Meglehet, azt próbálta meg kiszedni a nővéredből, hogy gyanakszol-e rá. Nyilván megnyugvással hallotta, hogy mi egy szóval sem említettük őt.

Hans nagyot sóhajtott.

- Eva Maria mindenesetre nagyon aggódik. Érzi, hogy valamit eltitkolok, és ez biztosan bántja, mert semmit sem szoktunk elhallgatni egymás elől.

Ralf végigsimított a homlokán. Fájt neki, hogy nem nyugtathatja meg Eva Mariát.

- Tegnap nagyon nehezteltem rád, mert annyit is elárultál a nővérednek, ma viszont már, miután Mertens szóba hozta a dolgot, úgy gondolom, hogy talán jobb így - szólalt meg végül. - Azt mérlegelem, mivel nyugtathatnánk meg jobban a nővéredet, azzal-e, ha mindent elmondunk neki, vagy azzal, ha továbbra is titkolózunk.

- Éppen erről akartam beszélni veled, Ralf Tudod, Eva Maria bátran szembe tud nézni a veszéllyel, de elcsügged, ha csak közeledni sejti, és nem tudja, miben rejlik. Ugyanúgy irtózik Mertenstől, mint én, és hozzám hasonlóan érzi, hogy ártani akar nekem. Szerintem megsejtette, mi az igazság. Ha pedig már ennyit tud, talán helyesebb volna, ha nem titkolóznánk tovább előtte. Te mit gondolsz erről?

Ralf, aki eddig lehajtott fejjel gondolkodott, most felpillantott.

- Mivel már befészkelte magát lelkébe a gyanú, alighanem jobban tennénk, ha tiszta vizet öntenénk a pohárba - válaszolta.

Hans bólintott.

- Én is így gondolom. A bizonytalanságot sokkal nehezebb elviselni, mint akár a legkellemetlenebb bizonyosságot. Attól nem kell tartanunk, hogy Eva Maria elszólja magát Mertens előtt, de előbb mindenképpen veled akartam beszélni.

- Jól van, Hans. Este a lehető legkíméletesebben számolj be neki mindenről, és nyugtasd meg, amennyire csak tudod! Mondd el azt is, hogy nagyon óvatos leszel, én pedig erőm szerint mindent el fogok követni azért, hogy megvédjelek. Hangsúlyozd, hogy semmiféle veszély nem érhet felkészületlenül bennünket.

Az ifjú Dornau kérlelőn nézett a barátjára.

- Az volna a legszerencsésebb, Ralf, ha munka után eljönnél, velem hozzánk. Ketten biztosan jobban meg tudjuk nyugtatni, nővéremet.

Doktor Bernd a legnagyobb örömmel adta beleegyezését. Szíve vágya volt, hogy segítsen helyrebillenteni Eva Maria lelki egyensúlyát, és este elkísérte Hansot a Rodenberg-villába.

Eva Maria titkos nyugtalanságban töltötte a délutánt, és fellélegzett, amikor megérkezett az öccse. Örömmel látta, hogy Ralf Bernd is vele van, bár nem értette az okát. Hans azonnal megválaszolta fel nem tett kérdését.

- Azért kértem meg Bernd doktort, hogy kísérjen el, mert szeretnénk neked valamit elmondani, Eva Maria. Ma délután hosszasan mérlegeltük, az lenne-e a helyesebb, ha mindenről tájékoztatnánk, vagy pedig az, ha továbbra is elhallgatnánk előled, ami történt. Úgy gondolom, a bizonytalanság gyötrelmesebb, mint a bizonyosság, noha ez utóbbi a legkevésbé sem örvendetes.

A lány falfehér arccal nézett rájuk.

- Kérlek, Hans, mondj el mindent. Tudod, hogy bármit elviselek, ha tisztán látok. Érzem, hogy olyasmit akartok eltitkolni előlem Bernd doktorral, amiről tudnom kell. Az egész napot rémült aggodalomban töltöttem.

- Sejtettük, hogy így van, nagyságos kisasszony. Hans azért hívott magával, hogy segítsek kegyedet megnyugtatni. Mindkettőnket elszomorított, hogy előbb ifjú barátom meggondolatlan szavai, aztán meg Mertens igazgató úr kijelentései rendítették meg a lelki nyugalmát. Örültünk volna, ha megkímélhetjük ettől. Mivel azonban szemmel láthatóan feltámadt önben a gyanú, valóban helyesebb, ha mindent megtud, amit mi tudunk - mondta Ralf.

Eva Maria ösztönösen megragadta a kezét.

- Semmit ne hallgassanak el előlem! - kérte fojtott hangon.

- Biztosnak kell lennünk abban, hogy senki nem hallgathat ki bennünket - jegyezte meg Bernd doktor.

- Menjünk át nagyapa dolgozószobájába! - bólintott Eva Maria. - Annak a párnázott kettős ajtaján keresztül egyetlen szó sem jut ki. Nagyapa is mindig ott tartotta azokat a hivatalos megbeszéléseket, amelyeknek a tárgyáról senki sem értesülhetett.

Mindhárman átmentek a dolgozószobába, és Eva Maria végre mindent megtudott. Hans előbb a zúzórönknél történt különös „véletlenről” beszélt, aztán pedig Ralf számolt be neki az Arthur Mertensszel a Melanie-villában folytatott megbeszéléséről, amelynek során az igazgató óvatosan, mégis átlátszó módon rá akarta bírni őt arra, hogy vigye bűnbe Hansot.

- A jelek szerint azonban az igazgató úr nem találja elég gyorsnak a dolgok haladását, noha Hans megfogadta a tanácsomat, és úgy tesz a nagybátyja előtt, mintha meggyengült volna az egészsége - fejezte be Ralf a beszámolóját, aztán a gépcsarnokban történtekről is pontos leírást adott.

Szépítés nélkül elmondta, hogy Mertens ragadozóként osont fel Hans mögött a lépcsőn, és már éppen kinyújtotta a karját, hogy lelökje, amikor ő felért mögéje.

Itt megint Hans vette át a szót.

- Ralf visszarántott, én pedig ijedten a karjába zuhantam, és a válla fölött megláttam Mertens hamuszürke, eltorzult arcát. Nem annak az embernek az arca volt, aki valakit éppen meg akart menteni a végveszélytől, hanem azé, aki bűncselekményt készült elkövetni, amiben megakadályozták, de még nem tudja, leleplezték-e aljas szándékát. Maga volt a testet öltött rossz lelkiismeret, egyszersmind azonban olyan is, mint egy ragadozó, amelyet megfosztottak a zsákmányától. Azonnal éreztem, tudtam, hogy másodszor is az életemre tört. Csak azután lélegzett fel, miután Ralf okos szavakkal elhitette vele, hogy senki sem gyanakszik rá. Akkor fellélegzett, és a vonásai is megnyugodtak.

- Tudtam, hogy ezúttal sem leplezhetjük le. Az csak akkor lett volna lehetséges, ha nem akadályozom meg a tette végrehajtásában. Mivel azonban, istennek hála, sikerült elejét vennem a szerencsétlenségnek, egészen biztosan tagadott volna, azt állítván, hogy csak meg akarta tartani Hansot, és utólag valóban ezt is mondta. Nos, nagyságos kisasszony, most már mindent tud. Mindketten arra kérjük, hogy legyen nagyon bátor, és ne lássa súlyosabbnak a helyzetet, mint amilyen valójában.

Eva Maria sápadtan, reszketve hallgatta végig a két fiatalember beszámolóját, aztán tenyerébe temette az arcát.

- Rettenetes, borzalmas! Micsoda ember!

- Gonosz, nagyságos kisasszony, és efelől, sajnos, most már nem lehet kétségünk. Semmi mást nem akar, csupán a hatalomvágyát kiélni. Hans az útjában van, ezért félre szeretné állítani, hogy ő lehessen a Rodenberg Művek kizárólagos vezetője. Szerencsére alapjában véve gyáva ember, ezért úgy próbálja meg végrehajtani aljas tervét, hogy ő ne kerüljön veszélybe. Nem szabad gyilkosságnak látszania, mert akkor megkérdezhetnék, kinek származik előnye Hans Dornau halálából, és esetleg az igazgató úrra terelődne a gyanú. Ha nem volna gyáva, már régen talált volna megfelelő pillanatot. Most minden bizonnyal arra vár, hogy elérkezzen az alkalom, amikor balesetnek tüntetheti fel a büntettet. Kétszer már nem járt sikerrel. Valószínűleg nem tévedek, amikor úgy sejtem, hogy most a harmadik lehetőségre vár Az a veszély azonban, amelyről tudunk, nem veszély többé.

Eva Maria reszketve felemelkedett, átkulcsolta a fivére nyakát, és magához szorította a fejét. Megszólalni nem tudott a felindultságtól, csak segítségkérőn nézett Ralfra. Az ő arca szintén izgatottságról árulkodott. Bántotta, hogy nem vigasztalhatta és, nyugtathatta meg úgy a szeretett lányt, ahogyan szerette volna.

Hans megsimogatta a nővére kezét.

Most már nyugodj meg, Eva Maria! Ép és egészséges vagyok, s hála Ralf védelmének, az is maradok. - A lánynak párás lett a szeme, és kinyújtotta a kezét Ralf felé:

- Köszönöm, hálásan köszönöm - mondta, és felzokogott.

Ralf megfogta a kezét, és rátapasztotta az ajkát.

- Kérem, tartsa meg az ígéretét, és viselkedjék bátran!

- Jaj, doktor úr, hát nem borzalmas, hogy létezik ilyen gazember? Hogy egy ember ennyire aljas lehet? Szegény nagyapámat tökéletesen megtévesztette. Mit tegyünk, doktor úr? Az ég szerelmére, könyörgök, védje meg a fivéremet!

Ralf újra megcsókolta Eva Maria kezét, aztán visszavezette a karosszékéhez.

- Nagyon kérem, nyugodjék meg. Láthatja, tisztában vagyunk a veszéllyel, és Mertens minden lépését szemmel tartjuk. Hans tudja, hogy óvatosnak kell lennie, és soha, sehol nem maradhat egyedül Mertensszel. Az is világos, hogy nagybátyjuk kizárólag olyasmit fog elkövetni, ami nem terelheti rá a gyanút, különben nem arathatja le a tette gyümölcsét. Egy kicsit a Jóistenben is bíznia kell. Az Úr ezentúl is védelmezni fogja Hansot. Erőm szerint magam is mindent elkövetek, hogy lerántsam végre arról az emberről az álarcot. Nem szabad, hogy Hans éveken át függjön tőle és örökkön veszélyben kelljen élnie. Ám mint mondtam, nem veszély már az a veszély, amelyet ismerünk.

- Nagybátyánk tegnap mégis végrehajthatta volna ördögi tervét, ha ön nem lépett volna közbe.

- Hans ezúttal óvatlan volt, de a jövőben nem lesz az, és lehetőség szerint én sem fogom elengedni magam mellől.

Eva Maria megborzongott.

- Szegény Melanie néni! Ha ismerné az igazságot!

- Hans megmentése mellett a nagynénjük kímélése érdekében is meg kell akadályoznunk, hogy Mertens bűncselekményt követhessen el. A leleplezésére és ártalmatlanná tételére viszont mindent el kell követnünk, hogy le kelljen mondania gyámapai tisztéről. Egyelőre még semmit sem tehetünk, mivel nincsenek megcáfolhatatlan bizonyítékaink. Szívem szerint már most a fejére olvasnám, hogy félre akarja állítani az útjából Hansot, de állításomat nem tudnám bizonyítani, és ő nem riadna vissza attól, hogy hazugsággal vádoljon és elbocsásson a cégtől. Hansnak akkor egészen egyedül kellene folytatnia a küzdelmet.

- Jaj, csak azt ne! - szaladt ki Eva Maria száján. Elpirult, de bátran folytatta: - Ne, doktor úr, kérem, semmit ne tegyen, ami megfosztana bennünket a segítségétől, vigasztaló jelenlététől. Bárcsak itt volna Lutz bácsi, hogy ez a borzalmas ember ne törjön többé szegény öcsém életére! Akkor minden szép lehetne megint. Ugye, doktor úr, nem hagy el bennünket?

Ralf szeme felragyogott. Elmondhatatlanul boldoggá tette, hogy Eva Maria bizalommal nála keres védelmet.

- Efelől egészen nyugodt lehet. Nem nyugszom, amíg nem leplezem le Mertenst, és a támadásaitól nem tudhatom biztonságban Hansot.

Ralf végtelen hálát és megingathatatlan bizalmat olvashatott ki a lány könnyes szeméből. Hamarosan elbúcsúzott, és ma a testvérek sem tartóztatták, bár a legszívesebben soha többé nem engedték volna el maguk mellől. Érezték azonban, hogy besúgók veszik körül őket, s jobbnak látták, ha az ifjú doktor nem tölti ismét náluk az estét.

Vacsora közben, amikor Fritz is jelen volt, Hans megemlítette, hogy Ralf egy könyvért jött el, amit ő kért kölcsön tőle. Abban állapodtak meg, hogy Bernd doktor másnap elpanaszolja Mertensnek, Hans már nagyon régen elkérte azt a kötetet, de mindmáig nem adta vissza, ezért ment el ő maga érte a Rodenberg villába.

Ralf másnap valóban ezt mesélte Mertensnek, és igencsak meglepte, hogy igazgató egyetlen rossz szót sem szólt az unokaöccsére, hanem csak szelíden mosolygott.

- A gazfickója a nagy mulatozások közepette nyilván megfeledkezett a könyvről, amelybe valószínűleg bele sem nézett, mert egészen más töltötte ki az idejét - mondta az igazgató látszólag belátóan. - Ám mint tudjuk, fiatalság, bolondság. Ne nehezteljen rá, doktor úr!

Ralfot mélyen elgondolkoztatta, hogy Mertens a szigorú helyett egyszeriben a szerető gyámapát játssza. Ennek biztosan oka van. Hogy mi, azt nem tudta, elhatározta azonban, hogy ezentúl még jobban fog vigyázni Hansra.

XVI.

A camposnak nevezett, végtelen mezőn tüzes paripa hátán ifjú, karcsú hölgy vágtatott. Hosszú lovaglószoknyát viselt, kalapját, az álla alatt megkötött szalag tartotta szorosan. A ló a tágas brazil síkságon álló hacienda felé nyargalt. A távolban kékes párába, burkolóztak a magas, erdő borította hegyek. Közöttük csupasz, rideg sziklák csoportja tört az ég felé.

A sziklás terület lábánál helyezkedett el a hatalmas ezüstbánya. A kéményekből füst szállt fel a makulátlanul tiszta égboltra. A bányát körülbelül tizennégy évvel ezelőtt nyitották meg egy német mérnök irányításával, akihez az óriási birtok megözvegyült ifjú tulajdonosa, Helena Vanzita feleségül ment. Sem ő, sem elhunyt első férje nem sejtette, hogy a sziklák gazdag ezüstereket rejtenek. Röviddel az esküvőjük után Helena második férje fedezte fel a természet ajándékát egy magányos lovaglása során, és ő beszélte rá a nejét az ezüstbánya alapítására. Az ötlet nagyszerűnek és gyümölcsözőnek bizonyult, ugyanis elképzelhetetlen mennyiségben került felszínre a kincs.

Helena halála után az édesapa végrendelete szerint az egész hatalmas vagyon az asszony első házasságából származó leányára, Doloresre szállt. Dolores Vanzita élete tizenötödik esztendejében járt. Ő volt az, aki a nemes telivér hátán a hacienda, az otthona felé vágtatott.

Az udvarház közelébe érve a lány üdvrivalgást hallatott. A hangos kiáltásra felfigyelt egy világos vászonöltönyt viselő úr, aki a verandán üldögélve jegyzetelt egy könyvbe. Azonnal fel- emelkedett, amint meglátta a lányt, és a verandáról a kertbe levezető lépcsőhöz lépett.

- Hahó, Vadóc, csak ne száguldozz! - kiáltotta a kezéből tölcsért formálva.

Újabb ujjongás volt a válasz, de Dolores csak akkor fogta vissza a lovát, amikor már beszáguldott a virágok ékesítette kertbe. A veranda előtt állította meg a hátasát, és merész ugrással lepattant a nyeregből, mielőtt a lovászfiú odaért volna, hogy megtartsa a lovat. A lány lecsatolt egy szíjjal a kápára erősített bőrtáskát, és lekapta fejéről a kalapot. Rövid, vöröslő aranyként csillogó fürtjei bájos arcába hullottak a hirtelen mozdulattól.

- Szervusz, Lutz papa! Rengeteg levelet és sok újságot hoztam. Vártad már őket? - kérdezte, és kettesével véve a lépcsőket felsietett a verandára.

A magas férfi tárt karokkal fogadta, és magához ölelte.

- Elszöktél előlem, Vadóc. Az egész házat bejártam utánad, amikor megjöttem a bányából, de sehol sem találtalak.

- Jaj, Lutz papa, hiszen ma postanap van, de Pedro a kificamított lábával nem ülhet nyeregbe. Tudom, hogy mindig nagyon várod a leveleket meg a német újságjaidat, ezért lovagoltam el értük.

A férfi kedvesen megsimogatta a lányka haját.

- Órákat lovagoltál a perzselő hőségben a camposon, hogy nekem ne kelljen várnom a postára. Nem mehettél volna legalább autóval?

- Érted tettem, és egyébként is kedvem kerekedett egy kis lovaglásra, mert untam magam. Most pedig itt vagyok, méghozzá farkaséhesen.

- Mindjárt gondoltam.

- Tessék, a posta, Lutz papa. Gyorsan átöltözöm, addig átfuthatod a leveleket. Ha visszajöttem, asztalhoz ülünk, utána pedig elmélyedhetsz a lapjaidban. Csöndben üldögélek majd, hogy ne zavarjalak.

A férfi kezébe nyomta a postatáskát, ragyogó mosollyal ajándékozta meg, aztán eltűnt a házban. A tágas előcsarnokban tapsolt egyet, mire két fekete szolgáló, egy idős és egy fiatal, anya és lánya sietett elő. Az anya Dolores születése óta szolgálta kis úrnőjét, s mostanában a lányát avatta be a komornai feladatok rejtelmeibe, hogy egy napon majd az örökébe léphessen. Kellemes élete volt a házban, de bizony eljárt már felette az idő. Az asszonyt Boninak, a lányát Joninak hívták. Dolores nevezte el így őket, és azóta nem is hallgattak más névre.

- Gyorsan, Boni, hamar, Joni! Fürdővizet kérek, és a ruhámat.

- Már minden készen várja, kisasszonyka - felelte Boni, az, édesanya, aztán lányával együtt az öltözőszobába kísérte Dolorest.

Míg Boni a fürdésnél segédkezett, Joni mindent előkészített. Miután Dolores megfürdött, fiatalabbik szolgálója felhúzta rá a harisnyát meg a cipőt, édesanyja pedig a haját hozta rendbe. Mind a ketten égtek a vágytól, hogy szeretett, istenített ifjú úrnőjük szolgálatára lehessenek, s gyengéd szeretettel, ügyesen tetté' a dolgukat.

Dolores kedvesen a férje, Pedro inas hogyléte felől érdeklődött Boninál. Anya és lánya egymás szavába vágva számolt be a férfi állapotáról. Dolores mindig roppant barátságos volt a személyzettel, s öltözködés közben is tréfálkozva ugratta szolgálóit. Boni és Joni elővillantották hófehér fogaikat, és örültek, hogy úrnőjük is velük nevet. A lány rakoncátlanul izgett-mozgott öltöztetés és fésülés közben, de bő félóra alatt így is elkészült. Leheletvékony ruhába bújtatták, amelyhez finom selyemharisnyát és fehér cipőt viselt. Öröm volt ránézni. Boni és Joni büszkén szemlélték munkájuk eredményét. Ezt-azt még azért szívesen megigazították volna a ruháján, ha úrnőjük nevetve ki nem szalad a szobából.

Dolores visszasietett az egész házat körbefutó széles verandára.

- Itt vagyok, Lutz papa. Mehetünk enni.

A férfi elmosolyodott, amikor végignézett a ragyogó jelenségen, és felcsillant világos, kissé bánatos szeme.

- Ez aztán hamar ment, Dolo!

- Tudom, hogy te is éhes vagy. Jó híreket hozott a posta, Lutz papa?

- Éppen csak átfutottam a leveleket. Nagyon sok érkezett.

- Vettem észre! Jó nehéz volt a táska.

Mostohaapja mosolyogva karját nyújtotta a lánynak, és bevezette a házba. Dolores méltóságteljesen vonult az oldalán, akár egy felnőtt hölgy. A színes gyékényszőnyegekkel borított előcsarnokon át az ebédlőbe mentek, amely világos és szellős volt, mint á ház valamennyi helyisége. Az ebédlő fehér bútorai voltak talán a legsúlyosabb darabok az épületben. A két falat elfoglaló tálalószekrények szinte roskadoztak a rengeteg ezüsttől és kristálytól. A gazdagon megrakott asztalt csipkével szegett damasztabrosszal terítették le. A szekrényeket ugyancsak csipke díszítette. A padlót rendkívül szép mintázatú szőnyegek takarták. Az asztalon is versenyt csillogott az ezüst a kristállyal. Közepén mesteri kidolgozású tál pompázott, benne csodaszép gyümölcsök mosolyogtak. A belépő azonnal láthatta, hogy vagyonos emberek lakják a házat, de a pompa nem volt terhesen hivalkodó.

A mostohaapa illendően megvárta, hogy Dolores helyet foglaljon, ő maga csak azután ült le. A lány bájosan biccentett feléje.

- Nem ismerek nálad tökéletesebb gavallért, Lutz papa.

Szokásuk szerint németül beszélgettek. A lány édesanyjától, és mostohaapjától tanulta meg a távoli ország nyelvét. Édesanyja született német volt, édesapja pedig portugál. Dolores hiba nélkül beszélte a németet, bár kiejtésén érezni lehetett némi idegen ízt.

- Egyetlen férfival sem találkoztam még, aki olyan előzékeny lenne, mint te vagy.

- Nemigen ismersz még gavallérokat, Dolo.

- Személyesen nem, Lutz papa, de sok könyvet kaptam tőled, és azokban bőséggel szerepelnek gavallérok. Az én szememben azonban egyik sem állja ki veled az összehasonlítást. ' Talán azért, mert rajtad kívül egyetlen német férfit sem ismerek. Nagyon is értem, miért ment hozzád szegény anyácskám feleségül. Ahogyan azt is el tudom képzelni, mennyire nehéz lehetett számodra örökre elbúcsúzni tőle. Ha nekem egyszer olyan férjem lesz, mint te vagy, én nem szeretnék fiatalon meghalni, mint a mamának kellett.

A férfi égő szemmel a távolba révedt.

- Ne beszélj róla, Dolo! Még mindig sajog a seb, amelyet a halála ütött rajtam.

- Csodálatos, ahogyan ti ketten szerettétek egymást anyácskával, Lutz papa. Regénybe kívánkozik a sorsotok. Tudod, Lutz papa, ha majd férjhez megyek, én is olyan boldog szeretnék lenni a férjemmel, mint a mama volt veled. Ahhoz persze hozzád hasonló férfit kell találnom. Alighanem németnek kell lennie, mert a mi hazánkban a férfiakból hiányoznak a számomra becses tulajdonságok.

- Bőven van még időd, Dolo. Egyelőre túlságosan fiatal vagy a házassághoz.

- Erre az én koromban már gyakran férjhez mennek a lányok.

- A tisztán portugálok igen, de te félig portugál, félig német vagy. Németországban később házasodnak a nők.

- Én pedig sokkal inkább érzem magam németnek. Mama is az volt, és bár csak nevelőapám vagy, téged tartalak igazi apámnak. Az édesapámat alig ismertem.

- Nem csoda, Dolo, hiszen egyéves sem voltál, amikor meghalt.

- És éppen betöltöttem a kettőt, amikor te lettél a második papám. Tudod, anyácskám nem volt boldog édesapámmal, csak te tetted azzá.

A férfi komolyan nézett a csillogó, barna szempárba.

- Ne törd ezen a fejed, Dolo!

- Miért ne? Már nem vagyok gyerek, Lutz papa. Bonitól tudom, hogy édesapám sokkal idősebb volt a mamánál, és anyácska csak azért ment hozzá, mert a szülei, akik német telepesként érkeztek ide, egy felkelés során előbb minden vagyonukat, aztán pedig az életüket is elveszítették. Anyácska egyes-egyedül maradt a nagyvilágban. Apám jó volt hozzá, és magához vette. Nagyon szerette mamát, aki akkor még mindössze tizennyolc éves volt, több mint harminc esztendővel fiatalabb, mint édesapám. Anyácska azért lett a felesége, hogy meghálálja a szeretetét és az iránta tanúsított jóságát. Igazán azonban nem volt boldog mellette, és csak akkor békélt meg a sorsával, amikor a házasságkötésük után három évvel a világra jöttem. Tudod, hogy imádott engem. Aztán, még az első születésnapom előtt, édesapám meghalt, és anyácska lett az örököse. Övé lett a hatalmas vagyon, de azzal a kikötéssel, hogy a halála után mindent én öröklök. Őszintén meggyászolta édesapámat, mert jó volt hozzá, de boldog csak veled lett, és ezért én is nagyon szeretlek téged.

- Ezt mind attól a pletykafészek Bonitól hallottad?

- Igen, Lutz papa. És ez az igazság.

- Így van, Dolo, ez az igazság. Te pedig végül is elég idős vagy már ahhoz, hogy beszélhessünk ezekről a dolgokról.

A lány lelkesen bólintott.

- Igen, beszélhetünk. Egyszer apróra elmesélhetnéd, hogyan ismerted és szeretted meg anyácskát. Csupán annyit tudok, hogy mama egyszer veled együtt jött vissza egy tengeri vitorlázásról, és akkor súlyos beteg voltál. Ez minden, amit Boni elmondott.

- Örülnék, ha a jövőben Boni helyett inkább hozzám fordulnál, amennyiben valamit meg szeretnél tudni. Bonit sokszor elragadja a képzelete.

Dolo felkacagott.

- Tudom, ezért mindig le is vonok egy keveset abból, ami mesél. Egyébként csak jót akar, és érted meg értem bármikor tűzbe menne. Amúgy valóban sokkal jobb volna, ha mindent elmondanál. Ugye, anyácska akkoriban egy ideig a tengerparti nyaralónkban lakott?

A férfi végigsimított a homlokán.

- Igen, Dolo. Azt már tudod, hogy amikor leköltöztünk pihenni a nyaralóba, mert anyácskád nem bírta az itteni forróságot, akkor sokszor egész napokat kint töltött a tengeren a kis vitorlásán.

- És mi vele tartottunk. Jaj, Lutz papa, de szép is volt akkoriban! De valamit el akartál mesélni.

- Majd később, előbb együnk! Amióta ma felkeltél, még csak azért járt a szád, hogy beszélj, azért viszont nem, hogy valamit lejuttass a gyomrodba.

A lány felnevetett, és haladéktalanul hozzálátott, hogy pótolja a mulasztását. Evés közben időnként szólt egy-egy barátságos szót az inashoz, aki kiszolgálta őket. A személyzetet kizárólag feketék alkották, akik kivétel nélkül odaadó hűséggel ragaszkodtak Doloreshez. Mindegyikük hosszú éve szolgált már a háznál, és Boni meg a férje, Pedro felügyelete alatt álltak. Felesége halála után Lutz fel akart venni egy házvezetőnőt, de Dolores határozottan vétót emelt az ötlet ellen.

- Hogy képzeled, Lutz papa? Állandóan csak az utunkban lesz, mindenre magyarázatot akar, és ellenkezéssel bosszant majd bennünket. Mondj le inkább erről, kérlek. Elég idős és értelmes vagyok ahhoz, hogy irányítsam a háztartást. Szavam van a szolgálóknál, minden kívánságomat teljesítik.

„Lutz papa”, ahogyan a kislány gyerekkora óta nevezte a nevelőapját, titokban örült a határozott ellenkezésnek, mert igazság szerint nem szívesen fogadott volna a házába idegent, aki minduntalan tekintettel kell lennie. Kifogásait különösebb meggyőződés nélkül adta elő.

- Nagyon magányos leszel, hiszen én a nap nagy részét bent töltöm az irodában, látogatód meg nemigen akad.

- Nekem bőven elég annyi, amennyi van. Itt vagy nekem te, mit keresne nálunk egy idegen nő? Együtt ülne velünk az asztalnál, beleszólna a beszélgetéseinkbe, és állandóan ott lenne, ahol semmi szükség sincs rá. Tudom, milyenek ezek a hölgyek. Senhora Patisa és senhora Lambeja is borzalmasan tolakodó teremtés.

A férfi elnevette magát. A két asszony az ezüstbánya egy-egy tisztviselőjének volt a hitvese, és bizony nem váltak nemük dicsőségére.

- Másféle hölgyek is léteznek.

- Amíg kipróbáljuk őket, és megtaláljuk az igazit, mindketten megöregszünk és megőszülünk, s nem lesz többé szükségünk házvezetőnőre. Nem, nem szeretnék idegen nőt kerülgetni a házban. Jól megvagyok Bonival és Jonival. Megy majd minden, mint a karikacsapás. Ha pedig unatkoznék, akkor néhány napra meghívom Angela Frasquita vagy Inez Hermado barátnőmet.

A két fiatal portugál lány egyidős volt Doloresszel. Annak ellenére együtt játszottak és tanultak, hogy többórányi járóföldre laktak egymástól. Angela Frasquita apja a legközelebb fekvő hivatal postamesteri állását töltötte be, Inez Hermado édesapját pedig az ország egyik leggazdagabb fölbirtokosának tartották, akinek a tengerparton is volt villája, nem messze a Doloreséké-től. Autóval a fiatal lányok két óra alatt juthattak el egymáshoz, de a távolság sem Dolorest, sem a barátnőit nem ijesztette el. Minden héten találkoztak egyszer vagy kétszer, hol egyiküknél, hol a másikuknál. Mindhárman életvidámak voltak, így aztán rendszeresen kisebb-nagyobb csínyeket csináltak közösen. Dolores lovagolni és lasszót dobni is senhor Hermados farmján tanult meg. A barátnők gyakran több napot is együtt töltöttek.

Végül is tehát nem került házvezetőnő Armadába, ahogyan a Dolores által megörökölt haciendát nevezték.

A lány már édesapja révén gazdag örökösnő lett, s vagyonát csak gyarapította az ezüst fellelése és a bánya megnyitása, amit Lutz Rodenbergnek köszönhetett. Dolores mostohaapja ugyanis a Németországban halottnak hitt férfi volt. Miközben megkettőzte a lány örökségét, ő maga is meggazdagodott, mert százalékos részesedés illette meg a bánya jövedelméből.

Étkezés után Lutz és nevelt leánya kimentek a verandára, s a kényelmes karosszékekben üldögélve várták, hogy felszolgálják nekik a feketét.

- Most pedig mesélj, Lutz papa! - kérte Dolores lelkesen, miután az inas távozott. - Anyácska egyszer azt mondta, hogy a tengerben talált rád. Ugye, csak tréfált?

Lutz Rodenberg cigarettára gyújtott, és egy ideig tűnődve nézett bele a füstbe.

- Nem, Dolo, nem tréfált. Szó szerint az az igazság, hogy édesanyád a tengerben talált engem. Mint tudod, német mérnök, vagyok, és az sem újdonság számodra, hogy el kellett menekülnöm a hazámból, mert szerencsétlenségemre egy összetűzés során úgy megütöttem valakit, hogy belehalt.

A lány bólintott, és együtt érző pillantást vetett nevelőapjára.

- Igen, Lutz papa, ezt már mesélted. Azt is tudom, hogy még ma is nyomaszt, bár valójában nem tehettél róla. Védekeztél, mert megtámadtak, de senkit nem akartál megölni.

- Ez nem ment fel a bűnöm alól, Dolo, és nem változtat azon, hogy egy ember miattam vesztette életét.

- De hát az ellenséged volt, az ellenséget pedig meg szabad verni - mondta Dolores ifjonti ártatlansággal.

A férfi beletúrt szőke hajába, amely egy árnyalattal sötétebb volt, mint Hans Dornaué, és már ősz tincseket festett bele az idő.

- Ebben az országban ez a törvény, Dolo. Te csak a campo vad erkölcsét ismered. Németországban azonban másként van, ott bűncselekménynek számít, ha valaki megöl egy embert, bármilyen okból tegye is. Mivel gondolkodásomban és érzéseimbe tökéletesen német vagyok, nem tiszta a lelkiismeretem. Börtönbe kerültem volna, ha akkor nem menekülök el a hazámból. Apámnak megszakadt volna a szíve, ha becsukják egyetlen fiát. Ezért segítette a menekülésemet. Fájdalmas búcsút vettünk egymástól, és soha többé nem találkoztunk. Biztosan halottnak hisz, mert a gőzös, amellyel Spanyolországból Amerikába készült, valamennyi utasával együtt elsüllyedt.

Dolo izgatottan összecsapta a kezét.

- Miért nem közölted soha édesapáddal, hogy életben vagy.

- Hadd meséljek tovább, Dolo, akkor majd mindent megértesz - felelte a férfi, és nagyot sóhajtott. - Szóval a hajóm elsüllyedt egy viharos éjszakán. Sikerült elkapnom egy pallót, amelyet kényük-kedvük szerint sodortak magukkal a felkorbácsolt hullámok. Miután sokáig úszva próbáltam menekülni, utolsó erőmmel felkapaszkodtam a pallóra. Aléltan összerogytam, és kész csoda, hogy nem mosott le a víz. Nem tudom, mennyi ideig sodródtam a hullámokkal, de hosszú időnek kellett eltelnie. Magasan járt már a nap, és a tenger is megnyugodott, mire egy vitorlásról észrevettek. Drága édesanyádé volt az a jacht, Dolo. Maga sem tudta, miért, de aznap messzebbre behajóztak a tengeren, mint szoktak. Édesanyád akkor, mint a legforróbb hetekben mindig, a tengerparti kis házban lakott. Éppen parancsot adott a visszafordulásra az embereinek, amikor azok a távolban észrevették a sodródó pallót. Nem voltak benne biztosak, de úgy látták, mintha egy ember is lenne rajta. Édesanyád azonnal utasította őket, hogy hajózzanak oda, és ennek köszönhetően megmenekültem. Felhúztak a jacht fedélzetére, bár már halottnak hittek. Édesanyád lábához fektettek le, s ő felfedezte, hogy pislákol bennem némi élet. Megpróbált eszméletemre téríteni, de nem járt eredménnyel. Parancsára gyorsan kivitorláztak a partra, és engem bevittek a nyaralóba. Hetekig feküdtem ott öntudatlanul, és csak egy hajszál választott el a haláltól. Magas láz gyötört, és lázálmaimban nemcsak azt árultam el édesanyádnak, aki áldozatosan ápolt, hogy a honfitársa vagyok, hanem azt is elmondtam, miért kellett elmenekülnöm a hazámból. Majdnem mindent megtudott, ami a szívemet nyomta, még mielőtt magamhoz tértem volna. Az azonban nem derült ki öntudatlan beszédemből, hogyan kerültem a tengeren hányódó pallóra. Mint tudod, a nyaraló távol esik a hajók útvonalától, így édesanyád nem értesült arról, hogy a brazil partok közelében hajótörést szenvedett egy spanyol gőzös.

Lutz Rodenberg rövid szünetet tartott, aztán folytatta:

- Pedro, aki már annak idején is édesanyád szolgálatában állt, értett egy keveset a gyógyászathoz. Segített az ápolásomban, ahogyan az akkoriban még fiatal Boni is. Miután hosszú hetek múlva végre láztalan lettem, és kitisztult a tudatom, édesanyád angyalian szép arcát láttam meg, amint fölébem hajolt. Rám mosolygott, miközben egy mókás hangokat hallató kisbabát tartott a karján. Madonnára emlékeztetett a mamád, és a te, vidám gagyogásod csalta ajkamra az első mosolyt. Édesanyád jóságos és együtt érző szeme láttán azt hittem, a mennyországba kerültem. Azt sem tudtam, ki vagyok, és újabb heteknek kellett eltelniük, amíg visszatért az emlékezetem. Amikor megint világosan gondolkodtam, édesanyád átadta a papírjaimat és a pénzemet, amelyet egy gumizacskóban, a nyakamban viseltem a hajón. Megőrizte őket nekem, s így legalább voltak igazolványaim és kevésnek nem mondható pénzem, amelyet édesapámtól kaptam menekülésem előtt. Amint megláttam ezeket a tárgyakat, végleg eloszlott agyamban a köd. Most már emlékeztem arra, hogy a gőzös, amellyel menekülni akartam, odalent fekszik a tenger fenekén. Később a lapokból megtudtam, hogy mindössze egy matrózt és az egyik kormányost sikerült kimenteni a vízből. Az én, megmenekülésemről senki nem értesült, szegény apám tehát már két hónapja gyászolt engem. Úgy éreztem, azzal kell bűnhődnöm a tettemért, hogy továbbra is halottnak hisznek. Édesapám egyszer majd kiheveri a halálom okozta fájdalmat, vigasztaltam magam, s tálán neki is jobb, ha halottnak tart, mint ha azt kelll képzelnie, hogy gyilkosként bolyongok nyugtalanul a világban. Egyre jobban belelovalltam magam ebbe az elképzelésbe, és végül szentül megfogadtam, hogy ilyen módon fogok bűnhődni. Ha nem vagyok olyan rettenetes állapotban, talán nem teszek ilyen fogadalmat, de tettem, s bármilyen nehéz volt is, mindig betartottam.

A férfi nagyot sóhajtott, és kis időre elhallgatott.

- Édesapám büszke, becsületes ember volt - folytatta végül és csak azért segített elmenekülnöm az igazságszolgáltatás elől mert nagyon szeretett. A német újságokból később megtudtam, hogy már nem nyomoznak utánam, mert értesültek a halálomról Ez csak megerősített abban az elhatározásomban, hogy továbbra sem adok életjelt magamról. Így legalább apám emelt fővel járhat, a hatalmas Rodenberg Művek tulajdonosának nem kell attól félnie, hogy a fia egy napon mégis börtönbe kerül. Meggyötört állapotomban úgy gondoltam, jót teszek apámmal, ha kilépek az életéből. Később ugyan időnként elfogott a kétség, de nem akartam megszegni önmagamnak tett eskümet, és soha nem is szegtem meg. Úgy gondoltam, ha miattam kellett meghalnia egy embernek, akkor én is legyek halott az enyéim számára. Édesapámon kívül élt még egy húgom, akinek két gyermeke volt, s az idősebb leánytestvérem, aki röviddel a menekülésem előtt életét vesztette egy vasúti balesetben, szintén két gyermeket hagyott hátra. Őket édesapám vette magához, s vigasztaló volt arra gondolnom, hogy a nővérem fia pótolja majd apám életében saját, elveszett fiát.

Lutz Rodenberg ivott egy korty vizet.

Mindezt meggyóntam édesanyádnak - mesélt tovább -, ő pedig elmondta nekem, hogy vallomásom nagy részét már kihámozta lázas beszédtöredékeimből. Jóságos, kedves vigasztalásának és támogatásának köszönhetően nem akartam többé meghalni, úgy döntöttem, hogy újra megpróbálom megtalálni helyemet az életben. Édesanyádnak is elmondtam, milyen fogadalmat tettem, és megkértem, legyen segítségemre abban, hogy apám soha ne értesüljön a megmenekülésemről. Nem szállt velem vitába, gyengéd megértést tanúsított lelki gyötrelmeim iránt, és azt javasolta, jöjjek vele ide, a haciendára, ahol könnyű feladatokat láthatok el, amíg teljesen felépülök. Akkorra már övé volt a szívem, és nagyon fájdalmas lett volna elválnom tőle. Elmesélte, hogy néhány hónapja elveszítette a férjét, és őszintén megmondta, hogy kizárólag hálából lett édesapád felesége. Nem rejtette véka alá, hogy nagy szüksége lenne egy férfi védelmére és segítségére, mivel gyermekén kívül senkije sincs ebben az idegen országban. Kizárólag színes bőrű szolgák veszik körül, akik ugyan odaadóan hűségesek hozzá, fájdalmas magányát azonban nem feledtethetik. Édesanyáddal tartottam hát Armadába, és teljesen új életet kezdtem itt. Végtelenül boldog voltam, amikor rövid idő után azzal fejezhettem ki édesanyádnak a hálámat, hogy ki lovaglás közben, mérnöki ismereteimet hasznosítva felfedeztem az ezüstereket a korábban semmi hasznot nem hozó sziklás vidéken. Első szóra elhitte nekem, hogy felbecsülhetetlen értéket rejt a birtoka, és habozás nélkül a bánya létrehozásába fektette készpénze jelentős részét. Nagylelkűen ragaszkodott ahhoz, hogy az ezüsterek felfedezőjeként és a bánya vezetőjeként részesüljek a haszonból. Én is a bányába fektettem az összes pénzemet, és így szintén tekintélyes vagyonra tehettem szert, aminek már azért is nagyon örültem, mert nem kellett többé édesanyádtól függenem. Ő ugyan soha nem éreztette velem, hogy sokkal gazdagabb nálam, de egy férfi nem szívesen lesz egy nő lekötelezettje. A sors meg nem érdemelt kegyének tartottam, hogy édesanyád megajándékozott a szerelmével. Úgy éreztem, az ég elfogadta esküvel magamra vállalt bűnhődésemet, és megengedte, hogy újra boldog legyek. Édesanyád boldoggá tett a szerelmével, és bizalommal egy életre kezembe helyezte a sorsát, amikor egybekeltünk. Elhatároztam, hogy minden erőmet és tudásomat a szolgálatába állítom, és ezentúl csak érte élek. Elmondhatatlanul boldog voltam mellette.

A férfi elhallgatott. Megrohanták a fájdalmas emlékek, és lehunyta a szemét. Dolores egy ideig csendben ült mellette, nem mozdult, csak részvéttel nézte. Végül gyengéden karjára tette a kezét.

- Lutz papa!

A férfi felnézett, és a lány felé fordult.

- Igen, kicsi Dolo, neked is nagy részed volt abban, hogy ismét fény és napsütés költözött az életembe. Kedves gyermekem lettél, s ha karomban tartottalak, te pedig örvendezve azt kiáltoztad, hogy szereted Lutz papát, akkor mindent el tudtam felejteni, ami újra és újra figyelmeztetően előbukkant a múltamból. Amikor pedig az elmondhatatlanul boldog évek után örökre el kellett szakadnom drága édesanyádtól, ismét te voltál az, aki vigasztalt és segített elviselnem az elviselhetetlent. Fogadd érte hálámat, Dolo!

Lutz Rodenberg kinyújtotta a kezét, és a lány ragyogó mosollyal belecsúsztatta kis kacsóját.

- Én tartozom köszönettel neked, mert szerető apám lettél.

- Akkor hát nem vagyunk adósai egymásnak, kedves gyermekem. Nem sokkal a megmenekülésem után megkezdődött a világháború, és szívesen hazám szolgálatába álltam volna, ha megtehettem volna úgy, hogy ne tartóztassanak le. Ez azonban visszatartott, és édesanyád iránt érzett szerelmem is. Azzal vigasztaltam magam, hogy édesapám a háborúban mindenképpen elveszített volna, akkor is, ha nem menekülök el Németországból.

- Édesapád mindmáig azt hiszi, hogy életed vesztetted a hajótörésben. Azóta nem is hallottatok egymásról?

- Nem, Dolo, legalábbis nem közvetlenül. A lapok néha írnak az apám irányításával mindinkább virágzó Rodenberg Művekről, és egy irodán keresztül én is szereztem be értesüléseket, így tudok egyet-mást. Például azt, hogy Melanie húgom a férjével és a két gyermekével még mindig Rodenbergben él. Az ura lett a cég gazdasági és kereskedelmi igazgatója. Egyébként nekem sohasem volt rokonszenves az az ember, mindig hamisnak és álságosnak tartottam. Kedvenc, rettenetes halált halt nővérem gyermekei ma is apám házában élnek. Mindenki a fiúban látja a Rodenberg Művek leendő főnökét. Édesapámat, istennek hála, szeretet veszi körül, és valószínűleg túltette már magát a halálhírem okozta fájdalmon, bár elfeledni soha nem fog, ezt bizton tudom. Ahhoz túlságosan szerettük egymást, amitől csak még nehezebb lett magamra kiszabott büntetésem. A fogadalmait azonban nem szegheti meg az ember.

Dolores felugrott, és átölelte a férfit.

- Mindent nekem kell pótolnom, szegény Lutz papa. Mindent, amit elveszítettél.

Mostohaapja magához szorította a lányt.

- Te vagy az én egyetlen vigaszom, kicsi Dolo. Tudod, hogy úgy érzek irántad, mintha édesapád lennék. Ugye, gyermekem, édesanyád iránti közös szeretetünk szorosabban összefűz bennünket, mint a vér köteléke tenné?

A lány könnyes szemmel, de mosolyogva bólintott. Sokáig szótlanul üldögéltek egymás mellett. Aztán Dolores az imádott halottról kezdett beszélni. Sok-sok közös élményt felidézett, s mind a ketten úgy érezték, hogy a feleség és édesanya még mindig közöttük van.

Lutz Rodenberg egy idő után felriadt az édes emlékezésből.

- Elfecsegtük az időt, nem maradt időm a posta átnézésére. - Vissza kell mennem a bányába.

- És mi lesz az újságjaiddal, Lutz papa?

- Elteszem őket estére.

- Kérlek, várj öt percet, és elkísérlek.

- Jól van, de igyekezz, Dolo!

A lány könnyű léptekkel elsietett. Ifjú, karcsú teste egyre nőiesebb lett, lélekben azonban még gyermek volt, édes, bájos gyermek.

A házban magához szólította Bonit és Jonit, és kedvesen rájuk parancsolt, hogy szélsebesen segítsenek átöltöznie, mert Lutz papa várja. Megszokta, hogy minden kívánsága mindig nagyon gyorsan teljesül, de gazdag és a sorstól elkényeztetett emberként is megmaradt egyszerűnek, természetesnek, s mindig kért, soha nem követelt, ezért aztán az alkalmazottak szívesen álltak a rendelkezésére.

Most is gyorsan elkészült, és csillogó szemmel toppant mostohaapja elé.

- Tovább tartott öt percnél, Lutz papa? - nézett rá kérdőn.

- Hat és fél volt - felelte a férfi mosolyogva.

Lovaglóöltözékében Dolores nagyon fiús volt, csak hamvas bőre és a kalapkája alól kikandikáló vörösesszőke tincsek árulták el, hogy lány.

- Komolyan hat és fél percig várattalak?

- Semmi baj, Dolo. A lovakat már felnyergelték. Indulhatunk.

Odasétáltak a két nemes paripához. A még mindig karcsú

Lutz Rodenberg lehajolt, hogy Dolores a tenyerébe lépve szállhasson nyeregbe, aztán ő is felpattant a lovára, és a két szép állat ügetni kezdett velük a tágas camposon át az ezüstbánya felé. Fél óra múlva meg is érkeztek.

Lutz Rodenberg imponáló jelenség volt, aki akár az édesapja is lehetett volna Hans Dornaunak, csak az ő haja egy árnyalattal sötétebb volt. Szemük kékje viszont tökéletesen megegyezett, arcuk is nagyon hasonlított, bár Lutz vonásai kicsit keményebbek, szigorúbbak lettek az élet megpróbáltatásai során. A súlyos lelki küzdelmek nyomot hagytak rajta, s idősebbnek látszott negyven événél. A tiszta boldogság azonban, amelyben Dolores édesanyja mellett lehetett része, ábrándossá varázsolta kék szemét. Mindent egybevetve érett, jóságos, megfontolt személyiség benyomását keltette.

A bányában mindenütt szorgalmasan dolgoztak a munkások, olyan szorgalmasan, amennyire ez csak ezen a forró éghajlaton lehetséges volt. A nap legmelegebb óráiban szünetet tartottak, ezért aztán már kora hajnalban indult a munka. A klíma miatt takarékoskodni kellett az emberek erejével, s csak ostoba munkaadók zsákmányolták ki őket kíméletlenül. Lutz Rodenberg azonban nem tartozott közéjük.

Szokása szerint ma is sorra ellenőrizte a munkahelyeket, és hol azért állt meg, hogy felhívja a figyelmet a hiányosságokra, hol meg dicsérő szavakat mondott. Igazságtalan soha nem volt a munkásokkal, s ha korholnia vagy büntetnie kellett őket, akkor sem volt indulatos, hanem mindig nyugodtan, higgadtan, bár nagyon határozottan beszélt. Ismerte a feketéket, és tudta, hogy az érdemtelenül kapott büntetésre nagyon érzékenyek, a jogos bírálatot azonban szó nélkül elfogadják.

Dolores bátran kitartott mostohaapja mellett, amíg befejeződött az ellenőrzés. Akkor nyeregbe szálltak, és élénken beszélgetve hazalovagoltak.

XVII.

Miután megvacsoráztak, Lutz Rodenberg és mostohalánya a nappali kerek asztalához ült le egymással szemközt. Dolo egy izgalmas könyvbe mélyedt, a férfi pedig élvezettel kiterítette maga elé az újságokat, amelyek az egyedüli kapcsolatot jelentették számára a külvilággal. Csak a lapokból értesült arról, hogy Németország igen nehéz időket élt. Borzadva olvasott a súlyos éhínségről és a végzetes pénzromlásról, s vigasztaló volt azt látnia, hogy a Rodenberg Művek mindennek dacára kiváló eredménnyel működik.

Mindig felcsillant a szeme, ha német lapot vehetett a kezébe.

Gondolatai ilyenkor távoli szülőföldje felé röpültek. Ma is boldogan olvasta az előtte fekvő újságot. Dolores időnként mosolyogva rápillantott, ám egyszer csak azt kellett látnia, hogy mostohaapja összerezzen, elsápad, és keze görcsösen markolja a lapot. A lány ijedten abbahagyta az olvasást, és a férfi karjára tette a kezét.

- Lutz papa, mi van veled?

Mostohaapja felnyögött, és tenyerébe temette az arcát.

- Dolo... az édesapám... meghalt - felelte akadozva.

A keskeny, finom gyermekkéz gyengéden simogatta lehajtott fejét.

- Szegény Lutz papa! Nagyon fáj? - kérdezte a lány csendesen. - Valójában már réges-rég elveszítetted.

Lutz Rodenberg lassan felegyenesedett ültében. Tekintete mélységesen megrendítette Dolorest.

- Igen, Dolo, de amíg élt, a gondolataim elrepülhettek hozzá, s lélekben vigaszt találhattam nála, ha arra volt szükségem. Mindig elevenen láttam magam előtt, ahogy rám néz jóságos, életszerető szemével. Most kihunyt benne a fény, nekem pedig rá kellett döbbennem, titokban mindvégig élt bennem a halvány remény, hogy egy napon majd viszontláthatom. Az ember már csak olyan, hogy hisz a csodákban. Édesapámmal együtt azonban ez a reményem is meghalt. Érted, amit mondok, Dolo?

A lány bólintott. Az ő arcából is eltűnt minden szín.

- Szegény Lutz papa! Biztosan ugyanazt érzed, amit én éreztem, amikor anyácska meghalt. Rettenetesen fáj, ha nincs többé az, akit szerettünk. Mikor halt meg az édesapád?

A férfi mélyet sóhajtott.

- Még nem tudom. Egyelőre csupán annyit olvastam el, hogy Georg Rodenberg elhunyt és Lutz Rodenberg az örököse. Különös, de ennek a hirdetésnek a feladói arra kérik Lutz Rodenberget, hogy jelentkezzék, amennyiben még életben van. Ezek szerint lehetségesnek tartják, hogy élek. Várj, hadd olvassam el a hirdetést! Látod, nagy betűkkel, vastagon szedették a nevemet: Azonnal megütötte a szemem.

Mindketten az újság fölé hajoltak, és olvasni kezdték a hirdetést. Lutz egyszer csak felkiáltott, mintha meg akart volna hasadni a szíve, amikor odáig jutott az olvasásban, hogy bebizonyosodott az ártatlansága. Nem ő, hanem Natusius bányatanácsos volt a bűnös, amit csak a halálos ágyán vallott be.

A férfi holtsápadtan hátradőlt, és fájdalmas sóhaj hagyta el az ajkát. Diáktársa kezétől származott tehát a halálos ütés, s ezt Natusius mindvégig tudta, mégis meghagyta őt abban a hitében, hogy ő volt a tettes.

Dolores átölelte a mostohaapját, mint aki érzi, hogy a férfi most támaszra, támogatásra szorul.

- Lutz papa, drága, édes Lutz papa, örülj, és ne légy ilyen szörnyen sápadt meg zavarodott! Örülj, hogy ártatlan vagy, mert nem te okoztad annak az embernek a halálát!

Lutz Rodenberg görcsösen összeszorította a száját, megragadta Dolores karját, és finoman megrázta a lányt.

- Hát nem érted, gyermekem? Minden hiába volt! Hiába szenvedtem oly sokat, hiába gyötört a lelkiismeret, hiába szakadtam el édesapámtól, s ő is hiába aggódott miattam. Mindennek nem kellett volna így lennie, ha a valódi tettesnek lett volna bátorsága ahhoz, hogy beismerje a bűnösségét! - kiáltotta magánkívül a felindultságtól.

A lány gyengéden megsimogatta a fejét.

- Megértelek, hogyne értenélek meg, Lutz papa. Ne feledd azonban, hogy akkor anyácskát sem ismerted volna meg, nem találtatok volna egymásra a szerelemben, s nem lehettetek volna oly nagyon boldogok együtt. Nem vigasztal ez legalább egy kicsit?

A férfinak megrándult az arca, de már nem olyan görcsösen, mint az imént.

- Istenem, hogy anyácskád ezt már nem élhette meg, Dolo! Hűséggel osztozott minden bánatomban és szívfájdalmamban, de megkönnyebbülésemnek már nem lehet részese. Igen, mindennek ellenére megkönnyebbültem. Kérlek, olvasd fel hangosan az egészet, Dolo, hogy maradéktalanul felfoghassam, felmentést nyertem a bűn alól... és szegény apám nincs többé.

- Tudom, érzem, hogy ez még egy magadfajta erős férfinak is sok, Lutz papa. Dőlj hátra szépen, én pedig lassan, érthetően felolvasom, mi áll a lapban.

A lány gyengéden visszatolta a férfit a karosszékébe, aztán tisztán csengő hangon felolvasta a hirdetést, amelyet Eva Maria és Hans Dornau helyeztetett el a lapokban Ralf Bernd segítő közreműködésével.

„Lutz Rodenberg tájékoztatására közöljük, amennyiben még életben van, hogy édesapja folyó év augusztus 23-án elhalálozott, és őt tette meg a Rodenberg Művek örökösévé, amennyiben az eltűnését követő húsz esztendőn belül előkerül. Bízvást hazatérhet, mert nem bűnös. Natusius bányatanácsos halálos ágyán beismerte, hogy ugyancsak volt bokszere, és ő ölte meg azt a bizonyos férfit. Nagyon várjuk Lutz Rodenberg mihamarabbi jelentkezését.”

Miután Dolores befejezte az olvasást, apa és lánya hosszasan, csendben ült egymással szemben. Dolores érezte, hogy Lutz Rodenbergnek lélekben fel kell dolgoznia, ami a tudomására jutott. A férfi csukott szemmel hátrahajtotta a fejét. Gondolatai szülőhazájában járták, halott édesapjával beszélgetett némán. Mellkasát meg-megemelték a súlyos, mély sóhajok, arcán görcsösen rángatóztak az izmok. A lány időnként együtt érző pillantást vetett rá, de végül nem bírta tovább a hallgatást.

- Lutz papa, szerintem ez maga a csoda. Nem terheli többé bűn a lelkedet, Örülj ennék!

A férfi kinyitotta a szemét, és lassan felegyenesedett ültében.

- Igen, gyermekem, csoda történt. Csak az a kár, hogy édesapám számára már későn. Most már végképp nem tudom, helyes volt-e fogadalmat tennem és meghagynom őt abban a hitben, hogy meghaltam.

Dolores odalépett mellé, két kezébe fogta az arcát, és határozott tekintettel nézett le rá.

- Lutz papa, ne terheld újabb bűntudattal a lelkedet, amíg az előzőtől is csak az imént szabadultál meg. Békülj meg azzal, hogy a legjobbat akartad, önként vállaltad a súlyos bűnhődést, bár nem szolgáltál rá. Mi, emberek nem vagyunk mindentudók egyedül a Jóisten az. Ő pedig mindezt engedte megtörténni, mert ez volt az akarata. Te bűntelenül szenvedtél. Szinte már ember- feletti áldozatot hoztál, mert bűnösnek hitted magad, és vezekelni akartál. Hogy ez szükségtelen volt, azt csakis az Úr tudta... és az a Natusius bányatanácsos. Azt tetted, amit a jellemed tenni parancsolt, és nem érhet szemrehányás. Csak az a szomorú, nagyon szomorú, hogy neked és édesapádnak súlyosan szenvednetek kellett Valaki másnak a vétke miatt, és ezért én végtelenül sajnállak. Hát nincs igazam?

Lutz Rodenberg magához vonta a lányt, és erőtlen mosoly suhant át az arcán.

- De, igazad van, én elszánt kis vigasztalóm. Bele kell törődnöm, hogy nem láthatom többé édesapámat. Viszont immáron hazatérhetek, és találkozhatom az enyéimmel. Nem köt többé a fogadalmam.

Dolores döbbenten nézett rá.

- Németországba akarsz menni, Lutz papa?

A férfi nagyot sóhajtott, és felragyogott a szeme.

- Még kérded, Dolo? Hát nem érted, hogy vágyom a szülőhazám viszontlátására, S legalább a sírjánál szeretnék elmondani egy imát édesapámért és drága anyámért is?

A lány arca krétafehér lett, de bátran válaszolt.

- Igen, természetesen megértelek. Ugye, visszajössz majd, Lutz papa? Ugye, nem akarsz egyedül hagyni?

- Kicsi Dolóm, ennél mi sem természetesebb, hiszen mi ketten összetartozunk. Szívesen magammal vinnélek, de előbb látni szeretném, miként állnak a dolgok Rodenbergben. Mint tudod, kisebbik húgom férje ott a gazdasági igazgató, és tudomásom szerint az idősebbik húgom fia a cég kijelölt vezetője. A hirdetést nyilván csak azért adták fel, hogy teljesítsék édesapám utolsó kívánságát. Ő talán utolsó leheletéig abban a reményben élt, hogy valahogy megmenekültem, miután elsüllyedt a hajó, amelyen utaztam. O... igen, ő megértené, hogy vezeklésül akartam halottnak számítani. Úgy kellett meghalnia, hogy nem értesülhetett az ártatlanságomról, de talán jobb is így. Akárcsak nekem, neki is borzalmasan fájna, hogy mindez a sok szenvedés hiába volt. Egy szó, mint száz, ismeretlenül akarok hazamenni, és csak akkor fedem fel a kilétemet, ha felbukkanásom örömet okoz. Ha nem így lesz, csendben eljövök onnan. Ezért nem jöhetsz velem, Dolo. Itt maradsz, és majd megkérem Angéla Frasquita barátnőd édesanyját, hogy vegyen a szárnyai alá, amíg távol leszek. Biztosan szívesen átjön néhány hónapra a lányával együtt Armadába. Te is így gondolod?

Dolo bólintott, de látszott rajta, hogy nagyon bánatos.

- Ilyen hosszú időre el kell tőled válnom, Lutz papa? Hónapokig távol leszel?

- Hamarabb nem végezhetek, már csak a hosszú út miatt sem. Ugye, bátor nagylány leszel?

Dolores felsóhajtott.

- Ha úgy kell lennie, igen. De mi lesz, ha nem akarnak majd többé elereszteni a rokonaid?

- Akkor majd utánam jössz. Magától értetődik, hogy ott légy, ahol én vagyok. Édesanyád is úgy akarta, hogy megismerd Európát és mindenekelőtt Németországot, ha majd elég nagy leszel hozzá. Történjék bármi, te meg én összetartozunk, és hamarabb leszünk újra együtt, mint gondolnád.

A lány mostohaapja karjába vetette magát.

- Tudnod kell, hogy nélküled szörnyen magányos lennék. Ugye, ezt soha nem felejted el?

- Neked pedig azt kell tudnod, Dolo, hogy én is magányos lennék nélküled. Csupán rövid időre válunk el.

- Több hónap az nem rövid idő.

- Lerövidítem, amennyire csak tudom, és majd sűrűn írunk egymásnak. Viselkedj bátran, kicsi Dolo!

A lány nagyot sóhajtott, és mosolyogva bólintott. Ha már nem lehet másként, legalább azért ne kelljen szeretett mostohaapjának aggódnia, mert ő búnak eresztette a fejét.

Minden lehetséges oldalról alaposan megvizsgálták Lutz tervezett németországi utazását. Miközben valamennyi részletet megtanácskozták, Dolores megfeledkezett az elválás okozta félelméről. Bátor teremtés volt, aki megszokta, hogy beletörődjön a megváltoztathatatlanba.

Lutz Rodenberg tudta, nem vállal kockázatot, ha hagyja nevelt leányát. Az emberei istenítik, egyikük sem engedné, hogy bármi baja essék. Meg aztán portugál tisztviselői is itt vannak, olyankor is mindig azok tartottak rendet, amikor ők a tengernél töltötték a forró heteket.

Miután mindent tisztáztak, apa és leánya nyugovóra tért. Lutz már másnap reggel beszélt a beosztottaival, aztán kocsiba ültek Dolóval, a postaállomásra hajtottak, és megkérték senhora Frasquitát, hogy Lutz távollétének idejére költözzön át a leányával Armadára. Angéla felujjongott, amikor meghallotta, hogy hónapokat tölthet együtt a barátnőjével a mennyien szép birtokon. Az édesanyja sem habozott sokáig, hogy éljen-e a felkínált remek lehetőséggel. Nem éppen rózsás helyzetükben az ég adományának tűnt, hogy hosszú hetekig bőségben élhetnek. Férje vasárnaponként majd meglátogatja őket, hét közben pedig ellátja a fekete szolgáló, így aztán ő is beleegyezett abba, hogy hitvese és leánya elutazzon.

Dolo lassanként hozzászokott a gondolathoz, hogy el kell válnia szeretett nevelőapjától, és a barátnőjével máris tervezgetni kezdte, milyen vidáman töltik majd együtt az időt, főleg akkor, ha néhány hétre Inez is átköltözik hozzájuk.

Dolores megnyugodott valamelyest, de a búcsúra azért még mindig nem tudott fájdalom nélkül gondolni. Érzéseit azonban bátran eltitkolta, hogy ne keserítse Lutz papa szívét. Tudta, hogy számára sem lesz könnyű az elválás.

Ralf Bernd éberen figyelt, mégsem sikerült felfedeznie semmit, amivel leleplezhette volna Arthur Mertenst. A feltűnő kedvesség, amelyet Hansszal szemben tanúsított, teljességgel elütött korábbi viselkedésétől. „Szövetségese” előtt elejtett néhány megjegyzéséből azonban kiderült, nem tett le arról a tervéről, hogy ő lesz az egyeduralkodó a Rodenberg Művekben. Ralf több ízben tapogatózott nála, de Mertens most már ebben a tekintetben is óvatosabb volt, mint régebben.

Ralfot továbbra is rendszeresen meghívták a Mertens-villába. Jolante egyre kevésbé titkolta, hogy leendő férjét látja benne. Viselkedése mind egyértelműbb lett, s a fiatalember, csak üggyel-bajjal tudott kibújni a hálójából. Kacérkodása semmiféle hatást nem tett rá, szíve Eva Mariáé volt, és érezte, hogy az övé pedig érte dobog. Hogyan is tetszhetett volna neki Jolante?

Ahogy megbeszélték, hetente kétszer a Rodenberg-villában vendégeskedett, amihez Arthur Mertens is hozzájárulását adta. A testvérekkel előzetesen megbeszélve Ralf másnap mindig olyasmiről számolt be Mertens igazgatónak, amiről tudta, hogy a gazember örömmel hallja. Arra is gondja volt, hogy történetei egybecsengjenek azzal, amit Fritz inas kihallgathatott. Mertens tehát mindkét oldalról ugyanazt hallotta, így nem kételkedett abban, hogy az igazságról értesül. Ralf barátsága Hansszal eközben mind jobban elmélyült, s Eva Mariával is egyre bensőségesebb lett a viszonya. Hans minden módon támogatta barátja közeledését a nővéréhez. Időnként úgy intézte, hogy kettesben maradhassanak, és látta, hogy már alig-alig képesek leplezni a szerelmüket. A pár a titkolt boldogság gyönyörűséges napjait élte. Eva Maria számolta az órákat, amelyeknek Ralf következő látogatásáig el kellett telniük, s ha a fiatalember kérésére énekelt, hangjának csengése elárulta, miként érez iránta. Tekintetük olykor mindenről megfeledkezve egymásba fúródott. A lány érezte, hogy Ralf minden lélegzetvételével őt akarja, de szavakat egyelőre nem adott a szerelmének. Az ifjú doktor tiszteletben tartotta, hogy Eva Maria még gyászolja a nagyapját, és Mertenst is le akarta leplezni, mert csak úgy adhatta vissza a szeretett lány lelki nyugalmát, Tudta, hogy titokban erősen aggódik az öccséért.

Jolanténak is tudomására jutott, hogy Ralf időnként a Rodenberg-villában tölti az estét, ami persze a legkevésbé sem volt ínyére. Csak akkor nyugodott meg, amikor édesapja elejtett megjegyzéséből kiderült, hogy a mérnök úr az ő különleges megbízásából jár oda. Esze ágában sem volt, hogy szabad utat engedjen Eva Mariának, s mert érezte, hogy neki is tetszik Ralf Bernd, még elszántabban meg akarta szerezni magának a férfit. Ellenfele ártalmatlanná tétele érdekében sokszor szóba hozta előtte Eva Mariát, és megpróbálta nevetségessé tenni a szemében. Unalmas libának, maradi erénycsősznek festette le, és nem sejtette, hogy ezzel csak önmagát utáltatja meg még jobban Ralffal.

Jolante egy idő után úgy ítélte meg, hogy eleget várt már, és határozottabb cselekvésre szánta el magát.

Ralfot egyik vasárnap ismét meghívták ebédre a Mertens-villába. Melanie asszony mindig örült a látogatásának, mert őszintén a szívébe zárta. Csak az zavarta kissé, hogy a lánya túlságosan közvetlenül viselkedik a rokonszenves fiatalemberrel. Úgy gondolta, Bernd doktor nem az a fajta férfi, akinek az ilyesmi tetszene.

Mint oly gyakran, asztalbontás után Jolante most is felszólította Ralfot, hogy kísérje el erdei sétájára. Az ifjú Bernd vegyes érzelmekkel nyugtázta, hogy apa és lánya jelentőségteljes pillantást váltott egymással. Nem utasíthatta azonban vissza Jolante határozott kérését, mert udvariatlanság lett volna, ha nem tart vele.

A szokásosnál is tartózkodóbban és illedelmesebben lépkedett hát mellette, és minden erejével azon volt, hogy kizárólag ártalmatlan témákról essék szó közöttük. A lány nercbundát és elegáns szőrmesapkát viselt. Az erdei utakat belepte a hó, s Jolante egyre-másra úgy tett, mintha megcsúszna. Végül sikerült elérnie, hogy a férfi felkínálja neki a karját. A lány szorosan hozzábújt, huncutul fel-felpillantott rá, és csókra csábítóan csücsörített a szájával. Ralf azonban nem vett tudomást a próbálkozásairól, továbbra is merev és kimért maradt, amit Jolante hamarosan elviselhetetlennek ítélt. Úgy vélte, egyértelműen kell viselkednie, különben a mérnök úr soha nem embereli meg magát, és a végtelenségig várakoztatja. Segítségül hívta hát „modern világszemléletét”, váratlanul a férfi elé lépett, közvetlenül előtte megállt, és kihívóan ráemelte csillogó, szép, fekete szemét.

- Mondja csak, doktor úr, meddig kell ennek még így folytatódnia?

Ralf azonnal tudta, mire céloz a lány. Megértette, hogy mindenáron döntésre akarja kényszeríteni, ő pedig, bármennyire is szeretné, nem akadályozhatja már meg ebben. Kínos volt számára, hogy csalódást kell okoznia, és lázasan törte a fejét a lehető legkíméletesebb megoldáson. Hogy időt nyerjen, egyelőre az értetlent adta.

- Minek kell így folytatódnia, nagyságos kisasszony?

Jolante türelmetlenül toppantott a lábával.

- Istenem, hagyja már el ezt a kimért nagyságos kisasszonyozást! Mindenki Jónak szólít, aki szeret.

Ralf meghajtotta magát.

- Tudom, hogy a hozzátartozói így nevezik a nagyságos kisasszonyt, s egyedül nekik van hozzá joguk.

A lány kihívóan csókra kerekített az ajkát, de semmi sem történt.

- Jézusom, doktor - folytatta türelmetlenül, fogja már fel végre, hogy nem kell többé tartózkodónak lennie! Feleslegesen színlel előttem. Tudom, hogy mindenáron nőül kivárna venni Georg Rodenberg valamelyik unokáját. Szedje már össze a bátorságát, a szemérmes imádatával semmire sem megyek. Túlságosan modern lány vagyok ahhoz, hogy továbbra is aggódó bizonytalanságban tartsam. Mindenkinek kínos ez a várakozás. Egy magafajta férfinak igazán semmi szüksége arra, hogy ilyen félénk legyen.

Jolante hangja egyszerre volt tréfálkozó és kihívó. Ralf egy pillanatig értetlenül hallgatott. Tudta, ha most nem utasítja vissza egészen határozottan és tapintatlanul, a lány a következő másodpercben a karjába veti magát, akár akarja, akár nem. Kínosan érintette, hogy el kell utasítania egy hölgyet, de Jolante viselkedése a legkevésbé sem vallott úrinőre, s oly mértékben taszító volt, hogy a fiatalember gondolatban hálát rebegett azért, mert szíve másként döntött. Ő nem az a fajta férfi, akit ilyen módon meg lehetne hódítani. Határozottan hátrált egy lépést, és szerencséjére hirtelen eszébe jutott, hogyan enyhíthet a helyzeten.

- Tisztában vagyok azzal, hogy a nagyságos kisasszony fényes jókedvében csupán tréfálkozik velem. Valójában ön éppoly kevéssé akarja nekem nyújtani a kezét, amiként én sem merészelném feleségül kérni kegyedet. Akkor sem lennék ennyire bizakodott, ha még szabad volna a szívem. Tudom, a nagyságos kisasszony kedveli a tréfát, s pajkos hangulatában játszik velem, hogy aztán majd jót nevethessen rajtam a hátam mögött. A magamfajta férfi azonban a legvonzóbb hölgynek sem engedi meg, hogy kikacagja.

A lány csak egyvalamit hallott ki a tapintatos elutasításból. Azt, hogy kiszemeltje szíve már nem szabad, és nem akarja megkérni a kezét, bármennyire is megkönnyítette a dolgát. Hiúságát sokkal nagyobb sérelem érte, mint a szívét. Mérhetetlen dühében a legszívesebben felpofozta volna Ralfot, esze azonban azt tanácsolta, hogy ne tegye, mert csak még jobban lejáratná magát. Szentül hitte, hogy Georg Rodenberg unokájaként bármelyik férfi kapva kapna utána, ám most rá kellett döbbennie, hogy tévedett. Mit szól vajon majd a mama, ha ezt elmondja neki?

Hogy mentse, ami még egyáltalán menthető lehetett ebben a számára cseppet sem kellemes helyzetben, hangosan és durván felkacagott.

- Végre sikerült kicsalogatnom a rejtekéből, doktor úr! - kiáltotta. - Nagyon jól látja, természetesen csak tréfáltam. Mindenképpen meg akartam ugyanis tudni, hogy odaajándékozta-e már valakinek a szívét. Elárulta magát, és most már színt kell vallania. Az unokatestvérem, Eva Maria ejtette rabul?

A férfi látta, hogy a lány szemében gonosz fény gyúl, és tudta, ha nem lesz óvatos, Eva Maria veszélyes ellenségévé teszi Jolantét. Ennek pedig nem szabad megtörténnie. Látszólag vidáman felnevetett.

- Ugye, megmondtam, hogy csak jókedvében tréfálkozik velem, nagyságos kisasszony? Mivel meglepetésemben elárultam magam, azt is bevallom, hogy már Rodenbergbe érkezésem előtt másnak adtam a szívemet. Ezzel a másik kérdését is megfeleltem. Kínos lenne számomra, ha az unokatestvére neve felmerülne ebben az ügyben.

A lány élesen felkacagott,

- Ne aggódjék, nem kell kínosan éreznie magát. Ezt a kis tréfát ugyanis közösen eszeltük ki, Eva Maria meg én. Nemrégiben azt találgattuk, hogy eljegyezte-e már magát a doktor úr. Én azt állítottam, hogy igen, Eva Maria viszont az ellenkezője mellett kardoskodott. Egy cukorkatartóban fogadtunk, amelyet ezennel megnyertem.

- Ezt igazán ügyesen intézte - mondta Ralf mosolyogva, mintha elhitte volna, amit hallott.

Természetesen tudta, hogy Eva Mariának sejtelme sincs erről az egészről, s azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy Jolante, nem tréfából tette, amit tett, hanem nagyon is komolyan. Legalábbis annyira komolyan, amennyire Jolante Mertens szívügyekben egyáltalán komoly lehet, Biztos, hogy mit sem tud a, szerelemről, az sem szerelem, amit iránta érez, és nem is fog beleszakadni a szíve a visszautasításba. Ralfnak efelől semmi kétsége sem volt. Magában hálát adott az égnek azért, hogy eszébe jutott ez a mentő gondolat. Jolanténak semmiképpen sem szabad megsejtenie, mit jelent neki valójában Eva Maria, Sértett hiúságában egészen biztosan unokatestvére ellen fordulna.

Ralfnak hirtelen ijesztő gondolata támadt. Ismerte Jolantét, és könnyen el tudta képzelni róla, hogy el fogja mesélni az unokatestvérének, amit ő az előbb mondott neki. Mit fog szólni Eva Maria, ha meghallja, hogy neki már akkor sem volt szabad a szíve, amikor belépett a Rodenberg Művekbe? Ez nem történhet meg. Hamarabb kell találkoznia a szerelmével, hogy beszámolhasson erről a beszélgetésről, és mindent megmagyarázhasson. Arra természetesen vigyázni fog, hogy Jolantét ne hozza kínos helyzetbe. Lovagias gondolkodása nem is engedné, hogy másként járjon el.

Jolante közben összeszedte magát.

- A férfiakból nem könnyű kiszedni az efféle titkokat mondta. - Jókora adag bátorság kell hozzá.

- Kérem, nagyságos kisasszony, senkinek se árulja el, amit a szívügyemről megvallottam önnek.

A lány kissé bizalmatlanul nézett vissza rá.

- Egyedül az unokatestvéremnek fogok beszélni róla, hiszen bizonyítanom kell, hogy megnyertem a fogadásunkat.

A férfinak arcizma sem rándult.

- Hogyne, a kedves unokatestvérének mindenképpen el kell mondania, de legyen olyan jó, és ezt is intézze tapintatosan. Én, ugyanis még nem vagyok abban a helyzetben, hogy nyilvánosan eljegyezzem magam és megnősüljek. Nem szeretném, ha kitudódna a dolog, mert akkor kellemetlen ugratásoknak lennék kitéve a kollégáim részéről.

Jolante most már egészen biztos volt abban, hogy Ralf szíve nem Eva Mariáért dobog, és attól, hogy ő sem kaphatja meg ezt a remek férfit, egyszeriben nem is érezte olyan rettenetesnek a maga vereségét.

- Milyen nagyon titokzatos, doktor úr! - gúnyolódott.

- A szívügyeit senki sem teszi szívesen közszemlére. Ezt meg kell értenie, nagyságos kisasszony.

Jolante az ajkába harapott. Nem szívesen hallotta, hogy Ralinak másért dobog a szíve. Ha igaz szerelmet nem is érzett iránta, a maga módján azért megszédült tőle, és az elszenvedett vereség is nagyon bosszantotta. Nem tudta, nem csupán kíméletből állította-e be a doktor úgy a dolgot, mintha ő csupán tréfálkozott volna. Dühítette, hogy ilyen sokáig hiábavalóan fáradozott miatta, annyira azonban volt őszinte, hogy belássa, a férfi soha, semmilyen módon nem ébresztett benne reményt. Alapjában véve nagyon kedves tőle, hogy ilyen kíméletes módon utasította vissza őt.

Továbbindultak, s a lány látszólag jókedvűen csacsogott és kacarászott, bár valójában egyikhez sem volt kedve. Valamelyest vigasztalta, hogy Eva Mariának is csalódásban lesz része. Amint lehet, felkeresi, és elmeséli neki, hogy Bernd doktor szíve már akkor sem volt szabad, amikor belépett a Rodenbergbe Művekbe.

Miféle teremtés lehet, akinek sikerült meghódítania a szívét? Alighanem szegény kis senki, és ezért nem veheti még el, de... nagyon kell szeretnie, ha ennek ellenére kitart mellette, miközben egy gazdag örökösnőt is megkaparinthatott volna. Még mindig létezne szerelem, amelyben nincs önös számítás? Ezek szerint igen, és kár, nagy kár, hogy az ilyesmit nem mindenki ismerheti meg. Igazán szép lehet, ha önmagáért szeretik az embert, ő pedig szívéből viszonozhatja azt a szerelmet.

Jolante modem világszemlélete icipicit, alig-alig észrevehetően megrendült, de ezt még saját magának sem vallotta be.

Annyi mindenesetre bizonyos, hogy doktor Bernddel egyszer, s mindenkorra végzett. Ahhoz persze elég okos volt, hogy| ugyanúgy csevegjen vele, mint annak előtte, és így látszólag teljes egyetértésben tértek vissza a villába. Jolante hiúsága nem engedte meg, hogy kimutassa, vereséget kellett elszenvednie. Sikerült ugyanúgy viselkednie Ralffal, mint eddig mindig. Miután azonban a fiatalember egy óra múlva elköszönt, a lány fejfájásra hivatkozva visszavonult a szobájába. Levetette magát egy fotelba, cigarettára gyújtott, és maga elé meredt. Már most azon törte a fejét, kit ajándékozzon meg a kegyeivel, miután doktor, Bernd elvesztette számára a jelentőségét.

XVIII.

Ralf Bernd lassan bandukolt hazafelé az erdőn keresztül, és újra meg újra megkönnyebbülten fellélegzett. Megváltás volt számára, hogy nem kell többé tartania Jolante közeledési kísérleteitől. Egész úton nyomasztotta azonban, miként óvhatja meg Eva Mariát attól, hogy unokatestvére elmondja neki, amit ma tőle hallott. Gondolatai vágyakozva a Rodenberg-villába repültek. Bárcsak ott lehetne, belenézhetne Eva Maria tiszta, büszke szemébe, és elmond neki, hogy mesebeszéd csupán, amit JolantEval elhitetett!

Önkéntelenül kerülőt tett, és így a Rodenberg-villa közelében kellett elhaladnia. Mintha csak vágyai varázsolták volna ide hozzá, az egyik ösvényről egyszercsak Eva Maria lépett ki elé. Mindkettejüknek felragyogott a tekintete. A lány fehér, hímzett sportkosztümöt viselt, hozzá fehér sapkát, amely alól előkandikált szőke haja. A friss téli szél pirosra csípte az orcáját.

Ralf lekapta a kalapját, és meghajtotta magát.

- Nagyságos kisasszony, rendkívüli szerencsének tartom, hogy találkoztunk. Éppen azon töprengtem, miként intézhetném úgy, hogy néhány percet beszélhessek önnel.

A lány kérdőn nézett rá.

- Máris megteheti, doktor úr. Remélem, nem rossz hírt óhajt közölni velem.

- Nem, közel sem. Csak... még nem igazán tudom, hogyan foglaljam szavakba, amit el szeretnék mondani. Éppen a Mertens-villából jövök.

- Gondoltam.

- És... ebéd után sétát tettem Jolante kisasszonnyal.

A lány ajka huncut mosolyra húzódott. Tudta, mennyire nem lelkesedik Ralf azért, hogy Jolanteval sétálgasson.

- Jól mulatott? - kérdezte incselkedőn.

Hogy féltékeny legyen az unokatestvérére, az eszébe sem jutott. Ahhoz túlságosan biztos volt Ralf szerelmében, akkor is, ha egyetlen halvány célzást sem tett még rá előtte.

A fiatalember nagyot sóhajtott. Nem gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz elmondania, amit pedig mindenképpen közölnie kell.

- Mertens kisasszony rendkívül jó humorú és szellemes ifjú hölgy, az ember soha nem unja magát a társaságában. Most azonban olyasmiről mesélt, amit nem tudok elhinni, s szeretném megkérdezni öntől, hogy megfelel-e az igazságnak.

- Úgy gondolja, én vagyok az, akitől ezt megtudhatja?

- Igen, egyedül ön az.

- Ez esetben kérdezzen, doktor úr!

- Akkor is, ha kissé kényes lesz a kérdés?

- Jó barátok vagyunk, doktor úr, és barátok között hébe-korba kényes kérdések is szóba kerülhetnek.

- Nos, azt már említettem, hogy nem akarom elhinni, amit Jolante kisasszony közölt velem.

Eva Maria belátóan mosolygott.

- Jo nem mindig ragaszkodik szigorúan a valósághoz.

- Ezúttal önről volt szó.

Eva Maria csodálkozva felkapta a fejét.

- Rólam?

- Igen. Mertens kisasszony azt mesélte, hogy önök a minap azt találgatták, jegyben járok-e már valakivel. Ő állítólag az igenre szavazott, kegyed viszont ellenkezőképpen vélekedett. Fogadást kötöttek, amelynek egy cukorkatartó volt a tétje, s Mertens kisasszony magára vállalta, hogy kideríti az igazságot.

A lánynak arcába szökött a vér.

- Remélem, nem gondol annyira tapintatlannak, doktor úr, hogy ilyesféle fogadásokat kössek.

- Nem, természetesen nem.

Eva Maria sejtette, hogy a rámenős Jolante megint egyértelműen biztatni akarta Bernd doktort, és ebbéli igyekezetében tette fel ezt a tapintatlan kérdést. Szemérmetlenség volt azt hazudnia, hogy fogadtak, ami őt felettébb felbosszantotta.

- Az unokatestvéremnek nem kellene valótlanságokat állítania. Ön akár hihetett is volna neki, doktor úr, és akkor mit gondolt volna rólam?

- Ilyesmit semmiképpen sem hittem volna el. Meglehet, magam is hibás vagyok kissé abban, hogy Mertens kisasszony azt állította, önök ketten fogadást kötöttek az én jegyességemről. Nem magyarázhatok meg mindent, csupán annyit mondok, hogy én is valótlanságot közöltem Mertens kisasszonnyal.

- Bizonyára jó oka volt rá.

- Természetesen. Azt mondtam a kisasszonynak, hogy már akkor sem volt szabad a szívem, amikor beléptem a Rodenberg Művekbe.

A lány elsápadt, és rémülten nézett Ralfra. Mielőtt azonban bármit kérdezhetett volna, a fiatalember folytatta:

- Mint mondtam, kijelentésem nem felel meg a valóságnak. Kénytelen voltam azonban eltérni az igazságtól, mert Mertens kisasszony rendkívül tapintatlan kérdést tett fel önre vonatkozóan, amelyre csak így felelhettem.

Eva Maria arcába visszatért a szín. Úgy tűnt, pontosan tudja, hogyan szólhatott az a tapintatlan kérdés Jolante és Bernd doktor között ezek szerint döntésnek kellett születnie. A lány szíve hangosan vert, ajka megrándult az elfojtott izgalomtól.

- Jo roppant tapintatlan tud lenni, és felettébb modem ifjú, hölgynek tartja magát. Időnként a legképtelenebb kijelentések hagyják el a száját, én azonban alapjában véve mégis sajnálom, mert egyáltalán nincsenek illúziói, s mindent józanul és tárgyilagosan szemlél.

- Ezért valóban sajnálatra méltó. Egyetlen percig sem kételkedtem abban, hogy sietve elmondja majd önnek, amit tőlem hallott. Az pedig fájdalmas lett volna számomra, mert... nem szeretném, ha ön... azt hinné, hogy már nem volt szabad a szívem, amikor ideérkeztem.

Eva Maria látta Ralfon, hogy nyugtalan és aggodalmak kínozzák, s forró boldogság öntötte el a lelkét. A fiatalember szíve megremegett, amikor a lány ráemelte a szemét, és csendesen beszélni kezdett.

- Én sem hittem volna Jolanténak.

Ralinak egyszeriben minden önuralma odalett.

- Eva Maria! - kiáltotta szenvedélyes gyengédséggel.

A lány leeresztette a pilláit, de csupán egyetlen pillanatra. Aztán büszke egyenességgel a férfira nézett, és szemében minden szerelme ott reszketett.

Ralf megfogta a kezét.

- Eva Maria?

A kérdés tele volt visszafogott boldogsággal. A lány hagyta, hogy keze ott pihenjen a férfiéban, miközben mélyen egymáséba fúródott a tekintetük. Így álltak egy darabig, belemerülve a másik szótlan csodálatába. Aztán Ralf szorosan magához vonta imádottját.

Eva Maria... tudod, hogy nagyon szeretlek, amiként én is tudom, hogy te pedig engem szeretsz. Szabad ezt hinnem?

A lány mélyen elvörösödött, de pillantása nem eresztette a férfiét.

- Igen, Ralf, igen. Szeretlek.

- Eva Maria!

A fiatalemberből üdvrivalgásként tört fel a név. Karjába rántotta a lányt, és ajkára tapasztotta égő ajkát, Eva Maria nem tiltakozott, mozdulatlanul pihent szerelme mellkasán. Ajkuk nagy sokára kelletlenül elvált egymástól, és ismét boldogan elmélyedtek a másik szemében.

- Eva Maria, végre sikerült összeszednem a bátorságomat, hogy megvalljam a szerelmemet.

- Sok bátorság kellett hozzá?

- Igen, mert még nem teljesítettem azt a feladatomat, hogy Hansot megvédem Mertenstől. Csak utána akartam a saját boldogságomra gondolni. Az sem könnyítette meg a dolgomat, hogy Georg Rodenberg unokája vagy.

- Tudom, hogy neked nem az a fontos. Te nem az a férfi vagy, aki külsőségek szerint választ magának feleséget.

- Áldott legyen a gondolatod! Néha sajnáltam, hogy az vagy, aki vagy, mert attól tartottam, falat emelhet közénk.

- Komolyan ettől féltél?

- Igen, korábban, mielőtt a fivéred révén közel kerültem volna hozzád.

- Szóval már régen szeretsz?

- Amióta először megláttalak. Hát te engem?

A lány álmodozva nézett maga elé.

- Nem is tudom. Mintha mindig így lett volna. Minél jobban megismertelek, annál erősebb lett a szerelmem. Még jobban becsüllek, amióta az öcsém barátja vagy. Nagyapa is sokra tartott. Azt hiszem, áldását adta volna kettőnkre.

- Ezt örömmel hallom, drága Eva Mariám. Létezik egyáltalán ennyi boldogság? A karomban tartalak, amit már oly sokszor megálmodtam, te pedig hozzám simulsz, és gyengéden nézel rám kedves, szép szemeddel.

- Boldoggá tesz, Ralf, hogy erős karodban, hűséges szíveden, védelmet és menedéket találtam.

- Vajon mit szól majd Hans?

A lány huncutul felnevetett.

- Hans? Szerintem nem lesz számára meglepetés. Időnként igencsak furán nézett rám, amikor rólad mesélt.

- Azt hiszed, sejti, hogy szeretjük egymást?

Eva Maria mosolyogva bólintott.

- Nagyot tévednék, ha nem így lenne.

- Mit gondolsz, örömmel veszi, hogy én leszek a sógora?

- Erre a kérdésre te is könnyen megadhatod a választ, hiszen, tudod, hogy az öcsém nagyon szeret és tisztel, becsül téged.

- Igen, a barátjaként. Arra azonban, hogy az ő imádott nővére férje legyen, bizonyára nem könnyen talál elég jónak valakit,

- Téged egészen biztosan annak fog. Egyébként pedig majd ő maga megfelel neked. Csak arra ügyelj, hogy ne rombold le előtte a tekintélyedet efféle ostoba kérdésekkel! - tette hozzá a lány incselkedve.

A férfi lecsókolta ajkáról a hamiskás mosolyt.

- Eva Maria, édes Eva Maria, de gyönyörű is a világ!

A lány halkan felsóhajtott.

- Mennyivel szebb lenne, ha nem kellene többé félelemnek összeszorítania a szívünket. Ma megint kieszelt valamilyen gonoszságot Mertens?

- Semmit nem mondott, ami erre utalt volna.

- És Jo? Mit szól majd, ha megtudja, hogy eljegyeztük egymást?

Ralf eltűnődve nézett maga elé.

- Kissé furcsállni fogod, amit most, életemben először kérek tőled. Azt szeretném, ha egyelőre titok maradna a jegyességünk.

- Jo miatt?

- Nem, miattad. Attól tartok, az unokatestvéred meglehetősen bosszúszomjas teremtés.

Eva Maria komolyan pillantott fel a fiatalemberre.

- Tudom, hogy Jolante hozzád akart menni feleségül.

Ralf rövid habozás után válaszolt.

- Akkor semmi olyat nem árulhatok el, amivel kompromittálnám az unokatestvéredet. Kettőnk között egyébként sincs helye titoknak. Ma vérig sértettem az unokahúgodat, amikor meg kellett neki mondanom, hogy másé a szívem. Megkérdezte, te vagy- e az a másik, és közben vészjóslóan villogott a szeme. Eszembe jutott, hogy Arthur Mertens lánya, az ő vére folyik az ereiben. Ezért találtam ki neki azt a mesét. Ha azonban most azonnal meghallja, hogy jegyesek vagyunk, amikor még friss a hiúságán ejtett seb, akkor talán bosszút akar majd rajtad állni. Emellett... Mertens miatt is jobb volna hallgatnunk. Azonnal megvonná tőlem a bizalmát, ha kiderülne, hogy Hans sógora leszek. Ha pedig segíteni akarok az öcsédnek, egy darabig még, remélem, már nem sokáig, mindenképpen folytatnom kell a színlelést. Megértesz?

- Igen, Ralf. Borzalmas érzés, hogy a testvérem miatt csúf komédiát folytatsz, de be kell látnom, hogy nincs más megoldás.

Az ilyen ellenség ellen nem lehet nemes módszerekkel harcolni, mert annak csakis vereség lehet a vége. Nagyon-nagyon aggódom Hansért.

A férfi megsimogatta szerelme kezét.

- Bárcsak megszabadíthatnálak már ettől a gondtól, Eva Mariám! Egyetértesz hát azzal, hogy egyelőre eltitkoljuk a jegyességünket?

A lány bólintott.

- Igen, de Hansnak azért meg kell tudnia. Kérlek, gyere el most azonnal hozzá, hogy elmondhassuk neki. Boldog lesz, ha meghallja.

- Hans otthon van?

- Szánkózik a domboldalon, nekem viszont inkább kiadós sétához volt kedvem. Úgy beszéltük meg, hogy a domb lábánál megvár, és együtt megyünk haza.

- Szerencsére hozzám vezetett az utad. Hiszem, hogy a vágyakozásom irányította erre a lépteidet. De mondd csak, Hans egyedül van az erdőben?

Igen. Tudtuk, hogy Mertenséknél vagy, így hát nem fenyegeti veszély. - A két szerelmes kéz a kézben lépdelt a behavazott erdőben. * Sok kedveset kellett még mondaniuk egymásnak, s újra és újra egymásba fonódott sugárzó tekintetük. Ralf időnként nem bírt kitörni vágyó boldogságával. Ilyenkor megállt, átölelte imádottját, és szenvedélyesén megcsókolta.

Igencsak lassan haladtak, de végül mégiscsak meglátták Hansot, aki éppen lefelé csúszott a ródliján. Ralf odakiáltott neki, barátja pedig vidám kurjantással válaszolt. Közben megfeledkezett a szánkója irányításáról, ami felborult vele, ő pedig fejjel előre az út mellett felhalmozott hókupacban kötött ki. Nevetve és prüszkölve kászálódott ki belőle. A friss levegőn kipirult az arca, vidáman csillogott a szeme, és majd' szétvetette az energia. Ha Arthur Mertens így látta volna, dühödten kellett volna megállapítania, hogy unokaöccse egészsége a legnagyobb rendben van.

- Jaj de jó, Ralf, hogy a nővérkém magával hozott! - mondta az ifjú Dornau mosolyogva. - Hol találtál rá, Eva Maria?

- Az erdő közepén egyszer csak előttem termett, mintha az égből pottyant volna oda - tréfálkozott a lány.

- Égből pottyanásról a legkevésbé sem volt szó, ugyanis éppen a Mertens-villából tartottam hazafelé - jegyezte meg Ralf jókedvűen.

Hans fürkészőn szemügyre vette a párt.

- Nem tudom, de valahogy fenemód vidámnak tűntök. Nem, nem is ez a helyes kifejezés. Inkább gyanúsan boldognak látszotok. Mi történt?

- Éles a szemed, akár a sasé, Hans. Nagy boldogság ért, hatalmas boldogság - mondta Ralf.

- Engem is, Hans - csatlakozott hozzá Eva Maria, és az öccse nyakába borult.

A fiú szorosan magához ölelte.

- Eva Mária! Ralf! Végre-valahára! Áldásom rátok!

- Mi ütött beléd, Hans? Miről beszélsz? - kérdezte a nővére félig tréfából, félig zavarban.

- Már megbocsássatok, de a vak is látja, hogy jegyespár lettetek.

- És te helyesled, hogy nőül kívánóm venni a nővéredet? - kérdezte Ralf.

Miután szeretettel megcsókolta a testvérét, Hans akkora erővel rázta meg barátja kezét, hogy majdnem kiszakította a helyéből.

- Rajtad kívül senki másnak nem engedném oda örömmel Eva Mariát.

- Kicsit sem csodálkozol?

Hans harsányan felkacagott. ,

- Hogy csodálkozom-e? Miután hónapok óta erre a szenzációra várok? Gyermekeim, miért haboztatok ennyi ideig? Már alig bírtam elnézni, ahogy vágyakozva pillantgattok egymásra. Ha még sokáig tartott volna, határozottan közbe kellett volna lépnem. Istenem, Ralf, egyszerűen csodálatos, hogy te leszel a sógorom! Ezért kapsz még egy csókot, Eva Maria.

Tréfás szóáradatával Hans a meghatottságát igyekezett leplezni. Viharosan átölelte a nővérét, és addig csókolta, amíg szegény már kegyelemért esedezett. Aztán Hans ismét megragadta Ralf kezét, és a két fiatalember komolyan egymás szemébe nézett. Mintha előre megbeszélték volna, egyszerre karolták át Eva Mariát, és egy ideig mindhárman összeölelkezve álltak.

Miután eleresztették egymást, Hans nevetve kiásta a szánkóját a hóbuckából, és leverte a havat a ruhájáról.

- Most pedig hazamegyünk, és pezsgővel meg minden egyébbel, amivel szokás, megünnepeljük ezt az örömteli eseményt.

Ralf elkapta a karját.

- Csigavér! Csak semmi kapkodás, Hans! Előbb hallgass meg, kérlek. A jegyességünket egyelőre titokban kell tartanunk - mondta, és sietve elmagyarázta, miért.

Hans felettébb csalódott képet vágott. A legszívesebben fűnek-fának elújságolta volna, hogy Ralf lesz a sógora, legelőbb is Jolanténak, aki szentül hiszi, hogy Bernd doktor őt fogja feleségül kérni. „Szép kis meglepetésben lesz része a kicsikének” - gondolta Hans némi kárörömmel. Barátja érvei azonban meggyőzték, és belátta, hogy ezzel még várnia kell.

- Azért egy kicsit mindenképpen ünnepelnünk kell - mondta mégis kérlelően. - Egészen csendesen, csak így hármasban kellene koccintanunk az egészségetekre. Fritz szerencsére moziba ment a városba, nem kell tartanunk kémkedéstől. Ugye, Eva, Maria, most semmiképpen sem eresztjük el Ralfot?

A lány mosolyogva megsimogatta öccse fejét, aki levette a sapkáját, mert egészen kimelegedett a nagy örömtől.

- Nem, Hans, nem engedjük el - felelte Eva Maria, és szeretettel nézett az öccsére. - Úgy kell neki, ha hagyta, hogy elkapják!

Ralf az ajkához emelte a lány kezét.

- Nagyon jól tudjátok, hogy boldogan hagyom elkapni magam.

Hans vállára vette a szánkóját, aztán Eva Maria a testvére és a szerelme között elindult fel a dombra, a Rodenberg-villába, ahol igen kellemes hangulatban ülték meg a titkos eljegyzést. Amikor az ifjú Bernd tíz óra tájban végül elköszönt, Hans mégegyszer megölelte.

- Rajtad kívül mindenkitől sajnáltam volna Eva Mariát, Ralf, mondta. Melletted boldog lesz, ahogyan te is vele, ezt biztosan tudom. Én pedig majd ott ülök közöttetek, és én is szörnyen boldog leszek, ha a gyámom nem lesz többé a gyámom. Adja ég, hogy mihamarabb letegye ezt a hivatalt. Felőlem Marokkó szultánja vagy akár a kafferek törzsfőnöke is lehet Afrikában. Ott aztán kedvére uralkodhat. Ugye, Ralf, nemsokára leváltod?

- Adja Isten, hogy nagyon hamar legyen, öregfiú! Az Úrnak segítenie kell, hogy megszabadítsalak téged és Eva Mariát ettől az igától. Jó éjt, Hans! Aludd ki a mámorodat, hogy holnap megint tiszta legyen a fejed. Jó éjszakát, Eva Maria! Hálásan köszönöm, hogy megajándékozol magaddal.

Sietve még egyszer a lány ajkára tapasztotta a száját, aztán elhagyta a szobát.

A testvérek az ablakból néztek utána. Ma visszautasította a felkínált autót, mert egyedül akart sétálni a boldogságával a sötét erdőn át. Addig integettek egymásnak, amíg Ralfot megvilágította az ívlámpa, és el nem tűnt a fák között.

XIX.

Lutz Rodenberg fájdalmas búcsút vett Dolorestől, aztán útnak indult Németországba. Heves vágyat érzett arra, hogy legalább az édesapja sírjánál elmondhasson egy imát. Tudta, hogy a megboldogultat a Rodenberg-villa mögötti parkban álló mauzóleumban helyezték végső nyugalomra, ott, ahol az édesanyja is örök álmát alussza. Újra és újra sajgó, fájdalommal töltötte el, hogy már nem találkozhat az édesapjával, első útjának azonban mindenképpen a sírjához kell vezetnie. Ha cserébe elevenen láthatta volna viszont, és együtt örülhettek volna bizonyosságot nyert ártatlanságának, egész örökségéről szívesen lemondott volna.

Azokat a helyeket is fel akarta keresni, amelyeken boldog fiatalemberként megfordult, s minduntalan azt találgatta, hogyan fogadják majd a rokonai. Úgy gondolta, Hans Dornaut, akit a Rodenberg Müvek leendő örökösének neveltek, nemigen tölti majd el örömmel, hogy ő váratlanul felbukkan és átveszi jogos tulajdonát. Aligha van valaki, aki odahaza valóban hisz a visszatérésében. A hirdetést minden bizonnyal csak azért adták fel, mert az édesapja őt tette meg első számú örökösének a végrendeletében, amelyet valószínűleg sok éve foglalt még írásba.

Melanie, a húga talán megörül majd, ha kiderül, hogy halottnak hitt fivére még életben van. Ő mindig jó, kedves teremtés volt, ha szépség dolgában háttérbe is szorult szomorú véget ért nővére mellett. Igen, Melanie biztosan örülni fog neki, de hogy a férje is együtt örül-e majd vele, az már más kérdés. Arthur Mertensszel Lutz soha nem rokonszenvezett, és nagyon valószínű, hogy most sem fogja rokonszenvesnek találni. A gyermekeik, akárcsak Hans és Eva Maria Dornau, már felnőtt emberek, akik bizonyára nemigen foglalkoznak majd váratlanul felbukkant nagybátyjukkal.

Lutz időnként elbizonytalanodott, és azon gondolkodott, nem volna-e jobb, ha egyáltalán nem fedné fel, hogy életben van. Talán az lenne a leghelyesebb, ha elmondana egy imát a szülei sírjánál, aztán hazautazna szeretett Doloreséhez. Még nem döntötte el, mit tesz, abban azonban biztos volt, hogy eleinte inkognitóban marad, és csak távolról méri fel a helyzetet. Az utóbbi hetekben elővigyázatosságból még szakállt is növesztett, hogy véletlenül se ismerhesse fel valaki.

Nem tett kitérőt, a hamburgi kikötőből egyenesen a Rodenberg Művek közelében fekvő szülővárosába utazott. Szobát vett ki egy kis szállodában, amelyben korábban soha nem járt még, és álnéven jelentkezett be. Másnap reggel rögtön villamosra szállt, s hogy ne keltsen feltűnést, a végállomástól gyalogosan folytatta útját. A behavazott erdőn át a park felé tartott, amelyet csupán alacsony sövény vett körül. Előbb óvatosan körülnézett, aztán átlépett a kerítésen, és észrevétlenül eljutott a kis mauzóleumhoz. Ott aztán megszabadult a lelkét még mindig nyomasztó tehertől. Úgy érez, te, hazatalált, és ugyanúgy szót válthat édesapjával, mintha még élne, mintha derék fiaként még mindig megértő beleegyezését kellene kérnie mindahhoz, amit tett és tenni tervez. - Áldott órát töltött ott, amelyben ellágyult a szíve, akár egy gyermeké, s megszabadult valamennyi gyötrelmétől, mintha csak apai és anyai kezek simogatták volna csitítóan. Végül csodálatosan megvigasztalódva és megerősödve indulhatott vissza. Megkönnyebbült szívvel és tiszta tekintettel nézett végig a hatalmas területen, amelyet a Rodenberg Művek foglalt el. Úgy érezte, minden egyes kémény, minden egyes kalapácsütés őt üdvözli, s látni vélte az édesapját, amint, mint oly sokszor tette, büszke, egyenes tartással, jóságos, okos szemét körbe-körbejáratva bejárja a gyárat. „Apám, drága apám, téged köszöntelek, amikor a művedet látom” - gondolta, és levette széles karimájú kalapját, mintha valóban köszönhetne a megboldogultnak.

Az igazgatósági irodaház most is méltóságteljesen a középpontban állt, de időközben felépült egy új gépcsarnok a régi mellett, és több más épület is kinőtt a földből. Sok minden megváltozott és átalakult, Lutz mégis úgy érezte, hogy valamennyi rezdülését ismeri ennek a hatalmas vállalatnak, amelynek immáron ő az örököse. Keblét büszkeség töltötte el erre a gondolatra. Szép feladat lenne itt alkotnia, munkálkodnia, folytatnia azt, amit az édesapja megkezdett, mindent az ő szellemében irányítani és vezetni. Sokkal szebb, mint idegen országban, idegen emberek között dolgozni.

Nagyot sóhajtott, és bepárásodott a szeme. Aztán hirtelen összerezzent, mert felharsantak az ebédidőt jelző szirénák. Munkások sokasága áramlott ki a csarnokokból, aknákból és bányákból. Valamennyien hazafelé igyekeztek, hogy családjuk körében fogyasszák el az ebédet, és pihenjenek egy órácskát.

Lutz az örökzöld bokrok takarásában várta, hogy elvonuljon a munkáshad. Nem messze tőle egy autó is elgördült. Arthur Mertens terpeszkedett benne, akinek sejtelme sem volt arról, ki mellett vezet el az útja. Lutz ugyanígy nem tudta, kit szállít a kocsi.

Miután megint csend lett, lassan továbbindult a Rodenberg-villa irányába, és tekintete a tájat pásztázta. Üdvözölte az erdő borította hegyeket, amelyeket most hótakaró fedett. Sokszor járt odafent a favágóknál, kunyhójukban együtt ette velük a reggelijüket, szalonnát fekete kenyérrel. Odahaza soha nem került ilyesmi az asztalra, amitől csak még édesebb volt a tiltott falat. Fölös energiáit gyakran vezette le azzal, hogy segédkezett a gyár számára szükséges fák kidöntésében.

Már fel is tűnt előtte a domb tetején büszkélkedő Rodenberg-villa. Megállt, és felnézett az épületre. Egyszer csak meglátta, hogy a gyár oldalkapuja felől karcsú fiatalember tart felé. Hans Dornau igyekezett haza ebédelni. Szokása szerint szaporán lépkedett, át-átugrotta a kisebb akadályokat, s amikor lekapta fejéről a kalapját, mintha melege lenne, előbukkant alóla szőke üstöke, Lutz a rejtekhelyén olyan közel volt hozzá, hogy jól kivehette az arcát, és egy pillanatra kihagyott a szívverése, amikor meglátta. Nem ő maga az az ifjonc, aki itt minden akadályon könnyedén, átgázol? Valamikor ugyanígy keretezte magas homlokát a szőke haj, és mintha az ő szeme ragyogna ki abból az üde arcból. Azóta sokat változott, az azonban így is ámulatba ejtette, hogy ez az ifjú ennyire hasonlít rá. Hans Dornaut látná, a Rodenberg Művek sorban utána következő örökösét? Vagy talán Egon az, Melanie fia? A két fiatalember nagyjából egyidős lehet. Az pedig egészen biztos, hogy ennek az ifjúnak a Rodenbergek vére folyik az, ereiben, akár Dornaunak, akár Mertensnek hívják.

Lutz a legszívesebben előlépett volna a bokrok takarásából, hogy megállítsa a fürgén igyekvőt, s megkérdezze tőle: ki vagy? Ám uralkodott magán, mert tudta, hogy várnia kell, ennek még nincs itt az ideje. Szívét azonban melegség töltötte el, és sokáig nézett Hans után, aki erőteljes léptekkel haladt fel a dombra, néha-néha a bokrok között bujkálva, hogy levágja az utat, ahogyan ő maga is tette sok-sok évvel ezelőtt. Aztán a fiú eltűnt a szeme előle.

Lutz vágyódott a szülői ház látására, szerette volna átlépni a küszöbét, de félt a csalódástól, attól, hogy az övéi esetleg ridegen, barátságtalanul fogadják. Nem, ezen a napon nem akar csalódni. Szívében ma meg kell maradnia annak a gyengéd melegségnek, amely szülei sírjánál költözött belé, hogy szelídítsen a sors megpróbáltatásaitól megkeményedett lelkén. Van még ideje, semmi nem szökik el előle.

Lassan kisétált a parkból, és a gyár oldalkapujához vezeti úton lépkedett tovább. Onnan még egy pillantást akart vetni a mérnökszállásra és a családos alkalmazottak lakóházaira. Biztosan sok új van már közöttük. Úgy tervezte, hogy azután Mertens-villához megy, és a távolból azt is szemügyre veszi.

Elgondolkodva gyalogolt, és felriadt, amikor az egyik mellékösvényről egyszer csak valaki kilépett elé az útra. Lutz önkéntelenül mélyebben arcába húzta a kalapját, de rögtön vissza is tolta a helyére, amint biztos lehetett abban, hogy soha nem látta még ezt a fiatalembert. Valószínűleg a Rodenberg Művek egyik mérnöke, aki friss levegőt akar szippantani az ebédszünetben.

Ralf Bernd volt az, akivel Lutz Rodenberg találkozott. Éppen befejezte az ebédet a vállalati étkezdében, és szokása szerint sétára indult az erdőben, hogy legalább messziről pillantást vethessen a Rodenberg-villára. Kissé elcsodálkozott, amikor meglátta a magas ismeretlent. Csak ritkán tévedt erre olyasvalaki, aki nem tartozik a gyárhoz. Ezen az idegenen ráadásul első pillantásra meglátszik, hogy külföldi. Ralf már el akart haladni mellette, de valami megragadta a soha azelőtt nem látott férfiban, és nem fordította el tapintatosan a fejét, mint máskor minden bizonnyal tette volna. Valami arra késztette, hogy éles szemmel, fürkészőn végigmérje az ismeretlent. Lutz Rodenberg is feléje fordult. Egészen közel voltak egymáshoz, amikor Ralf hirtelen ötlettől vezettetve levette a kalapját. Az idegen ugyanezt tette. Az ifjú Bernd ekkor képedt csak el igazán. Elkerekedett szemmel, hitetlenkedve nézte a férfit, és nem bírta folytatni az útját. Lutz Rodenberg szintén megállt.

- Mintha megütközve nézne rám, uram. Talán tilos az átjárás ezeken az erdei utakon? - kérdezte.

Ralf kővé dermedten állt. Az idegen hangját éppúgy ismerősnek találta, mint az arcát. Igen, ez a hang Georg Rodenbergre emlékezteti! Az ismeretlen szőke haja ugyancsak felettébb jellegzetesen nő a homlokánál és a halántékán. A szeméről már nem is beszélve...

Ralf hirtelen összerezzent. A férfi jobb szeme alatt különös alakú sebhely húzódott. Igen, ezt látta már, mégpedig Lutz Rodenberg fényképén. Erős izgalom lett úrrá rajta.

- Bocsássa meg, uram, hogy esetleg feltartom, és leplezetlenül megbámulom. Természetesen bárki szabadon közlekedhet ezeken az utakon, nem is ezért néztem így önre. Uraságod feltűnően hasonlít valakire, akihez szoros barátság fűz. És az a sebhely a jobb szeme alatt... Istenem, ha ön nem az az ember, akit, mindenki halottnak hisz, akkor nem találok magyarázatot erre a hasonlóságra.

Most Lutz rezzent össze alig észrevehetően.

- Kihez van szerencsém? - kérdezte egyelőre tartózkodóan.

Ralf bemutatkozott.

- Az ifjú Dornau úr barátja vagyok - folytatta aztán. - Ő lesz a Rodenberg Müvek örököse, amennyiben eltűnt és halottnak hitt nagybátyja nem tér haza. Hans Dornau a nővérével közösen számos lapban hirdetést jelentetett meg az elveszett keresésére. Kérem, mondja meg, maga Lutz Rodenberg? Nem kíváncsiságból kérdem, hanem mert nagyon sok forog kockán. Láthatja, mennyire izgatott vagyok. Kérem, beszéljen! Ön Lutz Rodenberg doktor?

Lutz kis ideig elgondolkodott.

- És ha az lennék? - kérdezte végül válasz helyett.

- Akkor két ember is ujjongó örömmel üdvözölné a felbukkanását. Fiatal barátom érdekében én is úgy tennék, bár uraságod nyilván azt kérdi, mi közöm ehhez az egészhez.

Lutz értetlenül ingatta a fejét.

- Semmit sem értek. Azt állítja, Hans Dornau barátja örömmel üdvözölné, ha felbukkanna valaki, aki megfosztaná őt az örökségétől?

Ralfnak felragyogott a szeme.

- Most már tudom, hogy ön Lutz Rodenberg. Hála és köszönet az Úrnak! Mégsem csalt hát Georg Rodenberg megérzése! Nem tudott, és nem is akart hinni egyetlen fia halálában. Végső órájában sem, és utolsó szavaival is azt mondta, hogy Lutz él. Uram, nagyapjuk végakarata szerint Hans Dornau és a nővérei adatták fel azt a bizonyos hirdetést, bár Mertens igazgató úr, a nagybátyjuk tiltakozott ellene, és minden eszközzel meg akarta akadályozni a megjelenését.

Lutz Rodenberg szeme megvillant, és hirtelen megragadta Ralf kezét. Nem volt többé visszafogott és tartózkodó.

- Megtudhatta még Georg Rodenberg, hogy a fia ártatlan? - kérdezte.

- Nem, sajnos erről már nem értesülhetett. Eva Maria Dornau csak a nagyapja halála után fedezte fel azt az újságcikket, amely beszámolt Natusius bányatanácsos vallomásáról. Egészen addig hiábavalóan próbálta elérni a nagybátyjánál, hogy Georg Rodenberg rendelkezésének megfelelően valamennyi nagy lapban közöltessen hirdetést. Mertens igazgató úr szilárdan hitt a sógora halálában, és értelmetlen pazarlásnak nevezte a hirdetés megjelentetését. Miután Dornau kisasszony az újságból megtudta, hogy a nagybátyja ártatlan, semmi sem tarthatta vissza többé. Az igazgató úr akarata ellenére és tudta nélkül, öccse egyetértésével eljuttatta a lapokhoz a hirdetést, amelynek költségeit a testvérek vállalták. Ha uraságod ugyanúgy ismerné Hans Dornaut, mint én, nem kételkedne abban, hogy örömmel átengedi majd önnek az örökséget, amelyet sohasem tartott a magáénak. Szeretett nagyapja élete végéig nem adta fel a reményt, hogy a fia még életben lehet, és csak azért nem ad életjelet magáról, mert erre jó oka van.

Lutz Rodenberg mély felindultsággal hallgatta Ralfot, és ismét megragadta a kezét.

- Bárki is legyen ön, uram, s bármilyen kapcsolat fűzze is a hozzátartozóimhoz, maga volt az első, aki hosszú évek után először mesélt nekem édesapámról. Hálára kötelezett, amiként azzal is, amit még elmondott. Kérem, egyelőre senkinek ne árulja el, hogy itt vagyok. Egy ideig még meg kell őriznem az inkognitómat.

Ralf megszorította Lutz Rodenberg kezét, és szeme csak úgy ragyogott az örömtől.

- Hans és Eva Maria Dornaunak sem mondhatok el semmit? Óriási öröm lenne számukra, ha megtudhatnák, hogy ön életben van.

Lutz rövid gondolkodás után megrázta a fejét.

- Ne, komolyan arra kérem, hogy nekik se szóljon. Akkor se, ha úgy gondolja, hogy örülnének a hazatérésemnek. Előbb egészen biztos szeretnék lenni a dolgomban. Olvastam a hirdetést, és ártatlanságom híre feloldott fogadalmam alól, amelyet azért tettem, hogy megbűnhődjem egy ember haláláért, amiért magamat tartottam felelősnek. Már szinte lemondtam arról, hogy valaha is viszontláthatom a szülőföldemet. Most mégis itt vagyok, és első utam a szüleim sírjához vezetett. Ha azonban visszatérésem nem okoz örömet a rokonaimnak, akkor inkább szó nélkül eltűnök, hogy továbbra is mindenki halottnak higgyen.

- Az ég szerelmére, azt nem teheti! Bárcsak mindent elmondhatnék, amit tudok! Bár elmagyarázhatnám, mi forog kockán, és mennyire fontos az ön hazatérése! Maradnia kell, rengeteg múlik ezen. Talán még ifjú barátom élete is.

Lutz ámulva és megütközve nézett újdonsült ismerősére.

- Az élete?

Ralf megtörölte felforrósodott homlokát.

- Kimondtam, és nem akarom visszavonni. Nincs mit tennem, most már mindenről be kell számolnom önnek. Idekint, a szabadban azonban nem megy. Ha véget ér az ebédidő, megláthatják itt. Zavartalanul kell beszélnünk, hogy senki ne hallja, amit mondok. Talán valóban az lesz a legjobb, ha egyelőre nem fedi fel a kilétét. Hol és hogyan beszélhetnénk? Az ég kegyes elrendelésének tartom, hogy véletlenül összefutottunk.

- Be tudna jönni a városba? Esetleg már ma este?

- Természetesen.

- Akkor keressen fel a szállodában, kérem! Úgy látom, olyasmit tudhatok meg magától, amit jó lenne tudnom, mielőtt a rokonaim elé állok. Nyolckor várom. A Habsburger Hofban szálltam meg. Senhor Vanzitát keresse! Ezen a néven jelentkeztem be.

A két férfi barátságosan kezet szorított. Bár életükben most látták egymást először, mégis mindketten rokonszenvet tápláltak a másik iránt.

Lutz Rodenberg megint mélyen arcába húzta a kalapját, és elsietett. Ralf felszabadultan felsóhajtott, majd visszaindult a munkahelyére, mert a sziréna már jelezte az ebédidő végét.

Lutz Rodenberg este nem igazán elegáns, de makulátlanul tiszta szállodai szobájában várta Ralf Berndet, aki pontosan a megbeszélt időben érkezett.

- Elnézését kérem, doktor úr, hogy ebbe a meglehetősen egyszerű szállodába kérettem. Nem akartam valamelyik nagy hotelben megszállni, mert nem szeretném felhívni magamra a figyelmet. Azt hiszem, itt senki nem zavarhat bennünket, és attól sem kell tartanunk, hogy kihallgatják a beszélgetésünket. Időközben kiderítettem, hogy a szobám egyik oldalán az épület külső fala van a másik oldalán pedig csak a fürdőszobám után következik a másik lakrész. Mint láthatta, a folyosóra kettős, ráadásul párnázott ajtó nyílik. Nyugodtan beszélgethetünk.

- Nagyon jó, a mondanivalóm ugyanis nem tűr fültanúkat.

Lutz odatolta Ralfnak az egyik karosszéket a kerek asztalhoz, aztán ő is helyet foglalt vele szemközt. Egy ideig szótlanul néztek egymásra, aztán az ifjú mérnök halványan elmosolyodott.

- Megdöbbentő, mennyire hasonlít önre Hans Dornau. Akár a fia is lehetne. Amit közölni fogok, az az ő érdekét szolgálja. Uraságod hosszú ideig volt távol a hazájától. Unokaöccse és unokahúga eközben felnőtt, Melanie húga pedig, amennyire én megítélhetem, önként vállalt és jobbágysorssal felérő lelki függőségben él a férjétől, Mertens igazgató úrtól. Nem tudom, közelebbről ismerte-e őt.

Lutz megrázta a fejét.

- Nem. Amikor Melanie húgom férjhez ment, én a charlottenburgi főiskolán tanultam, és csak a szünidőket töltöttem idehaza. Akkor sem éreztem késztetést arra, hogy a sógorom társaságát keressem. Soha nem tápláltam iránta rokonszenvet. Másik sógoromhoz, Hans Dornau apjához viszont bensőséges barátság fűzött. Tudom, hogy édesapám csak hosszas ellenkezés után egyezett bele abba, hogy Melanie hozzámenjen Mertenshez. Meglepett, hogy apánk végül is áldását adta rájuk. Egyébként miért érdekli, hogy milyen kapcsolatban álltam Arthur Mertensszel?

- Mert súlyos vádakkal kell illetnem azt, aki az ön édesapjának sajnálatos döntése következtében Hans Dornau gyámja lett. Arthur Mertens kétségkívül kiváló pénzügyi szakértő, aki ezen a téren nagy hasznára van a cégnek, de emberként messze túlbecsülte az ön édesapja, Rodenberg úr.

Lutz eltűnődve nézegette Ralf izgatottságról árulkodó arcát.

- Határozottságából arra kell következtetnem, hogy súlyos okai vannak ezekre a kijelentésekre. A magafajta férfi nem beszél a levegőbe.

- Nem, valóban nem. Mertens igazgató úr kételkedés nélkül hisz az ön halálában, ő tehát Hans Dornauban látja a Rodenberg Művek leendő örökösét, és ezért... gyűlöli.

Lutz Összerezzent.

- Merész kijelentéseket tesz, doktor úr. Szóval Arthur Mertens biztos abban, hogy meghaltam?

Olyannyira, hogy apósát elgyengült elméjű öregembernek nevezte, mert nem volt hajlandó hinni az ön halálában. Ablakon kidobott pénznek tartotta a hirdetés árát, ezért nem teljesítette Georg Rodenberg úr végakaratát. Eva Maria Dornau kisasszony és a fivére, Hans ismételten felszólította nagyapjuk rendelkezésének a végrehajtására, ő azonban gorombán elutasította őket. Végül a testvérek, hogy teljesüljön szeretett nagyapjuk kívánsága, saját felelősségükre intézkedtek. - Ralf részletesen elmesélte, hogyan került sor a hirdetések megjelentetésére.

Lutz Rodenberg figyelmesen hallgatta, és közben meg-megrádult az arca.- Hans Dornau tehát azon fáradozott, hogy hazahívja azt, aki visszatérésével megfosztaná őt örökségétől?- Ralf apróra elmondta, mi állt az elhúnyt testamentumában.

- Ha uraságod ismerné Hansot - folytatta aztán -, magától értetődőnek találná, hogy unokaöccse mindent elkövet azért, hogy teljesüljön a nagyapja végakarata, azé az emberé, aki makacsul nem akart hinni a fia halálában.

Az ifjú Bernd beszámolt Lutznak édesapja álmairól, köztük arról is, amelyet a halála órájában látott. Lutznak párás lett a szeme, és össze kellett harapnia a fogát, mert megint gyötrelmesen a tudatára ébredt, mennyit kellett szenvednie az édesapjának és neki magának egy végzetes tévedés miatt.

- Minderről többet megtudhat majd a Dornau testvérektől - beszélt tovább Ralf. - Tiszteletre méltó édesapja ugyanis kizárólag nekik mesélte el, mit álmodott, senki másnak, a legkevésbé pedig Mertens igazgatónak, mert bármennyire is megbízott benne, azt észre kellett vennie, hogy a veje egy öregember szánalmas gyengeségének tartja, amiben pedig ő oly nagyon hisz. Egy ponton tehát, talán benső sugallatra, az édesapja mégiscsak megvonta a bizalmát Mertenstől. Más tekintetben viszont sajnálatos módon teljes bizalommal volt iránta, és őt jelölte ki az unokája gyámjául, amivel óriási veszélynek tette ki Hans Dornaut.

- Mit ért ezen, doktor úr? Kérem, beszéljen kertelés nélkül, egészen nyíltan. Tisztán kell látnom.

Ralf érezte, hogy ebben a férfiban fenntartás nélkül megbízhat.

- Rendben van, megvilágítom, miféle veszély fenyegeti Hans Dornaut, akiben Arthur Mertens a Rodenberg Művek leendő főnökét látja. Az igazgató úr hataloméhsége és becsvágya nem ismer határokat. Irigyli unokaöccsétől az örökséget, s a legrosszabbtól sem riadna vissza, hogy ártalmatlanná tegye, és a helyébe léphessen.

Lutz döbbenten meredt rá.

- Szörnyűség, amit állít, doktor úr.

Az ifjú Bernd egészen sápadt lett az elfojtott izgalomtól. Tudta, mit kockáztat, de elszántan és határozott hangon válaszolt.

- Hallgasson meg, Rodenberg úr, és akkor majd belátja, hogy nem légből kapottak a kijelentéseim.

Részletesen elmesélte, mi történt a verőkosnál, miféle sértő ajánlatot tett neki Mertens, s aztán a gépcsarnokbeli esetet is előadta. Semmit sem hallgatott el, és mindenről olyan pontosan, érthetően beszélt, hogy Lutznak hinnie kellett neki.

- Beszámolómmal teljesen az ön kezére adtam magam, Rodenberg úr - mondta végül nagy sóhajjal. - Meglehet, kételkedik a szavahihetőségemben, mert uraságod nem látta azokat a gyűlölködő pillantásokat, amelyekkel Arthur Mertens időnként Hansra néz. Velem ellentétben annak sem volt tanúja, hogyan gyötörte és kínozta az unokaöccsét. Igaz, az utóbbi napokban, a gépcsarnokbeli eset óta nem győzi hangoztatni, hogy nagyon szereti Hansot. Ettől azonban én csak még jobban aggódom a barátomért. Attól tartok, az igazgató úr mindezzel csak önmagáról akarja elterelni a gyanút, ha esetleg Hansszal történne valami. Bárcsak élne még és visszajönne Lutz bácsi! Akkor Mertensnek nem lenne többé oka arra, hogy gyűlöljön. Hányszor, de hányszor hallottam, amint fiatal barátom így kiáltott tel vágyakozva! Ebből a napnál is fényesebben kiviláglik, mennyire örülne, ha. uraságod előkerülne.

Ralf azt sem hallgatta el Lutz elöl, miféle komédiát eszelt ki Hans megvédése és Mertens leleplezése érdekében, hogy az igazgatónak végül le kelljen mondania gyámapai tisztéről.

- Eleddig még nem sikerült megingathatatlan bizonyítékokra szert tennem. Arthur Mertens roppant ravasz, és kicsúszik az ember kezéből, akár az angolna. Mindenre azonnal tud magyarázattal szolgálni. Amilyen biztos, hogy ön elevenen itt ül előttem, éppúgy semmi kétségem nincs afelől, hogy Mertens igazgató az unokaöccse életére tör. Aligha tévedek, amikor azt mondom, nem telik bélé sok idő, és újabb „balesetet” idéz elő. Most már értheti, miért örülök a felbukkanásának, Rodenberg úr, s miért teszi majd a hír boldoggá Hansot és a nővérét. Eva Maria kisasszony is elmondhatatlanul szenved az állandó félelemtől. Amint eddig mindent őszintén elmondtam önnek, úgy azt is megvallom, ami mostanáig titok volt. Eva Maria és én jegyesek vagyunk. Nem utolsósorban miatta lett szívügyem Hans Dornau sorsa. Eva Maria és én régóta szeretjük már egymást, de csak nemrégiben gyűjtöttem elég bátorságot ahhoz, hogy nyíltan megvalljam neki az érzéseimet. így már nyilván uraságod is megérti, mi közöm van nekem az önök családi ügyéhez.

Lutz Rodenberg tenyerébe támasztotta az állát, perzselő tekintete Ralf Bernd szemébe fúródott, aztán az asztal fölött kezet nyújtott neki. Í

- Nem tehetek másként, hinnem kell magának. Aligha volt ok nélkül való, hogy soha nem szenvedhettem Mertenst. Köszönöm bizalomteljes beszámolóját. Belátom, komoly bátorság kellett ehhez a nyíltsághoz és egyenességhez. Úgy érzem, nem hiába vagyok itt, és még éppen jókor érkeztem. Kérem, adjon nekem még néhány napot, hogy mindezt feldolgozzam. Könnyebb dolgom lesz, ha senki sem tud a visszatértemről. Amennyiben Mertens valóban az a gazember, akinek ön lefestette, akkor nekem sem árt. óvakodnom tőle. Mindenesetre mi ketten folyamatosan tartani fogjuk a kapcsolatot. Mint mondja, a közeli napokban ismét történhet valami, és talán hasznomat veheti, doktor úr. Kérem, kettőzze meg az éberségét, és se Mertenst, se Hansot ne tévessze szem elől. Néhány napon belül feltűnök a színen, s akkor mind az unokaöcsém, mind pedig uraságod menyasszonya megszabadul minden félelmétől. Szomorú, de nem járhatunk el azzal a következetes szigorúsággal, amely pedig kívánatos lenne. Arthur Mertens mindennek ellenére a testvérem férje, és ez a körülmény a megérdemeltnél nagyobb védelmet nyújt számára. Mindenképpen ártalmatlanná kell azonban tennünk, és ez így is lesz, ebben egészen biztos lehet, doktor úr. A nagyvilágban sok gazemberrel akadt dolgom, és megtanultam, hogyan bánhatok el velük.

- Megkérdezhetem, hol élt az eltelt hosszú időben, és miként sikerült megmenekülnie a hajótörést követően?

Lutz röviden beszámolt Ralfnak a sorsáról, elmondta, miféle fogadalmat tett és hogyan hatott rá az ártatlanságáról beszámoló hirdetés, amelyből egyúttal azt is megtudta, hogy a rengeteg kín és gyötrelem hiábavaló volt.

- Valószínűleg soha nem térek vissza a szülőföldemre, és soha nem értesülök az ártatlanságomról, ha nem kerül a szemem elé az újsághirdetés. Hálával tartozom Eva Mariának és Hansnak azért, hogy elküldték nekem ezt az üzenetet, s önnek is, doktor úr, aki a segítségükre volt ebben. Igen rossz volt a lelkiismeretem, s mint említettem, súlyos vezeklést róttam ki magamra, hogy el tudjam viselni a gondolatot, vétkes vagyok egy ember halálában. Azt, hogy mennyire megkönnyebbültem, amikor megtudtam, nem gyilkoltam, alighanem csak az értheti meg, aki maga is volt már ilyen helyzetben.

Ralf együtt érző érdeklődéssel hallgatta Lutz szavait.

- Megértem és átérzem, hogy sokat szenvedhetett, Rodenberg úr, s azt is, mennyire fájdalmasan érinthette, hogy mindez a sok gyötrelem felesleges volt, akárcsak az édesapja szenvedése. Ha megengedi, azt tanácsolom, kérje majd meg Eva Mariát, hogy mesélje el önnek, milyen szilárdan hitt az idős úr abban, hogy ön még életben van.

Lutz megtörölte párás szemét.

- Alig várom, hogy erről is beszélhessek Eva Mariával és Hansszal, de néhány napig még türelemmel kell lennem. Ma, amikor édesapám sírja fölött álltam, úgy éreztem, ott van velem. Mindent elmondtam neki, és ettől sokkal könnyebb, lett a szívem.

A két úr sokáig ült együtt, és sok mindent megbeszéltek még. Ralinak a gyárról és a cég anyagi helyzetéről is mesélnie kellett. Ennek során szót ejtett arról, hogy Arthur Mertenst senki sem kedveli, mert szíve szerint mindent megvonna a munkásoktól, amit Georg Rodenberg nyújtott a számukra.

- Amíg ő élt, az embereink soha nem elégedetlenkedtek. Nálunk a legnehezebb időkben is teljes volt a nyugalom, amikor pedig másutt mindenütt zúgolódtak a munkások. Igaz, megboldogult édesapja mindent megadott az alkalmazottainak, Rodenberg úr, amire csak szükségük volt. Mindenki úgy érezhette, hogy megtalálja itt a boldogulását. Most azonban időnként már morgolódnak a dolgozók, és Mertens igazgatót, ha lemegy az üzembe, mindig haragos pillantások kísérik. Hansot viszont mindenki kedveli, és benne látják a reményüket. Azt hiszem, nem csalódom, ha úgy gondolom, hogy ön is mindent az édesapja szellemében kíván majd folytatni itt.

Ebben egészen bizonyos lehet. Számomra ez tisztesség és becsület dolga. Odaát is úgy bánunk az embereinkkel, hogy elégedettek legyenek. És azok is, nálunk soha nem fordult még elő lázongás. A Rodenberg Műveknél nem szabad olyasminek történnie, amivel édesapám nem értene egyet. Arthur Mertensnek pedig, ha valóban olyan ember, mint amilyennek ön bemutatta, nem lesz itt sokáig szava. A húgom miatt kíméletesnek kell lennem vele, de csak annyira leszek az, amennyire okvetlenül szükséges. - Már éjfél is elmúlt, amikor Ralf Bernd elvált Lutz Rodenbergtől. Mellkasát felszabadult sóhaj hagyta el. Már csak néhány napig kell folytatnia a csúf komédiázást, aztán megkönnyebbülhet, és Eva Maria meg Hans is. Ebben a pár napban azonban még nagyon oda kell figyelnie Hansra.

Mielőtt elköszöntek volna egymástól, még megbeszélték Lutz Rodenberggel, hogyan tartják majd egymással a kapcsolatot. Ha valamilyen rendkívüli esemény történne, Ralf üzenetet küld a szállodába Vanzita úr részére, Lutz pedig levélben fogja értesíteni őt, ha elérkezettnek látja az időt valódi kilétének a felfedésére.

XX.

Másnap reggel Arthur Mertens megjelent Ralf Bernd irodájában. Hans nem volt ott, mert barátja átküldte a nagy rajzterembe, ahová nyugodtan elengedhette egyedül, mert Mertens oda soha nem tette be a lábát.

Az igazgató szokása szerint kenetteljesen mosolyogva nézett körül a szobában.

- Hans meg hol bujkál? Már megint nem aludta ki magát, és nem ért be időben? Mintha Valamikor éjfél után az autót hallottam volna elmenni. Ilyen későn indult a városba?

- Nem, igazgató úr. Én jöttem meg akkortájt a városból. Tegnap egyedül mentem be. Hallotta a kocsit?

- Igen. Éppen kinyitottam kicsit a szobám ablakát, hogy kieresszem a cigarettafüstöt, és a távolból motorzúgást hallottam. Felfigyeltem rá, mert egyébként nemigen jön ki ide autó. Szóval maga is lumpolt egy kevéskét? - tréfálkozott Mertens.

Ralf felkacagott, és nem tiltakozott.

- Csak nem lesz Hansból a végén még rendes ember? Úgy látszik, máris kitombolta magát, Mintha már régóta nem maradt volna ki éjszakára.

Mertens szelíd, gyengéd hangon beszélt, Ralf azonban látta, hogy szemüvege mögött végzetesen villog a szeme, és résen volt.

- Legközelebb csütörtökön készül a városba, de egyedül. A sofőrtől származik az értesülésem - felelte, s közben éberen figyelte Mertens arcát.

Látta, hogy megvillan a szeme, néhány pillanatra még az álszent mosoly is eltűnt az arcáról, és fürkésző kifejezés foglalta el, ám aztán megint hamis mosolyt kényszerített magára.

- Mégsem lett egészen rendes az unokaöcsém. Azt mondja, csütörtökön megy be újra a városba, és maga nem tart vele?

- Igen. Úgy tűnik, nem tart igényt a kíséretemre.

Ralf valóban kirendelte csütörtökre az autót, mert Mertens megtévesztésére megint úgy akartak tenni, mintha Hans folytatná a kicsapongó életet. Arról azonban természetesen szó sem volt, hogy valóban egyedül menne be a városba.

Mertens látszólag kedélyesen felnevetett, arca azonban néhány másodpercre ismét olyan lett, mint egy zsákmányra leső ragadozóé. Ralf már jól ismerte ezt a kifejezést, ami mindig veszélyre figyelmeztette. Most is tudta, hogy meg kell kettőznie éberségét.

- Tudomásom szerint Hans úr megszorult, és mielőtt csütörtökön szórakozni indulna, ismét hozzám fordul majd kölcsönért - mondta titokzatosan. - Tagadjam meg tőle a pénzt?

- Ne, ne! - vágta rá az igazgató azonnal. - A telet még hadd mulassa át, majd csak aztán beszélek a fejével kedvesen és jóságosan. Akkor már fel kell hagynia ezzel az élettel, mert nagyon nem szeretném, ha rámenne az egészsége. Úgyhogy csütörtök estére még nyugodtan lássa el pénzzel!

Mertens még megbeszélt egy hivatalos ügyet a főmérnökkel, hogy úgy tűnjék, mintha emiatt kereste volna fel. Ralf azonban határozottan érezte, hogy az igazgató kizárólag arra volt kíváncsi, mikor készül Hans ismét a városba.

Arthur Mertens már távozni készült, de az ajtóból még egyszer visszafordult.

- Hans még mindig ugyanazzal a kocsival jár be a városba? - kérdezte.

- Igen, és a sofőr most is az ön által ismert helyen várja.

- Szép kis summát kasszírozhat be - mondta az igazgató kuncogva.

- Ingyen senki nem dolgozik, és ő is rendesen megfizetteti szolgálatait.

- Azt el tudom képzelni. Egyébként milyen ember a sofőr? Remélem óvatosan vezet.

- Elég vad fajta. Iőnként kissé könnyelműen száguldozik.

- Ha ott vagyok, én visszfogom, Hans úr azonban mindig sietteti, és akkor a sofőr valóban szélsebesen hajt.

Ez az állítás a legkevésbé sem felelt meg a valóságnak. A sofőr rendkívül megfontolt ember volt, és soha nem kockáztatott feleslegesen. Ralf csak azért mondta ezt, hogy mondjon valamit, semmilyen hátsó szándéka nem volt vele. Az azonban nem kerülte el a figyelmét, hogy Mertens szeme megint vészjóslóan megvillant. Miután az igazgató végre távozott, az ifjú Bernd elgondolkodva maga elé meredt. Nagyon úgy fest, hogy újabb ördögi terv van születőben. Miért akarta egyszeriben megtudni ez a gazember, hogy így vagy úgy vezet-e a sofőr?

Ralf nem talált választ a kérdésére, mégsem szabadulhatott ettől a gondolattól. Miután Hans visszajött az irodába, elmesélte neki, miről beszélgetett a nagybátyjával.

- Nekem elhiheted, Hans, hogy már megint kieszelt valamit. A szeme gonosz villogása mindig ezt jelzi. Csütörtök este természetesen nem mégy be a városba, csak megint úgy teszel, mintha beszállnál a kocsiba. Jut is eszembe! Figyelmeztetnünk kellene a sofőrt, hogy vigyázzon, mert valaki esetleg kárt szeretne tenni a járművében. Nem tehetek róla, de folyton az jár a fejemben, hogy Mertens autóbalesetet tervez ellened.

Az ifjú Dornau határozottan bólintott.

- A gépcsamokbeli eset után azonnal megmondtam, hogy így lesz.

- Örülnék, ha néhány nappal öregebb lennék már - sóhajtott fel Ralf.

- Miért éppen néhány nappal?

Az ifjú Bernd természetesen nem árulhatta el, hogy Lutz Rodenberg előkerült, ezért kitérően válaszolt.

- Nem is tudom, de valahogy az az érzésem, hogy Mertens a következő csütörtököt választotta ki a gaztette végrehajtására. Mi azonban nyitva tartjuk a szemünket, te pedig megígéred, öregem, hogy roppant elővigyázatos leszel. A biztonságod érdekében én is ott leszek csütörtökön. Jó előre elbújok a bozótosban, és onnan figyelek majd.

- Megígérem, hogy a lehető legóvatosabb leszek, Ralf, bár lassanként kezdem elviselhetetlennek érezni ezt az egészet.

- Légy még egy kis türelemmel! Most talán elkapjuk Mertenst.

- Áldás lenne nyakon csípni a gazemberét. Eddig mindig, csak sötétben tapogatóztunk.

Ralf megsimogatta a barátja fejét.

- Bátorság, kisöcsém! Ennek is vége lesz egyszer, méghozzá, hamarabb, mint hinnéd.

Hans fürkészőn nézegette a barátját.

- Úgy érzem, valamit eltitkolsz előlem.

Ralf megfogta az ifjú Dornau kezét, és komolyan nézett a szemébe.

- Azonnal megérzed, ha nem vagyok hozzád teljesen őszinte. Tudnod kell azonban, ha el is titkolok előled valamit, kizárólag a te érdekedben teszem. Bízzál bennem ugyanúgy, mint eddig, és ne kérdezz többet, csak hidd el, hogy te meg Eva Maria néhány nap múlva minden félelmetektől megszabadultok Ha éberebb leszel, könnyebben megvédhetlek a következő napokban, és aztán majd nem fenyeget többé veszély.

Hans végigsimított a homlokán, mintha forróság öntötte volna el, aztán erősen megszorította a barátja kezét.

- A próféta szóljon belőled, Ralf! Már csak Eva Maria miatt is valóságos jótétemény volna, ha véget érnének ezek az idők. - Érzem, hogy szüntelenül félt engem. Ti ketten szinte már jobban aggódtok, mint én magam, bár számomra sem élvezet, hogy, folyton a hátam mögött kell tudnom a lopakodó ellenséget. Csak odahaza, a villánk falai között érzem magam biztonságban. Mondhatom, borzalmas állapot!

- Néhány napig légy még türelemmel, Hans! Türelmesnek és elővigyázatosnak kell lenned.

Úgy lesz, megígérem. - Este Bernd doktor sötét szobájának ablakánál ült, és a gyártelepet nézegette. Szíve soha nem volt még ennyire nehéz Hans miatt, mint most. Ezekben a napokban minden korábbinál felelősebbnek érezte magát érte. Sorra emlékezetébe idézett mindent ami tegnap és ma történt. Szeretett így, a sötétben üldögélni, ha rendkívül fontos gondolkodnivalója akadt. Úgy érezte, ilyenkor kitisztul a feje, és jobban vág az esze.

Megint azon tépelődött, mire készülhet Mertens csütörtökön. Elhatározta, figyelmezteti a sofőrt, hogy a szokottnál is lassabban és óvatosabban vezessen, egy pillanatig sem kételkedett ugyanis abban, hogy Mertens bűnös célja elérése érdekében nemcsak Hans, hanem akár még egy másik ember életét is gátlástalanul kockára tenné. És ha helyes az a sejtése, hogy az igazgató autóbalesetet tervez, akkor a sofőrre is veszély leselkedik. Hans nem lesz ott az autóban, a sofőr viszont igen. Bárcsak tudná, mit terveit ki pontosan Mertens!

Ha valóban közlekedési balesetet talált ki megoldásnak, akkor az útnak csak az a szakasza jöhet szóba, amelyik a gyár oldalkapujától az országúiig vezet. Azon még esténként is van némi forgalom, a villamos tizenegy óráig közlekedik, és időnként a tisztviselők is kocsin jönnek haza a városból, úgyhogy ott Mertens aligha merne bármivel is próbálkozni. A bekötőúton viszont nem jár másik autó, csak az, amelyik látszólag Hansot szállítja.

Miközben egyre csak a fejét törte, kifelé nézegetett az ablakon. Felhős volt az égbolt, nem látszottak a csillagok, és a hold sem bújt elő. Ralf szeme azonban már megszokta a sötétséget, és ki tudta venni az épületek meg a távolban éjjel-nappal működő óriás kohók körvonalait.

Ahogy ott üldögélt, egyszer csak felfigyelt valamire. Halvány fénysugár mozgott ide-oda az egyik nagy raktárépületben, amelyben különféle anyagokat tároltak. Ralf döbbenten felkapta a fejét, és felegyenesedett ültében. Miféle fény világíthat a bezárt raktárban ilyenkor, amikor senkinek sincs ott keresnivalója? Vagy tévedett volna? De nem, a fény újra felvillant egy pillanatra. Lehet, hogy emberi óvatlanságból valami tüzet fogott a raktárban? Esetleg tolvajok járnak a gyárban?

Hosszas tépelődés helyett felállt, magához vette a revolverét, és elhagyta a szobát. Nesztelenül lement a lépcsőn, hangtalanul kinyitotta a mérnökszállás bejárati ajtaját, kilépett, és halkan behúzta maga mögött az ajtót. Sietve elindult a raktár felé. Odaosont az ablakhoz, amelyen, át a fény kiszűrődött, és belesett a homályos üvegen. Szinte még ugyanabban a pillanatban újra felgyúlt a fény. Ralf egy zömök ember körvonalait vette ki odabent. A behatoló szemlátomást zseblámpával keresett valamit.

Ralf a szűk fénycsóvában csupán árnyéknak látszó alak minden mozdulatát követte. Lassanként felismerte, hogy bő kabát van rajta, és széles karimájú kalapot visel, amelyet mélyen az arcába húzott, hogy ne ismerhessék fel. A zseblámpa fénye egyre távolabb pásztázta a helyiséget, s végül egy drótkötél tekercsen állapodott meg. Az árnyalak lerakta a lámpát, amely most a két kezét világította meg. Behajlított bal karjára feltekert egy darabot a drótkötélből, aztán fogóval elvágta a végét. Ralf észrevette, hogy a fogót tartó kézen hatalmas gyémánt csillog. Munkáseberé tehát nem lehet, és lopásról sem lehet szó, hiszen a gyári szarkák nemigen viselnek drágaköveket. Egy csillogó gyémántgyűrűvel ékesített fehér, ápolt kezű férfi nem szorul rá arra, hogy éjnek évadján elemeljen egy darab drótkötelet, hacsak nem valamilyen titokzatos célból van szüksége rá.

Az alak felegyenesedett a raktárban, bő kabátja alá rejtette a feltekercselt drótkötelet, aztán kialudt a fény. Ralfnak rossz előérzete támadt. Ki lehetett ez a férfi, és mi célból lopta el azt a körülbelül huszonöt méternyi drótkötelet?

Mindenképpen ki kell derítenie, kicsoda és mit akar kezdetni a drótkötéllel. Maga elé képzelte a zömök férfit, a fehér, húsos, kezet, rajta az értékes gyémántot, és egyszeriben Arthur Mertens, jutott eszébe. Neki van ilyen keze, és ő hord ilyen gyűrűt, amelyet elhunyt apósától kapott ajándékba.

Ralf teste megfeszült, és azonnali cselekvésre szánta el magát. A sötétben a raktárépület másik oldalára osont, amelyen az ajtó volt, elbújt egy farakás mögött, és mozdulatlanul várt. Végre-valahára óvatosan kinyílt az ajtó, a sötét alak vigyázva kilépett rajta, és becsukta maga mögött. Ralf visszatartotta a lélegzetét. Látta, hogy a férfi különös, osonó léptekkel elindul. Ismerte ezt a sunyi ragadozó járást. Igen, nem lehet más, csakis Arthur Mertens!

Mit jelenthet ez az egész? Miért jött át Mertens az éjszaka közepén a villájából a gyárba, hogy tolvaj módjára ellopjon egy darab drótkötelet? Miért nem veszi el fényes nappal, amikor bárki láthatja? Nyilván azért, mert gonosz terve van vele.

Ralf nem törte sokáig a fejét, hanem elindult Arthur Mertens után. Látta, hogy kulccsal kinyitja, majd bezárja maga mögött a gyár oldalkapuját. Bizonyára befelé is ezen az úton érkezett. Mint minden mérnöknek, Ralfnak is volt kulcsa a zárhoz. Várt egy darabig, miután Mertens távozott, aztán hangtalanul kinyitotta a kaput, és kisurrant rajta. Teljes elképedésére az igazgató nem a villája felé tartott, hanem az oldalkaputól az országúthoz vezető bekötőút szélén indult el. Ralfnak itt nehezebb volt a nyomában maradnia. Gyorsan és nesztelenül, fától fáig kellett osonnia.

Mertens körülbelül öt percet haladt az úton, amikor hirtelen megállt, és óvatosan körülkémlelt. Ralfnak még éppen sikerült elbújnia egy vastag bükkfa mögé. Alig tizenöt lépés választotta el az igazgatótól, akinek így minden mozdulatát szemmel tarthatta Éppen odalépett egy út menti hóbuckához. Kabátja alól erősítette a drótkötelet, és ledobta a földre. Két kezével lyukat fúrt a hóba, s amikor elég mély és nagy lett, belerejtette az összehajtogatott kötelet, és gondosan betakarta hóval.

Elégetett sóhajából Ralf kitalálta, hogy Mertens elkészült a művével. Az igazgató levette a kalapját, zsebkendőjével megtörölte kopasz fejét, majd megint feltette a kalapot. Most nem húzta melyen az arcába, mintha már nem kellene rejtőzködnie. Kis idő múlva elindult a Melanie-villa felé.

Ralf nem követte tovább, már nem volt miért. Gondolataiba mélyedve ott maradt, ahol volt, és meredten nézte a hókupacot. Mit akarhat kezdeni Mertens az elrejtett drótkötéllel? Eszébe jutott reggeli beszélgetésük, és innen már nem volt nehéz kikövetkeztetnie, miben sántikál az igazgató. Azért hozta ide a drótkötelet, hogy holnapután este majd kéznél legyen. Azt hiszi ugyanis, hogy Hans csütörtök éjjel a városba megy kocsival, de már ma idehozta a kötelet, valószínűleg azért, nehogy holnap valami közbejöjjön.

Ralf sejtette, hogy Mertensnek unokaöccse elleni újabb merényletéhez van szüksége a gondosan elrejtett drótkötélre. Elég, ha kifeszíti az úttest fölött két fa közé, és máris kész a baleset. Ördögi lángelmével választotta ki a helyet, amely előtt kevéssel kanyart ír le az út. A sofőr utána vagy észre sem veszi a drótkötelet, vagy csak túl későn, amikor már nem állíthatja meg a kocsit. Ezért érdekelte Mertenst olyan nagyon, hogy gyorsan vagy lassan szokott-e vezetni a sofőr. Minél nagyobb sebességgel hajt ugyanis, annál biztosabb, hogy Hans Dornau életét veszti az „autóbalesetben”. Az pedig a legkevésbé sem érdekli a hatalomvágyba szinte már beleőrült Mertenst, hogy a gépkocsi vezetőjének is meg kell halnia. A szerencsétlenség után nyilván sietve elakarja majd távolítani a kötelet, mielőtt a félreeső úton valaki felfedezné a merényletet. Ám ha esetleg nem is sikerülnie leszerelnie a drótkötelet, ugyan ki merészelné az unokaöccséért aggódó, szerető nagybácsit gyanúsítani? Mindenki úgy gondolná, hogy rablótámadás történt. Bűnöző elemek feszítették ki a kötelet, hogy kirabolhassák az autóban utazót. Gyakran megesik az ilyesmi...

Istennek hála azonban, az ég úgy akarta, hogy ő ma éjjel meglássa odabent a fényt. Hans élete ugyan nem került volna veszélybe, a sofőrét viszont megmentheti, és most egészen biztosan sikerül majd lelepleznie Arthur Mertenst. Gondolatai és érzései, súlya alatt már-már megroggyanva Ralf egy fának vetette a hátát. Ez az ördögi terv csakis Arthur Mertens agyában születhetett meg, senki máséban. Micsoda ember!

Nem is ember, hanem ördög! - nyögött fel Ralf hangosan, és megborzongott. - Csak most vette észre, hogy vékony házikabátjában majd megveszi az isten hidege. Futva visszatért a lakására, és levetette magát a karosszékbe. Azon törte a fejét, miként leplezhetné le végre Mertenst, s legfőképpen hogyan akadályozhatná meg at „autóbaleset” bekövetkeztét.

Miután mindent gondosan mérlegre tett, felállt, hogy nyugovóra térjen. Előbb azonban még néhány szót írt „senhor Vanzitának”. Megkérte, hogy másnap este várjon rá a szállodájában, mert fontos mondanivalója van a számára.

Ralf egyelőre egy szót sem szólt a felfedezéséről Hansnak, csak ismételten figyelmeztette, hogy csütörtökön semmiképpen se szálljon be a kocsiba. Mielőtt a szállodába indult volna, a sofőrrel is beszélt. Közölte vele, hogy csütörtök este is legyen a szokott helyen, de ne mozduljon el onnan, amíg ő maga utasítást nem ad neki erre. A sofőr megígérte, hogy így lesz, és Ralf nyugodtan útnak indulhatott.

Lutz Rodenberg már várta, és szívélyes kézfogással üdvözölte. Időközben többfelé is érdeklődött felőle, de mindenkitől csak jót hallott róla, ami tökéletesen egybeesett személyes benyomásaival.

Ralf köntörfalazás nélkül, szokása szerint lényegre törően számolt be előző esti megfigyeléseiről. Lutz Rodenberg feszült érdeklődéssel hallgatta, és fenyegető ráncok jelentek meg a homlokán.

- Ha valóban úgy van, mint gondolja, s ahogyan nekem is sejtenem kell, akkor legfőbb ideje, hogy Mertenst ártalmatlanná tegyük - mondta.

- Rajta kell kapnunk, Rodenberg úr! - kiáltotta a fiatalember izgatottan.

- Igen ám, de hogyan?

- Sokáig törtem ezen a fejem, de most már megvan a tervem. Ezúttal nem úszhatja meg.

Ralf előadta, hogyan képzeli el Mertens leleplezését.

- Számítok a közreműködésére, Rodenberg úr - mondta befejezésül. - Ha ugyanis egyedül csinálnám, Mertens biztosan kieszelne valamilyen fondorlatot, és megint megpróbálná kimagyarázni magát. Hans nem elég tanúnak, idegent pedig a botrány elkerülése érdekében nem szeretnék bevonni. A tisztelt húga és a Rodenberg név védelmében nem kerülhet nyilvánosságra ez az ügy.

Lutz Rodenberg vonásai feszült tettvágyról árulkodtak.

- Igaza van, magunknak kell elbánnunk Mertensszel. Mindennek a családban kell maradnia, bár valójában nem lenne helye kíméletnek, ha a sejtésünk beigazolódik. Természetesen a segítségére leszek, ebben egészen bizonyos lehet. Ideje, hogy én is akcióba lépjek. Mertenst valószínűleg meggátolja a bűncselekmény elkövetésében, ha váratlanul megjelenek. Az ilyen embert mindenképpen ártalmatlanná kell tenni, és erre kiválónak találom a tervét, doktor úr.

- Nagyon örülök, hogy tanúként magam mellett tudhatom majd. Saját szemével fogja látni, hogy Mertens sima, akár az angolna. Ezúttal azonban nem csúszhat ki a kezünkből. Rajtakapjuk, és vallomásra kényszerítjük.

Ralf elmondta, miféle ígéretet készül kicsikarni Mertensből, s azt is hozzátette, miként.

Lutz egyetértően bólintott.

- Jó a terve, nagyon jó. Mertens így majd a saját csapdájába esik. Szegény Melanie! Szívből sajnálom, ha a férje valóban aljas gazember, amiben már nemigen kételkedhetünk. Remélem, Isten nem engedte meg, hogy gyermekeik az apjuk jellemét örököljék.

Ralf vállat vont.

- Soha nem tudhatjuk, mi szunnyad egy emberben. Én mindenesetre sem Jolante kisasszonyt, sem Egon urat nem tartom képesnek bűncselekményre. Jólétben nőttek fel, s előreláthatólag életük végéig nem kell majd megismerniük a szükséget és a nélkülözést. Mindkettőjüket felületesnek ítélem meg a szó jó és, rossz értelmében egyaránt. Nem hiszem, hogy bármiféle mélyebb érzelemre számíthatna tőlük. Mégsem gondolom őket rossznak, gonosznak pedig végképp nem.

- Szegény húgom, akkor hát a gyermekeiben sem találhat vigasztalást - mondta Lutz megindultan.

A két férfi egy ideig halálosan komoly arccal ült egymással szemben. Aztán még egyszer megbeszélték Ralf tervének minden egyes részletét, majd a fiatalember elbúcsúzott. Villamosra szállt, a végállomástól pedig gyalog folytatta útját. Útközben látta, hogy a nagy hókupac még mindig ott van, ahol az éjszaka volt. Olvadásig biztosan senki nem fog hozzányúlni. Szívesen megnézte volna, hogy a drótkötél is ott lapul-e benne, de végül inkább elment mellette, mintha semmit sem sejtene.

Ralf rendkívül nyugtalan volt. Helyesek-e a sejtései? Ha nem, akkor holnap vádaskodóként kell majd Lutz Rodenberg elé állnia. Amióta először beszélt vele, pontosan tudja, hogy merész játékot játszik, hiszen nincsenek a kezében bizonyítékok. Ő, ugyan egészen bizonyos abban, hogy Mertens az unokaöccse életére tör, de hogyan fogja ezt bizonyítani, ha holnap nem történik meg az, amire gyanakszik? Hogyan állhat meg Lutz Rodenberg előtt, ha nem sikerül bizonyítékot szolgáltatnia? Már-már csüggedés vett erőt rajta, ám aztán felemelte a fejét, és újra egészen nyugodt lett a tekintete. Mindent megtett, amit csak Hans védelmére megtehetett, hogy megakadályozzon egy esetleges bűncselekményt, és ennyinek elégnek kell lennie. És bármi történjék is holnap este, Lutz Rodenberg él, itt van, és holnap felfedi magát a rokonai előtt. Attól a pillanattól pedig, hogy ő számít a Rodenberg Művek örökösének, Hans többé nem lesz veszélyben, és Eva Maria is megnyugodhat. Az ő Eva Mariája! Gondolatai ismét vágyakozva röpültek az imádott lányhoz.

Jolante az utóbbi időben mindig rosszkedvű volt. Csütörtökön is mogorván üldögélt szüleivel szemben a reggelinél. Édesapja sem látszott vidámnak. Rendkívül ideges volt, még a kákán is csomót keresett. Kurta, barátságtalan válaszokat adott a feleségének, aki aggódva kérdezgette tőle, hogy rosszul érzi-e magát. A következő pillanatban aztán a férfi megenyhült, megsimogatta az asszony kezét, és megkérte, hogy ne faggassa, mert nincs jól, ugyanis munkahelyi gondjai támadtak.

- Már megint Hans tört borsot az orrod alá? - kérdezte Melanie, asszony.

- Nem, dehogy. Úgy tűnik, megjuhászodott. Az utóbbi időben csak örömöm volt benne. Boldoggá tesz, hogy ezt mondhatom, mert nagyon elszomorított volna, ha nem tért volna észhez. Túlságosan szeretem a kölyköt ahhoz, hogy tétlenül nézhettem volna az elzüllését.

Melanie asszony örömmel hallotta ezeket a szavakat, Jolante viszont elképedve meredt az apjára. Felettébb gyanúsnak találta a Hans iránt nagy hirtelen feltámadt szeretetét. „Mit akarhat az öreg egyszeriben az unokatestvéremtől?” - tépelődött magában, és csípős megjegyzéssel kommentálta a különös változást, mire Mertens dühösen rátámadt. Felelősségre vonta azért a hangért, amelyet az édesapjával szemben megenged magának, és botrányosnak nevezte a viselkedését. Ráadásul nemcsak a szüleivel szemtelen, hanem Bernd doktorral is az lett mostanában. A múlt vasárnap is ilyesminek volt a fültanúja, amikor visszajöttek erdei sétáról, és kimondottan kellemetlenül érezte magát. Egyébként sem érti, miért nem engedi már meg Ralf Berndnek, hogy nyilatkozzon. Meddig akarja még értelmetlenül húzni-halasztani a dolgot?

Jolante meghagyta a szüleit abban a hitben, hogy még mindig egyedül rajta múlik, mikor kéri meg Bernd doktor a kezét. A rendreutasítás semmit sem javított a kedélyén, viszont elterelte a figyelmét arról, hogy apja egyszeriben nagy szeretettel beszélt Hansról.

- Meggondoltam magam, papa - mondta a lány haragosan. - Rájöttem, hogy nem igazán illünk össze Bernd doktorral. Borzalmasan régimódiak a nézetei, nincs benne semmi lendület. Egyszerűen nem kedvelem.

Apja tökéletesen összezavarodott. Beletelt kis időbe, mire sikerült Összeszednie magát.

- Nem kedveled? Egyszeriben nem kedveled, miután a viselkedéseddel reményeket ébresztettél benne? Ezt nem akarom elhinni!

- De papa, miért izgatod így fel magad? Korábban éppen te kifogásoltad a leghangosabban, hogy hozzá akarok menni Berndhez. Beláttam, hogy igazad volt, és ezzel elrendeződött ez az ügy

- Nem, a legkevésbé sem rendeződött el. Egyszer s mindenkorra elegem lett a szeszélyeidből. Először kezed-lábad törve a felesége akarsz lenni, addig győzködsz, amíg feladom az ellenállásomat, és a házamba hívom. Aztán hirtelen más irányból kezd fújni a szél. Hogy nézzek most a szemébe? Hallatlan, hogy pillanatnyi szeszélyből nem akarsz többé hallani róla.

Jolante felugrott, és idegesen gyűrögetni kezdte a zsebkendőjét.

- Ezek szerint színt kell vallanom, hogy megértsd, nem szeszélyről van szó. Azért cselekszem így, mert nincs más választásom. Sajnos tévedtem, doktor Berndnek nem áll szándékában, hogy megkérje a kezemet. Vasárnap kerek perec közölte velem, hogy már akkor sem volt szabad a szíve, amikor Rodenbergbe érkezett. Most már megértheted, miért gondoltam meg magam. Azt azért mégsem várhatod el tőlem, hogy fussak utána, miközben nem kellek neki.

A lány mérgében sírva fakadt, és kiszaladt a szobából. Mertens elképedt értetlenséggel nézett utána. Felkészületlenül érte, amit hallott. Bernd doktor tehát nem akar a veje lenni, ezek szerint csak a szakmai előrelépése érdekében vállalta a különleges megbízatást. Neki a kettő alapjában véve egy és ugyanaz volt, mégis felmerült benne a kérdés, nem engedett-e Berndnek túlságosan nagy bepillantást a lapjaiba, amikor még úgy gondolta, hogy a leendő vejével van dolga. A kedve mindenesetre nem lett egyáltalában jobb attól, amit most hallania kellett. Amikor aztán még a felesége is sopánkodni kezdett, hogy Jolante tartózkodóbban is viselkedhetett volna a mérnök úrral, Mertens dühösen felpattant.

- Ha kérhetném, hagyjatok ki ezekből a női ügyekből! Megvan nekem a magam baja. A viszontlátásra!

A búcsúcsók ma ridegebbre sikeredett a szokásosnál, aminek szintén Mertens idegessége volt az oka. Felesége azonban nem bántódott meg, sokkal inkább aggodalom szorította össze a szívét. Miután férje elment hazulról, a lánya szobájába indult, Jolante azonban nem volt ott. A szobalány éppen takarított, és elmondta Melanie asszonynak, hogy a nagyságos kisasszony a Rodenberg-villába indult az előbb, Dornau kisasszonyt készül meglátogatni.

Jolante szapora léptekkel haladt az erdőn keresztül. Keresnie kellett valakit, akin kitöltheti a mérgét, és Eva Mariát tökéletesnek találta erre a célra. Vasárnap óta nem találkoztak, és még nem volt alkalma arra, hogy szíven szúrja a nagy hírrel, és elmondja neki, Bernd doktor már elkötelezte magát, mielőtt Rodenbergbe érkezett volna. Bár unokatestvére soha nem ismerte el előtte, Jolante mégis egészen biztos volt abban, hogy szerelmes az ifjú főmérnökbe.

Eva Mariát a kis szalonban találta, ahol éppen a kottáit rendezgette. A maga barátságos módján üdvözölte Jolantét, és megkérdezte tőle, mi szél hozta ezen a korai órán.

- Valójában csak a papa rosszkedve elől menekültem el. Kiállhatatlan volt a reggelinél. Nem is tudod, milyen jó neked, hogy senkinek sem kell elviselned a rossz hangulatát - felelte unokatestvére, és levetette magát egy fotelba.

Eva Maria komolyan nézett vissza rá.

- Nagyon szívesen eltűrném az ilyesmit, ha még élnének a szüleim - mondta bánatosan.

Jolante megrándította a vállát.

- Miért nem utazol el valamelyik téli üdülőhelyre? Neked senki sem tilthatná meg.

- Nem, de mit keresnék én ott? Idehaza is űzhetek téli sportokat, és nem szeretnék elválni a fivéremtől.

Jolante álmélkodva ingatta a fejét.

- Furcsa lány vagy te, Eva Maria.. Engem a legkevésbé sem. érdekelne, ha el kellene válnom a bátyámtól. Hans egyébként sem pólyás baba már.

- Én ugyanúgy furcsának talállak téged, mint te engem, Jo. Más fából faragtak bennünket.

- Istennek hála, igen. A te házias erényességeddel én semmit sem tudnék kezdeni. Mondd csak, igaz, hogy Bernd doktor mostanában gyakran nálatok tölti az estét?

Jolante elégedetten látta, hogy unokatestvére elpirult.

- Időnként eljön. Hans szívesen társalog vele.

- Mikor járt itt utoljára?

- Vasárnap este, tőletek jövet. Véletlenül összefutottunk. Hans ródlizott a domboldalon, és megkérte, hogy ugorjon be egy órácskára.

- Ami téged természetesen felettébb kellemetlenül érintett - gúnyolódott Jolante.

Eva Maria nyugalmát kényszerített magára.

- Dehogy, miért érintett volna kellemetlenül? Nagyon is szórakoztató a társasága.

- Szerintem egyáltalán nem az. Szörnyen régimódiak a nézetei.

- Igencsak megváltozott róla a véleményed.

- Az nem kifejezés! Sokat veszít az értékéből, ha közelebbről megismeri az ember. Unalmas, maradi, alapjában véve inkább hozzád illene. De ne reménykedj! Kiderítettem, hogy már nem szabad a szíve.

Eva Mariának megint arcába szökött a vér, amikor meglátta unokatestvére szemében a gonosz fényt. Tudta, hogy sebet akar ejteni rajta, de Ralf vallomásának köszönhetően elvétette a célt.

- Régóta tudom már, Jo - felelte mosolyogva.

Jolante elképedt.

- Tudtad, és mégsem figyelmeztettél? Hiszen elmondtam, hogy hozzá akarok menni feleségül.

- Akkor még nem voltam biztos benne, és egyébként sem hittél volna nekem.

- Meglehetősen barátságtalan dolognak tartom, hogy nem szóltál.

Eva Maria komolyan nézett unokatestvérére.

- Légy végre egyszer őszinte, Jolante, és mondd meg, hogy te talán kedves vagy velem? Végül is nem fecseghettem ki Bernd doktor titkát.

- Lehet, hogy én sem tettem volna másként, de én nem is szoktam az erényeimmel kérkedni.

- Én sem. Te vagy az, aki előszeretettel gúnyolódik rajtuk.

- Akárhogy is van, ámulattal látom, milyen nyugodtan viseled, hogy a doktor úr mást szeret. Valid be, hogy teljesen belehabarodtál! Ebben egészen biztos vagyok.

- Igazán?

- Természetesen. Kizárólag ezért találtam szórakoztatónak, hogy meghódítsam.

Eva Mariának megrándult a szája sarka, de végül sikerült megállnia mosolygás nélkül.

- Ez sem nevezhető éppen rokoni kedvességnek, de legalább őszinte vagy.

- Nem fárasztom magam szentimentális füllentésekkel. Az egyenesség sokkal kényelmesebb.

- És mindig ehhez az elvhez tartod magad?

Jolante felkacagott.

- Mi tűrés-tagadás, időnként meg a füllentés a kényelmesebb megoldás.

Eva Maria mélységesen szánta unokatestvérét. Felállt, odalépett melléje, és megsimogatta a fejét.

- Szegény Jo! - mondta jóságosan. - Azt hiszem, sokat kell szenvedned modernnek vélt világszemléleted miatt. Lelked mélyén valószínűleg sokkal jobb vagy, mint ahogy azt szeretnéd magadról elhitetni. Közönyösségeddel minden ellen tiltakozol, ami érzelemnek tűnhet. Boldog lehetsz, hogy Bernd doktor már nem szabad. Nem lettél volna mellette boldog.

A kedves szavak hallatán Jolante egyszeriben nem érezte magát igazán jól a bőrében.

Már miért ne lettem volna boldog vele? - kérdezte, hogy leküzdje kellemetlen érzését.

- Mert nem szereted.

- Ugyan, menj már ezzel az érzékenykedéssel! Mi az, hogy szerelem? Illúzió, semmi más.

- Nem, Jolante. A szerelem jó, szép és nagyszerű dolog. Tiszta szívből kívánom, hogy egyszer őszintén szeress egy férfit, aki majd viszontszeret. Téged, és nem a fényes partit, amelyet jelentesz. Hidd el, akkor jobb. elégedettebb ember leszel, hűvös józanságodat sutba dobod, és csakis a szívedre fogsz hallgatni.

Eva Maria komolyan, szeretettel beszélt. Unokatestvére egy darabig szótlanul nézett rá, aztán felugrott, mintha feltámadó jobb érzései ellen védekezne.

- Nem hiszem, hogy képes lennék beleszeretni valakibe.

- Szeretni kell, nem beleszeretni. Tiszta szívből szeretni.

- Olyasmi nem létezik. Nézd meg a házasságokat, amelyeket úgynevezett szerelemből kötöttek! Itt van mindjárt a szüleim példája. Az állítólag szerelmi házasság. Mama ma is így hiszi. De hol az a szerelem? Anya még mindig imádja a papát, ám kizárólag megszokásból, mert hinni akar a szerelemben. És apa? Legyünk őszinték, Eva Maria! Apám szánalmas komédiát játszik, amikor lépten-nyomon szerelmet vall a mamának. Eközben csakis saját magát szereti, senki mást, még bennünket sem. Azért komédiázik, hogy ne fossza meg anyát az illúziójától, helyesebben szólva, hogy uralkodhassék fölötte. Évek óta érzem, hogy ez az egész nem több színjátéknál. Miért kínozzák magukat az emberek efféle hazugságokkal? Ha őszinték lennének, azt mondanák, azért vagyunk együtt, mert közösek az érdekeink, és igyekszünk a lehető legjobban kijönni a másikkal. Nem lenne így sokkal okosabb?

- Végtelenül sajnállak, szegény Jo. Szüleid házassága nem a legjobb példa számodra, és nem sikerült kivonni magad a hatása alól. Kívánom, hogy egyszer olyan házasságban élhess majd, amely elhiteti veled, hogy a kölcsönös szerelem mindennél boldogabbá tehet.

Jolante végigsimított a homlokán.

- Sajnos túlságosan éles a szemem, és olyannak látom az életet, amilyen. Egyébként irigylésre méltó, hogy ennyire hiszel a szerelemben. Mondd meg őszintén, szereted Bernd doktort?

Eva Maria arca megint bíborvörös lett, de nyíltan unokatestvére szemébe nézett.

- Igen.

- És mire mégy a szerelmeddel?

- Mindig is ki fogja tölteni a szívemet, akár viszonozza Bernd doktor, akár nem.

Jolante értetlenül ingatta a fejét.

- Nem értelek. Én is nagyon kedveltem, de abban a pillanatban leírtam, amikor kiderült, hogy mást szeret.

- Mert te nem is szeretted.

- A te felfogásod szerint én nem is tudnék szeretni.

- De igen, ha majd eljön az igazi.

Jolante kis ideig eltűnődve nézett Eva Mariára, aztán ismét megvonta a vállát.

- Valószínűleg soha nem találkozom össze azzal az igazival. Hogyan is találkoznék? Azok a nemes jelleműnek mondott férfiak, akik az utamba kerültek, mind hidegen hagytak. Még Bernd doktor tűnt a legkívánatosabbnak a szememben. A szívem azonban nem tört össze, amikor kiderült, hogy mást szeret, bár kicsit azért bosszantott. Tiszta szerencse, hogy én nem voltam szerelmes úgy, ahogyan te a szerelemről gondolkodsz. Borzalmasan boldogtalan lehetsz a viszonzatlan érzéseiddel.

Eva Maria félrefordult.

- Erre majd később adok választ neked, Jo. Most nem tehetem.

- Van időm, kivárom. Most azonban hazamegyek. Bevallom, azért jöttem ide, hogy felbosszantsalak a hírrel, amely engem is feldühített. Fele akkora a bosszúság, ha közös. Ma azonban nem akarlak becsapni, mert igen... szívélyes voltál velem.

Eva Maria megint megsimogatta a másik lány fejét.

- Valóban kár azért a sok jóért, ami a lelked mélyén szunnyad, Jo. Kívánom neked, hogy mindig ilyen őszinte légy, mint most.

Jolante kurtán felnevetett.

- Isten ments! Akkor kevéssé örvendetes dolgok is napvilágra kerülnének.

- Mostantól mégis reménykedni fogok abban, hogy egy napon majd közelebb kerülünk egymáshoz mi ketten. Többé nem hiszem szilárdan, hogy életed végéig kitartasz a modem világnézeted mellett. Örülnék, ha mihamarabb sutba dobnád.

- Mintha csak a mamát hallanám! Időnként komolyan olyan vagy, mint egy nagymama. Egyáltalán nem tartasz lépést az. idővel. Akkor hát isten áldjon! Időnként azért majd látjuk egymást.

Jolante hirtelen arcon csókolta unokatestvérét. Gyengédsége teljességgel elütött szokásos hűvösségétől, és fekete szemében Eva Maria eddig soha nem látott kifejezést fedezett fel.

Jolante mélyen elgondolkodva tette meg a visszautat hazáig. Eva Maria szavai nem maradtak egészen hatástalanok. Habozva még azt a kérdést is feltette magának, hogy nem lehet-e mégiscsak nagyon szép, ha az embernek van valakije, akit tiszta szívből, igazán szerethet.

Ralf csütörtökön egész délelőtt igen nyugtalan és szétszórt volt. Hans többször is vizsgálódva nézett rá. Úgy egy órája, amióta bejöttek dolgozni, barátja annyira a gondolataiba mélyedt, hogy egyetlen kérdésére sem válaszolt. Hans tudta, hogy Mertens nemrégiben itt járt, mert a folyosón összetalálkozott vele. Nagybátyja nagyon barátságosan biccentett neki, ám ő most is hamisnak érezte ezt a barátságosságot. Mivel azonban Ralf semmit sem mondott az igazgató látogatásának okáról, ő sem kérdezte róla.

Arthur Mertens ma valóban szokatlanul korán felkereste Ralf irodáját, és nagy-nagy szeretettel csupa szépet meg jót mondott neki az unokaöccséről, szíve valósággal túlcsordult a gyengéd rokoni érzésektől. Ralf sejtette, hogy az igazgató csak megtévesztésül játssza a jóságos nagybácsit. Így, ha Hansot esetleg szerencsétlenség érné, senki sem mondhatja, hogy Mertens gyűlölte az unokaöccsét, és mindenki azt hiszi majd róla, hogy porig sújtotta szeretett ifjú rokona elvesztése.

Az igazgatónak sejtelme sem volt arról, hogy Ralf átlát rajta és nagyon sokat tud bűnös terveiről.

- Ne felejtse el ám mára még pénzzel ellátni a mi kis vadócunkat, kedves doktor! - mondta mosolyogva, mielőtt távozott volna. - Kért már kölcsön magától?

- Igen, igazgató úr, és az is bizonyos, hogy este tízkor egyedül indul majd a városba. Azt mondta, ne vegyem rossz néven, hogy nem szólít fel csatlakozásra, de bizalmas találkája lesz, és ott csak zavarna egy harmadik.

Mertens látszólag ártatlanul felkacagott.

- Nagy lókötő ez a gyerek! De hadd csinálja csak, azokból válnak a legjobb és legderekabb férfiak, akik fiatal korukban kitombolták magukat. Remélem, a Rodenberg Műveknek is kiváló vezetője lesz, és akkor majd nyilván tudni fogja, mivel tartozik nekünk, magának és nekem. Én mindenesetre gondoskodni fogok arról, hogy magát előléptessék, doktor úr. Egyelőre azonban semmiképpen se árulja el az unokaöcsémnek, hogy ilyen szelíd megértéssel viseltetem iránta. Ma még úgy helyes, hogy tartson szigorú gyámatyjától.

Mertens álságosán elmosolyodott, és odanyújtotta Ralfnak húsos kezét, amelyen most is ott csillogott a nagy gyémánt. Az ifjú Bernd csak kelletlenül szorította meg a felkínált jobbot, s1 miután az igazgató elment, a magáét megtörölte a nadrágjában, mintha összekoszolta volna. Aztán a gondolataiba mélyedt, és Hans is így találta még, amikor megjött. Ralf pontosan tudta, hogy Arthur Mertens ma éjszaka végre fogja hajtani aljas tervét, hacsak ő és Lutz Rodenberg meg nem akadályozzák benne.

A nap eztán már különösebb esemény nélkül telt el.

- Most pedig figyelj rám, de jól, öregfiú! - szólalt meg Ralf kevéssel a munkaidő vége előtt. - Ma este tízkor szokás szerint odamégy, ahol az autó vár rád. Nem szállsz be, de nem is távozol, hanem elrejtőzöl a bozótosban, és nyugodtan vársz. Mit gondolsz, Fritz megint utánad oson majd?

- Nem. Tegnap két nap szabadságra utazott, mert állítólag férjhez megy a nővére.

Ralfban felmerült, hogy esetleg Mertens van a dolog mögött. Valószínű, hogy erre az estére el akarta távolítani az emberét.

- Szóval ott maradsz és vársz, míg ezt a sípszót nem hallod.

Ralf ezzel előhúzott egy aprócska ezüstsípot, amit olyankor szokott használni, amikor ellenőrzés közben fel akarta valamire hívni a munkások figyelmét a nagy zajban, és megfújta.

Hans elképedve nézett rá.

- Mit tegyek, ha meghallottam a sípszót?

- Azonnal előbújsz, és a bekötőúton elindulsz oda, ahonnan a sípszót hallottad. Egy pillanattal se indulj el korábban! Ez rendkívül fontos. Amint azonban megfújtam a sípot, te hangos kiáltással válaszolsz, és futni kezdesz. Megértettél?

- Igen, Ralf.

- Add a szavadat, hogy mindent pontosan így csinálsz majd este!

Hans fürkészőn nézett rá, de semmit sem kérdezett.

- Rendben van, szavamat adom.

A két barát kezet szorított.

- Légy szíves, add át Eva Mariának szívélyes üdvözletemet - mondta aztán Ralf gyengéd hangon. - Arra kérem, ma este ne térjen nyugovóra, amíg te nem térsz haza. Valószínűleg veled tartok majd, és akkor beszélni szeretnék vele.

Hans bólintott.

- Megmondom, Ralf.

Jól van, öregfiú. Akkor most eredj haza! Ha Isten is úgy akarja, holnapra könnyű lesz a szíved, és Eva Mariának is.

Miután elváltak, Hans hazaindult, Ralf pedig megmosakodott a szállásán, ruhát váltott, majd lement vacsorázni a vállalati étkezdébe. Nem igazán volt étvágya, nyugtalansága nőttön-nőtt. Asztaltársai ugratták is a szétszórtsága miatt. Elnézésüket kérte, és vacsora után azonnal visszavonult. Kabátba bújt, és széles karimájú kalapot tett fel, amelyet egyébként soha nem szokott viselni. Mélyen a homlokába húzta, és elindult a Rodenberg Művek oldalkapuja felé. Ott óvatosan körülkémlelt, s miután látta, hogy teremtett lélek nem jár arra, belépett a bokrok közé, ahol később majd az autónak kell várakoznia. Halk füttyentésére szétnyíltak az ágak, és egy magas férfi lépett elő.

Az eget ismét felhők borították, így csupán sötét árnynak látták egymást, de kezük így is megtalálta a másikét.

- Szolgálatára megjelentem - suttogta Lutz Rodenberg.

- Köszönöm. Akkor menjünk is mindjárt arra a bizonyos helyre! Még korán van, de nekünk kell hamarabb megérkeznünk. Kérem, maradjon szorosan mellettem.

A két úr szó nélkül, minden zajt kerülve elindult egymás mellett. A fák takarásában maradtak, és éber szemmel pásztázták a környéket. Végül Ralf megállította Lutz Rodenberget, és egy nagy hókupacra mutatott, amely csupán néhány lépésre magasodott előttük a kocsiút szélén. Lutz bólintással jelezte, hogy mindent ért. Körülnéztek, hol rejtőzhetnek el, és az erdőben kissé beljebb elhelyezkedő bokrok mellett döntöttek. Vigyázva behúzódtak az ágak közé.

Őket senki nem láthatta, ők viszont beláthatták a kocsiút egy részét, akárcsak a tőle balra és jobbra magasodó fákat. Ralf előhúzta az óráját. A világító számlapon negyed tízet jeleztek a mutatók.

- Bő félórát várnunk kell még. Számításaim szerint akkor kell itt elhaladnia az autónak a városból kifelé jövet. Utána Mertensnek is azonnal munkához kell látnia. A szokásosnál kissé korábbra rendeltem ide a sofőrt, hogy Mertens úgy gondolja, semmit sem kell elkapkodnia. Azt ugyanis tudja, hogy Hans tíz óra előtt nem jön meg - mondta az ifjú Bernd halkan.

- Jól van, akkor hát türelemmel várunk.

- Mindent elhozott, amire szükségünk lesz?

- Természetesen.

A két férfi szótlanul kémlelte az erdőt. Ralf egyszer csak észrevett egy mozgó árnyat, és Lutz is látta, hogy vigyázva, a fák takarásában valaki közeledik feléjük. Szinte lélegzetet sem mertek venni. Az árny egyre közelebb osont hozzájuk, és egyenesen a hóbucka felé tartott. Most már ki tudták venni a zömök, bő, fekete kabátba burkolódzó alakot, fején a mélyen arcába húzott kalappal. Kilépett az útra, és szemlátomást azt figyelte, hall-e valamerről zajt. Teljes volt a csend. A settenkedő odalépett a hókupachoz, kezével félresöpörte a havat, és kivette az összetekert drótkötelet.

Arthur Mertensben fel sem merült, hogy figyelhetik, mégis kabátja alá rejtette a hótól megtisztogatott kötelet, mielőtt visszaosont volna az erdőbe. Egészen közel haladt el az előtt a bokor előtt, amely mögött a két úr a lélegzetét visszafojtva, mozdulatlanul állt. Már azt hitték, hogy Mertens ugyanoda akar elbújni, de szerencsére továbbment, és néhány lépéssel arrább, egy fa törzse mögé húzódott be.

Körülbelül tíz perc telhetett el, amelyet Ralf és Lutz óráknak érzett. Végre-valahára motorzajt hallottak, és a kocsiúton megjelent egy autó lámpáinak a fénye. Mertens úgy helyezkedett el a fa mögül, hogy a sofőr még véletlenül se láthassa meg. A kocsi hamarosan el is haladt mellette, a reflektorok fénye eltűnt a kanyar mögött. A fa mögött rejtőző igazgató azonnal megmozdult, és macskaszerű fürgeséggel kisietett az útra. Már mentében elő vette kabátja alól a kötelet, és gyorsan az út bal oldalán álló fára hurkolta az egyik végét. Lutz és Ralf nem látták pontosan, mit csinál, csak a mozdulataiból következtethették ki. Néhány perc múltán Mertens végzett a bal oldalon, és most átjött oda, ahol egészen közel hozzá a két férfi várakozott. Egy fára hurkolta a kötél másik végét jó erősen meghúzta, s az most mintegy fél méter magasan feszült az úttest fölött.

Éppen elkészült, amikor a két férfi előugrott rejtekéből, és elkapta a rémülettől és döbbenettől szinte megbénult Mertens egy-egy karját. Ralf már hamarabb elővette a magával hozott zsineget, amellyel összekötözték az igazgató kezét, majd a zsineget a drótkötelet tartó fa törzséhez erősítették. Mindez olyan gyorsan történt, hogy Mertens fel sem foghatta, mi történik vele.

Lutz Rodenberg elővette a zseblámpáját, és a sógora arcába világított vele, de ő maga sötétben maradt.

- Ezúttal nem segíthet magán hazugsággal, Mertens igazgató úr - mondta Ralf hangosan, szigorúan. - Már ha zavarodottságában egyáltalán meg tud szólalni. Unokaöccse elleni harmadik merényletét nem tüntetheti fel véletlennek.

Mertens felismerte a mérnököt, és azt hitte, hogy a sötétben álló másik alak nem lehet más, mint Hans Dornau. Görcsös igyekezettel visszanyerte az önuralmát, és azonnal készen volt a magyarázattal.

- Mi jut eszébe, Bernd doktor úr? Hogy merészelnek rám támadni a jómadár unokaöcsémmel, mintha csak útonálló lennék? Miféle komédiát játszanak itt maguk? Véletlenül éppen erre jártam, és teljes elképedésemre azt láttam, hogy drótkötél feszül az út fölött. Természetesen le akartam szedni. Talán maguk húzták ki itt a kötelet, hogy megrémítsék a mit sem sejtő embereket? Más magyarázatot egyelőre nem találok. Mire véljem, hogy betyárok módjára rám támadnak és megkötöznek?

Mertens egyre magabiztosabban beszélt.

- Ne fárassza magát kibúvók keresésével, igazgató úr! Nem segít többé a hazudozás, még a legeszesebb mellébeszélés sem. Felkészülten vártuk, tanút is hoztam magammal, és már közel egy órája figyeljük. Láttuk, hogy saját kezével feszítette ki az út fölé a drótkötelet. Autóbalesetet akart okozni, hogy unokaöccsét így tegye el az útból, amit már kétszer nem sikerült elérnie.

- Mit merészel, maga szégyentelen? Ezennel el van bocsátva.

- Erről szerencsére már nem maga dönt. Szálljon le a magas lóról! Láthatja, tanúról is gondoskodtam. Ez az úr itt nem Hans Dornau. Ő még nem tudja, miféle kedves meglepetést tervelt ki uraságod ma estére a számára. Csupán annyit tud, hogy egyszer a verőkossal akarta összezúzatni, másodjára pedig egy hatalmas gép hajtóművébe készült beletaszítani. Azzal is tisztában van, hogy maga általam kicsapongó életre akarta rávenni, de az egészségét sem sikerült tönkretennie, bármennyire fáradozott is. Amikor uraságod abban a hiszemben volt, hogy Hans a városban züllik, fiatal barátom békésen aludt a díványomon, az autó pedig üresen húzott el a maga orra előtt. Ma sem utazott volna benne senki, a merényletének egyedül a sofőr esett volna áldozatul, ha nem figyelmeztetem jó előre. Hogy ne kelljen újabb meséket kitalálnia, azt is közlöm, hogy láttam, amint tegnap éjjel a raktárból drótkötelet lopott, majd elrejtette abba a hókupacba, amelyből az imént előásta.

Mertens belátta, hogy vesztett, de még egy kísérletet tett önmaga megmentésére. Továbbra is azt hitte, Hans áll ott a sötétben, és abban bízott, hogy sikerül megfélemlítenie.

- Vedd le már végre a kötelet a kezemről, te csibész, és vess véget ennek a komédiának! Nem értem, miféle ostobaságokat hord itt össze Bernd doktor. Azt képzeli, megijeszthet ezekkel a hazugságokkal? Ki az az állítólagos tanú? Szemfényvesztés ez az egész, semmi több. Te meg a jóféle Bernd barátod azért rendeztétek meg ezt a jelenetet, mert meg akartok zsarolni, hogy le kelljen mondanom gyámapai tisztemről. Ugye, nincs ínyedre, fiacskám, hogy rövid pórázon tartalak, és ki akarsz bújni az ellenőrzésem alól? Na nem, nem így áll az alku! Igyekezz, szedd le a kötelet a kezemről, különben közelebbről is megismerkedsz vele.

Lutz Rodenberg most saját arcára irányította a zseblámpa fényét.

Kérem szépen, győződjék meg arról, hogy nem az unokaöccse vagyok.

Mertens rémülten meredt az idegen arcra, amelyen nyugtalanul ide-oda vándorolt a lámpafény. Az igazgatónak egyszeriben inába szállt a bátorsága.

- Ki maga? Szabadítsa ki már a kezemet! - kérte panaszos hangon.

Lutz szorosan tartotta a lámpát, amely most élesen megvilágította az arcát.

- Nézzen meg alaposabban, igazgató úr! Nem veszi észre, mennyire hasonlítok Hans Dornaura? Látja a sebhelyet a jobb szemem alatt? Nem tudja, hogy Lutz Rodenbergnek ugyanitt volt heg az arcán? Bizony, Mertens igazgató úr, a holtak feltámadnak, hogy leleplezzék, miként tör uraságod az unokaöccse életére. Édesapám nagyon rosszul választott, amikor magát tette meg Hans gyámjának. A legjobbkor tértem haza, hogy segítsek véget vetni a mesterkedéseinek - mondta szigorúan.

Mertens értetlenül meredt rá. Leesett az álla, és félelmében rosszullét környékezte.

- Lutz Rodenberg! Ez... ez nem lehet igaz! - dadogta.

- Láthatja, hogy elevenen állok itt maga előtt. Elég ebből a nyomorult komédiából! Legalább annyi bátorsága legyen, hogy bevallja, mit követett el! Most azonnal átadjük a rendőrségnek.

Ismét kiderült, hogy Arthur Mertens szánalmasan gyáva alak. Sopánkodni kezdett, mint egy vénasszony, és kegyelemért esedezett. Gondoljanak ártatlan családjára, kérte, és ne tegyék ki őket annak a szégyennek, hogy kiszolgáltatják a rendőrségnek. Csupán tréfát akart űzni a drótkötéllel, állította, hogy leszoktassa Hansot az éjszakai városi kiruccanásokról.

A másik két férfi undorodva hallgatta a könyörgést, majd Lutz tiltakozón felemelte a kezét.

- Elég volt, hagyja abba! Borzalmas, hogy öregasszony módjára sipákol előttünk egy könyörtelen bűnöző, aki lelkifurdalás nélkül feláldozott volna két ifjú életet, mert úgy kívánta a hataloméhsége. Ha nem szolgáltatjuk ki a rendőrségnek, azt kizárólag annak köszönheti, hogy kímélni akarjuk szegény húgomat. A magához hasonló alakokat azonban ártalmatlanná kell tenni, és ez így is lesz.

- Mit akar tenni velem? - kérdezte Mertens összetörtén.

- Azt is mindjárt megtudja. Doktor úr, kérem, hívja ide Hansot. Elégtételt kell kapnia a rengeteg elszenvedett gyötreleméit.

Ralf kilépett az úttest közepére, szájába vette az ezüstsípot, és megfújta. Hangos kiáltás érkezett válaszként, és Hans Dornau hamarosan előbukkant a kanyarból. Futott, ahogy csak a lába bírta.

- Mi történt, Ralf?

Barátja a drótkötél előtt elkapta a fiatalembert, és szorosan magához ölelte.

- Nézd meg ezt a csinos kötelet! Azért rakták ide, hogy kioltsák fiatal életedet. Az autó, amellyel látszólag a városba utaztál volna, biztosan felborul, ha nekimegy ennek a drótkötélnek.

Hans elsápadt.

- Mertens! - kiáltotta színtelen hangon.

- Igen, barátom. Gyere ide, és nézd meg, micsoda szánalmas alak a gyámod. Most már kegyelemért esedezik, mert tanút is hoztam magammal, hogy végre leleplezzem.

Ralf odavezette Hansot a fához, amelyhez az igazgatót kötötték. Lutz megint a sötétben állt, csak a többiekre esett fény. Unokaöccse dühödten méregette Mertenst.

- Harmadszor törtél az életemre. Először saját magamnak sikerült megmenekülnöm, másodszor Ralf barátom mentett meg. Most autóbaleset megrendezésével akartál megölni, és velem együtt az ártatlan sofőrt is. Aljas vagy, aljas és becstelen! - mondta rekedten a felindultságtól.

- Bernd doktor úr, kérem, adja át aláírásra Mertens igazgatónak azt az írást, amelyet megfogalmaztunk - szólalt meg Lutz Rodenberg, aki Hans előtt még mindig nem fedte fel a kilétét. Én addig eltávolítom a drótkötelet, hogy szabad legyen az út a sofőr előtt.

Ralf előhúzott egy papirost, Mertens orra elé dugta, és ráirányította a lámpája fényét. Hans az izgalomtól még mindig remegve nézte az idegent, aki leoldotta és összetekerte a drótkötelet, majd megint Mertens felé fordult. A gazember elgyötört arccal olvasta az elébe tartott írást.

„Beismerem, hogy három ízben merényletet követtem el unokaöcsém, Hans Dornau ellen, aki Isten segedelmével mind- háromszor megmenekült, és nem esett áldozatául bűnös mesterkedéseimnek. Beismerem, hogy bűnös vagyok három ízben elkövetett gyilkossági kísérletben.”

- És én ezt írjam alá? - rikácsolta Mertens.

- Igen, alá kell írnia, hogy fegyver legyen a kezünkben maga ellen. Ha nem írja alá, nem mondunk le arról, hogy kiszolgáltassuk a rendőrségnek - felelte Ralf nyugodtan, de igen határozottan.

- Kíméljenek meg ettől. Megígérem, semmit sem követek el, hogy kárt tegyek az unokaöcsémben.

- Vagy aláírja, vagy kiadjuk a rendőrségnek.

- Kegyelmezzenek! Belátom, vesztettem.

- Kétségtelenül. A szavára nem adunk, ez a papiros viszont hatékony védelmet nyújthat a gonosztettei ellen. Ha ezután tisztességesen él, nem esik bántódása, de csakis a családjára való tekintettel vagyunk ilyen elnézőek. Aláírja tehát?

- Egyetlen nyugodt órám sem lesz többé, ha megteszem.

- Remélhetőleg a lelkiismerete sem hagyja majd nyugodni. Most pedig ne rabolja tovább az időnket! Vagy aláírja, vagy mehet a rendőrségre.

- Legalább azt ígérjék meg, hogy nem használják fel ellenem a papírt!

- Úgy lesz, amíg úgy viselkedik, ahogyan elvárjuk magától. Erre szavunkat adjuk, és a magunkfajta férfiak be szokták tartani az ígéreteiket. A többit majd holnap megtárgyaljuk. Hívatni fogjuk, ha szükségünk lesz magára. Addig ne hagyja el a lakását! A feleségének mondja azt, hogy nem érzi jól magát - mondta az idegen, aki még mindig a sötétben állt.

Hans meglepetten feléje fordult, és csodálkozva hallgatta ismerősnek tűnő hangját. Ki ez a férfi, és miért hívta ide Ralf tanúnak?

Kérdéseit újra és újra elfeledtették vele a váratlan és gyors események, s egyelőre le is mondott arról, hogy választ kapjon rájuk.

- Jó! van, aláírom. Nincs más választásom. Kérem, vegyék le a kötelet a kezemről - esedezett Mertens megtörten.

Lutz a sötétből világított, Ralf pedig leoldotta a zsineget Mertensről, és töltőtollat tartott elébe. Az aláírandó papiros összehajtott újságokon feküdt. Az igazgatónak kiszabadult a keze, de a fatörzstől még nem oldozták el. Sóhajtozva aláírta a bűnösségét bizonyító szöveget, amelyet aztán Ralf átnyújtott Hansnak.

- Őrizd meg jól, barátom, ezt az értékes iratot!

Az ifjú Dornau eltette a papirost, és elfordult, mert undorodott Mertens férfiatlan panaszkodásától, Ralf pedig eloldozta a gazembert a fától.

- Ön szabad, Mertens igazgató úr: Ha akar, hazamehet.

Mertens egyetlen szó nélkül elindult. Fogát csikorgatva lépdelt az erdőben, de tudta, sorsa most már ezeknek a férfiaknak a kezében van.

Az urak némán követték a szemükkel, míg el nem nyelte az erdő. Akkor Hans odafordult Ralfhoz.

- Lennél olyan jó, és bemutatnál ennek az úrnak? Gondolom, megérted, hogy tudni szeretném, kinek kell köszönetet mondanom a segítségéért, s ki az, akit beavattál az ügyünkbe.

Ralf átkarolta a barátja vállát.

Kérésem lenne hozzád, Hans. Menjünk el ezzel az úrral, aki egyébként méltó a bizalmunkra, most együtt a Rodenberg-villába! Rendkívül fontos dolgot szeretne közölni veled és a nővéreddel. Ezért kértelek arra, hogy érd el, Eva Maria ne térjen nyugovóra a hazatérésed előtt. A nevét majd az úr maga árulja el nektek. - Hans meghajolt Lutz előtt.

- Nemcsak azért lesz szívesen látott vendégünk, mert hálával tartozom önnek, hanem azért is, mert Ralf úgy kívánja, hogy velünk tartson. Szokásától eltérően napok óta titkolódzik előttem, én azonban határtalanul megbízom benne, ahogyan iránta érzett hálám is határtalan, hiszen többször megmentette az életemet, és megszabadított egy nyomasztó tehertől - mondta Hans felindul- tan, aztán Ralf karjába vetette magát.

- Bizony, Dornau úr, csakis doktor Berndnek köszönheti az életét - mondta az idegen megindultan. - Én csupán segítettem megvalósítani azt, amit az ön megmentésére eltervezett. Köszönöm a meghívást, és remélem, nem fogja megbánni, hogy meghívott a házukba,

Ralf magához vette a drótkötelet, aztán a három férfi elindult. Előbb a sofőrhöz mentek oda, akivel Ralf közölte, hogy most már visszamehet a városba. A férfi, aki eddig a kormány mögött szundikált, boldog örömmel azonnal beindította a kocsiját, s még csak nem is sejtette, hogy az életét köszönheti annak az úrnak, aki hazaküldte. Mit sem vett észre a közelében lejátszódott eseményekből.

Eva Maria idegesen várt, amióta Hans tíz órakor elment hazulról, és nyugtalanul végigjárta a fényárban úszó szobákat. Annyira aggódott és félt, hogy az összes villanyt égvé hagyta. Akárcsak Hans, ő is érezte, hogy Ralf egészen különös dolgot tervez.

Újra és újra ijedten hallgatta a kintről beszűrődő neszeket. A percek örökkévalósággá lettek számára, és felszabadultan fellélegzett, amikor az ívlámpa halovány fényében három alakot látott meg felfelé igyekezni a dombra. Hansot és Ralfot azonnal felismerte, azt azonban még csak nem is sejtette, hogy ki lehet a harmadik úr. Egyelőre csupán azt látta, hogy magas és szakállas. Vajon miért hoz Ralf egy feltekert drótkötelet a karján? Nem töprenghetett azonban hosszasan ezen, mert a három férfi már be is lépett a házba. A lány várakozón állt a szoba közepén, amikor kinyílt az ajtó. Hans lépett be rajta elsőként.

- Ne haragudj, Eva Maria, hogy ilyen későn még vendéget is hozok, de Ralf kérésének tettem eleget, amikor meghívtam.

Ralf odakint lerakta a drótkötelet, majd Hans példáját követve a kabátjától és a kalapjától is megszabadult. Egyedül az idegen jelent meg kalapban, kabátban. Eva Mariát meglepte, hogy még akkor is fent hagyta a kalapját, amikor meghajolt előtte.

- Elnézését kérem, nagyságos kisasszony, hogy zavarom ezen a kései órán, de a rendkívüli események megengedik, hogy eltérjünk a szokásoktól - mondta Lutz.

A lány bólintott.

- Nem kell elnézést kérnie, uram. Ha doktor Bernd társaságában érkezik, bármikor szívesen fogadjuk. De kérem, nem óhajtja letenni a kabátját és a kalapját?

Hans is furcsállta, hogy az idegen legalább a nővére előtt nem veszi le a kalapját. Eddig egyáltalán nem tűnt faragatlannak.

Lutz most közvetlenül a nagy csillár alatt állt. Lassan levette a kalapját, és mosolyogva nézett Eva Mariára meg Hansra.

- Be kell mutatkoznom, vagy felismeritek az elveszettet, akit hirdetésetekkel visszahívtatok az óceán túlpartjáról?

A testvérek bénultan álltak. Csak most vették észre, menynyire hasonlít egymásra Hans és az idegen. Eva Maria a szeme alatti sebhelyet is felfedezte.

- Lutz bácsi! - kiáltotta. - Jóságos ég, hát élsz? Hans, látod azt a sebhelyet? Ez Lutz bácsi!

Izgatottan odasietett a férfihoz, aki a karjába vonta.

- Kedves, bájos unokahúgom, hát megismertél?

A lány sírva, nevetve bólintott.

- Nagyon hasonlítotok egymásra Hansszal, meg a sebhelyedről is megismertelek. Jaj, Lutz bácsi, csodálatos, hogy életben vagy, de nagyon szomorú, hogy nagyapa már nem élhette meg ezt a napot.

Eva Maria a mondatot még be tudta fejezni, ám aztán feltartóztathatatlanul patakzani kezdtek a könnyei. Hans időközben felocsúdott első döbbenetéből, és ő is odalépett a nagybátyjához.

- Te vagy az, Lutz bácsi? Istenem, milyen nagyon vágytam arra, hogy visszatérj! Most pedig egyszeriben itt állsz előttem.

- És nem bánod, hogy visszajöttem, Hans? Ralf barátod ugyan már biztosított arról, hogy erről szó sem lehet, de tőled magadtól is hallani szeretném. Nem haragszol meg rám, ha elveszem az örökségedet?

Hans vidáman felkacagott.

- Hála istennek, hogy itt vagy! Szíves örömest átengedem a Rodenberg Műveket, mert nagyapa neked szánta. Ugyanúgy sajnálom, hogy ő ezt már nem élhette meg, mint a nővérem. De kérlek, mondd el, miként találkoztál össze Ralffal, és ráadásul éppen abban az órában, amelyben... De nem, ezt kíméletesen kell Eva Maria tudomására hoznunk.

- Mi történt, Hans? - kérdezte a lány elsápadva.

- Mindent meg kell tudnod, Eva Maria. Nincs már miért megijedned - felelte Lutz Rodenberg. - Hála doktor Bernd közbelépésének, akit már napok óta van szerencsém ismerhetni, a fivéred épen, egészségesen tért haza. Derék, tiszteletre méltó férfit választottál életed párjául.

Eva Maria pirulva nézett Ralfra, aki mosolyogva figyelte a kis csoportot.

- Hát már ezt is tudod, Lutz bácsi? - kérdezte a lány.

- Igen. Bernd doktor mindenbe beavatott. Azt hiszem, helyet kellene foglalnunk, hogy szép sorban előadjuk, mi minden történt a felbukkanásom óta. Akkor te is tisztán látsz majd. Utána pedig sokat, nagyon sokat kell mesélnetek édesapámról. Isten a tudója, mennyire megkeseríti hazatérésem örömét, hogy ő már nincs közöttünk.

Érzései súlya alatt Lutz lerogyott az egyik fotelba, és érdeklődéssel körülnézett a szobában. A nappaliban most is minden ugyanott állt, mint akkor, amikor menekülése előtt utoljára lépte át a küszöbét. Sorra emlékezetébe idéződtek annak a napnak az emlékei. A börtön elől kellett menekülnie, mert bűnösnek hitte magát. Megjelent előtte édesapja fájdalmas arca, s az övé is eltorzult a lelkét felkavaró kínzó emlékek hatása alatt.

Eva Maria látta, mi megy végbe benne, és vigasztalón megsimogatta a karját.

- Drága Lutz bácsi, de jó, hogy élsz és visszatértél hozzánk! Hidd el, nagyapa most együtt van velünk a szeretetben. Nem csalt a megérzése. Mindig azt mondta, hogy életben vagy, soha nem hitt a halálodban.

Lutz megfogta a simogató kezet, és a szeméhez emelte.

- Mindent el kell mesélned, Eva Maria. Doktor Berndtől tudom, hogy apám csak neked és Hansnak beszélt rólam. Legelőbb azonban hadd mondjuk el mi, mekkora veszélytől mentette meg a doktor úr a fivéredet.

A három úr felváltva előadta a történteket. Eva Maria hol elfehéredett, hol elvörösödött, miközben a beszámolót halgatta. Egyszer csak felugrott, és átölelte az öccsét, mintha még mindig védelmeznie kellene, aztán Ralf karjába vetette magát.

Hogyan róhatom le valaha is a hálámat?

- Ralf, kedves Ralf, kétszeresen is neked köszönhetem, hogy él az öcsém.

Hogyan róhatom le valaha is a hálámat?

A fiatalember magához szorította a szerelmét. Megszólalni nem tudott, csupán szeme ragyogása beszélte el, mennyire örül annak, hogy Eva Mariát megszabadíthatta az aggodalomtól.

Lutz mosolyogva nézte őket.

- Azt hiszem, erre bőven lesz alkalmad, ha majd egybekeltek. - válaszolt unokahúga kérdésére.

Az urak folytatták a beszámolót Mertens leleplezéséről.

- Hallanod kellett volna, hogyan nyüszített az a szánalmas gazember, Eva Maria! - mesélte Hans izgatottan. - Először persze mindent tagadni próbált.

- Igen, de azonnal elnémult, amint meglátta, hogy Lutz Rodenberg is tanúja volt a mesterkedésének - tette hozzá Ralf. - Képzelheted, mekkora merészség volt tőlem, hogy a nagybátyádat is bevontam ebbe az ügybe, hiszen nem voltak bizonyítékaim. Hogy álltam volna meg előtte, ha nem sikerül lebuktatnom Mertenst? Bizonnyal hazug vádaskodónak tartott volna.

Lutz mosolyogva megszorította Ralf kezét.

- Annyi emberismeretet igazán fel kell tételeznie rólam, doktor úr, hogy tudja, soha nem tartottam volna vádaskodónak. Minden szavát elhittem, mert el kellett hinnem.

- Szegény Melanie néni! - sóhajtotta a lány részvéttel. - Micsoda szerencsétlenség, hogy ilyen ember feleségének kell lennie!

- Ne aggódj miatta, Eva Maria! Soha nem tudja meg, hogy bűnöző az ura. Hallgatni fogunk. A boldogsága minden bizonnyal nem több illúziónál, de nem kívánjuk megfosztani tőle, ha csak nem lesz okvetlenül szükséges. Gondom lesz rá, hogy Mertens ezentúl kifogástalan életet éljen - jelentette ki Lutz.

- Egyetértek önnel, Rodenberg úr. A családjának nem kell megtudnia, mi történt. Mertenst ugyan érdemtelenül kíméljük, Melanie asszonyt viszont súlyos fájdalmaktól óvjuk meg, és szerintem ez a fontosabb - jegyezte Ralf.

- Mi a szándékod Mertenssel, Lutz bácsi? - kérdezte Hans.

- Ezt még laposan végig kell gondolnom. Most azonban, hogy a ti ügyetek elrendeződött, meséljetek édesapámról!

A testvérek mindent elmondtak, ami Lutzot érdekelhette. Amikor odáig jutottak, hogy nagyapjuk álmában egy ismeretlen, virágokkal díszített kert közepén álló, idegen ház verandáján látta a fiát, a férfi mélyet sóhajtott.

- Az álomkép megfelel a valóságnak - mondta.

- Úgy látta, hogy egy aranyhajú kislány mellett álltál, aki papának szólított - folytatta Eva Maria.

Lutz szemére tapasztotta a kezét, és egy darabig döbbenten ült.

- Az én kis Dolómnak csak akkor van aranyhaja, ha rásüt a nap, egyébként gesztenyebarna.

A testvérek kérdőn néztek rá.

- Szóval megházasodtál, Lutz bácsi, és leánygyermeked van?

Nagybátyjuk elmesélte, miként mentette ki a tengerből a későbi felesége. Beszélt boldog házasságáról és neje döbbenetesen korai haláláról. Nagy-nagy szeretettel szólt kis mostohalányáról, Doloresről. Két fényképet húzott elő a levéltárcájából. Az egyik az elhunyt hitvesét, a másik a nevelt lányát ábrázolta. Az utóbi Dolors tizenötödik születésnapján készült, nem sokkal Lutz Rodenberg elindulása előtt.

Eva Maria elsőként Helena Rodenberg szép arcát vette szemügyre. Hans viszont elkerekedett szemmel bámulta Dolores Vanzitát. Különös melegség és fájdalom töltötte el hirtelen a lelkét, egy eddig számára teljességgel ismeretlen érzés. Furcsa szégyenlősséggel újra meg újra a fiatal lány arcképére nézett, mintha mágnes vonzaná a tekintetét, s valamilyen rejtélyt kellene megoldania. Nem szívesen adta tovább a fotót a nővérének, aki ugyancsak látni akarta, és vissza is vette, miután Eva Maria megnézte.

- Őt is elhoztad magaddal Németországba, Lutz bácsi? - kérdezte, és örült, hogy sikerült nyugodt hangon megszólalnia.

- Nem Hans, Armadán hagytam, mert nem tudtam, itt maradok-e. Hamarosan áthozatom azonban. Ha megismeritek, biztosan jó barátok lesztek. Kedves teremtés. Kissé vad és féktelen, de a szíve aranyból van. Örülnék, Eva Maria, ha tanítanád egy kicsit. Sokat kell még okosodnia. Nem az iskolai tananyagból, mert legjobb tudásom szerint mindenre megtanítottam, amit nem tanulhatott meg a tanárnőtől, akihez két barátnőjével együtt járt. Sok mindent nem tud azonban, amire egy ifjú hölgynek a társasági életben szüksége lehet. Te pedig a legjobb példát mutathatod neki.

- Szívesen állok rendelkezésedre, Lutz bácsi, és örömmel várom a találkozást a leányoddal.

Hans nem adott hangot az örömének. Eddig ismeretlen szemérmessége visszatartotta attól, hogy elárulja, milyen mély benyomást tett rá Dolores Vanzita fényképe.

A négy embernek sok mondanivalója volt még egymás számára, s amikor végül a búcsúra gondoltak, már majdnem véget ért az éjszaka. Hermann, az öreg komornyik kint üldögélt az előszobában, és elszunnyadt a hosszú várakozásban. Eddig mindenki megfeledkezett róla. Eva Maria csak akkor talált rá, amikor úgy döntöttek, hogy nyugovóra térnek. A lány magától értetődőnek tartotta, hogy Lutz bácsi azonnal ott maradjon a Rodenberg- villában.

- Hans majd kisegít hálóruhával, reggel pedig elhozatjuk a csomagodat a szállodából. Kizárt dolog, hogy elengedjünk.

Eva Maria szólt az öreg komornyiknak, hogy melyik szobát készítse elő.

- Szegény Hermann! - mondta aztán. - A fél éjszakát ebben a székben kellett töltenie. Egészen megfeledkeztünk magáról, de bizonyára megérti, miért, ha elmondom, kinek a számára kell rendbe hoznia a szobát.

Hermann hamar magához tért.

- Annak az úrnak, aki Hans úrral és a doktor úrral érkezett, nagyságos kisasszony? - kérdezte.

- Igen, Hermann. Elámul, ha meghallja, ki az az úr. Ugye, nem látta az arcát?

- Nem, nagyságos kisasszony.

- A halottnak hitt Lutz Rodenberg az.

Az idős inas értetlenül összerezzent.

- Lutz úr? Istenein, Lutz úr? Ez nem lehet igaz!

- Nézze csak meg jobban! Jöjjön be, magának is üdvözölnie kell.

- Jóságos Istenem, hogy a megboldogult nagyságos úr ezt nem érhette meg! - kiáltott fel Hermann teljesen összezavarodva.

Követte azonban Eva Mariát a szobába, s amikor az ismeretlen mosolyogva a kezét nyújtotta neki, azonnal megismerte.

- Ugye, nem gondolta, Hermann, hogy viszontlát még az életben?

- Nem, Lutz úr, akarom mondani, nagyságos uram. Senki sem bízott benne, csak a megboldogult nagyságos úr. És amikor bejött, sajnos nem ismertem meg.

- Reggel majd levágom a szakállamat, mert nem szoktam meg, és terhemre van, s akkor majd biztosan megismer.

- Már most is megismertem, nagyságos úr.

Lutznak azt a szobát készítették elő, amelyben fiatalemberként lakott, és azóta senki nem használta. Eva Maria személyesen ellenőrizte, hogy minden rendben van-e. Az éjjeliszekrényre állította nagyapja nagyméretű fényképét, az utolsót, amely a halála előtt készült róla, aztán visszament a földszintre.

- Minden készen vár, Lutz bácsi.

- Akkor hát mára mondjunk egymásnak búcsút! Jó éjt, doktor úr! Holnap megisszuk a pertut, ahogyan az már jó barátok és rokonok között szokás. Magában mindkettőt megtaláltam. A továbbiakat reggel a gyárban beszéljük meg. Hansszal érkezem majd.

Lutz és Ralf csillogó szemmel kezet szorított. Kézfogásuk életre szóló barátságot pecsételt meg.

- Felkísérlek, Lutz bácsi - ajánlkozott Hans, aki már elköszönt Ralitól, és azt akarta, hogy a szerelmesek négyszemközt búcsúzkodhassanak egymástól.

Ralf karjába vonta Eva Mariát, amikor kettesben maradtak.

- Most már minden félelmedtől megszabadultál, drágám?

A lány odasimult hozzá.

- Hála neked, Ralf, igen. Könnyű és szabad a szívem.

- Elfelejted, hogy nagybátyád egyébként is minden gondtól megszabadított volna. Mertens hamar belátta volna, hogy Hans többé nem áll az útjában.

- Te viszont azt felejted el, Ralf, hogy Lutz bácsi még legalább egy hétig ismeretlenségben akart maradni. Akkor pedig már elkésett volna Hans megmentésével. Egyedül neked köszönhetem az öcsém életét, drága Ralfom. Hogyan róhatom le a hálámat?

- Szeress! Annyi elég hálaként.

Eva Maria elbűvölő mosollyal nézett fel rá.

- Ha akarom, ha nem, szeretnem kell téged - felelte tartózkodó gyöngédséggel.

Ralf forrón megcsókolta.

- Nem kell többé titkolóznunk, nyíltan vállalhatjuk a szerelmünket - mondta aztán.

Eva Maria halkan felsóhajtott.

- Jo ma reggel itt járt nálam. El akarta mondani, hogy mást szeretsz, mert úgy vélte, fele akkora a bosszúság, ha közös. Kicsit azért fájni fog neki a hír, hogy jegyesek vagyunk.

Ralf megsimogatta a haját.

- Ez pedig nyomasztja a te jóságos szívedet, Eva Mariám. De miatta nem kell aggódnod, őt semmi sem érinti mélyén.

- Bárcsak eljönne egyszer számára az igazi! Sok jó rejtőzik benne, csak nem jut felszínre, mert ragaszkodik ahhoz az ostoba modern világszemléletéhez. Ha megtalálná az igazit, akkor megfeledkezne az egész szamárságról.

- Gondolod?

- Igen. Ma úgy tapasztaltam, hogy inkább sajnálatot érdemel, mint bírálatot.

- Elég szívtelen vagyok ahhoz, hogy most ne foglalkozzam vele. Ezek a percek túlságosan értékesek számomra, nem akarom őket Mertens kisasszonyra pazarolni,

Ralf szája újra Eva Maria ajkát kereste, s addig csókolta, míg végül már egyikük sem kapott levegőt. Akkor végre elengedte, és elköszönt tőle.

Megkönnyebbülten lépdelt a hajnalodó, behavazott erdőn át.

Hans biztonságban van, szíve Eva Mariája nem aggódik többé, ő pedig új, életre szóló barátságot kötött, s nem utolsósorban felhagyhat a csúf komédiázással, amit már szívből gyűlölt.

XXII.

Mertens leírhatatlan érzésekkel tért haza. Mivel évek óta külön hálószobájuk volt a feleségével, észrevétlenül távozhatott, és ugyanígy sikerült visszaosonnia. Összetörten lerogyott az ágyára, de elaludni nem tudott. Becsvágyó terveinek befellegzett, porig alázták, és alá kellett írnia egy iratot, amely egy életre annak a három férfinak a kezére adta. Többször is hangosan felmondta az írás szövegét, s dühödt kétségbeeséssel harapta össze a fogát.

Borzadva gondolt arra, mi lett volna, ha sikerül végrehajtania, amit kigondolt, és Lutz csak azután került volna elő. Akkor gyilkossá lett volna... a semmiért. Még a gondolatba is beleborzongott. Hans nem volt többé fontos számára, Lutzot és doktor Berndet viszont gyűlölte. Gyűlölete fojtogatta, alig kapott levegőt. A papiros, amelyet aláírt, gúzsba köti. Mit tehetne Lutz ellen? Őt nem lehet olyan könnyen legyőzni, mint egy éretlen ifjoncot. Ralfot a legszívesebben saját kezével fojtaná meg. Miatta nem sikerült végrehajtania a tervét, és neki köszönheti a megaláztatást is. Becsapta, játszott vele, mint macska az egérrel. Ő meg ostoba módon hagyta, hogy a bolondját járassa vele. Szinte megfulladt dühében. Bernd ellen sem tehet semmit, el kell tűrnie, hogy a főmérnök megvetéssel nézzen rá. Hogy kerülhetett egyáltalán kapcsolatba Lutz Rodenberggel? Őt kétségtelenül az az átkozott hirdetés hívta haza. Ha az nincs, biztosan nem tér vissza. Most aztán emelt fővel járhat-kelhet, hiszen bebizonyosodott az ártatlansága, és nem kell többé behúzott nyakkal bujkálnia.

Iszonyú ez a tehetetlenség! Vajon mit határoznak majd róla holnap? Szerencsére tekintettel lesznek a feleségére meg a gyermekeire, csakis miattuk nem adták rendőrkézre. Melanie-nak és a gyerekeknek semmit nem fognak elmondania, hogy kíméljék őket, emiatt tehát nem kell aggódnia. Egyedül ez vigasztalhatja, legalább a saját házában tekintélye lesz még. Máskülönben kín- szenvedés lenne az élete. És így sem lesz sokkal jobb.

Mindezért azonban Mertens nem önmagát okolta. Az önvád számára ismeretlen fogalom volt. Ő csakis Bernd doktort és Lutz Rodenberget hibáztatta.

Nem jött álom a szemére, nyugtalanul hánykolódott a fekhelyén. Nem kellett színlelnie, amikor reggel azt mondta a feleségének, hogy nem érzi jól magát, és néhány órát még ágyban marad. Melanie asszony szeretettel törődött vele. Kitapintotta a pulzusát, száz meg száz kérdést tett fel neki, orvosságokat szedett elő, és ki akarta hívni az orvost. A férfinak a leghatározottabban kellett tiltakoznia, hogy megakadályozza ebben, a kedves, alázatos gondoskodás mégis jólesett neki. Elgyötört állapotában olyan kedves szavakkal beszélt a nejével, amilyenek évek óta nem hagyták már el a száját. Az asszony boldog örömmel hallgatta őket. Sejtelme sem volt arról, hogy imádott ura valójában utolsó gazember, és a tetejébe még gyáva is, aki a felesége mögé bújik, hogy elkerülje a megérdemelt büntetést.

Tizenegy óra tájban aztán telefonáltak a gyárból, hogy az igazgató urat fontos tárgyalásra várják. Melanie asszony közölni akarta, hogy az ura beteg, és nem mehet be, de Mertens kitépte kezéből a kagylót, és megüzente, hogy máris indul. Szólt, hogy álljon elő a kocsi, és sietve átöltözött. Fél óra múlva már a gyárban volt, és megjelent Georg Rodenberg egykori dolgozószobájában, ahová rendelték.

A Rodenberg Művekben közben sok minden történt. A halottnak hitt férfi váratlan hazatérése felkavarta a kedélyeket. Arthur Mertens besúgóin kívül mindenki örült, már csak azért is, mert a közutálatnak örvendő igazgató nem lehet többé egyeduralkodó. Vége a hatalmának!

Senki sem sejtette, hogy ez mennyire így van, erről csupán Hans és doktor Bernd tudott, akik kora reggel óta Lutz Rodenberggel tanácskoztak. Időnként a magasabb beosztású alkalmazottakat is bevonták a megbeszélésbe, és így minden nehézség nélkül végbement Lutz „hatalomátvétele”.

A cég újdonsült tulajdonosa közölte a két fiatalemberrel, miként döntött Mertensről, és most már csak az érkezésére vártak. Mertens végül meglehetősen zavartan lépett be az ajtón, de igyekezett megőrizni a tartását.

Lutz nem sokáig hagyta bizonytalanságban a sorsát illetően.

- Szerencsére édesapám nem írta elő a végrendeletében, elbocsáthatok-e valakit a cégtől vagy sem. Azt természetesen a lelkemre kötötte, hogy a régi, érdemeket szerzett tisztviselőket és munkásokat tartsam meg. A történtek után uraságod azonban nem számíthatja magát többé az érdemeket szerzett tisztviselők közé. Édesapám irányítása alatt jól intézte az üzleti ügyeket, később viszont, mint megtudtam, hibákat követett el. Legnagyobb hibája az volt, ahogyan az emberekkel bánt. Elkeserítette őket, hogy visszavonta édesapámtól kapott kedvezményeiket. Biztos vagyok abban, hogy hamar találunk majd valakit az ön helyére.

Arthur Mertens húsos arca hosszúra nyúlt.

- Csak nem akar felmenteni a beosztásomból? - zihálta.

Lutz szigorúan nézett rá.

- Ugye, azt azért mégsem feltételezte, hogy együtt kívánunk dolgozni egy magafélével? Már azzal megszolgálta az elbocsátást, hogy szégyenletesen visszaélt édesapám bizalmával. Egyszerűen el kellene kergetnünk, de tekintettel szegény húgomra, lemondunk erről a megoldásról. Miután hazament innen, közli a testvéremmel, hogy a vezetésem alatt nem kíván a Rodenberg Műveknél maradni. Édesapám idején még lehetségesnek tartotta, mert ő idősebb volt magánál, én viszont túl fiatal vagyok ahhoz, hogy alárendelje magát nekem. Melanie el fogja fogadni az érveit. Az ő öröksége elég nagy ahhoz, hogy ne legyenek gondjaik. Vagyonának édesapám testamentuma szerint a cégben kell maradnia, én mindemellett kész vagyok magának kifizetni az ötödét, hogy saját lábára állhasson vagy befektethesse a pénzt egy másik vállalkozásba: A villát szívesen megveszem a testvéremtől, végül is az ő tulajdona. Mivel a Rodenberg-villa a Dornau testvéreket illeti, én a Melanie-villában kívánok lakni. Minden ingóságot magukkal vihetnek, saját ízlésem szerint fogom berendezni a házat. Amíg elköltöznek, amire reményeim szerint mihamarabb sor kerül, a Rodenberg-villában maradok.

Mertens lázadni próbált.

- Anélkül dönt rólam és a családomról, hogy engem megkérdezne?

- Kizárólag magáról döntöttem, a családjáról nem. Mélységesen sajnálom, hogy a nejének és gyermekeinek is száműzetést kell elszenvedniük. Ha azonban ők itt maradnának, nem sokáig titkolhatnám előttük, miként vélekedem magáról. Amennyiben óhajtja, egyedül magát száműzöm, az okaimat pedig közlöm a testvéremmel.

Arthur Mertens rémülten magasba emelte a kezét.

- Isten ments, Ne alázzon meg még a feleségem előtt is!

- Jól van, akkor teljesítse az utasításaimat! Mindezt úgy adhatja elő, mintha saját döntése lenne. Elfogadja az ajánlatomat?

Mertens keze ernyedten aláhullott.

- Nincs más választásom. A maga kezében van a hatalom.

- Uraságod pedig sokkal rosszabb bánásmódot érdemelne. Ezzel legyen tisztában, és köszönje meg a sorsnak, hogy tekintettel a családjára kesztyűs kézzel, bántunk magával.

- Mit szól majd a feleségem? Hogyan hozzam ezt a tudomására? - sopánkodott Mertens.

- Máskor nem jött zavarba, ha színlelnie kellett. Most is elérheti, hogy szerencsétlen feleségének legalább a boldogság illúziója megmaradjon. Ajánlom, bánjon jól vele meg a gyermekeivel, és soha ne feledje, hogy az ő pénzükből él, különben maga fogja viselni a következményeket. A távolból vigyázni fogok a húgomra, és jaj magának, ha panaszra lenne oka! Most pedig nincs több mondanivalóm. Gondolom, szeretne összecsomagolni az irodájában, és el kíván köszönni a munkatársaktól, már csak a látszat miatt is, nehogy a húgom bármit is megsejtsen. Amíg maga itt végez, én meglátogatom a testvéremet, és közlöm vele, már tegnap találkoztam magával, csak megkértem, hogy neki ne szóljon a felbukkanásomról. Kíméletesen azt is a tudomására hozom, hogy uraságod önállósítani óhajtja magát. A testvéremnek nem szabad megsejtenie az igazságot, ezért lehetőleg kerülnünk kell, hogy a jelenlétében találkozzunk. Most pedig valóban nincs több hozzáfűznivalóm.

A Rodenberg Művek eddigi urát ezzel megszégyenítve elbocsátották.

- Ha nem idézném emlékezetembe, miket művelt, még sajnálnám is - mondta Hans, miután Mertens távozott. - Bele is pusztulnék, ha nekem kellene egyszer úgy állnom mások előtt, ahogyan ő állt az előbb előttünk.

Lutz megfogta a fiatalember karját.

- Istennek hála, téged egészen más fából faragtak mondta.

Reggel felajánlotta a rokoni tegeződést Ralfnak, aki őszinte örömmel fogadta a kedves gesztust, és kitüntetésnek érezte, hogy ez a számára oly rokonszenves ember a barátságával tünteti ki.

Lutz azonnal kocsiba ült, és a húgához hajtatott, aki éppen a kertben sétálgatott. Csodálkozva felkapta a fejét, amikor Lutz az inasra ügyet sem vetve belépett a kapun, és odasietett hozzá.

- Melanie!

Mertensné felháborodott. Hogy merészeli ez az idegen férfi a keresztnevén szólítani? Elutasító pillantással alaposabban szemügyre vette, aztán hirtelen elsápadt, és tágra nyílt a szeme.

- Lutz, te vagy az? Mindenható Atyám, Lutz, te élsz?

Eleredtek a könnyei, odarepült a férfihoz, és átölelte. Jolante, aki az ablakból figyelte a jelenetet, elképedve lejött az udvarra, s közben halkan kuncogott. Nem gondolta volna, hogy valaha is idegen férfi karjában látja majd a mamát. Ki lehet az ismeretlen?

Édesanyja már válaszolt is ki nem mondott kérdésére.

- Jo, gyere gyorsan! Nézd, Lutz bácsi él!

A lányt nem kavarta fel a bejelentés.

- Látom, hogy él, mama. Szóval te vagy Lutz bácsi? Elképedve néztem, hogy mama egy idegen férfi nyakába veti magát. Azt persze sejtettem, hogy nincs szó meg nem engedett dologról. Nos, Lutz bácsi, mi bízvást mindenféle hátsó gondolat nélkül örülhetünk a visszatérésednek, de Hans Dornaunak alighanem mégnyúlik majd az ábrázata.

Jolante szabados stílusa nem igazán nyerte meg Lutz tetszését.

- Tévedsz, Jo. Ha hiszed, ha nem, Hansnak nem nyúlt meg az ábrázata, hanem őszintén örült a megérkezésemnek, akárcsak Eva Maria - mondta.

- Ó, a Rodenberg-villában tehát már robbant a bomba? Igaz, az unokatestvéreim faramuci emberek. Még az is elképzelhető, hogy örülnek. Mókás, hogy megint van egy Lutz nevű nagybácsink, aki egyszer már meghalt. Mit gondolsz, mama, mit szól majd ehhez a papa?

- Már elmondta a véleményét. Igen, Melanie, tegnap este titokban találkoztam a férjeddel, de megkértem, ne árulja el neked, hogy előkerültem. Meg akartalak lepni.

- Értem már! Ez billentette ki annyira papát az egyensúlyából, hogy reggelre belebetegedett.

Melanie asszony kissé nyugtalannak látszott.

- Ezek szerint most együtt voltál a gyárban Arthurral, Lutz?

Az asszony sejtette, hogy férje, vele ellentétben, nem örül Lutz visszatértének.

- Igen, Melanie. Fontos dolgokat kellett megbeszélnünk.

- Menjünk be a házba, Lutz! Valósággal szédülök az örömtől.

A férfi jól látta, hogy testvére szorong. Sejtette, mi aggasztja. Nem tudja, hogyan fogadta a férje az ő előkerülését. Lutznak már-már jobban tetszett Jolante hűvös nyíltsága, mint húga kissé feszengő öröme.

Bementek a házba, és Melanie asszony szólt a személyzetnek, hogy hozzanak frissítőt. Lutznak feltűnt, hogy a testvére nagyon megváltozott. Ralfnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy Melanie szerelmében önkéntes rabszolgaságot vállalt. Belepusztulna, ha felnyitnák a szemét, ez egészen biztos.

Lutz kíméletesen közölte vele, megegyeztek, hogy sógora megválik a Rodenberg Művektől, és valahol máshol önálló tevékenységbe kezd. Kijelentette, nem veszi tőle rossz néven, hogy nem akar a második lenni ott, ahol Georg Rodenberg halála óta ő volt az első. Édesapjuknak nyilván alá tudta magát rendelni, ő azonban túl fiatal, nem várhatja el Arthurtól, hogy a beosztottja legyen.

- Békés egyetértésben tárgyaltunk és állapodtunk meg. Előfordulhat, hogy Arthur belép egy másik vállalathoz, és elköltöztök valamelyik nagyvárosba.

Melanie asszony mindebből csupán annyit hallott ki, hogy férje és fivére békésen megegyezett, és ez megváltásként hatott rá. A többi nem érdekelte.

Jolante összecsapta a kezét.

- Jaj, mama, lehet, hogy Berlinbe megyünk? Az aztán pompás lenne! Itt ugyanis borzalmasan unalmas az élet, Lutz bácsi. Rettenetesen unom magam, főleg most, a gyászidőben. Képzeld, milyen balszerencsés vagyok! Nagyapa röviddel a halála előtt megígérte, hogy elutazhatom St. Moritzba, de természetesen nem válthatta be az ígéretét. Gondolod, hogy apa adott rá pénzt? Naná, hogy nem! Mama szívesen elkísért volna, neki is jót tenne egy kis levegőváltozás.

Lutz eltűnődve nézegette Jolante arcát. Ez talán jó lehetőség arra, hogy egy időre eltávolítsa a húgát meg a lányát. Melanie úgy semmit sem sejthetne meg az ő és a férje viszonyának valódi természetéről.

- Mit szólnál, Jolante, ha jó nagybácsiként be akarnám magam nálad hízelegni, és néhány hétre édesanyáddal együtt a saját költségemre elküldenélek St. Moritzba? Hó még biztosan van elég, bár itt már lassan véget ér a tél.

Jolante felujjongott, és nagybátyja nyakába vetette magát.

- Pompás! Nagyszerű ember vagy, tetszel nekem. Mama, mikor utazunk?

- De Jo, hadd térjek előbb magamhoz! Egyelőre azt sem tudom, hol áll a fejem. Lutz bácsitól sem szeretnék rögtön elválni, meg aztán... papának is biztosan szüksége van most rám, amikor ilyen nagy váltás előtt áll.

- Ugyan, ne gondold, mama! Egy férfinak a fontos döntések előtt csak útjában vannak a nők. Erősödhetnél egy kicsit, a költözés biztosan nagyon igénybe vesz majd. Egy hetet adok arra, hogy gyengéd beszélgetéseket folytass a fivéreddel. Aztán azonban irány St. Moritz!

Lutz is támogatta Jo kérését. Kiszámolta, hogy a testvére így épp annyi ideig lenne távol, amíg ő elutazik, hogy elhozza Dolorest és elintézze az üzleti ügyeit Brazíliában.

Melanie örömmel teljesítette volna a lánya kívánságát, de még nem tért egészen magához a döbbenetből, és egyébként sem tudott döntést hozni a férje megkérdezése nélkül.

- Ám legyen! - válaszolta végül. - Ha papa beleegyezik, elutazunk.

Jolante fintort vágott.

- Akkor ezt megint megette a fene.

Lutz felnevetett.

Szavamat adom rá, hogy édesapád bele fog egyezni, Jo.

A lány csodálattal nézett rá.

- Le a kalappal előtted, Lutz bácsi! Te vagy az első férfi, akinek ezt mondom. Kár, hogy az ember lánya nem mehet feleségül a nagybátyjához. Igaz is, nős vagy?

- Nem. A feleségem sajnos már meghalt.

A férfi tömören beszámolt megmeneküléséről, rövid életű házasságáról és brazíliai éveiről, de sokkal hűvösebben, tárgyilagosabban, mint Eva Mariának és Hansnak korábban. Azok előtt, akik nem álltak közel a szívéhez, soha nem mutatta ki az érzéseit. Sajnálattal kellett nyugtáznia, hogy húga idegen lett a számára, s bár örül a visszatértének, örömét azonban elhalványítja az aggodalom, mert nem tudja, mit gondol minderről a férje. Számára csakis az ura meg a gyermekeik léteznek. Lutz ezt nem vette rossz néven tőle, de a lelkét immár nem tárta fel előtte. Jolantéban mindenképpen becsülte, hogy meg sem próbál úgy tenni, mintha az érzelmek bármiféle szerepet játszanának az életében.

- Szóval már jártál Eva Marjánál és Hansnál? - kérdezte aztán Melanie. Gondolom, ők is nagyon meglepődtek.

- Bizonyára megérted, Melanie, hogy első utam a szülői házba vezetett

Lutznak erről eszébe jutott, hogy reggel megígérte Eva Mariának, a lehető legkíméletesebben tájékoztatni fogja Jolantét unokatestvére és Ralf eljegyzéséről.

- Egyébként az este éppen egy családi ünnepségre toppantam be a Rodenberg-villába - mondta.

Anya és lánya elámult.

- Családi ünnepségre? Miről beszélsz, Lutz bácsi? Sem Hansnak, sem Eva Mariának nincs most születésnapja.

- Nem is születésnap volt, hanem eljegyzés.

Jolante kérdő pillantást vetett rá.

- Eljegyzés? Eva Maria eljegyezte magát? Hans természetesen nem jöhet szóba.

- Igen, Eva Maria eljegyzését tartották.

- Nem értem. Ilyen váratlanul? És kivel jegyezte el magát?

- Bernd mérnök úrral.

Jolante összerezzent, és összeszorította a száját. Lutz Eva Mariától tudta, hogy Jo feleségül akart menni Ralihoz, és most csodálattal adózott az önuralmának. Melanie asszony aggódva nézett rá, és most már semmit sem értett. Jolanténak sikerült közömbös arcot mutatnia, bár vadul háborgott a lelke. Szóval mégis Eva Maria az? Így már érthető, miért volt könnyű megőriznie a nyugalmát, amikor ő a képébe vágta, hogy Ralf mást szeret: Ralf Bernd csak azért mondta ezt neki, mert nem akarta elárulni, hogy Eva Mariát szereti. Szereti? Ugyan már! Csakis azért részesítette előnyben Eva Mariát, mert ő már most szabadon rendelkezhet a vagyonával, gondolta Jolante, fennhangon azonban mást mondott.

- Áldásom rájuk!- kiáltotta.

Magában elhatározta, nem teszi meg Eva Mariának azt a szívességet, hogy bosszankodjék az eljegyzése miatt. Mit neki! Elmegy St. Moritzba, ott annyi hódolót talál, amennyit csak akar. Eva Maria meg csak legyen boldog az unalmas doktorával! Hamar kijózanodik majd, és kiderül, hogy Bernd is ugyanolyan álnok színlelő, mint az összes férfi. Eva Maria cseppet sincs irigylésre méltó helyzetben.

Jolante ezzel túl is tette magát a nagy csalódáson. Egy darabig még elbeszélgetett a nagybátyjával, és imponálni igyekezett neki a modern világszemléletével. Ám nem járt sikerrel, mivel Lutz mosolyogva kijelentette, ő bizony mindig gyanakvással fogadja, ha egy ifjú hölgy modern világnézetről beszél, mielőtt bizonyítékát adta volna, hogy egyáltalán tisztában van azzal, mi is az a világnézet. Jolante először megsértődött, ám aztán elnevette magát. Lutz bácsikája egyre inkább elnyerte a tetszését.

Amikor a férfi egy óra múlva elköszönt, és kiderült, hogy gyalog megy a Rodenberg-villába, mert a kocsiját elküldte, Jo felajánlotta neki, hogy egy darabon elkíséri.

XXIII.

Jolante édesanyja kíséretében néhány nap múlva valóban elutazott St. Moritzba. A lányt meglepte, hogy apja minden további nélkül beleegyezését adta. Mertensnek megkönnyebbülést jelentett, hogy nem kell állandóan magán éreznie felesége aggódó tekintetét.

Kérdésére, hogy miért adta fel ilyen hamar az állását, kényszeredett mosollyal válaszolt.

- Csábít a lehetőség, hogy a magam ura lehetek. Az én koromban már nem szívesen szolgál mást az ember, főleg nem egy fiatalabbat. Igyekszem majd, hogy Berlinben találjak valamit. Jo mindig is oda vágyott, és a nagyvárosban biztosan könnyebben talál az ízlésének megfelelő férjet. Egy apának a gyerekeire is gondolnia kell.

Melanie asszonyt meghatották ezek a szavak, Jolante pedig úgy elképedt, hogy torkán akadt a csípős válasz. Gyanúsnak találta apja szelídségét, s még inkább azt az állítását, hogy miatta akarna Berlinbe költözni. Túl jól ismerte ahhoz, hogy higgyen neki.

„Száműzetésszaga van a dolognak - gondolta. - Papa biztosan olyasmit követett el, amiért útilaput kötöttek a talpára.”

Jolante egyik nap hatalmas virágcsokorral jelent meg a Rodenberg-villában, hogy gratuláljon Eva Maria eljegyzéséhez. Egyetlen szót sem szólt arról, hogy unokatestvére nem volt hozzá őszinte. Legalább önmagának elismerte, hogy viselkedésével már sokkal korábban eljátszotta Eva Maria bizalmát.

- Azt hiszem, remekül összeilletek ti ketten - mondta mosolyogva, miután kedvesen megcsókolta unokatestvérét. - Természetesen én leszek az esküvődön a koszorúslány.

Eva Mariának hatalmas kő esett le a szívéről. Örült, hogy Jolante ilyen könnyedén túltette magát a csalódáson. Ő is kedvesen megcsókolta a lányt.

- Boldoggá tesz, hogy ez a kívánságod, Jo - mondta.

Miután Jolante és édesanyja elutazott, Arthur Mertens rendkívül visszavonultan élt. Mindössze Berlinbe ment el néhányszor, hogy új kapcsolatokat keressen.

Neje és lánya visszatérte előtt kevéssel megint a fővárosba vezetett az útja. Mindig kocsival ment, s ezúttal a sors rajta teljesítette be, amit ő Hansnak szánt. Egy vasúti átjáróban autója összeütközött egy teherszerelvénnyel, s a férfit már csak holtan tudták kiemelni a roncsok alól. Sofőrje csodával határos módon jelentéktelen horzsolásokkal megúszta. A balesetről azonnal értesítették a Rodenberg Műveket.

Lutz Rodenberg, Hans és Ralf Bernd elámulva nézett össze, amikor a hír megérkezett. Valamennyien istenítéletet láttak a balesetben.

Lutzra hárult a szomorú feladat, hogy St. Moritzba utazzék, s testvérével és Jolanteval közölje a halálhírt. Melanie asszonyt majdnem megölte a bejelentés.

Az édesanyát boldoggá tette, hogy leánya St. Moritzban őszintén megszeretett egy derék fiatalembert, aki szépnek és szórakoztatónak találta a lányt, s viszonozta a szerelmét. Az ifjú nem sokkal korábban nyilatkozott, és Melanie hozzájárulását adta a kapcsolatukhoz, természetesen csakis azzal a feltétellel, ha a férje egyetért vele. A levél, amelyben engedélyét kérte, már nem érte el Arthur Mertenst.

A fiatalember viszonyai kielégítőek voltak, jó családból származott, egy gazdag gyáros egyetlen gyermeke volt. Heinz Vollmernak hívták, és az életvidám, rokonszenves ifjú Lutz tetszését is elnyerte.

Édesapja halálhíre árnyékot vetett Jolante boldogságára. A szerelem sokkal szelídebbé és nőiesebbé tette, s még az eljegyzés előtt felesleges tehernek nevezte, és sutba dobta eleddig fennen hangoztatott modern világnézetét. Ez bizonyára komoly szerepet játszott abban, hogy sikerült lebilincselnie Heinz Vollmert.

Arthur Mertens senkinek nem hiányzott a feleségén kívül, de még ő is hamarabb túltette magát a halálán, mint rokonai hitték. Talán azért, mert ebben az időben került igazán közel Jolantehoz, akivel remekül megértették egymást. Jo őszintén vigasztalta és támogatta édesanyját, aki megnyílt előtte, mert nem függött többé rabszolgaként a férjétől.

Lutz hazavitte magával St. Moritzból a hölgyeket. Az eljegyzés bejelentését egyelőre el kellett halasztaniuk, mégis úgy beszélték meg, hogy hamarosan ellátogat hozzájuk Heinz Vollmer és az édesapja, aki szerette volna megismerni leendő menyét. Abban állapodtak meg, hogy apát és fiát a Rodenberg-villában szállásolják el. Sűrű találkozásaik révén Eva Maria és Jolante is közeli barátságba került.

Most már szó sem volt arról, hogy Melanie asszonynak el kell hagynia az otthonát, örömmel beleegyezett, hogy Lutz megvegye a villáját, ő pedig a ház asszonyaként maradjon mellette. Az ingóságok nagy részét, az értékesebb darabokat Jolante rendelkezésére bocsátották, egy másik részét pedig egy raktárban helyezték el Egon számára, amíg megnyithatja ügyvédi irodáját. Melanie asszony egyedül saját szobája berendezését és személyes tárgyait tartotta meg, hogy Lutz saját ízlése szerint rendezhesse be a villát.

Erre akkor került sor, amikor a férfi a tengerentúlra utazott, hogy Németországba hozza Dolót, s legjobb tudása, gyámleánya és saját érdekeinek megfelelően rendezze el ottani üzleti ügyeit. Úgy tervezte, hogy ezentúl Rodenbergben él majd, de évente egyszer Brazíliában is ellenőrzi a dolgok állását. Nem akarta felszámolni a jól menő ezüstbányát, mert Dolores egy szép napon talán majd férjhez megy valakihez, aki átveheti a cég irányítását.

Eva Maria esküvőjével megvárták Lutz és Dolores megérkeztét. Még nem telt le a Georg Rodenberg halálát követő gyászév, és Melanie néni gyászára is tekintettel kívántak lenni. Bernd doktort kinevezték a Rodenberg Művek igazgatójává, és Lutz távollétében ő irányította a vállalatot. Időközben új gazdasági igazgatót is alkalmaztak, aki remek munkaerőnek bizonyult. Arthur Mertenst tehát ezen a területen is tökéletesen sikerült pótolni.

Halála a lehető legegyszerűbben megelőzött minden lehetséges konfliktust.

Lutz szívélyesen búcsút vett az övéitől, és Hamburgba utazott, hogy onnan egy nagy német gőzösön folytassa útját.

Eva Maria és Ralf nem bánták, hogy néhány hónapot várniuk kell az esküvővel, mert mindketten gyönyörűnek találták jegyességük napjait. Hans titokban örömmel várta Dolores Vanzitát, de erről még senkinek sem beszélt. Arról sem tudott senki, hogy nap mint nap beoson Lutz szobájába, és hosszasan nézegeti Dolores fényképét. A világ minden kincséért sem vallotta volna be, és mindig közönyös képet vágott, ha, nagybátyjuk gyámleánya került szóba.

Mivel kiderült, hogy Dolores kiváló lovas, a fiatalember Lutz Rodenberg elutazása után vásárolt magának egy hátast, és lovaglóórákat vett. Senki nem gyanította, miért támadt hirtelen ez az ötlete. Mindazonáltal nem keltett feltűnést, mert a Rodenberg Művek hatalmas területét igen célszerű volt lóháton bejárni.

Hans egyébként is úgy érezte magát, mintha újjászületett volna, miután megszabadult az állandóan fenyegető, sötét veszélytől. A jegyespár, Eva Maria és Ralf gyengédségeivel szemben azonban már nem volt olyan türelmes, mint korábban.

- A jegyesek alapjában véve elviselhetetlenek az épeszű emberek számára. Szeretném tudni, vajon én is rózsaszín és égszínkék felhők között lebegek-e majd, ha vőlegény leszek - tűnődött egyik nap, s közben különös módon Dolores Vanzita jutott eszébe.

Ralf és Eva Maria megmosolyogták a kérdést, aztán boldogan csillogó szemmel összenéztek, és megcsókolták egymást.

VÉGE

EX-BB Kiadói Kft.

1399 Budapest, Pf. 701/358

Telefon: [phone]

Felelős kiadó a kft. ügyvezetője

Sorozatszerkesztő: Simonits Erzsébet

Műszaki szerkesztő: Spolarich Miklós

Nyomta és kötötte a debreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Bördös János igazgató

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Hedwig Courths-Mahler: Das Erbe der Rodenberg

© Bastei-Verlag Verlagsgruppe Liibbe GmbH & Co. KG Bcrgisch Gladbach

Hungarian translation © Fábián Sebestyén 2001

Fordította: FÁBIÁN SEBESTYÉN

---